Verne Gyula munkái.

FALU A LEVEGŐBEN
REGÉNY

FORDITOTTA

Dr. MIKES LAJOS

GEIGER RICHÁRD RAJZAIVAL

— Tiz egész oldalas kép. —

Az uralkodót egyébként nem igen illette meg a hódolat,

amelyet iránta nyilvánitottak, valószinüleg azért, mert már A „Magyar Kereskedelmi Közlöny" hirlap- és könyvkiadóvállalat
hozzá volt szokva. kiadása Budapesten.
 ELSö FEJEZET.

H o s s z u ut után.

— És az amerikai Kongó? — kérdezte Huber Miksa.

— Ennek még híre-hamva sincs?
— Miért is lenne, kedves Miksa? — felelte Cort
János. — Hát szükében vagyunk talán az Egyesült-Álla­
mokban a csaknem határtalan földterületeknek? Mennyi
ismeretlen és puszta terület van Alaszka és Texasz kö­
zött, a melyet mindmáig nem kutattak még keresztül?!
Nem, mielőtt külföldi gyarmatpolitikát üznénk, azt hiszem,
okosabb, ha odahaza gyarmatositunk . . .
— Igen, igen, édes Jánosom; csakhogy az európai
hatalmak, ha ezentul is úgy fejlődnek a dolgok, mint
mostanában, nemsokára megosztoznak ám egész Afrikán.
Gondold meg csak: háromezer millió hektárnyi teriilet!
És az amerikaiak átengedjék ezt nyugodtan az angoloknak,
a németeknek, a hollandusoknak, a portugáloknak, a fran­
ciáknak, az olaszoknak, a spanyoloknak és a belgáknak?
— Az amerikaiakat ez épp oly kevéssé érdekli, mint
az oroszokat, — felelte Cort János, — még pedig ugyan­
azért . . .
— Miért?
— Kár lenne a lábukat megerőltetni, mikor elég, ha
a karjukat kinyujtják.
— Szép, szép, kedves János. Azt hiszed hát, hogy az
Egyesült-Államok kormánya előbb-utóbb követelni fogja
majd a maga részét az afrikai kalácsból. Eddig van már
francia Kongó, belga Kongó és német Kongó s van végül
független Kongó is, a mely azonban nyilván arra vár
csak, hogy függetlenségét elveszitse. Azután ott van az
a nagy terület, a melyen három hónap óta jövünk már
keresztül...
„Globus" Pénzintézetek Müintézete, Budapest, VI., Aradi-utca 8. — Pusztán, mint kiváncsi emberek, Miksa, mint ki­
váncsi emberek, nem mint hóditók . . .
6 7
— A különbség ebben az esetben nem tulságosan nagy,
érdemes polgára az Egyesült-Államoknak, — jelentette ki
Huber Miksa. — Ismétlem neked, hogy Afrikának ebből
a részéből az Unió pompás gyarmatot hasithatna még ki
magának. Bőven van itt terület, a mely alig várja, hogy
bebizonyithassa termékenységét kellő öntözés mellett, a
melynek költségeit a természet viselné. Egész nagy háló­
zata van errefelé a vizfolyásoknak, a melyek soha sem
száradnak ki.
— Még ebben az utálatos hőségben sem, — vágott
közbe Cort János, miközben letörölte napbarnitotta hom­
lokáról a veritéket.
— E h ! Ezzel ugyan kár törődnünk! — felelt Huber
Miksa, — Nem akklimatizálódtunk, vagy jobban mondva
nem négeresedtünk-e meg már is, kedves barátom, ha
nincs kifogásod ez ellen a szó ellen? Hiszen most még
még csak márciusban vagyunk. Mi lesz különben velünk
juliusban vagy augusztusban, mikor a nap sugara izzó
nyil gyanánt furódik a bőrbe! ?
— Igazad van, Miksa. De azért mégis csak lesz vele
egy kis bajunk, amig a mi könnyü francia és amerikai bő-
rünkkel átvedlünk pahuinná vagy zanzibárivá. Nem taga­
dom, hogy szép, érdekes és rendkivül szerencsés utat tet­
tünk meg eddig, de azért mégis csak szeretnék ott lenni
már megint Librevilleben, hogy gyártelepeinken élvezhes­
sem megint azt a nyugalmat és pihenést, a melyre három
hónapi ilyen utazás után jogos igénye van minden utazónak.
— Igaz, kedves Jánosom; a kalandos utazásnak volt
ugyan egy és más érdekessége, de azért megvallom, az uta­
zás nem elégitette ki teljesen várakozásomat.
— Micsoda, Miksa? Több száz mérföldnyi ut telje­
sen ismeretlen országban, bővében a veszélyeknek nem
tulságosan vendéglátó néptörzsek között, hébe-korba lö­
völdözés, parittyások és nyilak felhője ellen, vadászatok, a
melyeket megtisztelt részvételével a numidiai oroszlán és a
lybiai párduc, elefántok tömeges lemészárlása főnökünk­
nek, Urdaxnak a javára, elsőrendü elefántcsont bő aratása,
amely elég lenne a világ összes zongoráinak billentyüire...
és te egyszerüen kijelented, hogy még mindig nem vagy
megelégedve?
— Meg is vagyok, nem is, János. Mindaz, amit fel­
soroltál, nem egyéb, mint a közép-afrikai utazók rendes
étlapja. Ezt megtalálja az olvasó egytől-egyig Barth,
Burton, Speke, Grant, Chaillu, Livingstone és Stanley,
Serpo Pinto, Anderson, Cameron és Mage, Brazza, Gallieni,
Diborvsky, Lejean, Manari, Wissmann, Buonfanti, Maistre
és a többiek jelentéseiben...
Az Afrika kutatók felsorolását megakasztotta egy zök-
kenés, a mennyiben a kocsi eleje beleütközött egy hatal­
mas kődarabba. Cort János felhasználta az alkalmat és
igy szólt:
— Hát te azt remélted, hogy mást is találsz utazá­
sunk közben?
— Persze, hogy azt, kedves Jánosom.
— Valami váratlan dolgot?
— Ennél többet, mert ebben, — ezt elismerem, —
nem volt hiányunk.
— Tehát valami rendkivülit?...
— Ez a találó szó, kedves barátom! Egyszer, egyetlen
egyszer sem volt alkalmam fölébreszteni a régi Lybia vész­
hangját, a p o r t e n t o s a A f r i c á - é t , mint a hogy az
ókor klasszikus füllentői szokták nevezni.
— No, Miksa, látom már, hogy a francia lelket bajo­
sabb kielégiteni...
— Mint az amerikait, ezt elismerem, János, ha te
azokkal az élményekkel, a melyeknek emlékét utunkról
haza viszed magaddal, beéred . . .
— Teljességgel, Miksa!
— És ha elégedetten térsz vissza...
— De mennyire, első sorban azért, mert már haza­
felé tartunk.
— És azt hiszed, hogy azok, akik esetleg olvassák
majd ennek az utazásnak a leirását, felkiálthatnak ilyen­
formán: «Teringettét, ez igazán nagyszerü lehetett! ?»
— Tulságosan sokat kivánnának, ha nem kiáltanának
fel igy.
— Az én véleményem szerint tulságosan keveset ki­
vánnának.
— Igazad lenne, — felelt Cort János, — ha azt kiván­
nák, hogy valamelyik oroszlánnak vagy ubanghi ember-
evőnek a gyomrában kellett volna utunkat befejeznünk !
— Oh, nem, János, n e m ! Anélkül, hogy ilyen megol­
dásról lenne szó, a mi különben bizonyára érdekelhette
volna nemcsak az olvasókat, hanem az olvasónőket is, meg
mernél esküdni becsületedre és lelkiismeretedre Isten és az
emberek előtt, hogy többet fedeztünk fel és figyeltünk meg,
mint a mennyit elődeink is megfigyeltek és fölfedeztek már
Közép-Afrikában?
— Nem, ezt már nem, Miksa.

8
— No látod. Én azonban azt reméltem, hogy a sors
kegyesebb lesz hozzánk.
— Oh, te telhetetlen, aki utóbb erényt csinálsz majd
még telhetetlenségedböl i s ! — felelt Cort János. — Én
a magam részéről kijelentem, hogy meg vagyok elégedve
és nem is vártam utazásunktól többet, mint a mennyit
nyujtott...
— V a g y i s : ugyszólván semmit, János.
— Egyébként, Miksa barátom, az utazás nem ért
még véget, és az alatt az öt-hat hét alatt, a mennyire szük-
szükségünk van még, hogy eljussunk Libreville-be...
— Ugyan eredj! — kiáltott fel Huber Miksa. —
Egyszerü karavánséta... a kitaposott országuton... séta
a postakocsiban, s ráadásul még szép időben i s . . .
— Oh, ki tudja?... szólt Cort János elgondolkozva.
Most megállt a kocsi estére és éjszakára, még pedig
egy öt-hat pompás fával koronázott, kis emelkedés tövé­
ben. Ez a pár fa, amelyet az alkonyuló nap sugarai büvö­
sen megvilágítottak, az egyedüli pár fa volt köröskörül
a nagy sikságon.
Este hét óra volt. Az északi szélesség kilenczedik foka
alatt voltak, ahol — mint minden alacsony szélességi fo­
kon — igen rövid a szürkület, s ennélfogva hamar beáll
az éjszaka. Az nap nagyon sötétnek igérkezett az éjszaka,
mert sürü felhőfátyol takarta el a csillagok fényét, s a
növő hold sarlója lemerült már a nyugati szemhatáron.
A kocsin, amely csupán utasok szállitására volt szánva,
nem volt sem podgyász, sem eleség. Képzeljünk el egy
négy tömör keréken nyugvó lakókocsit, amelyet hat ökör
huz. Az elején ajtaja volt, oldalt ablakai, s belsejét egy
választófal két egyenlő nagy rekeszre osztotta. A hátulsó
rekeszben két 25—26 esztendős fiatal ember volt: egy
Cort János nevü amerikai és egy Huber Miksa nevü francia.
Az első rekeszben egy Urdax nevü portugál kalmár la­
kott egy Khamisz nevü ugynevezett f o r e l o p e r-ral
együtt. Ez a foreloper — vagyis karavánvezető — kame­
runi benszülött volt s gyakorlott és tapasztalt vezető
Ubanghi izzóan forró területén keresztül.
Persze a kocsi ugy épült, hogy kivánni sem lehetett
volna erősebbet. Ilyen hosszu és terhes ut után is a leg­
jobb állapotban volt a batárja, a keréktalpak alig kop-
tak meg, a tengelyek sem meg nem repedeztek, sem el
nem görbültek, — szóval, azt hihette volna az ember,
hogy tizenöt-tizenhat angol mérföldnyi sétautat tett meg,
9
holott kétezer kilométernél jóval hosszabb volt az eddig
megtett ut.
Ez a szekér három hónappal ezelőtt távozott Libre-
villeből, a francia Kongo-terület fővárosából. Kelet felé
tartva, az Ubanghi sikságon keresztül tuljutott a délen
elterülő Csad-tó egyik folyójának, a Bahar-el-Abiadnak
medrén.
A vidék a Kongó vagy Zaire egyik legnagyobb jobb­
parti mellékfolyójának köszöni a nevét. Keletre terül el
Német-Kameruntól, amelynek kormányzója egyben Nyugat-
Afrika német főkonzulja i s ; de a terület határai még a
legujabb térképeken sincsenek teljes pontossággal meg­
jelölve.
Habár a terület nem is éppen sivatag, — vagy ha
az is, oly buja a növényzete, hogy a Szaharához semmi­
képp sem hasonlit, — mégis rengeteg nagy sikság, ame­
lyen az egyes falvak mindig roppant messze terülnek el
egymástól.
Az itt lakó néptörzsek között szakadatlan a háborus­
kodás, rabszolgákká teszik vagy Ieöldösik egymást, sőt sok­
szor meg is eszik egymást, mert szeretik az emberhust,
különösen a mubuttuk a Nilus- és a Kongó-medence kö­
zött. Még utálatosabb dolog, hogy rendszerint gyerme­
keket használnak fel kannibáli vágyaik kielégitésére. A
hittéritők éppen ezért mindent elkövetnek, hogy a kicsi­
nyeket megmentsék, amennyiben vagy erőszakosan elragad­
ják őket vagy visszavásárolják őket a győztesektől, s azután
keresztény szellemben nevelik fel őket a Sziramba-folyó
mentén lévő missziókban. Ezek a missziók különben előbb-
utóbb mind tönkre mennének, ha az európai államok, —
különösen Franciaország, — nem támogatnák őket nagy­
lelküen.
Itt emlitjük meg azt is, hogy Ubanghiban a benszü-
löttek gyermekeit csereügyletekben valósággal pénznek szok­
ták tekinteni. Kis fiukkal és kis lányokkal fizetnek a szük-
ségleti cikkekért, amelyeket az utazó kalmárok elhoznak
egészen az ország szivébe. Itt tehát az a leggazdagabb
benszülött, akinek családja a legnagyobb.
Bárha a portugál Urdax nem is kereskedelmi célok­
ból vonult végig e nagy sikságokon és Ubanghiban a
partlakókkal nem is lépett közelebbi érintkezésbe, mint­
hogy semmi egyébre nem törekedett, csak arra, hogy az
ehelyütt még mindig nagyon eredményes elefántvadászat ré­
vén szert tegyen bizonyos mennyiségü elefántcsontra, még
sem kerülhetett el minden érintkezést a Kongó-medence e
10
vad népeivel. Többizben kénytelen volt visszaverni ellen-
séges hordáknak a támadásait és kénytelen volt védeke­
zésül puskáit használni, amelyek eredetileg csak a pachy-
dermoszoknak voltak szánva. Általában mégis szerencsésen
folyt le eddigelé a vadászat és nem követelt a karaván
emberei közül egyetlen áldozatot sem.
Egy falu határában, közel a Baha-el-Abiad forrásai­
hoz, sikerült Cort Jánosnak és Huber Miksának megmenteni
egy gyermeket a rávárakozó, szörnyü sorstól, a mennyiben
néhány üvegholmi fejében megvásárolták a kis fiut. A mondta a francia.
szerencsésen megszabaditott fiucska körülbelül tiz eszten­
dős volt, erős testalkatu és megnyerő barátságos arcu,
amely alig vallott a négertypusra. Mint nem egy törzsnél
előfordul, a fiunak csaknem egészen világos bőre volt,
szürke haja a négerek bodros gyapjuhaja helyett, inkább
sasorra, mint piszeorra, és finom ajka, a négerek rendes,
duzzadt ajka helyett. Szeméből természetes értelem sugár­
zott s a kis fiu csakhamar gyermeki szeretettel ragaszko­
dott megmentőihez. A szegény fiucskának, akit csak tör­
zsétől ragadtak el, családjától nem, — mert nem ismerte
sem apját, sem anyját. — Llanga volt a neve. Miután egy
ideig hittéritők oktatták, akik megtanitották egy kis fran­
ciára és angolra, szerencsétlen véletlen folytán ellenséges
denkáknak a vizébe került. S hogy milyen sors várakozott
itt rá, azt nem volt nehéz kitalálni.
A két jó barát, akiket a fiu őszinte ragaszkodása és
képmutatás nélkül való hálája nagyon meghatott, nem­
sokára egyre növekvő érdeklődéssel viseltettek a fiu iránt.
Táplálták, felöltöztették és tanitották, még pedig kis párt-
fogoltjuk természetes képességénél fogva meglehetős nagy
eredménynyel.
De milyen más is volt most a kis Llanga helyzete,
mint azelőtt! A helyett, hogy eleven árucikk lett volna,
mint a szerencsétlen kis benszülöttek, azt tervezték vele,
hogy később, mint Huber Miksa és Cort János fogadott
gyermeke ott fog élni Libreville gyártelepein. A két fia­
talember pártfogásába vette őt és többé soha nem szán­
dékozott levenni róla a kezét. Bár nagyon fiatal volt még,
megértette már sorsa változását, tudta, hogy szeretik és
a boldogság könnycsepje gördült végig arcán mindannyi­
szor, mikor Huber Miksa vagy Cort János fejére tette a
kezét.
Mihelyt megállt a szekér, az emésztő hőségben meg­
tett uttól kimerült ökrök rögtön letelepedtek a prairien.
Llanga pedig, aki hol a szekér előtt, hol a szekér mögött
11
baktatott egy-egy darabot, ott termett mindjárt pártfogói­
nál, mikor ezek kiléptek a kocsiból.
— No, nagyon elfáradtál, Llanga? — kérdezte Cort
János, miközben megragadta a fiu kezét.
— Nem, n e m ! . . . jó a l á b a m . . . szeretek szaladni
egy kicsit, — jelentette ki Llanga, aki bátran mosolygott
Cort Jánosra és Huber Miksára.
— De most ideje ám, hogy együnk valamit, —
— E g y ü n k ? . . . az ám, Miksa barátom!
Llanga gyorsan megcsókolta a feléje nyujtott kezeket,
azután elvegyült a teherhordók közé a domb nagy fái alatt.
Mig a szekér kizárólag a portugál Urdax, továbbá
Khamisz és a két kisérő számára volt fentartva, a podgyász
és az elefántcsont-teher a karaván embereinek az őrizetére
volt bizva — körülbelül ötven kameruni benszülött fekete
férfiéra. Ezek le is rakták már az elefántok nehéz agyarait,
a ládákat és csomagokat, a melyekben a mindennapi éle­
lem volt, amelyet Ubanghi vaddus vidékein vadászattal
állandóan fel lehetett frissiteni.
Ezek a feketék mind bérszolgák, akik megszokták a
foglalkozásukat. Elég nagy a bérük, mert az ilyen vadásza­
tok nagy jövedelméből bőven telik rájuk. El lehetett róluk
mondani, hogy «sohasem költötték ki a tojásaikat» — ami
arrafelé szokásos közmondás a benszülött telepesek meg­
jelölésére. Gyermekkoruktól hozzászoktak a teherhordáshoz
és nehéz terhet fognak cipelni, a mig csak föl nem mondja
lábuk a szolgálatot. Ez a foglalkozás roppant megerőltető,
ha ilyen éghajlat alatt kell végezni. Vállukon a nehéz ele­
fántcsonttal vagy a nagy eleséges ládákkal, a melyeknek
terhe gyakran surolja a bőrüket s nem egyszer vérző lá­
bakkal és a tövises füvektől kisebzett testtel, mert csak­
nem mezitlenül vannak, igy vándorolnak napkeltétől dél­
előtt tizenegy óráig s ha a legnagyobb hőség elmult, foly­
tatják utjukat megint estélig.
A kereskedőknek azonban érdekük, hogy ezeket az
embereket jól megfizessék és meg is teszik ezt, sőt jól
is táplálják őket és nem erőltetik meg őket tulságosan.
Az elefántvadászattal járó veszedelmek nem kicsinyek,
ha nem is vesszük számba azt, hogy lépten-nyomon össze­
akadhatnak oroszlánokkal és párducokkal is és a karaván
gazdájának föltétlenül meg kell biznia embereiben. Ha a
drága zsákmányt learatták, akkor arra kell törekedniük,
hogy szerencsésen és mennél gyorsabban visszatérhessenek, a
partmelléki gyártelepekre.

