Fordította

SARLÓS ZSUZSA

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2005
 Barbara Taylor Bradford: Hold the Dream
Bantam Books

Copyright © 1985 by Barbara Taylor Bradford

Hungárian translation © Sarlós Zsuzsa, 1992

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

ANGYAL
BÍZVA BÍZZÁL
EGY GAZDAG NŐ
HÁROM HÉT PÁRIZSBAN
KATIE DIADALA
KEZDD VELEM ÚJRA AZ ÉLETED
A LEGKÜLÖNB UNOKA
MÁS SZÍV, MÁS LÉLEK
A MÚLT KÖDÉBEN
SZERELEM EGY MÁSIK VÁROSBAN
TITKOS SZERELEM
VESZÉLYES ISMERETSÉG
 A legmagasabb fokon birtokolta
egy nagy uralkodó minden tulajdonságát.

GIOVANNI SCARAMELLI
VELENCE NAGYKÖVETE I. ERZSÉBET
ANGOL KIRÁLYNŐ UDVARÁNÁL

Tudomásukra hozom, hogy királyságomban nem olyan

kevés a férfinép, hogy ne akadna közte egy-két zsivány.

I. ERZSÉBET
ANGLIA KIRÁLYNŐJE
 ELSŐ KÖNYV

A matriárka

Merészségem s nem szándékom szerint szólok igazat,

s mind merészebbé válók, ahogy öregszem.

MONTAIGNE
 1.

Emma Harte majdnem nyolcvanéves volt.

Nem látszott annyinak, mert az évek terhét mindig könnyen viselte.
Most, 1969-ben, ezen a derűs áprilisi reggelen kétségkívül jóval
fiatalabbnak érezte magát, amikor íróasztalához ült Pennistone
Royal-beli emeleti szobájában.
Egyenes háttal ült, ráncos szemhéja alatt élénk, bölcs és tisztán
látó zöld szemét semmi sem kerülte el. Rőt arany haja réges-rég
ragyogó ezüst lett, de most is tökéletesen fésült frizurát viselt, és
ovális arcát keretező haja ugyanolyan hatásos volt, mint mindig.
Arcán meglátszottak az évek barázdái, de éles pofacsontja most is
tisztán kirajzolódott, bőre is ugyanolyan átlátszó volt, mint fiatal
korában. Így aztán, noha az idő múlásával szépségének ragyogása
elhalványult, még mindig feltűnő, mutatós jelenség volt.
Nehéz munkanap várt rá, ennek megfelelően öltözött: egyszerű
szabású kobaltkék ruhát viselt – ezt a színt, amely oly jól állt neki,
mindig is kedvelte. Nyaka körül a habos fehér csipkegallér nőies bájt
és gyengédséget sugallt, fülébe egyszerű gyémántbutont tűzött. Más
ékszert az arany karóra és a gyűrűk kivételével nem is hordott.
Az előző évi tüdőgyulladás után virágzó egészségnek örvendett,
említésre méltó bántalmak nem gyötörték – ugyanolyan nyugtalan
erő és energia feszítette, mint fiatal korában.
Ez az én bajom, nem tudom, merre irányítsam ezt a töméntelen
energiát, mormogott magában, miközben letette tollát, és hátradőlt.
Mosolyogva gondolta: az ördög általában megtalálja a rést a lustaság
falán, úgyhogy nem ártana mielőbb kieszelni valamit, nehogy még
bajba keveredjek. Mind szélesebben mosolygott. A legtöbben azt
gondolják, hogy több dolga van a kelleténél, hiszen továbbra is ő
ellenőrzi a fél világra kiterjedő üzleti vállalkozásait. Nem kétséges,
hogy ezek állandó ellenőrzést igényelnek; de manapság nem sok
kihívást jelentenek. Emmát mindig a kihívás vonzotta, ez hiányzott
6
neki nagyon. Az ellenőrzés művelete nem izgatta különösebben.
Nem lobbantotta fel képzelőerejét, nem gyorsította vérkeringését,
nem emelte adrenalinszintjét úgy, ahogy az agresszív üzleti
tárgyalások korábban tették. Összemérni erejét üzleti ellenfeleivel,
hatalomra és fölényre törekedni a nemzetközi piacokon, az évek
során annyira második természetévé vált, hogy most már
hozzátartozott a jó közérzetéhez.
Nyugtalanul felállt, könnyű léptekkel átvágott a szobán, és
kinyitotta az egyik magas, ólmozott ablakot. Kihajolt, mély lélegzetet
vett. Tiszta kék volt az ég, sehol egy felhő, ragyogó tavaszi napsütés.
A kopár ágakon új, halványzöld rügyek fakadtak, és a pázsit szélén
álló óriás tölgy alatt összevissza ültetett liliomok ütötték fel sárga
fejüket a tavaszi szélben.

„Sétáltam, mint felhő, melyet

Szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor,
egy sereg aranyliliom tűnt elém… „*

idézte hangosan, majd azt gondolta: Teremtőm, ezt a Wordsworth-

verset Fairleyben, a falusi iskolában tanultam. Milyen rég volt, és
milyen csodálatos, hogy még mindig emlékszem rá.
Miközben becsukta az ablakot, a tiszta fény a bal keze középső
ujján csillogó McGill-smaragdra esett. Csillogása felkeltette
figyelmét. Negyvennégy éve hordja ezt a gyűrűt, ama májusi nap óta,
amikor 1925-ben Paul McGill az ujjára húzta. A férfi eldobta Emma
jegygyűrűjét (Arthur Ainsleyvel kötött szerencsétlen házassága
szimbólumát), majd ujjára húzta a hatalmas, négyszögletesre csiszolt
smaragdot. „Igaz, hogy nem álltunk oltár elé, de attól én még a

*
Táncoló tűzliliomok. Szabó Lőrinc forditása
7
feleségemnek tekintelek – mondta Paul azon az emlékezetes napon. –
Most és mindörökké.”
Előző reggel született a gyermekük. Az imádott Daisy, a
szerelemben fogant, szeretettel nevelt – Emma kedvence minden
gyereke közül, akárcsak Paula, Daisy lánya a kedvenc unokája, óriási
vagyonának örököse és egyúttal örököse a kolosszális McGill-
vagyon felének, amit Emma Paul halála után, 1939-ben örökölt. És
Paula egy hónapja ikreket szült, megajándékozta Emmát az első
dédunokákkal, akiket holnap fognak megkeresztelni Fairley ódon
templomában.
Emma elhúzta a száját, hirtelen eszébe jutott, vajon jól tette-e,
hogy engedett Paula férje, Jim Fairley kívánságának. Jim
hagyománytisztelő volt, és azt akarta, hogy gyermekeit ugyanazon
keresztelőmedence fölé tartsák, ahol eddig minden Fairleyt
megkereszteltek – és ami azt illeti, minden Harte-ot, magát Emmát
is.
Hát jó, gondolta, most már úgysem vonhatom vissza, és talán így
van rendjén. Már kitöltötte bosszúját a Fairley családon. Az egész
életében ellenük folytatott vendetta véget ért, és a két család egyesült
azzal, hogy Paula férjhez ment James Arthur Fairleyhez, a család
utolsó sarjához. Ez új kezdetet jelentett.
De amikor Blackie O’Neill meghallotta, melyik templomot
választották, felvonta ősz szemöldökét, és kuncogva megjegyezte,
hogy a hajdan cinikus lélek öregkorára érzelgős lett. Az utóbbi
időben gyakran vádolta ezzel Emmát. Lehet, hogy Blackie-nek igaza
van. Ugyanakkor a múlt már nem izgatta úgy, mint valaha. A múltat
a holtakkal együtt eltemette. Most már csak a jövő érdekelte. Ez a
jövő pedig Paula volt, és Jim, és a gyerekek.
Emma visszament íróasztalához, feltette szemüvegét, és az előtte
fekvő feljegyzésre meredt. Gondolatai szülőfaluja felé szálltak. A
feljegyzést unokája, Alexander állította össze, aki Emma fiával,
Kittel együtt a Fairley-szövödét vezette. Alexander feljegyzése, a
8
maga jellemző módján, egyenesen a tárgyra tért. A Fairley-szövöde
nagy bajban volt. Nagyon hosszú ideje veszteséges, most pedig már
súlyosan ráfizetéses. Emmának sorsdöntő határozatot kellett
hoznia… bezárja-e, vagy tetemes veszteséggel folytassa a termelést.
A töretlenül pragmatikus Emma lelke mélyén tudta, hogy a
legokosabb lenne bezárni a szövődét, de visszariadt a drasztikus
lépéstől, nem akarta nehéz sorsra kárhoztatni szülőfalujának lakóit.
Megkérte Alexandert, keressen megfelelő megoldást, és remélte,
hogy meg is találta. Hamarosan megtudja. Unokája mindjárt itt lesz.
Emmának volt egy elképzelése, amely megoldaná a szövöde
gondjait, de azt akarta, hogy Alexander rukkoljon elő vele, és így
kapja meg a lehetőséget, hogy maga oldja meg a problémát. Próbára
teszem, vallotta be önmagának, ahogy minden unokámat állandóan
próbára teszem. És miért is ne? Jogában áll, nem? Mindenért, ami az
övé, keményen megdolgozott; egyetlen cél irányította egész életét;
kíméletlen elszántság, makacs eltökéltség, hajthatatlanság, amiért
óriási áldozatot hozott. Soha semmit nem kínáltak neki tálcán.
Hatalmas üzleti birodalma kizárólag a két keze munkája, és minthogy
az övé és csakis az övé, úgy rendelkezhet fölötte, ahogy akar.
És így higgadt mérlegeléssel és megfontolással nevezte meg egy
évvel ezelőtt örököseit; öt gyermeke közül négyet kihagyott, és
unokái javára döntött az új végrendeletben. Bölcs, öreg szeme
továbbra is vizsgálgatta a harmadik generációt, állandóan mérlegelte
értéküket és keresgélte gyenge pontjaikat, miközben belül azon
imádkozott, hogy ne találjon bennük kivetnivalót.
Megfeleltek várakozásaimnak, biztatta önmagát, majd hirtelen
beléhasított a kétely: nem, ez nem egészen igaz. Van köztük egy,
akiben nem vagyok teljesen biztos, egy, akivel szemben kétségeim
vannak.
Kulccsal kinyitotta íróasztalának felső fiókját, ív papírt vett elő,
és tanulmányozta unokái névsorát. Előző nap állította össze, akkor
támadtak először szorongó érzései. Alapos-e a gyanúm, van-e cinkelt
9
kártya ebben a pakliban? – kérdezte aggódva önmagától, miközben a
neveket nézte. És ha valóban van, hogy a csudába bánjak vele?
Tekintete egyetlen névre meredt. Szomorúan, elgondolkozva
rázta meg a fejét.
Az árulás, mint olyan, már rég nem okozott meglepetést
Emmának, mert hosszú, gyakran kemény és mindig különös élete
folyamán veleszületett okossága és pszichológiai érzéke élesre
csiszolódott. Alig akadt, ami igazán meglepte, és különleges
cinizmusa révén megszokta, hogy a legrosszabbra számítson
mindenkitől, beleértve a családját is. Mindazonáltal tavaly, amikor
titkárnője, Gaye Sloane révén rájött, hogy négy legidősebb gyermeke
összeesküvést sző ellene, megdöbbent. Mohóságuktól és
fékezhetetlen ambíciójuktól sarkallva gyermekei arra készültek, hogy
alattomos módon megfosszák birodalmától, miközben súlyosan
alábecsülték Emma képességeit. A megrázkódtatás és az árulás feletti
fájdalom helyét csakhamar jeges düh foglalta el, és Emma oly
gyorsan, találékonyan és tökéletes okossággal szállt szembe velük,
mint bármely más ellenféllel. Nem hagyta, hogy érzései és érzelmei
elhomályosítsák intelligenciáját, azt a felsőbbrendú intelligenciát,
amely a múltban is nem egy nehéz helyzetből kisegítette.
Túljárt a kétbalkezes összeesküvők eszén, végignézte ügyetlen
vergődésüket, de végül ő is megszenvedte a magáét, arra a keserű és
dermesztő felismerésre jutott, hogy a vér igenis vízzé válik.
Villámcsapásként érte, hogy a „vér a véremből, hús a húsomból”
mondás mit se számít, ha tetemes mennyiségű pénzről és ami még
fontosabb, nagy hatalomról van szó. Némelyek még gyilkolni is
képesek, hogy ennek akár a morzsáját megkaparintsák. Gyermekeit
leküzdhetetlen undorral és kiábrándulással szemlélte, ugyanakkor
teljességgel megbízott unokáiban, azok odaadásában. Most meg
egyikük arra kényszeríti, hogy véleményét újraértékelje, beléfektetett
bizalmát megkérdőjelezze.

10
 Egyre a nevét ismételgette… Talán téved, hátha téved.
Kézzelfogható bizonyítéka nincs. Csupán sejtette, a zsigereiben
érezte. De, akár az intelligenciája, hosszú élete során e két érzés sem
hagyta cserben soha.
Ha ilyen dilemmával találta magát szembe, Emma ösztönösen
várt és figyelt. Most is a várakozás mellett döntött. Így elrejtheti
valódi érzéseit, miközben kivárja, hogy a dolgok az ő javára
forduljanak, és ne legyen szükség kemény fellépésre. De a gyeplőt
lazábbra eresztem, gondolta magában. Tapasztalatból tudta, hogy
minél hosszabb az avatatlan kézbe került gyeplő, annál könnyebben
válik hurokká.
Mérlegelte, mi mindent eredményezhet ez a lépés; arca
kőkemény lett, szeme elsötétült. Nem örült, hogy újból kardot kell
rántania maga és érdekei védelmében, nem is szólva a többi
örökösről.
A történelemnek szokása, hogy megismétli önmagát, gondolta
fáradtan, különösen az én életemben. De nem vagyok hajlandó az
ördögöt a falra festeni, nem megyek elébe a bajnak. Határozott
mozdulattal tette vissza a listát a fiókba, bezárta, és zsebre tette a
kulcsot.
Emma Harte irigylésre méltóan tudta félretenni a megoldatlan
problémákat, hogy a fontosabbakra összpontosítson. Így el tudta
nyomni azt az ingerlő és bosszantó gyanúját, hogy egyik unokája
megbízhatatlan, ennélfogva potenciális ellenfél. Most a közvetlen
megoldásra váró kérdésekkel kell foglalkozni. Emma tehát az aznap
rá váró megbeszélésekre összpontosított, hat neki dolgozó unokája
közül három fogja ma fölkeresni.
Alexander lesz az első.
Emma az órájára pillantott. A fiú érkezése tizenöt perc múlva,
fél tizenegyre várható. Pontos lesz, ha ugyan nem érkezik korábban.
Emma elmosolyodott. Alexander a pontosság megszállottja; őt magát
is megrótta a múlt héten, amikor megváratta, és állandó harcban állt
11
anyjával, aki soha nem nézte az órát. Emma mosolya elhalványult,
szája hidegen, szigorúan összeszorult, amikor második lányára
gondolt.
Elizabeth tűrhetetlenül visszaélt anyja türelmével – botrányosan
csavargott szerte a világban, ész nélkül ment férjhez és vált el, férjeit
elképesztő gyakorisággal váltogatta. Lánya következetlensége és
állhatatlansága már nem lepte meg, mert réges-rég rájött, hogy
Elizabeth apja legrosszabb tulajdonságait örökölte. Arthur Ainsley
gyönge, önző és puhány férfi volt; ezek a szerencsétlen jellemhibák
domináltak a lányában is, apja nyomdokába lépve a gyönyörű, vad,
akaratos Elizabeth minden szabályt felrúgott, és megzabolázhatatlan
maradt. És rettenetesen boldogtalan, ismerte el magában Emma.
Szívettépő látvány, inkább sajnálatra, semmint elítélésre méltó.
Eltűnődött, vajon hol lehet most a lánya – majd azonnal ejtette a
gondolatot. Amúgy sincs jelentősége, hiszen a végrendelet óta alig
voltak beszélő viszonyban. Meglepő módon a rajongó anya még
fiával, Alexanderrel is hűvösen bánt, mert nem bírta elviselni, hogy
helyette őrá esett Emma választása. De Elizabeth nem sokáig bírta
Alexander tartózkodását. Hisztérikus kitörése, valamint könnyáradata
hirtelen abbamaradt, amikor rájött, hogy kár a fáradságért: fia
közönye, rosszallása és alig álcázott megvetése láttán meghátrált. Fia
jó véleménye és szeretete nyilvánvalóan létfontosságú volt számára.
Békét kötöttek, és Elizabeth jó útra tért. De az sem tartott sokáig,
gondolta keserűen Emma. Hamarosan ott folytatta, ahol abbahagyta.
És igazán nem ennek a bolondos és állhatatlan nőszemélynek
köszönhető, hogy Alexanderből ilyen derék fiú lett.
Amikor unokájára gondolt, Emma szívét melegség és öröm járta
át. Alexander erős jellemének és magabiztosságának köszönhetően
lett azzá, ami lett. Komoly, dolgos, megbízható. Igaz, hiányzik belőle
unokatestvére, Paula éleslátása és páratlan üzleti érzéke,
mindazonáltal biztos ítélőképességgel rendelkezik. Bizonyos fokú
rugalmasság némileg ellensúlyozza alapjában véve konzervatív
12
beállítottságát; minden adott helyzetben hajlandó mérlegelni az ügy
mellett és ellen szóló érveket, és – ha szükséges – kompromisszumot
kötni. Megvan az a képessége, hogy valódi összefüggéseiben lássa az
ügyeket, és ez megnyugtatta Emmát, a született realistát.
Az elmúlt év bizonyította, hogy jogosan bízott meg
Alexanderben. Egy pillanatig sem bánta, hogy a Harte Vállalkozások
fő örökösévé tette, reá hagyta a magánvállalat részvényeinek
ötvenkét százalékát. És mialatt Alexander továbbra is vezette a
szövödéket, Emma létfontosságúnak tartotta, hogy alaposan
megismerkedjen a holding minden egyes részlegével, kitartóan
oktatta, felkészítve arra a napra, amikor majd átveszi tőle a gyeplőt.
A Harte Vállalkozások felügyelete alá tartoztak Emma gyapjú-
szövődéi, ruhagyárai, ingatlanvállalatai, az Általános
Kiskereskedelmi Társaság és a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó
Vállalat – együttesen sok-sok millió font értékben. Emma rég rájött:
lehet, hogy Alexander, óvatossága miatt nem sokkal fogja növelni a
Harte Vállalkozások vagyonát, de nem is teszi tönkre elhamarkodott
döntésekkel vagy meggondolatlan spekulációkkal. Tartani fogja az
irányt, amit Emma oly gondosan kijelölt; ragaszkodni fog az Emma
által évekkel ezelőtt megszabott irányvonalakhoz, és elvekhez.
Emma így akarta, így tervezte el.
Maga elé húzta előjegyzési naplóját, megnézte, mikorra szól az
ebédmegbeszélés Alexander húgával, Emilyvel.
Emily egy órakor érkezik.
A hét elején Emily kissé titokzatosan közölte telefonon, hogy
komoly problémát akar vele megbeszélni. Emma számára a titok
egyáltalán nem volt titok. Tudta, mi a probléma. Régóta tudta. Csak
az lepte meg, hogy unokája nem jelezte korábban. Felemelte a fejét,
elgondolkozva, homlokát ráncolva nézett a távolba. Két hete
határozott Emily felől, és biztos volt benne, hogy helyesen jár el. De
vajon Emily egyetért-e majd? Igen, válaszolt önmagának. Bizonyos

13
vagyok benne, hogy meg fogja érteni. Emma tekintete visszatért a
napló nyitott oldalára.
Paula késő délutánra várható.
Paulával a Cross-tervet fogja megvitatni. No már most, ha Paula
okosan tárgyal és kedvező eredményt ér el, akkor előttem a kihívás,
amire vártam. Keményen összezárta ajkait, amikor a Crossék
tulajdonában lévő Aire Kommunikációs Társaság
mérlegbeszámolóját böngészte. A számoktól elborzadt. A pénzügyi
gondoktól eltekintve ennél a vállalatnál annyi baj van, hogy megáll
az ész! Paula szerint a bajok leküzdhetők és megoldhatók; olyan
egyszerű, premisszáiban olyan mesteri tervet készített, amely Emmát
lenyűgözte, érdeklődését felcsigázta.
– Nagyi, vegyük meg a vállalatot – mondta neki Paula néhány
héttel ezelőtt. – Tisztában vagyok vele, hogy az Aire katasztrófának
látszik, és az is, de csak azért, mert a vezetés és a jelenlegi felépítés
rossz. Kész káosz. Túlságosan széteső. Túl sok részlegre bomlik.
Ezek közül a nyereségesek azért nem juthatnak előbbre, nem
bontakozhatnak ki, mert visszahúzzák a veszteségesek, amelyeket
nekik kell támogatni. – Paula ezután lépésről lépésre végigment a
terven, és Emma mindjárt felfogta, hogyan lehet rövid idő alatt
helyrepofozni az Aire Kommunikációt. Felhatalmazta unokáját, hogy
azonnal kezdjen tárgyalni velük.
Mennyire szeretné rátenni a kezét erre a kis vállalatra. És lehet,
hogy hamarosan megkaparintja, ha helyzetfelmérése olyan pontos,
mint gondolja. Emma meg volt győződve róla, hogy senki sem
tárgyalhat ügyesebben John Cross-szal és fiával, Sebastiannal, mint
Paula, aki az idők folyamán kemény és dörzsölt tárgyaló féllé vált.
Már nem húzódozott, ha Emma fürge észjárást és ítélőképességet
igénylő kényes üzleti ügyeket bízott rá, hiszen e tulajdonságok
birtokában volt. És az utóbbi időben az önbizalma is megnőtt.
Emma ismét órájára pillantott; szívesen felhívta volna Paulát,
hogy néhány utolsó tippet adjon neki John Crossra vonatkozóan, de
14
fékezte magát. Paula már bebizonyította, hogy megáll a lábán, és
Emma nem akarta, hogy úgy érezze, állandóan a nyomában van.
Csöngött a telefon. Emma felemelte a kagylót. – Halló?
– Emma néni, itt Shane. Hogy vagy?
– Örülök, hogy hallom a hangodat. Kösz, remekül. Úgy tűnik,
vidám vagy te is. Alig várom, hogy holnap a keresztelőn
találkozzunk. – Beszéd közben az asztalra tette szemüvegét, és
kényelmesen hátradőlt.
– Reméltem, hogy hamarabb láthatlak, Emma néni. Nem volna
kedved ma este kiruccanni két vidám agglegénnyel?
Emma felnevetett: – És ki a másik vidám agglegény?
– Természetesen nagyapa. Ki más lenne?
– Vidám?! Véleményem szerint otthon ülő öregúr lett belőle.
– A helyedben nem merném ezt állítani, pindurkám – bömbölt az
unokája kezéből kiragadt kagylóba Blackie. – Mibe fogadjunk, hogy
ha kell, még mindig felveszem veled a versenyt?
– Biztos vagyok benne, drágám – mosolygott Emma, miközben
melegség járta át a szívét. – Félő, hogy ma este lehetetlen. Nem
fogadhatom el a meghívást. Később idejön a család néhány tagja, és
nekem itt kell lennem.
– Ne vitatkozz – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Blackie
–, azokat holnap is láthatod. Ne utasíts vissza, drágám – kunyerált. –
Attól eltekintve, hogy élvezni szeretném kellemes társaságodat,
fontos üzleti ügyben is tanácsot akarok kérni tőled.
– Ó – lepődött meg e közléstől Emma. Blackie visszavonult, és
vállalatai vezetését fiára, Bryanre és unokájára, Shane-re bízta.
Emma kíváncsisága természetesen azonnal felülkerekedett, és
megkérdezte: – Miféle üzleti ügyben?
– Nem telefontéma – válaszolta Blackie enyhén feddő hangon. –
Nem olyan kész tény, hogy néhány perc alatt meg lehetne tárgyalni.
Töviről hegyire meg kell vitatni, szétszedni és összerakni – úgy

15
vélem, erre a legmegfelelőbb alkalom egy kis ír itóka és egy finom
vacsora.
Vajon mennyire lehet fontos ez az üzleti ügy, gondolta magában
nevetve Emma, de végül beadta a derekát. – Azt hiszem, a családom
valóban gondoskodhat ma este magáról. Őszintén szólva nem sokat
vártam a mai estétől. Jóllehet Daisy és David is itt lesz, e családi
összejövetel kilátása nem különösebben izgat. Úgyhogy elfogadom a
meghívást. És hová akartok vinni, te meg a rámenős unokád? A
leedsi vendéglők nem túl izgalmasak.
Blackie nevetve helyeselt. – Ne aggódj, kitalálunk valamit;
ígérem, hogy nem fogsz unatkozni.
– Tehát, hány órakor?
– Shane hat körül érted megy. Rendben, drága lánykám?
– Tökéletesen.
– Helyes. Helyes. Tehát később találkozunk. Ja és még valami…
– Igen?
– Gondolkoztál szerény javaslatomon?
– Igen, és komoly kételyeim vannak.
– Ó! Szóval ennyi év után, úgy látom, még mindig az én
Kétkedő Emmám vagy. No, ma este ezt is megvitatjuk, hátha mégis
meggyőzlek.
– Lehet – mormolta halkan, és letette a kagylót.
Emma hátradőlt, Blackie O’Neill szavain töprengett. Kétkedő
Emma. Tekintete ellágyult. Mikor is nevezte így először? 1904-ben
vagy 1905-ben? Már nem volt biztos benne, de akkoriban
történhetett, és Blackie a legdrágább, legközelebbi barátja maradt
hatvanöt éven át. Egy egész emberöltő. Mindig kéznél, ha szükség
volt rá, hűséges, odaadó, támogató és szerető jó barát. Együtt voltak
életük minden válságos pillanatában, osztoztak egymás szörnyű
veszteségeiben és vereségeiben, fájdalmában és gyötrődésében;
ünnepelték egymás győzelmét, és sikereit. Kortársaik közül már csak
ők ketten maradtak, és minden eddiginél közelebb álltak egymáshoz,
16
valósággal elválaszthatatlanok voltak. Emma nem tudja, mihez
kezdene, ha Blackie-vel történne valami. Ezt a tűrhetetlen gondolatot
azonnal el is nyomta, még mielőtt gyökeret verhetett volna. Blackie
ugyanolyan vén csataló, mint ő; nyolcvanhárom éve ellenére csak
úgy buzgott benne az életkedv, a vitalitás. De senki sem él örökké,
gondolta Emma, és noha beletörődött az elkerülhetetlenbe, szívét
aggodalom szorította össze. Ilyen idős korban a halál elkerülhetetlen,
kivédhetetlen, akkor is, ha nem szívesen gondolnak rá.
Kopogtattak.
Emma az ajtóra pillantott, felvette megszokott, kifürkészhetetlen
arckifejezését, és kiszólt: – Tessék!
Nyílt az ajtó, és belépett Alexander. Magas volt, karcsú, jó
felépítésű, anyja szépségét, sötét haját és nagy, világoskék szemét
örökölte; szigorú arca huszonöt événél többnek mutatta –
megjelenése tekintélyt sugárzott. Jól szabott, sötétszürke
kamgarnöltönyt, fehér inget és borvörös selyem nyakkendőt viselt –
mindezek tükrözték és hangsúlyozták meglehetősen higgadt
személyiségét.
– Jó reggelt, nagymama – mondta, miközben feléje sietett. Az
íróasztalhoz érve hozzátette: – Nahát, hogy milyen csinos vagy ma!
– Jó reggelt, Alexander, és köszönöm a bókot. De ne felejtsd,
hogy hízelgéssel nem veszel le a lábamról – vágott vissza Emma.
Szemében mindazonáltal vidám fény gyűlt, és szeretettel nézett
unokájára.
Alexander arcon csókolta, leült vele szemben. – Nem akarok
hízelegni, nagyi, bizony isten, nem – tiltakozott. – Nagyon elegáns
vagy. Jól áll neked ez a szín, és a ruha igencsak sikkes.
Emma türelmetlenül bólintott, kezével elhessegette a bókokat, és
szigorúan átható pillantást vetett unokájára. – Mit eszeltél ki?
– A Fairley-szövöde problémájának egyetlen megoldását –
fogott hozzá Alexander, mert látta, hogy Emma nem csevegni kíván,
hanem fejest ugrani az üzleti ügyekbe. Emma, hacsak nem a saját
17
érdekeit szolgálta, utálta a huzavonát; ha meg neki kedvezett,
művészetté tudta emelni. Másoknál azonban nehezen tűrte, így
Alexander sietve folytatta. – Változtatni kell a terméken. Ezalatt azt
értem, hogy abba kell hagynunk a drága gyapjú- és kamgarnszövetek
előállítását. Ezeket manapság alig keresik. Nem tiszta gyapjút,
hanem kevert anyagokat kell gyártani, a gyapjút nejlonnal és
poliészterrel keverni. Ez a legbiztosabb.
– És gondolod, hogy ezzel a lépéssel vége a deficitnek, és ismét
nyereségesek leszünk? – kérdezte Emma.
– Igen – válaszolta határozottan. – Az egyik legnagyobb
problémánk, hogy megpróbáltunk versenyezni a piacot elárasztó
műszálas anyagokkal. A tiszta gyapjút senki sem keresi már,
eltekintve a Savile Row úri szabóitól – az meg nem elég nagy piac
nekünk. Nézd, vagy kevert szálakat gyártunk, vagy bezárhatjuk az
üzemet – amit bizonyára nem szeretnél. Ilyen egyszerű az egész.
– Könnyen átállhatunk?
– Igen – bólintott határozottan. – Olcsóbb áruk előállításával
elérhetjük a szerényebb igényű bel- és külföldi piacokat, és
növelhetjük eladásainkat. A kérdés persze az, meg tudjuk-e vetni
lábunkat az új piacokon. De biztos vagyok benne, hogy sikerül. –
Belső zsebébe nyúlt, és egy papírlapot vett elő. – A terv minden
részletét elemeztem, azt hiszem, semmi sem kerülte el a
figyelmemet. Itt van.
Emma átvette, feltette a szemüvegét, és tanulmányozni kezdte a
sűrűn gépelt szöveget. Azonnal látta, hogy Alexander a tőle
megszokott szorgalommal végezte el házi feladatát. Kicsiszolta az
ötletet, amivel Emma maga is eljátszadozott, noha távol állt tőle,
hogy ezt unokájával közölje, mert nem akarta önbizalmát
megrendíteni, erőfeszítését lekicsinyelni. Felnézett, levette
szemüvegét, és meleg, bátorító mosollyal gratulált a tervhez.

18
 – Remek munkát végeztél, Sandy! – dicsérte meg gyerekkori
becenevén szólítva unokáját. – Sok okos gondolatot vetettél fel, el
vagyok ragadtatva, őszintén el vagyok ragadtatva.
– Örülök neki – mosolyodott el Alexander. Tartózkodó
magatartása csak Emmával szemben engedett fel, ő volt az egyetlen
ember a földön, akit igazán szeretett, és most bevallotta: – Nagyon
sokat törtem a fejem ezen a terven, neked elárulom, hogy
agyoncsűrtem-csavartam a dolgot. Végül mégis visszatértem az
eredeti tervhez, a kevert szálak szövéséhez. – Közelebb hajolt, és
ezúttal ő nézett merőn nagyanyja szemébe. – De ahogy téged
ismerlek, az az érzésem, hogy te már akkor tudtad a megoldást,
amikor a problémát rámsóztad.
Emmának hízelgett a fiú éleslátása, de elfojtotta a torkában
feltörni készülő nevetést. Unokája őszinte kék szemébe nézett, és
lassan ingatta a fejét. – Nem így volt – füllentette. Majd a fiú
hitetlensége láttán hozzáfűzte: – De azt hiszem, idővel magam is erre
a következtetésre jutottam volna.
– De még mennyire. – Izgett-mozgott, keresztbe tette a lábát,
törte a fejét, hogyan közölje a rossz hírt. Elhatározta, hogy egyenesen
belevág. – Azonban van még valami. – Tétovázott, arcát hirtelen
gond felhőzte be. – Attól tartok, hogy a költségeket alaposan
csökkenteni kell. Ha hatékonyabb és nyereségesebb termelésre
törekszünk, erősen meg kell húzni a nadrágszíjat. Röstellem
kimondani, de néhány embert el kell bocsátani. Állandó jelleggel –
tette hozzá lélegzetvételnyi szünet után.
Emma arca megfeszült. – Ó, istenem. – Lassan bólintott,
igazolva látta aggodalmát. – Hát, sajnos, számítottam ilyesmire,
Alexander. Ha meg kell lennie, nincs mit tenni. Gondolom, az
idősebbeket, a nyugdíjkorhatárhoz közelebb lévőket küldöd el? –
vonta fel kérdőn egyik szemöldökét.
– Igen. Azt hiszem, így a legtisztességesebb.

19
 – Gondoskodj róla, hogy kapjanak külön jutalmat, vagy
végkielégítést, vagy nevezd, aminek akarod. És természetesen
azonnal kapják a nyugdíjukat is. Nem kell fukarkodni, kivárni, amíg
ténylegesen nyugdíjjogosultak lesznek. Ostobaság lenne, hallani sem
akarok róla.
– Természetesen. Előre kitaláltam, hogy ezt kívánod. Most
állítom össze az elbocsátandók listáját, és a nekik járó anyagi
juttatást. Ha neked is megfelel, a jövő héten elhozom. – Hátradőlt, és
várt.
Emma nem válaszolt. Feltápászkodott, és a zárt erkélyablakhoz
ment, onnan nézte Pennistone Royal csodálatos kertjét. Ráncos arcán
aggodalom ült, miközben Fairley szövödéjének sorsán töprengett.
Hányféleképpen fonódott össze a saját életével; ott dolgozott az apja;
és öccse, Frank, amikor kisfiú volt, és iskolában lett volna a helye.
Frank cséveszedő volt, kora hajnaltól napestig robotolt, gyenge kis
testét alig bírta a hosszú nap múltán hazavonszolni; a kimerültségtől,
a friss levegő és napfény hiányától állandóan betegesen sápadt volt.
Adam Fairley, a földesúr, Jim dédapja volt akkor a szövöde
tulajdonosa. Hogy gyűlölte lánykorában – és élete nagy részében. Az
öregkor bölcsességével most már felismerte, hogy Adam valójában
nem volt az a zsarnok, akinek hitte. De nemtörődöm volt, és Emma
szemében ez önmagában is bűn. Elképesztő hanyagsága, az, hogy
csak önmaga és az Olivia Wainright iránti emésztő szerelme
érdekelte, nagyon sok bánatot és fájdalmat okozott a kevésbé
szerencséseknek. Igen, Adam Fairley érzéketlenül és felelőtlenül
hanyagolta el kötelességét, egyetlen pillantásra se méltatta azokat a
nyomorult lelkeket, akik a szövödéjében robotoltak. Akik
kényelemmel kipámázott, kiváltságos élethez juttatták, akik tőle
függtek, és akikért ő volt felelős. Fél évszázada, mondta magában.
Ma már bizonyos fokig megértem, de sose bocsátók meg neki. Soha.
Emma lenézett apró, de erős kezére, amely ápolt és sima volt,
körme tökéletesen gondozott. De ez a kéz valaha vörös volt,
20
repedezett és csupa seb. Amikor gyerekfővel a Fairley családnál
szolgált, súrolt és tisztított és mosott és főzött. Kezével megérintette
arcát, döbbenetesen élesen emlékezett a Murgatroydtól kapott
pofonokra. Adam Fairley inasa, az undorító Murgatroyd, akitől a
földesúr eltűrte, hogy azt a félelmetes, titokzatos és elátkozott
udvarházat barbársággal határos kegyetlenséggel vezesse.
Murgatroyd durvasága és a szüntelen üldözés ellenére soha nem tőle
félt igazán; a szörnyű udvarház töltötte el leírhatatlan borzadállyal,
onnan akart mindig elmenekülni.
Aztán egy szép napon Emmáé lett az a mauzóleum – amit a
falusiak Fairley Fertálynak hívtak –, és rögtön tudta, hogy soha nem
fog benne lakni, soha nem fogja az udvarház úrnőjének szerepét
játszani. Villámcsapásszerűen érte a felismerés, hogy mit kell tennie:
eltörölni a föld színéről, mintha nem is létezett volna. Így aztán
lebontatta téglánként, míg nyoma sem maradt, és mindmáig nem
halványult el benne a keserű elégtétel, amit akkor érzett.
És még most, négy évtized elteltével is hallja a saját hangját,
amint Blackie-t utasítja: „És tüntesd el ezt a kertet. Mindent tépjél ki
tövestül. Egyetlen rózsabimbót, egyetlen levelet sem akarok látni.”
Blackie szót fogadott, és kiirtotta a téglafallal kerített rózsakertet,
ahol Edwin Fairley oly embertelenül és oly szégyenteljesen
megtagadta őt, és szíve alatt hordott gyermekét. Csodák csodájára,
néhány óra alatt a kert is úgy eltűnt, mintha sohasem létezett volna.
És Emma csak ekkor érezte, hogy végre megszabadult a Fairleyktől.
Körülbelül ugyanakkor szerezte meg a szövődét is. Mindent
megtett, hogy tisztességes megélhetést nyújtson, jól megfizette a
túlórázást, mindenféle külön juttatást adott, és évekig eltartotta a
falut. Ami nem kevés pénzébe került. A munkások valahogy hozzá
tartoztak, mert ő is közülük származott. Bántotta, hogy akár egyet is
el kell bocsátani, de úgy tűnt, hogy nincs más választása. Még
mindig jobb feleannyi munkaerővel dolgozni, mint bezárni az
üzemet.
21
 Félig visszafordulva kérdezte: – Mellékesen, beszéltél erről
Kittel?
– Kit bácsival? – kérdezte meglepett arccal és hangon
Alexander. – Nem – vallotta be. – Először is, nem járt arrafelé.
Másodszor: látszólag egyetlen szövöde sem érdekli, Fairley meg a
legkevésbé. Fütyül az egészre, amióta a végrendeletből kiebrudaltad.
– Mondhatom, nagyon durván fogalmazol! – csattant fel Emma,
és határozott léptekkel ment vissza az íróasztalhoz. – Nem
ebrudaltam ki – kihagytam, a lánya javára. Ugyanezt tettem anyáddal
a te javadra és Emilyére, meg Robin nagybátyáddal Jonathan javára.
Te is tudod az okát, úgyhogy nem fogom még egyszer elmagyarázni.
Azt se felejtsük el, hogy a végrendelet csak halálom után lép
érvénybe, ami remélem, még odébb van.
– Én is remélem – vágta rá Alexander, akit mindig elszomorított,
ha nagyanyja a halált emlegette.
Emma rámosolygott, tudta, hogy unokája mennyire ragaszkodik
hozzá, mennyire aggódik az egészségéért. Száraz, tárgyszerű hangon
folytatta: – Ennyit Kitről. Hm. Természetesen tudtam, hogy kissé
elhanyagolja a teendőit. Másfelől azt hittem, hogy – legalább a
látszat kedvéért – időnként odalátogat.
– Na igen. Azt megteszi. De annyira komor és szófukar, mintha
ott se lenne – magyarázta Alexander, majd hozzáfűzte: – Fogalmam
sincs, hogy mivel tölti az idejét.
– Ahogy elsőszülött fiamat ismerem, alighanem semmivel. Sose
volt megáldva nagy képzelőerővel – mondta szája körül halványan
gúnyos mosollyal Emma. Elhatározta, hogy beszélni fog Kit
lányával, Sarah-val; kikérdezi apja mostani hangulata felől. Nocsak,
ráadásul még ő komor, gondolta ellenszenvvel. Kizárólag magának
köszönheti a bajt. Nem, ez így nem igaz. Robin is hozzásegítette, no
meg Elizabeth és Edwina, bajtársai az ellenem szőtt
összeesküvésben. Látta, hogy Alexander reménykedőn vár, és így
fejezte be: – Akárhogy is, mivel Kit nem lábatlankodik körülötted,
22
akadályozni sem fog – ahogy azt a múltban oly gyakran tette. Nyitva
az út előtted. Azonnal láss hozzá a terv megvalósításához. Áldásom
reá.
– Kösz, nagyi. – Előredőlve, teljes meggyőződéssel mondta: – A
helyes megoldást választottuk.
– Igen, tudom.
– És ne aggódj azok miatt, akiket nyugdíjazni kell. Meglátod,
velük is minden rendben lesz.
Emma gyors pillantást vetett rá, ráncos szemhéja alatt szeme
összeszűkült. Hála istennek, hogy nem Alexandert kell árulással és
kétszínűséggel gyanúsítanom, gondolta. Nem bírnám elviselni.
Belehalnék. – Örülök, Sandy, hogy a Fairley-szövöde annyira közel
áll a szívedhez, hogy személyes ügyednek érzed. Törődsz vele, s ez
fontos nekem. Méltányolom, hogy megérted… megérted a személyes
vonzódásomat ahhoz a szövődéhez. – Fanyarul mosolygott, és a fejét
rázta. – Tudod, a múlt mindig velünk van, mindig utánunk nyúl, és
réges-rég megtanultam, hogy nincs menekvés előle.
– Igen – mondta lakonikusan, de pillantása sokkal többet fejezett
ki.
– Elhatároztam, hogy a jövő héten elmegyek a Fairley-
szövödébe. Vállalom a változások bejelentését. Én magam fogom
megmondani nekik a nyugdíjazást. Így lesz rendjén.
– Helyes, nagyi. És milyen izgalommal várnak majd! Imádnak
ott téged, de ezt te is jól tudod.
Emma felhördült. – Ne légy ostoba, és ne túlozzál. Tudod, hogy
nem állom a túlzást.
Alexander elfojtotta mosolyát, miközben a lehajtott fejű,
papírjait rendezgető Emmát nézte. Emma gyorsan, látszólag
mérgesen beszélt, de zsörtölődő hangján is átütött, hogy Alexander
szavai megindították. A fiút mulattatta ez a hang. Nevetséges. Az ég
szerelmére, Emma egész élete egy merő túlzás.

23
 – Még mindig itt vagy? – pillantott fel homlokát ráncolva és
bosszúságot mímelve Emma. – Azt hittem, már félúton vagy az
irodád felé, annyi dolgod van. Na, mozgás!
Alexander nevetve felugrott, és megkerülte az asztalt. Magához
ölelte nagyanyját, és megcsókolta ezüst hajkoronáját. – Kerek e
világon nincs még egy ilyen teremtés, mint te, Emma Harte – mondta
gyöngéden. – Senki e világon.

– A világon csakis Emma Harte állhat elő ilyen abszurd javaslattal –

kiáltott dühösen, vöröslő arccal Sebastian Cross.
– Nem ő áll elő vele, hanem én – válaszolta jeges hangon Paula,
és a mérges pillantást rezzenetlen tekintettel viszonozta.
– Ugyan már! A nagyanyja beszél magából!
Paula megmerevedett a széken, visszafojtotta az ajkára szökkenő
tiltakozást. Minden üzleti tárgyalásnál létfontosságú az önuralom,
különösen egy ilyen undok alakkal. Nem hagyja, hogy lehengerelje,
sem hogy azzal gyanúsítgassa, hogy e tárgyalást a nagymama
manipulálja a távolból.
– Maga azt gondol, amit akar – mondta rövid szünet után –, de
függetlenül attól, hogy ki szövegezte a tervezetet, az úgy érvényes,
ahogy felvázoltam. Kell, vagy nem kell.
– Nagyon köszönjük, de nem kell – vágott vissza Sebastian.
Mérhetetlen gyűlölet töltötte el Paula furcsa, de vonzó szépsége,
pénze és hatalma iránt. Sötét szeme villámokat szórt, amikor
hozzáfűzte: – Kell a fenének maga vagy a nagymamája.
– Ugyan már, Sebastian, ne siessük el – csitítgatta John Cross. –
És kérlek, nyugodj meg. – Figyelmeztető pillantást vetett a fiára,
majd Paula felé fordult, váratlanul békítő modorban. – Kérem, nézze
el a fiam viselkedését. Természetesen zaklatott. Javaslata végül is
sokkolta. Nagyon erősen kötődik az Aire Kommunikációs
24
Társasághoz, mint ahogy magam is, és nem szándékozik otthagyni a
vállalatot. Én sem. Röviden: mindketten erősen számítunk rá, hogy
megmaradhatunk saját pozíciónkban. Én mint igazgatótanácsi elnök
és Sebastian mint ügyvezető igazgató. A Harte Vállalkozásoknak ezt
el kell fogadnia.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges – mondta Paula.
– Apa, felejtsd el – kiabált Sebastian egyre hangosabban. –
Máshova fordulunk pénzért.
– Nincs hová fordulniok – vágott vissza jegesen Paula, és az
aktatáskájáért nyúlt. Felállt, és ellentmondást nem tűrő hangon
közölte: – Minthogy úgy látszik, holtpontra jutottunk, nincs több
mondanivalónk egymásnak. Távozni szeretnék.
John Cross felpattant, és megragadta a karját. – Kérem, üljön le
– mondta csöndesen. – Beszéljünk még a dologról.
Paula tétovázva nézett rá. E viszonylag rövid tárgyalás folyamán
– mialatt fia tombolt és őrjöngött – John Cross hajlíthatatlannak
mutatkozott; csendesen, de határozottan kötötte az ebet a karóhoz,
annak ellenére, hogy korábban mintha jobban megértették volna
egymást. Paula most először fedezte fel benne az ingadozás jeleit. És
tudatában volt-e John Cross vagy sem, az előző hónapok feszültsége
és aggodalma alaposan megmutatkozott rajta. A süllyedő vállalat
gondjai világosan tükröződtek sovány, fáradt arcán, véreres szeme a
beletörődés mellett most már pánikról is árulkodott. Tudja, hogy
mindenben igazam van, gondolta Paula, de nem hajlandó elismerni.
Milyen ostoba. Azonnal kiigazította magát. Ez az előtte álló férfi a
semmiből építette fel az Aire Kommunikációs Társaságot, úgyhogy
aligha nevezhető ostobának. Meggondolatlannak igen. És a sors,
sajnos, atyai vaksággal is megverte. Olyan jó tulajdonságokkal
ruházta fel Sebastiant, amelyek hiányoztak belőle – és nem
valószínű, hogy valaha is szert fog tenni rájuk –, és ez okozza
bukását.

25
 – Rendben – mondta végül, és a szék szélére ült. – Néhány
percet rászánok még, hogy a mondandóját meghallgassam. De
őszintén szólva, én komolyan úgy gondolom, hogy holtpontra
jutottunk.
– Véleményem szerint ez nem egészen igaz – válaszolt a férfi
halvány mosollyal; alig titkolta megkönnyebbülését, hogy sikerült
Paulát még egy kicsit ott tartani. Rágyújtott. – Tudja, ajánlata
valóban kissé túlzott. Igaz: új hitelforrásokat keresünk. De nem
akarjuk, hogy lenyeljenek bennünket, és kidobjanak a saját
vállalatunkból. Nem, nem, nem ez járt az eszünkben, amikor
magához fordultunk – fejezte be, és nyomatékül többször rázta a
fejét.
Paula elképedve meredt rá. Fura kis mosollyal válaszolt. – Most
tapintott rá a lényegre. Ha jól emlékszem, maguk fordultak hozzánk.
Bizonyára eleget tudtak a Harte Vállalkozásokról és annak
működéséről ahhoz, hogy megértsék: soha nem ruházunk be bajban
lévő vállalatokba. Saját kezelésbe vesszük, újjászervezzük, és új
vezetés alá helyezzük. A saját vezetésünk alá. Más szóval:
egyenletesen, hatékonyan és nyereségesen működtetjük. Nekünk
nem érdekünk, hogy mások véget nem érő tévedéseit finanszírozzuk.
Nem kifizetődő.
A félreérthetetlen szúrásra John Cross összerezzent, de nem adta
fel a védekezést. Ehelyett azt mondta: – Hát persze. Arra
gondoltam… talán megfelelő kompromisszumot köthetnénk.
– Apa! Ne! – robbant ki Sebastian, majd fellökte a székét.
Apja szigorúan nézett rá, és felemelte a kezét.
– Hallgass végig, Sebastian. Nézze, Paula, azt hiszem, a
következőképpen tudnánk mégis egyezségre jutni: a Harte
Vállalkozások megvenné az Aire Kommunikációs Társaság
részvényeinek ötvenkét százalékát. Ezzel biztosítaná az ellenőrzést,
amihez ragaszkodik. Kinevezné saját igazgatóit, újjászervezné az
egészet, de minket meghagyna…
26
 – Apa! Miket beszélsz? Megbolondultál? – bömbölt lila fejjel
Sebastian. – És velünk mi lesz? Megmondom, mi! Páros lábbal
rúgnak ki!
– Sebastian! Maradj csendben! – kiáltott a fiára türelmét
veszítve, végső elkeseredésében John Cross. – Egyszer az életben
hagyd, hogy befejezzem.
– Egy pillanat, Mr. Cross – vágott közbe növekvő ingerültséggel
Paula. – Mielőtt folytatná, még egyszer határozottan megismétlem,
hogy minket ez így nem érdekel. Az egészet akarjuk. Vagy száz
százalék, vagy semmi. És kezdettől fogva megmondtam…
– Megint a vén sárkány beszél belőle – szakította félbe gúnyosan
Sebastian. – Emma Harte! Követ hord a szíve helyén. Apa, ne
tárgyalj velük. Dögkeselyűk mind a ketten, teljességgel nyilvánvaló,
hogy ez a fiatalabbik az öreganyja térdén lovagolva sajátította el a
mesterséget. Le akar minket nyelni, éppúgy, ahogy a nagyanyja sorra
lenyelte régebben a többieket. Mondtam már, hogy nem ezekre van
szükségünk.
Paula úgy döntött, hogy nem is válaszol erre a féktelen,
bosszúért lihegő kitörésre. Figyelmét teljes mértékben John Crossra
irányította. A férfi kétszínűsége elképesztette és feldühítette, de erőt
vett magán, és a lehető legnyugodtabban mondta: – Azt kezdtem
mondani, Mr. Cross, hogy jóval a mai tárgyalás előtt megmondtam,
hogy mi teljes felvásárlásban gondolkodunk. Alig hiszem, hogy
elfelejtette az erről folytatott előzetes tárgyalásokat. – Keményen a
szeme közé nézett, s eltűnődött, vajon ennyire ostobának tartja-e a
férfi.
Paula éles pillantására John Cross elpirult. Nagyon jól
emlékezett a nő kezdeti kijelentéseire. De remélte, hogy felkelti a
Harte Vállalkozások érdeklődését vállalata iránt, kedvet csinál hozzá
Emma Harte-nak, majd olyan megállapodást ír alá, ami neki is
megfelel. Megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Paula lett a
tárgyalófél. Azt hitte, majd manipulálhatja, és kedve szerint
27
alakíthatja a helyzetet. De terve nem sikerült. Lehet, hogy
Sebastiannak van igaza. Igen, kétségtelen, hogy a színfalak mögött
Emma Harte tevékenykedik; kétségtelen, hogy mindenre ő nyomja rá
a bélyegét. Oktalan düh támadt benne, és hevesen felkiáltott: –
Figyeljen ide, ez nem tisztességes!
– Tisztességes? – ismételte meg Paula. Halványan mosolygott,
és metsző hangon tette hozzá: – Jelen esetben az, hogy tisztességes
vagy nem, nem érdekes. Csodálkozom, hogy maga használja ezt a
szót – tartotta fogva pillantását dermesztőén kék szemével. –
Kezdettől fogva tudattam, hogy a Harte Vállalkozások hajlandó
kétmillió fontot fizetni az Aire Kommunikációs Társaságért. Ez több
mint tisztességes. Valósággal nagylelkű ajánlat. A maga vállalata a
lehető legnagyobb zűrben van. Bármelyik pillanatban csődbe mehet.
– Vállat vont. – Nos, gondolom ez a maga dolga, nem az enyém. –
Előrehajolt, aktatáskája fogantyújához nyúlt. – Úgy látszik, nincs
több mondanivalónk egymásnak.
– Ha – mondta az idősebb Cross –, ismétlem, ha úgy határozunk,
hogy elfogadjuk ajánlatát, mi ketten a vállalatnál maradhatunk?
Paula a fejét rázta.
John Cross villámsebesen gondolkodott, kínos, de
elkerülhetetlen döntésre jutott. – Hajlandó vagyok lelépni. Végül is
majdnem elértem a nyugdíjkorhatárt. – Elnyomta cigarettáját,
vizenyős szemét Paulára emelte. Határozott hangon folytatta. – Ami
azonban Sebastiant illeti, változtatniok kell a döntésen. Senki sem
ismeri jobban a vállalatot, mint ő. Felbecsülhetetlen érték lesz az ön
számára. Ragaszkodom ahhoz, hogy helyet kapjon az új
igazgatótanácsban, és hogy ötéves szerződést kössenek vele, mint
rendkívüli tanácsadóval. Mielőtt folytatnánk, írásbeli garanciát kérek.
– Nem. Ha felvásároljuk a vállalatot, nem tartunk igényt sem
magára, sem a fiára.
Az idősebb férfi hallgatott.

28
 Sebastian határozottan az apjára nézett, pillantása vészjósló és
megvető volt. John Cross lesütötte szemét, nem állta fia vádló
tekintetét, aranyfóliával játszadozott, egy szót se szólt. Sebastian
dühödten keresztülcsörtetett a szobán. Merev testtel állt az ablaknál,
magában némán átkozta Paulát.
Paula pillantása követte Sebastiant. Ösztönösen érezte
rosszindulatát és felindulását, noha az arcát nem látta. Sebastiant az
ablakok és a kinti épületek vetette árnyék takarta. Paula akarata
ellenére megremegett, és visszafordult az apa felé. Óvatosan nézték
egymást, mindkettő azon töprengett, melyikük teszi meg a következő
lépést. Egyikük sem tette.
Paula sovány, őszülő, hatvanas évei elején járó férfit látott maga
előtt, aki önerejéből lett valakivé, aki az évek folyamán némi
méltóságra és pallérozottságra tett szert. És ez a férfi nagyon riadt
volt. Vállalata süllyedt, mint egy megtorpedózott csatahajó, tátongó
réssel az oldalán, de – láthatóan a fia iránti szeretetből – félretolta
Paula mentőövet nyújtó kezét. Azért a fiúért, aki oly rosszul vezette
az Aire Kommunikációs Társaságot, és aki a jelenlegi meggyengült,
elnyomorodott állapotáért felelős. Észrevette, hogyan lüktet az ér
John Cross homlokán, és elfordította a tekintetét.
John Cross előtt egy nagyon elegáns, jól nevelt, jól öltözött fiatal
nő ült. Remekbe szabott, bizonyára a legjobb szalonból kikerült,
bíborvörös gyapjúkosztümöt viselt, méretre szabott fehér
selyemblúzzal. Nem viselt más ékszert, mint egyszerű karórát és
sima arany karikagyűrűt. Tudta, hogy Paula McGill Amory Fairley
huszonöt éves lehet, de természet adta óvatossága és hűvös,
tiszteletet parancsoló magatartása sokkal idősebbnek mutatta. Híres
nagyanyjára emlékeztette, noha színeikben erősen elütöttek
egymástól. Paula fényes fekete, álláig érő haja, a lilával pettyezett
kék szempár és az elefántcsontszínű arcbőr kétségtelenül megkapó
volt. De míg Emma mesés bronzarany haja lágyságot és elbűvölő
nőiességet sugallt, Paula szépsége – legalábbis az ő ízlése szerint –
29
szigorú volt. Vonásai sem olyan tökéletesek, mint annak idején
Emmáé. Mégis, fellépésük egyformán imponáló volt, és Paula
szemmel láthatóan örökölte az öreg hölgy acélos keménységét,
csakúgy, mint hajának szokatlan ívelését és az intelligenciát sugárzó,
átható tekintetét. John Cross elgyávult, ahogy a sápadtan szép, de
makacs arcot nézegette.
Soha nem fog fölébe kerekedni. E kellemetlen felismerés
nyomán újabb fordulat következett. John újabb elhatározásra jutott,
ezúttal véglegesen. Máshová fordul pénzért, és ragaszkodni fog
ahhoz, hogy a megállapodás Sebastiant is magába foglalja.
Biztosítania kell fia jövőjét a vállalatnál – annál a vállalatnál,
amelyet kizárólag az ő számára hozott létre. Ez az egyetlen, a helyes
és tisztességes megoldás. Igen, elsősorban a fiát kell megóvnia –
különben mire való volt az egész élete?
A hosszan tartó csendet John Cross törte meg. – Holtpontra
jutottunk. Passzolok. – Tehetetlen mozdulattal felemelte, majd az
asztalra ejtette kezét. – Köszönöm, hogy időt szánt rám. És kérem,
közölje nagyanyjával, hogy a feltételei túl kemények.
– Ezek az én feltételeim, Mr. Cross, de ne lovagoljunk a
szavakon – mosolygott szelíden Paula, miközben felálltak. Udvarias
nő lévén, kezet nyújtott. – Sok sikert kívánok.
– Köszönöm – válaszolt a férfi ugyanolyan udvarias, de kevésbé
szilárd hangon. – Elkísérem a felvonóig.
Elmentek az ablak mellett, és Paula odaszólt: – Isten vele,
Sebastian.
Sötét feje feléje fordult, kurtán biccentett, és Paulát annyira
megdöbbentette a hideg, keserű arcra kirajzolódó nyers gyűlölet,
hogy alig hallotta az elmormolt választ. Rájött, hogy rendkívül
veszedelmes ellenséggel áll szemben.

30
 3

Paulát majd szétvetette a düh.

Szaporán lépkedett lefelé a Headrow-n, Leeds egyik főutcáján,
gyorsan távolodott az Aire Kommunikációs Társaság épületétől.
Agyában egymást kergették a gondolatok. Tudatában volt Sebastian
Cross bosszúálló, harcos személyiségének, készségesen belátta, hogy
a fiú gyűlöli, ellenségévé vált, de gondolatai – nem ok nélkül – az
apa körül forogtak. Miután az öreg már kezdettől elfogadta Paula
feltételeit, John Cross most eléggé el nem ítélhető módon
visszakozott.
Nem kellett túlságosan mély elemzés ahhoz, hogy megértse,
miért tette. Nyilvánvaló, hogy nem akart zsarnoki fia előtt
szégyenben maradni; fia jelenléte kihozta a sodrából, védekező
álláspontra késztette, és – több mint valószínű – olyan
meggondolatlan lépésre, mint még soha életében. Bizonyos, hogy
becsülete és megingathatatlansága minden másnál fontosabb volt
neki. De mi lesz a fia iránta érzett tiszteletével? Nevetséges,
mosolygott önmagán Paula. A Sebastian-féle hitvány alakok sose
tulajdonítottak jelentőséget az effajta kvalitásoknak. A tárgyalás
során, amikor felfogta, hogy John Cross nem megbízható, egy
pillanatra megdöbbent. Yorkshire üzleti köreiben Cross jó hírnévnek
örvendett – ha bölcsnek nem is, de tisztességesnek tartották.
Felfoghatatlan, hogy visszavonta adott szavát.
Ahogy léptei gyorsultak, úgy nőtt a dühe; eszébe jutott, mennyi
energiát, időt és gondot fordított az Aire Kommunikációs Társaságra.
Nagyanyja ugyanolyan dühös lesz, mint ő. Emma Harte nem fogja
eltűrni, hogy bolondnak nézzék; ki nem állhatja az olyan embert, aki
nem játszik nyílt lapokkal. Nagyi kétféleképpen reagálhat: vagy
megvetően vállat von, és utálkozva hátat fordít John Crossnak, vagy
leteremti, mint még soha senkit. Emmának csalhatatlan érzéke volt a

31
becsület iránt – az egész világ tudta, hogy kézfogása vagy adott szava
ér annyit, mint egy papíron aláírt megállapodás.
A gondolat, hogy Emma Harte majd gatyába rázza a kétszínű
John Crosst, a mosoly árnyékát villantotta Paula ibolyakék szemébe.
Ha mást nem, ennyit megérdemel. De valójában az élet sokkal
rosszabbat tartogat Cross számára Emma csípős nyelvénél,
mélységes rosszallásánál. Összeomlással áll szemben. Csőddel.
Teljes megsemmisüléssel. A semmibe hullással. Paula tudta, hogy
Cross reménye hiú ábránd. Cross azt hitte, hogy könnyedén talál
majd másik nagy-vállalatot, amely hajlandó őt kihúzni a pácból.
Paula azonban jól értesült volt, hallotta a híreszteléseket. Senki nem
akart az Aire Kommunikációs Társasághoz nyúlni. Még azok a
könyörtelen ragadozók sem, akik lecsapnak egy vállalatra,
kifacsarják, majd üres citromhéjként félredobják.
Amikor az Albion Streeten átvágott, Paulában hirtelen fölmerült,
hogy – bármilyen hihetetlen is – John Cross nem is sejti, mi vár rá,
vagy vállalatára. Azután azokra gondolt, akik vele együtt buknak, a
temérdek alkalmazottra, akiket elbocsátanak. Mi megmenthettük
volna őt, és ami még fontosabb, őket, mormolta hangtalanul. Ez az
ember a vesztébe rohan. Kisgyerek kora óta felelősségtudatot
sulykoltak Paulába – nagyanyja külön erkölcsi kódexének ez volt
egyik alapvető tétele.
– Soha ne feledd, hogy a nagy vagyon és a hatalom óriási
felelősséggel jár – ismételte számtalanszor nagyi. – Mindig
törődnünk kell azokkal, akik velünk és nekünk dolgoznak, mert
mindezt nekik köszönhetjük. És ők számítanak ránk, ahogy – más-
más módon – mi is számítunk rájuk – mutatott rá szüntelenül. Paula
tudatában volt annak, hogy az a számos mágnás és nagyiparos, aki
Emma Harte-ra ellenfélként féltékeny volt, kemény, kegyetlen,
hatalom-sóvár asszonyt látott benne. Tévesen. De még azok sem
tagadták, hogy kiemelkedően tisztességes. És saját borén tapasztalta

32
a Harte-birodalom minden alkalmazottja – innen eredt rendkívüli
hűségük, odaadásuk és szeretetük a nagyi iránt.
Paula hirtelen megállt, mély lélegzetet vett. Le kell küzdenie a
benne tomboló dühöt. Fárasztó, túl sok energiát emészt fel – olyan
energiát, amelyet másfelé, jobb célok felé kell irányítania. Emellett: a
harag akadályozza az ésszerű, józan gondolkodást. Ismét elindult, de
most már lassúbb, nyugodtabb léptekkel, és mire a Commercial
Streetre ért, lényegében megnyugodott. Egy kicsit nézelődött még,
megállt a kirakatok előtt, mígnem nagyanyja óriási áruháza elé ért.
Rámosolygott a gyerekkora óta ismert egyenruhás portásra. – Helló,
Alfred.
– Helló, Miss Paula – válaszolt a férfi széles mosollyal, és
sapkájához emelte kezét. – Milyen szép napunk van ma. Igazán
gyönyörű. Reméljük, hogy holnap, a gyerekek keresztelőjén is kitart.
– Remélem én is.
Alfred újból elmosolyodott, és kitárta Paula előtt az ajtót. Paula
megköszönte, átsietett az illatszerosztályon, és liften felment
negyedik emeleti irodájába. Jöttére titkárnője, Agnes felpillantott, és
bosszankodva közölte: – Ó, istenem, Mrs. Fairley, Mr. O’Neill épp
most ment el! Mr. Shane O’Neill. Néhány perce járt itt, kár, hogy
elkerülték egymást. Jó darabig várt, de megbeszélésre kellett sietnie.
– Ó. – Paula meglepődve torpant meg, de összeszedte magát, és
sietve kérdezte: – Megmondta, hogy miért keresett? Hagyott
üzenetet?
– Azt hiszem, az áruházban járt, és csak úgy eszébe jutott, hogy
beköszön. Üzenete csak annyi, hogy ott lesz a keresztelőn.
– Aha. Más újság?
– Mr. Fairley telefonált Londonból. Nem hívhatja vissza,
ebédelni ment a Savoy Hotelbe. Pontosan hatra itt lesz a maga
szüleivel együtt. A többi üzenetet az asztalra tettem. Semmi
lényeges.

33
 Agnes habozott, majd megkérdezte: – Hogy sikerült a tárgyalás
az Aire-rel?
Paula savanyú képet vágott. – Nem jól. Mondhatnám pocsékul.
– Igazán sajnálom, Mrs. Fairley. Tudom, mennyit fáradozott,
amíg kibogozta azt a rémes mérlegbeszámolót, és mennyi időt töltött
a megállapodás megszövegezésével. – Agnes Fuller, idő előtt
megőszült, harmincnyolc éves nő volt, csúnya arca, szigorú vonásai
érző szívet takartak. Végigjárta a leedsi áruház szamárlétráját.
Jólesett neki, de tartott is tőle, amikor Paula kinevezte személyi
titkárnőjének. Végül is Paula a nyilvánvaló örökösnő, Emma Harte
kedvence; az áruházban akadtak olyanok, akik hidegnek,
zárkózottnak, hajlíthatatlannak és bizonyos mértékig sznobnak
tartották. Szerintük Paulából hiányzik Emma különleges
kapcsolatteremtő készsége. De Agnes csakhamar rájött, hogy Paula
egyáltalán nem olyan, amilyennek becsmérlői tartják. Tartózkodó –
sőt kissé szégyenlős –, óvatos és megfontolt, vérbeli igavonó; ezek
azok a tulajdonságok, amelyeket egyszerűen félremagyaráztak. Az
elmúlt három év során Agnes őszintén megszerette, nagyra becsülte,
briliáns vezetőnek, melegszívű, odaadó embernek, figyelmes
főnöknek tartotta.
Bifokális szemüvegén át vizslatva, Agnes észrevette, hogy Paula
a szokottnál is sápadtabb és nyúzottabb. Sajnálattal és rokonszenvvel
teli pillantást vetett rá. – Nagyon bosszantó – rázta a fejét –,
remélem, nem izgatja tovább magát, különösen ezen a hétvégén.
– Nem, nem, ígérem – biztosította Paula. – A nagymamám
mondása szerint: az ember néha nyer, néha veszít. Ezt elvesztettük –
a mondat közepén megállt, arcán töprengő kifejezés jelent meg. – Ha
jobban belegondolok, nem is baj.
Hosszan hallgatott. – Most elnézést, később majd folytatjuk.
Paula az irodájába ment, és a szobát uraló terjedelmes antik
íróasztalához ült. Aktatáskájából kivette az Aire Kommunikációs
Társaság iratoktól kidagadó dossziéját, és piros tollal, nyomtatott
34
betűkkel ráírta: KÉSZ. Felállt, az irattartó szekrényhez ment és
becsúsztatta, majd visszatért asztalához. Részéről az ügynek vége. A
tárgyalás eredménytelen volt, következésképpen az Aire
Kommunikációs Társaság tovább nem érdekli.
A Harte-utódok közül Paula örökölte a legtöbbet Emma
tulajdonságaiból, s azokat, amelyek nem születtek vele, az Emma
oldalán töltött munkás évek során, ozmózis révén sajátította el. Ezek
között is kiemelkedő szerepet játszott az a képesség, hogy nyíltan és
őszintén elismerjen, majd bölcsen maga mögött hagyjon bármely
tévedést. Emmához hasonlóan ő is mindig úgy vélekedett: ez a lépés
nem jött össze. Lehet, hogy én ítéltem meg tévesen. De nem kell
hátranézni – lépjünk tovább.
Most is pontosan ezt mondta magában. Gondolataiban az Aire
máris a múltba süllyedt. Lehet, hogy vészesen félreismerte John
Crosst, túl sok időt és energiát fecsérelt rá, de nem hajlandó tetézni
azzal, hogy szükségtelenül sokáig rágódik rajta. Töprengett: felhívja-
e a nagyanyját, beszámoljon-e a történtekről. Úgy döntött, hogy nem
hívja fel. A nagyi ma Alexanderrel és Emilyvel tárgyal, valószínűleg
nagyon elfoglalt. Majd később – ahogy megbeszélték – kimegy
Pennistone Royalba, és akkor közli vele. A nagyi természetesen
csalódott lesz, gondolta Paula, miközben az üzeneteket szortírozta.
De hamar kiheveri, és majd csak találok neki valami új ötletet.
A kagylóhoz nyúlt, visszahívta ügyfeleit, aláírta a leveleket,
melyeket Agnes gépelt le, majd hátradőlve a személyes üzeneteket
nézte át.
Anyja kereste. Semmi különös. Ne hívja vissza. Este találkoznak
– írta fel Agnes, majd utánozhatatlan stílusában hozzáfirkálta: Mrs.
Amory hangja nagyon vidám, elégedett volt. Alig várja a holnapot.
Jót dumáltunk. A keresztelőre új frizurát és szürke Christian Dior-
kosztümöt csináltatott.
Paula mosollyal nyugtázta Agnes kommentárját, majd
unokatestvére, Sarah Lowther üzenetét böngészte. Sarah megfázott,
35
és valószínűleg nem vehet részt a holnapi ünnepségen. Egyáltalán
nem hangzott betegnek – fűzte hozzá rejtélyesen Agnes. Milyen
furcsa, gondolta Paula, homlokát ráncolva, újraolvasva az üzenetet.
Sarah nyilvánvalóan nem akar eljönni. De vajon miért? Minthogy
képtelen volt találgatni, megnézte az utolsó üzenetet. Miranda
O’Neill az O’Neill Hotels International leedsi irodájában van. Ebéd
előtt hívja vissza – írta hozzá Agnes.
Paula azonnal tárcsázta Miranda közvetlen számát. Foglalt volt,
mint általában, ha Miranda itt tartózkodott. Nagyapjához hasonlóan,
Miranda is rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit Dylan Thomas,
a költő, „a fecsegés gyönyörű adottságának” hívott. Örülhet, ha egy
óra múlva elkapja. Paula gondolatai akaratlanul Miranda fivérére,
Shane-re terelődtek; lelki szeme előtt azonnal megjelent a férfi
eleven, nevető arca. Borzasztóan bántotta, hogy elkerülték egymást.
Shane egyre ritkábban látogatta meg. Éveken át be-betoppant hozzá,
akár Leedsben, akár Londonban, és Paulát bántotta és zavarba ejtette,
hogy ezeknek a váratlan látogatásoknak hirtelen vége szakadt.
Shane O’Neill, Bryan fia, Blackie unokája volt; gyermekkoruk
óta Paula legjobb barátja. Együtt nőttek fel, együtt töltötték az iskolai
szünidőket, életük nagyobb részében elválaszthatatlanok voltak –
olyannyira, hogy Emma Árnyéknak nevezte el Paulát. Shane felett
töprengve Paula rájött, hogy hosszú-hosszú hónapok óta nem látta.
Shane manapság állandóan úton van, hol Spanyolországba robogott,
hol a Karib-tengerre, a különböző O’Neill-szállodákba; ha Angliában
volt, és véletlenül összefutottak, Shane szórakozott, zárkózott volt.
Paula lassan, elmerengve sóhajtott. Milyen különös, hogy szoros
barátságuknak egy éve hirtelen vége szakadt. Nem értette. Egyszer
sarokba szorította, megkérdezte, mi történt köztük – Shane furcsán
nézett rá, és azt válaszolta: semmi. Üzleti ügyeire, szoros
időbeosztására hivatkozott – emiatt maradt ki az életéből, mondta.
Lehet, hogy egyszerűen „kinőtte”? A gyerekkori barátságok gyakran
érnek véget hirtelen; nem ritka, hogy olyannyira megromlanak, hogy
36
soha többé nem állíthatók helyre. Kár, gondolta Paula. Hiányzik
nekem. Bárcsak itt lettem volna ma reggel.
Töprengéséből a telefon csöngetése riasztotta fel. A kagylóért
nyúlt. Agnes beszólt: – Miss O’Neill keresi.
– Köszönöm, Agnes, kapcsolja be.
Fél másodperc múlva Miranda dallamos hangját hallotta. –
Helló, Paula! Gondoltam, újra hívlak, mert a vonalam időtlen idők
óta foglalt.
– Nem lep meg – nevetett kedvesen Paula. – Mikor jöttél fel
Londonból?
– Tegnap este. Shane hozott kocsival. Mondhatom, utoljára. A
volánnál tisztára megbolondul. A kerekek valósággal füstöltek.
Biztosra vettem, hogy az árokban kötünk ki. Nem is értem, hogyan
érkeztünk meg épségben, egészségben. Otthon annyira remegve és
sápadtan szálltam ki, hogy anyu azonnal tudta, mi történt.
Megtiltotta, hogy még egyszer Shane kocsijába üljek. Jó alaposan
letolta és…
– Na, el tudom képzelni – vágott közbe kacagva Paula. – Anyád
imádja Shane-t. Szerinte a fia mindenben tökéletes.
– Nos, drágám, Shane ezúttal jól megkapta a magáét. Anyu is,
apu is jól leszidta.
– Shane itt járt ma, látogatóban.
– Ez aztán a jó hír! Tudod, én sem értem, hogy az utóbbi időben
miért olyan tartózkodó veled, de hát furcsa alak ez az én felnőtt
bátyám. Azt hiszem, túl sok benne a kelta vonás. Mit mesélt?
– Semmit, mert nem voltam itt. A városban tárgyaltam valakivel.
– Nagy kár. No de eljön a keresztelőre. Tudom, hogy te
kételkedtél benne, de nekem egészen biztosra ígérte. Még azt is
felajánlotta, hogy kocsival odavisz. – Miranda tettetett rémülettel
sóhajtott. – Visszautasítottam. Úgy volt, hogy nagyapával megyek,
de ő természetesen Emma nénit kíséri. Úgyhogy én majd egyedül
fogok odaballagni. Figyelj, Paula, azonkívül, hogy üdvözölni
37
akartalak, mit szólnál, ha együtt ebédelnénk? Át kell mennem anyám
csomagjáért az áruházba. Fél óra múlva találkozhatnánk a „Madár-
kalitká”-ban. Mi a véleményed?
– Remek ötlet, Merry. Délben ott találkozunk.
– Akkor rendben. Szia.
– Szia. – Miközben rendet rakott az asztalán tornyosuló papírok
között, Paula hirtelen megörült, hogy Miranda felajánlotta:
ebédeljenek együtt. Társasága elragadó, egészen különleges,
természetes, édes, vidám, pezsgő, jókedvvel teli teremtés. Örömteli,
gondtalan, könnyen nevetésre fakadó természete miatt kapta a Merry
becenevet, a csecsemőkori Mirry helyett.
Paula mosolygott magában: vajon milyen szerelésben lesz ma
Miranda, mivel lepi meg? A huszonhárom éves lány a legkülönösebb
holmikba, valóságos jelmezekbe öltözött, de ezeket fantáziával,
biztos ízléssel, megfelelő lelkesedéssel viselte. Bárki más
nevetségesen festett volna bennük, Miranda O’Neillre azonban
pontosan ráillettek. Amellett, hogy kiemelték magas, kissé fiús
alakját, hozzátartoztak varázsos-hóbortos egyéniségéhez, legalábbis
Paulának úgy tűnt, aki Merryt eredeti egyéniségnek, ismeretségi
körében az egyetlen valódi szabad szellemnek tartotta. A nagyi
ugyanúgy kedvelte Mirandát, és azt mondta, hogy Blackie unokája
rosszkedv ellen a legjobb orvosság. – Csupa jókedv az a lány –
jegyezte meg nemrég Emma. – És most, hogy felnőtt, mindinkább a
nagyanyjára emlékeztet. Merry sok mindent örökölt Laura Spencertől
– elsősorban a szívbéli jóságot. Bölcs fejet is hord a nyakán, és
örülök, hogy ti ketten olyan jó barátnők lettetek – mondta Paulának.
– Minden nőnek szüksége van őszinte, megbízható barátnőre. Én
csak tudom. Laura halála óta sose volt igazi barátnőm.
Felidézve Emma szavait, Paula azt gondolta: de neki mindig ott
volt és ott is van Blackie; én ellenben elvesztettem Shane-t. Különös,
hogy miközben Shane eltűnt, Miranda meg én közelebb kerültünk
egymáshoz…
38
 Kopogtak, Agnes dugta be a fejét. – A hirdetési osztály felküldte
a levonatokat. Jóváhagyná?
– Igen, jöjjön be.
– A tavaszi divatbemutató hirdetései – magyarázta Agnes, és
átnyújtotta a lapokat.
Néhány pillanatnyi tanulmányozás után Paula ellátta kézjegyével
a levonatokat, visszaadta a titkárnőnek, és felállt. – Lemegyek az
áruházba. Szóljon le, kérem, a „Madárkalitká”-ba, hogy ebédre
kérem a megszokott asztalomat.
– Máris hívom őket – mondta Agnes, és együtt mentek ki az
ajtón.

Emma Harte, amikor leedsi áruháza második emeletén kávézóját

megnyitotta, „Erzsébet kori Nyári Lak”-nak nevezte, és az angol
vidéki kert stílusában rendezte be. A kézzel festett tapéta pásztori
idillt ábrázolt; volt itt fehérre festett rácsozat, formára nyesett
műbokor, aranyozott antik kalitka – bájos volt az egész környezet.
Az évek folyamán újra meg újra átrendezte és átnevezte, hol a
név igazodott a kávézó berendezéséhez, hol fordítva. De az uralkodó
motívum mindig kert vagy szabad tér volt, nemegyszer más-más
országok stílusában, aszerint, hogy Emma mennyire engedte
szabadjára képzelőerejét és fantáziáját – jó szimata volt, és helyén
volt az esze. Paul McGill-lel a Boszporuszon tett kirándulás után egy
szeráj belső udvarának rendezte be, mozaiklapokkal, pávamintás
ezüsttapétával, cserépbe ültetett pálmákkal és csobogó szökőkúttal.
„Török Gyönyör” lett a neve, és Emma elragadtatva szemlélte, hogy
mindjárt mekkora sikert aratott, méghozzá nemcsak a női vásárlók
körében; a helyi üzletemberek is idejártak ebédelni. Néhány év
múlva Emma úgy döntött, hogy helyénvaló lenne honi motívumokkal
élni; a „Skót Tánc” egy skót kastély udvarát utánozta, rusztikus
39
bútorokkal és színes, skót kockás környezettel. Később, amikor
divatba jött a Távol-Kelet, japán teaház lett belőle, elegáns, egzotikus
berendezéssel. Majd a „Balalajka” következett, a tizenkilencedik
századi Oroszországra emlékeztetve. Utána „Riviéra Terasz” lett,
1960-ban pedig ismét átalakult: ezúttal New York városképét
mutatta, a falakon az óriási fényképek Manhattant ábrázolták. A
dekoráció nagyvárosi tetőkertet imitált, neve: „Felhőkarcoló”. 1968
nyarán azonban Emma belefáradt ebbe a mulatságba; és minthogy a
kávézó újabb, teljes felújítására volt szükség, Paulára bízta: alkosson
valami újat.
Paula mindent tudott, amit a Harte-áruházláncról tudnia illett,
eszébe jutottak az „Erzsébet kori Nyári Lak”-ról látott fényképek.
Felkereste az archívumot, előásta az eredeti terveket és vázlatokat, és
azonnal megragadta az antik madárkalitkák különlegessége, és
elragadó szépsége. Tudta, hogy ezek odalent a raktárban vannak
elcsomagolva, felhozatta és kicsomagoltatta. Így született a helyiség
jelenlegi témája, és neve.
Paula elrendelte a fa- és bronzkalitkák újrafestését és
kifényesítését, újabbakat is beszerzett, és felállíttatta a kávézóban.
Gyönyörűségesen mutattak a fehér rácsozattal mintázott zöldcitrom
színű tapétával bevont falak mentén; a kerti hatást növelték a fehér
nádszékek és az üveglapú fehér asztalok. Paula imádott mindent, ami
a természetben nő, tehetségesen kertészkedett, ezért a végső, mesteri
fogása kisebb fák, virágzó bokrok és növények elhelyezése volt. A
„Madárkalitka” egyedülálló jellegét a nagyszámú hortenzia- és
azáleatövek adták – és Paula állandóan szemmel tartotta ezt az
áruház szívében egész évben virágzó kertet. Emma azonnal
felismerte, hogy a „Madárkalitka” a saját első álmának feltámasztása,
és mint olyan, tisztelgés az ő tehetsége előtt – és ez nagyon jólesett
neki.
E péntek délben, tizenkét óra után néhány perccel Paula a
„Madárkalitká”-ba sietett, és – mint mindig – szíve most is
40
megdobbant a virágok és zöld lombok láttán, amik szemmel
láthatóan mindenkit felvidítottak. Átvágott az asztalok között – a
délelőtti vásárlók már ott ültek, ebédre várva –, és észrevette, hogy
Miranda O’Neill is ott van már. A szív alakú arcát körülölelő, dús
rézvörös csigákban és fürtökben göndörödő hajzuhatag, mintha
minden fényt magába szívott – majd kiárasztott volna,
világítótoronyként ragyogott a terem túlsó végén. Miranda felnézett a
menükártyából, meglátta Paulát, és intett neki.
– Sajnálom, hogy megvárattalak – kért bocsánatot Paula, amikor
az asztalhoz ért. – A ruhatervező-szalonban tartóztattak fel. Rengeteg
bajunk volt az újonnan bevezetett világítással, és még egyszer
ellenőrizni akartam mindent. Attól tartok, hogy még mindig nem az
igazi. – Lehajolt, arcon csókolta barátnőjét, és a székbe csusszant.
Miranda csúfondárosan mosolygott: – Ó, istenem, mekkora
megpróbáltatás és fáradság áruházat vezetni! Akármikor cserélnék
veled. Egy szállodalánc reklámfőnökének sem mindig fenékig tejföl
az élete.
– Ha jól emlékszem, te nyúztad az apádat, hogy bízza rád ezt a
munkát.
– Igaz. De nem nyúztam volna, ha tudom, hogy mi vár rám –
mosolygott megnyúlt arccal Miranda. Majd elnevette magát: – Azt
hiszem, valójában élvezem. A rám nehezedő terheket csak időnként
érzem. De most éppen jó osztályzatot kaptam aputól. Nagyon
elégedett a legutóbbi reklámkampánnyal, olyannyira, hogy a
napokban kijelentette: újító szellemről tettem tanúbizonyságot.
Tudod, hogy nem nagyon áraszt el dicséretekkel. Még azt is
hozzáfűzte, hogy ha jól viselkedem, néhány hét múlva Barbadosba
küld, hogy vegyem szemügyre a szállodát, amit most vettünk meg.
Mire átépítjük és újra berendezzük, luxushotel lesz, olyan elegáns,
mint a Sandy Lane. Valamennyien azt hisszük, hogy
szállodaláncunknak fontos eleme lesz.

41
 – Isteni! Rém izgalmas. És most rendeljünk? Nem akarlak
sürgetni, de ma korábban kell elmennem.
– Semmi baj, nekem is rengeteg a dolgom. – Miranda a
menükártyára pillantott: – Azt hiszem, lepényhalat kérek chipsszel.
– Jó ötlet. Csatlakozom. – Paula intett a pincérnőnek, rendelt,
majd Miranda felé fordult, gyorsan végigmérte – öltözéke ismét
lenyűgözte. Színpadi jellegű, bőrpánttal összefűzött mellényt viselt,
széles gallérral, háromnegyedes ujjal, alatta hosszú ujjú fehér
selyeminget. Paula szemében mosoly villant: – Mintha a sherwoodi
erdő női Robin Hoodja lennél, ebben a zöld antilopban. Csak a tegez
hiányzik a válladról, meg a félrecsapott kis kalap a hosszú tollal.
Miranda nevetésben tört ki. – Ne hidd, hogy nincs hozzá
kalapom. Van! De nem mertem az ebédhez felvenni, nehogy te is azt
hidd, hogy becsavarodtam. Mindenki azt hiszi. – Megperdült a
széken, hogy szorosan simuló zöld antilopnadrágját és térden felül
érő hasonló csizmáját megmutassa. – Shane, amikor meglátta ma
reggel, azt mondta, úgy nézek ki, mint egy karácsonyi
misztériumjáték főszereplője. Azt hiszem, a végletekig mentem ezzel
az öltözékkel. Valóban túlságosan teátrális?
– Nem igazán. És a kalapot is feltehetted volna. Én történetesen
kedvellek ezekben a fantázia szülte öltözékekben.
Mirandának jólesett. – Egy ilyen elegáns hölgytől ez valódi bók.
– Közelebb hajolt. – Te meg Jim foglaltak vagytok ma este? Nem
jönnétek át vacsorára?
– Én azt szeretném, ha te csatlakoznál hozzánk. Ha nem unod. A
nagyi családi vacsorát ad Pennistone Royalban.
– Azt hiszem, Paula, ez már a múlté. A te nagyanyád és az én
nagyapám kettesben mennek mulatni. – Miranda kacagásában, szeme
csillogásában volt némi huncutság. – Mit szólsz ehhez, az ő
korukban!
Paula meghökkent: – Ó, biztosan tévedsz. A nagyi otthon akar
lenni.
42
 – Biz’ isten nem tévedek. Hallottam, amikor Shane apuval
beszélt. Nagypapa valóban elviszi vacsorázni Emma nénit. De
amikor azt mondtam, hogy kettesben randevúznak, ugrattalak – mert
Shane is velük tart.
– Akkor hát nagyi megváltoztatta a terveit – mondta Paula.
Elborzasztotta a gondolat, hogy nagyanyja nélkül kell a
vacsoraasztálhoz ülnie. – Gondolom, akkor anya lesz a háziasszony.
El nem tudom képzelni, hogy nagyi lemondta volna a vacsorát
anélkül, hogy nekem szólna.
– Nem, azt hiszem, nem tenné. – Miranda ismét előrehajolt, és
tovább ugratta Paulát. – Ha a nagyapám és a nagyanyád
összekerülnek, javíthatatlanok. A minap mondtam is neki, éppen
ideje, hogy visszaadja Emma becsületét, és feleségül vegye.
– Hát ha valaki javíthatatlan, az te vagy! És mit szólt ehhez
Blackie bácsi?
– Kuncogott, és azt mondta: csupán az én beleegyezésemre várt,
és most, ennek birtokában, felveti a kérdést Emmának. Tudom
persze, hogy ő is csak ugratott. De, őszintén szólva, szerinted nem
volna jó ötlet?
Paula csak mosolygott. – Térjünk vissza a családi vacsorához.
Nagyon szívesen látunk. Gyertek fél nyolc körül, megiszunk egy
aperitifet. Vacsora fél kilenckor.
– Drága vagy, Paula. Kösz. Legalább megúszok egy unalmas
estét anyuval és apuval. Másról sem tudnak manapság beszélni, mint
a bébiről.
– Nem biztos, hogy a mi társaságunk érdekfeszítőbb lesz.
Anyámból rajongó nagymama lett. Ő sem tud másról beszélni, mint
az ikrekről. Képtelen vagyok elhallgattatni.
– De én imádom Daisy nénit. Olyan szeretetre méltó, annyira
más, mint a család többi… – Miranda ijedten elharapta a szót.
Sápadt, szeplős arca elvörösödött.

43
 – Mit jelentsen ez? – kérdezte Paula. Felvont szemöldöke
megbotránkozást volt hivatva mutatni, de a szája körül játszadozó
mosoly másról árulkodott.
– Nem úgy értettem, ahogy kibukott belőlem – mondta zavartan
Miranda. – Nem rád vagy Emma nénire gondolok, sem az
unokatestvérekre, hanem a nagynénikre és nagybácsikákra. Bocsánat,
goromba voltam.
– Ne kérj bocsánatot. Történetesen egyetértek veled. – Paula
elhallgatott – kifejezetten Edwina nénire gondolt, Dunvale gróf
özvegyére, aki délután érkezik Írországból. Edwina miatt tört ki az
első komoly veszekedése Jimmel. Néhány héttel ezelőtt elképedve és
hitetlenkedve vette tudomásul Jim döntését, hogy Edwinát meg kell
hívni a keresztelőre. Amikor Paula tiltakozott, és emlékeztette, hogy
Edwina nem áll különösen nagy kegyben Emmánál, Jim elsöpörte
tiltakozását azzal, hogy csacsiság. És Jim emlékeztette, hogy Emma
szeretne fátylat borítani a múltra, békét kíván a családon belül. –
Legalább addig ne hívd meg, amíg nem beszélek a nagyival –
figyelmeztette Paula, és Jim méltóztatott beleegyezni. Amikor Paula
szólt a nagyinak, Emma könnyedén, sőt közömbösen fogadta; azt
mondta, Paula legyen kedves, hagyja, hogy Jim meghívja Edwinát,
és vágjon jó képet, amennyiben a nagynénje elfogadja a meghívást.
De tekintete furcsa volt, és Paula gyanította, hogy Emma csalódott
Jimben. Ahogy ő maga is – de túltette magát, hisz nagyon szerette a
férjét. És mentséget is talált számára: Jimnek nem volt családja,
akiket meghívhatna a keresztelőre. Edwina félig-meddig mégis
Fairley. Bárcsak ne lenne olyan ellenséges Emmával és vele…
Paula arcát fürkészve Miranda látta, hogy bántja valami, és
megkérdezte: – Úgy eltűnődtél hirtelen. Valami baj van?
– Nem, semmi baj. – Erőltetetten mosolygott, és gyorsan témát
változtatott. – Anyád hogy van?
– Kösz, sokkal jobban. Azt hiszem, magához tért a sokkból.
Abból, hogy negyvenöt évesen, a változás korában teherbe esett, és
44
egészséges csecsemőt szült. És a kis Laura egyszerűen elragadó. Jó
látvány, hogy játszik vele a nagypapa. Teljesen beleesett, és
természetesen elfogult attól, hogy a nagymama nevét, a Laurát
örökölte. Tudod, hogy majdnem én kaptam ezt a nevet.
– Nem, nem tudtam.
– Igy volt. Lehet, hogy meggondolták magukat, de én nem
bántam volna, ha az ő nevét viselem; olyan nagyon szerettem volna
ismerni. Különleges egyéniség lehetett. Annyira szerette mindenki,
különösen Emma néni.
– Igen, épp a minap említette, hogy Laura halála mindmáig fájó
űrt hagyott.
– Jól össze vagyunk keveredve, ugye Paula?
– Ezt meg kire érted?
– A Harte-okra, az O’Neillekre és, ami azt illeti, a Fairleykre is.
Valamennyiünk élete kibogozhatatlanul összefonódott… valójában
nem is szabadulhatunk egymástól, ugye?
– Nem, azt hiszem, nem.
Miranda átnyúlt az asztalon, és megszorította Paula kezét. –
Örülök neki. Jó tudni, hogy te meg Emma néni, meg Daisy néni
vagytok a második családom. – Arannyal pettyezett hatalmas
mogyoróbarna szeméből sugárzott a szeretet.
Paula viszonozta a kézszorítást. – Nekem meg jó, hogy az
O’Neill családot magaménak tudhatom.
Az idillt a tálcával érkező pincérnő szakította meg, s a következő
mintegy negyedórában a két fiatal nő főként Paula ikreiről, a másnapi
keresztelőről s a templomi szertartás után Emma által adott
fogadásról csevegett. De Miranda hirtelen hangot váltott: – Valami
nagyon komoly dologról akarok veled beszélni.
Paula azonnal észrevette barátnője hangulatváltozását, és
gyorsan rákérdezett: – Milyen problémád van?
– Semmilyen. De támadt egy ötletem, és kíváncsi vagyok, hogy
mit szólsz hozzá.
45
 – Milyen ötlet? – kérdezte kíváncsian.
– Hogy te meg én együtt szálljunk be egy buliba.
– Ó! – Erre egyáltalán nem számított, és a meglepetéstől elállt a
szava.
Miranda vigyorgott, nem is hagyta szóhoz jutni, vagy elvetni az
ötletet. Sietve hadarta: – A múlt héten, amikor a Marbellában
építendő új szálloda tervrajzát nézegettem, hirtelen megszállt az ihlet.
Az építész üzletgalériát tervezett, és azonnal eszembe jutott, hogy
legyen közte egy butik is. Természetesen egy Harte. Majd arra
gondoltam: egy Harte-butik bizonyára nem érdekelne. Ezért
továbbfejlesztettem… minden szállodánkban legyen Harte-butik.
Felújítjuk a Barbadosban lévő szállót, tervbe vettük a torremolinosi
hotel kipofozását, és idővel minden szállodánk tatarozását.
Mindegyikben lenne butik, mind a Harte-cégé. – Miranda hátradőlt,
Paula arcát fürkészte, vajon mit gondol, de semmit sem tudott
leolvasni róla. Türelmetlenül kérdezte. – Nos, mit szólsz hozzá?
– Nem tudom – válaszolt diplomatikusan Paula. – Megvitattad
Bryan bácsival?
– Igen, és apunak tetszett az ötlet. Sőt nagyon lelkes volt, és azt
mondta, beszéljek veled. – Miranda a barátnőjére meredve
imádkozott magában. – Hajlandó lennél belépni a vállalkozásba?
– Azt hiszem, igen. Persze meg kell beszélni a nagyival. – Paula
a tőle megszokott óvatossággal ejtette ki e szavakat, de nem tudta
elrejteni az arcán mutatkozó élénk érdeklődést. Hirtelen izgalomba
jött. Lehet, hogy a nagyinak ez lenne a tökéletes feladat. Amit
kerestem, ami kárpótolná a Cross-ügyben elszenvedett vereségért.
Kihúzta magát, és szilárd hangon kérte: – Vázold fel részletesebben.
– Figyelmesen hallgatta barátnőjét. Perceken belül rájött, milyen
végtelen lehetőségeket és előnyöket tartogat Miranda O’Neill ötlete.

46
 4

Emma Harte összerándult és felült.

Képtelenség. Majdnem elszundítottam, gondolta mérgesen. Fényes
nappal ez csak öreg nőkkel fordul elő. Elnevette magát. De hiszen ő
öreg nő, bármennyire erősködik is, hogy ezt mindenki, elsősorban
önmaga előtt letagadja.
Megfordult a kanapén, kinyújtozott, lesimította szoknyáját, és
azonnal megcsapta a kandallóból áradó hőség. Fullasztóan meleg
volt: még neki is túl sok, neki, aki mindig fázott, soha nem
melegedett meg igazán. Nem véletlen, hogy annyira elálmosodott.
Újult energiával ugrott talpra, és az ablakhoz sietett. Kinyitotta,
néhány mély lélegzetet vett, kezével legyezte magát. Jólesett a friss
levegő, az arcát simogató hűs szellő csakhamar felfrissítette, és még
egy-két percig ott állt, mielőtt megfordult, és visszament a szalonba.
Léptei lelassultak, és miközben megkerülte a szoba közepén álló
két nagy, kényelmes kanapét, körülnézett. Elégedetten bólintott:
milyen kedves ez a helyiség e pillanatban, amikor a sok-sok ablakon
beáradó nap sugaraiban fürdik. De neki mindig is szépnek tűnt, és
szívesebben időzött itt, mint bárhol másutt a világon.
Vajon a kor teszi, töprengett, hogy annyira ragaszkodunk
életünk jól ismert helyeihez, a megszokott és megszeretett
holmikhoz? Az elmúlt évek és azok szereplőihez fűződő emlékek
kötnek ezekhez a helyekhez, teszik őket számunkra oly
különlegessé? Hitte, hogy így van – legalábbis az ő esetében.
Biztonságban és nyugalomban érezte magát ebben a környezetben,
ahol hosszú és színes életének annyi epizódja játszódott le.
Ilyen hely volt Pennistone Royal, ez az ősrégi, történelmi
nevezetességű, düledező udvarház Ripon külterületén. Emma 1932-
ben vásárolta meg. Különösen ezt a szobát, az emeleti szalont
szerette, ahol az évek folyamán annyi végtelen, boldog órát töltött.
Gyakran tűnődött: vajon miért nevezik emeleti szalonnak, hisz nincs
47
benne semmi szalonszerű. Most ismét felötlött benne a kérdés.
Tekintete végigpásztázta a szobát, a hatásos építészeti részleteket, a
csodaszép berendezést.
Csupán méreteinél fogva is lenyűgözően pompás; a magas,
Jakab kori mennyezetet míves stukkók díszítik; a kiugró ablakfülkét
magas, ólomberakásos ablakok veszik körül; a faragott kandalló
fehérített tölgyből készült. De a lenyűgöző méretek és a tágasság
ellenére Emmának sikerült a helyiséget bájossá és kényelmessé
tennie; diszkréten elegánssá, amihez végtelen türelem, nagyszerű
ízlés és rengeteg pénz kellett.
Minthogy bízvást bízott eredeti döntéseiben, soha nem érezte,
hogy bármin is változtatni kellene, így a szalon berendezése az
utóbbi harminc évben semmit sem változott. Emma például tudta,
hogy egyetlen festmény sem múlhatja felül Sir Joshua Reynolds két
gyönyörű arcképét, melyek egy fiatal nemesurat és a feleségét
ábrázolták, vagy a felbecsülhetetlen értékű Turner-tájképet. A három
olajfestmény tökéletesen harmonizált a végtelen türelemmel és
gonddal összeválogatott kecses, György kori bútorokkal. És a már
finom szépséggé halványult Savonnerie-szőnyeg vagy a
Chippendale-vitrinben díszelgő kínai porcelánkészlet páratlan
szépségével gazdagította a szoba légkörét, stílusát. A falakat is újra
meg újra ugyanarra a kankalinsárga színre festették, mert Emma
kifinomult ízlése szerint ez a sápadt, finom szín nyugalmas hátteret
biztosított a műtárgyaknak és a sötét bútorok gazdag fényének,
amellett derűssé, napossá tette a szalont.
Ezen a reggelen a derűs háttérszínek és a pamlagok virágos
bevonata alkotta tavaszias hangulatot még jobban kiemelték a
nárciszokkal, tulipánokkal és jácintokkal roskadásig telt
porcelánvázák. Csak úgy ontották élénk sárga, piros, rózsaszín és lila
színeiket a sötét csillogó asztalokra, friss illatuk betöltötte a csendes,
nyugodt szobát.

48
 Emma előbbre lépett, és megállt a kandalló előtt. Sose tudott
betelni a kandallópárkány fölött függő Turner-képpel, amely
elmosódó kék és zöld színeivel az egész falat uralta. Emlékeket
idézett fel ez a bukolikus tájkép, a pasztorális jelenet kiemelkedő
példája volt Turner költői és látnoki vénájának.
A fény teszi ezt, mondta magának századszor is; a festmény
világító ege, mint mindig, most is elbűvölte. Emma szerint soha
senkinek nem sikerült úgy ábrázolni a fényt, mint Turnernek. Ennek
a mesterműnek tiszta, hűvös fénye örökre összefonódott Emmában
az északi éggel, amely alatt felnőtt, amely alatt élete nagy részét
töltötte, és amelyet örökre szeretni fog. Hitte és vallotta, hogy
páratlan ez az ég; tisztasága és sugárzása valósággal földöntúli.
Pillantása a párkányon álló, forgóingás órára tévedt. Mindjárt
egy óra. Jó lesz, ha összeszedem magam, gondolta, mert Emily
bármely percben betoppanhat, és jaj annak, aki nem áll ugrásra
készen e csillapíthatatlan forgószél jelenlétében. Különösen egy öreg
nő, tette hozzá ismét kuncogva.
Gyors léptekkel sietett át a szomszédos hálószobába, és
öltözőasztalához ült. Bepúderozta az orrát, ajkára friss rózsaszín rúzst
kent, és megfésülködött. Na, így jó lesz. Tűrhető, mormogta
magában, a tükörbe nézve. Nem, több mint tűrhető. Ma valóban
csinos vagyok – amint azt Alexander megállapította.
Félrefordította a fejét, és az öltözőasztal sarkán álló fényképre
nézett. Paul. Gondolatban beszélni kezdett hozzá. Régi szokása volt,
az idők folyamán szertartássá vált.
Vajon mit gondolnál, ha most látnál? Felismernéd-e a te
ragyogó Emmádat, ahogy annak idején neveztél? Te is úgy vélnéd,
hogy méltóságteljesen öregedtem meg, ahogy én hiszem?
Fölemelte a képet, két kézzel fogta, az arcába meredt. Ily sok év
után még mindig oly élénken emlékezett minden vonására, mintha
csak tegnap váltak volna el. Lefújt egy porszemet az üvegről. Milyen
jóképű volt a fehér frakkban, fehér nyakkendővel! Ez az utolsó
49
fénykép, amit róla készítettek. New Yorkban, 1939. február
harmadikán. Azonnal beugrott a dátum. Paul ötvenkilencedik
születésnapja volt. Emma meghívta egy italra néhány barátjukat a
Fifth Avenue-n lévő fényűző lakásukra, majd a Metropolitan operába
mentek, hogy a Mignon-ban éneklő Rise Stevenst és Ezio Pinzát
meghallgassák. Utána Paul születésnapi vacsorára hívta meg őket a
Delmonicó-ba, remekül sikerült este volt; csak az elejét rontotta el
Daniel Nelson komor jóslata a közelgő háborúról, és Paul hasonlóan
komor vélekedése a világhelyzetről. Paul hangulata később
vidámabbra fordult – de ez volt az utolsó, gondtalan estjük.
Emma ujja hegyével megérintette a fényképen Paul őszülő
halántékát, és bágyadtan mosolygott. Az ikrek, akik holnap kerülnek
keresztvíz alá, az ő dédunokái is, az ő véréből is valók. Paul
halálakor rábízatott a McGill-vagyon, és ő jól és hűségesen őrizte,
esküjéhez híven megsokszorozta.
Tizenhat év, gondolta. Csak tizenhat évet töltöttünk együtt. Egy
élethez mérve igazán nem sok… különösen egy ilyen hosszú élethez,
mint az enyém.
Hirtelen hangosan kimondta: – Bárcsak tovább éltél volna.
Bárcsak később is együtt lehettünk volna, együtt öregedtünk volna
meg. Milyen csodálatos is lett volna. – Szeme váratlanul
befelhősödött, torka elszorult. Jaj, te ostoba, ostoba öregasszony,
szidta magát. Még most is sírsz azért, amit annyi év pora fed el.
Gyors, lendületes mozdulattal a szokott helyére tette vissza a
fényképet.
– Nagyi… egyedül vagy? – kérdezte tétován a küszöbről Emily.
Emma összerezzent, és megfordult. Arca örömre gyúlt. – Helló,
drága Emily. Nem hallottam lépteidet a szalonban. Természetesen
egyedül vagyok.
Emily hozzászaladt, cuppanós csókot adott neki, majd
kíváncsian nézett le rá. Furcsa kis mosollyal mondta: – Esküdni

50
mertem volna, nagyi, hogy úgy hallottam, mintha beszélnél
valakivel.
– Igy volt. Vele beszéltem – intett fejével a fénykép felé, és
szárazon megjegyezte: – De ha azt hiszed, hogy szenilis vagyok,
tévedsz. Harminc éve beszélgetek ezzel a fényképpel.
– Teremtőm, nagyi, te vagy kerek e világon az utolsó, akiről azt
gondolnám, hogy szenilis! – biztosította sietve, őszintén Emily. – Az
anyám talán az, de te semmiképp sem.
Emma szigorú, fürkésző tekintetet vetett unokájára. – Anyád hol
van? Tudod-e?
– Haitiban napozik. Legalábbis azt hiszem, hogy odament.
– Haiti – húzta ki magát Emma, majd jót nevetett. – Nem ott
űzik azt a néger varázslatot? Remélem, nem vett viaszbabát, amit
Emma Harte-nak nevezett el, gombostűket szúrt bele, miközben
átkokat szórt rám.
Emily is nevetett, rázta a fejét. – Biz’ isten jópofa vagy.
Anyunak ilyesmi eszébe sem jut. Kétlem, hogy hallott-e valaha a
voodoo-ról. Arról nem is beszélve, hogy egészen más köti le a
figyelmét. Az a francia pasas.
– Ó. Szóval újból meglógott? És ezúttal egy franciával. Hm, be
kell látni, hogy anyád már maga lesz az Egyesült Nemzetek.
– Valóban, az utóbbi időben erősen rákapott a külföldiekre. –
Emily zöld szeme nevetve csillogott; cipője magas sarkán
himbálózott, elragadtatva nézte nagyanyját, élvezte szellemes
bemondásait. Senki sem hasonlítható a nagyihoz, ha valaminek a
lényegére kell rátapintani.
– Anyádat ismerve a pasas jelleme kétséges, rangja gyanús lehet.
Hogy hívják?
– Marc Deboyne. Lehet, hogy olvastál róla. A pletykarovatok
állandó szereplője. És ami a jellemét illeti – eltaláltad. Rangja
azonban nincs, sem gyanús, sem más.

51
 – Megnyugtató. Halálosan untam már ezeket a kimondhatatlan
nevű, dús fantáziájú, üres zsebű grófokat, hercegeket és bárókat,
akiket válogatás nélkül gyűjt be magának. És mindig feleségül megy
hozzájuk. Deboyne azonban playboy, ugye?
– Én NFSZ-ként kategorizálnám.
– Az meg mi a csuda? – szaladt fel Emma szemöldöke.
– Nemzetközi Fehér Szemét.
Emma hahotázott. – Ezt még nem hallottam. Leszel szíves
részletesen elmagyarázni?
– Igy nevezik azokat a homályos, kétes hátterű alakokat, akik
társadalmi felemelkedésüket országuk határain kívül remélhetik.
Tehát nem otthon, ahol ismerik őket. Ez lehet egy angol férfi
Párizsban, egy orosz New Yorkban, vagy – mint ez esetben – egy
békaevő francia Londonban. – Emily elfíntorodott. – Marc Deboyne
éveken át ólálkodott a Mayfair előkelő szalonjaiban, s engem
meglepett, hogy anyu belepistult. Annyira átlátszó. A pasas bűzlik,
nagyi.
Emma összevonta szemöldökét. – Tehát találkoztál vele?
– Igen, méghozzá előbb, mint anyu. – Nem folytatta. Nem
kívánta megemlíteni, hogy Deboyne először neki tett ajánlatot.
Nagyon felbőszítené a nagyit. – Rémes alak – fejezte be.
Emma sóhajtott, azon gondolkozott, hogy vajon a lányának
mennyibe fog kerülni ez a férfi. Mert hogy ráfizet, az biztos. Ez a
fajta mindig sokba kerül – gyakran érzelmileg is, de anyagiakban
mindig. Komoran gondolt az egymillió fontra, amit tavaly adott
Elizabeth-nek. Készpénzben. Nagy részét valószínűleg elszórta már.
Mindazonáltal, nem az ő gondja, hogy ez az ostoba nőszemély mit
csinál a pénzével. Emmát csak az érdekelte, hogy kifizesse a lányát,
és ezáltal megvédje unokáit: Alexandert, Emilyt és a tizenöt éves
ikreket. Szigorúan mondta: – Anyád egy lehetetlen nőszemély.
Lehetetlen. Az ég szerelmére, hová tette az eszét? Ne is mondj

52
semmit. Mellesleg, puszta kíváncsiságból: mi van a jelenlegi férjével,
azzal a kedves olasszal?
Emily hitetlenkedve meredt rá. – Nagyi! – sikította. – Micsoda
pálfordulás! Mindig azt mondtad, hogy az egy selyemfiú. Sokszor
nyilatkoztál rosszallóan róla, s én biztosra vettem, hogy utálod.
– Változott a véleményem, kiderült, hogy nem hozomány
vadász, és nagyon jól bánt az ikrekkel. – Felállt. – Menjünk át a
szalonba, és igyunk egyet ebéd előtt. – Barátságosan Emilybe karolt.
Megint megkérdezte: – Szóval hol van ez a hogyishívják, Gianni?
– Itt-ott. Anyu lakásából természetesen kiköltözött. De még
mindig Londonban tartózkodik. Valami olasz importcégnél dolgozik
– azt hiszem, antik holmikkal kereskednek. Gyakran felhív, Amanda
és Francesca felől érdeklődik. Nagyon ragaszkodik hozzájuk.
– Értem. – Emma visszahúzta karját, és az egyik kanapéra ült. –
Gint kérek tonikkal, a szokásos portói helyett. Kérlek, keverj egyet.
– Máris, nagyi. Azt hiszem, azt iszom én is. – A mindig siető
Emily átrohant a György kori asztalhoz, amelyen ezüsttálcán üvegek
és Baccarat kristály poharak sorakoztak. Emma pillantása kísérte. A
piros gyapjú kosztümben, fodros lila blúzban Emily egy
szivárványszínekben játszó kolibrire emlékeztetett; apró, gyors,
díszes tollazatú és csupa élet. Milyen derék lány, gondolta Emma.
Istennek hála, nem az anyjára ütött.
Emily ügyesen kevergette az italt, és félig hátrafordulva
kérdezte: – Ha már szóba kerültek féltestvéreim, az ikrek, ott hagyod
őket a Harrogate College-ban?
– Pillanatnyilag igen. De szilárd elhatározásom, hogy
szeptemberben felpakolom és egy svájci internátusba küldöm őket.
Addig is, úgy tűnik, elégedettek a college-ban. Tudom persze, hogy
azért is, mert ilyen közel vannak hozzám. Valószínűleg
elkényeztetem őket azzal, hogy gyakran hazalátogatnak. – Emma
elhallgatott, eszébe jutott a tavalyi zűrzavar és felhajtás, amikor a két
legfiatalabb unoka sírva könyörgött, hogy nála lakhasson. Állandóan
53
ostromolták, és Emma végül beadta derekát, azzal a kikötéssel, hogy
az általa kiválasztott közeli bentlakásos iskolába fognak járni. A
lánykák lelkesen tudomásul vették, anyjuk örült, hogy megszabadult
tőlük, Emma pedig megkönnyebbült: elkerülte, hogy az újabb családi
perpatvar viharossá dagadjon.
A párnákra dőlve halkan sóhajtott. – Kényeztetés ide vagy oda,
úgy érzem, a kislányok igénylik az anyai gondoskodást, a normális
családi légkört. A te anyádtól pedig nem sokat kaptak; egyikből sem.
– Ez igaz – helyeselt Emily, és a kandalló előtti asztalkára tette a
poharakat. – Én is sajnálom őket. Azt hiszem, Alexander meg én
részesültünk a legtöbb jóban – úgy értem, anyám akkori, legjobb
éveiben. A kislányoknak már a nehezebbje jutott… anyámnak az a
sok férje. Az az érzésem, hogy amióta az ikrek apját otthagyta, anyu
egyre lejjebb csúszik. Hát, mit lehet tenni?… – Emily fiatal, élénk
hangja lassan elhalkult. Rezignáltan vállat vont, egész viselkedése
kiábrándulását mutatta. – Se te, se én nem tehetünk sokat a te
lányodért, az én anyámért. Nem valószínű, hogy megváltozna.
Emily összevont szemöldökkel nézett a nagyanyjára. Nyugtalan
hangon folytatta: – Tudod, szegény anyunak az a legnagyobb baja,
hogy olyan bizonytalan – nem bízik önmagában, megjelenésében,
alakjában, egyéniségében… szinte semmiben.
– Gondolod? – képedt el Emma. Arckifejezése megváltozott,
kőkemény, zöld szemében gúnyos szikra villant, amikor hűvösen
megjegyezte: – Fogalmam sincs, hogy miért? – Felemelte poharát: –
Egészségedre.
– Egészségedre, drága nagyi.
Emma a terjedelmes kanapé egyik sarkába húzódott, és a
napfénytől hunyorogva nézegette a huszonkét éves, vonzó Emilyt.
Unokája különös helyet foglalt el szívében, mert nyílt és egyszerű,
szeretetre méltó, vidám, örökké derűlátó, dinamikus teremtés, tele
lelkesedéssel az élet és a munka iránt. Rózsa- és krémszínű, csinos
szőkesége egy drezdai porcelán pásztorlányka törékenységét idézte;
54
ez azonban félrevezető volt, mert Emilyben olyan energiák
halmozódtak, mint egy teljes sebességgel robogó expresszvonatban.
Emma tudta, hogy a család egyes tagjai (különösen a fiai)
hebehurgyának, komolytalannak tartják Emilyt. Ez titokban
mulattatta Emmát, aki tisztában volt azzal, hogy Emily szándékosan
kelti e téves benyomást, amely semmiképp sem tükrözi alapvető
komolyságát, és szorgalmát. Emma réges-rég rájött, hogy fiai azért
nem kedvelik unokahúgukat, mert őszintesége, gondolkodásmódja,
igazmondása kényelmetlen nekik. Nemegyszer volt szemtanúja olyan
jelenetnek, amikor a bátor Emily feszengésre kényszerítette Kitet és
Robint.
Emma unokája tiszta, zöld szemébe nézett (saját, régvolt
tekintete mására), látta várakozó pillantását, majd a szája közül
bujkáló, bizakodó mosolyt. Emily nyilvánvalóan bízik a saját
győzelmében. Ó, istenem. Emma mély lélegzetet vett, és halk
nevetéssel mondta: – Nem nagyon látszik rajtad, hogy komoly
problémád lenne. Valósággal sugárzol ma délelőtt.
Emily bólintott, és bevallotta: – Azt hiszem, nem is olyan nagy
probléma. Ma legalábbis nem tűnik annak.
– Örülök. Amikor kedd reggel telefonáltál, olyan volt a hangod,
mintha te viselnéd a világ minden terhét.
– Tényleg? – nevetett Emily. – Azonban a dolgok mindig sokkal
könnyebbnek látszanak, ha veled vagyok. Talán azért, mert tudom,
hogy te minden problémát megoldasz, és azt is, hogy…
Emma felemelte a kezét, hogy leintse, és Emily elhallgatott.
– Már egy ideje tudom, hogy szeretnél visszamenni Párizsba,
hogy az ottani Harte-áruházban dolgozz. Ezt akarod megbeszélni?
Ez, a problémád?
– Igen, nagyi – válaszolta várakozástól csillogó szemmel.
Emma az asztalkára tette a poharát, és hirtelen komolyra vált
arckifejezéssel előrehajolt. – Sajnos, nem mehetsz vissza Párizsba.
Sajnálom, hogy csalódást okozok, de itt kell maradnod.
55
 A boldog mosoly eltűnt, Emily arca megnyúlt.
– De miért, nagyi? – kérdezte elcsukló hangon. – Azt hittem,
elégedett voltál nyári és őszi működésemmel Párizsban.
– Igaz. Nagyon elégedett és nagyon büszke voltam rád.
Teljesítményednek semmi köze mostani döntésemhez. Nem, ez nem
egészen így van. A számodra kieszelt új tervem éppen a párizsi
munkád eredménye. – Emma le nem vette szemét unokája arcáról,
miközben óvatosan magyarázta: – A jövödet terveztem. És a te
jövőd, megfontolt véleményem szerint, a Harte Vállalkozásoknál
van.
– Harte Vállalkozások? – kiáltott fel hitetlenkedve Emily.
Megdermedt, döbbenten nézett nagyanyjára: – És hová tudnék
én ott beilleszkedni? Alexander, Sarah és Jonathan ott dolgozik, én
csak fölösleges lennék! Dologtalan mindenes. Egyébként is: mindig
neked dolgoztam! Az áruházakban. Tudod, hogy szeretem a
kereskedelmi munkát, és utálom, határozottan utálom és nem
fogadom el, hogy a vállalkozásba kényszeríts. – Emily szokatlan
hevességgel tiltakozott, arca lángba borult. Lihegve hadarta: –
Valóban így gondolom. Te mondtad mindig: fontos, hogy az ember
élvezze a munkáját. Én pedig igazán nem élvezném a Harte
Vállalkozásoknál végzendő feladatot. Kérlek, engedj vissza Párizsba.
Szívből szeretem azt az áruházat, folytatni akarom talpra állítását.
Gondold meg, nagyon, nagyon kérlek, drága nagyi! Szerencsétlen
leszek, ha elhatározásodat nem változtatod meg – jajongott, és arca
ugyanolyan elkeseredést fejezett ki, mint a hangja. Kezét ökölbe
szorította.
Emma rosszallóan hümmögött, és a fejét ingatta. – Na, na,
Emily, ne légy olyan drámai – mondta szokatlan szigorúsággal. – És
ne akarj levenni a lábamról. Ismerem minden trükködet. Néha
beválnak, néha – mint jelen esetben – nem! Leperegnek rólam.
Mellékesen, a párizsi áruház valóban talpra állt, nem kis mértékben a

56
te erőfeszítésednek köszönhetően. Tehát ott már nincs rád szükség.
Nagyon őszinte leszek: itt van szükségem rád.
Ez a gyöngéd közlés valósággal fejbe vágta Emilyt. – Neked van
szükséged rám? Hogyhogy? Miért? – Emily szeme tágra nyílt és
megtelt aggodalommal. A Harte Vállalkozásokkal lenne gond?
Aligha. Emma egészségével? Nem valószínű. De nyilvánvaló, hogy
valami nincs rendjén.
– Mi baj, nagyi? – kérdezte, és növekvő aggodalmában Párizs
teljesen kiment a fejéből.
– Semmi baj, drágám – mondta derűs mosollyal unokája borús
arca láttán. – Mielőtt megmagyaráznám, hogy miért akarlak itt
tartani, tisztázni szeretném, hogyan látom a jövődet. Természetesen
tudom, hogy mennyire szereted az áruházi munkát, de a Harte-nál
nem nagyon juthatsz előre. Manapság ott Pauláé és David bácsikádé
az igazi hatalom, és Paula örökli majdan minden ottani
részvényemet. Paula nagyra becsüli képességeidet, és szeretne maga
mellett tudni, de te mindig csak fizetett alkalmazott leszel nála,
mindenféle anyagi érdekeltség nélkül. Én meg…
– Tudom – vágott közbe Emily –, de…
– Ne szakíts félbe – csattant fel Emma, és ezzel elhallgattatta. –
Amint tudod, tavaly tavasszal rád hagytam a Harte Vállalkozások
részvényeinek tizenhat százalékát, és ez jelentős összeg, mert a
vállalat igencsak gazdag. És megbízható. Véleményem szerint van
olyan megbízható, mint az Angol Bank. A te vagyonod, jövőbeni
biztonságod a Harte Vállalkozások részvényeiben rejlik, és már
régóta úgy érzem, hogy neked is részt kell venned a vezetésben.
Végül is, egy nap majd részben a tied lesz.
Emma figyelmét nem kerülte el az Emily arcára kiülő
aggodalom, átnyúlt az asztalon, és bátorítóan megszorította a kezét. –
Ne nézz olyan kétségbeesetten. Nem arra célzok, hogy nem bíznék
meg a fivéredben. Tudhatod, hogy nem így van. Alexander továbbra
is minden erejével, képességével, nagy odaadással vezeti és őrzi a
57
Harte Vállalkozásokat – ettől nem félek. Mégis azt akarom, hogy te
is ott tevékenykedjél, Sandyvel és unokatestvéreiddel együtt.
Őszintén hiszem, hogy figyelemre méltó energiádat és sokrétű
tehetségedet annál a vállalatnál kell kamatoztatnod, amelyben oly
nagy részesedésed van, és ahonnan oly sok jót várhatsz.
Emily hallgatott, mérlegelte nagyanyja szavait, majd hosszas
szünet után elgondolkozva mondta: – Igen, értem, mire gondolsz, és
tudom, hogy szíveden viseled az érdekeimet, de ez sem vonz oda.
Sarah mindig örömmel csinálta a ruházati részleget, és rossz néven
venné, ha a nyakába varnál. Ami pedig Jonathant illeti, ő valóban a
falra mászna, ha ráerőszakolnál. Úgy véli, az ingatlanrészleg egyedül
és kizárólag az ő kis birodalma. Fellázadna, ha beleütném az orromat
a dolgába. Tehát mit csinálnék én a Harte Vállalkozásoknál? Nem
értek máshoz, mint a kereskedelemhez. – Hangja elcsuklott,
majdnem elsírta magát, és gyorsan elfordította a fejét, kibámult az
ablakon; arca feszült és komor volt.
A kilátás, hogy ott kell hagynia a Harte Áruházláncot és a
bálványozott Paulát, lesújtotta és elszomorította. És ott kell hagynia.
Józan ésszel felismerte, hogy ez már eldöntetett. Nem kérték ki a
véleményét. Megmondták, mit kell tennie, mit várnak el tőle –
nagyanyja hatalma kétségbevonhatatlan. Emellett a nagyi arca olyan
hűvös és konok (ezt az arckifejezést valamennyien jól ismerték),
képzelődésnek itt helye nincs. Félreérthetetlenül tudtára adja, hogy
Emma Harte – lesz, ami lesz – véghezviszi, amit eltervezett. Emily
érezte, hogy szemét könnyek szúrják, amint reménytelen jövőjére
gondolt. Elgyötörtén pislogott, és visszanyelte könnyeit, igyekezett
úrrá lenni gyengeségén. Üzleti ügyekben a könny, az indulat és a
gyengeség bármely más jele nagyanyja szemében kárhozatos volt.
Emma, aki behatóan fürkészte a lányt, látta, milyen zaklatott és
levert, és azonnal el akarta űzni bánatát. A lehető legkedvesebben
mondta: – Drágám, ne vedd annyira a szívedre. Nem olyan rossz,
mint amilyennek elképzeled. Eszem ágában sincs oda irányítani
58
téged, ahol unokatestvéreid a főnökök. Ez senkivel szemben sem
lenne tisztességes. Sandy jobbkezének sem szánlak – lehet, hogy
fürge kis agyadban ez fordult meg? Nem, nem, ilyesmiről nincs szó.
Amikor azt mondtam, hogy itt van szükség rád, szó szerint értettem.
Itt, Yorkshire-ben. Szeretném, ha az Általános Kiskereskedelmi
Társaságnál, a Genretnél dolgoznál, és mindent megtanulnál, ami a
Harte Vállalkozásoknak ennél a részlegénél megtanulható. Tudod,
szeretném, ha idővel te vennéd át a vezetését.
Emily egy pillanatig azt hitte, hogy rosszul hall. Annyira
meglepődött, hogy elakadt a szava. Szájtátva nézett nagyanyjára, és
nagy nehezen kinyögte: – Nem tréfálsz?
– Jaj, Emily, micsoda buta kérdés! Valóban azt hiszed, hogy
tréfálni szoktam üzleti ügyben?
– Nem, nagyi – harapott az ajkába Emily, és próbálta
megemészteni nagyanyja szavait. A Genret volt a Harte
Vállalkozások egyik legfontosabb ága, rengeteg pénzt hozott. Emily
kezdte felfogni, hogy nagyanyja közlése mi mindent jelent, és
érzelmek zűrzavara támadt benne. Jólesett, de ugyanakkor
aggodalommal és ijedelemmel töltötte el. De mindezeket felülmúlta
az őszinte meglepetés.
Hirtelen felült, és zavartan kérdezte: – De hogyhogy egyszer
csak szükséged van rám? Ott van Leonard Harvey. Évek óta
nagyszerűen vezeti a Genretet. Legalábbis mindig ezt állítottad.
– Úgy is gondoltam. – Emma felemelte poharát, belekortyolt, és
két keze közt szorongatta. – Len azonban néhány hete felhívta a
figyelmemet, hogy három év múlva visszavonul. Reméltem, hogy
tovább marad, de ragaszkodik ahhoz, hogy nyugdíjba menjen.
Szeretné a hátralévő éveket kiélvezni, megtenni, amire egész
életében vágyott, például körbeutazni a világot. – Emma halkan
nevetett. – Megértem. Ez az ember harmincöt évig dolgozott nálam,
és az augusztusi szabadságon kívül egyetlen napot sem mulasztott.
Noha vonakodva, de kénytelen voltam beleegyezni.
59
 Emma letette a poharát, felkelt, és háttal a kandallónak megállt.
Emilyre nézett, és tárgyilagos hangon folytatta: – Len azért vetette
fel most, hogy nyugdíjba megy, mert úgy gondolta, legfőbb ideje,
hogy az utódjáról gondoskodjam. Bennem azonnal felmerült: te
lennél a tökéletes megoldás. Hónapok óta töröm a fejem, vajon hová
helyezzelek a Harte Vállalkozások körében, melyik lenne számodra a
legmegfelelőbb terület. Azt hiszem, megtaláltam; bizonyos vagyok
abban, hogy a Genret jól hasznosíthatná különleges adottságaidat.
Emily hallgatott. Ő, akinek mindenről határozott véleménye
volt, és habozás nélkül ki is mondta, most furcsamód nem talált
szavakat.
Emma várakozva állt, időt akart hagyni unokájának, hogy
visszanyerje nyugalmát, rendbe szedje gondolatait. Tökéletesen
megértette Emily tartózkodását. De ő, aki nem szerette a hosszan
tartó csendet, aki azonnal mindent el akart intézni és továbblépni,
ellentmondást nem tűrő hangon közölte: – Szeretném, ha rögvest
munkába állnál a Genretnél. Len majd betanít. Három év hosszú
időnek tűnhet, de valójában nem az. A Genret igen nagy vállalat,
nagyon sok mindent kell felfogni és megérteni. Nos, mit szólsz
hozzá?
Emily továbbra is hallgatott, Emma pedig szúrós tekintettel
nézett rá. – Gyerünk, drágám, mondjál már valamit! Mi van,
megkukultál? – szólalt meg végre.
Emily összeszedte magát, bizonytalanul mosolygott. – Biztos
vagy benne? Igazán biztos, hogy a Genretnél a helyem?
– Ha kétségeim volnának, nem állok elő e javaslattal – mondta
élesen Emma.
– De mit szólnak majd hozzá a Genretnél? Elfogadnak?
– A Genret én vagyok. Elfelejtetted?
– Dehogy, dehogy, nagymama. Úgy értettem, hogy Len és a
vezetőség többi tagja befogad-e? Tudom, hogy mivel a te vállalatod,
tőled függ, kit teszel oda, de Lennek biztosan van már jelöltje,
60
olyasvalaki, akit kiszemelt utódjává, aki ismeri a Genret belső
működését.
– Nincs. Mi több, ő is úgy gondolja, hogy te vagy az ideális
jelölt. És nem csak hízelgésből mondja. Ahhoz ő túlságosan okos és
egyenes. És miközben tudja, hogy én igenis szeretném, ha a család
valamely tagja venné át az ő munkakörét, őszintén megmondaná, ha
nem találná megfelelőnek az én jelöltemet. Ragaszkodna ahhoz, hogy
a családon kívül keresgéljünk. De történetesen ő is úgy tartja, hogy
kiválóan megfelelsz a nagykereskedelmi ellátó vállalat vezetésére.
Több okból kifolyólag: van áruházi gyakorlatod, behatóan ismered a
kiskereskedelmet, az áru értékesítését, no meg természet adta üzleti
érzéked van. Merő véletlen, hogy történetesen az unokám vagy.
Biztosíthatlak: jottányit sem befolyásoltam Lent. Emellett, Emily, te
gyorsan tanulsz, és az utóbbi öt évben rengeteget fölszedtél.
– Örülök, hogy rajtad kívül Len is rám szavazott. – Emily lassan
megkönnyebbült, elkeseredése alábbhagyott, és rájött: az új feladat
kezdi érdekelni. – És Alexander? Vele megvitattad?
– Természetesen. Úgy véli, remekül be fogsz válni.
– Paula mit mondott?
– Ő is el van ragadtatva. Az áruházaknál hiányozni fogsz neki,
de belátta, hogy elgondolásom reális.
– Akkor megállapodtunk! – Emily felragyogott. Lelkesedése
végre felszínre tört. – A Genret nagy felelősség, de most, hogy a
meglepetésből magamhoz tértem, biz’ isten örömmel nézek elébe.
Nagyon igyekszem majd, mindent megteszek, hogy ne okozzak
neked csalódást.
– Tudom, hogy így lesz, drágám – viszonozta mosolyát Emma.
El volt ragadtatva, hogy Emilyt végre buzgónak és lelkesnek látja.
Nem mintha kétségei lettek volna; Emily túlságosan okos volt ahhoz,
hogy meghiúsítsa a tervet vagy elmulassza a lehetőséget, hogy az
egyik üzletág élére kerüljön. Amellett a kihívást is szerette. Ez utóbbi
gondolat ösztönözte, hogy hozzáfűzze: – Meggyőződésem, hogy ez
61
az új vállalkozás éppannyi örömet okoz majd, mint tavalyi
működésed Párizsban. Ugyanolyan, végső soron nagyon kifizetődő
erőpróba lesz.
– Igen, tudom, hogy az lesz. – Eszébe jutott korábbi kitörése, és
elröstellte magát. Szégyenkezve kért bocsánatot: – Sajnálom, hogy
olyan gyermetegen viselkedtem, amikor közölted, hogy nem mehetek
vissza Párizsba. Nevetséges voltam.
– Megértem. Csalódtál. Mindenesetre: gyakran megfordulsz
majd Párizsban is a Genret megbízásából, és vásárlói körutakon az
egész világot bejárhatod. Ez is nagyon biztató lehet.
– Ó, az is! Köszönöm, hogy bízol bennem, és ilyen nagyszerű
lehetőséget kínálsz. – Emily felugrott, szorosan megölelte
nagyanyját. Boldog nevetéssel mondta: – Ó, nagyi, olyan jó vagy!
Mindent lehetővé és elérhetővé teszel! No meg izgalmassá. Tudod,
hogy mit érzek? A legszívesebben azonnal elrohannék a Genret
leedsi központjába, és tüstént tanulni kezdenék Lentől.
– Len és a Genret jó ideig elvolt nélküled, s így azt hiszem,
néhány napot még kibírnak – rándult nevetésre Emma szája. – Addig
is, sokkal jobb ötletem támadt. Menjünk le ebédelni. Nem tudom, te
hogy vagy vele, én majd éhen halok.

Emma az Adam stílusú ebédlőben ült, ebéd utáni kávéját

kortyolgatta, mosolyogva, időnként bólintva, élvezte Emily
természetes életkedvét, élénk lelkesedését minden iránt. Ebéd közben
Emily a Genretre vonatkozó kérdésekkel ostromolta. Szakmai,
helytálló kérdései tetszettek Emmának.
A huszonkét éves unoka ezután családi pletykákkal
szórakoztatta, és – mint mindig – tömör kommentárjait Emma
hallatlanul mulatságosnak tartotta. Tüskés megjegyzéseinek

62
leggyakoribb céltáblája Robin és Kit volt; most is szólt róluk egy-két,
„jó szót”.
De gunyoros kitételei ezzel véget is értek, mert Emily soha senki
mást nem illetett csípősen fanyar vagy rosszindulatú megjegyzéssel.
Hajlott a szószátyárságra, de a gonosz indulat hiányzott belőle, és
nem volt pletykafészek, szándékos bajkeverő. Épp ellenkezőleg, és
Emma nagyon jól tudta, hogy unokája fecsegése teljesen ártalmatlan.
Annál is inkább, mert tisztában volt azzal, hogy ő az egyetlen
bizalmasa. Emma nagy megkönnyebbülésére Emily nemcsak
diszkrét volt, hanem a család többi tagjaival ellentétben túlzottan is
szűkszavú; ez alól még a hozzá legközelebb álló Alexander és Paula
sem volt kivétel.
Emily váratlanul abbahagyta a családi helyzet taglalását, és
nekifogott a tizenöt éves ikrek holnapra kiválasztott öltözéke
leírásának. Az utóbbi időben anyáskodó idősebb nővért játszott
Amanda és Francesca oldalán, és Emma őt bízta meg a ruhák és
tartozékok kiválasztásával.
De Emma figyelme csakhamar másfelé terelődött – mint mindig,
most is üzleti ügyek jártak az eszében, különösen pedig Paula
tárgyalása Crossékkal. A megbeszélés kimenetelén gondolkodott,
vajon mi és hogy történt? Ha sikerrel zárult, sok munka vár rá. Nem
mintha ez izgatná. A valódi munkában mindig örömét lelte, és Paula
„bombabiztos” tervet dolgozott ki.
Emma és Paula az Aire Kommunikációs Társaság három
legfontosabb vagyontárgya után ácsingózott. Ezek: a hírlaprészleg, a
helyi rádióadók és a Headrow-n lévő óriási, modern épület. Paula
tanácsára Emma a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó Vállalatba
olvasztaná be az Aire Kommunikációs Társaságot. Mihelyt az Aire
összes odavaló munkatársát áthelyezi leedsi újságjához, a Yorkshire
Morning Gazette-hez, eladja az Aire épületét. Ezzel csökkenteni
tudja az elképesztő nagyságú rezsit, és visszanyeri a felvásárlásra
költött kétmillió fontnak legalább a felét. Így van, az az épület megér
63
egymilliót – bármit állít is Jonathan. Holnap előveszi unokáját, és
nagyon komolyan elbeszélget vele. Igencsak húzza-halogatja az Aire
ingatlanának ismételt felbecsülését. Napokkal ezelőtt szólt neki, és
még mindig nem kapott rá választ. Vajon miért, kérdezte magában,
és ajka összeszorult.
– Nagyi, te nem is figyelsz rám! – rázta meg a karját Emily.
– Dehogynem, drágám. Azt mesélted, hogy tengerészkék ruhát
és kabátot vásároltál az ikreknek. Biztos, hogy nagyon jól áll nekik,
neked olyan jó az ízlésed.
– Jaj, nagyi, arról öt perccel ezelőtt beszéltem! Most egész más
témánál tartok: Edwina néninél.
– Ő meg hirtelen mi a csudát érdekel téged?
– Nem érdekel igazán. Szerintem halál unalmas, savanyú
vénasszony – bökte ki a mindig őszinte Emily. – Azonban biztos
vagyok benne, hogy ezt a hétvégét alaposan tönkreteszi.
Mindenkinek telesírja majd a kötényét.
– Mivel? – kérdezte enyhén meglepődve Emma.
– A válással – válaszolt tömören Emily.
E válasz arra késztette Emmát, hogy kihúzza magát, és élesen
nézzen Emilyre. – Szóval már hallottál róla? – Meglepetését
nyomban humorra váltotta, kuncogva a fejét rázta. – Van-e valami
ebben a családban, amiről ne tudnál?
– Nem sok – vigyorgott Emily. – De én nem kíváncsiskodom,
nagyi. Te is jól tudod. Mindenki mindent magától mond el nekem.
Úgy látszik, nagyon rokonszenves vagyok. – Még szélesebben
mosolygott. – És azután én továbbadom neked. Titkot azonban
sohasem árulok el. Nem élek vissza mások bizalmával. Soha.
– Remélem is, drágám. Jusson eszedbe, amit mindig mondok: ne
szólj szám, nem fáj fejem. Mellesleg, ki említette, hogy Anthony
válni akar?
– Jim. Nálam járt a múlt hét végén. Véleményemet, helyesebben
tanácsomat kérte valamiről. Ő említette odavetőleg a válást. Edwina
64
nénitől hallotta. A néni nyilvánvalóan teljesen kiborult… botrány
sározza be a szent Dunvale nevet, és egyéb ostobaságok. Mintha
manapság bárkit is érdekelne egy válás. De majd meglátod, napokon
át ezen fog lovagolni.
– Kétlem, minthogy Anthony maga is itt lesz. Ami azt illeti,
máris itt van.
– Itt a házban? – képedt el Emily.
– Nem. Randolph bácsinál van Middlehamben. Az egész jövő
hetet ott tölti. – Emma szeme csúfondárosan villant, és nem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy ezúttal ő ugrassa Emilyt. – Nyilván
vannak olyan dolgok, amelyekről te sem tudsz. A mi fiatal grófunk
azért lakik a Harte családnál, mert Sallynek udvarol. Méghozzá
nagyon komolyan. – Emily arckifejezése láttán Emma elnevette
magát.
A hír annyira fejbe vágta Emilyt, hogy eltátotta a száját. De a
rákövetkező pillanatban magához tért, és visszavágott: – Én meg
fogadni mernék, hogy Edwina néni sem tudja, különben régen
közbelépett volna. És még mindig megpróbálhatja.
– Semmit sem tehet – csattant fel Emma. – Anthony nemcsak
nagykorú, hanem már túl van a harmincharmadik életévén. Nem
tartozik számadással anyjának, vagy akárki másnak, és ezt tegnap
este közöltem vele. Áldásom reá. Hogy őszinte legyek, örülök, hogy
elveszi Sallyt. Szeretetre méltó, remek teremtés, véleményem szerint
nagyon összeillenek.
– Egyetértek: Sally valóban szeretetre méltó. De én persze
elfogult vagyok. Te is az vagy – még inkább, mint én, mert annyira
hasonlít a mamádra. Edwinának másféle előítéletei is lesznek. –
Emily hirtelen elhallgatott, nagynénje heves reagálására gondolt, és
izgatottan felkiáltott: – Ó, istenem! Alig várom, hogy lássam Edwina
néni arcát, amikor megtudja, hogy a fia belegabalyodott Sally Harte-
ba. Rém dühös lesz. Olyan nagyravágyó. Végül is Sallyt alig egy
generáció választja el a munkásosztálytól.
65
 – És mit gondolsz, Edwina kicsoda?
– Grófnő és tetőtől talpig Fairley – nevetett Emily. – Azóta sem
tért magához, amióta megtudta, hogy az apja Sir Edwin Fairley
királyi tanácsos volt. Nagyobb sznob lett, mint valaha. Kár, hogy
meg-mondtad neki, nagyi.
– Azt hiszem, egyetértek veled.
Emma elfordította az arcát, kinézett az ablakon, gondolatait
legidősebb unokájára, első gyermekének fiára összpontosította.
Anthony Standish volt Edwina és Dunvale grófjának egyetlen
gyermeke, és mint ilyen, az anyja szeme fénye. Minthogy Emma
éveken át nem érintkezett Edwinával, Anthonyt tulajdonképpen csak
tizennyolc éves korában ismerte meg. 1951-ben, amikor Emma
bátyja, Winston megszervezte a kibékülést Emma és lánya között.
Fegyverszünet volt inkább, mint béke, gondolta Emma, de a fiú meg
én azonnal megszerettük egymást, és azóta is szoros a kapcsolat
köztünk. Emma nagyon kedvelte Anthonyt, akinek tartózkodó,
udvarias modora belső erőt és kemény jellemet takart; Emma ezt
azonnal felismerte, és magában megtapsolta. Apja halála után
Anthony örökölte a grófi címet, és az írországi birtokot. Ideje nagy
részét ott töltötte, de ha átjött Angliába, a világ minden kincséért sem
mondott volna le arról, hogy Emmával találkozzék. Az egyik ilyen
úton, hat hónapja, ismerkedett meg újból Winston unokájával,
Sallyvel, aki tehát unokatestvére. Anthony szerint azonnal egymásba
szerettek. – Úgy ért, mint egy villámcsapás – vallotta be
szégyenlősen tegnap este. – És amint véglegesen kimondják
válásomat Mintől, azonnal feleségül veszem. – Emma el volt
ragadtatva, és teljes támogatásáról biztosította unokáját.
Emma ránézett Emilyre, és azt mondta: – A helyedben nem
aggódnék Anthony miatt. Tud vigyázni magára. Megmondtam neki,
hogy ne titkolja többé kapcsolatát Sallyvel – elsősorban az anyja
előtt –, viselkedjék természetesen a keresztelőn. Egyszer s
mindenkorra nyilvánosságra kell hozni.
66
 – Edwina akadékoskodni fog, nagyi. Sok-sok problémát fog
okozni – figyelmeztette Emily.
– Ha van egy csepp esze, hallgatni fog – válaszolt gyilkosán halk
hangon Emma. – Beszéljünk másról. Azt mondtad, hogy Jim
tanácsot kért tőled. Milyen ügyben?
– A Paulának vásárolt ajándék ügyében. Igazgyöngysort vett, és
nem volt biztos benne, hogy tetszik majd neki. De a gyöngysor
gyönyörű, és megnyugtattam, hogy Paula el lesz ragadtatva.
– Kedves gondolat. – Emma nyugtalanul pillantott az órájára. –
Gyorsan iszom még egy csésze kávét, azután felmegyek, és elintézek
néhány dolgot, mielőtt Paula megérkezik.
– Hozom a kávét – ajánlotta fel Emily, a tálalóhoz ment, töltött,
és amikor visszatért, közölte: – Kedden Londonban T.B.-vel
vacsoráztam. Üdvözletét küldi.
Emma arca elérzékenyült. Mindig kedvelte Tony Barkstone-t,
Elizabeth első férjét, Emily és Alexander apját. Az azóta eltelt évek
során is jó barátok maradtak. Meleg mosollyal kérdezte: – Hogy van?
– Jó formában. Édes, mint mindig, és boldognak tűnik. Nem,
inkább elégedettnek. Vagy még inkább: beletörődőnek. Igen, ez az.
Beletörődött – sóhajtott nagyot Emily.
Emma úgy vélekedett, hogy unokája kissé túldramatizálja a
helyzetet. Romantikus lélek, és Emma régóta ismeri titkolt vágyát,
hogy szülei ismét összekerüljenek. Emma ezt fölöttébb
valószínűtlennek tartotta. Kérdőn vonta fel szemöldökét: –
Beletörődés? Nem helytelen ez a kifejezés az apád életét illetően?
– Nem. Azt hiszem, T. B. beletörődött, hogy új családja van. De
véleményem szerint nem igazán boldog azóta, hogy anyu elhagyta.
Úgy látom, hogy még mindig szerelmes belé. – Drámai hangon
mondta, miközben hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett Emmára.
– Ugyan már!
– Ő maga mondta nekem egyszer, hogy anyám volt élete nagy
szenvedélye. Azt hiszem, még mindig ácsingózik utána.
67
 – Túlzol, Emily. Ezer éve elváltak.
– Akkor is: érzelmileg még mindig kötődik hozzá. – Emily
félrebillentette szőke fejét, és az orrát ráncolta. – Viszonzatlan
szerelem meg minden. Miért nézel olyan kételkedve? Nem hiszed,
hogy lehetséges?
– Lehetséges, de nem nagyon ésszerű. És teljesen bizonyos
vagyok benne, hogy apád sokkal józanabb annál, semhogy Elizabeth
után vágyakozna. Végül is évekkel ezelőtt ő lépett ki az életéből.
– Remélem, hogy igazad van. Az biztos, hogy a viszonzatlan
szerelem nem nagy öröm, arról nem is beszélve, hogy mennyire
fájdalmas. Hosszú távon pedig, ahogy mondád, nem ésszerű. – Emily
nagy zöld szeme bizonytalanná vált, amikor alig hallhatóan mondta:
– Bárcsak Sarah is rájönne.
Ha mégoly halkan dünnyögte is, Emma meghallotta. Hangos
csörömpöléssel tette le a kávéscsészét, és szemöldökét összehúzva
nézte Emilyt. – Sarah? Szerelmes valakibe, aki nem viszonozza
érzelmeit?
– Ó, istenem, nem kellett volna Sarah-t említenem. Igazán nem
az én dolgom – mormogta Emily, arca elvörösödött, és bosszúsággal
telt meg. – Kérlek, ne említsd neki, jó? Nagyon kiborulna.
– Persze hogy nem szólok. Sose teszek ilyet. Kibe szerelmes
reménytelenül? Hiszen erre céloztál, nemde?
Emily habozott. Erős kísértést érzett a füllentésre. De soha
életében nem hazudott a nagyanyjának. Mégis, talán most az egyszer
jobb lenne ártatlan hazugsághoz folyamodni.
– Ki az illető? – erősködött Emma.
Percnyi hallgatás után Emily nagyot nyelt, érezte, hogy csapdába
esett, és kibökte: – Shane.
– Nahát. – Emma hátradőlt, és bölcs, öreg szemét unokájára
függesztette. – Nocsak, nocsak, nocsak – mondta, és arcán lassú
mosoly terült el.

68
 Emily kihúzta magát, zöld szeme fellángolt, és azt kiáltotta: – Ó,
nagymama, ne nézz így! Kérlek, ne nézz így!
– Miért, hogy nézek?
– Elégedetten és cinkosan. Tudom, hogy te meg Blackie bácsi
régóta dédelgetitek a reményt, hogy valamelyikünk, valamelyik
Harte lány férjhez megy Shane O’Neillhez, és egyesíti a két családot.
De Shane-t egyikünk sem érdekli, kivéve… – a mondat többi részét
Emily elharapta, s azt kívánta, bárcsak leharapta volna a nyelvét.
Ezúttal valóban túl sokat mondott. Felugrott, és a Hepplewhite-
tálalóhoz ment, és az ezüst gyümölcstartó tál fölé hajolt. – Azt
hiszem, eszem egy banánt – próbált közömbös hangot megütni. – Te
is kérsz egyet?
– Köszönöm, nem kérek. – Emma elfordította a fejét, és unokája
hátát tanulmányozta. – Kivéve kicsodát?
– Senkit, nagyi. – Emily nem tudta, hogyan másszon ki a
csávából, hogy altassa el nagyanyja gyanúját. Visszament a
székéhez, lehuppant, és tudatosan lehajtott fejjel esett neki a banán
hámozásának.
Emma mereven nézte, tudván, hogy Emily kerüli tekintetét. És
kerüli a választ.
– Tudom, hogy majdnem kibökted, kicsoda iránt érdeklődik
Shane. Ha valaki tudja, te vagy az. – Könnyedén nevetett, úgy tett,
mintha nem különösebben izgatná. – Mindig te voltál az én
információs csatornám a családban, és ami azt illeti, azon kívül is.
Gyerünk hát, fejezd be a mondatot.
Emily, aki nagyon gondosan vágta le a desszertkéssel a banán
héját, végre fölemelte a fejét. Rendkívül ártatlan arccal közölte: –
Nem titkolok semmit, igazán nem. Nem vagyok Shane bizalmasa –
semmit sem tudok szerelmi életéről. Arra céloztam az előbb, hogy
egyikünk sem érdekli, csak néha, egy-egy éjszakára.
– No de, Emily!

69
 – Sajnálom. – Lesütötte szemét, majd hosszú szempillái mögül
szégyenlősen nézett a nagyanyjára. – Megbotránkoztattalak?
– Az én koromban már nem könnyen botránkozik meg az ember
– válaszolt élesen Emma. – De erősen meglepett megjegyzésed
Shane-ről. Nem valami hízelgő. Helyesebben szólva: rendkívül
barátságtalan. – Emmában hirtelen új gondolat támadt, és éles
pillantást vetett Emilyre. – Tett-e valaha neked ilyen ajánlatot…
– Nem, nem, természetesen nem – kiáltott határozottan Emily,
mielőtt még Emma a mondatot befejezhette volna. Majd sietve
helyesbítette, amit korábban Shane-ről mondott. – Csak egy
megérzés – mormogta, és utálta magát, hogy rossz színben tünteti fel
Shane-t, akinél kedvesebb embert nehéz elképzelni. – Becs szóra,
nem akartam megbántani. Emellett, ki vádolhatná azzal, hogy
szoknyavadász, amikor a nők kuglibábuként esnek a lába elé? Nem ő
tehet róla.
– Igy igaz. De visszatérve Sarah-ra, remélem, hamar túl lesz
rajta. Nehéz elviselni a gondolatot, hogy szenved. Valójában
mennyire szerelmes belé?
– Nem tudom, nagyi – válaszolt őszintén Emily. –
Egyetlenegyszer említette Shane-t, és azt hiszem, azóta is bánja. De
tudom, láttam, hogy beléhabarodott. Már a neve említésére is mélyen
elpirul, jelenlétében pedig zavart és kába. – Emily őszintén, nyíltan
nézett Emma szemébe, amikor hozzáfűzte: – Érzelmeiről soha nem
beszél senkinek. Sarah alapjában véve túlságosan titkolódzó.
Ez utóbbi megjegyzés meglepte Emmát, de úgy döntött, hogy e
percben nem firtatja tovább. Emily aggódó arca láttán sietve közölte:
– Miattam ne aggódj, drágám. Ne félj, Sarah előtt nem említem
Shane-t… álmomban sem jutna eszembe, hogy zavarba hozzam. És
idővel majd csak észhez tér. – Emma az asztal közepén lévő
porcelánvázában álló tavaszi jácintokat nézte, miközben a
hallottakról töprengett. Ezután emelt fővel, kedves mosollyal mondta
Emilynek: – A világért sem szeretném, ha azt hinnéd, hogy
70
megfigyelő- vagy ítélőképességedet kétségbe vonom, de hajlamos
vagy arra, hogy fantáziád időnként túlságosan elragadjon. Lehet,
hogy tévedsz. Lehet, hogy Sarah már rég elfelejtette Shane-t,
minthogy az nem mutat iránta érdeklődést. Tudod, hogy két lábbal
jár a földön.
– Igen, nagyi – mondta Emily, noha egyáltalán nem osztotta
nagyanyja véleményét. Lehet, hogy Sarah két lábbal jár a földön, de
a feje határozottan a felhők felett van. Emily az ajkába harapott, és
hőn óhajtotta, hogy bár soha szóba ne hozta volna Sarah-t. Rettenetes
hiba volt effajta beszélgetésbe bocsátkozni ravasz nagyanyjával. A
baj az, hogy állandóan ezt teszi. Fiatal életében mindig Emma volt a
legdominánsabb és legfontosabb személy; nehezen tudott leszokni
arról a gyerekkori szokásról, hogy mindent megvalljon neki. Egy
dolog miatt azonban hálás volt – az utolsó pillanatban visszatáncolt,
mégsem fedte fel a valóságot Shane-ről. Nagyanyja úgy szerette a
fiút, mintha saját unokája volna.
Annak, hogy a fiút megvédte, örült, mert Emily kedvelte és
csodálta Blackie unokáját. Miközben az előtte lévő banánnal
játszadozott, mosolyogva gratulált önmagának. Most az egyszer
dörzsölten megkerülte az egyenes választ. És Shane O’Neill titka
hála istennek titok maradt. Részéről mindig az is marad. Szegény
Shane, gondolta szomorúan, micsoda rettenetes terhet cipel. Emily
elnyomta sóhaját, és azt mondta: – Nem kérek többet –, és eltolta
maga elől a desszerttányért.
Emma is szerette volna már befejezni az ebédet, gyorsan
bólintott hát. – Visszamegyek az íróasztalomhoz. Mik a délutáni
terveid? A Harrogate-áruházban, ugyebár, végeztél?
– Igen, nagyi. Ahogy kívántad, végeztem a leltárral, és
kijelöltem a kiárusításra szánt ruhákat – magyarázta Emily.
Megkönnyebbült, mert Emma nyilvánvalóan máris félretette a
Shane-re és Sarah-ra vonatkozó gondolatokat. – Majd teszek-veszek
a szobámban. Amikor megérkeztem, Hilda szólt egy szobalánynak,
71
hogy csomagolja ki a bőröndjeimet, de én magam szeretem elrakni a
holmijaimat.
– Bőröndöket – többes számban? Hányat hoztál?
– Tízet.
– Egyetlen hétvégére?!
Emily torkát köszörülte, lebilincselő és meggyőző mosolyt
röpített nagyanyja felé. – Nem egészen. Gondoltam, ha nincs ellene
kifogásod, maradnék egy darabig. Lehet róla szó?
– Azt hiszem, igen – válaszolt Emma vontatottan, miközben
azon töprengett, vajon mi késztette unokáját erre a váratlan lépésre. –
És mi van a lakásoddal Headlingleyben?
– El akarom passzolni; már jó ideje gondolkozom rajta. Úgy
döntöttem, hogy eladom, vagy jobb lenne talán, ha te szólnál
Jonathannak, hogy adja el. Akárhogy is, tegnap este egy csomó ruhát
és egyebet összecsomagoltam, mert biztosra vettem, hogy jövő héten
elküldesz Párizsba. De most, hogy nem utazom el, itt maradhatnék
Pennistone Royalban. Legalább lenne társaságod, és nem lennél
olyan magányos.
Nem vagyok magányos, gondolta Emma, de hangosan azt
mondta: – Lehet, hogy nehéz a felfogásom, de mintha rettenetesen
örültél volna annak a lakásnak, amit tavaly novemberben vettem
neked. Már nem szereted?
– Igazán nagyon kedves lakás, de… hogy őszinte legyek, nagyon
elszigeteltnek éreztem ott magam. Sokkal szívesebben laknék itt.
Veled – mosolygott ismét lebilincselem. – Hogy mást ne mondjak,
sokkal murisabb és izgalmasabb.
– A magam részéről meglehetősen unalmasnak tartom. Eléggé
unalmasnak – mormogta Emma, azzal felállt, s az ebédlő ajtaja felé
indult. Válla fölött visszaszólt: – De nagyon szívesen látlak – mondta
vonakodva. Először az ikrek, most meg Emily – sóhajtott magában.
Hirtelen mindannyian rám törnek. És éppen akkor, amikor azt hittem,
hogy egyszer az életben némi békére és csendre lesz kilátásom.
72
 Gyors léptekkel haladt át a hallon, és ment fel az emeletre,
nyomában Emilyvel. Eközben újabb gondolata támadt: mégis
elfogadja Blackie ajánlatát.

Paula beszélt, és Emma hallgatta.

A György kori ezüst teáskészlet mellett üldögéltek (Hilda néhány
perccel azelőtt vitte fel) az emeleti szalonban.
Emma töltötte ki kettejüknek a teát, de alig nyúlt a csészéjéhez.
Olyan csendesen ült a kanapén, mint aki kővé dermedt, arcán az
elszántság jól ismert maszkja, miközben élénken figyelt Paula
minden egyes szavára.
Paula olyan pontosan és részletesen ecsetelte az Aire-nél lefolyt
tárgyalást, hogy Emma úgy érezte, mintha maga is ott lett volna.
Többször is fellángolt benne a düh, a bosszúság, de szeme se rezdült,
merev arcán egyetlen izom se mozdult, és a szavak áradatát egyszer
sem szakította félbe.
Élénk elméje jóval hamarabb tudta a tárgyalás kimenetelét, mint
ahogy Paula elmesélte. Nem is kellett megmondania, hogy John
Cross visszalépett. Egy pillanatra ugyanúgy megrendült, mint
korábban Paula, de csakhamar rájött, hogy nem is érte olyan nagy
meglepetés. Végül arra a következtetésre jutott, hogy jobban ismeri
John Crosst, mint gondolta volna. Évekkel ezelőtt rájött, hogy milyen
ember: egoista, önhitt, ostoba és nagyon gyenge. Most pedig
zátonyra futott, olyan félelemben, elkeseredésben és növekvő
pánikban él, hogy mindenre képes. Még tisztességtelen lépésre is,
mert hiszen nincsenek skrupulusai. Ráadásul ott az a rossz hírű fia,
aki állandóan noszogatja. Szép kis pár, gondolta Emma megvetően.
Paula a történet végére ért, és sajnálkozó kis sóhajjal fejezte be.
– Ez van. Sajnálom, hogy így végződött. Megtettem mindent. Annál
is többet.
73
 – De még mennyire – mondta Emma. Büszke volt rá, hogy
mekkorát fejlődött. Egy évvel ezelőtt Paula önmagát vádolta volna a
tárgyalások eredménytelenségéért. – Nincs mit megbánni, eggyel
több tapasztalatot szereztél. Okulj belőle.
– Igen, azt teszem. – Paula közelebb hajolt. – És te mit akarsz
tenni? – kérdezte, miközben nagyanyja közömbös arcáról
megpróbálta leolvasni igazi érzelmeit.
– Semmit. Az égvilágon semmit.
E kijelentés nem lepte meg ugyan, Paula mégis úgy érezte,
köteles kissé hevesen hozzáfűzni: – Gondoltam, hogy így vélekedsz,
de reméltem, hogy alapos leckében részesíted John Crosst, jól
megmondod neki, hogyan vélekedsz róla. Gondold meg, mennyi
energiát fektettünk ebbe az ügybe. Nemcsak a drága időnket rabolta,
hanem palira is akart venni bennünket.
– Végül saját magát vette palira – javította ki Emma halk,
érzelemmentes hangon. – Hogy őszinte legyek, arra sem
érdemesítem, hogy felhívjam telefonon. Döglött lovat nem érdemes
korbácsolni. Emellett nem akarom, hogy elégedettséggel töltse el a
tudat, hogy kellemetlen perceket szerzett nekünk. És még valami… a
közömbösség erőteljes fegyver, ezért Mr. Crossról nem veszek
tudomást. Nem tudom, miben sántikál – de az biztos, én abból nem
kérek. – Paulára vetett pillantása tele volt ravaszsággal. – Eszembe
jutott: lehet, hogy felhasználja az ajánlatunkat arra, hogy egy másik
vállalatnál felsrófolja az árat. Nem fog neki sikerülni, senki sem fog
kérni belőle. – Cinikus mosoly suhant végig az arcán, és halkan
nevetgélt. – Természetesen hason csúszva jön majd vissza hozzád.
Méghozzá hamarosan. Akkor mit teszel, Paula? Ez a lényeges
kérdés. – Hátradőlt párnáira, és érdeklődéssel nézett unokájára.
Paula szóra nyitotta, majd gyorsan becsukta a száját. Egy
másodperc töredékéig habozott: mit válaszoljon. Feltette magában a
kérdést, vajon nagyanyja mit tenne az adott körülmények között,
majd ejtette. Pontosan tudta, hogy ő mit akar tenni.
74
 – Megmondom, hogy menjen a pokolba. Udvariasan közlöm
majd – mondta határozottan. – Tudom, hogy ledorongolhatnám,
sokkal olcsóbban hozzájuthatnék az Aire-hez, mert ha visszatér
hozzám – és abban egyetértek, hogy vissza fog térni –, azt is tudni
fogja, hogy a végét járja. Minden feltételemet el fogja fogadni. Én
azonban nem akarok ezzel az emberrel üzletet kötni. Nem bízom
benne.
– Helyes! – Emma meg volt elégedve a válasszal, nem is titkolta,
majd így folytatta: – Pontosan így vélekedem én is. Sokszor
mondtam már neked, hogy nem okvetlenül szükséges kedvelni azt a
személyt, akivel az ember üzletet köt. De minden tranzakciónál
elengedhetetlen egy bizonyos fokú bizalom; annak hiánya temérdek
problémát okozhat. Egyetértek John Cross és fiacskája
megítélésében. Viselkedésük elképesztőn oktalan.
Az elítélő szavak és szigorú arckifejezése ellenére Emma
reagálása annyira enyhe volt, hogy Paula elcsodálkozott. – Azt
hittem, nagyi, hogy sokkal bosszúsabb leszel – hacsak nem titkolod.
Nem is tűnsz igazán csalódottnak.
– Eredendő dühömet nagyon hamar felváltotta az undor. Ami a
csalódást illeti – természetesen, bizonyos mértékig csalódott vagyok.
De ezt is óriási megkönnyebbülés váltotta fel. Bármennyire akartam
is az Aire Kommunikációs Társaságot, most örülök, hogy a dolgok
így alakultak.
– Én is örülök. – Paula egy pillanatig habozott, azután csendesen
megjegyezte: – Sebastian Cross az ellenségem lett.
– Hát aztán! – legyintett Emma. – Lehet, hogy ő az első, de
bizonyára nem az utolsó ellenséged. – Beszéd közben Emma a
szépséges liláskék szempárban aggodalmat fedezett fel; az, hogy
ellenséget szerzett magának, bántja Paulát, gondolta Emma. Kezét
nyújtotta, megsimogatta unokája karját, és gyöngédebb hangon
folytatta. – Bármily kellemetlen, neked is lesznek majd ellenségeid,
úgy, mint nekem. Nagyon gyakran nem a mi hibánkból – és ez
75
szomorú. Oly sokan féltékenyek és irigyek, születésüktől fogva, hogy
te mindig céltábla leszel, mert annyi mindened van: vagyonod és
hatalmad. Nem is szólva szépségedről, eszedről és hihetetlen
munkabírásodról. Ezek mind nagyon irigylésre méltó vonások. Meg
kell tanulnod, hogy a rágalmakkal ne törődj, én se törődtem velük
soha. És felejtsd el Sebastian Crosst. Ne is gondolj rá.
– Szokás szerint, mindenben igazad van, nagyi – mondta Paula,
és igyekezett háttérbe szorítani a férfi gyűlölettől lángoló fekete
szemének árnyékát. Hátán végigfutott a hideg. Sebastian Cross ott árt
majd neki, ahol tud. E váratlan gondolat azonmód ostobának,
túlzottnak és képzelődésnek tűnt. Paula nevetett magán, és elűzte a
gondolatot.
Felállt, a kandallóhoz ment, és egy-két percig a hátát melengette.
Tekintetét végigjáratta a kedves, öreg szobán. Az ablakokon
beszűrődő késő délutáni napfényben olyan békésnek, olyan
nyugodtnak tűnt szépséges tárgyaival, az óriási kandallóban vidáman
lobogó lángokkal, a kandallópárkányon tiktakoló régi forgóingás
órával, amelyet születése óta ismer. Egész életében szerette ezt az
emeleti szalont, kényelmet és nyugalmat lelt benne. A szoba
kecsességet és harmóniát árasztott; itt soha semmi nem változott, s
épp ez az időtlenség okozta, hogy annyira távol esett a világ zajától, a
külvilág gonoszságától. Nagyon civilizált helyiség, amit egy nagyon
civilizált, rendkívüli nő hozott létre, állapította meg magában. Emmát
nézte, aki nyugodtan üldögélt a pamlagon, halványkék ruhájában
igen csinosan hatott. Paula tekintete ellágyult, és azt gondolta: öreg
asszony, nyolcvanadik évében jár, de nekem sosem tűnik öregnek.
Élénksége, ereje, életöröme, lelkessége miatt akár kortársam is
lehetne. És ő a legjobb barátom.
Paula – érkezése óta elsó’ ízben – elmosolyodott. – Hát ennyit az
én tárgyalásomról… helyesebben szólva csatározásomról.
– És ennyit a terveimről. Kirepültek az ablakon. Újat kell
keresnem, vagy nekiállhatok kötögetni.
76
 Paula elvigyorodott: – Hát én arra benevezek – vágott vissza,
arcát vidámság öntötte el. Visszament a pamlaghoz, felemelte
csészéjét, kortyolt egyet, majd mellékesen megjegyezte: –
Mirandával ebédeltem, és…
– Jaj, istenem, erről jut eszembe, hogy nem leszek itt a mai
vacsorán. Mulatni megyek Shane-nel és Blackie-vel.
– Tudok róla. Merry elárulta.
– Az ég szerelmére, lélegzetet sem vehetek úgy, hogy ne
értesülne róla azonnal mindenki! – Emma elhallgatott, Paula arcát
fürkészte. – Úgy látom, nem nagyon bánkódsz. Gondolom, nincs
ellenedre, ha ellógok, és rád hagyom Edwinát. Ne félj, rendesen fog
viselkedni.
– Nem félek. Eleinte aggasztott, de úgy döntöttem, hogy fájjon
miatta Jim feje. Ő hívta meg – szórakoztassa ő. Mindenesetre anyu
általában jó hatással van Edwinára. Tudja, hogyan kell, méghozzá
nagyon kedvesen, belefojtani a szót. – Paula letette a csészét, és
közelebb hajolt Emmához. – Ide figyelj, nagyi, Merrynek nagyszerű
ötlete támadt; lehet, hogy téged is érdekelni fog. Talán épp ez az a
terv, amire áhítozol.
– Csakugyan? Mesélj!
Paula elmondta, de amikor befejezte, kis grimaszt vágott, és
bátortalanul megjegyezte: – Látom, hogy nem vagy túlzottan lelkes.
Nem gondolod, hogy jó ötlet?
– De igen – nevetett Paula elszontyolodott arca láttán Emma. –
Annyira azonban nem érdekel, hogy személyes ügyemnek tekintsem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fejleszd tovább – Merryvel együtt.
Lehet, hogy jót tenne az áruházláncnak. Ha kidolgoztátok, majd
mutasd meg a részletes tervet. Lehet, hogy csakugyan érdemes
butikokat nyitni a szállodákban.
– A jövő héten újból összeülünk – Paula elhallgatott, és Emmára
meredt. – Puszta kíváncsiságból kérdem: miért nem hiszed, hogy
neked való?
77
 – Mert nincs benne igazi kihívás. Keményebb diót szeretek
feltörni.
– Ó, egek! És hol a csudában találjak neked ilyet?
– Lehet, hogy én majd találok – csillogott ravaszul Emma
szeme, és a fejét rázta. – Manapság folyton anyáskodsz fölöttem.
Abbahagyhatnád. – Együtt nevettek, és Paula elismerte, hogy így
van. – Igen, az utóbbi időben valóban ezt műveltem. Elnézést, nagyi.
– Az órára pillantott, majd megint Emmára. – Azt hiszem,
jobban tenném, ha hazamennék, és az ikreim fölött anyáskodnék. Ha
sietek, segíthetek a nörsznek a fürösztésnél.
– Helyes, drágám. Ezek az első évek a legédesebbek, a
legjobbak. Ne áldozd fel őket.
Paula felállt, bíborszínű kabátjába bújt, fogta a táskáját és
lehajolt, hogy Emmát megcsókolja. – Jó mulatást, üdvözlöm Blackie
bácsit, és Shane-t.
– Átadom. És ha később nem találkoznánk, majd holnap reggel
beszélünk.
Paula már a szoba túlsó végében volt, amikor Emma utánaszólt:
– Hányra várod Jimet, és a szüléidet?
– Hat körül. Jim azt mondta, hogy ötkor landol a Leeds-Bradford
reptéren.
– Szóval a szülőket is azon a rémes kis gépen hozza? – Emma
bosszúsan szorította össze a száját, és szemrehányón nézett Paulára.
– Mintha már mondtam volna, hogy nem szeretem, ha azon a
roncstömegen repültök.
– Valóban mondtad, de nagyon jól tudod, hogy Jim milyen
makacs. És a repülés az egyik legkedvesebb hobbija. De talán jó
lenne, ha megint szólnál neki.
– Meg is teszem – mondta Emma, és búcsút intett Paulának.

78
 6

Mindenki azt mondta róla: valódi kelta.

És Shane Desmond Ingham O’Neill maga is elhitte, hogy csontjaiban
hordja ősei örökségét, ereiben az ő régi vérük folyik, és ez a tudat
mérhetetlen elégedettséggel és átható büszkeséggel töltötte el. Ha a
családból némelyek azzal vádolták, hogy különc, féktelen, bőbeszédű
és hiú, Shane egyszerűen csak rábólintott, mintha bírálatukat bóknak
fogná fel. Szívesen visszavágott volna azzal, hogy ugyanakkor
energikus, intelligens, kreatív, és hogy ezek a vonások is az ókori
britek jellemzői.
Különleges természetével már egész kicsi fiú korában tisztában
volt. Eleinte szégyenlős volt, majd zavart, tépelődő és sértett. Látta,
hogy más, mint a többi, elüt tőlük, és ez felkavarta. Ő is olyan akart
lenni, mint a többi, de éreztették vele, hogy furcsa lény. Utálta, ha
meghallotta, hogy a felnőttek azt mondják róla: hóbortos vagy hogy
túlzottan érzelgős, vagy titokzatos.
Amikor tizenhat éves lett, és többet felfogott abból, amit róla
beszéltek, további felvilágosítást keresett az egyetlen hozzáférhető
forrásban: a könyvekben. Ha tényleg „atavisztikus visszaütés a
keltákra”, ahogy állítják, akkor mindent meg akar tudni erről az ősi
népről. Bújta a történelemkönyveket, amelyek teljes ragyogásukban
és dicsőségükben ábrázolták a régi nagy királyokat, és számára a
Camelot-legenda Arthur királya olyan reális és eleven volt, mintha
most élne.
A történelem iránti érdeklődése felnőttkorában sem hagyott
alább, továbbra is kedvenc időtöltése maradt. Kelta őseihez
hasonlóan ő is hitt a szavak erejében. Nyughatatlan és derűs volt,
ugyanakkor telve intellektuális érdeklődéssel. És lehet, hogy éppen
az ellentéteknek ez a tömege, a kontrasztok különleges elegye tette
olyan egyénivé. Tudott nagyon haragudni, és kemény ellenséggé
vált, ugyanakkor a szeretet és a hűség kitéphetetlenül mély gyökeret
79
vert benne. És az a teatralitás, amelyet mindenki a benne lakozó
keltának tulajdonított, békésen megfért az állandó önelemzéssel, és a
természet szépségei iránt érzett különös, majdnem gyöngéd
szeretettel.
A huszonhét éves Shane O’Neill hódító jelenség volt, nemcsak
megnyerő külseje, hanem jellemének és egyéniségének sugárzó
mivolta miatt is. Minden nőt meghódított; de férfi barátait is
elbűvölte találó politikai megjegyzésekkel, sikamlós viccekkel vagy
szellemes, öngúnnyal teli történetekkel. Csodás baritonján előadott
dalaival (lett légyen az matrózdal vagy érzelgős ballada)
szórakoztatta a társaságot, és rengeteg verset is tudott. Egyszerre volt
makacs, tárgyilagos, nyíltszívű és a kegyetlenségig tisztességes –
saját bevallása szerint pedig ambiciózus és nagyratörő. A nagyság, az
önmagáért való nagyság hatott rá. Ő meg mindenkire hatott, akivel
csak találkozott. Voltak ellenségei, de különös báját még azok sem
tagadhatták. E vonások némelyikét ír nagyapjától, ama másik
életnagyságúnál nagyobb ír férfiútól örökölte, akire külsejében is
hasonlított. De anyja őseitől sem örökölt keveset.
Most, ezen a csípős levegőjű péntek délutánon Shane O’Neill
lovával, Fővezérrel álldogált magasan a felláp fölött, ahonnan
Middleham városára és egy romos kastélyra látott. A kastély még így
is – leomlott lőréses oromzata, tetőzet nélküli helyiségei, kísérteties
termei ellenére – büszkén és méltóságteljesen állt; egészen
elhagyatottan. A nagy kövek között apró madarak tömege talált
búvóhelyet, s a repedésekben sárga nárcisz, hóvirág és vérehulló
fecskefű virágzott.
Shane élénk képzelete maga elé varázsolta, milyen lehetett
évszázadokkal ezelőtt, amikor Warwick és Gareth Ingham (anyai
ágon egyik őse) itt élt, nagyratörő álmokat szövögetve, e szilárd
erődítmény falai között. Lelki szemeivel látta a nagy pompát, a
nagyszabású ünnepségeket, a fényes lakomákat, a királyi fenség és

80
ceremónia egyéb megnyilvánulásait – néhány pillanatra mintha
vissza-szállt volna a múlt ködébe veszett időbe.
Pislantott, elűzte e képzelgéseket, fejét fölemelte, tekintetét az
alant fekvő romról az előtte kitáruló széles tájra emelte. Ezen a
ponton állva mindig ugyanaz az izgalom töltötte el. A tágas, kihalt
felláp komor és magányos, rendkívül méltóságteljes volt. Mintha az
egymást követő dombokra végeláthatatlan zöld, arany-, ámbra- és
okkerszínű hullámzó zászlót terítettek volna, amelynek végén ott
ragyogott az ezüstös arannyal szegélyezett vibráló kék ég. Olyan
nagyságú és kábító tisztaságú szépség volt ez, hogy Shane majdnem
elviselhetetlennek tartotta; hatalmas érzelmi viharok dúltak benne.
Itt, ezen a helyen érezte igazán otthon magát, valójában ide tartozott,
s ha távol volt, mindig hiányérzete támadt, mindig visszavágyott.
Most megint száműzi magát, de – mint mindig – most is saját
akaratából.
Nagyot sóhajtott. Ismét rátört a régi szomorúság, a régi
melankólia. Fejét a csődör nyakához támasztotta, szemét szorosan
összeszorította, fájdalmát szerette volna elűzni. Hogyan élhetne itt,
egy ég alatt vele, azzal a nővel, aki oly közel van s mégis oly
elérhetetlen. Tehát el kell mennie… a messzi távolba, itt hagyni a
szeretett helyet, az esztelenül imádott nőt, aki soha nem lehet az övé.
Csakis így birja elviselni.
Hirtelen elfordult, nyeregbe lendült, elhatározta, hogy lerázza a
váratlanul rátört komor hangulatot. Megsarkantyúzta Fővezért,
levágtatott a vad fellápról.
Útja felén lovászokkal találkozott, akik két pompás telivért
jártattak, barátságos bólintással viszonozta vidám köszöntésüket,
majd Swine Crossnál letért Randolph Harte háza, Allington Hall felé.
Middleham városa arról volt híres, hogy Anglia tucatnyi vagy még
több versenylóistállójának színhelye; ezek közül az egyik legjobb
volt Allington Hall, Randolph pedig neves tréner. Ő gondozta
Blackie O’Neill lovait, és megengedte, hogy nagyapja versenylovai
81
mellett Shane is ott tartsa Fővezért, Feudális Bárót és Kelta
Leányzót, a kancacsikót.
Mire Allington Hall hatalmas vaskerítéséhez ért, sikerült
némileg csitítania szívfájdalmát, kikecmeregnie levertségéből. Mély
lélegzetet vett, arcizma se rándult, miközben átszelte a murvás
felhajtót, és a ház mögött levő istállók felé tartott. Meglepődve látta,
hogy üres az istállóudvar, de mialatt a macskaköveken trappolt,
felbukkant egy lovászlegény, és egy perc múlva Randolph Harte is
előkerült, integetett.
A magas, testes, nyers modorú férfi megjelenéséhez mély hangja
is hozzáillett. – Helló, Shane – bömbölte. – Reméltem, hogy
találkozunk. Beszélnék veled egy percre.
Shane leszállt, és közben odavetette: – De csakis egy percre! Ma
este fontos vacsorameghívásom van, és máris késésben vagyok. –
Fővezér kantárját a lovásznak adta; az elvezette, hogy ledörzsölje.
Shane Randolphhoz sietett, megszorította kinyújtott kezét, és
megkérdezte: – Remélem, nincs baj?
– Nincs – biztosította sietve, és a ház hátsó bejárata felé vezette.
– Menjünk be egy percre. – A nála jóval magasabb Shane-re nézett,
és vigyorgott: – Talán csak itt maradhatsz öt percig? Bárki legyen is
a hölgy, aki vár, kétségkívül nem lesz boldogtalan, ha rád kell
várnia.
Shane is elvigyorodott: – A szóban forgó hölgy Emma néni, és
tudjuk jól mindketten, hogy ő nem szereti, ha várakoztatják.
– Milyen igaz! – nyitotta ki az ajtót Randolph. – Teát kérsz,
vagy inkább valami töményét?
– Skót whiskyt kérek. – Shane a kandallóhoz ment, háttal a
tűznek megállt, körülnézett, és a délután folyamán most először áradt
el benne a nyugalom, a lelki béke. Egész életében ismerte ezt a
dolgozószobát; a Hall minden helyisége közül leginkább ezt
kedvelte. Férfias szoba volt, ezt tükrözte az ablak előtt álló
terjedelmes György kori íróasztal, a Chippendale-vitrin, a sötét
82
bőrrel bevont karosszékek, a kör alakú asztal, amelyen a
napilapokból kivágott lóversenyhírek mellett olyan folyóiratok
hevertek, mint a Country Life és a Horse and Hounds. A szobába
tévedő idegen könnyen kitalálhatta, hogy tulajdonosának mi a
foglalkozása és legfőbb érdeklődési területe. A turf és a királyok
sportja valósággal átitatott itt mindent. A sötétzöld falakat Stubbs
XVIII. századbeli, sportjeleneteket ábrázoló nyomatai ékesítették. A
sötét mahagónikomód fölött a Randolph nevelte díjnyertes lovak
bekeretezett fényképei lógtak – mindenütt serlegek és trófeák
díszelegtek. A kandalló körül és a Viktória-korabeli kályhaellenzőn
lószerszámok rézdíszei csillogtak. A kandalló párkányán Randolph
pipatartója és dohányzacskója kapott helyet két telivér apró
bronzszobra és két ezüst gyertyatartó között. A dolgozószoba
otthonos volt, helyenként kissé kopott, de Shane szemében még a
kitaposott szőnyeg és a karosszékek repedezett huzata is melegséget,
és barátságot árasztott.
Randolph hozta az italokat, koccintottak, és Shane megfordult,
hogy leüljön.
– Hé! Ne oda, eltört a rugója – kiáltott Randolph.
– Évek óta törött – nevetett Shane, és egy másik székbe ült.
– De most már kilehelte a lelkét. Folyton hívatni akarom a
kárpitost, de mindig elfelejtem.
Shane letette poharát, cigarettáért nyúlt a zsebébe. Rágyújtott. –
Miről akarsz velem beszélni?
– Smaragdcsokorról. Mit gondolsz, Blackie mit szólna, ha jövőre
benevezném a Nemzeti Nagydíjra?
Shane meglepődött, és kiegyenesedett a karosszékben. – El lesz
ragadtatva. De gondolod, hogy esélyes? Tudom, hogy remek kanca,
de az a pálya Aintreeben… Jesszus! Ahogy Blackie mondaná.
Randolph bólintott, felállt, megtömte a pipáját. – Igaz,
kétségkívül nehéz pálya, kemény próbának teszi ki a lovat és lovasát.
De őszintén hiszem, hogy Smaragdcsokor képes megnyerni a világ
83
legnagyobb akadályversenyét. Jó tenyészet, kitartó. Az utóbbi időben
rendkívül jól szerepelt, kitűnő eredménnyel vett részt több akadály-
versenyen. – Randolph elhallgatott, rágyújtott, majd csillogó
szemmel megjegyezte: – Ez a hölgy még sok meglepetést tartogat
nekünk. De komolyra fordítva a szót: egyike a legjobb ugróknak,
akik valaha a kezem alá kerültek.
– Egek, micsoda nagyszerű hír! – lelkendezett Shane. – Nagyapa
mindig arról álmodott, hogy valamelyik lova megnyeri a Nemzeti
Nagy díjat. Ki lenne a zsoké?
– Steve Larner. Kemény fickó, épp olyan, amilyenre Aintree-ben
szükség van. Ha van valaki, aki kétszer is át tudja ugratni a lovat a
Becher patakon, az Steve. Briliáns lovas.
– Miért nem szóltál eddig nagyapának?
– Először a te véleményedre voltam kíváncsi. Te állsz hozzá a
legközelebb.
– Tudod, hogy nagyapa mindig megfogadja a tanácsaidat. Bízik
benned – szerintünk te vagy a szakma legjobb trénere.
– Kösz, Shane. Hálás vagyok a bizaLornert. De hogy őszinte
legyek, haver, Blackie még soha egyetlen lovát nem dédelgette úgy,
mint ezt a kancát. A legszívesebben vattába csomagolná. Múlt héten
is kint volt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne a szívszerelme.
Shane mosolyogva hallgatta: – Ne feledd, hogy kedvenc
hölgyétől kapta ajándékba. És ha már Emmánál tartunk, mintha a
hangodban némi bosszúságot véltem volna felfedezni, amikor szóba
került a neve.
– Nem, nem. Tegnap este kicsit zabos voltam rá, de… –
Randolph mosolyogva elhallgatott. – Sose tudok tartósan haragudni
rá, végül is a mi klánunknak ő a matriárkája, és annyira jóságos
mindnyájunkkal. Csak… olyan átkozottul parancsolgató. Ha hozzám
beszél, ekkorának érzem magam – mutatott vigyorogva a térde
magasságára. – Visszatérve Smaragdcsokorhoz, feltett szándékom,

84
hogy holnap megemlítsem Blackie-nek. Mi a véleményed az
időzítésről? Várjak vele a jövő hétig?
– Nem, közöld vele holnap. Rettenetesen boldog lesz, és Emma
néni is el lesz ragadtatva. – Shane kiitta a poharát, és felállt. – A
magam részéről teljes szívvel támogatom. Most azonban tényleg
mennem kell. Megállók egy percre az istállónál, hogy lovainktól
elbúcsúzzam – mosolygott kesernyésen. – Megint elutazom. Hétfő
reggel indulok.
– De hisz alighogy visszajöttél! Ezúttal hová mész?
– Jamaicára, majd Barbadosra, ahol a minap vettünk egy új
szállodát – magyarázta kifelé menet. – Rengeteg munka vár ott rám,
jó néhány hónapig távol leszek. – Hallgatásba burkolózva ment át az
udvaron, és Randolph nem szólt semmit.
Shane a lóállásokhoz ment, néhány percet eltöltött mindegyik
lovánál, megsimogatta őket, a fülükbe duruzsolt.
Randolph hátramaradt, élénken figyelte, és hirtelen megszánta a
fiatal férfit, noha nem tudta volna megmagyarázni, mi keltette benne
ezt az érzést. Talán Shane viselkedése, a fekete szeméből tükröződő
végtelen bánat. Randolph gyerekkora óta kedvelte Shane O’Neillt,
volt idő, amikor azt remélte, hogy érdeklődést mutat lányai, Sally
vagy Vivienne iránt. De a fiú mindvégig közömbös volt, távol
tartotta magát tőlük. Viszont Winston fia volt Shane kebelbarátja,
legjobb cimborája. Két évvel ezelőtt, amikor Winston és Shane
közösen megvásárolt egy lepusztult udvarházat, rendbe hozták, és
együtt költöztek be, némelyek kérdőn vonták fel szemöldöküket. De
Randolph sose aggódott fia vagy Shane szexuális irányultságán.
Fölösleges volt: tudta, hogy mindketten hírhedt nőcsábászok,
környékszerte ismert szoknyavadászok. Amíg Randolph felesége,
Georgina élt, nemegyszer vigasztalta a megtört szívű leányzókat,
akik Winston vagy Shane után jöttek a Hallba. Hál’ istennek ennek
már vége. Ő nem tudná, hogy ilyen helyzetben mihez kezdjen. Ha
léteznek még ilyen elégedetlen fiatal hölgyek, feltehetően egyenest a
85
Beck House ajtaján kopogtatnak, mosolygott magában Randolph.
Két semmirekellő – de mindkettőt nagyon szereti.
Shane végre elbúcsúzott lovaitól, és lassan az istálló ajtajában
álló Randolphhoz ballagott, akit, mint mindig (különösen, ha egy
ideig nem látta) meghökkentett Shane rendkívüli megjelenése.
Micsoda jóképű fickó, gondolta magában. Ötven évvel ezelőtt
Blackie pontosan ilyen lehetett.
Shane átkarolta az idősebb férfi vállát: – Köszönet mindenért.
– Részemről a szerencse. És a lovak miatt ne aggódj.
Megtanulhattad már, hogy gondjukat viseljük. Ja, és mondd meg
Winstonnak, hogy majd hívjon fel.
– Megmondom.
Randolph elgondolkozva figyelte a kocsija felé tartó Shane
O’Neillt. Milyen boldogtalan ez a fiatal férfi, mormogta, és zavartan
rázta a fejét. Mindene megvan, ami csak kell: egészséges, jóképű, jó
állású, vagyonos. Titkolja, de meggyőződésem, hogy boldogtalan. És
átkozott legyek, ha tudom, miért.

Beck House nevét a ház közelében csobogó kis pataktól kapta.

Alacsony domb alján állt, West Tanfield falva szélén, feleúton
Allington Hall és Pennistone Royal között.
A késői Erzsébet kori udvarház kiszáradt vízmosásban, óriási
öreg tölgyek és hegyi jávorfák árnyékában húzódott meg. Bűbájos
volt: alacsony, düledező, helyi kövekből összerótt, eleje derékig
fagerendás, magas kéményekkel, ólomberakásos ablakokkal.
Winston és Shane megvette. Elhatározták, hogy romos részeit
rendbe hozzák, felújítják a régimódi konyhát és fürdőszobákat,
garázsokat építenek, kiirtják a telket borító bozótot – utána eladják.
Azonban oly sok időt, fáradságot, figyelmet fordítottak rá, a munkák
során annyira megszerették, hogy végül úgy döntöttek: megtartják.
86
Egyidősek voltak, együtt jártak Oxfordba, zöldfülű koruk óta
ragaszkodtak egymáshoz. Együtt örültek a háznak, amelyben főként
a hétvégéket töltötték, mert mindkettőnek volt lakása a munkahelye
közelében, Leedsben.
Winston Harte Emma bátyjának egyetlen fiúunokája, Emma
másodunokaöccse volt, és oxfordi tanulmányai befejezése óta a
Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó Vállalatnál dolgozott. Sem
meghatározott munkaterülete, sem címe-rangja nem volt. Emma
„tárca nélküli miniszter”-nek hívta, ami a legtöbb esetben azt
jelentette: bonyolult ügyek intézője. Bizonyos mértékig Emma
„utazó nagykövete” volt a vállalaton belül: Emma szeme, füle és
gyakran hangja. Legtöbbször ő mondta ki az utolsó szót, és kizárólag
Emmának volt felelős. Háta mögött a többi fejes „Isten”-nek hívta,
Winston tudott róla, és magában mosolygott. Ő nagyon jól tudta,
hogy ennél a vállalatnál ki az Isten: a nagynénje, Emma. Ő volt a
törvény, és Winston tisztelte, becsülte, odaadó híve volt.
Az ifjabb Winston, ahogy a családban hívták, mindig közel állt
névrokonához, és nagyapja átitatta Emma iránti lojalitással és
kötelességérzettel, hiszen a Harte család mindenét neki köszönhette.
Nagyapja a hatvanas évek elején bekövetkezett haláláig bálványozta
Emmát; az ifjabb Winston tőle tudott meg annyi mindent Emma
múltjáról, kemény munkájáról, a nehézségekről, amelyekkel a
sikerhez vezető úton meg kellett küzdenie. Winston nagyon jól tudta,
hogy briliáns karrierjét óriási áldozatok árán sikerült befutnia.
Minthogy annyi fantasztikus, gyakran megindító történetet hallott a
ma már legendás Emmáról, Winston úgy érezte, hogy jobban megérti
az asszonyt, mint saját gyermekei. Mindent megtett volna érte.
Nagyapja Winstonra hagyta a lapkiadó vállalatban levő összes
részvényét, míg Frank bácsi, Emma öccse részvényeit özvegye,
Natalie örökölte. De a vállalat ellenőrzése továbbra is Emma, a
részvények ötvenkét százalékának tulajdonosa kezében volt.
Manapság azonban Winston segítségével igazgatta. Vele
87
tanácskozott a vállalatvezetés és az irányelvek összes részletéről,
helyt adott ésszerű kívánságainak, és gyakran kérte ki tanácsát.
Nyugodt munkakapcsolat volt köztük, ugyanakkor mindkét felet
kielégítő, szeretetteljes jó barátság.
Winstont a lap dolgai foglalkoztatták, miközben lassan hajtott
Beck House felé. Bármennyire elmerült gondolataiban, észrevette,
hogy a hét eleji nagy eső alaposan felduzzasztottá a patakot.
Figyelmeztetni kell Shane-t, gondolta. Ismét meg kell erősíteni a
partokat, különben megint elönti a víz a gyepet, mint tavaly
tavasszal. Mozgósítani kell az O’Neill Építési Vállalat embereit,
jöjjenek ki a jövő héten, morfondírozott, miközben Jaguárjában a
bejárat elé ért, megállt, fogta az aktatáskáját, és kiszállt. A
csomagtartóhoz ment, hogy kiemelje bőröndjét.
Winston karcsú, vékony csontú, magas fiatalember volt, aki csak
ránézett, egyből megállapította, hogy valódi Harte. Csakugyan
nagyon hasonlított Emmához. Ugyanaz a finom, metszett arcél,
ugyanaz a rozsdavörös haj és élénkzöld szem. Paulán kívül ő volt az
egyetlen a családban, akinek szintén magas volt a halántéka;
nagyapja szerint ezt a különleges vonást Jack Harte anyjától,
Esthertől örökölték.
Felnézett, az eget fürkészte, miközben felment a házhoz vezető
lépcsőn. A keleti part felől sötét felhők közeledtek, esőt jósoltak. A
szél elállt, de valahol messze dörgés hallatszott, és a friss tavaszi
leveleket bontogató fák koronáját hirtelen vakító fehér villám
világította meg. Amikor a kulcsot a zárba dugta, kézfején nagy
esőcseppeket érzett. Az iskoláját, motyogta, a patakra gondolva. Ha
nagy vihar jön, komoly zűrben leszünk.
Az óriási faragott faajtó mögül telefoncsengetés hangja szűrődött
ki, de mire odaért, elhallgatott. Winston a készülékre meredt,
remélte, hogy újból megszólal, de az hallgatott, mire Winston vállat
vont, a bőröndöt a belső lépcső aljára tette, és gyorsan átvágott a
hallon. A ház túlsó végén lévő dolgozószobába ment, íróasztalához
88
ült, elolvasta Shane üzenetét: apját hívja fel. A cédulát a papírkosárba
dobta, futólag átnézte postáját – falusi boltok számlái, vidéki
szomszédoktól érkezett meghívók koktélpartikra és vacsorákra.
Félretolta, hátradőlt, lábát az asztalra tette, szemét behunyta, és
minden erejével legújabb problémájára összpontosított.
Súlyos probléma volt, komoly megfontolást igényelt. Előző nap,
amikor a londoni irodában Jim Fairleyvel tárgyalt, komoly, őszinte
elégedetlenséget vélt kihallani a hangjából. Furcsa módon ez nem
lepte meg túlságosan. Hónapokkal ezelőtt rájött, hogy Jim utálja az
adminisztrációs feladatokat, és most, Londonból jövet, az autóban
arra a következtetésre jutott, hogy Jim nem akar többé ügyvezető
igazgató lenni. Winston ösztönösen érezte, hogy Jim vergődik,
bizonytalan. Jim vérbeli újságíró, szereti a hírközpont zűrzavarát, a
világesemények izgalmát, a kihívást, hogy két újságot jelentethet
meg naponta. Egy évvel ezelőtt, amikor eljegyezte Paulát, Emma
előléptette: a Yorkshire Morning Gazette és a Yorkshire Evening
Standard ügyvezető igazgatója lett. Így a régi munkája mellett új
feladat is a nyakába szakadt – két lovon lovagolt. De Winston
véleménye szerint csak az egyik volt neki való.
Lehet, hogy le kellene mondania, töprengett Winston. Jobb, ha
egy feladatot kiválóan lát el, mint ha kettőt elront. Winston tágra
nyitotta a szemét, határozott mozdulattal letette a lábát, székét az
íróasztalhoz húzta. Csodálta Fairley kiváló újságírói tehetségét,
személy szerint is kedvelte, noha tudta, hogy sok gyenge pontja van.
Mindenkinek kedvében akar járni, s ez aligha lehetséges. És egy
biztos: Winston képtelen volt felfogni, mitől bolondult bele Paula, ők
ketten: ég és föld. Paula túlságosan erős egyéniség Jimhez képest. De
neki semmi köze hozzá, és lehet, hogy az adott körülmények miatt
előítéletei vannak. Paula ostoba liba, morogta, majd rögtön elröstellte
magát, mert igenis kedvelte Paulát, jó barátok voltak.
A telefon után nyúlt, hogy felhívja Emmát, és megossza vele
gondját. De rögtön meg is gondolta magát. Nincs értelme felizgatni
89
egy hetek óta tervezett, mozgalmas hétvége előtt. Inkább vár hétfő
reggelig, és majd akkor tanácskozik vele.
Legszívesebben fenéken billentette volna magát. Milyen ostoba
volt! Tegnap kellett volna állásfoglalásra kényszeríteni Fairleyt,
kerek-perec megkérdezni, feladja-e a beosztását. És ha igen, kit
tegyenek a helyébe? Senki sem alkalmas arra – legalábbis a
vállalaton belül –, hogy ekkora felelősséget magára vállaljon. Ez itt a
bökkenő, ez Winston legnagyobb gondja. Lelke mélyén szörnyű
érzése támadt: Emma néni neki szánja ezt a munkát. Ő pedig nem
kért belőle. Nem akart változtatni a dolgok jelenlegi állásán.
A dolog úgy állt, hogy Winston Harte – Emma családjának többi
tagjától eltérően – nem volt különösképpen ambiciózus. Se több
pénzre, se nagyobb hatalomra nem vágyott. Valójában annyi a pénze,
hogy nem tud mihez kezdeni vele. Nagyapja – Emma irányításával,
Emma tanácsai és segítsége révén – óriási vagyonra tett szert, így
biztosítva, hogy sem özvegye, sem leszármazottjai ne szenvedjenek
hiányt.
Az ifjabb Winston keményen, odaadással dolgozott, jól
boldogult életeleme, a napilapok világában. De az életet is élvezte.
Réges-rég eldöntötte, és ettől azóta sem tágított: ő nem hajlandó
feláldozni személyes boldogságát, nyugodt magánéletét a nagy üzleti
karrier oltárán. A taposómalom végképp nem neki való. Nem lesz
parazita, mindig szorgalmasan fog ügyködni, de feleséget akar,
családot, nyugodt életmódot. Apjához hasonlóan Winstonnak is
nagyon megfelelt a vidéki úriember szerepköre. Erősen vonzotta a
falusi táj, mindig felfrissült tőle. A város zajától távoli hétvégek
értékesek voltak, új energiákkal töltötték fel. A lovaglás, az
akadályversenyeken zajló találkozások, a vidéki krikett, régiségek
felkutatása, Beck House kertjének rendben tartása: mind-mind
gyógyhatású, kielégítő tevékenység volt. Röviden: Winston Harte
nyugodt, kényelmes életmódra vágyott. Eltökélt szándéka volt, hogy
ebből nem enged. Az igazgatósági szobákban zajló csetepaték
90
untatták és idegesítették. Ezért okozott neki állandó meglepetést
Paula. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ugyanabban a bordában
szőtték, mint a nagyanyját. Mindkét nő kéjesen élvezte a vállalati
csatározásokat. Az üzlet, a hatalom, egy-egy ellenfél legyőzése
pezsdítően hatott rájuk. Emma azt akarta, hogy Winston is vegyen
részt az Aire-céggel folytatott tárgyaláson, de ő ügyesen kivonta
magát, és azt javasolta, hogy Paula menjen egyedül. Óriási
megkönnyebbülésére Emma készségesen beleegyezett.
A fenébe is, gondolta türelmetlenül, nem fogom a hétvégét
elrontani azzal, hogy Jim Fairley szándékain töröm a fejem. Jövő
héten, ha létrejön a megállapodás az Aire Kommunikációs
Társasággal, tisztázom vele a helyzetet. Félretette az üzleti gondokat,
felhívta apját, és jó húsz percig csevegett vele. Utána jelenlegi
barátnőjét, Allison Ridleyt tárcsázta. Hangja hallatára melegség
öntötte el, és a lány hangján is hallatszott, hogy örül a hívásnak.
Megállapodtak, hogy másnap este Allisonnál vacsoráznak, a
vasárnapot is eltervezték, ezután Winston felszaladt átöltözni.
Tíz perc múlva kényelmes kordbársony nadrágban, vastag
gyapjúpulóverben, gumicsizmában és régi esőkabátban ballagott át
az ebédlőn. Kilépett a halastóra néző kövezett teraszra. A rövid zápor
után az ég kitisztult. A szépséges délutáni fényben, amely lágy
ragyogással vonta be az ég halványuló kékjét, harmatos zölden
virított fa, bokor és gyep. A tájat betöltötte az eső, az ázott fű, a
nedves föld, a bimbózó bokrok illata – ezt az illatot kedvelte. Egy
percig csak állt, és mélyeket lélegzett a teraszon, megnyugodott,
félretolt minden üzleti gondot; majd könnyű léptekkel lefutott a
kertbe. A patak felé tartott, hogy meggyőződjék róla: az előbbi zápor
nem okozott-e újabb kárt a partokon.

