Tartalom

Közép-európai magánvélemény
Normál á hang
Az urton lovasság tisztelete
Egy japán miatt a Balatonról
A vadliba hangja
Kivel egyenlő Maria Angela Hernandez Gomez?
Mai monolitok
Sült krumpli
Giovanni háza
Nyári elmozdulások
Egy udinei palota erkélyén
A fejedelem sírja felett
A hős nyúl
Lányom madarai
A finnek keze
Vizek partján
Vásárfia
Gazdag ország
A sejtek optimizmusa
Gondolatok a zalaszentgróti könyvtárban
Madarak hozták a fagyot
Zárványok egy borostyánkőben
Támfalak
Mit gondol rólunk a macska?
Történelemben élve
Echo, a művész árnyéka
Ahol legtöbb a fény
Város a Tien-San alatt
Harminc év után
Novie Petrovci
Jasznaja Poljana
Az ördög veri a feleségét
Látogatóban Berzsenyiéknél
Babilónia
Magyarul játszani
Írók, könyvek, szellemi helyzetek
Írók, küzdelmek tizenkét évnyi messzeségből
Martyn a bagolyvázákban
Mi kell a regény születéséhez?
Piros elefántok
Simon Istvánra emlékezve
A szavak minőségéről
Elmélkedés a bakter kecskéjéről
Szubjektív jegyzetek Golding könyvéről
Bikov hőseivel bolyongva
Ajtmatov színes realizmusa
Az ezüstjodid csodája
Szimonov
A kenguruságról
Csillagközelben
Az ígéret
Bartha László festői világa
Ady fiákerjében

Közép-európai magánvélemény

Normál á hang
A köd ismét a városra nehezedett. Délutáni ténfergésem alkalmával közeli testeket,
tárgyakat, arcokat kerestem pillantásommal, és beléjük fogóztam. A kontúrok persze így is
elmosódtak, hiszen a festett vastestek egyre távolodtak. Közeledtek és távolodtak. A
reklámbóbitákon megkapaszkodott reális lényem, beleharapott a színekbe, ismerős
szavakat ragadott el… De aztán mind kicsúsztak… Némán, megoldatlanul. És az arcok is,
a testek is. Karnyújtásnyira keblek, kazánok, és áradt a köd, a nyirkos Duna-illatú tél. A
nők arcgályái tovaringtak, s ezüst poruk a ködszemcsékre rakódott. Egy ezüst, egy ólom,
egy ezüst, egy ólom. Így… A kapukon táblák, és közöttük egy ismerős, rézbe vésett,
méltóságot adó: Ecsány Arnold ezüstkoszorús zongoraszakértő. Vétel, eladás. – A tavasz
zűrzavarában tökéletesnek látszott e tábla. Tökéletes egységnek. Gondoltam, majd
nyáron minden kiderül… „Vétel, eladás”… Nyáron is… Ősszel is… Most, hogy az
arcgályák tovatűntek, most érzem igazán, hogy ez a két szó mily nagyszerű, milyen
betetőzése valaminek. „Vétel, eladás”. Megtámadhatatlan, s minő hinterlandja van: „…
ezüstkoszorús zongoraszakértő”. 7Feliratok, táblák mindenütt vannak. Jelentésük
többnyire egyszerű. Eladó ez és ez… Tudjuk, hogy kell nekik a pénz. Ha azt olvassuk,
hogy Lloyd kisgépkocsihoz alkatrészeket vennék, egészen elszomorodunk. Különösen az
szomorodik el, aki már részesült a kis Lloyd kényelmében. Mintha bádogtepsibe ültetnék
az embert, és sebesen vonszolnák a hazai makadámon. Alkatrész nincs. Hirdetni kell és
továbbra sincs… A fogaskerekek és a pénzösszegek helyén tátongó üregeket szemünk
azonnal kitapintja… Mennyire más ez, hogy „Vétel, eladás”. Milyen közgazdasági, s
egyben esztétikai egyensúly. Felmentem.
Lépcsőház (szokásos) emelet, még emelet… Csengettem. Sovány, középtermetű, gyér
hajú ember nyitott ajtót. Talán ő lenne Arnold…?
– Tessék, kérem, mivel szolgálhatok?…
– Ecsány Arnoldhoz van szerencsém?
– Talán jobb lesz, ha egy pillanatra… Igen, tessék talán erre – mondta, és sebesen
megindult előttem. Az előszobából nagy, műhelyszerű szobába léptünk, mindenütt
zongorák, deszkák, a földön gyaluforgács. Nem álltunk meg. A zongorák mögött mintha
emberek mozogtak volna. Zsörtölődés. Hangos szavak. Újabb helyiség következett, majd
kis oldalajtón balra tértünk. Hová jutottam?
– Tessék helyet foglalni, egy pillanat az egész, s máris… – mondta a gyér hajú, sovány
emberke, és eltűnt.
A helyiség folyosószerűnek látszott. Jobbra 8függöny. A mennyezetről hatalmas
deszkapolc lógott a pianínók fölé. A polcon alkatrészek, deszkák. Az egyik pianínó hasa
feltárva, éppen hangolták. A hangszer gyomrában fiatal fiú matatott. A pianínónak háttal
ősz hajú öregember ült. Örökké látom: a feje kerek, arcvonásai durvák. Szája vastag.
Pipázgat. Pipája kurta, dohánya büdös. Csukott szemmel ül a támlátlan zongoraszéken,
és utasításokat ad a mögötte dolgozó fiúnak:
– Kvart… Még… Középső húrt… Kvint… Elég…
– Nem zavarok? – kérdeztem.
Hiába, tudomást sem vettek rólam.
– Szext – mondta az öregember. – Jó… Most a fiszt…
Füstpamacsokat eregetett a feje fölé. A falon blondelba foglalt tó, a tavon hattyúk. Odább
gobelin… Egy hölgy a zongoránál.
Visszaérkezett a gyér hajú, sovány ember. Dörzsölgette a kezét.
– Ne haragudjon, uram, de olyan fejetlenség támadt… Az asztalosomnak valaki elrakta az
enyvét… Ebből lett a sértődés. Manapság már nem a főnök dirigál a házban, hanem az
emberei. Ilyen időket élünk, uram.
Tehát ő Arnold – gondoltam.
– A zongoránk nem fér be az új lakásba… Esetleg átcserélnénk egy pianínóra.
– Páncéltőkés?
– Igen.
– Bécsi?
– Igen. Egyébként egészen rövid.
– Rossz üzlet, uram. Manapság csak az angolmechanikás zongoráknak van ára. Ezért a
bécsiért adhatnék mondjuk kettőezer-ötszázat, s a pianínóért elkérnék minimum
nyolcezret. Ne kössön velem üzletet.
A pipázgató öregemberre néztem.
– Nem zavarjuk itt a munkát?
– Ezeket nem lehet zavarni. Hangolnak. Az öregnek abszolút hallása van, de sajnos a
kezében már nincs elég erő. A keze megremeg, de a hallása, uram…
Lassan kifelé lépdeltünk. Ecsány Arnold dörzsölte a kezét és magyarázott.
Arra gondoltam, milyen egyszerűen élnénk, ha minden embernek abszolút hallása lenne.
Vagy ha nem, legalább odaültetnénk valakit a háttérbe, akinek az van. Háttal a
hangszernek. Csak belefülelne a világba, és mondaná, hogy kvart, kvint, szext.
Belefülelne a politikába, és megmondaná, hogy Jacqueline Kennedy új házassága
valóban méltánytalanság az államokkal szemben, vagy talán éppen az amerikai politika
akciója Görögország behálózására? Belefülelne közgazdasági életünkbe, és
megmondaná, hogy miért nem lehet az olajkályhához füstcsövet kapni. Igen ám, de
hogyan választanánk ki a jó fülű embereket? A leghangosabbak gátlástalanul állítanák
magukról, hogy abszolút hallásuk van. Az ajtóban Ecsány Arnoldra meredtem:
– Mondja, az öregembernek van valamilyen bizonyítványa az abszolút hallásáról?
– Nincs, kérem.
– Akkor honnan tudja, hogy abszolút hallása van?
– Hát kérem… Ennyit az ember tud. De ellenőrizhető. Leültetjük háttal a hangszerhez, és
megszólaltatunk egy hangot. Ha abszolút hallása van, azonnal megmondja, melyik hangot
ütöttük le. Egyben megkérjük arra is, hogy énekelje a normál á hangot. Ha abszolút
hallása van, késedelem nélkül intonálja nekünk.
– Igen… És honnan tudja, hogy az összehasonlító zongorán jó hangok szólalnak meg?
– Hát kérem… Ezt ugye tudjuk. 1935 óta a normál á hang nemzetközileg megállapított
rezgésszáma 440 teljes, illetve 880 fél rezgés. Bemegy valamelyik hangszerboltba, és
kettő-hatvanért vásárol egy á-sípot. Az á-sípot műszerekkel ellenőrzik.
– Értem… Tehát az á-síp az egész ügy titka. Ezt kellene beszereznünk társadalmi
méretekben.
Ecsány Arnold csodálkozva nézett utánam. Leereszkedtem. A mélyben újra a gályaarcú
nőket figyeltem. A Rákóczi úton bementem a hangszerkereskedésbe. Kértem egy á-sípot.
– Nincs – mondta az eladó.
– Általában kapható?
– Általában igen… De most kifogyott.
1968

Az urton lovasság tisztelete

Szellemi vagyonunk élő „energiahordozója” maga az ember. Úgy vélem, szellemi

tőkénkről tűnődve az ember „minőségéről” is kellene elmélkednünk. Hazánkfia, Geleta
József valamikor 1922 táján Külső-Mongóliában feljegyezte, hogy az urton lovas
postaszolgálat nagyon gyors. Az urton lovasok négy nap alatt 1500 kilométert is
megtesznek, de amikor Egedej kán meghalt, az Európában hadakozó Batu kánhoz tízezer
kilométeres messzeségből, tíz nap alatt megvitték a hírt az urton lovasok. A teljesítmény
megdöbbentő… Hogyan lehetséges napi ezer kilométert lovagolni? Fejcsóválva
merengünk a szép kerek számok felett, aztán megfelejtkezünk az egészről. Geleta József
azt is feljegyezte, hogy az urton lovasok az egész napot nyeregben töltötték, csak este
ettek, de akkor főtt marhahúst kenyér nélkül. Az urton állomásokon csak néhány korty teát
ittak. Egedej kán halálhírével sietve nyilván agyonhajszolták a lovakat, éjjel-nappal
vágtában utaztak, s az alkalmas állomásokon nemcsak a lovakat, hanem az embereket is
váltották. Ezek az urton lovasok nem lehettek akármilyen emberek… Bizonyára
fegyelmezettek voltak, bátrak, jól 12bírták az éhséget és a szomjúságot, a jeltelen füves
pusztákon kitűnően tájékozódtak. Feltételezhető, hogy minden tudatos képességüket a
hírek gyors célbajuttatására összpontosították. A vágta, a teljesítmények állandó fokozása
lételemükké válhatott. Az urton lovasok teljesítménye mögött felsejlik egyik-másik kán fakó
alakja, tisztek, udvari tanácsadók feszes arca is. Azoké, akik megszervezték a
postaszolgálatot. A szervezők és lovasok teljesítménye korszerű volt, feltehetőleg a
legjobb, amit hétszáz esztendeje nyújtani lehetett. Az urton lovasok időfogalma
napkeltéhez és napnyugtához igazodott, s lovaikhoz, melyek itatástól itatásig nyargaltak,
titokzatos célokat szolgálva, majd beleszakadva az erőfeszítésbe. Az urton posta
gyorsaságának korlátot szabott a szervezés színvonala és a lovak izomereje.
Ma nem ismerjük világosan korlátainkat. Naponta bebizonyosodik a lehetetlenről, hogy
lehetséges. Néhány alaphelyzet mégsem változott. A kiemelkedő teljesítmény ma is
megdöbbentő, s ezek a teljesítmények kivétel nélkül feltételezik a kor színvonalán álló,
megfelelő adottságokkal rendelkező embert. Szellemi tőkénk alapja nyilvánvalóan az
ember tudatos részvétele a korszerű világ társadalmában, képessége a megváltozott
körülmények között is az alkotó munkára és a fejlődésre. Lényegében az egész tudati
kérdés. Mi a viszonyunk térhez, időhöz, anyaghoz, termelési eszközökhöz, egymáshoz?
Milyen (szinte matematikai egzaktságúnak hitt) 13„ítéleteket” hoztunk magunkkal a
múltból, és milyen „ítéleteket” alkottunk az új ipari forradalom időszakában? Egyáltalán mit
hisz és mit tud az ember? Mondjuk az az ember, aki geológusként nekivág a mongol
pusztáknak, hogy bérmunkában feltérképezze a megbízó ország érckincsét? S azok a
szakmunkások, akik előkészítik a gépkocsiját és szerszámait a hosszú útra?… És azok a
titkárnők, postai alkalmazottak, akik megírják, majd továbbítják a levelet, amely a geológus
érkezéséről tudósítja a vendégfogadó országot? Félek, hogy… Miért ne félnék, hiszen
naponta olvasom, hogy elromlott ez vagy az a háztartási gép, javítását nem vállalják, nincs
kapacitás, nincs alkatrész, a szerelők elmentek egy másik üzembe, de a telepvezető
jegyzőkönyvet vett fel… A háttérben a mai ember áll, az ember által létrehozott üzem,
termék, szervezési rendszer. A mai ember által kialakított igényesség holmi csaptelepek,
kályhacsövek, autók, italok ügyében, a fogyasztói lét idegességével, elvárásaival.
Képzeljünk el egy vágtatva érkező urton lovast, ahogy földre huppan a postaállomáson, és
a helyi mongol „lószerelő” közli vele, hogy nincs másik ló, mivel a ménes messze van, s
különben is nem gondolták, hogy mostanában szükség lehet a váltásra… Mit csinál
ilyenkor az urton lovas? Szépen megvárja, míg a helyi „lószerelők” felveszik a
jegyzőkönyvet?… És mit csinál Batu kán, amikor csak Nyugat-Európában értesül róla,
hónapok múltán, hogy oda14haza meghalt az uralkodó Egedej?… Ez persze merő
képzelődés. Ilyen eset nem fordulhatott elő, mert az urton postaszolgálat a kor
színvonalán állt, az urton lovasok valamennyien korszerű emberek voltak.
És ma?… Nálunk Magyarországon? Hétszáz évvel később? Van tudományos
világnézetünk, könyvekben összefoglalva, sok kiváló emberünkben tudatosítva, vannak
bizottságaink, melyek figyelemmel kísérik a tudomány fejlődését, és biztatják termelési
apparátusunkat, hogy alkalmazzák a korszerű eljárásokat, vannak tudósaink, vezetőink,
akik pontosan tudják, hogy ma Európában hány kilométeres sebességgel kell utazni, hogy
odaérjünk valahová; óránként hány mezőgazdasági gépnek kell legurulni a szalagokról,
hogy gyártásukkal érdemes legyen foglalkoznunk; az ércet, szenet milyen távolságról
gazdaságos tengelyen szállítanunk… Vannak pszichológusaink, akik tudják, hogy az
ember munkateljesítménye a negyedik óra után kezd romlani, s akkor… Vannak
szervezési szakembereink, akik tudják, hogy a gépek gyártásával egy időben azok
szervizét és alkatrészellátását is meg kell oldani. Mindez a gyakorlatban mégis kevés.
Furcsa. Vannak jó termékeink, megalapozott geológiai tudásunk, jó híreink a távolabb lakó
embertársaink számára, de termékeink, híreink nem biztos, hogy célba érnek, s ha meg is
érkeznek, sokszor késve. Késve, mivel nem rendelkezünk azokkal a képességekkel,
amelyekkel az urton lovasok. A mi idő15fogalmunk, térfogalmunk, ügyvitelünk,
szervezésünk és „lovas szolgálatunk”, mintha nem lenne egészen korszerű. Mintha a
cselekvések időszakában álmodozna sok brigádvezetőnk, technikusunk. S egyáltalán,
mintha több lenne nálunk a költő, mint a szervező, technikus, közgazdász. Lehetséges,
hogy igazi műfajunk nem a szürke tett, hanem a dal, a beszélgetés, az álmodó versek
varázslata. Így önkifejeződésünk versekben szebb, tökéletesebb, mint lakóházakban, a
földek holdankénti átlagtermésében, gépeink használhatóságában.
Időfogalmunk bizony feudális örökségekkel terhes. Nem a tankönyvekben, vagy a
legkiválóbbak tudatában élő időfogalomról van szó, hanem az élőről. Arról az időről,
melyben evickélünk, igyekszünk termelési, regényfordítási hajrákkal utolérni egy örökre
tovatűnt pillanatot, azt a pillanatot, amikor még szinkronban lehettünk volna a korral, azzal
a termelési, értékesítési színvonallal, melyet könyvekből, egyetemi tanulmányainkból mint
kívánatosat ismerünk. Érdekes módon sokszor megközelítjük, s bizonyos
fáziskülönbséggel a közelében is maradunk ennek az értéknek, de a tempónk más. A
tempónk termelésben, ügyintézésben, kereskedésben, információk beszerzésében és
felhasználásában nem az ipari termelés fémes, gyors, örökmozgó rendjéhez igazodik…
Tempónk ráérősebb, elintézünk egy-egy ügyet, aztán megpihenünk, várunk valamire,
valakire, más, külső történésekre, melyek befolyásolhatják életünket. 16Tempónk, mint a
napraforgóké. Amíg fényben fürdünk, növekedünk, virágzunk. Ha azonban a látóhatáron
alábukott a nap, virágunk becsukódik, növekedésünk megáll… A korszerű világ azonban
háromműszakos, a gyárakban, ahol a jövő készülődik, a fémes suhogás soha nem
szünetelhet.
A tér is sok gondot okoz… Nem a tér görbülete, a Hold–Föld távolság, vagy a titokzatos
Moebius-szalag, melynek fél fordulata elég ahhoz, hogy a papírszalagnak csak egy oldala
legyen, és a sík két közeli pontja végtelen messze kerüljön egymástól. A tér
leghétköznapibb megnyilvánulása, létezése is zavarba hoz bennünket. Gondoljunk a
vonatlekésőkre vagy a háromgyermekes családapára, aki élete első autójából kiszállva, a
forgalmi rendőrnek fejtegeti sajátságos nézeteit a forgalmi sávokról, a tisztán elöl és
tisztán hátul fogalmakról, miközben kitépik egy ellenőrzőlapját; vagy gondoljunk az
építkezőkre, a száz és száz költségvetésre, melyekből kimaradt a szállítás
költségtényezője. Úgy tűnik, tömegestől megfelejtkezünk arról, hogy a tér különböző
pontjain helyezkednek el azok a tárgyak, anyagok, gépek, az élő munka hordozói,
melyeket egyetlen cél érdekében kell a szervező akaratnak mozgásba hozni, koordinálni,
hogy valahol aztán felépüljön egy ház, vagy a füstölt sonka a hentesüzletbe kerüljön.
Mindez magától érthetően egyszerűnek tűnik, mégis minden ősszel útnak erednek
emberek, hogy a szomszédos megyében olcsóbban vegyék 17meg a kukoricát; mégis
ezrek és ezrek szállnak hajnalonta vonatra, hogy száz kilométerrel odább havi kettőszáz
forinttal többért dolgozzanak nyolc órát, és munka végeztével ismét vonatozzanak száz
kilométert. A kukorica szállítása felemészti az árszint különbözetét, a kettőszáz forintos
többletkereset elmegy útiköltségre, különélésre.
Sok gondunk a ködbe vesző idő- és térfogalmunkra vezethető vissza. Szervezési
gondjaink, szállítási késéseink feltétlenül. Jó lenne elérni egyszer, hogy üzemekben,
hivatalokban, termelőszövetkezetekben a munkaidő és a szabad idő határai ne
mosódjanak egybe. Jó lenne elérni, hogy a munkahelyen töltött órákat intenzív termelő-,
alkotómunkával töltsük, szabad időnket pedig intenzív pihenéssel, önműveléssel, teljes
kikapcsolódással.
És „ítéleteink”… Az amerikaiak tengeri-légi csatáit, a normandiai háború ütközeteit nem
csekély számban egyenruhába öltöztetett kereskedők nyerték meg. Tisztek, akik néhány
hónappal korábban még szappant vagy kölnit árultak, háztartási gépet reklámoztak, vagy
bankokban ültek fekete könyökvédővel. Nálunk az amerikai kereskedők közül a második
világháború időszakában, azt hiszem, nagyon kevesen kaphattak volna tiszti
rendfokozatot. Miért? Mert a kereskedő nálunk mindig gyanús volt. Teljes értékű
embernek a földbirtokos számított, vagy az az úr, akinek voltak ugyan gyárai, de saját
maga nem foglalkozott azok irá18nyításával, szervezésével. Jó rangja volt az
elszegényedett úri rétegeknek, a gazdag parasztságnak vagy a különböző rétegekből
felemelkedett hivatalnokoknak. De nem volt rangja a munkásnak és a kereskedőnek. A
kereskedő még az osztályellenség rangját sem kaphatta meg. A kereskedő körül ott
lengett a gyanús illatú „krajzlerájos” jelző, vagy a „szatócs”, ha mindjárt
szénnagykereskedő volt, akkor is. „Jobb” ember ilyesmivel nem piszkolja be a kezét,
vélekedtek magyarjaink, s ebben a vélekedésben többnyire a paraszt és a munkás is
osztozott. Nálunk akkor érte fénykorát ez a vélekedés, amikor az Egyesült Államok éppen
a kereskedelme révén tört gyanús sietséggel az élre, amikor a kapitalista országok sorra-
rendre dagadtra keresték magukat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az árutermelés nálunk a felszabadulás után is gyanús
maradt, s gyanús maradt a kereskedelem is, mely a termelő és a fogyasztó között
igyekezett funkcionálni. „Megtermeljük a dolgozó nép számára, ami szükséges, és
igazságosan elosztjuk” – hangzott akkoriban, s a kereskedő mint „egyéb” lavírozott az
osztályok között. Mit vesztettünk mi a kereskedelem lebecsülése miatt? Mit vesztettünk a
kereskedők lebecsülése miatt? Rengeteget. Hiszen foglalkozásából eredően éppen a
kereskedő tudott legtöbbet a praktikus világról, s gyakorlati érzéke sokat segíthetett volna
gazdasági életünkön. Nálunk a kereskedőréteg némileg megbélyegzett kaszt maradt. Más
orszá19gokban a kereskedői lét szükségszerű életforma, amit a modern világ hozott
magával. A kereskedő közben jó politikussá is válhatott, közgazdásszá vagy katonává,
amit a nép érdeke éppen megkívánt. Mi feudális gőggel néztünk a „szatócsra” száz
esztendőkön át. Gőgünk drágának bizonyult.
Elmélkedésünkben külön fejezet lehetne munkához való viszonyunk, s ennek a munkának
bér formájában történő megbecsülése. Attól tartok, hogy sok-sok európai országban
jobban tisztelik a munkát és a munkáját végző embert, mint nálunk. Itt is a csokrétás öreg
hölgyet vélem átlebbenni a színen, a jó öreg feudalizmus anyót. Aki embernek számított,
az nálunk ugyan nem dolgozott a hűbéri világban. Az emberség ott kezdődött, amikor
valaki parancsolt. Nálunk inkább akarnak az emberek brigádvezetők lenni, hivatalnokok
kevés pénzért, mint jól kereső magános kertészek. Magyarországon igazi, kegyetlen
kapitalizmus soha nem volt. A feudalizmus így átöröklődött bizonyos formákban,
vélekedésekben, generációk tudatában. A kapitalizmus minket nem tanított meg a munka
tiszteletére, nem tanított meg az ipari világ időfogalmára. Számunkra így társadalmi
méretekben a szocializmus is inkább költészet, mint osztályharcos valóság, kollektíven
végzett munkával és kollektív kisajátítással. Ismét nem arról beszélek, hogy mit mondanak
a törvényeink, vezetőink, s nem arról, hogy mi a termelési eszközökhöz való viszonyunk.
Arról beszélek, hogy 20nálunk hatalmas tömegek számára a szocializmus ködös,
kellemes szépség, melynek közegében törődnek az emberekkel, mindenki szereti
egymást, s ami pillanatnyilag kellemetlen is, később majd jóra fordul. Ha azt mondja egy
vezető, hogy diktatúra, akkor mindenki összerezzen. S amikor a proletárdiktatúra
érvényesíti erejét, százezrek sajnálkoznak.
Ha szellemi tőkéről beszélünk, úgy érzem, mindezen töprengnünk kell, és még sok
máson. Fejtegetésem nyilván vázlatos, s talán bizonyos pontokon hibás is. Célom a
figyelmeztetés. Lényegében csak annyit akartam mondani, hogy a mai idők feladatai a kor
szintjén álló embereket kívánnak, olyan korszerű szervezőket és végrehajtókat, mint a
maguk korában az urton lovasok voltak.
1969
21
Egy japán miatt a Balatonról
Én csak a japán miatt szólalok meg. A hírügynökségek a napokban jelentették, hogy egy
japán ember megfulladt. Beszívta a levegőt, s a levegő megölte. A szennyezett levegőtől
még 175-en fuldokolnak. Tokióban és az ipari vidékeken bizonyára még sok millió ember
krákog, kapkod a levegő után, de ezeket orvosilag még nem tartják nyilván. Ezek a milliók
bizonyára egészségesebb vidékekre vágynak, de a munkájuk miatt csak a hétvégeken és
a szabadságuk idején mozdulhatnak el. Vajon mekkora kincs számukra egy száz
kilométernyire levő erdő, egy tiszta patak vagy tó? A Rajnában, a Temzében és az
amerikai folyókban félig vagy egészen kipusztultak a halak. Ahol nem, ehetetlenek, mert
húsukat átitatta a higany. A környezet alig elviselhető szennyeződése világjelenség.
Mi, magyarok, mérsékelten törtünk előre a modern ipari civilizáció ranglistáján, így
szerencsésebbek vagyunk. Budapesten még van levegő… Persze ólom-oxid, s szagok is,
a gyógyszerárugyár és sok más gyár jóvoltából. A forgalmas belvárosban a zaj
meghaladja a nyolcvan decibelt… Kibírjuk. Aki teheti, szomba22tonként elindul a Duna-
kanyarba, a Velencei-tóhoz vagy a Balatonra. A Balaton mentén, leszámítva Fűzfő és
Kenese környékét, még tiszta a levegő, a víz alig szennyezett. Az 1965-ös nagy
halpusztulás óta jelentős halhullás csak az idén következett be újra.
Olvastam a Magyar Nemzet újságíróinak átgondolt, lelkiismeretesen féltő és figyelmeztető
sorait. S most az elmúlt hetekben Ilkei Csaba, Zákonyi Ferenc, Palotai János és Tamás
Ervin helyzetelemző és türelmetlen cikkeit az Élet és Irodalom-ban, de nem szólaltam
meg, mert írtam már egy ingerült, megértő, szerelmesen türelmetlen könyvet a Balatonról.
Írtak, beszéltek közben mások. A Balaton ügye példásan demokratizálódott. Nagy
embertömegek érzik a Balaton sorsát saját gondjuknak. Ez az a beleszóló, segítő ambíció,
amit a szocialista demokrácia szép korszakában a közélet más területein is szorgalmaz,
elvár az országos politika.
Én csak a japán miatt szólalok meg újra. Mi is ide jutunk? Előfordulhat, hogy a levegő
nálunk is megmérgezi az élő szervezeteket? Ha ez az ipari civilizáció mellékhatása, nem
lenne jó már most gondolni erre? Talán mozgósítani lehetne a modern tudományt a
környezeti ártalmak korlátozására.
Tudom, hogy az ország vezetőinek a Balaton mellett sok más gondja is van. Nagyobb
gondok. Az ipar szerkezeti alakulása, a gazdasági konstrukció továbbfejlesztése,
megerősödött mezőgazdaságunk viszonya a piacokhoz, általában 23kereskedelmi és
gazdasági mérlegünk alakulása és társadalmi életünk sok gondja, jelensége. Mindezek
természetesen a Balaton ügyével is összefüggnek.
A Balatonnak egyébként csak mostanában támadtak ügyei. Az őskor embere hordákban
járta a partot, s élelmet gyűjtött magának. A kőkor embere már halászott, s a földet is
megművelte. A rézkorban semmi baj, a bronzkor végén megjelennek az illírek.
Elégedettek a körülményekkel, s erős törzsi szervezetük híressé válik. Az időszámítás
előtt 400 táján jönnek a kelták. Jól hasznosítják a vasat, s náddal fedik házaikat. Aztán
kezdődnek a bajok. A rómaiak szeretnék lecsapolni a Balatont. (Később, a 18. században,
Krieger Sámuel is.) A honfoglaló magyarok jól megvannak a tóval. Halásznak benne,
vadat űznek a partján, mást nem is akarnak a tájtól. Később, a középkorban a Balaton
természetes védelmi vonal a török ellen. A sószállító vitorlás gályák után csak a 19.
században jelenik meg az első gőzhajó a vízen, a Kisfaludy. A századfordulón még alig
merészkednek emberek a Balatonba. Még a húszas években is marhacsordák delelnek a
sekélyebb vizekben. Aztán 1930 táján kezd divatba jönni a Balaton. Mérsékelten.
Kispénzű tisztviselők mártogatják vizében alkalmi trikóikat. Még 1950 táján is szolid élet
alakulgat a parton. Nyaralnak az emberek, fürdőzgetnek, de semmi különös. 1960 után
kezdődik a roham. Hirtelen mindenki a Balaton mellett akar pihenni, telket venni, enni, inni.
Jönnek a külföldiek… Ki 24gondolta volna 1950-ben, hogy Budapestről autópálya vezet
majd a tóhoz, s a hétvégeken a gépkocsiknak nem jut parkolóhely, mert négyszázezer
ember szállja meg a partot? Ki gondolta volna 1950-ben, hogy az idegenforgalom ennyire
fontos lesz nekünk?
Egy évtizednél alig több idő állt a vezetés rendelkezésére, hogy a tömeges üdülés emberi
kereteit kialakítsa. Nagyszerű új szállodák, kempingek születtek, a legnagyobb
fürdőhelyeket közművesítették, milliárdok kerültek a földbe, az új regionális vízmű lassan
behálózza az egész partot; ABC-áruházak, motelok, vendéglők, gyorsbüfék épültek, a
korszerű strandok még a hétvégi rohamokat is állják. Mindebből látszik, hogy az állam
rengeteget áldozott a Balatonra. Gond persze akad még bőven. Hosszan lehetne sorolni a
bajokat.
Az a tény, hogy az idei tavaszon is elpusztult a Balaton vizében ötszáz mázsányi hal, s
azóta is pusztulgat, hol a Sión, hol Tihany táján, jelzi, hogy a tó vizével bajok vannak.
Mivel a parton nagyüzemi gazdálkodás folyik, elkerülhetetlenül bemosódik bizonyos
mennyiségű műtrágya, permetlé, gyomirtó szer. Ezeknek a kiszűrése hatalmas összegbe
kerülne. A ZALAHÚS például vágóhídjairól naponta 900 köbméter erősen szennyezett
vizet engedett a Válicka patakba. A Válicka a Zalába ömlik, a Zala a Balatonba. A
ZALAHÚS elunta a bírságok örökös fizetgetését, és most 22 millió forintért felszerel egy
szennyvíztisztítót. Drága mulatság ez, de 25ha a Válicka vize tisztítható, bizonyára meg
lehetne szűrni a Balatonba ömlő sédek és csatornák vizét is.
A halügyeket ez természetesen még mindig nem oldaná meg, s aligha érne véget a
balatoni halász-horgász háború. A horgászok panaszkodnak, hogy már keszeget sem
lehet fogni. Tényleg nem lehet. A Balatoni Halgazdaság újra és újra kinyilatkoztatja, hogy
a tervük mértékletes, nem emelnek ki sok halat a Balatonból. Ezzel kapcsolatban én csak
annyit tudok elmondani, hogy az idén négyszer húzták meg Balatonszepezd és a
szepezdfürdői horgásztanya között elterülő nádas előtt a vizet. Mind a négyszer
végignéztem a szép és gondos ősi műveletet. Először március 8-án, majd rá egy hétre, s
azóta még kétszer. Nem hiszem, hogy ezen a részen sok hal maradhatott a vízben.
Ha szóba kerül a Balaton, a legtöbb ember, s maga a vezetés is többnyire Siófokra,
Földvárra, Tihanyra és Balatonfüredre gondol. Kellemes dolog ezekre a városnyi, szépen
kiépített fürdőhelyekre megérkezni, de a Balaton nemcsak ezekből áll. A sok-sok
mostohán kezelt apró falu is ott van a parton. Ezek is tele vannak nyaralóval, s a kisebb
pénzű magyarokon kívül most már kispénzű németekkel, csehszlovákokkal, lengyelekkel
is. Ezekben a falvakban nagy gond a közellátás, alig-alig megoldott az utcák tisztán
tartása, és a legtöbb helyen megoldatlan a háztartási szemét elszállítása. A földutakon
elsüllyednek az autók. A tanács, ahol egyáltalán 26van, reményvesztetten küzd az
üdülőhelyi gondokkal. A tanácsok körzetesítésével szaporodnak a gazdátlan települések.
Van ugyan tanácsi kirendeltség a legszükségesebb ügyek intézésére, de ez kevésnek
bizonyul. Ezektől a kirendeltségektől, amúgy is zsúfolt ügymenetük mellett,
kezdeményezőerőt aligha várhatunk. Pedig ezeken a vízparti településeken
kezdeményezőerőre és nagy szervező egyéniségekre lenne szükség. Az emberek ma már
nem várják a tanácstól, hogy minden új parcellázás mentén utat építtessen. Belátták, hogy
ez lehetetlen. Mindenki szívesen hozzájárulna egy bizonyos összeggel az út
megépítéséhez. Sok helyen csak néhány teherautó kavicsra lenne szükség, s a nyaralók
és autók már nem evickélnének a sárban. De nincs, aki összehívja az érdekelteket, nincs,
aki beszedné a pénzt, és megrendelné a termelőszövetkezettől a fuvart. Nincs szervező
erő. A vízparton is anarchikus a helyzet. A baj akkor kezdődött, amikor a Belkereskedelmi
Kölcsönző Vállalat a kisebb helyeken megszüntette az üzleteit. Hat éve Szepezden még
csónakot, gumimatracot lehetett bérelni. És még nagyon sok helyen. Most ott a nagy víz,
de nincs rajt csónak. Nem vehet azért mindenki egy csónakot, mert évente két hetet
nyaral. De a nyugdíjasok és a helybeliek csónaktartása is megoldatlan. Nincs egy községi
stég, deszkabejáró, egy kijelölt öböl a csónakoknak. Ki itt, ki ott ver le egy cölöpöt, s térdig
vízben gázol a csónakjához. Megoldatlan a téli tárolás is.
27
Nagyon sok rendelkezés, hasznos intézkedés született a balatoni tulajdonviszonyokkal
kapcsolatban, iránymutatás a teleknagyságok és a beépítés módozatait illetően. Úgy tűnik,
a rendeletek végrehajtása sok helyen akadozik, mert nincs, aki a munkát elvégezze, vagy
nem elég világos, hogy melyik szervnek vagy hatóságnak kell ezeket végrehajtania s a
végrehajtást ellenőriznie. Az a tapasztalatom, hogy az ellenőrzés és a helyi irányítás a
legnagyobb gondok egyike. Az elmúlt tíz esztendőben a legkisebb balatoni település is
nagyra nőtt. Az újonnan kialakuló anarchikus üdülőtelepeket egy-egy távoli körzet
központjából nehéz irányítani és ellenőrizni. Gazda kellene minden falu élére. Gazda, aki
helyben lakik, mindenről tud, együtt lélegzik a faluval, s szervezi, továbbfejleszti a
települést.
Gazdára vár maga a Balaton is. Igazi gazdára, aki szeretettel gondozza és megzabolázza,
gazdára, akinek nagy szeretete mellett pénze és hatalma is van. A gazda első dolga lesz a
víz és levegő tisztaságának megvédése. A víz tisztasága szerintem megvédhető, hiszen a
Balaton vízrendszere viszonylag zárt. Csak hazai folyók és patakok ömlenek medrébe.
Ebben a halaszthatatlan nagy munkában bizonyára szívesen segítenek majd a tudomány
emberei, ahogy eddig is igyekeztek segíteni.
Gondoljunk a megfulladt japánra.
1975
28
A vadliba hangja
A közeli diófák elmosódó kontúrjain túl hiába keresem a szomszéd nádfedeles házát, a
villámsújtotta nyárfák sziluettjét, s lent a hegy lábánál a Balaton kékezüst tükrét, mely így
őszi reggeleken megsokszorozza a fényt. Sűrű, égig érő köd mélyén nyugszik a hegy, a
víz, a présházak és az emberek. Csend van, moccanatlan a táj. Állok a kertben, és várok
valamire. Talán egy jelre. Arra, hogy elmozduljon valami a helyéről, s megértsem az
embereket, a világot, az összefüggéseket. De semmi sem mozdul.
Az éjszaka, vagy talán napokkal korábban egy szorgalmas, nagy álmú pók hálót feszített
két rozsdás levelű szőlőtőke között. A ködből most kicsapódott a pára a pókháló finom
szálaira, s olyan az egész, mintha parányi üveggyöngyökből készült volna. A szürkén
gomolygó ködben szürkék, fénytelenek a gyöngyök. De hol a pók? Fülelek. Nem ugatnak
a kutyák, nem zörögnek a szekerek, pedig tegnap még hangos volt a hegyoldal a
szüretelők nevetésétől.
Állok a ködben, és várok valamire. Talán majd előjön a pók, és csinál valamit. Mit?
Ronda nyarunk volt. Az eső megverte Me29dárdot, így negyven napig esett utána, majd
minden ok nélkül még legalább harmincig. De már Medárd előtt is esett, mintha nem is a
mérsékelt égövön élnénk, hanem valahol a szubtropikus vidéken. A szőlőnek a sok pára
beadott. Jött a peronoszpóra, aztán a lisztharmat, a szürkerothadás. A háztáji
gazdaságokban és a szőlőskertekben tízszer-tizenkétszer permeteztek az emberek. A
szőlő mégis megrohadt. Szeptember első hetében le kellett szüretelni a rizlingszilvánit,
leánykát, zöldszilvánit, ezerjót, fehér burgundit, szürkebarátot. Közben zajlott a
madárháború. Az enyhe telek után nagyon elszaporodott a seregély, s felhőkben csaptak
le a szőlőskertekre. A színes madárijesztőket, bábukat már rég nem méltányolják. A
szarka, a mátyásmadár leszáll a madárijesztő bábuk fejére, és onnan szemlélődik. Be
kellett vetni a karbidágyúkat, kereplőket, kolompokat. A termést féltő gazdák már kora
hajnalban ott kolompoltak, kurjongattak a szőlőjük végében, s a madarakat elűzték a
szomszéd szőlőjére, a szomszéd aztán meg hasonló kolompolásokkal, durrogtatással
vissza.
Megéri vajon ez a sok fáradság? A szőlő az egyik legősibb és legszebb kultúrnövény, de
egyúttal a legkényesebb is. Évente meg kell metszeni, fattyazni, kötözni, ötször
megkapálni, hatszor vagy még többször permetezni, karózni, trágyázni. Csak ezután
következik a szüret, szedés, darálás, sajtolás, hordóemelgetés, és egész évben a
pincemunkák. A napszám szinte megfizethe30tetlenül drága, a permetezőszerek ára
állandóan emelkedik, a bor literenkénti adója nemrég öt forintról nyolcra emelkedett. Mégis
kitart a szőlője mellett a falusi ember… De nemcsak a falusi ember, hanem a városi
munkás, tanár, tisztviselő is, aki sokszor száz-százötven kilométerről vonatozik, autózik
szombatonként miniatűr birtokára, hogy ott a legszükségesebb munkákat elvégezze. Van,
akinek a nyolcforintos boradó mellett is megéri, mert literez, pancsol, spekulál. De a
többség, azt hiszem, szereti a földet, örömmel nézegeti a szőlőtőkék növekedését, a
kiteljesedő fürtöket, s júliustól szeptemberig becsülgeti a termést, rendezgeti hordóit,
kádjait. A szőlő a felnőttek játéka.
A hegyoldalban sétálgatva, pincézve évek óta érzem, hogy a szőlőművelés kultúrája,
szokásrendszere, szertartásossága bármilyen ősi és népi, praktikus megoldásokkal,
módszerekkel, eszközökkel könnyen behelyettesíthető. Nem a technikai
behelyettesíthetőségre gondolok, hanem arra a nehezebben követhető érzelmi folyamatra,
ami a lelkekben játszódik le, vagy ott kellene lejátszódnia.
Ugyanezt éreztem az idei mezőgazdasági kiállításon is. A kiállítás legszélén, mint egy
rezervátum, létezett csak a régi falusi kovácsműhely, s mindaz, ami az ősi vidéki kultúrát
képviselte. A falusi élet rekvizítumai előtt az értelmiség szemlélődött, falusi emberek nem.
A parasztemberek, még a legöregebbek is az óriás gépek, a zárt termelési rendszerek
piros, sárga 31gépcsodái körül tolongtak, bólogattak elégedetten, és a kiállítás másik jól
eldugott sarkában, ahol a kiskertekben, háztáji gazdaságokban használható kisgépeket
mutatták be, melyeket általában sehol nem lehet megvásárolni, s ha igen, elképesztően
magas áron. Alig merem leírni, de kialakult bennem egy olyan érzés, hogy a parasztság a
saját ősi, népi kultúráját alig-alig őrzi, mivel nem is tudja, hogy az pótolhatatlan kultúra és
nagyon nagy érték. Így alakul ki az a furcsa helyzet, hogy a parasztság kultúráját az
értelmiség menti, óvja és idegeskedik miatta. A hegyoldalban sétálgatva nekem is észre
kell vennem, hogy az autók mindenütt ott állnak a szőlők között, a kisnyomású kézi
működtetésű Vermorel permetezőgépet, ami nemes anyagból, vörösrézből készült,
felváltotta a ronda, zajos, japán motoros permetezőgép, a faedényeket kiszorítja a
műanyag, a régi, szép, de nehezebb puttonyokat a bádogputtony. Nagy baj azért nincs,
mert műanyag szőlőtükén nem lehet bort termelni, így ha más nem, a tüke azért marad.
Változó világban élünk. A karós szőlőt egyre inkább felváltja a kordonos művelési mód, s
az ember mindent elkövet, hogy saját maga helyett a gépeket dolgoztassa.
Mit szól mindehhez a pók? Nyilván mindenről tud, ami itt fenn a hegyoldalban történik.
Engem is lát. Figyel valahonnan, és tudja, mire gondolok. De én nem tudom, mire gondol
a pók. Az is lehet, hogy a pók nem gondol semmire, csak elvégzi a dolgát. Megszövi
hálóját, 32és vár. Figyel. A hosszú csend alkalmas a figyelésre.
Fent, nagyon magasan elgágogja magát egy vadliba. Hangja puhán aláhull a ködben. Na
végre – gondolom –, mégiscsak történik valami. Ez a magányos vadliba egyébként régi
ismerősöm. Még valamikor a nyár elején vesztette el a párját, s azóta keresi. Nem is itt
lakik, hanem a hegyen túl, a Káli-medence közepén a Kornyi-tóban. De mindennap átrepül
a hegy felett, és a Balaton nádasai mentén kódorog. Reménytelen ügy, ő is tudja. De nem
adja fel, naponta berepüli azt az útvonalat egyedül, ahol elvesztette a párját. Ha ez
normális vadliba lenne, már rég csatlakozott volna egy madárcsapathoz, van belőlük elég.
De ez a vadliba nem normális. Ezért szeretem. És azért, mert tudja, hogy reménytelen,
mégsem adja fel az ügyet, mely fokozatosan tönkreteszi majd.
A völgyben lassan felfénylik valami. Oszladozik a köd. Még nem látom a Balatont, de már
tudom, hogy ott van. A bizonyosság ünnepi érzéssel tölt el. Ha ott lenn van a víz, fent a
hátam mögött az erdő. Másutt nem lehet. Magamnak sem vallottam be, de az opálosan
gomolygó ködben elbizonytalanodtam, szem elől tévesztettem azokat a tájékozódási
pontokat, melyekhez igazodtam.
Megfordulok, otthagyom a pókot és gyöngyfüzér hálóját. Mire feljutok a mandulafák alá, a
ködből előbukkannak a szomszédos présházak. Csak most látom, hogy a pincék előtt
em33berek állnak, lefelé tekingetnek a víz felé, mely még csak alig-alig látszik. A vizet
nézik – gondolom; de nem. Nem a vizet, a vizet megszokták már. A víz felett lebegő
ködfátyolból hatalmas seregélycsapat bontakozik ki feketén lebegve, mint valami látomás.
A hegyoldalban hirtelen megszólalnak a kereplők, karbidágyúk. Valahol alattunk, egy
tagúton szekér zörög. Még néhány pillanat, s a Cseredi-dűlőben is észreveszik a ködből
kibontakozó seregélycsapatot, s vasakat kongatnak, hujjogatnak a szomszédaim. A vizet,
mely a ködből előtűnve a végtelenség érzését kelti, egyedül nézem.
1975
34
Kivel egyenlő Maria Angela Hernandez Gomez?
Most, hogy véget ért a nők éve, állandóan egy asszonyt látok magam előtt, aki földet
lapátol. Ez a munkásasszony létezik, él, s amíg elmélkedésemet írom, s önök olvassák,
bizonyos mennyiségű földet újra elmozdít a helyéről. Lehet, hogy semmire sem gondol
közben, de tevékenységét áthatja valamilyen belső biológiai meggyőződés, hogy érdemes
dolgoznia, s amit csinál, része valamilyen nagyobb egésznek, amitől az életünk függ.
Október elején megjelent öt munkás az ablakunk alatt, és a Kertészeti Vállalat által
létrehozott, gondosan kaszált és öntözött gyepes területen kiásott egy gödröt. Gázosok,
gondoltam. De a gödör komótosan, lassan megnyúlt, s huszonöt-harminc méter hosszú,
eléggé széles árokká változott. Ekkor híre ment a házban, hogy nem a gázosok ásnak,
hanem a régészek. A hentesnél hallottam, hogy egy templom vagy temető van a füvesített
rész alatt, ahol több láda aranyat dugtak el a rómaiak. A ládák miatt ásat a múzeum. Az
arannyal teli ládák híre lázba hozta a környéket, s aki elhaladt a ház előtt, megállt a
gödörnél, és belekukkantott. Nem tudom, mi lett az arannyal töltött ládák sorsa, 35nem is
érdekelt. A nagyobb ládák az elmúlt kétezer esztendő során úgyis előkerültek, a
kisebbekben levő korrodálódott, vékonyka aranypénzek pedig úgysem fedeznék
népgazdasági deficitünket. Én azt az emberi jelenséget figyeltem, amely a gödör körül és
mélyén elém tárult.
Az első héten öt munkás ásott, a harmadikon már csak három, majd kettő. Néhány napig
senki, mivel a munkásokat átvezényelték más romokhoz. Kis szünet után megjelent egy
férfi és egy nő. Ezek ketten ástak tovább. Nem tudom, meddig mehetett ez így. Talán egy
hétig.
Jól emlékszem arra a reggelre, amikor csak a nő jelent meg a gödörnél. Fejkendős,
vattakabátos asszony volt. Talán negyvenéves, vagy ötven? Nem tudtam megállapítani.
Ez az asszony hosszú ideig egyedül dolgozott az ásatásnál. Belemászott a gödörbe, s
feldobálta a földet a partjára. Amikor ott már több talicskányi halom gyűlt össze, kimászott
és odább dobálta, hogy helyet csináljon az újabb földhalmoknak. Amikor a gödör mélyén
dolgozott, nem lehetett látni az alakját, csak a felrepülő lapátnyi földhalmok jelezték, hogy
ott van és dolgozik. Ha előjött a gödörből, izgatottan abbahagytam saját munkámat, és az
ablakhoz álltam. Néztem az asszonyt. Egyenletes, nyugodt mozdulatait. Két karját, ahogy
egybenőtt a lapát nyelével, s mint egy különös gép, mozdult, cselekedett. Ahogy
megpihent rövidke időre, és nézte az embereket és az autókat. A házra, az ablakokra
soha nem pillantott fel. Csak vízszintesen vagy 36lefelé nézett. Aztán folytatta a munkát.
Mozdulataiban, tartásában évezredes türelem és nyugalom sejlett. Évezredes tapasztalat
és beidegződés.
Az ünnepek előtt újra megjelentek a férfi munkások, és a gödröt közösen betemették.
Elmentek mind, az asszony is. De ha kitekintek az ablakon, még mindig ott érzem, és
látom az asszony alakját a gödör mellett, melyen a föld még nem roskadt meg, így
sírhalmokra emlékeztet, római sírhalmokra.
Most, hogy véget ért a nők éve, eltűnődik az ember, hogy mi történt? Az emberek
egymáshoz való viszonyának igazságos elrendezésében mennyit segített az 1975-ös
esztendő? Milyen jó lenne, ha szavakkal, mosolygással, biztatással segíteni lehetne az
embereken. A nőkön, akik különlegesen szép emberek. Szépségük, szeretetük,
gondoskodásuk, józan szorgalmasságuk, értékteremtő és -megőrző hajlamuk, gyermeket
óvó mozdulatuk pótolhatatlan.
Óbudán öröm végigmenni. A házak között, a parányi zöld szigetek mentén s odább a
Vörösvári úton valóságos kismamakorzók alakultak ki. Jókedvű mamák sétáltatják,
kocsiztatják kicsinyeiket, s ahol megállnak, trécselő, nevetgélő emberszigetek képződnek.
A gyermekgondozási segély és a nagycsaládosokat előnyben részesítő lakásprogram
nagyon jó hatású, de ez a szocializmust építő ország parlamentben megszavazott, állami
erővel és hatalommal bevezetett vívmánya. Éppen úgy, mint a nők szava37zati joga,
előretörésük a szellemi pályákon, megjelenésük a vezető állásokban, egyenjogúságuk,
vagy minden ember törvény előtti egyenlősége és az állampolgári jogon igénybe vehető
orvosi ellátás.
De ha eszembe jut ez a munkásasszony, aki a kétezer éve halott római katonák sírját
megbontotta, majd betemette, felmerül bennem egy furcsa kérdés: a nők vajon egymással
egyenlőek és egyenjogúak-e? Erzsébet királynő 1975-ös költségvetése 1,4 millió font volt.
Vajon egy angol középiskolai tanárnő hány fonttal gazdálkodhatott? És egy angol
háziasszony, vagy egy szövőgyári munkásnő? Hollandiában például Julianna királynő
oldalági nőrokonai egyenlőek-e a vegyiparban dolgozó technikusnőkkel életszínvonalban,
jogokban, szellemi lehetőségekben? Vagy az Antillákon élő fehér és bennszülött nők
helyzetével? Maria Angela Hernandez Gomez, az első női bikaviador Spanyolországban
vajon ugyanolyan esélyekkel mozog az életben, mint a kasztíliai napszámosasszonyok?
Alig hiszem. Bár kétségtelen, hogy sokkal rosszabb helyzetben van, mint a gyárosok és
miniszterek feleségei. De könnyen lehet, hogy teljesen azonos a helyzete a nyugatnémet
Evelyne Gutkind-Bienert nevű kaszkadőrnővel, akit a férje otthagyott, mert beleunt az
izgalmakba, viszont napi ötszáz márka a gázsija. Maria Angela Hernandez lehet, hogy
nem keres napi ötszáz márkát, de a férje, ha egyszer lesz, nem hagyhatja ott
38idegességében, mert Spanyolországban tilos a válás.
Az egyenjogúság és a törvény előtti egyenlőség nagyon kategorikus megfogalmazásai az
emberi helyzetnek. Az életben, a valóság hétköznapjaiban az embereik soha nem a
törvénybe iktatott jogukra reagálnak, hanem spontán szabadságérzetükre. E szerint
boldogok vagy boldogtalanok, bizakodók vagy letargikusak. Jó dolog, hogy mi törvénybe
iktattuk a nők egyenjogúságát, de a nők nem a törvényt érzik a bőrükön, hanem azt, ami
ebből megvalósul. Mivel törvény védi a nőket, a férfiakkal formailag biztosan egyenjogúak.
De vajon egymással egyenjogúak-e? Erre nincs törvény.
Néhány hete Csepelen töltöttem a délelőttöt, egyik barátom autójára várva, aki még nem
tanult meg vezetni. Hosszadalmas az autók eladása és átadása is. Ez szerencsés dolog,
mert az emberek kénytelenek egymással beszélgetni. Leült mellém egy parasztasszony.
Panofix bundát viselt, s volt benne valamilyen ősi, természetes közvetlenség. Amikor
kiderült, hogy budapestiek vagyunk, odaintette férjét, a Bélát. Béla elgyötört volt, sovány
és ideges. Kérésükre elmagyaráztuk, hogyan lehet kijutni a városból. Az asszony
megnyugodott, Béla nem. Az asszony elmondta, hogy harmadszor jönnek fel Budapestre
az autóért. Azért harmadszor, mert eddig csak fehér volt, zöld meg sárga, és ő tűzpiros
Zsigulit akar. – Megmondtam a Bélának, hogy más színű autóba nem ülök bele – így.
Egészen 39közelről, az arcomba mondja. Ha nem tudnám már, hogy tejből veszik az
autót, valószínűleg illetlenül viselkednék. Ez a panofixes parasztasszony csak tűzpiros
autóba hajlandó beleülni, viszont hajlandó naponta hajnalban kelni, kitrágyázni a marhák
alól, etetni, itatni, fejni, aztán este elölről kezdeni az egészet, és így élni szombaton,
vasárnap, hétfőn, húsvétkor, karácsonykor és május elsején. Közben Béla hozza a fixet a
téeszből, gyárból, valahonnan. Béla a vonaton lakik tíz éve. Látszik rajta. De most nem
Béláról van szó. Ez a panofixes parasztasszony lehetőségeiben, körülményeiben egyenlő
vajon egy vállalati titkárnővel, aki bemászik fél kilencre, aztán leugrik a büfébe, aztán
telefonozik a barátnőivel, aztán ebédezni megy, és fél háromtól várja, hogy mikor ér véget
a „robot”? A titkárnőknek csak a fele ilyen. A másik fél végzi ezeknek a munkáját is, és
még hazavisznek munkát, gépelést, kimutatást… Megvalósítható tervek lehetőségében
vajon egyenlő és egyenjogú-e a felesleges irodista lányok hada, akik nyolcra járnak,
azokkal az asszonyokkal, akiket már reggel ötkor-hatkor naponta látok az ablakomból?
Gyermekekkel a nyakukban, kezükben, vágtatva, vonszolódva kapaszkodnak fel az
autóbuszokra. Pedig ezek a nők is fiatalok. Csak éppen szerettek valakit, megszülték a
gyermekeiket, aztán azokat szerették, s közben a munkájukat is, az országot is.
Egyenlőek és egyenjogúak azokkal a nagyon szép lányokkal, akik szeretkezésből élnek?
40
Néhány éve egy barátom javasolta, hogy sportoljunk valamit. Úgy gondolta, hogy jobb lesz
utána az idegzetünk. Nem tudom, miért, éppen a teniszt kezdte szervezni, de
szerencsétlen ötlet volt. Talán arra gondolt, hogy tizenegy embert és egy futballpályát
nehezebb megszervezni, mint kettőt, vagy félt, hogy belefulladunk a vízbe. Megpróbálta a
teniszt. Nem ment. Egyesületi pályák, állami pályák, félig magánpályák… Még az
utóbbinál látszott valamilyen esély. Kaphattunk volna néhány órát. De nem tudtuk
megfizetni. Kiderült, hogy a lányok felverték a pályák árát. A lányok, akiknek szépnek kell
maradni, és egészségesnek. Most nem a Rákóczi téri lányokról van szó, akiknek koszos a
fülük, és a rendőrség mindennap szétugrasztja őket. Azokról a lányokról, akik valahol talán
bejegyzett dolgozók, talán ott is töltenek hat vagy nyolc órát, de nem ebből élnek.
Kifejlesztettük hazánkban az idegenforgalmat… Hát akkor…? Szóval ezek a lányok sokkal
jobb kocsikat, lakásokat és egyebeket vesznek, mint amilyen semmilyeneket nem lehetne
venni a hivatalosan bejegyzett fizetésükből. Na most, kedves mindenki, hogyan viszonyul
egy ilyen szép, okos, általában olaszul, angolul beszélő kislány a tehenésznőhöz, egy
szövőgyári asszonyhoz vagy egy gimnáziumi tanárnőhöz Magyarországon?
Természetesen csak pénzről van szó, nem emberségről, társadalmi megbecsülésről. De
ha már tenisz, gondoljuk végig.
Félek, hogy a világ nem férfiakra és nőkre 41oszlik, hanem tisztességes és tisztességtelen
emberekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, szegényekre és gazdagokra,
olyanokra, akiket a finánctőke megvásárol és gazdaggá tesz, s olyanokra, akiket
elszegényít.
Én több okból nőpárti vagyok. Főleg azért, mert szép nőkről én jobban tudok írni, mint
okos férfiakról. Mégis: nem okszerűbb és egzaktabb, ha az emberek neme helyett arra
figyelünk, hogy mi az osztályhelyzetük? Az én sorsom egybeesik a feleségem és a lányom
sorsával, ahogy a nagyanyám sorsa azonos volt a gyermekei és a nagyapám sorsával.
Legfeljebb abban lehetett különbség, hogy Zimits Ilona hatalma és jogköre sokkal nagyobb
volt, mint Bertha Mihályé. De ez még korábban történt, a nők éve előtt több évtizeddel.
1976
42
Mai monolitok
Állunk a szepezdi hegyoldalban, és egy vörös, terméskőből rakott öreg pincét nézünk.
Barátom, Jovánovics Miklós megcsóválja a fejét:
– Habarcs nélkül rakták össze. Ha jön egy nagyobb vihar, összedől.
Valóban úgy tűnik, hogy az első vadabb északnyugati szél ledönti a tűzfalakat, s a közéjük
roskadt tetőt elsodorja. De nem. Évszázadosak ezek a pincék, vagy még régebbiek. A
Balaton-felvidék népe értett a kőhöz. Kötőanyag nélkül épített a falvakban bástyákat, a
hegyoldalban, ahol a legerősebb az erózió, időt álló támfalakat.
Ahogy nézzük a kőpincét, a történelem előtti idők hatalmas monolitjai jutnak eszembe,
megalitsírok, dolmenek, Húsvét-sziget óriás szobrai, s az Andok három-négyezer méteres
fennsíkjain épült teraszok, lépcsők, kőkörök, templomok, melyek számunkra mind egyet
jelentenek: emlékezz Hotu Matua népére, emlékezz az inkákra, az előtted élő emberre. Itt
jártak a nap fiai, és álmodtak. Nem ismerték sem a habarcsot, sem a cementet, álmaikat
mégis képesek voltak a kő által, kőben kifejezni. Várkonyi Nándor egyszer, amikor az
elsüllyedt kul43túrákról beszélgettünk, azt mondta nekem, hogy az emberiség
évezredeken át kőben gondolkodott. Azt hiszem, az ember ma is képes erre. A kő
varázslatos szépségű, örök anyag, aligha jöhet olyan korszak, amikor a kőről teljesen
lemondunk. A badacsonyi kőmívesek, útépítők, bástyát, támfalat rakó parasztok bazaltban
gondolkodnak. Ismerik a kékesszürke vulkanikus kő természetét. Tudják, hogyan pattan.
Odább, Ábrahámtól, Rendestől Almádiig permi vörös homokkőben gondolkodnak a
mesterek. Persze ma már nemcsak kőben, hanem fában, fémben, üvegben, műanyagban.
Kötőanyag is van, festék is. És az emberek, ahogy eljön a tavasz, mindig nekilátnak
valaminek. Megalkotnak, teremtenek egy-egy támfalat, házat, kis félszert, pincét,
ciszternát.
Amikor megfordulunk, s kicsit fentről megpillantom a saját présházunkat a gondozott
szőlők és az elvadult, bozótos hegyoldal határán, eszembe jutnak a mesterek, akik
megalkották. Kovács Lajos, az okos, aranyos humorú szentbékkállai kőmíves, a Káli-
medencéből és a környező hegyoldalakból előbukkanó segédei; Varga Béla, a révfülöpi
asztalos, aki tartós és szép pinceajtót, zsalugátereket, és egy nehéz, kecskelábú
tölgyfaasztalt készített a házhoz; Lekics József, a híres, sokoldalúan képzett, tapolcai
elektromos szakember, aki az erdőbe hajló hegyoldalon át bevezette a présházba a
villanyt. Pontos, jó munkát végeztek. A présház állja a hegyoldalból lezúduló viharokat.
Nem ázik be 44az északi fal, és nem szivárog fel a földből a nedvesség. Ráadásul az
egész építmény esztétikus. A hajlatok, szögletek kiképzése gondozott. Ahol a vakolat fával
találkozik, a vonal egyenes, az anyag eldolgozott. Működik a zsalugáter, jól zár a
pinceajtó. Nem dagad be, és nem szárad össze. A villanyóra bírja a terhelést, a
konnektorok, kapcsolók precízen működnek. Csoda ez? Nem csoda.
Kovács Lajosék tavalyelőtt felépítettek Révfülöpön egy ABC-áruházat, modern
tetőszerkezettel, üvegportálokkal. Egész nyáron át oda jártam és néztem, hogyan készül a
közhasznú mű. Kovács Lajoséknak meg sem kottyant. Derűsen, fütyörészve felépítették.
Lekics József, aki mindenhez ért, gyorsan beszerelte a villanyt és az áruház bonyolult
hűtőrendszerét. Akkoriban jutott eszembe, hogy Lekics végigcsinálta a hőskort, a falvak
villamosítását. Zala megyében a faluk sokaságában gyulladt ki a villany Lekics József
munkája nyomán. Hány méter falat kellett ott kivésni, hány méter bergmanncsövet
befűzni? S a villanyoszlopok, elágazások szerelése… Fent az oszlop tetején, akár tél volt,
akár nyár…
Aztán Charley bonyolult ügye. Ha délire fordult a szél, belevágott a kéménybe.
Fuldokoltunk a füsttől. Ha ablakot nyitottam, megfagyott a lányom. Vettünk egy szélkakast,
és elneveztük Charley-nak. Üzentem Kovács Lajosnak. Eljött. – Beszéljük meg, hogy
mennyi faanyag kell az állványozáshoz, és mikor tudnák 45megcsinálni – javasoltam. –
Most – mondta Lajos bácsi, és munkához látott. Egy hosszabb deszkára kis léceket
szegelt létraszerűen. A deszkát a tetőre fektette úgy, hogy a vége a csatornában
támaszkodott. Ezen az egyetlen szál deszkán felment a kéményig, hóna alatt a
szélkakassal, kezében egy serpenyő cementtel, kalapáccsal, kőmíveskanállal. Feltette a
kéményre, kiékelte, becementezte, aztán lejött. Olyan könnyedén, nesztelenül járt a tetőn,
hogy egyetlen pala sem törött el. Fél óra alatt elintézte az egészet. Arra gondoltam, hogy
mennyi idő kellene ehhez a házkezelőségnek, vagy vidéken egy ktsz-nek? Nyilván
kiszállnának, megnéznék, s vagy vállalnák, vagy nem. Valószínűleg nem, mert mi
nyereség van egy ilyen kéményhosszabbításon? Ha mégis, akkor egy nap eltelik azzal,
hogy felvonulnak. Hoznak létrát, deszkát, ezt-azt. Egy napig csinálják. Minimum három
ember. És újabb egy nap, amíg elvonulnak. Kovács Lajos ezt fél óra alatt elintézte, aztán
leült egy kicsit, és két pohár bor mellett elmesélte, milyen ciszternát csinált a
szentbékkállai hegyben egy pesti ezredesnek.
És Varga Béla… A présház még csak félig készült el. Vakolatlan volt, a pince fölé épült
háromszor három méteres szobának még nem volt ablaka. De eljött a tavasz. Nem bírtam
Pesten maradni. Húsvétkor Gáll Pista, aki egyébként Füredre igyekezett, régi Trabantjával
elvitt bennünket Szepezdre. Amikor az el46vadult kertben kipakoltuk a gyerekágyat – s
egyéb vacakjainkat, Gáll morogni kezdett:
– Ennek még ablaka sincs, itt akarsz a kétéves gyerekkel húsvétozni?
– Beszegelem farostlemezzel – mondtam, és kitettem a napra egy asztalt. Főtt sonkát
ettünk tormával. Ittam egy keveset. Gáll nem.
Ekkor befordult a kertbe egy motorbicikli. Varga Béla érkezett. A hátára kötözve
ablakkereteket hozott, és üveglapokat. Nevetve támasztotta le a motort.
– Gondoltam, hogy nem bírja megállni, és lejön húsvétra – mondta.
Nekilátott. Élvezettel dolgozott. Télen bútorokat, csónakot, vitorlást épített, tavasszal,
nyáron az épületekhez ajtókat, zsalugátert, s ami csak kellett. Beüvegezte az ablakokat,
begittelte, helyre rakta valamennyit. Közben elmondta, hogy az egyik fia érettségi előtt áll,
és szeretné, ha a Kilián György Repülőtiszti Főiskolát végezné el. Ittunk egy pohár vodkát
a fiú sikeres érettségijére. Amikor helyére került az ablak, kürtőket illesztettem a
kéménybe, és az apró vaskályhát a fal mellé állítottam. Csakhamar ropogott a tűz, s a
nyulak piros tojással a puttonyukban kerülgetni kezdték a házat. Ezt a repedt oldalú,
ősrégi vaskályhát még előző őszön Thiery Árpád szállította le autóval. Ültem a vörösre
izzott kályha mellett, és arra gondoltam, hogy ilyen szép húsvétom még soha nem volt,
aztán meg arra, hogy az egészet a meste47reknek köszönhetem, meg Gállnak, Thierynek,
a hegynek és erdőnek, mely a présház felett sötétlik, s a fák közül felreppenő
karvalyoknak, kányáknak, melyek ott köröztek a kémény felett.
Ma is erre gondolok. A környékben dolgozó mesteremberek építettek nekem egy
présházat a mezőgazdasági kultúra és az erdőség határán. A ház mögött kökénybokor,
kecskerágó, sovány csenkesz díszlik, s a fákra, bokrokra felfut a mérgező klematisz. A
ház előtt néhány gyümölcsfa és egy vágó szőlő küszködik a vörös erdei talajjal, széllel,
moníliával. Villanyunk van, de utunk nincs. A vizet kannában, vödrökben hordom fel a
hegyre. Viszont fácánok kakatolására ébredek, az ablakból nyulakat, vaddisznókat látok, a
fákon szarkát, fakuszt, őszapót. Ez persze csak az én örömöm, a családomé, barátaimé.
Ezért kár lenne házat építeni. És azt hiszem, Kovács Lajos nem is ezért építette, Varga
Béla sem ezért készített szép pinceajtót. Nem is a pénzért. Másért… Ez a ház, és ezek a
házak, áruházak és ciszternák jelzik majd ötven év múlva, száz év múlva, hogy Kovács
Lajos, Varga Béla, Lekics József itt éltek ezen a tájon, és hasznos, pontos munkát
végeztek. Kőben, fában, cementben gondolkodtak. Alkottak, teremtettek. S ha arra
gondolok, hogy fiaink e házakat, ciszternákat, ajtókat, áruházakat tanulmányozva értik
meg, hogyan kell nekilátni a fa és a kő megmunkálásának, nyugodtan 48leírhatom, a
Kovács Lajosok, szétszórt falvainkban, kicsi és nagy városainkban az örökkévalóságnak
dolgoznak. Pontosan úgy, mint az inkák, amikor az Andok szélfújta fennsíkjain két csiszolt
gránittömböt egymásra helyeztek.
1975
49
Sült krumpli
Olvasom a Kertészet és Szőlészet-ben, hogy az MTA Agrártudományok Osztályának
növényvédelmi bizottsága a burgonya sorsáról tanácskozott Keszthelyen. Bajok vannak a
krumplival, mert az utóbbi másfél évtizedben a termőterülete felére csökkent. Keveset
vetünk, s annak is 72 százalékát a háztáji gazdaságokban, ahol aztán mindenféle
kórokozók pusztítják a derék növényt. A vetőanyaggal is baj van, mert a drága külföldi
fajták három év alatt leromlanak. A Magyar Nemzet optimistább cikkben nyilatkozik meg
krumpliügyben, s a tudósok nevében azt ígérte, hogy a gülbaba és a rózsa helyett intenzív
fajtákkal lendítik fel a termelést. De ebből az írásból is kiderül, hogy hazánkban a
nagyüzemileg termelt burgonya vetésterülete 1971-ben 42 ezer hektár volt, 1972-ben 33
ezer hektár, 1973-ban pedig már csak 25 ezer hektár. Nézegetek egy 1966-os kiadású
statisztikai zsebkönyvet is, és egyre inkább eluralkodik rajtam egy olyan érzés, hogy
burgonya-termelésünkben idáig nem diadalmaskodott a kémiai szerekkel, gépekkel
felszerelt és tudománnyal felvértezett korszerű mezőgazdaság. 501931-ben 68,6 mázsa,
1965-ben pedig 71,9 mázsa burgonyát termeltünk hektáronként. Azóta ez a termésátlag
romlott. Egyetlen eredményünk, hogy az országszerte kedvelt gülbaba, rózsa, ella és kifli
fajtákat többnyire felváltottuk valamilyen ismeretlen termékkel, ami leginkább a régi
szeszkrumplira emlékeztet.
Mintha életre kapott volna az 1654-es év szelleme, amikor Hadadi Wesselényi Ferenc
nádorsága alatt letartóztatták a Németalföldről hazatérő protestáns akadémikusokat, mert
a tarisznyájukban burgonyát találtak.
Miért is tűnődöm ezen hetek óta?
Számomra a krumpli, vagy ahogy vidéken mondják, a kolompér történelem és költészet.
Nem azért, mert az Andokban ma is vadon terem a burgonya, éppen az Andokban, ahol
olyan nagy tehetségű nép élt hajdan, mint az inkák, s a titokzatos városok romjai több
egymásra épült kultúráról árulkodnak, ahol valamikor ez a burgonya talán nem is volt
olyan vad, hiszen a gumós növények több változatát is termelték.
Számomra azért költészet a krumpli, mert Magyarországon a legutóbbi évtizedekig a
kenyér mellett vagy helyett naponta az emberek asztalára került. A népnek az életet
jelentette, a reményt, kiutat a megsemmisülésből. Bevetették az előkerteket, az udvart,
harminc négyzetméteren már megtermett egy zsákkal. S mivel vetették be, milyen
szelektált, „intenzív”, im51portált vetőgumóval? Akinek elég termett, az tavasszal minden
fészekbe két közepesen nagy krumplit vetett, aki télen megette a vetőburgonya nagyobbik
részét, az tavasszal minden krumplit a csíra szerint négyfelé vágott s negyed gerezdet tett
a fészkekbe. Aki kényszerűségből megette az egész zsák vetőburgonyát, az félretette a
hámozékot, a krumpli héját, és azt vetette el. És csodák csodája, abból újra krumpli lett.
És milyen csodálatos ízű krumpli… Az ella szétfőtt, de éppen ilyen krumpli kellett a
dödöllébe és a krumplis tésztákba. A gülbaba nem főtt szét, nem durrant el a sütőben. A
gülbabából lehetett jó paprikás krumplit és krumplilevest főzni. A rózsa a kettő között volt,
lehetett sütni, főzni, tésztába keverni. Nagyok voltak a gumói, és bőven termett.
Ettem én már kagylót, rákot, polipot és tevevesét, mert kíváncsi természetű vagyok, s
egyébként is elkerülhetetlen volt, de az ebéd vagy vacsora végére mindig kialakult
bennem egy figyelmeztető érzés: a megszokott ősi ízek, illatok nem helyettesíthetők
semmivel. Nemrég egy nyugati ország diplomáciai vacsoráján túlzottan barnának találtam
a szárnyas húsát. Odafordultam a magyar követség egyik munkatársához:
– Tulajdonképpen mit eszünk?
– Edd meg nyugodtan, ez egy kitűnő dolog.
– Persze… De mégis, mi ez?
– Egy madárféle. Ilyen tengeri féle… A tenger felett repül.
52
– Szóval sirály – mondtam. Ekkor jutott eszembe a krumpli. Nem ettem meg a sirályt.
Elméláztam. Egy régi tábortűz mellett ültem képzeletben, hétévesen, másik három hat-,
hét-, nyolcéves fiúval. Kukoricacsőszök voltunk Keresztúron. Estefelé tüzet raktunk
nagyapám földje és Ughiék földje között valahol. Lassan ránk ereszkedett az őszi este, s
mi krumplit és lófogú kukoricát sütöttünk parázson. A földverem felől árnyak indultak neki a
mezőnek, bevették magukat a távoli kukoricásokba. Neszeztek, közelegtek. Lassan sült a
krumpli. Bottal fordítottunk rajtuk. Aztán egyszer csak eldurrant az első. Milyen csodálatos
íze volt a parázson sütött, kormos, hamus kolompéroknak, s a lófogú kukoricának! Ezek
az ízek és illatok jelentik nekem ma a szülőföldet, a gyermekkort. De a neszekről sem
szabad megfelejtkezni, mert az az érzés, hogy a kukoricásokban valami, valakik, esetleg
árnyak közelednek, külön ízt adott a krumplinak és a kukoricának. Őrök voltunk.
Amikor elszabadultam a diplomáciai vacsoráról, s a szállodai szobám ablakából néztem a
nyugati világ vezető képviseleteinek neonhirdetéseit, hirtelen eszembe jutott, hogy
villámlift van, de lépcsőház nincs. Ha tűz üt ki a szállodában, áramszünet lesz. A lift akkor
nem működik. Vagy kiugrom a hatodik emeletről, vagy elégek. Hogy eltereljem a
figyelmemet erről a lehetőségről, azokra a személyiségekre 53gondoltam, akik vendégül
láttak. Róluk eszembe jutott a sirály, amit meg kellett volna ennem, a sirályról a krumpli. A
krumpli végigkísérte életemet.
1944-ben nagyapám falujában, Nemeskeresztúron, két forró sült krumplival a zsebemben
álltam a kapu előtt, és néztem a vonuló katonaságot. Kilencéves voltam, s nagyon fázott a
kezem. Szorongattam a sült krumplit, s amikor megéheztem, és a menekülő hadak
látványába is belefáradtam, megettem a krumplikat.
Keresztúron kemencében sütöttük a krumplit, vagy a csikótűzhely sütőjében.
Fokhagymás, forró töpörtyűvel ettük, amíg volt töpörtyű. Később zsírral, majd zsír nélkül.
1945-ben sótlanul.
Az ötvenes években Györökön laktam. Major Jóska elhívott napszámba. Ha jól
emlékszem, kukoricát törtünk, zsákoltunk, s hordtunk fel a padlásra. Paprikás krumplit
adott reggelire, aludttejjel. Györökön egészen a legutóbbi időkig szokványos reggeli volt a
frissen főzött paprikás krumpli.
1954-ben egy hajnalon Gombáspusztáról elindultam a szentgáli vasútállomásra. Az állami
gazdaságban dolgoztam brigádírnokként. Amikor megbízatásom hiányos bérelszámolói
ismereteim miatt megszűnt, hazaindultam. Nagy bakonyi erdők között laktam egy
völgyben. A házigazdám disznókat tartott, s este mindig megfőzték az állatok krumpliját.
Hajnalban, ami54kor útnak indultam, ebből a fazékból kivettem egy krumplit, aztán
útközben, a téli erdők között lépdelve, héjastól megettem. Nagyon jólesett.
Amikor a neonfényes nyugati városból hazaérkeztem, olyan nagy gusztusom támadt a sült
krumplira, hogy rögtön bevettem magamat a szepezdi présházamba. A tűzhely vasán,
lábas alatt sütöttem krumplit. Vöröshagymát vágtam vékony karikára, és lesóztam. Mire a
krumpli megsült, a vöröshagymát is átjárta a só. A ropogósra sült rózsakrumplit libazsírral,
hagymával ettük. A lányom felkiáltott: – Ki termelte ezt a finom krumplit? – És mindjárt
válaszolt is rá: – Én és az anyu. – És így volt, ott termett a kertben.
Miért is tűnődöm ezen a krumpliügyön hetek óta? Igen… Leromlanak a külföldi fajták… A
dunántúli, Dráva menti parasztok jutnak eszembe. Nem új felfedezés ez, hogy a krumpli
vitalitása leromlik. A nép ezt mindig tudta. A Dráva menti parasztok minden három évben
kicserélték a vetőanyagot. A vetésre szánt krumplijukat kocsira, szekérre rakták, és
bevitték a szigetvári, barcsi, néha a bajai vásárra, és elcserélték egy másik gazdával.
Minden paraszt tudta, hogy a krumpli három év után talajunttá válik. Ezért, ha kötött,
agyagos talajon gazdálkodott, a vásáron elcserélte a vetésre szánt krumpliját egy olyan
földművessel, aki távolabbi vidéken homokot művelt. És akkor a ma55napság lebecsült
gülbaba, rózsa és ella fajták újra erőre kaptak, teremtek bőven.
Reménykedjünk. Ha az Andokból eljutott hozzánk a krumpli, s egyik legfontosabb
kultúrnövényünkké vált, talán megmarad a hetvenes években is.
1975
56
Giovanni háza
Régebben, huszonöt-harminc éve, ha megbetegedtem, kitágultak a szobák, s csaknem
elvesztem a hullámos, bizonytalan rajzolatú falak között. Mostanában a fájdalom közelebb
hozza a testemhez a falakat. Szorítanak a falak. A mennyezet fokozatosan lejjebb
ereszkedik, és a mellemet nyomja. Fulladással küszködöm félálomban. A vasárnapra
virradó éjszakán ismét kiderült, hogy epém van. Először csak kiderült, aztán a fájdalom
tudatosította velem a létezés egész biológiai abszurdumát. A hajnal hűvös érintésében
reménykedtem, az enyhület kegyelmében. De hiába sütött ki a nap, a mennyezet még
mindig rám nehezedett.
Elmenekültem a lakásból. Lányommal, aki elég fiatal, május elsején lesz hétéves, úgy
döntöttünk, hogy megkeressük Giovannit, aki valamikor fagylaltos volt egy dunántúli
kisvárosban, s az utóbbi években Adyligeten lakik. Giovanni különös történeteket szokott
nekünk mesélni Aquileiáról, a félig pogány, félig keresztény templomról, melyet nemrég
elöntött a tenger, s a cédrusokról, melyek csak látszólag fák, mert törzsükben,
lombozatukban egy-egy elhalt friuli polgár lakik.
57
Sokáig kerestük Giovanni kertjét és házát, de nem találtuk meg. Én már látni véltem a
hatalmas feketefenyőt, mely a tető felett bontotta ki lombjait, s mint egy bozontos zászló
hirdette, hogy „ez Giovanni háza”, de amikor közelebb jutottunk a kerthez, jól látszott, hogy
káprázat az egész. Állt ott egy fenyő, de nem a ház előtt, hanem mellette, s ami a
legszomorúbb, keresztes fenyő volt. Megértettem, hogy eltévedtünk. Talán egy utcával
előbb vagy később kellett volna balra fordulni. Az erdőt valószínűleg a másik oldaláról
szoktuk megkerülni, de a télen ezt elfelejtettem. Nekivágtunk egy újabb utcának, de hiába,
idegen fák, idegen arcok és ablakok meredtek rám, s Giovanni háza sehol sem volt.
– Hová megyünk? – kérdezte a lányom.
– Nem tudom – mondtam. – Giovannit úgy látszik mostanában nem lehet megtalálni.
Ekkor hangok jutottak el hozzánk. Úgy tűnt, nyikorog valamilyen hatalmas gépezet.
Füleltünk. Valami megreccsent. Talán egy fa a közeli erdőben. Látszólag minden
előzmény nélkül dőlnek ki a fák. Szellő sem rebben, süt a nap, tavasz van, s egyszer csak
egy cser vagy tölgy elzuhan. A kéreg takarásában lassan, észrevétlenül végzi el különös
munkáját az idő és a természet. A Határ utca táján a nyikorgásba emberi hangok
vegyültek. Kiabálás, nevetés, énekszó. Öntudatlanul meggyorsítottuk lépteinket. A Nagyrét
utcán túl egy újabb erdőbe jutottunk.
58
Zenekar hangolt az emelvényen. Fiúk és lányok ültek a fák alatt. Könyveket árultak egy
sátorban. Másik sátorban, feljebb a domboldalban zsíros kenyeret és sört. Tolongtak a
fiatalok a sátor előtt. A sikeresebbek hatalmas karéj zsíros kenyerekkel bontakoztak ki a
tömegből, és egy-egy üveg sörrel. A fiúk boldogok voltak. Nagyokat haraptak a zsíros
kenyérbe, s szabad kezükkel lányokat ölelgettek. A lányok korhű öltözékben szerepeltek a
fák között. Farmerban. Némelyik csaknem kiesett a nadrágjából, s a homloka fénylett még
az elmúlt hetek szellemi megerőltetésétől, de a többség alig fért bele a nadrágba, zekébe.
Nem úgy értem ezt, hogy kövérek voltak, nem. Csak fiatalok. Kibuggyantak a farmerből
alul, fölül és középen. A fiatalságuk buggyant ki. A kibuggyant részekben a fiúk időnként
megkapaszkodtak. Jól működtek a reflexeik és az ösztöneik, az emésztésük és az
idegrendszerük. Diadalmasan, valójában természetesen zabálták be a hatalmas
hurkazsíros kenyereket. És megitták rá a lúgos kémhatású sört. Nem vettek be hozzá
semmiféle tablettát. Egészségesek voltak, felszabadultak, boldogok. Mi történt velem?
Ezen gondolkodtam a fák alatt. Miért izgat engem, hogy a Nap valamikor a jövőben
összeroppan, kihűl, vagy felrobban, s így a Föld lakhatatlanná válik? Az élet jelen idejű.
Jelen időben eszünk, gondoskodunk utódokról, örülünk, ordítunk, álmélkodunk. A múlt és
a jövő az 59egészséges ember számára fikció. Úgy látszik, én nem vagyok egészséges
ember.
A fákon túl hatalmas tisztás tárult elénk. Lapos rét. Az erdők között egy természetes
aréna, amfiteátrum óriások számára, vagy ha kicsi az ember, sok ezer kicsi embernek. A
tisztás szélén egy nyikorgó ringlis mocorgott. Mire melléje értünk, elvesztette a lendületét,
megállt. Mestere felmászott a tetejére, és a transzmisszióval bajlódott. A lányom megállt,
nézte a hatalmas szerkezetet. Szeretett volna felülni a ringlisre.
– Hiába ülsz fel rá, nem jut az ember előbbre, csak körbe forog – mondom neki, de konok,
fel akar ülni. Ahogy állunk, eszembe jutnak a régi búcsúk, vásárok, amikor én is felültem
rá. Részt vettem a körforgásban, s a zene elandalított. A ringlis zene nélkül érvénytelen.
Zene nélkül rögtön rájön az ember az egészre, s még mielőtt felkavarodna a gyomra,
kiszáll. Zene kell. Az egész élethez zene kell, s akkor az ember úgy érzi, mintha repülne.
– Mindjárt elkészül – mondja a lányom.
– Rossz ez a ringlis, és zene sincs. – Elvonszolom.
A tisztáson sok az ember. Kisfiúk fociznak a nagymamájukkal, kövér, vörös emberek
fejelnek, az egyetemisták valamilyen sportteljesítményre készülnek. Egy tanár vagy
valamilyen felelős régimódi szócsövet irányít a csoportosuló diákokra, és beszél hozzájuk.
Szabályokat ismertet. Az elnyerhető kupákat az erdő szélén már láttuk. A raktározás során
elfeketült dara60bokat önkéntesek fényesítgették tarka rongyokkal. A fák között a
beatzenekar megkezdte műsorát. Egy gonddal kevesebb, hallani már nem lehet, csak
látni. Hogyan lehetnek ilyen elképesztően fiatalok az emberek? Vajon tudják, hogy
fiatalok? Vagy csak úgy vannak, léteznek itt a réten öntudatlanul? Ülve is lehet sörözni,
van bazár, céllövölde, labdakölcsönző. Rendes hely ez. Giovannit nem találtuk meg, de
tisztességes helyre keveredtünk. Ez a tisztaság- és tisztességérzet tovább fokozódik
bennem, amikor a lányom lecövekel egy aprócska mesterséges tónál, ahol botra akasztott
madzaggal fahalakra lehet horgászni. Négy forint a beugró, de akkora karikákat viselnek a
halak az orrukon, hogy minden horgász nyer. Lányom is. Választhat a bazár harminchat
fakkjából valamit. Egy gyűrűt erőltet az ujjára.
– Ugye ez arany? – kérdi.
– Színarany – mondom, és teljesen elkeveredünk a fiatalok tömegében. Furcsa, hogy órák
óta nem érzek fájdalmat. Talán nincs is epém. Odalép egy lány:
– Nem láttad a Sotonyi Icát? – kérdi.
– Elment zsíros kenyérért – mondom, és a sátor felé intek.
Komolyan fontolgatom, hogy veszek két karéj zsíros kenyeret és egy üveg sört, de sokan
tolongnak a sátor előtt, és győz a negyvenegy év. Hazamegyünk. A lányom zsíros
kenyeret követel és sört. Talán ez a fiatalság egyik titka.
Óvatosan kimegyek a konyhába, megkenek 61két karéj kenyeret zsírral, snidlinget is
metélek rá, s a hétéves emberrel vadul falni kezdünk. Egy üveg behűtött sört is kinyitok.
Eszem, kortyolgatok. Isteni állapot, de valahogyan hamis az egész. Nevetek a lányomra,
de fájnak közben a ráncaim. A zsíros kenyér sem használ? Mitől marad az ember fiatal?
Lehajtok egy nagy pohár sört, és a lányomhoz fordulok:
– Franciska, apu öreg vagy fiatal?
– Háát… Olyan se öreg, se fiatal…
– Miről lehet ezt megállapítani?
– Az emberek hangjáról.
– Hangjáról? Hogyan?
– A fiataloknak olyan hipp-hopp a hangjuk.
Megittam az összes sört, és azon gondolkodtam, hogy nekem vajon hipp-hopp hangom
van, vagy másmilyen? Azóta is ezen gondolkodom.
1976
62
Nyári elmozdulások
Révfülöpön egyedül ülök a Hullám étteremben. Egy óra elmúlt, de még nincs kettő. Az
ablakon át látom, hogy üresek az utcák. Sokára kerül elő a pincér. Kicsit meglepődik, hogy
ott talál. Sietve, készségesen felveszi a rendelést. A zenekari pulpitus szélén egy
feltámasztott gitár árválkodik. Csillagsávos amerikai zászló díszíti finom intarziából
kirakva. Mellette felirat: „Eladó”. Még augusztus van, de a nyári szezon véget ért. A nyár
valójában már július 20. táján véget ért, amikor az árnyéktalan, száraz hőséget felváltották
a szórványos hideg esők. Rosszul mondom, az idei nyár nem ért véget, hanem
abbamaradt. A nap kisütött újra, de a Balaton vize már nem melegedett fel többé, s az
esték hidege az októberi éjszakákra emlékeztetett. Rendhagyó nyár volt, Kínában
földrengés, a Fülöp-szigeteken szökőár, Európában szárazság pusztított. Angliában
csaknem kiszáradt a Temze, vízhiány miatt nem lehetett eloltani a tüzeket, erdők
pusztultak el, és állatok. Franciaországban ezrével vágták le a szarvasmarhákat, mert
nem tudták a jószágot etetni és itatni. Bevallom, engem a szárazságnál és a földrengések
pusztításainál jobban 63nyugtalanított négy betű, a TCDD, ami állítólag a dioxin nevű
mérges gáz szakmai neve, jele vagy rövidítése. Az olaszországi ICMESA vegyigyárban
gondatlanságból bekövetkezett robbanás miatt a gyár vezetőit már vád alá helyezték.
Engem nem a gondatlanság vagy a robbanás ténye gondolkodtat el, hanem ennek a
dioxinnak a természete. Emberek háza táján gondatlanság, vegyiüzemben robbanás
előfordulhat… De jönnek a hírek, hogy le kell rombolni a házakat a gázfelhő alatt, meg kell
semmisíteni a növényzetet, a talajt tizenöt centiméter mélyen ki kell égetni… Mi ez a
dioxin? Kinek és mihez gyártotta ezt a gázt a svájci cég? Talán ez is abba a borzasztó
sorozatba tartozik, mint a metil-fluor-acetát, a tabun, szarin, vagy a lizgersav-dimetilamid.
Görcsök, látászavar, szívgörcs, elmezavar, halál. Az emberi tudás által mesterségesen
előidézett pusztulás. Melyik veszélyesebb, a szárazság, vagy az emberek által, emberek
elpusztítására gyártott mérgező harcianyagok?

