Együtt lenni, együtt érezni

1
PALLIATÍV VADEMECUM

2
 Singer Magdolna
Együtt lenni, együtt érezni
Önkéntes betegkísérés a hospice-ban

3
A kiadvány megjelenését támogatta az Európai Unió Phare programja

© Magyar Hospice Alapítvány

© Singer Magdolna

Lektorálta: Dr. Hegedűs Katalin

Borítóterv: McCann-Erickson Budapest

Minden jog fenntartva.

Magyar Hospice Alapítvány

1032 Budapest, Kenyeres u. 18-22.
Tel./ Fax: 1-388-7369
E-mail: info@hospicehaz.hu
Honlap: www.hospicehaz.hu
Bankszámlaszám: 10300002-20329055-70073285
Adószám: 19663258-1-41

Felelős kiadó: Dr. Muszbek Katalin

ISBN 963 210 565 6

ISSN 1589-8636

4
 TARTALOM
Előszó a sorozathoz...........................................................................7
Előhang ..............................................................................................9

AZ ÖNKÉNTES SEGÍTŐVÉ VÁLÁS LÉPCSŐFOKAI, ÁLTALÁNOS

TUDNIVALÓK ...........................................................................................11
Miért csinálom? ................................................................................11
A motíváció keresése.......................................................................15
Hogyan tovább? ...............................................................................16
Az önkéntes egy team tagja ............................................................18
Miért van szükség önkéntesre? .......................................................18

AZ ÖNKÉNTES SEGÍTŐ LEHETSÉGES FELADATAI ...............................20

Feladatok az otthonápolásban ........................................................20
A kórházi önkéntesek feladatai.......................................................20
A szervezet segítése.........................................................................21

AZ ÖNKÉNTES SZOLGÁLAT A KÓRHÁZI ÉS AZ OTTHONI

BETEGÁPOLÁSBAN..................................................................................21
Felkészülés .......................................................................................21
A könyörületesség felébresztése önmagunkban............................22
Ruházat, kitűző ................................................................................23
Kopogás, köszönés, megszólítás, helyet foglalás...........................24
Kapcsolatfelvétel ..............................................................................25

KOMMUNIKÁCIÓ.....................................................................................28
Alapvető tudnivalók a kommunikációról .......................................28
A beteg meghallgatása, megértés, elfogadás..................................30
Érintés...............................................................................................37
Találkozások a betegágynál ............................................................41
Humor ..............................................................................................53
Segítség a gyászban ........................................................................56

A SEGÍTŐ KAPCSOLAT ETIKAI VONATKOZÁSAI .................................57

Az önkéntes segítés etikai kérdései ................................................57
Kompetenciahatárok........................................................................58
Autonómia........................................................................................61
A „Ne árts” elve, titoktartási kötelezettség......................................61

5
 A jótékonyság elve ..........................................................................62
Az igazságosság elve .......................................................................62
Ellenszolgáltatás elfogadása ............................................................62
Nem fontos, hogy mindig igazunk legyen .....................................63

KÉT ESET TANULSÁGOKKAL..................................................................66

SZELLEMI SEGÍTSÉG ................................................................................72

Teljes tanácstalanság .......................................................................72
Reményt adni, és megbocsátást találni ...........................................76
Feladat eszméletlen beteg mellett...................................................76
Mit tegyünk a haldokló mellett?......................................................78

MILYENEK VAGYUNK, MILYENEK LEHETÜNK?....................................79

Milyennek látnak minket a betegek? ..............................................79
Amikor nem megy: a kiégés jelensége...........................................80
Gazdagodás, belső fejlődés.............................................................82

ÚTRAVALÓ ................................................................................................85
Felhasznált irodalom ......................................................................87
Önkéntes segítők számára ajánlott irodalom .................................88
További ajánlott irodalom ...............................................................89

A MAGYAR HOSPICE ALAPÍTVÁNYRÓL ................................................90

SEGÍTENE? ÖNKÉNTES PROGRAM

A MAGYAR HOSPICE ALAPÍTVÁNY SZERVEZÉSÉBEN .........................93

A MAGYAR HOSPICE-PALLIATÍV EGYESÜLETRŐL................................95

6
 ELŐSZÓ A SOROZATHOZ

A Magyar Hospice Alapítvány új könyvsorozatának első kiadványát

tartja kezében az olvasó. A Palliatív Vademecum sorozat ismeretterjesztő
együtt gondolkodásra, kirándulásra hív minden érdeklődőt, aki elmélyül-
ten szeretne foglalkozni a szenvedő betegekkel. Az egészségügyben dol-
gozók, orvosok, nővérek, gyógytornászok, szociális munkások, pszicho-
lógusok, dietetikusok és egyéb szakemberek gyakran találják szembe
magukat a terminális állapotú betegek testi és lelki szenvedéseivel. Ismere-
teik nem mindig elégségesek e kérdések megoldásához, hiszen a szak-
képzésekből hiányzik a tüneti kezelésre, a korszerű fájdalomcsillapításra
való felkészítés. A segítők gyakran nehezen boldogulnak a rossz hír
közlésével, a tanult ismeretek nem adnak módszertani támpontot egy
súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg emberrel való kommunikációhoz. Az
ellátás tradicionálisan a beteg fizikai állapotára vonatkozik, a lelki és
spirituális szükségletek kielégítése nem része a hagyományos ellátásnak.
A szenvedőt körülvevő segítők, családtagok, barátok számára is ismeretlen
és nehezen kezelhető a súlyos beteggel való együttlét. Szabad-e őszintén
beszélni a valós állapotról, a fenyegető jövőről, a közelgő állapotról? Ha
igen, milyen módon? Hogyan lehet súlyos betegen is élhető az élet? A
hospice mozgalom holisztikus szemlélete komplexitásában szemléli a
beteg embert, a lehető legjobb életminőségre törekszik a korszerű tüneti
kezeléssel, odafigyelő pszichológiai, szociális és spirituális támogatással.

A Palliatív Vademecum elnevezés szó szerinti jelentése: jöjjön velünk

a tüneti kezelés birodalmába! A sorozat tervezett kötetei tehát a súlyos
betegséggel szenvedők testi és lelki tüneteinek enyhítését dolgozzák fel
a legkiválóbb magyar szakemberek tollából.

Bízom benne, hogy a Palliatív Vademecum kötetei jó kísérőnek

bizonyulnak a palliáció iránt érdeklődő olvasó számára és hozzájárulnak
a betegek emberi méltóságának megőrzéséhez.

Dr. Muszbek Katalin

7
 ELŐHANG

A Magyar Hospice Alapítvány munkatársai 1991 óta több ezer

daganatos beteg otthoni hospice gondozását végezték. Ebben nagy
szerepe van az idejüket és munkájukat ingyen felajánló önkéntes
segítőknek, akik ott voltak az Alapítvány megalakulásakor, és egyre
nagyobb számban velünk vannak ma is. A hospice csapatban a holisz-
tikus hozzáállásnak megfelelően többféle szakterület is képviselve
van, és hagyományosan fontos szerepe van a segítő szándékú laikus
önkénteseknek. Nélkülözhetetlen tagjai ők a hospice betegellátó
csoportnak, hiszen jelenlétükkel válik teljessé a szenvedők komplex
ellátása.

Önkéntesek nélkül nincs hospice, hiszen nélkülük elképzelhe-

tetlen a hospice ellátáshoz tartozó odafigyelő, szeretetteljes gondos-
kodás. Az önkéntes segítők elsősorban nem a szakértelmüket, hanem
személyiségüket adják a szenvedőknek. Adják az időt, az odafigyelést,
a kedvességet – amit mi, a szakfeladatok mentén rohanva minden
szándékunk ellenére sem tudunk maximálisan megadni.

Önkéntesek nélkül nincs hospice, hiszen a haldoklók melletti

munka az évek során lehetetlen lenne erő és hit nélkül, melyekből
senkinek sincs több mint az önkéntesen dolgozóknak. Kitől kapnánk
a megerősítést, ha nem tőlük? Nagyon jó érzés jó emberekkel dolgozni,
nagyon jó érzés önkéntesekkel dolgozni.

…és végül, de nem utolsósorban: önkéntesek nélkül nincs

hospice, hiszen a jó-rosszabb élettől búcsúzó szenvedők nem kaphatnak
szívhez szólóbb útravalót az emberiségtől, mint egy ismeretlen szerető
gondoskodását.

A szerző, Singer Magdolna immár egy évtizede dolgozik önkéntes

segítőként a Magyar Hospice Alapítvány csapatában. Egy súlyos beteg-
séggel a háta mögött óriási hittel és az élet rendíthetetlen szeretetével
tevékenykedik, miközben aktív szerepet vállal a hospice munkatársak
oktatásában is. A kezünkben tartott hiánypótló mű kivételesen hiteles,
kedvcsináló, de ugyanakkor nem retten vissza a nehézségek meg-
ismertetésétől sem. A személyes élmények apró képei tökéletes élesség-
gel állítják elénk egy-egy beteg életének pillanatait, a segítő örömében,

8
hibáiban magunkra ismerhetünk. A hospice önkéntesei és szakemberei
egyaránt sokat nyerhetnek belőle: a hallgatás művészete és a gondozást
megkönnyítő apró praktikák, a betegség fájdalma és a segítés öröme
mind-mind belénk ívódik az olvasás során. Ez a könyv nekünk és
rólunk szól.
Keresztes Cecília

9
 Útravaló

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak
is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát,
mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit
elérsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd
meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit:
felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra
költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak
tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.

Hamvas Béla

10
 AZ ÖNKÉNTES SEGÍTŐVÉ VÁLÁS LÉPCSŐFOKAI,
ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK
Hogy jót tegyünk, azt nem kell fontolgatnunk.
(Goethe)

MIÉRT CSINÁLOM? ÖNKÉNTES SEGÍTŐK VALLOMÁSAI

Orsi
Mindig voltak kósza vágyaim valami karitatív munkára, gondolom,
mindannyian így vagyunk ezzel: ha látunk egy dokumentumfilmet éhező
gyerekekről, nézzük a híradóban az árvízkárosultakat, olvasunk egy cikket
menekültekről, hajléktalanokról, felbuzdul bennünk a vágy, valamit tenni
akarunk. Aztán folyik tovább az életünk, és többnyire semmit nem teszünk.
Súlyosan meg kellett betegednem, hogy ez ne maradjon így.
A kórházban, ahol méhnyakrákkal operáltak, bejött hozzám egy fiatal
nő, túl hatalmas műtéteken, mégis sugárzóan szépen. Ő volt a megtestesült
Remény. Vagy Ígéret. Felvidított a vele való beszélgetés. Tűnődtem, ha meg-
gyógyulok, talán én is nyújthatnék hasonló segítséget. Ahogyan nekem jólesett
a törődés, mások számára is jóleső lehet. Ilyen egyszerű volt, semmi több,
csak a segítőkészség, ami pedig, úgy gondolom, mindannyiunkban ösztön-
szinten bennünk van. Más is történt itt a kórházban: felébredt bennem a
részvét, az együttérzés betegtársaim iránt, és különösen meglepő változás
volt, hogy a korábban idegenkedést kiváltó idős emberek kedvesekké váltak
számomra.
Felgyógyulásom után várnom kellett egy évig. Bizonyítandó, hogy fel-
buzdulásom nem szalmaláng, jelentkeztem az alapítványnál. Elvégeztem a
javasolt hospice-tanfolyamot, ami aztán megváltoztatta az elképzelésemet.
Korábban azt hittem, élő emlékműként fogom mutogatni magam, mint a
gyógyulás lehetőségének tanúságtételét, a hospice azonban nagyon megfogott,
határozottan gyógyíthatatlan betegekkel akartam dolgozni. Érdekes, hogy
korábban már olvastam Elisabeth Kübbler-Ross könyvét, Polcz Alaine addig
megjelent írásait, mégsem éreztem, hogy bármi közöm lehet ehhez a témához.
Elkezdtem betegekkel dolgozni, és innentől kezdve már bonyolultabbá
váltak indítékaim. Mindenekelőtt az összes igét le kellett cserélnem, amiket a
betegápolással kapcsolatosan használtam. A segítek, adok, támogatok, nyújtok
igét a kapok szó váltotta fel, a beszélgetek, vigasztalok, jókedvre derítek,
társalgok szót pedig a meghallgatok, hallgatok, esetleg a kérdezek szóra cserél-
tem. Felismertem, hogy mint önkéntes segítő nagyon sokat kapok a betegektől,

11
és a halálközeli helyzet adta lehetőségekből sokat tanulhatok, gazdagodhatok.
Ez jó, hogy így van, egyenrangúvá válik a kapcsolat. Itt senki sem lekötelezettje
a másiknak.
Ha lemosdatok egy beteget, én tisztulok meg. Ha meghallgathatom egy
ember gondjait, az én gondjaim lesznek kevesebbek. Ha egy elmenőnek sikerül
valamit megértenie az életéből, én is közelebb kerülök a megértéshez. Ezt nem
tudtam, ezt megtapasztaltam.
Aztán egyszer, amikor szüneteltettem a hospice-szolgálatot, egy napon be-
mentem a kórházba. Amint elhaladtam a Hospice feliratú ajtók mellett,
különös érzés állított meg, egy ismeretlen izgatottság, vonzódás. Innentől
tudtam, hogy a gyógyíthatatlan betegekkel való munka hivatás számomra.
Indítékaim szövedéke azóta még színesebbé vált: határozottan az ön-
megvalósítás, önmagam kiteljesedésének lehetősége számomra ez a terület, de
időnként az elismerés, érvényesülés utáni vágyat, a megmérettetés, bizonyítás,
önmegmutatás ambiciózus elemeit is felfedezem magamban. Örülök, ha tetszik
választott hivatásom, büszke is vagyok, de zavar, ha felmagasztalják személye-
met. Az ember tudja önmagáról, hogy mit ér, az érdemtelenül szerzett dicséret
zavarbaejtő. Egy jó ápolónő nap mint nap végzi, szinte önkéntes alapon azt,
amire én mindössze heti pár órában vagyok képes.
Mindent összevetve, ha megkérdezem magam, mi az, ami hetente egy
vagy két napon az erőt adja ahhoz, hogy elinduljak, talán a saját magam
változásának, fejlődésének a szépsége, amelyet ez a szolgálat elindított. A bete-
gekkel való kapcsolatban a jobbik énemmel találkozom, elfelejthetem a kicsisé-
geken fennakadó, békétlenkedő, a szeretetet átélni nem tudó énemet, amelyet
ugyanúgy sajátomnak mondhatok. Amikor látom azt, hogyan csillapodik le
dominanciavágyam, hogyan tanulom meg a szerénységet, sőt alázatot, és
hogyan nyílik meg a szívem, és válok képessé a szeretetre, ez az a nagy ajándék,
ami évek óta arra késztet, hogy felkerekedjek.

Sarolta
Világéletemben segítettem a gyengéket, elesetteket, már a gyerekeim is
így csúfoltak: anya, a gyámügy. Megláttam például az utcánkban egy hajlott
hátú, bottal járó idős asszonyt, kicsit félnótás volt, csurgott a nyála, alig tudott
beszélni. Felkaroltam, felvittem magunkhoz, intéztem az ügyeit. Kiderült, az
ideggondozóból ismerik. Ez csak egy példa, talán nem is ide tartozik. Szeret-
tem volna valami állandó szolgálatot, gyerekek körüli munkát képzeltem
magamnak. Persze ebből nem lett semmi, de a vágy ott élt bennem. De hát
mikor, 10–14 órákat dolgoztam, lehetetlen volt. Két éve nyugdíjba mentem,
már amennyire nyugalom ez, mert most is sokat dolgozom. A hospice, azt sem

12
tudtam, mi fán terem. Aztán egy napon szólt egy ismerősöm, gyere el velem
egy hospice-előadásra, pont neked való. Mi az a hospice, na jó, veled megyek.
Hát tudod, ma is azt mondom, ha nem az az előadó van, tán sosem fog
meg ez a dolog. Csodálatos előadást hallottam. Így aztán itt vagyok, már két
éve. Nagyon szeretem, jó érzés, amikor látom, hogy tényleg tudok segíteni,
hogy egy-egy beszélgetéssel kicsit feldobom a betegeket, hogy jólesik nekik a
kedvesség, a törődés. Mindig olyan jó érzéssel távozom, tudtam segíteni. De a
gyerekekről azért nem mondtam le. Tervezem, hogy majd gyermekkórházba
megyek.

Edit
Nem foglalkoztam én olyan kérdésekkel, hogy miért is élek, mi a célom
a világban. Aztán váratlanul jött a betegségem, mellrák, ami segített megtalálni
az utamat. Most azt mondom, a legjobb dolog, ami történt velem az életemben
– persze a gyerekeim születésén kívül –, hogy megbetegedtem. Nagyon könnye-
dén vettem, mindenki csodált, én meg élveztem, soha nem kaptam annyi
dicséretet, mint abban a néhány napban. Megvizsgáltak, mondták, ez egy daga-
nat, majd másnap már, hogy rosszindulatú, rák, meg kell műteni, harmadnap
már műtöttek is. Én oda se neki, büszkén besöpörtem a dicséreteket. Majd a
műtét után mondták, most akkor megnézzük, vannak-e áttétek. Hoppá, erre
én nem is gondoltam, jól meglepett a hír, hogy akár még az is lehet. Addig olyan
magabiztos voltam, nekem meg kell gyógyulnom, ez nem is kérdés, 12 és 13
éves gyerekeim vannak, nekem élnem kell, és élni fogok. Kicsit megingott a
nagy önbizalmam, de aztán eltökélten küzdöttem, tudtam, hogy fel akarom
nevelni a gyerekeimet. Egyik mellemet leoperálták, majd kemoterápiát kaptam.
Szerencsére sehol nem találtak áttétet.
Nem tekintettem lezártnak az ügyet, gondoltam, jobb, ha körülnézek, mit
tehetnék az egészségem érdekében. Olvastam a könyveket, orvosi szakkönyve-
ket és tanulmányoztam a természetgyógyászati módszereket. Megismerkedtem
számtalan érdekes spirituális gyógymóddal, elvégeztem több tanfolyamot.
Évekig tanultam, minden csak arról szólt, én, én, én. Aztán egyszer elgondol-
kodtam azon, mi az, hogy én a gyerekeimért akarok élni? A gyerekeim már
15-16 évesek. Milyen teher az a gyerekeknek: az anya azért él, mert mi élünk,
csak miattunk. Milyen nagy súly lehet ez a gyerekeknek? És ha kirepülnek,
miért élek? Elkezdett foglalkoztatni a saját életem, a sorsom, az életem célja.
Elmentem egy asztrológushoz, aki a következőket mondta:
„Az erős akaratodat náladnál gyengébb akaratnak kell alárendelni.”
Sehogysem értettem. Az asztrológus megmagyarázta: vagy betegekkel
kellene foglalkoznom, vagy problémás kamaszokkal, vagy csecsemőkkel. Gon-

13
dolkodtam: kamaszokhoz se kedvem, se erőm. Örülök, hogy saját gyerekeim-
mel viszonylag csendesen vészeltük át a kamaszkort, dehogyis akarok én
kamaszokkal foglalkozni! Csecsemők? Őket imádom. Kiderült, azt nem vállal-
hatom, a csecsemőknek állandóság kell, állást meg nem akartam változtatni,
most sincs sok pénzünk, de azzal a fizetéssel meg éhen is halnánk. Ekkor
olvastam a M. kórházi hospice önkéntes szolgálatról.
Bementem a kórházba az első interjúra. Talán furcsán hangzik, de amint
beléptem a hospice nappali szanatóriumba, még nem láttam semmit, azt sem
tudtam, mi vár rám, mégis elöntött egy érzés: megérkeztem, hazataláltam, ez
az. Azóta hat év telt el. Vasárnap megyek, mert hétköznap dolgozom. Szeretem
ezt a szolgálatot, örülök, ha szeretetet tudok nyújtani a betegeknek, és azt is
látom, hogyan gazdagodom én is. A férjemmel sajnos elváltak útjaink: én
megyek, változom, remélhetőleg fejlődést hoz ez a változás, haladok egy úton,
ő meg ott álldogál, ahol 20 éve találkoztunk, és csak néz dermedten a tovafutó
vonat után, ahonnan ő lemaradt. Ez nem lenne baj, de engem is szeretne
visszahúzni, én meg már nem vagyok képes azt az életet élni, amit korábban:
simulékony, fejet hajtó feleségként a házimunka körforgásában keringeni, és
nem meglátni, hogy azon túl is van élet a világban.

Hédi
Mindig is emberek között akartam dolgozni, és lehetőleg olyan munkát,
amelyben segíteni is tudok. Nyelveket tanultam, majd a repülőtéren helyezked-
tem el. Itt is tudtam segíteni, mindig megtaláltam a módját. Nyolc év után
kezdtem unni az egészet, felismertem, hogy nem éppen a legelesettebbekkel
kerülök kapcsolatba a repülőtéren. Anyukám a Máltai Szeretetszolgálatnál
dolgozott, gyakran emlegetett egy hozzájuk betérő asszonyt, aki hospice-szolgá-
latot végez. Anyám mindig csodálkozva mesélt róla, hogy lehet ezt bírni, milyen
nehéz, lélekpróbáló munka haldoklókkal dolgozni. Gondoltam, én szívesen
kipróbálnám, én nem találtam ezt olyan lehetetlen feladatnak.
A repülőtértől még nem tudtam elszakadni, egyedül nevelem a kisfiamat,
meg kell fontolnom a döntéseimet, itt pedig viszonylag jól kerestem. Érdek-
lődni kezdtem segítő szakmák, és képzések iránt. Találtam egy nekem tetszőt,
szociális asszisztens képesítést nyújtót, sajnos azonban túl drága volt. Ezt nem
tudtam megengedni magamnak, és elkezdődött egy gyötrődés. Később mégis
elhagytam az állásomat, és így mint munkanélkülit, beiskoláztak. Szóltam a
volt férjemnek, nézzen körül hospice-ügyben. Érdekessége a történetnek, hogy
az ő állását én találtam, ő pedig éppen ezen a munkahelyén találkozott egy
kifüggesztett szórólappal, amelyben hopice-önkénteseket toboroztak. Egy éve
vagyok a betegekkel, közben végzem az iskolát és azt remélem, az alapítványnál

14
munkát is kapok mint szociális asszisztens. Egészen pontosan, amire igazán
vágyom, kreatív terapeuta szeretnék lenni. A gyógyíthatatlan betegek életének
utolsó szakaszában is lehetséges alkotó és örömteli életet élni. Kézügyességem-
nek köszönhetően úgy érzem, tudnék ebben segíteni. Elvégeztem a hospice-
tanfolyamot, de nem érem be ezzel, mindig tanulok valamit, most például
reflexológiát. Sokat kell még fejlődnöm, tudom. Az emberek szörnyülködnek,
hogy bírom ezt a munkát, ők annyira sajnálnák a haldoklót, hogy túlságosan
szenvednének. Én nem azon gyötrődöm, hogy a Margit néninek el kell mennie,
hanem azt nézem, mit tudok segíteni, sikerül-e valamit nyújtanom számára
ebben a helyzetben. Amikor látom, ahogyan megnyílnak a betegek, és el-
mondják bánatukat, félelmeiket, vagy örömeiket, az nagyon jó. Amikor kilépek
a kórházból, annak örülök, hogy volt egy jó órájuk. Vannak helyzetek, amelyek
megráznak, de nem ez a jellemző. Egyszer együtt sírtam egy beteggel, akkor
tudta meg, hogy rákos áttételei vannak. Én voltam az első, akivel megosztotta
a bánatát. De általában a halált én tényként fogadom el, nem szomorkodom.
Sokan bátornak neveznek, holott nekem ez nem nehéz. Például egy óvodában
nehezebben boldogulnék a gyerekekkel, én meg az óvónők munkáját látom
nehéznek.

A MOTIVÁCIÓ KERESÉSE

A segítő szándék, az altruizmus mindannyiunkban meglévő belső

szükséglet. Az egészséges segítőkészségen kívül azonban számos okból
éreznek késztetést az önkéntesek a hospice-szolgálathoz. Ezek az indíté-
kok nem mindig segítik az ideális betegkapcsolat kialakulását, sőt ártal-
masak is lehetnek. Az önkéntes segítők indítékainak vizsgálata éppen
ezért alapvető fontosságú. Gyakori eset, amikor a jelentkező saját életében
már végzett hasonló feladatot, ápolt egyedül, vagy a családja összefogá-
sával valamely családtagot. Felébredhet benne a segíteni vágyás más,
hasonló sorsú embereken, valamint hasznosítani szeretné a gondozással
szerzett tudását. Vannak, akik saját maguk mentek keresztül hasonló
megpróbáltatáson, és így jön létre a mások szenvedése iránti fogékony-
ságuk. Mindkét esetben fontos, hogy a veszteségeiket sikerüljön feldol-
gozniuk. A betegek melletti szolgálat igénye fakadhat önmegvalósítási
szükségletből is, és vannak, akiknek érdeklődése az eszme iránti elköte-
lezettségből adódik.
Nem szerencsés, ám igen gyakori, amikor a saját veszteségek fel-
dolgozása a cél, akár tudatosan, akár tudattalanul. Ebben az esetben

15
hajtóerő lehet a bűntudat, vagy az önigazolás vágya is. Elengedhetetlenül
fontos a kóros személyiségű jelentkezők kiszűrése. Az úgynevezett segítő
szindróma esetében motiváció lehet például a túlzott nárcisztikus kielégü-
lés igénye, omnipotencia igény, vagy rejtett agresszió kiélésének vágya is.
Ki állíthatja magáról, hogy a tiszta segíteni vágyás mellett nem
szűrődnek be egyéb indítékok is, például az önfejlődés lehetősége, ambi-
cionális elemek? Ne ijedjünk meg ettől. Fontos, hogy fejlesszük önismere-
tünket, és ennek köszönhetően ismerjük fel ezeket a motivációkat, lássuk
meg, ismerjük be önmagunknak. Ha azonban a segítségnyújtás során
feltételeink vannak: enyhüljön a magányunk, kielégüljön hatalomvágyunk,
„fontos” emberek legyünk, akkor kevésbé tudunk figyelni a másikra, nem
halljuk meg őt igazán, nem adjuk át magunkat a spontán emberi együtt-
létnek.

HOGYAN TOVÁBB?

Kérdőívvel és interjúval történő gondos mérlegeléssel kiszűrhetők

azok a jelentkezők, akiknek motivációja nem teszi őket alkalmassá a
betegek melletti közvetlen szolgálatra.
Azok, akiket a felvételi beszélgetésen alkalmasnak találnak, tapasztalt
segítő mellett megkezdhetik a kórházi munkát. Sok önkéntes segítő
azonnal képes beilleszkedni a kórházi rendbe, és ösztönösen, szívből
megtalálja a betegekhez való közeledés legjobb módját. Sokan rendelkez-
nek olyan magas fokú érzelmi intelligenciával, hogy hospice-képzettség
nélkül, emberi érzékenységüknél, empátiájuknál fogva szinte azonnal
kiváló munkát végeznek. Éppen ezek az emberek azonban szívesen
fogadják a tapasztaltabb segítők tanácsait is, és mindent elkövetnek, hogy
elmélyítsék tudásukat. Természetesen sokan vagyunk, akiknek időre és
gyakorlatra van szükségünk ahhoz, hogy a kapcsolatfelvételnél, a folya-
matos betegkapcsolatban könnyedén mozogjunk. Akár egyik, akár másik
csoportba tartozik a segítő, köteles részt venni az Egészségügyi Szakképző
és Továbbképző Intézettel (ETI) együtműködő Magyar Hospice- Palliatív
Egyesület által szervezett hospice-képzésen. Az ezt megelőző időszak
alkalmas arra is, hogy a gyakorlatban is kiderüljön önmaguk számára,
valóban a vágyott elképzeléseiket sikerül-e megvalósítaniuk. Gyakran
előfordul az életben, hogy valamiről van egy előképünk, esetleg egy
romanticizált, túlzó elképzelés, amely a valós életben nem igazolja ön-
magát. Kiderülhet, hogy a kívülről oly nemesnek tűnő feladat, beteg

16
embertársaink ápolása, vigasztalása bizony nem is olyan kívánatos munka.
Lehet, hogy nem bírjuk elviselni a szenvedés, a megrokkant test, az
ürülékek, váladékok látványát, és az erős szagokat. Lehet, hogy csak
egyszerűen unatkozunk, nem találjuk a hangot a betegekkel, így a szol-
gálat csak lélektelen robot. Mindez nem baj, nem szégyellnivaló. Ám
lássuk be tévedésünket és keressünk más területet, ahol segítő szándé-
kunk nemcsak az igénnyel találkozik, hanem saját belső elégedettségün-
ket, jó érzésünket is szolgálja. Az örömmel végzett szolgálat jelenti az
alapot a minőségi munkához és a hosszú távú elköteleződéshez.
A tapasztalat szerint azok az önkéntesek, akiknek az indítékai nem
megfelelőek, előbb-utóbb lemorzsolódnak és csak az elkötelezettebbek
tartanak ki huzamosabb ideig.
Az önkéntes segítők a lépcsőzetes bevonás elvének megfelelően
három hónapi kórházi szolgálat után vehetnek részt az otthoni beteg-
gondozásban. Itt már több önállóságra van szükség, nincs kéznél egy
tapasztalt másik segítő, és a betegen kívül alkalmazkodni kell a család-
hoz is.
Csakúgy, mint a team többi tagjának, az önkéntesek számára is
biztosított az állandó szakmai fejlődés lehetősége. A gyakorlat mellett a
team rendszeres esetmegbeszélései, belső képzések, szemináriumok,
önismereti csoportfoglalkozások, országos rendezvények, konferenciák
segítik a folyamatos fejlődést. A Magyar Hospice Alapítvány a Budapest
Hospice Házban szervezi továbbképző programjait. Ismeretterjesztő elő-
adások, tréningek, önismereti csoportfoglalkozások széles választéka áll
a fejlődni kívánó önkéntes segítő rendelkezésére. A Bálint csoport és a
szupervízió a gyógyíthatatlan betegek, haldoklók melletti munka feszült-
ségeinek oldásában, a veszteség okozta frusztráció feldolgozásában segít,
valamint csökkenti a segítő foglalkozásúakat fenyegető kiégés kockázatát.
Hospice-tanácsadóvá képezhetik ki magukat az egyetemet, főiskolát
végzett segítők, a HIETE, a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesület
és a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület által indított hospice tanácsadó
tanfolyamon. A gyásszal kapcsolatos ismereteiket a Napfogyatkozás Egye-
sület szervezésében indított tanfolyamon bővíthetik az érdeklődők, majd
képzett gyásztanácsadóként csoportokat vezethetnek gyászoló család-
tagok részére.
Az önkéntes segítők nemcsak készen kapott fejlesztő programok
passzív elfogadói lehetnek, hanem önálló kezdeményezéseikkel, ötleteik-
kel, elvárásaikkal maguk is tevőlegesen részt vállalhatnak akár saját
tanulásuk, akár a közösség életének jobbá tételében.