12
Roppant fontos a karavánokra nézve, hogy ne késlel­
tesse őket sem az emberek tulságos megerőltetése követ­
keztében beálló kimerülés, sem pedig betegségek, amelyek
közül legveszedelmesebb a gyakori himlő.
A portugál Urdax, aki tisztában volt ezekkel az alap­
elvekkel és akinek igen nagy volt e téren a tapasztalata,
a legnagyobb tekintettel volt mindig embereire, s eddig­
elé mindig igen szép eredménynyel végezte utait a fekete
világrész szive mélyéig.
El lehetett ugyanezt mondani mostani utjáról is, mert
igen tekintélyes mennyiségü szép elefántcsontot zsákmá­
nyoltak a Bahar-el-Abiadon tul, csaknem Darfur határán.
Most pompás tamarindák árnyékában tábort ütöttek,
s mikor Cort János, miután a teherhordók kezdték kicsoma­
golni az eleséget, megkérdezte a portugáltól, mi a véle­
ménye erről a helyről, Urdax folyékony angolsággal igy
felelt neki:
— Azt hiszem, Cort ur, ez a pihenőhely nagyon meg­
felel nekünk és dus vendégséggel várja igavonó állatain­
kat is.
— Persze, persze, bőven találnak itt nagy, kövér fü­
vet, — mondta Cort János.
— Az ember maga is szivesen enne belőle, — tette
hozzá Huber Miksa, — ha kérődző lenne és három gyomra
volna az emésztésre !
— Köszönöm szépen, — felelt Cort János, — én már
csak többre becsülöm a parázson sült antilopot, meg a
kétszersültet, amivel bőven el vagyunk látva és Cap-Ma-
deira hordócskáinkat...
— Amelybe belevegyithetnénk néhány cseppet a tiszta
Rióból, amely a sikságon csörgedezik, — jegyezte meg
a portugál.
Igy szólván egy vizfolyás felé mutatott, minden esetre
az Ubanghi egyik mellékfolyójára, amely körülbelül egy
kilométernyi távolságban kigyózott tova a dombtól.
A táborral hamarosan elkészültek. Az elefántcsontot
nagy rakásokban a szekér mellett helyezték el. Az igás­
ökrök ott nyüzsgölődtek a tamarindák körül.
Itt-ott a lehullott, száraz gallyakból rakott tüz is fel­
lobogott már. A foreloper meggyőződött róla, hogy a kara­
ván embereinek nincs hijuk semmiben. Elch- és antilop-
husnak, frissnek és száritottnak, egyaránt bővében voltak,
mert a vadászat többet nyujtott, mint amennyire szükség
volt. Nemsokára kellemes pecsenyeillat kezdett terjedezni
13
és valamennyien pompás étvágygyal láttak hozzá a fala­
tozáshoz, amelyet az utolsó félnapi marsolás igazolt.
A fegyvert és a lövőszert természetesen a szekérben
hagyták. Több láda lövőszer, különféle vadászfegyver, kara­
bély és revolver, a modern fegyvergyártásnak csupa ki­
tünő terméke, állt szükség esetén a portugálnak, Khamisz-
nak, Cort Jánosnak és Huber Miksának rendelkezésére.
Egy óra mulva befejezték a vacsorát. Miután gyom­
rát kielégitette, az alaposan elfáradt karavánnak nemso­
kára mély álomba kellett merülnie.
A foreloper néhány emberére bizta az őrállást. Két
óránkint kellett az őrszemeknek felváltaniuk egymást. Ott
azokon a távoli vidékeken ugyanis mindig résen kell lenni
ugy kétlábu, mint négylábu gonosztevőkkel szemben. Ur­
dax nem is mulasztotta el soha a szükséges óvóintézkedé­
seket. Ötven éve dacára, nagyon erőteljes ember volt még,
hozzá volt szokva az effajta utazásokhoz és rendkivül szi­
vós volt a természete. De megvolt az afrikai karavánveze-
téshez megkivántató minden biztositék a harmincöteszten­
dős Khamiszban is, aki nemcsak ügyes, hajlékony és erős
férfi volt, hanem bátor és hidegvérü is.
A két jóbarát és a portugál az egyik tamarinda tövé­
ben ültek le a vacsorához, amelyet, a kis fiu hozott oda ne­
kik, s az egyik benszülött készitett, aki a társaságnak sza­
kácsa volt.
Evés közben a nyelvek épp oly kevéssé pihentek, mint
az állkapcsok. Hiszen az evés nem akadályozza a beszédet,
ha nem nagyon siet az ember. Miről beszélgethettek?...
Az utazótársaság élményeiről északkeletre tartó utjuk köz­
b e n ? . . . Oh, nem; sokkal érdekesebb tárgya volt a be­
szédnek az, hogy miféle epizódokban lehet részük utjuk
közben visszafelé. A librevillei gyártelepig még igen nagy,
kétezer kilométernél hosszabb utat kellett megtenniök, amely
körülbelül kilenc-tiz hétig eltarthatott még. Az utnak e
második részére vonatkozólag ki is jelentette Cort János
kisérőivel szemben a maga «ki tudja?» kérdését, minthogy
az volt a vágya, hogy ne csak valami váratlan, hanem
valami rendkivüli élményük is legyen.
Odáig, ahol most voltak, a karaván Darfur határától
vonult lefelé Ubanghiba, miközben átkeltek az Ankadebé-
nek és számos mellékfolyójának medrein. Most közel pihen­
tek ahhoz a ponthoz, ahol a huszonkettedik hosszusági és
a kilencedik szélességi fok kereszteződik.
— Mostantól fogva azonban, — mondta Urdax, —
délnyugati irányban fogunk tovább vonulni.
 14
— És ez annál kivánatosabb, mert — ha szemeim
nem csalnak, — a szemhatárt egy erdő zárja le, amelynek
végét nem lehet látni sem keleten, sem nyugaton.
— Ugy van, rengeteg nagy erdő ez! — erősítette,
meg a portugál. — Ha kénytelenek lennénk kelet felé meg­
kerülni, akkor hónapokba telnék, amig elébe vághatnánk.
— Ellenben nyugat f e l é . . .
— Nyugat felé, — szólt közbe Urdax, — ha a szé­
lén megyünk, utunk különösebb meghosszabbitása nélkül
eljutunk a Kongó forgatagai közelében Ubanghiba.
— Nem röviditené meg az utunkat, ha keresztülvonul­
nánk rajta? — kérdezte Huber Miksa.
— Dehogy is nem, körülbelül hét heti marsolással.
— Hát akkor mért nem tesszük meg ?
— Mert az erdő teljességgel áthatolhatatlan.
— O h ó . . . áthatolhatatlan! — felelte Huber Miksa
tamáskodva.
— Gyalogos számára talán nem, — folytatta tovább a
portugál, — de azt sem tudom bizonyosan, mert még
soha senki sem próbálta meg; de igavonó ökrökkel bele­
merészkedni a sürüségbe olyan vállalkozás lenne, amely
csak kudarccal végződhetnék.
— Ön azt mondja, Urdax, hogy még soha senki nem
próbált keresztülhatolni ezen az erdőn?
— Hogy nem próbált-e senki Huber ur, azt nem
tudom; de azt tudom, hogy senki sem hatolt még rajta
keresztül és hogy Kamerunban, meg a Kongó-vidéken nem
is jutna eszébe senkinek sem, hogy erre vállalkozzék. Ki
is merne belevágni ebbe a rengetegbe, ahol csupa tövi­
ses sürüség és tüskés bozót van, ösvénynek ellenben nyoma
sincsen? Azt hiszem, tüzzel és fejszével sem igen lehetne
utat törni benne, a kidölt fákat nem is emlitve, amelyek
csaknem legyőzhetetlen akadályok...
— Legyőzhetetlenek, Urdax u r ? . . .
— Kérlek, kedves barátom, — szólalt meg most Cort
János, — tégy le nyugodtan arról a gondolatról, hogy
abba az erdőbe merészkedjünk. Szerencse, hogy csak kö­
rül kell kocsiznunk. Megvallom, én nekem bizony sohasem
jutna eszembe, hogy betévedjek az ilyen fa utvesztőbe.
— Arra sem lennél kiváncsi soha, hogy meglásd,
mi lehet benne?
— Ugyan mi a manó lehetne benne, M i k s a ? . . . Ta-
lán ismeretlen királyságok, elbűvölt városok, mythologiai
eldorádók, eddig soha nem látott teremtések, talán ötlábu
ragadozók vagy háromlábu emberi lények?
15
— Miért ne, J á n o s ! Hiszen csak be kell hatolni az
erdőbe, hogy megtudjuk.
Llanga, aki tágra meresztett szemmel és feszült figye­
lemmel hallgatta a beszélgetést, mintha azt akarta volna
mondani, hogy ő bizony nem riadna vissza attól, hogy szük­
ség esetén kövesse Huber Miksát a rejtelmes erdőségbe.
— Minthogy Urdax határozottan vonakodik keresz­
tül vágni az erdőn, — folytatta Cort János, — hogy az
Ubanghi partjára jusson...
— Minden esetre, — erősitette meg a portugál, —
mert be csak bejuthatnánk az erdőbe, de ki belőle soha
többé!
— Nos tehát, kedves Miksa, végezzünk röviden a
dologgal. Neked megengedjük, hogy kifürkészd ennek a
rengetegnek a titkait, bemerészkedjél áthatolhatatlan sürü­
ségeibe, d e . . . természetesen csak álmodban, s én még
ezt sem tartom okos dolognak.
— Nevess ki csak, János, nevess ki csak kedvedre.
De én emlékszem rá, hogy egyik költőnk — hogy melyik,
azt nem tudom, — ezt mondta: «Keresd az ismeretlent,
hogy ujat találj !»
— Igazán, M i k s a ? . . . És melyik az a verssor, amely
rimel az elsővel ?
— E j n y e . . . ezt elfelejtettem, J á n o s !
— Akkor hát felejtsd el az elsőt is, ugy, ahogy a
másodikat elfelejtetted és engedd meg végre nekünk, hogy
nyugodtan lefekhessünk.
Ez volt a legokosabb csakugyan, amit tehettek, még
pedig anélkül, hogy visszamentek volna a kocsiba.
Egy éjszakát eltölteni a domb tövében, a széleságazatu
tamarindák alatt, amelyeknek frissesége enyhitette a le­
vegőnek még napnyugta után is nagyon erős hevét, nem
volt ujság a «szabad ég alatt»-hoz cimzett szálloda törzs­
vendégei számára, mikor az időjárás megengedte. Ma este,
mikor esőtől nem igen kellett tartani, bárha a csillagokat
sürü fellegek takarták is el, nagyon ajánlatos volt, hogy
a szabadban aludjanak.
A fiatal benszülött takarókat hozott Jól beburkolózva,
a két jóbarát az egyik tamarinda gyökerei között nyult vé­
gig a földön, mint holmi igazi kabinfekvőhelyen és Llanga,
mint a hűséges őrző eb, mellettük keresett ki magának
egy kis helyecskét.
Urdax és Khamisz, mielőtt a két jóbarát példáját utá­
nozták, még egyszer körül akarták járni a táborhelyet,
hogy meggyőződjenek róla, vajjon a megkötözött ökrök

16
nem szabadulhatnak-e ki a sikságra, hogy az őrszemek ott
vannak-e őrhelyükön és hogy a tüzrakásokat gondosan el­
oltották-e. mert ehelyütt egyetlen szikra is elegendő lett
volna hozzá, hogy lángra lobbantsa az egész környékein
a száraz füvet és a rőzsét. Aztán ők ketten is visszatértek
a domb tövébe.
Nemsokára aludtak valamennyien... oly mélyen, hogy
az Ur mennydörgését sem hallották volna meg. És talán
elaludtak az őrszemek i s ? . . . El, valóban; tiz óra után
nem volt már senki ébren, aki jelenthette volna, hogy a
nagy erdő szélén egész csomó gyanús láng mozgott szaka­
datlanul ide-oda.
MÁSODIK FEJEZET.
Bolygó lángok.
Két kilométernyi távolság választotta el a dombot la
sötét erdei sürüségtől, amelynek szélén füstös, lobogó lán­
gok mozogtak ide-oda. Tiz láng lehetett, amelyek hol egye­
sülve, hol külön-külön villantak föl, s néha oly hevesein
lebegtek ide-oda, amint a légkör nyugalma alig tehette
megokolttá. Azt lehetett gyanitani, hogy egy csapat ben-
szülött vert ott tanyát, hogy azon a helyen várja meg a
napkeltét. De tábortüzek azért nem lehettek a lángok, mert
ennél sokkal szeszélyesebben bolyongtak ide-oda mintegy
száz lábnyi mesgyén, anélkül, hogy egyetlen máglyatüzet
képezhettek volna egy éjjeli tábor biztosítása céljából.
Az Ubanghi közelében egyébként elég gyakran kószál­
nak nomád törzsek, amelyek többnyire nyugatról jönnek
Adamauából vagy Barghiniból, vagy keletről is, Ugandá­
ból. Kereskedő-karaván nem lett volna oly esztelen, hogy
jelenlétét a sötétben ide-oda mozgó ennyi tüznyelvvel árulja
el. Csak benszülöttek telepedhettek ott le pihenni. És ki
tudja, vajjon nem viseltettek-e ellenséges szándékkal a
tamarindák koronája alatt szunnyadó karavánnal szemben.
De akármilyen nagy veszedelem fenyegette is a kara­
vánt, talán több száz pahuin, fundja, chilou, bari, denka
és más benszülöttek, akik csak a kedvező pillanatot várták,
hogy nyomasztó tulsulylyal rá vessék magukat a karavánra,
a tamarindák alatt — legalább féltizenegyre — senki a
legkisebb előkészületet sem tette a védekezésre. A tábor­
ban aludt ugyanis mindenki, urak és szolgák egyaránt, a
ami a legnagyobb baj volt, mély álomba merültek a teher-
17
hordók is, akiknek egymást az őrállásban fel kellett volna
váltaniok.
Szerencsére a fiatal benszülött fiu egyszerre csak fel­
ébredt. De a szeme kétségtelenül megint lecsukódott volna,
ha tekintete véletlenül nem lett volna a déli szemhatár felé
irányitva. Félig lehunyt szempillái alatt először is valami
fénynek a határozatlan érzését észlelte, amely keresztül-
szürődött a sötét éjszakán. Nyujtózkodott egyet, megdör­
zsölte a szemét és figyelmesebben odanézett. Nem, nem
csalódhatott: az erdő szélén több láng mozgott ide-oda.
Llangának az jutott eszébe, hogy a karavánt esetleg
meg fogják támadni. Inkább ösztön sugta ezt neki, mint
igazi megfontolás, mert hiszen a rablók, akik gyilkolni és
fosztogatni akarnak, nagyon jól tudják, hogy sokkal több
siker kecsegteti őket, ha sikerül az ellenséget meglepniük.
Éppen ezért rejtőzködni szoktak, mig ezek ugyszólván nyil­
tan jelentkeztek.
A fiu nem akarta rögtön felébreszteni Huber Miksát
és Cort Jánost, hanem nesztelenül a kocsihoz kuszott. Mikor
ráakadt a foreloperra, vállára tette a kezét, felébresztette
őt és ujjával a szemhatáron libegő tüzpontok felé mutatott.
Khamisz fölegyenesedett, egy pillanatig odafigyelt a
bolygó lángokra, aztán élesen igy kiáltott f e l :
— Urdax ur ! Urdax ur !
A portugál kereskedő, aki régóta hozzászokott ahhoz,
hogy gyorsan felriadjon álmából, nyomban talpon volt.
— Mi az, Khamisz?
— Nézzen csak oda !
Kinyujtott karral a sik végére mutatott a megvilágitott
erdőszegély felé.
— Talpra mindannyian! — kiáltott a portugál torka­
szakadtából.
Pár pillanat alatt talpon volt a karaván apraja-nagyja;
de a helyzet komolysága annyira erőt vett mindannyiukon,
hogy senkinek sem jutott most eszébe felelőségre vonni
a kötelességükről megfeledkezett őrszemeket. Llanga nél­
kül föltétlenül meglepte volna az ellenség a tábort, mialatt
Urdax és kisérői békén szenderegtek.
Huber Miksa és Cort János, akik gyorsan felugrottak
fekvőhelyükről, természetesen nyomban csatlakoztak a por­
tugálhoz és a foreloperhoz.
Valamivel elmult már féltizenegy. Még sötétség borult
a sikság háromnegyed részére, északon, keleten és nyu­
gaton. Csak délen szikráztak a különös lángok, és fel-fel­
Verne: Falu a levegőben. 2
18
lobbanva hosszu fénysávokat vetettek maguk elé. Most
körülbelül ötven ilyen lángot lehetett már összeszámolni.
— Bizonyosan benszülöttek gyülekeztek ott össze, —
kezdte Urdax, — még pedig valószinüleg budják, akik
többnyire Kongó és az Ubanghi partjain szoktak kószálni.
— Persze, — jegyezte meg Khamisz, — maguktól
semmiesetre sem gyultak meg azok a fáklyák.
— És bizonyára karok is vannak ott, a melyek tartják
és ide-oda hordozzák a fáklyákat, — jegyezte meg Cort
János.
— És ezek a vállak, — folytatta Huber Miksa, —
minden bizonynyal vállakon nyugszanak, s a vállak emberi
testekhez tartoznak, a melyekből azonban a világosság
közepette sem látszik egyetlen egy s e m . . .
— Bizonyára egy kicsit feljebb vannak az erdőben,
a fák mögött, — mondta Khamisz.
— Különben is, — szólalt meg ujra Huber Miksa, —
meg lehet állapítani, hogy a csapat nincs odakünn az uton
az erdő előtt, mert a fénypontok egyszer jobbra, egyszer
balra távolodnak, de aztán mindig ujra egyesülnek...
— Bizonyosan azon a helyen, ahol a benszülöttek tá­
bora van, — jegyezte meg a foreloper.
— És mi az ön véleménye? — fordult oda Urdax
Cort Jánoshoz.
— Azt hiszem, támadás fenyeget bennünket. — jelen­
tette ki Cort János, — és ennélfogva nyomban védekezésre
kell készülődnünk...
— De mért nem támadtak meg bennünket a benszülöt­
tek, mielőtt mutatkoztak?
— Oh, a négerek nem fehér emberek, —• jelentette ki
a portugál. — De ha hijával vannak is a belátásnak, azért
nagy számuk és vadságuk miatt nem kevésbbé veszedel­
mesek.
— Tisztára párducok, akiket a mi hittéritőink nagy-
nehezen fognak csak szelid bárányokká átalakitani,
felelte Huber Miksa.
— Legyünk résen! — fejezte be a portugál a be­
szélgetést.
Bizony, most arról volt szó, hogy minden módon készü­
lődjenek arra, hogy ha kell, mindhalálig védekezzenek. Az
Ubanghi partmelléki vad népek irgalmára nem volt sza­
bad számitani. Hogy milyen kegyetlenek ezek, azt alig le­
het elképzelni; még Ausztráliának, a Salamon-szigeteknek, a
Hebridáknak és Uj-Guineának legvadabb törzsei sem igen
foghatók hozzájuk. Az itteni földterületnek szivében csupa
19
emberevő falu van s a hittéritő atyák, akik bátran szemébe
néznek a legrémesebb halálnak is, nagyon jól tudják ezt.
Az ember igazán hajlandó lenne ezeket a lényeket, eze­
ket az emberiábrázatu ragadozókat, itt az egyenlitő körüli
Afrikában az állatok közé számitani s ezekkel szemben hiába
minden gyöngeség és csak az erőszak jogosult. Még érett
férfikorukban sincs ezeknek a feketéknek annyi tudásuk sem,
mint nálunk az öt-hatéves gyermeknek.
Bátran állithatjuk azt is, hogy ezen a tájon gyakori
még az emberáldozat. Bizonyiték van erre bőven, s a hit­
téritők gyakran tanui a legborzalmasabb jeleneteknek. A
rabszolgákat megölik uruk sirján és rugalmas ágra akasz­
tott fejüket messze elhajitják, mihelyt a fétis papja levágta.
Nagyobb ünnepek alkalmával tiz-tizenhat éves gyermeke­
ket szoktak megenni, és nem egy törzsfőnök állitólag nem
is eszik mást, csak ilyen emberhust.
Kannibáli hajlamaikhoz járul még hirtelen rablóvágyuk
is. Ez az oka annak, hogy gyakran fölkeresik a karavánok
utját, megtámadják a karavánokat, kifosztják és megsemmi­
sitik őket. Ha nincsenek is oly jól fölfegyverezve, mint
a kereskedők és ezeknek kisérete, megvan az az előnyük,
hogy többen vannak, a néhány ezer benszülött mindenesetre
kiállhat pár száz teherhordóval. A foreloperek nagyon jól
tudják azt; óvakodnak is attól, hogy nagyon is közel jus­
sanak az olyan négerfalvakhoz, a minő Ngombe Dara
Kalaka Taimo és a többi, az Aukadeze és a Bahar-el-Abiad
környékén, ahol nem müködnek még a hittéritők, ahová
azonban szintén be fognak nyomulni még. Félelem nem csök­
kentheti ezeknek a lángoló buzgóságát, mikor arról van
szó, hogy gyönge emberi teremtéseket megmentsenek a
halálból, s azokat a vad törzseket a keresztény civilizáció
segitségével kiemeljék züllöttségéből.
A portugál Urdax az ut kezdetétől fogva több izben
nem térhetett ki benszülötteknek a támadásai elől, de még
mindig sikerült neki eddigelé nagyobb kár nélkül szaba­
dulnia és embereinek száma mostanig e g g y e l sem apadt.
Azt remélték, hogy hazafelé már teljes biztonságban
fognak haladni. Ha megkerülik az erdőt nyugat felé, eljut­
nak az Ubanghi jobbpartjára s a folyó mentén akartak
tovavonulni egészen le a torkolatáig, a Kongó jobb part­
jáig. Az Ubanghi mellett már gyakran találkozik az em­
ber kalmárokkal és hittéritőkkel. Itt már kevésbbé kell
félni attól is, hogy benszülött törzsekre bukkannak, mert
ezeket Franciaország, Németország, Anglia és Portugália
beavatkozása egyre hátrább szoritja Darfur területeire.
2*
20
Az lesz talán a karaván sorsa, hogy amikor,
pár napra volt már csak szüksége, hogy eljusson a folyóhoz,
fel fogják tartóztatni vagy talán áldozatul is esik ilyen
nagyszámu vérszomjas ellenségnek?... Sajnos, ettől kel­
lett tartani. Semmi esetre sem fog ugy tönkre menni,
hogy nem védekezzék utolsó csepp véréig, s a portugál
kalmár felszólitására meg is történt minden előkészület az
erőteljes védekezésre.
Urdax, a foreloper, Cort János és Huber Miksa egy
szempillantás alatt fel volt fegyverkezve: puska, az övük­
ben revolver és jól megtöltött tölténytáska. A kocsin volt
ezenkivül tiz-tizenkét darab puska és pisztoly, amelyet né­
hány kipróbált hüséges teherhordónak osztottak ki.
Megparancsolta Urdax nyomban azt is az embereinek,
hogy mindig a nagy tamarindák közelében tartózkodjanak,
hogy jobban védve legyenek a nyilak ellen, amelyeknek
mérgezett hegye gyakran oszt halálos sebet.
Feszült figyelemmel várták, hogy mi fog történni. Nem
olyannak tetszett a dolog, mintha a benszülöttek az erdő
felől nyomultak volna előre a sikon. Látszott még mindig,
mint előbb, a tüzes világosság, s itt-ott hosszu, sárgás
füstoszlopok gomolyogtak a magasba.
— Amit ide-oda hordoznak amott az első sor fánál,
az föltétlenül nagyon gyantadus fáklya.
— Minden bizonynyal, — helyeselt Huber Miksa. —
Csak azt nem értem, mit piszmognak ott a fickók, ha az
a céljuk csakugyan, hogy megtámadjanak bennünket.
— Én pedig épp oly kevéssé értem akkor, ha nem
az a céljuk, — tette hozzá Cort János.
A dolog csakugyan érthetetlen volt. De hát mi az,
amin szabad lett volna csodálkozni, mikor ilyen elállatiaso-
dott fickókról volt szó az Ubanghi felső folyása mellől"?
Eltelt egy félóra változás nélkül. Az egész tábor sza­
kadatlanul résen állt. Minden szem a sötét messzeséget
iparkodott kifürkészni, keleten és nyugaton. Hiszen mialatt
a tüzek tovább loboghattak délen, a vadak egy része oldalról
odalopózhatott és a karavánt a sötétség védelme alatt meg­
rohanhatta.
Ám a sik keleten és nyugaton továbbra is elhagyott
maradt. Bármily sötét volt is az éjszaka, a portugált és
kisérőit oldalról meg nem lephette volna ellenség anélkül,
hogy a karaván tagjai fegyvereiket ne használták volna.
Nem sokkal később, tizenegy óra tájban, Huber Miksa,
aki néhány lépéssel megelőzte az Urdaxból, Khamiszból
és Cort Jánosból álló csoportot, igy kiáltott f e l :
21
— Magunknak kell utána nézni, hogy kivel is van
dolgunk voltaképpen!
— Ugyan mi hasznunk lehetne ebből? — vetette el­
len Cort János, — és vajjon nem tanácsosabb-e, ha itt
állunk őrt, amig meg nem virrad?
— Á l l u n k . . . állunk, — felelt Huber Miksa, — mikor
az álmunkat oly utálatosan megzavarták! Állunk még hat
óra hosszat, ujjunkat a puska ravaszán tartva! Nem! Ak­
kor már mégis csak jobb lesz, ha megnézzük, miről van
szó! Hiszen ha a benszülöttek nem viseltetnek irántunk
gonosz szándékkal, akkor szivesen lefeküdnék megint a
gyökérágyamba, ahol már oly kellemesen kezdtem álmo­
dozni.
— Mit szól hozzá? —• kérdezte Cort János a portu­
gáltól, aki eddig teljesen szótlanul állt a helyén.
— Talán érdemes az inditványt megfontolni, — felelt
a portugál; — de a legnagyobb óvatosággal kell ám végre­
hajtanunk!
— Én ajánlkozom a kisérletre, — kiáltott buzgón
Huber Miksa, — és nyugodtan megbizhatnak benne, h o g y . . .
— Én pedig elkísérem önt, — jelentkezett a foreloper,
— ha Urdax ur beleegyezik.
— Minden esetre nyugodtabb lennék, — vélekedett a
portugál.
— Sőt én is csatlakozhatom hozzájok, — jelentette
ki Cort János.
— Nem, te csak maradj itt, kedves barátom, — kérte
Huber Miksa. — Ketten elegendően vagyunk. Különben
sem fogunk messzebbre előrenyomulni, mint ameddig föl­
tétlenül szükséges. Ha észrevesszük, hogy valami csapat
közeledik felénk erről az oldalról, akkor sürgősen vissza­
vonulunk.
— Vizsgáljátok meg előbb, rendben vannak-e a fegy­
vereitek, — intette őket Cort János.
— Azt már megtettük, — felelte Khamisz, — de
remélem, hogy portyázásunk közben nem lesz szükségünk
rájuk. Hiszen az a legfontosabb ránk nézve, hogy ne ve­
gyenek észre.
— Én is azt hiszem, — jelentette ki a portugál.
Egymás mellett haladva, Huber Miksa és a foreloper
hamar maguk mögött hagyták a tamarindás dombot. Távo-
labb kevésbbé sötét volt a sik, noha száz lépésnyire alig
lehetett volna már egy emberi alakot észrevenni.
Alig tettek meg ötven lépést, mikor észrevették a