Látványos társadalmi mozgások, átalakulások, természeti katasztrófák és nagy nemzeti

örömök híján, nyári délutánokon, estéken, néha úgy érzi az ember, nálunk semmi sem
történik. Szélárnyékban élünk, bezápult vizeken hajózunk. Nem így van. Jó a csend! Én
szeretem a csendet. A csend mélyén mindig történik valami. Finom elmozdulásokból áll az
élet. Eze64ket az elmozdulásokat erőszakosan fejlődésnek is nevezhetjük, de ez a
kifejezés nem mindig pontos. Balatonszepezden a nyáron új vízmű épült, megnyílt az új
ABC-áruház, s a falu alatt Zánkától csaknem Révfülöpig újjáépítették, kiszélesítették az
utat. Ez fejlődés, mindenképpen változás, elmozdulás a korábbi állapothoz viszonyítva. De
engem jobban megragadott az az elmozdulás, ami a lelkekben történt. Amikor égbe
szöktek a zöldségárak, lecsószezonban még mindig darabszámra adják a paprikát és a
paradicsomot, ha egyáltalán van; amikor nincs a piacokon zöldbab, s a nyár közepén a
hús árát is felemelik, nagyon természetesnek látszik, hogy életbe lép a jus murmurandi, a
nép morgáshoz való joga. Ezt a morgást a néphez hű vagy a népet pártoló felvilágosult és
demokratikus kormányzat mindig bölcsességgel szokta fogadni, így ez a morgás
veszélytelen. Vártam a nyáron, hogy a nyaralók és otthonmaradottak élnek a morgás
jogával, de nagyon halk volt a morgás, szinte nem is lehetett hallani. Valami történt a
lelkekben, elmozdult valami. Nem mondanám, hogy a félrohadt körtékért sorba álló
nyaralókban hirtelen kialakult az állampolgári fegyelem. Inkább csak annyi történt, hogy
átérezték, megértették a gazdasági folyamatokat. Legalábbis annyit megértettek, hogy
nehezen mennek a dolgaink. Ráadásul szárazság van. Sok helyen nem vetettek elég
zöldségfélét, ahol vetettek, kiszáradt, ami nem száradt ki, azt pedig nem vásárolták fel.
Nem öröm, 65de a legtöbb ember reménykedik abban, hogy a jövő év könnyebb lesz, és
rendbe jönnek a dolgok. Ha zöldséget nem is, de kenyeret, tejet, sajtot, vajat,
felvágottakat, konzerveket mindig, szinte mindenütt lehetett kapni a Balaton körül. Az
áremelés után húst is. Aki a korábbi években reggel hatkor sorba állt tejért, tizenegykor
pedig kenyérért, az tudja, hogy a Balaton partján végre történt valami.

Jövünk Tapolcáról a Balaton felé. Nemesgulács és Badacsonytomaj között meg kell

állnunk, mert előttünk a keskeny úton egy fehér Skoda parkol, s szembe teherautók
jönnek. Miért áll itt ez a Skoda? Körülnézünk. Utasait a közeli szőlőben pillantjuk meg, egy
szilvafát tépáznak. Lopnak. Nyíltan, büszkén, fehér ingesen, zakósan. A régi világban úgy
jellemezték volna őket, hogy „két finom külsejű, városi úriember”. Szatyruk, zsebjük,
szájuk tele besztercei szilvával. Csámcsognak, beülnek, elhajtanak. Így aztán végre
folytathatjuk az utunkat mi is. Talán a szárazság, a zöldség- és gyümölcshiány miatt az
idén divatba jött a Balaton mellett a kollektív kisajátítás és elosztás. Több üdülőhelyen, így
Szepezden is, ez a manőver példamutatóan nemzetközivé vált. Kora reggel és
délutánonként hatos-nyolcas csoportok járták a hegyoldalt, s amit őrizetlenül találtak, azt
magukhoz vették. Mindig loptak a Balaton kö66rül, de az idén nagyon lopnak. Korábban is
kihúztak egy-egy hagymát, levágtak néhány szőlőfürtöt, körtét, de az idén totálisan lopnak.
A szepezdi Öreghegyen Baloghéknak, Horváthéknak és még néhány szomszédnak az
összes sárgarépáját felhúzták és elvitték. Egy szálig. A hegyoldal másik végén, a Cseredi-
dűlő és Végmál között Szabó András fáit kopasztották le egy-két óra alatt.
Évekkel ezelőtt kerítésviták folytak több lap hasábjain. Kell kerítés, vagy nem? A kerítés
nem szép, feldarabolja a tájat, a látvány megzökken minden dróthálónál, kapunál,
akadozva, szinte dadogva látunk az akadályoktól. Ha nincs kerítés, akkor viszont mindent
ellopnak. Ami nem is lenne baj, mert embertársainknak és gyermekeiknek vitaminra van
szükségük. Csakhogy aki felásta a földet, elültette, kapálta, öntözte, annak is vannak
gyermekei, és azoknak is vitaminra van szükségük. Nem tudom, mi lesz húsz év múlva.
Lehet, hogy kimerészkedünk a pincéből, és megöleljük azt az embert, aki a kertünkbe
téved, és a leperzselt ágyásokból kihúz egy sárgarépát. De az is lehet, hogy megöljük. A
dioxin aggaszt engem, nem a sárgarépa.