Edwina megérkezett.
91
Emma tudta, hogy legidősebb lánya odalent ül a könyvtárszobában, s
egy pohár ital mellett heveri ki a manchesteri repülőtértől idáig
vezető út fáradalmait. Az utóbbi néhány percben először Hilda, majd
Emily jött fel, hogy jelentse: megérkezett.
Most vagy soha, mormogta Emma, miközben öltözködését
befejezte; Blackie és Shane vacsorameghívásának akart eleget tenni.
Halasztgatni az elkerülhetetlent nemcsak ostobaság, de idegtépő
dolog. Edwinában időzített bomba működik, még a hétvége előtt
hatástalanítani kell.
Bólintott, örült, hogy végre elhatározásra jutott, feltette
igazgyöngysorát, megnézte magát a tükörben, estélyi táskája és
cobolybundája után nyúlt, majd kisietett.
A hosszú, kanyargós lépcsősoron léptei lelassultak, azon
gondolkodott, hogy mit fog mondani, hogy fog bánni Edwinával. Ha
lehet, kerülte az összeütközést, a konfliktust, jobb szeretett kerülő,
gyakran titkos utakon célba érni. Üzleti és személyi ügyekben
egyaránt az alkalmazkodás és a kompromisszumkészség volt az
erőssége. De most, a könyvtárhoz közeledve, rájött, hogy nem tehet
mást: azonnal elintézi Edwinát.
Könnyű, gyors lépte megingott, amint az óriási kövezett hallon
áthaladt, és cseppet sem örült, hogy harcba kell szállnia. De ha a tét
Anthony boldogsága, akkor Edwinát le kell szerelni, még mielőtt
komolyabb bajt okozna neki, és bárki másnak. Emma mély lélegzetet
vett, határozottabb léptekkel, szilárd eltökéltséggel haladt tovább.
A könyvtárszoba ajtaja félig nyitva állt, és Emma egy pillanatra
megtorpant, egyik kezével az ajtófélfát fogta, onnan figyelte a
kandalló előtt ülő Edwinát. Csak egyetlen lámpa égett, a szoba többi
része félhomályba borult. A kandallóban égő tuskó hirtelen lángra
kapott, s a láng élesebben megvilágította Edwina arcát. Emma
pislogott, hirtelen megdöbbent. Ilyen távolságból lánya Adele Fairley
kiköpött mása volt… ugyanaz az ezüstös szőke haj, a finom, de
határozott profil, a görnyedt váll. Hányszor látta ugyanígy ülni
92
Adele-t hálószobája kandallója előtt Fairley Hallban, a távolba
meredve, gondolatokba merülve. De míg Adele nem érte meg
harmincnyolcadik évét, Edwina már hatvanhárom éves, és szépsége
soha nem volt olyan éteri és lélegzetelállító, mint Adele-é. Emma
tehát tudta, hogy az eléje táruló kép némileg illúzió; a hasonlóság
mindazonáltal fennállt, Edwina születése óta valóság volt, és sok
tekintetben inkább volt Fairley, mint Harte.
Emma torkát köszörülve megszólalt: – Jó estét, Edwina – és
fürge léptekkel közeledett, nem akarta, hogy a lánya megtudja, az
ajtóból figyelte.
Edwina összerezzent, fölemelte fejét, kihúzta hátát. – Helló,
anya – válaszolt merev, hűvös hangon.
Emma, aki már hozzászokott ehhez a hanghordozáshoz, ügyet se
vetett rá; az évek folyamán nem sokat változott. Bundáját és táskáját
egy székre rakta, majd a kandallóhoz közeledve néhány lámpát
meggyújtott. – Látom, hogy már megkínáltak itallal – foglalt helyet a
szemben lévő karosszékben. – Kérsz még?
– Köszönöm, pillanatnyilag elég ennyi.
– Hogy vagy? – kérdezte Emma kedvesen.
– Azt hiszem, jól. – Edwina végigmérte anyját. – Téged nem is
kérdezlek. Valósággal virágzol.
Emma halványan mosolygott. Hátradőlt, keresztbe tette lábát, és
közölte: – Attól tartok, hogy a mai vacsorán nem vehetek részt. Az
utolsó pillanatban…
– Kétségkívül valami üzleti ügy jött közbe – húzta fel az orrát
megvetően Edwina, és barátságtalan tekintetet vetett az anyjára.
Emma arca megrándult, de leplezte bosszúságát. Edwina
gorombasága, kellemetlen modora általában dühbe hozta, de eltökélt
szándéka volt, hogy lánya oktalan rosszindulatával ma este nem
törődik. Dobbal nem lehet verebet fogni, gondolta fanyar humorral,
és így – lesz, ami lesz – továbbra is barátságosan, diplomatikusan fog
viselkedni. Edwina arcát tanulmányozva azonnal észrevette, milyen
93
fáradt a legörbülő száj, mennyire kimerült a szomorú, ezüstszürke
szempár. Edwina lefogyott, idegesnek, aggódónak tűnt – és a saját
fontosságától örökkön felfuvalkodott özvegy grófné ma este nem
volt annyira öntelt. Látszott rajta, hogy gondokkal küszködik.
Emma hirtelen megsajnálta; ez olyan példátlan, váratlan érzés
volt, hogy kissé elcsodálkozott magán. Szegény Edwina. Igazán
boldogtalan és riadt – de ezt, sajnos, magának köszönheti. Amikor
észrevette, hogy Edwina ugyanolyan behatóan fürkészi, mint ő a
lányát, megszólalt: – Mit bámulsz, Edwina? Valami nem tetszik
rajtam?
– A ruhád, anya – válaszolt habozás nélkül –, nem túl fiatalos?
Emma megmerevedett, és arra gondolt: vajon nem pazarolta-e
méltatlan személyre rokonszenvét. Úgy látszik, Edwina elszánt
szándéka, hogy utálatos lesz. Majd lazított, és könnyedén, vidáman
felnevetett – nem hagyja, hogy Edwina felbosszantsa. Amikor
megszólalt, hangja nyugodt volt. – Szeretem a piros színt. Olyan
élénk. Miért, szerinted miben járjak? Feketében? Tudod, még nem
haltam meg, de ha már a ruháknál tartunk, te miért ragaszkodsz
ehhez a rémes, idétlen tweedhez? – Választ sem várva hozzáfűzte: –
Jó alakod van. Nem kellene elrejteni.
Edwina ezt a kis bókot eleresztette a füle mellett. Miért is
fogadtam el Jim Fairley meghívását, miért mentem bele, hogy
Pennistone Royalban lakjam, kérdezte magától. Tiszta bolond
vagyok, hogy anyám támadásainak kiteszem magam.
Emma ajkát összeszorítva, résre húzott szemmel mérlegelte
lányát. – Anthonyról szeretnék veled beszélni – mondta nagyon
határozottan.
Ez a közlés kizökkentette Edwinát töprengéséből. Szúrósan
nézett anyja szemébe, és felkiáltott. – Na ne, anya! Amikor Emily
közölte, hogy beszélni akarsz velem, gyanítottam, hogy róla lesz szó.
Én azonban nem vagyok hajlandó veled megtárgyalni a fiamat.
Tudom, hogy szeretsz manipulálni, és hatalomvágyó vagy.
94
 – Te meg olyan vagy, mint egy lejárt lemez. Unom már, hogy
örökké ezt hallom tőled, és torkig vagyok az örökös
szurkapiszkáiddal. Veled már semmit sem lehet tisztességesen
megbeszélni. Védekező vagy, és ellenséges.
E kemény szavakat Emma szelíden mondta, amikor székéből
felállt, arcán nem mutatkozott érzelem. Az antik komódhoz ment, kis
pohár sherryt töltött magának, majd visszaült a kandalló elé. Pohárral
a kezében, elgondolkozva merengett. Hosszú percek után megszólalt:
– Öregasszony vagyok. Valójában nagyon öreg. Jóllehet tudom, hogy
ebben a családban soha nem lesz igazi béke, életem hátralevő
részében, ha lehetséges, legalább egy kis nyugalmat szeretnék. Éppen
ezért hajlandó vagyok elfelejteni sok mindent, amit tettél és mondtál.
Arra a következtetésre jutottam: ideje, hogy elássuk a csatabárdot.
Azt hiszem, megpróbálhatnánk barátok lenni.
Edwina elképedve bámult rá – vajon nem álmodik-e? Aligha
várt ilyen szavakat az anyjától. Nagy nehezen kinyögte: – Miért épp
velem? Miért nem bárkivel a többiek közül? Vagy ugyanezt a kis
prédikációt szánod nekik is a hétvégén?
– Nem hinném, hogy a többieket meghívták volna. S ha igen,
bizonyára van annyi eszük, hogy nem jönnek el. Nem pazarolom
rájuk az időmet.
– Rám igen? – kérdezte hitetlenkedve; anyja baráti gesztusa
teljesen kizökkentette.
– Mondjuk úgy: tudom, hogy te vagy a legkevésbé bűnös a
tavaly ellenem szőtt nevetséges összeesküvésben. Tudom, hogy
bizonyos mértékig belekényszerítettek. Soha nem voltál körmönfont,
kapzsi vagy haszonleső. És igenis sajnálom, hogy az évek során
annyira eltávolodtunk egymástól. Most már látom, hogy réges-rég
békét kellett volna kötnünk. – Emma ezt őszintén hitte, de más
tényező is motiválta: Anthony. Meggyőződése volt, hogy Edwinát
maga mellé kell állítania – csak akkor remélheti, hogy ésszerűbben
foglal állást a fia ügyében. Ezért folytatta: – Azt hiszem,
95
megpróbálhatnánk. Mi vesztenivalónk van? És ha igazi barátok nem
is lehetünk, elfogadható kapcsolatot azért kiépíthetünk.
– Én nem hiszem, anya.
Emma fáradtan sóhajtott. – Elszomorítasz, Edwina, nagyon
elszomorítasz. Elhajítod magadtól azt, ami az egyik legfontosabb
dolog az életben, de…
– És az micsoda?
– Az irántad érzett szeretetem.
– Ugyan már, anya – csattant fel Edwina, és végigmérte Emmát.
– Sose szerettél.
– De igen.
– Egy szavadat se hiszem! – fészkelődött Edwina. Poharába
kortyolt, azután durván lecsapta a György kori asztalkára. –
Hihetetlen vagy, anya. Itt ülsz, elképesztő kijelentéseket teszel, és
elvárod, hogy szó nélkül elhiggyem, amit mondasz. Az évszázad
legjobb vicce. Lehet, hogy ostoba vagyok, de ennyire azért mégsem.
– Előrehajolt, keményen Emma szeme közé nézett, tekintete mint a
szürke jég. – És te mit tettél? Úristen, félredobtál, amikor csecsemő
voltam. – Emma méltóságteljesen kihúzta magát, fenyegető arccal,
acélos pillantással válaszolt: – Nem dobtalak félre. És ne merészeld
ezt még egyszer kiejteni a szádon. Soha, érted? Nagyon jól tudod,
hogy azért helyeztelek el Freda néninél, mert igavonóként
dolgoztam, hogy eltarthassalak. De erről már épp eleget beszéltünk a
múltban, és felőlem továbbra is gondolhatsz, amit akarsz. Addig is:
nem hagyom magam eltéríteni attól, amit mondani akarok, csupán
azért, mert újból felhánytorgatod régi sérelmeidet.
Edwina szája szóra nyílt, de Emma a fejét rázta. – Ne, előbb
hadd fejezzem be – nézett mereven a lánya szemébe. – Nem akarom,
hogy még egyszer elkövesd ugyanazt a hibát. Nem akarom, hogy
elhajítsd Anthony szeretetét, úgy, ahogy az enyémet elhajítottad.
Nagy a veszélye, hogy ugyanazt fogod tenni… – Hátradőlt, remélve,
hogy szavai termő talajra hullnak, lesz némi hatásuk.
96
 Edwina felhördült, gőgös arcot vágott. – Nevetséges.
– Akkor is igaz.
– Mit tudsz te a mi kapcsolatunkról!
– Sokat. De annak ellenére, hogy nagyon szeret, feltett
szándékod, hogy éket verjél kettőtök közé. Tegnap este is
elpanaszolta nekem, hogy mennyire aggasztja a kettőtök viszonya.
Edwina felkapta a fejét. – Szóval itt van. Tegnap este, amikor
londoni klubját hívtam, közölték, hogy már távozott. Fogalmam sem
volt, hol van. Nem is sejtettem, hogy eljön a keresztelőre. Itt van?
Aggódva kérdezte, és Emma meglátta szemében, hogy milyen
türelmetlen. – Nem, nincs itt.
– Hol van?
Emma úgy döntött, hogy pillanatnyilag nem válaszol a kérdésre.
– Anthony nem érti, miért ellenzed annyira a válását. Úgy tűnik,
megkeseríted az életét, éjjel-nappal a fülét rágod, hogy béküljön ki
Minnel. Elkeseredett, és meg van zavarodva.
– Szegény Min is! Megszakad a szíve, nem érti Anthonyt, sem a
viselkedését. Én sem értem. Teljesen feldúlja az életünket. Én
majdnem olyan zaklatott vagyok, mint Min.
– Jó, ez érthető. Senki se szereti a válást, a válással járó
fájdalmakat. Neked azonban elsősorban Anthonyval kell törődnöd.
Abból, amit nekem elárult, kiderül, hogy nagyon boldogtalan…
– Nem olyan boldogtalan – szakította félbe rikácsolva Edwina. –
Bármit mondott is neked. Rengeteg köztük a közös vonás.
Természetesen csalódott, mert Min még nem szült gyermeket.
Másfelől, csupán hat éve házasok; még teherbe eshet. Anthony
számára Min a tökéletes házastárs. És ne nézz rám ilyen
felsőbbségesen, és mindentudóan. Én történetesen jobban ismerem a
fiamat, mint te. Lehet, hogy erős jellem – amint azt az orrom alá
dörgölöd, valahányszor csak lehetőséged nyílik rá –, mindazonáltal
vannak bizonyos gyenge pontjai.

97
 Edwina elhallgatott, nem tudta, folytassa-e, azután úgy döntött:
elmondja a teljes igazságot. – Például a szex – jelentette ki
határozottan, miközben kihívóan nézett Emmára. – Bármikor
megszédül egy csinos pofikától. Mielőtt Mint elvette, rengeteg kínos
ügye volt. – Edwina a fejét rázta, ajkába harapott, és halkan
mormolta. – Fogalmam sincs, mennyit tud Min, de én tisztában
vagyok vele, hogy az utóbbi néhány évben Anthonynak sok viszonya
volt, szokás szerint sosem a megfelelő nővel.
Emmát nem lepte meg, és nem is túlságosan érdekelte ez az
értesülés. Kíváncsi tekintetet vetett Edwinára, és megkérdezte: –
Pontosan mit értesz azalatt, hogy „nem megfelelő”?
– Nagyon jól tudod: olyanokkal, akiknek nem volt megfelelő
neveltetésük, és gyerekszobájuk. Egy Anthony helyzetében lévő
férfinak, egy óriási felelősséget viselő főrendnek olyan feleség kell,
aki az arisztokráciából származik, a saját osztályából, aki megérti az
életmódját.
Emma alig bírta leplezni, mennyire mulattatja Edwina korlátolt
sznobsága. – Az isten szerelmére, ne beszélj úgy, mint egy
viktoriánus főrendi özvegy. A XXI. században élünk – azaz
majdhogynem abban. A te nézeteid, drágám, már kimentek a
divatból.
– Tudhattam volna, hogy ezt fogod mondani – húzta fel az orrát
Edwina. – Be kell vallanom, hogy állandóan meglepsz valamivel.
Ahhoz képest, hogy mekkora vagyonod és hatalmad van, bizonyos
dolgokban rettenetesen nemtörődöm vagy. Ezek egyike a családi
háttér.
Emma kuncogott, sherryjét kortyolta, szeme vidáman csillogott a
pohár pereme felett. – Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra –
mondta kacarászva.
Edwina pirulva elfintorodott. – Elgondolni is rémes, hol fog
kikötni, ha kimondják a válást.

98
 – Ne aggódj, ki fogják mondani. És azt hiszem, jó lenne, ha
beletörődnél. Méghozzá mielőbb. Úgysem tudsz változtatni rajta.
– Majd meglátjuk. Előbb Minnek is bele kell egyeznie a válásba.
– De, drága Edwinám, ő már beleegyezett.
Edwina megdöbbent, rémülten nézett az anyjára, próbálta
felfogni a hallottakat. Egy másodpercig kételkedett, majd elszoruló
szívvel tudomásul vette, hogy anyja igazat beszél. Emma Harte-ra
bármit rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy hazudik. Emellett
értesülései mindig megbízhatók, halálpontosak. – De… de… –
dadogta Edwina, majd elnémult, képtelen volt folytatni. Reszkető
kézzel nyúlt poharáért, aztán letette anélkül, hogy ivott volna belőle.
– De Min tegnap vacsoránál erről egyetlen szót sem szólt – mondta
vontatottan. – Milyen furcsa. Mindig olyan közel álltunk egymáshoz.
Mintha a lányom lenne. Vajon miért nem árulta el? A múltban
mindig mindent elmondott. – Edwina arca maga volt a döbbenet,
miközben Min furcsa viselkedését, érthetetlen tartózkodását
mérlegelte.
Emma hirtelen rájött, hogy miért olyan kétségbeesett Edwina.
Nyilvánvalóan bizalmas viszonyban volt Minnel. Igen, a menyével
kényelemben és biztonságban érezte magát. Anthony, azzal, hogy
felborította a családi egyensúlyt, anyja megszokott világát tette
kockára – Edwina legalábbis ezt hiszi. A változás gondolata, az,
hogy egy új nő lép be fia életébe, aki talán nem lesz olyan készséges
vele szemben, talán el is idegeníti a fiától, kővé dermesztette
Edwinát.
Közelebb hajolva Emma a szokottnál gyengédebben mondta: –
Lehet, hogy Min félt elmondani, nem akart fájdalmat okozni neked.
Ne hidd, hogy a válás számodra fenyegetést jelent. A te életedben
nem hoz nagyobb változást, és biztos vagyok benne, hogy Anthony-
nak nem lesz kifogása az ellen, hogy továbbra is barátkozzál Minnel.
Végül is Anthony Mintől válik el, nem tőled, Edwina. Soha nem
tenne olyat, amivel téged megbántana.
99
 – Már megtette. Viselkedése megbocsáthatatlan – jelentette ki
kemény, hajlíthatatlan hangon Edwina; arcát keserűség öntötte el.
Emma hátrább húzódott, s mérge, amit eddig fékezni igyekezett,
a felszínre tört. Száját összeszorította, tekintete jéghideg lett. – Önző
vagy – figyelmeztette. – Nem a fiaddal törődsz, csak magaddal. Azt
állítod, hogy életed értelme a fiad – nos, ha így van, átkozottul
rosszul mutatod ki. Ilyen nehéz időben a szeretetedre és
támogatásodra van szüksége, nem pedig ellenérzésedre. – Elítélő
pillantást vetett rá. – Nem értelek. Túlságosan sok elutasítás és
ellenséges érzület van benned, nemcsak irántam, mások iránt is. El
nem tudom képzelni, miért. Jó életed volt, boldog házasságod –
legalábbis feltételezem, hogy az volt. Tudom, hogy Jeremy imádott,
és mindig azt hittem, te is szereted őt. Nagyon remélem, hogy saját
érdekedben, valóban szeretted. De mindezen csodálatos dolgok
ellenére, amivel az élet elhalmozott, tele vagy haraggal. Hagyd abba,
kérlek, egyszer s mindenkorra szabadulj meg a szívedet emésztő
keserűségtől.
Edwina hallgatásba burkolózott, arckifejezése ugyanolyan
konok, mint korábban, és Emma folytatta: – Bízzál a fiadban, bízzál
az ő ítéletében. Én megbízom benne. Hiába tiltakozol minden
erőddel a válás ellen. Nem fogsz győzni. Sőt a végén veszíteni fogsz,
és örökre eltaszítod magadtól Anthonyt. – Lánya arcát fürkészte,
vajon megenyhül-e, de az engesztelhetetlen maradt.
Emma sóhajtott, és azt gondolta: feladom. Soha nem fogom
megértetni magam vele. Majd úgy érezte, még egy utolsó
próbálkozást kell tennie. Komoran figyelmeztette: – A végén
magányos öregasszony lesz belőled. Nem hinném, hogy erre
áhítoznál. És ha azt gondolod, hogy egyéni érdekből beszélek, jusson
eszedbe, hogy nem én nyerek vele. Nagyon őszinte leszek: szeretném
megakadályozni, hogy végzetes hibát kövess el.
A tartózkodó Edwina görnyedten ült a széken, kerülte anyja
átható tekintetét, az utolsó néhány percben erősen odafigyelt,
100
átgondolta Emma szavait. Nagyon mélyen érintették – jóllehet nem
mutatta. Edwina elméjének legmélyén megmozdult valami;
megsejtette, hogy tévedett. Kínos érzés fogta el hirtelen – bűntudat
Anthony miatt. Valóban önző volt, önzőbb, mint hitte volna. Igaz,
Mint úgy szerette, mintha a saját lánya volna, és rettegett a
gondolattól, hogy elveszítheti. De még inkább rettegett a fia
elvesztésétől. Az pedig már kezdetét vette.
Edwina nem volt sem bölcs, sem nagyon okos, de rendelkezett
bizonyos intelligenciával, s ez most azt súgta neki, hogy Anthony
elkeseredésében fordult Emmához, inkább választotta őt, mint a saját
anyját. Ez az árulás először sértődést és féltékenységet lobbantott fel
benne, majd – tőle szokatlan bölcsességgel – felülkerekedett ezeken
az érzéseken. Anthony valójában sem áruló, sem hűtlen nem volt.
Mindennek ő az oka. Ő taszítja el magától, amint anyja az előbb
rámutatott. Emma őszintén szeretné áthidalni a közte és fia között
támadt szakadékot. Azt akarja, hogy közel maradjanak egymáshoz –
ez derül ki, ha szavait tárgyilagosan mérlegeli. E beismerés
megrendítette Edwinát, és akarata ellenére hálát érzett anyja iránt.
– Ez a válás valóban nagyon megrázó – mondta Edwina lassan,
tompa hangon. – De igazad van, anya. A legfontosabb: Anthony.
Igen, csak az ő boldogsága számít.
Edwina életében először fordult segítségért az anyjához. A düh
és a keserűség lassan eloszlott, és halkan kérdezte: – Mit gondolsz,
mit tegyek? Nagyon haragszik rám?
Emma – aki azt hitte, hogy szavai hatástalanul peregnek le
lányáról, meglepődött a váratlan fordulattól, és gyorsan így válaszolt:
– Nem haragszik. De bántja és aggasztja a viselkedésed. Nagyon
szeret, és semmi esetre sem akarna végleg elszakadni tőled. Azt
kérdezted, mit tegyél? – mosolygott halványan Emma. – A legjobb
lenne, ha pontosan azt mondanád neki, amit most mondtál nekem…
hogy neked az ő boldogsága a legfontosabb, és bármit óhajt kezdeni
az életével, áldásod reá.
101
 – Ezt fogom tenni – kiáltott fel Edwina. – Ezt kell tennem. –
Emmára nézett, most az egyszer neheztelés nélkül, és hozzáfűzte: –
Még valami – nagyot nyelt, fojtott hangon mondta: – Köszönöm,
anya. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz.
Emma bólintott, fejét elfordította. Arca nyugodt volt, de
szívében nyugtalanság uralkodott. El kell mondanom neki Sallyt,
gondolta. Ha nem árulom el, hogy Anthony beleszeretett, holnap
kitör a botrány. Mindent, amit az utolsó fél órában elértem,
tönkretehet Edwina haragja, ha együtt látja őket. Így pedig alhat
egyet a mérgére. Ha megnyugszik, bizonyára felismeri, hogy nem
avatkozhat be a fia életébe.
Emma erőt gyűjtve megszólalt. – Még valamit akarok mondani,
és szeretném, ha végighallgatnál, mielőtt bármi megjegyzést tennél.
Edwina elkomorult. – Mit? – kérdezte idegesen, összekulcsolt
kézzel. Emma hallgatott, de arcáról Edwina vészjeleket vélt
leolvasni. Tudta, hogy súlyos csapás következik, ezért megacélozta
szívét, és várakozva bólintott.
– Anthony szerelmes. Sallybe… Sally Harte-ba. És, Edwina,
én…
– Na ne! – kiáltott Edwina megrendülve. Elsápadt, és a
karosszék karfájába kapaszkodott.
– Kértelek, hogy hallgass végig. Most mondtad, hogy az
egyetlen, ami fontos neked: a fiad boldogsága. Remélem, komolyan
gondolod. Amint kimondják a válást, elveszi Sallyt, és te…
Edwina megint közbeszólt: – És még azt mered mondani, hogy
neked ehhez nem fűződik érdeked!
– Nem is – szögezte le Emma. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én
bátorítottam őket. Tudtam, hogy amikor Anthony Yorkshire-ben járt,
többször találkoztak. De nem nagyon figyeltem oda. Akárhogy is,
úgy látszik, az ügy komolyra fordult. Ezenfelül: Anthony azért jött,
hogy a tényt közölje, nem pedig, hogy az engedélyemet kérje.
Továbbá: azt hiszem, ugyanígy járt el Randolphnál is. Közölte, hogy
102
elveszi a lányát, és azt se mondta: „szíves engedelmével”. Randolph
kissé konzervatív, felhúzta az orrát. De amikor tegnap este
beszéltünk, hamar gatyába ráztam.
A haragtól izzó Edwina a szék szélére csúszott, dühös tekintete
onnan fürkészte Emma arcát. Aprólékosan felmérte a ráncos öreg
arcot: a ravaszság és csalafintaság jeleit kutatta. Ezek azonban nem
mutatkoztak, s a ráncos szemhéj alatt az asszony tekintete tiszta és
őszinte volt. Majd Edwina összezavarodott agyába hirtelen beugrott
Sally Harte képe. Kilenc hónappal ezelőtt, Sally festményeinek
tárlatán futottak össze a Királyi Akadémián. A lány ment oda
Edwinához, elbűvölően kedves volt. Edwina akkor azt gondolta:
Sallynél szebb nőt még életében nem látott. Ízig-vérig Harte;
nagyapja, Winston ragyogó külsejét, vidám kék szemét, szélfútta,
sötét haját örökölte.
Elhessegette Sally Harte szépséges, de zavaró képét. Teljes
figyelmét a szemközt ülő öregasszonyra fordította, aki a maga
részéről ugyancsak behatóan, szigorúan vizsgálgatta Edwinát.
Mindig hajlott arra, hogy anyját irányító alkatnak, életüket
ellenőrizni akaró cselszövőnek minősítse. Most azonban úgy döntött,
hogy Emma ezúttal ártatlan, külső szemlélő. Bármennyire szerette
volna őt okolni ezért a… katasztrófáért, nem tehette. Elgondolni is
rémes, hogy ebben a fia, és csakis a fia hibás. Anthony az, aki
képtelen az ilyen – saját megállapítása szerint is – kedves, nevető,
elbűvölő arcnak ellenállni. Igen, ez jellemző Anthonyra… hogy
mindig bedől egy vonzó arcnak, csinos alaknak. Igen, megint sikerült
megtalálni a nem megfelelő partnert – és mindez a szex miatt.
Megrázta magát, kiegyenesedett, és jeges hangon közölte: – Nos,
kénytelen vagyok belátni, hogy meggyőztél. Valóban semmi részed
ennek a szerencsétlen köteléknek a létrejöttében. A jobbik
eshetőséget tételezem fel rólad.
– Nagyon köszönöm.

103
 – Ennek ellenére – folytatta céltudatosan, konok arccal – nem
helyeselhetem ezt a házasságot. Sally nem alkalmas arra, hogy a
felesége legyen. A legkevésbé sem alkalmas. Először is, mert minden
másnál fontosabb a karrierje. A festészet nála mindennél fontosabb.
Következésképpen nem fog beleilleszkedni a fiam clonloughlini
életébe, amely a birtok, a helyi nemesek és azok vidéki kedvtelései
körül folyik. Anthony rettenetes hibát követ el, és ezt egy életen át
keservesen bánni fogja. Ennélfogva eltökélt szándékom, hogy
azonnal véget vetek ennek a viszonynak.
Hogyan szülhettem ilyen megátalkodott, tyúkeszű teremtést,
kérdezte magától Emma. Felállt, és határozottan közölte: – Mennem
kell. Shane bármelyik percben megérkezhet. De mielőtt távoznék,
szeretnélek nyomatékosan figyelmeztetni két dologra, és leszel szíves
gondosan figyelni. Az első Sallyre vonatkozik. Őt nem hibáztathatod,
minden szempontból feddhetetlen, hírneve makulátlan. És ami a
karrierjét illeti: nos, Clonloughlinban ugyanolyan jól fog festeni,
mint itt. Emlékeztetlek arra is, te ostoba sznob, hogy azok a
nevetséges félkegyelműek, az úgynevezett előkelő társaság, akik
előtt hasra esel, nemcsak hogy elfogadják – valósággal
körülzsongják. Szerencsére neki több esze van, mint neked, és nem
dől be a semmitmondó, nagyképű dumájuknak.
– Szokásod szerint megint sértegetsz – pattant fel Edwina.
Emma hitetlenkedve rázta meg ezüsthaját. Száját összeszorította.
Jellemző Edwinára, hogy amint a tyúkszemére lépnek, félbeszakít
egy komoly beszélgetést. Rideg mosollyal folytatta: – Öregemberek
kiváltsága, hogy kimondják azt, amit gondolnak, nem törődve azzal,
hogy a szavak sértők lehetnek. Manapság már én is őszintén
beszélek, az igazat mondom. És így is lesz halálom napjáig. Minden
más beszéd időpocsékolás. De visszatérve Sallyre, emlékeztetni
szeretnélek, hogy máris neves festő. Ezenfelül – ha esetleg
elfelejtetted volna – saját jogán is tetemes vagyon örököse. Fivérem,
Winston, nagy vagyont hagyott unokáira. Jól tudom, hogy a pénz
104
nem különösebben érdekel sem téged, sem Anthonyt. Ez azonban
nem változtat a tényeken, és csak nevetségessé teszed magad azzal,
hogy kijelented: nem hozzávaló. Szamárság! Sally éppenséggel
hozzávaló. És ne feledjük, hogy ők mit éreznek egymás iránt.
Szeretik egymást, és ez a legfontosabb.
– Szeretik? Mármint a szexről beszélve – fogott hozzá Edwina,
de Emma rosszalló tekintete láttán elhallgatott. – Nos, egy dologban
igazad van, anya: a pénz valóban nem számít a Dunvale családban –
fejezte be olyan arckifejezéssel, mintha valami büdöset szagolt volna.
– Anthony a maga ura – mondta hűvösen Emma –, és ennek én
nagyon örülök. Azt teszi, amit akar. És ha ez a kapcsolat tévedésnek
bizonyul, az ő tévedése lesz. Nem a tiéd és nem az enyém. Anthony
harminchárom éves, nem rövidnadrágos, taknyos kisfiú. Nem ártana,
ha felnőttként kezelnéd.
Emma hirtelen elfordult Edwinától, és az ablaknál álló
íróasztalhoz ment. Megállt mögötte, átható tekintettel nézett a
lányára. – És így, kedves Edwina, javasolom, hogy amikor
Anthonyval beszélsz, anyai szeretetre szorítkozzál, szem előtt tartva
fiad jó közérzetét. Javasolom, hogy fékezd magad, ha Sallyt említi,
mert kétségkívül szóba hozza. Nem hinném, hogy bármilyen
bírálatot eltűrne a lányra és közös jövőjükre vonatkozóan.
Autókürt harsant fel az ablak alatt, mindkét nő összerezzent.
Emma hátranézett, látta, hogy Shane száll ki világospiros
Ferrarijából. Visszafordult Edwinához, fölemelte és meglengette az
asztalon heverő címjegyzéket. – Benne van Randolph telefonszáma.
Anthony Allington Hallban tartózkodik. Javasolom, hogy hívd fel a
fiadat, és békülj ki vele. – Emma kicsit hallgatott, majd határozottan
hozzáfűzte: – Mielőtt túl késő nem lesz.
Edwina mereven ült, fehér, reszkető ajkát egyetlen szó sem
hagyta el.
Emma futólag ránézett, fogta a bundáját, estélyi táskáját, és
kiment a könyvtárból. Miközben az ajtót csöndben becsukta maga
105
mögött, megnyugtatta magát: mindent megtett azért, hogy megoldja
e zűrös családi ügyet, és ugyanakkor békét kössön Edwinával. De ők
ketten nem számítanak; fenntarthatják a fegyverszünetet, amiben
eddig is éltek. A dolgok menetében most már csak Anthony és Sally
számít.
Kihúzta magát, határozott léptekkel vágott át a nagy hallon a
bejárati ajtó felé. A kilátástalan helyzet ellenére is remélte, hogy
Edwina észhez tér, és áldását adja fia elhatározására.

Blackie O’Neillnek volt egy terve.

Ez a terv hallatlanul szórakoztatta, valahányszor eszébe jutott, ami az
utóbbi napokban gyakran előfordult. Főként azért volt elragadtatva,
mert még soha életében nem volt igazi terve.
Terve mindig csak Emmának volt. Amikor kis, foltozott ruhájú,
vásott, gombos csizmájú siheder lányka volt, máris volt neki
nagybetűs Terve. Ez a terv olyan nagyszabású volt, hogy kételkedni
se lehetett benne, és amikor végre nekilátott, a terv elsodorta Fairley-
ből, kivitte a nagyvilágba, a hírnév és vagyon felé. Később számtalan
újabb tervet eszelt ki: az első üzletét, a másodikét, a harmadikét.
Majd tervbe vette a Gregson-raktárház, a Fairley-szövödék
megszerzését, azután kieszelte – David Kallinskival – a Lady
Hamilton divatárucikkeket. No meg persze ott volt az Építkezési
Terve, amelyről szintén csupa nagybetűvel beszélt. Az utóbbiban, a
leggrandiózusabb tervben Blackie is kivette a részét, ő tervezte és
építette Emma óriási áruházát a Knightsbridge-en. És ez a hatalmas
építmény még mindig áll, Emma rendkívüli teljesítményének büszke
tanújaként.
Igen, Emma ilyen vagy olyan tervek bűvöletében él, amióta csak
ismeri, és mindegyiket eltökélt szándékkal, lenyűgöző hozzáértéssel
meg is valósította. És Emma minden sikeres húzás után győzedelmes
106
kis mosolyt röpített felé, és azt mondta: – Na látod, mondtam, hogy
sikerülni fog. – Blackie meg hátravetette fejét, hahotázott, gratulált,
és ragaszkodott ahhoz, hogy a sikert megünnepeljék, és ekkor Emma
arca ellágyult, és Blackie tudta, hogy hiába is igyekszik titkolni,
rettenetesen izgatott.
De Blackie-nek még soha nem volt önálló Terve.
A helyzet az, hogy majd’ minden, ami hosszú élete során vele
történt, puszta véletlen volt.
Amikor fiatal kőművesként először jött át Írországból, hogy a
leedsi csatornázáson Pat bácsikája oldalán dolgozzon, legmerészebb
álmaiban sem gondolta, hogy valaha többszörös milliomos lesz
belőle. No igen, Emmának, a kis cselédlánynak nemegyszer festette
le magát leendő milliomosként, de akkor erre nagyon kicsi volt az
esély. Üres nagyzolás volt. Titokban nevetett is magán – de a
nagyzolásból végül valóság lett.
Az évek során Emma gyakran ugratta azzal, hogy az „írek
szerencséje” kíséri, és ez sok szempontból igaz is volt. Keményen
dolgozott, de közben a mellényzsebében ír talizmánt hordott, és
mindig szerencséje volt. Életéből nem maradt ki a rettenetes
szomorúság és bánat sem. Nagyon korán elvesztette imádni való
fiatal feleségét, de az fiút szült neki – és Blackie Bryant tartotta élete
legnagyobb örömének. Már kisgyerekként is meleg, szeretetteljes
kapcsolat épült ki köztük, és mindmáig szorosan együvé tartoznak.
Bryan okos, éles eszű, leleményes és merész, valóságos üzleti zseni,
együtt alkották meg az O’Neill Építési Vállalatot, Európa egyik
legnagyobb és legfontosabb vállalkozását. Amikor Bryan felesége,
Geraldine két szállodát örökölt apjától, Leonard Inghamtól,
Bryanban volt meg a kellő előrelátás, hogy ne adjon túl rajtuk. Az a
két kis szálloda, Scarborough-ban és Bridlingtonban – amelyekben
családok töltötték a nyári szünidőt –, vált a kiterjedt O’Neill-
szállodalánc magjává. A vállalat ma már nemzetközi konszern,
részvényeit jegyzik a londoni tőzsdén.
107
 De vajon Blackie tervelte ki mindezt? Nem. Puszta jó szerencse
volt, minden előzetes megfontolás nélkül. Persze elég dörzsölt volt
ahhoz, hogy valahányszor az útjába került, üstökön ragadja a
szerencsét. És ily módon, Emmához hasonlóan, ő is birodalom- és
dinasztiaalapító lett.
Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben vacsorához öltözött.
Magában kuncogott, amikor a saját első tervét mérlegelte, ugyancsak
nagy T-vel. A tervnek magától értetődő része volt Emma is, akivel
manapság sok időt töltött együtt. Elhatározta, hogy világ körüli útra
viszi. Amikor néhány héttel ezelőtt először felvetette, Emma kérdőn
nézett rá, és gúnyolódva azt mondta, túl sok a dolga ahhoz, hogy
körbecsavarogja a világot. Blackie behízelgő modora és rábeszélő
készsége szemmel láthatóan hatástalan maradt. Ennek ellenére
eldöntötte, hogy ezúttal az ő akarata fog érvényesülni. Rengeteg
töprengés és fel-alá járkálás után készült el a terv, amelynek kulcsa
Ausztrália volt. Blackie tudta, hogy Emma titokban nagyon vágyik
Sydneybe, hogy unokáját, Philip McGill Amoryt, a hatalmas McGill-
tulajdon vezetésére kiképzett fiút láthassa. Blackie azt is tudta, hogy
Emma húzódozik a világ másik részébe vezető hosszú, fárasztó úttól,
állandóan habozik, megtegye-e.
Ezért Blackie viszi majd el, és garantálja, hogy nagystílűén
fognak utazni.
Emma nem tud majd ellenállni a meghívásnak, ha megtudja,
milyen kényelmes, fényűző és csöppet sem megerőltető útjuk lesz.
Először New Yorkba repülnek, ott töltenek egy hetet, mielőtt egy
újabb hétre San Franciscóba utaznak. Ott kipihenik magukat,
felfrissülnek, majd átugranak Hongkongba, és a Távol-Keletre –
könnyű szakaszokban araszolnak végcéljuk felé.
Azt is biztosítani akarja, hogy barangolásuk közben jókat
mulassanak. Vajon részesült-e igazi, jó mulatságban élete során?,
tette fel számtalanszor a kérdést. Talán csak abban leli örömét, hogy
ő a világ egyik leggazdagabb asszonya. Másfelől: ki a
108
megmondhatója, mennyi örömét lelte ebben az emésztő, kimerítő
tevékenységben. Blackie mindenesetre sokféle programot,
mulatságot gondolt ki, és Philip lesz a mézesmadzag, amit az orra
előtt elhúz; ha nem téved, ennek a csábításnak Emma nem tud
ellenállni.
Megkötötte kék selyem nyakkendőjét, és vizsla szemmel nézett a
tükörbe.
Gondolom, elég szolid szín, mormolta, tudván, hogy ha
színesebb nyakkendőt ölt, Emma azonnal gúnyos megjegyzést tesz.
Régen, nagyon régen Laura némileg mérsékelte Blackie rajongását a
színes brokátmellények, túl választékosán szabott öltönyök, csillogó
ékszerek iránt; Emma meg teljesen leszoktatta róluk. Azazhogy
majdnem. Időnként nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy széles
tarka selyem nyakkendőt és hozzá való zsebkendőt hordjon – de csak
akkor, ha nem találkozott Emmával. Fölvette sötétkék zakóját,
kisimította hófehér inge gallérját, és tükörképe fele bólintott. Lehet,
hogy öreg vagyok, de ma este igazi suhancnak érzem magam,
kuncogott ismét.
Haja hófehér, de csillogó fekete szeme ugyanolyan vidám és
hamiskás, mint ifjúsága virágjában – az alkata sem változott.
Egészsége kiváló, sokkal inkább tűnik hetvenesnek, mint
nyolcvanhárom évesnek. Szelleme élénk, agilis, friss, a szenilitás
ugyanolyan ismeretlen szó volt neki is, mint Emmának.
Megállt a hálószoba közepén, az előtte álló estére, az Emmával
folytatandó üzleti tárgyalásra gondolt. Örült, hogy Shane meg ő úgy
döntöttek, Emma elé terjesztik az ügyet. Ha azt elintézték, és
kettesben maradnak, óvatosan az utazásra tereli a beszélgetést. Nem
lesz könnyű, mondta magának. Makacs nőszemély. Amikor először
találkoztak, mindjárt rájött, hogy Emma a legakaratosabb teremtés,
akivel valaha is volt szerencséje (vagy balszerencséje) összefutni, és
az évek folyamán ez a vasakarat még hajlíthatatlanabbá vált.

109
 Felvillant előtte egy kép, 1906-ból. Kemény, hideg januári nap.
Emma mellette ül az Armleyba tartó villamoson, elképesztően
gyönyörű, a Blackie-től karácsonyra kapott új fekete gyapjúkabátban,
nyaka körül zöld-fekete sállal, fején ugyanolyan színű sapkával. A
kockás anyag zöld színei kiemelték Emma zöld szemének
csillogását, a fekete meg alabástromfehér arcbőrének
makulátlanságát.
Milyen sápadt volt azon a vasárnapon. Szépségét azonban ez
sem homályosította el, emlékezett Blackie ama délután minden
részletére. Tizenhat éves volt, szíve alatt hordta Edwinát… és úristen,
milyen makacs! Milyen nehezen tudta rávenni, hogy arra a
villamosra felszálljon. Nem akart Armleyba menni, nem akart
megismerkedni Blackie drága barátnőjével, Laura Spencerrel. De
amikor megismerkedtek, azonnal megkedvelték egymást, és attól
fogva a legszorosabb barátságban éltek, amíg szegény Laura meg
nem halt. Igen, Emma rettenetesen súlyos terhei rögvest könnyebbek
lettek, mihelyt Laura kényelmes kis házába beköltözött, és Blackie
aggodalma enyhült: tudta, hogy Laura dédelgetni fogja, ügyelni fog
rá. Azon a napon Blackie győzött, és most, hatvanhárom év elteltével
igenis újból győzni fog.
Kihúzta a szoba túlsó végén lévő komód felső fiókját, kis fekete
bőr ékszerdobozt vett ki belőle. Rámeredt, majd a zsebébe csúsztatta.
Dudorászva indult a földszintre vezető lépcső felé.
Blackie O’Neill még mindig abban a tetszetős, György kori
stílusban épült palotában lakott, amelyet 1919-ben épített magának
Harrogate-ben. A bájos, kör alakú bejárati hallba vezető kanyargó,
széles, elegáns lépcsősor valósággal lebegni látszott. A hall élénk
barackszínu falai hatásos ellenpontját alkották a fényes, fekete-fehér
márványlapokból álló padlózatnak. A négyszögletes márványlapokat
rombusz alakban rakták le, oly módon, hogy a tekintetet a bejárati
ajtó két oldalába vájt falfülke felé vezessék. E fülkékben, rejtett
lámpák fényében két görög istennő, Artemisz és Hekaté fehér
110
márványszobra állt. Az egyik falon, aranykeretes György kori tükör
alatt elegáns, intarziás Sheraton-konzol, mellette kétoldalt barackszín
bársonnyal bevont Sheraton-székek. A hall megvilágítását a kupolás
mennyezetről lecsüngő óriási antik kristály- és aranyozott
bronzcsillár szolgáltatta, az egész terem hivalkodás nélküli eleganciát
árasztott.
A hallon átvágva a szalonba tartott. Az Adam-kandallóban
vidám tűz lobogott, selyem lámpaernyős világítótestek vetettek
meleg fényt a hűvösen zöld falakra és a sötétebb zöld selyemmel
kárpitozott székekre. A helyiség szépségét pompás festmények,
Sheraton- és Hepplewhite-bútorok emelték ki, mintegy példázva
Blackie stílus-, szín- és perspektívaérzékét.
Az ezüst hűtőedénybe tett pezsgővel foglalatoskodott, többször
megforgatta, eligazgatta a jégkockákat; ezután a szivardobozból
szivart halászott ki, és kedvenc karosszékébe ülve várakozott.
Alighogy levágta a szivar végét és rágyújtott, meghallotta lépteiket a
hallban. Letette a szivart, és felállt.
– Hát itt vagy, pindurkám – kiáltott Emma elé sietve.
Pirospozsgás arcán széles mosoly jelent meg: – Szívderítő látvány
vagy. – Szorosan magához ölelte, majd eltartotta magától, és újból
végignézett rajta. Mosolygó szemében csodálat csillogott. – És
milyen csinos vagy ma este!
Emma túláradó szeretettel és melegséggel viszonozta mosolyát.
– Köszönöm, drága Blackie. Bevallom, te is jól festesz ma este.
Nagyon szép ez az öltöny. – Szemében huncut mosollyal simogatta
meg a férfi karját. – Hm. Nagyon jó szövet – mondta szakértő
szemmel. – Mintha a legjobb gyapjúszövetemből lenne.
– Az is – vágta rá Blackie, és az Emma háta mögött álló Shane-
re kacsintott. – Mernék én mást viselni? Gyere drágám, ülj ide, hadd
kínáljalak meg egy pohár pezsgővel.
A kanapéhoz vezette, Emma leült. – Ünneplünk valamit? – vonta
fel a szemöldökét.
111
 – Nem, tulajdonképpen nem. Hacsak azt nem, hogy ilyen magas
kort értünk meg, ilyen jó egészségben. – Gyengéden megszorította
vállát, és hozzáfűzte: – Tudom, hogy jobban szereted a bort, mint a
töményét. – Shane-re pillantott. – Leszel szíves tölteni? Én a jó öreg
ír whiskyt kérem.
– Máris, nagyapa.
Blackie az Emmával szemközti székre ült, szivarját felemelte,
egy percig elgondolkodva pöfékelt, majd azt mondta: – Gondolom,
szokás szerint ma is zsúfolt napod volt. Kezdek kételkedni, hogy
visszavonulsz-e valaha is… ahogy azzal állandóan fenyegetőzöl.
– Nem hinném, hogy visszavonulok – nevetett Emma. – Nagyon
jól tudod, hogy mi a tervem: a magam lábán sétálok a sírba.
Blackie fenyegető pillantást vetett rá. – Ne beszélj nekem a
halálról. Még hosszú ideig nem áll szándékomban meghalni –
kuncogott halkan. – Sok gaztettet akarok még elkövetni.
Emma vele nevetett, hasonlóképpen Shane is, aki odavitte az
italokat. Mindhárman koccintottak, egymás egészségére ittak. Shane
egyetlen korty után elnézést kért: – Néhány percre magatokra
hagylak. Fel kell hívnom Winstont.
– Remélem, nagyobb szerencsével jársz, mint én – mondta
Emma. – Órákon át próbáltam elérni. A vonala először foglalt volt,
később meg nem vette fel a kagylót.
– Talán lement a faluba. Üzensz neki valamit?
– Mondd meg neki, hogy – nem – meggondolta magát,
abbahagyta, és a fejét rázta. – Ne mondj semmit, nem olyan fontos.
Holnap úgyis találkozunk, és alkalmunk lesz szót váltani.
Amikor magukra maradtak, Blackie Emma kezéért nyúlt, és
mélyen a szemébe nézett. – Úgy örülök, hogy látlak, drágám.
Hiányoztál.
– Menj már, te vén bolond – csillogott vidáman Emma szeme. –
Hiszen tegnapelőtt is együtt voltunk. Csak nem felejtetted el, hogy
nálam vacsoráztál.
112
 – Hát persze hogy nem. De nekem hosszú időnek tűnik, mert
annyira szeretlek. – Gyengéden megveregette Emma kezét, hátradőlt,
és szeretetteljes pillantást vetett rá. – Komolyan gondoltam, amikor
azt mondtam, hogy elragadóan nézel ki. Káprázatos ez a ruha,
remekül áll rajtad, lánykám.
– Még hogy lányka! De köszönöm a bókot, örülök, hogy tetszik
a ruhám. Francia barátnőm választotta ki Balmain szalonjában, és a
múlt héten küldte át. Mellékesen: Edwina rövid idővel ezelőtt
kigűnyolt; azt mondta, túl fiatalos – mármint a színe.
Blackie arca elkomorult. – Edwina egyszerűen utálatos. Nem
mérvadó. Ő már nem változik meg soha. – Észrevette az Emma arcán
átsuhanó bánatot, és magában átkozta Emma lányát. Edwina mindig
bosszantó volt, csakúgy, mint Emma gyerekeinek többsége; néhányat
legszívesebben a két kezével fojtott volna meg. Felindultan kiáltotta:
– Remélem, nem okoz neked nehéz perceket.
– Nem igazán.
Blackie-nek azonnal feltűnt, hogy Emma hangja szokatlanul
tétovázó, megrázta csodálatos fehér oroszlánfejét, és kétségbeesetten
sóhajtotta: – Fel nem foghatom, hogy Jim minek hívta meg.
Véleményem szerint ostobaság volt.
– Igaz. Paulát is bántja, de úgy határoztam, hogy nem lépek
közbe. Olyan kicsinyesnek tűnhet. De… – Emma vállat vont, és
minthogy manapság Blackie volt a legbizalmasabb barátja, elmesélte
az Edwinával folytatott beszélgetést, kísérletét, hogy észretérítse.
Blackie figyelmesen hallgatta, időnként bólogatott, és amikor
Emma befejezte, azt mondta: – Hát én csak örülök, ha Sally eléri,
amit akar. Nagyon helyes lányka, és Anthony derék fickó. Józan és
egyáltalán nem beképzelt – az anyjáról ugyanezt már nem lehet
elmondani. – Elhallgatott. Emlékek áradata öntötte el. Lassan
hozzáfűzte: – Már gyerekkorában is furcsa volt, hozzád soha nem
volt egy jó szava. Ha jól emlékszem – és nagyon jól emlékszem
mindig lekezelt. Nem felejtem el, hogy veled szemben előnyben
113
részesíti Joe Lowthert, méghozzá átkozottul feltűnően. Rohadt kis
szörnyeteg volt – és azóta sem változott meg. Ígérd meg, hogy többé
nem vitatkozol vele. Nem akarom, hogy Edwina miatt felizgasd
magad. Nem érdemli meg.
– Igazad van, megígérem. – Halványan elmosolyodott. –
Felejtsük el Edwinát. Hova viszel vacsorázni? Útközben Shane
nagyon titokzatos volt.
– Tényleg, pindurkám? – Blackie szája fülig szaladt. – Az igazat
megvallva hasztalan próbáltam megfelelő helyet találni, ezért
megkértem Mrs. Padgettet, főzzön nekünk vacsorát. Tudom, hogy
szereted a főztjét. Tavaszi bárányt készített, újburgonyával,
kelbimbóval és yorskhire-i palacsintával. A kedvenc ételeid. Mit
szólsz hozzá?
– Remek. Örülök, hogy nem megyünk el. Itt sokkal
kényelmesebb, és bevallom, kicsit fáradt vagyok.
Bozontos szemöldöke alatt Blackie fekete szeme összeszűkült;
behatóan vizsgálgatta Emmát. – Úgy, szóval végre beismered.
Szeretném, ha nem hajszolnád magad annyira. Tudod, hogy már
nincs rá szükséged.
Emma könnyed mosollyal hárította el a megjegyzést, és
közelebb hajolt Blackie-hez. Alig bírta leplezni kíváncsiságát, mohón
kérdezte: – Mihez kéred a tanácsomat? Reggel olyan talányosán
beszéltél a telefonba.
– Nem állt szándékomban, drágám – kortyolt a whiskyből, és
pöfékelve így folytatta –, de szeretném megvárni, amíg Shane
visszatér, mert az ügy őrá tartozik.
– Mi tartozik rám? – kérdezte a küszöbről Shane, és pohárral a
kezében belépett.
– Az az üzleti ügy, amit Emmával meg akarok beszélni.
– De még mennyire, hogy rám tartozik! – kiáltott fel Shane. –
Az egészet én találtam ki. – Leült Emma mellé, hátradőlt, lábát
keresztbe tette, és Emma felé fordulva közölte: – Winston sajnálja,
114
hogy nem tudtatok beszélni. A kertben volt, fél, hogy kiönt a patak.
Veszedelmesen duzzad. Felhívtam Dereket – nézett nagyapjára –, és
megkértem, küldje át néhány emberünket, mérjék fel a helyzetet.
– Príma ötlet. De azt a partot a tavalyinál sokkal jobban meg kell
erősíteni – jegyezte meg élesen Blackie. – Ha rám hallgattok, eleve
jobban megcsináljátok. Hadd magyarázzak meg néhány dolgot. –
Azonnal belevágott, lélegzetvételnyi időt sem hagyott Shane-nek. És
utána jó néhány percen át a támfalak megerősítésének különböző
módjait vitatták meg. Mintha két építőmester látna neki egy nagy
építkezésnek. Emma jót mulatott, hogy Blackie hogy lármázik. Szíve
mélyén még mindig falazókőműves, állapította meg.
De csakhamar elvesztette érdeklődését e műszaki társalgás iránt.
Egyre inkább tudatosult benne Shane közelléte. Alakja majdnem
teljesen betöltötte a pamlagot. Életében először most figyelte meg
behatóan, és tárgyilagosan. Nem ahogy a család régi barátja, hanem
ahogy egy fiatal, idegen nő látná. Milyen pompásan fest a
tökéletesen szabott szürke öltönyben, halványkék selyemingben,
ezüstszürke selyem nyakkendőben. Nagyapja erőteljes alakját, széles
hátát és vállát, hullámos fekete haját és szikrázó, szurokfekete szemét
örökölte. Bőre is sötét tónusú volt, de ezt a színt a svájci hegyek
síterepein és a karib-tengeri partokon szedte fel, nem hosszú órák
csatornaásása közben, mint egykoron a nagyapja.
Megjelenése erősen emlékeztetett a fiatal Blackie-re. Arca
azonban más, állapította meg, miközben ismét lopva rápillantott, de
állán ugyanaz a jellegzetes bevágás, arcán mosolygás közben
ugyanazok a gödröcskék. És széles felső ajka kelta eredetéről
árulkodik. Fogadni mernék – mosolygott magában hogy már sok
lány szívét összetörte. Hirtelen elszomorodott: Sarah-ra gondolt.
Könnyű megérteni, miért szeretett bele. Remek fiatalember, árad
belőle a férfiasság, ugyanakkor egyedülálló melegség és kedvesség
lakozik benne. Ellenállhatatlan összetétel… ő csak tudja. Maga is
ilyen férfiba szeretett bele, neki is összetörte a szívét, amikor fiatal,
115
sebezhető és nagyon-nagyon szerelmes volt. De az a férfi
megragasztotta összetört szíve cserepeit, és a végén mérhetetlen
boldogság és beteljesülés volt osztályrésze. Igen, Paul McGill
ugyanolyan hatást keltett, és végzetes bájt árasztott, mint amivel
Shane O’Neill rendelkezett.
– Álmodozol, drága Emma? – kérdezte Blackie.
Emma megmozdult, és könnyedén mosolygott. – Nem,
türelmesen várok, amíg befejezitek a patakpart megerősítéséről
folytatott szóváltást, és végre visszatérhetünk ahhoz az üzleti ügyhöz,
amelyhez tanácsomat kéritek.
– Jaj, tényleg az időt vesztegetjük – ismerte be Blackie derűsen.
Aznap este csak úgy áradt a víg kedély Blackie-ből, először Emmára,
majd Shane-re villantotta széles mosolyát. – Most meg, fiacskám,
töltsd újra a poharakat, és aztán nekilátunk az igazi
megbeszélnivalóknak.
Igy is tettek.
Shane kezdte, teljes figyelemmel Emma felé fordult, hangja
ugyanolyan józan, mint az arca. Mint az üzleti ügyekben általában,
gyorsan, de világosan beszélt, fejest ugrott a témába. Emma
méltányolta, és hasonló figyelemmel hallgatta.
– Évek óta készülünk arra, hogy szállodát építsünk vagy
vásároljunk New Yorkban. Apa meg én sok időt fordítottunk a
lehetőségek felmérésére. Nemrég megtaláltuk az ideális helyet.
Családi szálloda a Hatvanadik utca keleti felében. Természetesen
régimódi, belsejét teljesen fel kell újítani, lényegében újjáépíteni. Ezt
fogjuk tenni – valószínűleg. Részt vettünk a versenytárgyaláson,
megnyertük, és megvesszük a szállodát. Most állítják ki a szükséges
papírokat.
– Szívből gratulálok! – nézett Emma elragadtatva a két férfira. –
De én miben segíthetek? Miért akartok velem beszélni? Halvány
gőzöm sincs a szállodákról, kivéve, hogy kényelmesek-e vagy sem,
jók-e a szolgáltatások, vagy sem.
116
 – De te ismered New Yorkot – vágta rá Blackie. – És ezért van
szükségünk rád.
– Nem értem, hová akarsz kilyukadni.
– Azért kellesz, hogy összehozzál a megfelelő emberekkel –
vágott közbe Shane, rátérve a lényegre. Fényes fekete szeme Emma
szemébe mélyedt. – Az az érzésem, hogy annyira ismered a város
minden zegzugát, hogy tudnod kell, mi mozgatja. Helyesebben
szólva: kik mozgatják üzleti és kereskedelmi életét. – Széles ajka
pimaszul vigyorgott. – Jó tippeket várunk tőled, és fel akarjuk
használni az összeköttetéseidet – fejezte be, és arcáról nem hervadt le
a szemtelen mosoly.
Emma szemén látszott, hogy mulattatja a fiú stílusa,
rámenőssége, fiatalos tiszteletlensége. Elfojtotta nevetését, és rászólt.
– Értem. Folytasd.
– Helyes – komolyodott el ismét Shane. – Nézd, mi idegen
vállalkozók vagyunk, és meglátásom szerint abba a városba nehéz
behatolni. Nem állíthatunk be csak úgy… azaz, beállíthatunk, de
akkor súlyos nehézségeink támadhatnak. Biztos vagyok benne, hogy
nem néznek ránk jó szemmel. Tanácsadókra van szükségünk –
méghozzá kiválóakra –, és megfelelő kapcsolatokra. Például politikai
kapcsolatokra. Azután segítségre a szakszervezetekkel, és még sok
minden mással. Biztos vagyok benne: nálad jobban senki sem érti,
hogy miről beszélek. Szóval, hol kezdjük? Kihez forduljunk?
Emma agyának kerekei a szokott gyorsasággal forogtak, látta,
hogy Shane milyen józanul gondolkodik, és milyen okosan elemzi a
helyzetet. Ezt közölte is vele, és habozás nélkül folytatta: – Valóban
oktalanság lenne megfelelő támogatás nélkül belefogni egy New
York-i vállalkozásba. Sok mindenkit kell magatok mellé állítani, és
ennek egyetlen módja, ha barátokat szereztek. Befolyásos jó
barátokat. Azt hiszem, ebben segíthetek.
– Tudtam, hogy ha valaki segíthet, az te vagy. Kösz, Emma néni
– mondta Shane, és szemmel láthatóan megkönnyebbült.
117
 – Igen, nagyon hálásak vagyunk neked, drágám – fűzte hozzá
Blackie, és felállt. A pamlag mögött álló konzolhoz ment,
jégkockákat és vizet tett a whiskyjébe, és azt mondta: – Folytasd,
Shane. – Könnyedén, szeretetteljesen megérintette Emma vállát, és
Emma kérdőn fordult hátra. Blackie kuncogott. – Még nincs vége a
mesének – mondta, és visszaült a kandalló előtt álló székbe.
– Megbízható, jól bevezetett, ingatlanszakmával foglalkozó jogi
iroda képvisel minket a szálloda megvételénél. Úgy érzem azonban,
hogy az egyéb üzleti ügyekben további képviseletre volna
szükségünk. Szeretnék olyan nagy presztízzsel rendelkező jogászt
találni, aki ért a politikához és jó kapcsolatai vannak menő
üzletemberekkel. Ismersz ilyet?
Emma egy pillanatig elgondolkodott. – Igen, természetesen.
Küldhetnélek akár az én ügyvédeimhez vagy akár más, használható
személyekhez. De miközben hallgattalak, rájöttem, hogy van valaki,
aki többet segíthetne nektek, mint én meg az ügyvédeim, meg a
barátaim együttvéve. A neve Ross Nelson. Bankár – saját bankjának
a feje. Remek kapcsolatokkal rendelkezik New Yorkban, sőt az
Államok minden részében. Biztos vagyok abban, hogy ő majd fog a
céljaitoknak leginkább megfelelő jogi irodát ajánlani, és sok más
módon is támogathat benneteket.
– De vajon megteszi-e? – kétkedett Shane.
– Megteszi, ha én megkérem – mosolygott Emma biztatóan
Shane-re. – Ha kell, hétfőn felhívom, és mindent megmagyarázok.
Remélem, azonnal felajánlja szolgálatait… Akarjátok, hogy
felhívjam?
– Igen. Ugye, nagyapa? – fordult Blackie felé.
– Ahogy akarod, fiam. Ez a te ügyed. – Blackie leverte szivarja
hamuját, és Emmára nézett. – Ez a Nelson név ismerősen hangzik.
Találkoztam vele?
– Igen, azt hiszem, egyszer találkoztál vele. Néhány évvel
ezelőtt, Blackie. Ross ideát volt anyai nagyapjával, Daniel P.
118
Nelsonnal. Dan közeli barátja és társa volt Paulnak. Biztosan
emlékszel rá, ő volt az, aki azt akarta, hogy a háború idejére küldjem
át az Államokba Daisyt, hogy vele és feleségével lakjon. De, mint jól
tudod, sose akartam Daisyt kimenekíteni. Nelsonék egyetlen fia,
Richárd a csendes-óceáni harcokban esett el. Ezt a csapást Dan soha
nem heverte ki. Felesége halála után Ross örökölte vagyonát, a Wall
Stree-ten lévő bank részvényeinek többségét és isten tudja, még mi
mindent. Nem milliókat. Azt hiszem, billiókat. Daniel P. Nelson
Amerika egyik leggazdagabb, leghatalmasabb személyisége volt.
Arcán is látszott, hogy Shane-t lenyűgözik a hallottak. Azonnal
megkérdezte: – Ross Nelson mennyi idős?
– Harmincas évei végén vagy a negyvenes évei elején járhat.
– Biztos vagy benne, hogy nem leszünk terhére? Nem
szeretném, ha kérésedet parancsnak tekintené. Az ilyen helyzet
nehézségeket okozhat – jegyezte meg Shane. Izgatta Nelson
személye, többet akart tudni róla. Italáért nyúlt, kortyolt egyet, szeme
sarkából Emmát figyelte.
Emma halkan nevetett. – Tartozik nekem néhány szívességgel.
És biztosíthatlak: nem tekinti parancsnak. – Összeszűkült zöld
szeméből ravasz tekintetet vetett Shane-re. – Jelzem, jól ismerem
Rosst, biztos, hogy viszonzásra vár. Arra, hogy valamilyen üzleti
ügybe bevonjátok. Talán fontolóra vehetitek, hogy az ottani
befektetések egy részét ő kezelje, vagy hogy az ő bankja vigye az
ügyeket az Atlanti-óceán túlsó partján. Rosszabbul is járhatnátok. –
Gunyoros hangon fejezte be: – Shane, két dologról ne feledkezz
meg… arról, hogy kéz kezet mos, és hogy a világon semmi sincs
ingyen. Különösen az üzleti világban.
Hűvös pillantását Shane nyugodt tekintettel viszonozta. –
Megértettem. És már régen megtanultam, hogy ami ingyen van, nem
ér semmit. Ami pedig Ross Nelsont illeti, ne félj, tudni fogom,
hogyan mutassam ki hálámat.

119
 Blackie, aki élénk érdeklődéssel kísérte a beszélgetést, a térdét
csapkodva hahotázott. – Látod, Emma, milyen talpraesett unokám
van? – A fejét rázta, jóságos mosolya szeretetet és büszkeséget
sugárzott. – Örülök, hogy ilyen ügyes vagy, és más lesz itt az élet
nélküled. – Az arcára telepedett szomorúság lehervasztotta mosolyát.
– Tudom, hogy fontos és szükséges, de nem örülök, hogy megint
elutazol, méghozzá ilyen hamar. Igazán nagy fájdalmat okoz nekem.
Emma letette poharát, és Shane-re bámult. – Mikor utazol el?
– Hétfő reggel repülök New Yorkba. Fél évre, talán annál is
többre. Felügyelem a manhattani szálloda újjáépítését, és gyakran
lemegyek a Karib-tengerre, hogy a szigeteken lévő szállodákat
ellenőrizzem.
– Fél évre – ismételte Emma meglepetten. – Valóban hosszú idő.
Hiányozni fogsz. – De talán jobb is, ha egy darabig nem lesz itt;
unokájára, Sarah Lowtherre gondolt. Hátha elfelejti, ha nem látja.
Reménykedjűnk.
Gondolatai fonalát Shane szakította meg. – Nekem is hiányozni
fogtok, Emma néni és nagyapa, és mindenki. De meglátjátok,
egykettőre itthon leszek. – Áthajolt, és megszorította Emma karját. –
És vigyázz erre a vén gazfickóra. Nagyon szeretem.
– Én is. Természetesen vigyázni fogok rá.
– De még mennyire, hogy vigyázni fogunk egymásra – jelentette
ki Blackie, akinek hirtelen eszébe jutott a Terve, nagy T-vel. – De
hisz ezt tesszük már fél évszázada, nehezen is tudnánk leszokni róla.
– El is hiszem – nevetett Shane, kettejüket csodálva. Milyen
különleges pár, mennyire irigylésre méltó az őket összekötő szeretet,
és barátság. Elnyomott egy sóhajt, whiskyspoharáért nyúlt, a
borostyánszínű folyadékba bámult. Egy korty után Emmához fordult:
– Visszatérve Ross Nelsonra, miféle ember?
– Sok tekintetben rendkívüli – mondta Emma lassan, és maga elé
meredt, mintha Ross Nelson képét akarná felidézni. – Megtévesztő.
Van benne bizonyos báj, és színleg nagyon barátságos. De csak
120
színleg. Mindig az az érzésem, hogy eredendően hideg és olyan
furcsán számító, mintha kívülről figyelné önmagát, vajon milyen
hatással van az emberekre. Szédületesen beképzelt, különösen, ha
nőkről van szó. Nagy szoknyavadász, nemrég vált el másodszor.
Nem mintha ez fontos lenne. Másfelől gyakran felötlött bennem,
hogy a magánéletében nincsenek gátlásai.
Emma szünetet tartott, mélyen Shane szemébe nézett, és
hozzáfűzte: – De ehhez neked vagy nekem semmi közöm. Ami az
üzleti ügyeket illeti, megbízhatónak tartom. Emiatt nem kell
aggódnod. De figyelmeztetlek: nagyon okos, az esze borotvaéles, és
fontos neki, hogy a maga módján intézzen mindent – önzése nem
ismer határokat.
– Hát ezt jól lefestetted, Emma néni. Ezek szerint alaposan össze
kell szednem az eszemet.
– Az mindig hasznos, bárkivel tárgyalsz – mosolygott Emma. –
Ugyanakkor tanácsért mész Rosshoz, nem azért, hogy üzleti ügyben
összemérd vele az erődet. Meggyőződésem, hogy jól kijöttök majd
egymással. Ne felejtsd: tartozik nekem néhány szívességgel. Azt sem
tudja majd, hogyan járjon kedvedben.
– Tudom, hogy ítélőképességed csalhatatlan – válaszolt Shane.
Felkelt, megkerülte a pamlagot, hogy újabb italt töltsön magának, és
az Emma által adott rövid, pontos jellemzésre gondolt. Alig várta,
hogy azzal a férfival találkozhassék. Nyilvánvaló, hogy Nelson
rendkívül értékes ismeretség lesz. Shane meg türelmetlenül várta a
New York-i munkálatok beindítását. Szüksége volt arra, hogy
belevesse magát az üzleti ügyekbe, ne törődjön annyit a maga
fájdalmas gondjaival. Lehet, hogy Nelson magánélete zűrös, de kit
érdekel. Csak az a fontos, hogy okos, dörzsölt, megbízható és
segítőkész.
Blackie először az unokájára pillantott, majd hosszan Emmára
nézett. – Nem nagyon tetszik nekem ez a Ross Nelson.

121
 Emma nevetett. – Én megbízom Shane-ben. Nagyfiú, aki tud
magára vigyázni. Nagyon is tud. Még azt is megkockáztatom, hogy
Shane méltó párja lesz Ross Nelsonnak – fűzte hozzá nevetve.
Shane vigyorgott, de nem szólt semmit.
Alig várta, hogy Mr. Ross Nelsonnal találkozzon. A bankár lesz
a New York-i kaland sava-borsa.

Kettesben ültek a könyvtárszoba kandallójában lobogó tűz előtt.

Blackie szűk szájú poharában régi évjáratú Napóleon konyak, Emma
kezében egy csésze citromos tea. Blackie megkínálta Emmát egy
pohárka Bonnie Prince Charlie-val, kedvenc likőrjével, de az
érintetlenül állt a szék melletti Sheraton-asztalkán.
Gondolataikba mélyedve, hallgatagon ültek, ejtőztek Mrs.
Padgett finom vacsorája után. Shane eltávozott, és bármennyire
szerették mindketten, örültek, hogy magukra maradhattak.
A kandallóban pislákoló tűztől a falak fehérített fenyőborítása
meleg, rózsaszín ragyogásba, lágy borostyán színbe ment át.
Odakint, a franciaablak mögött, terebélyes öreg tölgy zizegett és
hajladozott a szélben, amely az utóbbi órában zúgó viharrá erősödött.
Ajtók, ablakok zörögtek, az eső kérlelhetetlenül, sebes ritmusban
verte az ablaküveget, az esőfüggönyön át nem is lehetett kilátni. De a
kedves, régi szoba meleg, kényelmes, lakályos volt. A kandallóban
fahasábok pattogtak, ropogtak, időnként lángnyelvek csaptak fel, és a
sarokban ottfelejtett őrszemként tiktakoló, ódon állóóra állandó
ritmust szolgáltatott.
Blackie már egy ideje Emmát figyelte.
Nyugodt állapotban, mint most is, Emma arca gyöngéd volt,
kemény álla és szigorú szája a hízelgő fényben lágyabb lett. Szín-
ezüst hajával, csinos alakjával bájos babának tűnt. Nyugodt, és mint

122
mindig, tökéletesen ápolt és öltözött, karcsú testéből elegancia és
kifinomultság áradt.
Valójában semmit sem változott.
Blackie tudta jól, hogy erősebb megvilágításban meglátszanak a
ráncok, a megereszkedett szemhéjak, kezén a májfoltok. De lelke
mélyén tisztában volt vele, hogy Emma belül mit sem változott.
Mindig a felláp fiatal, vad leánykája maradt, az a kiéhezett kis
teremtés, akivel 1904 egy hideg hajnalán megismerkedett. Emma
akkor bátran lépkedett Fairley Hall felé, ahol súrolással és
takarítással keresett néhány nyomorult garast, hogy szegénységben
tengődő családján segítsen. Blackie is arrafelé tartott, mert Fairley
Hall ura falazókőművesnek alkalmazta. És akkor ostoba módon
eltévedt a ködben, a sivár, üres, istentől elhagyatott dombok között…
oly rég volt… de mintha nem is lett volna olyan rég. Sose felejtette el
azt a napot.
Blackie hosszasan nézegette Emmát.
Az első pillanattól fogva szerette, és ma is szereti. Ő akkor, az
elhagyatott lápon, tizennyolc éves volt, Emma meg tizennégy. Csupa
csont és bőr, magányos gyermek, óriási smaragdzöld szempárral.
Úgy szíven ütötte, mint soha senki azóta, és – anélkül, hogy tudta
volna – örökre magához bilincselte.
Egyszer megkérte a kezét.
Emma visszautasította, mert azt hitte, kedvességből, barátságból
és önfeláldozásból teszi. Könnyes arccal, szelíden megköszönte, és
megmagyarázta, hogy a szíve alatt hordott gyermek csak terhére
lenne Blackie-nek. És nem akar legdrágább barátjára ilyen nehéz
terhet ráróni.
Blackie végül Laura Spencert vette feleségül; őszintén, szívből
szerette. Mégis: sose szűnt meg szerelme csontos kis pindurkája
iránt, jóllehet sose tudta igazából megmagyarázni, netán szóba hozni
Emma vagy bárki más előtt.

123
 Volt idő, amikor már-már azt hitte, hogy Emma David Kallinski
felesége lesz, de a lányka azt a pompás, derék fickót is
visszautasította. Később elmondta Blackie-nek, hogy miért tette.
Nem akarta Davidet zsidó családjával szembeállítani. Noha Mrs.
Kallinski anyai érzelmekkel viseltetett iránta, Emma tudta, hogy egy
keresztény lány nem illeszkedhet be az ortodox zsidó családba;
Janessa Kallinski elvárhatta, hogy fia saját hitbélit vegyen el.
Majd egy szép napon – képletesen szólva fehér lovon –
megérkezett Joe Lowther, és Blackie döbbenetére és nem kis
meglepetésére, Emma fejest ugrott a házasságba. Ezt az egyesülést
Blackie sose értette igazán. Véleménye szerint nehéz, sőt egyenest
lehetetlen egy szekér elé fogni egy versenylovat, és egy igavonót. De
Joe kedves ember volt, teherbíró és unalmas, nem különösebben
briliáns vagy lebilincselő. Ezzel együtt Blackie meg ő meglehetősen
kedvelték egymást, együtt is vonultak be katonának. És szemtanúja
volt Joe Lowther halálának a véráztatta, harcok dúlta Somme sáros
lövészárkában, és valódi könnyeket ejtett érte, mert Joe fiatal volt
ahhoz, hogy meghaljon. És soha nem bírt Joe rémes haláláról
beszélni, nem mondta el Emmának: látta, hogyan tépte darabokra a
gránát. Sok évvel később tudta csak meg, hogy Emma azért ment
hozzá imádójához, hogy megvédje magát és csecsemőjét a
Fairleyktől, azután, hogy Gerald Fairley egy este megpróbálta
megerőszakolni. – Lehet, hogy számítónak tartasz, de nem voltam az.
Kedveltem Joe-t, és mert jó ember volt, becsületbeli
kötelességemnek tartottam, hogy jó felesége legyek. – És Blackie
tudta, hogy valóban az volt.
Amikor másodszor akarta volna Emmát elvenni, valóban azt
hitte, hogy az időzítés tökéletes, hogy ajánlkozását elfogadja, tele
volt odaadó reménységgel. Ez röviddel az I. világháború után történt,
amikor mindketten megözvegyültek. Végül azonban, minthogy nem
volt benne biztos, mit is érez iránta Emma, idegei és nyelve
cserbenhagyták. Megriadt attól, hogy Emma összehasonlíthatatlanul
124
nagyobb sikereket könyvelhet el, mint ő. Milyen kár… és akkor
Emma váratlanul fogta magát, és Arthur Ainsley felesége lett, olyan
emberé, aki arra sem volt méltó, hogy a cipőjét beletörölje, és
mennyi fájdalmat és megalázást kellett tőle elszenvednie. Végül, az
1920-as években, amikor az alkalmas pillanatra várt, Paul McGill
visszatért Angliába, hogy végleg magáévá tegye.
És ő újból vesztett.
Most meg már túl késő ahhoz, hogy összeházasodjanak.
Jelenlegi kapcsolatuk azonban nagyon hasonlít a házassághoz, és
Blackie véleménye szerint ugyanolyan jó, mint az… ez a barátság, ez
a teljes egyetértés. Óriási, felmérhetetlen kincs. Emma meg ő életük
alkonyán tökéletesen egy hullámhosszon vannak, és mit számít a
többi?
De még mindig nála van az a gyűrű…
Maga is megdöbbent, ha eszébe jutott, hogy megtartotta azt az
eljegyzési gyűrűt, amit oly régen vásárolt Emmának. Soha nem akadt
másik nő, aki annyira érdekelte volna, hogy az ujjára húzza, és – ki
tudja, miért – soha nem akarta eladni.
Ma este, vacsora előtt és alatt, ugyanúgy izgatta a gyűrű, ahogy a
Terv nagy T-vel. Letette italát, közelebb hajolt a kandallóhoz,
felemelte a piszkavasat, megigazgatta az égő fahasábokat, még
mindig nem tudta, elérkezett-e a gyűrű átadásának az ideje. De miért
ne?
Selyemsuhogást és halk sóhajt hallott.
– Megijesztettelek?
– Nem.
– Van itt számodra valami.
– Valóban? Micsoda?
Zsebébe nyúlt, elővette a dobozt, széles tenyerében tartotta.
– Születésnapi ajándékom? – kérdezte kíváncsian Emma.
Örömteli mosolyt villantott rá, szemében nevetés bujkált.

125
 – Ó, nem, egyáltalán nem. A születésnapi ajándékot majd
később, a… – elharapta a szót. A Daisyvel együtt kitervelt
különleges születésnapi parti óriási titok volt; nagy meglepetést
akartak szerezni Emmának. – Születésnapi ajándékodat a hónap
végén kapod meg, pontosan azon a napon, amikor a nyolcvanat
betöltőd – rögtönzött kitérően.– Nem, ezt a dolgot, ha hiszed, ha
nem, ötven évvel ezelőtt vettem neked – mondta nevetve.
– Ötven éve! – döbbent meg Emma. – És eddig miért nem adtad
ide?
– Ó, ez hosszú történet – válaszolt, és elhallgatott, mert
megrohanták az emlékek.
Milyen szép volt aznap este Emma; vörös haja magasan,
csigákba tornyozva. Mélyen kivágott, a vállát is szabadon hagyó,
elegáns fehér bársonyruhát viselt, rajta az a smaragd szalagcsokor,
amit harmincadik születésnapjára vett neki; pontos mása annak az
olcsó kis üvegbrossnak, amivel a tizenötödik születésnapján lepte
meg. Emma megindítónak és elragadónak tartotta, hogy Blackie nem
felejtette el Fairley Hall konyhájában tett ígéretét. De azon a
bizonyos karácsonyestén a pompás ékszerek, a káprázatos McGill-
smaragd fülbevalók mellett bizony szegényesen hatott az ő
szalagcsokra…
– Nos, elmondod végre azt a hosszú történetet? – kérdezte
türelmetlenül Emma.
Blackie elmosolyodott. – Emlékszel az első partira, amit ebben a
házban adtam? Karácsonykor…
– Karácsony másnapján! – kiáltott fel Emma, és arca kigyúlt. –
Akkor lett kész a ház, akkor rendezted be a Sheraton- és
Hepplewhite-bútorokkal, amelyekért az egész országot bejártad, és
olyan büszke voltál arra, hogy mindezt magad teremtetted elő! Persze
hogy emlékszem. De még mennyire. 1919-ben volt.
Blackie bólintott, a kezében tartott dobozt nézte. Majd felemelte
fejét. Barázdált, ráncos arcáról nyíltan lerítt a szerelem, s ez
126
fiatalosabbá tette. – Azon a héten vettem ezt neked. Londonban, a
legdrágább ékszerésznél. A szmokingom zsebében volt. Ott, a partin
akartam odaadni.
– Mégsem tetted… de miért? Mitől gondoltad meg magad? –
érteden szemmel nézett rá.
– Elhatároztam, hogy előbb beszélek Winstonnal. Épp itt, ebben
a szobában. – Körülnézett, és mintha az árnyékokból a régi jelenet
bukkant volna fel, mintha a fiatal Winston kísértete leselkedne rá.
Megköszörülte a torkát. – Bátyád meg én rólad beszéltünk, és…
– Hogyhogy rólam?
– Téged és az üzleti ügyeidet vitattuk meg. Halálra izgultam
miattad magam, mert meggondolatlanul (legalábbis én azt hittem)
fejest ugrottál az árupiacba; aggasztott, hogy milyen gyorsan
terjeszted ki üzlethálózatodat északon, hogy egyre tovább
gyarapodsz, egymás után falod fel az újabb és újabb holdingokat.
Attól tartottam, hogy túlköltekezel, szerencsejátékot folytatsz…
– Mindig hazárdjátékos voltam – mondta halkan Emma. –
Bizonyos szempontból sikereimnek ez a titka… hogy hajlandó
voltam kockázatot vállalni… – Elhallgatott. Blackie úgy is tudja a
többit.
– Egen, lehet, hogy ez volt sikered titka. Mindenesetre Winston
megmagyarázta, hogy felhagytál az árupiaci spekulációval, amivel
egy vagyont kerestél, és a hullámok nem csaptak össze a fejed fölött.
Éppen ellenkezőleg. Elmondta, hogy milliomosnő vagy. És ahogy
büszkén elsorolta, rájöttem, hogy sokkal, sokkal sikeresebb vagy,
mint gondoltam, hogy messze túlszárnyaltál engem, és David
Kallinskit. Lehagytál minket. Ekkor döbbentem rá, hogy elérhetetlen
vagy a számomra. Ezért nem adtam oda ezt a gyűrűt… tudod, Emma,
akkor este meg akartam kérni a kezed.
– Ó, Blackie, drága Blackie – Emma annyira elképedt, hogy alig
bírt szólni. Érzelmei zűrzavarától könnyek szöktek a szemébe. A
szeretet és barátság, amit Blackie iránt érzett, rettenetes
127
szomorúsággal és sajnálattal vegyült, amint elképzelte, mekkora
fájdalmat élhetett át akkor és azóta. Blackie akarta öt, de nem szólt.
Ez volt a tragédiája. Azon a partin, 1919-ben, azt hitte, hogy számára
Paul McGill örökre elveszett. Szívet tépő fájdalmában,
magányosságában, elkeseredésében mennyire fogékony lehetett
volna egyetlen igaz barátja, Blackie ajánlata iránt. És ha Blackie
bátrabb lett volna, életük milyen másképpen alakul. Gondolatai
egészen összezavarodtak. Miért nem gyanította soha, hogy Blackie
így érez iránta… hogy feleségül venné? Vak volt vagy ostoba, vagy
az üzlet foglalta le túlságosan.
Hosszan tartó csend telepedett közéjük.
Blackie mozdulatlanul ült, a tüzet bámulta, egyetlen szót sem
szólt – emlékezett. Hirtelen azt gondolta: milyen furcsa, hogy
mostanság ilyen élénken emlékszem fiatalkori eseményekre. Sokkal
inkább, mint a múlt héten vagy akár tegnap történtekre. Gyanítom,
hogy ez is az öregedés jele.
Elsőnek Emma tért magához.
– Azt akarod mondani, hogy a sikerem riasztott el? – kérdezte
halk, fájdalmas hangon. – Hogy azért nem merted megkérni a
kezem? – Végtelen együttérzéssel vizsgálgatta a drága, ismert arcot,
az eltékozolt évekre gondolt, arra, hogy Blackie hagyta kicsúszni
keze közül a boldogságot, csak azért, mert nagyon szerette őt. Néma
szerelemmel.
– Igen, pindurkám, azt hiszem, azért – bólintott Blackie. – Akkor
és ott fogtam fel, hogy téged soha nem lehet üzleti ügyeidtől
elterelni, annyira hozzád nőttek, annyira eggyé lettetek.
Mindenesetre: elvesztettem az önbizalmamat. Végül is az idő tájt
félig sem voltam olyan gazdag vagy sikeres, mint te. A bátorságom
cserbenhagyott. Igen, pontosan ez történt.
Emmából mély sóhaj tört fel, lassan ingatta a fejét. – Drága,
legdrágább barátom, hogy te milyen ostoba voltál!

128
 Blackie tátott szájjal bámult rá. – Azt akarod mondani, Emma
Harte, hogy hozzám jöttél volna? – kérdezte megrökönyödve.
– Igen, azt hiszem, igent mondtam volna, Blackie O’Neill.
Most Blackie kezdte elképedten ingatni a fejét. Nem akart hinni
a fülének. Percekig szólni se bírt; meglepő erővel rohanták meg a
régi érzelmek.
Végül nagy nehezen kinyögte: – Még ilyen hosszú idő után is
jólesik hallani. – Remegő hangon fűzte hozzá: – Talán jobb is, hogy
nem házasodtunk össze. Amikor Paul újra megjelent, te faképnél
hagytál volna, és összetöröd a szívem…
– Hogy mondhatsz ilyet! Mit képzelsz, miféle nő vagyok?! –
kiáltott fellobbanó haraggal. Hirtelen kihúzta magát, és olyan gyilkos
pillantást vetett rá, hogy Blackie összerezzent. – Soha nem okoztam
volna fájdalmat neked. Mindig szerettelek. Mindig törődtem veled.
Te is jól tudod. Azonnal kérj bocsánatot, vagy soha többé nem állok
szóba veled! – sziszegte mérgesen.
Emma kitörése annyira meglepte Blackie-t, hogy néhány
másodpercre a szava is elállt. Arcán látszott, hogy röstelkedik.
Szelíd, békítő hangon mondta: – Sajnálom, Emma. Visszavonom,
amit az előbb mondtam. Hiszek neked – nem gondolom, hogy Paul
miatt elhagytál volna. És nem az önbizalom beszél belőlem.
Ismerlek… jobban, mint bárki más. Nem, tudom, hogy nem árultál
volna el, ha az én feleségem vagy, szóba se álltál volna vele. Te nem
tudsz kegyetlen lenni ahhoz, akit szeretsz – nem is szólva erkölcsi
érzékedről, hűségedről, jóságodról és felelősségtudatodról. Ez mind
mellettem szólt volna. Emellett – kisfiúsán elvigyorodott, és
előtűntek gödröcskéi – én boldoggá tettelek volna.
– Igen, Blackie, én is azt hiszem.
Előrehajolva, gyorsan mondta, olyan sietősen, mintha tisztázni
akarná a múltat, megmagyarázni, hogy a nagy szerelem mellett mi
kötötte még Paulhoz. – Ne felejtsd el – emlékeztette –, hogy Arthur
Ainsleyvel kötött házasságom jóval azelőtt zátonyra jutott, mielőtt
129
Paul McGill újra színre lépett. És emellett – és ez a legfontosabb –,
ha tudja, hogy boldog házasságban élek, Paul nem zaklatott volna.
Csak azért tért vissza hozzám, mert Frank elárulta neki, hogy
boldogtalan vagyok és különváltan élek.
Szünetet tartott, hátradőlt, kezét szorosan összekulcsolta az
ölében. – Tudom, hogy ha egyenesbe jutottam volna, soha többé
színét se látom Paulnak. Ő maga mondta nekem. Azért keresett meg,
mert tudta, hogy boldogtalan és elérhető vagyok. Semmi esetre sem
jelentkezett volna, ha a te feleséged vagyok. Vagy elfelejtetted már,
hogy mennyire kedvelt és tisztelt téged?
– Nem felejtettem el. Igazad van… igen, Paul becsületes,
tiszteletre méltó férfi volt. Valahányszor találkoztam vele, egyre
jobban megkedveltem.
Blackie felállt.
– Nos, azóta sok víz lefolyt a Temzén. Nincs értelme
feleleveníteni a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket. Talán így
kellett lennie… – vonta meg a vállát – …pontosan így. De
szeretném, ha a gyűrű a tiéd lenne. Mindig is a tiéd volt.
Emma fölé hajolt. A nő fölnézett, majd a kezében lévő fekete
bőrdobozkára. Blackie felnyitotta és odatartotta.
Emma lélegzete is elállt.
Csodálatos gyűrű volt, ezernyi fénysugarat szórt, életet és tüzet
árasztott fekete bársony hátterében. Közepén hatalmas, legalább
húszkarátos csiszolt gyémánt, amit kisebb, ugyancsak gondosan
metszett kövek vettek körül.
Még a pompás ékszerekhez szokott Emmát is elkápráztatta,
nagysága és szépsége láttán csak pislogott. – Csodálatos – mondta
elakadó lélegzettel –, a legszebb gyűrű, amit életemben láttam.
Blackie szemmel láthatóan nagyon örült. – A foglalat
természetesen ódivatú, mert ez az eredeti, és már biztosan kiment a
divatból. De nem akartam új foglalatba tétetni. Tessék, húzd az
ujjadra.
130
 – Nem, te húzd fel, kedves ír barátom – rázta a fejét Emma, és
odanyújtotta bal kezét. – A középső ujjamra húzzad, a jegygyűrűm
mellé.
Blackie így is tett.
Emma kinyújtotta erős, apró kezét, fejét félrebillentve csodálta a
tűz fényében élénken szikrázó gyűrűt. Majd huncut tekintettel nézett
fel. – Tehát végre eljegyeztél, hogy összeházasodjunk? – kérdezte
pajzán hangon, szemérmes mosollyal.
Blackie elragadtatva nevetett; mindig élvezte Emma
humorérzékét.
Lehajolt, és arcon csókolta. – Mondjuk, eljegyezkedtünk, hogy a
legdrágább, legközvetlenebb barátok és társak maradjunk ezen a
földön a számunkra még kiszabott időre.
– Ó, Blackie, milyen szépen fejezted ki magad; és szívből
köszönöm ezt a gyönyörű gyűrűt. – Megragadta a kezét, erősen
belekapaszkodott, szorosan fogta, és ismét felnézett rá; arcát
betöltötte sugárzó mosolya. – Drága, öreg barátom, nincs senki
hozzád hasonló.
– Hozzád sem, drága Emmám.
Ellépett Emma székétől, mintha a sajátjába akarna leülni, de
félúton megtorpant, és visszafordította hófehér fejét. – Remélem,
viselni fogod – vetette oda könnyedén, de pillantását le nem vette
róla. – Őszintén remélem, hogy nem dugod a széfbe.
– Természetesen nem! Hogy is gondolhatsz ilyet! Soha többé
nem veszem le… soha többé.
Blackie megérintette Emma vállát, és mosolyogva leült. –
Örülök, drágám, hogy neked adtam a gyűrűt. Annyiszor szerettem
volna megtenni, és annyiszor törtem a fejem, vajon mit szólnál
hozzá. Gyakran felhánytorgatom, hogy öreg korodra szentimentális
lettél, de azt hiszem, hogy belőlem is szentimentális öregúr lett.

131
 – És áruld el, Blackie O’Neill, hogy az meg miért baj? Az a baj,
hogy a világban egyre kevesebb az érzelem – mondta, és szeme
hirtelen megtelt könnyekkel. – Mennyivel jobban lehetne élni…
– Egen.
Kis idő múltán Blackie a torkát köszörülte, és megjegyezte: – Na
és az én kis javaslatomhoz mit szólsz? Ma reggel azt mondtad, hogy
nem nagyon bízol benne – de én nem értek egyet veled.
Emma hirtelen fellelkesült. – Tudod, ma délután újból
átgondoltam. Emily hozzám költözött, és hirtelen eszembe jutott,
hogy csak akkor számíthatok némi csöndre és békességre, ha
nagylelkű meghívásodat elfogadom.
– Akkor velem tartasz?! Jaj, de örülök – mondta boldog
izgalommal. Konyakos poharát magasra emelte. – Gyere, igyál te is.
Erre inni kell.
De Emma tiltón tartotta fel a kezét. – Várj egy percig! Még nem
mondtam ki az igent. Egyelőre még nem készültem fel rá. Valóban
erősen gondolkodom az utazáson, de még szükségem van néhány
hétre az itteni ügyek elintézéséhez, és hogy megszokjam a
gondolatot, hogy több hónapig távol leszek.
– Jól van, türelmesen várok – palástolta csalódását Blackie. –
Azonban hamarosan neki kell fogni a készülődésnek, úgyhogy ne
gondolkozz túl sokáig.
– Igérem, hogy közlöm veled, mihelyt lehetséges.
Blackie lassan kortyolgatva élvezte a konyakot, szeme ravaszul
csillogott. Egy-két percig hallgatásba burkolózott, és végül
megszólalt: – Mellesleg, kieszeltem egy tervet, amitől nagyon meg
fogsz lepődni. Úgy gondolok rá, mint az én nagybetűs tervemre, mert
történetesen ez az első terv, ami valóban tőlem származik. –
Torkából kacagás tört fel, szeme vidám, incselkedő volt. – Emlékszel
a te első tervedre?
– Úristen, teljesen elfelejtettem.

132
 – Én nem. Még a napra is emlékszem, amikor elárultad. Csitri
voltál, és nekem nagyon tetszettél. Na, mindegy, ha van néhány
perced, szeretném ismertetni az én tervemet. Csodálatos terv, még
akkor is, ha magam mondom. És bármiben fogadok, hogy neked is
tetszeni fog.
– Boldogan meghallgatom, drága Blackie – mosolygott Emma
várakozón.
Blackie kényelmesen hátradőlt, bólintott, és belefogott: – Nos, a
helyzet a következő. Ismerek egy nőt, a legmakacsabb teremtést,
akivel életemben találkoztam. Ennek a konok, ellentmondó, őrjítő, de
imádni való nőnek unokája él Ausztráliában. Tudom, hogy szeretné
meglátogatni, és azt gondoltam, remek ötlet lenne, ha magam vinném
el oda. Ezért egészen különleges tervet eszeltem ki, mégpedig a
következőt…

Emily az emeleti szalon egyik terjedelmes pamlagán aludt.

Emma elnézte; kicsinek, védtelennek és ártatlannak tunt a fehér
frottírköntösben, összekucorogva a párnahalom között. Emma
végtelen gyöngédséget érzett iránta. Lehajolt, szeméről elsimított egy
halványszőke fürtöt, és ajkát a lányka sima fiatal orcájához érintette.
Fölegyenesedett, nem tudta, fölkeltse-e vagy sem, majd úgy
határozott, hogy először ő is nekikészülődik az alvásnak, és
lábujjhegyen ment át a szomszédos hálószobába.
Felakasztotta cobolybundáját, letette igazgyöngysorát, és a
hozzá illő fülbevalókat az öltözőasztalra. Ezután karórája és a
McGill-smaragdgyűrű következett, majd Blackie gyűrűjét kezdte
lehúzni, de megtorpant, és ránézett. Ez a gyűrű ötven évig várt rá egy
páncél-szekrény mélyén, és Blackie-nek megígérte, hogy soha nem
fogja letenni. Visszahúzta az ujjára, Paul platina jegygyűrűje mellé,

133
és levetkőzött. Éppen hálóingbe bújt, amikor kopogtak, és az ajtóban
Emily mosolygó arca jelent meg.
– Hát itt vagy, nagyi! Már vártalak.
– Észrevettem, drágám. De nem kellett volna.
– Én akartam. De, hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy
ilyen sokáig kimaradsz. Fél egy van!
– Tudom, hány óra van. És figyelj rám: ha itt akarsz lakni,
felesleges ellenőrizni az én jövés-menésemet. Anyáskodásra sincs
szükségem. Épp eleget anyáskodik felettem az áruházban Paula –
jegyezte meg higgadtan, miközben felvette selyempongyoláját, és
megkötötte az övét.
Emily nevetgélve besurrant, teljesen éberen, teli életkedvvel. –
Ha azt hiszed, hogy szerepcserét akarok, tévedsz. Nem próbálok
anyáskodni feletted. Csak jeleztem, hogy hány óra van.
– Jó, de ne felejtsd el, amit mondtam.
– Nem felejtem. – Emily az öltözőasztal körül sündörgött.
Megnézte az ott heverő ékszereket, és pillantása Emma kezére
tévedt. Azonnal észrevette a gyűrűt, amely a lámpák fényében
vakítóan ragyogott. – Meg se mutatod Blackie gyűrűjét?
– Hát te honnan tudsz róla? – szaladt fel Emma szemöldöke.
Alig ejtette ki e szavakat, máris tudta, hogy éppen Emilyt kár volt
megkérdezni.
– Merry meg én voltunk Blackie cinkosai – magyarázta Emily. –
Két héttel ezelőtt őt kérte meg, hogy én ellenőrizzem, nem lötyög-e
majd a gyűrű, nem ment-e össze az ujjad.
– Még mit nem! Na, holnap majd lesz hozzá néhány kemény
szavam. Azt hiszi, hogy aszott vénasszony lettem? – kérdezte
mérgesen.
Emily nevetve mondta: – Senki sem hiszi ezt rólad, legkevésbé
Blackie. Még mindig gyönyörű vagy.
– Nem igaz. Valóban öregasszony vagyok – szögezte le Emma.
– De köszönöm a bókot. Persze rólad mindenki tudja, hogy elfogult
134
vagy – tette hozzá nevetve. Kinyújtotta bal kezét. – Nos, hogy
tetszik?
Emily megfogta Emma kezét, világoszöld szeme csészealj
nagyságúra tágult, mozgékony arcára kiült az izgalom. – A mindenit,
fogalmam sem volt, hogy ilyen nagy és ilyen gyönyörű! Szédületes!
– Közelebb hajolva vizsgálgatta, szakértő szemmel, majd
hozzáértően bólintott. – Tökéletes, nagyi. Mibe fogadjunk, hogy egy
vagyonba került… – hangja elhalkult, habozott, majd bizonytalanul
megkérdezte: – Ez azt jelenti, hogy Blackie meg te összeházasodtok?
Emma nevetésben tört ki, és visszahúzta a kezét. – Dehogyis, te
kis csacsi. Mit ki nem találsz még… – gyöngéden megsimogatta
Emily arcát. – Olyan romantikus kislány vagy – mormolta halk
sóhajjal. – Nem, nem lenne helyénvaló a mi korunkban. Ahogy
Blackie kifejtette: eljegyezkedtünk, hogy életünk hátralevő részében
a legjobb barátok legyünk.
Emma észrevette, hogy Emily arcát leplezetlen kíváncsiság és
érdeklődés önti el, és mielőtt észbe kapott volna, azt mondta: – Ha
akarod, elmesélem neked a gyűrű történetét.
– Nagyon szeretném hallani, nagyi. De menjünk át a szalonba.
Készítettem számodra egy termosz forró kakaót. Gyerünk. –
Belekarolt, és a szomszédos helyiségbe vezette – észre sem vette,
hogy úgy sürög-forog körülötte, mint egy tyúkanyó. Emma
mosolyogva hagyta, hogy terelgesse – titokban jót mulatott rajta.
Emily két csésze kakaót töltött, az egyiket Emmának adta, majd
befészkelődött a pamlag párnái közé. Lábát maga alá húzta, szájához
emelte a csészét, kortyolt egyet, és elragadtatva kiáltotta: – Olyan
klassz, mintha az internátusbán tartanánk titkos éjszakai lakomát.
– Ne vidd túlzásba, Emily – nevetett Emma. – Ezt nem fogjuk
minden éjszaka megismételni. Ilyenkor általában már ágyban
vagyok. És ha már az ágynál tartunk: meglehetősen későre jár.
Gyorsan elmondom a történetet, és aztán uzsgyi az ágyba. Holnap
nehéz napunk lesz.
135
 – Igenis, nagyi. – Emily teljes odaadással figyelt.
Amikor Emma a régi történet végére ért, Emily felkiáltott: – Ó,
nagyi, milyen kedves, megható és szomorú történet! És ki hitte
volna, hogy ennyi ideig megtartja a gyűrűt. Ezt nevezem igazi
odaadásnak. – Érzékeny, csinos arcán szomorkás mosoly tűnt fel. –
És te még kételkedsz a viszonzatlan szerelemben! Ime a bizonyíték,
hogy mennyire nincs igazad.
Emma elnézően mosolygott, nem szólt semmit.
Emily vidámabb hangon, kapkodva folytatta: – Gondold csak el,
ha Alávaló Arthur helyett annak idején Blackie-hez mész feleségül,
milyen mások lettek volna a gyerekeid – tudod, minden a génektől
függ. Vajon akkor rendesebbek lettek volna az utódok? – Emily
félrebillentette a fejét, száját összeszorította, fejében táncot jártak a
gondolatok, annyi minden jutott egyszerre az eszébe, hogy így tört
ki: – És mi lett volna az unokáiddal? Például Paulával. És velem.
Úristen, nagyi, lehet, hogy én egyáltalán nem lettem volna én.
Teljesen más lettem volna…
Emma közbevágott: – De ugyanúgy szerettelek volna téged és
Paulát is.
– Ó, igen, tudom. De a családod nagyon…
– Olyasmin töröd a fejed, amit soha meg nem tudhatunk. Mindez
túlságosan bonyolult nekem, különösen ilyen késő éji órán – közölte
Emma elutasító, de nem barátságtalan mosollyal. – De ha már a
családnál tartunk, mi folyt itt ma este? Hogy sikerült a vacsora?
Emily arca azonnal elkomolyodott, hirtelen felült, lábát letette,
és közelebb hajolt Emmához. Bizalmas hangon mondta: – Nem
fogod elhinni, de Edwina egészen különlegesen viselkedett…
– Éspedig hogyan? – kérdezte élesen Emma, rosszat sejtve.
Nagyanyja aggódó arckifejezése láttán Emily hevesen rázta a
fejét. – Ne nézz így. Nem volt semmi baj. Edwina kedves volt…
olyan kedves, hogy Paula meg én majd hanyatt estünk a
meglepetéstől. A főrendi özvegy maga volt a megtestesült báj. Hát ez
136
nem egészen igaz. – Emily elfintorodott. – Tudod, hogy hajlamos
vagyok a túlzásra. – Az orrát ráncolta, majd így folytatta: – Paulával
és velem olyan… óvatosféle volt. Valójában nem kedvel minket.
Ezzel együtt udvarias volt, mindenki mással meg kifejezetten
bájolgott. El sem tudom képzelni, hogy miket mondtál neki, de
kétségtelen, hogy drámai hatást értél el. – Emma arcát kémlelte. –
Ugye alaposan lehordtad? – nézett rá kötekedve.
Emma nem felelt.
– Azt hiszem, Edwina néni sírt egy sort, mielőtt a vacsora előtti
koccintásra lejött volna – mesélte Emily. – Szeme dagadt és piros
volt, orra is vöröslött. Nem kért inni; aszpirint és egy pohár vizet kért
tőlem. Alig néhány percet töltöttünk kettesben, amikor Paula és Jim
Daisy nénivel, és David bácsival megérkezett. Edwina azonnal
Daisyhez sodródott – furcsa, úgy látszik, vonzódik hozzá.
Mindenesetre: koktél közben alig szólt máshoz, még Jimhez sem. –
Emily vállat vont: – Nagyon nyomottnak tűnt, és kifejezetten
antialkoholistának. Tudod, mennyire javíthatatlan ő meg anya,
mindig iszogatnak. Nem ismernek mértéket. Edwina egyetlen
csöppet sem ivott, még a vacsorához felszolgált borból sem. – Emily
a párnák közé roskadt, de feszülten figyelte Emma arcát. –
Tulajdonképpen mit mondtál neki, nagyi?
– Ne kíváncsiskodj. Magánügy. Egyébként sem fontos. A
lényeg, hogy hatottak a szavaim. Lehet, hogy mégis sikerült észre
térítenem.
– Minden bizonnyal. Ja, és még valami: sose fogod kitalálni, mit
csinált, mielőtt vacsorázni mentünk.
– Biztos, hogy nem találom ki – legjobb, ha elmondod.
– Megkérdezte Daisy nénit, hogy áthívhatja-e vacsora utáni
kávéra Anthonyt, majd elment, és odatelefonált Randolph bácsihoz.
Emma megdermedt, és összeráncolt homlokkal kérdezte: – És
átjött?

137
 – Ó, igen – vigyorgott Emily. – Sallyvel együtt. Ó, nagyi,
annyira szeretik egymást, és olyan remekül illenek egymáshoz.
– Sally vele jött?! Edwina hogy viselkedett?
– Szívélyesen. Elárulhatom, hogy nekem majd kiesett a szemem;
a világ minden kincséért el nem mulasztottam volna ezt a kis
jelenetet. Edwina persze kezét-lábát törte nagy igyekezetében, hogy
Anthony kedvében járjon. Véleményem szerint túlzottan alázatos
volt – de hisz ismerjük: mindig megalázkodott a fia előtt. Röviden: a
vacsora óriási siker volt – fejezte be széles mosollyal.
Emma elképedt, néhány pillanatra a szava is elállt. – Hát ezt fel
kell vésni. Sose gondoltam volna, hogy Edwina képes ilyen
pálfordulásra. – Gratulált önmagának. Komor fenyegetése
rákényszerítette Edwinát, hogy látszólag normális emberként
viselkedjen. Nagy győzelmet arattam, gondolta, remélve, hogy lánya
nem fogja hirtelen meggondolni magát. Edwina valóban
kiszámíthatatlan volt. Nem lehet tudni, hogy mit tesz a következő,
sértődött pillanatban. Ne fesd az ördögöt a falra, figyelmeztette
önmagát Emma. Nyugodj már meg.
Derült mosollyal, óriási megkönnyebbüléssel kászálódott fel. –
Erre a nagyon meglepő, de kellemes végszóra azt hiszem, megyek
aludni. – Lehajolt, és megcsókolta Emilyt. – Úgy látszik, holnap
mindenki illemtudóan fog viselkedni. Reméljük. Jó éjszakát.
Emily felállt, és szorosan átölelte. – Úgy szeretlek, nagyi! Jó
éjszakát, szép álmokat. – Felemelte a tálcát. – Azt hiszem, én is
aludni megyek. Holnap indulok az ikrekért Harrogate-be, és ezer más
dolgom is van. – Nagy lélegzetet vett. – Soha sincs egy szabad
percem.
Emma elfojtotta mosolyát, és hálószobájába sietett, még mielőtt
Emily sorolni kezdené, hogy mennyi tennivalója lesz holnap délelőtt.
– Ó, nagyi – szólt utána Emily. – Örülök, hogy nem zaklatott fel,
hogy nem sikerült tető alá hozni a megállapodást az Aire
Kommunikációs Társasággal.
138
 Emma visszament a küszöbig. – Merem állítani, hogy ez az ő
veszteségük és a mi nyereségünk.
– Igen, amikor megemlítette, Paula is erre célzott. – Emily az
ajtóhoz ment, és tömören közölte: – Sebastian Cross egy szemét alak.
Gondoltam, talán Jonathan zöld ágra vergődik vele. Úgy látszik, nem
sikerült – s ha neki nem, hát másnak még úgysem.
Emma megmerevedett, és nagyon óvatosan megkérdezte: –
Miről fecsegsz itt, Emily?
Emily megállt, és visszafordult. – Az Aire-megállapodásról. Te
kérted meg Jonathant, hogy beszéljen Sebastiannal, nem?
– Nem – válaszolt halkan Emma.
– Ó – jött zavarba Emily.
– Miből gondolod, hogy én vontam be Jonathant ebbe a
különleges tárgyalásba? – Beszéd közben Emma az ajtófélfába
kapaszkodott, unokájára függesztett okos szeme sötét villámokat
szórt. Minden idegszála megfeszült, és röviden megjegyezte: – Miből
jutottál erre a következtetésre?
– Kedden, amikor apuval vacsoráztam Londonban – mesélte
morcosán Emily –, kifelé menet láttam, hogy együtt ülnek a Les
Ambassadeurs bárjában. Korán vacsoráztunk, és apu sietett, mert
félt, hogy elkésik egy üzleti tárgyalásról. Annyira sietett, hogy nem is
tudtam odamenni, hogy beszéljek Jonathannal.
– Értem… – Emma egy pillanatig elgondolkozott, és azt
kérdezte: – Honnan veszed, hogy Jonathan befolyásolni tudná az
ifjabbik Crosst?
– Hát, mert régi barátok… együtt tanultak Etonban. Ezt te is
tudod, nagyi. Egyszer elvittél oda, amikor meglátogattuk Jonathant.
Nem emlékszel?
– De igen. Természetesen arra is emlékszem, hogy Jonathan
Etonban tanult. De azt nem tudtam, hogy Cross is oda járt, és hogy
akkoriban barátok voltak. Én…
– Azt hiszem, ma is jó barátok – szakította félbe Emily.
139
 Emma ereiben ettől az értesüléstől meghűlt a vér, de nagy
nehezen kipréselt magából egy mosolyt. – Talán meg akart lepni;
talán megtudta, hogy nehéz tárgyalások lesznek, és egyengetni akarta
Paula útját – mondta, és igyekezett meggyőzni önmagát, hogy ez az
igazság. De ösztöne azt súgta: nem. Még szorosabban kapaszkodott
az ajtófélfába, és erőltetetten közömbös hangon kérdezte: – Jonathan
látott téged?
Emily a fejét rázta. – Elmélyülten beszélt Cross-szal. – Kicsit
eltűnődött, majd gyorsan megkérdezte: – Miért kérded? Fontos ez?
– Nem nagyon. Paulának említetted?
– Nem jutottam hozzá. Akkor kezdte mesélni, hogy a tárgyalás
kútba esett, és hogy Cross milyen ocsmányul viselkedett, amikor
Hilda közölte, hogy a vacsora tálalva van. – Emily a szája szélét
harapdálta, homlokát ráncolta, és a fejét törte: nagyanyja vajon hová
akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel.
Emma – mint aki balsejtelmét igazolva látja – bólintott, majd
ugyanolyan könnyed, közömbös hangon megjegyezte: – Szeretném,
ha Paulának nem szólnál erről. Nem akarnám, hogy azt higgye,
Jonathan beleköp a levesébe. Természetesen nem szándékosan. És ne
említsd meg Jonathannak sem. Én majd beszélek vele,
megtudakolom, mi volt találkozásuk célja, ha ugyan volt célja
egyáltalán. Lehet, hogy csak mint régi barátok futottak össze.
– Ahogy akarod, nagyi.
Emily lába gyökeret vert, s ahogy közelről figyelte nagyanyját,
mind nagyobb pánik fogta el. A beszélgetés során Emma elsápadt,
szeméből az öröm fénye elillant. Tekintete szokatlanul kifejezéstelen,
élettelen lett. Emily sietve letette a tálcát, és átszáguldott a szobán.
Megragadta Emma karját, aggódva kérdezte. – Rosszul vagy, nagyi?
Emma nem válaszolt. Agya azzal a borotvaéles pontossággal és
élénk intelligenciával dolgozott, amely hasonlíthatatlan zsenialitására
jellemző volt. Ritka eszével és éles ítélőképességével felmérve és
elemezve a helyzetet, maga is visszadöbbent attól, amire rájött.
140
Feltételezésekből indulok ki, gondolta, de azután veleszületett
pragmatizmusa figyelmeztette, hogy ritkán szokott tévedni. Meglátta
a meztelen igazságot.
Ekkor vette észre, hogy az aggódó Emily a karját szorongatja;
Emma félretette aggasztó gondolatait. Megveregette a lány kezét,
arcára meggyőző, biztató mosolyt erőltetett.
– Semmi baj, csak fáradt vagyok – mondta fojtott hangon, és
ismét elmosolyodott. Közben úgy érezte, hogy jeges kéz markol a
szívébe.

10

Fairley falvának dombtetőn álló középkori temploma zsúfolásig tele

volt, a falak majd szétrepedtek a tömegtől.
Családtagok és barátok ültek az első padsorokban, és falusiak
serege zsúfolódott össze mögöttük; mindenki ott akart lenni,
dédunokái keresztelője alkalmából megtisztelni Emma Harte-ot. A
szertartás után meg átvonulni a parókiára, ahol – Emma utasítására –
Alexander ünnepi teát szolgáltat fel.
Az ódon, szürke kőfalak között békesség és ünnepélyesség
honolt. A festett üvegablakokon beáradó napsütés táncoló, ékes
szivárványt rajzolt a komor kőpadlóra és a sötét, fából faragott
templomülésekre. Az oltár körül és annak lépcsőjén tavaszi virágok
tömege virított. A levegőt jácint, nárcisz, frézia, importmimóza és
orgona vegyes illata töltötte be, elnyomva a templomra annyira
jellemző penész-, por- és dohszagot. Az ódonság szaga volt ez, az a
szag, amitől Emma gyerekkora óta irtózott – ezek ellensúlyozására
választotta ki a legillatosabb tavaszi virágokat.
Büszkén és méltóságteljesen ült az első padsorban, éjkék
gyapjúkrepp ruhát és hozzáillő laza szabású kabátot viselt.
Ezüsthaján hetykén félrecsapott sötétkék bársonysapka, kezén és
nyakán a McGill-smaragdok és hosszú, páratlan szépségű
141
igazgyöngysor. Balján Blackie ült, sötét öltönyében jól mutatott,
jobbján meg Daisy, férjével, David Amoryval. David és Sarah
Lowther között kapott helyet Edwina; merev tartással, a tőle
megszokott gőgös arckifejezéssel ült.
Emma kissé meglepődött, amikor a templomi előcsarnokhoz
érve, a lépcsőn meglátta Sarah-t. Senki sem számított rá, hisz
állítólag az ágyat nyomta súlyos megfázással. Mielőtt helyet
foglaltak, váltottak néhány szót, és Emmának azonnal feltűnt unokája
kicsattanó egészsége. Véleménye szerint Sarah valamilyen csoda
folytán egyetlen éjszaka alatt meggyógyult, vagy egyáltalán nem is
volt beteg. Több mint valószínű, hogy eredetileg azért nem akart
eljönni, hogy ne találkozzék Shane-nel. Nem lehet tőle rossz néven
venni, gondolta Emma, aki nagyon jól megértette, hogy mit érezhet
Sarah. Meg kell hagyni, van benne hidegvér: szeme se rebbent, a
zavar legparányibb jelét sem mutatta az előbb, amikor Shane
üdvözölte őket.
Emma most lopva Shane-re pillantott.
A túlsó padsorban ült a szüleivel, Emma csak a profilját látta.
Hirtelen, mintha megérezné, hogy figyelik, fejét kissé jobbra
fordította, elkapta Emma pillantását, kicsit mosolygott, majd
cinkosan kacsintott. Emma viszonozta mosolyát, majd újból az oltár
felé nézett.
Paula és Jim az 1574-ben kőből faragott keresztelőmedencénél
állt, körülöttük a hat keresztszülő. A lelkész, Geoffrey Huntley
tiszteletes először a fiúnak adta a Lorne McGill Harte Fairley nevet,
és most a lányka következett, akinek a neve Tessa lesz, és
ikertestvéréhez hasonlóan ugyanazokat a középső neveket kapja.
A lánygyereket egyik keresztanyja, Emily tartotta a karján,
mellette balról a másik két keresztszülő, Anthony és Vivienne Harte
állt. Vivienne nővére, Sally volt Lorne keresztanyja, két oldalán
pedig a két keresztapa, Alexander és Winston.

142
 Milyen vonzó csoportot alkotnak ezek a fiatalok, mondta
magában Emma; szemében örömláng gyűlt, és agyában hirtelen
felvillant az elődök képe… saját szülei, Winston fivére, Arthur
Ainsley, Paul McGill, Adele és Adam Fairley emléke. Milyen
csodálatos, hogy ő meg Blackie még mindig életben van, és
szemtanúja lehet ennek az örvendetes eseménynek.
Megint Paulára és Jimre nézett.
Jól mutatnak együtt, gondolta. Jim magas, széles vállú, világos
hajú – dédapja, Adam élő megtestesülése; Paula karcsú, nyúlánk,
sötét hajú, feltűnő jelenség – jellegzetesen McGill. Természet adta
elegancia sugárzott megjelenéséből és öltözködéséből. Méretre
csináltatott sötétlila gyapjúkosztümöt viselt, világosabb lila
szaténblúzt és ugyanolyan tónusú, karima nélküli szaténkalapot. A
színek kiemelték szemének liláskékjét. Még mindig nagyon sovány,
gondolta Emma, de ma délután különös sugárzás árad belőle.
Emmát elöntötte unokája iránt érzett szeretete és büszkesége,
arca ellágyult, miközben őt nézte. Az a fiatal nő, ott a
keresztelőmedencénél, születése óta örömet és vigaszt jelent neki,
csakúgy, mint anyja, Daisy – mind a mai napig.
Emma behunyta a szemét. Paul ugyanolyan büszke lenne
Paulára, mint ő, mert a lány birtokában van mindazoknak a
tulajdonságoknak, amelyeket Paul leginkább csodált: becsület,
tisztesség, őszinteség, egyenesség és olyan intelligencia, amely
gyakran a zsenialitás határát súrolta. Modora gyöngéd,
szemérmességre hajlamos, ugyanakkor hűvös távolságtartás is volt
benne, és – Daisyhez hasonlóan – ő is örökölte Paul kitűnő
humorérzékét. Igen, vitathatatlan McGill. Ugyanakkor Harte is. Hál’
istennek tőlem is örökölt: keménységet, ravaszságot, vasakaratot és
kitartást. Az eljövendő években mindezekre szüksége lesz, annak
okán is, amit én hagyok rá, és azért, amit a nagyapjától örökölt.
Remélem, sose fogja súlyos tehernek érezni az örökséget. Persze a
felelősség óriási…
143
 Tessa sírni kezdett, fülhasogató jajveszékelése betöltötte a
templomot. Emma kinyitotta a szemét, pislogott, előrehajolt, és a
keresztelőmedencénél zajló jelenetet nézte. Nyugtalanság
mutatkozott mindenki arcán. A csecsemőt a lelkész tartotta, szentelt
vizet hintett a homlokára, és megkeresztelte az Atya, Fiú és
Szentlélek nevében. Amikor végzett, látható megkönnyebbüléssel
nyújtotta vissza a gyermeket Emilynek. Emily dajkálni kezdte,
hasztalan próbálta megnyugtatni és elcsitítani.
Emma halkan kuncogott, tudván, hogy Tessa sírását a homlokára
hulló hideg víz váltotta ki. A csecsemő tiltakozott – méghozzá teljes
hangerővel. Már látom, gondolta Emma, hogy abban a családban a
kis Tessa McGill Harte Fairley lesz a fegyelmezetlenebb.
Daisy, aki szintén mosolygott, megfogta és megszorította anyja
karját. Odasúgta: – Úgy tűnik, hogy Tessa fogja folytatni a családi
hagyományt.
Emma kedvenc lánya nagy, tiszta kék szemébe nézett. – Igen –
suttogta –, kettejük közül mindig ő az élénkebb. Újabb lázongó
ivadék? – húzta fel ezüstös szemöldökét. Daisy válaszul csak
bólintott, de szép szemében látszott, hogy élvezi a jelenetet.
A szertartás perceken belül véget ért, és a népség lassan elvonult
a padsorok között. Emma Blackie-be karolva ment, mosolygott,
kecsesen bólingatott, de senkivel nem állt le beszélgetni.
A bejáratnál csakhamar összegyűlt az egész család, barátaik meg
a falusiak, gratuláltak a szülőknek, és csevegtek egymással.
A helyi lakosok közül többen odamentek Emmához, néhány szót
váltottak vele, de Emma hamarosan elnézést kért, és kivezette
Blackie-t a tömegből. – Most egy kicsit elosonok, de visszatérek,
mielőtt még bárki észrevenné a hiányomat. Utána Pennistone
Royalba indulunk.
– Rendben. Nem mehetek veled?
– Nem. De köszönöm. Percek múlva itt leszek.

144
 Amikor Emma a nyüzsgő tömegből kisurrant, Blackie sofőrje,
Milson sietett felé, karján nagy virágkosárral. Emma átvette,
mosolyogva megköszönte.
A templom tövében fekvő temető kapujához ment.
Lába magától tudta az utat, ismerte a köves ösvényt, amely a
temető távolabbi, kicsit elkülönült, ligetes sarkába vezetett, ahol a
mohafedte kőfal mellett növő terebélyes szilfa vetett széles árnyékot.
Ebben a sarokban, az Emma által évekkel ezelőtt felállított sírkövek
alatt feküdtek szülei, John és Elizabeth Harte. Mellettük két testvére,
Winston és Frank. Emma virágcsokrokat emelt ki a kosárból, és
mind a négy sírra letett egyet-egyet. Felegyenesedve kezét anyja
sírkövén nyugtatta, és a komor felláp felé nézett; sötét vonal volt a
rohanó fehér felhők és a köztük időnként felbukkanó napsütésben
fürdő kék ég alatt. Csodálatos nap volt, az előző napi vihar után
meglepően meleg, sőt balzsamos. Most lenne a legjobb felmenni a
Világ Tetejére. Azonban hiába erőltette szemét, az a hely túl messze
volt, és a hullámzó dombok eltakarták. Sóhajtott, emlékezett.
Tekintete kőről kőre, névről névre vándorolt. Életem minden napján
szívemben hordtalak benneteket, egyikőtöket sem felejtettem el.
Majd váratlanul furcsa gondolata támadt: nem jön többé ide, hogy
felkeresse ezeket a sírokat.
Sarkon fordult.
Ugyanazon a kövezett, kanyargós úton ment, amíg a másik
oldalon, a templom komor árnyékában fekvő széles részhez ért. Ezt a
nagy magánparcellát vaskerítés védte, hirdetve, hogy különleges és
kiváltságos. Benyomta a kiskaput, amely mögött a Fairley család
több nemzedéke talált végső nyughelyre. A sírkövekre pillantott,
amíg rá nem lelt Adam Fairley fehér márvány sírkövére. Két oldalán
két felesége sírja: Adele, az első és Olivia, a második feleség. A két
gyönyörű lánytestvér, aki ugyanazt a férfit szerette, és akik – a
maguk módján – jók voltak a fiatal Emmához. Kedvességüket sosem
felejtette el, de szeme a középső sírkövön időzött.
145
 Nos, Adam Fairley, gondolta, én győztem. Enyém a végső
győzelem. Családod már semmi mást nem birtokol ebben a faluban,
mint ezt a parcellát a síroddal. Minden más az enyém, még a
templomot is én tartom el. Ükunokáidat most keresztelték meg –
mindkettőnk nevét viselik, de nagy vagyont, hatalmat és állást tőlem
fognak örökölni. E gondolatok nem voltak rosszindulatúak, csak
tárgyilagosak, mert Emmából már rég kihunyt a gyűlölet,
kárörvendező sem volt, különösen akkor, ha valaki utolsó
nyugvóhelyénél állt.
Lassan sétált vissza a templomhoz, komoly arcának mosolya
gyöngéd és békés volt.
A temetőkapun kívül látta, hogy Blackie oldalt áll, távolabb a
tömegtől, és két legfiatalabb unokájával, Amandával és Francescával
beszélget.
Amikor odaért, Blackie kuncogva közölte: – Tudhattad volna,
hogy ezek ketten észreveszik, hogy eltűnsz! Majdhogynem
erőszakkal kellett visszatartanom őket, hogy utánad ne fussanak.
– Nagyi, mi is meg akartuk nézni a sírokat – magyarázta
Amanda –, szeretjük a temetőket.
Emma úgy tett, mintha megbotránkozna. – Jaj, de morbid ötlet.
– Nem, egyáltalán nem, nagyon is érdekes – csicsergett
Francesca. – Szeretjük elolvasni a sírfeliratokat, kitalálni, milyenek
lehettek az ott nyugvók, milyen életet élhettek. Olyan ez, mintha
könyvet olvasna az ember.
– Valóban? – nevetett Emma, és szeretetteljes pillantást vetett
rájuk. – Azt hiszem, most már indulhatnánk haza. Emily elmondta
nektek, hogy a délutáni uzsonnához pezsgőt is felszolgálnak?
– Igen, de azt mondta, hogy mi nem ihatunk. De azért, ugye
kapunk? – kérdezte Amanda.
– Egyetlen pohárral. Nem akarom, hogy becsípjetek.

146
 – Ó, kösz, nagyi – mondta Amanda, és Francesca közölte: –
Veled megyünk. Blackie bácsi kocsija sokkal szebb, mint Emily
ócska Jaguárja.
– Nem valami szép viselkedés. Emilyvel jöttetek, vele is mentek
vissza. Blackie bácsinak meg nekem sok a megbeszélnivalónk.

Valójában nem volt semmi különös vagy fontos megbeszélnivalójuk.

Emma egyszerűen egyedül akart lenni drága öreg barátjával, kicsit
pihenni a fogadás előtt, egyet szusszanni, mielőtt népes családja
elnyeli.
Útközben Blackie megszólalt. – Pompás keresztelő volt. Nagyon
szép. De olyan furcsa volt az arcod, amikor a lelkész Lorne-t
keresztelte… Vajon mire gondoltál?
Emma Blackie felé fordult: – Egy másik keresztelőre… Arra,
amikor te tartottad csapvíz alá Edwinát Laura konyhai
mosogatójánál. – Hosszú ideig nézett a szemébe. – Óhatatlanul a
múltra gondoltam. Edwin Fairley, ha akart, sem vehetett volna
feleségül, ezért Edwinát soha nem lehetett volna Fairleyben
megkeresztelni. Ez ma ütött igazán szíven.
Blackie egyetértett. – Igaz, ezt a jogot mindenképpen megvonták
volna tőle.
– És így, amint gondolatban végigfutottam mindazon, ami
hosszú életem során velem történt, hirtelen felmerült bennem, hogy a
mai esemény a sors iróniájának legmarkánsabb példája, és hogy
Adam Fairley mindenki másnál jobban értékelte volna ezt a költői
igazságszolgáltatást.
Elhallgatott, halványan mosolygott, majd hozzáfűzte: – A
szerencse kereke valóban teljes fordulatot tett.

147
 11

A tízéves korában árvaságra jutott és özvegy nagyapja által felnevelt

Jim Fairley gyerekkorában mindig magányos volt.
Következésképpen rettentően élvezte, hogy bekerült Emma
Harte óriási családjába, amely az övé is lett 1968-ban, amikor Paulát
feleségül vette. Mindenekelőtt újdonság volt fejest ugrani ebbe a
rendkívüli klánba. Mindeddig pártatlan maradt, objektíven szemlélte
egyéni jellemüket, meg se kísérelte osztályozni jellegzetes
tulajdonságaikat, vagy hibáikat. Távol tartotta magát az Emma körül
zajló, bonyolult, ellenséges vagy szövetséges érzésektől,
csatározásoktól és barátkozásoktól.
Minthogy Jim ritkán gondolt rosszat bárkiről is, megdöbbentette,
ha Paula keményen bírálta egyik vagy másik nagynénjét, vagy
nagybátyját – időnként arra gondolt, nem túloz-e Paula, amikor
hibáikat sorolja, felrója nekik, hogy mennyit ártottak a nagyinak.
Paula mindig hevesen védte imádott nagyanyját. Jim titokban
mulatott felesége magatartásán, mert úgy látta, Emma Harte nagyon
is meg tudja védeni önmagát.
Jim úgy vélekedett, hogy Paula Edwinával kapcsolatos
figyelmeztetése teljesen fölösleges volt. E hét végén Edwina
viselkedése eleddig kifogástalan volt, olyan, amire Jim számított.
Paulával szemben némileg tartózkodó, de udvarias magatartást
tanúsított, mi több, útban hazafelé, Jimnek sikerült megnevettetnie
Edwinát. Ahogy most elnézi, még mindig szívélyes hangulatban van.
Nagynénje Anthony fiával és Sally Harte-tal beszélgetett a
kandalló mellett, arcáról majdnem eltűnt a szokott gőgös, zárkózott
kifejezés. Most az egyszer mintha viszonylag nyugodtabb lenne.
Szegény öreglány, nem is olyan rossz lélek, gondolta a másokkal
szemben mindig könyörületes Jim, majd tekintete az Edwina bal
oldala fölött lógó képre tévedt. A kép a fehér márvány kandalló fölött
díszelgett, és egyik kedvence volt.
148
 Jim a barackszínű szalon ajtajában állt. Pennistone Royal, ez a
pompás reneszánsz és Jakab kori keverék, két ünnepi fogadószobával
büszkélkedett. A keresztelő utáni fogadásra Paula ezt a helyiséget
választotta.
Jim örült neki.
Úgy gondolta, hogy az egész házban ez a legszebb szoba, a
krém- és barackszínű falakkal és művészi festményekkel. Mert
jóllehet Emma tavaly eladta híres impresszionista gyűjteményének
néhány darabját, megtartotta az e falakat ékesítő két Monet- és három
Sisley-képet. Jim véleménye szerint ezek a műtárgyak növelték
igazán nagyra a nyugodt és elegáns szoba szépségét.
Jim a jó rálátást nyújtó pontról szemlélgette még egy-két percig
a Sisleyt. Soha életében nem sóvárgott földi javakra, de ezt a képet
nagyon szerette volna a magáénak tudni. Persze soha nem lesz az
övé. Emma végrendelete értelmében mindig ebben a házban lesz a
helye. A ház majdan Paula tulajdona lesz, ennélfogva ő sem veszíti
el, annyiszor csodálhatja meg, ahányszor csak akarja. Ezért
döbbentette meg az egyéni birtoklás mélységes vágya. Soha semmi
iránt nem érzett ekkora vágyat, kivéve talán a feleségét. Tekintete
Paulát kutatta, de nem találta. Az alatt a tíz perc alatt, amíg ő a
fényképésszel törődött, aki a szürke szalonban állította fel masináját,
a fogadószoba megtelt emberekkel. Lehet, hogy ezért nem találja
Paulát.
Gyorsan bement.
A száznyolcvanöt centiméter magas, jó felépítésű, karcsú,
hosszú lábú James Arthur Fairley feltűnő jelenség volt, különösen,
mert hajlott arra, hogy divatbáb legyen, méretre csináltatott cipője
orráig hibátlanul öltözzék. Dédapjához hasonlóan vonzották az
elegáns ruhák, szerette kicsípni magát. Kellemes, érzékeny arcához,
beszédes szürkéskék szeméhez jól illett világosbarna haja.
Úriembernek született és neveltetett, természetes magabiztossággal,

149
minden helyzetben könnyedén feltalálta magát. Diszkrét báj
jellemezte, készségesen mosolygott bárkire.
Ez a mosoly ült arcán, amikor a szoba közepe felé igyekezett, és
Paulát keresve körülnézett.
Minthogy nem találta, apósa felé indult, s közben leemelt egy
pohár pezsgőt egy arra haladó pincér tálcájáról. Edwina észrevette
Jimet, odasietett, és elvágta az útját. Azonnal áradozni kezdett a
templomi szertartásról, majd Fairley falváról zúdította rá szóáradatát.
Jim türelmesen hallgatta, és ismét meglepte, hogy Edwinának milyen
hallatlanul fontos, hogy ő Fairley lány. Az első találkozásuk óta
szüntelenül bombázta a nagyapjáról, a nagyanyjáról szóló
kérdésekkel – főként pedig saját apja iránt érdeklődött.
Kérdezősködött Jim szülei felől is, akik 1948-ban légi katasztrófa
áldozatai lettek.
E félig-meddig rokonnal zajlott találkozások alkalmával Jim
érezte, hogy a néni szégyelli törvénytelen származását, és némileg
megszánta. Ezért próbált szívélyesen bánni vele, bevonni azokba a
családi ünnepségekbe, amelyekbe neki is volt beleszólása. Anyósa
kedvesen bánt Edwinával, de ettől függetlenül Jim rájött, hogy
Edwina azért vonzódik Daisyhez, mert mindketten törvénytelenek.
Emma első gyermeke erősen kötődött az utolsóhoz, születésük
hasonlósága miatt. De ez volt az egyetlen hasonlóság közöttük. A két
nő egymás ellentéte volt. Anyósa édes teremtés, jószívű, figyelmes –
a szó legnemesebb értelmében úrinő volt. Daisy Amorynak soha nem
volt egy hamis szava, Jim kedvelte könnyedségét, vidámságát,
humorérzékét. Edwina néni viszont – sajnos – merev, savanyú,
feszült, zárkózott és ízig-vérig sznob – és ezek az alapvető
tulajdonságok Jimtől teljesen idegenek voltak. Mégis… volt
Edwinában valami megfoghatatlan, ami különös rokonszenvet
ébresztett Jimben. Lehet, hogy azért, mert ereikben ugyanaz a vér
csörgedezett. Paula folyvást hajtogatta: nem igaz, hogy a vér nem
válik vízzé, de Jim nem értett egyet vele. Egy bizonyos: bármilyen
150
gyenge és felületes kapcsolat fűzi Edwinához, Paulát nagyon
bosszantja. Jim oktalanságnak tartotta, nagyon szerette volna, ha
Paula nem heveskedik nagynénje miatt. Jim véleménye szerint
Edwina ártalmatlan idős hölgy.
– Nagyon sajnálom, Edwina néni, gondolataim kissé
elkalandoztak – mondta bocsánatkérő mosollyal, és ismét odaadóan
figyelt rá.
– Azt ecseteltem, milyen kár, hogy anyám leromboltatta Fairley
Hallt – Edwina hosszan, vizsla tekintettel nézett rá összeszűkült,
ezüstös szemével. – Ódon épület volt, és fennmaradhatott volna, mint
Yorkshire egyik jellegzetes építménye. És gondold csak el: ha még
mindig állna, ott élhetnél Paulával.
Jim nem vette észre, hogy e szavakban Emma iránti burkolt
bírálat rejlik. Nevetve rázta a fejét. – Nem hinném. Láttam a Fairley
Hallról készült fényképeket, és nekem egyáltalán nem tetszett.
Nagyapa szerint mindenféle építészeti stílusok keveredtek benne,
valódi szörnyűség. Ő se kedvelte, én meg azt hiszem, nagyi helyesen
cselekedett.
A közelben csellengő Daisy elkapta az utolsó mondatokat, és
kijelentette: – Egyetértek. Arról nem is szólva, hogy anya milyen jót
tett a faluval, amikor parkot varázsolt a helyébe. Nagyon nagylelkű
volt. – Odébb meglátta Fairley lelkészét, aki Daviddel beszélgetett,
és a következőket mondta: – Huntley tiszteletes odavan az örömtől,
hogy anya jelentős összegű csekket adott a templom restaurálására.
Emma ezer módon segíti a falut. – Azután, hogy ily bájosan
ledorongolta Edwinát, Daisy barátságos mosolyt villantott
féltestvérére. – Drága Edwina, még nem is üdvözöltelek. Remekül
nézel ki, nagyon csinos a kosztümöd.
– Ó – lepődött meg e kedves szavaktól Edwina. Nem volt
bókokhoz szokva. Kicsit elvörösödött, sápadt szeme felvillant,
önkéntelenül megigazította frizuráját. Majd a jó modor
kívánalmainak megfelelően sietve válaszolt: – Nagyon köszönöm,
151
Daisy. Te is remekül nézel ki – mint mindig. Ami a kosztümömet
illeti, Hardy Amies szalonjában készült. Nem voltam biztos benne,
hogy való-e nekem, de a divattervező rábeszélt.
A két nő néhány percig a ruhákról csevegett, majd Daisy így
szólt: – Attól tartok, hogy itt kell hagyjalak benneteket. Látom, hogy
anya engem keres.
Kettesben maradva Jimmel, Edwina sorolni kezdte írországi
otthonának gyönyörűségeit. – Bár láthatnád Clonloughlint ilyenkor
tavasszal. Maga a tökély. Minden zöldell. Nem jönnétek át Paulával
a közeljövőben egy hétvégére? Sose jártatok arra, és nagyon szívesen
látnánk benneteket. A te repülőgépeddel csak egy macskaugrás.
– Köszönöm Edwina, talán majd átjövünk. – Miközben e
szavakat mondta, Jim tudta, hogy Paula soha nem lesz rá hajlandó.
Jobb, ha lefedezi magát, és hozzátette: – Azt hiszem azonban, hogy
még jó ideig nem lesz hajlandó a bébiket itthon hagyni.
– Igen, megértem – mormolta Edwina; nem tudta,
visszautasításban részesült-e, és hogy zavarát leplezze, tovább
fecsegett.
Jim udvariasan hallgatta, igyekezett odafigyelni, és közben
szeretett volna elszabadulni. Magassága miatt a meglehetősen
alacsony Edwina fölé tornyosult, s a nő ezüstszőke feje fölött
tekintete Paulát kereste. A vendégek többsége megérkezett. Ő meg
sehol. Vajon mi történt vele?
Sarah Lowther lépett be unokatestvére, Jonathan Ainsley karján.
Bryan és Geraldine O’Neill Alexander Barkstone-nal és barátnőjével
beszélgetett. Blackie az ablaknál állt, élénk beszélgetésbe merült
Randolph Harte-tal, szemmel láthatóan izgatottan intette magához
unokáját. Miranda odalibegett, valóságos látomás volt bolondos
öltözékében, szeplői virítottak nevető arcán, világos rozsdavörös haja
rézsisakként ragyogott a magas ablakokon beáramló napsütésben.
Jim egyik lábáról a másikra állt, végignézett az egész szobán.
Emma egy kanapé karfáján üldögélt, figyelmesen hallgatta fivérei
152
özvegyeit, Charlotte-ot és Natalie-t. E két finom öreg hölgy
törékenynek és nagyon idősnek tunt Emmához képest, akiből ma
délután csak úgy áradt az életerő, és boldogság. Jim egy pillanatig
Emma arcát tanulmányozta. Tisztelte és becsülte e figyelemre méltó
nőt attól fogva, hogy neki dolgozott, s amióta az unokáját feleségül
vette, más oldaláról is megismerte, és nagyon megszerette. Szíve
annyira megértő; kedves és nagylelkű, a legtisztességesebb ember,
akivel valaha találkozott. Milyen ostoba volt a nagyapja, hogy
cserbenhagyta. De hát akkoriban más idők jártak. Azok a buta
osztálykülönbségek, gondolta, és sóhajtott. És akkor hirtelen azt
kívánta: Edwin Fairley bárcsak megélte volna ezt a napot… a Fairley
és Harte család egyesülését házasság révén. A kétfajta vér
összekeveredett, ő meg Paula jelentik az új kezdetet.
Hirtelen észrevette, hogy Edwina félbeszakította szüntelen
fecsegését, és rábámul. – Hadd hozzak egy újabb pohárral – mondta
gyorsan –, utána megyek, és megkeresem Paulát. Elképzelni sem
tudom, hogy mi történt vele.
– Köszönöm Jim, de most nem kérek több pezsgőt – mondta
Edwina halvány mosollyal. Eltökélt szándéka volt, hogy ma délután
hűvös, józan és tiszta fejű marad. Ha túl sokat iszik, elveszti
önuralmát, és ezt nem engedheti meg magának. – Mielőtt eltűnnél,
kérnék tőled valamit. Azon tűnődöm, vajon nehezedre esne-e
meghívni harrogate-i házatokba. Tudom, hogy a nagyapádé volt. –
Habozott, köhintett, majd így folytatta: – Látni szeretném, hogy ő…
hogy az apám hol élt oly sok évig.
– Természetesen, feltétlenül gyere át egy italra – mondta Jim,
aki megértette, hogy miért vágyik oda. Remélte, hogy Paula nem kap
dührohamot, ha közli vele, hogy eleget tett nagynénje kérésének.
Indulni készült, amikor Emily, uszályában Amandával és
Francescával, útját állta.

153
 Emily vidám mosollyal karon ragadta Jimet, Edwinára pillantott.
– Helló, ti ketten! Mit szóltok ehhez a tolongáshoz? Azt hiszem,
isteni parti lesz!
Jim elnézően mosolygott rá. Nagyon kedvelte Emilyt. – Nem
láttad valahol a feleségemet? – kérdezte.
– Az emeletre ment a nörszökkel, és a csecsemőkkel; odasúgta,
hogy tisztába kell tenni őket. Azt hiszem, alaposan átnedvesedtek –
kuncogott Emily. – Örülj, hogy elegáns öltönyödet nem áztatta el a
pisi…
– Jaj, Emily, ne légy olyan közönséges – húzta fel az orrát
Edwina, és jeges, rosszalló pillantást vetett unokahúgára.
Emily egyáltalán nem zavartatta magát, nevetve folytatta. – A
csecsemők már ilyenek. Mint a kiskutyák. Azok sem tudják
visszatartani. És vedd tudomásul, Edwina néni, hogy nem vagyok
közönséges, csak egy tényt közöltem.
Jim ellenállhatatlanul nevetni kezdett, mert rájött, hogy Emily
szándékosan bosszantja Edwinát. Homlokát ráncolva figyelmeztette,
nagynénjére pillantott, remélte, hogy nem fog visszavágni.
Edwina szemmel láthatóan bosszús volt. Szerencsére, mielőtt a
megfelelő barátságtalan választ kieszelhette volna, Winston bukkant
fel, nyílegyenesen feléjük tartott, mindenkit üdvözölt, és megállt
Emily és Amanda között.
– Sajnálom, hogy meg kell zavarnom az ünnepi hangulatot, de
sürgősen beszélnünk kell – fordult Jimhez. – Hétfő reggel meg kell
vitatnunk néhány dolgot. Tudnál időt szakítani rá?
– Természetesen – válaszolt Jim, és tanácstalanul nézett
Winstonra. – Baj van? – kérdezte aggódva.
– Nem, nem, csak azért említem most, mert tudnom kell, hogy
lesz-e egy szabad órád számomra. Hétfőn Doncasterbe és Sheffieldbe
kell mennem, és a hét hátralévő napjain nincs egy szabad percem
sem.

154
 – Akkor egyezzünk meg az időpontban. Mondjuk, fél
tizenegykor? Addigra már utcán lesz az első kiadás.
– Rendben.
Ezt tehát elintézték. – Apád és Blackie nagyon elégedettnek
látszik – mondta Jim. – Nézz csak oda: úgy viháncolnak, mint két
kisgyerek, aki új játékot kapott. Mi ez az izgalom?
Winston hátranézett és nevetett. – Apám be akarja nevezni
Smaragdcsokrot a Nemzeti Nagydíjra, és Blackie rettenetesen örül.
Azt hiszem, Emma néni is boldog.
– Innen is látható – mondta Jim.
– A mindenit, micsoda remek hír! – kiáltott fel Emily. –
Remélem, hogy nagyi mindnyájunkat meghív jövő márciusban
Aintreebe! – A beszélgetés most a Nemzeti Nagydíj körül forgott,
megvitatták, van-e esélye Smaragdcsokornak, hogy az
akadályversenyt megnyerje. Különféle vélemények hangzottak el,
még a tizenöt éves ikrek is beleszóltak.
Csak Edwina hallgatott.
Kiitta az utolsó csepp pezsgőt, és lopott, ferde pillantást vetett
Winstonra. Nem nagyon kedvelte. De nem rajongott egyetlen Harte-
ért sem. Másuk sincs, mint temérdek pénzük. Meg a vonzó
megjelenésük. Tagadhatatlan, hogy az egész család jóképű – külön-
külön és együtt is. Hirtelen észrevette, hogy Winston mennyire
hasonlít Emmára. Mindig tudta, hogy van néhány közös vonásuk, azt
azonban most észlelte, hogy ezek milyen hangsúlyozottak, milyen
erősek. Winston Harte mintha Emma fiatalabb kiadása lenne,
férfiban, mormolta magában. Jobban hasonlít rá, mint Emma
akármelyik gyermeke vagy unokája. Ugyanazok a csiszolt, éles
vonások; ugyanaz az arannyal átszőtt bronzvörös haj; ugyanaz az
intelligens, hihetetlenül zöld szempár. Még a poharat tartó kis keze is
olyan, mint az övé. Úristen, ez valósággal hátborzongató, gondolta
Edwina, és gyorsan másfelé tekintett, nem tudta, hogy ez a felismerés
miért zavarja annyira.
155
 Jim érdeklődéssel hallgatta Winston elbeszélését Steve
Larnerről, a zsokéról, de félbeszakította, mikor észrevette Paulát. –
Na, végre, itt van! – Arca megtelt örömmel, és intett neki. – Mindjárt
visszajövök – mondta. Bátorítóan szorította meg Edwina karját, és
átsietett a szobán.
Paula látta, hogy a férfi feléje siet; szája körül boldog, várakozó
mosoly játszadozott. Szíve nagyot dobbant. Nagyon szerette Jimet –
milyen jó, hogy egymásra leltek. A legdrágább, legédesebb férfi;
nagyszerű, tisztességes, jóságos. Megpróbál kedvesen bánni
Edwinával… annyira szeretne a férje kedvében járni.
Jim megragadta Paula mindkét kezét. Rámosolygott. – Olyan
sokáig elmaradtál. Hiányoztál.
– Drágám, a gyerekeknek szükségük volt rám. – Csillogó szeme
szeretettel nézte férjét. – Remélem, nem leszel olyan féltékeny apa,
mint akikről minduntalan hallani.
– Soha. Imádom azokat a kis kölyköket. – Föléje hajolt,
közelebb vonta magához, hangját lehalkította. – De téged is imádlak.
Mit szólnál, ha ma este ellógnánk, és csendben megvacsoráznánk.
Kettesben. A szüleid nem fognak haragudni. Ők vacsorázhatnak
Emmával.
– Háát…
– Ellenkezésről hallani se akarok. – Még közelebb hajolt, a
fülébe súgott, erősebben szorította a kezét.
Paula elpirult, majd könnyedén, kedvesen nevetett. – Juj, de
gonosz vagy. Valódi csábító ördög. – Pajzánul nézett rá, kacéran
ugratta. – Tudja meg, uram, hogy férjes asszony vagyok. Javaslata
nagyon tisztességtelen… mondhatnám, nem helyénvaló.
– Tényleg azt hiszi? – kacsintott a férfi nevetve. – Én úgy
gondolom, hogy javaslatom rendkívül izgalmas.
– Anya errefelé tart – mondta nevetve Paula, és fürgén másra
terelte a szót. – Méghozzá nagyon elszántan.
– Mondd, hogy igen – követelte Jim. – Mindenre.
156
 – Igen, igen, igen.
Daisy szeretettel nézett kettejükre. – Elnézést, hogy megzavarom
a turbékolást, de anyám alig tudja visszafojtani türelmetlenségét. Túl
akar esni a fotózáson, amilyen gyorsan csak lehet. Nekem kell
összeterelnem mindenkit. Gyerünk, gyülekezzünk a szürke
szalonban. Ja, és mellékesen javasoltam, hogy az egyik családi
fényképen legyen rajta Edwina is, és anyám beleegyezett.
– Milyen kedves vagy, Daisy – szólt őszinte, meleg szívvel Jim.
Mennyire jellemző rá, hogy mások érzéseivel is törődik. Az, hogy
gondolt Edwinára, kétszeresen is dicséretre méltó.

Emma figyelmét soha semmi nem kerülte el.

Ez a délután sem volt kivétel. Mindenkin rajta tartotta szemét, a
kandalló melletti pamlagról az egész szobát látta, és megfigyelt
minden egyes résztvevőt. Jim Fairleyhez hasonlóan, aki mindenkitől
távol tartotta magát, de mindent észrevett, idejének nagy részét
mostanában Emma is megfigyeléssel töltötte.
Jim azonban csak a felszínt látta, és el is hitte, amit lát. Emma
viszont, félelmetes észlelőképességével, átlátott a megtévesztő
külsőn, pontosan tudta, mi rejlik mögötte. Megértette: soha semmi
nem olyan, amilyennek látszik. Világosan észlelte a rejtett
áramlásokat – a jelenlévők közti rivalizálást, konfliktust,
ellenségeskedést.
Gúnyosan mosolygott. Szokás szerint klikkek alakultak. Nem
volt nehéz eldönteni, hogy ki kihez tartozik. És ő mindenkiben úgy
olvasott, mint nyitott könyvben.
A legjobban Edwinán lepődött meg: úgy látszik, elég okos
ahhoz, hogy a megváltoztathatatlanba beletörődjék. Legidősebb
lánya jókedvűen ült az ablak melletti pamlagon, és Sallyvel

157
csevegett. Ugyanakkor észrevette, hogy gondosan kerül minden
érintkezést a többi Harte-tal.
Sally apja, Randolph és két másik gyermeke, Vivienne és
Winston határozottan nemkívánatos személy volt Edwina szemében.
Rendkívüli idegenkedését alig-alig rejtette a korábban nekik szánt
merev, jeges mosoly. Blackie-vel is hidegen bánt, de ez nem volt
újdonság. Tavaly egyszer lenéző, gunyoros hangon „nagyúr”-nak
titulálta.
Emma magában mosolygott. Akkor is, most is tetszett neki ez a
meghatározás. Találónak tartotta.
Blackie valóban úgy viselkedik, mint egy patrícius nagyúr, úgy
sétál körbe, mintha területi jogai lennének, viselkedése kifejezetten a
tulajdonosé, kegyes és elbűvölő, adja a szívélyes vendéglátót. És
miért ne? Végül is ő a legjobb barátja és állandó kísérője; ez itt az ő
háza, és ő a ház asszonya. A felköszöntések és a keresztelői torta
felszeletelése alatt Blackie mellette állt, és Randolph után ő is
mondott köszöntőt. Emmát köszöntötte fel: a világ legfiatalabb és
legszebb dédnagymamájának nevezte. Blackie most a csecsemőket
dédelgető Paula körül keringett. Daisy csatlakozott hozzájuk, derűje,
őszintesége, jósága örömtűzként világított.
Emma a terem túlsó sarkába nézett, tekintete megpihent
unokáján, Alexanderen.
Alexander mindig tartózkodó volt, most különösen Jonathannal
és Sarah-val; érkezésekor éppen hogy odabiccentett nekik. Azóta is
következetesen, gondosan kerüli őket. A fogadás elején csatlakozott
Bryan és Geraldine O’Neillhez, és a fotózás után is melléjük ült.
Emma nem értette, miért olyan hűvös és távolságtartó Sarah-val és
Jonathannal. Lehet, hogy véleménykülönbség van köztük?
Összezördültek talán? Vagy egyszerűen untatja unokatestvérei
társasága, akikkel a Harte Vállalkozásoknál együtt dolgozik?
Latolgatta a lehetőségeket, majd abbahagyta. Úgyis hamarosan
megtudja, van-e igazi probléma a három unoka között. Jó lenne, ha
158
Alexander elhatározásra jutna a kedves kis Marguerite Reynolds
ügyében. Túl régen ámítgatja azt a szegény teremtést. És hol van a
lány?
Emma tekintete végigpásztázta a szobát. Ja, igen, ott az ajtó
mellett, Merry O’Neill-lel és Amandával nevetgél. Szent ég, újabb
pohár pezsgő van annál a gyereknél. A harmadik? Emily feladata,
hogy a kislányokra vigyázzon, de nincs is a szobában, gondolta
Emma, felkelt, hogy Amandához menjen, de megállt. Emily épp
visszatért Winstonnal és Shane-nel, dorgálni kezdte kistestvérét, aki
bűnbánó arcot vágott. E kis jelenet láttán Emma helyeslőén bólintott.
Emily, bármilyen fiatal és vidám, ha akarja, nagyon szigorú tud
lenni.
Shane elvált tőlük, és körbejárt a szobában. Emma pillantása
követte. Shane megállt David mellett, kissé félrehúzta, és élénken
beszélgetni kezdett vele. Shane ma nem az igazi, vélte Emma. Olyan
tartózkodó. Lehet, hogy unja ezt a családi összejövetelt; közeli New-
York-i utazása foglalkoztatja.
Ami pedig Sarah-t illeti, gesztenyebarna hajú unokája úgy tesz,
mintha Shane egyáltalán nem érdekelné. Emily képzelődött volna?
Nem, határozottan nem. Sarah, aki úgy tapadt Jonathanra, mint a héja
a dióra, éppen viselkedésével bizonyította, hogy Shane nagyon is
érdekli. Ha már nem érdekelné, nem húzódna úgy a sarokba, hogy
véletlenül se fussanak össze. Jonathan volna a kézenfekvő megoldás?
Vagy ő meg Sarah külön szövetségre léptek az utóbbi időben? S ha
igen, vajon miért? A múltban sose álltak nagyon közel egymáshoz…
Emma hosszan, szúrós szemmel nézte Jonathant, szelíden
mosolygó arcát, fesztelen viselkedését. Milyen megnyerőnek
mutatkozik. Okos fickó, gondolta, de nem olyan okos, mint
amilyennek hiszi magát. Eltanulta a színlelés mesterségét –
valószínűleg tőlem. De minthogy ennek én nagyobb mestere vagyok,
engem nem tud félrevezetni. Árulásáról nincs bizonyítékom, semmi

159
konkrétum, amit a fejére olvashatnék, de tudom, hogy rosszban
sántikál.
Emma elsőnek érkezett Fairley templomába: Jonathan azonnal
odarohant hozzá, közölte, hogy hétfő reggel elviszi az Aire
Kommunikációs Társaság épületének új felértékelését. Emma
közömbös arccal bólintott. De rögtön szöget ütött a fejébe, vajon
miért gondolja, hogy az ügy már nem olyan sürgős, hogy ráér
hétfőig? Emma ugyanis egyre sürgette. Csakhamar rájött a válaszra:
Jonathan tudta, hogy a felértékelés már nem érdekes, mert a terv
füstbe ment. A tárgyalás meghiúsulásáról sem ő, sem Paula nem
szólt Jonathannak, az információt tehát kizárólag Sebastian Crosstól
szerezhette, méghozzá az elmúlt huszonnégy órában.
Ez a beszélgetés a templomban, valamint Emily előző esti
közlése meggyőzte Emmát arról, hogy Jonathan valamilyen
összeesküvésbe bonyolódott Crossékkal. De milyen céllal?
Nem tudta. De hamarosan kiderül. Nem állt szándékában hétfő
reggel szembeszállni Jonathannal. Nem fogja kiteríteni kártyáit,
megmutatni, hogy az ő kezében van a gyeplő, amely könnyen
hurokká válhat Jonathan nyakán. Ehelyett a jövő héten Londonba
megy, és diszkréten érdeklődni kezd. Jonathan mai viselkedése csak
megerősíti hetek óta mardosó gyanúját – az unokája nem
megbízható. Jonathan – anélkül, hogy tudná – tovább táplálta a
gyanút. Ha valóban okos lenne, úgy tenne, mintha az Aire-
megállapodás még fennállna. Azonban elkövetett egy apró hibát –
Emma szerint végzeteset.
Jonathan véletlenül épp e pillanatban fordult meg. Tekintetük
találkozott. Szélesen elmosolyodott, és táncos léptekkel közeledett.
– Az ég szerelmére, miért állsz itt egymagádban? – kérdezte,
mintha aggódna. Választ sem várva folytatta: – Nem kérsz valamit?
Pezsgőt vagy egy csésze teát? Gyere, ülj le. Biztosan fáradt vagy. –
Gyöngéd szeretetet mímelve karolt belé.

160
 – Semmit sem kérek. És fáradt sem vagyok. Soha életemben
nem éreztem ilyen jól magam. – Ugyanolyan csalárd mosollyal
viszonozta unokája mosolyát. Gyöngéden visszavonta karját. –
Nagyon jól szórakoztam, ahogy itt álltam és mindenkit figyeltem.
Nem is tudod, mennyire elárulják magukat az emberek, ha nem
veszik észre, hogy figyelik őket. – Tekintetét mélyen Jonathan
szemébe fúrta.
Várt.
A rezzenetlen pillantás hatására Jonathan zavarba jött, de
sikerült megőriznie nyílt, őszinte arckifejezését. De túl sietősen, túl
hangosan nevetett: – Milyen fényes alak vagy, nagyi!
Te meg valószínűleg a cinkelt kártya vagy a pakliban, gondolta
hűvösen Emma. – Mi baja Sarah-nak? Rajtad kívül annyira távol
tartja magát mindenkitől.
– Nem érzi jól magát – válaszolt gyorsan. – Erősen megfázott.
– Szerintem kutya baja – jegyezte meg szárazon Emma, gyors
pillantást vetve a lányra.
Hirtelen hátrább lépett, távolabb Jonathantól, és ismét keményen
a szeme közé nézett. – Együtt jöttetek? Mikor érkeztetek Yorkshire-
be?
– Külön jöttünk. Sarah tegnap este vonattal, én meg ma reggel
kocsival – jelentette ki határozottan, megint csak mosolyogva.
Világos szemén Emma óhatatlanul észrevette, hogy hazudik. Pár
pillanatig unokája arcát tanulmányozta. Arthur Ainsley erőtlen szája,
gondolta. – Örülök, hogy gondod van Sarah-ra. Nagyon rendes tőled.
A fiú kerülte az egyenes választ, helyette megkérdezte: – Biztos,
hogy nem akarsz leülni?
– Hát, azt hiszem, éppenséggel leülhetnék.
Jonathan átvezette a helyiségen, Charlotte és Natalie felé
irányította. Emma elnyomta feltörő nevetését. Szóval úgy gondolja,
hogy ide, az öreg hölgyek közé tartozom, gondolta fanyarul.

161
 Jonathan leültette, röviden üdvözölte a néniket, majd eltűnt –
visszament Sarah-hoz.
Emma utánanézett, szomorúság és kiábrándultság töltötte el.
Milyen kár, gondolta rezignáltan. Biztosan nem is sejti, de olyan
átlátszó, mint egy pohár tiszta víz. Akár az apja. Emma mindig
átlátott Robinon, néhány lépéssel mindig megelőzte, állandó
bosszúságot és kényelmetlen érzést váltva ki belőle. Sóhajtva dőlt
hátra a párnákra, elfogadott egy csésze teát a pincértől, majd
sógornőihez fordult. Frank özvegye, Natalie ma délután szokatlanul
bőbeszédű volt, ő vitte a társalgást, végtelen mesébe kezdett egyetlen
lányáról, Rosamundról, aki diplomata férjével Olaszországban él.
Charlotte és Emma odafigyelt, időnként cinkos pillantást váltott, de
Emma érdeklődése csakhamar elpárolgott. Millió gondolat
foglalkoztatta.
Fogalma sem volt, mi késztette arra, hogy hirtelen letegye
teáscsészéjét, felálljon, és épp abban a pillanatban körülnézzen.
Később, amikor magára maradt, azt kívánta, bár ne tette volna.
De megtette, és egyenesen Shane O’Neillre látott, aki nem vette
észre. Egyedül állt, egy magas György kori vitrin árnyékában
támasztotta a falat. Jóképű arcán olyan hamisítatlan, fájdalmas
vágyakozással, hogy Emma meglepetésében majdnem felkiáltott.
Shane pőre, végtelenül sebezhető arca a legerősebb, leghatalmasabb
érzést tükrözte, amit férfi nő iránt érezhet.
És a vágy tárgya: Paula. Őt nézte ilyen intenzitással és
vágyakozással.
Ó, istenem, gondolta döbbenten Emma. Szívverése elállt. Milyen
jól ismeri a férfiarcnak ezt a kifejezését. Szenvedély és vágy, a
mindent lebíró ösztönzés, hogy birtokolhassa. Örökre.
De Paula nem vette észre. A Tessát dajkáló nörsz fölé hajolt;
megigazgatta a keresztelőruhácskát, gügyögött a csecsemőnek.
Arcáról sugárzott az anyai szeretet, a gyermek teljesen lebilincselte.

162
 Emma a látottaktól annyira megrendült, hogy moccanni sem
tudott. Lába gyökeret vert, mereven bámulta Shane-t, nem bírta
levenni róla a szemét, miközben a fiú azt hitte, senki sem figyel rá.
Emma tapogatózva nyújtotta ki karját, megragadta a pamlag
háttámláját, egész testében remegett.
Óriási megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy az előbbi kifejezés
eltűnt Shane arcáról. Egy pillanat alatt tovarebbent, és helyébe
szándékos, erőszakolt közöny lépett, amit Emma oly jól ismert.
Kilépett az árnyékból, ismét a tömegbe vegyült. Emma távolról
hallotta mély, rezgő nevetését, majd Randolph válaszát.
Emma igyekezett rendbe szedni gondolatait, megfordult, és a
vendégsereget nézte. Volt-e más is, aki észrevette Shane
arckifejezésének változását, tettetett közömbösségének eltűnését?
Hol van Jim? Emma gyors, élénk tekintete végigsuhant a szobán,
egyik arcról a másikra, és megállapodott Emílyn, aki néhány méterrel
odébb, mozdulatlanul állt, és elképedve meredt Emmára, csinos
arcára aggodalom ült ki.
Emma homlokát ráncolta. Értő pillantást váltottak, majd Emma
az ajtó felé biccentett. Emma lassan ment ki a szalonból. Tele
bánattal, szíve sajgott Shane O’Neillért. És amikor átment a nagy
hallon, minden kristálytiszta lett, bánata még jobban elmélyült.
A könyvtárszobába érve a legközelebbi székre rogyott. Nem is
értette, hogyan vitte odáig a lába. Térde remegett.
A következő pillanatban belépett Emily, határozott mozdulattal
csukta be maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Szólni se bírt.
Mintha kísértetet látott volna; halálsápadt volt, arca zárt, nagyon
feszült.
– Tehát te is láttad, hogy nézett Paulára Shane? – kérdezte
Emma.
– Igen – suttogta.
– Imádja – mondta fátyolozott hangon Emma. Torka
összeszorult. Elhallgatott, erőt vett magán. – De te már eddig is
163
tudtad. Tegnap majdnem ki is bökted. De az utolsó pillanatban
elhallgattál, így volt?
– Igen, nagyi.
– Ne nézz olyan riadtan, gyere ide, ülj le. Beszélnem kell erről
veled. Fölöttébb nyugtalanító.
Emily odament, és az Emma melletti székre ült. Mélyen Emma
zavart arcába nézett, amely hirtelen nagyon fáradt és elcsigázott lett.
– Nagyon sajnálom, nagyi, hogy rájöttél. Szerettem volna, ha sose
tudod meg. Tudtam, hogy fájdalmat okoz neked.
– Igy van. De most, hogy tudom, volna néhány kérdésem.
Először is, hogyan vetted észre, hogy Shane szerelmes Paulába?
– Úgy, hogy már láttam az arcán ezt a kifejezést. Paula
esküvőjén, Londonban, tavaly… amikor Shane azt hitte, senki sem
figyel rá. Majdnem ugyanolyan helyzetben, mint most. A Claridge-
ben adott fogadáson bebújt egy sarokba, és le nem vette a szemét
Pauláról. Meg azután a viselkedése… legyünk őszinték, nagyi, régóta
olyan furcsa, olyan zárkózott vele. Ejtette, mint a forró krumplit.
Nyilvánvaló, hogy nem bírja elviselni a közelséget, tudván, hogy
másnak a felesége.
Emily idegesen harapdálta ajkát. – Az a gyanúm, hogy ezért is
megy minduntalan külföldre. Tudom, hogy sokat kell utaznia a
szállodalánc miatt, de Merry nemrég motyorgott valamit arról, hogy
Shane a legkisebb alkalmat is megragadja, hogy egyik repülőről a
másikra pattanjon. Mintha valami folyton űzné, hajtaná.
– Értem. Neked tehát sose vallotta meg?
– Dehogyis! Ahhoz túl büszke.
– Igen, értem, mire gondolsz. – Egy percig gondolkozott, majd
mintha önmagának mondaná: – Úgy látszik, ez náluk családi vonás.
És milyen elítélendő büszkeség. Mekkora időpocsékolás. Hosszú
távon milyen ostobaság. És milyen céltalan. – A távolba nézett; sok
mindent megértett…

164
 Emily anyáskodva veregette meg a kezét. – Ne izgasd magad,
nagyi. Tudom, hogy úgy szereted Shane-t, mintha a saját unokád
lenne – de semmit se tehetsz.
– Tudom, drágám. De visszatérve a szalonban történtekre,
gondolod, hogy más is észrevette azt, amit mi ketten? Például Jim?
– Jim néhány perccel korábban kiment. Beszéltem vele, amikor
Anthony és Sally után a teraszra ment. Miranda és az ikrek is
csatlakoztak hozzájuk. – Emily ismét harapdálni kezdte alsó ajkát. –
Sarah. Ő egész délután Shane-t leste. Lehet, hogy ő észrevette; nem
vagyok biztos benne.
– Nagyon remélem, hogy nem! – kiáltotta nyugtalanul Emma.
– Én is remélem. – Emily mély lélegzetet vett, majd halkan
kibökte. – Még valaki van, aki látta.
– Kicsoda?
– Winston.
– Hála istennek. Örülök, hogy nem más volt az. Eredj, hozd ide,
és odabent ne szólj semmit. Túl sok kíváncsiskodó tolong ott.
– Igen, nagyi. – Emily kiszáguldott.
Emma felállt, az ablakhoz ment, és gyönyörű kertjét nézegette.
Milyen békésen mutat a ragyogó napfényben… odaát meg, a
szalonban, ott az a fiatal férfi, akinek a világon mindene megvan,
kivéve a szeretett nőt – és aki emiatt soha nem fog igazi békességre
lelni. Hacsak szerelme el nem múlik. Emma kételkedett, hogy ez
bekövetkezne. Az a fajta szerelem, amit az arcára vésve látott,
örökkön-örökké tart. Mélysége és hevessége dermesztőén hatott
Emmára. Őszinte meggyőződése, hogy a Shane O’Neill-fajta férfi
nem elégszik meg azzal, hogy bálványát távolról imádja. Érzelmei
könnyen elragadják, és idővel tettekre sarkallják. Lehet, hogy
egyszer majd harcolni kezd Pauláért. Emma véleménye szerint, ha
Paulát érdekli is Shane, a helyzet rosszat sugall. A szerelmi
háromszög nemcsak kényelmetlen – robbanékony is.

165
 Emma halkan sóhajtott. Kérdéseire nincs válasz, nincs
megoldás, a találgatás pedig merő időpocsékolás.
Paulára gondolt. Imádkozott, hogy unokája az idők végezetéig
legyen boldog Jim Fairleyvel. Ha nem, Shane minden bizonnyal tért
nyer nála. Házassága első éve idilli volt. Másfelől: Emma észrevett
bizonyos dolgokat, amelyek elgondolkoztatták, és arra késztették,
hogy Jim fölött eltöprengjen. Ösztönösen tudta, hogy veleszületett
jellemerőben Paulának nincs párja; szélsőségesen makacs,
vasakaratú. És annyival okosabb – minden tekintetben –, mint Jim.
Emma – szakmai szempontból – csodálta Jimet. Briliáns
újságíró. Személyét is kedvelte. Nehéz lenne nem kedvelni. Egy
ideje azonban már észrevette, hogy Jim ítélete sok területen nem
megbízható, különösen, ha emberekről van szó. Nem volt eléggé
válogatós. Mindenkit kedvelt; sőt nem kevesebbet kívánt, mint hogy
körülötte mindenki mindig boldog legyen. Utálta a vitát, azt sem
tudta, hogyan tegyen mindenki kedvére – gyakran saját érdekei
rovására. Emma véleménye szerint Jim legnagyobb baja, hogy azt
akarta, mindenki kedvelje, népszerű legyen a családban, a baráti
körben, az alkalmazottai között. Ez a vonása ijesztette és ingerelte
Emmát. A csúcs magányos hely. És általában nem túlzottan bölcs
dolog jó barátságot kötni a beosztottakkal; ez gyakran bajt okoz. Bár
kelletlenül, de be kellett vallania, hogy Jim egyszerűen nem olyan
rátermett, mint Paula. Vajon a házasságuk tartós lesz-e? Minden
házasságban adódnak problémák, feszültségek, érzelmi viharok. Ha a
nyomás alatt Jim összeomlik, mert hiányzik belőle a kitartás és az
állhatatosság, mi lesz a házasságukból? Mi lesz Paulával? A
gyerekekkel? Emma nem is akart ilyen gyászos gondolatokkal
foglalkozni, azonmód félresöpörte negatív érzéseit. Nagyon szeretik
egymást, szerelmük talán majd áthidal minden nézeteltérést.
– Beszélni akarsz velem, Emma néni? – kérdezte idegesen,
aggódva Winston.

166
 – Igen – fordult meg Emma. A székek felé indult, intett
Winstonnak és Emilynek, hogy kövessék.
Leültek vele szemben. Vártak.
Winston nem értette, mit akar tőle Emily, amikor kivonszolja a
szalonból, és odasúgja, hogy Emma hívatja. A lány viselkedéséből
azonnal rájött, hogy valami baj van. Most még nagyobb
aggodalommal szippantott a cigarettájából. Szeme sarkából látta,
hogy Emily arca milyen merev, milyen sápadt.
Emma egyenesen a tárgyra tért. – Néhány perccel ezelőtt láttam,
hogyan bámulja Paulát Shane. Érzéseit illetően semmi kétségem.
Emily elmondta, hogy te is észrevetted.
– Igaz – vágta rá azonnal Winston. Tudta, hogy semmi értelme
tagadni vagy hazudni. Összeszedte magát, felkészült a következő
kérdésre. Emma komor, szigorú arcát tanulmányozta.
– Shane szerelmes Paulába – jelentette ki határozott hangon
Emma.
– Igen. Méghozzá halálosan – szögezte le Winston, s a fejét
rázta. Hosszú ideje tépelődött, vajon mikor derül ki, és most, hogy
kiderült, úgy döntött, a legokosabb lenne, ha teljesen őszinte volna
Emmához. Bizonyos mértékig megkönnyebbült – végre nem kell
egyedül viselnie ezt a nehéz terhet.
Halálosan, ismételte magában Emma. Szíve elszorult. Winston
közlése megerősítette gyanúját, megszilárdította következtetéseit.
Vontatottan kérdezte; – Shane beszélt neked Paula iránti érzelmeiről?
– Nem, Emma néni. Nagyon zárkózott és diszkrét. De az utóbbi
időben felfigyeltem néhány apró jelenségre, és egy ideje rájöttem…
saját megfigyeléseim alapján… hogy mit érez Paula iránt. Végül is
egyazon házban töltjük a hétvégeket, őszintén szólva, azt hiszem,
Shane sejti, hogy tudom; de sose említette. Mint mondtam, rendkívül
tartózkodó.
Emma hátradőlt, ajkát összeszorította, tekintete még elgondolko-
dóbb volt, mint az előbb. Rövid hallgatás után megszólalt: – Egész
167
életükben olyan közel álltak egymáshoz, mintha ikrek lennének.
Shane hogy hagyhatta kicsúszni a keze közül?
– Megkockáztatok egy feltevést – válaszolta közelebb hajolva
Winston. Hirtelen támadt dühvel nyomta el a cigarettát. – Lehet,
hogy épp azért, mert együtt nőttek fel… úgy értem, nem látta a fától
az erdőt, nem vette észre, ami ott volt az orra előtt. Bizonyos vagyok
benne, hogy Shane csak akkor ocsúdott fel, amikor Jim eljegyezte
Paulát. És az eljegyzés után olyan gyorsan összeházasodtak, hogy
Shane-nek lélegzetet venni sem maradt ideje, nemhogy közbelépni.
Te is tudod, milyen gyorsan zajlott le az egész.
Winston fáradtan vállat vont, és elfordította a fejét; Shane
nyomorúságos helyzetére gondolt. Az utóbbi időben ez egyre
romlott, egyre jobban fájt – és egyre észrevehetőbbé vált. Shane
miatt örült, hogy barátja az Egyesült Államokba utazik. Visszafordult
Emma felé, és így fejezte be: – Én így látom a dolgokat – nem állok
jót érte, hogy valóban így van. De őszintén hiszem, hogy egy másik
férfi megjelenése kellett ahhoz, hogy Shane rájöjjön: mennyire
szereti Paulát.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
– Gondolod, hogy Paula tisztában van az érzéseivel? – kérdezte
Emily halkan Winstont, miközben könnyedén megfogta a karját és
felnézett rá.
– Őszintén szólva nem tudom. De én…
Emma nagyon határozottan közbeszólt. – Biztos vagyok benne,
hogy fogalma sincs róla. – Torkát köszörülte, majd ugyanolyan
tiszta, erős hangon folytatta: – Shane-re nézve ez nagyon tragikus, de
senki sem tehet semmit. Én a legkevésbé. Most már nem. Azonkívül
– nem is az én ügyem. Ami azt illeti, másé sem. Semmi esetre sem
szeretném, ha Shane vagy Paula a családi pletykálkodók nyelvére
kerülne. Tudjuk, hogy vannak néhányan, akik szeretnek fecsegni, a
dolgokat aránytalanul felfújni. Bennetek fenntartás nélkül megbízom;
ti ketten diszkrétek és hűségesek vagytok. Mégis arra kérlek,
168
ígérjétek meg, hogy soha senkinek nem mondjátok el azt, amit ma
délután láttatok. Rendben?
– Természetesen megígérem, nagyi – szólt megbotránkozva
Emily, és döbbenten nézett nagyanyjára. – Tudod, hogy soha nem
venném a számra Paulát, nem tudnék ártani neki. És ugyanez
vonatkozik Shane-re is!
– Nem kételkedem benned, Emily. Kénytelen vagyok azonban
még egyszer hangsúlyozni, hogy tökéletes hallgatást várok el. –
Figyelme Winston felé fordult.
– Igérem, Emma néni – mondta Winston. – Paula és Shane
ugyanolyan kedves nekem, mint Emilynek. És a családi
pletykafészek megítélésében is egyetértek. Emellett: Paulát épp elég
irigység veszi körül. Persze Shane-t is. Különleges emberek, ezért
kézenfekvő célpont mind a kettő. Ajkamon pecsét. Miattam ne
aggódj.
– Köszönöm – mondta Emma, és megjegyezte magának Winston
találó elemzését. Halványan elmosolyodott. – Szeretném, ha
közöttünk sem esne több szó erről az ügyről. Gondolom, a legjobb
lenne, ha mindhárman elfelejtenénk. Shane elutazik egy fél évre.
Reméljük, azalatt elfelejti Paulát…
– Soha! – vágott közbe indulatosan Winston. – Nem az a
természet, aki… – Mérgesen elhallgatott, sajnálta már, hogy
egyáltalán megszólalt.
De eleget mondott ahhoz, hogy Emma világosan lásson. Igen,
gondolta, ettől félek én is. A lehető legnyugodtabban mondta: –
Lehet, hogy mindig vágyakozni fog utána. De fiatal, és talpig férfi.
Normális vágyakkal és kívánságokkal, ebben nem kételkedem.
Reméljük, idővel talál valakit, aki ki tudja elégíteni, aki olyan szinten
áll, hogy segítségével elfelejtheti Paulát. Őszintén remélem, hogy
tartalmas élete lesz, beteljesülésre és boldogságra lel.
– Háát, nem tudom – mormogta Winston, aki ismét meggondolta
magát. Őszintének kell lennie Emmával szemben – ennyivel tartozik
169
neki. Komor tekintetet vetett nagynénjére. És minthogy Emmának
mindig mindent szemernyi zavar nélkül el tudott mondani, hirtelen
kibökte: – Biztos vagyok benne, hogy folytatni fogja rövid, alkalmi
viszonyait, nőügyeit. El sem kerülheti őket, mert a nők maguk vetik
magukat a lába elé. Shane nem szent. És nem az a fajta, aki
szüzességi fogadalmat tesz. Végül is ahhoz, hogy lefeküdjenek, két
embernek nem kell egymásba szerelmesnek lenni.
– Egyetértek – mondta Emma, de felvonta szemöldökét, és
Emily-re pillantott.
Winston észrevette, de nem bánta; Emily végül is felnőtt nő,
tudja, hogy mennyi az annyi. Tántoríthatatlanul folytatta: – Talán
nem szívesen hallod, de akkor is elmondom. Véleményem szerint
Shane O’Neill soha senki mást nem fog szeretni, csakis Paulát.
Néhány perccel ezelőtt azt mondtad, hogy ez Shane tragédiája. De
szerintem Paula tragédiája is. Sokkal jobb helyzetben és boldogabb
lenne egy Shane jellegű férfival, mint Jim Fairleyvel.
Winston kemény, elítélő hangjára Emma felriadt. Döbbenten
nézett rá, látta a szája körül kirajzolódó keserű vonást, szemének
dühös pillantását. Hiszen ez a fiú neheztel Jimre, gondolta;
visszafogott haragja és bosszankodása erre vall. Winston azért
neheztel Jim Fairleyre, mert ő nyerte el Paula kezét, miatta veszített
Shane.
Emma némán bólintott.
– Szegény Shane, az élet nem bánik kesztyűs kézzel vele –
mondta homlokát ráncolva, csöndesen Emily.
– Ugyan, ugyan, kedvesem, te csakis Shane oldaláról nézed a
dolgot – kuncogott gyöngéd megrovással Emma. – Paula talán
egészen más véleményen van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon
boldogan él Jimmel. Tudom, hogy szereti. Emellett, ki mondta
neked, hogy az élet kesztyűs kézzel bánik az emberrel?
Tapasztalataim szerint az élet átkozottul bonyolult és a legkevésbé
sem tisztességes. Végső soron az számít, hogyan küzdünk meg vele,
170
hogyan szállunk szembe nehézségeivel és szenvedéseivel, hogyan
kerekedünk felül. Erősnek kell lenni, okulni a bajból, növelni a
szellemi képességeket, szilárd jellemet kialakítani. Soha ne engedjük,
hogy lesújtson a balsors. És most fejezzük be ezt a beszélgetést. Hess
innen, ti ketten. Pár percig egyedül akarok maradni.
Winston Emmához lépett, és megcsókolta. Ezt tette Emily is.
Szó nélkül távoztak.
Emma egy ideig magában üldögélt.
Halálfáradt volt. Úgy tűnt, alighogy megold egy problémát,
máris újabb bukkan fel. De hiszen így volt ez mindig, egész életében.
Drága, drága Shane, hajtogatta magában. Milyen szívfacsaró!
Keményen elbánt veled az élet. De túléled. Mind túléljük.
Váratlanul könnyek szöktek a szemébe, és leperegtek az arcán.
Zsebében zsebkendőt keresett, és ráncos öreg arcához nyomogatta.
Úgy érezte, vödörnyi könnyet tudna ejteni. De ez nem fér össze a
természetével. És a könnyek semmit nem oldanak meg. Kifújta az
orrát, zsebre vágta zsebkendőjét, felállt, és lesimította ruháját.
Az ablakhoz lépett, néhány mély lélegzetet vett, kifogyhatatlan
akaraterejéből merített. Lassan összeszedte magát. Gondolatai
visszatértek Shane-re. Talán Winstonnak van igaza. Talán Shane
csak akkor döbbent rá, hogy mit érez Paula iránt, amikor már késő
volt. Vagy talán abban a hitben élt, hogy ráér még a lány elé állni.
Amikor fiatalok vagyunk, azt hisszük, az idő végtelen – sóhajtott
Emma. Az előttünk álló évek végtelennek tűnnek. De nem így van…
az évek egy szempillantás alatt tovatűnnek. Eszébe jutott Blackie.
Vajon mit szólna ehhez az ügyhöz? Azonnal elhatározta, hogy nem
mondja el neki. Túl sok fájdalmat okozna.
Tegnap mondta Blackie: az élet átkozottul rövid ahhoz, hogy az
ember túl sokat lacafacázzon. Mennyi igazság és bölcsesség van e
szavakban, különösen, ha két ilyen vén csatalóról van szó, mint ők.
Emma hirtelen elhatározásra jutott. Elfogadja Blackie
meghívását a világ körüli utazásra. Nem fog többé lacafacázni!
171
 Elfordult az ablaktól, határozott léptekkel ment ki a
könyvtárszobából. Eltökélt szándéka volt, hogy azonnal megkeresi
Blackie-t, és közli vele, hogy beleegyezik a nagybetűs Tervbe.
Képzelem, milyen arcot fog vágni…

12

– Gondolod, hogy minden család olyan, mint a miénk?

– Pontosan hogy érted? – kérdezte Winston, Emily felé fordulva.
– Nálunk mindig kitör valami dráma. Ahogy visszaemlékszem, soha
egy perc nyugalmunk nem volt. Nemcsak a nagynénik és nagybácsik
olyan rémesek, hogy legszívesebben kikaparnák egymás szemét,
hanem a mi nemzedékünk is folyton veszekszik és kiborul. Hogy
őszinte legyek, állandóan úgy érzem, mintha harcmezőn volnék – és
nem hiszem, hogy igazán jó harcos lennék.
Gyászos hangja, bánatos arca láttán Winston elnevette magát. –
Nagyon jól elviseled, Emily. Megfigyelésem szerint épp eléggé
rámenős vagy.
Kettesben üldögéltek egy régi kerti kőpadon, a barackszínű
szalon előtti széles teraszról lefelé hullámzó zöld gyep alján.
Mögöttük magaslott a lenyűgöző nagyságú és fenséges szépségű
Pennistone Royal; hátát a mélykék égnek támasztotta, ablakainak
sokasága villogott a késő délutáni napsütésben.
– De hogy kérdésedre válaszoljak – komolyodott el Winston –,
nem hiszem, hogy minden család olyan, mint a miénk. Végül is
hánynak jut olyan matriárka, mint Emma Harte?
Emily arrébb húzódott, felnézett rá, sima homlokán apró ránc
jelent meg. Komolyan nézett Winston szemébe. – Ne okold a
nagymamát a szüntelenül zajló drámák miatt. Azt hiszem, hogy ő,
szegényke, ártatlan kívülálló. Attól gurulok méregbe, hogy a család
egyes tagjai mennyi bánatot okoznak neki.

172
 – Ne hidd, hogy őt bírálom! – tiltakozott Winston. – Vagy
egyetlen percig is feltételezem, hogy ő felelős ezekért az ügyekért.
Egyetértek veled – nem ő a hibás. Arra céloztam csupán, hogy –
korunk legfigyelemreméltóbb asszonyaként, eredeti egyéniségként –
valósággal vonzza a zűrzavart. Nézd csak: nagyon bonyolult,
összetett életet élt, nagyon intenzíven. Temérdek gyereke és unokája
van, és ha – szükségszerűen – a Harte-okat is hozzászámoljuk, a
családja óriási. Nagyobb, mint a legtöbb család. És ne felejtsd el
egyéb szoros kapcsolatait – az O’Neill- és a Kallinski-klánt. Ha
mindet összeszámolod – kisebb hadsereg kerekedik ki belőle.
– Színigaz minden, amit mondasz. Mégis torkig vagyok a belső
harcokkal és veszekedésekkel. Az isten szerelmére, csupán azt
szeretném, ha valamennyien békében élnénk, és jól kijönnénk
egymással.
– Igen… de még valamit fontolóra kell venni. Emmának és
családjának óriási vagyona és hatalma van, tehát nyilvánvaló, hogy
itt mindig lesz féltékenység és intrika, és mindenféle áskálódás.
Szerintem az intrika – az ember természetéből fakadóan –
elkerülhetetlen… az emberek rohadtak tudnak lenni. Önzők, mohók,
kegyetlenek. Rájöttem, hogy vannak, akik semmilyen eszköztől nem
riadnak vissza a saját érdekükben.
– Mintha én nem tudnám! – Emily a tó homályos mélyét nézte,
arca elborult. Majd felemelte fejét, tekintetét Winstonra szegezte. –
Pár perccel ezelőtt, amikor a drámákat említettem, természetesen
Shane-re gondoltam. De be kell vallanom, hogy ma délután mást is
éreztem – tudod, rejtett áramlatokat. A résztvevők, szokás szerint,
táborokra oszlottak. Rengeteg manőverezés zajlott.
– És ki kivel tartott? – kérdezte élénk kíváncsisággal Winston.
– Sarah és Jonathan például sülve-főve együtt van. Furcsa, mert
tudom, hogy Sarah sose kedvelte. Nem tudom, mi folyik itt, de
valahogy érzem, hogy rosszban sántikálnak. Valószínűleg Alexander
is gyanakszik. Észrevetted, hogy mennyire kerüli okét?
173
 – Most, hogy mondod, igen. Én magam sose bírtam elviselni
Jonathan Ainsleyt. Gyerekkorában is zsarnok volt, és mint minden
zsarnok, alapjában véve gyáva alak. Mostanság csak úgy árad belőle
a báj, de nem hinném, hogy az évek folyamán belül valóban
megváltozott volna. Sose felejtem el, amikor a krikettütővel fejbe
vágott. A rohadt kis csirkefogó. Komoly sérülést okozhatott volna.
– Tudom, hogy így van – gyerekkorunkban velem is undok volt.
Változatlanul azt hiszem, hogy Jonathan úrfi vagdosta szét annak a
biciklinek a kerekét, amit nagyitól kaptam a tizedik születésnapomra.
Amikor nagyi kérdőre vonta, ő letagadta ugyan, és hihető alibit is
produkált aznapi hollétéről, de én tudom, hogy hazudott – ráncolta
össze szemöldökét Emily. – Ami pedig Sarah-t illeti: egész életében
magának való és titkolózó volt.
– Ismered a mondást: lassú víz partot mos – jegyezte meg
Winston.
Lehajolt, felvett egy kavicsot, szórakozottan a tóba dobta, s a víz
fodrozódását figyelte. – Volt már, hogy azt hittem, Sarah beleesett
Shane-be.
Emily meglepődve rezzent össze. – Nem te vagy az egyetlen –
mondta csendesen. – Arra ugyan várhat… – Elhallgatott, majd
gyorsan hozzáfűzte: – Ez nagyon csúnyán hangzott, és nem akarok
csípős nyelvű lenni. Kedvelem Sarah-t. Nagyon édes tud lenni, és
valóban sajnálom őt. Szörnyű érzés lehet viszonzatlan szerelmet
érezni Shane O’Neill iránt. Szívszaggató. Sarah meg én sose álltunk
nagyon közel egymáshoz, de… nos, mindig azt hittem róla, hogy
becsületes ember. Máig. Most már nem vagyok ebben olyan biztos.
– Lehet, hogy csak pajzsnak tartja maga elé Jonathant. Ennyi az
egész. Látni való, hogy Shane jelenléte miatt próbált elrejtőzni a
sokaságban; ez kétségtelen.
– Lehet, hogy igazad van. – Emily témát változtatott. – Úgy
tűnik, Jim el van ragadtatva Edwinától és Anthonytól. Az utóbbi

174
órában valósággal ráragadt az ifjú grófra. Lehet, hogy a nemesi rang
imponál neki. Egyébként mit szóltok Anthony és Sally szerelméhez?
– Anthony rendes fickó, de az apám nem túlságosan boldog –
főként Edwina miatt. Ha összeházasodnak, ez a vén csatabárd a
családunk közepén lesz! Nem valami reményteli kilátás. Valami
miatt gyűlöli a Harte-okat.
– Azért, mert a nagyi Harte! Edwina mindig lenézte az anyját.
Micsoda ostoba nőszemély! Ki nem állhatom! – Emily töprengve
nézett a távolba. Rövid szünet után közömbös hangon kérdezte: –
Ugye, te nem kedveled Jim Fairleyt?
Winston hevesen rázta a fejét. – Nem, nem, tévedsz. Én valóban
kedvelem, és nagyra becsülöm szakmai képességeit. Csakhogy –
vállat vont, grimaszt vágott – az emberek többségénél jobban
ismerem Paulát. A nyugodt külszín mögött nagyon erős egyéniség
húzódik meg. Ezt te is tudod. Ezenfelül ambiciózus, energikus,
strapabíró és briliáns üzletasszony. Korához képest egészen
rendkívüli, és minél idősebb lesz, annál inkább Emmára üt.
Valójában épp erre nevelték és szoktatták – hogy ő legyen a
következő Emma Harte. Maga Emma irányította így. Éppen ezért, no
meg a személyiségük közötti eltérés miatt gondolom, hogy ő meg
Jim nem egymáshoz valók. De persze lehet, hogy elfogult vagyok…
Shane javára. A legjobb barátom, és nagyszerű ember. De végül…
Emily határozottan közbeszólt: – El akarok mondani neked
valamit Jimről. Azt hiszem, sokkal mélyebb és erősebb, mint
gondolnánk. Paula elmesélte, hogy rettenetesen, veszettül félt a
repüléstől, mivel kisfiú korában szülei légi katasztrófa áldozatai
lettek. És ezért kezdett repülni, ezért vásárolt saját gépet. Azért lett
pilóta, hogy félelmét legyőzze. Tudom, nagyi utálja, hogy (ahogy ő
nevezi) a „pléhmadarán” ide-oda röpköd, de Jimnek nyilvánvalóan
fontos; alapvetően szükséges a jó közérzetéhez.
Winston meglepődött. – Meg kell adni, jó adag kurázsi kell
ahhoz, hogy egy ilyenfajta bénító félelmet az ember legyőzzön.
175
Örülök, hogy elmondtad. Mellesleg épp azt akartam mondani: lehet,
hogy Paulát és Jimet illetően tévedtem. Én sem vagyok
tévedhetetlen. Lehet, hogy az idők végezetéig együtt maradnak.
Annyi bizonyos: nem kívánom, hogy Paula, akit annyira kedvelek,
boldogtalan legyen. És ami azt illeti, Jimnek sem kívánom.
Elhallgatott, majd pimaszul vigyorgott. – Emellett, senki sem
tudhatja, mi zajlik le két ember között, mi történik a
hálószobájukban. Lehet, hogy Jim titkos vonzerövel rendelkezik –
kacsintott sokatmondón.
Emily akaratlanul elnevette magát. – Gonoszkodsz, Winston. –
Szeme huncutul csillogott. – Nagyi arcát kellett volna látnod, amikor
Shane alkalmi viszonyairól, szexuális hódításairól motyogtál.
Micsoda képet vágott! Folyton rám pislogott, lopva és aggódva,
mintha én nem tudnám, mi az, hogy szex!
– No persze, neked rengeteg tapasztalatod van e téren, ugye,
Picike?
Emily gőgös arcot vágott, és kihúzta magát. – Elfelejted, hogy
huszonkét éves vagyok. Pontosan tudom, hogy mennyi az annyi.
Egymásra mosolyogtak. Látta, hogy Winston remekül
szórakozik rajta.
– Tudod, azóta sem hívtál Picikének, hogy valóban az voltam –
egészen picike.
– Az is voltál. Korodhoz képest a legkisebb apróság.
– De hogy megnőttem. Tudd meg, hogy több mint százhatvanöt
centi vagyok!
És mibe fogadjunk, hogy egy nagyon felnőtt fiatal hölgy vagy? –
heccelte Winston. – Mennyit játszottunk, amikor gyerekek voltunk –
emlékszel, Picike? Emlékszel, hogy egyszer elhatároztuk, azt
játsszuk, hogy ősi britek vagyunk, s én kineveztelek Boadicea
királynőnek?
– Hogy felejthettem volna el – sikított nevetve Emily. – Kékre
festettél. Az egész testemet.
176
 – Nem az egészet, a bugyit és a mellénykét nem vetetted le. Ha
jól emlékszem, erényes kislány voltál.
– Nem igaz! Tél közepén volt, és majd megfagytam a nagyi
garázsában. De miért is szégyenkeztem volna? Ötéves koromban
nem volt rajtam semmi látnivaló.
Winston kutató pillantást vetett rá; a felnőtt szemével nézte. –
De most már – nem fejezte be a mondatot, hirtelen zavarba jött.
Egyre erősebben érezte a lány közelségét, beszívta virágillatú
parfümjét, frissen mosott hajának citromillatát. Emily arca, amelyet e
pillanatban Winston felé fordított, tele volt bizalommal, sápadtsága
eltűnt. A régi önmaga lett: olyan csinos, törékeny és édes, mint a
nyári rózsa – harmatos, friss, ártatlan.
Winston a torkát köszörülte, miközben öntudatlanul közelebb
vonta magához; akarta, és szüksége volt erre a közelségre.
Gyengéden mondta: – Helyes is, hogy olyan erényes voltál. Ha nem
marad rajtad néhány ruhadarab, teljesen befestelek, és ezzel talán
meg is ölhettelek volna.
– Honnan tudhattad volna abban a korban, hogy festék alatt a
bőr nem lélegzik. Én is ugyanolyan vásott voltam, én is befestettelek.
– Emily hozzádőlt. Ugyanannyira tudatára ébredt Winston
közellétének, mint a fiú az övének; szerette volna, ha minél tovább
tart ez a váratlan, családias, fizikai kapcsolat.
Winston nagyot nevetett. – Sose felejtem el, milyen rettenetesen
mérges volt Emma néni, amikor a garázsban ránk talált. Azt hittem,
akkora verést kapok, mint még soha életemben. Tudod, valahányszor
terpentinszagot érzek, eszembe jut az a nap, az a förtelmes
terpentines mosdatás, amiben ő meg Hilda részesített minket.
Esküszöm az élő istenre, hogy engem kétszer olyan vadul súroltak le,
mint téged. Persze külön büntetésként szánták nekem, a tízévesnek,
akinek több esze lehetett volna. Napokig fájt mindenem.
Emily megszorította a karját. – Mindig bajba keveredtünk, ugye?
Te voltál a banda vezére, én meg odaadó híved, hűségesen
177
mászkáltam utánad, minden parancsodat teljesítettem. Annyira
imádtalak, Winston.
A fiú bólintott, a csillogó szempárban saját szemének különös
másába nézett.
Elállt a lélegzete. A zöld szemek mélyén a gyerekkori imádathoz
hasonló intenzív érzés lángolt fel. Heves szívdobogás fogta el, és
mielőtt magát megállíthatta volna, föléhajolt és szájon csókolta.
Emily azonmód a nyaka köré fonta karját; lángoló szenvedéllyel
viszonozta a csókot – olyan szenvedéllyel, hogy Winston egy
pillanatra megdöbbent. Szorosabban magához vonta, újra és újra
csókolta, vágya egyre növekedett. Egész testét elöntötte a vágy,
érezte, hogy férfiassága megkeményszik. Minden porcikája kívánta
Emilyt. Egész teste lüktetett, s ez a felfedezés teljesen elkábította.
Ölelésük idővel lazult, lihegve húzódtak széjjelebb.
Elképedve néztek egymásra.
Emily arca vöröslött, szeme csillogott-villogott, és Winston
hirtelen meglátta a benne lángoló szerelmet. Az iránta érzett
szerelmet. Megérintette orcáját, érezte, milyen forró, hogy lángol –
úgy, mint a szeme. Türelmetlenül vonta vissza karjába, szája vadul
lecsapott Emily szájára. Növekvő szenvedéllyel csókolóztak.
Nyelvük találkozott; Winston Emily szájának mélyére hatolt,
kóstolgatta. Testük mindinkább összetapadt.
Winston homályosan, elmosódottan emlékezett arra, hogy
gyerekkorában mindig szerette volna levetkőztetni. Hirtelen eszébe
jutottak a padláson játszott, rég elfelejtett emlékek… a titkos,
bizalmas, izgalmas játékok, amelyek során első ízben állt fel a
fütyije. Eszébe jutott, milyen ügyetlen kézzel tapogatta a kislány
testecskéjét… most meg, tapasztalt férfiként szeretné újból
végigtapogatni, érinteni minden testrészét ennek az érett nőnek,
beléhatolni, magáévá tenni. Hatalmas erekciója támadt, úgy érezte,
mindjárt szétrobban. Próbálta magát fékezni, tudván, hogy
szenvedélyét azonnal csitítani kell, de képtelen volt a lányt a karjából
178
elengedni. Végül nem állt ellen szenvedélyének; arcát, nyakát, haját
csókolgatta, megérintette a vékony selyemblúz alatt rejtőző mellét.
A varázslatot, amely egymás karjába taszította őket, Emily törte
meg. Nagyon gyöngéden és kelletlenül vonta ki magát az erősen
ölelő karokból. Elképedve bámult fel rá.
– Ó, Winston – suttogta, és két ujjal lezárta a fiú remegő, érzéki
száját. Egy percre ott hagyta ujjait, mintha le akarná csillapítani.
Winston nem bírt megszólalni.
Mereven ült a padon, várta, hogy izgalma alábbhagyjon. Emily
mozdulatlanul ült mellette, az arcába nézett. Winston szeme Emily
tekintetébe fúródott, s nézése oly sok mindent elárult…
Végül szenvedélytől elfúló hangon mondta: – Emily, én…
– Ne szólj semmit – suttogta a lány remegő hangon. – Most ne. –
A távolba nézett, ajkát harapdálta, várt néhány percet, hogy a fiú
lecsillapodjon, hogy összeszedje magát. Majd felállt, és feléje
nyújtotta kezét. – Gyerünk be. Nagyon későre jár.
Winston nem szólt; felállt. Hallgatagon, kézen fogva mentek fel
a lépcsőn – mindkettő magába mélyedt, miközben erősen érezte a
másik jelenlétét.
Emilyt végtelen öröm töltötte el.
Észrevett!, gondolta daloló szívvel. Végre! Tizenhat éves korom
óta vágyom rá, hogy meglássa bennem a nőt. Kívánom őt.
Gyerekkorunk óta kívánom. Ó, Winston, kérlek, érezz ugyanúgy,
mint én. Hadd legyek a tiéd. Mindig hozzád tartozom, ez már
gyerekkorunkban eldőlt.
Winstonban viszont ellentmondásos érzések és zűrzavaros
gondolatok kavarogtak.
Nemcsak saját maga, hanem Emily viselkedése is meglepte.
Valósággal tántorgott. Olyan hevesen, olyan szenvedéllyel dőltek
egymás karjába, hogy alkalmasabb helyen biztosan szeretkeztek
volna. Semmi sem állíthatta volna meg őket. És minden előre
megfontolt szándék nélkül.
179
 Az agyában forrongó gondolatok – önelemzés és önértékelés –
alaposan lehűtötték. Észbe kapott, és megkérdezte magát: hogyan
történhetett mindez? Végül is Emily az unokatestvére. Na jó,
harmadunokatestvére. És ismerte egész életében, igaz, az utóbbi tíz
évben nem nagyon érdeklődött iránta. És végül, elkerülhetetlenül
felmerült benne a kérdés: miért vonzódik ennyire Emilyhez, amikor
Allison Ridleybe szerelmes?
Ez a gondolat őrjítően zavarta, miközben a hosszú lépcsősoron
felkaptattak. De tüstént elhessegette, amikor a kör alakú felhajtóhoz
érve Shane piros Ferrariját meglátta. A kocsi élesen fékezve megállt.
Shane letekerte az ablakot, kidugta a fejét, és vigyorogva
kérdezte: – Hát ti hol voltatok? Mindenütt kerestelek, hogy
elköszönjek.
– Emilyt zavarta a nagy tömeg, kijöttünk kicsit levegőzni – vágta
rá Winston. – Hová rohansz ilyen korán?
– Emilyhez hasonlóan a nyüzsgés engem is nyomasztott.
Gondoltam, kikocsikázok Harrogate-be. El kell búcsúznom…
néhány barátomtól.
Winston szeme észrevétlenül összeszűkült. Dorothea Mallethez
megy, gondolta. Sok haszna lesz belőle… – El ne késsél Allison
vacsorájáról. Pontosan nyolckor.
– Ne izgulj, időben ott leszek.
– Látunk holnap? – kérdezte Emily.
– Nem hiszem. – Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Erősen
megölelte Emilyt. – Úgy fél év múlva találkozunk. Hacsak addig
nem jössz New Yorkba. – Szeretettel mosolygott rá. – Emma néni az
előbb mondta, hogy a Genretnél fogsz dolgozni. Gratulálok,
kicsikém.
– Köszönöm, Shane. Olyan izgatott vagyok! – Lábujjhegyre állt,
és arcon csókolta Shane-t. – Könnyen lehet, hogy utazásaim során
eljutok az Államokba. Megmutatod majd New Yorkot, ugye?
– Randevúzunk majd – nevetett. – Vigyázz magadra, Emily.
180
 – Te is, Shane.
– Winston, később találkozunk.
– Igen – válaszolt tömören Winston. Shane elhajtott, és Winston
kérdőn nézett Emilyre. – Nem szóltál nekem a Genretről. – Bosszús
lett, olyan rosszkedve támadt, hogy maga is meglepődött.
– Nem volt mikor.
– Ez azt jelenti, hogy sokat fogsz utazni? – morogta.
– Igen. Miért? – Emily kihívóan vonta fel szemöldökét; titokban
el volt ragadtatva.
– Semmi, csak úgy kérdeztem – motyogta. Meglepte, mennyire
ingerli a gondolat, hogy Emily egyedül fog mászkálni a világban,
hogy a Genretnek vásároljon.
Ismét hallgatagon baktattak, de mielőtt a házba léptek volna,
Emily habozva kérdezte: – Komoly ez az ügy? Úgy értem, közted és
Allison között?
– Nem, egyáltalán nem – tiltakozott rögvest Winston, holott ez
szemenszedett hazugság volt. Nagyon közel járt ahhoz, hogy
megkérje Allison kezét.
Emily arca felderült. – Sajnálom, hogy ma este foglalt vagy.
Reméltem, hogy velünk vacsorázol.
– Sajnos elígérkeztem. – Winston elfintorodott, maga is
meghökkent a felismeréstől, hogy már nem örül a baráti vacsorának.
Kicsit savanyúan mosolygott, majd karon ragadta Emilyt, aki épp a
hátsó ajtót taszította be, és maga felé fordította. – Mit csinálsz
holnap?
– Ebéd után visszakísérem az ikreket Harrogate-be. Az estém
azonban szabad – ajánlkozott, és szemrebbenés nélkül viszonozta
Winston átható tekintetét. Arcára várakozás ült ki.
– Főznél-e vacsorát egy magányos, nőtlen fiatalembernek?
Átmehetnék hozzád Headingleybe.

181
 Emily mosolya lehervadt arcáról, és a fejét rázta. – Lehetetlen.
Tegnap beköltöztem ide, a nagyihoz. Eladom azt a lakást. Másként
szívesen főznék neked.
Winston csak állt, rámeredt, kezét a lány vállán nyugtatta.
Vegyes érzelmek árasztották el. Biztos volt benne, hogy a lány akarja
őt. Ő meg akarja a lányt. Azonnal. Homályosan közöttük állt Allison
árnyéka. A fenébe is, gondolta, és olyan elhatározásra jutott,
amelyről remélte, hogy később se fogja megbánni.
Felemelte Emily állát, és gyorsan szájon csókolta. Széles
vigyorral mondta: – Akkor hát szomszédok vagyunk. Holnap este
gyere át Beck House-ba, és én fogok főzni neked. Ígérem, hogy
kellemes esténk lesz. Mit szólsz hozzá?
– Remek ötletnek tartom – mondta tele boldogsággal és
izgalommal. – Hányra jöjjek?
– Amint el tudsz szabadulni, drágám.

13

A szoba teljes sötétségbe borult.

A lámpákat eloltották, a szorosan összehúzott függönyök egyetlen
fénysugarat sem eresztettek át. Sóvárogta a sötétséget. Balzsamként
hatott rá. A sötétség maga a névtelenség. Ezt szerette. Nem bírt már
világosban szeretkezni.
Mereven feküdt a hátán, csukott szemmel, kinyújtott lábbal, két
karja mozdulatlanul hevert a teste mellett. Vállaik is alig érintkeztek.
Hallotta halk szuszogását, a magáéhoz hasonló ritmusú lélegzést.
Sehogy sem megy ez a dolog kettejük között.
És tudta, hogy nem fog menni – egyáltalán, mit keres itt? El kell
menni. Elegánsan távozni. Most azonnal. Nagyot nyelt, legyűrte
hányingerét – bár ne ivott volna két pohár whiskyt a sok pezsgő után.
Szédült, forgott a feje, de nem volt részeg. Bizonyos mértékig
sajnálta, hogy nem az.
182
 A nő a nevét suttogta, lágyan, könyörögve ismételgette, ujjai a
férfi karján játszadoztak.
Ő meg se moccant, egy szót se szólt, gyűjtötte az erőt, hogy
felkeljen, felöltözzön és elmenjen. Bágyadt és fásult volt. Ez a
szörnyű délután, a maga rendkívül feszült és fájdalmas pillanataival,
az erőfeszítés, hogy valódi érzelmeit elrejtse, teljesen kimerítette.
Alig észlelhető mozgást érzett maga mellett, de nem nyitotta ki a
szemét.
A nő megérintette a férfi egyik mellbimbóját, először
próbaképpen, majd egyre kitartóbban, két ujja közé csippentve.
Szórakozottan sodorta le a nő kezét, meg se mondta neki, hogy
mellbimbója nem olyan érzékeny, mint amilyennek a nő hiszi. De
hisz mondta már korábban is, vagy nem? A nő keze egy pillanatra a
férfi mellkasán hevert, majd a gyomra tájékára tévedt, gyöngéd,
körkörös mozdulatokkal simogatta, majd a két lába közé simult.
Tudta, hogy a nő mire gondol, mi következik, de nem volt ereje
ahhoz, hogy megállítsa, hogy közölje: mindjárt elmegy.
A nő simogatni kezdte. Alig figyelt oda, gondolatai hullámán
sodródott. Homályosan hallotta a takaró zizzenését. A nő lejjebb
kúszott, és a férfi fölé hajolt. Hosszú haja a combját takarta, majd
meleg ajka teljesen bekerítette. Tapasztalt szerető volt. Zsongó feje,
háborgó gyomra, érzéketlensége ellenére a nőnek – lassan, kitartóan,
végtelen türelemmel és célratöréssel – sikerült felizgatnia. És akkor
hirtelen rabul ejtette. Amikor a nő végül felemelte a fejét és ajkát
feljebb, a gyomra tájára, azután még feljebb, a szájához érintette, a
férfi automatikusan viszonozta csókjait. Egyre hevesebben, egyre
izgatottabban csókolta.
Hirtelen, gyors mozdulatokkal, szorosan magához ölelve
átfordította, és a nőre feküdt. Kezét a sötét hajtömegbe fúrta,
körülfonta arcát, mélyebben, alaposabban csókolgatta; nyelvük
találkozott. Szemét szorosan zárva tartotta, nem akart az oly közel
lévő arcba nézni. Ujjai elengedték a nő haját, lejjebb csúsztak, telt,
183
kéjvágyó keblét, megkeményedő mellbimbóit simogatták; lapockája,
azután feneke alá csúsztatta kezét, testét saját teste görbületéhez
igazította. Eléggé megkeményedett ahhoz, hogy gyorsan, könnyedén,
tapasztaltán beléhatoljon. Együtt álltak rá a közös ritmusra,
emelkedtek és süllyedtek, mind gyorsabban, mind hevesebben, mind
lendületesebben. A nő feljebb fonta át két lábát a férfi hátán, hogy
még mélyebben beléhatolhasson.
A sötétség… a feketeség… a jóleső érzés… a mindent
beborító… zuhant… mind mélyebbre zuhant a végtelen, feneketlen
bársonyos verembe. Paula. Paula. Paula. Szeretlek. Tégy magadévá.
Egész lényemet. Mindenestül a tiéd vagyok. Élesen, tisztán látta
gyönyörű arcát, retinájára ráégett annak képe. Paula, drágám, sírt
némán magában, óh, Paula…
– Shane! Ez fáj!
Mintha messziről jönne a hang, és éles pengeként hasítana
zsigereibe.
Lelohasztotta. Visszahozta ebbe a szobába. Ehhez a nőhöz. És
megölte benne a hangulatot, amelyet oly fondorlatosán teremtett meg
magának, kizárólag magának. A fantáziakép darabokra hullott.
Rázuhant, és tökéletesen mereven feküdt. Lelohadt, kiürült,
életereje elszállt.
Végül halkan motyogva megszólalt: – Sajnálom, Dorothea, hogy
fájdalmat okoztam. Úgy látszik, nem vagyok tisztában a saját
erőmmel. – Vagy talán mégis, tette hozzá magában gúnyosan.
Esetleg annak hiányával. Zavarba hozta állóképességének hiánya, az,
hogy nem tudja a mindkettőjüket kielégítő szerelmi aktust
véghezvinni. A szexuális aktust, helyesbített, és megremegett.
Visszataszítónak érezte magát, a nőt – noha az utóbbit aligha érheti
vád.
– A karórád szíja a hátamba vájt – mondta Dorothea. – De azt
hiszem, nem kellett volna szólnom épp akkor. Te majdnem a szélén
voltál a…
184
 Kezét gyöngéden, de erősen a nő szájára tette, hogy szóáradatát
elhallgattassa. Nem akarta hallani szabadkozását. Egyetlen szót se
szólt, hosszú percekig feküdt a nő mellett, szíve vadul vert, torka
elszorult, mintha fojtogatnák. Hála az égnek, a nő is csendben
maradt. Végül felemelkedett, könnyedén megérintette a nő vállát, és
kikelt a gyűrött ágyból.
Shane a fürdőszobába ment, bezárta az ajtót, hátával nekidőlt –
óriási megkönnyebbülést érzett. A villanykapcsoló után tapogatózott,
felgyújtotta, és szaporán pislogott az erős fényben. A szoba
kóválygott körülötte, a fehér csempés padló mintha fölemelkedne, és
arcon csapná. Ismét szédülés és hányinger környékezte.
A mosdóhoz tántorgott, föléhajolt és hányt. Egyik kezével vakon
tapogatózott a csap felé, kinyitotta, hogy a folyó víz hangja elnyomja
öklendezésének zaját. Addig hányt és hányt, amíg úgy érezte,
teljesen kiürült. Amikor a hányinger végre szerencsésen elmúlt,
mosdókesztyűvel megtörölte a száját, több pohár hideg vizet ivott,
behunyt szemmel kapaszkodott a mosdó szélébe.
Később fölemelte a fejét, és a tükörben megnézte magát. Amit
látott, csöppet sem tetszett neki. Szeme vörös karikás és
véraláfutásos, arca vörösen puffadt, fekete haja kuszált. Szája szélén
világospiros rúzsfoltot fedezett fel, a nedves mosdókesztyűvel
dühödten letörölte. Haragja kizárólag saját maga ellen irányult.
Dorotheának ehhez semmi köze. Nem az ő hibája. Csak magát
vádolhatja.
Képtelen szeretkezni vele – vagy ami azt illeti, bárki mással.
Valami mindig közbejött, észhez térítette, s amikor rájött, hogy csak
fantáziál, és nem Paulát öleli, szétesett, képtelen volt elérni a
beteljesülésig. Néha, az ital bódulatában, látása és érzékei elkábultak,
és akkor valahogy sikerült… de ezek az alkalmak is egyre ritkábbak
lettek.
Tükörképére bámult, és hirtelen pánik és félelem fogta el.