22
hátuk mögött Llangát. A fiu egy szót sem szólva, nyomon
követte őket a táborból.
— Mért jöttél utánunk, kicsike? — kérdezte Khamisz.
— Az ám, Llanga, — szólt Huber Miksa is, — mért
nem maradtál ott a többieknél?
— I n d u l j . . . siess vissza, — parancsolta a foreloper.
— Oh, Miksa ur, — dünnyögött Llanga, — önnél
akarok . . . önnél akarok maradni...
— De hiszen tudod, hogy a barátod, Cort János, ott
maradt a többieknél.
— Igen, de hát az én Miksa barátom... itt van !
— Csakhogy nincs rád szükségünk! — szólt Khamisz,
most már kevésbé szigoruan.
— Hagyjuk itt, ha már egyszer itt van, — vélekedett
Huber Miksa. — Nem lesz utunkban, Khamisz, és talán
olyasmit is fölfedez a macskaszemével, amit mi már nem
tudunk meglátni.
— Igen, igen, nézni f o g o k . . . messzire fogok nézni.
— könyörgött a fiu.
— Nos, jól van; maradj itt mellettem, — szólt Hu­
ber Miksa, — és nyisd ki jól a szemedet!
Mind a hárman tovább mentek. Egy negyedóra mulva
közepetáján lehettek a tábor és a nagy erdő közötti utnak.
A lángok ott terjesztették még mindig a fényüket a
fák tövében és közelebbről egyre fényesebben ragyogtak.
De bármily éles volt is a foreloper látó szeme, bármily
jó volt is a messzelátó, amelyet Huber Miksa elővett a
tokjából és bármily átható volt is kétségtelenül a fiatal
«vadmacska» tekintete: lehetetlenség volt még mindig észre-
venniök bárkit is, aki a fáklyákat tartja.
Ez a körülmény megerősítette a portugálnak azt s
véleményét, hogy a tüzpontok részben elrejtve mozogtak
ide-oda a fatörzsek és a sürü bozót mögött. A benszülöttek
nyilván nem léptek ki az erdőből és talán nem is gondoltak
arra, hogy kilépjenek.
Az eset valóban egyre érthetetlenebb lett. Hiszen, ha
arról volt csak szó, hogy feketék itt pihentek meg éjszakára
és másnap reggel tovább akartak vonulni, akkor mire való
volt az erdő szélének különös kivilágítása? Vagy talán
valami éjszakai ünnep tartotta ébren még ilyen későn is
az embereket ?
— Az sem bizonyos, — jegyezte meg Huber Miksa,
— hogy egyátalán észrevették-e a karavánunkat, s tudják-e
vajjon, hogy ott táborozunk a tamarindák tövéhen?
— Persze, persze, — felelte Khamisz, — lehetséges,
23
hogy akkor érkeztek már ide, mikor ráborult már az éj­
szaka a sikra, s minthogy a mi tüzünket korán eloltottuk,
talán nem is tudják, hogy ilyen csekély távolságra va­
gyunk tőlük. Hiszen holnap virradatkor majd kiderül...
— Ha ugyan addig mi magunk is tovább nem vonu­
lunk, Khamisz.
Huber Miksa és a foreloper némán folytatták utjukat.
Igy haladtak tovább még egy félkilométernyire, ugy
hogy végül pár száz lépésre voltak már csak az erdőtől.
Eddigelé az uton, amelyet a fáklyafény hébe-korba kissé
jobban megvilágitott, semmi gyanusat nem vettek észre.
Sem délen, sem keleten, sem nyugaton nem födözték fel
semmiféle emberi alaknak a körvonalait. Támadástól —
legalább közvetlenül — ennélfogva nem igen kellett tar­
taniuk. Bármily közel voltak is most már az erdő szélé­
hez, sem Huber Miksa, sem Khamisz, sem Llanga nem
vettek észre semmit azokból a lényekből, akiknek jelen­
létét a számos fáklya elárulta.
— Menjünk még közelebb? — kérdezte Huber Miksa,
miután néhány pillanatra valamennyien megálltak.
— Mi végre? — felelt Khamisz. — Még pórul is
járhatnánk. Mindent egybevetve lehetséges, hogy karavá­
nunkat senki sem vette észre és ha még az éjszaka folya­
mán fölkerekedünk..
— Én azonban nagyon szeretnék bizonyosat tudni! —
felelte Huber Miksa. — Az egész história nagyon furcsa.
Nem sok kellett hozzá, hogy a francia élénk képzelő-
ereje meglendüljön.
— Rajta, menjünk vissza a dombra, — intette őt a
foreloper.
Mindazáltal kénytelen volt még egy darabra tovább
menni Huber Miksával, akit Llanga semmi áron sem akart
elhagyni. Mind a hárman elérkeztek már csaknem az erdő
széléhez, mikor Khamisz félhalkan igy kiáltott fel :
— Egy lépést sem tovább!
Valami közvetlenül fenyegető veszedelem, elől riadt
vissza most a foreloper és k i s é r ő j e ? . . . Talán megláttak
egy csomó benszülöttet?... Talán támadástól kellett tar­
t a n i o k ? . . Ezt nem lehetett volna azonban eldönteni, de
annyi bizonyos, hogy az erdőszélen a lángok eloszlásában
hirtelen feltünő változás történt.
Egy pillanatra teljesen eltüntek a fáklyák az első fa­
sorok mögött, a melyek most mély sötétségbe borultak.
— Vigyázzunk ! — suttogta Huber Miksa.
— Vissza! — tette hozzá Khamisz.
 25
24
a fákra, hogy védekezzenek a veszedelmes ragadozóktól.
Talán tanácsos volt az esetleg várható veszedelmes
— Ragadozóktól? — ismételte Huber Miksa. — Hi­
támadás elől visszavonulni, de azért folyton lövésre készen
szen a párducokat, hiénákat és vad ökröket hallanánk
kellett lenniök. A fegyvereket tehát készenlétben tartot­
bőgni vagy orditani, itt ellenben nem hallunk más zajt,
ták, miközben az «őrszem» még mindig azon fáradt, hogy
csak a lángok sistergését, a melyek felgyujtással fenye­
kitapasztalja, mi megy végbe az első fák mögött.
getik az egész erdőt. N e m ! Énnekem tudnom kell mindent!
Egyszerre csak föllobbant megint egyszerre vagy husz
Huber Miksa megint tett egypár lépést előre és Llanga,
fáklyának a fénye.
akit Khamisz hiába hitt vissza, hüségesen követte Hubert.
— Teringettét! — kiáltott fel Huber Miksa, — ez
A foreloper azt fontolgatta, mit tegyen tehetetlenségé­
már nemcsak rendkívüli, hanem érthetetlenül furcsa dolog is!
ben a francia türelmetlenségével szemben. Minthogy azon­
Ezt a felkiáltást az tette megokolttá, hogy a fáklyák, a
ban nem akarta őt egyedül kitenni a veszedelemnek, el-
melyek eddig a föld szinéhez közel világitottak, most hir­
határozta hogy utána megy az erdő széléig, bárha véle­
telen ötven-száz lábnyi magasságban villantak föl a föld
ménye szerint ez megbocsáthatatlan, esztelen vakmerő­
fölött.
ség volt.
A teremtések közül azonban, akik a fáklyákat részint
Egyszerre csak megállt, abban a pillanatban, mikor
az alsóbb ágak között, részint a fák koronáihoz közel len­
megállt Huber Miksa és Llanga is. Mind a hárman hirtelen
gették, mintha lángözön árasztaná el a sürü lombozatot,
megfordultak. Nem a világosság vonta már magára fi­
sem Huber Miksa, sem a foreloper, sem Llanga egyetlen
gyelmüket. Mintha hirtelen vihar támadt volna, valamennyi
egyet sem tudtak kifürkészni.
fáklya egyszerre kialudt és mély sötétség borult az égre
— Oh, — kiáltott fel Huber Miksa, — hát bolygó
és földre egyaránt.
tüzekről lenne csak szó, a melyek ide-oda ugrálnak a fákon?
Az ellenkező oldalról valami lárma hatolt el hozzájok,
Khamisz a fejét rázta; a tüneménynek ez a magya­
holmi elnyujtott suhogás, döngés és horkanás, mintha valami
rázata nem elégitette ki őt. Meggyuladt hydrogén áramlás
óriási orgonának a hanghullámai áradtak volna végig a
vagy husz-huszonöt olyan sugárcsomó, a minő nagy vi­
sikon.
harban a faágakon vagy hajók kötélzetén szokott mutat­
Vihar volt talán, amely az égbolt tulsó részén vonult
kozni, nem lehetett ez a tünemény. A különös lidércfény­
föl s a melynek első dörgései rázták meg az egész légkört?
nyel sem lehetett ezeket a világitó köröket összecserélni.
Villamossággal egyáltalán nem volt telitve a levegő, a fel­ Nem, egyelőre legalább nyoma sem volt afféle meteor­
hők inkább rémes záporral fenyegettek, amely gyakran el nak, amely elég gyakran végig szokta pusztitani Közép-
szokta árasztani a fekete világrész középső részét. Afrikát egyik partjától a másikig. Azt a jellemző lármát
nyilván állatok okozták; nem villámok, a melyek az égen
Mindenképpen érthetetlen maradt, hogy a benszülöttek,
a gomolygó fellegekből pattantak ki. Az alsóbb rétegekben
akik előbb a fák tövében nyüzsögtek, mért kusztak fel
sem látszottak azok a fényes zeg-zugos sávok, a melyek
most részint az alsó ágakra, részint a fák tetejére, vala­
egyébként oly gyorsan követik egymást. Északon egyetlen
mint, hogy mért lóbálták szakadatlanul ide-oda a lobogó,
villám sem lobbant fel a szemhatáron. Északon épp oly
gyantás fáklyákat, a melyeknek recsegése és ropogása
sötét volt, mint délen. A felhőket, a melyek egymáson
messzire elhallatszott.
gomolygó gőztömegeknek látszottak, egyetlen tüzsugár sem
— E l ő r e . . . tovább! — sürgette a többieket Huber
hasitotta keresztül.
Miksa.
— Mi lehet ez, Khamisz? — kérdezte Huber Miksa.
— Fölösleges, — mondta a foreloper. — Nem hiszem,
hogy táborunkat ma éjszaka veszedelem fenyegetné, s ezért — Vissza a táborba..., felelte a foreloper.
jobb, ha visszasietünk, hogy megnyugtassuk a többieket is. — Talán csak n e m . . . ? — kiáltotta Huber Miksa.
— Ezt jobban megtehetjük, Khamisz, ha előbb meg­ Feszülten odafigyelve a szóbanforgó irányba, Huber
tudjuk pontosan, mi van ezzel a különös tüneménynyel. világosan hallott most valami trombita félét, amely néha
— Nem, nem Huber ur, tovább nem megyünk előre. oly élesen sikoltott, mint a gőzgép sipja és a vad lár­
Bizonyos, hogy valami benszülött törzs van itt. Hiszen ta- mában, amint közeledett, egyre félelmesebben erősödött.
Ián azért lobogtatják a tüzes üszköket és azért menekültek — De most aztán gyorsan vissza, — kiáltott a foreloper,
— vissza — a hogy csak tudunk!
26
HARMADIK FEJEZET.
Szanaszéjjel.
Huber Miksa, Llanga és Khamisz tiz perc alatt végig­
rohant azon az ötszáz méternyi távolságon, amely a tábor­
helytől elválasztotta őket. Egyetlen egyszer sem fordultak
vissza, nem törődve vele, vajjon a benszülöttek, akik a fák­
lyákat eloltották, üldözik-e őket vagy sem. Az erdő felől
különben teljes nyugalom volt, mig az ellenkező oldalról
vad lárma harsogott a sikon, közbe-közbe ijesztő hangokkal.
Mikor a két férfi Llangával együtt megérkezett a tá­
borba, itt minden a rémület zsákmánya l e t t . . . oly rémületé,
a melyet jogossá tett oly veszedelemnek a közeledése, a
melylyel szemben bátorság és okosság egyaránt tehetetlen­
nek látszott. Dacolni v e l e . . . lehetetlenség v o l t ! . . : Me­
nekülni előle ? . . . Talán késő volt már.
Huber Miksa és Khamisz rögtön csatlakozott Cort J á ­
noshoz és Urdaxhoz, akik ötven lépésnyire álltak körül­
belül a domb előtt.
— Elefánt csorda! — kiáltott a foreloper.
— Az, —• erősitette meg a portugál, — s egy negyed­
óra eltelte előtt a nyakunkon lesznek.
— Talán az erdőbe kellene menekülnünk, — véle­
kedett Cort János.
— Az erdő sem fogja feltartóztatni őket, — vetette
ellen Khamisz.
— Mi van a benszülöttekkel? — tudakozódott Cort
János.
— Egyetlen egyet sem láttunk közülök, — felelt Hu­
ber Miksa.
— Hiszen lehetetlen, hogy az erdőből távoztak volna.
— Nem is távoztak !
Vagy fél francia mérföldnyi távolságban nagy csomó
imbolygó árnyék alakot lehetett most látni, a melyek vagy
száz ölnyi vonal mentén hömpölyögtek a domb felé, hatal­
mas áradáshoz hasonlatosan, a melynek hullámai dörögve
törtek a sikra. A föld rengett a sulyos dobogás alatt s
rázkódása érezhető volt a tamarindák gyökeréig is. A za­
varos lárma aggasztó gyorsasággal erősödött. Sikoltások,
érces hangokkal keverten, harsogtak száz meg száz orr-
mányból.. megannyi erősen megfujt trombitából.
Az afrikai utazók a borzalmas hangversenyt nagyon
találóan hasonlitották ahhoz a robajhoz, a melyet a csata­
téren a legnagyobb gyorsasággal tovavonuló ütegosztag
27
okoz. Csak az kell még hozzá, hogy ugyanakkor trombiták
fültépő harsonázása remegtesse a levegőt. Könnyen elkép­
zelhetjük, mennyire megrémült a karaván személyzete arra
a gondolatra, hogy csakhamar nyomoruságosan összetapossa
őket egy elefánt csorda,
A hatalmas állatkolosszusok vadászása mindig komoly
veszedelemmel jár. A veszedelem csak akkor csökken, ha
sikerül meglepni az állatokat, egyet kiszakitani a csordá­
ból, külön fogni és kedvező körülmények között lőni rá,
mert a hatalmas állat csak akkor hal meg nyomban, ha a
golyó a szem és a fül között éri. Ha csak öt-hat ilyen ha­
talmas orrmányos van is együtt egy csordában, a legna­
gyobb óvatosságra van szükség. Öt-hat pár dühöngő ele­
fánttal szemben pedig gondolni sem lehet már az ellenál­
lásra, mert fegyverük — igy mondaná a mathematikus, —
gyorsaságuk négyzetével arányban erősödik.
Ha pedig százával rohannak rá ezek a rettenetes állatok
egy táborra, akkor rohamukat épp oly kevéssé lehet fel­
tartóztatni, mint a lavinát, vagy mintha szökő árat, amely
a hajókat egy kilométernyi távolságról is a partra csapja.
Bár ez az állatfajta ma még nagyon számos, végül
mégis ki fog pusztulni. Minthogy egy elefánt legalább ezer
frank értékü elefántcsontot szolgáltat, makacs szivósággal
üldözik őket.
Foa számitása szerint — többnyire Afrika szivében —
évente nem kevesebb, mint negyvenezer elefántot ölnek
meg. Az eredmény körülbelül 750.000 kilogramm elefánt­
csont, a melyet hajón Angliába szállitanak. Egy félszázad
mulva, bármily hosszu is ez állatoknak az élete, valószinüleg
egyetlen egy sem fog már élni közülök.
Nem volna-e tanácsosabb, ha a drága állatok tenyész­
téséből és megszeliditéséből huznának hasznot, minthogy
egy elefánt annyi terhet bir el, mint harminckét ember,
és négyszer hosszabb utat tud megtenni, mint a gyalogjáró?
Szeliditve ugy, mint Indiában, az értékük is kétszer annyi,
mint az a jövedelem, a melyet lemészárlásuk hajt.
Az afrikai elefánt és az ázsiai elefánt a két egyedüli
létező fajta, amely sokban különbözik egymástól. Az afri­
kai kisebb, barnább bőrü, domborubb homloku, nagyobb
fülű és hosszabb agyaru, mint az ázsiai; vadabb is ez
utóbbinál és nem igen szelidithető.
Mostani vadászatán a portugálnak nagyon kedvezett a
szerencse, s két sportkedvelő kisérője is elégedett lehe­
tett. Lybiában a vastagbőrüek, mint már emlitettük, nagy
számmal találhatók meg, Ubanghi területein megvan min-
28
denök, amit kivánnak: vannak erdőségek és mocsaras sík­
ságok, a miket különösen kedvelnek. Csoportosan élnek itt,
többnyire egy vén himállatnak a vezetésével.
Urdax és kisérői szilárdan elpalánkozott helyekre csal­
ták, tőrbe csábitották vagy egyenkint támadták meg őket
és dus zsákmányra tettek szert, veszedelmek közepette és
nagy fáradalmakat türve, de minden baleset nélkül. Most,
mikor már hazafelé tartottak, ugy tetszett azonban, hogy
a fölingerelt csorda, amely rohantában eltöltötte robajával
a levegőt, mindenestül meg fogja semmisiteni az egész ka­
ravánt.
A portugál ráért volna még védelemre készülni az
erdő szélén kószáló benszülöttek várható támadása ellen;
de a most fenyegető rohammal szemben ugy szólván tehe­
tetlenül állott. Az egész táborból csakhamar nem marad
meg egyéb, csak por és romhalmaz. Arról lehetett csak
szó, vajjon sikerül-e a személyzetnek ugy megmenekülni,
hogy szanaszét szóródik a sikon. Ne felejtsük el, hogy
az elefánt gyorsasága bámulatos és hogy a ló vágtatva
sem tudja utolérni.
— Menekülnünk k e l l . . . rögtön menekülnünk! — — A teherhordók? — felelt Khamisz. — A fickók
kiáltott rá Khamisz a portugálra.
— Menekülni... lehetetlenség ! — felelt Urdax fél­
őrülten.
A boldogtalan kalmár nagyon jól tudta, hogy a me­
nekülés belekerül egész fölszerelésébe és vadászatának
egész eredményébe.
Ha ott marad a táborban, akkor nem is mentheti
meg semmijét, s különben is őrültség lett volna a kép­
telen ellenállásra gondolni.
Huber Miksa és Cort János várták a döntést, amely-
nek minden esetre engedelmeskedni akartak.
Közben a félelmes tömeg egyre közelebb hömpölygött,
még pedig olyan lármával, hogy az ember alig értette
már meg a saját szavait.
A foreloper ismételte, hogy nyomban menekülniök kell.
— Merre ? — kérdezte Huber Miksa.
— Az erdő felé.
— És a benszülöttek?...
— Ott kisebb a veszedelem, mint itt, — jelentette
ki Khamisz.
Hogy ez csakugyan olyan bizonyos-e, azt persze senki
sem tudhatta. Itt azonban semmi esetre sem maradhattak.
A pusztulástól csak egy módon menekülhettek: ha az er­
dőbe szöknek.
29
Do vajjon volt-e még elég idejük e r r e ? . . . Megte­
hettek-e még két kilométert, mikor a csorda alig volt már
tőlünk félannyira?
Valamennyien várták Urdax parancsát, aki nem tudta
elszánni magát semmire sem.
Végre igy kiáltott f e l :
— A kocsit... a kocsit! Vigyétek gyorsan a domb
mögé, hátha ott sértetlen marad!
— Késő már ! — felelt a foreloper.
— Tedd, amit mondok ! — nyögte ki a portugál.
— I g e n . . . de hogyan?? — szólt Khamisz.
Az igásökrök ugyanis, miután békójukat szétfeszitet­
ték, anélkül, hogy fel lehetett volna tartóztatni őket, el­
rohantak és esztelenül egyenesen neki rohantak a hatal­
mas csordának, amely nemsokára ugy szét fogja taposni
őket, mint a legyeket.
Urdax erre a karaván legénységét akarta segitségül
hivni.
— Ide jöjjetek!... Ide a teherhordókkal! — kiál­
totta torkaszakadtából.
már régen elmenekültek.
— Nyomorult gazemberek! — kiáltott Cort János.
A feketék csakugyan megszöktek a táborból nyugat
felé, s eközben magukkal vitték az apróbb árucsomagokat
is és a védelmi eszközök egy részét. Lelketlenül cserben
hagyták az urukat, gyáván és tolvaj módra.
Ezekre tehát nem lehetett számitani, mert bizonyos
volt, hogy egyikük sem tér vissza. Valószinüleg buvó­
helyre is akadtak a benszülöttek falvaiban.
A karavánból nem volt ott már csak a portugál és a
foreloper, a francia, az amerikai és a kis fiucska.
— A kocsit... a kocsit! — kiáltott Urdax, aki gör­
csösen ragaszkodott hozzá, hogy a kocsit a domb mögé
vigyék biztos helyre.
Khamisz akaratlanul a vállát vonogatta. De azért en-
gedelmeskedett és Huber Miksa, meg Cort János segitsé­
gével a fákhoz vonszolta a szekeret. Itt talán sértetlen
marad, ha a csorda a tamarindákhoz érve ketté oszlik.
Ez persze belekerült bizonyos időbe, s mikor meg­
történt, világos volt, hogy most már lehetetlenség lett
volna eljutni az erdőbe a portugálnak és kisérőinek.
Khamisz volt az első, aki belátta ezt, s csak ennyit
mondott:
— Fel a fákra !
30
Egyebet nem is lehetett már tenni; felkapaszkodni a
tamarindák ágai közé, hogy a vastagbőrüeknek legalább
az első rohama elől kitérjenek.
Huber Miksa és Cort János még egyszer a kocsiba
rohantak vissza előbbi helyükre. A foreloper csak egy fej-
ténycsomagokkal, hogy legalább lőszerük legyen fegyvereik
számára, ha szükségük lesz rá az elefántok ellen s azután
rohantak vissza előbbi helyükre. A foreloper csak egy fej­
szét és a tábori butykosát vitte magával. Hiszen ha
Ubanghi alsó részén keresztülvergődnek, akkor talán ő is
eljuthat a többiekkel a partmenti gyártelepekre.
Hány óra is volt most?
Pont tizenhét perccel mult tizenegy, mint Cort János
mondta, aki zsebóráját egy szál meggyujtott gyufával meg­
világitotta. Hidegvérét megőrizte, s ez lehetővé tette, hogy
nyugodtan megitélje a helyzetet, amely véleménye szerint
már is rendkivül veszedelmes volt, de teljesen reménytelenné
válik, ha az elefántok megállnak a dombon és nem ügetnek
tovább a sikon kelet vagy nyugat felé.
Az ideges Huber Miksa, aki szintén teljesen tisztában
volt a veszedelemmel, ide-oda futkosott a kocsi mellett
és nézte a rengeteg, hullámzó tömeget, amely még sötétebb
volt, mint az ég, s éppen ezért volt látható.
— Persze ágyukra lenne szükség! — dörmögte.
Khamisz nem árulta el, mit érez. Megvolt benne az
arabs vérü afrikainak bámulatos nyugalma; az arabsvér sü­
rübb a fehér emberénél és pirosabb i s ; az érzelmet mintha
egy kicsit eltompitaná és kevésbbé érezteti a fizikai fáj­
dalmat is. Ott állt várakozva, övében két revolverrel és
fegyverét folyton készenlétben tartotta.
A portugál, aki kétségbeesését nem tudta palástolni,
nyilván inkább arra a pótolhatatlan veszteségre gondolt,
amely érni fogja, mint a támadás veszedelmére. Dühöngött,
sopánkodott és anyanyelvén veszettül káromkodott.
Llanga Cort János mellett állt és folyton Huber Miksát