A táj is változik. Fent az erdő alatt gondozatlanul hagytak egy szőlőt. Két év alatt csiharrá
vált. Már liánok kúsznak a karók tete67jén. Csaknem alatta új ház épült, és a másik, évek
óta sorsára hagyott szőlőt egy szombathelyi család gondozásba vette. Zöld folt a
hegyoldalban. Kertemtől jobbra-balra parlag földek hizlalták évtizedeken át a gazt. Aztán
hirtelen kultúrterületté váltak, emberi gondoskodás által. Körülöttem két-három hold szőlőt
telepítettek néhány év alatt. Összedűlt régi présházakat építettek újjá. Az idén már
szüretelnek. Mindegyik kordonművelésű, korszerű szőlő. Aki tehette, gépesített is. Géppel
kapálnak, permeteznek. Nagy a zaj. A kordonkarok alig bírják a termést. Bor terem itt, de
valójában ház, lakás a városba költözött gyerekeknek, s talán autó is. Sokat dolgoznak, és
sokat remélnek. Irigylem a munkakedvüket, szakértelmüket, gyakorlatiasságukat. A
legirigyebb délutánon megjelenik egy sovány, agyondolgozott ember. Neki odább van a
szőlője, présháza. Nehéz sorsa a bőrén, arcán, kezén. Valaha vincellér volt, de a repülés
érdekelte. Nem lett pilóta, csak sofőr, később minden más. Azt mondja, eladná a szőlőt,
ha tudnék valakit… Miért?… Belefáradt. Utazgatni szeretne a feleségével. Előbb az
országban, aztán külföldön is.
– Olyan szép növény a szőlő – mondom a hajdani vincellérnek. Csóválja a fejét:
– Belefáradtam. Utazgatnánk inkább.
Fejlődés ez? Nem tudom, mi. Finom elmozdulások a lélek mélyén. És a társadalomban.
68
Ülök a kertben, s azon gondolkodom, hogy a dioxinnak vajon lehet valami köze a tabun-
és szarinsorozathoz? És ha nincs is, mire égetik ki a földből, falakból, lelkekből?
Váratlanul sirályok jelennek meg a hegyoldalban. Zavartan csapongnak a diófák között,
lecsapnak a szőlők és mogyoróbokrok közé. Érthetetlen. Itt fenn, az erdő alatt soha nem
láttam sirályokat. Egyre többen lesznek, tízen, ötvenen, fecskék keverednek közéjük, és
két ölyv. Este bemondja a rádió, hogy enyhe földmozgást észleltek a Balaton térségében.
Valami elmozdult a sirályok biztonságos világában?… Lehet, hogy sirályokat látok majd az
erdei fák felett, ha a világgal történik valami? Nem hiszem. A sirályok korlátoltak.
1976
69
Egy udinei palota erkélyén
1967-ben néhány írótársammal egy palota erkélyén álltam Udinében. Vendégek voltunk. A
felhőtlen szeptemberi ég alatt mozdulatlanul álltak a tornyok, óarany fény lebegett a város
felett. Ez a fény időnként azon a nehéz aranykereszten is megcsillant, melyet az udinei
püspök hordott a nyakában. Mellettem állt. A városról beszélt, aztán Mussoliniről. Azt
mondta, hogy Mussolini erről az erkélyről mondott beszédet a friuli polgárokhoz, hogy
mozgósítsa őket. Miközben a püspök magyarázott, én a várost néztem, s a városon túl a
hegyeket. Csodálkoztam a tisztaságon, az épületek nyugodt rendjén, a környék közműves
falvain, a falvak betonútjain, a parasztok természetességén, ahogy színes traktorjaikon
ültek, s az emeletes parasztházak udvarára ügyesen befordultak szénát szállító
vontatóikkal, majd újra felbukkantak az utcán, és felszedtek minden szál szénát, ami
véletlenül elszóródott. Mi minden történhetett az elmúlt évszázadok során Udine falai
mögött, Friuli megye falvaiban, s főleg az emberi fejekben és lelkekben, mire ilyen tiszták
lettek az utcák?
Friuli megyében május hatodika óta reng a 70föld az emberek lába alatt. Több mint
kilencszázan meghaltak, ezernél több a sebesültek száma, háromszázan eltűntek.
Városok, falvak dőltek romba, Gemona, Buia, Maiano. Megrongálódtak az üzemek, így
tizenkétezer munkás azonnal elvesztette a kenyerét, a falvakban tönkrement tizenötezer
parasztgazdaság, több mint hatvanezer ember sátorban lakik, pánik tört ki, és félelem a
járványveszély miatt. Az olaszországi földrengéssel egy időben Ausztriában,
Jugoszláviában és Görögországban is megmozdult a föld, s május 17-én hajnalban a
Szovjetunió területén is, a Kizil-Kum sivatag déli részén, veszélybe került Gazli,
Szamarkand, Buhara, s velük nagyszerű ősi kultúrák.
Ha most állnék az udinei palota erkélyén, valószínűleg északra tekingetnék a hegyek
lábához, ahol Gemona állt, s kicsit oldalt, Maiano felé. Az utcák tisztasága helyett az
emberi természet jellegzetességéről elmélkednék, a makacs feledékenységről, a zárt
gondolkodási sémák szeretetéről, amibe mindig csak valamilyen részigazság vagy
részérdek fér bele, és kireked az egész, az élet nagy összefüggései helyett a folyamat kis
pillanatai kapnak súlyt, fényt és ünneplést. Milyen fontosnak érzünk egy szerelmet,
mennyire tudunk ragaszkodni egy lányhoz, egy réthez, házhoz, vásárolt vagy magunk
építette kerthez. Egy ilyen kert örökösei hány évtizedig képesek gyűlölni egymást, mivel
mindketten külön és kizárólagosan óhajtották élvezni a kert árnyas nyugalmát? Hány évig
pereskedtek a vi71lág különböző tájain embercsoportok egy-egy erdőért, ami történetesen
két falu határában feküdt? Hány háború indult régi gyűlöletek miatt, hiúságból, anyagi
érdekből? Hány embernek kellett meghalni ezekben a háborúkban egy folyami
átkelőhelyért, magaslatért?
Nem vagyok naiv, tudom, hogy a harcban milyen életbe vágóan fontos minden átkelőhely,
minden magaslat, és milyen fontos a harc, amely egy-egy nép fennmaradásáért folyik,
mennyire fontos a harc, ami az élet minőségéért indul újra meg újra. Így emberi
méretekben nagyon is érthető a harc, ami kirobbant az olajárak körül, érthető a
tonhalháború, érthető, hogy az országok egyre nagyobb darabokat kívánnak kiszakítani
felségvizek címén a tengerekből, melyek eredetileg közösek voltak. De eredetileg a föld is
közös volt. Eredetileg a négy- vagy hatmilliárd éves bolygónkon nemhogy emberi tulajdon,
ember sem volt, élet sem.
Nem szeretem a jelképeket, most mégis úgy tűnik, van abban valami jelképes, hogy a
lábunk alatt megmozdul a föld. A földrengés és valamennyi természeti katasztrófa a
természet figyelmeztetése. Vannak kis figyelmeztetések: kilencszáz halott. Gemona és
Maiano pusztulása; és vannak nagyok, borzalmasak, mint a közelmúltban a guatemalai
földrengés, ahol több mint 22 ezer ember halt meg.
Mire figyelmeztet bennünket a természet? Arra, hogy a Föld eredendően nem Anglia és
Németország, nem India és Kína, nem az én 72kertem, te kerted, hanem az atomok óriási
halmaza, a külső kérge mindössze 24 kilométer vastag, s a legbelsejében egy 2880
kilométer sugarú, megolvadt nikkelből és vasból álló mag van. Arra figyelmeztet a
természet, hogy a Föld a Nap körül keringő bolygók egyike. A Naprendszer a legközelebbi
felfedezett csillagtól, az Alfa Centauritól negyventrillió kilométerre van. Közben az űrben
nincs miben megkapaszkodni. A természet arra figyelmeztet bennünket, hogy a
Naprendszer kicsi bolygóján élünk, ahol körülbelül hárommilliárd évvel ezelőtt kialakult az
élet lehetősége, s egyszer majd megszűnik. Akkor az emberiségnek el kell menekülnie a
Földről, ha ehhez nem lesz benn szellemi erő és kollektív érzület, elpusztul.
A szép kertektől, bútoroktól, autóktól, a gazdagságot hozó olajtól nem látjuk a lényeget,
azt, hogy a világmindenség alapvetően neutronból, protonból, elektronból áll. Az élethez
két molekulafajtára van szükség, aminosavakra és nukleotidokra. A fizikai világ és az élő
világ kapcsolatteremtő objektuma a vírus. Erre tanít bennünket a tudomány. Erre tanítana,
ha figyelnénk rá. Nem figyelünk, de a természet időnként figyelmeztet bennünket, hogy a
Föld, amin meggyökereztünk, csak egy bolygó a Naprendszerben, s az ember így
kozmikus lény, része az egésznek, sorsa, fennmaradása a nagy összefüggésektől függ.
Kölcsönös egymásrautaltságban élünk bolygónkon, erre kellene gondolnunk reggel, este.
73Ritkán gondolunk rá, akkor is kevesen. Most, hogy Friuliban reng a föld, eszünkbe jutott.
Aki csak teheti, gyógyszert küld, takarót, sátrakat. Mert borzongunk. Sok apró napi
örömünk és bajunk között hirtelen rádöbbentünk, hogy a lábunk alatt nikkel fortyog, s
Naprendszerünkkel repülünk a semmiben.
Ha most állnék az udinei palota erkélyén Gemona felé tekingetve, valószínűleg így
elmélkednék, ha ugyan a tíznapos földrengés után Udinében megvan még az az erkély.
1976
74
A fejedelem sírja felett
Elállt az eső. Lent, az utca két oldalán gyülekeznek az emberek. Még néhány perc, és
összeomlik az utolsó öreg ház is, amit az ablakomból láthattam. A műszakiak teherautói
már órák óta a Flórián téren állnak, s néhány perccel ezelőtt a rendőrség is megérkezett.
Fentről nézve olyan az egész, mintha a nagy óbudai tér sarkán kivégzésre várakozna a
tömeg. A fehér köpenyes rendőrök váltanak néhány szót a műszakiakkal, aztán
elindulnak, és lezárják a teret, az Árpád-hidat, a Szentendrei utat, s még néhány kisebb
utcát. Mozdulataik nyugodtak, szakszerűek. Így, ugyanezekkel a szakszerű, nyugodt
mozdulatokkal terelik majd el a forgalmat, ha egyszer tíz, húsz vagy ötven év múlva baj,
szerencsétlenség éri országunkat. Akkor majd – így hallani – a Szentendrei út tágas
lépcsőházaiban kötözőhelyeket rendeznek be.
Lányom egy széken térdel az ablak előtt, és izgatottan figyeli az eseményeket.
– A háztetőn is emberek vannak – mondja.
Valóban, a robbantással pontosan szemközt, a BRG épületének tetején húsz-harminc
ember áll, közvetlenül a tető szélén. Percekbe telik, 75mire a rendőrség visszaszorítja őket
az épület belsejébe.
– Pisztollyal lövik le a házat? – kérdi a lányom, és hátranéz.
– Nem, felrobbantják. Nézd csak, olyan lesz, mintha háború lenne – mondja az anyja.
A kislány semmit sem ért az egészből.
Miatta költöztünk ide. Zuglóban éltünk egy egyszobás, félkomfortos lakásban, szegényen,
utólag teljesen érthetetlen boldogságban. Ismertük a szomszédokat, a házmestert, a
könyvtárosokat, még a menetrendszerű részegeket is, akik szombatonként végigordították
a környéket. Ki lehetett ülni az udvarra, ahol fák voltak; a fákon és mindenütt sok madár. A
lakók télen felöntötték az udvart, s a gyerekek együtt korcsolyáztak a felnőttekkel. A
lányom háromhónapos volt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az életstílusunk
összeegyeztethetetlen. Bőgött, ordított, így én nem tudtam írni. Aztán én gépeltem, és ő
nem tudott aludni. Kénytelen voltam kiköltözni az éléskamrába, ami mindössze méterszer
méteres volt, légköre annyi, mint egy kisebb konténeré. Soha nem hallottam arról, hogy
egy konténer belsejében jelentős irodalmi művek születtek volna. Sok utánjárás,
kérvényezés, mosolygás és próbálkozás után, művészeket pártfogoló vezetők
támogatásával, a megfelelő különbözet lefizetésével kaptunk egy minőségi cserét
Óbudán.
Pénteken odaadták a kulcsokat, hétfőn költözködtünk. Április 13-a volt. A teherautó
fel76jött a járdára, és a földszinti ablakon át berakták a bútorokat. A szállítómunkásokkal,
bútorainkkal, könyveinkkel elindultam Óbudára. Költő barátom, Kiss Dénes elment taxiért.
A Keletinél végre talált egyet, és másfél óra múlva a családom másik felével megérkezett
a Szentendrei útra. Addigra mi felhordtuk a bútorokat, könyveket, vacakokat. A tizenegy
hónapos kislánynak tejet adtunk, aztán ide-oda tologattuk a bútorokat Kiss Dénessel, és
reménykedtünk, hogy az óbudai betonsilók valamilyen módon berendezhetőek.
Reménytelennek látszott a kísérlet, mert minden falon ajtók, ablakok, radiátorok és csövek
voltak. Akkor értettem meg, hogy milyen viszonylagos fogalom az, ha valaki a
bemutatkozásnál azt mondja, hogy dr. X. Y. tervező, építészmérnök. Két-három óra múlva
feladtuk a küzdelmet, s izzadtan lerogytunk egy heverőre a szoba közepén. Ekkor a nyitott
ablakon át betört a zaj (mivel kinyitottuk). Nem értettük egymás szavát. – Itt nehéz lesz írni
– mondta Kiss Dénes. Nem tudom, a Szentendrei útról hány decibel zaj árad be a
lakásokba, de annyi biztos, hogy én félig megsiketültem. Beszélnek hozzám emberek, és
nem értem, mit mondanak. Tudom, hogy nem lehet visszaadni a fülemet, de a
tervezőintézet valamilyen kártérítést azért fizethetne. Ha csak húsz méterrel beljebb viszik
az utcafrontról a házsort, és fákat ültetnek a zónában, nem siketülünk meg. Megtérült
volna ez a ráhagyás a pihent emberek munkaintenzitásában, a vasárnapok
el77viselhetőségében, amikor a teherautók helyett a Duna-kanyar víkendezői árasztják el
az egész környéket füsttel, zajjal.
A zaj miatt hónapokig ordítva beszéltünk egymással, s a lányom, aki állni már tudott a
ketrecben, de menni még nem, azt hitte, komoly baj van a családban. Néhány hónap
elteltével megtanultuk a szavakat egymás szájáról leolvasni, mint a siketnémák. Ettől
kezdve nem törődtünk a teherautókkal.
Az állatvilágban, azt hiszem, az egyik legalkalmazkodóbb begyűjtött példány az ember.
Még nem volt villany, gáz, lift, de már kiderült, hogy több ajtó csukhatatlan, nem működik
az ablaktalan konyhák és vécék elszívóberendezése sem, amikor szokatlan, eufórikus
boldogság kerített bennünket hatalmába. Azóta sem értem, minek örültünk akkor.
Nagyobb volt a lakás, mint a régi, de sok vonatkozásban demoralizáló. A tervezők, akikre
azóta sem tudok kellő tiszteletlenséggel gondolni, szellőztethetetlen, ablaktalan, sötét
lépcsőházakat terveztek, melyek a szellőztethetetlen konyháktól és más
mellékhelyiségektől büdösek és sokszor sötétek is. Ha áramszünet van, nem lehet
felmenni a tizedik emeletre; ha néhány villanykörte kiég, árnyak között botorkál felnőtt és
gyerek. A liftről nincs értelme beszélni Magyarországon.
Mégis boldogok voltunk. Az utolsó pénzünkön szőnyeget vettünk, hogy a legközelebbi
honoráriumból vásárolt pezsgővel legyen mit leönteni a barátainknak. Leöntötték.
Szemközt, 78a Miklós utcában még álltak a régi óbudai házak, romantikus tetőkkel,
udvarokkal, macskákkal. Bodzafák, ecetfák, öreg körtefák sejlettek elő az udvarokból, s a
fák alatt pici fekete öregasszonyok ültek, és készülődtek a halálra. A halál hajnalonként az
újpesti vasúti hídon jött át, vagy még följebb Tahinál, és napokig közelítgette a portákat,
fekete kalapban, vesszőkosárral a hóna alatt, mintha piaci árus lenne, vagy dinnyés.
Lassú mozdulattal nyitotta ki a kapukat, s a lelkekkel, melyeket a kosarába tett, a kerten át
távozott a Duna felé. A Miklós utcai házak hódfarkú cserepein jól megállt a hó. Az épületek
olyanokká váltak, mint a cukorházak. Csakhogy az emberek, akik a konyhából az udvarra
léptek, még gondolkodtak, szerették az öreg falakat, nagyokat ettek az aludttejjel leöntött
krumplipaprikásból, és bort is ittak rá. Minden irreális volt akkoriban.
Rendes, derékig érő hó esett ezen a télen, isten fia nagy karácsonyfát hozott a
lányomnak, volt bőven diónk, borunk és kalácsunk. Bent meleg volt, kint hideg, a
Szentendrei úton az autók fuldokoltak a hóban. Mit számít az, ha néhány ajtó görbe, nem
működik a szellőztetőberendezés, ha a földszinten üzletek vannak, az üzletekben
bőségesen kapható hús, sült csirke, kenyér? Aztán szilveszter is elkövetkezett csodálatos
kocsonyákkal, országos, közös nevetéssel. Akkor még tudtunk nevetni. A Himnusz után
valaki, talán egy gyerek, a maradék karácsonyi csillagszórókból meggyújtott egyet, és 79a
tizedik emeletről kidobta a hóba. Néhány perc múlva öt-hatszáz ember gyújtogatta és
dobálta a csillagszórókat a Szentendrei útra, s az autók megtorpantak, mivel nem értették,
miféle új népszokás közepébe keveredtek. Akkor kezdett az ország és a város ezer
sarkából összeverődött új óbudai lakók között valamilyen közösségféle kialakulni. Azóta a
csillagszóródobálás őrjöngő tűzijátékká fejlődött. A lakások nyitott ablakából, a háztetőkről,
az autóparkolókból, a pártbizottság udvaráról száz és száz színes rakéta reppen fel, s a
látványt messzire hangzó hangeffektusok kísérik. Emberek integetnek át egymásnak az
utca egyik oldaláról a másikra, a szerpentinek színes szalagjai átívelnek az út felett.
Kedvetlenségem akkor következett be, amikor lebontották a régi házakat a Miklós
utcában, s helyükre egy tízemeletes, utcahossznyi háztömb épült. A régi házak tűzfalai,
kertjei között többet nem láttuk a hajógyári szigetet, hajnalonta nem csillogott be a Duna. A
tízemeletes házak falai között felerősödött az autók hangja, megült a köd, füst, szén-
monoxid. Arra gondoltunk akkor, hogy nem Óbudán kellene laknunk, hanem valahol zöld
fák között, ahol nyugalom van és csend. Az írói munkához csend kell. A gyereknek is jobb
lenne, szaladgálhatna a fák alatt.
Hirdettünk. Jött egy öregember, és felajánlotta a Cseresznye utcai házát. A házban lakók
voltak, így nem lehetett eladni. Úgy gon80dolta, hogy átad valahogyan egy lakást és még
kap százezer forintot. Sokallottuk a százezret, nem is volt…
– Tarthatnak nyulakat – mondta.
– Mi nem nyulakat akarunk tartani, hanem lakni – magyaráztam.
– Százezer, kint lesznek a villanegyedben.
– Hát igen, se út, se üzlet, az SZTK pedig kilométerekre.
– Mennyit tudnak fizetni? – kérdezte.
– Húszezret.
– Maguknak valami baja van. Húszezerrel akarnak kijönni a villanegyedbe?
– Adunk egy jó lakást, összkomfort, távfűtés, kényelem.
– Na ne vicceljenek… Ez egy betonsivatag. Iszonyú hely – mondta, és elment.
Megsértődtünk. A házak kívülről kétségtelenül sivárak, de a városrész a Duna és a hegy
közé épült. Ez elég jó hely, már a rómaiak is annak tartották. A régi magyarok is kedvelték
ezt a helyet, valahol itt van a lábunk alatt Árpád fejedelem sírja. Nagyokat lehet itt sétálni,
föl a hegyoldalba, vagy végig a Duna-parton… Az ember néhány perc alatt átérhet
Angyalföldre, a 6-os autóbusszal a belvárosba. Az ablak itt olyan, mint a harcálláspont.
Kora hajnaltól késő éjszakáig ellenőrizhetem, mi történik a városban. Mikor indulnak el a
peremkerületekben lakó munkások, az óbudaiak, mikor a tisztviselők és a diákok. Az
ablakom alatt vezet el a Duna-kanyarban élő írók és színészek útja. 81Tudom előre, ki áll
meg napról napra a tilosban, s ugrik ki az autóból egy Esti Hírlap-ért. Integetnek a
szélvédőn át. Szakonyi Karcsi befelé menet az ablakra néz, s hazafelé felugrik egy
pillanatra.
– Te sohasem dolgozol? – kérdi.
– Hogyhogy nem dolgozom?
– Amikor mentünk befelé, az ablakban álltál, és nézted az autókat. Mondtam is Rozinak,
hogy ez mindent kitalál, csak ne kelljen írni… Említettem már, hogy a Szász Endre
hazajött Amerikából?
Aztán Szeberényi Lehel, Fábián Zoli. Gyurkovics megy Nagymarosra. Kerülővel megy
mindenhová. Karinthy Volkswagenja lent fuldoklik a közlekedési, dugóban. Ebből az
ablakból mindig látni valamit. Jön két rendőr, és kikapcsolja a lámpákat. Nyugodtan abba
lehet hagyni az írást, és bámészkodni. Legkésőbb fél óra múlva megjelenik egy fekete
autókaraván, csupa Mercedes, csupa rend, csillogás. Az egyikben egy kicsi fekete ember
ül, és a magyar diplomaták magyarázzák neki a helyzetet: – Ez Óbuda, az új lakónegyed.
– Yes, Sir – bólogat a pici fekete ember. – Ezek munkások, a gyárba mennek, ahol
felépítik a szocializmust. – Yes, Sir. – Aztán felvonszolják Visegrádon a Fellegvárba, és
onnan kell szegénynek ebéd előtt belenézni a Dunába. Legalább ötszáz ilyen diplomáciai
menetet láttam már, ahogy dudálva átevickéltek az ablakom alatt összetorlódott autók
között. De mindig újra megnézem. Látom 82M. G. P.-t, ahogy vágtat a Blaha Lujza tér felé,
Ronyecz Máriát, ahogy nem vágtat, Gyurkót, ahogy felelősen megy, egészen lent, a
járdán. Moldovát, hogy Népsport-ot olvasva halad, és Csurkát, ahogy az autóbuszra vár a
túloldalon. Onnan indulnak a buszok a Rómaira.
Közben gyerekek születtek a házban. Alig észrevehetően szaporodnak a gyerekkocsik a
kapu alatt. Titkon, minden feltűnést kerülve meghal néhány ember. A liftben hallani néha,
hogy az éjszaka meghalt valaki a hatodikon, tizediken. Elég valószínűtlen az egész, csak
akkor döbbenek meg, amikor a lépcsőházban felfelé igyekezve nekiütközöm a fekete
ruhás embereknek. A bádogkoporsó ferdén ereszkedik a mélybe vállaikon. Riadtan
pillantok a feliratra. Nincs felirat. Kit visznek? Hányadik emeletről? Eltűnnek a kanyarban.
Nem ismerjük egymást a házban, de az mégis látszik az embereken, ha nem itt laknak.
Ahogy mennek? Vagy az arcukon? Nem tudnám megmondani. A lányokon, asszonyokon
például azonnal észreveszem. Kipirult arccal lépnek ki a nyolc lépcsőház egyikéből, s
titkon visszapillantanak a sok száz ablak valamelyikére. Átsietnek a túloldalra, és
felszállnak az autóbuszra. A Duna-kanyarból hazatérő asszonyoknak is itt van az
átszállóhelye. Délután öt-hat óra tájban két-három percenként állnak meg az autók az
ablakom alatt, s mindegyikből kiszáll egy asszony, és rohan a hatosra vagy az
ötven83ötösre. Csupa csinos, formás asszony, innen a negyvenen, harmincon.
Árvai Feri, a szobrász, négy éve klubot akar alapítani, de még nem sikerült. Boriska néni,
az óbudai piac legtisztességesebb kofája minden évben végigsír egy délelőttöt Budapest
ostromának emlékére. Harmincadmagával menekült le egy óvóhelyre, de csak ketten
maradtak életben. Franciska lányom megismerkedett az újságárus néni barátnőjével, akit
szintén Franciskának hívnak. Egyre több embernek köszöngetünk az utcán. Nemcsak
embereket, kutyákat is ismerünk név szerint. Kezd feledésbe merülni Zugló.
Amikor a falról lehullanak a csirizzel felragasztott villanykapcsolók, újra megpróbálkozunk
a cserével. A XII. kerületben kínálkozik valami. Szeretnénk megnézni a lakást, de a
partner ragaszkodik hozzá, hogy előbb ő tekinti meg a mi lakásunkat. Ötvennek látszik,
válófélben van. Félmondataiból úgy tűnik, mérnök vagy valami hasonló. Sós süteményt
teszünk az asztalra, konyakot és Pepsi-Colát.
Már az ajtóban biggyeszt. Valami nem tetszik neki. A lakás, a környék, vagy talán az én
arcom. Futólag megnéz, aztán unottan megfogja a tapéta felpöndörödött szélét, és egy
tízcentis darabon végigrepeszti.
– Mennyi pénzük van? – kérdi.
– Látnunk kell előbb a cserelakást, addig…
– Ahaa… Gondolhattam volna – mondja, 84és az ablakhoz lép, undorral nézi az
autóbuszokat.
– Parancsol egy konyakot? – kérdem, s igyekszem az asztal felé terelni. Nem vesz rólam
tudomást. Néz valamit az utcán. Sokára szólal meg:
– Hol van az uszoda?
– Milyen uszoda?
– Nincs uszoda? És teniszpálya?
– Kérem, mi egy lakáscserét tudunk felajánlani…
– Majd hívjanak fel – mondja, és kifelé menet egy névjegyet dob az asztalra.
Feleségem technokol rapiddal visszaragasztotta a feltépett tapétát. Sértetten járkálunk a
világban. Úgy értem, Óbudán. Mi olyan borzalmas itt az idegeneknek? Tulajdonképpen jók
a lakások, bár elég vacakul vannak megcsinálva. Sok az üzlet, jó az iskola, az orvosi
ellátás kitűnő. Jó orvosok dolgoznak itt, törődnek velünk. Nem értem, mi baja van az
idegeneknek Óbudával.
A Flórián tér kiürül, az utcákról hirtelen elfogynak az autók. Sípszó hangzik, aztán egy éles
detonáció levegőbe emeli az utolsó öreg óbudai házat, ami az ablakomból látszik. A por
elborítja a környéket, furcsa, mély csend támad. Üresség. Hirtelen felbőg egy munkagép
motorja, és sárgán, hatalmasan beleront a porfelhőbe. Gyorsan félretolja az útra dőlt
falakat, melyek között nemrég még emberek éltek, s a föld85szinten nagy fűszerüzlet volt,
ahol kenyeret, kávét, szalámit és cukrot lehetett vásárolni. Amikor ideköltöztünk, én is
ebben az üzletben vettem meg az első kiló kenyeret és az első üveg bort. A romok között
még gomolyog a por, de az úttesten s a téren megindul a forgalom.
1977
86
A hős nyúl
Most, hogy megjött az ősz, elmesélek egy tavaszi történetet. Elbeszélésem hőse a
vadnyúl, a fényképét napok óta nézegetem. Rendcsinálás közben került elő egy
közönséges erdei csiga, egy ausztrál papagáj és egy veszett róka portréjával együtt. A
csiga éppen pattogatott kukoricát eszik, a róka és a papagáj figyel, a nyúl pedig él, intézi
dolgait, mintha az isten neki teremtette volna a világot. Mentségére szolgáljon, hogy
zsengécske, tapasztalatlan volt szegény, talán kéthetes mindössze. A biológiai lények,
főleg az ember, megszervezi az életét, alakítja a környezetét, de a világ, ami a nyulakat,
csigákat, veszett rókákat körülveszi, bizonyos fokig mégiscsak abszurd marad. Így
történhetett meg, hogy a csigáról egyetlen fénykép készült, a nyúlról viszont öt. Mit csinál
ezeken a felvételeken a nyúl? Ül az ölemben, és egy pipetta kilyukasztott gumiján át tejet
szopogat az üvegjéből. Szepezden alszik egy szék alatt. Budapesten a könyvespolc
lábához támasztott Hemingway-portré előtt áll, és tanulmányozza a nagy amerikai író
arcvonásait. Két lábon és fenéken ül, mellső végtagjaival mosakodik, mint egy macska.
Két lábon áll, és felemelkedve tejet 87követel. Mindez nehezen illeszthető bele abba a
képbe, amit évezredek folyamán a nyulakról kialakítottunk magunkban. Mert milyen a
nyúl? Minden iskolás gyermek tudja, hogy a nyúl gyáva, és jó futó. Innen származik a két
közkeletű mondás, hogy gyáva, mint a nyúl, és fut, mint egy nyúl. Ráadásul egy olyan
mondásról is tudunk, hogy szapora, mint a nyúl, így csak félve merem kijelenteni: a
vadnyulaknak személyiségtudata van, szokásaik, életstílusuk, és valószínűleg nincs két
egyforma vadnyúl.
Az a nyúlügy két éve keletkezett tavasszal. Egy kellemetlen operáció után Szepezden
lábadoztam. Az orvosok minden erőfeszítéstől, munkától eltiltottak, mert még nem
gyógyult be a sebem. Mit csinál ilyenkor az ember? Nekiáll kaszálni. Az úton már derékig
ért a májusi fű, a csenkesz és a siska nádtippan felmagzott, kalászt hozott. Fentem a
kaszát, suhogtattam. Keskeny rendet vágtam magam előtt, és sűrűn megálltam pihenni. A
kórház után ez a kert az életet jelentette nekem, és a szabadságot. Minden szál fű,
harmatcsepp, virág, zöld lapulevél tudatosította bennem, hogy élek, megúsztam valamit,
legalábbis bizonytalan időre haladékot kaptam. A könnyű szél, s a fák között előcsillogó
opálkék víztükör a képzeletemet is elragadta, s ott is voltam a kertben, meg nem is.
Amikor a szürke szőrcsomót megpillantottam a lábam előtt, eszembe jutott, hogy éjszaka
kétszer is felvertek a kutyák. A környék elvadult kutyái éjszakánként nyulakat, rókákat
vettek 88űzőbe, s csaholásukkal fellármázták az egész hegyoldalt. Egy megfojtott vadnyúl
– gondoltam. Lassan lehajoltam és megérintettem. Megmozdult a tenyerem alatt.
Csodálkoztam: egy vadnyúl, ami másodszor születik, de inkább harmadszor. Éjszaka
tévútra vezette a jó szaglású kutyákat, és élve maradt. Belelapult ebbe a semmi kis
mélyedésbe, így a kasza elsuhant felette, és másodszor is élve maradt. Felemeltem a
karomba, és megvizsgáltam. Kisnyúl volt, talán kéthetes. Vad erdei szagok áradtak a
bundájából, egyébként nagyon gyenge volt. Az anyját valószínűleg már napokkal
korábban elvesztette, és éhezett. Bevittem a házba. Lányom kis vackot készített neki egy
cipősdobozban, s lóherrel, illatos finom füvekkel kínálgatta, de a nyúl nem evett. Tej volt a
háznál, de olyan aprócska cumisüveg, ami megkönnyítette volna az étkezését, nem
kínálkozott. Megvizsgáltam a nyúl száját, aztán hosszú töprengés után a permetezéshez
használt gumikesztyűnek levágtam a kisujját. Kilyukasztottuk, és rászereltük egy
orvosságos üvegre. A nyúl idegenkedett ettől a tákolmánytól, nem fogadta el a tejet.
Gyengült, s délutánra úgy tűnt, lassan átszenderül a túlvilágra, ahol már az anyja és
testvérei várták. Sajnáltam a kis tehetetlen jószágot. Szétfeszítettük a száját, és
erőszakkal beletöltöttük a tejet. – Este majd újra megetetjük – biztattam a lányomat, aki
már megkezdte a nyúl elsiratását. Az esti etetésből semmi sem lett. Nem azért, mert
elpusztult a nyúl, nem. Azért, mert életre 89kapott. Az a néhány korty tej, amit leerőltettünk
a torkán, csodákat művelt. A nyúl visszanyerte az erejét, személyiségét és öntudatát. Este
már szó sem lehetett róla, hogy a gumikesztyű kisujján át megetetjük. Közeledtünkre
mörcögött, fújt, rúgott, harapott. Mellső lábain kimeresztette a körmét, mint egy macska, és
felsértette vele a kezemet. Éjszaka kiugrott a cipősdobozból, és elbújt az ágy alatt.
Másnap visszamentünk Budapestre, mert jelentkeznem kellett a kórházban.
A városban a nyúl újabb és újabb bonyodalmakat okozott az életünkben. Már az utazás
szörnyű volt. Ez a picike vadnyúl valamilyen ismeretlen okból gyűlölte az autót. Útközben
széttépte a dobozát, amiben utazott, s az autóban elszabadulva rohangászni kezdett.
Megérkeztünk, de nem lehetett kinyítani az ajtókat, mert a nyúl akkor elrohant volna a
kőrengetegben és hősiesen étlen hal. Nagy nehezen megfogtuk és felvittük a lakásba. Új
cumisüveget kapott és egy pipetta gumiját, ami méreteiben nagyon emlékeztetett egy
nyúlanya emlőjére. Csakhogy ennek gumiszaga volt, és nem anyanyúlszaga. Nem akart
enni. Több órás könyörgés és rábeszélés közben lecsöppent a parkettára néhány csepp
tej, ez felkeltette az érdeklődését. Mégis evett, és úgy látszott, hogy beletörődik a
helyzetébe. Apró, mértanilag pontos fekete bogyókat gyártott, és felhintette vele a lakást.
Készítettünk neki egy egészen magas falú dobozt, ahol véleményünk szerint kényelmesen
90alhatott. Másnap reggel hiába kerestük a nyulat. Eltűnt a dobozából. Hason csúszva
bejártuk az egész lakást. Elhúztuk helyéről a szekrényeket, fekhelyeket, de a nyúl sehol.
Két nap múlva találtuk meg a hűtőgép hátában, ahol az abszorpciós szerkezet némi
meleget termelt. A nyúl, úgy látszik, szereti a meleget.
Az óbudai piacon konzultáltunk egy öregemberrel, aki virágot és nyulakat tenyésztett.
Letargikusan ingatta a fejét: soha nem szelídül meg. Nem hittünk neki. A nyulat lassan
rászoktattuk a karalábélevélre és a sárgarépa zöldjére. Szorgalmasan eszegetett, és
egyre nagyobb fekete golyókat gyártott. Nem volt hajlandó a vackában aludni. Ott
szundikált egy kicsit, ahol éppen elálmosodott.
Néhány hét alatt megszoktuk egymást, mi a nyulat, és a nyúl minket. Jött-ment a
lakásban, felugrott a heverőkre, a könyvespolcra, tovább gyűlölte az autót, képes volt
Budapesttől Szepezdig végigmörcögni, -sírni az utat. A nyúl lassan felismerte, hogy mi
azért vagyunk, hogy őt etessük, hordjuk neki a zöldséget a piacról, s ha néha leáll velünk
egy kis fényképezésre, hancúrozásra, borzasztó boldogok vagyunk. Kicsit lenézett
bennünket, de ezt nem mutatta ki állandóan. Ha megéhezett, követelőzni kezdett.
Nyomunkba szegődött a lakásban, bárhová mentünk, és fújt, mörcögött, nagyokat
kaffantott, felugrált ránk. Szívesen evett napjában akár hússzor is. Ha megszólaltam a
szobában, hogy „Gyere, nyuszi, itt a tej” azonnal elővágtatott. 91Ebből arra következtetett
a családom, hogy a nyúl megszelídült és szeret bennünket. Régi tervünk, hogy a
megerősödött, tej nélkül is jól boldoguló nyulat Szepezden elengedjük, kezdett meginogni.
A lányom azt kérdezte: – Nyuszifufi mit csinál majd nélkülünk? – Feleségem, tekintettel a
nyúlbogyókra, kitartott a nyúl elengedése mellett, de féltette. – Megijed majd – mondta. Azt
javasolta, hogy fokozatosan szoktassuk a hegyoldal vad körülményei közé, tehát a
szabadsághoz. Időnként vigyük ki a kertbe, esetleg éppen a karalábéágyások közé, mivel
a karalábé a kedvenc csemegéje, simogassuk, biztassuk, hogy önállóan is járkáljon,
futkosson egy kicsit. Így a nyár végére biztosan el lehet engedni, és ha kitesszük a házból,
az nem lesz a részünkről kegyetlenség.
A nyúl szelídségében én nem hittem. Inkább úgy tűnt, hogy a nyúl felmérte
életlehetőségeit, s azokkal szuverén módon élt. Felismerte, hogy az élettere egy óbudai
lakás a negyedik emeleten. Ezt az életteret nyúlegyéniségével maximálisan belakta,
kitöltötte. Szabadon élt a szobákban, de csakhamar rájött, hogy mi kimehetünk a lakásból,
ő pedig nem.
A nyúlról május végén megváltozott a véleményünk. Egy holdvilágos éjszakán vad
lábdobogásra ébredtünk. Lassan ocsúdtam fel. A nyúl nem aludt, hanem rohangászott a
lakásban. De nemcsak egyik szobából a másikba, hanem a szőnyegen megtorpanva,
irányt változtatva, cikcakkban. Olyan volt, mint egy partizán. 92Ettől kezdve nappal
szunyókált, és éjszaka randalírozott a lakásban. Mindenkit felvert, álmatlanul kóvályogtunk
napokig. Egy hét múlva arra ébredtem, hogy a boszorkány a mellemre ült, mint
gyerekkoromban. Amikor felriadtam és kinyitottam a szememet, láttam, hogy nem a
boszorkány ül a mellemen, hanem a nyúl. Nézte az arcomat, aztán megszagolt. Füle, mint
egy antenna, ide-oda mozgott. Velünk élt a szobában, mégis vad, erdei szaga volt. Szőre
felborzolódott a holdfényben, majd lelapult. Jó fél óráig vártam mozdulatlanul, mire
megunta az arcom vizsgálgatását, és leugrott az ágyról.
Június elején úgy döntött a családom, hogy a szepezdi kertben megkezdik a nyúl
szoktatását a növényekhez, környezethez. Ünnepélyesen kivitték a nyulat a
karalábéágyás szélére, és miközben becézgették, letették a földre.
A nyúl gyámoltalanul állt a gyalogúton, és a lányomra sandított.
– Fél szegény – mondta a lányom. Már csaknem megkönyörültek rajt és visszavitték a
házba, amikor a nyúl laposan, szinte kúszva lépett néhányat. Mozdított a fülein,
megszagolta a földet, odább lépett, újra szaglászott a földön, majd evett belőle egy
keveset. A fülei ekkor égnek meredtek, hirtelen átalakult az egész nyúl. A bundája
szürkén, fehéren, piszkossárgán, piszkosbarnán megcsillant. Ugrott egyet, aztán még
egyet. Ekkor már fent állt a tavalyi venyigehalom tetején, ami a kerítésnek támaszkodott. A
venyigedombról átugrott Biberék földjére, 93és minden sietség nélkül eltűnt a szekerek
vájta mélyút bokrai között, ami az erdő alá vezetett.
– Árulás – mondta a feleségem. A lányom sírt. Én még órákig álltam a kertben, s vártam,
hogy megpillantom valahol. De eltűnt. Nem hittem benn, hogy a nyúl megszelídült, mégis
meglepett, ahogy a legelső alkalommal otthagyott bennünket, s minden érvénytelenné
vált, ami összekötötte életünket. A szabadsághoz, úgy látszik, nem lehet hozzászoktatni
az élőlényeket, a szabadságot az ember is kivívja, meghal érte, esetleg elnyeri. A
szabadság öröm és fájdalom, szakadás, detonáció, emelkedés az ismeretlenbe. Sokat
gondolkodom azóta, mi lett vajon ennek a nyúlnak a sorsa? Él még, vagy széttépték a
kóbor kutyák, mint az anyját és testvéreit?
1976
94
Lányom madarai
Korábban elfelejtettem említeni, hogy az utóbbi években nálunk madarak laknak. Nem
azokra az őszapókra, rozsdafarkúakra, szarkákra és mátyásmadarakra gondolok, melyek
szepezdi kertünkben tanyáznak, nem is arra a balkáni gerlepárra, amelyik fészket rakott
az ablakom alatt a falból kiálló vasszerkezeten, hanem azokra az ausztrál papagájokra,
melyeket lányom kérésére megvásároltunk, és beköltöztettünk a lakásba. Ezekkel, a
tudomány által Melopsittacus undulatusnak becézett aprócska lényekkel évek óta
szimbiózisban élünk. A színes madarakkal szűk lakásunkba beköltözött a természet. A
növényi hátteret néhány vízipálma, filodendron, kaktusz, muskátli és a mérges levelű
difenbahia szolgáltatja. Mindig volt egy nehezen körülhatárolható madármániánk (a
madarak ugyanis repülni tudnak), de az első madarat, azt hiszem, azért vettük meg, mert
a lányomat zavarta, hogy a lakásban ő a legkisebb értelmes, függőségben élő lény.
Szeretett volna valakit maga alatt látni, aki nálánál is kiszolgáltatottabb.
Első madarunk összhatásában egy türkizkék tollcsomó volt. Ha az ember jobban
szemügyre vette, kitűnt, hogy a feje csaknem fehér, szárny95tollai a kékből néhol alig
érzékelhető szürkébe váltanak. Lelkesen hozták haza a tenyésztőtől, és elújságolták, hogy
a madár szinte kiválasztotta őket, a mi madarunk akar lenni. Este már neve is volt a
madárnak. Amíg bent jártam a városban, lányom, mamájával egyetértésben, Marci névre
keresztelte a papagájt, mivel ezt később majd ki tudja mondani. Egész pontosan Bertha
Marcinak nevezték el, mert leányom ügyelt a rendre. Így lett korábban az autóból Bertha
Zsiga, s kertünkből Bertha Szepezd. Ötéves lányom világképének megértéséhez még azt
is el kell mondanom, hogy szerinte a társadalom nem osztályokra és rétegekre tagozódott,
hanem egyszerűen kettévált felnőttekre és gyerekekre. A családban a mamája és én
voltunk a felnőttek, a többiek, beleértve a kertet, az autót és madarat is, gyerekek.
A hathetes picinyke madár jól érezte magát nálunk. Evett, ivott, barátkozott, lesett, figyelt.
Kíváncsibb madarat még soha életemben nem láttam. Ha kiengedtük a kalitkájából a
kezünkre, fejünkre szállt, s ha mondtunk valamit, utánozta. Az óvatosságot, gyanakvást és
a félelmet nem ismerte. Szeretett bennünket, nem voltak fenntartásai. Intelligenciája
megkönnyítette számára a tanulást. Szavakat ismételgettünk előtte, s másnap már
felmondta a leckéjét. Csakhamar egész mondatokat ismételgetett: „Marci jó kis papagáj…
Marci huncut kis csibész… Franciska jó… Marci ügyes…” Tűrhetően artikulált, minden
nehézség vagy különösebb 96figyelem nélkül megértettük, mit mond. Csak szegény Marci
nem tudta, mit mond. Időnként összecserélte a szavakat és ilyeneket mondott: „Franciska
huncut kis papagáj.” Ha kiengedtük a kalitkából, nem volt hajlandó visszamenni. Újra és
újra meg kellett fogni, és erőszakkal bezárni. Később kiderült, hogy nem akar megszökni.
Éppen kint volt, amikor csengetett a postás. Feleségem ajtót nyitott, s csak amikor a
postás döbbenten ránézett, vette észre, hogy a papagáj a vállán ül. Bármi történt a
házban, részt akart venni az eseményekben. Ha kislányom kockázott a szőnyegen, Marci
már ordított, hogy ki akar jönni. Ha nem engedtük ki azonnal, mutatványokat végzett, hogy
elnyerje jóindulatunkat. Fejjel előrebukott, és átfordult az ülőfája alatt. Haskelepet csinált.
Ez megtetszett nekünk, és ilyenkor mindig kiengedtük. Csakhamar megtanulta, hogy amit
csinál, azt az emberek haskelepnek nevezik. Ha ki akart jönni, csak odaszólt neki az
ötéves ember: – Marci, haskelep! – És Marci bukfencezett a levegőben. Képes volt órákig
huzakodni a lányommal a szőnyegen egy-egy színes pálcikán, kockán, papírszeleten.
Később rákapott a vándorlásra. Kiment a konyhába, fürdőszobába. Ha megnyitottuk neki a
csapot, alatta fürdött. Hívni lehetett. Volt egy hívójele, amire azonnal felreppent és utánunk
rohant a lakás túlsó végébe. Bizonyos idő elteltével kedvenc tartózkodási helye az
íróasztalom lett. Ha nyitva felejtettem az ajtót, egyszer csak surrogva megjelent, mint egy
szel97lem. Büszkén végiglépdelt a fehér papírlapon, melyre éppen írtam, és a legszebb
jelzőrendszerem közepére, melyen már napok óta gondolkodtam, odatojt. Szétkente a
tintát, majd csőrével felkapta valamelyik ceruzámat, s egyensúlyozva sétált vele föl és alá,
mint egy vásári komédiás.
Igyekeztem megérteni ezt a madarat, de nem sikerült. Honnan az ördögből van ilyen
önbizalma? Egyáltalán nem zavarta, hogy én egy nyolcvanöt kilogrammos óriás vagyok, ő
viszont csőröstől, tollastól, intelligenciástól mindössze három dekagramm. Engem izgatott
és zavart, hogy ez a cseppnyi élőlény tud valamit, amit én nem. Repülni tudott ez a kicsike
jószág. Repülni tudott, és nagy vonalakban ismerte a földrajzot. Ha nem tetszett neki
valami az asztalomon, vagy mogorván bántam vele, bármelyik pillanatban szárnyra
kaphatott. Mennyire megértettem ekkor Daedaloszt és mindazokat, akik Jézus Krisztus
példája nyomán megpróbáltak járni a tengeren! Milyen gyarló az ember, testi mivoltában
milyen korlátozott… Repülhet mégis. Repülhet az értelem és a szellem birodalmában, s
eszközeivel, melyeket tudós agya kifundál. De itt ez a pici madár az asztalon, és minden
előkészület nélkül felreppen. Ez a jelenség engem megbabonáz.
Egyik téli délelőttön aztán gyanús csend támadt a szomszédos szobában. Bizonyos idő
elteltével hallottam, hogy a lányom kimegy a fürdőszobába, és a vizet csurgatja. Néhány
perc 98múlva abbahagytam a diktálást, és utána mentem. Lányom valamilyen pirosakat
mosott le a kezéről.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Rajzoltam, és tintás lett a kezem – mondta, és mosakodott tovább.
Nem tetszett a dolog. Benéztem a szobájába. Csend volt, néma csend. A szőnyegen
babák, építőkockák, vacakok. Sehol sem láttam a madarat. Kiszóltam a fürdőszobába:
– Hol a Marci?
– Bement az ágy alá.
Letérdeltem, karommal végigsöpörtem az ágy alatt. Élettelen tollcsomó került a kezembe.
Csupa vér, a feje roncsolt. Feltámasztottam a szemhéját. Megvonaglott a tenyeremben,
aztán nem mozdult többet. Lányom a fürdőszobában mosta a kezéről a vért.
– Megölted a Marcit? – kérdeztem.
– Bocsánatot kérek, édesapám – mondta, és zokogott.
– Hogyan történt?
– Ráléptem. A kockákat akartam, és odaugrott…
Ez 1975. január 18-án történt. Marci mindössze öt hónapja volt nálunk. Szepezden
temettük el. Megfogadtam, hogy több madarat nem engedek behozni a házba. Így aztán a
lányom és a mamája csakhamar megjelentek egy új madárral.
– Ez is kiválasztott benneteket? – kérdeztem. Nem válaszoltak.
99
Berci tollazata korántsem volt olyan előkelő, mint Marcié. Ez is kék volt, de egy sivárabb
kék. Állítólag azért vették meg olyan sietve, mert ugyanazoktól a szülőktől származott,
mint a Marci, tehát Marci testvére volt. Becézgették. Bűntudattal álltak a kalitkája előtt.
Lányom fogadkozott, hogy az új madárra sokkal jobban vigyáz majd, mint szegény
Marcira. Minden hiába volt. Berci gyanakodva, bizonyos komorsággal tanyázott ülőfáján,
és nem volt hajlandó barátkozni. Nem szeretett bennünket. Úgy viselkedett, mint aki ismeri
Marci szomorú történetét, mintha az elpusztult madár jeleket hagyott volna hátra. Több
hónapos könyörgés után hajlandó volt kijönni a házából, de ha közeledtünk hozzá, csípett,
karmolt, harapott. Nagy nehezen megtanulta a saját nevét, de a bemutatkozással nagyon
takarékoskodott. Bizalmatlansága bizonyos idő múltán vadsággal egészült ki. Látszólag
elfogadta az élet adott kereteit, úgy viselkedett, mint aki elhiszi nekünk, hogy az ő otthona
a kalitka, s a világ a szobából áll, ahová néha kiengedik, hogy repkedjen egy kicsit. De
titkon sejtette, hogy a szoba falain túl is lehet még valami, ahol fákat, bokrokat borzol a
szél, s a mezők fölé valódi mélykék ég borul.
Nyáron magunkkal vittük Szepezdre. Arra gondoltunk, hogy élvezi majd a napfényt, a jó
levegőt, elnézelődik az erkélyről. Két napig csodálkozott, aztán felelgetni kezdett a
verebeknek, szarkáknak, mátyásmadaraknak. Egész nap azt 100leste, merre repdes a
többi madár. Velünk minden diplomáciai kapcsolatot megszakított, a nevét sem volt
hajlandó kimondani. Viszont reggel négykor, amikor az első szarka elcserrentette magát a
kertben, Berci is vad rikácsolásba kezdett. Nem lehetett tőle aludni. Kalitkástól kitettük az
erkélyre. Minden hajnalban rekedtre ordította magát. Egyik reggel váratlanul csend lett.
Felkeltünk, hogy megnézzük, mit csinál a madarunk. Az erkélyre lépve csodálkozva láttuk,
hogy kalitkájának az ajtaja tárva van, és Berci ugrásra készen a küszöbön áll. Amikor
észrevett bennünket, elrepült. Nagy ívben, könnyedén. Nem is értem, gyakorlatlan, satnya
szárnyakkal hogyan lehet így repülni. Átrepült a szomszédos kertek fölött, és leereszkedett
Birkásék cseresznyefájára. Feleségem utána rohant, és a fa alatt állva könyörgött neki.
Bercinek azonban esze ágában sem volt visszaköltözni a kalitkába. Felreppent újra, s az
erdő felé szállt. Magasan a fák felett kéken ragyogott a bőséges reggeli fényben. Vad
reptén látszott, hogy boldog, élvezi a teljes szabadságot. A teljes szabadság azonban
tünékeny dolog. Órákig tart, sok esetben csak percekig. Vajon tudta ezt szegény Berci?
Aligha. Mint ahogy arról sem tudott, hogy az elvadult kertekben éhes baglyok laknak,
feljebb az erdő szélén pedig héják tanyáznak. Másnap egy sziklás partomlás mentén
néhány törődött, világoskék tollat találtam.
Jelenleg egy Oszkár nevezetű madárral lakunk együtt. Ez már alig kék, opálkék,
legin101kább talán hamvas. Drágábban vásároltuk, mint a korábbiakat, mivel ez egy
harlekinpapagáj. A tenyésztő szerint a harlekinpapagájok intelligensek, és különlegesen jó
a beszédkészségük. Ez utóbbi már bebizonyosodott, tizenhat hónap alatt egyetlen szót
sem tanult meg, vagy ha igen, akkor titkolja. Egyébként is óvatos. Kijön a házából, de nem
száll kézre, hiába hívjuk. Inkább felül a villanydrótra, és onnan figyeli a szoba eseményeit.
Ha elunja a nézelődést, önként hazamegy a kalitkájába, és behúzza maga után az ajtót.
Ha elég ereje lenne, be is zárná magára, mert szereti a biztonságos életet. Az előző két
madár öt-öt hónapot bírt ki nálunk, ez már tizenhatot. Tulajdonságai, világszemlélete
lehetővé teszik számára a hosszú életet. Állítólag ötven-hatvan évig is elélnek ezek a
madarak. Ha így van, akkor ez az Oszkár könnyedén túlélhet engem. Valószínűleg tudja
ezt, s innen származik az a fensőbbséges közöny, amivel igyekezetemet,
telefonálgatásaimat, apró sikereimet szemléli.
1976
102
A finnek keze
Egy hete még Finnországban ültem egy tó partján, és igyekeztem beszívni, agyamba
vésni a táj őszi szépségét, a sárgából bíborba váltó erdőfoltok hangulatát, a tó jégvirágos
partjának ívét, a meder puha beroskadását, mely csak véletlennek tűnt, minden erózió és
földmozgás nélkül, s a fenéken nyugvó levelek barnulását, mely a halálra emlékeztetett.
Akkor még azt hittem, hogy a táj különös szépségét hozom haza magammal, mint a
legfontosabbat, mivel a finn–magyar vegyes bizottság tárgyalásainak szüneteiben nem
kínálkozott alkalom az ország életének alapos megismerésére. A tengerparti Kokkolától
délkeletre, Kaustinentől északra elhelyezkedő, névtelennek tűnő tó partján autóút
kanyargott. Az erdők közül hirtelen bukkantak elő a kocsik, és bekapcsolt reflektorokkal
robogtak Kaustinen, Tunkkari vagy Kainu felé. Alig múlott még dél, felhőtlen volt az ég, és
sütött a nap. Így furcsának találtam, hogy az autósok bekapcsolják a világítást. Csak
napok múlva tudtam meg, hogy nem „bekapcsolják”, hanem ki sem kapcsolják a nyári
hónapokra. Én, aki életemet a negyvenhatodik és a negyvenkilencedik szélességi kör
között töltöttem 103idáig, valami keveset megsejtettem a finn emberek életéből. Az északi
sarkkör alatt néhány fokkal, ahogy közeledik a tél, egyszer csak besötétedik, és az
emberek sötétben élnek egészen tavaszig. A reflektorokkal közlekedő autókat bámulva
eszembe jutott, valaki azt mondta Helsinkiben, hogy egész Finnországban tizenhat állami
autó van, és eszembe jutott az a sofőr, aki saját Chevroletjén fuvarozott minket a
fővárosban, mivel munkaerejét és az autóit bérbe adta a minisztériumnak, s aki a
történelminek számító helsinki csúcstalálkozó idején Humphrey szenátor sofőrje volt. Ez a
kedves, őszülő férfi az összes KRESZ-táblát tiszteletben tartotta. Ha egy tábla minden
érzékelhető összefüggés nélkül húsz kilométerre korlátozta a sebességet, akkor mi
tizenkilenc kilométeres „sebességgel” haladtunk. És most utólag, az íróasztalnál erről a
kitűnő férfiúról eszembe jut a tej. Elég sok tehenük van, így hozzászoktak a tejhez. A
kaustineni polgármester egyetlen pohár tejjel végigevett társaságunkban egy zsíros
díszebédet. Közben felállt, és köszöntőket mondott.
Végül mégsem a táj emlékét, élményét hoztam haza, hanem a finn emberekét. A vidéki
finneket, azt hiszem, soha nem tudom elfelejteni. Az arcukat és a kezüket. Pontosan
olyanok, mint Finlandia erdői, vagyis a fák. Gyönyörű fából, gyönyörűen faragva.
Kemények és nyugodtak. Egyenesek. A tél, a nehéz fizikai munka megjelölte őket.
Ezekkel az emberekkel furcsa módon már 104személyes találkozásunkat megelőzően
megismerkedtem. Helsinkiből egy DC–8-assal repültünk Kokkolába. Ez a gép nagyon
meredeken emelkedik fel, és a felhők felett nyolc-tízezer méteres magasságban repül.
Szerencsére nem voltak felhők, így Helsinkitől Kokkoláig figyelhettem a tájat. Tavak és
erdők. Az erdők között néhány holdas megművelt földdarabok. Gyönyörűen megművelt
földdarabok. Aki sokat utazik repülőgépen, az tudja, hogy magasból látni igazán, ha kócos
a táj. De ez a táj nem volt kócos. Rend és tisztaság mindenütt. A földek néhol húszholdas
darabokat szakítottak ki az erdőből, másutt csak négy-öt holdat. A fák között mindig ott állt
a ház, melléképületekkel. Faházak, villannyal, tehenek. A magyar Alföld jutott eszembe
szétszórt tanyáinkkal, melyeket erőnek erejével fel akarunk számolni… Hogyan lehet az,
hogy a kapitalizmusban megmaradnak az erdők között ezek a tanyák? Talán
gazdaságosan tudnak termelni? Államtitkárunk, dr. Gosztonyi János, akivel egymás
mellett ültünk a gépen, úgy vélekedett, hogy ez a termelési mód mindenképpen
korszerűtlen, mert a jelen és jövő a mezőgazdasági nagyüzemeké. Igazat adtam
Gosztonyinak, de ahogy tovább néztem az erdőségek közé ékelődött finn tanyákat, arra
gondoltam, hogy ezek a parasztok mégiscsak hasznosítják a cseppnyi földdarabokat.
Felszántják, bevetik, tartanak öt-hat tehenet, esetleg húszat. A tej vagy a sajt eljut a
városokba, onnan tovább külországokba is. Nehezen élnek, sokat 105dolgoznak, de
hozzájárulnak a finn nép közös javainak megtermeléséhez, gondozásához. Nem
maradnak parlagon földek, gondozatlanul tavak és erdők. Ezekben a messzi faházakban
egészséges testű és gondolkodású gyermekek növekednek fel, és a nagy skandináv
telekből elindulnak a modern életbe, hogy még többet használjanak hazájuknak és az
egész emberiségnek.
Kaustinenben aztán, ami egy meglehetősen laza település, személyesen is találkoztam
ezekkel az emberekkel. Magyarország feudális örökségei után már Helsinkiben is
kapkodtam a fejemet, amikor az elnök tanácsosával, Kustaa Vilkuna akadémikussal csak
úgy összetalálkoztunk az utcán, s láttam, hogy Kaarina Virolainen asszony, a centrumpárt
elnökének a felesége, a Finn–Magyar Baráti Társaság vezetője gyalogosan távozik a
fogadásról, de a vidék még érdekesebb volt. Kaustinen közelében jártunk egy
parasztgazdaságban. Öreg, nagyon öreg faház a folyó kanyarulatában. Néhány
melléképület. A gazdaságot két asszony vezeti, mert a férfiak már nem élnek. Az
asszonyok tizenhárom tehenet gondoznak. Tejgazdaság. Rozoga épület, de fejőgép,
önitató, szeparátor, tároló, a pajtában traktor, utánfutó, autó, motorkerékpár. Az asszonyok
elgyötörtek. Hajnalban kelnek, s a tehenektől nem tudnak kimozdulni. Kávéval,
süteménnyel kínáltak, és nem öltöztek ünneplőbe a tiszteletünkre. Abban a ruhában
voltak, amiben a munkájukat végezték. A konyhában harmónium állt, a nagylány és a
szomszédos gaz106dák lányai zenéltek egy kicsit, amíg a konyhában voltunk.
Kaustinenben van egy híres népház. Fából épült, ősi emlékeket kelt, de használják. Itt
gyűlnek össze esténként a környék munkásai, parasztjai, és hegedülgetnek.
Tiszteletünkre is hegedülgettek, bemutatkozott három együttes a szomszédos
településektől. Szépen játszottak, és úgy tűnt, hogy hivatásos, államilag fizetett és
fenntartott népi együttesekről van szó. Később aztán láttam, hogy a hegedűsöknek
agyondolgozott, bütykös kezük van. Rádöbbentem, hogy ezek az emberek dolgoznak.
Földet művelnek, erdőt irtanak, gerendákat faragnak ki a házépítéshez, és este
zenélgetnek egy kicsit. Zenélgetnek, mert télen nappal is sötét van, mert keresik egymást,
mert a világ megértéséhez, a világ dolgainak elrendezéséhez egyetlen kiindulópont van,
az emberség. Egymás emberi voltának megértése, befogadása. Kávézás közben
hallottam, hogy ezek a parasztok uramnak szólítják egymást. Megértettem, számukra
természetes a munka, s a munkavégzés fajtája, formája náluk nem minősít, csak a munka
elvégzése, vagy el nem végzése. A népházban töltött este után nem is csodálkoztam,
amikor ezek a bütykös kezű, tejivó, hegedülgető parasztok beültek szép autóikba, és
hazahajtottak falujukba, ami valójában nem is falu, hanem két-háromszáz méterre, vagy
egymástól kilométerekre álló házak közelsége. Finnországban megismertem egy újabb
emberi minőséget.
1975
107
Vizek partján
Gyermekkorom semmibe süllyedő tájain, apró faluk, akácerdők és dúsan zöld mezők
között egy folyó kanyarog. A Marcal völgyében közel esnek egymáshoz a falvak s a lelkek.
Hosztótról, Rigácsról, Szegvárról és Karakóról áthallatszik Nemeskeresztúrra a déli
harangszó. Nem itt születtem, de ha éjszaka felriadok egy moszkvai vagy berlini
szállodában, ez a táj jut eszembe, itt keresem elveszett magamat, mivel itt
gyerekeskedtem. Itt, és a Balaton-felvidéken. Szülőföldem a Dunántúl, Kemenesaljától
Keszthelyig, olyan meghatározó szálláshelyekkel, mint Keresztúr, Tapolca, Györök. Ez a
táj alakított, a Bakonyból lezúduló téli szélviharok hóval, jéggel, és a forró, mozdulatlan
nyarak. Ez a táj, s a tájban élő emberek, mert számomra nem létezik külön táj és külön
ember. Az ember része a tájnak, munkája nyomokat hagy a hegyoldalakon, a folyók
völgyében; eközben a váltakozó évszakok, az ellenálló, nehezen formálható anyag
magához hajlítja az embert, és megjelöli. Először csak az arcát, később mozgását és
belső lényét is. A jelek apáról fiúra öröklődnek.
Dűlőnevek jutnak eszembe: Szálasalja, Csénye, Sümegirét. Ha nagyapám, Bertha Mihály
108azt mondta, hogy megyek a Csényébe kaszálni, én már a szekéren ültem, és fentről
néztem végig, hogyan itatja meg marháit, fogja őket igába. Az igaszeg nehéz, fényes vasa
néha lecsapott az engedetlen állatra. Most az üres, roggyant tetejű istálló falán függ ez a
sokat szolgált szerszám. Ha Keresztúron járok, mindig megszemlélem. Milyen célszerű és
borzongató szerkezet… Az igaszeg milyen fényesen hideg még mindig…
A Szálas alatt gabonaföldek sorakoztak egymás mellett. Nagyapámé is ott nyújtózott a
tagúttól egészen az erdő aljáig. Amíg szántott, boronált, gyerekkoromban be szoktam
menni az erdőbe gombászni. Főleg galambicát és keserűgombát szedtem, de az is
előfordult, hogy vargányát találtam. Úgy emlékszem, itt a Szálas alatt szegődött nyomába
a halál. A marhái előtt ballagott a barázdában. A fejében megpattant egy kis ér.
Összeesett. A marhái áthúzták rajt a nyomtató hengert. Felállt, összeverte az állatait,
szekérre pakolt és hazament. A következő évben már Bertha Pistával arattunk itt, aki
addigra hazakerült a hadifogságból. A Marcal mentén keményen dolgoztak az emberek. A
nappal keltek és feküdtek. A viharlámpák gyér fényénél etették, fejték teheneiket. A föld
kiszikkasztotta testüket, izmaikat, de szívüket soha. A végtelen kaszálások, kapálások
sorát időnként ünnepek szakították meg. Szép, gazdag ünnepek. Ezek rendes megtartását
éppen olyan komolyan vették, mint a munkát. Így én csak 109nagy és lélekmelegítő
ünnepekre emlékszem. A keresztúri búcsúra, sátrakkal, ringlissel, márccal, később somlai
borral, nagy táncmulatságokkal, melyeket a Hangya és a Kalmár-féle vendéglő udvarán
tartottak.
Szép ünnep volt akkoriban Szent István, de legnagyobb a húsvét. Előtte kívül-belül
kimeszelték a házakat, felseperték az udvart, az utcát. Böjt és végtelen sütés-főzés
jelezte, hogy az ünnep a küszöbön van. Körmenettel, sonkával, kaláccsal, nagy zsombor
piros tojással köszöntött ránk a húsvét, s rokonlátogatással, faluzással, bölcs
borozgatásokkal nyúlott az éjszakába, hogy hétfőn aztán karakói és szegvári kirándulással
folytatódjon. A munkának is megvoltak az ünnepei, a takarulás, a cséplés, az őrletés.
Amikor a gabonakereszteket be kellett hordani a szérűskertbe, összefogott a rokonság,
atyafiság, és kisegítették egymást. A szekeret rakó férfiaknak laktató, húsos ételt főztek,
és fánkot. A boros kancsó ott laffogott egész nap a lőcsön vagy a szekér oldalán. Én az
őrletést szerettem legjobban. Nagyapámmal hajnalban keltünk, itattunk, befogtunk. A
búzás zsákokat már előző este felraktuk a szekérre. Alig világosodott, már úton voltunk.
Berzsenybe vagy Jánosházára menet a lassan döcögő szekérről kibomlott a táj nyers
szépsége. El lehetett ámulni a mezők nyugalmán, a vidéki Magyarország erőt sejtető
csendjén. Mennyi csend fér meg egy boglyában…
Mi köt ehhez a tájhoz, ezekhez a falvakhoz? 110Csak az, hogy éppen ott lakott Bertha
Mihály? Ott lakott Bertha Mihály és még sok jó rokon, Szabó keresztapa, Jolán néni,
Örzse néni, Bertha Pali bácsi, Ughi Jenő, az öreg Zimits Káró, és a többi Zimits, aztán
Szegváron Bertha Gyula, a kántortanító, Karakón is rokonok, Dobán, Iszkázon. Az
emberek és a táj. Bertha Pali bácsi öreg konyhájának az ablakából a Marcalig nyúló
rétekre lehetett látni. Ahogy leereszkedett az alkony, ebből az ablakból többször láttam a
lidérceket, ahogy óriási menyétként kiemelkedtek a földveremből, s a bokrok takarásában
elindultak a folyó felé.
Nyolc éve Gradiscából Goriziába, Sistianába, Triestbe igyekezve, naponta átautóztam az
Isonzo felett. Ahányszor megpillantottam az Isonzót, mindig eszembe jutott a Marcal. De
nem azért, mert nagyapám a Doberdónál harcolt. Így voltam az Elba, a Dnyeper és a
Visztula partján is. Eszembe jutott a Marcal, mert a Marcal számomra az örök folyó. Ott
kanyarog a múltamban, s már rég az emlékezet vagy a létezés horizontja mögé süllyed
majd Rigács, Szegvár, Keresztúr, de a Marcal megmarad, s hajdani csobogása előhívja a
ködből a falvak kontúrjait, Zimitsekkel, Ughikkal, Berthákkal. Amikor az Adria partján álltam
és órákig néztem, hogyan közeledik egy hajó Porto Vecchio felé, nem jutott eszembe a
Balaton, pedig a Balaton-felvidék éppen úgy hozzátartozik életemhez, mint a Marcal
völgye. A Balaton zárt, körülhatárolt tó. A tenger végtelen. Mindezen kicsit
elszomo111rodtam, de ugyanúgy szerettem a Balatont, mint régen. Nem is a Balatont,
hanem a vizet, a vulkanikus bazalthegyeket és a hegyek oldalában küszködő embereket
együtt.
E tájhoz nemcsak a szépsége köt, hisz a szépségére bárki felfigyelhet, aki erre jár. Ide is
emberek kötnek, rokonok, barátok, s a küzdelmes fiatalság. Anyai dédapám, Cseh József
Festetics Tasziló herceg szolgálatában állt. A Kis-Balaton szélén, Sávolyon és Vörsön volt
erdőkerülő. Később a györöki erdészházba került. Így aztán sok rokonom él ma is a
parton, a terebélyes Cseh família, Üsték, Vizsiék, Tóthék. Később általuk tovább
gyarapodott a rokonok és barátok köre. Pécsről, Budapestről a Balaton mellé én mindig
haza megyek. Legénykoromban sokat dolgoztam a szőlőkben, az erdészetnél, később a
kikötőépítkezéseken. A dermesztő balatoni telek és lángoló nyarak a csontjaimba égtek.
Magamban hordozom a régi fagyok és napsütések emlékét, s a víz emlékét is, mert
szélbe feszülő vitorlásról, vagy a nádasok mentén úszva Keszthely és Györök között, más
volt ez a víz, mint most a hegyoldalból nézve. Ülök a szepezdi hegyoldalban, közvetlenül
az erdő alatt, s egy japán távcsövön át nézem a hajókat, a vizet és a felhők járását.
Szedett-vedett ruháimban jól érzem magamat. Itt fönn nem vagyok sem író, sem paraszt,
sem szerkesztő. Csak ember. Ember reggeltől estélig és estétől reggelig, ahogy a madár –
madár, és a hal – hal. Pedig itt fönn írok is, kapálok is, de főleg nézek.
1975
112
Vásárfia
Nincs lovam. Szomorú vagyok. Ha lovam lenne, most az udvaron állnék, és elégedetten
nézegetném a szőrére tapadó új bőrszerszámokat. Kényesen lépdelne a gyepen, s a
Ferkó olaj hajdani illata boldoggá tenne bennünket. Vasárnap Pécsen, az országos állat-
és kirakodóvásáron jártam. Gyönyörű lószerszámokat árultak a szíjjártók. Puha, fekete
bőr, cifrára vágott zöld, sárga és piros posztó. De nekem nincs lovam. Udvarom sincs. Egy
betonház sokadik emeletén lakom, s májustól szeptemberig harminc fok meleg van a
szobámban. Az ember itt Budapesten hajlamos azt hinni, hogy autóáradatból, zajból,
ólom-oxidból és végetérhetetlen csúcsforgalomból áll már az egész világ. De nem. Csak ki
kell menni a betonfalak közül.
Vasárnap újra gyerek lettem. Pécsen elkeveredtem a vásári sokadalomban. Órákig
járkáltam a sátrak között, s a kékfestők, papucsosok, késesek, bazárosok portékáit
nézegettem. Beszéltem Nagy Gézával, a híres pécsi madárkereskedővel, bajai
késesekkel, alföldi szűcsökkel. Vettem törökmézet, alkudtam sváb papucsra, borjúra,
malacra, vidrabőrre. A szűcsök gyönyörű ködmönkéin elámultam, megtapogattam a
113szépen kikészített borjúbőröket, pézsmákat, a görög hegyikecskék szőrét, és
megvettem egy alig kifehérített merinói juh bundáját. Vehettem volna szitát, fonott fűzfa
kosarat, gyönyörű hordókat, kádakat, tőtikét, kármentőt, ostort, rostát és zsombort;
vehettem volna tehenet, lovat kocsistól, kiscsikót, kisborjút, malacot, kutyát pórázzal,
póráz nélkül, a Dráva menti horvátoktól használt, hófehér gyászruhát, gyönyörű sokác
ingeket (rukáve), kontyfogókat (pucolica), és persze pincekulcsot vagy fáintos mozsarat,
kalendáriumot 1936-ból, álmoskönyvet, orvosi könyveket. Festményeket is vehettem
volna, melyek szenteket ábrázolnak, más esetben szarvasokat az erdei patak partján,
ahogy éppen a szomjukat oltják. Megdöbbentett a vasáruk sokasága… Ennyi rozsdás
csavart, anyát, villáskulcsot, furdancsot régen láttam egy csomón. Mindez ponyvára
kiterítve, ősi módon. A vevők százai és ezrei vonultak el az áru előtt, és meg sem álltak.
Vajon ki vesz meg egy ilyen, semmiféle új gépezetbe be nem illeszthető csavart?
Természetesen jelen voltak a divat vámszedői is. Százszámra sorakoztak a ponyván a
rézedények, réz gyertyatartók, vasalók, mozsarak és petróleumlámpák szépen
kiszidolozva. Ezeknek, s a hevenyészett gyékényzsomboroknak az ára az egekben járt.
Mégis sokan vették… És sokan vették a régi ingvállakat, gyászruhákat is, mivel nagy volt
a sokadalom.
Az országos állat- és kirakodóvásárt Pécsen 114minden hónap első vasárnapján tartják. A
vásár négy fő részből áll: állatvásár, autóvásár, kirakodóvásár és ócskapiac. Az
érdeklődés Eszéktől Budapestig akkora, hogy az autók ezrei csak nagy nehézségek árán
tudnak a hajdani megyeri kertvárosban leparkolni. Sok tucat nyugati gépkocsit is láttam,
főleg németeket, de svédeket és franciákat is. Hajdan, a magyar városokban a vásár
három napig tartott. Általában pénteken és szombaton volt az állatvásár, vasárnap
reggeltől estig, néha hétfőn délig pedig a kirakodóvásár. Az állatvásár régen a férfiak
dolga volt. Az asszonyok csak a kirakodóvásárra mentek ki. Most mindez egyetlen napban
tömörül, így sokkal színesebb a forgatag, különösen Pécsen. Magyarok, svábok,
délszlávok, cigányok keveregnek a sátrak és szekerek körül. Sok-sok bajai árus és vevő.
Általában a Duna mentiek… A svábok megfontoltak, a délszlávok kíváncsiak, a cigányok
gyönyörűek. A lányok, asszonyok új, vagy frissen mosott, színes ruhákban jelentek meg.
Népviseletben. De nemcsak a tizennégy évesek, hanem a hatévesek is. Kis színes,
sokszoknyás jelenségek forogtak a szekerek, lacikonyhák, italmérések és törökmézesek
környékén. Láttam egy cigány házaspárt. Frissen mosott, üde ruhákban lépdeltek a vásári
sokadalom közepén. A férfi karjában vitte a gyermeküket, az asszony eközben
szerelmesen fogta a férfi derekát, csípőjét. Mi az, hogy fogta? Tapogatta, izgatta, mintha
ebben a sokadalomban a szerelmes egyesülésre valamilyen re115mény kínálkozott volna.
Az is lehet persze, hogy a cigányoknak pontosabb információjuk volt, mint nekem. Ebben
a vásárban közel lehetett kerülni az emberi lelkekhez. A vásár legnagyobb élménye
számomra mindenképpen az ember. Cigányok, sokácok, svábok, magyarok… Ahogy
önfeledten jártak-keltek, alkudtak és vásároltak, ámultak és lelkesedtek, s valamilyen ősi
életforma törvényei szerint elintéztek valamit, csodálatos volt. Azt hinné az ember, hogy
csúcsforgalomból áll a világ. Tévedés. Vannak még helyek, ahol fazekat formálnak, kést
köszörülnek, csikót nevelnek. Ezeket aztán a saját és az egész ország gyönyörűségére
elhozzák az országos állat- és kirakodóvásárokra.
Nekem persze nincs lovam. Abszurd dolog. Mit kezdhetnék itt egy lóval? Betonház
Budapesten… De mégis, ha lovam lenne… Nyergem is lenne… Kertem is lenne…
Felülnék a lovam hátára, s a mezőn, a tagutakon át elnyargalnánk a szomszédos faluba.
Hova mennék ott? Én azt hiszem, a kántorhoz. Mit mondana a kántor? Azt mondaná a
kántor, hogy bolond vagyok. Mit akarok a lóval? A ló gyönyörű jószág, de zab kell neki,
meg széna. És én megutálnám ezt a kántort, mert nem kínált itallal, és becsmérelte a
lovamat.
1975
116
Gazdag ország
A gondolkodás önmagában még nem tekinthető hasznos szellemi tevékenységnek,
különösen akkor nem, ha a folyamat minden eredmény nélkül abbamarad, megszakad,
vagy összezavarodik. Két napja állok az ablaknál, és gondolkodom. Figyelem az emberek
szakszerű munkáját, ahogy körülássák, majd autódaruval kitépik a fákat, bokrokat,
precízen kipusztítják az egész parkot, melyet öt évvel ezelőtt ugyanilyen szakszerűséggel
létrehoztak. Akkor csodáltam erőfeszítésüket, küzdelmüket, hiszen nagy lombú, tíz-tizenöt
éves fákat ültettek a ház elé, s azok különös módon megeredtek. Hetekig dolgoztak itt a
földgyaluk, gödörásó gépek, majd a teherautók sokasága fekete humuszt hozott
valahonnan, és a fák alá zöld gyepet telepítettek. Kertészek sokasága gondozta a fákat,
bokrokat, sövényeket és a gyepet. Öntöztek, kaszáltak. Most, a park kiirtását szemlélve,
nem vagyok túlzottan derűs. Tudom, hogy szélesítik a Szentendrei utat, és kell a hely.
Nem örülök, hogy közvetlenül az ablakom alatt dübörögnek majd az autók, de megértem a
döntést. Csak azt nem értem, ha a tervekben hatpályás autóút szerepelt, miért építettek az
út helyére nagy emberi erőfe117szítéssel egy parkot? Mennyibe került vajon ez a park:
százezerbe, félmillióba? Arra gondolni sem merek, hogy öt évvel ezelőtt még nem volt
rendezési terv. Tervnek kellett lenni, hiszen ez egy új lakótelep, amit utakkal, parkokkal,
közművekkel mindenestől meg szoktak tervezni. Terv volt, ez biztos.
Állok az ablaknál, s ahogy az autódaru kitép a földből egy-egy fát, megszólalok: „Gazdag
ország”. Később eszembe jut a tapolcai zsíros kódis, akit harminchat évvel ezelőtt láttam
először. Nyáridőben jött, borostás, vörös arccal. Tarisznyájában kisebb zsírosbödönt
hurcolt magával. Sorra bekopogott a házakba és kért egy kanál zsírt. Adtak neki. Volt, ahol
csak bélzsírt, másutt viszont a nagy bödönből jó ikrás szalonnazsírt, nem is egy kanállal,
hanem öttel. A zsíros kódis három-négy évtizeddel ezelőtt hozzátartozott a környék
életéhez. Nem lehetett tudni, honnan jön. Felbukkant a napfényes délelőtti utcákon, aztán
a városka szélén, ahol a mezők kezdődtek, eltűnt. Megérte vajon ennek a hajdani zsíros
kódisnak kanalanként összegyűjteni a télire való zsírt? A zsír értéke vajon arányban állt a
ráfordított idővel, emberi energiával, a saru, a tarisznya és az élet kopásával? Akkoriban
persze a vidéki koldusok nem ismerték a közgazdasági kategóriákat. Ösztönösen éltek.
Nekivágtak a világnak, és kanalanként összegyűjtöttek egy nagy bödön zsírt télire.
Napjainkban mindenki mérlegel: megéri, vagy nem? Mérlegelnek a gyárak, vállalatok és
118az emberek is. Ami nem hoz elég nagy nyereséget, azt nem gyártják. Ha egy munka
nem látszik kifizetődőnek, nem vállalják a munkások. De vajon hol az a mérhető pont, ahol
valamilyen tevékenység már kifizetődő? Pontosak a méréseink, számításaink?
A zsíros kódisok örökre eltűntek. A kisebb gyerek manapság nem hajlandó felhúzni a
nagyobb testvér kinőtt ruháját, bármilyen szép és új pulóver vagy nadrág az. Napjainkban
szégyen lehajolni egy szegért, csavarért. Inkább az az előkelő, ha építkezésnél, javításnál
könnyedén bánunk az anyaggal, ha leesett, ott marad. Beletiporják a sárba, vagy elviszik
a törmelékkel, szeméttel. Szeretnek az emberek fogyasztani, jól élni, különbnek lenni,
gazdagabbnak, elegánsabbnak, mint a rokon, barát vagy munkatárs. A minden szem
búzát, krumplit megtakarító gazda alakja, aki gyalogosan ment a szénásszekere után, s ha
lehullott egy-egy kisebb csomó, felszedte, kiment a divatból. Elnyelte a múlt, a fiatalok már
nem is tudják, hogy ebben az országban ilyen emberek éltek. Úgy is lehetne fogalmazni,
hogy a zsíros kódist, a korán kelő, takarékos parasztot elsöpörte a dinamikus fejlődés.
Ahol millió tonnákban számolnak, mit számít néhány csomó széna, fél marék elhullatott
csavar… De valóban nem számít?
Időnként az az érzésem, hogy a dinamikus fejlődésnek nálunk velejárója a dinamikus
pazarlás. Ez az érzés az ötvenes évek közepén fészkelt a szívembe, amikor a Sztálin
Vasmű119ben (ma Dunaújváros) dolgoztam. Csodálatos élmény volt végignézni, ahogy
egy mező közepén a földből kinőtt egy város, és mellette a vasmű sok üzeme. De
elkeserítő volt a teherpályaudvarok vágányai mellett rozsdásodó gépek tömegét látni,
melyeket valamelyik gyár megrendelt, de amikor megérkezett, nem fogadta, vagy
egyszerűen nem tudta hová vinni, mert az üzem csarnokai még nem készültek el, s fedett
raktáruk nem volt. Ezekre a gépekre később rászórták a kokszot, a vasércet, és eltűntek,
azonosíthatatlanná váltak. A drágán vásárolt gépekkel ma már nagyobb gondossággal
bánunk. De rakodni nem tanultunk meg.
Elég, ha kipillantok az ablakon. Száz teherautóból legalább tíznek baj van a
rakományával. Nem kötik le a papírdobozokat, túlrakják koksszal, kukoricával, s amit
szállítanak, azzal felhintik az utat. Az elmúlt év őszén a termelőszövetkezetek
döbbentettek meg. Ugyanazok a parasztok és fiaik, akik húsz éve még a szekerük mögött
mentek és felszedtek minden szál lehullott szénát, korántsem ilyen kényesek, ha a közös
gazdaság szénájáról, kukoricájáról van szó. Amerre csak jártam az országban, minden út
fel volt hintve búzával, de főleg kukoricával. Hány disznót lehetett volna a szétszórt
terményen meghizlalni? Nem tudom. Sokat. De a dinamikus pazarlás már a szállítás előtt
megkezdődött, a kukoricatörésnél. A gépi betakarítás nyomán rengeteg kukorica maradt a
száron. Ha az ember kipillantott a vonat vagy az autó ab120lakán, minden kukoricaföldön
kórészó embereket látott, akik a hivatalos betakarítás után még nagyon sok zsák kukoricát
szedtek össze, s vittek haza autón, kordén, biciklin. Még ez volt a szerencse, mert a
földeken hagyott kukorica így mégiscsak hasznosult. Valójában ezekről az emberekről
kellene most valamit mondanom. Azokról, akik a mások által nagyvonalúan szétszórt
terméket összegyűjtik és felhasználják.
Nem alkotnak egységes csoportot. Úgy tűnik, két fő típusuk van, egy szegényebb,
hulladékot eltakarító, s egy módosabb, spekulálóbb fajta. A szegényebb típust a
Szentendrei úton figyeltem meg, amikor még a túloldalon régi, földszintes házak álltak, s
azokban öregek, nyugdíjasok laktak. A túlrakott autókról minden fékezésnél kétoldalt
hullott a koksz. Az öregek naponta négyszer-ötször, régi kenderzsákkal, kosárral
végigjárták az utat és felszedték a kokszot. Elég gyorsan megtelt a zsák, s az az
energiahordozó, amely sem a vállalatoknak, sem az országnak nem kellett, nem hiányzott,
az öregek kályháiban télen mégiscsak hasznosult. Az öregek azóta házaikkal együtt
eltűntek. De jöttek helyettük újak. Ezek inkább a guberálók típusához tartoznak, a
handléknak vagy a MÉH-nek dolgoznak. Ha a szomszédos gyógyszertárból kidobnak egy
dobozt, az fél órán belül eltűnik. A borostás arcú öregek összekötözik a dobozokat, és
eladják. Lehet, hogy a dobozok így télikabáttá változnak, de valószínűbb, hogy 121liter és
fél liter borokká. Ha valamelyik lakó este kiteszi a megunt, beszakadt közepű heverőjét,
reggelre eltűnik.
A módosabb, spekulálóbb típushoz tartoznak a moslékosok, kenyeresek. A környékünkön
minden iskola és óvoda konyhájához kötődik egy moslékos ember. Ezek minden délután
pontosan megjelennek, és elviszik a konyhai maradékot. A környékünkön hárman
dolgoznak, egy öregember kocsival, szürke lóval, egy negyven körüli férfi dzsippel, és egy
még fiatalabb Moszkvics kombival. Nem könnyű és nem is tiszta munka, amit végeznek. A
tejeskannák, műanyag hordók, melyeket ki kell hozni az iskola konyhájából, és felrakni a
kocsira, autóra, negyven-ötven kilót is nyomhatnak. Tegnap séta közben a Szél utcában
pillantottam meg őket, az öregembert a szürke lóval és a dzsipes embert. Egyszerre
rakodtak, egyik az iskola, másik az óvoda konyhájáról.
A moslék, a hulladék kenyér és az elhullatott kukorica összeszedése nagy üzlet. Ezek az
emberek a sertések sokaságát hizlalják fel évente, és adják el. Jól, nagyon jól pénzelnek
belőle. Sokkal nagyobb jövedelemre tesznek szert, mint egy csepeli munkás. Kötetlenül
dolgoznak, de nehéz, piszkos munkát végeznek. Dolgoznak a pénzükért. De bizonyos
értelemben spekulálnak is, üzleti tevékenységet folytatnak. Vajon a szocialista
emberideáltól milyen messze állnak? Hasznuk ellenőrizhetetlen és nagy. Házat építenek,
autót, nyaralót vesznek. Nem mindegyik. 122Az öregember a lóval biztosan nem. De
mindegyik hasznos valahogyan az egész közösség számára is. Ha nem vinnék el a
konyhai hulladékot, az a szemétbe kerülne. Elviszik, így nyereséghez jutnak, de az
országban több lesz a hús.
És a ház? Az autó? A házban bizonyára laknak. Nem adnak be a tanácshoz
lakásigénylést. Az autóval egyelőre moslékot hordanak a disznóknak. Vasárnap talán
elmennek a Balatonhoz. Nyáron.
Mi a helyes magatartás? Fogyasztani vagy guberálni? Vagy fogyasztani a szükségletek
szerint, de hasznosítani mindent, még a konyhai hulladékot is?
Régen egy falusi háztartásban semmit nem dobtak ki. Ami a család asztalán megmaradt,
azt felélték az állatok, a kutya, macska, sertések. Nem dobták ki az apró krumplit, a
zsizsikes búzát, semmit. A kutya hálából őrizte a házat, a macska az egereket ritkította, a
sertések pedig híztak, s általuk az asztalon maradt krumplipaprikásból egy év múlva újra
kolbász lett. A maga módján egy ilyen régi paraszti gazdaság és háztartás tökéletesen
ökonomikus volt. Egyébként a természet is ilyen.
Ha a kertben a lányom leejti a zsíros kenyerét, másnapra nyoma vész. Beleharap egy
kóbor kutya vagy macska, hajnalban csipegetnek belőle a szarkák és más madarak. Ami
utánuk marad, azt néhány órán belül eltüntetik a hangyák. Néha úgy tűnik, a természet
csak bizonyos 123erőszakossággal választható külön növényekre és állatokra, s a
növények sokasága fákra, bokrokra, füvekre, hiszen egy erdő, különösen egy őserdő
olyan, mint egyetlen nagy test. A növény- és állatvilág egymásból, egymás hulladékából,
testéből, leheletéből él. Minden hasznosul. Minden gramm fehérje és minden gramm
nitrogén. Vajon az emberi társadalom, ha egészségesen működik a szervezete,
mennyiben különbözik az őserdőtől? Nem az a természetes, ha az emberek, csoportok
kölcsönhatásban élnek, és valamilyen módon minden hasznosul?
Ha én veszek egy gépet, mondjuk egy autót, akkor a kiválasztásánál az az elsődleges
szempontom, hogy jó hatásfokkal működő gépet vegyek. Ez annyit jelent, hogy azt az
autót veszem meg, amelyik a legkevesebb üzemanyaggal (táplálékkal), a legkevesebb
gondozási igénnyel, a lehetséges legnagyobb hatásfokkal működik. Tehát nem veszek
olyan gépet, amelyik csak félig égeti el az üzemanyagot. Olyant veszek, amelyik jól
hasznosítja a táplálékát, és ennek arányában erős, megbízható szerkezet. Bevallom,
ilyennek képzelem a jól működő társadalmat is. Ideálom a jó hatásfokkal működő
gazdasági élet, melyben minden hasznosul, és az energia, az érték még a mellékutakról is
valamilyen áttétellel visszakerül a főáramkörbe. De vajon nálunk visszakerül-e?
Valamennyi bizonyára vissza, de úgy érzem, a megtermelt javak és energiák kisebbik
része. Nagy tartalékaink vannak, melyekhez hozzányúlhatunk majd a jövőben. 124Most
nem is arra az isten tudja hány tonna kukoricára gondolok, ami a földeken maradt vagy
szállítás közben az utakra hullott, hanem emberi tartalékokra. Az ország igazi tartalékai a
lakosaiban vannak. A népgazdaság nagy termelési lehetősége a hazai emberek
természetében, erkölcsében, tudatosságában, közösségi érzületében rejlik. Ha majd úgy
raknak meg egy teherautót, hogy ami rákerül, az hiánytalanul odaér, ahol várják… Tudom,
hogy ez a legnehezebb. Más tartalékunk viszont nincs. A jövőhöz vezető úton utolsó
lehetőségünk az ember, mi magunk, barátaink, rokonaink, ismerőseink.
Mindez egy parkról jut eszembe, amit a kertészek nagy szakértelemmel létrehoztak, s
most két nap alatt ugyanolyan szakszerűséggel kiirtottak.
1977
125
A sejtek optimizmusa
Nagy sikere van az óbudai kutyalakodalomnak. A nász az autóbuszpályaudvaron, a házak
között, s főleg a Szentendrei út szélesítése miatt kiirtott park helyén zajlik és történik. A
felhevült ebek éjszaka is felugatnak, marakodnak, vonyítanak, harcolnak egymással, és
szemléletesen szeretik egymást. A kutyák tavaszi szerelme idáig nem tartozott a városi
látványosságok közé, így most a környéken lakó emberiség nagy érdeklődéssel figyeli az
eseményeket. A gyerekek negyedórákra elbámészkodnak, s napok óta elkésnek az
iskolából. A szexuális felvilágosítást szolgáló órákból néhány valószínűleg feleslegessé
válik.
Amióta kutyarendelet létezik, mindig csatangol Óbudán néhány gazdátlan állat. A beton
háztömbök rideg, huzatos környékén látszólag alig van élettere a kivert ebeknek. Az
adóév kezdetén mégis sokasodnak ezek a páriák. Itt vesznek el a Duna-kanyarba igyekvő
gazda autójából, vagy ösztönösen itt gyülekeznek, mivel itt sok ember él együtt.
Januári hóesésben, a kemény éjszakai fagyok idején, úgy tűnik, a kóbor kutyáknak alig
van esélye az életben maradásra. Mégis élve marad126nak. Az árkádok alatt a lakók
kutyatányérokat helyeztek el, s azokat időközönként megtöltik ételmaradékkal. Megszánja
őket a hentes, az iskolás gyerekek, és az út túloldalán a BKV sofőrjei, szerelői. Enni
kapnak, de érthetetlen, hogy ebben a dübörgő forgalomban nem végzik az autók kerekei
alatt. Nem hinném, hogy a kutyák gondolkodnak, de a jó és rossz helyzeteket ösztönösen
felismerik, és a gépesített világhoz kitűnően alkalmazkodnak. Többségük csak a zebrán, a
lámpa zöld jelzésénél megy át a túloldalra. Nem ismerik a KRESZ-t, de a veszélyt igen.
Megfigyeltem, hogy türelmesen várnak a zöld jelzésre, és arra, hogy három-négy ember
elinduljon. Csak az emberek mögött, a lábak biztonságos takarásában vágnak neki az
átkelésnek. Nem is a lámpához alkalmazkodnak, hanem az emberekhez. Ha a lámpa
zöldre vált, de nincs gyalogos a zebrán, a kutyák nem indulnak el. A mozgó, rohanó
autóktól félnek, de nincsenek előítéleteik, nem utálják a gépeket. Nem lázadnak a
környezetük ellen, mint az ember, hanem elfogadják olyannak, amilyen. Sokáig elképzelni
sem tudtam, hogy hol éjszakáznak ezek a kutyák. Januárban aztán észrevettem, hogy egy
betyáros fazonú kutya bemászik a közelben parkoló autó alá, és lefekszik. A motor még
meleg volt. Amikor a parkolóba később beállt egy másik autó, átmászott az alá melegedni.
Így húzta ki a fagyos éjszakákat a félóránként, óránként cserélődő autók alatt.
Az idén januárban egy kis zsemleszínű kutya 127jelent meg először a környékünkön.
Napokig idegesen szaglászott, kereste a gazdája nyomát, de nem találta. Ahogy
halványodott emlékezetében a gazda szaga és alakja, utánaszegődött egy-egy embernek
és nagy farkcsóválások közepette körülugrálta, reménykedve a véletlen találkozásban.
Senkinek sem kellett. Megjelent aztán egy fekete pumiszerű jószág és egy másik fekete
eb, sima szőrrel, bús, filozofikus arccal. Február közepén már öt-hat kutya futkosott a
házak között, és osztozott az ételmaradékokon. Néhány napig egy fiatal magyar vizslát és
egy ír szettert is lehetett a kutyák között látni, de ezek gyorsan gazdára találtak.
A zsemleszínű kutya február végén megfázott, köhögött, hörgött, és úgy látszott, hogy a
végét járja. Feküdt a napon, és alig nyúlt az ételhez, amit a gyerekek odahordtak neki.
Tüdőgyulladása lehetett, vagy valami hasonló. Kiheverte. Csakhamar annyira felépült,
hogy egy félig pumi, félig puliszerű kócos fekete gavallér felfedezett benne valami vonzó
szépséget. Együtt szaladgáltak, megosztoztak minden kis csonton, kenyérdarabon.
Csakhamar hozzájuk szegődött egy foxterrierre emlékeztető korcs is, kávéfoltos,
molyrágta kutyaszőrben, és minden adandó alkalommal kimutatta az érzelmeit. A
zsemleszínű szuka hirtelen megfelejtkezett a tüdőgyulladásáról, amiből alig egy hete épült
fel, s a kemény télről, amit csak bizonyos szerencsével vészelt át, és viselkedni kezdett.
Kényes lett, sértődékeny, szeszélyes. A megaláztatásokat, a kut128yahölgy
hangulathullámzásait a fekete korcs viselte el jobban, mivel úgy ítélte meg a helyzetet,
hogy szerelmi esélyei továbbra is megvannak. A kávéfoltos eb a szerelemtől teljesen
megzavarodott, s viselkedése kezdett nevetségessé válni. A kutyarománc színhelye
időközben nagyon sivárrá vált, mert a kitépett fák helyén hatalmas földgyaluk és árokásó
gépek dolgoztak már. A kutyák a gödrök és szakadékok között szaladgáltak, tudomást
sem véve róla, hogy a park, ahol még néhány hete a gyepen heverésztek, napoztak, sivár,
holdbéli tájjá változott. Egyik délután határozottan növekedni kezdtek a fekete korcs
szerelmi esélyei, amikor váratlanul megjelent egy erős, vöröses kutya, melynek alakja és
izomzata az alaszkai szánhúzó kutyákra, a malamutokra emlékeztetett. Nem olyannak
látszott, mint egy ijedt, elvesztett kutya. Nem lehetett tudni, honnan bukkant elő. A fekete
korcs és a kávéfoltos összenéztek, és éppen vakkantani akartak egyet, amikor az idegen
kutya megkezdte a nászt, amire a másik kettő már egy hete készülődött. A szerelmi
cselekmény hírére a környék összes kóbor kutyája összeszaladt, s csakhamar nyolc-tíz
kutya csoportosult a központi esemény körül, marakodva, ordítva, vonyítva. A történteket a
kis kávéfoltos foxterrier-korcs viselte el a legnehezebben, mivel ő volt a legszerelmesebb.
Megpróbált közbeavatkozni, majd sírva szaladgált, és a bámészkodó emberek közül
igyekezett segítséget vinni magával. Szegényke nem ment sokra. Egy megértő
öreg129asszony lehozott neki a hatodik emeletről egy lábas tejet, és azzal kínálgatta,
remélve, hogy megvigasztalódik. De a tej a kis kávéfoltos ebet nem érdekelte. Sírt, meg
akart halni. A tejet később egy másik idegen kutya kilafatyolta. A kutyalakodalom sok
szereplővel, napok óta zajlik. Ma már nehéz lenne eldönteni, hogy melyik tarka melyik
feketével tartozik össze. A gödörásó gépek között teljesen összekeveredtek a
kutyaérzelmek.
Az egészben van valami zavarba ejtő. Nem az érzelmek és a szerelem nyilvánosságára
gondolok, hanem az egész ügy egzisztenciális hátterére. Milyen egzisztenciája van egy
kivert kutyának? A helyzet a betonházak környékén kutyaszempontból kétségtelenül
javult. Tavasz van, kisütött a nap. Az éjszakák már nem olyan hidegek. A környék lakói
bizonyos mennyiségű ételt adományoznak. De meddig tart mindez? Gyorsan elmúlik a
nyár és az ősz… Az elmúlt tél nagy reménytelensége után ezek az elveszett kutyák az
első melegebb napon nekiláttak a családalapításnak. Nem értem, miben bíznak? Nem
lesz többet tél? Beköszönt az örök nyár birodalma? Örökké tele lesznek a kutyalábasok az
árkádok alatt? Fel sem merül bennük, hogy a környéken a kutyahelyzet javulása csak
átmeneti? Mi lesz, ha újra beköszönt a tél, hol laknak majd a kutyagyerekek? Mit eszik ez
a sok kiskutya?
A sejtek, úgy látszik, nem fontolgatnak, az élet a maga teljességében mindig megtörténik.
130Ha nem így lenne, akkor a föld kihűlt kérgén, az őstájon, soha nem keletkezett volna
élet. De keletkezett és folytatódott, az élve maradásra látszólag teljesen alkalmatlan
körülmények között. Én mégis csodálom a kutyák optimizmusát, ami persze valójában a
sejtek optimizmusa.
1977
131
Gondolatok a zalaszentgróti könyvtárban
A hit és a kételkedés az ember természetes állapota. Van, aki az egyikre, van aki a
másikra hajlamosabb. Én sajnálatosan mindkettőre, s az is előfordul, hogy nálam a két
ellentétes érzelmi, szellemi állapot egyszerre jelentkezik. Erre is van szavunk: a
bizonytalanság.
Mindig hatalmába kerít egy bizonytalankodó, szomorú érzés, ha a kulturális fejlődést, az
emberi tudat alakításáért tett erőfeszítéseinket számokkal, tető alá hozott könyvtárak,
kultúrházak légköbmétereivel, a sok milliós építési költség elősorolásával illusztráljuk.
Pedig örülnöm kellene, mert nagyszerű dolog, hogy könyvtárakat építünk, nagyszerű
dolog, hogy közösségi szórakozásra, művelődésre alkalmas épületeket emelünk falvakban
és városokban, s milliókat, milliárdokat költünk az emberi értékek, hasznos tulajdonságok
kibontakoztatására. De jól tudom, hogy a művelődési ház és a könyvtár csak lehetőség,
alkalom a művelődésre. A nagy belső tereket meg kell tölteni tartalommal, értelemmel, a
szellem és a humánum fényével, s mindezt értő, képzett kultúrmunkásoknak kell speciális
módszerekkel közvetíteniük, fogyaszthatóvá tenni az emberek számára. Egy haladó,
132szocialista társadalom is csak a kereteit, az anyagi lehetőségét tudja megteremteni az
emberi kulturálódásnak. Ez a „csak” rengeteg, szinte minden. Közösségi pénzből
kiképezheti még a kultúrmunkások seregét, de a szakmai tudás nyomában a művelődési
házak munkája még nem válik automatikusan tartalmassá. Nem válik, nem is válhat, mivel
szembe kell még nézni a legnagyobb bizonytalansági tényezővel, az emberrel, akiért az
egész kulturális apparátus létrejött. Sok függ a kultúrmunkás, könyvtáros emberi
személyiségétől, és még több attól az embertől, aki bemegy a művelődési házba. Ha
bemegy.
Az emberek nappal dolgoznak, este többnyire fáradtak. Akik hajlamosak egy zenei vagy
irodalmi mű, esetleg filozófiai gondolatrendszer befogadására, azoknak is le kell győzni
magukban a tehetetlenségi tényezőt, mely estelente székbe ragasztja őket, s szinte
elaltatja. Ha mégis elmegy a könyvtárba, színházba, hangversenyre, akkor már van
remény. De csak remény, mert valamilyen csodának kell történni az ember belső
világában, hogy Beethoven megrendítse, elragadja, és lényében kialakítsa a zenei
szomjúság állandó vagy visszatérő állapotát. Valami hasonló történhetne a regényolvasó
földmívessel, munkással, mérnökkel is, ha az írói gondolat, a stílus és az ábrázolt táj vagy
az emberarcok esztétikája megragadná, kíváncsivá, izgatottá vagy boldoggá tenné.
Történhetne. Van, amikor megtörténik, van, amikor nem. Ha jó 133írókra és jó művekre
gondolok, a hatás akkor is bizonytalan. Az ember, akihez szólunk, akinek könyvtárat
építünk, titokzatos lény. Anatole France-szal vallom: „Ha az ember könyvet olvas, úgy
olvassa, ahogy akarja, azt olvassa ki belőle, vagy inkább azt olvassa bele, amit akar. A
könyv mindent a képzeletére hagy. Éppen ezért a durva és közönséges elmék
legnagyobbrészt csak halvány és hideg élvezetet merítenek belőle”. A „képzelet” ebben az
idézetben nagyon fontos szó. Mi lesz azokkal az embertársainkkal, akiknek nincs
képzeletük? Talán ifjabb Pliniusnak is igaza van: „Nincs az a csapnivaló könyv,
amelyiknek ne lenne néhány tanulságos részlete”.
Mindez embrionális formában Zalaszentgróton, a könyvtárban jutott eszembe, az író–
olvasó találkozó előtt egy órával. Úgy gondolom, az írónak az a dolga, hogy írjon, és nem
az, hogy olvasóival, vagy akik egyáltalán nem olvassák, azokkal beszélgessen. Ami
lényegeset mondhat vagy mondani akar, azt úgyis beleírja a könyveibe. Mit mondhat ezen
kívül? Nem tudom. Zavaros helyzet. Az író–olvasó találkozók kulturális hasznosságában
legalább egy évtizede kételkedem. Mindezek ellenére elsodródom az íróasztalom mellől, s
amikor egy-egy alföldi, vagy dunántúli kultúrház irodájában a találkozó előtt fél órával
felocsúdok, borzongani kezd a hátam, keserű arccal feszengek a széken, mintha rühes
lennék.
A zalaszentgróti könyvtárban is hatalmába 134kerített ez a kellemetlen érzés, s csak úgy
tudtam szabadulni tőle, ha a vendéglátóim feje felett kipillantottam az ablakon, s
gondolatban elindultam a szőlőhegy felé. Huszonhét évvel ezelőtt egyszer már jártam
Zalaszentgróton. Nemeskeresztúrról érkeztünk Bertha Pistával. Nagy demizsonokkal
szálltunk le a szentgróti állomáson, és gyalogosan elindultunk az aranyodi szőlőhegy felé.
Bort akartunk vásárolni. Tavasz volt, talán április. Hamarosan megállapodtunk az egyik
pincénél, és megtöltöttük demizsonjainkat. Nem indultunk azonnal vissza. Letelepedtünk a
partoldalban, és a magunkkal hozott kolbászból, kenyérből falatozgattunk. A gazda adott
még egy kis bort ráadásnak. Pöttyös, zománcozott bögrével meregettünk a borból egy-egy
kortyintásnyit. A nap belesütött a faedénybe, s a bor olyan sűrűnek látszott a fényben, mint
az olvadt arany.
Képzeletben az aranyodi bor ízeit szerettem volna huszonhét évnyi messzeségből
felidézni, s a föld nehéz, tavaszi illatát, ami felfelé áramlott a völgyből, de figyelmes lettem
Csöglei Józsefné egyik mondatára:
– …jaj, nagyon élvezték a gyerekek a tanfolyamot, meg a lányok is.
Ilyent sem hallottam még. Akaratlanul is lejöttem az aranyodi hegyről, és az asszonyra
néztem. Miféle tanfolyam lehet az, amit a gyerekek élveznek?
Csöglei Józsefné huszonkét éve könyvtáros Zalaszentgróton. Most fekete ruhát visel, s a
135közeli gyászeset bizonytalanná teszi a hanghordozását. Úgy tűnik, mintha a sírással
küszködne, pedig mosolyog ránk.
– Milyen tanfolyamról van szó?
– Megtanítottuk a gyerekeket, diákokat, a középiskolásokat is a könyvtár használatára.
Előadásokat tartottunk. Elmagyaráztuk a könyvtár felépítését, rendszerét, megtanítottuk
őket a katalógus használatára. Ennek később is hasznát vehetik, ha főiskolára vagy
egyetemre kerülnek. Nagyon érdekes volt. Mi itt mindig csinálunk valamit… Van egy új
gyerekkönyvtárunk is, jöjjön, nézze meg.
Mindent megnéztem. Megtudtam, hogy a könyvtárnak 1147 beiratkozott olvasója van, s
ebből 740 a 14 éven aluli. A 31 462 kötet könyvből 1976-ban a zalaszentgrótiak, és a
körzethez tartozó másik négy falu, Csáford, Tekenye, Zalaudvarnok és Aranyod lakói 67
859 kötet könyvet kölcsönöztek ki. Szentgróton, úgy látszik, szeretnek az emberek olvasni.
Ezt az olvasási hajlamot a tanácsi körzet vezetői támogatják. Csöglei Józsefné elmondta,
hogy náluk nem gond az állományfejlesztés, mert a tanácstól annyi pénzt kapnak,
amennyi kell.
A könyvtárvezető asszony hangja, ahogy a régi könyvtárat, ahol az ablak a járda
magasságában volt, összevetette az újjal, ahogy hangsúlyozott, rendezvényeket sorolt, a
nők klubját, a zenei klubot, egy összetett szót juttatott az eszembe. Ez a szó a
hivatástudat. Ebbe a zalaszentgróti művelődési házba, a jól megépített 136termeken, a
megvásárolt könyveken kívül nagyon kellett egy olyan könyvtáros, mint Csöglei Józsefné,
aki nemcsak a könyveket, a hivatását szereti, hanem az embereket is, akiket valamilyen
remény bevezérel a könyvtárba. És bevezérel. Az egészen kicsiket is, első osztályosokat,
akik éppen hogy csak tudnak olvasni. Szívesen mennek a könyvtárba a kis Jóskák, Pisták,
Mancik, mert játszani is lehet ott a babákkal, kis állatokkal, kongatni a kis harangokkal,
máskor mesét hallgatni, vagy olvasmányt választani a nagy kosárból; ahol egymás
hegyén-hátán úgy hevernek a színes könyvek, mint odahaza a kukoricacsövek.
Még egy szót ide kell írnom a végére, ez az „egybeesés”. Nem szép szó, de szerencsés.
Zalaszentgróton a lehetőség és a kulturálódásra való hajlandóság szerencsés
egybeesését tapasztalhattam.
1977
137
Madarak hozták a fagyot
A dió teljesen elfagyott. Ha szél támad, apró, zsugorodott levelek és elfeketedett barkák
hullanak a földre. A fagy megölte a magyar kajszit, az őszibarackhajtások felét, az egyik
kis meggyfa bimbóit, a ház árnyékába ültetett fügebokrot, belemart a zsenge
orgonabokrokba, még az északi klímához szokott nyírfa lombozatát is megtépázta. A
koraérésű szőlők rügyei, hajtásai mind elfagytak. Az ezerjó szálvesszőin csörgeszárazak a
kibomlott rügyek. A szomszédnak elfagytak a szép körtefái, s a szőlőjében, úgy tűnik,
nyolcvanszázalékos a kár. Nemcsak néhány kertről van szó, hanem országrésznyi
területekről. A fagy nagy károkat okozott az egész Dunántúlon.
Reményvesztetten botorkálok a kertben. Alig érthető, ami történt. Három hete még felgyűrt
ujjú ingben metszettünk, de napok múlva már fagyott és havazott. Húszcentis hó borította
a kerteket. Aki nem siette el a metszést, annak most szerencséje van, korrigálhatja a
fagykárt. De elsiettük vajon? A termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban egész
télen metszenek… Március második felében már nagy a talpnyomás, könnyezik a szőlő.
Nem lehet halo138gatni a metszést. Tapogatom, morzsolgatom az elfagyott vesszőket,
rügyeket. Hogyan történhetett mindez?
Narancsvörösen villan egy madár. Sávozott a melle, leszáll. Szőlőrigó. Északról vonul
ilyenkor dél felé. Nálunk csak márciusban és áprilisban látható. Északon őshonos,
Skandináviában. Talán ezek hozták északról a pusztító fagyot. A szőlőrigók és a többi, az
erdei szürkebegy, sötétbarna hátán, fekete tollfoltjain. A madarak hozták szárnyukon a
fagyot, s csőrükben a halált. A fagyot és a halált. Éppen három hete halt meg itt egy
szikár, sovány férfi és a felesége. Egyik a kórházban, másik otthon, néhány nap
különbséggel mindössze. Közel jártak a hatvanhoz, de úgy látszott, hogy a tó és a hegy
között lassan, tűnődve, bort ízlelgetve, s az élet dolgait újra és újra átgondolva, még
nagyon sokáig élhetnek. De északról megjöttek a madarak. Az élettelen rügyeket
tapogatva úgy tűnik, Európa közepén egy abszurd kertben állok. Az isten sem akarja,
hogy az én meggyfáim, barackfáim, szőlőtőkéim egészségesen növekedjenek, s ahogy ez
más kertekben általában szokásos, gyümölcsöt érleljenek. Nem is tudom, miért
ragaszkodom ennyire ehhez a kerthez, földhöz, ezekhez a fákhoz, tükékhez,
élőlényekhez, amikor öröm és pihenés helyett csak gondot támasztanak, munkát adnak,
kifárasztanak. Sokáig hittem ebben a kertben, a természetes élet erejében. De valamikor
valahol elromlott valami. Megsérült a kert központi idegrendszere. Nem 139tudom, mikor.
De úgy látszik, már a tavaly ültetett legfiatalabb meggyfa is téves információkat tárol a
memóriaegységében, rosszkor indítja be a nedvkeringését, s a természeti környezet, az
éghajlat várható támadásait, fagyhullámait figyelmen kívül hagyja. Nem tud védekezni.
Nincsenek tartalékai. Elspórolta az alvórügyeket is, melyekből az ág teljes lefagyása
esetén is újra lehetne kezdeni az életet, felépíteni az elvesztett ágakat. Mit tehet ilyenkor a
kert gazdája, aki egyúttal a fák, növények kertésze is? Semmit sem tehet. Gondolkodik,
filozofikus gondolatait azonban nem lehet megenni. A kipusztuló kertekben születő
gondolatok csak arra jók, hogy könyvbe gyűjtsék azokat, s később a föld más részein az
egészséges kertek szerencsés gazdái okuljanak belőle. Ily módon a szegény, pusztuló
kertek gondolkodói akaratlanul is a fennmaradó erőseknek dolgoznak. Megtehetik persze,
hogy csak járnak-kelnek pusztuló szőlőik, gyümölcsfáik között, és nem jegyzik fel
gondolataikat. Vagy nem is gondolkodnak. Így kertjükkel együtt nyomtalanul tűnnek el.
Milyen kertész vagyok én?
Bemegyek a présházba, s egy láda nagyságú dobozból lassan, nagy gondossággal
kicsomagolom a japán kapálógépet. A gép darabokban van, össze kell rakni. Olyan, mint a
merklin-játék, csak sokkal bonyolultabb. Feltűzöm a falra a gép tervrajzát. Lassan, nagy
gonddal azonosítom az alkatrészeket, a csavarok, alátétek, rugók méretét. Összeillesztek
néhány piros140ra festett kart, huzalokat szerelek, lejjebb kerekeket. Teljesen
valószínűtlen, hogy ebből a sok csavarból és vasdarabból összerakható egy gép. Ha
összerakható is, alig hiszem, hogy ez pont egy írónak sikerül. Gyanúsan kevés a csavar.
Nyilván kifelejtettek belőle néhányat. Ha mégis sikerül összeraknom, beindul vajon? S ha
beindul, működik? A legnagyobb rejtély az, hogy miért csinálom mindezt? Miért nem
utazom el inkább Japánba? Vagy Dániába? A szomszédnak dán gépe van. Dániába
kellene utaznom, azt mondják, ott csodálatos kerteket látni. Valójában egyszer már jártam
Dániában, harminc percig. Helsinkiből hazafelé leszállt a gépünk Koppenhágában. Előtte
csaknem a tengerbe zuhant, mert köd volt, és nem találta a leszállópályát. Kimásztam a
gépből, és végtelen üvegcsarnokokon át rohantam a központi épületbe, ahol egy üzletben
az utolsó márkáimon vásároltam a lányomnak egy famajmot. Aztán rohantam vissza, de
minden üvegfolyosó végén volt egy zsiliprendszer, ahol átvilágították a ruhámat és
megmotoztak, hogy nem rejtegetek-e fegyvert. Csak egy famajom volt nálam. Az utolsó
pillanatban sikerült felkapaszkodnom a repülőgépre. Azt mondják, a dán kisgépek nagyon
jók. A szomszéd két óra alatt megmunkál vele egy kétszáz négyszögöles szőlőt. Van már
két távolabbi szomszédomnak is, azok olasz gépet szereztek. Valójában veszi az ember
ezeket a gépeket, de nem könnyű hozzájutni egyikhez sem. Elő kell jegyeztetni, várni,
várni… Az 141edericsi rokonom is vett egyet Keszthelyen. Azt mondja, annak nincs
kereke. Talán nem is kell. Kicsit most zavar, hogy a japán gépnek kereke is van. Jó az, ha
van kereke, vagy nem jó? Még a télen vettem ezt a gépet. Kicsit restellem. A hegyoldal
csendjét megtörik ezek a gépek, füstöt okádnak. Szabad ilyent csinálni? Nem tudom, mit
szabad, mit nem szabad, de az élet törvényei mások. Nagyon jó dolog a saraboló kapák
fémes surranását hallgatni, de már tíz esztendeje megfogyatkoztak a kapások. Biztos
kenyeret ad a téesz, a környező gyárak, bányák, vállalatok. Az a fiatalember, aki
olajkazánt kezel, vagy gépet Füreden, Tapolcán, Halimbán, sokszor éppen a
termelőszövetkezetben, még a saját szőlőjében sem hajlandó görnyedni a szabadnapjain.
Néhány öreg férfi tartott ki a nagy sümegi kapa mellett, de hiába emelkedett a napszám,
erejük megfogyatkozott. És megfogyatkoztak maguk is. Szabó András tavaly még kitartott.
Görnyedten járt, de vidáman, élet- és emberszeretettel. A munkája gyönyörű volt. Mélyen
és gondosan kapált, a tarackot felszórta a rendek tetejére, hogy elszáradjon. Soha nem
kapkodott, tempósan, nyugodtan dolgozott. A jó munkának éppen úgy stílusa van, mint
egy jó színházi előadásnak. Szabó András munkaritmusához alakította a két liter bor
elfogyasztásának ritmusát is. Jóízűen, lassan megivott egy-egy pohárral, s közben mesélt,
mesélt. Évtizedekig rakodó volt a balatoni uszályokon, hajózott. Lapos kő volt a feje alja,
így teremtett 142magának saját szőlőt, szép házat, kertet. Mire ezt megteremtette, sok
minden történt a balatoni kikötőkben, s ezekről lehet mesélni. Amikor a télen hírét vettem,
hogy meghalt a felesége, s maga is beteg, legyengült, megvettem a japán gépet. A japán
gép persze nem tudja rendre húzni a földet, sematikusan kapál, a japán gép nem tudja
kihúzni a zöld borosüvegből a cuppanós parafadugót, és nem tud jóízűen, de bíráló
arckifejezéssel belekortyolni a borba. A japán gép soha nem dolgozott a balatoni
hajózásnál, így nem tud mesélni a régi orvhalászásokról, a csendőrökről, az uszályról, ami
elsüllyedt a viharban. A japán gépnek nincsenek gyerekei, nem volt háza az erdők között,
ami kétszer is kigyulladt. Biztosan jó ez a japán gép, de nem lehet vele beszélgetni. Ez a
gép csak egyetlen dologban hasonlít Szabó Andrásra: proletárok hozták létre egy távoli
műhelyben, s maga is, míg csak el nem kopnak a szervei, proletárként fog dolgozni,
gépproletárként. Szabó András agrárproletár volt valaha. Nagy különbség szőlők, kertek,
erdők proletárjának lenni, vagy Japánban egy szürke, levegőtlen gyárnegyedé. Valamikor
azt hittem, az utolsó öreg kapással együtt eltűnnek ezek a szőlők is. Mégsem tűnnek el?
Lehet, hogy az élet újabb megoldásokat nyújt? Szabó András is jó erőnek örvend.
Kinyitotta a szőlőt, és metszeni készül.
Késő délután végzek a gép összeszerelésével. Izgatottan feltöltöm olajjal, benzinnel,
aztán kiviszem a kertbe. Olyanforma berántózsinórral 143kell megindítani, mint a
motorcsónakokat. Bizalmatlanul megrántom egyszer, kétszer, háromszor. Beindul. Pöfög,
él. Zavarba ejtő szerkezet. Bevezénylem a feleségem konyhakertjébe. Dühösen szántja,
felkapálja a talajt tizenöt-húsz centiméter mélyen. Karokat húzkodok, nyomkodok
mindössze, és a munkát elvégzi a gép. Csodálkozom, mint egy gyerek. A kis japán motor,
ami csónakot is hajthatna valamelyik kéklő folyó hátán, most dolgozik, földet művel.
A japán gépet nagy üggyel-bajjal behurcolom a présházba, és letakarom. Éppen jókor,
mert néhány perc múlva megérkezik Szabó András. Leül, belekortyol a boros pohárba.
Jókedvű, mert a saját szőlőjét még nem metszette meg, így a fagykár korrigálható. Kicsit
sajnál engem, aztán biztat. Itt hagyja a kapáját, s a szőlő végében kivágja a tarackost. Hoz
nekem oltványokat. Májusban majd lekaszálja a füvet. Szabó András tele van tervekkel.
Kezdek hinni a kertben. Lehet, hogy a kis meggyfán is vannak alvórügyek, csak még nem
látszanak? A japán kapálógépről hallgatok.
1977
144
Zárványok egy borostyánkőben
Három hete érkeztem haza Lettországból, s azóta naponta nekikészülődöm, hogy írok
valamit a skanzenről, Rigáról, Jurmaláról, a lett emberekről, de egyetlen mondatot sem
tudtam idáig megfogalmazni. Hol vannak már azok az idők, amikor az embernek még
mindennel kapcsolatban volt valamilyen jól megfogalmazható véleménye? Amikor
huszonhat évesen a délelőtti sajtóvetítésről egyenesen átsétáltam a nyomdába, s a
néhány perccel korábban látott filmről a szedőasztalon porosodó öreg írógépen húsz perc
alatt, negyven sorban megfogalmaztam a véleményemet. Amint elkészült az első
huszonnyolc sor, a nyomdász az oldalt kihúzta a gépből, és elvitte szedni. Mivel a
szerkesztőség a legkényelmesebb olvasóit is ki akarta szolgálni, a cím alá mindig oda
kellett írni, hogy a film jó, közepes vagy gyenge. És én odaírtam. Utólag borzong a hátam.
Bő óra múlva már utcán volt a lap. Még el sem fogyasztottam a sörömet, a kávéházba már
behallatszott a rikkancsok újságot kínáló kiáltása.
Mintha nem lennék azonos tizenhat évvel korábbi önmagammal. Vajon hány éves korában
érzi meg az ember először, hogy az egyértelmű145nek mutatkozó, biztos dolgok nem
egyértelműek, hogy az igazság értelmezhető? Hány éves korban sejti meg az ember,
hogy a véleménye csak egy vélemény a sokból, így mellőzhető? A fehér papír felett
tűnődve mikor bizonytalanodik el először az agy és a tollat szorongató kéz?
Lettország térképét feltűztem az íróasztalom fölé a falra. Az adatok is itt vannak egy
noteszlapon: „Első lett államok Erzika, Talava 12. század. Német lovagrend támadása 13.
század. Sok minden. Tartozás litván nagyfejedelemséghez, Lengyelországhoz, majd
Svédországhoz, a 18. századtól Oroszországhoz. Aztán újra németek, majd a Vörös
Hadsereg 44-ben felsz. A Szovjetunió tagállama, területe 63 700 négyzetkilométer,
lakosság 2 263 ezer fő. 62% a balti nyelvcsaládhoz tartozó lett, 26,6% orosz, 2,9%
belorusz, 2,9% lengyel, 1,5% litván, 1,7% zsidó, 1,4% ukrán. Ausztráliában 17 ezer, az
USA-ban 10 ezer, Kanadában 10 ezer lett él.” Rövid idő alatt sokat láttam, csak meg
kellene fogalmaznom, hogy mit is láttam valójában.
Ködből merülnek fel a képek. Hosszú ideig csak egy kutya jutott eszembe, láncra kötve,
tébolyultan ugrált. Ugatott, hörgött, dühödten előrerohant, majd a lánc feszülő végén a
magasba vetette magát és a földre zuhant. Úgy tűnt, hogy a lánc a kutya erejéhez,
dühösségéhez mérten túlságosan vékony, és bármelyik pillanatban elszakadhat. A kutya
is így gon146dolta, ezért újra és újra előrerohant, és a végsőkig feszítette a láncot. De a
lánc nem szakadt el. Mindez egy pajta végénél történt Lettországban. Éppen elállt az eső,
s még nedves, pára lepte volt az egész vidék. A pajta egy tanyához tartozott, mely
Ragana mellett állt a dombon. A gazda, aki a közeli kolhozban kereste meg a kenyerét,
éppen a háza tetejét javítgatta. Leverte az elöregedett fazsindelyt, és hullámpalát szerelt
fel helyette. A ház fából készült, három szoba volt bent, konyha, fürdőszoba és
mellékhelyiségek. A ház körül elterülő földet, Magyarországon úgy mondanánk, hogy a
belsőséget, megkapta háztájiba. Itt legeltette a tehenét, s itt állította fel nagy üvegházát is,
melyben paradicsomot, uborkát és sok más zöldséget termelt. Július volt, és nyílott a
jázmin. A bokrok alatt néhány drótkosárban tavalyi krumpli várt a sorsára. A létra tövében,
melyen a gazda lemászott a háztetőről, két kisgyerek játszott, az unokái. Bemutatkozás
után elmondta, hogy négy fia és egy lánya van. Egyik fia mérnök Rigában, másik egy
kísérleti gazdaság igazgatója, harmadik asztalos, negyedik elektromos szerelő a
környéken, lánya pénztáros. Zavartan, de barátságosan fogadtak bennünket. Kiderült,
hogy Gun?rs C?rulis, a lett írószövetség titkára, korábban, amikor tanár volt Rigában,
tanította a gazda gyerekeit. Szerettem volna benézni a pajtába vagy az istállóba, de a
lakóházba invitáltak. A ház és a pajta között kiláttam a mélyen fekvő mezőre. A tanyától
147százméternyire négy szénaboglya állt, egyiken gólya tollászkodott. A ház belül tágas
volt, nyugalmat árasztó. Kényelmes, egyszerű bútorok, a sarokban televízió, rádió és egy
könyvespolc. A könyvespolcon Fekete Gyula megtalálta Az orvos halála című regényét, és
dedikálta a háziaknak. A gazda felesége nagyon megörült Alekszej Arbuzovnak, mert a
televízióban látta egyik darabját. Arbuzovnak, aztán valamennyiünknek írnunk kellett
valamit egy díszes füzetbe, ami leginkább a serdülő lányok emlékkönyvére hasonlított. A
kutya eközben a pajta végében dühödten csaholt, s vad rohamokkal igyekezett elszakítani
a vékony láncot. Vajon télen hol tartják ezt a kutyát? A hóban vagy a pajtában?
Búcsúzkodás közben a félszer rozoga ajtaja mögött megpillantottam egy szánt. Úgy
látszik, húsz éve még, ha leesett a hó, szánon jártak be a tanyáról Raganába.