17
 AZ ÖNKÉNTES EGY TEAM TAGJA

Nem vagyunk egyedül. Az önkéntes segítő soha nem elszigetelten dol-

gozik, nem a beteggel és családjával alkot egy egységet, hanem a beteget
gondozó team egyik tagjaként részt vállal a közös feladatból. Nemcsak lehe-
tősége van megosztania kérdéseit a csoporttal, hanem kötelessége is mindig
csoportban gondolkodni, együttműködni, magát a csoport részének tekinteni.
Kötelessége beszámolni, jelenteni, ha a betegnél bármi változást
tapasztal, ha a beteg szükségletei meghaladják az ő erejét vagy kompe-
tenciáját. A heti esetmegbeszéléseken való részvétel hozzátartozik az
önkéntes munkához.
Egy súlyos beteg gondozása számtalan problémát vet fel. A munká-
ból való kiesése anyagi terhet róhat rá, mobilitásának elvesztése ügyeinek
intézését teszi lehetetlenné, gondozásának megszervezése a család egész
életét felboríthatja. Az egészségben bekövetkezett súlyos változás családi
összefogást és a hospice-csoport összefogását igényli.
Gyukits György és Keresztes Cecília tanulmányában gyönyörűen
érvényesül ez az összefogás. Az orvos beállítja a fájdalomcsillapítás opti-
mális módját, a szociális munkás nagy erőfeszítéseket tesz a beteg anyagi
helyzetének stabilizálása érdekében: rendezi az adótartozásokat, illetőleg
segélyért folyamodik, a gondozó nővér napi munkája mellett – ismeret-
sége révén – még az ügyintézés felgyorsításába is besegít, a gyógytornász
eléri, hogy a tolókocsiból járókeretre, majd botra térjen át, az önkéntes
kitartó látogatásával érzelmi támaszt, meleg emberi kapcsolatot nyújt.
Javuló állapotában a hospice team jelenléte csökken, de a nővér és az
önkéntes látogatása továbbra is fennmarad. A beteg megtapasztalja, hogy
szükség esetén hogyan tud a team az ő érdekében összefogni, és így
bizakodással tekint az esetlegesen fellépő újabb nehézségek elé.[1]
A hospice team tagjai természetesen egymást is támogatják. Az
önkéntes segítő biztonságos közegben érezheti magát, nem marad ma-
gára, legyen szó akár szakmai kérdésekről, akár fizikai tehermentesítésről,
vagy érzelmi elbizonytalanodásról.

MIÉRT VAN SZÜKSÉG ÖNKÉNTESRE?

A hospice team tagjai orvos, ápolónő, gyógytornász, pszichológus,

szociális munkás, lelkész. Mindezek mellett vajon miért van szükség
önkéntes segítőkre? Mit tud nyújtani egy laikus önkéntes segítő?

18
 Az önkénteseknek van egy fontos érték a birtokukban, ami senki
másnak: idejük van. Nem úgy értendő ez természetesen, hogy a hospice-
on kívüli életükben ők unatkozó háziasszonyok, vagy munkanélküliek,
akik idejük kitöltése céljából keresnek maguknak némi elfoglaltságot. Egy
amerikai hirdetésből vett idézet szerint: „Az önkéntesnek nem az ideje
több, hanem az elkötelezettsége”. Mégis miért állítjuk azt, hogy nekik van
a legtöbb idejük? Az orvosoknak, ápolónőknek, gyógytornásznak nagyon
sok, konkrétan elvégzendő feladatuk van a beteggel. A kórházakban is és
az otthonápolásban is várja őket a következő beteg, a társadalombiztosítási
finanszírozás és a szakmai intézményrendszer által megkövetelt adminiszt-
ráció, a munka szervezésével kapcsolatos teendők, a megfelelő fizetéshez
szükséges nagy számú eset, be kell osztani az idejüket.
Bármennyire is emberi módon, kedves törődéssel végzik munkájukat,
korlátaik vannak. Az önkéntes segítőnek ezzel szemben könnyű a dolga.
Legtöbbször semmi más feladata nincs, mint kellő türelemmel és odaadással
meghallgatni a beteg embert. Az önkéntes az, akinek kipanaszkodhatják
magukat, akinek meg merik vallani azt, amit sokszor a hozzátartozónak
sem. Megesik, hogy a beteg kesereg az ápoló családtag miatt, a hozzá-
tartozó pedig, amikor kikíséri az önkéntest, kipanaszolja magát az ápolás
nehézségei, a beteg nehéz természete, vagy a betegség okozta türelmetlen-
sége miatt, vagy beszél a közelgő halál lelket próbáló nehézségeiről.
A beteg és családja akkor sem „terheli” lelki problémáival az orvost,
ápolót, ha az rendelkezésre állna. Általában tisztelik idejüket, igyekeznek
nem visszaélni vele. Az önkéntesre bátrabban pakolják nehézségeiket.

Géza bácsi jöttöm láttán máris kapja a kabátját, és valósággal elszalad.

Úgy látom, szüksége van egy kis lélegzetvételre, bár nem tudom, mivel tölti azt
a kis időt, amíg én Panni néni mellett vagyok. Panni néni repesve fogad. Csak-
hogy megjött, úgy vártam, kedvesem! Tudja, itthon nem történik semmi
érdekes, mindig ugyanaz, mindig ugyanaz. Elment az én uram? Jól van, hála
az égnek, nagyon ráfér egy kis séta, vagy talán meg mer engedni magának egy
sakkmeccset is a parkban, megérdemelne egy kis örömöt, annyi a gondja velem!
Én is mennék szívesen, de látja, fel sem tudok kelni, de legalább maga itt van,
legalább vendégem jött, ha tudná, mit jelent ez nekem!

Az önkéntes a külvilágot hozza be. Érkezésének örül a beteg és

családja egyaránt. Fizikai és lelki támogatása sokat jelent a betegség, vagy
gyász időszaka alatt, felszabadítja a családtagokat a folyamatos beteg-
ápolás terhei alól.

19
 Nem elhanyagolható az önkéntes munka társadalmi haszna sem.
Gazdasági szempontból is jelentős hozzájárulást jelent a társadalomnak,
valamint szerepe van a társadalmi kohézió és stabilitás erősítésében. Az
önkéntesség segíti azoknak az embereknek a társadalmi integrációját,
akik a perifériára szorultak, vagy kirekesztettek. Példa az önsegítés,
önszerveződés hatékony működésére, normateremtő és társadalmi tudat-
formáló hatása van.

AZ ÖNKÉNTES SEGÍTŐ LEHETSÉGES FELADATAI

Jótettet még nem bántam meg soha.
(Shakespeare)

Bár a fentiekben hangsúlyozottan a lelki támogatást emeltük ki, az

önkéntes valójában rendkívül változatos módon segíthet.
Támogathatja a beteget, a családot, valamint segítheti a szervezetet.

FELADATOK AZ OTTHONÁPOLÁSBAN

A következő felsorolás megvilágítja, mennyire tág azoknak a felada-

toknak a köre, amelyet az önkéntes – laikussága ellenére – képes elvégezni.
Ilyenek a környezettanulmány készítése, betegfelügyelet, meghallgatás,
beszélgetés, felolvasás, lelki támogatás. Étel melegítése, vagy elkészítése,
mosogatás, etetés, itatás. Mosdatás, krémezés, fésülés, borotválás, kéz- és
lábápolás. Gyógytornász által engedélyezett egyszerű kéz- és lábmozgatás,
sétáltatás. Ügyintézés: bevásárlás, levélírás, telefonálás, kérvény megírása,
hivatalos ügyintézés. Az önkéntes igény szerint programokat is szervezhet,
pl. rokon meglátogatása, templom, temető felkeresése.

A KÓRHÁZI ÖNKÉNTESEK FELADATAI

Gizi néninek teljesen leromlott állapota mellett is nagyon jó az étvágya,

ám etetése nem kis feladat. Minden egyes falat után hosszasan pihen, ki-
szuszogja magát, mintha túl lenne az első emeleten és készülne nekivágni a
következőnek. Mindennek ellenére mosolyog rám, nagyon kedves. Picit beszél-
getünk is, nem sokat, kell az erő az evéshez. El nem tudom képzelni, hogy

20
férne bele a túlterhelt nővérek munkájába ez a türelmes, időtlen etetés, meghitt
együttlét?

A kórházi önkéntesek elsősorban lelki támaszt nyújtanak, de nem

hagyható figyelmen kívül, hogy az ebédosztással, etetéssel, szakértelmet
nem igénylő feladatok kiváltásával csökkenthetik a nővérek terheit is.
Néhány példa: ambuláns betegek várakozásának megkönnyítése
tea, keksz kínálásával, ínfúziós kezelést kapó betegek kínálása étellel,
itallal, olvasnivalóval, kérésükre vásárlás a büféből, kórtermi betegekkel
beszélgetés, meghallgatás, felolvasás, fésülés, borotválás, etetés, itatás,
telefonálás, ügyintézés, hazaszállítás. WC-re kísérés, kertbe kiültetés.
A nappaliba invitálás, közös együttlétek szervezése, hírek és napi sajtó
biztosítása. Alkotó tevékenységekbe való bevonás, például karácsonyfa-
díszek, adventi koszorú, képeslap készítése. Zenehallgatás, videofilmek
vetítése a nappaliban, könyvtár használatának segítése.

A SZERVEZET SEGÍTÉSE

Elsősorban azok vállalják, akik elkötelezettséget éreznek az eszme

iránt, és úgy érzik, tapasztalataikat, szervezőkészségüket, kapcsolati háló-
jukat képesek felajánlani. Néhány példa: szponzorok, támogatások szerzése,
PR tevékenység, pályázatok nyomon követése és benyújtása, rendezvények
szervezése, ünnepségek rendezése, önkéntesek toborzása.

AZ ÖNKÉNTES SZOLGÁLAT A KÓRHÁZI

ÉS AZ OTTHONI BETEGÁPOLÁSBAN
Gondoskodjatok róla, hogy akivel találkoztok, mind boldogabb legyen
a veletek való együttlét után, mint amilyen előtte volt.
(Teréz anya)

FELKÉSZÜLÉS

Minden alkalommal, amikor a kórház, vagy a beteg lakása felé tartunk,

fel kell készíteni magunkat. Ez azt jelenti, amire a kapuhoz érünk, már
hagyjuk magunk mögött a minket foglalkoztató kérdéseket. Hangolódjunk
a ránk váró feladatra. A kórházban, mielőtt belépünk egy kórterembe,

21
rendezzük a gondolatainkat. Ahogyan nem lépünk be piszkos ruhában és
rendetlen hajjal, ugyanúgy a „belső takarítás” is elengedhetetlen. Ez egyszerű,
könnyen elsajátítható technika. Gondoljuk a betegre, akihez belépünk,
próbáljuk meg felidézni, elképzelni, milyen állapotban lehet. Talán szorong,
talán fájdalmai vannak, talán reménytelenül magányos. Nincs az otthoná-
ban, hiányoznak a családtagjai, az otthon megszokott tárgyai, kedvenc
háziállata, vagy a szomszédok. És ez így van már napok, talán hetek óta,
ki tudja, mikor mehet haza, ki tudja, van-e remény bármire is. Bármennyi
ideje is van még hátra, nehéz és nagy út áll még előtte. Vagy képzeljük el
szeretett hozzátartozónkat, vagy saját magunkat hasonló helyzetben. Ha
sikerül a ráhangolódás, egészen más lelkiállapotban lépünk a beteghez.
Ez a gyakorlat elsajátítható, pusztán eszünkbe kell idézni a feladatot,
figyelmeztetni kell magunkat és megpróbálni, majd tapasztalni fogjuk,
hogy egyre könnyebbé válik. Ugyanígy, a beteggel való beszélgetés
közben is szenteljük minden figyelmünket a betegre. Néhány alkalom
után reflexszerűen beindul a ráhangolódás mechanizmusa. Bár ennek a
folyamata egy technika, egy mesterséges akció, mégsem hasonlítható a
rutinból alkalmazott mosolyhoz, hiszen ebben az esetben a törekvés
éppen a beteghez való közelebb lépés felé irányul.

„Mikor bemegyek a szanatóriumba, elvégzek egy gyakorlatot. Tudom,

hogy szörnyű fájdalommal találom majd szemben magam, ott lesz az orrom
előtt. Azt is tudom, hogy hiába dolgozom itt már hat éve, amint belépek,
letaglóz a látvány. Mindezt felmérem és tudomásul veszem, mintha tábla
figyelmeztetne a bejárati ajtón, s ez ad bizonyos józanságot – felkészít a
belépésre. Miközben ezt csinálom, mély tiszteletet fedezek fel magamban azok
iránt, akik odabenn e fájdalmakat elszenvedik, alapvető tiszteletet méltóságuk
és emberi értékük iránt. Köztünk vannak, ugyanolyan emberek, mint én, és
szenvedésük erre emlékeztet.
Néha azon veszem észre magam, hogy becsülöm őket. Nem csak tiszte-
lem, hanem becsülöm is őket azért amik, és azért, amit kiállnak. Ezt az erőt adó
érzést próbálom bevinni magammal az ajtón. És mindehhez csak annyi kell, hogy
számba vegyem, mi megy végbe bennem, a szanatóriumban és a bent élőkben.” [2]

A KÖNYÖRÜLETESSÉG FELÉBRESZTÉSE ÖNMAGUNKBAN

Az önkéntes segítő feltehetően alapvetően rendelkezik az együtt-

érzés, a részvét tulajdonságaival. Azonban mindezek a tulajdonságok

22
hajlamosak elbújni, és azon kaphatjuk magunkat, hogy a legteljesebb
közönnyel álldogálunk egy fájdalommal küszködő beteg mellett. A mások
fizikai és lelki szenvedéseit nem könnyű átélni, még hozzávetőlegesen
sem. Megesik velünk olykor, hogy amikor mi kerülünk hasonló helyzetbe,
akkor visszagondolunk családtagunkra, ismerősünkre, utólag látva, saját
bőrünkön érezve, tapasztalva a szenvedést. Igen, most látom, mit érezhetett
szegény. Ez a lehetőség azonban, ha megadatik is, már késő. Mit tehetünk,
hogy a megfelelő helyzetben és időben éljük át a könyörületesség érzését?
Különféle módszerek vannak erre, lássunk néhányat.
– Ha úgy érezzük, nincsen bennünk elég szeretet, idézzük fel azt
a személyt, aki nagyon szeretett bennünket, anyánkat vagy nagyanyánkat.
Érezzük azt az érzést, amely akkor áradt szét bennünk, amikor meg-
tapasztaltuk az ő szeretetüket. Amikor sikerül felidéznünk az érzést,
árasszuk szét, sugározzuk a beteg felé.
– Tekintsük a többieket magunkkal egyenlőnek. „Végül is – magya-
rázza a dalai láma – minden emberi lény egyenlő, emberi húsból, csontból
és vérből áll. Mindannyian boldogok akarunk lenni, és el akarjuk kerülni
a szenvedést. Továbbá, mindannyiunknak joga, hogy boldog legyen. Más
szóval, fontos felismerni, minden emberi lény egyenlő.” [3]
– Képzeljük magunkat mások helyzetébe. Olyan elevenen, ahogyan
csak képesek vagyunk, képzeljük el, hogy mi éljük át mindazokat az érzé-
seket, amiket az előttünk fekvő beteg. Nem élhetjük a vágyott életünket, erő-
sen korlátozva vagyunk. Rossz a közérzetünk, fájdalmaink vannak. Kérdez-
zük meg magunkat, mit szeretnénk, hogyan tudnának nekünk segíteni?
– Képzeljük azt, hogy egy szeretett személy fekszik az ágyban,
anyánk vagy testvérünk, legkedvesebb barátunk. Össze fog szorulni a
szívünk, igaz, de választhatunk, zavart közönnyel végezzük-e a segítő
munkánkat, vagy igaz együttérzéssel.
Mindezek csak ötletek, mindenki maga határozhatja meg önmaga
számára, milyen eszközök segítségével képes átlépni önmaga korlátait
és megnyitni a szívét. Azt is csak magunk tudjuk felismerni, mik a hatá-
raink, meddig mehetünk el önmagunk adásában.

RUHÁZAT, KITŰZŐ

Öltözködésünk legyen egyszerű, és természetesen tiszta. Megjelené-

sünkkel is kommunikálunk. Kirívó, harsány öltözékünk megbánthatja a
beteg érzékenységét, hiszen emlékezteti őt arra a területre, ahol neki már

23
nincs helye, ugyanakkor ezt valaki udvariatlanul az „orra alá dörgöli”.
Ugyanígy a túlságosan rövid szoknya, a kihívóan testre szabott, vagy más
módon szexuális felhívó jelleggel bíró öltözék, ékszerek, erős smink
hasonló hatást válthat ki. A helyzethez nem illő ruházat disszonanciája az
edzettebb betegekben is zavart kelthet. Nem kell azonban feketében
járnunk és zsákba bújnunk. Szolidan színes és csinosan álló ruhánk fel is
derítheti a beteget:

Ma megkaptuk a sárga egyenköpenyeinket. Cseppet sem csinos, szabás-

vonala kifejezetten előnytelen. Elszántan magamon hagyom, abban kínálom
a teát. Idős úr kedvesen szól hozzám: Hát tudja, meg kell hogy mondjam,
sokkal csinosabb volt a zöld szoknyájában, az a kedvencem, tudja, öröm volt
magára néznem. Ez a maskara ellopja az örömömet!

Megkönnyítjük a betegek, hozzátartozók és a kórházi személyzet

dolgát, ha kitűzőt viselünk. A kórtermekbe lépve bizalmat ébreszt a
betegekben, azonnal be tudják azonosítani, hogy mi a személyzet része
vagyunk, nem kelt nyugtalanságot, hogy egy idegen lép a szobájukba.
Ha minket nem is ismernek, felismerik, hogy a kórházhoz tartozunk.
Beszélgetés közben a nevünket is le tudják olvasni és nevünkön tudnak
szólítani.

KOPOGÁS, KÖSZÖNÉS, MEGSZÓLÍTÁS, HELYET FOGLALÁS

A beteg ember fokozatosan veszít életteréből, lassan már semmije

sem marad, csak az ágya. Eljuthat abba az állapotba, amikor szükségletei-
ről is mások gondoskodnak, hogy etetni kell, mosdatni, ágytálazni, vagy
pelenkázni. Ezt mindenki nehezen éli meg. Legtöbb veszteségét nem
pótolhatjuk, de éljünk azzal a kevés eszközzel, amellyel még rendelke-
zünk. Ilyen a beteg territóriumának tiszteletben tartása. Soha ne lépjünk
a kórterembe kopogás nélkül! Ha belépünk, természetesen köszönjünk,
de mutassuk is be magunkat. Udvariasan és óvatosan közeledjünk feléje,
és tartsuk tiszteletben választását, akar-e velünk kapcsolatot létesíteni,
vagy nem. Ha úgy érezzük, szívesen veszi a társaságunkat, akkor kérdez-
zük meg, leülhetünk-e mellé? Ha igenlő választ ad, akkor ne az ágyára,
utolsó kis megmaradt szigetére telepedjünk le, hanem az ágy mellé, egy
székre.

24
 KAPCSOLATFELVÉTEL

Akár a kórházi betegápolást tekintjük, akár a házi beteggondozást,

a legnehezebb feladat a kapcsolatfelvétel.
Még azok a betegek is, akik kifejezetten vágynának társaságra,
sokszor idegenkedéssel fogadják az ágyukhoz lépő ismeretlent. Általá-
nosságban vágynak valakire, konkrétan vadidegenek vagyunk számukra.
Aki pedig be van zárkózva önnön keserveibe, annak még nehezebb.
Akár így, akár úgy, amikor belépünk egy beteg szobájába, mindig egy falat
kell lebontanunk, egy akadályt kell leküzdenünk. Szükség van minden
kreativitásunkra, érzékenységünkre és empátiánkra. Ne rettenjünk vissza,
ha kezdetben nehézséget okoz belépni egy kórterembe, vagy bejelent-
kezni egy családnál. Ez természetes, és még az sem meglepő, hogy
sokunknál többévi szolgálat után is ezek az első percek jelentik a leg-
nehezebb feladatot.
A kapcsolatfelvétel legegyszerűbb módja a kérdezés. Hogy mit
kérdezhetünk, azt mindig az adott helyzetben dönthetjük el. A beteg
éjjeliszekrénye, ágya, a beteg tartása, arckifejezése sok mindent elárulhat
számunkra. Megkönnyíthetjük a helyzetünket tea, aprósütemény kínálásá-
val, megtudakolhatjuk, kíván-e képeslapot, egyéb olvasnivalót, vagy
igényel-e bármi más segítséget. Ha elutasításban van részünk, nem kell
azonnal feladnunk, hiszen lehetséges, hogy a kezdeti elutasítást legyőzve
mégis kialakulhat valami kapcsolat, beszélgetés, megnyílás, amely meg-
könnyebbülést hozhat a beteg számára. Ugyanakkor ügyelnünk kell arra,
hogy ne legyünk tolakodóak és ne feszítsük túl a húrt. Általában véve jó,
ha mindenről megkérdezzük őt. Ha a párnája gyűrött, ne kezdjük el
felrázni, ne igazgassuk a takaróját, és ne tegyünk rendet az éjjeliszekré-
nyén. Bármennyire kócos, ne essünk neki egy fésűvel. Legfőképpen ne
kezdjük el etetni, itatni kérése nélkül. Tegyünk ajánlatokat, de a döntés
az övé. Semmiképpen ne erőszakoljunk semmit. Ha kapunk valamiféle
választ, lehet folytatni a kérdezést. Érdeklődhetünk hogy van, mikor jött
a kórházba, meddig marad, hogy telnek itt a napjai, családja tudja-e őt
látogatni. A kérdésfeltevésnek ne legyen kikérdezés, vallatás színezete,
hanem kedves, őszinte érdeklődés legyen. A család jó lehetőség a meg-
nyílásra. A gyerekek legtöbbször hálás téma. Ha jó a kapcsolat, azért
mesélnek örömmel, ha rossz, kipanaszkodják magukat. Valami kis reakciót
kiváltunk belőle a lehető legkevesebb szóval, és ehhez kapcsolódunk.
Lassan kibontakozik egy kép az ágyban fekvő emberről. Már nem
csak egy kontúr a kórtermi ágyon, kezd személyiséggé válni. Kiderül,

25
milyen gondolatok foglalkoztatják, milyen érzések rejtőznek az idegen
arc mögött, láthatatlan szál szövődik a beteg ember és a segíteni vágyó
között.

Ma jött. Egyedül a kórteremben. Az ágy tetején fekszik, kopáran üres az

éjjeliszekrénye. Már pizsama van rajta, de a teljes átmenetiség állapotában
van, még nem érkezett meg teljesen. Ettől átérzem a kórházba érkezés tétovasá-
gát és vigasztalanságát. Katonatiszt. Hererákja van.
Készülne menni a büfébe, néhány falatot vásárolni, napilapokat is
szeretne, de nem szánja rá magát az útra. Nincs olvasnivalója, csak fekszik
csendesen. Beszélgetünk, mesél magáról. Élet költözik belé, mosolyog, tekintete
és gesztikulációja egyre élénkebb.
Amikor otthagyom, fürgén ő is készülődik, szalad az újságoshoz.

Valami kis elmozdulás történt. A gyógyíthatatlan betegek melletti

szolgálatban meg kell tanulnunk értékelni az apró örömöket. Ne várjunk
átütő változásokat, mert elégedetlenek leszünk, frusztráltak. Ha sikerül
valakit kiültetni az állandó ágyban fekvésből egy székbe, ha tavaszi
napsütésben egy kis időre ki tudunk sétálni a kerti padhoz, ha a szótlanul
töprengő beteg pár szót vált velünk, ha valami felkelti az érdeklődését,
újságot kér, rádiót hallgat, ha rendbe tesszük a toalettjét, vagy csak egy
simogatás, csendes, meghitt együttlét – ezek mind-mind értékek.
Ne várjuk el azonban előre még ezt a kicsit sem. Ha nem sikerül a
kapcsolatot felvenni egy beteggel, próbálkozzunk legközelebb. A két
találkozás közti idő sem eseménytelen. A beteg ember közben megbarát-
kozhat a gondolattal, hogy a jövő-menő, készséges és barátságos önkéntes
segítők egyikével szóba elegyedik.

Nem sok választja már el az átlépéstől. Amint az ágya mellé érek, ki-
nyújtja, kínálja kezét. Otthonra talál két tenyeremben, rejtőzik az öreg kéz.
Csak a csont, rajta a rászáradt bőr. Ülünk, néz a szemembe.
Istenem, vadidegen vagyok, belépek a szobába, azonnal felém kap, nyújtja
kezét. Érintésre vágyik. Biztonságra? Szeretetre? Támogatásra? Fél? Egyedül
van? Mit érez? Beszélni csak a szeme tud. Most béke van benne. De ha ki-
megyek?

Néha könnyű: kapva kapnak értünk. A kórházi önkéntes segítők

egész viselkedésükkel azt tükrözik, hogy ők ráérnek, semmi más dolguk
nincs, mint türelmesen meghallgatni, időtlenül együtt lenni az arra igényt

26
tartó beteggel. Mennyivel könnyebb egy ilyen személy felé fordulni,
megkérni, hogy üljön le mellénk, figyeljen ránk, vagy segítségét kérni
valamiben.

Előző alkalommal a beteg Évának a mamája eléggé elutasító volt a

telefonban, így nagyon tartok az ismételt bejelentkezéstől. Halogatom a
telefonálást, számtalanszor nyúlok a kagyló után, majd megrettenve az esetleges
visszautasítástól, visszahúzom a kezem. Végül elhatározom, hogy felhívom a
nénit, és mindezt elmondom neki. Meg is teszem, elmondom, hogy félek tőle,
hogy habozva nyúlok a telefon felé, majd elbátortalanodom. Úgy érzem, nem
kedvel engem, netán haragszik rám, nem örül a látogatásaimnak. Barátságosan
tiltakozik, ő csak egy ilyen morgós mackó, de ez csak a külső, egyáltalán nem
haragszik rám és örül a látogatásomnak, mikor jövök, ráérek csütörtökön?

Milyen egyszerű a megoldás, csak egy kis őszinteség. A felismert

bátortalanságunk kimondásának merészsége minden zavart eloszlatott.

Telefonálok a beteg fiatalasszonynak, aki már hazamehetett a kórházból,

és megkérdezem, mikor látogathatom meg, ha lehet, szeretném már ezen a héten.
Nem tudom, mondja, most nagyon kell mennem vécére, talán sikerül most,
mert már egy hete nem kakiltam. Hívj máskor, majd megbeszéljük. Kurtán-
furcsán hangzó válasza után azonnal lecsapja a kagylót. Úgy tűnik, nem akarja,
hogy elmenjek hozzá, hiszen nem valószínű, hogy zsúfolásig van a naptárja
programmal és meg kell néznie, hogy a héten tud-e helyet szorítani nekem.
Este tétován hívom, de ő örvendezve fogad, már várta a hívásomat. Meg-
beszéljük a látogatásom időpontját, kedd délelőtt megyek.

Magabiztosság hiánya érződik az önkéntes viselkedésén. Újabb neki-

rugaszkodás, tétován még, de sikerül. Ne feledjük, az elutasítás, a közöm-
bösség, olykor támadó viselkedés nem nekünk szól. Ha tisztában vagyunk
ezzel, ha nem vesszük ellenünk irányuló gesztusnak, akkor könnyen túl
tudunk lépni rajta, és a lényegre tudunk összpontosítani, ezáltal lehetővé
válhat az igazi segítségnyújtás.

Rozi, a fiatal önkéntes panaszkodik: hiába ajánlja fel kedvesen

szolgálatait, nem fogadják a családok, elutasítják. Hogy csinálod, mit mondasz?
Hát megkérdezem, nincs-e rám szükségük. Értem. Tudod mit, mondd ezt: Jó
napot kívánok, Rozália vagyok, a Hospice Alapítvány önkéntes segítője.
Sikerült felszabadítanom egy kis időt, így örömmel mondhatom, a héten két

27
szabad délelőttöm is van, ki tudok menni önökhöz. Mikor alkalmasabb, kedden
vagy pénteken?

Ez az üzleti ajánlattételt előkészítő kapcsolatfelvétel során eredmé-

nyesen alkalmazott módszer a nem üzleti kommunikációban is gyakran
beválik. Nem mindig kell azonban egyedül megbirkóznunk a kapcsolat-
teremtés nehézségeivel. Ha egy családhoz látogatunk el, legideálisabb, ha
a nővér már felkészíti a beteget a találkozásra, és legközelebb közösen
megyünk a családhoz. A beteg már jól ismeri a nővért, bizalommal van
iránta, így bizalommal fogadja az általa bemutatott személyt is.

KOMMUNIKÁCIÓ
Az élet tisztelete nem abból áll,
hogy nem hagyjuk meghalni a haldoklót.
Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között
úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni.
Újszülöttre mosolyogni, halottat siratni könnyű. De a kettő között…
Az élő számára emberi méltóságának megfelelő sorsot biztosítani nehéz.
(Popper Péter)

ALAPVETŐ TUDNIVALÓK A KOMMUNIKÁCIÓRÓL

Nem kommunikálni lehetetlen. A beteggel való munkánk során akár

akarjuk, akár nem, tudatosan, vagy tudattalanul, hatást gyakorolunk a
beteg ember gondolkodására, érzelmeire. Ha nem használjuk a kommuni-
káció legnyilvánvalóbb eszközét, a nyelvet, akkor is számtalan információt
közlünk megjelenésünkkel, arckifejezésünkkel, testtartásunkkal, öltözé-
künkkel. A segítő kapcsolat alapja a kommunikáció. A kommunikáció
törvényszerűségeinek elsajátítása a segítők alapvető érdeke és feladata.
A kommunikáció lelki szükséglet. Minden emberben veleszületett
igény van a közlésre. A beteg ember igénye, különösen a halál felé tartó
emberek igénye önmaguk kifejezésére még követelőbben jelentkezik.

„Meghallgatás… Ha egyszer megértenék, milyen fontos, hogy meg-

hallgassanak minket! El tudom fogadni, hogy szociális otthonban lakom,
rendben van, ha az ember pozitívan áll hozzá. A lányom nem bír
többet: három gyereke van és dolgozik. Rendszeresen meglátogat, meg-
értem őt.