nézte. Félelmet nem árult el, mert nem is félt, a mig két
barátja mellett volt.
Mennél jobban közeledett a vastagbőrüek borzalmas csa­
pata, annál kábitóbb lett pokoli lármájuk. A hatalmas orr-
mányosok trombitálása megkétszereződött. Érzett már le-
helletük, mint a földet söprő szélroham. Négy-ötszáz lé­
pésnyire lehettek még, s az éjszaka sötétségében ijesztő
nagyságuvá növekedtek. Mintha rémes szörnyetegek apo­
kalipszise lett volna, a melyeknek orrmányai, mint ezer
31
meg ezer kigyó, eszeveszett összevisszaságban tekergőzött,
rángatózott.
Legfőbb ideje volt, hogy a tamarindák ágai közé mene­
küljenek. Talán elrohan a domb mellett az ellenséges csorda,
anélkül, hogy a portugált és társait észrevenné.
A tamarindák orma jó hatvan lábnyira felnyult a le­
vegőbe. A tamarinda, ez a datolyaféle, amely nagyon ha­
sonlit a diófához, de ágainak szabálytalan bogozódása jel­
lemzi, rendkivül elterjedt fa Afrika különböző égövei alatt.
A négerek gyümölcsének nyálkás részéből üdítő italt tud­
nak késziteni, a fa héját pedig a rizszsel szokták keverni,
amely, különösen a parti országokban, főtáplálékuk.
A tamarindák oly közel álltak itt egymás mellett, hogy
mélyebb ágaik összefonódtak, ugy, hogy egyik fáról át
lehetett jutni a másikra. A törzsük alul hat-nyolc láb ke­
rületű volt, s ahol az ágak kezdődtek, ott is megvolt még
bőven négy-öt láb. Ez ugyan még semmiképen sem jelen­
tett annyit, hogy elég erősek lennének arra, hogy ellenáll­
janak az elefántcsorda rohamának.
Fel az első ágakig, a melyek a föld szine fölött körül­
belül harminc lábnyira kezdtek kiágazni, a főtörzsek felü­
lete egészen sima volt. Tekintve a vastagságukat nagyon
bajos lett volna feljutni az ágakig, ha Khamisz nem gon­
dolkodott volna néhány c h a m b o k - r ó l . Ezek nagyon simu­
lékony hosszu szijjak rinocéroszbőrből. A foreloperok ök­
rös fogatokat Szoktak vele hajtani.
Egy ilyen szij segitségével, a melyet keresztülvetettek
a fák elágazásán, Urdax és Khamisz felkapaszkodott az
egyik tamarindára. Egy második szij segitségével sikerült
ugyanez Huber Miksának és Cort Jánosnak is. Mihelyt ez
utóbbiak lovaglómódra fennültek az egyik ágon, ledobták
chambokuk szabad végét a kis Llangának, akit egy szem­
pillantás alatt felhuztak magukhoz.
A csorda most már legfölebb háromszáz méternyire
volt csak és két-három perc alatt föltétlenül el fog a domb­
hoz érkezni.
— No, kedves barátom, meg vagy végre elégedve?
— kérdezte Cort János gunyosan a pajtásától.
— Eh, hisz ez még mindig nem egyéb, mint váratlan
eset, János.
— Persze, persze Miksa, de akkor már rendkivüli eset
lenne, ha ép bőrrel menekülnénk ebből a csávából.
— Voltaképen igazad van, János. Föltétlenül jobb
volna, ha az elefántok, amelyek rendszerint nagyon gorombák
32
szoktak lenni ilyenkor, egészen megkimélnének a táma­
dásuktól.
— No lám, ejnye hihetetlen, kedves Miksa, hogy egy-
szer ugyanaz mindkettőnknek a véleménye! — felelte Cort
János kurtán.
Huber válaszát barátja már nem értette meg. E pil­
lanatban ugyanis rémes orditás harsant föl s nyomában
fájdalmas bőgések, a melyekre megremegett volna a leg­
bátrabb ember is.
Urdax és Khamisz széttolták a lombozatot, hogy lás­
sák, mi történik a dombtól mintegy száz lépésnyire.
Az igásökrök, miután elszabadultak, csak az erdő felé
menekülhettek. Sajnos, aligha érhették el az erdőt ezek
a nem éppen gyorslábu állatok, az elefántcsorda rohama
előtt. Csakugyan nemsokára vissza is szoritották őket, s
bárha lábukkal és szarvukkal kétségbeesetten védekeztek
is, hamar letaposta őket a dühös ellenség. Az egész fo­
gatból egyelőre csak egy ökör maradt meg, s ez, sajnos,
a tamarindák koronája alá menekült.
Igen, sajnos, hogy igy volt, mert az elefántok üldöz­
ték és körülfogták, mintha megbeszélték volna. Pár pil­
lanat mulva a boldogtalan kérődző összetépett husdarabok,
összetört csontok és vérző maradványok alaktalan csomójává
változott, a melyet a vastagbőrüek szarukemény lábai még
jobban szétzuztak.
Ekkor körül volt már zárva az egész domb és eltünt
minden reménye annak, hogy a dühöngő állatok tovább,
ügetnek.
Egy pillanat alatt megrohanták a kocsit, kiforgatták
a helyéből, felforditották s a domb köré sereglett elefán­
tok nehéz sulya felismerhetetlenül összerombolta.
Bár a portugál torkaszakadtából tovább káromkodott
és átkozódott, a száz meg száz elefánt ezzel épp oly ke­
véssé törődött, mint azzal a puskalövéssel, a melyet Ur-
dax az egyik legközelebbi elefántra irányitott, amely orr-
mányával megragadta a fa derekát. A golyó egyszerüen
lepattant a szörnyeteg hátáról, anélkül, hogy a husáig ha­
tolt volna.
Huber Miksa és Cort János sem áltatták magukat egy
csöppet sem. Föltéve, hogy egy lövést sem pazarolnak el,
hogy minden golyó leteriti a maga áldozatát, talán véde­
kezhettek volna a szörnyü támadók ellen, talán az utolsó
lábig megsemmisithették volna őket, ha nincsenek sokan.
A hajnal akkor talán csak egy halom hatalmas hullát talált
volna a tamarindák tövében... de háromszáz... öt-
33
s z á z . . . talán ezer ilyen á l l a t ! . . . Hiszen nem ritkaság
ekkora csorda Közép-Afrika egyenlitői vidékein és utazók
meg kalmárok egybehangzóan emlitenek rengeteg siksá­
gokat, a melyeken nyüzsögtek ilyen és másfajta állatok,
a meddig ellátott a szem.
— A dolog kezd kellemetlen lenni, — jegyezte meg
Cort János.
— Sőt ugy látszik, még csak most jön a dolog, vas­
tagabb vége, — szólt Huber Miksa. Azután odafordult a
fiatal benszülötthöz, aki mellette ült.
— Nem félsz? — kérdezte tőle.
— Nem, kedves Miksám, önnel és önnél sohasem fél
Llanga!
Pedig nemcsak gyermeknek, hanem felnőttnek sem le-
hetett volna szemrehányást tenni, ha félelmében reme-
gett volna.
Az elefántok közben kétségtelenül észrevették ugyanis,
ki maradt még meg a karaván embereiből.
Minthogy a hátrább lévők nyomták előre az elől lévő­
ket, az állatok gyürüje egyre szükebb lett a domb körül.
Tiz-tizenkét elefánt hátsó lábaira állva megpróbálta orr-
mányával elérni az ágakat is, de persze hiába, mert az
ágak jó harminc lábnyira voltak a föld szine fölött.
Négy puskalövés dördült el most egyszerre... négy
lövés, találomra, mert pontosan célozni lehetetlen volt a
tamarindák sötét lombjai közül.
Hangos kiáltások és még dühösebb orditás volt a vá­
lasz. De a golyók halálosan nem igen sebesitettek meg
egyetlen elefántot sem. Meg aztán, ha négygyel fogyott
volna is a számuk... ez sem jelentett volna semmit.
Az elefántok nem is próbálták tovább ormányukkal
megkapni az alsó ágakat. E helyett átölelték a fák dere­
kát, amelyek a hatalmas testek rohama alatt valósággal
megremegtek. Mert bármily vastagok voltak is tőben a
tamarindák, bármily erősen gyökereztek is a földben, az
ilyen hatalmas rohamnak sokáig mégsem állhattak ellen.
Megint fellobbant a tüzelés fénye. Most két lövés dör­
dült el. A portugál és a foreloper tüzelt, mert az a fa,
amelyen ők ketten ültek, annyira rengett, hogy már-már
ki is dőlt.
A francia és barátja még nem sütötte el fegyverét:
de mindketten folyton lövésre készen voltak.
— Ugyan miért lőnénk most? — jelentette ki Cort
János.
— Igazad van; kiméljük inkább a lövőszerünket,
Verne: Falu a levegőben 3
34
felelte Huber Miksa, — később megbánhatnók még talán,
hogy utolsó töltényeinket is elpazaroltuk már.
A tamarinda, amelyen Urdax és Khamisz kapaszko­
dott meg, közben oly hevesen rázódott, hogy egész magas­
ságában recsegett és ropogott.
Ha gyökerestül ki nem dől, akkor ketté kellett törnie
hamarosan. Az állatok neki-neki rohantak az agyarukkal,
rángatták az ormányukkal és egyre jobban meglazitották
!
a fa gyökereit.
Ha tovább a fán maradnak, csak egy percig is, az
a veszély fenyegette őket, hogy a fával együtt ledőlnek
a földre.
— J ö j j ö n ! — kiáltott rá a foreloper a portugálra,
miközben ő maga próbált is már átmenekülni a szomszéd
fára.
Urdax nyilván elvesztette már a fejét. Egyre-másra
lövöldözött a puskájával és a revolverével, amelyeknek go­
lyói azonban ugy lepattantak a vastagbőrüek durva bőré­
ről, mint az alligátor páncéljáról.
— Jöjjön, jöjjön! Gyorsan! — ismételte Khamisz.
Abban a pillanatban, mikor a tamarindát éppen leg­
hevesebben rázták, sikerült a forelopernek megragadni egy
erős ágát annak a fának, amelyen Huber Miksa, Cort J á ­
nos és Llanga talált menedéket. Ezt a fát egyelőre ke-
vésbbé fenyegette veszedelem, mint a másikat, amely ellen
az állatok dühe irányult.
— És Urdax? — kérdezte Cort János aggodalmasan.
— Nem akart velem jönni, — mondta a foreloper.
— nem tudja már, mit cselekszik...
— A szerencsétlen le fog zuhanni!
— Nem szabad otthagynunk őt, — mondta Huber
Miksa.
— Akarata ellenére is át kell őt huznunk ide mi-
hozzánk, — tette hozzá Cort János.
— Késő már ! — kiáltott fel Khamisz.
Valóban későn volt már. Még egyszer recsegett egyet
a másik fa, tövétől ormáig, azután nyögve a földig hajolt.
Hogy mi történt ekközben a portugállal, társai nem
láthatták. Fájdalmas orditozása azonban arra vallott, hogy
az elefántok lábai alá került, s minthogy nemsokára el­
némult, azt gyanithatták, hogy végeszakadt életének.
— Szegény boldogtalan! — mormolta Cort János.
— Mindjárt ránk kerül a sor, — mondta Khamisz. Az elefántok nem is próbálták tovább orrmányukkal meg­
— Ez nagyon szomorú eset volna! — jegyezte meg kapni az alsó ágakat. E helyett átölelték a fák derekát,
Huber Miksa nagyon hidegen. amelyek a hatalmas testek rohama alatt valósággal meg­
remegtek.
 37
— Nos, kedves barátom, látod, ebben is egy véle­
ményen vagyok veled, — jelentette ki Cort János.
Mit tegyenek most ? . . .
A dombot ostromló elefántok rázni kezdték már a
többi fát is, a melyek egytől-egyig ugy hajladoztak, mintha
szörnyü vihar ostromolná őket. Vajjon Urdax szörnyü vége
nem fenyegette-e a többieket is, akik talán néhány perc­
cel fogják tulélni csak ő t ? . . . Vagy volt rá mód, hogy
meneküljenek a fáról, mielőtt l e d ő l ? . . .
És ha le mernek mászni a tamarindáról, hogy a sik­
ság felé próbáljanak menekülni, szabadulnak-e a dühös csorda
üldözésétől?... Elérik még idejében az e r d ő t ? . . . És vaj­
jon eléggé biztosságban lesznek-e az e r d ő b e n ? . . .
És ha az elefántok esetleg nem üldözik őket, vajjon
nem azért szabadulnának-e meg tőlük, hogy a nem kevésbbé
vad benszülöttek kezébe j u s s a n a k ? . . .
De ha egyáltalán lehetséges volt még az erdő széle
mögött védelmet találni, akkor ezt a lehetőséget késedelem
nélkül ki kellett használni. Az észszerü megfontolás azt
kivánta, hogy inkább a bizonytalan veszedelmet válasz­
szák a bizonyos helyett.
A fa egyre hevesebben ingott és eközben az is meg­
eshetett, hogy egyszerre több orrmány megragadja a mé­
lyebb ágakat. A foreloper és társai már-már lezuhantak,
oly rémesen lökdösték az állatok a fát Huber Miksa, aki
nagyon aggódott Llangáért, bal karjával átölelte a fiut és
csak jobb kézzel kapaszkodott a fán. A következő percben
vagy a fa gyökereinek kellett engedniök vagy a fa törzsé­
nek kellett kettéroppannia. A tamarinda kidölése azonban
mindazoknak halálát jelentette, akik a fa koronájába me­
nekültek, s valamennyiöket ugyanaz a sors fenyegette,
mint Urdaxot, hogy az állatok lábai alá kerülnek.
A sok, hatalmas lökés alatt végre engedtek a gyökerek,
a föld fölemelkedett a gyökérzet fölött és a fa inkább le­
feküdt lassan a földre, mint hirtelen dölt.
— Az e r d ő b e ! . . . Az erdőbe! — kiáltott Khamisz.
Azon a részen, ahol a tamarinda ágai a földet érték,
az elefántok egy kissé hátrább vonultak s ezzel szabaddá
tették az utat. A foreloper nyomban lenn volt a földön s a
többiek, akik kiáltását megértették, nyomon követték őt.
Mind a hárman gyorsan futásnak eredtek.
Az állatok, a melyek dühükben a még álló fákat
ostromolták, eleinte nem vették észre a menekülőket. Hu­
ber Miksa, hóna alá kapva Llangát, futott, a hogy csak
telt tőle. Cort János ott szaladt mellette, készen rá, hogy
38
átvegye tőle a terhét, de készen arra is, hogy az elsőt a
csordából, amely lövésre kerül, golyóval üdvözölje.
A foreloper, Cort János és Huber Miksa alig tettek
meg egy fél kilométert, mikor vagy tiz elefánt, a mely
elvált a csordától, üldözésükhöz látott.
— Bátorság... bátorság! — szólt Khamisz. — V i ­
gyázzunk, hogy utól ne érjenek — akkor célhoz jutunk!
Igen, talán, csakhogy akkor egyiküknek sem volt sza­
bad futását lassítani. Llangia bizonyosan megérezte, hogy
Huber Miksának lassacskán fogy az ereje.
— Ereszszen e l . . . Miksa barátom . . . ereszszen el!...
Nekem jó a lábam! Ereszszen e l !
Huber Miksa azonban nem hallgatott a fiúra, hanem
még jobban összeszedte magát, hogy ne maradjon el a
többiektől.
Egy kilométernyi utat megfutottak már, anélkül, hogy
az elefántok észrevehetően közeledtek volna hozzájuk. Saj­
nos azonban, most már egyre csökkent a forelopernak és
társainak gyorsasága. A megerőltetett futástól majd elállt
már a lélekzetük.
De az erdő széle már csak néhány száz lépésnyire
volt, s a sürü fagát mögül intett a valószinü, ha nem is
bizonyos menekülés, mert ezt a gátat az állatok aligha
tudják áttörni.
— G y o r s a n . . . gyorsan! — sürgette Khamisz a töb­
bieket. — Adja át Llangát most nekem!
— Nem, K h a m i s z . . . most már végig viszem!
Az egyik elefánt már csak tiz-tizenkét méternyire volt
mögöttük. Hallották már trombitahangjait és érezték lehe­
letének a melegét. A föld rengett sulyos lábai alatt, a
melyek gyorsan vágtattak. Egy perc mulva utól fogja érni
Huber Miksát, aki alig tudott már a többiekkel lépést
tartani.
Cort János ekkor megállt, megfordult, fölemelte
puskáját egy pillanatig. A lövés eldördült, s minden jel
arra vallott, hogy jó helyen találta az elefántot. A golyó
átfurta a szivét és a kolosszus a legközelebbi lépésénél
összeeroskadt.
— Ez sikerült! — mormolta János, mikor megint
futásnak eredt.
A többi állat, amely rövid közökben követte egymást,
kis időre összesereglett a lezuhant tömeg köré. Ez ujabb
lélekzethez juttatta a menekülőket, a kiknek sürgős szük­
ségük is volt már erre.
39
Miután kidöntötték az elefántok a domb utolsó két
fáját is, megindult rohamra az egész csorda az erdő felé.
Sem a föld szinének a közelében, sem a fák ormán
nem látszott többé semmiféle fáklyafény. A szemhatár egész
körében mély sötétség borult mindenre.
Vajjon lesz-e a kimerült, lelkendező menekülőknek
annyi erejük, hogy elérjék a mentő c é l t ? . . .
— E l ő r e ! E l ő r e ! Gyorsan előre! — intette Khamisz
a többieket.
Most amikor még vagy száz lépést kellett szaladniok,
az elefántok, már csak negyven lépésnyire voltak a há­
tuk mögött.
Az önfentartás ösztönével végsőkig megfeszitve minden
erejüket, Khamisz, Cort János és Huber Miksa berohantak
az első fák közé, ott azonban halálosan kimerülve végig­
vágódtak földön.
A csorda hiába próbált benyomulni az erdőbe. A fák
oly sürün voltak egymás mellett, hogy az elefántok nem
birtak benyomulni közéjük, a törzsük pedig oly vastag volt,
hogy hiába próbálták kidönteni is a fákat. Hiába dultak
az orrmányok a fák hézagai között, hiába taszitották a
hátrább álló szörnyetegek az elől állókat...
A menekülőknek nem kellett többé félniök a hatalmas
állatoktól... az ubanghii nagy erdő legyőzhetetlen akadályul
meredt az elefántok elé.
NEGYEDIK FEJEZET.
Fontolgatás—elhatározás.
Csaknem éjfél volt már; még hat óra hosszáig teljes
sötétség lesz. Hat órának kell még eltelnie félelemmel és
a veszedelmek közepette.
Igaz, hogy Khamisz és társai itt az erdőóriások vihartól
mentes fala mögött elég biztonságban voltak, de fenye­
gette őket még mindig egy másik veszedelem. Hiszen csak­
nem ugyanezen a helyen világolt előbb az a sok tüzpont,
amely később kicsillogott még a fák magas koronáiból is.
Minthogy kétség sem férhetett hozzá, hogy egy csapat ben-
szülött vert itt tanyát, most is félni kellett még oly táma­
dástól, amely ellen lehetetlennek tetszett minden védekezés.
— V i g y á z z u n k ! . . . Legyünk résen! — szólt a fore­
loper, mihelyt a kimeritő versenyfutás után megint lélek-
40
zethez jutott s a többiek is annyira összeszedték magukat,
hogy felelhettek neki.
— Igen, résen legyünk, — felelt Cort János, — és
álljunk készen rá, hogy esetleg támadást kell visszaver­
nünk. A nomádok nem lehetnek innen messzire. Az erdő
szélének ezen a helyén pihentek, itt vannak a tüz nyomai
is, benne még néhány csillogó szikra.
Valóban öt-hat lépésnyire egy rakás pislogó zsarát­
nok volt, a melyből piros fény világitott ki.
Huber Miksa felállt, fegyverét lövésre készen tar­
totta s benyomult a fák alá a sürübe.
Khamisz és Cort János résen álltak, hogy szükség ese­
tén segitségére siessenek.
De Huber Miksa csak három vagy négy percig maradt
oda. Nem vett észre semmi gyanusat, nem tapasztalt sem­
mit, ami közvetlenül fenyegető támadás veszedelmére utalt
volna.
— Az erdőnek ez a része teljesen elhagyott, — jelen­
tette ki. — A benszülöttek bizonyára odébb vonultak.
— Talán ők maguk is menekültek, mikor az errefelé
rohanó elefántokat észrevették, — jegyezte meg Cort János.
— Talán, mert a tüzpontok, a melyeket Huber urral
együtt láttunk, — szólt Khamisz, — abban a pillanatban
aludtak ki, mikor észak felől először harsant föl a vastag-
bőrüek zsivajgása. Ki tudja, vajjon okosságból avagy csak
félelmükben menekültek-e? Hiszen tudniok kellett bizonyára
tapasztalásból, hogy a fák mögött biztonságban vannak.
Alig tudom megérteni a dolgot...
— Teljességgel érthetetlen is, — vágott szavába
Huber Miksa, — s az éjszaka különben sem alkalmas idő
hosszu lélekzetü magyarázatokra. Várjuk meg a nappalt,
de meg kell vallanom, hogy én bizony csak a legnagyobb
erőfeszitéssel tudok ébren maradni... már is lecsukódik
akarva nem akarva a szemem.
— Pedig ez a perc rosszul van megválasztva az al­
vásra, kedves Miksa, — vetette ellen Cort János.
— Rosszabbul nem is lehetne, kedves János, de az
álom nem engedelmeskedik, hanem parancsol. Jó éjsza­
kát tehát, reggel majd tovább beszélünk!
A következő percben Huber Miksa, aki egy fa tö­
vében elnyujtózott a földön, mély álomba merült.
— Feküdj melléje, Llanga, — szólt Cort János. —
Khamisz meg én virrasztunk majd reggelig.
— Elég, ha én magam virrasztok, Cort ur, — felelt a
41
foreloper. — Én hozzá vagyok szokva az ilyesmihez és
azt ajánlom önnek, hogy kövesse barátja példáját.
Hiszen Khamiszban meg lehetett bizni: nem lesz figyel­
metlen egy pillanatig sem.
Llanga lefeküdt Huber Miksa mellé. Cort János da­
colni akart a fáradtságával. Még egy negyed óráig beszél­
getett a foreloperral. A boldogtalan portugálról beszélget­
tek, a kivel Khamisz már régóta összeköttetésben volt, s
a kinek kiváló tulajdonságai gyakran mutatkoztak az utolsó
vadászkirándulás során is.
— A szerencsétlen, — vélekedett Khamisz, — elvesz­
tette a fejét, mihelyt látta, hogy a gyáva, gaz teherhordók
cserben hagyták és kirabolták.
— A szegény ember ! — mondta Cort János.
De ez volt az utolsó pár szó, amit mondott. A fáradt­
ság erőt vett rajta. Leroskadt a füben és nyomban elaludt.
Khamisz virrasztott napfölkeltéig. Nyitva tartotta egye­
dül a szemét, feszülten figyelt a legkisebb neszre is, mi­
közben folyton keze ügyében tartotta a fegyverét. Pillan­
tása kifürkészni igyekezett a sötét környezetet, néha-néha
fel is állt, hogy meggyőződjék róla itt is, ott is, mi van
a közeli fák alatt és folyton készen állt rá, hogy társait
gyorsan fölkeltse, ha szükség lenne rá, hogy védekezzenek.
Apró vonásokból megfigyelhette már az olvasó, mi
volt a különbség a két jóbarátnak, a franciának és az
amerikainak jellemében.
Cort János nagyon komoly és praktikus természetü ember