Nagy darab borostyánkövet szorongatok a markomban. Valódi borostyán, különös

mohazöld zárványokkal. Letört, csiszolatlan darab. Talán segít a lett jelenség
felidézésében. A harmadidőszakban elsüllyedt fenyőerdők gyantájából megkövesedett
borostyánt a Balti-tenger hullámai vetik partra. Tolmácsunk, Anna Ž?gure szerint, aki
szépen beszél magyarul, a Balti-tenger csak Lettország és Litvánia partjára vet ki magából
borostyánköveket. Jurmalánál jutottam le a tengerpartra. Sütött a nap, és 148fújt a szél.
Szeretem volna megfürödni, de lemondtam róla. Riasztó volt a tenger, köd ülte meg.
Arccal Svédország felé csak néhány száz méterre lehetett látni. A sötétkék ég rázuhant a
vízre. A köd mély szürkéből kis átmenettel piszkosbarnára váltott. A sötét ködben néha
fehéren a semmibe omlott egy-egy hullámtaraj. Órákig néztem a sötétlő ködörvényekbe
vesző tengert, s arra gondoltam, ilyenszerű az emberiség múltja. Milyen a jövője?
Jurmala gazdag és gyönyörű. A Lielupe folyó és a tenger között terül el, egy nem túlzottan
széles földsávon. A Rigát átszelő Daugava folyó is a közelben ömlik a tengerbe. Gyönyörű
lomberdők, feketefenyők, kopasz törzsű vörösfenyők. Az erdőben, a folyóparton és a
tengerparton faházak ezrei, új, modern üdülők, üveg, fa és beton. Kitűnő, gondozott utak
és tisztaság. A folyóöblökben a vitorlás hajók százai. Nem vetettek ki rájuk semmiféle
adót. Az egészséges életet Lettországban államilag segítik, támogatják.

Délután érkeztünk Moszkvába, s mire beautóztunk a repülőtérről, éppen csak annyi időnk
maradt, hogy kezet mossunk a Peking szállóban, aztán rohanás ki a Rigai pályaudvarra. A
vonaton vacsorázunk. Másnap déltájban érkezünk Rigába. Már hajnalban az ablaknál
állok, a sínek mentén igyekszem felfedezni valamilyen lett jellegzetességet. De vajon hol
149kezdődik Lettország? Csak kilenc óra tájban kezdek megbizonyosodni róla, hogy
valóban Lettországban járunk. Korán kimenekültem a hálókocsi fülkéjéből a folyosóra.
Nehezemre esik két és fél méter magasan egy polcon aludni a mennyezet alatt. Az
emberiség valaha barlangokban lakott, szűk helyeken bújt meg az eső, a hideg és a
vadállatok elől. Aztán tágasabb kunyhókat, majd még tágasabb fa- és kőházakat épített. A
leggazdagabbak az elmúlt évszázadokban már nagy termekben, palotákban laktak. A 20.
század első évtizedeiben aztán kezdett visszafordulni ez a dolog. Egyre kisebbek lettek a
lakások, alacsonyabbak a szobák. Végül lakókocsikba, vasúti vagonokba, gépkocsi- és
repülőülésekbe préselődtünk. Ez biztosan nagyon korszerű dolog, de én szenvedek tőle.
Száznyolcvankét centiméter magas vagyok, és nem férek el ezeken a szűk helyeken.
Nem férek el, és nem kapok levegőt. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok modern ember.
A vonatablakból egyszer csak megpillantottam egy tartalék villanyoszlopot. A földön feküdt
a vasúti pálya mentén. Pontosabban nem feküdt a földön, ágasfa emelte mindkét végén a
talaj fölé, hogy óvják a korhadástól, férgektől. Tudtam, ez már Lettország. A szórványos
településeket jó utak kötötték össze. A házak szerények voltak, a kertek gondozottak,
szinte gazdagok. A burgonya mindenütt szabályosan feltöltve, sehol egy szál gaz.
Felvillanó uborkaágyások, üvegházak, fóliasátrak mindenütt. Em150berek, akik dolgoznak,
tevékenyek. Biciklik, autók. Moszkvics, Zsiguli. Nyugalom, rend, rendezettség. Ez az első
benyomásom, és az utolsó is a rigai repülőtéren.