28
 De itt a legtöbben… el akarják mesélni az életüket. Érti? Ezt az egyet tudják
adni, és ez számukra érték. Az életüket akarják adni. Az ember azt hinné, érthető,
mit jelent ez nekünk… miért fontos, hogy történetekben továbbadjuk életünket.
Így aztán egymást hallgatjuk meg. Itt benn az emberek egymás történetei-
nek hallgatásával töltik a legtöbb időt. Az itt dolgozók azt hiszik, ez csak
időtöltés. Ha tudnák! Ha ők is hallgatnák egy kicsit!” [4]

Két szinten és több csatornán folyamatosan kommunikálunk. Egyik

szint a direkt, vagy közvetlen kommunikáció, amire folyamatosan figye-
lünk, másik a metakommunikáció, amely folyamatosan kíséri, minősíti
célirányos közléseinket. A kettőnek összhangban kell lennie (kongruens-
nek kell kellünk) ahhoz, hogy hitelesek legyünk. Ha például egy beteg
váratlan kérdésére nem tudunk valódi választ adni, ám ezt nem valljuk be,
hanem valami sablonnal vagy hazugsággal akarjuk megoldani, akkor a
verbális közlésünkkel egy időben árulkodó metakommunikatív üzeneteket
küldünk. Zavart tekintetünk, kezeink tétovasága, feszengésünk beszédesen
árulkodik közlésünk hamisságáról.
A kommunikációs csatornák a következők: verbális, nyelvi csatorna,
vokális csatorna, mimika, pantomímia, kulturális szignálok, tér-köz szabá-
lyozás, vegetatív csatorna.
Ezek közül a legfontosabb a verbális csatorna, itt várható leginkább
a pontos megértés, ez az alapvető csatornája a beszédnek, az emberi fejlődés
során kialakult társadalmi, kulturális megalapozottságú jelrendszernek, a
nyelvnek.
A vokális csatorna a hang csatornája, amely tartalmazza a hangnemet,
hanghordozást, hangsúlyt, hangszint, lejtést, ütemet, valamint a szünetet.
Mindannyian tudjuk, hogy a mondanivaló tartalmától függetlenül is
mekkora jelentősége van annak, hogy közlésünk meleg, szeretetteljes
hangnemben, vagy rideg, elutasító, parancsoló hangnemben történik-e,
hogy nem mindegy, hogy hangos, durva tónusban, vagy lágyan tudjuk
kifejezni mondanivalónkat, hogy hadarunk, vagy csendesen mesélünk.
Az arcjáték, mimika szintén rendkívül fontos csatorna. Kívánatos,
hogy a beteg felé derűt, melegséget sugárzó arckifejezéssel forduljunk, de
fontos az is, hogy kövessük az ő érzéseit, mintegy visszatükrözzük. Ha
például arról számol be, hogy egész éjjel nem tudott aludni, fájdalmai
voltak, akkor szavak nélkül, arckifejezésünkkel is megjelenítjük együtt-
érzésünket. Kiemelkedő a szemkontaktus jelentősége az arcjátékon,
mimikán belül. A szem a lélek tükre, szoktuk mondani, nem véletlenül.
Mi magunk is sokat megtudhatunk a beteg ember szemébe pillantva, de

29
ne feledjük, ő is kiválóan tud olvasni az akkor éppen bennünk zajló
folyamatokról. Felismerheti többek között a figyelem hiányát, szórakozott-
ságot, vagy éppen ellenkezőleg, az odaadó, vele való együttlétet.

Józsi bácsi kedvesen köszön, úgy látom, örül nekem, mintha oldódna az
apátiája. Felvidulva ülök le mellé a székre, de ő hamarosan befordul a fal felé.
Nézem ezt az összekucorodott vézna kis testet, felhúzott lábait, mellkasához
szorított karjait, és semmi kétségem afelől, hogy minek kell hinnem: derűs
köszönésének, vagy testtartása üzenetének.

A pantomímia, testbeszéd által is sok információt közlünk. A gesztu-

sok, azaz a kéz és a fej mozgása, a testtartás, a mozgás stílusa (kinezika),
és az érintés tartoznak ide. Belépve a beteg szobájába, egyetlen pillantás-
sal felismerhetjük fizikai és lelki állapotát, például feszült, összegörnyedt
testtartásban találva méltán gondolhatjuk, hogy nincs jól, míg a laza, nyílt
testtartás az ellenkezőjére következtet. A mi testünk is beszédesen kifejezi
a beteg számára a helyzethez való tényleges viszonyulásunkat.
A tér-köz szabályozás, proxemika a beteg ember esetében különösen
fontos kérdés. Egyéni ízlésünk szerint ezt mindannyian magunk szabályoz-
zuk, de egy beteg, esetleg tehetetlen, mozgásképtelen ember ezt a szabá-
lyozást már nem tudja megfelelően ellátni. Rossz érzéseket, szorongást
kelthetünk a betegben, ha nem dekódoljuk megfelelően az ő igényeit, ha
túl közel hajolunk, megérintjük, amikor ő ezt nem szeretné. Ugyanakkor
az érintés szeretetközvetítő, megnyugtató hatása miatt rendkívül fontos a
betegek életében, ezért erről külön fejezetben szólunk. A kulturális szignálok
a ruházaton, kiegészítő tárgyakon megjelenő információk. Végül a vegetatív
csatorna zárja a kommunikációs csatornák sorát. Ide tartoznak azok a testi
reakciók, amelyek a kommunikációs helyzet során megmutatkozhatnak,
ilyen például az izzadságcseppek megjelenése, vagy az elpirulás.
A kommunikációs készség fejleszthető. A törvényszerűségek ismerete
mellett a saját tapasztalat, az elkötelezett részvétel a legjobb tanulási forma.
A betegtől való elbúcsúzás után akkor fejeződik csak be munkánk, ha az
aznapi találkozást átgondoljuk, tanulságait a magunk számára levonjuk.

A BETEG MEGHALLGATÁSA, MEGÉRTÉS, ELFOGADÁS

Kinga nővér magával visz egy családhoz, nagy szükségük lenne önkéntes
segítőre. Üldögélek a beteg mellett, megpróbáljuk az idegenség falát lebontani.

30
Nem megy könnyen, a bácsi hideg-rideg, elutasító. Botladozom, tétova vagyok,
majd zavaromban összevissza fecsegek. Megkönnyebbülök, amikor elhagyha-
tom a lakást.
Nem lep meg, hogy soha többé nem hívnak.

Nincs testreszabottabb feladat az önkéntes számára, mint a türelmes

hallgatás. Látszólag nagyon egyszerű ez a feladat, hiszen azt gondolnánk,
hallgatni mindenki tud! Természetesen tudnánk hallgatni, de legtöbbször
nem akarunk. Mert olyan jól telik az idő a csevegéssel, olyan jólesik
beszélnünk, mesélnünk magunkról, életünkről, előadni különféle jártassá-
gunkat, anekdotázni, megcsillantani humorunkat. Aztán olyan sokszor kész
sablonként jön szánkra a vigasztalás és a nyugtatgatás. Gyakran hisszük
bölcsebbnek magunkat annál, akit hallgatunk, készek vagyunk a jó taná-
csok osztogatására is. Tudnunk kell, hogy az önkéntes segítő nem szórakoz-
tató partner, nem feladata a szórakoztatás. Lehet persze éppenséggel ez is,
ha a beteg éppen erre vágyik. Tapasztalatlan segítőket az a cél vezeti, hogy
felvidítsák a beteget, elszórakoztassák, hogy „kis időre megfeledkezzék
reménytelen helyzetéről”. Legyünk nyitottak, szabadok, idomuljunk a beteg
pillanatnyi lelkiállapotához, a hangulathoz, a jelen szituációhoz. Ha szomorú
a beteg, ne akarjuk felvidítani. Ha mérges, ne akarjuk megnyugtatni. Mire
van mégis szüksége egy gyógyíthatatlan betegnek? Meghallgatásra és meg-
értésre. Törekedjünk megérteni őt. Képzeljük el, hogy egy napon rendkívül
nagy igazságtalanság ér bennünket. Alig várjuk, hogy elmeséljük a társunk-
nak. Mit várunk tőle? Azt, hogy megértsen. Hogy velünk legyen. Ha jó-
szándékúan vigasztalni kezdene, mielőtt megérti, mi is az igazi problémánk,
csak olaj a tűzre. De ha megért, felfogja a mi nehézségünket, érzéseinket,
és azt mondja: hát, ez tényleg szörnyű, ami veled történt, máris jobban
érezzük magunkat. Pedig nem kezdtük még el kutatni a megoldásokat,
mindössze megértette, miről van szó, mi az, ami minket annyira kihozott
a sodrunkból. A beteg ember néha dühös. Szörnyen igazságtalannak tartja,
ami vele történt. Haragszik mindenkire, aki él és egészséges, még a család-
tagjaira is, barátaira is. Miért pont én, kérdezi. Fogadjuk el ezt a dühöt,
értsük meg. Hogyne lenne mérges. Vagy szomorú. Képzeljünk el egy anyát,
akinek itt kell hagynia gyerekeit. De mi azt mondjuk neki: Nyugodj meg.
Ne dühöngj, ennek semmi értelme. Ne szomorkodj, minden rendbe jön,
meglátod. Üresen csengenek ezek a vigasztaló szavak. A beteg csak még
jobban bezárkózik, egyedül marad.
Elisabeth Kübbler-Ross pszichiáter a haldoklókkal folytatott beszélge-
tései alapján öt pszichológiai szakaszt különböztet meg. Ezek az elutasítás,

31
a düh, az alkudozás, a depresszió, és az elfogadás stádiumai. Kübbler-Ross
azonban Amerikában él, ahol nyíltan közlik a betegekkel a diagnózisukat.
Közép-Európában gyakran titkolják el a beteg elől betegsége súlyosságát,
ezért itt az elutasítás szakaszát a tudatlanság és a bizonytalanság szakasza
előzi meg. [5]
(Az 1997-ben megjelent egészségügyi törvény betegjogi fejezete
előírja a mindenre kiterjedő tájékoztatást: „…hogy megvalósítsák a
gyógyíthatatlan betegek és haldoklók jogát az egészségügyi állapotukról
való hiteles és teljes, de együttérzéssel közölt információkra, tiszteletben
tartva, ha valaki azt kívánja, hogy ne legyen informálva”. [6]
Miért fontos ezeknek az ismerete, annak ellenére, hogy az egyes
betegek természetesen egyénileg reagálnak betegségükre, és ha meg is
jelennek ezek a szakaszok, nem biztos, hogy ebben a sorrendben, és
nem biztos, hogy mindegyik. A betegek lelkiállapotainak ismerete segít
bennünket eligazodni a beteg érzelmi hullámzásaiban, segít a beteg
elfogadásában és segít a megértésében, amelynek fontosságát nem győzzük
hangoztatni. Cicely Saunders (az angol hospice-mozgalom elindítója) így
nyilatkozott erről: „Egyszer megkérdeztem egy embert, aki tudta, hogy
haldoklik, mit várna el leginkább azoktól, akik gondozzák. Azt mondta:
azt, hogy úgy tűnjék, megpróbálnak megérteni.”. [7]
Óva intünk azonban mindenkit attól, hogy ezeket az ismereteket
sablonszerűen alkalmazza minden betegnél. Ha például egy beteg éppen
valami aktuális sérelem miatt dühös, például hosszú ideje nem cserélték
ki a pelenkáját, noha kérte, vagy nincs, aki megetesse, ezért órák óta
csak sóvárogva tekintgethet hűlő ebédjére, és mi ahelyett, hogy segítenénk
orvosolni problémáját, azt mondjuk: „Aha, dühös, értem. Éppen a harag,
lázadás állapotában van. Semmi gond, meghallgatom, megértem, el-
fogadom” – akkor az, hiba.

Eszternél feltartóztathatatlanul törnek elő a keservek: borzalmasan elege

van mindenből, utálja az ágyat, a szobát, a kitett fényképét, ahol gyönyörű
lányként mosolyog a lencsébe, s amely alig pár hónappal ezelőtt készült, utálja,
hogy nem élheti az életét, nem mehet társaságba, holott neki az életeleme,
nem végezhet házimunkát, nem segíthet az anyjának, hogy nyomorék, egész
egyszerűen nyomorék, hogy türelmetlen, mert lehet, hogy egy-két hónap múlva
már meggyógyul, de addig is nehezen bírja már, nagyon ideges, néha valósággal
robbanásig feszült. Elege van, fájdalmai vannak, nem tud ráállni az egyik
lábára, éjszakánként gyakran és hosszasan ébren van, minden borzalmas és
szörnyű, és ez a kedélyállapot van folyamatosan, egy perc megnyugvása sincs.

32
 Én eléggé dinamikusan próbálom kirángatni ebből a sötét veremből,
utólag gondolkozva, helytelenül. Eddigi visszafogottabb viselkedésemmel
ellentétben most nagy vehemenciával bizonygatom, hogy muszáj kihúznia
magát, ha csak rövid időkre is, ebből a szörnyű lelkiállapotból, kell hogy kis
megnyugvásokhoz, kis örömökhöz juttassa magát, ha csak negyedórákra is,
percekre is, de törekedjen erre. Talán zenével el tudná terelni a gondolatait,
biztosan van olyan zene, amitől szárnyalni szokott a lelke, ha csak kis időre is,
de felszabadulna a nyomás alól, és hogy ne haragudjon rám, én könnyen
beszélek, nem is tudom igazán, mit lehetne tenni, de ez a zenehallgatás az,
ami eszembe jut. Ha gondolja, hozok neki szép magnókazettákat, ha érez hozzá
egy kis kedvet.
És ne utálja az ágyát, az az ő birodalma most, rendezkedjen be ott, most
ez a helyzet, ebben kell valahogy kicsikarni a kis örömöket. Képzelje tenger-
alattjárónak, vagy saját repülőgépnek. És ne utálja a gyönyörű képét sem, éppen
elég az igazi baja, a fájdalom, a betegség, legalább azokon segítsen kicsit, amin
tud. És talán nem azon kellene keseregnie, hogy nem járhat társaságba, ez most
nem aktuális vágy, így ezen keseregni is csak önkínzás. Ha valakinek kisebb
betegsége van, teszem azt torokgyulladás, az is a kúrálásával van elfoglalva és
nem azon kesereg, hogy most nem mehet társaságba.
De nekem nem torokgyulladásom van! – sikoltja, és én megrémülök,
hogy félreért és mostantól az én szerencsétlen mondatom is felkerül velem
együtt a végtelenített panaszszalagra, és képtelen leszek helyrehozni és ki-
magyarázni magam. Egyébként is rájövök, hogy túlságosan rámenősen visel-
kedem. Megkérdezem, nem haragszik-e, amiért ilyen nagy gőzzel győzködöm
őt? Á, nem, dehogy feleli, és elkezd érdeklődni az anyjával együtt, milyen
zenéket lehetne hallgatnia. Nem magnókazettákra gondol, továbbra is videóra,
csak zenés filmekre, operettekre, operára. Imádja az operát, nagyon örülne,
ha megszerezném a Bánk bánt, a Pillangókisasszonyt Kincses Veronikával,
operettben Sybillt, és bármi mást. Kicsit belemegyünk a zenéről való beszélge-
tésbe. Izgatottan kérdezik, mikorra tudnám hozni, aminek nagyon örülök mert
tényleg úgy gondolom, sokat segítene Eszteren a zenehallgatás.
Hazafelé tartva csak csodálkozom magamon, hogy felejthettem el, amit
a gyógyíthatatlan betegek lelkiállapotairól és az ehhez való hozzáállásról tudok.
Nem szabad siettetni a megbékélést, hatékonyan belenyúlni a belső folyamatok
rendjébe, irányítani, előírni, hogy ne szomorkodjon, ne mérgelődjön, legyen
derűs, elfogadó. Joga van átélni az érzelmeit, teljes mélységében.

Nem remélhetjük, hogy soha nem hibázunk. Egyben bízhatunk: ha

kellő önreflexióval rendelkezünk, és minden találkozás után egy pillantást

33
vetünk az együttlétben jelenlévő önmagunkra, sok mindent felismerhetünk.
Megláthatjuk, ha nem teljes részvétellel voltunk jelen, ha elsodortak saját
indulataink, ha mi domináltunk, ha hiányzott belőlünk a megértés, a
részvét, ha hamisak voltunk, beszédünk, gondolataink és érzéseink nem
fedték egymást – inkongruensek voltunk –, ha viselkedésünk nem az
elfogadást és szeretetet tükrözte. Persze ehhez szükséges némi bátorság is,
nem könnyű bevallani még önmagunknak sem, hogy nem vagyunk „okék”.

„A folyó azonban többre tanította, mint amire Vászudéva megtaníthatta.

A víztől szakadatlanul tanult. Legfőképpen azt, hogyan figyeljen másokra,
csendes szívvel, türelmes, nyitott lélekkel, szenvedélyek nélkül, óhajok nélkül,
ítélkezés nélkül, vélemény nélkül.” [8]

Az önkéntes segítőnek el kell sajátítania az empátiás figyelmet. Ha

így veszünk részt az együttlétben, akkor felismerjük, mire van éppen
szükség abban a pillanatban. Legyünk ott teljes valónkban, és alkalmaz-
kodjunk a pillanatnyi elváráshoz. Ehhez az odaadó figyelemhez az kell,
hogy saját magunkat háttérbe szorítsuk. Lássuk be, most nem mi vagyunk
a fontosak. A gyógyíthatatlan betegek melletti szolgálat alázatra nevel.
A kommunikáció tanulható, fejleszthető, ám éppen a hallgatni tudás,
sokkal inkább egy belső érzékenység, intelligencia kérdése, vagy belátásé.
Megértése és belátása annak, hogy a menthetetlen ember élete legnehe-
zebb szakaszát éli, de az életnek a halál előtti hónapjai, napjai, órái nem
pusztán a halál várásának ideje, hanem értékes idő, a fejlődés, kiteljesedés
lehetősége. A halálhoz közeledő emberi lélek visszatekint, életútvizsgálatot
tart, keresi életének értelmét. Ha ebben a legfontosabb feladatában segí-
teni tudjuk, elmondhatjuk, a legtöbbet tettük érte. Ne várjuk, hogy azonnal
megnyíljon, amint leülünk mellé. Óvatos lépésekkel segíthetjük őt ebben.
Készüljünk fel rá, hogy esetleg több találkozáson keresztül semmi nem
történik. De gyakran éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk, ismeretlenül is
áradni kezd felénk a beszédfolyam, két kézzel kapnak egy figyelmes
hallgató felé. Hiszen legtöbb beteg idejének nagy részét gondolatai társa-
ságában tölti, ez a legfontosabb elfoglaltsága. Ugyanazokat a köröket járja,
ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának újra és újra. Ha képes ezeknek
a gondolatoknak a szavakba öntésére, képes a hallgatója számára rendsze-
rezni, összegezni, önmaga számára is felismerésekhez juthat. Ilyenkor
nincs más dolgunk, mint a figyelmes hallgatás. Hallgatni azonban többféle-
képpen lehet. Ismerős mindannyiunknak az a helyzet, amikor bőbeszédű
és unalmas ismerősünket próbáljuk hallgatni, és nem akarván megsérteni

34
őt, saját gondolatainkkal szórakoztatjuk magunkat. Hallgathatjuk a beteget
úgy is, hogy közben arra gondolunk, mit főzünk, ha hazamegyünk,
eszünkbe jutnak a feladataink: szülői értekezlet lesz a gyereknek, fel kell
hívni üzleti partnerünket, aggódunk, miért nem hívott fel kedvesünk, és
így tovább. Vagy figyelünk ugyan valamennyire, de partnerünk mondandója
közben már a saját véleményünket fogalmazzuk és készülünk a válasz-
adásra. Ezt nevezi a kommunikációelmélet passzív hallgatásnak. A kívána-
tos kommunikációs mód egy gyógyíthatatlan beteggel való kapcsolatban
ennek az ellenkezője, az aktív hallgatás. Tegyük félre saját gondolatainkat,
de lehetőleg még a beteg által gerjesztett gondolatokat is. Csak hagyjuk
magunkra hatni a beszéd által keltett érzelmeket. Figyeljünk odaadóan,
empatikusan, amennyire csak telik tőlünk. Mind a passzív hallgatásnak,
mind az aktívnak összetéveszthetetlen kísérőjegyei a metakommunikatív
jegyek. A figyelmetlen hallgatás jegyei a szórakozott tekintet, a nyugtalan
testmozgás. Aktív hallgatás esetén szemeink érdeklődést, figyelmet tükröz-
nek, és egész testtartásunk figyelmet kommunikál. A beteg pontosan
észleli, hogyan vagyunk jelen, ezáltal vagy segítjük, vagy akadályozzuk
őt. Ha azt tükrözzük, hogy érdekel mondanivalója, időt is tudunk rá
szánni, akkor bátorítjuk a további megnyílásra.

Nappaliban oktatom a medikusokat. Beteg is van a szobában, fiatal férfi,

rákos, tekintetbe kell vennem jelenlétét. Megkérdezem, milyen neki mind-
ezeket hallgatni. Jó. Felszabadító. Hallgatni azt, ami nála, a családban, barátok
közt bosszantó, elszigetelő, hallani, hogy ez tipikus, hogy ez tananyag.
Csökönyösen nem vesznek tudomást a betegségéről. Mint egy influenza.
Halálra bőszíti. Már nem is beszél senkivel, csak az édesanyjával.

Nem csak a betegséggel kell birkózni, a környezet zavarával, hárításá-

val, a kommunikáció képtelenségével is. Minden vágyunk, hogy segítsünk,
de tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk, mit tehetünk, és megesik, hogy
még rontunk is a helyzeten. A megértés hiányával növeljük a beteg
szenvedéseit, suta hárításainkkal pedig egyenesen felbőszítjük. Pedig nem
kell előre tudnunk a helyes utat, a helyes válaszokat. Csak nyitott szívvel
figyelnünk kellene, és az adott pillanat meghozná a helyes feleleteket.

Nagymamám – 12 éves lehettem – odahívott a szekrényéhez. Kisunokám,

nézd, ez az a ruha, amiben szeretném, ha eltemetnétek. De nagyi, ne beszélj
még ilyenekről, hol van az még, ugyan! – hárítottam el a kérést. Egy pillantást
sem vetettem a kiszemelt ruhára.

35
 Nagymamám nem volt különösebben beteg, rövidesen mégis meghalt:
ment az utcán, hirtelen összeesett, megállt a szíve. A család megrendülten
gyülekezett nagyanyám kis konyhájában. Apám megszólalt, nagy zavarban
volt: Mondott nekem valamit a mama, mutatta a szekrényben a ruháját,
amiben szeretné, ha eltemetnénk. Sajnos nem figyeltem, azt mondtam, ugyan
már, hol van az még. Most nem tudom, melyik lehetett az…
Ekkor megszólalt anyám: Mami engem is odahívott a szekrényhez.
Mutatta volna a ruhát, de én leintettem, ugyan, hová gondol, hol van az még.
Bátyám következett: Nagyi megmutatta nekem is a ruhát, de rá se néztem,
mondtam, ne viccelj, nagyi, száz évig fogsz élni!
Tanácstalanul tártam szét a kezem én is: Én pont így jártam, engem is
odavitt a szekrényhez, de nem emlékszem, fogalmam sincs, mit mutatott.
Megszégyenülve hallgattunk.
A szomszédasszony húzott ki bennünket a bajból. Nagyanyám ugyanis
nem adta fel, szívósan kereste azt az embert, aki figyel rá, és a szomszéd
személyében meg is találta. Erzsi néni elővette nagyanyám legkedvesebb
ruháját, meglepetten meredtünk rá, ugyanis nem fekete volt, hanem barna.
Hittük is, nem is, de mit volt mit tenni, nagyanyám a ravatalán szokatlan
öltözetben, kedvenc barna ruhájában feküdt, s csak remélni tudtuk, hogy
mosolyba hajló derűs arckifejezése az elégedettségét tükrözi: minden nehézség
ellenére elérte, amit oly nagyon akart.

A halálról nem illik beszélni? Miféle félreértésből hisszük azt, hogy

akkor vagyunk kedvesek, udvariasak, ha azzal biztatjuk az időben magáról
gondoskodni kívánót, hogy ugyan, hol van az még? Vagy a magunk
félelme elől menekülünk?

Egyedül fekszik a kétágyas kis szobában. Vékony testalkatú, a hasa oda

nem illő módon domborodik, kezeit összekulcsolva pihenteti rajta. Nem kér
teát, de látom rajta, szívesen beszélgetne. Az ismerkedés szokványos kérdései
után azonnal a mély vízben találjuk magunkat. Elmondja, hogy vastagbél-
daganata van, áttételekkel a legkülönbözőbb szerveken. Fáj a hasa, az egész
terület, mutatja. Nem használ a fájdalomcsillapító? Hát nem, sajnos nem. És
lelkileg hogy van? Jól, egészen jól, elfogadtam, már csak várom a halált. De
most éppen a páromat várom – mosolyog a tréfán –, 11-re ígérte, már kellene
jönnie. Gyereke van? Nincs, hála Istennek, na még csak az kellene, nem lehet
azokra számítani. Egy élettársam van, 12 éve, nagyon jó ember, imád engem,
ápol, mindent megtesz értem. Még a végrendeletemet szeretném rendezni,
mert a haszonleső öcsémre semmit nem akarok hagyni. Meg fog lepődni, azt

36
várja már, mikor halok meg, meg a keresztgyerekeim is, csak a hasznot lesik,
de azt hiába. Tudja, az öcsém az egy gazember. Sosem voltak jóban? Nem,
soha, ilyen testvérrel nem lehet. Szóval nagyon haragszik rá, bizonyára minden
oka megvan rá, de nem lenne jobb érzés esetleg megbékélni? Nem, á, azzal
soha, nem akarok én.
Amikor megtudta, hogy mi a betegsége, mindjárt ilyen elfogadó volt?
Nem, dehogy, sunyiság volt, az orvosok semmit nem mondtak. Megoperáltak,
azt hittem, megint csak egy gyomorműtét, volt az nekem több is már. Jött a
gyógytornász, naponta tornáztatott, boldog voltam, igyekeztem, készülődtem
haza. Az éjjeliszekrényemen volt a zárójelentés, olvasom, két oldal hosszasan,
hát látom, hogy rák meg áttétek, mi minden, te jó ég! Sírógörcsöt kaptam, jött
a gyógytornász, elzavartam, ne áltasson engem, ő is tudta persze, de nem szólt,
hallgatott. Aztán beletörődtem, elfogadtam. Nincs semmi baj, rendben van, hát
akkor ennyi volt az életem, meghalok. A párom velem van, ez nagyon fontos,
magamban nem tudom, hogyan is bírnám, egyedül, magányosan…
A fájdalomtól félek. Az nem tudom, hogy lesz…Kérdezgetem a doktort,
azt mondja, nem lesznek nagy szenvedéseim, hát nem tudom…
A párom jó ember, mindent megcsinál, műtét után ágytálazott is, most
nem kell, még el tudok menni a WC-ig, de később, hogy hogy fogja bírni, nem
tudom.
Köszönöm, hogy beszélgethettünk, köszönöm, hogy mellettem üldögélt,
nagyon köszönöm.

Sokféleképpen lehet megtudni, hogy helyzetünk reménytelen. Ilyen

kíméletlen módon is. A betegnek sikerült mégis megbékélnie a sorsával.
Vajon eljut-e oda, hogy megbékéljen öccsével is?

ÉRINTÉS

Az érintés alapvető emberi szükséglet. Kisbabaként nem tudtuk

nélkülözni a simogatást, de felnőttként is hasonló hiányt élünk át elveszté-
sével. Az érintés pozitív hatásait számtalan igen érdekes kísérlet bizonyítja,
ezek közül csak kettőt említünk. Egy könyvtári kísérlet során például
azok a könyvtárlátogatók, akikhez a könyvtáros a könyvek átadásakor alig
észrevehető módon, mintegy véletlenül hozzáért, sokkal pozitívabban
nyilatkoztak a szolgáltatás minőségéről, mint akiknél ez nem történt meg.
Egy utcai telefonfülkénél végzett kísérlet szerint az ottfelejtett visszajáró
pénzt főként azok az emberek adták vissza, akiket az érdeklődő észrevét-

37
lenül megérintett. Az édesanyák jól tudják, hogy az ölelésnek, érintésnek
szorongáscsökkentő, fájdalomcsillapító hatása van. Mindez orvosi tapasz-
talat is, kiegészítve azzal a felismeréssel, hogy még a műtéti sebek is
gyorsabban gyógyulnak a rendszeres gyengéd érintések eredményeként.
A gyógyíthatatlan betegek érintésének jelentősége ennél is több.
Legtöbben betegségük következtében elveszítik megszokott külsejüket.
Nehéz szembenézni a halál tényével, de akik elfogadják és megbékélnek
vele, azok sem könnyen barátkoznak meg azokkal a tünetekkel, melyek
következtében fokozatosan elveszítik megszokott önmagukat. Kihullhat
a hajuk, lesoványodhatnak, sebek, fekélyek, műtéti hegek, deformálódások
lehetnek testükön és arcukon. Nehéz elfogadniuk önmagukat, sokszor
erős önutálatot éreznek, úgy gondolják, őket nem lehet szeretni, érinteni,
tőlük mindenki undorodik. A testi érintésnek nagy szerepe van ennek
az önutálatnak a mérséklésében, és csökkenti az elszigeltség okozta
frusztrációt.
Éppen ezért felbecsülhetetlen az az érték, amit azzal nyújtunk, hogy
képesek vagyunk a gyengéd érintésre, és a beteg megtapasztalja, hogy őt
is lehet érinteni, hogy lehet így is szeretni, ebben az állapotában.

Ica nénivel beszélgetek, borogatást teszek a lábára. Elmondja, hogy

szorong nagyon, mert mindenféle fájdalmas vizsgálat előtt áll. Nem akartam
én már bejönni a kórházba, hát minek, most mondja meg, 70 éves vagyok,
hát minek már, nem megyek én kontrollra sem, levették három éve a mellem,
de nem nézetem azóta sem. A fene se akart ide bejönni, de muszáj volt, rosszul
lettem, behoztak, meg aztán meg is ijedtem, mert szurokfekete volt a székletem.
Most mi lesz, hát nem tudom, ezek a szörnyű vizsgálatok… Anélkül meg nem
tudják, mi a bajom. Borzasztó ez, jó lenne hazamenni.
Búcsúzáskor megkérdezem, megpuszilhatom-e. Ó, igen, mondja, és a
boldog öröm csillogóvá teszi a megfáradt, öreg szemeket. Megpuszilgatom
jobbról, balról.
Így szereti az öregeket, még meg is puszilja őket? Pedig már csúnyák
vagyunk, nem vagyunk kívánatosak.
Hát, nem szerettem én régebben, de ma már igen.
Ó, hát én sem szerettem az öregeket, sőt, bevallom, nagyon is nem szeret-
tem őket, de már magam is az vagyok, csúnya, öreg, de maga kedves, maga
szeret minket így is.

Nyílt beszélgetés az érintés öröméről. Ez egy ritka helyzet, általában

a felragyogó arc, mosoly jelzi csak az örömöt.

38
 Ami még nekem mindig nem megy elég jól, az az érintés. Első alkalom-
mal Joli néni már pár perc után gyermeki bizalommal nyújtogatta a kezét, én
meg csak néztem, miért tartja ilyen furcsán, ez biztosan a béna keze. Hosszú
percek teltek el, mire rájöttem, ez nekem szól. Gondolom, abszolút egyéni az
a határ, hol kezdődik a bizalmaskodás, mikor szabad és meddig lehet elmenni
az érintésben, simogatásban. Mindenesetre engem nem fenyeget az a veszély,
hogy túlzásokba esem, inkább az ellenkezője, még azt sem teszem meg, amire
nagyon is vágynak.