volt, aminő rendszerint Uj-Angliának minden benszülött la­
kosa. Bostonban született yankee létére, a yankeeknek csak
dicséretre méltó tulajdonságait őrizte meg. Szeretett geográ­
fiával és anthropologiával foglalkozni s a különböző ember­
fajták tanulmányozása rendkivül érdekelte őt. Ez előnyö­
kön kivül igen bátor férfi is volt és barátaiért képes lett
volna bizonynyal a legnagyobb áldozatokra is.
Huber Miksa Páris fia volt s az maradt a távoli orszá­
gokban is, a hová az élet esetlegességei eljuttatták. De
épp oly eszes és bátor ember volt, mint Cort János. Sokkal
kevésbbé volt azonban praktikus ember, ugy szólván «ver-
sek»-ben élt, mig Cort János «prózá»-ban. Temperamentuma
rendkivüli dolgokra csábitotta. Mint láttuk is már, bele­
rohant volna a legsajnálatosabb meggondolatlanságokba is,
mihelyt képzelete valami nevezetes céllal csábitgatta, ha
megfontolt kisérője vissza nem tartja őt minden könnyelmü­
ségtől. Mióta elindultak Librevilléből, ismételten volt már
erre alkalom.
42
Libreville a francia Kongóterületnek fővárosa. A Ga-
bon torkolat balpartján alapitották 1849-ben. Ma már 15—
16000 lakosa van. A gyarmatkormányzó székhelye. Persze
a magasrangu hivatalnok lakásán kivül más igazi épületet
nem igen találunk benne. Talán még a kórházat és a hit­
téritők telepét emlithetnők. Egyébként azonban a városnak
ama részeiben, a melyek a kereskedelemre és iparra vannak
szánva, nincs egyéb, mint szenes félszerek, raktárak és
hajómühelyek.
A fővárostól három kilométernyire van azonban egy
külváros, Glass falva, ahol viruló német, angol és amerikai
gyártelepek vannak.
Itt ismerkedett meg egymással öt vagy hat esztendeje
Huber Miksa és Cort János és csakhamar igen jóbarátokká
lettek. Mindkettőjük családja erősen érdekelt fél volt a glassi
amerikai gyártelepen, ahol a két fiatal embernek igen jó
állása volt. A telep virágzott, elefántcsont, arachida olaj,
pálmabor és az ország egyéb termékeinek kereskedelmével
foglalkozott, pl. az oldó és elevenitő gurudióval, meg a
kaffabogyóval, a melynek átható aromája és sok erősitő
tulajdonsága van. Mind e termékeket nagy mennyiség­
ben szállitotta a telep Európa és Amerika piacaira.
Három hónapja Huber Miksa és Cort János elhatároz­
ták, hogy fölkeresik a francia Kongótól és Kameruntól ke­
letre vivő területeket. Minthogy szenvedélyes vadász volt
mind a kettőjük, egy pillanatig sem haboztak és egy
karavánhoz csatlakoztak, amely éppen indulóban volt Libre-
villeből azokra a területekre, különösen tul a Bahar-el-
Abiadon Baghinni és Darfur határáig, ahol még igen sok
az elefánt. Mindketten ismerték a karaván vezetőjét, a
portugál Urdaxot, aki Loangóból való volt és akit álta­
lában tapasztalt kalmárnak ismertek.
Urdax annak idején tagja volt annak az elefántvadász­
társaságnak, amely 1887. és 1889. között Jpotonál talál­
kozott Stanleyval, aki éppen visszatérőben volt az északi
Kongó területekről. De a portugálnak nem volt olyan rossz
hire, mint társainak, akik — ilyen a legtöbbjük — azzal
az ürügygyel, hogy elefántra vadásznak, lemészárolják a
benszülötteket, hogy kirabolhassák őket ugy, hogy mint az
egyenlitői Afrika rettenthetetlen kutatója mondja, az ele­
fántcsont, a melyet hazahoznak, rendszerint embervérrel
van szennyezve.
Nem, egy francia és egy amerikai nyugodtan csatla­
kozhatott Urdax és a foreloper társaságához is, aki a
karaván vezetője volt, s akit Khamisz néven már meg is
43
ismertünk. Khamisz olyan ember volt, a kinek odaadására
és buzgalmára minden körülmények között számitani le­
hetett.
A vadászat, mint az olvasó tudja, eddigelé nagyon,
eredményes volt. Cort János és Huber Miksa, akik hozzá­
szoktak már az éghajlathoz, pompásan állták az utazás fára­
dalmait és megerőltetését. Ha egy kissé le is soványodtak,
addig, amikor a már ismert szerencsétlen epizód oly ke­
gyetlenül félbeszakitotta további utazásukat. Most, amikor
az uton visszafelé nagyon jól érezték magukat, egészen
Librevilleig jó kétezer kilométernyi utat kellett még meg­
tenniük, elvesztették az egész karaván fejét és vezetőjét is.
A nagy erdőt, amelynek határát csak az imént lépték
át, Urdax az ubanghii erdőnek nevezte. Kiterjedése iga­
zolta az erdő n a g y melléknevét.
A föld ismert részein van több ilyen millió meg millió
fával boritott erdőterület, akkora, hogy Európa legtöbb ál­
lama kényelmesen elférne rajta.
A világ legterjedelmesebb erdőterületei közül a négy
legnagyobbat Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Szibériá­
ban és Közép-Ázsiában kell keresnünk.
Az első északi irányban huzódik a Hudson-öbölig és
fel a Labrador-félszigetig, s területe, Quebeck és Ontario
tartományokban, északra a Szent-Lőrinc-folyótól, 2750 kilo­
méter hosszu és 1600 kilométer széles.
A másik északnyugati Braziliában van, az Amazon­
folyam völgyében s területe 3300 kilométer hosszu és 2000
kilométer széles.
A harmadik, amely 4800 kilométer hosszu és 2700
kilométer széles terület, óriási, százötven láb magas tü­
levelü fáival Szibéria középső részében terül el, még pe­
dig nyugaton az Obi-medencétől az Indighiska-völgyéig ke­
leten, oly vidéken, amelyet a Jenissei, Olamk, a Lena és
a Yana vize öntöz.
A negyedik a Kongó völgyétől a Nilus és a Zambezi-
forrás vidékéig terjed; csaknem határtalan területet ölel
fel, valószinüleg nagyobbat, mint a többi óriási erdők te­
rülete. Itt terül el az a rengeteg, még csaknem ismeretlen
földtömeg, Afrikának középső része az Egyenlitő mindkét
oldalán, amely a Kongótól és az Oguetól északra jó egy­
millió négyzetkilométernyi területet elfoglal, tehát kétszer
akkorát, mint Franciaország.
Mint föntebb emlitettük, Urdaxnak nem volt szán­
déka, hogy ezen az erdőn keresztül vonuljon, hanem nyu­
gat felé meg akarta kerülni az erdőt. Hogyan is haladhatott
44
volna előre ebben a tömkelegben a kocsi és az ökrös fogat?
Néhány nappal tovább tartott volna a karaván utja, de
kényelmes ut lett volna az erdő szélén át az Ubanghi
jobbpartjára, ahonnan könnyen el lehetett már érni Libre-
ville gyártelepeit.
Most persze megváltozott a helyzet. A nagyszámu sze­
mélyzet és a nagy podgyász akadálya hirtelen meg­
szünt... most szó sem volt már többé kocsiról, ökrök­
ről, podgyászról... három férfi és egy fiu — félig gyer­
mek még — maradt meg csak, s nem volt nekik semmi­
féle szállitóeszközük arra az ötszáz francia mérföldnyi utra,
amelyet az Atlanti-Óceán partmellékéig meg kellett tenniök.
Mi lesz most? Menjenek arra, amerre Urdax taná­
csolta volt? Vagy pedig, ha mindjárt kedvezőtlen körül­
mények között is, próbáljanak meg gyalogosan rézsut ke­
resztültörtetni az erdőn, ahol kevésbbé kellett attól fél-
niök, hogy nomád törzsekkel találkoznak, s a melyen ke­
resztül jelentékenyen rövidebb az ut a francia Kongó-terü­
letre?
Ez volt az első, fontos kérdés, amelyet másnap reggel,
mikor Huber Miksa és Cort János felébredt, meg kellett
fontolniok és el kellett dönteniök.
Khamisz az éjszaka hosszu óráin keresztül becsülete­
sen őrt állott. Semmi sem zavarta meg az alvók nyugo­
dalmát, semmi sem vallott arra, hogy éjszakai támadástól
kell félniök. A foreloper, kezében a revolverrel, többször
beljebb vonult a sürü bozóton, valahányszor valami gya-
nus zörejt hallott a közelben. Sohasem volt más, mint va­
lami kiszáradt ágnak a letörése, egy-egy nagy madárnak
szárnycsapása a fák koronáján, egy-egy kérődzőnek szu­
szogása a pihenőhely közelében, vagy az éjszakai szél
mozgatta a fák lombkoronáját.
A két jóbarát, mihelyt szemét felnyitotta, nyomban tal­
pon is volt.
— Mi van a benszülöttekkel? — kérdezte Cort János.
— Nem mutatkoztak többé, — felelte Khamisz.
— És elvonulásuknak sincs nyoma?
— Valószinüleg van, Cort ur, talán közelebb az erdő
széléhez...
— Mindjárt meggyőződünk róla, Khamisz.
Mind a hárman, Llangával együtt, megindultak a sik­
ság felé. Harminc lépéssel odébb rá is akadtak a gyani­
tott nyomokra: lábnyomok voltak, a fák tövében letaposott
fü, félig elégett gyantás ágak, hamurakások, amelyekben
még mindig csillogott egy-egy szikra, tüskés bozót, amely-
45
ből itt-ott könnyü füst szállongott még fölfelé. Egyébként
azonban nyoma sem volt emberi lénynek sem a fák alatt,
sem azokon a helyeken, ahol öt-hat órával előbb a bolygó
lángok látszottak.
— Elvonultak... — szólt Huber Miksa.
— Vagy legalább is tovább huzódtak innen, — véle­
kedett Khamisz, — és azt hiszem, hogy ehelyt nincs mi­
től félnünk tovább.
— No, ha a benszülöttek el is távoztak, — jegyezte
meg Cort János, — az elefántok bizony nem követték pél­
dájukat.
A hatalmas pachydermoszok valóban még mindig ott
nyüzsögtek az erdő közelében. Némelyikük makacsul azon
fáradt, hogy az erdőszéli fákat rohammal kidöntse. A ta-
marindacsoport, mint Khamisz és szenvedése társai láthat­
ták, teljesen fel volt forgatva. Az ékességétől megfosztott
domb alig emelkedett ki már a sikság felszine fölé.
A foreloper tanácsára Cort János és Huber Miksa óva­
kodtak attól, hogy mutatkozzanak, azt remélve, hogy az
elefántok végül is tovább fognak ügetni.
— Ez esetben vissza mehetnénk mégegyszer a tá­
borba, — szólt Huber Miksa, — s ott összeszedhetnők
ingóságaink maradványát, talán néhány láda konzervet és
lövőszert is találnánk m é g . . .
— Aztán tisztességesen eltemethetnők a szerencsétlen
Urdaxot is, — vágott közbe Cort János.
— Minderre nem is gondolhatunk, amig az elefántok
itt nyüzsögnek az erdő szélén, — jelentette ki Khamisz.
— Ami pedig a különböző csomagokat illeti, hát bizo­
nyára alaktalan rommá vált, már minden.
A forelopernak igaza volt, s minthogy az elefántok nem
készültek elvonulni, arról volt csak szó, hogy eldöntsék,
mitévők legyenek. Khamisz, Cort János és Huber Miksa
visszatértek tehát éjszakai pihenőhelyükre.
Eközben sikerült még Huber Miksának egy szép da­
rab vadat is elejtenie, amely két-három napra biztositotta
a kis társaság ellátását.
Az elejtett vad inyala volt, antilop fajta, szőrös, barna-
bőrü, meglehetősen nagy himpéldány, csavart szarvu, a
szügyén és a hasán sörényes. A golyó éppen akkor találta
az állatot, mikor fejét kidugta a bokrok közül.
Az inyalának sulya 250—300 font lehetett Llanga,
mikor látta, hogy az állat összerogy, rárohant, mint a
vadászkutya. Persze egyedül nem birt el ilyen sulyos ter­
het, s a többiek is segitségére siettek.
46
A foreloper, aki az ilyesmiben jártas volt, földara­
bolta az állatot a csak használható részeit tartotta meg,
amelyeket egy gyorsan összetákolt tüzhelyhez vittek. Cort
János egy karra való rőzsét szórt a tüzre, amely pár percz
mulva szépen lángra lobbant. Miután izzó zsarátnokréteg
képződött, Khamisz az izes husból több szeletet rárakott
a zsarátnokra.
A konzervekről és kétszersültről, amelyből a karaván
sok szelenczét és ládát vitt magával, persze le kellett mon­
daniuk; a megszökött teherhordók bizonyára magukkal vit­
ték az egész készletet. Szerencsére, Közép-Afrika vadban
dus erdőségeiben vadászember mindig megszerezheti a táp­
lálékát, ha ugyan beéri sült vagy füstölt hussal.
Persze ehhez arra van szüksége, hogy a lövőszere ki
ne fogyjon. Cort Jánosnak, Huber Miksának és Khamisznak
volt egy-egy czéllövőpuskájuk és egy-egy revolverük. Ezek­
nek a fegyvereknek nagy hasznát vehették, csak arra kel­
lett törekedniük, hogy a tölténytáskát alaposan megtölt­
sék. De bárha alaposan megrakták a zsebeiket, mielőtt
távoztak a lakószekérről, most mindössze ötven töltésük
volt már csak. Ez bizony tagadhatatlanul szegényes kész-
let volt, különösen akkor, ha a vándorok a hatszáz kilo­
méter hosszu uton az Ubanghi jobbpartjáig kénytelenek
lesznek ragadozó vadak vagy nomád benszülöttek ellen is
védekezni.
Az emlitett folyóhoz érkezve, Khamisz és társai köny-
nyen elláthatják már magukat mindennel, amire szükségük
van, vagy a falukban vagy a hittéritők telepein, vagy a
Kongó nagy mellékfolyóját járó kis hajóraj födélzetén.
Miután alaposan jóllaktak az inyala husából és ittak
a fák között csörgedező kis patak tiszta vizéből, összeültek
mind a hárman tanácskozni.
Cort János kezdte a tanácskozást a következő sza­
vakkal:
— Eddig Urdax volt a vezetőnk és főnökünk, Kha­
misz. Hajlandók voltunk mindig rá föltétlenül, hogy a ta­
nácsait kövessük, mert föltétlenül megbiztunk benne. Ugyan­
ezt a bizalmat ébreszti bennünk az ön jelleme és tapasztalt-
sága is. Mondja meg, hogy mostani helyzetünkben mit tart
ön a leghelyesebbnek és legyen meggyőződve róla, hogy
hozzájárulunk tanácsához.
— Ugy van, — erősitette meg Huber Miksa barátja
szavait, — soha sem támadhat közöttünk emiatt félreértés.
— Ön, Khamisz, ismeri ezt a vidéket, — folytatta
Cort János. — Évek hosszu sora óta vezetett ön már eze-
47
ken a vidékeken karavánokat, még pedig oly odaadással,
amelyet alkalmunk volt már nekünk is megbecsülni önben.
Ehhez az odaadáshoz, ehhez a hüséghez folyamodunk most,
és tudom, hogy nem hiába.
— Cort ur és Huber ur, számithatnak rám, — fe­
lelte a foreloper keresetlenül.
Megszoritotta a két fiatalember feléje nyujtott kezét
és kezet szoritott még Llangával is.
— Nos, mi az ön véleménye? — szólalt meg ujra
Cort János. — Vajjon megkerüljük-e az erdőt nyugat felé
ugy, ahogy Urdax akarta, vagy pedig nem.
— Ellenkezőleg, keresztül kell vonulnunk az erdőn,
— jelentette ki a foreloper tétovázás nélkül. — Ilyen
módon inkább védve leszünk kellemetlen találkozásoktól.
Vadállatokkal összeakadhatunk ugyan, de benszülöttekkel
nem. Nem merészkedtek ennek az erdőnek a belsejébe soha
sem pahuinok vagy denkák, sem fundok vagy bughok, épp
oly kevéssé, mint általában az Ubanghi táján élő törzsek.
A sikságon, különösen a nomádok részéről, sokkal több
veszély fenyeget bennünket. Keresztül az erdőn, amelyben
karaván a maga igavonó barmaival sohasem tudna boldo­
gulni, gyalogosok könnyü szerrel utat törhetnek maguk­
nak. Ismétlem tehát: induljunk el délnyugat felé, s ez
esetben remélem, hogy szerencsésen eljutunk a Kongó
vizeséseihez.
Ezek a vizesések ott szakitják meg az Ubanghi folyá­
sát, abban a szögben, amelyet a folyam ott ir le, ahol
nyugatról délnek fordul. Az utazók leirásai szerint körül­
belül addig nyulik el a nagy erdő is. Innen kezdve csak
a sikságon kell folytatni az utat az egyenlitővel párhuza­
mosan, s ott már mindig könnyen lehet élelmiszert, sőt
szállitóalkalmatosságot is szerezni, mert arrafelé állandóan
számos karaván jár.
Khamisz tanácsa bizonyára okos tanács volt. Az ut,
amelyet ajánlott, bizonynyal jelentékenyen meg is röviditi
a vándorlást az Ubanghiig. Az egész kérdés azokon az
akadályokon fordult meg, amelyek a mély erdőkön lehettek.
Hogy járható utat találnának az erdőben, arra egyátalán
nem számithattak... talán itt-ott voltak benne vadcsapások,
bivalyok, rinocéruszok és más esetlen emlősök utjai. A
földet bizonyára bozót boritja a legtöbb helyütt, amihez
fejszére lett volna szükség, mig a forelopernak csak egy
kis baltája volt, a többieknek pedig csak késük. Mindazáltal
emiatt nem érné mégsem nagyon nagy késedelem a vo­
nulást.
48
Miután ez ellenvetéseket elintézték, Cort János egy
pillanatig sem akart tovább várakozni. Ami azt a nehéz­
séget illette, hogy a fák között, amelyeken a nap sugara
alig szürődött keresztül, a kellő irányt megtalálják: emiatt
nem nagyon kellett törni a fejőket.
Holmi ösztönféle, amely bizonyára rokon az állati ösz­
tönnel, — valami megmagyarázhatatlan természeti ado­
mány, amelyet megfigyelhet az ember némely emberfajtánál
is, — képesiti rá többi között a kinaiakat is, de a
távol nyugat (Észak-Amerika) különböző vad törzseit is,
hogy inkább hallásuk és szaglásuk, mint szemük segitsé­
gével tájékozódjanak és a követendő irányt mindenféle
szembe nem ötlő jelről felismerjék. Khamisz is nagy mér­
tékben rendelkezett ezzel a tájékozódóképességgel, amely­
nek több izben döntő bizonyságát is adta már. A francia
és az amerikai bátran rábizhatta magát erre az inkább
fizikai, mint értelmi képességre, amely csak nagyritkán té­
ved, még olyankor sem, mikor a nap állását lehetetlenség
megfigyelni.
Egyéb nehézségekre vonatkozólag, amelyeket az erdő
nyujthat, a foreloper ezt a megjegyzést tette:
— Tudom, János ur, hogy sehol sem fogunk ösvényt
találni, hanem csak bozóttal, rőzsével és elaggott, kidőlt
fákkal boritott földet... mindez azonban könnyü szerrel
legyőzhető akadály. Mit gondol azonban, nem lehetséges,
hogy az ilyen nagyterjedelmü erdőben folyók is vannak,
amelyek valószinüleg az Ubanghi mellékfolyói?
— Csak ráakadnánk arra a vizfolyásra, amely a domb­
tól keletre huzódott, — jegyezte meg Huber Miksa. —
Az erdő felé húzódott, s mért ne válnék benn az erdőben
igazi folyóvá? . . . Akkor épithetnénk magunknak tutajt...
néhány összerótt fatörzsből...
— Megállj, megállj, kedves barátom, — vágott sza­
vába Cort János, — ne hajókáztasd magadat a fantáziád­
dal mindjárt azon a folyón, amelyet egyelőre csak gyani­
tunk . . .
— Huber urnak igaza van, — jelentette ki Khamisz.
— Távolabb nyugatra vizfolyásra fogunk akadni, amelynek
az Ubanghiba kell torkolnia.
— Az meglehet, — felelte Cort János, — de mi
már tudjuk, hogy az efajta afrikai folyók többnyire nem
hajózhatók.
— Te mindig és mindenütt csak nehézségeket látsz,
kedves J á n o s . . .
49
— Jobb, ha korábban meglátjuk a nehézségeket, mint
mikor már későn van, Miksa barátom!
Cort János válasza nagyon találó volt. Afrika folyam­
jainak és folyóinak nincsenek meg azok az előnye egy­
általában, mint a legtöbb amerikai, ázsiai és európai folyam­
nak és folyónak. Afrikának négy főfolyama van: a Nilus,
a Zambézi, a Kongó és a Niger. Ezeket nagyon sok, sürü
hálózatot alkotó mellékfolyók táplálják. E látszólag kedvező
elrendezés dacára is csak nagyon korlátolt mértékben
könnyitik meg a fekete világrész belsejébe való vonulásokat.
Az összes utazók jelentése szerint, akiket kutató szenve­
délyük e határtalan területekre vezetett, az afrikai folya­
mokat semmiképp sem lehet összehasonlitani a Missziszip-
pivel, a Szent-Lőrinc-folyóval, a Volgával, az Iravaddyval,
a Brahmaputrával, a Gangeszszal és az Indussal. Habár
folyamhosszuk épp oly hosszu is, mint az emlitett folya-
moké, vizbőségük sokkal csekélyebb és torkolatuktól cse­
kély távolságra már csak igen kis tonnatartalmu hajókat
tudnak hordani. Azonkivül zátonyok, vizesések és örvények
szakitják meg a folyásukat, amelyek az egyik parttól át­
érnek a másik partig és az örvények közül nem egyszer
oly rohamos az ár, hogy hajó nem bir megküzdeni vele.
Ez az egyik oka annak, hogy Afrika belsejének a kikuta-
tásában nagyobb eredményeket mindeddig nem lehetett
elérni.
Khamisz nem vonhatta kétségbe, hogy Cort János
ellenvetése jogosult. De mindent egybevetve nem volt oly
sulyos ez az ellenvetés, hogy miatta a foreloper javasla­
tát vissza kellett volna utasitani, amelynek másfelől szá­
mos kézzelfogható előnye volt.
— Ha vizfolyásra bukkanunk, — vélekedett Khamisz,
— akkor addig fogunk rajta lefelé hajózni, ameddig lehet.
Ha az esetleges akadályokat meg lehet kerülni, akkor meg­
kerüljük őket. Egyébként gyalog folytatjuk tovább majd
megint az utunkat...
— Óh, én nekem nincs is semmi kifogásom az ön
javaslata ellen, Khamisz, — felelte Cort János, — sőt
azt hiszem, az lesz a legjobb, ha valamelyik mellékfolyó­
ján vagy annak a mentén iparkodunk eljutni az Ubanghiig,
ha lehetséges.
Mikor ennyire jutottak a kérdés tárgyalásában, már
csak két szót tettek hozzá :
— Előre hát! — kiáltott fel Huber Miksa.
Társai mind ismételték a felkiáltást.
Hiszen különösen Huber Miksának felelt meg pompá-
Verne: Falu a levegőben. 4