Egyik nap Riga mellett egy erdei házban szaunáztunk, s ahogy újra és újra kirohantunk,
hogy a hideg tóban ússzunk egyet, láttam, hogy gombászó kirándulók motoztak a fák és
bokrok alatt. Gyerekek bukkantak fel kosarakkal, szatyrokkal. Este tizenegy óra volt, de
még sütött a nap. Fél tizenkettőkor hirtelen bealkonyult, s a kék, felhőtlen égből hullni
kezdett az eső. Esett egész éjszaka, de reggel már újra napfényben úszott egész Riga és
a Daugava völgye a tengerig.
Lettországba a magyar írószövetség megbízásából utaztunk el, hogy az új irodalom és az
olvasó viszonyát a lett írókkal és a szovjet írószövetség küldötteivel megvitassuk. Napokig
ültünk a tárgyalóasztal két oldalán. Számomra nagyon rokonszenvessé vált a lett olvasó.
Nemrég adták ki Radnóti Miklós költeményeit nyolcezer, Petőfi Sándorét tizenhatezer
példányban. A könyvek elfogytak. A lett írók, költők könyvei is azonnal elfogynak.
Mindezek ellenére a lett olvasóról elég keveset tudok. Valamivel többet a tájról, az
éghajlatról, ami sok vonatkozásban meghatározza az emberek életmódját és szokásait. A
hirtelen beboruló, majd kiderülő ég hozzátartozik a lettek nyugalmat kereső éle151téhez.
De hozzátartoznak az erdők, a sok folyó, a tavak sokasága, a tenger, mely
borostyánköveket görget a partra. Mit tudok hát a lett emberről?
Elutazásunk előtt fél napig járkáltunk a lett skanzenben. Ez nem egy pár négyzetméteres
álfalu, hanem egy kis Lettország szinte. Erdőben, dombokon, völgyekben, egy nagy tó
partján. Ősi faépületek, paraszti udvarok, szegények háza, gazdagabbak háza,
szélmalom. Minden ház padlásán ott volt egy házilag ácsolt koporsó. Kérdésemre
elmondták, hogy a tanyákon jó előre felkészültek a halálra. A gazda a téli estéken szép
lassan mindenkinek elkészítette a családban a koporsóját. Ha valaki meghalt, nem támadt
semmi zavar, el lehetett temetni. A lett nép egyik lelki tulajdonsága a bizonyosság érzése,
tudása.
A lett skanzen régóta épül. Már a háború előtt is létezett, s azóta évtizedről évtizedre
tovább gazdagodik.
1977
152
Támfalak
A hegyről akarok mesélni, amire lassan nem lehet felmenni, mert elfogy, szétmállik. Lejön
hozzánk a síkra, így hiába tekintünk fel, ahol korábban hegy volt, nem lesz semmi.
Harminc éve figyelem, hogy az uralkodó balatoni szél hogyan dönti féloldalasra a fákat,
marja a hegyek szikláit, koptatja a triász időszakában kialakult gerinceket, hajlatokat, s a
lezúduló eső hogyan mossa ki a szőlőtőkék alól a földet, görget dinnye nagyságú köveket
egészen a vízpartig. Az erózió megállíthatatlan, mert a természet erői felett nincs
hatalmunk. Megállíthatatlan, de fékezhető. A pusztulást lehet lassítani. Ezért ültettek az
emberek a homokra akácerdőket, ezért építettek a hegyekre támfalakat, melyek
megtartották a földet, ezért képeztek ki nehéz munkával teraszokat, ástak vízlevezető
árkokat, ezért rakták ki a mezsgyehatárokat kőhalmokkal, gondozták az utakat.
Az idén a kilencedik zápor után Szepezdnél újra ki kellett ásni a 71-es út alatt az árkot, s
odább is Rendesnél, Badacsonytomajnál az összes átereszt, csatornát. Az utat gyakran
húsz-harminc centiméter vastagon borítja a lemosódott vöröses föld. Hiába hordják el a
teherau153tók a földet, hiába tisztítják ki az árkokat, a híd alatti csatornákat, jön az új
zápor és minden kezdődik elölről. A vízparti árkok tisztogatása csak tüneti kezelés. A baj
fent, a hegy testében van. A birtokoscserék, tagosítások, a nagy termelőszövetkezeti,
másutt állami gazdasági szőlőtáblák kialakítása közben a régi mezsgyehatárokon a száz
és száz éves vízlevezető árkok eltűntek, s ahol megmaradtak is, tisztogatásukra, medrük
kövezésének javítgatására csak kevesen gondolnak. A gondozatlan támfalak sok helyen
beomlottak, ledőltek. Az is előfordul, hogy az élelmesebb helyi és városi építkezők
teherautóval jelennek meg a szőlők között, s az ép támfalakat, mezsgyehatárokat is
lebontják, teherautóra rakják, elviszik. Az öt-tíz éve még jól járható hegyi utak beszakadtak
a nehéz traktorok, vontatók alatt, s a gödröket tovább véste, mélyítette a víz. Az utak
látszólag gazdátlanok. Használni mindenki akarja ezeket az utakat, de javítani senki. A víz
évekig, talán egy évtizedig keresgélte a régi medrét, aztán a megroggyant vagy
megbontott támfalak hézagain a szőlők közé zúdult, és magával ragadta a termőföldet. A
vörös sziklákon vékony a termőföld. Néhol csak fél méter, vagy annyi sem. Fél méter
vastag föld a víznek, őszi, téli szeleknek semmi. A természet hamar megeszik egy hegyet,
kiiszik egy tavat, különösen, ha az ember segít is neki.
A kilencedik zápor után a hegyről lemosódott vöröses erdei földet vizsgálgatva olyan
érzésem támadt, mintha a víz nemcsak földet, kő- és 154kavicstorzókat mosott volna le a
hegyről, hanem a régi gazdák, vincellérek javítgató, megtartó buzgalmát is. A 71-es út
szélén bugyborékoló barnás-vöröses iszapban nemcsak föld volt és kavics, hanem
valaminek a hiánya is. Az erózió nem is fent, a hegy testében kezdődött, hanem bennünk,
mai emberekben. A kopás észrevétlenül megy végbe. Csapágyak, emberi csigolyák,
idegrendszerek csak akkor csikordulnak meg fájdalmasan, ha már a vas a vasba, csont a
csontba bemaródott. Amíg ismerkedni lehetett az újjal, földhöz jutni, hinni, remélni, napba
nézni, ki törődött apróságokkal? Aki a látóhatárt kémleli, nem veszi észre, hogy a támfal
oldalában meglazult egy-egy kő. A boldogság, a csalódás, a látóhatár-kémlelés
évtizedeiben leszoktunk a köveket helyrerakó, igazító, vízfolyásokat tisztító régi
mozdulatokról. Elkoptak, elfogytak ezek a mozdulatok. Pedig ezek a mozdulatok
biztosították a hétköznapi élet nyugodt kereteit. Ezek az egyszerű mozdulatok őrizték meg
a tőkék alatt a termőföldet, az emberi, családi, nemzeti tisztességet, a közösségi
együttélés nyugalmát, amire, bármilyen is a politikai rendszer, szükség van, de különösen
szükséges egy kollektív cselekvés rendjére épülő társadalomban.
A kétezredik évhez közelegve, bennünk, emberekben is pusztít valamilyen erózió. Kopnak
a szokásaink, munkastílusunk, érzelmeink. Életformánk átalakul, új vágyaink, szokásaink
támadnak. A mai ember, ha reggel felébred, kö155rültekint, hogy mit lehetne kapni,
elfogyasztani, élvezni, megemészteni. Az emberek bizonyos része már csak elvenni akar
a létező javakból, adni, újakat teremteni vagy termelni nem. Egyre kevesebben gondolnak
ébredés után arra a munkára, amit a nap folyamán szeretnének elvégezni. A hirdetések
(hazai és külföldi lapokban, televízióban) nem azt mondják az embernek, hogy ültess fát,
dolgozz, és az unokáidnak bőven jut gyümölcs. Inkább arra biztatnak, hogy kíméld
magadat, a munka nehezét valaki más (szolgáltató ktsz, Patyolat, konzervgyár, szerviz)
majd elvégzi helyetted. Aztán vagy elvégzi, vagy nem. Ha el, drágán. Az utánjárás, sorban
állás általában tovább tart, mint ha az ember maga végzi el a munkát.
A nők helyzete is zavarba ejtő. Újságok, hirdetések szuggerálják több mint egy évtizede,
hogy a modern nő nem mos, nem főz otthon, nem tesz el télire lekvárt és uborkát,
mindezek helyett a hivatásának él, színházba jár és társadalmi munkát végez. Közben egy
négytagú család kétszáz forint alatt nem tud megebédelni, sem megvacsorázni a
vendéglőben. Ha csak vasárnap ebédeznek és vacsoráznak, az már 1600 forint. A
konzerv olcsóbb, de nem lehet egy életen át konzerven élni. Ismerek gyerekeket, akik
modern családba születtek, és parizert reggeliznek, parizert vacsoráznak tíz éve. Később
mi lesz velük, el sem tudom képzelni. A vendéglőben egy adag, tehát két palacsinta 6–12
forint. Otthon harminc darabot lehet hét156forintnyi alapanyagból sütni. A tészta
lekeverésével együtt az egész palacsintasütés 40 percig tart, és boldog a kisgyerek, a
nagy gyerek, az egész család. De a palacsintasütés természetes mozdulatáról ugyanúgy
leszoktak sok családban a nők, ahogy a férfiak a támfalakból kibukó kövek
helyreillesztéséről. Nem sikk palacsintát sütni. A modern nő nem süt palacsintát. Sokáig
tart, 40 percig. Az idén van elég gyümölcs és zöldség, bőven lehetne elrakni belőle télire,
de a lapokban már megjelentek a maradi, befőzögető asszonyokról a viccek. Ki mer így
eltenni egy üveg paradicsomot? Inkább rohadjon el. A nagy antialkoholista közhangulat
időszakában két deci paradicsom-ivólé 6 forint, de nagyon ritkán kapható, csak
kóstolónak. Otthon, a maradi háztartásban most ötven forintból egy-másfél óra alatt be
lehet főzni tíz litert. De minek? A modern nő inkább majd sorban áll érte a télen. Minden
alkalommal külön negyedórát. Tudom én jól, idő kell az olvasáshoz, a könyvtári
böngészéshez, színházhoz, továbbképzéshez, de az élet bonyolult. Van, aki megsüti a
palacsintát a gyerekének, s közben több nyelvet beszél, egyetemen tanít, szakmunkákat
fordít. Mások eközben nem sütnek palacsintát, vendéglőben esznek, iszogatnak, s
„modernül” élve egy napon nyomtalanul tűnnek el az életből.
Én nem mondom, hogy a nők süssenek a gyermekeiknek palacsintát. Ez mindenkinek a
magánügye. Csak arról beszélek, hogy kopnak 157a régi reflexeink, beidegzett
mozdulataink, melyek elviselhetővé, biztonságossá, kényelmessé vagy széppé tették az
életet.
Kopnak a szerszámaink is, jobban, mint máskor. Ismerünk még olyan parasztembereket,
napszámosokat, akik munka végeztével letisztogatták lapátjukról, csákányukról, kapájukról
a sarat, mert ösztönösen tudták, hogy a „szerszám” korszaknyitó, nélkülözhetetlen csoda
az emberiség életében. Közben látjuk, hogy hanyagul, pontatlanul kezelve értékes,
bonyolult gépeket törnek össze, rongálnak meg szakmailag képzett munkások. Ez kopás.
Kopás az emberben. Megszűnt volna a fém, a szerkezetek, gépek babonás tisztelete?
A Balaton mentén nézegetem a házakat, kerteket, szőlőket. Szép, hibátlan építmények
mellett új házak állnak hulló vakolattal. Köztük egy olyan is, amit kőműves épített
magának. Gondozott kertek mellett pusztuló szőlők, csihar. Szőlők új, de elferdült
kordonnal. A hetvenéves Szabó Andrást kérdem Szepezden – aki a szőlőnek nagy
mestere, híres oltóember, jó metsző és kapás, közben évtizedekig a balatoni uszályokon
dolgozott, s végül a kőbányában rokkant meg –, kinek mennyire lehet a munkájában
bízni? – Engem sokan kinevetnek – mondja. – Miért? – Rendesen, nyugodtan már nem
szeretnek az emberek dolgozni, csak rúgd föl, csapd oda, csessze a gazdája. –
Lehetséges. Ilyen emberek is vannak. Falusi boltokban 158gyakran látunk a napi levesbe
való krumpliért, zöldségért sorban álló asszonyokat. Olyan asszonyokat, akiknek a háza
tágas kertben áll, de a kertet nem ássák fel, nem művelik.
Kopik az ízlésünk is. Vagy csak a hallásunk, figyelmünk? Süt a jótékony szeptemberi nap.
A kéklő ég alatt félszáz önfeledt gyerek mászik a vaslétrákon, csúszdákon, lóg a hintákon.
A játszótér egyik oldalán a Kerék utcai iskola áll, másikon, kicsit odább a piros óvoda. A
padokon gyesen levő anyukák üldögélnek, köztük nagymamák, nagypapák. Olvasnak,
horgolnak, fél szemük a gyereken. A saját gyerekükön. A többi csak a saját gyermekük
viszonylatában létezik. Lökdösődés, birkózás, bőgés… Az egyik hat-hét éves kisfiú
taszigálódik, ordít. A vele egykorú kislány „ribanc anyját” szidja hajdani kisvárosi
kocsisokat megszégyenítő leleménnyel. Az ocsmány káromkodás hatástalan, a semmibe
vész. Egyik asszony odapillant, de nem szól. A kislány nem sértődik meg, nem fordít hátat.
Úgy tűnik, így szoktak „beszélgetni” egymással, ilyen itt az emberi érintkezés stílusa.
A kilencedik zápor után jön a tizedik, a századik. Fúj a szél, és hullik a zápor. A rohanó víz
magával ragadja a termőföldet, marja, egymáson koptatja a köveket. A vörös kő tartja
egybe a hegyet. Ha az ember felemelne egy-egy követ és kijavítaná a támfalakat,
megtarthatná a hegyet. Saját magát is megtarthatná.
159
A hegyet féltem, amire lassan nem lehet felmenni, mert elfogy, szétmállik. Lejön hozzánk
a síkra, így hiába tekintünk fel, ahol korábban hegy volt, nem lesz semmi.
1977
160
Mit gondol rólunk a macska?
A balatoni kertünk, melyért én egyedül fizettem a vételárat, illetéket, s rovom le
esztendőről esztendőre az adót, csak látszólag vált a család birtokává. Velem együtt
nyulak, őzek, fácánok, szarkák, mátyásmadarak, baglyok, cinkék, verebek, gyíkok, kígyók,
pelék, csigák, kóbor kutyák, s a rovarok ezrei tekintik a magukénak, vagy valamilyen
osztatlan, közös földnek. A pénz, az illetékhivatal s az adó létezéséről még nem szereztek
tudomást, kertművelő, igyekvő személyemet is csak valamilyen átmeneti
kellemetlenségnek tekintik. A domesztikálódott kutyák, az etetőre szokott őszapók is
inkább csak elfogadnak valamit, ételt, italt, de külön élnek, a saját törvényük szerint,
látszólag alkalmazkodó, de lényegében szuverén életet. Az elmúlt évben a birtokomon
osztozó sereghez egy macska is csatlakozott. Késő ősszel, a nyirkos, dérlepte hajnalokon
jelentkezett először. Az ajtó előtt ült, és nyávogott. Lányom forró tejet öntött neki egy
konzerves dobozba. Amíg a macska a tejet lafatyolta, szemügyre vettük. Szürke
csíkozású, elvadult kandúr volt. Télire vastag bundát növesztett, s volt a viselkedésében
bizonyos erőszakosság. Harmadnap kiderült, hogy a ne161gyedik szomszéd pincéjében
elszaporodtak az egerek, s a bajon a kandúrnak kellene segíteni. A macska szorgalmasan
fogdosta az egereket, a bokrok alján lelt tollcsomók tanúsága szerint a madarakat is, erős
volt, biztos mozgású, de látszott az ábrázatán, hogy valami hiányzik neki.
Borfejtéskor, téli krumplisütések idején mindig megjelent a macska, s addig nyávogott, míg
az ajtó kinyílt, s valamilyen meleg étel került a konzerves dobozába. Amikor az étel
elfogyott, beódalgott az ajtón, és kutatva körülnézett. Kitessékeltük, mert a tél elején
felugrott az asztalra, és belemarcangolt a kolbászba. De hiába tettük ki a macska szűrét,
nem ment el. Ült az ajtó előtt, és nyávogott.
Most, hogy a nehezen bontakozó tavasz szombaton visszaváltott télbe, újra megjelent a
macska. Megitta a forró tejet, aztán a lányom csizmája nyomán besompolygott a
présházba. Nem küldtük ki. A macska ezen elcsodálkozott, és az ajtón belül megtorpant.
Percekig állt mozdulatlanul, csak a szemét mozgatta. Keresett valamit. Bement a szobába,
s jobbra-balra tekingetve panaszosan nyávogott.
– Mit akar ez a macska? – kérdeztem.
– Tejet akar – mondta a lányom.
– Bőven kapott már tejet, ez keres valamit, de nem találja.
Mit kereshet egy macska, ha végre bejut az ember házába? Sokáig nem kellett
tanakodnunk. A macska a tűzhelyet kereste a szobában. A kemencét kereste, melynek a
padkáján vagy 162a tetején szép macskaálmokat lehet álmodni. Kemence híján a
szokásos falusi csikótűzhelyet kereste, melynek lehajtott sütőajtaján olyan jó macskának
való hely van, s dorombolva, szundítgatva észrevétlenül múlik az idő. A csikótűzhely alatt
a fás kosárban is jókat tudnak aludni a macskák, s csukott szemmel, félálomban is figyelni,
mi történik a (világban) konyhában.
A hegyen felejtett szürke kandúr csalódottan nézett ránk, és többször egymás után rövidet
nyávintott. – Hol a tűzhely? – kérdezte. – Hol melegszik az ember? – Egyenként
szemügyre vette a tárgyakat.
A szobában állt egy kicsi vaskályha, de már rég nem fűtöttünk bent, mert túlzottan közel
került hozzá a szekrény, s féltünk, hogy felgyullad. Ez a kályha nagyszerűen adta a
meleget, amíg égett benn a tűz. Ha elaludt, azonnal kihűlt a kályha és a szoba is. Kicsi,
henger alakú vasdarab volt, nem hasonlított sem a kemencére, sem a csikótűzhelyre. A
trafikosnék szerették nagyon, mert alighogy begyújtottak, már be is melegedett az üzlet.
Valamikor minden trafikban állt egy belőlük. A szomszéd macskája viszont még soha nem
járt trafikban.
– Itt van a tűzhely, itt melegedhet a macska – mutattam a fal mellett álló villanymelegítőre.
– Miáááuuu – mondta a macska panaszosan, s látszott az ábrázatán, hogy egyetlen
szavamat sem hiszi el.
163
A mi villanymelegítőnk egy lapos, lábakon álló szerkezet volt. Leginkább talán egy
kisebbfajta bőröndre hasonlított. Alul és oldalt tűzbiztonsági okokból nem adott meleget,
csak a tetején át sugárzott a szobába valamicskét. Nem duruzsolt bent a tűz, nem is
világított ki az ajtó résein, mivel nem volt ajtaja, fénye sem, a meleget egy olajradiátor
adagolta, nagyon takarékosan. Szegény macska így, ha kevésbé gyanakvó, akkor sem
fedezhette volna fel ebben a szerkezetben az ember tűzhelyét.
Csalódottan nézett ránk, és már nem is nyávogott. Megvolt rólunk a véleménye. Egész
télen azt hitte, hogy amíg ő kint a széljárta hegyoldalban didereg, addig mi bent a házban
a nagy tűz mellett melegszünk. Zsírok, kolbászok illatoznak. Igazság szerint a manzartban
egy rendes kályhában rendes tüzet is szoktunk rakni, de ezen a reggelen ott sem égett a
tűz. Mentségünkre szerettem volna ezt elmondani a macskának, de a nyelvi nehézségek
ebben megakadályoztak. Kiábrándultan nézett ránk, és az ajtó felé fordulva menni készült.
Mindig azt hittem, hogy a macska filozofikus élőlény, felette áll a hétköznapi dolgoknak,
apró kellemetlenségeknek, hiszen kerítéseken tud átmászni, tetőről tetőre ugrik, és amikor
legszebben süt a hold, végigsétál a ház gerincére rakott kúpcserepeken. Szabad élőlény,
független az ember szeszélyeitől és az élet váltakozó körülményeitől. De nem. A macska
csak addig fi164lozofikus és addig titokzatos, amíg rendben mennek a dolgok. Ha
elromlanak, átalakulnak, a macska is elveszti fölényét, esendő lesz. Ebben alapvetően
nem az ember, hanem a macska a hibás. Domesztikálódott. Odaszokott az ember
tüzéhez. Melegedett nála, elfogadta a tejet, a levágott csirkék és libák maradékait. Néha
kedvtelésből, merő sportból egeret is fogott. Azt hitte, mindig így lesz. Az embernek mindig
lesz kemencéje és csikótűzhelye, az ember ragaszkodik a tüzéhez, s ott a macskának is
helye lesz. Azt hitte, az ember megbízható, és lemondott a vadságáról, feladta magát.
Amit megőrzött régi macskaénjéből, az mindössze az egérfogás és a háztetőn mászkálás
készsége, és némi manír. Egyéniségéről, ösztöneire épülő vadállati biztonságáról az
ember tűzhelyeiben bízva lemondott.
– Miiááu? – mondta a macska, aztán reményvesztetten megfordult és kiment.
– Köszönt? – kérdezte a lányom.
– Nem köszönt. Azt kérdezte, hol doromboljon a macska?
Napokkal később felmerült bennem egy kérdés: nekünk vajon nem hiányzik a régi tűzhely,
csak a macskának? Amióta az embernek sikerült tüzet gyújtani, mindig égett ez a tűz.
Hosszú ideig az életben maradásnak első feltétele volt, hogy a tűznek soha nem
szabadott kialudni. Közösségek is tűz mellett keletkeztek és váltak érzelmileg is eggyé.
Először csak egy-két ember 165ül a tűz mellé, talán két férfi, később az egész horda, még
később a férfi, a nő és a gyermekeik. Aztán a közös vállalkozások idején a törzs, a
vadászok, a csapat, végül a katonák. Még nem is olyan régen, ha az emberekre
ráesteledett, tüzet raktak. Tüzet raktak a germánok ellen vonuló római katonák, a
keresztes vitézek, a bujdosó kurucok, az alföldi pásztorok, Nansen, miután a Fram a 78?
43’ szélességében a jégbe fagyott, s gyalog folytatta az útját a sarkkör felé,
spirituszkályhában tüzelt esténként, később a Ferenc József-föld egyik szigetén telelve
fókazsírt égetett. Nagyanyám konyhájában Nemeskeresztúron is örökké égett a tűz,
mindig sistergett, főtt valami a csikótűzhelyen. Ugyanilyen csikótűzhelyben duruzsolt a tűz
házigazdám konyhájában Gombáspusztán, a Bakony völgyében. Valamikor azt mondtuk:
családi tűzhely – s ez a két szó nemcsak tüzet, melegedést, főtt ételt jelentett, hanem
otthont és közösségben élést is. Harminc-negyven éve még tűz mellett üldögélve
meséltek, beszélgettek, álmodoztak az emberek. A régi kukoricamorzsolások emléke
egybemosódik a tűz pattogásával, a mesemondó tájszólásos hangjával és a macska
dorombolásával.
Mostanában nem érünk rá tüzet rakni, kukoricát morzsolni, és mesélni sem. Rohanunk
valahová. Gép morzsol, mert így gazdaságosabb, s az embernek több lesz a szabad ideje.
De mit kezdünk ezzel a szabad idővel? Olajkályhával 166fűtünk, olajradiátorral, gőzzel,
kazánnal, mert nem érünk rá akkurátusan gyújtóst hasogatni, beigazítani a papír vagy
száraz leveles, venyicse fölé a tűztérbe, s kivárni, míg lángra kap, és a kályhánk
áttüzesedik. Veszünk helyette drága pénzért arab olajat, ide szállítjuk a fél világon át,
aztán elégetjük. A kukoricacsutát, fakérget, venyigét, a metszésből maradó faágakat pedig
kidobjuk a kert végébe rohadni, vagy máglyába rakjuk, s egyben elégetjük az egészet az
udvaron. Ilyen a mi ökonomikus gazdasági rendünk kicsiben.
Jó dolog tüzet rakni és a tűz mellett ülni, de nem rakunk tüzet. Hamvadó tüzeink mellől
legalább a tűz mellett kialakult évszázados szokásainkat kellene átmenteni életünk új
körülményei közé. Át kellene mentenünk a közös álmodozás, gondolkodás, ámulás és
reménykedés szokását, s legfőképpen a közös cselekvését. A régi kukoricamorzsolások
idején senki nem várt konkrét munkabért, egy kosár lemorzsolt tengeriért tíz fillért. Azért
ült a tűz mellé, és morzsolgatta a rokonság vagy szomszédság kukoricáját, mert jól érezte
magát az embertársai között. Munkája bizonytalan időben aztán megtérült, amikor neki
segítettek kukoricát morzsolni vagy szekeret rakni. De mindenképpen megtérült lélekben,
mert mesét, legendát, régi történeteket hallgatott, és megnyugtatta az együttlét, a közösen
végzett munka harmóniája.
Tüzet kellene rakni, és köréje ülni, krumplit 167és szalonnát sütni a parazsában,
beszélgetni, jóízűen nevetni. Van még a régi kemencékben, csikótűzhelyekben a hamu
között zsarátnok, csak néhány marok venyicse kell rá, és újra lobog a tüzünk. Ne hagyjuk
elaludni a tüzeinket, s elkopni, elmúlni közösségi szokásainkat. Ha elhamvad tüzünk, s
nem lesz már semmi, amit körülüljünk, mit gondol rólunk a macska?
1978
168
Történelemben élve
169170
Echo, a művész árnyéka
Végigmegyünk a folyosón, és megállunk az ajtó előtt. Név helyett kis figyelmeztető tábla
jelzi, hogy az ajtón túl az épülethez tartozó, de önálló világ helyezkedik el. Csengő nincs,
kopogunk. Bent motoz valaki, de rólunk nem vesz tudomást. Többszöri kopogtatás után
egy határozatlan korú asszony nyit ajtót. Bejárónőnek látszik, de az is feltételezhető, hogy
a házhoz tartozik.
– Még takarítunk – mondja.
– Táviratoztunk, hogy ma érkezünk.
– Tessék egy kicsit várni – mondja, és visszamegy. Néhány pillanat múlva újra felbukkan,
aztán egy folyosórészen és egy szobán át tágas, világos „nappaliba” vezet bennünket.
Magunkra maradunk.
Nyugalom ül a bútorokon, úgy érzi az ember, hogy minden tárgy pontosan a helyén van,
így a pillantás átsiklik a szoba felett, és megállapodik az ablakon. A méteres vastagságú
falba vágott ablaknyílások mágnesként vonzzák az embert. Percekig bámulunk kifelé. A
világoskék égbolt szemmagasságban lebeg. A víz közepe táján hajó találkozik vitorlással.
A magasból a hajó kicsinek látszik, a vitorlás nagyobbnak. A 171rév táján sötétlő
nádasokból sirályhangokat hoz az éledező szellő. A halk, szóródó neszek alig érintik az
ablakot, máris visszahullanak.
– Bocsánat… Befejezném a borotválkozást. Tízkor érkezik egy autóbusz, azt hittem, azzal
jöttök – nyit ránk Bartha László.
A kutya felfedez bennünket, s még mielőtt a visszavonuló gazda megakadályozhatná,
vidám kiáltásokkal berobban a szobába. Nagy hajú, fajtiszta puli. Régi ismerősök
vagyunk… Most már tényleg helyet kell foglalni, hogy Zsiga kutya fekete feje simogatható
közelségbe kerüljön. Fontos dolgokat közöl kutyanyelven, és mindkettőnket biztosít
barátságáról.
Az ablakmélyedésben, úgy emlékszem, egy asztalka állt székkel, s az asztalon volt
valamilyen fehér folt, talán egy reneszánsz lámpa vagy másvalami, mindenesetre jól
beleillett a hangulatba, úgy is mondhatnám, hogy az a fehér valami tette teljessé, valódivá
a képet. A kutya megjelenése után az alacsony, kétszemélyes, mindenféle emelvénytől,
karfától mentes heverő szélére telepedtünk le. A heverővel szemben, a fal előtt egy ősrégi
szicíliai faláda állt, népi faragás, színezés. Tőle balra a festőállvány, az állványon egy
hosszú, lapos, megkezdett festmény. Egyelőre csak foltok, különösebb tagoltság vagy
szerkezetesség nélkül. A festőállvány és a másik ablak között valószínűleg egy
alacsonyabb szekrényféle lehetett, fedélzetén mappákkal, talán képkeretekkel. A két ablak
között könyvespolc állt, melyet művészeti albumok uraltak szögle172tesen, a múlt, az
ősök figyelmeztető magabiztosságával. A szoba közepén egy hintaszék várakozott, és
talán más székek is, de mindez titokzatos módon elmosódik az emlékezetemben, pedig
látogatásom, és korábbi látogatásaim alkalmával is igyekeztem pontosan megjegyezni. És
a növény… Az ablak belső párkányán egy vastag húsú idegen növény lakott, talán a
kaktuszfélék rokona, de elég különös levelekkel és törzzsel.
– A pulik, úgy látszik, hamar őszülnek – szólalok végre meg.
– Igen, úgy látszik – mondja Thiery Árpád, aztán a pillantása az állványon álló megkezdett
festményről hirtelen az ajtóra szegeződik.
A házigazda nagy kancsó borral és egy újabb kutyával érkezik. Az újabb kutya is puli,
méghozzá fajtiszta, fiatal, Echo névre hallgató. Kutyahölgy.
Bartha László festőművésszel évente egyszer vagy egyszer sem találkozunk, így az
áthidaló mozdulatok, szavak érthetőek lennének. Bartha László azonban úgy fogad
bennünket, mintha naponta találkoznánk, és a beszélgetés is úgy indul, mintha előző este
szakadt volna félbe. Bartha Lászlót, azt hiszem, tér és idő nem választja el az emberektől,
egységes, oszthatatlan világban él.
Echo eltűnik a szicíliai láda alatt, és morogva tanulmányoz bennünket a félhomályból.
– Ez a modern szellemidézés: mire a kávé elkészül, Veronika mindig megjelenik – mondja
173Bartha László, és egy alkalmi asztalkára rakosgatja a poharakat, csészéket.
Amikor a kávét is behozza, nyílik az ajtó, és megjelenik Veronika, a művész felesége.
Örömmel nyugtázza, hogy a kávé éppen elkészült, és helyet foglal. Bartha Lászlóné a
tihanyi múzeum vezetője volt évekig. Jelenleg a Bakonyi Intéző Bizottság titkára.
Látogatásunk alkalmával éppen elromlott valahol az autója, így visszatért Tihanyba.
Amikor Veronika belépett, Bartha László titokzatos, tudó arccal nézett ránk és bólintott:
– Mondtam…
– Echo!… Echo!… Ismerik már Echót? Somogyi József szobrászművésztől kaptuk. Ha
látnák, amikor a Laci fest… Echo mögötte áll… Ha közelebb megy a vászonhoz, Echo
követi, nézi a képet… Ha Laci hátrább lép, Echo a falig hátrál. Echo a művész árnyéka –
mondja Veronika.
Bartha László pohárral a kézben áll a szoba közepén, és fürkészve nézi a feleségét, majd
Echót keresi a pillantása, de Echo egyelőre még a szicíliai láda alatt lapul.
– És hol van Bonifác?
Bonifácot kénytelen vagyok bemutatni. 1965-ben Bartháéknál nem a pulival, hanem egy
óriási vörös macskával találkoztunk először, ami vagy aki a heverőn aludt. A kutya
valamivel később, Bartha Lászlóval együtt jelent meg a színen, és azonnal kezdetét vette
egy különös jelenet. A kutya felugrott a heverőre, szájába 174vette a macska fejét, és így
megragadva húzkodta a heverőn. A macska hosszú ideig alvást színlelt. Miközben a kutya
húzta, és csaknem lenyelte a fejét, úgy csinált, mintha rangján aluli lenne egy kutyát
észrevenni. Aztán váratlanul pofonvágta a kutyát, kiszabadította a fejét, és a kutyát a
farkánál fogva végigcibálta a szobán. Kergetőzés keletkezett, vásznakon, képeken,
festőművészen, vendégen át, felburogatva, amit csak lehetett. Bartha László halkan
méltatlankodott:
– Nézd, mit csinálnak megint… Örökké ez megy…
Bartha László házában mindenki egyenlő. Emberhez szabott polgárjoggal rendelkeznek
az állatok és a növények is.
Bartha László leereszkedik a hintaszékbe, és halkan megszólal:
– Olvastátok Kuo Mo-zso önkritikáját?
– Olvastuk…
Veronika közben segítséget kap autóügyben, és magunkra maradunk.
– Itt takarítanak – mondja Bartha László, aztán belekortyol a borába, és halkan folytatja. –
Ez a lakás is, meg minden… Arra várok, hogy legyen egy műtermem. Igaz, a világ
egyetlen remekműve sem maradt el helyhiány miatt. És nem hiszem, hogy előjogokat
igényelhet a művész.
Ötvenhét éves, őszülő férfi. Csend lakik a szemében, csend lakik a mozdulataiban. Kis,
nyugtató, bölcs csendeket támaszt másokban is, 175amikor beszél, mozdul, fest. Ha
közelébe kerül az ember, meg kell állni, körülnézni, átgondolni ezt is, azt is. Aztán
várakozó lesz az ember, alkalmas a befogadásra, fogékony színekre, emberi szavakra,
fényértésre.
Munkácsy-díjas. Sikeres, országot gazdagító művész. Kiállítások végtelen sora. 1936-tól
mutatja be a képeit. 1942-ben elnyeri a Szinnyei Társaság nagydíját. 1947 táján francia
ösztöndíjat kap. 1947 végén kiállít Párizsban, 1948-ban Budapesten a Fényes Adolf-
teremben. 1948–58-ig nem jut kiállítóteremhez, s fagyos, idegenkedő körülötte a légkör.
1958-ban nagy sikerű kiállítást tart a Csók Galériában. 1960-ban újra Párizsban állít ki,
majd ugyanezzel az anyaggal Toulonban is bemutatkozik. 1962-ben nagy sikerű kiállítást
tart a párizsi Galerie du Passeurben. Ugyanebben az évben kiállít Marseille-ben is. 1965-
ben itthon, a Csók Galériában mutatja be új termését. Ekkor írja róla Pogány Ö. Gábor: „A
magyar festészet történetének utolsó tíz esztendejében Bartha László a legrangosabb
helyek egyikére került. Nem mintha korábban hiányzott volna a legtehetségesebbek
társaságából, hiszen kora fiatalságától számon tartotta őt a szakma, de a műbarátok
szélesebb tábora is. 1955 óta mintha hirtelen magára talált volna, imponáló
termékenységgel dolgozik, s művészete egyre félreérthetetlenebb egyéni karaktert vesz
fel…”
Kicsit megfakult, kék, üzemimunkás-kabátban ül előttünk. Thieryre néz:
176
– Hogy van a lábad, rendbe jöttél?
– Jól vagyok… Kapok még injekciókat, de jól vagyok… Néztük az új képeidet, amíg
borotválkoztál.
– Most csak erdőt festek… Február végén ebből az anyagból lesz egy kiállításom
Párizsban. Huszonnyolc képet szeretnék kiállítani. Elmélkedés az erdőről, ez lesz a címe.
Örökké a témagazdagságot felmondani, olyan, mint egy baleset. Nincs semmi értelme.
Egy témát kell kimeríteni. A mű szólhat egyről, de az legyen kimerítve. Az átfogó világkép
igénye, izgalma bennünk még megvan. A ti generációtok ezzel már leszámolt, ti már
tudjátok, hogy csak részleteket lehet tisztázni… A dolgok persze összefüggnek… A
kortárs észre sem veszi, de ötven év múlva kiderül, hogy sok minden azonos esztétika
alapján áll – mondja.
Felhajtunk egy pohár bort, s ahogy a falra nézek, az 1965-ös kiállítás jut eszembe, bár a
képek már az új Bartha-korszakban születtek. Bartha László nyugodtan beszélhet a téma
szűkítéséről, hiszen mindent bejárt, felidézett, ábrázolt, újrateremtett. Érdemes néhány
képcímet egymás mellett felsorolni a Csók Galéria anyagából: Állomás, Jeges Balaton,
Kohó, Nádvágók, Karácsony, A tél kezdete, Kémia, Pásztorok…
– Mindig lezárul egy kor, a lírai posztimpresszionizmuson, azt hiszem, túl vagyok… Az
érvényes, ami van.
Képeket nézegetünk. Az Elmélkedés az erdő177ről sorozat festményein különös
zsarátnokok izzanak fel, és vonzanak, elvezetnek a kezdetekig. Az ember alapvető világát
sejtem a különös liánok mögött, titkok és félelmek izzanak fel és hamvadnak el a
dinamikus kompozíciókban. Érzem, ahogy az ember megtesz egy-egy lépést az
ismeretlenből az értő tudás felé, de vissza-visszanéz, és elszorul a szíve. Bartha ecsetje a
lényeget keresi, mindent elhagyogat, elfelejt, ami másodlagos, ami elvonhatná a figyelmet
a döntő pillanatokról, az alapvető emberi érzésekről. Az ember vonalakba feszül, a
motiváció színekben él, és magyarázza az embert és világát.
– Különös, hogy a Balaton után az erdő jelent meg a vásznaidon… Ha elborul az ég, a
szél itt sirályokat hoz, s a tér, a nagy tér határoz meg mindent…
– Erdélyi vagyok, szinte erdőben születtem, Segesvár mellett. Gyerekkoromban azt hittem,
hogy az erdők a házak tetejéből nőttek ki, mivel a hegyoldalakban mindig a házak felett
látszottak a fák. Egyszer elvittek egy laposabb területre, ahol az erdők nem a házak felett
voltak. Olyan rémület fogott el, hogy vissza kellett vinni a hegyek közé, ahol az erdők a
házakból nőttek ki. Városban eltévedek, erdőben nem, megtalálom a forrásokat. Az erdő
kivételes helyet foglal el az életemben. Most, hogy Veronika az erdőt járja, feltámadt az
egész…
Tűnődik egy ideig, bort töltöget a poharakba, aztán újra elhelyezkedik a hintaszékben.
178
– Nem állnak össze az én generációmban az életművek – mondja –, vannak nagy művek,
de olyan szaggatott az egész… Talán azért, mert rettenetesen kell futni az élet után, ami
mindennél gyorsabb. Szűkíteni kell a témát. Nem kell szorgalmi feladat, hogy mit tudnék
még festeni. Egy elég. Amit én a látványban appercipiálok, úgyis alibi. Ezt legjobban akkor
érzi az ember, ha egy teljesen idegen tájra jut. Sokáig nem lát semmit, aztán lassan
beleérez, ezt is, azt is.
– A korszerű világban a művészek is igyekeznek megszervezni a munkájukat. Nem
tudom, hogy a Bartha-képek születésével kapcsolatban beszélhetünk-e valamilyen
módszerről. Elemezhető az alkotófolyamat?
– Tizennyolc éves koromban nem találtam meg azt a kifejezési formát, amiben
hetvenévesen majd alkothatok, festhetek… Folytonos kísérletezés, keresés… Enélkül
nem lehet… Állandóan foglalkoztat a dolog, de beszédben és festészetben képtelen
vagyok a rögtönzésre. Azt hittem, majd javul ez, de mindig rosszabb és rosszabb.
Semmiféle biztonságérzetem nincs. Ha megállok a vászon előtt, úgy érzem, mintha életem
első képét festeném. Semmiféle rutinnal nem rendelkezem. Úgy érzem, a legnagyobb
csoda, hogy valami összeáll. Voltak igazi, sikeres műveim. Pontosan tudtam, hogy mit
érnek. Utána. Egy művész, amíg az agyér-elmeszesedés el nem éri, tudja, hogy az
elkészült műve mit ér… Van egy elméletem: a magyar festők hat179van év után nem
tesznek hozzá az életművükhöz. A végső kiteljesedés, az összefoglalás hiányzik. Ez óriási
csapás, tragédia. A végső művek, az igazi nagy művek, amikor nincs idő
magyarázkodásra…
Valamennyien felállunk, és járkálunk a szobában. Echo előmászik a szicíliai láda alól, és a
gazdája nyomába szegődik. Felhők utaznak az ablak előtt. A hajók alatt megtüremkedő
víz a mélyben bágyadt nyári zöldre színeződik.
– Azt hiszem, elköltözünk innen. Beljebb, a Belső-tó közelében szeretnék egy műtermes
házat építeni – mondja Bartha László.
Echo hangosan helyesel. Visszhang a festőművész árnyéka. Mennyi jelkép, mennyi
találkozás…
1966
180
Ahol legtöbb a fény
Napok óta egy hatszor kilences fényképet nézegetek, s azon gondolkodom, hogy milyen
furcsa egybeesések és találkozások vannak az életben. A fénykép egy díszes kaput
ábrázol oszlopokkal, az oszlopfőkön biblikus szobrok állnak. A kapu felett nagy tábla:
Ságvári Endre Szakérettségis Diákotthon. A félig csukott, félig nyitott kapuban három
fiatalember áll, az ötvenes években szokványos, hosszú télikabátban: Pintér László, Bécsi
Antal és Galina Ferenc. A fénykép Pécsen készült a mai Hunyadi János utca–Kulich Gyula
utca sarkán. A díszes oszlopok között a kapu valamikor a papneveldébe nyílott. Később
az épület rendeltetése megváltozott. Régi ismerősöm ez a kapu. A szemközti ház
ablakából évekig nézegettem. Eleinte érdeklődve, majd ahogy a szemem megszokta a
szobrokat, az oszlopok kacskaringós díszeit, s a közöttük ki-be lépdelő felnőtteket és
gyermekeket, közömbösen. Laktam egy ideig a Hunyadi (akkor Sztálin) út 11-ben, volt ott
egy szobám. Az ablakból erre a kapura láttam. Jól emlékszem erre a kapura és az ablakra
is, mert az ablaknál vigyázni kellett. Éppen az 1956-os évben jártunk, s a Mecsek-oldalban
nekiengedett 181géppisztolysorozatok időnként betévedtek az ablakon. Úgy helyeztem el
a fekhelyet, hogy a fal biztonságosan takarja. Később ebben az épületben kapott helyet a
Dunántúli Napló szerkesztősége. Akkor a szerkesztőségi asztalomtól figyeltem ezt a
kaput, mert éppen odaláttam. Ha megakadtam egy-egy riport vagy publicisztika közepén,
a papnevelde kapujára meredtem, és vártam, hogy az agyamban összekapcsolódjanak a
megfelelő fogaskerekek. Furcsa, hogy a kapuban most három fiatalembert látok, akik
innen rugaszkodtak neki az életnek, s nehéz, gondosan előírt szellemi mutatványok után
mérnökként estek talpra Budapesten. A három fiatalember közül Bécsi Antalt nagyon
régóta ismerem, mivel Balatongyörökről származik, akárcsak én. Idáig nem tudtam, hogy
az életre készülődve, ezen a kapun járt ki-be, s ez a kapu neki talán sokkal fontosabb volt,
mint nekem.
Györökről Eötvös Károly szerint a legszebb balatoni panorámában gyönyörködhetünk.
Eötvös, majd később a keszthelyi hírlapíró, Sági János dicsérő sorai csalták az első
nyaralókat Balatongyörökre. A táj különös szépsége, a hegy és a víz közelsége
mindenkire mély hatást gyakorolt. A sok szépség eltakarta a népet. Előbb jut eszünkbe a
szigligeti öböl különös sziluettje, ahogy a bazalthegyek állnak a vízben, vagy lebegnek a
nyári pára felett, mint az öreg Bözörics, aki napszámoskodott. A györöki nép a hegy és a
víz közé szorult keskeny földsávon gazdálkodott, hátában és oldalában a hercegi
182uradalommal. Húsz hold tartozott a plébániához, a leggazdagabb parasztcsaládnak
tizenhat holdja volt, rangsorban az utána következőnek tizenkettő. A lakosság nagy
többségének három-hat holdja. Javított valamennyit a helyzeten, hogy a hat holdban
általában volt hatszáz vagy ezer négyszögöl szőlő is, de még így sem lehetett az ilyen
birtokon osztozni. Amelyik családban több gyerek született, ott valakinek mindig el kellett
menni, mert ez a földterület csak egy családot tudott eltartani. Györök így mindig
kibocsátott egy-egy újabb embercsoportot, akik más falvakban vagy a városban keresték a
boldogulásukat. Ez a folyamat a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején
meggyorsult, mert az iparosodó ország, az iskolarendszer demokratizálódása sok új
lehetőséget kínált az embereknek. Ezekben az években talán a legtehetségesebb fiatalok
hagyták ott Balatongyörököt, s tanultak szakmát Nagykanizsán, Székesfehérváron vagy
Budapesten. Alig volt olyan negyedév, hogy valaki ne szedte volna a sátorfáját, s vágott
volna neki az ismeretlen világnak.
Nem emlékszem arra a napra, amikor Bécsi Antal otthagyta a falut. Csak annyi maradt
meg bennem, hogy egyszer csak hazajárt Budapestről. Hosszú ideig a falu és a város
között élt, sokat vonatozva. Eleinte minden bálra, mulatságra hazalátogatott, majd ahogy
múltak a hónapok, kezdett elmaradozni. Én is elkerültem a faluból. Néha azért még
összefutottunk, de min183dig csak Györökön, valamilyen ünnep alkalmával. Aztán nem
láttam többet. Szem elől tévesztettük egymást, szinte elfelejtettük.
Három esztendeje a Liszt Ferenc téren, a könyvsátornál találkoztunk újra. Éppen egy
érdeklődő belvárosi lánnyal igyekeztem végleg megszerettetni az irodalmat, amikor
megjelent két elegáns értelmiségi, és talányosan rám nevettek:
– Találd ki, mi a nevünk?
Frim Zoltánt azonnal megismertem, Bécsi Antalt csak egy kis töprengés után. Kiderült,
hogy mérnökök, szeretik a szakmájukat, a várost, de Györök életük része maradt, s tele
vannak nosztalgiával. Meghívtak Bécsi Antal diósdi telkére, ahol akkor még csak egy
ideiglenes faház állt. Ott már négyen voltunk, a két mérnök, Bécsi János darukezelő és én.
Bécsi János nekem legénykori cimborám volt. Bécsi Antalnak pedig unokatestvére. Húst
sütöttünk, s a fák alatt borozgatva felidéztük a régi falut, ami már csak az emlékeinkben
élt. A régi emberek meghaltak vagy elköltöztek, a település életét teljesen megváltoztatta a
termelőszövetkezet és az idegenforgalom. Mondatot mondatba fűzve újra ott jártunk
Csetényben, Paphegyen, szüretre készültünk, majd kóstolgattuk az újbort, halásztunk,
támaszkodtunk a régi Remete-féle vendéglőben a söntéspultnál, és Baracskai Jancsit, a
világ legjobb és legtehetségesebb kocsmárosát igyekeztünk rábeszélni valamilyen jó nagy
halászléfőzésre. A legjobb történeteket Bécsi 184Jancsi, a darus mesélte. (Háromnegyed
év múlva nagy kínok között meghalt.)
Az emberben bizonyára már gyerekkorában bent van annak az embernek a lehetősége,
aki később majd főmérnök lesz, orvos vagy tudós, de ezt ritkán vesszük észre. Annyian
elmentek Györökről… És éppen a Bécsi Antalból lett főmérnök. Az emberekből véletlenül,
minden erőfeszítés nélkül nem lesz főmérnök. Mérnök sem, technikus sem, jó munkás
sem. A tartós siker mögött mindig fellelhető a rátermettség, a következetes munkavégzés,
az ambíció és a belső erő. Kíváncsi lettem Bécsi Antal életére, emberi, szellemi
természetére. Mit csinált, hogyan csinálta?
Megbeszéltük, hogy a hetvenes úton, a tizenötös kilométerkőnél találkozunk este fél ötkor,
aztán együtt megyünk tovább Diósdra, mivel ott nyugodtan lehet beszélgetni. Beálltam a
törökbálinti elágazásba, és várakoztam. Rám szállt az este. A peremvárosok népe lassan
szállingózott hazafelé. Fáradt férfiak, fáradt asszonyok. Amikor kiszálltak az autóbuszból,
teleszívták a tüdejüket levegővel. Gyermeket vezető asszonyok imbolyogtak a gyér
világításban. Homályba vesztek a házsorok, a távoli dombok, erdők.
Hat óra előtt néhány perccel fékez Bécsi Antal. Valamilyen műszaki ülés volt az
egyetemen, nem tudott elszabadulni. Haza sem ment, egyenesen rohant Diósdra.
Előremegy, óvatosan követem az ismeretlennek tűnő utakon. Előtűnnek 185az Elektromos
Művek óriás vastraverzei. Erre emlékszem… Aztán a domb és az erdő. Amikor a ház előtt
kiszállunk a kocsikból, az arcomat megérinti a hideg. Mínusz négy fok van, süt a hold. A
kaput eltorlaszolja egy nagy sóderhalom. Bepréseljük magunkat. A ház kívül már kész,
most a belseje épül. Bécsi Antal Kelenföldön lakik egy háromszobás lakásban. Diósd
pihenőhely. Azt tervezi, hogy később majd kint laknak egész nyáron, s reggelente innen
járnak be a városba dolgozni. A házat egyedül építi. Megtervezte, a falakat felhúzatta egy
kőmívessel, azóta mindent maga csinál. Még a tetőt tartó gerendákat is egyedül húzta fel
a magasba, egy erre a célra konstruált szerkezettel. Mindenhez ért. Villanyt szerel,
betonoz, csempét rak, a maradék hajópadlóból pinceajtót ácsol, a manzartba ablakokat
szerkeszt, a társalgóba faburkolatot.
– Várj itt, villanyt gyújtok – mondja, aztán eltűnik a házban. Néhány perc múlva mellettem
áll a nyírfák alatt, és derűsen nézi befejezetlen alkotását. Félig az én szememmel, vajon
mit szólok hozzá? De sokkal inkább a saját mérnök szemével nézi, újra mérlegelve a ház
összhatását, részleteit, célszerűségét. Nagy, fedetlen teraszról nyílik a bejárati ajtó. Fent
az emeleti szinten hosszú fedett erkély húzódik végig. A hideg holdfényben nagyon
tetszetős a ház.
Mérnök barátom hátrább lép, és a sarjerdő fái között fehérlő nyírfákra mutat:
– Ezeket még szegény Bécsi Jancsi ültette. 186Látod, mennyire megerősödtek, amióta itt
jártál?
Kar- és combvastagságúak már a nyírfák. Magasak.
– Egész nyáron ezen a tetőn dolgoztam. Egyedül. Állandóan fent voltam a tetőn. Már
ismertek a helikopteres rendőrök is. Szombaton, amikor mentek az M7-es fölé, mindig
integettek…
– Hogyan lehet megépíteni a tetőt egyedül?
Bécsi Antal hátramutat a holdfényes erdőbe:
– Itt, ezen a padon szoktam megpihenni. Itt a kút. Ez az Andi-kút, ott fent, a teraszon túl az
a másik csap a Nóra-kút. Andi az idősebbik lányom, tizenegy és fél éves, Nóra a kisebbik,
négy és fél. Az Andi-kútból jó hideg vizet eresztettem a poharamba. Ittam a vizet, és innen
a padról néztem a házamat.
– Jó a levegő, csend van. Itt lehet pihenni – mondom befelé menet.
Bécsi elneveti magát, s az előszobában heverő szerszámokra mutat:
– Én nem tudok tétlenül ülni, állandóan csinálok valamit. Azt mondják, hogy az emberek
infarktust kapnak a hajszoltságtól… Nem értem. Én állandóan csinálok valamit, mert
másként nem tudok élni. Nem pihenni járok ide. Tizenöt perc alatt ideérek, és megoldást
találok minden műszaki témára, amit a munkahelyemen nem tudtam megoldani. Nem
felejtek el semmit, inkább itt találom meg a legjobb megoldá187sokat. Én mindig
dolgozom, és a magam erős, rendszeres munkamódszerét kényszerítem másokra is. Akik
öt évnél tovább ott vannak a cégnél, azokkal pertu barátságban vagyok. Be is mennek
értem a tűzbe. Ez lehet hogy nem tetszik mindenkinek. Nem baj. Aki nem becsületes
ember, úgysem bír ki öt évet a munkahelyén. Aki kibírja, azt nem kell szégyellni. Én
persze lemegyek az alagsorba a kazánok közé… Más az, ha egy vezető azt mondja, hogy
gyertek utánam, és más az, ha odaszól nekik: „Emberek, menjenek le”.
– Szép ez a ház.
– Szenvedélyem ez a ház. Nem dohányzom, nem iszom, kártyázni nem tudok. Nagyon
szeretem a zenét, Beethoven és Bach muzsikáját. Gyere be, ez a nappali, itt lehet
üldögélni.
Az előszobából nagyon tágas, berendezett helyiségbe jutunk. A szobának van egy
alacsonyabb és egy magasabb szintje. A műkővel kirakott alacsonyabb szinten
cserépkályha ontja a meleget. Kiderült, hogy földim már délelőtt kijött Diósdra tüzet rakni.
Az ablakok előtt nagy asztal áll, és fatámlás, esztétikus székek. A magasabb szint
parkettás, faburkolatú, körbefutó heverővel, asztallal. Az elválasztó térelem mélyzöld
bárszekrény. A falakon olajfestmények. Érdeklődve megállok az egyik előtt.
– Apám a szüreti kád mellett…
– Te festetted?
– Én mindig fölfedezek valamilyen gondolkodásbeli vagy magatartásbeli dolgot, amiről
ér188zem, hogy én is rájöhettem volna. Festek mostanában. Szebbé teszi az életet. Az ott
a Bécsi Jancsi, megismered? Szeretem a festészetet. Órákig el tudok ülni egy kép előtt a
Műcsarnokban. Az alkotó művészet az, amit szeretek. Egyszer megnézem, de akkor
alaposan. Diákkoromban is csak egyszer tudtam elolvasni mindent. Nem tudok sokat
olvasni, mint általában az emberek, de örömmel olvasok, és nem jár kevesebb élvezettel.
Élvezem az olvasást, mint mindent, amit csinálok. Leginkább a munkát. Számomra nincs
lehetetlen dolog, csak tehetetlen ember. Én még ki nem ejtettem a számon, hogy nem
lehet. Mások a holdba is elmentek.
Mérnök barátom körbevezet az épülő házban. Megmutatja a konyhát, az emeleti részeket,
egy sablon segítségével elmagyarázza, hogyan kell metlachi kockákkal kirakni a padlót.
Sokáig állunk az erkélyen, ahonnan a tiszta téli időben Dunaújváros fényeit is sejtjük,
aztán megnézzük a pincét, s végül visszajutunk a szobába a cserépkályha mellé.
Fát dobálunk a kályha hunyorgó parazsára, megiszunk egy pohár györöki bort, aztán
hallgatunk egyet.
– Az elején kellene kezdeni – javaslom.
– 1933. március tizenkettedikén születtem Balatongyörökön. Anyám Nemes Anna, apám
Bécsi Antal – mondja, és a kezemet nézi. Írom, amit mond.
– Hány hold földetek volt?
189
– Hat hold… Ebből ezer négyszögöl szőlő. Csetényben és a falu végén.
– És a régi dolgok?
– Apámék családja györöki volt, ahogy az anyakönyvekből látszik. Az anyám családja
Lesencenémetfaluból származott ide. Nemes Péter 1867-ben Györökre nősült. Az ő fia
Nemes Ferenc, annak fia Istók, annak fia János, az én nagyapám. Nemes Jánost haladó
szellemű embernek ismerték. Könyvtárat tartott. 1919-ben ő volt a direktórium elnöke.
Nemes Feri meséli: vöröskatonák jöttek a házba, és akkor hallotta először ezeket a
szavakat, hogy „elvtárs” meg „proletár”.
– Istók milyen volt?
– Istókot agyonlőtte valaki az erdő szélén harminckét éves korában. Fiatal házas volt, a
Mogyorós oldalában lőtték agyon.
– Miért?
– Senki sem tudja. Istók fia volt János.
– Nemes János nagyapádnak nem lett baja a direktóriumból?
– Nemes Ferit, a fiát, aki most szakfelügyelő tanár, és könyvei jelentek meg, először nem
vették fel a gimnáziumba. Nagyapa a falu bírója volt. A direktórium után újra
megválasztották. Tizenegy évig volt a falu bírája. Neki köszönhető, és Üst Gyula igazgató
tanítónak, hogy a Belügyminisztérium számvevőségének az üdülője, és strand épült, majd
elkezdődött a parcellázás a villasoron… Egyébként Vaszary János Szolgalegény című
festményének János 190nagyapa a modellje. 1948-ban halt meg, öt gyermeke volt.
– Hogyan éltetek, mire emlékszel?
– Sokat dolgoztunk. Télen is… Más vidékeken a parasztnak tavaszig alig akadt munkája,
de itt nem így volt. Szántó, szőlő, rét, nádas. Ez megnehezítette. Ha elfogytak a
szántóföldi munkák, jött a szőlő. Kapálás, permetezés, szüret, aztán bekapálás, tavasszal
a metszés. Télen trágyahordás, nádvágás. A földjeink lenyúlottak a vízig, vízjoggal
számítottak. Nádasunk volt a Határon, Szentmihályon és Melléken. A vízjog azt jelentette,
hogy a nádas széléről még négyméteres terület minket illetett, de ezzel halászati jog nem
járt, az a Festetics hercegé volt. Egész télen dolgoztunk. Nekem is minden napra megvolt
a munkám. Emlékszem, egyik télen méteres hóban mentünk szénáért. Magunk húztuk a
szánt.
– Állatot is tartottatok?
– Egy ökröt és egy tehenet. Ezeket fogtuk össze a szekér elé. Állt még az istállóban egy
borjú és egy üsző is. Mire a tehén vemhes lett, addigra felnőtt az üsző, és az ökör mellé
lehetett fogni. A háború alatt két tehenünk volt. Libát, disznót, tyúkot is tartottunk. Látod ott
a falon azt a szénaforgató favellát?
– Aha. Györökről hoztad?
– Onnan. Szép?
– Az. Nem vettem észre, eltakarta az ajtó.
– A járom is megvan. Kicsit belevágott a lánc, mert a tehenet oda kellett kötni, hogy
191egyformán húzzanak. Letisztítom, belakkozom, s az is idekerül a falra…
Bécsi Antal feláll, teleönti a poharakat. Iszunk egy keveset. A favellára pillant, aztán a
poharába.
– A jószágápolás nagy dolog volt. Minden reggel, iskolába menet előtt meg kellett pucolni
a marhákat. Szecskát vágtunk, etettünk, itattunk. Emlékszel még a Kovács Miklósra?
– Jó ruhákat varrt.
– Később. Az a hajnali szecskavágásokba ment tönkre. Szívbajt kapott.
– Úgy emlékszem, megnősült…
– Meg, de rég meghalt.
– Nem tudtam.
– A fejőszékre álltam. Az istálló ablakában olvastam el Az arany ember-t, A kőszívű ember
fiai-t és a Különös házasság-ot. Nemes Jánostól, a nagyapámtól kaptam a könyveket.
– Mi jelentette életedben a nagy fordulatot?
– Volt ott egy nagygazda gyerek, aki elszerette előlem a lányokat. Amikor bejöttek az
oroszok, támadt bennem egy olyan érzés, hogy egy csapásra minden megoldódik. Csak el
kell indulnom, és kész. De nem így alakult, később meg kellett küzdenem mindenért.
Dolgoztunk a mezőn és az állatokkal. Így ment ez tizenöt–tizenhat éves koromig. Akkor
jött az ipari forradalom és a gépesítés. Semmiképpen nem maradtam volna otthon, de az
iparosodás adta a végső lökést. Akkor már bent éltünk a május 192elsejék hangulatában,
és ez magával sodorta az embert.
– Gondolom, volt ennek valamilyen előzménye is?
– Hetedik–nyolcadik osztályos koromban csónakos gyerekként dolgoztam a belügyi
üdülőben, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik munkások voltak eredetileg, vagy
a rokonaik, gyermekeik valamilyen villamossági, műszaki pályát választottak. Vonzott az
ipari munka.
Bécsi Antal hirtelen felemeli a fejét. Fülel.
– Megjöttek a macskák – mondja, és feláll.
Kimegyünk. A macskák vernyákolnak. Barátom kiosztja a városból hozott maradékokat.
Ezek rendes macskák, a kenyeret is megeszik. Amíg a macskákat etetjük, befut az egyik
szomszéd. Kiszáll a kocsiból, és kiabál. Azt mondja, hogy elültet egy fát, aztán átjön
hozzánk. Este kilenc óra lehet. Süt a hold, mínusz négy fok van. Most ültet fát… Különös.
Az az érzésem, még mindig nem tudunk eleget az emberek természetéről, vagy
egyszerűen csak félreismerjük embertársainkat.
Behúzódunk a házba, s dideregve iszunk egy pohár bort. A cserépkályhának
támaszkodunk, félig belebújunk. Bécsi Antal várja az újabb kérdést, én meg arra gondolok,
hogy ezzel a borral is milyen furcsán vagyunk. Györökön mindenki esküdött rá, hogy a
csetényi, paphegyi bornak talajíze van, és ez megkülönbözteti minden más italtól. Amikor
Györökön laktam, tud193tam, hogy ez a jellegzetes íz a keserűmandulára emlékeztet.
Szerettem a györöki bort, de ezt a keserűmandula-ízt csak akkor éreztem meg a boron,
amikor elköltöztem Pécsre. És most újra érzem. Földim nézi az arcomat, vár, s talán nem
is tudja, hogy az egész régi falu ott van a szobában. Bejött, utánunk jött a bor ízével. Ott
van Csetény, Mogyorós, és ott van a Paphegy is. Lent, a hegy zöld lábát kék víz mossa. Itt
vannak már a szobában a régi parasztok. Szőlőt művelnek, gondozzák kis birtokukat, de
fél szemmel a vizet fürkészik. A szigony a nádkévék alatt lapul. Várnak. Közeledik az
ünnep…
– Nem ízlik a bor? – kérdi Bécsi.
– A bor nagyon jó… Mi történt aztán, otthagytad a falut?
– Felültem a vonatra, és ahol a legtöbb villany égett, ott leszálltam. Gondoltam, az csak
Budapest lehet.
– Mi történt veled Budapesten?
– Azok cefet évek voltak… Nézegettem, hol van albérleti szoba kiadó, közben állást
kerestem. Kijártam a Madarász-telepre a munkaerőgazdálkodási hivatalba két hétig.
Kiszóltak az ajtón: „Kinek van hat gyereke”, ha azok elfogytak, kiszóltak, hogy „Kinek van
öt gyereke?”. Láttam, hogy ebből nem lesz semmi. Végigjártam a gyárakat. A Ganz
Vagonba felvettek segédmunkásnak. Ez valamikor télen történt. A Ganzban lettem én
vasesztergályos, és onnan kerültem Pécsre. Három hónap után a 194tanműhelyből
kikerültem a szerszámműhelybe, s onnan is tovább jutottam a következő év
augusztusában. Köröztek egy felhívást: „Munkásokat az egyetemre”. 1950-ben agitálták a
fiatalokat, főleg a DISZ-tagokat. Elvhűségről volt szó a jelszavakban. Jelentkeztem.
– Gyakorlatilag ki szervezte a beiskolázást?
– A kommunista párt szervezte a munkaügyi osztályon keresztül. Felvételi vizsgára kellett
mennünk egy Vas utcai gimnáziumba. Összeszorult hátsóval érkeztem oda, de
legnagyobb meglepetésemre nem is kérdeztek tőlem fizikát, matematikát, inkább az egész
egy pszichológiai vizsga volt. Azt nézték, mire képes az ember, mennyi esze van. Így
kezdtem felkészülni munkásként a szakérettségire. Ahogy én tudom, Budapesten a Hold
utcában, továbbá Gyulán és Pécsett volt ilyen iskola. Én Pécsre kerültem, s ezért áldom a
sorsomat.
– Mikor kerültél Pécsre?
– 1951-ben. Éjszaka érkeztem Pécsre. Augusztus elsején reggel nyolc órakor kellett a mai
Pedagógiai Főiskolán jelentkeznem. A vonaton már verbuválódott a banda, mire
kiszálltunk és a Széchenyi térre értünk, már legalább húszan voltunk. Nem tudtuk, hogy
merre kell menni. Nem mentünk tovább, ott töltöttük az éjszakát a téren. Én a Nagy Lajos
Gimnázium oldalán ültem le egy padra. Madzagot kötöttem a bőröndre, és a kezemre
hurkoltam, hogy el ne lopják, aztán elszunnyadtam.
– Nem volt furcsa újra iskolapadba ülni?
195
– Erről az időről csak rajongással tudok beszélni. Hatkor ébresztő volt, torna, majd reggeli.
Ez egy albérletből érkező munkásnak gyönyörű élet.
– Mikor végeztél Pécsen?
– 1952. augusztus másodikán érettségiztem, és augusztus kilencedikén állították ki az
érettségi bizonyítványomat, kitűnő eredménnyel. Utána egy hetet társadalmi munkában
kubikoltunk Zobák-aknán. 1952-ben felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, ami
ötéves. Három évet jártam nappali tagozaton, az utolsó két évet estin fejeztem be.
– Elfogyott a pénzed?
– Világéletemben önálló voltam. A harmadik évben már, hogy eltartsam magamat,
eljártam a Mélyépítő Tervező Vállalathoz a Haris-köz hatba, és négytől nyolcig mint
műszaki rajzoló dolgoztam. Egyébként én a vizsgaidőszak előtt már mindig levizsgáztam,
s így volt két-három hetem, amit átdolgozhattam. Apajpusztán, amikor a szikes
javításához lignitport szállítottunk, én a gépeket ápoltam, Hortobágyi-halastón a
rizsföldeken a gépek műszaki ellenőrzését láttam el. Volt ott mindenféle ember, kitelepített
urak, kulákok… Emlékszem egy éjjeliőrre… Bátyám, a Feri katonakorában készített egy
balalajkát, azt pengettem esténként. Az éjjeliőr nagyon szépen énekelte a Darumadár
útnak indul, búcsúzik a fészkétől kezdetű dalt. Csak ellopta közben a sátorból a
kolbászomat. Kiderült aztán, hogy érthető, mert a 196környéken decemberben vágnak
disznót, s februárra a kolbász elfogy.
– Mi történt az egyetemen?
– A harmadik év után estin tanultam tovább. Visszamentem a Ganz Vagonba, ahol előtte
dolgoztam. Szerszámkészítő lettem, s 1958-ban diplomáztam mint gépészmérnök. Három
munkahelyem volt életemben.
– Melyik a másik kettő?
– 1957-ben eljöttem a Ganzból, mert a Fémbútor- és Drótszövetgyár elcsalt.
Üzemfejlesztési osztályvezető-helyettesnek mentem, később a tmk vezetője lettem. Kilenc
évig dolgoztam náluk. Amikor a gyár vidékre akart menni, eljöttem. Le kellett volna adnom
a lakásomat. 1964 őszén egy jeligés újsághirdetésre válaszoltam, és 1965 tavaszán
közölték, hogy megnyertem a pályázatot. Egy karbantartó üzemet kellett szervezni a
Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Itt osztályvezető főmérnök lettem egy
önelszámoló egység élén. Százhatvanöt emberrel dolgozom. Olyan részlegünk is van,
amelyik külső vállalatokkal dolgoztat. Ezeket a munkákat persze elő kell készítenem,
terveznem, ellenőriznem. Gazdái vagyunk ennek is.
– Mit csináltok tulajdonképpen az orvosi egyetemen?
– Hozzánk tartozik az építészet, az épületgépészet, a szakmai felszerelések, röntgen,
EKG, enkefalográf, a műtők elektromos berendezései, sterilizátorok s a többi.
– Jó munka ez?
197
Bécsi Antalnak felcsillan a szeme:
– A veszélyes terepeket szeretem. Az az igazi, ha éjjel telefonálnak otthon, hogy baj van.
Akkor én egy óra múlva teljes brigáddal ott vagyok.
Bécsi Antal menedzser típusú ember. Tele van energiával, és képzelőereje is van. Nagy
szerencséje a társadalomnak, hogy eljött Györökről, és felelős, fontos poszton dolgozik.
Pontosabban ez nem is szerencse, hanem szükségszerűség. Eljött volna Györökről
mindenképpen, előbb vagy utóbb. Ha nem, akkor Györökön szervezett volna egy mindenki
hasznára váló üzemegységet a téesz mellett, vagy ki tudja, mit…
Az általános iskolai bizonyítványa kitűnő, a szakérettségije kitűnő, a műszaki egyetemen a
diplomája jó. Bécsi Antal a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kiváló dolgozója, s mint
a polgári védelem műszaki parancsnoka, a honvédelmi érdemérmet is megkapta. Több
műszaki szakkönyv szerzője és társszerzője. De boldog vajon? Jól érzi magát a bőrében?
– A feleséged mivel foglalkozik? – kérdem.
– Műszaki rajzoló, könyveket illusztrál. Jól nősültem, két gyermekünk van, és ez
összekovácsol bennünket. Tudod, én mindig visszajártam a Ganz-MÁVAG-ba tanácsot
kéregetni. Ott koslattam Hefler Antal mellett, akit tanítómesteremnek tekintek. Nem tudtam
olyant kérdezni tőle, amire nem válaszolt, és nem volt olyan sürgős munkája, hogy ne lett
volna ideje 198eligazítani egy fiatal mérnököt. Ott ismertem meg a feleségemet is.
– Ezek szerint elégedett ember vagy?
– Én állati boldog ember vagyok, egy megelégedett ember. Amit elhatároztam,
tulajdonképpen elértem.
– A testvéreid hogyan élnek?
– Bátyám, a Feri, kádár itt Pesten. 1939-ben meghalt az anyám. Apám elvett egy
özvegyasszonyt, aki a Szij Ilust hozta. Kisöcsém, a Lajcsi 1941-ben született. Az Ilust
elvette a Vörös Feri. Ismered a Ferit. A Lajcsi itt él Pesten, a Mezőgazdasági Gépkísérleti
Intézetben tervező technikus.
– Ugye a templomsoron volt a ti házatok?
– Ott. A templomtól a hetedik ház. Móriczék háza, aztán Mikoláék, Kákosiék, Gálék,
Ságiék, Molnárék, majd a mienk. Nádfedeles volt, két ablaka nézett az utcára, az ablak
előtt diófák álltak. Elöl a lakás, hátul a gazdasági épületek. Konyha, egy nagyobb és
kisebb szoba, benyíló-kamra, és egy nagy kamra, ahol a gyalupad is állt. Több mint
százéves ez a ház, a bejárati ajtónak nagy kovácsolt kilincse volt. Lehetett vagy öt kiló.
Egyszer a kéregető cigány megállt előtte, ő azt mondta: „Milyen derék egy kilincs…”
Bécsi Antal feláll, nevetve mutatja, mekkora volt a kilincs, aztán kilép egy pillanatra a
konyhába, és grillcsirkét, kenyeret és savanyú uborkát tesz az asztalra.
– Együnk most már – javasolja.
199
Asztalhoz ülünk, levágunk egy-egy darabot a sült csirkéből, és falunk belőle. Harapunk
hozzá uborkát is. Sűrűn kortyolgatunk a györöki borból. Ez a bor mindig a múltat idézi.
Megszólalok:
– A régi időkben mit szoktatok reggelizni Györökön?
– Paprikás krumplit, ünnepeken tojást. Volt úgy, hogy reggelire sült krumplit ettünk
pörkével (töpörtyű) és törkölyös savanyú paprikával. Ez úgy készült, hogy szüretkor
leraktak a hordóba egy sor paprikát, rá egy sor egyszer préselt törkölyt, majd újra egy sor
paprikát, míg tele nem lett a hordó. Jöttek rá a dongafák, kövek. Aztán elkezdett forrni, s
ez egészen különleges zamatot adott a paprikának. Ha disznótorhoz elővettek a törkölyös
paprikából, az fogalom volt. Reggelire sütőben sült krumplit is ettünk, zsírban megsütött
savanyított káposztával. Esetleg egy kis kolbász került az asztalra, de az már nagyon
ünnepi dolog volt.
– És az ebédek?
– Változott… Attól függött, hogy milyen munkát végeztünk. A háború alatt sok
babfőzeléket ettünk, füstölt oldalassal. Ha erdőre mentünk fáért, akkor kukoricakását
főztek, rája karikára vágott kolbászt sütöttek. Az öreg Vörössel sokat jártunk az erdőre
fáért. Tehénnel nem lehet az erdőre menni. Vöröséknek lovuk volt. Főétkezésre általában
bableves vagy főzelék került az asztalra, füstölt oldalassal, esetleg füstölt karaj krumplival.
Hús csak füstölt hús 200volt, friss tőkehús soha. A munka szabta meg az étkezést. Ami
egyébként nem termett a környéken, azt ez a györöki nép nem is ette. Senki nem szereti a
rizst és a lencsét, mert azt nem termelték arrafelé.
– Az ételt és az italt nem kellett nélkülözni soha?
– Nézd, a mi otthoni életünket a tisztesség és a mértéktartás jellemezte. Az magában,
hogy sem anyám, sem apám részéről nem voltak módosabbak a lehetőségeink,
meghatározta az életünket. Egész éven át való beosztásból és mértéktartásból állt az élet.
A búza beosztása, a bor beosztása… Szüretkor, ami nálunk októberben szokott lenni,
még mindig volt két-három liter óborunk. Önfegyelem és szigorú magatartás kellett ehhez
a paraszti élethez. A legnagyobb téli hidegekben vágtuk a nádat. Nyáron a legnagyobb
melegben permeteznünk kellett a peronoszpóra és a lisztharmat ellen. Ez önfegyelmet
parancsoló dolog volt. Ha egyszer elmulasztottuk volna a permetezést, egész évre
elveszthettük a termést. Ha vasárnap kirándulásban vagy mulatságban vettünk részt,
elképzelhetetlen volt, hogy hétfőn ne menjünk permetezni. Én már Pesten dolgoztam, de
még mindig segítettem az otthoni munkában is. Szombatonként hat órakor érkezett meg a
vonatom Pestről. Azonnal biciklire ültem, és elmentem az apám után Kongóba kaszálni.
Emlékszel, ez ott volt Ederics és Szigliget között. 201Sásos, savanyú rétek… Este kilencig
kaszáltunk.
– Ez a sok, nehéz, kikerülhetetlen munka meghatározta az emberek egyéniségét. Téged
is meghatározott. Ezért tudtál ilyen konokul végigcsinálni mindent. Nem így van?
Bécsi Antal rábólint:
– Önfegyelem nélkül nem ment. Emlékszem, amikor szegény Bécsi Jancsival egy
bandában jártam az erdőbe irtani. Hajnalban keltünk. Amit vittünk, közösen sütöttük meg a
tűzön. Ételből megkínáltuk egymást. A bort közösen ittuk meg. Ez az erdőre járás nevelte
az emberekben a közösségi magatartást. Emlékszem, a Tötő, aki korábban nem volt
paraszt, odatette a pintest a tűz mellé, mint a többiek. Mindig több bort hozott, mint mások.
Bécsi rám néz, aztán a maradék csirkékre:
– Együk meg még ezt a csirkét.
– Én már nem tudok többet enni.
– Én sem. Adjuk a macskáknak?
– Miért? Sajnálod tőlük a húst?
– Nem sajnálom, a macska szebb állat, mint én vagyok – mondja, aztán feláll, és kiviszi a
macskáknak a csirke maradékait. Én is kimegyek. Fényes, dermesztő éjszaka van
odakint. A macskák vernyákolva a lábunkhoz szaladnak.
Teleszívjuk a mellünket friss levegővel, aztán visszamegyünk a házba.
– Sokat dolgozott ez a nép, és megbecsülte az eszközeit – mondja Bécsi Antal befelé
me202net. – Többet értek sokszor, mint az egészség. A kútásó Major Józsefre egyszer
tizenöt méter magasból leesett a vödör. Csaknem eltörött a gerince, de nem azzal
törődött, hanem az összelapult vödörrel. Megtapogatta az edényt, aztán felkiáltott a kútból:
„Teremtő szent isten, teljesen tönkrement ez a vödör!”.
– Mondd, akinek nem jutott föld, az mihez kezdett? A hegy és a víz közé szorult keskeny
földsávon nemigen lehetett osztozkodni.
– Mivel Györökön nem volt több föld, a fiatalok egy időben átnősültek, átköltözködtek a
túlsó partra, Balatonmáriára. Ezt Györökön csak Telepnek mondták. „Megyünk a Telepre”
– mondogatták ünnepek előtt. Egyszer történt is egy nagyon jó eset. Fölpakoltak az egyik
ünnepen, és a halász Varga Mihály átvitte őket csónakkal Telepre. Bementek az egyik
ismerős házhoz, ahol éppen palacsintát sütött a háziasszony. Megkínálták őket
palacsintával. Halász Varga Mihály illendőségből szabódott egy kicsit. A többiek
összenéztek, aztán a háziakhoz fordultak: „Ne tessék a Mihály bácsit palacsintával kínálni,
mert nem szereti”. Halász Varga Mihály ezek után már nem mert a palacsintából enni,
pedig nagyon kívánta. Amikor eljött az este, Halász Varga Mihály beszállt a csónakjába, s
még mielőtt a többiek követhették volna, ellökte magát a parttól. Odakiáltott a
györökieknek: „Én nem szeretem a palacsintát, ti meg gyalog gyüttök haza!”. A telepi
kirándulóknak körbe kellett gyalogolni a Balatont, Be203rényen, Fenékpusztán,
Keszthelyen át érkeztek meg reggelre.
Bécsi Antal fényképeket tesz az asztalra.
– Ez itt Pécs. A szakérettségis diákotthon kapujában állok Pintérrel és Galinával – mondja.
Aztán másik fényképre mutat: – Ez a Ferink. Megismered?
– Meg. És ez itt?
– A Rába Öcsi. Meghalt. Ez egy szörnyű eset volt. Az Igazságügyi Orvostani Intézet
hullakamrájában jártam valamiért. Felemeltem egy takarót. A Rába Öcsi feküdt alatta.
Darus volt. Áramütés érte. Kiesett, koponyaalapi sérülést is szenvedett. Külön-külön mind
a kettő halálos. Azóta nem kíváncsiskodom.
Újabb levelezőlap nagyságú képre mutat. Jellegzetes kép a húszas évekből. Egy györöki
műkedvelő előadás rendezőit és szereplőit ábrázolja. Az ülő sor közepén Jüngling Zoltán
plébános, mellette Üst Gyula igazgató tanító, kackiás bajusszal, még alig testesedve.
Tőlük jobbra és balra lányok ülnek. Az ülő sor mögött a legények állnak. Bécsi Antal a
szélső legényre és leányra mutat:
– Ez itt az apám és az anyám. Ez itt Major Vilmos, mellette áll a Bákász. Ez a szép lány a
másik szélén pedig Major Jolán. Emlékszel még a Bákászra?
– Emlékszem – mondom, s azon gondolkodom, hogy mennyi minden történt nálunk
egyetlen emberöltő alatt. Túléltünk egy világháborút, a négy-öt-hat holdakat a faluban
maradt gaz204dák, főleg az öregek, közösen művelik. A földműveléssel foglalkozó
emberek fiaiból munkások, mérnökök lettek. Érdekes lenne tudni, hogy harminc-negyven
év múlva, amikor Nóra és Andi itt ülnek ebben a szobában, s a hetvenes években készült
régi fényképeket mutogatják valakinek, mit mondanak majd a szüleikről, a
gyermekkorukról? Mit mondanak vajon Bécsi Antalról, aki élete folyamán mind a három
néposztályba beletartozott? A paraszti nép között született és eszmélt a világra,
munkásként küzdötte végig az ipari forradalom időszakát, de mire megnősült, s gyermekei
megszülettek, már értelmiségi volt. Mit mondanak majd a lányai Bécsi Antal főmérnökről?
1976
205
Város a Tien-San alatt
Éjszaka repültünk át az Ural felett. Alattunk felhők gomolyogtak, erősen villámlott. Messze
előttünk üvegszerű kemény vonalként fénylett a keleti látóhatár. Hirtelen kivilágosodott, s a
napfény felmelegítette a repülőgép belsejét. Párás őszi időben hagytuk el Moszkvát, tíz-
tizenkét fok volt, cseperészett az eső. Amikor több mint ötórás repülés után Celinográdban
kiszálltunk a gépből, mínusz egy fok volt, s a felhőtlen kék ég alatt erős keleti szél
süvöltött. A Szovjetunió ázsiai köztársaságai közül Kazahsztán az egyik legjelentősebb.
Az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság után Kazahsztán területileg is a
legnagyobb, a Szovjetunió népgazdaságában különösen fontos helyet foglal el
mezőgazdasága és bányaipara. Emellett Szovjetunió ázsiai határvidékének jelentős
szakasza Kazahsztán területére esik.
Egy írószövetségi delegáció tagjaként Jovánovics Miklós főszerkesztővel tíz napig
élveztük Kazahsztán népeinek vendégszeretetét.
Celinográd az Isim partján fekszik, a hajdani Akmolinszk helyőrség területén épült fel
néhány esztendeje. Neve magyarul azt jelenti, hogy Szűzváros. Régebbi térképeken hiába
keressük, 206létét, születését a szűzföldek feltörésének köszönheti. A modern
városközpont legjellemzőbb épülete a hatalmas kultúrpalota, melynek üveg falain belül a
mínusz negyven fokos hidegek idején is pálmák zöldellnek. A középületeken, új
lakónegyedeken túl még a nomád építkezés emlékei, az agyagházacskák is állnak. A
várost ipari létesítmények, üzemek, gyárak fogják közre, a gyárfalak oldalánál pedig
közvetlenül a sztyeppe kezdődik.
A sztyeppék szinte a végtelenbe nyúlnak. A városból kiautózva csak néha látunk egy-egy
pásztort, ahogy lóhátról terelgeti nyáját, juhokat, vagy kistermetű sztyeppei szarvasmarhák
hatalmas csordáit. E nyájak furcsa foltjait már a repülőgépről is láttuk, különösen a folyók s
az apró tavak környékén szürkültek-vöröslöttek. Novokubanka falu kolhozába igyekezve
másfél órás autózás után búcsút kellett mondanunk a műútnak. A búzatáblák között
kanyargó földúton gépkocsivezetőnk nem csökkentette, hanem növelte a sebességet.
Százhúsz kilométerrel hajtott a kátyús, rossz úton, s mi kezdtük elveszíteni
biztonságérzetünket. Később aztán megértettük, hogy ez a „lendület” a szűzföldeken és
Kazahsztánban általános.
A kolhoz földjein éppen arattak. A kombájnok rendre vágták a búzát, s ahogy a sávjukban
haladtak, fokozatosan eltűntek a látóhatár alatt. Nem tudom, hogy a szűzföldeken mennyi
idő alatt vágnak le egy rend búzát, de ha azt mondták volna, hogy egy-egy gép három
napig megy 207észak felé, aztán megfordul, és három napig dél felé, csodálkozás nélkül
tudomásul veszem. A rendre vágott búzát három-négy napig szárítja a jeges szél, s a
cséplés csak az ötödik napon kezdődik. A moszkvai rádió minden reggel bemondta, hogy
az előző napon Celinográd megye mennyi búzát szállított a központi tárolóhelyekre. A
szokványos mezőgazdasági kategóriák, mint például a „növénytermesztés” vagy az
„állattenyésztés” Kazahsztánban általában más tempót, miliőt és mennyiséget jelentenek,
mint Európában. A celinográdi első titkár, s azok a munkások, parasztok, akik részt vettek
a szűzföldek feltörésében, majd a szélfújta sztyeppéken véglegesen letelepedtek, életük
megíratlanul is egy-egy regény. Nem szabad elfelejteni, hogy csakhamar beköszönt a tél,
a hó betemeti a házakat, s a dermesztő szélviharok talán a televíziós antennákat is
ledöntik.
Karagandába már edzetten érkeztünk, tudtuk, hogy zsúfolt asztaloknál fogadnak
bennünket, döbbenetes számokat hallunk, s csupa erős, kemény kezű vezetővel és
munkással találkozunk. Karaganda bányavidék, s a természet talán még ridegebb, mint
Celinográd megyében. Gyenge, beteges emberek aligha bírnák a megye éghajlatát, s a
cselekvések, tettek végtelen sorozatába is belefáradnának. Beteg embert nem láttunk, a
gyerekek is erősek, szépek, kemény akaratúak. Iparvidék lévén, elég nagy a
vérkeveredés, a kazahok, oroszok, újgurok, koreaiak mellett sok félvért láttunk, akik még
szebbnek, 208erősebbnek tűntek, mint a tiszta kazahok. Karaganda a nomád pásztorok
földje volt, s mai gazdagságát is egy pásztornak köszönheti. 1873-ban az egyik pásztor
véletlenül észrevette, hogy a jurtába hurcolt fekete kő tüzet fog és nagy meleget ad. A
környék feudális urától aztán egy Usakov nevű orosz kereskedő kettőszázötven rubelért
megvette a bányavidéket és továbbadta egy angol részvénytársaságnak. A szénbányák
mellett csakhamar hatalmas rézbányákat is feltártak, s a rézrudakat tevekaravánok vitték
Petropavlovszkig, ahol már hajók várták a rakományt. A harmincas évek elején már maga
a kazah nép művelte bányáit, és értékesítette a föld kincsét. Karaganda megye ma
azonban nemcsak kincseiről híres, hanem arról is, hogy innen startolt a föld első
asztronautája, Jurij Gagarin a világűr felé, s ide tért vissza. Gagarint még sokan követték,
s Bajkonur és környéke ma fontos űrhajósbázis. A végtelen, asztal simaságú sztyeppék,
az alacsony növényzet formájában a természet kedvező repülőteret ajándékozott a
világűrbe induló emberek számára.
Karagandában és mindenütt Kazahsztánban együtt élnek az ősi hagyományok a modern
ipar világával, s zavarba hozzák a messziről érkező látogatókat. Kazahsztán városi
lakossága bányákban, ipari üzemekben dolgozik, de még minden ember tudja, hogy
melyik zsuzból, törzsből származik. Három nagy zsuzba tömörült régen a lakosság. Az
öreg zsuz tagjai méltóságteljes, békeszerető, állattenyésztéssel foglalkozó 209emberek
voltak. A középzsuz tagjait a politikus, értelmiségibb életutak jellemezték, a fiatal zsuzból
pedig a katonák, hadvezérek kerültek ki. A fiatal zsuz Adaj törzsének jelszava még ma is
szájhagyományokban él: „Ha elismersz, akkor Adaj vagyok a számodra, ha nem ismersz
el, akkor isten!”. Karagandában együtt ebédeztünk a Szovjet–Magyar Baráti Társaság
Tanzharik Tinibekov nevű rangidős tisztviselőjével, aki elmondta, hogy ő az öreg zsuz
tagja, azon belül az Ujszun nemzetiségé, de azon belül a Zsalair törzsé, s azon belül
létező tizenkét egység közül a Szpataj nevezetűbe tartozik, melynek még külön az Otöbaj
csoportjába. Mi gyanakodtunk, hogy a vezető állások elnyerésénél talán szerepe van a
zsuz megoszlásnak, de erre mindenütt tagadó választ kaptunk. A tapasztalat tíznapos
utunk során igazolta ezt az állítást. Ha már a zsuzoknál tartunk, elmondom, hogy a
kazahok mindenütt úgy fogadtak bennünket mint rokonokat. Sok közös szóra bukkantunk,
melynek mindkét nyelvben ma is azonos a jelentése, értelme. Vendéglátóink szerint ma is
számon tartanak Kazahsztánban két magyar nemzetséget, melyeket nem lehet zsuzba
sorolni. Az egyik északon van Kusztanaj megyében, a másik délen.
A karagandai kemény, szeles időjárásból egyenesen berepültünk a nyárba. Csimkentben
plusz harminc fok volt, amikor megérkeztünk, fülledt nyári este borult a Szir-Darja
környékére, a kertekben tücskök hegedültek, s a fal210vak utcáit ismerős fák
szegélyezték. Csimkent mindössze százötven kilométerre van Taskenttől. Csimkent
agyagvárost, Taskent pedig kővárost jelent. Csimkent igazi Dél, mindenütt szamárfogatok,
tevék, a pásztorok is szamaragolva róják a végtelen Kizil-Kum fennsíkot. Kivéve persze a
Moszkvics-tulajdonosokat. Csimkent leggazdagabb emberei a pásztorok. A sivatagok
szélén nem tudják elkölteni a pénzüket. Ma sokan akadnak, akik három-négy autót
tudnának kifizetni mellényzsebből. Csimkent megyében a kolhoztagok napi átlagkeresete
négy rubel egy kopek, ami forintban körülbelül ötvenhárom forintot jelent.
Csimkentből ismét a télbe repültünk. Kazahsztán fővárosában nulla, mínusz egy fok körül
ingadozott a hőmérséklet, amikor megérkeztünk. A város fölé az Alatau hegység ötezer
méteres csúcsai magasodnak, hófedte bércekkel, szakadékokkal. Az Alatau hegység
valójában a Tien-San hegyvonulat széle. A szovjet–kínai határ a Tien-San hétezer
méteres havasai között húzódik, s ez a földrajzi tény ma Alma-Ata jelentőségét, fővárosi
súlyát megsokszorozza. A mai Alma-Ata valamivel több mint százéves, 1857-ben
alapították. Pontos mérnöki tervek alapján kezdték építeni, ebből eredően minden utcája
nyílegyenes, az utak szélesek, több sávosak. Akkoriban a hét folyó katonai
körzetparancsnoka Kalpakovszkij tábornok volt. Kalpakovszkij megparancsolta, hogy
minden kazah ültessen fát a háza elé. Talán ennek az intézke211désnek köszönhető,
hogy ma Alma-Ata a föld egyik legzöldebb városa. Mindenütt almafák, nyárfák, ligetek
zöldellnek, s ahogy a város terjeszkedett, a közeli erdőket is meghagyták, a fák közé
beépítették a házsorokat, középületeket. Alma-Ata is szinte magyar megjelölés, mivel
egyszerűen csak annyit jelent, hogy az alma atyja. A város kertjeiben és környékén nagy
bőségben terem a híres aport alma, nemesített és félvad állapotban egyaránt. A várost két
folyó szeli át, újabban mindkettőnek száraz a medre, mert mire a városba érnek, már
elöntözik a vizüket. Egyiknek Alma-Atácska, másiknak a Nagy-Alma-Ata-folyó a neve. A
városon kívül kanyarog az Ili és a Balhas-tóba ömlik. Alma-Atának ma hétszázötvenezer
lakója van, de az is lehet, hogy már több. A város új, de a helyén már az ősidőkben is
álltak karavánszerájok, helyőrségek. A Sanghajból érkező selyemkaravánok Kelet-
Turkesztánon, Alma-Atán át jutottak el Taskentba. A selyem útja a Jumin közelében lévő
Dzsungária-kapun át lépett a hajdani türk kánság területére. A történelemből tudjuk, hogy
a dzsungáriai kapun át azonban nemcsak selyem érkezett, hanem valamikor vándorló
népek is. A Szovjetunió politikai határain túl, Hszincsiang–Ujgur területén ma is
hatszázezer kazah él, továbbá a szúnita mohamedánokhoz tartozó más türk népek,
ujgurok, kirgizek adják a lakosság jelentős részét. A selyem útját követve épült ki az elmúlt
évtizedekben a „barátság útja”, s mellette egy vasútvonal is. Ma 212úgy mondják Alma-
Atában, hogy a barátság útja kihűlt, de olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy maga
az út elég forró. A taskenti út a szállodánk mellett vezetett el, széles volt, gondozott…
Egyébként Alma-Atában az utak mind nagyon szélesek, több sávosak. Az utak mentén
hatalmas munkálatok folynak, betonvázas, korszerű épületek emelkednek mindenütt. A
nagy épületek fokozatosan kiszorítják a második világháború időszakában Alma-Atába
evakuált lakosság házacskáit. Helyüket korszerű óriások foglalják el.
A Tien-San hócsúcsai örökké a város felett ragyognak. A természet szépsége s a hegyek
között húzódó államhatár ma kettős kíváncsisággal tölti el az embereket. Magas rangú
vendéglátóink pártfogása révén egy napot a Tien-San vonulatai között töltöttünk.
Felmentünk egészen a hóhatárig, messze magunk mögött hagyva a várost. Alma-Ata
nemcsak a természet kegyeltje, hanem kicsit áldozata is. A városban gyakori a földrengés,
s a sziklaomlások is sok gondot okoznak. 1910-ben a földrengés méteres árkokat szakított
a földbe, 1921-ben a kőlavina a várost félig elpusztította. A száraz folyómedrekben még
ma is látni a több tonnás, gömbölyűre csiszolódott köveket, melyek a hófedte szirtek közül
a városra zúdultak. A lavinaveszély ellen az utóbbi években sok jelentős erődítményt
építettek a Tien-San völgyeiben. Három-négyezer méter magasságban például, ahol a
legszélesebb völgyút vezet a város felé, két 213hegycsúcsot összerobbantottak, melyek
most természetes akadályt képeznek a völgyben. Sok helyen vasszerkezettel zárják el a
lejtős utakat. A hegyekben üdülésre alkalmas épületeket emelnek, s az épületekhez a
hegyoldalakban külön, speciális kiképzésű utak kanyarognak. Közöttük mindenütt az ég
felé magasodnak a híres tien-sani fenyők, hirdetve a természet örök szépségét.
Vendéglátóink a Karaul-szirt völgyében mutattak egy nyírfát. A nyírfa fehéren, kicsit
magányosan áll a közeli fenyők és borókabokrok között. A legenda szerint ebben a
völgyben állította meg a kazah hadsereg Dzsingisz kán seregét, s a nyírfa alatt találkoztak
később a béke követei.
A hírügynökségek jelentéseiből világszerte közismert, hogy június 11-én és augusztus 13-
án a Dzsungária-kapu közelében került sor határincidensekre, ott, ahol a határ kínai
oldalán Hszincsiang, a hírekben oly gyakran szereplő tartomány terül el. Kína ezen a
területen jelentős haderőket vonultatott fel. Így, azt hiszem, érthető, ha Alma-Ata
lakosságának a nyugalmát bizonyos kíváncsisággal szemléltük. Talán Ho Si Minh
végakaratának is köszönhető, hogy a Koszigin–Csou En-laj találkozó létrejött. Alma-Ata
lakói hisznek a béke lehetőségében, a józan, tiszta szavak értékében. Ugyanakkor arra is
készek, hogy városukat és köztársaságukat megvédjék. Mindenütt nyugodtan folyik a
termelőmunka, az építés, a várost bel- és külföldi turisták járják. Nagy néha felbukkannak
a ha214tárőrség járművei, és a hegyivadászok, jellegzetes, cserkészkalapra emlékeztető,
szürkés fejfedőjükkel. Amikor a közhangulat valóságos jeleit igyekeztünk felfogni, Fjodor
Avkszentyevics Morgun, a kazah írószövetség orosz szekciójának titkára azt javasolta,
hogy nézzük meg az újságokban a lakáshirdetéseket. Megnéztük. Alma-Atából szinte
senki sem akar elköltözni, viszont nagyon sokan szeretnének a városban letelepedni. Az
emberek bíznak saját erejükben, s Alma-Ata valóban nagyon szép. Az Alatau lankái tele
vannak almáskertekkel, dácsákkal, az Ili völgye igazi nyaralótelep. A hegyre kötélpálya
vezet, s utak is minden oldalról. A Volgák és Moszkvicsok mellett sok Zaporozsec kocsit is
láttunk, a legújabb típusból.
Mire megtanultuk a teafőzés és teakortyolgatás sok rejtelmét, már búcsúznunk kellett. Ez
az utasok sorsa. A repülőgép gyorsan elérte a háromezer méteres magasságot, de a Tien-
San hófedte csúcsai még mindig messze felettünk ragyogtak.
1969
215
Harminc év után
Napóleon szerette a csatatéren heverő hullákat és sebesülteket nézni. A borogyinói csata
után így írt Párizsba: „A csatatér felséges.” Borogyino, Gorki, Sevargyino,
Szemjonoszvkoje falvak körül ekkor nyolcvanezer halott feküdt. Kutuzov seregének
csaknem a fele, és a franciák. Pontosabban osztrákok, poroszok, lengyelek, bajorok,
mecklenburgiak, spanyolok, olaszok, hollandok, belgák, piemontiak, toszkánok, ugyanis
Napóleon hatszázezer főnyi seregéből csak ötvenezer volt a francia. Ez jut eszembe,
amikor Nyezsin táján a hajnali derengésben kipillantok a vonatablakon. Moszkvából
utazunk Kijevbe. Kilencszáz kilométer egyetlen éjszaka. A Dnyeper menti síkságon
imbolyog velünk a vonat. Nedves földek terülnek el a vasút mentén, a mélyebb részeken
mindenütt víz áll. Az árkokban, kopolyákban, régi folyómedrekben zöldesbarna víz csillog.
A kopolyák mentén fák, facsoportok állnak, ismerős és ismeretlen bokrok. A távolban
erdők. Nyírfaerdők, fűzfák, berekfák. A fák néha a sínekig érnek, s a vonat a nagy ukrán
erdők között rohan, aztán hirtelen minden megváltozik. A fák távolodnak, s az erdő
csakhamar visszahúzódik a látóhatár 216szélére. Húsz kilométerenként felsejlik egy-egy
dombtetőn vagy horhasban néhány ház, egy falu. Kék, zöld faházak. A sínek mentén alig-
alig látni embert. Nehéz lehetett ezen a tájon visszavonulni… Megsüllyedtek a szekerek, a
sereg maradványa elveszett az erdők és mocsarak között. Bizonyára éheztek a francia
katonák, s a nyírfaerdőkből előtörtek a vasvellás muzsikok, a modern partizánok ősei. És
1943-ban…? Hogyan vonultak vissza a fasiszta seregek? Milyen támpontokat találtak a
végtelen ég alatt? Milyen történelmietlen fanatizmus kellett ahhoz, hogy betörjenek ebbe a
hatalmas országba?
Írótársaimmal együtt ünnepelni hívtak a Szovjetunióba. Hazánk felszabadításának
harmincadik évfordulóját és a második világháború befejezését köszöntöttük. A Kreml
kongresszusi palotájában, a magyar nagykövetségen örömmel és bizakodva koccintottunk
és ittuk ki poharainkat. Ünnepelni érkeztünk Moszkvába, de az én örömömbe sok
szomorúság is vegyült. A Kreml fala mellett, a hős városok halottainak síremlékén mindig
friss a virág. Az emlékükre gyújtott láng lobog, kavarog a szélben. A márványtömbök előtt
lehajtott fejjel állnak az emberek, ugyanúgy, mint hat éve vagy tizenöt éve, amikor szintén
Moszkvában jártam. Kijevben fekete obeliszk nyúlik a Dnyeper fölé, örökké ég a hősi
halottak emlékére gyújtott tűz, a márvány mélyén szól a gyászinduló, mindig áll egy-egy
férfi, asszony vagy gyermek a halott táborno217kok sírjánál. Mindenütt azt tapasztaltam,
hogy a Szovjetunió népei számára a második világháború még nem történelem, hanem a
jelen fájdalmas, felejthetetlen része. Hány embernek kell meghalni ahhoz, hogy egy
Hitlerről bebizonyosodjon, eszméi szabadság- és emberellenesek, kártékonyak, alantas
indulatokból származnak, s az emberiségre kényszerítésük lehetetlen? Az első
világháborúban tízmillió ember elesett, tízmilliót a járványok és az éhség vitt el. Ez
nagyobb, mint az előző 125 év háborúinak összes vesztesége. A második világháborúnak
ötvenmillió halottja volt, ebből húszmillió a szovjet veszteség. Elpusztult hatmillió lengyel,
hatmillió német és hatszázezer magyar. A fasiszták a Szovjetunióban elpusztítottak 1710
várost, 70 000 falut, 31 850 ipartelepet, 65 000 kilométer vasúti vágányt, 98 000 kolhozt,
1876 szovhozt és 2890 gépállomást. Ünnepelünk tehát. A győzelmet, a felszabadulást…
De ötvenmillió ember mindörökre elveszett.
Novie Petrovci
Kijevtől húsz kilométernyire, közel a Dnyeperhez, egy csatamezőn járunk. Emlékhely,
szabadtéri múzeum. Két T–34-es között jutunk a csatatérre. Fasor, a fákon túl emlékmű,
Kijev felé néző hatalmas bronzszobor. Lépcsősor vezet a kör alakú üvegterembe, ahol az
I. Ukrán Front csapatzászlóit állították ki emlékeztetőül, és 218fényképeket. Vasárnap van.
Néhány parasztasszony bámulja a zászlókat, és gyerekek. Egy sovány, ötven év körüli
asszony a fényképeket nézi és könnyezik. Két gyereket terelget maga előtt. Úgy
gondolom, ismerősre lelt a képeken, de az is lehet, hogy nem. Ha a környékről való, sokat
szenvedhetett. Novie Petrovcit eltörölték a föld színéről, a falut a háború után újra fel
kellett építeni.
A mező alig tagolt. Néhány bizonytalan, lapos dombocska, itt-ott egy bokor, két
kilométernyire Kijev irányában egy erdő. Ebben az erdőben lapultak 1943-ban a német
előőrsök. Mögöttünk három kilométernyire egy másik erdő. 1943 őszén itt vonták össze az
I. Ukrán Front átcsoportosított haderejét, mely Nyikoláj Fjodorovics Vatutyin
hadseregtábornok vezetésével hídfőt létesített a Dnyeperen, aztán nekilendült,
felszabadította Kijevet és egész Ukrajnát. Egy környékbeli partizán, Vaszilij Matvejevics
kalauzol bennünket a lövészárkok között. Ahogy közeledünk a hajdani
frontparancsnoksághoz, egyre emeltebb és keményebb lesz a hangja. Megtudjuk, hogy a
csoportosításban nagyszámú páncélos gyűlt össze, továbbá kétezer löveg, aknavető és
ötszáz katyusa. A középső bunker a gyalulatlan asztallal és paddal Vatutyiné volt, a szélső
Nyikita Szergejevics Hruscsové. Aztán a támadás, hídfő, páncélos áttörés Kijev felé…
Vaszilij Matvejevics újra megnyeri a harminckét évvel ezelőtti csatát. A hangján érezzük,
hogy vasárnaponként ezt többször 219is megteszi. Átéli az ütközetet. Lelkes, szinte
rohamra indul velünk együtt. Ahogy aztán az első vonalból visszafelé lépdelünk,
kedvetlenebb lesz… Vaszilij Matvejevics, azt hiszem, még mindig a háborúban él. Az
emlékmű tövében búcsúzom tőle.
– Budapestről? – kérdi.
Bólintok. Erre felélénkül.
– Gerusz Malikov partizánparancsnok egységében együtt szolgáltam két magyarral, Matu
Jánossal és Stefánnal – mondja.
Furcsa történet kerekedik ki az elbeszéléséből. Iván Vaszilijevics Szalimon fordítja. Az
első világháborúban fogságba esett egy zsitomiri ember, és Matu János apjának a
falujába került. Összebarátkozott Matu János és István apjával, s amikor hazatérhetett,
otthagyta emlékbe a fényképét és a címét. (Gyanítom, hogy ez a Matu nem Matu, hanem
Máté vagy Mátyás). Az öreg Matu fiait a második világháború időszakában kivitték a
szovjet frontra, de azok nem akartak az oroszok ellen harcolni. Megszöktek, elmentek
Zsitomirba, megkeresték a hajdani hadifoglyot. Kérték, hogy vezesse el őket a
partizánokhoz. A zsitomiri ukrán nagyon megijedt, amikor meglátta a két idegen katonát.
Csak akkor nyugodott meg, amikor megmutatták az emlékbe hagyott fényképet. Így került
a két magyar Gerusz Malikov egységébe. A harcokban Matu János elesett, István pedig
megsebesült. Felgyógyulása után egy autógyárban dolgozott, 220aztán hazatért
Budapestre. Ennyit tud a két magyarról Vaszilij Matvejevics.
Már a T–34-esek mellett állunk a bejáratnál, amikor eszembe jut, hogy Kijevben az
obeliszk tövénél Vatutyin sírját is láttam.
– Kijev felszabadításánál halt meg Vatutyin? – kérdem.
Az öreg partizán elkedvetlenedik. Noszogatni kell, hogy válaszoljon. Amit elmond,
szomorú és tragikus. Kiderül, hogy Vatutyin később, egy másik város felszabadítása után
esett el, de nem a németek ölték meg, hanem a vlaszovista bandák. Vaszilij Matvejevics
úgy tudja, hogy csapatszemlére ment gépkocsival, s az egyik erdőből kitörtek a
vlaszovisták, s Vatutyin tűzharcban elesett. Itthon, Zsukov marsall emlékiratait forgatva
bukkanok a pontos adatra. Az I. és II. Ukrán Front Belci-Jasi, illetve Hotyin ellen indított
támadása előtt 1944. február 29-én Vatutyin elindult, hogy szemlét tartson a 60. és 13.
hadseregnél. Útközben az egyik faluban nem vlaszovista, hanem bangyerista diverziós
banda tüzébe került a gépkocsija. Törzsével együtt felvette a harcot. Csípőlövést kapott.
Meghalt.
Jasznaja Poljana
Mindig úgy képzeltem, hogy Jasznaja Poljana sík vidéken fekszik, ritkás fák között, s a
teraszos faház körül ősszel és tavasszal nagy a sár. Tévedtem. Lev Nyikolajevics Tolsztoj
hajdani 221birodalmának maradványai domboldalban állnak, nem egy épület van, hanem
három. Eredetileg Tolsztoj anyai dédapja, Szergej Fjodorovics Volkonszkij herceg idejében
kettő volt. Tolsztoj aztán a főépület közepét eladta, hogy az árából valamilyen katonai
antológiát vagy folyóiratot finanszírozzon. Maradt a főépület két vége, valamint Volkonszkij
herceg alsó háza, melyet az idők folyamán gazdasági irodaként hasznosítottak.
Április 9-én jártunk Jasznaja Poljanában. Moszkvában s a hajdani tulai kormányzóságban
tavasz volt. Húsz fok meleg, napfény, déli szél. Kifeslettek a rügyek, virágba, halványzöld
levélruhába öltöztek a fák. Jasznaja Poljana különös tavai titokzatosan csillogtak elő a fák
és bokrok közül. A ház mögött megmaradt a Háború és béké-ben ábrázolt híres fasor, de
a kaputól az épületekig vezető fenyőallé a közeli gyár mérgező füstjétől kipusztult. 1965-
ben nyírfákat telepítettek helyette. Volkonszkij herceg alsó épületében ma egy
szovhoziroda működik. Almafákat ültettek a ház köré. Amikor ott jártunk, éppen egy traktor
szántotta a földet. Az almafák nagyon gondozottnak látszottak, a termésük bizonyára
bőséges.
Jasznaja Poljanában a kalauzunk és kísérőnk egy fiatal lány volt, aki Tulában végezte a
főiskolát, és naponta autóbusszal jár ki Tulából Jasznaja Poljanába. Nagyon tájékozott
volt. Minden csészéről, botról, köpenyről tudta, hogy Tolsztoj mikor használta, és mit
gondolt köz222ben. Minden családi képet, festményt és bútordarabot elmagyarázott
nekünk. Mondta, hogy télen, amikor nyugalom van, kutatással tölti az idejét. Volt ott egy
nagyobb, tágas szoba, három ablakkal, két zongorával. A tulai kislány szerint Tolsztoj itt
ült esténként a vendégeivel, Szófija Andrejevna kötögetett a karosszékben. Ahogy beszélt
hozzánk, úgy éreztük, kedves, szelíd családapa volt ez a Lev Nyikolajevics… Csak aztán
később, a földszinten, a boltíves szobában, ahol vaskarikák függtek alá a mennyezetről,
derült ki, hogy Tolsztojnak eredetileg ez a börtönszerű helyiség volt a dolgozószobája, s
ha tehette, mindig itt tartózkodott. Volkonszkij idejében itt sonkák, kolbászok, oldalasok
lógtak a vaskarikákon. És ugye Lev Nyikolajevics démonokkal küzdött, mint minden nagy
művész, s mielőtt kiátkozta volna az egyház, tett egy és más dolgot. Többek között
remekműveket írt, s a remekművek a korábbi történelmi időszakokban szomorúsággal
töltötték el a korabeli hatalmasságokat.
Volt ott egy törött tükör. Ahogy ügyetlenkedtünk a szobákban, megpillantottam magam.
Valami nagyon érdekeset mesélt a tulai kislány a festményekről. Hogy Rjepin… Néztem
magamat a törött tükörben. Vörös, vidéki arc. Titkolt értelem. Nincs íróformám, nem
vagyok értelmiségi… A tulai kislány azt mondja, hogy a szemközti falon a tokás úr
Rosztov, Tolsztoj apai nagyapja. Arra gondolok, hogy eljövünk Jasznaja Poljanába, mert
kíváncsiak és kicsi223nyek vagyunk. Tudjuk, soha nem lesz belőlünk nagy író. Ha lesz,
akkor sem tudja meg a világ. Ilyen tízmilliós, megyényi egységekre nem szoktak
odafigyelni. Amit itt gondolnak, mondanak, a világnak nem is fontos. Ez a történelmi
gyakorlat.
Két dolog megdöbbentett Jasznaja Poljanában. Tolsztoj utolsó dolgozószobájában
(vándorolt a házban) az asztal mellett egy gyerekszék áll. A tulai kislány szerint öregkorára
összetöpörödött, s mert a látása is romlott, alacsony széket választott, így közelről látta az
asztalra helyezett írásokat. A másik a sírja. Azt mondják, Lev Nyikolajevics ezt a
temetkezési helyet maga választotta… Alig érthető, de bizonyára így van. Ez a sírhely
Jasznaja Poljana tölgy-, juhar- és nyírfáktól sűrű erdejében egy horhas felett áll, szűk húsz
négyzetméternyi hely a fák alatt. Az ember úgy érzi, hogy az első nagyobb vihar elviszi az
egész földet, sírral, fákkal, mindennel együtt… S az a különös, hogy nem viszi… 1910 óta
itt nyugszik Tolsztoj, ha nem is háborítatlanul.
A háború Jasznaja Poljanán is végigsöpört. Az okkupáció alatt, 1941. október 29-től
december 14-ig németek laktak Tolsztoj házában. Vaságyakkal, szalmával
berendezkedtek a nagy író szobáiban, s amikor a bekerítéstől félve hirtelen távozniok
kellett, felgyújtották a házat. A faburkolat és az ablakkeretek kiégtek. Tolsztoj személyes
tárgyaiban nem esett kár, mert azokat még a megszállás előtt Tomszkba vitték. 224A
háború után Lev Nyikolajevics sírja mellől ötven német halottat kellett kilakoltatni. „A
csatatér felséges” – írta Napóleon. A második világháború alatt Jasznaja Poljana is
csatatérré vált. Úgy látszik, most már bármerre járunk, véres hadjáratok nyomára lelünk.
Harminc év a történelemben egy pillanat. Miközben ünnepelünk, arra gondolok, hogy mi
lesz a világgal az elkövetkező pillanatokban. Mire gondolnak, mire emlékeznek majd a
népek kétezerben?
1975
225
Az ördög veri a feleségét
Kiürített falvak útjain közelítgetjük a Fekete-Körös védelmi szakaszát. Nyári Ödöntől, az
OVH főmérnökétől elgondolkodtató számokat hallok. Magyarország területének huszonöt
százaléka, 22 900 négyzetkilométer árvízvédelmi vonalakkal védett ártér. Az ország
lakosságának közel a fele él gátak által védett falvakban és városokban. A számok
meghökkentenek. Képzeletben sorra veszem folyóink, vizeink sokaságát, és úgy érzem,
hinnem kell Nyári Ödönnek.
Zuhog az eső, majd a párafelhők között kisüt a nap, aztán újra zuhog és újra kisüt.
Dunántúlon erre azt mondják, hogy „az ördög veri a feleségét”. Nem tudom, hogy a
Körösök mentén ismerik-e az ördögös mondást, de az ügyek állása eléggé ördögös. Az ár
még hömpölyög, de már mindenütt bizakodnak az emberek, mivel a Körös szépen apad.
Sarkadon túl azonban még szivároghat a gát, hiszen a víz átfolyik a mezőn, s az úton is,
melyen a Malomfok nevezetű gátőrház és szivattyútelep megközelíthető. A kocsi négy-öt
helyen már-már úszik, megfeneklik, de aztán mindig új erőre kap. Felmászunk a gátra, s
Gabnai Sándor, a védelem helyettes vezetője megmutatja azt a helyet, ahol 226két-három
napja megmozdult a gát. Most pátrialemezek védik a kritikus pontot, és 46 000
homokzsák, melyekből 239 bordát, támasztópillért építettek. Ennyi zsákot megtölteni,
felcipelni a gátra s a helyére tenni… Micsoda sziszifuszi munka. És ez csak egyetlen pont
a védekezés sok száz arcvonalán. Fáradt emberek támaszkodnak lapátjaikra. Néznek
bennünket, várnak valamire. Talán egy megnyugtató szóra. Közöttük s a fontos pontokon
munkásőrök. Fegyelmezett emberek sokasága. A gáton elgyalogolunk az államhatárig. A
frissen gereblyézett sávon túl már romániai falu kéklik a párafelhők alján. Semmi mozgás,
sehol egy ember…
A szivattyúház előtt arra gondolok, hogy jó mondás ez az „ördögös”. Mit lát az ember
Malomfokon? Látja a kárt, a szivárgó vízzel és belvizekkel elöntött mezőket, a munkában
elgyötört gépeket, autókat, szerszámokat, szakállas, fáradt embereket, s azt, hogy az
emberfeletti erőfeszítéssel nem hoztak létre új anyagi értéket, hanem a korábbi, meglevőt
mentették. A kár, a ráfizetés nyilvánvaló, súlyos, borongós gondokat hozó… De napfény is
szüremkedik a felhők közé, mert látja az ember, hogy nem védtelen ez a nép. Ha kell,
okos gépek sokaságát, autók, teherautók ezreit, a szakképzett, erős emberek tízezreit
tudja harcba küldeni. Fegyelem, pontosság és rend mindenütt. A meglevő szervezeti
keretek alkalmasak arra, hogy őrök, munkások, vezető mérnökök kerüljenek a
veszélyeztetett pontokra. A munkásőrség, a pol227gári védelem osztagai, a katonaság, a
tanácsi apparátus és az Országos Vízügyi Hivatal szakkáderei bebizonyították, hogy
tudnak szervezni, mozgósítani, kitelepíteni és közélelmezni, munkásokat szállítani, s a
munkások ellátását is megoldani. Mozgósítani, de megőrizni a köznyugalmat. Tudnak
válságos helyzetekben dönteni. Ahol kellett, kövestől elsüllyesztették a bárkákat, hogy a
gátat védjék, de ahol az ár lejjebb vonult, azonnal nekiláttak az anyagi értékek
mentésének. A homokzsákokat kiürítették és kimosták. A Körösök sok védelmi pontján
már kiteregetve száradnak a zsákok… És néhány szó az Országos Vízügyi Hivatalról.
Ökonomikus, pontos, munkáját jól értő szervezet. A tiszta, rendben tartott gátőrházak és
raktárak sokasága vizsgázott ezekben a hetekben. Malomfokon is érdemes megállni egy
pillanatra. Mit látunk? Szervezett felkészültséget mindenre, belvízre, árvízre és
szárazságra. A Fekete-Körös közepén vízkiemelőművet horgonyoztak le. Szárazság
idején vizet emelnek át a Kopolya-csatornába. Belvíz és árvíz időszakában viszont fordítva
működik a rendszer, a Kopolya-csatornából s az elöntött mezőkről emelik vissza a vizet a
Körös medrébe. Ennyi pontos, fegyelmezett, feladatát, munkáját szakértelemmel végző
embert régen láttam ilyen népes gyülekezetben.
A bajokon persze még korántsem jutottunk túl. Harmadfokú készültség van a Körösök
mentén mindenütt. Körösladány táján víz csillog a 228mezőkön és a kertek aljában.
Csatornák, holtágak, s maga a Sebes-Körös is felismerhetetlen tengerré változott. A
futballkapuknak a teteje látszik ki a vízből, s az ártéren a fáknak csak a koronája. A bokrok
már mind megfulladtak. Ladány is kitelepített falu. A Nagy Márton utcán át közelítünk a
gáthoz. Az utca közepén ponton fekszik a sárban, és csónakok. Egyik ladiknak Adria,
másiknak Amur a neve. Mellettünk egy meztelen tetőszerkezet hever. A Nagy Márton utca
3-as számú házának a konyhájában tört fel a buzgár. A ház, s a szomszédos házak is:
Csontosék, Mészáros Elekék és özvegy Tóth Lajosné házacskája is összeroppant. A
konyhában és udvaron kiépített ellennyomó medencék szélén riadt macskák imbolyognak.
Szürkék, szomorúak, gazdátlanok. A házak mögött a gáton a polgári védelem
egészségügyi alakulatának két emberébe ütközünk és egy öregemberbe. Az öregember
sír.
– Öt évig voltam hadifogoly, de az nulla volt ehhez. Az engem csak egyedül sújtott, de ez
az egész családomat, és az állataimat is mind…
– Hol a háza?
– Itt szemközt. Tóth József vagyok… Itt most a szeretetházban kapok enni. Azt sem
tudom, hol van a családom. Ilyen hanyagságot… Pont itt nem erősítették a gátat…
A gátat bizony csaknem meghágta a víz. Teljesen átázott, s még most is mozog a
csizmáink alatt. A drámai harc nyomait sok minden jelzi. 229A homokzsákok, a
pátrialemezek itt nem nyújtottak elég védelmet. Az utolsó pillanatban a falu környékén
még a kerékvető és kilométerköveket is kiszedték az út mellől, és a gátra hordták. A két
egészségügyis komoran áll a tarisznyájával. Márta Lajos azonos jelvényt tűzött mindegyik
gallérjára, olyanok, mint a rendjelek. Társa, Gödör Józsefné rózsaszín pulóverban és
overallban teljesít szolgálatot.
– Az asszonyokat telepítették ki először, nem?…
– Nálunk fordítva volt – mondja –, mivel én szolgálatban vagyok.
– Hol van most a családja?
– Nem tudnám megmondani… Valahol arrafelé.
A gát nem szakadt át, de a Nagy Márton utca házai valószínűleg mind lerogynak. Az
udvarokban tengernyi víz, piszkos, büdösödő mocsár a legtöbb helyen. A 18-as számú
ház udvarán egy férfi térdig áll a mocsárban, s a víz alatt kotorász.
– Mit csinál, kedves bátyám?
Amikor felegyenesedik, látom, hogy talán negyvenes, vagy még annyi sem. Könyékig
sáros, valamit szorongat a markában. Felmutatja.
– Krumplit szedek, kérem… Ezek már elég szépek… Ha itt hagyom, odavész az egész.
Nézzük egymást. Helyeslést vár. Én a házát nézem. Kövér galambok ülnek a tetőn. Úgy
tűnik, hogy a víz máris megbillentette az egész épületet. Csak nem alszik ez az ember a
házá230ban? Rászakadhat. Ez a sorsa az egész utcasornak. Az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy a házak nagy része közvetlenül a gát alá épült, ami szabálytalan. Még
arra sem maradt hely, hogy a védelem felvonuljon. A kertek végében persze szép
akácsorok. Gátakra, gátak tövébe pedig még a hosszú gyökerű pillangósokat sem szabad
vetni, nemhogy fákat ültetni. A gyökerek rongálják a gátakat, s a korhadó részek mentén a
víz szabad utat talál.
A körösladányi gátról férfiak serege vonul lefelé. Megállítjuk őket.
– Kondorosiak vagyunk. Huszonnégy órát szolgáltunk a gáton, most jön helyettünk a
váltás.
Egy öregember kiválik közülük, és hosszasan szorongatja Nyári főmérnök kezét:
– Elébb kellene ám gondoskodni, mérnök úr.
– És pont az én házammal szemben – csatlakozik hozzá a szomorú öregember.
Nyári főmérnök elmagyarázza nekik, hogy Magyarországon a gátak hossza több mint
négyezer kilométer. Előre sajnos nem lehet tudni, hogy a víz hol kezdi ki a töltést. Van
úgy, hogy ott, ahol várják, de sok esetben teljesen másutt. Körösladánynál gondozottak a
gátak, de a rekonstrukciónak azért már eljött az ideje.
Lassan szállingózik a váltás. Fáklyákkal, lámpásokkal érkeznek a dévaványiak. Barta
Károly is elfoglalja az őrhelyét. Hatvanhat éves nyugdíjas vasutas. Dévaványánál nem
folyik 231Körös; vajon tudja-e, hogy mit kell figyelni? Elmosolyodik:
– A szivárgást, kérem, és azt, hogy milyen víz folyik, tiszta vagy sáros… Nem először
vagyok én árvíznél. Az utolsó huszonöt év alatt bizony…
Bizony volt néhány árvíz. Lassan beletanulunk.
A híd másik oldalán Füfa József gátőr házánál is gyülekezik a váltás. Ezen a szakaszon
Mihalik Pál, a pécsi igazgatóság szakembere vezeti a védelmet. Nem mondhatnám, hogy
jókedvű.
– Mindennap másik faluból kapjuk az embereket. Minden váltást újra és újra be kell
tanítanunk, hogy mit nézzen, hogyan nézzen, mit csináljon. Talán visszaköltöztetik a helyi
lakosságot… Azok jól értik már, azoknak semmit sem kell mondani.
Füfa József jelenti az esti vízállást. Még mindig 652 centiméter. És a vízgyűjtő területen
ismét negyven milliméter eső esett. Azt is megtudom, hogy Körösladánynál a Sebes-Körös
legnagyobb vízállása korábban 724 centiméter volt. Most 815 centiméterrel tetőzött, és
csaknem áthágta a gátakat.
Van az embernek bizonyos lelkiismereti aggálya, amikor autóba száll és elindul a főváros
felé. Amerre csak nézünk, mindenütt víz, belvíz, árvíz, kiöntött csatornák. A nap is a vizek
peremén nyugszik le. Mi az, hogy lenyugszik? Belefullad a tengernyi vízbe.
1970
232
Látogatóban Berzsenyiéknél
Eszeveszetten hajtok a nyolcas úton, hogy viszonylag időben elérjem úticélomat. 1944
telén így hajszolták elgyötört járműveiket a német katonák. Sokan meghaltak ezen az
úton, és soha nem jutottak el Grazba. Nekem sem kellene így rohannom, értelmetlenség.
De mégis rohannom kell, mert Budapestről nehezen vergődtem ki. Eltereltek, veszteglő
kocsioszlopok közé szorultam, s a rendelkezésemre álló időből csaknem egyórányit
elvesztettem. Negyvenkét éves koromban is azt hiszem, hogy az elvesztegetett idő
később, út közben behozható. Naivitás. Késésben élek, örökös késésben, akár az egész
magyar nép. Milyen borzasztó, hogy nálunk a 20. század felénél még félfeudális állapotok
uralkodtak. Még szomorúbb, hogy a feudalizmus öröksége tovább él, reflexekben,
szokásokban, pedig az elmúlt harminc évben a szocialista termelési mód és életforma
kiépítésében messze előre jutottunk. Nyomom a gázpedált, rohanok. Most ez a kocsi az
ország. Csak néhány órára. Zuhog az eső, és köd van. Dombra fel, dombról le. Erdők
körvonalai, latyakos falvak. Az út szinte zsúfolt. Teherautók jönnek mögöttem, teherautók
jönnek szembe. Öreg sofőrök, har233mincévesen is. Látják, hogy egy őrült száguld az
úton, elengednek, réseket nyitnak zárt oszlopaikon, intenek. Aztán katonák közé
keveredek. Állnak az úton. Páncélozott járművek, de gumikerekük van. Nem lehet látni az
oszlop végét. Köd van, domb, kanyar. Megállok mellettük, lehúzom az ablakot, kiszólok:
„Mi van?”.
– Semmi – mondja a katona –, menj csak.
Menjek, menjek, de hogyan? Mi van, ha szembejön valami? Megyek azért, ahogy
évszázadok óta megyünk, akármekkora is a köd. Villogtatok a lámpámmal. A járművek
tetejéről a katonák messzebbre látnak. Intenek, hogy mehetek.
Amikor a Bakony nyúlványain túljutok, a laposabb kemenesaljai tájra, megnyugszom. Az
idő is javul. Még cseperészik az eső, de messzebbre látni, mint a hegyek között. Jobbra a
mező közepén feltűnik Somló, aztán ismerős falvak mellett hajtok el: Somlójenő,
Tüskevár, Karakó. Jánosházánál vasút keresztezi az országutat. Előtte, utána táblák.
Balra Nemeskeresztúr, jobbra Jánosháza. Jánosházán át vezet az én utam Celldömölkre.
Szívesebben kanyarodnék balra, Nemeskeresztúr irányába, mert ebben a faluban
töltöttem a gyermekkoromat, s később legénykoromban itt kóstoltam bele a paraszti
munkába, itt tanultam meg, hogy kell fogni a kaszát, s mire való az igaszeg. Jó lenne
bemenni Keresztúrra. Nemeskeresztúrra én mindig haza megyek. A falu megújhodott, de
a 234mi portánk elhagyatott. Nagyapám, Bertha Mihály meghalt. Az ökrei előtt esett össze
a mezőn, s azok áthúzták rajt a gurgulát. A fogságból hazatért kisebbik fiú, Bertha Pista
vette át a gazdaságot, de aztán elment bányásznak, s hamarosan meghalt. Most a
kilencvenkét éves nagyanyám őrzi a házat, ügyel a Kossuth-szőlőre és a dáliákra. Szépek
ezek a dáliák, és szomorúak. Szomorú az egész udvar. Élettelen. Nem kotkodácsolnak a
tyúkok, nem totyognak fel a tornácra a kacsák. Nem bőgnek a csöbör felett a marhák, mint
a régi itatások idején. Ha Keresztúron járok, bemegyek azért az istállóba, kocsiszínbe,
pajtába. Megtapogatom, megsimogatom a jászlakat, a falra akasztott jármot, a fészerben
a vonyószéket, a régi paraszti élet pusztuló relikviáit. Ha nagyanyám itt hagy bennünket,
nem lesz miért Keresztúrra jönni. Bár ki tudja. Május 7-én Egyházashetyén odalépett
hozzám egy mosolygós arcú férfi: – Szálas-alja, Csénye, Sümegi-rét, értjük egymást? –
kérdezte. – Értjük – mondtam, mert a nemeskeresztúri dűlőneveket sorolta.
Bemutatkozott, Haraszti Lajos volt, a falu egyik gazdasági vezetője.
Hiába szeretnék balra kanyarodni, a sorompón túl letérek jobbra, és Jánosházán át
közelítek Celldömölkre. Már egy jó órája Celldömölkön kellene lennem. Valójában már
hónapokkal ezelőtt meg kellett volna érkeznem Celldömölkre, mivel Dala írt: „Itt a forró
nyár. Most igazábul jó a hegy meghitt zugában elbújni és beszélgetni. Ha már kiálltál a
forró má235jusban a Berzsenyi ház előtti »placcra«, akkor légy szíves eljönni hozzánk
most ezekben a napokban – ahogy ígérted – kis beszélgetésre. Várnak itt Atyám fiai, az ő
nevükben is írom e pár sort… Szeretettel várunk oda, amiről Berzsenyi írta: Int a dicső táj,
Járd zengő ajakkal!” Dala József a járási hivatal elnöke Celldömölkön. Ez a rangja, talán
több is ennél. De az igazi rangja az, hogy ember. Szereti a hazáját, az irodalmat,
makacsul küzd a szocialista haladásért. Mozgékony, esze, értelme úgy vág, mint a
borotva. Szobrokért harcol, emléktáblákért. Számon tartja, hogy a Ság-hegyen próbálták ki
az Eötvös-ingát. Hagyományőrző, de mindig előre néz. Dala egy intézmény. Őszi leveléből
is idézek néhány sort: „Boraink már forrnak a Somló és a Ság oldalán. No meg illene
visszatérni a »tettesnek« Berzsenyi emlékhelyére. Tolmácsolhatom, hogy a hetyeiek nagy
szeretettel várnak, természetesen mi is. Állandóan kérdezik, hogy a Bulcsu mikor jön. Így
köteles vagyok újra írni, nem hivatalosan, hanem barátilag, bizonnyal ez talán közelebbi.”
Az bizony, közelebbi. Berzsenyi révén ismerkedtem össze Dala Józseffel, s
Egyházashetye, Köcsk, Borgáta, Kemeneskápolna és Mesteri vezetőivel. Köszönöm
neked, kedves Berzsenyi Dániel. Csak most érzem, mennyit tehet egy nagy költő, és
nemcsak életében, hanem később, évszázadok múlva is. A vasiak májusban meghívtak
Egyházashetyére, hogy Berzsenyi Dániel születésének kétszázadik évfordulóján mondjak
236emlékbeszédet. Mondtam. Akkor irodalomról, művészetről, történelemről ejtettünk
néhány szót, de az ünneplő sokadalomban arra nem volt mód, hogy a Berzsenyi Dániel
Termelőszövetkezetben egyesült öt falu határát is bejárjuk. Így aztán május a költészet
hava volt, október a valóságé. Döbbenetes, hogy a költészet és a valóság milyen
közelségben él egymás mellett. Csak egy látnok, egy különös ember kell hozzá, és
egybeesik.
Celldömölkön Dala várt, és az egyházashetyeiek. Kicsit szomorúak voltak, mert elkéstem.
Sietve ittam velük egy kupa pálinkát, aztán a saját kocsimból átszálltam a
termelőszövetkezeti Volgába. Útra keltünk.
A Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezet tagjai 3000 hektáron gazdálkodnak, az öt
szomszédos falu 1968-ban egyesült, és minden vita nélkül felvették a Berzsenyi Dániel
nevet. Az utóbbi években hatvanötmillió forint a termelési értékük évente, árbevételük
ötvennégymillió forint, a két szám különbsége a forgóeszköz értékével egyenlő. A
termelőszövetkezetnek 570 tagja van, ebből aktív dolgozó 270. A szakmunkások és
betanított dolgozók száma 153. Adottságaik inkább a növénytermesztésnek kedveznek,
így fő terményük a búza, kukorica, cukorrépa, a repce, a pillangósok és a bükköny.
Állatokat is tartanak, szarvasmarhát és sertést. Az idén 35 százalékkal több tejet
termeltek, mint tavaly, de a számok mögött nagy emberi áldozatok vannak. A tehenészek
agyondolgozzák 237magukat. Bikákat is hizlalnak. Gyönyörű bikákat. Évente 250 bikát
adnak le, de mostanában minden lelkesedés nélkül. Jó fél óráig nézegettük a bikákat a
kifutóban. Gyönyörű állatok. Olyan széles a hátuk, mint egy asztal. Nem mondhatnám,
hogy szelíd jószágok voltak, mégis minden téeszvezető, még Dala is megsimogatta őket.
Szeretik ezeket a szép állatokat, de a ráfizetés réme nagy árnyékot vet az egész telepre.
Egy kilogramm marhahús előállítása negyven forintba kerül. Ha exportra megy, negyven
forintot kapnak érte, ha belföldön forgalmazzák, csak harmincnyolcat. A Közös Piac
bojkottja nehezen elviselhető gondokat okozott a gazdaságnak. Külön probléma, hogy
ezeket a bikákat szabadon tartják a gulyában, s később, amikor kétmázsás korukban
hízóra fogják, akkor sem tűrik könnyen a megkötést. Szállításnál csak felhajtják őket a
vagonba vagy teherautóra, de nem kötik meg. Sok ország az ilyen kötözetlen marhát nem
hajlandó átvenni. Ha exportra megy az áru, akkor ezer forint prémiumot kapnak bikánként,
de ha itthon értékesítik, semmit. Így aztán átmenetileg marad a bikák szeretete, haszon
nélkül. Egyik faluból a másikba a termelőszövetkezet saját üzemi műútján száguldunk.
Kocsi Károly elnökhelyettes, a termelőszövetkezet párttitkára időnként a mutatóujjával
kibök az ablakon: Ott zöldell a jövő évi nyereség. Gyönyörű őszi vetések zöldellnek az út
mentén. Akármerre forgolódok, meregetem a szememet, elhanyagolt, rendezetlen földet
nem 238látok. Kezd bennem elfészkelődni egy érzés: ezek itt a Kemenesalján nemcsak
Berzsenyit szeretik, hanem a földet, a munkát, a jövőt is. Kerék Lajos elnök, a megyei
tanács tagja adatokat sorol: – Búzából hektáronként 48,5 mázsa az átlagtermésünk,
kukoricából tavaly 66 mázsa termett, de az idén csak 55 lesz. Cukorrépából tavaly 400
mázsát takarítottunk be. Olyan termésátlagaink vannak időnként, hogy a gép nem tud
velük megbirkózni. – Köcskön megnézzük az új javítóműhelyt és a terménytárolót. A
javítóműhely olyan, mint egy elegánsabb budapesti autószerviz. A szerelők tiszták,
nyugodtak, ápoltak. Külön ebédlőjük van, mosdók, öltözők. Előkerül egy fiatal mérnök, aki
irányítja őket. Mérnök, mondom, mérnök. Hol van ez már a nyolc-tíz holdas paraszti
gazdálkodástól! Nemeskeresztúrra régen nem kellett mérnök. Ide kell, mert Rába-
Steigerrel dolgoznak, a zárt kukoricatermelési rendszerhez egy speciális amerikai traktort
használnak, s a vetéshez maguk szerkesztettek pneumatikus automatát, amely a magokat
adagolja, utánatölti. A terménytároló óriási, teljesen gépesített. Nem is értem, miért kell
nekik. De aztán megmagyarázzák. Soha nem veszik át tőlük a termést időben. A raktár
harmada még most is tele van gabonával.
Késő délután, a sok látványtól és adattól elzsibbadva a Kissomlyó oldalában ülök Vajda
Lajos présházában. Vajda Lajos a Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezet elnökhelyettese.
Az 239ivószobában asztal áll, két pad. A falon költők verssorai bekeretezve. A pincén
látszik, hogy mostanában építették újjá. Új az asztal és a padok is. Dala nagy kést ad a
kezembe, és biztat, hogy véssek valamit az asztalba, mert itt úgy szokás. A kést
megfogom a tréfa kedvéért, de nem vések, mert az asztal még sértetlen, s Vajda Lajos
arcán is látom, hogy nehezen fegyelmezi magát. Kezdem jól érezni magamat. Bor kerül az
asztalra, új bor. Nem is bor még egészen, inkább murci. Györökön úgy mondták, hogy
kotlós, másutt majomtej. Hát ettől alaposan be lehet seggelni, ha az ember nem vigyáz.
Vajda Lajos behoz egy piros vejdlingot, amiből finom sertéssültek kerülnek elő.
Belemetszek, és eszembe jutnak a Berzsenyi téesz disznai. Elvittek ugyanis a
sertéstelepre is. Mutattak két régit és egy újat. A régi borzalmas. Központi terv, központi
farostlemez vagy hasonló. Elszívók nem működnek, levegő nincs. Nyáron megdöglenek
vagy tüdőbajt kapnak a disznók. Az újat saját terveik alapján építették, leküzdve a
központok ellenállását. Ez jó. Ebben lehet disznót tartani és gondozni. Nem is értem, miért
kell nekünk minden disznóólért barikádharcot folytatnunk.
Néha oldalt kipillantottam a mezőre, amely egyre inkább belesüllyedt az őszi ködbe.
Alkonyodott. Amikor a mezőn kigyulladt egy erős reflektor, megszólalt a sofőr: – Ez a mi
traktorunk, a Rába-Steiger… Ha ez nekiugrik, egykettőre megszántja a falu határát. – A
so240főrre néztem, aztán ki a mezőre, és éreztem, hogy Magyarországon egy korszak
visszavonhatatlanul véget ért, lezárult. Örökre vége a kisparaszti gazdálkodásnak, s az új,
ami a helyére lépett, nemcsak a nagy termésátlagaival változtatja meg az ország életét,
hanem a közös, szervezett munkavégzés közben az emberek tudatát is átalakítja. Miféle
sofőr ez? „A mi traktorunk” – mondja. Boldognak kellene lennem, talán az is vagyok.
Tudja, hogy a Rába-Steiger az ő traktora. Kezdem úgy érezni, hogy rokonok között
vagyok, mögöttem nyolc-tíz kilométernyire van Nemeskeresztúr. Ezek az emberek
létrehoznak valamit, amit én nagyon szeretek, s a szememen látják, hogy értem őket. Így
aztán sok gond előkerül az asztal mellett, amiről korábban nem beszéltünk. Magyaráz
Kerék Lajos, az elnök, Vajda Lajos és a másik elnökhelyettes, de főleg Kocsi Károly, a
párttitkár. Ez a Kocsi Károly is különös ember. Veres Péter-i jelenség. Mindent tud,
filozófusokat olvas, gondolkodik. Vajda Lajos az Élet és Irodalom előfizetője. A Berzsenyi
Dániel Termelőszövetkezetet gondolkodó emberek vezetik. Olyan emberek, akik nemcsak
filozófusokat olvasnak, hanem közgazdászokat is. Tudnak számolni. És számolnak éjjel-
nappal. 480 tehenük van, a tejen elméletileg egy forintot nyernek literenként. De csak
akkor, ha a takarmányt megtermelik a tehenek számára. Ha úgy veszik, már vesztenek.
Ha a takarmányt, például a kukoricát nem etetik fel az állatokkal, hanem eladják, akkor
sok241kal nagyobb lenne a nyereségük. Tejügyben így pesszimisták. Nehéz helyzetbe
hozza a Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezetet a bértömeg-gazdálkodás, nehezíti a
helyzetüket az a tény, hogy az 1976-ban végzett általános iskolások közül a járásban 93,4
százalék tovább tanul gimnáziumokban, szakközépiskolákban, iparitanuló-intézetekben,
tehát nem hajlandó otthon maradni parasztnak. Nem a továbbtanulással van baj, hiszen
tanult emberekre van szükség a termelőszövetkezetekben is, a baj az, hogy mindenki
elvándorol a városokba.
Kerék Lajos, az elnök alkonyattal elnézést kér, mert be kell autóznia Szombathelyre. A fia
tanul ott, és szülői értekezlet van. Később visszatér hozzánk.
Kilenc óra már biztosan elmúlt, amikor eszembe jutott dr. Gosztonyi János államtitkár, a
járás országgyűlési képviselője. Egyszer azt mondta nekem, hagy nehéz esetben, amikor
bonyolult ügyek kerülnek az országgyűlés vagy a központi bizottság elé, mindig arra
gondol, hogy van ez Vas megyében. Hogyan alakul ott Kovács János, Zimits János, vagy
éppen az egyházashetyei közös gazdaság tagjainak a sorsa. Ez a mércéje. Ehhez
igazodik. Azt hiszem, valamennyiünknek, minden bonyolult helyzetben arra kellene
gondolni, mi történik Vas megyében, Borsodban, vagy éppen Csepelen.
Vajda Lajosnak jó bora volt, a piros vejdlingból is jóízű húsok kerültek elő. De amit igazán
köszönni tudok, az a tiszta emberség. 242Együtt ülhettünk egy családi pincében, s
megvitathattuk közös gondjainkat. A Kissomlyóról még felmentem a Ság-hegyre, ott
kaptam szállást a turistaházban. Nyugatnémet vadászok laktak ott. Erről is tudnék
mesélni, de ez egy másik történet.
1976
243
Babilónia
„Közel vala pedig a húsvét, a zsidók ünnepe. Fölemelvén tehát szemeit Jézus, és látván,
hogy nagy sokaság gyűl hozzája, mondá Fülöpnek: Honnét veszünk kenyeret, hogy ezek
egyenek?… Mondá neki egyik tanítványai közül, András, Simon Péternek testvére: Van itt
egy fiú, kinek öt árpakenyere van és két hala; de mi ez ennyinek? Jézus erre mondá:
Telepítsétek le az embereket. Ama helyen pedig sok fű vala. Letelepedének tehát a
férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván,
elosztá a letelepülteknek; hasonlóképpen a halakból is adott, amennyit akartak. Miután
jóllaktak, mondá tanítványainak: Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat, hogy el ne
vesszenek. Összeszedték tehát és tizenkét kosarat töltének meg az öt árpakenyér
hulladékaiból, melyek megmaradtak az étkezők után…”
Szent János evangéliuma 6, 1–15.
244
Késve indulok az M1-es úton Bábolna felé. Kocsimat meghajtom, hogy idejében érkezzek,
bár sejtem, hogy ez reménytelen. Akik szembejönnek, úgy tűnik, hozzám hasonlóan
késésben vannak, mással aligha magyarázható, hogy valamennyien úgy robogunk az M1-
es kényszerpályán, mint az őrültek. A késés behozhatatlan, nem korrigálható. Az egész
utat újra kellene kezdeni. De az ember reménykedő élőlény. Talán… Kis szerencsével…
Ha a kocsi bírja. Ha a program késve kezdődik, ha azok is késnek, akik várnak. Rohanó,
veszélyes előzésekbe, és mások kockázatos előzéseinek részesévé kényszerülő autó
belsejében aligha lehet valamit végiggondolni. De gondolkodni lehet, ha
összefüggéstelenül, szakadozottan is. Így juthatott eszembe Jacques Piccard, aki a
Stevens Intézet szimpoziumán kb. tíz évvel ezelőtt arról beszélt, hogy erősen kétli, hogy
az emberiség túléli ezt az évszázadot, mivel az atomháború veszélyén túl is vannak
kockázatok, a kiterjedt gyilkos hatású szennyeződés megrontja a belélegzett levegőt,
ivóvizünket és megművelt földjeinket. Piccard szerint az egész technológiánk bűnös. Artur
C. Clarke viszont, aki a Huszonegyedik Század Tudományának Intézetében dolgozott
tizenöt évvel ezelőtt, azt ígérte nekünk, hogy még a kétezredik év előtt a mesterséges
intelligenciára támaszkodhatunk, megfejtjük a cetnyelvet, leszállunk idegen bolygókon,
bányákat nyitunk a tenger alatt, az időfogalmunk megváltozik, vagy módosul, életünkbe,
pontosabban 245társadalmunkba belép a cyborg (Cybernetic Organism), ami kiegészíti
testünket, szerveinket. Mindezek után kétezerben a bolygók gyarmatosítása következik.
Ha a két jóslatot összevetem, nem tudom, hogy örvendeznem kell-e, vagy szomorkodnom.
A társadalom elvárja tőlem, hogy pozitív módon nyilatkozzam meg. De mi a pozitív? Én
csak annyit tudok, hogy az átmeneti kihűlés előtt egy pillanattal (amikor a
hagyományosnak számító energiahordozók csaknem teljesen elfogytak), az emberiség
felismerte, hogy a nukleinsavak, fehérjék, lipidek és poliszacharidok alkotják azt a kémiai
értelemben vett alapanyagot, amelyben az életre jellemző folyamatok végbemennek, s
nekilátott, hogy lombikban, esetleg egy ősmocsárban a megismert alkotóelemekből életet,
embert hozzon létre. Az emberiségnek idáig még minden sikerült, amire elég ideje maradt.
Most vagy marad elég ideje, vagy nem. Az viszont tény, hogy az ősi, mondhatnám primitív
technológiával létrehozott emberek sokaságának a fele alultáplált, milliók éheznek, s a
szerencsétlenebb években éhen halnak. 1875–1900 között csak Indiában 26 millió ember
halt éhen. Százezrek és milliók halnak éhen napjainkban is, Indiában, Afrikában és
másutt. Az utóbbi években az európai országokban és az Amerikai Egyesült Államokban,
de az államilag bevezetett radikális intézkedések nyomán még Kínában és Indiában is
csökkent a népszaporulat. Így is naponta kb. 200 000 fővel gyarapszik a 246föld
lakossága, s az ezredfordulót hat-hét milliárd ember „ünnepelheti”. 1976-ban búzából a
világtermelés 360,2, kukoricából 292,9, rizsből 323,2 millió tonna volt. Áttekinthetetlenül
nagy termésmennyiség, de mi ez ennyinek? A négymilliárd embernek sem elég, mit eszik
majd a századfordulóig születő két-három milliárd? Az éhező emberek szervezetét
leginkább a fehérjehiány, különösen az állati fehérje hiánya kínozza. De ahhoz, hogy egy
kilogramm csirkehús formájában létező állati fehérjét kapjunk, négy kilogramm növényi
fehérjét kell takarmányozásra felhasználnunk. A sertéshús esetében hat, a marhahúsnál
pedig húsz-harminc kilogramm a fehérjetartalmú takarmányszükséglet. Ilyen
világhelyzetben életmentő jelentősége van minden tonna többletnek, amit a
kukoricaföldeken vagy az iparszerű hústermelésben elérünk.
A Bábolnán kidolgozott iparszerű kukoricatermelési rendszer alapján Nagyigmánd
központtal működő IKR taggazdaságok az utóbbi öt évben 50 százalékkal több kukoricát
termeltek, mint korábban. Világszínvonalon, milliószámra termelik a broiler-csirkét, a
tojóhibrideket és a tojást. Hetenként három légitársaság nyolc, évente 440–460
különjáratú repülőgépe szállítja a baromfit és a tojást Algériába, Libanonba, Jordániába,
Szaúd-Arábiába, Kuwaitba, Irakba, Iránba, Ausztriába, Jugoszláviába. A nagyobb
üzletfelek közé tartozik a Szovjetunió, az NDK, Csehszlovákia, Anglia, de vásárlójuk
247az NSZK, Olaszország, Franciaország és Spanyolország is. 1976-ban a bábolnai
mezőgazdasági kombinátban az egy dolgozóra jutó termelési érték 644 954 forint, a tiszta
nyereség pedig 43 511 forint volt. Ezért indultam el Bábolnára nyugtalan kíváncsiságtól
hajtva, s igyekeztem megérteni valami keveset az élelemteremtés korszerű, üzemi
szerkezetéből. Ez nem sikerült, ugyanis csak író vagyok, s mezőgazdasági képzettségem
egyáltalán nincs. De valamit azért megéreztem, megsejtettem Bábolna légköréből, saját
öntörvényű világából, ami a szocializmus és a szocialista ember lehetőségeit is jelzi.
Megéreztem, hogy valami, ami tíz évvel ezelőtt még utópiának tűnt, lehetséges. És itt
lehetséges, nálunk, Magyarországon.