Az érintés adni tudásában és fogadásában is igen eltérőek a különb-

ségek. Szabályok, útjelzők hiányában csak saját érzékenységünk adhat
támpontot. A térközszabályozás (proxemika) kultúránként és egyénileg is
eltérhet. Ne gondoljuk, hogy a kéretlenül adott testi érintés mindig kedvező
fogadtatásra talál. Az érintés utáni vágy és az intim szféra határa változó,
néha ugyanannál a személynél is. A bizalmi zóna határának átlépése
zavart és ellenérzéseket kelthet. Gyerekkorunk óta tanuljuk, mikor, hogyan
célszerű viselkedni, és ez a tanulás tapasztalatokra épülve soha nem
befejezett iskola. Általában tudjuk, mikor mit engedhetünk meg a kommu-
nikációban, ezen belül az érintések esetében is. Ezek nagyon különbözőek
lehetnek: a baráti és bizalmas hátba veregetéstől a lerohanó, harsány
ölelésig, az érzéketlen ropogtatástól a kézfej lágy érintéséig, a haj, arc
simogatásáig. Bízhatunk önmagunkban, az ítélőképességünkben, ha az
empátiás figyelmünkkel vagyunk jelen a beteg mellett.

Emmi néni segítséget kér az ebédje elfogyasztásához. Kéri, hogy ültessem

ki az ágyra. Buzgó vehemenciával látok neki, mindennapjaimban megszokott
gyors mozgással, „hol az a hegy, hadd hordom el” jelszóval. De jaj, ez nem
nagytakarítás! Beleakadok az infúziós állványba, meghúzódik a tű az amúgy
is meggyötört karjában. Emmi néni fájdalmában felszisszen. Határtalanul
szégyellem magam, mentegetőzöm, magamban megfogadom, hogy soha, de
soha többé nem leszek ilyen szeles. Emmi néni mosolyog, megsimogatja a
kezem, még ő vigasztal.

Amikor a rutin mozgat bennünket, könnyű hibázni. Ha már a kórterem

ajtaja előtt egy más hullámhosszra állítjuk magunkat, mint a megszokott
létezésünk, lecsendesedünk, lelassulunk, nem fordulhat elő, hogy szeles,
hirtelen mozdulattal érjünk a beteghez. Ha az amúgy jó szándékú igyeke-
zetünk nélkülözi az odaadó figyelmet, teljes jelenlétet, ugyanannyi idő
alatt jóval kevesebbet tudunk nyújtani a beteg ember számára.

39
 Óriási hasa hatalmas teherként lóg le a combjára. Erzsike néni szerint sok
víz van benne, lehet, hogy az is van, de túlsúly is van jócskán. Ül az ágy szélén,
rosszkedvű, csapzott haja szerteszét mered az égre. Elkeseredetten panaszkodik,
hetedik hete van kórházban, nem tudni, mi a baja, az orvosok sem tudják,
most haza akarják már küldeni, de hogyan is gondolják, hiszen beteg, nagyon
beteg…
Kérdezgetem, mégis, mit gondol? Hát ötlete sincs, csakúgy, mint az orvo-
soknak.
De ő mit érez, valamit csak gondol? Igen, talán rák, lehetséges.
A tapasz a hasán fájdalomcsillapító, most cserélte, talán ez erősebb, de
sok bajt csinál, sebes lett a szája, keserű ízt érez, hányingere van.
Megkérdezem, megfésülhetem-e. Kapva kap rajta, keresi a fésűt. El-
kezdem óvatosan fésülni. Azonnal elérzékenyül, kéri, hogy még, tovább,
fésüljem csak, fésülgessem. Feltör belőle a sírás: jaj, olyan jók hozzám, otthon
is, a lányom is, hétvégén otthon voltam, annyi szeretetet kapok, meg itt is, a
kórházban. Gondosan babráló kezem alá simul, mint egy szeretetre éhes
kisgyermek. Nem is titkolja, nem is akar másmilyennek látszani, csak kérlel,
még…még…
Pár szál haja már rég katonásan simul hátra, de rendületlenül fésülgetem,
ő meg csak sír tovább.
Aztán abbahagyom, lefekszik, oldalára hömpölyög és azonnal nyújtja
mindkét kezét: fogjam meg. Két kézzel ölelem körbe kezeit. Ilyen nyíltan,
gátlásoktól mentesen szerzi be magának az érintéseket. Felszakadt sírása nem
akar abbamaradni, hatalmas érzelmeket él át.
Aztán csillapodik, és mesélni kezd. A családjáról mesél, mindenkiről
szeretettel, még gazember volt vőjéről is szeretettel emlékezik. Ez a néni nem
nagyon tud haragudni…
Hosszasan maradok, kezemben kezei. Hallgatom és kérdezgetek. Nem
nehéz figyelni rá: színesen, gazdagon látja a világot, benne az embereket.
Nagyon meghitt az együttlétünk, ki hinné, hogy csak most ismertem meg!

Az érintés hatására váratlan lavinaként törnek elő az érzelmek. Semmi

mással nem lehetett volna ezt elérni ilyen rövid idő alatt. Mondhattunk
volna bármi szépet, kedveset, hallgathattunk volna odaadóan, kínálhattunk
volna bármit, ezt az elsöprő hatást csakis az érintés nyújtásával adhattuk.

Idegenként kell beugranom Józsi bácsiékhoz, segíteni a fürdetésben. Az

ápolónő kétségbeesve hívott, képtelen ma kimenni hozzájuk, annyi a beteg,
akik számítanak rá. Bejelentkezem, sokéves rutinom megakadályoz abban,

40
hogy aggódjam a fogadtatás miatt, de tudom, ez kétesélyes. Lehet, hogy el-
utasítanak, hiszen idegen vagyok számukra. Teréz néni – maga is beteg – nyílt
szívvel fogad, örömömben és megilletődöttségemben ragyogó mosollyal lépek
be az ajtón. Józsi bácsi azonnal felpattan foteljéből és apró, totyogó lépésekkel
egyenesen a fürdőszobába siet. Mint elmondja, nagyon fontos neki a fürdés, ez
a nap fénypontja. Cseppnyi zavarral én is utána-megyek. Beavatnak a rituálé
menetébe, így hamar alkalmazkodom a már kialakult lépésekhez. Józsi bácsi
levetkőzik, belép a kádba és egy kis hokedlire ül. Az én feladatom a kézitussal
való lemosdatás. Annyira meghat ez a határtalan bizalom, hogy már első
érintésem is gyengéd és színültig telve szeretettel. Természetes, magától értetődő
mozdulatokkal szappanozom ezt az idős testet, mintha naponta ezt tenném, és
mintha nem is egy idegen bácsi lenne, hanem a nagyapám, vagy a gyerekem.
Nem sietek, azt szeretném, ha igazi boldog percekben lenne része ennek az
elgyötört testnek és léleknek. Hosszasan engedem a finom meleg vizet a hátára,
mellkasára, jóval azután is, hogy leszappanoztam. Józsi bácsi ellazul, teljes
odaadással engedi át magát a fürdés örömének. Tényleg a nap legszebb pillana-
tai ezek. De az én napom legszebb pillanatai is, valahogy egybeolvadnak a
szerepek: fürdőző és fürdető, segített és segítő, nem tudni, melyikünk kicsoda,
a közös öröm egy közös szeretetmasszába gyúr minket.

Marie de Hennezel francia pszichológusnő tíz éve dolgozik egy

párizsi kórház tünetkezelő osztályán, ahol sokat tudnak az érintésről.
A fürdetést például nem csupán tisztálkodási műveletnek tekintik, hanem
egy alkalmat arra, hogy a megrokkant, szenvedő testet megajándékozzák
simogatásokkal, gyengédséggel, szeretettel. „A meghitt halál” címmel
megjelent, megrendítően szép és tanulságokban bővelkedő könyvéből
való az alábbi idézet:
„Hisz van a test »gondozásának« egy olyan módja, mely feledteti, hogy
a test megrokkant, mert az egész emberi lényt burkolja be a gyöngédség.” [9]

TALÁLKOZÁSOK A BETEGÁGYNÁL

Klári nénit ma felváltva látogatja az aggodalom és a megkönnyebbülés

érzése. Beszélgetve vele kiderül: gyógyíthatatlan, tumora áttételes, tisztában van
betegségével és esélyeivel. A végkimenetel elfogadott. Ám addig hosszú az út.
Napi gondok, megoldandó feladatok tömege. Egyedül él, el is tudja magát
látni. De a szállítása a kórházba, a bevásárlás, az orvosságok költsége mind-
mind probléma.

41
 A család egy körzetbe költözött, közel laknak egymáshoz.
Ma hazamegy, várja a zárójelentést. Izgul, hogy időben kapja meg, mert
a hazamenetele biztonsága függ tőle. Kis menye beugrana érte két szoptatás
között, de csak délig tud, akkor sem igazán jó, Klári néni emiatt is aggódik,
hiszen nem jó egy babát egyedül hagyni. A zárójelentés amúgy is késlekedik.
Megnyugtatom, én 1-ig vagyok, addig biztosan megkapja, és én hazafuvarozom.
Boldog, madarat lehetne vele fogatni. Röpköd a folyosón, újságolja szoba-
társának.
Lesi a doktornőt. Vár türelmesen. Nincs már miért félnie, megoldódott
a gondja.
Se doktornő, se zárójelentés.
Aggódni kezd. Egyre nyugtalanabb.
Megtudjuk, a doktornő ebédelni ment, vagy a szemközti röntgenre.
A bejárati ajtóval szemben áll a folyosón, és lesi az orvos jöttét.
Egyre idegesebb. Nem mozdul az ajtóból.
Lassan már nekem is el kell mennem. Én is nyugtalan vagyok, nem
hagyhatom csak úgy faképnél!
Végül azt mondom: elugrom valahova, de visszajövök, remélem, addig
elkészül a zárójelentés. Megkönnyebbül.
Visszatérve a szobájában találom. Csinos ruhában, jöttömre felragyog:
megvan az elbocsátó levél. Éppen akkor kezdte el az újabb aggódást miattam,
vajon jövök-e?

A gyógyíthatatlan betegekre gondolva elszorul a szívünk: meg kell

halniuk, nincs menekvés, és az is lehet, hogy sokat fognak szenvedni. De
hogy az az út, amely a végső pillanatig vezet, súlyos gonddal, számtalan
megoldandó feladattal, tömérdek aggódnivalóval is jár, kevesen gondoljuk
végig. A fenti kis epizód csak egy kis villanás abból a tengernyi küzdelem-
ből, ami ezen az úton éri a beteget és családját.

Kicsi, törékeny nő. Karcsúsított nyári ruhájában olyan, mint egy csinos
lány. Megdicsérem, hozzáteszem: biztosan sokan mondják. Néz kerek szemek-
kel: nem, senki, nem mondják már ezt egy 70 évesnek, súlyos betegnek, nem,
nem szokták…
De örül.
Tényleg, miért nem szokták? Hiszen gyönyörű. Hiszen még él!

A zavar, ami egy menthetetlen beteg körül kialakul, megfosztja őt

azoktól a mindennapi kis érintésektől, sztrókoktól is, ami pedig könnyű-

42
szerrel megmaradhatna. Sokkal több dolgot kell nélkülöznie, mint ami a
betegségének egyenes következménye.

Kérdezősködöm, mit csinál otthon, mi foglalkoztatja.

Szeretek egyedül lenni, szeretek békésen lenni. Isten szeret engem, én is
őt. Jó nekem, szép életem volt. Mindig mindenem megvolt.
Emlékeztetem, hogy a világháború alatt is élt.
Ó, akkor kislány voltam, nem emlékszem.
(40 éves volt.)
Csak a szépre emlékszem. Szép életem volt, szerettem és engem is
szerettek.
Vajon hogy jön el a halál? Ez az élet rendje. Mindenkinek meg kell halni.
(Megtévesztenek a frázisok. Tehát ha az ember elég idős, magától értető-
dik a halál. De minél többször ismételgeti, annál gyanúsabb. Magát győzködi.
Valójában nem szívesen. Tehát élni akar még egy 95 éves is. De nem. Azt sem.)
Szeretne még sokáig élni?
Jaj, nem, fáradt vagyok, elfáradtam, én már semmit nem tudok meg-
csinálni, másnak kell mindent. Csak a nyugalomra vágyom. Nem, nem akarok
már élni. Amit a Jóisten akar, majd ő eldönti. Ő tudja. Elalszom szépen.

Nincs már ereje, kedve az élethez, de meghalni túl nagy lépés.

Kihangosított gondolataiban láthatóvá válik a dilemma, amely foglalkoz-
tatja és amit megoszthatott egy önkéntes segítővel.

Gizi néni egyedül üldögél az asztal mellett. Szemmel láthatóan nyugtala-

nítja valami. Kapva kap rajtam. Képzeljem csak el, hazamehetne, a nyugdíjas-
házba, de a mentő háromezer forint, hát ki győzi azt kifizetni, most mit
csináljon, hát mit szólok, minek a társadalombiztosítás, ha még haza sem tud
menni a kórházból, nincs neki ennyi pénze, tömegközlekedéssel meg nem tud
menni, hogy is tudna. Nincs valaki segítség, családtag, ismerős? De, a fiam,
fuvaroz is engem erején felül is, de messze lakik, vidéken, dolgozik, nem tud
mindig szabadnapot kivenni miattam. Nem fér a fejembe, már mióta itt
töprengek, mérgelődöm, hát micsoda dolog ez? Nagyon haragszom, és olyan
tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott. De j, ó aranyoskám, hogy itt van, legalább
kipanaszolhatom magam, itt fortyogtam magamban már vagy egy órája.

A „fortyogás” következtében felgyűlt indulat kiszabadulhatott és

megkönnyebbülést hozott. Sokszor elmenekülünk az ilyen helyzetek elől:
úgysem tudok segíteni, mit is mondhatnék szegénynek, ami megnyugtatná?

43
Ha a „Mit mondhatnék” kérdését gondolatban le tudnánk cserélni a
„Hogyan hallgassam meg” kérdésére, nem éreznénk tehetetlenséget amiatt,
hogy „úgysem tudunk segíteni”, hiszen a segítés maga a meghallgatás.

93 éves néni. Nagyon elfáradtam már, minek élek ilyen hosszú ideig.
Nincs már öröm. Semmi örömöm nincs már.
Semmi?
Hát, ha süt a nap, és csicseregnek a madarak. Ez az örömöm. Ezt
szeretem.
Meg ha rám mosolyognak, valaki rám mosolyog. A nyugdíjasházban van
egy apartmanom, jó ott lenni, nagyon kedves mindenki, az emberek nagyon
aranyosak. Itt is, olyan kedvesek. És ha rám mosolyognak, az olyan jó. De
már elfáradtam, minek ilyen hosszú élet, már mindenkit eltemettem. Kedvesek
az emberek, de mindenki idegen.
Védőnő voltam, szerettem nagyon. „Fáradt emberek izzadt hónaalja alatt
voltam a mankó.”
Nahát, olyan szép ez a mondat, hogy ezt én nyomban megtanulom.
Ismételgetem, hogy el ne felejtsem. Nevet, jókedvű lesz hirtelen: nahát, hogy
még én is tudok valamit adni!

Emlékezzünk, az első mondat ez volt: nincs már örömöm semmi…

Kató néni az elmúlt hétfőn fájlalta a lábát, de azért még jól nézett ki.
Egy hét alatt sokat romlott az állapota. Vigasztalan szomorúsággal néz
maga elé. Lebénult a bal lába és a bal keze. A fejében találtak valami foltot,
az okozza talán, kap sugárkezelést, remélik akkor javulni fog.
Ha nem javulok, akkor én nem akarok élni, kiugrom az ablakon. Persze
ha tudok – neveti el magát.
Nem akarok így élni, inkább a fájdalom, de ez a kiszolgáltatottság…hogy
másnak kelljen utánam takarítania pisit, kakit…meg minden, ami ezzel jár.
Akkor inkább a halál.
Kérdezem, vajon a családja is így gondolja-e, vagy azt mondják, mindegy
hogyan, csak maradjon életben.
Hát igen, a családom tényleg ezt mondja. Másodszor is felnevet, ragyogó
mosolya boldogtalanságában átélt mély boldogság. Az unokáim azt mondják:
Nagyi, amint jöhetsz haza, mi hozunk, mi adunk injekciókat, gondozunk, te
csak ne aggódj!
Fiatalasszony unokái felváltva jönnek minden nap. Krémekkel át-
masszírozzák az egész testét. Pedig csöpp gyerekeik vannak, dolguk tengernyi.

44
 Mesél a dédunokákról, én meg csak hallgatom. Egyszer, ahogyan bele-
nézek a szemébe, szerető melegséget érzek hirtelen iránta.
Rettenetesen hálás, amiért leültem mellé kis időre.

Vajon miért e nagy hálaérzet? Mit nyújtott az önkéntes? Meggyógyí-

totta? Ígért valamit? Javulással áltatta? Adott bármit is? Csak egy kis időt és
figyelmet.

Kedves arcú néni, kevéske vékony szálú ősz haja pirinyó kontyban. Szeme
kék, kicsi már az öregségtől, mint ő maga, de élénk, értelem csillog a tekin-
tetében.
84 éves. Rosszindulatú daganata van, áttételekkel a legkülönbözőbb
helyeken. Nem baj, nem zúgolódom, mondja, soha életemben nem voltam
beteg, hálás lehetek a Jóistennek. Most beteg vagyok, ki kell bírni, mit tehe-
tünk. De magam nem választottam volna még a halált, még dolgom van, fontos
elfoglaltságom.
Mi?
A nemzetemen akarok segíteni.
?
Írom a történelmet, a valóságot. Mert ami itt történelemírás címén
történt, az hamisítás.
Megírom, hogy is volt valójában. A férjemet meggyilkolták. Már meg-
jelent egy-két cikk a rendszerváltás környékén. Csak írom, még nincs befejezve.
A férjem jó ember volt. Páncélos tiszt. Megtagadta a parancsot, nem lőtt a
tömeg közé…
Jó néha beszélni valakinek. Jó beszélni. Köszönöm, hogy meghallgat.

Jó néha beszélni. Ha van kinek…

Kati nagyon hallgatag. Két órán keresztül ülök az ágya mellett szótlanul.
Néha-néha megszólalok, de csak szűkszavú válaszokat kapok. Kényelmetlenül
érzem magam. Elbizonytalanodom, van-e rám egyáltalán szükség, nem vagyok-e
egyenesen teher számára? Elégtelenség érzésem van, amiért semmit nem tudok
segíteni, semmit nem nyújtok neki. Talán gondolják is az anyukájával, milyen
nevetséges vagyok, beállítok hetente kétszer, nem csinálok semmit, nem vagyok
nővér vagy orvos, és mégis azt képzelem, hogy segíteni tudok. Azon tűnődöm,
megtanulom a masszírozást, és ha a szó elfogy, ha a simogatásnak még nincs
itt az ideje, akkor lenne még valami a tarsolyomban, amivel örömet szerez-
hetek. És ami ürügy a simogatásra. Ugyanakkor derülve ismerem fel magamban

45
a hospice-tanfolyamon megismert tipikus beteglátogatót, aki mindenáron tenni
akar valami hasznosat, sertepertél a betegen, igazgat, rendezget, és képtelen
nyugton ülni és hallgatni.
A látogatásom végén megkérdezem Katit, mit kíván, mikor jöjjek, láto-
gassam-e gyakrabban, vagy netán azt szeretné, ha egyáltalán nem jönnék? Halvá-
nyan elmosolyodik és azt suttogja, szeretné, ha vele lennék, amikor csak tudok.

És jó együtt hallgatni is. Ha van kivel…

Az 5-ös szobában három beteg is támogatásra szorul. 90 éves, szelíd

szemű, bájos kis nénit etetek. Kérdezgetem közben. Egyedül él, jól érzi magát
magányában. Azt tapasztalom, a nagyon magas kort megértek mind jól érzik
magukat. (Nyilván azért sem sietnek az eltávozással.) Egy lánya volt, meghalt
50 évesen, rákban. Férje nagyon régen meghalt, unokája látogatja. Nem fáj
semmije, de harmatgyenge.
Mellette középkorú nő, igen rossz közérzettel. Őt megitatom, próbálom
kitekeredett pózba meredt testét ellazítani.
A harmadik néni kéri az ebédet, de sebes szája miatt az első falat után
feladja. Mindenütt vérvételek, infúziók nyomai, sötétlila véraláfutások. Meg-
simogatom kócos haját.
Megélénkülnek mindhárman. Mikor kijövök, egymással kezdenek be-
szélgetni.

Az önkéntessel néha mintha friss levegő is áramolna a szobába: az

egykedvű, fáradt betegek felélénkülnek.

Marika néni búcsúzik tőlem: holnap nagy műtétje lesz. Megy át a másik
épületbe, a sebészetre. Elsírja magát: nagyon fél. Hat kilót fogyott, nem jó jel.
Picike már, mint egy kis madár. Vittem neki ajándékot, egy kis csokor hóvirágot.
Hogy jutottam eszedbe, kérdezi. Hát, hiszen szakadatlan eszembe jutsz, Marika!
Kér, hogy vigyek neki vadcseresznyeteát, és ne feledkezzek meg arról, hogy
vár engem az otthonában is!

Nem vehetjük át a félelem terhét, de jelenlétünkkel csökkenthetjük

a feszültséget a várakozás nehéz óráiban.

Utcaseprő volt egész életében. Egyetlen beteg nem tartott még így fogva,
mint ő. Nem küzdök a jelenben levésért, ott termek. Tiszta tekintete van,
abban keresem a titkot. Ma másodszor vagyok nála. Ontja a szót, nem sokat

46
kertel. Egyszer csak rám néz: És te hogy vagy? Olyan váratlan, olyan őszinte
a kérdés, olyan igazán érdeklődő, hogy tisztán érzem eláradni a mellkasomban
a meleg, puha áramlatot. Először tapasztalom, hogy ez nem egy költői kifejezés,
ez egy valós érzés. Azonnal tudatában vagyok a rám gyakorolt hatásnak. Meglep
a reakcióm, ennyire örülök az érdeklődésének? Én, aki megtanultam, hogy
csak figyeljek, én, aki a nem akarok soha dominálni, én, aki…
Aztán folytatja. Terhére vannak a gyerekei, gonoszkodva beszél róluk,
valósággal elmarta őket, jó kis firma lehet. Nem baj, szeretem, pont így, ahogy
van. Persze könnyű, lenne csak az anyám! Rájövök, hogy mennyire egyszerű
az elfogadás: nem vagyok érintett.

Az állandóan készültségben lévő ítéletalkotásunkkal nem könnyű

megbirkózni. Pedig az elfogadni tudás a legalapvetőbb követelmény a
súlyos beteg emberekkel való kapcsolatban. Csak az elfogadás légkörében
képes önmaga lenni, csak így teremtődhet meg a fejlődés lehetősége is.

Széklet, hányás, váladékok. Rossz szagok, sőt, orrfacsaró bűz. Ezek az

igazi megpróbáltatások. Meg lehet szokni?
Könnyű helyzetben vagyok, ez nem az én feladatom. Ha nekem szól a
beteg, megyek az ápolónőhöz. De néha nem. Csontsovány férfit etetek, szeretne
valamit mondani, de képtelen. Nem értem, miért, mert ereje van hozzá, próbál-
kozik is, de mintha nem találná a szavakat. Kifejező szemein látom a tiszta
tudatot.
Edinával ketten sertepertélünk körülötte. Nem értjük, mit szeretne,
feladjuk. Elbúcsúzunk.
A nappaliban találgatunk. Nézzük meg a pelenkáját? Visszamegyünk.
A felhajtott takaró alatt árvíz sújtotta terület. Vizes a lepedő, az ágynemű, a
hálóing, minden. Lefejtjük a pelenkát. Orrot facsaró szag, itt bizony más is van.
Először kerülök ilyen helyzetbe. Mit van mit tenni, nekilátok a takarításnak.
Edina felemeli a vézna testet, én vizes ronggyal mosom a szétkenődött székletet.
Megemelem a herezacskót, vastagon rákenődve a ragacs. Halált megvető
bátorsággal csutakolom. Közben igyekeznem kell, Edinának nehéz, a betegnek
kényelmetlen a helyzet. Gyomrom a számba tolul, félek, hogy hangosan
öklendezek. Aztán elmúlik, és azt érzem, hogy semmivel sem másabb, mint
amikor a gyerekeimet csutakoltam pici korukban. Ugyanaz a gyöngéd gondos-
kodás, ugyanaz az igyekezet. Szeretem ezt az idegen testet.

Nehézségek a betegápolásban. Néha szembe merünk szállni a félel-

meinkkel, és néha kiderül, nincs többé mitől tartanunk.

47
 Csak meg akarom ebédeltetni, de maga akar enni. Ki szeretne ülni az
ágya szélére, de látja, hogy tovább nem titkolhatóak az alteste körüli bűnök:
a lepedő véres váladékkal, pisivel tarkított. Nekilátunk a rendcsinálásnak.
Széklet is van jócskán.
Az emberben, ha ilyen intim területre merészkedik, automatikusan
felébred a részvét.
Jaj, úgy szégyellem, olyan büdös.
Szívesen mondanám, hogy az enyém viszont gyönygyvirág illatú, de attól
tartok, kicsit füllentenék.
Nevetése felszabadult: Végre egy őszinte szó!
Mindketten nevetünk, oldódik a zavar és a szégyenkezés.
Anyai érzések törnek elő bennem, hajdanvolt pelenkázások emléke,
gyerekeim kiszolgáltatottsága. Talán ezért ébred fel gyorsabban az együttérzés?
Vagy mert a fájdalmat néha nehéz átélni, a szégyent esetleg jobban érezzük?
Mi is kerülhetünk ebbe a helyzetbe.
Közben beszélgetünk. Férje 13 évvel fiatalabb nála, áldott jó ember. Egy
fiuk van, 22 éves, jó fiú, eszes is, jogi egyetemre jár. Sokáig társalgunk. Élénk,
majdnem jókedvű, ám a végére elpityeredik. Nem lenne nekem semmi bajom,
csak az a gyógyszer tett tönkre!

Mi minden egy röpke találkozásban: csak egy kis segítés szándéka

az ebédnél, aztán zavar és szégyen, megkönnyebbülés és nevetés, együtt-
érzés felébredése egyik oldalról, másikról a bizalom és megnyílás.

Nagyon idős nénit etetek. Nem tudom, hogy nem lát. Amikor befejezi
az evést, türelmetlenül sürget. Nem bántóan, csak mint aki rosszul van, és
már vágyik visszafeküdni az ágyába. Kérem a megértését, muszáj sorra vennem
a feladatokat, mielőtt visszasegíteném az ágyába. El kell pakolnom az edénye-
ket előle, kivenni a hátát támasztó széket, visszafordítani az éjjeliszekrényt.
Amikor felismertem, hogy nem lát, megértem a türelmetlenségét, hiszen ő
nem tudhatja, mennyi apróságot kell elvégezni. Nagy nehezen visszaevickél a
segítségemmel. Betakargatom szeretettel és nem sietek el. Föléje hajolok és
kérdezgetni kezdem, hogyan él egyébként, amikor nincs kórházban. Mesél
örömmel. Kilencvenéves, nyugdíjasházban lakik. Külön szobája van, ahonnan
soha nem jön ki, ezért őhozzá se megy senki. Mégis jól érzi magát, elégedett,
sosem szomorú. Ó, én nagyon jól megvagyok, hallgatom a rádiót, tv-t, zenét,
visszaemlékezem az életem eseményeire, nagyon-nagyon jól érzem magam.
Csak a szépre gondolok mindig, az én drága jó édesanyámra, aki úgy szeretett
engem, fogta a kezem, amikor kicsi voltam, óvott még felnőttként is: neked az

48
nehéz, kislányom, hagyjad. A férjem is, olyan jó ember volt, azt mondta egy
barátnőm, hogy a te férjed, Erzsi, úgy néz rád, olyan hűséges kutyaszemekkel,
irigyelt érte. Nagyon szeretett az uram, hát én nem olyan nagyon, én el akartam
hagyni, szerelmes lettem, de aztán mégse, megbetegedett anyukám, őt ápoltam
inkább. Meghalt gyomorrákban. Vannak gyerekei is, Erzsike néni? Egy fiam
volt, meghalt 38 évesen gégerákban, hát az borzasztó volt, de én csak a szépre
emlékezem. Akkor ki akartam ugrani az ablakon, amikor megtudtam, de aztán
inkább mellette voltam haláláig. Az uram is meghalt már, rákban ő is, de
megélt szép kort, furcsa, de én csak a szépre emlékezem.
Jövő hétfőn jövök, találkozunk, ha még itt tetszik lenni. Hát én már
nem akarok, kedves, olyan jó hozzám, de én már remélem, nem leszek itt,
hanem otthon, a szobámban.

A kommunikáció gyakorlatával foglalkozó szakkönyvekben „ajtó-

nyitó kérdéseknek” nevezik az olyan kérdéseket, amelyek segítik a másik
személy megnyílását. Egy érdeklődő kérdés, a néni azonnal kitárja ajtaját,
és hagyja kiáramolni rajta lelkének rejtelmeit. Már megbékélt ez a lélek,
csak a szépre emlékszik, nem dédelget haragot sem emberek, sem a
sorsa iránt. Nem csak feszítő kérdésekről kívánunk beszélgetni másokkal,
a megosztás vágya ott él mindannyiunkban, bármilyen érzelemről legyen
is szó.

Középkorú, szőke nő, gondosan ápolt, megviselt arcán enyhe smink.

Néhány kérdés, és máris kiteríti elém az egész életét. Rosszindulatú vastagbél-
daganattal operálták, most kemoterápiát kap. Nem tudja, hogy áll a helyzet,
van-e áttét, csak azt tudja, hónapokig tartó kemoterápiának néz elébe. Meg-
kérdezte, hogy van-e áttét? Nem, miért, kellett volna? Elmosolyodom. Dehogy,
csak ha érdekli. Ha nem érdekli, vagy kifejezetten nem óhajtja tudni, akkor
rendben van. De, de, én akarom tudni, szeretném, igen.
Elmeséli, hogy beletörődik a rossz hírbe is, mi mást tehetne, csak hát
haragszik, mert odafönn nem jól találták ki a dolgokat. Miért kell ez a szenve-
dés, ezzel nem értek egyet. Rendben van, meghalunk, jó, ez az élet rendje. Ezt
elfogadom. De miért kell szörnyű szenvedéseket átélnünk, miért? Vagy legalább
látnánk valami értelmet. Mert tudja, azt a mesét én már nem hiszem el, amit
gyerekkoromban, hogy akiket szeret az Isten, azokat sújtja szenvedéssel. Nem
hiszek én ebben, pedig most örülhetnék, mert most láthatom, Isten igencsak
kedvel engem, mert fájdalomban nincs hiány. Isten igen adakozó irányomban,
már ami a szenvedést illeti. Tudja, az a sok lelki gyötrelem is… Maghalt a
fiam, 35 éves korában, a szívével volt baj. Meghalt a férjem is már, az első is,

49
okos, nagy tudású ember volt, de megháborodott, elmegyógyintézetben végezte,
pedig a végsőkig kitartottam mellette, gondoztam, nem engedtem intézetbe, de
aztán már nem volt menekvés. És milyen a sors, a második férjem is, aki
szintén bölcs ember volt, ő meg agylágyulásban halt meg. Sokat szenvedtem,
az imádott fiam, majd szeretett férjeim, mind meghaltak. És most ki fog engem
ápolni, ez is aggaszt. Van egy fiúunokám, 24 éves, ő látogat, de ő meg dolgozik,
nem ér arra rá, hogy engem pátyolgasson, nagy gond ez, hogyan is lesz velem?
Sokáig beszél, én meg csak hallgatom. Gyötrő kérdéseit válaszolatlanul
hagyva búcsúzom. Nagyon köszöni, nagyon hálás, amiért meghallgattam, nem
győzi hangsúlyozni. Nem azt mondja: Viccel, már elmegy, amikor még egy
épkézláb ötletet sem adott?