50
san az elfogadott terv, hogy behatoljanak a rengeteg er­
dőbe, amelyen állitólag ember soha sem hatolt még keresz­
tül, sőt amely talán áthatolhatatlan is volt. Talán meglesz
az erdőben az az egészen «rendkivüli» élménye, amelyre
a Felső-Ubanghi vidékein hiába várt.
ÖTÖDIK FEJEZET.
Az első nap az erdőben.
Nyolc óra elmult néhány perccel, mikor Cort János,
Huber Miksa, Khamisz és a fiu megindultak délnyugat felé.
Vajjon mennyire lehetett a folyó, amelyet követni akar­
tak egyesüléséig az U b a n g h i v a l ? . . . Egyikük sem tudta
megmondani. És ha az volt talán a folyó, amely, miután
a tamarindás dombot megkerülte, az erdő felé fordult, kér­
dés, vajjon később nem tért-e el keletnek, anélkül, hogy
az erdőn keresztül hömpölygött v o l n a ? . . . És ha ezen­
kivül akadályok is, sziklák vagy örvények, annyira meg-
szükitették az ágyát, hogy hajózhatatlanná vált, mi lesz
a k k o r ? . . . És másrészt: ha a fák e rengeteg, tömegében
nem volt ösvény, nem volt csapás, amelyet az állatok tör­
tek a sürün keresztül, akkor hogyan törjenek majd utat
a vándorok vas és tüz segitsége n é l k ü l ? . . .
Mennyire bizonytalan volt ime, vajjon Khamisz és tár­
sai találnak-e még azokon a helyeken is, amelyeket nagy
négylábu állatok keresnek föl, szabad talajt, letaposott bo­
zótot és összetépett folyondárt, ugy hogy nagy késedelem
nélkül haladhassanak tovább?!
Llanga, mint valami gyorslábu menyét, gyakran jól
előre szaladt, bár Cort János állandóan figyelmeztette, hogy
ne távolodjék el messzire. De valahányszor elvesztették a
fiut szem elől, nyomban felharsant messzecsengő hangja:
— I d e ! i d e ! — kiáltott ilyenkor hangosan.
Mind a hárman követték a jelzett irányt és mentek
azokon a helyeken, amelyeket a fiu áttört már és könnyeb-
ben járhatóvá tett.
Amikor meg tájékozódni kellett a tömkelegben, akkor
a foreloper ösztöne rendkivül hasznosnak bizonyult. Kü­
lönben az ágak hézagain keresztül lehetséges volt több­
nyire a nap állását is megfigyelni. Most márciusban, kulmi-
nációja idejében, csaknem a zenitet érte, amely e széles­
ségi fok alatt metszi az égi egyenlitőt.
51
De a lombozat csakhamar annyira sürüvé vált, hogy
az ezernyi fa között valósággal félhomály yolt csak. Bo­
rus időben csaknem teljes sötétségbe kellett borulnia az
erdőnek, éjszaka pedig természetesen szó sem lehetett arról,
hogy tovább haladjanak. Khamisz azonban kezdettől fogva
azt tervezte, hogy estétől reggelig pihenni fognak, a fe­
nyegető eső elől egy fa tövében keresnek menedéket és
tüzet csak addig, égetnek, amig a délelőtt vagy délután
elejtett vadat el nem készitik.
Bárha az erdőt nomád törzsek nem is keresték föl,
— sőt az előtte való nap az erdőszélen táborozott csapat­
nak nyomát sem födözhették fel többé, — mégis tanácsos­
nak vélték, hogy máglyatüz fényével ne árulják el magu­
kat. Különben néhány izzó széndarab is, amelyet a hamu
közé dugtak, elég volt ahhoz, hogy a hust ehetővé puhítsák,
hidegtől pedig ebben az évszakban nem volt mit félni
Afrikában.
Ellenkezőleg, a karaván nagyon is megszenvedte már
a hőséget, miközben átvonult a forró égövi sikságokon.
A hőmérséklet valóban csodálatos nagy fokokat ért el e
helyütt.
Itt a fák alatt mindenesetre kevésbbé gyötörte a hő­
ség Khamiszt, Huber Miksát és Cort Jánost, ugy hogy ked­
vezőbb körülmények között fogtak bele a hosszu és meg­
erőltető menetelésbe, amelyre véletlenül rákényszerültek.
Persze annak sem volt akadálya, hogy az éjszakákat, ame­
lyek a nappali hőség következtében elég melegek marad­
tak, különösen száraz időben, szabad ég alatt töltsék és
ugy aludjanak.
Csak a lecsapódástól kellett félniök, amely ez álta­
lában esős vidéken nagyon bő szokott lenni minden év­
szakban. A nap-éj egyenlőség öve fölött a passzátszelek
fujnak, amelyek itt egymásra akadva kölcsönösen kiegyen­
litik egymást. Ennek következtében általában nyugodt szo­
kott lenni itt a levegő és a felhők megsürüsödött páráza-
tukat rémes záporesőkbe szokták feloldani. Most azonban
a növekvő hold mellett kiderült az égbolt, s minthogy
valószinü, hogy a föld bolygójának befolyása van az idő­
járás alakulására, arra lehetett számitani, hogy vagy két
hétig szép idejük lesz, amelyet nem zavar meg az elemek
semmiféle küzdelme.
Az erdőnek ebben a részében, amely szakadatlanul
lankásodott az Ubanghi partja felé, a föld nem volt mo­
csaras. De távolabb délre mocsaras lehetett. Az igen szi­
lárd földet magas, sürü fü boritotta, amely az előrehaladást
4*