185
 Most már mindig így lesz? Élete végéig? Soha többé nem lesz
boldog szexuális kapcsolata? Arra ítéltetett, hogy sivár, asszony
nélküli életet éljen? Nőtlenségi fogadalmat kell tennie, hogy a
látszatot megóvja? Hogy elejét vegye a kínos pillanatoknak,
amilyenek az imént, Dorothea ágyában érték?
Nem impotens. Tudta, hogy nem ez a baja. Valójában nagyon
egyszerű – ha partnere beférkőzik gondolataiba, jelenlétét érezteti,
nem marad anonim: erekciója lelankad. Bármennyire próbálkozik,
nem képes tartani addig, amíg ő vagy partnere kielégül. A
bálványozott nő mindig közéjük furakodik, elgyöngíti és
hatástalanítja, őt, akit mindig jó szeretőnek tartottak. Az ég
szerelmére, mihez kezdjen? Hogyan gyógyítsa ki magát? Van-e erre
gyógymód? Forduljon orvoshoz?
A fürdőszoba csendje ránehezedett. E nehéz kérdésekre nem
talált választ.
Dühe fellobbant. Az isten verje meg! Verje meg az isten!,
átkozódott némán, és szemét váratlanul könnyek öntötték el – a
tehetetlenség, a csalódottság, a düh könnyei. Megdöbbent. Megrázta
és megalázta, hogy önuralmát ennyire elvesztette. Egy pillanatig
szerette volna ököllel szétzúzni a tükröt, darabokra törni ezt a
könnyes ábrázatot, amely mintha rajta gúnyolódna. Széttörni Paula
kristályfinom karcolatát. Legyen átkozott! Megsemmisíteni a
kitörölhetetlen lenyomatot, amely oly mélyen belevésődött
megkínzott, sajgó agyába; uralkodott egész életén, befolyásolt
mindent, amit tett. Időnként érezte, hogy reménytelen áldozata
belsejében vibráló kedves arcának, kacagásának, a fejében
szüntelenül visszhangzó szelíd hangjának. És mindez olyannyira
beleivódott, hogy bármily erősen akarta is, képtelen volt szabadulni
tőle.
Meg se moccant. Két kezét oldalához szorította, olyan erősen,
hogy csuklója elfehéredett, erősen kidomborodott. Majd behunyta a
szemét, már nem bírta elviselni, hogy ilyen gyengének lássa magát.
186
A falnak dőlt, mozdulatlanul állt, amíg meg nem nyugodott, erőt nem
vett magán. Megfordult, a zuhanyzófülkébe lépett, magára engedte a
vizet. És lassan, de szigorú eltökéltséggel kiürítette szívét és elméjét,
elhessegette az érzelem, a felindulás minden maradékát.
Percek múltán kilépett a forró zuhanyból, fürdőlepedőt vett, és
energikusan megtörülközött. Dereka köré tiszta törülközőt csavart,
majd a mosdó alatti szekrényből kivette a három hete otthagyott
toalettszereket. Fogat mosott, állán végigfuttatta a villanyborotvát,
kölnit hintett arcára, és megfésülte nedves haját.
Felfrissült, ismét a régi önmaga lett… az a férfi, aki hűvösen
uralkodik magán. Egy pillanatra újból a tükörbe nézett és
eltöprengett. Magas, egészséges, keménykötésű, huszonhét éves
izmos férfi nézett vissza rá. Élénk elméje sem gyengébb, mint
fizikuma. És mégis… milyen törékeny. Furcsa dolog az agy a maga
kényes egyensúlyával. És ki tudná megmagyarázni a szív logikáját?
Elfordult, mély lélegzetet vett, felkészült az elkerülhetetlen
összecsapásra Dorotheával. Ma akarata ellenére jött ide – és alig
várja, hogy mehessen.
Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, pislogott, amíg szeme a
hálószoba sötétjéhez szokott. A szobában csend fogadta. Elaludt
vajon? Bárcsak így volna, fohászkodott magában. Matatott a széken,
ahová ruháit rakta, felvette alsóját és zokniját, ledobta a törülközőt.
Ingébe bújt, gyorsan begombolta, lábát a nadrágba dugta, és felhúzta
a villámzárat.
Ebben a pillanatban felkattant az ágy melletti lámpa, hideg
fénynyel árasztotta el a szobát.
– Csak nem mész el?! – robbant ki döbbent dühvel Dorothea.
Shane sarkon fordult.
Nem bírt ránézni. Tudta, hogy tekintete sértett és vádló – ezért a
szemközti falat nézte.
– Mennem kell – mondta rövid szünet után. A székre ült, és
cipőjét kezdte felhúzni.
187
 – Micsoda pimaszság! – kiáltott, és olyan hirtelen ült fel, hogy
az ágy háttámlája beleremegett. Mérgesen vonta maga köré az
ágytakarót. – Szó nélkül besétálsz, megiszod a piámat, lefekszel
velem, azt is elügyetlenkeded, és itt hagysz felcsigázva, aztán fél
órára eltűnsz a fürdőszobában. – Dühösen meredt rá, és ugyanolyan
kemény, vádló hangon folytatta: – Azután visszalopakodsz és
felöltözködsz, mintha semmi kötelességed nem lenne velem
szemben! Nyilvánvaló, hogy szó nélkül el akartál lógni arra az
átkozott vacsorára!
Shane összerezzent. Halk sóhajjal felállt, és az ágyhoz ment.
Leült a szélére, megfogta a nő kezét, kedves akart lenni hozzá,
barátsággal elbúcsúzni tőle. Dorothea elkapta és remegő szájára
szorította a kezét, vissza akarta fojtani a sötét szeméből csordogáló
könnyeket.
Shane nagyon gyöngéden mondta: – No, no, ne borulj ki. Már a
múlt héten szóltam neked a ma esti vacsoráról. És ma délután is
megmondtam, amint beléptem. Néhány órával ezelőtt még nem
bosszantott; nagyon szívesen fogadtál.
– De most bosszant – csuklott el a hangja. – Nem hittem, hogy
itt hagysz épp ma, az utolsó Yorkshire-ben töltött estén. Különösen,
mivel több órát töltöttünk együtt az ágyban. Azt hittem, itt fogsz
vacsorázni – úgy, mint máskor –, és itt is alszol ma éjjel.
Shane hallgatott, kínosan másfelé nézett.
Dorothea félreértette hallgatását. – Sajnálom, hogy
szeretkezésünket elrontottam. Az utolsó pillanatban – suttogta halk,
unszoló hangon. Megnyerő, békülékeny hangot ütött meg. – Kérlek,
mondd, hogy megbocsátasz. Annyira szeretlek. Nem bírom elviselni,
ha haragszol.
– Nem haragszom, és nincs mit megbocsátani – motyogta.
Türelemre intette magát, holott alig várta, hogy szabadulhasson. – Ne
ostorozd magad, ne olts szőrcsuhát. Nézd, nem számít, igazán nem
számít.
188
 Dorothea felkapta a fejét: milyen furcsa a hanghordozása. Nem
igazán értette, hogy mit jelent, de kihozta a sodrából. – Nekem
számít – reccsent rá. Kedvessége azonnal elpárolgott. S mivel Shane
nem válaszolt, felhevülten kiáltotta: – A ma délután végleg
bebizonyította.
– Mit? – kérdezte egykedvűen.
– Hogy azért nem megy velem, mert egy másik nő köztünk áll.
Valaki másba vagy szerelmes, Shane, és szerintem aljas vagy, hogy
kihasználsz engem.
Shane meghökkent: Dorothea véletlenül rátapintott az igazságra.
Nem akarta bevallani – hirtelen mozdulattal felállt. Eltávolodott az
ágytól. – Nem használtalak ki – tiltakozott összeszorított szájjal. Az
ajtóra pillantott.
– Nem használtalak ki – utánozta a nő gúnyos
ajakbiggyesztéssel. – Persze hogy azt tetted. És mellékesen,
véleményem szerint Winston Harte barátod ugyanolyan aljas, mint
te, amiért nem hívott meg a ma esti búcsúvacsorára.
– Nem ő a vendéglátó, hanem Allison Ridley, aki nem tud rólad,
és nem tud a viszonyunkról. Te meg én abban állapodtunk meg, hogy
ki-ki éli a maga életét a saját barátaival, és nem alkotunk párost –
jelentette ki emelt hangon. – A mi kapcsolatunk nem volt
feltételekhez kötve… ha nem tévedek, éppen te akartad így.
Shane mély lélegzetet vett, fékezte növekvő bosszúságát. –
Emellett: a mai napig nem is érdekeltek a barátaim – emlékeztette
hűvösen. Bárcsak ne akarna ez a nő mindent leönteni érzelgős
sziruppal.
– Meggondoltam magam. Kérlek, vigyél magaddal. Menni
akarok, igazán. Ez az utolsó itthon töltött estéd. Kérlek, drágám –
kunyerált sóvárgó mosollyal, de a férfi merev, elutasító arca láttán
mosolya lehervadt.

189
 – Tudod, hogy lehetetlen odaszólni ilyen későn. Egyébként is,
minden vendégnek kijelölt helye van. Nézd, ne akarj engem
szőrcsuhába kényszeríteni – araszolt fáradtan az ajtó felé.
– Tudom, hogy a te drágalátos kis klikked nem szívesen látna! –
sikított a nő magából kikelve. – Egek ura, hányingerem van tőletek!
Az O’Neillek, a Harte-ok, a Kallinskik… micsoda kiváltságos,
felvágós banda! Nem engedtek be kívülállókat a ti exkluzív
klubotokba, senki sem lehet részese a ti bűvös körötöknek.
Közönséges halandó számára nincs hely köztetek. Beképzelt alakok
vagytok. Úgy affektáltok, úgy kelletitek magatokat, mint egy
fejedelmi család tagjai. És annyi pénzetek is van – gúnyolódott
ingerülten, keserűen eltorzult arccal. – Rohadt sznob banda egytől
egyig. És ha tudni akarod, szerintem átkozottul vérfertőzők is, ahogy
csodás palotáitok kifinomult levegőjében összebújtok, és kizárjátok a
külvilágot. Émelyítő!
Shane hüledezve hallgatta a dühkitörést, miközben jegesen és
növekvő utálattal nézett rá. Az epés megjegyzések valósággal
megijesztették, de eltökélt szándéka volt, hogy nem válaszol.
Kínos csend támadt.
– Mennem kell. Késő van – mondta Shane tettetett
nyugalommal, de belül tombolt. Vére forrt a sértésektől, nagy
léptekkel szelte át a szobát, nyakkendőjét felkötötte, zakóját vállára
vetette.
– Sajnálom, hogy haraggal válunk el – vetett elítélő pillantást
Dorotheára –, de úgy látszik, nincs több mondanivalónk egymásnak.
– Vállat vont. – Reméltem, hogy legalább barátok maradhatunk.
– Barátok! – visította a nő még magasabb, még haragosabb
hangon. – Elment az eszed?! Takarodj innen! Menj a szíved
hölgyéhez! Ő biztosan ott lesz azon a drágalátos vacsorán! –
Könnyfátyolos szemmel, hisztérikusan nevetett, majd megtörölte a
szemét, hiába igyekezett önuralmát visszanyerni. Zokogását
visszafojtva kiáltotta:
190
 – Bevallom, egyvalamit szeretnék csak tudni! Miért bújsz vissza
mindig az én ágyamba, forrón és zavartan, miközben elvágyódsz
innen, és másvalaki bírja a szívedet? Ki az? Az egyik klán
koronahercegnője? Olyan finom, szemérmes és szűzies, hogy
álmodban se jut eszedbe, hogy beszennyezd? Mi a baj? Nincs
bátorságod hozzá, hogy őt fektesd le, amíg oltár elé nem álltok a
család áldásával? Vagy lehet, hogy te nem érdekled őt?
Ellenállhatatlan bájad lepereg róla? Talán kevésbé vagy
ellenállhatatlan – a mondat végét elharapta; meglátta Shane arcán a
mélységes fájdalmat, és rájött, hogy akaratlanul is célba talált.
– Sajnálom, Shane – kért azonnal bocsánatot. Őszintén aggódott,
félt, hogy ezúttal túllőtt a célon.
Kiugrott az ágyból, pongyolába bújt. – Shane, bocsáss meg!
Nem úgy értettem, nem akartam kegyetlen lenni, nem akartalak
megbántani. Szeretlek! Amióta találkoztunk, az első naptól fogva.
Kérlek, könyörgök, bocsáss meg. És felejtsd el, amit mondtam. –
Sírni kezdett.
Shane nem válaszolt. Nem is nézett rá többé.
Elment. Örökre becsukta maga mögött az ajtót.
Átsietett a hallon, kimenekült a lakásból, és majd a nyakát
szegte, olyan sebesen rohant le a lépcsőn. Feje lüktetett, gyomra
összeszorult, ismét hányinger kerülgette.
Futólépésben szelte át a gyepet, feltépte kocsija ajtaját,
valósággal beugrott a vezetőülésbe. Bőgő motorral távozott, keze
szorosan fogta a kormányt, arcára mély barázdákat vésett a harag,
homlokán lüktetett egy ér.
Harrogate közepén, a városi park mellett lassított és megállt.
Rágyújtott, néhány percig üldögélt, összeszedte magát,
megnyugtatta zilált idegeit; gondterhes, fekete szeme elmerengett.
Türelmetlenül nyomta el cigarettáját – ízét hirtelen megutálta. Fájó
fejében Dorothea Mallet sértő szavai zsongtak. Szélsőséges
viselkedése, indokolatlan kitörése – de hisz mindig ilyen volt.
191
Korábban is kimutatta, hogy féltékeny, Shane mostanra már
hozzászokhatott hisztériás kitöréseihez.
Váratlanul eszébe jutott – önvádra semmi oka. Mindig figyelmes
és kedves volt Dorotheához. Ő tisztességes férfi, tudja, mi a becsület;
ezentúl sem bántaná meg akarattal Dorotheát, vagy bármely más nőt.
Végiggondolta, mennyi gorombaságot vágott fejéhez a nő.
Különösen a „másik nőről” szóló megjegyzése érte úgy, mintha
gyomorszájon vágták volna. De nyilvánvaló, hogy találomra döfött,
mert nem tudhatta, hogy Shane Paulát szereti. Senki sem tudja. Ez az
ő titka.
Shane szíve összeszorult, amikor szembe kellett néznie a
valósággal. Semmi esélye, hogy Paulát elnyerje. Szemmel láthatóan
nagyon szereti Jim Fairleyt. Az arcára van írva. És nemcsak ez; most
már anya is… ők együtt családot alkotnak. Láthatóan nagyon örült,
hogy Shane elment a keresztelőre, de kedvessége ellenére
nyilvánvaló volt, hogy elsősorban férje és gyerekei érdeklik.
Shane szorosan behunyta szemét, arcát eltorzította a fájdalom.
Paula iránti szerelme reménytelen, nincs jövője. Nem lát kiutat.
Régóta tudja, mégis pislákolt benne a remény, hogy valami
megváltozhat. De természetesen nem változik meg. Ki kell űznie
szívéből és tudatából Paula Fairleyt, amint azt tegnap a fellápon
elhatározta. Tudta, hogy nem lesz könnyű. Másfelől: szükségszerű,
hogy így tegyen, minden erejét erre összpontosítsa. Legyen a New
York-i út az új kezdet bevezetője… egyetlen esélye, hogy értelmes
életet találjon ki magának. Elhatározása megszilárdult.
Végre kinyitotta a szemét, megrázta a fejét, és kinézett az
ablakon; lerázta Paula emlékét… legdrágább szerelméét, aki ráadásul
feleség és anya is.
Pislogva nézett körül.
Észrevette a szélben zizegő, frissen kibújt nárciszokat; temérdek
élénksárga virág a frissen zöldellő fűben. Virágot kellett volna venni
Allisonnak, gondolta szórakozottan, amikor eszébe jutott a vacsora.
192
A műszerfalon lévő órára nézett. Fél nyolc. A virágüzletek ilyenkor
már zárva vannak… és ő el fog késni. De ha a gázpedálra lép, fél óra
alatt ott lehet.
Bekapcsolta a rádiót, megkereste a BBC klasszikus zenét
sugárzó állomását. Pachelbel kánonjának hangjai mellett kanyarodott
ki a főútvonalra.
Pillanatokon belül maga mögött hagyta Harrogate-et, a püspöki
várost, ahol Dorothea Mallet lakott. Szédületes iramban hajtott, az
útra figyelt.

14

Shane O’Neillben volt némi színészi hajlam.

Ezt a tehetséget Blackie-től örökölte, s ha szükség volt rá – mint
most is –, ráfanyalodott.
Benyomta a Magyalbokor Nyaraló bejárati ajtaját, mély
lélegzetet vett, vidám képet vágott, és végigment a kikövezett
folyosón.
Megállt a nappali ajtajában, felöltötte veleszületett
magabiztossága köpenyét, és átlépte a küszöböt.
E pillanatban azzá vált, aminek tartották – gondtalan,
világhódító férfivá.
Ajkán bármikor kitörni kész nevetés, szemében huncut csillogás
– kedélyt és jókedvet árasztott, hanyag léptekkel közeledett legjobb
barátai: Winston Harte, Alexander Barkstone és Michael Kallinski
felé. Sehol sem látta Allisont és a többi hölgyvendéget – a három
férfi az ablak mellett, a ma este bárként szolgáló hosszú ebédlőasztal
előtt álldogált.
A feléjük közeledő Shane érdeklődéssel nézett körül. Azonnal
felfigyelt a két, egymásba nyíló szobából álló központi helyiség
megkapó szépségére. Eszébe jutott, hogy Allison nemrég fejezte be a
ház újjáépítését – valóságos csodákat mívelt. Jellegét igazából a
193
Tudor kori alacsony, fagerendás mennyezet és a széles, kőből
faragott kandalló határozta meg, de a pamlagokat és a székeket borító
színes vászonhuzatok és Sally Harte álomszerű akvarelljei a fehérre
meszelt falakon sokban hozzájárultak bájához. Rusztikus vidéki
helyiség (nem is akarta magát másnak feltüntetni), de
szembeszökően kényelmes és barátságos. Shane megfogadta, hogy
mihelyt meglátja Allisont, gratulál neki.
Amint Shane a fiúkhoz érkezett, azonnal ugratni kezdték.
Kegyetlenül incselkedtek késése miatt, és temérdek célzást tettek
a késés feltehető igazi okára. Jó humorérzékkel fogadta, kedélyesen
nevetett, és néhányszor maga is visszalőtt. Fájó izmai feszültsége
enyhült, végre kezdett megnyugodni, kényelmesen és otthonosan
érezte magát a három férfi társaságában. Perceken belül teljes
mértékben feloldódott a többiek meleg, szerető, baráti légkörében, az
estét betöltő vidámságban.
Cigarettára gyújtott, s az öngyújtó lángjának felvillanása közben
eszébe jutott, Dorothea milyen hevesen elítélte az ő társaságát, az ő
világát. Be kell vallani, egy dologban igaza volt: rendkívül
ragaszkodnak saját klánjukhoz. És ez azért van, mert együtt nőttek
fel, mindig szorosan összetartoztak és összetartottak – erről Blackie,
Emma és David Kallinski (Michael nagyapja) gondoskodott. Ők
rengeteg mindenen mentek keresztül együtt, a régmúlt időkben, a
századfordulón, vállvetve küzdötték át magukat a nehezén, és örültek
győzelmeiknek – tőlük ered e megbonthatatlan kötelék. Ez a
rendkívüli trió, három neves yorkshire-i dinasztia alapítója,
megismerkedésük napja óta szorosan összetartott – egészen David
korai haláláig, a hatvanas évek elejéig. Minthogy gyermekeik és
unokáik születésük óta együtt nőttek fel; természetes, hogy
többségük híven kitartott, a legjobb barátok, állandó pajtások lettek.
Mi a fenének bosszankodom azon, hogy Dorothea hogyan
vélekedik rólunk? Ilyenek vagyunk, így élünk; mi több, mélységesen,
odaadóan törődünk egymással. Baj és bánat esetén mindig ott álltunk
194
egymás mellett – ugyanúgy, mint a nagyszüleink, még mielőtt mi
megszülettünk.
Winston – aki félreértette Shane hirtelen támadt hallgatását,
rászólt a többiekre. – Oké, pajtikák, hagyjunk neki lélegzetvételnyi
időt. Mit kérsz, Shane? Whiskyt?
– Kösz, nem. Csak szódavizet.
– Mi ütött beléd ma este? – kérdezte szódát spriccelve Winston.
– Ilyen ártalmatlan lötty fogyasztása nem vall ír származásra.
Shane vigyorgott: – Túl sok pezsgőt ittam korábban. De meg
kell hagyni, nektek meg se kottyant, holott mind úgy vedeltetek, mint
a partra szállt tengerészek. – Michaelre nézve folytatta: – Gondolom,
a szüleid még mindig Hongkongban vannak, mert nem voltak ott a
keresztelőn.
– Igen. Két hét múlva térnek haza, akkor meg én utazom New
Yorkba. Remélem, ott összejövünk majd. Hol fogsz lakni?
– Amíg saját lakást nem találok, Emma néninél lakom a Fifth
Avenue-n. És nagyon megharagszom, ha nem hívsz fel telefonon. –
Winston háta mögé nézett. Most jött be a kertből Valentine Stone,
Michael barátnője, mögötte Marguerite Reynolds meg egy szőke
lány. Shane kitalálta, hogy ez a lány lehet Allison amerikai barátnője,
és az ő tiszteletére adják a ma esti vacsorapartit. Intett nekik, majd
karon ragadta Michaelt. – Jól látom, hogy Valentine ujján gyűrű van?
– Igen, de a jobb kezén, nem a balon, te ostoba! – grimaszolt
kuncogva Michael Kallinski. – Ha erre a végzetes lépésre rászánom
magam, te leszel az első, aki megtudja.
Alexander közbeszólt: – Ne hallgass rá… mind tudjuk, hogy
akkor csíp nyakon, amikor akar.
– Nicsak, ki beszél – vágott vissza Michael. – Marguerite is
sarokba szorított téged, úgy két vállra fektetett, hogy lélegzetet se
tudtál venni!
Mind nevettek.

195
 Alexander elpirult. – Ne légy olyan biztos a dolgodban –
habozott, majd kibökte: – Egyvalami nem kétséges: a nagyi kedveli
Maggie-t, helyesli választásomat. Ő azt gondolja, kérjem meg a
kezét, ne várjak, amíg más elhalássza az orrom elől. Mondhatom,
szépen bízik unokájában Emma Harte! – Alexander a tőle
megszokott tartózkodással ingatta a fejét, miközben a szeme sarkából
figyelte Maggíe-t. Szédületesen néz ki ma este tulipiros
nadrágkosztümjében. Világosbarna haját régimódi copfba tűzte a feje
tetejére. Lehet, hogy meg kellene fogadnia nagyanyja tanácsát.
Shane, aki Alexander szavai hallatán összerezzent, halkan
mondta: – Ne hagyd, hogy kicsússzon a kezed közül. Emma néninek
igaza van. Valóban jó parti, és milyen kedves lány.
– És mindnyájan tudjuk, hogy a világ tele van ragadozó
hímekkel – tette hozzá Michael. – Tedd, amit E. H. tanácsol, mielőtt
túl késő.
Shane Winstonhoz fordult: – És hol bujkál a te szívszerelmed?
– Kicsoda? – zökkent ki Emily körül forgó gondolataiból
Winston. – Kiről beszélsz?
– Allisonról. Hol van? – meredt rá kérdően Shane. – Még nem is
üdvözöltem a ház úrnőjét.
– Ó. Igen, Allison… Érkezésed előtt rohant ki a konyhába –
vágta rá gyorsan Winston, botlását kiigazítandó. – Rögtön itt lesz.
Kiment, hogy megnézze, hogyan boldogul a két kisegítő, akiket ma
estére alkalmazott. Addig is – nem árt, ha átviszlek a díszvendéghez;
bemutatlak, mert ha nem, Allison kikaparja a szememet. – Winston
jelentőségteljesen Shane-re kacsintott. – Allison barátnője New
Yorkban él. Ha rendesen viselkedsz ma este, lehet, hogy hajlandó
lesz szóba állni veled odaát.
– Nem érek rá nőkkel szórakozni. Nagyon lefoglal a szálloda
dolga. Ne is akarj összehozni vele – tiltakozott Shane, majd merő
kíváncsiságból megkérdezte: – Amúgy miből gondolod, hogy
érdekelni fog?
196
 – Abból, hogy nagyon csinos.
Shane nem válaszolt, követte barátját a hosszú szoba mentén a
kandallóhoz, ahol a három nő csevegett.
A magas, karcsú szőkeség látta, hogy közelednek. Igyekezett
úgy tenni, mintha nem venné észre őket, mintha nem ragadta volna
meg ilyen távolságból is Shane O’Neill lenyűgöző egyénisége.
Valójában abban a pillanatban felfigyelt rá, amikor a nappaliba
léptek. Allison elmondta, hogy kicsoda-micsoda… híres yorkshire-i
család ivadéka, a legkívánatosabb legényember, olyan, aki – az angol
közmondás szerint – „aranykanállal a szájában született” aki, ha
akarja, az egész világot megvásárolhatja. És a megjelenése is olyan,
hogy eljuthat bárhova. Bármely nő ágyába – tette hozzá magában
Skye. Allison cseppet sem túlzott.
Shane megpuszilta Valentine-t és Marguerite-et, és Winston azt
mondta: – Skye, bemutatom Shane O’Neillt. Shane, ismerkedj meg a
New York-i Skye Smithszel.
Kezet fogtak, üdvözölték egymást.
Shane barátságos mosollyal kérdezte: – Hallom, hogy most jár
először Yorkshire-ben. Hogy tetszik?
– Minden percét élvezem. Gyönyörű… a vidék lélegzetelállítóan
szép. Allison körbevitt a múlt héten. Régiségeket vásároltam, s
közben rengeteget láttam a bámulatos szépségű tájból.
– Allison komoly szakértő, biztos vagyok benne, hogy talált
néhány figyelemre méltó tárgyat, Winston azt mondja, maga is ebben
a szakmában utazik.
– Igen, kis régiségkereskedésem van a Lexington Avenue-n, a
Hatvanadik utca közelében. És szerencsére tágas vevőköröm,
amelyik angol régiségekre és ezüsttárgyakra vágyik. – Könnyedén
nevetett. – Fél Yorkshire-t felvásároltam, nem is tudom, hova tegyem
a sok holmit, amit a jövő héten szállíttatok haza. Szétrepesztik az
üzlet falait.

197
 – Allison elmesélte – mondta Valentine –, hogy Richmondban
találtál néhány nagyon szép, Viktória kori ezüstöt. Azt biztos el
tudod adni, méghozzá azonnal.
– Azokkal nem lesz gondom – vélte Skye, és részletesen leírt
minden megvásárolt darabot. Winston elnézést kért, és továbbment.
Shane a kandallóhoz támaszkodott, unta a régiségekről szóló mesét,
alig figyelt a nők csevegésére. Az amerikai lányt tanulmányozta.
Bájos; kétségtelenül csinos, megnyerő és nyilván okos. Csakhogy
nem az ő esete. Soha nem kedvelte a hűvös, őseredeti szőkéket, ezt a
skandináv jégtündér típust – hanem a sötét hajú, egzotikus fajtát. Az
olyat, mint Paula. Azonnal elhessegette a gondolatot.
Pár percnyi udvarias hallgatás után megszólalt: – Elnézést kérek,
meg kell keresnem Allisont. – Kurta biccentéssel eltűnt, végigment a
keskeny hallon, a konyha felé igyekezett. De útközben bepillantott a
kis, meghitt ebédlőbe, és a nyitott ajtón át meglátta Allisont, aki a
terített asztalnál tett-vett.
– Hát itt vagy! – kiáltott fel, besietett, és megölelte. –
Gratulálok! A nyaraló pompás! Te meg miért bujkálsz előlem? Meg
akarsz büntetni, mert elkéstem?
– Téged soha, drága Shane. Bármit tehetsz, sose fogok
haragudni rád.
– Vigyázz, hogy Winston meg ne hallja. Féltékennyé teszed.
Allison arca elborult, elszorult torokkal mondta: – Nem vagyok
olyan biztos benne…
– Mit akarsz ezzel mondani? – vetett rá kérdő pillantást Shane.
Allison vállat vont, az asztal fölé hajolt, két ezüstmadárkát egymás
mellé tett; fejét elfordította.
Shane elképedve várta, mikor fejezi már be Allison az asztal
díszítését, mikor válaszol kérdésére. Minthogy Allison erre semmi
hajlandóságot nem mutatott, karon fogta, és maga elé penderítette.
Azonnal látta, hogy Allison kiborult.
– Mi a baj? – kérdezte gyöngéden, és a bánatos arcba nézett.
198
 – Semmi. Igazán, becsszóra, semmi – kezdte, majd letörve
sebesen azt mondta: – Ó, neked nem fogok hazudni, Shane. Winston
olyan furcsán viselkedik velem ma este. Nem hasonlít önmagára.
Szórakozott. – Allison szürke szemével Shane-re nézett. – Történt-e
valami ma délután?…valami, amitől kiborult?
– Nem tudok semmiről – rázta a fejét Shane.
– Azt hiszem, valaminek történnie kellett. Ha nem, akkor furcsa
viselkedése arra vall, hogy valami baj van velem, velünk. Lehet,
hogy már nem érdeklem többé.
– Biztosan tévedsz.
– Nem tévedek. Majdnem olyan jól ismerem Winstont, mint te.
Általában derűs, kedves, törődő. Az utóbbi néhány hónapban
remekül megvoltunk egymással. Olyannyira, hogy azt hittem,
nemsokára megkéri a kezem. Nemegyszer célzott rá… elmondta,
mennyire kedvel az apja, és ami még fontosabb, Emma Harte. Most,
amikor megérkezett, éreztem, hogy megváltozott… más lett,
szórakozott. Késón futott be, holott megígérte, hogy hamarabb itt
lesz, mint a többiek, segít eltolni az ebédlőasztalt, meg mindenféle
másban is segít – és tudod, hogy ő sose késik. Ez természetesen nem
számít. De hűvös, majdhogynem elutasító velem, s ettől
természetesen meghökkentem. Alexander és Maggie érkezése és
néhány korty ital után felengedett, de most is tartózkodó. Egyáltalán
nem jellemző rá, hogy ilyen mogorva.
Shane-t teljesen zavarba ejtette. Agyában végigfutottak a
délutáni események – vajon mi okozhatta ezt a változást
Winstonban? Tudomása szerint semmi sem történt, és nyugodtnak
látta Winstont.
– Figyelj ide, lehet, hogy valami üzleti ügy bántja. Ez lenne a
legkézenfekvőbb magyarázat. Igen, biztos, hogy üzleti gondjai
vannak. És egészen bizonyos, hogy nem veszítette el érdeklődését
irántad. Hogy is gondolhatsz ilyesmit?

199
 Allison hosszan ránézett, és sajnálkozva mosolygott. – Egy nő
megérzi az ilyesmit.
– Félremagyarázod. Rémeket látsz. – Karon fogta, és az ajtó felé
terelte. – Gyere, menjünk vissza a nappaliba, megkínállak valami
erős itallal. Magam is megkívántam. Majd meglátod, Winston ismét
a régi lesz – mosolygott rá biztatóan.
– Te jobban bízol benne, mint én – válaszolt halkan. De
visszatérve a vendégsereghez, gondtalan arcot vágott; Shane karjába
kapaszkodott, hálásan fogadta támogatását.

Később, a vacsoránál, Shane úgy látta, hogy Allisonnak

egyvalamiben igaza van: Winston valóban más, mint máskor.
Az asztalfőn ült, és noha kellemesen, elragadóan játszotta a jó
vendéglátó szerepét, Shane észrevette, hogy tekintete homályos,
nevetése erőltetett, kedélyessége hamis.
Annak érdekében, hogy elterelje a többiek figyelmét (hagyják
békén Winstont!), Shane lett a vacsora üdvöskéje. Bőbeszédű volt,
szellemes, szórakoztató. Különösen Allisonhoz volt figyelmes,
akinek jobbján ült; örült, hogy a lány kedvezően reagál, ahogy az est
folytatódik, mind nyugodtabb lesz, feszültsége enyhül.
Allison vetett véget a vacsorának, amikor desszert után
megkérdezte: – Kávét és likőrt a nappaliban igyunk, jó?
– Remek ötlet – rikoltott Winston, ilyen szeretettel érkezése óta
nem mosolygott rá. Ő állt fel elsőnek, kikísérte Allisont, és a többi
nőt, nyomukban ment Shane, Alexander és Michael.
Winston egyenesen a hosszú asztalhoz ment, likőrt töltött a
hölgyeknek. – Nekem Bonnie Prince Charlie-t töltsél – ballagott oda
közömbös arccal Shane.

200
 – Mióta iszod azt a förtelmet? – nézett fel Winston. Vigyorogva
fordult vissza teendőjéhez: a kehelybe kanalazott tört jégre fehér
créme de menthe-et töltött.
– Ne nézz ilyen rosszallóan. Gyerekkorunkban te éppúgy
vedelted, mint én, ha Emma néni nem nézett oda.
– Igaz, és ha jól emlékszem, mindketten fenemód rosszul lettünk
tőle. De ha ezt akarod, megkaphatod. – Winston teletöltötte Shane
poharát, vigyorogva nyújtotta át, majd konyakot töltött önmagának,
Michaelnek és Alexandernek.
Shane ott állt, és nézte. Végül halkan megkérdezte: – Jól vagy?
Winston fölkapta a fejét. – Természetesen! Miért kérded?
– Ma este mintha itt se volnál.
– Hosszú, zűrzavaros napom volt. Egy kicsit fáradt vagyok.
Megtennéd, hogy odamégy Skye-hoz, és megkérdezed, nem inna-e
mégis vacsora után; én addig kiszolgálom a többieket. Allison
mindjárt hozza a kávét. – Winston fölemelte a tálcát, és halkan
fütyörészve körbejárt az italokkal.
Shane összeszűkült szemmel követte. Winston most teljesen
nyugodtnak tűnik, lehet, hogy igazat mondott, amikor a fáradtságára
hivatkozott. Shane Skye Smithhez ballagott, aki egyedül üldögélt a
széles kandalló tövében. – Maga nem iszik töményét. Próbálja meg
ezt – mondta parancsoló hangon, és átnyújtotta a poharat.
Skye elvette, beleszagolt, és kérdőn nézett fel Shane-re.
– Ez a Bonnie Prince Charlie – magyarázta Shane.
– És az mi?
– Gyógyfüvekből készült ital – nevetett. – Gyerünk, kóstolja
meg; ne féljen, nem méreg.
Skye szót fogadott, és elismerően bólintott. – Szokatlan az íze.
De ízlik. Köszönöm, Shane.
– Várjon meg. Mindjárt visszajövök. – A rákövetkező percben
már ott is volt, saját italával, leült mellé, és koccintott. – Csirió.

201
 – Csirió. – Skye a szeme sarkából figyelte. Tényleg jóképű.
Túlságosan is. Az effajta férfiaktól tartott. Általában
megbízhatatlanok… túl sok kísértésnek vannak kitéve.
Shane kóstolgatta italát, majd poharát a kandallópárkányra tette.
– Nem zavarja, ha szivarra gyújtok?
– Nem, egyáltalán nem. És áruljon el valamit: miért nevezik ezt
az italt Bonnie Prince Charlie-nak?
– Mert amikor Bonnie Prince Charlie 1745-ben Skóciába ment,
hogy ősei trónját visszakövetelje, egy bizonyos Skye szigeti
Mackinnon sietett segítségére. Charlie herceg hálából
megajándékozta saját készítményű italának titkos receptjével. A
recept azóta is a Mackinnon család birtokában van; innen kapta
becenevét ez az ital. És ha már Skye szigeténél tartunk, a maga nevét
hogy írják… e-vel a végén?
– Igen, de az eredeti név az Schuyler. Holland családi név. Az az
érzésem, hogy a mama úgy gondolta: a jó öreg Smith név rászorul,
hogy kicsit feldobják.
– Nagyon szép név. Illik magához – mondta udvariasan.
– Köszönöm, uram. – Elhallgattak.
Skye Smith vívódott: felvesse-e, hogy keresse fel New Yorkban.
Nem tűnik-e tolakodásnak. Nem akart a szeretője lenni; másfelől,
majdhogynem akarata ellenére, vonzódott hozzá. Szórakoztató, jó
társaság, elragadó ember – noha kicsit hiú és túl magabiztos. De talán
barátok lehetnének.
Shane-t változatlanul Winston foglalkoztatta; diszkréten figyelte.
A szoba másik végén lévő pamlagon nyúlt el, kezében egy pohár
konyak. Bármilyen probléma foglalkoztatta is korábban, most
szemmel láthatóan megoldódott, avagy – mint érdektelent –
félretette. Hirtelen vidáman fölnevetett, Allisont ugratta. Shane
észrevette, hogy a lány arca boldogságtól sugárzik. Erről ennyit,
gondolta Shane, vihar volt egy pohár vízben. Shane megkönnyebbült.

202
Holnap elutazik, és nem szívesen megy el úgy, hogy a legjobb
barátját gondok gyötrik.
Skye végre megszólalt, félbeszakítva Shane merengését.
– Remélem, nem véli tolakodásnak, de ha New Yorkban
bármiben segíthetek, nyugodtan hívjon fel. – Gyorsan, üzleties
modorban hozzáfűzte. – A bolt neve: Brandt-Smith Régiségek.
– Nagyon kedves. Majd jelentkezem – mondta Shane, és maga is
meglepődött, mennyire készségesen fogadja a nő ajánlkozását.
Megszívta a szivarját, majd mintegy magyarázatképpen folytatta: –
Nagyon kevés embert ismerek New Yorkban. Éppen csak a
vállalatunknál dolgozó ügyvédeket. No meg beajánlottak egy Ross
Nelson nevú férfinak. Egy bankárnak.
– Ó! – kiáltott fel.
Shane ránézett, szemében meglepetést látott. Vagy döbbenetét
talán? – Tehát ismeri Rosst – mondta fellobbanó kíváncsisággal.
– Nem! Nem ismerem – válaszolt túlságosan gyorsan. – Csak
hallottam róla, az újságokban olvastam a nevét. Ez minden.
Shane bólintott, és maga se tudta, miért, azonnal témát váltott.
Ám miközben mindenféle másról beszélgettek, nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy Skye Smith sokkal közelebbről ismeri a
hírhedt Mr. Nelsont, mint ahogy el akarja hitetni vele. És feltette
magában a kérdést: vajon miért érezte szükségét, hogy hazudjon.

Másnap reggel Shane O’Neill elhagyta Yorkshire-t.

Hajnalodott. A fellápról és a magasabb dombokról lehömpölygő köd
szürke csipkekendőként terült el a tájon, részben eltakarta a fákat, a
telkeket körülvevő kőkerítéseket s a mezők hajlataiban megbúvó
házakat. A távoli, rideg ég alatt minden olyan befejezetlen,
kísérteties, illuzórikus volt. Harmat cseppent az ágakról, csillogott az
élő sövények fehér vadvirágain, kis erekben folydogált a füves rézsű
203
oldalain. A ködös gomolygásban semmi sem moccant, földöntúli
csend uralkodott, mozdulatlan némaság lepte be a tájat, álombéli
tájkép volt… gyerekkori álmainak tájképe.
Lassan, fokozatosan kelt fel a távoli láthatár szélén a nap, ferde
sugárnyalábok hatoltak előre, hogy lélegzetelállító fényességgel
világítsák meg a hideg, halványuló eget. És a fák levélborította
kupoláján túl a felkelő nap fényes sugaraiban távoli délibábként
ragyogtak Pennistone Royal kéményei. Gyerekkori álmainak
színhelye. De gyerekkori álmaiban volt egy ház… egy tengerparti
villa, ahol nevettek és játszottak, és álmodoztak, ahol a gyerekkori
nyarak gondtalan napjait töltötték, ahol soha semmi nem változott, s
az idő végtelen szőnyegként terült eléjük.
És ő mindig ott volt vele… a napsütötte tenger fölötti, magas
sziklán álló házban, nevető szeme a nyári ég kékjét tükrözte, kedves
mosolyát csak neki tartogatta. Álomszerű tájak… álomszerű házak…
gyerekkori álmainak álomszerű tündérkéje… akit mindig szívében és
elméjében hordott… örökre kísérti, halvány árnyéka örökre beborítja
Shane kelta lelkét.
Most meg elmegy… oly messzire… maga mögött hagyva
mindent. De soha nem felejti el. Magával viszi, bárhova távozik… és
ezek soha nem változnak meg… ezek a gyerekkori álmok… Paula és
Pennistone Royal, és a napsütötte tenger melletti villa…

A kocsi a keskeny, kanyargós vidéki ösvényeken gurult, elhaladt

Pennistone Royal impozáns vaskapuja előtt, tovább az azonos nevet
viselő falun át és ki a főútra. Futólag látta az ismerős útjelző
táblákat… South Stainley, Ripley, Harrogate, Alwoodley.
Leedsben lassított, noha nem volt forgalom, senki sem járt az
úton, teljesen elhagyatott volt ezen a korai órán. Életnek semmi jele.

204
A szürke, kormos, életerős Leeds, az észak nagy ipari központja,
Emma, Blackie és David Kallinski birodalmának székhelye.
Körbehajtott a város főterén, amelyen a Fekete Herceg szobra
állt, el a postahivatal és a Queen’s Hotel mellett, le a vasúti állomás
alacsony dombján; az Ml-es autópályán dél felé, a Londonba vezető
útra ért. Abban a pillanatban nagyobb sebességre kapcsolt, nem is
lassított, amíg Yorkshire-t maga mögött nem hagyta.

15

Varázslatos hely volt a kert.

Paulát mindig az elégedettség érzésével töltötte el; gyógyhatású volt,
ha rátört a szomorúság, vagy enyhülést keresett az üzleti élet
feszültsége után. Amikor kerttervezéshez fogott – lett légyen az nagy
vagy kicsi kert –, fantáziája szabadon szárnyalt. Minden egyes föld-
darabka, amely erős és tehetséges keze közé került, a természet
ösztönös megérzésének lélegzetelállító bizonyosságává vált.
Ihletett kertész volt. Szemkápráztató szépséggé, élő gobelinné
tudta varázsolni a virágok, zöld növények, fák, bokrok együttesét. A
gondos tervezés ellenére egyetlen kertje sem hatott mesterségesen
kiagyaltnak.
Sőt minden kertje hagyományos volt: rengeteg régimódi, valódi
angol virágot és bokrot ültetett. Ez az új kert, amit most a magáénak
vallott, és amelyen majdnem egy éve munkálkodott, ugyanilyen
képet kezdett ölteni.
De e pillanatban alig figyelt a kertre.
A terasz szélén állt, a hosszan elnyúló zöld pázsitot nézte – de
valójában nem látta –, kábultan Jimre gondolt. Tegnap este
rettenetesen összevesztek, és noha később kibékültek – szokás szerint
az ágyban, ahol általában félretették a haragot –, Paula még mindig
kesergett. Edwina miatt vesztek össze. Újból. És a végén Jim
győzött, mert Paulát a Jim iránt érzett szerelem reménytelenül levette
205
a lábáról. Ezért azután beleegyezett, hogy ma este vendégül látja
Edwinát, körülviszi a házban és a kertben, itallal kínálja, mielőtt
elmennének vacsorázni. Nem kellett volna ilyen engedékenynek
lennie. Kora hajnalban, szeretkezés után, Jim addig hízelgett, addig
ugratta és nevettette, amíg belement abba, amit a férje akart. Nagyon
okosan forgatta a kisujja körül – és Paula most hirtelen megbánta,
hogy engedett.
Felsóhajtott, határozott léptekkel ment a kialakulóban lévő
sziklakerthez; próbálta lerázni a heves vita emlékét. Nem akarok
haragudni Jimre, gondolta. Le kell nyelnem mérgemet, mielőtt még
hazatér ma este. Letérdelt, folytatta a megkezdett munkát, eltökélt
szándéka volt, hogy rendet teremt ebben az összevissza kőhalomban,
ugyanolyan szép sziklakertet teremt, mint a nagyi tengerparti
házánál.
Most is az történt, mint máskor: Paula teljesen átadta magát a
kertészkedés örömének, minden erővel a munkájára összpontosított,
és hagyta, hogy a természet lágy leple beborítsa, meghozza belső
békéjét.

Paula már kisgyerek korában rájött, hogy szereti a földet és mindent,

ami rajta terem. Nyolcéves volt akkor.
Emma abban az évben vásárolt egy házat, ahol unokái eltölthetik
a tavaszi és nyári iskolai szünetet. Gémtanyának hívták, Scarborough
magas szikláin állt; a homokos tengerpartra és az ónszínű öbölre
nézett. Valódi Viktória kori mézeskalács ház, gondosan faragott
fából készült oszlopcsarnokkal, széles verandával, tágas, napos
szobákkal és hatalmas, elburjánzott kerttel.
Emmának – amellett, hogy olyan helyet akart, ahol unokáival
töltheti szabadságukat, és élvezheti társaságukat – volt még egy
nyomós oka. Régóta szükségét érezte, hogy hosszabb időszakokra
206
egymaga vezesse és irányítsa a porontyokat. Célja egyszerű volt:
meg akarta tanítani az élet legfontosabb dolgaira, jártasságra a
mindennapi életben, és rávezetni a pénz valódi értékére. Hosszú
éveken át elviselhetetlennek tartotta, hogy gyerekei többsége úgy
nőtt fel, hogy mit sem törődött azzal, honnan jön a luxus, amiben
élnek; a legegyszerűbb dolgok elintézéséhez is szolgák serege állt
rendelkezésükre.
És ezért a maga utánozhatatlan módján kieszelte, hogy unokáit
kevésbé elkényeztetve, nagyobb önállóságra és a pénzt illetően
sokkal nagyobb józanságra neveli. „Az első nemzedék gyűjti, a
második gyarapítja, a harmadik elpazarolja” – idézett egy régi
yorkshire-i mondást bankárjának, Henry Rossiternek. – Hát én nem
engedem, hogy az unokáim erre a sorsra jussanak! És ezzel kiállította
a ház vásárlására szóló csekket.
Gémtanya volt a válasz sok mindenre, ami foglalkoztatta. Ez
lesz az ő magániskolája. Csupán egyetlen szolgálót alkalmazott, egy
helyi lakos napi bejárónőt. És közölte a jó kedélyű, testes Mrs.
Bonnyface-szel, hogy fő feladata: vigyázni a villára, amikor lakói
távol vannak. Elmagyarázta neki meglehetősen szokatlan tervét:
hogyan fogja egymaga vezetni a háztartást – az unokái segítségével.
Mrs. Bonnyface sosem fejtette ki véleményét erről a merész tervről.
Lelkesedést mutatott Emma elképzelései iránt, viselkedéséből kitűnt:
szemmel láthatóan boldog volt, hogy a híres Mrs. Harte-nál
szolgálhatott.
Emma, aki okos volt, és nagyon tudott titkot tartani, tervét és
annak mozgatórugóját nem árulta el senkinek, legkevésbé az
unokáknak. Nekik csak azután szólt a Gémtanyáról, hogy megvette a
házat és alkalmazta Mrs. Bonnyface-t; akkor viszont olyan ragyogó
színekkel festette le, hogy a gyerekek odavoltak az izgalomtól. Óriási
kalandnak hitték a tengerparti villát, ahol egyedül lesznek Emmával,
távol a szülőktől.

207
 Emma hamar észrevette, hogy az általa bevezetett rendszer
mekkora megdöbbenést okoz; mosolyogva nézegette, milyen
ügyetlenül küszködnek a felmosóronggyal és vödörrel,
szőnyegseprűvel és partvissal, portörlővel és bútorfényesítővel, a
minduntalan összerogyó vasalóállvánnyal. Szörnyű balesetek
történtek a konyhában, tönkretett hússerpenyők, hamuvá égett
lábasok, íztelen ételek. Folyton panaszkodtak: megégett ujjúkra,
vízhólyagokra, fejfájásra, dagadt térdre és egyéb fájdalmakra
(valódiakra és képzeltekre) – Emma szerint némelyiket erősen
eltúlozták.
A legtalálékonyabbnak Jonathan bizonyult, ha ki akart bújni a
rárótt feladat alól. Egy nap azzal állt elő, hogy fűnyírás közben
meghúzódott az Achilles-ina, és napokig mozdulni se tud majd.
Emmát meghökkentette, de tetszett is neki, milyen találékony ez a
gyerek. És hogy a ravasz kisfiúnak bebizonyítsa, hogy ő még
dörzsöltebb, hátborzongató részletességgel ecsetelte, hogyan kezelik
a meghúzódott Achilles-ínt. – Minthogy ilyen rémesen szenvedsz, a
legjobb lesz, ha azonnal lemegyünk a városba az orvoshoz, hogy
rögtön kezelésbe vegyen – mondta, és kézitáskájáért meg a
kocsikulcsért nyúlt. Jonathan sietve javasolta: várjanak néhány órát,
hátha a fájdalom magától elmúlik. El is múlt. Káprázatos
gyorsasággal; nyilván nem volt kecsegtető a kilátás, hogy a tavaszi
vakáció hátralévő részét lábujja hegyétől a derekáig érő,
kényelmetlen gipszkötésben töltse – vagy hogy otthagyják Mrs.
Bonnyface-szel, miközben unokatestvérei visszatérnek az iskolába, a
nagymama meg Pennistone Royalba.
Az első néhány hét alatt kialakult a mindennapos foglalatosság.
A lányok elég gyorsan belejöttek a házimunkába és főzésbe, a fiúk is
tisztességesen elsajátították a nehezebb házimunkák fortélyait, a
kertben ők irtották a gyomot, és nyírták a füvet. Soha senki nem
vonhatta ki magát a munka alól. Emma nem tűrte a lazsálást, szigorú
volt, senkivel se kivételezett.
208
 – Soha nem hallottam még, hogy valaki a felmosásba vagy az
ezüsttisztításba belehalt volna – jelentette ki, ha valamelyikük
panaszkodni mert, vagy betegséget mímelt, úgy, mint Jonathan. Az
az ellenszegülő gyermek, aki elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy
tiltakozzék vagy füllentsen, szembe találta magát Emma jeges, zöld
tekintetével, és azonnal eszébe jutott, milyen hajszálon múlt Jonathan
megmenekülése.
És amikor a csomagolás és távozás ideje eljött, Emma meg volt
elégedve magával: sikerült jó csapatot kialakítania. Mindenki jó arcot
vágott, és alaposan összeszedte magát, hogy Emma kedvében járjon.
Ami őt magát illeti: a kísérlet teljes sikernek bizonyult. És ezután
minden évben, amikor a kegyetlen yorkshire-i tél elmúlt, és
beköszöntött a tavasz, összeszedte és Scarborough-ba szállította a
gyerekeket.
Idővel odajártak a Harte, O’Neill és Kallinski unokák is. Ők is
megkapták a maguk feladatát, és nem volt más választásuk, mint
hogy vidáman nekilássanak, amikor a júliust és augusztust a
tengernél töltötték. Hamar megértették: ha nem tesznek eleget Emma
kívánságának, nem vetik latba minden erejüket – nem hívják meg
őket többé.
Háta mögött „A Tábornok”-nak nevezték a gyerekek Emmát, és
a szigorú szabályok és előírások miatt gyakran úgy érezték, mintha
katonai táborban élnének. Másfelől: rettentően élvezték e boldog,
gondtalan napokat, olyan jól szórakoztak, hogy a munkát is játéknak
fogták fel. A szülők elképedtek, Emma viszont mélységes
megelégedéssel nyugtázta, hogy a gyerekek mennyire várják a
szünidőt a kis tengerparti városkában, milyen hevesen utasítanak
vissza minden más meghívást. Ragaszkodtak hozzá, hogy amint
Emma megnyitja a Gémtanyát, azonnal ott legyenek.
Annak ellenére, hogy Emmát a munkán kívül más alig érdekelte,
elég okos volt ahhoz, hogy felismerje, ezek a „kis brigantik” (ahogy
őket hívta) szórakozást is érdemelnek, hogy „kieresszék a gőzt”, és
209
élvezzék a hosszú nyári napokat. A szórakozás is hozzátartozik az
élethez, ismételte gyakran Mrs. Bonnyface-nek, és mindenféle
izgalmas terveket eszelt ki, amelyekben a gyerekekkel együtt maga is
részt vett.
Izgalmas felfedezőutakra vezette őket a part mentén: elmentek
Whitbybe, a Robin Hood-öbölbe, a Flamborough-fokra.
Erőfeszítéseiket sok minden mással is jutalmazta. Eljártak a helyi
moziba, a város kis színházába; piknikeztek a sziklákon, vitorláztak
az öbölben, úszkáltak a part mentén. A gyerekek gyakran kijártak
halászni a helyi halászokkal, és boldogok voltak, hogy részesedtek a
zsákmányból. Ilyen jeles napokon nagy diadallal vonultak haza, az
apró, vézna halakkal hozzájárultak Emma vacsorájához, és Emma
úgy ette, mintha a Ritz francia föszakácsa készítette volna el. Ha
rossz volt az idő, és viharos a tenger, Emma a kertben rendezett
zsákba-futást, és kincskeresést; és minthogy igazából értette a
gyermeki lelket, gondja volt rá, hogy a kincs különleges, kutatásra
érdemes legyen. Minden gyerek többet talált a kelleténél, a könnyes
szemmel, üres kézzel érkezőnek pedig félreérthetetlen célzásokat tett
arra, hogy hol keresse. Ha esett az eső, és a házba szorultak,
betűrejtvényt vagy más játékot találtak ki.
Az egyik évben a fiúk saját zenekart alakítottak.
A Gémeknek nevezték magukat. Shane és Winston volt a két fő
kezdeményező és szervező. Shane lett a zenekar karmestere,
valamint zongoristája és szólóénekese. Alexander volt a dobos, és
cintányéros, Philip fuvolán játszott, Jonathan a hegedűt nyiszálta,
Michael Kallinski a szájharmonikát. De az együttes legfontosabb és
legtehetségesebb tagjának Winston, a trombitás tartotta magát. A
hangszert teljesen lefoglalta magának, és lelkesen bizonygatta, hogy
ő az új Bix Beiderbecke – az a filmhős, akit a gyerekek Emmával
együtt láttak a moziban. Sarah megkérdezte, vajon hol tanult
trombitálni, Emma savanyúan mosolygott, és közölte: sehol – és épp
ez a baj. A gyakorlás végtelennek tűnő óráiban Emma nemegyszer
210
úgy érezte, hogy a ház különböző részeiből felhangzó kakofóniától
szétmegy a feje.
Egyszer azután – amikor a fiúk már úgy érezték, tudásuk eléggé
csiszolt ahhoz, hogy közönség előtt bemutassák – a Gémek kerti
koncertre szóló meghívót nyújtottak át Emmának, és a lányoknak.
Emma elragadtatva figyelte őket, titokban nagyon jól szórakozott a
gondos, véget nem érő előkészületeken. Nyugágyakat raktak ki a
kertbe, téglákra fektetett deszkából színpadot alakítottak, és melléje
gurították a zongorát. Nagy gonddal kiöltöztek – „díszegyenruhájuk”
új, fehér krikettnadrág, hozzá fényes, bíborpiros szaténing
(kétségkívül Kallinski-gyártmány, gondolta Emma), ugyanolyan
szatén nyakravaló és hetykén félrecsapott vidám szalmakalap.
Emma a hálószoba ablakából figyelte őket. Amikor látta, hogy a
színpadon gyülekeznek, délutáni selyemruhába bújt, és végigsietett a
folyosón, a lányok szobáihoz. Ragaszkodott ahhoz, hogy e nevezetes
alkalomra legcsinosabb nyári ruháikba öltözzenek. Délután négy után
szépen, csinosan megjelentek, bájos, fiatal arcukon kíváncsiság és
várakozás ült.
A Gémek ismert, népszerű dallamokat és néhány régi balladát
adtak elő. Emma élvezte a koncertet, és meglepődve vette tudomásul,
hogy nem is muzsikálnak olyan rosszul. A koncert végén
elragadtatva gratulált a muzsikusoknak, nem titkolta, mennyire
tetszett neki. A fiúk boldogan fogadták az elismerést, egész nyáron át
folytatták a zenélést – a lányok legnagyobb bánatára. Valahányszor
meghallották, hogy gyakorolni kezdenek, gúnyos megjegyzéseket
tettek, hangosan csúfolkodtak, és kijelentették: a Gémek zenéje az
egekig bűzlik!
Shane – csakúgy, mint Winston – rendkívül büszke volt zenei
sikereire, különösen énekhangjára. Hamarosan sikerült is
elhallgattatnia a lányokat. Egyik éjjel minden lány valami büdöset
talált az ágyában: döglött békát, üveges szemű döglött halat, rothadó
hagymát, avagy kénport. E rémes éjszaka után, amely
211
ágyneműcserével, ablakok tágra nyitásával, Emma kölnivizeinek
szétspriccelésével járt, egyetlen lány sem merte többé a „bűzlik” szót
használni – legalábbis a Gémek zenéjével kapcsolatosan.
És az évek során lassan, de határozottan, sikerült mindegyik
gyerekbe beleoltani a közösségi szellem, a korrekt viselkedés, a jó
pajtásság, a szabályok betartásának fontosságát. Állandó szavajárása
volt a felelősség, és kötelesség; eltökélt szándéka, hogy
mindegyiküket ésszerű elvekkel, felnőttkorukra is érvényes
szabályokkal lássa el. Sok egyéb mellett megtanította őket arra, hogy
mit jelent a becsület, az integritás, a tisztesség, az igazmondás. De
gyakran erős, nyomatékos kijelentéseit mindig kedvesen tette meg –
nagyon sok szeretetet, megértést, igaz barátságot nyújtott nekik. S ezt
a barátságot sokan életük végéig nem felejtették el. Szíve mélyén
Emma sajnálta, hogy élete bizonyos szakaszaiban elhanyagolta saját
gyermekeit – éppen akkor, amikor formálható éveikben,
serdülőkorukban voltak. Azt akarta, hogy legalább az unokái ne
részesüljenek a múltban elkövetett hibákból, és ha ebből ráragadt
valamennyi a másodunokaöcsökre és – húgokra, és legjobb barátai
unokáira – hát annál jobb!
Paula számára a magas, öreg, tengerparti villában töltött évek
közül 1952 tavasza volt a legjelentősebb – azt az évet örökre szívébe
és elméjébe zárta. Akkor döbbent rá, milyen erősen kötődik a
természethez, milyen erős benne az igény, az őszinte vágy, hogy
növényeket termesszen.
Egy szeles áprilisi szombaton a kertben kódorgott a kis
Emilyvel, akit Emma aznap rábízott. Paula körülnézett, éber, fiatal
tekintete a környezetet pásztázta. A fiúk kiirtották az aljnövényzetet,
szépen megnyesték a szegélybokrokat, a pázsitot meg oly tökéletesen
simára nyírták, hogy az zöld bársonyként hullámzott a magas kőfal
pereméig. A ház mögötti földdarab most már makulátlan volt – és
teljesen jellegtelen.

212
 Maga is elcsodálkozott, amikor hirtelen rájött: helyes ültetéssel
milyen kertet lehetne itt teremteni. Víziója támadt a nyolcéves
kislánynak, gyermeki képzelete színekkel, formákkal, szerkezetekkel
játszadozott… édes rózsa- és mályvaszínekkel, lángoló pirosokkal és
kékekkel, világító sárgával, meleg ámbra-, narancs- és
aranyszínekkel, hűvös, tiszta fehérekkel. Elméjében egymás után
bukkantak fel virágok, és bokrok… gömbölyű rododendronok,
finoman formált szirmokkal és fényes, sötétzöld levelekkel… sápadt
bazsarózsák, mintha viaszból lennének… azáleák világos bimbókkal
terhes, kihajló ágai… magasra nyúlt gyűszűvirágok tömege, alattuk-
körülöttük vidám tulipánok és jácintok… és egészen alacsony
virágágyak, tele árvácskával, kankalinnal, ibolyával s a fák alatt
találomra szétszórt jeges kis hóvirágokkal.
S ahogy mindez lelki szemei előtt megjelent, tudta, hogy mit kell
tennie. Gyönyörű kertet ültetni – egy kertet a nagyinak. Lesz benne
minden elképzelhető virág, kivéve persze a rózsát. A nagymama,
valamilyen ismeretlen okból gyűlölte a rózsát, a szagát nem bírta, azt
mondta, hányingere van tőle, és nem tűrte sem házaiban, sem
kertjeiben. Paula a házba rohant, az izgalom majd szétvetette,
arcocskája kipirult, szeme csillogott. Körömollójával sietve
felfeszítette perselyét.
Amikor kigurultak a pennyk, a hárompennys, a hatpennys érmék
és a shillingek, Emily izgatottan felkiáltott: – Kikapsz, ha a nagyi
megtudja, hogy elrontottad az űj perselyt, és kiloptad a pénzt!
Paula a fejét rázta. – Nem kapok ki. Én nem loptam. Ez mind az
enyém. A heti zsebpénzemből spóroltam össze. – Értékes
zsákmányával felszerelkezve, nyomában a hűségesen lépkedő
Emilyvel, a város felé vette útját.
Mint kiderült, Scarborough-ban Emily terhes útítársnak
bizonyult, Paula bánta már, hogy magával vitte. A halárusnál Emily
lecövekelt, kagylót és csigát akart enni, a közeli kávézónál limonádét
követelt, azt állította, hogy éhes és szomjas – akaratosan toporzékolt.
213
 Paula szigorúan nézett rá. – Hogy lehetsz éhes? Most
ebédeltünk! Te meg mindenki másnál többet ettél. Egyre hízol,
lassan kövér kismalac lesz belőled. – Továbbsietett, lehagyta Emilyt,
aki felhúzta az orrát.
– Aljas vagy! – kiáltott Emily, és megszaporázta lépteit, hogy
tartani tudja az iramot.
Paula hátraszólt: – Azt hiszem, galandférged van.
Ezt olyan hirtelen és olyan hevesen vetette oda, hogy Emily lába
gyökeret vert. Egy pillanatnyi rémült hallgatás után, amennyire kis
lábacskája bírta, olyan gyorsan futott Paula után. – Milyen
szörnyűséget mondtál! – kiáltott torkaszakadtából. Paula szavai
megrémítették, s maga a gondolat, hogy egy nagy féreg nő a
hasikájában, sietős ügetésre fogta. – Nincs bennem féreg! Nincs! –
kapkodott levegő után. – Vagy van? Ó, kérlek, kérlek, mondd, hogy
nincs! Nagyi ki tudja belőlem hajtani?
– Jaj, ne légy már olyan ostoba! – reccsent rá mind
türelmetlenebbül Paula, akit az izgatott: hol a bolt, ahol
virághagymát és növényeket vásárolhatna.
– Rosszul vagyok! Mindjárt hányni fogok!
– Túl sok pudingot ettél.
– Nem, nem – jajveszékelt Emily. – Ez a féreg itt bent. Rosszul
vagyok. Mindjárt hányok – fenyegetőzött. Arca hamuszürke volt,
szeme csupa könny.
Paula azonnal megsajnálta. Szerette a kis Emilyt, ritkán volt vele
barátságtalan. Karját az ötéves kislány rázkódó vállára tette,
megsimogatta puha szőke haját. – No, no, ne sírj. Biztos vagyok
benne, hogy nincs galandférged. Bizony isten!
Emily abbahagyta a sírást, kardigánja zsebéből zsebkendőt
húzott elő. Hangosan kifújta az orrát, kezét bizalmasan Paula kezébe
tette, és szótlanul, szelíden tipegett mellette végig a tengerparton, a
sok ódon üzlet előtt. Végül bátorságát összeszedve megkérdezte: –
De hátha mégis bennem van? Mit csinálok a…
214
 – Rémes kislány vagy, megtiltom, hogy a féregről beszélj! –
szólt rá türelmetlenül. – Tudod, mi vagy te, Emily Barkstone?
Valóságos istencsapása, az vagy. Ha nem hallgatsz, többé nem állok
szóba veled.
Emily megsemmisült. – De mindig azt mondod, hogy én vagyok
a kedvenced. Úgy értetted, hogy a kedvenc istencsapásod? – kérdezte
Emily, szaporán szedve a lábát, és áhítattal nézett bálványozott
idősebb unokatestvérére.
Paula elnevette magát. Átölelte és magához szorította a
gömbölyű kislányt. – Igen, Szilvásgombóc, te vagy a kedvenc
istencsapásom. És mert tudom, hogy jó kislány leszel, és nem
nyafogsz többé, elárulok neked egy nagy-nagy titkot.
Emilynek ez annyira tetszett, hogy abbahagyta a sírást, és szeme
kerekre tágult. – Milyen titkot?
– Kertet építek nagyinak, gyönyörű szép kertet. Ezért jöttünk le
Scarborough-ba, hogy magokat meg virághagymát vegyek, meg
mindent, ami kell. De nehogy eláruld neki! Ez egy nagy-nagy titok!
– Igérem, ígérem! – ugrált izgalmában Emily.
A következő félórában, mialatt a két kislány virágüzletről
virágüzletre vándorolt, Paula egészen lenyűgözte Emilyt. Részletesen
kifejtette, milyen gyönyörű virágokat fog ültetni. Ecsetelte a
színeket, szirmokat, leveleket, a virágok illatát – Emily annyira el
volt ragadtatva és bűvölve, hogy egy ilyen felnőtt vállalkozásnak
részese lehet, hogy hamarosan megfeledkezett a galandféregről.
Paula lassan, gondosan kiválogatta és megvásárolta a nagyi által
kedvelt virágok magvait. Az utolsó üzletből virágmagvaktól,
hagymáktól és katalógusoktól duzzadó zacskóval távoztak.
Amikor az utca végébe értek, Emily édesen felmosolygott
Paulára, az arca csupa gödröcske. – Most már odamehetünk a
halashoz?
– Emily! Már megint istencsapása vagy! Viselkedj
tisztességesen!
215
 Emily oda se figyelt. – Jobb ötletem támadt. Menjünk be
Grandhoz, délutáni teára. Milyen jó lenne! Ehetnénk habos fánkot és
uborkás szendvicset, és pirítóst, eperlekvárral meg tejszínhabbal…
– Elfogyott a pénzem – szögezte le határozottan Paula.
– Ird alá a számlát, ahogy a nagyi szokta – javasolta Emily.
– Nem megyünk be Grandhoz, és kész! Fogd be a szád. És szedd
a lábad… későre jár. Ideje sietnünk.
Mire a két kislány a Gémtanyára ért, ismét jó barátok lettek.
Emily azonnal felajánlotta, hogy segít, el akarta nyerni Paula
elismerését – mint mindig, most is szeretetére vágyott. Guggolva
osztogatta csivitelő gyerekhangján kéretlen tanácsait. Egy darabig
figyelte Paulát, majd megjegyezte: – Mibe fogadjunk, hogy jó
kertész leszel.
– Még csak kezdő vagyok – helyesbített Paula, és anélkül, hogy
felnézett volna, tovább szorgoskodott. Ásott a gazdag talajban,
fensőbbséges önbizalommal dugta le az első palántákat, pillanatig
sem kételkedett abban, hogy nőni és virágozni fognak. Épp
összeszedte a kerti szerszámokat, amikor Emily hirtelen, éles
jajkiáltassál felugrott.
– Ó! Ó! – visított, ugrabugrált, és vadul rázogatta a szoknyáját.
– Mi a baj, butácska kislány? Nagyi egy pillanat alatt itt lesz, és
akkor vége a meglepetésnek!
– Egy féreg! Nézd, ott van a lábadnál! A szoknyámon mászott.
Fuj, de undorító! Olyan nyálkás, és vonaglik! – reszketett falfehéren
Emily.
Paulát aznap másodszor szállta meg az ihlet, és élt is az
alkalommal. Megragadta az ültetólapátkát, és félbevágta a férget.
Beborította földdel, vidám, győztes mosollyal nézett Emilyre. –
Biztos a te galandférged volt. Gondolom, a maga akaratából mászott
ki belőled. Most megöltem, tehát minden rendben van!
Paula felkapta a kis szerszámosládát, intett Emilynek, hogy
kövesse, és a kerti ösvényen a melegházba sietett. Hirtelen megállt, s
216
egy pillanatnyi gondolkozás után így szólt: – Ajánlom, hogy ne
említsd a férget nagyinak, különben teletöm orvossággal, nehogy
újabbat kapjál.
Emily még a gondolattól is rosszul lett.
Nyáron, amikor ismét a tengerparti villába érkeztek, Paula és
Emily a kert szépsége láttán alig bírt magával. Távollétük idején
dúsan kihajtott minden, és a különböző növényfajták – amiket Paula
oly gondosan válogatott össze – a szivárvány minden színében
tündököltek.
Emma elérzékenyült, amikor a két kislány, gémtanyai
tartózkodásuk első napján, végigvezette a kerten; megmutattak
mindent, amit Paula ültetett; várakozó arccal néztek fel rá, lesték,
hogy mit szól hozzá. Emily mesélt a Scarborough-ban tett
kirándulásról (óvatosan elhallgatva a galandféreg történetét); Emma
tudott arról a szombat délutáni kiruccanásról, de nagy meglepetést
színlelt. Dicsérte ügyességüket, és felismerve a Paulánál kibontakozó
kertészkedési tehetséget, bátorította: legyen ez a hobbija.
Abban az évben kezdődött tehát Paula örök, szenvedélyes
szerelme a kertészkedés iránt. Azóta is ültet, gyomlál, metsz és kapál.
Emma hozzájárulásával termesztett zöldséget és gyógyfüveket a
nagyi yorkshire-i birtokán, és ő hozta létre a ma már hímeves
Rododendron sétányt. A sétányt évekig tervezte, ültette, alakította,
újabb példája volt ez annak a törekvésnek, hogy mindenben
jeleskedjen; ez esetben kiemelkedően látványos eredménnyel.

Minden kertek közül a Gémtanyán létesítettet szerette Paula a

legjobban.
Aznap délután, tizenhét évvel később is az a kert járt az eszében.
Felállt és kinyújtózott. Lehúzta kesztyűjét, a talicskára tette, és
hátrább lépve szemlélte a sziklakertet.
217
 Végre kezd alakulni, gondolta. Edwin Fairley kertjének rendbe
tétele legalább akkora örömet okozott, mint amaz első.
Edwin Fairley halála után Jim örökölte harrogate-i házát, Long
Meadow-t. Idejött lakni a házasságkötésük után Paula – majdnem
egy évvel ezelőtt. A ház szilárdan állt, jó állapotban volt, de
feltétlenül belső átalakításra és csinosításra szorult. Edwin Fairley
kertésze nagyon gondosan művelte a kertet. De fakó volt – a
kiszáradt virágokat és a bokrokat nem pótolták idejében. Paula ezt
rögtön észrevette, és égett a vágytól, hogy azonnal nekiessen. Az első
persze a ház volt; de Paula szakított rá időt, hogy mindkettőnek
teljesen új formát adjon.
Végignézve a virágágyak növényszegélyét, megállapította, hogy
az elmúlt tizenegy hónap szorgos munkája kifizetődött. A kert volt az
ő magánélete, itt talált menedékre, és érzelmi megnyugvásra – itt
elfelejtette üzleti és személyes gondjait.
Legalábbis rövid időre. Az elmúlt mintegy egy óra alatt egyszer
sem gondolt a korábbi veszekedésre. Az indulatos szavak emléke
most visszatért. Az a baj, hogy Jim oly makacs. Ő is az, s emiatt
nemegyszer bosszankodik. Mindkettőnknek engedékenyebbnek kell
lennünk; különben állandóan veszekedni fogunk. Furcsa, hogy
házasságuk előtt nem voltak nézeteltéréseik, komoly veszekedésük
pedig csak Edwina felbukkanása óta. Miatta rúgták össze a port.
Utálta a nagynénjét – Jim pedig el volt tőle ragadtatva. Ez a
probléma gyökere.
Paula emlékezetében váratlanul felötlöttek a nagyi szeretetteljes
szavai, melyeket esküvője előtt intézett hozzá. Most egészen tisztán
hallotta.
„A szerelem maréknyi virágmag – mondta gyöngéden Emma a
házasság pedig a kert. És amiként a kertjeid, a házasságod is teljes
odaadást, kemény munkát, sok szeretetet és törődést igényel. Bánj el
kegyetlenül a gyomokkal. Irtsd ki őket, mielőtt gyökeret vernének.
Szentelj ugyanannyi türelmet házasságodnak, mint kertjeidnek, és
218
akkor rendben lesz minden. Vésd eszedbe: ha azt akarod, hogy
virágozzon, a házasság is állandó gondozást kíván…”
Milyen bölcs szavak, gondolta Paula. Szemét behunyta. Ez a
veszekedés ugye növekvő gyom volt? Gyökerestül ki kell tépni.
Azonnal, igen, most, mielőtt el terebélyesedhetne. Ennek módja
pedig az, hogy nem lesz többé nézeteltérés Edwina miatt.
Szemét kinyitotta, és elmosolyodott. Már sokkal jobban érezte
magát. Lehúzta sáros gumicsizmáját, cipőbe bújt, és bement a házba.
Szereti Jimet, és Jim szereti őt. Csak ez számít, semmi más. Könnyű
szívvel ment fel a lépcsőn, a gyerekszobába, közös gyerekeikhez.

16

Nora, a Fairley ikrek dadája, a hintaszékben ült a gyerekszobában, és

varrogatott. Amikor Paula mosolygó arca az ajtóban megjelent, ujját
szájára illesztve intette hallgatásra.
Paula megértőén bólintott, némán tátogta: – Mindjárt jövök, csak
megfürdöm.
Negyedórát élvezkedett a forró vízben; mintha újjászületett
volna. De miközben energikusan törülközött, be kellett vallania,
hogy jóllehet a meleg víz enyhítette izmai fáradtságát, jó közérzete
abból a kertben hozott döntésből fakad, hogy Edwinát illetően
megértőbb lesz. Ez a leghelyesebb; most már világosan látja. Saját
érdekei ellen hat, ha más álláspontra helyezkedik. Egyszerűen
túlteszi magát rajta, ahogy hasonló körülmények között a nagyi
tenné. Nagyanyja túl nagy ember ahhoz, hogy kicsinyesen
gondolkozzon, és Paula megpróbál az ő szintjén gondolkodni.
Frottírköntösbe bújt, és visszament a hálószobába. A tágas,
kertre néző, zárt erkélyablakos helyiség egészen másként festett mint
Edwin Fairley idején. Amikor Paula először meglátta, a szíve is
elszorult: rémülten nézte a sötét, pihés kék tapétát, a súlyos nehézkes
mahagónibútorokkal telezsúfolt szobát. A hálószoba – csakúgy, mint
219
a viktoriánus ház többi helyisége – egy letűnt korszak kétes emléke
volt. Minden egyes szoba régimódi, sötét, élettelenül komor. A ház
valósággal ránehezedett bánatos árnyékkal teli szobáival, ódivatú
bútoraival, felfüggesztett cirádás drapériáival, csúf lámpáival.
Csüggedten mérlegelte; vajon hogyan élhetne itt kényelmesen vagy
boldogan, hogyan nevelhetne fel gyerekeket ilyen sivár, kietlen
környezetben?
De Jim ragaszkodott a beköltözéshez; egyetlen pillantást sem
volt hajlandó vetni arra a bájos, öreg falusi házra, amit Winston
javasolt West Tanfieldben. Paula tehát a békesség kedvéért kénytelen
volt engedni, azzal a feltétellel, hogy szabad kezet kap a ház
újjáteremtésére. Jim szerencsére beleegyezett, és Paula azonnal
nekilátott, mielőtt még férje meggondolta magát vagy rávette volna,
hogy a nagyapja által egy hosszú élet során gondosan felhalmozott
ócskaságok között éljen. Kicserélték a teljes berendezést: ez volt
Paula szüleinek nászajándéka. Paula és anyja hatékonyan, merészen
és gyorsan intézkedett; könyörtelenségük még Emmát is meglepte és
mulattatta. A berendezés teljesen új arculatot kapott – minden
régiséget kidobtak, kivéve Edwin íróasztalát, egy velencei tükröt, a
világos tölgyfából készült francia falusi szekrényt és néhány
viszonylag értékes olajfestményt. A kettejük által kiválasztott sápadt
pasztellszínek levegőssé, tágassá, szabaddá tették a szobákat. A
vidám bútorhuzatok, porcelán és jade lámpák, rusztikus falusi
bútorok (amiket Daisy szedett össze) bájt, élénkséget, diszkrét
eleganciát és kényelmet biztosítottak.
Új színekben pompázott a sötétkék hálószoba: sárga, fehér,
barack és halványzöld lett, ezek a színek ismétlődtek a virágos
tapétán, a huzatokon és a kínai lámpákon. Jim ugyan kifejtette, hogy
a fehér szőnyeg nehezen kezelhető, de később elismerte, hogy a
szoba csinos és nagyon ízléses. Paula örült, hogy a ház többi része is
tetszik neki.

220
 Ma délután hálószobájuk napos és megnyugtató volt; Paula
átvágott a szobán, öltözőasztalához ment, amely a legszebb helyen, a
széles, ívelt, zárt erkélyablak előtt állt. Leült, megfésülködött, és
estére kifestette magát. Gondolatai a nagyi körül forogtak. Milyen jól
nézett ki a keresztelőn; olyan elbűvölő és kecses, olyan energikus és
életteli, hogy mellette mindenki más elhalványul. Jim ugyanezt
mondta a fogadás után, amikor kettesben vacsoráztak South
Stainleyben, a Vörös Oroszlánban. Majd néhány percig magába
roskadva hallgatott, és Paula tudta, hogy a nagyapjára gondol.
Paula lerakta a rúzst, megfordult a széken, a távolba nézett –
eszébe jutott az az este, amikor Jim elvitte, hogy nagyapjának, Edwin
Fairley királyi tanácsosnak bemutassa.
Lelki szemével élesen látta azt a jelenetet.
Az öreg a kandalló előtti székben bóbiskolt, fenyőfa borítású kis
könyvtárszobájában. Amikor megérkeztek, a törékeny, ősz öregúr
felállt, szívélyes mosollyal, kezét nyújtva indult feléjük, áradt belőle
a szívélyesség és udvariasság. Alig néhány lépésre Paulától
megtorpant; a félhomályban csak most látta tisztán arcvonásait.
Arcára döbbenet ült ki, mintha kísértetet látna – és persze azt látott.
Emma Harte kísértetét, noha Paula és Jim ezt akkor, a bemutatáskor
nem tudhatta. Valószínűleg véletlennek tartotta a hasonlatosságot,
mert hamar összeszedte magát. És koccintás közben kikérdezgette, ki
fia-borja, és Paula elmesélte, hogy Jimhez hasonlóan ő is nagyanyja,
Emma Harte alkalmazottja, de ő az áruházban dolgozik. Edwin
megrázkódott, lélegzete is elakadt, és még merevebben bámulta
Paulát. Szemében leplezetlen, éhes kíváncsiság jelent meg.
Kikérdezgette szüleiről, életéről, s ő mindenre őszintén válaszolt.
Edwin mosolyogva bólogatott, megveregette a kezét, közölte, hogy
nagyon szeretetreméltó, fiatal hölgy, és ő áldását adja házasságukra.
Ezután még néhányszor találkoztak, és Edwin mindig tárt karokkal
várta, kitörő örömmel fogadta. Amikor Paula szakított Jimmel,
Edwin vigasztalhatatlan volt, és nagyon elkeserítette (mint Jim
221
később Paulának elmondta), hogy a köztük támadt szakadék egyre
tágul.
A kibékülést és házasságot Sir Edwin már nem élte meg; Emma
viszont áldását adta rá.
Paula számtalan kérdéssel árasztotta el Emmát Sir Edwinre
vonatkozóan, amint kiderült az a kapcsolat, s már nem volt többé
rejtegetni való családi titok.
Emma, aki mind ez idáig sok mindent elhallgatott fiatalkori
éveiről, hirtelen beszédes lett; méghozzá meglepő nyíltsággal beszélt.
Elmondta, hogyan barátkozott össze Edwinnel, amikor cselédként
szolgált Fairley Hallban, és hogyan kerültek még közelebb
egymáshoz azután, hogy mindkettejük anyja meghalt. Beszélt a
fellápról, a Világ Tetejéről, a barlangról, ahová a vihar elől
bemenekültek, és ahol Edwin elcsábította. – Ó, de Edwin Fairley
nem volt rossz ember – mondta alig néhány héttel ezelőtt, amikor a
téma újból felvetődött –, csak nagyon, nagyon gyönge; félt az
apjától, és fogva tartotta a származása. Ez természetes – akkoriban ez
volt az elfogadott szokás. Tudod, mindez hatvan évvel ezelőtt történt.
Mégis – kár, hogy olyan gyáva volt. Legalább igyekezett volna tenni
értem valamit, amikor állapotos lettem. Akkor talán nem gyűlöltem
volna annyira.
– De hát ez van, így történt – vont vállat Emma. – Végül is
túléltem, nem? Ott álltam tizenhat évesen, törvénytelen gyerekkel a
hasamban, és mert nem akartam szégyent hozni apám fejére, Leedsbe
szöktem, Blackie-hez. Szörnyű helyzetemben ő volt az egyetlen
barátom. No meg Laura, noha akkor az imádni való Laura még nem
volt Blackie felesége. Azután megszültem a lánykát. A többit tudod.
Paula megkérdezte, miért adta neki az Edwina nevet. – Különös,
meglehetősen szerencsétlen nyelvbotlás folytán – válaszolt kesernyés
nevetéssel. – Gondolkodás nélkül. Vagy talán épp akkor gondoltam
Edwinre.

222
 – De hogy a csudába boldogultál? – kérdezte könnyes szemmel,
fájó szívvel Paula, miközben elgondolta a fiatal teremtés küzdelmeit,
mindazt, amit egyedül, egy fillér nélkül, családi támogatás nélkül
kellett kiállnia.
– Nos, volt egy-két dolog, ami segített – jegyezte meg fura kis
mosollyal. Paula részleteket követelt, és Emma így folytatta: – Na,
lássuk csak. Erős jellem, fizikai állóképesség; elég okos is voltam,
nem éppen rút, és ami a legfontosabb: hajthatatlan sikervágy munkált
bennem. Most, hogy visszagondolok – csuda nagy adag bátorság. No
de mára elég a vallomásból – vetett véget hirtelen a beszélgetésnek.
Paula meg azt gondolta: Edwin Fairley nemcsak gyáva volt,
hanem lelkiismeretlen is, abban, ahogy nagyanyjával bánt. Majd a
nagyira gondolt – büszkeség és mérhetetlen szeretet árasztotta el.
Emma Harte erős volt, és nagy ereje, végtelen bátorsága révén ezt az
egész, átkozott világot meghódította. Derekasan megállta és megállja
a helyét. Hirtelen eszébe villant Edwina. Az a Fairleynek született
gyerek születése óta folytonos szívfájdalmat okoz Emmának. Ez az
oka, hogy nem bírom elviselni. Miért nem érti ezt Jim?, kérdezte
magától, de azonnal el is nyomta a kérdést. Edwina most neki okoz
fejfájást, de csak mert engedi, hogy problémát okozzon. A dolgok
menetében Edwinának nincs jelentősége, mondta nagyi néhány héttel
ezelőtt, és – mint mindig – ezúttal is tökéletesen igaza volt.
Felet ütött az óra, Paula felnézett, és látta, hogy fél öt van. Észbe
kapott: további töprengésre nincs már idő. Felugrott, a
ruhásszekrényhez ment, gyorsan felöltözött: szürke flanelnadrágot és
fehér selyemblúzt öltött. Határozott léptekkel ment végig az emeleti
előtéren, és nyitott be a gyerekszobába.
Nora kidugta a fejét az apró konyhából (a hajdanvolt hatalmas
szekrényből Paula csináltatott teakonyhát), kezében cumisüveggel: –
Épp most akartam megetetni őket, Mrs. Fairley.
– Akkor időben érkeztem. Segítek. – Paula a közelebbi kiságy
fölé hajolt, Tessa ébren volt, nagy szeme ugyanolyan káprázatos
223
zöld, mint a nagyié; gurgulázva nevetett, és kövér kis lábacskájával
rúgkapált. Paula kiemelte, magához ölelte lányát, megcsókolta
pelyhes haját és puha, hamvas arcocskáját – a szeretettől összeszorult
a szíve. Még egy pillanatig tartotta, majd visszatette a kiságyba. A
gyerek abban a pillanatban sírni kezdett.
Paula ránézett, hangjában vidám nevetés bujkált. – Szent ég,
milyen házsártos vagy, Miss Fairley. De ebben a családban nem
teszünk kivételt. A fivérednek is jár néhány puszi, meg egy kis
figyelem.
Mintha megértette volna, Tessa azonnal elhallgatott.
Paula a másik kiságy fölé hajolt, hogy megnézze Lorne-t, aki
komolyan nézett vissza. Kiemelte, ugyanolyan forrón magához
ölelte, mint Tessát, ugyanolyan mély, védelmező és gyöngéd
szeretetet érzett iránta is. – Ó, drágaságom – suttogta meleg, nyálas
arcocskájába. – Apádnak van igaza, édes kis poronty vagy. –
Megpuszilta, majd eltartotta magától, és szélesen mosolyogva ingatta
a fejét. – De mindig olyan komoly, mint egy kis öregúr. Jaj, istenem,
ez a bölcs tekintet: mintha a világon mindent tudnál.
Paula az ablak előtt álló kétszemélyes padkához ment, és leült.
Térdén lovagoltatta Lorne-t, és a gyerek láthatóan élvezte, mert
azonnal kacarászni kezdett, folyt a nyála, kis öklével boldogan
hadonászott, mint aki örül az életnek.
– Lorne itt marad az ölemben, és megetetem, maga meg
gondoskodjon hangoskodó testvéréről.
– Helyes, Mrs. Fairley – mosolygott Nora, és Tessa ágya felé
nézett. – Kétségtelen, hogy nagyon huncut. Mindenkivel tudatni
akarja, hogy itt van.
Etetés közben a két nő könnyedén csevegett a csecsemőkről,
gondozásukról. Paula elmondta: hivatali óráit úgy osztotta be, hogy
összeegyeztesse az ikrek napirendjével. – Tehát mindennap korábban
jövök haza, együtt etetünk és fürdetünk majd. De ma sajnos nem

224
fürdethetünk együtt. Vendégek jönnek, és együtt megyünk el
vacsorázni.
– Igen, értem, Mrs. Fairley. – Nora felemelte és a vállához
támasztotta a gyereket, aki többször hangosan böfizett.
Paula elmosolyodott.
– Hát nem egy ördögfióka? – kérdezte Nora. – Akármi történik,
ő hallatni akarja a hangját. De ő is jó gyerek, csakúgy, mint Lorne.
– Hál’ istennek – bólintott Paula. – De az igazat megvallva mind
anyám, mind nagyanyám úgy véli, hogy Tessa lesz a család lázadója.
– Magában mosolygott, töprengve hátradőlt, és Lorne-ra
összpontosított.
Paula nagyon élvezte ezeket a csendes perceket a gyermekei
körében, távol a napi munka nyüzsgésétől, fáradalmaitól. A tágas, de
kényelmes gyerekszobában minden megnyugtató volt; a fehér falak
és bútorok, helyenként kék és rózsaszín díszekkel, a falakon gyermek
versikékkel. Arany napfény szivárgott be a könnyű szélben lágyan
lengedező átlátszó függönyökön, s a szoba tele volt csecsemő,
hintőpor, forralt tej és frissen vasalt holmi illatával. A kisfiát nézte,
aki elégedetten cumizott, és megsimogatta kis szőke fejét. Milyen
szerencsés vagyok, mélázott. Annyi mindenért lehetek hálás –
ezekért az imádnivaló, egészséges gyermekekért… nagyiért és a
szüléimért… izgalmas munkámért, és ami a legfontosabb: csodálatos
férjemért. Alig várta, hogy Jim hazaérjen, hogy elmondhassa neki,
mennyire szereti, és mennyire röstelli nevetséges veszekedésüket
Edwina miatt.

– Örülök, hogy ilyen jól sikerült az első napod, de ne vidd túlzásba,

Emily. Nagyon fáradt a hangod – mondta Paula. – Próbáld fékezni
magad. – Hátradőlt a székben, a telefont közelebb húzta a nádfonatú
fehér asztalon.
225
 – Ó, igaz, de ne izgulj – kiáltott Emily valamivel emeltebb
hangon. – A nagyi már figyelmeztetett, hogy ragaszkodjak a
rendszeres munkaidőhöz, ne akarjak egyszerre lenyelni mindent. De
olyan izgalmas itt a Genretnél, és annyi mindent kell magamba szívni
és megtanulni. Len Harvey egyszerűen szuper, remekül kijövünk
egymással. Azt mondja, a jövő hónapban valószínűleg Hongkongba
megyünk. Lehet, hogy Kínába is. Valami sertéssörtét vagy
pofaszakállt kell ott vásárolni.
Paula nagyot nevetett. – Mi a csudáról beszélsz?
– Kefékről. Azt készítik sertésszőrből. Állítólag az a legjobb
minőség. Paula… szédületes, hogy mi minden van itt! Fogalmam se
volt, hogy ennyi mindent vásárolnak külföldről. A Genret Anglia
legnagyobb importvállalata. Vagy… legalábbis a legnagyobbak
egyike. Hogy mi minden van itt raktáron… műszempilla, paróka,
kozmetikumok, selyem és szatén, fazekak és lábasok…
– Nem is szólva a sertés pofaszakállról – ugratta Paula. – Igen,
mindezt tudom, Emily, és azt hiszem, hogy ez a munkakör remekül
megfelel majd neked. Nagy felelősség, de tudom, hogy megbirkózol
vele. Őszintén szólva, máris hiányzol nekem, Szilvásgombóc, pedig
csak egy napja kerültél oda.
– Ugyanúgy vagyok vele én is. Nekem is hiányozni fog az
együtt folytatott munka. De ez nem jelenti azt, hogy egymás életéből
is eltűnünk. És miért neveztél most Szilvásgombócnak? Évek óta
nem szólítottál így.
– Kertészkedtem – a sziklakerten dolgoztam, és közben folyton
az az első kert járt az eszemben – a gémtanyai. Emlékszel arra a
napra, amikor Scarborough-ba vittelek…
– Soha nem felejtem el! Azóta is rettegek a férgektől. És valóban
Szilvásgombóc voltam, ugye? Vagy még inkább zsírgombóc.
– Most viszont már csinos vagy, kicsikém. Figyelj, nem akarsz
velünk vacsorázni? Granbybe megyünk… Legalábbis azt hiszem,
hogy Jim úgy döntött, odavisz minket.
226
 – Szeretnék, de attól tartok, nem lehet, Egyébként, ki az a mi?
– Sally, Anthony és Edwina néni.
– Ó, istenem, nem irigyellek – sóhajtott Emily. – Ha tudnék,
jönnék, ha másért nem, azért, hogy lelki támaszt nyújtsak neked.
Azonban – hallgatott el kuncogva – nagyon fontos találkozóm van.
– Ó! Kivel?
– Titkos szerelmemmel.
– És az kicsoda? – kérdezte kíváncsian Paula.
– Ha elárulnám, akkor már nem lenne titok, igaz? – válaszolt
rejtélyesen Emily. – Egészen különleges és nagyszerű valaki. Ha
eljön az ideje – ha eljön –, te leszel az első, akinek elmondom –
mondta nevetve.
– Ismerem? – próbálkozott Paula; szokása szerint oltalmazni
akarta Emilyt.
– Egyetlen szót sem vagyok hajlandó elárulni. – Témát váltva,
józanabb hangon kérdezte: – Mellesleg miért utazott a nagyi ma
délután Londonba?
– Nekem azt mondta, hogy új ruhatárat állít össze, mivel olyan
nagy útra készül Blackie-vel. Miért kérded?
– Nekem is ezt mondta, de én azon töröm a fejem, vajon nincs-e
más oka is. Neked mindig mindent elmond.
– Mi más oka lehet? – kérdezte zavartan Paula.
– Háát… röviddel ezelőtt beugrott hozzám, és úgy festett,
mintha újból hadiösvényre lépne! Ismered azt az arckifejezést,
amikor csatába indul! Kérlelhetetlen – azt hiszem, ez a helyes
kifejezés.
A vonal innenső végén Paula elgondolkozott. Kinézett a kertre,
sima homlokát ráncolta. – Biztos vagyok benne, hogy nincs más
dolga Londonban – hessegette el nevetve a gondolatot. – Mellesleg
tudhatnád, hogy a nagyi mindig kérlelhetetlen. Egyfolytában.
Valószínűleg sietett is. Anyu és apu vitték haza, és talán nem akarta
váratni őket a kocsiban! Tudom, hogy mostanság a ruházata erősen
227
foglalkoztatja. Tegnap mondta, hogy három hónapig lesznek távol, a
legkülönbözőbb éghajlatú vidékeken. Jó nagy feladat lesz a
megfelelő holmik összeválogatása.
– Lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Emily. – Az
biztos, hogy nagyon izgatja az utazás. Másról se beszélt egész
hétvégén!
– Jót tesz majd neki, hisz évek óta nem volt igazi szabadságon.
És alig várja, hogy Philipet lássa, felkeresse Dunoont. Mindig olyan
remekül érezte ott magát nagyapával. És figyelj, drága Gombóckám,
ha már az öcsémről van szó, le kell tennem a kagylót: tegnap, amikor
Sydneyből telefonált, megígértem, hogy hosszú levélben számolok
be neki a keresztelőről, és mindenről. Most azonnal nekilátok,
mielőtt Jim hazajön.
– Értem. Kösz, hogy hívtál, és a hét folyamán találkozunk!
Üdvözlöm Philipet. Szia.
Paula elköszönt, letette a kagylót, és azonnal írni kezdte a
levelet. Öccse nemrég tüdőgyulladáson esett át, és Paula meg szülei,
meg a nagyi egyetértett, hogy méltánytalan és szükségtelen lenne
pusztán egy nap miatt kitenni az utazás fáradalmainak. Írás közben
Paula újra átélte a történteket; részletesen leírta a templomi
szertartást, az azt követő fogadást; beszámolt a családról és a közös
barátokról, különösen az O’Neillekről és Kallinskikről.
Három teljes oldalt töltött meg apró, jól olvasható betűivel, majd
elmerengve gondolt Philipre. Mindig közeli, jó barátok voltak –
hiányzott neki. Tudta, hogy Philipnek is hiányzik, ő meg szülei, meg
a nagyi, és időnként rettenetes honvágy gyötri. Dunoon viszont, New
South Wales-i juhtenyésztő telepük Coonamble-ban már
gyerekkorában izgatta fantáziáját, és mostanra teljesen belészeretett.
Óriási kihívás volt a hatalmas ausztráliai vagyon kezelése is – azé a
vagyoné, amit nagyapjuk, Paul McGill Emmára hagyott. Paula tudta,
hogy Philip szerfölött élvezi munkáját. Tavaly végleg letelepedett,
megfelelő életformát alakított ki magának odaát, és Paula ennek csak
228
örülhetett. Befejezte az írást, megcímezte és lezárta a borítékot,
azután a szoba túlsó végébe ment. Lehajolt, és fölemelt néhány, a
világospiros azáleabokorról lehullott bimbót, a dob alakú
kerámiaasztalon heverő hamutartóba dobta, majd körülnézett: itt
kínáljon-e vacsora előtt italt, vagy a szalonban?
Jóllehet Paula ezt a kedvenc szobát a magánterületének tartotta,
az utóbbi időben mások is szívesen időztek itt. Jim gyakran beült ide
olvasni, és a vendégek is előbb-utóbb itt kötöttek ki. A szoba
valójában üvegház volt, a tizenkilencedik század második felének
jellegzetes viktoriánus építménye; azután alakítottak ki ilyeneket,
hogy Joseph Paxton a melegházak üvegét tartó vasgerendákat
kitalálta. A tágas melegház meg a kert volt Paula szerint Long
Meadow-ban a legvonzóbb. Gótikus jellege volt; Paula telezsúfolta
trópusi növényekkel, kisebb fákkal, egzotikus orchideákkal és
kisebb, színes virágú bokrokkal. A fenyőzöld szőnyeg, a zöld- és
fehér repkény mintájú nádfonatú székek és asztalok hűvös, nyugodt
környezetet alkottak; a melegház mintha az ablakból látszó kert
folytatása lenne. Átalakítása után mintha újabb nappali szobával
gyarapodtak volna; ez lett Paula dolgozószobája is; a télen-nyáron
virágzó növények között mindig felfrissült.
Megfordult, és szemügyre vette egyik kedvelt hortenziabokrát,
aggódva látta, hogy levelei elszíntelenedtek! Behatóan vizsgálgatta,
mígnem a telefon csöngetésére kénytelen volt asztalához
visszamenni. – Helló?
– Hogy van a fiatal anya? – kérdezte kedves, dallamos hangon
Miranda O’Neill.
– Remekül, Merry! És te, kedvesem?
– Ha tudni akarod: dögfáradtan. Egész nap hajtottam magam,
tegnap meg nagyrészt az irodában voltam, a szállodáinkban
létesítendő Harte-butikokkal foglalkoztam. Azt hiszem, sikerült
elfogadható terveket kidolgozni. Holnap megmutatom apámnak,
azután meg – ha ráérsz – valamikor e héten összeülünk.
229
 – Persze hogy ráérek. Meg kell hagyni, hogy rendkívül gyorsan
és nagyon szorgalmasan dolgoztál.
– Kösz! Emma néni is lelkes volt szombaton, amikor vele
beszéltem, és nem akarom vesztegetni az időt. Nagyanyád kedvenc
mondása, hogy az idő: pénz. Arról nem is szólva, hogy ha meg
akarjuk csinálni, az új tervrajzokba azt is bele kell kalkulálni, hogy
mennyi területet foglalnak majd el az új butikok, a tervrajzok pedig
hamarosan a tervezőasztalokon lesznek.
– Értem, és tudom, hogy a szállodák tatarozása miatt sürgős.
Szerdán találkozunk. Kettőkor. Megfelel?
– Nagyon jó. Gyere az én irodámba. – Miranda kuncogva
kérdezte: – Hát nem remek, hogy Emma néni világ körüli útra indul
nagyapával? Odahaza mindenki olyan izgatott!
– Mi is… nagyon jót fog tenni mindkettejüknek.
– Csak láttad volna nagyapát ma reggel. Nem hittem a
szememnek, amikor olyan korán, frissen betoppant. Íróasztalához ült
– hónapok óta először –, telefonálgatott, nyüzsgött, rendelkezett,
szegény öreg titkárnőjét az őrületbe kergette. Folyvást hajtogatta: –
Első osztály legyen, Gertie, első osztály az egész úton! Ez egy
luxusutazás! – Attól, hogy Emma néni beleegyezett az utazásba, új
erőre kapott – nem mintha szüksége lett volna rá, hiszen mindig úgy
buzog. De, tudod, majdnem nekem esett, hogy a butikok ötletét
felvetettem. Valósággal rám bődült, hogy hagyjam ki a buliból
Emmát, nem tűri, hogy vacak ötletem meghiúsítsa az ő nagybetűs
Tervét. Alig bírtam lecsillapítani.
– Hogyan sikerült? – kérdezte nevetve Paula. Nem volt könnyű a
dühös Blackie-t maga elé képzelni.
– Amikor végre sikerült szóhoz jutnom, megmondtam, hogy
nem Emma nénivel tárgyalok, kizárólag veled, és hogy mi nélkülük
is nagyon jól elboldogulunk. Ettől felragyogott, megdicsért, milyen
okos, drága kislány vagyok – de megkért, hogy a következő

230
napokban hagyjam békén, mert rengeteg a tennivalója! Az ember azt
hihetné, hogy nászútra készülnek.
– Tudod, hogy az ujjára húzta a gyűrűt.
– Hát nem édes! Milyen drága öregek, nem?
Paula hahotázott. – Aligha merném drága öregnek nevezni az én
nagyanyámat meg a te nagyapádat. Blackie és Emma szerintem
inkább tűzijáték-rakétához hasonlítható. Nem te mondtad a minap,
hogy amikor együtt vannak, javíthatatlanok?
Merry együtt nevetett Paulával, és bevallotta: – Igaz, én
mondtam. Mellesleg, ha már Emma néninél tartunk, nem tudom, mit
vegyek a nyolcvanadik születésnapjára. Napok óta töröm a fejem!
Nincs valami ötleted?
– Viccelsz? Mindenki ugyanezzel a problémával küszködik. Ma
délben erről beszéltünk apuval és anyuval. Emily is folyton nyaggat.
Én is éppoly tanácstalan vagyok, mint te meg a többiek.
– Szerdán összedugjuk a fejünket. Most már mennem kell. Apu
vár. Együtt nézzük át a New York-i szálloda megvételéről szóló
sajtóközlemény tervezetét. Remélem, hogy valamelyik változat
megnyeri a tetszését – különben éjfélig itt ülhetek az íróasztalomnál.
Nem mintha ez olyan szokatlan volna – morgott Miranda. – Az
utóbbi időben valóságos igavonó lettem. Nem csoda, ha manapság
nem jut időm magánéletre.
– Most figyelmeztettem Emilyt, hogy ne dolgozza agyon magát
a Genretnél! Ugyanezt tanácsolhatom neked is – figyelmeztette
Paula.
– Nicsak, ki beszél! – nevetett tompán Miranda.

17

Minthogy a melegház egyenesen a márványpadlójú bejárati hallból

nyílt, Paula abban a pillanatban meghallotta Jim lépteit, amikor a
házba belépett. Paula a halványuló hortenziánál állt, kezében az
231
elszíntelenedett levelet tartotta; megfordult, arcára várakozás és
melegség ült ki.
– Helló, drágám – mondta Paula, amikor Jim a két lépcsőfokon
lejött, és sietve indult felé.
– Helló – válaszolt Jim.
A szoba közepén találkoztak. Jim könnyű csókkal üdvözölte,
majd szó nélkül egy székbe rogyott.
Paula zavartan nézett le rá. Hangja oly csüggedt volt, csókja oly
felületes, hogy Paula tudta, ez nem az ő Jimje. Aggódva kérdezte: –
Valami baj van?
A fejét rázta. – Semmi, csak fáradt vagyok – válaszolt a jól
ismert, szelíden elutasító mosollyal. – Baleset történt a harrogate-i
úton, rengeteg kocsi egymásba szaladt, és nagyon lelassította a
forgalmat. Mérföldeken át lépésben jöttünk. Rettenetesen
kimerített…
– Rémes. Nagyon sajnálom. Pont ez hiányzott. Keverek neked
egy pohár italt – javasolta, és noha a magyarázatot nem tartotta
teljesen kielégítőnek, úgy döntött, hogy e pillanatban nem zaklatja
további kérdésekkel.
– Jó ötlet – helyeselt hangosabban. – Kösz, szívesen innék egy
kis gint tonikkal.
– Hozok jeget – mondta, és kifelé indult a helyiségből.
– Csengess Megnek. Hozza ő. Csak nem romlott el megint a
csengő? – ráncolta a homlokát.
– Nem, de én gyorsabban elintézem – szólt vissza az első
lépcsőfokról Paula.
– Nem tudom, minek tartunk cselédet – mondta kissé ingerülten;
felnézett, halvány kékesszürke szemét Paulára emelte.
Paula visszanézett rá, érezte a hangjában és viselkedésében
rejtőző bírálatot, de nyugodtan válaszolt. – A lánynak rengeteg a
dolga, emellett nagyi arra tanított bennünket – mint azt már
számtalanszor elmondtam –, ne hagyatkozzunk túlságosan a
232
személyzetre. – Választ se várva kisietett, de még hallotta Jim
sértődött sóhaját. Lehet, hogy csakugyan fáradt; sokat dolgozott a
szerkesztőségben, nehezen ért haza meg aztán az a kimerítő hétvége,
gondolta Paula, és megkísérelte bebeszélni magának, hogy Jim
furcsa viselkedésének ez a valódi oka. Jim ritkán volt kedvetlen,
legalábbis ennyire! Kinyitotta a konyhaajtót, és rájött, hogy még
mindig kezében tartja a hortenzia levelét. Teljesen szétmorzsolta.
Nyugalom, intette önmagát, ez a rosszkedv semmit sem jelent. Egy
kis ital után magához tér.
– Mrs. Fairley, mit gondol, elég szendvicset készítettem? –
kérdezte Meg az ezüsttálcára mutatva.
– Igen, elég lesz, és nagyon jól mutat. Lenne szíves megtölteni a
jegesvödröt? – Mialatt a lány a hűtőszekrényben matatott, Paula a
szemétbe dobta a levelet, és a konyhai csapnál kezet mosott.
Távollétében Jim felállt, és a kertet nézegette, amíg Paula a
jéggel visszatért. Paula profilból nézte az arcát, de látta, hogy szája
mogorván legörbül, és amikor megfordult, homályos volt a tekintete.
Sok mindent szeretett volna kérdezni Jimtől, de visszafogta
magát, és a kempingasztalhoz ment, amelyen üvegek és poharak
álltak.
Gint és tonikot töltött, háttal állva megkérdezte: – Itt szolgáljuk
fel később az italokat vagy inkább a szalonban?
– Ahol akarod – válaszolt közömbösen.
Paula – aki igyekezett normális légkört teremteni, megkérdezte:
– Foglaltál asztalt Granbynél?
– Igen. Fél kilencre. Anthony felhívott, és jelezte, hogy ők csak
negyed nyolcra lesznek itt. Van tehát egy óránk a pihenésre.
– Jó. – Aggodalma egyre nőtt. Kétséget kizáróan furcsán
viselkedik – vajon még mindig a tegnap esti veszekedés bántja? De
miért? Ő nyert, és egyébként is: reggel beszédes és barátságos volt.
De Paula elhatározta, hogy most már kiszedi belőle, hogy mi bántja.

233
Úgy határozott, hogy iszik egy vodkát tonikkal, jóllehet szinte soha
nem ivott tömény italt.
Az ital kortyolgatása közben Jim szemmel láthatóan felvidult.
Cigarettára gyújtott, és mellékesen odavetette: – Beszéltél ma
valakivel?
– Emilyvel, Merry O’Neill-lel. És persze a nagyival. Ma reggel,
miután elmentél, felhívott, és elmondta, hogy néhány napra
Londonba utazik. – Paula most Jim szeme közé nézett, és mély
lélegzetet vett. – Mondd, Jim, miért csevegünk így, amikor látom,
hogy bánt valami? Tudom, hogy baj van. Kérlek, drágám, mondd el,
mi bánt.
Jim hallgatott.
Paula előrehajolt, átható pillantással nézett férje szemébe. –
Nézd, tudni akarom, hogy mi bánt – erősködött.
Jim nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, semmi értelme halogatni…
némi nézeteltérésem támadt ma Winstonnal, és…
Paula megkönnyebbülve nevetett. – Ennyi az egész? Azelőtt is
voltak vitáitok, és mindig elsimultak. Majd ez is…
– Lemondtam – jelentette ki határozottan.
Paula értetlenül nézett rá – elállt a szava. Lassan letette a
poharát.
Összevonta sötét szemöldökét. – Lemondtál?
– A vállalat vezérigazgatóságáról – sietett hozzáfűzni. –
Azonnali hatállyal.
Paulát a hír villámcsapásként érte, szájtátva bámult. Amikor
magához tért, lassan felállt, és megkérdezte: – De miért? És miért
nem szóltál már előbb, miért nem mondtad el, mi bánt? Egyszerűen
nem értem… – nem fejezte be a mondatot; feszülten várt.
– Nem volt mit megbeszélni. Tudod, én se tudtam, hogy le fogok
mondani – egészen addig, amíg meg nem tettem.
– Jim, ez nevetséges – próbált kacagni. – Csak azért, mert egy
kicsit összerúgtad a port Winstonnal, nem kell ilyen drasztikus lépést
234
tenni… végül is, az utolsó szót a nagyi mondja ki – te is jól tudod. Ő
nevezett ki – ő fog visszahelyezni, ő majd elegyengeti, beszél
Winstonnal. Holnap beszélek vele, első dolgom lesz, hogy reggel
felhívjam. – Bátorítón mosolygott Jimre, de mosolya lehervadt: Jim
hirtelen (rá egyáltalán nem jellemző módon) tiltón emelte fel a kezét.
– Félreértettél. Nem Winston kényszerített lemondásra, vagy
ilyesmire, ha erre gondolsz. Saját akaratomból tettem. Igen, én
akartam, méghozzá nagyon komolyan, de őszintén be kell vallanom,
hogy magam se jöttem rá, amíg megfelelő alkalom nem kínálkozott.
Tehát semmiképp sem akarom, hogy visszahelyezzenek.
– De az isten szerelmére, miért nem? – kiáltott. Arcát elképedés
és aggodalom felhőzte be.
– Mert nem szeretem azt az állást. Sose szerettem. Winston ma
délelőtt nyíltan nekem szegezte a kérdést: folytatni akarom-e, mint
vezérigazgató. Beszéde közben tudtam – igazán tudtam, Paula –,
hogy nem akarom. Sose érdekelt az adminisztratív munka, sose
végeztem igazán jól, és ezt megmondtam Winstonnak, mire ő azt
felelte, hogy egy ideje már észrevette. Azt mondta, jobb lenne talán,
ha az újságírásnál maradnék, a lapokat vezetném, és nem a vállalatot.
Teljes mértékben egyetértettem, ezért lemondtam. Ennyi az egész –
vont vállat, és halványan mosolygott.
– Ennyi az egész? – ismételte hitetlenkedve Paula. Jim tette és
viselkedése megdöbbentette. – Nem hiszek a fülemnek. Tőled kell
ilyet hallanom. Úgy viselkedsz, mintha nem számítana az egész,
mintha nem volna komoly dolog… holott halálosan az! Olyan
fölényesen könnyed vagy, lerázod magadról. El vagyok képedve!
– Ne izgasd fel magad. Hogy őszinte legyek, én nagyon
megkönnyebbültem.
– Nem szégyelled magad? Te megkönnyebbültél? – kérdezte
kétségbeesett, halk hangon. – És mi a kötelesség? A felelősség?
Nagyi őszintén hisz benned, bízott benned, amikor tavaly kinevezett.
Én azt hiszem, hogy cserbenhagytad, méghozzá rútul.
235
 – Sajnálom, hogy így érzel, mert én egészen más véleményen
vagyok. Nem hagytam cserben a nagyit – tiltakozott. – Az Egyesült
Lapkiadón belül továbbra is a két legfontosabb napilap
főszerkesztője maradok. Azt fogom csinálni, amihez a legjobban
értek: újságíró leszek, méghozzá nem akármilyen. – Hátradőlt, lábát
keresztbe vetette, és szemrebbenés nélkül állta Paula átható
pillantását. Arckifejezése: hajthatatlan!
– És most, hogy te leléptél, ki fogja vezetni a vállalatot?
– Természetesen Winston.
– Jól tudod, hogy ő nem akarja.
– Én sem.
Paula ingerülten szorította össze száját. Újabb gondolata támadt,
és szenvedélyesen felkiáltott: – Remélem, hogy szokatlan és váratlan
döntésed nem jár azzal, hogy nagyinak el kell halasztani utazását
Blackie-vel. Nagy szüksége van pihenésre. Gondolom, hogy szóltál
neki. Mit mondott?
– Természetesen szóltam. Winston meg én délidőben átmentünk
hozzá. Nagyanyád elfogadta lemondásomat. Winston meg átveszi a
munkakörömet – ő se látszott nagyon megrendültnek emiatt.
Biztosíthatlak, hogy nagyi nem halasztja el az utazást. – Előrehajolt,
és megfogta Paula kezét. – No, nyugodj meg. Te jobban kiborultál,
mint bárki más. Nagyi és Winston tudomásul vették az
elhatározásomat. Nem köntörfalaztak. Igazából nagyon röviden
végeztünk… mindent elintéztünk.
– Egyszerűen félreértetted a viselkedésüket – mormogta kínok
között Paula.
– Nevetséges vagy – kacagott Jim. – Jól ismerem
mindkettőjüket, és biztosíthatlak, hogy minden rendben van.
Paula nem bírt válaszolni. Elképesztette, hogy Jim mennyire
nem fogja fel a helyzetet; feltételezése, hogy minden rendben van,
rendkívül hamis. Jimnek láthatóan fogalma sincs arról, hogy mi a
nagyi és Winston igazi mozgatórugója. Neki pillanatnyi kétsége sem
236
volt afelől, hogy ők ketten azért egyeztek bele, mert nem volt más
választásuk. Ők összetartanak annak érdekében, hogy a vállalat
továbbra is simán működjék. Mi így szoktuk csinálni. Mi megtesszük
kötelességünket, vállaljuk a felelősséget, bármilyen nehéz. Távolról
sincs minden rendben – ahogy Jim oly könnyedén megfogalmazta.
Jim figyelte, próbálta kitalálni Paula gondolatait, de fátyolos
ibolyaszín szeméből semmit sem bírt kiolvasni. Nyugtalanul mondta:
– Próbáld megérteni az én szempontomat, az én érzéseimet.
Nagyanyád és Winston megérti. És ne vitatkozzunk a
lemondásomról. Minthogy befejezett tényről van szó, amúgy sincs
értelme, nem gondolod?
Paula hallgatott. Hátradőlt, kezét kivonta Jim kezéből, italért
nyúlt. Gyorsan kortyolt egyet. Hosszú szünet után megszólalt: – Jim,
szeretném, ha meggondolnád magad… más is forog itt kockán.
Nagyi később, valamikor a hét folyamán akarta közölni veled, de
tudom, hogy nem bánja, ha most mondom el neked. Megváltoztatja a
végrendeletét. Jelenleg az ő részvényei a Lapkiadó Vállalatban a
Harte Vállalkozások vagyonának részét képezik, amit – mint tudod –
unokatestvéreim örökölnek. De úgy döntött, hogy ezeket a
részvényeket dédunokáira – a mi ikreinkre – hagyja, tehát tudom,
hogy fontos neki, hogy te a Lapkiadó minden részlegében minden
szinten érdekelve légy. Nem számít, hogy ma délelőtt mit mondott
neked; mélységes meggyőződésem, hogy rettenetesen csalódott,
amiért otthagytad a vállalat vezetését, és…
Jim nevetése félbeszakította. Mélyen a szemébe nézett, nem
tudta mire vélni e nevetést.
Jim türelmes, nyugodt hangon magyarázta: – Paula, nem számít,
hogy vezérigazgató vagyok-e, cégvezető, mindkettő vagy egyik sem,
nagyanyád amúgy is megváltoztatná a végrendeletét. Mindenképpen
a mi gyerekeinkre hagyná a részvényeit, méghozzá több nyomós
okból.
– Például?
237
 – Először is, mert a gyerekek Fairleyk, másodszor, mert
bűntudata van.
Paula pislogott, egy pillanatig nem értette, mire céloz; majd
hirtelen felfogta, és keményen a szeme közé nézett. Remélte, hogy
félreértette a rejtett célzást. Mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon,
majd nagyon tagoltan megkérdezte: – Pontosan miért van bűntudata?
– Azért, mert kiragadta nagyapám kezéből a Yorkshire-i
Morning Gazett-et, és megkaparintotta a vállalatot – vetette oda
könnyedén, és rágyújtott.
– Ez úgy hangzik, mintha ellopta volna! – kiáltott Paula. –
Nagyon jól tudod, hogy nagyapád tönkretette a lapot, és ahhoz
semmi köze sem volt a nagyinak. Te is gyakran mondogattad, hogy
nagyapád ragyogó ügyvéd volt, de pocsék üzletember. Bizonyára
fölösleges felhívnom a figyelmedet, hogy a többi részvényes
könyörgött nagyinak: vegye át a lapot. Kihúzta őket a csávából – és,
ami azt illeti, a nagyapádat is: rengeteg pénzt kapott a részvényekért.
– Igen, igazad van – főként abban, hogy nagyapa rosszul vezette
a lapot – de, gondolom, valahogy csak elboldogult volna, és
megtarthatta volna, ha nagyanyád nem csap le, és nem ragadja el
tőle. – Kortyolt az italából, és szippantott a cigarettából.
– Az újság csődbe ment volna! És akkor nagyapád hol végzi?
Nyakig benne a… te is tudod!
– Paula, nézd, ne heveskedj. Én csak a tényekre emlékeztetlek.
Mindketten tudjuk, hogy a nagyi tönkretette a Fairleyket. – Könnyed,
ferde kis mosollyal folytatta: – Felnőtt emberek vagyunk, ostobaság
volna a szőnyeg alá söpörni mindent, csak azért, mert
összeházasodtünk. Ami történt, megtörtént. Te meg én nem
változtathatunk rajta, ostobaság, hogy ilyen régmúlt dolgok felett
veszekszünk.
Paula meghökkenten bámult rá. Sziklaként szorította gyomrát a
döbbenet, egész teste beleremegett. Jim utolsó szavainak hallatán
vége szakadt türelmének, az utóbbi hetek felgyülemlett feszültsége
238
hirtelen a felszínre szökött. – Annyira tette tönkre a Fairleyket, mint
én! Adam Fairley és idősebb fia, Gerald, történetesen önmagának
köszönhet mindent! Elismered-e vagy sem, dédapád és fia
nemtörődöm, ostoba, önelégült és gyatra üzletember volt. Emellett:
ha nagyi tönkre is tette őket, én bizony nem vádolom. Teljességgel
igaza volt, hogy visszaadta a kölcsönt! Förtelmesen viselkedtek vele.
Ami pedig jámbor nagyapádat illeti, amit ő tett a nagyival, az…
gyalázat volt! – Paula levegő után kapkodott. – Lelkiismeretlenség,
érted?! A finom úrifiú! Mert ugye az volt? Tizenhat évesen teherbe
ejtette, és azután magára hagyta, hadd kínlódjon. A kisujját sem
mozdította, hogy tegyen is érte valamit. Ami pedig…
– Jó, jó, mindezt tudom – kezdte Jim, aki nem tudta, hogyan
csillapítsa, hogyan vessen véget dühös szóáradatának.
Paula határozottan folytatta: – De azt talán nem tudod, hogy
Gerald bácsikád megpróbálta megerőszakolni, és hidd el, nincs a
földön olyan nő, aki ezt megbocsátaná! Úgyhogy ne is védd előttem
a Fairleyket. És ne merészeld bírálni a nagyanyámat azután, amit
érted tett! Remélem, nem akarod erre hivatkozva elkendőzni
nagyival szembeni kötelességed elmulasztását – a mondat folytatását
Paula elharapta. Nagyon felindult, dühében remegett, mint egy
falevél.
Jeges csend telepedett közéjük.
Meredten, döbbenten nézték egymást, Paula arca falfehér volt,
szemének mély kékje feltűnőbb, mint valaha, Jim arca feszült a
megrázkódtatástól.
A szorongás néhány pillanatig Jim szavát szegte. Elképedt Paula
kitörésétől, és elkeserítette, hogy felesége ennyire félreértette
mindazt, amit – most már belátta – felszínesen, meggondolatlanul
vetett oda.
Végül izgatottan így szólt: – Paula, kérlek, higgyél nekem! Nem
akartam a Fairleyket védeni, sem ujjal mutogatni Emmára. Hogy is
hiheted, hogy képes volnék ilyesmire? Mindig tiszteltem és
239
becsültem Emmát. Az első naptól fogva, hogy nála kezdtem
dolgozni. És amióta összeházasodtunk, meg is szerettem. Nagyszerű
asszony, és igenis méltányolom mindazt, amit értem tett.
– Nagyon kedves…
Jim a gúnyos szavak hallatán összerezzent. – Paula, könyörgök,
ne nézz így rám. Teljességgel félreértettél.
Paula nem válaszolt, arcát elfordította, és az üvegház falai
mentén sorakozó növényeket nézte.
Jim felugrott. Megragadta Paula karját, felhúzta székéből, és
magához ölelte. – Drágám, kérlek, hallgass rám. Szeretlek. Nem
számít a múlt. A nagyi is mindig ezt hangsúlyozza. Rosszul tettem,
hogy egyáltalán felhánytorgattam. Amit ők tettek egymással fél
évszázaddal ezelőtt, annak semmi köze hozzánk. Minket megzavart
ez a… ez az én lemondásom miatt kirobbant vita. Túlságosan
felfújtuk az ügyet. Sok hűhó ez semmiért. Kérlek, könyörgök,
nyugodj meg. – Beszéd közben egy kétüléses padhoz vezette, leült,
maga mellé húzta, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Figyelj: egyetértek veled, amit a nagyapám Emmával tett, arra
nincs bocsánat. És ezt ő is tudta. Élete végéig bűntudat gyötörte.
Fiatalkori botlása sok mindenben tönkretette egész életét. Halála előtt
megvallotta nekem. Mindvégig fájlalta Emma és gyermeke
elvesztését, mindvégig szerette Emmát, és élete végén csakis arra
vágyott, hogy nagyanyád megbocsásson neki. Amikor haldoklott,
könyörgött, hogy menjek el Emmához, kérjem bocsánatát mindazért,
amit a Fairley család és elsősorban ő elkövettek ellene. Nem
emlékszel? Elmondtam neked. Akkor este beszéltem nagyival,
amikor bejelentette eljegyzésünket.
– Emlékszem.
– Elismételtem nagyapa halála előtti utolsó szavait. Azt mondta:
„Jim, a sírban sem tudok megpihenni, ha Emma nem bocsát meg
nekem. Könyörögjél érettem Emmánál, hogy megkínzott lelkem
nyugodalmat lelhessen”, és ekkor Emma kicsit pityeregve azt
240
mondta: „Azt hiszem, mindent összevetve, Edwin többet szenvedett,
mint én.” És Emma megbocsátott neki meg a többi Fairleynek. Te
miért nem tudsz megbocsátani?
Paula hirtelen felemelte a fejét. Megütközött a kérdésen. – Ó,
Jim, én… – Rövid szünet után folytatta. – Nekem nincs mit
megbocsátani. Azt hiszem, félreértettél…
– Lehet. De olyan mérges voltál, kiabáltál velem, nekimentél a
Fairleyknek…
– Igaz, kiborultam, de te bosszantottál fel, amikor azt
bizonygattad, hogy a nagyinak lelkifurdalása van a Fairleyk miatt. Én
sokkal jobban ismerem, mint te, és tudom, hogy semmiben sem érzi
bűnösnek magát.
– Akkor hát tévedtem – mondta bágyadt mosollyal. – Elnézést
kérek. – Jim megkönnyebbült attól, hogy Paula ismét nyugodt
hangon beszélt.
– Másban is tévedtél.
– Miben?
– A múltat illetően. Most mondtad, hogy a múlt nem számít, de
ebben nem értek egyet veled. A múlt mindig visszajár, hogy
kísértsen bennünket, és sose szabadulunk tőle. A rabjai vagyunk
mind. Lehet, hogy a nagyi úgy tesz, mintha a múlt nem számítana, de
igazából nem hiszi. Gyakran mondogatta, hogy a múlt
megváltoztathatatlan, és én is ezt vallom.
– Az „atyák bűnei” és a többi… Így érted? – kérdezte csöndesen.
– Igen.
Jim mély lélegzetet vett, rázta a fejét.
Paula figyelmesen nézett rá. – Volna egy kérdésem. Lehet, hogy
nem fogsz örülni, de meg kell kérdeznem.
Jim mereven nézte. – Paula, a férjed vagyok, és szeretlek.
Köztünk nem lehet más, mint teljes őszinteség és nyíltság.
Természetes, hogy bármit kérdezhetsz. Mit akarsz kérdezni?

241
 Paula mély lélegzetet vett és belevágott. – Neheztelsz a nagyira?
Azért, mert ő a Gazette tulajdonosa, és nem te? Ha nagyapádnak
sikerült volna megtartania a lapot, te örökölted volna.
Jimnek leesett az álla, tátott szájjal nézett; majd elnevette magát.
– Ha bármi neheztelés vagy keserűség, vagy irigység munkálna
bennem, nem mondtam volna le a vezérigazgatói állásról. Azon
mesterkednék, hogy megszerezzem a lapot – vagy legalábbis akkora
hatalomhoz jussak, amekkorához lehet. És már réges-rég célzásokat
tettem volna arra: vedd rá a nagyanyádat, hogy a lap részvényeit
hagyományozza gyerekeinkre… rajtuk keresztül gyakorolnám a
teljes ellenőrzést. Ekkora hatalommal Emma halála után én lehetnék
a „góré”. Bizonyos mértékig, a gyerekek nagykorúságáig így is az
enyém lehetne. Hát nem tehettem volna meg? – kérdezte, és nevetve
rázta a fejét.
– De igen, azt hiszem – mondta elbizonytalanodva Paula.
– Paula, rájöhettél már, hogy sem hatalom –, sem pénzéhes nem
vagyok. Bevallom, szívesen vagyok a lapok főszerkesztője – de nem
akarok részt venni az üzleti és adminisztrációs tevékenységben.
– Még akkor sem, ha tudod, hogy egy napon a Lapkiadó Vállalat
a gyerekeid tulajdona lesz?
– Megbízom Winstonban. Jól végzi a dolgát. Végül is tetemes
részesedése van a Harte Vállalkozásokban – ő meg a többi Harte a
részvények felének tulajdonosa. A Lapkiadónál pedig övé a
részvények negyvennyolc százaléka.
Paula tudta, hogy nincs értelme tovább vitatkozni Jim
lemondásáról – legalábbis most. Felállt. – Azt hiszem, kimegyek a
kertbe… friss levegőre vágyom.
Jim is felállt, gondterhelten nézte. – Rosszul érzed magad?
Rettenetesen sápadt vagy.
– Semmi bajom. Miért nem mész fel egy kicsit a gyerekekhez,
mielőtt átöltöznél? Én is hamarosan ott leszek, csak sétálok egyet a
kertben.
242
 Jim elkapta a kaiját, és maga felé fordította. – Nincs harag,
drágám? – kérdezte barátságosan.
– Persze hogy nincs – biztosította az asszony nyugtalanságot
tükröző szeme láttán, könyörgő hangja hallatán.

Paula lassan lépkedett a kertben. Megkerülte a fákat, és végigment az

aranyvesszőbokrokhoz meg a tóhoz vezető, az alsó pázsitot átszelő
keskeny ösvényen.
Veszekedésük nagyon megrázta, szinte zúgott a feje. A fehérre
festett nyári lak lépcsőjére ült, örült, hogy egyedül lehet – talán
visszanyerheti egyensúlyát. Röstellte, hogy kiborult, hogy ennyire
dühbe gurult; egyetlen mentsége, hogy Jim felingerelte. Az a
megjegyzése, hogy a nagyit bűntudat gyötri a Fairleyk sorsa miatt,
vérforraló volt. A célzás nevetséges. Akárcsak Jim lemondása.
És noha mélységesen felkavarta Jim meggondolatlan, felelőtlen
lépése – összecsapásuk ténye még jobban felizgatta. A mostani
veszekedés sokkal komolyabb volt, mint eddigi vitáik Edwina miatt.
Mert ez a veszekedés minden házasság alapját, a bizalmat rengette
meg. És kérdőjelek támadtak benne Jimmel kapcsolatban – vajon mit
érez igazából a nagyi iránt? Vajon hűséges-e hozzá? Paula agyában
egymást kergették a kérdések. Neheztel-e Jim Emma Harte-ra azért,
mert most az övé minden, ami valaha a Fairleyké volt? Talán tudat
alatt bántja, anélkül, hogy elismerné? Paula egyre erősebben érezte,
hogy ezt a lehetőséget sem lehet kizárni. Végül is Jim hánytorgatta
fel a múltat, és nem ő; ha pedig a múlt nem számít – amint azt Jim
állítja –, akkor miért hozta szóba?
Állítása mögött mégiscsak neheztelés és keserűség húzódik
meg? A gondolatba beleremegett. Ezek a legveszedelmesebb
érzelmek a világon, mert belül úgy rágják az embert, mint a rák;
romboló érzelmek, és minden tettét beárnyékolják. De amikor
243
egyenest nekiszögezte a kérdést: hibáztatja-e nagyit, Jim szemmel
láthatóan elképedt, habozás nélkül visszautasította a gondolatot.
Érezte, hogy őszinte. Paula mindig könnyen olvasott Jim
gondolataiban. Nem körmönfont, sőt távol áll tőle mindenfajta
képmutatás.
Paula a korlátnak támaszkodott, szemét behunyta, agyának
kerekei gyorsan forogtak; felmérte és elemezte a helyzetet. Mindig
azt hitte, kívül-belül ismeri Jimet. De vajon valóban így van-e? Talán
önteltség volt azt hinni, hogy olyan jól ismeri. Végül is mennyire
ismerheti egyik ember a másikat? Előfordult már, hogy nem értette
meg azokat, akiket legbensőbb barátainak hitt, akikkel együtt nőtt
fel. Ha a legszűkebb családi kör tagjai, legrégibb barátai is
meghökkentették néha, mit várhat attól, akit alig két éve ismer, akit
akár idegennek is tarthat, noha a férje? Rájött, hogy az embereket
nem mindig lehet szavaik szerint megítélni… a legtöbb ember
nagyon bonyolult. Néha maguk sem tudják, miért teszik azt, amit
tesznek. Vajon James Arthur Fairley jól ismeri-e önmagát? És ha már
itt tartunk, mennyire ismeri Paulát?
Ezek a gyötrő kérdések zsongták körül, de végül elhessegette
őket; sóhajtott – ő maga sem tudott választ adni rájuk. Kinyitotta a
szemét, ölében nyugvó kezét nézte. Feszültsége elmúlt, és most,
hogy mérge is majdnem teljesen elpárolgott, újból tárgyilagos, hűvös
fejjel tudott gondolkozni. Belátta, hogy Jim torkának ugrott.
Természetesen Jim viselkedett kihívóan, de – kétségkívül nem
szándékosan. Mindketten hibásak – Jimnek is vannak hibái, meg neki
is. Hiszen mindketten emberek. Amikor Jim Paula vad kirohanása
ellen védekezett, hangjából kihallotta az őszinteséget, arcáról
leolvasta az igaz szerelmet. Hirtelen felfoghatatlannak tűnt, hogy Jim
ellenséges érzülettel viseltetne a nagyi iránt. Tartozik a férjének
azzal, hogy elhiggye: nem így van. Igen, hinnie kell benne, a jobbik
eshetőséget feltételezni. Ha képtelen lenne rá, kapcsolatuk forogna
veszélyben. Emellett volt egy meggyőző, mellőzhetetlen érve. Azt
244
mondta: aligha mondana le a vezérigazgatói posztról, ha keserűség
vezérelné, ha úgy érezné, hogy a Gazette jogos tulajdona, ha minden
hatalmat magának akarna. Tagadhatatlan, hogy szavainak volt
értelme. Az, aki nyerni szándékozik, aligha hagyná el a küzdőteret –
ehelyett a kegyelemdöfést készítené elő.
Paulát ismét erősen foglalkoztatták a Jim lemondásával
kapcsolatos gondolatok, de erővel elnyomta őket. Nagyon bölcsen
úgy döntött, hogy ezeket egyelőre félreteszi. Nincs értelme újból
felvetni most, amikor a vendégek hamarosan megérkeznek.
Különösen, mivel e vendégek egyike: Edwina. Azt azután igazán
nem hagyja, hogy nagynénje észrevegye a köztük támadt
feszültséget.

Jim az ablaknál állt – onnét jól látta a nyári lak lépcsőjén ülő Paulát.
Tekintetét le nem vette róla, azt kívánta, bárcsak bejönne már.
Rendkívül fontos, hogy elsimítsák nézeteltérésüket.
Nem akarta bántani, amikor fölemlegette a régi történetet, hogy
Emma Harte tönkretette a Fairleyket. De kétségtelen, hogy
tapintatlan volt, no meg ostoba, hiszen tudhatta volna, hogy Paula
milyen hevesen fog reagálni. Jim elcsigázottan sóhajtott. Véleménye
szerint Paula elragadtatta magát: a tény az tény, és
megváltoztathatatlan. De a nagyit illetően Paula mindig is
irracionális volt. Úgy imádja, mint az oltáriszentséget. Rögtön bottal
akar nekiesni annak, aki csak célozni merészel arra, hogy a nagyi
nem maga a tökély. Nem mintha Jim valaha is egyetlen rossz szót
szólt volna róla… semmi oka, hogy Emmát bírálja vagy elítélje.
Ellenkezőleg.
Eszébe jutott Paula megjegyzése arról, hogy Gerald Fairley
megpróbálta megerőszakolni a fiatal Emmát. Kétségkívül igaz; és
annyira visszataszító, hogy Jim beleremegett. Azon ritka
245
alkalmakkor, amikor Gerald neve szóba került, undor és megvetés
jelent meg nagyapja arcán. Most már értette, hogy miért. Jim
töprengve rázta fejét; arra gondolt, a század elején mennyire
összefonódott a Fairleyk és Harte-ok élete. Mindazonáltal az ősök
cselekedeteiért ő nem hibáztatható, nem felelős. Nagyapján kívül
egyiküket sem ismerte, legfeljebb homályos emlékként. És különben
is: csak a jelen számít, csak annak van jelentősége.
Ez a gondolat fordította ismét az ablak felé. Paula
mozdulatlanul, gondolataiba merülve gubbasztott a régi nyári lak
lépcsőjén. Ha majd bejön, hogy átöltözzön, leülteti, és beszél vele,
minden tőle telhetőt megtesz, hogy megbékítse. Ha kell, megint
bocsánatot kér. Kezdte utálni ezeket az utóbbi időben mind
gyakoribb veszekedéseket.
Szórakozottan végigsimította világosbarna haját, töprengő
kifejezés jelent meg finom rajzolatú, érzékeny arcán. Lehet, hogy
Paulának igaza van – lehet, hogy Emmát csöppet sem zavarják
múltbéli cselekedetei. Most, hogy tárgyilagosan, ésszerűen mérlegeli,
eszébe ötlött, hogy a nagyi túlságosan gyakorlatias ahhoz, hogy
olyasmi fölött aggódjon, amin nem tud változtatni. És Jim mégsem
hagyhatta teljességgel figyelmen kívül, hogy időről időre bűntudatot
vél felfedezni a nagyiban. Lehet, hogy csupán vele szemben van
bűntudata, semmi köze a régvolt Fairleykhez. Nem kétséges, hogy
Emma aggódik miatta. Ezért nem lepte meg, hogy Paula szóba hozta
a végrendeletet. Mindig is számított arra, hogy Emma meg fogja
változtatni, mégpedig Jim gyerekei javára. Ő maga nem ácsingózott a
részvények után; a család a bőréből kiugrana, ha Emma őrá hagyná
részesedését a lapokból. És így, tisztességes és lelkiismeretes lévén, a
kárpótlásnak ezt a módját eszelte ki. Lorne és Tessa megkapják, ami
születésüknél fogva nekik jár… Azt az örökséget, amit ő maga is
rájuk hagyna, ha a lap még mindig Fairley-tulajdon lenne.
Jim mélységes meggyőződése volt, hogy Emmánál ez az érzelmi
ok játszotta a főszerepet. Valaha szerette Jim nagyapját,
246
következésképpen szíveli Jimet is. Semmi kétség. Más körülmények
között ma ő lehetne a nagyi unokája.
Igen, a nagyi sokféle módon kimutatta, hogy mit érez iránta.
Átfutotta mindazon történéseket, amik ezt bizonyítják… neki juttatta
a vezérigazgatói posztot, holott más esélyes jelöltek is voltak; miatta
hagyott fel a vendettával a Fairleyk ellen; áldását adta házasságára
kedvenc unokájával. Azt sem tudta, hogyan tegyen kedvére – mindig
mindenben az ő pártját fogta. A nagyi beszélte rá Paulát, hogy
költözzenek Long Meadow-ba, mert Jim így óhajtotta. Belement,
hogy az ikreket Fairley templomában kereszteljék meg, mi több, az
ellen sem emelt kifogást, hogy Edwinát meghívja. Csakis Paula
csapott hűhót e szerencsétlen nő miatt, aki sose ártott senkinek.
Jim türelmetlenül álldogált – vajon meddig akar még Paula
odakint időzni. Ingerülten nézett órájára. Ha néhány perc múlva nem
jön be, kimegy, és a kertben beszél vele. Egyvalamit meg kell
értenie… Emmának nem okozott csalódást. Ma délelőtt, amikor
közölte vele, hogy le akar mondani, Emma elfogadta, és azt mondta,
hogy méltányolja őszinteségét. „Ha ezt akarod, ezt kell tenned –
mondta kis mosollyal Emma –, én biztosan nem állok utadba.”
Emma jószívű és együtt érző, és a maga módján szereti Jimet. Ő meg
hűséges hozzá és odaadó híve. Kettejük között különleges kapcsolat
volt; sose mondták ki nyíltan, de létezett.
Jim megkönnyebbülten látta, hogy Paula visszafelé jön az
ösvényen. Hál’ istennek, befelé tart. Jim feszültsége alábbhagyott,
jóllehet ebből a távolságból nehéz volt Paula arcáról leolvasni,
milyen lelkiállapotban van, megjósolni, hogyan fog viselkedni. De
ezen a téren mindig voltak nehézségei. Jim úgy érezte, Paula mindig
előnyben volt vele szemben, örökké találgatásokra késztette. Paula
szeszélyes, időnként nehezen kezelhető, de nincs még egy nő a
földön, aki ennyire rabul ejtette volna. És ezt Paula minden nehézség
nélkül elérte. Kettejük között erős vonzerő, lebírhatatlan szexuális
vonzódás vibrált. Paula intenzív, komoly, bonyolult; Jim gyakran
247
zavarba jött és meghökkent. Jóleső érzést keltett benne Paula lelki
mélysége és őszintesége, amiként megremegtette szenvedélye, iránta
kirobbanó vágyakozása. Korábbi női gyakran panaszkodtak Jim
szexuális étvágyára. Úgy gondolták, abnormális, nem bírtak vele
lépést tartani, nehezen tűrték hosszas szeretkezéseit. Nem így
Paula… Sose panaszkodott, mindig tárt karokkal várta, Jimhez
hasonlóan mindig átengedte magát szeretkezéseiknek, és ő soha nem
tudott betelni vele. Tudta, hogy Paula is így érez.
A világon a legjobb, ami vele történt: Paula. Milyen szerencse,
hogy találkoztak azon a repülőn.
Visszagondolva rá, pontosan emlékezett első találkozásuk
minden apró részletére. Neve ismerősen hangzott, bájos arca is
ismerős volt távolról, de nem tudta, hová tegye. Késő éjjel, azon a
nyugtalan, álmatlan éjszakán azonban a kép hirtelen összeállt.
Beugrott, hogy a nő David Amory, a Harte-áruházak vezetőjének
lánya, ennélfogva az ő munkaadója, Emma Harte unokája. Egyszerre
döbbent és rémült meg. Le nem hunyta a szemét egész éjjel. Izgatta a
helyzet, és a benne rejtőző lehetőségek.
Másnap reggel összetörtén és zavartan, tétován és töprengve
tűnődött, lemondja-e a megbeszélt közös vacsorát a Mirabelle-ben.
Végül is nem bírt ellenállni a kísértésnek, aggódva ment az
étterembe; felcsigázva, kuszán, összeszorult szívvel. Amikor egy
pincér Paula nagyanyja iránt érdeklődött, Jim úgy látta, ütött az óra.
Megragadta a megfelelő pillanatot, érdeklődött, ki az a híres
nagymama, és Paula habozás nélkül válaszolt. Paula nem csinált
nagy ügyet belőle, megkönnyítette Jim dolgát, és íme: hirtelen nem
számított Jim viszonya Emma Harte-hoz. Paula iránti érzelmei
mindent félresöpörtek, ott, a vacsora közben fülig beleszeretett, és
elhatározta, hogy feleségül veszi – akár azon az áron is, hogy Emma
őt kirúgja, Paulát pedig kitagadja végrendeletéből.
Visszaidézte azt az éjszakát – egy hónappal megismerkedésük
után –, amikor sikerült őt ágyba csalni. Most hirtelen ismét erotikus
248
képzetei támadtak, elöntötte a forróság. Tudta, mit fog tenni mihelyt
Paula belép, hogyan hozza rendbe ügyeiket. Ha jobban meggondolja,
a szavak, a hosszadalmas magyarázatok értelmetlenek, nincs
jelentőségük. Csakis a tett számít. Igen, ez a legjobb, az egyetlen
mód, hogy veszekedésük árnyéka is elhalványuljon.
Paula belépett a hálószobába, Jim látta, hogy nyugodtabb, arcába
visszatért a szín. Odament, megfogta a kezét. – Nem bírom elviselni
ezeket a rémes veszekedéseket.
– Én sem.
Jim szó nélkül tenyerébe fogta Paula arcát, és hevesen csókolni
kezdte. Szenvedélye egyre nőtt, férfiassága felgerjedt. Karját Paula
teste köré fonta, magához szorította. Keze lejjebb csúszott, Paula
fenekét simogatta, még szorosabban magához vonta. Meg kell
értenie, mennyire felindult; most rögtön magáévá akarja tenni.
Paula viszonozta a csókokat, majd gyorsan, de gyöngéden eltolta
magától. – Ne, Jim, kérlek. A vendégek bármelyik percben
betoppanhatnak. Nincs most időnk a…
Újabb csókkal némította el, majd az ágyhoz terelte. Határozott
mozdulattal lefektette, mellézuhant, hosszú lábát köréfonta. Vágytól
elfúló hangon suttogta: – Nagyon akarlak. Most. Gyorsan, mielőtt
még megjönnek! Van még időnk. És te is tudod, hogy szeretkezés
közben mindig kibékülünk. Gyerünk, drágám, vesd le a ruhádat!
Paula tiltakozni akart, nem akart szeretkezni, gyanította, hogy
Jim ismét manipulálja. De Jim már a blúzának gombjaival
veszkődött, ezért Paula nem szólt semmit. Az elmúlt év alatt rájött,
hogy sokkal egyszerűbb engedelmeskedni, mint vitatkozni. Jim
meggyőződése, hogy a szex minden problémát megold. De ez
természetesen nem így van.

249
 18

Paula másnap reggel fél hétkor távozott hazulról; fekete

vászonkosztümjében, fehér selyemblúzában hűvösen elegánsnak
hatott. Zaklatott, nyugtalan, álmatlan éjszaka után a szokottnál
korábban kelt. Ilyen korán csak Nora volt ébren, a gyerekek
cumisüvegeit készítette elő; zuhanyozás és öltözködés után Paula
nyugalmas negyedórát töltött vele, és az ikrekkel a gyerekszobában,
mielőtt lement a konyhába. Sietve felhajtott egy csésze teát, cédulát
firkált Jimnek, tudatva, hogy ma nagyon sok a dolga az áruházban,
ezért indul el korábban.
Ez csak részben volt igaz. Paulának égető szüksége volt arra,
hogy összeszedje gondolatait, felmérje a helyzetet. Ez csak úgy
lehetséges, ha egyedül van – és csak akkor van egyedül, ha a
volánnál ül, vagy ha kertészkedik.
Amikor a murvás felhajtóról legördült a kocsival, rájött: örül,
hogy a házból kiszabadult. Ma minden eddiginél fullasztóbbnak tűnt.
A kertet és az üvegházat szerette, de Long Meadow sose lesz a
kedvenc lakóhelye, noha anyja meg ő mindent megtettek, hogy
lakályosabbá varázsolják. Ahogy a nagyi mondta: „Mindent
elkövettetek, de – mint Yorkshire-ben mondják – disznófülből nem
lehet selyembugyellárist varrni.”
És akármit állít is Jim, a ház igenis nyomasztó. Nagyi is érezte,
ritkán jött át, jobban szerette, ha ők mennek Pennistone Royalba.
Ráadásul a rossz beosztás, a végtelen lépcsősorok, a kanyargós
folyosók, a sötét fordulók miatt a házat nagyon nehéz volt rendben
tartani. Meg és a napi bejárónő, Mrs. Coe állandóan panaszkodott, és
az utóbbi időben még a náluk fiatalabb Nora is fájlalni kezdte a lábát.
Panaszaikat Jim félvállról vette. Szerette Long Meadow-t, és Paula
tudta, szó sem lehet arról, hogy elköltözzenek, így hiába is
álmodozna egy másik, kényelmesebb és a céloknak jobban megfelelő
lakhelyről.
250
 Jim önző.
E váratlan gondolat annyira megdöbbentette, hogy megdermedt,
és szorosabban markolta a kormányt. Maga elé meredt, egy pillanatra
elvakította a bánat. Elröstellte magát: hogyan is juthatott eszébe ilyen
barátságtalan és eretnek gondolat. De bármennyire igyekezett is
meggyőzni magát, hogy téved – nem sikerült. Mert ez az igazság.
Hónapokon át igyekezett nem tudomásul venni a férfinak ezt a
döbbenetes, szerencsétlen jellemvonását, állandóan mentségeket
keresett rá – de hirtelen rájött, hogy tovább nem hunyhat szemet
fölötte. Nem ringathatja illúziókban magát, szembe kell néznie a
ténnyel, hogy Jim mindig csupán azt teszi, amihez kedve van.
Megtévesztő, mert szeretné azt a benyomást kelteni, hogy
mindenkinek kedvezni akar (különösen a munkatársaknak és a
barátoknak), már amennyiben kisebb, jelentéktelenebb dolgokról van
szó. Olyankor azt sem tudja, hogyan járjon kedvükben. Ha viszont
nagyobb a tét, megmakacsolja magát, és mindig sikerül
keresztülvinnie saját akaratát, ügyet sem vetve mások kívánságaira.
Természetének ez a kettőssége kezdte aggasztani Paulát.
Paula felsóhajtott. Mindketten makacs természetűek, de ő nem
merev. Jim viszont – döbbent rá Paula – teljességgel hajlíthatatlan.
Erre a jellemvonására hónapokkal ezelőtt jött rá, de vonakodva, talán
félve ismerte el.
Elemezte az együtt töltött év történéseit, és rájött, hogy Jim
számtalan tanújelét adta hajlíthatatlan merevségének. Kerek perec
visszautasította például, hogy új repülőgépet vegyen neki a nagyi –
és mekkora hűhót csapott az esküvőjük körül! Hajthatatlan volt,
amikor nagyi megkérte, adjon túl a rozoga négyüléses repülőjén, és
javasolta, hogy az ő költségére vegyen új, korszerű, lökhajtásos
gépet. Nagyi tudta, hogy Jim milyen büszke, ezért nagyon
diplomatikusan úgy vetette fel, hogy Paulának lenne szüksége a cég
új gépére, amely mindig rendelkezésére állna. És ki lenne
alkalmasabb a gép és berendezése kiválasztására, mint éppen Jim?
251
De Jim hallani se akart róla, mire Emma megadóan emelte égnek
karját.
Nem sokkal ezután jött a következő: Jim közölte Paula szüleivel,
és a nagyival, hogy az esküvőt Fairley templomában szeretné
megtartani. Mindannyian – köztük Paula is – belesápadtak a
gondolatba. Attól eltekintve, hogy az a templom túl kicsi a
háromszáz meghívott befogadására, a szülők és Emma azt akarták,
hogy az esküvő Londonban legyen, utána a fogadás meg a Claridge
Szállóban. Nagyanyjának különösen fontos volt, hogy Paula fényes,
elegáns külsőségek között menjen férjhez. Jimet végül Daisy győzte
meg. Közölte, hogy a szertartás megrendezésébe nincs beleszólása,
mert az mindig a menyasszony szüleinek az előjoga. Az okos Daisy!
Úgy nyert csatát, hogy a megfelelő társadalmi szokásokat, a helyes
formát hangsúlyozta. Ez esetben Jimnek nem volt más választása:
beadta a derekát.
De csakhamar magához tért, és jött a következő csata: Long
Meadow. Ebben Jim győzött, de bizonyos értelemben Paula
hibájából. Csak a békesség kedvéért ment bele, hogy itt éljen, no
meg azért, mert nagymamája alkalmazkodásra intette. – „Jim
önérzete és férfiúi büszkesége forog kockán. A ház valóban egy
rémség, de Jim-nek szüksége van arra, hogy ő gondoskodjék rólad, a
maga feltételei szerint biztosítson neked otthont. Egyelőre fogadd el
tőle.”
Ugyanilyen okból egyezett bele Paula, és a nagyi, hogy az
ikreket Fairley templomában kereszteljék meg, jóllehet a nagyi
eleinte tiltakozott; semmi kedve nem volt megtenni a hosszú utat, és
éppen Fairleybe. Manapság már egyre ritkábban jár oda.
Paula lassított, a közlekedési lámpánál megállt, házasságuk első
évére gondolt. Azt mondják, az első év a legnehezebb; talán valóban
elkerülhetetlen volt az a néhány kellemetlen eset. Azt hiszem, bele
kell törődnöm, hogy a mézeshetek végérvényesen elmúltak,
mormogta magában, majd gúnyosan felnevetett. A nászút sem úgy
252
sikerült, ahogy szerette volna, Paula a napsütötte Dél-
Franciaországba vágyakozott, Jim azonban az észak-angliai tavak
környékére. A szerelmes, mindent átható örömmámorban és attól a
vágytól vezérelve, hogy kedvében járjon, Paula elfogadta Jim
döntését, noha szíve szerint Franciaországba ment volna.
Windermere-ben zord, viharos időjárás várta őket, s az egy hetet hol
a kandalló előtt dideregve, hol az ágyban töltötték.
Gondolatai mintegy maguktól terelődtek szexuális életükre.
Szerelmes Jimbe, kívánja őt fizikailag, vágyai normálisak,
szexualitása egészséges. Az utóbbi időben ugyan egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy túlzásba viszi a szexet. Maratoni
szeretkezéseik fárasztóak, terhesek. Más dolgok is léteznek a
házasságban, nemcsak a szex. Jim telhetetlen, és ezek a végtelen,
értelmetlen szeretkezések nem elégítik ki Paulát. Néha azt kívánja,
bárcsak több kifinomultság lenne Jim-ben, jobban megértené a női
testet – az ő testét, az ő óhajait. Bármennyire ódzkodott attól, hogy
ezt elismerje, lelke mélyén tudta, hogy Jim ugyanolyan önző az
ágyban, mint az ágyon kívül, mindig önmagának akar örömöt
szerezni, mit sem törődik Paula kívánságaival. Mind nehezebben és
nehezebben viselte, hogy Jim folyton szeretkezni akar. Paulát
kifárasztotta a munkája, aludni szeretett volna, de Jim fáradhatatlan
volt.
Hirtelen elöntötte a méreg: Jim nézeteltéréseik elsimítására
használja a szexet. A nő egyre jobban neheztelt, mert rájött, hogy Jim
ennek révén veszi rá mindenre. Paula nem fogadta el Jimnek azt a
meggyőződését, hogy amint szorosan összesimulnak, problémáik
elszállnak, mint a füst. Ez természetesen nem következett be. A
nehézségek a szeretkezés után is megmaradtak, és a gondok nem
oldódtak meg.
Ó, istenem, bárcsak szóra bírhatnám! Bár megnyílna előttem!
Ahelyett, hogy kedveskedés és tréfák mögé bújna, és kinevetne,
valahányszor magyarázni próbálom az érzéseimet. Igen, gyermetegen
253
vallja, hogy nézeteltérések nem léteznek. Bármennyit próbálkozik,
soha nem fogja rávenni Jimet, hogy őszintén kitárulkozzék. Paula
rájött, hogy holtpontra jutottak. Méghozzá egy év után, gondolta
kétségbeesetten. Vajon végzetes hibát követett el? A válás lenne az
egyetlen megoldás?
Amikor a szakításra gondolt, rémület fogta el, majd pánikba
esett. Homlokát kiverte a veríték, belső remegés fogta el. Lépésben
hajtott, és az első keresztútnál megállt. Előrehajolt, fejét a
kormánykeréken nyugtatta, behunyta a szemét. Válásra gondolni sem
szabad. Hogyan is juthatott eszébe? Szereti Jimet… Igazán, szívből
szereti. És a bajok ellenére oly sok mindenben egyetértenek. Meg az
ikrek… Lorne-nak és Tessának apára van szüksége; éppúgy
szükségük van Jimre, mint őneki.
Arra gondolt, hogy igazságtalanul ítéli meg: sorolja hibáit,
rendszerbe szedi ellenérzéseit, amikor nincs itt, hogy megvédje
magát. Kedves és jó ember, sok-sok jó tulajdonsággal. Tartozik neki
annyival, hogy lelkiismeretes alapossággal pozitív tulajdonságait is
sorra vegye.
Lassanként sorolni kezdte. Jim megérti az ő munkáját.
Méltányolja, hogy szeret nyüzsögni az üzleti életben. Soha nem
gátolta karrierjét; sohasem morgott az áruházakban töltött hosszú
órák miatt. Legalább ebben a vonatkozásban felvilágosult, hagyja,
hogy kibontakozzam. Nem érzi, hogy bármi is fenyegetné mellettem.
Remek apa lesz belőle – ez máris nyilvánvaló. Kétségtelen, hogy
engem őszintén imád. Jim soha nem lesz nőcsábász, más nők nem
érdeklik. Szigorúan monogám, csakis a családnak, a családi életnek
szenteli magát, és ezért hálás lehetek neki.
Paula kiegyenesedett, haját lesimította. Meg kell őrizni ezt a
kapcsolatot, intette magát. Nekem létfontosságú, és Jim számára is
elengedhetetlen. Eszébe jutott, amit egyszer a nagyi mondott… hogy
a házasság mindig az asszonyon múlik. Paula hitt neki. Nagyanyja

254
bölcs és tapasztalt – mindent megélt, mindent látott. Senki sem
tudhat többet a házasságról, mint Emma Harte.
Paula elhatározta: olyan megértő lesz Jimmel, amilyen csak
lehet. Több erőfeszítést, több időt fordít rá. Szerető lesz és türelmes.
Éretlenségre vallana, ha nem így tenne. Végül is mindenkinek van
hibája, és az ember nem vágja sutba a szerelmét csupán azért, mert az
illető nem mindenben tökéletes – hanem a hibái ellenére szereti.
Elfordította a slusszkulcsot, elindította a kocsit, és kihátrált a
főútra. Nagyanyjára gondolt, meg arra, amit Jim mondott, amint
kocsija Alwoodley irányába tartott. Bár meggyőződése, hogy Jim
tökéletesen félreértette Emma reagálását, remélte, hogy a nagyi nem
haragszik Jimre. Nem akarta, hogy rosszat gondoljon róla.

Alig félórával később Paula a leedsi Harte-áruház irodájának

íróasztala mögött ült, és a nagyival beszélt telefonon. Londoni,
Belgrave téri lakásában érte utol Emmát.
– Sajnálom, hogy fölébresztettelek – szabadkozott Paula, noha
gyanította, hogy Emma már felkelt.
Emma meleg, zengő hangja arról tanúskodott, hogy már rég
ébren van. – Most teázom, és már vártam a hívásod. Ugye Jim
lemondásáról akarsz beszélni?
– Igen, nagyi. Meglehetősen lesújtott, és természetesen
kiborultam, amikor elmesélte. Úgy érzem, cserbenhagyott téged,
méghozzá a lehető legrosszabbkor: épp, amikor hosszú utazásra
készülsz. Óhatatlanul felmerült bennem, hogy csalódást okozott
neked.
– Egy kissé. Azonban úgy döntöttem, hogy az adott
körülmények között nem erőltetem. Nem szereti azt a munkakört, és
ez nincs rendjén. Jobb, ha leköszön.

255
 – Igaz – helyeselt csöndesen Paula. – És mi van Winstonnal?
Nagyon bosszankodott?
– Először igen. Azt hittem, megpukkad, amikor közöltem vele,
hogy neki kell azt a posztot betöltenie. De azután elfogadta. Te is jól
tudod, hogy nincs más választásunk.
– Nekem ez borzasztó, nagyi. Nem mondhatok mást, mint hogy
rémesen sajnálom. Véleményem szerint Jim helytelenül járt el.
Felelőtlenül. Ő persze nem ért egyet velem. – Pillanatnyi szünet után
Paula hozzáfűzte: – Nem akarom védeni, de rájöttem, hogy
kötelességérzet szempontjából Jim nem olyan, mint mi. Voltak olyan
időszakok, hogy nem szerettük azt a munkát, amit neked csináltunk.
De egyikünk se halt bele, és rengeteg tapasztalatot szereztünk.
Tudom, hogy nem volna szabad összehasonlítást tenni, de tegnap
este, amikor Jim beszámolt a történtekről, én folyvást a kis Emilyre,
az ő példájára gondoltam. Milyen derekasan viselte a váltást, azt,
hogy át kell mennie a Genrethez.
– Igaz – mondta Emma, majd gyorsan hozzáfűzte: – Paula,
drága, ne légy túl szigorú Jimhez. Jusson eszedbe, hogy mindenkinek
megvannak a maga korlátai, ráadásul Jim nem részesült abban a
nevelésben, mint te és unokatestvéreid. Mindenesetre örülnünk kell,
hogy főszerkesztőnek olyan tehetséges. Briliáns újságíró, az egyik
legjobb a szakmában, ezért bíztam rá évekkel ezelőtt azt a
munkakört. Az igazi tragédia az lenne, ha arról lemondana.
– Tudom. Szereti a lapcsinálást, azért olyan sikeres újságíró. –
Paula megkönnyebbülten folytatta: – Egy szempontból meg kell
védenem Jimet… Őszinte volt hozzád. Ez javára írható. Nyílt és
becsületes.,
– Ne is folytasd. Jim nem kétszínű, és tegnap meg is mondtam
neki, hogy méltányolom őszinteségét. A kedvetlen, fásult vezető kész
katasztrófa.
– Akkor hát nem haragszol rá? – markolta meg erősebben a
kagylót Paula.
256
 – Tegnap néhány pillanatig haragudtam, de az azonnal el is múlt.
Az üzleti életben megengedhetetlen, hogy az embert az érzelmei
vezéreljék, mindig ésszel kell cselekedni. Egész életedben ezt
sulykoltam beléd; elnézést, hogy ismétlem magamat.
– Semmi baj. Be kell vallanom: megkönnyebbülten hallom,
hogy nem haragszol. Jim sose tenne szándékosan olyat, amivel téged
megbántana vagy elszomorítana.
Ezt a megjegyzést, mint lényegtelent, Emma figyelmen kívül
hagyta. – Nyugodj meg, Paula. Ez nem a te gondod. Egyébként is,
minden rendben. Jim távozása után Winston itt maradt, és minden
tekintetben megnyugtatott, hogy nem sok változik az Egyesült
Lapkiadónál. Winston itt ült, morgott, véget nem érőn sorolta, mi
mindent csinált eddig, mennyire túlterhelt – tudni akarta, hogy mit
akarok még rásózni. Végtelen panaszáradata közben rájöttem, hogy
már hosszú ideje az ő vállán nyugszik a Lapkiadó minden
adminisztratív és üzleti terhe. Tudtán kívül ő volt a vezérigazgató.
Meg is mondtam neki. Közöltem, hogy ezentúl a borzasztó felelősség
mellett a hivatalos címet is megkapja, továbbá jelentős béremelést.
Ismered Winston humorérzékét: elnevette magát. Azt mondta: „a
kutyafáját, Emma néni, mindketten azt hisszük magunkról, hogy
olyan okosak vagyunk. Hát hogy nem jöttünk rá eddig, hogy én
milyen zseniális vagyok?” így hát, drága Paula, se miattam, se a
Lapkiadó, se Winston miatt ne aggódj.
– Örülök, nagyi. Kérdezhetek valamit? A Lapkiadó
részvényeiről. Miért változtatod meg a végrendeletedet, részesedésed
miért hagyod az ikrekre?
– Milyen furcsa kérdés. Azt hittem, nyilvánvaló és érthető. Azért
hagyom az ikrekre, mert a te gyerekeid. Mi más oka lenne? –
mormolta Emma. Hangján érződött, hogy meghökkent.
– Semmi, csak úgy kérdeztem. A minap azonban belém villant,
hogy elhatározásodnak lehet némi köze Jimhez. Ahhoz, hogy ő

257
Fairley. Úgy értem, ha a nagyapja megtarthatta volna a Gazette-et, a
részvények ma Jim tulajdonában lennének, nem?
Emma felszabadultan kacagott. – Kötve hiszem. – Nevetése
elhalt, és így folytatta: – Mondtam már, hogy Edwin Fairley előbb-
utóbb elvesztette volna a lapot. Emellett a Fairleyk csupán a Morning
Gazette tulajdonosai voltak, egyetlen más újság sem volt az övék
azok közül, amelyek ma az Egyesült Lapkiadóhoz tartoznak. Tudod,
hogy azokat fivéreim segítségével én szereztem meg. – Ismét
felzendült hitetlenkedő nevetése. – Talán csak nem képzeled, hogy
bűntudatot érzek a Fairleyk miatt? – hangjából kihallatszott,
mennyire mulattatja a gondolat.
– Persze hogy nem – tiltakozott élénken Paula. Bár föl se
vetettem volna, gondolta. Nyilvánvaló, hogy mindvégig neki volt
igaza, és Jim tévedett.
– Remélem is – mondta most már komolyabban Emma. –
Elismerem, hogy a lejtőn lefelé vivő útjukon néha kissé – és nem is
kissé – löktem rajtuk egyet. De biztosíthatlak, hogy ez egyetlen
álmatlan éjszakát sem okozott nekem. Nagy örömmel borítottam
rájuk az asztalt, diadalmámorban úsztam. Úgyhogy egyetlen percig
se gondold, hogy lelkiismeret-furdalás gyötör a régi Fairleyk vagy
akár Jim miatt. S ha ilyen célzást tett, üzenem neki, hogy téved.
Nagyon téved.
– Ó, nem, nem ő vetette fel – hazudott Paula. Tudta, hogy ha
beismeri az igazat, felbosszantja nagyanyját. – Az én örökké forgó
agyamban vetődött fel ez a gondolat.
Paula gyors tagadása hallatán Emma kuncogott magában; nem
egészen hitt neki. – Remélem, most, hogy tisztáztuk Jim
lemondásának körülményeit, megnyugodtál.
– Igen, nagyi. Te mindig segítesz, hogy a megfelelő
szemszögből lássam a dolgokat.

258
 19

Tíz nappal később Emma maga sem értette, hogyan tudott

Londonban ennyi mindent elintézni. Csodát művelt: ilyen rövid idő
alatt többet végzett, mint az utóbbi fél évben. Legalábbis így tűnt
neki ezen a délutánon, amikor átfutotta sárga írómappájában a
feljegyzéseit.
Átnézte, hogyan állnak különböző üzleti ügyei. Biztos akart
lenni abban, hogy minden tökéletes rendben van, hosszú távolléte
alatt sem keletkezhet semmilyen gond vagy baj. Több ízben
tanácskozott ügyvédeivel és bankárjával, Henry Rossiterrel; az
utóbbival néhány kellemes estét is töltött. Hosszú megbeszéléseket
tartott, külön-külön Winstonnal és Alexanderrel; összeült Sarah-val,
jóváhagyta az 1970. évi tavaszi Lady Hamilton divatkollekciót,
együtt nézték át az új reklámkampány tervezetét. És miközben a késő
órákig dolgozott az áruházban, ide-oda szaladgált, agyát egyik
tárgyalásról a másikra „átkapcsolta”, arra is időt szakított, hogy a
Blackie-vel teendő világ körüli úthoz szükséges ruhatárát
összeállítsa.
Emma megnyugodott. Mindent elintézett: kivéve Jonathant. Ez
az unoka: ellenség. Nem tudta, hogy mi okból, és azt sem, hogyan
bizonyítsa rá, ennek ellenére egyre jobban elhatalmasodott rajta az az
érzés, hogy Jonathan az egyetlen megbízhatatlan unokája.
Kinyitotta az íróasztalon heverő dossziét, végigfutott a
magándetektívjelentésén. Abból a célból alkalmazta, hogy
ellenőrizze Jonathan üzleti tevékenységét, és magánéletét. Semmit
sem sikerült kideríteni, de ez nem győzte meg Emmát a fiú
ártatlanságáról. A Graves and Sanderson cégnek mélyebbre kell
ásnia, távolabbra kell kivetni a hálót. Szilárd meggyőződése, hogy
valamit valahol találni fognak.
Emma Harte egész életében átlátott másokon, mindig
megsejtette, mi jár mások fejében, akár a családban, akár barátai
259
vagy ellenségei körében. Mintha egy szellem súgna neki. Fel volt
szerelve azzal a rendkívül érzékeny antennával (a született túlélőket
áldja meg ilyennel a sors), amellyel felfogta a jó és rossz rezgéseket
– különösen a rosszakat. Ösztöneiben fenntartás nélkül megbízott,
ezek sose vezették félre. Már egy ideje érzi, hogy valahol sűrűsödnek
a viharfelhők, de semmi kézzelfoghatóra nem tud rámutatni. És
mégis: itt van, a sötétben bujkál, és ő képtelen megragadni.
Pillantása a Sebastian Crossról szóló néhány rövid bekezdésre
esett. Jó barátja Jonathannak, bensőséges barátja – semmi több.
Amikor Emma először értesült az etoni évekre visszanyúló
barátságról, homoszexualitásra gyanakodott, de Mr. Graves szerint
szó sincs róla – épp ellenkezőleg. Emma határozott mozdulattal
lecsapta a dosszié fedelét. Semmi értelme újból és újból átolvasni.
Csak időpocsékolás. Emellett: sűrűfésűvel ment végig rajta, egyetlen
nyomra vezető jelet, egyetlen apró információt sem talált. A dossziét
íróasztala fiókjába csúsztatta és bezárta, nem akart tovább az árulás
gondolatának lehetőségén kérődzni.
Kínosan érezte magát. Fájdalmas és szomorú, hogy
hátborzongató eszközökhöz kell folyamodnia: saját leszármazottja
után nyomoznia. De mi mást tehetne? És egész életében csupán
egyetlenegyszer nyomoztatott valaki után – és akkor is, mint most,
visszataszító, alaptermészetével ellentétes magatartás volt. Úgy
negyven évvel ezelőtt kényszerült rá – maga és gyermekei védelme
érdekében –, hogy magánnyomozókat béreljen fel férje
tevékenységének felderítésére. Hirtelen eszébe ötlött a jelenlegi
helyzet iróniája. Az a második férj, Arthur Ainsley, Jonathan
nagyapja volt.
Székében hátradőlve, újabb problémán törte a fejét –
megvitassa-e gyanúját Alexanderrel és Paulával? Lehet, hogy nem
ártana beavatni őket. Mert mi lesz, ha külföldön történik vele valami?
Ha megbetegszik? Vagy meghal? No, nem mintha számítana
ilyesmire; jó egészségnek örvend, erősnek és elevennek érzi magát,
260
kétségtelen, hogy energikusabb, mint valaha. Viszont néhány nap
múlva nyolcvan éves lesz. Talán – a biztonság kedvéért – jó lenne, ha
elmondaná nekik. Végül is ők a fő örökösök. Egy szép napon egész
üzletbirodalma az ő kezükbe kerül…
Kopogtak. Kiszólt: – Szabad. – Gaye Sloane dugta be a fejét. –
Mrs. Harte, szüksége van még valamire? – kérdezte magántitkárnője.
– Nem, köszönöm, Gaye – rázta a fejét. – Paulát várom. Együtt
vacsorázunk. Semmi szükség rá, hogy maga itt maradjon, menjen
nyugodtan haza.
– Köszönöm, Mrs. Harte. Holnap találkozunk. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, kedves Gaye.
Tíz perc múlva befutott Paula, és Emma elérzékenyülve nézett
fel irataiból. Szeme tüstént összeszűkült. – Paula, rém fáradtan nézel
ki! – hangjában aggodalom csendült. – Szemed alatt sötét árnyékok,
és nagyon sápadt vagy. Biztos, hogy jól vagy?
– Igen – bizonygatta Paula, és fájdalmas kis mosollyal rogyott az
íróasztallal szemben álló székbe. – Nagyon nehéz napom volt. Vége-
hossza nincs a júliusra tervezett Francia Héttel kapcsolatos
gondoknak.
– Miféle gondoknak? – kérdezte Emma. Kiegyenesedett, majd
előredőlt, állát két kezén nyugtatta.
– Főként személyi problémák. Ismered – heves viták,
ingerültség, sértődöttség. Nagy nehezen sikerült elsimítani. Emily
valóban nagyon hiányzik nekem. Mindig olyan sikeresen szervezte a
különleges eseményeket, mindenkit le tudott csillapítani.
– Mindig tudtam, hogy Emilynek ez az egyik legfőbb erénye.
Tudom, hogy az áruházi igazgatók reszkettek, ha meglátták, de
később annyira elbűvölte őket, hogy a tenyeréből ettek. Fontold meg,
nem volna-e szükséged segítségre, valakire, aki pótolná Emilyt. –
Emma szemöldöke felszaladt. – Miért is ne?
– Ó, nem is tudom – vont vállat Paula. – Azt hiszem, magam is
el tudom intézni; egyébként most ne aggódjunk emiatt. A Francia
261
Hét sínen van, és pillanatnyilag nem fenyeget nagyobb nehézség.
Isten őrizz! Erről jut eszembe: láttad a butikok terveit? És beszéltél
Merry-vel?
– Igen, ma délután. Egy órát töltöttem a tervekkel, és utána
áldásomat adtam mindenre. Igazad volt, a tervek nagyszerűek, és a
butikok remekül be fognak válni.
– Jaj, úgy örülök, hogy egyetértesz – mosolygott elégedetten
Paula. – Merry nagyon keményen dolgozott, az ő érdeme, és nem az
enyém. Mellékesen: tegnap megemlítettem új vállalkozásunkat
Emilynek. Minthogy a jövő hónap elején Hongkongba utazik –
gondoltam, a butikok speciális kínálatát illetően is körülnézhetne.
Tudod: szalmakalapok és táskák, szandálok, színes sálak, nyári
mütyürök – bármi, amit az ilyen üdülőhelyeken értékesíteni lehet.
Emma egyetértőn bólintott. – Nagyon jó gondolat, Emilynek jó
érzéke van a divatos holmikhoz. – Elhallgatott, papírokat tett egy kék
dossziéba, majd felnézett, és átható pillantást vetett unokájára. –
Emily semmi különöset nem mondott neked? Úgy értem, nem vallott
be semmit?
Paula elnevette magát. – Gondolom, az új barátjára célzol.
Rendkívül titokzatos, és ez egyáltalán nem jellemző rá. Te is nagyon
jól tudod, hogy sose titkolóztunk egymással. Az új szerelméről
azonban semmit sem volt hajlandó elárulni, csak azt, hogy
káprázatos és különleges. Titokzatos szerelmének, helyesebben
szólva, titkos szeretőjének mondja. Jelzem, biztos vagyok benne,
hogy igazából nem a szeretője – fűzte hozzá gyorsan Paula. Védeni
akarta Emilyt, nem akarta, hogy nagyanyja elítélje a fiatalabb lány
erkölcseit. – Tudod, hogy mindig túloz.
Emma megértőén fogta vissza mosolyát. – Nem kell
védelmezned Emilyt. Tudom, hogy nem laza erkölcsű… Nem
hasonlít az anyjára, ebben az egyben egészen biztos vagyok. A fiú
azonban valóban a szeretője.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten Paula.
262
 – Egyenesen az érdekelttől – közölte Emma; fáradt öreg
szemében huncut csillogás támadt. Hátradőlve szélesen
elmosolyodott.
– Nagyi, úgy nézel, mint a macska, amely most nyelte le a
kanárit – nevetett Paula. – Melyik érdekelttől?
– Emilytől. Mindent elmondott róla. Így az úgynevezett titkos
szerető többé nem titkos, és nem is titokzatos. – Emma jót mulatott
Paula döbbent arckifejezésén.
– Ó – ennyit tudott Paula kinyögni.
– Emily tegnapelőtt este odajött hozzám, és szokása szerint
nagyon őszinte volt. Azt mondta: „Nagyi, rettenetesen szerelmes
vagyok, és az ügy nagyon komoly. Lefeküdtem vele, de ne aggódj,
nem fogok teherbe esni. Fogamzásgátlót szedek.” Ez utóbbi nem
lepett meg, végül is mindig okos lány volt… Emilynek ugyanúgy
helyén van az esze, mint neked. Ami azt illeti, Elizabeth vehetne
néhány leckét tőletek. Nos, bevallom, hogy meglepődtem, de nem
rázott meg, noha gyanítom, hogy Emily számított rá. Néha
eltűnődöm: vajon az a lány összetéveszt engem a Szűz Máriával?
Mindenesetre, nagyon őszinte volt. Megkapóan az. – Emma
elhallgatott, majd elmosolyodott, különleges mosolya egész arcát
beragyogta. – A mi kis Emilynk szemében csillagok gyűltak.
Őszintén, nagyon szerelmes.
– És ki a fiú? – kíváncsiskodott Paula. – Azt mondtad, nem
olyan titokzatos, tehát olyasvalaki, akit én is ismerek.
– Igen, az. – Emma kuncogott, szeme vidáman csillogott.
Nagyon élvezte a helyzetet, élvezte, hogy Paulát ugrathatja, örült,
hogy gondolatai elterelődnek a kellemetlen Jonathan-ügyről.
– Gyerünk, ne légy már olyan utálatos – nógatta Paula, aki maga
is mosolygott –, nagyanyja vidámsága átragadt rá. – Bökd már ki a
nevét, az isten szerelmére! Meghalok a kíváncsiságtól.
– Winston.

263
 – Winston! – Paula lélegzete elállt, ibolyakék szeme tágra nyílt.
– Nem hiszem el!
– El kell hinned, mert ez az igazság. Ne nézz olyan döbbenten,
drágám. Winston nagyon is hozzá való, legyünk őszinték, elbűvölő,
és sok minden más is mellette szól. Emellett meglehetősen jóképű.
Feltűnően hasonlít rám.
Paula hahotázott; csiklandozta a nagyi hiúságának ezen apró
jele. – Igen, nagyi, időnként nekem is feltűnt a hasonlóság.
Megrendülésem egyetlen oka, hogy a hír annyira váratlanul ért. És
olyan meglepő – Winston és Emily… szent ég, mikor gabalyodtak
ezek egymásba? Mikor kezdődött? – Paula hirtelen összehúzta sötét
szemöldökét. – Ó, istenem, és mi van azzal a kedves Allison
Ridleyvel?
– Hát igen, a kedves Allison Ridley… a dolognak ez a része
szomorú – kedveltem azt a lányt. Nos, annak sajnos vége. Winston
tegnap róla is beszélt, elmondta, hogy járt nála, és a lehető
legkedvesebben, legszelídebben közölte vele, hogy köztük
mindennek vége. Ami a kérdésed első részét illeti, azt hiszem, Emily
és Winston a keresztelő napján jött rá, hogy mit éreznek egymás
iránt. Winston megkérdezte, bánt-e a dolog, és én azt feleltem hogy
nem, sőt el vagyok ragadtatva. – Emma ismét az asztal fölé hajolt,
arca mélységes boldogságot tükrözött. – Ma reggel üzleti tárgyalást
folytattam Winstonnal, és amikor befejeztük, előhúzta a gyűrűt, amit
Emilynek vett. Smaragd. Engedélyemet kérte, hogy Emilyt
elvehesse. Megadtam, és eljegyzésüket e héten, mielőtt New Yorkba
indulnék, bejelentik.
– Nincs ez túl hirtelen? – kérdezte némi aggodalommal Paula.
– Nem hinném. Aligha idegenek egymásnak. Együtt nőttek fel,
és mára már jól kiismerhették egymást. Házasságuk után sem érhetik
őket kellemetlen meglepetések. Az esküvőt persze csak jövő nyáron
tarthatják meg, az én ausztráliai utam és az ő utazásaik befejeztével.
De hogy őszinte legyek, nagyon örülök, hogy lesz, aki vigyázzon
264
Emilyre… én se élek örökké. Igen, nagyon megnyugtató, hogy ezek
ketten egymáshoz kötik életüket. Nagyon megnyugtató. Rendkívül jó
érzést okoz idebent – mutatott mosolyogva a szívére.
– Ha te boldog vagy, és Emily is boldog, akkor én is az vagyok –
mondta Paula. – S ha jobban belegondolok, Emily és Winston kicsi
korukban nagyon jó barátok voltak… kitűnően illenek egymáshoz.
Ne hívjam fel Emilyt, hogy gratuláljak? – Paula félig felemelkedett,
és az Emma asztalán lévő telefon után nyúlt.
– Nem hinném, hogy otthon találod. Színházba megy
Winstonnal, valószínűleg már elindult hazulról. – Órájára pillantva,
Emma bólintott. – Igen, hét óra van. Majd késő este hívd fel. Azt
hiszem, most már mi is mehetnénk; reggel nyolc óta ülök itt. Elegem
van – és te is úgy festesz, mint aki eleget dolgozott. – Emma felállt,
aggódva nézett Paulára. – Biztos, hogy semmi bajod?
Paula mosolyt erőltetett az arcára. – Semmi – füllentett, nem
akart szívfájdalmat okozni nagyanyjának.
Emma magában azt gondolta, hogy Paula nagyon kimerült,
nyúzott. Még sose látta ilyennek, s ez aggasztotta. De minden
további megjegyzés nélkül félrefordult, és felemelte kézitáskáját.
Szája alig észrevehetően összeszűkült. Gyanította, hogy kellemes
viselkedése, könnyed, kisfiús bája ellenére Jim Fairley nem könnyű
alak. De ő nem kíváncsiskodik; és nem avatkozik be unokája életébe.
Kifelé menet Emma azt mondta: – Cunninghamnél foglaltam
asztalt, remélem, kedveled a halételeket.
– Igen, és egyébként sem vagyok nagyon éhes.
Később, az előkelő osztriga- és halétteremben Paula szemmel
látható és Emmát megörvendeztető változáson ment át.
Alabástromfehér arcbőre lassan halvány rózsaszín lett, szeméből
eltűnt az űzött kifejezés. Mire meghozták a kávét, Paula olyannyira a
régi önmaga volt, hogy Emma eldöntötte: bizalmába avatja. Mielőtt
távoznának, röviden megemlíti Jonathannal kapcsolatos gyanúját, de
csak mellékesen. Szükségesnek tartotta, hogy Paulát figyelmeztesse;
265
ugyanakkor nem akarta megijeszteni. És holnap, ha majd
Alexanderrel vacsorázik, őt is beavatja. Bizonyos szempontból ez
még fontosabb, minthogy Jonathan Ainsley a Harte
Vállalkozásoknak dolgozott.

20

Április 30-a volt, Emma nyolcvanadik születésnapja.

Szokás szerint korán ébredt, és ágyán fekve, félálomban arra gondolt:
ma különleges nap van, ugye? És azután rögtön eszébe jutott, miben
különbözik ez a nap a többitől. Ma van a születésnapja.
Ébredés után nem szeretett sokáig ágyban maradni, felkelt, és
mosolyogva az ablakhoz imbolygott. Megérte. Sosem gondolta
volna, hogy ilyen hosszú életű lesz. 1889-ben, Fairley falvának felső
végében álló kis házában hozta a világra édesanyja, Elizabeth Harte.
Széthúzta a függönyt, és kikukkantott. Szélesen mosolygott.
Csodálatosan tiszta, napfényes idő virradt rá. Kristálykék, felhőtlen
ég, a Belgrave tér fái rügyektől duzzadón, világoszölden virítanak,
súlyos ágaik könnyű szélben lengedeznek a csillámló fényben. Anyja
egyszer elmondta neki, hogy ugyanilyen balzsamos tavaszi nap volt
születésekor is; az évszakhoz és különösen Yorkshire hűvös északi
éghajlatához képest szokatlanul meleg.
Nyújtózkodott. A nyugodalmas éjszakai pihenés után élénk volt
és friss, ugyanolyan életerős, mint mindig. Most sem tudok veszteg
maradni, gondolta, és azonnal bátyja, Winston jutott eszébe. Ő
mondta mindig Emmáról, amikor húga bepörgött, túlzott
lelkesedéssel, energiával hajtotta magát. Bárcsak élne még ő is, meg
az öccse, Frank. Hirtelen szomorúság suhant át rajta, de azonnal
elhessegette. A mai nap nem önsajnálatra való, nem azok siratására,
akiket annyira szeretett, és akik már nincsenek e világon. A mai nap
az életigenlés napja. Az ünneplés napja. A jövőbe tekintés, az ifjabb
generáció… az unokái napja.
266
 Ha elvesztené minden gyerekét (kivéve Daisyt) az a végtelen
elégedettség megmaradna, hogy leszármazottai továbbviszik a fényes
zászlót, folytatják az általa alapított hatalmas dinasztiát, megőrzik
terjedelmes üzletbirodalmát.
Hirtelen megállt a szoba közepén, és megkérdezte magától:
vajon nem ez a bősz személyes hiúság keltette-e benne a
dinasztiaalapítási vágyat. Halhatatlanságra vágyik? Nem volt biztos
benne. Azt viszont megértette: egy ilyen dinasztia alapításához
elengedhetetlenül szükséges a legnagyobb mértékű ambíció, és annak
belesulykolása másokba is.
Hangosan felnevetett. Elképzelhető, hogy magát mindig is
életnagyságánál nagyobbnak hitte, másoktól különbözőnek és olyan
fékezhetetlennek, mintha nem is volna halandó. Önteltség, gondolta,
és gyöngyöző nevetése betöltötte a néma hálószobát. Ellenségei
gyakran vádolták azzal, hogy nincs nála önteltebb lény. De miért is
ne. Ez az igazság, nagyon is az. És végtelen önteltsége nélkül
bizonyára soha nem érte volna el azt, amit elért. Önmagába vetett
hite adott bátorságot, hajtotta előre és fölfelé egészen a csúcsig. A
siker fényes csúcsáig.
De ma reggel kár lenne önelemzésre vesztegetni az időt.
Megtette, amiről úgy érezte, hogy meg kell tennie, és ez minden.
Határozott léptekkel indult a fürdőszobába, hogy magát az előtte álló
napra felkészítse – s a feltoluló gondolatokat elhessegette.
Egy óra múlva, fürdő, öltözködés és reggeli után Emma lesietett
a lépcsőn. Frissnek és elevennek tűnt jól szabott, szarkalábkék,
könnyű gyapjúruhájában. Felséges ékszert viselt hozzá: zafír
fülbevalót, egyik vállán ugyanolyan brosstűt, kettős igazgyöngysort,
Paul jegygyűrűjét és Blackie gyémántgyűrűjét. Frizurája és arcának
kikészítése tökéletes, ruganyos léptei meghazudtolták magas korát.
Emma még mindig a Belgrave téren lakott, abban a szépséges
házban, amit Paul McGill vásárolt kettejüknek 1925 késő nyarán,
röviddel Daisy lányuk születése után. Minthogy Emma erősen tartott
267
a gonosz pletykáktól, nem akarta, hogy kapcsolatukat beárnyékolja,
mindenáron diszkrét és körültekintő akart lenni. Paul két lakást
alakíttatott ki, költségekre való tekintet nélkül. A neves építész, akit a
tervvel megbízott, kis agglegénylakást hozott létre a földszinten
Paulnak; a fölötte lévő három emeletből pedig luxuslakást Emmának,
Daisynek, a dadának és a személyzet többi tagjának. A kívülálló
szemében a két lakhely teljesen különállónak tűnt, saját bejárattal. A
kettőt azonban ügyesen összekötötte egy rejtett belső lift, amely Paul
agglegénylakásának halljából vitt fel Emma lakásának tágasabb,
elegánsabb előcsarnokába.
A háború alatt, Paul 1939-ben Ausztráliában bekövetkezett
súlyos balesete és tragikus öngyilkossága után Emma azonnal lezárta
az agglegénylakást. Képtelen volt belépni oda, ahol mérhetetlen
fájdalom és reménytelenség fogta el, s így hátat fordított ezeknek a
szobáknak – csupán a takarítónők jártak be rendszeresen. 1948-ban,
amikor végre képes volt Paul dolgaival foglalkozni, korszerűsíttette
és felújíttatta a lakást. Azóta vendéglakhelyként szolgált az
odalátogató barátoknak és unokáknak.
Parker, az inas, a reggeli postát válogatta szét, amikor Emma a
dolgozószobájába lépett. Kellemes, levegős, közepes nagyságú, antik
falusi bútorokkal kényelmesen berendezett helyiség volt.
– Boldog születésnapot, Mrs. Harte – nézett fel mosolyogva az
inas. – Rengeteg levele érkezett ma reggel, asszonyom.
– Szent ég, látom! – kiáltott fel Emma. Az inas szédületes
mennyiségű postát halmozott fel a pamlagon, sorra felnyitotta
papírvágó késsel, kivette az üdvözlőlapokat, és papírkosárba dobta az
üres borítékokat.
Emma egy ideig segített neki, de abba kellett hagynia, mert
folyvást csöngött a telefon, aztán a bejárati csengő is rákezdte:
megindult a virágok és ajándékok szakadatlan áradata. Parker és a
házvezetőnő, Mrs. Ramsey, állandóan sürgott-forgott, és Emma
megint postabontáshoz fogott.
268
 Fél tizenkettőkor, a nyüzsgés tetőfokán, váratlanul, előzetes
bejelentés nélkül besétált Daisy McGill Amory.
Emma legfiatalabb lánya májusban tölti be a negyvennégyet, de
jóval fiatalabbnak látszik. Alakja nyúlánk, nyugodt, ránctalan arcát
hullámos fekete haj keretezi, világító kék szeme jó természetről,
gyengédségről árulkodik. Lányával, Paulával ellentétben (aki mindig
a legújabb divatot követi) öltözködés terén Daisy inkább Emmára
ütött. Mindig puha, nőies holmikba öltözött; ma délelőtt egyszerű lila
gyapjúkosztümöt és hozzáillő blúzt viselt elöl fodros zsabóval, arany
ékszert, fekete lakkcipőt és kézitáskát.
– Boldog születésnapot, anya – mondta már a küszöbről;
szeméből csak úgy sugárzott a szeretet.
Emma felnézett a borítékhalmazból, és elmosolyodott. El volt
ragadtatva lánya láttán, örült megnyugtató lényének. Felugrott
íróasztala mögül, és hozzá sietett.
– Ez a mi ajándékunk… David meg én reméljük, hogy tetszeni
fog – nevetett. – Borzasztó nehéz bármit is venni neked, hiszen
megvan mindened. – Csomagot nyújtott át.
– Köszönöm, Daisy, és minthogy neked van a világon a legjobb
ízlésed, biztos vagyok benne, hogy valami nagyon szépet vettél.
Emma a pamlagra süppedve bontani kezdte a csomagot. –
Ekkora felhajtást! És az én koromban!
Daisy tudta, hogy a zsörtölődés ellenére anyja a „felhajtás”
minden percét élvezi. Mellé ült, és kijelentette:
– De, anya, épp ez a lényeg. Fontos nap a mai… dőlj hátra,
lazíts, és élvezd ki minden percét.
– Lehet, hogy igazad van. Sajnos, nagyon úgy néz ki, hogy ma
délelőtt nem jutok el az áruházba.
Daisy tágra nyílt szemmel nézett rá. – Ma nem mehetsz
dolgozni, drága anyám, ez…
– És miért nem? – szakította félbe Emma. – Én mindennap
dolgozom.
269
 – De nem ma! Nem lenne helyénvaló – rázta hevesen a fejét
Daisy. Órájára nézett, és közölte: – Különben is, rövidesen elviszlek
ebédelni.
– De én…
– Semmi de, legdrágább anyám – mondta kedves, de határozott
hangon Daisy. – Nemhiába vagyok Paul McGill lánya, meg a tiéd.
Ha akarok, ugyanolyan kemény tudok lenni, mint amilyen ő volt, és
te vagy. És a mai napon kivételesen hajthatatlan vagyok. Időtlen idők
óta nem ebédeltünk együtt, és néhány nap múlva elutazol Blackie
bácsival – mint hallom, hosszú hónapokra. Kérlek, ne okozz
csalódást, annyira vágyom rá, és már asztalt is rendeltem a Mirabelle
vendéglőben.
Emma kedvenc gyermekére mosolygott. Nagyon nehezen
tagadott meg tőle bármit is. – Rendben – adta meg magát. – Együtt
ebédelünk, és utána megyek be az áruházba. Ó, Daisy, ez gyönyörű!
– kiáltott a színaranyból, kézzel készített estélyi táska láttán. –
Drágám, hát ez pazar! – Szemmel láthatóan nagyon örült, forgatgatta,
kinyitotta, belenézett, becsukta. Néhány percig vizsgálgatta, majd
visszatette a fekete bőr védőtasakba, áthajolt az asztalon, és
megpuszilta a lányát. – Köszönöm, Daisy, gyönyörű darab. És
remekül jön majd az útra, mert minden estélyi ruhámhoz jól illik.
Daisy bólintott, örült, hogy ajándéka ekkora sikert aratott. – Ezt
gondoltuk mi is Daviddel. Rengeteget törtük a fejünket, hogy valami
különleges ajándékot találjunk ki. Biztos, hogy tetszik a formája?
Mert ha nem, Asprey boldogan átküldi egy emberét két vagy három
hasonló táskával.
– Nem, nem, látni sem akarok mást. Ez tetszik nekem –
biztosította Emma. – Már ma este ezt viszem magammal.
Csöngött a telefon. – Vegyem föl a kagylót, mama?
– Megtennéd, drágám?
Daisy fölvette a kagylót, és röviden válaszolt. Rövid
udvariaskodás után azt mondta: – Megnézem, tud-e a telefonhoz
270
jönni. Nagy nyüzsgés van itt ma reggel. Egy pillanat. – Befogta a
kagylót, és odaszólt anyjának: – Elizabeth van a vonalban. Visszatért
Londonba. Akarsz beszélni vele? Azt hiszem, jól tennéd.
– Természetesen beszélek vele. – Megkerülte az asztalt. Lehet,
hogy meglepődött, de nem mutatta ki, és nyugodt hangon szólt: –
Helló, Elizabeth. – Leült, hátradőlt a székben, vállán egyensúlyozta a
kagylót, és közben az ónix tintatartóban lévő tollal játszadozott.
– Köszönöm – válaszolt kurtán –, igen, valóban magas kor, de
nem érzem magam nyolcvannak. Inkább ötvennyolcnak! Egészséges
vagyok, mint a makk.
Emma egy darabig hallgatott, a szemben lévő falat nézte. Szeme
kissé összeszűkült, és hirtelen elvágta Elizabeth szóáradatát: – Azt
hiszem, Winston merő udvariasságból kérte beleegyezésemet.
Semmi szüksége nem volt rá. Azt hiszem, nem szükséges, hogy
emlékeztesselek, Emily nagykorú. Azt tesz, amit akar. És nem, nem
beszéltem Tony-val. Úgy gondolom, Emily feladata, hogy a hírt az
apjával közölje.
Középső lánya szóáradata közben Emma hallgatott. Daisyre
nézett, elfintorodott, szemét az égre emelte. Türelme kezdett
elfogyni, és újból félbeszakította a lányát: – Azt hittem, azért
telefonálsz, hogy boldog születésnapot kívánj, nem pedig azért, hogy
Emily eljegyzése fölött siránkozzál.
Emma arcán ironikus mosoly suhant át, amikor Elizabeth
tiltakozni kezdett, hogy ő nem siránkozik.
– Hát ennek nagyon örülök, mert kár minden szóért. Hogy
sikerült a haiti utad? És hogy van az új barátod, Marc Deboyne?
Elizabeth néhány percig elragadtatottan csicsergett Emma
fülébe, s az áradozásnak végül Emma vetett véget. – Nos, örülök,
hogy boldog vagy, köszönöm, hogy felhívtál, és hogy születésnapi
ajándékot küldtél. Biztos vagyok benne, hogy bármely percben
megérkezhet. Isten veled – tette le a kagylót.

271
 – Kiborult Emily és Winston eljegyzése miatt? – kérdezte Daisy.
Emma epésen nevetett. – Természetesen nem. Csak azért neheztel,
mert én hamarabb tudtam meg, mint ő. Te is ugyanolyan jól ismered
Elizabethet, mint én. Csak magával törődik. De kedves, hogy
felhívott a születésnapomon. – Emma visszament a pamlaghoz, és
leült. Furcsa pillantást vetett Daisyre, és kissé megvonta a vállát. –
Edwina is telefonált korábban, csakúgy, mint Robin és Kit… Be kell
vallanom, nagyon meglepett, hogy a fiaim felhívtak. A végrendelet
fölötti tavalyi vihar óta egy szót sem hallottam felőlük. Ma meg
édesek, mint a méz, és közlik, hogy ők is küldtek nekem ajándékot.
Hát nem hihetetlen?
– Lehet, hogy sajnálják, mama, és röstellik az
összeesküvésüket…
– Kétlem! Túlságosan cinikus vagyok ahhoz, hogy elhiggyem:
bármelyikük megváltoztatta volna a véleményét. Nem, biztos, hogy a
feleségük unszolására tették. June és Valerie mindig tisztességesek
voltak. El nem tudom képzelni, hogyan bírták ki a fiaimat e hosszú
évek alatt. Kit összeesküszik, Robin áskálódik. Hát… – Emma
megfogta Daisy kesét. – Kérdezni akarok tőled valamit. Erről a
házról van szó… Biztos, hogy nem kell neked?
Daisy megdöbbent, és meglepett hangon mondta: – De hiszen
ezt a házat Sarah-ra hagytad, nem?
– De igen. De csak azért testáltam rá, mert tavaly, amikor
beszéltünk róla, jelezted, hogy nem tartasz rá igényt. De úgy volna
helyénvaló, ha a tiéd vagy a te gyerekeidé lenne. Végül is a te apád
vette nekünk.
– Tudom, és mindig imádtam ezt a házat. Annyi különleges
emlékem fűz hozzá… gyerekkorom veled meg apával, milyen
boldogok voltunk hármasban ebben a házban. Azonban kissé túl
nagy, és…
Emma fölemelt kézzel hallgattatta el. – Ha nem egy háznak
veszed, hanem két lakásnak, akkor nem. Paul miattam választatta le
272
így. Én annyira adtam a látszatra… – Emma elnevette magát. –
Úristen, hogy megváltoztak az idők! Ma már senki sem törődik
azzal, ha mások egész nyíltan együtt élnek. Akárhogy is, visszatérve
a ház dolgára, gondoltam, hátha meggondolod magad. Most már
unokáid vannak. Philip is megnősül egyszer, remélhetőleg a közeli
jövőben, és a gyerekeit esetleg Angliába küldi tanulni. Rendkívül
hasznos egy fedél alatt két önálló lakás.
– Nem is tudom, mit mondjak. Érveid azonban nagyon
meggyőzőek.
– Gondold meg. Bármikor megváltoztathatom a
végrendeletemet.
– De annyi mindent hagytál rám… soha nem lesz szükségem
ennyi mindenre. Kapzsiságnak tűnhet elfogadni ezt a házat is.
– Bolond beszéd. Jog szerint is a tied lenne. Ha visszautasítod,
akkor Paulára vagy Philipre hagyom.
– És Sarah?
– Ő nem McGill.
Daisy elgondolkodva harapdálta az ajkát. – Rendben van,
gondolkodom rajta. Nézd anyám, tudom, hogy egy ekkora vagyonnal
rendelkező asszonynak minden ügyét mindig rendben kell tartania,
de hogy őszinte legyek, gyűlölöm ezeket a beszélgetéseket a
végrendeletedről, és a halálodról. Összeszorul tőle a gyomrom.
Gondolni sem bírok a halálodra, nemhogy ilyen könnyedén csevegni
róla. Teljesen kiborít.
Emma ránézett, nem szólt. Megszorította a kezét, hátradőlt, és
továbbra se vette le lányáról a szemét.
Daisy mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, és halvány mosolyt
erőltetett az ajkára. – Elnézést, nem akartam ilyen nyersen beszélni
veled. De különösen ma zavar, hogy szóba hoztad. Hiszen ma van a
születésnapod.

273
 – Megértelek. – Pillanatnyi csend támadt, majd Emma nagyon
halkan, nyugodtan megkérdezte: – Ugye jó anyád voltam, drága
Daisy?
– Hogy kérdezhetsz ilyet! – kiáltott Daisy, arcát aggodalom
öntötte el. Nagy, ragyogó, sötét búzavirágkék szeme tágra nyílt, és
elfutották a könnyek. – Az elképzelhető legcsodálatosabb anya
voltál. Mindig szerető, mindig megértő. – Szemrebbenés nélkül
viszonozta Emma átható pillantását, és ahogy mélyen belenézett a
ráncos arcba, szíve összeszorult a végtelen szeretettől e csodálatos
asszony iránt, aki őt a világra hozta. Tudta, hogy tartózkodó
viselkedése és állandó szigorú arckifejezése csak elrejti érzelmeinek
mérhetetlen tárházát. Emma Harte bonyolult, sokrétű egyéniség, és
(ellentétben azzal, amit némelyek hittek róla) jóval érzékenyebb és
sebezhetőbb, mint mások.
Daisy gyöngéd arcán mindjobban kiütközött, mennyire imádja
anyját. – Olyan különleges vagy, mama – elhallgatott, ismét az
arcába nézett, és csodálkozva rázta a fejét. – A legtiszteletreméltóbb,
legszeretetteljesebb ember, akit valaha ismertem. Nagyon nagy
szerencsém volt, hogy ennyi éven át melletted lehettem. Igazi áldás.
Emma mélyen megrendült. – Köszönöm, Daisy, ezeket a szép
szavakat. – A távolba nézett, majd szomorú hangon mormolta. –
Féltestvéreiddel nagy kudarcot vallottam. Nem tudnám elviselni a
gondolatot, ha veled is úgy jártam volna, ha bármiképpen
cserbenhagytalak volna, ha nem árasztottalak volna el a legnagyobb
szeretettel.
– Mindent megadtál nekem… el se tudom sorolni, mi mindent
köszönhetek neked. És nem hiszem, hogy a többiekkel kudarcot
vallottál. A legkevésbé sem. Nem az apám mondta egyszer:
mindenki a maga sorsának kovácsa? Hogy felelősek vagyunk azért,
amik vagyunk? Jó és rossz tetteinkért egyaránt?
– Ő mondta.
– Akkor hidd el, anyám. Így igaz!
274
 – Ha te mondod, drágám.
Emma egy pillanatra elhallgatott, lánya szavain rágódott. Büszke
volt Daisyre, a felnőtt nőre. Kedvessége, behízelgő modora, belső
varázsa mellett Daisy erős, sőt kemény volt, végtelenül rugalmas és
határozott. Emma tudta, hogy adott esetben Daisy olyan
mozdíthatatlan, mint egy hegy, és eltökéltségében megingathatatlan.
Kiváltképp, ha a meggyőződéséről vagy az elveiről van szó.
Nemcsak külsőre fiatal, viselkedése is rendkívül fiatalos. Vidámsága,
életöröme ragályos volt, s ahhoz a ritka típushoz tartozott, akit a saját
nembéliek ugyanúgy kedveltek, mint a férfiak. Emma érzékelte,
hogy majd mindenki szereti Daisyt – akit lehetetlen volt nem
szeretni. Olyan becsületes volt, olyan tiszteletre méltó, annyira
feddhetetlen, mégis emberi, gondoskodó, hogy messze kimagaslott a
többiek közül. Féltestvérei féltékenyek voltak, kissé nehezteltek is rá,
de melegsége és rendkívüli őszintesége lefegyverezte őket. Daisyt
jósága, tisztasága, igazságérzete kikezdhetetlenné tette, ő volt a
család lelkiismerete.
– Úgy elrévedeztél, anyám. Álmodozol? Olyan elmélyült lettél
hirtelen. Mire gondolsz? – Daisy közelebb hajolt, Emma arcába
nézett, és könnyedén megérintette.
– Ó, semmi különösre. – Emma elhessegette gondolatait,
elismerő pillantással mérte végig Daisy öltözékét. – Talán én is
átöltöznék, minthogy a Mirabelle-be megyünk ebédelni.
– Fölösleges, drágám. Ne vesződj az átöltözéssel.
– Jól van, akkor most nem öltözöm át. De mi legyen este?
Blackie elárulta, hogy ő szmokingban lesz. Nem gondolod, hogy azt
akarja, hogy én hosszú ruhát vegyek fel? Végtére is csak nyolcan
leszünk.
Ó, istenem, mi lesz, ha meglátja, hogy leszünk vagy hatvanan?,
gondolta Daisy. Haragudni fog-e a meglepetésparti miatt? Torkát
köszörülte, és mintegy mellékesen megjegyezte: – De Blackie bácsi
azt akarja, hogy kivételesen ünnepi este legyen. A minap mondta:
275
„Végtére is, milyen gyakran lesz anyád nyolcvan éves?” így
természetesen beleegyeztem, hogy ünnepi ruhát öltsünk. De nem kell
olyan nagyszabású, úgy értem, hosszú estélyi. Én például pávakék
selyem koktélruhát veszek fel. A te helyedben valamelyik csinos
sifonruhában jelennék meg.
– Jó ötlet. Az a zöld sifonruhám remekül megfelel. Szent ég, már
megint csöngetnek! Remélem, hogy nem újabb virágküldemény. Ez
a hely egyre inkább ravatalozónak néz ki.
– Anya! Milyen rémes hasonlat!
Daisy felugrott, átsietett a szobán, és válla fölött visszaszólt: –
Talán Elizabeth ajándéka, vagy Kit meg Robin küldeményei.
Megyek, megkérdem Parkert.
A következő pillanatban Daisy már vissza is tért. – Valóban
ajándék, anya. – Az előtérbe nézett, bólintott, majd a kandalló mellé
állt, Paul McGill olajportréja alá.
A mindig éber Emma gyanakodva nézett rá. – Mi folyik itt? Pont
olyan vagy, mint az apád volt, amikor valamivel ki akart rukkolni. –
Tekintete Paul portréjára tévedt, majd vissza Daisyre. Nem kétséges,
hogy kinek a lánya. A hasonlóság ma még szembeszökőbb…
Ugyanaz a világító kék szempár, a fekete haj, a gödröcske az állán. –
Ki vele, mit rejtegetsz?
Daisy várakozón az ajtó felé nézett, és intett. Jelére Amanda és
Francesca sétált be, igyekeztek nagyon nyugodtnak és felnőttnek
látszani. Megálltak a szoba közepén, és Emmát nézték.
– Boldog szülinapot, nagyi – énekelték kissé hamisan, de
lelkesen.
Mögöttük felbukkant Sarah, Emily és Paula – ők is ugyanígy
üdvözölték nagyanyjukat, tekintetük csupa szeretet.
– Szent ég, mi ez?! – kiáltott őszinte meglepetéssel Emma.
Unokáira bámult, majd az ikrekhez fordulva megkérdezte: – Hát ti
ketten mit kerestek itt? Most nincs iskolai szünet!