Miért a mérhetetlen szenvedés a földön? Van-e értelme mindennek?

Az élet végső dolgai, a legnehezebben megválaszolható kérdések mellett
ott a hasonlóan gyötrő hétköznapi kérdés: és ki fog engem ápolni?

Csöpp kis öregasszony, valószínűtlen kék szeme, hófehér haja mesebelivé

teszi. Bűbájos, szívünkbe zárjuk, annak ellenére, hogy hamar kiderül: élete
nem mentes intrikáktól, rosszindulatú feltételezésektől, irigységtől. A szociális
otthonban, ahonnan jött, rajta kívül mindenki gonosz és bajkeverő.
Az ember meghallgatja és mosolyog: minden igyekezete ellenére sem
sikerül első benyomásunkat elhomályosítania.
Egyszerűen csak emberi, és hát, istenem, nem vagyunk tökéletesek.
Hónapokon keresztül látogatom, ez egy hosszú kapcsolat. Először a föld-
szinten, majd az emeleten, az „elfekvőben„.
Ragyogva fogad mindig. A halál gyakori témája. Szép kort megélt, hálát
adhat az Istennek, már nincs sok hátra, szépen elalszik, jó lenne reggel nem
felébredni.
Valójában esze ágában sincs elmenni. Csak győzködi magát, ugyan mit
akar még, 96 éves, senki sem él örökké, de várja a tavaszt és lesi az ablakon át
a világnak azt a szeletét, amely még megadatott neki.
Szidja az ápolónőket, nem teszik tisztába, nem törődnek vele.
Egyik nap felszaladok hozzá, váratlanul megkérdem: mikor van Panni
néni születésnapja?
Ma van – feleli.
Hónapok óta nem jutott eszembe ilyent kérdezni, csak a születésnapján.
Az ápolónők szenilisnek tartják, erre is csak legyintenek, de aztán meg-
nézik a kórlapját, úgy is mondhatjuk, igazuk van: másnap van a 96. születése
napja.

50
 Következő nap virággal, saját készítésű tortával állítok be. Az ebédlőben
kis ünnepséget rögtönzünk, összegyűlnek az orvosok, ápolónők.
Panni néni parányi teste a kövezet fölött száll boldogságában, tisztára úgy
viselkedik, mint egy primadonna, büszkén fogadja hódolói jókívánságait.

Véletlen? Különös intuíció? Nehéz erre ésszerű magyarázatot találni.

Az biztos, hogy olykor történnek kis csodák. Panni néni életében ez a kis
csoda valóságos holdbéli utazással ér fel. Néha szomorúan azt gondoljuk,
semmit sem tudunk tenni egy gyógyíthatatlan betegért. Néha pedig a
világmindenséget hozzuk a lába elé.

Magas, idős úr, elegáns pizsamában. Majd egy órát vele vagyok, az egész
életét elmeséli. Ha tíz lányom lenne, az sem lenne olyan, mint a menyem.
Vigyáz rám, mindent megcsinál, hoznak, visznek. Minden hónapban bejövök
a kemoterápiára. Kis menyem hoz, de mást is megcsinál. Két napig nálam
alszik olyankor, mert akkor nagyon rosszul vagyok. Naponta hatszor felhív,
hogy vagyok. Ha nem veszem fel a telefont, eljön, megnézi, jól vagyok-e. Pedig
dolgozik, vegyészmérnök a foglalkozása.
Nálunk laktak, nagyon nagy lakás volt, külön bejáratú. Hét évig éltek
velünk, kisunokánk is ott született.
A feleségem 5 éve halt meg, három nap alatt. Két évig nem is tértem
magamhoz, azután is csak lassacskán. 54 év együtt, az nagy idő! Lement
virágért, mert a fiámékhoz készültünk, születésnapi ünnepségre. Aztán az
utcán összeesett, elvitte a mentő. Agyembólia. Még beszéltem vele a mentőben
meg a kórházban, de aztán elvesztette az eszméletét, három nap múlva meghalt.
Kis menyem itt volt az előbb, bejött most, csak hogy elmondja, hogy
délután nem tud jönni a fiam, vidéken van, ne várjam. Ilyen rendes, csak azért
jött, nehogy várakozzak. Persze mi is sokat adtunk nekik, az én feleségem
nagyon tudott adni, pedig komoly állása volt, külföldre is utazott sokat, de
valahogy annyira értette a család összefogását, jaj, nagyon sokat tudott nyújtani,
mindent…
Jártunk sokat külföldre, beutaztuk egész Európát. Bécsbe szárnyashajóval
mentünk, messzebbre kocsival, repülővel. Mennyi mindent bejártunk, mennyi
szépséget láttunk!
Épületgépész mérnök voltam, de sportolókkal is foglalkoztam, főleg
focistákkal, velük is utaztunk, mennyi élmény, mennyi érdekes ember, mennyi
jó barát!
Szép életem volt, de a szeretettől, mert higgye el nekem, a legfontosabb
a szeretet.

51
 Kinek lehet elmesélni az életünket? Nem elég egy személy, akinek
ideje van. Hiába ül le az ágyunk mellé a családtag, vagy ismerős látogató,
és hiába szán a látogatásra akár órákat is. Aki része az életünknek, annak
nem állhatunk elő életünk történetével, ahhoz egy idegen kell. Egy
idegen, aki semmit nem tud rólunk, aki kíváncsi ránk, meg akar ismerni
és felkelti közlésvágyunkat. Az önkéntes segítő egyik „erénye” az ide-
gensége.

Ismerősként köszöntöm. Mennyivel könnyebb már egy második talál-

kozás! Határozottabb vagyok, konkrétabbak a kérdéseim. Szomorúan üldögél
az asztal mellett. Otthon volt hétvégén, de nem sok köszönet volt benne.
Aludni nem tudott, ülni sem, tele a hasa vízzel. Jó, néha nézhette a tv-t, azt
itt nem lehet, de leginkább csak feküdt, mint itt. De elrendezte dolgait,
elbúcsúzott a lakástól is. Ő már haza biztosan nem megy, ebből a betegségből
és ebből az állapotból már nincs visszaút. Várja a halált, ez rendben is lenne
már, de fél, nagyon fél a rá váró szenvedéstől. Hogy lesz vajon? Hogyan jön
el a vég?

Olyan kérdések ezek, amelyekre senki nem tudja a választ. Meg

kell elégednünk azzal, amit nyújtani tudunk: jelenlétet, meghallgatást,
megértést.

Erzsike nénit etetem. Maguk valami Máltai Szeretetszogálat? Hát, szere-

tünk is meg szolgálunk is, de hospice a nevünk. Nagy dolog ez, nagyon nagy,
amit maguk csinálnak. Mosolytalanul, szinte ridegen hálálkodik. Á, dehogyis,
nem olyan nagy dolog, szerénykedem. De nekem, nagy, nekem nagyon nagy
dolog, hogy engem valaki megetet, megforgat, nekem, nagy dolog! Szinte
mérgesen hangsúlyozza az engem, nekem szavakat.

Nincsenek látványos eredmények, a lebénult lábak nem kezdenek

el járni, a sebek nem hegednek be, a testi állapot romlása nem fordul
vissza, de még csak meg sem áll szorgalmas ténykedésünk következ-
tében. Néha sikerül enyhíteni a szenvedést, néha egy felragyogó, vagy
alig látható mosoly a beteg arcán, néha kimondott, hálás szavak jelzik,
hogy nem volt hiába a látogatásunk. Néha semmi jel, a beteg őrzi a
titkot, mi pedig tétovák vagyunk. Pedig szükségünk van megerősítésre,
az erőre, hogy folytatni tudjuk. Szükségünk van a hitre, hogy szükségük
van ránk.

52
 HUMOR

Fényképeket mutat a családról. 9 éves kislányunokája 6-8 játék babával

lefényképezve. Karján néhány, előtte a babakocsiban kettő. Nagycsaládos –
mondja Marika. – Már segélyért is folyamodtunk. Egyelőre én fizetek neki
havi 500 Ft segélyt havonta!

A humor olyan, mint amikor nehéz lélegzésünkkor friss levegőhöz

jutunk, amikor nehéz gyaloglás után leülhetünk, amikor súlyos teher
cipelésekor végre letehetjük a terhet. Utána tovább kell vinnünk, tovább
kell gyalogolnunk, és újra légszomjjal fogunk küszködni, de már újult
erővel.

Kicsi, vékony, ritka kedves arcú néni, kék hálóingjében mosolyogva

üldögél az ágy szélén.
Nevet rám: Nem tudok meghalni, hát most mondja meg, 96 évesen! Úgy
hozott be a mentő, a nyugdíjasházból, ahol élek, hogy már ez az utolsó kirándu-
lásom, és lássa, itt vagyok, felépültem, és már hanyadszor, az utóbbi 5-10
évben! De én mindig meggyógyulok, egyszerűen én nem tudok meghalni. Hát
mit szól? Olyan kedvesen, hamiskásan nevet. Mesél az életéről, bájosan,
szórakoztatóan. Öt gyereke van, egy meghalt 60 évesen. Négy lánya van. Egyik
diplomás, ügyvéd, nagyon büszke rá. Látogatják a gyerekei? Ez az egy nem, ez
nem ér rá. 70 éves, utazgat meg írja az élményeit. Több könyve megjelent már.
Ő nem látogat, nagyon elfoglalt. De a többi igen. Meg az unokák, egyik
különösen gyakran, pedig beteg gyereke van. Szeretek élni, tudja, rengeteget
olvastam, egészen mostanáig, de most romlott a szemem, már nem látok
szemüveg nélkül. No de nem találja viccesnek, hogy én nem tudok meghalni?
Most is megyek majd nevetve vissza a nyugdíjasházba, hogy fognak csodál-
kozni! Előre kacagok magamban!

Hálás dolog elszórakoztatni saját magunkat, de mennyivel jobb

együtt nevetni valakivel! Derűs visszatekintés az életre, huncut fricska a
közelgő halálnak.

Julika néni lánya nagyon jól csinál mindent. Igaz, borszagú a lehelete,
igaz, kicsit hebrencsnek tűnik, de kitűnően bánik a mamájával. Becézgeti,
simogatja, puszilgatja arcát, haját, kezét. Viccelődik is vele, ami külön tetszik.
Figyelem Julika néni reakcióját: pár lépéssel a halál előtt még el-elmosolyodik
lánya humorán. Láttam már olyan hozzátartozót, aki templomi áhítattal az

53
arcán, a gyászoló kötelező komorságával tett-vett a rokon körül, meg ne sértse
egy esetleges félmosollyal, egy komolytalan megjegyzéssel. Gabi elfogadta és
elfogadtatta a mamájával is, hogy betegen ismét félig gyermeki állapotba került
vissza, aki cserébe a gyermeknek járó hevesebb szeretet-megnyilvánításokat
és kissé gügyögőbb, kedveskedőbb artikulációt kap. Gabi azt sem találja szentség-
törésnek, amikor azt mondja béna édesanyjának, hogy melyik hálóruhát, azaz
„homokázóruhát” adja rá, mert hogy ma mit is válasszanak, „homokázni”
menjenek-e, avagy sétálni? Persze veszélyes dolog ez, hiszen sok beteg éppen
ettől szenved, hogy őt már szinte nem is tartják beszámíthatónak, nem beszél-
nek vele egyenrangú módon. Gabi azonban csak időnként viccelődik, ha kell,
nagyon is képes felnőtt módon beszélni anyukájával, csak megenged magának
egy ilyen játékot is, ami szemmel láthatóan nem esik rosszul mamájának sem.
Ezen tűnődve felteszem magamnak a kérdést: lehetséges, hogy éppen ez az
egyetlen lehetőség, éppen ez a módja annak, hogy az örökösen teljesítmények-
ben gondolkodó világunkban elfogadjuk magunkat „semmittevőnek”, beteg-
nek, „haszontalannak”, hiszen a gyermeknek szabad mindent, a gyermeket
önmagáért szeretik.

A beteg lánya jól ismeri édesanyját, pontosan tudja, hol a határ,

meddig mehet el a viccelődésben. A beteg emberrel való kommunikáció
érzékeny figyelmet igényel, a humor pedig egy különösen érzékeny
terület. Mégsem lenne tanácsos kizárni a beteg életéből a derűt, a feszültség-
oldó humort. Legyünk óvatosak, tartózkodóak, de ne higgyük, hogy a
beteg elvárása egy gyászos arckifejezés, és komor, tragikus mondanivaló.

Kálmán fiatal és jó kedélyű fiú, halálos betegségével szemben a humor

a legfőbb fegyvere. Folyik a könnyem a nevetéstől, amikor meghallgatom
rögtönzött előadását a saját temetéséről. Ő is nagyokat kacag és boldog, hogy
ennyire vevő vagyok a humorára. Azt hiszem, mindenről nyíltan beszélhetünk,
nekiszegezem hát az otromba kérdést: Na és miben leszel a ravatalon, farmer-
ban, vagy öltönyben? Hamvasztva leszek, feleli mélységes szomorúsággal.
Elpirulok, baklövésemen szégyenkezve, ő pedig megrázza magát, rám
kacsint, és ott folytatja a bolondozást, ahol abbahagyta.

Ismert jelenség, amikor mi magunk messze elmegyünk önmagunk

karikírozásában, súlyos kritikával illetjük magunkat, ugyanakkor meg-
ütközünk, ha a hallgatónk csak a leghalványabban is egyetért valamely
részlettel. Szerencsére a humor átsegíthet még a baklövéseink okozta
zavaron is, mint ahogy a fenti eset példázza.

54
 Folyton bolondozik, így én is. Kialakul egy cukkoló, incselkedő kapcsolat.
Rákos, néhány éve küszködik már a kórral, hol jobb, hol rosszabb, rendszeresen
van kórházban.
Lehet, hogy télre beköltözöm, az emeletre, mondja. Mit csináljak otthon,
hideg is a lakás, nem fűtenek oldalról, a szomszédom a Duna. Most is rosszul
voltam, az volt a szerencsém, beláttak hozzám a folyosóról. Keresztben feküdtem
az ágyon. Hívták a mentőket.
Régi történet jut eszébe:
Az apám 70 éves volt. Lyányom, adjál már valami gyógyszert. Gyógyszert?
Jó, itt van. Éppen hashajtó volt a kezemben, mert szükségem volt rá. Kérsz még
egyet? Na még egyet.
Papa pár óra múlva szidott, mint a bokrot. Lyányom, mit adtál nekem,
fosok, mint a.…
Hashajtót. Az isten lovát neki, hát miért, amikor nekem a fejem fájt.
Nem mondta.
Az öreg úgy megkergetett, hogy biciklivel menekültem. Felnőtt asszony
voltam már ekkor, magam sem fiatal.
Felszabadultan nevetünk, és én meg valahogy másképpen tekintek erre
a csínytevő kis hölgyre, mint előtte.

Nevetés a kórházban. Nevetés a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő

idős beteggel. A végállomás felé tartó nehéz menetelés közben meg-
pihenünk. Pár percig nem létezik betegség, fájdalom, halál.

Fél lába van. Pogácsával kínálom. Ízlik neki, vidáman viccelődik, holnap
is jöjjek, s kacsint hozzá. Később a folyosón is utánam kurjant: Várom holnap
is, sokat hozzon! A többiek is felvidulnak, mindenki mosolyog.

A humor fertőző. De nem érdemes védekezni ellene.

Két tapasz is van rajtam, nézze, itt. Tudja, hogy a szomszéd ne halljon
ordítani. Kacsint rám, huncutul nevet. Én is mosolygok, ez a mosoly végig az
arcomon marad. Mert mesél, szórakoztatóan, sok-sok humorral. Élvezi, hogy
tetszik nekem. Feleség, család van? Ó, hát hogyne. Most volt itt az asszony.
Ilyen kicsike, kisebb, mint én. Mondom neki egyszer, vagy 50 évvel ezelőtt: te,
Irén, elmennék én a szüleidhez, de bevallom: félek én a szülőktől. Hajtottam
én a lányokat, minek tagadjam, de én még szülővel nem találkoztam. No, a
sajátjaimmal, az, igen. De másnak a mamája, papája? Félek én attól. Hogy,
hogy nem, ez a csöpp lány elérte, hogy vonatra ültünk. Zötyögtünk vagy

55
360 kilométert, egész nap mentünk, minden kutyaugatásnál megálltunk.
Kérdezgettem időnként a lányt: ez még Magyarország? Itthon vagyunk még,
vagy már külföldön? Mátészalkán aztán végre leszálltunk a vonatról. Az
állomással szemben volt egy Utasellátó. Na, mondom, én itt megvárlak, te
csak menj, találkozz az anyáddal. Hát persze, nem hagyott ott. Eljutottunk a
kapuig. Ott áll az anyja. A lány megy befelé, én meg csak állok a kapuban. Na,
gyere, azt mondja a mama, gyere be, ha már itt vagy. Így aztán bementem.
Amint magunkra maradtunk, azt mondja a mama: aztán figyelj, nehezen
neveltem én a gyerekeimet, egyedül, mondd csak, komolyan veszed a lányomat?
Hát mán hogyne venném komolyan, jöttem volna ide, a világ végére, zötykö-
lődni egész nap, meg találkozni magával, ha nem venném komolyan? Hát így
aztán elvettem az asszonyt. 50 éve már. Műszerész voltam, jól kerestem. Ott
laktunk az anyjánál. Egy nap hazaszaladtam a munkából, kértem az asszonyt,
süssön nekem szalonnát, tojást. Azt mondja, nem lehet, majd ha hazajön anyu.
Hát kiderült, minden le van zárva, lakatolva. A karos pad, a kamra, a láda,
mindenen lakat. Az anyjánál a kulcs. Behoztam a pájszert, mindet lefeszítettem.
Jól belaktam, a lakatokat a kertben felhalmoztam. Este mondom az öreg-
asszonynak: Ha múzeumot szeretne, ott találja a kertben a lakatokat.
Itt vannak a daganatok a hasamban. Itt meg itt. Megfogja a kezemet,
odavonja a gyomrára. Érzi? Ezek azok. Műtöttek már, de ezt nem lehet, a
májban is vannak áttételek. Hát ez a helyzet. Elmegyek, jönnek utánam,
csukják be az ajtót. Nem értem. Nem érti, hát ez egy szimbólum, érti már?
Nemigen. Hát, ha úgy mondom, hogy az ablakon, üvegestül, érti? Nem, sajnos.
Hát maga, de kis aranyos, semmit sem ért? Nagyot nevet: én, tudja, tanultam
pszichológiát is. Én is, de úgy látszik, nem eleget, válaszolom és kacagunk
mindketten.

Mi más ez az anekdotázás, mint életútvizsgálat? Visszatekintés, emlé-

kezés, humorba csomagolva. A stílus különböző. A lényeg ugyanaz.

SEGÍTSÉG A GYÁSZBAN

Elrohanok Békásra, két özvegytől elhozom a hospice-nak felajánlott

eszközöket. Nem ismerem őket, nem én jártam hozzájuk. Az első néni átadja
a holmikat, majd megmutatja a férje fényképét. Marasztal, leültet és szalad a
fényképalbumokért. Valósággal beborít a sok képpel, és az áradó emlékeivel.
Olyan örömmel mesél a családjáról, az életéről, mintha még a szomorúságáról
is megfeledkezne. Vadidegenül felmegyek, mint egy szállítómunkás, vagy taxis,

56
és három perc múlva benne vagyunk az életének a közepében. Sír és nevet.
Csalódott, amikor mennem kell.
Lekísér. Búcsúzóul bátortalanul megpuszilom, de ő magához von, szorosan
ölel.
A másik néni mértéktartóbb. Vagy csak érzi, hogy sietek már? (Hiszen
valóban: mennem kell a gyerekekért.) Praktikus feladatokra koncentrálunk:
hogy lehet összecsukni a tolószéket, hogy fog elférni a sok csomag a kocsimban.
Búcsúzáskor megkérdezem, megpuszilhatom-e? A tartózkodó viselkedés egy
pillanat alatt leolvad, hatalmas mosoly terül szét a néni arcán, majd magához
ölel könnybe lábadt szemekkel.

Hol egy ember, aki meghallgat? Hol egy figyelő szempár? Hol egy
ölelhető, meleg emberi test, amihez hozzábújhatok? A hospice szemléletű
segítés alapvető részét képezi a gyász időszakában nyújtott támogatás is.
Nem szakad meg váratlanul a kapcsolat a beteg halálával, a magára maradt
családtag továbbra is érezheti támogatásunkat. Meleg, érdeklődő telefon-
hívásokkal, fokozatosan csökkenő látogatásokkal lassan csendesül a
kapcsolat intenzitása. A gyász lélektanával kapcsolatos ismeretek elsajá-
títása az önkéntes segítők számára is ajánlott. A szakirodalomból való
tájékozódáson kívül a már említett Napfogyatkozás Egyesület gyász-
tanácsadókat kiképző tanfolyama segítségével képessé válhat az arra kedvet
és tehetséget érző önkéntes, hogy csoportot szervezve, heti rendszeres
találkozókon segítse a gyászolókat veszteségeik feldolgozásában.

A SEGÍTŐ KAPCSOLAT ETIKAI VONATKOZÁSAI

Az igazság győzelme a szelídekre és a türelmesekre vár.
Pilinszky János

AZ ÖNKÉNTES SEGÍTÉS ETIKAI KÉRDÉSEI

Az önkéntes segítő kapcsolata a beteggel aszimmetrikus kapcsolat.

A beteg kiszolgáltatott helyzetben van, ezért könnyen kerülhet alárendelt
szerepbe. A segítő eldöntheti, milyen módon, mennyit segít, akár meg-
szakíthatja a segítést, végleg megtagadhatja, tehát hatalommal rendelkezik
a segített fölött. Az ilyen aszimmetrikus helyzet esetében nagyon fontos
az etikai elvek betartása.

57
 Az erkölcsi nevelés, illetőleg az önnevelés feladata olyan jellem-
vonások kifejlesztése, amely az erkölcsi szabályokat betartó viselkedéshez
vezet.
Az önkéntes szabja meg vállalása idejét és a segítés módját. Ebben
szabad. Az önkéntesség és a honoráriumnélküliség nem jelenti azonban azt,
hogy kedvére dönthet, az adott napon elmenjen-e vagy nem. Ha akár a
kórházi önkéntesekhez csatlakozva felajánlja, hogy például csütörtökönként
lehet rá számítani, akár a családnak ígéri meg, hogy valamely napon rendel-
kezésre áll, akkor nem dönthet úgy, hogy mégsem, ma nincs kedvem. Ter-
mészetesen közbejöhet betegség, halaszthatatlan családi vagy munkahelyi
esemény, ám ezt köteles előzetesen jelezni. A vállalt szolgálat mennyisé-
gén kívül felelősséggel tartozik a minőségéért is. A segítő köteles minden
tőle telhetőt megtenni a betegért, szükségleteiről gondoskodni, támogatásá-
ról, együttérzéséről biztosítani. Nem hagyhat magára például egy beteget,
mielőtt a gondozó családtag visszaérkezik, ha ebben állapodtak meg.
Az önkéntesnek képesnek kell lennie énhatárainak védelmére is.
Tudnia kell önmaga és a beteg érdekében is „nem”-et mondani. Elő-
fordulhat, hogy a beteg gyakoribb látogatásokat szeretne, vagy a család
több segítséget igényelne. Ha erőnkön felül akarunk megfelelni ezeknek
az elvárásoknak, előbb-utóbb kénytelenek leszünk szembenézni a túlvállalás
következményeivel. Kis „nem”-ek kimondani tudásával elkerülhetjük a
később kényszerítő erővel feltoluló nagy „NEM”-et, amely akár a kapcsolat
végét jelentheti.
A hospice-önkéntesség azonban azt is jelenti, hogy a rendszeres
vállaláson felül arra is felkészülünk, hogy az agónia idején igény szerint
akár félnapos, egész napos, folyamatos jelenlétünkkel segítjük a családot.

KOMPETENCIAHATÁROK

A diagnózis közlése az orvos feladata. Ez az ő kompetenciája, ő az,

aki tisztában van a betegség mibenlétével, a várható kimenettel. A fel-
merülő kérdésekre ő tud szakértő választ adni. Ma már az egészségügyi
törvény is előírja, hogy közölni kell a beteggel a diagnózist, ám Magyar-
országon még mindig előfordul, hogy ezt elmulasztják, vagy a hozzá-
tartozóval beszélik meg. A hospice-szemlélet értelmében elengedhe-
tetlenül fontos az őszinteség. Az elfogadás, a megbékélés, a dolgok
elrendezése, az életút áttekintése csak akkor történhet meg, ha a beteg
megérti: betegsége gyógyíthatatlan.

58
 A hospice-önkéntes pontosan tudja, mi a betegség, és azt is tudja,
milyen kárt okozhatunk a titkolózással. Tudja, hogy a beteg és a család-
tagjai közötti kölcsönös szerepjátszás mennyire elszigetelheti őket egymás-
tól. Valóságos falat emelhet közéjük a kimondhatatlan, a titok, amely
következtében vesztes a reménytelenül magára maradt beteg, és vesztes
a családtag is, aki igazán csak súlyos gyászában ismeri fel – immár vissza-
vonhatatlanul –, mit mulasztottak azzal, hogy nem voltak nyíltak és
őszinték egymáshoz.
Az önkéntes segítő tehát fontos információk birtokosa, de nem
rendelkezik azzal a joggal, hogy mindezeket feltárja a betegnek és a
családnak. Mit tehet mégis? Gyengéd terelgetéssel hozzásegítheti a hozzá-
tartozókat a belátáshoz, vagy létrehozhat olyan helyzeteket, amelyben
létrejöhet a nyíltabb kommunikáció. Előfordul, hogy az önkéntessel a
beteg is és a családtag is őszintén beszél, ezért sokszor elég együtt leülni
a beteg ágya mellé, és az így létrejött helyzetben oldódhatnak a kommuni-
kációt akadályozó gátlások.
Mit tegyünk azonban, ha a beteg nyíltan nekünk szegezi a kérdést?
Tudjuk, hogy nem válaszolhatunk, ugyanakkor azt is tudjuk, ha hazudunk,
magunk is elmélyítjük a kommunikációs űrt. Nem tudunk erre előre kész
válaszokat nyújtani, amelyeket szükség esetén elővehetünk. Legfontosabb,
hogy ne meneküljünk el, akár zavart, félrevezető válaszunkkal, akár
fizikailag.

„Szeretnék felidézni egy esetet, amelyet egy fiatal ápolónő élt át nemrég,
a meglepetést – ahogy azt majd látni fogjuk –, amely rátört a meghittségnek
ilyen pillanatában. Éppen felvett az osztályra egy vele egykorú fiatal nőt, akinek
inoperábilis daganata volt, és akit felvilágosítottak arról, hogy lehetetlen
operálni. Miután kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, a nővér leült mellé.
A fiatal beteg a „rendelkezésre állás” ezen gesztusától megérintődve spontán
kontaktust teremtett azzal, hogy megfogta a nővér kezét. Szemébe nézve
megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, szerinted meg fogok halni?”
A nővér azt érezte, hogy nem kap levegőt. Minden szétesett benne, nem
tudott mit mondani. Tehát néma maradt, tökéletesen tanácstalan, de ott maradt.
Nem akart elmenekülni, megkerülni a kérdést, nem igyekezett elfojtani a
könnyeit, amelyek most elfutották a szemét. A helyzet azt követelte tőle, hogy
„ne mondja meg az igazat”, de maradjon őszinte, vagyis, hogy összhangban
pillanatnyi érzésével, a totális tehetetlenség érzésével maradjon őszinte. Néhány
gyötrelmes másodperc után a fiatal beteg visszanyerte hangját: „Megértettem…
Köszönöm Neked… Most beszéljünk másról.” [10]

59
 A beteg néha valóban tudni szeretné a valóságot, sejti, hogy nagy
baj van, és azért kérdez. Máskor viszont azért kérdez, mert megnyugtatásra
vágyik, hogy nem igazak sejtései. Az önkéntes szolgálat néha megoldha-
tatlannak tűnő feladata megtalálni azt a helyes választ, amelyben nem
lépjük át kompetenciahatárainkat, de nem is zárkózunk el a beteg elől.
Válaszolhatjuk azt is például, hogy mi nem tudhatunk mindent, de joga
van választ kapni ezekre a kérdésekre, és biztathatjuk arra, hogy tegye fel
kérdéseit annak a személynek, aki illetékes a válaszra. De mindenekelőtt
a legfontosabb ilyenkor éreztetni, hogy a család, a hospice team soha
nem hagyja magára, gondoskodni fogunk róla mindvégig, és kifejezni
szeretetünket. Mert, ahogyan Simone Weil mondja: „A halállal szemben
egyedül a szeretetben bízhatunk!” [11]

Marika meséli, nagy baj van, átszakadt a hüvely és a végbél fala. Azt
mondja ugyan, hogy igen elkeseredett, de nem látszik annak, bár egy pillanatra
elpityeredik. Jön, megy az ágya körül, rendezkedik. Tudom én, hogy nincs
kiút, nincs mese, gyógyíthatatlan vagyok. Csak hát nem könnyű. Otthon sem
jó, nincs aki ápoljon, itt nem maradhatok. Lányomnak pici a lakása, csecsemője
van, nem mehetek oda, de nem is mennék, nekem nyugalom kell, fárasztanak
a gyerekek.
Nem tudom, meddig tart ez még, legalább tudnám, olyan jó lenne.
Az orvosok mit mondanak?
Azok a világon semmit.
Jó, de kérdezed őket?
Kérdezem, folyton kérdezem, de azt mondják, nem tudják. Dehogynem
tudják, csak nem mondják.
Marika, ha valaki igazán tudni akarja, el tudja érni, hogy komolyan vegyék
az igényét. Valóban tudni akarod? Hallani akarod, hogy mondjuk, két hónap.
Vagy ha azt mondanák: két nap. Ezt szeretnéd? Ez jó lenne neked, tényleg?
Igen. Szeretném tudni. Ha két nap, akkor azt. És hidd el, én igazán tudok
kérdezni. De nem mondják meg.
Egészen nyíltan beszélgetünk, magam is meg vagyok lepve. Persze nagyon
figyelek, de úgy érzem, megengedhetem magamnak a nyílt kérdéseket, Mariká-
val már jól ismerjük egymást.
Igazi humorral fűszerezi mondatait. Egyszer sír, egyszer nevet, fent és
lent az érzések áramában.

Vajon tényleg annyira tudni szeretné? Létezhet az, hogy nyílt kérdé-
sekre nem kap nyílt választ? Bízzuk rá, mit szeretne igazán. Ha valóban

60
olyan fontos neki, járjon utána. Nagy hiba lenne, ha készségesen el-
sietnénk, beszélnénk az orvossal, visszajönnénk és tálalnánk a választ.