Be kell vallanom, hogy kíváncsiságom ellenére bizonyos gyanakvással, egy nehezen

körvonalazható, kényelmetlen belső érzéssel közeledtem Bábolna felé. Ehhez Bábolnának
semmi köze sem volt, legfeljebb a hírnevének. Az utóbbi másfél évtizedben gyakran
tapasztaltam, hogy azok az üzemek, termelőszövetkezetek, ahol többször is megfordulnak
az ország vezetői, mi több: külföldi államfők, esetleg királyok is, úgy kezdtek viselkedni,
mintha nem gyárak, mezőgazdasági üzemek lennének, hanem királyságok. A termelésről
nem szívesen beszéltek, inkább asztalnyi fényképeket mutogattak az üzem királyi, vagy a
királyoknál is nagyobb rangú és 248felelősségű látogatóiról. Ilyenkor mindig kiderült, hogy
fogalmuk sincs róla, mi a különbség a vezető politikus és az író között, és mi bennük az
azonosság. Tapasztaltam, hogy Bábolnán a vendégfogadás légköre demokratikus. Jobb
talán, ha úgy fogalmazok, hogy normális. Ez vagy a gazdaság szerkezetét mozgató
szellemből ered, vagy egyszerűen abból, hogy a látogatók sokaságában lehetetlenné vált
a rangsorolás, mivel nem lehet tudni, ki mit akar. Legrosszabb esetben csak kíváncsi, de
lehet, hogy venni akar, segíteni, együttműködést felajánlani, vagy eladni valami hasznosat,
egy gépet vagy gondolatot.
Tíz óra körül érkeztem Bábolnára. Meglepett a falu rendezettsége, a betonút, a fák, a
felfestett tágas parkolók, a tisztaság. A mezőgazdasági kombinát épülete ősi, gondozott
parkban áll. Úgy emlékszem, a park kerítésén vagy kapuján nem volt sem felirat, sem
tábla, ami a céget jelezte volna. Ha mégis, akkor annyira diszkrét, hogy nem vettem észre.
Az épület, a kapualj, a folyosók, minden esztétikus és patinás. A nemes építőanyagok
dominálnak, a javítások során nem műanyagosították el az épületet. Később láttam, hogy
a barnára pácolt ajtókon sehol sincs felirat, sem név vagy az iroda megjelölése. A portán
tudtak az érkezésemről. Azonnal adtak egy kulcsot, hogy a vendégházban lepakolhassam
útiholmimat. Egy hölgy javasolta, hogy az oldalkapun át hajtsak be a vendégház elé.
Mindez csak pillanatokig tartott. 249Közben telefonon jelezték valakinek, hogy
megérkeztem. Mire a vendégház elé értem, már ott volt a portán megismert hölgy, és
közölte, hogy dr. Burgert Róbert, a kombinát igazgatója egy külföldi politikussal tárgyal
Budapesten, ezért valaki más mutatja meg a gazdaságot. Kipakoltam az autóból, és
elfoglaltam a szobámat a vendégházban. Nagy szoba volt, széles heverő, ülőgarnitúra,
rádió, hűtőszekrény, telefon, előszoba és fürdőszoba tartozott hozzá. Kíváncsiságból
kinyitottam a hűtőszekrényt; hidegtál, bor és ásványvíz volt benn. Kezet mostam,
lementem. Az előcsarnokban futólag elolvastam egy márványtáblát, amiből megtudtam,
hogy az épületet 1915-ben báró Podmaniczky Gyula miniszteri tanácsos osztályfőnöksége
alatt tervezte és építette Beke Ferenc. Az udvarról a központi épület hátsó frontját láttam,
a nagy erkéllyel, s kétoldalt a vendégházig és még azon is túlnyúló istállókkal és
gazdasági épületekkel. Középen egy gondozott, kör alakú pályán a vendégjárások és
árverések idején a lovakat futtatták. A pálya közepén a virágágyásban egy lószobor állt, a
hűséges arab ló szobra. A napóleoni seregek elhajtották a ménest, de egy arab ló
visszaszökött. Az ő emlékét őrzi a szobor. Kétoldalt az istállókban lovak nyeríteztek és
lábukkal a földet döngették. Hirtelen úgy éreztem, hogy Bábolna egy lóhangulatú
gazdaság, ami a csirkékből él.
Autó érkezett, Nagy Gábor, az Agrária igazgatója felajánlotta, hogy elkísérhetem ellenőrző
körútján, s amit lehet, útközben megmutat. A 250bábolnai mezőgazdasági kombinátnak
önálló külkereskedelmi joga van, ezt az Agrária Külkereskedelmi Iroda realizálja. Gyorsan
kijutunk a faluból, és egy gondozott, nem közforgalmú üzemi úton a ritkás erdők, tisztások
között érkezünk az egyik nagy baromfitelepre. A telep neve, amit nagy tábla hirdet,
meglepő: Babilónia. Kérdően Nagy Gáborra nézek.
– Irakba szállítottunk először. Egymillió darab 18 hetes jércét vittünk Hilla városába,
Babilóniába.
Kerítés, belül faház, amiben a telepvezető irodája és a szociális helyiségek kaptak helyet.
Kicsit odább nyolc alumínium borítású, hosszú, ablaktalan épület sorakozik egymás
mögött. Az épületek végén takarmánykeverő vagy -adagoló tornyok állnak. Betonutak,
minden rendezett, a kerítés mellett növényzet, kívül erdő. Nagy Gábor azt mondja, hogy
minden épületben 55 000 naposcsibét kezdenek nevelni, a veszteség 8 százalékos, így
kb. 50 000 készáru (tojó) jön le. Az első épületen nagy tábla közli az adatokat:

1974. beruházás: 82 millió

jérceelőállítás: 1 millió évente
növendékhely: 400 ezer darab 2 és fél forgó
istálló: 8
technológia: 5 szintes „Salmet” battéria
gondozólétszám: 15 fő

Az évente előállított 1 millió Tetra–SL tojóhibrid gondozásához Bábolnán csak tizenöt