276
 Daisy magyarázta meg. – Én vettem ki őket néhány napra az
iskolából. Nálunk laknak. Végül is, ma van a születésnapod.
– Tudtam, hogy valaki sántikál valamiben – nézett éles, átható
pillantással Daisyre. – Őszintén szólva azt hittem, hogy te meg
Blackie összejátszotok. Arra gyanakodtam, hogy ma estére
valamiféle ünneplést eszeltetek ki.
Daisy rezzenetlen képet vágott. De mielőtt szóhoz jutott volna,
Emily határozottan előrelépett. Gyönyörűen felszalagozott csomagot
nyomolt Francesca kezébe, és megérintette Amanda vállát. – Ugye
nem felejtetted el a beszédet?
– Persze hogy nem – sziszegte ingerülten, kézen fogta
Francescát, kicsit megbökte ikertestvérét, és közelebb húzta
Emmához.
A tizenöt éves kislány mély lélegzetet vett, és nagyon gondosan,
minden egyes szót tisztán ejtve megszólalt: – Nagyi, ez itt
valamennyi unokád ajándéka. Philip, Anthony, Alexander, Jonathan,
Paula, Sarah, Emily, Francesca meg én – mindegyikünk hozzájárult,
hogy valami különlegességgel lephessünk meg nyolcvanadik
születésnapodon. Fogadd legforróbb szeretetünk jeleként.
– Köszönöm, kislányok – mondta az ikreknek Emma. – Nagyon
szépen mondtad ezt a kis beszédet, Amanda. Jól sikerült. –
Végignézett a többieken. – Köszönöm mindnyájatoknak.
Emma egy percig mozdulatlanul ült, ölében az ajándékkal. Sorra
végignézett csoportba tömörült idősebb unokáin, egyenként rájuk
mosolygott, s mintegy helyeselve állapította meg magában, hogy
milyen csinosak és bájosak. Pislogva hessegette el váratlanul feltörő
könnyeit, a csomagra nézett, megpróbálta leplezni, mennyire
megindította ez a családi jelenet. Döbbenten észlelte, hogy remeg a
keze, miközben a bíborszín szalagot kioldja és az ajándékot kiemeli
dobozából.
Az ajándék egy tojás alakú óra volt – ilyen átlátszó kék emailt
Emma sose látott még. A tojás tetején miniatűr zománcozott és
277
finoman kidolgozott, gyémántokkal, rubinokkal és zafírokkal
kirakott kakas állt. Emma megcsodálta remek formáját, és a mesteri
munkát, felismerte, milyen értékes, művészi darabot tart a kezében.
– Ugye Fabergé? – vett erőt magán, és kérdezte alig hallható
hangon.
– Igen – válaszolt Emily. – Császári Húsvéti Tojás, amelyet
Fabergé Maria Fjodorovna orosz cárné részére készített, fia, II.
Miklós, az utolsó cár megrendelésére.
– Hogy a csudába bukkantatok ilyen ritka és értékes darabra? –
kérdezte elképedve Emma. Maga is műgyűjtő lévén tudta, hogy az
ilyen Fabergé-darabok egyre ritkábban kerülnek elő.
– Paula hallott az óráról Henry Rossitertől. Ő tudta meg, hogy a
múlt heti Sotheby-árverésre kerül.
– Henry volt ott az aukción?
– Nem, nagyi. Mi mentünk el, valamennyien, kivéve persze az
ikreket, akik iskolában voltak. Persze Henry is velünk volt. Paula
értesített bennünket, és összedugtuk a fejünket. Azonnal
elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megvenni neked az órát, közös
ajándékként. Rettentő izgalmas volt! Néhányszor majdnem
elveszítettük, de tovább licitáltunk, állandóan felülígértünk. És íme, a
végén a miénk lett. Olyan izgatottak voltunk, nagyi!
– Én is az vagyok, drágáim. – Szeretettel nézett mindnyájukra.
Daisy intésére hirtelen megjelent Parker, kezében gyöngyöző
pezsgős poharakkal teli tálca. Mindegyikük kortyolt, majd Emma
köré gyűlt, ismét boldog születésnapot kívánt, és ivott az
egészségére.
Amint kicsit elcsitultak, Emma Daisyhez fordult. – Valóban
ebédelni megyünk a Mirabelle-be? Vagy csak úgy kitaláltad, nehogy
az áruházba menjek?
– Persze hogy ebédelni megyünk – mosolygott Daisy. –
Mindazok, akik itt vannak, ott meg csatlakozik hozzánk Alexander,
Jonathan és David. Úgyhogy ma felejtsd el a munkát.
278
 Emma tiltakozni akart, de Daisy eltökélt arckifejezése láttán
riadtan hallgatott.

Alkonyodott.
Emma átment a hallon, amely a napnak ebben az órájában
félhomályos és csendes volt, és könnyű léptekkel belépett a
dolgozószobájába.
Blackie ma este ünnepi vacsorát ad a Ritzben. Emma egyszerű
szabású, rövid ruhát viselt, amelynek szoknyája világos és sötétzöld
sifonrétegekből állt, az ujja bő és hosszú. A csodálatos McGill-
smaragdok tündököltek a nyakán, fülében, karján és kezén,
szemkápráztatóan verték vissza a ruha finom anyagának sokféle
zöldjét – a drágakövek tüze, mélysége és csillogása a ruha színétől
még jobban érvényesült.
Igen, jól választottam meg az öltözékemet, gondolta Emma,
amikor a szobában álló egyetlen tükör előtt elhaladt, és futó pillantást
vetett magára. Nem állt meg, folytatta útját, ruhája suhogása volt a
szobában az egyetlen hang.
Amikor a konzolhoz ért, amelyre számtalan születésnapi
ajándéka közül néhányat kitett, a Császári Húsvéti Tojást emelte fel,
és vitte vissza a szalonba.
A kandalló mellett álló antik asztalkára tette, majd hátralépett, és
ismét megcsodálta. Kétségtelenül egyike volt a legszebb
ajándékoknak, amit életében kapott. Alig várta, hogy Blackie-nek
megmutassa.
A bejárati csengő éles hangjára összerezzent; utána mindjárt
meghallotta Parker lépteit, az ajtó csapódását és a suttogó hangokat.
A rákövetkező pillanatban bevágtatott Blackie, remekül szabott
szmokingban, arcán széles mosollyal, csillogó fekete szemmel –
látható volt, hogy majd szétveti az izgalom.
279
 – Boldog születésnapot, drágám – bömbölte, és nagy lendülettel
átkarolta. Majd elengedte, hátrább lépett, megragadta a két karját,
szemébe nézett – évek óta így tett, ha találkoztak. – Ma este
csinosabb vagy, mint valaha – sugárzott, és lehajolt, hogy arcon
csókolja.
– Köszönöm, Blackie – viszonozta mosolyát Emma, és a pamlag
felé indult. – Megmondtad Parkernek, hogy mit kérsz inni?
– Természetesen. A szokásosat. – Az Emmával szemközti
karosszékbe ült, testes alakja teljesen betöltötte a fotelt. – Nem
szeretném, ha azt hinnéd, hogy üres kézzel jöttem. Születésnapi
ajándékod odakint van. Megyek és behozom…
Az inas diszkrét kopogása szakította félbe; Parker ír whiskyt
hozott Blackie-nek és talpas pohárban fehérbort Emmának.
Amint magukra maradtak, Blackie fölemelte poharát. –
Egészségedre, pindurkám, és arra, hogy sok-sok születésnapot
ünnepeljünk még együtt.
– Tudom, hogy így lesz – nevetett Emma. – És igyunk az
utazásunkra, drága Blackie.
– Az utazásra. – Egyetlen korty után Blackie felugrott. – Meg ne
moccanj, és amikor azt mondom, hogy hunyd be a szemed, akkor
hunyd be, és ne less.
Emma várakozva ült, kitalálta, hogy Blackie Parker segítségét
kéri. Meghallotta kettejük suttogását, majd papírtépés hangját.
– Hunyd be a szemed – szólt néhány pillanat múlva a küszöbről
Blackie. – És ne merészelj kukucskálni!
– Nem fogok – biztosította gyöngyöző nevetéssel.
Mozdulatlanságba merevedett, kezét ölében nyugtatta, és hirtelen
ismét fiatal lánynak érezte magát, annak az éhes kislánynak, aki első
igazi ajándékát ezüstpapírba csomagolva és ezüstszalaggal átkötve
kapta. Azt is Blackie-től. Az olcsó kis zöld üveg brosstűt, amit egész
életében babusgatott. Még mindig ott van az ékszerdobozban, azzal a
remek hasonmással együtt, amit Blackie később valódi smaragdból
280
csináltatott. És valaha, réges-régen, az a kis zöld üveg brosstű volt a
legdrágább kincse.
– Most! – kiáltott Blackie.
Emma lassan kinyitotta a szemét, és amikor az előtte álló
festményre nézett, azonnal felismerte másodunokahúga, Sally Harte
keze munkáját. A döbbent elragadtatástól lélegzete is elállt. Szívét
éles fájdalom járta át, a nosztalgia és az emlékek fájdalma. Torka
elszorult. Tüzetesen megnézte minden részletét, minden
ecsetvonását, egyetlen szót sem tudott kinyögni – csak bámulta a
festmény emlékeket felidéző szépségét.
– Ó, Blackie – sóhajtotta végül milyen tökéletes… a felláp
Fairley fölött. Az én fellápom. Ahol először találkoztunk.
– Nézd csak meg közelebbről, drágám.
– Fölösleges. Látom, hogy a Világ Teteje. Milyen sokatmondó
ajándék ez, drága, öreg barátom. A festmény rendkívüli! Szinte úgy
érzem, hogy ha kinyújtom a kezem, akár le is téphetnék egy csokor
hangát, és elvihetném anyámnak, mint annak idején… – egyik
ujjával gyöngéden megérintette a vásznat. – Hallom ennek a kis
érnek a csobogását itt a sarokban, kristálytiszta vizének csobbanását,
amint a csiszolt kövekre hull. Olyan… olyan igazi, érzem a fekete
áfonya, a páfrány, a hangafü illatát. Ó, drága Blackie…
Emma felnézett rá, megajándékozta páratlan mosolyával, majd
ismét a képre pillantott. – Igazi yorkshire-i ég, ugye? Oly tiszta, oly
villódzóan sugárzó. Micsoda tehetség ez a lány, csak Turner és Van
Gogh tudta így elkapni a fényt. Igen, Sally felülmúlta önmagát.
Blackie ráncos, kifejező arcán elégtétel és öröm sugárzott. –
Magam vittem oda Sallyt, pontosan megmutattam neki a helyet, és ő
többször is visszament. Szerette volna tökéletesen visszaadni, és azt
hiszem, hogy végül sikerült is.
– De még mennyire! Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy ilyen
szokatlan ajándékkal leptél meg.

281
 – Nézd meg, mi van ecsettel a hátára írva. – Megfordította a
festményt, megmutatta a finoman rajzolt betűket. – Szemüveg nélkül
nem tudod elolvasni, ezért én mondom el, milyen szöveget rendeltem
tőle. Így szól: „Emma Harte-nak nyolcvanadik születésnapja
alkalmából, szeretettel örök barátjától, Blackie O’Neilltől.” Alatta
meg a dátum.
Emma, aznap már másodszor, mélyen megrendült. Megszólalni
sem bírt, gyorsan elfordult, hogy Blackie ne lássa könnybe borult
szemét. Leült, egyet kortyolt, összeszedte magát, és végül kinyögte:
– Ez tüneményes, drágám.
Blackie a képet egy konzolhoz támasztotta úgy, hogy Emma
egyenesen rálásson, azután visszaült, és fölemelte a poharát. –
Ténylég örök barátság ez, Emma. Hogy pontosak legyünk: hatvanhat
év. – A kép felé intett. – Hát igen, a Világ Teteje, ahogy anyád a
Ramsden-sziklákat hívta. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor
eltévedtem a fellápon, és kijöttünk a szakadékból, és először
pillantottam meg azokat a sziklákat.
Emma is a képet nézte. Eltűnt több mint hat évtized, látta magát
tizennégy évesen. A szegény kis cselédlánykát… aki hajnalban,
szétmálló, gombos csizmában és a szakácsnőtől örökölt foltozott,
ócska kabátban vonszolja magát a fellápon. Mekkora kincs volt az a
kinőtt, szűk és foszladozó kabát, amely alig védte meg az esőtől,
hótól és metsző északi széltől.
Emma most átható pillantással nézte Blackie-t. Itt most
szmokingban ül, de eszébe jutott, hogy festett a durva darócban, a
hetykén félrecsapott, olcsó vászonsapkában, széles vállán a
szerszámos zsákkal. Szégyenletesnek nevezte a szakácsnő azt a
piszkos, öreg vászonzsákot, amely Blackie legdrágább kincseit
tartalmazta: a kalapácsokat, vakolókanalat és a habarcstartó lapot.
– Ki gondolta volna, hogy mindketten ilyen magas kort érünk
meg – mondta lassan Emma –, hogy életünkben annyi mindent

282
megszerzünk… Óriási hatalmat, mérhetetlen vagyont… hogy azzá
leszünk, amivé lettünk.
Blackie furcsa pillantást vetett rá, majd csodálkozó hangja
hallatán felnevetett. – A magam részéről soha nem kételkedtem
virágos jövőnkben – jelentette ki feltörő vidámsággal. –
Megmondtam neked, hogy én „fejes” leszek, igazi milliomos, te meg
nagy nő leszel. Jelzem, most már bevallom, sose gyanítottam, hogy
olyan nagy leszel, amilyen vagy.
Mindketten mosolyogtak, bölcs, öreg szemük egymásba
kapcsolódott, biztosak lévén szeretetükben és barátságukban,
élvezték a tudatot, hogy oly igazán megértik egymást, ahogy senki
mással. Annyi év… annyi közös tapasztalat. Kettejük kapcsolata erős
és törhetetlen, mint az acél.
Hosszan hallgattak.
Az ábrándozást Blackie törte meg. – És most, pindurkám,
mondd el, mivel töltötted a napot.
– Ért egy nagy meglepetés. Ők felhívtak. Az összeesküvők.
Bevallom, meglepett, hogy fiaim és Elizabeth telefonáltak. Lányom
természetesen itt van Londonban. Minden valószínűség szerint a
francia barátjával. Ma reggel felhívott Edwina, és ha hiszed, ha nem,
kedves volt. Lehet, hogy ő észre tért végre. És két másik hívás is
volt, igazán megkapók. Philip hívott fel Sydneyből és a te Shane
unokád New Yorkból. Hát nem kedves? – bólintott mosolyogva,
majd így folytatta: – Úgy látszik, a te unokád meg az enyém
születésnapi ünnepséget akarnak tartani, ha hozzájuk megyünk.
Készülj fel rá. A többit pedig itt láthatod körös-körül. – Emma
körbeintett, tekintetét végigfuttatta a szobán. – Virágok,
üdvözlőkártyák és rengeteg ajándék. Ezenfelül Daísyvel, Daviddel és
unokáimmal ebédeltem a Mirabelle-ben.
Részletesen beszámolt az ünnepi ebédről, majd elmesélte
Blackie-nek, hogy fél négykor az étteremből átvitték knightsbridge-i

283
áruházába. Unokái terelték be irodájába, ahol az áruházi vezetők
adtak számára külön fogadást.
Amikor befejezte az egy szuszra elmondott beszámolót, felállt.
Kézbe vette a Császári Húsvéti Tojást. – Ezt kaptam az unokáimtól,
és a festményhez hasonlóan ez is káprázatos ajándék. Mindkettőt
örökre kincsként őrzöm.
– Szóval szép napod volt –. Örülök neki. Ilyen legyen minden
napod. – Blackie felállt. – Gyerünk, induljunk. Bryan lakosztályában
találkozunk a Ritzben, ott iszunk egyet, és azután megyünk
vacsorázni.
Tíz perc múlva, amikor a Piccadillyn lévő Ritz Hotelbe érkeztek,
Blackie a lépcsők felé irányította Emmát. Egy pillanatra megállt a
recepciónál, megkérte a szolgálattevőt, hogy jelentse be érkezésüket
a fiának, Mr. Bryan O’Neillnek, és megadta a lakosztály számát.
– Azonnal, Mr. O’Neill. – A fiatal igazgatóhelyettes Emmára
mosolygott. – Jó estét, Mrs. Harte.
Emma kedvesen fogadta az üdvözlést, majd Blackie is
köszönetét mondott, és átsétáltak az előtéren, nem is vették észre,
milyen feltűnést keltenek, hány fej fordul meg utánuk.
A felvonóban Emma hallgatott, Blackie néhányszor lopva
rápillantott, tűnődött: sejti-e, milyen partit készítettek neki elő
titokban. Képtelen volt kitalálni. Emma arca, mint mindig,
kifürkészhetetlen volt. Remélte, hogy nem fog haragudni; Daisy azt
jósolta ugyan, elképzelhető, hogy anyja kedvezőtlenül fog reagálni.
Blackie ismerte az ő Emmáját, tudta, hogy időnként olyan, mint egy
kisgyerek. Imádta a meglepetéseket, az ajándékokat, a különleges
eseményeket, főként, ha ezek az események körülötte zajlanak.
Mindez ifjúságának nélkülözéseiből ered, mondta magában
Blackie. Akkoriban nincstelen volt, semmilyen igazi értékkel nem
rendelkezett. Nem, ez így nem igaz, mert hiszen ott volt a feltűnő
külseje, az esze, az életereje, egészsége és hihetetlen bátorsága; nem
is szólva fantasztikus büszkeségéről. Ó, az a büszkeség és ó, az a
284
szégyen, amit el kellett viselnie büszkesége és szegénysége miatt.
„De a szegénység nem bűn, még akkor sem, ha a jómódúak mindig
úgy viselkednek, mintha bűnöző lennél” – mondta neki egyszer,
fiatal szemében sötét villámokkal. Igen, Blackie mindenre
emlékezett… Emmának a kelleténél több jutott ki fájdalomból,
bánatból és búslakodásból. De soha többé nem fog szenvedni, soha
többé nem fogják semmitől megfosztani, és soha nem érez többé
fájdalmat. A tragédiához mindketten túl öregek… A tragédiák a
fiataloknak valók.
A lakosztály ajtaja előtt megálltak. Blackie mosolygott magában.
A recepcióról telefonon értesítették Bryant és Daisyt, hogy intsék
néma csendre a vendégsereget. Nyilvánvalóan tökéletes sikerrel. A
folyosó csendjében egy tű koppanása ágyúlövésként hatott volna.
Utolsó gyors pillantást vetve Emmára, Blackie felemelte a kezét,
és bekopogott. Abban a pillanatban Daisy kinyitotta az ajtót. – Hát itt
vagytok. Már vártunk benneteket. Kerüljetek beljebb.
Blackie előreengedte Emmát, és mögötte lépett be.
– Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre ötvennyolcán.
Emmát mintha fejbe kólintották volna. Döbbent tekintettel nézett
végig a rokonokon és barátokon, akik születésnapi ünnepségére
összegyűltek, a nyakából felszökő pír elöntötte arcát. Blackie felé
fordulva súgta: – Te disznó! Miért nem figyelmeztettél?
Blackie vigyorgott, örült, hogy sikerült megőrizni a titkot. –
Nem mertelek. Daisy megfenyegetett, hogy megöl. És ne merészeld
megjátszani, hogy bosszankodsz, mert lerí rólad, hogy örülsz.
– Igaz – vallotta be, és végre elmosolyodott.
Visszafordult, szembenézett a tömeggel; lába gyökeret vert.
Tétova mosolya egyre szélesebb lett az őt üdvözlő mosolyok láttán.
Két fia, Kit Lowther és Robin Ainsley feleségükkel, June-nal és
Valerie-vel; két lánya, Edwina és Elizabeth között egy feltűnően
jóképű fiatalember, feltehetőleg a hírhedt Marc Deboyne – ahogy
Emily oly találóan elnevezte: a Nemzetközi Fehér Szemét. Mosolya
285
elbűvölő, megjelenése lebilincselő. Elizabeth persze mindig a jóképű
társat kereste. Emmának aligha lehetne oka arra, hogy bírálja; az ő
életében szerepet játszó férfiak is mind jóképűek voltak.
Daisy átsuhant a szobán, és most férjébe, Davidbe karolt, aki
mellett Emma két sógornője, a két idős hölgy, Charlotte és Natalie
állt; alaposan kicsípték magukat, fürtökben lógott rajtuk az ékszer.
Közelükben Paula és Jim; Winston Emilyt, Amandát és Francescát
gardírozta, szemmel láthatóan élvezte ezt a szerepet. Emma tekintete
ösztönösen Emily bal kezére tévedt, és a csillogó smaragd eljegyzési
gyűrű láttán rákacsintott.
Mögöttük, a szomszéd lakosztály bejáratánál meglátta Sarah-t,
Jonathant, Alexandert és barátnőjét, Maggie Reynoldst. Baljukon ott
állt a teljes Kallinski család, közelükben meg Bryan, Geraldine és
Merry O’Neill. Mellettük a többi Harte. Randolph sugárzó arca alig
látszott ki két lánya, Vivienne és Sally válla mögül. Unokája,
Anthony, Sally oldaláról mosolygott Emmára.
A másik lakosztály kandallójához támaszkodva állt Henry
Rossiter. Remekül néz ki, állapította meg magában Emma, és
felmérte a lányt, akivel most fut, Jennifer Glennt, a neves manökent.
A lány legalább negyven évvel fiatalabb, mint Henry. Így is lehet
infarktust szerezni, drága Henry, mulatott magában Emma.
Magántitkárnője, Gaye Sloane állt Henry jobbján. A vendégsereg
többi része régi barátokból és közeli üzlettársakból állt; ilyen volt
Len Harvey, aki a Genretet vezette, és felesége, Monica.
A néhány perc alatt, amíg mozdulatlanul állt és a sokaságot
nézte, Emma első döbbenete szertefoszlott. Megint ura lett
önmagának, a jelenlévőknek és az eseményeknek. Magasan,
büszkén, méltóságteljesen és elegánsan egy lépést tett előre, és
meghajtotta a fejét.
– Hát – jelentette ki a csendet megtörő erős, tiszta hangon – sose
hittem volna, hogy ennyi embert ismerek, aki mind tud titkot tartani.
Legalábbis előlem. – Feltörő nevetés vette körül, amikor közéjük
286
vegyült, és lenyűgöző bájjal fogadta szeretetteljes köszöntésüket, és
jókívánságaikat.
Blackie Daisyhez furakodott, Emmát figyelte, aki varázslatosan
tündökölt. De még mennyire, mormogta magában. Blackie arcát
hirtelen széles vigyorgás világította be, szemében nevetés csillogott.
– Te meg halálra izgultad magad, féltél, hogy majd kiborul – mondta
Daisynek. – Nézz csak rá… mennyire elemében van. Micsoda
magabiztossággal bánik mindenkivel, úgy viselkedik, mint egy
királynő.

21

Egy órával később, nyolckor, Blackie bekísérte Emmát a folyosó

túlsó végén lévő étterembe, az ünnepi vacsora színhelyére.
Föléje hajolva a fülébe súgta: – Daisy senkit sem akart
megbántani, és nem akarta, hogy részrehajlással vádolják, ezért a mi
asztalunknál egyetlen gyereked vagy unokád sem fog ülni.
– Nagyon okos gondolat – súgta vissza Emma, visszafojtott
nevetéstől remegő szájjal. Daisy a család egyetlen igazi diplomatája;
viszont tudta, hogy fiait se lelkesítené a gondolat, hogy vele
vacsorázhatnak. Emmát még mindig meghökkentette, hogy fiai
egyáltalán kegyeskedtek eljönni. Elizabeth jelenléte nem lepte meg.
Nyilvánvaló, hogy lánya ki akar vele békülni, csak erre az alkalomra
várt. Kétségtelen, hogy úgy gondolta, behízelgi magát anyja
kegyeibe, valószínűleg annak reményében, hogy még több pénzt tud
belőle kicsikarni. Az is lehet, hogy vágyott a gyerekei után, és fel
akart vágni új barátjával. Ami pedig Edwinát illeti, ő így akart
kedvében járni Anthonynak, aki rossz néven vette volna, ha anyja
nem tesz eleget a meghívásnak.
Emma meg Blackie lassan közeledett a középső asztalhoz,
amelyet két oldalról két másik asztal vett körül. Az asztalok

287
félkörben helyezkedtek el a kis táncparkett körül, s a fényes parkett
másik oldalán a zenekar máris népszerű dallamokat játszott.
Emma átható pillantása mindent felfogott. Az öt kerek asztalon
lángoló gyertyák fényében a szoba bájos nyári kertnek tűnt,
köröskörül virághalmok övezték, s az asztalok közepén színes kis
virágcsokrok ékeskedtek. A kagylórózsaszín asztalterítőkön fényesen
tündököltek a kristály-, ezüst- és porcelántárgyak.
Emma elégedetten bólintott, és elismerő mosollyal fordult
Blackie-hez. – Milyen bájos, milyen ünnepélyes környezetet
teremtett Daisy.
Blackie sugárzott. – Igen, nagyon keményen dolgozott a
bankettrendező menedzserrel, és mindent ellenőrzött. – Hátrább
húzta Emma székét, de ő maga állva maradt.
Amikor leült, Emma megnézte a két oldalán kirakott
névjegykártyákat, és azt mondta; – Látom, hogy jobb oldalamon te
ülsz, a balon meg Henry, de ki ül még velünk?
– Természetesen Charlotte és Natalie, Len és Monica Harvey és
Herny barátnője, Jennifer. Továbbá Mark és Ronnie Kallinski, és a
feleségek, tehát összesen tizenketten leszünk.
– Jaj, de örülök, hogy a Kallinskik velünk ülnek. Ma este
óhatatlanul eszembe jutott David – bárcsak itt volna! Ronnie ugyan
nem hasonlít annyira az apjára, mint Mark, mégis emlékeztet rá. A
viselkedésében. Szerinted is?
– Igen, drágám. Nézd csak, itt jön Randolph az anyjával, és
nagynénjével.
Emma félfordulattal üdvözölte Charlotte-ot és Natalie-t, Blackie
meg a tőle megszokott lendülettel és régimódi gavallériával kísérte
helyükre Emma sógornőit.
Randolph szívélyesen megpaskolta Emma vállát, és közölte: –
Én amott ülök, Bryan asztalánál. De majd visszatérek – kacsintott rá.
– Legalább egyszer táncba viszlek.

288
 – Csak egy foxtrottra, Randolph, annál tüzesebbre nem
vállalkozom – nevetett Emma.
– Számítok rád.
Charlotte az asztal fölött áthajolva mondta Emmának: – Emily a
legnagyobb boldogság, ami az unokámat érhette. Hihetetlen örömmel
tölt el ez az eljegyzés.
– Engem is. Milyen kedves volt tőled, hogy az eljegyzésre
Emilynek ajándékoztad azt a gyöngysort. Emlékszem, amikor
Winstontól kaptad.
– Igen, a mi eljegyzésünkön, 1919-ben. Ami az esküvőt illeti,
remélem, hogy Yorkshire-ben tartják. Az előbb beszéltem
Elizabethtel, és neki az a véleménye, hogy Londonban kellene
tartani.
– Valóban? – mondta gúnyosan Emma. – Egy pillanatig se fájjon
emiatt a fejed. Elizabethnek mindig olyan nagyravágyó ötletei
vannak, amelyek általában saját céljait szolgálják. Véleményem
szerint a döntés Emily és Winston dolga, és velem már közölték,
hogy Ripon katedrálisában szeretnének megesküdni. Elragadó
ötletnek tartom. Utána nálam tarthatják a fogadást.
A három nő még néhány percig beszélgetett Emily jövő nyárra
tervezett esküvőjéről, utána Emma a Blackie-vel tervezett utazásról
mesélt, arról, hogy hány helyen fognak megfordulni úton Ausztrália
felé.
Blackie továbbra is a vendégek terelgetésével foglalkozott,
néhány percen belül megtelt a szoba, mindenki helyet foglalt,
pincérek sürögtek-forogtak az öt asztal körül, fehérborral töltötték
meg a poharakat. Általános derű és vidámság töltötte be a termet.
Felcsattanó nevetés, a hangok zűrzavara tetőfokára hágott, a lármát a
háttérben halkan szóló zene ellensúlyozta.
Emma borotvaéles esze, mindent látó szeme hamar felfedezte,
hogy családja és barátai őszintén élvezik az estét, és csuda jól érzik
magukat. Az első fogás, a füstölt lazac után a fiatalabb vendégek
289
némelyike máris a táncparkettre igyekezett, és Emma büszkeségtől
dagadó szívvel figyelte őket… milyen vonzóak… a lányok csinos
ruháikban, a fiúk jól szabott szmokingjukban. Keringtek a
táncparketten, tiszta, fiatal arcuk boldogságtól ragyogott, szemük a
jövő végtelen reményétől csillogott, előttük a sokat ígérő élet.
Emma pillantása Jonathan nyájasan mosolygó arcára esett;
Amandát táncoltatta a parkett szélén, és Emma egy másodpercig
azon töprengett: vajon nem ítélte-e meg tévesen. Tüstént elhessegette
a gondolatot, ma este nem akart gondokkal törődni, és Jonathan
apjára nézett. Robin féltestvérével, Daisyvel táncolt, majd elolvadt a
kedvességtől; a sötét hajú, egzotikus külsejű Robin, valaha a kedvenc
fia, az elragadó képviselő, aki jó néhány megrázkódtatás után
jelenleg szilárdan tartja politikai pozícióját. Kétségtelen, hogy ha a
saját karrierjéről van szó, valóban agyafúrt és okos. Született
politikus, mindig egyezségre kész és – el kell ismerni – ugyanolyan
népszerű a Munkáspártban, mint leedsi választókörzetében.
Emma gondolatmenetét Blackie szakította félbe, amikor
könynyedén megérintette karját, hátratolta székét, és így szólt: –
Gyere, Emma, az első tánc az enyém.
Büszkén vezette a parkettre, átkarolta, és Cole Porter
melódiájára táncra perdültek.
Blackie jól tudta, hogy rendet vágtak a táncosok között, és ahogy
Emma fölé tornyosult, élvezte, hogy ők vannak a figyelem
középpontjában, hogy minden szem feléjük fordul. Látta, hogy Kit
végigméri őket, és mosolyogva bólintott felé, majd körülnézett,
Robint keresve szemével. Igen, ott van, Daisyvel kering a parketten,
oly sima, oly simulékony… és oly agyafúrt. Blackie megvetette
Emma fiait, árulónak tartotta őket, és most azon töprengett: vajon
rádöbbentek-e, hogy milyen ostobák voltak, amikor túl akartak járni
ennek a briliáns asszonynak az eszén. Annyi esélyük volt rá, mint
egy hólabdának a pokol tüzében. Persze hogy fölényesen győzött.
Emma mindig győz.
290
 Emma odasúgta: – Mindenki minket néz, és rólunk beszél.
– Eszerint minden a régi.
Emma elmosolyodott, és némán táncoltak a szám végéig.
Az est zavartalanul folytatódott. Mindenki evett az ízletes
ételekből, itta a kiváló borokat, beszélgetett, tréfálkozott, nevetett és
táncolt olyan gondtalanul, hogy Emma meglepődött. Úgy tűnt, hogy
ez egyszer nincsenek láthatatlan áramlatok a társaság tagjai között.
Mintha kimondatlan fegyverszünet állt volna be a különböző
frakciók között, mintha ideiglenesen elásták volna a csatabárdot,
felhagytak volna a rivalizálással, gyűlölködéssel, a
féltékenykedéssel. Lehet, hogy holnap már megint egymás torkának
esnek, de ma este barátságosak, és jól megvannak egymással.
Bizonyára csak a felszínen van így, ezzel együtt örült, hogy
mindenki az alkalomhoz illő méltósággal viselkedik.
Emma is jól érezte magát, de ahogy teltek az órák, mindinkább
vegyes érzelmek töltötték el. Emlékek tolultak fel… vidám és
szívszaggató emlékek. Felrémlett életének egy-egy pillanata, és már-
már a helyszín is megrendítette. A Ritz Szálló annyira Paulhoz és
korai közös éveikhez kötődött, itt loptak néhány boldog órát az első
világháború idején, mielőtt a férfi a francia lövészárkokba visszatért.
Egy-két percig eltöltötte Paul McGill emléke, és Emma múltba
tekintő szeme elfelhősödött. De ekkor meghallotta Daisy élénk
nevetését a szomszéd asztalnál, és felkapta a fejét, visszatért a
jelenbe. Véget vetett a merengésnek, szigorúan figyelmeztette
önmagát, hogy épp most határozta el: ezentúl csakis a jövővel
törődik.
Blackie, aki észrevette, hogy Emma időnként hallgatásba
burkolódzik, bevonta a társalgásba, és hamarosan megnevettette. Egy
történet közepén hirtelen elhallgatott, és közölte: – Szedd össze
magad, szerelmem, itt jön Randolph, hogy táncba vigyen.
– Akkor hát táncolni fogok – mondta Emma, és hagyta, hogy
sugárzó unokaöccse elvonszolja. Egyetlen kört tettek a parketten,
291
amikor lekérte Jonathan, de néhány perc múlva máris jelentkezett
Winston. A következő táncos Anthony volt, de Alexander hamarosan
a vállára koppintott, jelezve, hogy ő akarja befejezni a keringőt
Emmával.
Amikor a zene elhallgatott, Alexander nem engedte el Emmát,
hanem ott állt vele a parkett közepén, szemében megfejthetetlen
kifejezéssel.
– Mi baj, Sandy? – nézett rá kérdőn Emma. – Mintha valami
fontosat akarnál mondani.
– Úgy is van, nagyi – hajolt közelebb, és súgott valamit.
– Természetesen – mondta mosolyogva Emma. Ő is súgott
valamit Alexander fülébe, aki visszakísérte az asztalhoz.
Emma ültében Blackie-hez fordult, kezével legyezgette magát. –
Phű! Ez maratoni futás volt. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, túl
öreg vagyok már ahhoz, hogy a táncparketten ugrándozzak.
– Micsoda, egy ilyen tavaszi csirke? Soha. Mellesleg úgy
festesz, mint aki nagyon jól érzi magát – nevetett Blackie.
– Úgy is van, drágám. Remek parti, és mindenki olyan
barátságos. – Blackie erre nem válaszolt, és Emma szigorúan
ránézett: – Vedd tudomásul, hogy valóban barátságosak.
– Eegen – mondta kurtán, nagyon diplomatikusan –, lehet, hogy
igazad van. – De Blackie nem volt biztos benne, hogy Emmának
valóban igaza van, gyanús volt neki Emma gyermekeinek váratlan
haverkodása. Viszont tisztességesen viselkedtek, és Blackie
szemében csak ez számított. Pár nap múlva ők ketten New Yorkba
repülnek, és Emma távollétében Blackie felől a családtagok akár meg
is gyilkolhatják egymást.
Hirtelen elült a zaj, mindenki egymásra nézett, a falikarok és a
központi nagy csillár fénye lassan elhalványult. Fülsiketítő
dobpergés hangzott fel. Pincér tolt be egy zsúrasztalt, amelyen óriási
születésnapi torta díszelgett, rajta nyolcvan gyertya világított. Amint
a pincér a táncparkett közepén megállt, a zenekar rázendített a
292
„Boldog születésnapot” refrénjére, és Blackie vezetésével a vendégek
többsége vele énekelt. Véget ért a zene, Blackie felsegítette Emmát,
és a tortához vezette; ketten fújták el a gyertyákat. Emma vágta fel az
első szeletet, Blackie-vel az oldalán, mosolyogva és bólintgatva tért
vissza asztalukhoz.
A pincérek pezsgőt töltöttek, körbehordták a tortaszeleteket, s
amikor már mindenkit megkínáltak, Daisy felállt, és kanalával
megkocogtatta poharát. – Figyelem! – Mindenki elhallgatott, minden
tekintet Daisy felé fordult.
– Köszönöm – mondta Daisy –, és nagyon köszönöm, hogy ma
este megtiszteltek jelenlétükkel. Blackie meg én nagyon örülünk,
hogy sikerült megőrizni a titkot. Anya arcáról láttuk, amikor belépett,
hogy valóban meglepődött.
Melegen rájuk mosolygott, és így folytatta: – Az utóbbi néhány
héten Blackie meg én számtalan felkérést kaptunk a család
különböző tagjaitól meg a barátoktól, akik mind szerettek volna
néhány szót szólni, felköszönteni ma este Emma Harte-ot.
Meglehetősen nagy fejtörést okoztak – nem tudtuk, kit válasszunk, és
lassacskán rájöttünk, hogy a nagyasszony, akinek tiszteletére
összegyűltünk, hamar elveszti türelmét, ha sok beszédet kell
végighallgatnia. Különösen, mivel ő maga lenne e beszédek tárgya.
A legjobb megoldásra végül Blackie jött rá, de mielőtt az első
szónokot bejelenteném, szeretném, ha anyám és a jelenlévők tudnák,
ki mindenki vállalkozott beszédre.
Papírszeletet emelt fel, rápillantott, majd felemelte fejét, és
Emmára nézett. – A harmadik generáció nevében minden unokád,
gyerekeid közül Robin és Elizabeth. Barátaid és üzlettársaid közül
pedig Henry, Jim, Len és Bryan szerette volna tolmácsolni a többiek
jókívánságait is.
Emma szívélyesen biccentett, először jobbra, majd balra nézett,
azok felé, akiket Daisy megemlített.

293
 – Mint mondám, problémánkat véleményem szerint Blackie
oldotta meg, nagyon ügyesen. Most pedig átadom a szót az első
szónoknak: Mr. Ronald Kallinskinek.
Ronnie felállt. Határozott megjelenésű férfiú volt, magas,
karcsú, komoly arccal, hullámos fekete hajában itt-ott ősz
hajszálakkal. Apja és nagyanyja, Janessa Kallinski szemét örökölte.
Ez a világoskék szempár csak úgy világított lesült arcában.
– Daisy, Emma, Blackie, hölgyeim és uraim – kezdte, és széles
mosolyával kivillantotta hófehér fogait. Ronny csupa báj volt és
savoir faire, és mint a Kallinski Iparművek igazgatótanácsának
elnöke, hozzászokott a közszerepléshez. – Ebben a körben Emma
barátai és üzlettársai vannak jelen; azonban bizonyos vagyok benne,
hogy nem veszik rossz néven, ha ezt az estét a klánok
gyülekezetének nevezem. Pontosabban három klán… a Harte-ok, az
O’Neillek és a Kallinskik összejövetelének. Több mint fél
évszázaddal ezelőtt három fiatal ember kötött szoros barátságot:
Emma, Blackie és apám, David. Ahogy nekem elmesélték, ez a
barátság meglepőnek, sőt furcsának tűnt sokak szemében, akik nem
értették, hogy mi köt össze egy keresztyént, egy ír katolikust és egy
zsidót. De ez a három fiatal tudta. A maguk tükörképét ismerték fel
egymásban, olyan tulajdonságokat, amelyek közös nevezőre hozták
őket. Melegszívű, szerető, társaságkedvelő és reményteli fiatalok
voltak. Közös volt az ambíció, az eltökéltség, hogy mindenáron
sikert érnek el, anélkül azonban, hogy ennek oltárán feláldoznák a
becsületet, a tisztességet, a feddhetetlenséget. És hittek az
emberszeretetben. Szeretet és kölcsönös tisztelet kötötte össze ezt a
triót, egész életükben hűségesek és odaadok voltak egymáshoz, apám
néhány évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig.
Ronny rövid szünetet tartott. – Lehet, hogy a jelenlevők közül
némelyek nem tudják, hogy a trió a három testőrnek nevezte magát,
és amikor Blackie felkért, hogy ma este én köszöntsem Emmát, azt

294
mondta: én helyettesítem a harmadik testőrt, aki már nem lehet
velünk. Az apámat.
Ronny egy korty vizet ivott, majd egyenesen Emmára nézett. –
Emma Harte a legfigyelemreméltóbb asszony, sokféle
tulajdonsággal. Ezért nehéz, sőt egyenesen lehetetlen
különlegességként kiemelni bármelyiket is. Ha azonban David
Kallinski itt lenne ma este, tudom, hogy ő Emma Harte óriási és
rendkívüli bátorságáról beszélne. Ezt a bátorságot a Kallinski család
1905-ben tapasztalta, amikor Emma tizenhat éves volt. Hadd
meséljem el. Egyszer, amikor Leeds Északi utcája környékén
kóborolt munkát keresve, egy középkorú férfit megtámadó
utcakölykökbe botlott. A férfi segítségre szorult, mert elesett, és
összekuporodva feküdt egy fal mellett, igyekezett védeni magát a rá
záporozó kövektől. Saját helyzetével mit sem törődve – Emma akkor
állapotos volt – ez a fiatal lány az elhagyott utcán egymaga a férfi
segítségére sietett. Merészen elüldözte a csibészeket. Talpra segítette
a férfit, megtisztogatta sebeit, összeszedte szétszóródott holmiját, és
ragaszkodott ahhoz, hogy hazáig kísérje. A férfit Abraham
Kallinskinek hívták. A nagyapám volt. Miközben szegényes lakhelye
felé kísérte, Emma megkérdezte, hogy miért támadtak rá. Abraham
így szólt: mert zsidó vagyok. Az ifjú Emmát elképesztette ez a
kijelentés, és Abraham megmagyarázta, hogy Leedsben a zsidókat
üldözik vallásuk, étkezési törvényeik és szokásaik miatt, melyeket a
helyi lakosok nem értenek. Elmesélte, hogy a Leylands negyedben, a
gettóban milyen szörnyű megpróbáltatásnak vannak kitéve, ha
huligán bandák támadják meg őket, és otthonaikat. Emmát a
hallottak undorították és felháborították. Megbotránkozásában az
üldözőket kegyetlennek, ostobának és tudatlannak nevezte.
Ronnie Kallinski bólintott, majd egyenesen Emmára nézett,
arcára kiült az iránta érzett szeretet és csodálat. Lendülettel folytatta:
– Attól a naptól kezdve és mindmáig ez a rendkívüli asszony folyvást
harcol az ostobaság, a tudatlanság és mindenfajta igazságtalanság
295
ellen. Azóta is elítéli a vallási és faji előítéletet – ami azt illeti,
mindenfajta előítéletet. Bátorsága sose csökkent. Sőt erejében
növekedett, következetesen hisz az igazságban, az igazságosságban
és a tisztességben.
Henry Rossiter összecsapta a tenyerét, mások is tapsolni
kezdtek, Ronnie-nak el kellett hallgattatnia őket. – Apám egyszer
elmondta, hogy Emma, Blackie meg ő segített felemelni a várost,
mihelyt nyomasztó szegénységükből kikászálódtak, de a
legmaradandóbb nyomot Emma hagyta Leeds városán. Apám igazat
mondott, Emma hozzájárulása az ipar fejlesztéséhez ugyanolyan
jelentékeny, mint jótékonysága. Én azonban saját megjegyzésemet is
hozzáfűzném, ez pedig a következő: Emma utánozhatatlan bélyegét
magán hordja mindenki, aki itt jelen van… Nemcsak a három
szorosan összetartó klán, de barátai és üzlettársai is. Legyünk
büszkék rá, mert jobbak lettünk attól, hogy ismerjük őt, hogy
köreihez tartozunk. Emma Harte kitüntet bennünket odaadó
barátságával, szeretetével és mélységes megértésével. És nagy
megtiszteltetésben részesít bennünket azzal, hogy itt lehetünk ma
este. Ezért apám nevében és a jelen, valamint távol levő minden
Kallinski nevében kérem, hogy emeljük poharunkat Emma Harte-ra.
A rendkívül bátor, vasakaratú asszonyra, akit soha semmi nem gyűrt
le, és aki mindig kimagaslott… olyannyira, hogy mindnyájunk fölé
tornyosul.
Ronnie fölemelte poharát: – Emma Harte-ra.
A többiek is éljeneztek, majd Ronnie így szólt: – És most
Blackie szeretne néhány szót szólni.
Blackie felállt. – Köszönöm, Ronnie. David sem tarthatott volna
szebb beszédet, a te tiszteletadásod Emmához méltó és megindító
volt. Ahogy Daisy kifejtette, tudjuk, Emma rosszul tűri a
dicshimnuszokat. És minthogy tisztában vagyok vele, hogy Emma
még a legrövidebb beszédet is badarságnak tartja, igyekszem rövid
lenni – kuncogott. – Legalábbis, amennyire tőlem telik. Nyilvánvaló,
296
hogy e különleges alkalommal, Emma nyolcvanadik születésnapján
szükségét érzem annak, hogy néhány kedves szót szóljak róla.
És miközben Blackie nekilátott, hogy Emma jellemének erejét,
győzni tudását, nagy üzleti sikereit elsorolja, Emma hátradőlt. Fél
füllel figyelt csak oda. Ronnie beszéde alatt a kezdeteken járt az esze.
Honnan indult, mekkora távolságot tett meg – maga is csodálkozott,
hogyan érte el mindazt, amit elért, nagyrészt önerejére támaszkodva.
Rövid idő után azonban felocsúdott, látván, hogy mennyi
szempár szegeződik rá, csakúgy, mint Blackie-re, és kiszakította
magát gondolataiból. Régi barátja már nem a múltat ecsetelte, a
jelenről beszélt. És Emma gondolatai azonnal mostani életére
terelődtek.
Nos, gondolta, bármilyen volt is az életem, unokáim sorsa a
bizonyság arra, hogy érdemes volt végigcsinálni. Hirtelen,
villámcsapásként érte a megvilágosodás. Olyan tisztán látott, hogy
egy másodpercre megdöbbent. És tudta, mit kell tennie aznap este.
Blackie beszédének végéhez közeledett. – Életem legnagyobb
kiváltsága volt, hogy a barátja lehettem. Ezért kérem, csatlakozzanak
szívből jövő jókívánságaimhoz. – Blackie előrehajolt, fölemelte a
poharát. Magasra tartotta, és Emmára mosolygott. – Emma, te
valóban gazdag nő vagy a szó legnemesebb értelmében. Adja isten,
hogy sokáig légy velünk. Terád iszom, Emma.
Emma elpirult, amikor mosolygó barátai és rokonai ráemelték
poharukat, és torkát hirtelen elszorították az érzelmek.
Mindenki leült, csak Blackie maradt állva, és közölte: – És most
a díszvendégé, Emma Harte-é a szó.
Emma felállt, megkerülte a széket, és az asztal alá tolta. Kezét a
szék támláján nyugtatta, tekintetét körbehordozta.
Végül azt mondta: – Köszönöm a születésnapi ünneplést, a
gyönyörű ajándékokat és virágokat. Nagyon megindítottak. Külön
köszönetét mondok Blackie-nek és Daisynek ezért az ünnepi
vacsoráért, és a remek vendéglátásért.
297
 Pillantása hosszan megpihent Ronnie Kallinskin, ráncos
szemhéja alatt zöld szeme könnyharmattól csillogott. – Annyira
örülök, Ronnie, hogy te meg a családod itt vagytok ma este. És
köszönöm az ékes szavakat, amelyeket apád helyett elmondtál. David
nagyon hiányzik. – Blackie felé fordult. – Szépeket mondtál rólam te
is… köszönöm, Blackie.
Szilárdabb hangon folytatta. – Sokan tudják már, hogy Emily és
Winston jövőre összeházasodik, ők kértek meg, hogy ma este én
tudassam hivatalosan minden ittlévővel. Úgy tűnik, hogy a romantika
a levegőben van a Harte-klánban. Alexander is megkért, hogy
jelentsem be eljegyzését Marguerite Reynoldsszal. Igyunk tehát e
négy fiatal jövendő boldogságára.
A vendégek között izgatott súgás-búgás, a meglepődés hangjai
hallatszottak. Emma várt, szorosan markolta a szék támláját.
Arckifejezése jóindulatú volt, de szűkülő zöld szeme erősen figyelt.
Pontosan tudta, mit fog mondani, noha a bejelentésre alig tíz perccel
ezelőtt készült fel.
Az élesen figyelő Paula látta a barátságos arckifejezést, de
nagyanyja egyetlen pillanatra sem vezette félre. Felismerte azt a
rendíthetetlen csillogást a szemében. Ez valamit jelent… Emma
mindjárt ledob egy bombát. Paula feszülten figyelt: vajon mire
készül? Tippelni se mert. Le nem vette a tekintetét Emmáról. Milyen
fenségesen néz ki a nagyi ebben a pillanatban, gondolta, oly
egyenesen és büszkén áll, uralkodik önmagán, és hallgatóin.
Emma kicsit megmozdult, és a gyertyák fényében a smaragdok
még élénkebben villogtak, alakját vibráló fény öntötte el. Hatalom,
gondolta Paula, nagyanyámból mérhetetlen hatalom árad.
Mindenki elhallgatott. Paulához hasonlóan feszült várakozással
bámulták Emmát.
Emma végül megszólalt. Hangja tisztán, erősen csengett,
betöltötte a termet. – Mindenki életében eljön az idő, amikor félre
kell állni, átadni a helyet a fiataloknak, az ő elképzeléseiknek. Ez az
298
idő számomra ma este érkezett el. – Emma szünetet tartott, kivárta
szavai hatását.
Mindenki lélegzet-visszafojtva várt.
– Én lelépek. Saját akaratomból. Ma este villant belém:
megszereztem a jogot, hogy öreg csontjaimat végre megpihentessem,
hogy életemben először elengedjem magam; és ki tudja, talán még
némi mulatságot is engedélyezzek magamnak.
Halkan nevetve nézett végig az arcokon. Megütközését senki
nem tudta elrejteni. – Milyen meglepettnek látszik mindenki –
jegyezte meg könnyedén. – Hát, talán önmagamat is megleptem. De
az elhatározás a beszédek közben született meg bennem. Amint itt
ültem és hallgattam életem történetét, hirtelen eszembe ötlött, hogy
eljött a visszavonulás ideje. Méghozzá a méltóságteljes
visszavonulásé. Mindenki tudja, hogy Blackie meg én világ körüli
útra készülünk. Örömmel jelentem be: úgy határoztam, életem
hátralévő részét legöregebb legdrágább, legmegbízhatóbb
barátommal töltöm.
Félig megfordult, és egyik kezét Blackie széles vállára tette.
Bizalomteljes hangon mondta: – Blackie szólt így a minap „Jer,
öregedj velem, a java hátravan”, és lehet, hogy igaza van.
Senki sem moccant, senki se szólt. Mindenki mereven nézte
Emmát, tudta, hogy ez a törékeny, ezüsthajú, óriási erőt sugárzó nő
mást is akar mondani.
Emma ellépett székétől, és gyors léptekkel az egyik asztalhoz
ment. Megállt Alexander mellett, aki azonnal talpra ugrott. Fehér
arcában ragyogott a szeme. Emma észrevette, hogy ő is megrendült,
ezért – mintegy biztatásul – könnyedén megérintette karját.
A várakozó arcokra nézve, Emma határozottan kijelentette: –
Alexander unokám ettől a perctől fogva a Harte Vállalkozások feje. –
Kinyújtotta kezét. Alexander megfogta, elakadt a szava. –
Gratulálok, Alexander. – A fiú dadogva mondott köszönetét.

299
 Emma méltóságteljes léptekkel ment a szemközt álló asztalhoz;
érzékelte a levegőt betöltő feszültséget, és izgalmat. Megállt Paula
mellett. Paula hátralökte székét, ugyanolyan gyorsan talpra ugrott,
mint Alexander.
Emma megfogta a fiatal nő kezét. Milyen jeges, gondolta
futólag, és megszorította, igyekezett átadni saját erejéből Paulának,
aki reszketni kezdett.
Emma átható zöld pillantása ismét átfogta az egész termet. – A
Harte-áruházláncot mától kezdve unokám, Paula McGill Amory
Fairley vezeti.
Emma lábujjhegyre állt, hosszasan, keményen nézett Paula
ibolyaszín szemébe. Aztán sugárzó mosolya elöntötte arcát.
– Gondjaidra bízom: Órizd az álmot – mondta Emma.

300
 MÁSODIK KÖNYV

Az örökösnő

Szenvedélyek viszik előbbre a cselekményt:

Belső hamisságunk árul el bennünket.

GEORGE MEREDITH

Engem nem az irányít vagy nem irányít, ami velem történik,

hanem az, ahogy erre válaszolok. Ez minden, amivel Isten törődik.

KERESZTES SZENT JÁNOS

301
 22

Két hete egyedül volt, magányából erőt nyert, valósággal

újjászületett.
De most, ezen a meleg, kellemes vasárnap délutánon Paulában
hirtelen feltámadt az öröm arra a gondolatra, hogy újból láthatja
Emilyt. Unokatestvére Pennistone Royalból jön át kocsin, Paula
előre örült, hogy láthatja.
Megterített a teraszon levő kovácsoltvas asztalon, azután
lesietett a lépcsőn, a pázsitra, hogy ikreit megnézze. Lorne és Tessa
békésen aludt az árnyékba tolt ikerkocsiban. Olyan elégedettnek
látszottak, hogy Paula óhatatlanul elmosolyodott, mielőtt visszament
a teraszra, hogy ott várja be Emilyt.
Szeptember közepi délután volt, egyike azon ritka napoknak
Yorkshire-ben, amelyek a legszebb nyári napokkal vetekednek.
Tiszta, sugárzó, búzavirágkék volt az ég, néhány vattapamacsfelhő
zavarta időnként a kora reggel óta melegen áradó napsütést.
Long Meadow kertjeiben lángoltak a színek, a meleg levegőt át-
meg átjárta a virágok és bokrok erős illata.
Paula elnyújtózott a kerti széken, sütkérezett az arany fényben,
elengedte magát, nem gondolt semmire. Körülvette a csend,
balzsamként hatott a nehéz hét után, amikor szünet nélkül talpon
volt. Öt napig tartott az éves őszi divatvásár; ebédidőben manökenek
parádéztak a Madárkalitkában, a téli konfekciót mutatták be; minden
délután háromkor külön szalonban mutatták be az egyénileg tervezett
modelleket. A divatbemutatók mellett más különleges események is
voltak a múlt héten a Harte-áruházban: megnyitották az alagsori
főzőtanfolyamot; neves kozmetikusok mutatkoztak be naponta a
kozmetikai részlegen; csütörtök este koktélpartit tartottak az áruház
újonnan megnyílt művészeti galériájában; elsőnek Sally Harte
olajfestményeit és akvarelljeit mutatták be. A megnyitó óriási sikert
aratott, a yorkshire-i tájat és a Tóvidéket ábrázoló festmények nagy
302
része azonnal elkelt. Mindezen felül Paulának a napi munkáját is
végeznie kellett – az volt az érzése, hogy minden egyes részlegre
külön oda kell figyelnie. Nagy bánatára két beszerzője kedden
felmondott, és azonnal újak meghallgatásával kellett kezdeni. A
hozzáértés hiánya miatt rendkívül kellemetlen jelenet kíséretében
pénteken el kellett bocsátani az ékszerbeszerzőt. De ezek a napi
problémák és az ilyen természetű állandó tevékenység hozzátartozott
a hatalmas és sikeres áruház napi rutinjához. Mégis, amióta Jim
külföldre ment, Paula minden eddiginél jobban hajtotta magát, reggel
ötkor kelt, hogy fél hétre bent legyen azért, hogy rendszeresen
hazaérjen az ikrek fürdetésére.
Minden este egyedül vacsorázott, társaságba egyáltalán nem járt,
és – Sally Harte-tól eltekintve – nem is látott mást, mint az otthoni
személyzetet, üzleti kollégáit és azt a néhány barátot, aki a galéria
megnyitóján részt vett. E kétheti magány rádöbbentette, hogy minden
zűrzavaros nap után mekkora szüksége van a tökéletes nyugalomra
és pihenésre. A felfokozott munka, a teljes összpontosítást igénylő
feladatok holtra fárasztották. Létszükségletté vált, hogy teljesen
egyedül legyen, visszanyerje életerejét. Elmélyedésre volt szüksége,
napirendje áttekintésére, további tervek kigondolására, mialatt a
kertben tett-vett, a csecsemőkkel játszott, olvasott vagy klasszikus
zenét hallgatott az üvegház hűvös zöldjében.
Fanyar mosollyal ismerte el, hogy még ha lenne is kedve
csavarogni, vidám életet élni Jim kanadai távolléte alatt, nincs senki,
akivel szórakozhatna. Winston egy héttel ezelőtt csatlakozott Jimhez
Torontóban, ahol lapkiadók, főszerkesztők és laptulajdonosok világ-
konferenciáján vesznek részt. De Winston útjának igazi célja az volt,
hogy tárgyalásokat kezdjen egy kanadai papírgyár megvásárlásáról.
Remélte, hogy megszerezheti a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó
Vállalat részére. Miranda O’Neill Barbadosban volt az új szálloda
megnyitóján, és a Harte-butik beindításán. Vele volt Sarah is mint
divattanácsadó, belsőépítészeti ellenőr és kirakatrendező. Alexander
303
Dél-Franciaországban töltötte szabadságát Maggie Reynoldsszal
Emma Cap Martin-i házában. Emily meg tegnap este érkezett haza
Párizsból, ahol beszerzőként járt a Genret megbízásából.
Jonathan volt a család egyetlen tagja, aki éppen nem utazott el
sehová, de az ő útjaik ritkán keresztezték egymást. Paula épp ezért
nagyon meglepődött, amikor Jonathan szerdán betoppant az
áruházba. Mielőtt megkérdezhette, hogy mit keres Yorkshire-ben,
Jonathan magától (és Paula szerint meglehetősen védekezőén)
közölte, hogy a Harte Vállalkozások ingatlanüzleteit intézi Leedsben.
Paula drága idejéből egy teljes órát elrabolt üres fecsegéssel,
miközben csapongó beszélgetésük során többször is megkérdezte,
hogy a nagyi mikor jön vissza Ausztráliából. Paula közölte, hogy
fogalma sincs – és ez igaz is volt –, és más ügyekben sem foglalt
állást. A természeténél fogva óvatos Paula soha nem rajongott
különösebben Jonathan Ainsleyért, egy kicsit mindig gyanakodott rá.
Ez az érzés még jobban megerősödött, amióta Emma elárulta, hogy
nem bízik Jonathan hűségében.
Nagyanyja váratlan visszavonulása és öt hónappal ezelőtti
elutazása óta Paula és Alexander többször találkozott Londonban,
hogy a helyzetet megvitassa. Megállapodtak, hogy havonta egyszer
összeülnek és megtárgyalják az általuk vezetett üzletbirodalmak
ügyeit, és rájöttek, hogy nagyon is rászorulnak egymás véleményére.
Az első megbeszélésen arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy
Emma Jonathannal kapcsolatos kétségeit Emilyvel is közölni kell.
Meghívták, ebédeljen velük másnap, bizalmukba avatták és
javasolták, hogy ő is vegyen részt havi megbeszéléseiken.
Mindhárman arra a következtetésre jutottak, hogy sasszemmel kell
Jonathant figyelni. Abban is egyetértettek, hogy Sarah-t nem avatják
be, mert fölöttébb gyanúsnak vélték, hogy az utóbbi időben annyira
ragaszkodik Jonathanhoz. Paula, Emily és Alexander olyan
triumvirátusnak nevezte ki magát, amelynek eltökélt szándéka volt,

304
hogy Emma vállalatait az ő útmutatása szerint vezesse, vigyázzon a
nagy örökségre.
A szalonba vezető üvegajtó nyitva állt, és Paula halványan
hallotta, hogy a hallban az állóóra négyet üt. Felállt és bement, a
konyhába sietett. Később melegítendő vízbe tette a csecsemők
cumisüvegét, tálcára halmozott szendvicseket, pirítóst, eperdzsemet
és tejszínhabos tortát, majd a szekrényből kiemelte a teásdobozt. Tíz
perc elteltével, épp amikor végzett, kocsizúgást hallott a feljáróról, és
kinézett az ablakon. Emily érkezett ütött-kopott fehér Jaguárján.
Emily boldog mosollyal, teli életörömmel perdült be a
konyhába. Paulához szaladt és átölelte. – Elnézést a késésért –
mondta, amikor eleresztette –, de ez a roncshalmaz egész úton
rémesen viselkedett. Ideje, hogy felvágjak, és vegyek magamnak egy
új kocsit.
Paula nevetett. – Nem késtél, és azt hiszem, igazad van ezt a
jobb napokat látott járgányt illetően. Örömmel üdvözöllek idehaza,
Emily.
– Jó is itthon lenni, noha élveztem Párizst. Még mindig az a
kedvenc városom. – Emily egy konyhaszékre kuporodott, miközben
Paula a tűzhely körül tüsténkedett. – Hallottál valamelyik
családtagról? Főként a nagyiról?
– Igen – fordult meg Paula teáskannával a kezében. – Csütörtök
éjjel felhívott. A képkiállításról, a művészeti galéria megnyitásáról
érdeklődött – tudod, hogy az utóbbi időben ez volt a vesszőparipája.
Közölte, hogy ő meg Blackie négy vagy öt napra Coonamble-be
mennek Philippel. Téged is csókoltat.
– Lassan az az érzésem, hogy nem is akar hazajönni. Elmondta,
mik a tervei?
– Igen, elmondta. Október közepén indulnak el Blackie-vel
Sydneyből, vissza New Yorkba, és valamikor november vége felé
érkeznek haza. Azt ígérte, hogy karácsonyra Pennistone Royalban
lesz.
305
 – Úristen, ilyen sokára! Alig várom, hogy lássam. Nagyi nélkül
más az élet, nem igaz?
– De igen – mondta Paula, és összeráncolt homlokkal nézte
Emilyt. – Nagyon letörtnek látszol. Problémáid vannak a Genretnél?
– Nem, nem – rázta a fejét Emily –, minden rendben. Hiányzik a
nagyi, ez minden, és noha tényleg visszavonult, megnyugtató érzés
volt az a tudat, hogy ott áll a hátunk mögött. És pillanatnyilag úgy
tűnik, rettenetesen messze van ott a világ túlsó végén.
– Megértelek – mondta halkan Paula, aki maga is fájdalmasan
hiányolta Emmát. Elgondolni is rémes volt, mi lesz velük, hogyan
boldogulnak, ha nagyanyjuk egyszer végleg eltávozik. Azonnal
elnyomta e morbid és szomorú gondolatot, arcára vidám mosolyt
erőltetett. – Gyerünk Emily, menjünk ki a teraszra. Egy ilyen
ragyogó napon remek lesz a kertben teázni. De először a
csecsemőket kell megetetni, Nora elcserélte a szabadnapját, Meg
pedig vasárnap soha nincs itt, úgyhogy ma mindent én csináltam.
Igazán élveztem.
Emily követte Paulát a teraszra, utána lefutott a lépcsőn, a
gyerekkocsi fölé hajolt. – Mindkettő ébren van – szólt vissza a válla
fölött; az ikrek fölé hajolt, gügyögött nekik, megérintette finom kis
arcukat.
– Hoppá! – emelte ki Paula a kocsiból Lorne-t. – Itt az evés
ideje, kisfiam.
Emily meg Tessát kapta fel, és a két fiatal nő visszatért a
teraszra. Fél óra elteltével, amikor a gyerekeket már megetették,
megböfiztették és visszavitték kocsijukba, Paula bement a házba.
Hamarosan a teástálcával jött ki.
Miközben teát töltött, megkérdezte: – Van-e híred Winstonról?
– Igen, tegnap este felhívott. Vancouverbe utazott. Máris tárgyal
annak a papírgyárnak az igazgatójával, és úgy hiszi, sikerül a
szerződést nyélbe ütni. Még néhány részlet kidolgozása hátravan, de
Winston szerint pár nap alatt azt is elintézi. Nagyon derűlátó volt, a
306
papírgyár nagy nyeresége lesz a Lapkiadónak. Hazafelé jövet megáll
néhány napig New Yorkban, ahol találkozik Shane-nel. Ő
pillanatnyilag Barbadosban van az új szálloda megnyitóján, és a jövő
hét közepére érkezik vissza New Yorkba.
– Örülök, hogy sikerül aláírni a szerződést. Néhány nappal
ezelőtt, amikor Jimmel beszéltem, azt mondta, hogy a kilátások
bizonytalanok, és Winston nagyon el van keseredve. Nyilvánvaló,
hogy tévedett, de az is lehet, hogy a dolgok egyik napról a másikra
gyökeresen megváltoztak. – Paula a teájába kortyolt. – Ami
Barbadost illeti… Sarah tíz nappal ezelőtt odarepült, hogy Merrynek
segítsen a Lady Hamilton-ruhák kicsomagolásában, és az áru
elhelyezésében. Gondolom, nagyon vidáman vannak odalent…
– Sarah Barbadosba ment! – kiáltott Emily. – Erre meg miért
volt szükség? – Olyan mérgesen csapta le csészéjét, hogy Paula
meglepődött.
Zavart pillantást vetett Emilyre. – Te jó ég, milyen indulatos
vagy! Sarah úgy vélte, kötelessége odamenni. Szilárdan eltökélt
szándéka volt, hogy odautazik. És minthogy ő a divatrészleg vezetője
és mivel a butikok főként Lady Hamilton-strandruhákat és-
kiegészítőket árulnak, azt hiszem, jól tette. Emellett én nem is
akadályozhattam meg. Nem nekem tartozik felelősséggel, hanem a
fivérednek. Ismered Sarah-t, saját főnökének tartja magát.
– Na jó – vont vállat Emily; próbált úgy tenni, mintha Sarah nem
érdekelné, de agyában egymást kergették a gondolatok, és
villámgyorsan rájött, hogy Sarah Lowthert nem Barbados és a Harte-
butik érdekli, hanem Shane O’Neill. Sarah valószínűleg Mirandától
tudta meg, hogy Shane fogja a szállodát megnyitni. Talán e
pillanatban csinál bolondot magából – Shane nyakába akaszkodik.
Témát változtatva Emily fájdalmas kis mosollyal mondta: –
Szegény Alexander. Tegnap, mielőtt Párizsból eljöttem, felhívtam, és
kiderült, hogy anya lerohanta, uszályában Marc Deboyne-nal. A
nagyi villájában rendezkedtek be, arra hivatkozva, hogy joguk van
307
hozzá, és ahhoz is, hogy anya a drága kislánykáit meglátogassa.
Sandy szerint nagyon kellemetlenül, önkényeskedőn viselkedik. Azt
hiszem, Amanda és Francesca a legszívesebben azonnal hazarepülne.
Időtlen idők óta nehezen bírják az anyjukat.
– Szegény Sandy, micsoda gondok szakadtak rá – annyira
vágyott már a pihenésre. Húgaidnak amúgy is hamarosan haza kell
jönniök, ugye?
– Igen. E hó utolsó napján a Harrogate College-ben kell lenniök.
Örülök, hogy nagyi beleegyezett, hogy karácsonyig itt maradhatnak,
még nem küldi el őket Svájcba. Azt hiszem, az ikrek nem rajonganak
az ötletért, hogy olyan messze legyenek a nagyitól és… – Emily
elhallgatott, világosszőke fejét félrehajtva hallgatózott: – Nem a
telefon szól?
– De igen. Rögtön jövök. – Paula átszáguldott a szalonon, és
felkapta a kagylót.
Mielőtt egy szót is szólhatott volna, a hívó fél megkérdezte: –
Jim? Te vagy az?
– Ó, halló, Edwina néni – mondta meglepődve. – Itt Paula. Jim
nincs itt. Üzleti úton van Kanadában.
– Kanadában. Ó, istenem!
Éles hangjában Paula azonnal felismerte az aggodalmat, és
megkérdezte: – Valami baj van?
Edwina olyan hisztérikusan rikácsolt, hogy Paula egyetlen szót
sem értett. Zavartan, zaklatottan, összefüggéstelenül beszélt. Paula
növekvő riadalommal hallgatta még néhány másodpercig, majd
közbevágott: – Edwina néni! Nem értek semmit. Kérlek, beszélj egy
kicsit lassabban, és tisztábban.
Paula hallotta, hogy Edwina mély lélegzetet vesz, és egy hosszú
percig hallgat.
– A szegény Min – lihegte végül –, Anthony felesége… meghalt.
Vízbe fúlt… – Hangja elcsuklott, de még hozzátette – a clonloughlini
tóban. És… és… – nem bírta folytatni, sírni kezdett.
308
 Paula ereiben megfagyott a vér. Számtalan kérdés merült fel
benne. Hogy fulladt meg? Baleset volt? Öngyilkosság? És mit
keresett Min Clonloughlinban, holott ő meg Anthony már nem élnek
együtt? Nénje zokogása árnyalatnyit alábbhagyott, és Paula
együttérzéssel mondta. – Nagyon sajnálom, rettenetesen sajnálom.
Szörnyű megrázkódtatás lehet neked.
Edwina levegő után kapkodott. – Nemcsak Minről van szó.
Hanem szegény Anthonyról is. Paula, itt van a rendőrség. Ismét
Anthonyt faggatják. Ó, szegény, drága fiam! Nem tudom, mit
csináljak! Bár beszélhetnék Jimmel! Milyen kár, hogy anya nincs
Angliában! Ő tudná, mihez lehet ilyen rémes helyzetben kezdeni. Ó,
istenem, mit csináljak?
Paula megdermedt. Agyának kerekei gyorsan forogtak,
igyekezett felfogni, hogy mire céloz Edwina. – Mit akar ott a
rendőrség? Csak nem akarod azt mondani, hogy azt hiszik, Anthony
az oka Min halálának?
A vonal túlsó végén félelmetes hallgatás következett. Majd
Edwina rémülten suttogta: – De igen.
Paula egy székre rogyott. Karja libabőrös lett, szívverése
felgyorsult. Rémület töltötte el, majd hirtelen harag: – Nevetséges! A
helyi rendőrség megbolondult?! Anthonyt gyanúsítják gyil… – Paula
elharapta a szót, ki se akarta mondani. – Esztelenség!
– Azt hiszik, hogy ő öl… – csuklott el Edwina hangja, mert
Paulához hasonlóan ő sem bírta kimondani az elképzelhetetlent.
Paula igyekezett erős maradni, és határozott hangon követelte: –
Edwina néni, kérlek, kezdd elölről, és mondj el mindent. A nagyi és
Jim nincs itt, ám én itt vagyok, és mindent megteszek, hogy segítsek
rajtad, de teljesen őszintének kell lenned ahhoz, hogy helyesen
döntsék.
– Igen. Igen. Rendben. – Edwina kissé nyugodtabban kezdett
beszélni, és jóllehet a hangja egy-kétszer elcsuklott, képes volt
vázolni a fontosább részleteket: hogyan fedezték fel kora reggel Min
309
holttestét, hogyan szállt ki az Anthony által riasztott rendőrség,
hogyan mentek el és tértek vissza két órával ezelőtt.
Körülszaglásztak a birtokon, utána bezárkóztak Anthonyval a
könyvtárszobába, és még most is ott vannak.
Amikor Edwina befejezte, Paula azt mondta: – Nekem ez
nagyon kiagyaltnak tűnik. Nyilvánvaló, hogy baleset történt. – Paula
tétovázott. – Nézd… azt hiszem, ez csak afféle rutin vizsgálat… az,
hogy a rendőrség újból visszajött.
– Nem! Nem! – kiáltott Edwina. – Nem rutin vizsgálat. Min az
utóbbi időben sok gondot okozott. Néhány héttel ezelőtt
meggondolta magát a válást illetően. Visszautasította. Más dolgok is
történtek. Rémes dolgok. – Majd olyan gyorsan, olyan halkan
folytatta, hogy Paula alig hallotta: – Ezért van itt a rendőrség.
– Mondj el mindent – kérte Paula szilárd hangon, jóllehet
rémülete egyre nőtt.
Edwina nagyot nyelt. – Igen, azt hiszem, muszáj elmondani. A
baj egy hónappal ezelőtt kezdődött. Min, aki Waterfordban lakott,
hirtelen betoppant, sokat kellemetlenkedett, rémes jeleneteket
rendezett. Néha teljesen be volt rúgva, csak úgy tántorgott.
Rengeteget veszekedett Anthonyval, néhány nagyon kellemetlen
jelenet zajlott le a személyzet vagy a béresek füle hallatára, sőt egy
délután a faluban is, amikor nekitámadt Anthonynak. A
veszekedések, az erőszakoskodás óhatatlanul pletykát szült, és a
helyzeten még csak rontott Sally Harte kora nyári itt tartózkodása.
Tudod, Paula, hogy milyenek egy kis faluban az emberek. A pletyka
az életelemük. Rengeteget locsogtak-fecsegtek a másik nőről.
Paula felnyögött. – Térjünk vissza egy pillanatra arra, amit az
előbb mondtál. Mit értettél az alatt, hogy erőszakoskodás?
– Főként erőszakos szavakat. Min ordított és sikoltozott, de
szombaton, amikor betoppant, Anthony is dühbe gurult. Vacsora
idején állított be. Anthonynál vendégek voltak. Én is ott voltam.
Veszekedni kezdtek, majd Min golfütővel megütötte Anthonyt.
310
Anthony félrelökte – szerintem ez természetes reagálás volt. Min
elesett a hallban, nem sérült meg, de ő azt állította, hogy igen. Óriási
botrányt csapott, azt sikoltozta, hogy Anthony szeretné, ha…
Hosszas csend. – Folytasd, Edwina néni – ösztökélte gyöngéden
Paula.
Edwina zihált és felzokogott. – Min azt ordította, hogy Anthony
szeretné holtan és eltemetve látni, nem lepődne meg, ha valaki
eltenné láb alól. Méghozzá hamarosan. Többen hallották, én is.
– Ó, istenem! – Paula szíve elszorult, félelmét rettegés váltotta
fel. Egy pillanatig sem hitte, hogy unokatestvére megölte volna a
feleségét, de hirtelen nyilvánvalóvá vált, miért gyanúsítja a rendőrség
Anthonyt. Egy pillanatra zavarba jött, de azután erőt vett magán: meg
kell oldani ezt a dilemmát. De hol kezdje? Kit hívjon segítségül?
Belső idegességét leplező erős, nyugodt hangon mondta. –
Hosszú távon a pletykák, a jelenetek nem számítanak. A
rendőrségnek komoly bizonyítékra van szüksége, mielőtt bármihez
kezdene – letartóztatná Anthonyt, gyilkossággal vádolná. Min mikor
fulladt meg? És mi van az alibivel? Anthonynak biztosan van alibije.
– A halál időpontja nem biztos… legalábbis ezt mondják. Azt
hiszem, fel fogják boncolni – kesergett Edwina. – Alibi? Nincs, és ez
a legrémesebb. Anthonynak nincs alibije.
– Hol volt tegnap? Tegnap este? Ezek a perdöntő órák.
– Tegnap este – ismételte lassan, zavarodottan Edwina. Azután
gyorsan folytatta: – Igen, értem, hogy mire célzol. Min tegnap
délután öt óra körül érkezett ide. A hálószobám ablakából láttam a
kocsiját. Telefonáltam Anthonynak, hogy figyelmeztessem. Nagyon
bosszús volt. Azt mondta, beugrik az öreg dzsipjébe, és kihajt a
tóhoz – reméli, hogy így elkerülheti Mint.
– És azt tette? Kiment a tóhoz?
– Igen. De Min valószínűleg meglátta, hogy merre tart, vagy
egyszerűen rájött, hogy hová megy, hiszen az volt Anthony egyik
kedvenc tartózkodási helye. Min követte, és…
311
 – Veszekedtek? – vágott közbe Paula.
– Nem, nem. Anthony nem is beszélt vele! A távolból meglátta
Min kocsiját – a tó túlsó végén lapos a terep. Visszaszállt a dzsipbe,
és a hosszabbik úton akart hazatérni. De nem jutott messze, mert a
dzsip bedöglött. Anthony otthagyta, és gyalog indult haza.
Mindenáron el akarta Mint kerülni… hát nem érted?
– De igen. És a dzsipet, ahogy mondod, a tó közelében hagyta? –
kérdezte Paula. Tisztázni akarta, vajon ez gyanúba keveri vagy sem.
– Persze hogy ott hagyta. Hiszen nem indult el… – válaszolt
Edwina, hangja megint remegni kezdett.
– Kérlek, ne sírj – esdekelt Paula. – Nagyon fontos, hogy
uralkodj magadon. Kérlek.
– Igen. Igen. Megpróbálom – szipogott.
Paula hallotta, hogy az orrát fújja, majd folytatta: – Te nem
ismered a birtokot, Paula – óriási kiterjedésű. Egy órába tellett, amíg
Anthony visszaért. Fel kellett mennie a dombra, átvágni az erdőn és
több mezőn, amíg arra az útra ér, amely átszeli a birtokot, és a faluba
vezet. Anthony…
– Az útra! – csapott le azonnal Paula. – Nem találkozott
senkivel?
– Nem. Legalábbis nem említette. Mindenesetre Anthony fél hét
körül érkezett haza. Felhívott, elmondta, hogy bedöglött a dzsip.
Majd hozzátette, hogy vacsorához átöltözik, nála találkozunk. Én hét
körül érkeztem oda. Ettünk, ittunk, de Anthony nagyon ideges volt,
nem olyan, mint máskor. Tudod, attól tartott, hogy Min megint
betoppan és cirkuszolni kezd.
– De nem jött?
– Nem, kettesben töltöttük az estét. Mint mondtam, Anthony
rosszkedvű volt; fél kilenc vagy háromnegyed kilenc körül kísért
haza, majd visszatért a birtokra.
– És ki találta meg Min holttestét?

312
 – Az intéző. Kora hajnalban hajtott el a tó mellett, ott látta a
dzsipet és Min kocsiját. Utána megtalálta… – Edwina szívszaggató
zokogásban tört ki.
Paula vigasztalni, bátorítani próbálta. – Edwina néni, kérlek,
légy erős. Biztos, hogy minden rendbe jön. – Magában imádkozott:
bárcsak igaza lenne.
– De annyira rettegek a fiamért. Úgy félek…
– Figyelj rám, és kérlek, hogy tedd, amit mondok – mondta
határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon Paula. – Ne hívj fel
senkit, és ha téged hívnak, beszélj nagyon röviden. Azt akarom, hogy
ez a vonal ne legyen foglalt. Hamarosan visszahívlak. Gondolom,
hogy a saját házadból beszélsz.
– Igen. – Edwina habozott, majd megkérdezte: – De mit akarsz
csinálni?
– Azt hiszem, hogy átküldőm anyát, legyen néhány napig
melletted. Ilyenkor nem jó egyedül. Feltételezem, hogy halottszemlét
fognak tartani. A legfontosabb, hogy ne aggódj. A bánkódás senkin
sem segít. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kell próbálnod.
Egy órán belül visszahívlak.
Edwina dadogva mondott köszönetét.
Amint letették a kagylót, Paula azonnal szülei londoni lakását
hívta. A vonal foglalt volt. Türelmetlenül csapta le a kagylót, és
felugrott, eszébe jutott, hogy Emily odakint várja.
Amikor a szalonon átrohant, majdnem feldöntött egy asztalkát.
Helyére tette, kibotorkált a teraszra – az éles napfény egy pillanatra
elvakította.
A zajra Emily vigyorogva felkapta a fejét. – Milyen ügyetlen…
– elhallgatott, szeme tágra nyílt. – Mi történt? Falfehér vagy!
Paula egy székhez támaszkodott. – Baj van, igazán komoly baj,
Emily. Nekem kell megoldanom, és te fogsz segíteni. Menjünk be.
Fel kell hívnom az anyámat. Időt takarítunk meg, ha végighallgatod
telefonbeszélgetésünket.
313
 23

– Ugye nem gondolod, hogy ő tette?

Paula felkapta a fejét. – Persze hogy nem! – Emilyre meredt, aki vele
szemben ült egy pamlagon az üvegházban. Mind merevebben nézte,
és homlokát ráncolta. – Miért, te azt gondolod?
Emily habozás nélkül rávágta: – Nem! Nem hinném, hogy képes
lenne rá. – Elhallgatott, és ajkába harapott. Azután gyorsan
hozzáfűzte: – Viszont te mondtál valamit…
– Én mondtam? Mit? És mikor?
– Nem ma, Paula, hónapokkal ezelőtt, amikor te meg Alexander
ebédelni vittetek a nagyi elutazása után. Tudod, akkor, amikor
Jonathanról beszéltünk. Érdekes megjegyzést tettél, azóta is többször
eszembe jutott. Azt mondtad, hogy igazából soha nem ismerjük a
másik embert, még azokat sem, akik a legközelebb állnak hozzánk,
és hogy nagyon keveset tudunk mások magánéletéről. Rádöbbentem,
hogy szavaidban mekkora igazság rejlik. Legyünk őszinték –
Anthonyt nem ismerjük olyan jól. Soha nem töltöttünk vele
huzamosabb időt.
– Igazad van. De most az ösztöneimre kell hallgatnom. Biztosan
tudom, hogy semmi köze Min halálához. A körülmények valóban
furcsának tűnnek, de nem – rázta hevesen a fejét Paula –, nem
hiszem, hogy megölte. Egészen bizonyos, hogy baleset volt. Vagy
öngyilkosság. Nézd, Emily, a nagyi a legokosabb ember, akit
ismerünk, kitűnően kiismeri magát mások jellemében, felfedi
hibáikat. Nagyon nagyra tartja Anthonyt és…
– Még a legrendesebb ember is képes gyilkosságra – vágott
közbe Emily –, ha kényszerhelyzetbe kerül, szorongatva érzi magát.
Mi a helyzet például a szerelmi gyilkossággal?
– Nekünk feltételeznünk kell Anthony ártatlanságát! Végül is az
angol jog ezt mondja ki: ártatlan, amíg bűnössége nem bizonyítható.

314
 – Nehogy azt hidd, hogy arra céloztam: Anthony ölte meg. Én
csak hangosan gondolkodom. Hogy őszinte legyek, hajlok arra, hogy
elfogadjam elméletedet az öngyilkosságról. Mindazonáltal, remélem,
hogy nem ölte meg magát. Gondold csak meg: mekkora kereszt
lenne Sally és Anthony számára azzal a tudattal élni, hogy Min
miattuk dobta el az életét.
– Igen, futólag én is gondoltam erre. A lehető legrosszabbul
hatna rájuk – mondta Paula gondtól elsötétült szemmel. Órájára
pillantott. – Bár el tudnám érni anyut. Remélem, sikerül feljutnia egy
Írországba tartó gépre.
Emily is megnézte óráját. – Alig tizenöt perce beszéltél vele.
Addig is, amíg odaér, menjünk végig még egyszer a tennivalók
listáján.
– Rendben – válaszolt Paula, abban a reményben, hogy a
határozott cselekvés elnyomhatja növekvő aggodalmát. Felemelte
íróblokkját: – Egy. anyut a lehető leghamarabb eljuttatjuk Írországba,
hogy tartsa a frontot. Ő már hozzá is látott, úgyhogy… –
Paula kipipálta az első bejegyzést. – Kettő: apunak fel kell hívni
ma este kilenc és tíz között Coonamble-t, riasztani Philipet. Nehogy,
isten őrizz, a nagyi az újságokból értesüljön az ügyről. – Ezt a tételt
is kipipálta, és folytatta a felolvasást. – Három: biztosítani, hogy
lapjaink ne írjanak róla. Felhívom Sam Fellowest a Yorkshire-i
Morning Gazette-nél és Pete Smytht az esti lapnál. Utána meg kiadói
hálózatunk minden egyes újságját. Az országos sajtónak nem
parancsolhatok, de azt biztosíthatom, hogy a mi lapjaink egyetlen
sort se közöljenek. Négy: jogi tanácsot kérni Henry Rossitertől.
Lehet, hogy Írországba kell küldenünk John Crawfordot. Mint a
család jogtanácsosa, szükség esetén képviselheti Anthonyt. Öt:
telefonálni Winstonnak vagy Jimnek, vagy mindkettőnek, tudatni
velük a történteket. – Paula felnézett: – Ezt a hívást te
bonyolíthatnád, de csak miután itt már mindent ráncba szedtünk.
Nem szeretném, ha emiatt bármelyiküknek haza kellene repülnie.
315
Hat: felhívni Edwinát, bátorítani, beszélni Anthonyval, elmondani,
mit tettünk eddig. Hét: előkeríteni Sally Harte-ot. Ez is rád vár.
– Oké. – Emily az üvegház ajtaján keresztül a hallba nézett. A
telefon éppen szemmagasságába esett. – Úgy lenne jó, ha te az itteni
íróasztalnál maradnál, én meg a hallban lévő telefont használnám.
Így látnánk is egymást, és szót tudnánk váltani az egyes hívások
között.
– Remek ötlet. Azt hiszem, Fellowesszal kezdem.
– Jó, én meg Sallyvel. Csütörtökön elmondta-e neked, hogy a
Tóvidék melyik részére megy?
– Nem, és eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, de Randolph
bácsi tudni fogja. Az ügyről ne szólj egy szót se… még ne –
figyelmeztette Paula.
– Eszem ágában sincs. Helyben elájulna. – Emily felugrott. – Ha
a másik telefon cseng, mialatt te Fellowesszal beszélsz, én majd
felveszem. Valószínűleg anyád lesz.
Emily kiszaladt, Paula felemelte a kagylót, és a Yorkshire-i
Morning Gazette főszerkesztőjének különvonalát tárcsázta. A
második csengetésre fölemelte, és Paula gyorsan véget vetett a
szokásos udvariaskodásnak. – Családi ügyben hívom, Sam. Szörnyű
csapás érte unokatestvéremet, Dunvale grófját. Felesége írországi
birtokuk tavába fulladt.
– Valóban tragikus – mondta Fellowes –, azonnal utasítom egyik
legjobb emberemet, lásson hozzá a gyászjelentéshez.
– Nem, nem, Sam. Azért hívom, hogy tudassam: nem akarom,
hogy az újságban bármi megjelenjen. A távirati irodák valószínűleg
még ma este vagy holnap hajnalban közlik. Bárhogy lesz is, a
történetről egy szót se közöljön. Gyászjelentést sem.
– De miért ne? – hördült fel a férfi. – Ha a távirati irodák közlik,
az országos sajtó lehozza. Mi meg nevetségessé válunk, ha meg sem
említjük…

316
 – Sam – vágott közbe nyugodtan Paula –, tudhatná már, hogy
Emma Harte semmit, abszolúte semmit nem akar a saját családjáról a
saját újságjaiban látni.
– Tudom – csattant fel Sam –, de ez most más tészta. Hogy veszi
ki magát, ha az ország minden lapja közli, csak mi nem? Miféle
újság a mienk? Egyáltalán nincs ínyemre a hírek elhallgatása.
– Akkor valószínűleg nem a megfelelő újságnál dolgozik, mert
itt, higgye el, Emma Harte szava a törvény, és helyesen tenné, ha azt
tiszteletben tartaná.
– Azonnal felhívom Kanadában Jimet és Winstont. Ők döntenek
arról, hogy mi jelenjen meg, és mi nem.
– Távollétükben és nagyanyám távollétében kizárólag én döntök.
Megmondtam, hogy mit tegyen. Nem lesz hír.
– Ha maga akarja – mondta rosszul leplezett haraggal.
– Én akarom. Köszönöm, Sam, viszontlátásra.
Paula döhösen tette le a kagylót. Maga elé húzta a címjegyzéket,
Pete Smyth otthoni számát kereste, mivel az esti lap szerkesztősége
vasárnap zárva volt. Remélte, hogy Pete-tel nem kell vitatkoznia.
Tárcsázni kezdett, amikor Emily rohant le a lépcsőn. Paula
megfordult a széken. – Anyával beszéltél?
– Igen, azazhogy David bácsival. Az Aer Lingusnak van kora
esti járata, de nem hiszi, hogy Daisy néni időben kiér a repülőtérre.
Ezért elintézte, hogy anyád magángépen utazzon oda. David bácsi
most hívja fel Edwinát, hogy tudassa, Daisy néni már szinte úton
van. Csomagol. Felhív, mielőtt elindulna.
– Ez megnyugtató. Beszéltél Randolph bácsival?
– Nem, nem találtam otthon. De Vivienne elmondta, hogy Sally
hamarosan hazatér. A Tóvidéken esik az eső, ezért összecsukta a
festőállványát, és elindult hazafelé. Megmondtam Vivienne-nek,
hogy amint megérkezik, abban a pillanatban hívjon fel.
– Nem kérdezősködött?

317
 – Nem igazán. Azt mondtam, hogy beszélni akarsz Sallyvel, és
gyorsan letettem a kagylót.
– Rettegek attól, amit közölnöm kell vele – mormolta Paula
komor arccal, szemében mély aggodalommal.
– Igen, neki is rémes lesz, de meg kell tudnia. Te mondd el neki,
jó?
– Hát igen. Jó, ne vesztegessük az időt. Folytassuk.
– Mit csináljak?
– Behoznád a házba a csecsemőket? Egy darabig itt maradhatnak
az ikerkocsiban. Fel kell hívnom a többi főszerkesztőt.
– Tedd azt; azonnal itt leszek.
Paula otthon érte el Pete Smytht, a Yorkshire Evening Standard
főszerkesztőjét. Neki is elmondta ugyanazt, amit Sam Fellowesnak.
Pete részvétét fejezte ki, egyetértett Paula döntésével, meg se próbált
vitatkozni.
– Amúgy sem adtam volna le – mondta Pete. – Ismerem Mrs.
Harte érzéseit. Elevenen nyúzna meg, ha a család bármely tagjáról
bármi megjelenne, függetlenül a körülményektől.
– Sam Fellowes akadékoskodott – vallotta be Paula. – Remélem,
hogy a többi szerkesztőnek nem lesznek ellenvetései.
– Nem hát. Sam rendkívül nehéz pasas. Ha kívánja, szívesen
felhívom doncasteri, sheffieldi, bradfordi és darlingtoni lapjainkat.
– Megtenné, Pete? Remek lenne. Nagyon örülök a segítségének.
Nagyon köszönöm.
Amint letette a kagylót, csöngött a telefon. Anyja hívta.
– Halló, drágám – mondta Daisy szokott nyugodt hangján. –
Most indulok. Taxival megyek a reptérre, hogy apád itthon
maradhasson – esetleg szükséged lesz rá. Ő beszélt Edwinával
néhány perccel ezelőtt. Edwina örül, hogy odautazom. Apád azt
mondja, hogy már nem olyan izgatott. A rendőrök elmentek.
Anthony ott van Edwinánál. A te hívásodra várnak.

318
 – Tudom. Most rögtön hívom őket. Köszönöm, anya, hogy
átmész Írországba. Te vagy az egyetlen, aki képes az ügyet kézben
tartani. Edwina megbízik benned, és te mindenkivel tudsz
diplomatikusan bánni, nem úgy, mint ő.
– Az istenért, Paula, ez természetes! Egy család vagyunk, össze
kell tartanunk. De micsoda elképesztő helyzet! Nem értem az ottani
rendőrséget… nekem nagyon egyértelműnek tűnik. Apád ugyanígy
vélekedik. Mindenesetre, ha a végtelenségig fecsegünk róla, nem
oldunk meg semmit. Sietnem kell. Isten veled, drágám.
– Ég veled, anyu, jó utat. Holnap beszélünk.
Emily feltolta a kocsit az üvegház két alacsony lépcsőjén. Paula
felpillantott. – Gyorsan beszélek még Henryvel, utána hívom
Írországot. – Miközben Henry számát tárcsázta, elmondta Emilynek,
hogy mit beszélt Pete-tel, és az anyjával.
Henry Rossiter házvezetőnője vette fel a kagylót. Paula néhány
szót beszélt vele, majd közölte Emilyvel: – Épp elkerültem, most
indult vissza Londonba. Valószínűleg fél kilenckor érkezik oda.
Hívjam-e a nagyi ügyvédjét, vagy előbb beszéljek Henryvel?
– Nem is tudom… mit gondolsz, mit tenne a nagyi? – Emily
azonnal megadta magának a választ: – Először Henryvel beszélne.
– Én is úgy érzem – helyeselt Paula, majd ismét felemelte a
telefont. Mély lélegzetet vett, felkészült az Edwinával folytatandó
beszélgetésre. Aztán mindjárt vissza is tette a hallgatót, és
megfordult.
– Sally bármely percben hívhat. Neked kell vele beszélned, tehát
döntsük el, hogy mit fogsz mondani.
A két nő hosszú percekig aggódva meredt egymásra.
– Azt hiszem, a legbölcsebb lenne azt mondani, hogy nekem van
valami problémám – mondta végül Paula –, én akarok beszélni vele,
és legyen szíves azonnal átjönni.

319
 – Azonnali magyarázatot fog követelni! – kiáltott lángoló
szemmel Emily. – Tudom, hogy ezt csak személyesen lehet
megbeszélni, de addig is mit mondjak?
– Majd megoldod. Adjál kitérő választ, ne árulj el semmi
konkrétumot. Nagyon jól érted a köntörfalazást.
– Valóban? – nézett kétkedőn Paulára Emily. – Ha te mondod…
– Vállat vont, majd az ikerkocsihoz sietett, ahol Tessa sírt.
Paula is felugrott, és követte unokatestvérét. – Valószínűleg
mind a ketten pisisek, pelenkát kell cserélni. Vigyük fel őket a
gyerekszobába, és előkészítheted a cumisüvegeket.
– Jókor vett ki Nora szabadnapot, mi? – zsémbelt Emily.
– Mindig így van – mormolta Paula; karjába vette kislányát,
szelíd hangon csitítgatta.

– Dower House, Clonloughlin – jelentkezett egy nyugodt férfihang

negyedórával később, amikor Paula Írországot tárcsázta.
Közölte a nevét, a grófot kérte, és egy másodperc múlva
Anthony volt a vonalban.
– Paula… helló! Köszönöm, hogy mindent kézbe vettél. Nagyon
hálás vagyok. Anyám pánikba esett, majd eszét vesztette, és amikor a
rendőrség visszajött, teljesen kicsúszott a lába alól a talaj.
– Megértem, és amit tettem, szóra se érdemes. Örülök, ha
bármiben segíthetek. Hogy vagy?
– Jól. Nagyon jól – bizonygatta. – A körülményekhez képest
egészen jól bírom. Az ügy persze nagyon kellemetlen, de tudom,
hogy rendbejön minden.
– Igaz – mondta Paula, de magában azt gondolta, hogy Anthony
hangja fáradtságról, kimerültségről árulkodik – egyáltalán nem úgy
hangzik, mint aki nagyon jól van. Paula abban sem volt olyan biztos,
hogy rendbe jön minden, de hangja ezt nem árulta el. – Meglátod, a
320
következő huszonnégy óra alatt minden megoldódik. Addig is, ha
lehet, ne aggódj. Tudni akarom, mi történik odaát, de először el kell
mondanom, hogy Emily néhány perccel ezelőtt beszélt Sallyvel.
Áthívtam. Sally azt hiszi, hogy nekem van valami problémám.
Gondoltuk, bölcsebb, ha nem telefonon közöljük vele ezt az ügyet.
– Örülök, hogy sikerült felvenni vele a kapcsolatot. Aggódtam
Sally miatt. Nem tudtam, hol érhetem el a Tóvidéken. Pénteken,
amikor beszéltünk, Sally azt mondta, hogy hétfőn vagy kedden
felhív. Ha már elmondtad neki ezt a rémes helyzetet, kérd meg, hogy
hívjon fel.
– Természetesen. Mik a legújabb fejlemények? Anyámtól
hallottam, hogy a rendőrök már elmentek… tehát nyilvánvalóan nem
gyanúsítanak téged…
– Hogy gyanúsíthatnának! – szakította félbe a férfi ingerülten. –
Semmi rosszat nem tettem. Semmi közöm Min halálához… – hangja
elcsuklott, és kis szünet támadt, amíg lelke egyensúlyát visszanyerte.
Majd nyugodtabb hangon kért bocsánatot: – Sajnálom, hogy
kiborultam. Rettenetes megrázkódtatás volt. Min meg én sokat
veszekedtünk, tényleg lehetetlenül viselkedett, de igazán nem
kívántam, hogy ez történjen vele. – Elhallgatott.
Paula hallotta, hogy levegő után kapkod, miközben megpróbál
úrrá lenni magán. Gyöngéden mondta: – Légy erős. Ígérem, hogy
kihúzunk a csávából.
Anthony egy idő múlva megszólalt: – Nagyon rendes és nagyon
segítőkész lány vagy, Paula. Megállapították a halál időpontját – tette
hozzá fáradtan sóhajtva. – A helyi orvos vizsgálta meg. Véleménye
szerint a halál fél tizenegy és tizenkettő között állt be.
Paula szája kiszáradt. Edwina szavaiból kitűnt, hogy Anthony
háromnegyed tíz körül kísérte haza a kastélyba, majd visszament
saját otthonába. Hogy lefeküdjék? Ha így van, nagyon valószínűtlen,
hogy biztos alibije legyen: hol tartózkodott a kulcsfontosságú

321
órákban. De Paula nem szólt, nem akarta tovább ijesztgetni. – Anyád
említette, hogy boncolás lesz.
– Ó, igen. Remélem, hogy holnap megejtik. A vizsgálatot és a
halottszemlét pedig szerdán vagy csütörtökön. Ideát minden olyan
rettenetesen lassan megy. – Újabb nehéz sóhaj, majd Anthony
halkabban folytatta. – Az az átkozott dzsip. Nem vagyok biztos
benne, hogy a rendőrség elhiszi, hogy épp akkor döglött be.
– Hát igen. De biztos, hogy senki sem látott késő délután,
amikor a dzsip felmondta a szolgálatot? Talán valamelyik bérlő? Ez
bizonyíthatná, hogy igazat mondasz.
– Eddig senki sem jelentkezett, a birtoknak az a része nagyon
kihalt, több mérföldre van a háztól. Kétlem, hogy bárki arra járt
volna. Egy pozitív fejlemény azonban van, morzsányi jó hír. A
rendőrség olyan információ birtokába jutott, amely engem tisztázhat.
Az utóbbi néhány óra alatt mindenkit kikérdeztek… a személyzetet,
az uradalmi munkásokat… házvezetőnőm, Bridget, elmondta nekik,
hogy látott engem otthon tizenegy és tizenkét óra között.
– Miért nem mondtad hamarabb? Akkor hát van alibid! – Paulát
megkönnyebbülés öntötte el.
– Igen, van. Csak remélem, hogy a rendőrség beveszi ezt a
mesét.
– Miért ne hinnék el? – kérdezte feszülten.
– Ne érts félre. Nincs okom feltételezni, hogy nem hisznek neki,
de Bridget egész életében nálunk dolgozott. Előtte az anyja volt a
házvezetőnőnk, és Bridget meg én, hogy úgy mondjam, együtt
nőttünk fel. Azért imádkozom, hogy a rendőrség nehogy azt higgye:
hazudik, hogy engem védjen. Jelzem, rendíthetetlenül kitart az
állítása mellett.
Paula megzavarodott, és idegesen kérdezte: – És te miért nem
ezt mondtad a rendőrségnek? Ha otthon volt tegnap este, azután,
hogy anyád elment, biztosan…

322
 – Nem tudom, hogy itthon volt-e – vágott közbe Anthony. –
Ami azt illeti, nem is láttam. Bridgetet időnként migrén gyötri, és
tegnap este is rettenetesen fájt a feje. Vacsora után a konyhát hozta
rendbe, amikor fejfájása elviselhetetlenné vált. Szobájába menet
elment a könyvtárszoba előtt. Égett a lámpa, az ajtó nyitva állt, és
Bridget bepillantott, látta, hogy ott olvasok. Szörnyű fejfájása miatt
azonban nem szólt be nekem. Felszaladt a szobájába, bevette a
fájdalomcsillapítót, és visszatért a konyhába. Teát főzött magának,
fél órát pihent, azután befejezte a dolgát, reggelihez terített, és éjfél
után lefeküdt aludni. Ismét benézett a könyvtárszobába. Én akkor az
uradalom könyvelésével foglalkoztam, és mivel nem akart zavarni,
felment anélkül, hogy jó éjszakát kívánt volna. Ma szabadnapos volt,
tehát az első rendőrségi kikérdezésnél nem volt itt.
– Ó, Anthony, ez a mai nap legjobb híre!
– Én is azt hiszem. Mégis, ő az egyetlen személy, aki a kritikus
órákban látott. A két cselédlány hazament a falujába – azok csak
nappal vannak itt. És így… senki sem erősítheti meg Bridget
elbeszélését, és errefelé mindenki nagyon jól tudja, hogy rajong
értem, és rendkívül hűséges a családunkhoz. A rendőrség esetleg –
hangsúlyozom, esetleg – kétségbe vonhatja, úgy vélekedhet, hogy ő
meg én együtt agyaltuk ki az alibit.
Paula szíve összeszorult, az egy pillanattal ezelőtt érzett
megkönnyebbülése teljesen elszállt. – Ó, istenem, ne mondj ilyet.
– Minden eshetőséggel számolni kell, még a legrosszabbal is,
tárgyilagosan kell szemlélni a helyzetet. A rendőrség viszont nem
hagyhatja figyelmen kívül a vallomását, nem vádolhatja hazugsággal.
Nekik kell bizonyítani, hogy Bridget csak kitalálta az egészet, ő
pedig ragaszkodni fog vallomásához.
Paula kihúzta magát, és elgondolkozva mondta: – Igen, ez igaz.
Azonban később, ha majd jogi tanácsot kérek Herny Rossitertől,
javasolni fogom, hogy kérjünk segítséget egy büntetőjogásztól.

323
 – Várj egy percig! – kiáltott Anthony. – Nem elhamarkodott
ötlet? – kérdezte elképedve. – Már mondtam, hogy semmi rosszat
nem tettem. Büntetőjogászt! Krisztusom, akkor úgy fog tűnni, mintha
tényleg bűnös lennék.
– Szó sincs róla – vágott vissza szigorúan, elszántan Paula. –
Várjuk ki, mit mond Henry. Ugyanúgy megbízom az ítéletében,
ahogy a nagyi tette sok éven át. Nem kétséges, hogy hasznos
segítséget fog nyújtani. Anthony, kérlek, ne dönts meggondolatlanul.
– Jól van, kérd ki Henry véleményét – egyezett bele némileg
vonakodva.
A beszélgetés befejezése után Paula elgondolkozva ült
íróasztalánál. Hajába túrt, megdörzsölte a szemét, kinyújtózott.
Azután ismét az írómappájában sorakozó neveket nézte. Még három
embert kell felhívnia: Jimet, Winstont és Henry Rossitert. Órájára
nézve látta, hogy fél nyolc. Még legalább egy órát várni kell, amíg
Henryt hívhatja, és nyilvánvaló, hogy Emilynek nem sikerült elérnie
Jimet, vagy Winstont, mert odafent a gyerekszobában készíti az ikrek
vacsoráját. Paula is felment.
Azután, hogy kényelmesen elhelyezkedtek, ölbe vettek egy-egy
gyereket, Paula elismételte Anthonyval folytatott beszélgetését.
Emily a gyerek szájába tette a cumisüveget, figyelmesen
hallgatta Paulát, bólintással jelezte, hogy érti.
– Tehát ez a lényeg… Bridget alibit szolgáltat Anthonynak.
Elhallgattak, figyelmüket a gyerekekre összpontosították. Majd
Paula nagyon csöndes, de acélos hangon kijelentette: – Emma Harte
egyetlen unokája sem áll bíróság elé gyilkosság vádjával. Ezt
megígérhetem.

24

– Remélem, valóban megérted, hogy miért hazudtunk neked –

mondta Paula gyöngéden.
324
 – Igen, jól tettétek. – Sally Harte nagyot nyelt, és idegesen
köszörülte a torkát. Remegő hangon mondta: – Nem hiszem, hogy
baleset nélkül ideértem volna, ha Emily az igazat mondja telefonon.
Paula bólintott, aggodalommal teli, átható pillantással nézett
unokatestvérére.
Sallynek sikerült megőriznie önuralmát az utóbbi negyedórában,
mialatt Paula beszámolt az írországi eseményekről. Lenyűgözte
Paulát: szemrebbenés nélkül fogadta a szörnyű híreket. Tudhattam
volna, hogy bátran viselkedik, gondolta Paula. Gyerekkorában is
mindig sztoikus volt. A Harte-gerinc, ahogy a nagyi nevezte. De
annak ellenére, hogy rendkívüli erőt mutatott, Paula tudta, hogy
Sally mélyen megrendült. Ez meglátszott elhomályosult búzavirágkék
szemén, kedves arcának megkövült vonásain.
Sally mereven ült a széken, mint aki megbénult. Paula
előrehajolt, és megfogta a kezét. A lány jéghideg keze megrémítette.
– Sally, hisz te megfagytál! Hadd hozzak egy kis konyakot, vagy
készítsek egy csésze teát. Szükséged van valamire, amitől
fölmelegednél.
– Nem, igazán nem kérek, de köszönöm. – Sally hiába
igyekezett mosolyogni, és Paula aggódó tekintete láttán szemét
hirtelen elfutották a könnyek. – Anthony szörnyű feszültségben élhet
– mondta akadozva, majd elhallgatott. Hamuszürke arcán most már
feltartóztathatatlanul folytak a könnyek. Meg se moccant, szólni se
bírt.
Paula felállt, odament, Sally elé térdelt, átölelte. – Ó, drágám,
meglátod, rendben lesz minden – mormolta végtelen gyöngédséggel,
együttérzéssel. – Ne tartsd vissza a könnyeidet. Sírjál nyugodtan, a
sírás segít, enyhíti a fájdalmat.
Sally Paulába kapaszkodott, néma zokogás rázta, és Paula
csitítgatta, simogatta fekete haját, és a félelmetesen néma zihálás
lassan alábbhagyott. Sally csakhamar kiegyenesedett, nagy, erős
művészkezével letörölte nedves arcát.
325
 – Elnézést – mondta elfúló hangon. Erősen küszködött, hogy
visszanyerje önuralmát, elnyomja könnyeit. – Annyira szeretem
Anthonyt. Alig bírom elviselni a tudatot, hogy min megy keresztül…
olyan egyedül van odaát. Edwina néni nem nagy segítség; ő
valószínűleg engem hibáztat. – Kétségbeesetten rázta a fejét. – Ó,
istenem! – Eltorzult arcát kezébe temette. – Szüksége van rám…
Paula, aki időközben visszaült a helyére, e szavak hallatán
megdermedt. Visszafogta lélegzetét, hallgatott. Tudta, hogy mit kell
mondania, de azt is tudta, hogy jobb és szebb lenne várni, amíg Sally
még jobban megnyugszik.
A szalon ajtajában tébláboló Emily figyelmeztető pillantást
vetett Paula felé, és hevesen ingatta a fejét. Némán tátogta: ne
engedd, hogy odamenjen.
Paula bólintott, intett Emilynek, hogy jöjjön be. Emily belépett,
s egy közeli székre ült. Suttogva közölte Paulával: – Nincs
szerencsém. Sem Jim, sem Winston szobája nem felel. Üzenetet
hagytam, hogy azonnal hívjanak vissza, amint a szállodájukba érnek.
Emily halkan beszélt ugyan, de Sally meghallotta, és fivére
nevének említésére felkapta a fejét, és egyenesen Emilyre nézett. –
Bár itt lenne Winston. Olyan… tehetetlennek érzem magam…
– Én is azt szeretném, ha itt lenne – válaszolt Emily, és anyásán
megveregette Sally kezét. – De te nem vagy tehetetlen, mert mi itt
vagyunk veled. Becsszóra, minden rendben lesz. Paula nagyszerűen
intézkedik, kezében tartja az összes szálakat. Próbálj meg nem
izgulni.
– Megpróbálok. – Sally Paulára emelte szemét. – Meg se
köszöntem neked – csodálatos voltál. Te is Emily, és nagyon hálás
vagyok mindkettőtöknek.
Paula látta, hogy Sally kissé megnyugodott, és közölte: – Van
még valami – kérlek, ne menj Anthonyhoz Írországba. Tudom, hogy
el vagy keseredve, rettenetesen félted, de most nem mehetsz oda.

326
Segíteni úgysem tudsz, és őszintén szólva jelenléted nagyon káros
hatással lenne.
Sally megdöbbent. – Eszem ágában sincs Clonloughlinba menni!
Tudom, hogy undok pletykák keringenek. Anthony hetekkel ezelőtt
említette – mindent elmond nekem. Magától értetődik, hogy nem
akarok olajat önteni a tűzre. De azt hiszem, Írországba kell mennem
– vagy Waterfordba, vagy még inkább Dublinba. Holnap indulok.
Holnap repülök Manchesterből, és néhány óra alatt ott leszek. Így
legalább közelebb leszek hozzá, mint itt, Yorkshire-ben…
– Nem! – kiáltott szokatlanul élesen Paula. – Nem mehetsz. Itt
maradsz – még akkor is, ha lakat alá kell hogy helyezzelek.
– De én… – kezdte Sally.
– Nem engedem, hogy Írországba menj. – Paula szigorúan nézett
rá, szája éles vonallá szűkült.
Sally kihívóan nézett vissza, áttetsző kék szeme csupa dac.
Magabiztosan és ugyanolyan határozottan közölte: – Megértem
okfejtésedet. Viszont mi kárt okozok azzal, ha Dublinban vagyok? –
Paula hallgatott, és Sally folytatta. – Több száz mérföldre van
Clonloughlintől. – Elhallgatott, homlokát ráncolta. – Ha Dublinban
vagyok, Anthony legalább tudni fogja, hogy a közelében
tartózkodom, és amint véget ér a halottszemle, megint együtt
lehetünk – fejezte be remegő hangon, kevésbé magabiztosan. Ismét
remegni kezdett, ölében nyugvó két kezét összekulcsolta, hogy
remegését csillapítsa, majd szemét ismét elfutották a könnyek. –
Anthonynak szüksége van rám, Paula. Hát nem érted? Nem érted,
hogy mellette kell lennem?
– Hallgass ide. Nagyon, nagyon gondosan figyelj. Semmilyen
módon nem lehetsz a segítségére. Sőt helyrehozhatatlan kárt
okozhatsz azzal, hogy felbukkansz Írországban. Ha Anthonyt
gyilkossággal gyanúsítják, te lennél az indok. Nagyi távollétében én
vagyok felelős ezért a családért, én mondom meg, mit kell csinálni.
Ragaszkodom ahhoz, hogy itt maradjál.
327
 Sally visszahőkölt, Paula erélyes fellépése megdöbbentette.
Eddig soha nem észlelte, hogy unokatestvére milyen félelmetes tud
lenni.
Paula és Emily élesen figyelték, és most egyetértőn összenéztek.
A csendet Emily törte meg. Megérintette Sally karját: – Kérlek, Sal,
fogadd meg Paula tanácsát.
Sally szíve szerint vágyott arra, hogy Anthonyval lehessen, mert
tudta, hogy ebben a nagyon nehéz időszakban szüksége van rá. Az
eszével viszont kezdte belátni, hogy helytelen lenne odautazni.
Paulának mindenben igaza van. Az eszedre hallgass, ne a szívedre,
figyelmeztette önmagát.
– Itt maradok – suttogta, és hátradőlve fájó arcizmait
dörzsölgette.
– Hála istennek – sóhajtott megkönnyebbülten Paula. – Van erőd
most felhívni Anthonyt? Nagyon szeretne beszélni veled, és ő is
megnyugodna, ha hallaná, hogy milyen derekasan viselkedsz.
Sally felugrott. – Igen, igen, azonnal beszélek vele.
– Menj fel a hálószobába, ott magadban leszel, és nyugodtan
beszélhetsz – javasolta jólelkűen Paula.
– Kösz. – Az ajtóban megállt, és visszafordult. Paulára bámult. –
Te vagy a legkeményebb teremtés, akit ismerek – mondta, és kiment.
Paula hangtalanul nézett Emilyre.
– A te helyedben ezt bóknak venném – mondta Emily. – És azt
hiszem, hogy neked is telefonálnod kéne – nem akarsz beszélni
Henry Rossiterrel? Fél kilenc jócskán elmúlt már.

Kettesben ültek a teraszon, élvezték a kert szelíd csendjét, a villogó

csillagokkal teliszórt sötétkék ég alatt. Tiszta, felhőtlen éjszaka volt,
a telihold ezüstkaréja alig mutatkozott a lágy esti szellőben hajladozó
és susogó távoli fák tetején.
328
 – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én teljesen kimerültem –
törte meg a hosszú csendet Emily, és Paulára pislogott a homályos,
árnyékokkal teli fényben.
Paula feléje fordította arcát, amelyet hirtelen megvilágított a
mögöttük lévő szalon lámpáinak erős fénye. Emily azonnal
észrevette, hogy Paula arcáról eltűntek a szigorú vonások, szelídség,
melegség sugárzott róla.
– Igen, be kell vallanom, én is kivagyok egy kicsit – válaszolt
végül Paula. – De a lényeg, hogy minden fontos telefont elintéztünk.
– Felemelte a fehérborral teli talpas poharat, és nagyot kortyolt. – Jó
ötlet volt, Emily, hogy idekint üldögéljünk. Mert odabent várni Jim
vagy Winston hívását már nagyon fárasztó volt.
– Úgy van. Azon töprengek, vajon apádnak sikerült-e elérni
Philipet. Most olyan fél tíz lehet.
Órájára sandítva Paula bólintott. – Majdnem annyi. De időbe
telik, amíg Ausztráliát kapcsolni tudják. Remélem, hamarosan
visszahív. – Paula a torkát köszörülte: – Szerettem volna, ha Sally
tovább marad. Gondolod, hogy mire elment, valóban megnyugodott?
– Kétségtelen, hogy sokkal nyugodtabb volt, noha nagyon levert.
– Hát ez érthető.
Emily nem válaszolt. Fészkelődött, fölemelte poharát,
belekortyolt. – Észrevettél-e valami változást Sallyn? – Egy
pillanatig habozott, majd hozzáfűzte: – Nem akkor, amikor elment,
hanem úgy általában.
– Meghízott.
Emily szorosabban fogta poharát, és halkan suttogta: – Van egy
rémes érzésem… akár ki is mondhatom… azt hiszem, hogy Sally
állapotos.
Paula sóhajtott. Igazolva látta gyanúját. – Tartottam tőle, hogy te
ki is mondod, amitől féltem.

329
 – Az istenfáját! – robbant ki hangosan Emilyből. – Már csak ez
hiányzott! Meglep, hogy a kiállítás megnyitóján nem vetted észre az
állapotát. Vagy igen?
– Nem. De nem csoda, mert olyan bő ruhában volt. Egyébként is
akkora nyüzsgés volt, mindenfelől körülvettek. De ma este, amikor
belépett, észrevettem, hogy mennyire meghízott, főként a melle
erősödött meg. Azonban annyira lekötött a közölnivalóm, hogy nem
tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, csak távozása előtt,
amikor a kandallónál állt. Akkor nagyon erősen látszott.
– Én is akkor vettem észre, ó, istenem, Randolph bácsi
megpukkad, ha megtudja! – Emily hangosan felnyögött. – Bár itt
lenne a nagyi!
– Én se bánnám, de nincs itt, és nem akarom, hogy ok nélkül
hazarángassuk. Nekünk kell a lehető legjobban megbirkózni ezzel a
dologgal. – Paula fáradt arcát dörgölgette, és nagyot sóhajtott. – Ó,
istenem, micsoda kínos helyzet… szegény Sally… – rázta szomorúan
a fejét – ... Annyira sajnálom… – nem fejezte be a mondatot, a
sötétbe bámult, rettenetes nyugtalanság tartotta fogva.
Emily hirtelen megszólalt: – Hát ha állapotos, akkor nincs
probléma; akkor összeházasodhatnak, most, hogy…
– Emily! – fordult felé mérgesen Paula. – Ki ne mondd! –
figyelmeztette.
– Elnézést – kért Emily gyorsan bocsánatot, de nem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy szokásos őszinteségével ki ne bökje: –
Akkor is igaz.
Paula megsemmisítő pillantást vetett rá.
Emily kiemelte a jegesvödörből a borosüveget, újratöltötte
poharaikat, és megjegyezte: – Azt hiszem fölösleges volna
megemlíteni Winstonnak, hogy Sally valószínűleg állapotos.
– Eszedbe ne jusson! Senkinek nem mondunk semmit, még a
nagyinak sem. Nem akarom, hogy emiatt aggódjon. Ami pedig a
család többi tagját illeti, tudod, hogy mennyire szeretik a pletykát.
330
Olaj lenne a tűzre akár célozni is arra, hogy Sally állapotos. Emellett,
legyünk őszinték, nem tudjuk biztosan, hogy teherben van. Lehet,
hogy csupán meghízott az utóbbi időben.
– Igen – válaszolt Emily –, fennáll a lehetősége, és ne adjunk
tápot semmiféle szóbeszédnek.
Emily elhallgatott, hátradőlt, a kertet nézte. A kertet, amely
varázsos, majdnem földöntúli képet mutatott most, hogy a fák rezgő
ezüstté váltak a teljes erővel sugárzó holdfényben. – Milyen békés,
milyen gyönyörű – suttogta Emily –, elüldögélnék itt az idők
végtelenségéig. De át kell mennem Pennistone Royalba, mert ha itt
akarok aludni ma éjjel, el kell hoznom a ruhát, amiben holnap az
irodába megyek. Megmondtam Hildának, hogy mit csomagoljon be,
és a bőrönd már készen is lesz, úgyhogy nemsokára visszajövök.
Paula is felriadt álmodozásából. – Jó lenne, ha visszajönnél, de
menj az én kocsimmal. Az a Jaguár megérett a roncstelepre, és nem
szeretném, ha útközben lerobbanna. – Paula felállt. – Benézek a
gyerekekhez, utána nekilátok a vacsorakészítésnek. Tényleg húsos
káposztát akarsz? – kérdezte, miközben felemelte a jegesvödröt, és a
szalonba indult.
– Igen, ez afféle nosztalgia. A Gémtanyában töltött nyarakra
emlékeztet. Kiskorunkban, vasárnap esténként mindig húsos
káposztát ettünk a nagyival. Ó, azok a régi szép napok! Emellett,
láttam, hogy a hűtőszekrényben egy csomó zöldségféle van. Nem
ártana felhasználni. És borzasztó éhes vagyok.
Paula hátrafordult, és csodálkozva rázta a fejét: – Mondd,
Szilvásgombóc, neked soha semmi nem veszi el az étvágyadat?
A mögötte lépkedő Emily egy kicsit zavartan mosolygott. – Azt
hiszem, nem, Babkaró – vágott vissza Paula gyerekkori becenevével.
– De most már rohannom kell. Amilyen gyorsan csak tudok, itt
leszek, és ha Winston közben hívna, mondd, hogy sokszor csókolom.

*
331
Mint vasárnap este általában, Harrogate elhagyott volt, nagyon
csekély forgalommal, Emily percek alatt a Riponba vezető főúton
volt, egyenletes iramban száguldott Pennistone Royal felé.
Minthogy Paula azt mondta, hogy választhat a garázsban álló két
kocsi közül, Jim Aston-Martinját szemelte ki. Egy ideig arra
összpontosított, hogy megtapasztalja a motor erejét; élvezte annak
egyenletességét s a biztonság érzetét, amit ez a jól megépített és
szépségesre tervezett masina adott. Kétségkívül kellemes változás
saját rozoga Jaguárjához képest, amely annyira elaggott, hogy
lényegében használhatatlan és korántsem biztonságos.
Emily érzelmi okokból ragaszkodott a régi kocsihoz, mert az
valamikor Winston tulajdonában volt. Négy évvel ezelőtt vásárolta a
fiútól, és – amíg baráti kapcsolatukból ki nem bontakozott a szerelem
– miközben az ő kocsiját vezette, valahogy a fiút érezte magához
közelebb. Most már nincs jelentősége, mert eljegyzésük után
Winston maga is egészen az övé lett. És a Jaguár egyre bosszantóbb,
a leglehetetlenebb időpontokban és helyeken robban le. Nagyi
időtlen idők óta nyúzza, hogy adjon már túl rajta. – Emily
elhatározta, hogy jövő héten új kocsit vesz. Töprengett, hogy mit
vegyen. Talán egy Aston-Martint? Miért ne? Olyan szilárd, mint egy
tank. Emily a különféle autófajtákat mérlegelte, de rövid idő után
gondolatai magától értetődően az írországi események felé
terelődtek.
Rémes balszerencse, hogy Anthony dzsipje bedöglött, gondolta
Emily. Ha ez nem következik be, teljesen tisztán állna, és az ügy is
világos és egyértelmű lenne. Kár, hogy nem ment vissza a kocsiért
vacsora előtt, de kétségtelen, hogy Mint próbálta elkerülni. Az a
szegény asszony… Így meghalni… a fulladás a legiszonyúbb halál…
borzasztó.
Emily a baleset gondolatára önkéntelenül megremegett, próbálta
elűzni a Mint a sáros mélybe lehúzó kavargó és örvénylő, hideg,
fekete víz képzetét. Emily nagyot nyelt, erősebben kapaszkodott a
332
kormányba. Nagyanyjától örökölte a víztől való félelmet, ő is gyenge
úszó volt, akár Emma, és gondosan kerülte a csónakokat, a tengert, a
tavakat és még a legártatlanabbnak tűnő úszómedencéket is. Mindtől
rettegett.
Próbálta elűzni Min halálának éles képét, bekapcsolta a rádiót,
forgatta gombját, de mivel nem találta kedvenc állomását, azonnal el
is zárta. Az útjelző tábláról látta, hogy közeledik Ripleyhez, a
városkán áthaladva lassított, majd kiérve újból felgyorsított, és South
Stainley felé tartott.
Hirtelen szörnyű gondolat futott át az agyán, s a balsejtelem
miatt majdnem elvesztette uralmát a kocsi felett. Gyorsan erőt vett
magán, teljes figyelmét az útra fordította, tudván, hogy ha nem
figyel, baleset érheti.
A gondolatot azonban mégsem tudta elűzni. Tulajdonképpen
kérdés formájában vetődött fel, majd megőrjítette, azon csodálkozott,
hogy korábban miért nem jutott eszébe. Végül is egyenesen fel kell
tenni: – Mit keresett Min a tónál mintegy öt órával halála előtt?
A Gémtanyán töltött nyarak során Emma Harte sok mindent
belesulykolt az unokáiba. Ezek közül a legfontosabb egy probléma
legapróbb részletekbe menő elemzése volt, annak minden oldalról
való megvizsgálása. Emily agyának kerekei most olyan gyorsan
forogtak, ahogy arra Emma rászoktatta.
A kérdés egyik lehetséges válasza, hogy Min nem töltött öt órát
a tónál, mert délután nem volt ott. Tegnap késő este ment oda
először. Ó, istenem, gondolta Emily (és nem bírta legyűrni
remegését), ez azt jelentheti, hogy Anthony hazudik. Viszont az
lehetetlen, és ha felelős is Min haláláért, miért nem tüntette el a
dzsipet? Miért hagyta a tónál?
Kezdd elölről, utasította önmagát. Gondold végig logikusan,
indulj ki abból a feltételezésből, hogy Anthony esetleg hazudik.
Agyában végigfuttatta az események sorrendjét.

333
 Anthony Edwinával vacsorázott. Utána hazakísérte a kastélyba.
Tíz körül tért vissza otthonába. Min hamarosan váratlanul
megérkezett. Veszekedtek. Anthony kirohant, beugrott a dzsipbe, és
elhajtott. Min követte, a tónál utolérte. Ismét veszekedtek, s ahogy az
utolsó néhány hét során nemegyszer, Min agresszívvá vált. Anthony
igyekezett elhárítani. Összecsaptak. Anthony véletlenül megölte.
Testét a tóba lökte, hogy balesetnek látsszon. A dzsip nem indul be,
bedöglik. Nincs más választása, mint hogy gyalog menjen haza.
Lehet, hogy így történt, magyarázta kényszeredetten Emily, de
ha így történt, miért nem ment vissza a tóhoz a dzsipért? Semmi
értelme nem volt otthagyni.
Emily végigvitte a gondolatsort.
Anthony ügy döntött, hogy kockázatos lenne késő éjjel egyedül
bevontatni a dzsipet. Arra az elhatározásra jutott, hogy másnap kora
reggelre halasztja. De az intéző hajnalhasadtával fent volt már, és ő
találta meg elsőnek. Anthony és Edwina hihető mesét fabrikált arról,
hogy Min délután jött meg, és hogy a dzsip ugyanabban az
időpontban robbant le. Anthony nagyon ügyesen hazudik, arra
számít, hogy mindenki ugyanarra a következtetésre jut, mint én: csak
ártatlan ember hagyna ilyen vészes bizonyítékot a helyszínen.
Anthonynak viszont van alibije a sorsdöntő esti órákra vonatkozóan.
A házvezetőnő látta. De lehet-e hinni Bridgetnek?
Anthony meséje vajon merő hazugság? Merész és briliáns
átverés?
Miközben áthajtott Pennistone falván és behajtott nagyanyja
birtokának a kapuján, Emily végiggondolta, hogy annak a férfinak,
aki ilyen tervet kiagyal, rettenetesen hidegvéreinek, kegyetlennek és
acélidegzetűnek kell lennie. Anthony ilyen? Nem. Honnan tudod,
Emily Barkstone? Alig néhány órával ezelőtt mondtad Paulának,
hogy egyikőtök sem ismeri igazán.
Miközben megállt és kiszállt a kocsiból, Emily igyekezett elűzni
ezt az elképesztő gondolatot. Bement a házba.
334
 Hilda, a nagyi házvezetőnője jött ki a konyhába a személyzeti
szállásra vezető ajtón.
Emily láttán szélesen elmosolyodott. – Hát itt van végre –
mondta, és szemüvegén át aggódó pillantást vetett rá. – Egy kicsit
megviseltnek látszik. Jöjjön a konyhába, főzök egy teát.
– Köszönöm, Hilda, de azonnal vissza kell mennem Paulához.
Semmi bajom, igazán, csak egy kicsit fáradt vagyok. – Nagy nehezen
elmosolyodott, majd körülnézett, a bőröndjét kereste.
– Itt a hálóholmija – mondta Hilda, és a csomagot előhúzta a hall
egyik súlyos Tudor-széke mögül. Emilyhez vitte. – Milyen rémes hír,
egyszerűen borzasztó. Megfordult velem a világ. A maga telefonja
után le kellett ülnöm, és egy kis konyakot innom. Ez a szegény
lord… ó, istenem, mekkora tragédia neki. De az élet olyan
kiszámíthatatlan, nemde? – Gyászos arccal bólintott, majd a
rokonszenv jeléül megfogta Emily karját, átkísérte a hallon, és
megkérdezte: – Mrs. Harte tudja már? Beszéltek vele?
– Nem. Mr. David próbálja elérni Mr. Philipet Ausztráliában. Ne
aggódjon, elérjük a nagyit.
– Ó, ezt nem is kétlem, egyáltalán nem. De nincs rendjén, hogy
épp, amikor szusszanásnyi pihenőhöz, jól megérdemelt üdüléshez
jutna, ilyen szörnyű dolog történjen. Szegény nagyanyja élete tele
volt ajjal-bajjal… reméltem, hogy végre megszabadul tőle.
– Igaza van. De maga is mondta: mindig történnek váratlan
dolgok, nem mi szabjuk meg, hogy mi történik velünk.
Emily a bejárati ajtó felé araszolt, menet közben ismét
körülnézett, élvezte a kövezett hall szembeszökően nyugodt légkörét.
Meleg fényben fürdött a tágas helyiség, a terjedelmes kandallóban –
mint ősszel és télen mindig – lobogott a tűz, a nagy lépcsőház
tövében arany- és bronzszínű krizantémmal teli vázák. Igen, ez a hall
olyan, mint mindig – még a hosszú asztalon álló rézszínű virágokkal
teli bronzváza is ugyanaz.

335
 A helyiség változatlan volta a biztonság erős érzetével töltötte el
Emilyt, Emma jelenlétét e pillanatban oly erőteljesen érezte, hogy
félelme csitulni kezdett. Nagyanyja briliáns asszony, mélységesen,
behatóan ismeri az emberi lelkeket. Emma szereti Anthonyt, és
megbízik benne… nem azért, mert az unokája, hanem jelleme és
képességei miatt.
Emily megfordult, és szívből jövő mosolyt repített Hilda felé.
Szürke szeme komoly volt, és szilárd hangon mondta: – Ne izguljon,
Hilda, a nagyi ezzel is megbirkózik. És köszönöm, hogy
összecsomagolt.
– Szóra sem érdemes; vezessen óvatosan.
Emily elköszönt, kiszaladt a kocsihoz, a táskát a hátsó ülésre
dobta, pillanatokon belül hátramenetbe tette az autót, és elindult
visszafelé, azon az úton, amerről jött.
A visszaúton felerősödött benne a Pennistone Royalban szerzett
pozitív érzés: Anthony igazat mondott, Min halála baleset volt,
hajtogatta magában.

Emily útközben olyannyira meggyőzte önmagát, hogy rendkívül jó

hangulatban állt be Long Meadow garázsába. És noha az oda-vissza
utat rekordidő alatt tette meg, így is több mint egy órába tellett, és
már valósággal elgyengült az éhségtől. Alig várta, hogy vacsorához
ülhessen, szájában összefutott a nyál, amikor a hideg báránysültre, a
húsos káposztára és a pohár jéghideg fehérborra gondolt.
De amint a konyhába lépett, ezek a kellemes gondolatok
szertefoszlottak. Azonnal feltűnt neki a rendetlenség. A pult tetején
félbehagyva hevert az étel. A báránysült csak félig volt felszeletelve,
a húsos káposzta megdermedt hideg zsírjában a kályha tetején, a
konyhaszekrényajtók nyitva.

336
 Paula mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál, arcán olyan
megrendült kifejezéssel, amitől Emily minden félelme újjáéledt.
– Mi történt? – kiáltotta a küszöbről. – Valami nagy baj
Clonloughlinban? Csak nem tartóztatták le…
– Nem, nem, semmi ilyesmi – nézett fel Paula –, egy mukkot
sem hallottam onnan – fűzte hozzá kimerültén.
– Akkor meg mi baj? – kérdezte Emily, és az asztalhoz ülve
Paula arcát fürkészte.
Paula sóhajtott, és nem felelt.
Emily gyanította, hogy unokatestvére sírt; előrehajolva megfogta
és megveregette finom, hosszú ujjú kezét. – Mondd el, kérlek – kérte
kedvesen.
– Rettenetesen összevesztem Jimmel. Rövid idővel ezelőtt
felhívott, és olyan ingerülten beszélt velem, hogy nem tudom
magamat túltenni rajta.
– De miért?
– Sam Fellowes miatt. Figyelmeztetésem ellenére felhívta Jimet.
Három sürgős üzenetet hagyott a torontói szállodában. Amikor Jim
hazament, visszahívta, és Sam elmondta neki a balesetet, és az én
utasításomat, hogy nem adhatja le sem a történteket, sem a
gyászjelentést. Fellowes azt állította, hogy én nagyon gorombán és
fölényesen beszéltem vele, még azzal is megfenyegettem, hogy
kirúgom. Jim rettentő dühbe gurult, kiabált velem, megfenyegetett.
Szerinte nem jártam el eléggé diplomatikusan. Húsz percébe került,
amíg kibékítette Fellowest, és rábeszélte, hogy ne mondjon fel. –
Paula elővette zsebkendőjét, és kifújta orrát.
– Hihetetlen! – képedt el Emily. – De Jim biztosan azonnal
bocsánatot kért, amint megértette, miért hallgattattad el a történetet,
és megmagyaráztad, hogy Anthony a gyanúsított.
– Hát igen, haragja kissé alábbhagyott, de kétségtelen, hogy
felhúzta az orrát. És nem, nem kért bocsánatot. Inkább az izgatta,

337
feljuthat-e holnap egy Írországba tartó gépre. Úgy véli, Edwina és
Anthony mellett a helye, hogy erkölcsi támogatást nyújtson nekik.
Emily elfintorodott. – Jellemző…. – ingatta lassan a fejét. – Mi
baja Jimnek? Elfelejtette a nagyi utasítását, hogy a mi lapjainkban
semmi sem jelenhet meg a családunkról?
– Nem. Beszélgetésünk elején azt mondta, hogy ez más tészta:
minthogy a Min haláláról szóló jelentések benne lesznek az országos
napilapokban, nevetségessé válunk, ha a gyászjelentést se közöljük.
Amikor már minden tényt ismertettem vele, valamennyire lehiggadt,
de tovább erősködött, hogy helytelenül bántam Fellowesszal.
– Miért, mi a fenét várt tőled?
Paula halványan mosolygott. – Azt mondta, hogy utasítanom
kellett volna Fellowest: a korai kiadásokban semmi se jelenjen meg,
de készíttesse elő a gyászjelentést, és tartsa vissza addig, amíg vele
vagy Winstonnal fel nem veszi a kapcsolatot. Azt mondta, hogy az ő
döntésük – Winstoné meg az övé – a mérvadó, és nem az enyém.
Emilynek leesett az álla, meglepetten nézett Paulám. – Jim nem
tudja, hogy a nagyi és Winston felhatalmazott, hogy rendkívüli
esetekben te döntesz?
– Nem tartottam szükségesnek, hogy elutazása előtt erről
tájékoztassam. Nem akartam az érzéseit megbántani. Mert akkor azt
is el kellett volna mondanom, hogy Winstonnal és Alexanderrel
együtt én vagyok gyermekeink részvényeinek vagyonkezelője az
Egyesült Lapkiadónál, és nem ő. – Emily sokatmondón hallgatott,
mire Paula feltette a kérdést: – Hogy mondhattam volna ezt meg
neki?!
– Meg kellett volna mondanod – vágott vissza mérgesen Emily.
– Lehet – ismerte el Paula, nem törődve a mérges hanggal.
Fogadni mernék, hogy nem mondja el neki, gondolta magában
Emily, és hangosan megkérdezte: – Jim valóban Írországba rohan?
– Nem tudom biztosan. Winstonnal akart mindenáron beszélni.
Mielőtt engem felhívott, Winstont próbálta Vancouverben utolérni.
338
 – Úgy érted, hogy a sürgős üzenetek ellenére, amiket neki
meghagytam, téged hívott fel utoljára? – képedt el Emily.
Paula bólintott. A két unokatestvér hosszas, megértő pillantást
váltott, emlékezve nagyanyjuk legszigorúbb szabályára, amit nem
győzött elégszer hangoztatni. Emma ismételten elmondta, hogy a
családban felmerülő bármely rendkívüli ügyben először a család
valamely tagjával kell a kapcsolatot felvenni, kívülállókkal nem
beszélni, egymást támogatni, és ami a legfontosabb, a család
védelmére szorosan felzárkózni.
– Talán azt hihette, hogy a lapnál van valami baj… – kezdte
tétovázva Paula.
– Lehet, hogy Jim nem a nagyi neveltje, de a fenébe is! Ismeri a
szabályt! – robbant ki Emilyből. – Minket kellett volna először
hívnia, és akkor tisztában lett volna a tényekkel. Ha semmi másra
nem lett volna jó, arra igen, hogy ne legyen belőle veszekedés. –
Idegesen dőlt hátra, nyilvánvaló volt, mennyire bosszantja Jim
viselkedése.
– Ez igaz. De ne törődj vele, nem számít. Ja igen, azzal kellett
volna kezdenem, amikor beléptél, hogy Winston is telefonált. – Paula
elmosolyodott, el volt rá szánva, hogy kitörli emlékezetéből Jim
esztelen viselkedését.
– Mikor hívott? – kérdezte Emily izgatottan, majd gúnyosan
hozzáfűzte: – Fogadni mernék, hogy ő rögtön jelentkezett, nem
folytatott előtte hosszas fecsegést a fél világgal!
Paula órák óta most először nevette el magát. – Tökéletesen
igazad van, drágám. Néhány perccel azután hívott, hogy Jim letette a
kagylót.
– Mondj el mindent, mit beszéltél Winstonnal – egyetlen szót se
hagyjál ki.
Paula hosszan, szeretetteljesen nézett Emilyre. – Winston a
papírgyár igazgatótanácsának elnökénél ebédelt. Amikor végre késő
délután – már úgy értsd, Kanadában késő délután – visszatért a
339
szállodába, egész rakás üzenet várt rá. Sam Fellowes hívta
(természetesen) és Sally meg Jim, és te. Minthogy te ezt a számot
hagytad meg, és mivel Fellowes azt üzente, hogy sürgős mondandója
van, Winston azonnal gyanította, hogy a lapnál tört ki valamiféle
válság. Magától értetődően először veled vagy velem akart beszélni.
A nagyi arany-szabályát közülünk senki sem felejti el. Winston
teljesen kiborult, amikor Min halálát elmondtam, különösen Sally
viselkedése aggasztotta. „Tartsd távol a húgomat Clonloughlintól,
amennyire csak lehet” – ismételte jó néhányszor. Természetesen
megnyugtattam, és nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen keményen
léptem fel Sallyvel. Rengeteg tárgyszerű kérdést tett fel, amelyeket
meg tudtam válaszolni, és azt mondta, hogy helyesen cselekedtem, és
mi ketten, te meg én, helyes lépéseket tettünk. Annak is örült, hogy
ma éjjel itt alszol.
– Tervezi, hogy hazarepül?
– Nem, hacsak az írországi helyzet rosszabbra nem fordul.
Emlékeztetett rá, hogy mindnyájan ugyanabban a táborban,
ugyanannak a tábornoknak a parancsnoksága alatt nevelkedtünk, és
rámutatott, hogy ő sem tehetne többet, mint te meg én, ezért folytatni
akarja odakinti tárgyalásait.
– Természetesen igaza van. – Emily egy másodpercig hallgatott,
azután megkérdezte: – Szóltál-e neki a veszekedésről, arról, hogy
Jim hogyan viselkedett veled?
– Csak futólag. Nem akartam nagy hűhót csapni, de Winston így
is dühbe gurult. Nagyon haragudott Jimre. Azt is mondta, hogy
Fellowes ostoba, régen megérett a helyzet, hogy kirúgják. Azután
hangosan töprengett azon, hogy Jim miért nem velem beszélt előbb,
mielőtt Fellowest visszahívta. – Paula vállat vont. – Közöltem, hogy
én sem tudom. Winston mindenesetre beszél majd Jimmel
Fellowesról, és tervezett írországi utazásáról is. Véleményem szerint
Jimnek Kanadában kellene maradnia, de az az érzésem, hogy
Winston nem fogja megakadályozni, ha Jim holnap mindenáron
340
Dublinba akar menni. Hát körülbelül ennyi, persze felőled is
érdeklődött, és sokszor csókoltat.
– Bárcsak beszélhettem volna vele. Annyira vágyom utána –
mondta kicsit sóvárogva Emily.
– Éjfél után – mármint az itteni idő szerint – bármikor
felhívhatod – ajánlotta fel rögvest Paula. – Winston ma este már nem
megy el a szállodából. Elmondta, hogy a vacsorát is a szobájába
rendelte, onnan fogja felhívni Sallyt és Jimet, és az a gyanúm, hogy
onnan fogja alapos letolásban részesíteni Sam Fellowest.
– Akkor kicsit később felhívom. – Emily felállt, levetette és a
szék hátára akasztotta kardigánját. – Mi van apáddal? Sikerült elérnie
Philipet?
– Igen, majd egy órája, néhány perccel azután, hogy elhajtottál.
Dunoonban ilyenkor reggeliznek, nagyi fenn volt már, teát és pirítóst
fogyasztott Philippel. Így ő is tudja. Apu vele is beszélt. Mibe
fogadjunk, hogy hamarosan idetelefonál?
– Bármibe – nevetett Emily. – Halálbiztos, hogy nagyi azonnal
felhív, amint egypár lényegi kérdést kigondol, hogy orrunk alá
dörgölje mulasztásainkat.
Paula is elnevette magát. – Jaj, de rosszmájú vagy.
– Te is olyan jól tudod, mint én, hogy Emma Harte mindig
vizsgáztatja unokáit: megállják-e a helyüket. Miért lenne kivétel a ma
este?
– Én se hiszem, hogy a ma este kivétel lenne – vetett rá
elgondolkozó pillantást Paula –, és legyünk hálásak, hogy ilyennek
nevelt fel bennünket. Így legalább kezelni tudunk minden válságot.
– Igaz. Addig is, megmelegítem a húsos káposztát, és finom
vacsorát készítek.

341
 25

– Apa, lassan az az érzésem, hogy Jim meg én állandóan két

malomban őrölünk – mondta Paula.
David Amory, aki Regent Park-i lakása szalonjában
bárszekrényénél állt, hirtelen megfordult. Lánya megjegyzése
megdöbbentette; Paula hangjában bosszúság izzott. David felvonta
szemöldökét. – Hogy érted ezt?
– Mindent másképp lát, mint én. Ez persze rendben is volna,
mert mindenkinek más elképzelése van a világról, az életről, és
mindegyikünk másképp viszonyul a problémákhoz, emberekhez,
helyzetekhez, másképp birkózik meg azokkal. De Jim soha nem
hajlandó elismerni, hogy tévedett, állandóan engem vádol azzal,
hogy mindenre túlzott mértékben reagálok.
David nem válaszolt. Arcán fanyar mosoly suhant át, hűvös,
intelligens pillantása egy másodpercre fogva tartotta lánya szemét,
mielőtt a bárszekrényhez visszafordult, hogy poharaikat újratöltse. A
magas ablak előtt álló székekhez vitte az italokat, Paulának
átnyújtotta a gint tonikkal, és leült vele szemben.
David whiskys szódájába kortyolt, és megkérdezte: – Jim úgy
véli, hogy túl hevesen reagáltál az Írországban történtekre? Erről van
szó?
– Igen.
David elgondolkozva bólintott: – Te is úgy véled?
– Nem.
– Helyes. Mindig is csodáltam határozottságodat, rendíthetetlen
kitartásodat. Kevés nőt ismerek, aki nem változtatja állandóan a
véleményét. Épp ezért ne hagyd magad, ne engedd, hogy Jim
kiborítson, különösen, ha biztos vagy benne, hogy helyesen
cselekedtél. Nem tehetünk kedvére mindig mindenkinek, tehát a
legfontosabb, hogy légy hű magadhoz. Ez a lényeg.

342
 – Tudom, hogy ez – hajolt előre Paula, és mély meggyőződéssel
mondta: – Van elég józan eszem ahhoz, hogy bevalljam, ha
hibáztam, de ebben az esetben meggyőződésem, hogy helyénvaló
volt az elővigyázatosság, hogy lapjainkat elhallgattattam, hogy
minden oldalról biztosítottam magunkat. Lehetséges, hogy
Írországban nem is tulajdonítanak az esetnek különösebb
jelentőséget, az országos napilapok eddig rutinszerűen kezelték az
ügyet. De ebből nem következik, hogy túl vagyunk a nehezén.
– Természetesen nem vagyunk túl, és nem is leszünk addig,
amíg a boncolást és a halottszemlét meg nem tartják. – David
elgondolkozva nézett poharába. – Nem nagyon volt ínyemre a
hírügynökségek jelentése, amely ma néhány lapban megjelent…
hogy a rendőrség vizsgálja Min halálának titokzatos körülményeit.
Anthonyt viszont nem említették. Hála a meglehetősen szigorú angol
sajtótörvénynek. – Felnézett, a homlokát ráncolta. – Csak azért
imádkozom, hogy valamelyik szenzációhajhász napilap fel ne fújja
az ügyet. Hát… – mosolygott lányára kedvesen –, ki kell várnunk,
drágám. És visszatérve Jimre, nem akarom bírálni, de véleményem
szerint ő az, aki túllihegte az egészet. Teljesen fölösleges volt
Írországba repülnie. Anyád nagyon jól megállja a helyét.
– Igy van, és nagyon büszke vagyok rá.
David cigarettáért nyúlt, és rágyújtott. – Véleményem szerint
pontosan azt tetted, amit nagyi tett volna, ha itt van. Huszonhét éve,
amióta ismerem, Emma gyakran hangoztatta, hogy nem szereti a
kellemetlen meglepetéseket, az ő szótárában a megelőzés sokkal
hasznosabb, mint bármely utólagos gyógymód. Lehet, hogy Jim nem
ért egyet a te döntéseiddel és tetteiddel, de nagyi, Henry meg én
egyetértünk, és ezt az utóbbi huszonnégy órában meg is mondtuk
neked.
– Nagyon erőteljesen támogattatok, és ma délután, mielőtt
eljöttem Leedsből, nagyi ismét felhívott, megerősítette bizalmát
bennem, és mindannyiunkban.
343
 – Igen, mondtad. Ezért is nem jön haza Ausztráliából. Nézd,
Paula, lehet, hogy ostobaságnak hangzik, hogy amikor ilyen
feszültségben élünk, arra kérlek: próbálj lazítani. Én mindenesetre
megpróbálok. És ne izgulj Jim hozzáállása miatt. Tudom, hogy
szívesen vennéd a jóváhagyását, de észre kellene már venned, hogy
nem kaphatod meg, mert Jim nem érti… – David elharapta a szót,
sajnálta, hogy kicsúszott a száján, nem akarta a vejét bírálni. Régóta
kiábrándult Jimből, de eddig senkinek sem beszélt erről – még
Daisy-nek sem.
A gyors felfogású Paula azonnal lecsapott. – Azt akarod
mondani, hogy nem érti meg az érveimet, vagy azt, hogy engem nem
ért meg.
Zavart csend támadt.
Paula az apjára meredt. Kérdő tekintetét David szemrebbenés
nélkül állta. Meggyőződése volt, hogy Jim Fairleynek fogalma sincs
lánya jelleméről vagy üzleti etikájáról, de az enyhébb megoldást
választotta: – Az érveidet.
Paula bólintott. – Ezt már egy ideje tudom. Jim nagyon naiv tud
lenni, ami azért is meglepő, mert hisz újságíró, aki hozzászokhatott,
hogy meglássa az emberek és az élet árnyékosabb oldalait. De ítéletei
többször tévesek, mint helytállók; az az érzésem, hogy rózsaszín
szemüvegen át nézi a világot. – Paula sóhajtott. – És hogy őszinte
legyek, mindinkább azt gondolom, semmit sem ért belőlem,
gondolkodásomból, és hogy miért teszem azt, amit teszek.
David kihallotta hangjából a keserűséget, és ránézett.
Aggodalommal töltötte el lánya kétségbeesett arckifejezése, valamint
az, hogy Paula szavai alátámasztják saját kétségeit. – Ha nem akarsz
válaszolni, ne válaszolj, de mondd meg őszintén, baj van a
házasságotokkal?
– Nem, nem hinném, jóllehet vannak nézeteltéréseink. Nagyon
szeretem Jimet.

344
 – Ebben biztos vagyok, és abban is, hogy ő is nagyon szeret
téged, de a szerelem önmagában nem mindig elég. A házasságban,
évről évre napi huszonnégy órán át kell együtt élni, folyamatos jó
közérzettel. És ezt csak akkor tehetitek, ha őszinte megértés van
kettőtök között.
– Igaz – mosolygott Paula halványan, tétován. Nem tudta,
elpanaszolja-e bajait. Nem, ez most nem alkalmas pillanat.
Magabiztosabb hangon közölte: – Majd megoldjuk. Ebben biztos
vagyok, hiszen annyira szeretjük egymást. Kérlek, ne aggódj, és ne
szólj anyának. Megígéred?
– Megígérem, és nem fogok kíváncsiskodni, de ne feledd, hogy
nekem bármikor bizalmasan elmondhatsz mindent. Nagyon
szeretlek, és boldogságod természetesen nagyon fontos nekem. –
David kiürítette poharát, és így folytatta: – Ahogy anyádnak is. De
abban igazad van, hogy felizgatná, ha azt hinné, hogy a házasságod
nem tökéletes.
– Te meg anya mindig nagyon boldogok voltatok egymással
ugye? – kérdezte Paula; a hosszú és rendkívül kiegyensúlyozott
házasságot az egész család irigyelte.
– Igen. Nagyon. Jelzem, nekünk is voltak jobb és rosszabb
napjaink. – Paula őszinte megdöbbenése láttán elnevette magát. – Jó
tudni, hogy te soha semmit nem vettél észre abból, hogy néha rossz
passzban voltunk, de bizony előfordult. De egyetlen valamirevaló
házasság sem csupa fény és boldogság. Van egy kedvenc mondatom
a David Copperfieldben, ami nagyon illik a mi házasságunkra is: a
legerősebb acél a legforróbb tűzben edződik. Igen, drágám, nekünk is
voltak családi bajaink, mint mindenki másnak. De legyőztük.
Paulát ez a kijelentés nagyon meglepte. – Bajok? Komoly bajok?
David a fejét rázta, és kuncogva mondta: – Visszatekintve
semmiségnek tűnnek, de amikor átéltük, óriási bajnak éreztük. Ezért
hajlok arra, hogy egyetértsek veled abban, hogy majd csak
megoldjátok. Biztos, hogy sikerül, és a házasság ezáltal még jobb
345
lesz. De ha nem – nézett rá hosszan, keményen –, akkor ne félj attól,
hogy véget vessél neki addig, amíg még fiatal vagy és találhatsz
valaki mást. És nehogy abba a csapdába essél, hogy a gyermekek
miatt maradj mellette, ha a házasság már tönkrement. Az effajta
okoskodás nézetem szerint abszurd. Hosszú távon mindenki
rendkívül boldogtalan lesz – beleértve a gyerekeket is. Az ilyen
önfeláldozás mártíroknak való, és a mártírokat végül mindenki
megunja – fejezte be; úgy vélte, épp eleget mondott, lehet, hogy túl
sokat is.
Mindazonáltal Paula erős jellem, jó ítélőképességgel és azzal az
eltökélt szándékkal, hogy a saját életet élje. David tudta, hogy Paula
nem tűr beavatkozást, és sem neki, sem bárki másnak nem lesz
semmiféle befolyása Paula döntéseire. Sem most, sem a jövőben.
– Kösz, apa, hogy olyan jó barát vagy, és nem prédikálsz, mint
azt némely apa tenné. Látom, hogy megittad az italodat, én meg nem
igazán kívánom az enyémet, úgyhogy induljunk vacsorázni, jó?
– Remek ötlet. – A kandallópárkányon álló órára nézett. – Igen,
indulnunk kell. Fél kilencre rendeltem asztalt Zieginél.
Együtt mentek ki a hallba, és amikor David felsegítette Paula
kabátját, a szeretet váratlan gesztusaként lehajolt, és megcsókolta a
feje búbját. Paula megfordult, lábujjhegyre állt, és viszonzásul arcon
csókolta. – Igazán különleges ember vagy, apa.
David általában hűvös és bíráló szeme megtelt gyöngédséggel. –
Te is, lányom.
Odakint az utcán David azonnal leintett egy taxit, és a városon
átsuhanva, Mayfairbe értek. Negyedórával azután, hogy kiléptek a
lakásból, a híres klub emeleti éttermében ültek.
David figyelmen kívül hagyta Paula közlését, hogy nem éhes –
Paula gyerekkorában is így tett. Ő adta fel a rendelést: Colchester-
osztrigát rendelt, Diane-sültet zöldségkörettel, szakértő szemmel
tekintett végig a gazdag itallapon, végül kiválasztott egy jó évjáratú

346
Mouton Rothschild bort, és ragaszkodott ahhoz, hogy amíg az ételre
várnak, Paula osztozzék vele egy fél üveg pezsgőn.
Hallgatólagos megállapodással egyikük sem említette a
clonloughlini nehéz helyzetet; egy kis nyugalomra vágytak. Egy
ideig Paula vitte a szót, az áruházakkal kapcsolatos ügyekről beszélt;
Emma visszavonulása óta apja volt az igazgatótanács elnöke. Paula
meg automatikusan apja nyomába lépett, ő lett az ügyvezető
igazgató, következésképpen az áruházlánc napi terhei az ő vállára
nehezedtek.
David hátradőlve hallgatta, élvezte társaságát, szellemét és báját,
vitathatatlanul briliáns elméjéről nem is beszélve. De lánya mindig
kíváncsivá tette. Fejlődése során időnként sokkal inkább Emma
gyermekének tűnt, mint az övének; Emma teljesen kisajátította.
David nem nagyon örült, de nem volt képes ellensúlyozni Emma
befolyását. Amikor Paula olyan tíz év körüli volt, David megértette,
hogy a gyermek mindhármukat (Daisyt, Davidet és Emmát)
egyformán szereti. Egyiküket sem részesítette előnyben, és ezt
korához képest döbbenetes, már-már ijesztő bölcsességgel hozta
hármójuk tudomására. Davidet mulattatta, ha a család némely tagja
arra célzott, hogy Emma oly agymosásban részesítette Paulát, akárha
a maga sejtjeiből építette volna fel. David tudta, hogy lánya elméje
túl éles és konok ahhoz, hogy vakon kövessen egy vezetőt, hagyja,
hogy mássá váljon, mint ami, hogy fenntartás nélkül elfogadja az
irányítást. Az igazság sokkal egyszerűbb. Kétségtelen, hogy Emma a
saját módszerei szerint nevelte Paulát, de Paula olyannyira
hasonlított Emmára, hogy nevelésre alig volt szükség. Nemcsak
jellemük volt azonos; mindig ugyanazon a hullámhosszon voltak, és
az évek folyamán ez a kapcsolat annyira kifinomult, hogy valósággal
olvastak egymás gondolataiban, gyakran fejezték be a mondatot
egymás helyett – ezen mindenki elcsodálkozott, maga David is. De
összes közös tulajdonságaik közül Davidet leginkább az nyűgözte le,
hogy mindig képesek voltak az adott problémára összpontosítani, és
347
ha valami felvetődött, semmi mással nem törődtek. David tudta,
hogy ez mekkora szellemi és fizikai energiát követel. Mindkét nőben
nagy erénynek, rendkívüli zsenialitásuk jelének tartotta. Mert ez
zsenialitás.
Néha, mint most is, Davidnek figyelmeztetnie kellett önmagát,
hogy Paula még nem töltötte be a huszonötödik életévét;
elképesztette érettsége és a bonyolult üzleti ügyek mély megértése.
Szavait hallgatva közelről figyelte, és az utóbbi órában másodszor is
felfigyelt arra, hogy milyen elegáns, milyen kifinomult. Sose hitte,
hogy szép, és nem is volt az – legalábbis az általánosan elfogadott
megítélés szerint –, mert arca kissé szögletes, homloka széles, álla
erős. Ellenben megragadóan vonzó, élénk színei, áttetsző bőre,
tökéletes ápoltsága miatt. Igen, ez a végtelen elegancia az, amely
feléje vonzza a tekinteteket. Fél órája, amióta itt vacsoráznak,
óhatatlanul észrevette az időnként feléjük vetett diszkrét
pillantásokat. Azt gondolják vajon, mulatott magában, hogy a kis
barátnőm?
Paula észrevette apja szeme körül a nevető ráncokat, abbahagyta
a taglalt témát, és előrehajolt: – Mi olyan mulatságos?
David szélesen elvigyorodott. – Ebben a helyiségben engem
irigyel minden férfi. Valószínűleg azt gondolják, hogy a barátnőm
vagy.
Paula vállat vont, mosolygott, tárgyilagos szemmel nézte az
apját. Ha a többi férfi ezt gondolja, valójában nem is túloz. Ötvenegy
éves apja jóképű férfi, akit a nők vonzónak és megnyerőnek tartanak.
Arca markáns, úri arc, szeme szép, tiszta, hullámos sötét haja
kétoldalt őszül, de nem mutatja idősebbnek. Sportos alkat: télen síelt
és falteniszezett, nyáron teniszezni járt, következésképpen kiváló
fizikai erőnlétben volt. Adott a külsejére, mindig remekül
öltözködött. Ezt a tulajdonságát Paula tőle örökölte.

348
 – Nagyon csinos vagy ma este, Paula – mondta David. – Ez a
ruha nagyon stílusos. Persze a fekete mindig jól állt neked. Kevés
nőnek áll jól. Meglehetősen komor, és…
– Nem tetszik?
– De, nagyon is. – Az egyiptomi stílusú aranygallért figyelte,
amely Paula hosszú nyakát övezte és részben kitöltötte a hosszú ujjú
gyapjúruha szögletes kivágását. Nofretete, mondta magában. – Még
sosem láttam rajtad ezt a nyakéket – jegyezte meg. – Gyönyörű.
Nagyon feltűnő. Új? Jim ajándéka?
Paula hamiskásan mosolygott, és halkan suttogta. – Ne áruld el
senkinek: olcsó bizsu. A Harte-áruházból. Azt hiszem, még csak nem
is réz, és hamarosan el fog színeződni. De amikor megláttam,
tudtam, hogy tökéletesen illik ehhez a ruhához. Kicsit feldobja, nem
gondolod?
– De igen. – Elhatározta, hogy másnap beszél az
ékszerbeszerzővel: megcsináltatja a nyakéket aranyból Paulának,
karácsonyi ajándékként. Mindig gondban volt, hogy évfordulókra és
különleges alkalmakra mivel lepje meg. Paula nem rajongott az
ékszerekért és mütyürökért, és különleges ízlése miatt nagyon nehéz
volt ajándékot venni neki.
A vacsora során David és Paula több, közös érdeklődésre számot
tartó témát érintett, majd Paula visszatért az üzleti ügyekre. Lassan és
szokott önbizalmával kezdte körvonalazni új ötletét.
David kihúzta magát, élénken figyelt, izgatta az elképzelés,
amely a vásárlóközönség igényeinek ösztönös megértésére vallott. És
mint annyi más valóban okos ötlet: az egyszerűségben gyökerezett.
Nem is értette, hogy más kereskedők eddig miért nem gondoltak rá.
– Milyen furcsán nézel. Gondolod, hogy nem válik be? –
kérdezte Paula.
– Ellenkezőleg, azt hiszem, óriási sikere lesz. Kérlek, fejtsd ki
bővebben.

349
 Paula megtette, és azzal fejezte be, hogy annak az áruházon
belül teljesen különálló üzletnek kell lennie.
– Egy egész emeletre szükség lesz?
– Nem feltétlenül. Egy félemeletnyi tér éppúgy megteszi. Arra
gondoltam, hogy három külön szalont alakítanánk ki. Az egyikben
kosztümöket, szoknyákat meg blúzokat árulnánk, a másikban
kabátokat és ruhákat, a harmadikban pedig cipőt, csizmát és
kézitáskát. A lényeg persze az, hogy az egyes szalonok egymás után
következnének, így a vásárló gyorsan és könnyen összeállíthatja
teljes ruhatárát, és nem kell az egyes darabokért a különböző
emeleteken összevissza mászkálnia. Időt takarít meg vele, és
elkerülheti a rossz döntést. Fantáziadús reklámkampánnyal és okos
bevezetéssel, azt hiszem, óriási üzleti sikert hozna. – Paula hátradőlt,
élénken figyelte apját.
– Nagyszerű ötlet. Lelkesen támogatom. Van-e már
elképzelésed, hogy milyen nevet adsz neki?
– Volt néhány nagyon kézenfekvő, például a Dolgozó Nő vagy
Elfoglalt Üzletasszony. Ezeket azonban elvetettem, mert túl
prózainak tartottam. Olyan névre van szükségünk, amely pontosan
kifejezi törekvésünket. Tudatosítani kell, hogy jó minőségű, jól
szabott öltözéket ajánlunk az üzleti és szakmai karrierre törekvő
nőknek, hogy különleges szolgáltatást nyújtunk, mert megkönnyítjük
és meggyorsítjuk ruhatáruk összeállítását.
– Mit szólnál ahhoz a névhez, hogy Kiváló Karrier?
– Nem rossz – ráncolta homlokát Paula. – De nem túlzó? Nem
túl cifra név? – gondolkozott hangosan, és mielőtt David
válaszolhatott volna, folytatta: – Én ma délután, Londonba jövet,
Karrier Klubra gondoltam. De nem biztos, hogy pontosan kifejezi
azt, amit szeretnék. Igazából most nem a név a leglényegesebb,
hanem az, hogy beindítsuk. Tehát… áldásod rá?

350
 – Természetesen, noha valójában nincs is szükséged rá. – David
csillogó szemmel emlékeztette Paulát: – A Harte-áruházlánc
mindenestül a tied, te vagy az ügyvezető igazgató.
– Te meg az igazgatótanács elnöke – vágott vissza –, ennélfogva
továbbra is a góré.
– Mindig tiéd kell hogy legyen az utolsó szó? – motyogta David,
és óhatatlanul arra gondolt: csakúgy, mint Emmánál.

– Sajnálom, hogy későn értem vissza – szabadkozott Paula szerda

délután, amikor három előtt öt perccel beviharzott a knightsbridge-i
áruház igazgatói irodájába.
– Hogy sikerült a megbeszélése Henry Rossiterrel? – kérdezte
Gaye. Felállt, és követte Paulát a fejedelmi, György kori stílusú
irodába, amely magán viselte Emma utánozhatatlan bélyegét.
– Simán lezajlott. Az idő nagy részét a nagyi egyéb vagyonának
megtárgyalásával töltöttük. Az írországi zűrzavart alig érintettük,
csak néhány másodpercet szenteltünk neki ebéd közben. Mellesleg
érkezett-e újabb hír onnan? – Paula egy székre dobta kézitáskáját, és
a hatalmas íróasztal mögé ült, ami valaha a nagyanyjáé volt.
– Igen. Az édesanyja ismét hívta. Tudatni akarta, hogy a
halottszemle után nem marad holnap Corkban, ahogy eredetileg
tervezte. Úgy döntött, hogy azonnal visszarepül Londonba – mondta
Gaye, és az íróasztallal szemben lévő székre ült.
– Örülök, hogy meggondolta magát. Amint a halottszemle
lezajlott, fellélegezhetünk… őszintén remélem.
– Minthogy a rendőrség nem folytat nyomozást, biztos, hogy a
kihallgatás teljesen rutinszerű lesz.
– Reménykedjünk. – Paula megkockáztatott egy mosolyt, de
nyomban észrevette, hogy Gaye milyen komor. – Maga viszont nem

351
tűnik valami vidámnak. Mi történt itt délelőtt tizenegy óta, azóta,
hogy elmentem?
Gaye a torkát köszörülte. – Sajnálom, hogy problémákat kell
feltálalnom, de ma délután csak gondok merültek fel.
– Úgy tűnik, ezen a héten nem is lesz részünk másban. Ki vele,
Gaye, halljam a rossz híreket.
– Azzal kezdem, amit a legfontosabbnak tartok – emelte fel a
fejét Gaye. – Dale Stevens telefonált mintegy húsz perccel ezelőtt.
De nem Texasból. New Yorkban van. A Pierre Hotelben. Hangja
furcsa volt, véleményem szerint aggódó. Semmiképp sem a szokásos,
lelkesedéstől áradó hang.
Baj van a Sitexnél, gondolta Paula. Nyugtalanságát legyűrve,
kérdezte: – Megmondta, hogy miért keres?
Gaye a fejét rázta. – Azonban megkérdezte, hogy maga mikorra
tervezi a New York-i Harte-áruház meglátogatását. Azt válaszoltam,
hogy valószínűleg csak novemberre, és ettől kiborult. Éreztem, hogy
magában szentségel, és megkérdezte: „Biztos, hogy nem jön át
hamarabb az Államokba?” Én azt mondtam, hogy nem, hacsak olyan
súlyos probléma fel nem merül, amit azonnal rendezni kell.
Kivetettem a horgot, de nem harapott rá.
Paula a kagylóért nyúlt: – Visszahívom.
– Most nincs ott, elment egy megbeszélésre. Kéri, hogy itteni idő
szerint délután hatkor hívja fel.
– Semmi mást nem mondott?
– Egyetlen szót sem. Nagyon tartózkodó volt ez a mi Mr.
Stevensünk. Látom az arcán, hogy aggódik, a legrosszabbra gondol,
azt gyanítja, hogy valami hibádzik a Sitex Oilnál. Egyetértek. Mr.
Stevens rettentő feszültnek, sőt morózusnak hangzott.
– Maga is mondta, hogy ez nagyon szokatlan. Dale mindig olyan
könnyed és vidám. De ne törjük a fejünket. Szóval, hatkor hívni a
Sitexet. Mi a következő probléma?

352
 – Ebédidőben Winston hívta Vancouverből, ő is nagyon
gondterhelt. Váratlan problémák merültek fel a kanadai papírgyárral,
tegnap késő délután, miután magával beszélt telefonon. A
tárgyalások leálltak. Ma visszavonja ajánlatát – maguk ketten így
állapodtak meg, arra az esetre, ha nehézségek adódnak. Még ad nekik
huszonnégy órát, s ha addig nem sikerül a tárgyalást az eredeti
mederbe terelni, pénteken New Yorkba repül. Azt mondta, fölösleges
felhívnia. Ő amúgy is értesíti, bárhogyan dől is el az ügy. De nincs
sok remény a szerződés aláírására. Az az érzése, hogy bedöglött.
– Az iskoláját, ez valóban bosszantó! Jól járt volna az Egyesült
Lapkiadó. Reménykedjünk, hátha mégis sikerül. Folytassa, Gaye.
– Sally Harte eltűnt – motyogta Gaye, és együtt érző pillantást
vetett Paulára.
– Az ostoba! Az ostoba kis liba! – kiáltott fel Paula. –
Megmondtam, hogy ne rohanjon ész nélkül Írországba, és fogadni
mernék, hogy egyenesen odament. Ki telefonált? Randolph bácsi?
– Nem. Emily. Randolph bácsikája néhány órával ezelőtt beszélt
vele. Emily útközben kapta meg az üzenetet. Most éppen ide tart.
Mint tudja, holnap megbeszélése van a Genret londoni irodájában.
Egy biztos, Randolph bácsi tajtékzik, noha Emily mindent megtett,
hogy lecsillapítsa. Emily úgy gondolja, hogy Vivienne valamit titkol,
tudja, hova ment Sally, de nem árulja el. Emily javasolta, hogy ha
lesz egy szabad perce, próbálja meg maga kifaggatni Vivienne-t.
Paula felnyögött. – Imádom Emily tanácsait. A fenébe is, miért
nem ő beszélt Vivienne-nel odalent Yorkshire-ben. Pont ez hiányzott
még mára!
– Kértem Emilyt, hogy beszéljen Vivienne-nel, mielőtt elindul,
de ő habozott, és megmagyarázta, hogy semmi értelme. „Mondja
meg Paulának, hogy én nem vagyok olyan rámenős, mint ő”,
mondta, és azonnal letette a kagylót.

353
 – Értem. – A két nő aggódó pillantást váltott. Paula elfordította a
fejét, elgondolkozó arccal nézte a kandallót, majd szája szigorú,
határozott vonallá görbült, szeme összeszűkült.
Gaye, aki közelről figyelte, óhatatlanul arra gondolt: mennyire
hasonlít e pillanatban a nagyanyjára. És azt gondolta: adja Isten,
hogy olyan erős legyen, mint Emma Harte – ahogy azt mindnyájan
feltételezzük.
Paula ismét a helyettesére nézett. – Később felhívom Vivienne-t.
Bárhol van is Sally, nem mozdíthatom el fizikailag, és nem
kényszeríthetem, hogy azt tegye, amit mondok. E pillanatban első az
üzlet. Van még valami?
– John Cross telefonált. Londonban van. Beszélni szeretne
magával. Ha lehet, holnap délelőtt.
– Ó – kiáltott fel Paula, de nem lepődött meg annyira, amennyire
mutatta. Hetek óta számított rá, hogy az Aire Kommunikációs
Társaság feje jelentkezni fog. Paula meg a nagyanyja tudták, hogy
térden csúszva fog visszatérni.
Gaye csak nézte, próbálta kitalálni, hogy mit gondol, Paula
arcáról azonban semmit sem tudott leolvasni. – Cross meghagyta a
telefonszámát – mondta hosszas hallgatás után Gaye. – Mit akar
tenni? A holnapi előjegyzési naptár meglehetősen üres még.
Paula összeszorított ajakkal rázta a fejét, és bevallotta: – Hogy
őszinte legyek, nem tudom… Nincs sok értelme találkozni vele.
Nincs számára semmi mondanivalóm. Erre majd még a munkaidő
végén visszatérünk.
– Unokatestvére, Sarah, megjött Barbadosból, és látni szeretné.
Ma délután négykor. Azt mondta, át kell jönnie az áruházba, hogy a
konfekcióbeszerzővel tárgyaljon, és néhány percre felugrana.
Meglehetősen erőszakos volt.
– A vártnál hamarabb tért vissza. Azt hiszem, nem árt, ha
beszélek vele. Az ügy nem lehet nagyon fontos, ezért nem is vesz

354
igénybe sok időt. Valószínűleg a butik és az új szálloda múlt hét végi
megnyitásáról akar beszámolni. Ez minden, Gaye?
– Épp elég, nem? – kérdezte morcosán Gaye.
Paula hátradőlt, úgy figyelte Gaye-t. – Valóban kedvére van,
hogy a helyettesem lehet? Vagy mindezek után jobb szeretne a
titkárnőm lenni? Lefokozhatom, ha gondolja. Szeretnék mindenben a
kedvében járni – ugratta Paula, és temérdek gondja ellenére elnevette
magát.
Gaye-ben volt annyi jóérzés, hogy ő is elnevette magát. –
Elnézést, hogy olyan morcos voltam, holott biz’ isten élvezem ezt az
új munkakört. Emellett, Sheila meg lenne bántva, ha visszakerülne
régi, helyettes titkárnői beosztásába. Olyan büszke, hogy a személyes
titkárnője lehet. Ugye nagyon jó munkaerő?
– Igen, hála annak a kitartó nevelésnek, amelyben az utóbbi évek
alatt részesítette.
Megcsörrent a telefon. Paula dühös pillantást vetett rá, és a fejét
rázta.
Gaye emelte fel a kagylót, és metsző hangon közölte: – Mrs.
Fairley irodája. – Pillanatnyi szünet után hozzátette: – Igen, itt van –
Átnyújtotta a kagylót, és odasúgta: – Oké… Alexander az. – Gaye
kisietett.
– Hogy tetszik a visszatérés a taposómalomba? – kérdezte Paula.
– Kétheti dél-franciaországi sütkérezés és semmittevés után
rohadtul. De egy szempontból megkönnyebbülés – nem kell az
anyámmal lennem – válaszolt gunyoros hangon, majd így folytatta: –
Tudnál-e velem vacsorázni ma este? Szeretnék néhány dolgot
megbeszélni.
– Fontos dolgok?
– Nem, de érdekesek.
– Miért nem mondod el most? – lángolt fel Paula kíváncsisága.
– Túlságosan bonyolult. És pontosan tíz perc múlva kezdődik
nálam egy megbeszélés. Minthogy te meg én pillanatnyilag
355
Londonban vagyunk, és egyedül, gondoltam, jó alkalom, hogy
összejöjjünk. Mit szólnál egy jó vacsorához a Fehér Elefántban?
– Kellemes változatosságnak hangzik. Köszönöm a meghívást,
én is nagyon szeretnélek látni, ha lehet, úgy kilenc óra körül. Ma
sokáig kell dolgoznom.
– Kinek nem? És a kilenc remekül megfelel. Érted jövök a
Belgrave térre, jó? Úgy fél kilenc tájt?
– Tökéletes. Ja, igen, Sandy, nem árt, ha három személynek
foglalsz asztalt. A testvéred útban van London felé, és biztos vagyok
benne, hogy ragaszkodni fog ahhoz, hogy velünk legyen.
– Milyen igaz. Emilynek, a Kíváncsi Kisasszonynak mindenben
benne kell lennie – nevetett gúnyosan Alexander. – Viszlát.
Paula felállt, a kandallóhoz sétált, és háttal a tűznek megállt. Az
utóbbi napokban hűvösebbre fordult az időjárás, és – évtizedes
szokás szerint – amint a levegő kissé csípősebb lett, minden reggel
befűtöttek. Paula örült, hogy az Emma által megkezdett hagyomány
töretlenül folytatódik. Hirtelen érezte, hogy fázik, a kandallóban
lobogó tűz nemcsak felmelegítette, a szépen berendezett szobát is
vidámabbá tette.
Dale Stevensre gondolva morgolódott magában. Az állandó
kapcsolat fenntartásában nem volt semmi szokatlan, mert Paula volt
a nagyi képviselője a Sitexnél. A legnagyobb részvényes, Emma, a
részvények negyvenkét százalékának a tulajdonosa volt, az
igazgatótanács tagja – és mindig az övé volt a döntő szó. Most, hogy
ezt a szerepet Paula játszotta, Dale havonta többször tanácskozott
vele. A ma délutáni hívás viszont elütött a szokásostól. Gaye
nyugtalanságot vélt kihallani Dale hangjából, és Paula hitt neki.
Végül is a rettenthetetlen Gaye Sloane volt az, aki tavaly felfedte a
nagyi ellen szőtt összeesküvést. Dale-nek valószínűleg zűrjei vannak
a Harry Marriott vezette frakcióval az igazgatótanácsban, gondolta
hirtelen Paula. Marriott volt nagyapa partnere a húszas években,
amikor Paul McGill megalapította a Sydney-Texas Oilt, és mindig
356
nehéz ember volt. Emma 1968 januárjában felfelé buktatta; az
igazgatótanács elnöke lett, és az igazgatótanács azontúl úgy táncolt,
ahogy Emma fütyült. Szavazatukkal Emma mellé álltak, és
pártfogoltját, Dale Stevenst alkalmazták új ügyvezető igazgatónak.
Marriott igazgatótanácsbeli régi cimborái azonban nehezteltek Dale-
re, és Paula úgy vélte, hogy valószínűleg ők hozzák lehetetlen
helyzetbe.
A fenébe is, szitkozódott magában. Bár elérhetném hat előtt.
Órájára nézett. Fél négy. Két és fél órát kell még várnom. Nos,
legalább jut idő a kimenő posta elintézésére, az asztalon
felhalmozódott belső feljegyzések áttekintésére és arra, hogy Sarah
Lowther érkezése előtt beszéljen Vivienne Harte-tal.
Iróasztalához visszatérve átfutott a feljegyzéseken, látta, hogy
némelyek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeket nem lehet egy
szuszra elintézni – ezeket félrerakta. A posta aláírása után felhívta
Allington Hallt.
– Halló, Vivienne, hogy vagy?
– Ó, Paula! Egész jól, és te?
– Aggódom, Vivienne. Most hallottam, hogy…
– Ha Sally miatt telefonálsz, nem mondom meg, hogy hol van!
Megígértem neki. Apu sem tudja kiszedni belőlem, és neked se
mondom el.
– Hallgass ide, Vivienne – mondta határozottan Paula –, biztos
vagyok benne, hogy Sally nem fog neheztelni, ha elárulod nekem. Én
vagyok a…
– De igen, neheztelni fog – szakította félbe ingerülten Vivienne.
– Nem akarja, hogy bárki megtudja, hová ment. Ez rád is
vonatkozik. Kérlek, ne nyúzzál, ne hozz ilyen kínos helyzetbe.
– Nekem megmondhatod… Figyelj ide, nem árulom el sem
apádnak, sem más élő léleknek, még Winstonnak sem, aki később
felhív. Tudod, hogy én nem szegem meg a szavam.

357
 – Nem, nem tudom… mert tőlem elvárod, hogy én megszegjem
– vágott vissza Vivienne. – Szegény testvérkém, olyan, mint egy
sebzett madár, teljesen kivan, egy kis békességre és csöndre vágyik.
Apu vasárnap este óta egyfolytában dühöngött és kiabált vele.
– Nagyon sajnálom. Figyelj: nem kell megmondanod, hol van,
de legalább annyit hajlandó vagy elárulni, hogy hol nincs?
– Hogy érted ezt? – kérdezte óvatosan.
– Ha kimondom egy hely nevét, ahová nem ment Sally, azt
megmondod? Csak annyit kell mondanod, hogy nem.
Vivienne erőltetetten nevetett. – Csőbe akarsz húzni, Paula. Ha
nem felelek egy bizonyos név hallatán, azonnal tudni fogod, hogy
Sally ott tartózkodik. – Ismét felnevetett, hitetlenkedése
visszhangzott a vonalban. – Azt hiszed, ostoba vagyok? Vagy
zöldfülű? Tudd meg, hogy én se most jöttem a hat húszassal.
– Tudnom kell, hogy hol rejtőzik a nővéred – mondta
elkeseredetten Paula –, méghozzá olyan okokból, amelyeket nem
óhajtok veled megvitatni.
– Ne beszélj velem úgy, mintha taknyos kisgyerek lennék.
Tizenkilenc éves vagyok! – kiáltott fel dühbe gurulva Vivienne.
Paula felsóhajtott. – Ne vitatkozzunk… Csak annyit mondhatok,
hogy ha Sally Írországba rohant, még ostobább, mint gondoltam,
mert csak gondot okoz önmagának, és Anthonynak.
– Sally nem ostoba! Nyilvánvalóan nem olyan hülye, hogy
Írországba utazzék, amikor… – Vivienne hirtelen elhallgatott.
Sikerült, gondolta halvány mosollyal Paula. Bekapta a horgot. –
Ha Sally véletlenül telefonálna, mondd meg neki, hogy ma este a
Fehér Elefántban vacsorázom Alexanderrel és Emilyvel. Hátha
csatlakozni akar hozzánk.
– Mennem kell – mondta rövid szünet után sietve Vivienne. –
Segítenem kell apunak az istállóban, úgyhogy most elköszönök.
– Mondd meg Sallynek, hogy ha bármire szüksége van, lépjen
érintkezésbe velem. Isten veled, drága Vivienne.
358
 Paula hosszú percekig a készülékre meredt, beszélgetésükre
gondolt. Sally tehát nincs Írországban. Több mint valószínű, hogy
Londonban sem, mert nem ez a kedvenc tartózkodási helye. Lehet,
hogy még mindig Yorkshire-ben van? Ha igen, hol? Visszaidézte
Vivienne egyik mondatát. Azt mondta, hogy nővére „sebzett madár”.
Ez vajon csak afféle szókép volt, Sally állapotának ábrázolására?
Vagy tudat alatti asszociáció? Sebzett madarak a fészekbe
igyekeznek vissza… madárfészek… Gémtanya? Hát persze! Sally
nagyon szerette Scarborough-t, sokszor festette le a helyet, ahol
gyerekkori nyaraikat töltötték. Én is odamennék, ha el akarnék
rejtőzni, mondta magában Paula. Könnyen megközelíthető,
kényelmes, az éléstár mindig tele van, és az öreg Mrs. Bonnyface-nél
ott vannak a kulcsok.
Fölemelte a kagylót, tárcsázni kezdte a Gémtanya számát, majd
meggondolta magát. Sokkal tapintatosabb, ha egy időre békén hagyja
Sallyt. Hogy Scarborough-ban van-e vagy sem – nem ez a lényeg. A
lényeg, hogy nincs Clonloughlin közelében; ez a tudat nagyban
csökkentette Paula aggodalmát – ugyanis nagyon szerette Sally
Harte-ot.
– Paula?
– Igen, Gaye? – kérdezte Paula, és a házitelefon fölé hajolt.
– Sarah megérkezett.
– Küldje be, kérem.
Egy perc múlva határozott arckifejezéssel és határozott léptekkel
belépett Sarah Lowther. Palackzöld gabardinkosztümöt viselt, remek
szabása ellensúlyozta kissé molett alakját. Színe meg hízelgőén illett
szeplős, sápadt arcához és rozsdavörös hajához, amely dús
hullámokban vette körül arcát, és meglágyította széles, de vonzó
vonásait.
– Helló, Paula – mondta élénken, és megállt a szoba közepén. –
Remekül nézel ki. Soványabb vagy, mint valaha. Nem tudom, hogy
csinálod… én egy grammot is csak nehéz harcok árán tudok leadni.
359
 Paula félmosollyal elintézte a személyes megjegyzést. – Isten
hozott, Sarah. – Előjött az asztal mögül, megcsókolta unokatestvérét.
– Gyere, üljünk a kandalló elé. Kérsz egy csésze teát?
– Nem, kösz. – Kecsesen megfordult magas sarkú cipőjében, és
a pamlag irányába indult. A tűzhöz legközelebb eső sarokba ült,
hátradőlt, lábát keresztbe tette, és lesimította szoknyáját. Hosszan
végigmérte Paulát, megcsodálta bíborvörös gyapjúruhájának
egyszerűségét, és eleganciáját. Csodálatos – a Harte Vállalkozások
divatrészlegének vezetőjeként Sarah tudta, hogy Yves Saint-Laurent
szalonjában készült. Lenyelte a ruhára szánt dicsérő megjegyzést, és
azt mondta: – Jonathantól hallom, hogy azok az írországiak
gyilkolgatják egymást… Meglep, hogy a nagyi még nem rohant
haza.
– Nem valami szépen beszélsz Anthonyról – utasította vissza
Paula, és homlokát ráncolva a szemben lévő székre ült. – Min halála
baleset volt, és miért kellene nagyinak hazajönni? Holnap ilyenkor az
egész ügy lezárul.
Sarah furcsa tekintetet vetett Paulára, felvonta rozsdabarna
szemöldökét. – Reméljük, hogy igazad lesz.
Paula ügyesen témát változtatott: – Mesélj az új szálloda és első
butikunk megnyitásáról.
Sarah hallgatott.
– Gyerünk, alig várom, hogy mindent megtudjak róla –
erősködött Paula.
– Jól indult – szólalt meg végül Sarah. – De miért ne indult
volna jól? Hónapokon át keményen dolgoztam, őszintén szólva, az
egész út lélekölő robot volt. Napi huszonnégy órán át talpon voltam.
Miranda a szállodával foglalkozott, úgyhogy nekem kellett
nekigyürkőzni, ellenőrizni a ruhák kicsomagolását és vasalását, a
kirakatok berendezését, az áruk szemet gyönyörködtető belső
elhelyezését – morogta. – De az általam kiválasztott áru – hadd
dicsekedjem el vele – tökéletes volt. Az én Lady Hamilton-ruháim és
360
strandöltözékeim mindenkinek tetszettek. Azt mondták róluk: a
színeik fantasztikusak, az anyaguk pompás, a szabásuk kitűnő. A
megnyitás napján zsúfolásig tele voltunk vevőkkel, tehát
rekordforgalomra számíthatunk az egész szezonban.
– Jaj, de örülök – mondta Paula lelkesen; úgy vélte, hogy
fölösleges külön méltatnia Sarah – szerinte elhanyagolható –
hozzájárulását a sikerhez. Ehelyett megkérdezte: – Merry hogy van?
– Gondolom, jól. Alig láttam. A szálloda megnyitására az
O’Neillek teljes repülőgépnyi hírességet hívtak meg, így Merryt
természetesen lefoglalta a hozzájuk dörgölőzés.
A rosszindulatú, illetlen megjegyzés hallatán Paula
megborzongott, de nem szólt. – Shane is lement New Yorkból?
– Igen.
– És?
– És micsoda? – kérdezte Sarah ingerülten. Kihívó pillantást
vetett Paulára, arca kőkeménnyé vált.
A hirtelen ellenszenv láttán Paula megdöbbent. Kibillentette
egyensúlyából, mégis sikerült megkérdeznie: – De te csak találkoztál
Shane-nel és Bryan bácsival? Lehet, hogy Merrynek, mint
protokollfelelősnek sokat kellett rohangásznia, de nem hiszem, hogy
az O’Neillek téged elkerültek volna. Nem olyan emberek.
– Ó, igen, meghívtak a gálaestékre. De általában túl fáradt
voltam ahhoz, hogy élvezzem. Nem sok örömöm tellett bennük. Az
ügynek ebben a részében teljes kudarcot vallottam.
Sarah a tüzet nézte, visszaemlékezett a kínos, teljes
kiábrándulást hozó, megalázó hétvégére. Shane kegyetlen volt,
általában ügyet se vetett rá. És amikor kegyeskedett észrevenni,
fölényes volt, nőiessége szemmel láthatóan hidegen hagyta. Bezzeg
Paulával nem bánt volna ilyen rohadtul, gondolta elkeseredetten,
önmagába süppedve. Shane arca villant föl előtte a lángok között,
rajta végtelen szenvedély és szerelem. Pislogott, el akarta űzni ezt a
látomást. Az a tekintet nem neki szólt, hanem Paulának… a
361
keresztelő szörnyű napján… azt a tekintetet, azt az alkalmat soha
nem felejti el. Rémületére és fájdalmára ott döbbent rá, hogy Shane
O’Neill Paula Fairleybe szerelmes. Ez az igazi oka, hogy nem ér rá
velem foglalkozni. Átkozott Paula. Gyűlölöm. A féltékenység olyan
váratlanul és olyan erővel tört fel Sarah-ban, hogy elfordította arcát –
várta, hogy elmúljon az érzés, amely elgyöngíti és megbetegíti.
– Hát, sajnálom, hogy nem érezted jól magad – mormolta Paula;
kellemes hangot próbált megütni, nem értette, hogy mi váltotta ki
Sarah hirtelen ellenszenvét. Paula hátradőlt, szeme összeszűkült.
Nem volt oka rá, hogy feltételezze: Sarah hazudik a gálahétvégét
illetően – mégsem tudott hinni neki. Mérlegelte öndicsérő
megjegyzéseit, mennyire el volt ragadtatva a maga nehéz munkájától.
Mennyire túloz…
Paula nem állta meg, hogy ne fűzze hozzá: – A munka tehát
kimerítő volt… Hát tudod, ilyen a kereskedelmi tevékenység. Meg
aztán legyünk őszinték: te akartál mindenáron Barbadosba menni. Ha
én…
– És milyen jól tettem, ugye? – szakította félbe határozottan,
tekintetét levette a tűzről, megfordult, és Paulára meredt. – Valakinek
ott kellett lenni, hogy a dolgokat megszervezze. Szép kis
slamasztikában lettünk volna, ha Merryre támaszkodunk, aki
meglehetősen elhanyagolta teendőit. Vagy ha a véletlenre bízzuk,
úgy, ahogy te akartad.
Paulát meghökkentette a bírálat, és a megjegyzések mögött
rejtőző harciasság. De nem hagyta, hogy Sarah ezt is megússza, és
élesen rászólt: – Ez nem így van! Eszem ágába se jutott bármit is a
véletlenre bízni. Magam akartam odamenni, de te annyira
ragaszkodtál az úthoz. Egyébként a többi butikot illetően ne izgulj.
Felvettem Melanie Redfernt, a jövő héten lép be. Ő vezeti majd az
összes Harte-butikot az O’Neill-szállodákban, és szorosan
együttműködik velem. És persze Merryvel.

362
 – Értem. – Sarah fészkelődött, a torkát köszörülte. –
Tulajdonképpen azért jöttem ma ide, hogy ajánlatot tegyek neked.
– Ajánlatot? – Paula meghökkent. Vajon most mivel rukkol elő?
– Igen. Szeretném a butikokat az én részlegem számára
megvásárolni. A pénz nem gond. Jó csomó megtakarított pénzünk
van. Tekintettel arra, hogy a butikok annyira szívemhez nőttek,
szeretném, ha az én irányításom alatt működnének, a Lady Hamilton-
vonal részeként. Tégy árajánlatot – és megegyezünk.
Sarah nevetséges ajánlata valósággal fejbe vágta, és Paula sietve
válaszolt: – Nagyon jól tudod, hogy még ha akarnám, se tehetném. A
butikok a Harte-áruházlánchoz tartoznak.
Sarah végigmérte Paulát. Arca megkeményedett. – És akkor mi
van? Ajánlatom révén könnyen juthatsz gyors nyereséghez.
Méghozzá nagyhoz. Ennek csak örülhetsz, hiszen a szemed mindig a
mérlegbeszámoló utolsó rubrikájára tapad.
– Emlékeztetni szeretnélek, hogy a Harte-áruházlánc
részvénytársaság – kiáltott fel Paula, aki azt hitte, hogy
unokatestvérének elment az esze. – Ha eddig nem vetted volna észre,
felelősek vagyunk részvényeseinknek és az igazgatótanácsnak.
Sarah gúnyosan mosolygott. – Ne mesélj nekem a Harte
igazgatótanácsáról. Mindnyájan tudjuk, drágám, mennyit ér. Az
igazgatótanács tagja a nagyi, te, a szüleid, Alexander és egy
maroknyi vénember, akik azt teszik, amit ti mondtok. Ha akarnád,
könnyedén eladhatnád nekem a butikokat. A te döntésedtől függ. Ne
is akard nekem bemesélni az ellenkezőjét. Az igazgatótanács, bármi
történjék, ugyanúgy meghajlik a te akaratod előtt, ahogy a múltban is
mindig azt tették, amit a nagyi akart. Mindannyiukat zsebre vágta,
akárcsak te.
Paula jéghideg tekintettel nézett az unokatestvérére, és metsző
hangon szólalt meg: – A Harte jó sok pénzt fektetett az új butikokba,
és én magam sok hónapon át rengeteg időt és energiát fordítottam
rájuk. Ennélfogva nincs szándékomban eladni sem neked, sem
363
másnak, még akkor sem, ha az igazgatótanács jóváhagyná – de hidd
el, hogy nem hagyja jóvá, legalábbis most még nem. Tudod, azt
akarom, hogy a butikok a Harte részei legyenek. Hozzátartoznak
növekedési és terjeszkedési programunkhoz. Ezenfelül én…
– Te fektettél bele energiát?! – kiáltott Sarah. – Nevetnem kell.
Én sokkal keményebben dolgoztam, mint te, én választottam ki a
teljes árukészletet. Az adott körülmények között az lenne helyénvaló,
ha…
– Hagyd abba! – figyelmeztette Paula; arca növekvő
bosszankodást és türelmetlenséget tükrözött. – Nem vagyok hajlandó
végighallgatni ezt a badarságot. Átkozottul szemtelen vagy.
Besétálsz ide, azzal kezded, hogy engem bírálsz, azután megpróbálod
learatni a Barbadosban nyitott butik babérjait… holott annak a sikere
még nagyon kétes. Idővel derül majd ki, mennyire lesz sikeres. De
visszatérve a te erőfeszítéseidre, igencsak arcátlan vagy. Emily
történetesen jóval többet tett, mint te. Az összes kiegészítőket ő
szedte össze, ami nem csekély dolog, és ha jól emlékszem, a
strandruhákat én válogattam ki. Továbbá: Merry meg én szedtük
össze vállalatodnál az összes ruhákat, és nem te. Elismerem, hogy a
Lady Hamilton-vonal legsikeresebb darabjait bocsátottad
rendelkezésünkre, és te tervezted a különleges estélyi ruhákat, és
meglehet, hogy az utóbbi tíz napban nagyon lelkiismeretesen
dolgoztál. Közreműködésed az első butikban összességében azonban
csekély, valóban nagyon csekély volt.
Paula felállt, íróasztalához ment, és leült mögéje. Csöndesen
fejezte be: – Ami pedig azt az óhajodat illeti, hogy a butikokat a
Halte-tól megvásárold – csodálkozva rázta a fejét –, arra csak annyit
mondhatok, hogy ez a legnagyobb szamárság, amit valaha hallottam.
Különösen tőled, hisz nagyon jól tudod, hogy nagyi milyen struktúrát
alakított ki. Nézd, ha be akarsz kapcsolódni valamilyen új tervbe,
összedughatjuk a fejünket, és… – Paula elhallgatott; azonnal
megbánta ezt a békítő gesztust. Sarah-ból csak áradt a jeges düh.
364
 Hang nélkül felállt, egyenesen az íróasztalhoz ment, és
farkasszemet nézett Paulával.
Halk és szokatlanul szilárd hangon mondta: – Lehet, hogy
nagyinak más ötletei vannak a butikokat illetően. Lehet, hogy majd
el akarja adni nekem. Erre még nem gondoltál? – Válaszra sem
várva, furcsa nyugalommal folytatta: – Nagyi még nem halt meg, és
ahogy ismerem, még nem íratta rád hetvenszázalékos részesedését a
Harte-áruházláncban. Ó, nem, ragaszkodik hozzá. Amilyen akaratos,
ebben egészen biztos vagyok, és így, véleményem szerint itt még
mindig ő a főnök. Vésd jól az eszedbe… nem hagyom, hogy ebben
az ügyben te döntsél. Ó nem, távolról sem. Eltökélt szándékom, hogy
telexezek nagyinak. Még ma. Felvilágosítom tárgyalásunkról, az én
ajánlatomról és a te elutasításodról. Aztán majd meglátjuk, hogy ki
az igazi úr a Harte-áruházakban.
Paula sajnálkozó pillantást vetett rá. – Telexezz neki. Akár
tízszer is. Semmit sem érsz el vele…
– Nem te vagy Emma Harte egyetlen unokája – szakította félbe
metsző hangon Sarah. – Ámbár viselkedésedből bárki azt hihetné,
hogy te vagy.
– Sarah, ne veszekedjünk. Gyermetegen viselkedsz, mindig
tudtad, hogy a Harte részvénytársaság… – Paula nem fejezhette be a
mondatot. Sarah egyszerűen kisétált. Halkan csukódott be mögötte az
ajtó.
Paula a fejét csóválva nézett utána, még mindig nem tért
magához Sarah esztelen ajánlatától, és oktalan magatartásától.
Halkan sóhajtott. Alig két hete mondta Emilynek, hogy nagyanyjuk
májusi elutazása óta milyen megnyugtató a légkör a családban.
Elhamarkodottan ítéltem, gondolta most Paula; a beszélgetés
legzavaróbb pillanata Sarah iránta tanúsított nyílt ellenszenve volt. E
váratlan ellenségeskedést mérlegelve, Paula feltette magának a
kérdést: vajon ez egy nyílt csata előjele?

365
 26

Emily el volt ragadtatva.

– Nézd ezt az estélyi ruhát, milyen ízléses – mondta lenyűgözve,
amikor az öltözéket a selyempapírral bélelt nagy kartondobozból
kiemelte.
Alexander, aki Emma Belgrave téri háza egyik
vendégszobájának az ágyán hevert, egyetértőén bólintott. – Látszik,
hogy hibátlan. – Komoly arcán kedves mosoly suhant át, amikor
Emily a parkett közepére suhant, és óvatosan maga elé tartotta.
Karcsú alakra szabott, földig érő, türkizkék, selyem zsákruha
volt, ezer meg ezer apró, halványkék és smaragdzöld üveggyönggyel
telehímezve. Emily lassan megmozdult, és ahogy a ruha hullámzott,
úgy változtatta a fény hatására a színét. A hatás lebilincselő volt.
Alexander fejét félrefordítva, élénken figyelte testvérét, és
megjegyezte: – A ruha a dél-franciaországi nyári tenger színeit idézi,
és nagyon illik a szemedhez. Milyen kár, hogy nem tarthatod meg
magadnak. Egyáltalán nem ment ki a divatból.
– Ó, tudom, és nagyon szeretném, ha az enyém lenne, de ahhoz
túl drága. Egyébként sem tehetem meg Paulával. Szüksége van rá a
jövő januárra tervezett divatbemutatóhoz.
– Talált-e már megfelelő nevet?
– Azon tűnődik, hogy a Divatfantázia címet adja neki, alcímnek
meg: Ötven év eleganciája és stílusa. Nekem tetszik. Neked is?
– Igen. – Alexander figyelte, hogy Emily szakszerűen
visszahajtogatja a ruhát a dobozba és befedi selyempapírral. – Ki
hitte volna, hogy nagyi ennyi éven át megőrzi. Legalább negyvenöt
éves, árad belőle a molyirtó szaga. – Finnyásán elhúzta az orrát, majd
hozzátette: – De fogadni mernék, hogy nagyanyánk káprázatosán
nézett ki benne a tündöklő vörösarany hajával és zöld szemével.
Emily felemelte szőke fejét. – Enyhén szólva. És ami a korát
illeti, igazad van. Mielőtt elutazott, nagyi megmondta, hogy a többi
366
ruhával együtt a padláson van az egyik cédrusszekrényben. Azt is
mondta, hogy azon az ünnepi vacsorán viselte először, amikor Frank
bácsi és Natalie néni egymást eljegyezte. – Emily visszahelyezte a
doboz tetejét, megigazgatta, és a fivérére pillantott. – Ha tudni
akarod, a ruhához még egy pár smaragdszínű szatén párizsi
körömcipő is tartozik, az is olyan, mintha új lenne. Legfeljebb
egyszer vagy kétszer lehetett rajta.
– Igen, gondosan megőrzött mindent – jegyezte meg Alexander,
és óvatos nagyanyja legendás takarékosságára gondolt. Leszállt az
ágyról, és az ablak mellett álló hosszú fém ruhásállványon lógó
öltözékeken futtatta végig a kezét. A kosztümök, ruhák és
nagyestélyik címkéit böngészve, hangosan olvasta: – Chanel,
Vionnet, Balenciaga, Molyneux… mintha mind vadonatúj lenne,
holott kétségkívül a húszas és harmincas évekből származnak.
– Igy van, és ezért döntő fontosságú, hogy felvonultassuk a
kiállításon. Több nagyon elegáns, a legjobban öltöző nők jegyzékén
szereplő hölgy kölcsönöz hasonló, divatszalonban készült ruhákat
Paulának. Mind elfogadták meghívását a kiállítást megnyitó
koktélpartira.
Emily az öltözőasztalhoz ment, gépelt jegyzéket emelt fel, ráírt
valamit, és a dossziéba csúsztatta. – Kösz, hogy velem tartottál, amíg
mindent ellenőriztem. Hát akkor menjünk le, ma este már nincs időm
másra. Megígértem Paulának, hogy a többi holmit a hét végén
összeszedjük. Pillanatnyilag rengeteg a tennivalója.
– Mellesleg hol van most Paula? – kérdezte Alexander, aki
Emily után ment ki a vendégszobából a második emeleti
lépcsőfordulóra. – Csak nem akarod azt mondani, hogy még mindig
az áruházban?
– Nem, itthon van – szólt hátra Emily, és közben megbotlott a
lépcsőn. – Miután kicsomagoltuk és kiakasztottuk a ruhákat,
megvizsgáltuk, nem szorulnak-e kisebb javításra, Paula lement
átöltözni. Most valószínűleg a régi gyerekszobában van.
367
 Alexander kitárta a szalon ajtaját, előreengedte Emilyt, és
mögötte lépett be. Meglepődött: – A gyerekek is itt vannak?
– Igen, Norával együtt. Hétfő délután hozta fel őket Paula. Nézd
csak, a jó öreg Parker kikészített nekünk egy üveg fehérbort. Igyunk
egy pohárral? – sietett a tálalóhoz.
– Miért ne? Kösz, Emily. – A kandalló melletti székbe ült,
hosszú lábát keresztbe vetette, és cigarettára gyújtott, miközben a
bort töltő testvérét figyelte. Átlagos magassága ellenére Alexander
mindig alacsonynak tartotta, talán azért, mert olyan finom alkatú,
olyan arányos. Alexander bólintott. Az utóbbi néhány év alatt Emily
nagyon csinos fiatal nővé alakult. Milyen aljasak voltak ő meg fiú
unokatestvérei gyerekkorukban a kis Emilyvel, amikor folyvást
ugratták hatalmas étvágya és gömbölyded alakja miatt, amikor
Szilvásgombócnak csúfolták. Most aztán igazán nem nevezhető
gombócnak. Rózsaszín gyapjúruhájában ma este vidám
porcelánbabára hasonlított. Na, szép kis porcelánbaba, tette hozzá
magában: vajon honnan származik ez a szédületes fizikai és szellemi
energia? A nagyanyjuktól? Az kétségtelen, hogy nem a szüleitől
örökölte. Anyjuk nemtörődöm, unott, elkényeztetett társasági
előkelőség, komolyabb gondolat meg sem fordul a fejében. Apjuk
pedig lecsúszott alak, aki sose vitte semmire – kész kudarc. Szegény
apa, gondolta Alexander, kétségkívül a legrendesebb, legkedvesebb
fickó. Elhatározta, hogy másnap felhívja, és elviszi ebédelni vagy
vacsorázni. Manapság igazán nagyon ritkán látják egymást.
– Jé, Sandy, odafent észre sem vettem, hogy milyen jól lesültél –
jegyezte meg Emily, miközben odavitte a borospoharat, és közelről
szemügyre vette testvérét. A szemközti székbe huppant. – Istenien
nézel ki. Gyakrabban kéne napoznod.
– Mi? És hagyni, hogy eközben a Harte Vállalkozások csődbe
menjenek? Szó sem lehet róla! – Fölemelte poharát. – Santé.
– Csirió – válaszolta Emily, és az első korty után megkérdezte: –
Mag hol van?
368
 – Ma reggel Skóciába utazott, hogy egy eladó vadászkunyhót
megtekintsen. A tulajdonos arra az ingatlanügynökségre bízta, ahol
Maggie dolgozik, úgyhogy ezt a káprázatos utat rábízták. Ha
megtetszik neki, jegyzékbe veszik. Isten tudja, ki fogja megvenni.
Mert kérdem én, ki a nyavalyának kell manapság egy vadászkunyhó?
– Egy gazdag amerikainak – vélekedett Emily. – Kijelöltétek-e
az esküvőtök időpontját?
– Valószínűleg… júniusban.
– Ez nem tisztességes! – jajongott Emily. – Nagyon jól tudod,
hogy júniusban lesz az én esküvöm Winstonnal. Légy szíves, közöld
Maggie-vel, hogy az esküvő pontos idejének kitűzése előtt beszélni
akarok vele.
– Kettős esküvőt tarthatnánk – mondta Alexander, és Emily
arckifejezése láttán elnevette magát. – Miért nézel így rám?
– Ha magadtól nem tudod, én ugyan meg nem mondom –
válaszolt bosszúsan. – De talán mégis meg kellene mondanom.
– Felejtsd el. Különben sem gondoltam komolyan.
– De igen, komolyan gondoltad, és én igenis megmondom –
jelentette ki Emily. – Három oka van. Egy: Minden menyasszony az
érdeklődés középpontjában akar lenni, az az ő napja, és ha még egy
menyasszony álldogál ott, ez nem sikerülhet neki. Kettő: Nagyi
megpukkadna, mert nem tartaná helyénvalónak. Három: Nem
okozhatunk csalódást nagyanyánknak, aki két klassz esküvőt akar
jövő nyáron rendezni, teljes felhajtással.
– Meggyőztél, Emily: a kettős esküvő szóba sem jöhet –
incselkedett Alexander. Majd rögtön elkomolyodott, még egyszer
megszívta, majd gyorsan elnyomta cigarettáját – hirtelen nagyon
ideges lett.
A jó megfigyelőképességu Emily azonnal észrevette. – Valami
baj van?