AUTONÓMIA

Az autonómia tiszteletének elve azt jelenti, hogy mindenkinek joga

van a saját ügyeiben való döntéshez. Erről gyakran megfeledkezünk, ha
beteg emberről van szó. Felnőtt korú, mentálisan egészséges ember
esetében mind a jog, mind az etikai elvek megkívánják a személy auto-
nómiájának tiszteletét. Törekedni kell a beteg ember kiszolgáltatottságának
csökkentésére, autonómiájának növelésére. Szoros kapcsolatban áll a
teljes önrendelkezési joggal az információ birtoklása. Az információ vissza-
tartása növeli a kiszolgáltatottságot, míg az információ birtoklása növeli
az egyén lehetőségeit saját sorsának irányításában. Ebből következik az
igazmondás kötelessége is. A beteg embert soha nem szabad becsapni,
félrevezetni, még a jótékony hazugság formájában sem.

A „NE ÁRTS” ELVE, TITOKTARTÁSI KÖTELEZETTSÉG

Ez az ősi etikai elv természetes minden önkéntes segítő számára.

Tisztában kell lenni korlátainkkal, a segítő szándék nem mindig azonos
a lehetőségeinkkel. Tudatlanságból, meggondolatlanságból többet árthatunk,
mint ha semmit nem tennénk. A beteg hozzá nem értő helyváltoztatása,
masszírozása, ödémák simogatása, gyógyszerek helytelen beadása veszélyes
lehet. Hangsúlyozzuk, hogy az önkéntes segítő egy hospice team tagja,
ahol mindenkinek megvan a maga szerepe. Az önkéntes segítő kérje ki
az orvos, nővér, gyógytornász tanácsát, mielőtt a beteggel bármi új „akcióba”
kezd. Hogyan lehet eldönteni, mi az a beteg körüli segítség, amit bátran
elvégezhetünk. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy minden olyan
jellegű feladat, amelyet egy otthonápolásban a családtag elvégezhet, vagy
amit mi otthon, saját családtagunkkal veszélyeztetés nélkül megtehetünk.
Fontos tényező még, hogy segítő szándékunkat csak akkor váltsuk cselek-
vésre, ha a beteg személy óhajával is egyezik.
A „Ne árts” elvéhez tartozik a titoktartási kötelezettség is, amely
nélkülözhetetlen a segítő iránti bizalom kialakulásához. Az önkéntes
segítő számtalan bizalmas információ birtokába kerülhet. Ezekkel tilos
visszaélnie, mások számára hozzáférhetővé tennie. A titoktartási kötelezett-

61
ség fennáll a beteg családtagjaival kapcsolatosan is. Akár a családtag
mond valamit a beteg távollétében az önkéntes segítőnek, akár a beteg a
családtagokról, vagy önmagáról oszt meg velünk valamit, kötelesek vagyunk
azt bizalmasan kezelni. Ha valami őket érintő dologról szeretnénk mások-
kal beszélni, vagy szakmai anyagban felhasználni azt, kérjük ki az enge-
délyét.

A JÓTÉKONYSÁG ELVE

Az önkéntes segítő esetében a jótékonyság elve olykor azt is meg-

kívánja, hogy saját érdekeit háttérbe szorítva, a beteg érdekei szerint
cselekedjék. Gyakran nem könnyű megítélni, hol a határ, vagy hogy a
pillanatnyilag jótékonynak tűnő vállalás hosszú távon vajon nem éppen
rosszat tesz-e a betegnek. Ezekben a helyzetekben segít a szupervízió,
amely nemcsak kérhető, de minden segítőnek jár. Az önképzés, a szakmai
ismeretek folyamatos növelése és a mentális egészség megőrzése köteles-
sége az önkéntes segítőnek a jótékonyság elvének gyakorlásához.

AZ IGAZSÁGOSSÁG ELVE

A segítőnek törekednie kell arra, hogy ne alkalmazzon igazságtalan

megkülönböztetést.
Nincs helye a beteg hátrányos megkülönböztetésének neme, bőrszíne,
politikai, vallási, világnézeti meggyőződése alapján. A segítőnek igyekeznie
kell félretenni személyes előítéleteit, nem szabad, hogy a segítés színvonalát
befolyásolja ellenszenve, viszolygása, erkölcsi megítélése. Amennyiben az
önkéntes segítő nem képes úrrá lenni erős érzelmein, kérheti, hogy más
önkéntes vegye át a szerepét.

ELLENSZOLGÁLTATÁS ELFOGADÁSA

A súlyosan beteg Anna mamája meggyes pitével kínál. Mivel előző

alkalommal arról is beszélgettünk, hogy milyen nehezen szokta meg a stómáját,
egy évig bujkált az emberek elől, s hogy van olyan ismerőse, aki a világért nem
fogadna el tőle semmi ételt – nyilván undorodik tőle –, ezért most bizonyítha-
tom, hogy nem mindenki van ezzel így. Jóízűen falatozgatom a finom süteményt.

62
 Amikor a mama kikísér, megajándékoz egy liliomhagymával, amely, ha
virágzik tavasszal, lélegzetállítóan szép. Elültetem majd a kislányommal, és
kíváncsi várakozással fogjuk lesni érkezését minden májusban.

Az önkéntes segítőknek szigorúan tilos pénzt vagy bárminemű

ajándékot elfogadni. Szerencsére a betegek és hozzátartozóik tisztában
vannak a hospice-szolgáltatás ingyenességével, ezért nem kell harcot
folytatni azért, hogy hálapénzeket utasítsunk vissza. Előfordul azonban,
hogy szívük minden melegével azon fáradoznak, hogy valahogyan viszo-
nozzák törődésünket, vagy kifejezzék hálájukat. Az ilyen szívből adott
ajándékokat nagyon nehéz visszautasítani. Lehet ennek kivédésére praktikus
előintézkedéseket tenni. Általában a család valamilyen módon szóba
hozza, kérdezősködik a hospice team munkájáról, az ingyenességről, az
önkéntesség mibenlétéről. Érdemes már itt határozottan elmondani, hogy
az önkéntes segítőnek szigorúan tilos elfogadnia bármit is. Ezzel elkerül-
hetőek a későbbi, esetleges zavarba ejtő helyzetek.
Nem kell azonban a szabályok tiszteletében odáig mennünk, hogy
egy kedvesen kínált süteményt, vagy a kertből szedett virágot se fogadjuk
el, és ezzel megbántjuk az őszinte szívvel adakozót.

NEM FONTOS, HOGY MINDIG IGAZUNK LEGYEN

Pedagógus volt aktív korában. Kérdezget, vannak-e gyerekeim, hova

járnak iskolába. Mondom, hogy kislányom különösen érzékeny lelkű, kerestünk
egy neki való iskolát. Majdnem dühösen mondja, nem kell ahhoz különleges
iskola, minden pedagógus szívvel csinálja a hivatását, aki nem, minek is menne
pedagógusnak.
Fizetni is kell?
Igen, havi 5000 Ft-ot, de kapunk ezért könyveket, eszközöket is.
És mit gondol, aki nem teheti meg, hogy fizessen, azok a gyerekek,
szegények, mehetnek a csudába, azokkal mi lesz? Mit gondol, mi?
(Nem tudok válaszolni, de nem az érvének az ütőerereje bénít meg,
hanem az, hogy ez a hölgy a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését is rajtam
verné le, igen, nekem telik 5000 Ft-os tandíjra, ami ráadásul nevetséges összeg
az óvodai és iskolai árakhoz képest, de telik gyümölcsre is, míg vannak
gyerekek, akiknek nem, így talán jobban tenném, ha én sem adnék gyümölcsöt
a gyerekeimnek, és igen, vannak, akik drágább sportra, különórákra is járatják
a gyerekeiket, míg másoknak nem áll módjában, ezek is hogy jönnek ahhoz.

63
Mi több, amíg éhezés van a földön, hogy jövünk mi ahhoz, hogy együnk.
Nagyobb gyerekeim iskolaválasztásánál még egyetlen kérdés merült fel: melyik
iskolához tartozunk. És mi mentünk oda. (Megjegyzem, ha választhattam
volna, akkoriban én sem engedhettem volna meg magunknak a fizetős iskolát,
mi több, gyümölcsöt sem tudtam venni.) Ma már az a szülő, aki nem gondol-
kodik el gyereke természetén, és nem keresi meg a hozzá legjobban illő
iskolatípust, az felelőtlen.)
Na és mit nyújt ez az iskola többet? Ne mondja nekem, hogy bármivel
is jobb, mint a többi iskola, csak a pénzre hajtanak! Minden iskolában egy-
formák a tanárok, felelősséggel tanítják a gyerekeket, mindent elkövetnek a
haladásért.
Majd hajba kapunk. Hatalmas engedményeket teszek, igen, a pedagógusok
általában jók, az ember élete végéig emlékszik rájuk, és hálás, de olykor meg
nem, megszégyenítenek, rombolják az önbizalmat és bizony azzal is maradandó
károkat okozhatnak. Ebben az iskolában meghatározott elveket kell követniük
a tanároknak, nincsenek rossz jegyek, fekete pont, tolerancia van és egyéni
haladás, minden egyes gyerekkel képességeinek megfelelően foglalkoznak.
Örülnek a haladásnak, amit önmagához képest ér el, nem hasonlítják az
élvonalhoz.
Ugyan már, lári-fári, szükséges a fegyelem, az értékelés, a felzárkóztatás.
Mit tegyek? Harcolok az imádott iskolám imádott tanáraiért, a módszerért.
Udvarias vagyok, óvatos, rengeteg engedményt teszek: de harcolok. Miért?
Miért olyan fontos nekem, hogy igazam legyen? Itt ez a szegény, idős nő,
nagyon beteg, nagyon szomorú. Miért nem hagyok neki is valamit az életből?

Az igazság mindannyiunk számára alapvető dolog. Állandó készült-

ségben élünk, hogy bármikor csatába induljunk megvédelmezni vélt
igazunkat. Fáj, ha valaki megkérdőjelezi azt, ami nekünk fontos, amiben
hiszünk. Nem kell feladnunk a dolgokról való álláspontunkat, ám megtanul-
hatnánk toleránsabbnak lenni más véleményekkel szemben, megértőbben,
elfogadóbban viszonyulni a tőlünk teljesen idegen gondolatokkal szemben
is. Ez az attitűd minden körülmények között kívánatos hozzáállás, ám a
súlyos beteg emberekkel szemben elsajátítandó követelmény.

Vilma az önkénteseknek abból a fajtájából való, akiket én ezoterikus

őrülteknek nevezek. Manapság sokan vagyunk ilyenek, kicsit magam is. Út-
keresők vagyunk, pótoljuk a hiányt, ami a rendszerváltás előtt sújtott bennün-
ket, a visszacsapás erős, elárasztanak az ezoterikus könyvek, a New Age minden
válfaja. Van azonban egy típus, aki olvasmányai által elért tökéletes tudáshittel

64
rendelkezik, ő az, aki mindent tud evilágról, túlvilágról és minden cselekede-
tünkről. Ő az, aki bármely egyszerű hétköznapi problémafelvetésre komoly
képpel azt válaszolja: nyilvánvaló, persze, a karmád. Vagy akinek első kérdése,
hogy milyen jegyben születtél, majd sokat mondóan bólogat, aha, érti, miért
vagyok olyan, amilyen. Vilmát megrökönyödött figyelemmel kísérem, ő az,
aki spirituális fejlődése érdekében jön hétről hétre, és ő az, aki a 90 éves néni
kérdésére new age-es választ ad, és fogalma sincs arról, hogyan kell egyszerűen
figyelmet ajándékozni a másiknak.
A nappaliban hajba kap egy beteggel. Úgy vitázik, mintha élet és halál
kérdése lenne. A néni, lányáról mesélve, vesztére, megemlíti, hogy amikor
elköltözött a lánya, ő azt mondta neki, jól gondold meg, mert ha elmész, ide
többé nem jöhetsz vissza, vállalnod kell a döntésed következményét. Na, a mi
Vilmánknak se kell több, harcba száll, és mi tagadás, vitézül állja a sarat, nem
tágít egy tapodtat sem. Hátrányára legyen viszont mondva, hogy a néni idős,
beteg és gyenge, míg ő ereje teljében. Mi az, hogy nem hibázhat valaki, mi az,
hogy nem fogadja vissza, micsoda szülői hozzáállás ez! A néni próbál védekezni
egy darabig, de aztán padlóra kerül, majdnem elpityeredik, de csak sután
elhallgat, kiütéssel győz Vilma.

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia legjelesebb képviselője leg-

alapvetőbb felismerésének tartja megengedni magunknak, hogy megértsük
a másik embert. Ha hallgatunk egy embert, első reakciónk, hogy értékeljük,
megítéljük. Gondolatban minősítjük mondanivalóját, az ő belső érzéseit,
viszonyulását. „Ez hülyeség!” „Tényleg, ez pontosan így van.” „Jól látja.” „Ez
nem szép.” Rogers azért használta a „megengedjük” szót, mert a véleménye
szerint a megértéstől valójában félünk, attól tartunk, megváltoztat bennün-
ket. [12] A változástól mindannyian tartunk. Ezen a gondolatmeneten tovább-
haladva tehát eljuthatunk oda, hogy akkor beszélhetünk érett segítő szemé-
lyiségről, ha kellő erővel és bátorsággal rendelkezik. Minél nagyobb a belső
ereje, annál inkább megengedheti magának a gyengédséget, szelídséget.

Olyan, mint egy végtelenített szalag, ugyanazokat ismételgeti újra és

újra. Szidja, vádolja az orvosokat. Bejön anyukája és rászól, ne emlegesse már
annyit, felejtse el, ne rágódjon, kínozza magát, majd belekezd ő is ugyanabba.
Ugyanolyan hévvel és részletességgel panaszolja a negatív kórházi tapasztalatokat.
„Nem tudom, egyszerűen nem tudom megemészteni, nem tudom elfelejteni,
megbocsátani Sz. doktornak, ahogyan bánt Eszterrel.”
Szörnyű lelki fájdalomként él bennük, hogy Esztert gyakorlatilag
leírták, mint gyógyíthatatlan beteggel nem foglalkoztak, nem törődtek vele

65
sem testileg, sem lelkileg. Sz. doktor nem törődött vele, nem ment be a
szobájába, nem próbált tenni érte valamit. Látogatásról látogatásra végig-
hallgatom vádaskodásaikat a kórház és orvosai ellen. Kezdetben óvatos
próbálkozással védelmembe veszem az általam jól ismert, szeretett, és ki-
fejezetten lelkiismeretességükről és jólelkűségükről ismert orvosokat, de
hamar felismerem, Eszternek és édesanyjának nem segítek ezzel. Nekik nem
az igazságra van szükségük. Nekik kell valaki, akinek újból és újból el-
mondhatják, és aki együtt érzően hallgatja őket, sőt elborzad a szörnyűsé-
geken. Szemem sem rebben az olyan nyilvánvaló naivitásokon, miszerint a
katéter elszívta Eszter testnedveit, azért a kiszáradás, a legyengülés, és minden
baj. Különös tapasztalat, hogy annyira megértem őket, hogy bár az érzelmei-
ket kiváltó okokban véleménykülönbségünk van, együttérzésemet mégsem
érzem hamisnak.

Nem elég tudnunk, mi a követendő magatartás, és aszerint viselked-

nünk. Belső elfogadásra van szükség, hogy viselkedésünk kongruens
legyen. Nem játszhatjuk el, nem mímelhetjük a helyesnek vélt reakciókat.
Ha nincs harmóniában a gondolatunk és a viselkedésünk, ez egész meg-
jelenésünkön tükröződik, és a bizalom útját állhatja.

KÉT ESET, TANULSÁGOKKAL

Hagyjatok teret egymásnak az együttlétben
Kahlil Gibran

Eszter
A mai nap egy nagyon jó hangulatú találkozás. Bár Eszter tovább fogyott,
nincs több 35 kg-nál, mégsem kelti halálos beteg benyomását. Fájdalomnak
nyoma sincs, derűsen beszélget velem és anyukájával. Ismét kánonban szidják
a kórházat és az orvosát, aki állítólag egész bent tartózkodása alatt rá se nézett,
és aki úgy bocsátotta haza a kórházból, hogy a jövőre nézve egy árva hangot
nem adott ki a szájából.
Beszámolnak Eszter helyzetéről. Már nincsenek székletproblémák, csak
sajnos nem ott jön, ahol jönnie kellene. Amúgy jól van, naponta sétálgat egy
picit a kertben, bár fájdalmas visszafeküdni az ágyba.
A mama arról kezd beszélni, hogy ebben a pici házban nőtt fel ő maga
is, még a szülei építették a házat, és az ő lánya is itt született. Meséli, hogyan
toldozgatta-foltozgatta a házat, hogyan komfortosította szinte csak saját maga,

66
hiszen elváltan, egyedül nevelte a két gyerekét. Eszter is emlékezik, látom,
milyen közel kerülnek egymáshoz ebben a közös visszatekintésben.
Megélhetési gondjaik jönnek szóba, panaszkodnak a drágaságra. Nehezen
élnek amúgy is, de most ez a betegség külön nagy terhet jelent számukra.
Aztán a mama vált, ki tudja, hanyadik fontos elmondanivalónál tartunk.
Meséli, hogy a kertben terem paradicsom, paprika, karalábé, más nem is
nagyon, büszkén mutatja a télire eltett savanyúságot.
Anya és lánya egymás szájából kapkodja ki a szót, láthatóan tetszik nekik,
hogy kiönthetik a lelküket. Mintha a beszéd örömétől még a rossz dolgok is
elviselhetőbbé változnának.

Eleven, élettel teli találkozás. Panaszkodás az orvosokra, a kórházra,

a drágaságra. Jóleső büszkélkedés az önerőből épített házra, az eltett
savanyúságra. Beszámoló a mindennapokról, az életükről. Mert jött egy
látogató, akit érdekel, mi van velük. Egy ember, aki figyel rájuk.

Viszonylag jó kedélyállapotban van Eszter, mamájával a beszélő kedvük

ma is töretlen. Családi történeteket elevenítenek fel. Sok mindent megtudok,
egyre közelebb érzem magam hozzájuk. Nem lankadó érdeklődéssel hallgatom
őket, és kérdezgetek erről is, arról is. Különös, meghitt hangulatba kerülünk,
ahogyan visszautazunk a család múltjába.

Nem mindig sikerül a családtagoknak a közös emlékezés. Néha

közéjük telepszik a baljóslatú csend: a félelem, a reménytelenség, a
titkolózás csendje. Egy kívülálló, az önkéntes jelenléte segíti a családtago-
kat beszélgetni, feloldódni, közelíteni. Hiszen egymásnak nincs milyen
apropóból mesélniük a mindkettejük által ismert dolgokról, de egy idegen
őszinte érdeklődése jó ürügy kicsit visszatekinteni. Hiszen a segítő még
mit sem tud róluk, tájékoztatni kell, beavatni, megismertetni az ő világuk-
kal, a jelenükkel és főleg múltjukkal. Egy kívülről jött idegen, aki már
nem is annyira idegen, már megszerették, szívesen mesélnek neki.

Hozzátartozó meghallgatása

Amikor Eszter mamája kikísér, kiönti a lelkét. Nagyon fáradt, és néha

úgy érzi, ugráltatja a lánya. Rettenetesen nehéz beteg, gyakran van nagy
kiborulása, olyankor őt is kiborítja, és jól odamond neki, amit meg később
sajnál, de rettenetes, milyen teher van rajta. Nem tudják megérteni, ha ő sem
lesz, ki fogja az unokát felnevelni. Egyébként Eszter, ha nem beteg, áldott jó

67
gyerek, nincs ővele semmi gond, csak most, hogy fájdalmai vannak, ami érthető,
de nagyon nehéz. Az orvosok csak hazaküldték, várják, hogy meghaljon, de ő
nem hiszi, olyan nagy betegek is meggyógyulnak sokszor, öregek, akik már
inkább halni akarnak, hát akkor ez a harmincéves! Meg kell gyógyulnia, ő
reménykedik.

A beteget ápoló családtag nagy lelki és fizikai megterhelésnek van

kitéve. Sokszor hónapokon keresztül éjjel-nappal szolgálatban áll, azzal
az elviselhetetlen lelki teherrel, hogy bármennyire is helytáll, nem tud
segíteni, szerette meg fog halni. Kétségek és remények közt hányódik.
Nem ritka, hogy a beteg szenvedéseiben türelmetlen, igazságtalan, sőt
goromba. Mindezt szó nélkül illik tűrnie, fáradtság jeleit nem mutatni, a
közelgő halál felől nem szomorkodni, lehetőleg mosolyogni…
Saját élete felfüggesztve, korábbi megszokott tevékenységei be-
szűkülve, feltöltődési, pihenési lehetősége szinte semmi, vagy erősen
korlátozott. Sokszor gondolni is szégyell saját magára, beszélni végképp
senkivel nem beszélhet erről. Hacsak az önkéntessel nem…
Az önkéntes segítő biztathatja a családtagot lehetőség szerint több
pihenésre, szórakozásra. Bátoríthatjuk, hogy jobban fogja bírni a nehéz
feladatot, még odaadóbban tudja ápolni beteg hozzátartozóját, ha olykor
megteremti magának a kikapcsolódás lehetőségét.

Az önkéntes is ember

Csalódott vagyok, nem vált be az elképzelésem, hogy a zene egy picit

oldaná az Eszterben lévő feszültséget és terápiaként lenne használható. Azzal
fogad, hogy megnézte a Sybillt, köszöni, tetszett, de máris csomagolja nekem
vissza, hiába mondom, hogy az ilyen zenés darabokat többször is meg lehet
hallgatni, azt feleli, másodszor már nem érdekli. Az Operaslágerek című
kazettát viszont meg sem nézte, és nem is akarja, vihetem haza. Ez több
szempontból is rosszul érint, egyrészt, mert nem győzök ekkora kazettaigényt
kielégíteni, honnan a csudából szerezzek be annyi kalandfilmet! Azt reméltem,
a zenés filmeket, darabokat többször is megnézi majd. Csalódott vagyok azért
is, mert így kicsorbult a jó szándékom az ő más irányú érdeklődése miatt.
Felismerem segítő és beteg közti kapcsolathoz nem illő érzéseimet, és ez segít.
Feloldódik keserűségem, és ismét gyengéden tudok Eszterhez viszonyulni.
Örömmel mutatom a frissen hozott videokazettákat, bár zenések ugyan, de
szerencsére azért mindegyik egy történet köré komponált. Eszter ujjong, én
felhőtlenül mosolygok.

68
 Fontosak vagyunk magunknak. Mindig, minden körülmények között.
Akkor is, ha halálos beteget kísérünk küzdelmes útján, mi pedig kicsatta-
nunk mellette az egészségtől. Megbántódunk, ha a boldogan vitt őszi-
barackunktól közönyösen elfordul, visszautasítottnak érezzük magunkat,
ha ötletünket nem fogadja kitörő örömmel, csalódottak vagyunk, ha nem
a mi elképzelésünk teljesül. A lét és nemlét határmezsgyéjén álló emberek
azonban megtanítanak bennünket arra, hogyan hántsuk le magunkról
fokról fokra a félelmeink, irigységeink, önzésünk, indulataink ránk rakó-
dott rétegeit.

Róza néni
Róza néni 88 éves, intelligens, jó humorú, neve hallatára mindenkinek
felderül az arca: – Ó, Róza néni, ő nagyon aranyos néni! – mondják.
A tüdejét műtötték, de sajnos nem tudták meggyógyítani. Lebénult a fél
oldalára, arcán is nyomot hagyva. Gondosan fésült rövid haja gesztenyebarna,
csakúgy mint szeme színe.
Arról volt szó, hogy csak egyetlen hetet tölt a kórházban, de a következő
héten még mindig bent találom. Kicsit aggódva lépek a kórterembe, az ember
nem lehet biztos benne, hogy örömmel fogadják. Mit akarhatok én, egy idegen?
Nem vagyok sem orvos, sem gyógytornász, sem ápolónő. Sem rokona, sem
ismerőse.
A kapcsolat eleje mindig nehéz. Le kell győznünk a bizalmatlanságot, az
idegenséget. De azért megyek, óvatoskodom befelé: – Nem zavarok, nem tetszik
aludni?
Ó, nem, csak szundikáltam – feleli barátságosan és készségesen, készen
állva a fogadásomra. Megnyugodva lépek közelebb hozzá.
Közel egy órát töltök az ágya mellett. Laikus önkéntes segítőnek lenni
nagyon egyszerű feladat. Ha valaki tud figyelni a másikra és hallgatni, ha
megtanulja, hogyan csendesítse le a saját közlésvágyát, válaszolni vágyát,
mesélhetnékjét, vígasztalgatnivalóját, máris megfelel ennek a feladatnak.
Hát csak üldögélek és figyelek. Róza néni kész meghalni bármelyik
pillanatban, nem fél, tiszta a lelkiismerete. De képtelen elfogadni ezt a ki-
szolgáltatott helyzetet, a bénaságot, tehetetlenséget. Azt, hogy másokra szorul,
azt, hogy míg ő volt egész életében a család támasza, felnevelt három fiút, egy
leányt, mind iskolázott, tanult ember lett, számtalan unokát, szintén okosak,
tehetségesek, különösen egyikkel sokat foglalkozott, gyakorlatilag ő nevelte,
meghalt korán az anyja szegénynek. Mindent ő csinált, mindent megoldott, de
szeretik is őt, semmi panasza nem lehet, jönnek is minden nap látogatni,
minden nap másik, vasárnap meg mindenki eljön, beosztják. Hoznak finomat,

69
mert itt a kórházban nem főznek túl jóízűen. Ellenne kórházi koszton is,
annyira azért nem fontos, nem azért vagyunk, hogy együnk, hanem, hogy
éljünk, és nem azért élünk, hogy együnk, pláne mi kell egy fekvő betegnek, nem
sok, ő sem eszik sokat, de az ízek hiányoznak, az jólesik, ha a lányáék hoznak
valamit. Szegényeknek milyen teher ő, szeretne hazamenni, otthon mégiscsak
más, de hát nincs, aki ápolja, a fia is megemelte magát, amikor a szobaWC-re
emelte. Magatehetetlen test, más az, mint ha ő is tudna segíteni, ámbár segít,
ahogy csak tud, de mégiscsak nehéz. Most szegény fia kezelésre jár a derekával,
ő meg itt van a kórházban, szerencsére lehet itt még, akármeddig, megígérték
neki, úgyhogy ezzel nincs gond, de hát jobb lenne otthon, vagy sehol sem
már végre.
Időnként elpityeredik, nincs fájdalma, mondja, amúgy jól van, tavasszal
operálták a tüdejét, novemberig még futott is, de aztán hirtelen leromlott,
karácsonykor már lábra sem tudott állni. Ó, én meg itt csak untattam, semmi
érdekeset nem tudtam mondani – néz rám aggódva és mentegetőzve.
– Dehogynem, nem úgy van ám az, hogy csak én jövök és én nyújtok
valamit, ez egy adok-kapok kapcsolat, én legalább annyit kapok, ha nem többet,
mint amennyit adok.
Felkapja a fejét. Felcsillan az érdeklődés a szemében. – Tényleg? – kérdezi
hitetlenkedve és csodálkozva. – Tényleg, én is tudtam adni neked valamit? De
hát mit?
– Hát sok mindent, de most meg nem tudnám mondani pontosan, hogy
mit, de azt biztosan érzem, hogy sokat.
– Ó, talán tényleg én is adtam valamit? Az jó lenne, tudod, mert én
adni szeretek, egész életemben csak adtam.

Ezzel a beteggel most valami szokatlan dolog történt, olyasmi, amin

esetleg tovább fog gondolkodni, sőt, talán még napok múlva is örömmel
fogja felidézni magában ezt a beszélgetést. Talán meg is fog változni a
látogatóihoz való viszonya. Talán elhiszi magáról, hogy ő is tud még
nyújtani valamit, bár magatehetetlen beteg.

Róza nénit továbbra is a kórházban felejtette a családja. Egyre szótlanabb,

és egyre szomorúbb. Beszél a szomorúságáról, amelynek oka, hogy így kell
elmúlnia, ilyen tehetetlen öregként, aki nem képes ellátni magát, aki a család-
jára, ápolókra szorul. Valahányszor bemegyek és megkérdezem, hogy van,
mindig ugyanazt a választ adja: nincsenek fizikai fájdalmaim, de a lelki annál
nagyobb. Sokat töprengek azon, hogyan lehetséges az, hogy valaki, aki ilyen
intelligens, aki nem fél a haláltól, aki teljes életet élt és nincs sem megbánni-

70
valója, sem hiányérzete az életével kapcsolatosan, akinek hosszú élet adatott,
aki bár bénán fekszik és napról napra közelebb kerül az elmúláshoz, de aki
mégis olyan szerencsés, hogy nincsenek fájdalmai – miért ilyen elégedetlen a
befejezéssel? Észérvekkel vizsgálva semmi oka nincs rá. Jó, persze, van, aki
egyszerűen elalszik keresztrejvényfejtés közben, orrán a szemüveggel, mint
nagyapám, jó, van ilyen is, erről álmodunk mindannyian, de az alkudozások
során alighanem a Róza néni-féle sors sem volna éppen megvetendő helyezett.
Miért nem képes elfogadni mégis? Miért ez a mély szomorúság? Talán mert az
eszével mindezt ő is tudja, na de az érzelmek, az érzelmek, sosem követnek
bennünket! Azért csak fáj elmenni, akkor is, ha sok év adatott, itt hagyni a
szeretteinket, csak nem mindegy, ha nem is félünk. Őket nem vihetjük magunk-
kal. Tűnődtem Róza nénin, de igazából nem értettem őt.
Látogatásról látogatásra szomorúbb arc fogad.
Később zavarossá, érthetetlenné válik a beszéde. Azt hiszem, ez a kö-
zelgő vég.
Egyre rosszabb állapotban van. Fél, igyekszik maga mellett tartani valakit,
így nagyon megörül nekem. Két órán keresztül vagyok nála, ezalatt semmi
másról nem beszél, csak arról, hogy haza akar menni. Csomagoljak azonnal,
indulnak már a vonatok, de ha nincs vonatjárat, egészen biztosan lesz vala-
milyen busz, amelyik haza tudja őt vinni.
Ezek egészen zavart mondatok, hiszen ő pesti lakos, Zuglóban él vagy
ötven éve. Másrészről meg éppen zavaros tudata teszi lehetővé, hogy ne titkolja
tovább fájdalmát. Megfeledkezik az óvatosságról, hogy ne vessen rossz fényt
családjára. Szomorúsága valódi okának feltárásával.
Elmondja, hogy ő csak egy hétre jött be a kórházba. Eredetileg azt gon-
dolta, egy kis kikapcsolódás, meg egy kicsit rendbe teszik, de ezt álmában sem
hitte, hogy ennyi idő lesz belőle. Nagyon vágyik haza, nincs már itt maradása.
Még arra is utal, hogy addig, amíg aktív, segíteni tudó nagymama volt, addig
jó volt a családjának, sorolja, mi mindent tett meg fiaiért, lányáért, unokáiért,
most meg nincs rá szükség. Előzőleg még azt mondta, itt jó helyen van, gyerekei
dolgozó emberek, nem képesek őt ellátni, de milyen rendesek, hogy minden
áldott nap látogatják. De most már nem titkolja mély bánatának okát.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy haza vágyik, az otthoni környe-
zetbe, a megszokott és szeretett tárgyak közé, az emlékei közé. Arról van
szó, hogy az egész élete, a múltja függ ettől. Hogy élő, igaz személy
volt-e, vagy csak egy mítosz, amelyet ő alkotott és színezett ki magának,
s amely arról szólt, hogy ő az az anya, aki szeretetben és békében, jól és
okosan felnevelt négy gyereket, aki ügyvéd férje mellett főállású feleség

71
és anya volt, akinek sikeres, diplomás, felnőtt gyerekei vannak, de akik
szerető, jó gyerekek is egyben, aki férje halála után egyedül maradva
továbbra is a családnak, az unokáknak élt, aki erős, határozott, bátor, aki
mindig ott segített, ahol baj volt, aki minden percét a családjának áldozta
ugyan, de aki cserébe a megbecsült és nagyon szeretett NAGYI. De
ebbe a képbe sehogyan sem illik bele az, hogy őt itt tartják a kórházban,
hogy nem tudják vállalni, hogy hazavigyék és otthon gondozzák, az
alatt a kis idő alatt, amíg még él. És ha ez így van, ha ez igaz, akkor az
ő egész élete kérdőjeleződik meg. Lelepleződik a mítosz, és úgy kell
meghalnia, ezzel a csodálkozással, értetlenkedéssel és mélységes csaló-
dással a lelkében.