52
lassitotta és megnehezitette, ahol az állatok lábai nem ta­
posták le.
— Valóban, — kezdte Huber Miksa a beszélgetést,
— nagyon sajnálhatjuk, hogy elefántjaink nem tudtak idáig
eljutni! Gyönyörüen szétszaggatták volna a folyondárokat,
széttépték volna a bozótot, kisimitották volna az utat, össze­
taposták volna a tövises bokrokat...
— Ugy van, és a bokrokkal együtt bennünket i s ! —
vágott közbe Cort János.
— Mindenesetre, — helyeselt a foreloper — elé­
gedjünk meg azzal, amit a rinocéruszok és a bivalyok vé­
geztek helyettünk! Ahol ezek keresztüljutottak, ott nem
akadunk meg mi sem.
Hiszen Khamisz ismerte Közép-Afrikának ezeket az erdő­
ségeit, minthogy többször keresztül vonult legalább a Kongó­
medence és Kamerun rengetegein. Nem csodálkozhatunk te­
hát rajta, hogy az erdőben előforduló különböző fafajtákról
és bokrokról felvilágositást tudott adni. Cort János nagyon
érdeklődött a növényvilág pompás képviselőinek, a számos
fanerogamnak tanulmányozása iránt a Kongó és Nilus kö­
zött, amelyeket besoroztak már a növények rendszerébe.
— Akad köztük nem egy ehető is, — mondta Kha­
misz, — ugy hogy étlapunk változatosabbá lesz majd.
A tömegesen előforduló tamarindákat nem is emlitve,
a hatalmasan kifejlődött mimózák és baobabok százötven láb­
nyira is felnyultak a levegőbe. Husz-harminc méter ma­
gasra nőtt meg az euphorbiaceák bizonyos fajtája, amely­
nek tüskés az ága, hat-hét hüvely hosszu a levele és tej­
szerü anyaggal van bevonva, s amelynek diója, ha teljesen
megérett, reccsenve megreped és tizenhat rekeszéből min­
denfelé kiszórja a magvat. Ha Khamisznak nem lett volna
meg a tájékozódó ösztöne, akkor az égtájakra vonatkozólag
eligazodhatott volna a nevezetes S y l p h i n u m l a c i n a -
t u m nyomán, amely növénynek levelei mindig ugy for­
dulnak, hogy egyik felük keletre, a másik pedig nyugatra
néz.
Ha ebben az őserdőben eltévedt volna valami braziliai
ember, azt hihette volna, hogy az Amazon folyammenti szü­
zies rengetegekbe került. Mialatt Huber Miksa a földet ta­
karó törpe bozót miatt mennydörgött, Cort János őszinte
csodálattal nézte a zöld pázsitszőnyeget, amelyben ugy szól­
ván nyüzsögtek a phryniák és aniomák, s amelyek között
volt vagy huszféle páfrány is, amelyek elől gondosan ki
kellett térni. És milyen változatossága volt ott a kemény-
és puhafáknak! Az utóbbiakat, — mint Stanley megjegyzi:
53
A l e g s ö t é t e b b A f r i k á n k e r e s z t ü l cimü munká­
jában, — az északibb égöveken otthonos fenyő- és füzfa,
képviseli. E fák nagy leveleiből a benszülöttek nem egy­
szer kunyhókat is készitenek pár napi pihenőre. Ezek mel­
lett volt azonban az erdőben igen sok Tek-tölgyfa, akaju-
és vasfa, soha el nem rothadó campéchefa, pompás növésü
kopálok, szerteágazó mangófák, szikomórfák, amelyek ver­
senyezhettek volna Kelet-Afrika legszebb példányaival, vad-
narancsfák, továbbá fügefák, amelyeknek törzse oly fehéren
csillogott, mintha mésztejjel lett volna bemázolva, való­
ban óriási «mpazuszok» és egyéb különböző fajta fák,
A növényvilágnak e sokszerü gyermekei nem álltak
oly sűrűn, hogy egymás ágainak a kifejlődését akadályoz­
hatták volna, amelyeknek fejlődését különben a forró és
nedves éghajlat is rendkivül előmozditotta. Bármely kara­
ván szekerei is átfértek volna nagyon jól a fatörzsek között,
ha lábvastagságu sodronyok nem feszültek volna a fák kö­
zött, tudniillik végtelen folyondárkötelek, amelyek kigyók
módjára csavarodtak rá a törzsekre. Mindenfelé szétterült
az ágak guirlandszerü függönyzete, amelyről fogalmat is
bajos alkotni, itt szeszélyes végződésü ágbogok, amott sza­
kadatlan lombfonatok a fák koronájától le egészen a bo­
zótig. Egyetlen ág sem volt, amely össze nem kapcsolódott
volna valahogyan egy másik ággal. Egyetlen törzs sem
hosszu növényláncok nélkül, amelyek közül egyik-másik ugy
lógott le a földre, mint viruló sztalaktit! Egyetlen ráncos
kéreg sem, amely nem lett volna kipárnázva vastag, bár­
sonypuha mohával, amelyben ezernyi rovar nyüzsgött arany-
pettyes szárnyakkal!
És e lomb tömkeleg legkisebb csomójából is reggel­
től késő estig szakadatlanul csicsergés, csiripelés, kiálto­
zás és éneklés koncertje hangzott ki.
Miriád csőröcske versenyzett egymással szajkolva, fuvo­
lázva és füttyengetve, hangosabban és élesebben, mint a
főhajós sipja a hadihajón. E mellett valósággal elkábitotta
az embert a papagájok, bankák, baglyok, rigók, repülő mó­
kusok, törpe papagájok és lappantyuk szárnyas világa, a
szunyogmadarakról nem is beszélve, amelyek méhrajhoz ha­
sonlatosan zümmögtek a felsőbb ágakon.
A kiáltozásról majomtársaság gondoskodott; szürkeszőrü
páviánok, üstökös kolobok, csimpánzok, mandrillmajmok és
gorillák, az afrikai faunának e legerősebb és legveszedel­
mesebb majmai, csapták a lármás zsivajt. A négykezüek,
noha nagyszámban voltak jelen, eddigelé nem adták jelét
ellenséges szándéknak Khamiszszal és társaival szemben.