369
 – Lehet, hogy Paula csírájában elfojtotta az egyik botrányt –
odaát Írországban –, de attól tartok, hogy hamarosan újabb robban ki.
Ez…
– Botrány – ismételte csendesen a szobába belépő Paula.
Becsukta az ajtót maga mögött, és aggódó kifejezéssel nézett az
ikrekre.
– Paula! – mondta Alexander; felállt, és kitörő örömmel
üdvözölte. – Hadd hozzak neked egy pohár bort. Beszélgessünk
kicsit, mielőtt elindulnánk a Fehér Elefántba.
Paula a pamlagra ült, és tekintetével követte Alexandert.
Morcosán kérdezte: – Miféle botrányról beszélsz, Sandy?
Alexander odavitte Paula italát, és leült – Már megint anyáról
van szó. Sajnálom, de mindkettőtöknek el kell mondanom. – Aggályos
pillantást vetett a két nőre. – Anya hisztérikus hangon hívott fel ma
reggel Párizsból. Nyilvánvalóan Gianni Ravioli…
– Ne légy aljas – tiltakozott Emily. – Hányszor mondtam neked,
hogy a neve De Ravello, és Gianni nagyon aranyos ember.
– …beadta a válópert – folytatta emeltebb hangon Alexander,
miközben rosszallóan nézett Emilyre –, és anya az idegösszeomlás
szélén áll, legalábbis ezt állítja…
– Miért, mi a fenét várt? – szólt újra közbe Emily. – Ő lógott
meg azzal az undorító békaevővel.
– Ha állandóan félbeszakítasz, soha nem megyünk vacsorázni –
mondta szigorúan Alexander. – Anyánk azért borult ki, mert Gianni
hajthatatlan. A bizonyíték ellenére nem hajlandó Marc Deboyne-t
házasságtörő félként megnevezni.
– Miért? – kérdezte Emily kíváncsian.
– Hanem kit? – kérdezte Paula. – Nyilvánvaló, hogy anyád ettől
borult ki.
– Okos nő vagy. Pontosan erről van szó – nézett rá elismerően
Alexander. Rövid szünet után nagyon csöndesen folytatta: – Úgy

370
tűnik, hogy Gianni néhány minisztert akar beidéztetni. A drága
mama ügy szaladt végig a kabineten, mint egy adag hashajtó.
– Viccelsz? – kérdezte elképedve és riadtan Paula.
– Bár viccelnék – válaszolt Alexander. Egyre komolyabb lett,
amikor anyja házasságtörő természetére, a családnak és különösen a
nagyinak okozott kínos helyzetre gondolt. A nagyi elsüllyed
szégyenében.
Emily nagyon izgatott lett. Kitágult szemmel kiáltotta: – Esküdni
mernék, hogy Robin bácsi cimboráiról van szó! – Teátrálisan
nyögött, a szemét forgatta. – Már látom a Daily Mirror szalagcímét:
„Olasz gróf házasságtörésért beidézi az egész angol kormányt.” Vagy
mit szólnátok, a News of the World hatalmas szalagcíméhez:
„Lefeküdt az egész kormánnyal?” Minden újság csámcsogni fog
rajta! – vigyorgott pajzánul.
Paula akarata ellenére elnevette magát, jóllehet meglehetősen
bosszantotta nagynénje viselkedése, és aggasztotta a helyzet
komolysága. – Hagyd abba, Emily, lehetetlen alak vagy! – Paula
megpróbálta lenyelni feltörő nevetését, ami részben idegességéből
fakadt.
Alexander, akit egyáltalán nem mulattatott az ügy, dühösen
nézett a két nőre. – Semmi vicces nincs benne… – elhallgatott, a fejét
rázta, nem talált szavakat. Anyja reggeli telefonja óta egyfolytában
tajtékzott. Emmához hasonlóan őt is megőrjítette Elizabeth
felháborító viselkedése; konzervatív ember lévén, az erkölcstelenség
nagyon zavarta.
Emily hirtelen megszólalt: – Szeretném tudni, kik voltak anya
szeretői. – Töprengve felhúzta az orrát: – Nem, Hájpacni ágyában
igazán nem tudom elképzelni a szépséges Elizabethet.
– Hájpacni? – ismételte meghökkenve Paula.
– Jaj, igazán, Emily! – robbant ki Alexanderből.
Emily figyelmen kívül hagyta Alexander feddő megjegyzését,
túlzott yorkshire-i tájszólással világosította fel Paulát: – Eegen,
371
Hájpacni. Így hívják a fiúk a Genretnél a mi Haroldunkat
Huddersfieldből. – Hirtelen újabb gondolata támadt, és visszatérve
rendes kiejtéséhez, így folytatta: – Robin gutaütést fog kapni. Ne
feledjük, hogy bűbájos nagybátyánk, Délkelet-Leeds parlamenti
képviselője, ugyancsak tagja Harold Wilson kormányának. Arra
számít, hogy ha a Munkáspárt megnyeri a következő választást, ő
lesz a pénzügyminiszter. Nahát, Sandy, igazad van, óriási botrány
lesz… Azt hiszed, olyan Profumo-féle? Ezt biztosan nem sikerül
csírájában elfojtani.
– Robin bácsi drágalátos politikai karrierje miatt igazán nem
izgatom magam – mondta metsző gúnnyal Alexander. – Ó, nem,
egyáltalán nem. Amellett, ha nem tévedek, amilyen opportunista,
megtalálja a módját, hogy kimásszon belőle. Mellesleg valószínűleg
ő tehet mindenről. Igazad volt, Emily. Biztos, hogy anya az ő révén
ismerkedett meg a kérdéses urakkal. Állandóan ott sürgölődött Robin
Eaton téri különleges partijain. Amint a válási papír a bíróság elé
kerül, a sajtó ráveti magát, és Emily közel jár az igazsághoz a
szalagcímeket illetően.
Paula elgondolkozva mondta: – Mennyibe kerülne megvásárolni
hallgatását?
– Nem tudom – mondta Alexander.
– Ó, nem hinném, hogy megvásárolható lenne – vélte Emily.
Paula hűvös pillantást vetett unokatestvérére. – Naivitásod meglep,
Emily. Olyan nő nevelt minket, aki belénk sulykolta, hogy
mindennek ára van, csak az a kérdés, hogy mekkora. Gianni
természetesen pénzt akar. Ha megkapja, akkor úriemberként fog
viselkedni, és Marc Deboyne-t fogja megnevezni.
Emily hevesen tiltakozott. – Jobban ismerem, mint ti, és nem
hiszem, hogy ilyen lenne.
– Nagyi szívesen hangoztatta, hogy van, aminek az ára pénzben
nem feltétlenül kifejezhető – figyelmeztette őket Alexander. – És ha
jobban meggondolom, valószínűleg neked kell igazat adnom.
372
Őszintén hiszem, hogy nem a pénzre utazik. De valamit akar.
Bosszút. Biztos, hogy még mindig szereti anyát – noha azok után,
ahogy vele bánt, isten tudja miért –, és mélyen meg van bántva.
Ezért… vissza akar ütni, ő is bántani akar. És erre azt eszelte ki, hogy
nyilvánosan szégyenbe hozza.
– Lehet – ismerte fel Alexander elméletének helyességét Paula.
– Van rá határozott bizonyítéka?
– Ó, igen. Anya tisztában van vele, hogy a markában tartja. Nem
üres fenyegetőzés.
– Esküszöl, hogy nem mondta el neked, kik a szóban forgó
miniszterek? – kíváncsiskodott Emily.
Alexander sajnálkozva nézett rá. – Ugyan már, lehet, hogy anya
ostoba, megfontolatlan teremtés, de nagyon is csavaros eszű.
Magától értetődően nem említett neveket.
– Anyád megmondta, hogy mit kíván tőled? – kérdezte Paula,
– Igen. Azt akarja, hogy menjek el Giannihoz, és beszéljem rá,
hogy a válóper okozójának Marc Deboyne-t nevezze meg. Azt hiszi,
hogy én befolyásolhatom, de ez óriási tévedés. Nem ismerem olyan
jól, és egyébként is, a családban Emilyt kedveli leginkább.
– Ó, nem – visított Emily–, én nem!
Alexander és Paula cinkos pillantást váltott, és Paula kijelentette:
– Drágám, te vagy a legalkalmasabb arra, hogy tárgyalj vele.
Emily jajgatva dőlt hátra.
Rémesen visszataszítónak tartotta, hogy Giannival anyja
hűtlenségéről tárgyaljon. Viszont kedvelte a férfit, és feltételezte,
hogy Alexander esetleg tapintatlan lesz vele. Kihúzta magát, és
határozottan közölte: – Nem vagyok hajlandó pénzt felajánlani neki,
és kész!
– Akkor hogy környékezed meg? – kérdezte Alexander.
Mélységes megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Emily
vállalta a kellemetlen feladatot.

373
 – Majd… – Emily erősen gondolkodott, és arca felderült. – Majd
a jóindulatára apellálok, megmagyarázom neki, hogy Amandának és
Francescának nagyobb fájdalmat okoz, mint anyának. Igen kedveli a
kislányokat. Biztosan nem akar nekik bánatot okozni.
Paula kissé elbizonytalanodott. – Nem bánom, tégy így… jó
lenne azonban, ha más érvet is tartogatnál, arra az esetre, ha
jóindulata cserbenhagyná.
– Időnként nagyon cinikus vagy – jelentette ki rosszallóan
Emily. – Nem fogom azt a szegény, megalázott férfit megbántani
azzal, hogy pénzt ajánlok fel neki.
Emily haragját figyelmen kívül hagyva Paula vállat vont, és
közölte: – Ha makacskodik, ha ragaszkodik ahhoz, hogy megnevezi
az átkozott fél kormányt, még mindig felajánlhatsz neki egy
munkahelyet.
– Munkahelyet? Hol? Kinél?
– A Harte-nál. Keresek valakit, aki a közeljövőben megnyitandó
antik üzletet vezetné. Minthogy Gianni e terület szakértője, talán
szívesebben dolgozna a családi vállalkozásban, mint abban az antik
kereskedésben, ahol jelenleg alkalmazott. Bizonyos szempontból
több legyet ütnénk egy csapásra: a magunk oldalára állítanánk – ha
nem is az anyádéra –, és nem sok vizet zavarna, hiszen rengeteget
utazna. Én jó munkaerőhöz jutnék, ő pedig nagyobb keresethez.
– Remek megoldás! – helyeselt Alexander vidáman fellélegezve.
Emily az ajkába harapott. – Csak akkor hozom szóba ezt a
munkalehetőséget, ha nehézségeket támaszt – figyelmeztette őket.
Meggyőződése volt, hogy Gianni nem opportunista. Sietve
hozzátette: – Tudom, hogy nem fog akadékoskodni, hogy a helyes
utat fogja választani. Biztosan tudom.
– Majd meglátjuk – motyogta Paula.
Alexander felállt, és átment a szobán. – Most, hogy anyám
szerelmi életével végeztünk, van még valami, amit meg kell

374
beszélnünk. – Az ajtónál megállt. – Mindjárt jövök… a hallban
hagytam az aktatáskámat.
Amíg távol volt, Emily Paula felé hajolt, és bizalmasan suttogta:
– Gianni valóban nagyon szeretetreméltó. Ti nem ismeritek elég jól.
– Normális körülmények között biztos, hogy az. De nem árt
felkészülni a legrosszabbra.
Emily hallgatott, és a rákövetkező percben Alexander visszatért,
leült, aktatáskájából dossziét vett elő, és átnyújtotta Paulának.
– Mi ez?
– Mr. Graves magánnyomozó jelentése. Nem kell most
elolvasnod.
– Jonathanról? – kockáztatta meg Paula; kinyitotta, átlapozta. A
rossz előérzettől a lélegzete is elállt.
– Nem. A jelentés Sebastian Crossról szól.
– Ó. – Paula egyik kezét a szája elé kapta, eszébe jutott az a
balsejtelmet keltő nap az Aire igazgatósági szobájában.
– Azt hiszem, hamarabb végzünk, ha néhány rövid mondatban
ismertetem a lényeget. A jelentés nagyon hosszú, helyenként
unalmas, ezért javasoltam, hogy majd ha ráérsz, akkor fusd át –
magyarázta Alexander.
– Gyorsan mondd el – parancsolt rá Emily. – Néhány perc múlva
indulunk vacsorázni. Majd meghalok az éhségtől.
– Mint tudjátok, Mr. Graves hónapok óta nyomoz, gyűjti az
adatokat. Nagyi utasítására kutatásait először üzleti téren végezte. De
amikor újra meg újra eredmény nélkül állt elő, úgy határozott, hogy
Sebastian magánéletében kutakodik. Néhány hamis nyomot követett,
kikérdezett londoni embereket, majd felutazott Yorkshire-be. És ott
nagyon kellemetlen információkat szerzett. Tudta, hogy az Aire
Kommunikációs Társaság alkalmazottainak kedvenc találkozóhelye
Polly bárja Leedsben, ezért mind gyakrabban lődörgött ott. Egyik
ebédidőben beszédbe elegyedett egy fiatal fickóval, aki korábban az
Aire-nél dolgozott. Lassacskán összebarátkoztak, három héten át
375
együtt iddogáltak. Egy este Tommy Charwood – így hívják a fickót –
elmondta Gravesnek, hogy Sebastian rohadt alak, legszívesebben
elkapná éjnek évadján egy sötét sikátorban, és jól helybenhagyná. –
Alexander elhallgatott, rágyújtott, majd így folytatta: – Amikor
Graves megkérdezte, hogy miért, Tommy elmondta, hogy udvarolt
egy lánynak, aki szintén az Aire-nél dolgozott, és Sebastian
elhappolta tőle. Nos a lány, Alice Peele...
– Én ismerem – vágott közbe élénk érdeklődéssel Paula. – A
propagandaosztályon dolgozik, és egyszer eljött hozzám; munkát
keresett a Harte-nál.
– És milyen? – kérdezte kíváncsian Alexander.
– Tehetséges, kellemes ember. Nagyon jól emlékszem rá, mert
jól öltözött és nagyon megnyerő: magas, sötét hajú, feltűnően csinos
arcú.
Alexander a torkát köszörülte, komor tekintettel nézett Paulára.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy manapság is olyan szép.
Tommy Charwood szerint Sebastian Cross néhányszor megverte;
utoljára olyan súlyosan, hogy a lány plasztikai sebészetre szorult.
Egy életre megnyomorodott volna, ha nem veszik azonnal kezelésbe.
Cross olyan állatian megverte, hogy eltört az állkapcsa, egyik
pofacsontja, és az egész arca egyetlen véres massza volt.
– Ó, istenem, milyen rémes! Borzasztó!
Emily is elsápadt. Megborzongott, Paulára nézett, és azt
suttogta: – Te ösztönösen megérezted, hogy milyen ember Sebastian
Cross. – Nagyot nyelt, majd fivéréhez fordult: – A lány feljelentette?
Elment a rendőrségre? Vádat emeltek ellene?
– Nem. Charwood elmondta Gravesnek, hogy a lány rettegett
Crosstól. Apja a rendőrséghez akart fordulni, de Alice könyörgött,
hogy ne tegye, ne zúdítson rájuk újabb bajt. Mr. Peele ekkor mondott
el mindent Tommynak, akivel fenntartotta a barátságot. Tommy
próbálta rábeszélni, hogy forduljon a leedsi rendőrséghez – neki van
ott néhány ismerőse –, de Peele továbbra is habozott. És végül nemet
376
mondott. Egy hónappal a szörnyű verés után John Cross felkereste a
Peele családot, és pénzt ajánlott fel Mr. Peelenek. Az öntudatos Mr.
Peele John Cross arcába vágta a pénzt. Amint Alice valamennyire
meggyógyult, Mr. Peele Gibraltárba küldte, ahol nős bátyja
állomásozik. A fivére a Királyi Haditengerészetnél szolgál, azt
hiszem, a helikoptereknél, és Gibraltár az állomáshelye. Tommy
Charwood úgy tudja, hogy Alice még mindig ott van.
– Förtelmes történet – mondta a még mindig remegő Paula. –
Nem csodálom, hogy Alice Peele retteg Crosstól… – hangja
elcsuklott, majd elhallgatott, elfordult, undor töltötte el.
– Ez egy dühöngő őrült! – kapkodott Emily levegő után. – A
lány családjának fel kellett volna jelentenie, függetlenül attól, hogy
Alice hogyan vélekedik.
Alexander bólintott, komor arcán ugyanaz az undor tükröződött,
mint Pauláén. – És ez még nem minden – folytatta keményen. –
Miután bizalmába férkőzött, Charwood további információkkal is
szolgált. Esküszik, hogy Sebastian kábítószerrel él, amellett, hogy
rengeteget iszik és szerencsejátékokat űz, súlyos veszteségekkel.
– És ez az ember Jonathan Ainsley legjobb barátja – mondta
Paula. – Ez egyszerűen félelmetes.
– Igen, az – helyeselt Alexander. – És míg a Crossról szóló
információ nem valami hasznos számunkra, meglehetősen rossz
fényt vet Sebastian kebelbarátjára, Jonathanra. Nem gondolod?
Paula bólintott.
Emily egyikről a másikra nézett. – Gondoljátok, hogy Jonathan
is kábszeres? Hogy ő is szerencsejátékos?
– Nem ajánlom, hogy kábszeres legyen – csattant fel Alexander
– ha továbbra is vezetni akarja a Harte Vállalkozások
ingatlanrészlegét. Ne feledjük, hogy igen sok pénz fordul meg a
kezén, és időnként nagyon fontos döntéseket kell hoznia. –
Alexander felállt, a tálalóhoz ment, bort töltött, és közben ezt
dünnyögte: – Ezentúl minden lépését figyelni fogom, még
377
szigorúbban, mint eddig. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
Jonathan bármilyen hibát elkövessen. Ami a szerencsejátékot illeti,
fogalmam sincs róla – vont vállat. – De lehet, hogy játszik, és ez
újabb ok arra, hogy az ingatlanrészlegre jobban odafigyeljek. Mint
mondtam, rengeteg pénz fordul meg ott.
– Feltételezem, hogy utasítottad Mr. Gravest: figyelje tovább, és
ásson mélyebbre – mondta Paula.
– Természetesen.
– Milyen furcsa – folytatta Paula elgondolkozva John Cross ma
felhívta az áruházat. Velem akar beszélni.
– Fogadod? – kérdezte Alexander.
– Nem tudom. Valószínűleg nem. Gaye megpróbálta elérni a
szállodájában késő délután, de nem volt ott. Gondolom, holnap
reggel újrahív.
– Bizonyos szempontból kíváncsi volnék, hogy mit akar. Csak
nem képzeli, hogy az Aire még érdekel minket, azután, hogy a
legértékesebb részét, az épületet eladta…
Paula vállat vont, és tüstént témát változtatott. – Sarah járt nálam
ma délután. – Apróra elmesélt mindent, egyetlen részletet sem
hagyott ki. Amikor befejezte, hátradőlt, várta a hatást.
Emily élénk érdeklődéssel hallgatta, majd megjegyezte: –
Szeretném hallani Miranda beszámolóját a hétvégéről, no meg a tíz
napról, amit Sarah Barbadoson töltött. Az az érzésem, hogy kettőjük
beszámolója ugyancsak eltér egymástól. Sarah mindig nagyon el volt
telve magától.
– Igen, tudom. – Paulának a Gémtanyán töltött gyerekkori napok
jutottak eszébe, ő meg Emily már akkor is tudták, hogy milyen
alattomos. Unokatestvérük mindig igyekezett behízelegni magát a
nagyinál, a lehető legjobb színben feltűnni, gyakorta az ő rovásukra.
– Sarah nem ostoba – szólalt meg Alexander. – Tudja, hogy az
igazgatótanács beleegyezése nélkül nem adhatod el a butikokat.
Azzal is tökéletesen tisztában van, hogy nem szórhatja kényekedve
378
szerint a divatrészleg pénzét. Csak az én engedélyemmel költhet
belőle. Ennélfogva: bizonyára meggyőzte önmagát, hogy ha
megkerül minket, és egyenesen a nagyihoz fordul, sikerülhet a terve.
Biztosan elküldte a telexet, ahogy ígérte.
– Én is biztos vagyok benne – morogta Emily, és magában
átkozta Sarah-t. Paulának épp elég gondja és baja van, fölösleges,
hogy Sarah is tetézze.
Paula halványan mosolygott: – Nem vitatom. Azonban
meggyőződésem, hogy a telex a papírkosárban landolt. Sarah nem
tudja, hogy májusi elutazása előtt a nagyi kezdett őszintén hinni a
butikokban. Az utolsó pillanatban rájött, milyen hasznos és
viszonylag könnyű módja a terjeszkedésnek. Biztos benne, hogy a
butikok növelik a Harte-részvények értékét – és persze így is lesz és
éppúgy nem akarja eladni őket, mint én.
– Igen, de most mondtad, hogy Sarah még nem jött rá erre –
mondta Emily. – Mellesleg azt hiszem, hogy eszi a méreg amiatt,
hogy a Harte-áruházláncot te kaptad meg, és nem ő. Végül is ő a
legidősebb lányunoka, és magát, mint üzletasszonyt, nagyon nagyra
tartja.
– Emily a számból vette ki a szót – fordult Paula felé Alexander.
– Sarah ma délutáni látogatása undok kis próbálkozás volt arra,
hogy kiborítson. – Beszéd közben újabb gondolata támadt: – Nem
lehetséges, hogy ez a kezdete annak a gerillaharcnak, amelyről már
beszéltünk, és amit előre láttunk?
– Nekem is eszembe jutott már – mondta Paula.
– És ha az, Sarah mit nyerhet vele? – kérdezte Emily.
– Azt az elégedett érzést, hogy növeli Paula gondjait, növelheti a
ránehezedő nyomást. Emellett, aki elveszti egyensúlyát, az nem
mindig tud tiszta és hűvös fejjel gondolkodni, és gyakran a
koncentrálóképessége sérül meg. – Alexander jelentőségteljes
pillantást vetett a két nőre. – Sarah hosszú ideje egy húron pendül
Jonathannal. Mindkettőre érdemes odafigyelni.
379
 Paula felállt. – Elég belőlük, legalábbis ma estére. Menjünk
vacsorázni. Nehéz napom és szörnyű hetem volt. – Fáradtan
sóhajtott.
– Nem akarlak benneteket terhelni a Sitex Oilnál felvetődött
problémákkal, de ma azokkal is foglalkoznom kellett. Kifogytam a
szuszból. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra, például egy
kellemes estére a Fehér Elefántban.
– Súlyos problémák? – kérdezte Alexander, amikor a kabátokért
a hallba mentek. Gyöngéden megszorította Paula vállát. – Segíthetek
a megoldásukban?
Paula hálás mosollyal válaszolt. – Kösz, Sandy, nagyon aranyos
vagy, de már nagyrészt elintéztem… Tétovázva hozzáfűzte: – Dale
Stevens mindenáron le akart mondani. Több mint egy órát beszéltem
vele telefonon, meggyőztem, hogy maradjon. Van néhány ellensége
az igazgatótanácsban, megrögzött bajkeverők, akik ott gáncsolják,
ahol tudják. – Bánatosan rázta a fejét. – Helyesbítek: azt kellett volna
mondanom: beleegyezett, hogy az év végéig a helyén marad.
Tulajdonképpen csak lélegzetvételnyi időt nyertem.

27

– John Crawford felajánlotta, hogy elmagyarázza, mi folyik a

halottszemlén – mondta Edwinának és Anthonynak Daisy. – Úgy
gondolja, akkor nyugodtabban nézünk elébe.
– Minden bizonnyal – mondta Anthony. Felállt. – Elmegyek
Bridgetért. Úgy vélem, neki is hallania kell, mit mond a család
ügyvédje. Elnézést. Rögtön jövök.
Anthony kiment a könyvtárból. Daisy felállt, és Edwina mellé
ült a pamlagra. Megszorította féltestvére kezét; gondterhelt arcába
nézett. – Kérlek, Edwina, ha lehet, ne izgulj. Még néhány óra, és ezt
az egész tragédiát magunk mögött tudhatjuk. Folytatnunk kell,

380
mindent meg kell tennünk, hogy a lehető legjobban éljük tovább az
életünket.
– Igen, Daisy, és köszönöm, hogy törődsz velem. Rendbe jövök
– suttogta elgyötört hangon. Az utóbbi napok szorongásai és a sok
feszültség felőrölték, kimerültnek tűnt, mint aki a teljes
összeroppanás szélén áll. A komor fekete ruha, amelyhez sem
ékszert, sem más, színes kiegészítőt nem viselt, még jobban
öregítette. A feketeség mintha a maradék színt is kiszívta volna
arcából, minden eddiginél sápadtabbnak hatott. Betegnek tűnt, és ma
reggel a koránál idősebbnek.
Ezüstszürke szemében hála csillant, és csöndesen megjegyezte:
– Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled és Jim nélkül. Ő hol
van?
– Most éppen Paulának telefonál, és azt hiszem, néhány újságot
is fel kell még hívnia. De mihelyt végez, idejön. Számára ez az
ismertetés nem igazán fontos. Tudja, mi folyik a halottszemlén,
hiszen kezdő újságíró korában ilyenekről is tudósított.
– Ó, igen, persze, járatos ezen a téren. – Edwina a lakályos
faburkolatos szoba túlsó végében lévő kandallón álló órát nézte. –
Már majdnem fél kilenc. Hamarosan indulni kell Corkba. Hiszen
tudod, az út több mint egy óra, van talán másfél is.
Daisy kihallotta a hangjából az idegességet, és a pánikot.
Biztatóan mondta: – Rengeteg időnk van. Tizenegyre tűzték ki a
halottszemlét, és ez a megbeszélés Johnnal nem tart sokáig. Azt
mondta, tíz perc alatt elmagyarázza a legfontosabb pontokat. Utána
indulunk, és kényelmesen odaérünk. Ne idegeskedj, kedves.
– Semmi baj. Csak egy kicsit fáradt vagyok. Alig aludtam az
éjjel.
– Azt hiszem, egyikünk sem aludt jól – mondta halvány
mosollyal Daisy. – Iszom még egy kávét. Te nem kérsz?
– Nem, köszönöm. – Edwina mereven ült a pamlagon, ölbe tett
kezét tördelte, nyugtalanság szorongatta. Négy nap, négy éjszaka óta
381
retteg a fiáért. Alig várta, hogy a megyei bíróságra menjen, hogy túl
legyen a halottszemlén, hogy az Anthony feje fölött tornyosuló felhőt
szétfoszlassák. Csak akkor fog majd megnyugodni. Az életét is
szívesen odaadná Anthonyért. Ő az egyetlen, aki számít, és amint
véget ér a Min halálát fürkésző vizsgálat, mindenben támogatni fogja
– még abba is belemegy, hogy elvegye Sally Harte-ot, noha nem
kedveli azt a lányt. Halála napjáig sajnálni fogja, hogy passzív
szemlélője volt az utóbbi hetekben a Min és Anthony között
kibontakozott ellenségeskedésnek. Anthony kérte, hogy lépjen
közbe, beszéljen Min fejével; erősködött, hogy anyja igenis
befolyásolhatja, ráveheti a válásra, amibe eredetileg beleegyezett. És
talán meg kellett volna tennie – most már sose fog kiderülni, rosszul
tette-e, hogy visszautasította. Szegény Min pedig halott. Ha
beszéltem volna vele, még mindig élne, gondolta századszor. Szíve
egyre jobban sajgott. Lelkiismeret-furdalás mardosta.
Daisy odavitte kávéját, és leült vele szemben. – Döntöttél már,
hogy mihez kezdesz? A temetés után eljössz pihenni néhány napra
Londonba?
– Lehet, hogy el kellene menni innen – kezdte Edwina, de
elhallgatott, mert belépett Anthony és vele Bridget O’Donnell,
Clonloughlin házvezetőnője.
– Méltóságos asszony, Mrs. Amory – köszönt főhajtással
Bridget, és az Anthony által kijelölt székre ült.
A mindig szívélyes Daisy rámosolygott: – Mint tudja, Mr.
Crawford, a család ügyvédje idejött Londonból, hogy amiben tud,
segítségünkre legyen. Lord Dunvale biztosan megmagyarázta
magának, hogy az ügyvéd úr bizonyos jogi dolgokban kíván
felvilágosítást adni. Megjegyzem: semmi ok az aggodalomra.
– Ó, Mrs. Amory, én nem aggódom, egyáltalán nem – vágta rá
Bridget. Éles hangja részben elmosta dallamos tájszólását.
Szemrebbenés nélkül állta Daisy pillantását. – Igazat mondani
nagyon egyszerű, és én azt fogom tenni. – Keskeny, vértelen ajkán
382
magabiztos kis mosoly suhant át, és hátradőlt, lábát keresztbe tette.
Vörös haja lángolt a napsütésben, színe élesen elütött jéghideg kék
szeme színétől.
Daisy igazolva látta véleményét, hogy Bridget hidegvérű,
számító és magabiztos teremtés. Nem nagyon kedvelte. Olyan
harmincöt éves lehetett, noha nem látszott annyinak.
Daisy levette róla pillantását, Anthony felé fordult, de mielőtt
megszólalhatott volna, nyílt az ajtó, és belépett John Crawford
(annak a Johnnak a fia, aki sok éven át Emma ügyvédje volt) a
Crawford, Creighton, Phipps és Crawford ügyvédi iroda rangidős
tagja. Középtermetű, szálfaegyenes, katonás jelenség – erőteljes
egyéniség, tetszetős fellépéssel. Homokszínű haja negyvenhat éve
ellenére kezdett őszbe vegyülni; csillogó, mindentudó barna szeme,
sima, kifejezéstelen arca nem árulta el, hogy mögötte briliáns,
borotvaéles jogászi elme rejtőzik.
– Jó reggelt. Sajnálom, hogy megvárakoztattam magukat –
kezdte élénken, és néhány lépéssel átszelte a hosszú, könyvekkel teli
szobát, hogy az ablaknál ülőkhöz csatlakozzon. Daisy kávéval
kínálta, de az ügyvéd nem kért. Megállt egy szék mögött, kezét a
háttámlán nyugtatta. Teljesen higgadtnak, könnyednek hatott;
kliensei körében mindig így viselkedett, bármit gondolt is magában,
tökéletes magabiztosságot árasztott.
– Tisztában vagyok azzal, hogy a ma délelőtt komoly
megpróbáltatás lesz, ezért gondoltam, hogy elmondom, mi lesz a
tárgyaláson. Remélem, hogy ha megértik az eljárás folyamatát,
kevésbé lesznek idegesek. – Végignézett rajtuk. – Miközben
sorolom, nyugodtan kérdezzenek. Minthogy egyikük sem vett részt
halottszemlén, először hadd tisztázzam, hogy az eljárás minden
ceremónia nélkül zajlik. Azonban – itt szünetet tartott, élesen rájuk
nézett, és lassan, minden szót hangsúlyozva folytatta – ez nem azt
jelenti, hogy nincs jelentősége. A halottkém ugyanis az ország egyik

383
legmagasabb bírói méltósága, működését a bizonyítás törvénye
szabályozza. Van kérdés? Ha nincs, akkor folytatom…
– Bocsánat – szólt közbe Daisy –, kifejtené, mit ért azalatt, hogy
ceremónia nélkül? Nem egészen értem.
– No igen, persze. Úgy értem, hogy a halottkém nem visel talárt.
Utcai ruhában van. Beszédmodora sem olyan szertartásos, mint más
bíráké. A halottkém kötetlen beszélgetést folytat az érintett felekkel,
mielőtt azok a tanúk padján eskü alatt vallanának.
– Köszönöm, John. Még egy kérdés: a halottkém rendszerint
ügyvéd, jogász vagy jogi felkészültségű orvos, ugye?
– Igen. A halottkém nem bíró, noha lényegében övé a döntés
joga. Széles körben folytathat kihallgatást is. Ha nincs más kérdés,
menjünk tovább. Most nagyon fontos ponthoz érkezünk, mégpedig
ahhoz, hogy a halottkém ezen a tárgyaláson hallomásból szerzett
értesülést is elfogadhat, ami más tárgyaláson nem fordulhat elő. Az
angol jog szerint a hallomásból szerzett értesülés elfogadhatatlan.
Anthony előrehajolt. – Ez mit jelent? – rázta a fejét. – Csak nem
azt, amire gondolok?! – szólt a szokottnál élesebb hangon.
– De igen, Lord Dunvale, azt jelenti. A halottkém arra is
odafigyel, amit valaki hallott, de nem tudja, igaz-e… szóbeszédre,
pletykára.
– Értem – mondta nyugodtabb hangon, noha megriadt, amikor
arra gondolt, milyen pletykák terjedtek az utóbbi hónapokban a
faluban.
Edwina és Daisy aggódó pillantást váltottak. Egyikük sem szólt.
Crawford megérezte a nyugtalanságot, és torkát köszörülve
folytatta: – Hadd tisztázzam a szóbeszéd fogalmát, ahogy azt a
halottkém bírósága értékeli. Ebben az esetben például szóbeszéd
tárgya lehet a halott utolsó, halála előtt kimondott mondata, amelyet
valamely családtaghoz, egy baráthoz, egy orvoshoz vagy egy
ügyvédhez intézett. A tanú állíthatja, hogy az elhunyt egyszer vagy
többször fenyegetőzött öngyilkossággal. Vagy megkockáztatja azt az
384
állítást, hogy az elhunyt depressziós állapotban volt. A halottkém
ezeket figyelembe veszi. Vegyünk egy példát: az általa beszerzett
bizonyítékok alapján egy rendőr kifejtheti abbeli véleményét,
miszerint úgy véli, az elhunyt öngyilkosságot követett el. Vagy
másik példa: a rendőr nyomozásai alapján arra a következtetésre jut,
hogy a halál véletlen baleset következménye. A halottkém az ilyen
véleményeket is mérlegeli. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy
az efféle szóbeszédnek van jelentősége az esetre nézve, és a további
kérdések feltevésénél befolyásolja a halottkémet.
– A tanúkat a rendőrség is kihallgatja? – kérdezte Anthony.
– Nem. Soha. A halottkém tárgyalásán ez nem megengedett.
Kérdéseket kizárólag ő tehet fel.
Michael Lamont, a birtok intézője lépett be fürgén, és behúzta
maga mögött az ajtót. Magas, testes férfi volt, haja dús, sötét, göndör,
arca vidám, napbarnított, modora joviális. Sűrű bocsánatkérések
közepette ment át a szobán.
– Később majd elmondom a részleteket – mondta neki sietve
Anthony. – John az eljárást taglalja… hogyan folytatnak le egy
halottszemlét.
Lamont bólintott, hogy érti; Edwina mellé ült a pamlagra, röpke
mosollyal üdvözölte a két másik nőt. – Én már voltam halottszemlén,
nagyjából tudom, hogy mi az ábra.
– Helyes – bólintott Crawford. – A lehető leggyorsabban
befejezem. Lehet, hogy hat- vagy nyolctagú esküdtszék is lesz –
lehet, hogy nem. De ha van is esküdtszék, a halottkém akarata
érvényesül; ha szükséges, rábírja az esküdteket, hogy fogadják el az
ő helyesnek tartott véleményét. De az ítéletet mindenképpen a
halottkém mondja ki, lett légyen az baleset, öngyilkosság, véletlen
halál, természetes elhalálozás vagy – elhallgatott, majd csendesen
hozzátette – gyilkosság.
Szavai nyomán síri csend támadt.

385
 A csendet Anthony törte meg: – És ha a halottkémnek kétségei
vannak? Ha nem tudja eldönteni, öngyilkosság volt-e, baleset vagy
gyilkosság?
– Ebben az esetben olyan ítéletet hoz, amely nem nevezi meg a
bűnöst… kijelentheti, hogy az elhunyt haláláért ismeretlen személy
vagy személyek felelősek, és azokat később kell igazságszolgáltatás
elé állítani.
Edwinának, aki mereven figyelte a fiát, elállt a lélegzete, arca
hamuszürke lett. Michael Lamont megfogta Edwina kezét, súgott
neki valamit.
Crawford rájuk pillantott, majd ismét Anthony felé fordult. – A
kórboncnok jelentése a boncolásról általában minden kétséget
kizáróan tisztázza a halál körülményeit.
– Értem – mondta halkan Anthony.
Crawford közölte: – Azt hiszem, a legfontosabb pontokat
tisztáztam. Szeretném hozzáfűzni: bizonyos vagyok benne, hogy a
vizsgálat normális, rutinszerű mederben folyik. – Michael Lamontra
nézett. – Valószínűleg maga lesz az első tanú, mert maga találta meg
Lady Dunvale holttestét. Utána a rendőr őrmester tanúskodik. Azután
következik az orvosi beszámoló – először a helyi orvosé, aki elsőnek
vizsgálta meg, majd a kórboncnoké, aki a második vizsgálatot és a
boncolást végezte. Van még valakinek kérdése?
– Igen, nekem van néhány – mondta Anthony. – Gondolom,
engem is kikérdeznek. De anyámat? És Bridgetet?
– Nem hinném, hogy az özvegy grófnét a tanúk padjára ültetnék,
hiszen semmi újat nem tud mondani. Magának viszont tanúskodnia
kell, és több mint valószínű, hogy Miss O’Donnellnek is. Felteszem,
hogy – mint azt korábban kifejtettem – a halottkém a fontosabb tanúk
kihallgatása előtt fog magukkal kötetlenül beszélgetni. Izgulni
fölösleges. – Az órájára nézett. – Javasolom, hogy tíz perc múlva
induljunk. – Daisyhez fordult: – Jim hol van? Jó lenne, ha szólnál
neki, hogy hamarosan indulunk Corkba.
386
 – Jó. Azonnal szólok. Amúgy is fel kell mennem a holmimért.

A kis csoport negyedórával később elindult a clonloughlini

kastélyból.
Az első kocsiban Edwina, Anthony, Bridget utazott, a volánnál
Michael ült.
A szorosan őket követő második autót Jim Fairley vezette. Vele
utazott Daisy és John Crawford. Mintegy tíz percig egyikük sem
szólalt meg. Végül Jim így szólt: – Jó ötlet volt, John, hogy
elmagyaráztad a formaságokat. – Szeme sarkából a mellette ülő
Crawfordra nézett, majd ismét az utat figyelte: – Biztos, hogy a
nagynénin segített. Rettenetesen ideges. Anthony viszont eléggé
nyugodt. Zárkózott, jól tartja magát. De rémesen néz ki. Ebben a
kínos helyzetben egészen megöregedett.
– Igaz – helyeselt lakonikusan Crawford. Leengedte az ablakot,
válla fölött hátraszólt Daisynek: – Nem zavar, ha rágyújtok?
– Egyáltalán nem. – Daisy előrehajolt, kezét az első ülés
háttámlájára tette, és Jimet kérdezte: – Paula hogy van?
– Nagyon jól. Csókoltat. – Jim erősebben fogta a kormányt.
Töprengett, vajon megismételje-e Paula utolsó, aggódó
megjegyzését, amely még Jimben is félelmet keltett. Nem tudta, mit
tegyen, ezért azt mondta: – Paula nagyon kért, hogy mihelyt vége a
tárgyalásnak, hívjuk fel. Magunktól is megtettük volna…
– Biztosan azonnal fel akarja hívni anyát. – Daisy a sarokba
húzódott, lesimította egyszerű, szürke kosztümjének szoknyáját, és
Emmára gondolt, aki valószínűleg nagyon izgatottan várja a híreket
odakint az ausztráliai juh tenyésztő telepen; aggódik a tárgyalás
kimenetele, unokája, Anthony sorsa miatt. Daisyt nyugtalanította,
hogy anyja ilyen nagy feszültségben él – végül is nyolcvanéves! Azt
mondta magának, hogy Emma Harte legyőzhetetlen, ez sem fogja
387
megtörni – távolsági beszélgetéseikben Emma ezt többször is
hangsúlyozta. – Eldöntötted már, hogy mit teszel? – kérdezte Jimtől.
– Igen. Holnap részt veszek a temetésen. Úgy vélem, igénylik a
részvételemet, és ez a legkevesebb, amit értük tehetek. Szombaton
visszarepülök Angliába. Szeretném rávenni Anthonyt, hogy tartson
velem. Jó volna, ha egy darabig távol lenne innen.
– Természetesen – helyeselt Daisy. – Biztosan találkozni akar
Sallyvel. – John Crawfordhoz fordult. – Feltételezem, hogy a
halottszemle néhány óra alatt lezajlik… David elintézte, hogy egy
barátja magánrepülőgépe várjon ránk délben Cork repülőterén. Nincs
kedved velem jönni Londonba?
– De igen, nagyon köszönöm. Ha minden rendben megy, néhány
óra alatt végzünk. Remélem, hogy nem tartanak ebédszünetet. Ez
esetben ugyanis a halottszemle sajnos késő délutánig is eltarthat.
– Van-e okod arra, hogy azt gondold: ez nem lesz rutinvizsgálat?
– kérdezte Jim.
– Nincs, igazán nincs – válaszolta Crawford, de a hangja furán
ingatag volt.
Jim felkapta a fejét. – John, nem hangzol olyan magabiztosnak,
mint tegnap este. Van valami, amit Daisynek és nekem tudnunk
kellene?
– Nem, természetesen nincs – mormogta Crawford.
Válasza nem győzte meg Jimet. Elhatározta, hogy fejest ugrik,
előadja Emily kételyét, amiről Paula szólt az imént telefonon.
– Paula egy kicsit gondterhelt. Emily felvetett valamit… az
éjszaka közepén felhívta Paulát, és elmondta, hogy vasárnap óta töri
a fejét azon az öt vagy hat órán, amit Min a tónál töltött; mert ugye
délután toppant be, és éjjel halt meg. Emily azt gondolja…
Nem értem, miért fontosak az órák – szólt közbe Daisy.
John Crawford kicsit töprengett, majd úgy határozott, hogy
őszinte lesz, megfordult, és szembenézett Daisyvel. – Be kell
vallanom, hogy ez izgat engem is. És ha én furcsának tartom ezt az
388
időkiesést – csakúgy, mint Emily –, nem gondolod, hogy egy
tapasztalt halottkémben ugyancsak felvetődik a kérdés: vajon mit
csinált az elhunyt eme rendkívül hosszú idő alatt?
– Igaz – ráncolta homlokát Daisy. – De miért számítanak ezek az
órák? Nézd, lehet, hogy elment, majd újból visszatért.
– Vagy az is lehet, hogy délután nem is volt Clonloughlinban –
mondta Crawford. – Ez a lehetőség ugyanúgy felmerülhet a
halottkémben, mint bennem vagy Emilyben. Hát nem érted, hogy
ezek a felderítetlen órák különböző kérdéseket vethetnek fel…
tekintettel Lord Dunvale arra vonatkozó kijelentésére, hogy felesége
mikor állított be? Hozzá kell tennem, hogy ezt a történetet csak az
anyja igazolja.
– Úgy érted, a halottkém azt hiheti: Anthony hazudik, és Min
csak késő este toppant be? – Daisy lélegzete elállt. – Ó, istenem,
értem, hogy mire célzol! A halottkém arra a következtetésre juthat,
hogy Anthony is a tónál volt késő este… – elhallgatott, elfogta a
remegés, és – első ízben, amióta Írországba érkezett – nagy-nagy
idegesség lett rajta úrrá.
– Meglehet. De hangsúlyozom, Daisy drága, hogy csak
meglehet. Megkönnyebbülnék, ha akadna szemtanú, aki látta az
elhunyt grófnét délután Clonloughlinba hajtani vagy távozni onnan.
Sajnos azonban ilyen szemtanú nincs. – Crawford együtt érző
pillantást vetett Daisyre. Évek óta rajong érte, mindentől oltalmazná.
– Kérlek, ne izgulj fölöslegesen. Korábban azon egyszerű okból nem
említettem aggályaimat, mert tudtam, hogy felzaklatna. – Biztatóan
rámosolygott: – Az ilyen esetek kulcsa a boncolás. Az bizonyítja be
véglegesen, hogyan halt meg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a
kórboncnok meg fogja állapítani, véletlen balesetből eredő fulladás
volt. – Ha ugyan talál vizet a tüdőben, tette hozzá magában.
Fohászkodott, hogy így legyen. Ha nem, akkor bajban vannak, az
elképzelhető legnagyobb bajban. Ugyanis, ha nincs víz a tüdőben, az
azt bizonyítja, hogy halott volt, mielőtt a vízbe került. Ez esetben
389
gyilkossággal vádolnak egy személyt… vagy ismeretlen
személyeket.
Jim, aki megértette, hogy John az anyósa idegességét igyekszik
csillapítani, erős, határozott hangon kijelentette: – Teljes mértékben
egyetértek veled. Biztosra veszem, hogy Min halála baleset volt. Te
pedig, Daisy, légy olyan nyugodt és erős, amilyen eddig voltál.
Edwina összeroppan, ha a szorongás legapróbb jelét látja rajtad.
– Miattam ne aggódj – válaszolta Daisy. – És egyetértek:
legyünk mindhárman nyugodtak, amennyire csak lehetséges.
Anthony és Edwina számára – bármi történik is – a halottszemle
rendkívül megterhelő lesz, úgyhogy nekünk kell őket bátorítanunk.
Daisy McGill Amory visszahúzódott a kocsi sarkába, s a Corkig
tartó út hátralevő részén nem szólt, hagyta, hogy a férfiak
beszélgessenek egymással. Őt magát saját nyugtalanító gondolatai
foglalkoztatták.

A halottkém, Mr. Liam O’Connor helyi ügyvéd volt. Ő vezette a

bírói vizsgálatot Minerva Gwendolyn Standish, a néhai Dunvale
grófné halála ügyében.
A halottszemlét Cork megye székhelye, Cork városa bírósági
épületének kisebbik termében tartották.
O’Connor jobbján ült a hattagú esküdtszék. Helyi lakosok
voltak, akik aznap a bíróságon jártak, és akiket a halottkém bírósági
megbízottja találomra válogatott össze. Az angol törvények szerint
halottszemle esetén ez a megszokott eljárás. Bármi más
elfoglaltságuk lett volna aznap, nem tehettek mást, mint hogy
engedelmeskedtek: a terembe mentek, ahol feleskették őket.
– Lord Dunvale – kezdte a halottkém –, mielőtt meghallgatnám
McNamara rendőr őrmester, a kórboncnok és mások tanúvallomását,
talán ismertetné a bírósággal az elhunyt tragikus halála előtti
390
lelkiállapotát. Szólhat onnan, ahol ül, egyelőre nem kell a pulpitus
elé állnia.
Anthony tiszta, erős hangon közölte: – Feleségem meg én külön
éltünk, válás előtt álltunk. Az utóbbi időben gyakran járt
Clonloughlinban, és az eltelt egy hónap során kezdtem rájönni, hogy
álláspontja radikálisan megváltozott. Meglehetősen fejvesztetten
viselkedett, erőszakosabb lett szavaiban és tetteiben egyaránt.
Elmebeli állapota egyre aggasztóbbá vált.
A halottkém bólintott: – Említett-e öngyilkosságot? Irracionális
kitörései során fenyegetőzött-e azzal, hogy önkezével vet véget
életének?
– Nem – válaszolt még határozottabb hangon Anthony. – Mi
több, szeretném egyértelműen leszögezni, nem hiszem, hogy a
feleségem – bármilyen lelkiállapotban volt is – megölte volna magát.
Nem volt öngyilkos típus. Bizonyos vagyok benne, hogy halála
véletlen baleset következménye.
A halottkém további kérdéseket tett fel az elhunyt
viselkedéséről, és Anthony válaszai közben Daisy behatóan figyelte,
nagy érdeklődéssel hallgatta a halottkémet. Liam O’Connor
alacsony, fürge, barázdált arcú férfi volt. Arca kissé szigorú, de
szeme bölcs és megértő, tartása méltóságteljes – és ezek a vonások
bizonyos mértékig megnyugtatták Daisyt. Bízott benne, hogy Liam
O’Connor nem tűr el semmiféle képtelenséget, betű szerint
ragaszkodik a törvényhez, és végtelenül tisztességes.
Miközben O’Connor folytatta kötetlen beszélgetését
Anthonyval, Daisy lopva Edwinára nézett. Annyira feszült volt, hogy
Daisy attól tartott, bármely pillanatban összeroppanhat. Megfogta és
megszorította Edwina kezét; erőt és önbizalmat szeretett volna önteni
belé.
– Köszönöm, Lord Dunvale – mondta a halottkém. – Lady
Dunvale, tudna-e az elhangzottakhoz hozzátenni még valamit, a
menye halálát megelőző szokatlan viselkedéséről?
391
 Nevének említése meglepte Edwinát. Összerezzent, és némán,
tátott szájjal meredt a halottkémre. Remegni kezdett.
Daisy még erősebben fogta a kezét. – Ne félj, Edwina. Válaszolj,
drágám.
Edwina a torkát köszörülte, azután remegő hangon suttogta: –
Min… a menyem… az utóbbi hetekben… nagyon nyomott
kedélyállapotban volt. – Hirtelen elhallgatott, szava elfulladt,
könnyek szöktek a szemébe, amikor a halott fiatalasszonyra gondolt,
akit saját lányaként szeretett. Hosszú tétovázás után susogta: – Azt
hiszem… azt hiszem, sokat ivott az utóbbi időben. Legalábbis a
birtokra, a legutolsó hetekben, gyakran állított be ittas állapotban.
Bridget… azazhogy Miss O’Donnell, a fiam… Lord Dunvale
házvezetőnője… – Edwina megint elhallgatott, Bridgetre nézett. –
Nemrégiben is Miss O’Donnellnek kellett a menyemet a kastély
vendégszobájában ágyba fektetnie. Tisztán emlékszem az esetre.
Miss O’Donnell azt mondta, fél, hogy Lady Dunvale-t baleset éri, ha
ebben a… legyöngült állapotban hajt vissza Waterfordba.
Edwina nagyot nyelt. Szája kiszáradt, képtelen volt folytatni.
Kimerítette, hogy összefüggően kell beszélnie, és önuralmat erőltetni
magára. Izzadt, krétafehér arccal hátradőlt.
– Köszönöm, Lady Dunvale – mondta együtt érző hangon a
halottkém. Feltette szemüvegét, az asztalon fekvő papírokat
böngészte, felnézett, levette szemüvegét, és végignézett a társaságon.
– Miss O’Donnell, lenne szíves részletesen elmesélni a Lady
Dunvale által imént vázolt eseményt?
– Igen, uram. – Bridget kissé előrehajolt, és szokott, éles,
határozott hangján megerősítette Edwina szavait, és azokat az
irracionális megnyilvánulásokat, amelyekről Anthony beszélt.
Őt hallgatva Daisy azt gondolta: soha jobb tanút. Fantasztikus
egy nőszemély, az emlékezőtehetsége bámulatos, minden apró
részletet fel tud idézni.

392
 – Miss O’Donnell, tett-e ön előtt célzást az elhunyt valaha is
arra, hogy szándékában áll kárt tenni önmagában? – A halottkém úgy
kulcsolta össze két kezét, mintha imádkozna, és átható tekintetét le
nem vette a házvezetőnőről.
Bridget O’Donnell egy pillanatig sem várt a válasszal: – Igen,
uram, nem is egyszer. Az utóbbi időben többször is.
A termen morajlás zúgott végig.
Anthony kiegyenesedett, és felkiáltott: – Ez lehetetlen… – Fel
akart állni, de John Crawford, a halottkém szigorú tekintete
megakadályozta.
A halottkém csendre intett, a suttogás elhalt. – Kérem, Miss
O’Donnell, idézze fel azokat az eseteket.
– Igen, uram – mondta habozás nélkül, de mielőtt folytatta
volna, gyors pillantást vetett Anthonyra.
Daisy, aki le nem vette róla a szemét, néma bocsánatkérést vélt
felfedezni Bridget tekintetében.
A halottkém felé fordulva Bridget O’Donnell közölte: – A néhai
grófnét, mint azt a gróf úr is említette, élete utolsó heteiben mintha
kicserélték volna. Több alkalommal kapott jelenlétemben hisztériás
rohamot, és kijelentette, hogy életének semmi értelme, nem bánná,
ha meghalna. Egy héttel a halála előtt fenyegetőzött – utolsó ízben –
ismét öngyilkossággal. Egy délután beállított Clonloughlinba, de
nem talált ott mást, csak engem. Az uraság odakint volt a birtokon
Mr. Lamonttal, az özvegy grófné meg Dublinban. Akárhogy is,
uram, a hölgy nagyon el volt keseredve, folyton azt hajtogatta, hogy
csak a halál szabadíthatja meg élete nyomorúságától, és
boldogtalanságától. Szívet tépően zokogott, és én hiába igyekeztem
megnyugtatni, együttérzésemről biztosítani; semmi sem segített. Sőt
amikor megpróbáltam átkarolni, hogy lecsillapítsam, pofon vágott.
Persze rögtön észbe kapott, és sűrűn bocsánatot kért. Teát főztem, és
egy ideig még a konyhában ültünk és beszélgettünk. Akkor tett újabb
bizalmas vallomást: elmondta, élete legnagyobb tragédiája, hogy
393
nincs gyereke. – Bridget elhallgatott, mély lélegzetet vett, és így
folytatta: – Lady Dunvale ismét sírni kezdett, halkan,
kétségbeesetten, és bevallotta, hogy meddő, nem is lehet gyereke.
Megint vigasztalni próbáltam. Bátorítottam, hogy még fiatal, előtte
az élet, újra kezdhet mindent. Kissé megnyugodott, és azt hiszem,
valamivel később némi reménységgel telten távozott.
Bridget hátradőlt. A kezét nézte. Tekintetét újból a halottkémre
emelte, és csengő hangon közölte: – Azt hiszem, az ifjú grófné
önkezével vetett véget életének, mert házassága felbomlott, és mert
tudta, hogy soha nem lehet gyereke.
A halottkém lehajtotta a fejét, megint az előtte fekvő papírokba
nézett.
A teremben síri csend volt. Senki se moccant, egyetlen pisszenés
sem hallatszott.
Daisy diszkréten körülnézett: látta az esküdtszék tagjainak
elgondolkozó arcát, és nem volt kétsége afelől, hogy Bridget
O’Donnell beszámolója mindenkire mély hatást gyakorolt. A
kibontakozó történet hallatán nem volt szükség nagy képzelőerőre az
elhunyt nő lelkiállapotát, boldogtalanságát, reménytelenségét
illetően. Daisy lopva Anthonyra pillantott, s rendkívüli sápadtsága,
kétségbeesett arca, a homlokán lüktető ér láttán megdöbbent.
A súlyos csöndnek a halottkém vetett véget. Michael Lamonthoz
fordult: – Minthogy ön Lord Dunvale intézője, nyilvánvaló, hogy
találkozott az utóbbi hetekben az elhunyttal. Van-e hozzáfűznivalója
Miss O’Donnell szavaihoz?
Lamont köhintett, és visszafogott hangon mondta: – Nem
igazán, uram. Sose hallottam, hogy őladysége öngyilkosságot
emlegetett volna. Hajlok arra, hogy Lord Dunvale-lel értsek egyet:
nem az a fajta nő volt, aki kárt tenne önmagában. Azonban – tette
hozzá pillanatnyi habozás után – csüggedtségét én is bizonyíthatom,
megerősítem Miss O’Donnell állítását. Körülbelül két héttel ezelőtt
beszéltem a fiatal grófnéval, és nagyon nyomott állapotban volt. –
394
Idegesen köszörülte a torkát. – Ivott is. Azt gondolom, hogy azon a
napon különösen sokat ivott. De ami a legszembeszökőbb volt, az a
mélységesen mély depresszió. Mintha rettenetes teher nyomná a
vállát. Más közölnivalóm nincs. Lady Dunvale nem mondta meg,
hogy kétségbeesésének mi az oka, nem is célzott rá. – Újabb szünet
után halkan fejezte be: – Nem hiszem, hogy helyénvaló lett volna
kérdezősködni. Az én helyzetemben, Lord Dunvale
alkalmazottjaként, tolakodásnak hatott volna.
– Köszönöm, Mr. Lamont. – A halottkém megfordult a széken,
figyelmét a rendőr őrmesterre összpontosította. – McNamara
őrmester, tud-e bármilyen felvilágosítást adni Lady Dunvale kedély-
és elmebeli állapotáról?
– Hát, uram, közvetlen megfigyelésről nem tudok számot adni –
kezdte McNamara, s állát dörzsölve bánatosan rázta a fejét. – Az
utóbbi néhány hét során nem volt alkalmam személyesen beszélni
vele. Jelzem, volt tudomásom arról, hogy a kastélyba jár. Igen,
tudtam róla. Láttam, amikor kis piros kocsijával áthajtott a falun. És
a faluban sokat beszéltek arról, hogy az utóbbi hetekben milyen
furcsán viselkedik, és ez többé-kevésbé alátámasztja mindazt, amit
Miss O’Donnell és Lord Dunvale elmondtak, hogy a lelki egyensúlya
nem volt olyan, mint régen.
– Van-e kialakult véleménye a halál okáról?
– Többféle véleményem is kialakult, uram – fontoskodott
McNamara. – Először azt hittem, hogy a grófné halála véletlen
baleset volt. Be kell vallanom, hogy azután öngyilkosságra
gyanakodtam. Később azon töprengtem, vajon nem bűntett okozta-e,
mivel titokzatos körülmények között halt meg. – Az őrmester
elővette és kinyitotta jegyzetfüzetét.
– A tanúk padján hamarosan alkalma lesz arra, hogy
ténymegállapításait részletesen feltálja.
– Igenis, uram – csukta be a jegyzetfüzetet McNamara.

395
 A halottkém hátradőlt, összekulcsolta a kezét, és szavait most az
egész teremhez intézte. – Erre a bíróságra az a feladat és teher hárul,
hogy megállapítsa Minerva Gwendolyn Standish, Dunvale grófnéja
halálának módját, okát és körülményeit. A tanúvallomások
meghallgatása után e bíróságnak kell eldöntenie, hogy a halál
természetes vagy nem természetes módon következett be, baleset,
öngyilkosság vagy ismeretlen személy, illetve személyek által
elkövetett gyilkosság volt-e.
Elsőnek Anthonyt szólította, és felkérte: ismertesse, hogy
legjobb tudomása szerint, mi történt az előző szombaton. Anthony
nyugodtan válaszolt: – Anyám késő délután felhívott a Dower
House-ból. Látta, hogy feleségem behajt a birtokra, és a főépület felé
tart. Tekintettel az előző hetekben köztem és a feleségem között
lejátszódó kínos jelenetekre, elhatároztam, elmegyek hazulról.
Gondoltam, ha rájön, hogy nem vagyok otthon, feleségem távozik, és
így elkerüljük az újabb kellemetlenséget és felfordulást. Dzsipemben
a tóhoz hajtottam. Nemsokára megláttam, hogy a távolban feleségem
piros mini Austinja közeledik. A tóparton álltam egy fa alatt, és
visszamentem a dzsiphez. El akartam hajtani. A kocsi nem indult be,
az akkumulátorja nyilván lemerült, ezért gyalog indultam el a
Clonloughlin House-ba, a hosszabbik úton, hogy feleségemet
elkerüljem. Amint hazaértem, felhívtam anyámat, aki valamivel
később átjött, hogy velem vacsorázzék. Fél tíz körül kísértem vissza
anyámat a Dower House-ba, majd hazamentem, és órákig a birtok
könyvelésén dolgoztam a könyvtárban. Azután lefeküdtem. Nem is
tudtam, hogy a feleségem a birtokon maradt, míg másnap reggel Mr.
Lamont azzal keltett fel, hogy feleségem – Anthony hangja
megremegett –, feleségem holttestét a tóban megtalálta. – Ismét
elhallgatott, mély lélegzetet vett, szeme könnyes lett, és végtelen
bánattal mondta: – Meg kellett volna várnom a tónál, és beszélnem
kellett volna vele. Lehet, hogy akkor még most is élne.

396
 A halottkém megköszönte, majd Bridget O’Donnellt szólította,
feleskette, és tanúvallomását kérte. A halál napján folytatott
tevékenysége felől kérdezgette.
– Nem, uram, nem láttam Lady Dunvale kocsiját aznap délután,
és azt sem tudtam, hogy a lord kiment a házból. Vacsorát készítettem
a konyhában. Később felszolgáltam az uraságnak és az özvegy
grófnénak, vacsora után meg a konyha és az ebédlő között járkáltam,
rendet raktam. – Bridget utána a migrénjéről beszélt; elmondta, hogy
tizenegy körül látta a grófot, amikor fájdalomcsillapítóért ment fel,
majd tizenkettő tájt ismét, amikor aludni ment.
– Vasárnap reggel nagyon korán keltem – folytatta Bridget
O’Donnell. – A konyhában megittam egy csésze teát, majd
Waterfordba hajtottam, hogy a nővéremmel részt vegyek az első
misén. Ebédre Waterfordban maradtam, és a délután közepén jöttem
vissza Clonloughlin falvába, hogy anyámat meglátogassam. Akkor
értesültem a grófné haláláról, és természetesen azonnal a birtokra
mentem, ahol McNamara őrmester kihallgatott.
A tanúk padján a következő személy a birtok intézője volt.
Kiderült, hogy Michael Lamont se látta szombaton délután Lady
Dunvale-t, a másnap reggeli eseményekről pedig a következőket
mondta: – Én is korán keltem vasárnap. A Clonloughlin House-ba
mentem, hogy elhozzak néhány iratot, melyeket otthagytam és
amelyeken aznap dolgozni akartam. Megláttam őlordsága dzsipjét a
tó mellett, és kiszálltam a kocsimból, hogy megnézzem, mi a helyzet.
– Lamont nagyot nyelt. – Azt hittem, hogy Lord Dunvale a közelben
tartózkodik. Amikor rájöttem, hogy nincs ott, megfordultam, hogy
visszaüljek a kocsiba. Akkor pillantottam meg a lady autóját a tó
túlsó oldalán. Mielőtt az Austinhoz értem, megláttam, hogy egy test
lebeg a vízen. – Lamont hirtelen zavarba jött, ajkába harapott,
felindultnak látszott. De hamar visszanyerte lelki egyensúlyát, és
folytatta: – Kiugrottam a dzsipből, hogy közelebbről szemügyre
vegyem. A holttest, azazhogy ruhájának egy darabja fennakadt egy
397
nagy fatörzsön a tó végében. Azonnal láttam, hogy Lady Dunvale az.
Rögtön a Clonloughlin House-ba mentem, hogy a grófot értesítsem.
– És miután értesítette, azonnal hívta a rendőrséget?
– Igy van, uram, McNamara őrmester rögtön megérkezett, és mi,
mármint Lord Dunvale és én vele mentünk a tóhoz.
A halottkém most McNamara őrmestert szólította. Az őrmester
megerősítette Lamont elbeszélését, majd részletesen ismertette
vasárnap reggeli nyomozását, miután a holttestet felfedezte.
– Mr. Lamont meg én húztuk ki a hullát, mert őlordságát
túlságosan lesújtotta a látvány ahhoz, hogy segíthessen. Az elhunytat
ezután dr. Brennan sebészeti rendelőjébe szállítottam, hogy
megvizsgálja, és hozzávetőlegesen megállapítsa a halál időpontját.
Onnan telefonáltam a corki törvényszéki orvostani intézetnek, mert
tudtam, hogy boncolásra lesz szükség. Intézkedtem, hogy azonnal
szállítsák oda a hullát. Utána visszamentem a Clonloughlin House-
ba, ahol felvettem őlordsága, az özvegy grófné és Mr. Lamont
vallomását. Majd megvizsgáltam a tó körüli területet, és Lady
Dunvale Austinját. A kesztyűtartóban ezüst, lapos pálinkásüveget
találtam, ami üres volt, de whiskyszagú. Kézitáskája az ülésen volt,
de látszott, hogy senki sem nyúlt hozzá. A pénztárcában tetemes
mennyiségű pénzt találtam. Délután úgy gondoltam, jobb lenne, ha
visszamennék a birtokra. Tudja, uram, a helyzet az, hogy… több
dolog is zavarba ejtett. Brennan doktor azt mondta, hogy szerinte a
halál fél tizenkettő körül állt be. Szöget ütött a fejembe: vajon mit
csinált a grófné egyedül odakint a tónál több mint öt órán át. Más
furcsaság is volt. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki véletlenül
a tóba eshet. Sehol egy magaslat, a környék meglehetősen lapos, és
abba a tóba csak besétálni vagy belegázolni lehet. Másodszor is
átkutattam, és akkor bukkantam rá egy bokorba hajított üres whiskys
üvegre. Ez aztán alaposan feladta a leckét, uram. Feltettem a kérdést,
hogy valóban véletlen baleset volt-e, ahogy mindenki gondolja.
Minél tovább töprengtem, annál inkább erősödött bennem a
398
gondolat, hogy öngyilkosság lehetett, vagy talán gyilkosság. Igen,
mindinkább arra gyanakodtam, hogy őladysége bűntény áldozata lett.
– És ki követte el a bűntényt? – nézett mereven, egyre
morcosabb arccal az őrmesterre a halottkém.
– Ismeretlen személyek, uram. Egy csavargó, egy elkóborolt
cigány, rosszban sántikáló idegen, akit őladysége ezen az elhagyatott,
magányos helyen rajtakapott. De dulakodásnak vagy viaskodásnak
semmi jelét nem láttam. Sem széttaposott bokrok, sem letaposott fű a
tó közelében, tehát semmi olyasmi, ami arra utalt volna, hogy ott
vonszolták a holttestet. Nem uram, semmi. A mini rendben parkolt,
és mint már mondtam, a hölgy kézitáskája ott feküdt az ülésen. –
McNarmara megdörzsölte széles, vörös orrát. – Azt sem állítanám,
hogy Lord Dunvale-nek bármi köze lenne felesége halálához. Miss
O’Donnell vallomása, miszerint a gróf az elhunyt vízbefúlása idején
a könyvtárszobában tartózkodott, eloszlat minden gyanút.
Megjegyzem: vasárnap délután másodszor is kihallgattam.
Kötelességem volt. – McNamara beható pillantást vetett Anthonyra,
mintha felmentést várna tőle. – Egy biztos: itt van annak az öt vagy
hat órának a rejtélye. Mit csinálhatott őladysége odakint ez alatt a
hosszú idő alatt?
A halottkém töprengett, majd elgondolkozva mondta: –
Természetesen elmehetett volna a birtokról, vissza Waterfordba,
majd később újra Clonloughlinba, abban a reményben, hogy
beszélhet a gróffal.
– Igen, uram, ez igaz. Nagyon is igaz. De nem tette.
Kérdezősködtem a faluban, mindenfelé érdeklődtem, és egyetlen élő
lélek sem látta ama titokzatos öt óra alatt. Márpedig a Waterfordba
vezető főút a falun át vezet.
Daisy mereven ült, lélegzetet venni is alig mert. Aggodalommal
nézett John Crawfordra, aki biztató mosollyal válaszolt. De Daisy
tudta, hogy e pillanatban ő is ugyanúgy érez. A fene egye meg
McNamarát, gondolta Daisy.
399
 – Köszönöm, McNamara őrmester – bocsátotta el a halottkém,
és a falusi orvost, Patrick Brennant szólította.
Brennan doktor tanúvallomása rövid volt: – Az elhunytat
vasárnap reggel, McNamara őrmester telefonhívása és a tetem
rendelőmbe szállítása után vizsgáltam meg. Azonnal megállapítottam
a hullamerevséget és azt, hogy a halál fél tizenkettő és éjfél között
állt be.
– Talált-e külsérelmi nyomot az elhunyt testén?
– Csak egy diagonális horzsolást a bal arcon, amit a Mr. Lamont
által említett gerenda okozhatott.
A halottkém megköszönte a tanúvallomást, és a corki
kórboncnokot, Stephen Kenmarrt szólította.
Daisy a szék szélére ült, behatóan tanulmányozta az orvost, ő is
és a család többi tagja is tudta, hogy ez lesz a döntő vallomás. Szinte
kitapintható volt a grófi családot és Jimet körülvevő feszültség. A
teremben ismét síri csönd uralkodott, akkora csönd, hogy Daisy
hallotta saját szíve dobbanását.
Dr. Stephen Kenmarr ugyanolyan precíz tanú volt, mint Bridget
O’Donnell. Egyenesen a tárgyra tért.
– Egyetértek Brennan doktor elméletével az elhunyt bal orcáján
lévő horzsolást illetően. Okozhatta ezt a tóban lévő tárgy, aminek az
elhunyt vízbejutása idején nekiütközött: legnagyobb valószínűséggel
az előbb említett gerenda. Lady Dunvale bal orcáján és pofacsontján
véraláfutás, azaz vörös-kék színű sötét zúzódás látszott. Színéről
megállapítottam, hogy új, és nem régi keletű. A jelen lévő laikusok
kedvéért elmondom, hogy a horzsolás színe fokozatosan változik:
vöröseskékből vagy sötétvörösből barnára, majd halványbarnára,
azután sárgászöldre, és a gyógyulás utolsó stádiumában sárgára.
Minthogy ez a horzsolás sötét színű volt, tudtam, hogy nem régen
keletkezett. Sem a koponyán, sem a fej más részein nem találtam
sérülést. A holttest egyetlen más részén sem volt külső, látható jel,
dulakodásnak semmi nyoma, vagy bármi, ami arra utalna, hogy az
400
elhunytat erőszakosan megtámadták, vagy azelőtt ölték volna meg,
hogy a vízbe került. A külső vizsgálat után megejtettem a boncolást.
Kenmarr a jegyzeteibe nézett: – Megállapítottam, hogy az
elhunyt vérében nagy mennyiségű alkohol és nyugtatószer található.
A tüdőben meg bizonyos mennyiségű víz. Ennélfogva arra a
következtetésre jutottam, hogy a halált a tüdőbe jutott víz okozta.
Hozzávetőleges időpontja este tizenegy negyven.
– Köszönöm, Kenmarr doktor – mondta a halottkém. Feltette
szemüvegét, és az előtte fekvő papírokat nézte. Néhány perc múlva
fölegyenesedett, és a jobbján ülő hat esküdthöz szólt.
– A ma itt elhangzott tanúvallomásokból tudomásunkra jutott az
a szomorú tény, hogy az elhunyt zaklatott, nyomasztó terhet viselő
teremtés volt. Normális, kiegyensúlyozott viselkedését félresikerült
házassága, valamint meddősége miatti akut depresszió váltotta fel. –
Előrehajolt. – Nagy súlyt helyezek Miss Bridget O’Donnell
tanúvallomására: érthetően, egybefüggően és érzelemmentesen
beszélt. Valószínűleg sokkal objektívebb megvilágításban látta az
elhunytat, mint annak férje. Miss O’Donnell nagyon meggyőző volt,
bízom megítélésében, amikor azt állítja, hogy az elhunyt néhány
nappal halála előtt olyan lelkiállapotban volt, amely rávihette, hogy
kárt tegyen magában. Hallottuk a kórboncnok, Kenmarr doktor
vallomását. Elmondta, hogy sem dulakodás nyoma, sem más látható
jel nem volt a testen, kivéve azt a nemrég keletkezett horzsolást, amit
valószínűleg a vízbe lógó gerenda okozott. Hallottuk toxikológiai
jelentését arról, hogy az elhunyt vérében alkoholt és nyugtatószert
talált. A tüdőben lévő víz pedig dr. Kenmarr szerint minden kétséget
kizárólag bizonyítja, hogy a halált fulladás okozta.
A másodperc törtrészéig sorra az esküdtek szemébe nézett. Így
foglalta össze: – McNamara őrmester felhívta figyelmünket az
elhunyt tóhoz érkezése és mintegy öt órával később bekövetkezett
halála közötti furcsa időhézagra. McNamara őrmester titokzatos
órákról beszélt – de azok-e valóban? Próbáljuk rekonstruálni a
401
sorsdöntő órákat, amikor egyedül tartózkodott a tónál; fel kell
tételeznünk, hogy ott volt, mert senki sem látta, hogy a birtokot
elhagyta vagy a falun áthajtott volna. Mérlegeljük magát az
elhunytat: nyugtalan, depressziós asszony, aki beszámíthatatlan
állapotban volt, s ezt még fokozta a mértéktelen szeszfogyasztás.
Lehet, hogy már érkezése előtt is ivott, az pedig kétségtelen, hogy
érkezése után tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztott. Kimutatta a
vérvizsgálat, és McNamara őrmester közölte, hogy nemcsak egy
whiskyszagú lapos palackot talált, hanem a bokrok között egy üres
whiskys üveget is, íme: itt a tó partján ül az elhunyt, iszik,
valószínűleg reméli, sőt talán várja, hogy férje rövidesen lejön a
tóhoz. Ne feledjük, hogy a dzsip a víz túlpartján, általa jól láthatóan
állt. Nem képzelhető el, hogy valóban ott üldögélt? Hogy bízott
abban, férje visszatér, megbeszéli vele problémáit, és enyhülést lel
fájdalmára? Képzeljék el a következőt: telnek az órák… sötétedik…
És ahogy ott tűnődik, az alkohol vajon nem befolyásolhatta
időérzékét? Vagy nem veszthette-e el az eszméletét? Továbbá: nem
jogosította-e fel arra a reményre, hogy a férje visszatér a dzsipért? És
végül, rádöbbenve, hogy reménye megalapozatlan, nem juthatott-e
rettenetes, tragikus elhatározásra? Arra az elhatározásra, hogy véget
vessen életének? Hallottuk, méghozzá két tanútól is, hogy
szokatlanul elkeseredett volt, jövőjét teljesen kilátástalannak tartotta.
Számomra jogos az elképzelés, hogy az elhunyt ebben a rettenetes
pillanatban nyugtátokat vett be. Vagy abból a téves elképzelésből
kiindulva, hogy általuk megszabadul lelki gyötrelmeitől, vagy azért,
hogy magát elkábítsa, mielőtt a tóban elmerül. Igen, hiszem, hogy
azon az estén pontosan így történt, ahogy önöknek felvázoltam. Más
elfogadható magyarázat nincs. Az orvos tanúvallomása kizárta a
bűntett, a gyilkosság lehetőségét. McNamara őrmester rámutatott,
hogy a tóba, fekvése miatt akkor se lehet beleesni, ha alkoholos
állapotban téveszti útját valaki. A partnak azon a részén nincs
emelkedő. – Pillanatnyi szünet után a halottkém így fejezte be: – És
402
így, minden tanúvallomást tekintetbe véve arra a következtetésre kell
jutnom, hogy az ügy világos: öngyilkosság történt. – Még egyszer
végignézett az esküdteken: – Van kérdésük?
Az esküdtszék tagjai néhány percig halkan tanácskoztak, végül
egy kellemes megjelenésű fiatalember fordult mindnyájuk
megbízásából a halottkémhez. – Egyetértünk önnel, uram. Mi is azt
hisszük, amit ön, és hogy úgy történt, ahogy ön mondja.
A halottkém fölegyenesedett, és kihirdette:
– Én, Cork megye bíróságának ezzel az üggyel megbízott
halottkémje azt az ítéletet hozom, hogy Minerva Gwendolyn
Standish, Dunvale grófnéja zavart elmeállapotban, alkohol és
nyugtatószerek befolyása alatt önkezével vetett véget életének.
Tökéletes csend volt egy pillanatig, majd zúgás töltötte be a
termet. Daisy megveregette Edwina kezét, előrehajolt, és John
Crawfordra nézett, aki halványan elmosolyodott, és bólintott. Daisy
pillantása Anthonyra esett; szobormereven ült a székén; mint akit
agyoncsaptak; mint aki nem hisz a fülének. Daisy nagyon sajnálta
Anthonyt, hisz annyira szerette volna, ha bebizonyosodik: Min halála
véletlen baleset volt.
Daisy felállt, talpra segítette, és a folyosóra kísérte a sírdogáló
Edwinát. Bridget O’Donnell utolérte őket.
– Sajnálom, asszonyom – motyogta Bridget.
Edwina megfordult, rámeredt, és szótlanul, hevesen rázta a fejét.
– Azt kellett mondanom Lady Dunvale-ről, amit mondtam –
folytatta szempillantásnyi szünet után morcosán –, mert ez volt az
igazság.
Daisy behatóan figyelte, és azt mondta magában: nem igaz.
Maga is megdöbbent, hogy mitől támadt benne ez a feltételezés, és
azonnal el is hessegette a képtelen ötletet, hogy Bridget O’Donnell
hazudott. De a gondolat még majd gyakran fölmerül benne, és a
házvezetőnő vallomása hosszú ideig nyugtalanítani fogja.

403
 Edwina megtántorodott, és Daisy figyelme azonnal féltestvérére
terelődött. – Gyere, drága Edwina, ülj le – mondta gyengéden, és egy
padhoz vezette.
– Megyek, és hozok egy pohár vizet, asszonyom – tüsténkedett
Bridget.
Ne! – utasította vissza Edwina. – Ne hozzon semmit!
Edwina éles hangja megdöbbentette Bridgetet. Bizonytalanul
lépett hátrább. – De, asszonyom… – csuklott el a hangja.
Edwina nem törődött vele, retiküljébe nyúlt, púdertartót vett elő,
a pamacsot végigfuttatta piros orrán és könnyáztatta szemén. Bridget
továbbra is Edwinát bámulta, jegeskék szemében zavar látszott,
azután a bírói terem ajtaja felé húzódott; amikor a kilépő Michael
Lamontot meglátta, odasietett hozzá.
– Jobban vagy? – kérdezte aggodalommal telten az Edwina fölé
hajló Daisy.
Edwina nem válaszolt. Felállt, és farkasszemet nézett Daisyvel.
Daisynek úgy tűnt, hogy alig néhány pillanat alatt óriási változás
ment végbe benne. Arca méltóságteljes lett, tartása királyi, majdnem
fenséges.
Végül megszólalt, hangja tiszta és szokatlanul erős volt. – Most
ébredtem rá, hogy valójában kicsoda vagyok. Emma Harte lánya, a
fiam az ő unokája, és keményebb anyagból vagyok gyúrva, mint
sokan hinnék. Ideje, hogy mások is ráébredjenek, és úgy vélem,
ideje, hogy felhagyjak az önsajnálattal.
Daisy meglepett arcán meleg mosoly futott át. Keze kinyúlt, és
megragadta Edwina kezét. – Üdvözöllek a családban – mondta.

28

Miranda O’Neill olyan jót nevetett, hogy közben potyogtak szeméből

a könnyek.

404
 Néhány pillanat után magához tért, és ujjai hegyével elmázolta
könnyeit. – Paula, biz’ isten életemben nem hallottam ekkora
badarságot.
– Megerősíted a gyanúmat… gondoltam, hogy Sarah hazudik. –
Miranda papír zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát. – Hogy hazudik,
az túl erős kifejezés. Mondjuk, elferdítette a tényeket. Vagy hogy
nagyapa egyik kedvenc kifejezésével éljek: A saját célja érdekében
kiforgatta az igazságot.
– De hát valójában mi történt Barbadoson? Sarah úgy állította
be, mintha gályarabként gürizett volna.
– Ugyan már! Rengeteg segítséget kapott a két helyi lánytól,
akiket én fogadtam fel, és a fiatal nőtől, aki a butik vezetője lesz. –
Merry felállt, és az ablak közelében álló pamlaghoz sétált Paula
leedsi áruházának irodájában.
Paula nézte, amint átvágott a szobán, és megállapította, hogy
Miranda rég nem nézett ki ilyen jól. Jót tett neki a Karib-tengeri
napsütés, általában sápadt, szeplős arca kellemesen lesült, szinte
sugárzott. Különleges fahéj színű, dúsan redőzött szoknyájú
gyapjúruhát viselt; a ruha színe kiemelte rézvörös haját, sárgásbarna
szeme ma inkább volt arany, mint mogyoróbarna. Paulát óhatatlanul
Long Meadow őszi színekben pompázó kertjére emlékeztette. Merry
saját színei és ruhájának árnyalata tökéletesen visszaadta az őszi kert
hangulatát.
Miranda elhelyezkedett a pamlagon, és közölte: – Abban a
pillanatban, amint megérkezett, Sarah felöltötte „itt én parancsolok”
modorát, nagyon fensőséges, főnöki, követelező volt. Felajánlottam
segítségemet, de valósággal kiparancsolt a butikból, mondván,
nagyon köszöni, de nincs rám szüksége. Őszintén szólva
megdöbbentem, mert a butikok nem tartoznak az ő hatáskörébe. De
hagytam, csináljon, amit akar. – Miranda összevonta gesztenyeszín
szemöldökét, és arcára kiült a bosszúság. – Egy szó, mint száz, nem
akarta, hogy ott legyek. Való igaz, hogy rengeteg dolgom volt a
405
szállodában, de naponta többször felhívtam, és minden este
elmentem, hogy megnézzem: hogyan alakul a butik. – Távol ülő
szeméből fürkésző pillantást vetett Paulára. – Csak nem gondolod,
hogy nem törődtem mindennel?
– Persze hogy nem. Csak azért említettem, mert Sarah akkora
hűhót csapott a maga kemény munkája körül. Azt is mondta, hogy
nem érezte jól magát, célzott rá, hogy az O’Neillek szinte
kiközösítették.
– Nahát, ez szemenszedett hazugság! – kiáltott Miranda, és most
már igazán dühbe gurult. – Apám és Shane is számtalanszor
felkeresték a butikot, és a rendkívüli események mindegyikére
meghívták. – Miranda elgondolkodva nézte a kezét, bólintott, majd
Paulára pillantott. – Hát, talán tényleg nem sok öröme tellett benne.
Valóban furcsán viselkedett. Úgy látszik, azt hitte, Shane-nek az a
feladata, hogy állandóan őt kísérgesse, magával vigye mindenhová,
és folyton körüludvarolja. Shane nagyon kellemes és türelmes volt
vele az adott körülmények között, hiszen az elsődleges gondja a
szálloda volt. Az isten szerelmére: mindnyájan keményen
dolgoztunk.
– Tisztában vagyok vele. Nem is törődtem azzal, amit Sarah
mondott… noha be kell vallanom, hogy eleinte kissé meghökkentett.
És miért hazudna nekem? Hiszen tudhatta, hogy tőled amúgy is
megtudom az igazságot.
– Sarah furcsa teremtmény, a maga zárt világában él. – Miranda
előrehajolt, megértő pillantást váltott Paulával. – Gondolj csak
azokra az ócska kis apró ügyeire, még gyerekkorunkban. Mindig el
volt telve önmaga fontosságával. Önelégült volt. Nézd, azt hiszem,
kár ennyi szót vesztegetni rá. Folytassuk…
– Van még valami, amit nem mondtam el neked. Annak, hogy
két héttel ezelőtt felkeresett, az igazi oka az volt, hogy ajánlatot tett
nekem… meg akarja vásárolni a butikokat. – Paula hátradőlt, várta,

406
hogyan reagál Merry; tudta, hogy még dühösebb lesz, de úgy vélte,
akkor is el kell mondania neki.
– Ekkora szemtelenséget! A mi butikjainkat! Életemben nem
hallottam még ilyen pimaszságot… Mégis hogy képzeli? Úgy értem,
hogy ti részvénytársaság vagytok. Feltételezem, hogy néhány
keresetlen szó kíséretében elküldted a fenébe. Remélem, hogy ezt
tetted!
– Igen, természetesen. De az, hogy én nemet mondtam, nem volt
elég neki. Azzal fenyegetőzött, hogy telexet küld nagyinak
Ausztráliába.
– És küldött?
– Nem. Felhívta telefonon. Hát mit szólsz ehhez, ilyesmivel
zaklatni a nagyit! A nagyi mindenesetre rövid úton elintézte. – Paula
szája körül mosoly játszadozott, amikor felidézte a nagyival
folytatott legutóbbi telefonbeszélgetését. – Amikor Sarah ecsetelte,
hogy tekintettel kemény munkájára, erőfeszítéseire, ragyogó
eredményeire stb., az ő részlegének előjoga lenne a butikok
megvétele, nagyi azt mondta neki: „Ó, valóban erről álmodozol?
Tudod, mi az álom vége? Felébredsz, és a bilibe lóg a kezed…”
Nagyi ezután megmondta neki, hogy javaslata ostoba, nevetséges, és
szóba sem jöhet. Hozzátette: se most, se máskor. Sarah ne is merje
említeni többé.
– Senki sem tud olyan csípős, lenni, mint Emma néni, ha kedve
tartja – mondta Miranda, és hátradőlt. – Sarah, gondolom,
megértette.
– Azóta egy hangot sem hallottam tőle.
– Nem jelent semmit. Pillanatnyilag lefoglalja a nyári divat
tervezése. – Miranda hirtelen megértett valamit: – Amit elmeséltél,
valószínűleg megmagyarázza, hogy Sarah miért viselkedett olyan
furcsán velem, amikor elmentem megnézni a Lady Hamilton nyári
kollekcióit. Nem mondhatnám, hogy goromba volt, hiszen mindig jó
modorú, de még önmagához képest is szokatlanul kimért volt. Nem
407
akarok a tárgytól elkalandozni, de mellékesen megjegyezve a
kollekció ragyogó; remélem, hogy megnézed jövő héten, amikor
Londonban leszel. Hamarosan le kell adnunk a rendeléseket.
– Igen, tudom, Gaye már rögzítette az időpontot, hogy mikor
menjek a bemutatóterembe. És sok mindent lehet rá mondani, de az
tény, hogy Sarah kitűnő divattervező. A Lady Hamilton-kollekció
mindig elsőrangú volt.
– Igen – mondta Miranda, miközben arra gondolt, hogy Paula
milyen nagylelkű és tisztességes, igyekszik mindig mindenkiben
megtalálni a jót. – Mellékesen: Allison Ridley ott volt a
divatbemutatón, és ő is nagyon furcsán viselkedett, úgy bánt velem,
mintha leprás lennék.
– Valószínűleg Winston és Emily miatt.
– Nekem mi közöm hozzá?
– Te nagyon közel állsz Emilyhez, és úgy hallom, Allisont
nagyon lesújtotta Winston viselkedése. Majd megszakadt a szíve –
ezt Michael Kallinskitől tudom, aki tegnap járt itt. Ő mesélte, hogy
Allison és Sarah az utóbbi időben nagyon összebarátkozott, és nem
kétséges, hogy Allison az ellenség táborához tartozónak tekint téged.
Michael azt mondja, Allison New Yorkba akar költözni. Véglegesen.
Miranda meglepődött. – Nocsak, nocsak… Lehet, hogy
üzlettársa lesz a barátnőjének, Skye Smithnek.
Miranda olyan megvető hangon mondta, hogy Paula felkapta a
fejét: – Nem kedveled Skye Smitht?
– Nem különösebben – válaszolt Merry, aki, mint mindig, most
is nyílt és őszinte volt legdrágább barátnőjéhez. – Nem tagadom,
hogy amióta Shane New Yorkban van, nagyon kedvesen bánik vele.
Néhány vacsorapartit adott Shane tiszteletére, bemutatta a barátainak.
Shane szemmel láthatóan kedveli a nőt. De – Merry tétovázva
elfintorodott – túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Olyan édes,
véleményem szerint túlontúl is édes, olyan, mintha kettőig se tudna
számolni, megjátssza az ártatlant, de gyanítom, hogy a férfiak terén
408
nagyon is járatos. Elmondtam Shane-nek, de ő jót nevetett, nagyon
mulatságosnak találta. Winston hajlik rá, hogy nekem adjon igazat.
Winston biztosan elmondta, hogy Shane a múlt héten kisebb vacsorát
rendezett a tiszteletünkre a New York-i 21 étteremben.
Tulajdonképpen annak örömére adta, hogy Winston aláírta azt a
megállapodást a kanadai papírgyárral.
– Mostanáig azt hittem, hogy a beszámolójából nem maradt ki
semmi – mondta vontatottan Paula –, de nyilvánvalóan kimaradt,
mert Skye Smitht nem említette.
– Ó – csodálkozott Merry. Sietve folytatta: – De Skye ott volt.
Shane oldalán. Így alkalmam nyílt egy kicsit jobban megismerni,
közelebbről megfigyelni. Furcsa érzéssel távoztam a vacsoráról. Azt
hiszem, a múltjában van valami rejtegetnivaló.
– Milyen fura, hogy ilyet gondolsz.
– Ugye? És ne kérdezd, hogy miért gondolom, mert nem tudok
rá ésszerű magyarázatot. Talán ösztön, talán megérzés. – Merry
vállat vont. – Mindazonáltal, Londonba jövet a repülőn hosszasan
megvitattuk Winstonnal, és abban egyetértettünk, hogy alattomos
teremtés. Winston sem lelkesedik már érte, noha tavasszal, amikor ő
meg Shane először találkoztak vele Allisonnál, meglehetősen
kedvelte.
– Az az ügy komoly? Mármint Shane és Skye között? – Paula
maga is meglepődött, mennyire elszorult hangon kérdezi; mennyire
izgatja, hogy Skye és Shane (legrégibb barátja) egymásba
gabalyodnak. Mereven nézte Merry arcát.
– Őszintén remélem, hogy nem! Nincs ínyemre, hogy Skye és
Shane állandó partnerek legyenek. Winston azt hiszi, hogy viszonyuk
plátói, neki pedig tudnia kell… ha már Winston került szóba: Sally
hogy van?
– Sokkal jobban. Anthony tíz nappal ezelőtt átjött Írországból, és
azonnal a Gémtanyára ment, Sallyhez. Tegnap beszéltem velük

409
telefonon, élvezik a békességet és a csendet, és örülnek, hogy
kettesben lehetnek. Anthony egyébként idejön ma délután.
– Micsoda szörnyűségeken mehetett át a felesége halála miatt.
És nekem pont akkor kellett külföldön lennem! Bárcsak itt lehettem
volna, lelki támaszként, melletted, Paula.
– Milyen drága vagy! De szerencsére Emily akkor tért vissza
Párizsból, és sikerült együtt állnunk a sarat. A lényeg, hogy túl
vagyunk rajta.
– Igaz. De fáradtnak látszol – közölte, a lehető legenyhébb
kifejezést használva Merry. Abban a pillanatban, ahogy az irodába
lépett, megdöbbentette Paula fehér, vértelen arca, a szeme alatt
húzódó sötét árnyék. Barátnője kifejezetten betegnek látszott. – Nem
vehetnél ki néhány napot? Pihenned kellene valahol.
– Viccelsz? Nézz erre az asztalra!
Merry nem erősködött tovább; úgy vélte, okosabb, ha nem
mutatja mennyire aggódik Paula egészsége miatt. Elfordította arcát,
hogy eltitkolja nyugtalanságát. Tekintete az Emma terebélyes
konzolján felsorakozó családi fényképekre tévedt. Ismerős arcok
néztek vissza rá: nagyszülei, Blackie és Laura az esküvőjük napján,
apja mint csecsemő fekszik a fehér szőnyegen, ő maga meg Shane
tipegő korukban, szüleinek esküvői fényképe és Emma gyermekei
fejlődésük különböző korszakaiban.
A legnagyobb fénykép jóképű férfit ábrázolt tiszti
egyenruhában. Egy pillanatig tanulmányozta, majd megjegyezte: –
Anyád nagyon hasonlít Paul McGillre. Igen, Daisy néni az apja
szemét örökölte. Mint ahogy te is. – Örült, hogy témát változtathat,
ezért felvetette: – A keret behorpadt. Meg kellene csináltatni. Emma
néni biztosan örülne neki. Olyan kár érte – nagyon szép ezüst, valódi
antik. – Merry felemelte a képet, és megmutatta a sérült helyet.
– Nagyi nem akarja megcsináltatni – mondta halvány
félmosollyal Paula. – Amikor néhány évvel ezelőtt felvetettem,
nevetve azt mondta, hogy ez a horpadás is az emlékei közé tartozik.
410
 – Mit értett ezalatt?
– Az első világháború befejezése után nagyapám nem tért vissza
Angliába. Ausztráliában rostokolt. A történet kissé bonyolult, de egy
nap a nagyi dühében és elkeseredésében odavágta a képet – ezt a
bizonyos képet, ebben a bizonyos keretben. Üvege összetört, kerete
behorpadt, de a nagyi megtartotta. Elmondta, hogy azóta is,
valahányszor ránéz, arra emlékezteti, hogy bízzon a szerelemben.
Úgy gondolja, hogy ha bízott volna Paulban, amikor az eltűnt, ha
teljes szívével bízott volna a szerelmében, megvárta volna, amíg
visszatér hozzá. És akkor megtakarította volna magának azokat a
rémes, szívfájdító éveket, amiket az Arthur Ainsleyvel kötött
rettenetesen boldogtalan házassága alatt elszenvedett.
– De Paul meg ő végül összekerültek, és sok boldog évet
töltöttek együtt – mondta halkan, vigasztalan arccal Merry.
– Olyan boldogtalannak tűnsz. Szerelmi problémáid vannak?
Eltűntek a régi udvarlóid?
Merry bólintott. – Újak meg nem bukkantak fel. Ezen a téren
manapság állandó balszerencse kísér. Azok a férfiak, akikkel az
utóbbi néhány hónapban eljárogattam, csak az O’Neill-vagyonra, a
külsőmre és úgynevezett szexualitásomra buknak. Percről percre
gyanakvóbb leszek. – Elfintorodott. – Valószínűleg vénlány
maradok. Emily szerencsés, hogy elkapta Winston grabancát. Emily
legalább tudja, hogy belé szerelmes és nem a folyószámlájába.
Különösen mivel neki is jó sok a pénze.
– Ó, Merry! Nem minden férfi bukik a pénzre – kezdte Paula, de
elhallgatott, mert rájött, hogy Merry kijelentésében van némi igazság.
Örökösnőnek lenni sokféle hátránnyal jár, jóllehet a pénz csak egyike
ezeknek.
Miranda egy darabig hallgatott. Utána így szólt: – Lehet. A baj
az, hogy a legtöbb férfi nem lát túl az orránál, túl a külsőségeken,
nem látja meg, ki is vagyok valójában. Az ég szerelmére: nem
vagyok mesebeli hercegnő. Jó sokat gürizek, és nagy rakás
411
felelősséget hordok az O’Neill-szállodaláncnál. Te pontosan tudod,
hogy mik a valódi értékeim. Shane-t meg engem – csakúgy mint
téged, úgy neveltek fel, hogy a pénzt megbecsüljük. És nemcsak az
apám és a nagyapám – Emma néni is épp elég józanságot vert belém
a Gémtanyán töltött nyarakon.
– Igen, értem, hogy mit akarsz mondani. Az embereknek, ugye,
furcsa elképzelései vannak rólunk? De semmi sem olyan, amilyennek
a külső szemlélő látja.
Merry felállt, Paula íróasztalához sétált, leült a vele szemben
lévő székre, sárgásbarna szeme szomorúságot tükrözött. Komor
arccal mondta: – Mást is mondok, Paula. Sokkal szívesebben mennék
feleségül olyan férfihoz, akit egész életemben ismertem, aki engem
önmagamért szeret, azért, aki vagyok és nem azért, amit rólam
képzel. A minap jutottam arra a döntő elhatározásra, hogy nem
akarok komolyan összemelegedni egy elbűvölő idegennel. Pokolba
az elbűvölő idegenekkel. Bajt okozhatnak, és gyakran kínos
meglepetést. Ha nem a pénzre utaznak, akkor a hatalom után
ácsingóznak. Azután ott vannak a szexőrültek, azok a fickók, akik
mást sem akarnak, mint lefektetni. Shane egyik kedvenc mondása:
szexhez könnyű hozzájutni, de szerelmet nehezen találni. Ezúttal
történetesen igaza van.

– Irtó rendes tőled, hogy ennyi időt szánsz rám ma délután, Paula –
mondta Anthony. – Igazán jólesik, és szeretném még egyszer
hangsúlyozni, hogy milyen csodálatosan viselkedtél ebben a nagyon
nehéz időszakban. Nem tudom eléggé megkö…
Paula kezét fölemelve hallgattatta el. – Ha még egyszer
megköszönöd, kidoblak az irodámból. – Fölemelte a kannát, és újabb
csésze teát töltött Anthonynak. – Mindig boldogan segítek, ahol csak
tudok, és ne feledd, hogy te ennek a családnak a tagja vagy. –
412
Melegen rámosolygott. – Emellett ma délután igazán nincs olyan sok
dolgom – füllentett, mert nem akarta, hogy Anthony kínosan érezze
magát. – Ami pedig a kérdésedet illeti, azt hiszem, hogy nagyi rossz
néven venné – nagyon rossz néven –, ha esküvődet Sallyvel az ő
visszatérése előtt tartanád.
– Valóban ezt gondolod? – kérdezte a férfi lógó orral.
Cigarettára gyújtott, hátradőlt, és keresztbe vetette a lábát. Elnézett
Paula feje fölött, a távolabbi falon, az antik komód fölött függő képet
bámulta. Agya lázasan dolgozott. – És mit gondolsz, mikor jön haza?
– Azt mondta, minden bizonnyal itthon lesz a hagyományos
családi karácsonyi ünnepségen Pennistone Royalban – Paula
elhallgatott, hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Áthajolt a köztük lévő
asztalka fölött. – Akkor kellene megtartani az esküvőt!
Karácsonykor. Nagyi boldog lesz, és vele maradhattok Pennistone
Royalban az ünnepek végéig.
Anthony nem válaszolt.
Paula folytatta: – Nagyszerű ötlet, Anthony. Miért tétovázol?
A férfi tovább hallgatott, és az éber Paula fájdalmas kifejezést
fedezett fel a fiú szürke, fáradtságtól gyötört, érzékeny arcán.
Szemében aggodalom, sőt riadalom villant. Olyan a szeme, mint
Jimé, mint Edwina nénié. Fairley-szem, gondolta futólag Paula.
Elhessegette a lényegtelen gondolatot: mindenáron ki akarta
erőszakolni a beleegyezését. – Igen, a karácsony tökéletes, ideális
lenne. Mondd, hogy rendben. Megpróbálhatjuk elérni a nagyit
Sydneyben. Nem, most már késő – mormolta, órájára pillantva
hangosan számította ki az időkülönbséget. – Négy óra van, tehát
Ausztráliában hajnali kettő. Akkor meg telexezzünk neki – szögezte
le határozottan.
– Azt hiszem, a karácsony jó lenne – mondta Anthony
vontatottan, vonakodva. – De csöndes esküvőt tartunk. Nagyon
csöndeset. Mert akkorra… – hangja elcsuklott, alig hallhatóan

413
mondta: – Sally gyereket vár, és állapota akkor már erősen látható
lesz.
Paula látta, hogy Anthony milyen kínosan feszeng, ezért vidám,
tárgyilagos hangon közölte: – Véleményem szerint decemberben a
hatodik hónapban lesz, tehát nagyon jól szabott menyasszonyi ruhát
kell varratni neki, hogy alakját elrejtse.
– Te tudtad? – döbbent meg Anthony.
– Nem, kitaláltam. Emily meg én szeptemberben észrevettük,
hogy meghízott, és arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg
várandós. Ne aggódj, Winstonon kívül senki sem tudja.
– De az apja meg Vivienne tudják…
– Én a család többi tagjáról beszélek. És mint mondod: csöndes
esküvő lesz… maroknyi meghívottal. Természetesen a Harte-ok,
nagyi, Jim meg én, anyád és Emily. Emily nagyon megbántódna, ha
nem hívnánk meg.
– Igaz. Nagyon szeretem Emilyt, és olyan nagy segítség volt… –
Anthony elhallgatott, nagyot nyelt. – Az adott körülmények között
nem gondolod, hogy illetlenség újraházasodni? Úgy értem, ilyen
röviddel Min halála után?
– Nem, egyáltalán nem gondolom.
Anthony bizonytalanul nézett Paulára.
Paula egyenes, átható pillantással nézett vissza rá.
Rettenetes feszültségben élő férfit látott; ez meglátszott nyúzott
arcán, idegességén és megérkezése első percétől észlelhető
letörtségén. Az utóbbi hetekben erősen megöregedett. Nem ugyanaz
az ember volt, mint a nagyi születésnapi ünnepségén. Akkor világos
bőre és nagyon szőke, igen angolos, jó külseje szembeszökő volt; a
jól szabott szmokingban, amelyet ugyanolyan eleganciával viselt,
mint Jim, feltűnően jóképű volt. Akkor este sokat nevetett, gondtalan
és vidám volt, szokatlanul barátságos, mindenkit lebilincselő. Most
meg egy roncs.

414
 Paula gyors elhatározásra jutott. Előrehajolt, tekintete valósággal
a székre szögezte Anthonyt. – Hallgass ide! A házasságod
boldogtalan volt, külön éltetek, a hivatalos válás küszöbén. Min
halálának körülményei érthetően erősen lesújtottak. Azonban nem a
te hibád volt. Ezt tudatosítanod kell, másként boldogtalan leszel
Sallyvel, befolyásolja a jövődet, tönkreteheti az életedet. – Ráébredt,
hogy nagyon keményen beszélt, ezért megenyhültebben folytatta. –
Ezentúl Sallyre és a bébire kell gondolnod… ők legyenek a
legfontosabbak.
– Igen, igazad van – ismerte el. – Nem vagyok képmutató. Ne
hidd, hogy vég nélkül gyászolom. De nem kívántam a halálát –
mondta remegő hangon. – Az, hogy ilyen rettenetes halált halt, több
mint amit én…
Paula felállt, és melléült a pamlagra. Megfogta a kezét, a
szemébe nézett, és mélységes együttérzéssel mondta: – Tudom,
Anthony, tudom. És kérlek, hidd el, csöppet sem vagyok érzéketlen.
De bármit gondolsz is, te nem vagy felelős. A nagyanyám, a közös
nagyanyánk azt mondja, hogy mindegyikünk felelős a maga életéért,
maga irja annak forgatókönyvét és éli annak keserű végéig. És ez
igaz. Min volt felelős önmagáért, a saját életéért, és nem te. Próbálj a
nagyi filozófiájából erőt és bátorságot meríteni.
– Igen. De nehéz, olyan nagyon nehéz.
Paula minden eddiginél jobban meg volt győződve arról, hogy
unokatestvére súlyos érzelmi válsággal küzd, és törte a fejét: mit
mondjon, hogyan rázza fel. Megértette érzéseit, de azt is tudta, ha
Anthony hagyja, hogy Min halála beárnyékolja az életét, elveszti az
esélyt, hogy Sallyvel vadonatúj életet kezdjen.
Paula alig hallható csöndes, gyöngéd hangon beszélt. – Lehet,
hogy nehezedre esik elhinni, hogy megértem érzéseidet, pedig
valóban így van. Magad mögött kell hagynod ezt a tragédiát. Ha nem
teszed, belerokkansz. Emellett; szörnyű bűnt követsz el a saját

415
gyermeked ellen. – Hirtelen szándékosan elhallgatott – várt és
figyelt.
Anthony szeme tágra nyílt. – Mi a csudát értesz ezalatt? –
kérdezte elcsukló hangon. – Nem értem… bűnt követek el a saját
gyermekem ellen?!
– Igen. Ha hagyod, hogy Min emléke, öngyilkossága kísértsen,
bűntudattal töltsön el, nem leszel képes úgy szeretni azt a gyermeket,
ahogy kell… teljes szívvel, lélekkel. Mert Min ott lesz, éket ver
közétek, és hadd tegyem hozzá: közéd és Sally közé is. Ne feledd,
hogy te meg Sally szerelmetekben együtt hoztátok létre ezt a
gyermeket… nem ő akart megszületni… az az ártatlan kis lény. Nem
büntetheted a saját problémáid miatt. Neki a lehető legtöbbre van
szüksége, tőled. Ennél kevesebbet nyújtani… hát igen, az bűn lenne.
Anthony hosszasan nézett Paulára, pislogott, igyekezett
visszafogni feltörő érzelmeit. Talpra ugrott, nagy léptekkel az
ablakhoz ment, üres tekintettel bámult ki az utcára. De csak a halott
Min arcát látta, ahogy kihúzták a tóból. Görcsösen behunyta a
szemét, el akarta űzni a látomást. Zsebkendőt vett elő, kifújta az
orrát, Paula szavain rágódott. Lüktető fejében ekkor Sally hangját
hallotta. „Az élet az élőké – mondta tegnap este. – A történteken nem
tudunk változtatni. Nem ostorozhatjuk önmagunkat életünk végéig.
Ha ezt tesszük, akkor Min győzött. A sírból.” Be kell látnia, hogy
Sallynek alapjában véve igaza van. Újabb gondolata támadt, s ettől
hirtelen felkapta a fejét. Az a nő, akivé Min az utóbbi években
változott, nem is hasonlít arra a lányra, akibe beleszeretett. Min
fanyar, keserű, bosszú szomjas teremtés lett, keserűsége és
sértődöttsége folyamatosan aláásta iránta érzett szerelmét. Min
állítása ellenére nem Sally tette tönkre ezt a házasságot. Harmadik
személy csak rossz házasságot rendíthet meg. Az erős kötelékek ellen
tudnak állni minden külső befolyásnak. Anthony most azt gondolta:
házasságunkat Min tette tönkre. Egy másodpercig azt hitte: hirtelen
felismerés, de belátta, hogy tudat alatt mindig is tisztában volt vele.
416
Csakhogy annyira lefoglalta az önvád, hogy nem engedte felszínre
törni ezt az érzést. Mellkasának szorítása alábbhagyott, és lassan-
lassan összeszedte magát. Végül megfordult, és visszament
Paulához.
Ráemelte kristálytiszta szemét, és most ő nyújtotta ki a karját, és
fogta meg Paula kezét. – Különleges nő vagy – mondta. – Bölcs és
együtt érző, jó és csupaszív ember. Köszönöm, hogy észhez térítettél.
Minden porcikámmal Sallyt és a gyermeket fogom szeretni. Ígérem.

Anthony távozása után Paula dühödten temette magát a munkájába.

Fél hét körül, amikor Agnes bedugta a fejét az ajtón, még mindig
keményen dolgozott.
– Mrs. Fairley, meddig maradunk itt ma este?
Paula felnézett, tollát letette, és hátradőlt. – Jöjjön be. – Fájó
homlokát dörzsölgette, fölemelte a teáscsészét, rájött, hogy teája
órákkal ezelőtt kihűlt; fintorogva tette le. – Én még vagy fél órát,
nem többet, de ha akar, maga elmehet.
– Ó, nem, szó sem lehet róla – mondta Agnes. Látta, hogy Paula
sápadt arca milyen nyúzott; a teáscsészére nézett, és felajánlotta: –
Főzök friss teát, Mrs. Fairley. Hullafáradtnak látszik.
– Jó, nagyon köszönöm. Nem, várjon egy percig: igyunk egyet.
Ránk fér egy kis itóka ma este.
– Nagyon jó lesz. De mink van?
Paula először nevetett őszintén a mai nap folyamán. – Elnézést –
szólt titkárnője döbbent arca láttán. – A kérdés olyan furcsán
hangzott. És igaza van, vajon mink van… attól tartok, nagyon kevés,
ami ínyünkre való. A gardróbszekrényben volt egy üveg sherry.
Nézze meg, ott van-e még.
Agnes a szekrényhez sietett, közben Paula rendet csinált az
asztalán: papírokat csúsztatott különböző színű dossziékba.
417
 A következő percben Agnes diadalmas mosollyal jelent meg: –
Bristol Creamet találtam – lengette az üveget.
– Nagyon jó, igyunk egy pohárkával, és közben – két legyet ütve
egy csapásra – elintézünk néhány dolgot. Holnap szombat, és úgy
határoztam, hogy nem jövök be. A gyerekeimmel akarok lenni.
Magának sem kell bejönnie.
– Köszönöm, Mrs. Fairley – sugárzott Agnes.
Tíz perc múlva, a sherry kortyolgatása közben, Paula alaposan
csökkentette az előtte tornyosuló irathalmazt. A dossziék többsége
Agnes lábánál hevert.
– Ezt az utolsó hármat küldje Londonba, Gaye Sloane-nak. A
kék dosszié a „Vezető beosztásban levő nők” üzletsorának utolsó
részlétéit tartalmazza. Mellesleg úgy döntöttem, hogy az Emily által
javasolt nevet adom neki. Azt hiszem, az a legjobb… A Teljes Nő
pontosan azt fejezi ki, amit akarok. Magának hogy tetszik?
– Nagyon. Mondtam is a minap Emilynek. Közvéleménykutatás-
félét végzett a titkárnők és a gépírónők között.
– Csakugyan? – mosolygott magában Paula. Nagy szeretettel
gondolt Emilyre, a szorgos méhecskére, aki mindig segíteni próbál. –
A piros dosszié a januári divatbemutató részleteit tartalmazza, ez a
zöld pedig feljegyzéseimet a Passzátszelek-üzletről, és benne van
azoknak a hongkongi, indiai és japán kereskedőknek a jegyzéke,
akiktől vásárolni fogunk. Jegyzetfüzete kéznél van? írjon néhány sort
Gaye-nek, kérje meg, hogy ezeket a jegyzékeket másoltassa le.
Továbbá: küldjön emlékeztetőt…
Megszólalt Paula magántelefonja. Agnes vette fel a kagylót. –
Igen, egy pillanat. – Átnyújtotta Paulának. – Mr. Stevens a texasi
Odessából.
– Helló, Dale. Hogy van…
A férfi nyersen félbeszakította: – Sajnálom Paula, de rossz hírem
van.
– Valami baj van?
418
 – A lehető legnagyobb. Zűr van az egyik olaj tankhajóval. Texas
partjánál, Galvestonban rakodott ma reggel, amikor robbanás történt
a gépteremben – hatalmas robbanás.
Paula fülére szorította a kagylót, igyekezett kivenni a férfi
szavait a rendkívül erős légköri zavarok közepette. Félelme
növekedett. – Remélem, nincsenek sérültek?
Pillanatnyi szünet támadt. – De igen, a legénység hat tagja
odalett, négy pedig súlyosan megsebesült.
– Ez borzasztó! Az ég szerelmére, hogyan történt?
– Nem tudjuk. Most vizsgáljuk. A láng végigfutott a hajón.
Eloltották. A hajó nem süllyedt el. Ismétlem, nem süllyedt el…
A vonal erősen visszhangzott. – Nagyon rosszul hallom! –
kiabált Paula.
– Itt vagyok! – kiáltott vissza a férfi. – Nagyon rossz a vonal.
Azt mondtam, hogy nem tudjuk, mi okozta a robbanást, de ki fogjuk
vizsgálni. Egy és negyed millió gallon nyersolajat veszítettünk, és
rengeteg pénzünkbe fog kerülni az olajfolt eltakarítása. A folt máris a
Galvestoni-öböl felé húzódik, fenyegeti a vízimadarakat, az
élővilágot és a ráktenyésztő telepeket. Isten tudja, mennyi jut belőle a
partra.
– Kész szerencsétlenség – mondta bizonytalanul Paula.
– Nem hallom! – ordította Dale Stevens.
– Azt mondtam, hogy katasztrófa! Mindenki ránk fog támadni, a
környezetvédőktől a tudom is én kicsodákig. Azt hiszem, fölösleges
mondanom, hogy gondoskodni kell a legénység árván maradt
családtagjairól. Az anyagi kártérítés nem sokat ér ugyan. Akarja,
hogy átrepüljek? Bár nem tudom, mit tehetnék, azonkívül, hogy lelki
támaszt nyújtok magának.
– Nem, nem, Paula, semmi értelme. Mindent elintézek.
Kapcsolatba léptem a biztosítótársasággal. A sürgős eltakarítási
akció dollármilliókba fog kerülni.
– Mennyibe?
419
 – Nem tudom. Attól függ, mekkora az olajfolt és mennyi kárt
okoz. Ha tisztességesen csinálják, az öt-tízmillió dollárba kerülhet.
Paula elképedt, a lélegzete is elállt, majd azt mondta: – Nem
érdekel, mibe kerül. Meg kell csinálni. Tartsuk a kapcsolatot. Tudni
akarom, hogyan történhetett ekkora robbanás. Eddig olyan kiváló
biztonsági mutatónk volt.
– Mindenkivel megeshet. Ilyen az olajipar. Holnap megint
hívom, de lehet, hogy még ma este, ha újabb értesüléshez jutok. – A
vonal most tisztább volt, Dale hangja egyszeriben olyan lett, mintha
a szomszéd sarokról telefonálna.
– Egész este otthon leszek. És tegyen meg mindent, amit tud, a
gyászoló családokért.
– Már hozzákezdtem.
– Foltot ejt cégünk becsületén.
– Tudom, kicsim. Le kell tennem. Itt most nagyon forró a
helyzet.
– Dale, még valami… nem mondta meg, melyik tankhajóval
történt.
– Sajnálom, Paula. Az Emeremm III-mal. Nagyon sajnálom,
kicsim.
Paula letette a kagylót, és hátradőlt, gyomra összeszorult, arca
komor volt.
– Nagyjából követtem a beszélgetést, Mrs. Fairley – mondta
aggódva Agnes. – Elsüllyedt az egyik Sitex-tankhajó. – Az állítás
úgy hangzott, mintha kérdés lenne.
Paula bólintott, ismertette titkárnőjével a részleteket, majd
megmagyarázta: – Az Emeremm III. a nagyanyámról kapta a nevét.
Volt egyszer egy vállalata, amit Emeremmnek hívtak, és a nagyapám
imádta ezt a nevet, ami a smaragd (emarald) és az Emma
összevonásából keletkezett. Kedvenc drágaköve és szíve kedvenc
hölgye – próbált mosolyogni Paula. – A nagyapám bocsátotta vízre
az Emeremm I-et, majd az Emeremm II. hajót. Azóta is hagyomány,
420
hogy a Sitex hajóinak egyike ezt a nevet… ezt a különleges nevet
viseli.
– Őszintén sajnálom, Mrs. Fairley. Tudom, hogy mennyire
büszke a vállalat hajóinak biztonságára. Ez rémes.
– Köszönöm. Rettenetes csapás, különösen, mert
emberáldozattal járt. – Nagy lélegzetet vett, összeszedte magát, és
maga elé húzta írótömbjét. – Telexezek nagyanyámnak. – Amikor a
tollért nyúlt, Paula hátán végigfutott a hideg. És noha nem volt
babonás, furcsa előérzete támadt, hogy nagy szerencsétlenség
fenyegeti. A hajórobbanás rossz előjel.

29

– Tán nem érezted jól magad, Winston? – kérdezte Emily, és

rápillantott. Beck House nappalijában, a kandalló hamvadó
parazsának kihunyó fényében ültek.
Winston letette öblös konyakos poharát, és őszinte döbbenettel
bámult rá. Csodálkozva rázta a fejét. – Paula úgy ül itt, mint egy
félholt, egész este alig nyitja ki a száját. Jim még a vacsora előtt
seggrészegre issza le magát. A húgom állapota annyira előrehaladott,
hogy félő, hármas ikreket fog pottyantani egyenest a vacsora
közepén. Merry megállás nélkül jajveszékel, mert már huszonhárom
éves és vénlány marad, mivel mindazok a férfiak, akikkel együtt nőtt
fel, más iránt érdeklődnek. Alexander őrjöng, mert anyátok lefeküdt
a fél kormánnyal. Maggie Reynolds halálra untat azzal, hogy talált
egy elhanyagolt vadásztanyát a Külső Hebridákon. És te meg képes
vagy ilyet kérdezni. Ó, igen, Emily, nagyon élvezetes este volt.
Remekül éreztem magam. Életem egyik legizgalmasabb,
legszórakoztatóbb estéje. – Nevetni kezdett, hirtelen humoros
oldaláról látta a dolgokat.
Emily vele nevetett. Befészkelte magát a pamlag sarkába, lábát
maga alá húzta. – De Anthony jó formában volt.
421
 – Meglepően jó formában. Úgy látszik, két lábbal jár a földön, és
rendkívül jól boldogul.
– Hála Paulának. Elmesélte, hogy néhány héttel ezelőtt hosszan
elbeszélgetett vele, mintegy kioktatta, azt tanácsolta, hogy ne
törődjön a múlttal, kezdjen új életet.
– Igen, Paula nagyon járatos ebben – mormogta Winston, és
elgondolkozó arccal forgatta a konyakot.
– Hogy érted ezt?
– A tanácsadásban. Jelzem, általában igaza van. Bárcsak
megfogadná a saját tanácsát.
– Igaz – komolyodott el Emily.
Winston hátradőlt a párnákra, lábát a kávézóasztalkára tette.
Gondolatai magukkal ragadták. A vacsora Long Meadow-ban kész
katasztrófa volt; örült, hogy viszonylag hamar elszabadulhatott
Emilyvel, és hazajöhettek Beck House nyugalmába, és kényelmébe.
Egyetlen félresikerült vacsorának nincs jelentősége – ami igazán
izgatta, az Paula fizikai és lelkiállapota. Winston néhány hete, amióta
New York érintésével Vancouverből hazatért, nagyjából tisztában
volt Paula nyomorúságos állapotával. Az utóbbi néhány óra
alátámasztotta érzéseit. Paula boldogtalan. Meggyőződése, hogy
fájdalmainak gyökere a házasságában rejlik.
– Nagyon csendes vagy, Winston. Ugye Paula miatt aggódsz?
– Igen. Nemcsak hogy rémesen néz ki, rendkívül szótlan is.
Tudom, hogy időnként kissé tartózkodó, nem olyan nagy dumás,
mint te, de általában sokkal beszédesebb, különösen szűk családi
körben.
– Nem a munka meríti ki. Hozzászokott a feszültséghez, a
hosszú munkaórákhoz, az óriási felelősséghez. Erős, mint a bivaly –
mint nagyi.
– Tisztában vagyok vele. Majdnem olyan jól ismerem Paulát,
mint te. Éppen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy félholtnak
látszik. Azonban tudom, hogy nem az egészségével van baj, hanem
422
az érzelmeivel… – Letette a lábát, házikabátjának zsebéből cigarettát
vett elő. – Mibe fogadjunk, hogy nagy bajok vannak a házasságával?
– Rágyújtott.
– Igazad van. Az utóbbi időben néhányszor megpróbáltam szóba
hozni, de Paula csak néz rám furcsán, magába zárkózik vagy gyorsan
témát változtat.
– De ti ketten mindig olyan közel álltatok egymáshoz. Semmit
sem árul el? – kérdezte a meglepetéstől egy oktávval magasabb
hangon.
– Nem, semmit. Már mondtam neked, hogy azon a szörnyű
szeptemberi vasárnapon hogy kiborult. Tudod, akkor, amikor Jim
olyan durván beszélt vele Sam Fellowes miatt. Azt is tudom, hogy
akkor sírt. Azon a hétvégén, amikor Jim visszatért Írországból és
mindhárman Londonban voltunk, valamit motyogott arról, hogy Jim
milyen ingerült volt vele. Szerettem volna kikérdezni, de másra
terelte a szót, ugyanúgy elzárkózott, mint ma este. De az utóbbi
hónapokban ez egyre gyakoribb, és mindinkább a munkájába
temetkezik. Nem csinál semmit, minden szabad idejét a gyerekeivel
tölti. Imádja az ikreket. Én valójában azt hiszem, hogy az üzlet
mellett ők töltik ki az életét.
– Ez nincs rendjén. Emma néni bizonyára nagyon bosszús lesz,
amikor hazatér – egyáltalán nem fog örülni, hogy Paulát ilyen
állapotban látja. – Winston fészkelődött a pamlagon, és meglátta,
hogy Emily arca milyen elborult. Megfogta a kezét: – Hé, te apróság,
ugyan már, ne légy olyan szomorú. Majd csak rendbe jön. Az életben
mindig akadnak jó megoldások.
– Remélem. – Paula alaptermészete miatt Emily ebben nem volt
biztos. Ha törik, ha szakad, Paula ragaszkodni fog házasságához a
gyerekek miatt, irántuk viselt kötelességérzete miatt, és mert nem
bírja elviselni a vereséget.
– Akarod, hogy beszéljek Paulával? – ajánlotta fel Winston. –
Én talán…
423
 – Nem! – kiáltott hevesen Emily, és hirtelen felült. –
Visszautasítaná, a magánéletébe való beavatkozásnak tekintené, te
pedig lógó orral távoznál.
– Gyanítom, hogy igazad van – sóhajtott Winston. –
Véleményem szerint el kellene válnia.
– Soha nem fogja megtenni! A válásról ugyanaz a véleménye,
mint nekem.
– Ó! És mi a te véleményed? – kérdezte, és hosszasan,
keményen nézett rá.
– Háát, lényegében ellenzem. Végül is szemünk előtt lebeg
anyám dicstelen példája. Már fejben tartani sem tudom, hogy hány
férje és hány válópere volt.
– Anyád az a kivétel, amely erősíti a szabályt.
Emily eleresztette füle mellett ezt a megjegyzést, és sietve
folytatta: – Paula hiszi és vallja, hogy ha problémák merülnek fel egy
házasságban, azokat meg kell oldani. Azt mondja, az ember nem
válhat el azon nyomban, ha valami zűr támad; ez nem megoldás. A
házasság nagy erőfeszítést igényel…
– Tudod, páros tánchoz ketten kellenek.
Emily elgondolkozva bólintott: – Arra célzol, hogy Jim nem tesz
erőfeszítést… Így gondolod?
Winston tétovázott. – Lehet. De persze tévedhetek, mert hisz ki
ismeri igazán mások magánéletét? Épp ezért javaslom, hogy fejezzük
be ezt a témát. Meglehetősen meddő, Gombóckám.
– Igaz. Winston, ne hívjál Gombócnak. Manapság már igazán
karcsú vagyok.
– Buta liba, bóknak szántam, nem bírálatnak – nevetett. Letette
italát, és melléült. Átkarolta, és az arcába súgta: – Ha a válásról így
vélekedsz, életem végéig nem tudok tóled megszabadulni.
– Igy van – suttogta vissza –, hála istennek, nem szabadulunk
egymástól.

424
 – Csatlakozom az indítványhoz. – Kissé elhúzódott, Emily
ártatlan fiatal arcába nézett. Milyen csinos, milyen nagyon fiatal,
mennyire ártatlan, mégis meglepően bölcs. – Most, hogy az enyém
vagy, Gombócka, nem lennék boldog soha senki mással.
– Miért? – vetett rá Emily csábító pillantást.
– Mindig bókra vársz, ugye?
– Szeretném tudni, hogy miért…
– Azért szerelmem, mert olyan alaposan ismerlek és megértelek,
és mert szexuálisan annyira összeillünk.
– Biztos vagy benne? – ugratta a nő.
– Most hogy mondod… tegyünk talán egy újabb próbát. –
Szerelmes szemmel mosolygott rá. Felállt, kinyújtotta a kezét. –
Feküdjünk le, drágám, kísérletezzünk tovább, csak hogy
megbizonyosodjunk. – Felmentek a lépcsőn.

– Jó, hogy a központi fűtést bevezetted, különben megfagynánk.

Nagyon hideg van ma éjjel – mondta fél órával később Emily, és
szorosabbra csavarta magán a takarót.
– Nem is tudom. Azt hittem, jól megmelegítettük egymást. –
Winston kacsintott, feje alá párnát húzott, és a konyakospohár után
nyúlt. – Kérsz egy kortyot?
– Nem, köszönöm. Nem kérek többet. Szívdobogást kapok tőle.
– Nocsak! Azt hittem, tőlem kapsz szívdobogást. –
Rávigyorgott, és megkérdezte: – Begyújtsak?
– Nem akarunk aludni?
– Nem ezt terveztem. Máris elfáradtál?
Emily nevetve rázta a fejét, és tekintetével kísérte, amikor
kiugrott az ágyból, köntösébe bújt, és a régimódi baldachinos ággyal
szemben lévő kandallóhoz lépett. Gyufát gyújtott, a bekészített papír
és aprófa alá tartotta, majd az ósdi fújtatóval felszította a lángot.
425
Emily élvezettel nézte Winston ténykedését. Olyan ügyes, mindig
bütyköl valamit a házban vagy a kertben. Eszébe jutott a kis híd, amit
a Gémtanyán emelt a tó fölé gyerekkorukban. Elbűvölő volt: a
bonyolult tervezés és szakszerű kivitelezés mesterműve. Igen,
Winston kiválóan értett a famunkákhoz. Emily mindmáig őrizte a
csinosan festett, piros bársonnyal bélelt kis ékszerdobozt, amit
tizedik születésnapjára tőle kapott. De a famunkálást abbahagyta a
zene kedvéért, amikor ő meg Shane megalakították a Gémek
zenekarát.
Magában mosolyogva hirtelen megkérdezte: – Winston, mi lett a
trombitáddal?
Winston a kandalló előtt guggolt. Hirtelen megfordult, a váratlan
kérdés meglepte. – Hogy jutott eszedbe a trombitám?
– Itt lustálkodtam, és elmerengtem… gyerekkori emlékek
jutottak eszembe.
– Milyen furcsa; Sally néhány héttel ezelőtt, amikor a Gémtanya
szekrényeiben kajtatott, rátalált. – Winston visszament az ágyhoz,
ledobta köpenyét, és melléje bújt. – Ugye milyen rémes voltam
akkoriban? Hogy felvágtam azzal az ócska trombitával?
– Én meg csodálatosnak hittelek. Persze nem trombitásként… a
játékotok az egekig bűzlött. A mindenit, fogadok, hogy te dugtad az
ágyamba a döglött halat! – Megpaskolta a karját. – Te disznó! Azt a
bűzt soha nem felejtem el. Fuj! – Winston karon ragadta, a hátára
fektette, és két kézzel szorította le. – Megérdemelted. Koraérett kis
csirkefogó voltál. – Föléhajolt, szájon csókolta, nyelvük találkozott.
Amikor végre elhúzódott, azt suttogta: – Ha cseppnyi eszem lett
volna, magamat dugom az ágyadba…
– Nem merészelted volna, Winston Harte, úgyhogy csak
hallgass! Nagyinak a tarkóján is volt szeme.
– Ma is van – tréfálkozott. Elhúzódott Emilytől, szeme
gyönyörtől csillogott. Fölemelte a konyakos poharat, két kézzel
melengette, majd élvezettel kortyolt egyet. Remekül érezte magát,
426
öröme telt e barátságos évődésben, heves, izgalmas szeretkezésük
lazító szünetében. Mindig így volt ez köztük. Emilyvel „utána” is
nagyon kellemes volt. Szeretkezésük vad volt, de amikor
szenvedélyük elcsitult, nem maradt köztük feszültség. Szeretkezés
közben viszont Emily intenzitása, állandó vágya tüzelte és izgatta fel.
A takaró fölött nyugvó keze után nyúlt, megszorította, arra gondolt,
hogy menekülése milyen hajszálon múlt. Most már tudta, hogy
Alison Ridleyvel sose jött volna össze. Tulajdonképpen nem
szerettem, nem úgy, ahogy Emilyt.
Winston behunyta a szemét, felidézte azt az áprilisi vasárnap
estét, amikor Emily átjött hozzá, hogy megegye azt a vacsorát, amit
neki kellett volna megfőznie. De az a vacsora nem készült el. Abban
a pillanatban, amikor Emily megérkezett, egyetértőén és vágyakozva
néztek egymás szemébe. Alig tíz perccel később már ágyban voltak,
és Winstont magát is meglepte, hogy gyors egymásutánban
háromszor is magáévá tette. Unokatestvére – helyesebben szólva
harmadunokatestvére – meglepte felszabadultságával,
hajlandóságával, hogy örömet adjon és kapjon, nagylelkűségével és
derűjével. Fél tizenkettőkor fürdőlepedőbe burkolózva ültek a
nappali kandallója előtt a földön, rögtönzött pikniket tartottak az
agglegény hűtőszekrényében talált maradékokból, amit azután Shane
egy jó évjáratú pezsgőjével öblítettek le. Csodálatos este volt…
– Winston, ne haragudj, de mondani akarok valamit. Valami
fontosat.
Felriadva erotikus álmodozásaiból, Winston kinyitotta a szemét,
és szeme sarkából ránézett. – Miért haragudnék? Ki vele, Gombi.
– Ez még a Gombóckánál is rosszabb – dohogott; úgy tett,
mintha haragudna. – Honnan az angoloknak ez a nevetséges
szenvedélye, hogy ostoba beceneveket adnak egymásnak?
– Mert a becenév az melegséget, vonzódást, meghittséget,
közvetlenséget és törődést fejez ki. Hajlandó vagy elárulni ezt a
valóban fontos dolgot, Gombi?
427
 – Igen. – Fél könyékre támaszkodva erősen az arcába nézett: –
Min haláláról van szó… a halottkém tárgyalásáról.
– Jaj, ne, Emily, ne kezdd megint! – nyögött, és tekintetét az
égre emelte. – Paulát már megőrjítetted. Most meg velem kezded?
– Kérlek, csak egy pillanatig hallgass rám.
– Oké, de siess. Azt hiszem, kezdek megint begerjedni.
– Telhetetlen vagy.
– Csak veled, te édes, csábító, szenvedélyes kis teremtés.
– Nem is vagyok olyan kicsi – vágott vissza. – Figyelj: Sally
elmondta nekem, hogy Anthony még mindig nincs meggyőződve
arról, hogy Min öngyilkos lett. Ő azt hiszi, baleset volt, és én…
– Drágám, minek erre vesztegetni az időt – vágott közbe
türelmetlenül Winston. Szerette volna újból magáévá tenni. – Daisy
néni és Jim részletesen beszámolt a tárgyalásról. Ha jól értettem, nem
lehetett baleset. Teljesen valószínűtlen.
– Egyetértek. Mármint abban, hogy nem baleset volt. Azonban
azt sem hiszem, hogy öngyilkosság lett volna.
Winston hitetlenkedve nevetett. – Azt akarod mondani, hogy
gyilkosságra gyanakszol? Ugyan már!
– Eltaláltad.
– De ki tette? Csak nem azzal a gondolattal játszol, hogy
szegény Anthony, aki a légynek sem tud ártani?
– Nem. És nem tudom, ki tette. De Min halála nagyon izgat…
nem bírom kiverni a fejemből. Tudod, arról a bizonyos öt óráról van
szó. Én mindig furcsálltam, és még az ír rendőr is „különös
időszaknak” nevezte. Ezt Daisy néni mesélte el. Én történetesen a
rendőrrel értek egyet. Valóban különös és nagyon furcsa.
– Pályát tévesztettel, kicsikém. Detektívregény-írónak kéne
lenned – kuncogott Winston. – Lehet, hogy a piától vesztette el
eszméletét.

428
 – Nevess, ha akarsz, de fogadni mernék, hogy egy napon majd
kiderül. Csak várj, majd meglátod – replikázott komor hangon
Emily.
Winston felült, és ezúttal komolyan odafigyelt. Amióta az eszét
tudja, mindig azt gondolta, hogy Emily kivételes lény – gyors
felfogású, talpraesett, okos és sokkal tisztánlátóbb, mint ahogy a
család néhány tagja gondolja. Winstonnak ez a hite csak
megerősödött azóta, hogy viszonyuk van. Olyan jó az ítélőképessége,
méghozzá annyi mindenben, hogy Winston egyre inkább odafigyelt
rá. Kétségtelen, hogy Emily nógatta: szerezze meg a kanadai
papírgyárat, ne hagyja abba a tárgyalásokat. Emily ösztönözte
nagyobb becsvágyra és eltökéltségre, ő győzte meg, hogy szálljon be
nagyobb összeggel a lapkiadó láncba. Olyannyira, hogy végül letett a
gondolatról, hogy életét vidéki úriemberként élje le.
Ugyanezen okok miatt most is komolyan kell vennie Emilyt.
Elgondolkozva mondta: – Azt mondod, nem tudod, hogy ki ölhette
meg; belátom, hogy ez kemény dió. Nyilvánvaló viszont, hogy sokat
töprengtél Min halálán, ezért kell hogy legyen valamilyen elméleted
arról, vajon mi történhetett. Mondd el. Csupa fül vagyok. Biz’ isten
nem nevetlek ki.
Emily hálás kis mosollyal válaszolt. – Soha semmi nem fog
meggyőzni arról, hogy Min egész idő alatt a tónál bolyongott. Én azt
hiszem, hogy elment, elment valakihez, akinél rémesen lerészegedett.
Bárkivel volt is, az itatta, és lehet, hogy az tömte bele a nyugtátokat
is – tudod, hogy elkábítsa. Amikor meg eszméletét vesztette, bedobta
a tóba, hogy öngyilkosság vagy baleset képzetét keltse.
– Nézd, nem nevetlek ki, igaz szívből mondom, de ez mégiscsak
túlzás. Emellett: minden elbeszélésből az derül ki, hogy nem hagyta
el a birtokot.
– Tudom, de ez csak feltételezés. Elhagyhatta. Elsétálhatott
valahová, és a minit a tónál hagyhatta.

429
 – Jaj, Emily, Emily. – Winston a fejét rázta, tehetetlenül nézett
rá. – Ennek semmi értelme. Ki akarta volna megölni Mint? És miért?
Mi volt az indíték? Rengeteg kérdés merül fel, szitává tudnám lőni
elméletedet. Biztos vagyok benne, hogy Paula is ezt tette, ő mit
mondott?
– Többé-kevésbé azt, amit te… majd azt, hogy felejtsem el, az
ügy le van zárva, mindenki viszonylag könnyen megúszta. Valami
rémes közhelyet használt, olyasmit, hogy „ne ébreszd fel az alvó
oroszlánt”, és lerázott magáról. No de mi lesz Anthonyval és
Sallyvel, akiknek azzal a tudattal kell élni, hogy Min miattuk ölte
meg magát? És még valami: ha, mint én hiszem, valaki hidegvérrel
meggyilkolta, azt a valakit bíróság elé kell állítani.
Winston hallgatott, Emily szavait mérlegelte. Csöndesen
mondta: – Drágám, ne légy keresztes vitéz. Semmit sem tehetsz, és
Paulának igaza van, az ügy le van zárva kész, vége. Te meg
darázsfészekbe nyúlnál, további kellemetlenségeket okoznál Sallynek
és Anthonynak. Órákig fecseghetnék erről, Gombi, de – sóhajtott –
pillanatnyilag semmi kedvem és erőm hozzá.
Emily az ajkába harapott. – Sajnálom. Nem kellett volna ma este
szóba hozni.
– Legyünk őszinték, drágám, a lehető legalkalmatlanabb
pillanatot választottad. – Ujjával könnyedén megérintette Emily
orcáját, végighúzta a nyakán, majd keresztbe a mellén a takaró
széléig. – Emily, ha még nem jöttél volna rá: pillanatnyilag más
gondolatok foglalkoztatnak.
Emily megnyerőén mosolygott, félretette a vizsgálattal
kapcsolatos aggodalmait. – Már mondtam, hogy sajnálom. Felejtsük
el.
– Kívánságod számomra parancs. – Megfordult, az ágy mellett
álló asztalkára tette a poharat, azután gyorsan visszafordult. –
Szeretném, ha nem szólnál erről az… elméletedről… Sallynek.
– Magától értetődik. Nem vagyok olyan hülye.
430
 – De még mennyire hogy nem. Gyere ide, kívánlak. – Eloltotta a
lámpát.
Emily is eloltotta, mellékúszott, a tárt karjai közé fészkelte
magát, lábát Winston teste köré fonta, hozzásimult.
– Látod, mi történt? A rémes gyilkossági elméleted
megakadályoz abban, hogy odaadó vőlegényi kötelességemet
teljesítsem. – Megsimogatta a tűz fényében aranylón ragyogó haját.
– Ahogy ismerlek, nem fog sokáig tartani – mormolta Emily;
fejét magához húzta, a száját kereste, szenvedélyesen csókolgatta.
Az égő csókokra válaszolva, Winston végigfuttatta kezét Emily
testén, mellét, hasát, combja belsejét simogatta, élvezte a selymes bőr
tapintását. Megfogta egyik mellét, szájával a mellbimbóját kereste.
Emily keze a fiú hajába túrt, érezte, hogy erős ujjai a nyakszirtjét
simogatják, hallotta torkában a halk nyögést, amikor nyelve hegye a
lány megkeményedő mellbimbójához ért.
Emily zihálva, mozdulatlanul feküdt, miközben Winston keze
egyre lejjebb csúszott. A hasát kezdte csókolgatni, érzéki, izgató
mozdulatokkal simogatta a combját előbb kívül, majd belül. Winston
pontosan tudta, hogyan korbácsolja fel szenvedélyét. Mindig is tudta.
Gyerekkoruk óta nagyobb szakértelemre, nagyobb jártasságra tett
szert, jobban megértette a női test kívánalmait. Keze Emily combja
között rezgett, tapogatta, simogatta szemérmét. Majd hirtelen, gyors
mozdulattal elhúzta a kezét, és föléje gördült. Kezét a háta alá
csúsztatta, felemelte, beléhatolt és magáévá tette. Szájuk összeért,
testük összekulcsolódott. Emily megragadta Winston hátát, átengedte
magát ritmikus mozgásának, és a két test egyre gyorsuló ütemben
emelkedett és süllyedt.
Később, amikor kimerültén hevertek egymás karjában, Emily kis
mosollyal kérdezte: – Vajon ki terjeszti azt a rosszhiszemű, téves
elméletet, hogy az angol férfiak rémes szeretők?
– Külföldiek, ki más – mondta Winston elégedett sóhajjal.

431
 30

Szeles nap volt.

Levelek keringtek Paula lába körül, amikor lesétált az ösvényen, és
átvágott a pázsiton a tegnap kint hagyott talicskához. A hideg eget
komor szürkeséggel borító ólomnehéz felhők tömege mögül kisütött
a nap, fénye áttört az őszi lombokon. A tündöklő napban hirtelen
felragyogtak a szélben hajladozó fák, olyanok voltak, mintha
arannyal és rézzel lennének bevonva.
Paula megállt, fejét fölemelte, tekintete végigpásztázta a kertet.
Milyen szépséges még ilyenkor, novemberben is, gondolta.
Végignézett a pázsiton: ez is olyan, mintha aranyszőnyeg borítaná,
vagy ódon kárpit, amelybe rozsdabarna, rézszínű, égetett okker- és
krómsárga szálakat szőttek.
Arrébb ment, gereblyét ragadott, és kezdte maga felé, halomba
húzni a leveleket; keményen dolgozott, örült, hogy egy időre
kiszabadult a házból. Aggodalomtól és fáradtságtól kábán azt
remélte, hogy a kertben töltött óra újjáéleszti. Lehetővé teszi, hogy
lerázza magáról az elkeseredést, amely lassan tőle teljesen idegen
érzéssé, depresszióvá kezdett fajulni. Néhány perc múlva megállt, a
talicskához támasztotta a gereblyét, és levetette a kertészkesztyűt.
Nyakán szorosabbra tekerte a sálat, fülére húzta gyapjúsapkáját,
felhajtotta régi szövetkabátjának gallérját; az északi szél mind
erősebben csípte. Havat és fagyot ígért a reggeli levegő. Felhúzta a
kesztyűt, tovább gereblyézett, majd a talicskába lapátolta a leveleket.
Mintegy fél óra múltán lépések zaját hallotta az ösvényen. Tovább
dolgozott, tudta, hogy Jim közeledik.
– Jó reggelt, drágám – igyekezett a férfi vidám hangot megütni.
– Ilyen kora reggel idekint vagy!
Paula tovább gereblyézett: addig nem akart megfordulni, amíg
nem sikerül közömbös arcot öltenie. – Gondoltam, mielőtt Londonba

432
megyek, eltakarítom a levelek egy részét. Egyébként is jót tesz a friss
levegő, és a testmozgás.
Jim végül megállt. – Azt hiszem, igazad van, de szükségtelen
halálra fárasztani magad. Fred megcsinálhatja holnap. Ezért fizetjük.
– Túl sok munka egyetlen kertésznek. – Paula kiegyenesedett,
megfordult, letette a gereblyét, rátámaszkodott, és farkasszemet
nézett férjével.
Jim bátortalanul, zavartan mosolygott. – Haragszol rám.
– Nem.
– Pedig haragudnod kellene. Rettenetesen berúgtam az este.
– Ritkán fordul elő – mondta, majd megkérdezte magát: miért
mentegetem? Az utóbbi hetekben gyakran ivott, de tegnap esti
állapota és viselkedése a saját vacsorapartiján megbocsáthatatlan
volt.
Jim arcán megkönnyebbülés látszott; közelebb lépett, idegesen
méregette Paulát. Kezét felesége kezére tette. – No gyere, béküljünk
ki – mondta bizonytalanul. – Végül is mit számít, hogy baráti körben
egy pohárkával többet ittam a kelleténél. – Paula hallgatott, erre Jim
előrehajolt, és arcon csókolta. – Bocsáss meg. Többé nem fordul elő.
– Semmi baj – mosolygott Paula erőltetettem – Amúgy is vacak
este volt. Mindenki furcsán viselkedett, nem meglepő, hogy Winston
és Emily hamarabb lelépett.
– Ennek a kettőnek máson járt az esze – nevetett Jim feltűnő
idegességgel. – Remélem, nem sértettem meg sem Winstont, sem
bárki mást.
– Nem, senkit. Nagyon részeg voltál, de nagyon joviális.
– Ha ez megvigasztal, alaposan megfizetek a tegnap esti
mulatságért. Rémesen érzem magam. – Nagykabátját szorosabbra
vonta, kezét zsebre vágta, reszketett. – Rohadt hideg van idekint.
Nem értem, hogy bírod.
Paula hallgatott, közelről vizsgálgatta férje arcát. Sápadt volt, az
arca nyúzott. Haját szél borzolta, és a nap ezüstös aranyban fürdette.
433
Elsimította homlokáról, és az éles fényben Paulára pislogott. – Nos,
drágám, azt hiszem, indulnom kell. Csak azért jöttem, hogy
megmondjam, mennyire röstellem a tegnap esti viselkedésemet. No
meg, hogy megöleljelek, megcsókoljalak és jó utat kívánjak.
Paula homlokát ráncolva, meglepődve kérdezte: – Hová mész?
– A repülőtérre.
– Csak nem akarsz ilyen erős szélben, másnaposán felszállni?
– Amint odafent vagyok, a fényes kékségben – nézett az égre –,
rögtön elmúlik a macskajaj. – Kis mosollyal Paula szemébe nézett. –
Kedves, hogy aggódsz értem, valóban megnyugtató, de, kérlek, ne
izgulj, nem lesz semmi baj. Nemrég telefonáltam a reptérre, és
közölték, hogy az időjárási előrejelzés kedvező. Szerintük a szél egy
órán belül eláll.
– Kérlek, Jim, ne menj Yeadonba, legalábbis addig ne, amíg én
elindulok Londonba. Menjünk be, és igyunk egy kávét. Londonból
két-három hétre New Yorkba utazom, és nem akarok úgy elmenni,
hogy helyzetünket nem tisztáztuk. Beszélnem kell veled.
– Valószínűleg nehéz a felfogásom, de nem értelek – jegyezte
meg könnyedén, de szeme összeszűkült, pillantása riadt lett. – Miről
akarsz beszélni?
– Rólunk. A házasságunkról, a problémáinkról. Erről a köztünk
lévő szörnyű feszültségről…
– Feszültség? – nézett rá Jim meghökkenve. – Én nem tudok
semmiféle feszültségről… fáradtak vagyunk, ez minden… és ha
vannak is problémáink, azok jelentéktelenek – normális dolog, hogy
vannak. Mind a ketten keményen dolgozunk, komoly feszültségben
élünk, ráadásul nyakunkba szakadtak azok a rémes írországi
események. És így… természetes, hogy időnként nézeteltérés támad
köztünk. De majd elmúlik. Általában elmúlik. Tudom…
– Miért teszel mindig így? – kiáltott lángoló szemmel. – Olyan
vagy, mint a strucc, homokba dugod a fejed. Igenis vannak

434
problémáink, és én a magam részéről így nem tudom tovább
folytatni!
– Nyugi, ne izgasd fel magad – mondta a férfi halvány
mosollyal. Törte a fejét, hogyan csillapíthatná le. Egyre jobban
fárasztották Paula kísérletei, hogy házasságukat megvitassák és
boncolgassák, hogy olyan területekre tévedjenek, amelyeket jobb
békén hagyni. Hogyan tudna kibújni e rögtönzött beszélgetés alól?
Menekülni akart, repülni, és egy időre megszabadulni odafent. Csak
ott és akkor, egyre magasabban a felhők fölött, érezte magát
szabadnak, megbékéltnek. És képesnek arra, hogy elszakadjon a
világi gondoktól, a belső küzdelemtől. Igen, ezek életének legszebb
percei… és amiket a gyerekeivel tölt… és Paulával az ágyban.
Előrehajolva megfogta Paula karját. – Ugyan már, drágám, ne
veszekedjünk az elutazásod előtt. Minden rendben van. Szeretjük
egymást, és csak ez számít. Jót tesz majd neked, ha egy ideig távol
leszel. Felfrissülve térsz haza, és akkor elsimítjuk apróbb
nézeteltéréseinket. – Ahogy így vigyorgott, hirtelen nagyon
kisfiúsnak tűnt. – Talán még visszatérésed előtt rendbe jön minden.
– Nem hiszem. Addig nem, amíg nem beszélsz velem a
nehézségeinkről intelligens, felnőtt ember módjára. Az egyik, talán a
legsúlyosabb probléma állandó vonakodásod attól, hogy szóbeli
megegyezésre jussunk.
– Ha már ragaszkodsz ahhoz, hogy problémáink vannak: ezek
abból erednek, hogy te szeretsz túlzottan reagálni mindenre,
mértéktelenül felfújsz apró jelentéktelen ügyeket. És még valami: túl
érzékeny vagy.
– Ó, Jim, ne próbálj rám kenni mindent. Miért nem látod be,
hogy veled nehéz érintkezni?
– Mert nem igaz… csupán te beszéled be magadnak. Egyébként
az érintkezés legjobb módja a szeretkezés, és ezen a területen
nincsenek köztünk problémák.
– Én azt hiszem, hogy vannak – susogta alig hallhatóan.
435
 – Hogy mondhatsz ilyet? – döbbent meg Jim. – Ideálisan
összeillünk. Lásd be, hogy te is annyira élvezed, mint én.
Paula összerezzent, azonnal érzékelte, hogy Jimnek fogalma
sincs az ő személyiségéről, sem arról, hogy mire akar kilyukadni. –
Normális vágyaim vannak. Végül is fiatal nő vagyok, és szeretlek.
De te néha… – elhallgatott, a megfelelő kifejezést kereste; tudta,
hogy veszélyes, érzékeny területre tévedt.
– Mi vagyok én néha? – sürgette; közelebb hajolt, világos,
átlátszó tekintetét tekintetébe fúrta, érdeklődése teljesen feléledt.
– Egy kicsit túl… túlzottan lelkes vagy. Azt hiszem, ez a helyes
kifejezés. Gyakran térek nagyon fáradtan haza az irodából, és nincs
elég erőm ezekre az éjféli, maratoni szeretkezésekre. – Paula
tétovázott, nyíltan Jim szemébe nézett. Bölcs dolog volt-e ilyen
kényes témát érinteni, kérdezte magától. Azt kívánta, bárcsak el se
kezdte volna.
– Hónapok óta rágom a füled, hogy ne dolgozz olyan keményen
– mondta nyomatékkal. – Lazíts. Szükségtelen ebben az őrült
taposómalomban élned. Az ég szerelmére, egy szép napon enélkül is
a világ egyik leggazdagabb asszonya leszel.
Ez utóbbi megjegyzés feldühítette ugyan, de a lehető
legnyugodtabban válaszolt: – Azért dolgozom, mert élvezem a
munkát és mert van bennem felelősségérzet, nemcsak a nagyival és a
tőle kapott, örökséggel, hanem alkalmazottainkkal szemben is.
– Mindamellett: ha nem dolgoznál olyan megszállottan, nem
lennél mindig olyan fáradt. – Hunyorgott, kezével elfedte szeme elől
a napot. Újabb gondolat merült fel benne, és sietve kérdezte: – Azt
akarod mondani, hogy nem elégítelek ki az ágyban?
– Nem, nem azt – rázta a fejét. Kissé habozott, majd szándéka
ellenére kibökte: – De az én szükségleteim kissé eltérnek a tieidtől. A
nők nem egészen olyanok, mint a férfiak. A nők… mi… én
fokozatosan kívánnék eljutni a beteljesülésig. Tudom ez… – nem

436
fejezte be, mert észrevette, hogy Jim arckifejezése megváltozik. Úgy
nézett, mint aki most jött rá egy alapvető igazságra.
Jim voltaképpen nem volt biztos benne, hogy bosszantja-e vagy
mulattatja. Szóval ez az, gondolta. A szex. Ahogy mondani szokták:
minden baj kútforrása. Sietve végigfuttatta rajta tekintetét. – Paula…
drágám… sajnálom, hogy önző voltam, csak magamra gondoltam.
Nem vettem észre, valóban nem. Bizonyos mértékig a te hibád is – te
keltesz bennem ilyen érzéseket; talán ezért hagyom, hogy a vágyaim
elragadjanak. Ígérem, hogy a jövőben másként lesz – nevetett
könnyedén. – Be kell vallanom, sose tartottam valami nagyra ezeket
az… az… előjátékokat az ágyban. Mindig meglehetősen
férfiatlannak tűntek. Ezentúl azonban másként lesz, kevésbé leszek
türelmetlen, megvárom, amíg te… – köszörülte a torkát – készen
állsz arra, hogy befogadjál. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.
Paula érezte, hogy elpirul. Jim hangja kissé gunyoros, enyhén
leereszkedő volt – megalázta. Másként lesz, gondolta. Úgy tesz,
mintha nem volnék normális. Nem akarok mást, mint egy kis
megértést házasságunk minden területén. Jim sajnos a szexuális
életbe kapaszkodott, mellékvágányra terelte a kérdést, és Paula
sajnálta, hogy bekapta a csalit. És még valami. Miért idekint
álldogálva folytatják ezt a létfontosságú, komoly beszélgetést? A kert
közepén… Mert odabent sarokba szorítva érezné magát, válaszolta
meg saját kérdését. Jim nem akar beszélgetni. Őszintén szólva,
megint ki akar bújni előle, elillanni, elmenni repülni vagy más
hobbiba temetkezni. Csupán kedvemben akar járni. Paula
megremegett, jobban fázott most, hogy a felhők eltakarták a napot és
esőt ígértek.
– Fázol – állapította meg Jim, és fürgén belekarolt. – Talán
mégis jobb volna bemenni. – Lassú, sokatmondó mosollyal nézett rá.
– Drágám, isteni ötletem támadt. Miért nem bújunk ágyba, most
rögtön? Hadd bizonyítom be neked, hogy a világ legelőzékenyebb
szeretője tudok lenni, és…
437
 – Hogy merészelsz?! – kiáltott, lerázta a kezét, dühösen
elhúzódott tőle. – Azt hiszed, hogy minden nézeteltérésünket
megoldja a szex!
– Az imént mondtad, hogy szexuális problémáink vannak. Be
akarom bizonyítani, hogy ez nem igaz.
– Semmi ilyenre nem céloztam. Csak azt mondtam, hogy nem
vagyok képes a végtelenségig szeretkezni (majdnem hozzátette, hogy
az esztelenségig, de visszaszívta a szót).
– Gyerünk – mondta Jim, és felsiettek az ösvényen.
Paula nem tiltakozott, hagyta, hogy a házba vezesse. A hallban
Jim felé fordult, és csöndesen megjegyezte: – Hozok két csésze
kávét.
– Kösz, teljesen átfagytam. – Kibújt a kabátjából. – A dolgozó-
szobában várlak. – Tudta, hogy a hangja éles, de nem tehetett róla.
Egyre jobban nekikeseredett. Jim szótlanul eltűnt a konyha
irányában, és Paula kinyitotta a Jim dolgozószobájába vezető ajtót. A
kandallóban vidáman égtek a rönkök, áradt a meleg a kis
helyiségben, amely Long Meadow egyik legkellemesebb zuga volt.
Paula a kandalló előtti nagy karosszékben ült, lazítani próbált, de
amikor Jim kezében a két csészével egy perc múlva visszatért,
azonnal észrevette, hogy arca hideg és zárkózott, Paula szíve pedig
elszorult.
– Na jól van – mondta élénken, miközben átnyújtotta az egyik
csészét, és a másik karosszékbe ült –, beszélgessünk.
Hangja elbátortalanította ugyan, de azt mondta: – Jim, én
szeretlek, és azt akarom, hogy házasságunk jól működjön, de
őszintén szólva azt hiszem, jelenleg szó sincs róla.
– Miért, mi baj?
Látta arcán a meglepetést, de nem tudta, hogy valóban elképedt,
vagy csak tetteti. – Amint említettem, az, hogy képtelenek vagyunk
szót érteni. Valahányszor fölvetek valamit, ami izgat, kapásból
lezárod, magamra hagysz, úgy viselkedsz, mintha az én gondolataim
438
és érzelmeim nem számítanának – nézett rá boldogtalanul. – Mégis,
tudom, hogy szeretsz. Ugyanakkor falat építettél magad köré, engem
pedig kizártál. Elérhetetlenné váltál. És ha bármikor felvetődik
köztünk valami, te egyetlen megoldást ismersz: a szeretkezést. Azt
hiszed, ettől megszűnik minden bajunk. De nem szűnik meg;
megmarad.
– Sajnálom – sóhajtott Jim. – Én sajnos nem nőttem fel olyan
nagy családban, mint te. Magányos kisfiú voltam, egyetlen társam az
idős nagyapám. Lehet, hogy nehezen fejezem ki magam, de a
mondandódra alaposan odafigyeltem. Ami a szexet illeti,
nézeteltéréseink elsimítására én ezt az egyetlen módot ismerem. Azt
hittem, hogy ugyanúgy élvezed, mint én, de ha te úgy érzed, hogy
rád erőltetem magam, akkor…
– Jim, ne! Hagyd abba! Félreértesz. Természetesen én is
normális szexuális kapcsolatot szeretnék – a férjem vagy, és kívánlak
–, de nem bírom elviselni, hogy ezzel akarsz engem zsarolni.
Kihasználsz, és ez nem tisztességes.
Döbbenten szívta be lélegzetét. – Na látod, már megint ugyanazt
teszed: túlzol és képzelődsz. Soha nem zsarollak.
Paula nagyot nyelt. Elhatározta, hogy másként közelíti meg,
megpróbálja kikényszeríteni, hogy őszinte legyen – ha tudja. – Lehet,
hogy úgy hangzik, mintha bírálnálak, holott ez nem áll
szándékomban. Csak szeretnék rámutatni néhány zavaró jelenségre.
Nézd, biztos, hogy időnként én is bosszantalak. Tehát… legyünk
méltányosak. Most te következel. Mondd el, mit gondolsz rólam.
Fedd fel érzelmeidet, beszéljünk olyan intelligensen, mint két érett
felnőtt.
Jim nevetésben tört ki. – Ó, Paula, olyan érzékeny és ingerült
vagy ma reggel. Ószintén szólva, azt hiszem, csacska vagy. Bolhából
elefántot csinálsz. Ami rólad formált nézeteimet illeti, mindössze
annyit tudok mondani, drágám, hogy azt hiszem, csodálatos vagy, és

439
imádlak. Ha bármilyen ellenvetésem vagy kifogásom volna… nos…
ezek apróságok, nincs jelentőségük.
– Nekem fontosak. Mondd el, Jim. Kérlek.
Szemmel láthatóan vonakodva, lassan mondta: – Azt hiszem, ha
a munkádról van szó, nagyon kíméletlen vagy önmagáddal.
Tönkreteszed magad – fölöslegesen. Csupán azért, mert a nagyanyád
igavonóként dolgozott egy életen át, nem jelenti azt, hogy neked is
ugyanezt kell tenned. Továbbá úgy tűnik, hogy túl sok fölösleges
dologba vágsz bele.
Figyelmen kívül hagyva az Emmára utaló megjegyzést, Paula
megkérdezte: – A Harte új részlegeire és a divatbemutatókra
gondolsz?
– Igen. A Harte végül is időtlen idők óta szédületesen sikeres.
Nincs szükség arra, hogy te…
– Jim – vágott közbe türelmetlenül –, az értékesítés titka az
állandó változtatás és növekedés. Folytonos újításra van szükség,
elébe menni a vevőkörnek, előre látni az új irányzatokat, pontosan
tudni, mikor és hogyan kell a jövőben bővíteni. Semmilyen üzleti ág
nem topoghat egy helyben, és ez különösen érvényes egy
áruházláncra.
– Ha te mondod, drágám. Te jobban tudod. – Jim magában azt
gondolta, hogy Paula rettenetesen téved, halálra dolgozza magát, de
sem kedve, sem energiája nem volt ahhoz, hogy üzleti ügyekben
hosszú vitákba bonyolódjék. Értelmetlen lenne, hiszen Paula úgyis
mindig azt teszi, amit akar. És elege volt már abból, hogy
problémáikban tovább vájkáljanak. Máris halálosan unta, minél
gyorsabban szabadulni akart. Mind gyakrabban pillantott órájára.
Paula észrevette, és sietve mondta: – Jim, ez fontos. Jó úton
haladunk. Azt hiszem, folytatnunk kellene, kibogozni…
– Én meg azt hiszem, hogy el kellene engedned magad, ahelyett,
hogy minden apró problémából kényszeresen óriási drámákat
csinálnál. Véleményem szerint ez az egész beszélgetés meglehetősen
440
fölösleges. Elképzelni sem tudom, miért ragaszkodtál hozzá, és miért
épp ma, amikor egy hónapra elutazol. Nagyon boldogan élünk, és te
felesleges gondokat okozol azzal, hogy megpróbálsz az
ellenkezőjéről meggyőzni.
– Jim, én csak meg akarom menteni…
– Csitt, drágám – mondta szelíden, lebilincselő mosollyal kézen
fogta Paulát. – Amikor baráti és ismerősi körben körülnézek, tudom,
hogy csodálatos házasság a mienk. Szerencsések vagyunk, és én
mindennap gratulálok magamnak, mert tudom, hogy mennyire
összeillünk.
A kétségbeesés, mint nehéz kő ülte meg Paulát. Férje makacs
arckifejezése láttán rájött, hogy nincs értelme folytatni. Mintha a
falnak beszélne.
– Hirtelen úgy elgondolkoztál – mondta Jim. – És tudod, mi a
baj? Túlságosan sokat gondolkozol. – Könnyedén fölnevetett, hogy
elvegye szavai élét. – Szeretsz minden apróságot kielemezni, és ez
nem valami bölcs dolog. Erre már évekkel ezelőtt rájöttem. Ha az
ember mikroszkóp alá tesz valamit, és hibát keres, elkerülhetetlenül
talál. A mi kapcsolatunkkal semmi baj. Ne izgulj, drágám. –
Előrehajolt, arcon csókolta, majd határozottan felállt. – Most, hogy a
csevegést befejeztük, ha nincs ellenedre, indulnék. – Megszorította
Paula vállát. – Óvatosan vezess, és szólj ide telefonon, mielőtt aludni
mész. Tudod, hogy olyankor hiányzol a legjobban – kacsintott.
Paula dermedten bámult rá, képtelen volt megszólalni. Erejéből
csak egy bólintásra tellett. Amikor Jim elfordult, tekintetével követte.
Szívében úr támadt, amint figyelte, hogyan vág át a szobán. A
dolgozószoba ajtaja becsapódott. Hallotta lépteinek visszhangját a
hallban, a bejárati ajtó csapódását és néhány másodperccel később a
kocsi motorjának berregését. Hosszú ideig ülve maradt, teljesen
betöltötte a reménytelenség és a vereség érzete.
Végül kitépte magát súlyos gondjainak karmaiból,
összeszedelőzködött, és kiment. Lassan, fáradtan vonszolta magát a
441
gyerekszobába vezető lépcsőn. Eddig is gyerekei jelentették életének
örömét. Most meg ők jelentik az egész életet.

31

Paula Dale Stevensről Ross Nelsonra nézett. – Nagyanyám soha nem

venné fontolóra, hogy eladja Sitex Oil részvényeit. Soha.
Ross Nelson derülátón mosolygott. – A soha olyan szó, amiről
leszoktam. Az a természetes, hogy visszajár, mint a kísértet, és ezért
én nagyon-nagyon ritkán használom.
– Értem, mit akar ezzel mondani, mindazonáltal tudom, hogyan
érez a Sitex iránt a nagyanyám, őt nem érdekelné a maga javaslata.
Megígérte nagyapámnak – Paula elhallgatott, könnyedén vállat vont.
– Ez azonban másik történet, és a mi beszélgetésünk merő
időpazarlás.
– Talán felvethetné Emmának a jövő hónapban, amikor
Ausztráliából visszatér, csak úgy puhatolózásképpen, vajon mit szól
hozzá. Lehet, hogy neki tetszik az ötlet. Megváltoztak az idők, és ne
feledjük, hogy az eladáson milliókat nyerhet.
– Nem hiszem, hogy a pénz itt számítana – válaszolt Paula.
– Harry Marriott és igazgatótanácsbeli haverjai kemény fickók,
Paula – jegyezte meg Dale. Élénk, sötét szemével figyelmeztető
pillantást vetett rá. – Évek óta szeretnék kitúrni Emmát – nem veszik
jó néven, hogy befolyásolni akarja őket és ez a helyzet csak
romolhat, a jövőben pedig magának lesz nehezebb. Ha Emma nincs
többé, olyan helyzetbe kerülhet…
– A nagyanyám még nem halt meg – vetette közbe Paula, és
hűvös pillantással viszonozta Dale kemény tekintetét. – Én meg nem
vagyok hajlandó a távoli jövőn és a lehetőségeken törni a fejem.
Üzlettel csak egyféleképpen, napi alapon tudok foglalkozni. Nem
vagyok hajlandó az ördögöt a falra festeni, és emlékeztetni

442
szeretném, hogy Marriott nagyon öreg. Ő sem él örökké, ennélfogva
a befolyása sem.
– Ott van az unokaöccse – jegyezte meg halkan Dale. – Marriott
Watson rohadt csirkefogó, nagy szarkeverő.
– Na, az unokaöcsöket aztán végképp hagyjuk – kezdte Paula, de
mindjárt elhallgatott, és ajkába harapott. Ross felé fordult – eszébe
jutott, hogy ő meg Daniel P. Nelson unokaöccse és örököse.
Könnyed nevetéssel bocsánatot kért. – Elnézést, Ross, csak úgy
általánosságban emlegettem az unokaöcsöket… nem magára
gondoltam.
Ross vele nevetett, barna szemében vidámság csillant. – Ne
féljen, nem vagyok sértődös. – Elkomolyodva hajolt előre. – Dale
arra céloz, hogy az igazgatótanács tagjai, akik eltűrték Emma igáját,
iszonyúan kemények lesznek magával, azon egyszerű oknál fogva,
hogy maga…
– Nem kell kimondania – hárította el egy kézmozdulattal Paula.
– Tudom, hogy miért. Nő vagyok, ráadásul fiatal. Tudom, hogy csak
azért hallgattak annyi éven át a nagyanyámra, mert nem volt más
választásuk. Ő a legnagyobb egyedi részvényes, nagyapám meg a
cég megalapítója, és nyilvánvaló, hogy egyesek mindig gyűlölték
Emmát a hatalma miatt, és azért, mert asszony. Ennek ellenére
Emma Harte boldogult, méghozzá nagyon jól. Mindig túljárt az
igazgatótanács eszén, és én is azt fogom tenni. Bennem is van
intelligencia és találékonyság. Megtalálom majd a módját, hogy rám
figyeljenek, hogy észrevegyenek.
Ross és Dale hallgatott, egyetértő pillantást váltott.
Elsőnek Ross szólalt meg: – Nem szeretném, ha azt hinné, bigott
vagyok, a férfiak felsőbbrendűségének híve, mint némely idióta a
Sitex igazgatótanácsában. Helyeslem, hogy a nők betörtek az üzleti
életbe, de attól tartok, hogy el kell fogadni a tényt: még mindig a
férfiaké…

443
 Paula nevetve szakította félbe: – Tudom, hogy a világ még
mindig a férfiaké. Nem kell, hogy az orrom alá dörgölje. Férfivilág
marad ez addig a napig, amíg a nők be nem léphetnek a férfiak
számára fenntartott klubokba.
Ross Nelson derülten mosolygott. Értékelte Paula humorát,
keménységét és bátorságát. Micsoda nő! Végigmérte, felbecsülte.
Nagyon tetszett neki az önuralma, éles esze, rendkívüli önbizalma
pedig valósággal lenyűgözte. Magának akarta. Vajon mi módon,
milyen taktikával tudná megközelíteni, töprengett, mennyi idő alatt
tudná ágyába csalogatni. El volt rá szánva, hogy a magáévá teszi –
méghozzá minél hamarabb.
Levette róla a szemét, hirtelen ráébredt a hosszan tartó csendre.
Fojtott nevetéssel mondta: – Nem minden üzlet születik a csak
férfiak számára fenntartott klubokban.
– Többségük igen – vágott vissza Paula, és ismét kihívó
pillantást vetett rá –, vagy hasonló helyeken – tette hozzá kis
grimasszal.
Ross egyre jobban felhevült: csak vigyorogni bírt, hirtelen olyan
ostobának érezte magát, mint egy tapasztalatlan iskolás gyerek.
Ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy Paulát szájon csókolja, és ha
Dale nincs ott, minden bizonnyal meg is teszi.
Dale szája elé emelte kezét, köhintett, és sietve mondta: –
Marriott Watson régóta üldöz, mert Emma pártfogoltja vagyok. Ne
higgye, hogy nem fog elszánt lépéseket tenni ellenem, ha már nem
leszek Emma védelme alatt. Alig várja.
– Nagyon jól tudom – válaszolt Paula, ugyanolyan józan hangon,
mint Dale. – De most még maga mögött áll Emma, csakúgy, mint én
– már amennyit ez utóbbi ér. És ne feledjük, hogy az igazgatótanács
némely tagja is mellettünk áll. Velük együtt igen nagy a hatalmunk.
Szeptemberben megígérte, hogy karácsonyig megtartja az elnöki
pozíciót. A múlt hónapban pedig beleegyezett, hogy addig folytatja,

444
amíg szerződése le nem jár, annak ellenére, hogy a vállalat egyes
vezetői állandóan zaklatják. Csak nem vonja vissza a szavát?
– Nem, dehogy, kedves. Maga mellett fogok állni, együtt vívjuk
a kemény csatát – mondta eltökélten Dale. – Mindazonáltal,
szeretném, ha megemlítené Ross ötletét Emmának, amikor hazatér.
– Szándékomban is áll, Emmának tudnia kell róla. Ne aggódjon.
Részletes beszámolót készítek erről a tárgyalásról. – Ross felé
fordult: – Bizonyára meg fogja kérdezni, hogy ki az ügyfele. Magától
értetődően tudni akarja, hogy ki akarja a részvényeit megvásárolni.
Még nem árulta el a nevét – hátradőlt, fürkészve nézett Rossra.
Ross Nelson visszanyerte önuralmát. A fejét rázta. – Nem
mondhatom meg. Legalábbis most még nem. Mihelyt közli, hogy a
részvényeket el akarja adni, természetesen azonnal megmondom.
Addig a vevő neve, az ő határozott kérésére, titokban marad.
Szeretném megismételni, amit tárgyalásunk elején mondtam: az
érdekelt fél hosszú ideje nagyra becsült ügyfele a banknak.
Paulát mulattatta ez a titkolózás, de a szeme se rebbent. –
Nyilvánvaló, hogy egy másik olajvállalat, de nem hinném, hogy
olyan óriás cég lenne, mint a Getty vagy a Standard. Olyan közepes
nagyságú lehet – talán akkora, mint az International Petroleum? –
értelmes lila szeme ravaszul csillant.
Nagy hatást gyakorolt Rossra: bámulata csak emelkedett. Paula
valószínűleg sötétben tapogatózott – de telibe talált! – Nem, nem az
International Petroleum – hazudta a férfi szemrebbenés nélkül –, és
ne próbáljon kitalálósdit játszani, mert az nem vezet semmire. –
Széles, meleg mosolyt repített felé. – Ügyfelem engedélye nélkül
nem fedhetem fel kilétét, és ha éppen tudni akarja, Dale-nek sincs
róla fogalma.
De nem tagadta, hogy olajvállalat, gondolta magában Paula. –
Feltételezem, hogy soha nem fogom megtudni, mert nagyanyám nem
akarja eladni a részvényeket. – Paula keresztbe vetette a lábát,
kényelmesebben elhelyezkedett, és azon töprengett, Ross vajon nem
445
hazudott-e, amikor letagadta, hogy az érdeklődő ügyfél az
International Petroleum. Nem volt biztos benne, és abban sem,
hogyan vélekedjék a férfi felől. Vegyes érzelmekkel viseltetett iránta;
nem tudta eldönteni, kedveli-e vagy sem. Ross Nelson látszólag
elbűvölő, udvarias, magabiztos, rendkívül szolgálatkész. Harmincas
évei végén járó, jóképű férfi; magas, jó felépítésű, világos bőrű, nyílt,
szinte ártatlan arcú – szüntelenül villanó széles mosolya tökéletes
hófehér fogsort mutatott. Megjelenése jól fésült és kifinomult,
öltözködése és modora kifogástalan.
Paulának mégis úgy tűnt: mindez félrevezető. Képtelen volt
elhessegetni a gondolatot, hogy Rossban van valami rejtett ragadozó
jelleg. Ahogy így csöndesen figyelte, eszébe jutott, hogy az elegáns
öltözék és a nemtörődömség álarc csupán, amely elfedi a kellemetlen
jellemvonásokat; ezek a jellemvonások a bank központi
tanácskozótermében törnek felszínre. Emma is rájött már, s utána
Paula is, hogy Ross hideg, számítóan kegyetlen – a báj, a mosolyok,
az úrifiú külső mögött konok keménység húzódik meg.
Dale és Ross az Emeremm III. géptermében történt robbanásról
beszélgetett; Paula élénken figyelt.
– Bennem is fölmerült persze a szabotázs gondolata – mondta
Dale –, de a vizsgálat eredményeképpen ezt teljesen kizárták, semmi,
de semmi jelét nem találták. Egyébként is, ki tenne ilyet? – Homlokát
ráncolva, sietve megrázta a fejét. – Nem, nem, határozottan baleset
volt, jóllehet eddig nem sikerült kideríteni, hogy mi okozta a
robbanást.
Az Emeremm III. katasztrófája balszerencsés előjel, gondolta
Paula. – Szóval rejtély marad, és nagyon rontja biztonsági
mutatónkat.
– Sajnos, kedvesem. – Dale mosolya fájdalmas volt, barna
szeme sarkában összeráncolódott a cserzett, napégette bőr. – Utálom
önmagam ismételgetni, de az olajipar nagyon nagy kockázattal jár.

446
Az Emeremm III. azonban jól megépített hajó; ma reggel kaptam a
hírt, hogy ismét tengerbiztos, és csatlakozott társaihoz.
– Micsoda jó hír! – kiáltott fel Paula; melegen Dale-re
mosolygott. A Sitex elnöke olyan ember volt, akit Paula kedvelt,
feltétel nélkül megbízott benne. Okos, kemény, rendkívül törekvő, de
becsületes; pontosan olyan, amilyennek látszott – hátsó
gondolatoktól és fondorlatoktól mentes. Lopva figyelte, és arra
gondolt, hogy még az öltözködése is mennyire jellegzetes:
konzervatív ízlést tükröz, de korántsem olyan hivalkodó az
eleganciája, mint Nelsoné. Vajon milyen közös érdek fűzi össze ezt a
csavaros eszű, keményen dolgozó, ötvenhárom éves texasit, aki
alulról küzdötte fel magát, a mellette ülő, sima beszédű, keleti
partvidéki bankárral, kérdezte magától. Utóbbi a régi gárdából való,
rengeteg pénze van és előjogokat biztosító öröksége. Mégis: közeli
barátok. Ross Nelson mutatta be Emmának két évvel ezelőtt Dale
Stevenst, s a bankáron keresztül jutott Dale az olajtársaság elnöki
posztjához.
Dale észrevette, hogy Paula őt figyeli, mire megjegyezte: –
Remélem, nem gondolja, hogy nem bízom magában, mert ez így nem
igaz.
– De az egyenletben én vagyok az ismeretlen tényező, igaz? –
vágott vissza Paula, majd szelíd hangon folytatta: – Megértem
indítékait, és nem hibáztatom értük. Maga a jövőre gondol, és azt
hiszi, sokkal könnyebb dolga lenne, ha a mi tetemes elsőbbségi
részvény-pakettünk másvalaki kezében lenne. Olyanéban, akiről úgy
véli, könnyebben el tud bánni a Sitex igazgatótanácsának
háborgóival.
Dale behatóan nézett rá; tudta, hogy milyen agyafúrt, milyen
éles ítélőképességű; esze ágában sem volt alábecsülni ezt az okos
fiatal nőt. Elhatározta, hogy őszinte lesz. Nyíltan, egyenesen nézett
rá: – Igaz, ez is közrejátszik. De nemcsak ez. A maga súlyos terheire
is gondolok. Úgy látom, rengeteg a dolga a Harte-áruházakkal,
447
tekintélyes üzleti érdekeltségeivel Angliában és Ausztráliában.
Főhadiszállása meg természetesen Angliában van, kedvesem.
– Van telefon, telex, repülőgép – válaszolt Paula tömören.
– De a Sitex akkor is többletmunkát, több feszültséget jelent –
mondta Dale, ügyet sem vetve a Paula hangjában rejtőző gúnyra. –
És valóban szüksége van rá? – Megrázta a fejét, mintha Paula helyett
akarná megválaszolni a kérdést. – Nem hiszem. Én a maga helyében
rábeszélném Emmát, hogy adjon túl a részvényeken, óriási
nyereséggel. Azokat a milliókat maga másba fektethetné –
olyasmibe, ami kevesebb fejfájást okoz.
Paula hallgatott.
Ross vette át a szót. – Egyetértek Dale-lel – mondta színtelen
hangon. Köhintett. – Nyilvánvaló, hogy én már régebben ismerem a
Sitexnél felmerült nehézségeket, nemcsak Dale révén, hanem mert
néhány éve élvezem Emma bizalmát. Ennek okáért, amikor bankunk
ügyfele érdeklődést mutatott Sitex-részvények vásárlása iránt,
azonnal Emma jelentős részvénypakettjére gondoltam.
Megbeszéltem Dale-lel, és megállapodtunk, hogy felvetjük magának
az ötletet. Bankunk ügyfele közönséges Sitex-részvényekbe
befektetett már. És a maguk negyvenkét százalékával – mosolygott
szélesen Paulára – döntő befolyásra tehet szert.
– Bárkinek döntő befolyása van, aki annak a negyvenkét
százaléknak a tulajdonosa – mondta élesen Paula. – Lényegtelen,
hogy azok mi vagyunk-e, vagy a maga ügyfele. Ugyanolyan jól
tudja, mint én, hogy a tényleges részvény számít, nem annak
tulajdonosa. Mellesleg ügyfelének részvénye mit sem számít, mert
nem bír szavazati joggal, tehát nincs hatalma. Nyilvánvaló, hogy a
maga ügyfele – akár egyén, akár vállalat – azért ácsingózik a
nagyanyám részvényei után, hogy beleszólhasson a vállalat
vezetésébe. Irányítani akarja. Mindent tökéletesen értek.
Egyik férfi sem válaszolt: magukban elismerték, hogy kár volna
tagadni és ezáltal hülyét csinálni magukból.
448
 Paula felállt, és a lehető legszívélyesebben közölte: – Uraim, azt
hiszem, le kell zárnunk ezt a kis nem hivatalos megbeszélést. Úgy
vélem, egyelőre mindent megtárgyaltunk. Decemberben beszélek a
nagyanyámmal, és ő bizonyára személyesen tárgyal majd önökkel.
Valójában az ő döntésétől függ. Ki tudja, lehet, hogy még nekem is
meglepetést fog okozni, és végül az eladás mellett dönt – nevetett
halkan.
Dale és Ross felállt, és amikor Paula az ajtóhoz kísérte őket,
Dale megszólalt: – Ma este visszarepülök Odessába, csak szóljon
oda, ha szüksége van rám, vagy ha bármiben segíthetek. Jövő héten
felhívom.
– Köszönöm Dale, méltányolom – fogta meg a feléje nyújtott
kezét.
– Biztos, hogy nem tud velünk ebédelni? – kérdezte Ross.
– Még egyszer köszönöm, de nem érek rá. Megbeszélésre vár a
Harte USA divatmenedzsere, és minthogy ebéd közben tárgyaljuk
meg a Francia Divattervező Hét reklámkampányát, nem mondhatom
le.
– Milyen kár – mondta Ross csalódottan, miközben mélyen a
szemébe nézett, és megszorította a kezét. – Paula, én nem repülök
sehová. Itt maradok a jó öreg Manhattanben. Tudassa, ha valamiben
– bármiben – segítségére lehetek. És remélem, hogy e héten egyik
este elvihetem vacsorázni.
Paula visszahúzta a kezét. – Nagyon kedves, de e héten foglalt
vagyok. Minden este. – Ez nem volt igaz, de nem kívánt
társadalmilag érintkezni a férfival.
– Őszintén remélem, hogy a jövő héten szabad lesz! – hajolt
feléje, és megszorította a karját. – Hétfőn felhívom, és semmilyen
kifogást nem fogadok el – figyelmeztette szívélyes nevetéssel.
Mikor végre elmentek, Paula lassan átsétált a szobán,
íróasztalához, egy csiszolt acélalapra helyezett óriási üveglaphoz
ment. Paula New Yorkban mindig Emma Harte Vállalkozások-beli
449
irodáját használta, s e rendkívül hatásos iroda drámai középpontja az
íróasztal volt. Halványszürke és kék szolgált a modern berendezés
hátteréül. A lágy, tompa színeket Emma néhány felbecsülhetetlen
értékű, francia impresszionistáktól származó festménye
ellenpontozta, és köröskörül fekete márványtalapzatokon Henry
Moore-, Brancusi-szobrok és Angkor Wat templomából származó
szoborfejek álltak. Mind-mind Emma ízléséről és a művészetek iránti
rajongásáról árulkodtak.
Paula az íróasztalhoz ült, rákönyökölt, arcát két tenyerébe
temette, és az imént lezajlott beszélgetésre gondolt. Új ötlete támadt,
kezdett formát ölteni; lassan elmosolyodott. Ross Nelson és Dale
Stevens akarva-akaratlanul megmutatták az utat, hogyan oldja meg,
ha nem is az összes, de néhány Sitexes problémáját. De nem azonnal,
gondolta. Majd később, amikor szükségem lesz rá, hogy mindenki
úgy táncoljon, ahogy én fütyülök.
Kihúzta magát, és hangosan nevetett. Tulajdonképpen nem
valami kedves ötlet; sőt valósággal ördögi, de hatékony, és magán
viseli Emma Harte utánozhatatlan bélyegét. Kuncogva gondolta:
napról napra jobban hasonlítok a nagyira. Ez a lehetőség nagyon
tetszett neki. Bizonyos mértékig csillapította a depresszió és a
tehetetlenség érzését, amit magában hordozott azóta, hogy
problémáikat Jimmel nem sikerült kibeszélni.
Ha házassága zátonyra futott, ha magánélete kátyúba jutott,
akkor gyümölcsöző karriert kell befutnia, biztosítani, hogy üzleti
sikerei ellensúlyozzák magánéletének csődjét. Emma is a munkába
temetkezett, amikor a magánélete zátonyra futott, és erre törekszik ő
is. Ha gondolatait lefoglalja az üzlet, érzelmi táplálékul meg a
gyermekei iránt érzett végtelen szeretet szolgál, mindent túlél,
méghozzá remekül, nagystílűén, úgy, ahogy a nagyanyja. Jimre
gondolt: nem haragudott rá, nem ítélte el, csupán rettenetesen
sajnálta. Jim nem tudja, hogy mit veszített, és ez az ő tragédiája.

450
 *

Shane O’Neill aznap délután zavarban volt.

Sietve ment a Park Avenue-n, kerülgette a járókelőket, és gondolatai
ugyanolyan sebességgel forogtak. Nem tudta, mitévő legyen.
Telefonáljon-e Paulának, vagy sem? A tudat, hogy Paula New
Yorkban van, alig néhány tömb távolságra, annyira kiborította, hogy
el sem tudta képzelni, a jelenléte hogyan hat majd rá. És ha felhívja,
nem lesz más hátra, mint hogy meglátogassa, meghívja ebédre vagy
vacsorára, esetleg egy pohár italra.
Kora délelőtt, amikor londoni irodájukkal beszélt, apja futólag
megemlítette, hogy Paula New Yorkba repült. Shane meghökkent. –
Merry meg én vele vacsoráztunk vasárnap este Londonban – mondta
az apja, mielőtt az üzleti ügyeket folytatta. Le akarta tenni a kagylót,
de apja beleszólt: – Várj egy percig, Merry most lépett be. Üdvözölni
akar.
De Merry nemcsak üdvözölte, utasítást is adott. – Kérlek, hívd
fel Paulát. Megadtam neki a számodat, de tudom, hogy ő nem fog
keresni téged. Fél tőled. – Shane tisztázni akarta, hogy miért, és húga
elmondta, hogy Paula (csakúgy, mint Merry) figyelmét egyáltalán
nem kerülte el, hogy Shane milyen tartózkodó lett. – Attól tart, hogy
visszautasítod – mutatott rá Merry. – Úgyhogy neked kell lépni.
Légy kedves hozzá, olyan régi jó barát. És nagyon rossz bőrben van
– fűzte hozzá aggódó hangon. – Lefogyott, zaklatott, sőt morózus,
nem az a Paula, akit mi ismerünk. Kérlek, vidd el valahová
szórakozni. Mulassatok egy jót, nevettesd meg újra, úgy, mint
amikor gyerekek voltunk. – Testvére megjegyzései megrémítették,
szeretett volna többet megtudni Paula testi-lelki bajáról. Merry nem
tudott további részletekkel szolgálni, és mielőtt elbúcsúztak,
megígérte, hogy felhívja Paulát.
De most ismét habozott. Nagyon szerette volna látni, de tudta, ha
enged vágyának, magára mér ki büntetést. Paula másnak a felesége.
451
Számára örökre elveszett. Vele időzni annyi, mint feltépni a régi
sebeket… a sebeket, amelyek nem gyógyultak be, de behegedtek,
ezért sokkal kevésbé fájnak. Ki fog zökkenteni, gondolta, és
felidézte, hogyan élt az utóbbi nyolc hónapban New Yorkban. Nem
volt izgalmas élet; inkább unalmas és eseménytelen, szédítő
csúcsokat és bénító mélységeket nélkülöző. Sem boldog, sem
boldogtalan; bizonyos értelemben hibernált állapotban, de békében
és csöndben élt. Már a nők sem érdekelték. Két kísérletet tett,
mindkettő kudarccal végződött. És újból úgy határozott, hogy sokkal
jobb nő nélkül, mint ismét átélni azokat a rémes hálószobái
jeleneteket, amelyek – szégyenére – tehetetlenségét bizonyították.
Gondosan került minden újabb kapcsolatot, és ideje nagy részét
munkával töltötte. Majd mindennap este nyolcig vagy kilencig
dolgozott új irodájában az O’Neill Hotels Internationalben, azután
hazament, és a tv előtt ette meg íztelen vacsoráját. Időnként összejött
Ross Nelsonnal vagy egyik-másik új barátjával. Néha moziba vagy
színházba, utána vacsorázni vitte Skye Smitht. De az idő nagy részét
magányosan töltötte. Társai csupán a könyvek és a zene. Nem volt
boldog, de fájdalmat sem érzett. Belül halott volt.
Miközben mindez végigfutott a fejében, Shane hirtelen
meggondolta magát. Már csak a látszat kedvéért is fel kell keresni
Paulát. Ha bármely gyerekkori barátja érkezne New Yorkba,
automatikusan meghívná vacsorázni. Nagyon furcsa, félreérthetetlen
volna, ha Paulát elkerülné, különösen Emma és Blackie szemében,
akik kétségkívül érdeklődnek majd iránta a jövő hónapban, amikor
átutaznak New Yorkon. Emellett Merry azt mondta, hogy Paula
rosszul néz ki. Igen, meg kell hívni vacsorára, már csak azért is, hogy
megbizonyosodjék: nincs semmi baja. Vigyázz, Paula nem a te
felelősséged, figyelmeztette önmagát, és Jim Fairleyre gondolt. A
férjére. Hirtelen vad féltékenység fogta el, alig bírta fékezni magát,
amint tovább rohant, átvágott az Ötvenkilencedik utcán, és folytatta
útját a Park Avenue-n a Hatvanas utcák közepe felé.
452
 Néhány perc, és új szállodájuk színhelyére ér. Az építési vállalat
már majdnem végzett a régimódi belső terek felújításával, és Shane-t
pillanatok alatt körülveszik a munkások, munkavezetők, építészek,
belső tervezők. Mindegyikük fel akarja hívni magára a figyelmét.
Döntenem kell Paula felől. Most. Halogatásnak semmi értelme. A
pokolba Jim Fairleyvel. Paula a legrégibb, legdrágább barátom.
Együtt nőttünk fel. Persze hogy elmegyek hozzá. Nem, nem teheted.
Túl fájdalmas lenne. Shane ismét meggondolta magát.
Megbénította a tudat, hogy mennyire sebezhető; hacsak meglátja
Paulát, az egyetlen nőt, akit szeret, ismét olyan fájdalomnak és
szenvedésnek teszi ki magát, amelyből talán soha ki nem gyógyul.

Skye Smith idegesen nézett Ross Nelsonra, és remegő hangon

mondta: – De hát hetekkel ezelőtt kimondták a válásod. Nem értem.
Mindig azt hittem, hogy összeházasodunk.
– Attól tartok, ábrándokat kergettél – mondta Ross nyugodt,
udvarias hangon.
– És mi lesz Jenniferrel?
– Mi lenne?
– Jennifer a te gyereked, Ross!
A férfi nem felelt. Tíz perccel ezelőtt, amikor hazaért a Wall
Streetről, dühösen állapította meg, hogy volt szeretője, Skye Smith a
nappaliban ül, nyugodtan, higgadtan, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy ismét vitába száll vele. Ingerelte a nő és az állandó zaklatás.
Mihelyt Skye kiteszi a lábát, Ross azonnal kirúgja a házvezetőnőt,
aki ostoba módon beengedte.
Skye sápadtan, kezét tördelve, néma, könyörgő tekintettel ült.
Ross Nelson rámeredt, Skye izgatottsága láttán egyre elszántabb
lett; sem rokonszenvet, sem együttérzést nem keltett benne a nő
gyötrődése. Csak még jobban felbosszantotta. – Azt mondod, hogy
453
az én gyerekem. De valóban az? – kérdezte gúnyosan. – Sose voltam
egészen biztos… abban, hogy én vagyok az apja.
Skye levegő után kapkodott, és hátrább húzódott. – Hogy
mondhatsz ilyet! Tudod, hogy te vagy az apja. Kiköpött másod, és a
vér-vizsgálat is ezt bizonyította. Arról nem beszélve, hogy négy éven
át valósággal lakat alatt tartottál. Más férfira rá sem nézhettem.
Gúnyosan mosolygott. – De most már nézel, méghozzá nagyon
szerelmesen, nem? Hogy pontos legyek: Shane O’Neillre. És
minthogy lefeküdtél vele, javasolom, hogy őt hálózd be nem
mindennapi szexuális vonzerőddel. Őt vezesd orránál fogva az
oltárhoz, méghozzá mielőbb.
– Nem vagyok a szeretője – tiltakozott hevesen; apátiája eltűnt,
szeméből dühös lángok csaptak ki.
– Valóban elvárod, hogy elhiggyem? – nevetett gúnyosan. –
Mindent tudok rólad, amit tudni lehet, meg még annál is többet. –
Kemény tekintettel mérte végig, szája sarka megvetően legörbült. –
Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem tudsz ellenállni a magas,
izmos, jóképű tenyészbikáknak; mindig ez volt a gyönge oldalad,
drágám. Okosan tennéd, ha férjhez mennél valamelyikhez addig,
amíg még tart szőke szépséged, és rendkívüli szexuális képességed.
A legvalószínűbb jelölt kétségkívül Shane. Amúgy is együtt bújtok
ágyba, akkor miért nem veszed rá, hogy törvényesítse a kapcsolatot;
most kéne ráhajtani, a románc első, eufórikus szakaszában. Nem
kétséges: a te típusod. Emellett gazdag és kapható.
Skye erősködött: – Igazat mondtam. Nincs viszonyom Shane
O’Neill-lel.
Ross az arcába nevetett, az antik kínai kávézóasztalkán heverő
ezüst cigarettásdobozhoz nyúlt, kivett egyet, és lassan rágyújtott.
Skye mereven nézte. Vajon miért gabalyodott bele olyan
ostobán, évekkel ezelőtt? Miért olyan szerencsétlen, hogy annyira
szereti ezt a férfit? Az a baj, hogy Ross pontosan tudja, mit érez
iránta Skye, és épp ezért távolodott el tőle az utóbbi időben. Ross
454
mindig olyasmi után ácsingózik, amit nem tud megszerezni,
különösen olyan nők után, akik nem mutatnak iránta érdeklődést.
Perverz alak, gondolta, de teremtőm, mennyire szeretem! Tudta,
hogy Shane-hez fűződő viszonyát gyermeke és saját érdekében
tisztáznia kell. Hirtelen rájött, hogy csak akkor győzheti meg, ha
nyíltan és őszintén beszél.
– Oké, bevallom. Lefeküdtem Shane-nel. Egyszer. Akkor,
amikor Dél-Amerikába vitted Denise Hodgsont, és rájöttem, hogy
viszonyod van vele. Azt hiszem, bosszút akartam állni. De nem jött
össze. Nem szeretkeztünk. És azóta sem próbálkoztunk. Barátok
vagyunk, ez minden. Pajtások.
– Pajtások – rázta a fejét Ross. – Ugyan már, elfelejted, hogy
kivel beszélsz? Nem hiába ismerlek öt éve. Pontosan tudom, hogy
milyen érzéseket keltesz egy férfiban, különösen az elején, amikor
még nem feküdt le veled – nevetett gúnyosan. – Nem jött össze, mi?
– mondta hitetlenkedve.
Skye nagyot nyelt, tudta, hogy tovább kell beszélnie, teljes
magyarázatot adni, hogy kegyeibe férkőzzön és valahogy
visszahódítsa. – Igen, így van. Esküszöm. Shane meg én csakis jó
barátok vagyunk. – Ismét nagyot nyelt. – Nem tudott… akkor éjjel az
ágyban… nem volt képes… semmire.
Ross hahotázva csapkodta a térdét. – Elvárod, hogy higgyek
neked? Hogy Shane O’Neill nem tudott megkefélni? Ó, nem! Ezt
soha el nem hiszem.
– De ez az igazság – suttogta; tisztán eszébe jutott az a
nyomorúságos éjszaka, Shane rémes szégyenkezése, saját zavara. –
Esküszöm az élő istenre. – Áthajolt az asztalka fölött, és erőteljes
hangon jelentette ki: – Jennifer életére esküszöm – a gyerekemére, a
mi gyerekünkére.
Ross nevetése elhalt, összeszűkült szemmel vizsgálgatta.
Amikor a gyereket szóba hozta, tudta, hogy nem hazudik. – Szóval…
Shane-nek egy kis problémája van?
455
 – Legalábbis velem – bólintott Skye. Habozott: – Az az érzésem,
hogy nagyon szerelmes valakibe.
– Vajon kibe? Te tudod?
– Hülyeséget kérdezel. Honnan tudnám. Nem árulta el. Most
már érted, miért nem jöhet férjként számításba.
– Én sem.
– Miért? – kérdezte feszülten.
– Semmi kedvem újból nősülni – mondta Ross kedélyes hangon
–, elegem van a kapzsi feleségekből, és a válóperes tárgyalásokból.
Emellett így is épp elég tartásdíjat fizetek. Évi több százezer dollárt.
De ha elmenne az eszem, és ilyen öngyilkos lépésre szánnám el
magam, akkor gazdag menyasszonyt választanék.
– Ugyan, menj már! A pénz téged nem érdekel – csipkelődött
Skye. – Ha száz évig élsz, akkor sem tudod a millióidat elkölteni.
Ross hallgatott.
Skye arca elérzékenyült, gyöngéden, lassan mondta: – Annyi
minden köt össze minket. Van egy gyerekünk, és én nagyon
szeretlek.
– Úgy látszik, nem érted… én nem szeretlek.
Skye összerezzent, de nem mutatta ki, mennyire szíven döfte ez
a kijelentés. Ross hajlott a kegyetlenségre, hangulata oly változó,
mint a széljárás. Könnyen lehet, hogy öt perc múlva meggondolja
magát és ágyba viszi. Gyakran megesett már. Hirtelen ötlettel felállt,
és melléült a másik pamlagra, kezét Ross térdére fektette. Közelebb
hajolt, és azt suttogta: – Nem gondolod komolyan, drágám, tudod,
hogy nem igaz. Szeretsz. Mágikus kötelék van köztünk, mindig is
volt. – A férfi hideg arcába mosolygott, szeme csábítón villant. –
Gyerünk az ágyba. Megmutatom, milyen erős a köztünk lévő
kapcsolat.
Ross felemelte Skye kezét, és eltolta magától. – Nem hittem,
hogy mazochista vagy, hogy ugyanazt akarod átélni velem, mint

456
Shane O’Neill-lel. Egy magadfajta nőnek nagyon megalázó lehet
rádöbbenni, hogy szexuális szakértelme elvesztette hatalmát.
Skye elhúzódott, lélegzete is elállt, szemét könnyek lepték el.
Ross le akarta rázni, véglegesen meg akart szabadulni tőle, és
halkan, de nagyon keményen közölte: – Tudod, Skye, már egyáltalán
nem vagy képes felizgatni.
Skye felállt, az ablakhoz tántorgott, kezével törölgette hulló
könnyeit, válla rázkódott a sírástól. Tudta, hogy elveszítette a férfit.
Élete romokban hevert.
Ross is felállt, és a kis, György kori íróasztalhoz ment. Kihúzta a
fiókját, kivette csekkfüzetét, tollat ragadott, és írni kezdett. Amikor a
füzetből kitépte a csekket, Skye megfordult, rámeredt, feszült arcán a
fájdalom helyét csodálkozás váltotta fel.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és remegni kezdett.
– Ez a tied, a gyerek számára – ment oda hozzá. – A
könyvelőmet utasítom, hogy minden hónapban ugyanennyit kapjál.
Bőségesen elég lesz. – Megállt Skye előtt, és odanyújtotta a csekket.
Skye hevesen rázta a fejét. – Nekem nem kell. Én el tudom
tartani a mi gyerekünket. Nem érdekel a pénzed. Soha nem érdekelt.
Téged akarlak. Férjnek és apának.
– Nekem ez túl magas ár. – Próbálta kezébe erőltetni, de a nő
nem fogadta el, ökölbe szorított kézzel hátrált.
Ross vállat vont, megfordult, visszament a kandalló előtt álló
pamlaghoz. Kinyitotta Skye kézitáskáját, becsúsztatta a csekket,
majd visszament, és a kezébe nyomta a táskát. – Azt hiszem, ideje,
hogy elmenj. Vendégeket várok. Köztünk mindennek vége. Nincs
több mondanivalóm.
Skye felemelte a fejét, összeszedte megtépázott büszkeségének
maradékát, és meglepően hűvös, nyugodt hangon így szólt: – De
igen, valami mondanivaló van még. Mégpedig a következő – nézett
mélyen a szemébe. – Köztünk nincs vége semminek, és soha nem is
lesz. Akár látjuk egymást, akár nem. És egyszer még szükséged lesz
457
rám. Nem tudom, miért, mi okból, de igenis szükséged lesz rám. –
Kinyitotta a táskát, és anélkül, hogy megnézte volna, kettétépte a
csekket. A földre dobta. Sarkon fordult, és kimért, határozott
léptekkel indult az ajtó felé – hátra sem nézett.
Ross kifejezéstelen arccal emelte fel és vágta zsebre a kettétépett
csekket. Holnap majd újat állít ki, és postán feladja. Az ablakhoz
ment, széthúzta a függönyt, és kinézett a Park Avenue-ra. Néhány
perc múlva Skye kilép az épületből és – mint mindig – átvág az
utcán, s a Lexington felé veszi útját. Sóhajtott. Sajnálta a srácot. Arca
árnyalatnyit megenyhült. Hároméves lányát semmiképp sem
kaphatja meg az anyja nélkül, anyját meg nem kívánta, és nem is volt
szüksége rá. Túlontúl sok fejfájást okozott. Hirtelen elfogta a
lelkiismeret-furdalás Shane miatt, amiért megpróbálta Skye karjába
taszítani. Milyen furcsa véletlen egybeesés, gondolta, hogy Skye és
Shane összetalálkozott Yorkshire-ben, és egy hétre rá Shane, Emma
Harte biztatására, felhívott a bankban. Abban a pillanatban, amikor
személyesen találkoztak, Skye jutott eszébe: íme, itt a megoldás.
Skye-t manipulálva hozzájárult viszonyuk kezdetéhez – ha ugyan
annak lehet nevezni. Hát, ahogy mondják: háborúban és szerelemben
mindent szabad. Skye váratlan vallomása arról, hogy Shane
impotens, nagyon meglepte. Valósággal megrázta. Éppen Shane
O’Neill… szegény, szerencsétlen. Vajon ki lehet az a nő, akibe
annyira beleesett, hogy mással nem tud…
Az ablaküveghez szorított arccal nézte az úttesten átsiető Skye-t,
aki a járdaszigeten várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Abban a
nercbundában volt, amit ő vett neki. Lehet, hogy valamikor szerette –
most unja. Leengedte a függönyt, eszébe jutottak jelenlegi tervei, és
azonnal megfeledkezett Skye-ról.
Néhány percig a kandallópárkányhoz támaszkodva a semmibe
bámult: Paula Fairleyről álmodozott. Evek óta ismerte, a múltban
nem nagyon figyelt fel rá. De ma reggel, Paula irodájában felkeltette
érdeklődését. Meg kell kapnia. Meg fogja kapni. Senki és semmi
458
nem állhatja útját. Ez a nő a lefojtott szexualitás lőporos hordója.
Ross azonnal észrevette. Csak úgy áradt a testtartásából, a hosszú
szempillájú, csábító ibolyaszín szemében tükröződő éhségből. Ő
majd odatartja a gyufát, fölrobbantja a lőporos hordót, aztán hanyatt
dől, és engedi, hogy Paula szexualitásának lángja mindkettejüket
föleméssze. Kezdett rájönni: pusztán az, hogy rágondol, rettenetesen
felizgatja. Az utóbbi időben annyira elfásult, hogy már rég nem hozta
semmi ilyen izgalomba. A gondolatra, hogy a karcsú, hajlékony,
kecses, mégis – gyönyörű melleitől eltekintve – furán fiús testre
ráteheti a kezét, viszketni kezdett a tenyere. Behunyt szemmel,
visszafojtott lélegzettel idézte fel a fehér selyemblúz alatt domborodó
kemény, feszes melleket. Abban a pillanatban szerette volna
magáévá tenni. Paula képe hirtelen oly élesen rajzolódott ki
recehártyájára, hogy gyorsan kinyitotta a szemét, a pamlagra
hanyatlott, és tudta, hogy el kell űznie a kínzó képzetet: kettejüket az
ágyban. Rémes estéje lesz, ha nem sikerül.
De Paula vonzóereje oly erős volt, hogy Ross nem bírta feledni.
És persze a pénzét sem. A nagy vagyonra gondolt, Emma vagyonára,
amelyet egyszer majd Paula örököl. Hirtelen nagyon vonzóvá vált a
házasság gondolata. Persze valahol a háttérben van egy férj is,
nemde? Arról könnyedén le fog mondani. Mihelyt lefekteti Paulát,
egészen a magáévá teszi. Mindig az övé lett, különösen, aki
tapasztalatlanul, nagy várakozásoktól vezérelve bújt a két karja közé.
Lágyékában a régi, ismerős fájdalmat érezte. Hogy ne a szexre
gondoljon, Paula Fairley óriási vagyonára próbált összpontosítani. A
fájdalmas érzés erősödött. Keresztbe vetette lábát, kényelmetlen
hőség öntötte el. Nevetett magán: szerencse, hogy az erotikus álmok
nem hamarabb fonták be. Különben kénytelen lett volna – még
egyszer, utoljára – Skye-t megkefélni.
Az íróasztalon lévő telefont nézte: vajon miért nem szólalt meg.
Amióta belépett, Paula hívását várta.