Hál’ Istennek hazavitték a mamát saját otthonába, és megszervezték a

24 órás ügyeletet mellette. Váltják egymást szépen, sorban a családtagok, fiai,
lánya és unokái.
Pénteken kíváncsian megyek a zuglói lakásba. Róza néni egészen szokatlan
látvány a kórházi szoba helyett a saját ágyában. Egyszerre elszomorító és meg-
nyugtató. Sokat romlott a fizikai állapota, még kisebb, még inkább eltűnik
kis teste a takaró alatt. Az arca is összeesett, ami viszont kifejezetten előnyös
változás, fia szerint ez az igazi arca, a kórházban az egyik gyógyszer okozta az
arc puffadtságát. Miközben összeszorult szívvel látom, hogy a néni újabb nagy
lépéseket tett a másik dimenzió felé, ugyanakkor észlelem azt is, hogy nyugod-
tabb, békésebb. Fiának sikerül egyszer-egyszer szóra bírni, és ilyenkor meglepve
tapasztalom, hogy korábbi zavarodottságának nyoma sincs.

SZELLEMI SEGÍTSÉG
Amilyen mértékben szeretünk, olyan mértékben tűnik el a halálfélelem.
Gottfried Edel

TELJES TANÁCSTALANSÁG

Jaj, de jó, hogy jön, üljön csak ide mellém, kisaranyoskám! Magácska
is azok közül az angyalok közül való, látom a jelvényét. De ugye maga nem
akar engem megtéríteni, nem jön itt mindenféle isteneskedéssel? A múltkor
valaki nagyon mondta a magáét, nem szeretnék megint ilyen helyzetbe
kerülni. Nem mintha hitetlen lennék, de tudja, valahogy ez magánügyem
nekem.

72
 Idejött az ágyamhoz egy pap. Érdeklődéssel néztem rá, vajon mit akarhat.
Elkezdett hadarni, alig emlékszem, miket mondott, rám sem nézett, közhelyek
gyűjteménye volt, annyi bizonyos. Olyan „Isten útjai kifürkészhetetlenek”
típusúak. Megjegyzem, akkoriban én még ezzel az egész hit-kérdéssel kapcsolat-
ban is zavarban voltam, eleve ellenérzéseim voltak egy kéretlenül mellém
szegődött pap láttán. Vágytam viszont emberi szóra, hát reménykedve figyeltem
lélektelen hadarását, hátha lesz benne valami személyes is. Akartam szólni,
nézzen rám, integetni, hahó, én is itt vagyok, szeretném elpanaszolni, hogy
fájdalmaim vannak, meg félek ezektől a csövektől itt a nyakamnál meg a
hasamon, milyen lesz, amikor kiszedik, meg jelezni akartam, hogy tulajdon-
képpen alig kapok levegőt, de nem volt kinek, mert ez a robot itt papnak
álcázva rám spriccelt valami vizet és már tovább is lépett a következő ágyhoz,
ahol szórul szóra ugyanazt hadarta, majd spriccelés és futás a következő beteg-
hez. Forgószélként körberohant a kórtermen, majd megtalálva az ajtó rését,
elszelelt.

Sok önkéntesnek okoz nehézséget, hogy úgy érzik, bátorítást és

megnyugvást tudnának nyújtani a betegnek, ha beszélhetnének saját
hitükről, meggyőződésükről, ha rá tudnák beszélni a haldoklót az imádko-
zásra, Biblia olvasgatására. Vannak, akik ezt meg is teszik, és vannak,
akiknek jó szándékú buzgalmukban fel sem tűnik, hogy ellenérzéseket
váltanak ki a betegben. Sokan pedig éppen ezeknek az ellenérzéseknek
az elkerülése érdekében szigorúan vigyáznak, hogy ne merészkedjenek
erre a területre. Mi hát a helyes magatartás?
Ha úgy gondolnánk a hit kérdésére, mint egy személyes, belső
dologra, intimitásra, akkor talán könnyebb lenne meglátnunk a helyes
utat. Személyes kérdés például, hogy hogyan viszonyul a saját gyógyítha-
tatlanságához a beteg, fél-e a haláltól, mik halálfélelmének összetevői,
milyen temetést szeretne. Személyes ügy az is, ha házastársak közt
konfliktus van, személyes a szexualitás. Van még néhány, hasonló. Soha
nem teszünk fel durván egyenes kérdéseket intim témával kapcsolatban.
Nem akarunk a saját, amúgy rendkívül figyelemre méltó ötletünkkel
előállni. „Ismerek egy jó temetkezési vállalkozót, megadhatom a címét?”
„Hallottam, amikor a felesége felemelt hangon beszélt önnel! Ilyen rossz
a kapcsolatuk? Segíthetek valamiben?” Legjobb barátunk szexuális életét
sem firtatjuk úgy, hogy ajtóstul rontunk a házba.
Mindezekről lehet beszélni. Semmi sem tabu téma. Csupán meg kell
találni a módját, de legfőképpen akkor kell erről beszélni, ha a másik
szeretné. Ne lépjünk a beteg ágyához egy Bibliával, egy kis szentképpel

73
és kész vallásos szövegeinkkel. Ha képesek vagyunk megadni a figyelmet
a betegnek, utat adhatunk annak is, hogy megossza velünk akár a leg-
belsőbb érzéseit is. Mi mindig csak csatlakozók legyünk, csatlakozzunk
ahhoz, amit a beteg érez, gondol, és el mer és akar mondani nekünk. Ha
kérdez bennünket, mi hogyan látjuk ezeket a kérdéseket, elmondhatjuk,
hogy mi abban hiszünk, mi úgy tanultuk, de nem úgy, mint egyetlen
lehetséges igazságot.
Ha hiszünk az ima erejében, de nem adódik együtt imádkozásra
lehetőség, ne gondoljuk, hogy teljesen le kell mondanunk róla. A beteggel
való csendes együttléteink alkalmával magunkban is imádkozhatunk,
vagy beszélgethetünk Istennel, kérhetjük segítségét.

Ez a bácsi egy hete még bőszen méltatlankodott, értetlenkedett a beteg-

sége miatt, azt hitte, egy-két nap múlva hazamegy, sejtése sem volt arról, hogy
súlyos beteg.
Most meg itt fekszik teljesen magatehetetlenül. Kezének kusza mozdulatai,
összeránduló arcizmai nem sok időt jósolnak már neki. Beszélni próbál, de
nem tudja megformálni a szavakat, hiába próbálkozik.
Megfogom hadonászó kezét, de elhúzza.
Hosszasan ülök az ágya mellett, némán beszélgetek a távozó lélekkel,
bátorítom, biztosítom a szeretetemről. Elmondok egy Miatyánkot.
A vizit vet véget üldögélésemnek. Vizit után ismét mellé ülök, majd
amikor megjön a bácsi kis, törékeny öregasszony felesége, magukra hagyom
őket. A néni könnyes szemmel, hálásan néz utánam.

Marie de Hennezel spirituális halálba kísérésnek nevezi azt, amikor

azok, akik a haldoklók mellett vannak, nem pusztán ápolásra szoruló
testet látnak benne, hanem egy szenvedő, ám szenvedésében is változni
tudó, fejlődő spirituális lénynek, aki képes a kiteljesedésre akár az agónia
óráiban is.
„Ebben az értelemben a spirituális halálba kísérés nem más, mint hogy
egész egyszerűen jelen vagyunk a másik mellett, meghallgatjuk és bizalommal
befogadjuk mindazt, ami feltör belőle….” [13]

Gábor autóbalesetet szenvedett. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba,

de eszméleténél volt. A röntgen kimutatta, eltört a gerince. Borzalmasan érezte
magát, és szentül meg volt győződve róla, hogy perceken belül meghal. Érdekes,
egészen könnyen elfogadta ezt a tényt, beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Ám azt sehogyan sem tudta elképzelni, hogy egyedül haljon meg. Szerencsére

74
a röntgenes ápolónő még a szobában tett-vett, Gábor hálát adott a gondviselés-
nek, hogy van kihez forduljon segítségért. Kérte az ápolónőt, jöjjön oda hozzá
és legyen vele. Ami ezután történt, Gábor számára alig volt hihető: az ápolónő
nem hogy nem tette ezt meg, de még a szobából is kiment. Gábor megsemmi-
sülve reszketett magányában.

Halálunkat nem így szeretnénk megélni. A túloldalra egyedül kell

mennünk, és senki nem képes magára venni ennek a félelmét és végtelen
magányát. De míg a teljes elhagyatottság vagy a felszínes támogatás, a
megértés hiánya növeli lelki szenvedéseinket, addig a szeretetet nyújtani
tudó együttlét képes feloldani valamennyit ebből a magányból. A nővér
ridegsége feltételezhetően nem lelketlenségből, hanem félelemből és
tanácstalanságból fakadt. Erről a tanácstalanságról ír Szögjal rinpocse, a
tibeti tanító, aki a haldoklókról való méltó gondoskodást hirdeti a nyugati
világban: Egy orvos barátja, aki akkor végzett egy neves orvosi egyetemen,
kétségbeesetten fedezte fel, hogy semmiféle felkészítést nem kapott a
haldoklók lelki támogatásával kapcsolatosan. Mindjárt az első ügyeleti
napon négy-öt ember halt meg az osztályon. Egyik szobában egy öregember
feküdt, a falat bámulta. Egyedül volt, senki nem látogatta, és nagyon
szeretett volna valakivel beszélgetni. A doktorhoz fordult, remegő hangon,
könnyekkel a szemében: „Gondolja, hogy Isten valaha is megbocsátja
bűneimet?” Az orvos döbbenten hallgatott, semmiféle elképzelése nem
volt, hogy mit válaszolhatna.
Később felkereste barátját, Szögjal rinpocsét.

„Zaklatottan, fájdalommal kérdezte tőlem, hogy én mit tettem volna. Azt

mondtam, hogy odaültem volna a beteg ágya mellé, megfogtam volna a kezét,
s hagytam volna, hogy beszéljen. Újra és újra meglep, hogy ha hagyod beszélni
az embereket, s teljes figyelmeddel és együttérzéssel fordulsz feléjük, milyen
lelki mélységet tárnak fel, még akkor is, ha azt gondolják, nem hisznek az
effélékben. Mindenkinek megvan a maga életbölcsessége, s amikor hagyod,
hogy valaki beszéljen neked, akkor ez meg is jelenik. Gyakran megindított,
mennyire segíthetünk az embereknek abban, hogy magukon segítsenek, akár
csak a saját igazságuk feltárásával, amelyről soha nem feltételezték volna, hogy
ilyen gazdag, kedves és mély. A gyógyulás és tudatosság forrásai mindannyi-
unkban mélyen benne rejlenek.
Feladatod soha nem az, hogy a te hitedet erőltesd másokra, hanem, hogy
az embereket képessé tedd arra, hogy saját hitüket magukban megtalálják.” [14]

75
 REMÉNYT ADNI, ÉS MEGBOCSÁTÁST TALÁLNI

Amikor egy beteg megnyílik, gyakran számol be életében elkövetett

hibáiról, bűntudatáról valamilyen cselekedete vagy mulasztása miatt. Nem
feladatunk annak megítélése, hogy valóban elitélendő-e, amitől lelki-
ismeret-furdalása van. Ne válaszoljuk azt, hogy „bizony, ez nem volt
éppen a legokosabb viselkedés, de most már mindegy, felejtse el, meg-
történt, ne gondoljon rá”. Az ellenkezőjével se nyugtatgassuk: ó, hát ettől
szenved annyira, hiszen ez semmiség, mindannyian elkövetünk ilyen apró-
ságokat, emberek vagyunk. Feladatunk, hogy meghallgassuk, tudomásul
vegyük, amiket feltár, és abban segítsük, hogy életével kapcsolatosan
minél elégedettebb legyen. Összpontosítsunk az erényeire, ne a hibáira.
Ezzel azt érhetjük el, hogy békésebben hal meg. A lelki béke elérésének
másik feltétele, hogy ne őrizzen haragot a szívében. Óvatosan közelítve,
lehetőleg találjuk meg a módot, hogy felhívhassuk a figyelmét arra, a
megbocsátás saját érdekében is alapvető fontosságú. Bátoríthatjuk, hogy
békéljen meg azzal, akire neheztel, akár személyesen, akár levél írásával,
akár gondolatban. Bármennyire is úgy gondoljuk azonban, hogy „kötelessé-
günk mindent megtenni a lelki üdvéért”, valójában nem a mi felelős-
ségünk ez a kérdés. Az ember úgyis csak annyit tud megtenni, amennyire
képes, és ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a halál küszöbén áll.
Erőltetéssel nem érünk célt.

FELADAT ESZMÉLETLEN BETEG MELLETT

Jövünk, megyünk, végezzük a dolgunkat Pistivel, az új önkéntes fiúval.

Egyik ágyon látok egy idős nénit, felismerem az agónia jeleit. Az ápolónő
szerint már két napja haldoklik. Nem sokat törődünk vele, azokkal foglal-
kozunk, akik kommuniktívak, igénylik a segítségünket. Ebédkiosztás után
indulok haza. A kapuban váratlanul eszembe jut a néni. Te jó Isten, mit
tanultam én évek hosszú sora óta? Hogy tehettem, hogy figyelemre sem
méltattam? Ki másnak van szüksége a segítésre, szerető támogatásra, ha nem
neki? Mellé kellene ülni kicsit, hiszen teljesen egyedül van! Visszafordulok,
leveszem a kabátom és sietek a haldokló nénihez. Leülök mellé. Nagy szerencsém
van, mert a többágyas kórterem éppen üres, a betegek szétszéledtek, így meg
merem szólítani az eszméletlen állapotban lévő beteget. Öntudatlan emberhez
szólni önmagában is nehéz feladat nekem, de ha tanúk jelenlétében kell
tennem, akkor nem is vagyok rá képes. Így azonban megszólalok: itt vagyok,

76
jöttem a nénihez, maradok egy ideig, fogom a kezét, legyen csak nyugodt. Való-
ban, tenyerembe veszem a kezét, majd igyekszem azonnal a nénire hangolódni.
Nem akarok semmi másra gondolni, csak erre a magányos lélekre, aki
tétován álldogál a nagy elszánás előtt. Jó eszköz gondolataink megfékezésére
az imádkozás. Egyetlen imát ismerek, a Miatyánkot, ezt kezdem mormolni.
Beszélgetek is magamban ezzel a titokzatos útra készülő lélekkel, bátorítom őt,
és mivel semmi garantáltan megnyugtatót nem tudok az „odaátról”, a szerete-
temet nyújtom. Hirtelen egy belső fényességet élek át, ami olyan, mint egy
gyufa felserkenő lángja, jóleső melegség jár át, de csak egy pillanatra, utóbb már
magam sem tudom, igaz volt-e. A néni egy utolsót sóhajt és meghal. Meg
vagyok rendülve. Öt percet kért csak az életemből, öt perc elég volt, hogy
elszánja magát. Két napja fekszik így, mert senkinek nem volt öt perce. Áldom
a pillanatot, amikor a kórház kapujában sarkon fordultam. Könnyes lesz a
szemem, de nem a nénit siratom. Azokra a magányos haldoklókra gondolok,
szerte a világon, akik mellett elmennek az emberek, ahogyan én is tettem
egész délelőtt.

Ennek a néninek az önkéntes jelenlétében sikerült összeszednie a

bátorságát az elmenéshez. Mintha döntés kérdése lenne a meghalás.
Megrendítő érzés, hogy ezt a kicsi bátorítást sem kapja meg az elmenők
többsége. Magányosan halunk meg manapság, kórházban, gyakran min-
denkitől elhagyatva. Ennek a léleknek szerencséje volt, hogy az önkéntes
észbe kapott és visszament hozzá. És nem kevésbé szerencsés a segítő is,
mert felemelő tapasztalásban volt része. Megadatott számára, hogy a
jelenlétében, az ő támogatásával ment el egy lélek.

Lesoványodott arcú férfi mellé ülök, nagy szemeivel kérőn néz rám. Nem
tud beszélni, mozdulni sem. Határozottan érzem, szeretne valamit. Pár pillanatig
tanácstalan vagyok, de aztán megpillantom cserepesre száradt ajkait és a
nyelvét, amellyel nedvesíteni próbálja. Éjjeliszekrényén szívószállal ellátott
tea. Megpróbálkozom az itatással, bár fogalmam sincs, képes-e akár a leg-
csekélyebb erőkifejtésre. Lassan kezdi szívni a teát. Pár korty után elengedi a
szájából a szívószálat. A szemével lassan int, köszöni. Aztán a kezét is felemeli
lassan, mintegy elbocsát. Behunyja szemét és elalszik.

Amennyiben a beteg nem képes kifejezni kívánságait, akkor nagy

odafigyeléssel és érzékenységgel magunknak kell dönteni, olykor kísérle-
tezni is, mert nem biztos, hogy azonnal kitaláljuk, mire vágyik a beteg.
Kommunikálásra képtelen, vagy eszméletlen beteg kellemetlen tüneteit is

77
kötelesek vagyunk enyhíteni, szomját oltani, vagy ajkait nedvesíteni,
esetleg testhelyzetét változtatni, az ápolónő által engedélyezett, szak-
értelmet nem igénylő feladatokat elvégezni.

MIT TEGYÜNK A HALDOKLÓ MELLETT?

Ha megtehetjük, hogy jelen legyünk az agónia óráiban is, tegyük

meg! Ez nagy segítség lehet a beteg számára, a családnak, és nagy lehető-
ség számunkra. Ha a haldokló mellett vannak a családtagok is, mi legyünk
szerények, húzódjunk hátrébb. Ha a korábbi időszakra érvényes, hogy ne
kezdjünk felesleges aktivitásba, most százszorosan igaz. Az elmenőnek
nyugalomra van szüksége. Nem szabad erőszakosan etetni, testhelyzetét
változtatni, ágyát feleslegesen igazgatni, kivéve, ha ő kéri. Kínzó fizikai
tünetek enyhítésére az utolsó pillanatig szükség van, ezért, ha ezt észleljük,
segítsünk a családnak abban, hogy felismerje és orvosolja. Ide tartozik az
esetleges fájdalmak csillapítása, a száj kiszáradásának nedves ruhával való
itatása, a homlok izzadságcseppjeinek letörlése. Ne mi nyomuljunk előre,
hagyjuk az ápoló családtagot, hogy elvégezhesse ezeket a feladatokat.
Sugározzunk nyugalmat. Legyünk jelen! A haldokló helyzetét a sírás,
hangos kesergés megnehezítheti, visszatartja. Igyekezzünk tehát meg-
nyugtatni a kétségbeesett hozzátartozót.
Ha bekövetkezik a halál pillanata, a családtagok a megrendülésen
kívül sokszor rémületet éreznek, azt sem tudják, mihez kapjanak, mi
ilyenkor a teendő. Ekkor különösen hasznos lehet az önkéntes segítő
jelenléte. Legyünk higgadtak, nyugalmunk biztonságot nyújthat a család-
tagok számára.
Korábbi időkben, amikor még a kórházak technikai fejlődése nem
sajátította ki a haldoklás idejét, meghatározott rítusok segítették a családot
ezekben a nehéz órákban. A holttest melletti virrasztással, imádkozással
segítették az eltávozott lelket megtalálni a helyes utat. Szinte minden
vallásban fellelhető az a nézet, hogy a lélek ilyenkor tétova, esetleg rémült,
fel sem fogja hirtelen, mi történt, hiszen a halált a lélek nem érzékeli. Látja
a síró családtagokat, de nem tud velük kapcsolatot teremteni. Látja, érzi
a megrendülést, vagy az együttérzés hiányát. A halálközeli élményt átélt
emberek beszámolói alapján elindított kutatások is ezt látszanak igazolni.

„Különös volt, hogy nemcsak a hangosan elhangzott szavakat, hanem a

baleset színhelyén lévő emberek gondolatait is felismertem és megértettem

78
minden nyelven. Például egy tessini asszony egy 7 év körüli kislánnyal igen
megrémült, amikor holttestemet meglátta. A kislány azonnal el akart futni, de
az asszony jobb kezével szorosan fogta őt és gondolatban egy „Miatyánkot” és
egy „Üdvözlégy, Máriát” imádkozott, és könyörgött Istenhez az itt szerencsétle-
nül járt fiatalember bűneinek bocsánatáért. Mély benyomást tett rám ennek az
asszonynak az önzetlen imája, és boldog voltam a segítségéért. Nagyon örültem
neki, és erőt adott nekem. Ugyanakkor egy szeretetteljes sugárzást is éreztem,
amely belőle felém áradt.
Ó´ volt az egyetlen az ottlévők között, aki valóban egy haldoklónak igazi
lelki kíséretet nyújtott és evvel segített.” [15]

Nagy segítség lehet a családnak az önkéntes segítő a holttest körüli

teendőkben. Az áll felkötése, a szem vizes vattával való lezárása, mosdatás,
öltöztetés a soron következő feladatok. A testet ki kell egyenesíteni,
karokat a test mellé, vagy a mellen összekulcsolva kell elhelyezni. A halál
bekövetkeztét jelenteni kell a körzeti orvosnak. Nem kell ezzel sietni, és
főleg nem szükséges azonnal elszállíttatni a holttestet. Kifejezetten kívánatos
lenne visszahozni valamit az elmúlt idők rítusaiból, és megadni a testnek
és a léleknek ami megilleti. Meggyújthatunk egy gyertyát, elhelyezhetünk
egy szál virágot, megszólaltathatjuk az eltávozott kedvenc muzsikáját.
A tisztelet és szeretet ezen megnyilvánulásai, valamint a virrasztás a
holttest mellett, az egyházi énekek éneklése, az ima nemcsak a léleknek
nyújt segítséget, hanem az ittmaradók számára segít a tudatosulásban, a
gyász előkészítésében, és így a veszteség feldolgozásában.

MILYENEK VAGYUNK, MILYENEK LEHETÜNK?

Csak szeretve tanulunk meg szeretni.
(Doris Murdock)
Csak annyira vagyunk hiteles emberek, amennyire szeretünk.
Borisz L. Pasternak

MILYENNEK LÁTNAK MINKET A BETEGEK?

Egy fiatalember vallomása

– Milyenek a segítők általában?
– Több típus van: az egyik tetterőtől buzogó, előír nekem millió
feladatot, például bivalyerős tornagyakorlatokat, egy sportoló is megszégye-

79
nülne tőle, nemhogy egy beteg, gyenge ember. Nem hisz a halálban, az a
gyengék sorsa. Bőségesen ellát feladatokkal, ha nem csinálom, vessek
magamra, ő mindent elkövetett, nem rajta múlott, hogy nem gyógyultam
meg. Egy másik fajta a bigott vallásos, aki elmondja, milyen jó nekem,
hogy már hamarosan a túlvilágon lehetek. Eleinte kedves, de amikor nem
vagyok vevő az ötleteire, ádáz haragra gerjed. Hasonló az ezoterikus őrült
is, nyugtatgat, hogy cseppet se búsuljak, a következő életem biztosan
nagyon jó lesz, hiszen azzal, hogy egy ilyen nehéz karmát vállaltam
magamra, megváltom a következő életemet. Aztán van a marketing-
szemléletű gyógyító, neki is „mindössze” az utasításait kell követnem,
amelyeket szigorúan számon kér. Legyen egy füzetem, egy táblázat-
ban írjam le pontos időbeosztásomat, vázoljam rövid, közép-, és hosszú
távú céljaimat. Lehet tudni, hogy hogyan hatolna tovább és tovább, ha
hagynám. Van olyan segíteni vágyó, aki borzalmasan sajnál, és teljesen
összeomlik mellettem, amitől aztán én is nagyon együttérzek vele, és a
végén ott ülünk szótlanul egymás mellett, magunkba roskadva, mint két
szerencsétlen.
– Milyen a mostani segítőd?
– Őszinte, természetes. Nem akar megváltani, megtéríteni, meg-
gyógyítani. Nagyon elfogadó, nem ítélkezik, bírál. Nem is merül el a
sajnálatban. És jól tud hallgatni.
– Mi a jó ebben a kapcsolatban?
– Hát, hogy van valaki, akihez tartozom. Nincs családom, aki törődne
velem, senkim. Most van, aki gondol rám, jön, elbeszélgetünk. Imádom,
ahogy új és új felismerésekhez jutok azáltal, hogy kifejthetem neki az
érzéseimet. Ez nagyon sok. Aztán jó az a tudat – nem élek vissza vele –,
de jó arra gondolni, hogy ha testileg vagy lelkileg rossz állapotba kerülök,
van kit felhívnom. Ez nagyon jó.
– És mit gondolsz meddig tart ez a kapcsolat?
– Remélem, sokáig, több szempontból is. Mert ha addig tart, ameddig
az életem, akkor azért is jó, ha sokáig tart. De különben is, mert sokat
számít nekem. Hogy meddig tart… hát ameddig egymás agyára nem
megyünk… vagy a halálig.

AMIKOR NEM MEGY: A KIÉGÉS JELENSÉGE

Ha a segítők utóbbi típusához szeretnénk tartozni, figyelnünk kell

magunkra. Nem pusztán azt kell megvizsgálnunk minden egyes találkozás

80
után, hogy mit csináltunk helyesen, mit hibáztunk. Figyelnünk kell az
érzéseinkre is. Feltehetjük a kérdéseket: Miért csinálom ezt a munkát? Mi
szerez örömet? Még mindig azt kapom-e ettől a nehéz szolgálattól, amit
kezdetben, vagy amit várok? Milyen titkos mozgatórugók visznek engem
a segítő szerepbe, és tartják fenn ezt a helyzetet?
Nem szeretnék-e szabadulni már ettől a helyzettől, csak nem merem
vállalni a következményeit, vagy nem tudok szembenézni a magamról
alkotott kép megváltozásával? Vannak-e megmagyarázhatatlan testi-lelki
tüneteim?
A „burn out”-nak, „kiégésnek” elnevezett pszichológiai jelenséget a
segítő foglalkozásúak körében figyelték meg a korai 70-es években. Ez
a szindróma a huzamosabb érzelmi megterhelések, stresszek nyomán
fellépő fizikai, érzelmi és mentális kimerülés állapota.
Testi tünetei a fáradékonyság, gyengeség, kedvetlenség, fejfájás,
alvási-étkezési zavarok. Emocionális tünetei a feszültség, lehangoltság,
érzelmi kimerülés, kiüresedés, reménytelenség és inkompetencia érzése,
a célok és ideálok elvesztése. A szellemi kimerülés tünetei a negatív
beállítódás a saját személyre, a munkára, illetve másokra vonatkozólag,
és a segített személyhez való dehumanizáló viszonyulás.
A kiégés jelenségével szoros kapcsolatban áll a segítő személy
motivációja. Érett segítő szabad döntésből, meggyőződésből, külső jutal-
mazás nélküli segíteni vágyásból végzi feladatát, ami önmagát jutalmazó,
belső örömöt nyújt számára. Az ún. „segítő szindrómás” személyt ingatag
lelki egyensúly jellemez, sok esetben azért segít másokon, hogy ne kelljen
figyelnie saját érzéseire, szükségleteire, privát életének megoldatlan kérdé-
seire. Saját fejlődésének elhanyagolásával a segítő szereptől várja énjének
megerősítését.
A kiégés megelőzhető, az elindult folyamat megtörhető. Amennyi-
ben a segítő a kiégés jeleit tapasztalná magán, érdemes kisebb-nagyobb
szünetet tartania munkájában. Megeshet, hogy a felsorolt tüneteket a
segítő nem érzékeli kellő súllyal, vagy nem tulajdonítja egyfajta átmeneti
kifáradásnak, kiégésnek. Törekszik megtalálni korábbi egyensúlyát, de
csak a feszültség növekszik, és bűntudat társul hozzá. A súlyos betegeket
ápoló, gondozó team közös felelőssége az egymásra figyelés is. Az egymást
kiegészítő, támogató csoport érzékenységén múlhat a kiégés tüneteivel
birkózó társuk problémájának felismerése, és megfelelő érzelmi támasz
nyújtása. A szupervízió lehetősége, önfejlesztő csoportban való részvétel,
a szerep átvállalása, a munka alól való időszakos felmentés megoldást
nyújthat a válságban lévő számára.