ember 251kell. Amikor bementünk az első istállóba, és az üvegfalakon át betekintettem a
jércék közé, láttam, ez csak úgy lehetséges, hogy az építmény műszerezett, s minden
adagolóberendezés automatizált. A gondozószemélyzet munkája főleg abból áll, hogy a
műszereket és az automatikát ellenőrzi. Az egyetlen fárasztó manuális munka a szállítás,
mert akkor egyenként meg kell fogni minden jércét, és átrakni a ketrecbe. Nagyon tetszett
az egész, mégsem bírtam szabadulni a kérdéstől, hogy egy ilyen Salmet battériá-ban
milyen lehet a csirkék közérzete. A telepvezető megnyugtatott, hogy nagyon jó, mert az
előírt hőmérsékletet mindig betartják, s a táplálékot is pontosan, kielégítő mennyiségben
kapják. Nyugalom van, nem kell a mezőn bogarak, magok és egyéb táplálékok után
futkosniuk. Egyetlen gondjuk, hogy megvalósítsák önmagukat, önjérceségüket a Tetra–SL
minta alapján.
Nagy Gábor közvetlen szívélyességgel tájékoztatott, de a könnyedén kimondott szavak
mögött állandóan éreztem valamilyen feszességet, úgy is mondhatnám, hogy a sokféle
beállítottságú és rangú ember kalauzolásához szokott vezető gondolati éberségét,
lankadatlan figyelmét. De azt is láttam az arcán, hogy valójában más dolga lenne, s
nyugtalansága hirtelen fokozódik. Mintha híreket kapna valahonnan, melyek állandóan
módosítják a pillanatnyi helyzetet. Úgy tűnt, együtt lépünk be az ajtókon, de ha oldalt
pillantottam, nem mindig találtam magam mellett. Később megtudtam, hogy
Bá252bolnának saját sávon rövidhullámú rádiója működik, melyen száz kilométeres
körzetben állandó kapcsolatot tartanak fenn egymás között a vezetők, továbbá az igazgató
a titkársággal, a titkárság az üzemegységekkel. A rádiók egy részét irodákba és
gépkocsikba szerelték, de néhány kézben és zsebben is működött. Nagy Gábort,
miközben engem kísérgetett, két dolog nyugtalanította: lehetségesnek látszott, hogy az
egyik külföldi kormány képviselője ellátogat Bábolnára, de a levegőben lógott egy milliós
nagyságrendű algériai pályázat is. A központ felé autózva azért nyugodtan elmondta, hogy
Bikaréten is van egy nagy baromfitelepük, ahol 325 000 jércét állítanak elő. Ismert
termékük a Tetra–B, Tetra–SL, Tetra–L és a Tetra–S, ami nem csirke, hanem sertés. De
tartanak juhot is, több mint 50 000 darabot, lovuk is van csaknem ezer, ebből
lóversenypályán van 360–380 darab. Két ménesük angol telivérekből áll, ezeket Kerteskőn
és Dióspusztán tartják, az arab telivérek ménesét Bábolnán és Szépalma telephelyen. A
lótenyésztés Bábolnán tradíció, nem kevesebb a ló, mint régen és a lótenyésztés
jövedelmező.
– Mondja – fordultam Nagy Gáborhoz –, miért kell az erdők és mezők között így szétszórni
a különböző állattenyésztési telephelyeket? A távolság, azt hiszem, sok gondot okoz.
– Járvány-egészségügyi meggondolásokból. Ha valahol betegség tör ki, le tudjuk zárni a
telepet. Módunk van fertőtleníteni, de végszükségben az egészet felgyújthatjuk.
253
Nagy Gábor meghívott a kombinát éttermébe ebédezni. Az asztalokon fehér abroszok,
bor, szóda, kenyérkosarak. Jó levest és pörköltet kapunk. Asztalunknál egy MTI-fotós,
továbbá két „lóember”: egy tréner és zsoké falatozik. A lóemberek most jöttek haza
Bécsből és szidják a versenyt. Odább egy másik asztalnál agyonvasalt, jól
felnyakkendőzött urak ebédeznek. Egy magyar és három külföldi. Angolul beszélnek. Az
előcsarnok csupa márvány, a mosdó márvány. Rend és tisztaság. A ropogós héjú fehér
kenyeret a bábolnai pék sütötte, a szódát bábolnai szódás gyártotta. Délután megtudom,
hogy a mezőgazdasági kombinátnak nemcsak saját sütödéje és szódagyára van, hanem
saját tervezőirodája, építőrészlege, ami az utasításoknak megfelelően ugyanúgy felépíti a
baromfiistállókat az arab országokban, mint itthon. Bábolnának saját számítógépegysége
is van, így nemcsak a tenyésztési szelekciót vezetik a lyukkártyarendszeren, hanem az
anyagkönyvelést és a bérelszámolást is. Van persze saját üzemi nyomdája is, és saját
gépkonstruktőrei, saját állandó kiállítása és legfőképpen saját esze. Amikor ebéd után
benéztünk a számítógépegységbe: ami egy istállóból átalakított ősi épületben működik,
megkérdeztem Nagy Gábort, hogy miért kell nekik saját tervezőiroda?
– Az idő miatt – mondta. – Ha váratlanul kapunk egy szerződést, vagy a főnöknek éjszaka
eszébe jut valami, akkor azt azonnal meg kell tervezni és kivitelezni.
254
– Mit jelent az, hogy azonnal?
– Két nap, maximum egy hét. A nemzetközi üzleti életben nincs idő a lassú megrendelés,
visszaigazolás, féléves vagy több éves tervezés kivárására, addigra a megrendelést
megkapja valaki más, egy mozgékony külföldi üzem. Ha a főnök nálunk azt mondja, hogy
itt, két erdő között ezen a réten legyen egy új baromfiüzem, akkor a tervezést és az üzem
felépítését is beleértve, két hónap múlva az istállóban bent kell lenni a csirkéknek.
– Ne haragudjon, két dolgot nem értek, mindkettő financiális jellegű. Van önöknek
valamilyen tőkéjük, ami lehetővé teszi a beruházásokat s az alkalmazkodást a nemzetközi
piac igényeihez?
– Tőkénk nincs, az állami hitelek segítenek bennünket.
– A zárt, iparszerű kukoricatermelési rendszerben és hústermelésben sokkal
pontosabban, fegyelmezettebben kell dolgozni az embereknek, mint általában a
mezőgazdaságban szokásos. Feltételezem, hogy jobban fizetnek, mint más üzemek.
– Nálunk ugyanolyan bérek vannak, mint más gazdaságokban. A kombinátban 4266
ember dolgozik. Ebből egyetemi végzettségű 162, középiskolát végzett 610, szakmunkás
2920. Nálunk a havi átlagbér 3464 forint, ehhez év végén 4682 forint nyereségrészesedés
jön.
– Milyen a munkafegyelem?
– Elvégzik, amit kell.
– Nem isznak?
255
– Nálunk nem lehet inni. Részeges ember itt nem tud megmaradni.
Nagy Gábor a számítóközpont és egy istálló között már nagyon szeretett volna elveszíteni,
de mivel sem Burgert Róbert, sem Erdélyi Miklós igazgatóhelyettes nem érkezett vissza,
kénytelen volt magával vinni az irodájába. Mögötte dr. Kotlán Sándor állatorvos, a
parazitológia professzorának a fényképe függött a falon. Kérdezősködésemre ekkor derült
ki, hogy Nagy Gábor eredetileg állatorvos, s egy válságos helyzetben nevezte ki Burgert
az Agrária igazgatójának.
A munkatársak közvetlen, baráti hangon jelentenek. Érzékelhető, hogy az algériai üzlet
ügye feszültséget teremtett. Nagy Gábor magyaráz:
– 1965–68-ban indultak be az arab kapcsolatok pár ezer dolláros szinten. 1973-ban aztán
meredeken emelkedtek. Felhalmozódtak az olajjövedelmek, éhes ember pedig sok volt.
Állami programok indultak, és a magántőke is beruházott. A fuvarköltség drágább, mint
maga az áru Budapesten. Most egy új üzlet ígérkezik.
Telefon, telex, munkatársak rohangálnak ki-be. A szavakat megértem, de nem tudom, mit
jelentenek. Eleinte azt számolgatják, hány fillért lehet engedni, meddig marad nyereséges
vagy rentábilis az üzlet. Majd szorgalmazni kezdik, hogy az egyik francia vagy
nyugatnémet bank vállaljon kezességet. Hitellevelekről esik szó, kétszer beszélnek a
budapesti Nemzeti 256Bankkal. Ferihegyről közvetlen vonalon bejelentkezik az ottani
diszpécser. Valamelyik légitársaság nem akarja kiszedni az üléseket a gépből. Soha nem
jöttem volna rá, hogy egy ilyen ügyet hogyan kell elintézni, ha nem hallom Nagy Gábor
ingerült hangját. Tíz perc múlva újra jelentkezett a diszpécser: elkezdték kiszedni az
üléseket. Közben elkészült Algéria számára francia nyelven a levél, amit telexen készültek
feladni. Nagy Gábor kihúzott belőle két mondatot az elejéről és a végéről.
A munkanap szinte véget ért, de Burgert nem érkezett vissza Bábolnára. Erdélyi Miklós
igazgatóhelyettes arra kért, ha lehet, maradjak a vendégházban vagy a közvetlen
közelében, mert Burgert még ma akar velem beszélni. Kedves emberek. Én is akarok
Burgerttal beszélni, ezért jöttem. Ha nincs Burgert, nem jövök Bábolnára.
Fura hely azért ez a Bábolna. A főnökök körében állandó a készenlét, várakozás,
feszültség. Ezt néhány titkárnő és a közvetlen munkatársak is érzik. De a ló- és
baromfiistállók környékén nagyobb a nyugalom, mint II. József uralkodása idején.
Bábolnát II. József alapította 1789-ben. Eleinte Mezőhegyeshez tartozott, de pár évvel
később már önálló, kincstári katonai ménes. Délután az udvaron bóklászva látom, hogy az
Obajan nevű ménnek, amit 1885-ben egy szíriai beduin törzstől vásároltak, sírja és
emléktáblája van az udvaron, Obajan törzse egyébként azóta is létezik. Számon tartanak
egy Fedlallah el He257dad Mihály nevű ezredest, aki a lovával mint kis lovászfiú került át
hozzánk, s végül ménesparancsnok lett. A fordítottja Petko-Szandtnel Tibor ezredes
esete, aki 1932–1942-ig volt Bábolnán ménesparancsnok, utána Faruk király ménesének
a parancsnoka Kairóban. Bábolna arab kapcsolatai lóügyben kezdődtek, s most
jérceügyben folytatódnak.
Délután bejártam az istállókat, megnéztem az állandó kiállítást, minden kíséret és
ellenőrzés nélkül benyitottam a lovászfiúk szállására, megtekintettem a világháborús
halottak és a bábolnai ménes parancsnokainak márványba vésett neveit, s úgy éreztem,
Bábolna különös hely. Hagyománytisztelő, komolyan veszi és ápolja a történelmi
folyamatosságot, de közben a legkorszerűbb mezőgazdasági technológiával,
világviszonylatban jegyzett termelési eredményekkel biztosítja mai helyét a világban.
Bábolna üzemi nyomdájában Burgert kinyomatott néhány normál és kisalakú könyvet. Két
tanulmányát, ami szinte kézikönyv, amerikai tanulmányútjának tapasztalatairól és a
bábolnai kukoricaiparról, továbbá gróf Széchenyi István Lovakrul című munkáját,
Berzeviczy Gergely A parasztokról című könyvének kivonatát és II. József császár
tisztségviselőkhöz intézett levelét. Ebből idéznék néhány pontot. „1. Nézze át korábbi
rendeleteimet. 2. Rendelkezéseimet eddig legfőlebb szószerint hajtották végre, nem
értelmök szerint… Pedig más a feladatuk… 4. Minden más érdeknek, mint az államénak
köve258tése corruptiot szül… 6. A hivatalnokok ne csak jelentést tegyenek, hanem
gondolkozzanak is, hogyan lehetne a jót elérni… 10. Előszeretetnek nincs helye a
szolgálatban, csak érdemnek, a főnökök csak erre legyenek tekintettel… 12. Fontos
szempont az időtakarítás.”
Az udvarról és ablakomból láttam, hogy a lovászfiúk vidáman élnek. A nagy pajtákba
tornatermet épített nekik a gazdaság, pingpongasztalokat állított fel. Élvezték a játékot,
később a zenét.
Amikor leszállt az este, jugoszláv, olasz, nyugatnémet és amerikai autók jelentek meg a
vendégház előtt. Fáradt üzletemberek szálltak ki a volán mögül, s a házban nagyon hamar
nyugovóra tértek. Jellemző, hogy másnap reggel hét óra tájban már csak az én autóm állt
a ház előtt, a többi eltűnt.
Éjjel egy óráig ültem a telefon mellett, és vártam Burgert visszaérkezésére. A telefon néma
maradt. Várakozás közben többször eszembe jutott, hogy tőke nélkül, szétosztható,
kiemelt személyi pénzek nélkül vajon milyen emberi tényező teszi lehetővé a kombinát
olajozott működését? Annyit megéreztem, hogy a vezetőkben nagy emberi becsvágy van,
de hogy ez mint hajtóerő hogyan jut el a legtávolabbi telep legmesszebbről bejáró
baromfigondozójához is, annak nem bukkantam a nyomára. Azt is éreztem, hogy nagyon
erős a központi akarat, s ha Burgert elutazik is, jelen van, nemcsak a helyettesein át,
hanem a rádiója által. Soha nem lehet 259tudni, hogy mikor szólal meg, és ellenőriz
valamit. Egyébként azt hiszem, a huszadik század második felében nagy tömegben
csibéket gyártani, nemcsak tudományos, szervezési és technológiai kérdés, hanem az
emberiség szempontjából általános humanitárius ügy is.
Reggel hat óra előtt megszólalt a telefonom. Erdélyi Miklós (Erdélyi a látogatásom és az
élményeim megfogalmazása közötti időben szívinfarktusban meghalt) közölte, hogy
Burgert reggel hétkor vár az irodájában. Még az éjszaka felírtam néhány kérdést, s úgy
gondoltam, hogy ezeket majd elegánsan elősorolom. Erre nem volt mód, mert Burgert,
mint egy gondolkodó torony fölém magasodott, és mondta a magáét. Valójában
szerencsés találkozás volt, mivel engem sem a nyakkendője, sem az irodája nem érdekelt,
csak a gondolatai, s Burgert valamiért elég dühös volt ahhoz, hogy beszéljen. Nagy
nehezen egy fél mondatot mégis sikerült kinyögnöm:
– Az átlagostól való eltérés határa hol van a mi társadalmunkban?
– Nézze, kegyetlen játék ez, de én még mindig játéknak hiszem. Relativitásról van szó.
Mihez viszonyítva jó egy gazdaság? Amilyenek voltunk? Itt ősbalkáni állapotok uralkodtak.
Ha ahhoz viszonyítjuk, amit elértünk, akkor percek alatt el lehet jutni az önteltségig. Nincs
olyan ember, aki ne lenne öntelt, ha a régi önmagához viszonyít. Nemcsak
pökhendiségben jelentkezik ez, hanem lustaságban is. Ez az egyik oldala a 260dolgoknak.
Másokhoz viszonyítva mit értünk el? Ha azt nézem, hogy másoknál jobban kell haladni, ez
ellenszere a lustaságnak. De én nem azt nézem, hogy mások mit mondanak, mit várnak,
hogyan haladnak. Azt nézem, milyen lehetőségeink vannak, s a lehetőségeinkhez
viszonyítva mit csinálunk. A mi nagy bajunk az, hogy a lehetőségek sokkal gyorsabban
tárulnak fel, mint ahogy mi, vezetők követni tudjuk azokat. Van itt egy táguló különbség.
Ha ehhez mérem Bábolnát… Az ellenségeim itt ki tudnának kezdeni, de a lehetőségekkel
nem kell elszámolni, csak a pénztárral. A lehetőségek felismeréséről van szó. A
lehetőségekhez képest én mit csináltam? Ez lenne az elszámoltatás. Ha nem is
számoltatnak el, legalább a fejükben lenne erre igény! Ha ebbe a cipőbe helyezkedik,
akkor éjjel-nappal érzi a nyomást, nem lehet szabadulni. Ez egy staféta! 180 éves üzem.
Mindenki vitte valameddig. Én úgy szeretném ezt a stafétát lefutni, hogy ne koptassam a
többi eredményét, hanem inkább hozzátegyek valamennyit. Erre több lehetőséget is látok.
Ezért vagyok a szocialista elv híve. Nemegyszer jártam Nyugaton. Láttam, mi van ott. A
magyar embernek kötődésre van szüksége. Én Amerikában elpusztulnék, ott járszalagon
élnek az emberek. Kísérletezni, játszani, mint itt, Amerikában nem lehet. Ez a társadalom
ad egy gyorsuló feltárási lehetőséget, de én a táguló különbséget is érzem, és ez nagyon
nyomaszt. Lehet füstöt fújni, ködösíteni, hogy vannak ná261lunk rosszabbak is, mennyivel
jobb most, mint régen volt stb. Én is belesrófolhatnám magamat a körülményekbe: a
környezet a hibás, a visszahúzó erők… De mondja meg, hol van olyan steril világ, ahol
minden ügynek, gondolatnak szabad útja van? Illyés a Petőfi-könyvében leírta, hogyan
szüli a nép a fiát… Ha így nézi meg Bábolnát, már nem látja olyan szépnek.
– Bábolna mégis a nemzetközi élvonalban van.
– A nyugatiak szerint az önálló baromfitenyésztésnek ötszázmilliós szelekciós bázisról kell
indulnia. Most itthon a százmilliónál tartunk. Mi a nemzetközi minimumra álltunk rá. Mégis
hat-nyolc év alatt bekerültünk a világpiacon a negyedik-ötödik helyre. Ilyen rövid idő alatt
ez egyetlen nyugati cégnek sem sikerült. A baromfitenyésztés koncentrálódott, az egész
világon tíz-tizenkét cég kezében van. A tizenkét cég között mi az első négy között
vagyunk. De nekünk nem visszafelé kell néznünk, hanem előre.
Burgert felugrik, és dühödten járkál az irodájában.
– A világ élelmiszergondja miatt a multilaterális vállalatok beruháztak az élelmiszer-
termelésbe. Minden baromfitenyésztőt megvettek. A kisebbek még a nagyokkal is
konkurráltak két-három évvel ezelőtt, de ma már a Rockefeller-konzorcium diktál, habár a
cégtábla maradt. Most én kivel konkurrálok? Hogyan tudjuk a kivívott helyzetünket
megtartani és egy milliméterrel előrejutni? Szemben állnak velünk 262a multilaterális
konzorciumok. Előnyben vannak a kutatási pénzeikkel, piacismeretükkel, szellemi
kapacitásukkal. Ez rég nem egy falusi mezőgazdasági játék. Felmerül a kérdés, mit kell és
mit lehet csinálni? Nálunk a beruházási mechanizmus úgy van felépítve, ami az átlagos
magyar téeszekre passzol. Én hogy konkurráljak a multilaterális cégekkel? Farkasok
között üvölteni kell. Nincs más megoldás. Multilaterális vállalattá kell változtatni Bábolnát
is. De mit ír akkor rólunk a Spiegel és a Neue Zürcher Zeitung? Szükségünk van a dollárra
és a műszaki fejlesztésre. Ennek érdekében mit kell tenni? A lehetőségek megvannak
ebben az országban. Nem vagyunk tehetségtelenebbek, mint egy amerikai vagy
nyugatnémet paraszt. A mi parasztjainknak az érdeklődése sokkal szélesebb körű, mint a
nyugatiaknak. Gondolja át, és mondja meg, hogy mindezek után hogyan lehet ezzel a
mélységesen elrohadt munkamorállal multilaterális vállalatokkal versenyezni? Olyan ez,
mint amikor a buta juhász és a sánta birka határozza meg az egész haladást. Mindig
segíteni akarnak valahonnan, mint ahogy mi is a szegényeket, nyomorultakat. Ne segítsen
rajtunk senki, hagyjanak dolgozni! Levegő kell! Csak levegő kell, érti?
– És az emberi tényező?
– Lépten-nyomon feszültség áll be. Nálunk például nincs szabad szombat. De tudom,
hogy a termelésnek mind nagyobb feltétele, hogy az emberek jól érezzék magukat az
üzemben. Ha 263ennek lehetőségeit meg akarom teremteni, de ugyanakkor arra is
ügyelek, hogy a precizitás, a rendezettség se szenvedjen csorbát, nehéz helyzetbe
kerülök. Van itt kétszáz sofőr. Viszi a csibét szerte az országba, és behozza ide a külső
hatásokat. A csirkét harminckét fokon kell fogadni, de vannak helyek, ahol ez nincs meg. A
sofőr nem engedi kirakni a csirkéket. Szaladgál a vezetők után. De nem találja sem a
téeszelnököt, sem az agronómust, senkit. Pesten is látják a lazaságot a munkarendben, s
a provinciális gondolkodást. Budapest most már provinciálisabb, mint a vidék. Mondja,
olvasta Berzeviczy Gergelyt? Amit ő ír a parasztokról, még mindig érvényes.
– Az emberek értik, hogy mi történik Bábolnán?
– Ez a másik dolog, ami feszít bennünket. Van itt egy évszázados gazdaság, és a
dolgozóinknak 32 év az átlagéletkora. 1500 nőt foglalkoztatunk, a nők átlagéletkora 29 év.
Fiatal a kollektíva, és a vezetés elöregedett. Ez köszörül, feszít állandóan. És itt a puszta,
a falu és a kisvárosi jelleg keveredése. Ez is ropog. Értünk a lovakhoz, baromfihoz,
sertéshez, de az emberekhez! Mit lehetne kihozni az emberekből? Ha ezzel becsületesen
el kellene számolni, nem tudom, mit mondanék. Nem is tudom, mikor csinálok jót. Az nem
érdem, hogy jó szándékúak vagyunk, és a munkánkat szeretnénk jól végezni. Az embert
egyik helyen észre sem veszik, de ha másik helyre teszik, felvirul, kiugrik. Az 264egyik
baromfigondozó lányt betettük a számítógépközpontba programozónak. Kitűnően
dolgozik, de nem fizethetek neki annyit, mint annak, aki a műegyetemről jött, pusztán
azért, mert sem a tehetségéről, sem a tudásáról nincs papírja. Kiugrottak itt olyan
tehetségek, hogy csodálkoztunk. De a fordítottja is előfordult. Amikor a lóról át kellett állni
baromfira, sok ember használhatatlannak bizonyult. Közben kubikusokból váltak itt
tehetséges villamos szakemberek. Nemzeti kincsünk az emberi tehetség. Hogyan
gazdálkodom vele én? Ezt kérdem magamtól. De úgy látszik, fejekkel trágyázzuk ezt a
földet. Sok fiatal indul nálunk, és így tehetséges emberek ötvenéves korukban nyugdíjba
kerülnek.
A szekrényhez lép, kinyitja, megfordul.
– Adok magának egy kis könyvet, Berzeviczy Gergely: A parasztságról. Széchenyit
szereti? Ezt 1973-ban nyomtuk. Ismeri a Lovakrul című könyvét? Ezt is magának adom.
És az idézeteimet. Sok idézetet hordok magammal, hogy az értekezletek alatt gondolkodni
tudjak. Goethe, Széchenyi, Marx, Franklin Benjamin, Szókratész, Arisztotelész, Gorkij.
Átveszem ajándékait, s az idézetek közül kettőt azonnal kiemelek és elolvasom. Egyik
Berzeviczy Gergely: „Az ostoba ember lusta is, mert jobb sorsra, melyet nem ismer, nem
vágyik. Az eszes ember pedig akkor lesz lustává, ha azt a szomorú meggyőződést szerzi,
hogy megfeszített szorgalommal sem képes végre fel265emelkedni.” A másik idézet a
német baromfitenyésztők lapjának 1977. március 12-i számából származik: „A
Tízparancsolat 279, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 300 szót tartalmaz. A
karamellbonbon behozatalára vonatkozó közös piaci rendelkezés azonban pontosan 25
911 szóból áll.” Ez a két idézet, bár minden válogatás nélkül, véletlenszerűen került a
kezembe, jelzi Burgert világának, gondolkodásának körvonalait. Most, hogy ezt az egészet
leírom, van bennem bizonyos meghatottság. Talán ezért jut eszembe Aczél György egyik
válasza, amit a France Nouvelle főszerkesztőjének, Jacques De Bonis kérdésére adott: „A
Magyar Szocialista Munkáspárt vezető szerepét mi szolgálatnak tekintjük. A kommunista –
a szó legnemesebb értelmében – a nép szolgája. Szerepének minden más értelmezése
téves és veszélyes volna. Semmi és senki nem tudja behelyettesíteni a nép részvételét az
ország ügyeibe.”
Burgerthez fordulok:
– Ezek szerint az embereken, az emberi élet minőségén múlik minden.
Burgert megnéz, mintha áhítana valamilyen kihívást. Úgy látszik, ma reggel harcra
szeretne indulni.
– Fejszervizt is szoktunk itt csinálni – mondja. – Leültem a technikusokkal, és
megbeszéltük, hogy kinek mennyire passzol a mestersége a tehetségéhez. Jobbnak
látszott az egészet abbahagyni. Egyik sem stimmelt. Az emberekkel való gazdálkodás a
legnyomasztóbb. Az a sze266rencse, hogy ezzel senkit sem számoltatnak el. Az
emberekkel való gazdálkodást nem tanítják az egyetemen sem. Kijön a pasas az
egyetemről, és előttünk bukik meg. De miért? Ebben a gazdaságban én azért érzem a
legnagyobb felelősséget, amiért nem számoltatnak el. Tud maga arról, hogy lopnak?
– Tudok.
– Nem értem, miért lopnak. Régen éhes volt, de ma nincs rákényszerülve a lopásra. Sokat
lopnak. Ezen gondolkodom, hogy miért lopnak? Keresem, hogy én hogyan vagyok benne
ebben. Mert nyilván, mint mindent, a lopást is előzmények szülik. Mi az előzmény? Egyik
lop, a másikból pedig hirtelen eltűnik, elfogy a tehetség. Azt hiszem, a legtöbbet a
legnagyobb nemzeti kincsünkkel pazarlunk, az emberrel. Ismeri Anouilh Becket című
drámájának jelenetét, amikor a bíboros a pápához fordul: „De nekünk van egy nagy erőnk,
Szentatyám, hogy mi nem tudjuk tulajdonképpen, mit akarunk. A tervek mélységes
bizonytalanságából a manőverek bámulatos szabadsága adódik.”
– Bábolna hogyan hat a környezetére?
– Ez nagyon hosszú folyamat, de összességében Bábolnának van kisugárzása, kialakult a
környezetünkben a tanulási készség, s az ipari kultúrára való fogékonyság. Rést tör
magának az új termelési rendszer. Ha körülnézett, látta, hogyan megy a baromfi-rotáció,
erre a pontos rendre kellett beállítani a partner téeszeket. Bábolna olyan pontos volt, hogy
órát lehetett hoz267zá igazítani. Nemrégen a Vas megyei téeszek kritizáltak bennünket,
mert nem érkezett meg időben a szállítmányunk. Már a mi pontosságunkhoz
viszonyítottak, és úgy látszik, a pontosság igény lett a partner gazdaságoknál. Egyébként
az egész termelési rendszer lényegét abban látom, hogy van egy kölcsönös kritikai
nyomás. Mellérendeltségi viszonyban állunk. Jó, ha alternatíváink vannak az intenzív
mezőgazdaságban. Nem jó, ha Bábolna konkurrencia nélkül marad. Mi ott vagyunk az
arab országokban, ez kétségtelenül egy viszonyítási alap. De tudja, hogy az
Ezeregyéjszaka milyen sötét tud lenni? Mi ott építkezünk, és megy! Amikor itt járt az
amerikai mezőgazdasági miniszter, elmondott egy kínai közmondást: „Ha az éhezőnek
adsz egy halat, megmented egyszer az életét. Ha megtanítod halászni, örökre
megmented.” Mi még halat osztogatunk, de egy kis európai ország nem tud annyi halat
adni, amennyi kellene. Nem osztogatni kell, hanem meg kell tanítani az embereket
halászni. Ott vagyunk Irakban, építkezünk, és megy. Úgy érzem, meg lehet tanítani az
embereket halászni. Bizakodó vagyok. De mindehhez gondolkodni kell. Értéktörvényről
beszélünk, de a gondolatnak nálunk sokszor nincs semmi értéke. Pedig a gondolkodás a
legnehezebb testi munka. A mérték a fontos, mihez mérünk! Elnézem itt a közeli
cigánytelepet. Sok ember számára ez morális jótétemény. Ha nem dolgozik, és minden
268este részegen fekszik le, akkor is boldog, mert még mindig különbnek érzi magát
azoknál.
Burgert tele van dinamittal, erővel, gondolattal, tettvággyal. Ha nem kellett volna újra
Budapestre rohannia, még mindig ott ülnénk és hallgatnám. Hallgatnám, mert itt van egy
ember, aki gondolkodik és cselekszik, és amikor valamire azt mondják, hogy nem lehet,
nem hiszi el. Burgert nincs egyedül Magyarországon, elég, ha a Barcsi Vörös Csillagra,
Nádudvarra, vagy a Győri Vagon- és Gépgyárra gondolunk. De meggyőződésem, hogy
oldalakon át tudnám sorolni a kitűnő termelőszövetkezeteket és kitűnő üzemeket, ahol a
nádudvari és bábolnai lehetőségek adottak, s a mai eredményeiknél néhány év múlva
biztosan sokkal többet, minőségben is jobbat produkálhatnak.
A csodálatos kenyérszaporítás után nem sokkal Jézust keresztre feszítették, János
evangélistát, Zebedeus genezáreti halász és Salomé fiát pedig, aki Jézus tetteit
feljegyezte, Domitianus császár forró olajjal telt hordóba dobatta. Ilyenek voltak régen az
emberek. Szerencsés dolog, hogy mi a huszadik század második felében élünk.
1977
269
Magyarul játszani
Nem jártam még Hollywoodban, így az autóbuszon csupa olyasmi jut eszembe, ami
másokkal történt, amit mások láttak, hallottak. William Faulkner például, aki 1956-ban a
következőket mondta egy interjúban Jean Steinnek: „…Egy este, visszatérésünk után alig
léptem be a szobámba, csöngött a telefon. Browning volt. Azt mondta, menjek azonnal a
szobájába. Mentem. Táviratot kapott: »Faulkner elbocsátva. MGM Stúdió.«. »Ne
nyugtalankodjék – mondta Browning –, azonnal fölhívom ezt meg ezt, és nemcsak a
bérlistára tétetem vele vissza magát, de még egy mentegetőző levelet is fog kapni.«
Kopogtak. A fiú hozott egy újabb táviratot: »Browning elbocsátva. MGM Stúdió«.” Ennél
már csak Scott Fitzgerald történetei jobbak Pat Hobbyról, akit Hollywood már rég
elkoptatott, s levetett, mint egy lyukas fenekű nadrágot. De Pat Hobby élni szeretne,
megmenteni öreg autóját, ami nélkül mozdulni sem lehet a filmvárosban. Húsz dollárt
szeretne kölcsönkérni egy felvételre váró színésztől. Pat Hobby bent maradt a képben a
többi gengszter között, amikor elkezdődött a felvétel. Botrány. A felvételt nem lehet
megismételni. Pat Hobby270nak is gengsztert kell játszani a filmben, pedig
forgatókönyvíró. Vasruhába öltöztetik, áthajt rajt egy autó, s ájultan ott felejtik egy
gödörben.
Szabó Sándorhoz megyek látogatóba, de nem Hollywoodba, hanem Budapesten az Eszék
utcába. Valójában Hollywoodba is mehetnék, mert az amerikai filmvárosban Szabó
Sándornak szép nagy háza van.
Szabó Sándor tehetséges és sikeres színművész. Ódry Árpád pártfogoltja, huszonnégy
évesen már Rómeót játszik a Nemzeti Színházban, később az államosítás után a
Néphadsereg Színházában (Vígszínház) átütő, évtizedekig felejthetetlen sikert arat
Cyrano-alakításával. 1954-ben Jászai Mari-díjjal tüntetik ki. 1956-ban elhagyja az
országot, és az Egyesült Államokban telepszik le. Másfél éves kényszerszünet után
megjelenik a Broadway-n, és tehetségével, színészi munkájával sikert arat. Van olyan
darab, melynek a főszerepében több mint kilencszázszor lép színpadra. New Yorkból
Hollywoodba költözik, tévészerepléseket vállal, majd leszerződik az Amerikai Nemzeti
Színházhoz Minneapolisba. Három év után újra visszamegy Hollywoodba, és filmezik.
Húsz év után most újra itthon van, Harold Pinter darabjában Daviest játssza. A Vígszínház
tagja, öröklakást vett az Eszék utcában, de pillanatnyilag még amerikai állampolgár.
A csengetésre Szabó Sándor nyit ajtót. Magas, erőteljes alakja betölti az ajtókeretet.
Szí271vélyes, lendületes, de van benne egy kevés érzelmi lefojtottság is.
– Most értem haza én is. A szinkronból jövök, a Lear-t szinkronizálom egy angol filmben –
mondja, és egy asztal mellett hellyel kínál. Az ablakkal szemben ülök, ő háttal, így az arca
mindvégig árnyékban marad. Erőteljes arc, inkább rézbőrű, mint barna, elég jól bírhatja a
sminket. Öltözéke hanyagul sportos, de elegáns. Izomzata jól kitölti az ingét. Nyakában
bőrszíjon, bőrtokban öngyújtó lóg. Sokat cigarettázik. Személyisége megnyerő, alkata
sztáralkat. Arcából, mozdulataiból, tartásából, hangjából, nevetéséből és elhallgatásaiból
felépíthető négy-öt Shakespeare-figura, Dosztojevszkij valamelyik Karamazovja,
Tennessee Williams több hőse, például Brick, Arthur Miller Pillantás a hídról című
darabjából Eddie.
A feje mellett kilátok az ablakon az utcára. Süt a nap, az éjszaka esett hó olvadozik. A
szobára és berendezésére alig figyelek. Neorokokó asztalláb, rézállvány, melyről zöld
páfrány omlik alá. Valahol mögöttem közepes nagyságú színes porcelán szobor áll
valamin, ami aligha lehet magasabb, mint egy heverő. A falon mély tónusú olajképek
függnek, egyikről egy birka néz rám talányosan. Nem hinném, hogy az isten báránya, csak
egy közönséges birka. A stílbútor, a réz, a porcelán és az ódon képek valamilyen
állandóságot, véglegességet hangsúlyoznak, de elhelyezésük, egymáshoz való
illeszkedésük rögtönzést, ideiglenességet sejtet. A szek272rény, az asztal és a kanapé a
szoba alkalmas pontjain állnak, de még nem szokták meg a helyüket. Tartani lehet tőle,
hogy bejön néhány idegen ember, és kiviszi a fotelokat, székeket, és abbamarad egy
jelenet, megszakad a beszélgetés. Mindezt konyhai neszek ellenpontozzák, edények zaja,
húsok sistergése, a vasárnapi ebédek illatígérete.
– Mondhatnál valamit a gyermekkorodról, a szüleidről, testvéreidről. Vidéken éltetek, vagy
a fővárosban?
– Itt születtem Budapesten, egy olyan városrészben, amit akkor Csikágónak hívtak.
Verseny utca, Baross tér környéke. Édesanyám eredetileg színésznőnek készült
Kolozsváron. Az akadémiára járt. Aztán hozzáment apámhoz, aki MÁV-főtisztviselő volt.
Az iskolában nem voltam a legjobb tanuló, de a tanáraim respektálták a jó memóriámat,
erős akaratomat, törekvésemet, hogy színész legyek. Sorra megnyertem a
szavalóversenyeket. Hatan voltunk testvérek. Gyermekkori emlékeim között, mint minden
gyereknek, a játékok öröme maradt fenn, a régi futballozások izgalma.
– Gondolom, az ünnepek emléke is?
– Az ünnepek elmúltak bennem. Nem itthon múltak el, hanem a kinti amerikai életem alatt.
A mi ünnepeinket ott nem tartották, az ottani ünnepek pedig nekem voltak idegenek. Még
a húsvét is más volt kint, mint itthon nálunk. A karácsony maradt meg egyedül bennem,
arra most is úgy készülök, mint egy gyerek. A fiam 273sokat panaszkodott, hogy korán
kapta a villanymozdonyát, és én játszottam vele. Most harmincéves korára elkészítettem
neki egy új villanyvasutat, pályát, épületeket, tehenekkel, járókelőkkel. Harmincéves
korában jobban örült neki.
– Hogyan kerültél a színészi pályára?
– A Szent István Gimnáziumba jártam, a Kölcseyben érettségiztem. A hat gyerek közül én
voltam a legkisebb, és anyám úgy látta, hogy bennem teljesülnek be az ő színész álmai. A
színházi inspiráció édesanyámtól jött, aki majdnem kézen fogva vezetett be az
akadémiára. Apám nagyon nehezen engedett el erre a bizonytalan pályára. Meg kellett
ígérnünk, hogy anyám félévkor elhoz onnan, ha nem látszom tehetségesnek. Anyám
beszélt is Ódry Árpáddal, aki akkor az akadémia igazgatója volt. „Ezt a gyereket el nem
viszi innen, mi vesszük el magától” – mondta Ódry anyámnak. Ódry támogatott,
egyengette a pályámat, egészen a Nemzetiig kísért. Az akadémián csodálatos tanáraim
voltak, mindent átadtak, amit lehetett. Az akadémiai éveim nagyon kellemesek voltak, azt
csináltam, amit akartam. A Nemzetiben is pártfogókra találtam. Főiskolás koromban
meghallgatott Hevesi Sándor, de mire végeztem, Németh Antal lett az igazgató. 1938-ban
mint ösztöndíjas kerültem a Nemzeti Színházba. Akkor került oda Lukács Margit,
Szeleczky Zita, és az én évfolyamomból Pásztor János. A Nemzeti Színházban
huszonnégy évesen Rómeót ját274szottam, majd Don Carlost, Ádámot, Brutust stb. A
Nemzetiből átkerültem a Vígszínházhoz, majd a Művész Színházhoz, akkor játszottam a
Mélyek a gyökerek-ben. Közben visszamentem a Vígszínházhoz, vendégként az Estére jó
barát érkezik egyik szerepét játszottam. Marton Endre rendezte. Ezek nagyon bizonytalan
idők voltak, megszűnőfélben voltak a színházak. Államosítás után egy évre lekerültem
Miskolcra, utána vissza Pestre a Gyermekszínházhoz. Végül Várkonyi átvett az újonnan
megalakult Néphadsereg Színházhoz, ami 1956 után Vígszínház lett. Sok szép
alakításban volt részem: Cyrano, Gessler, a Szent Johanná-ból Cauchon, Csehov Sirály-
ában Trigorint játszottam Ruttkai Évával és Sulyok Máriával. Három kedves időszakom
volt: a Nemzeti Színház, ahol a klasszikus stílus uralkodott, Várkonyival a kicsit avantgard
törekvésű Művész Színház, és a Néphadsereg Színháza, ami új színház volt, mindent
meg kellett teremteni, és ez jó érzés volt. Ott kaptam életem egyik nagy szerepét, a
Cyranót.
Szabó Sándor felesége, Bárczy Kató szendvicseket és feketét tesz az asztalra, aztán leül
a kanapéra. Bárczy Kató finom, művelt asszony, maga is színművész, a Madách Színház
tagja volt. Szegedről indult Márkus Lászlóval, Horvai Istvánnal és Pártos Gézával.
Nevelőapja, Radó László, és testvére, Radó Vilmos vidéken volt színházigazgató.
Hármasban folytatjuk a beszélgetést.
– Jó nevű, sikeres színész voltál. 1956-ban, 275amikor a történelmi vihar a nyakunkba
szakadt, itt hagytad az országot. Mi történt, miért mentél el?
– Idáig az örömökről, sikerekről beszéltem, de voltak fájdalmak és igazságtalanságok is,
amelyekhez képest az enyém csekélység. De a saját csekély ügyei mindenkinek sokat
jelentenek. Gondolj vissza azokra az időkre. Be voltunk zárva, nem voltak útlevelek, nem
lehetett utazni, nem jutottak be könyvek, újságok, folyóiratok. Nem tudtuk, mi történik
Európa színházaiban. Mindezek mellett van az emberben egy belső elégedetlenség,
kíváncsiság is, véletlenek is. Sok mindent meghatározott akkor a tömeghisztéria. De mi
nem ezért indultunk el, és nem ilyen átgondolt körülmények között. Két gyermekünk volt,
Barna akkor tizenhárom éves, Balázs tizenegy éves. Balázs a tudtunk nélkül kerékpárra
ült, és elindult Ausztria felé. Győrből telefonált egy ismerősünknek. Így tudtuk meg, hogy
elment, és várja, hogy utánamegyünk. Azonnal autóba ültünk a feleségemmel és a másik
gyerekkel, még a lakást sem zártuk be. Nem hívtuk fel a mamát, pedig szemben lakott
velünk. Itt hagytuk a lakást, a pasaréti telket. Nagy szél fújt akkor, és minket elsodort.
– Milyen autód volt akkor?
– Egy új Opel Rekordom volt. A Burgtheaterbe hívtak vendégszerepelni. Kint jártam
Bécsben megbeszélni a részleteket. Akkor vettem, és engedélyt kaptam a hazahozására.
– Mi történt Bécsben?
276
– Bécsben öt nap múlva sikerült elkapnom a fiamat. Az eisenstadti táborban találtam meg
reggel négy órakor. Előzőleg villanyújságon hirdettük, hogy elveszett a gyerek. Egy
ismerős magyar aztán, akivel összetalálkoztunk, mondta, hogy együtt volt vele
Eisenstadtban. Elfutottam a rendőrségre, és segítséget kértem. Kijöttek velem
Eisenstadtba. Volt ott vagy ötszáz szoba, szalmán feküdtek a magyarok. Az utolsó
szobában találtuk meg a fiamat. Amikor megpillantott, felült és megszólalt: „Pont most
jöttetek? Holnap osztanak ingyenruhát.”
Bárczy Kató is megszólal:
– Bécsben akkor tömeghisztéria volt. Senki nem tudott semmit. Valahonnan mindenki
eljött, de nem tudta, hová megy. Az egész Bécs el volt foglalva a magyarokkal. Akkor már
volt bennünk és szinte mindenkiben egy visszaáramlási indulat, de nem mentünk. Én már
két nap múlva szerettem volna visszamenni Magyarországra, de nem tudtuk, mi történt
otthon öt nap alatt. Féltünk, így visszafelé nem vezetett út. Az emberek sírtak az
eszpresszókban.
– Tíz évig sírtál Amerikában is – mondja Szabó Sándor.
– Sírtam… Féltek az emberek visszamenni. Volt, aki a családtagokat siratta, mások az
országot, olyan is akadt, aki a vagyona után sírt. Jöttek közben a hírek. A büszkeség is ott
tartott sok embert, minket is.
Szabó Sándor veszi át a szót:
– Visszatekintve azokra az évekre, talán nem 277volt igazam, amikor vádoltam magamat,
hogy miért kellett ezekért a kicsinek tűnő sérelmekért világgá menni. Most, hogy
hazajöttem, tárgyilagosabban látom a régi helyzetemet is. A Cyrano-alakításom nagy siker
volt. Talán érthető, ha vártam, hogy olyanfajta elismerésben részesüljek, mint azok a
kollégák, akik ezt a sikert még el sem érték. De ők más érdemekért kapták a művészi
elismerést. Ez nekem nehéz volt. Máshol én nem éltem az életemet, csak a színház körül,
és azt százszázalékosan csináltam itthon, később kint is.
Bárczy Kató a bécsi sorsfordulóról így beszél:
– Jöttek a német színházaktól, hívták Sándort. Németországba nem akartunk menni.
Ferrari Violetta szerződött velük, sikeres színésznő lett náluk. Mi elég gyorsan, pechünkre
vagy szerencsénkre, helyet kaptunk egy Amerikába induló repülőgépen. Ügyünket a
követség intézte soron kívül. Mi egy hét múlva Bécsből már Amerikába repültünk.
Szabó Sándor folytatja:
– Ha már egyszer menni kell valahová, úgy gondoltuk, nézzük meg Amerikát. Akkor
Amerika olyannak látszott a számunkra, mint a csoda, színházak, a Broadway, Hollywood,
nagy lehetőségek a messzi világban. Most már persze minden megváltozott itthon is.
Mindenki utazik, járt valahol, sokan bejárták az egész világot… Már kint az Egyesült
Államokban olvastam Balla Ödön szép cikkét az egyik újságban, aminek ez volt a címe:
Sanyi, gyere haza. Késő 278volt. Már játszottam Amerikában, amikor levelet kaptam
Magyar Bálinttól, hogy jöjjek haza a Vígszínházhoz. Minden ilyen hívás öt perccel később
érkezett, mint amikor még mozdulni tudtam volna. A gyerekek már iskolába jártak
odakint… De lélektanilag is érdekes szituációba kerültünk. Más színészek is jöttek velünk,
s időnként az ember vállára csaptak: Magyarországon jó színész voltál. Most mutasd meg,
mit tudsz itt, az idegenben! Nyelveket nem tudtam, csak annyit, amennyi az iskolában rám
ragadt, New Yorkban telepedtünk le. Feleségem rögtön elment dolgozni, hogy én
tanulhassak. Beiratkoztam a szellemileg elmaradt gyermekek iskolájába, ahol beszélni
tanítottak. Párhuzamosan a Strasberg-iskolába is jártam, ahol Sztanyiszlavszkij-
módszerrel képezték a színészeket.
Bárczy Katóhoz fordulok:
– Mit dolgozott New Yorkban?
– Fizikai munkát. Hostess voltam egy nagy vendéglőben. Az asztalokra kellett ügyelnem, a
vendégeket a helyükre vezetnem. Ehhez nem kellett nyelvet tudnom, csak néhány szót.
Viszont kilenc órát kellett lábon töltenem fél óra ebéd- és fél óra vacsoraidővel. Járkálnom
kellet. Állni vagy leülni nem volt szabad. Itthon ezt el sem tudják képzelni. Később, mivel
ahhoz sem kellett nyelvet tudni, kitanultam a fodrászatot. Nem nagyon büszkélkedek
ezekkel a mesterségekkel.
– És hogyan alakult Szabó Sándor színészi élete?
279
– Másfél év után a Broadway-re kerültem, a Három nővér-ben játszottam Versinyint. Nagy
siker volt, és számomra nagy reklám. Charles Boyer-val hasonlítottak össze. Eljött
megnézni Jerome Robbins. John Gilgud rendezett, máskor Mike Nichols. Minden
produkció máshol valósult meg. A Broadway-n a színész és a színház darabról darabra
van, újraszervezik. Ha sikeres a darab, akkor két-három évig megy, és minden rendben
van, de ha nem, akkor két darab között tartalékból kell élni, ha van. Két darab között én
elmentem mixernek. De volt úgy, hogy este játszottam, nappal mixerkedtem. Elmentem
műszaki rajzolónak is. Arról aztán kiderült, hogy nem egészen pontosan tanultam meg
korábban, amit kellett volna. Bármixerként nagyon jól kerestem, de nagyon elkedvetlenített
az egész. A feleségem akkor azt szokta mondani, hogy borítsd ki a zsebedet, mutasd a
borravalót, és hagyd a lelkedet. A Mezítláb a parkban főszerepét 965-ször játszottam el
Myrna Loy-jal. Mike Nichols rendezte. Magyarországon Ajtay Andor játszotta ezt a
szerepet. Írt nekem akkor egy levelet: „Hogyan bírod ezt a szart ennyi ideig játszani?” Dick
Benjaminnel is együtt játszottam… Most érzem csak, kezdek furcsán beszélni arról, ami
volt. Mintha nem is történt volna meg. Ott is voltam? Amerikában éltem? Hogyan lehettem
ott, amikor én itt vagyok?
– Mi történt a gyerekekkel?
– A gyerekek közben elvégezték az egyete280met Washingtonban és New Yorkban –
mondja Bárczy Kató. – Jó egyetemeket végeztek, ennek Amerikában nagyon nagy előnye
van. Balázs festőművész lett, Hawaiiban él. Barna Long Beach alispánja, vagy ahogy
nálunk mondanák, a megyei tanács elnökhelyettese. De az emigrációnak megvan a
kettőssége is. Valami húzza haza az embereket, és az emberek egyszer csak elindulnak.
Ők is annyira kerestek valamit, hogy hazajöttek, magyar lányokat vettek feleségül, de
mindkét házasság válással végződött. Erről se a fiúk, se a lányok nem tehetnek. A lányok
a fiúkban Amerikát, a fiúk a lányokban Magyarországot keresték.
– A színészi pályának mi volt a következő állomása?
– Hollywood következett. Nehéz volt elhagyni a megszokott lakást, a nyári házat, újra
becsomagolni mindent. Hollywoodban elkezdtem tévézni. Ha megcsináltam egy műsort,
három-négy hónapig megéltem belőle. De nem tudtam, mikor szólal meg újra a telefon.
Ültem a telefon mellett, és vártam a megbízásokat.
Bárczy Kató közbeveti:
– Amerikában egy ilyen költözködés majdnem egy újabb emigrációt jelent. A négyezer
kilométer új éghajlatot jelent, új embereket, barátokat és távolabb szakadást a gyerekektől.
A Kaliforniába költözés lelkileg nagyon megviselt bennünket.
Szabó Sándor visszaveszi a szót:
– A bizonytalan tévészereplések után leszer281ződtem az Amerikai Nemzeti Színházhoz
Minneapolisba. Ez egy gazdag mecénásváros. Sir Tyrone Guthrie alapította ezt a
színházat az ország közepén. Repertoárszínház volt. Itt is érvényesült bizonyos anglomán
szellem. A színháznak harminchárom tagja volt, és ebből csak három amerikai. (A
háromból én voltam az egyik.) A többi angol és kanadai. Itt ragadtam három évre. Nagyon
fárasztó színház volt. A napi nyolc órát le kellett dolgozni minden színésznek. Ha nem volt
előadás vagy próba, akkor beszéd- és mozgásgyakorlatokat kellett végeznünk. Akkor már
olyan jól beszéltem angolul, hogy egy Bernard Shaw-darabban nem is a színpadi angolt,
hanem az affektált angol-angolt is könnyen eljátszottam. Ekkoriban történt, hogy a Cyranó-
ban Ragent játszottam. Amerikában angolul Cyranót játszani nem mindennapi élmény.
Minneapolis után megint visszamentünk Hollywoodba három évre. Jack Lemmonnal
játszottunk együtt egy nagy sikerű darabban. Közben hazajöttünk Magyarországra
látogatóba 1966-ban, majd 1969-ben is. Itthon közben együtt filmeztem Richard Burtonnel.
Közben Spanyolországban is csináltunk egy filmet, ott is voltunk egy ideig, de másutt is
filmeztünk.
– Mit csináltál két darab vagy két film között a szabad idődben?
– Amíg tökéletes nyelvtanisággal nem tudtam a nyelvet, sokat tanultam. Nagyon
szerettem a házat építeni. Ott mindenféle szerszámot 282és összerakható elemeket is
lehetett kapni. Kitoldottam a házat, tapétáztam, faburkolatot készítettem. Szerettem
építkezni. Rengeteget utaztunk. Néha teniszeztem. Rengeteg pálya van, ingyen is lehet
teniszezni. Anyagi, társadalmi helyzet határozza meg, hogy valaki ingyenpályán vagy
valamelyik drága klub pályáján teniszezik. A szomszédokkal nem lehet beszélgetni.
Álomszép kertek voltak körülöttünk, de sehol egy ember nem ült a kertben. Kerítések
nincsenek, de a fűre lépni tilos. Csak kocsiban látni embereket. Véletlenül nem találkozik
az ember senkivel. Ha kiültem a kertbe, csak autókat láttam.
Bárczy Kató megszólal:
– Volt egy kis úszómedencénk. Azt is szerette Sándor pucolgatni. Mire végre tiszta volt, és
belemehettünk úszni, teljesen elfáradtunk. Amerikában az élet unalmasabb, mint
Magyarországon. Az átlagember zárt életet él. A nagy távolságok miatt a családok
szétesnek.
– Sikeres színész voltál Amerikában, szép házad van ott, autód, lehetőségeid. Miért jöttél
haza Magyarországra?
– Kacsingattunk hazafelé, itt van a család, sok testvérem – szólal meg Szabó Sándor. – A
gyerekek hazajöttek nősülni, de bennünk sokkal több kíváncsiság volt, és hazavágyás.
Felmerült a kérdés, hogy az ember az egész életét Amerikában töltse?
Bárczy Kató folytatja:
– Bennünk volt a hazatérés gondolata, de a 283gyerekek odakötöttek. Féltünk, ha
hazajövünk, nem láthatjuk őket többé. De közben itthon is megváltozott a helyzet. Művész
fiunk, Balázs, aki most Hawaiiban él, hazajött egy évre, és itthon tanulta ki a
rézkarctechnikát és -művészetet. Az emberek nem tudják, mit jelent az emigráció. Amerika
persze sok tekintetben különbözik a föld országaitól, mi sokat köszönhetünk Amerikának.
De mégsem válik az ember teljesen amerikaivá. Az emigrációnak van egy rettenetes
szellemi visszamaradottsága. Ami itthon történik, az a fejekben, emlékezetben ott megáll,
amikor az emberek eljöttek innen. Aki 1938-ban jött el, az a 38-as Magyarországról
beszél, aki 1945-ben vagy 1956-ban, az arra a Magyarországra emlékezik, és arról
beszél. Mindenki másra emlékezik, így nehéz a magyarokkal együtt lenni. Magyarok
számára az amerikai életnek van egy lélektani nehézsége, különösen ha idősebb korba
lép az ember: be van zárva a száraz emigránslégkörbe. Amerikainak nem amerikai az
ember, hiába él ott húsz éve, és magyarnak sem magyar. Mi ide, Magyarországhoz
tartozunk belülről. Itt éltünk. A gyerekek iránt a kötelességünket teljesítettük, és szabaddá
váltunk újra. Fel kellett nevelnünk őket. Az emigrációban ott álltunk a kérdés előtt: mi az
ember kötelessége. Van-e olyan szülői kötelesség, hogy a gyerekek felnevelése után is
helyt kell állni mellettük?
– Van egy hivatásom – szólal meg Szabó Sándor. – Magyarul akarok játszani. Ami kint
284történt, nem panaszkodhatunk rá, inkább büszkék lehetünk. De az embernek a saját
hivatásával szemben is van kötelessége. Az amerikai színészi pályám sikeres volt, de
soha azt a szakmai kielégültséget nem éreztem, mint itthon. A szavak zenéjét nem
éreztem úgy, mint magyarul. Nagyon nagy koncentráció kellett minden előadáson a nyelv
miatt. Így hiába volt siker, belülről nem éreztem kielégülést. Sokan kérdik most: ugye nem
volt hiábavaló? Nem bántad meg, hogy kint voltál? Rengeteg munkával járt a kinti élet,
keserű tapasztalattal, küzdelemmel, de megismertem a világ másik odalát is. Most talán
sokkal nyugodtabban tudok itthon játszani, mint azok, akik itthon maradtak. Kielégült a
kíváncsiságom. Belső nyugalommal tudok itthon lenni.
– Az ember rájön – mondja Bárczy Kató –, hogy mindenütt emberek élnek. Mindenütt
minden egyforma, csak a körülmények differenciáltak. Egyik kinti barátunk, aki sokat
utazott, nemrég vett egy kertet, ott nézi a virágokat és a hangyákat. A kertben ott van az
egész világ. Azt mondja, nem megy többet sehová. Az egészséges az lenne, ha az
emberek kimennének egy hónapra valahová, körülnéznének, aztán hazajönnének. Amikor
mi kimentünk hosszú időre, az teljesen egészségtelen volt. Ide semmi nem jött be. Talán
azért mentünk el. És kint… Emlékszem, amikor kiérkeztünk, az amerikaiaknak semmi
képük nem volt a magyarokról. „Dzsipszi?” kérdezték tőlem. „Bukarest?” „Gá285bor
Zsazsa?” No dzsipszi, no Bukarest, Budapest. Teller Ede, Szilárd Leó, Szent-Györgyi
Albert, válaszoltam. Ezért kell az embereknek találkozni, érintkezni, megismerni egymást.
Amióta itthon vagyunk, több amerikai barátunk is meglátogatott bennünket. Most már van
egy képük Magyarországról. Borzasztó dolog elszigeteltségben élni. Ha jobban
megismerjük egymást, nem lesz az emberekben ez a feszült utazási vágy. Amerikára
egyébként szépen emlékezünk, hiszen ha ott maradunk, a húszévi munkánk után
megkaptuk volna a nyugodt öregséget. Ugyanakkor hálásak vagyunk az országnak, hogy
újra itthon dolgozhatunk.
– Ez most az otthon, vagy a hollywoodi ház?
– Mindig mozgunk, mindig mindenütt berendezünk egy otthont – szólal meg Szabó
Sándor. – Én antik bútorokat, tárgyakat gyűjtök. Kint egy ötszobás ház minden holmija
bent van egy hatalmas garázsban. A házat kiadtuk bérbe. Most kimegyek nyáron, és
eladom. Csak az apróbb tárgyakat tudjuk elhozni. Ott is sok antik tárgyat gyűjtöttem. Pécsi
Sanyi kezdte az antikot gyűjteni, vele cserélgettünk. Kintről Pécsi Sanyival, Somló
Pistával, Ajtay Andorral és Várkonyiékkal tartottuk a kapcsolatot. Magyarországról mindig
mindent tudtunk. Katika elolvasta a színházi lapokat. Az érdeklődést fenntartottuk
hazafelé. Amerikában húsz év alatt nem múlott el bennünk Magyarország, de most
Magyarországon két év alatt eltűnt belőlünk a húsz év alatt átélt Amerika. Megüt
en286gem, ha hallunk egy zenét, ami Amerikára emlékeztet. Élmények fűzűdnek hozzá.
Kint útközben azt mondtuk, hogy ez vagy az a környék olyan, mint a balatoni táj. De itt
most nem mondjuk, hogy ez vagy az a környék úgy néz ki, mint New Jersey.
– Végül is hogyan kerültetek haza?
– Két éve úgy jöttünk haza látogatóba, hogy pár hónapot itt töltünk, esetleg fél évet.
Ittragadtunk. Egy ruhában, ahogy kocsiba szálltunk. Kedvesen fogadtak mindenütt. „Miért
nem játszol?”, kérdezték. Akkor kezdődött a Herkules-fürdői emlék forgatása. Szerepet
vállaltam. Aztán csakhamar színházban is felléptem. Már rendes tagja vagyok a
Vígszínháznak. Most itt van lakásunk, két év alatt rendeztük be így, de a dolgaink mind
kint vannak. 1975. november 4-én érkeztünk, azóta itt vagyunk. Hollywoodban van
házunk. Közben született egy unokánk, ott kint. Én nem is láttam. Katika kint volt és
megnézte. Én egyfolytában dolgozom itthon, hála istennek.
Két és fél óra alatt ennyit tudtam meg Szabó Sándor amerikai életéről. Amikor csend lesz
köztünk, újra hallom, hogy kint olvad a hó, pengnek az ereszek.
1978
287288
Írók, könyvek, szellemi helyzetek
289290
Írók, küzdelmek tizenkét évnyi messzeségből
Reménytelen vállalkozás… Ami igazán érdekes lehetne, azt nem tűri a papír, amit pedig
tűr, annyi embert sem érdekelhet, mint az „Átadta megbízólevelét…” kezdetű
kommünikék. A helyzetet sok minden bonyolítja. A szereplők néhány kivétellel mind élnek,
én is élek. Pécs polgárai az íróktól, művészektől is elvárták, hogy szerénységről,
önzetlenségről tegyenek tanúbizonyságot. Saját tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a
„Kérek egy…”, vagy az „Éjszaka írtam egy…” kezdetű mondatok már nagyképűségnek
számítottak. – Pécs nekem mégis csodálatos marad mindörökké. A várost délies
éghajlata, ó hangulatú utcái, a nők szépsége, jó borai, jószívű polgárai és békességre
hajló vezetői a művészek számára eszményi otthonná avatták. Pécsen a tudósoknak,
íróknak, festőknek, zenészeknek, színművészeknek mindig volt közönsége. Ma is így van.
A művészek, irodalmi és lapvállalkozások jól megélnek saját közönségükből. Úgy
emlékszem, a tavalyi statisztikák szerint Pécsen néznek legtöbben televíziót, olvasnak
legtöbben újságot. A vidéki napilapok közül a Dunántúli Napló példányszáma a
legmagasabb, több, mint számos nyugati or291szágban a kormány támogatásával
megjelenő vezető lapoké. A város türelmes és nagy erejű. Mögötte áll Baranya megye
minden kincse, földek, ércek, energiahordozó ásványok, s a földekről, bányákból érkező
fiatalok, akiket a helyi egyetemeken csiszolnak, fényesítenek okos, népet szolgáló
értelmiségivé. A város szellemi élete örök fájdalmas újraszületés, hol a vezetőket, hol a
munkatársakat kell újratermelni. A folyamatosságot a legtehetségesebbek, a kovász erejű
bölcsek biztosítják, a Csorba Győzők, Martyn Ferencek. Tizenkét évig éltem Pécsen, s az
irodalmi élet négy korszakának voltam részese és tanúja. Amikor a városba érkeztem, a
Dunántúl című folyóirat éppen végnapjait élte, amikor Pestre költöztem, a Jelenkor
harmadik vezetői garnitúráját hagytam magára gondjaival. Mindez a messzeségbe vágyó
írók, művészek állhatatlanságán túl erőteljesen tükrözi a magyar politikai élet
hullámverését is. A Dunántúl-t az októberi vihar söpörte le a közélet asztaláról, a Jelenkor
váltakozó arculatát a konszolidáció, majd a magyar munkáspárt kétfrontos harca
alakítgatta. Mindezt végigélve sokat okulhatott a fiatal író, sebeket kapott, és sebeket
osztott. Hogy emberségünket, barátságainkat legtöbben megőriztük, azt
igazságkeresésünkön túl elsősorban Csorba Győzőnek köszönhetjük, aki emberség
dolgában mindig olyan volt, mint a platina-iridium ötvözetű párizsi abszolút méter. Csorba
Győző, mint rutinos politikai realista, néha egyetlen szempillantással szétválasz292totta az
egymásba akadt, nehéz vasalású szekereket, és békével engedte saját útjára
mindegyiket. Pécs sok embert nevelt, és Pécs szellemi katedrálisába sokan építették be
művészetük, lényük opálköveit. Mit lehet most az évek zárt sorából kiragadni, szavakba
foglalva véglegessé tenni? Csak szubjektív képek felvillantására merek vállalkozni.
Néhány közreadott vers és bárgyú karcolat után a prózaírás keserű kenyerét Pécsen
kóstoltam meg. Akkoriban orvos barátaim egyetlen szobás intézeti lakásának konyhájában
éldegéltem. Esténként a fehér egerekkel és kísérleti patkányokkal telezsúfolt folyosókon át
levonultam a laboratóriumba, és az írógép mellé görnyedtem. A nagy gépszörny, melyen
évtizedek óta táptalajkérelmeket írtak, és az elkínzott fehér egerek kórlapjait vezették,
tétova ujjaimnak kelletlenül engedelmeskedett. Körülöttem magától dolgozott minden,
színes folyadékok fortyogtak az üvegcsövekben, évekkel korábban elindított folyamatok
bonyolódtak a maguk útján, másokat katalizátorok segítettek, vagy éppen fagyasztógépek
akadályoztak másnap reggelig. Fémes, idegen zaj suhogott mögöttem, alattam,
körülöttem. Igyekeztem erdőkre gondolni, majd egy bizonyos erdőre, ahol favágókkal és
fuvarosokkal dolgoztam együtt. Néhány mondatot leírtam, aztán elakadtam. Estéről estére
ott gubbasztottam a laboratóriumban, és a munka lassan haladt. Közben megéreztem,
hogy a próza valóban prózai műfaj. Hosszú 293órákon át kell egy helyben ülni, állandóan
a történetre, a figurákra összpontosítani. Elég egy könnyelmű pillanat, és máris kereket
oldanak a szereplők, az erdő, az egész madárvilág, az a bizonyos hajnal, és azok a
hajdani, félig átélt, félig képzelt illatok. Még erősen kísértett a versírás szelleme, amikor az
ember vonaton, utcán és mellékhelyiségben szép szavakat rakosgatott egymás mellé, és
szép gondolatokkal burogatta fel rendjüket. Prózaírás közben kevésnek bizonyultak az
ékszer szépségű szavak, a gondolatok mondatvégekre ültetései. Kiderült, hogy
szerkeszteni kell, embereket mozgatni, általuk és történetük által jellemezni a kort és
helyzetet, ábrázolni az élet színeit, és közben mondani valami érthetőt is. Kiderült, hogy a
prózaírás, legalábbis eleinte, nem művészet, hanem munka. Nem a szellem szép lengésű
játéka, hanem erőltetett menet, hátunkban a zulukafferokkal.
A fehéregerek közben kimúltak, újak érkeztek. A novella is megszületett. Közölte a helyi
újság, aztán a Magyar Ifjúság, aztán egy lengyel képeslap, és első novellás kötetembe is
bekerült. Mivel illedelmesen realista művecske volt, még évek múlva is közölték itt-ott, s a
barátaim, ha meglátták a címét, már röhögtek. A novella elkészült, de novellát továbbra
sem tudtam írni. Elkeseredtem, féltem, lelkesedtem, dühöngtem, kerültem és kerestem a
terhet, melyet néhány tűnő pillanatra már nyakamba vettem. Közben munkásként
szolgáltam a kenyeremért, ujjam bütykös volt, a gép néha közelebb 294rántott magához,
és megsebezte a testemet. Az írás fárasztó, panaszkodtam Werner Pista bácsinak, aki
aztán a kávéházi széken megtámasztotta Mauthausenben elkínzott testét, és biblikus
hangon megszólalt: „Fiúka, a prózaíráshoz nem elég a tehetség, segg is kell hozzá…”
Pista bácsi húszéves szerkesztői, húszéves tanári múlt után ezekben az években éppen
azt forgatta a fejében, hogy tudományos könyvet ír a prostituáltak lelki alkatáról. Műve
csak ábrándkép maradt, ma már Pista bácsi is csak ábrándkép, örökre eltávozott
körünkből.
A „hogyan kell novellát írni” kérdésre a Dunántúl irodalmi és művészeti folyóirat
szerkesztőségében igyekeztem választ kapni. Akkoriban ott állandóan szerkesztő
bizottsági ülés volt. Szántó Tibor, Galsai Pongrác, Telegdi Polgár István mozgalmas
irodalmi közéletet teremtett, a délutáni paláverek alkalmával gyakran felbukkant a színház
akkori igazgatója, Katona Ferenc, színészek, festők, zenészek is bekopogtak. Mint minden
érkezőt, engem is barátian fogadtak. Akkoriban a Dunántúl berkeiben pontos, tisztán
érthető nézeteket vallottak a novella ismérveiről, a novella és más prózai műfajok
különbségeiről. Mindez nagy hasznomra vált, s a biztató, baráti kézszorítások erőt adtak
az újabb prózai kísérletekhez.
Kalász Mártonnak akkor jelent meg a Hajnali szekerek című verseskötete, s a fiatal költő
ott ült a kanapén új kabátjában, melyet a versek árából vásárolt. Úgy emlékszem, én is
meg295tapogattam az „irodalmi kabátot”, de továbbra sem hittem el, hogy irodalommal
pénzt lehet keresni. Ez elég megbízható előérzetnek bizonyult. A Hajnali szekerek szép,
egyéni hangja mindannyiunkat elbűvölt. Az „irodalmi kabát” ezt a bűvöletet tette foghatóan
reálissá, olyan valóságossá, mint a sziklák, az erdők és a föld valósága. Galsai Pongrác
eközben a nagyteremben tárgyalt egy írónővel, és percenként berohant a fejéhez
kapkodva: „Megöl ez a nő… Olyan mondatokat ír, hogy az gyilkosság… Mondom neki,
hogy hol az alany, de csak néz rám, és néz és néz…” Szántó Tibor ragaszkodott hozzá,
hogy az írónővel folytatódjon a tárgyalás. Kötetlen, vidám légkör jellemezte akkor az
irodalmi közéletet… Később kiderült, hogy a kötetlenség néhány embert sértett, s ezek a
barátságukat csak színlelték. Egyes dolgok később politikai színezetet kaptak, és bajba
sodortak írókat.
A Jelenkor a politikai konszolidáció ajándéka volt, amolyan történelmi igazságszolgáltatás
vagy esetleg szükségszerűség, máig sem tudom eldönteni. Annyi biztos, hogy arc nélküli,
cibált fülű írógárda kapta. Annyi arc volt, és a tehetségnek annyiféle szintje, ahány író. A
folyóirat mégis megjelent, s az írók ezek után a folyóirat körül civódtak tovább.
Emlékezetemben ma már összemosódnak az értekezletek, s még a színhelyek szerint
sem tudom megkülönböztetni a tanácskozásokat, hiszen a pártbizottság, a tanács, a TIT
és a szerkesztőség épületére is ju296tott jó néhány. A politikai vezetők elvekről beszéltek,
az írók pedig mindig személyekről, képességről, sérelmekről.
A rend körvonalai lassan bontakoztak. A reális értékrend kialakítása és érvényesítése
Tüskés Tibor szerkesztői korszakával kezdődött. A szerkesztő bizottságban jóindulatú
rovatvezetők váltogatták egymást, hol az írók, hol a hivatal, hol pedig az olvasóközönség
megelégedésére. A viták soha nem értek véget, csak fáradt ismétlődéssé változtak,
önmarcangolássá, keserűséggé. Ma már alig értem, hogy akkor ki mit akart, és miért?
Örökké a kávéházban ültünk, s ha a kávéházból már kizártak bennünket, lakásokban
ütöttük fel a tanyánkat, és a szőnyegen kuporogva (mindenkinek nem jutott szék)
tárgyaltunk hajnalig. Közben forró teákat ittunk és lengyel vodkát. Pál Jóska beleírt
bennünket a versébe, s ez a vers eszünkbe juttatta a nőket, az életet, a hétköznapokat.
Barátaimtól sokat tanultam, s azt hiszem, valamennyien tanultunk egymástól. Néhányan
alaposan nekifeküdtünk a munkának. Írtunk, tanultunk, megfigyeltünk, de azt hiszem, főleg
írtunk. Egymás után jelentek meg országszerte a jobbnál jobb novellák, így nálunk is,
Szakonyi Károly, Kertész Ákos, Lázár Ervin írásai… Amikor aztán találkoztunk, már nem
azokról a keretekről vitatkoztunk, melyeket majd így vagy úgy meg lehet tölteni
irodalommal, hanem a szerkesztés módjáról, a korszerű nyelv és a korszerű novella
ismérveiről. Utazgattunk, az 1956 297után indult prózaírók gyakran találkoztak, Pécs és
Pest után még közös nyaralásokra is indultunk, és Balatonszárszón, Balatongyörökön
valóságos szimpozionok alakultak. Elég a fényképekre pillantani, s máris sorakoznak a
nevek, a prózaírók mellett költők és szerkesztők is, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes, Ténagy
Sándor, Tüskés Tibor és mások.
Pécs akkoriban szívesen fogadta a tehetséges embereket. Az újságnál együtt dolgoztunk
Lázár Ervinnel, Ténagy Sándorral, Thiery Árpáddal, Hallama Erzsébettel, s néhányunknak
igaz barátsága szövődött a színes riportjairól híres újságíróval, Rab Ferenccel is. A
Pécsen élők számára a bázis természetesen a Jelenkor volt. Tüskés Tibor, majd
Szederkényi Ervin főszerkesztésével a hátunk mögött nyugodtan írtuk a novelláinkat,
nyugodtan kísérleteztünk, mindannyian tudtuk, hogy bizalommal fogadják műveinket. A
szerkesztés tudományába én is belekóstoltam, hiszen a folyóiratnak születésétől
munkatársa voltam, később pedig a prózai rovatát vezettem 1967 őszéig. A
szerkesztőségi rutin haszna írói munkámban is mutatkozott. A jó és rossz írások olvasása,
javítgatása közben rögződött bennem a tiszta szerkezet és stílus tisztelete.
A szerkesztőséghez tartozás sok előnnyel járt. Kitűnő írókat, gondolkodókat ismerhettem
meg személyesen, Tvardovszkijjal, Szurkovval, Guillevickel, Frénaud-val folytathattam
beszélgeté298seket. Szerkesztőségi munkám során kerültem kapcsolatba a hazai irodalmi
és művészeti élet nem egy kiemelkedő alakjával. Ezek a kapcsolatok néhány esetben
barátsággá finomultak.
A Jelenkor közös gyermekünk, írók, szerkesztők kollektív alkotása. Szint, amit elértünk,
példa, amire hivatkozni lehet. Húszunk-harmincunk életáldozata. Sikert és bukást,
idegösszeroppanást és szellemi felszabadultságot, egyszóval életdarabkákat őriznek a
bekötött évfolyamok. A Jelenkor folyamatosságot jelent, hidat a konszolidációtól
napjainkig. Ma a beatmámorban élő, hosszú hajú fiatalság valószínűleg nevetne azon a
jeleneten, ami ötvenhétben velünk megesett. Egyenruhás, komoly férfiak biztattak
bennünket, hogy ne „sztrájkoljunk”, írjunk, mert az a szocializmus érdeke. Én akkor egész
életművemet magammal hordtam. A művek, szám szerint hat vers és egy novella, a
kordbársony kabátom bal külső zsebében laktak. Miközben a tisztek ékes szavakkal az
elvek minőségére utaltak, engem hasmenést okozó rémület kínzott. Állandóan arra
gondoltam, hogy egyetlen novellaművemet hetekig írtam. És milyen fárasztó volt, milyen
reménytelen… Mi lesz, ha a tisztek azt akarják, hogy azonnal írjak egy novellát, esetleg
egy délelőtt vagy délután? Kirohantam a mellékhelyiségbe. Mire halottsápadtan
előkerültem, a tisztek már elmentek. Beleuntak az írókba.
A lapengedély gyorsan tisztázta a helyzetet. 299Azt hiszem, a nem író írókat csak kitalálta
valaki, hogy gondot okozzon a politikusoknak. Akkor persze nem mertük volna hinni, hogy
a Jelenkor tíz évfolyamot megér. És megért.
Szeretném, ha a Jelenkor a jövő felé is híd lehetne.
1968
300
Martyn a bagolyvázákban
Augurok, papnők, korongozó munkások és félistenek jutnak egyszerre az ember eszébe,
amikor Martyn Ferenc porcelán műveinek Káptalan utcai kiállítását megnézi. Ezekről a
porcelánokról most okos, kimért, támadhatatlan véleményt kellene közölnöm, izmusokat
felsorakoztatnom, esetleg téziseket vélt igazam mellett, kimondanom, hogy ezek a vázák
ilyenek vagy olyanok… Mindezek helyett egy háromnegyed éves kép bukkan elő
emlékezetemből.
A pécsi porcelángyár egyik zsúfolt műhelyében, tányérok, szalonnázó juhász, s tucatnyi
színes kerámia dömpingje között, kicsit félszegen áll a művész, és egy vázát tart maga
elé: – Nézd csak, bagoly – mondta akkor, és kíváncsian nézte az arcomat, hogy a formák
és vonalak összhatásából hogyan bontom ki a madár figuráját, azét a bizonyos madárét,
mely a világ háromnegyed részén napjainkban is félve tisztelt jelkép. Aztán sorra kirakta
kincseit, rajzos tálakat, különös alakú vázákat, samottdarabokat, melyekre kezeket festett.
A szertartás végén, amikor indulni akartam, halkan, diszkréten odasúgott még valamit: –
Moss majd kezet, a gyárban járvány van…
301
Nem tudom, milyen járvány volt a gyárban, de Martyn Ferenc már immunis volt… A
gyárhoz tartozott, neki a járvány már nem árthatott. Belső ügyként kezelte, otthonosan.
De hogyan került a gyárba?
Művészi életútjában szükségszerű motívum. Az egyéves porcelángyári munka semmi
esetre sem kitérő művészetében, inkább kiegészítés, a teljességre törekvés szép
állomása. Martyn Ferenc művészi egyéniségétől idegen az utolsó száz évben divatossá
vált művészkedő magatartás, a szalonokban melegedő, világfiakat utánzó életforma.
Martyn Ferenc emberi magatartása puritán, nem művésznek, hanem mesterembernek
tartja magát, eszményei a Leonardo da Vincik, azok a művészek, akik tehetségesen
megterveznek egy-egy ékes ládazárat, kovácsoltvas díszítést vagy könyvcímlapot, s
festeni is tudnak. Azok a művészek, akiket meg lehet bízni egy-egy konkrét feladattal is.
Martyn Ferenc az élet közelségét keresi, az emberközelben létező tárgyak és jelenségek
költészetét. Az anyag szeretetét talán még a Rippl-Rónai házból hozta magával, s ezt a
szellemiségét a haladó francia festők példája csak megerősítette.
Régóta vonzódik a cserepekhez. Ahogy egyszer elmondta, legszívesebben a mohácsi
fazekasokkal dolgozott volna együtt, a jó zsíros, fekete agyagból képzelt el tálakat, stabil,
masszív vázaépületeket. A pécsi porcelángyárban 302szívesen fogadták, így az intim
fazekasműhelyek nosztalgiákat ébresztő hangulatát felcserélte egy zsongó, hatalmas
nagyüzemmel, ahol ezernél több munkás dolgozik, s vagontételekben mérhető a napi
termelés.
Martyn Ferenc új művei a nagyüzem légkörében születtek, így talán nem is lehet
csodálkozni azon, hogy a divatos, intim hangulatokat keltő modern kerámia helyett
porcelánokkal jelentkezett, melyek nem ötszáz, hanem ezer fokon égnek, melyek nem
újszerűsködők, hanem korszerű, erőteljes mai alkotások, nemcsak szép vázák és tálak,
hanem gondolatokat ébresztő művek is. A tűz művészete Martyn Ferencnél nem játék,
hanem felelősségteljes kifejeződés.
A Janus Pannonius Múzeum Káptalan utcai helyiségében kiállított porcelán műveket nem
lehet futólag megnézni, sietősen áttekinteni, mert megállásra, maradásra kényszerítik a
látogatót. Túlzás lenne azt állítani, hogy Martyn vázái meghökkentően újak… Ha valamivel
meghökkentenek, akkor éppen hagyományos formáikkal, stabilitásukkal. Olyanok, mintha
Heinrich Böll statikusai számították volna ki a legtökéletesebb térfogatokat és
falvastagságokat ezeken a vázákon, olyan különös statikusok, mint Fähmel, akik nemcsak
azt tudják, hogy miképpen kell alapozni a stabil építményeket, hanem azt is, hogy mennyi
dinamit kell a felrobbantásukhoz. Martyn Ferenc hagyomá303nyosnak tűnő vázaműveiben
tehát éppen ez az új, a meghökkentő, ez az abszolút tudatosság, az alfától omegáig
gondolkodás, melyeket jól kifejeznek a porcelán vonalai, színei és rajzai. Martyn Ferenc
porcelán műveivel újra bebizonyította művészi magabiztosságát, tudatosságát, azt, hogy
nemcsak gazdag fantáziájú költő, de egyúttal mérnök, matematikus is. Mondom, futólag
nem lehet megtekinteni Martyn porcelán műveit, mert megtekintésük, tanulmányozásuk
közben a művészi intuíció, tehetség és a matematikai készség meglepő ötvöződésének
lehetünk tanúi. Véletlen, esetleges vonalai, színei nincsenek, formái, vonalai és színei egy
statikailag megbízható építmény és egy képzőművészeti hullámhosszon működő ember
művészi adóállomásának rezgései, egyetlen lehetséges megnyilvánulási formái. Az ember
megáll egy bagolyváza mellett, és meglepetten tapasztalja, hogy a váza nem bagoly
formájú, a rajzolatok külön nem képesek megjeleníteni egy bagolyt, s a színek nem keltik
a bagoly asszociációit. Együtt viszont, a rajzosság, vonalak és színek tökéletes
bagolyformát jelenítenek meg előttünk. A bagoly ugyanakkor nemcsak bagoly, hanem
madár is, rokon azokkal a furcsa kakasokkal, feketerigókkal és galambokkal, melyek
valamikor a Róma-hegyen, a Rippl-Rónai ház udvarában reppenhettek fel, s hangulatokat,
impressziókat keltő formájukkal megragadtak a gyermekkori emlékekben. A vázaformákon
és a tálak raj304zain ugyanakkor átsüt az ősi kultúrák emléke is, olyan kultúráké, melyek
csak a nagy folyók torkolatvidékén alakultak ki; a Nílus, Duna, Volga és a Sárga-folyó
életszabályozó ereje. A bagolyvázák egyik variációján arcok jelennek meg, egyiptomi,
latin, indián emberekre emlékeztető asszonyarcok, melyek kifejezik az emberség alapvető
lényegét, figyelmeztetnek, gondolatokat indítanak, s a színekben és a vázaformákon úgy
oldódnak, hogy képesek még a vízhordó lányok asszociációit is felkelteni.
Martyn Ferenc porcelán műveiben is az ember és környezete jelenik meg, arcok,
madarak, Don Quijotét idéző tálak, egyszerű csendéletek sótartóval, evőeszközökkel,
nyári eszményekkel. De ezek az arcok és tálak nemcsak emberek és tárgyak, mert Martyn
Ferenc porcelán műveiben is polemizál, s az arcok szembefordulnak egymással, és
nemcsak annyit mondanak, hogy ilyen az ember, hanem az ember lehetőségeit,
konfliktusait és társadalmi kiteljesedését is sejtetik.
A Munkácsy-díjas pécsi művész porcelán műveivel ugyanazt az érzés- és eszmevilágot
fejezi ki, mint festészetében, itt is az emberség lényegét, az élő világ és a holt anyag
viszonylatait kutatja. Vázáival és tálaival azt mondja, amit képeivel, csak az ember és világ
viszonyának a lényegét ez alkalommal más oldalról, más kifejezési formákkal világítja
meg. Martyn Ferenc porcelán művei emberközelségben megra305gadnak valami
lényegeset, művészi fokra transzponálva megjelenítik, s ugyanakkor mint művek,
formáikkal, vonalaikkal és színeikkel harmonikusan beleillenek az ember környezetébe,
tehát életközelben maradnak.
1963
306
Mi kell a regény születéséhez?
Szerettem volna elmenni Debrecenbe, és szót kérni a mai magyar prózairodalomról vitázó
írók és kritikusok fórumán, de mindig akkor jut válságba az életem, amikor részt lehetne
venni a történésekben, s talán befolyásolni azokat. Így önhibámon kívülrekedve csak egy
óbudai betonház negyedik emeletén fogalmazhatom meg gondolataimat. Gondolkodni itt
is lehet, bár az ablakon betörő zaj meghaladja a hetven decibelt, a gépkocsik és a
környező gyárak füstje megváltoztatja a levegő összetételét, s a falaknak is van bizonyos
kisugárzásuk.
A debreceni irodalmi napok referátumának téziseivel, melyeket a Magyar Írók Szövetsége
kritikai szakosztálya, személy szerint Béládi Miklós dolgozott ki, teljes mértékben
egyetértek. Én a tézisek hatodik pontját, mely azt mondja, hogy: „A valóságábrázoló
realizmus jelenleg defenzívában van…”, és a hetedik pontját, melynek első része így
hangzik: „A regénytől mindig a kor nagyszabású ábrázolását várjuk, és igazat adhatunk
Németh Lászlónak, aki 1948-ban írta, semmi nem reprezentálhat hitelesebben egy
nemzetet egy jó regénynél. A kor epikus ábrázolásához viszont, mint ezt 307a marxista
teoretikusok több ízben kifejtették, szilárd nézőpont szükséges” – szeretném tovább
gondolni, egy olyan író aspektusából, aki a kor jellegzetes, meghatározó körülményei
között novellákat és regényeket ír. Igazuk van a marxista teoretikusoknak, hogy a kor
epikus ábrázolásához szilárd nézőpont szükséges… Ezt a nézőpontot aligha lehet kívülről
bevinni az íróba. Nem is kell. Az író bent él a társadalomban, része egy kisebb emberi
közösségnek, ugyanazok a meghatározó társadalmi hatások érik, mint a munkást, a
parasztot vagy a mérnököt. A társadalmi körülményektől függetlenül, attól elvonatkoztatva
nem létezhet szilárd írói nézőpont. Ebből eredően egy haladó, emberközpontú
társadalomban az írói nézőpont bizonyos fokig eleve meghatározott valami. A világ írói,
nagyon kevés kivételtől eltekintve, mindig a történelmi haladás mellett álltak. Igent
mondtak az egyenlőség, a demokrácia és a közös emberi boldogulást szolgáló eszmékre,
s nemet a fasizmusra, a népirtó háborúkra, a kizsákmányolásra és az elnyomásra. Ha az
írónak mégsem szilárd a nézőpontja, akkor valami az író körül, tehát a társadalomban
áttekinthetetlen. Nehéz megérteni bizonyos folyamatokat, jelenségeket vagy
összefüggéseket. Ez pozitív történelmi korszakokban is előfordulhat, mivel az író emberi
sorsokon, életalakulásokon át szemléli és ábrázolja a korát. Az elmélet és a gyakorlat kicsi
különbözősége is, amit a politika néhány év múlva, amikor észreveszi, korri308gál, már
elbizonytalaníthatja az írói nézőpontot. Nagyon csodálkoznék például, ha az írországi írók
többségének most szilárd nézőpontja lenne. De maradjunk itthon. Magyarországon a
hetvenes években a szilárd írói nézőpont elsősorban attól függ, hogy az író hisz a
szocializmusban, vagy nem hisz. Ha az író érzi és tudja, hogy az emberiség a közösségi
társadalmak kialakítása felé halad, és a szocializmus a holnap valósága, akkor a
nézőpontja elég szilárd. Ha az író valamilyen hatásra elbizonytalanodik hitében, írói
nézőpontja is bizonytalanná válik, így kénytelen kerülni az átfogó társadalomábrázolást. Ír
azért, részleteket ábrázol, elmosódó arcokat vagy korábbi történelmi korszakokat, melyek
esetleg parabolává válnak.
A kor epikus ábrázolásához a szilárd nézőponton kívül, azt megelőzően szükség van még
néhány tehetséges íróra is, tehát egy olyan társadalomra, amelyik a tehetséges
agronómusok, kazánkovácsok, szervezők, orvosok mellett kitermeli testéből az írókat is.
Ha a nép írókat teremt, már van remény… Ahhoz azonban, hogy az írók tolla alatt a kor
epikus ábrázolása megszülessen, a történelmi, társadalmi és személyesen emberi
körülmények szerencsés egybeesésére van szükség. Azt nem mondanám, hogy vannak
inspiratív korszakok és ellenkező hatásúak. Amióta az atomfizikából a kritikus mennyiség
fogalmát ismerjük, tudjuk, hogy az átváltás periódusa egy bizonyos értéknél
tör309vényszerűen elkezdődik, és a folyamatban új minőség születik. Tehát egy rossz,
embersanyargató korszakban is születhetnek értékes művek, éppen a kor
elviselhetetlenségének a hatására. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a jó epikus művek
megszületéséhez a szükségszerű és a véletlen egybeesésére van szükség.
Mindez idáig a megszülethető epikus mű, mely feltehetőleg a valóságábrázoló realizmus
csillagjegyében fogan, történelmi, társadalmi hátteréhez tartozik. A bajok az íróval
kezdődnek. Az író ugyanis élőlény. Gyomra van, veséje. Feje és szelleme, s mert
szelleme, álmai is vannak. Az álmokkal nehéz dolga van az írók patrónusainak. Az írók
álmai abszurdak vagy döbbenetesen egyszerűek, így nem lehet érteni, miért válnak
üggyé, aktává, megoldandó kérdéssé. Az álmokat iktatni is nehéz, mivel a körvonalaik
határozatlanok. Az írók egy életen át hisznek álmaik beteljesülésében. Ha ez
bekövetkezne, nem írnának többet, tönkremennének. Az írók álmai többnyire a szellem és
a képzelet világában valósulnak meg, ellenőrizhetetlenül.
Ha a történelmi, társadalmi körülmények kedvezőek, mire van még szüksége az írónak,
hogy a kor epikus ábrázolásába egyáltalán belekezdjen?
Szüksége van tehetségre! Tehetségre, ami időbeli adottság. Van egy darabig, aztán
elapad. Aztán valamiért (személyes élet alaku310lása) újra feltámad, esetleg erőteljesebb
lesz, mint korábban volt. Szüksége van csendre. Minden nagy mű mélyén, a magban
csend van. Csak csend. Ilyenkor érzi az olvasó, hogy az élet elmúlik, mindenkinek meg
kell halnia. Kivétel nélkül. Nem lehet tudni, mikor. A halál bármikor bekövetkezhet. A csend
mondja ezt az olvasónak. A csend, amit a huszadik század második felében a gépek és
gitárok zajával igyekszünk elnyomni. De hiába, mert a zajban is ott ül a csend, mint egy
fekete tuskó. Alkotni, teremteni, az anyagba belefelejtkezve – csak a csend mélyén lehet.
Nagy szüksége van az írónak időre. A kor epikus ábrázolását nem lehet két-három hét
alatt megoldani. Kiszámította-e valaki, hogy mennyi idő alatt születik meg egyoldalnyi
írás? Egyoldalnyi jó írás a regényből, mely a kort hitelesen, emberi sorsokon,
élethelyzeteken át ábrázolja? Öt óra? Két nap? Ha elkészítenénk a regényírás
normatáblázatát, milyen időt mérnénk? Amíg az író gépbe verte az oldalnyi prózát? Hiszen
az az alkotófolyamatnak már csak a befejezése… Hogyan mérnénk azt az időt, amíg az
író megismerte, körüljárta, vizsgálgatta a figuráit, hőseit, amíg három Kovács Jánosból
egyet teremtett képzeletben, egy olyant, amelyik igazi, valóságos, a korszak jellegzetes
embere? Amíg figyelte és megjegyezte a Kovács Jánosok szavajárását? Hogyan mérnénk
azt az időt, amíg a helyszíneket járta? Majd az első vázla311tok születésének idejét,
melyeknek egyik része a vonaton készült, a másik: álomból felriadva, éjjel kettő és három
között? Hogyan mérnénk azt az időt, amit az író szemlélődéssel töltött el, és várta, hogy a
belső világában, műhelyében megérjen, összeálljon a történet? Mennyi idő kell egy regény
megírásához? Fél év? Egy év? Vagy kettő? Solohov tizenöt évig írta a Csendes Don-t.
1925-ben kezdett bele, és 1940-ben fejezte be. Hány évig írta Roger Martin du Gard A
Thibault család-ot? Tolsztoj a Háború és béké-t, ha már a kor átfogó epikus ábrázolásáról
van szó? Ellenpéldák is vannak. Balzac gyorsan dolgozott, mert üldözték a hitelezői, el is
égett. Krúdy is gyorsan dolgozott, mert nem volt pénze. Nem hiszek abban, hogy a
korszakot hitelesen ábrázoló, irodalomtörténetileg is jelentőssé váló regény két értekezlet
között, más, felelősen végzett munka mellett vagy után, esténként, vasárnaponként
megszülethet. Bár kivételek mindig vannak. A regényírás hosszadalmas, nagy szellemi
koncentrációt kívánó munka. Ha csak a regényével foglalkozik az író, közben elfogy a
pénze. Ha jól bent van a munkában, nem nagyon érdekli, hogy mit eszik és mennyit. De a
gyerekektől nem lehet elvárni, hogy a regény kedvéért kevesebb tejet igyanak. Talán nem
kellene az íróknak megnősülni… Akkor viszont valami nagyon lényegeset soha nem
tudnának meg az életről, azt, hogy milyen a család, és milyen a gyerekek szeretete.
312
Szüksége van még az írónak egy szobára, asztalra, székre. Jó könyvekre a polcon,
néhány cigarettára, időnként egy kevés borra. Legfőképpen természetesen arra, hogy
higgyen abban, amit csinál, s munka közben ne apadjon el se a tehetsége, se az indulata,
ami képzelőerejét mozgásba hozta.
Egy szocializmust építő, emberközpontú társadalomban mit lehet vajon tenni az írókért és
a kort átfogóan ábrázoló epikus művek megszületéséért? Az irodalmat aligha lehet
intézményesíteni, s a hűtőgépek gyártásához hasonlóan megszervezni a regénytermelést.
Jó dolog, ha mint nálunk, kialakítják az irodalmi élet kereteit, s az íróknak van egyesülete,
vannak folyóiratok, könyvkiadók, ahová dolgozhatnak. Jó dolog, ha ösztönzik a
valóságábrázoló művek születését, de ennek már megvan a kockázata. Nem biztos, hogy
megszületik a várva várt regény, s nem biztos, hogy az írja meg, akit ösztönöztek. Az
íróság, az alkotói lét kockázatát, azt hiszem, az íróknak kell vállalni. Írónak lenni nem
éppen szabályos foglalkozás… Az íróságnak éppen úgy megvannak a kockázatai, mint
mondjuk a tizenhatodik században a hajózásnak. A hajósok, felfedezők sorsában csak az
volt biztos, hogy elindultak, a megérkezésük nem. Viharba kerülhetett a hajó,
összetörhetett egy zátonyon, eltűnhetett a ködben. Magellán nevét tudjuk, mert
megérkezett, sok ezer útnak indult hajósról viszont semmit sem tudunk. Aki 313megírja
majd korunk nagy regényét, melyben a mai emberek életét és a társadalmi viszonyokat
hitelesen ábrázolja, annak fennmarad neve és alkotása. Akiknek ez nem sikerül,
elsüllyednek az időben.
1975
314
Piros elefántok
Mindenki tudja, hogy a költő fent áll a hófedte, magas hegy tetején és kék
üvegtrombitájából sírást fakasztó, olykor érthetetlen dallamok szállnak a végtelen mezők
és erdők fölé. A hegy lábánál piros elefántok gyülekeznek, a dallam hullámzására a havat
tiporják, és súlyuk alatt hajlik a föld. A jeges szél elkapja a trombitahangot, s viszi, viszi
idegen világokba. Csorba Győző rég fent van a hegyen, nagy költő. Kék
üvegtrombitájának hangja nem tudom, milyen messzire hangzik, de a piros elefántok
harminc évvel ezelőtt kezdtek gyülekezni a hegy alatt, s egyre többen lesznek.
Őszintén szólva a költői attitűd számomra sokáig érthetetlen volt. Hogyan lehet az, hogy a
költő fent áll a hófedte hegyen, fújja üvegtrombitáját, s közben vacsorázik, felesége van,
gyermekei, bemegy a boltba, kenyeret vesz, néz, köszön valakinek? Lejön a hegyről
közben? Délután vásárol? Itt alszik, és reggel visszamegy a hegyre? Ez sem lenne csoda,
hiszen az emberek sokszor nem hallják meg az üvegtrombita hangját, és a családtagok
sem fedeznek fel semmi különöset. Együtt esznek, melegszenek, alszanak. Monoton
sorban követik egymást a régi és 315új ünnepek. De az üvegtrombitáról semmit sem
tudnak. Nem értik, nem is tudják, mi az. Ha a kezükbe kerülne, akkor sem értenék. Nem
mondanám, hogy a sarokba dobják vagy leejtik véletlenül, nem, ilyen nem fordulhat elő, a
család őrzi, vigyázza közös tárgyait, a lehetőségét is valaminek, ami eleinte teljesen
érthetetlen. De nem is biztatja a költőt, hogy a téli disznóvágás, hurkatöltés,
kolbászfüstölés helyett önfeledten, csak a közösségre figyelve fújja üvegtrombitáján a
legújabb dallamokat.
Vajon melyik a nagyobb realitás: a nagy, fehér hegy, az üvegtrombita, a piros elefántok, a
pénz – vagy a falu, a feleség és a gyermekek? Úgy tűnik, a költő élete abszurdum. Élete
egy mezsgyén telik el, egy nehezen követhető elválasztó vonalon kell szenvedélyes,
átgondolt és kiszámított mozdulatokkal a megsemmisülés felé lépdelnie, mivel a vékony,
alig látható vonal egyik oldalán a hasznosság és a realitás terül el, a másikon a
megfoghatatlan szépség ingoványai, a tisztesség és a képzelet valószínűtlenül fehér
építményei. Ellentmondások között él és őrlődik a költő.
Csaknem húsz esztendeje ismerem személyesen Csorba Győzőt, s ennyi idő elég volt
ahhoz, hogy megszokjam fényét, élvezzem a barátságát, ami erőt adott, szellemét, mely
felszabadított, jobban, mint szerette volna. Sokszor ültem kicsi dolgozószobájában, mely a
kertre nyílott, és avítt könyvekből keresgéltünk elő egy-egy mondatot, ami új volt. Minden
régi könyv316ben volt valami új, s a gondolatokat mérlegelve óvatosan pillantgattunk ki az
ablakon át a kertbe. Ólomkatonák álltak a belső párkányon, és szalutáltak nekünk. Eleinte.
Később már nem. Így aztán vigasztalásul házi fagylaltot ettünk, amit Margit asszony nagy
szakértelemmel és ízléssel készített el, vagy nyúlhúst, később bort ittunk. Ha a város
ólomkatonái még mindig gyanakodva néztek ránk, félve kimentünk a kertbe, és hosszan
beszélgettünk egy-egy epertő átültetésének módozatairól vagy a metszés alkalmas
időpontjáról.
Bármennyit voltunk is együtt, nem értettem, hogy Csorba Győző hogyan fújhatja fent a
hegyen a kék üvegtrombitát, amikor lent van a faluban, együtt ülünk a konyhában, és arról
beszélünk, hogy felment a ruha ára. Aztán az idén nyáron Révfülöpön, ahogy megérintett
egy-egy szilvát, szőlőfürtöt, s dicsérte őket, mindent megértettem.
A nagy, fehér hegy, ahol Csorba Győző a kék üvegtrombitát fújja, valóságosan egy nagy
fehér hegy, és lent állnak a piros elefántok, de közben kert, lakás a városban, Margitka
ereje, asztal, körben barátokkal, a gyerekek: Noémi, Eszter, Zsófi. A nagy fehér hegy
Magyarország, a mi társadalmunk, emberek, akik együtt, közösen akarnak valamit, és
amit akarnak, előfordulhat, hogy megvalósítható.
A piros elefántok állnak a hegy tövében, és várják, hogy újra és újra megszólaljon a kék
üvegtrombita.
1976
317
Simon Istvánra emlékezve
Állandóan egy házra gondolok. Simon Pista házára, amiben sohasem lakott. Nem akarok
erre a házra gondolni, mégis magam előtt látom.
Április 4-én délután Moszkvában, a magyar nagykövetségen badacsonyi borral
koccintgattunk egy tágas ablak előtt. A város fölé opálkék ég feszült, meleg tavaszi szél
borzolta a fákat, bokrokat. Simon István a fénybe emelte poharát, aztán rám nevetett: –
Elkészült a házam – mondta. Örültem, hogy Simon Pista újra nevet. Előző este, az
ünnepség alatt rosszul lett… Pista házának is örültem, mert Szepezden, egy sarjerdő
szélén, közel az én kertemhez épült fel. Simon soha nem gyűjtött javakat, a pénz nem
jelentett számára semmit. Autót sem vett, mivel vonaton szeretett utazni, együtt másokkal,
beszélgetve, az elsuhanó tájat nézve. De a sok-sok kötelező utazás, a pekingi, kairói,
hanoi, berlini szállodák után megáhította a nyugalmat, és a sümegi mesterekkel építtetett
magának egy házat. Moszkvában még úgy terveztük, hogy tüzet rakunk a kertben, s a
lángokba bámulva borozgatunk, beszélgetünk. Hogy miről, arra nem gondolt egyikünk
sem. Talán a környék lakóiról, népi szokásokról, om318ladozó várakról, az is lehet, hogy
Tolsztoj Leóról beszélgettünk volna. Közel esett egymáshoz a világunk. Én a keszthelyi
hegység innenső, Simon István pedig a túlsó oldalán gyerekeskedett. Ugyanazokat a
hegyeket, dombokat, várakat bámultuk mindketten. Látóhatárunk szélén ott állt Sümeg,
Rezi és a Tátika. Vashegytől, Györöktől az erdőn át, a Vállusi-majort érintve, fél nap
gyaloglásra esik Bazsi. Nagyanyám falujából, Nemeskeresztúrról származott Székely
Antal, a bazsi tanító, akinek Simon István életében is fontos szerep jutott. Lett volna miről
beszélgetnünk őszi venyigetüzek mellett. De ezt a tüzet nem rakjuk meg mi már soha.
Elkészült hát Simon Pista háza, de ő már nem költözik bele. A szepezdi háznál azonban
nagyobb, szebb épületet is emelt Simon István. Ez a ház versekből, tanulmányokból,
szépségből, ritmusból, gondolatokból, érzésekből, közszolgálatból és magatartásból épült.
Ebbe a házba, akár egy Kőmíves Kelemenné, beleépült Simon István egyénisége és
szelleme. Tekintélyes épület, szép a homlokzata, s már a tetőszerkezet is elkészült.
Később lehetett volna csinosítani, vagy kiegészíteni egy oldalszárnnyal, de erre már nem
maradt idő. Az épület jellege így is határozott és végleges. Simon István szellemi
hagyatéka nagyon jelentős, kiteljesedett, egész. Most nem is a meg nem írt verseket,
tanulmányokat siratom, hanem az embert. A nevetős arcú Simon Pistát, aki a nép
mesebeli fiaként 319elindult, s meghódította a hazai világot. Simon jelképe annak az
őserőnek, végtelen lehetőségnek, ami a munkás- és parasztgyerekekben időről időre
feltárásra vár.
Simon István arcát, jellemét elsősorban származása határozta meg, a püspöki és grófi
birtokok közé szorult kisparaszti világ, ahol a hat holdból akkor sem lehetett hetet csinálni,
ha látástól vakulásig dolgozott az egész család. A hat holdat így legfeljebb megőrizni
lehetett. Belső világát, érdeklődését kemény, de melegszívű parasztemberek alakítgatták,
s a táj, mely lágy szépségén kívül kultúrtörténeti kincseket is rejtett, hiszen Bazsi
határában római castrum-maradványokon legeltek a tehenek, s a zalaszántói búcsút 13.
századi templom árnyékában tartották.
Simon végleges arcvonásai később, népi, majd Eötvös-kollégista korában alakultak ki,
ahol olyan tehetségekkel készült együtt az életre, mint Nagy László és Juhász Ferenc, de
költészetének alapélményét, emberi magatartásának egyéni jellegét, ízét a keszthelyi és a
bakonyi erdők között szorongó, apró kis falu, Bazsi határozta meg. Azokról írt, akiket
ismert és szeretett, azokat képviselte a parlamentben, akikkel egy volt a kenyere, sorsa, s
a felszabadulás után is egy maradt.
Simon István nemcsak költő, szerkesztő és tanár volt, hanem kitűnő közgondolkodó,
politikus és diplomata is. Csoda, ha valaki költői tehetséggel születik. Az is ritka csoda, ha
va320laki diplomatának születik. Simon Istvánnak biztos fellépése és színes
tárgyalókészsége volt. Nagyon bonyolult helyzetekben is képes volt azonnal reagálni.
Tárgyaló partnereit őszinte, belülről fakadó mosolya bizalommal töltötte el, és
megnyugtatta. Életenergiái, úgy látszott, kifogyhatatlanok. Heteken át tudott utazni,
idegenben étkezni és aludni. Néhány órás alvás után már újra friss volt, és
kezdeményező. Egyszerre tudott költőként jelen lenni az irodalomban, tanítani a
Színművészeti Főiskolán, folyóiratot szerkeszteni és képviselni Veszprém megye egyik
választókerületét. Nagy belső erejét, azt kell hinnem, a nép ügyének szolgálata mindig
megújította. Simon hitt az ügyben, tudta, hogy ezt a munkát a közösség érdekében el kell
végezni. Veres Péterként Simon István is népben-nemzetben gondolkodott, s a többi
emberért vállalt felelősség terhével a vállán nyilatkozott meg. Három éve így beszélt
nekem saját szerepéről: „A közéletiség nemcsak azt jelenti, hogy részt vesz valamiben az
ember, hanem azt is, hogy beleszól. Én véletlenül eléggé benne éltem a közéletben. A
közéletiséget nem tartom sem pozitívnak, sem negatívnak. Azt sem, ha van ilyen, azt sem,
ha nincs. Alkati kérdés. Van, aki igényli, hogy testközelben legyen azzal a népcsoporttal,
ahonnan indult, van, aki nem. Ha nem vagyok képviselő, én akkor is figyelek azokra az
emberekre, akiket Bazsi és Sümeg körül megismertem…”
321
Így van. Simon István soha, egyetlen percre sem szakadt el lelkileg attól a néprétegtől,
melyből származott. Szerette az embereket, s az otthon melegsége adott neki újabb erőt a
harchoz, munkához. Simon Istvánnak a végtelen, sokszor zavarosan kavargó világban volt
egy biztos pontja, ahol otthon volt. Valahol otthon kell lenni a világban. Kell egy falu, egy
városrész, egy kisebb közösség, ahol kereszt- vagy ragadványnéven is szólíthatjuk az
embereket. Simon István sok bolyongás után, hiszen bejárta a világot Egyiptomtól Kínáig,
most végleg hazatér Bazsiba.
Nem tudom, hogyan leszünk meg Simon István nélkül. Egyre nagyobb az űr. Meghalt
Veres Péter, Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő, Illés Béla, Berda József, Fodor József,
Darvas József, Várkonyi Nándor, Németh László. Fiatalabb írótársaink közül is sokat
elvesztettünk: Gerelyes Endrét, Sipkai Barnát, Kamondi Lászlót, B. Nagy Lászlót, és most
Simon Istvánt. Nélkülük hogyan tovább?
Nem akarok a házra gondolni, mégis magam előtt látom. Ott áll Simon Pista háza
Szepezden a sarjerdő szélén, közel Sárosiné házához. Ott áll a ház, üresen. Hiába
tervezgettünk Moszkvában… Nem rakunk mi már közös venyigetüzet soha az életben,
pedig ősz is lesz, tél is lesz, borunk is lesz.
1975
322
A szavak minőségéről
Igaza van Illyés Gyulának a trágár szavak ügyében közreadott eszmefuttatásában.
Valamennyien szeretnénk, ha népünk míves, szép szavakkal társalogna, nyilvánítana
véleményt, és könyveink is a szépség és nyelvi tisztaság gyűjteményei lennének. Való
igaz, hogy a trágár szavakat többnyire az indulat, sérülés, a kívánatos erő és hatalom
hiánya kényszeríti egy-egy ordítozó embertársunk szájára. De mindezen túl az ügy
néhány vonatkozása továbbra is töprengésre késztethet fordítókat, írókat, nyelvészeket. A
Nagyvilág által felvetett kérdőjelek, úgy értettem, az irodalmi ábrázolás gondjaira
vonatkoznak.
Ismertem egy embert, akit az egész falu a „ronda beszédű” ragadványnév kíséretében
emlegetett. Máté bizony vaskos szavakkal támadt a tejcsarnokosra, futurásra,
kocsmárosra, boltosra, kuglizó társaira, ha pillanatnyi érdekei megkívánták. De nemcsak
Máté használt trágár szavakat, hanem azok is, akik elítélték ezért. Az ítélkezők azonban
ritkábban és mértékkel. Napjainkban is rengeteg ronda beszédű ember él. A különböző
néprétegek más és más trágár 323szavakat alkalmaznak. A rétegeken belül egyes
személyek emberi értéküknek megfelelően ismét másként, más hangsúllyal használják
ezeket az inkriminált kifejezéseket. A probléma tehát az író számára ott kezdődik, amikor
a „ronda beszédű” Mátét megírja… A trágár szavak létezése, azok különböző alkalmakkal,
váltakozó mértékkel és hangsúllyal előforduló használata tény. Az adódó gond a realista
ábrázolás valóságos gondja. Az író döntési joga korlátozott, általában a helyes mérték
pontos meghatározására szorítkozhat. Tudom, hogy éltek zseniális festőművészek, akik a
nehezen kezelhető piros színt fel sem rakták palettájukra, az elkészült képen a szemlélő
mégis szép, harmonikus piros színhatásokat észlelt. Ez természetesen a szavak
műhelyében is lehetséges, de csak alkalmanként, és a legtehetségesebb alkotóknál. A
szavak hatására bizonyos légkör keletkezik az írásműben, és e légkörben csak
meghatározott dolgok történhetnek meg. A szavaknak jó író tollán mágikus ereje van. A
szavak színek, de megőrzik fogalmi jelzésüket is. Ahogy a szövegben sorakoznak, az
egyetlen lehetséges ítéletet sugározzák. Mindez alkat és stílus kérdése. Az egészet
meghatározza a próza valósághoz kötött lélegzése. A káromkodó embereket nem lehet
letagadni. Így vagy úgy, esetenként minden író szembekerül velük. Töprengéseimet
megpróbálom tagolt formában előadni.
324
Az író adott esetekben rákényszerül a trágár szavak használatára is. A szavak
helyettesítése nem lehetséges, mert a „helyettes” szavak más embertípusra utalnak. Ha
szélsőséges szituációban egy rusztikus egyéniséget vagy egy szalonhőst kell ábrázolnia,
a trágár kifejezések közül is különbözőket kell választania. Ha az író önkényesen
finomabb kifejezést alkalmaz, vagy körülír egy cselekvést, előfordulhat, hogy a durva
egyszerűségből rafinált belvárosi romlottság látszata keletkezik. Ezen szavakat csak
funkcionálisan, pontosan a kívánt helyen, a művészi hitel mértékéig lehet használni. Csak
a jellemzés eszközei lehetnek, ha öncélúvá válnak, elrontják az egész munkát. Ha az író
ügyel a szavak funkcionális használatára, az olvasónak szinte fel sem tűnnek. A feltűnést,
az ellenérzéseket az írásban és az életben mindig akkor váltják ki a trágár szavak, ha nem
a helyükön vannak, ha több van belőlük, ha pontatlanok, szellemtelenek, öncélúak.
Tessék megfigyelni, hogy az életben alig botránkoznak meg az emberek, ha a beszélő
frappánsan, szellemesen, nyelvi fantáziával és funkcionálisan alkalmaz egy-egy trágár
kifejezést. Visszataszító viszont, ha a beszélő öncélúan, szellemtelenül, bántó
durvasággal halmozza ezeket a szavakat, vagy rafinált csoportokba szedi, és kéjeleg
rondaságukban. Tudom, a fordítók nagy gondját az jelenti, hogy nyugaton kialakult az
ifjúságnak egy rétege, amelyik nyerésre vagy vesztésre, fogyasztásra, befogadásra
rendezte be az életét; gondolatai 325a test, különösen az altest zegzugaiban mozognak.
Szótára tükrözi ezt a létet, s az utóbbi években a lét és a szótár megszülte a maga
modern irodalmát is. A fiatalok „lázadása” társadalmilag érthető, lázadásuk iránya már
kevésbé. Létük párolgása még szavakba desztillálva is egészségtelen. Irodalmi
ábrázolásuk létezik. Mit tehet a magyar fordító?…

A trágár szavak létezése és használata szűken vett irodalmi helyükön túl is sok
töprengésre késztet. A trágár szavak jelentékeny része erőteljesebb, színesebb,
kifejezőbb, mint a helyettesítésükre kiagyalt műszavak, körülírásokból leszűrt képzett
szavak, vagy a latin orvosi szótár. A nép maga is tudja ezt, mulat a hivatalok erőlködésén,
és tréfákat gyárt a helyzet illusztrálására. János bácsi bíróságon adott válasza közismert:
„Lehet, de amikor én láttam…” Amit János bácsi látott, nem lehetett valami fennkölt
szerelem, hanem a testiség öröme alkalmi kazlak árnyékában. A szerelem persze a
legkényesebb terület, a közhasználatú szavak bármelyike alkalmas a profanizálásra,
rombolásra.

Felvetődhet az a kérdés is, hogy nekünk miért a szavakkal van bajunk? Nyelvünk
valójában jelrendszer, melyben a szavak tárgyakat, szituációkat, állapotokat,
cselekvéseket jelölnek. 326Nagy kérdés, hogy a szituációt tartjuk trágárnak, vagy a
jelölését. Ha a szituáció mondjuk gusztustalan, akkor miért tartjuk egyik jelölését, általában
a műszót, a jelpótlékot szalonképesnek, míg az egyértelműbb, találóbb jelzést trágárnak?
… Lehetséges, hogy bizonyos szavakkal kapcsolatban mesterségesen előítéletet
alakítottunk ki? Nehéz példákat mondani. De kíséreljük meg. Nyugodtan leírjuk, nagy
nyilvánosság előtt használjuk a „fécesz” kifejezést. Ez a betűcsoport olyan sápatag, légies,
csaknem szárnyra kel. Éppen ezért a magyar fogalommal hangzásában semmi
rokonságot nem mutat. Az embereknek szeme sem rezzen, ha egy elbeszélésben
olvassák. Pedig, ha egyszer hősünk ilyen szavakat használ, akkor a szemeknek rebbenni
kell. A légies betűcsoporttal tehát nem lehet pótolni azt, amit hősünk az életben mond.

Gyanús körülmény, hogy nemcsak a trágár szavak zavarják nyugalmunkat.

Megfigyelésem szerint minden olyan kifejezés, amit nem a helyén alkalmaznak, zavaró
lesz. A napokban így szólt a kalauznő az autóbuszon: „Méltóztatnak végre beljebb
fáradni!?” Az utazóközönség megsértődött. A két szójel valamelyik régi szalon
előcsarnokában, az ajtónálló szájából megtisztelően, természetesen hangzott. De a zsúfolt
autóbuszon sértés. Ezt a kalauznő is, az utasok is ösztönösen tudták. Analógiát keresve
tehát, ha 327a regény hőse az istállóban, almozás közben drasztikusan nevén nevezi a
látottakat, általában nem hat trágárnak. De ugyanezen szavak egy külkereskedelmi iroda
titkárnője szájából megdöbbentő trágárságok.

És itt a genetikai kérdés… Vajon milyen sorrendben születtek szavaink? Előbb keletkeztek
a szalonképes szavak, és csak később a rusztikus kifejezések? Aligha… Úgy vélem, azok
a szavak, melyeket ma hajlamosak vagyunk mint trágár kifejezéseket egyöntetűen
száműzni, valamikor a hétköznap jelrendszerében szürke egyszerűséggel sorakoztak a
többi mellett. Trágárrá akkor váltak, amikor pironkodva körültáncolták e szójeleket, amikor
a dámák suttogva ejtették, és gyártottak helyettük „finomabb” kifejezéseket. A nyelvészek
a szavak keletkezési sorrendjéről bizonyára meglepő adatokat közölhetnének.