459
 32

– Ki a csuda küldte ezeket a förtelmes vérvörös rózsákat? – kérdezte

Paula a szalon nyitott ajtajában nagyanyja amerikai házvezetőnőjétől.
Ann Donovan, aki Paula mellett állt Emma Fifth Avenue-n lévő
lakásának tágas előterében, a fejét rázta. – Nem tudom, Miss Paula.
A névjegyet a konzolra tettem, a váza mellé.
Követte Paulát a szalonba. – Hogy őszinte legyek, nem is
tudtam, hová tegyem ezt az óriási csokrot. Egyáltalán, elöl hagyjam-
e. Évek óta dolgozom Mrs. Harte-nak, de ebben a lakásban sosem
volt még rózsa. Maga se szereti?
– Engem valójában nem zavar, legalábbis nem úgy, ahogy a
nagyanyámat. Csak nem szoktam hozzá, sose ültettem, sose
vásároltam. – Utálkozva elfintorodott, és könnyedén megjegyezte: –
És ennek a színe olyan vadul vörös, valósággal nyomasztó. Nagyon
hatásvadász.
Feltépte a borítékot, megnézte a névjegyet. Ross Nelson küldte.
Apró betűs, görcsös írással hívta meg vidéki házába hétvégére.
Micsoda pofátlanság, gondolta Paula. Miből gondolja, hogy vele
szándékozom tölteni a hétvégét? Remélem, nem akar majd folyton
zaklatni. Kettétépte a névjegyet, a közeli hamutartóba dobta, és szólt
a házvezetőnőnek: – Utálom ezeket a rózsákat. Lenne szíves kivinni
innen?
– Természetesen. – Ann fölemelte a vázát, és kifelé indulva
hátraszólt: – Más virág is érkezett nemrég. Betettem a kuckójába.
– Ó. Megyek, megnézem – mondta Paula, és kiment a
házvezetőnő nyomában, aki már a maga lakrésze felé sietett, át az
előtéren.
Paula arca felvidult, amikor a kandalló közelében álló
mahagóniasztalkán megpillantotta a csinos kis kosárkát, benne
fokföldi ibolyával. A virágok fölé hajolt, megérintette fényes,
sötétzöld levelüket, és a bíborszín virágok bársonysima szirmait.
460
Milyen finomak, milyen lágyak, gondolta, és fölemelte a borítékot.
Címzés nem állt rajta, és Paula nem tudta, ki küldhette. Amikor
kinyitotta, meglepetésében megdermedt. A névjegy egyik oldalán az
állt: Shane. Az ismerős, lendületes kézírás. Semmi üzenet, csak a
keresztnév.
Paula a névjegyet szorongatva leült a legközelebbi székbe;
összeráncolt homlokkal töprengett, nem tudta, mire vélje a virágot.
Két éve először fordul elő, hogy Shane ilyen kedves és figyelmes
gesztust tesz, olyat, amit régen gyakran cselekedett. Törte a fejét. Az
ibolya vajon annak a jele, hogy Shane újból barátkozni akar vele?
Vagy csupán kötelességérzetből tett családi gesztus? A virággal
kétségkívül az a célja, hogy üdvözölje New Yorkba érkezése
alkalmából – szó nélkül.
Paula szórakozottan nézett a tűzbe. Egészen biztos, hogy Merry
mondta meg neki: Paula New Yorkban van. Végül is testvérek és
üzlettársak, és majdhogynem naponta beszéltek telefonon. Lehet,
hogy Merry vette rá: vegyen erőt magán, és legyen kedves Paulához.
Shane tartózkodása, zárkózottsága még mindig zavarba hozta Paulát.
Hányszor tette fel a kérdést: vajon mit vétett ellene, és hányszor
jutott arra a következtetésre, hogy semmit. De Shane továbbra is
távol tartotta magát, szinte tudomást se vett Paula létezéséről. És ha
mégis, csak azért tette, mert nem volt más választása, tekintettel a két
család régi, bensőséges barátságára.
Tekintetét elfordította a tűztől, és újból hosszasan nézegette a
névjegyet. Az egyszerű aláírás, egyetlen kísérő szó nélkül nem volt
nagyon bátorító, sőt inkább ijesztő. Hacsak annyit írt volna, hogy
hívja fel, vagy célzott volna arra, hogy találkozzanak, mielőtt Paula
visszatér Angliába…
A fenébe, morgott magában, és hirtelen dühödten felállt. Amióta
az eszét tudja, amióta járni és beszélni kezdett, mindig Shane O’Neill
volt a legjobb barátja. Együtt nőttek fel… Annyi közös élményük
volt… Ifjúságuk idején olyan közel álltak egymáshoz… Életük
461
teljesen összefonódott… És ezután Shane ejtette, minden magyarázat
nélkül elfordult tőle. Érthetetlen.
Elegem van. Elegem van abból, hogy az emberek úgy
viselkednek, mintha az én érzelmeim nem számítanának, gondolta
mérgesen. Kirohant a kuckóból, az aktatáskáját kereste. Ott volt egy
padon az előcsarnokban, ahol az irodából jövet hagyta. Felmarkolta,
visszasietett a kuckóba, és az íróasztalhoz ült. Kikattintotta a zárat,
kivette kis telefonkönyvét, kikereste Shane New York-i számát, majd
hátradőlt, és a telefonkészülékre meredt.
Egyszer s mindenkorra tisztázom vele – akár ma este, akár a
jövő héten vagy épp aznap, amikor elutazom. Nem érdekel, hogy
mikor, de végre sarokba szorítom. Tudni akarom, hogy hosszú
barátságunkat miért szakította meg ilyen kegyetlenül. Jogom van a
magyarázathoz. A kagyló után nyúlt, de nem emelte fel; jobb, ha
előbb megnyugszik, gondolta. Igen, ostobaság lenne ilyen mérgesen
kérdőre vonni. Április óta nem látta Shane-t. És most virágot kap
tőle. Ezért furcsának, esztelennek tűnne, ha hirtelen lecsapna rá, és
kapcsolatukról faggatná. Emellett utált telefonon vitatkozni. Ha
létfontosságú dologról van szó, inkább nyíltan szembenéz az
illetővel, megfigyeli reagálását. Már régen ragaszkodnom kellett
volna a dolog nyilt tisztázásához, gondolta. Gyáva voltam. Hirtelen
rájött, hogy nem annyira Shane-re haragszik, mint inkább önmagára.
Nem lett volna szabad hagyni, hogy a köztük beállt szakadás így
elmélyüljön. Bosszúsága kezdett szertefoszlani.
Kiegyenesedett, fölemelte a kagylót, majd ismét
elbizonytalanodott. Hogyan kezdje a beszélgetést? Te meghibbantál,
még nem tértél magadhoz az időeltolódástól, gondolta bánatos
mosollyal. Magától értetődik, hogy megköszönöd neki a virágot. Mi
mással kezdenéd? Ez a tökéletes nyitó lépés. Shane lakását tárcsázta.
A telefon hosszan kicsöngött. Senki sem válaszolt. Csalódottan tette
le a kagylót. Hirtelen eszébe jutott Shane apjának vasárnap esti
megjegyzése. Bryan bácsi azt mondta, hogy Shane ugyanolyan
462
bolondja a munkának, mint Paula. Az órájára nézett. Pár perc múlva
hét. Lehet, hogy még mindig az irodában van? Miranda az O’Neill
Hotels International két számát adta meg, az egyik Shane közvetlen
száma.
Megint tárcsázott.
A második csengetésre felvették. – Helló – szólt bele egy
nagyon férfias hang.
– Shane?
Pillanatnyi habozás után válaszolt: – Helló, Paula.
– Milyen kedves, hogy azonnal felismered a hangomat – mondta
tettetett könnyedséggel. – Örülök, hogy elkaptalak. Most jöttem
haza, és itt találtam a kosárka ibolyát. Olyan édesek, árad belőlük a
tavasz, milyen kedves gondolat volt tőled. Köszönöm.
– Örülök, hogy tetszik.
Semleges, érzelemmentes hangja annyira elutasító volt, hogy
egészen lehűtötte Paulát. Ennek ellenére sietve folytatta: – Időtlen
idők óta, legalább nyolc hónapja nem láttuk egymást, és most
mindketten itt vagyunk Yorkshire-től távol, két falusi New York
városában. Legalább annyit megtehetnénk – elhallgatott, mély
lélegzetet vett, és gyorsan hozzáfűzte –, hogy együtt vacsorázunk.
A vonal túlsó végén még hosszabb csend támadt. – Én… hát…
nem tudom biztosan, hogy mikor érek rá. Mire gondoltál? Melyik
estére?
– A ma este éppúgy megfelel, mint bármely más este – válaszolt
a nő eltökélten. – Hacsak nem vagy foglalt.
– Hát igen, egy kicsit. Úgy terveztem, hogy késő estig
dolgozom. Rengeteg elmaradásom van.
– Valamikor csak kell enned – próbálta rábeszélni. Vidáman
nevetett. – Emlékszel, mit hajtogatott mindig a nagyi Mrs.
Bonnyface-nek a Gémtanyán: a szórakozás is hozzátartozik az
élethez. És akkoriban sose vitattad.
Shane hallgatott.
463
 – Sajnálom – mondta szelíden Paula. – Nem volna szabad
erőszakoskodnom. Tudom, milyen az, amikor az ember el van
halmozva munkával. Akkor talán egy másik este. Körülbelül három
hétig maradok itt. Rád bízom; hívjál fel, ha lesz egy szabad estéd.
Még egyszer, köszönöm a virágot. Viszlát. – Azonnal letette, a
válaszra nem hagyott időt.
Paula felállt, az asztalkához ment, felemelte, és a tűzbe dobta a
névjegyet; nézte, hogyan ég el. Shane hideg, hajlíthatatlan,
majdhogynem udvariatlan.
Miért? Miért? Miért?
Mit követett el Shane O’Neill ellen, ami arra készteti, hogy ilyen
barátságtalanul és kellemetlenül viselkedjék? Szórakozottan
végigsimított haján, majd vállat vont, és visszatért íróasztalához.
Milyen hülye vagyok, gondolta. Valószínűleg teljesen
belegabalyodott Skye Smithbe, és semmi kedve egy megunt
gyerekkori baráttal szórakozni. Az is lehet, hogy együtt élnek. Merry
és Winston szerint a kapcsolatuk plátói, de honnan tudhatnák?
Mindig azt mondják: nagyon szűkszavú. Furcsa, gondolta, velem
sosem volt ilyen, és ami azt illeti, én sem ővele. Sose voltak titkaink
egymás előtt; mindent elmondtunk egymásnak.
Csengett a telefon. Fölemelte a kagylót. Mielőtt egy szót
mondhatott volna, megszólalt Shane.
– Legalább egy órába vagy annál is többe beletelik, amíg érted
jövök – mondta kapkodva. – Haza kell mennem átöltözni.
– Tudod, hogy miattam nem kell átöltöznöd – mondta kedvesen;
meglepte, de örült is, hogy visszahívta –, végül is egy család
vagyunk. – Nevetett magában: Shane sokat ad a megjelenésére, de
Paula nem bánta, sőt kedvelte ezt a tulajdonságát. – Ha akarod, itt is
rendbe hozhatod magad. Nem kell elegáns helyre menni, egyszerű
vendéglő is megteszi.
– Rendben. Fél nyolc körül nálad leszek. Viszlát. – Ugyanolyan
sietve tette le a kagylót, mint az előbb Paula.
464
 Paula hátradőlt, a készülékre meredt. Kissé szédült, de nem
tudta, mitől.

Shane O’Neill nagyot sóhajtott, elnyomta a cigarettát, amelyre a

telefonbeszélgetés előtt rágyújtott.
Újra tárcsázott, felhívta kedvenc kis francia bisztróját, és este
kilencre asztalt rendelt. Gyorsan letekerte és begombolta ingujját,
megszorította laza nyakkendőjét, és a szekrényhez ment, hogy
zakóját és nagykabátját kivegye.
Őrült vagy, korholta önmagát, hagytad, hogy megint kifogjon
rajtad, holott elhatároztad, hogy nem akarod látni. És mihelyt
meghallottad, milyen szomorúan, csalódottan és magányosan,
végtelenül magányosan teszi le a kagylót, azonnal megszegted a
fogadalmad. Shane elég régen élt magányosan, elszigetelten ahhoz,
hogy felismerje ezt a hanghordozást. Emellett: sokkal jobban ismerte
és értette Paulát, mint bárki mást. Mindig pontosan tudta, milyen
hangulatban van – akkor is, ha titkolni igyekezett. Nagyanyjához
hasonlóan Paula is nagyon értett a tettetéshez, a félrevezetéshez.
Rendíthetetlen éppoly tudatosan tudott lenni, mint vidám, valódi
érzelmeit ügyesen leplezte. Shane persze nem dőlt be neki. Jól tudta,
hogy a néhány perccel ezelőtti könnyedsége hamis volt, nevetése
erőltetett. Mirandának igaza van: Paulának valami baja van. De mi?
Üzleti ügyek? A házassága? Nos, arra gondolni sem hajlandó.
Felöltötte sportzakóját, leakasztotta nagykabátját, és kiment az
irodából, bezárta maga mögött az ajtót. Néhány perccel később,
amikor az épületből kilépett a Park Avenue-ra, örömmel állapította
meg, hogy a forgalom lanyhult. Leintett egy taxit, beugrott, és
megadta Paula címét. Hátradőlt, zsebéből cigarettát és öngyújtót
halászott elő.

465
 Dohányzás közben gunyoros mosoly bujkált széles, kelta szája
szögletében. Magad teszed a nyakad a hurokba, figyelmeztette
önmagát. De hiszen ezt már akkor tudtad, amikor virágot küldtél
neki. Légy őszinte: vártad, hogy felhívjon. Egyszerűen átdobtad a
labdát az ő térfelére. Igen, ez az igazság – és mégis, csak részben
igaz.
Ma délután, amikor a szállodából visszament az irodájába, egy
virágüzletben meglátta az ibolyát, és azonnal Paula szeme jutott
eszébe. Majd amikor bizonytalanul álldogált a kirakat előtt,
visszaröppent az idő szárnyán a tengerparti villához; Paulához, aki az
álomvillában lakott, a magas sziklák fölött… gyerekkori álmainak
álomgyermeke… a zsenge fiatal lány a kerti kapával…
Bement, megvette az ibolyát, tudta, hogy mennyire fog örülni
neki; hátsó gondolatok nélkül, csupán a nosztalgia hatására. Később
kezdett csak kételkedni: ez volt-e az igazi ok.
A fenébe is, most már késő, nyomta el türelmetlenül a cigarettát.
Meghívtam vacsorázni. Végig kell csinálnom. Felnőtt ember vagyok,
képes leszek rá. Egyszerűen elviszem vacsorázni. Nincs ebben
semmi rossz.

33

Tíz perccel később Shane a Fifth Avenue és a Hetvenhetedik utca

kereszteződésénél kiszállt.
Minthogy New York-i tartózkodásának első három hónapját
Emma lakásában töltötte, az ügyeletes portás ismerte. Üdvözölték
egymást, s a portás csak azután szólt fel.
A felvonóban, útban a tizedik emeletre, Shane érezte, hogy szíve
elszorul. Félelem volt-e vagy öröm? Csak óvatosan, figyelmeztette
önmagát, fékezd érzelmeidet, mosolyogj. A kétszintes lakás ajtajában
egy pillanatig habozott, mielőtt becsöngetett. Amikor a csengő felé
nyúlt, kinyílt az ajtó, és Ann Donovan kellemes ír arcába nézett.
466
 – Jó estét, Mr. O’Neill – mondta Ann, és hátrább lépett, hogy
beengedje. – Örülök, hogy látom.
– Üdvözlöm Ann, én is örülök, hogy újra látom. – Belépett,
becsukta maga mögött az ajtót, levette nagykabátját. – Jól néz ki.
Ann elvette a kabátot. – Köszönöm. Maga is. – A fogas felé
fordult, és hozzátette: – Miss Paula a kuckóban várja.
De Paula már jött is felé a tágas hallon át, arcán széles
mosollyal.
Látványa gyomorszájon vágta Shane-t, egész teste megremegett.
Egy pillanatig lába a földbe gyökerezett, sem moccanni, sem szólni
nem tudott. Gyorsan magához tért, előrelépett, és még szélesebben
mosolygott.
– Paula! – kiáltott fel, és maga is meglepődött, hogy hangja
milyen szilárd és higgadt.
– Rekordidő alatt értél ide. Alig múlt fél nyolc.
– Most este kicsi a forgalom. – Amikor Paula megállt előtte,
Shane rászegezte tekintetét.
Paula csillogó szemmel nézett fel rá.
Shane előrehajolt, hogy felkínált arcát megcsókolja, egyik
kezével megragadta karját, közelebb húzta magához, majd gyorsan
elengedte, mert a legkisebb érintés gondolatától is visszarettent.
Paula rámeredt, és elnevette magát.
– Mit nevetsz?
– Bajuszt növesztettél! – méregette fejét félrebillentve.
– Ó! Igen… – önkéntelenül szájához emelte kezét. – Hát
persze… nem láttad még.
– Hogy láttam volna? Április óta nem találkoztunk.
– Nem tetszik?
– De, igen… azt hiszem – mondta habozva, majd karon fogta, a
kuckóba vezette, és így folytatta: – Remekül nézel ki. Úristen, hogy
lesültél. És én folyton azt hallom, hogy agyondolgozod magad New

467
Yorkban. Fogadni mernék, hogy ehelyett lustán henyélsz a Karib-
tenger arany homokos partján.
Arra ugyan várhatok. Az öregem egy rabszolgahajcsár.
Shane örült, hogy Paula elengedte a karját, és odébb lépett. Paula
a szoba távolabbi részében álló komódhoz ment. Shane a
kávézóasztalka mellett téblábolt, figyelte, hogy Paula jégkockákat
dob a pohárba. Észrevette, hogy whiskyt és szódát tölt anélkül, hogy
megkérdezné, mit kér. De miért is kérdezné? Tudta, hogy mit iszik.
Meglátta az ibolyákat, és mosolygott. Paula hirtelen ott állt mellette,
odanyújtotta az italt.
Elvette, megköszönte, és megkérdezte: – Te nem iszol?
– De igen, fehérbort. Itt van. Épp akkor töltöttem magamnak,
amikor megérkeztél. – Paula a kandalló előtti karosszékbe ült, és
fölemelte az öblös poharat. – Csirió.
– Csirió. – A szemközti székbe ereszkedett, örült, hogy
leülhetett. Még mindig zavartnak, bizonytalannak érezte magát, és
annyira tudatában volt Paula közellétének, hogy valósággal
megrémült. Csak óvatosan, gondolta, és letette poharát. Hogy
idegességét leplezze, rágyújtott, majd pöfékelés közben döbbenten
észlelte, hogy képtelen megszólalni. Körülnézett, és mint mindig,
most is megcsodálta a szobát. Kellemesen érezte itt magát.
Világosabb és sötétebb zöld színek váltakoztak, színes virágos
huzatok a pamlagon és székeken, és néhány elegáns György kori
antik darab. A környezet az otthon érzését nyújtotta, nosztalgiát
keltett benne. Végre megszólalt: – Amikor itt laktam, mindig ebben a
kuckóban ültem.
– Érdékes, hogy ezt mondod. Én is. – Paula hátradőlt, hosszú
lábát keresztbe vetette. – Pennistone Royal emeleti szalonjára
emlékeztet, noha természetesen kisebb, de kényelmes, meleg, és be
van lakva.
– Igaz. – Shane köhintett. – A Le Veau d’Orban foglaltam
asztalt. Voltál már ott?
468
 – Nem.
– Azt hiszem, tetszeni fog, kedveled majd a légkörét. Kis francia
bisztró, nagyon élénk és vidám, és az étel remek. Egyszer, amikor
New Yorkban voltak, elvittem oda Emma nénit, és nagyapát. Nagyon
élvezték.
– Jól hangzik. És ha már a nagyszülőknél tartunk: néhány hét
múlva, útban hazafelé, ugye, újból itt lesznek? Hazajössz velük
karácsonyra?
– Sajnos nem. Apa azt akarja, hogy Barbadoson töltsem az
ünnepeket. Akkor van tele a szálloda.
– Mindenki csalódni fog, hogy nem leszel Yorkshire-ben –
mormolta Paula. Ránézett, próbált hozzászokni a bajuszhoz. Másként
festett, huszonnyolc événél valamivel öregebbnek és – ha ez
egyáltalán lehetséges – még fessebbnek. Mindig is az a fajta férfi
volt, akit magassága, alkata, sötét színei, magabiztos fellépése miatt
mindenki megnézett magának.
– Mit nézel rajtam? – kérdezte felvont szemöldökkel Shane.
– Ugyanezt kérdezhetném én is.
– Fogytál – vágott bele, de elhallgatott, és az italért nyúlt. Paula
aggódva vonta össze szemöldökét. – Igen, fogytam. Pedig nem
fogyókúrázom. Tudod, hogy sose szoktam. Túl sovány vagyok?
– Hát igen, egy kicsit. Fel kell hizlalni téged, lányom, és ha már
itt tartunk, nagyon…
– Mást se hallottam tőled egész életemben – szakította félbe, és
összeszorította ajkát. – Legalábbis, amióta csak az eszemet tudom.
– Való igaz. És azt akartam még mondani, hogy fáradtnak
látszol; szükséged lenne egy jó adag pihenésre. – Szájához emelte a
poharat, és a pereme fölött tanulmányozta. Kortyolt az italból, letette,
és előrehajolt. – Jól kisminkelted magad, ehhez nagyszerűen értesz.
Engem azonban nem vezetsz félre. Sovány az arcod, a szemed alatt
meg halványlila karikák húzódnak – jegyezte meg szokásos

469
őszinteségével. – Nem csoda, hogy a húgom meg Winston aggódnak
miattad.
Ez a megjegyzés meglepte Paulát, és sietve megjegyezte: – Nem
is tudtam. Nekem egyikük sem szólt.
– Ebben biztos vagyok. Ami azt illeti, azt hiszem, senki sem mer
szólni neked, mindenki fél, hogy kiborulsz. De én nem félek tőled,
Babkaró. Mi mindig kíméletlenül és nyersen őszinték voltunk
egymáshoz. Remélem, hogy ez sohasem változik meg.
– Én is remélem. – Óhatatlanul felmerült benne, hogy Shane
hogyan viselkedett az utóbbi időben, milyen törést okozott kettejük
kapcsolatában. Ebben bizony nem volt őszinte. Vajon szóba hozza-e?
De úgy határozott, hogy nem teszi. Talán majd máskor. Nem
akarta védekezésre kényszeríteni, első közös estéjükön zavarba
hozni. Lazítani akart, élvezni Shane társaságát. Igazán nagyon
hiányzott neki Shane, szerette volna visszahozni életébe, úgy, mint
rég, feléleszteni gyerekkori barátságukat. Létfontosságúnak érezte.
Ezért így szólt: – Örülök, hogy látlak és hogy együtt fogunk
vacsorázni.
Paula annyi melegséggel és szeretettel mosolygott rá, szép,
intelligens szeméből úgy sugárzott a lelkesedés, hogy Shane
szívverése is elállt. Visszamosolygott. – Máris olyan, mint a régi
szép időkben – mondta, és rádöbbent, hogy ez az igazság.
Feszültsége elillant, nevetni kezdett. – Nem valami kedves vagy
udvarias dolog, hogy amint megjövök, abban a pillanatban bírálni
kezdelek. Mindazok ellenére, amit mondtam, nagyon csinos vagy és
elegáns, mint mindig.
Elismerően mérte végig, vette szemügyre a bíborszínű
selyemblúzt, és a fehér gyapjúnadrágot. Szája sarkában derűs mosoly
bujkált. – Ha bíborszín kendőt kötnél, mindenki hasra esne előtted.
Paula először nem értette; blúzára pillantott, és Shane-nel együtt
nevetett: – A Gémek! A zenekar! Amikor öltöztem, nem gondoltam
rá, hogy ezek voltak a ti színeitek.
470
 Shane bólintott, fekete szemében vidámság tükröződött. Felállt,
a komódhoz ment, szódával és jéggel hígította a whiskyt, mert Paula
úgy készítette el ugyan, ahogy Shane szerette, de a férfi ma este
különösen óvatos akart lenni. Visszatérve a kandallóhoz higgadtan
így szólt: – Winston elmesélte, hogy az írországi balhé idején Sally a
Gémtanyán húzódott meg, és szavaiból azt vettem ki, hogy minden
visszatért a rendes kerékvágásba. Sally valójában hogy van?
– Nagyszerűen. Anthony jelenleg Allington Hallban lakik.
Gondolom, tudod, hogy Sally gyereket vár.
– Igen, Winston ezt is elmondta – elhallgatott, és aggódva nézett
Paulára. – Nem csoda, hogy ilyen nyúzott, kimerült vagy, mikor
ennyi mindennel kellett megbirkóznod. – Arcáról lerítt az
együttérzés.
– Elboldogultam. – Paula szeretett volna könnyedén társalogni,
unta a családi problémákat, ezért témát változtatott, hosszas
elbeszélésbe kezdett Emma és Blackie úti kalandjairól. Emma hosszú
leveleiből és heti telefonbeszélgetéseikből kimazsolázott részletekkel
szórakoztatta Shane-t. A történeteket saját megjegyzéseivel
fűszerezte, és minél jobban belemelegedett, annál vidámabb lett,
annál többet nevetett.
Shane vele nevetett, időnként bólintott, odaadóan figyelt; jólesett
hátradőlni és Paulát hallgatni. Most módjában állt közelebbről
megfigyelni, és a társaságát élvezni. Csak úgy áradt Paulából a jól
ismert élénkség, mulatságos volt, okos, gyöngéd, minden szavából
kiérződött, mennyire szereti Emmát és Blackie-t.
Vidámsága a telefonban erőltetett volt, hamis – de most már nem
az. Ismét a régi, természetes önmaga, nyílt, érzelmeit kimutató nő, az
a lány, akivel Shane együtt nőtt fel, és akit olyan jól ismert, mint
önmagát. Az első percek feszültsége után mindketten fölengedtek, és
Shane úgy érezte, mintha csak tegnap váltak volna el. A törés, amit
barátságukban ő okozott, nyomtalanul eltűnt.

471
 Nyugalom szállta meg Shane-t, ahogy Paula lágy, dallamos
hangját hallgatta. Olyan békesség, amilyet már rég nem érzett. De
Paula mellett mindig békesség szállta meg. Sose játszották meg
magukat egymás előtt. Köztük nem voltak mesterséges korlátok, nem
volt tettetés, színlelés. Igazi önmagukat adták, és most is, mint
gyerekkorukban, azonos hullámhosszon mozogtak.
Behatóan tanulmányozta Paula arcát, nem is titkolta
érdeklődését. A mögötte álló lámpa meleg fénye lágyította a nő
arcának szögletességét, és soványságát. Mozgékony, kifejező arca jól
tükrözte gondolatait, és érzelmeit. Voltak, akik azt mondták, hogy
Paula nem szép. Neki az volt. Élénk színei valósággal döbbenetesek,
egzotikusak. A sima, széles homlokba elöl hosszan benyúló fényes,
fekete haj, az átlátszó, elefántcsontszínű arcbőr, az egymástól távol
ülő, sűrű szempillával keretezett nagy ibolyaszínű szempár –
mindezek együtt különleges szépséggé tették. Ha valamelyik
virághoz kellene hasonlítania (azokhoz, amelyeket Paula ültetett),
akkor az orchideához vagy gardéniához hasonlítaná. De ő egyiket se
küldené neki – csakis ibolyát. Shane ekkor végiggondolta, milyen is
valójában Paula.
Tartózkodó, óvatos és szelíd. Ugyanakkor heves, lángoló, rokon-
és ellenszenvek tekintetében szenvedélyes; gyors felfogású,
intelligens, tisztességes és tiszteletre méltó. Shane elmosolyodott.
Üzleti ügyekben körmönfont tud lenni, de ez családi vonás; a
rettenthetetlen Emma Harte-tól örökölte. Most, hogy mérlegelte,
kénytelen volt elismerni, hogy Paula rendkívül összetett személyiség,
sokkal bonyolultabb, mint bármely más nő, akit eddig ismert. De
Shane épp ezt szerette benne; mások zavarónak találták. Talán azért
volt így, mert Shane pontosan tudta, hogy Paula honnan jött, milyen
erők formálták.
Hátradőlt, és megpróbálta tárgyilagosan, a kívülálló szemével
nézni. Hosszan legeltette rajta a szemét, majd elfordult. Közbeszóltak
és elvakították saját érzelmei, megakadályozták a tárgyilagos
472
vizsgálatban. Hogyan is lehetne tárgyilagos? Szereti, reménytelenül
szereti. Mindig is szeretni fogja. Ha nem kaphatja meg – és tudja,
hogy ez lehetetlen –, más nő nem kell neki. Kevesebbel beérni,
rosszabb a semminél. Ha nincs más, nincs kit összehasonlítani
Paulával, aki után vágyott. És továbbra is vágyni fog. Ne gondolj
erre, intette szigorúan önmagát. Paula a legrégibb, legdrágább
barátod. Hiányzott neked. Így érd be a barátsággal – ha ennél többet
nem kaphatsz. És élvezd ezt az estét úgy, ahogy van – ne képzelegj,
hogy milyen lehetne.
– Ez minden, amit fáradhatatlan világutazó nagyszüleinkről
tudok. Nyilvánvaló, hogy remekül szórakoznak – mondta Paula.
– Igen, úgy látszik – helyeselt Shane. – És Emma sokkal
szorgalmasabb levélíró, mint Blackie. Nagyapám mindössze arra
szorítkozik, hogy hetente küld mindegyikünknek egy-egy
levelezőlapot igen rövid szöveggel. Én három olyat kaptam, amit
örökre megtartok. Egyet Hongkongból, rajta kínai dzsunkák,
narancsszínű naplementében, túloldalán egyetlen szó: üdv. A másikat
Bora-Borából, amelyre azt írta: Kókuszdiótejet iszunk az
egészségedre. – Shane vigyorgott: – Nem nagyon valószínű, mi?
– És a harmadik? – kérdezte kuncogva Paula.
– Sydneyből jött, a szövege: Indulunk a vadonba. Micsoda alak a
nagyapám; nagyon élveztem, amit kettejükről meséltél. Valahogy
közelebb hozza őket.
– Igy van. De most rajtad a sor. Mondj el mindent New York-i
életedről.
– Nincs sok mondanivalóm – mondta Shane, és magányára, üres
életére gondolt. – Hetente hatszor, hétszer fordulok az iroda és az
építkezés helyszíne között, havonta egyszer elrepülök Jamaicára és
Barbadosba, hogy ellenőrizzem, simán működnek-e az ottani
szállodák. A szokásos robot, és az igazat megvallva úgy dolgozom,
mint egy barom.

473
 – Azt hittem, fél évig maradsz csak New Yorkban. Most meg
nyolc hónap is eltelt már.
– Apa meg én úgy döntöttünk, célszerűbb, ha itt maradok addig,
amíg a szálloda felépül és megnyílik, simán beindul. Sokkal
célszerűbb, mint ide-oda röpködni New York és London között.
Innen a szigetek is közelebb vannak. Apa már célzott rá, szeretné, ha
végleg az Államokban maradnék.
– Megértem az érveit – ismerte el Paula halkan. Italát forgatta,
elgondolkozó arccal nézett a pohárba. Hirtelen megmagyarázhatatlan
nyugtalansággal töltötte el a gondolat, hogy Shane New Yorkban
telepszik le. Majd váratlanul Skye Smith jutott eszébe, és ugyanolyan
szorongás fogta el, mint néhány héttel azelőtt, amikor Merry
említette ezt a nevet.
Paula nem bírta türtőztetni magát, és halvány mosollyal
megjegyezte: – Gondolom, hogy szórakozni vágyó agglegénynek
New York remek hely. Fogadni mernék, hogy a lányok mind a
nyakadba ugornak, sorban állnak a kegyeidért.
Shane elképedt. – Más nők nem érdekelnek – tiltakozott, majd
elhallgatott, mert rádöbbent nyelvbotlására, és némán átkozta magát.
Nem helyesbített, mert úgy határozott: minél kevesebbet mond, annál
jobb.
Paula nem vette magára, és megértőén bólintott: – Hát persze,
állandó barátnőd van. Merry említette Skye Smitht.
Shane-t bosszantotta a húga nagy szája, mégis sikerült
elmosolyodnia, megkönnyebbült, hogy baklövését Paula eleresztette
a füle mellett. – Ó, bármit mondott is neked Merry, Skye Smith
csupán jó pajtás. Nem vagyok belegabalyodva – és ami azt illeti,
másba sem. – Kemény pillantást vetett Paulára. – Mondtam már,
apám szívesen suhogtatja a korbácsot, minden időmet az üzletnek
szentelem. Nem élek társadalmi életet. Késő estig dolgozom,
hazavonszolom magam, és ágyba roskadok.

474
 – Úgy látszik, mindannyian taposómalomban élünk – mondta
Paula. Nyilvánvaló, hogy Shane nagyon megváltozott. A családi
pletykák szerint ő meg Winston nagy Don Juanok, vad és nyugtalan
playboyok voltak. De Winston megállapodott. Lehet, hogy Shane is.
Paula örült, hogy nincs viszonya Skye Smithszel. Miért zavarja az a
nő annyira? Talán mert Merry olyan gyilkos gúnnyal beszélt róla.
– Most mire gondolsz? – kérdezte Shane.
– Nem érdekes. Merry elmondta, hogy a Sutton Place Southon
van lakásod. Milyen?
– Nem rossz. Bútorozottan bérlem, és a tulaj ízlése nem egészen
egyezik az enyémmel. De tetőlakás, és a kilátás, különösen este,
csodálatos. Lábam alatt terül el egész Manhattan, ameddig a szem
ellát. Órák hosszat csak ülök, és elnézem a csillogó látványt. Paula,
ez egy izgalmas, kihívó város. Szerintem nagyon szép, építészete
elbűvölő.
– Szavaidból kihallatszik, hogy szeretsz itt élni – de én néha
eltöprengek az itt uralkodó állapotokon… – a fejét rázta, arca
elkomorult.
– Hogy érted ezt?
– Óhatatlanul arra gondolok, hogy ez egy erőszakos ország.
Ezek a szörnyű, eszeveszett merényletek – Martin Luther King,
Kennedy elnök, aztán tavaly Bobby Kennedy. És most augusztusban
a förtelmes Tate-gyilkosságok Kaliforniában. – Összerázkódott. – És
a hippik, és a kábítószer, és a bűnözés, és a tiltakozó
megmozdulások.
Shane ránézett, és csöndesen mondta: – Sok igazság van abban,
amit mondasz. De bizonyos értelemben ez egy fiatal ország, és még
mindig a növekedés nehézségeivel küzd. Biztosíthatlak, hogy a
dolgok itt majd rendbe jönnek, elsimulnak. Arról nem beszélve, hogy
Angliában is vannak hippik, és kábítószeresek, és bűnözők, és
tiltakozók… mint mindenütt máshol a világban. A hatvanas évek

475
viharosak voltak, de hamarosan elkezdjük az új évtizedet. Lehet,
hogy a hetvenes évek csendesebbek lesznek.
– Remélem. Mellesleg azt is remélem, hogy mielőtt elutazom,
megmutatod a lakásodat.
– Amikor csak akarod. Azt hiszem, ideje lenne elindulni az
étterembe. Nem szeretném, ha másnak adnák oda az asztalunkat.
– Helyes, megyek, és összeszedem a holmimat. – Félúton az ajtó
felé Paula megállt, és visszafordult. – Nem vagyok valami figyelmes,
ugye? Telefonon azt mondtam, hogy itt rendbe hozhatod magad, és
mindjárt meg is feledkeztem róla. Akarsz az én fürdőszobámba
menni?
– Nem, köszönöm. Az alsó fürdőszoba is megfelel. – Shane
felállt, és ő is kiment.
– Egy perc, és itt vagyok – mondta Paula, és felszaladt a lépcsőn.
Shane az előtéren át a vendégfürdőszobába ment. Kezet, arcot
mosott, megfésülte göndör fekete haját, megnézte magát a tükörben.
Töprengett, vajon leborotválja-e holnap reggel a bajuszát. Nem.
Kedvelte. Elfintorodott, azt kívánta, bárcsak hazament volna
átöltözni. Vigye el az ördög, gondolta, úgysem akarok tetszeni
Paulának. Kiment.
Paula az előtérben várt rá.
A nadrághoz illő fehér gyapjú kiskabátot viselt, vállára fehér
mohairstólát terített. Shane káprázatosán gyönyörűnek látta.
Leakasztotta a fogasról nagykabátját, és annyira elfogta a Paula
iránti vágy, hogy a foga is belecsikordult. Azonnal úrrá lett rajta,
tudván, hogy a helyzet reménytelen. Paula Jim Fairley felesége, és
nagyon szerelmes belé.
Nem lehetsz más, mint ami mindig voltál: a jó barátja,
emlékeztette magát, amikor kiléptek a lakásból és lementek a liften.

476
 *

A francia étterem – ahogy azt Shane előre sejtette – zsúfolásig tele

volt. Gérard, a szívélyes vendéglátó mosolyogva üdvözölte őket.
Megígérte, hogy asztaluk tíz perc múlva felszabadul, és javasolta,
hogy addig is fáradjanak a kis bárpulthoz.
Shane odavezette Paulát, felsegítette a magas bárszékre, és
anélkül hogy megkérdezte volna, mit kíván, két kir royale-t rendelt.
Cigarettára gyújtott, figyelte, hogyan tölt a mixer fekete ribizlit az
öblös talpas pohárba, majd hogyan engedi fel peremig habzó
pezsgővel.
Shane Paula felé fordult, koccintottak. – A régi barátságra –
nézett rá meleg tekintettel.
– A régi barátságra, Shane.
– Tudod, veled ittam ilyet utoljára a dél-franciaországi La
Reserve-ben.
Paula ránézett, és az emléktől mosoly játszadozott az ajka körül.
– Emlékszem… Olyan szívtelen voltál Emilyvel, olyan őrült
tempóban, vadul vezetted a motorcsónakot. Szegényke halálra
rémült. Azután, hogy jóvátegyed, mindkettőnket elvonszoltál és
megitattál kir royale-lal. – Nevetve rázta a fejét. – Ez úgy négy évvel
ezelőtt volt, akkor nyáron, amikor a nagyi villájában nyaraltunk.
– De, ha jól emlékszem, nem hatott az ital. Bolondozásom a
motorcsónakkal sokba került nekem… gondatlanságomért és
figyelmetlenségemért nagyon drága selyemsállal fizettem. Megérte,
mert sikerült újból mosolyt csalni Emily arcára.
– Emily halálosan fél a víztől – csakúgy, mint a nagyi.
– De te ugye nem félsz semmitől?
– Miből gondolod?
– Bátor gyerek voltál, mindig a nyomomban jártál, folyton
engem utánoztál. Olyan fiús típus voltál, nem féltél semmitől,
semmilyen akadály vagy veszély nem riasztott el.
477
 – Bíztam benned. Tudtam, nem hagyod, hogy bajom essen –
nem is hagytad soha.
Én soha nem is hagyom, drágám, gondolta szerelemmel telten
Shane. Torka elszorult. Nagyot kortyolt, a bárpultra tette poharát;
elfordította fejét, hogy Paula ne lásson a szemébe; tekintete túl sokat
árulna el.
Paula mesélni kezdte Emily és Winston eljegyzését, és Shane
örült, hogy Paula viszi a szót. Ezalatt ismét úrrá tudott lenni
érzelmein. Idővel bekapcsolódott, és sok mindenféléről beszélgettek.
Pletykálkodtak közös barátaikról, megvitatták a Harte-butikok
kilátásait az O’Neill-szállodákban, Smaragdcsokor esélyeit a
Nemzeti Nagydíjon. Még akkor is az Aintree-pálya nehézségeit és a
világ legfontosabb akadályversenyét taglalták, amikor végre
asztalukhoz ülhettek.
Shane kényelmesen hátradőlt a piros bőrrel bevont támlás
padkán, és kijelentette: – Ebédre csupán egy szendvicset kaptam be
az íróasztalomnál, úgyhogy rettenetesen éhes vagyok. Ahogy téged
ismerlek, azt fogod mondani, hogy nem vagy éhes, mégis úgy
gondolom, most rögtön rendeljünk.
– De, én is éhes vagyok – mondta Paula őszintén. Hónapok óta
első ízben vágyott vacsorázni. Ibolyaszín szemében mosoly bujkált.
– Szeretném, ha te rendelnél mindkettőnknek. Ugyanazt eszem, amit
te – így biztosabb, nem gondolod?
Shane szája nevetésre rándult. – Én is azt hiszem. Különben is
azt akarnád enni, amit én, mint gyerekkorunkban, mindig, mindent
elhalásznál a tányéromról, és én éhen maradnék – kacsintott. – Ne
hidd, hogy elfelejtettem rossz szokásodat…
Shane átböngészte a menüt, intett a pincérnek; elsőnek sült
kolbászt rendelt, utána tripes á la mode de Caen-1 és egy üveg
vörösbort.
Ebben az étteremben az volt a szokás, hogy étvágygerjesztőt
tettek a vendégek elé, addig is, amíg a vacsorát felszolgálják. Két
478
tányért varázsoltak eléjük, és Shane felkiáltott: – Kagylót kaptunk!
Remek! Nagyon ízletes. Kóstold meg. – Villáját a kagylóhalomba
mélyesztve, megkérdezte: – Texasba is elmégy?
– Nem hiszem. Ejha, igazad van, nagyon finom! – Bekapott egy
kagylót, majd így folytatta: – Remélem, hogy nem kell a texasi
Odessába mennem. Ma délelőtt találkoztam Dale Stevensszel, és
szerencsére a Sitexnél viszonylag nyugalom van. Harry Marriott
persze makacskodik, mint mindig – ennek az embernek egyáltalán
nincs fantáziája. Nagyapámat is folyton gáncsolni próbálta, irtózik a
terjeszkedéstől és újítástól – minket is folyton akadályozni próbál
mindenben. Még mindig morog amiatt, hogy a Sitex részt vesz az
északi-tengeri olajkutatásban. De eddig minden remekül ment. A
tenger menti fúrások kifizetődtek, és az elsők között vagyunk, akik
idén olajra bukkantak. Emma Harte ismét bebizonyította: az az
ember alaposan tévedett.
Shane mosolygott, bólintott, és tovább evett.
– Tudom, hogy nagyi beajánlott Ross Nelsonhoz – mondta
Paula. – Milyennek találod?
– Rendesnek. Egész jól kijövünk egymással. Azt hiszem, nagy
szoknyavadász. Üzleti téren azonban tisztességes. Nagyon kemény,
de becsületes. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a bank érdekeit tartja
szem előtt – ez természetes. Különböző ügyeimben nagyon
segítőkész és hasznos volt. És neked mi a véleményed róla?
– Ugyanaz, mint neked. – Paula részletesen elmesélte délelőtti
megbeszélését Dale-lel és Ross-szal.
– Emma sose adja el Sitex-részvényeit! – mondta Shane, amikor
Paula befejezte. Shane összevonta fekete szemöldökét. – El sem
tudom képzelni, Ross honnan vette, vagy miért oly lelkes ez ügyben.
A részvénytranzakciókból, kereskedelemből nem juthat nyereséghez,
nem használhat fel bizalmas értesülést, ez törvényellenes. És mint jó
nevű magánberuházó bankár, ragaszkodnia kell a törvényhez, nem
lépheti át az Értékpapír- és Tőzsdebizottság szabta határt. Nem,
479
ehhez semmi köze az anyagi nyereségnek, amúgy is eszelősen
gazdag. No persze, ha a bank egyik ügyfelét akarja jó üzlethez
juttatni, annak az ügyfélnek a szemében az ázsiója megnőne. Igen,
biztosan ezért érdekli a Sitex. Amit elmondtál, abból azt a
következtetést lehet levonni, hogy ügyfele akarja átvenni a Sitex
irányítását. Továbbá: ha olyan jó haverja Dale-nek, szem előtt tartja
az ő érdekeit is. Két legyet akar ütni egy csapásra.
– Igaz. Azután, hogy elmentek, ugyanerre a következtetésre
jutottam. Ross Nelson zargathat, amennyit csak akar – eszem ágában
sincs nagyit az eladásra rábeszélni; pedig az a gyanúm, hogy elvárja
tőlem.
Shane hideg, átható tekintetet vetett rá. – Csak vigyázz, Ross
biztosan ki akar kezdeni veled.
Paula majdnem elmesélte neki a rózsákat, és a hétvégi
meghívást, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból meggondolta
magát. Száraz nevetéssel mondta: – Nem mer. Férjnél vagyok.
Azonkívül nem akarja magára vonni nagyi haragját.
– Ne légy már olyan naiv – vágott vissza gyorsan Shane. – Az,
hogy férjnél vagy és nagyanyád nemtetszése jottányit sem
befolyásolja Ross Nelsont. Ha hinni lehet a pletykáknak – és én
hiszek –, teljesen gátlástalan. – Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a
bankár Paula körül sertepertél; másfelé terelte a beszélgetést. New
York-i szállodájukat kezdte ecsetelni, és addig abba sem hagyta,
amíg a főételt nem hozták. Paula növekvő érdeklődéssel figyelt,
örült, hogy ezúttal Shane beszél és ő hallgathatja. Mielőtt Shane a
lakásba ért, átfutott a fején, hogy – mivel időtlen idők óta nem
töltöttek hosszabb időt kettesben – valószínűleg kínosan feszengenék
majd, tartózkodók lesznek. De nem így történt. Minden olyan volt,
mint régen; hamar visszazökkentek a régi kerékvágásba. Ismét
szeretet és gyöngédség, az ifjúkori jó pajtásság kötötte össze őket.
– Szeretném, ha eljönnél az épülő szállodához, és körülnéznél. E
héten bármikor, amikor lesz egy szabad órád. Néhány szint elkészült
480
már, és szeretnék megmutatni neked egypár lakosztályt. Kíváncsi
vagyok, mit szólsz a dekorációs tervekhez – ma délután kaptam meg
a belsőépítész terveit. Olyan jó ízlésed van, hallani akarom a
véleményedet.
Paula arca örömtől lángolt. – Boldogan megnézem. Bryan bácsi
és Merry sokat mesélt róla. Holnap tulajdonképpen könnyű napom
lesz. Késő délután találkozhatnánk a helyszínen. – Közelebb hajolt,
lelkesen nézett fel Shane arcába. – És utána nálam vacsorázhatnánk.
Ann elárulta, hogy szívesen főzne neked, tudod, a kedvenc ír
birkagulyásod. És miért ne holnap este?
Mert minél többet látlak, annál inkább akarlak, gondolta Shane.
– Nagyon köszönöm, remek lesz. – Maga is meglepődött, hogy
olyan készségesen elfogadta a meghívást. Majd hirtelen rádöbbent:
szeretne minél több időt vele tölteni New Yorkban.

Shane hazakísérte Paulát.

Tiszta, világos este volt, hűvös, de novemberhez képest nem
túlzottan hideg. A bisztró melege és lármája után felfrissültek a
szabad levegőn, barátságos hallgatásuk megnyugtatóan hatott.
A Madison Avenue-n, a Hetvenkettedik utca közelében Shane
megkérdezte: – Nincs kedved vasárnap lovagolni?
– Nagyon szeretnék! Időtlen idők óta nem ültem lovon.
Lovaglónadrágot persze nem hoztam magammal, de gondolom, a
farmer is megteszi.
– Meg hát. Vagy elmehetnél a Kauffman-áruházba. A
belvárosban van, és ott mindent megvehetsz magadnak.
– Jól van. Hol szoktál lovagolni?
– Connecticutban, egy New Milford nevű városkában. Van ott
egy házam. Egy régi pajta. Hónapokkal ezelőtt kezdtem renoválni
és…
481
 – Shane O’Neill! Milyen titkolózó és aljas vagy! Miért nem
mondtad eddig?
– Mert nem jutottam hozzá. Annyi mindenről kellett
beszélgetnünk vacsora közben – fontosabb dolgokról, a te üzleti
ügyeidről, a mi új szállodánkról – nevetett mély torokhangon. –
Szeretnéd látni?
– Nevetséges kérdés. Persze hogy szeretném. De ugye látni is
fogom vasárnap?
– Igen.
– Ha akarod, készítek piknik ebédet, és elvisszük magunkkal.
Vasárnap mikor indulunk? – kérdezte Paula.
– Nagyon korán kell elindulnod, mert én már odalent leszek.
Elintéztem, hogy néhány ácsmesterünk pénteken lejön és velem
dolgozik. Csütörtök este indulok. A hétvégét odalent akarom tölteni.
– Ó, és én hogy jutok oda vasárnap?
– Nem probléma. Kocsit és sofőrt küldök érted. Hacsak… –
elhallgatott, majd közölte: – Óriási ötletem támadt. Miért nem jössz
ki velem csütörtök este és maradsz hétvégére? Pénteken bizonyára
szabaddá tudod tenni magad. – Szeme sarkából ránézett, és tréfás
hangon mondta: – Veszek neked egy ásót. Kedvedre turkálhatsz,
csinálsz nekem egy kertet.
– Ilyen időben? – nevetett Paula. – A talaj valószínűleg
kőkemény. De nagyon szívesen ott maradok hétvégére.
– Nagyszerű – mosolygott Shane.
Paula belekarolt, egy ütemre lépkedtek. Hallgatva sétáltak. Paula
gyerekkorára, a Gémtanyán töltött napokra gondolt – és nem tudta,
hogy Shane-nek is ugyanaz jár az eszében.

34

Péntek reggel Paula hangos férfibeszéd és hahotázás hangjaira

ébredt. Összerezzent, felült az ágyban, dörzsölte a szemét, pislogott a
482
gyenge fényben – egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Azután
eszébe jutott. Hát persze, Shane pajtájában, New Milford közelében.
Az ágy melletti nádfonatú fehér asztalkán álló kis útiórájára nézett,
és meglepődve látta, hogy már majdnem tíz óra van. Alig akarta
elhinni, hogy négy órával többet aludt, mint szokott. Általában reggel
hatkor már útra készen áll.
Kipattant az ágyból. Kipihentnek és energiával telítettnek érezte
magát. Az ablakhoz lépett, elhúzta a piros pamutfüggönyt, és az
udvarra nézett. Ablaka alatt, egy deszkarakás mellett, két férfi
beszélgetett.
Shane-t nem látta, de tudta, hogy ott van, mert hallotta a hangját.
– Hé, fiúk, ne olyan hangosan! Úrinő barátnőm alszik. És ha azt
mondom, úrinő, valóban úgy is értem, úgyhogy vigyázzatok a
szátokra.
Paula mosolyogva elfordult, és érdeklődéssel nézett körül a
szobában. Tegnap este túl fáradt volt ahhoz, hogy alaposan
szemügyre vegye. Most észrevette, hogy milyen bájos, kicsi, de
eredeti, fehér falaival, világospirosra festett padlójával és a fehér,
nádfonatú bútorokkal. A teret a nagy rézágy uralta, rajta a tarka
folttakaróval.
A szomszédos pirinyó fürdőszobában Paula lezuhanyozott,
megfésülködött, kifestette arcát és száját. Kék farmernadrágot húzott,
hozzá rózsaszín pamutblúzt, nehéz, bíborszínü gyapjúpulóvert, majd
a farmer szárát térdig érő vörös bőrcsizmába bújtatta. Felcsatolta
karóráját, és leszaladt a konyhába.
Tágas és rusztikus konyha volt, fagerendákkal és a falon lógó réz
használati tárgyakkal, de minden korszerű háztartási eszközzel
felszerelve. Ragyogó tiszta volt, mintha most takarították volna ki. A
fehér falak mentén sorakozó fehér szekrények és polcok csak úgy
csillogtak a két kis ablakon betűző napsütésben; az ablakokat frissen
keményített, ropogós, kék-fehér kockás függönyök fedték. Paula
kikukucskált. Sehol sem látta Shane-t, és embereit.
483
 Paula körbeszimatolt; kávéillatot érzett, felfedezte a
bugyborékoló kávéfőzőt, szekrény ajtókat nyitogatott, csészét
keresett. Talált egyet, megtöltötte, majd a pajta központi lakóterébe
sétált.
Megállt a hosszú térség közepén, körülnézett. Egyszerre próbált
mindent befogadni, de tudta, hogy ez valójában lehetetlen. Napokba
telik, amíg megtudja, mi mindent hozott itt létre Shane. Tegnap este
szépnek tűnt; a ma reggeli napsütésben lélegzetelállítónak.
Mindössze egy szoba, mondta Shane, amikor Manhattanból
elindultak. De micsoda terem – óriási méreteiben látványos, magas
mennyezetén keresztgerendákkal, egyik hosszú falán
panorámaablakkal, óriási kőkandallóval. A kandallóban tűz lobogott,
sziszegtek és sisteregtek a hatalmas rönkök.
Paula a zongorához ment, a kávét kortyolva ült a zongoraszékre,
és tovább szemlélődött. Shane a terem közepére helyezte a zongorát,
és Paula megértette, hogy miért. A hangszer természetes
választóvonalat alkotott a kandallót körülvevő ülőalkalmatosságok és
a konyha közeli étkezési terület között. A fehér szín dominált –
hűvösségét a barna fából készült bútorok sötét színe ellensúlyozta. A
falakat fehérre meszelték; a két óriási Chesterfield-pamlag és a
kényelmes karosszékek huzata is fehér volt, fehérek a függönyök és a
szőnyegek a fényes fapadlón. Ebben a fehér háttérben élénk
színekben tündököltek a festmények, nyomatok, könyvek és cserepes
virágok.
Shane elmesélte, hogy antik darabokra vadászott a környéken, és
néhány igazán eredeti, jó darabra bukkant. Paula most szemügyre
vette a két szépséges komódot, amit előző este észre sem vett; majd a
Coromandel-paravánt, amely nyilvánvalóan nagyon régi, ritka,
becses darab volt. Dekoratív táblái feltűnő hátterét adták a mahagóni
ebédlőasztalnak. Fogadni mernék, hogy ez a paraván egy vagyonba
került, gondolta Paula.
Paula megdöbbent.
484
 Kézenfekvő, hogy Shane rengeteg pénzt, időt és energiát
fordított a pajtára. Shane megmagyarázta, hogy az átalakítást
nagyrészt Sonny és Elaine Vickers végezte, akiktől a pajtát megvette.
– Én csak a konzolos lépcsőt és a panorámaablakot raktam be, meg
néhány kisebb igazítást végeztem az üres pajtán, mielőtt
bebútoroztam – mondta.
Mindazonáltal, az utóbbi néhány percben nyugtalanító
gondolatok foglalkoztatták Paulát. Ez a hely állandónak tűnik, valódi
otthona olyasvalakinek, aki hosszú időt akar itt tölteni. És nemcsak
ez: Shane most odakint van az asztalosokkal, polcoknak és fiókoknak
szánt deszkát fűrészel. Ezeket abba a pirinyó szobába szánja,
amelyben – mint mondta – a saját kuckóját akarja kialakítani.
Örökre Amerikában akar maradni? Soha nem jön vissza
Angliába? És ez miért izgat engem?
Paula hirtelen felugrott, és a kandallóhoz sietett. Beült egy
karosszékbe, és a párkányra tette a kávéscsészét. Észrevette Shane
cigarettáit és öngyújtóját, és noha ritkán dohányzott, kivett egyet,
meggyújtotta, és gondolkozni kezdett. Tegnap este kilenckor
érkeztek, akkor, amikor kitört a vihar. Miközben többször a kocsihoz
szaladtak, hogy az élelmiszeres zacskókat és koffereiket behordják,
bőrig áztak, és Shane azonnal felzavarta, hogy öltözzön át.
Paula húsz perc múlva lement, megállt a szoba küszöbén, és
megcsodálta. Távollétében Shane begyújtott, és égett minden lámpa.
A tágas térség meghittebb lett, meleg fényben és Bob Dylan dalának
hangjaiban fürdött. Paula a kandallóhoz ballagott, és régi szokása
szerint háttal a tűznek megállt. Ebben a pillanatban jelent meg a
konyha felől Shane, kezében két pohárral, hófehér ingben és kék
farmernadrágban, kicsípve és felfrissülve.
– Ilyen rövid idő alatt ennyi mindent csináltál – szólt Paula
elismerően. Shane pimaszul vigyorgott. – Ahogy mondani szokták:
edzés kérdése. És én, emlékezz csak vissza, kőkemény tábornok
mellett edződtem egy katonai táborban. – Paula tettetett
485
megbotránkozással mondta: – Kőkeménynek nevezed Emma Harte-
ot! Nem valami szépen nyilatkozol nagyanyámról. – Shane
átnyújtotta a vodkát tonikkal, koccintott vele, majd kijelentette: – Ha
te nem is, Emma bizonyára helyeselné ezt a jelzőt.
Ekkor a Gémtanyáról kezdtek beszélgetni, rengeteget nevettek,
ugratták egymást, és később Shane óriási tálon füstölt lazacot és
sajtokat hozott. A kandalló előtt, a padlón ülve ettek, könnyű
vacsorájukat jéghideg Pouilly Fumével öblítették le. És még sokáig,
késő éjszakáig beszélgettek, sok mindenről, elégedetten az
együttléttől, nyugodtan és kényelmesen egymás társaságában.
Az est vége felé Shane észrevette, hogy Paula állandóan a nyakát
dörzsöli; aggódó pillantására bevallotta: – Begörcsölt a nyakam.
Nem kétséges, hogy az íróasztal előtti állandó üldögéléstől. Nem
érdekes. Igazán nem érdekes. – Shane szó nélkül Paula mögé térdelt,
vállát, nyakszirtjét, tarkóját masszírozta.
Felidézve a jelenetet, Paulának eszébe jutott, mennyire élvezte
Shane erős, kemény ujjait fájó izmain, milyen jó volt, amikor a
merevséget kimasszírozta belőle. Szerette volna, ha abba se hagyja.
És később, amikor hálószobája ajtajánál Shane tartózkodó, jó
éjszakát-puszit lehelt az arcára, Paula nagyon szerette volna átkarolni
a nyakát. Gyorsan bement, lángoló arccal csukta be az ajtót.
Most meg hirtelen mozdulattal felült. Tegnap este minden
összekuszálódott benne. Most megértette. Akarta, kívánta Shane
érintését, csókját. Légy őszinte. Úgynevezett testvéri érzelmeid iránta
egyáltalán nem testvériek. Már nem. Szexuálisak. Szexuálisan
vonzódsz hozzá.
Ez a gondolat annyira megrázta és megzavarta, hogy felugrott,
tűzbe dobta a cigarettát, és majdnem futva ment a
panorámaablakhoz.
A tájat nézte, de alig látta, miközben megpróbált erőt venni
magán. El kell űznie ezeket az új és rendkívüli érzelmeket.
Kiborítják, elcsüggesztik. Nincs joga ahhoz, hogy Shane O’Neill
486
iránt érdeklődjék, hisz férjnél van. Nem beszélve arról, hogy Shane
szemében ő nem több gyerekkori pajtásnál.
Erőfeszítései ellenére képtelen volt e gondolatokat elűzni.
Állandóan gyötörték, és folyton szeme előtt lebegett Shane,
amilyennek előző este látta. Másnak tűnt, jóllehet megjelenése és
viselkedése ugyanolyan volt, mint mindig. És ekkor megsejtette, mi
történt: ő változott meg, ő látja másként Shane-t.
Miért hat rám jobban, mint eddig? Mert jóképű, férfias,
szórakoztató és elbűvölő? Vagy mert olyan vonzó? De ez mindig is
így volt, nem Shane változott. Emellett másnak a vonzása nem hat
rám. De Shane szexuális varázsa nem közönséges, egyszerűen
elválaszthatatlan tőle. Úristen, megbolondultam, hogy így gondolok
Shane-re? A szex egyébként sem érdekel. Jim gondoskodott róla,
hogy ne érdekeljen.
Paula hátán végigfutott a hideg. Jim képe jelent meg előtte.
Merrynek volt egy kifejezése, amelyet bizonyos fajta férfiakra
alkalmazott. Úgy hívta őket: „Durr bele, köszönöm és kész!” Milyen
találó. Paula nagyot sóhajtott, hunyorgott a vakító fénnyel betűző
naptól. Gondolatai Jim körül forogtak. Shane képe elhalványult.
Tegnap délután két óra körül felhívta Long Meadow-t.
Angliában este hét volt. Jimmel beszélt, de nagyon röviden. Kedves
és nyájas volt, mint mindig, de sietett, mert vacsorameghívása volt.
Gyorsan átadta a kagylót Norának, hogy a gyerekekről beszélgessen,
minden újdonságot megtudjon róluk. Lorne és Tessa rettenetesen
hiányzott Paulának. Amikor Norát kérte, hogy adja vissza a kagylót a
férjének, az közölte, hogy Jim már elment. Paula nem hitt a fülének:
Jim el se köszönt tőle. Nagyon dühösen tette le a kagylót. Ez
kiborította. Úgy látszik, hogy Jim megfeledkezett múlt vasárnapi
összecsapásukról – arról, hogy miről volt szó.
Úristen, alig egy hete történt, gondolta, amikor döbbenetes
élességgel maga előtt látta kettejüket a kertben. Aznap elhalt benne
valami. Soha nem születik újjá. Most, ha jobban meggondolja, Jim
487
fölényesen elhessegette, felelőtlenül, közömbösen, majdhogynem
érzéketlenül viselkedett. Egyszerűen nem érdekelték Paula érzései,
gondolatai, kívánságai. Paulának ismét be kellett látnia, hogy ő meg
Jim nem egyeznek. Semmilyen szinten – nemcsak szexuálisan. Ha a
szex volna az egyetlen probléma, azzal még megbirkózna. A
telefonban tanúsított magatartása megerősítette Paulában, hogy a
helyzet reménytelen. Házassága iránt érzett kötelezettségének a
nyoma is eltűnt, és az asztalán lévő papírokhoz fordult, hálásan azért,
hogy lefoglalja az üzlet.
A munkám és a gyerekeim… ezentúl minden energiámat rájuk
fordítom, emlékeztette magát ezredszer. Visszament a kályhához,
felkapta a csészét, és a konyhába indult. Legfőbb ideje, hogy
kimenjen a házból, megkeresse és üdvözölje Shane-t, kikérdezgesse,
hogy mit tervez a nap hátralévő részére.
Shane a konyhában volt, kávét töltött magának. – Hát itt vagy? –
mondta. – Fogadni mernék, hogy ezek a lármás fickók költöttek fel!
Paula tátott szájjal bámulta Shane öltözékét. Formátlan, kitérdelt
kordnadrágban volt, nehéz csizmában, vastag tengerészpulóverben,
fekete fürtjein hetykén félrecsapott vászonsapkával. Paula
nevetésben tört ki.
– Mi bajod? – kérdezte elsötétülő szemmel.
– A ruhád! – hahotázott. – Úgy nézel ki, mint egy ír kőműves!
– De, drága lánykám, senki sem árulta el neked, hogy pontosan
az vagyok? Akárcsak a nagyapám.

Délelőtt New Milfordba autóztak.

Lefelé a dombról, Shane menet közben megmutatta a farmot, ahol
barátai, Sonny és Elaine Vickers élnek. Mellékesen megjegyezte,
hogy ma estére meghívta őket vacsorára. – A férfi muzsikus, a

488
feleség írónő. Nagyon jópofák, tetszeni fognak neked – mondta, és
megtárgyalta Paulával, hogy mi legyen az étrend.
Mire leparkoltak, megállapodtak, hogy Paula főzi az igazi
régimódi angol vacsorát; lesz húsos palacsinta, báránycomb sült
krumplival és kelbimbóval, és végül lekvárral töltött és borban
áztatott mandulás piskóta tejszínhabbal.
Felkeresték a farmerek elárusítóhelyeit, és a különböző piacokat.
Friss gyümölcsöt és zöldséget vásároltak, báránycombot és egyéb
húsokat a hétvégre, fűszereket, díszgyertyákat, és nyalábszám
bronzszínű és arany krizantémokat. Megrakodva, nevetve, boldogan
botorkáltak végig a főutcán.
Visszaúton Paula rájött, hogy ugyanolyan normálisan viselkedik
Shane-nel, mint az ővele. De Shane miért viselkedne másként? Nem
olvashatott Paula gondolataiban. S ha olvasna is, nincs bennük
semmi szokatlan – csupán barátságos, szeretetteljes gondolatok,
gyerekkoruk boldog emlékei. Az utóbbi órákban szerencsére teljesen
eltűntek azok a furcsa és felkavaró érzések, amelyeket tegnap este
keltett benne. Shane egyszerűen régi pajtása, jó barátja, része a
családnak. Megint visszaállt a régi rend. A megkönnyebbüléstől
valósággal elgyengült.
Amikor hazaértek, Shane kicsomagolta és elrakta a bevásárolt
holmit, míg Paula két nagy kőkorsóba tette a virágokat.
Szorgoskodás közben Shane megjegyezte: – Ma megint hideget
ebédelünk. Nem bánod, Babkaró?
– Természetesen nem. De mi lesz az ácsokkal? Őket nem kell
megetetni?
– Nem. Hoztak magukkal ennivalót, és azt mondták, délben
fogyasztják el, amíg mi elmegyünk vásárolni. De most vajon hol
lehetnek? Nagyon nagy csönd van – pedig már neki kellett volna
látniok a polcok felrakásának. – Elnevette magát, mert fentról
harsány kopácsolás hallatszott. – Úgy tűnik, elhamarkodottan
mondtam véleményt. Ahogy hallom, keményen dolgoznak.
489
 A nagyszobában, a kandalló előtt elfogyasztott ebéd érett Brie-
sajtból, vastag francia kenyérből, gyümölcsből és egy üveg
vörösborból állt. Paula egyszerre csak Shane-re pillantott, és
megkérdezte: – Életed végéig az Államokban akarsz élni?
– Miért kérded? – Vajon miért izgatja?, gondolta.
Paula körülnézett. – Ez itt állandó lakhelynek tűnik.
Nyilvánvaló, hogy sok pénzt és gondot fordítottál rá.
– Igaz. Gyógymódnak is jó; amikor csak tudok, feljövök ide,
csinosítgatok rajta. Tennivalót nyújt a hétvégekre, a szabad időmre.
Kevés barátom van, nem élek számottevő társadalmi életet. Emellett
te is tudod, hogy nagyon szeretek régi helyekbe új életet lehelni. –
Hátradőlt, szemét elgondolkozva pihentette Paulán. – Winston meg
én csinos haszonnal adtunk túl az általunk rendbe hozott yorkshire-i
falusi házakon, és tudom, hogy ugyanez lesz a helyzet, ha majd eljön
az idő, hogy eladjam ezt a pajtát. – Továbbra is figyelte Paulát.
Vajon tényleg megkönnyebbülést lát-e a szemében, vagy csak
képzelődik?
– Mi lesz a Beck House-zal, most, hogy Winston meg Emily
összeházasodik? – kérdezte kíváncsian Paula.
– Winston, amikor New Yorkban volt, azt mondta, egy darabig
ott fognak élni, meglátják, tetszik-e Emilynek. Ha igen, megveszi az
én részemet. Ha nem – vonta meg a vállát –, akkor sincs gond,
megtartjuk közös hétvégi háznak. Vagy eladjuk.
– Winston azt mondta nekem, hogy téged kért fel násznagynak.
– Shane bólintott.
– Én meg Emilyt kísérem az oltár elé.
– Igen, tudom.
– Korábban nem jössz át Angliába?
Shane ismét azt a különös, aggódó kifejezést vélte felfedezni
Paula szemében. – Fogalmam sincs. Mondtam már a minap, apa azt
akarja, hogy a karácsonyi szezont Jamaicán és Barbadoson töltsem,

490
és lehet, hogy jövő februárban vagy márciusban Ausztráliába kell
utaznom.
– Ausztráliába! – Paula kiegyenesedett, zavartan nézett.
– Igen. Blackie beleszeretett Sydneybe, és az utóbbi időben
telefonon többször is nógatta apát, hogy építsen ott szállodát. Tegnap
reggel beszéltem az öreggel, aki elmondta, hogy nagyapa hosszabb
levélben biztatta ugyanerre. Tehát lehet, hogy oda kell mennem
körülnézni.
– Blackie ugyanolyan telhetetlen, mint a nagyi. Ezek ketten már
soha nem szoknak le az üzleti gondolkodásról?
– És te? Vagy én? – kuncogott Shane. – Nem gondolod, hogy mi
vagyunk azok az almák, amelyek nem estek messze a fájuktól?
– De igen. – Paula előrehajolt, átható pillantást vetett Shane-re. –
Ugye te nem gondolod, hogy túl keményen dolgozom?
– Természetesen nem. Egyébként is, a munka a véredben van.
Így neveltek – és engem is így neveltek. Élősködőkhöz nincs
türelmem. Őszintén szólva, megbolondulnék, ha túl sok szabad időm
lenne. Szeretek kint lenni az életben, szeretem a mozgalmasságát,
viharait, az érvényesülést – és te is így vagy vele. No és még valami:
jólesik tudni, hogy a nagyapa által beindított családi üzletet
folytathatom – és gondolom, te is ugyanezt érzed.
– Ezt is érzem…
– Mindkettőnktől elvárják… születésünktől kezdve belénk
verték a kötelességérzetet, nem is tudnánk másképp élni. Nézd, a
nagyszüleink két óriási üzletbirodalom építésének szentelték
életüket, arra törekedtek, hogy jobb életünk, anyagi biztonságunk,
függetlenségünk és hatalmunk legyen, mint nekik volt induláskor.
Hogyan…
Paula félbeszakította: – Jim azt állítja, hogy a hatalom hajszolása
elszigetelődéshez, az emberi értékek és a lélek elhalásához vezet.
New Yorkba érkezése óta első ízben említette a férjét, és Shane
meghökkent. Torkát köszörülte. Semmi kedve nem volt Jimről
491
beszélni, de tudta, hogy valamiképpen válaszolnia kell. – És te?
Egyetértesz?
– Nem, tulajdonképpen nem. Nem Lord Acton mondta, hogy a
hatalom demoralizál, és az abszolút hatalom teljességgel
demoralizál? Jim, azt hiszem, erre célzott. De a pokolba Lord
Actonnal, bárki volt is. Én Emma Harte életfelfogását vallom, ő azt
mondja, hogy a hatalom csak akkor demoralizál, ha tűzön-vízen át
ragaszkodnak hozzá. Nagyi szerint a hatalom nemesít, ha az ember
azt is megérti, hogy óriási felelősséget jelent, különösen másokkal
szemben. Én történetesen a nagyival értek egyet, és nem Jimmel.
Felelősnek érzem magam a nagyival, alkalmazottainkkal és
részvényeseinkkel szemben. Meg magammal szemben.
– Neked is, Emmának is igazatok van – bólintott Shane. – Egy
pillanattal ezelőtt azt akartam mondani, hogy mekkora hálátlanság és
lelkiismeretlenség lenne közömbösnek lenni örökségünkkel
szemben, elfordulni tőle. Ezzel megtagadnánk Blackie-t és Emmát,
az ő emberfeletti erőfeszítéseiket. – Shane felállt, az órára nézett. –
Már majdnem négy óra, és ha már a felelősségnél tartunk, megyek és
megkeresem a munkásokat, kifizetem és hazaküldöm őket.
Paula is felállt, fölemelte a tálcát. – Hogy elszaladt az idő! Neki
kell fognom a vacsorakészítésnek.
Kifelé menet Shane ránézett, és pimasz vigyorral mondta: –
Tájékoztatásodra közlöm, Babkaró, hogy Lord Acton angol
történész, hithű katolikus, a parlament liberális tagja és Gladstone
közeli barátja volt.
– Jó tudni – mondta nevetve, és eltűnt a konyhában.
Paula a mosogatógépbe rakta az edényt, krumplit hámozott,
megtisztította a kelbimbót, vajjal megkente, borssal és szárított
rozmaringlevéllel fűszerezte a báránycombot. Előkészítette és a
hűtőszekrénybe rakta a mandulás piskótatésztát, majd keverőgépbe
tette a palacsintához szükséges lisztet, tojást és tejet. Közben
vidáman dúdolgatott. Shane ezalatt többször is bekukkantott,
492
felajánlotta segítségét, de Paula elzavarta. Ugyanúgy élvezte a
főzőcskét, mint a kertészkedést; a keze járt és nem az agya. – Ez is
gyógymód, gondolta, felidézve Shane szavait a pajta körüli
tevékenységről.
Mikor végül visszament a nagyszobába, Paula észrevette, hogy
Shane megterített a vacsorához, fát halmozott fel a kandalló mellett,
és a sztereo lemezjátszóra feltette Beethoven IX. szimfóniáját. De
Shane nem volt látható. Paula kényelmesen összekuporodott a
pamlagon, hallgatta a zenét, lazított, kicsit elálmosodott. Ásított. A
bortól van. Ebédnél nem szoktam inni, gondolta, és behunyta a
szemét. Milyen szép nap volt; hosszú ideje nem volt ilyen kellemes,
feszültségek és szócsaták nélküli napja. Micsoda megkönnyebbülés,
hogy önmaga lehet, nem kell állandóan védekezésbe menekülnie,
mint amikor Jimmel van.
Shane riasztotta fel: – És mi lesz a délutáni sétával?
Paula felült, kezét a szája elé tette, sűrűn ásított. – Elnézést.
Nagyon álmos vagyok. Mi lenne, ha most nem mennénk sétálni?
Shane a pamlag mellé állt. – Semmi. Én is kivagyok.
Hajnalhasadáskor keltem. – Nem tette hozzá, hogy alig aludt az éjjel;
gyötörte a tudat, hogy Paula a szemben lévő szobában van, oly közel
és mégis oly messze tőle. Annyira kívánta az éjjel, annyira szerette
volna a karjába venni. – Miért nem szundikálsz egy kicsit? –
kérdezte.
– Azt fogom tenni. És te mit csinálsz?
– Még van néhány elintéznivalóm, egypár telefonom, és utána
valószínűleg én is ledőlök.
Paula befészkelte magát a párnák közé, és mosolyogva nézett
Shane után, aki halkan fütyörészve kiment. Félálomban eszébe jutott,
hogy még nem beszélte meg vele, miért viselkedik másfél éve olyan
furcsán. Ráérek, gondolta, előttem a hétvége. Majd máskor.
Felmerült benne egy gondolat, de mielőtt megragadhatta volna,

493
elszállt. Elégedetten sóhajtott, a zene és a meleg álomba ringatta.
Pillanatok múlva mélyen aludt.

35

Azon estély egyike volt, amelyek kezdettől fogva tökéletesnek

ígérkeznek.
Hét előtt pár perccel Paula lejött, és Shane-t kereste.
Könnyű gyapjú kaftánruhát viselt, amit Emily varrt neki.
Sötétlila, simán szabott, lazán lebegő ruha volt, szokatlanul bő,
csuklónál szorosan gombolt pillangóujjakkal. Hozzá hosszú
levendulaszínű jade gyöngysort – Emily hozta neki Hongkongból.
A nagyszobában találta meg Shane-t, aki a panorámaablakon
nézelődött kifelé.
Paula észrevette, hogy Shane már meggyújtotta a szétrakott
gyertyákat, és az egyik kis komódon felsorakoztatta az italokat.
Tábortűzként lobogott a kandalló lángja, rózsaszín fényt
árasztottak a lámpák, s a háttérben Ella Fitzgerald halkan Cole
Porter-dalokat énekelt.
Paula előbbre jött, és megszólalt: – Már látom, hogy nincs más
tennivalóm, mint leülni és inni egyet.
Shane megfordult, és alaposan végignézte.
Látta, hogy szemhéjára bíbor festéket rakott; a festék és a ruha
színe együtt még jobban kiemelte titokzatos szemének ibolyaszínét.
Sápadt arcát sima apródfrizurába fésült fényes fekete haj keretezte,
kiemelve áttetsző bőrét. V alakban nőtt haja hangsúlyozta széles
homlokát. A hatás drámai volt – Paula feltűnő jelenség.
Arcáról mintha eltörölték volna a feszültséget. Shane évek óta
nem látta ilyen szépnek. – Milyen jól nézel ki – mondta.
– Köszönöm. Te is.
Shane nevetve hárította el a bókot. – Italt emlegettél. Mit kérsz?
– Fehérbort.
494
 Paula megállt a kandalló előtt, onnan figyelte, hogyan nyitja ki
az üveget.
Shane sötétszürke nadrágot viselt, világosabb szürke garbónyakú
pulóvert és fekete kasmír sportzakót. Paula hosszasan nézte, és azt
gondolta: ugyanaz és mégsem ugyanaz az ember. Más. Talán a
bajusz teszi. Vagy én látom másnak? Azonnal elűzte a gondolatot.
Shane odavitte neki az italt. Paulát szappan és arcszesz halvány
illata csapta meg. Frissen borotválkozott, haja lesimítva, körme
frissen levágva. Paula visszafojtotta mosolyát, amikor eszébe jutott,
hogy Emmát az őrületbe kergette Shane-nek az a szokása, hogy
valahányszor elment egy tükör előtt, mindig alaposan megbámulta
önmagát. Emma megfenyegette: ha nem uralkodik hiúságán, minden
tükröt elvitet a Gémtanyáról. Abban az évben Shane tizennyolc éves
volt, és nagyon is tudatában feltűnően jó megjelenésének. Paula
gyanította, hogy most is tisztában van fizikai vonzerejével, még ha
nem nézegeti is magát a tükörben – legalábbis nem nyilvánosan.
Talán már hozzászokott feltűnő külsejéhez. Hogy mosolyát elrejtse, a
kandalló felé fordult. Shane valóban hiú, meglehetősen nagyra van
adottságaival és eredményeivel, olyan nagyon magabiztos.
Mindamellett: veleszületett kedvesség és nyájasság lakozott benne;
jólelkű, szíve mélyéig szereti barátait és családját. Milyen jól ismeri
ezt az embert, akit Shane Desmond Ingham O’Neillnek hívnak.
Shane whiskyt és szódat töltött magának, és közben odaszólt: –
Ne lepődj meg, ha Sonny elhozza a gitárját. Általában ezt teszi.
Lehet, hogy én kísérem zongorán – ritka élvezetben lesz részetek.
Még az is elképzelhető, hogy rögtönzött énekhangversenyt tartunk.
– Szent ég, a Gémzenekar emléke! – nevetett Paula. – Az
tényleg az egekig bűzlött.
– Ellenkezőleg, azt hiszem, igen jó zenekar volt – vágott vissza
nevetve. Paula mellé lépett. – Te meg a lányok azon a nyáron
féltékenyek voltatok, mert mi voltunk az érdeklődés középpontjában.
Káprázatos öltözékünket is irigyeltétek. Csodálkozom, hogy nem
495
hoztatok össze egy lányzenekart, csak hogy felvegyétek velünk a
versenyt.
Paula ismét nevetett. Koccintottak.
Paula felnézett a föléje tornyosuló férfira, eltörpült mellette, és
hirtelen gyengének, védtelennek és nagyon nőiesnek érezte magát.
Shane határozottan ellenállhatatlan volt, Paulában ismét feltámadtak
a tegnap éjszakai furcsa érzések. Bőre bizsergett, szívverése
kihagyott.
Tekintetük egymásba fúródott.
Paula szeretett volna másfelé nézni, de Shane sötét, átható
pillantása valósággal hipnotizálta.
Shane törte meg a varázst. Gyorsan elfordult, úgy tett, mintha
cigarettát keresne, és elnyomta égető vágyát, hogy megcsókolja.
Légy óvatos, figyelmeztette önmagát. Nem hibázott-e vajon, amikor
hétvégére meghívta. Tudta, hogy vékony jégen korcsolyázik. Nem
találkozom vele többé, amíg az Államokban tartózkodik, gondolta,
de azonnal kinevette magát, mert tudta, hogy úgysem birja ki.
Vidám köszöntés hangja hallatszott a bejárat felől. Shane óriási
megkönnyebbülésére Sonny és Elaine lépett be.
Shane szélesen vigyorogva sietett át a szobán. Örült, hogy
meghívta őket. Feszültsége enyhült.
Sonny egy székhez támasztotta gitárját, megragadta Shane
karját, átölelte, és színes papírba csomagolt üveget nyújtott át,
mondván: – Konyak… vacsora utánra.
Elaine egy kosarat nyújtott át. – Itt meg a friss kenyér a
reggelihez. Én sütöttem. – Shane lehajolt, és arcon csókolta.
Megköszönte az ajándékokat, egy komódra tette, és a házaspárt
Paulához vezette.
Abban a pillanatban, amint megismerkedtek, Paula tudta, hogy
kedvelni fogja őket. Sonny magas volt, sovány, szőke szakállú és
vidám, barna szemű. A csinos és nőies Elaine pedig az a fajta, akinek

496
őszinte kedvessége azonnal feltűnik. Nyílt, barátságos arc, élénk, kék
szempár, rövid, göndör, idő előtt megőszült haj.
Ők hárman leültek, Shane meg italt készített a frissen
érkezetteknek. Paula örült, hogy a kaftánruhát vette fel, noha Shane
azt mondta, öltözzön lezseren. Elaine fekete bársonynadrágot viselt,
kék brokát kínai kabáttal; diszkréten elegáns volt.
Elaine mosolyogva mondta Paulának: – Shane elárulta, hogy
Emma Harte unokája vagy, és te vezeted az áruházait. Imádom a
londoni áruházat. Képes vagyok egy teljes napot ott eltölteni…
– Nem vicc – szakította félbe Sonny. – Az én feleségem és a
maga áruháza a tönk szélére sodor.
– Ne törődj a férjemmel, csak tréfál – mondta Elaine, és tovább
áradozott a Harte knightsbridge-i áruházáról.
De mikor Shane visszament, és borral kínálta Sonnyt és Elaine-t,
a beszélgetés vidéki ügyekre és helyi pletykákra terelődött. Paula
hátradőlt, békésen, italát kortyolgatva hallgatta őket. A kellemes
társalgás során hamar rájött, mennyire kedveli barátait Shane, milyen
oldott a társaságukban. De Paula maga is hasonlóképpen érzett.
Élvezet volt együtt lenni ezekkel a melegszívű, társaságkedvelő,
nagyon reális, józan emberekkel. Sonny felfogása, ha nem is olyan
briliáns és csípősen fanyar, de majdnem olyan gyors volt, mint
Shane-é, és a két férfi csakhamar egymásnak adogatta a labdát. A
hangulat kitűnő volt, sokat nevettek, jól mulattak.
Az első fél óra után Paula úgy érezte, mintha évek óta ismerné
ezt az elragadó házaspárt. Bevonták a beszélgetésbe, nógatták, hogy
meséljen a munkájáról, az áruházakról és különösen híres
nagyanyjáról. És Paula, aki idegenekkel általában tartózkodó volt,
egyszerre csak beszédes lett. Zenéről és zeneszerzésről váltott szót
Sonnyval, akiről kiderült, hogy több Broadway-musical és számos
hollywoodi film zenéjének komponistája. Elaine meg írói pályájáról,
megjelent könyveiről mesélt. Méghozzá nemcsak tényközlő, hanem
mulattató módon, különösen, amikor a sajtóbemutatók során tett
497
útjain történt jópofa eseteket vázolta. Szórakoztató előadó volt, és
mind a négyen igen sokat nevettek, kedélyesen szórakoztak.
Paula időnként lopva Shane-re pillantott. Kitűnő házigazda volt,
folyton felpattant, hol italt hozott, hol lemezt cserélt, hol meg újabb
hasábokat rakott a tűzre, és úgy irányította a beszélgetést, hogy abban
mindenki szóhoz jusson. Szemmel láthatóan el volt ragadtatva attól,
hogy a Vickers házaspárnak tetszik Paula. Állandóan rámosolygott,
helyeslőn bólintott, és két ízben, amikor széke mellett elment,
gyengéden megszorította Paula vállát.
Paula egyszer kiment a konyhába, ellenőrizni, hogy áll a
vacsora. Mikor másodszor is elindult, Elaine is felállt.
– Hagyom, hogy mindent te csinálj, és ez nincs rendjén. Hadd
segítsek.
– Minden elő van készítve – tiltakozott Paula.
– De én ragaszkodom hozzá, hogy segíthessek. – Követte Paulát
a konyhába, és a küszöbön átlépve felkiáltott: – Micsoda isteni
illatok! Összefut a nyál a számban. Mondd, mit segíthetek?
– Igazán semmit – Paula rámosolygott, kivette a sütőből a húst,
és egy tálra rakta. – Háát, egyvalamit tehetnél… beborítanád ezt
alufóliával?
– Máris csinálom – mondta Elaine, s nagy darab alufóliát tépett
le, és bebugyolálta a báránycombot. Ott állt, figyelte Paulát, és egy
pillanat múlva megszólalt: – Milyen remek este. Úgy örülök, hogy itt
vagy. Kétségtelen, hogy Shane egészen fel van dobva.
– Valóban? – fordult meg Paula, hogy egyenesen szembenézzen
Elaine-nel, és furcsa, zavart pillantást vetett rá. – Ez úgy hangzik,
mintha máskor nyomott lenne.
– Az is. Sonny meg én sokat aggódunk miatta. Olyan kedves,
nagylelkű, nagyon megnyerő, kellemes és bájos. Ennek ellenére… –
vont vállat –, az igazat megvallva, mindig egyedül van idefent, soha
nem hoz… barátokat, és vannak időszakok, amikor kifejezetten

498
csüggedtnek, melankolikusnak látszik. – Ismét vállat vont. – Hát
persze, Anglia messze van, és…
– Igen, én is azt hiszem, hogy néha honvágya van – fordult el
Paula, és ismét a sütővel foglalatoskodott.
Elaine összeráncolt szemöldökkel nézte Paula hátát. – Ó, én nem
így értettem – hirtelen abbahagyta, mert dugóhúzót lengetve belépett
Shane.
– Kinyitom a borosüveget, hadd lélegezzen egy kicsit. –
Odaszólt Paulának: – Gondolom, a húsnak még tizenöt percig állni
kell, mielőtt felszeletelhetem. Addig itt maradok veled.
Elaine csendesen kisurrant, magukra hagyta őket.

– Nagyszerű vacsora volt – mondta Elaine. Letette a desszertvillát és

– kést, és az asztal fölött Paulára nézett. – Add meg nekem ezt a
piskótareceptet. Pompás volt.
– És a húsos palacsinta receptjét is – javasolta Sonny. Huncut, de
szerető mosollyal nézett feleségére. – Tudom, hogy Elaine nem
sértődik meg, ha elárulom, hogy az ő húsos palacsintájából mindig
olyan ragacsos, gombócszerű valami lesz.
Mindnyájan nevettek.
– Holnap leírom – Paula szája sarkában boldog mosoly jelent
meg. – Mindketten nagyon jót tesztek az önbizalmamnak. Soha ennyi
bókot nem kaptam a főztömért.
– Nem igaz! – tiltakozott Shane. – Évek óta dicsérem. De te soha
nem figyelsz arra, amit én mondok, ez a baj veled – morgott nevető
arccal.
– Igenis figyelek – vágott vissza Paula. – Mindig is figyeltem.
Shane vidáman tolta hátrább a székét. – Kimegyek a konyhába,
kávét főzök.
– Segítek – ugrott fel Sonny, és a nyomába eredt.
499
 Elaine kényelmesen hátradőlve tanulmányozta Paulát. Milyen
megragadó, szokatlan külsejű ez a nő. Vajon hány éves lehet?
Korábban azt gondolta, hogy húszas évei végén járhat, talán már a
harmincat is elérte. De most, a lágy gyertyafényben, sokkal
fiatalabbnak tűnt; arca olyan sebezhető, olyan megindító, mint egy
kicsi lányé.
Mereven nézte, majd kijelentette: – Nagyon szép, nagyon
csiszolt nő vagy, Paula. Nem csoda, hogy Shane oly sokszor
boldogtalan.
Paula megdermedt, remegő kézzel tette le poharát. – Nem értem,
mire célzol.
– Shane-re… majd megőrül érted! – bökte ki Elaine. – Minden
pillantásából, minden szavából ez derül ki. Milyen kár, hogy te olyan
messze, Angliában laksz. A konyhában is erre céloztam.
Paula elképedt: – De, Elaine, mi csak jó barátok vagyunk,
gyerekkori pajtások – sikerült kinyögnie.
Elaine egy pillanatig azt hitte, hogy Paula viccel, az asztali
csevegést színesítő tréfálkozást folytatja. Majd meglátta Paula
arcának rémült kifejezését, – Ó, istenem, rosszat mondtam? Nagyon
sajnálom. Azt hittem, hogy te meg Shane… – hangja elhalkult.
Paula legyűrte döbbenetét. – Ne nézz olyan kétségbeesetten.
Semmi baj. Megértelek. Egyszerűen félremagyaráztad Shane testvéri
érzelmeit, azt hitted, valami mást jelent, egészen mást. Bárki
beleeshet ebbe a hibába.
Kínos csend támadt köztük, mereven nézték egymást.
Megszólalni egyikük sem bírt.
Elaine a torkát köszörülte. – Na, tessék, most elrontottam ezt a
remek estét… ezzel a nagy szájammal. – Bánatos, bocsánatkérő arcot
vágott. – Sonny mindig mondja, hogy többet jártatom a kelleténél.
Igaza van.
Paula szerette volna megvigasztalni. – Kérlek, ne szívd mellre.
Én se teszem. Kedvellek, és azt akarom, hogy barátok legyünk. Ide
500
figyelj: miért ne vontál volna le ilyen következtetést? Végül is itt
vagyok vele, egy fedél alatt, és olyan kötetlenül, könnyedén értünk
szót egymással. De ez onnan ered, hogy együtt nőttünk fel, és egész
életünkben egymás közelében voltunk. Van bizonyos, könnyen
félremagyarázható kötelék köztünk. De a kapcsolatunk nem az, amire
gondolsz. – Erőltetetten nevetett, a kezére pillantott. – Most jövök rá,
hogy ma este nem húztam fel a karikagyűrűm, és a magánéletemről
sem beszéltünk, tehát valószínűleg nem tudhattad, hogy férjes
asszony vagyok.
– Ó, hát ez mindent megmagyaráz! – kiáltott Elaine, és rögtön
elpirult. – Na, tessék, már megint eljárt a szám… bocsáss meg,
Paula. Elnézést kérek. Ma este összevissza beszélek, úgy látszik, túl
sokat ittam.
– Beszéljünk másról, jó? A férfiak bármelyik pillanatban itt
lehetnek.
– Helyes. És kérlek, ne említsd Shane-nek a megjegyzésemet.
Azt fogja gondolni rólam, hogy fogadatlan prókátor vagyok.
– Persze hogy nem szólok. Gyere, üljünk a kandallóhoz – állt fel
Paula.
Miközben odamentek, Paula barátságosan belékarolt, és halkan
mondta: – Kérlek, ne vágj olyan aggódó képet. Shane rögtön
észreveszi. Jók az ösztönei. Gondolom, ez kelta vonás benne.
Amikor kicsi voltam, valóban elhittem, hogy olvasni tud a
gondolataimban… megbolondított azzal, hogy mindig előre kitalálta,
mit akarok mondani.
Miközben leült, Elaine magában megmosolyogta ezt a
megjegyzést. Kissé visszanyerte lélekjelenlétét, de közben vadul
átkozta magát. Milyen ostoba volt, hogy feltételezte: viszonyuk van.
De ki gondolta volna, hogy nincs… olyan bensőséges, szoros
kapcsolat van köztük… Shane valósággal falta a szemével Paulát,
csüggött minden szaván. Teljesen nyilvánvaló, hogy – bármit gondol
is Paula – fülig bele van esve. És Paula kit áltat? Csakis saját magát.
501
Hát, az önbecsapás nagyon emberi vonás, gondolta Elaine, és lopva a
szemben lévő széken ülő Paulát nézte. Akár tudja, akár nem: imádja
Shane-t. És nem csupán mint régi barátot… ez sokkal több annál,
sokkal összetettebb, sokkal mélyebb. Meglehet, hogy még nem jött
rá valódi érzelmeire. Nekem meg nem lett volna szabad szólnom,
bosszankodott.
De néhány pillanattal később, amikor Shane a kandallóhoz vitte
a kávéscsészékkel teli tálcát, Elaine észrevette, hogy Paula
kíváncsian, élénk érdeklődéssel vizsgálja Shane arcát. Ki tudja, talán
nem is voltam olyan ostoba, gondolta Elaine, talán mindkettőnek
nagy szívességet tettem azzal, hogy meggondolatlanul beszéltem.
Shane felszolgálta a kávét. Sonny konyakot töltött, aztán tíz
perccel később elővette gitárját, és játszani kezdett. Klasszikus
gitárzenét játszott, rendkívül tehetségesen, a többieket rabul ejtette
játéka és muzsikája, megigézve hallgatták.
Paula csak fél füllel figyelt. Örült, hogy nem kell beszélgetni.
Agyában zsongtak a gondolatok. Igyekezett nem mutatni, de Elaine
nagyon megrendítette. A sokk múlóban volt már, és Paula igyekezett
rendet teremteni kuszált gondolatai között.
Bizonyos volt benne, hogy Elaine egyszerűen félremagyarázta
Shane viselkedését, vele szemben tanúsított magatartását. De hátha
Elaine-nek van igaza? Elaine feltételezte, hogy házassága mindent
megmagyaráz – ezalatt persze azt értette, hogy Shane
boldogtalanságát magyarázza meg. Paulának hirtelen eszébe jutott az
a félbemaradt gondolat, ami a délutáni elalvás előtt merült fel benne.
Az utóbbi néhány napon azon tűnődött, bogy Shane megint a régi
önmaga, olyan, mint Paula házassága előtt. Valami bekattant, de
Paula rögtön álomba zuhant. Most végigvitte a gondolatot: Shane
akkor változott meg, akkor hidegült el tőle, amikor eljegyzését
Jimmel bejelentette. Miért? Mert féltékeny volt. Ez a kézenfekvő
magyarázat. Milyen ostoba, hogy erre csak ma este jött rá. De Shane
miért nem nyilvánította ki érzelmeit addig, amíg Paula szabad volt?
502
Talán maga sem tudta, amíg nem lett késő. Hirtelen minden
megvilágosodott.
Paula hátradőlt, a felismerés megrázta. Behunyta a szemét,
engedte, hogy a zene elborítsa – Shane-re gondolt. Itt ült a közelében.
Vajon most mire gondol, mit érez? Valóban szerelmes belé? Majd
megőrül érte, ahogy Elaine hiszi? Paula szíve összeszorult. És én?
Mit érzek Shane iránt? Tudat alatt válaszolok a belőle kiinduló
rezgésekre? Vagy szerelmes vagyok belé?… Mindig belé voltam
szerelmes, anélkül, hogy tudtam volna? Vizsgálni próbálta legbenső
érzelmeit. Összezavarodott.

A vendégek háromnegyed tizenkettőkor távoztak.

Shane kikísérte őket.
Paula tudta, hogy mit fog tenni.
Felállt, a komódhoz ment, fogta és a kandallóhoz vitte a
konyakosüveget. Újra töltötte poharaikat, az üveget az asztalka
közepére tette, újabb fahasábokat rakott a kandallóba.
Majd a pamlagra ült, és várt.
Néhány perccel később meghallotta Shane lépteit. A férfi
körülnézett – Paula messziről rámosolygott.
Shane meglepődve torpant meg, amint látta, hogy Paula újabb
itallal a kezében vár rá. Homlokát ráncolta. – Egész éjjel fenn akarsz
lenni? Azt hittem, hogy már hullafáradt vagy. Hosszú volt a nap,
keményen dolgoztál a konyhában, nem kellene…
– Meggondoltam magam! – kiáltott, mielőtt Shane azt javasolta
volna, hogy menjenek aludni. – Felhajtok egy lefekvés előtti itókát.
Nem csatlakozol? – Nem kapott választ, erre vidáman felnevetett: –
Jaj, ne légy már olyan ünneprontó.
Shane tétovázott. Félt attól, hogy kettesben maradjanak. Ma este
túlzottan is érezte Paula jelenlétét. Iránta érzett vágya újból és újból
503
fellángolt. Érzelmeit alig bírta legyűrni. Sokat ivott. Nem volt biztos
benne, hogy türtőztetni tudja magát. Ez a gondolat azonnal
felbosszantotta. Végül is nem tejfeles szájú ifjú, aki az első randevún
tarolni akar. Felnőtt ember. És azzal a lánnyal van, akit egész
életében ismert. Igen, szereti. De Paula megbízik benne. És ő
úriember. Fékezni tudja magát. És így azt gondolta: azonnal be kell
fejezni az estét. – Nos jó, egy utolsó pohárkát. Úgy terveztem, hogy
holnap korán reggel kilovagolunk.
A kandallóhoz ballagott, igyekezett fesztelenül viselkedni…
Elvette a konyakos poharat, arrébb ment, a tűz melletti székre akart
ülni.
– Ne oda, Shane, ülj ide mellém – veregette meg a pamlagot
Paula. – Beszélni akarok veled.
Shane megdermedt, ijedten nézett Paula arcába. Paula
arckifejezése nyugodt volt. Ez zavarba ejtette; általában sokkal
élénkebb az arca. – Oké – mondta, és a lehető legmesszebbre, a
pamlag sarkába húzódott.
– Csirió – mondta Paula, közelebb hajolt, és poharát Shane
poharához koccintotta.
– Csirió. – Kezük véletlenül összeért; Shane-t mintha áramütés
érte volna. Még jobban elhúzódott, lábát keresztbe vetette. – Miről
akarsz beszélni?
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Ki vele…
– Hajlandó vagy őszintén válaszolni?
Shane óvatos lett. – Attól függ, hogy mi a kérdés. Lehet, hogy
kitérő választ adok.
– Gyerekkorunkban te meg én mindig megmondtuk egymásnak
az igazat. Soha nem hazudtunk… szeretném, ha újból így lenne.
– De hiszen így van!
– Nem igazán. No igen, e héten olyan volt, mint régen, de már
majdnem két éve, hogy elidegenedtünk egymástól. Kérlek, ne is
504
próbáld tagadni. (No végre kibökte.) – Gyorsan folytatta: – Hosszú
ideje hűvös és tartózkodó vagy. Egyszer régen, amikor
megkérdeztem, hogy miért léptél ki az életemből, mindenféle ostoba
kifogással ráztál le. A munkádra, utazásaidra hivatkoztál. – Paula
letette poharát, és keményen Shane szeme közé nézett. – A szívem
mélyén sose hittem el. És most jön a kérdés: micsoda szörnyűséget
követtem el ellened, amivel kiűztelek az életemből? Téged, a
legrégibb és legdrágább barátomat.
Shane rámeredt, nem bírt válaszolni. Ha bevallja az igazat,
elárulja legrejtettebb érzelmeit. Ha hazudik, megutálja önmagát.
Arról nem beszélve, hogy Paula okos, és azonnal rájön a hazugságra.
Kortyolt egyet, letette poharát, elgondolkodó arccal nézte a tüzet.
Jobb, ha hallgat.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg.
Paula, aki le nem vette róla a szemét, látta, hogy milyen
rettenetes dilemmában van. Ó, drágám, gondolta, tárd ki a szíved,
mondj el nekem mindent. Elöntötte és minden mást elsodort Shane
iránt érzett szerelme. A döbbenettől a lélegzete is elállt; végre
elismerte saját érzelmeit. Szerette volna Shane-t átkarolni, csókokkal
tüntetni el arcáról a szomorúságot.
Tovább hallgattak.
– Tudom, milyen nehéz megválaszolni a kérdésemet – mondta
szelíden. Egy pillanatig habozott, majd így folytatta: – Ezért én
válaszolom meg helyetted. Azért hidegültél el, mert eljegyeztem
magam Jimmel, és nemsokára hozzámentem feleségül.
Shane még mindig nem merte kinyitni a száját, változatlanul
nem akarta elárulni magát. Szóval Paula rájött. Továbbra is a lobogó
lángokba nézett. Tudta, hogy addig nem fordulhat Paula felé, amíg
minden érzelmet le nem töröl az arcáról.
Végül félig feléje fordult, és lassan, érdes hangon mondta: –
Igen, ezért távolodtam el tőled. Lehet, hogy rosszul tettem. De…
tudod… azt gondoltam, hogy Jim zokon veszi, igen, és egy idő után
505
te is. Végül is miért akarnátok, hogy egy régi pajtás ott lógjon a
nyakatokon… – nem fejezte be a mondatot.
– Shane… nem mondasz igazat… Tudjuk mindketten.
Hanghordozásában volt valami, ami arra késztette Shane-t, hogy
fejét feléje fordítsa. A lángok világos fényében Paula arca
gyöngyházszínben ragyogott. Ibolyaszín szeme elsötétült,
tekintetében olyan kifejezés bujkált, amit Shane nem tudott
megfejteni. Felfigyelt a nyakán hevesen lüktető érre. Szája kinyílt,
mintha mondani akart volna valamit, de hallgatott. Ez a kifejezés a
szemében; döbbenten nézte Paulát. Majd szétfeszítette a vágy. Szíve
hevesen vert, belső remegés járta át. Egész önuralmára szüksége volt,
hogy ülve maradjon, ne érintse meg. Tudta, mit kellene tennie:
felállni, kimenni, otthagyni. De moccanni sem bírt.
Mereven bámulták egymást.
Paula látta, hogyan villan a ragyogó fekete szempárban a már
nem titkolt szerelem. Abban a pillanatban Shane is meglátta Paula
kitárulkozó szerelmét, arcán a vágyat, a sóvárgást.
A felismeréstől majdnem kővé dermedt.
Utána teljes biztonsággal, egyazon pillanatban mozdultak meg.
Egymás karjába zuhantak. Szájuk összeért. Paula ajka meleg és
lágy volt, kissé szétnyílt, úgy várta. Nyelvük simogatón találkozott.
Shane a párnahalom közé fektette, bal kezével a tarkóját fogta,
jobbjával a haját simította el az arcából; orcáját, hosszú nyakát
simogatta. Paula Shane hátát simogatta. Utána sűrű, sötét hajába túrt.
Shane olyan erővel és szenvedéllyel kezdte csókolni, ahogy már rég
szerette volna; szája keményen, követelőzőn csapott le rá, nyelvük
összesimult, lélegzetük, nyáluk egybefolyt. Shane csókja hirtelen
gyengédebb, lágyabb lett, keze Paula mellére csúszott. Erősen fogta,
majd addig simogatta, amíg ujjai között mellbimbója
megkeményedett. Szíve vadul dörömbölt Paula szíve fölött.

506
 Lihegve húzódtak el egymástól. Shane Paula arcába nézett,
felfalta tekintetével. Paula felnyúlt, megérintette Shane arcát,
mutatóujját végighúzta hosszú ajkán, a bajusz alatt.
Shane felállt, gyorsan levetkőzött, ruháit a székre dobta. Így tett
Paula is; vágytól űzve, egymásba kapaszkodva estek a pamlagra.
Shane szorosan magához ölelte, arcát, haját, vállát csókolgatta. Majd
fél könyékre támaszkodva föléje hajolt. Milyen jól ismerte ezt a
testet; kisgyermek korától fiatal nő koráig. De még sose látta így:
teljesen meztelenül, minden porcikája kitárva, reá várva. Keze
végigcsúszott Paula kiugró kemény mellén, lapos hasán, külső, majd
belső combján, testének minden részét megérintette, amíg ahhoz a
puha fekete szőrrel lepett háromszöghöz ért, ami női mivoltának
magvát rejtegette. Egész kezével beborította, úgy mozdult, hogy arca
Paula combjai között feküdjön. Ujjai mintha maguktól
cselekednének: gyengéden tapogatták, cirógatták, ismerkedtek vele.
Végül száját tapasztotta oda, ahová előbb ujjai indultak felderítésre.
Érezte, hogy Paula teste megfeszül. Abbahagyta, fölemelte fejét,
végignézett a karcsú testen, a kitáguló szempárba nézett. Paula
mereven, zavart és ijedt arckifejezéssel bámult rá. Shane mosolygott.
Ennyit a házasságáról… Az, hogy Shane dédelgeti, ahogy ő okoz
neki örömöt, szemmel láthatóan teljes újdonság. Ez a hirtelen
felismerés, a gondolat, hogy ilyen tapasztalatlan, elragadtatással
töltötte el Shane-t. Így senki sem érintette még.
Paula feszültsége tovább nőtt. Fel akart könyökölni, szája szóra
nyílt.
– Hallgass, hagyd, hogy így szeresselek.
– És te? Veled mi lesz?
– Mit számít ez a pár perc azokhoz az évekhez képest, amióta
rád várok.
Paula könnyű sóhajjal hanyatlott vissza. Szemét behunyta, teste
elernyedt, hagyta, hogy Shane azt csináljon vele, amit akar.

507
 Teljesen összezavarodott, nemcsak attól, hogy váratlanul
egymásra találtak, hanem Shane szenvedélyétől és érzékiségétől.
Ahogy ő csókolta, ahogy mindenét megérintette, az ismeretlenül
erotikus volt. Shane jártassága, hozzáértése, gyengédsége teljesen
felkorbácsolta Paula érzékeit. Olyan izgalomba jött, mint még soha,
és gátlás nélkül kitárulkozott. Újabb és újabb remegéshullámok
járták át, ahogy Shane szája és ujjai gyengéden, majd mind
lázasabban szeretgették. Tűzláng csapott fel benne, úgy érzékelte
asszonyiságát, mint még soha. Egész teste izzott. – Ó, Shane, Shane,
kérlek, ne hagyd abba – mondta tudtán kívül.
Shane nem válaszolhatott, csak ha abbahagyja, és most nem
hagyhatta abba. Paula növekvő izgalma magával sodorta – ugyanezt
érezte ő is. Úgy felizgult, mint még soha; Paula vágya
megmámorította, erőteljes ajzószernek bizonyult. Egyre mélyebbre
hatolt, élvezte melegét, az eksztázis csúcspontjára vitte. Tudta, hogy
Paula bármely pillanatban görcsbe rándul. Így is lett, és Shane
ráfeküdt, olyan erővel hatolt belé, hogy mindketten felkiáltottak.
Paula belekapaszkodott, a nevét sikoltotta, Shane keményen szájon
csókolta. Paula felívelő teste hozzátapadt. Egyre növekvő
szenvedéllyel mozogtak egy ütemre.
Shane kinyitotta a szemét. A szoba fényárban úszott. És ő, aki
nemrég még a sötétet kívánta, most ezt a fényt akarta… ezt a vakító,
csillogó fényt. Paula arcát akarta látni, megfigyelni az érzelmek
minden apró rezdülését, megbizonyosodni arról, hogy valóban Paula
az, akivel szeretkezik. Feljebb emelkedett, karját Paula oldalára
fektette, és Paula kinyitotta a szemét, az arcába bámult – ő
visszanézett. Ismét, ezúttal gyorsan mozogni kezdett, és Paula
követte minden mozdulatát. Shane fürkésző tekintetét egy pillanatra
sem vette le Paula szeméről. Shane hirtelen lassított, nyújtani akarta
egyesülésüket.
Egyszerre csak megértette, hogy ez most messze meghaladja a
puszta szexuális birtoklást. A lelkét, a szívét, az eszét birtokolja –
508
úgy, ahogy Paula az övét. Gyerekkori álmainak álomgyermeke…
végre a karjában… végre igazából az övé! Őhozzá tartozik. A világot
tartja ölelő karja között. Szertefoszlott a bánat, amelyben eddig élt.
Régi élete lehull róla… le… le, a mélybe. Új élet kezdődik… ő maga
teljesen megújult. Teljes ember lett… egész emberré vált, hogy
felbukott… fel a vakító, vakító fényben, ahol a sugárzás közepén
Paula várt rá.
Tekintetük összekapcsolódott, mind behatóbban, megbabonázva
vizsgálgatták egymást. Még mélyebbre, még mélyebbre néztek,
érzelmeik nagyságát és erejét szerették volna felmérni – és a
végtelent látták, saját lelkűket és a másikét. És minden érthető lett,
megvilágosodott.
Paula az életem, gondolta Shane, ó, ez az áldott megnyugvás…
Csak Shane létezik, gondolta Paula, soha senki más, csakis ő.
Shane ismét mozdult, először lassan, azután mind hevesebben,
fékevesztetten. Paula ugyanolyan heves volt, mint ő. Testük
összefonódott. Szájuk találkozott. Eggyé váltak.
Shane érezte, hogy életereje Paulába áramlik, és felkiáltott: –
Szeretlek! Mindig szerettelek, és halálom napjáig szeretni foglak!

Shane hálószobája sokkal nagyobb, tágasabb volt, mint amelyikben

Paula aludt, de itt sem volt hideg, mert a pajtában központi fűtés volt.
Itt is, mint odaát, hatalmas rézágy uralta a teret. Paula háta
mögött hófehér párnák tornyosultak, testét meztelen válláig
pehelypaplan takarta. Sóhajtott; elégedettség, végtelen belső
békesség és teljesség érzete töltötte el. Az a fizikai elengedettség,
amit Shane keltett, egészen új, szokatlan volt. Soha nem ért még el a
kielégülésnek ilyen fokára; saját magán, Shane-en, szeretkezésükön
csodálkozott. Milyen önzetlen és gyöngéd a férfi, és milyen hévvel
válaszolt ő Shane érzelmeire, iránta kigyúlt vágyára. És épp azért,
509
mert Shane ilyen mélyen megértette, szeretkezésük természetes,
gátlástalan, ujjongó és örömteli volt.
Amikor Shane végre eloltotta a lakószoba lámpáit, és ruhájukkal
a kezükben az emeletre osontak, Paula azt hitte, hogy kölcsönös
szenvedélyük teljesen kielégült. Kimerültén feküdtek egymáshoz
tapadva a nagy ágyon, a takaró alatt egymás kezét fogták, és szünet
nélkül beszélgettek. És azután vágyuk hirtelen, váratlanul újra
fellobbant, és másodszor is ugyanolyan hévvel, mohón szeretkeztek.
Shane lámpát gyújtott, felhajtotta a takarót, mondván: látnia kell
őt, tudni, hogy valóban ő van vele, bizonyosságot szerezni arról,
hogy milyen érzelmeket kelt benne. Lassan, kéjesen simogatta,
csókolgatta, és ismét a beteljesülés tetőfokára irányította, mielőtt
magához vonta. Azt is elsuttogta, hogy Paula mit tegyen, hogyan
izgassa fel, hogyan szeresse úgy, ahogy ő szereti Paulát. És Paula
szívesen, boldogan megtette, örömét lelte az ő örömében. De amikor
a kielégülés peremére ért, Shane megállította, maga fölé térdeltette,
felívelte testét, hogy Paula testével egybeforrjon. És együtt az
elragadtatás még magasabb csúcsaira hágtak, mint első ízben.
Shane végül eloltotta a lámpát, és egymás karjában aludni
próbáltak, de nem jött szemükre álom. Túlságosan fel voltak ajzva,
meg akarták hosszabbítani a most meglelt meghittséget. És ezért a
sötétben tovább beszélgettek, s néhány perce, hogy Shane lement teát
főzni.
Paula előrehajolt, és az ágy mellett álló kis komódon ketyegő
órát nézte. Hajnali négy. A végtelenségig szeretkeztünk, gondolta, de
nem az esztelenségig. Ó, nem, egyáltalán nem az esztelenségig.
Aznap estig nem tudta, milyen szép lehet egy férfi és egy nő
közösülése. Mindig azt gondolta, hogy a szex nem olyasmi, amit az
egekig kellene magasztalni. Micsoda tévedés. Az a lényeg csupán,
hogy a két fél egymáshoz illő legyen. Visszahanyatlott, várta, hogy
Shane feljöjjön.

510
 Egy-két perccel később meg is jelent, kezében tálcával;
torkaszakadtából énekelt.
– Minek képzeled magad? Popsztárnak? – ült fel mosolyogva.
Shane néhányszor megriszálta magát, és kajánul vigyorgott.
Paula teát és gyömbéres kekszet kért és kapott, Shane pedig a
maga teáját és csokoládés kekszét az ágy melletti komódra tette.
Tovább dúdolta a dallamot, kibújt köntöséből, és egy székre dobta.
Paula megcsodálta széles hátát, kisportolt vállát, erős karját.
Nagy darab, jó alakú férfi; fürdőruhában sok éven át látta. Miért van
az, hogy ez az erőteljes fizikum ma éjjel úgy megbabonázza? Mert
most ismeri igazán? Mert ilyen bensőségesen megismerték egymás
testét?
Shane megfordult, és észrevette, hogy Paula mereven nézi.
– Mi baj?
– Semmi. Csak sose láttalak ennyire barnának. De a feneked
fehér – kuncogott.
– Madame, egy hét múlva önnek is ilyen barna lesz a háta és
ilyen fehér a feneke. – Az ágyhoz ügetett, meztelenségét egyáltalán
nem restellte, mellébújt, és arcon csókolta. – Mármint, ha
beleszólhatok az életébe…
– Ó? – nézett rá meglepődve.
– Igen. Kedden Barbadosba kell mennem. Gyere velem – nézett
rá könyörögve.
– Ó, Shane, micsoda remek ötlet! Természetesen veled megyek.
De sajnos szerdáig nem tudok elszabadulni – mondta megnyúlt
arccal.
– Semmi baj. – Teája után nyúlt, kortyolt egyet. – Akkor
legalább néhány ügyet elintézhetek. Ami azt illeti, minden délelőtt
lesz némi dolgom az irodában. De miénk lesznek a délutánok… meg
azok a gyönyörű éjszakák. – Mosolya sokat sejtető volt, táncoló
fekete szeme huncutul izgató.

511
 – Majd meghalok Barbadosért, látni szeretném a Harte-butikokat
– mondta kis mosollyal Paula.
Shane felvonta szemöldökét. – Aha, szóval ezért egyeztél bele
olyan készségesen. Már azt hittem, a testem után ácsingózol.
Paula könnyedén, játékosan a karjára csapott. – Ó, te! –
Belekortyolt a teába. Jóízű, meleg, frissítő volt. És Paula jól érezte
magát. Nem is jól – csodálatosan. Csodáktól túlcsordultan.
Kinyújtotta kezét, s a Shane ölében lévő tányérról elemelt egy
csokoládés kekszet, elrágcsálta, majd újabb után nyúlt.
– Vajon mit szólna ehhez egy pszichiáter?
– Mihez?
– Ahhoz, hogy mindig az én tányéromból akarsz enni! Egész
életedben ezt tetted, és lehet, hogy ennek valamilyen rejtett értelme
van. Nem gondolod, hogy az orális kielégülés bizonyos formája, ami
hozzám és az irántam érzett vágyaidhoz kapcsolódik?
Hátravetett fejjel nevetett, élvezte az együttlétet. – Nem tudom.
Megpróbálok leszokni róla, de a gyerekkori szokásokat nehéz
levetni. Ami azt illeti, és ezt nagyon komolyan mondom, fékeznem
kell az étvágyamat. Amióta veled vagyok, állandóan eszem.
Mindenki azt hihetné, mostanáig éheztem.
Éheztél is, drágám, nem is egy szempontból, mosolygott
magában Shane.
Elfogyasztották a teát és a kekszet, tovább csevegtek a barbadosi
útról, és Shane el volt ragadtatva attól, hogy Paula ennyire örül, hogy
öt napot tölthet vele a napsütötte tájon. Shane felkelt, cigarettát
keresett, és kitárta az ablakot. – Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdezte,
és visszamászott az ágyba.
– Egyáltalán nem. – Paula közelebb húzódott, hogy lábuk és
válluk összeérjen; érezni akarta testmelegét.
– Boldog vagy, drágám? – kérdezte Shane, és szeme sarkából
ránézett.
– Nagyon. És te?
512
 – Mint még soha.
Rövid szünet után Paula bevallotta: – Igy még sosem
szeretkeztem.
– Tudom.
– Ennyire nyilvánvaló volt az én… tapasztalatlanságom?
Shane kuncogott, megszorította a kezét, nem válaszolt.
– De te nagyon is tapasztalt vagy. – Lopva rápillantott.
Ismeretlen érzés fogta el: a féltékenység. – Neked sok nőd volt.
Shane nem tudta biztosan, hogy ez a megjegyzés kérdés volt-e,
vagy állítás. – Feltételezem, hogy az összes rólam és romantikus
kalandjaimról szóló pletykák a füledbe jutottak.
– Tehát igazak?
– Igen.
– És velem eddig miért nem?
– Nyilvánvaló, könnyű megválaszolni. Emma és Blackie miatt,
az ő kapcsolatuk, bensőséges barátságuk és a két család
összefonódása miatt. Még ha tudtam volna is, hogy igazából mit
érzek irántad, akkor sem mertelek volna megközelíteni, még kevésbé
lefeküdni veled. Nagyon jól tudod, hogy elevenen megnyúztak volna.
– Dorothea Mallet szavai jutottak eszébe, és hozzáfűzte: –
Házasságod előtt, te, mondjuk úgy, három klán koronahercegnője
voltál. Ennélfogva érinthetetlen. Ilyen nővel az ember nem fekszik le,
nem folytat viszonyt. Hanem megkéri a kezét. Én sajnos addig nem
jöttem rá, amíg még kapható voltál, hogy milyen kétségbeesetten
kívánlak. Gondolom azért, mert túl közel álltunk egymáshoz.
– Értem. – Shane arcába meredt. Elfogta a birtoklás vágya,
féltékenysége erősödött. Halkan kérdezte: – A többi nő… velük is
ugyanígy szeretkeztél, mint ma éjjel velem?
Shane megdöbbent. Nem akarta megsérteni vagy megbántani,
már majdnem hazugság csúszott ki a száján, de tudta, hogy
őszintének kell lennie, a színtiszta igazat mondani. – Igen, néha, de
nem mindig és nem mindegyikükkel. Te meg én a legszemélyesebb,
513
a legintimebb módon szeretkeztünk. Volt barátnőim többsége nem
keltette fel bennem ezt a vágyat – ahogy te tetted. Az orális szex az…
nos, az rendkívül intim. Igen erős érzelmi indíttatást kíván. Nem
olyasmi, amit mindenkivel végig tudtam volna csinálni.
Paula megértőn bólintott. – Gondolom, abból a gerjedelemből,
vágyból és kényszerből ered, hogy teljes mértékben birtokba vegyük
partnerünket.
– Igen, abból – nézett rá átható pillantással.
– Amióta New Yorkban vagy… – elhallgatott, utálta magát,
hogy kíváncsiskodik, de nem bírta ki: – Sok viszonyod volt?
– Nem.
– Miért nem?
– Miattad. – Shane megszívta a cigarettáját, kifújta a füstöt, és
így folytatta: – Amióta rájöttem, hogy csak téged szeretlek, a
nőügyeim meglehetősen szerencsétlenek voltak. – Paula felé
fordította a fejét, mélyen a szemébe nézett. – Több esetben impotens
voltam.
Döbbenet és meglepetés ült ki Paula arcára. Teste
megmerevedett, de egy szót sem szólt.
– Ha a szoba sötét volt, és partnerem nem rombolta szét
törékeny képzelgésem – azt, hogy veled vagyok –, időnként sikerült.
Ha végig rád tudtam gondolni, akkor ment minden. De többnyire
kínos kudarcot vallottam.
Név nélkül elmesélte, mi történt vele Harrogate-ban a keresztelő
délutánján, és más kínos esetekről is beszámolt. Sem szégyent, sem
zavart nem érzett, amikor ennyire kitárulkozott. Örült, hogy kiöntheti
szívét, és beszéd közben rájött, hogy a régi, gyerekkori szokást
folytatja: megosztja vele titkait.
Amikor befejezte, Paula két kezével átfogta a nyakát, magához
szorította. – Ó, drágám, annyira sajnálom, hogy ennyi szívfájdalmat
okoztam neked.

514
 Shane megsimogatta és egyik kezével szorosabban a vállára
vonta Paula fejét. – Nem a te hibád. – Ezután halkan megkérdezte: –
Mikor jöttél rá, hogy mit érzel irántam?
– Amióta New Yorkban vagyok. Tegnap éjjel és azután ma este
a legfurcsább érzések dúltak bennem. Rájöttem, hogy kívánlak,
szeretkezni szeretnék veled. És azután, hogy Elaine és Sonny
távozott, hirtelen ráébredtem, hogy szerelmes vagyok beléd.
Shane néhány pillanatig hallgatott. – Nem azzal a szándékkal
hívtalak meg, hogy elcsábítsalak…
– Tudom!
– Csupán szerettem volna veled lenni, veled tölteni az időt.
Nagyon hiányoztál. – Rövid szünet után hozzátette: – Évek óta
alapvető elvem, hogy férjes asszonnyal nem kezdek ki. Nem veszek
el olyasmit, ami más férfié.
– Én azt hiszem, hogy én a magamé vagyok.
Shane hallgatott. Majd megette a kíváncsiság, nagyon féltékeny
volt Jimre, de nem akart erről beszélni, mert félt, hogy ezzel elrontja
a hangulatot.
– Tudhatnád, hogy nem lennék itt és így, ha házasságom boldog
volna – jegyezte meg nyugodt hangon Paula.
– Jesszusom, Paula, persze hogy tudom! Nem vagy laza
erkölcsű; nem játszadoznál összevissza csupán a játék kedvéért.
Szóval a házasságod nem sikerült?
– Nem. Pedig igyekeztem – Isten látja lelkem, igyekeztem. Nem
kárhoztatom Jimet. Egy házasság elrontásához ketten kellenek. Nem
gyűlölöm, nem rossz fiú. Egyszerűen csak nem illünk össze, ez
minden. Semmilyen szempontból nem vagyunk egymáshoz valók. –
Ajkába harapott. – Hagyjuk ezt a témát… legalábbis ma éjszaka.
Nem akarok a házasságomról beszélni.
– Tudom, drágám, tudom.

515
 Egy ideig hallgattak, ki-ki saját gondolataiba merült. Végül
Paula azt mormogta: – Ó, Shane, micsoda zavaros helyzetet
teremtettem. Bárcsak vissza tudnánk fordítani az idő kerekét.
– Ez sajnos lehetetlen… és tudod, az idő nem is olyan fontos. Ne
a tegnapra vagy a holnapra gondolj, csakis a mára. Egyébként is az
idő nem adagolható, és nem szorítható kis kapszulákba. Az idő
olyan, mint egy folyó. Múlt, jelen, jövő mind együtt áramlik,
egyetlen hosszú, folyamatos, vége nincs áramlatként. Fülünkben
visszhangot ver a múlt minden egyes hangja, és magunk előtt látjuk a
jövő képeit, amikor a jelenben élünk. Körülvesz minket a múlt idő és
a jövő idő. Az idő öntörvényű dimenzió.
Paula a jól ismert, szeretett arcba nézett; lelki szemével látta
kisfiúkorában, eszébe jutott, hogy mennyit foglalkozott saját kelta
eredetével, kelta őseivel, a kelta legendákkal. Szemében ama régi,
misztikus, álmodozó pillantást vette észre, arcáról leolvashatta, hogy
a messzi-messzi múltba révedez. Azután Shane rávillantotta kis,
féloldalas mosolyát, amelyre Paula oly jól emlékezett. A férfiból a
Gémtanya kisfiúja lett, és gyerekkoruk beburkolta őket, megtöltötte a
szobát. És ekkor Paula rájött, hogy Shane-nek igaza volt, amikor
sodró folyóhoz hasonlította a múltat. Kezét kinyújtotta, megérintette
a férfi karját, és megmondta neki.
– És még valamit, Paula – mondta lassan, elgondolkodva Shane.
– Az életnek megvan a maga bonyolult formája… valójában minden
egy nagy terv szerint történik. Ami a mi életünkkel történt, annak
meg kellett történnie. Talán azért, hogy utat mutasson – megmutassa
az egymáshoz vezető utat. És a jövő itt van velünk, most, ebben a
pillanatban – akár tudjuk, akár nem. – Kezét Paula álla alá tette, arcát
a magáéhoz közelítette, mélyen a szemébe nézett. – És mi semmi
másra nem gondoltunk, csakis erre a hétvégére. Ezek után minden
napot úgy veszünk, ahogy jön. – Föléhajolt, könnyedén megcsókolta,
elhúzódott. – Ne nézz olyan komolyan. Az élet gondoskodik

516
önmagáról, és nekem az az érzésem, hogy nagyon jól megleszünk
egymással.
Paula torka elszorult, közelebb bújt hozzá, és azt súgta: –
Annyira szeretlek. Miért nem tudtam ezt eddig?
– Most már tudod, és ez a lényeg, nem?

36

Paula szerda délután érkezett Barbadosba.

Kosztümkabátját karjára dobva, kezében útitáskával lépett ki az
érkezési csarnokból. Azt hitte, hogy Shane mégsem jött ki elé: a
lelkesedést kiábrándulás váltotta fel. Körülnézett, a Coral Cove
Szálloda sofőrjét vagy a hotel egyenruháját viselő egyént kereste,
akit Shane maga helyett küldött.
A mögötte nagy bőröndjét cipelő hordár megkérdezte, akar-e
taxit. Paula megmondta, hogy várják, és tovább fürkészte a zsúfolt
reptéren hullámzó tömeget.
Hamarabb pillantotta meg Shane-t, mint az őt.
Shane izgatottan, nyílegyenesen a bejárati üvegajtó felé tartott.
Paula földbe gyökerezett lábbal, feszülten állt. Szíve vadul kalimpált.
Két napja, hétfő este volt vele utoljára. De most meglátni: valóságos
reveláció volt. Megjelenésének minden apró részletére felfigyelt
mintha ismeretlen, idegen férfi lenne. Hullámos, nyakába lógó haja,
szépen ívelt szemöldöke és bajusza mintha sokkal feketébb volna;
briliáns szeme ónixként ragyog lesült arcában. Még a bevágás az
állán is mintha erősebb lenne. Paula észrevette, hogy remekbe
szabott krémszínű selyemöltönyt, keskeny, bordó csíkos krémszínű
inget és borvörös nyakkendőt visel. Zakója felső zsebében
ugyanolyan borvörös díszzsebkendő. Barna cipője csak úgy ragyog.
Tetőtől talpig kifogástalan. De hisz ugyanaz a régi Shane… Paula
más, új – az a Paula, aki szerelmes belé. Az egyetlen férfiba, akit
magáénak akar.
517
 Shane végre észrevette, és céltudatosan, magabiztosan
furakodott át a tömegen. Végre itt van, föléje magasodik, nevető
szemmel mosolyog.
Paula érezte, hogy a térde reszket.
– Drágám – mondta Shane –, sajnálom. Éppen csak hogy
sikerült ideérni.
Paula megszólalni sem bírt, csak állt, és kábultan mosolygott fel
rá.
Shane lehajolt, arcon csókolta, intett a hordárnak, hogy kövesse,
és kivonszolta Paulát az épületből.
Ezüstszürke Cadillachez támaszkodó sofőr ugrott előre,
kinyitotta az ajtót, a csomagtartóba tette a bőröndöt. Shane borravalót
adott a hordárnak, a kocsiba segítette Paulát, és maga is beült.
Megnyomott egy gombot; az utastér és a sofőr közötti üvegablak
bezárult. Amikor a kocsi hangtalanul elkanyarodott a járda mellől,
Shane átölelte Paulát, arcát maga felé fordította. Úgy nézte, mintha
évek óta nem látta volna. Paula visszanézett, a fekete szempárban
tükörképét látta. Szája kiszáradt. És amikor Shane nyelve a száraz
ajkak között az ő nyelvét kereste, Paulát elöntötte a forróság. Szédült.
Shane erősebben szorította. Paula a férfi nyaka köré fonta a karját,
keze a dús hajtömegbe tűrt. Tudta, hogy rettenetesen izgatott, és
Shane is az.
Shane fejcsóválva, félig nevetve húzódott arrébb. – Azt hiszem,
jó lesz, ha türtőztetem magam, különben itt, a hátsó ülésen fogunk
szeretkezni, és abból nagy botrány lesz. – Mélyen a szemébe nézett.
A helyzet szemmel láthatóan mulattatta. – Asszonyom, ön nagyon
izgató és zavarba ejtő.
– Ugyanez önre is érvényes, uram.
Shane mosolyogva rágyújtott, megkérdezte, milyen volt a
repülőút, majd a szigetről kezdett könnyed stílusban csevegni,
mutogatta az érdekesebb helyeket, röviden elmesélte Barbados

518
történetét. A következő mintegy fél órában szünet nélkül beszélt,
időnként kinyújtotta kezét, hogy Paula kezét megszorítsa.
– Coral Cove a sziget nyugati oldalán van, nem messze a Sandy
Lane Szállodától, pár pillanat, és elmegyünk mellette. Egyszer majd
elviszlek oda ebédelni – nagyon csinos hely. A mi szállodánk
egyébként az úgynevezett Platina Parton van; nevét a fehér homokkal
borított partról kapta. Remélem, tetszeni fog.
– Ó, Shane, tudom, hogy tetszeni fog, és egyébként is: veled
bárhol boldog lennék, drágám.
– Valóban így van? – nézett mélyen a szemébe.
– Igen, Shane.
– Szeretsz?
– Őrületesen.
– Ajánlom is.
– És te?
– Megbolondulok érted, drágám. Olyan bolondul, veszettül
szerelmes vagyok beléd, hogy soha el nem engedlek – közölte
könnyed hangon. Majd megszorította Paula kezét, arckifejezése és
hangja megváltozott. – Komolyan gondolom. Nem engedlek el.
Soha.
Paula döbbenten hallgatta, nagyot nyelt, nem tudta, mit
mondjon. Fenyegető árnyékként ólálkodott mögötte a pillanatnyi
örömmámorban elfeledett Anglia és ottani élete. Shane átható
tekintete láttán akadozva mondta: – Rengeteg prob…
Shane Paula szájára tette nagy napsütötte kezét, és a fejét
ingatta. – Sajnálom, drágám, nem lett volna szabad ezt mondanom.
Legalábbis most nem. A következő napokban gondolni se fogunk
problémákra, nemhogy beszélni róluk – vigyorgott rá kisfiúsán. –
Lesz rá időnk, ha ismét New Yorkban leszünk.
Mielőtt Paula szólhatott volna, a kocsi lassított. Vaskapun
hajtottak át, és a Cadillac ablakán keresztül Paula megpillantotta a

519
szálloda nevét. Egy perc múlva megálltak a rövid feljáró végén a
szálloda előtt.
Paulát megcsapta a forróság, amikor Shane kisegítette a
légkondicionált kocsiból. Körülnézett. A kívül fehérre és
halványrózsaszínre festett Coral Cove Hotel nagyobb volt, mint
gondolta. Dús, egzotikus kertek vették körül. A zöld pázsit az ezüst
homokpartig ért, mögötte a napsütésben türkizszínben tündöklő
óceán.
– Ó, Shane, ez gyönyörű! – kiáltott, miközben Shane kíváncsian
leste a hatást.
Bólintott, megfogta a könyökét. – Én is úgy gondolom – és
köszönöm. De gyerünk be, ilyenkor elviselhetetlen meleg van
idekint.
Átvezette a tágas, levegős, fehérre festett, fonott rattan
bútorokkal berendezett előtéren. Kerámiacserepekben óriási trópusi
növények díszlettek. A mennyezetről lógó ventilátorok lágy
fuvallatot keltve halkan surrogtak – az egész környezet hűvös,
árnyas, barátságos volt.
Paula szeretett volna alaposabban körülnézni, de Shane nem
engedte.
Gyorsan a lakosztályba terelte, és amint bent voltak, hevesen
átölelte, csókolgatta, testét simogatta, Paula hozzátapadt, viszonozta
csókjait. Hangos kopogtatás rebbentette szét őket.
– Szabad – szólt Shane, és az ajtóhoz sietett, hogy az inastól a
bőröndöt elvegye.
Mikor magukra maradtak, Shane azt mondta: – Ez a csókolózás
bármely pillanatban átcsaphat valami másba. És mivel nem
szeretném, hogy azt hidd, szexőrült vagyok, inkább megmutatom
neked a szállodát. – A szoba közepére húzta. – Figyelj ide,
összeállítottam a teljes programot. Napozás, alvás és – villant huncut
mosolya – Shane. Sok-sok Shane. Szünet nélkül, éjjel-nappal. Hogy
tetszik?
520
 – Szenzációs – válaszolt nevetve. – És ez a helyiség is az.
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
Paula élvezettel nézett körül, tetszett neki, hogy a szoba hűvös,
fehér falát korall és zöld színfoltok törik meg. Tetszettek a csinos
fonott bútorok, a virágos anyaggal behúzott kényelmes pamlagok.
Shane virágok tömegét hozatta ide. Kelyhek és vázák tele
pompás színekben lángoló virágokkal. – Shane… ezek a virágok…
káprázatosak – mosolygott Paula, és megérintett egy virágzó,
bíborszínű ágacskát. – Egyszerűen pompásak. Nagyon köszönöm.
– Miniatűr orchideák… vadorchideák. Biztosan ismered őket.
Tele van velük a sziget. Gyere, megmutatom a hálószobád.
Átvezette a nyitott ajtón egy másik, tágas helyiségbe, amelynek
fehérségét sárgával és halványkékkel törték meg. Bútorzata fehérre
lakkozott fa, terjedelmes, fehér muszlinfüggönyös mennyezetes ágy,
ahonnan a lakosztály hosszán végigfutó teraszra lehetett látni. Itt még
több volt a virág, de valami hiányzott, és amikor Paula tekintete
végigpásztázta, rájött, hogy a hálószoba, csakúgy, mint a nappali,
furcsán üres. Nem lakik benne senki.
Shane-hez fordult: – Neked másik lakosztályod van?
– Igen, a szomszédos. Gondoltam, így diszkrétebb. Nem mintha
bárkit is becsaphatnánk – a szállodai személyzet általában nagyon jól
tájékozott. – Zsebéből kulcsot vett elő, kinyitott egy ajtót, és intett
Paulának.
Lakosztálya nagyon hasonlított Pauláéhoz, de itt szerteszórva
hevertek személyi holmijai: tárcája egy asztalkán, sárga szvettere az
egyik szék hátán; iratok és papírok egy kis íróasztalon; üveg whisky,
jegesvödör és poharak a fehér nádfonatú konzolon.
– De ha így állunk, minek nekem külön lakosztály? Úgy értem, a
család sose fogna gyanút – testvéreknek tekintenek hennünket.
– Ami vérfertőzésnek minősül. Hát ha ez vérfertőzés, bármikor
kapható vagyok rá.
Paula nevetett.
521
 Shane józanabb hangon folytatta: – De sose lehet tudni… a
látszat, a telefonközpont, a bejelentkezés szempontjából azt hiszem,
így okosabb. Ne zúdítsunk szükségtelenül bajt a fejünkre.
Utasítottam a telefonközpontot, hogy irányítsák utánunk a hívásokat.
Így nem érhet meglepetés. Ne aggódj – ölelte át Paula hátát –,
mindig melletted leszek. Egész idő alatt. Most mit szeretnél: frissítőt,
valami töményét vagy teát? Vagy inkább lemennél megnézni a
butikot?
– Ó, Shane, menjünk le – vetett rá álszemérmes pillantást Paula
–, elvégre ezért jöttem Barbadosba.
– Te disznó.

A Harte-butik a belső kert túloldalán, a szállodához legközelebb eső

épületben volt. Öt üzlet helyezkedett itt el félkörben, előttük pázsit,
középen szökőkút. A Harte a középső volt. A simára nyírt pázsitot
tobzódó virágágyak szegélyezték.
Paula izgalomba jött: hát itt van, itt látható a világos rózsaszín
ajtó felett a jól ismert, jellegzetes felirat: E. Harte. Az ajtó két oldalán
két szép, szemet gyönyörködtető, szakszerűen berendezett kirakat.
Paula megragadta Shane karját. – Tudom, hogy ez csak egy
butik, nem olyan nagy áruház, mint a többi, mégis olyan büszke
vagyok! Itt vagyunk a Karib-tengeren! A Harte újabb fióküzlete. Bár
látná a nagyi! Tudom, hogy ugyanolyan izgatott lenne, mint én.
– Igy van, és tudom, hogy mit érzel: a tulajdonos büszkeségét,
elégedettséget, óriási kielégülést. És ne feledd, hogy ez a tiéd, ahogy
a mi szállodaláncunkban a többi butik is az lesz.
– Az ötlet Merryé, nem az enyém.
– De te valósítottad meg.
– Sarah tagadja.

522
 – A múlt héten már mondtam: felejtsd el Sarah Lowthert.
Féltékeny rád.
– Mert én vezetem az áruházakat?
– Igen. Sarah egy tökfej. Képtelen lett volna átvenni Emma
áruházait, és Emma néni ezt nagyon jól tudta. Az erre
legalkalmasabb férfit választotta ki: téged.
– Ha bárki más mondaná ezt, azzal vádolnám, hogy
hímsoviniszta.
– Elnézést, ezt csak úgy képletesen mondtam – vetett
jelentőségteljes pillantást Paulára. – Biztosíthatlak, hogy semmi
férfias nincs benned, drágám. Gyere, menjünk be.
Csengettyűk csilingeltek, amikor az ajtót benyomta.
Együtt léptek be, és Paula lélegzete elállt. A butik eladótere
hófehér volt, króm berendezési tárgyakkal, fehér kerámiapadlóval.
Tágassága, fehérsége a vidám, színes ruhák és kiegészítők ideális
hátteréül szolgált. Kis, karfás lépcső vezetett az emeletre. Számtalan
ventilátor lógott a mennyezetről.
– Ó, Shane, felülmúltad önmagad!
Shane elégedetten mosolygott, bemutatta neki az igazgatónőt,
Mariannát és három segítőtársát. Paula, miközben körbevezették,
lelkesen csevegett velük. A nők kedvesek, szívélyesek, a divat terén
járatosak voltak, és Paula mindinkább fölengedett; megszemlélte az
árukészletet, megtudta, hogy milyen az üzletmenet és a bevétel.
Egy óra múlva Paula azt mondta: – Néhány dolgot vennem kell.
Egyszerűen nem értem rá, hogy a New York-i áruházban szerezzek
be mindent. De nem kell megvárnod; találkozzunk a szállodában.
– Ráérek – mosolygott a férfi könnyedén. – Hétfő este óta nem
láttalak, nem rázol le ilyen könnyen. Hátha nekem is lesz
beleszólásom abba, amit venni akarsz.
Fürdőruhák és egyéb strandöltözékek kiválasztása (és Shane
helyeslő bólogatása) után kisestélyit kezdett nézegetni. Paula karjára
vetett néhány könnyű, nyáresti viseletet, Shane meg azokat szedte
523
össze, amik neki tetszettek. Átnyújtotta, és cinkos pillantással
kérdezte: – És mi a véleményed ezekről?
Paula arca megnyúlt. – Nem tudom, illenek-e hozzám.
– De még mennyire. Nekem elhiheted.
Nem akart az üzletben feltűnést kelteni, szó nélkül elvette.
Gyerekkorában és fiatal lányként Paula mindig igyekezett Shane
kedvében járni, és most úgy érezte: ismét ez a vágy hatja át. Legyűrte
a Shane által kiválasztott darabokkal szembeni ellenvetését.
Mindegyik ruha és estélyi a Lady Hamilton címkét viselte, és amikor
Paula az öltözőfülkébe ment, óhatatlanul eszébe jutott Sarah. Shane-
nek igaza volt abban, amit Sarah-ról mondott. Azonnal el is
hessegette Sarah gondolatát, nem akarta jókedvét az utolsó találkozás
emlékének felidézésével elrontani. Felvette az egyik ruhát, és
visszament az eladótérbe.
Amikor az egész falat beborító tükör előtt megperdült, meg volt
elégedve a tükörképével. Shane is. Határozottan bólintott. Azt
mondta: szenzációsan fest.
Paula a tükör előtt állva nézegette a ruhát. Rövid, mélykék sifon,
egyszerű szabás, egyik vállat szabadon hagyja, elöl dúsan redőzött.
Paula konzervatívabb ruhákhoz szokott, de ez nagyon tetszetős, nőies
és – testhez tapadó szoknyájával – furán szexis volt. Még soha nem
viselt ilyet, de a színe: káprázatos.
Shane-nek nagyon tetszett a fehér selyem nadrágkosztümben, de
a rövid piros ruháról lebeszélte, holott azt is ő választotta ki. A végén
két darabot vett meg: a kéket és a fehéret, meg egy ibolyaszín
szalagokkal díszített hosszú, sárga selyemjersey ingruhát. Shane
türelmesen kivárta, amíg szandált próbál, és néhányat kiválaszt,
utána több szalmakalapot. Paula gratulált a butikhoz Mariannának, és
megígérte, hogy másnap ismét benéz.
Körbejárták az üzletek félkörét, nézegették a kirakatokat. – A
miénk a legszebb – szögezte le Paula –, Merry megmutatta a

524
tervrajzokat, de azokból sose lehet kivenni, milyen lesz, ha elkészül.
Köszönöm, hogy olyan különlegesre építetted.
– Köztudott, hogy kedvében akarok járni azoknak, akiket
szeretek és imádok.
Lassan ballagtak vissza a szállóhoz. Shane mosolyogva figyelte,
hogyan forgatja ide-oda a fejét Paula, vizsgálgatja a trópusi
növényeket, virágzó bokrokat, a sziget különleges, őshonos flóráját.
– Na jól van – mondta –, legalább tudom, hogy hol keresselek a
következő néhány napon, ha szem elől tévesztelek. Ásót hoztál?
– Nem. És milyen furcsa: nem is vágyom kertészkedni. – Paula
maga is meglepődött, hogy ez mennyire igaz. Ránézett. – Nem
akarok mást, csak veled lenni.
Shane átfogta a vállát, megcsókolta a feje búbját. – Menjünk fel
a lakosztályba, jó?

Paula a férfi ölelő karjaiban feküdt.

Homályos, árnyakkal teli volt a szoba. A könnyű szellőben lágyan
lengedeztek az ágy muszlinfüggönyei, és a nyitott, zsalugáteres,
teraszra vezető ajtók mögött pávakékbe hajlott az ég. Más zaj nem
hallatszott, mint a pálmák susogása és az óceán távoli moraja.
Lázas, szenvedélyes szeretkezésük után megnyugtatóan hatott a
félhomály, a csend, Paula valósággal fürdött benne, és
elégedettségében. Milyen meglepő mindez. Szeretkezés után
tökéletesen kielégülve, kimerülve húzódott el tőle. De abban a
pillanatban, amikor Shane felgerjedt, ő is így érzett, lázas izgalma
ugyanakkora volt, mint a férfié. És valahányszor Shane magáévá
tette, az izgalomnak mind magasabb tetőfokára hágtak.
Elégedett kis sóhaj hagyta el ajkát. Nem ismert rá önmagára.
Alig néhány napja fűzi testi szerelem Shane-hez… és soha többé

525
nem lesz az, aki volt. Shane segítette hozzá, hogy régi énjét sutba
vágja. Újjáteremtette. És így lett teljesen az övé.
Kedden lázasan dolgozott, hogy szerdán szabad legyen. Lakása,
az áruház és a Harte Vállalkozások között rohangált, hajnali háromig
dolgozott. Minduntalan Shane-re gondolt, bármit csinált is, a férfi
folyton az eszében járt. Kapcsolatuk ismét olyan lett, mint felnőtté
válásuk idején – csakhogy újabb dimenziókkal bővült: szexuális
vonzalommal, mély, ragaszkodó szerelemmel. Olyannal, amilyet
férfi nő iránt, nő férfi iránt érezhet.
Ebben a kapcsolatban nem voltak disszonáns hangok, bosszantó
szokások. Shane közlékeny partner volt. Mélységesen tisztelte a
nyelvet, szavakba öntötte mindazt, ami élénk, csapongó, örökké
kutató elméjébe jutott. És gondolataiból soha nem zárta ki Paulát.
Megosztotta vele, megvallotta, semmit sem hallgatott el. Paula
ugyanezt tette. Shane titkai most már az ő titkai is – a maga titkait
pedig részletesen feltárta a férfi előtt. Shane válaszai, gondolatai,
megértése nagy vigaszt jelentett. Teljes embernek, teljes nőnek érezte
magát mellette.
Paula lopva Shane-re pillantott. Milyen nyugodt, elszundított.
Paula szíve csordultig telt. Milyen összetett ez a férfi: lobbanékony,
nagyvonalú, bizonyos mértékig hiú, ugyanakkor intelligens, gyöngéd
szerető, gondos és szenvedélyes mindenben, amit tesz. Volt egy
elvarázsolt, misztikus oldala is (ez a kelta vér) – néha borongós, méla
volt. És igen hamar dühbe gurult. A múltban nemegyszer voltak
parázs veszekedéseik. Gyerekkorában Paula gyakran esett Shane
hangulatváltozásainak, szeszélyeinek, kitöréseinek áldozatául. Shane
ugyanakkor rugalmas is volt: lefegyverezte és elbűvölte száraz,
öniróniába átcsapó humorával, magával ragadta természetes bájával.
Ugyanolyan összetett férfi volt, mint amilyen összetett nő Paula.
Paula elemezni kezdte kapcsolatuk jelenlegi állását. Annyira
szokatlan, hogy nem is tudja szavakba foglalni. Majd azt gondolta:
szívbéli és gondolkodásbéli viszonyuk ugyanolyan bensőséges, mint
526
a testi kapcsolatuk. Együtt vagyunk teljesek. Shane-t inkább érzem
férjemnek, mint Jimet.
A gondolat annyira elképesztette, hogy egész teste megfeszült.
Majd lassan elengedte magát, és beismerte, hogy ez az igazság.
Jimen töprengett.
– Miért mentél hozzá? – kérdezte Shane a minap New Yorkban.
– Mert szerelmes voltam belé – válaszolta. Shane elismerte, hogy ez
valószínűleg így is volt, de arra is célzott: lehet, hogy Jim végzetes
vonzerejét a neve jelentette. Emma múltja miatt egy Fairley tiltott
gyümölcsnek számított – kockáztatta meg az állítást, és valószínűleg
igaza volt. Paula valóban azt hitte, hogy szerelmes Jimbe – most
mégis megértette, hogy amit iránta érzett, meg sem közelíti azt az
erőteljes vonzalmat, amit Shane iránt érez. Jim meg ő homlok-
egyenest ellentétesek mindenben; Shane meg ő hihetetlenül
egyformák. És Paula sose élvezte a szexet, amíg nem szeretkezett
Shane-nel. Meg is mondta neki. Shane nem szólt, csak sóhajtozott, és
még szorosabban vonta erős, szerető karjai közé.
Paula hirtelen végiggondolta életét, felelősségeit, üzleti és
családi bonyodalmait. Rettenetesen nehéznek ígérkezett a jövő.
Megrémült. Mi lesz velük? Mit fognak csinálni, ő meg Shane? Ne
félj, tedd félre a kínos gondolatokat, intette magát. Az isten
szerelmére, most ne emészd magad. Elrontod a következő néhány
napot. Élvezd ki ezt az időt Shane oldalán, örülj, hogy szabad vagy.
Közelebb bújt Shane-hez, kezét végigcsúsztatta a hasán, ujjai
Shane oldalába mélyedtek, testével hozzásimult.
Shane megmozdult, kinyitotta a szemét, ránézett. Mosolygott
magában; szíve megtelt a Paula iránt érzett szerelemmel és
gyöngédséggel. Gyerekkori álmainak álomgyermekéből álmainak
asszonya lett. Csakhogy nem álom. Paula valóság. Az ő valósága. Az
ő élete. Szívéből-lelkéből kisöpört minden fájdalmat, minden
bántalmat, minden szenvedést. Paulával lehet igazán önmaga, neki a
hibáit is bevallhatja, úgy, ahogy soha egyetlen más nőnek sem. Két
527
évvel ezelőttig tömérdek nője volt. Valójában túl sok és túl silány.
Most meg Paulához tartozik – ahogy szívében, lelkében,
képzeletében mindig is hozzá tartozott. És élete végéig hozzá fog
tartozni. Paula tulajdona lett.
Paula kinyitotta a szemét, felnézett rá, mosolygott, ő
visszamosolygott, lejjebb csúszott, hogy megcsókolja, kerek mellét
simogatta, kezét a combjai közé fúrta, Paula is simogatni kezdte,
tudta, hogy mekkora örömöt okoz ezzel. Néhány percen belül
mindketten felgerjedtek, kívánták egymást. Shane ráhengeredett,
karját Paula háta alá csúsztatta, beléhatolt. Lassú ritmusban kezdtek
mozogni; Shane a hihetetlenül kék szempárba nézett, élvezte a Paula
arcán kigyúló örömöt. Paula nevét suttogta, szerelméről beszélt, és a
szenvedélyes válaszok hallatán szíve erősebben dobogott. Behunyta
szemét, így tett Paula is, elmerültek egymásban, és szerelmükben.
A csendet a telefon csengetése törte meg.
Döbbenten szakították félbe, egymásra meredtek. – Krisztusom!
– nyögött fel Shane. Kibontakozott a nő karjából, lámpát gyújtott, a
beléje kapaszkodó Paulára nézett. Paula felült: – Minthogy az én
lakosztályomban vagyunk jobb lenne, ha én venném fel.
– Ne nézz oly riadtan, semmi baj. Meghagytam a
telefonközpontnak, hogy irányítsa utánunk a nekünk szóló hívásokat.
– A negyedik csengetésre felvette a kagylót: – Shane O’Neill.
Köszönöm, Louanne. Kapcsolja. – Egyik kezével befogta a kagylót. –
Az apám telefonál.
– Ó! – vonta magára a takarót Paula.
– De hisz nem láthatja, hogy itt fekszel meztelenül – kuncogott
Shane.
Paula is elnevette magát. – De olyan furcsán érzem magam.
Olyan kiszolgáltatottnak.
– Az is vagy: nekem – mondta Shane, majd a kagylóba kiáltott:
– Apa! Halló! Hogy vagy? Mi újság? – Mialatt hallgatta, füle és válla

528
közé szorította a kagylót, cigarettára gyújtott, és a párnáknak
támaszkodott.
– Igen – már vártam a hírt, és őszintén szólva, érdekes ötlet. De
nézd, most nem mehetek át. Januárig vagy februárig semmiképp
sem. New Yorkban tele vagyok munkával. Te is tudod, hogy az
építkezés most van a legfontosabb stádiumában. Katasztrófa lenne,
ha most hagynám ott. És azt hittem, azt akarod, hogy az ünnepeket
idelent a szigeteken töltsem. Jesszusom, apa, nem lehetek egy időben
két vagy három helyen!
Leverte a cigarettahamut, visszahanyatlott a párnára, ismét
figyelt. – Remek – szakította félbe apját. – Igen, igen, egyetértek. És
élvezni fogod az utat. Miért nem viszed magaddal anyát is?
Paula kicsusszant az ágyból, pongyoláját a fürdőszobában
találta, felvette, és visszatért a hálószobába. Felszedegette a padlón
szanaszét heverő ruhadarabokat. Hogy siettünk, amikor először
ágyba bújtunk, gondolta, majd egy székbe ült, és Shane-t figyelte.
Shane, aki megint apját hallgatta, rákacsintott, csókot dobott,
majd ismét félbeszakította apját. – Apa, figyelj, Paula ebben a
pillanatban lépett be, és ő is köszönni akar neked.
Paula a fejét rázta. Nevetségesen zavarban volt.
Shane letette a kagylót és a cigarettát, kiugrott az ágyból,
megragadta Paula karját, és a telefonhoz vonszolta, miközben azt
suttogta: – Buta liba, apám nem tudhatja, hogy már két órája
szenvedélyesen szeretkezünk. Itt most csak fél nyolc van. Biztos
vagyok benne, hogy azt gondolja: a vacsora előtti koktélt
fogyasztjuk.
Paulának nem volt más választása; felemelte a kagylót: – Halló,
Bryan bácsi – mondta a lehető legtermészetesebb hangon.
Elhallgatott, Shane apjának hangjára figyelt. – Ó igen – mondta egy
perccel később – ma délután érkeztem. A szálloda egyszerűen
gyönyörű. És a butik is. Shane pompás munkát végzett. Nagyon

529
tehetséges. Egyenesen lenyűgözött. – Paula az ágyra ült, amíg Bryan
beszámolt a londoni hírekről.
Végül szóhoz jutott: – Akkor hamarabb fogod látni nagyit meg
Blackie bácsit, mint én. Add át nekik csókjaimat. És melegen
üdvözlöm Geraldine nénit, és Merryt. A viszontlátásig, és jó utat
kívánok. Visszaadom Shane-t.
Shane átvette a kagylót, és Paula az ágy végébe feküdt. Shane
folytatta üzleti megbeszélését apjával, majd néhány perc múlva azt
mondta: – Rendben, apa, ez minden. Hétfő reggelig itt leszek. Utána
megtalálsz New Yorkban. Csókolom anyát és Merryt, puszild meg
helyettem a kis Laurát, és vigyázz magadra. Figyelj: ne felejtsd el
átadni üdvözletem nagypapának, és Emma néninek. Isten veled.
Lerakta a kagylót, Paulára nézett, az ég felé forgatta szemét.
Hahotázni kezdtek. – Gyere ide, te kis boszorkány – húzta magához
az ágy végéből, és szorosan átkarolta.
Paula nevetve birkózott vele, összeborzolta a haját. Egyre
vidámabban hemperegtek az ágyon. – Apám jól megválasztotta,
hogy mikor hívjon, ugye? – kapkodott levegő után. – Épp amikor
még néhány kellemes perc várt volna ránk.
– Néhány perc! – sikongott Paula. – Inkább egy óra talán.
– Ez panasz vagy tanúságtétel? – a fülébe csókolt, kuncogott, és
így utánozta: – „Shane pompás munkát végzett. Nagyon tehetséges.
Egyszerűen lenyűgözött.” – Saját hangján súgta bele a nyakába: –
Őszintén remélem, hogy Shane pompás munkát végzett, nagyon
tehetséges, és valóban lenyűgözött, édesem.
– Ó, te! – döngette öklével Shane mellkasát. – Te hiú, beképzelt,
lehetetlen, szédületes alak!
Shane lekapta Paula öklét, szorosan megmarkolta, és a szemébe
nézett. – És hogy ez az alak mennyire imád téged! – hirtelen
elengedte, és felült.

530
 Paula is felült. – Mit szólsz hozzá, hogy Blackie szállodát akar
Sydneyben vásárolni. Mibe fogadjunk, hogy a nagyanyám piszkálta
fel. Bryan bácsi ugye téged akar Sydneybe küldeni?
– Igen. Nagyapa még nem vette meg a szállodát. Azért akarja,
hogy vagy apa vagy én repüljünk azonnal oda, és nézzük meg még
egyszer. Amit mondtam, az igaz: nem tudok elszabadulni. Tele
vagyok munkával. És remélem, nem gondolod, hogy amíg te New
Yorkban vagy, bárhova elmennék. Apának jót fog tenni, ha egy-két
hétre elutazik. Közölte, hogy december elején esetleg együtt megy
vissza New Yorkba Blackie-vel, és Emmával. Majd meglátjuk.
Remélem, hogy magával viszi anyámat, és kellemesen töltik az
idejüket.
Shane megpuszilta Paula orra hegyét. – Felkelek.
Lezuhanyozom, felöltözöm és lemegyek, utánanézek néhány
dolognak.
Kiugrott az ágyból, felsegítette Paulát is. – Nem bánod, ha
odalent találkozunk, amikor elkészülsz?
– Természetesen nem. Hol talállak meg?
– Mennyi idő alatt készülsz el?
– Körülbelül negyvenöt perc alatt.
– Akkor az előcsarnok melletti bárban foglak várni. Nem
tévesztheted el: Madárház a neve. – Megcsiklandozta az állát. –
Szívesen adtam volna neki a Madárkalitka nevet, de nem akartam,
hogy azzal vádoljanak: másnak az ötletét loptam el.

Shane huszonnegyedik születésnapján, 1965. június elején Emma azt

mondta Paulának, hogy Shane ellenállhatatlan vonzerővel
rendelkezik. Ez négy évvel ezelőtt történt, és Paula nem értette
pontosan, hogy nagyanyja mire céloz. Most már tudta.

531
 Paula a Madárház küszöbén állt, onnan nézte friss szemmel,
tárgyilagosan Shane-t. A férfi a helyiség túlsó oldalán, fél könyékkel
a bárpultnak támaszkodva állt, fél lába a pulton körülfutó
rézkorláton pihent.
Fekete vászonnadrágot, fekete inget és ezüstszürke selyemzakót
viselt. És noha nyakkendő nem volt rajta, rendkívül jólöltözöttnek,
tökéletesen ápoltnak tunt. Öltözékének kevés köze volt ahhoz a
varázslatos aurához, amiről Paula nagyanyja beszélt – állapította
meg, miközben feltűnés nélkül tovább tanulmányozta. Sugárzása
magasságából és testalkatából, veleszületett jó megjelenéséből,
egyéniségének erejéből fakadt. Ura önmagának – és ennek a
helyiségnek. Karizmatikus egyéniség, igen, ez az, gondolta Paula, a
világ bármely politikusa fél karját odaadná, ha ilyen lehetne.
Shane élénken társalgott egy házaspárral, nyilvánvalóan
szállóvendégekkel; arca eleven, kifejező. Teljesen elbűvölte a nőt,
aki csüggött minden szaván: férje is lenyűgözve állt mellette.
Shane elfordult, megpillantotta Paulát, kiegyenesedett, kedvesen
elbúcsúzott.
A bár meglehetősen tele volt, és amint egymás felé mentek,
Paula észrevette, hogy nem egy női szempár kíséri Shane lépteit.
– Örülök, hogy a kék ruhát vetted fel – mondta, amikor melléje
ért, és kézen fogta. Ügyesen vezette egy foglalt sarokasztal felé. –
Remekül áll. Nagyszerűen nézel ki.
Paula sugárzó mosolya, ragyogó szeme tolmácsolta örömét, és
köszönetét.
– Úgy gondoltam, hogy ez az ünneplés pezsgőt érdemel.
– Mit ünnepiünk?
– Azt, hogy újra egymásra találtunk.
– Ó, Shane, milyen kedves vagy.
Megjelent a pincér, kinyitotta a jegesvödörben álló üveget, és
Shane poharába öntött egy keveset. Shane megkóstolta, és bólintott.
– Tökéletes. Köszönöm. Danny.
532
 – Egészségükre, Mr. Shane. – A mosolygó pincér megtöltötte a
poharaikat, és halkan távozott.
– Egészségünkre – emelte fel poharát Shane.
– Egészségünkre. – Néhány pillanat múlva Paula lopva
körülnézett, a berendezést szemlélte. – Most már tudom, honnan
kapta a nevét ez a helyiség… pontosan úgy néz ki, mint leedsi
áruházunk kávézója – ugratta.
– A mi kalitkáink azonban közel se olyan csinosak, mint a tieitek
– vigyorgott. – Jelzem, a falfestmények igen jól sikerültek. Be kell
vallanom: szeretem az egzotikus madarakat – vetett jelentőségteljes
pillantást Paulára.
Paula nevetett a burkolt célzáson.
Shane megmoccant, a zsebébe nyúlt cigarettáért. Inge elöl félig
nyitva volt, és Paula hirtelen aranyérem villanását látta napbarnított
mellkasán. Rámeredt. – Te jó ég, ez az a Szent Kristóf-medál, amit
tőlem kaptál?
Shane lenézett, megtapogatta: – Igen, ugyanaz.
– De ma estig nem láttam rajtad.
– Néhány évig nem hordtam. Hétfőn, amikor csomagoltam,
megtaláltam. A kapocs törött volt. Lehoztam magammal, és
megcsináltattam. Alig félórája hozták meg.
– Örülök, hogy megint hordod.
– Emlékszel, mikor adtad nekem?
– Nyolc éve, a huszadik születésnapodra.
– És te mit kaptál tőlem a huszadikra?
– Egy antik ametiszt fülbevalót – a homlokát ráncolta, azután
könnyedén nevetett –, azt hiszed, Shane O’Neill, hogy elfelejtettem?
– Biztos voltam benne, hogy nem felejtetted el. Fogadni mernék
azonban, hogy arra már nem emlékszel, mit kaptál tőlem az ötödik
születésnapodra.
– Dehogynem! Kék üveggolyókkal teli zacskót.

533
 Elégedetten dőlt hátra. – Igy van. És a golyókat azon nyomban
egyenként elveszítetted. Annyit sírtál, hogy megígértem, veszek
helyette másikat. De ígéretemet sose teljesítettem, ezért most (nyúlt
zakója zsebébe) itt a vigaszdíj. Sajnálom, hogy gyerekkori ígéretemet
ilyen sokára teljesítettem. – Kis színes műanyag zacskót dobott Paula
elé.
Paula nevetve, incselkedve, a férfi hangulatát élvezve nyitotta ki
a zacskót, és belenyúlt. – Bolond vagy, de imádni való bolond –
hirtelen elhallgatott. Tenyerén csodálatosan metszett zafír és gyémánt
fülbevaló csillogott. – Ó, Shane, milyen tökéletes. Köszönöm,
nagyon köszönöm. – Arcon csókolta, és hozzátette: – Olyan tékozló
vagy.
– Igen, mondták már. Tetszik?
– Hogy tetszik-e? Imádom. Különösen azért, mert tőled kaptam.
– Kivette füléből az aranybutont, selyem estélyi táskájába tette, kis
tükröt vett elő, és felrakta a zafír fülbevalót. Megcsodálta magát a
tükörben: – Ó, Shane, ugye milyen gyönyörű?
– Majdnem olyan gyönyörű, mint a titokzatos szemed.
Paula megszorította a kezét. A váratlan ajándék erősen
megindította. Torka elszorult. Eszébe jutottak mindazon ajándékok,
amiket gyerekkorukban kapott tőle. Shane mindig szertelenül bőkezű
volt, hónapokig kuporgatta zsebpénzét, hogy valami különleges
ajándékkal lephesse meg. És volt érzéke ahhoz is, hogy a megfelelő
ajándékot válassza ki – mint ma este ezt a fülbevalót. Paula szemét –
maga sem tudta, miért – könnyek lepték el.
– Mi baj, drágám? – kérdezte gyöngéden, az asztal fölött
áthajolva Shane.
Paula a fejét rázta, pislogott. – Semmi baj, ostoba vagyok. – A
táskájában matatott, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, és a
könnyein keresztül rámosolygott.
Shane hallgatott, várta, amíg összeszedi magát.

534
 – A gyerekkorunkra gondoltam – fogott hozzá néhány pillanat
múlva Paula. – Akkor úgy tűnt, hogy azoknak a Gémtanyán töltött
csodás nyaraknak sosem lesz vége. De vége lett a gyerekkornak,
csakúgy, mint azoknak a nyaraknak. És ennek is vége lesz – bukott
ki akaratlanul belőle.
– Ne légy szomorú, drágám – borította be tenyerével Paula kezét
Shane.
– Ez a csodás napfény, ezek a varázslatos napok… mind-mind
csak rövid átmenet.
Shane Paula kezét simogatta, ujjaik összekulcsolódtak, és lassan
mondta: – Te a végről beszélsz… én a kezdetre gondolok. Ez pedig
itt a kezdet, Paula. Emlékszel, mit mondtam az időről? Nos, ez most
a jövő idő. Itt van, most. Itt, körülöttünk. Az idő végtelen
folyamának részeként.
Paula hallgatott, tekintete Shane arcát fürkészte.
– Nem akartam itt és most megtárgyalni zűrzavaros
helyzetünket. De talán jobb lenne, ha beszélnénk róla. Szeretnéd?
Paula bólintott.
– Tudod, hogy mennyire szeretlek – mondta magabiztos
mosollyal. – Már mondtam neked a kocsiban, hogy soha nem
engedlek el. Egymás iránti érzelmeink olyan erősek, hogy arról nem
lehet tudomást nem venni. Életünk végéig egymásnak szánt
bennünket a sors. Egyetértesz?
– Igen – suttogta.
– Akkor kézenfekvő, hogy mit kell tenned. Elválni, hogy
hozzám jöhess feleségül. Ugye hozzám akarsz jönni?
– Ó, igen, Shane, nagyon szeretnék.
Shane észrevette, hogy elsápad és csillogó kék szemét
aggodalom árnyékolja. – Mondd el, mi bánt.
– Azt mondtad, hogy gyerekkorunkban rettenthetetlen voltam –
de felnőtt nőként nem vagyok az. Félek.

535
 – Mitől? Gyerünk, ki vele. Ha van valaki, aki el tudja oszlatni
félelmedet, az én vagyok.
– Attól félek, hogy elveszítem a gyerekeimet, és elveszítelek
téged.
– Tudod, hogy ez lehetetlen. Mi hárman mindig veled leszünk: a
két gyereked meg én.
Paula mély lélegzetet vett, és fejest ugrott: – Nem hiszem, hogy
Jim belemenne a válásba.
Shane kissé hátrább húzódott, és kérdőn nézett rá. – El nem
tudom képzelni, hogy miért ne menne bele, ha egyszer egy rossz
házasságnak akarsz véget vetni.
– Te nem ismered Jimet – szakította félbe feszült hangon –,
makacs és nehezen kezelhető. Az a rettenetes előérzetem, hogy
hajlíthatatlan lesz. Mint már mondtam, ő nem hiszi, hogy
házasságunkkal valami baj lenne. A gyerekekkel fog zsarolni,
különösen, ha azt gondolja: másik férfi lépett be az életembe.
– Nem fogja azt gondolni – szögezte le csöndesen Shane. –
Egyedül én velem találkozol, rám meg senki nem fog gyanakodni –
mondta erőltetett nevetéssel. – Én rám, a gyerekkori pajtásodra!
Felejtsd el, ne légy olyan szomorú.
Paula nagyot sóhajtott. – Igaz, nem kellene az ördögöt a falra
festeni – rázta a fejét. – Szegény Jim. Alapjában véve sajnálom.
– Tudom. De sajnálatra nem lehet egy kapcsolatot építeni. Egyik
fél sem lel benne örömöt. Te idővel mártírnak tekintenéd magad, ő
meg elmerülne a megaláztatásban. A végén őszintén meggyúlölitek
egymást.
– Azt hiszem, igazad van – ismerte el Paula.
– Tudom, hogy igazam van. És, nézd, ne gyötörjön bűntudat.
Kár erre pazarolni az érzelmeidet. – Szorosabban fogta Paula ujjait. –
Emellett semmi okod a bűntudatra. Abból, amit elmondtál, kiderült,
hogy mindent megtettél a házasságod megmentésére. Nem sikerült.

536
És ezért ennek véget kell vetni – Jim érdekében csakúgy, mint a saját
érdekedben.
Paula az ajkát harapdálta. Aggodalma nőttön-nőtt. – Lehet, hogy
időbe telik, amíg mindent elrendezek – mormolta.
– Tisztában vagyok vele. Nem könnyű megoldani az ilyen
érzelmi ügyeket, de én várok, a türelem mintaképe leszek. És minden
erkölcsi támogatást megadok neked. Azt se feledd, hogy mindketten
fiatalok vagyunk. Előttünk az élet.
– Ne hívd ki magad ellen a sorsot, Shane!
Shane a fejét rázta, mint aki mulat a megjegyzésen.
– Nem teszem, csupán leszögezem a tényeket. – Sejtette, hogy
Jimmel kapcsolatban Paulának igaza lehet, de nem akarta terheit
azzal súlyosbítani, hogy el is ismerje. Ma este nem. Ehelyett
rosszkedvét akarta eloszlatni azzal, hogy látszólag félvállról vette
aggodalmait. Ezért magabiztosan mosolygott, elővette lebilincselő
modorát. – Kössünk megállapodást – úgy, ahogy gyerekkorunkban
tettük.
– Rendben. Miféle megállapodást?
– Állapodjunk meg abban, hogy közös problémáinkról a
következő néhány héten nem beszélünk. De két nappal azelőtt, hogy
visszatérnél Angliába, hosszú megbeszélést tartunk. Mindent
megtárgyalunk, és együtt határozzuk el, hogyan tovább. Mi a
véleményed?
– Jó ötlet. Ne hagyjuk, hogy problémáink fölénk kerekedjenek,
mert akkor nem élvezhetjük azt a rövid, drága időt, ami megadatott
nekünk.
– Helyes! Igyunk a megállapodásra? Ez a pezsgő még szinte
érintetlen.
Paula bólintott. Shane töltött. Koccintottak. Kezük
automatikusan összefonódott.
Shane tekintete gyöngéd és együttérző volt. Kis idő után
megszólalt: – Bízzál bennem. Bízzál a szerelmemben.
537
 Paula meglepetten nézett rá, eszébe jutott, hogy nagyanyja
egyszer azt mondta: milyen fontos bízni a szerelemben. Shane
O’Neill sötét, állhatatos, mély érzelmekről árulkodó tekintete láttán
Paula félelme lassan csitulni kezdett, rosszkedve elpárolgott.
– Bízom a szerelmedben, te meg bízzál az enyémben. – Szája
körül kis mosoly játszadozott. – Minden rendben lesz, Shane, mert itt
vagyunk egymásnak.
Paula azonban tévedett. Az igazi bajok ekkor kezdődtek.

37

Emma Harte homlokát ráncolva, keményen Paulára nézett. – Nem

értelek. Légy szíves, magyarázd meg, mit értesz azalatt, hogy a
karácsony nem lesz könnyű.
– Mielőtt megmagyaráznám – vágott közbe gyorsan Paula –,
szeretném, ha tudnád, hogy ő tulajdonképpen rendben van…
– Kicsoda van rendben?
– Jim. Balesete volt. Elég súlyos baleset, és…
– Csak nem azzal a géppel? – kiáltotta Emma, és izgatottan
felegyenesedett.
– De igen. Két héttel ezelőtt lezuhant. December elején, néhány
nappal azután, hogy visszatértem New Yorkból – mondta sebesen
Paula. Hogy nagyanyja aggodalmát eloszlassa, hadarva folytatta: –
De egy szempontból szerencsés volt; a gép Yeadon repülőterén
zuhant le, és ki tudták húzni belőle, mielőtt felrobbant.
– Ó, istenem! – Emma karja libabőrös lett a gondolatra, hogy
Jim megmenekülése mennyire hajszálon múlott. Könnyen ott
maradhatott volna, s ha Paula is vele van, ő se éli túl. Előrehajolva
sürgetően kérdezte: – Mennyire súlyos a sebesülése?
– Jobb lába és bal válla eltörött, több bordája megrepedt. A teste
csupa zúzódás. Tartós vagy életveszélyes károsodást nem szenvedett.
De a sebesülése meglehetősen komoly.
538
 – Belső sérülése nincs?
– Hála az égnek, nincs. Azonnal a leedsi kórházba szállították, öt
napig vizsgálgatták. Belső sérülést szerencsére nem találtak. Két
helyen van gipszben, bordáit letapasztották. A gondozására ápolót
szerződtettem. Nem tud egyedül öltözni, és szinte teljesen
magatehetetlen.
Emma mély lélegzetet vett, még mindig szédült a hírtől. – Miért
nem mondtad el, amikor még New Yorkban voltam? Vagy tegnap,
amikor Londonba érkeztem?
– Nem akartam, hogy szabadságod utolsó napjain, oly messze,
agyonizguld magad. És tegnap este annyira örültél, hogy
hazaérkeztél, hogy nem akartam elrontani a kis vacsorát, amit anyám
készített. Meg akartam említeni hazafelé a repülőtérről, de – vont
vállat kis bocsánatkérő mosollyal – úgy döntöttem, hogy várhatok
máig.
– Értem – dőlt hátra Emma. – Nagyon sajnálom, Paula, ez
rémes, egyszerűen rémes. De legyünk hálásak, hogy nem esett
komolyabb baja. Így is hónapokig munkaképtelen lesz.
– Igen. Legalább hat hétig gipszben lesz. Utána intenzív
fizikoterápiára szorul. Az izmok ugyanis elsorvadnak. Az orvos
megmagyarázta, hogy Jim addig nem tudja a karját fölemelni vagy
lábát használni, amíg ezeket az izmokat rendbe nem hozzák. Fél évbe
is beletelhet, amíg régi formáját visszanyeri.
– A törött csont sokkal nagyobb baj, mint gondolná az ember –
mondta csendesen Emma. Kemény pillantást vetett Paulára. – Hogy
történt?
– Lefulladt a motor. Jim legjobb tudása szerint próbált landolni,
és szerencsére a yeadoni kifutópálya fölött volt. De elvesztette a gép
fölött az uralmát. Lezuhant, és a földet érő gép valósággal kettétörött.
Jimnek óriási szerencséje volt.
– De még mennyire – mondta összeszorított szájjal Emma. –
Mindig éreztem, hogy egyszer bajba kerül azzal az átkozott
539
masinával. Örökké izgultam miatta. – Szemmel látható
kétségbeeséssel rázta a fejét: – Nagyon bánt, és sajnálom, hogy Jim
megsérült, ugyanakkor óhatatlanul feltámad bennem az az érzés,
hogy némileg felelőtlen. – Hosszan, gondosan nézte Paulát, szeme
összeszűkült. – Házas ember, két gyerekkel ne tegye ki magát ilyen
kockázatnak. Őrültség. Ha kidobta volna azt az ócskavasat, amikor
én megkértem rá, nem következett volna be ez a baleset.
– Jim egy kicsit önfejű.
– Enyhén szólva… Nem szeretném, ha érzéketlenül vagy
részvétlenül hangzana, de nem értem, miért teszi ki magát
szükségtelen veszélynek. Soha nem fogom megérteni. Talán most
már hallgatni fog rám. Ha már kell a családban egy repülőgép,
ragaszkodom hozzá, hogy lökhajtásos gépet vegyünk. Megtiltom,
hogy Jim abban a vékony kis vacakban furikázzon. – Emma eltökélt
arccal dőlt hátra a széken.
– Igenis, nagyi. – Paula a kezét nézte; a drága ismerős hangban
felismerte a kezelhetetlenséget. Nagyi rettentő mérges, és ő nem
hibáztathatja. Jimből valóban hiányzik a felelősségérzet, eltökélten
visszautasított minden próbálkozást, hogy biztonságosabb gépet
vegyen magának.
Emma hirtelen rádöbbent, hogy nagyon kemény hangot használt,
ezért gyorsan, lágyabban kérdezte: – Szegény Jim, nagy fájdalmai
vannak?
– Gyötrő fájdalmai. A válla az őrületbe kergeti. Azt mondja,
nem tudja, mi a rosszabb, az állandó, szűnni nem akaró fájdalom
magában a vállában, vagy a gipsz okozta merevség a karjában.
Tudod, a gipsz összehúzódik. – Paula visszaidézte magában az
elmúlt tíz napot, férje szenvedését. Az eredeti megrázkódtatás és
ijedelem helyét bosszúság, majd részvét váltotta fel. Veleszületett
jólelkűségével a lehetőségekhez képest igyekezett elviselhetővé tenni
Jim életét. Egyelőre a válás gondolatát is félretette. Meg kell várnia,
amíg Jim jobb fizikai állapotban lesz.
540
 – Az orvos bizonyára ellátta fájdalomcsillapítókkal – mondta
Emma.
– Igen, és használnak is. De azt mondja, hogy elkábítják és
elszédítik.
– Én is utálom a gyógyszereket. De ha csillapítják a fájdalmát,
szedje csak tovább. Most már értem, miért mondtad, hogy a
karácsony nem lesz könnyű. Ó, istenem, mekkora többletteher ez
rajtad – hiszen az áruházakban is ez az egyik legnehezebb időszak.
Ráadásul hány családi összejövetelt szerveztünk Pennistone
Royalban… a hagyományos karácsonyestét az O’Neillekkel és
Kallinskikkal, a karácsony napi ebédet, és Sally meg Anthony
esküvőjét… – Emma elhallgatott.
Zöld szemén látszott, hogy támadt egy ötlete, és azonnal döntött
is. Megszokott módján átvette az irányítást, és kijelentette: – Ide-oda
szaladgálni a te házad és az enyém között, Jimet szállítgatni nagyon
fárasztó lesz. Jobb lenne, ha valamennyien hozzám költöznétek…
Jim, a gyerekek. Nora és az ápoló. Nálam bőven van hely, és a
nyolchavi távollét után nagyon élvezném a társaságot.
– Ó, nagyi, micsoda remek ötlet! – kiáltott fel
megkönnyebbülten Paula. – Pompás megoldás. Valósággal pánikba
estem, nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni – vallotta be
felszabadult mosollyal.
Emma halkan nevetett: – Te mindig mindennel megküzdesz,
kicsi lány, ilyen az alaptermészeted. De nem látom be, miért ne
lehetne könnyíteni az életeden, hisz akkora teher van a válladon, ami
alatt hárman is összeroskadnának. Most, hogy itthon vagyok,
igyekszem könnyebbé tenni az életedet. Jó néhány nehéz hónapod
volt, mind üzleti téren, mind a családi gondokkal.
– Köszönöm, nagyi. Milyen jó ötlet, hogy Pennistone Royalba
költözünk és veled lehetünk. Hogy nekem miért nem jutott eszembe?

541
 – Feltételezem, hogy az utóbbi hetekben épp elég gondod volt.
Jim biztosan nehéz beteg… túl aktív ahhoz, hogy a
mozgásképtelenséget jól tűrje. Egyáltalán, próbál mozogni?
– Nem. Amióta a kórházból hazahozták, a kuckójában alszik,
azaz ott is él – mert a lépcsőn sem tud felmenni. Ez a tehetetlenség
rettenetesen bántja. Leginkább az, hogy nem mehet be a
szerkesztőségbe. Nagyon hiányzik neki.
– Ebben biztos vagyok. De kár őrlődni miatta; még hosszú ideig
nem állhat munkába. Ezek szerint Pennistone Royal lépcsőit sem
fogja tudni megmászni. Túl hosszú és meredek. De semmi baj, Hilda
az ebédlő melletti kis szalonból csinál majd neki hálószobát. Te
pedig ne aggódj. Ami történt, megtörtént. Igyekezzünk úrrá lenni
rajta.
– Igazad van, nagyi, sokkal könnyebb lesz az életem, ha hozzád
költözünk – mondta Paula, és arra gondolt, hogy valóságos áldás lesz
családja körében lenni. Tehetetlenségében és fájdalma miatt Jim
egyre ingerlékenyebb. Minden eddiginél többet panaszkodott Paula
munkájára, állandóan morgott hosszú munkaideje miatt. És a
kelleténél többet ivott.
Emma felállt, a kandallóhoz lépett, háttal a tűznek melegedett. A
Belgrave téri lakás bájos dolgozószobájában kávézott Paulával,
akivel másnap Yorkshire-be készült.
Paula a nagyanyját nézte: megállapította, hogy az előző napi
tengerentúli út ellenére milyen kipihenten, milyen jól néz ki. Emma
korallpiros gyapjúruhát viselt gyöngysorral. Frizurája, mint mindig,
tökéletes, kikészítése hibátlan. Olyan friss és életerős, hogy Paula azt
gondolta: hihetetlen, hogy már nyolcvanéves. Legalább tízzel néz ki
fiatalabbnak.
– Milyen fürkészve nézel. Talán valami baj van a külsőmmel?
– Semmi, nagyi. Egyszerűen csodállak. Ma reggel valósággal
virulsz.

542
 – Köszönöm. Be kell vallani, remekül érzem magam. Nem viselt
meg az átállás. – Órájára pillantott: – Még csak tíz óra van. Jobb, ha
még nem hívom fel Blackie-t, biztosan alszik. Tudod, hogy Bryan
viszi ki később kocsival Harrogate-be.
– Igen, Merry említette tegnap este a repülőtéren.
– Jó volt néhány hétig együtt lenni Sydneyben Bryannal és
Geraldine-nal – emlékezett vissza Emma. – Ők is nagyon jól érezték
magukat. Én azonban egy kicsit csalódtam: reméltem, hogy Shane
jön tárgyalni a megvásárolt szálloda ügyében.
– Shane azt mondta, hogy számára a november nehéz időszak.
– Igen, Bryan is említette. – Emma meleg, szerető mosolyt
villantott Paulára. – Örülök, hogy sikerült időt szakítani a barbadosi
útra, és megnézted a butikot, amikor Shane is ott volt. Szemmel
láthatóan jót tett neked. Magad is valósággal virágzol. Évek óta nem
néztél ki ilyen jól.
– Élveztem az utat, a rövid pihenést – igyekezett nyugodtan
beszélni Paula –, talán még maradt nyoma a napfürdőnek.
Emma bólintott. Hallgatagon tanulmányozta kedvenc unokáját.
Paula ugyanolyan kifürkészhetetlen, mint én vagyok, gondolta. Nem
tudom kideríteni, hogy e pillanatban mire gondol. Torkát köszörülve
szólalt meg: – Ezek szerint… te meg Shane ismét jó barátok vagytok.
Nagyon örülök neki.
Paula hallgatott.
Emma tovább kíváncsiskodott: – Megmagyarázta végül, hogy
mitől lett oda a barátság?
– A rengeteg munkájától, munkabeosztásától, utazásaitól –
ahogy azt mindig is mondta. Én azonban azt hiszem, hogy nem akart
alkalmatlankodni – nézett teljes ártatlansággal nagyanyja kérdő
szemébe –, tudod, hogy gondolom: fiatal házasok körül
lábatlankodni. Azt hiszem, egyszerűen diplomatikus és tapintatos
volt.

543
 – Valóban? – vonta fel szemöldökét Emma. Nem hitt Shane
érveinek, de nem szólt semmit. Az íróasztalához ment. Leült, és a
Paula által odakészített három dossziét kezdte tanulmányozni.
Kinyitotta az elsőt, a legfelső emlékeztetőre meredt, de
tulajdonképpen nem azt olvasta, hanem Paulára és Shane-re gondolt.
Amióta kibékülésükről hallott (ami nem volt nagy titok), azóta
töprengett, vajon Shane megtette-e a döntő lépést. Soha nem felejti el
azt a pillantást, amelyet a keresztelő napján vetett Paulára. Az a férfi,
aki olyannyira szeret egy nőt, ahogy Shane O’Neill szereti Paulát,
nem képes a végtelenségig elnyomni érzelmeit. Egy szép napon fel
kell tárnia. Akár akarata ellenére. Megtette volna már? S ha igen,
milyen fogadtatásra lelt? Emma nem tudta kitalálni. Shane-t
ugyanúgy nem tudta szóra bírni New Yorkban, mint Paulát most itt.
Gondolatai Shane-re összpontosultak; úgy ismerte, mintha a saját
unokája lenne; a természetét boncolgatta. Lobbanékony, impulzív,
szenvedélyes. És Paula? Paula természetesen visszautasítaná… De
biztos? Igen, válaszolt Emma önmagának. Hiszen boldog
házasságban él. De valóban boldog a házassága?
Szemüvegkerete fölött lopva Paulára pillantott. Már tegnap este
észrevett valami változást. Asszonyosabbnak, nőiesebbnek tűnt.
Alapvető belső változáson ment át? Vagy csak külsőre más? A
hosszabb haj teszi, vagy az, hogy néhány kilóval több, egész lénye
lágyabb lett? A változást egy férfi idézte elő? Shane? Vagy
egyszerűen stílust váltott? Kutya legyek, ha tudom. És
kíváncsiskodni nem vagyok hajlandó. Az ő élete az ő dolga. Nem
fogok beleavatkozni. Nem merek. Ha valamit el akar mondani…
idővel úgyis megteszi.
– Megkértem Alexandert és Emilyt, készítsék el ezeket a
jelentéseket, egyet meg én írtam. Mindegyik dosszié…
– Látom – szakította félbe felpillantva Emma. – Egyszerű
összefoglalók az elmúlt nyolc hónap üzleti ügyeiről, vagy van
bennük olyasmi is, amiről nem tudok?
544
 – Mindent összeszedtünk, az összes olyan ügyet, amiről telexen
vagy telefonon értesítettünk. Pillanatnyilag nincs semmi új, de
gondoltam, nem árt, ha az emlékezetedet felfrissítjük. Később, ha
ráérsz, elolvashatod.
– Nincs szükség az emlékezetem felfrissítésére – közölte
szárazon Emma. – Semmit sem felejtek el. Azonban köszönöm, hogy
fáradoztatok. Mondanom sem kell, hogy mindhármatokban
megbízom, nagyon büszke vagyok rád és unokatestvéreidre.
Példásan viselkedtetek, rendkívül szorgalmasak voltatok, és
hozzátehetem: nem egy esetben igen dörzsöltek. – Emma szeme
ravaszul csillogott. – És hogy vált be az a Gianni hogyishívják?
Nagyanyja mindentudó arckifejezése láttán Paula óhatatlanul
elvigyorodott. – Ilyen jó régiségszakértő még sose dolgozott a Harte-
nál. Keleti útjain szédületes munkát végzett. Nincs az a fizetés, amit
meg ne érdemelne.
– Őszintén remélem… Gondolom, most már simán, botrány
nélkül elválik Elizabethtől?
– Igen.
– Alexander, amikor Ausztráliában felhívott, nem magyarázta
meg, hogy mi az a zűrzavar az anyja körül. Kit is akart Gianni
„harmadik félként” bíróság elé citálni Marc Deboyne helyett?
– Azt hiszem, valami minisztert – válaszolt könnyedén Paula,
aki nem akart felháborító részletekbe belemenni. – Alexander attól
tartott, hogy ha egy jól ismert politikus keveredik bele, az a családra
irányíthatja a sajtó figyelmét.
– Logikus. – Emma áthajolt az asztalon, és megjegyezte: – Ha
már a politikusoknál vagy még inkább egy politikus fiánál tartunk,
tudsz-e valami újat Jonathanról?
– Semmit. De a Graves and Saunderson cég megbízottja, Mr.
Graves néhány kellemetlen személyi jellegű információt szedett
össze Sebastian Crossról. A jelentés Alexandernél van. Biztos

545
vagyok benne, hogy nem akarod elolvasni – meglehetősen undorító.
Alexander jobban el tudja magyarázni neked, mint én.
– Paula, én egész életemben kellemetlenségek között éltem.
Minthogy azonban te szemmel láthatóan vonakodsz tőle, hát
hagyjuk. Később, ha Alexander idejön, vele beszélem meg. És mi
van Sarah-val? Hogy viselkedik?
– Én nem találkoztam vele, de Emily azt mondja, hogy vele
nagyon morcos és tartózkodó. Sarah szemmel láthatóan nagyon
összebarátkozott Winston régi barátnőjével, Allison Ridleyvel. Emily
úgy véli, hogy ezért hidegült el tőle Sarah.
– Ez aztán meglepő – mormogta Emma. – Miért neheztelne
Sarah Emilyre? – Paulára nézett, majd önmagát nevette ki. – Milyen
ostoba megjegyzés ez tőlem, aki láttam, hogy milyen rémes dolgokat
képesek a család tagjai elkövetni egymás ellen. Adnál még egy
csésze kávét?
– Máris, nagyi. – Megtöltötte a csészét, tejet és cukrot tett bele,
odavitte az íróasztalhoz. Tétovázva, lassan mondta: – Nem akarom
Emilyt bírálni, tudod, hogy mennyire szeretem, de nevetséges, hogy
mennyit foglalkozik azzal az írországi eseménnyel. Szeretném, ha
beszélnél vele…
– Nekem is említette már – szakította félbe Emma. – Tegnap
este, amikor te Long Meadow-ba telefonáltál. – Paula komor arca
láttán elnyomta mosolyát. – Undorító gyilkosságról és
mindenféléről…
Paula bólintott.
– Kicsit kioktattam. Remélem, hogy soha többé nem hozza
szóba. Azonban anyád is megemlítette a dolgot tegnap este. Te akkor
nem voltál a szobában. Azt hiszi, hogy a házvezetőnő hazudott…
Min iszákosságát és zavarodottságát illetően.
– Jó ég, ezek ketten javíthatatlanok! – kiáltott bosszankodva
Paula. – Őszintén remélem, hogy fantáziadús fecsegésüket azonnal

546
leállítottad. Tiszta sületlenség, és csak további bajokat okozhat. A
fölös beszéd veszedelmes.
– Egyetértek. De nem is az a lényeg, hogy sületlenség-e vagy
sem. Az számít, hogy az ügyet lezárták. Véglegesen lezárták. Min
öngyilkos lett. Így döntött a halottkém, és nekem ez elegendő. John
Crawfordnak is. Ne izgulj, sem anyád, sem Emily nem beszél többé
gyilkosságról. Gondoskodtam róla.
– Hála az égnek. – Paula megkerülte az asztalt, szorosan átölelte
és arcon csókolta Emmát. – Jaj, drága nagyi, olyan boldog vagyok,
hogy hazajöttél. Nagyon hiányoztál. Olyan rémes, ha nem vagy itt.
Emma felmosolygott rá, megveregette a kezét. – Amióta
kiszálltam a gépből, legalább százszor mondtad már. De köszönöm,
jólesik hallani. És te is hiányoztál nekem – valamennyien
hiányoztatok. Nagyon élveztem az utazást Blackie-vel, annyi
csodálatos dolgot láttam. Végre egyszer kimulattam magam. És
Blackie olyan édes volt, úgy kényeztetett, hogy ilyen kényeztetésben
évek óta nem volt részem. Amióta a nagyapád meghalt. De többé
nem csavargok a nagyvilágban.
– Kérlek, ne hidd, hogy sajnáltam tőled ezt a csodálatos világ
körüli utat… de olyan messze voltál.
– Lélekben mindig itt voltam, Paula.
– Igen, tudom, de az nem ugyanaz, mint amikor valóban itt is
vagy!
– Néhány perc múlva megjön Alexander – nézett a
kandallópárkányon álló torziós órára Emma. – Délben meg Emily,
gondoltam, egy órakor ebédelhetnénk. – Szája megrándult. – Szóltam
Parkernek, hogy a helyi halastól hozasson halat sült krumplival. Ez
az egyetlen étel, ami külföldön hiányzott nekem.
– Ó, nagyi, imádni való vagy, nem változtál semmit – kuncogott
Paula.
– És nem valószínű, hogy változni fogok… az én koromban.

547
 – Akkor most átszaladok az áruházba, elintézek néhány dolgot,
és ebédre visszaérek.
– Menj csak drágám. Ismerem ezt az érzést… a te korodban én is
ugyanígy éreztem. Alig vártam, hogy az áruházba mehessek.
– Viszlát – lehelt búcsúpuszit Emma arcára.
– Viszlát. Ja és mellékesen: mielőtt New Yorkból eljöttem, Ross
Nelsonnal ebédeltem. Nem volt még időm elmondani –
visszautasítottam azt az ötletét, hogy eladjam Sitex-részvényeimet.
– Helyesen tetted. Kezdett nagyon terhessé válni – ha éppen
tudni akarod, nem is egyféleképpen.
Emma hirtelen felkapta a fejét, összeszorított szájjal nézett
Paulára. – Csakugyan? Igen, nekem is az volt az érzésem, hogy
élénken érdeklődik irántad. Idegesítő alak. Eltelve önmagával és
úgynevezett végzetes vonzerejével, nem gondolod?
– A lehető legunalmasabb, mint a dögvész. És olyan átlátszó. Ki
nem állhatom.

Paula a Harte knightsbridge-i áruháza felé sétált.

Fagyos nap volt. Hófelhőktől terhes a színtelen ég, de a láthatatlan
nap ellenére furcsán világos volt.
Szapora léptei közben alig vett tudomást az időjárásról. Shane-re
gondolt. Mindig rá gondolt. Csak nagyon rövid időszakokra
feledkezett meg róla. December 20-a volt. Előző nap, amikor
beszéltek, megígérte, hogy – New York-i idő szerint – hét órakor
hívni fogja. Londonban ekkor dél van. Utána rögtön repülőgépre ül,
és Barbadosba utazik, minthogy ott most van főszezon.
Paula sóhajtott, miközben átvágott a főútra vezető mellékutcán.
Jim balesete minden tervüket meghiúsította.
Ugyanakkor Jim tántoríthatatlan makacssága miatt majdnem
meghalt. Paulának a két héttel ezelőtti szörnyű hétvége jutott eszébe.
548
Szombaton érkezett az Államokból Londonba, és nagyanyja sofőrje
azonnal Yorkshire-be vitte.
Kora délután, amikor Long Meadow-ba érkezett, első útja a
gyerekszobába vezetett. Bánatára az ikrek és Nora nagyon náthásak
voltak. Jim négykor jött haza a szerkesztőségből, morogva, hogy őt is
ledöntötte lábáról az influenza, és azonnal ágyba bújt. Paula
megragadta az alkalmat, hogy kivonuljon közös hálószobájukból.
Aznap éjjel az egyik vendégszobában aludt, nem engedheti meg
magának, mondta, hogy ilyenkor, amikor mindenki beteg és az
üzletet is folytatni kell, ő is megbetegedjek. Jim nem ágált ellene.
Vasárnap Jim sokkal jobban lett; eléggé jól ahhoz, hogy
felkeljen, megegyen egy kiadós ebédet, és hozzá megigyon fél üveg
vörösbort. Paula elképedt, amikor Jim kijelentette, hogy felszáll,
könyörgött, hogy maradjon otthon. Jim kinevette, és azt állította,
hogy nem beteg és nem is részeg. Később, amikor telefonáltak a
repülőtérről, Paula szívverése néhány pillanatra kihagyott, azután
kocsijába ugrott, és a leedsi kórházba száguldott. Bármekkora volt is
közöttük a szakadék, s ha mégoly szerelmes volt is Shane O’Neillbe,
Paula azért mindig gyöngéd érzelmekkel viseltetett férje iránt.
Valaha nagyon szerette, gyermekeinek ő az apja, és igazán nem
kívánt neki rosszat.
De később, amikor tiszta fejjel gondolkodott, Paula rájött, hogy
Jim viselkedésére nincs mentség. A balesetnek nem kellett volna
bekövetkeznie. Jim meggondolatlan volt. Szíve mélyén Paula nem
hitte el meséjét a befulladt motorról. Jim gyógyszert szedett az
influenza ellen, és megivott fél üveg bort. Ha nem is volt kábult az
orvosságtól vagy ittas a bortól, aligha volt olyan állapotban, hogy
röpködjön.
Azon a baljóslatú vasárnapon felhívta Shane-t, és a férfi vele
szomorkodott. De megértette Paula álláspontját, egyetértett, hogy
addig nem léphetnek, amíg Jim fel nem gyógyul. Akkor közli majd
vele Paula, hogy el akar válni.
549
 Az áruházhoz érve, azon fohászkodott, bárcsak Jim beleegyezne.
Állandóan motoszkált benne a félelem, hogy Jim nem lesz hajlandó a
válásra.
Ne gondolj rá, ne légy olyan kishitű, intette magát szigorúan.
Nincs más teendőd, mint túlélni a következő hónapokat. Paula meg
Shane új tervet kovácsolt a múlt héten, összeegyeztették üzleti
teendőiket, hogy minél gyakrabban együtt lehessenek. Januárban
Paula utazik New Yorkba, hogy vele legyen. Februárban és
márciusban Shane Ausztráliában lesz, ahol beindítja az O’Neill-
szállodalánc által most vásárolt hotel átépítését. Paula fivérénél,
Philipnél fog lakni. Áprilisban Angliába jön, hogy megtekintse
Smaragdcsokor futását a Nemzeti Nagydíjért – a verseny előtt meg
után együtt lesznek Londonban. Április végén Shane visszatér New
Yorkba. Remélték, hogy Jim addigra talpra áll, és amint Shane
elutazik, Paula felveti férjének a válás gondolatát. Végül májusban
mindent elmond a nagyanyjának; ő meg az ikrek Pennistone Royalba
költöznek.
Májusban, ismételgette magában Paula. Milyen messze van.
Nem, nincs is igazán messze. És egyébként is, előttünk az egész élet.
Léptei önkéntelenül felgyorsultak. Alig várta, hogy Shane
hangját hallja. Áldott legyen a telefon, gondolta, amikor belépett az
áruház személyzeti bejáratán. Legalább mindennap beszélhetünk.

38

A következő négy napon erősen havazott.