81
 GAZDAGODÁS, BELSŐ FEJLŐDÉS

A halálba készülő ember melletti szolgálat amellett, hogy felkészít

saját halálunkra, máshoz nem hasonlítható belső fejlődés lehetőségét
tartogatja számunkra. Egyes spirituális tanítók szerint az, aki rohamosan
szeretne fejlődni, foglalkozzon haldoklókkal. Kezdetben legtöbb segítő
motivációjában csak a segíteni vágyás indíttatása található. Később, amikor
megtapasztalja, hogy soha, sehol annyi igaz emberrel, az álarcaitól meg-
szabadult, önnön valóját megmutatni merő lélekkel nincs mód együtt
lenni, mint a halál közelében tartózkodók esetében, akkor már motiváció-
ját tarkítja egy másféle tapasztalat is. Minden segítő vallja, hogy legalább
annyit kap ettől a mások számára nehéz szolgálattól, mint amennyit ő
nyújt. Amikor egy beteg emberrel sikerül valamiféle igaz kapcsolatba
kerülni, lehet az csak egy egyszerű mozdulat, kényelmetlen helyzetén
változtatunk, megitatjuk, vagy lehet az egy hosszabb beszélgetés, meg-
hallgatás, kis humor, mosoly. Amikor megérezzük, hogy egy elmozdulás
történt, ahhoz képest, amikor odaléptünk a szenvedő ember mellé, ahhoz
képest, hogy továbbmegyünk, valami elmozdulás, amelyben közelebb
kerültünk egymáshoz. És ebben az elmozdulásban megérezzük az egység
érzését. Minden tanítás erről az egységről beszél mint az élet alap-
kérdéséről. Ez a cél. Amikor az ember nem azt éli át, hogy ő egy különálló
lény, hanem minden emberrel EGY. Amikor nincs előítélet, gyanakvás,
irigység, harag. Amikor megszűnik az idegenség eltávolító érzése. És
bármilyen meglepő, amikor megszűnik a félelem is. Ha szenvedő embert
látunk, gyógyíthatatlan betegséggel találkozunk, felbukkan a félelem:
egyszer talán mi leszünk hasonló helyzetben. Mi sem kerülhetjük el a
sorsunkat. De amikor átlépjük az idegenség határát, megszűnik a félelem
is. Az egységben nem létezik a félelem. Az egységben nincsenek rossz
hangulatok, nincs feszültség, idegesség, depresszió. A különállásban el
vagyunk vágva az örömtől, a természettől, Istentől, és önmagunktól is.
A segítő szolgálat olyan út, amelyen haladva visszatalálunk azokhoz az
alapvető szubsztanciákhoz, amelyektől el vagyunk vágva. Visszatalálunk
önmagunkhoz is, önmagunk jobbik részéhez. A segítő szolgálat az élet
mélyebb megértésének eszköze, és eszköz önmagunk mélyebb meg-
értésére.
A betegek melletti szolgálatban kívánatos, hogy meleg szívű, tiszta
emberek dolgozzanak. Ez a cél, de maga a szolgálat egyúttal eszköz is a
jobbá váláshoz. Minden egyes segítő gesztus apró, kicsi lépés ezen az
úton.

82
 Hogy jövök én ahhoz, hogy haldoklókat gondozzak, nem vagyok én egy
Teréz anya! Sokat kell még fejlődnöm, hogy egyáltalán szóba jöhessen. Sokszor
valóságos méregzsák vagyok, utálom a postást, aki csenget és felzavarja a
gyereket, az autósokat, akik lefröcskölnek, a tanárt, aki intőt ad a fiamnak, a
pénztárost, aki rosszul számol, a sorban állókat, akik előttem vannak, de
sokszor a napot is, amiért felkel. De legfőképpen önmagamat mindezekért.
A nagymama? Jaj, a nagymama, szegény, hát őt ápolom, igen, már jó pár éve.
Nem, nem teher, néha elfáradok, igaz, de szeretem őt meg tulajdonképpen ezt
az egész ápolást, örülök, hogy segíthetek.

Ha azt várnánk, hogy tökéletesek legyünk, mert csak akkor válunk

méltóvá egy ilyen segítő szolgálatra, magukra maradnának a betegek. De
bízhatunk abban, hogy a szolgálat évei alatt egyre közeledünk egy saját,
szigorú elveinknek is megfelelni tudó személyiségképhez.

„Azért dolgozunk önmagunkon, hogy másokat segítsünk, és mások

segítése a módszer, mellyel önmagunkon munkálkodunk.” [16]

Mint általában az utak, a segítő útja sem zökkenőmentes. Már azt

hisszük, van bennünk elég együttérzés, egyre gyakrabban átéljük az
egység érzését, haladunk a belső gazdagodás útján. És akkor jön egy
alkalom, amikor semmi nem úgy van, ahogyan szokott, a betegek idegenek,
mi pedig nem értjük, miért csináljuk ezt az egészet egyáltalán. Lehet ez
egy fáradt nap, de lehet egy beteg, aki felbosszantott és mi hagytuk, hogy
elsodorjon az indulat. Bármikor újra és újra megtörténhet, hogy azt éljük
át, semmit nem tanultunk. És amikor folytatjuk, kiderül, már nem az út
elejéről kell nagy elszántsággal újra nekiveselkedni.

„Amikor látjuk, hogy a segítés nem egyirányú utca, kiderül, hogy akiket
segítünk, folyamatosan jeleket adnak, hogyan léphetünk ki énünk börtönéből.
Nem akkor segítenek igazán, amikor közlik, mi vezethet náluk eredményre és
mi nem, hanem akkor, amikor önmagunkról alkotott képünket kérdőjelezik
meg. Szinte átlátnak rajtunk és időnként sürgetnek. Micsoda áldás, ha mindezt
be tudjuk fogadni! Lehet, hogy kicsit hülyén érezzük magunkat, de végső soron
hálával tartozunk.
Az általunk segítettek küzdelmei a lehető legtisztábban mutatják meg
nekünk az életet. A szenvedés lehántja a csalárdságot, csak az igazat, a lényeget
hagyja meg. A legmélyebb emberi értékek jönnek elő: a nyíltság, a jóság utáni
vágyakozás, a türelem, a bátorság, a béketűrés, a hit, a humor… az élő igazság

83
… az élő szellem. Amikor ezek az értékek megérintenek, megindítanak, nincs
más választásunk, mint tudomásul venni, újra felismerni önnön emberi
mivoltunkat. Mások észreveszik, amikor ez megtörténik. Érezzük, hogy érzik.
Ezek a pillanatok emlékeztetnek leginkább, mi is az igazi szolgálat.” [17]

Annyi a szenvedés ma. Mindenki csak küszködik, egy beteg nő fuldok-

lik, egy másiknak a lába fáj, egy harmadik csontsoványan küszködik,
nagyon rosszul van, határozottan elküld maga mellől. Fiatal lány csont-
rákkal, beültetett kanülje kegyetlenül begyulladva, nagy fájdalmakkal,
magas lázzal. Ömlik a könny a szeméből, reszket. Viszik az intenzívre,
nagyon fél a fájdalomtól, biztosan nagyon szörnyű lesz, tapogatja a kanüljét.
Mellette fekvő néni is panaszkodik, neki is rákja van, nem tudja, mi
lesz, meddig tart.
Azt mondja, ő istenhívő, de sehogyan sem érti, miért kell így meg-
halni, miért nem lehet rendesen, miért kell ennyit szenvedni, mennyi
ember rákos, borzasztó.
Ennyi szenvedés! Bemegyek a nappaliba és elsírom magam.
Nem a halál az érdekes. Az út odáig.
A kórházból távozóban ránézek a lábamra, ahogyan rakosgatom
egyiket a másik után és elfog az öröm, határtalan nagy ajándéknak érzem,
hogy lépkedek. Marie de Hennezel jut eszembe, hasonlót tapasztalt meg egy
haldoklóval való találkozás után. De egyébként is, a napokban minden
eddiginél könnyebben élem át az együttérzést, a jelen levést, a teljesebb
odaadást.
Tapasztalom, hogy amit gyakorolok, az a munkámban ma megjelent,
és hogy valóban tanulható a tudatosság, a jelenben levés, a teljes élet.
Naponta többször, egyre sűrűbben élem át a teljességet. Futás közben az
erdőben, megállva a szikrázó hó gyémántszikráit megbabonázva bámulva,
a dolgozószoba ablakán az eső áztatta háztetőre pillantva, a kisfiam
szemébe tekintve. És a zöldbabfőzelék a kanalamban! A természet, Isten
ajándéka, a feldarabolt zöldbabok, tele tápláló anyagokkal, a habarás:
barna liszt, színtiszta egészség.
Mélyebbek az érzések, a fájdalom a szenvedés láttán sírásig foko-
zódik. De a váratlan öröm is szokatlan: ugyan hányszor örülünk annak,
ami magától értetődően a miénk?

„A szenvedés enyhítésének vágya emberi mivoltunk alapvető alkotóeleme.

Elkerülhetetlenül érezni fogjuk az éles fájdalmat és a kétségbeesést, amikor
minden erőfeszítésünk ellenére sem enyhülnek a kínok, sőt, súlyosbodnak és

84
fenyegetően elhatalmasodnak. A világ fájdalma égeti, összetöri szívünket, mert
nem tudjuk többé zárva tartani – már túl sok mindent láttunk. Többé-kevésbé
a szolgálatnak szenteljük magunkat, és hajlandóak vagyunk megfizetni az
együttérzés árát.
Viszont mindezzel együtt jár az őszinte törődés öröme is, az a meg-
tiszteltetés, hogy egy termékeny folyamatban vehetünk részt, amelyben az
ember mindennap felkel, és megteszi, amit tud. Velejár a semmihez sem fogható
kegyelem, hogy a szeretet eszközei vagyunk, mindegy, milyen formában, milyen
célból.” [18]

ÚTRAVALÓ
Fizikailag, érzelmileg, spirituálisan a legmélyebb, legtartósabb örömöt abból kapjuk,
ha időnket, képességeinket, tehetségünket, erőforrásainkat olyan ügyek szolgálatába állítjuk,
amelyekből mindenkinek haszna származik.
Eknath Easwaran

E tanulmány végén személyes hangon szeretnék hozzád szólni,

kedves önkéntes segítő, aki végére értél mondanivalómnak.
Szeretnék valamit nyújtani neked, mielőtt elindulnál a segítők számára
kijelölt – tudjuk, cseppet sem sima és egyenes – úton, vagy neked, aki
már régóta ezen az úton haladsz, de jól jönne azért egy kis támogatás.
Mit is adhatnék, ami segítséget és biztonságot jelentene neked a
zordabb időkben?
Talán mindenekelőtt köszönetet mondok neked, és mondunk mi mind-
annyian, akik részesülünk kitartó munkád áldásában. Ismeretes, hogy az
egészségügy sehol a világon nem tudja nélkülözni az önkéntesek segítségét.
Szükség van tehát Rád, fontos vagy nekünk. Köszönjük, hogy a mind-
annyiunkban ott lappangó segítő szándék nálad cselekvő együttérzés.
Köszönjük, hogy képes vagy erőt venni magadon és hétről hétre elindulsz
és megteszed, amit a szíved diktál. Köszönet a lemondott pihenés óráiért,
köszönet a családod megértéséért, köszönet a hasznos szolgálatodért.
Tudjuk, nem vársz hálát. Jólesik, ha a betegek örömmel viszonozzák
törődésedet, de nem várod el. Jólesik, ha a szervezet, ahova tartozol, el-
ismeri munkádat, a csoport egyenrangú tagként tisztel, de enélkül is tennéd
a dolgod. Most mégis kimondjuk, hálásak vagyunk Neked, amiért vagy.
Köszönetünket és hálánkat kínáljuk szeretettel útravalóként, azt
remélve, hogy ebből bármikor, bármennyit meríthetsz, valahányszor úgy
érzed, szükséed van rá. Vedd ezeket az ajándékokat, és indulj bátran!

85
 De bármennyit is adunk, bizonyosak vagyunk benne, hogy a leg-
többet a halál felé lépdelő emberek különleges tisztasága, mélységes
humanizmusa fogja adni Neked. Bízunk benne, hogy a fájdalom, a szenve-
dés, az olykor reménytelennek tűnő küzdelem mellett megtalálod azt a
semmihez sem fogható örömöt is, azt a szentséget, ami csak az élet
határhelyzeteiben válik láthatóvá, érzékelhetővé.
Bizton állítjuk továbbá, hogy a súlyos beteg emberek által meg-
mutatott mély emberség nem suhan el nyomtalanul melletted, hanem
saját emberséged megteremtésének eszközévé válik.
Számítunk Rád, várunk szeretettel!

86
 FELHASZNÁLT IRODALOM

1. Gyukits György–Keresztes Cecília: Szociális munka egy palliatív terápiában részesülő

daganatos beteggel. Kharón, 2000/3. sz.
2. Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999 (77. o.)
3. Sögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról Magyar Könyvklub, 1995 (223. o.)
4. Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999 (127. o.)
5. Pilling János: A haldoklás és a gyász pszichológiája – Semmelweis Orvostudományi
Egyetem, 1999 (III./4.)
6. A terminális állapotú daganatos betegek palliatív ellátása, Szakmai irányelvek, 2.
bővített kiadás.
Magyar Hospice-Palliatív Egyesület, 2002. Szerkesztette: dr. Hegedűs Katalin és Szy
Ildikó. (85.o.)
7. Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról – Magyar Könyvklub, 1995 (47. o.)
8. Hermann Hesse: Sziddhárta Kászonyi Ágota fordítása (126. o.)
Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999
9. Marie de Hennezel: A meghitt halál – Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997 (19. o.)
10. Marie de Hennezel: A meghitt távolság – Kharón, Magyar Thanatológiai Alapítvány,
1998/tavasz (9. o.)
11. Jelenits-Tomcsányi: Lelki jelenségek és zavarok – Római Katolikus Szeretetszolgálat,
1988 (214. o.)
Bagdy Emőke: Határmezsgyén. A halál és a gyász
12. Carl Rogers: Ilyen vagyok. Kultúrközi kommunikáció – Magyar Pszichológiai Társaság
Munkaértekezlet, Szeged,1984 (11. o.)
13. Hennezel–Leloup: A halál művészete – Európa, 1999 (15. o.)
14. Sögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról – Magyar Könyvklub, 1995 (238. o.)
15. Jankovits István: Túléltem a halálomat – Édesvíz Kiadó, 1992 (59. o.)
16. Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999 (247. o.)
17. Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999 (158. o.)
18. Ram Dass–Paul Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft., 1999 (232. o.)

87
 AJÁNLOTT IRODALOM

Angyal–Polcz: Letakart tükör – Halál, temetkezés, gyász, Helikon Kiadó 2001

Ács–Pilling–Zatik: Meghaltam és élek, Halál közeli élmények, Medicina Könyvkiadó
1992
Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció, Animula 1994
Cseri Péter: Segítségnyújtás a végeken. Haldokló betegek és hozzátartozóik pszichés,
szociális és spirituális támogatása, Magyar Hospice-Palliatív Egyesület 2002
Dass–Gorman: Hogyan segítsek? Ursus Kft. 1999
Debreczenyi Károly István: A spiritualitás mint híd, Magyar Hospice-Palliatív Egyesület
1999
Gecse Attila: Lelkészként a hospice-ban
Gyukits György–Keresztes Cecília: Szociális munka egy palliatív terápiában részesülő
beteggel, Kharón, 2000/3. sz.
Hárdi István: Pszichológia a betegágynál, Medicina Könyvkiadó 1995
Hegedűs Katalin: Halálközelben I. A haldokló és a halál méltóságáért, Magyar Hospice
Alapítvány
Hegedűs Katalin: Halálközelben II. A haldokló és a halál méltóságáért, Magyar Hospice
Alapítvány 1995
Hegedűs Katalin: Lélektől lélekig, Súlyos betegek és haldoklók pszichés gondozása,
SOTE Magatartástudományi Intézet, 1995
Hegedűs Katalin és Szy Ildikó (szerk.): Terminális állapotú betegek palliatív ellátása.
Szakmai irányelvek. 2. bővített kiadás, Magyar Hospice-Palliatív Egyesület, 2002
Hennezel, Marie de: A meghitt távolság, Kharón Magyar Thanatológiai Alapítvány
1998/tavasz
Hennezel–Leloup: A halál művészete, Európa Könyvkiadó 1999
Kharón – Magyar Thanatológiai Alapítvány 2001/tavasz–nyár
László Klára: Szociológia, SE 1999
Lévay Ádámné: Súlyos betegek mozgásterápiája, SE 2001
Németh Erzsébet: Kommunikáció, SE 1999
Pilling János: A halál és a haldoklás kultúrantropológiája, SE 1999
Pilling János: A haldoklás és a gyász pszichológiája, SE 1999
Polcz Alaine: Élet és halál titkai, Pont Kiadó 2001
Polcz Alaine: Gyászban lenni, Pont Kiadó 2000
Polcz Alaine: Meghalok én is? Századvég Kiadó 1993
Ruzsa Ágnes: Palliatív terápiás ismeretek, SE 1999
Smith, Susan: Kommunikáció az ápolásban, Medicina Könyvkiadó 1998
Tatelbaum, Judy: Bátorság a gyászhoz, Pont Kiadó 1998
Tringer László: Gyógyító beszélgetés, SE 1992

88
 ÖNKÉNTES SEGÍTŐK SZÁMÁRA AJÁNLOTT IRODALOM

Hegedűs Katalin szociológus, mentálhigiénés szakember „Az emberhez méltó halál”

(Osiris Kiadó, 2000) című könyvében összefoglalja mindazokat a legfontosabb
tudnivalókat, amelyeket a hospice-ról feltétlenül érdemes megismerni.
Marie de Hennezel pszichológus „A meghitt halál” (Európa Könyvkiadó, 1997)
című könyvében egy francia hospice intézményben eltöltött tíz év tapasztalatait összegzi.
Elisabeth Kübbler Ross, pszichiáter a haldoklók lelki folyamataival foglalkozó
kutatásai nyomán elterjedt fogalmak az egész világon ismertekké váltak. Legfontosabb
könyve: A halál és a hozzá vezető út (Gondolat Kiadó 1988).
Polcz Alaine, pszichológus a magyar hospice mozgalom elindítója. Számos írása
közül elsősorban „A halál iskolája” (Magvető Kiadó, 1989) és az „Ideje a meghalásnak”
(Pont Kiadó, 1998) című könyvét válasszuk.
Sögjal Rinpocse tibeti születésű, Cambridge-ben egyetemet végzett tanító „Tibeti
könyv életről és halálról” (Magyar Könyvklub, 1995) című könyvében a haldoklóknak
adandó szellemi segítségről, a sprirituális halálba kísérésről olvashatunk.

89
 A MAGYAR HOSPICE ALAPÍTVÁNYRÓL

Alapítványunk a már csak tüneti kezelésben részesíthető, rosszindulatú

daganatos betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítésére kialakított rend-
szer, mely a humánus kezelést, az emberi méltóság megőrzését tartja elsőd-
legesnek. Célja: a betegek fájdalmainak és a tüneteinek csökkentésével,
lelki szenvedéseik enyhítésével a lehető legjobb életminőség, fizikai és szel-
lemi aktivitás elérése, valamint a hozzátartozók segítése a betegség és a
gyász terheinek viselésében. Hazánkban 1991-ben a Polcz Alaine által veze-
tett Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg a hospice szemlé-
letű ellátás. Alapítványunk 11 éve végzi a fővárosi betegek hospice szellemű,
humánus ellátását. Az elmúlt pár év sorsdöntő változásokat hozott az alapít-
vány működésében. 2002 tavaszán megnyitottuk a Budapest Hospice Ház
első szárnyát, amit széles körű társadalmi összefogással sikerült megvalósí-
tani. Alapítványunk 2001-ben elnyerte az „Év Civil Szervezete” díjat!

A HOSPICE ELLÁTÁS ÁLTALÁNOS ALAPELVEI:

• holisztikus, sokoldalú gondoskodás

A hospice ellátás egyik legfontosabb jellemzője, hogy a beteg életminősé-
gének javítását tűzte ki célul. Ennek megfelelően a gondoskodás nem
csupán a beteg testi, hanem a lelki, szociális és spirituális igényeire,
valamint a hozzátartozók segítésére is kiterjed mind a betegség fennállása,
mind a gyász ideje alatt.

• palliatív kezelés, fájdalomcsillapítás

A hospice ellátás végső stádiumú rákbetegekre vonatkozik. Erre az állapotra
különösen jellemzőek a kínzó tünetek, ezek enyhítése a hospice alapvető
célja. A fájdalmak csillapítása megelőző jelleggel történik, ezzel a minimá-
lisra csökkenthetőek vagy teljesen megszűntethetőek a kínzó tünetek.

• a beteg és a családtagok érzelmi és lelki támogatása

A rákbetegség mindvégig nagy pszichés megterhelés a beteg és a családja
számára, különösen így van ez az utolsó stádiumban, hiszen a beteg
egyre fenyegetőbben éli át a halál közeledtét. Az ilyenkor fellépő szorongás,
depresszió feltétlenül kezelendő. A családtagok számára is fontos a vár-
ható veszteség már előlegezett kezelése, illetve segítségnyújtás a gyász
feldolgozásában.

90
• életigenlő alapállás
A hospice a halált az élet részének és olyan folyamatnak tekinti, melyet
sem megrövidíteni, sem mesterségesen megrövidíteni nem szabad. A beteg-
hez való szeretetteljes odafordulás értelemmel és tartalommal töltheti meg
ezt az életszakaszt.

• az emberi méltóság tiszteletben tartása

A hospice gondozás a beteg személy méltóságát mindvégig tiszteletben
tartja. Ez a magatartás megkívánja a beteggel szembeni őszinteséget, hogy
betegsége során egyenrangúan kezeljék, állapotáról mindenkor tapintatosan
tájékoztassák a realitást képviselve, de a reményt soha fel nem adva.
A hospice tiszteletben tartja minden beteg meggyőződését.

• a multidiszciplináris team és a család együttműködése

A betegek ellátását speciálisan felkészült szakemberekből álló csapat
végzi. Mivel alapvető cél, hogy a beteg ember élete utolsó részét az
otthonában, családja körében élhesse, ezért a hospice ellátás során alap-
vető a családdal való szoros együttműködés, a család bevonása és folya-
matos segítése a beteg körül.

• ingyenesség
A hospice szolgálat mindenki számára ingyenes, hiszen az emberhez
méltó halál minden ember alapvető joga.

• szemléletformálás
A hospice speciális szellemiség, lehetőségek teremtése arra, hogy a hal-
dokló képes legyen spiritualitását átélni, fizikai, szellemi képességeit hasz-
nálni, élvezni. Célunk, hogy a közvélemény figyelme forduljon a haldoklók
problémái felé, a társadalom elfogadóan és tudatosan viszonyuljon a
halálhoz.

FŐ TEVÉKENYSÉGEINK

• Háziápolás
Aktív terápiában már nem részesíthető, rosszindulatú daganatos betegség-
ben szenvedők számára biztosítjuk ingyenesen az otthoni ápolást, gondo-
zást. Az ellátás a jól beállított tüneti terápiával indul, a háziápolás részét
képezi a betegek és a családtagok lelki, szociális és spirituális támogatása

91
is, vagyis a nővéri látogatásokon túl a hospice orvos, a dietetikus, a
szociális munkás, a gyógytornász, önkéntes segítő, a lelkész és a pszicho-
lógus szükség szerinti segítsége is.

• Fájdalomambulancia és Pszichoonkológiai Szolgálat

Az ambulancia ingyenes tanácsadást, kezelést és folyamatos orvosi kontrollt
biztosítva nyitva áll minden daganatos beteg előtt. A fájdalom csillapítása
folyamatosan és fokozatosan, megelőző jelleggel történik, ezzel a minimá-
lisra csökkenthetőek vagy megszűntethetőek a fájdalmak. Pszichológusaink
egyéni és csoportos formában szakszerű érzelmi és lelki támogatást nyújta-
nak az rászoruló betegek, hozzátartozók, gyászolók számára.

• Nappali szanatórium
A Budapest Hospice Ház nappali szanatóriumában működő kreatív és
kulturális programokkal vár minden daganatos beteget, aki szívesen
töltené szerda délelőttjét sorstársai körében.

• Oktatási- és Módszertani Központ

Célunk, hogy a közvélemény figyelme forduljon a súlyos betegek problé-
mái felé, a fájdalommentességhez, jó tüneti kezeléshez és az otthoni
ápoláshoz való jog nyilvánvaló és érvényesíthető legyen. Felvállaltuk a
hospice megismertetéséhez kapcsolódó szemléletformáló, ismeretterjesztő
feladatokat is, valamint a palliatív terápiás oktatást.

• Gyászcsoport, gyászolók terápiája

Gyászolók részére rendszeres, klubszerű foglalkozásokat, valamint egyéni
terápiát tartunk. Az ezeken részt vevők többsége általunk korábban ápolt
beteg hozzátartozója, de szívesen látunk minden rászorulót.

• Önkéntes Program
Munkánkban nagy szerepe van az idejüket és munkájukat ingyen felajánló
önkéntes segítőknek. Nélkülözhetetlen tagjai ők a hospice otthonápolási
csoportnak, hiszen jelenlétükkel válik teljessé a szenvedők komplex ellátása.
A beteg számára gyakran csak ők képviselik a külvilágot, kielégítik emberi
kapcsolatok iránti igényt, gondoskodásukkal csökkenthetik a szenvedést.

• Mobil team
A világban számos különböző szervezeti formája alakult kin a hospice
ellátásoknak. Egyik átmeneti jellegű, de nagyon gyakori forma a kórházi

92
konzultációs csoport, avagy a mobil hospice team. A súlyos betegek
gondozásával és a palliatív terápiával kapcsolatos tanácsadáson túl csapa-
tunk tagjai segítséget nyújtanak az intézményi személyzet veszteségekkel
kapcsolatos mentálhigiénés gondozásában, a gondozók továbbképzésé-
ben is.

ELÉRHETŐSÉGEINK:

Magyar Hospice Alapítvány, Budapest Hospice Ház

1032 Budapest, Kenyeres u. 18–22.
Telefon/fax: 388-7369, 250-5513, e-mail: info@hospicehaz.hu
honlap: www.hospicehaz.hu

SEGÍTENE? ÖNKÉNTES PROGRAM A MAGYAR

HOSPICE ALAPÍTVÁNY SZERVEZÉSÉBEN

Tevékenységünkben nagy szerepe van a munkájukat és idejüket

ingyen felajánló önkéntes segítőknek, akik ott voltak a kezdetekkor és
egyre nagyobb számban velünk vannak ma is. Önkénteseket keresünk a
következő területekre:

• beteggondozás, lelki támogatás

Az otthonápolási csoport nélkülözhetetlen tagjai a laikus önkéntes segítők,
hiszen a beteg számára gyakran csak ők képviselik a külvilágot. Apróbb
feladatok ellátásával, gondoskodásukkal csökkenthetik a szenvedést,
együttérző beszélgetésekkel enyhíthetik a lelki terheket.

• a betegek és a gyógyászati segédeszközök szállításához gépkocsivezetők

Várjuk olyan autóval rendelkező önkéntesek jelentkezését, akik a benzin-
költség megtérítése ellenében segítenének.

• adomány-és rendezvényszervezés, PR tevékenység

Olyan segítőket keresünk, akik szakértelmük, személyiségük vagy elköte-
lezettségük folytán segíteni tudnak nekünk az anyagi forrásaink bővítésé-
ben, céljaink népszerűsítésében.

93
 Kik lehetnek önkéntesek?

• aki elmúlt 18 éves

• aki magáévá teszi a hospice filozófiáját és a szakértő csapat irányítását
elfogadva, azzal együttműködve képes a segítésre
• aki vállalja, hogy részt vesz a hospice önkéntesek számára szervezett
képzéseken, szupervízión
• aki soha nem fogad el a betegtől vagy a családtól munkájáért ellenszol-
gáltatást

Nem lehet önkéntes:

• akit a megelőző két évben súlyos veszteség ért, vagy gyászát még nem
dolgozta fel
• aki súlyos fizikai vagy mentális betegségben szenved
• akinek közeli hozzátartozója súlyos betegségben szenved

JELENTKEZÉS ÉS TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Magyar Hospice Alapítvány, Kalló Barbara

Telefon/fax: 388-7369, e-mail: info@hospicehaz.hu

94
 A MAGYAR HOSPICE-PALLIATÍV EGYESÜLETRŐL

A Magyar Hospice-Palliatív Egyesületet 1995-ben alapították a hazai

hospice szervezetek és a Rákbetegek Országos Szövetsége. Az Egyesület
– alapszabályban rögzített – céljai a következők:

• a hazai hospice szervezetek szakmai együttműködésének elősegítése

• érdekvédelmi feladatok ellátása
• egységes elvek alapján működő hospice alap- és továbbképzések,
konferenciák szervezése és összehangolása
• nemzetközi kapcsolatok kialakítása és fenntartása külföldi hospice
szervezetekkel
• a hospice tevékenységgel kapcsolatos szakmai anyagok, információk
gyűjtése és hozzáférhetőségük elősegítése
• állásfoglalások, standardok kialakítása
• mindazon kutatásoknak és modellkísérletekben szerzett tapasztalatok-
nak támogatása és koordinálása, amelynek elsősorban a haldoklás,
halál, haldoklók kísérése, palliatív terápia és a fájdalomcsillapítás téma-
köreivel foglalkoznak
• az ezzel kapcsolatos publikációk megjelenésének elősegítése
• a társadalmi köztudat olyan formálása, amely lehetővé teszi, hogy a
haldoklás és a halál az ember elidegeníthetetlen jogainak, valamint
emberi méltóságának megfelelően mehessen végbe

Egyesületünk elősegíti a hazai hospice szervezetek közötti információ-

áramlást. Tagszervezeteinket rendszeresen értesítjük a hospice gondozással
kapcsolatos képzésekről, rendezvényekről, pályázatokról, jogszabályokról.
Negyedévenként jelenik meg információs lapunk, a Hospice Hírek.
Követjük és összegezzük a hazai hospice szervezetek tevékenységét,
eredményeit és nehézségeit. A tapasztalatokat a – már több kiadásban
megjelent, átdolgozott, aktualizált – Hospice Magyarországon című kiadvá-
nyunk összegzi.
Érdekvédelmi feladatunk részeként a hazai hospice gondozás hely-
zetéről szóló összefoglalásainkat, szakmai irányelveinket rendszeresen
eljuttatjuk az egészségügy vezető szerveihez. Törekszünk arra, hogy a
hospice gondozást érintő egészségügyi, jogi, gazdasági döntések meg-
hozatalakor tagszervezeteink – s általuk gondozottaink – érdekeit a
döntéshozók figyelembe vegyék.

95
 Az ETI-vel – orvosképzések esetén a SE-vel – együttműködve rend-
szeresen indítunk hospice alap- és szakirányú továbbképzéseket.
Szakmai kiadványsorozatot „Hospice beteggondozás„címmel jelente-
tünk meg. Az egyes kötetek áttekintik a hospice gondozásban résztvevők
tevékenységét, szakterületük korszerű ismereteit. Anyagi támogatásunkkal
segítettük elő több, a hospice gondozással kapcsolatos könyv hazai
megjelenését.
Évente országos hospice – palliatív terápiás konferenciát szervezünk,
amelyen a hospice munkatársai megoszthatják egymással gyakorlati
tapasztalataikat és tudományos ismereteiket.
Egyesületünk 1999-től tagja az European Association for Palliative
Care-nek, a Palliatív Gondozás Európai Egyesületének. Kapcsolatot tartunk
nemzetközi hospice szervezetekkel, s külföldi hospice szakemberekkel.
A külföldi tapasztalatokat közvetítjük tagszervezeteinknek, s elősegítjük
hazai szakemberek külföldi képzéseken, konferenciákon való részvételét.
Összehangolt kutatásokat szervezünk a terminális állapotú betegek
életminőségének javításával, a tüneti kezelések hatékonyságával kapcso-
latban.
Várjuk további, hospice betegellátást (is) végző, vagy ennek meg-
valósítását tervező szervezetek, egyéni tagok, támogató tagok jelentke-
zését.

ELÉRHETŐSÉGEK

Magyar Hospice-Palliatív Egyesület, 1091 Budapest, Üllői út 47–51

Tel./fax: 215-0938, (kedden személyesen, egyéb napokon üzenetrögzítő
fogadja a hívásokat)
Email: h.a.ruzsa@axelero.hu Honlap: www.hospice.hu

96