Mindez töprengés, inkább az ügy bonyolultságára kíván utalni, mint érdemben állást
foglalni. Az írók, fordítók, szerkesztők helyzete egy eredményesen záruló vita után is
nehéz marad. Munkájuk során alig lehet más támaszuk, mint a jó ízlés és a logikus
„mérték” ismerete.
1968
328
Elmélkedés a bakter kecskéjéről
Armand Lanoux mentoni beszéde meghökkentő és kényelmetlen… Az író ma hasonlatos
a hadifogságból hazatért katonához, aki otthonában, asszonya mellett egy másik férfit
talál. Megdöbben, de nem mer zajt csapni, mert éhes és fáradt. Örül, ha ételt kap, s a
szomszédos szobában hálhat. Rossz kutya módjára morog elpártolt asszonyára, s az ajtó
közeléből az újabb, erőteljes gyerekeket vizsgálgatja. A számvetést másnapra halasztja.
Ez a „másnapra halasztott számvetés” egyre késik. A világ írói valójában még a filmmel
sem rendezték viszonyukat. Megugatták, aztán bezsebelték a pénzecskéket, s néhányan
a pénzt is. A számvetés, halk morgolódások zajában erőtlenedve, egyre késik. Aztán jött a
televízió. Az írók zavart seregéhez más károsultak is csatlakoztak, színházak,
könyvkiadók, s hogy a karikatúra teljes legyen, maga a film is. Armand Lanoux azt kérdi,
hogy: „Az írók milyen mértékben és milyen eszközökkel szerezhetik vissza az ellenőrzést
egy olyan civilizáció fölött, amely egyre inkább kisiklik a kezünkből?” Lehet, hogy
Franciaországból idáig úgy látszott, hogy az írók kezükben tartanak valamilyen szellemi
ellenőrzést. 329Magyarországról nézve ez soha nem látszott így. Ilyen ellenőrzés a
valóságban aligha létezett, Boldizsár Ivánnak ebben igaza van. Az ellenőrzés helyett jobb,
ha közönségről beszélünk, és presztízsről. Így talán nem is marad más dolgunk, mint
végre rendezni kapcsolatunkat a közönség új uraival. Gyanakszom, hogy ez a rendezés
az írói megalkuvások sorozatából áll majd, hiszen egyik oldalon ott a gazdag, hatalmas
televízió a sok milliós közönségével, másikon az író mint elszegényedett magánszemély,
jelképes pózban, ahogy éppen a millió és millió tévénéző között igyekszik megjelölni azt a
pár ezer embert, akit valamikor olvasójának mondhatott.
Miért nyugtalan az író? Nyugodtan állíthatom, hogy nem a saját királyságát, jövedelmét,
mítoszát félti, hiszen társadalomban, nemzetben gondolkodó, etikus szellemi lény.
Királysága egyébként is álomkirályság, rangja, gőgje Játékországból való, belső ügy,
legbelső, az arcon nem is látszik. Nyugtalansága mindössze abból adódik, hogy tud
valamit a világról és az emberekről. Tudja, hogy az írásbeliség a fejlődés magas fokán
következik be. Tudja, hogy az írás és olvasás elsajátítása erőfeszítéssel, szellemi
összpontosítással jár, s mindig feltételez bizonyos fokú intelligenciát. Tudja, hogy az
élőnyelvhez képest az írás absztrakció, tehát magasabb rendű képességeket tételez fel az
emberben. Az olvasáshoz, feljegyzések készítéséhez (ha ezek a feljegyzések akár csak a
kacsatojások 330számának felrovására korlátozódnak is) az embernek mozgósítania kell
értelmét, szellemi tartalékait. Az olvasás akció, bizonyos fokú szellemi erőfeszítés. A
képek nézése, a tájak, emberek, események vizuális felfogása viszont, akár
vonatablakból, akár képernyőn az élőlények automatikus, természetes funkciója.
Bámészkodni az állatok is szeretnek. A bakter kecskéje, szamara, kutyája a világ minden
kincséért sem szalasztana el egy vonatot. Mindig ott csodálkoznak a bokrok és a
házacska között, és élvezik a látványosságot. A képek nézése egyszerű befogadási,
elfogadási folyamat. A látvány felfogásától nagyon hosszú út vezet a mozdulatjelek, a
hangjelek kultúrájáig, az élőnyelv és az írás fejlődésvonala pedig végtelen. Most a
televízió általánossá válásával az egyszerűbb, a primitívebb, a legprimitívebb jelformával
közöljük egymás között álmainkat, gondolatainkat, vágyainkat. Az írás absztrakt formáit
fokozatosan a mindenki által érthető, néphez, nyelvhez nem kötődő képírás-képolvasás
váltja fel.
Bajról, gondról itt még nincs szó. A baj az író szerint akkor következik be, amikor a
képolvasás kizárólagossá válik. Boldizsár Ivánnak igaza van, amikor forradalmi
perspektívákat lát a televízióban. A televízió megjelenése nagy alkalom minden nép
életében. Alkalom az írónak, alkalom a közönségnek, alkalom a politikusoknak is.
Nagyszerű dolog, amikor Az ember tragédiája egyszerre milliók számára ismeretessé
válik, nagyszerű dolog, amikor Madách Imrét végre 331ismerni kezdi a saját népe. Ám
egyféleképpen. Úgy, ahogy eléje állították az V. vagy a XIV. szín világát. Az eszkimóvilág
konkrét, lehatárolt képekben jelenik meg előtte, kizárva a fantázia játékát, a
hozzáképzelést vagy a belső képi megjelenítés nagy lehetőségét. Ha olvassa, ha a
rádióban hallja, a mondatok nyomán fantáziájában a kép is megjelenik, egyénien, mesébe
mosódva, napok múltán is tovább gondolhatóan. A televízió kész formákat, panelokat
szállít az egész országnak, mindenki ezekből építkezik. A televízió akarva vagy
akaratlanul uniformizálja az emberek gondolatvilágát, az egyéniséget a nézőben
elsorvasztja. Az írott irodalom a képekre váltott fordításával soha nem lesz azonos. Az író
nyugtalan, amikor azt látja, hogy művét, mely az életet bonyolultságában, belső izzásaival,
misztikumával együtt ábrázolta, a képernyőn leegyszerűsítik. Leegyszerűsítik, és csak egy
vézna történet marad belőle, s megálmodott hősnője helyett egy ismert színésznő fáradt
arca, szája vázlatozza a drámát, s a dráma helyett végül valamilyen pótszert kap a néző.
Az író nyugtalansága csak részben fakad a televízió eszköztárának, formarendjének
ismeretéből. Igazi nyugtalanságát az emberismeret táplálja. Falvakban,
munkáskerületekben, egyetemi klubokban sok, könyv fölé hajló arcot látott már az író,
minden író. Ismeri a szépre, emberségre éhes arcokat, szemeket. Ismeri a könyvkiadás
statisztikai számait, a példányszámokat. De közben kénytelen felfedezni egy ha332talmas
tömeget, milliókat és milliókat, akik estelente, munkában megfáradva, szívesebben
üldögélnek a képernyő előtt, mint könyvvel a kézben. Az emberek nem mindig tudják,
hogy az olvasás rang, s ha tudják is, mit törődnek ezzel a ranggal… Az olvasás
erőfeszítés. Könyvtárba kell járni, könyvüzletekbe, hazavinni a könyvet, kinyitani, tartani a
kézben órákon át, és értelmezni a szöveget. A televíziót ezzel szemben csak be kell
kapcsolni és nézni. Lehet közben vacsorázni, iszogatni, még beszélgetni is. A kép
látványosság, így mindent megnéznek, akármi az… Úgy vannak vele, mint a bakter
kecskéje a vonattal. Tapasztalati tény, hogy a televíziós családokban semmire sem marad
idő. A tévénéző nem ér rá énekelni, sakkozni, kártyázni, táncolni, olvasni, még a cipőjét
sincs ideje tisztítani. Élete, leszámítva az üzemben, munkahelyen töltött órákat, egyetlen,
végtelen tudomásulvételi folyamattá válik. Ebben a látvány- és hírzuhatagban, ahol
naponta több kiadásban megérkezik és elutazik valaki, s a kommentárokban bizonyos
szavak és mondatok ismétlődnek éveken át, a néző elfelejtkezik arról, hogy mire is megy
ki ez a nagy utazgatás. A hírinfláció figyelmüket is ellankasztja, s a lényegről, hogy ki
dolgozik és ki nem, s a megtermelt javakból ki részesül végzett munkája, ki hatalma, ki
tőkéje és ki éhsége vagy mohósága arányában, elfelejtkeznek. Közben persze más,
artisztikus lényegek is belemosódnak a reklámok és tánczenei blokkok egymást váltó
zűr333zavarába. Úgy vélem, a képi műsor átáramlik a néző idegrendszerén, agyán,
medret mos az újabb és újabb adások számára, s eltűnik. Nincs megállás, mérlegelés,
feldolgozás. Az olvasás, a jó mű hatása pedig éppen ezt a megállást, eltűnődést, a
gondok, különbözőségek, értékek felismerését és megbecsülését segíti elő.
Mindezekkel együtt is áldás a televízió. Nálunk segíti az iskolai oktatást, a népművelést,
sok, földhöz kötött család otthonába beviszi a nagyvilágot, s talán kedvet is ad tanuláshoz,
utazáshoz. Boldizsár Iván a televízió és az alkotók viszonyában több ideális lehetőséget
lát. Az író hiúságának kétségtelenül jót tesz, ha milliók emlegetik egy szereplése után. Az
író azonban tudja, hogy ez pünkösdi királyság. A film, a rádió, a tv – szakma; ügyes
zsargonnal, ügyes emberekkel, s tíz-húsz tehetséggel a csúcsokon. Az író mindhárom
helyen csak vendég, s ha belép egy műterembe, stúdióba, olyan csodálkozva néznek rá,
mint ha egy sztyeppei tehén andalogna a kamerák és mikrofonok közé. Ugyanakkor az író
a folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőségeiben mindig otthon érzi magát, még akkor is, ha
műveit időnként visszaadják.
1970
334
Szubjektív jegyzetek Golding könyvéről
Egyszer mindenki találkozik a Legyek Urával. Most, hogy elolvastam Golding remek
könyvét, szinte magam előtt látom Simont. Félszegen áll a zalaszegvári templomban, s
megretten, mert nem szólnak a harangok. Furcsa kereplés hallatszik, s a cinkos felnőttek
nem kapják fel riadtan a fejüket, inkább imát mormolnak, és az áldozatok felett, Jack és
Roger és Maurice és Robert és Bill és Röfi és Ralph felett egyetértően találkozik a
pillantásuk. Simon akkor megértette, hogy nincs menekvés, akkor már egészen biztosan
tudta, amit mindig sejtett: valahol van egy Szörny, egy ismeretlen Állat, csak azt nem
tudta, hogy a Szörny az emberek között lakik, s talán éppen az emberekben. Szegény
Simon nem akarta hinni, hogy a saját nagyanyja odaveti a Szörnynek, pedig jól látta azt a
pillanatot, amikor a nagyanya szeme elkapta a pap cinkos pillantását, s azonnal
varázsigéket mormolt az egész templom. Simon később sokat gondolkodott. Miképpen
lehet az embereket ilyen tökéletesen megszervezni, hogy senki sem kiált fel, nem végez
hibás mozdulatot, s a misztérium előtt nem fecsegi ki, hogy milyen szörnyűség
készülődik?
335
Okos, kék szemű emberek később megmagyarázták Simonnak, hogy a harangok Rómába
mentek, de ez már csak később történt, amikor esett az eső, és minden beteljesedett…
Sokan a kórházak folyosóján találkoznak a Legyek Urával, mások a repülőgépek
fedélzetén vagy a sérült tengeralattjárókban, s akadnak olyanok is, akik csak Golding
könyvében, és többször riadtan leteszik, mert a kis tudás a félelem egyik forrása. Nem
értik egészen Simont, s a vadászok és Ralph háborúját sem, és idegesek lesznek, mert
nem szívesen hisznek a Szörnyben, mint ahogy korábban a koncentrációs táborok
létezését sem hitték szívesen.
Miért?
Az emberek egy része a neveltetésétől függetlenül magával hoz egy kis idealizmust,
amely a vérében kering. A világot az elemi iskolás hittankönyvek idillikus rajzai alapján
képzelik el. Ádám és Éva egy fa alatt állnak, s valahol odább sziszeg a kígyó. Eleven
embereket égetnek el a krematóriumokban? Kényelmetlen dolog elhinni. Kényelmetlen,
mert akkor a normális erkölcsi mértékegységek szerint meg kell mozdulni, tenni kell
valamit! De a mozdulatot megbénítja a félelem. Ha mégis igaz… Ha létezik a Szörny…
Golding retteneteseket mond! Alig van kényelmetlenebb érzés, mint elhinni, hogy az
emberek nem természetszerűleg jók. Golding azt mondja, hogy az ember húsevő, az
emberben ragadozó lappang. Az ember idegrendszere meg336bízhatatlan, a félelem vagy
a víziók hatására a gátlásai hirtelen megszűnnek, s ilyenkor gyilkossá válhat. Golding azt
mondja, hogy az emberben démonok laknak, akik érthetetlen gyűlöletekre és
kegyetlenkedésekre indítják. És azt mondja, hogy a félelem és a friss hús élménye a
legrettenetesebb, mert ilyenkor az ember nem hallgat az okos szóra, nem veszi
figyelembe a hasznosság szempontjait, s azonosul a titokzatos Állattal, csak az
ösztöneire, a vér doboló parancsára hallgat.
Igaz lehet ez?
Golding könyve a második világháború után jelent meg.
És még egy: úgy tetszik, hogy Golding hőseit személyesen ismerem. Jól emlékszem arra
a furcsa tavaszi napra, amikor Röfit lefogták a futballpálya kerítése mellett, lerángatták róla
a nadrágját, aztán bepaprikázták és leköpködték a nemiszervét. Ott állt Simon is, és az
ikrek és Ralph is, és csak nézték megdöbbenve, de nem mentették meg szegény akkori
Röfit. A diákbotrány provokálói és Ilse Koch emberi magatartása között nemcsak tartalmi,
hanem minőségi különbség is van.
Golding mindezt a teljes tudás birtokában mondja el. Jól ismeri a Legyek Urát, Simonként
sokszor eléje járult, s belenézett félig lecsukott szemébe és rettenetes szájába, mely
elnyeli az embert. Ismeri a fokozatokat, jól tudja, milyenek azok a lidérces éjszakák,
melyeken az „apróságok” először megérzik, hogy a ten337gerből előjött valamilyen
Szörny, s milyenek azok a délutánok, melyeken leteríti az embert a félelem, és milyenek
az esték, amikor minden megbomlik, minden lehetségessé válik. Golding tudja, hogy miért
festenek magukra maszkot a vadászok. Tudja, hogy a festék alatt már nem pirulnak, s
olyan illúziójuk támad, hogy amit tesznek, nem ők teszik. Az egyes ember helyébe a
szervezet lép, s a szervezet lelke, embersége már megfoghatatlan.
Golding negyedik könyve, amely az angol kritika szerint a legsikerültebb, szerkezetében is
kuriózumokat rejteget. Golding nem a regényt szerkeszti meg, hanem a hőseit. Könyvét
lapozgatva úgy tűnik, hogy a tízívnyi terjedelem teljesen esetleges, pontosabban Jack,
Roger, Röfi és Ralph jellemének a függvénye. Goldingnak tehát nem sztorija volt, amikor
íróasztalhoz ült, hanem emberismerete. Az emberi jellem és természet építőköveit
rakosgatta nagy gonddal és biztos tudással egymásra, s ezek összefüggéseiből,
logikájából szükségszerűen következik a történet, mely valójában nem is több, mint egy
képlet színes, vizuális jelzése a közérthetőség kedvéért. Golding hősei élnek, s nemcsak
Ralph és társai, hanem a lidércek is, a Legyek Ura és a Szörny is. Hatalmasra nőnek a
figurái! Jack, amikor a vadászat lehetőségeit próbálgatja, váratlanul izmosodni kezd, s
amikor kifesti az arcát, félelmetes lesz. Ugyanígy Roger, a halk szavú fiú, aki eleinte csak
játszadozik a két végén kifaragott bot ötletével, aztán, amikor a szi338tuáció kedvező,
elszabadulnak démonai. Így aztán nem érezzük, hogy Ralphot gyerekek üldözik, mint
ahogy helyzetéből nem is számítanak a vadászok gyermekeknek. Ezeken a pontokon
teszi át Golding az egész szituációt észrevétlenül egy másik, általánosabb síkra. Így
történhet meg, hogy megdöbbenünk, amikor megjelenik a tengerésztiszt a szigeten, s
csak apró, háborúsdit játszó gyerekeket lát.
Könyvének rendkívüli értéke, hogy mentes a verbalizmustól. Nem mesél, nem magyaráz,
hanem megjelenít, s a történések logikájával, a jellemek épülésével mondja ki ijesztő
felismeréseit. Kitűnő ábrázoló, feledtetni képes a gyerekek abszurd megjelenését a
szigeten, s az olvasónak egy pillanatra sincs olyan érzése, hogy az író tulajdonképpen
mikroszkóp alá helyezte az embert, hogy elkészítse analízisét.
Az analízis őszinte, szépítgetésnek, elkenésnek nyoma sincs. Golding azonban az ijesztő
tudás birtokában is hisz az emberben. Vitába száll a Legyek Urával, s mindannyiunk elé
odaállítja Ralphot, aki lehetetlennek tartja a vadászok gonoszságát, s az utolsó pillanatig
bízik Jackben és társaiban. Ralph megkínozva, halálra gyötörten, de győztesen kerül ki a
háborúból, s amikor a tengerésztiszt megkérdi, hogy „Ki itt a vezető?”, Ralph hangosan
megszólal: „Én vagyok”.
William Golding regényét Déry Tibor hibátlan, tiszta stílusban fordította magyarra.
1963
339
Bikov hőseivel bolyongva
Napok óta Vaszil Bikov hőseivel bolyongok a végtelen orosz mezőkön. Felégetett falvak,
mocsarak, cserjések, nyírfaerdők között igyekszünk eljutni valahová. Csak eljutni, mert
ebben a háborúban megérkezni nem lehet. Közben tél van, nyár van, összebarátkozom
Ivanovszkij hadnaggyal, s ahogy rosszra fordul a sorsunk, egyre inkább elfogadom a
sovány, nem túlzottan ügyes Pivovarov közlegényt, barátságot kötök Gribojed kocsissal,
aki egykedvűen várja, szinte hívogatja a halált, együtt menekülök az égő pajtából
Levcsukkal, s a mocsáron át magammal viszem Viktor Platonov törzsparancsnok néhány
órás gyermekét. Az ingoványon túl erdő kezdődik, az erdőn túl újabb mezők, újabb falvak,
melyeknek a nevére nem biztos, hogy később emlékeznek majd az emberek. Az újszülött
Viktor bizony könnyen elvész itt. Érzem, hogy a végtelenbe nyúló mezők és erdők között
Ivanovszkij hadnagy emberei elveszthették egymást. Szem elől téveszthette Levcsuk a
menekülő Klávát, s ha nem figyelek minden apró jelre, mozdulatra, Levcsuk is eltűnhet itt
örökre. Visszalapozok Vaszil Bikov új regényében, ahhoz a részhez, amikor Levcsuk,
Kláva, a rá340dióslány és Gribojed kocsis még együtt menekül. Szántóföld, aztán cserjés.
A cserjés nem sűrű, fiatal nyírfák és fenyők álltak a bokrok között. Aztán egy füves tisztás,
a szélén nyírfákkal. Ismerős föld. Jártam itt Fagyejev partizánjaival, s korábban 1918 táján
Solohov kalauzolásával Grigorij Meljehovval. 1859-ben Jevgenyij Vasziljev Bazarovval egy
tarantászon érkeztem meg Nyikoláj Petrovics Kirszanov birtokára. Korábban is jártam itt,
Pierre Bezuhovval együtt jöttem haza külföldről, 1812-ben Andrej Bolkonszkijjal ott voltam
Kutuzov mellett, s halálos sebet kaptam Borogyinónál.
Most, hogy Vaszil Bikov két új regényét kaptam kézhez egyszerre, hatalmába kerít régi
rögeszmém. 1969 őszén Moszkvából indulva csaknem egy éjszakán át repültem Szibéria
felett. Nem tudtam aludni. Az ablakon át fénypontok után kutattam a földön. A
végtelenség, a határtalanság érzése elgondolkodtatott. Úgy éreztem, a táj, a földrajzi
viszonyok nemcsak az emberek mentalitását, szokásait, jellemét határozzák meg, hanem
az emberek által megvalósuló művészetet, irodalmat is. A nagyszabású, zord,
szélsőséges éghajlatú táj, úgy tűnik, nagyszabású műveket inspirál. Mindez
természetesen csak emberekkel és emberek által, mert a határtalan, de gyéren lakott tájak
meddőnek bizonyultak. Úgy érzem, a nagy hegyek, a nagy dzsungelek, a végtelenségbe
nyúló mezők vagy tengerek rendkívüli teljesítményekre késztetik az embert. A tengeri
népek mese- és mondavilá341ga mindig gazdag volt. A tengeren, hosszú hajózás során
sok minden történhetett az emberrel. Tragédiák és csodák. A jellemek a maguk
meztelenségében mutatkoztak meg, mert a szükség, a kényszerűség elseperte a modort,
s csak az életösztön és az erkölcs vívta a maga harcát. Ugyanígy bonyolódott az élet a
volgai hajókon és a több hetes szárazföldi utazások során is. Tudjuk Gogoltól,
Lermontovtól, Turgenyevtől, Goncsarovtól, Tolsztojtól, Gorkijtól. Az utazás
Magyarországon néhány órányi vonatozást vagy autózást jelent. A Szovjetunióban több
napos repülést, de általában egyhetes, tíznapos vonatozást. Ha valaki Jakutszkból elindul
Moszkvába, bizonyára rámegy az évi szabadsága. Hiszek a táj irodalomformáló erejében.
Más az az ember, aki egy hónapig utazik a Volgán, mire szüleire, rokonaira talál, s más
az, aki két órát vonatozik. A kétórás utakon szinte biztos a megérkezés, de a hosszú
utazásnak nem látni a végét. A megérkezés bizonytalan. Így másfajta hősöket szült a
Volga, és másokat Bécs. Nem véletlen, hogy a 19. századi orosz és a 20. századi
amerikai irodalom nagyszerűsége megdöbbentette az egész világot. Persze közben kitűnő
francia, angol és olasz regények születtek, Balzac megírta az Emberi színjáték-ot,
Stendhal a Vörös és feketé-t, Dickens a Twist Olivér-t, Proust Az eltűnt idő nyomában-t,
Thomas Mann A Buddenbrook ház-at, Kafka A kastély-t és A per-t, Lampedusa A párduc-
ot. És még nagyon sokáig lehetne sorolni a jobbnál jobb alkotáso342kat. De a felsorolt és
fel nem sorolt kitűnő művek sokasága a lényegben mégis különbözik Tolsztojtól,
Dosztojevszkijtől és Sherwood Andersontól. Amilyen természetességgel süvölt az orosz
sztyeppék felett a szél, vagy süt a nap Kaliforniában, olyan természetességgel élnek,
szeretkeznek, reménykednek és halnak meg Tolsztoj, Solohov vagy Steinbeck hősei. Nem
is hősök, emberek, lények. Testük van és sorsuk.
Szerb Antalt kell idéznem: „Az orosz irodalom értelme Dosztojevszkij és Tolsztoj… A két
óriás közös vonása az olvasó szempontjából, hogy műveiket másképp olvassuk, mint más
írókét: nem az irodalmat »élvezzük« bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal
komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk…” Szerb Antal szerint ez a dolog
a lelkiismeretvizsgálathoz hasonlít. Én úgy érzem, hogy ez a sokkal komolyabb dolog az
élet. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Solohov úgy írja le az életet, hogy az szemünk előtt,
pontosabban velünk együtt megvalósul. Az olvasó nem kívülről nézi Grigorij Meljehovot,
hanem ott vágtat vele a végzet felé, meghal Andrej Bolkonszkijjal. Azt hiszem, a realista
irodalom többet nem érhet el. A saját életünkön kívül megélhetjük Bazarov életét, Rosztov
grófét, ott lehetünk Bugyonnij vörös-kozákjaival a Donnál, s a sok hadakozás közben
megérthetjük a történelmet és az emberi természetet is. Élmény és tapasztalat, melyet
elraktározunk magunkban, s majd tovább adunk.
Vaszil Bikov két új regénye, a Hajnalig élni 343és a Farkascsorda az orosz realista
széppróza hagyományait követi, de problematikája mai utalásokat tartalmaz, szerkesztése
pedig bravúrosan korszerű. Igor Ivanovszkij hadnaggyal, a Hajnalig élni című regény
hősével, s Levcsukkal, a Farkascsorda főalakjával át tudok kelni az éjszakákon, tudok
velük félni és felkészülni a halálra, mert Bikov minden manír nélkül állítja elénk hőseit.
Nem kell átrágnunk magunkat szépelgő leírásokon, erőltetett hasonlatokon, Ivanovszkij és
Levcsuk sorsa befogadja az olvasót, s a közös sors egyszerűvé, kikerülhetetlenné teszi a
dolgokat. Néha olyan természetes az egész, mintha az ember egy tiszta forrásból
merítene, és meginná a vizet. Vaszil Bikov, aki képzőművésznek indult, aztán mint
géppisztolyos, majd egy tankelhárító szakasz parancsnokaként harcolta végig a háborút,
úgy tűnik, nem akart irodalmi regényt írni. Embereket jelenít meg, akiknek a haza
felszabadításáért elkerülhetetlenül meg kell halni. Nincs kedvük meghalni, csak Gribojed
kocsis várja a halált, akinek a németek és az árulók megölték a feleségét és gyermekeit.
De a halál kikerülhetetlen. Aki megmarad a háború végén, az sebesült, félkezű, és az
annyira áhított béke körülményei között esetlenül mozog. Még tisztelik a fiatalabbak, de
már különös esetnek számít. Mindez annyira árnyaltan fogalmazódik meg Bikovnál, hogy
nem érez az ember a sok százezer sebesült Levcsuk részéről semmi szemrehányást. De
Levcsuk életének az értelme mégiscsak az maradt, 344hogy kiverte a fasisztákat az
országból, helytállt, megmentette Viktor Platonov gyermekét. Közben évtizedek múltak el,
s az országépítés nagy gondját már a fiatalabbak vették át. Azok, akik gyerekfejjel élték át
a második világháborút, s azok, akiket életük kockáztatásával a sok-sok Levcsuk mentett
meg. S Levcsuk egyszer csak ott ül az Űrhajósok utcájában a padon Viktor Platonov
ablaka alatt, és vár, vár…
Vaszil Bikov egy interjúban, melyet a Szovjet Irodalom is közreadott, a következőket
nyilatkozta Lazar Lazarevnek: „Azt hiszem, értelmetlen gondatlanság lenne, ha nem
számolnánk ezzel a tapasztalattal, melyet milliók hoztak magukkal a háborúból, és oly
drága árat fizettek érte…” Az olvasót és a kor nemzetközi irodalomkritikusait ugyanez a
gondolat foglalkoztatja: Vaszil Bikov milyen tapasztalatokat hozott magával a Nagy
Honvédő Háborúból. Regényeiben mindez benne van. Sok fájdalmat és szomorúságot
hozott. Úgy tűnik, sok mindent, például a fasisztákat szolgáló, fekete ruhás policájok
embertelenségét a mai napig sem bírta megemészteni és elrendezni magában. Bizonyára
még ma is gondolkodik a két új partizán sorsán, hiszen Sevcovot kivégezték egy
feljelentés alapján, Kudravcev volt az áruló. Ezek csak nevek, hősök, melyeket az író
teremtett, de a valóságban éltek az igazi Kudravcevek is.
Vaszil Bikov érdekes korábbi regényei után, mint Az út végén, A halottaknak nem fáj és a
Harmadik rakéta, a magyarra lefordított két 345új regénye művészi előrelépésnek tűnik.
Korábbi színvonalas alkotásaiban, mint például a Harmadik rakéta volt, előfordultak
didaktikus megoldások, egyes fejezetekből kibeszélt az író. Persze csupa okosat, bölcset,
megszívlelendőt mondott, de mégis nagyobb élmény volt számomra a Hajnalig élni és a
Farkascsorda, ahol a főszereplők sorsa kimondatlanul magában hordozta a drámát és a
tanulságot. Ez az igazi prózai művészet.
Vaszil Bikovval és nemzedéktársaival, Jurij Bondarevvel, Grigorij Baklanovval és a
többiekkel szívesen indulnék el újra a végtelen orosz mezőkön, hogy együtt élhessek
hőseikkel, s megértsem belső világukat. Nem tévedhetünk el. Tolsztoj figyel minket.
1975
346
Ajtmatov színes realizmusa
Nem szerencsés dolog, ha az író véleményt mond az irodalmi áramlatokról, stílusokról,
divatokról, mivel soha nem lehet tudni, hogy később, évek vagy évtizedek múlva merre
kanyarog saját alkotói útja. Ellentmondásba kerülhet saját magával, és ez könnyen
számon kérhető lesz, számon is kérik. Mindezt ismerve sem tudok ellenállni a kísértésnek,
hogy Csingiz Ajtmatov Fehér gőzhajó című kisregényének színházi adaptációja kapcsán
néhány gondolatomat elmondjam.
Boldog vagyok, hogy Ajtmatov különös fehér hajója beúszott a magyar színpadi művészet
vizeire, s a Mikroszkóp Színpadon Komlós János segítségével ideiglenesen horgonyt
vetett. Tűnékeny, különös hajó ez, félig valóság, félig káprázat. Egy napon majd eltűnik, de
a nézők szívében valóságos marad és elgondolkodtató, ahogy Lótifuti Momun, Orozkul
erdőkerülő, a világokat építő elhagyott kisfiú, s az újra megjelenő mondabeli Koronás
Szarvasanya.
Boldog vagyok, hogy a rokoni Ázsiából előbukkant ez a nagyszerű kirgiz, Csingiz
Ajtmatov, és a hegyek közül magával hozta a tisztes347séget, az erőt, az emberi szellem
tiszta teremtőképességét.
Voltak évek, évtizedek, amikor a prózai művészet hanyatlani látszott, mivel a modern világ
minden új jelenségét befogadta, de megemészteni már nem volt képes. A lényeget
keresve, kísérletezve utat tévesztett, s mivel a realizmus hajdan oly erős főáramlatához
nem bírt visszatérni, mellékútjait értelmezte, megideologizálta. Az izmusok hosszú sora
megrázkódtatta a világirodalmat, és próbára tett minden tehetséges alkotót. A
korszerűségért vívott harcokban már a nyelvi jelrendszer helyettesítése, újabb jelrendszer
bevezetése is felmerült. Tanulmányok sora tette fel a kérdést, hogyan lehet és kell James
Joyce, André Gide, Albert Camus, Samuel Beckett vagy Michel Butor után írni. Akik a 19.
századi orosz és a 20. századi amerikai irodalom monumentális prózai alkotásain nőttek
fel, élvezettel olvasgattak minden új kísérletet, de soha nem vesztették el hitüket a korhoz
kötött, korszerű realizmus főáramában. Hitüket még a szocialista realizmus szűkkeblű
értelmezésének idején, a sematikus irodalmi művek dömpingjének korszakában sem
vesztették el. A realizmus, melynek lényege a korhoz és társadalomhoz kötött
emberábrázolás, olyan, mint az anya, mint a szülőföld vagy a szülői ház. Meghatározó és
enyhet adó. Ez az a ház és kert, ahonnan el lehet indulni, kísérletezni, világot próbálni; ez
az a realista világ, 348ami minden különös, abszurd és ultramodern művészi
vállalkozásunk mélyén ott áll, mint egy bástya, ez az az archimedeszi pont, amelyen
lábunkat megfeszítve mozdítani tudunk a világon, ház és kert, melyhez visszatérhetünk,
ha elvesztettük egyensúlyunkat, vagy áttekinthetetlenné vált a magunk által konstruált
világ.
Sok különös kísérlet és próbálkozás, közbeeső érték létrehozása után a világ nagy
irodalmai most ismét egyértelműen a realizmus ösvényeit járják, és az emberek millióit
hódítják vissza a televíziótól, az utcától és korszerű vásárterektől, mivel
elgondolkodtatnak. Ez a realizmus persze mélyebb, gazdagabb realizmus, mint a korábbi
korszakoké. Nem éppen Roger Garaudy parttalan realizmusa, de a szintézisre törekvés és
a korszerű emberábrázolás mellett sokkal több benne a legenda, a nosztalgikus álom, a
szín, a furcsaság és a káprázat. Úgy is mondhatnám, hogy abban a korban, amikor
űrhajók repülnek a bolygók közötti üres térben, kitolódtak a realitás határai, így sok álom,
sok furcsa ábránd és képzelgés az egzakt tudomány határain belülre került.
Általánosságban nem lehet realizmusról, realista irodalomról és művészetről beszélni. A
realizmus korhoz kötött, függvénye a társadalmi változásoknak, a megismerés nagy
folyamatának és az emberi jellem, képesség változásainak is.
Örülök Csingiz Ajtmatovnak, mert regényeiből, így a Fehér gőzhajó-ból is, (melyet a
Mikroszkóp Színpad Fehér hajó címmel játszik), a 349realizmus friss levegője vág az
arcomba. Mai realizmus, korhoz kötött realizmus. Érthető, hogy amikor a Novij Mir
hasábjain megjelent regénye, országos irodalmi vita indult. A vitatkozók a realizmus új
ismérveit ízlelgették, a fejezetek, bekezdések, mondatok mélyén azt kutatták, Csingiz
Ajtmatov vajon hisz-e a jövőben? Azóta bebizonyosodott, hogy Ajtmatov nemcsak hisz a
jövőben, hanem maga is a jelen és a jövő embere egyszerre, mert megtalálta az új
realizmus korszerű alkotóelemeit. 1971-ben az Új Írás hasábjain így nyilatkozik E. Fehér
Pálnak: „A kisregény mostani befejezése később számomra mintegy váratlanul íródott.
Jobbnak tartom, mert hiányzik belőle a kompromisszum. Az első változatban elfogadtam
emberi életünk szükségszerű megalkuvásait, de aztán úgy éreztem: vannak esetek,
amikor nem szabad kompromisszumot elfogadnunk, amikor úgy kell mindennek történnie,
olyan kristálytisztán, ahogyan az igazságot elképzeljük.” A vitákban, azt hiszem, ez a
kristálytiszta, őszinte realizmus értette meg Ajtmatov igazát.
Ajtmatov regénye valójában az emberi élet nemzedékeket, kultúrákat egybefogó
folyamatát jeleníti meg, a folyamatot, melyben jellemformáló, magatartást meghatározó a
Koronás Szarvasanya, az ősi kirgiz kultúra, de jelen van már a szocializmus nagy
átalakulásokat hozó dinamizmusa is; az értékeket megőrző, de a jövő felé mozduló
világban egymás ellen feszül a hatalomtól eltorzult Orozkul erdőkerülő alak350ja, és a
szelíd Momun apóé. A kisfiú a távoli Isszik-Kul felé tekinget, új, védelmet adó és
megoldást kínáló valóságot igyekszik felépíteni, ami része a jelennek s a jövőnek.
A realizmus korszerű irányzata világszerte utat keres magának. Amerikában a fiatal
realista kisregények mellett tényregények aratnak sikert, a Szovjetunióban, Ajtmatovval
nagyjából egy időben, az embert ábrázoló realizmus friss, érdekes hangú képviselői már
elfoglalták helyüket. Ajtmatov hazájában és az egész Szovjetunióban sikeres írónak
számít, de a nevét ismerik már Európa- és világszerte. Egyik regényét, a Dzsamila
szerelmé-t Aragon fordította franciára, és mutatta be az irodalmi közvéleménynek.
Nagyon jó, hogy Csingiz Ajtmatov szép, színes realizmusát a magyar közönség most a
Fehér gőzhajó színpadi változatában is megízlelheti.
1976
351
Az ezüstjodid csodája
Várkonyi Nándor szerint az emberiség múltja tele van rejtélyekkel. Nem ismerjük
pontosan, hogy mit tudtak a régebbi kultúrkorokban az emberek. Nem tudjuk, hogy Delhi
mellett a két legendás rozsdamentes vasoszlop hogyan és miből készült, kik hozták létre?
Nem tudjuk, hogy Piri Reis, a 16. század kiváló hajósa miről rajzolta-másolta át a térképét,
mely az Atlanti-óceán amerikai, európai, északi- és déli-sarki partvidékét ábrázolja. A
térkép állítólag 1513-ban készült, de olyan pontos, hogy előállítása csak légi felvételezés
útján képzelhető el. Mit tudtak hát a régi korok emberei? És hová lett ez a tudás? Alig van
valamilyen elképzelésünk az ókor hajnalán élt emberek igazi arcáról, tudásáról. Az
alexandriai könyvtár égésekor, időszámításunk előtt 47-ben hétszázezer kézirat és
könyvtekercs pusztult el. Itt lehetett felhalmozva a tízezer éves mediterrán műveltség
minden szellemi kincse, tudása. Mindez eltűnt a lángokban. De az újabb korokban is
észrevétlenül tűntek el évtizedek, a kor jellegzetes emberei, arcukon a kor stigmáival, és
eltűntek körülöttük a városok, falak, történelmet idéző épületek. Sokat megőrzött az
emberarcokból, a történelem nagy fordulataiból a 352regényirodalom, a költészetből az
époszok, nagy festők képei, freskói, egy-egy szobor is egész korszakokat idéz. Mégis
minden fényképezés előtti korszak tele van hiányjelekkel. Csak az utóbbi 152 év
emberarcait ismerjük egészen pontosan, s ebből az időszakból áll a rendelkezésünkre egy
képi eszközökkel rögzített, tárgyilagos szociográfiai felmérés az emberi élet
hétköznapjairól. Ez a fényképezés csodája. Szeretnünk és tisztelnünk kell a fényképezést.
Nélküle észrevétlenül múlnának el a leghasznosabb életek is. Semmibe hullanának a
legszebb, legjellegzetesebb arcok.
A fényképezés, az ezüstjodid fekete szemcséi között megörökíthető emberi arc csodája a
19. század tudományos és technikai felfedezései között nem látszott túlzottan jelentősnek,
de az elmúlt 152 év során nélkülözhetetlenné vált és átlényegült. Humanizálódásában
nagy szerepe volt annak, hogy a fotográfia már a kezdetek idején is az embert és
környezetét kutatta, megörökítette, ábrázolta, s ez a megörökítő folyamat emberek által
valósult meg, akik nem elégedtek meg a felfedezett fizikai, kémiai törvényszerűség
mechanikus alkalmazásával, hanem gondolataikkal, személyiségükkel, érzelmeikkel,
fantáziájukkal közbeavatkoztak. Ez a közbeavatkozás megteremtette a fényképezés
elméletének ipari alkalmazását, másik ágon pedig művészetté válását. Amikor az ember
egyéniségével, indulataival, lázadásaival, szépségkereső 353hajlamával először a
technikai ábrázolásmód fölé kerekedett, megszületett az egyik legmodernebb művészet,
korunk fotóművészete, amiből később kinőtt a mozgókép művészete is, a filmművészet.
Balla Demeter a közbeavatkozó, lefojtott indulatok szorításában élő, szépségkereső,
kitárulkozni vágyó művészek csapatából való, velük érkezett és megy tovább a palakék
horizont felé. Most, ahogy kiállításának címe is jelzi, útközben leptük meg érdeklődő
kíváncsiságunkkal. Tudjuk, honnan indult el hosszú, küzdelmes, szépséges, mámorító és
elkeserítő, naponta új kezdetet kínáló életútjára, de nem tudjuk még, hová érkezik. Most
jól látjuk a messzeségben a palakék horizontot, de a horizont csak akkor marad ott, ahol
látjuk, ha egy helyben ülünk, és nem csinálunk semmit. Ha teszünk, haladunk térben és
időben, a horizont naponta odább tolódik, mozgása a végtelent sejteti. A végtelenből csak
egy megérzés, rácsodálkozás az egyes ember része. De ez a rácsodálkozás egyetlen
pillanatban sűríti az élet lényegét és értelmét is. Ez a fajta megérzés és rácsodálkozás
hasonlatos a fotóművészethez is, mely amatőr és magas művészi fokon az emberi élet
vagy a történelmi népsors jellegzetes pillanatait rögzíti arcokban, mozdulatokban,
tárgyakban vagy tépett tájakban elbeszélve.
Balla Demeter a Szentes környéki tanyavilágban született 1931-ben. Apja
kunszentmártoni volt, így a tanya és a község között vándorolt 354a szülői házból a
nagyszülőkhöz, és vissza. Iskoláskorában napi hat kilométert gyalogolt. Tanulmányait
Szentesen kezdte, Kunszentmártonban folytatta, és Budapesten fejezte be. A fővárosban
hosszú ideig munkásként élt, közben tanult, készült élethivatására. 1957-ben VIT-díjat
nyert, azóta a Fotóművészek Szövetségének a tagja. Az elmúlt évtizedekben képei
csaknem minden hazai lapban, folyóiratban megjelentek, képes albumait orosz, angol,
francia, német, olasz, spanyol és lengyel nyelvterületen is kiadták. 1960 óta 16 hazai és
nemzetközi kiállításon vett részt, többségük önálló kiállítás volt. A VIT-díjon kívül a
Pravda- és a Balázs Béla-díjat is megkapta.
Amikor a Balatoni évtizedek című könyvem fotóit készítette, együtt jártuk a Dunántúl tájait,
s közelről láttam, hogyan dolgozik. Balla Demeter robotos munkabírása, küzdelme,
szakszerűsége nem lenne elég az eredményekhez, melyeket elért. A tájra, az arcokra
nem a gép mered hideg optikájával Balla kezéből, hanem egy érző, gondolkodó ember
szeme. Balla Demeter úgy fényképez, hogy a kezében tartott géppel, a gép helyett, a
finomra csiszolt lencsék helyett néz. A gép bízik benne, vagy annyira a hatása alá került,
hogy azt látja, amit Balla. A kunszentmártoni parasztfiút, aki mosolyogni készül, de a régi
szenvedések ülnek ki arcvonásaira. Nagy Lászlót, tudó arccal, inggallér nélkül, a nyak és
arc véglegességével; Törőcsik Marit gyermekével az ölben, olyan örömös, fáj355dalmas
mosollyal, ami sejteti, hogy a színésznő életében ez a gyermeket ölelő mozdulat
fontosabb a pályánál. Sziklákat a tengerparton, homokhegyeket Szibériában. A természet
markáns, erőteljes arcvonásait emberekkel. Ott áll, mozog, játszik a törékeny, kicsi ember.
Deszkakerítést Eperjesen. Őrt állnak a különös fejű, egyszemű deszkalények, emberfélék
fából, és eltakarják a kertet, a titkot a fák alatt, a csodát.
Az én feladatom csak ennyi volt. Fel kellett hívnom az önök figyelmét a fényképezés
csodájára, végtelen lehetőségeire, mely csak egy-egy különleges tehetségű ember által
válik művészetté. Balla Demeter szeme, keze, varázslatra képes. Kérem, álljanak meg a
kunszentmártoni parasztfiú portréja előtt. Nézzék meg az arcát. Az öröm, a
visszatartottság, a kíváncsiság, a titkolt szenvedések diszharmonikus érzelemszakadékai
ülnek ezen az arcon. Amikor Balla Demeter kiállítási anyagát rendezte, megkérdeztem
tőle, ki ez a fiú. Ezt válaszolta: „Ez egy kunszentmártoni fiú. Én is lehetnék.”
1978
356
Szimonov
Most, hogy Konsztantyin Szergejevics Szimonov elérte a hatvanadik életévét, azon
gondolkodom, hogy egy író életében a származás, neveltetés, a társadalmi körülmények
meghatározó erején túl milyen szerepe lehet a szerencsének. A szerencse, azt hiszem,
nem más, mint különböző kedvező hatású körülmények találkozása, egybeesése. Az
emberiség az elmúlt évszázadok alatt megszokta, hogy az élet nehéz, sokat kell küzdeni,
dolgozni, s amiért harcolunk, nem mindig sikerül. Így aztán, ha valami sikerül, azt
mondjuk, szerencsénk volt. Ez nem idealizmus, hanem óvatosság.
Vajon szerencséje volt Szimonovnak?
Sorolhatnám Szimonov hőseit, de nem sorolom, mert az egész szimonovi életműből
engem leginkább Ánya Klimenko ápolónő és Szaburov százados alakja tart fogva a
Nappalok és éjszakák-ból. Úgy is mondhatnám, a hős Sztálingrád hős katonái, de
pontosabb leszek, ha csak annyit mondok, hogy azok az emberek, akik a biztos halál
küszöbén képesek voltak szeretni, jövőt álmodni, s érzelmeikben ott volt a történelmi
bizonyosság.
Szerencséje volt Szimonovnak?
357
Nagy szerencséje, mert tehetséggel született. A tehetség persze csak eshetőség… Oly
könnyű a tehetségről megfelejtkezni, átaludni az értékes éveket, elmélázni. De
szerencséje volt Szimonovnak, mert katonai családból származott, s a nevelőapja is
katona volt. Ezek a katonacsaládok akkoriban szigorú erkölcsi normák szellemében
alakították a fiatalok életét. Még kellene itt most valamit mondanom erről a nevelési
rendszerről. Nem mondok, de senki ne gondoljon oxfordi, cambridge-i sémákra. Ez a
nevelési rendszer az élet szigorú kényszerűsége volt. Szimonov nevelőszüleivel egyik
helyőrségből a másikba vándorolt, a körletekben, laktanyaudvarokon ismerkedett az
emberi örömökkel és szomorúságokkal. Tragikus szerencséje volt Szimonovnak, mert a
japán háború idején ott volt Halhin Golban, s alighogy elvégezte a haditudósító-iskolát,
1941-ben újra mehetett a frontra. A háború alatt a Krasznaja Zvezda tudósítójaként járt a
Krímben, a déli fronton, Taganrog körzetében, aztán Sztálingrádnál, Kromi vidékén, majd
a Bug, Dnyeszter, Prut közötti szakaszon, s később Belgrád közelében a jugoszláv
partizánok között. Szerencsés volt, mert a Krasznaja Zvezda szerkesztője utasította, hogy
elbeszélést írjon arról a komisszárról, akivel a Krímben találkozott; mert Taganrogba
igyekezve összetalálkozott a hadtesttörzs gazdasági főhadnagyával, akinek forradások
szabdalták szét az arcát; ott volt a hadosztálytörzsnél, amikor a sebesültgondozó kislány
jelentést tett az ezre358desnek. Szimonov összevissza mászkált a fronton, és életben
maradt. Ez is írói szerencse. És az is, hogy kitört ez a borzalmas háború.
Ha nincs háború, Szimonov bizonyára olyan katonákról ír, akik a laktanyában, a törzsnél
és egyebütt rendesen elvégzik a munkájukat. Szerelmesek egy könyvtáros vagy kantinos
elvtársnőbe, aki nem, vagy csak időnként viszonozza szerelmüket. A kantinosnő szerelme
kétségtelenül tét, picike tét. A fasizmus megsemmisítése, mely a hősök ezreit, tízezreit
szülte, utolérhetetlenül nagyobb. Aligha érdemes azon gondolkodnunk, hogy Szimonov
milyen nagyságrendű író lenne, ha nem katonacsaládba születik, hanem kereskedők közé
Kijevbe, Tulába, valahová a végtelenül nagy országban.
A második világháború mindenkinek meghatározta az életét és erkölcsiségét, aki ebben az
időszakban élt és dolgozott. Különösen így volt ez a Szovjetunióban, ahol az önvédelem
kényszere kikerülhetetlenné tette az emberi megmérettetést. Ez a megmérettetés a
Szovjetunióra kényszerített háború körülményei között életet vagy halált jelentett.
Szimonov az erkölcsös, tisztességes hősökhöz vonzódott, mivel íróként és emberként
maga is a tisztesség útjait járta. Ez az út az élet és a halál mezsgyéjén vezetett, s az
olvasó évtizedeken át lélegzet-visszafojtva figyelhette, hogyan teljesedik be Szimonov
hőseinek a sorsa.
Szimonov kétségtelenül katonaíró. Arról ír amit belülről ismer, amit az orosz realista
iro359dalmi hagyomány szellemében a legjobban tud ábrázolni. De ne felejtsük el, más
dolog Franciaországban, és más dolog a Szovjetunióban katonaírónak lenni, bár a háború
a franciákat sem kerülte el. A Szovjetunióban katonaírónak lenni azt jelenti, hogy az alkotó
a leglényegesebbről beszél, ami a Szovjetunió népeivel és általuk történt. A szörnyűséges
veszteségről, a haláluk által győzni tudó katonákról, a kimerültségről s a történelmi
igazságszolgáltatásról. A második világháború elhagyott lövészárkaiból, a szétlőtt városok
romjai alól az írók, köztük Szimonov által, katonaruhás regényhősök bújtak elő, és
benépesítették a háború utáni irodalom birodalmát. Most, több mint harminc év után már
tudjuk, Ánya Klimenko és Szaburov kapitány örökre velünk maradnak, mert az a
regényépítmény, melyben Szimonov életre kelti őket, statikailag megbízható épület, s
homlokzatán és belsejében sok szépséget visel.
Az író a valóság ismeretében embereket, sorsokat teremt, mint egy isten. De ez a
teremtés csak életáldozat árán jöhet létre, az író minden új hősének a sajátjából
ajándékoz éveket. Az író ereje, élete így lassacskán, szinte észrevétlenül átköltözik
regényeibe, figuráiba, akiket teremtett. Minden újabb alkotással fogy az élete. S végül már
csak a regényeiben, művei által él.
A naptár szerint Konsztantyin Szergejevics Szimonov most hatvanéves. De hány éves
vajon? Ha kézbe vesszük elbeszéléseit, verseit, drámáit, tudósításait, elbizonytalanodunk.
Le360het, hogy hetvenéves vagy nyolcvan? És a háborús évek duplán számítanak…
November 28-án szeretettel gondolunk a hatvanéves Konsztantyin Szergejevics
Szimonovra, de mennyi vajon az a hatvan év?
1975
361
A kenguruságról
Az irodalomból tudom, hogy a siker mindig gyanús. A bukás nem. A bukott írónak barátai
támadnak, megszeretik. A sikeres író elmagányosodik, elfordulnak tőle a pályatársak,
suttognak mögötte.
Szegény Kenguru…
A filmesek között én csak vendég vagyok, ezért nézzék el nekem, ha időnként – vagy
többnyire – szakszerűtlenül nyilatkozom meg. A kenguru című filmről, a film és a közönség
kapcsolatáról kellene valamit mondanom. Kezdem az elején.
A film alkotója a rendező, az operatőr és a színészek. Sokan segítenek, közreműködnek
még, de a rendező fejében van a film, onnan jön elő, és válik egy új művészi valósággá.
Az író műve, akár regény, akár forgatókönyv formájában kerül a rendező elé, csak
kiindulópont, lehetőség a film megteremtésére. A regény, műfaji lehetőségéből eredően,
mindig motiváltabb, árnyaltabb, az emberi drámák és sorsfordulók bonyolultabbak,
súlyosabbak, mint ugyanez a filmen. Az író elképzel valamit, és leírja. A szavak
segítségével értelmezi a helyzeteket, érzelmeket. A film, mivel képi művészet, más
esz362közökkel dolgozik, így kénytelen a történet lényegére összpontosítani, s lemondani
bizonyos motivációkról. A film tehát film, a regény pedig regény. Nem olvaszthatók össze,
nem fordíthatók le egymás nyelvére. Ha a regény a kiindulópont, akkor abból nem a
regény filmbéli mása jön létre, hanem egy új, önálló alkotás, amit csak saját magában
lehet szemlélni, ízlelgetni, vagy szeretni.
Azt mondják, A kenguru fogadtatása nem egyértelmű.
Szerencsére. Nem lenne kellemes, ha egyértelmű közönnyel, lelkesedéssel vagy
elutasítással fogadnák az emberek.
Én nagyon tisztelem és szeretem a filmművészet nehéz, elgondolkodtató, filozofikus
alkotásait. Szeretem a film nyelvén megfogalmazott vádiratokat, segélykiáltásokat és az
élet újraálmodását. Ilyen alkotásokra éppen olyan nagy szükség van, mint
közönségfilmekre, melyek az élet kisebb-nagyobb fordulatait, bonyodalmait ábrázolják
drámaian, humorosan, ironikusan vagy zenével elandalítva. Szórakozni is akarnak az
emberek, s időnként jókat nevetni. Jó dolog, ha a film segít eligazodni az életben, de a
mozi nem egyetem és nem katedrális. Egyszerűen csak mozi.
A film tömegeknek készül. Az utóbbi években ez a régi igazság már érvénytelennek
látszott. A kenguru közönségtalálkozói kapcsán valamit kezdtem megsejteni. Felállt egy
kislány, és megkérdezte, hogy az alkotók mit akartak 363elérni a filmmel. Egy másik:
hogyan harcol ez a film a kispolgáriság ellen? A harmadik: mire tanít ez a film?
Semmire – mondtam volna a legszívesebben, mivel egy ötszázas nézőterű moziban
nyolcszázan végigszorongták, -nevették, -tapsolták az előadást. De utána rossz lett a
lelkiismeretük. Eszükbe jutott a sok cikk, nyilatkozat, előadás, amiből beléjük rögződött,
hogy a film az már nem a régi kedves mozi, nem lehet gyanútlanul nézni, mert a film
harcol, nevel, rendet csinál, akar valamit. Bizonyos kelletlen elvárásokkal ül be a néző a
moziba, s ha nem harcol a film a kispolgáriság ellen, gyanút fog, összezavarodik a világa.
Volt, aki azt mondta, Bergman nem így csinálta volna meg ezt a filmet… Mit lehet erre
mondani? Persze hogy nem. Ezt a Zsombolyai csinálta, úgy, ahogy ő elképzelte, s nem
úgy, ahogy a Bergman. Ezek a közönségtalálkozók nagyon kellemesek voltak, az
emberek szeretettel beszéltek a filmről, és a kíváncsiságuk kielégíthetetlennek bizonyult.
Sokan, nagyon sokan a filmalkotás és más művészi alkotás segítségével tanítani akarják a
népet. Én soha nem vállaltam ilyen szerepet. Én csak az emberek életét, életük
sorsfordulóit igyekeztem ábrázolni. A kenguru című filmben, azt hiszem, Zsombolyai János
rendező is élet- és emberábrázolásra vállalkozott. A képi művészet segítségével elénk
állított néhány modern munkásfiatalt, akik a szemünk láttára élnek, keresik 364a helyüket
a megváltozott, s még egyre változó világban.
Voltak, akik a fiatal munkás kenguruságán akadtak fenn. Miért nem vitte el a stopos lányt
Boglárra? Kérem, aki elvégzi a munkáját, az attól még nem megalkuvó, nem válik
kispolgárrá, s aki a munka elvégzése helyett elviszi a lányt Boglárra, az nem forradalmár.
Azok a fiatalok vannak döntő többségben, akik nagyon szeretnék elvinni a lányt Boglárra,
de mégsem viszik. Ez a magatartás nem kristálytiszta etikai álláspont, hanem az élet
kényszere vagy lehetősége. Nyáron tele vannak az utak stopos lányokkal, ha ezeket mind
oda vinnék a sofőrök, ahová éppen kívánkoznak, akkor anyaghiány miatt leállnának a
gyárak, félbeszakadnának az üzleti tárgyalások, akadozna az áruellátás. Aki elvégzi a
munkáját, általában lemarad az élet könnyen behajtható öremeiről. Kenguruvá változik.
Sokan változunk kenguruvá, én is. A kenguruság az ember természetes állapota.
Ha az ember az igazat keresve, jól ábrázolja az életet, annak a tanítás minden szándéka
nélkül is megvannak a tudati következményei. Valami alakul az emberekben, valami
elmozdul belső világukban, elindul egy nagyon lassú folyamat.
Az emberek úgy látszik megérezték, hogy A kenguru az élet ábrázolására vállalkozott, s
magukat elengedve, együtt éltek a film fiatal hőseivel. A MOKÉP-statisztika szerint az első
héten 186 ezren nézték meg. Remélem, néhá365nyan a regényt is elolvassák majd, ami a
közeli napokban végre üzletbe kerül.
Nagyon örülök, hogy A kenguru fogadtatása nem egyértelmű. Örülök, hogy az elismerő,
néha lelkes bírálatok mellett néhány kritikus indulatoktól vezérelve forgatta tollát, s nem
titkolta mérgét, dühét. Ez az indulat jelzi, hogy megéreztek Zsombolyai Jánosban
valamilyen alkotói erőt, egyéniséget, lehetőséget valamilyen újra, másra. Majd
megszeretik később, s indulatosan védik mások ellen. Ha Zsombolyai János első
rendezését mindenki szeretettel fogadja, lehet, hogy ártanak neki ezzel, és soha nem lesz
belőle nagy rendező. Most van remény. Mindenre. A jövő bizonytalan.
1976
366
Csillagközelben
Fiatalon, huszonöt éves koromban, talán még később is, úgy éreztem, értek a
festészethez, jól érzékelem a korszak- és stílusváltozásokat, a színek, vonalak
szuggesztív erejét. Ez az érzés sok mással együtt elhamvadt. Alig valószínű, hogy amit
ma a képzőművészetben látok, azt valóságosan érzékelem, s a megfogalmazott
véleményem pontos és hitelt érdemlő. De egy Józsefvárosi tárlat-ra mindig szívesen betér
az ember, hogy a színek, vonalak láttán elámuljon, és megértsen valamit a világból. Az
utcáról betévedtek közül bárki más is beszélhetne, hogy mégis én fogalmazok meg
néhány gondolatot, annak kizárólag az az oka, hogy Lantos Ferencet nagyon régóta
ismerem, s van köztünk bizonyos szellemi barátság.
Lantos Ferenc első pécsi fénykorában félig a föld alatt, egy alagsori szuterénhelyiségben
dolgozott. A betonmennyezet, a vasajtós szoba inkább egy második világháborús
légópincére emlékeztetett, mint műteremre. Mindezek ellenére akkor kellemes, különleges
helynek számított. Varázslatossá tette Lantos művészegyénisége, töretlen alkotókedve,
merészsége, teremtőereje, töprengései, melyeket jól jeleztek átfestett ké367pei, napló
pontosságú vázlatai. Akkoriban elég volt ebben a légópincében tíz percig tartózkodni, s az
ember úgy érezte, csillagközelben ül, a napfény szabadon áramlik a falakon, vasajtókon
át, a pincében minden lényeges emberi és technikai lehetőség együtt van. Lantos akkor és
azóta is a lényegre összpontosított, egzisztenciális érdekeiről is megfeledkezve a korszerű
világ által felvetett új eszmékre, helyzetekre, gondokra figyelt, amelyek létében érintik az
embert. Az ember és a világ viszonya talán soha nem volt olyan bonyolult, mint
napjainkban. A tudomány és a technika forradalmi átváltozása, fejlődése az emberek
sokasága számára követhetetlen, így a fejlődés egyszerre hirdeti az ember nagy hatalmát
és gyengeségét is. Előfordul, hogy zavartan ülünk mérnök – vagy kutatóintézetben
dolgozó – barátunk asztalánál, mert nem értjük munkájukat. Legfeljebb megérezzük annak
szellemi lényegét. De orvos és mérnök barátainknak sem jobb a helyzete, mert gyakran
előfordul, hogy nem értik a lefordított szakirodalmat, mivel a tudomány tanulmányaik
befejezése óta ismét továbblépett. Ma az orvosok, mérnökök, fizikusok az egyetem
kapuján kilépve nem csukhatják be könyveiket, tanulmányaik a végtelenbe nyúlnak. Így is
örökké kérdéses, hogy a ma embere, akár mérnök, akár művész, vajon milyen mértékben
tekinthető teljes értékűnek. A tudomány jelenlegi állása és az életformánk között időnként
feltűnően nagy a különbség, ebből eredően zavar támad.
368
Sokan mereven ragaszkodnak a 19. századi erkölcsi ideálokhoz, életformákhoz, és a 19.
század realizmuseszményéhez. A realizmus egyedülálló érték az emberiség életében és a
művészettörténetben is, nélküle mozdulni sem tudnánk. A realizmus életünk megbízható
zöld szigete, szülőföldünk, melyre vissza lehet térni. Legalábbis ez az illúziónk, és erre az
illúzióra mindig nagy szüksége van az embernek. A 19. században még a világ
körülhatárolt, megbízhatóan konkrét volt, szinte tapintható. Társadalmi és tudományos
forradalmak, a haladás eredményeként azóta kitágult a világunk, eltűntek vagy odább
tolódtak korlátaink. Járműveink elérték a hang terjedési sebességét, majd túlhaladták, az
ember a maga szerkesztette masinával legyőzte a gravitációt, kilépett a világűrbe, s egy
szent baptista, Neil Armstrong leszállt a Holdra. Amikor Lantos Ferenc és korosztálya
megszületett, az emberiség már jól ismerte, gyártotta és használta a repülőgépet, rádiót,
telefont, ismerte az energiamegmaradás elvét, az elektromágnesességet, a
röntgensugarat és a radioaktivitást. Létezett már a kvantumelmélet, a relativitás elmélete
és az atomelmélet. Az ilyen körülmények között felnövekvő embertől, művésztől aligha
várható el, hogy úgy fessen, mint a 19. századi mesterek. Új módon fest, de ez nem jelenti
azt, hogy minden ember tudata képes felzárkózni a tudományos forradalom által kitágított
világhoz, a határtalanság megszokásához. 369Valamennyien ragaszkodunk megszokott,
átöröklött, beidegződött dolgainkhoz. Ez az érzelmi állandóság az ember legjobb
tulajdonságai közé tartozik, de együtthatója a korszerűségtől való idegenkedés és a
gyanakvás is.
Naponta új adatokkal, ismeretekkel terhel bennünket a világ. Idegesek leszünk, ha
művészetek is új problémákkal, feladványokkal lepnek meg bennünket. Pedig az új ezen a
területen is elkerülhetetlen. A képzőművészek jelentős része már évtizedekkel ezelőtt
eltávolodott az akadémikusan értelmezett realizmuseszménytől. Reálisak abban, hogy a
való világ jelenségeire figyelnek, a mai ember számára fontos lényegek kifejezésére
törekednek. A mai, korszerű képzőművészek bizonyos része azt vallja, hogy nem a
valóság visszatükrözésére vállalkozik, hanem új képi értékek teremtésére, létrehozására;
építkeznek, kilépnek a síkból a reális térbe, új képarchitektúrát hozva létre. Én személy
szerint szeretem a korszerű képzőművészetet, beleértve az absztrakciót is, mivel együtt
születtem ezzel a művészettel, korom művészete, szépségeivel, hibáival, beváltatlan
ígéreteivel együtt. Mindezek ellenére a tükrözés tagadásában nem hiszek, mivel
visszatükrözni nemcsak egy lovat lehet, hanem érzéseket, hangulatokat, idegállapotokat,
az ember szellemi élményeit is, melynek építőkövei végtelenek. Nemcsak a gravitációt
lehet legyőzni, hanem a szellemi földhöz kötöttséget is. Lantos Ferenc festésze370tében
nagyon gyakran felismerem generációnk egy-egy jellegzetes élményét. Ez a
visszatükrözés természetesen végtelenül kifinomult jelzésrendszeren át mutatkozik meg.
A legforradalmibb festőművész is a geometria és a színek közhelyeivel építkezik.
Végeredményében világunk valóságán minden belül van, amit korszerű művészetünk
produkált és produkálni fog.
Lantos Ferenc a korszerű festészet egyik jelentős, tehetséges képviselője. Éveken át
figyeltem, hogyan alakul, tisztul művészi látásmódja, hogyan kerülnek birtokába egyre
tökéletesebben az alkotóeszközök, hogyan ragadja meg a lényeget. Amikor megismertem,
különös, de karakterisztikus balatoni és baranyai tájképeket festett, majd portrékat,
zománc-, tűzzománc képeket készített, később absztrakt kompozíciókat. Amit most
láthatunk, az inkább a vonalak költészete, mint a színeké. Lecsupaszodott formák a nagy
téli fagyhullám után. Már kezdenek felmelegedni a vonalak, de még odafagy a szem.
Lantos azt mondja, minden elemekből épül fel, a közös formai sajátosságok alapján
rokoníthatók a dolgok, és tovább gondolhatók. Lényegében ilyen a természet és a
társadalom is. Amit ebből megfogalmaz, sokszor eltávolodik a látvány világától, máskor
viszont közeledik. A rend és a rendezettség festői kereséséről van szó. Én mint író, nem
tudok ilyen szigorúan szerkeszteni, az én gondolataim közben elkalandoznak, esendően
emberi maradok. A fes371tők, úgy látszik, szigorúbban élnek és dolgoznak. Régi, tisztelt
barátom egy festői véleményt, szintézist kívánt megalkotni és elénk állítani. Érdemes
megszemlélni vonalait, színeit, és elgondolkodni.
1978
372
Az ígéret
A hír megdermeszt, kezemben kihűl a telefonkagyló. A nagy atlanti homály, amit Nagy
László szép versében évekkel ezelőtt jósolt, a városra ereszkedik. Katalaunum hideg,
fekete árnyéka alatt vacog a város. Mégis vissza a sorsba? A végzet napkeleti képzelettel
is megfordíthatatlan? Időtlenségbe süllyedve ülök az asztalom mellett, és várok. Félek.
Nagy László halála után négy órával rádöbbenek, hogy csak néhány utcányira lakik tőlem.
A Lajos utca sarkán szokott felszállni a 6-os autóbuszra, az arcát is látom, ahogy botjára
támaszkodva a zsúfolt peronon, elmosolyodik. Tavaly vagy tavalyelőtt fogcsikorgató
hidegben szállt fel, kesztyű nélkül. – Nem fázik a kezed? – kérdeztem. – Nem. A kezem
nem tűri magán a kesztyűt – mondta. Képek hívódnak elő a múltból. Múlttá vált minden.
Új Írás-estek, Élet és Irodalom-estek Budapesten, Dunaújvárosban, Dorogon és másutt.
Nagy Laci barázdákkal televésett arca, „dérré ijedt haja”, fenséges méltósága és
nyugalma. Paraszt király, ahogy mondják, de nekem inkább magyar sámán, aki foggal
született, de nem az Ob partján, hanem a Marcal, a Halya373gos és a Torna ölelésében,
Felsőiszkázon. Bánffy György és Káldy Nóra Nagy László-verseket szaval. A közönség
feszülten figyel, mintha emlékeznének a költő vallomására: „… A természettudományok
megelőzték az emberi szót a megismerésben… A szó nélkül nem történhetett semmi… Ha
van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat a bizonyosság: hiszek a
szóban.” S végül Nagy László is feláll, előrelép és felolvas egy verset. Egyetlenegy verset.
Értő arcok, emberi alakok sokasága ül a nézőtéren. Véget ért az est, de még sokáig
mozdulatlanok.
A szerkesztőségek, ahol dolgozott, ahová a verseit adta, úgy tartoztak hozzá, mint jó
munkáshoz a gyárak. Pontosan, szakszerűen dolgozott. Amikor hetenként, kéthetenként
benyitott az Új Írás-hoz, a munkanap szellemi ünneppé vált. Körülültük az asztalt, mint egy
klubban, Jovánovics, Juhász Feri, Ágh Pista, időnként Zelk Zoltán, Féja Géza, írók,
szerkesztők átugrottak a Szépirodalmi Könyvkiadótól, és folyt a szó. Festészetről,
filozófiáról, irodalomról. Néha konyak került az asztalra. Nagy Laci ritkán ivott, akkor is
csak egyetlen kupicával. Többet soha. Elmúltak ezek az idők. Nincs asztal, amit
körülüljünk, és nincs többé Nagy Laci.
Huzatos volt a lakása. A Duna felett meglódult a szél, és a rosszul záródó ablakokon át, az
Árpád fejedelem útján sorra betört a lakásokba. Amikor egy jeges novemberi estén Nagy
Lacinál ültem, mozogtak a bíborszínű függö374nyök, mintha szellemek járnának a
lakásban. Írtam róla akkor, és kérdezgettem. Nagy Laci vörös bort kortyolgatott, és az
arcom mellett elnézve, a falakon túl kutatott valamit, miközben felelgetett. A sírásról
beszélgettünk, és az álmokról. – Én nagyon ritkán sírok. Igazában először akkor sírtam,
talán nyolcéves lehettem, amikor vasárnap alkonyat felé felébredtem a legelőn. Nyugodott
le a nap, és arra gondoltam, hogy meg kell halni. Elkezdtem bőgni. Hajtottam hazafelé a
marhákat, és sírtam… – mondta. Foglalkoztatta az elmúlás, nyugtalanította. De most,
január harmincadikán délelőtt, amikor elhagyott bennünket, nyugodt volt. Reggel rosszul
érezte magát, s feleségének, Szécsi Margitnak azt mondta: „Nincs kedvem meghalni, de
most azt hiszem, meghalok.”
Meghalt. Kiemelkedett, elrepült az atlanti homályból, ahogy megálmodta. – Nagyon
gyönyörűeket szoktam álmodni. Rosszakat is… Nagyon sokat röpülök álmomban.
Másokat meg szoktam kérdezni, hogyan röpülnek? Általában azt felelik, mintha úsznának.
Én meg úgy röpülök, hogy a könyökömet az oldalamhoz szorítom, és megyek fölfelé. És
erőlködöm. Minél jobban erőlködöm, annál gyorsabban megyek föl – mondta nekem 1972-
ben.
Kondor Béla-reprodukciókat rakosgatok az asztalomra. A mennyország meghódításá-t
sokáig nézem. Így megy ez végbe, vagy másként? Aki megtudja, magával viszi a titkot.
Kondor 375már tudja, Kormos Pista is. Nagy Laci már korábban is tudta.
Egy mulasztás is terhel. Ígértem valamit Nagy Lacinak, amit a mai napig nem teljesítettem.
Az Írószövetség választmányi ülései után egy taxival szoktunk hazajönni, máskor
Szakonyi Karcsi Trabantjával, aki korábban Szentendrén lakott, és erre vezetett az útja.
Tavaly, az írók egyik tanácskozása után így szólt Nagy Laci: Szepezden a Gazdag Erzsi
szőlője ott van fölöttetek. Kivágta az öreg szőlőt. A szebb tükéket nekem adta, faragnék
ezekből valamit. Bedobálja majd a kertedbe, elhozhatnád nekem autóval. – Megígértem.
Nagy Laci nemcsak lélekmozdító, csodálatos verseket tudott írni, a keze is aranyat ért.
Festett, szobrokat faragott, rézből szíjcsatot készített Lázár Ervinnek és saját magának is.
Gazdag Erzsi a sokágú, öreg szőlőtükéket ősszel nem dobta be a kertembe. Majd
tavasszal, gondoltam, bizonyára megbetegedett. Most már hiába dobja be tavasszal.
Nincs, aki az öreg tükékből szobrot faragjon. Nagy László könyökét az oldalához
szorította, és elindult a felhők közé.
1978
376
Bartha László festői világa
„A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem inkább láthatóvá tesz” – jegyezte fel 1918-
ban, katonai szolgálata idején Paul Klee. Most, hogy a budapesti Műcsarnokban négy
évvel ezelőtt megrendezett kiállítás után ismét alkalmam volt Bartha László képei között
elidőzni, ez a hatvan évvel korábban született Klee-aforizma jutott eszembe. Napjainkban
vajon mit tesz láthatóvá a modern művészet? A szépség egyetemességét, a teremtés
örömét, a gépkorszak mámorát, vagy az emberi faj és kultúra világméretű
fenyegetettségét? A színeket, vonaltalálkozásokat szemlélve figyelmem Bartha László
személyére, kivárt, kiküzdött öntörvényű világára összpontosul, és hatalmába kerít az
öröm. Bartha László a műcsarnokbeli kiállítás sikere után is tovább festett, s most,
hetvenévesen is dolgozik, keres valamit, formákat gondol tovább, pontokban, vonalakban,
színekben az adott korszakban érvényes emberi és esztétikai igazságot igyekszik
megragadni, s mindebben az állandót, az örök törvényt.
Bartha László a világra nyitott, nosztalgikus, sokat álmodó, de mindig a lényegre
összpontosító, az élet lényegének a megragadására és fel377mutatására törekvő
művészek közé tartozik. Festészetében több mint egy évtizeddel ezelőtt megszületett a
színek szuggesztív áradásába burkolt szintézis, ebben az emberi jelenségről beszél, arról
az esztétikai környezetről és szellemi közegről, amelyben az emberi jelenség
megnyilvánul. Pasztellkékekben, rianás szaggatta jégszürkében, kohók tűzpirosában, a
sárgák sokaságában, az olvadni látszó palackzöldekben, formákban, vonalakban, gót
ívekben, töredezett arcvonásokban megfogalmazott lényeg egyaránt érvényes, ha a kép
címe Jeges Balaton, Őszi erdő, Akt, Nádvágók, Kohász, Tengerparti város, vagy Lészped.
Ezek a festmények és a nagyszerű gouache-ok, melyeket a művész ezen a kezdetekre is
visszatekintő kiállításon bemutat, nemcsak esztétikai, szellemi gyönyörűséget adnak a
tárlatlátogatónak, hanem gondolkodásra is inspirálnak, módot adva valamennyiünknek,
hogy a 20. század második felében, huszonkét évnyire az ezredfordulótól tudatosan
lássuk helyünket és helyzetünket a világban.
Amikor 1902 májusában Klee Bernbe érkezett, a következőket jegyezte fel: „…Amennyire
előre meg tudom ítélni, életem egészét képek töltik majd be… ez nem annyira akarat, mint
sors kérdése.” Szerencsés sors. Ugyanezt elmondhatjuk ma már Bartha Lászlóról, akit a
szakma mint könyvillusztrátort és színpadi díszlettervezőt is a legjobbak között tart
számon, de az igazi világa, természetes közege mindig a festészet, a képek teremtése
volt. Ez vonatko378zik arra az évtizedre is, amikor festményei manuálisan nem, csak
képzeletben valósulhattak meg. Bartha László esztétikai világképe, talán a párizsi
tanulmányutak hatására is, viszonylag korán kialakult, s lényegi vonásokban alig változott.
Ennek a kitartó tudatosságnak köszönhető, hogy festészete az ember világhoz való
viszonyát nagyon értően és érzékenyen képes feltárni, színkészsége, ecsetkezelése jövőt
sejtető mélységeket ajándékoz, ámulatba ejtve közönségét. Bartha László
tudatosságában szerencsés, mivel így elkerülte azokat a válságokat, kényszerű
korszakváltásokat, a kétféle festések riadt állapotait, melyek sok festőnk pályáját
végigkísérték. Voltak évek, amikor a „valóság” értelmezése nagyon leegyszerűsödött,
leszűkült, így az „élmény” értelmezése is. Hivatalosan csak jól ellenőrizhető vizuális
élményekről illett beszélni. Ezekben az években víz alatt volt sok minden, lent festettek
sokan, fejjel lefelé. Amikor aztán beköszöntött a minden értékre figyelő, azokat számon
tartó kultúrpolitika, előbukkantak a víz alól azok a művészek is, akik titokban a víz alatt
voltak nonfiguratív vagy konstruktív festők. Sokan azonban úgy jártak, mint 1914-ben Klee
a tizenhét napos tuniszi útján. Az Ezeregyéjszaka sűrített fényesszenciái elvakították,
megdöbbentették. Alig hitte, hogy ilyen fények és színek a valóságban léteznek. Klee
megbirkózott a fénnyel: „Szín és én egyek vagyunk. Festő vagyok.” – jegyezte fel. A
színekkel, a nappali fénnyel nálunk nem minden379kinek sikerült megbirkózni. Akik víz
alatt festettek, fejjel lefelé, nem tudtak mit kezdeni magukkal a színes és fénylő
hétköznapok munkarendjében. Bartha László tudatosságával mindezt elkerülte. Nem volt
kék korszaka, piros korszaka, víz alatti korszaka, csak szegény korszaka. A szegénység,
úgy látszik, használ a művészetnek.
A lexikon azt írja róla, hogy posztimpresszionista, majd az absztrakt expresszionista stílus
képviselője. Lehet, hogy absztrakt, lehet, hogy absztrakt expresszionista, ha a mű jó, a
stílusjegyek felsorolása és azonosítása mellékkörülménnyé válik. Bartha László a kor
érvényes hangján szól hozzánk, erős egyéni tehetséggel. Gyönyörű igazat fest
Veronikáról, munkásokról, üzemek légköréről, lebegő tengeri városokról, az iszlám
misztikus rejtélyéről, magyar erdőkről és szelíd tavakról. Bartha László szereti és érti a
színműveket, írók novelláit, első olvasásra eltalálja a szavak színét, a tizenötféle zöldeket,
pirosakat, hatvanféle sárgákat és százféle feketéket. Érti és képileg megjeleníti az erdők
csendjét, a jég fehér feszülését, bárkákat a párában úszva, ahogy bibliai halászként az
eget, az ismeretlent, a végtelent közelítgetjük.
1978
380
Ady fiákerjében
Költő barátom, Gyurkovics Tibor képeslapot küldött Párizsból: „Mégis van Európa, nem is
gondoltam volna. Corbusier temploma, a francia puha vörös bor, a szőke kurvák a Bois de
Boulogne mentén. A világ fővárosa, mert itt már 1793-ban ki merték végezni a királyokat.”
Bois de Boulogne… Merengek a jeladás felett, aztán egy Ady-verset olvasok el újra és
újra:
Befödte lelkemet és Párist
Muzsikás, halk, szomorú este,
Eltévedtünk. A nagy Bois-ban
A kocsim az utat kereste.
Nagy éjszakába mintha hullnánk,
Csoda-világba, végtelenbe,
Új titkos földre, új időbe,
Új létezésbe, új jelenbe,
Szent árnyak kerengtek előttünk.
Brontosaurus nagyságú gépek hörögnek az ablakom alatt, tépik a földet, mardossák,
dühösen beleharapnak újra és újra… A nagy Bois-381ban A kocsim az utat kereste. –
Igen, a Bois-ban, az utat. A zaj már rég bejött, beköltözött a lakásba, a képekben lakik,
könyvekben, Titus Livius hetedik kötetében, onnan ugrik rám minden reggel négy óra
harminckor. Vagy csak képzelem, és a zaj már rég bennem lakik, bennünk, a sejtjeinkben,
agyunkban? Onnan jön ki, a hajszálainkon és a szemünkön át? A fülünkön már rég nem
tud. Bois de Boulogne? Emlékszem erre a parkra diákkoromból, napszámoskoromból.
Akkoriban azt hittem, hogy ez egy utca vagy városnegyed. Egyedül laktam egy ódon,
zegzugos házban. Valójában sokan laktunk ott, de a tulajdonos, aki a manzárdon kívül a
földszinten csak egy szobát és a műtermet tudta megtartani, ritka nyári vendégnek
számított. Az oldalszárnyban egy mészgyári munkás és családja lakott; csendes, rendes
emberek. A földszint szobáiban (két szoba, konyha) nekünk kellett volna lakni, de csak én
laktam ott egyedül. Széthullott a család, s én tizenhattól húszéves koromig egyedül
kódorogtam a házban. Szegényen éltem, a gimnáziumot csak úgy tudtam elvégezni, hogy
a tanulás mellett állandóan napszámba jártam. Az elhagyatottság és a magány éveiben
egy kínai gondolkodó és egy zseniális, fájdalmas, forrongó, mindent előre megérző
magyar költő segítettek élni, élve maradni. Lin Ju-tang és Ady Endre. Messze eső pontok
a térképen, de nem tudom, mi segített akkor többet, a bölcselkedő kínai, vagy a mindent
átélő, megszenvedő, versben dühöngő Ady Endre.
382
A hideg téli éjszakákon, korán elhamvadt tűz mellett kuporogva, tüneményes hangzása
volt a Bois de Boulogne-nak és minden szónak, amit Ady leírt. Fény és ígéret hullott a
szavaiból: Új, titkos földre, új időbe, Új létezésbe, új jelenbe… Ízlelgettem, mérlegeltem
minden betűjét. Befödte lelkemet és Párist… – mondta, és én megértettem, hogy
lényegében azonos valamiről beszél. Ady szemével néztem körül a boulevard-okon,
kávéházakban, kiskocsmákban, a Szajna partján. Ott ültem Ady fiákerjében, vele úsztam
át Párizson a furcsa kerekes gályán, s én is láttam Rothschildék palotáját, a vers betűin át
érzékeltem az elérhetetlen pompát, a tüzes fényességet, a szőnyegek, drága képek
világát, s a nőket, ahogy különös cipőikben lépdelnek a szőnyegen, s az süllyed velük. És
mindez üveg mögött, túl mindenen. Ott álltam a költővel a Gare de l’Est-en, vele léptem ki
a fényből, s zuhantam a magyar szakadékba. Megértve, hogy:
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled.
Hallottam a halál lovait nagy kertünkön átügetni. Ady azokban az években úgy hatott rám,
mint a narkotikum. Fényt, reménységet és kábulatot hozott az életembe. Ha olvastam,
nem éreztem, hogy éhes vagyok és szerencsétlen.
383
Sokan élünk így a földön. Megkapaszkodunk egy versben, két kicsi szóban, egy jelzőben,
hangulatban, mások életében, és megmaradunk. Formát öltenek körülöttünk a dolgok,
értelmessé válik a cselekvés.
Egyedül éltem egy ódon, zegzugos házban és Ady-sorokat, Ady-álmokat bámultam
végtelen éjszakákon át. A hóviharban kint nyögtek a fák, kísértetek mozogtak a bokrok
között, máskor csend volt, csak a ház eresztékei reccsentek meg a kék, mozdulatlan
fagyban. Magányosan, nyomorultul éltem, de ha eljött az este, Adyval jártam Párizst, és
ámultam, mert ámulni akkor is lehetett.
Később erőt is adott Ady, akarni tanított. Az Értől az Óceánig ma is egyik legszeretettebb
Ady-versem. A bús merészség az én generációmnak sokszor az egyetlen lehetősége volt.
Verseket, sorokat, szavakat hordozunk magunkkal, dugdossuk őket, titkon elővesszük,
mint dédanyánk vastag jegygyűrűjét, s bámuljuk, hogyan csillog, mennyire arany még
mindig, és mindörökké. De azt hiszem, nem mindegy, milyen körülmények között olvastuk
először ezeket a verseket, sorokat, szavakat. Nem mindegy, hogy egy szegény
fiatalember olvassa Adyt, vagy egy módos egyetemi tanár, s az sem mindegy, hol. Egy
összedűlni vágyó vidéki házban más az akusztikája A Rothschildék palotájá-nak, mint
Horthy Istvánné női szalonjában lehetett. Ezzel a gyönyörű Este a Bois-ban című verssel
is így vagyok. Másként hallom, mint a 384kihűlő téli kályhák mellett, pedig a vers nem
változott. A szavak aranya sem, minden betűje 24 karátos. Mostanában mégis a Hőkölés
népe, a Gémek az Olimpusz alatt és a Búcsú Sikerasszonytól című verseit olvasgatom
újra és újra.
… Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifjú-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
Elgondolkodtató sorok. Adyval gondolkodni, ámulni, fényben, örömben járni mindig ünnep.
Az érettségi szalagomon két Ady-sor állt: Szólít a város, várnak a hegyek, Bus álmaiddal
vándorolj tovább… Vándorolunk, repülünk, fiákerben hajózunk és konflisban, s a Bois de
Boulogne mentén bámuljuk a szőke kurvákat, mert Párizs a világ fővárosa. Ez egészen
biztos. Vagy azért, mert ott már 1793-ban ki merték végezni a királyokat, vagy azért, mert
Ady szerette Párizst, és szent kezével megérintette.
1977