Yorkshire-t csakhamar fehér takaró fedte. A Pennistone Royal körüli
vidék festői látványt nyújtott. A kerítéseket belepte a hó, súlya alatt
roskadoztak a fák ágai, a patakokat és vízfolyásokat kékes jég fedte.
Karácsony előestéjének délutánján a hóvihar hirtelen elcsitult.
Kisütött a nap, és fényében a vakítóan fehér táj kristályosán

550
meseszerű volt. Gyémántfényben tündöklött az ég, harapósán friss
volt a levegő.
Leszállt az est, a felláp meg a hullámzó dombok légiessé váltak
a hold tiszta fényében, amely ezüstragyogással borította el őket.
Emma mozdulatlanul nézte hálószobája ablakából a kertet. A hó
és a jég csodát művelt; különös, fehér némaságba burkolta a tájat – a
csendet valósággal tapintani lehetett. Az előtte kitáruló
lélegzetelállító szépség nem csökkentette Emma aggodalmát; tudta,
hogy a vaskapujához vezető falusi utak és ösvények ekkora hóban
nagyon veszedelmesek.
Elfordult, és az emeleti szalonba indult, miközben egy percre
sem feledkezett meg az oda tartó családtagokról és barátokról.
Mindegyikük eléggé merész ahhoz, hogy a jeges útnak nekivágjon,
annak érdekében, hogy ezt a kivételes estét vele töltse. Sok éve élő
hagyomány, senki sem akarta elmulasztani. Emma remélte, hogy baj
nélkül megérkezik mindenki.
A ház máris tele volt.
Amint visszaértek Yorkshire-be, Paula átköltöztette családját
Pennistone Royalba. Mindenki elfoglalta helyét: Jim, az ikrek, a
gyereklány és az ápoló. Emily a hét elején hazahozta az iskolából
Amandát és Francescát. David és Daisy előző nap érkezett vonattal
Londonból, velük jött Alexander és menyasszonya, Maggie
Reynolds. Reggel megjött Dublinből Edwina és Anthony. Időben
elérték a későbbre halasztott ebédet.
Emma megállt az íróasztalnál, felemelte és ismét végigfutotta a
vendégek jegyzékét. A meghívottak között voltak fiai feleségestül,
de Emma biztosra vette, hogy nem jönnek el. Hát jó, nem számít.
Hozzászokott, hogy távol tartják magukat. Kit és Robin ezúttal is
elkerülik. Emma pontosan tudta, hogy miért. Ők voltak a főbünösök
az ellene tavaly elkövetett árulásban. Elizabeth sem jön, Párizsban
marad Marc Deboyne-nal; de a lányában legalább volt annyi
tisztesség, hogy felhívta és boldog karácsonyt kívánt. Remélem,
551
ennél a férjnél megmarad, gondolta Emma, és tovább böngészte a
jegyzéket.
Tekintete megpihent Jonathan nevén. Elfogadta a meghívást.
Sarah is. Együtt jönnek kocsival Bramhope-ból. Nem értette, mitől
vannak ilyen jóban ezek ketten? Valamit forralnak? Nono, Emma
Harte, ma este ne gondolj semmi rosszra, figyelmeztette önmagát.
Azonnal eszébe jutott, hogy az intrikák halálosan fárasztják. Egész
életében szenvedett tőlük, és most már túl öreg ahhoz, hogy kardot
ragadjon.
Elgondolkozva állt az íróasztalnál, és a vendégek listáját
szorongatta. Nyolcvanéves. Megfizetett mindenért. Hátralevő ideje
túl értékes ahhoz, hogy csatákba bocsátkozzon. Folytassák mások.
Én meg élem a magam életét – már amennyi hátravan belőle. Nem
akarok mást, mint békét és nyugalmat. Valamint drága öreg
barátommal lenni. Együtt menetelünk a jövőbe, Blackie meg én…
két öreg csataló. Úgy érezte, nagy tehertől szabadult meg, amikor
eszébe jutott: nyolc hónappal ezelőtt lemondott. Kilépett a
küzdelemből. És eltökélt szándéka, hogy kívül is marad.
Végzett a listával. Blackie, aki a karácsonyt Wetherbyben tölti
Bryannal és Geraldine-nal, hamarosan itt lesz velük, és Mirandával.
Korai érkezést ígért a teljes Kallinski-klán is. Itt lesz ma este minden
Harte. Randolph is telt házat visz, mivelhogy anyja, Charlotte és
nagynénje, Natalie, nála lakik Sallyvel és Vivienne-nel. Délután
négykor hívatlan vendégként beállított Winston egy bőrönddel és
három óriási, ajándékokkal teli bevásárlótáskával. Csak Philip és
Shane hiányzik – tette le a listát Emma. De talán jövőre itt lesznek.
Mindnyájan együtt leszünk. Akkor lesz igazán teljes a három klán.
Hatot ütött az óra.
Gondolataiból az óraütés zökkentette ki. Az asztalán maradt
egyetlen ajándékra nézett. A többieket már mind levitte, és a fa alá
tette. Emma leült, egy pillanatig gondolkodott, és néhány sort írt
hozzá.
552
 Kopogtak. – Kukucs, nagyi, én vagyok – libbent be
parfümfelhőbe burkolózva Emily.
Emma fölemelte fejét, unokájára mosolygott. – És milyen
istenien nézel ki! – csodálta meg Emily hosszú, skót kockás
taftszoknyáját. A mintát azonnal felismerte. – Apám régi ezredének
színei, Joe és Blackie is ebben az ezredben szolgáltak az első
világháborúban. Remekül megy a fehér selyemblúzhoz.
– Én is így gondoltam. – Emily arcon csókolta Emmát, és
hadarva mondta: – Mintha kissé meglepődtél volna, amikor Winston
ma délután beállított. Meg mertem volna esküdni rá, hogy szóltam
neked: itt fog lakni.
– Nem szóltál. De semmi baj. – Emma hátradőlt, száját
összeszorította, és éles pillantást vetett Emilyre. – Gondolom, túl
sokat kérek, ha azt kívánom, viselkedjetek rendesen, de nagyon
kérlek, legyetek diszkrétek, ha le akartok feküdni.
Emily elpirult. – Hogy gondolhatsz ilyet, nagyi?
– Mert ha hiszed, ha nem, én is voltam valaha fiatal, és tudom,
hogy milyen az: szerelmesnek lenni. De legyetek óvatosak, drágám.
Végül is a ház tele lesz vendégekkel, és nem szeretném, ha a jó
hírneved beszennyeznék.
– Ebben a családban?! Az vesse rám az első követ… – Emily
elhallgatott. – Bocsánat, nem akartam goromba lenni.
– Ne kérj bocsánatot azért, mert kimondod az igazat. De jusson
eszedbe, amit mondtam.
Emily megkönnyebbülten bólintott, a kandallóhoz ballagott,
onnan vette szemügyre nagyanyját. – Mindig sötétzöld bársonyban
kéne járnod. Nagyon jól áll neked, különösen ezzel a rengeteg
smaragddal.
– Az ég áldjon meg, Emily, ez úgy hangzik, mintha talpig
smaragdban lennék. Holott nem viselek mást, mint a Paultól kapott
gyűrűt és fülbevalót, és Blackie ajándékát, akis smaragdszalagot. De
köszönöm a bókot. Mondd csak, mi folyik odalent?
553
 – Amanda és Francesca a fát díszíti, legalábbis a felső részét,
amit korábban én kezdtem el. A kis majmok ma semmit sem
segítettek. Egész nap a díványon heverésztek, Beatles-lemezeket
hallgattak és visítoztak, vagy csápoltak és hülyéskedtek. Egy órája,
hogy sikerült kirángatni és munkára fogni őket.
– Jól tetted. A szünetben nagyon határozottan kézbe veszem ezt
a két kislányt. Határt keli szabni ennek az állandó lemezhallgatásnak.
Minden mástól eltekintve, ma délután fülsiketítő lármát csaptak. Ki
van még odalent?
– Daisy néni. Szédületesen néz ki piros selyem
nadrágkosztümjében, és tele van aggatva rubinokkal meg
gyémántokkal.
– Miért kell mindig túloznod? – rázta kissé rosszallóan a fejét
Emma, de szeméből szeretet sugárzott. – Tudomásom szerint nincs
teleaggatva rubinokkal meg gyémántokkal.
– Jól van, no – húzta fel az orrát Emily –, csodaszép az új
fülbevalója. Az italok körül szorgoskodik. Jim is ott van, az új
tolószékben, amit vettél neki, iszogat és…
– Kicsit korán fogott hozzá, nem? – vonta fel meglepetten ezüst
szemöldökét Emma.
– Hogy érted azt, hogy korán fogott hozzá? Ebéd óta abba se
hagyta.
Emma megdöbbent. – Szabad neki inni egyáltalán? Paulától
tudom, hogy fájdalomcsillapítókon él. A kettő kombinációja
szörnyen veszedelmes lehet. – Kemény tekintetében aggodalom és
bosszúság keveredett.
Emily bólintott. – Ugyanezt mondtam neki néhány perccel
ezelőtt, úgyhogy te ne szólj neki. Engem azzal utasított el, hogy
törődjek a magam dolgával. Nagyon zsémbes. Cseppet sem irigylem
Paulát.
– Én is észrevettem, hogy milyen raplis. De azt hiszem, hogy
tekintettel kell lenni az állapotára. Paula megérkezett már?
554
 – Nem, de bármelyik percben itt lehet.
– Ó, istenem, az utak most olyan veszélyesek… – csuklott el
Emma hangja.
– Ne izgulj, nagyi, Paula óvatos vezető, és ma délután átment a
harrogate-i áruházba. Ahogy ismerem, valószínűleg zárásig marad.
De feleakkora utat kell megtennie idáig.
– Nyugodtabb leszek, ha már itthon látom. Nos, folytasd, ki
mindenki van még odalent?
– Maggie. A karácsonyfadíszeket válogatja, segít a
kislányoknak. Alexander és David bácsi fagyöngyágakat aggat. Hilda
és Joe a büféasztalt rendezgeti, Winston pedig a fa alá rendezi az
ajándékokat. Ja, igen – vigyorgott Emily –, és Edwina néni most az
egyszer hasznosítja magát. Winstont utasítgatja, hogyan rakja le
tetszetősen a csomagokat – mintha az bármit is számítana.
– A változatosság kedvéért legalább szóba áll egy Harte-tal. Ez
kétségkívül jó irányba tett lépésnek számít. Gyere ide, drágám,
mutatni akarok neked valamit.
Emily odament, Emma felnyitotta egy régi ékszertartó bőrdoboz
tetejét, és átnyújtotta unokájának.
Emily lélegzete elállt a sötétpiros bársonyon fekvő csodálatos
gyémánt nyaklánc láttán. Tökéletesen metszett és beillesztett kövek
csillogó csipkehálója volt. A kövek tüze, élénksége, páratlan
szépsége láttán Emily levegő után kapkodott. – Rendkívüli darab
nagyi, és szemmel láthatóan nagyon régi. Honnan került elő? Azt
hiszem, sose láttam rajtad.
– Nem is láthattad, mert soha nem hordtam. Amióta az enyém,
még csak fel se próbáltam.
– Nem értem – nézett rá elkerekedő szemmel Emily.
– Soha nem is akartam hordani, és csak azért vettem meg egy
aukción, mert szimbolikus jelentősége volt számomra. Mindazt
jelentette, amihez fiatal lány koromban nem juthattam hozzá. Amikor
cseléd voltam Fairley Hallban. – Emma visszavette a dobozt,
555
kiemelte és a fény felé tartotta a nyakláncot. – Igen, valóban
káprázatos. Jim dédanyjáé, Adele Fairleyé volt. Emlékszem arra a
nagy vacsorára, amikor segítettem öltözködni Adele-nek, és a
nyakára tettem ezt a láncot. Akkor este rettenetes keserűség fogott el.
Mert tudod, ez a nyaklánc jelenítette meg mindazt a küszködést,
fáradságot, keserves munkát, amit a falusiak, az apám, Frank öcsém
meg én végeztünk a földesűrnak. Amikor Adam halála után a Fairley
család tönkrement, Gerald árverésre bocsátotta. Én mindenkit
túllicitáltam – azzal vállat vont, és visszatette a dobozba az ékszert.
– De miért nem hordtad soha?
– Mert amint birtokomba került, elvesztette jelentőségét…
Azokat a dolgokat szeretem, amiket szeretetből kapok olyanoktól,
akik szeretnek.
– Mi a szándékod vele? – Emily az asztalon fekvő díszes
csomagolópapírt és ezüstszalagot nézte. – Ó tudom már! Paulának
adod, mert ő Jim felesége.
– Nem, nem Paulának.
– Akkor kinek?
– Edwinának.
– Edwinának? Miért pont neki? Mindig olyan undok veled!
– Na és… Csak azért, mert ő undokul viselkedik, nem jelenti azt,
hogy nekem is olyannak kell lennem. Egyébként is, egész életemben
igyekeztem az ilyesmin felülemelkedni. Vésd eszedbe, hogy nehéz
helyzetekben sokkal jobb felülemelkedni, mint mások színvonalára
lesüllyedni. Emellett Paulához ez nem is illene. Igaz ugyan, hogy a
Fairley nevet viseli, de nem hiszem, hogy annak tartaná magát. Nem,
nem, egyáltalán nem. Edwina viszont igen. Számára fontos a Fairley
név, és azt hiszem, hogy ő mindenki másnál jobban örülne, ha ez a
nyaklánc az ő tulajdona lenne és…
– De, nagyi – szólt közbe Emily.
Emma felemelt kézzel hallgattatta el. – Edwina, törvénytelen
gyermek lévén, elesett az elsőszülöttségi jogtól, és tudom, hogy
556
születésének körülményei mennyire zavarták, és talán mindmáig
zavarják. Úgy érzem, helyénvaló, hogy az övé legyen az a darab, ami
az övék volt – egyfajta családi örökség… Nekem nem kell, mert
nekem semmit sem jelent. Nem akarok sem a kegyeibe férkőzni
ezzel, sem jóvátenni a hibát, amit nem én követtem el. Egyszerűen
neki akarom adni, és kész. Bizonyára nagyon szívesen fogja hordani.
Most pedig légy oly kedves és csomagold be.
– Rögtön. Leülhetek az asztalodhoz? Azon könnyebb
csomagolni.
– Igen. – Emma felállt, a kandallóhoz ment, háttal a tűznek
megállt.
Emily megint megnézte a nyakláncot, becsukta a dobozt, és
miközben becsomagolta, arra gondolt: milyen rendkívüli nő a nagyi.
Kerek e világon nincs párja. Olyan nagylelkű, olyan megbocsátó. Az
az istenverte Edwina! Egyszer már ő is mutathatna némi szeretetet a
nagyi iránt. Ettől én is jobban érezném magam.
Kopogtak. Nyílt az ajtó, és Paula kukkantott be. – Helló, ti
ketten. Rettenetesen elkéstem. A harrogate-i áruházat valósággal
megostromolták, tisztára bolondokháza volt egész nap. Az út is
förtelmes volt. Mindjárt visszajövök, csak benézek a gyerekekhez,
mielőtt átöltöznék.
– Hála legyen az égnek, hogy biztonságban hazaértél –
könnyebbült meg Paula mosolygós arca láttán Emma. – Csak
nyugodtan. Ráérsz. Senki nem szalad el.
– Jó – csukta be Paula halkan az ajtót.
– Ha befejezed a csomagolást, lemegyünk. Bármely percben itt
lehetnek az O’Neillek, és a Kallinskik.
– Készen vagyok. – Emily levágta az ezüstszalag végét,
hátradőlve nézegette a csinos csomagot. Zöld szeme pajkosan villant,
amikor a nagyanyjára nézett: – Fogadni mernék, hogy a jó öreg
Edwina szívrohamot kap, amikor kinyitja! – vigyorgott csintalanul.

557
 – Jaj, igazán, Emily, néha… – Emma rázta a fejét. Rosszallóan
próbált nézni – nem sok sikerrel.

Pennistone Royal kövezett hallja nevét a helyben fejtett szürke

kövektől kapta. Mennyezete, falai, padlója, kandallója – mind-mind
ebből készült. De több volt egyszerű bejárati hallnál. Szépséges
Jakab és Tudor kori bútoraival, amelyek még jobban hangsúlyozták a
ház építési stílusát, óriási nappalira hasonlított.
Otthonos hangulatot árasztottak a kőmennyezetet át- meg átszelő
sötét fagerendák, a padlót borító fakó Aubusson-szőnyegek, a
falakon lógó antik kárpitok és régi olajfestmények. A főúri felhangot
tompította a terebélyes csillár és számos falikar melegrózsaszín
fénye, és a kandallóban ropogó óriási tűz. Körös-körül az asztalokon,
a vázákban sárga, rózsa- és bíborszín krizantémok, sötétsárga
amarilliszek, a sarkokban magas bronzurnákban sötétzöld magyal és
világospiros bogyók virítottak.
De a főhelyen, az egész teret uralva, terebélyes karácsonyfa állt.
Majdnem három méter magas, hosszan kinyúló ágakkal, csúcsa
csaknem annak az erkélynek aljáig ért, ahol valaha udvari zenészek
muzsikáltak.
Emma, aki Emilyvel jött le a lépcsőn, félúton megállt, és az eléje
táruló látványt csodálta. – Hát nem gyönyörű? – kiáltotta, válaszra
sem várva sietett lefelé, hogy csillogó szemmel, ragyogó arccal
vegyüljön el a családtagok között.
– Mindenkit üdvözlök! Remek munkát végeztetek.
Nyilvánvalóan keményen dolgoztatok, hogy ilyen széppé tegyétek
ma estére ezt a helyiséget. Köszönöm.
Egymás után járultak elé, megcsókolták, elmondták, hogy
milyen remekül néz ki. Winston elvette és a fa alá tette Emma

558
Edwinának szánt ajándékát. A tolószékkel egyelőre nehezen
közlekedő Jim messziről integetett.
Emma odasietett, kezét Jim ép vállára tette, megszorította, és
lehajolt, hogy megcsókolja. – Hogy érzed magad? – kérdezte jól
látható aggodalommal.
– Rohadtul. De túlélem. – Világos, ezüstös szemével felnézett
Emmára, majd elfintorodott. – Pocsék módja a karácsony
ünneplésének.
– Igen, tudom, kedvesem, hogy nagyon kényelmetlen. Hozhatok
valamit?
– Nem, köszönöm. Paula hol van? Itthon kellene már lennie.
Majdnem fél hét. – Hangja szokatlanul zsémbes volt, morcosan
nézett Emmára, szája lebiggyedt, alig tudta leplezni haragját. Mielőtt
Emma válaszolhatott volna, Jim felmordult: – Nem értem, miért
kellett ma az áruházba mennie. Képtelenség, hogy mennyit dolgozik,
méghozzá karácsony előestéjén. Itt a helye a családjánál. A
gyerekeknek szüksége van rá, mi több, nekem is – amilyen béna
vagyok. Véleményem szerint Paula nincs tekintettel másokra.
Szavai, hanghordozása, ingerültsége, hirtelen kitörése nyomán
Emma hátrahőkölt. Tudta, hogy nem érzi jól magát, mégis az volt az
érzése, hogy túlságosan felfújja a dolgot. Szelíden mondta: – Éppen
azért, mert karácsony van, az áruházakban van a helye. Nagyon jól
tudod, hogy ez a legforgalmasabb időszak.
– Délben ott kellett volna hagynia, és hazajönnie hozzám –
morgott Jim. – A helyzet végül is kissé szokatlan, nem gondolod?
Emma vissza akart vágni, de lenyelte a kemény szavakat, mert
tudta, hogy a férfi ingerültsége és értetlensége jelenlegi állapotából
fakad, és így megbocsátható. A korábbinál is türelmesebben mondta:
– Én se hiányoztam soha a munkából, és kétlem, hogy Paula valaha
is megtenné. Ami azt illeti, már itthon is van. Néhány perc múlva
idelent lesz. Épp átöltözik. Látom, hogy itallal és cigarettával el vagy
látva, tehát megyek, és elintézem azt a két lármás tinit.
559
 A fához sietett, ahol a két létrán álló Amanda és Francesca
veszekedett egymással. – Azonnal hagyjátok abba, és gyertek le! –
kiáltott Emma. – Ebben a minutumban!
– Igenis, nagyi – szólt Amanda engedelmesen, és gyorsan
lemászott.
Francesca késlekedett. Ezüstcsengőt aggatott egy ág végére, és
majd kitekerte a nyakát, hogy megállapítsa, jó helyen van-e.
Amanda, aki már a létra alján állt, hátrébb lépett, onnan figyelte. –
Ne oda, te ütődött – sikította. – Ott pontosan az ezüst jégcsap mellett
van. Színesebb dísz kell arra az ágra. Ne a csengőt tedd oda, hanem a
piros csillagot!
– Menj a francba! Elegem van ma este belőled, te féleszű! Túl
sokat parancsolgatsz – vágott vissza Francesca.
– Elég legyen! – reccsent rájuk Emma. – Francesca, azonnal
gyere le, különben a szobádban töltheted az estét!
– Igen, nagyi – motyogta Francesca, lemászott, és Emma mellett
álló testvéréhez csatlakozott.
– Most meg azonnal menjetek fel – nézett végig rajtuk
helytelenítő pillantással Emma. – Olyanok vagytok, mint két
utcakölyök. Vessétek le az undorító farmernadrágot és a piszkos
inget, és öltözzetek fel tisztességesen. Most rögtön. Mossatok kezet-
arcot, és fésülködjetek meg. Még sose láttalak benneteket ilyen
elképesztő állapotban. És kérlek, ne öltözzetek egyformán. Halálosan
unom ezt az ikerpármutatványt – nem varietében léptek fel.
– Igenis, nagyi – mondta szelíden Amanda.
– Mit parancsolsz, mit vegyünk fel? – kérdezte kihívó tekintettel,
szemtelen vigyorral Francesca.
Emma majdnem elnevette magát, de elfojtotta nevetését, és
szigorúan mondta: – Francesca, te felveheted a piros bársonyruhádat,
te meg, Amanda, a kék selymet. Ez így jó lesz; ha másra nem,
legalább arra, hogy megkülönböztesselek benneteket egymástól. Na,
gyerünk!
560
 Emily figyelte a kis jelenetet, és amikor féltestvérei
hallótávolságon kívül voltak, elnevette magát. – Kösz, nagyi! Az
utóbbi napokban engedetlenek voltak. Már-már azzal fenyegetőztem,
hogy Párizsba küldöm őket anyánkhoz, de üres fenyegetés lett volna.
Úgyse lett volna szívem megtenni, ha mégoly fárasztók is.
– Próbára tesznek bennünket, kipuhatolják, meddig lehet
elmenni – kuncogott Emma.
– Tudom. Nem innál valamit?
– Miért ne. Megkérhetnéd Winstont vagy a fivéredet, hogy
nyisson ki egy üveg pezsgőt. Szívesen innék egy pohárral. És közben
hallgassunk zenét. – Emily elsietett, Emma pedig megfordult, és
odaszólt David Amorynak: – Kérlek, tegyél fel egy lemezt,
valamilyen karácsonyi éneket. Tudod, melyiket? Azt, amelyiken
Bing Crosby énekli a Fehér Karácsonyt.
– Máris. Idén valóban fehér a karácsony.
Emma a karácsonyfadíszek dobozában turkált, a viszonylag pőre
és befejezetlen alsó ágakra kezdte őket aggatni. Alig néhány
másodperce tüsténkedett, amikor valaki óvatosan megérintette a
karját. Sarkon fordult, és Edwinával találta szembe magát.
– Segíthetek, anya?
– Igen, örülnék neki – rejtette el meglepetését Emma. –
Keresgélj a másik dobozban. Talán találsz valami csillogó csinos
díszt, amit az alsó ágakra akaszthatunk. Mindig az az érzésem, hogy
a legszebb díszek a fa tetejére kerülnek. – Emma szemügyre vette
legidősebb lányát. Helyeslőn bólintott. – A kék mindig jól állt neked.
Remekül nézel ki ma este, és nagyon szép a ruhád.
– Köszönöm… Daisy beszélt rá. – Edwina tétovázott. – Te is
nagyon elegáns vagy, de te mindig az vagy, anya. – Edwina
rámosolygott. Ugyanolyan bátortalanul, ahogy az előbb megérintette.
Emma visszamosolygott; nem értette, mihez kezdjen ilyen soha
nem hallott bókkal, majd egy arany papírmasé körte után nyúlt, egy

561
ágra akasztotta. Elgondolkodott, nem értette, hogy Edwina mitől lett
hirtelen ilyen barátságos. Azonban kétségtelen, hogy jólesett neki.
A következő pillanatban Edwina megérintette Emma karját, és
kék üvegcsillagot nyújtott oda neki. – Anya, nem akarod ezt
felakasztani? Talán amoda, az angyal mellé. Vagy bárhová.
Emma elvette, és fürkészve nézett Edwina arcába.
A másodperc töredékéig a messzi múltba szállt… egy régi-régi
karácsonyba. 1915 decembere. Joe Lowther akkor még élt. Egy évvel
később esett el a somme-i csatában. Armleyban laktak, az előkelő
villasoron. Lelki szeme előtt az emlék oly élesen villant, hogy
Emmának elállt a lélegzete. Edwina kilencéves volt, rendkívüli
szépség. Finom vonásait apjától, Edwin Fairleytől örökölte, szőke
haját, ezüst szemét nagyanyjától, Adele-től. A kislány azt hitte, hogy
Joe az apja, és imádta, valósággal bálványozta.
Óriási fenyőfa előtt álltak ők hárman – a fa is, a havas karácsony
is olyan volt, mint a mostani. Vidám nevetésük hangja most is távoli
visszhangot vert Emma fülében. De a nevetésen, a pompás fa
díszítésén csak a kislány és a férfi osztozott; Emma betolakodó volt,
lánya szemében nemkívánatos jelenség. Edwina nyersen
visszautasította, valahányszor Emma egy-egy díszt nyújtott át, hogy
a fára tegyék. És Emma szíve majd megszakadt. Kiment, kabátjába
bújt, Blackie és Laura közeli házához szaladt, és a drága Laura
megvigasztalta, ő gyógyítgatta a gyermek által ütött sebet.
– Rosszul vagy, anya? – kérdezte Edwina.
Emma pislogott. Az emlékkép szertefoszlott. – Semmi bajom.
Csak eszembe jutott valami.
– Micsoda?
– Ó, egy karácsony… olyan régi, hogy te már biztosan
elfelejtetted – mosolygott halványan. – De én soha nem felejtettem
el.
– Ugye 1915 karácsonyára gondoltál? – húzódott közelebb
Edwina.
562
 – Igen.
– Anya… – nézett Emma bölcs öreg szemébe Edwina. – Azt a
karácsonyt én sem felejtettem el. – Elhallgatott, rövid ideig
töprengett, majd ösztönösen megragadta Emma karját: – Anya,
kérlek, könyörgök, bocsásd meg azt a rettenetes karácsonyt –
suttogta.
Emma elképedve nézett lányára. Azonnal megértette, hogy mit
akar mondani, hogy nemcsak azért a bizonyos karácsonyért kér
bocsánatot, hanem a sok éven át ellene elkövetett vétkekért. Lassan
mondta: – Olyan kicsi lány voltál, olyan fiatal. Nem értetted, hogy
mi zajlik a felnőttek világában. Fogalmad nem volt arról, hogy mi az
igazi fájdalom.
– Kérlek, mondd, hogy megbocsátasz – könyörgött szívből
Edwina. – Ez annyira fontos nekem.
– Természetesen megbocsátok. A lányom vagy, az
elsőszülöttem. Hónapokkal ezelőtt mondtam már neked, hogy mindig
szerettelek. Az én szeretetem soha nem ingott meg, sosem változott,
noha te kételkedtél benne.
– Ma már nem – futott tele könnyel Edwina sápadt szeme. –
Nem gondolod, hogy – bárha ilyen későn – legalább barátok
lehetnénk?
– Tudom, hogy azok lehetünk. – Emma páratlan mosolyától arca
csakúgy sugárzott. Megszorította Edwina kezét. – Máris azok
vagyunk, drágám.

Jonathan Ainsley kezdett rájönni, hogy milyen veszélyes úton vezeti

új Aston-Martin kocsiját – a riponi főútról letérve keskeny mellék-
úton vágott át Pennistone Royal falva felé.
– Nem kellett volna erre jönni – zsörtölődött Sarah. – Túl sok a
kanyar és a kacskaringó. Ha nem vigyázol, fejre állunk.
563
 – Ez a leggyorsabb út – válaszolt Jonathan. Szája körül hideg
mosoly játszadozott. – Ma este semmit nem akarok elmulasztani.
Ígéretes este – abbahagyta, mert érezte, hogy a kerekek megcsúsznak
a jégen. A kocsi megpördült. Keményebben markolta a kormányt,
lábával enyhén fékezett, hogy visszafarolhasson az útra.
A rémülettől megdermedt Sarah Jonathan karjába kapaszkodott.
Jonathan mérgesen lerázta a kezét – hajszálon múlott, hogy
sikerült egyenesbe hozni az Astont – és ráordított: – Miattad
majdnem a rohadt árokba fordultunk! – A legalacsonyabb fokozatba
kapcsolt. – Az isten szerelmére, többé ne csinálj ilyet. Nagyon
veszélyes.
– Sajnálom. Ostobán viselkedtem. Ne haragudj. Tudod, hogy
nem bírom elviselni, ha dühbe gurulsz.
– Oké, oké, felejtsük el – morogta, és lenyelte mérgét.
Semmiképp sem akarta kiborítani Sarah-t. Nem akart kegyeiből
kiesni – ahhoz túlontúl nagy szüksége volt rá. Az útra koncentrált, a
reflektorok fényében figyelte, hol jön a következő jeges rész.
Egy ideig mindketten hallgattak.
Sarah ezüstróka bundájába burkolózva a sarokba húzódott,
remélte, hogy Jonathan hamarosan jobb kedvre derül.
Jonathan az utat figyelte, rendkívül óvatosan vezetett. Az Aston-
Martin vadonatúj volt, még ki sem fizette. Egy behorpadt motortető
vagy sérült lökhárító sokba kerülne. Simább szakasz következett,
Jonathan kissé lazított, de nem fokozta a sebességet, eltökélte, hogy
óvatos lesz. Mellette ülő unokatestvérére gondolt. Vajon hogy vegye
rá, hogy teremtsen elő még több pénzt, fektessen be további néhány
százezer fontot a Sebastian Cross-szal titokban létrehozott
vállalatába. Sarah most az ő partnerük. Pénzére múlhatatlanul sürgős
szükség van. Az utóbbi időben nem sok szerencsével jártak.
Sebastian néhány előnytelen üzletet kötött, amelyeket nem tudtak
ellensúlyozni a Jonathan által kötött jó üzletek. De majd csak
kimásznak belőle. Egyetlen jó húzás kellene.
564
 Komor arccal szövögette alattomos terveit. Meglehet, hogy az
egyik nagyobb üzletet, amiről a Harte Vállalkozások nevében
tárgyal, átirányítja saját vállalkozásához, a Stonewall Propertieshez.
Miért is ne? A gondolattól földerült. Jonathan Ainsley tudta, hogy
tolvajkodó természetű, kapzsi, mohón kívánja a jó életet,
hataloméhes. Tudta magáról, hogy nem tisztességes, annak ellenére,
hogy nagyanyja mindig intette: be kell tartani a játékszabályokat. De
ki akarja betartani?, kérdezte önmagát. Nem szeret veszíteni. Nem
érdekli, milyen módon, de soha az életben többé nem hagyja, hogy ő
legyen a vesztes. Győztes akar lenni…
– Jonny, majdnem az út végén vagyunk – szólt Sarah.
– Igen, tudom. – Ismét Sarah-ra terelődött a figyelme; hónapok
óta manipulálta, Paula elleni gyűlöletét játszotta ki, féltékenységét,
irigységét és keserűségét szította. Sarah-nak minden oka megvan a
keserűségre. Csakúgy, mint neki magának. Paula a kedvenc, a
koronahercegnő. Mindent ő kap meg, az az átkozott. Ő meg
Alexander. Jonathan dühe hirtelen fellángolt. Azonnal el is fojtotta,
józanságra intette magát. Alaposan megtanulta, hogy érzelmeit ne
mutassa ki a család és különösképp a nagyanyja előtt. Rohadt vén
boszorkány, gondolta. Apámnak van igaza, sose fogja feldobni a
talpát. Végül tényleg le kell majd lőni. Szegény apa –
kikutyapicsázta az örökségből. De apa nagy politikus, Anglia egyik
legjelentősebb embere. Még miniszterelnök is lehet belőle. Olyan
okos. Ő is úgy vélekedett, hogy a saját üzletem beindítása briliáns
ötlet. Áldását adta rá. Vajon nagymama gyanítja-e? Dehogy! Ahhoz
túl öreg, lassan szenilissé válik. Ha Emma Harte meghal, Jonathan
örökli a New York-i lakosztályt. Benne van a végrendeletében.
Legalább ötmillió dollárt ér. És Sarah megkapja a Belgrave téri
házat. Ráveszem majd, hogy adja el, és a pénzt fektesse be az én
vállalatomba. A temérdek pénz gondolata felderítette. Bizsergett az
izgalomtól. Azonnal derűlátó lett. Hirtelen sokkal jobban érezte
magát, még inkább felkészültnek arra, hogy unalmas családjával
565
találkozzék. Szeretett volna leállni, és egy kis füvet szívni, mielőtt a
házhoz érnek. Nem mert. Sarah megorrolna miatta. Milyen unalmas.
Púp a hátamon. De törődnie kell vele, mert szüksége van a
támogatására, barátságuk folytatására. Sebastianban nemrég
felvetődött, hogy feleségül venné Sarah-t. Jonathan nem rajongott az
ötletért. Megvetette Sarah-t, de Sebastian fura pók, egyre jobban
elmerül a szerencsejátékokban, és mind nyugtalanabb lesz. Emellett
Jonathan nem akarta elveszíteni befolyását Sarah, helyesebben szólva
Sarah pénze fölött.
A bekötőút végén Jonathan megállt, villogott a lámpával, és
kikanyarodott a főútra. Jó rázós út volt, de mint minden rázós út, ez
is megérte. Legalább nem érkezünk túl későn.
– Miért akarsz olyan korán érkezni? Mi az, amiről nem akarsz
lemaradni? – kíváncsiskodott Sarah.
– Családi drámákról – kuncogott Jonathan és ebben a szedett-
vedett társaságban bizonyára akad majd néhány. Ott kereng majd
állapotos szeretője körül a mi ifjú grófunk. Milyen kurva szerencsés
ez az Anthony. Hajszál híján bíróság elé került gyilkosságért. Úgy
hallom, Sally Harte hasa akkora, mint egy luftballon – az egész világ
láthatja, hogy rendesen megdugták.
– Muszáj mindig ilyen durvának lenni? – kérdezte szokott
prűdségével Sarah.
Jonathan gyors pillantást vetett rá a szeme sarkából, és
tántoríthatatlanul folytatta: – És ott turbékol eszeveszetten a két
szerelmes. Már gyerekkorunkban láttam, hogy Emily mennyire
szeretne Winston lába közé bújni. Véleményem szerint ugyanolyan
kis szexbomba, mint a kéjvágyó anyja.
– Allison Ridley kétségbe van esve Winston miatt – jegyezte
meg Sarah a lehető legnyugodtabb hangon, mellőzve Jonathan
vulgáris hangnemét. – Néhány hét múlva New Yorkba költözik. Nem
lehet rossz néven venni tőle. A mi társaságunk túlságosan szoros…
minduntalan beleütközhet Winstonba.
566
 – Winstonnak ugyancsak felvitte az Isten a dolgát; Jim balesete
miatt rátehette kezét a Lapkiadó Vállalatra. – Jonathan egyből rájött,
hogyan hergelheti föl Sarah-t, és gyorsan hozzátette: – Nem
gondolod, hogy egy kicsit furcsa volt ez a baleset?
– Hogyhogy?
– Átvillant az agyamon, hogy Jim talán így próbált öngyilkos
lenni – tudod, egyetlen pillanat alatt véget vetni mindennek.
– Jonathan! Milyen szörnyűségeket beszélsz! – döbbent meg
Sarah. – Az isten szerelmére, miért akarná Jim megölni magát?
– Ki ne akarná az ő helyében – a Jégkirálynő férjeként?
– Igen – motyogta Sarah. – Hideg ringyó. Valószínűleg frigid.
– Ó, ezt nem mondanám – Jonathan elhallgatott, várta, hogy
Sarah bekapja a horgot.
– Azt hittem, ugyanúgy utálod, mint én.
– Véleményem nem változott.
– De most céloztál rá, hogy nem hideg.
– Hallottam róla valamit, ami arra késztet, hogy másképp
gondolkozzam. – Megint elhallgatott, tovább akarta cukkolni Sarah-t.
– Ó! Mondd el!
Jonathan sóhajtott. – Drága Sarah, már sajnálom, hogy ebbe a
beszélgetésbe belekezdtem. Nagyon nem szeretnélek karácsony
előestéjén kiborítani.
– Nem borítasz ki… gyerünk, ne légy ilyen utálatos, mondj el
róla minden rosszat. Csupa fül vagyok.
– Nem, határozott meggyőződésem, hogy nem volna szabad
folytatnom. – Elnyomta kaján mosolyát, nagyon élvezte ezt a
macska-egér játékot. Mindig örömét lelte benne. A hatalom érzésével
töltötte el.
Kis ideig hallgatott.
– Másfelől viszont nagylány vagy már – paskolta meg a kezét. –
És lehet, hogy az egész mese nem igaz…
– Az ég szerelmére, beszélj már… az őrületbe kergetsz.
567
 – Mint tudod, Paula novemberben Barbadoson volt. De azt is
tudtad-e, hogy Shane O’Neill is ugyanott tartózkodott, ugyanabban
az időben?
Sarah megdermedt. Nyilvánvaló meglepetésében levegő után
kapkodott. – Hát aztán? – nyögte ki végül. – Akkor is ott volt,
amikor én a butikot megnyitottam. Jelenléte a szigeten nem jelent
semmit.
– Látszólag talán valóban nem. De te mondtad nekem, hogy a
keresztelőn milyen lángoló szerelemmel, izzó vággyal nézett rá.
– Igy is volt!
– Na szóval, régi etoni iskolatársam, Rodney Robinson
ugyanabban az időben tartózkodott Barbadoson, mint Paula. A Sandy
Lane Hotelben lakott, és látta ott ebédelni Paulát. Egy férfival volt…
– Lehet, hogy az a férfi nem Shane volt – vágott közbe gyorsan
Sarah. Nem bírta elviselni a gondolatot, valósággal rosszul lett tőle.
– Pedig Shane volt – jelentette ki határozottan Jonathan. –
Azután, hogy elmentek, Rod megkérdezte a főpincért, ismeri-e a
férfit, aki azzal a magas, sötét hajú, feltűnő, fiatal nővel volt. A
főpincér közölte: Mr. O’Neill, a Coral Cove Hotel tulajdonosa.
– Nincs abban semmi rendkívüli, hogy együtt ebédelnek. Mindig
jó barátok voltak – tiltakozott elszorult szívvel Sarah.
– Egyetértek, drágám. Eltekintve egy apróságtól: Rodney
elmondta, hogy nagyon intimen bújtak össze, Shane majdhogynem
megdugta ott az asztalnál.
– K-k-k-kérlek, – dadogott Sarah, – t-t-t-tudod. hogy utálom, ha
közönséges vagy.
– Elnézést, drágám. – Ismét megpaskolta a kezét. Valósággal
kéjelgett. – Undorító volt, hogy mennyire egymásba bújtak, mondta
Rodney. Nyilvánvaló, hogy ez a mi Jégkirálynőnk egyáltalán nincs
jégből, és nem is olyan erényes, mint amilyennek megjátssza magát.
Szegény Jim. Nem csodálom, hogy majdnem fejre állt.

568
 Sarah nagyot nyelt. A féltékenység annyira erőt vett rajta, hogy
alig bírt lélegezni.
Jonathan, aki tudta, hogy Sarah mit érez Shane O’Neill iránt,
könyörtelenül folytatta: – Igen, azt hiszem, valami bűzlik Dániában,
hogy a jó öreg Will Shakespeare-t idézzem. Talán házasságtörés? A
Fairley Ház megrengetése – kacagott gúnyosan.
– Kizárt dolog, hogy viszonyuk lenne – nyögött fel Sarah. –
Paula nem merné megtenni. Félne, hogy a nagyi megtudja.
Egyébként is, Jimbe szerelmes.
– Száz az egyhez, hogy tévedsz, kicsikém.
– Ne beszeljünk róla többet. Kiborít. Egészen rosszul lettem.
– Nagyon remélem, hogy rendbe jössz – mormolta szelíden,
aggódást tettetve Jonathan. – Tudom, hogy nem kellett volna
elmondanom, de te mindig a kisujjad köré csavartál. Hála istennek itt
vagyunk, egymásnak mi ketten. Megvívjuk a harcot az
unokatestvéreinkkel, és meglátod, a végén mi kerekedünk felül.
Sebastian meg én teljes gőzzel beindítottuk a vállalatot. Velünk
milliókhoz juthatsz, olyan gazdag és hatalmas leszel, mint az a
rohadt Paula Fairley.
Sarah a sarokba húzódva, könnyekkel küszködve hallgatott.
Annyira szerette Shane-t, hogy rettenetes volt ilyeneket hallani róla.
Nem kételkedett Jonathan szavaiban.
– Fel a fejjel, drágám – mondta Jonathan. – És ne feledd, hogy
Shane római katolikus. Soha nem vesz feleségül elvált asszonyt. És
ha igaz, hogy belegabalyodott, hamarosan rá is fog unni. Shane
valódi tenyészbi… – Jonathan a torkát köszörülte, és gyorsan
helyesbített: – szoknyavadász. Még nem tombolta ki magát. Ide
sorolható Paulához fűződő viszonya is. De hamarosan lecsitul, és
voilá! Te ott fogsz várni rá. Méghozzá gazdagon állsz az oltár elé. Jut
eszembe, már akartam mondani, hogy amióta lefogytál, nagyon
csinos lettél. Shane képtelen lesz ellenállni neked. Ne izgulj, én majd
segítek; hozzásegítlek ahhoz, akit szeretsz.
569
 – Ó, Jonny, te mindig olyan jó vagy hozzám – derült fel Sarah. –
Minden igaz, amit mondasz, tudom, hogy az. Shane nálam fog
kikötni. És örülök az ingatlanvállalatunknak. Tényleg olyan gazdag
leszek, mint Paula? – nézett rá kétkedve a kocsi félhomályában.
– Ugyanolyan gazdag. Garantálom. Mellékesen karácsony után
tartjuk első igazgatótanácsi ülésünket, és Sebastian meg én
szeretnénk, ha eljönnél. Megmutatjuk a főkönyvet, átnézzük az eddig
kötött üzleteket, és megbeszéljük a terveinket. Lehet, hogy még egy
kis pénzt be kell fektetned, de hidd el, hogy megéri. Gondolj a
hozományra, amellyel Shane-t majd megörvendezteted. Tudom hogy
ez régimódian hangzik, de az anyagiakat sem lehet mellőzni. Shane
O’Neill igen nagyravágyó, pénztelen nőre rá se néz. Épp ezért
biztosítani akarom, hogy tele legyél dohánnyal.
– Mihez kezdenék nélküled? – sóhajtott Sarah, a rózsás jövő
kilátásaitól eltelve. Nagy kő gördült le a szívéről. Milyen jó lesz
felülkerekedni Paulán, és megkaparintani Shane-t.
– Ez a helyes beszéd! Mikor jöjjünk össze Sebastiannal?
– Amikor akarod. És természetesen beszállok további összeggel.
Bízom benned, Jonny. Mindig mellettem álltál, a legjobb barátom
voltál.
– Ahogy te az enyém, kicsikém.
Jonathan perceken belül Pennistone Royal kapujához érkezett.
Parkolás közben észrevette az autók hosszú sorát, és rájött, hogy
valószínűleg utolsónak érkeztek. Magában jót nevetett Sarah
hiszékenységén, de arcizma se rándult, miközben kisegítette a
kocsiból, és a csomagtartóhoz ment, hogy kiszedje a nagyanyjuknak
szánt ajándékokat.
Mélységesen eltelve az ügyességtől, ahogy Sarah-t megfőzte,
könnyed mosollyal megérintette a könyökét, és a házba kísérte.
Joe, a portás volt szolgálatban, boldog karácsonyt kívánt, és
elvette kabátjaikat. Viszonozták jókívánságait. Jonathan éles, gyors
pillantással mérte fel a terepet, amint a kövezett hallba vezető néhány
570
lépcsőn lementek. Javában folyt az ünnepség. Mindenki ott volt. A
termet betöltötte a karácsonyi zene hangja, a társaság vidám
nevetéssel tarkított hangos beszélgetése. Lobogott a tűz, ezernyi
fényt árasztott az óriási fa, és a feléjük forduló ismerős arcokon
boldog mosoly ült.
Jonathan visszamosolygott, bólintott, de nem állt meg,
egyenesen továbbvezette Sarah-t. Látta, hogy Paula Blackie székének
karfáján ül, és élénken beszélget az öregúrral. Lehet, hogy egy kicsit
felfújtam Rodney meséjét, hogy Sarah-t felpiszkáljam, de nem
tévedtem nagyot, mondta Jonathan magában. Fogadni mernék, hogy
lefeküdt Shane O’Neill-lel. A jó öreg Rodney – majd meghívom egy
pohár italra.
Azután a tolószékben ülő Jimet látta meg, aki Anthony val
beszélgetett. Nagyon hasonlítottak egymásra. A Fairley-vér,
gondolta. Torkából gúnyos kacagás tört fel, majdnem megfojtotta.
Lenyelte: gondosan vigyázott elbűvölő mosolyára. Mihelyt Jim
egyedül lesz, odamegyek hozzá, és beszélek vele: elültetem a bolhát
a fülébe a szent életű feleségéről. Addig se ártana megkeresni a vén
sárkányt, elébe járulni, és leróni a tiszteletem.

Jonathan jóslatai ellenére karácsonyeste nem zajlottak drámák

Pennistone Royalban.
Emma hagyományos partija zökkenő nélkül zajlott. Kiderült
azonban, hogy Emily nem túlzott, amikor megjósolta, hogy a
gyémánt nyaklánc láttán Edwina a szívéhez fog kapni.
Miután az állóvacsorát elfogyasztották és a karácsonyi énekek
előadását megkezdték, Emma szétosztogatta családtagjai és barátai
között nagylelkű ajándékait. Mindenki nagyon örült, mindenkit
megindított a gondosság, amellyel Emma a személyre szóló
ajándékokat összeválogatta. Még az elégedetlenkedők is elégedettek
571
voltak: Jonathan az arany és jade mandzsettagombbal, Sarah meg az
igazgyöngy és jade nyaklánccal.
De a legjobban Edwina képedt el – a szava is elállt, amikor a
Fairley-nyakláncot meglátta. Emma közelről figyelte, és már-már
félt, hogy valóban szívrohamot kap. Edwinát ehelyett sírógörcs fogta
el.
Amikor összeszedte magát, ráébredt, hogy ez a Fairley-örökség
az önzetlen szeretet jele, az anya szeretete a lánya iránt. Boldog volt,
hogy a fa díszítése közben ő tette meg a teljes kibéküléshez vezető
első lépést. Az est hátralévő részében el se mozdult anyja mellől.
A vidám hangulat éjfélig tartott. Csak Paula jókedve
homályosuk el néha, akkor, amikor Shane-re gondolt. Figyelmes volt
Jimhez, gondoskodott róla, mindenkivel elbeszélgetett, de
minduntalan az O’Neillek felé sodródott; Shane családja körében
mintha hozzá magához is közelebb lett volna.
Jövőre, járt folyton a fejében. Jövőre. Jövőre együtt leszünk.

39

Esős este volt. Január közepe.

Jim Fairley a barackszín szalonban ült, vodkát ivott, és kedvenc
festményét, a Sisleyt bámulta, amit annyira szeretett és annyira
vágyott rá, hogy csak az övé legyen. Olyan mélyen elmerengett hogy
észre sem vette a küszöbön álló Emmát.
Emma behatóan figyelte.
Jim iránti aggodalma napról napra nőtt, és most óhatatlanul arra
gondolt, hogy egy ember lassú, de tartós széthullásának tanúja.
Távolléte és az utóbbi hat hét alatt a férfi annyira megváltozott hogy
Emma nehezen ismerte volna fel benne azt a jóképű fiatal
szerkesztőt, akit annak idején alkalmazott. Próbált beszélgetni vele,
de szavai nem hatoltak el Jim tudatába. Jim egyre lejjebb haladt a
lejtőn.
572
 Állandóan ivott. Emma néhány nappal karácsony után lehordta –
azóta zugivó lett. Emma mindazonáltal tudta, hogy tetemes
mennyiségű alkoholt fogyaszt – éjjel-nappal.
A családjára gondolt: minden egyes Fairley iszákos volt. Jim
dédanyja, Adele a nyakát szegte, amikor részeg kábulatában leesett
Fairley Hall lépcsőjén. Azon a rémes reggelen, amikor Annie, a
cselédlány rátalált, borospohár szilánkjai között feküdt.
Emma eltöprengett, vajon öröklött tulajdonság-e az
alkoholizmus. Jim még nem alkoholista, de a legjobb úton halad
afelé. Meg aztán a fájdalomcsillapítók; Jimnek nem sikerült
meggyőznie Emmát arról, hogy már abbahagyta a szedésüket. Emma
képtelen volt rájönni, hogyan jut hozzá. Miközben az arcát fürkészte
és arra gondolt, hogy az ital, a gyógyszerek és a fizikai fájdalmak
ellenére még mindig milyen jóképű, Blackie minapi mondása jutott
eszébe. Allington Hall istállóiban szemlélték meg a versenylovakat.
„A tenyésztés megfelelő, de nincs állóképessége” – mutatott az egyik
telivérre. Hasonló az eset, töprengett Emma. Bármennyire ódzkodott
attól, hogy Jimet elítélje, nyilvánvaló volt, hogy gyenge, erőtlen
jellem; amint azt Emma kezdettől fogva gyanította.
Emma a torkát köszörülte, és vidám hangon megszólalt: – Jó
estét, Jim. – Határozott léptekkel megindult felé.
Jim megriadt. Gyorsan feléje fordult, halvány mosollyal
üdvözölte. – El sem tudtam képzelni, hol lehetsz – jelentette ki
erőltetett vidámsággal. – Remélem, nem bánod, hogy nem vártalak
meg – nézett a poharára. – Ma ez az első kortyom.
Szemenszedett hazugság, gondolta Emma. – Telefonálnom
kellett, de most itt vagyok, hogy igyunk egy pohárral vacsora előtt.
– Daisyvel beszéltem – mesélte, miközben fehérbort töltött
magának. – Chamonix-ból hívott. Nagyon sajnálják, hogy nem
lehetsz velük. Különösen Davidnek hiányzol. – Pohárral a kezében a
kandalló mellé ült. – Daisy nem síel valami jól, és David nagyon

573
magányos víg cimborája nélkül a nagy lejtőkön. No de semmi baj,
jövőre velük lehetsz.
– Őszintén remélem. – Kicsit megmozgatta törött vállát, és
huncut mosollyal mondta: – Milyen jó, hogy ezt már szabadon
mozgathatom. És dr. Hedley holnap leveszi a gipszet a lábamról.
Emma ezt jól tudta, de meglepetést színlelt, nem akarta, hogy
Jim rájöjjön: folyamatosan konzultál a család orvosával. – Nagyszerű
hír. Utána mindjárt neki kell fogni a gyógytornának, visszaszerezni
az izmok rugalmasságát.
– De még mennyire. – Hosszú, fürkésző pillantást vetett
Emmára. – Paula nem hívott ma New Yorkból?
Emma szeme megrebbent. – Nem, de nem is számítottam rá.
Tegnap biztosan mondta neked, hogy ma Sitex-ügyben Texasba
repül.
– Igaz, elfelejtettem.
Emma nem egészen hitt neki, de nem reagált. – Emily most
közölte, hogy Winston mégis átjön vacsorára. Ez jót fog tenni neked
– egy kis férfitársaság majd biztosan felvidít. Nagyon unalmas lehet
így, hogy csak nőkkel vagy körülvéve.
– Mindenki igen figyelmes, de örülök, hogy láthatom Winstont,
és megtudhatom, mi van a nagyvilágban. Annyira el vagyok zárva.
Belefáradtam a tétlenségbe. Remélem, hogy néhány héten belül
visszamehetek a szerkesztőségbe. Te mit gondolsz?
Emma azt gondolta, hogy nagyon bölcs dolog lenne, ezért
azonnal rávágta: – Teljes mértékben támogatom. Mindig azon a
véleményen voltam, hogy a munka a legtökéletesebb gyógyír.
– Ha már az újságokról beszélünk – köszörülte a torkát Jim –
van valami, amit már régóta szerettem volna megkérdezni tőled.
– Mit?
Kicsit habozott, majd halkan folytatta: – Amikor szeptemberben
visszatértem Kanadából, Paula meg én összekaptunk Sam Fellowes

574
miatt, azaz az utasítások miatt, melyeket a távollétemben adott neki:
hogy ne írjon Min haláláról.
– Igen, Paula említett valamit – a döntéséről, de a veszekedésről
nem szólt. – Emma kérdő pillantást vetett rá.
– Paula elmondta nekem, hogy ő a jogi meghatalmazott, ha a
helyzet úgy kívánja, ő dönthet kettőtök – te meg Winston – nevében.
– Igy igaz.
– Nem fér a fejembe, hogy miért nem engem hatalmaztál fel.
Emma mereven ült, egy percig hallgatott, majd szelíden így
szólt:
– Jim, amikor lemondtál a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadó
Vállalat vezérigazgatói posztjáról, a főszerkesztői jogtól eltekintve
minden hatalomról lemondtál. Minthogy kijelentetted, hogy az
adminisztráció nem érdekel, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jogi
meghatalmazottnak olyan személynek kell lennie, aki adott
helyzetben képes és hajlandó cselekedni – átvenni az adminisztratív
irányítást.
– Értem.
Emma, aki közelről figyelte, látta, hogy arca megvonaglik,
szemében bosszúság tükröződik. – Saját akaratodból mondtál le –
jegyezte meg továbbra is gyöngéd hangon.
– Tudom. – Nagyot kortyolt a vodkából, letette a poharat, a
tűzbe bámult. Azután ismét Emma tekintetét kereste. – És Paula a
megbízott kezelője gyermekeim Lapkiadó Vállalatbeli részvényeinek
is, ugye?
– Igen.
– Miért, nagyi? Miért nem én vagyok a megbízott? Végül is én
vagyok az apjuk.
– Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az ikrekre
hagyott részvények nincsenek külön letétben, hanem részét képezik
annak az elidegeníthetetlenül tartalékolt alapnak, amelyben más
holdingjaimból is vannak részvények. Nyilvánvaló, hogy ezt a
575
hatalmas letétet egyetlen személynek kell kezelnie. Nevetséges lenne
más-más személy felügyelete alatt különböző letéteket létesíteni. Túl
bonyolult lenne.
Jim bólintott, nem válaszolt.
Emma éles pillantást vetett rá. Látta, milyen dühös – noha
nagyon igyekezett leplezni. Emma, miközben tudta, hogy
cselekedeteiről senkinek sem köteles számot adni, szerette volna, ha
Jim nem szívja annyira mellre a dolgot.
– Döntésem, hogy Paula legyen a meghatalmazottam, nem vet
rossz fényt rád vagy képességeidre. Ő és csakis ő lenne gyermekei
vagyonának őrzője – bárki lenne is a férje.
– Megértem – morogta, noha valójában nem értette meg. Úgy
érezte, hogy kimaradt valamiből. De nem hibáztathatott mást, csakis
önmagát. Hirtelen rájött, hogy nem lett volna szabad lemondania a
Lapkiadó vezérigazgatói állásáról.
Morcos arckifejezésével és dühös hallgatásával mit sem törődve,
Emma megjegyezte: – Ha Emilynek és Winstonnak halálom előtt
gyerekei születnének, és ha elidegeníthetetlen vagyont hagynék rájuk
(amit természetesen megtennék), Winston ugyanabban a helyzetben
lenne, mint te. És ugyanígy járna Sarah élettársa, ha Sarah még az én
életemben férjhez menne. Nem kivételezek veled.
– Mondtam, hogy megértem, és így is van. Köszönöm, hogy
megmagyaráztad. Méltányolom…
Kopogtak, és Hilda lépett be: – Elnézést, Mrs. Harte, de Mr.
O’Neill keresi telefonon. Azt mondta, ha nem ér rá, hívja vissza
később. Mr. Bryannál van Wetherbyben.
– Köszönöm Hilda, mindjárt megyek. – Felállt, és Jimre
mosolygott: – Bocsáss meg, kedvesem, azonnal visszajövök.
Jim bólintott, és abban a pillanatban, amint egyedül maradt, a
György kori tálalóhoz gurult, megtöltötte poharát vodkával, és jeget
dobott bele. A poharat felkötött bal kezébe vette, és jobbjával
gurította vissza a tolószéket a kandallóhoz.
576
 Gyorsan kiitta a vodka felét, hogy Emma ne vegye észre az
utántöltést. Emma szavait mérlegelte. Hirtelen minden
megvilágosodott.
Emma minden hatalmát unokái kezébe tette le. Biztosította,
hogy a vagyon a családon belül maradjon. Méghozzá kizárólagosan.
Jim azt hitte magáról, hogy családtag, de végül kiderült, hogy
kívülálló.
Sóhajtva emelte tekintetét a Sisleyre. Ez a festmény mindig
megbabonázta. Most is azt kívánta, bárcsak egyes-egyedül az övé
lenne. Mi van ebben a tájképben, ami annyira lebilincseli? Más
Sisley- és Monet-képek is vannak ebben a szobában, mindegyikük
milliókat ér.
Amikor hirtelen megértette, rémület fogta el. Ez a festmény
vagyont és hatalmat jelent. Ez a valódi oka, hogy annyira sóvárog
utána. Nem az a lényeg, hogy a Sisley lélegzetelállító lírai remekmű,
ami a többieknél erősebben hat érzékeire. Keze megremegett, az italt
az asztalra tette, behunyta a szemét, hogy ne lássa a képet.
A vagyont akarom, a hatalmat. Mindent vissza akarok venni…
mindent, amit dédapám és dédnagybátyám olyan ostobán elherdált és
elveszített, amit Emma Harte a Fairleyktől elvett. Jim megrémült
ezektől a gondolatoktól, és önmagától. Túl sokat ittam. Részeg
vagyok. Nem, nem vagyok az. Ma nem ittam annyi vodkát. Ma
nagyon óvatosan piáltam.
Egész testében reszketett, kinyitotta szemét, a tolószék karfájába
kapaszkodott. Lelki szeme előtt megjelent Paula. Azért vette el, mert
őrületesen beleszeretett. Igen, így van. Nem. Más oka volt. Azért
kívánta, mert Emma Harte unokája. Ez sem igaz. Azért akarta, mert
Emma Harte óriási vagyonának legfőbb örököse.
James Arthur Fairley a másodperc töredékéig tisztán látta
önmagát. Ez volt a megvilágosodás pillanata. És ebben az éles
fényben egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Az igazság volt.
Szerette a feleségét, de pénze és hatalma után ácsingózott. Hangosan
577
felnyögött, szeme megtelt könnyekkel. Elviselhetetlen volt ez a
hirtelen felismerés. Nem az, akinek egy életen át hitte magát.
Nagyapja úriembernek nevelte, olyannak, aki magasabb értékek felé
törekszik, akit nem érdekel az anyagi jólét, és a pozíció. Edwin
Fairley agymosásban részesítette. De Jim titokban mindig hatalomra,
dicsőségre, gazdagságra vágyott. Természetében kétlelkűség
lakozott. Belső küzdelmeinek ez volt az igazi oka. Éveken át áltattam
magam, gondolta. Hazugságban éltem.
Megint felnyögött, és a hajába túrt. Önmagáért szeretem
Paulát… Vállába éles fájdalom hasított. Az esős idő teszi. Válla,
mint a barométer. Zsebében kotorászott, fájdalomcsillapítót halászott
ki, vodkával nyelte le.
– Blackie olyan izgatott – viharzott be vidáman, nevetve Emma.
– Részletes tervet dolgozott ki a Nemzeti Nagydíjra. A versenyre
mindnyájunkat elvisz. Április első szombatján lesz. – Emma leült,
kortyolt egyet a borospohárból. – Akkor már te is velünk jöhetsz;
olyan egészséges leszel, mint a makk.

40

– Shane, mit fogunk csinálni? – nézett rá nyugtalanul Paula.

– Lépésről lépésre haladunk. Minden napot a lehető legjobban
kihasználunk – válaszolt a férfi magabiztosan. Biztatón mosolygott
rá: – És sikerülni fog.
Paula irodájában ültek a leedsi áruházban, 1970. április
közepének egyik délutánján. Shane ekkor tért vissza egyik rövid
spanyolországi útjáról, ahol a marbellai szálloda renoválását
tekintette meg.
Közelebb húzódott Paulához, átkarolta, szorosan magához ölelte.
– Drágám, ne aggódj.

578
 – Nem tehetek róla. A helyzet nem javult – sőt romlott. És
minden a végtelenségig húzódik. Lassan az az érzésem, hogy sose
fogok megszabadulni a problémáimtól.
– Dehogynem. – Arrébb húzódott, Paula arcát maga felé
fordította. – Pillanatnyilag mindkettőnkre óriási üzleti nyomás
nehezedik, rettenetes felelősség, ezekre kell koncentrálnunk,
elfoglalnunk magunkat, tudván, hogy a végén úgyis összekerülünk.
És amikor ez bekövetkezik, örökre szóló lesz. Gondolj a jövőre,
Paula.
– Próbálok, Shane, igazán próbálok, de… – hangja elcsuklott,
szeme megtelt könnyekkel.
– Hagyd abba, szerelmem, ne sírj. Céltudatosan kell
előretörnünk. Nem győzöm hajtogatni, hogy az idő nekünk dolgozik.
Mindketten fiatalok vagyunk, és a végén mi győzünk.
– Igen. – Ujjhegyével elkente könnyeit, igyekezett derűsebb
arcot vágni. – Csak az a baj… hogy annyira hiányzol.
– Tudom, tudom, te is hiányzol nekem. Ez a különélés maga a
pokol. De idefigyelj, akkor is New Yorkba kellene utaznom a jövő
héten, majd két hónapra Sydneybe, ha a te helyzeted megjavulna.
Ezeken a körülményeken semmiképp sem tudok változtatni. És ugye
nem is volt olyan nehéz. A január egy részét együtt töltöttük New
Yorkban, és az utóbbi néhány héten sikerült egy-egy órát együtt
tölteni. Így tehát…
– Állandóan az az érzésem, hogy nem vagyok tisztességes veled
szemben. Kétségek közt hányódsz, és…
Shane nevetése elnyomta Paula szavait. – Szeretlek. Kizárólag
téged szeretlek. Várok rád – ölelte szorosan magához. – Miféle
férfinak tartasz engem, te buta, buta kislány. Ez az egész nem a mi
hibánk. Semmit sem tehetünk ellene. Az élet közbeszól, nem
tehetünk róla. Ezt a harcot végig kell harcolnunk.

579
 – Sajnálom Shane, nagyon gyászos vagyok ma. Talán azért, mert
néhány nap múlva elutazol. Olyan rettenetesen egyedül vagyok,
amikor nem vagy Angliában.
– Nem vagy egyedül, Paula. Melletted állok, teljes
szerelmemmel, támogatásommal. Mindig. Bárhová megyek, a
szívemben hordalak, egyetlen pillanatra sem feledkezem meg rólad.
Majd mindennap beszélünk telefonon, és ha szükséged van rám,
azonnal itt termek. Tudod, hogy akár Ausztráliában vagyok, akár az
Államokban, felülök az első gépre, és jövök. – Fürkésző tekintetet
vetett rá: – Ugye tudod.
– Igen, persze hogy tudom.
– Emlékszel, mit mondtam neked Barbadoson?
– Hogy bíznom kell a szerelmedben.
– Igy van. És én bízom a te szerelmedben. És most hajlandó
vagy meggondolni magad, és mégis eljönni vacsorára Beck House-
ba? Jót tenne neked, és Emily annyira elszomorodott, amikor a
meghívását visszautasítottad.
– Talán mégis elmegyek. Gondolod, hogy Emily meg Winston
gyanítanak valamit a kapcsolatunkról?
– Semmiképp sem. Örülnek, hogy ismét jó barátok lettünk, és ez
minden.
Paula nem volt teljesen meggyőződve, de nem akart újabb bolhát
ültetni Shane fülébe. – Nyolcnál hamarabb nem érhetek oda. Haza
akarok menni, megnézni az ikreket, azután meg a szanatóriumba,
meglátogatni Jimet.
– Megértelek.
– Ugye valóban megértesz?
– Természetesen; nem is vártam tőled mást. Túlságosan jó és
könyörületes vagy ahhoz, hogy ilyenkor hátat fordíts Jimnek. Ebéd
közben azt mondtad, hogy egy kicsit jobban van. Mik a kilátások?
– Orvosa tegnap azt mondta, hogy – ha továbbra is így javul –
néhány héten belül elhagyhatja a szanatóriumot. Nem olyan
580
depressziós, mint volt, a kezelésre jól reagál. De – rázta meg a fejét
megújuló aggodalommal – az ideg-összeroppanásnál sosem lehet
tudni. Vannak, akik hamar meggyógyulnak, másoknál hónapokig is
eltarthat, s a visszaesés sem ritka. – Paula habozott, alig hallhatóan
suttogta: – Egyelőre képtelen vagyok fölvetni a válás gondolatát.
– Tisztában vagyok vele, fölösleges ezt hajtogatni – vágta rá
gyorsan, de kedvesen Shane. – Megállapodtunk, hogy kivárjuk, amíg
Jim felgyógyul, és szembe tud nézni azzal, hogy el akarsz válni.
Megállapodásunkat nem vonom vissza. Mi mást tehetnénk? Nem
akarok lelkiismeret-furdalással élni, és tudom, hogy te sem.
– Igaz. Ó, Shane, köszönöm, nagyon köszönöm, hogy megértesz
és hogy szeretsz. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Shane átkarolta, megcsókolta, és néhány pillanatig
összeölelkezve ültek. Végül elengedte: – Vissza kell mennem az
irodába. Vár rám néhány megbeszélés, és mivel apa nemzetközi
szállodai konferencián van Londonban, tele vagyok munkával.
Útközben hazafelé beugróm nagyapához.
Felálltak, és Paula az ajtóig kísérte. – Üdvözlöm Blackie bácsit –
mondta derültebb hangulatban. – Most, hogy láttalak, sokkal jobban
érzem magam.
Shane könnyedén megérintette az arcát. – Ne félj, minden
rendben lesz. A lényeg, hogy nyugalmunkat megőrizzük, ne
veszítsük el a fejünket, és ne engedjük, hogy kitűzött célunktól
eltérítsenek.

Néhány órával később, amikor Shane benyitott nagyapja könyvtár-

szobájába, Blackie egy antik komód előtt állt. Puha sárga
porronggyal a kezében gondosan törölgette büszkeségét és örömét:
az ezüst trófeát.

581
 Shane mosolygott. Nagyapja nem egyszer, nem kétszer, naponta
legalább hatszor fényesítette a serleget. Minden javai közül erre volt
a legbüszkébb. Április elején Blackie nyolcéves kancája,
Smaragdcsokor Aintreeben megnyerte a Nemzeti Nagydíjat. Blackie
egy életen át álmodozott arról, hogy valamelyik lova győzni fog a
világ legnehezebb akadályversenyén. Milyen érdekes, gondolta
Shane, hogy összes lova közül éppen az Emmától kapott kanca
szerezte meg a hőn óhajtott díjat. Volt ebben valami sorsszerű.
Shane beljebb lépett. – Helló, nagypapa, elnézést a késésért!
Blackie megfordult, arca felragyogott. – Shane, fiacskám! –
kiáltott, és átbotorkált a szobán.
A két férfi összeölelkezett. Amikor átölelte, Shane döbbenten
állapította meg, hogy amióta nem találkoztak, nagyapja nagyon
lefogyott. Te jó ég, a csontjait is érzem a ruháján keresztül. Hirtelen
olyan törékeny lett, gondolta szomorúsággal vegyes aggodalommal.
Elengedték egymást, és Shane kutató tekintettel fürkészte nagyapja
arcát; a beesett arc, a ráncos nyak is mutatta, mennyire lefogyott.
Inggalléra lötyögött. Természetellenesen sápadt volt, ébenfekete
szemét mintha szürke fátyol fedné.
– Jól vagy?
– Soha jobban.
– Örömmel hallom – mondta Shane. De emlékeztette magát,
hogy nagyapja erre a kérdésre mindig ezt válaszolja. Nem akart
tovább kérdezősködni egészsége felől, ezért a kezében lévő rongyra
nézett. – Ha nem vigyázol, lyukat dörzsölsz ebbe a trófeába, és akkor
aztán mi lesz?
Blackie felhorkant, és ő is a trófeára nézett. Lassú léptekkel a
komódhoz ment. Letette a rongyot, és kezét lova nagy győzelmének
jelképére tette.
– Nem mondanám, hogy ez a győzelem életem csúcspontja volt,
de kétségtelenül legizgalmasabb pillanata. – Blackie bólintott. –
Valóban az volt.
582
 Shane mosolyt röpített felé: – Az enyém is – bizonygatta.
– Eegen, fiam, de rád nagyobb győzelmek várnak, mint amiket
én valaha is elértem. Ez meg van írva a csillagokban. – Blackie a kis
konzolhoz lépett, kristályüveget emelt fel, és whiskyt töltött két
pohárba. – Igyunk egy cseppet erre az előre eldöntött ügyre.
Shane odalépett, megragadta a poharat, koccintottak. – A
jövendő győzelmekre – mindkettőnk győzelmére, nagypapa.
– Helyes. És a lovam győzelmére a következő Nemzeti
Nagydíjon. Mit lehet tudni, talán újra sikerül. – Blackie huncut
pillantást vetett Shane-re, a kandallóhoz ment, és kedvenc
karosszékébe ült.
Shane követte. Megint szíven ütötte, milyen lassan megy,
majdhogynem csoszog a nagyapa, mennyire törékeny. Aggodalma
egyre nőtt, de igyekezett elnyomni. Talán csak fáradt ma este. A
Nemzeti Nagydíj elnyerése s az azt követő ünneplés alaposan
kimeríthette. Végül is öreg ember – már nagyon öreg. Nyolcvannégy
éves.
Blackie egy-két pillanatig merengett, mélázó szemmel nézett a
tűzbe, majd így szólt unokájához: – Azt hiszem, sose felejtem el a
finist. – Shane felé fordult, energiával telten, éberen előrehajolt, két
kezében szorongatta a poharat, szeme élénken csillogott, amikor újra
átélte a lóversenyt.
– Ott voltak az utolsó akadály előtt! – hadarta izgatottan. –
Smaragdcsokor két másik nagy termetű paripa között! Majdnem fej
fej mellett! Steve Larner, a keménykötésű kis zsoké úgy vágtat vele,
mint az istennyila! Felmagaslik a nyeregben, komoran, eltökélt arccal
ösztökéli a lovat. Szívem a torkomban dobogott, igen, biz’ isten így
volt. Azt hittem, nem fog sikerülni. Biztosra vettem, hogy egyik vagy
másik ló, ha csak hajszállal is, de megelőzi. Nem hittem a
szememnek, amikor Highland Boy elsőnek vette az akadályt, de
nekiütközött, elesett, és így kimaradt a versenyből. Utána meg
King’s Gold ugyanígy járt, és a hátára zuhant. Tudtam, hogy túl
583
közelről vette az akadályt. Öreg szememet saját lovamra
tapasztottam. És egy másodperccel azután, hogy a többiek kiestek,
ott volt az én derék kis paripám, úgy ugrottá át, mint egy gazella, és
kétszáz méterrel előzte meg a többieket. Igen, Shane, hosszú életem
során sok lóversenyt láttam, de ilyen látványos finist még soha! –
Blackie fejébe tolult a vér, hátraesett a karosszékben. Lélegzete is
elállt, de néhány perc múlva magához tért.
– Nagyapa, ne feledd, én is ott voltam, mindent láttam. – Blackie
rákacsintott: – Hát persze hogy láttad, de nem tehetek róla, szeretem
újra átélni. Meggyorsítja a vérkeringésem; tudod, hogy apád nem
igazán érti, mit érzek. Te örökölted a lovak iránti szeretetemet.
Neked van jó szemed ahhoz, hogy azonnal kiszúrjál egy telivért.
Blackie szünetet tartott, szeme vidáman csillogott, amikor újabb
gondolata támadt. – Szegény Emma, mennyit szenvedett aznap.
Aggódott, hogy túlságosan felizgatom magam, féltett a csalódástól,
ha netán a lovam nem futna be, és még testi fájdalmakat is ki kellett
állnia. A verseny végén olyan keményen megszorongattam, hogy azt
állítja, napokig tele volt kék foltokkal. Azt mondja, majdnem
összetörtem vén csontjait. Mégis, nem kétséges, hogy nagyon
élvezte, és ugyanolyan izgatott volt, mint én. Őszintén szólva, még
mindig izgatott vagyok.
– És miért ne lennél? Csodálatos, jól megérdemelt győzelem
volt.
Blackie hátradőlt, kortyolt egyet. Arca nyugodtabb,
elgondolkodóbb lett. Egy perc múlva megszólalt: – Randolphnak
mindig igaza volt Smaragdcsokrot illetően, attól a naptól kezdve,
hogy Emma megajándékozott vele. Egyre hajtogatta, hogy a
kancában megvan a Nagydíjhoz szükséges állóképesség. Kemény
verseny, rettenetes daráló, ha meggondoljuk, hogy a negyven induló
közül körülbelül csak nyolc jut célba. Ha ugyan eljut annyi. Harminc
akadályt kell átugrani és kétszer átgázolni a Becher-patakon. Oly sok

584
ló megsérül, és azok is kimerülnek, amelyek végig kitartanak. Az
utolsó szakaszon teljesen kifogy a szuflájuk.
– És rettenetesen gyors a verseny – vélekedett Shane –, tíz perc
az egész.
– Igen, így van. És, mint mondják, a party, amit a verseny után
az Adelphi Szállóban adtam, nagyszerűen sikerült. Nagy banzáj volt,
ugye?
– Hatalmas! És a vasárnap déli fogadtatás Middlehamben. A
főutca széltében kifeszített transzparens, az utcára tóduló ünneplő
tömeg – amikor te meg Randolph körbevittétek a városon a paripát,
majd a tiszteletedre adott ebéd Allington Hallban – mind-mind
nagyon emlékezetes volt. Annyira örültem, és olyan büszke voltam
rád, a világ minden kincséért sem mulasztottam volna el.
– Tudom, hogy így éreztél, de bevallom, egy kicsit aggódtam
márciusban, amikor a munka Sydneyben tartott. Visszafojtott
lélegzettel lestem, meg tudod-e oldani – nagy csapás lett volna, ha
nem tudsz eljönni. – Blackie nagyot sóhajtott, arcára őszinte
elégedettség ült ki. – Most visszanézve megállapíthatom, hogy remek
évem volt. Világ körüli utam az én drága Emmámmal és most ez…
Elhallgatott, a trófeát nézte, és mosolygott. – Gondold csak el, hogy
az én lovam nyerte meg a világ legnagyobb akadályversenyét.
– Még mindig a Nemzeti Nagydíjról fecsegsz? – kiáltott élesen
Emma, és szokott szapora lépteivel belépett a könyvtárszobába. –
Már látom, hogy ennek a mesének sose lesz vége.
Blackie nevetve tápászkodott fel, hogy üdvözölje. Arcon
csókolta. – Pindurkám, ne rontsd el az örömöm. – Eltartotta magától,
és alaposan szemügyre vette. – Csinos vagy, mint mindig, és látom,
hogy a smaragdszalagot hordod. – Arcán őszinte öröm tükröződött,
amikor az Emma szürke gyapjúruhájának fehér selyem sálgallérjára
tűzött brosstű felé intett. – Látom, hogy győzelmünk óta le sem
tetted. S ha ez nem a Nagydíj jelképe, akkor nem tudom, mi lehet.

585
 Emma nevetett, megszorította a karját, és a hozzájuk csatlakozó
Shane felé fordult.
– Üdvözöllek, Emma néni. Nagyapának igaza van, nagyon
csinos vagy ma este – előrehajolt, és arcon csókolta.
– Köszönöm a bókot. Milyen volt a spanyol utad? Látom, hogy
még mindig jó színed van.
– Igen – vigyorgott. – És az út nagyon sikeres volt.
Blackie a kandallóhoz vezette Emmát. – Shane tölt neked italt,
mit kérsz?
– Sherryt.
– Emily hol van? – kérdezte Blackie. – Azt hittem, beugrik egy
italra. Leteszi a kocsit?
– Nem. Elhozott idáig, és ment tovább. Korán akart a Beck
House-ba érni. Üdvözöl, és elnézést kér. Vacsorát kell főznie Shane-
nek és Winstonnak.
– Jaj, de kár. Nagyon vártam – nagyon kedvelem azt a lánykát.
Mindig megmosolyogtat, senki sem olyan csípős nyelvű és őszinte,
mint Emily. Kivéve persze téged. – Blackie szivarért nyúlt, levágta a
végét.
Emma mérgesen ráncolta a homlokát. – Szabad neked ilyeneket
szívni? Megígérted, hogy abbahagyod. – Blackie kuncogva
rávigyorgott: – Az én koromban?! – vállat vonva folytatta: – Már
százszor mondtam neked, hogy időm lejárt. Nem vagyok hajlandó
néhány utolsó kedvtelésemről lemondani. Erről – dugta Emma orra
alá a szivart – meg a pár csepp whiskyről.
Emma nagyot sóhajtott, tudta, hogy kár minden szóért.
Shane egy pohár sherryt nyújtott át Emmának, és a pamlagra ült.
Blackie és Emma Emily két hónap múlva esedékes esküvőjéről
beszélgettek. Shane hátradőlt, cigarettára gyújtott, fél füllel figyelt –
gondolatai Paula körül forogtak. Állandóan aggódott miatta, és noha
türelmes és megértő magatartást tanúsított, nagyon szerette volna, ha
Jim végre kimászik a bajból. Mi is ez a baj? Pia és dilibogyó együtt,
586
gondolta Shane. Meggyőződése, hogy ez a gyilkos társítás
hozzájárult Jim összeomlásához. Lehet az is, hogy ez volt a
közvetlen kiváltó ok. Emma, Winston és Emily nagyjából egyetértett
vele, Paula meg januárban elárulta: az a gyanúja, hogy Jim
megrögzött alkoholista.
– Winston elmondta, hogy mégsem lehetsz a násznagya – vonta
be a társalgásba Emma. – Nagyon sajnáljuk.
– Nem jobban, mint én. De apa azt akarja, hogy néhány heti
New York-i tartózkodás után utazzam ismét Sydneybe, és maradjak
ott május második felétől július elejéig. Semmit se tehetek –
valakinek ellenőrizni kell az új szálloda építését.
– Igen, Winston is így mondta.
– Michael Kallinski helyettesít; azt hiszem, nála megfelelőbbet
keresve sem találhatsz.
– Hallom, hogy az apja beteg volt – szólt közbe Blackie. –
Beszéltél Ronnie-val az utóbbi napokban, Emma?
– Igen. Már felkelt. Tüdőgyulladása volt, de most már sokkal
jobban van. Az idei április nagyon csalóka volt. Napsütéses, de
szörnyen hideg szelek fújtak. Az utóbbi néhány napon majd
megfagytam.
– Ez nem újdonság – jelentette ki Blackie, és szeretettel nézett
rá. – Már akkor is mindig szenvedtél a hidegtől, amikor olyan
sedreférc kislány voltál. Emlékszem, mennyit dideregtél és
panaszkodtál, hogy Fairley Hallban agyonfagysz.
Ók ketten elmerültek a múltban; Shane-nek feltűnt, hogy az
utóbbi időben mind gyakrabban teszik. Egy darabig odafigyelt, de
amikor ütött a kandallón álló óra, felpillantott, és látta, hogy fél hét
van. Elnyomta a cigarettáját, kiitta az utolsó kortyot, és felállt. – Na,
én megyek, és hagylak benneteket turbékolni. Aztán viselkedjetek
illedelmesen. – A szék fölé hajolt, nagyon gyöngéden megpuszilta
nagyapját, megérintette a vállát: – Vigyázz magadra. Holnap
benézek.
587
 – Jó lesz, fiacskám. Alig várom. Kellemes szórakozást.
– Kösz, nagyapa. – Shane Emmához lépett. Arra gondolt, hogy
magas kora ellenére milyen csinos. Megcsókolta, majd azt mondta: –
Vigyázz erre az öreg harcosra. Tudom, hogy nehezen kezelhető – de
te már ismered néhány éve.
– Igérem – nézett Emma szerető szemmel Shane-re.
Hm, hm! És ne hidd, hogy én nem ismerem jól ezt a nőt!
Nevetésük az ajtóig kísérte Shane-t. Válla fölött visszanézett,
látta, hogy milyen bensőségesen csevegnek, elmerülnek saját
világukban, felidézik közös emlékeiket. Halkan csukta be maga
mögött az ajtót.
Blackie az ajtóra pillantott, előrehajolt, és cinkos suttogással
kérdezte: – Gondolod, hogy még mindig olyan szertelenül él és
futkos a nők után, mint korábban?
– Nem hiszem. Meggyőződésem, hogy ennyi munka mellett
nincs rá ideje.
– Mindenki megnősül, és ő, huszonnyolc éve ellenére
változatlanul agglegény – panaszkodott szokatlanul nyűgösen
Blackie. – Úgy reméltem, hogy megállapodik, mielőtt meghalok, de
nem úgy néz ki. Semmi reményem, hogy gyerekeit a térdemen
lovagoltathatom.
Emma rendreutasító pillantást vetett rá. – Ostoba vénember,
persze hogy van reményed. Mi ütött beléd ma este? Te szoktad
mindig mondani, hogy megéred a kilencvenediket.
– Nagyon kétlem, Pindurkám.
Emma nem törődött ezzel a megjegyzéssel, és sietve folytatta: –
Shane igenis meg fog állapodni – de még nem jött el az ideje.
– Eegen, azt hiszem, igazad van. – Nagy fehér oroszlánfejét ide-
oda ingatta, arcára tanácstalanság ült ki. – Ez a nemzedék – nem is
tudom, időnként zavarba ejt. Úgy elfuserálják az életüket.
Emma megdermedt, feszült figyelemmel nézett. Általánosít-e,
vagy céloz valakire? Csak nem találta ki Shane érzelmeit Paula iránt?
588
– És mi mások voltunk? A mi nemzedékünk ugyanilyen ügye-fogyott
volt.
Blackie hallgatott.
– Ha jobban belegondolsz, elismered, hogy igazam van –
mosolygott Emma. – Ki fuserálta el időnként jobban az életét, mint
én?
Blackie akaratlanul elnevette magát. – Igaz. És én itt folyton
Shane-ről beszélek, és még meg se kérdeztem, hogy Paula hogy van.
– Elboldogul szegényke. Pillanatnyilag tele van tennivalóval.
Jim azonban, azt hiszem, szépen gyógyul. Őszintén remélem is;
Paula halálra rémült miatta. Én is.
– Épp most akartam érdeklődni Jim felől. – Blackie furcsa
pillantást vetett rá, és rövid szünet után kérdezte: – Meddig lesz még
az elmegyógyintézetben?
– Pszichiátriai klinikán! – javította ki Emma. – Talán négy, talán
hat hétig.
– Ilyen sokáig! Ó, istenem, mekkora teher ez Paulán! –
Megdörzsölte az állát, átható pillantást vetett Emmára. – De ugye
meggyógyul?
– Természetesen! – jelentette ki nagyon határozottan Emma,
noha maga sem volt egészen biztos benne. A család zavaros
történetén járt az esze.
Blackie, mintha csak olvasna Emma gondolataiban, hangosan
töprengett: – Milyen fura család ezek a Fairleyk. Adele Fairley,
mintha kissé eszement lett volna… úgy kóborolt Fairley Hall
folyosóin, mint a kísértet. És milyen tragikus véget ért. Óhatatlanul
arra kell gondolnom, hogy Jim betegsége…
– Ha nem haragszol, ilyesmire gondolni sem akarok. Ez minden
érintett számára túlságosan nyomasztó és aggasztó lenne.
Emma előrehajolt, lebilincselő mosollyal témát változtatott. – Te
meg én megállapodtunk, hogy többet nem csatangolunk összevissza
a nagyvilágban, de arra gondoltam, nem volna-e kedved velem jönni,
589
és dél-franciaországi házamban lakni? Idén nyáron, Emily esküvője
után, tehát június közepétől július közepéig, Alexander
házasságkötéséig? No, mi a véleményed?
– Nagy a kísértés. Az öreg csontjaimnak jót tenne egy kis meleg
napsütés. Hozzád hasonlóan én is megéreztem az utóbbi napokban az
északi szél csípősségét. Őszintén szólva azt hittem, hogy influenza
bujkál bennem.
– Nem vagy jól? – Emma gyors pillantása elárulta aggodalmát.
– Ó, dehogynem. Ne izgulj miattam, tudod, hogy azt sose
bírtam. – Széles kelta száján gyöngéd mosoly jelent meg. – Legyünk
őszinték, már egyikünk sem mai csirke. Tudod, mik vagyunk? Két
vén csont – ugratta.
– Beszélj csak a magad nevében – vágott vissza Emma, de
arckifejezése ugyanolyan szeretetet árult el, mint Blackie-é.
Évődésüket Mrs. Padgett, Blackie házvezetőnője szakította
félbe, közölve, hogy a vacsora tálalva van.
Kifelé jövet a könyvtárból és a pompás kör alakú bejárati hallon
áthaladva Emma is észrevette, amit korábban Shane, hogy Blackie
milyen lassan csoszog. Hogy lépést tarthasson vele, lelassította
lépteit, és ez módfelett aggasztotta.
Vacsora közben észrevette, hogy Blackie nem eszik, csak
ímmel-ámmal csipeget. Meglepő módon vörösboros poharához is
alig nyúlt. Emma nem szólt, ehelyett elhatározta, hogy kezébe veszi a
dolgot: holnap felhívja Hedley doktort, megkéri, jöjjön át, és
alaposan vizsgálja meg.
Blackie egy darabig a Nemzeti Nagydíjról beszélt, és Emma
hagyta, hadd meséljen – tudta, hogy ez a győzelem mennyire fontos
neki. De hirtelen témát változtatott: – Nekem mindig olyan furcsa
volt, hogy Shane soha nem mutatott érdeklődést valamelyik unokád
iránt. Volt egy időszak, amikor felnövekvőben voltak, hogy azt
hittem, ő meg Paula egy szép napon végül össze fognak házasodni.

590
 Emma visszafojtotta lélegzetét. Egy másodpercig azon volt,
hogy bizalmába avatja, de azonnal meggondolta magát. Blackie-t
nagyon bántaná, ha megtudná, hogy Shane szerelmes Paulába, annál
is inkább, mert Emma arra a következtetésre jutott, hogy Paula nem
viszonozza Shane érzelmeit. Blackie képtelen lenne elviselni a
tudatot, hogy Shane szenved.
Emma áthajolt az asztalon, és megpaskolta Blackie kezét. –
Talán azért érzik úgy, mintha testvérek lennének, mert egész életüket
együtt töltötték.
– Eegen, nagyon valószínű, de nem lett volna szép, ha
összeházasodnak?
– De igen, csodálatos lett volna.

Az ebédlőből jövet Mrs. Padgett emlékeztette Blackie-t, hogy ma

kimenője van, és azzal jó éjszakát kívánt. Blackie és Emma
visszament a hallon át a könyvtárszobába. Emma egy pohár
konyakot töltött neki, és likőrt magának.
Egy darabig csöndben, gondolataikba merülve ültek, italukat
kortyolgatták – aznap este is olyan barátságban, mint egész
életükben. Blackie végül megkérdezte: – Nem akarsz feltenni egy
lemezt? Meghallgatni néhány régi dalt, azokat, amiket szerettünk.
– Remek ötlet – állt fel Emma. A lemezjátszóhoz ment,
válogatni kezdett. – Te jó ég, nem tudtam, hogy ez még mindig
megvan… A régi ír balladák lemeze, amit évekkel ezelőtt
ajándékoztam neked. Ezt tegyem fel?
– Igen, miért ne. – Blackie halványan mosolyogva dicsekedett: –
A hangom még mindig jó. Ha akarod, vele énekelek.
– Mindig szerettem a telt bariton hangodat.

591
 Hallgatták a zenét, és Blackie ígéretéhez híven imitt-amott
néhány taktust énekelt, de hangja gyenge volt és remegő, úgyhogy
többnyire csak dúdolta a melódiát.
Amikor a lemez lejárt, Emma megjegyezte: – Mennyi emléket
ébresztenek ezek a dalok… különösen a Danny Boy. Azt az estét
sose felejtem el, amikor – Fairley Haliból való szökésem után –
keresésedre indultam, és a Sáros Kacsában találtalak meg. Úgy
énekelted ezt a balladát, mintha az életed függne tőle. Ó, Blackie,
olyan szédületesen néztél ki, ahogy ott álltál a zongora mellett. Olyan
lenyűgöző voltál – valódi ripacs.
Blackie mosolygott.
Emma szeretettel nézett rá: látta a hullámos, még mindig dús, de
hófehér haját, a megereszkedett vonásokat, az idő nyomait a széles
arcon, és lelki szeme előtt hirtelen megjelent, milyen volt fiatalon,
azon a bizonyos estén a kocsmában. Látta lesült arcát keretező dús
fekete fürtjeit, vidám fekete szemét, rózsaszín ajkából kivillanó
hófehér fogsorát; Blackie feltűnő külsejét még jobban kiemelő
gázlámpák fényét.
Előrehajolva kérdezte: – Blackie, emlékszel arra a bizonyos
estére?
– Hogy is felejthettem volna el? A csendesebbik részbe
vonultunk, leültünk, te limonádét ittál, én egy pofa sört. Ó, milyen
kis csitri lányka voltál… Elárultad, hogy állapotos vagy… és én
feleségül kértelek. Talán hozzám kellett volna jönnöd.
– Igen, lehet. De nem akartam rád akaszkodni… – Emma nem
fejezte be, kortyolt egyet.
Blackie hátradőlt, ajka körül halvány mosoly játszadozott, és
bólintva mondta: – Nagyon csinos vagy ma este. Te vagy az ország
legcsinosabb kislánya.
– Elfogult vagy.
Blackie kiegyenesedett, s a szoba félhomályában egyre
erősebben nézte Emmát. – El nem tudom mondani, hogy mit jelentett
592
nekem ez az együtt töltött vakáció. Ez a nyolc hónap ellensúlyozta
azt a sok bánatot, ami életemben ért. Szívből köszönöm neked
drágám.
– Kedves vagy. De nekem kellene köszönetet mondanom azért,
hogy végrehajtottad a nagybetűs Tervedet.
– Jó terv volt. – Blackie hirtelen elhallgatott, arca eltorzult.
Emma felpattant, és föléhajolt. – Mi baj? Rosszul vagy?
– Semmi… – rázta a fejét –, csak egy kis gyomorgörcs.
– Telefonálok az orvosnak, és utána felviszlek és ágyba duglak.
– Emma elfordult, az ablaknál álló íróasztal felé indult.
– Ne, ne – Blackie vissza akarta tartani, de karja erőtlenül
hanyatlott le. – Nincs erőm felmenni.
– Muszáj – erosködött. – Én majd segítek.
Blackie lassan ingatta a fejét.
– Igenis felhívom Hedley doktort – közölte határozottan Emma.
– Gyere, ülj ide mellém. Könyörgök. Csak egy-két percre.
Emma odahúzott egy párnázott zsámolyt, leült, megfogta
Blackie kezét: – Mi van, kedves?
Blackie megszorította ujjait, azután rámosolygott. Szeme
hirtelen nagyon tágra nyílt. Rekedten suttogta: – Egy életen át
ismertelek. Annyi mindenen mentünk együtt keresztül.
– Igen, így van, és nem tudom, Blackie, mihez kezdtem volna
nélküled.
Blackie nagyon hosszan, lassan sóhajtott. – Sajnálom, hogy itt
kell hagyjalak. Nagyon, nagyon sajnálom, Pindurkám.
Emma nem bírt megszólalni. Szeme könnybe borult, könnyei
végigcsorogtak ráncos arcán, a fehér selyem gallérra, a smaragd
brosstűre, összekulcsolt kezeikre hullottak.
Blackie szeme még tágabbra nyílt, és még merevebben nézett rá,
mintha emlékezetébe akarná vésni az arcát. Majd meglepően erős
hangon mondta: – Mindig szerettelek, drágám.
– És én is mindig szerettelek, Blackie.
593
 Blackie sápadt ajkán halvány mosoly suhant át. Szeme
megrebbent, becsukódott, és többé nem nyílt fel. Feje féloldalra dőlt.
Keze erőtlenül feküdt Emma erős kezében.
– Blackie. Blackie!
Ráborult a csend.
Emma csukott szemmel, szorosan fogta Blackie kezét. A ráncos
szemhéjak alól patakokban csorogtak a könnyek. Fejét összekulcsolt
kezükre hajtotta, könnyeivel áztatta.
– Isten veled, legdrágább barátom, isten veled – mondta végül.
Csöndesen sírdogált, képtelen volt abbahagyni, és hosszú ideig ült ott
sajgó szívvel.
Azután felemelte a fejét, elengedte Blackie kezét, és
feltápászkodott. Blackie fölé hajolt, gyöngéden elsimította
homlokáról hófehér haját, és megcsókolta jeges ajkát. Milyen hideg,
gondolta.
Lassan, botladozó léptekkel, fél vakon közeledett az ablak
mellett álló székhez, ahonnan Blackie oly szívesen nézegette volt a
kertet. Felvette a szákról a skót kockás plédet, Blackie-hez vitte, a
lábára tette, és bebugyolálta.
Ugyanolyan csigalassúsággal vonszolta magát az íróasztalhoz.
Felemelte a kagylót, és remegő kézzel tárcsázta Beck House-t.
Shane szólt bele: – Halló?
Mély hangja hallatán Emma újból sírni kezdett. Remegő hangon
mondta: – Blackie elment… kérlek, gyere át.

Shane egy órán belül ott volt, és vele jött Paula, Emily meg Winston.
Emmát a zsámolyon ülve találták, fejét lehajtotta, keze Blackie
térdén nyugodott. Meg se fordult, meg se mozdult, mereven ült, és a
tüzbe bámult.

594
 Shane odasietett, kezét könnyedén a vállára tette, lehajolt hozzá.
– Itt vagyok, Emma néni – mondta nagyon gyöngéden.
Emma nem válaszolt.
Shane kézen fogta, és lassan talpra segítette.
Emma végül feltekintett, ismét sírni kezdett, Shane átkarolta,
szorosan magához ölelve csitítgatta.
– Most halt meg, és máris hiányzik – mondta szívet tépő
zokogással Emma. – Mihez kezdek Blackie nélkül?
– Nyugodj meg, Emma néni. – A pamlaghoz vezette, és
szemével intett Paulának, aki holtsápadtan, remegve állt a küszöbön.
Odament, leült nagyanyja mellé, vigasztalni próbálta. Emily is
csatlakozott hozzájuk.
Shane Blackie-hez lépett. Fájdalom szorította össze a torkát,
arcán könnyek peregtek. Blackie ráncos arcába nézett, látta, hogy
milyen békés, majd lehajolt, és megcsókolta.
– Isten veled, nagyapa.

41

– Két nap múlva lesz a születésnapod, nagyi – pendítette meg

óvatosan Paula és arra gondoltam, hogy tarthatnánk…
– Ó, istenem – szakította félbe Emma. – Ne is mondd. Alig
néhány hete, hogy Blackie meghalt, és igazán nincs kedvem az
ünnepléshez.
– Tudom. Nem gondoltam nagy partira, csak egy kis vacsorára
itt Pennistone Royalban. Nem lesz itt más, mint én, Emily, Winston
meg a szüleim. Gondoltuk, hátha felvidítunk.
– Felvidíttok – ismételte tompán Emma, és megveregette Paula
kezét. – Nem hiszem, hogy e percben bármi felvidíthatna. De azt
hiszem, folytatnom kell az életet. Jól van… de csak ti öten jöjjetek.
Nagyon kérlek, ne hívj meg mást. Nem kívánom a társaságot.
Fárasztanak az emberek.
595
 – Megígérem, hogy egy árva lelket sem hívunk meg –
bizonygatta Paula, aki örült, hogy javaslatát a nagyi elfogadta.
– És ne legyenek ajándékok. Egyetlen ajándékot sem akarok.
Véleményem szerint a nyolcvanegyediket elérni inkább alkalom a
búslakodásra, mint a hejehujára.
– Ne aggódj, nagymama, nagyon egyszerű, mindennapi vacsora
lesz. És te is örülni fogsz, hogy apa meg anya néhány napig itt
lesznek.
– Igaz – mormolta Emma. Az ölében tartott albumra pillantott.
Azt nézegette, amikor Paula röviddel azelőtt betoppant. Kábán
bámulta a régi fényképeket, gondolatai a múltban kalandoztak.
Fölemelte fejét, Paula elé tolta az albumot, és megjegyezte: – Nézd,
itt vagyunk: Blackie, Laura meg én. Első üzletem előtt állunk
Armley-ban. Ez vagyok én – a kerek skót sapkában.
– Igen, megismerlek. – Paula nagyon sokszor látta ezt a képet, az
album minden lapját kívülről tudta, de nagyanyja kedvében akart
járni, ezért így szólt: – Nézzük meg a többi képet is, mesélj azokról
az időkről, amikor beindítottad az üzletet. Úgy szeretek hallani róla.
Emma bólintott, megélénkült, ahogy az album lapjait forgatták,
és a következő húsz percben, egymás mellett ülve az emeleti
szalonban, újraélték Emma Harte napjait.
Emma hirtelen abbahagyta, Paulára pillantott, és megkérdezte: –
Mit gondolsz, meddig fogok élni?
Paula megdöbbent, kérdőn nézett nagyanyjára, hirtelen riadalom
töltötte el. Torkát köszörülve, határozott hangon mondta: – Sokáig,
édes.
– Nagyon derülátó vagy – mondta Emma, elfordult, és révedező
tekintettel nézett a semmibe.
– Korodhoz képest kitűnő állapotban vagy, memóriád cseppet
sem romlott. Ha vigyázol magadra, hosszú évek állnak még előtted.
Emma bölcs, öreg, zöld szeme Paula aggódó arcába nézett, és
lassan elmosolyodott. – Igen, igazad van. Nem tudom, mi ütött ma
596
belém – nagyon morbid vagyok, ugye? Blackie halála rettenetesen
lesújtott, de azt hiszem, erőt kell vennem magamon – kuncogott. –
Mellesleg, lehet, hogy öreg vagyok és manapság kissé fáradékony,
de nincs még szándékomban itt hagyni ezt az árnyékvilágot.
– Ez a helyes beszéd!
Emma nem válaszolt. Felkelt, és a kiugró ablakfülkéhez sétált,
nézte a kertet, a szélben hajladozó nárciszokat. Milyen szép a
délután. Tökéletes tavaszi nap… éppolyan, mint Blackie temetésén.
Milyen örökkévaló, mindig megújul. Igen, a halálban mindig ott van
az élet. Újból sóhajtott, a kandallóhoz ment, és a mellette álló székre
ült. – Nagyon kedves vagy, hogy átjöttél, drága Paula. De azt hiszem,
szeretnék egy darabig magamra maradni, vacsora előtt pihennék
egyet.
Paula odalépett hozzá, szívében túlcsorduló szeretettel csókolta
arcon. – Jól van, nagyi. Holnap majd beugróm a gyerekekkel együtt.
– Előre örülök – mondta Emma, és amikor Paula kiment,
összekuporodott a karosszékben. Gondolatai befelé fordultak. A
fiatalok nem igazán értik, gondolta. Paula nagyon igyekszik, de nem
tudja, mit jelent egyedüli túlélőnek lenni a kortársak közül. Mind
elmentek már. Mindet eltemettem. Szeretteimet, legdrágább
barátaimat. Már az ellenségeim is eltűntek, senki sem akarja
átharapni a torkomat, senki sincs, aki a harci tüzet felszítaná bennem.
Blackie nélkül olyan magányos vagyok. Ő meg én tartottuk
egymásban a lelket annyi éven át, és együtt jártuk be a világot
életünk alkonyán. Oly sok közös emlékünk volt, egy élet
tapasztalatai, annyi szeretetet és barátságot nyújtottunk egymásnak.
Egész életemet ennek az édes írnek az oldalán töltöttem. Halála
váratlanul ért. Rettenetes megrázkódtatás volt. Tudtam, hogy öreg,
mint ahogy én is az vagyok, de ő is olyan erősnek, legyőzhetetlennek
tűnt, mint én. Furcsa: mindig azt gondoltam, hogy én megyek el
hamarabb. Mihez kezdjek? Hogy bírom ki nélküle?

597
 Emmát ismét elborította a bánat, és a szörnyű veszteség érzése –
mint oly gyakran az utóbbi két hétben, amióta Blackie meghalt.
Szeme megtelt könnyekkel, visszafojtotta zokogását, kezét reszkető
ajkához emelte. Annyira hiányzik. Olyan üres nélküle a világ. Annyi
mindent nem mondtam el neki, és most már késő. El kellett volna
mondanom Shane szerelmét Paula iránt. Nem akartam elszomorítani.
Aggódott volna. De most már bánom.
Nedves orcáját kezével törölgette, fejét a szék háttámláján
pihentette. Elviselhetetlen magány töltötte el. Szemét behunyta, és
néhány perc múlva elszundikált.

Paula a földszintre ment, Emilyt kereste. A könyvtárszobában találta

meg. Leültek, és Emmáról tanácskoztak.
– Látszólag jól tartja magát – mondta Paula –, de belül nagyon
szenved.
– Igazad van – ráncolta homlokát aggódva Emily. – Blackie
nélkül teljesen elveszett. Kikészült, őszintén szólva, a minap azt
kívántam, bárcsak találnánk valami terhelő adatot Jonathanra nézve.
Ez felkeltené az érdeklődését. Kizökkentené fásultságából.
– Blackie halála előtt erősen foglalkoztatta az esküvőd
előkészítése. Nem tudnád megint bevonni?
– Ne hidd, hogy nem próbáltam meg. De annyira zaklatott,
odafigyelni sem bír, ami egyáltalán nem jellemző rá.
– Tudod, Emily, egyetlen dolog segíthetne! – hajolt előre
lelkesen Paula: – Emma Harte világéletében igavonó volt, a múltban
is mindig a munka segítette át gyászon és bánaton; ez volt a
menedéke. Rá kell vennünk, hogy álljon be újból… fogjuk megint
munkára.
– Hetek óta nem hallottam ilyen jó ötletet! – egyenesedett ki
felderülő arccal Emily. – Nagyinak kedvenc mondása volt, hogy
598
állva akar meghalni. Beszéljük rá. – Ismét elkomorult, alsó ajkába
harapott, megrázta szőke fejét. – Nem biztos, hogy beleegyezik.
Lehet, hogy nem akar a dolgainkba beleavatkozni… Időnként
nagyon furcsa tud lenni.
– Próbáljuk meg. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen kiút. Ha
nem bátorítjuk, hogy térjen vissza a munkába, egyszerűen elsorvad
és meghal.
– Egyetértek, számíthatsz rám. És még valami… – Emily
habozott, gondos pillantást vetett Paulára, majd sietve folytatta: –
Miért nem költözöl vissza a gyerekekkel és a dajkával? Legalábbis
addig, amíg Jim haza nem jön a szanatóriumból.
– Furcsa módon én is erre gondoltam az előbb, amikor a
nagyinál voltam. Semmi sem olyan vidámító, mint két kisgyerek
hancúrozása, és a dédunokák ittléte talán visszaadja a nagyi
életkedvét.
– Feltétlenül. És mi ketten kirángathatjuk levertségéből.
– Nagyon remélem.
– Mikor tudnál ideköltözni?
– Mit szólnál a holnapi naphoz?
– Isteni! Ha akarod, átjövök és segítek.
– Nagyon jó volna. És hétfő reggel elviszem a holmimat a nagyi
leedsi áruházi irodájából, és visszaköltözöm a saját régi irodámba.
Este meg, a születésnapi vacsorán, te meg én előadjuk javaslatunkat.
Mozgósítom a szüléimet is, hogy segítsenek rávenni a nagyit. – Paula
felállt. – Mennem kell. Be akarok nézni a szanatóriumba.
Megígértem Jimnek, hogy később meglátogatom.
A két unokatestvér kilépett a könyvtárszobából, és a kövezett
hallon át a bejárati ajtó felé tartott.
A rövid lépcsősor előtt Emily karon ragadta Paulát. Halkan
kérdezte: – Jim tíz hete van bent. Meddig még?
– Még négy vagy hat hétig. Ha az állapota javul. Ha nem –
fáradtan vállat vont akkor persze tovább tart.
599
 – Remélem, nem haragszol, ha megemlítem, de, gondolom, Jim
most már tisztában van vele, hogy az ital árt neki. Úgy értem, tudja,
hogy egyetlen cseppet sem ihat többé, és…
– Tudja – vágott közbe Paula –, és ami még fontosabb, én is
tudom. Kösz, hogy aggódsz. Pillanatnyilag napról napra araszolok –
csak így bírok élni, átvészelni minden egyes napot, anélkül, hogy
bediliznék. És hogy nagyon őszinte legyek, a legfőbb gondom
jelenleg a nagyanyánk.
– Igen. Megértelek. Nekem is ő a legfontosabb. Bízhatsz
bennem, segítek, ahol csak tudok.

Hízelegtek, könyörögtek, minden fortéllyal igyekeztek rávenni

Emma Harte-ot, hogy térjen vissza a munkába.
De ő következetesen és ellentmondást nem túrően
visszautasította. Hajlíthatatlan volt. Nyomatékosan rázta a fejét, újból
meg újból megismételte, hogy visszavonult, és kész.
Paula és Emily végül látszólag feladta. De minduntalan
célzásokat tettek; tanácsait kérték akkor is, ha nem volt rá szükségük,
mindent elkövettek, hogy érdeklődését felkeltsék, ismét bevonják az
üzleti életbe.
Emma átlátott a szitán, magában mosolygott, megindította
szeretetük és gondoskodásuk, de rendíthetetlenül kitartott amellett,
hogy csöndes életet akar Pennistone Royalban folytatni.
És akkor egy reggelen, május közepén, korán ébredt. Rájött,
hogy visszatért régi energiája, és nyugtalansága. Meglepődött, és az
ágyban fekve hosszú ideig tűnődött.
– Halálosan unom magam – közölte Hildával, a házvezetőnővel,
amikor az nyolckor felhozta a reggelit.
Emma ölébe helyezve a tálcát, Hilda kifejtette: – Ez természetes,
Mrs. Harte, annyira aktív volt egész életében, hogy ez a semmittevés
600
nem való magának. Szólhatna talán Tilsonnak, hogy vigye be Leeds-
be. Ott ebédelhetne Paulával vagy Emilyvel. Nagyon jót tenne, ha
kimozdulna ebből a házból.
– Jobb ötletem támadt – mondta elgondolkozva Emma. – Azt
hiszem, hogy mindennap be fogok járni rövid időre az irodába. Nem
akarok újból teljes gőzzel dolgozni, viszont szeretném elfoglalni
magam – rázta sajnálkozva a fejét. – Segítenem kellett volna
Emilynek megszervezni az esküvőjét. Most látom, hogy milyen
figyelmetlen voltam, igazi önző öregasszony… Önsajnálatba estem,
mert öreg barátaim meghaltak. De hiszen az unokáim a barátaim,
nem így van?
– De még mennyire. Emily el lesz ragadtatva, annál is inkább,
mert Párizsban élő anyját szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekli
az esküvő. Oly sok a tennivaló, az idő meg nagyon rövid. A június
15-e már majdnem a nyakunkon van. Azonnal lemegyek, és szólok
Tilsonnak, hogy fél tizenegyre álljon elő a kocsival. Mit szól hozzá?
– Nagyon örülök. Köszönöm, Hilda.
Tizenegy előtt tíz perccel Emma Harte besétált leedsi áruházába.
Nagyon jól mutatott csináltatott tengerészkék ruhájában és az
ugyanolyan színű kabátban, nyaka körül tejfehér igazgyöngysorral,
fülében csillogó gyémántokkal. Sminkje, frizurája tökéletes.
Határozott, gyors léptekkel sietett át a földszinti kozmetikai
részlegen. Amikor megállt, hogy egy-egy eladót üdvözöljön,
majdnem könnyekig meghatotta a szívélyes fogadtatás, amelyben
részesült.
Az igazgatósági irodákhoz vezető felvonóba szállt, és egy
pillanatra habozva megállt a saját irodája ajtaja előtt. Paula és Agnes
vajon mit szól váratlan megjelenéséhez? Elfordította az ajtógombot,
és belépett.
A két nő Paula íróasztalánál állt, mélyen elmerülve tárgyalt. Az
ajtónyitásra mindketten feltekintettek. Meglátták Emmát, és annyira
meglepődtek, hogy a szavuk is elállt.
601
 – Nos, itt vagyok – mondta Emma. – És itt is maradok. –
Elképedt arcuk láttán nevetni kezdett: – Ne bámuljatok már úgy,
mint borjú az új kapura. Szólaljatok már meg.
Paula szája fülig szaladt. – Isten hozott, nagyi – lépett oda, és
megfogta Emma karját. – Kerülj beljebb, vár az irodád – hetek óta.

A következő néhány hónap olyan gyorsan telt el, hogy Emma úgy
érezte, lélegzetvételre sem maradt ideje. Mindennap tizenegyre
érkezett Leedsbe, és négy óráig maradt. Csakhamar belelendült a
dolgokba, újult érdeklődéssel követte óriási üzleti birodalmának
menetét, jóllehet a napi feladatokat unokáira hagyta. Következetesen
visszautasította, hogy ismét kezébe ragadja a gyeplőt, ismételten
közölte, hogy előző évben visszavonult, és nincs szándékában újból
elfoglalni vezetői posztját. Meghallgatta panaszaikat, mindig
rendelkezésükre állt, hasznos tanácsokat adott. Ugyanolyan okos,
élénk, tevékeny volt, mint valaha.
És így, miközben gondosan figyelt az üzleti ügyekre, idejének
nagy részét a júniusi, illetve júliusi esküvő tervezésének szentelte.
Emily éppoly hálás volt nagyanyja segítségéért, mint Maggie
Reynolds, Alexander menyasszonya. Maggie anyja néhány éve
meghalt, apja, a nyugalmazott ezredes az utóbbi időben
gyengélkedett. Barátságtalan és hallgatag férfiú lévén, nem is volt
alkalmas arra, hogy effajta női dolgokkal foglalkozzon.
Emma – utolérhetetlen szervezőkészségével és azzal az
egyedülálló tulajdonságával, hogy az éppen soron levő ügyre
összpontosítson – maga fogott neki az előkészületeknek. Ő
intézkedett a meghívók kinyomtatásáról, összeállította a vendégek
jegyzékét, tárgyalt a büfét szállító céggel, a virágüzletekkel, a
ruhatervezőkkel és a zenészekkel, akik a két fogadáson a talpalávalót
húzzák. Több ízben felkereste Ripon püspökét, aki személyesen adja
602
majd össze az ifjú párokat a székesegyházban. Hosszasan tárgyalt a
templom orgonistájával és a karvezetővel, segített a két leendő
menyasszonynak és a vőlegénynek kiválasztani a megfelelő
templomi zenét.
Figyelmét a legkisebb részlet sem kerülte el. Emma Harte
tökéletességre törekedett – bármennyi időt, energiát és pénzt emészt
is fel. – De jó, hogy megint te dirigálsz, Emma néni, ismét a
tábornokot játszod, és úgy csattogtatod felettünk az ostort, mint
egykoron a Gémtanyán. Mit csinálnánk nélküled? – mondta neki
egyik este Winston.
– Biztosan boldogulnátok – mondta a maga csípős módján, de
nevetett, mert jólesett neki Winston megjegyzése. Örült, hogy
szükség van rá, élvezte, hogy hasznosnak érezheti magát. Ők meg
segítenek nekem, hogy fiatal, eleven és vidám legyek, gondolta
akkor este, később, amikor lefekvéshez készülődött. Elismerte, hogy
az esküvők tervezése segített elterelni gondolatait Blackie haláláról;
enyhítette bánatát és a magányosság érzetét. Hasznos tevékenység és
örömteli események: az öregeknek erre van szükségük, hogy kedvük
legyen tovább élni, motyogta magában, amikor hálóingébe bújt.
Június 15-én délben szeretettől, büszkeségtől és örömtől dagadó
kebellel nézte, hogyan vonul be Ripon székesegyházába Emily, apja,
Tony Barkstone karján.
Emma még soha ilyen szépnek nem látta unokáját. Fehér
taftruhájában törékeny kis drezdai porcelánfigurának hatott. A ruha
régimódi krinolinra hasonlított, szoknyája redőiben kis nefelejcs- és
májusi gyöngyvirágcsokrok rejtőztek. Hasonló, szintén
selyemvirágokból állt a kis korona, amely lebegő fátylát tartotta. Más
ékszert nem viselt, mint eljegyzést gyűrűjét, a könnycsepp alakú
gyémánt fülönfüggőt, amit 1968-ban kapott Emmától, és Charlotte
néni igazgyöngysorát, amit a néni kapott eljegyzése alkalmával
Emma fivérétől, Winstontól, közvetlenül az első világháború után.

603
Emily koszorúslányai féltestvérei, Amanda és Francesca voltak; kék
taftruhájuk, lonckoszorújuk bájos látványt nyújtott.
Az esküvő után a fogadást Pennistone Royal kertjében tartották,
és Emma, barátai, családtagjai és vendégei között sétálgatván,
minduntalan azt hajtogatta magában: mekkora szerencse, hogy itt
lehet, Emily és saját élete eme különleges napján. Csodaszép idő
volt. Világos, porcelánkék ég, ragyogó napsütés. Körülnézve
megállapította, hogy kertje soha nem volt még ilyen káprázatosán
szép; a rengeteg virág élénk színekben tobzódik a zöld gyep szélén a
zöld fák tövében.
Emma ma délután mindenre sokkal tudatosabban figyelt, és a
jelenlevőket minden eddiginél tisztábban látta. Hirtelen a legkisebb
dolog is jelentőséget kapott, és egy adott pillanatban olyan
elégedettség töltötte el, mint még soha.
Teáját itta, a táncoló fiatalokat nézte, és nehéz életére gondolt: a
harcokra, az elviselt bántalmakra és fájdalmakra, a vereségekre és
veszteségekre. Mindez hirtelen elvesztette jelentőségét. Milyen
szerencsés voltam, gondolta. Szerencsésebb, mint a legtöbb ember.
Megéltem a nagy szerelmet, drága barátok vettek körül, óriási
sikereket értem el, hatalmas vagyonra tettem szert, egész életemben
egészséges voltam. És ami mindennél fontosabb: szerető unokáim
vannak, akik öreg napjaimban törődnek velem. Ó, igen, nagyon
szerencsés volt az életem.
Ugyanezt érezte, öt héttel később, július végén, unokája és
Marguerite Reynolds esküvőjén. Maggie is mutatós menyasszony
volt, elegáns, karcsú alak, simán szabott krémszínű, nehéz
szaténruhában. A ruhának magas nyaka volt, hosszú, szűk ujja,
egyenes szoknyája hosszú uszályban folytatódott. Tokkalapkáját apró
szemű gyöngyök díszítették, fátyla brüsszeli csipke volt. A ragyogó
idő júliusban is kitartott, a fogadást ismét Emma régi, nagy házának
kertjében tartották.

604
 Vasárnap, egy héttel a második esküvő után Emma és Paula
Pennistone Royal kertjében sétálgatott. Emma hirtelen megszólalt: –
Köszönöm, hogy kirángattatok a levertségből, ami Blackie halála
után rám tört. Ha nem tettétek volna, nem lehettem volna tanúja e két
nagyszerű eseménynek. – Huncutul Paulára kacsintott: – Most meg,
ha egy kis szerencsém van, a nem túl távoli jövőben újabb
dédunokákat ringathatok.
– Igy lesz, nagyi! Gondoskodom róla, hogy így legyen.
A Rododendron sétányon Emma belekarolt Paulába. Kis idő
múlva csöndesen megszólalt. – Örülök, hogy Jim hazatért, és
legalább Alexander esküvőjén részt vehetett.
– Én is örülök. Sokkal jobban van. Szegény Jim – a gödör
legmélyére zuhant. Innen már csak felfelé visz az út.
– Igen, drágám, reménykedjünk. – Kissé habozott, majd halkan
folytatta: – Próbáltam vele beszélni az ideg-összeroppanásról, mert
meg akartam érteni, hogy mi okozhatta, de azt hiszem, nem hajlandó
ki tárulkozni.
– Nem. Még velem sem hajlandó beszélni róla. Úgy döntöttem,
hogy nem erőltetem. Biztos vagyok benne, hogy később feloldódik,
Jim bizonyos szempontból nagyon is magának való. Hedley doktor
elmondta, hogy a szanatórium pszichiátereit is zavarba hozta; és ő
sem tudott leásni Jim lehangoltságának gyökeréig.
Emma hallgatott; csendben sétáltak tovább, és végül leültek a
dombtetőn álló padra. Emma maga elé meredt, Jimre gondolt.
Elkomorult, mert nem értette, hogy Jim miért fordult annyira befelé,
miért nem képes feloldódni legalább a lélekgyógyásznál, aki segíteni
tudna rajta.
A nagyanyját figyelő Paula megkérdezte: – Mire gondolsz?
Hirtelen úgy elméláztál.
– Nem lényeges. Örülök, hogy Jim lement Daviddel és Daisyvel
dél-franciaországi házamba. Azt hiszem, ez majd jót tesz neki. A
napsütés, a friss levegő, a szabadtéri mozgás, a jó táplálkozás és a
605
pihenés mindig csodákat művel. Ha majd augusztus végén visszatér,
megkezdheti a szerkesztőségi munkát. – Paula hallgatott, és Emma
kíváncsian nézett rá: – Ugye így lesz? Ugye nem titkolsz előttem
semmit?
– Persze hogy nem – rázta le magáról saját aggasztó gondolatait
Paula. – Veled együtt én is örülök, hogy beleegyezett, hogy a
szüleimmel megy nyaralni.
– Meglepő, hogy nem akart rávenni: tartsál te is velük – próbált
tapogatózni Emma, és élénk érdeklődéssel nézte unokáját.
– Megígértem Jimnek, hogy augusztusban egy hétre lemegyek,
ha neked is megfelel. Titokban azt reméltem, hogy te is velem
tartasz.
– Ó, nem, nekem már elegem volt a csavargásból. Itthon
maradok, és vigyázok a dédunokákra. – Emma elhallgatott,
gondolkodott, majd mintegy odavetve megjegyezte: – Milyen jó
lenne, ha Pennistone Royalban maradnátok. Persze, ha Jim
beleegyezik, és hajlandó volna itt élni. A ház olyan nagy, és
meglehetősen üres lett, amióta a kis Emily elköltözött. Jó lenne
leszokni erről a jelzőről – nevetett Emma. – Végül is férjes asszony.
– Méghozzá igen öntudatos – mondta Paula, és ő is nevetett. –
Nagyon szeretnék itt élni veled, nagyi. Franciaországban beszélek
majd Jimmel. – Paula majdnem kibökte, hogy eltökélt szándéka
felvetni a válást is. Lopva a nagyanyjára pillantott, és meggondolta
magát. Miért okozzon neki gondot? Először Jimmel tisztáz mindent.

42

Augusztus végi meleg délután volt.

Emma a leedsi áruházban, irodájának íróasztalánál ült, Paula kérésére
egy értékesítési jegyzéket ellenőrzött. Hirtelen az az érzése támadt,
hogy nincs egyedül. Feltekintett, a Paula irodájába vezető nyitott
ajtóra nézett, azt hitte, hogy Paula áll ott.
606
 Azonban Paulának semmi nyoma.
– Kezdek képzelődni – mondta hangosan, majd elnevette magát.
Most már magamban beszélek, gondolta. Remélem, hogy nem válók
szenilissé. Nem bírnám elviselni.
Letette tollat, és az asztalon fekvő, számokkal teli ívre meredt.
Egyáltalán nem érdekelte, órájára pillantott. Majdnem öt óra. Paula
ilyenkor általában lent van az áruházban, lehet, hogy Emilyvel
találkozik a cipőszalonban. Emily cipővásárlásról beszélt, amikor a
Genrettől az előbb telefonált.
Emma szigorú szájának sarkában kis mosoly bujkált. Ma este,
mint péntekenként általában, „kislányzsúrt” tartanak Pennistone
Royalban, ők hárman és Merry O’Neill.
Emma hátradőlt, az előtte álló estére gondolt, majd az ablakon
beáradó erős fényben pislogni kezdett. Milyen erős, valósággal
vakító a napfény, motyogta magában. Felállt, a pamlaghoz sétált, és
leült.
Behunyta a szemét, ki akarta rekeszteni a szobát elárasztó éles
fényt. A fény azonban áthatolt öreg szemhéja vékony bőrén, ezért
újra kinyitotta szemét, és belebámult a rendkívüli, természetellenes
sugárzásba. A szeme összeszűkült, kezével ernyőt formált elé.
Milyen vakító fény, gondolta ismét. Szólnom kell Paulának,
szereltessen fel rolettát. Ilyen erős napfényben ez az iroda valósággal
elviselhetetlen.
Elfordította a fejét, hogy ne bántsa annyira az erős sugárzás.
Tekintete a pamlag mellett álló asztalon lévő, bekeretezett
fényképeken pihent meg. Az ezüst, a réz és az üveg élénken
csillogott az irodát beborító fényben, különös ragyogást adott a
szeretett arcoknak, amelyek kísértetiesen néztek vissza rá. Igen, az
utóbbi időben gyakran kísértették… Laura és Blackie, Winston és
Frank, meg Paul. Ó, igen, mindig a legdrágább Paul. Az utóbbi
néhány nap során képzelete elevenen idézte fel arcukat, fülében

607
erősen zengett a hangjuk. Olyan valódiak voltak, mint amikor még
éltek.
Úgy tűnt, a múlt reálisabb, mint a jelen. Állandóan emlékek
öntötték el, letűnt évek emlékei keltek életre döbbenetes erővel.
Elborították, másik idősíkba vitték; gyakran érezte, hogy az idő
valaha régen, fiatalasszony korában egy ponton megállt. Igen, halott
szerettei vele voltak az ébredés perceiben, a hosszú, nyugtalan
éjszakákon. Az utóbbi héten oly sok furcsát álmodott, és halottai
mind ott voltak körülötte.
Magában mosolyogva nyúlt Paul fényképéért. Két keze közé
szorította, arcába nézett. Két napja hányszor vette magához ezt a
képet, amely ellenállhatatlanul vonzotta. Mennyire lebilincselte Paul
mosolya, nevető szeme.
A szikrázó fény annyira felerősödött, hogy Emma újra pislogni
kezdett. Az egész iroda valósággal vibrált, mintha ezernyi lámpa
ontaná fényét a szoba közepére. Emma keblére szorította Paul
fényképét, tágra nyílt szemmel bámult a természetfeletti fénybe,
tündöklése nem bántotta már.
Néhány pillanatig nézte, majd fejét a háttámlára hajtotta, és pillái
lecsukódtak. Ajkáról boldog kis sóhaj röppent. Boldogság töltötte el,
akkora boldogság, amilyenben még nem volt része, nem is tudta,
hogy létezik. Testét meleg érzés járta át. Milyen jólesik, gondolta. És
őt, aki egész életében hidegtől szenvedett, elöntötte a meleg, a
tökéletes békesség. Álmos lett és erőtlen. És valahogy mégis úgy
érezte, hogy olyan erős, mint még soha életében. Fokozatosan rájött
még valamire: ő itt van vele. Ebben a szobában. Az ő jelenlétét érezte
meg néhány perccel ezelőtt.
Fényözönben jött egyre közelebb és közelebb. Olyan fiatal…
pontosan olyan, mint akkor este, amikor először pillantotta meg a
Ritzben, az első világháború idején. Katonai egyenruhában volt. Paul
McGill, az ausztrál hadtest őrnagya. Lebilincselő mosollyal állt
Emma elé; kék szeme tág és tiszta, szerelemmel teli. – Tudtam hogy
608
itt talállak, az irodában – mondta Paul de most már ideje abbahagyni.
Földi munkád befejezted. Mindent elértél, amit el kellett érned,
mindent megtettél, amit meg kellett tenned. És most velem kell
jönnöd. Több mint harminc éve várok rád. Gyere, drága Emmám. –
Rámosolygott, és karját nyújtotta. Emma is mosolygott, de kis
sóhajjal válaszolt: – Még ne, Paul. Ne vigyél még el. Hadd lássam
őket még egyszer… Paulát és Emilyt. Bármely percben itt lehetnek.
Hadd köszönjek el tőlük. Utána szívesen megyek veled. Veled
akarok lenni. Én is tudom, hogy ideje elmennem. – Paul mosolygott,
arrébb lépett, a szoba közepére, a tündöklő fény középpontjában állt.
– Paul, drágám, várj meg – kiáltott Emma. – Ne félj, itt vagyok, és
nem hagylak el soha többé. Most már biztonságban vagy. – Emma a
kezét nyújtotta felé, erőlködött, hogy utolérje.
A fénykép kiesett a kezéből, a padlóra zuhant, üvege széjjeltört.
Emma olyan gyenge volt, hogy nem bírt lehajolni érte. Ahhoz sem
volt ereje, hogy kinyissa a szemét.
A szomszédos irodába ekkor lépett be Paula és Emily.
Meghallották a zajt, rémülten néztek egymásra, és nagyanyjuk
szobájába rohantak.
Emma mozdulatlanul feküdt a pamlagon. Arca annyira
mozdulatlan és nyugodt volt, hogy mindketten megrettentek. Paula
megfogta Emily karját, együtt léptek a pamlaghoz. Balsejtelemtől
gyötörve néztek le nagyanyjukra.
– Csak egy kis délutáni szundikálás – suttogta
megkönnyebbülten Emily. Észrevette a földön fekvő fényképet,
fölemelte, és visszatette a helyére.
De Paula behatóbban szemlélte a kedves, nyugodt arcot.
Fehéredő orrát látta, sápadt arcát, orcáinak krétafehér színét. – Nem,
nem szunyókál – mondta remegő szájjal. – Nagyi haldoklik.
Emily elsápadt és megdermedt. Zöld szemét, amely annyira
hasonlított Emma szemére, ellepték a könnyek. – Nem, nem,
lehetetlen. Azonnal hívjuk fel Hedley doktort.
609
 Paula torka elszorult, szemébe könnyek szöktek; reszkető kézzel
törölte le. – Már késő. Azt hiszem, pár perce van csak hátra. –
Elfojtotta zokogását, Emma lábához térdelt, megfogta törékeny, öreg
kezét. – Nagyi – mondta lágyan –, én vagyok az, Paula.
Emma kinyitotta a szemét, arca földerült. – Már vártalak
benneteket, drágám. Téged meg Emilyt. Hol van? Nem látom –
mondta gyenge, elhaló hangon.
– Itt vagyok, nagyi – mondta Emily elcsukló hangon. Ő is
letérdelt, és megfogta Emma másik kezét.
Emma, fejét félrebillentve meglátta. Behunyta, majd azonnal
kinyitotta a szemét. Erejét összeszedve kiegyenesedett, és Paula
könnyáztatta arcába nézett. Nagyon gyenge, de tiszta, majdnem
fiatalos hangon mondta: – Paula, megkértelek, hogy őrizd az
álmomat… de legyenek saját álmaid is. Neked is, Emily. És
mindketten őrizzétek az álmot… Örökre – fáradtan hanyatlott vissza,
és pillái lecsukódtak.
Két unokája némán nézte, kezét szorongatta, lesújtotta őket a
bánat, a szobában csak elfojtott zokogásuk hangja hallatszott.
Emma hirtelen másodszor is felnyitotta a szemét. Először
Paulára, majd Emilyre mosolygott, tekintete azután másfelé fordult: a
messzi távolba, mintha olyan helyet látna, ami számukra láthatatlan
és olyasvalakit, akit csak az ő szeme láthatott.
– Igen. Tudom, hogy itt az ideje.
Zöld szeme kitágult, nagyon világos és fényes lett, a legtisztább
belső fényesség sugárzott belőle. Ragyogó mosolya betöltötte arcát,
elragadtatás és tökéletes öröm öntötte el, amint utoljára nézett
unokáira. Szeme becsukódott.
– Nagyi, nagyi, annyira szeretünk – zokogott szívet tépőn Emily.
– Békességre lelt – suttogta fájdalomtól vonagló szájjal Paula.
Arcán csorogtak a könnyek. A következő pillanatban felállt.
Nagyanyja fölé hajolt, megcsókolta kihűlt ajkát, könnyei Emma

610
arcára hullottak. – Mindig a szívemben foglak hordani, életem
minden egyes napján. Tőled kaptam, ami a legjobb bennem.
Emily Emma apró kezét csókolgatta, azután ő is felállt. Paula
arrébb húzódott, hogy unokatestvére is búcsút vehessen
nagyanyjuktól.
Emily megsimogatta a nagyi arcát, majd ő is megcsókolta. –
Amíg élek, te is élsz bennem, nagyi. Örökké szeretni foglak, soha el
nem felejtlek.
Paula és Emily önkéntelenül összebújtak, átkarolták egymást. A
két fiatal nő sírva kapaszkodott egymásba, osztoztak a fájdalomban,
csitítani próbálták egymást. Lassacskán megnyugodtak.
Emily Paulára nézett, és remegő hangon mondta: – Mindig
féltem a haláltól. De most már soha többé nem fogok félni. Soha el
nem felejtem nagyi arcát, amikor haldokolt; mennyire sugárzott, a
szeme mennyire tele volt boldogsággal. Bármit látott is, az valami
nagyon szép volt.
– Igen – mondta összeszorult torokkal Paula. – Valóban valami
nagyon szépet látott. Pault látta… és Winstont meg Franket… és
Laurát meg Blackie-t. És boldog volt, hogy végre velük lehet.

43

Halálában, csakúgy, mint életében, Emma Harte volt a helyzet ura.

Paula és Emily – miután Hedley doktort az áruházba hívatták,
körbetelefonálták a családot, és Emma porhüvelyét elkísérték a
temetkezési vállalkozóhoz – Pennistone Royalba hajtottak.
A kövezett hallban a könnyben úszó Hilda üdvözölte őket.
A házvezetőnő egy kezében szorongatott levelet adott át
Paulának. – Mrs. Harte néhány héttel ezelőtt adta ide azzal, hogy
őrizzem meg, és halála után adjam oda. – Hilda, aki harminc éven át
szolgálta Emmát, megint sírni kezdett. – Nem bírom tudomásul

611
venni, hogy meghalt. Ma reggel, amikor hazulról elindult, olyan jól
nézett ki.
– Igen, így van – csitítgatta Paula –, és örüljünk, hogy szellemi
képességeinek teljes birtokában volt mindvégig, és a halála oly
békességes, mondhatni szépséges volt. – Paula és Emily a következő
néhány percet a házvezetőnő vigasztalásával töltötte, részletesen
beszámolt Emma haláláról, ami Hildát némileg megvigasztalta.
Végül összeszedte magát, és így szólt: – Tudom, hogy rengeteg
a tennivalójuk. Ha szükség van rám, megtalálnak a konyhában.
– Köszönöm, Hilda – mondta Paula. Kebléhez szorítva a levelet,
lassan lépdelt át a kövezett hallon, és fel a nagy lépcsőn. Emily
utánament.
Emma emeleti szalonjába mentek, ahol égtek a lámpák, és a
kandallóban lobogott a tűz. Együtt ültek a pamlagra, és Paula remegő
kézzel nyitotta fel a lepecsételt borítékot. Elolvasta az Emma apró,
elegáns betűivel megtöltött négy oldalt. A levél sem érzelgős, sem
szomorú nem volt, hanem határozott és tényszerű: a temetésre
vonatkozó utasításokat tartalmazta. Rövid és egyszerű szertartást
kért, mindössze egy imát és két zsolozsmát; az egyiket énekelje
Shane O’Neill. Gyászbeszédet nem akart, de ha Paula ragaszkodik
hozzá, ám legyen. Akkor viszont unokaöccse, Randolph tartsa, és
senki más.
A levél derűs hangja újból könnyeket csalt Paula szemébe.
Nagyot nyelve nyújtotta át Emilynek. – Ez itt a nagyi utolsó
kívánsága. Nem akarja, hogy a temetési szertartás túl hosszú és
kenetteljes legyen. Azt kell tennünk, amit kért.
Emily is sírva olvasta a levelet. Majd letörölte könnyeit, kifújta
az orrát, és remegő hangon kérdezte: – Mihez kezdünk a nagyi
nélkül?
Paula átkarolta, úgy vigasztalta. Egy idő után gyöngéden, de
határozottan kijelentette: – Azt tesszük, amit elvár tőlünk, teljesítjük
utasítását, és úgy temetjük el, ahogy kívánta. És mostantól kezdve
612
nagyon erősek és bátrak leszünk. Nagyi ezt elvárja tőlünk. Végül is,
így nevelt fel bennünket. Ő tanított rá, hogy álljunk a helyzet
magaslatán, úgy, ahogy ő tette egész életében. Nem okozhatunk neki
csalódást. Most sem. Sohasem.
– Igen, igazad van. Elnézést, nem akartam a gondjaidat
szaporítani, tudom, hogy neked is ugyanolyan nehéz, mint nekem.
Megfigyelted a levél keltezését?
– Igen. Néhány nappal Alexander esküvője után írta – alig egy
hónapja.
– Gondolod, hogy a nagyi tudta, hogy hamarosan meghal?
– Talán. Nem biztos. Mindazonáltal, azt mondják, hogy öreg
emberek megérzik, mikor közeledik a halál. Blackie hirtelen halála
nagyon megrázta, sebezhetővé tette, és a saját halandósága tudatára
ébresztette. Szeretném viszont azt hinni – mondta könnyes mosollyal
–, hogy amikor a levelet írta, a régi, határozott, minden részletre
figyelő önmaga volt. Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Emma
Harte soha semmit nem bízott a véletlenre.
E szavak kissé felderítették Emilyt. – Igaz. És legalább úgy halt
meg, ahogy akart: munka közben.
Hirtelen nyílt az ajtó, a két nő feltekintett.
Winston lépett be, komor arccal, kisírt szemmel. – Elnézést a
késésért. Órákig lógtam a telefonon. – Megcsókolta feleségét,
vigasztalón megszorította a vállát, majd lehajolt, és arcon csókolta
Paulát. – Ugyanúgy kikészültetek, mint én. Mit szólnátok egy pohár
italhoz?
– Kösz, Winston. Vodkát kérek tonikkal – mondta Paula.
– Én is – szólt Emily.
Winston kiszolgálta őket, a kandalló mellé ült, és rágyújtott.
Paula odaadta neki Emma levelét: – Ez itt Emma utolsó
kívánsága.
Winston elolvasta. – Emma utolsó utasításai nagyon
határozottak és pontosak. Hála istennek. Így rengeteg családi
613
tárgyalást és vitát meg lehet takarítani, különösen Robinnal.
Tudjátok, hogy milyen nagyhangú és nagyképű.
– Aligha hiszem, hogy véleményt merne alkotni – az adott
körülmények között – anyja temetéséről. Biztosan nem mer.
– Ahogy ismerem, meg fogja próbálni – fintorgott Winston. –
De Emma levele mindent határozottan eldönt, és kész!
– Biztosíthatlak, hogy a nagyi temetése pontosan olyan lesz,
amilyennek eltervezte – szögezte le Paula.
Winslon helyeslőén bólintott, és megkérdezte: – Hedley doktor
mit állapított meg?
– Azt, hogy szegény öreg szíve felmondta a szolgálatot.
Winston sóhajtott egyet, fejét félrefordította, szeme megtelt
könnyekkel. Enyhén remegő hangon jegyezte meg: – Hálásak
lehetünk a sorsnak, hogy legalább békésen hunyt el. Mikor lesz a
temetés? – nézett Paulára. – Eldöntöttétek?
– Legkorábban jövő kedden, főként azért, hogy Philip
ideérhessen Ausztráliából. Szerencsére Sydneyben volt, amikor
felhívtam, és nem odakint a juhtenyésztő telepen. Azt mondta, hogy
holnap kora reggel elindul. Lökhajtátos magángépet bérel,
véleménye szerint gyorsabban ideér, mint a rendes légijárattal.
Anyámmal is beszéltem. Természetesen ugyanúgy le van sújtva,
mint mi, és a lehető leghamarabb haza akar jönni. Ezért ő, apám és
Jim Nizzából egyenesen Manchesterbe repülnek holnap reggel.
Addigra Alexander és Maggie is megérkezik.
– Én meg anyámmal beszéltem Párizsban. Azt mondtam neki,
hogy ráér vasárnap vagy hétfőn jönni – mondta Emily. – Felhívtam
Robint és Kitet is. Ők itt vannak Yorkshire-ben. Velük nincs
probléma. Sikerült tehát mindenkivel felvenni a kapcsolatot,
beleértve Sarah-t és Jonathant is. És neked, Winston?
– Apát a londoni szállodában kaptam el. A reggeli vonattal jön.
Vivienne Middlehamben van, Sally meg Anthony Clonloughlin-ban.

614
De Edwina néni Dublinban. Anthony megígérte, hogy késő este
felhívja. Ők vasárnap repülnek ide. Ez a ház jócskán tele lesz.
– Igen, tudom.
– Azt hiszem, jó lenne, ha Emily meg én néhány napra
ideköltöznénk – vetette fel Winston. – Mit szólnál…
– Kérlek, gyertek át – vágott közbe Paula. – Nagyon jólesne.
– Mikor hozzák át Emma nénit Pennistone Royalba? – kérdezte
fojtott hangon Winston.
Paula szaporán pislogott, hogy könnyeit visszafojtsa.
– Holnap délután. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy
átvigyem a leedsi temetkezési vállalkozóhoz a halotti ruhát. – Paula
kicsit hallgatott, majd így folytatta: – Emily meg én nem szeretnénk
magára hagyni a következő napokban. Lehet, hogy ostobán hangzik,
de nem akarjuk, hogy magányos legyen. Ezért idehozatjuk a
koporsóját, ebbe a házba, az otthonába, amit a világon a legjobban
szeretett. Úgy döntöttünk, hogy a kövezett hallban ravatalozzuk fel.
Annyira szerette a hallt… – Paula elnémult.
– El nem tudod képzelni, hogy milyen ostoba, milyen
bürokratikus volt a temetkezési vállalkozó! – fakadt ki Emily. –
Képes volt vitatkozni velünk, amikor ragaszkodtunk ahhoz, hogy mi
kísérjük a nagyit a ravatalozóba.
– Tudom, drágám – morogta rokonszenvvel Winston. – A
bürokrácia mindig akadékoskodik. De ti győztetek, és ez a lényeg.
– Meghiszem azt! – mondta Paula. – Mellékesen: Emilynek
sikerült a munkaidő végén elkapni Merryt, idehívta vacsorára. Merry
azután elment, hogy Emma haláláról értesítse Bryan bácsit. A bácsi
annyira összetört, hogy haza kellett vinnie Wetherbybe.
– Képzelem. Emma néni úgy bánt vele gyerekkorában, mintha a
saját anyja volna.
– Merry visszahívott, és elmondta, hogy az O’Neillek kilenc
körül átjönnek.

615
 – Mellesleg megpróbáltam elérni Shane-t. Ma délután kellett
Spanyolországból visszajönnie. – Winston mereven nézte Paulát. –
De háromnegyed hétkor, amikor felhívtam a londoni irodát, nem
vették fel a kagylót. Úgy látszik, elkerültem.
– Nekem sikerült – szólt közbe Paula –, hat órakor. Akkor jött
meg a repülőtérről. Kocsiba ült, és egyenesen idehajt, gondolom,
tizenegy körül érkezik.
Kopogtak, Hilda lépett be. – Elnézést. Elkészítettem a szokásos
péntek esti hideg vacsorát. Még mielőtt ideszólt volna… –
elhallgatott, kezét szája elé emelte. Mély lélegzetet vett, és elcsukló
hangon folytatta: – …hogy Mrs. Harte meghalt. – Kétségbeesetten
nézett Paulára; egy szót se bírt kinyögni.
– Sajnálom, Hilda, de semmi kedvem az evéshez. – Emilyre és
Winstonra nézett: – Ti ennétek? – Mindketten a fejüket rázták. – Azt
hiszem, ma nem vacsorázunk, de köszönjük, Hilda.
– Megértem. Én se bírok enni. Őszintén szólva egy falat se
menne le a torkomon.
– Ugyanígy érzek én is – mondta Winston. Felállt, a konzolhoz
ment. Újabb italt töltött magának. Hirtelen megfordult, először
feleségére, majd Paulára nézett. Elgondolkodva mondta: – Lehet,
hogy furcsa, talán túlzás, amit mondok, de most, hogy Emma néni
meghalt, még erősebben érzem a jelenlétét. Nem azért, mert itt
vagyok a kedvenc szobájában, hanem általában. Emma… Emma
velem van. Amióta felhívtatok és közöltétek a halálhírét, mind
erősebben érzem a közelségét.
– Nem túlzás – bólintott Emily határozottan. – Paula meg én
ugyanerről beszéltünk idejövet a kocsiban.
Paula egy pillanatig csöndesen töprengve ült, majd nyugodt
hangon kijelentette: – Azért érezzük a jelenlétét mindnyájan, mert itt
van velünk. Körülöttünk és bennünk. Ő tett minket azzá, amik
lettünk, oly sokat adott magából, hogy telítődtünk vele. – Paula
fáradt arcán kedves, meleg mosoly suhant át. – Nagyi
616
mindegyikünkkel velünk lesz életünk végéig. És így, bizonyos
értelemben, soha nem hal meg. Emma Harte rajtunk keresztül
örökkön-örökké élni fog.

Emma Harte temetési szertartását, kívánsága szerint, Ripon székes-

egyházában tartották, a halálát követő héten, keddi napon, déli egy
órakor.
Ott volt az egész család, a barátok, a munkatársak, az
alkalmazottak és Pennistone Royal falvának (ahol több mint harminc
évig élt) lakossága. A székesegyház zsúfolva volt, s ha akadtak is
néhányan, akiknek szeme száraz maradt, a nagy többség könnyezve
gyászolta.
Koporsóját az Emma által kiválasztott hat koporsóvivő vitte át a
főhajón és a nagy szentélyen keresztül az oltár elé. A hat közül
hárman az unokái voltak: Philip McGill Amory, Alexander
Barkstone és Anthony Standish, Dunvale grófja. A másik három:
másodunokaöccse, Winston Harte, Shane O’Neill és Michael
Kallinski.
A koporsó nem volt nehéz ugyan, de a hat fiatal férfi lassú,
kimért léptekkel ment a székesegyház mennyezetéig hangzó
orgonazene ütemére. A koporsóvivők végül megálltak a fenséges
oltár előtt, és letették a káprázatos virágcsokrok és koszorúk közé. A
koporsó gyertyák lobogó lángjának fényében és az ezerszínű
üvegablakokon betűző napsugárban fürdött.
Az első sorokban a családtagok ültek. Paula, Jim és Daisy
között; Daisy mellett David, jobbján Emilyvel, aki a zsebkendőjüket
agyonáztató ikreket vigasztalta, jóllehet maga is olyan bánatos volt,
mint húgai.
Amikor a koporsóvivők a többi gyászoló közé ültek, Ripon
érseke megkezdte a rövid szertartást. Ékesszóló és megindító
617
szavakkal beszélt Emmáról, és amikor tíz perccel később a
szószékről lelépett, helyét Emma unokaöccse, Randolph Harte vette
át.
Randolph tartotta az egyetlen gyászbeszédet. Időnként elakadt a
szava, erős hangja meg-megcsuklott, felszínre tört a bánat és a
veszteség. Egyszerű, szeretetteljes, szívből jövő szavakkal
búcsúztatta nagynénjét. Gyászbeszéde Emmát, az embert méltatta.
Nem említette szédületes üzleti karrierjét, azt, hogy a világ egyik
legnevesebb kereskedője volt. Ehelyett nagylelkűségéről, kedves,
megértő természetéről, jótékonyságáról beszélt; a hűséges barátról és
rokonról, a rendíthetetlen akaratú, kiváló, erős jellemről.
A sokak sírását kiváltó gyászbeszéd után a székesegyház kórusa
elénekelte az „Előre, keresztény katonák” kezdetű himnuszt, amit
Emma gyerekkorában tanult, és utolsó kívánságai közt előírt.
Ezután a kórus leült, és az érsek visszatért a pulpitusra. Közös
imára szólította fel a gyászolókat, majd maga is rövid imát mondott
Emma Harte lelki üdvéért. Befejezte, és felkérte a jelenlevőket, hogy
a következő néhány percben mondjanak magukban, némán, utolsó
imát.
Paula lehajtott fejjel állt, szemét összeszorította, de könnyei így
is összekulcsolt kezére záporoztak. A székesegyházban tökéletes,
mindenkit beborító csönd uralkodott; csak időnként lehetett egy
elfojtott zokogást, fájdalmas sóhajt, elnyelt köhögést hallani.
És aztán hirtelen felcsendült Shane hangja; olyan tisztán zengett,
hogy Paula azt hitte, szíve mindjárt meghasad. Tudta, hogy Shane –
Emma akaratának megfelelően – elénekli a „Jeruzsálem” himnuszt,
mégis megrendült. Zsebkendőjét arcához emelte, nem tudta, hogyan
fogja végig kibírni.
Shane O’Neill egyedül állt a katedrális távoli sarkában, kíséret
nélkül énekelte William Blake ódon himnuszát, zengő baritonja az
egész térséget betöltötte.

618
 Amikor az első szakasz végére ért és belekezdett a másodikba,
Paulát hirtelen békesség szállta meg, egészen elernyedt. A hang
elbűvölte.
Shane édesen ömlő hangja minden jelenlévő szívéhez szólt:

Ide, íj: aranyláng, ívelj!

Ide, nyíl, sóvár szeretet!
Ide, dárda! Ó, felleg, el!
Ide a tüzes szekeret!

Főmnek nyugodni nem lehet,

míg kardommal megvívom én,
s felrakjuk Jeruzsálemet
Anglia ékes, zöld gyepén!

Amikor a dal véget ért, Paula váratlanul megértette a temetési

szertartás szükségességét, jelentőségét és fontosságát. Valahogy
segített kibírni a bánatot. A rövid ima, a kórus, Shane zengő éneke, a
virágok tömege, az ódon székesegyház lenyűgöző szépsége némileg
enyhítette a kínt. Megnyugtatóan hatott a rég ismert érsek jelenléte.
Váratlanul azt gondolta: könnyebb a bánat, ha osztozni lehet rajta.
Tudta, hogy a szertartás árnyalatnyit kimódoltabb lett, mint
amilyennek nagyanyja óhajtotta, de úgy érezte: igaz vigaszt nyújtott
a gyászolóknak. Megadtuk neki a végtisztességet, gondolta, földi útja
végén csodálatos búcsúztatásban részesült. Mi így szoktunk búcsút
venni szeretteinktől. Új erő öntötte el, és fölemelte a fejét.
Azonnal észrevette, hogy anyja mennyire szenved. Daisy
csillapíthatatlanul zokogott David vállán. Paula anyja karjára tette a
kezét, és halkan odasúgta: – Ne sírj, mama. Vigasztaljon az a tudat,
hogy szépen ment el. Apádhoz, Paulhoz ment, és most már
mindörökre együtt lesznek.

619
 – Tudom, drágám, tudom – kapkodott levegő után Daisy. – De
annyira fog hiányozni. Ő volt a legjobb. A legeslegjobb a világon.
Megint megszólalt az orgona, hangja mind magasabbra szállt,
amikor a koporsóvivők fölemelték a koporsót. Végigvitték a
szentélyen, a főhajón és ki a székesegyházból. Közvetlenül mögötte
sorakoztak a családtagok, odakint megálltak, nézték, hogyan helyezik
el a halottaskocsin és borítják be virágtakaróval.
Paula észrevette, hogy Edwina ugyanúgy gyászol és könnyezik,
mint Daisy, ösztönösen odalépett hozzá, kezét nagynénje karjára
tette. – Örülök, hogy kibékültél a nagyival – mondta remegő hangon
–, igazán örülök.
Edwina világosszürke szeme Paula felé fordult. – Túl későn.
Évekkel ezelőtt kellett volna. Vétettem. Nagyon nagyot vétettem.
– Ő megértette. Mindig mindent megértett, ebben rejlett Emma
Harte nagysága. És annyira örült, hogy kibékültetek – ha tudni
akarod, odavolt az örömtől.
– Ez némi vigasz – mondta lágyan Edwina. – És nekünk is
barátoknak kell lennünk. Megbocsátasz?
– Igen – mondta egyszerűen Paula; előrehajolt, és megcsókolta
Edwina könnyektől nedves arcát.

Autók hosszú sora kísérte a halottaskocsit Riponból kifelé, Harrogate

irányába. Hamarosan maguk mögött hagyták Dale bukolikus tájait,
áthaladtak Emma hatalmának jelképén, Leeds városán és West
Riding füstös-kormos ipari völgyein. Végül a magas fellápon fekvő
útra értek, amely keresztezte a Pennine-hegyláncot.
Ezen a kora szeptemberi napsütéses délutánon a komor és vad
yorkshire-i felláp nem a szokott, rémítő arcát mutatta; az év nagy
részében sötét és engesztelhetetlen táj most csodálatos színekben
lángolt. Mint általában nyár végén, most is végtelen bíborszínű
620
hangafűtakaró hullámzott a vad, lakatlan fellápon. Mintha királyi
bíborpalástot dobtak volna rá – a gyönge szellőben lágyan
fodrozódott. Veronikakék volt a fenségesen magas égbolt és az
Észak-Angliára oly jellemző hihetetlenül tiszta fényt sugározta.
Harapnivalóan friss volt a levegő. A magasban pacsirták és
kenderikék cikáztak, szárnycsapkodásuk és édes trilláik hangja
belehasított a csendbe; a friss levegőt betöltötte a harangvirágok és
vadvirágok illata.
A menet végül lassan ereszkedni kezdett a völgybe, maga
mögött hagyva a fellápot, és jó néhány órával azután, hogy Riponból
elindult, megérkezett Fairleybe. A halottaskocsi végül megállt a
különleges román kori templom előtt, ahol nyolcvanegy évvel ezelőtt
Emmát megkeresztelték.
A hat fiatal koporsóvivő, három klán képviselője, utoljára emelte
fel Emma koporsóját. Lassan, óvatosan vitték a temetőbe; a
sírgödörnél várt a plébános.
A temető falai mentén, a suhogó fák alatt, a kanyargó
ösvényeknél Fairley falvának lakói álltak. Csendben gyászoltak, a
férfiak hajadonfőtt, az asszonyok és gyermekek vadvirág- és
hangacsokrokkal, mind lehajtott fejjel, halkan sírdogáltak. Szívük
hozta őket ide, hogy megbecsülésüket nyilvánítsák, búcsút
mondjanak annak az asszonynak, a közülük valónak, aki oly magasra
emelkedett, de aki soha nem feledkezett meg róluk.
A tágas, magasztos ég alatt tartott rövid szertartás után Emma
Harte-ot befogadta az anyaföld, amelyben szerettei már oly régen
pihentek. Sírja anyja és Winston sírja között volt, végső nyughelyét
az imádott felláp árnyékolta be, ahol gyermekkorában annyit
bolyongott, és ahol magányában sem érezte egyedüllétét vagy
magányosságát.

621
 HARMADIK KÖNYV

A milliárdosnő
Ne kérdezd, mit hoz a holnap;
jegyezz nyereségként minden napot,
amit a Szerencse nyújt neked.

HORATIUS

622
 44

– Változatlanul az az érzésem, hogy itt valami nincs rendjén –

morogta Alexander, fel-alá járkálva Paula irodájában, a londoni
áruházban.
– Nekem is – mondta Paula, miközben tekintetével követte a
kandalló és az íróasztal között lépkedő unokatestvérét. – De a gyanú
önmagában nem elegendő. Ahhoz, hogy Jonathan ellen fellépjünk,
kézzelfogható bizonyítékra van szükségünk. Sarah esetében is.
Ámbár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ő is áruló.
– Én sem. De abban igazad van, hogy bizonyíték kell. Addig
ugyanis meg van kötve a kezünk – dörzsölgette állát Alexander.
Paula íróasztala előtt megállt, és erősen a szemébe nézett. –
Ösztöneim azt súgják, hogy hamarosan kiderül minden. És hogy a
nagyit idézzem: nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket – ingatta
a fejét.
– Ki szereti? – sóhajtott Paula. Aggodalma egyre nőtt. Tudta,
hogy Alexander nagyon megfontolt, sem túlzásra, sem képzelődésre
nem hajlamos. Emellett nagyanyjuk is halála napjáig, öt héttel
ezelőttig, meg volt győződve Jonathan Ainsley kétszínűségéről. De
neki sem volt bizonyítéka. – Bármit csinál is, nagyon okosan
csinálja, mert könyvelése átvizsgálásakor a hites könyvszakértők sem
találtak semmit.
– Természetesen okos, te is tudod, hogy mindig körmönfont
volt. Még a jobb kezének se árulja el soha, hogy mit csinál a bal. Az
évek folyamán nem sokat változott. Don Littleton azt hiszi, hogy
teljesen elment az eszem: nem egyszer, nem kétszer: tucatszor
átvizsgáltattam vele a könyvelést. – Alexander tehetetlenül vonta fel
a vállát. – Don és cégének két szakértője nagyító alá vette az
ingatlanrészleg számait. Semmit sem találtak – egyetlen gyanús
apróságot sem. Legalábbis ami a pénzügyi részt illeti.

623
 Paula előrehajolt, az asztalra könyökölt, állát két tenyerére
támasztotta. – Nem olyan ostoba, hogy lopjon. És elég okos ahhoz,
hogy léptei nyomát, bárhová vezessenek is, eltüntesse. Bárcsak ki
tudnánk találni valamit, amivel kiugrasztjuk a nyulat a bokorból… –
nem fejezte be a mondatot, különböző megoldásokon törte a fejét.
Paula fivére, Philip, aki a szoba túlsó végében a pamlagon ült, az
utóbbi negyedórában élénken figyelt. Végül hallgatását megtörve így
szólt: – Az egyetlen mód, ha csapdát állíttok drága
unokatestvérünknek.
– Hogyan? – fordult hirtelen feléje Alexander.
Philip fölkelt, és hozzájuk ballagott. Emma fiúunokái közül
Philip McGill Amory volt a legcsinosabb. Kiköpött mása
nagyapjának, feltűnően hasonlított anyjára és húgára: haja
ugyanolyan fényes fekete, szeme ugyanolyan lilába hajló mélykék;
magas volt, férfias és fess, mint Paul McGill. Huszonnégy éve
ellenére Emma legdörzsöltebb unokája, mert mindkét nagyszülőtől
elképesztő üzleti érzéket örökölt. Tizenhét éves korától kezdve
Emma vezette be az üzleti élet világának rejtelmeibe, és miután
Ausztráliában átvette a hatalmas McGill-üzletbirodalom irányítását,
sokszorosan bizonyította rátermettségét. Olyan ember lett, akivel
számolni kell, és aki jóval bölcsebb a koránál.
Megállt Alexander mellett, unokatestvére vállára tette a kezét. –
Azonnal megmondom, hogyan. Az a nyomozó, akit a nagyi
megbízott, semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Én azonban
változatlanul azt hiszem, hogy saját vállalata van, amit strómanokon
keresztül vezet, és…
– Ne hidd, hogy bennem nem merült fel ez a lehetőség –
szakította félbe Alexander.
Philip bólintott. – Helyes, akkor induljunk ki abból a
feltételezésből, hogy valóban van egy ingatlanvállalata, és oda tereli
át az üzletkötéseket – azokat a jelentős üzleteket, amelyek jog szerint
a Harte Vállalkozásokat illetnék meg. Ez önmagában elengedő
624
ahhoz, hogy lebukjon. – Philip sürgetően hajolt előre, először
testvérére, majd Alexanderre nézett. – Javaslom, hogy mi állítsunk
neki csapdát. Meg is mondom, hogyan. Valójában nagyon egyszerű.
Keríteni kell valakit, aki üzletet ajánl Jonathannak mint a Harte
Vállalkozások ingatlanrészlege vezetőjének. És most jön a dupla
csavar… az üzletet olyan vonzóvá, olyan ellenállhatatlanná kell
tenni, hogy ne legyen képes ellenállni a kísértésnek, hogy saját
vállalatának megszerezze. Természetesen nagyon nagynak, és
kedvezőnek kell lennie, olyannyira, hogy Jonathan kapzsisága
kerekedjék felül. Ha a tét elég magas, higgyétek el, azonnal lecsap rá.
Philip hátradőlt, keresztbe vetette hosszú lábát, egyikről a
másikra nézett. – Nos, mit szóltok hozzá?
Alexander is leült, és lassan bólintott. – Elismerem, csavaros
ötlet, hajlandó vagyok belemenni, feltéve, ha választ tudsz adni
néhány kérdésre.
– Halljuk.
– Philip, legyünk észnél, hol a fenében találunk akkora üzletet,
hogy azt Jonathan orra előtt meglengethessük? Ez az első kérdés. A
második: hol találunk olyat, aki ezt az üzletet felajánlja? Kár volna
ravasz unokatestvérünket alábecsülni… azonnal észreveszi, ha
valami nem stimmel.
– De stimmelni fog minden – válaszolt nyugodtan Philip. –
Ismerek valakit, aki tud ilyen üzletet ajánlani; jó barátom, akinek
Londonban saját ingatlanvállalata van. Tehát az első kérdésedre már
válaszoltam. Ami pedig magát az üzletet illeti, azt hiszem, olyasmit
tartogat a tarsolyában, ami nagyon megfelelő és nagyon csábító lesz.
Ha beleegyeztek, beszélek vele.
– Azt hiszem, érdemes megpróbálni – mondta Alexander.
Paulához fordult: – Te mit szólsz hozzá?
– Ha neked megfelel, nekem is jó. Hogy hívják a barátodat? –
fordult fivéréhez.

625
 – Malcolm Perring. Biztosan emlékszel a jó öreg Malcolmra –
együtt jártunk iskolába.
– Homályosan. Azt hiszem, egyszer bemutattál neki, amikor
meglátogattalak.
– Igy volt. Mindenesetre, iskola után viszonylag jó barátok
maradtunk, egy évig odalent volt Ausztráliában, és…
– Jonathan azonnal gyanút fog – mondta élesen Paula. –
Osztálytársak voltatok, azután meg Malcolm Ausztráliában volt.
Levonja a kézenfekvő következtetést.
– Kétlem – mondta magabiztosan Philip. – Malcolm már jó
néhány éve idehaza van. Szerencsétlen bátyja harminckét éves
korában szívroham áldozata lett, és ő örökölte a vállalatát. Emellett,
Jonathan nem nagyon fog személyes kérdéseket feltenni, és Malcolm
nagyon talpraesett és igencsak körmönfont.
– Hiszek neked. Tudom, hogy nem fogsz ügyeinkbe olyasvalakit
beavatni, akinek tökéletes diszkréciójáról nem vagy meggyőződve.
Mert muszáj beavatni.
– Ez nyilvánvaló. De Malcolm megbízható és hűséges. Biztos
vagyok benne, hogy van felajánlani valója – a Perring and Perring
hatalmas vállalat, és nem lenne mókás, ha két legyet ütnénk egy
csapásra? Tetten érnénk Jonathant, ugyanakkor zsíros üzlethez
juttatnánk a Harte Vállalkozásokat.
Alexandert megnevettette az ötlet: – Jaj, de örült volna ennek a
nagyi!
Paula is elmosolyodott. – Akkor talán lássunk hozzá, ha
Alexander is ennyire lelkesedik érte. Végül is, minthogy ő a Harte
Vállalkozások feje, az ő szava dönt.
– Nincs vesztenivalónk, és hogy őszinte legyek, örülök, hogy
végre cselekszünk. Nagyon dühítő ölbe tett kézzel ülni, és várni,
hogy Jonathan Ainsley elárulja magát. Ha lehet, ki kell ugrasztani a
bokorból.

626
 – Holnap reggel első dolgom lesz, hogy Malcolmmal beszéljek.
– Philip az órájára nézett. – Azt hiszem, mennünk kell, ha meg
akarunk ebédelni, mielőtt John Crawford irodájába igyekeznénk. Fél
tizenkettő van, és fél háromra Johnnál kell lennünk. Ugye Paula?
– Igen. – Felállt, fekete ruhájáról lefújt egy pihét. – Nem nagyon
örülök a ma délutánnak – kezdte, aztán elhallgatott. Felső ajka
remegni kezdett, szeme megtelt könnyel. Fejét gyorsan elfordította.
Kis idő múlva összeszedte magát, és alig észrevehetően a két férfira
mosolygott.
– Elnézést – mondta Paula –, a legváratlanabb pillanatokban tör
rám a bánat. A nagyira gondolok, és torkom elszorul. Nem bírom
megszokni, hogy nincs itt. Rettenetes, hogy mekkora űrt hagyott az
életemben… gondolom, mindnyájunk életében.
– Igy van – mondta Philip. – Alexander meg én ugyanezt
érezzük. Erről beszélgettünk a tegnapi vacsorán is. Nehéz
beletörődni, hogy nem csap le ránk valami szokatlan, de
káprázatosán okos ötlettel, vagy nem tesz valamilyen éles
megjegyzést.
Philip megkerülte az asztalt, gyöngéden átfogta Paula vállát,
sápadt arcába nézett. – A végrendelet felolvasása nagyon keserves
lesz, mert még végérvényesebbé teszi az elmúlását. De ott kell
lenned… valamennyiünknek ott kell lenni. – S hogy Paula
szomorúságát enyhítse, könnyedén hozzátette: – Nagyi haragudna
ránk, ha nem lennénk ott.
Paula bólintott, halványan elmosolyodott, tudván, hogy fivére őt
akarja derűsebb kedvre hangolni. Bánata kissé enyhült. – Egyet
mondhatok: nagyon felingerel, ha azokra a piócákra gondolok, akik
ott lesznek. – Felsóhajtott. – Hát ez van, mit sem tehetünk ellene,
ismét elnézést kérek tőletek. Azt hiszem, minél kevesebbet beszélünk
a ma délutánról, annál jobb. Menjünk ebédelni. Emily is csatlakozik
hozzánk – a Ritzben foglaltattam asztalt.

627
 – A Ritzben?! – lepődött meg Philip. – Nem túl elegáns néhány
gyorsan bekapott falathoz?
Paula bátyjába karolt, felnézett rá, majd Alexanderra pillantott,
arcán valódi vidámság jelent meg. – Nem bizony. Nagyi egyik
kedvenc helye volt. Azért választottam, mert négyünkben olyan
boldog emlékeket ébreszt… micsoda lakomákat rendezett ott
nekünk, amikor gyerekek voltunk – nevetett Paula, és fivéréhez
fordult: – Emellett, te meg én a világon sem lennénk, ha Emma és
Paul nem édeleg ott romantikusan több mint hatvan évvel ezelőtt!
– Az már igaz – kuncogott Philip. – És ez esetben a McGill-
vagyonból ebédelünk. A vendégeim vagytok.
– Rendes pasas vagy – mondta Alexander, amikor Paula
irodájából kimentek és a személyzeti felvonóba szálltak. A két férfi
néhány percig Malcolm Perringről beszélgetett. Alexandert
kielégítették Philip válaszai, bízott benne, hogy a megfelelő jelöltet
szemelte ki Jonathan sarokba szorítására. – Mellékesen, meddig
maradsz Londonban?
– Október végéig, utána minden bizonnyal el kell kísérnem
Texasba Paulát. Sitex-ügyben. Azután visszamegyek néhány hétre
Sydneybe, majd karácsonyra ismét hazajövök.
– Ó! – kiáltott fel Paula. – Nem is mondtad!
– Ma reggel határoztam el, és még nem volt alkalmam szólni.
Anyu pillanatnyilag annyira maga alatt van, hogy azt hiszem, az
ünnepre itthon kell lennem. Ez felvidítja. Abba is beleegyeztem hogy
januárban Chamonix-ba utazom velük, és természetesen mindketten
el vannak ragadtatva.
– Én is – sugárzott az örömtől Alexander. – Daisy néni és David
bácsi Maggie-t és engem is meghívtak. Most, hogy Philip is velünk
tart, te nem gondoltad meg magad? – vetett gyors pillantást Paulára.
– Nem! Ha én szabadságra megyek, forró napra akarok
kifeküdni, és ropogós barnára süttetni magam. Nagyon jól tudjátok,
hogy a sípályák sosem vonzottak. Ezenfelül, januárban New
628
Yorkban kell lennem. Francia és olasz divatbemutatót tartunk az
áruházban, és akkor nyitom meg a butikunkat a Fifth Avenue-n. –
Amikor a felvonóból kiléptek, pajkosan rájuk vigyorgott: –
Valakinek dolgozni is kell ebben a családban.
A férfiak nevetve vezették ki Paulát a Knightsbridge-re, taxiba
szálltak, és a Ritzbe indultak.
Emily már ott ült az étteremben. Fekete kosztümje tökéletesen
kiemelte szőke szépségét, de arca gyászos volt. Zöld szeme
bánatosan nézte fivérét, és unokatestvéreit. – Bárcsak túl lennénk a
ma délutánon. A végrendelet felolvasásának gondolata annyira
leverő…
– Ne légy már olyan szomorú – szólt Alexander. – Philip meg én
most beszéltünk ugyanerről Paulával. Nagyi nem helyeselné. Nagyon
haragudna, ha látná, hogy lógatjuk az orrunkat. Nem emlékszel, mit
szokott mondani?
– Mire célzol?
– Arra a megjegyzésére, amit akkor tett, ha hibáztunk, felsültünk
vagy csalódtunk. Mindig azt mondta: felejtsd el a tegnapot, gondolj a
holnapra; tervezd a jövőt, ne nézz hátra. Nem gondolod, hogy éppen
ma ezt kéne tennünk?
– De igen – látta be Emily, és derűsebben mosolygott fivérére.
– Jó kislány vagy.
– Rendelek egy üveg pezsgőt, és annak a csodálatos asszonynak
emlékére isszuk meg, akinek az életünket köszönhetjük, aki
mindenre megtanított, amit csak tudunk, és azzá formált minket, akik
vagyunk.
Odaintette az italost.
Dom Pérignon pezsgőt rendelt. Mialatt az italra vártak, Paula
közelebb hajolt Emilyhez, és odasúgta: – Philipnek pazar ötlete
támadt, rájött, hogyan leplezhetjük le Jonathant. Majd neked is
elmondja azután, hogy ittunk a nagyi emlékére.

629
 – Alig várom. – Csillogó zöld szeme összeszűkült, amikor
Jonathan bukására gondolt. – Ez lenne a nagyihoz méltó
tiszteletadás: leleplezni azt, aki elárulta, és úgy elbánni vele, ahogy a
nagyi tette volna.

45

John Crawford, Emma ügyvédje, a Crawford, Creighton, Phipps és

Crawford ügyvédi iroda korelnöke besietett a nagy tárgyalóterembe.
Körülnézett, és elégedetten bólintott. A hosszú mahagóniasztal
körül általában huszonnégy szék állt; titkára most még ötöt szedett
össze a cég más helyiségeiből, mert az ügyvéd huszonnyolc
meghívottra számított.
Végigsietett a szobán, és az asztalfőn levő helyére tette Emma
Harte végakaratát. Rövid, de elgondolkodó pillantást vetett rá.
Vaskos okirat volt; John hosszú ülésnek nézett elébe. Nem számít,
gondolta vállat vonva, az ablakhoz lépett, kicsit elhúzta a függönyt,
és lenézett az Upper Grosvenor utcára.
Néhány másodperc múlva meglátta a főbejárat elé gördülő taxit:
David Amory, Daisy és Edwina szállt ki belőle. Még ilyen messziről
is látta, hogy Daisy megviselt, nagyon szomorú, de változatlanul
nagyon szép. Elfojtott egy sóhajt. Nem csoda, hogy házassága
zátonyra futott. Lehetetlen állapot, hogy feleségül vesz egy nőt,
miközben mást bálványoz. Amióta az eszét tudja, szerelmes Daisybe.
Reménytelenül. Daisy fiatalon ment férjhez, és számára azóta is csak
egy férfi létezik: David. Milyen különleges nő, olyan édes, olyan
természetes, rendkívüli gazdagsága szemernyit se rontott rajta. Jó
barátok; havonta két napot töltenek együtt munkával, mert Daisy az
Emma Harte Alapítvány, a bőkezű jótékonysági szervezet elnöke.
Daisy nemegyszer kérte más ügyekben is az ügyvéd tanácsát, és ha
szerencséje volt, egy-egy órát néha vele tölthetett. John ezekért az

630
apró időmorzsákért is hálás volt, mindig előre örült az üzleti
ebédeknek.
Titkárnője bekísérte az első vendégeket. John mosolyogva
üdvözölte őket. Edwina külseje megdöbbentette. Daisyhez hasonlóan
ő is feketében volt, következésképpen arca teljesen színtelen és
élettelen. Néhány hét alatt megöregedett. Emma halála szemmel
láthatóan mélyen megrendítette.
Néhány percig négyesben beszélgettek, majd sűrű
egymásutánban a többiek is érkezni kezdtek. Két óra húszkor Jimet
és Winstont kivéve mindenki jelen volt. Öt perccel később rohanvást
estek be, elnézést kértek, és elmondták, hogy ebben a forgalomban
nehezen tudtak a Fleet Streettől idáig vergődni.
John pontosan fél háromkor nyitotta meg az ülést. – Nagyon
szomorű alkalomból ültünk ma össze. De Emma, augusztus elején,
amikor utoljára láttam, azt mondta nekem: „Halálom után ne
bánkódjatok. Rendkívüli életem volt, átéltem a legjobbat és a
legrosszabbat, nem volt egyetlen unalmas percem. Senki ne zengjen
gyászdalt.” Mielőtt azonban a tárgyra térnék, szeretném elmondani,
hogy én is gyászolom azt a nagyon jó, nagyon drága barátot, a
legnagyszerűbb asszonyt – helyesbítek, személyiséget –, akit volt
szerencsém ismerni. Nagyon fog hiányozni.
Halk, helyeslő moraj hallatszott, majd John hivatalos hangnemre
váltott. – Ez itt Emma Harte Lowther Ainsley – a továbbiakban
egyszerűen Emma Harte – végakarata. – Az ügyvéd a torkát
köszörülte, majd kevésbé ünnepélyes hangon folytatta: – Halála előtt
Mrs. Harte közölte velem, hogy szűkebb családi köre ismeri a
végrendelet tartalmát, mert ezt 1968 áprilisában feltárta előttük.
Minthogy azonban a végrendelet teljes vagyona felosztása felől
rendelkezik, és családon kívüli örökösök is vannak, végig kell
olvasnom a teljes szöveget. A törvény is ezt írja elő. Kérem,
legyenek türelemmel, mert az okirat hosszú és némileg bonyolult.

631
 Paula, aki Jim és Philip között ült, hátradőlt, kezét az ölében
összekulcsolta, és teljes figyelemmel az ügyvéd felé fordult. Arca
kifejezéstelen volt.
Az első öt-hat oldal az Emma különböző házaiban alkalmazott
személyzetnek szóló hagyatékot tartalmazta. Nagylelkűségre és
gondosságra vallott. Paulát jóleső érzéssel töltötte el, hogy nyugdíjba
vonulása esetén Hilda jelentős nyugdíjat kap, továbbá bérleti jogot az
egyik házra, ami Emma tulajdona Pennistone Royal falvában.
Hilda nem volt jelen, de Gaye Sloane, Emma volt titkárnője
igen; meglepődve, elragadtatott mosollyal vette tudomásul, hogy
Emma kétszázezer fontot hagyott rá, és egy gyémánt-arany
fülbevalót a hozzáillő brosstűvel.
A végrendelet második része Emma jelentős műgyűjteményével
foglalkozott. – Az 1968-ban írott végakaratban – magyarázta John –
Emma Harte minden műtárgyat unokájára, Philip McGill Amoryra
hagyott, kivéve a Pennistone Royalban lévő festményeket. Ezt utóbb
módosította. – Az ügyvéd Philipre nézett: – Mrs. Harte elmondta
nekem, hogy a változtatást megbeszélte magával, megindokolta, és
maga pontosan megértette.
– Igy van – mondta Philip. – Nagyanyám hozzájárulásomat
kérte, és én azt mondtam, hogy ez szükségtelen. Műkincseit úgy
osztja el, ahogy akarja, minthogy azok egyedül és kizárólag az övéi.
Tökéletesen egyetértettünk.
John bólintott, az iratokba nézett, és felolvasta Emma szavait: –
”Sokéves odaadásuk, hűségük és barátságuk elismeréséül Henry
Rossiter örökli a Van Gogh-tájképet; Ronald Kallinski a Picasso kék
korszakából származó festményt; Bryan O’Neill a Degas Balett-
táncost. Szeretett unokaöcsémnek, Randolph Harte-nak, barátsága és
szeretete elismeréséül Stubbs négy, lovakat ábrázoló festményét és a
két Barbara Hepworth-szobrot ajándékozom. Az összes többi
műtárgyat, kivéve a Pennistone Royalban lévő képeket, Philip

632
unokámra hagyom. Ebből a hagyatékból ugyancsak kimarad Sally
Harte festménye: A Világ Teteje.”
Philip odasúgta Paulának: – Randolph bácsi és a többiek nagyon
megrendültek. Örülök, hogy ők kapták ezeket az ajándékokat. Ugye
te is?
Paula kis mosollyal bólintott.
– Ami a Fabergé Császári Húsvéti Tojást illeti – az ügyvéd ivott
egy korty vizet, majd azzal a magyarázattal folytatta, hogy Emma azt
akarja: bocsássák árverésre. A pénzt azok az unokák kapják vissza,
akik nyolcvanadik születésnapján meglepték vele. Ha többet kapnak
érte, mint amennyiért vették, az így nyert összeget fordítsák
jótékonyságra.
Paula ismételten körülhordozta tekintetét: az utóbbi
negyedórában egyre jobban érzékelte a növekvő feszültséget, a
Robin, Kit és Elizabeth arcán kirajzolódó aggodalmat. Edwina
viszont mintha nem is figyelne oda, ölbe tett kezét tördelte; arca
mind gyászosabb lett.
Amikor John bejelentette, hogy a gyermekei részére
elidegeníthetetlenül tartalékolt vagyon felsorolása következik, Paula
szinte kézzelfoghatóan érezte az érdekeltekből áradó idegességet.
Sietve elfordult, szemét Johnra függesztette.
– A néhány évvel ezelőtt életbe lépett rendelkezéseket Mrs.
Harte nem vonta vissza és nem változtatta meg. Ezek érintetlenül
maradtak, és az örökösök: Edwina, Kit, Robin és Elizabeth továbbra
is részesülnek a jövedelemből.
Miközben John a részleteket ismertette, Paula észrevette, hogy a
négyek közül hárman mennyire megkönnyebbültek. Robin és
ikertestvére, Elizabeth, nem is bírta leplezni diadalát. Kit arca józan
maradt, de a szemében felcsillanó győzelem elárulta. Csupán Edwina
sírta tele a zsebkendőjét; Paula szerint most döbbent rá igazán, hogy
Emma milyen rendkívül tisztességes volt.

633
 – Most pedig áttérek arra a vagyonra, amit Emma Harte unokái
számára tartalékolt – jelentette be John. Paula erősen figyelt: Vajon
Emma változtatott ezeken? Hamarosan kiderült, hogy nem – Emily,
Sarah, Alexander, Jonathan, Anthony, Francesca és Amanda az 1968
áprilisában számukra elidegeníthetetlenül tartalékolt vagyont élvezik.
A részletek ismertetése után az ügyvéd rövid szünetet tartott.
– Az eljárásnak ezen a pontján közölnöm kell, hogy Emma Harte
három további vagyonalapot képzett dédunokái számára. Lorne és
Tessa Fairley, Jim és Paula Fairley fia, illetve lánya, valamint
Jeremy, Dunvale grófja és grófnéja, Anthony és Sally Standish fia,
egyenként egymillió font örökségben részesül.
John maga elé emelte az okiratot, és viszonylag hosszú, Emma
szavaival fogalmazott felsorolásba kezdett. Amikor ezt a részt
befejezte, áttért a végakaratnak arra a folytatására, amely Emma
üzletbirodalmának és az óriási McGill-vagyonnak felosztásával
foglalkozott. Emma ezt a hagyatékot sem változtatta meg 1968-hoz
képest. A Harte Vállalkozások részvényeinek ötvenkét százaléka
Alexander tulajdona, és élete végéig ő a cég feje. Emily, Sarah és
Jonathan tizenhat-tizenhat százalékot kap a részvényekből.
Alexander halála vagy munkaképtelensége esetén automatikusan
Emilyre száll a vállalat vezetése élete végéig.
Paula Jonathant és Sarah-t nézte: vajon tudják-e, hogy milyen
szerencsések? Jonathan alig bírta leplezni örömét, Sarah önelégülten
mosolygott, állapította meg hűvösen Paula.
Saját neve említésekor ismét teljes figyelemmel fordult John
felé, noha nem számított meglepetésre. Az ügyvéd megismételte
Emma 1968-ban írott szavait: Paula kapta meg Emma minden
részvényét a Harte-áruházláncban és ezzel annak teljes irányítását.
A McGill-vagyon egésze Daisy McGill Amoryt illeti, azzal a
kikötéssel hogy fia, Philip továbbra is a különböző ausztráliai
vállalkozásokat összefogó McGill Corporation of Australia
ügyvezető igazgatója marad. A Sitex Oil ügyeiben Paula képviseli
634
Daisyt. Daisy halála után a McGill-vagyon egyenlő arányban oszlik
el Paula és Philip között. Daisy örökli Pennistone Royalt a hozzá
tartozó birtokkal, a benne lévő bútorokkal, érték- és műtárgyakkal
csakúgy, mint a McGill-smaragdokat. Anyja halála után mindez
Paulára marad. Paula kapja a többi, nem a McGill-örökségből
származó, tetemes mennyiségű smaragdot is.
– Mrs. Harte többi ékszere a lányunokák között osztandó szét. A
hagyatékból azonban Alexander felesége, Marguerite Barkstone,
valamint Sally Harte Standish, Vivienne Harte és Rosamund Harte
Ellsworthy is részesül. Emma mindegyikük számára külön-külön
kiválogatta az egyes darabokat, mégpedig a következőképpen:
„Drága unokámra, Emily Barkstone Harte-ra hagyományozom
zafírgyűjteményemet, amely a következő darabokból áll…” – látott
neki John a hosszú lista felolvasásának.
Tekintettel Emma óriási ékszergyűjteményére, a felsorolás
majdnem egy teljes órát vett igénybe, és azok, akik nem voltak
érdekeltek, nyugtalankodni kezdtek. Fészkelődtek, suttogva
beszélgettek, egyesek cigarettára gyújtottak; volt, aki pohár vizet
töltött magának; Edwina többször kifújta az orrát; Robin köhécselt.
John Crawford, mint mindig, most is tökéletesen nyugodt volt,
ügyet sem vetett a mozgolódásra. Lassan, precízen olvasott,
nyilvánvaló volt, hogy nem hagyja sürgetni magát. Végül azt
mondta: – Ezzel befejeztem a Mrs. Harte ékszergyűjteménye
elosztásáról szóló részt. Most pedig a végakaratnak az a része
következik, amely néhány ingatlan további sorsáról rendelkezik,
főként a Jamaicában lévő házról, a párizsi Avenue Foch-on lévő
lakosztályról és a délfranciaországi Cap Martinban lévő villáról.
Az ügyvéd elmagyarázta, hogy az ezekre vonatkozó
rendelkezések az 1968 áprilisában megírt végrendelethez képest nem
változtak. A párizsi lakosztályt Emily örökli, a rivierai villát
Alexander, a jamaicai házat Anthony.

635
 Ennél a pontnál John hirtelen letette az okiratot. Tekintete egyik
arcról a másikra vándorolt, majd miközben kihúzta magát, saját
arckifejezése is megváltozott.
Lassan, nyomatékkai közölte: – Az a kötelesség hárul rám, hogy
közöljem: a végrendelet többi részét Emma Harte megváltoztatta.
Többen hallhatóan felszisszentek, és a jelenlévők nagy része
megdermedt ültében. Egyesek aggódó pillantást váltottak. Paula
érezte Philip kezét a térdén, gyors pillantást vetett rá, felvonta sötét
szemöldökét, mielőtt megint Johnra nézett. Érezte, hogy növekszik
körülötte a feszültség, nagy várakozás és rossz előérzet telepedett a
jelenlevőkre. Szorongás fogta el, két kezét összekulcsolta, várta,
mikor csap le derült égből a villám. Magamban mindig sejtettem,
gondolta Paula, öntudatlanul is tudtam, hogy a nagyi tartogat még
egykét meglepetést. Alig várta, hogy John folytassa.
A teremben halálos csend volt.
Huszonnyolc szempár meredt rezzenetlenül az ügyvédre.
John végre felnézett. Még egyszer végigtekintett rajtuk, minden
arckifejezést megfigyelt. Egyesek aggodalommal vagy félelemmel
vártak, mások élénk kíváncsisággal, néhányan csupán érdeklődéssel.
Elmosolyodott, és erős hangon olvasta:
– ”Én, Emma Harte Lowther Ainsley – a továbbiakban Emma
Harte – ezennel kijelentem, hogy a végakaratomhoz az Úr 1969.
évének április 25. napján csatolt záradékot teljes testi és szellemi
épségben írtam meg. Kijelentem továbbá, hogy a végakaratomban
hozott változtatások saját, senki által nem befolyásolt akaratomból
születtek.”
Pillanatnyi szünet után John a következő oldalt vette elő:
– ”I. Kiegészítő Záradék. Shane Desmond Ingham O’Neillre,
legdrágább barátom, Blackie O’Neill unokájára hagyom a
gyémántgyűrűt, amelyet fent említett néhai nagyapjától kaptam.
Shane O’Neill örökli »A Világ Tetején« festményt is, amelyet
ugyancsak nagyapjától kaptam. Továbbá egymillió fontot
636
elidegeníthetetlenül zárolt vagyon formájában. Ezeket szeretetem
jeléül örökítem rá, elismeréséül annak a nemesszívű szeretetnek és
odaadásnak, amelyben engem részesített.
II. Kiegészítő Záradék. Miranda O’Neillre, barátom, Blackie
O’Neill unokájára hagyományozom a smaragdszalag brosstűt, amit
nagyapjától kaptam, valamint mindazon ékszereket, amikkel
nagyapja megajándékozott. Ezek jegyzéke a kiegészítő záradékok
végén található. Továbbá: félmillió fontot, irántam érzett szeretete
elismeréséül és legdrágább barátnőm, Miranda nagyanyja, Laura
Spencer O’Neill emlékére.
III. Kiegészítő Záradék. Másodunokaöcsém, Winston John
Harte, szeretett Winston bátyám unokája örökli a Gémtanya néven
ismert ingatlant Scarborough-ban, valamint egymillió fontot,
ugyancsak a fenti módon. Winston Harte-ra hagyom részvényeim
tizenöt százalékát az általunk 1969 márciusában alapított Nemzetközi
Egyesült Lapkiadó Vállalatban. Fogadja ezeket szeretetem jeléül és
annak a szeretetnek, odaadásnak és rendkívüli hűségnek
elismeréséül, amelyet éveken át irántam tanúsított; továbbá afölötti
örömöm kifejezéséül, hogy unokámat, Emilyt feleségül vette.
Szolgálja ez az örökség őket és utódaikat.
John megállt, kortyolt egy kis vizet, majd – érezve a növekvő
feszültséget – sietve folytatta:
IV. Kiegészítő Záradék. James Arthur Fairleyre, unokám, Paula
Fairley férjére hagyom a Nemzetközi Egyesült Lapkiadó Vállalatban
lévő részvényeim tíz százalékát. Ez személyre szóló hagyaték,
semmilyen kapcsolatban nem áll dédunokáim, Lorne és Tessa
örökségével. Arra szolgál, hogy irántam és a Yorkshire-i Egyesült
Lapkiadó Vállalat iránti odaadását méltányoljam, és kifejezzem
iránta érzett megbecsülésemet.
V. Kiegészítő Záradék. Másodunokahúgomra, Vivienne Harte-
ra, drága fivérem, Winston unokájára és unokahúgomra, Rosamund
Harte Ellsworthyre, drága fivérem, Frank lányára 500-500 000 fontot
637
hagyományozok a fenti módon, irántuk érzett szeretetem jeléül és
fivéreim emlékére.
VI. Kiegészítő Záradék. Unokáimra, Paula McGill Amory
Fairleyre és Philip McGill Amoryra hagyományozom a New York-i
Fifth Avenue-n lévő lakosztályomat és londoni Belgrave téri
házamat, közös használatra. Azért ajándékozom nekik, mert fent
említett lakóhelyeket nagyapjuktól, Paul McGilltől kaptam. Hosszas
és gondos mérlegelés után döntöttem úgy, hogy ezek jogos örökösei:
Paul McGill unokái. Ezért vontam vissza az 1968 áprilisában
fogalmazott végrendeletemnek ezt a részét.
VII. Kiegészítő Záradék. A maradék vagyont, beleértve az
összes gépkocsit, ruházatot, szőrméket és a folyószámlámon lévő
készpénzt unokám, Paula McGill Amory Fairley örökli. Reá hagyom
magánvállalatom, az E. H. Incorporated vagyonát. E vagyonhoz
tartoznak ingatlanaim, saját kötvényeim és részvényeim, valamint
készpénzem. E vagyon becsült értéke több mint hatmillió-
nyolcszázezer font.”
Az ügyvéd fölemelte a fejét, és így szólt: – Ezzel véget ért
Emma Harte Lowther Ainsley végakaratának felolvasása, csak…
– Hé, várjunk csak! – robbant ki Jonathan. Őrjöngve felugrott.
Szeme vérben forgott, arca falfehér lett. – Megtámadom ezt a
végrendeletet! Az eredeti szerint rám hagyta a Fifth Avenue-n lévő
lakosztályt, és jog szerint az enyém! Én majd…
– Legyen szíves leülni – vetett rá jeges pillantást az ügyvéd. –
Még nem fejeztem be.
Jonathan tajtékozva leült, de előbb odakiáltott apjának: – Apa!
Egy szavad sincs ehhez?
Az ugyancsak felbőszült Robin a fejét ingatta, és intett fiának,
hogy maradjon csöndben.
Crawford így folytatta: – Akkor szakítottak félbe, amikor fel
akartam olvasni Mrs. Harte-nak a végrendelet befejezésekor tett
utolsó nyilatkozatát. Most folytatom. Szeretném, ha ezenközben
638
megőriznék nyugalmukat. Mrs. Harte utolsó nyilatkozata így
hangzik: „Őszintén hiszem, hogy igaz és tisztességes voltam földi
javaim és tulajdonom elosztásában. Nagyon remélem, hogy
örököseim megértik, miért kaptak egyesek többet, mint mások.
Azonban, ha bármelyik örökösöm úgy érzi, hogy mások javára
megcsalták vagy kisemmizték, ismételten le kell szögeznem, hogy
téved. Továbbá: ha családom bármelyik tagja azt fontolgatná, hogy
megtámadja a végrendeletet, nyomatékosan figyelmeztetem, hogy ne
tegye. Ismét hangsúlyozom, hogy a végrendelet megalkotásában
senki sem gyakorolt rám befolyást. Ügyvédemen, John Crawfordon
kívül élő ember nem tudott ezekről a változtatásokról és
záradékokról, amelyeket magam állítottam össze. Azt is kijelentem,
hogy nem vagyok szenilis, és ítélőképességem csorbítatlan. Ehhez az
okirathoz, végakaratomhoz, négy orvos hiteles igazolását
mellékelem. A végakarat összeállítása előtt emez orvosokat nem
ismertem, ennélfogva elfogulatlan szakértők. 1969. április 25-én,
délelőtt és délután, a végrendelet megváltoztatása előtt két
belgyógyász és két pszichiáter vizsgált meg. Vizsgálataik eredményét
mellékeltem: megállapítást nyert, hogy kitűnő fizikai állapotban,
tökéletesen egészséges vagyok, szellemileg stabil és
kiegyensúlyozott.
Ennélfogva leszögezem, hogy ez a végakarat visszafordíthatatlan
és megtámadhatatlan. Végakaratom végrehajtójának szerető, odaadó
lányomat, Daisy McGill Amoryt nevezem ki, társául Henry Rossitert
és John Crawfordot.”
John hátradőlt, várta, hogy kitörjön a vihar.
Ki is tört azonnal.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jonathan talpra ugrott,
majdnem futólépésben száguldott végig a tárgyalótermen, úgy tűnt,
tettlegesen akarja John Crawfordot megtámadni. Robin, Kit és Sarah
is felállt, mindhárman dühös arckifejezéssel kezdtek Johnnal
kiabálni.
639
 Jonathant majd megütötte a guta, azt ordította, hogy Emma az
O’Neilleket részesítette előnyben vele szemben, és hogy Paula meg
Philip ellopta az ő jogos örökségét. Sarah sírni kezdett. Anyja, June,
odasietett hozzá, vigasztalni próbálta, miközben hiába igyekezett
saját zavarát leplezni.
Talpra ugrott Bryan O’Neill is. Daisyhez ment, és mint a család
egyetlen jelen lévő tagja, közölte, hogy az O’Neillek – tekintettel
Jonathan kitörésére – nem óhajtják elfogadni a rájuk hagyott
örökséget.
Jim a mellette ülő Paulához fordult: – Ugye, milyen kedves volt
a nagyi, hogy részesített az új lapkiadó részvényeiből?
– Igy van – mondta Paula, Jim fénylő szeme, hálás mosolya
láttán.
A Paula balján ülő Philip megérintette a vállát, és közelebb
hajolt. Hosszan, megértőén néztek egymásra. Paula arcizma se
rándult, de nagyon nehezére esett. Összeszorította ajkát, nehogy
hangosan felnevessen. Odasúgta: – A drága öreg nagyi, szokás
szerint mindenre gondolt. Micsoda zseniális ötlet volt az orvosi
bizonyítványokat mellékelni. Az elégedetlenek nem tehetnek semmit
– meg van kötve a kezük.
– Igaz, de figyelmeztetlek, hogy sok bajunk lesz még velük.
Ismerve viszont Jonathan heves természetét, ez a váratlan fordulat
könnyedén arra késztetheti, hogy esztelen módon viselkedjen, esetleg
elhamarkodjon valamit. És így árulását a vártnál is hamarabb
leleplezhetjük.
– Reméljük. Talán a nagyi is így gondolta. Nem kétlem, hogy
őszintén hitte: a McGill-ingatlanok nekünk járnak, mert mi vagyunk
a McGillek, de ne feledjük, milyen okos és körmönfont volt. Az
nevet, aki utoljára nevet, gondolta Emma Harte.
– Én inkább nevezném hangos hahotának – vigyorgott Philip.
Daisy hátratolta a székét, és gyorsan megkerülte az asztalt. Paula
fölé hajolt. – Szegény John… mindenki őt szidja, pedig nem tehet
640
semmiről. Anya saját elhatározásából változtatta meg végakaratát.
John csak a család ügyvédje. A Lowtherek és az Ainsleyk
elvesztették a fejüket. Nem tudnál véget vetni az undorító
viselkedésüknek?
– Talán apa szólhatna valamit.
– Nem – válaszolt határozottan Daisy. – Emma Harte téged tett
meg a család fejének. Sajnálom, drágám, de ez most már a te
felelősséged.
Paula bólintott, és felállt. – Kérek mindenkit, hogy egy percre
maradjon csöndben.
Veleszületett tartózkodása miatt nehezére esett egy ekkora
csoport fölé kerekedni, de amikor a zajongva követelőzők ügyet sem
vetettek rá, Paula előrehajolt, és öklével az asztalra csapott. Hevesen
kiáltotta: – Elhallgassatok! Mindenki! És üljetek le!
Az Ainsleyk és a Lowtherek ellenséges tekintettel nézték, és
noha továbbra is John Crawford széke körül csoportosultak,
abbahagyták a veszekedést.
– Köszönöm – mondta nyugodtabban Paula, de hangja
ugyanolyan jeges volt, mint pillantása. Kihúzta magát, veleszületett
felsőbbsége, parancsoló magatartása mindenkit elhallgattatott.
– Hogy merészeltek ilyen oktalanul viselkedni! – szólt rájuk
szigorúan. – Talán mutatnátok némi tiszteletet Emma Harte iránt.
Alig néhány hete, hogy meghalt, s ti úgy viselkedtek, mint a csontok
fölött marakodó dögkeselyűk. – Paula az egymás mellett álló
Jonathanra és Sarah-ra nézett. – Nagyanyám tudta, hogy mit csinál,
és én azt hiszem, hogy némely családtaghoz túlzottan is nagylelkű
volt.
Paula széke támlájába kapaszkodva, majdhogynem fenyegető
hangon folytatta: – Még csak álmodni se merészeljen senki arról,
hogy Emma Harte végrendeletét megtámadja. Mert ha bárki így
tenne, utolsó leheletemig harcolni fogok ellene – akkor is, ha minden
időmet és összes pénzemet rá kell szánnom.
641
 A jelenlevők elképedve néztek rá. A többség csodálattal,
néhányan rosszallóan, de hatalmának varázsa alól senki sem tudta
kivonni magát.
Winston megfogta Emily karját, és odasúgta: – Nézz csak oda…
kiköpött Emma Harte. A legenda tovább él.

46

Shane és Paula a Kennedy repülőtéren, a British Airways várótermén

áthaladva, felvonóba szállt, és az első osztály szalonjába igyekezett.
Itt találtak egy csöndes sarkot.
Shane lesegítette Paula nercbundáját, majd levetette és egy
közeli székre dobta trencskóját.
– Igyunk egyet – javasolta Shane –, még van idő a felszállásig.
– Jó ötlet. Köszönöm, drágám.
Shane rámosolygott, és a szalon túlsó oldalán lévő bárhoz
ballagott.
Paula figyelte. Milyen ragyogóan néz ki. Olyan jóképű, olyan
magabiztos. Paula arca ellágyult; szeme megtelt szerelemmel. Az
elmúlt év alatt, mióta viszonyuk van, szerelme még inkább elmélyült.
Shane annyira részévé vált, hogy amikor nem voltak együtt,
elveszettnek, félholtnak érezte magát. Mindig új meglepetésekkel
szolgált. Jóllehet egész életében ismerte, eddig soha nem eszmélt rá
igazából, hogy minden körülmények között, minden vészhelyzetben
mennyire megbízható. Ereje valósággal döbbenetes. Acélból van a
lelke, gondolta Paula.
Szeméből csak úgy sugárzott a szerelem, amikor Shane az
italokkal visszatért. Shane mosolyogva nyújtotta át a vodkát tonikkal,
és leült mellé.
Koccintottak. – Igyunk a jövő hónapra, az új év kezdetére.
– Ezerkilencszázhetvenegyre – mondta Paula.

642
 – A mi évünk lesz, drágám. Megállapodsz Jimmel, szabad leszel,
és gondold csak el, januárban ismét itt leszel. Igazán nincs is olyan
messze. Kezdhetjük tervezni a jövőt. Végre.
– Ugye milyen csodálatos lesz – mondta Paula, de szemét
aggodalom árnyékolta be.
Shane észrevette. Homlokát ráncolta. – Nem tetszik az
arckifejezésed. Mi a baj?
– Semmi – rázta a fejét, és vidáman nevetett. – Csak szeretnék
már túl lenni a Jimmel folytatandó vitán. Annyira fárasztó. Nem
hajlandó elismerni, hogy házasságunk csődbe jutott, homokba dugja
a fejét. Tudom, hogy azt gondolod: nem tudok úrrá lenni a helyzeten.
Nagyon nehéz azonban olyasvalakivel tárgyalni, aki egyszerűen nem
figyel oda. Sajnálom, hogy állandóan ismétlem magam – szorította
meg Shane karját.
– Semmi baj. Megértem. De ha visszamész, elintézed. Vidd be
egy szobába, zárd be az ajtót, és vágd zsebre a kulcsot. Akkor
kénytelen lesz végighallgatni – vigyorgott Shane.
– Ha szükséges, ezt fogom tenni. Ígérem. Eltökélt szándékom,
hogy kiverem belőle a beleegyezést. Persze ez nem a megfelelő
időpont, hiszen alig két hét múlva nyakunkon a karácsony. Azt
hiszem viszont, hogy soha nincs megfelelő időpont egy válás
megbeszélésére… Érzelmi kérdéseket mindig nehéz megbeszélni.
– Igaz – hajolt sürgetőn előre Shane. – Tudom, hogy nem lesz
könnyű. Bárcsak veled lehetnék Angliában. Meghúzódnék a
háttérben, hátha szükséged van rám, de a szigetekre kell utaznom.
Nincs más választásom. Ha azonban nem tudod egyedül elintézni,
azonnal Londonba repülök.
– Tudom, hogy megtennéd, de elintézem magam. – Kis ideig
hallgatott, majd így folytatta: – Köszönöm ezt az elmúlt hónapot.
Fantasztikus volt. Az, hogy egy egész hónapig, megszakítás nélkül
együtt lehettünk, csodát művelt velem. Minden szempontból sokkal
jobban érzem magam, mint novemberben, amikor megérkeztem.
643
 – Én is. És ha végiggondolod: ez a hónap diadalt hozott neked.
Megújítottad Dale Stevens szerződését, és még sok másban is
legyőzted Marriott Watsont a Sitexnél – ez jó érzéssel tölthet el. És
sikeres jövőt ígér. Sok szomorúságon kellett felülkerekedned.
– Te segítettél át a nehézségeken. Annyira támogattál és
vigasztaltál. Miattad, a te szerelmed és a te megértésed miatt vagyok
erősebb, mint valaha. De ha már a Sitex került szóba… – hangja
elhalt. Óvatosan Shane-re nézett: – Tudom, hogy te nem fogsz
kinevetni, ha elmondom, mert szíved mélyén babonás kelta vagy… –
megint elhallgatott. Mereven nézett Shane arcába.
– Tudod, hogy soha nem nevetlek ki. Mondd csak.
– Nos, amikor először meghallottam, hogy robbanás történt az
Emeremm III. hajón, óhatatlanul arra gondoltam, hogy ez még
nagyobb szerencsétlenségek rossz előjele. Bizonyos mértékig igazam
volt. Visszatekintve, az elmúlt tizennégy hónap tele volt
problémákkal… Min halála, az írországi események, amik nagyjából
egybeestek a hajórobbanással. Nagyi növekvő gyanúja Jonathan
iránt; Sarah undok magatartása velem szemben, mesterkedései, hogy
magának szerezze meg a Harte-butikokat. Házasságom szétesése.
Elizabeth néni förtelmes viselkedése; a botránytól való félelem
Elizabeth válása és Gianni hozzáállása miatt. A folytatódó
nehézségek a Sitexszel, a belső harcok a vállalatnál; Jim balesete,
majd idegösszeomlása; Blackie hirtelen halála és oly röviddel azután
a nagyié, és az a förtelmes családi veszekedés a végrendelet fölött.
Úgy érzem, mintha valaki elátkozott volna, vagy még inkább Emma
családját – szorította össze az ajkát.
Shane két tenyerébe fogta Paula kezét. – Bizonyos szempontból
tényleg „sok volt a jóból”. De legyünk tárgyilagosak. Először is
Blackie nyolcvannégy éves volt, Emma meg nyolcvanegy, így
várható volt, hogy hamarosan elmennek. És – hosszú és termékeny
élet után – békés haláluk volt. Másodszor, lecsendesítetted a
végakarata miatt háborgókat. Sok problémát megoldottál a Sitex-nél,
644
és Sarah áskálódásait Emma gyökerében elfojtotta. Jim szemmel
láthatóan meggyógyult. Anthony és Sally boldog házasok, van egy
édes kisfiúk. Még Elizabeth néni ügye is szerencsés befejezést nyert,
és láthatóan boldogan él Marc Deboyne-nal. Ami a házasságodat
illeti, az jóval az Emeremm III. robbanása előtt zátonyra futott.
Átkarolta, arcon csókolta, majd elhúzódott, és mélyen a szemébe
nézett. – És mi lenne, ha összeadnád a pozitívumokat? Blackie és
Emma együtt ünnepelhette Emma nyolcvanadik születésnapját, és
csodás nyolchónapos világ körüli utat tettek. Nagypapa lova
megnyerte a Nemzeti Nagydíjat. Edwina kibékült Emmával, aki
megélte Emily házasságát Winstonnal, Alexanderét Maggie-vel. Sok
boldog esemény történt, sok jó dolog volt a rosszak mellett.
– Ó, Shane, milyen igazad van. Én vagyok ostoba.
– Egyáltalán nem vagy az, és ahogy mondtad, senki sem
babonásabb nálam. Mégis, mindig keresek magamnak egy
reménysugarat, és általában meg is találom. – Shane arckifejezése
kissé megváltozott, sötét szeme kihívó lett. – Azon az októberi estén
Emma végakaratának felolvasása után felhívtál, és közölted, hogy
engem is örökösévé tett, mert úgy szeretett, mintha a saját unokája
lennék, meg mert oly mély barátság kötötte a nagyapámhoz. Tudom,
hogy azóta is ezt hajtogatod, de… – hátradőlt, zsebében kotorászott,
cigarettát halászott ki, rágyújtott. Egy-két percig a távolba meredve
hallgatott.
Paula kíváncsian hajolt közelebb: – Hová akarsz kilyukadni?
– Azon töprengek, nem volt-e erre más oka.
– Micsoda?
– Talán tudott a viszonyunkról.
– Nem hiszem! Biztos vagyok benne, hogy szóvá tette volna.
Tudod, milyen jóban voltunk. Blackie-nek mindenképpen
megmondta volna, ő meg megkérdezte volna tőled. Képtelen lett
volna elhallgatni.

645
 Shane leverte cigarettahamuját. – Én nem vagyok olyan biztos
benne, mint te. Emma volt a legokosabb ember, akit ismertem.
Kétlem, hogy az adott körülmények között szóvá tette volna.
Egyrészt sem az én magánéletembe nem akart beleszólni, sem a
tiedbe, másrészt nem akart szólni nagyapának, mert attól tartott, hogy
fájdalmat okoz neki. Nézzünk szembe a tényekkel: rám hagyta az
eljegyzési gyűrűt; talán abban a reményben, hogy egy szép napon
majd a te ujjadra húzom.
– Talán egyszerűen csak arra gondolt, hogy – tekintetbe véve,
hogy kitől kapta – téged illet. Nagyon értékes darab. Emellett rád
hagyta a festményt is, amelyet a nagyapádtól kapott ajándékba.
– Igaz, de rám hagyni egymillió fontot… ez bármilyen mércével
mérve szédületesen nagy ajándék.
– Egyetértek. – Paula rámosolygott, és lila színekben játszó
fényes, kék szeme gyöngédséggel és melegséggel telt meg. –
Nagyanyám nagyon szeretett téged. Úgy, mintha az ő unokája lennél.
És mi van Merryvel? Nagyi hozzá is szédületesen nagylelkű volt.
– Igy van. – Shane kicsit sóhajtott. – Szeretném az igazságot
megtudni. De azt hiszem, sose fogom. – Torkából hirtelen nevetés
tört fel, szeme huncutul csillogott. – Be kell vallanom, szeretném azt
hinni, hogy Emma tudott rólunk, és egyetértett.
– Ez utóbbiban én is biztos vagyok. Tudom, hogy áldását adta
volna ránk. Azt is… – Paula hirtelen elhallgatott, amikor megszólalt
a hangosbemondó. Shane-re pillantott, és elfintorodott: – Ez az,
drágám, az én járatom indulását mondták be. – Fel akart állni.
Shane visszatartotta. Átölelte, és a hajába suttogta: – Annyira
szeretlek, Paula. Jusson eszedbe a következő hetekben.
– Hogy feledhetném egy percre is? Ez ad nekem erőt. Én is
szeretlek, Shane. Egész életemben szeretni foglak.

646
– Nem, Jim, Paula még nem érkezett meg. De hamarosan itt lesz –
mondta Emily. Füle és válla közé szorítva a kagylót, Emily blúzának
cipzárját húzta fel; Jim Yorkshire-ből telefonált, és épp öltözködés
közben találta.
Néhány perc múlva Emily türelmetlenül mondta: – Tudom, hogy
a gép leszállt. Felhívtam a repülőteret, ahol közölték, hogy időben
érkezett, pontosan fél nyolckor landolt. De hát a vámon is át kell
jönnie, és azután beérni a városba. – Emily az éjjeliszekrényen álló
órára nézett. – Az isten szerelmére, Jim, még csak kilenc óra!
Figyelj, nekem mennem kell. Szólok neki, hogy rögvest hívjon fel.
– Most indulok az irodából – mondta Jim. – Londonba hajtok.
Mondd meg Paulának, hogy az eredeti tervvel ellentétben, nem kell
Yorkshire-be jönnie. Este találkozunk a Belgrave téri lakásban.
Gyertek el ti is. Vacsorázzunk együtt – tartsunk búcsúpartit.
– Ja, igen, értem, hogy mire célzol: Winston holnap indul
Kanadába.
– Igen… és én is vele megyek. Most beszéltem vele telefonon,
és el van ragadtatva.
– O – lepődött meg Emily. – No igen, legalább nem lesz
egyedül. Akkor ma este találkozunk. Viszlát.
– Viszlát, Emily.
Emily letette a kagylót, és egy pillanatig rámeredt. Elfintorodott:
Winston vajon tényleg annyira örül, mint Jim gondolja? Erősen kétli.
Egyikük sem rajongott manapság Jim Fairleyért.
Ismét csengett a telefon. Emily gyorsan felkapta a kagylót,
biztos volt benne, hogy a férje hívja. – Winston?
Winston nevetett: – Honnan tudtad, hogy én hívlak?
– Mert egy perccel ezelőtt beszéltem Jimmel. Paulát kereste.
Elmondta, hogy veled utazik Torontóba. Remélem, hogy
örömmámorban úszol…
– A nyavalyát. Semmi értelme, hogy velem jöjjön, de nem
mondhattam neki, hogy kopjon le. Végül is az új vállalat
647
részvényeinek tíz százaléka az övé, érdekli az újonnan megszerzett
lap. Tudod, milyen furcsa lett, mennyit okvetetlenkedik, őszintén
szólva púp a hátamon.
– Milyen unalmas lehet – sóhajtott Emily. – Csak azt remélem,
hogy nem kezd fontoskodni, úgy értem, nem szól bele a
szerkesztésbe a Toronto Sentinelnél. Feltarthat. Remélem,
karácsonyra itthon leszel.
– Ne aggódj, szerelmem, itthon leszek. Ami pedig Jimet illeti, ha
elkezd belekotyogni, kurtán elintézem.
– Jim javasolta, hogy ma este vacsorázzunk együtt. Tartsunk
búcsúpartit. Én jobb szerettem volna kettesben lenni veled, de azt
hiszem, ott kell lennünk – duzzogott Emily.
– Nincs más választásunk. Most rohannom kell egy értekezletre.
Csak azért hívtalak fel, hogy megmondjam: Jim velem jön
Kanadába.
Elbúcsúztak. Felvette kosztümkabátját, és lesietett a lépcsőn a
Belgrave téri kisebbik lakásban, ahol a hétvégét töltötték.
Ezen a szürke hétfő reggelen hideg decemberi fény áradt a fehér
és citromszínű dolgozószobába, amelynek hűvösségét világossárga
és barackszínű színfoltok derítették. Kellemes érzést keltettek a
vázákban elhelyezett friss virágok, a lobogó tűz, a meleg fényt
árasztó lámpák. Emily észrevette, hogy Parker már behozta a kávét,
három csészével. Emily fivérét tíz órára várták, röviddel Paula
érkezése után.
Emily az íróasztalhoz ült, telefonált titkárnőjének a Genret
londoni irodájába, és közölte, hogy aznap nem megy be. Amikor a
kagylót letette, meghallotta, hogy Parker az érkező Paulát üdvözli.
Felugrott, és kiszaladt elé.
– Milyen jó érzés a te mosolygó arcodat látni – ölelkeztek össze.
– Nem számítottam rá, Gombóckám, hogy Londonban talállak. Mit
keresel itt?
– Hamarosan megtudod.
648
 Paula az inashoz fordult. – Szóljon Tilsonnak, hogy a poggyászt
hagyja a kocsiban, mert később indulunk Yorkshire-be.
– Figyelj, Paula, Jim az imént telefonált. Úton van London felé.
Tudatni akarta veled és javasolta, hogy ma estére maradj itt.
– Értem – nyelte le bosszúságát Paula. Halványan az inasra
mosolygott: – Legyen szíves, szóljon Tilsonnak, hogy mégis hozza
be a poggyászt.
– Igenis, madame.
Paula a hallban egy székre dobta nercbundáját, és Emily mögött
a dolgozószobába lépett. Becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, és
hevesen kitört: – Az istenit! Jim tudta, hogy egyenesen Yorkshire-be
akarok menni a gyerekeimhez! Megmondta, hogy miért jön hirtelen
Londonba?
– Igen. Winston holnap Torontóba utazik, hogy az új lapnál
felmérje a helyzetet. Jim úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá.
– Na ne! – kiáltott feszülten Paula. A kandallóhoz ment, és a
pamlagra roskadt. Dühe fellángolt. Jim már megint ezt az eltűnési
trükköt dobja be, mint októberben, amikor Edwinához ment
Írországba. Hatodik érzéke működik? Megérzi-e, hogy Paula fel
akarja vetni a válás kérdését?
Emily a kandalló mellé állt, figyelmesen nézte unokatestvérét. –
Nagyon kiborultál. Valami baj van?
Paula habozott, majd kibökte: – Gondolom, nem lep meg, ha
elárulom, hogy rengeteg személyes problémát kell Jimmel
megbeszélni és megoldani. Azt reméltem, hogy a következő
napokban végre sikerül. És most fogja magát, és újra elmegy. Ha
nem tudom lebeszélni az útról, meg kell várnom, amíg Kanadából
visszatér.
Emily melléje ült, és megveregette a kezét. – Régóta tudom,
hogy problémáitok vannak. Véleményem szerint – és Winston
egyetért velem – beszélned kell Jimmel a válásról.
– Ennyire nyilvánvaló?
649
 – Ó, nem, nem mindenki veszi észre, csak azok, akik a
legközelebb állnak hozzád.
– A szüleim? – ült fel riadtan Paula.
– Apád tudja, hogy nagy feszültségben, nehéz helyzetben élsz.
Daisy néni felől nem vagyok biztos, úgy értem, nem jött rá, hogy
milyen nagy a baj. Ő annyira kedves, mindenkiről a legjobbat
feltételezi.
– Gondolod, hogy rá tudom venni: ne utazzék Kanadába? –
sóhajtott elcsigázva Paula.
– Nem. Határozottan nem. A nagyitól örökölt részvények miatt
Jim nagyon is magáénak érzi az új vállalatot, bele akar szólni az
ügyekbe. Tudod, az utóbbi időben olyan kotnyeles lett.
– Tudom. – Paula az arcát dörzsölte, hirtelen erőt vett rajta a
fáradtság. Pislogott. – Gyűlölöm ezeket az éjszakai repüléseket.
Emily bólintott. Mély lélegzetet vett: – Amúgy sem mehetnél ma
Yorkshire-be. Alexandernek itt van szüksége rád. Ami azt illeti,
néhány perc múlva itt lesz, hogy valamit megbeszéljünk.
– Mi történt? Jonathan?
– Sajnos igen.
– Mondd el. – Nyugtalanul nézett Emilyre, Jim és a válás azon
nyomban feledésbe merült.
– Alexander szeretne tájékoztatni. Ő kért meg, hogy várjunk,
amíg ideér… Az ügy meglehetősen bonyolult. Jonathan miatt vagyok
én is Londonban; Alexander akarta, hogy hármasban üljünk össze, ő
meg én két hete azon tépelődünk…
– Úgy érted, hogy azóta tudod, és nem értesítettél?
– Biztosra akartunk menni, pontosan kitervelni. Beszélnünk
kellett Henry Rossiterrel és John Crawforddal is. Szükségünk volt a
tanácsukra. Drasztikus lépéseket kell tennünk.
– Ennyire súlyos a helyzet?
– Meglehetősen. De Sandy meg én jól kézben tartjuk. Egyébként
bizonyos mértékig Sarah is belekeveredett.
650
 – Ahogy sejtettük – sóhajtott Paula.
Csöndesen nyílt az ajtó, Alexander lépett be. – Jó reggelt, Emily.
Jó, hogy itthon vagy, Paula. – A pamlaghoz lépett, arcon csókolta
mindkettőjüket, és a szemközti széken foglalt helyet. – Tölts egy
csésze kávét, Emily. Gyalog jöttem az Eaton térről ebben a pocsék
időben. Teljesen átfagytam.
– Te nem kérsz, Paula? – emelte fel az ezüst kávéskannát Emily.
– De igen, kérek. – Fürkésző szemmel nézett Alexanderre: –
Tudatnod kellett volna.
– Őszintén szólva, gondoltam rá. Hosszasan megvitattuk
Emilyvel, és végül úgy döntöttünk, hogy nincs értelme. Csak
felizgatott volna, és New Yorkból amúgy sem tudtál volna segíteni.
Arról nem beszélve, hogy épp elég dolgod volt a Sitexszel. Nem
akartunk visszaráncigálni Londonba. Továbbá: az ügy gyökeréhez
csak a múlt hét végén jutottam el.
– Mondj el mindent részletesen.
– Nos, a helyzet a következő. Philip terve sikerült. Malcolm
Perring segített kiugrasztani a nyulat a bokorból, de akadt másik
információs forrásom is. Ennek segítségével tudok végleg elbánni
vele. De túlságosan előreszaladtam: kezdem elölről. Malcolm Perring
tökéletes ingatlanüzlettel kereste fel a Harte Vállalkozásokat.
Jonathanhoz vitte, aki élénk érdeklődést mutatott. Azután nem történt
semmi. Malcolm két héten át rendszeresen hívogatta, de Jonathan
halogató taktikát alkalmazott. November közepén azonban irodájába
hívta. Leadott egy süket dumát arról, hogy az ajánlat valóban kitűnő,
de kénytelen visszautasítani, mert a Harte Vállalkozások
pillanatnyilag nem foglalkozik vele. Javasolta, hogy Malcolm
forduljon egy Stanley Jervis nevű férfihoz, akinek van egy új
vállalata, a Stonewall Properties. Megmagyarázta, hogy Jervis régi jó
barátja, nagyon megbízható, és hatalmas ügyleteket bonyolít le az
ingatlanpiacon.

651
 – Ne is folytasd. A Stonewall Properties Jonathan Ainsley
tulajdona!
– Igy van. És tudod, ki a társa? Sebastian Cross!
– Az az undorító alak. Pfuj! – Paula megremegett.
– Sarah is befektetett pénzt a vállalatba – közölte Alexander. A
fejét rázta: – Ostoba liba.
– Jonathan megint átejtette, éppúgy, mint kislány korában –
jegyezte meg sajnálkozva Paula.
– Pontosan – szólt Emily. – Csak ezúttal sokkal komolyabb
következményei lesznek.
– Hát igen. De hogy sikerült Malcolm Perringnek mindezt
kiderítenie?
– Nem neki sikerült, nekem. Malcolm Perring elfogadta
Jonathan ötletét, hiszen ez volt tervünk eredeti célja, mert így lehetett
tetten érni. Kétszer is találkozott azzal a Jervisszel, majd hirtelen
megjelent a színen Sebastian Cross. Ő áll az előtérben, és Jonathan
strómanok mögé rejtőzik – az ő neve sehol sem szerepel.
Alexander cigarettára gyújtott, és folytatta: – Malcolm tárgyalni
kezdett Cross-szal és Jervisszel, az orruknál fogva vezette őket,
elhitette velük, hogy a Stonewall-lal köti meg az üzletet. Egyikük
sem tetszett neki, és gyanította, hogy a vállalat rosszul áll anyagilag.
Itt-ott kérdezősködött, több helyen érdeklődött, és gyanúja
hamarosan beigazolódott. Ahogy elterveztük, Jervis és Cross
döbbenetére Malcolm kezdett visszatáncolni. Amazok nagyon
megijedtek, és dicsekedni kezdtek a hatalmas üzleti tranzakciókkal,
amelyeket az utóbbi időben végrehajtottak. Malcolm természetesen
értesített ezekről. Egy késő éjjel átnéztem a mi ingatlanrészlegünk
iratait, és rájöttem, hogy ezeket az üzleteket mi is megköthettük
volna. Jonathan passzolta át a Stonewallnak. Ezzel kezemben volt a
bizonyíték, határozottan tudtam, hogy bűnös. Malcolm végül
megszakította tárgyalásait a Stonewall-lal, megmagyarázta, hogy egy

652
másik ingatlanvállalat olyan előnyös ajánlattal állt elő, amit nem
utasíthat vissza.
– Bevették? – kérdezte Paula.
– Nem volt más választásuk. Már-már készen álltam rá, hogy
Jonathanra lecsapjak, és azután teljesen váratlanul olyan értesülést
kaptam, amely lehetővé tette, hogy két napon belül a nyakára tegyem
a hurkot.
– Kitől szerezted az új értesülést? – hajolt előre kíváncsian
Paula.
– John Crosstól…
– Tréfálsz?! John Cross – ismételte tágra nyílt szemmel. – Nem
hiszem el.
– Pedig így van.
– Miért árulkodott volna neked?
– Tulajdonképpen neked akart vallani, Paula, és csak azért
keresett meg engem, mert te nem voltál Angliában. Üzent értem…
Leedsben feküdt kórházban.
– Mi baja? Nagyon beteg?
– Szegény öreg meg is halt. Néhány nappal azután, hogy
felkerestem. Rákja volt. Áttételes rákja, nagyon szenvedett.
– Ó, milyen borzasztó. Szegény ember. Senkinek sem kívánom.
És nem is volt olyan rossz ember; gyenge, félrevezetett alak, aki
teljesen a gazember fia hatása alatt állt.
Alexander a torkát köszörülte. – Azonnal Leedsbe mentem, és
felkerestem. Majdnem négy órát töltöttem vele. Az orvos
megengedte, mert… haldoklott. John Cross egy ideig rólad beszélt,
Paula. Azt mondta, nagyon tisztel, csodálja, hogy milyen becsületes
és tisztességes vagy. Elmondta, milyen udvarias voltál vele
Londonban, 1969 őszén. Közöltem, hogy tudok arról a
megbeszélésről. Dicsérte türelmedet és kedvességedet, és azt
mondta: megérti, hogy miért nem akartál ismét tárgyalni az Aire
Kommunikációs Társaság megvásárlásáról… hiszen az épület
653
eladása után a vállalatnak figyelemre méltó vagyona alig maradt.
Ezután kezdett igazán őszintén beszélni. Hogy őszinte legyek,
elképesztett, amikor elárulta, hogy a Stonewall Properties félmillió
fontért vette meg az Aire épületét. Nyilvánvaló, hogy az eladásra a
fia beszélte rá. John állította, hogy kijátszottak, mert az épület
legalább egymilliót ér. Kénytelen voltam igazat adni neki. John
Cross nagyon elkomorult, és a következőket mondta nekem:
„Képzelheti, mennyire megdöbbentem, amikor hat hónappal ezelőtt
rájöttem, hogy a saját fiam rabolt ki, ő tett tönkre, ő fosztotta meg az
Aire-t az utolsó esélytől, hogy valaha is talpra álljon. Megszakadt a
szívem, hogy ilyen szörnyűségre képes. A fiam… az egyetlen
gyermekem.” Sírni kezdett…
– Milyen szörnyű… tehát nagyinak volt igaza Jonathant
illetően… Erősen gyanakodott rá az Aire-rel folytatott tárgyalások
idején.
– Jogosan. Mr. Cross tudatni akarta veled és velünk, hogy
Jonathan volt Sebastian üzlettársa, és éveken át Emma Harte ellen
dolgozott. Azt suttogta, hogy megveti a családon belüli árulókat, és
tiszta lelkiismerettel akar meghalni.
Paula sóhajtott, fáradt arcát dörzsölgette. – Felfedett mást is a
Stonewall mesterkedéseiről?
– Nem sokat; semmi újat ahhoz képest, amit Malcolmtól
megtudtam. Megerősítette, hogy Jonathan az ingatlanüzleteket
átterelte a Harte Vállalkozásoktól a Stonewallhoz, és elmondta, hogy
a fia kiszipolyozta, utolsó fillérjét is elszedte. Az öregúr nagyon
keserűen panaszolta fel, hogy kizárólag húga nagylelkűségének
köszönhetően kapott a kórházban egyágyas szobát és privát orvost.
Paula visszahanyatlott a párnára, és maga sem tudta, miért,
szemét könnyek futották el. Szája elé emelt kézzel köhögött, és
cigarettát kért Alexandertől. – Milyen szomorú, hogy így ért véget…
a saját fiától elárultatva.

654
 – Sebastian Cross egy szemét – jelentette ki Emily. – És
Jonathan Ainsley sem jobb nála, igaz?
– Igaz. – Alexander jelentőségteljesen nézett Paulára. – John
Cross még valamit elmondott – és az egészben ez a legrosszabb. De
éppen emiatt tudom igazán elkapni Jonathant. Ahhoz, hogy kihúzza a
bajból a súlyos anyagi nehézségekkel küszködő Stonewallt, Jonathan
óriási kölcsönöket vett fel, és fedezetül Harte-részvényeket ajánlott.
Paula teljesen elképedt, unokatestvéreire bámult, a lélegzete is
elállt. – De hiszen ezt nem teheti!
– Igy van! – kiáltott Emily. – És épp ezért tehetjük
ártalmatlanná… saját maga tette nyakát a hurokba.
Paula bólintott, nekik szegezte a kérdést: – Biztos, hogy nincs
tévedés?
– Biztos – válaszolt határozottan Alexander. – John Cross is
tudott a kölcsönről, ne kérdezd honnan, de tudott. A forrást nem volt
hajlandó megjelölni, arra sem jött rá, hogy számunkra mennyire
fontos ez az értesülés. Csupán fel akarta hívni a figyelmet
unokatestvérünk mesterkedéseire. Furcsa módon Jonathant okolta fia
tévelygéseiért, noha nem vagyok biztos benne, hogy ebben igaza
van. Megadta azonban nekem annak a pénzügyi vállalatnak a nevét,
amely Jonathannak a kölcsönt nyújtotta. Nyilvánvaló, hogy bankhoz
kölcsönért nem fordulhatott… azok nagyon behatóan érdeklődnek.
– El nem tudom képzelni, hogy ilyen meggondolatlan lett volna
– mondta Paula. – Nagyon jól tudja, hogy tilos biztosítékul használni
a Harte Vállalkozások részvényeit, és nem is adhatja el másnak, mint
egy másik részvényesnek…
– Igy van – szakította félbe Alexander. – Csak nekem, Emilynek
vagy Sarah-nak adhatja el. Ez a vállalati törvény, amit a nagyi oly
pontosan fektetett le. Biztosítani akarta, hogy a Harte magánvállalat
marad, családi vállalkozás, amelybe idegenek vagy kívülállók nem
vonhatók be.
– Melyik pénzügyi vállalkozáshoz fordult?
655
 – A Financial Investment and Loanhoz.
– Teremtőm, Sandy, hisz azok szélhámosok! Mindenki tudja,
hogy milyen gyanús társaság. Hogyan lehetett ilyen ostoba?
– Mondtam már: nem fordulhatott bankhoz. Egy bank vagy egy
jobb pénzintézet mindent tudni akart volna azokról a részvényekről.
– Mekkora kölcsönt vett fel, és mennyi részvény ellenében?
– A részvények hét százalékát ajánlotta fel, tizenhat százalékos
részesedésének majdnem felét, és négymillió fontot kapott. Alaposan
átejtették, mert a részvények kétszer ennyit érnek, csak az a bibi,
hogy rajtunk kívül senkinek nem adhatja el. A pénzügyi vállalat ezt
akkor nem tudta. Most már tudja.
Paula hirtelen megkönnyebbült, arcáról eltűnt a döbbenet. –
Ugye kifizetted őket, és visszaszerezted a részvényeket?
– Igen. Múlt csütörtökön Emily meg én – Henry Rossiter és John
Crawford kíséretében – találkoztunk e kétes kis vállalat ügyvezető
igazgatójával. Nagyon zűrös volt, kemény szavak, heves viták és
kölcsönös kellemetlenkedések között zajlott. Pénteken
visszamentünk mind a négyen, kifizettem nekik a négymillió fontot,
és ők visszaadták a részvényeket. Kamat is járt volna nekik, de
Henry és John megmakacsolta magát, nem engedték, hogy
kifizessem. Közölték az igazgatóval: hajtsa be Jonathanon. Most már
tudod az összes piszkos részletet.
– És te meg Emily honnan szedtétek a négymilliói? Saját
zsebből?
– Nem. John Crawford kitalálta, hogyan vásárolhatja vissza a
Harte Vállalkozások. Te is tudod, hogy halála előtt a nagyi
szerkesztett néhány jogi dokumentumot a Harte Vállalkozásokra
vonatkozóan. Engem rendkívüli meghatalmazással ruházott fel, sok
esetre szabad kezet kaptam, különösen, ha azok a vállalat egészének
javát szolgálják. John és Henry egyetértett abban, hogy jelenleg is
ilyen eset forog fenn. Én azonban közöltem velük, hogy a jövőben –

656
ha ők is így látják jónak – Emily meg én hajlandók vagyunk ezeket a
részvényeket megvenni.
– Értem. – Paula felállt, a kandallóhoz ment. Hirtelen eszébe
jutott valami: – Sarah részvényei is belekeveredtek?
– Nem. Bármennyire ostoba, a részvényeit nem kockáztatja.
– Mit szándékozol tenni Jonathannal és Sarah-val? – kérdezte
Paula.
– Mindkettőt kirúgom. Ma délben. Megbeszélésre hívtam őket.
Szeretném, ha te is jelen lennél.

47

Jonathan Ainsley derűs mosollyal sétált be Alexander irodájába.

Minthogy szent meggyőződése volt, hogy mindenki másnál okosabb
és dörzsöltebb, fel sem merült benne, hogy kétkulacsossága
lelepleződhet.
– Helló, Alexander – lépett oda fesztelenül unokatestvéréhez,
hogy kezet rázzon vele. – Sarah mondta, hogy őt is hívattad. Miről
lesz szó?
Alexander helyet foglalt az íróasztala mögött. – Néhány fontos
dolgot kell megbeszélni. Nem fog sokáig tartani. – Alexander rövid
ideig Jonathant nézte tiszta, intelligens, becsületes kék szemével. Az
asztalán lévő papírokat rendezgette; megvetés és utálat töltötte el.
Jonathan a pamlaghoz ment, leült, cigarettára gyújtott, és a
bőrpárnának támaszkodott. Az ajtóra nézett, amikor belépett Emily –
meleg mosollyal üdvözölte. Ez is álnokság volt, mert nem kedvelte
Emilyt. Paulát viszont gyűlölte, és gyűlölete most megint fellángolt,
amikor Paula megjelent.
Felállt, Emilyt többé-kevésbé szívélyesen üdvözölte, de
Paulának már hűvösen szólt: – Neked semmi közöd a Harte
Vállalkozások napi munkájához; mi keresnivalód itt?
– Alexander hívott meg, mert családi ügyről lesz szó.
657
 – Ó, igen, a családi ügyek szerfelett foglalkoztatnak manapság,
nem igaz? – kérdezte gúnyosan.
Jonathan egy székre ült, és azt morogta: – Remélem, nem a
végrendeletről lesz megint szó.
– Nem, nem arról – válaszolt Paula; hangja nyugodt volt, semmit
sem árult el. Emily mellé ült a pamlagra. A végrendelet
felolvasásakor tanúsított dühös kifakadás óta Jonathan felhagyott a
tettetéssel; nem is próbálta titkolni ellenséges érzületét Paula iránt.
Most ismét felvillant szemében a gyűlölet lángja, és Paula azt is
észrevette, hogy a színlelt nyugalom mögött nehezen leplezett
aggodalom rejtőzik. Paula saját kezét nézte, mosolygott magában.
Jelenléte, bármennyire próbálta is titkolni, megingatta Jonathan
biztonságát. Paula egy-két perc múltán felemelte a fejét, behatóan,
tárgyilagos szemmel vizsgálgatta. Milyen vonzó megjelenésű: tiszta,
világos színei, szépen metszett vonásai – igen, valóban nagyon
rendesen néz ki, és időnként, mint most is, olyan, mint egy ártatlan
kerub. De Paula tudta, hogy álnok, gátlástalan intrikus.
– Szervusztok – libbent be Sarah. Alexanderhez fordult: –
Nagyon sietek. Egy órakor munkaebédem van egy nagyon fontos
beszerzővel. Remélem, hogy ez a megbeszélés nem tart sokáig.
– Nem. A lehető legrövidebbre akarom fogni.
– Akkor jó. – Sarah elfordult Alexandertől, a pamlagon ülő
Emilyre és Paulára nézett, és dacosan a Jonathan melletti székre ült.
Hátradőlt, és édes mosolyt röpített Alexander felé.
Alexander hosszú ideig, mereven visszanézett. Szeme se
rebbent, arca hideg, kérlelhetetlen lett. Sarah mosolya elhalt,
összeráncolta homlokát, nyilvánvalóan nem értette Alexander
viselkedését.
– Furcsállom – kezdte Alexander –, hogy a Stonewall Properties
olyan súlyos anyagi nehézségekkel küszködik. – Jonathanra nézett: –
Talán rosszul vezetik?

658
 Jonathan gyomra összeszorult, minden ízében érezte, hogy baj
lesz. De mivel biztos volt benne, hogy nem jöttek rá a Stonewallhoz
fűződő kapcsolatára, sikerült nyugodt képet vágnia. – Honnan
tudnám? – vont vállat. – Csak nem azért hívattál ide, hogy egy másik
vállalatot megtárgyaljunk.
– De igen, ez az egyik ok. – Alexander előrehajolt, erősen Sarah-
ra nézett. – Tisztában vagy vele, hogy a Stonewall hamarosan beadja
a kulcsot?
Sarah eltátotta, majd gyorsan becsukta a száját. Megdöbbentette
a megrázó információ arról a titkos vállalatról, amelybe oly sok pénzt
fektetett. Nem vonta kétségbe, hogy igaz lehet, hiszen a megbízható
Alexander mondta. Nagyon szeretett volna négyszemközt beszélni
Jonathannal, de rettegett is tőle. Olyan nehéz ember, nem meri
felbőszíteni, ezért hallgatott.
Alexander továbbra is farkasszemet nézett vele. Kemény
tekintete hatására Sarah elsápadt, szeme hirtelen megtelt félelemmel.
Alexander tudta, hogy ha növeli a nyomást, Sarah megtörik.
De szavait mindnyájukhoz intézte: – Ami azonban valóban
elképeszt: hogyan juthattak idáig. A Stonewall meglepően
nagyszámú, igazán jó üzletet kötött. Nem értem, hogy mitől futott
zátonyra. Hacsak valaki a kasszába nem nyúlt.
Sarah-t ez a megjegyzés felizgatta, és felkiáltott: – El tudod
képzelni, hogy ez lehetséges lenne, és ha…
Jonathan ellentmondást nem tűrő hangon közbeszólt: – Hát
figyelj ide, Alexander! Ne törődjünk a Stonewall problémáival,
beszéljünk a magunk ügyeiről.
– De hiszen a Stonewall a mi ügyünk – válaszolt gyilkosán
nyugodt hangon –, és te nagyon jól tudod, Jonathan, mert a
Stonewall Properties a te vállalatod.
Sarah levegő után kapkodott, és majd leesett a székről.

659
 Jonathan könnyedén felnevetett, kihívó, egyúttal fenyegető
pillantást vetett Alexanderre. – Marhaság! Soha életemben nem
hallottam ilyen esztelenséget.
– Jonathan, mindent tudok, amit a Stonewallról tudni kell. A
vállalat közös tulajdonod Sebastian Cross-szal, és Sarah egy csomó
pénzt fektetett bele. Vezetői Cross és Stanley Jervis, azokkal a
strómanokkal, akiket te helyeztél oda. 1968-ban alapítottátok Cross-
szal. Odaterelted azokat az ingatlanüzleteket, amelyek a Harte
Vállalkozásokat illették volna. Rengeteg fontos és nyereséges
üzlettől ütöttél el bennünket, te akadályoztad meg nagyi tárgyalásait
az Aire Kommunikációs Társasággal. Meg vagyok döbbenve. Hűtlen
voltál, elárultál bennünket. Visszaéltél nagyi bizalmával, ennélfogva
nincs más választásom, mint hogy…
– Bizonyítsd be! – üvöltötte Jonathan, és talpra ugrott. Mindkét
kezével Alexander íróasztalára csapott, áthajolt, és unokatestvére
arcába meredt. – Nem lesz könnyű dolgod. Fikarcnyi bizonyítékod
sincs e nevetséges vádak alátámasztására.
– Nagyon tévedsz. Minden bizonyíték a kezemben van – vágott
vissza Alexander jeges hangon, elítélő pillantással. Az asztalán lévő
dossziékra mutatott, amiknek tulajdonképpen semmi közük nem volt
ehhez az ügyhöz, és gúnyos mosollyal mondta: – Minden itt van. És
persze szerepel benne a – jobb kifejezés híján – bűntársad is. Igen, ő,
aki itt ül elnémulva… Sarah Lowther.
– Most szegény Sarah-t is bele akarod keverni ebbe az
összeesküvésbe! – kiáltozott Jonathan. – Igen, ez az:
összeesküdtetek, hogy lejárassatok bennünket. Gyerekkorunk óta
mindig el akartál gáncsolni. És Sarah-t is. De ezt nem úszód meg! A
pokolba veled! Harcolni fogok a magam és Sarah jogaiért. Úgy
vigyázz! – fenyegetőzött.
Alexander hátradőlt, kék szeme, amely egy pillanattal ezelőtt oly
hideg és kemény volt, azonnal megváltozott: szánakozó pillantást
vetett Sarah-ra. – Igen, valóban, szegény Sarah – jegyezte meg
660
szelíden. – Attól tartok, hogy átejtettek. A pénzed elúszott. Nagyon
szomorú, de most már semmit se tehetsz.
– A-A-Alexander – dadogott Sarah é-é-én nem…
– Maradj csendben, drága Sarah, hagyd, hogy én beszéljek.
Alexander alattomos ördög. Vigyázz, mert behúz a csőbe. – Lángoló
szemmel nézett a másik férfira. Ajka megvonaglott. – Te vagy a
földkerekség legaljasabb fattyúja!
– Most már elég! – ugrott talpra Alexander. – Ne merészelj
fattyúnak nevezni!
– Elevenedbe vágtam, mi? – nevetett rosszindulatúan Jonathan.
– De kétségtelen, hogy az vagy. Te is, meg a testvéred is. Nem árt, ha
észben tartod, hogy a te anyád fekszik le mindenkivel, nem az
enyém.
– Ki vagy rúgva! – tajtékzott Alexander.
– Nem rúghatsz ki – vetette hátra a fejét röhögve Jonathan. –
Részvényeim vannak ebben a vállalatban és…
– Részvényeid alaposan megcsappantak – szakította félbe
nyugodtabban Alexander, miután önuralmát visszanyerte. – Pontosan
hét százalékkal. – Felemelte a legfelső irattartót, kiszedte és Jonathan
orra alá dugta a részvényeket. – Ezeket múlt pénteken szereztem
vissza. A Harte Vállalkozásoknak négymillió fontjába került, hogy
visszafizesse az általad felvett kölcsönt, de boldogan megtettem, mert
így ezek a részvények visszakerültek.
Jonathan elsápadt. Ostobán, tátott szájjal meredt Alexanderre.
Most az egyszer nem talált szavakat. Egy pillanatig azt hitte, vége, de
azután gúnyos vigyorral jelentette ki: – A vállalat kilenc százaléka
még mindig az enyém. Emellett: semmiképp sem rúghatsz ki. A
vállalati szabályzat szerint részvényest nem lehet kirúgni.
– Nagyi 1968-ban hozta ezt a szabályt, amikor végrendeletét
megszövegezte, és százszázalékos részvénypakettjét négyünk között
szétosztotta. Azonban ez a száz százalék haláláig az övé maradt,
ennélfogva a vállalat kizárólagos tulajdonosa volt. És mint
661
kizárólagos tulajdonos, Emma Harte azt csinálhatott, amit akart. És
így, mielőtt Ausztráliába utazott volna, megváltoztatta a vállalat
alaptörvényeit. Átalakította a vállalatot, és új szabályokat fektetett le.
Az új szabályok értelmében én mint ügyvezető igazgató, az
igazgatótanács elnöke és legfőbb részvényes, lényegében azt tehetek,
amit akarok. Rendkívüli meghatalmazásom van. Ha a másik fél
beleegyezik, akár az összes részvényét megvásárolhatom. Bárkit
felvehetek, bárkit kirúghatok. – Alexander előrehajolt, tekintetével
felnyársalta Jonathant. – Következésképp: ki vagy rúgva. És te is,
Sarah. Éppoly hitványul viselkedtél, mint Jonathan.
Sarah kővé dermedt. Nem bírt megszólalni.
– Majd meglátjuk, kinek van igaza – őrjöngött Jonathan. –
Amint kiteszem innen a lábam, felkeresem John Crawfordot. Sarah-t
is magammal viszem. Van még…
– Okvetlenül menj el hozzá – vágott közbe Alexander; a
részvényeket az asztalra dobta. Zsebre vágta kezét, sarkán könnyedén
ringatta magát. – Majd megerősíti, amit mondtam. Ami azt illeti,
amúgy is beszélni akar veled. Mindkét tárgyaláson velem volt a
Financial Investment and Loannál, és némileg zavarja, hogy mekkora
kamattal tartozol. Nagyon gyanús társaság ez: javaslom, hogy minél
hamarabb fizessél nekik.
Jonathan kinyitotta, majd becsukta a száját, gyilkos pillantást
vetett unokatestvérére.
Sarah, aki már némileg magához tért, az íróasztalhoz sietett.
Könnyes szemmel könyörgött Alexandernek: – Én hozzá sem
nyúltam a részvényekhez… semmi rosszat nem tettem. Miért dobsz
ki?
– Mert valami rosszat mégis tettél. Befektettél abba a vállalatba,
amely közvetlen vetélytársa a Harte Vállalkozások
ingatlanrészlegének. Te is hűtlen voltál, ugyanolyan áruló, mint
Jonathan. Sajnálom, de viselkedésed megbocsáthatatlan.
– De én szeretek Lady Hamilton-ruhákat tervezni – kezdett sírni.
662
 – Ezt akkor kellett volna meggondolnod, amikor szélhámos
unokatestvéred mellé álltál – válaszolt nyugodtan Alexander, akit
nem hatottak meg a könnyek. – És csak az ég tudja, hogy miért
tetted.
– Másik ügyvédhez viszem ezt a dolgot – kiabált dühösen
Jonathan. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy azok a papírok,
amiket a nagyi aláírt, valóban olyan szabályosak-e, mint ahogy te
hiszed.
– Biztosíthatlak, hogy a legteljesebb mértékben szabályosak.
John Crawford és Henry Rossiter úgy is mint az igazgatótanács
tagjai, ellenjegyezték, csakúgy, mint én. Ne próbáld kétségbevonni,
amit Emma Harte tett, mert hidd el, nem jutsz semmire. Túljárt az
eszeden.
Jonathan hirtelen megvadult. – Ezért még elkaplak, te rohadt
strici! – üvöltötte, majd sarkon fordult, és öklét rázta Paula felé: –
Téged is, te büdös kurva!
– Ki innen – tett egy lépést Jonathan felé Alexander –, mielőtt
elkapnám a grabancodat és kidobnálak.
Paula felugrott, Alexanderhez szaladt, és lefogta a karját.
Jonathanra és Sarah-ra nézett, undorát és megvetését legyőzve,
nagyon halkan mondta: – Hogy tehettetek ilyet? Hogyan tehettétek
ezt a nagyival? Vele, aki oly sokat adott nektek, aki olyan
tisztességes és nagylelkű volt. Te már hosszú ideje gyanús voltál
neki, Jonathan, rád meg, Sarah, halála előtt kezdett gyanakodni. De a
jobbik eshetőséget tételezte fel rólatok, mert nem volt valódi
bizonyítéka. Nem vonta vissza örökségeteket, és nem vette vissza az
oly nagylelkűen nektek juttatott részvényeket. – Paula szomorúan
rázta a fejét: – Mindketten azok vagytok, amit a nagyi gyűlölt és
megvetett… árulók, becstelenek, hazugok és csalók.
Nem válaszoltak: Jonathan arcára végtelen gyűlölet ült ki, Sarah
meg olyan volt, mint aki bármelyik percben elájul.

663
 Paula hangnemet változtatott, szilárd eltökéltséggel mondta: –
Én nem vagyok olyan megbocsátó, mint Emma Harte. Ő elnézte
apáitoknak, hogy olyan gáládul elárulták… Én azonban nem tűrlek el
benneteket. Csak annyit akarok hozzátenni: a családi
összejöveteleken egyiktek sem vehet részt többé. Ezt jól véssétek
eszetekbe.
A száműzetés hallatára a sápadt és remegő Sarah idegrohamot
kapott. Jonathanhoz fordult, és vádlón kiáltotta: – Te tehetsz róla!
Bár ne hallgattam volna rád! Nemcsak a pénzemet veszítettem el,
hanem a Lady Hamilton-részleget és a családomat is – kezdett újból
zokogni.
Jonathan nem törődött vele. Vészjósló tekintettel hajolt közelebb
Paulához, arcát eltorzította a gyűlölet. – Ezért még elkaplak, Paula
Fairley! Sebastian meg én majd még elintézünk!
Alexander elvesztette a fejét. Odaugrott, vadul megragadta
Jonathan karját, és az ajtóhoz hurcolta. – Takarodj, mielőtt minden
csontod összetöröm.
Jonathan lerázta magáról Alexander kemény kezét, és így
kiáltott: – El a kezekkel, te rohadt strici! És ne hidd, hogy
sérthetetlen vagy. Téged is elkapunk. Ha egész életem rámegy is,
megkapod a magadét. – Jonathan feltépte az ajtót, és kiviharzott.
Sarah a küszöb mellett álló Alexanderhez szaladt. – Mi lesz
velem? – jajgatott, könnyes arcát törülgetve.
– Nem tudom – válaszolt hűvös, csendes hangon –, igazán nem
tudom.
Sarah tehetetlenül nézett rá, majd Paulára és végül Emilyre.
Merev arcukról leolvashatta, hogy könyörgése hasztalan. Magában
Jonathant átkozva fölemelte kézitáskáját, és amilyen gyorsan csak
lehetett, távozott.
Alexander végigment a szobán, íróasztala mögé ült, és cigarettát
vett elő. Amikor rágyújtott, észrevette, hogy remeg a keze, de nem
csodálkozott. – Mindez meglehetősen kellemetlen volt, de nem
664
rosszabb, mint amire számítottam. Be kell vallanom, hogy úgy
éreztem: Sarah tudtán kívül volt nyakig benne.
– Igen – helyeselt Paula, és az íróasztal innenső oldalán lévő
székre ült. Megfordult, és Emilyre nézett. – Volt egy pillanat, amikor
valóban megsajnáltam, de azonnal el is múlt, amikor a nagyira
gondoltam, arra, hogy egész életükben milyen csodálatosan bánt
velük.
– Én fikarcnyi rokonszenvet sem éreztem Sarah iránt! – kiáltott
ingerülten Emily. – Bőven megérdemelte, amit kapott, Jonathan
pedig egyszerűen megvetésre méltó.
– Megpróbál bajt keverni, de nem fog neki sikerülni – jelentette
ki Alexander. – Bármennyire erőlködik is, nem árthat nekünk.
Mindez üres fenyegetőzés marad. – Alexander elvigyorodott: – Nem
hittem a szememnek, amikor az öklét rázta feléd, mint egy intrikus
egy Viktória korabeli színjátékban.
– Tudom, mire gondolsz – nevetett idegesen Paula. – De nem
hiszem, hogy Jonathant olyan könnyedén leírhatjuk akkor, amikor
ellenségem, Sebastian Cross támogatását élvezi. Ki tudja, milyen
cselekedetekre ösztökéli majd. Már mondtam neked: nagyon rossz
véleménnyel vagyok Crossról.
Alexander elgondolkozva nézte, szavain töprengett.
Emily odasietett, és Paula mellé állt. – Paulának igaza van.
Fogunk még hallani Jonathanról, Sarah-ról és Sebastianról. Távolról
sem végeztünk velük.
Alexander áthajolt az asztalon, melegen, bizakodóan mosolygott.
– Felejtsétek el. Semmit sem tehetnek ellenünk… sem most, sem a
jövőben. Teljesen tehetetlenek.
Paula nem volt olyan biztos benne, de azt mondta: – Igy beszél
egy igazi Emma Harte-unoka. – Aggodalmát félretéve folytatta: –
Ahogy Emma mondaná: lépjünk tovább. Még sok más feladat vár ma
ránk. Sandy, van-e ötleted, hogy ki vehetné át a Lady Hamilton-
részleg vezetését?
665
 – Ami azt illeti, én Maggie-re gondoltam. Jó üzleti érzéke van,
és ha ti ketten egy kicsit segítetek neki… – elhallgatott, a két nőre
nézett. – Nos?
– Nagyszerű ötlet! – lelkesedett Emily.
– Egyetértek – szólt Paula.

48

Pennistone Royal régi gyerekszobája kicsit kopott volt, de kényelmes

és meleg. Óriási tűz égett a kályhában, derűs fényt ontottak a lámpák,
légköre vidám volt.
Késő délután volt, 1971 januárjának egyik hideg szombati napja.
Emily az ablakpárkányon ült, onnan nézte Paulát és gyerekeit.
Elragadtatva figyelte az előtte lejátszódó boldog jelenetet. Paula
aznap annyira gondtalan volt, szeme – mely az utóbbi idődben
gondokról árulkodott – most nevetéstől csillogott. Arcán új
nyugalom tükröződött, és – mint gyerekei körében mindig –
gyöngéden és szeretetteljesen viselkedett.
Az ikrek a jövő hónapban lesznek két évesek. Frissen
megfürödve, hálóingben voltak. Paula a kezüket fogta, kört formáltak
a szoba közepén.
– Kezdjünk forogni! – kiáltotta Paula, és lassan, apró léptekkel
jártak körbe. A frissen mosott arcocskák csak úgy ragyogtak,
vidáman nevetgéltek, szemük csillogott.
Paula énekelni kezdett: – Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra
lecsücsülünk, csüccs!
Amikor megtorpantak, Lorne kitépte magát, nevetve hempergett
a padlón. – Csüccs! – kiáltotta hangosan. – Csüccs! Csüccs! –
gurgulázott, és lábával úgy kalimpált, mint egy játékos kedvű
kiskutya.
Tessa, anyja kezét szorongatva lenézett rá, majd fel Paulára. –
Buta – mondta –, Rorn… buta.
666
 Paula leguggolt, és a komoly arcocskába nézett: – Nem buta,
drágaságom. Lorne boldog. Ilyen szép nap után mindnyájan
boldogok vagyunk. Próbáld úgy mondani, hogy Lorne.
Tessa bólintott. – Rorn – ismételte. Még nem tudta helyesen
kimondani testvére nevét.
Paula szívét majd szétvetette a szeretet. Egy ujjával
megsimogatta a gyermek porcelánsimaságú arcát. A figyelő zöld
szeme alig higított chartreuse likőrre emlékeztette, oly mélyen zöld
volt. Ölbe vette, és magához szorította, összecsókolta vörös-arany
haját. – Milyen édes vagy, Tess.
Tessa még egy pillanatig anyjához simult, azután kiszabadította
magát. Arcát anyja arcához nyomta, nyakát nyújtogatta, és száját
összeszorította. – Mama… Mama… – mondta, és apró, cuppogó
hangokat hallatott. Paula mosolygott, lányához hajolt, és
megcsókolta, megint összeborzolta a haját. – Szaladj Emily nénihez,
adj neki egy puszit. Már régen ágyban volna a helyetek.
Paula figyelte, hogy Tessa milyen határozottan szeli át a szobát.
Ennivalóan édes volt fehér flanel hálóingében és kék köntösében –
kerubra hasonlított. Paula Lorne-hoz fordult, a padlóra térdelt, és
csiklandozni kezdte. Lorne rángatózott és rugdalózott, nagyon
élvezte a játékot, gyöngyöző nevetése betöltötte a szobát. Paula végül
abbahagyta, és fölemelte. Megsimogatta a kipirult arcocskát,
lesimította haját, amely sötétebb árnyalatú volt, mint Tessáé, és
megpróbálta lecsitítani. – Én vagyok a buta, hogy lefekvés előtt
ennyire felizgatlak.
Lorne félrebillentette a fejét, és nagy érdeklődéssel nézte az
anyját. – Engem – mondta –, Mam… Mam. – Feltartotta arcát, és ő is
csókra csücsörítette száját. Mindkét gyereknél ez volt a szokott esti
szertartás: Paula keze közé fogta a fejecskéjét, megcsókolta arcát,
orra hegyét és nyálas, rózsaszín ajkát. – Olyan jó kisfiú vagy –
mormolta, és szeretettől eltelve kisimította pizsamagallérját.

667
 Lorne felnyúlt, megérintette Paula arcát, majd hozzásimult, kis
kezével megragadta Paula két karját, ide-oda hintázott. Paula
magához húzta, ő is hajladozott, azután a tűz fényében oly élénken
ragyogó, vörös haját simogatta. Néhány pillanat múlva gyöngéden
kibontakozott, felállt, és Lorne-t is talpra állította. Kézen fogva
mentek az ablakpárkányon kucorgó Emilyhez, és Tessához.
– Emily néni, az Álommanó hamarosan itt lesz – közölte Paula
komoly hangon. – Menjünk át a hálószobába, hogy ott
üdvözölhessük?
– Nagyon jó ötlet – mondta Emily, és lesegítette Tessát. – Évek
óta nem találkoztam az Álommanóval.
Mind a négyen átmentek a szomszédos hálószobába, ahol a két
ágy közötti asztalon kis éjjeli lámpa világított.
– Le a köntössel, és bújjatok ágyba! Gyorsan! Nem akarjuk,
hogy az Álommanó elmenjen, mert ti húzzátok az időt.
Tessa és Lorne a köntös övével bajlódott, Paula meg Emily
segített nekik. Az ikrek bemásztak az ágyba, Paula betakarta és
megcsókolta őket.
– Ülj le, Emily néni, és légy nagyon-nagyon csöndben, nehogy
elriaszd az Álommanót – figyelmeztette Paula, miközben széket
húzott a két ágy közé.
– Olyan csendes leszek, mint egy kisegér – suttogta Emily, aki
belement a játékba, és leült Lorne ágyának végébe.
– Sssss! – suttogta lágyan Paula, és mutatóujját szája elé emelte.
– Versz – mondta Tessa. – Verszet… Mama.
– Rendben, elmondom az Álommanó versét, de csak ha jól
bebújtok, és behunyjátok a szemeteket.
A gyerekek szót fogadtak. Lorne szájába vette a hüvelykujját,
Tessa meg a mellette fekvő fehér bárányka fülét kezdte szopogatni.
Paula halkan rákezdett:

Szárnyra kap az Álommanó,

668
 Lábán a cipő színarany,
Jön, ha a csillag ragyogó,
De az éjfél még messze van.
Kis ezüstkanál van vele,
S vödröt visz, sötét éjszakát:
Jut szemedre hold cserepe,
Csillag-csillámot hint le rád.
Vitorlás hajón ringsz tova,
Várnak az álmok, örömök,
Sárkány és bűvös kincs hona,
Ezer mesébe beleszőtt.
Hát tedd le már álmos fejed,
S hunyd be a szemed, úgy a jó,
Mert ha nyugtod nem lelheted,
Továbbáll az Álommanó.

Paula elhallgatott, felállt, és az ikrekre nézett. Mindkettő mélyen

aludt. Paula ajka körül szelíd mosoly játszadozott. A gyerekeknek
szokatlanul mozgalmas napjuk volt, teljesen kimerültek. Gyöngéden
megcsókolta mindkettőjüket, és félretette az útból a széket. Emily is
odament, lehajolt, megcsókolta őket, majd a két fiatal nő
lábujjhegyen kiosont a szobából.

Hét órakor Paula már kezdett izgulni Jim miatt. Emily – miután a
könyvtárszobában sietve felhajtottak egy pohár italt – fél órával
ezelőtt távozott. Paula leült az íróasztalához, dolgozni próbált, de
nem bírt odafigyelni.
Január ötödike volt – Paula ezt a napot szánta arra, hogy
komolyan beszéljen Jimmel. Szülei és Philip, akik a karácsonyt

669
Pennistone Royalban töltötték, három nappal ezelőtt visszamentek
Londonba, ahonnan már el is utaztak síelni Chamonix-ba.
Rendkívül csöndes volt a karácsony. Randolph és Vivienne,
elfogadva Anthony és Sally meghívását, Írországba utazott, az
O’Neillek pedig az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy Shane-t
keresik fel Barbadoson. Emily és Winston, Alexander és Maggie
néhány napot töltöttek Pennistone Royalban, karácsony este pedig
megjelent a teljes Kallinski-klán. De az egész ünnepi időszak
szomorú és nyomott volt; hiányzott Emma. Mindig ő volt a
mozgatóerő, az ünnep lelke, nélküle minden megváltozott.
Paula valahogy túlélte, óriási erőfeszítéseket tett gyerekei és
szülei kedvéért, miközben alig várta, hogy vége legyen, és eljöjjön a
mai nap. És erre Jim ma reggel hirtelen fogta magát, és elrohant a
szerkesztőségbe, időt se hagyva arra, hogy Paula egy szót is szóljon.
Paula hirtelen megfordult a székén, és felugrott: motorzajt hallott
a murvás felhajtón. A széke mögötti ablakhoz lépett, és kinézett. A
hátsó bejáratból kiáramló fény Jim Aston-Martinját világította meg.
Megkövült, amikor az egyik hátsó ablakból kiálló sífelszerelést
megpillantotta. Szóval ezért késett. Ahelyett, hogy egyenesen
hazatért volna, előbb Long Meadow-ba ment. Tehát mégis elmegy
Chamonix-ba.
Most vagy soha, gondolta Paula, és átrohant a könyvtáron.
Feltépte az ajtót, kilépett a kövezett hallba, hogy ott várja.
Jim a következő percben belépett, és egyenesen a hall túlsó
végén levő főlépcső felé tartott.
– Jim, itt vagyok!
Riadtan fordult vissza, bizonytalanul nézte Paulát.
– Tudnál rám áldozni néhány percet? – kérdezte közömbös
hangon. Nem akarta elriasztani.
– Hogyne. Fel akartam menni átöltözni. Nagyon mozgalmas
napom volt. Szombathoz képest meglepően zsúfolt.

670
 Nem olyan meglepően, gondolta Paula; rendet csináltál az
asztalodon, hogy mihamarabb elutazhass. Nem szólt, csak hátrább
lépett, és tágabbra nyitotta a könyvtárszoba ajtaját.
Jim elment mellette anélkül, hogy megcsókolta vagy a szeretet
legkisebb jelét mutatta volna. Erős feszültség volt köztük; az utóbbi
időben ténylegesen elhidegültek egymástól.
Paula hangosan becsukta az ajtót, a kulcsot is rá akarta fordítani,
de azután meggondolta magát. Követte Jimet a kandallóhoz.
Támlás karosszékbe ült, és a tűz mellett tébláboló férjére nézett.
– Vacsora nyolckor. Addig bőven van időd átöltözni. Helyezd magad
kényelembe. Beszélni akarok veled.
Jim furán nézett rá, de leült a szemben lévő székre, cigarettát
vett elő, rágyújtott, csöndben szívta, a tüzet bámulta. Azután
megkérdezte: – Milyen napod volt?
– Remek. A gyerekekkel töltöttem. Emily átjött ebédre, és itt
maradt egész délután. Winston focimeccsre ment.
Jim hallgatott.
Paula nagyon halkan mondta: – Szóval elmész Chamonix-ba.
– Igen. – Nem nézett Paulára.
– Mikor indulsz?
– Azt gondoltam, hogy ma este tíz vagy tizenegy körül megyek
Londonba. Az utak akkor szinte üresek, rekordidő alatt odaérhetek.
És akkor holnap elkaphatom az első genfi járatot.
Paulát elöntötte a méreg, de visszafogta magát; tudta, hogy ha
bármit el akar érni, meg kell őriznie nyugalmát, nem hagyhatja, hogy
felhergelje. – Kérlek, ne menj el. Maradj még néhány napig.
– Minek? – Ezüstszürke szemével Paula szemébe nézett,
felhúzta szőke szemöldökét. – Te is elmész New Yorkba.
– Igen, de csak nyolcadikán vagy kilencedikén. Amikor
Kanadából visszatértél, megmondtam, hogy beszélni akarok a
problémáinkról. Akkor azzal ráztál le, hogy karácsony van és

671
vendégeket várunk. Megígérted, hogy addig nem mész Chamonix-
ba, amíg nem rendeztük problémáinkat.
– A te problémáidat, Paula, nem az enyéimet.
– A mi problémáinkat.
– Bátorkodom megjegyezni, hogy nem értek egyet veled. Ha
bajok vannak a házasságunkkal, annak te vagy az oka. Már több mint
egy éve keresed a bajt, kitartasz amellett, hogy nehézségeink vannak,
pedig nincsenek. Emellett: te hagytad ott a hitvesi ágyat, nem én. Te
és csakis te okoztad a jelenlegi tarthatatlan helyzetet. – Halványan
mosolyogva Paula szeme közé nézett. – Ennek a félig-meddig
házasságnak te vagy az oka, de én hajlandó vagyok ezzel együtt élni.
– Ez egyáltalán nem házasság.
Jim erőltetetten nevetett. – Azonban van két gyerekünk, és az ő
kedvükért hajlandó vagyok megosztani veled az otthonomat. A
gyerekeknek mindkettőnkre szükségük van. És ha már otthonról
beszélünk: amikor Chamonix-ból visszatérek, mindnyájan
visszaköltözünk Long Meadow-ba. Az az én házam, az én otthonom
és az én gyerekeim ott fognak felnőni.
Paula elképedve meredt rá: – Nagyon jól tudod, hogy a nagyi azt
akarta…
– Ez nem a te házad – vágott gyorsan közbe. – Az anyádé.
– Anyunak és apunak Londonban kell élni, hogy naponta
bejárhassanak a Harte Vállalkozásokhoz.
– Ez az ő bajuk, nem a miénk.
– Nagyi nem akarta, hogy Pennistone Royal fél éven át üresen
álljon. Eldöntött tény, hogy én fogok itt lakni, szüleim – amikor csak
tudnak – lejönnek a hétvégekre, továbbá itt töltik a nyári hónapokat,
és az ünnepeket.
– Nekem meg eltökélt szándékom, hogy visszaköltözöm Long
Meadow-ba. A gyerekekkel együtt. Téged is szívesen látunk.
Természetesen nem kényszenthetlek, hogy velünk jöjjél –
elhallgatott, vállat vont. – Tőled függ.
672
 Paula alsó ajkába harapott. – Jim, el akarok válni.
– Én nem – mondta hűvösen. – Soha nem egyezem bele. Soha.
Jobb ha tudod, hogy ha mégis rászánod magad, kiharcolom, hogy
megkapjam a gyerekeket. Az én gyerekeim velem lesznek.
– A gyerekeknek anyára van szükségük – ingatta a fejét Paula. –
Neked aztán tudnod kell. Természetesen megkapod az állandó
láthatási engedélyt. Soha nem tartanám őket távol tőled. Akkor
látogathatsz hozzájuk, amikor csak akarsz, és időnként nálad
lakhatnak.
A férfi gúnyos mosollyal reccsent rá: – Hallatlanul mulatságos
vagy. A legönzőbb nő a világon. Mindent akarsz. Azt csinálni, amit
akarsz, ott élni, ahol akarsz; ráadásul a gyerekeket is. A munkámat is
el akarod venni tőlem? – nézett rá jeges tekintettel.
Paulának elállt a lélegzete. – Hogy gondolhatsz ilyet!
Természetesen nem. Halála előtt nagyi megújította szerződésedet, és
munkahelyed életed végéig biztosítva van. Részvényeket is kaptál az
új vállalatban.
– Ó, igen – tűnődött –, az új vállalat. Kedvelem Torontót… Szép
város. Lehet, hogy átköltözöm néhány évre. Decemberben már
eljátszadoztam a gondolattal. Szeretnék a Toronto Sentinel
főszerkesztője lenni. A gyerekek természetesen velem jönnének.
– Nem! – sápadt el Paula.
– De igen. Ámbátor tőled függ. Ha ragaszkodsz a válás képtelen
ötletéhez, ha szétzúzod a családomat, Torontóban telepszem le, és
eltökélt szándékom, hogy magammal viszem a gyerekeimet is.
– Az enyéim is.
– Igen, azok. És te az én feleségem vagy. – Szelídebb hangon
szólt, kedvesebben nézett rá. – Egy család vagyunk, Paula. A
gyerekeknek szükségük van rád, nekem is szükségem van rád. –
Paula keze után nyúlt. – Miért nem hagysz fel ezzel a badarsággal,
miért nem teszed félre irántam érzett ostoba és alaptalan haragodat,
miért nem próbálod helyrehozni házasságunkat? – Nyájas mosollyal
673
nézett rá. – Én hajlandó vagyok megpróbálni. Miért nem kezdjük el
most rögtön… még ma este? – Szorosabban fogta Paula ujjait,
közelebb hajolt, és sokatmondó hangon hozzátette: – Itt a legjobb
alkalom, drágám. Gyere menjünk fel és szeretkezzünk. Majd
bebizonyítom, hogy azok a nézeteltérések, amelyekre folyton
hivatkozol, csak a te képzeletedben léteznek. Jer vissza ágyamba, jer
vissza a karjaim közé, Paula.
Paula nem mert megszólalni.
Hosszú, kínos csend telepedett közéjük.
Jim végül megszólalt: – Na jól van, tehát ma este nem. Kár.
Figyelj, minthogy én Chamonix-ba utazom, te meg hamarosan New
Yorkba, távollétünk alatt döntsük el, hogy mit akarunk. És néhány
hét múlva, amikor mindketten itthon leszünk, kezdjük elölről.
Átköltözünk Long Meadow-ba, és mindent elölről kezdünk, jobb
kapcsolatot építünk ki, mint amilyen valaha is volt köztünk.
– Köztünk már nem maradt semmi, ennélfogva nincs mire
építeni – suttogta elkeseredve Paula.
Jim elengedte Paula kezét, és a tűzbe bámult. Rövid idő múlva
megszólalt: – A pszichiáterek kényszeres ismételgetésnek hívják ezt.
Paula nem értette, hogy mit mond. Homlokát ráncolva közölte: –
Nem tudlak követni.
Jim feléje fordulva megismételte: – A lélekgyógyászok
kényszeres ismétlésnek nevezik.
– És az mit jelent? – kérdezte élesen; gyanította, hogy mint oly
gyakran, a férfi most is mellékvágányra tereli a kérdést.
– Egy bizonyos viselkedésformát. A leszármazottat, aki újraéli
szülője vagy nagyszülője életét, azt utánozza, hibástul, mindenestül,
mintha erős belső kényszer vinné rá.
Paula szótlanul bámult rá, de csakhamar magára talált. – Azt
akarod mondani, hogy a nagyanyám életét élem újra?
– Pontosan.
– Óriási tévedés! Én önmagam vagyok, és a saját életemet élem.
674
 – Gondolj, amit akarsz, de nem igaz. Halálpontosan utánzód
Emma Harte életét. Agyondolgozod magad, minden percedet az
átkozott üzletnek szenteled, önző módon szaladgálsz a világban,
elhanyagolod házastársi és anyai kötelességeidet. Mindenkit arra
kényszerítesz, hogy beálljon a sorba, a te sorodba, és érzelmileg
éppoly labilis vagy, mint ő volt.
– Hogy merészeled… – dühöngött Paula. – Hogy merészeled
bírálni a nagyit! Olyannak állítod be, amilyen soha nem volt, éppen
őt, aki annyira jó volt hozzád. Példátlan szemtelenség! Továbbá: nem
hanyagolom el a gyerekeimet, és soha nem hanyagoltalak el téged.
Elhidegülésünk a benned lévő hiányosságok miatt következett be. Én
nem vagyok érzelmileg labilis, de azt hiszem, hogy te az vagy. Nem
én voltam a… – Paula elhallgatott, összeszorította a kezét.
– Tudtam, hogy fel fogod hánytorgatni – mondta Jim elsötétülő
arccal. – Arra még nem gondoltál, hogy netán miattad kaptam
idegösszeomlást? – kérdezte kihívóan.
– Neked vannak kényszerképzeteid. Engem akarsz vádolni
mindazért, amit te teszel.
Jim felsóhajtott. Fejét elfordította, néhány pillanatig töprengett,
majd átható pillantással újból Paulára nézett. – Miért ragaszkodsz a
váláshoz?
– Mert vége a házasságunknak. Mert képtelenség folytatni. Nem
lenne tisztességes a gyerekekkel, veled vagy velem szemben.
– Szerettük egymást – töprengett –, nem igaz?
– De igen. – Paula mély lélegzetet vett. – De a szerelem nem
elég a boldogsághoz. A két félnek összeillőnek kell lennie,
rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy napról napra együtt
éljen. A szerelem önmagában sosem elég. A házasságnak valódi
barátságból eredő szilárd alapokon kell állnia.
– Van valakid? – kérdezte, és mereven nézte Paulát.

675
 A kérdés váratlanul érte, de Paulának sikerült megőrizni
közömbös arckifejezését; és noha szívverése kihagyott egy pillanatra,
meggyőző hangon jelentette ki: – Nincs.
Jim néhány másodpercig nem szólt. Azután felállt, megállt Paula
széke mögött, és megragadta felesége vállát. – Ajánlom is, hogy ne
legyen. Mert ha van, tönkreteszlek. Én indítok válópert, és
bebizonyítom, hogy anyaságra alkalmatlan vagy. Sose félj, meg is
kapom a gyerekeket. Nincs olyan angol bíró, aki a szétment
házasságból származó gyerekeket annak az anyának ítélné, aki
szándékosan tönkretette a házasságát, aki elhanyagolja gyerekeit, aki
üzleti ügyekben kószál szerte a világban. – Egészen közel hajolt, még
jobban megszorította vállát: – Vagy aki másik férfival kefél.
Paulának sikerült kiszabadulnia az erős szorításból. Lángoló
arccal pattant fel. – Csak próbáld meg – mondta jeges hangon –,
majd meglátjuk, hogy ki győz.
Jim arrébb lépett, és az arcába nevetett. – És ne hidd, hogy
újraéled Emma Harte életét. Az évszázad legjobb vicce. Nézd csak
meg magad – pontosan úgy beszélsz, mint ő. És úgy gondolkozol,
mint ő. Te is azt hiszed, hogy a pénz és a hatalom sebezhetetlenné
tesz. Sajnos ez nem igaz, drágám. – Sarkon fordult, és az ajtó felé
indult.
– Hová mész?
Jim megállt és visszaszólt. – Londonba. Semmi értelme, hogy itt
maradjak vacsorára – csak folytatnánk a veszekedést, őszintén
szólva, belefáradtam.
Paula utánaszaladt, megfogta a karját, könyörgőn nézett rá: –
Semmi értelme, hogy így veszekedjünk. Elintézhetjük civilizált
módon, érett, intelligens felnőttekként. – Ebben biztos vagyok.
– Tőled függ – mondta józanabb hangon Jim. – Gondold végig,
amit mondtam, és talán mire visszaérek Chamonix-ból, észhez térsz.

676
 49

John Crawford, a család ügyvédje, több mint egy órán át hallgatta

Paulát.
Egyszer sem szakította félbe, okosabbnak vélte, ha hagyja, hogy
kiöntse szívét, mielőtt kérdéseket tenne fel. Ösztönösen megérezte
azt is, hogy aznap estig Paula senkinek nem tárta fel szerencsétlen
házasságát. Ilyen őszintén biztosan nem – ezért John úgy látta, hogy
Paula számára is katartikus ez a beszélgetés; az, hogy megnyílik,
hogy elmondja, kétségkívül jót fog tenni neki.
Paula végül elhallgatott. John azonnal észrevette, hogy
testtartása is lazább lett, merev arcizmai meglágyultak, döbbenetesen
kék szemében megkönnyebbülés tükröződött. – Hát körülbelül ennyi
– mosolygott bizonytalanul –, azt hiszem, semmit sem hagytam ki.
John bólintott; látta, hogy Paula ismét ura önmagának, elég
nyugodt ahhoz, hogy tudomásul vegye, amit John mondani
szándékozik. Torkát köszörülte. – Nem akarlak megijeszteni, és ez
pusztán javaslat, de a gyermekeket talán bírósági gyámság alá
kellene helyezni.
Paula megdöbbent, de elég nyugodt hangon mondta: – Ó, John,
ez nagyon drasztikus lépés. Annyira felháborító lenne, talán csak
újabb bajt zúdítanék a fejemre.
John, aki már régóta ellenszenvet érzett Jim Fairley iránt,
összekulcsolta és arca elé emelte két kezét. – Abból, amit elmondtál,
kiderül, hogy Jim megfenyegetett: ha nem azt teszed, amit ő akar,
elviszi a gyerekeket az országból. Így van?
– Igen.
– Ha bírósági gyámság alá helyeztetjük őket, megakadályozzuk,
hogy egy elégedetlen, mérges szülő a lakóhelyükről elvihesse őket.
– Igen, értem. De Jim azt hiszi, hogy megváltoztatom
véleményemet a válásról. Csak nem fogja hirtelen felkapni a
gyerekeket, és Torontóba repülni velük. Előbb biztosan megpróbálja
677
kideríteni, hogy nekem mi a szándékom. Emellett, pillanatnyilag
Chamonix-ban van.
– Te meg néhány nap múlva utazol az Államokba. Jim tudja ezt.
Könnyen lehet, hogy távollétedben elkövet valamit. Genf végül is
alig néhány órára van Londontól.
– Biztosra veszem, hogy Jim nem fog… – hirtelen elhallgatott,
izgatottan leste az ügyvéd arcát. – Arckifejezésed azt mutatja, hogy
képesnek tartod rá.
– A lehetőséggel számolni kell. – John felállt, átment a szobán,
újabb pohár száraz martinit töltött magának, megfordult, és elnézést
kért: – Bocsánat, nem kérdeztem meg, hogy kérsz-e te is még egyet.
Kérsz?
– Köszönöm, nem.
John visszament a helyére, leült, és így folytatta: – Nagyon
merész, de létfontosságú kérdést szeretnék feltenni; alaposan
gondold meg, hogy mit válaszolsz.
Paula bólintott.
– Véleményed szerint Jim normális?
– Igen, John – vágta rá habozás nélkül. – Igaz, hogy
idegösszeroppanása után rettenetesen sokáig volt szanatóriumban, de
mostanra teljesen rendbe jött. Teljesen normálisan viselkedik. Ha
ugyan az irántam tanúsított magatartását normálisnak lehet nevezni –
mosolygott fájdalmasan. – Makacs, mondhatni csökönyös, de hisz
mindig ilyen volt. Nem hajlandó szembenézni az igazsággal.
Meggyőződése, hogy problémáink csak az én képzeletemben
léteznek. Azonban még egyszer hangsúlyozom: nem hiszem, hogy
labilis lenne. Pillanatnyilag kiborult, és ez minden.
– Jól van, megbízom az ítéletedben, és megértem, hogy
óvakodsz az olyan lépéstől, amely kihozná a sodrából. Azt hiszem
azonban, tanácsos lenne beszélni Daisyvel, figyelmeztetni: ha Jim
váratlanul elhagyná Chamonix-t, azonnal értesítsen engem.

678
 – Nem, anyuval ne! Nem szeretném felizgatni. Egyébként sem
avattam be ebbe az ügybe. Sem őt, sem mást. Igaz, Émilyvel és
apámmal az utóbbi időben néhányszor beszéltem, ők tudják, hogy
milyen rossz a házasságom. Ami azt illeti, Emily és Winston
sürgetett már, hogy adjam be a válókeresetet. A dolog úgy áll, hogy
holnapután Emily és Winston Chamonix-ba utazik két hétre. Mielőtt
elmegy, beszélek Emilyvel, mindent elmondok neki, és megkérem,
ha bármi történik, hívjon fel téged.
John arca felderült. – Nagyon jó. Emily józan és okos. Mindjárt
megnyugtatóbb, ha tudom, hogy ő is velük lesz a villában. Ahogy
nagyanyád szokta volt mondani, Emily nem esett a feje lágyára. Épp
ezért – no meg azért, mert ellenzed – felhagyok a javaslattal, hogy az
ikreket bírósági gyámság alá helyezzük. Még a végén azt hinnéd,
hogy üldözési mániám van – mondta furcsa kis mosollyal –, de nincs.
Óvatos vagyok csupán, és meggyőződésem, hogy az óvintézkedések
gyakran hasznosak lehetnek. Ezért javasoltam. Valld be, hogy te is
aggódsz a gyermekek miatt, különben nem hoztad volna fel őket
tegnap Londonba.
– Hát igen, kicsit nyugtalankodtam – vallotta be Paula. –
Szombat este, Jim távozása után, egészen megzavarodtam. Vasárnap
reggel úgy határoztam, hogy az ikreknek velem kell lenniük. Olyan
kicsik, kiszolgáltatottak, sebezhetők. Kicsi gyerekek még, és annyira
szeretem őket. Arra is gondoltam, hogy magammal viszem őket New
Yorkba, de hát ez szükségtelen. Nora szíves-örömest tölt néhány
hetet Londonban, és az idő is sokkal jobb itt, mint Yorkshire-ben.
Nagyon jól meglesznek itt, Norának meg itt van támaszul Parker és
Mrs. Ramsey.
– Igaz, mindketten nagyon megbízhatók. Ne izgulj. Én majd
felügyelek a Belgrave téri helyzetre. Add meg Norának a
telefonszámomat, és utasítsd, hogy ha Jim esetleg megérkezne,
azonnal hívjon fel.

679
 – Már ma este megteszem. – Paula a sötétzöld damasztdrapériát
bámulta gondterhelt arccal. Akadozva kérdezte: – Ugye Jim nem
veheti el őket tőlem?
– Természetesen nem. Ilyesmi eszedbe se jusson! – paskolta
meg a kezét. – Jim mindenfélével fenyegetőzhet, hogy rád
kényszerítse az akaratát, de hosszú távon értelmetlenek a
fenyegetések. Hála az égnek, ebben az országban rendkívül
tisztességesek a bíróságok – ami sok más ország jogrendszeréről nem
mondható el.
– Igaz – mormolta Paula, majd fáradtan sóhajtott. – Jim azt
mondja, hogy én mindent magamnak akarok és mindent a kedvem
szerint.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – nevetett John. –
Nem vetted észre, hogy Jim akar mindent? – Választ sem várva,
sietve folytatta: – Önző alak, elvárja, hogy hozzá igazodjál, ügyet
sem vet a te érzelmeidre és arra sem, hogy ez a házasság tönkrement.
Téged már tönkretett érzelmileg, és ezt előbb-utóbb megérzik a
gyerekek is. Egy ilyen félresikerült házasságban az egyetlen
megoldás mindenki érdekében: azonnal elválni. Hogy úgy mondjam:
elállítani a vérzést. Én csak tudom.
– Szegény John, te is megjártad a poklot, nem igaz?
– Enyhén szólva. Azok a bajok azonban már rég mögöttünk
vannak, és Millicent meg én manapság már igazán jó barátok
vagyunk.
– Nagyon remélem, hogy idővel Jim meg én is barátokká
válhatunk – töprengett hangosan Paula. – Egyáltalán nem gyűlölöm.
Sőt, alapjában véve sajnálom… mert nem bír szembenézni a
valósággal. – Könnyedén vállat vont. – De, nézd, én azért jöttem,
hogy kidolgozzunk valamilyen akciótervet, és azt akarom, hogy
tudjad: minden szempontból tisztességes akarok lenni Jimmel. Az
ikreket bármikor meglátogathatja, és természetesen a munkahelye

680
sincs veszélyben. Mélységesen megdöbbentem, amikor arra célzott,
hogy el akarom venni a munkáját.
John egy pillanatig a poharába nézett, majd sokatmondó
pillantást vetett Paulára. – Nem akarlak olyan illúziókba ringatni,
hogy könnyű dolgunk lesz Jimmel. Mert nem lesz. Tudom, hogy
keményen kell majd harcolni. Abból, amit elmondtál, teljesen
nyilvánvaló, hogy nem akar tőled elválni, hogy a legrosszabb
házasságot is hajlandó folytatni, csak hogy a férjed maradhasson.
Talán érthető. Hiszen a gyerekei anyja vagy, amellett kívánatos,
befutott, óriási vagyonnal és hatalommal rendelkező fiatal nő. Ki az a
férfi, aki ne akarna hozzád ragaszkodni? No meg…
– De Jimet a vagyonom és hatalmam nem érdekli – vágott közbe
sietve Paula. – Sőt, rossz néven veszi üzleti tevékenységemet,
állandóan zsörtölődik a temérdek elfoglaltságom miatt.
– Ne légy naiv!
Paula összevont szemöldökkel, hitetlenkedve bámult rá.
Kinyitotta, majd gyorsan becsukta a száját, várta, mit mond még
John.
– Természetesen érdekli a pénzed, és a hatalmad – jegyezte meg
csöndesen az ügyvéd. – Véleményem szerint mindig is érdekelte. Jim
nem olyan önzetlen, mint amilyennek te hiszed. Mint ügyvéded,
kénytelen vagyok erre felhívni a figyelmedet, bármennyire
kellemetlen is neked. Szemmel láthatóan nagyon sokat és hangosan
panaszkodik a munkád miatt, de már jóval az esküvőtök előtt tudta,
hogy te leszel Emma legfőbb örököse. Azzal is tisztában volt, hogy
nemcsak a vagyonát öröklőd, hanem az azzal járó rengeteg
felelősséget is. Karrieredet ürügyül használja, hogy méltatlankodjon,
hogy megbántson, hogy büntessen. Ugyanakkor ennek segítségével
önmagát szenvedő, elhanyagolt, megbántott férjnek állítja be. Más
szóval: rokonszenvet akar kelteni maga iránt. Kérlek, kedves, vésd
jól eszedbe, a saját lelki nyugalmad érdekében.

681
 – Lehet, hogy igazad van – ismerte el Paula. John Crawford okos
ember, briliáns ügyvéd és lelkekbe látó férfi. Paula előrehajolt. – Ha
arra célzol – nem, ha ragaszkodsz hozzá –, hogy a pénz érdekli,
akkor adjunk neki pénzt. Hajlandó vagyok tetemes összeget
felajánlani. Te mondd meg mennyit, és beszéljünk meg egy
időpontot, amikor összeülünk Jimmel. Mindketten a hónap végén
jövünk haza, és szeretném a dolgot beindítani.
– Most hirtelen nem tudok egy összeget mondani. Ez nem lenne
tisztességes senkivel szemben. Alaposan át kell gondolnom. –
Kortyolt egyet, letette a poharat, és felállt. Egy asztalkán fekvő
szivartartóhoz ment, kivett egy szivart, nem akarta, hogy Paula
meglássa az ajka körül játszadozó cinikus mosolyt. Ha jól mértem fel
Jimet, és azt hiszem, nem tévedek, a pénz megteszi a magáét.
Lecsípte a szivar végét, székéhez ballagott, a megállapodást
mérlegelte. Ha Jim hajthatatlannak bizonyulna, a pénz lesz a legjobb
ütőkártya, a leghasznosabb tárgyalási fegyver.
Gyufát gyújtott, addig pöfékelt, amíg a szivar szelelni nem
kezdett, azután azt mondta: – Ami a megbeszélést illeti, bármikor
összeülhetünk… – nem fejezte be a mondatot, a fejét ingatta.
– Mi baj? – kérdezte riadtan Paula.
– Ne nézz oly ijedten, kedves. Azonban azt gondolom, hogy nem
lesz könnyű idehoznod Jimet. Olyan határozottan ellenzi a válást és
oly makacs. Talán jobb lenne, ha egy este beugranék hozzátok egy
pohár italra; esetleg Chamonix után, mielőtt Jim visszamenne
Yorkshire-be.
– Igen, ez jó ötlet. Jim motyogott valamit arról, hogy két hét
múlva Londonban találkozunk. – Paula a szék szélére ülve, nagyon
őszinte arckifejezéssel figyelmeztette az ügyvédet: – Ne feledd, hogy
tisztességes akarok lenni vele a gyerekeket illetően, és igen nagylelkű
a pénz tárgyában. Nekem fontos, hogy Jim élete végéig anyagi
biztonságban legyen.

682
 – Nem feledkezem meg róla – biztosította John. – És mialatt
New Yorkban vagy, kidolgozom a válás feltételeit, elfogadhatóvá
teszem Jim számára. Nem sok asszony lenne ilyen nagylelkű, mint te
– mosolygott rá szeretettel –, Jim nagyon szerencsés.
– Bizonyos vagyok benne, hogy ő éppen ellenkező véleményen
van. – Paula felállt. – Köszönöm, hogy olyan megértő vagy. Most,
hogy veled beszéltem, jobban érzem magam, és erősebben bízom a
jövőben. Most pedig hagylak, hadd vacsorázzál. Épp elég idődet
raboltam el ma este.
Miközben a szalonból a kis előtérbe kísérte, John gyengéden
megfogta Paula karját. Szerelmes volt az anyjába, Paulát mintegy a
lányának tekintette. Minden baj ellen védelmezni akarta. Bármily
okos is Paula az üzleti életben, férfiakkal szemben alig van
tapasztalata – Emma Harte és Paula szülei egész életében féltve
óvták. A mindennapi élet kemény oldalát alig ismeri, egy lelketlen
férfi könnyen kihasználhatja.
Az ajtóhoz érve, feléje fordult, előrehajolt, és kuncogva
megjegyezte: – Te bármikor elrabolhatod az időmet. Egy magamfajta
zsémbes öreg agglegénynek mindig jót tesz, ha láthatja szép kis
arcodat. Csak azt sajnálom, hogy ilyen szomorú ügyben kerestél fel.
– Nem vagy zsémbes agglegény – ölelte meg szeretettel Paula. –
A legnagyszerűbb barát vagy. Mindannyiunk barátja. Köszönöm,
hogy az vagy, és köszönet mindenért. Felhívlak, mielőtt elutaznék
New Yorkba.
– Légy szíves, kicsim. – Kinyitotta a bejárati ajtót, majd
megfogta Paula karját: – Minden rendben lesz. Ne aggódj.
– Igyekszem. – Leszaladt a Chester utcai ház néhány lépcsőjén,
visszafordult és integetett. John válaszul felemelte a kezét, majd
bement, és bezárta az ajtót.
Paula végigsietett az utcán, az alig pár percre lévő Belgrave téri
ház felé tartott, őszinte volt, amikor azt mondta John Crawford-nak:
megkönnyebbült attól, hogy szívét kiönthette. De nemcsak ezért múlt
683
el hirtelen a két napja rátört depresszió. Végleges elhatározásra jutni,
konkrét lépést tenni – csodát mívelt. Paula sose tétovázott. Emmához
hasonlóan gyakorlati ember volt, várakozás helyett tettekre vágyott.
Elviselhetetlennek érezte az éves időhúzást, amit Jim repülőbalesete
és az azt követő, elhúzódó szanatóriumi kezelés okozott. De Paula
óvatos is volt; türelemre intette magát. Hónapokkal ezelőtt rájött,
hogy a várakozás bénító hatású ugyan, mégis jobb egy elhamarkodott
döntésnél, amit azután keservesen megbánhat.
De most, amint szapora léptekkel haladt, egészen
felszabadultnak érezte magát. Megkönnyebbült: kibeszélte magát,
John kezébe tette le a sorsát. Biztos, hogy John kidolgozza a
megfelelő feltételeket, és Jim is rájön végre, hogy ezzel az utolsó
lépéssel halálkomolyan gondolja az ügyet.
Csupa derűlátás volt, amikor átvágott a Belgrave téren és a nagy
házhoz érkezett, amit oly sok évvel ezelőtt vásárolt nagyapja, Paul
McGill. Becsapta maga mögött a súlyos, üveg- és kovácsoltvas
bejárati ajtót, felment a rövid, kör alakú lépcsőn, amely a kisebbik
lakás bejáratához vezetett.
Kibújt szövetkabátjából, az előtér szekrényébe akasztotta. Parker
sietős léptei hallatán megfordult.
– Mrs. Fairley, épp azon tűnődtem, felhívjam-e Mr.
Crawfordnál. Mr. O’Neill van a szalonban, jó ideje várakozik. Itallal
kínáltam. Madame is kér valamit?
– Nem, köszönöm.
Vajon mit akarhat Bryan bácsi, hogy ily váratlanul, előzetes
jelzés nélkül állít be? Kinyitotta a szalon ajtaját, és kővé meredt a
küszöbön. Bryanra számított, és Shane látványa megbénította. Shane
felállt, fülig szaladó szájjal vigyorgott.
– Szent ég! Hát te mit keresel itt? – Lábával csukta be az ajtót,
elragadtatott mosollyal rohant a férfi kitárt karjai közé.
Shane megcsókolta, majd vállánál fogva hátrább tolta. – Annyira
aggódtam miattad a szombati és vasárnapi telefonbeszélgetésünk
684
után, hogy elhatároztam: hazajövök. Két órával ezelőtt érkeztem
Londonba.
– Jaj, Shane, sajnálom, hogy aggódtál… de micsoda nagyszerű
meglepetés, hogy láthatlak, méghozzá jó néhány nappal korábban,
mint gondoltam volna. – Kézen fogva vezette a pamlaghoz. Leültek.
– De tudod, hogy holnapután New Yorkba utazom.
– Arra gondoltam, hogy együtt mehetnénk. Ami azt illeti, az
utóbbi félórában remek tervet eszeltem ki. Útban az Államok felé, a
hétvégére ellóghatnánk Barbadosra. Mit szólnál hozzá?
– Ó, Shane! – lelkesedett Paula, de azután egy csapásra
kijózanodott. – Mondtam neked, hogy Jim megkérdezte, van-e
valakim. És, noha tagadtam, nem tudom, sikerült-e meggyőznöm. Mi
lesz, ha meglát valaki minket Barbadoson? Vagy amikor együtt
repülünk? Nem akarok olyasmit tenni, ami kockáztatná a
helyzetemet és azt, hogy megkapjam a gyerekeket. Jim bizonyára
bosszút állna.
– Drágám, megértem aggályaidat, én is gondoltam minderre. De
hát énrám sose gyanakodna. Ez olyasmi lenne, mintha a fivéredre,
Philipre gyanakodna. Arról nem is szólva, hogy Barbadoson neked is
van butikod, amit ellenőrizni kell. És végül: a gépen senki nem lát
minket, és amint Coral Cove-ba érkezünk, meglapulunk.
– Hogyhogy a gépen senki nem láthat minket?
– Meglepetésem van számodra, Babkaró. Végre átvettem a
lökhajtásos magángépet, amit apával a vállalat részére vásároltunk.
Most zúgtam át vele az Atlanti-óceán fölött, de ezt felejtsük el, és
tegyünk úgy, mintha a Karib-tengeri út lenne az első útja. Rajta,
drágám, mondj igent.
– Jó – egyezett bele sietve Paula. Az, hogy Shane-nel utazik,
igazán nem kockázatos – végül is gyerekkori barátok. Gondterhelt
arckifejezése eltűnt, ibolyaszín szeme felcsillant. – E nehéz napok
után éppen ilyen kiruccanásra van szükségem.
– Helyes. Kellene egy jó név a gépnek. Van valami tipped?
685
 – Nincs. De hozok egy üveg pezsgőt és eltöröm az oldalán, úgy
avatom fel, mint a hajókat szokás – még akkor is, ha névtelen –
közölte vidáman. Szívből örült, hogy hirtelen, váratlan a férfival
lehet. Repesett a boldogságtól, elfogta az ismerős, kellemes szédülés,
ami minden viszontlátásnál rátört. Shane-nel minden másnak,
egyszerűnek tűnt. Rosszkedvét mintha elfújták volna, mintha soha
nem is lett volna.
Shane felhúzta a pamlagról. – Megmondtam Parkernek, hogy
nem vacsorázol itthon. Remélem, nem bánod, hogy átvettem az
irányítást – vigyorgott rá kisfiúsán, és homlokon csókolta. Ismét
elkomolyodott: – Szeretném, ha beszámolnál a Johnnal folytatott
megbeszélésről. A Fehér Elefántban jó vacsora és jó bor mellett
mindent megtárgyalunk.

50

A chalet elhagyatott volt.

Emily akkor jött rá, amikor könnyedén leszaladt a lépcsőn és
félrebillentett fejjel hallgatózott a kör alakú bejárati hallban. Más
reggeleken a ház tele volt hangokkal, nevetéssel, a háttérben mindig
szólt a rádió. De ezen a késő januári szombat reggelen hiányzott
mindez.
Balra fordult, és az ebédlőbe ment. Anyja az ablak mellett állt,
kezében kis kézitükröt tartott, és behatóan vizsgálgatta az arcát.
– Jó reggelt, mama – szólt vidáman a küszöbről Emily, és
átballagott a szobán.
Elizabeth gyorsan megfordult, és mosolyogva mondta: – Ó,
Emily, te vagy az? Jó reggelt, drágám.
Emily arcon csókolta anyját, a hosszú, rusztikus asztalhoz ült, és
felemelte a kávéskannát. – Hol vannak a többiek?
Elizabeth egy pillanatig nem válaszolt, tovább vizsgálgatta arcát
az ablakon betűző fényes napsütésben, majd kicsit sóhajtva ő is
686
asztalhoz ült. – A sírajongók – mint mindig – órákkal ezelőtt
elindultak, Winstont pedig épp elkerülted. Az utolsó percben
határozta el, hogy ő is síelni megy és elrohant, remélve, hogy utoléri
a többieket. Nyilvánvaló: olyan jól aludtál, hogy nem volt szíve
felkelteni. Megkért, hogy mondjam meg: ebédnél találkoztok.
– Egyszerűen nem bírtam korán kelni – motyogta Emily.
Kávéját kavargatta, vágyódva nézte a péksüteményeket. Isteni illatuk
volt. A szájában összefutott a nyál.
– Nem meglepő. Rettentő sokáig voltunk fenn az este. Én is
vacakul vagyok ma reggel. – Elizabeth elhallgatott, gyors pillantást
vetett Emilyre. – Ne varrassam fel a szemem körül? Mintha a
szemhéjam ráncosodni kezdene.
Emily nevetve tette le a kávéscsészéjét, és az asztalon áthajolva
mereven anyja szemébe nézett. Már hozzászokott az ilyenfajta
kérdésekhez és tudta, hogy az anyja komoly választ vár. Többször is
megrázta a fejét. – Semmi szükség rá. Csodálatos a szemed.
– Valóban így gondolod? – Elizabeth fölemelte a tükröt, és ismét
megnézte magát.
– Az isten szerelmére, mama, fiatal nő vagy, alig ötven…
– Sss, ne olyan hangosan, drágám. – Letette a tükröt: – Be kell
vallanom, hogy az utóbbi időben eljátszadoztam a gondolattal, hogy
ezeket a ráncokat el kellene tüntetni. Marc olyan sokat ad a külsőre,
és minthogy idősebb vagyok nála…
– Nem tudtam, hogy fiatalabb, mint te! Nem úgy néz ki.
A megjegyzés megörvendeztette Elizabethet, arca felderült. –
Örülök, hogy ezt mondod, de sajnos fiatalabb.
– Hány évvel? – Emily már nem bírt ellenállni a kísértésnek,
péksüteményért nyúlt és kettétörte.
– Öttel.
– Az ég szerelmére, hát az semmi! És felejtsd el a plasztikai
műtétet. Gyönyörű nő vagy, és egy nappal se látszol többnek

687
negyvennél. – Emily a nagy halom vajba süllyesztette a kést,
vastagon megkente a péksüteményt és baracklekvárral tetézte.
Elizabeth egy pillanatra megfeledkezett önnön lényéről, és
rosszallóan nézte lányát: – Csak nem eszed meg ezt?! Tele van
kalóriával!
– Naná, hogy megeszem! Borzasztó éhes vagyok.
– Tudod, hogy vigyáznod kell a súlyodra. Gyerekkorod óta
hajlamos vagy a hízásra.
– Otthon majd koplalok.
Elizabeth bosszankodva rázta a fejét, de tudta, hogy kár a szóért.
– Észrevetted, hogy Marc hogy flörtölt azzal a francia grófnővel a
tegnap esti partin?
– Nem vettem észre. De, mama, ő mindenkivel flörtöl. Nem
tehet róla, és biztos, hogy semmi jelentősége. Bárcsak megnyugodnál
Marc felől. Szerencséje van, hogy a te férjed lehet.
– Én meg szerencsés vagyok, hogy a felesége lehetek. Nagyon jó
hozzám; ha tudni akarod az igazat, ő a legjobb minden eddigi férjem
közül.
Emily nem merte hangosan kétségbe vonni, de mielőtt észbe
kapott volna, felkiáltott: – Hát apu? Ő nagyon jó volt hozzád. Kár,
hogy elhagytad.
– Természetes, hogy elfogult vagy Tonyval szemben. Végül is
az apád. De fogalmad sincs, mi zajlott köztünk. Úgy értem, a vége
felé. Kisgyerek voltál. Egyébként semmi kedvem az első
házasságomon kérődzni, felidézni és nagyító alá helyezni a
részleteket.
– Ez nagyon bölcs dolog – jegyezte meg csípősen Emily, és
tovább ette a kiflit; tudta, hogy veszélyes vizekre értek.
Elizabeth éles pillantást vetett a lányára, de ő is – nagyon
bölcsen – befogta a száját. Újabb csésze kávét töltött magának,
rágyújtott, Emilyt nézegette, s azt gondolta: milyen csinos ma reggel
ebben a smaragdzöld pulóverben és nadrágban. Öltözéke színe még
688
jobban kiemeli szemének zöldjét. A francia Alpokban töltött
majdnem két hét után haja világosabb, ragyogóbb szőke lett, finom
kis arca halványbarnára sült. Elizabeth örült, hogy ő meg Marc
elfogadták Daisy meghívását, és eljöttek pihenni az általa bérelt
chalet-ba. Örült, hogy együtt lehet a gyerekeivel. Nagy
megelégedésére Marc igen figyelmes volt hozzájuk, különösen
Amandához és Francescához.
Emily két harapás között megszólalt: – Azt hiszem, később
lemegyek a városba. Vennék néhány apróságot.
– Jó ötlet. Engem meg letehetnél a fodrásznál.
Emily elnevette magát. – Mama, minek neked a fodrász? Hiszen
tegnap is ott voltál!
– Emily, kérlek, ne vitatkozz. Törődj a magad dolgával, én meg
az enyémmel.
– Oké. – Emily előrehajolt, az asztalra könyökölt: – Homályosan
rémlik, hogy ma istentelen korán betört hozzánk Amanda és
Francesca, agyoncsókolgatták Winstont, meg engem. Feltételezem,
hogy hiába ordibáltak torkuk szakadtából, Alexander visszahurcolta
őket Genfbe.
– Komoly lármát csaptak – bólintott Elizabeth. – Isten tudja,
miért nem szívelik a genfi iskolát. Csak akkor nyugodtak meg,
amikor kiderült, hogy Daisy is velük megy Genfbe. Daisy vásárolni
akar ott, ezért csatlakozott Alexanderhez. Úgy tervezik, hogy mielőtt
bevinnék az iskolába az ikreket, meghívják őket ebédre a Richmond
Hotelbe. Én is szeretem azt a helyet, és megígértem az ikreknek,
hogy húsvétkor átugrom Párizsból Genfbe, és velük töltök néhány
napot. – Hirtelen új gondolata támadt, és kedves mosollyal kérdezte:
– Te nem akarsz Winstonnal együtt eljönni? Vendégül látnálak a
Richmondban. Marc meg én örülnénk, olyan jó mulatság lenne.
Emilyt kellemesen meglepte e szokatlan, nagylelkű ajánlat. –
Csodás gondolat, mama, nagyon kedves, hogy meghívsz bennünket.

689
Megkérdezem Winstont. – Tétován nyúlt egy újabb péksütemény
felé.
– Drágám, kérlek, hagyd abba!
Emily röstelkedve visszakozott. – Igazad van. Rettenetesen
hizlal. Inkább felmegyek készülődni. Ha itt ülünk, és tovább
beszélgetünk, az összesét megeszem.
– Én is felmegyek és átöltözöm.
– Mama, de hisz ragyogóan nézel ki. Minek átöltözni, úgyis csak
a fodrászhoz mégy – sóhajtott Emily.
– Sose lehet tudni, kivel találkozik az ember. – Órájára pillantott.
– Még nincs tizenegy. Ígérem, hogy fél óra alatt útra készen
állok.

Emily megkönnyebbülésére anyja most az egyszer betartotta a

szavát, és ő néhány perccel fél tizenkettő után beindíthatta a motort.
Elindultak. A chalet, amelyben laktak, egy kis faluban volt, a Mont
Blanc lábánál fekvő bájos ódon városka, Chamonix közelében.
Amikor Emily kifordult a főútra és egyenletes tempóban megindult
rajta, óhatatlanul ismét megcsodálta a szeme elé táruló,
lélegzetelállító látványt.
Chamonix völgye, amelyet egyik oldalán a Mont Blanc, a
másikon az Aiguilles Rouges hegylánc határolt, természetes
magaslatként szolgált: innen lehetett Európa legmagasabb hegyét
megcsodálni. Emilyt most is lenyűgözte a Mont Blanc, s a körötte
lévő hegyek nagyszerű, fenséges volta. Hófödte csúcsaik a magas,
kék égbe fúródtak; az égen apró fehér vattapamacsfelhők úsztak a
napfényben.
Elizabeth, mintha lánya gondolataiban olvasna, felsóhajtott: –
Milyen lenyűgöző. Micsoda isteni nap!

690
 – Csodálatos. Azt hiszem, síelőinkkel madarat lehetne fogatni,
úgy élvezik a lejtőket. – Szeme sarkából anyjára pillantott: – Marc is
elment David bácsival és a többiekkel?
– Igen. Maggie is velük tartott.
Emily meglepődött: – Azt hittem, hogy Genfbe ment
Alexanderrel.
– Minthogy holnap visszatérnek Londonba, minden percet ki
akar használni.
– Jan tegnap este elmondta, hogy Peter meg ő szintén
hazautaznak – jegyezte meg Emily. E két, nem családtag férfi
ugyancsak Amoryéknál vendégeskedett.
– Igyekeztem rábeszélni őket, hogy maradjanak még néhány
napig – magyarázta Elizabeth. – Kedvelem őket, Peter olyan bájos.
– Peter Coles?! Jaj, anya, de fura ízlésed van. Szerintem
dögunalmas. És olyan nagyképű. Igaz, veled nagyon figyelmes –
kuncogott Emily –, és a tíz nap alatt, amióta itt vannak, Marc
nemegyszer vetett rá gyilkos pillantást. Azt hiszem, az öreg békaevő
pokolian féltékeny.
– Kérlek, drágám, ne nevezd öreg békaevőnek Marcot: nagyon
undok jelző – zsörtölődött Elizabeth. Majd hirtelen vidáman
felnevetett. – Szóval azt gondolod, hogy Marc féltékeny Peterre? Jó
tudni. Hmm.
– De még mennyire – mosolygott magában Emily, aki rájött,
milyen boldoggá teszi anyját ez a jelentéktelen kis értesülés. De
lehet, hogy számára nem is jelentéktelen. Ez a szegény nő teljesen
belebolondult Marcba. Abba a kígyóba, gondolta Emily. Szívből
rühellte, és lehetőleg nagy ívben elkerülte.
Elizabeth dicshimnuszba kezdett férjéről, Emily bólogatott és
hümmögött, mintha egyetértene. De csak fél füllel hallgatta. Ez az
agyon-dicsérés annyira idegtépő – Emily megörült, amikor a városba
beértek.

691
 A Citroent a parkolóban hagyták. Emily és anyja szapora
léptekkel haladt a főutcán a terecske felé, ahol a fodrász volt. Az
ajtóban Emily megkérdezte: – Mikor végzel?
– Úgy egy óra múlva. Csak megfésül. Találkozzunk abban a
szemben lévő kis bisztróban. Megiszunk egy aperitifet, mielőtt
hazamennénk ebédelni.
– Rendben. Viszlát, mama.
Emily kényelmesen sétálgatott a téren, kirakatokat nézegetett.
Néhány apróságot akart csak vásárolni, és minthogy egy teljes óra
állt rendelkezésére, nem sietett. Körüljárta a teret, sétáját a széles
úton folytatta, egy butikba igyekezett, amely rendkívül eredeti aprés
ski ruhákat árult. Bement. Az eladónők ismerték, húsz percet
beszélgetett velük, felpróbált néhány estélyi kabátot, de egyik sem
tetszett annyira, hogy megvette volna.
Továbbmenve betért a patikába, néhány apróságot vásárolt,
válltáskájába tette és kiment. Visszafordult, mert eszébe jutott, hogy
képeslapokat is akart venni.
Meglepve látta, hogy Marc Deboyne jön szembe. A férfi sietett,
nagyon elmerült gondolataiba, nyilvánvalóan nem vette észre Emilyt.
Amikor egymás mellé értek, Emily pajkosán megjegyezte: –
Fura, hogy itt találkozunk. Mama azt hiszi, hogy síelni mentél.
A váratlan találkozás kibillentette, és zavarba hozta Marcot.
Gyorsan visszanyerte önuralmát. – Ah, Emily, drágám – szorította
meg gyöngéden a karját. Francia kiejtéssel, de tökéletes angolsággal
tette hozzá: – Meggondoltam magam. Inkább elmentem sétálni. Fáj a
fejem.
Emily közelebb hajolt, és gúnyosan mondta: – Nemcsak a fejed
fáj, hanem rúzsfoltos is a szvettered nyaka.
A férfi elnéző mosollyal, de elutasító pillantással válaszolt. Majd
felnevetett. – Mire célzol? A rúzsfolt nyilvánvalóan anyádtól
származik.

692
 Emily erre nem reagált, hanem azt mondta: – Mama a fodrásznál
van. A szemben lévő bisztróban találkozunk egy órakor. Csalódna,
ha nem jönnél te is oda. – Emily hangja csupa méz volt, de a szeme
jéghideg.
– Nem fogok csalódást okozni Elizabethnek. Egykor
találkozunk. Csao, Emily. – Kissé felemelte kezét, és gyors léptekkel
ment tovább.
Emily utánanézett, figyelte, hogy vág át az utcán és tér be egy
mellékutcába. Vajon hová igyekszik? A gazember, gondolta.
Fogadni mernék, hogy gyors menetet bonyolított azzal a tegnap esti
undok grófnővel, aki annyira francia, mint én. Emily utálkozva
elfintorodott, sarkon fordult, újságost keresett. Perceken belül
megtalálta az üzletet, és egy darabig lapozgatta – időtöltés végett – a
legfrissebb magazinokat. Órájára pillantva megállapította, hogy
majdnem egy óra van, ideje indulni a bisztróba. A képeslapokat tartó
fémállványhoz ment, négyet kiválasztott, és a pulthoz lépett, hogy
fizessen.
Válltáskájába téve a levelezőlapokat és a visszajáró aprót, Emily
a pult mögött álló nőre mosolygott: – Merci, madame.
A nő felelni akart, de elnémult és fejét félrebillentette. Abban a
másodpercben hirtelen óriási dörgés hallatszott, amely megrezegtette
körülöttük a levegőt, és a másodperc töredéke alatt fülsiketítő méretet
öltött.
– Mintha hatalmas robbanás lenne – kiáltotta Emily.
A nő rémült szemmel visszaordított: – Nem! Lavina! – A
kövérkés asszony meglepő gyorsasággal ugrott a telefonhoz.
Emily, táskáját szorongatva, kirohant.
Sorra nyíltak az üzletajtók, mindenhonnan kitódultak az
emberek, ugyanolyan rémült arckifejezéssel, mint a járókelők.
– Lavina! – kiáltott egy férfi Emilynek, és futás közben a Mont
Blanc felé mutatott.

693
 Emily kővé meredve állt, a látvány lenyűgözte. Még ebből a
távolságból is láthatta, hogy óriási hótömeg zúdul le a Mont Blanc
lejtőin, a fél hegyoldal gördül alá több száz méter szélesen.
Rettenetesen nagy hótömbök gurultak lefelé, egyre gyorsuló
ütemben, félresöpörve mindent, ami útjukba akadt. És a ragyogó kék
levegő megtelt porcukor finomságú hófelhőkkel, amelyeket a lavina
elsöprő ereje kavart fel.
Két szirénázó rendőrautó rohant nyaktörő sebességgel az úton.
Éles hangjuk felriasztotta Emilyt dermedtségéből. Szaporán
pislogott, majd mintha vére megfagyott volna. Winston odafent van.
Mindenki odafent van. David, Philip. Jim. Maggie. Jan és Peter.
Reszketett, mint a nyárfalevél, moccanni sem bírt. Elfogta a
félelem, lába remegett. – Ó, Istenem! Winston! – Kiáltott fel
hangosan. – Winston! Ó, Istenem! Ne!
Emilyt mintha saját hangja keltette volna életre. Futni kezdett,
előreszegett fejjel, valósággal repült a kövezeten; tudta, hogy a
közelben található a nagy drótkötélpálya végállomása.
Szíve vadul vert, levegő után kapkodott, szaporán pislogott,
hogy feltörő könnyeit visszaszorítsa, ó, Istenem, add, hogy Winston
biztonságban legyen. Kérlek. És a többiek is. Add, hogy
biztonságban legyenek, ó, Istenem, ne hagyd, hogy meghaljanak.
Egyre többen futottak arrafelé, mások megelőzték. Mindenki a
most már odalátszó végállomás felé tartott. Egy férfi félrelökte,
Emily megbotlott és majdnem elesett. De visszanyerte egyensúlyát,
és tovább futott, hajtotta az aggodalom.
Mire odaért, úgy érezte, hogy szíve szétpattan. Akkor lassított
csak le, lihegve állt meg. Kezét hullámzó keblére szorította; torkából
rekedt hang tört fel. Egy rendőrautóhoz támaszkodott, és
válltáskájában kotorászott. Megtalálta zsebkendőjét, megtörölte
izzadó arcát és nyakát, nyugalomra kényszerítette magát.

694
 Néhány perc múlva nyugodtabban lélegzett, fölegyenesedett és
körülnézett. Kétségbeesett pillantással mérte végig az alig tizenöt
perc alatt összegyűlt tömeget.
A kilátástalan helyzet ellenére is remélte, hogy Winston a lavina
megindulása előtt abbahagyta a síelést, imádkozott, hogy
megpillantsa az összegyűlt turisták és helyi lakosok között. A
tömegbe furakodott, tekintete ide-oda járt, Winstont kereste.
Aggodalma egyre nőtt. Nem látta sehol.
Elfordult, öklét szájára szorította, úgy érezte, hogy megfullad.
Páni félelem vett rajta erőt. Visszabotorkált a rendőrautóhoz, a
motorháztetőre támaszkodott, szíve összeszorult. Hogy élhette túl
bárki ezt a lavinát? Olyan erővel és gyorsasággal zúdult le, hogy
mindent összezúzott, ami útjába került. Emily behunyta a szemét.
Oda kellene menni, beszélni valakivel, mentőalakulatok felől
érdeklődni, de nincs ereje. Érezte, hogy tagjaiból minden erő elszáll,
lába felmondja a szolgálatot.
Hirtelen két erős kar fogta át, és talpra állította.
– Emily! Emily! Itt vagyok!
Kinyitotta szemét, és gyorsan megfordult. Winston! Megragadta
anorákját, majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Eltorzult arccal
zokogni kezdett.
Winston szorosan magához ölelve támogatta az elgyöngült
testet. – Semmi baj, semmi baj – nyugtatgatta.
– Hála Istennek! Hála Istennek! – lihegett Emily. – Azt hittem,
hogy meghaltál. Hála Istennek, élsz. – Gondterhelt arcába nézett: –
És a többiek? – kezdett kérdezősködni, de komor arca, összeszorított
állkapcsa láttán elhallgatott.
– Nem tudom, élnek-e vagy sem. Remélem, hogy élnek.
Imádkozom értük.
– De te…
– Én nem mentem síelni ma reggel. Mire ideértem, éppen
lekéstem a felvonót. Egy darabig várakoztam, azt terveztem, hogy a
695
következővel megyek fel, de aztán meguntam a várakozást. Kicsit
másnapos voltam, szédültem. Ezért bementem a városba. Megvettem
az angol újságokat, beültem és ittam egy kávét. Mire jobban lettem,
túl késő volt a síeléshez, ezért vásárolni mentem. Épp a parkolóban
rakodtam a kocsiba, amikor meghallottam az óriási robajt – mintha
dinamit robbanna. Mellettem egy amerikai parkolt, ő kiáltotta oda
nekem, hogy ez lavina és hogy a lánya ott van a lejtőn, azután futni
kezdett, mint egy őrült. Én a nyomába eredtem, mert tudtam – nyelt
nagyot Winston hogy mindenki, azazhogy közülünk majdnem
mindenki odafent van.
Emilyben váratlanul újra fellángolt a remény. – Talán másik
lejtőre mentek.
Winston komoran rázta a fejét.
Emily két kézzel kapaszkodott belé. – Ó, Winston!
– Légy erős, nagyon bátornak kell lenned – csitítgatta. Hirtelen
meghallotta, hogy a nevét kiáltják. Marc Deboyne és Elizabeth
szaladt feléjük. Winston intett nekik, és odaszólt Emilynek: – Itt jön
anyád, és Marc.
Elizabeth sírva ölelte át Winstont: – Csakhogy itt vagy. Halálra
rémültem miattad. – Kutató szemmel nézett rá, arca falfehér volt, de
uralkodott magán. Megölelte Emilyt. – Winston, mi van a
többiekkel? Nem láttad őket, meg Jant és Petert?
– Nem. Tudniillik nem mentem síelni. Meggondoltam magam.
A térségben hirtelen mozgolódás támadt. Mind megfordultak.
Megérkeztek a mentőcsapatok: hivatásos síelők hátizsákkal és
német juhászkutyákkal. Velük újabb rendőrök, francia katonák és
városi tisztviselők.
– Megyek érdeklődni – indult el határozott léptekkel Marc.
– Megállt! Tudjátok, hogy a lavina megállt?
Elizabeth rábámult: – Már akkor megállt, amikor Marc meg én
errefelé futottunk. A fülsiketítő lárma után baljós, halálos csend állt
be.
696
 Mielőtt Winston megszólalhatott volna, Marc már visszatért, és
elmagyarázta: – Most indulnak fel a mentőosztagok. Azokban a
hátizsákokban kiváló felszerelést visznek: lehallgatókészülékeket,
tapogató botokat és persze a kutyákat. Reménykedjünk.
– Van egyáltalán remény? – kérdezte halk, erőltetett hangon
Winston.
Marc habozott, szívesebben hazudott volna, de úgy döntött, hogy
inkább igazat mond. – Kétséges. A lavina óriási sebességgel zuhan,
elérheti az óránkénti százötven-kétszázötven kilométert… nem
beszélve a hótömeg súlyáról. Ennek ellenére – igyekezett bátorítón
mosolyogni – vannak, akik ennél nagyobb lavinát is túléltek. Attól
függ, hogy az adott pillanatban a pálya melyik részen vannak. A
legtöbb esélye annak van, akit a lejtő alján ért, feltéve, ha tudja, hogy
abban a másodpercben meg kell a síléctől és a bottól szabadulnia és
kezével úszómozdulatokat tennie. Ezzel légzsákot alkot az arca előtt.
Ha rázuhan is a hó, létfontosságú, hogy kezét állandóan mozgassa s
ezáltal a teste levegőhöz jusson. Voltak, akik ily módon napokig
eléltek a hó alatt.
– David, Jim és Philip gyakorlott síelők – de Maggie… –
mondta aggódva Emily.
Rémült sikoly tört fel Elizabeth torkából, de hamar elnyomta. –
Bátornak kell lenni és reménykedni. Ne beszéljünk ilyen gyászosan –
nagyon idegesít. Hinni akarom, hogy valamennyien életben vannak.
Marc gyöngéden átkarolta. – Igazad van, chérie.
Reménykedjünk.
– Azt hiszem, át kellene kísérni anyádat egy közeli kávéházba –
mondta Winston Emilynek. – Ott várjatok. Itt nem tehettek semmit.
– Nem! – kiáltott hevesen Emily. – Itt akarok maradni melletted.
– Én is – erősködött Elizabeth. Kifújta az orrát, próbálta
összeszedni magát. Némán imádkozott.

*
697
A mentőosztagok és a kutyák pontosan egy órával a lavina
legördülése után indultak fel a drótkötélpályán.
Alig egy óra múlva visszatértek az első nyolc megtalált
személlyel. Közöttük öt halott volt, három meg csodával határos
módon megúszta: két fiatal lány és egy férfi.
– Philip! – visított Emily, és unokatestvére felé futott.
Philipet a mentőosztag egyik tagja támogatta. Ahogy sántikálva
közeledett, Emily látta, hogy fél arca csupa horzsolás, alvadt vér
borítja, fényes kék szeme zavaros. De egyébként úgy tűnt, hogy
nincsenek súlyos sérülései.
– Philip! Hála istennek! Mit érzel, megsebesültél?
Philip a fejét rázta. Kábultsága ellenére felismerte Emilyt, kezét
nyújtotta felé.
Egy pillanattal később ott termett Winston, Elizabeth és Marc.
Elárasztották kérdésekkel. Philip nem bírt felelni, tehetetlenül rázta a
fejét.
Megmentője akadozó angolsággal magyarázta: – Ez a férfi, a
maguk barátja, szerencsés volt… tudta, hogy mit kell tenni. Nem
esett pánikba. Eldobta a síbotot… a léceket… úszó mozdulatokat tett.
Igen, nagyon szerencsés volt… a lejtő alján találtuk… a lesiklópálya
végén. Alig három méter hó volt rajta… a kutyák… megtalálták.
Most… kérem szépen. Megyünk. Ott az elsősegély-állomás.
Philip végre megszólalt. Rekedten kérdezte: – Apa? Maggie? A
többiek?
– Még nincs hír róluk – mondta Winston.
Philip lehunyta szemét, azután gyorsan kinyitotta, és engedte,
hogy elvezessék.
Winston Emilyhez fordult: – Te meg anyád menjetek Philippel.
Marc és én itt várunk. Ha megállapítják, hogy nincs belső sérülés,
vigyétek haza.

698
 Emily tiltakozni próbált, de Winston szigorúan rászólt. – Kérlek,
ne vitatkozz. Törődj Philippel. És valakinek ott kell lenni a házban…
amikor Daisy és Alexander megjön Géniből.
– Igaz – ismerte el Emily. Megcsókolta, és anyja után futott, aki
Philippel és a síelővel ment.

Winston és Marc újabb órát töltött a végállomáson. Egyik

cigarettáról a másikra gyújtottak, időnként szót váltottak, néha
beszédbe elegyedtek a többi csüggedt várakozóval.
A mentőosztagok szünet nélkül ingáztak; előbb négy túlélőt,
majd kilenc halottat hoztak le.
Négy óra tájt ért vissza az a mentőosztag, amely a hegy
magasabban fekvő részeit kutatta át. Öt újabb halottat hoztak
magukkal.
– Oda kell menni megnézni – mondta Winston, eldobta és
sarkával elnyomta a csikket. Mély lélegzetet vett, és Marchoz
fordult: – Velem jössz?
– Igen. Nincs értelme halogatni.
A halottak hordágyakon feküdtek. Amikor már alig néhány
lépésre volt tőlük, Winston hirtelen megtorpant. Ereje elhagyta, alig
sikerült megtenni az utolsó lépéseket.
Hónalján Marc erős szorítását érezte, és hallotta bánatos hangját.
– Borzasztóan sajnálom. Mekkora tragédia a családnak.
Winston nem bírt szólni.
A hordágyakon fekvő öt alakot nézte. Kettő ismeretlen volt, de a
másik három… Egy pillanatra összezavarodott. Nem lehet, hogy
meghaltak. Hiszen alig néhány órája, reggelinél együtt nevetgéltek.
Winston lélegzete elállt, megtörölte könnyes szemét, és
azonosította a lavina halálos áldozatait. David Amory, Jim Fairley,
Maggie Barkstone. Daisyre és Alexanderre gondolt, akik hazafelé
699
hajtanak Genfből, és Paulára, aki New Yorkban van, és azon
töprengett, vajon a lesújtó hírt hogyan fogja közölni velük.

51

Shane O’Neill a New Milford-i pajta konyhájában állt, várta, hogy

elkészüljön a második adag kávé.
Cigarettára gyújtott, fölemelte a kagylót, és a farmot tárcsázta.
Amikor Elaine Vickers beleszólt, Shane vidáman mondta: – Szép jó
reggelt.
– Helló, Shane. Azt hittük, hogy e hét végére nem jössz le, mert
tegnap este nem hívtál. De Sonny látta ma reggel a kocsidat, így hát
tudtuk, hogy mégis sikerült.
– Későn érkeztünk – magyarázta Shane. – Sötét volt a farmon, és
nem akartunk felkelteni. Paula alkonyatkor érkezett csak vissza
Texasból, és kilenc után indultunk el a városból. Elnézést, hogy nem
szóltam oda hamarabb, de ma reggel későn ébredtünk.
– De még mennyire! – nevetett Elaine. – Már majdnem dél van.
De amilyen keményen melóztok, megérdemlitek a pihenést.
Remélem, átjöttök vacsorára. Erre vártunk egész héten.
– Fél nyolckor odaát leszünk…
– Bocsáss meg, de mennem kell. Jelzett a sütő órája. Ha nem
veszem ki azonnal, odaég a kenyerem. Este találkozunk.
– Viszlát. – Shane letette a kagylót, elnyomta a cigarettát, és a
mosogatóhoz ment. Kiöblített és megtörölt két csészét. Épp tölteni
kezdte a kávét, amikor csöngött a telefon. Letette a kannát, és
fölemelte a kagylót. – Halló!
A vonal másik végéről üres visszhang hallatszott. – Halló!
Halló! – ismételte hangosan Shane.
Végre megszólalt egy fojtott hang: – Én vagyok az, Winston.
Chamonix-ból telefonálok. Hallasz?
– Most igen. Winston! Hogyan…
700
 Winston közbevágott. – Shane, itt valami rettenetes történt, és
nem tudom, hol van Paula, hol érhetem el, és gondoltam,
mindenképpen jobb, ha előbb veled beszélek.
Shane erősebben markolta a kagylót, homlokát ráncolta. –
Velem tölti a hétvégét. Mi baj?
– Ma déli egy körül végzetes lavina söpört végig a Mont
Blancon. A család néhány tagja odaveszett… – Winston hangja
elcsuklott, és képtelen volt folytatni.
– Ó, Jézusom! – Shane a pulthoz támaszkodott, felkészült a
legrosszabbra. Szíve vadul verni kezdett, és ösztönösen tudta, hogy
Winston olyan hírt fog közölni, ami lesújtja Paulát.
Több ezer mérfölddel arrébb, a Chamonix közelében fekvő
chalet ebédlőjében, Winston Harte kinézett az ablakon. A sötétülő
égen felmagasló Mont Blanc most, alig öt órával a katasztrófa után
békésnek tűnt. Winston erőt vett magán, és nyugodtabb hangon
folytatta: – Elnézést, hogy kiborultam. Életem legszörnyűbb napja
volt. Ide hallgass, Shane, nem köntörfalazok, nyíltan elmondok
mindent. – Winston mély lélegzetet vett, és részletesen beszámolt a
tragédiáról.
Miközben hallgatta, Shane úgy érezte, mintha gyomorszájon
vágták volna, és még akkor is szédült, amikor Winston letette a
kagylót. Kezét a telefonon nyugtatva, vakon bámult a semmibe. Az
ablakon betűző éles napsütésben hunyorogni kezdett. Milyen
normálisnak tűnik itt minden, ebben a konyhában. Milyen nyugodt,
békés. És milyen szép nap van ma. Világítóan tiszta, kék, felhőtlen
az ég, ragyogva süt a nap. De odaát Franciaországban, a család,
amelyhez egész életében oly közel állt, váratlanul bánatba és gyászba
borult. Életük egy szempillantás alatt megváltozott. Ó, istenem,
hogyan mondjam el Paulának? Hogy találjak rá szavakat?
Meghallotta lépteit, sarkon fordult és rámeredt.

701
 Paula nevetve jött be: – Ez az utolsó eset, hogy rád bízom a
kávéfőzést – ugratta. – Időtlen időkig lógtál a telefonon. Kivel
beszéltél?
Shane egy lépést tett felé. Szólni próbált, de hasztalan. Szája
kiszáradt, torkában mintha kavicsok lennének.
– Milyen furcsán nézel. Mi baj? – kérdezte feszülten Paula.
Shane átfogta a vállát, kivezette a konyhából, a lakószoba
kandallójához vitte. Paula most már izgatottabban kérdezte: – Mi
történt? Azonnal mondd el.
– Mindjárt, mindjárt – mondta rekedten, a pamlagra ültette, és
melléült. Kezét kezébe vette, és arcába nézett. Abba az arcba,
amelyet egész életében imádott; látta, ahogy kiül rá a félelem.
Összeszorult szívvel, szelíden mondta: – Nagyon rossz híreket
kaptam. Rettenetes híreket. Winstontól. Ma egy körül borzalmas
baleset történt Chamonix-ban. Lavinaomlás a Mont Blancon. A
családból néhányan meghaltak.
Paula rámeredt. Tágra nyílt szeme Shane tekintetébe fúródott.
Shane látta rajta a rémületet és azt, hogy arca falfehér. – Kicsoda? –
kérdezte fojtott suttogással.
Shane még szorosabban markolta, ujjai Paula húsába martak. –
Légy erős, drágám. Nagyon erős. Melletted vagyok. Segítek
elviselni. – Elhallgatott, nagyot nyelt, kereste a megfelelő szót, a
helyes mondatot, de tudta, hogy hiába.
Paula villámgyorsan felmérte, hogy kik voltak ott a leglelkesebb
síelők. Élesen felkiáltott: – Csak nem apa? Az apám?
Shane torka összeszorult. Bólintott. Halk, remegő hangon
suttogta: – Borzasztóan sajnálom.
Paula nem bírt megszólalni. Kábán, értetlenül bámult Shane-re,
nem bírta vagy nem akarta felfogni, amit hall.
Shane könyörületesebbnek vélte, ha gyorsan, késedelem nélkül a
többit is közli vele. – Paula, nem tudom, hogy mondjam el,

702
borzasztóan sajnálom, de Jim is meghalt. És Maggie. Apáddal voltak
a hegy tetején, amikor a lavina elindult.
– Nem! – kiáltotta. – Nem! – Kezét kitépte Shane markából,
szájához emelte, vadul körülnézett, mintha mentsvárat keresne;
mintha nézné, hová menekülhet ettől a borzalmas hírtől. Hamuszürke
arcában szeme mind nagyobbra tágult. Hirtelen felpattant, és őrjöngő
hangon kiabálta: – Nem lehet! Nem! Nem lehet! Ó, Istenem! Philip!
A fivérem! Ő is…
– Nem esett baja – ugrott fel Shane is, és átölelte Paulát. –
Mindenki más megvan, kivéve Jant és Petert, őket még nem találták
meg.
Paula nyersen ellökte magától, az arcába nézett. Ibolyaszínű
szeméből vad fekete fájdalom és rémület sugárzott, arca eltorzult.
Remegni kezdett, de amikor Shane feléje nyújtotta karját, hogy
segítsen, hogy megvigasztalja, Paula fejét rázva a szoba közepére
szaladt. Két karját maga köré fonta, hétrét görnyedt a gyötrelemtől.
Halk, éles hangok törtek fel belőle, mint egy halálra sebzett
vadállatból. Valódi, szűnni nem akaró siratóének volt ez. A bánat és
a megrendülés nagy hullámokban lepte el, és végül teljesen
elborította. Eszméletlenül zuhant a földre.

Az O’Neill Hotels International magángépe már a Csatorna felett

járt. A londoni repülőtérre tartott – hét órával azelőtt szállt fel New
Yorkból.
Shane le nem vette szemét Pauláról, aki az egyik ülésen feküdt,
több könnyű útitakaróba burkolva. Kitartóan figyelte, időnként
föléhajolt, gyöngéden csitítgatta a hosszú, nehéz út során. Paula
folyvást hánykolódott, bár amióta a tragédiáról értesült, már több
nyugtatót kapott.

703
 Miután elájult, Shane kihívta a helyi orvost, aki injekciót adott
neki, Shane-nek meg egy kis doboz nyugtatót, mondván, hogy
óvatosan bánjon velük, de ha szükséges, a repülőút során is adjon be
belőle.
Shane csakhamar rájött, hogy Paula ugyanúgy küzd a tabletták
hatása ellen, ahogy Shane-nel is küzdött, amikor nyugtatni próbálta.
A repülés során kétszer is fel akart kelni; szeme csupa rettegés és
félelem. Egyszer hányt is, addig öklendezett, amíg teljesen kiadott
magából mindent. Shane végtelen türelemmel, gyöngédséggel és
szeretettel bánt vele, segítette, ahogy csak tudta, vigasztaló szavakat
mormolt, enyhíteni próbálta lelki zavarát, biztosítani fizikai
kényelmét.
Most, ahogy így ült és nézegette, Shane aggodalma nőttön-nőtt.
Nem tört le, egyszer sem sírta el magát, ami nem normális dolog egy
ilyen érzelemgazdag nőnél. Paula nem is szólt hozzá, és ez a különös,
hosszantartó hallgatás meg szemének vad, lázas pillantása
megrémítette Shane-t.
Órájára nézett. Nemsokára földet érnek. Apja és Miranda vár
rájuk magán-mentőautóval és Paula londoni orvosával, Harvey
Langennel. De jó, hogy ott lesz az orvos, gondolta Shane. Ő tudni
fogja, mit kell tenni, hogyan kell kezelni. De amikor feltette magának
a kérdést, hogyan lehet ekkora kínszenvedéssel és bánattal
megbirkózni, nyomorúságosán be kellett látnia, hogy nem tud rá
választ.

Shane és Merry a Belgrave téri ház kisebbik dolgozószobájában ült.

Shane arckifejezése morózus volt, fekete szeme figyelmetlen.
Harmadik kávéját itta, majd mélyet szippantott.

704
 Parker, az inas, elkészítette a reggelit, de egyetlen falatot sem
bírt egyikük sem lenyelni, és Shane egyik cigarettáról a másikra
gyújtott.
Bryan O’Neill, miután kikísérte az orvost, visszatért és Shane-
hez sietett. Kezét fia vállára tette, és derűlátó hangon mondta: –
Tévedtél. Az orvos határozottan állítja, hogy Paula nincs katatónikus
sokkos állapotban. Alaposan kifaggattam. Természetesen sokkos
állapotban van, de az orvos szerint még ma, de legkésőbb holnapra
túl lesz rajta.
– Ó, istenem, nem bírom látni, hogy szenved. Ha legalább szólna
hozzám, mondana valamit.
– Hamarosan beszélni fog – mondta Bryan, és szeretettel
megszorította Shane vállát. Sóhajtva leült, és így folytatta: – Ez a
fajta katasztrófa éppen váratlansága miatt annyira pusztító erejű. A
hirtelen halált, a hirtelen veszteséget a legnehezebb elviselni.
– Ha tudnám, hogyan segíthetnék rajta. Tehetetlen vagyok.
Lehetetlenség hozzáférkőzni, valamilyen reakciót kiváltani belőle,
noha tudom, hogy rettenetesen szenved. Ki kell találnom, hogyan
enyhíthetnék a gyászán és bánatán.
– Ha bárki segíthet rajta, az te vagy – mondta Miranda. – Te
állsz hozzá a legközelebb, és talán mire este visszajössz, túl lesz a
sokkon, ahogy azt Harvey megjósolta. Tudom, hogy akkor beszélni
fog, meg fogod vigasztalni, és ő rájön, hogy nincs egyedül, hogy te
vele vagy.
– Hogy érted azt, hogy mire ma este visszajövök? – meredt
húgára Shane. – Nem hagyom itt. Maradok, amíg a nyugtató hatása
elmúlik… Mellette akarok lenni, amikor felébred.
– Én is itt maradok – közölte Merry. – Én meg téged nem
hagylak magadra.
Bryan, gyermekei szóváltását hallgatva, sok mindent megértett,
ami az elmúlt év alatt zavarba ejtette. – Shane, én nem tudtam, nem

705
is sejtettem, hogy szerelmes vagy Paulába, hogy ilyen mélyen
szereted.
– Hogy szeretem-e – ismételte csodálkozva Shane, és döbbenten
nézett apjára: – Ő az életem.
– Igen, most már látom. Meg fog gyógyulni, kérlek, hidd el,
hogy meggyógyul. Minden emberben mérhetetlen tartalékok vannak,
és ez alól Paula sem kivétel. Sőt jóval erősebb, mint mások – egyike
a legerősebbeknek, akiket ismerek. Nagyon sokat örökölt Emmától.
Igen, ezen is túl lesz, és idővel minden rendbe jön.
Shane gyászos, fájdalmas pillantást vetett apjára. – Nem így lesz
– mondta elkeseredve. – Tévedsz, apám. Nagyon tévedsz.

52

Elmúlt a kemény tél.

Megjött a tavasz, új, csodálatos zöldbe borította Paula kertjét
Pennistone Royalban. És mielőtt még felocsúdhatott volna, kinyíltak
a virágok, édes illatukkal betöltötték a levegőt, mind melegebben
sütött a nap, a veronikakék eget elborította a csodálatos északi
fényesség.
Paula egyedül volt. Gyermekeit kivéve teljesen egyedül. Minden
pillanatát Lorne és Tessa töltötte be, nevetésük, gondtalan lényük,
gyermeteg játékaik nyújtottak számára vigaszt, és örömöt.
Úrrá lett a bánaton, amely január végén lesújtott rá.
Lelke mélyén megtalálta az erőt, amely átsegítette a veszteségen,
bánaton és gondon. Nem volt választása: túl sokan támaszkodtak rá.
Anyja és Alexander fájdalomtól és bánattól összetörtén jöttek
vissza Chamonix-ból. Ösztönösen hozzáfordultak, vigaszát, és
támogatását igényelték, lelkierejét, amely átsegítette őket a temetések
és az azt követő nehéz hetek megpróbáltatásain. Döbbenetük
elmúltával, szembenézve a mindennapok realitásával, mind mélyebb
gyászba süppedtek. A gyerekeknek is szüksége volt Paula
706
szeretetének és odaadásának biztonságára, most, hogy apa nélkül
maradtak.
És végül az óriási üzletbirodalom is megkövetelte, hogy a
kormánykeréknél maradjon, tartsa a helyes irányt, és Paula szünet
nélkül munkálkodott a tetemes örökség megőrzésén és gyarapításán.
És a munka lett a mentsvára – úgy, mint a múltban Emmának.
De ahogy csitult, elviselhetőbbé lett a bánat, olyan mértékben
nőtt és erősödött bűntudata. Ez a bűntudat bénította meg most is,
annyi hónappal a családot megtizedelő tragédia után.
Többszörös bűntudat gyötörte… a túlélő bűntudata, hogy életben
maradt, amikor apja, Jim és Maggie elpusztultak… a bűntudat, hogy
ő meg Jim olyan ellenségesen váltak el azon a napon, mielőtt Jim
Chamonix-ba távozott… és a legrosszabb: a bűntudat, hogy Shane-
nel volt akkor, amikor a három szeretett lény rettenetes halált halt.
Amikor ezernyi tonna hó alatt fuldokoltak, ő Shane karjában
feküdt, szenvedéllyel és a beteljesülés eksztázisával telten.
Bármilyen esztelen volt, felelősnek érezte magát, önmagát okolta
halálukért. Az eszével tudta ugyan, hogy nem hibás, hogy helytelenül
gondolkodik, de érzelmileg képtelen volt megbirkózni a valósággal.
És soha többé nem akart szeretkezni, mert elméjében a szerelmi
aktus most a halállal és haldoklókkal kapcsolódott össze.
Következésképpen még a szex gondolata is taszította. Érzéketlenné
vált mind érzelmileg, mind fizikailag, frigiddé, asszonyi odaadásra
képtelenné.
Paula lassan rájött, hogy semmit sem nyújthat Shane O’Neillnek.
Shane túlságosan erős és szenvedélyes ahhoz, hogy Paula lényének
törtrészével beérje, és minthogy szeretkezni képtelen volt vele,
kapcsolatuk, Paula szerint, kudarcra ítéltetett.
És ezért elküldte. Tudta, hogy Shane szíve megszakad, utálta
önmagát, hogy fájdalmat okoz neki. De meggyőzte magát, hogy
helyesen cselekszik Shane-nel és végső soron mindkettőjükkel
szemben.
707
 Shane vele maradt február végéig, mindig kéznél volt, ha
szüksége volt rá, szerelemmel és barátsággal vette körül. Érzékeny
természet lévén – és minthogy nagyon jól ismerte Paulát – cserébe
semmit sem kért. Osztozott gyászában, bánatában, kínlódásában,
vigasztalta, a lehető legkedvesebb volt hozzá. De egyhavi londoni és
yorkshire-i tartózkodás után kénytelen volt visszatérni üzleti
tevékenységéhez. Ausztráliába repült, hogy ellenőrizze az új O’Neill-
szálloda építését, amelyet Blackie vásárolt az Emmával tett út során.
Ez idő tájt támadt Paulának az a gondolata, hogy anyját is
elküldi Sydneybe Philippel, aki Shane-nel együtt utazott haza az
O’Neill-magángépen. Daisy először vonakodott, Angliában akart
maradni Paulával és az ikrekkel, de Paula végül meggyőzte. Daisy az
utolsó pillanatban kapkodva összecsomagolt és elutazott a két
férfival. Azóta is Ausztráliában van, megpróbál David nélkül élni,
Philip mellett háziasszonykodik, és lassan bekapcsolódik a McGill-
ügyek intézésébe. Paula látta, hogy anyja kezd kitörni a fájdalom
burkából, és újból cselekvő emberré válik.
Shane áprilisban tért vissza Angliába, és megint felment
Yorkshire-be, hogy Paulával találkozzék. És most is, magától
értetődően, megértette Paula dilemmáját. Megmondta: tudja, hogy
Paulának időre van szüksége ahhoz, hogy kiheverje apjának, akit
nagyon szeretett, és annak a férjnek az elvesztését, akitől elhidegült
ugyan, de aki mégiscsak gyermekeinek apja volt.
– Én csak szabad akartam lenni, elválni Jimtől. Nem kívántam,
hogy baja essék, nem akartam, hogy meghaljon. Olyan fiatal volt –
suttogta aznap, amikor Shane és Miranda New Yorkba indult.
– Tudom, tudom, drágám – mondta gyöngéden. – Ha szükséged
van rám, azonnal itt leszek. Várok rád.
De Paula nem akarta, hogy várjon, mert tudta, hogy soha nem
lesz kész arra, hogy Shane felesége legyen. Életének ez a része
lezárult, és megadta magát a tudatnak, hogy egyedül fog élni

708
gyerekeivel, soha nem osztja meg életét egy férfival. Ez többé nem
lehetséges.
Shane nem tudott a rettenetes éjszakákról, amikor ugyanaz a
rémálom riasztotta fel újra meg újra: a rémálom, hogy megfullad.
Annyira valóságos volt, hogy riadtan ült fel, egész teste izzadságban
fürdött, rettegve sikoltozott. És mindig ugyanazt a szörnyűséget látta:
apját, Jimet és Maggie-t a lavina, a jeges hótömb alatt, amely oly
hirtelen, oly értelmetlenül elfújta életük lángját.
De Shane nem volt ostoba, hamar rájött, hogy Paula
megváltozott vele szemben, és Paula tudta, hogy ő tudja. Hogyisne
tudná. Paula nem bírt változtatni viselkedésén, sem a
körülményeken, amelyek kibillentették érzelmi egyensúlyából.
Távolságtartása, elkülönülése, gyerekeivel és munkájával való
állandó foglalkozása eleinte megdöbbentette Shane-t, de később
mindent megértett…
Paula néha magányos volt, gyakran szomorú, bánatos, és
időnként félt.
Egyedül volt. Nagyanyja és apja, az a két ember, akitől annyi
támogatást és szeretetet kapott, meghalt. Ő lett a Harte-klán feje.
Mindenki őrá nézett, neki engedelmeskedett, hozzá fordult személyi
vagy üzleti problémáival. Volt idő, amikor akkora volt a ránehezedő
felelősség és teher, hogy majd összeroppant. De ilyenkor Emmára
gondolt, erőt mentett a szeretett asszony emlékéből, aki annyira része
volt lényének, és akinek vére az ő ereiben folyt. És minden áldott nap
hálát adott Istennek Winstonért, akire, mint sziklára támaszkodhatott,
és Emilyért, akitől a legtöbb vigaszt nyerte, aki a legjobb barátja,
legszeretőbb, leghűségesebb és legodaadóbb unokatestvére volt.
Nélkülük nagyon sivár lett volna az élete.

709
A jól ismert bánat lett úrrá Paulán ezen a szombat reggelen
augusztusban, amikor lassan végigsétált a maga által teremtett
Rododendron sétányon. Milyen rég volt az a tavasz, amikor ezeket a
bokrokat ültette. Mennyi minden történt az utóbbi néhány év alatt…
mennyi veszteség, mennyi vereség… hány győzelem és nyereség.
Magában mosolyogva gondolt hirtelen gyermekeire, a boldogságra
és szeretetre, amit tőlük kapott. Bánata lassan oszlott, szélesebben
mosolygott. Emily egy órája három hétre elvitte a gyerekeket és
Norát a Gémtanyára. Augusztus végét és szeptember első két hetét a
tengerparti régi villában töltik, míg ő maga, üzleti ügyben, Texasba
és New Yorkba utazik. Az ikrek imádták Emily nénit, és velük lesz
Amanda és Francesca is. Milyen izgatottan lépkedtek le a lépcsőn a
kocsihoz, kezükben szorongatva a kis vödröt és lapátot. És milyen
imádnivalóan néztek ki vászonnapozóikban, és a hozzá illő
kalapkában. A kis majmok, mormolta szeretettel, amikor eszébe
jutott a nemrég lezajlott jelenet. Ezúttal egyáltalán nem bánkódtak
azon, hogy egy darabig távol lesznek tőle. Sietve megpuszilták,
bemásztak a kocsiba, és úgy indultak el, hogy hátra se néztek.
Sebaj, gondolta Paula, miközben megfordult és visszasétált a
meredek lejtőn. Élvezni fogják a napot, a tengeri levegőt, és remekül
meglesznek Emilyvel. Én meg tudom, hogy távollétemben jó
kezekben lesznek.
Paula megállt a füves lejtő alján fekvő tónál. Shane jutott eszébe.
Amikor utoljára találkoztak, itt, a tó melletti kőpadon ültek.
Nagyon forró, június végi nap volt. Majdnem két hónappal ezelőtt.
Azon a szombati napon Paula nagyon kimerült, elgyötört volt, egész
héten szaladgált a Harte leedsi, harrogate-i és sheffieldi áruházai
között. Shane ebéd után váratlanul toppant be, és csúnyán
összevesztek. Nem, ez így nem igaz. Nem veszekedtek. De Shane
türelmét vesztette, és Paula egyszerűen csak ült ott, hagyta, hogy a
férfi dühe elárassza, tudta, hogy semmit sem tehet. Gyerekként
gyakran volt Shane dühkitöréseinek szenvedő alanya, és soha nem
710
vágott vissza. Mindig jobb volt csendben maradni, hagyni, hogy
kidühöngje magát és kimondja, ami a szívét nyomja. Azon a
szombaton igaza volt, látta be kénytelen-kelletlen Paula.
A kőpadra ült, maga elé meredt, és mintha filmet pergetne
vissza, oly tisztán látta magát meg Shane-t azon a tikkasztó júniusi
szombaton, alig néhány héttel ezelőtt.
– Ez így nem mehet tovább – tört ki hirtelen beszélgetésük
közben Shane. Egyre hangosabban kiabált: – Tudom, hogy alig öt
hónap telt el, és megértem fájdalmadat, megértem, hogy mit élsz át.
De a jövőre nézve semmi reményt nem nyújtasz. Ha megtennéd,
talán kibírnám. De remény nélkül semmim sincs. Azon a rémes
napon elfordultál tőlem, és mind jobban eltávolodsz, egyre
mélyebben magadba süppedsz.
– Nem tehetek róla – suttogta –, sajnálom.
– De miért? Az isten szerelmére, mondd meg, hogy miért.
Paula egy darabig hallgatott, majd még halkabban mondta: – Ha
akkor nem lettem volna veled… úgy értem, valóban veled a
legintimebb módon, akkor most talán minden másként lenne. De
azon a szombaton reggel hétkor szeretkeztünk; Franciaországban déli
egy óra volt, abban a pillanatban, amikor a lavinaomlás megindult.
Hát nem érted, hogy soha többé nem tudok szeretkezni? Egyszerűen
nem bírok. Ha belegondolok, érzelmi ronccsá válók. Mert
képzeletemben a tragédiához kötődik, ahhoz, hogyan halt meg apa,
és Jim, és Maggie.
Shane tehetetlenül, feszült arccal nézett rá. – Tudtam. Tudtam,
hogy ez az – jegyezte meg furán elfojtott, rekedt hangon.
Rövid szünet után Paula szavakba foglalta azt, amiről tudta,
hogy Shane szíve mélyén régóta sejti: – Jobb lesz, ha többé nem
találkozunk. Még barátokként sem. Semmit sem nyújthatok neked,
még barátságot sem. Nézd, nem volna tisztességes veled szemben, ha
így találkoznánk. Egyszer talán képes leszek majd újból felvenni
barátságunk fonalát, ismét a barátod lenni, de… – hangja elhalt.
711
 Shane kemény, szúrós pillantással nézett rá, és Paula látta a
döbbenetét, a fájdalmat, a hitetlenséget, majd az arcán fellobbanó
hirtelen haragot.
– Nem hiszek a fülemnek! – kiáltott hevesen, lángoló arccal. –
Szeretlek, és noha e pillanatban tagadni akarod, te is szeretsz.
Tudom, hogy szeretsz. Annyi minden volt és van köztünk. Az a
bensőséges barátság, ami gyerekkorunk óta összeköt bennünket, és
felnőttkorunkra szerelemmé fejlődött – mi ketten minden módon, a
szenvedélyben is egymáshoz illők vagyunk. Igen, megértem, mit
érzel a szex iránt, de a katasztrófa rettenetes emléke lassan
elhalványul. Így kell lennie. Abnormális lenne, ha nem így volna.
Paula némán rázta a fejét, ölbe tett keze görcsösen
összekulcsolódott.
– Magadat vádolod! – kiáltotta türelmét veszítve. – Most már
értem. Valójában magadat vádolod, és magadat bünteted! És engem!
Nagyon tévedsz, Paula. Nagyon. Nem a te hibád. A lavina Istentől
jött. Nem te okoztad. És most azt hiszed, hogy ha önmagad
ostorozod, szűzies életet élsz, megváltod magad! Erről van szó? –
Válaszra sem várva, sietve folytatta: – Bármit teszel, nem hozhatod
vissza őket. Törődj bele. Fogadd el, hogy az élet az élőké. Jogod van
hozzá, hogy boldog légy. És nekem is. Nekünk – együtt. Szükséged
van férjre, rám, Lorne-nak meg Tessának apára. Szeretem az ikreket.
Szerető apjuk akarok lenni, neked meg odaadó férjed. Nem
maradhatsz magadra életed végéig. Rettenetes felelőtlenség lenne.
Egy pillanatra megállt, és Paula gyendégen megérintette a karját.
– Shane, kérlek, ne izgasd fel magad.
– Ne izgassam fel magam! Nevetséges vagy! Itt állsz, azt
mondod, hogy el kell búcsúznunk egymástól… úgy látszik, örökre,
és közben olyan kifejezést használsz, hogy „ne izgassam fel” magam.
Az isten szerelmére, hát nem érted, hogy tönkretettél?! Te vagy az
életem. Ha te nem vagy az enyém, semmim sem marad.

712
 – Shane – akart Paula újból szólni, és megérintette a karját.
Shane lerázta a kezét, és felugrott: – Nem vagyok hajlandó ezt a
nevetséges vitát folytatni. Mennem kell, el innen. Isten tudja, hol
találok újra lelki békét, de azt hiszem, hogy ez nem a te problémád.
Igaz? Az enyém. – Ellépett mellőle, megfejthetetlen arckifejezéssel
lenézett rá. – Isten veled Paula – mondta remegő hangon, és amikor
elfordult, Paula látta, hogy fekete szemében könnyek csillognak.
Amikor elindult a teraszra vezető lépcső felé, Paula majdnem
utána szaladt. De visszafogta magát, mert tudta, hogy nincs értelme.
Kegyetlen volt, de végre megmondta az igazat, és egyszer talán majd
az okokat is megérti. Talán rájön, hogy azért adta vissza a
szabadságát, mert nem akarja a közös jövővel tovább hitegetni. Nincs
közös jövőjük.
Most, hogy felállt és a Pennistone Royal teraszára vezető
lépcsőn fölment, eszébe jutott, hogy milyen furcsán közönyös volt
aznap. Ez az érzés akkor is zavarta, és most is zavarba hozza. Vajon
mindig így lesz?
Kis sóhajjal lépett be a nyitott franciaablakon, átvágott a
barackszín szalonon, és végigsietett a kövezett hallon. Könnyedén
felfutott a főlépcsőn, az emeleti szalon felé tartott, és közben
félretette személyes gondjait. Délután Londonba megy, hétfőn meg
Texasba repül. Harcra készül a Sitexnél, és akcióterve teljes
figyelmet követel.

53

– Amikor John Crawford elmondta, hogy Ausztráliába megy, ahol

egy hónapot tölt Daisyvel és Philippel, el voltam ragadtatva –
mesélte az ebédnél Winston legjobb barátjának, Shane-nek.
– Én is örülök. – Shane ivott egy korty vörösbort, és így
folytatta: – Augusztusban, amikor Sydneyben találkoztunk, Daisy

713
már sokkal jobban nézett ki és jobb hangulatban volt. Az az érzésem,
hozzá fog szokni, hogy David nélkül éljen.
– Daisy okos asszony – jelentette ki Winston, és halkan nevetett:
– Be kell vallanom, titokban mindig gyanítottam, hogy John erősen
vonzódik Daisyhez. Ki tudja, talán tényleg társává lehet. Végül is
Daisy még mindig fiatal.
– Igaz. – Shane arca elváltozott; morózus és tépelődő lett, üres
tekintettel nézett végig az éttermen. Gondolataiba merülve – mint
mostanában oly gyakran – saját jövőjét latolgatta.
Winston előrehajolt, és lassan, óvatosan mondta: – Figyelj ide,
annak ellenére, hogy Paula most így viselkedik, könnyen lehet, hogy
megváltozik. Az asszonyok még a legjobb esetben is
kiismerhetetlenek.
– De Paula más – mondta néhány másodperc gondolkodás után
Shane. – Nagyon kemény ember, és ha elhatároz valamit, akkor az
úgy van. – Szomorúan ingatta a fejét. – Mindent meg kell tennem,
hogy elfelejtsem és új életet kezdjek. Nem lesz könnyű, de meg kell
próbálnom. Nem játszhatom egész hátralevő életemben a
reménytelen szerelmest. Nem tehetek mást.
– Igazad van.
Shane cigarettát vett elő, Winstont is megkínálta. Pár percig
csendben dohányoztak, azután Shane megszólalt: – Örülök, hogy
útban London felé megálltál néhány napra New Yorkban. Igazán
nagyon…
– Én is örülök – szakította félbe kuncogva Winston. – Tetszik
nekem az ötlet, hogy nagyúri módon, magánrepülőgépen utazhatok
haza. És nem is egyedül, hanem veled. És még egyszer köszönöm,
hogy elhalasztottad az utazást és megvártál. Nagyon méltányolom.
– Én meg örülök, hogy velem tartasz. Mint tudod, soha
életemben nem beszéltem veled nőkről és a szerelmi ügyeimről, de
muszáj volt elmondanom, hogy mit érzek Paula iránt. Kiönteni a

714
szívemet olyasvalakinek, akiben megbízom és akit tisztelek. Nagyon
türelmes és segítőkész voltál. Köszönöm.
Winston hátradőlt, kiitta borát, elgondolkozva szippantott. – A
tegnap esti hosszú beszélgetés Pauláról erősen kimentett téged, ezért
nem mondtam el, amit most fogok mondani: semmi olyat nem
mondtál, amit már ne tudtam volna. Mármint azt, hogy szerelmes
vagy Paulába. Nagyon régóta tudom. Emily is tudja.
Shane megdöbbent. – Én meg azt hittem, senki sem tudja. Ennyit
a titkolózásról…
– Emma is tudta.
– Valóban?! – Shane még jobban megdöbbent, egy másodpercre
elakadt a lélegzete; azután halványan mosolygott. – Milyen furcsa,
amióta meghalt, valahogy az a különös érzésem volt, hogy tudott a
kapcsolatunkról. De Paula kinevetett, még a gondolatát is
elutasította.
– Igaz, Emma néni nem tudta, hogy viszonyotok van, és hogy
őszinte legyek, Emily meg én sem voltunk biztosak benne. Emma
néni észrevette, hogyan nézel Paulára a keresztelőn, két és fél évvel
ezelőtt. Akkor jöttünk rá mi is, hogy mit érzel Paula iránt.
– Értem. – Shane áthajolt az asztalon, kemény és kérdő tekintetet
vetett Winstonra. – Nyilvánvaló, hogy Emma néni megbeszélte
veletek. Mit mondott?
– Aggódott miattad. Tudod, hogy nagyon szeretett téged, úgy,
mintha a saját unokája lennél. Azt hiszem, csalódott volt, hogy nem
léptél hamarabb, mielőtt Paula hozzáment Jimhez. De megadó
nyugalommal fogadta, és tudta, hogy nem avatkozhat bele. Azonban,
ha élne, egyáltalán nem lepné meg, hogy Paula viszonozza
érzelmeidet – hidd el nekem.
– Viszonozta! Múlt időben beszélj – vágott savanyú arcot Shane.
– A hölgy a magány ösvényén bolyong.
– Még meggondolhatja magát – igyekezett felvidítani barátját
Winston. – Folyton mondom, hogy a nők naponta hatszor
715
változtatják meg véleményüket. Emellett: alig kilenc hónap telt el.
Hagyjál neki időt, hogy összeszedje magát. Van egy jó ötletem: ne
gyere vissza velem Londonba ma délután. Maradj New Yorkban.
Paula már egy hete Texasban van, és tudom, hogy holnap vagy
szerdán itt lesz. Találkozzatok, vidd el vacsorázni, beszélj a fejével.
Te nagyon ékesszóló tudsz lenni és…
Shane felemelte a kezét, és határozottan megrázta a fejét. – Nem,
Winston, semmi értelme. Júniusban világosan tudtomra adta, hogy
mindennek vége. Vége. Emellett nem halaszthatom tovább
visszatérésemet. Apa a hét második felében utazik Sydneybe. Most
rajta a sor. Minthogy Merry vezeti az itteni szállodát, nekem néhány
hónapig Angliában kell lennem. London és Leeds között fogok
ingázni, remélem, az idő nagyobb részét Yorkshire-ben tölthetem
majd.
– Emily is visszatér Scarborough-ból, és nagyon szeretné, ha
minél gyakrabban velünk töltenéd a hétvégét. Remélem, hogy nem
fogsz csalódást okozni neki, illetve nekünk.
– Nem. Nálatok leszek, amikor csak tudok, és előre is
köszönöm. Elmegyek apád versenyistállóiba is, meg akarom
tárgyalni vele Smaragdcsokor kilátásait, és a jövő évi akadályverseny
terveit. Nagyapa azért hagyta rám a versenylovait, hogy futtassuk,
nem pedig azért, hogy kicsapjuk őket a legelőre. Én meg hónapok óta
nem ültem lovon. Már nagyon szeretnék nyeregbe pattanni, jól
megdolgoztatni Hadvezért és Kelta Leányzót.
– Remek, nagyon jó. – Winston elhallgatott, fülig szaladt a szája
és integetett. Odaszólt Shane-nek: – Megjelent káprázatos húgod.
Shane megfordult, és arca földerült, amikor meglátta Mirandát,
aki olyan sietve közeledett, mintha létfontosságú mondanivalója
lenne. Shane megmosolyogta Miranda tüneményes öltözékét: színes
foltokból varrt pamutruhájában, töméntelen aranyláncával olyan volt,
mint egy vörös hajú cigánylány. A New York-i szálloda vezetése
sem tántorította el rajongásától a feltűnő öltözékekhez. Jól teszed,
716
gondolta Shane. Légy hű magadhoz, különc voltodhoz,
hamisítatlanul szabad szellemedhez.
– Sziasztok, káprázatos férfiak. Ne álljatok fel – intett, amikor
fel akartak állni. Az üres székre dobta le magát. – Hajoljatok
közelebb. Valami izgit akarok mondani. – Jelentőségteljes pillantást
vetett rájuk: – Soha-soha nem találjátok ki, hogy kiket láttam együtt!
Egymillió év alatt sem!
– Akkor mondd el – mulatott rajta Winston. – Rengeteg időt
megtakaríthatunk.
– Igen, mondjad. Kérsz egy pohár bort? – kérdezte Shane.
– Kösz, nagyon jó lesz. – Merry kényelembe helyezkedett,
megvárta, amíg fivére kitölti a három pohárba a bor maradékát, majd
közölte: – a teraszkávézóban voltam, a vezetővel beszélgettem,
amikor megláttam őket… A Hírhedt Hármast!
A két férfi értetlenül nézett rá.
Miranda vigyorogva ráncolta szeplős orrát, és azt sziszegte: –
Allison Ridley, Skye Smith és – Sarah Lowther! Együtt ebédeltek, és
nagyon nagyon összebújtak. Hihetetlen, nem?
– Sarah! – nevetett gúnyosan Winston. – Hát ez nagyon érdekes.
Vajon mit keres New Yorkban? Paula és Emily hónapok óta nem
hallottak róla; ami azt illeti, Jonathanról sem, mert ő meg a Távol-
Keletre ment.
– Ne is említsd azt a csirkefogót – vicsorgott Shane –, mindig
szarkeverő volt, fondorlatos, akár az ördög.
Winston egyetértőn bólintott.
– Gondolom, hogy oda kellett volna mennem és beszélni velük,
ehelyett sürgősen elhúztam a csíkot. Figyelmeztetni akartalak
benneteket, hogy régi barátnőitek errefelé keringenek. Hála istennek:
nem idebent ebédelnek, mert akkor mi lenne veletek?
– Allison valószínűleg kábítószert kevert volna az italomba –
tréfálkozott Winston.

717
 – Skye Smith sose volt a barátnőm – jelentette ki Shane, és
Merryre kacsintott. – Nem az esetem.
– Mindnyájan tudjuk, hogy nem szereted a szőkéket, hanem
inkább a sötét, egzotikus szépségeket, mint Pau… – Miranda
elharapta a szót, bocsánatkérő pillantást vetett fivérére. – Elnézést,
nem akartam sót hinteni a sebedre.
– Semmi baj, Merry. Nagyfiú vagyok. Lehet, hogy még mindig
nyalogatom a sebeimet, de a vérzést már sikerült elállítani.
– Igen, tudom. – Merry kortyolt egy kicsit, és az előttük álló
londoni útról kezdett beszélni; igyekezett témát változtatni. Shane
látszólagos könnyedsége ellenére tudta, hogy mélységesen meg van
bántva, és még mindig szenved. Paula után vágyakozik. A szomorú
az, hogy egész életében vágyakozni fog. Ha Jim nem hal meg ilyen
tragikus módon, Paula idővel elvált volna, és férjhez megy Shane-
hez. Így meg Paula kínpadra vonja magát. És Shane-t is. Vajon miért
csinálja?, kérdezte magától Miranda. Manapság már egyáltalán nem
értem Paulát.
– Álmodozol, Merry? – kérdezte Shane. – A kocsiról kezdtél
mondani valamit.
– Ja, igen – mosolygott rá Merry. – Elintéztem, hogy a limuzin
háromkor álljon elő. Így bőven lesz időtök kiérni a csúcsforgalom
beindulása előtt a Kennedy repülőtérre.

Elsőnek Skye Smith állt fel az ebédtől. Alig várta, hogy vége legyen,
megkönnyebbült sóhajjal ment át a Plaza Towers Hotel elegáns
előterén, és sietett ki az utcára.
Órájára pillantott. Fél három múlt, rengeteg ideje maradt, hogy
háromra visszaérjen régiségkereskedésébe, ahol a következő
megbeszélés várja.

718
 A Park Avenue felé tartva Sarah Lowtheren töprengett. Nem
nagyon kedvelte, nem is értette, hogy Allison miért kedveli. A
legrosszindulatúbb teremtés, akit valaha is ismert, és meglehetősen
ostoba.
Ebédnél viszont olyan aranyat érő információval lepte meg őket,
és olyan nyíltan beszélt magánügyeiről, hogy Skye még most sem
tért egészen magához.
A járdán állt, a lámpa zöld jelzésére várva, és cinikusan
mosolygott. Szóval Paula Fairley a titokzatos nő, Shane életének
nagy szerelme, aki oly mélyen belevájta karmait, hogy Shane
képtelen más nővel szeretkezni.
Ez az értesülés valósággal fejbe vágta. Amikor Sarah ebéd
közben megtudta, hogy Skye időnként randevúzott Shane-nel, kővé
dermedt. Arcán olyan gyilkos kifejezés jelent meg, hogy Skye egy
pillanatra azt hitte: Sarah mindjárt kikaparja a szemét. Nyilvánvalóvá
vált, hogy Sarah őrületesen szerelmes Shane-be, és Skye sietve
megnyugtatta, hogy kapcsolatuk kifejezetten plátói volt. Ezzel
kibékítette, Sarah megenyhült, és további szennyes történeteket
teregetett ki a családról, különösen Pauláról. Ijesztő, hogy mennyire
gyűlöli. A pokol sem ismer olyan őrjöngést, mint az elutasított
asszony. Én csak tudom…
Ez idő tájt nagyon ritkán találkozott Shane-nel. A szállodalánc
terjeszkedésével Shane világutazó lett, idejének java részét
Ausztráliában töltötte. Amióta a húga lett az amerikai szállodalánc
elnöke, Shane csak ritka, futó látogatásokat tett New Yorkban.
Majdnem egy évvel ezelőtt egyszer felhívta és meghívta egy
koktélra, de Shane annyira szórakozott és nyugtalan volt, hogy Skye
elhatározta: nem kéri meg, hogy vigye vacsorázni.
Ross viszont – különösen az elmúlt fél évben – gyakran
meghívta Paula Fairleyt ebédre. Skye ezt egy véletlen elszólásból
tudta meg. Amikor ugratni kezdte Paulával, Ross közölte, hogy
kizárólag üzleti kapcsolat van köztük. Szíve mélyén Skye tudta, hogy
719
ez nagyjából igaz is. Ross közel állt Paula nagyanyjához, e
kapcsolatot nagybátyjától Daniel P. Nelsontól örökölte. Mégis: Skye
úgy ismerte Rosst, mint a saját tenyerét. Lehet, hogy a kapcsolat
üzleti, de nem kétséges, hogy a nő után is ácsingózik. Paula Fairley
jelentette mindazt, amire Rossnak a foga fájt. Csinos. Fiatal. Gazdag.
Hatalma van. És most, hogy özvegy: elérhető. Rossnak valószínűleg
tervei vannak vele – ágyba, később házasságba csalogatni. Egyszer
régen közölte Skye-jal, hogy ha még egyszer megnősülne, csakis
nagyon gazdag nőt venne el. Igen, Ross még mindig régi szokását
követi: arra áhítozik, amit nem kaphat meg. És azután, amit Sarah
elmondott, kétségtelen, hogy Paula Fairley nem dőlt be Ross
csábításának. És miért tenné, ha ott van régi szerelme, Shane
O’Neill?
Skye most a szerdai vacsorára gondolt, és magában felnevetett.
Amióta ismét összebarátkoztak, hetente egyszer Ross-szal
vacsorázik. Hosszú időbe tellett, amíg megbocsátotta Rossnak, hogy
milyen durván bánt vele, de a végén megbocsátott. Leányuk, Jennifer
érdekében. Amikor Ross könyörögni kezdett, hogy látni szeretné
gyermeküket, Skye következetesen és kategorikusan visszautasította.
És minél hajthatatlanabb maradt, Ross annál inkább vágyott kislánya
után. Milyen jellemző rá. Addig üldöz és hajszol valamit, amíg meg
nem kaphatja. Skye-nak mérhetetlen örömöt okozott, hogy Ross
majdhogynem térden csúszva könyörgött neki.
Vonakodva bár, de végül beleegyezett, mert felfogta, hogy
Jennifer nagyon szereti az apját, folyton látni akarja. Nem foszthatja
meg gyermekét ettől az örömtől, csak azért, mert apja ilyen silány
jellem.
Skye torkából nevetés tört fel, miközben egyenletes tempóban
haladt üzlete felé. Milyen jó mulatság lesz Ross arcát lesni a szerdai
vacsorán. Egy adott pillanatban ügyesen elejt majd néhány pikáns
megjegyzést Paula Fairley és Shane O’Neill kapcsolatáról, aztán
hátradőlve élvezi, hogy Ross torkán akad a falat. Megőrjíti a tudat,
720
hogy a gyászoló özvegy valójában víg özvegy, aki a Shane fütyülte
dallamra táncol, őt halmozza el kegyeivel. Ross és Shane a múltban
kötött ugyan közös üzleteket, de Ross mindig becsmérlően
nyilatkozott Shane-ről, a háta mögött kizárólag tenyészbikának hívta.
Skye Smith nem volt szívtelen, de Ross Nelsonra csak
keserűséggel tudott gondolni. Szemébe hideg fény költözött, amikor
elképzelte, hogyan feszeng majd volt szeretője. Tudtam, hogy ha elég
sokáig várok, eljön az idő, amikor tőrt döfhetek a szívébe. És ennyi
fájdalom és megaláztatás után bőségesen megérdemli. A lányunk
kedvéért megbocsátottam neki. De nem felejtettem el, és soha nem is
fogom.
Skye nem fogta fel, hogy önmagának szeretné Ross Nelsont.

Ross Nelson arcáról mintha letörölték volna a bizakodó arckifejezést.

Világos, mogyorószínű szeme elsötétült és összeszűkült, amikor
bőrszékében hátradőlt és keményen Dale Stevens szeme közé nézett.
Torkát köszörülve megkérdezte: – Hogy érted azt, hogy Paula
meggondolta magát?
– Úgy döntött, hogy nem válik meg Sitex-részvényeitől – vonta
meg a vállát Dale. – Azt hiszem, mindketten alaposan félreértettük.
– Visszatáncolt? Megszegte a megállapodásunkat? – emelte fel
hangját Ross. – És te hol a fenében voltál, mialatt ez zajlott? – Dale
nem válaszolt, erre Ross élesebb, vádló hangon folytatta: – Kész
katasztrófa! A világ legnagyobb bolondjának tartanak majd. Milt
Jacksont megüti a guta, ha megtudja.
Dale sóhajtott, keresztbe vetette lábát, várta, hogy a bankár
lecsillapodjék.
A két férfi Ross Nelson irodájában ült a Wall Street-i bankban.
Csütörtök kora délután volt, szeptember első hetében. Dale előző nap
érkezett vissza Texasból Paulával.
721
 – Mit fogok mondani neki? – hajolt előre az óriási íróasztal
fölött Ross, aki megpróbálta legyűrni bosszúságát.
– Mondd az igazat. Úgysem tehetsz mást.
– Miért nem hívtál fel tegnap, az igazgatótanácsi ülés után?
Miért nem adtad meg a lehetőséget, hogy gondolataimat
összeszedjem, és elfogadható történettel álljak elő?
– Úgy éreztem, jobb, ha személyesen mondom el.
– Nem akarom elhinni – morgott dühösen Ross. – Biztosra
vettem, meg voltam róla győződve, hogy eladja a részvényeket. Az
orrunknál fogva vezetett. Szívesen kitekernem a nyakát.
Dale fáradtan sóhajtott: – Senki sem volt jobban meglepve, mint
én, amikor az ülésen átejtett minket. De tegnap este, amikor
higgadtan végiggondoltam, rájöttem, hogy egyszerűen elkápráztatott
bennünket: szavakkal, bájos csevellyel, kedvességgel,
alakoskodással. És mondok valamit: Paula nem táncolt vissza.
Tegnap este volt időm elemezni a helyzetet, és ahogy
végiggondoltam mindent, visszajátszottam megbeszéléseinket –
különösen az utóbbi fél évben –, hirtelen minden megvilágosodott.
Igaz, hogy szünet nélkül a problémáiról beszélt, aggodalmairól, a
Harte-áruházlánc vezetésének terheiről, és közben nemegyszer
célzott rá, hogy el kellene adnia anyja Sitex-részvényeit. De
egyetlenegyszer sem jelentette ki határozottan, hogy meg is teszi.
Abbeli igyekezetemben, hogy eltegyem az útból Marriott Watsont, és
az International Petroleum vásárolja fel a vállalatot, és abbeli
igyekezetedben, hogy Milt Jackson, fontos kliensed kedvében járjál,
feltételeztük, hogy el fogja adni. Ha ebben bárki hibás, mi vagyunk
azok, mert azt hittük, hogy könnyedén irányíthatjuk, és a mi
kívánságunkat fogja teljesíteni.
– Olyan figyelmesen hallgatott ránk – dühöngött Ross. – A
tanácsunkat kérte, és úgy tűnt, hogy meg is fogadja. Ráadásul
makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy megismerje a leendő vevőt, és én
akaratom ellenére el is árultam neki! Jézusom, milyen bolond
722
voltam! Még össze is hoztam Milt Jacksonnal. – A bankár
cigarettáért nyúlt, és idegesen rágyújtott. – Milt azt hiszi, hogy a
Sitex már a zsebében van. Úristen, azt fogja hinni, hogy
félrevezettem, vagy karrierem csúcsán egyszerre csak hibás
döntéseket kezdek hozni. Valami hihető mesét kell neki beadni.
– Megismétlem, amit mondtam: az igazat kell elmondani neki,
megmagyarázni, hogy Paula vezetett félre bennünket. El kell
fogadnia. Nem tehet mást.
Ross megszívta, elnyomta a cigarettát. Felállt, körüljárta asztalát,
majd hátratett kézzel fel-alá járkált, elképzelte Milton Jacksonnal, az
International Petroleum igazgatótanácsának elnökével, Ross
bankjának fontos ügyfelével folytatandó beszélgetését. Hirtelen
megállt, és Dale-re meredt. – Ha ez nyilvánosságra kerül, minket
fognak a Wall Street legnagyobb marháinak tartani. A két dörzsölt,
kemény, könyörtelen üzletember, akiket egy senki kis leányzó az
orránál fogva vezet. – Szökés hajába túrt, és utálkozó grimaszt
vágott. – Paula Fairley túlszárnyalja még Emma Harte-ot is. Ez a kis
kétszínű boszorkány. Sose hittem volna. Valóban azt gondoltam,
hogy megfogadja a tanácsainkat.
– Én több ízben kételkedtem ebben – jegyezte meg szárazon
Dale. – És különösen az utóbbi év eseményei változtatták meg a róla
alkotott véleményemet. Először Emma halála – ami teljesen kiütötte,
majd apja és férje elvesztése. Te is láthattad, milyen sokkban van. Itt
áll tehát, egyedül, s én azt hittem, gyerekjáték lesz az egész. Őszinte
meggyőződésem volt, hogy eladja a részvényeket. Hiszen célzott rá,
hogy szívesen megtenné, kiszállna az olajversenyfutásból. Micsoda
átejtés.
– Megmondom Miltnek, hogy Paula visszalépett. A fenébe is, a
Wall Streeten és az olajüzletben naponta előfordul ilyesmi a férfiak
között. Miért lenne más egy nő? Sőt véleményem szerint még inkább
hajlamos arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Nem engedhetem

723
meg magamnak, hogy Milt Jacksont mint a bank ügyfelét vagy az
International Petroleumot mint vállalati folyószámlát elveszítsem.
– Oké – helyeselt Dale. – Alapjában véve a te ügyfeled. Én nem
tartozom neki magyarázattal. – Dale szivart húzott elő, leharapta a
végét, és rágyújtott. – Ugye tudod, Ross, hogy az igazgatótanács
ülésén az én kezem meg volt kötve? Semmit sem tehettem.
– Hát persze, persze – motyogta Ross, és visszaült a székbe. –
Mondd el pontosan, hogy mi történt kedden.
– Boldogan. Paula megjelent, fehér galléros és mandzsettás
fekete ruhájában úgy nézett ki, mint egy szerény kis apáca.
Önmagához képest is szokatlanul sápadt volt; olyan, mint egy
ártatlan, elhagyott gyermek.
– Az iskoláját, hagyjuk a leírást! Az érdekel, hogy mit mondott,
nem az, hogy hogy nézett ki.
– Pedig a megjelenése fontos – válaszolt Dale. Paula nagyon jól
játszotta a szerepét. Dale ott jött rá, hogy Paulának színészi vénája
van. – Hát nem érted? Úgy nézett ki, mint egy kislány, akivel könnyű
elbánni, és némely öreg, undok alak az igazgatótanácsból, akik nem
nagyon ismerik, kajánul dörzsölgették kezüket. Mármint hogy
képletesen szólva. Igen, Marriott Watson cimborái azt hitték,
elevenen felfalhatják.
– Mi is azt hittük.
– Nem egyedül bennünket ejtett át – mosolygott halványan Dale.
– Vigasztaljon ez a tudat – bármilyen sanyarú is. Mielőtt a szorosan
vett üzleti ügyekről – az északi-tengeri olajhelyzetről és az én
szerződésem megújításáról – kezdtünk volna tárgyalni, Paula kért
szót. Közölte, hogy bejelentést akar tenni. Marriott Watson mi mást
tehetett: megadta a szót. Paula közölte: kötelessége értesíteni az
igazgatótanács tagjait, hogy szándékában áll anyja részvényeit
eladni. Az egész pakettet, a teljes negyven százalékot. Mindenki
megdöbbent, és ekkor kezdett Jason Emerson beszélni.

724
 – Magas kora ellenére az a pasas még mindig ragyogó, mint a
nap – bólintott Ross.
– Tapasztalatom szerint az ilyen edzett olajkutatók, mint Jason,
nem változnak. Hátradőltem, minden percet élveztem, azt hittem, az
ügy arrafelé megy, amerre mi akarjuk. Csak később kezdtem rájönni,
hogy Paula jól kihasználta ezt a hetet, amit az igazgatótanács ülése
előtt Texasban töltött. Rengeteget lobbizott, nem egy igazgatót
vendégül is látott. Különösen sokat foglalkozott Jasonnal. Nem
kétséges, hogy alaposan kioktatta. Tudvalevő, hogy Jason közel állt a
harmincas években Paul McGillhez, és negyven évig hű maradt
Emmához.
– Erről én is tudok – csattant fel Ross.
– Jason Emerson megkérdezte Paulát: kinek adja el a
részvényeket, és mikor. Paula nagyon bájosan közölte, hogy a teljes
negyven százalékot az International Petroleumnak adja el. Azonnal.
Azt hittem, hogy az igazgatótanács néhány tagja kollektív
szívrohamot kap. Teljes zűrzavar támadt. Én nem szóltam, Paula
viselkedése tetszett nekem. A teremben heves vita támadt az
International Petroleumról, és Miltről. Az olajszakmában nem titok,
hogy vállalata a növekedés és terjeszkedés alapján áll, és ha egyszer
valahol megveti a lábát, minden követ megmozgat, hogy az egész
vállalatot lenyelje. Az igazgatótanács egyes tagjai azt is tudták, hogy
Milt folyamatosan vásárol szavazati jog nélküli részvényeket,
ezekből már hatalmas mennyisége van. Csak egy tökfilkó nem látta,
hogy ez milyen következményekkel járhat.
– Hajói értelek, és azt hiszem, jól értelek, a színjáték következő
mozzanata az volt, hogy Jason újból felszólalt, és arra kérte Paulát,
ne adja el a részvényeket az International Petroleumnak.
– Eltaláltad, haver – rázta sajnálkozva a fejét Dale. – Amint a
lárma alábbhagyott, az öreg Jason kezdte rábeszélni, hogy álljon el
ettől a szándékától. Mondhatom, jó kis csel volt. Mielőtt szóhoz
jutottam volna, a tanács többsége már Jason nótáját fújta. Kivéve
725
Marriott Watsont. Ő úgy festett, mint aki rögtön vért fog köpni. Nem
vagyok biztos benne, de lehet, hogy rájött, hogy Paula és Jason
kemény alkudozása előre ki volt tervelve.
– És Paula persze megadta magát.
– Nem azonnal. Azt mondta, újra átgondolja a részvények
eladását, feltéve, ha nagyobb hatalomhoz jut az igazgatótanácsban és
ha az bizonyos feltételeket teljesít. Az ő feltételeit. Közelebbről: az
északi-tengeri fúrások folytatását és az én szerződésem megújítását.
– Zsarolta az igazgatótanácsot! – kiáltotta Ross.
Dale lassan ingatta a fejét, barna szemében csodálat villant. –
Nem nevezném zsarolásnak. Régóta nem láttam ilyen kiváló
manővert. Kénytelen vagyok kalapot emelni előtte, mert ez az üzlet
lényege: a manőverezés.
– Igy igaz – ismerte el Ross. – Te legalább mindennek ellenére
megkaptad, amit akartál. Szerződésedet ismét megújították két évre,
Marriott Watsont egy időre elnémították, és neked szabad kezed van.
De milyen kapcsolatban állsz most Paulával?
– Ugyanolyanban, mint eddig. A Sitex Oil elnöke vagyok, Paula
tartja kézben anyja részvényeit, és így ő a legnagyobb egyedi
részvényes. Az igazgatótanácsban nagyobb a hatalma, mint valaha.
Természetesen továbbra is a bizalmasa leszek. Barátságban akarok
maradni vele. Mit lehet tudni, hátha egyszer mégis eladja azokat a
részvényeket. Az International Petroleum pedig nem szalad el.
– Értem – nevette el magát váratlanul Ross. – Az üzlet az üzlet.
Nem minden üzlet sikerül úgy, ahogy az ember szeretné. Kár
siránkozni. A bankom változatlanul kezeli Paula néhány üzleti ügyét
az Államokban. És talán a hálószobában nagyobb sikerem lesz nála,
mint az irodában.

54

Paula Fairley késett.

726
Ross Nelson ezredszer nézte meg a nappali kandallójának peremén
álló torziós órát. Kezdett türelmetlenkedni. Paula fél hétkor
telefonált, hogy késni fog, és Ross akkor megnyugtatta, hogy ráér.
De arra számított, hogy mostanra már itt kellene lennie.
Végiglépdelt az antik kínai szőnyegen, és megállt az arannyal
ékesített kínai ébenfa szekrényke előtt, amelyben az italokat tartotta.
Újabb száraz martinit öntött magának, olajbogyót pottyantott bele, és
az ablakhoz sétált. Kinézett a Park Avenue-ra. Gondolatai Paula
körül jártak.
Paula azon kevés nők egyike, akin nem ismeri ki magát. És nem
bírja az ágyába csalogatni. Hosszú ideje vágyakozik rá; 1969 ősze
óta, amikor először fedezte fel a benne szunnyadó szexualitást.
Paulának mindig sikerült szigorúan üzleti alapon tartani
kapcsolatukat. Ross eleinte azt hitte, hogy legyőzheti. Ahogy előbb-
utóbb minden nőt ledöntött a lábáról. Később mindjobban
bosszantotta, hogy Paula mennyire távol tartja magát. De ő nem
hagyta abba az ostromot, folytonosan telefonált neki, állandóan
meghívta vacsorára, és elárasztotta virágokkal. Minthogy beképzelt
alak volt és minden nőnél sikert aratott, bebeszélte magának, hogy
egy szép napon Paula is az övé lesz.
Jim Fairley halála után a bánattól sújtott jó barát szerepét
játszotta. Az elmúlt kilenc hónap alatt a szokottnál gyakrabban
találkoztak, mivel Paula el akarta adni az Emma Harte-tól örökölt
aktívák egy részét. Ross pedig kéznél volt, hogy üzleti ügyekben
segítsen a gyászoló özvegynek. Remélte, sikerül rábeszélnie, hogy
eladja Sitex-részvényeit, és hogy ágyába vigye. Paula szomorúsága
és tartózkodó modora azonban óvatosságra késztette Rosst.
Türelemre intette magát. De ezt mostanra megelégelte. Tegnap este
beszélt Skye Smithszel…
A pletykára gondolt, amit Skye Paula és Shane O’Neill
kapcsolatáról mesélt. Először megdöbbent, nem hitte el, a pletyka
forrását tudakolta. Skye készségesen szolgált további részletekkel.
727
Vacsora után, hazafelé menet csak úgy forrt a dühtől, és
kielégítetlenségtől. Mert egész idő alatt, mialatt Paula kezét fogta és
vigasztalgatta, a nő Shane O’Neill ágyában hentergett. Tudta, hogy
Skye nem hazudott. Végül is Paula unokatestvére, Sarah Lowther
volt az, aki a titkot kifecsegte.
Ross el volt ragadtatva attól, hogy Dale és felesége váratlanul
hazautazott Texasba. Eredetileg négyszemélyes vacsoráról volt szó.
Nagyon élvezte, hogy ma este kettesben maradnak. Nyitva áll előtte
az út. Végre. Ez a megfoghatatlan nő most végre az övé lesz.
Ross a pamlagra ült, martiniját a kínai kávézóasztalkára tette,
cigarettára gyújtott, elnyomta elégedett mosolyát. Paulával nem
közölte, hogy Dale és Jessica hazautazott. Miért riassza el, miért
adjon lehetőséget, hogy a vacsorát elhalassza? Igy ma estére
szabadságolta házvezetőnőjét, és telefonált a vendéglőbe, hogy csak
este tízre kéri a fenntartott asztalt. Ez elegendő időt ad ahhoz, hogy
tervét végrehajtsa.
Paula karcsú, fiús alakjára, telt mellére gondolva hirtelen fejébe
szökött a vér. Felhajtotta a maradék italt, és a bárhoz ment, hogy
újabbat töltsön. Ez már a harmadik. Habozott. A fenébe is, motyogta,
bírom az italt. Büszke volt rá, hogy bármennyit iszik is, tettre kész
szerető marad. A jegesvödörben hűlő pezsgősüvegre nézett, és
magabiztosan mosolygott. Néhány pohár pezsgő és néhány kedves
szó után Paula Fairley aligha tud majd ellenállni férfiasságának.
Majdnem végzett a harmadik martinivel is, amikor a kaputelefon
csöngött. Talpra ugrott, az előtérbe rohant, alig bírta türtőztetni
magát. Leszólt a portásnak, hogy engedje fel Mrs. Fairleyt, és az
ajtóban állva fogadta.
Néhány pillanattal később megcsókolta Paula hűvös orcáját,
átkísérte a hallon, be a nappaliba.
Paula megállt a küszöbön, kérdő tekintettel nézett Rossra. –
Jessica és Dale még nem érkezett meg? – kérdezte, mielőtt beljebb
lépett volna.
728
 Ross elnézegette hátulról, testének hajlékony mozgását, hosszú
lábának karcsú vonalát figyelte, amely áttetszett a halványszürke
koktélruha vékony selymén. A vágytól majd elcseppent a nyála. Alig
várta, hogy levetkőztesse, meztelen testének szépségét élvezze.
Paula hirtelen szembefordult vele – Ross majdnem elvesztette
önuralmát. Sebesen pislogott, a szobába sietett, és ideges nevetéssel
magyarázta: – Az utolsó pillanatban haza kellett repülniök. Valaki
megbetegedett a családban. – Ross a bárhoz lépett, a pezsgősüveget
kezdte kinyitni. – Dale elnézést kért és üzeni, hogy holnap felhívja
telefonon.
– Értem – foglalt helyet a pamlagon Paula. – Kár, hogy nem
vacsoráznak velünk. Szerettem volna még néhány dolgot
megbeszélni Dale-lel. Sebaj – mosolygott.
Ross odavitte az italt, a szemben lévő székre ült, fölemelte
poharát, és rávigyorgott: – Gratulálok, Paula. Jó kis államcsínyt vitt
végbe a Sitexnél!
– Egészségére – mondta Paula, kortyolt egyet, majd tűnődő
tekintetet vetett rá. – Valószínűleg haragszik rám, bosszantja, hogy
végül nem adtam el a Sitex-részvényeket. De…
– Dehogy haragszom – hazudott pimaszul, barátságos és
konfliktusmentes hangulatra törekedve. – Magán múlt. Dale meg én
tanácsot adhattunk csupán. Segíteni akartunk. Ahogy Dale ma
délután a bankban kifejtette, az International Petroleum nem szalad
el. Milton Jackson mindig érdekelve lesz abban, hogy magától a
részvényeket felvásárolja.
– Ebben biztos vagyok. Én szeretném megköszönni törődését,
segítségét a Sitex-ügyben és egyéb amerikai vállalkozásaimban.
Nagyon jólesik.
– Örülök neki.
Paula hátradőlt, lábát keresztbe vetette; igyekezett titkolni,
mennyire meglepi Ross viselkedése. Arra számított, hogy nagyon
mérges lesz, mert tudta, hogy Milton Jackson milyen fontos ügyfele
729
a banknak. Paula tudta, hogy Dale mindenben támogatni fogja. De
Ross Nelson más tészta. Megkönnyebbült, hogy Ross ilyen nyájas.
De hisz mindig ilyen nyájas, nemde? Sóhajtott, mert rájött, hogy a
következő néhány órát kettesben kell töltenie vele. Semmiképp sem
bújhat ki a vacsorameghívás alól. Elhatározta, hogy udvarias lesz, és
végigcsinálja ezt az estét.
Ross Paula fivéréről, Philipről kezdett beszélni, akivel előző
ősszel találkozott New Yorkban. És a következő félórán át a bankár
szünet nélkül fecsegett Paula családjáról, nagyanyjáról, a Harte
Vállalkozásokról. Eközben újratöltögette Paula poharát, ismét
felhajtott egy martinit, és szünet nélkül dohányzott.
Kilenc előtt tíz perccel Paula hirtelen félbeszakította: – Nem
kellene még indulni a vendéglőbe?
– Még nem. Sajnos gondom akadt az asztalfoglalással. Csak fél
tíz-tízkor kaphatunk asztalt. Addig itt időzhetünk.
– Jó, rendben – mondta Paula. De bosszankodott, nem szeretett
későn vacsorázni.
Miközben fecsegett – abban a hitben, hogy szórakoztatja –, Ross
szünet nélkül ivott, és behatóan tanulmányozta Paulát, csodálta
eleganciáját, és szépségét. Sima szabású, kámzsagalléros, rövid ujjú
ruhát viselt. Smaragd fülbevalóján és karóráján kívül más ékszert
nem viselt. Szédületesen nézett ki, a szürke selyem a megfelelő
helyen simult testéhez. Ross már nem bírta türtőztetni magát. Felállt,
a bárszekrényhez ment, megtöltötte poharát, és a pamlagra ült. Karját
a pamlag hátára tette, italába kortyolt. Mélyen Paula szemébe nézett
és lassan, barátságosan elmosolyodott. – Rendkívül csinos ma este,
Paula.
– Köszönöm a bókot, Ross. – Visszanézett rá, de összehúzott
szemöldökkel. Ross mogyorószín szemében volt valami ijesztő.
Paula kissé arrébb húzódott, közelebb a pamlag karfájához. Pánik
fogta el.

730
 Ross a kávézóasztalra csapta poharát, és egyetlen gyors
mozdulattal átkarolta, szája keményen Paula szájára tapadt. Paula
viaskodott, próbálta eltaszítani, de a férfi erősen leszorította. Nyelvét
a szájába erőszakolta, Paula nyelvét és ajkát szívta. A férfit forróság
öntötte el, és kicsit megmozdult, hogy jobb kezével megmarkolhassa
Paula bal mellét. Összepréselte, mellbimbójába csípett, mind
keményebben vájta bele ujjait.
Paula tovább harcolt, szabadulni próbált, de Ross nagy testű,
erős férfi volt, és Paula nem bírt vele. A férfi hanyatt fektette és
ráhengeredett, szája ismét Paula szájára tapadt. Paula összeszorította
fogait, fejét sikerült félrefordítania. Ross keze végigsiklott a
combján, fölemelte a szoknyáját, alácsúsztatta kezét, felső combját és
lába tövét tapogatta.
A Ross Nelson súlya alatt fekvő Paula sokkos állapotban volt.
Keményen küzdött, hogy a szoros fogásból kiszabaduljon. Ross
olyan váratlanul, annyira meglepetésszerűen rohanta le – a
másodperc egy töredékével azután, hogy Paula észrevette a
szemében lángoló kéjvágyat. Paulát rettenetes rémület és undor
töltötte el. Tudta, hogy menekülnie kell ebből a lakásból. Gyorsan.
Bár ki tudná szabadítani a kezét, hogy végigkarmolhassa a férfi arcát,
de a hatalmas test alatt moccanni sem bírt. Ross keze most a bugyiját
tépte, és Paula a fejébe toluló vér zúgásán át homályosan hallotta a
szakadó nejlon zizzenését. Ó, istenem! Ross ujjai beléhatoltak,
nyálas, puha száját arcára nyomta. Paula egész testében remegett. Azt
hitte, mindjárt elhányja magát. A beléhatoló ujjak egyre nagyobb
fájdalmat okoztak.
A félelem, a sokk, az undor és a fájdalom könnyeket csalt ki
Paula szeméből. Ross lélegzetvételnyi időre fölemelte a fejét.
Paula sikoltozni kezdett.
Ross kizökkent Paula testének felderítéséből, gyorsan felült,
lenézett a könnyes arcba, és fél kezével szorosan befogta a száját.

731
 – Pofa be – sziszegte. – Tudom, te kurva, hogy ez tetszik neked.
Ne játszd meg magad. Hónapok óta ezt csinálod Shane O’Neill-lel.
Most a jó öreg Rosson a sor.
Hangosan hahotázott, és Paula ráébredt, hogy nagyon részeg.
Viaskodott, vonaglott alatta, igyekezett a pamlag szélére kerülni.
Hogy visszahúzza, Rossnak el kellett vennie a kezét Paula
szájáról. Abban a pillanatban újból sikoltozni kezdett. Ross ismét
rátapasztotta széles mancsát Paula szájára, vaskos lábát teste köré
fonta, és maga alá szorította. – Túl sokáig játszottad nálam a bánatos
özvegyet – lihegte, elhomályosult szemét kéjesen legeltette rajta.
Vágya percről percre nőtt, lángját Paula elkeseredett küzdelme
szította. Arca vérvörös volt. Akadozó nyelvvel mondta: – Gyerünk a
hálószobába! Te is kefélni akarsz!
Paula a megfelelő pillanatra várt, és most bólintott, mint aki
beleegyezik. Metsző pillantása is engedékenyebbre vált.
– Nincs több sikoltozás – motyogta Ross. – Oké?
Paula ismét bólintott.
Ross levette kezét Paula szájáról, és föléhajolt, mintha megint
csókolgatni akarná.
– Azt hittem, hogy a hálószobába akarsz vinni – suttogta Paula.
– Erre gondoltam, bébi – vigyorgott ittasan.
– Akkor meg mire várunk?
Ross, változatlanul vigyorogva, felállt. Mielőtt Paula is felállt
volna, Ross lehajolt, két karját átfogta és talpra állította.
Paula, ismerve a férfi nagy erejét, nem mert bírokra kelni vele.
Ki kell várnia a menekülésre alkalmas pillanatot. Nagyot nyelve
tűrte, hogy Ross magához szorítsa és arcát a hajába temesse. – El kell
árulnod mindazt, amivel Shane felizgatott, bébi. Bármit tud Shane,
Ross jobban csinálja. Meg még egypár figurát, bébi.
Paula legyűrte undorát és félelmét, és minden erejét összeszedve
ellökte magától. A részeg Rosst, aki azt hitte, hogy Paula belemegy a

732
játékba, meglepetésszerűen érte a támadás. Egyensúlyát vesztve
hátratántorodott, és a pamlagra huppant.
Paula a kávézóasztalkán fekvő tömör arany kézitáskájáért nyúlt
és megfordult.
Ross azonban fürgébb volt, és ismét elkapta. A szoba közepén
birkóztak. Paula sípcsonton rúgta, Ross a fájdalomtól felordított,
szorítása lazult. Paulának sikerült elhúzódnia.
Ross a ruhája után kapott; keze nyomán leszakadt a
kámzsagallér.
Amikor fenyegető arckifejezéssel egy lépést tett felé, Paula
ismét megrúgta, azután gyors mozdulattal, teljes erővel Ross arcába
vágta a súlyos aranytáskát.
Ross felordított a fájdalomtól, és hátrább lépett. Megbotlott a
mögötte álló kínai kávézóasztalkában, és elterült a padlón. – Rohadt
kurva! – üvöltötte, és vérző arcához kapott.
Paula lihegve, remegve, rémülten szaladt át az előtéren. A kínai
szőnyegen megcsúszott, de visszanyerte egyensúlyát, miközben arcát
egy magas szekrény élébe ütötte. De nem törődött a fájdalommal,
valósággal repült az ajtóhoz, feltépte és becsapta maga mögött. A
felvonóra várva a falhoz simult, imádkozott, hogy Ross ne menjen
utána.
Miközben szakadt ruhája gallérjával bíbelődött, könnyek szöktek
a szemébe. Visszanyelte könnyeit, megkísérelte összeszedni magát.
Amikor a felvonó ajtaja kinyílt, majdnem beesett a fülkébe,
igyekezett kerülni az egyenruhás felvonókezelő kíváncsi pillantását.
Hátrább, az árnyékba húzódott, kinyitotta táskáját, elővette púderes
dobozát, és úgy-ahogy rendbe hozta magát, haját is lesimította, tudta,
hogy ziláltan néz ki.
Másodperceken belül leért az épület márvány előterébe, a lehető
leggyorsabban átszáguldott rajta, és az utcán leintett egy taxit.

733
 55

Paulának sikerült nagy nehezen erőt vennie magán, amíg a Fifth

Avenue-n levő lakosztályába ért.
Csendesen kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen ment fel az emeletre,
nem akarta, hogy Ann, a házvezetőnő, ilyen fizikai és lelki
állapotban lássa.
Hálószobájába surrant, bezárta a tömör faragott faajtót és
nekidőlt – kissé könnyebben lélegzett. Teste még mindig feszült volt
a félelemtől, amely elöntötte, amikor Ross Nelson oly váratlanul
nekitámadt.
Idővel annyira összeszedte magát, hogy remegő lábbal előbbre
lépett. Reszkető kézzel húzta le tönkretett ruhájának cipzárját és
kibújt belőle. Levetette alsóneműjét, elszakadt harisnyáját, és
kábultan a fürdőszobába botorkált.
Tíz percig zuhanyozott, újból és újból leszappanozta magát,
gőzölgőén forró vizet engedett testére. Összezúzottnak és
tisztátalannak érezte magát. Mindenáron szabadulni akart a férfi
szagától, érintésétől.
Amikor kilépett a zuhany alól és a földig érő tükörben megnézte
magát, látta, hogy egész teste rózsaszín, helyenként pedig piros,
mintha leforrázta vagy felsebezte volna magát. De legalább
megtisztult. Nem törülközött meg, fürdőköpenybe bújt, a mosdóhoz
ment és arcát vizsgálgatta a tükörben. Arcbőre felhorzsolódott, ott,
ahol a szekrény élének ütközött. Kék és fekete lesz holnap.
Tovább bámulta magát.
Ibolyakék szeme sötét, majdnem fekete volt, a félelemtől tágra
nyílt, mint az űzött szarvasé. Összeszorította szemét, el akarta
felejteni az imént történteket. De nem sikerült, s ezért újból
kinyitotta. Ross kéjsóvár arca úgy táncolt a tükörben, mintha itt állna
mögötte. Megremegett és a mosdó szélébe kapaszkodott, amikor
eszébe jutott, a férfi keze milyen durván tapogatta végig a testét,
734
förtelmes, nedves szája hogy nyáladzott, súlyos teste hogyan
nehezedett rá. Torka összeszorult, fuldokolni kezdett.
Harag lángolt fel benne. Ross Nelson a szó szoros értelmében
meg akarta erőszakolni. Az, hogy tökrészeg volt, nem mentség. Ilyen
esztelen viselkedésre nincs mentség. Undorító alak. A legrosszabb
fajta. Nem is férfi – állat. Paula egyre erősebben remegett.
Meggyalázottnak érezte magát.
Hányinger fogta el. A mosdó fölé hajolt, hányni kezdett, addig
öklendezett, amíg nem maradt benne semmi. A száraz zihálás még
egy darabig eltartott, majd lassan alábbhagyott. Fölemelte fejét,
könnyes szemét és izzadó arcát vizes mosdókesztyűvel törölte le,
ezután fejét a hűvös csempéhez szorította. Feje lüktetett, szeme fájt,
izmai sajogtak a férfival folytatott küzdelemtől.
Kirekesztve elméjéből Ross képét, behunyta szemét, mély
lélegzetet vett, nyugtatgatta magát, és amikor már szilárdabban állt a
lábán, visszabotorkált a hálószobába. Az ágyra vetette magát.
Paula Fairley ekkor omlott össze.
Hirtelen belső remegés fogta el, majd egész testében reszketni
kezdett. Magára húzta a takarót. Vacogott, rázta a hideg. Arcát a
párnába temette, és szívet tépő zokogásban tört ki.

Egy órán át sírt feltartóztathatatlanul.

És végre felszínre tört mindaz a fájdalom és bánat, amit apja, Jim és
Maggie tragikus halála óta magába fojtott.
Mérhetetlen bánata elárasztotta, teljesen beborította, és ő végre
átadta magát neki, rájött, milyen rosszul tette, hogy nem engedte
szabadjára. De nem tehetett mást. Anyja, Alexander és saját
gyermekei miatt erősnek, nagyon erősnek kellett lennie. És ezért
szándékosan elfojtotta bánatát. Benne szunnyadt, fokozatosan rágta

735
belülről, elevenen felfalta, életének megannyi területén ügyefogyottá
tette.
És Paula Fairley elsírta a keserű könnyeket, amiket kilenc
hónappal ezelőtt kellett volna elsírnia. Lassan megkönnyebbült,
szívéről lepattant az abroncs, amely a lavina óta szorította.
Mikor már minden könnyét elsírta, csendesen feküdt az ágyon,
elernyedt testtel; vörösre és dagadtra sírt szemével a mennyezetet
bámulta.
Lassan-lassan felülkerekedett szokott intelligenciája és
elemzőkészsége, rendet teremtett zűrzavaros gondolatai között,
végigfutott fájdalmas emlékein, új és megdöbbentő tárgyilagossággal
vizsgálta érzelmi és fizikai frigiditását.
Ross Nelson heves támadása mintha kitisztította volna az agyát,
kizökkentette tartózkodásából. Más szemmel nézte magát, és hirtelen
rájött, hogy érzelmeit súlyos bűntudata némította el, ez tette
lehetetlenné, a gyerekektől eltekintve, minden érzelmi kapcsolatát.
Holott semmi oka rá, hogy bűnösnek érezze magát. Semmivel sem
hibáztatható. A világon semmivel.
Shane-nek volt mindenben igaza.
Milyen kegyetlen volt hozzá, mekkora fájdalmat okozott neki,
mert saját fájdalma elvakította, nem akarta tudomásul venni az
igazságot, a valóságot. Shane. Képzeletében látta az arcát, képzelete
a mennyezetre vetítette. Bárcsak itt volna most. Mennyire vágyott
erős karjai nyugalmára és biztonságára.
Paula szemébe ismét könnyek szöktek. Elküldte Shane-t, olyan
makacsul ragaszkodott a magány útjához, azt hitte, hogy számára ez
az egyetlen járható út. Shane vajon megbocsát-e neki valaha?
Ross Nelson undok, vigyorgó, ittas arca lökte félre és
halványította el Shane képét. Paula hevesen megremegett és felült.
Bénító düh fogta el. Ross meg akarta erőszakolni. Ilyen undok dolog
soha életében nem történt vele, hiszen soha nem volt kiszolgáltatva
az élet kegyetlenebb oldalának. Mindig olyan védett volt. A nagyi. A
736
szülei. A nagy család. A hatalom és a pénz. Nem ismerte az utca
emberének az életét, a kemény hétköznapokat, ahol más nők élnek,
harcolnak, és súlyos terheik, némely férfiak által rájuk rótt büntetés
ellenére megőrzik józanságukat.
Paula sose volt férfiak támadásának kitéve – olyan férfiakénak,
mint Ross Nelson, aki saját céljai elérése érdekében mindenen
keresztülgázol. Nem ismert mást, mint Jimet, első szeretőjét, majd
férjét. Kétségtelen, hogy önző volt, csak önmagára és saját igényeire
gondolt, de sose támadt rá erőszakosan. Házasságuk alatt
egyetlenegyszer sem erőltette rá magát.
És azután jött Shane… szenvedélyük elsöprő volt, de a fizikai
vágy mélységes szerelemmel olvadt egybe, és azzal a szeretettel,
amely gyerekkori barátságukból virágzott ki. Shane-hez minden
szinten valódi kötelékek fűzték.
A Ross Nelsontól elszenvedett kegyetlenség félelmetes volt. A
nemi erőszak legaljasabb formája: nemcsak a testet rohanja meg,
hanem az elmét, a szívet és a lelket is. Kegyetlen volt, fájdalmas és
megalázó. Milyen szerencse, hogy a végső aktus előtt sikerült
elmenekülnie, gondolta, apró remegések futottak végig rajta, és
haragja újból fellángolt.
És mégis: ez az erőszak ébresztette rá a valóságra, térítette vissza
az életbe, nyitotta fel fájdalmának zsilipjét, törte össze a páncélt,
amelyet oly gondosan és szándékosan erőltetett magára. A páncél
megrepedt, és Paula most kibújt belőle, hogy visszatérjen a valódi
világba, hogy ismét éljen. Igen, elölről akarja kezdeni, maga mögött
tudni a múltat, s a jövőbe nézni. Emma mindig mondogatta: ne nézz
hátra, a jövőt kovácsold. És most ezt kell tennie.

Paula hajnalban aludt el.

737
Oly mélyen aludt, mintha altatót vett volna be. Egyetlenegyszer sem
ébredt fel, nem ült fel sikoltozva, nem üldözte a rémálom, hogy
tonnányi hó alatt, jéghaláltól fenyegetve fekszik.
Annyi más kísértettel, annyi más fájdalmas emlékkel együtt ez
az örökké fenyegető rémálom is eltűnt.
Másnap reggel, alig néhány órás pihenő után, frissen kelt fel.
Mintha súlyos tehertől szabadult volna meg; rájött, hogy nyomasztó
bűntudata tűnőben van. Egy szép napon majd teljesen eloszlik.
Új erő költözött Paulába, amikor felöltözött, hogy az áruházba
menjen. És az erővel együtt szilárdság és nyugalom szállta meg, s a
szíve mélyéig hatoló bizonyosság. Tudta, hogy hova kell mennie, mit
kell tennie, és a tükör előtt állva bólintott tükörképének. Új útra
indul.

56

Middleham ódon kastélya egy romos falán üldögélve álmodozott e

meleg vasárnap délutánon, szeptember közepén. Ónszínű, felhős,
esőt ígérő volt a tágas ég, s a nap erőlködve próbált áttörni a
felhőkön. Végül sikerült, és briliáns ezüst fény pászmái ragyogtak
fel.
Shane fölemelte fejét, meglepte a vakító fényesség
természetfeletti jellege. Mintha titkos forrásból fakadna a vad,
engesztelhetetlen dombok mögül, és oly világosan tündökölt, oly
földöntúlian tisztán ragyogott, hogy Shane lélegzete elállt.
Sötét, ábrándos tekintete végigpásztázta az eget, megpihent
Warwick erődítményének romjain; gondolatai befelé fordultak.
Magányos volt és társtalan, de szíve mélyén tudta, hogy csak itt,
Yorkshire-ben lelhet némi békességre. Ezt a múlt hét elején döntötte
el, amikor Winstonnal hazarepült New Yorkból.
Shane O’Neill elhatározta, hogy véget vet hosszú, önként vállalt
száműzetésének. Túl sok fájdalmat hordozott ahhoz, hogy újabbal, a
738
távolléttel tetézze. Ha nem utazgat a világban, itt fog élni, azon
szépség közepette, amelyben felnőtt és amely oly közel áll szívéhez.
Ez az egyetlen hely a földön, ahol igazán boldog lehet.
Eleinte nehéz lesz, de majd csak kibírja. Felnőtt, intelligens, erős
férfi. Valahogy majd összeszedi bátorságát és új életet kezd, Paula
nélkül. Ezt az életet pedig igenis itt fogja folytatni.
Felnyihogott a közelben kikötött lova, Hadvezér. Shane
körülnézett, azt hitte, turisták közelednek. De nem látott senkit. A
romos kastély elhagyatott volt, életnek semmi jele, kivéve egy-egy
jégmadár és póling röptét vagy az Északi-tengerről idetévedt sirály
rekedt kiáltását. Tekintetét a láthatárig emelkedő, hullámzó fellápra
emelte. A dombok zöld lábáig virágzó hangaszőnyeg borította.
Shane hosszú ideig üldögélt, élvezte a táj káprázatos szépségét.
A hely nagyszerűsége, fenségessége a természethez oly közel álló
kelta lelkét mindig megérintette.
Hirtelen pislogni kezdett, kezével ernyőt formált a szeme elé.
Apró pont mozgott a dombok alján, közeledett a kastélyhoz vezető
lovaglóösvényen.
Amikor a magányos ló és lovas közelebb ért, Shane
megdermedt, feszülten nézett.
Fiatal nő volt. Lovát ügetésre fogta, látszott, hogy gyakorlott
lovas. Hosszú haja lobogott a könnyű szélben, zászlóként lengett
sápadt arca mögött.
A rákövetkező pillanatban Shane érezte, hogy szíve megdobban
és vadul kalapálni kezd. Felismerte kancáját, a Kelta Leányzót, és
felismerte a nőt, aki most tisztán kivehető volt a vibráló északi
fényben, amely átható sugárzással ragyogta be az eget, a dombokat
és a kastély falait.
Gyermekkori álmainak álomleánykája… lovagol napfényen és
árnyékon át… közelebb jön… közelebb… közelebb… üdvözlésre
emeli kezét. Gyermekkori álmainak álomleánykája végre idejön
hozzá. De most már felnőtt asszony… és ő felnőtt férfi… Paula,
739
álmainak asszonya, akit szeret, mindig szeretett, és haláláig szeretni
fog.
A sötét, dús talajon ügető paták csattogása elhalkította Shane
szívének dobogását. Lassan, hitetlenkedve állt fel, tekintete tele
kérdőjelekkel; de arca nyugodt, kifejezéstelen.
Paula könnyedén leugrott a nyeregből, a kantárt arra a tönkre
dobta, ahová Hadvezér is ki volt kötve, egy lépést tett Shane felé,
majd megállt.
– Azt hittem, New Yorkban vagy – hallotta saját hangját. Maga
is meglepődött, hogy milyen visszafogottan, nyugodtan szólal meg.
– Péntek éjjel repültem át Manchesterbe. A sofőr várt, és
azonnal hazavitt Pennistone Royalba.
– Értem. – Shane önkéntelenül hátrább lépett és leült. Teljesen
elgyöngült.
Paula leült mellé az ódon kőfalra, és hosszasan tanulmányozta
Shane arcát.
Egyikük sem szólt.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte végül Shane.
– Elestem. Semmiség.
– Mit keresel itt?
– Téged. Randolph mondta, hogy itt talállak. Kérni akarok tőled
valamit.
– Mit?
– Nekem adnád a gyűrűt… azt, amit Blackie ajándékozott
Emmának?
– Ha akarod, a tiéd lehet. Amúgy is rád kellett volna hagynia.
– Nem. Szándékosan hagyta rád. Emma sose tévedett. És én nem
ajándékba kérem tőled – habozott a másodperc egy töredékéig –,
hanem mint leendő feleséged.
Shane-nek leesett az álla.
Paula rámosolygott.

740
 Paula sápadt arcában ibolyaszín szeme óriásira tágult. – Ha te is
úgy akarod, életem hátralevő részét veled akarom tölteni.
Shane nem bírt felelni. Átkarolta és vadul dörömbölő szívéhez
szorította, aztán haját, szemét és puha ajkát csókolgatta. Csókja mély
volt és szenvedélyes, de gyöngéd és az elszenvedett fájdalmaktól
érzelmekkel teli.
Hosszú ideig ültek a romos kastély falán. Egymást átkarolva
hallgattak, ki-ki a saját gondolataiba merült.
Most, hogy végre vele volt, Paula biztonságban érezte magát.
Soha többé nem hagyja el. Életük végéig. Együvé tartoznak, részei
egymásnak.
Shane tekintete végigfutott a kastélyrom komor, sivár
körvonalain. Most is, mint mindig, az örökkévalóság érzete fogta el.
És azután lassan beburkolta az új, csodálatos békesség, amiről tudta,
hogy most, hogy Paula az övé, nem hagyja el többé.
– Ha Blackie és Emma tudná – suttogta Paula –, ha látnának
minket így együtt.
Shane Paula szemébe nézett és mosolygott. Tekintetét a
földöntúli fényben ragyogó komor dombokra emelte, majd az égre
nézett.
Azután felbuzgott benne a kelta vér, kinyújtotta kezét, és
gyöngéden megérintette Paula arcát. – Talán látnak, Paula – mondta
–, talán látnak.

741
 Tartalom

ELSŐ KÖNYV
A matriárka

MÁSODIK KÖNYV
Az örökösnő

HARMADIK KÖNYV
A milliárdosnő

742
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Tördelte a Kopf Bt.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2005-ben
Szerkesztette Katona Agnes
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A kötetet Kállay Judit tervezte

Készült 44,25 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 7766 5

743
 Kedves Olvasónk!

Az Európa-kiadványokat közvetlenül a kiadótól is megrendelheti

levélben:
1363 Budapest, Postafiók 65.

Könyvklubunk tagjaként kedvezményesen vásárolhat.

Információszolgáltatás és jelentkezés
telefonon: 312-8210

www. europakiado. hu

744