54
Nyilván ők voltak az első emberek, akiket a majmok Közép-
Afrika ez erdőségének belsejében megpillantottak. Hiszen
szivesen elhitték, hogy emberi lény nem merészkedett be
még soha e fasürüségbe. A majmok ennélfogva inkább ki­
váncsian nézték embereinket, mint dühösen. A Kongóterület
és Kamerun más vidékein persze bizonyosan másként lett
volna. Ott egyáltalán nem ritkaság már az ember. Az ele­
fántvadászok, akikhez százszámra csatlakoznak banditák, ben-
szülöttek vagy idegenek, ott már csodálkozásra sem inger­
lik a majmokat, mert ez állatok hosszu idő óta tanui a leg­
borzalmasabb pusztitásoknak, amelyeket amazok okoztak, ta­
nui rablóhadjárataiknak, amelyek annyi emberéletbe kerül­
tek már.
Déltájban pihentek először, s este hat óra tájban má­
sodszor. A folyondárok kibogozhatatlan hálózata néha na­
gyon nehézzé tette a vándorlást. Szétvagdalni yagy össze­
törni a hálót minden esetre fáradságos munka. Akadtak
itt-ott persze, még pedig nagyobb távolságra is, nyiltabb
ösvények is, amelyeken bizonyára bivalyok szoktak járni,
mert egy pár bivalyt, a többi közt rendkivül nagy onjákat,
távoli bokrok mögött látni is lehetett.
Ezek a kérődzők, már rendkivüli erejük miatt is, na­
gyon félelmetesek, s a vadászoknak akik üldözik őket, na­
gyon kell vigyázniok, hogy a bivalyok meg ne támadják
őket. A legbiztosabb mód elejtésökre az, hogy az ember
szemeik között röpit golyót az agyukba.
Cort Jánosnak és Huber Miksának nem volt még soha
alkalma, hogy ügyességüket kipróbálják ezekkel az onják-
kal szemben, amelyek különben itt illő távolban tartózkod­
tak. Minthogy azonban nem volt hiány antilophusban, taná­
csosabbnak tetszett, hogy kiméljék csekély lövőszerkészle­
tüket. Utjukban nem volt szabad egy lövést sem elpaza­
rolniuk, ha csak védekezniök nem kellett, vagy a naponta
szükséges táplálékról nem kellett gondoskodniok.
Egy kis tisztás szélén és egy fa tövében, amely ki­
magaslott környezetéből, jelet adott Khamisz a megállásra.
A föld felett hat méternyire kezdődött a fa szürkébe játszó
zöld lombozata. A fát különben számos, fehér pihével be­
vont virág ékesitette. Sok virág, mintha hópehely lett volna,
lehullt az ezüstöskérgü fa köré. Afrikai gyapotfa volt ez,
amelynek gyökerei olyanok, mint megannyi gyámpillér, ugy
hogy alattuk kényelmes helyet találhat az ember.
— Hiszen itt már vetett ágyunk is van — kiáltott
fel Huber Miksa jókedvüen. — Nincs ugyan ruganyos derék-
55
alja, hanem csak gyapotmatráca, de ezt is gyönyörrel fog­
juk felszentelni!
Kova és tapló segitségével, amiből Khamisz elegendő
mennyiséget hordott magával, tüzet gyujtottak. Az étkezés
egészen ugy folyt le, mint az első, kora reggel, és a
második déltájban. Sajnos, — ebbe már akarva, nem akarva
bele kellett törődni, — teljesen hijjával voltak a kétszer­
sültnek, amely a korábbi utazás közben a kenyeret helyette­
sitette. Beérték tehát a sült hussal, amelyből bőven volt
annyijuk, hogy a legnagyobb éhséget is csillapithassák
vele.
Étkezés után, mielőtt valamennyien elnyujtózkodtak a
gyapotfa gyökerei alatt, Cort János igy szólt a forelo-
perhoz:
— Ha nem tévedek folyton délnyugati irányban halad­
tunk . . .
— Ugy van, folyton, — felelte Khamisz; — vala­
hányszor megpillanthattam a napot, mindig megbizonyosod­
tam róla, hogy nem tértünk el a délnyugati irányból.
— Hány francia mérföldet tettünk meg ma az ön véle­
ménye szerint?
— Négyet-ötöt, János ur, és ha naponta megteszünk
ennyit, akkor egy hónap alatt elérjük az Ubanghi partját.
— Ez meglehetősen biztatóan hangzik, — vélekedett
Cort János, — de nem lenne tanácsos, ha különösebb nehéz­
ségeket is számba vennénk?
— De számba kell vennünk az ellenkezőt is, — vágott
közbe Huber Miksa. — Ki tudja, vajjon nem bukkanunk-e
rá vizfolyásra, amely kényelmesen tovább szállit bennün­
ket?
— Mostanig nem sok reményünk van rá, kedves
Miksa.
— Persze, persze, de csak azért nem, mert még nem
nyomultunk eléggé nyugatra, — jelentette ki Khamisz, —
és igazán nem csodálkoznám, ha holnap vagy holnapután. ..
— Járjunk el inkább ugy, mintha nem bukkannánk
semmiféle folyóra, — felelt Cort János. — Egy harminc­
napos utazás, különösen, ha a vele járó nehézségek nem
nagyobbak, mint a maiak voltak, igazán nem rettenthet
vissza olyan afrikai vadászokat, aminők mi vagyunk.
— Aztán meg, — tette hozzá Huber Miksa, — attól
is félek, hogy ebben a titokzatos erdőségben végül nem is
lesz majd semmiféle titok.
— Annál jobb, Miksa!
56
— Nem, annál rosszabb, J á n o s ! . . . De most gyere,
Llanga, aludnod kell már.
— Igen, igen, kedves Miksa barátom, — felelt a gyer­
mek, akinek majd leragadt már a szeme, mert a hosszu
uton sohasem maradt el egy percre sem a többiek mö­
gött.
Llangát vinni kellett már is a fa gyökereihez, ahol
letették a legkényelmesebb zugba.
A foreloper ajánlkozott, hogy virrasztani fog megint
egész éjszaka, de a többiek nem akarták ezt megengedni.
Megegyeztek, hogy három óránkint felváltják egymást, bárha
a tisztás környékén semmi gyanusat sem lehetett észre­
venni. A józan ész azonban mégis azt kivánta, hogy állja­
nak őrt egészen virradatig.
Huber Miksa vállalta az első őrállást, miközben Cort
János és Khamisz végignyujtózott a fehér pihén a fa tö­
vében.
Töltött fegyverét kényelmesen a keze ügyébe helyezve,
neki támaszkodott a francia az egyik gyökérnek és át­
engedte magát az éjszaka sajátságos bübájának. A nagy
erdő mélyén most teljes volt a csend. Az ágak között halk
lehellett suhant csak tova, mintha az elszunnyadt fák lé-
lekzettek volna. Az ég tetején járó hold sugarai átszürőd­
tek a lombozat résein és szeszélyes, ezüstös árnyképeket
varázsoltak a föld szinére. Tul a tisztáson is felcsillámlott
itt-ott egy fényesebb sáv a fák koronája alatt.
Huber Miksa, aki nagyon fogékony volt a természet
költészetére, teljes lelkével élvezte az éjszakát, ugy szól­
ván belélekzette, olykor szinte azt hitte, hogy álmodik, de
azért mégsem aludt el. Ugy rémlett neki, mintha ő volna
az egyetlen élő lény e növényvilág ölében.
Az egész növényvilágéban, mert ilyennek tüntette fel
előtte képzelete az ubanghii erdőséget.
— És ha az ember le akarja leplezni a földgolyó
végső titkait, — gondolta magában, — fel kell menni iga­
zán tengelyének a végpontjaihoz, hogy fölfedezhessük a
t i t k o k a t ? . . . Mért iparkodnak az emberek előrenyomulni a
két sarkig, mikor oly rengeteg s ugy szólván teljesen le­
küzdhetetlen nehézség tornyosul e l é b ö k ? . . . Ugyan mit ér­
hetnek el e z z e l ? . . . Megoldhatják a meteorológia, a vil­
lamosság és a földdelejesség néhány talányát!... És ez
ér-e annyit vajjon, hogy érte annyi uj névvel szaporit­
suk a magas északi és a mély déli vidékek nekrológjait?... Töltött fegyverét kényelmesen a keze ügyébe helyezve, neki
Nem volna-e sokkal hasznosabb és sokkal több sikerrel biz­ támaszkodott a francia az egyik gyökérnek és átengedte
tató, ha a helyett, hogy a sarki tengerekre merészkednek, magát az éjszaka sajátságos bübájának.
 59
ezeknek az erdőségeknek mérhetetlen területeit kutatják ke­
resztül és ezeknek vad áthatolhatatlanságát próbálnák le­
győzni? Hiszen van több ilyen erdőség Amerikában, Ázsiá­
ban és Afrikában és egyetlen kutatónak sem jutott még
sohasem eszébe, hogy ezeket az erdőségeket válaszsza ki
fölfedezéseinek szinterévé, egyiküknek sem volt még bátor­
sága bele merészkedni az ismeretlenbe!... Ember soha ki
nem csalta még a fák titkos jelszavát, mint régente az
ókoriak a dodonai tölgyekét. Hát nem volt-e igazuk a mytho-
lógusoknak, hogy erdőségeiket benépesitették faunokkal,
szatirokkal, dryádokkal, hamadryádokkal és fantasztikus
nymphákkal? . . .
És ha pusztán a modern tudományt akarnók előmoz-
ditani, akkor is nem azt kell-e gyanitanunk, hogy e rengeteg
erdőtömegekben vannak ismeretlen lények is, amelyek al­
kalmazkodtak az erdőbeli életföltételekhez?...
Hiszen a druidák idejében az Alpeseken tul lévő Gal­
liában is éltek még félig vad népek, a kelták, a germá­
nok, a ligurok, még pedig száz meg száz törzsben, száz
meg száz városban és faluban, amelyek egytől-egyig meg­
őrizték a maguk sajátos szokásait, a maguk öröklött ere­
detiségét és szintén nagy erdőségek mélyén, amelyeknek
határain a római mindenhatóság is csak a legnagyobb ne­
hézséggel volt képes keresztülhatolni.
Igy álmodozott Huber Miksa.
Hiszen nem egészen hiteles közlések szerint az egyen-
litői Afrika területei is rejtettek bizonyos, félig meseszerü
lényeket, amelyek a többi emberiség szinvonala alatt álla­
nak. Éppen az Ubanghi-erdőség keleten azokkal a vidé­
kekkel volt határos, amelyeket Schweinfurth és Junker ku­
tatott végig, a nyám-nyámok földjével, a farkas embereké­
vel, akiknek persze a valóságban nincs külső farkfolyta-
tásuk. (Magyarázatul megjegyezzük itt, hogy az emberi ge­
rincoszlop alul több szabadon mozgó, anatómiailag fark-
nyulványnak nevezett, apró csontocskában végződik.) To­
vábbá Stanley Henrik Ituritól északra alig egy méter ma­
gas pygmäuszokat talált, akik egyébként tökéletesen ki vol­
tak fejlődve, fényes, finom bőrük volt és nagy gazella­
szemük; előfordulásukat Uganda és Cabinda között meg­
erősítette Alber Lhyd angol hittéritő is, hozzátéve, hogy
ott a fák ágazatában vagy alatta tizezernél több bambuszti
tanyázik, akiknek főnökük van, akinek késlekedés nélkül
szót fogadnak. A nedugurbochai erdőségekben ugyanez a
hittéritő, Ipotóból kiindulva, öt falun haladt keresztül, ame­
lyeket liliputi lakosaik csak előtte való nap hagytak ott.
 60
Épp ugy találkozott nambuttikkal, batinákkal, akkákkal és
bazungukkal, akik átlag csak százharminc centiméter ma­
gasak voltak, s akiknek testsulya nem volt negyven kilo­
gramm sem. De azért ezek a törpe népek értelmesek, a
maguk módján iparüzők voltak, sőt harciasak és kegyet­
lenek is, ugy hogy a Felső-Nilus mellett élő, földmivelő
törzsek nem kevéssé féltek tőlök.
Huber Miksa, akit élénk képzelőereje, vonzódása min­
denhez, ami rendkivüli, elcsábitott, állhatatosan azt kép­
zelte, hogy az Ubanghi-erdőben is kell bizonyos furcsa
emberi fajtáknak rejtőzniök, amelyeket az ethnographusok
még nem ismernek. Mért ne lehetnének itt is csodálatos,
emberi teremtések, talán félszemüek, mint a regebeli
ciklopok, vagy orrmányszerüen megnyult orruak, amely­
nek alapján, ha nem is a vastagbőrüek rendjébe, de talán
a proboszcidiák családjába lehetne őket sorolni?
Tudományos-fantasztikus álmadozásának hatása alatt Hu­
ber Miksa persze alaposan megfeledkezett őrtállói köteles­
ségeiről. Könnyen oda osonhatott volna melléjök az ellen-
ség, anélkül, hogy Khamisz és Cort János idejében érte­
sülhetett volna róla, hogy készülhessen az ellentállásra.
Egyszerre csak egy kéz nehezedett a vállára.
— H ó ! — Mi a z ? — kiáltott felugorva.
— Én vagyok, — csendült meg Cort János hangja.
— Nehogy valami ubanghii vadembernek n é z z . . . n o s ? . .
nem vettél észre semmi gyanusat?
— Semmit a világon.
— Ideje, hogy lefeküdjél, kedves Miksa.
— Igen, igen; de nagyon csodálkoznám, ha azok az
álmok, amelyek alvás közben fognak fölkeresni, kiállnák
az összehasonlitást azokkal, amelyeket ébren álmodtam
végig !
Ennek az éjszakának első része tehát zavartalanul mult
el és igy telt el hátralévő része is, mikor Cort János
lépett Huber Miksa helyébe és később, mikor három óra
mulva megint Khamisz váltotta fel Cort Jánost.
HATODIK FEJEZET.
Egyre tovább délnyugat felé.
Másnap reggel, március 11-én, fölkerekedett Cort J á ­
nos, Huber Miksa, Khamisz és Llanga, akik az első nap
megerőltetését teljesen kiheverték, hogy megbirkózzanak a
vándorlás második napjának nehézségeivel.
61
Miután elhagyták pihenőhelyüket a gyapotfák alatt, be­
járták az erdei tisztást miközben miriádnyi madár köszön­
tötte őket, énekesek, akik vigan pattogtatták trilláikat vagy
bugták orgonahangjaikat, ugy hogy megirigyelhette volna
őket akár Patti is, vagy az olasz zene valamennyi virtuóza.
De indulás előtt ajánlatos volt előbb megreggelizni.
A reggeli csupán hideg antilophus volt és viz a balfelől
csörgedező patakból, amelyből a foreloper is megtöltötte
tábori kulacsát.
Kezdetben jobbra vezetett az ut a fakoronák alá, ame­
lyeken átcsillámlottak már a nap első sugarai. A nap állá­
sát persze gondosan megállapitották.
Nyilvánvaló volt, hogy az erdőnek eme részében tö­
megesen vannak hatalmas négylábuak. Minden irányban át­
járók voltak törve. Még a délelőtt folyamán láttak egy
csomó bivalyt, sőt két rinocéruszt is, amelyek azonban illő
távolban tartózkodtak. Minthogy az állatok nyilvánvalóan
nem voltak harcias hangulatban, fölösleges lett volna egyet­
len töltést is elpazarolni elriasztásukra.
Miután körülbelül tizenkét kilométernyi utat megtettek,
délfelé megpihent az nap először a kis társaság.
Eközben Cort Jánosnak alkalma volt rá, hogy lelőjjön
egy pár tuzokot a korának korcs fajtájából. Agátfekete a
testük tollazata ezeknek az állatoknak, és legszivesebben
sürü lomb között fészkelnek. A benszülöttek nagyrabecsü-
lik a husukat, amely ebéd közben megnyerte egy amerikai
és egy francia embernek a tetszését is.
— Nagyon szeretném azonban. — mondta Huber
Miksa, — hogy egyszer igazán sült hus kerüljön már a
füstölt hus helyébe.
— Mi sem könnyebb ennél, — felelte rá nyomban a
foreloper.
Megkoppasztottak hát egy tuzokot, hegyes botra szur-
ták és lobogó lángon megsütötték! A husa pompásan iz­
lett is mindannyioknak.
A további ut több nehézséggel járt Khamiszra és kisé­
rőire nézve, mint az előtte való napi utazás.
Délnyugat felé sokkal ritkábban akadtak járható csa­
pások. Itt maguknak kellett utat törniök, még pedig több­
nyire bozóton keresztül, amely épp oly szivós és szilárd
volt, mint a folyondár, amelyet csak kézzel lehetett ketté­
választani. Több óra hosszat meglehetős erősen esett is.
De a fák koronája oly sürü lombos volt, hogy csak egy
pár csöpp eső hullt alá a földre. E g y ujabb tisztás közepén
azonban Khamisz ujra megtölthette a csaknem kiürült tá-
62
bori kulacsot, ami bizony nagyon kivánatos volt már, mert
a foreloper eddigelé hiába keresett a bokrok között valami
kis vizerecskét. E vizszükség tette érthetővé bizonyára az
állatok és a járható erdei ösvények ritkaságát is.
— Ez persze nem igen vall arra, hogy vizfolyás van
valahol a közelben, — jegyezte meg Cort János, mikor este
megint megpihent a kis társaság.
Kiderült ebből az is, hogy a Rio, amely a tamarindás
domb körül kanyargott, csak az erdő szélén kanyarog to­
vább bizonyára.
De azért az eddig követett irányon nem volt szabad
változtatni, már azért sem, mert ez az irány yezetett el
a legrövidebb uton az Ubanghiig.
— Különben ki tudja, — vélekedett Khamisz, — Igy aztán több napra biztositva volt a társaság el­
vajjon nem akadunk-e rá ebben az irányban egy másik
folyócskára a helyett, amelyet tegnapelőtti táborhelyünk
mellett láttunk?
A tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszakát ván­
doraink nem egy másik gyapotfa gyökerei között töltötték
el, hanem egy másik faóriásnak, egy bombaxnak a tövében,
amelynek gömbölyü, sudár törzse százötven lábnyira emel­
kedett a földszin vastag gyepszőnyege fölé.
Az éjszakai őrállást éppen ugy rendezték el, mint előtte
való éjszaka és az alvókat legfölebb bivalyok és rinocéru-
szok távoli bőgése zavarta meg hébe-korba. Hogy egy-egy
oroszlán dörgő orditása is beleszól ebbe az éjszakai kon­
certbe, attól nem igen kellett félniök. Ezek a hatalmas
ragadozók nem igen tanyáznak Közép-Afrika erdőségeiben.
Jobban kedvelik a magasabban fekvő területeket, vagy dé­
len, tul a Kongón, vagy északon, közel Szudán határához,
a Szahara szomszédságában. A nagyon sürü erdőtömegek
nyilván nem illenek szeszélyes jelleméhez és megszokott
szabad mozgásához az állatok királyának, amely saját jóvol­
tából és hatalmánál fogva király, nem pedig valamely al­
kotmány erejénél fogva. Több térre van szüksége, napos
sikságokra, ahol kedve szerint üzheti a vadászatot.
Ugy, amint az oroszlán orditása nem hallatszott, épp
ugy nem hallatszott a viziló röfögése sem, s ez már saj­
nálatos dolog volt, mert az efféle kétlaki emlősök jelen­
léte arra vallott volna, hogy vizfolyás van valahol a kö­
zelben.
Másnap reggel borus időben indultak utnak. Huber
Miksának sikerült elejtenie egy antilopot, szamár- vagy in­
kább zebra nagyságut, amely e tekintetben a ló és a sza­
63
már között áll. Borsárga oryx volt, többszörös, szabályos
sávokkal. Az oryxnak fekete szalag nyulik el a szügyétől
a hátuljáig, fekete foltok vannak egyébként fehérszőrü lá­
bain és bozontos farka van, amely a földet éri, és a tor­
kán is fekete szőrcsomó fityeg. Nagyon szép állat, majd
egy méteres szarvai vannak, vagy harminc gyürüduzzanás-
sal a fejhez közel; kecsesen mozog, s általában ritka ará­
nyos a formája.
Az onyx szarva védelmi eszköz, amelylyel Afrika
északi és déli vidékein akár az oroszlánnal is szembe száll.
Ma azonban persze nem menekülhetett a jól célba vett
állat a vadász golyója elől, s átlőtt szivvel ott helyben
össze is rogyott.
látása. Khamisz nyomban hozzálátott az onyx kizsigerelé­
séhez, ami jó egy órába beletartott. Azután felosztották
a terhet maguk között, még Llanga is kivette a maga
részét belőle és igy indultak tovább.
— Igazán, — tréfálkozott Cort János, — itt bámu­
latos olcsón szerzi az ember a hust fölösen, csak egy töl­
tésébe k e r ü l . . .
— Föltéve, hogy ügyes lövő, — szólt a foreloper.
— Aztán meg szerencséje is van, — tette hozzá Hu­
ber Miksa, aki szerényebbnek bizonyult, mint egyébként a
nemes vadászat hivei.
De ha Khamisz és társai kimélhették is eddigelé lő­
porukat és ólmukat, minthogy csak ehető vad elejtésére
használták föl, a mai nap nem mult már el anélkül, hogy
fegyvereiket védekezésre is ne kellett volna felhasználniuk.
Jó egy kilométernyi hosszu uton azt hitte már a fore­
loper, hogy egy nagy majombanda elriasztására is tüzel­
niük kell. A banda utjuk közben jobbról is, balról is ott
nyüzsgött a közelükben. Egy csomó egyik fa tetejéről a
másikra ugrosott át, egy másik csomó pedig groteszk szök­
kenésekkel a földön haladt a bokrokon keresztül oly ügyes­
séggel, amelyet bizonyára megirigyeltek volna a leggya­
korlottabb akrobaták is.
A majomtársaság többfajta nagy négykezü majomból
állt, háromszinü kynocephalusokból — sárgákból, mint az
arabok, vörösekből, mint a távol nyugat indiánjai, és feke­
tékből, mint a Kafferföld benszülöttei, — de megannyi a
maga nemének legveszedelmesebb példányai közül való volt
Ott ugrándozott köztük többfajta kolob is, valóságos dandyk,
a majomvilág legelegánsabb arszlánjai, amelyek szakadat-
64
lanul azzal foglalkoztak, hogy fehér gallérjukat — amely­
ről püspökkoloboknak is nevezik őket — fésüljék és si­
mitsák.
A kellemetlen kiséret azonban, amely a déli pihenő
idejében verődött össze, két óra tájban eltünt, mikor Hu­
ber Miksa, Cort János, Khamisz és Llanga megindult to­
vább vándorutján egy végeláthatatlan, nagy ösvényen.
Miközben szerencsét kivánhattak egymásnak e kényel­
mesen járható ösvény miatt, volt okuk bőven panaszkodni
is amiatt, hogy gyakran találkoztak állatokkal, amelyek nyil­
ván gyakran szokták használni ezt az utat.
Összeakadtak két rinocéruszszal is, amelyeknek elnyuj­
tott szuszogását valamivel négy óra előtt hallották meg
nem nagy távolságból. Khamisz nyomban ráismert a zajra
és felszólitotta társait, hogy álljanak meg.
— Kellemetlen utitársak ezek a rinocéruszok! —
szólt és kezébe vette megint az előbb már vállára vetett
puskáját.
— Nagyon kellemetlenek, — hagyta rá Miksa, —
pedig csak növényevők...
— De nagyon szivós életüek ám, — tette hozzá Kha­
misz.
— És most mitévők legyünk? — kérdezte Cort János.
— Lehetőleg el kell haladnunk előttök anélkül, hogy
észrevegyenek bennünket, — tanácsolta Khamisz, — vagy
pedig el kell bujnunk, amig a veszedelmes állatok tovább
döcögnek. Talán akkor észre sem vesznek. Mindenesetre
lövésre készen kell lennünk, mert ha fölfedeznek bennün­
ket, föltétlenül nekünk rontanak.
A fegyvereket megvizsgálták és a töltéseket eligazi­
tották, hogy szükség esetén gyorsan ujra tölthessenek.
Ezután letértek mindnyájan a vadcsapásról és eltüntek a
sürü bokrok mögött, amelyek az utat jobbról szegélyezték.
Öt perc mulva, miközben a szuszogás és röfögés egyre
hangosabb lett, megjelentek a formátlan pachydermuszok,
amelyek a ketloák csaknem szőrtelen fajtájához tartoztak.
Fejöket föltartva és farkukat fölemelve, meglehetős gyor­
san ügettek előre.
Hatalmas, három-négy méter hosszu állatok voltak, egye­
nes fülüek, rövid, egy kissé csavart lábuak és egy szarv­
val ellátott tompa orruak, amelylyel a legveszedelmesebb — Ne az oldalába célozzon, hanem a fejére ! — kiáltott
lökéseket képesek osztani. Állkapcsuk keménysége oly nagy, rá a foreloper. Nyomban eldördült egy lövés és nyomá­
hogy élestüskés ágakat épp oly nyugodtan összemorzsol­ ban a második meg a harmadik.
hatnak, mint a szamár a bogáncsot. 5
Verne: Falu a levegőben.
 67

Egyszerre csak megállt a két állat. Khamisz és tár­

sai nyomban tisztában voltak vele, hogy észrevették őket.
Az egyik rinocérusz — egy nyers, száraz bőrü ször­
nyeteg — a bokor felé közelitett.
Huber Miksa célzott is már a fegyverével.
— Ne az oldalába célozzon, hanem a fejére! — ki­
áltott rá a foreloper.
Nyomban eldördült egy lövés és nyomában a második
meg a harmadik. A golyók alig hatoltak keresztül a vastag
páncélon... a lövések ugyszólván kárba vesztek.
A ropogás nem ijesztette meg az esetlen támadókat.
Nem riadtak vissza, sőt ellenkezőleg, készültek benyomulni
a bozótba.
Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen tövisbokrozat és bozót
nem lehetett akadály az efféle hatalmas állatok számára.
Egy pillanat alatt széttapossák és összetépik.
Vajjon Khamisz és társai, miután oly szerencsésen meg­
menekültek a sikon az elefántoktól, igy szabadulnak-e a
rinocéruszoktól i s ? Hiszen, hogy az ilyen pachydermusznak
orrmányos vagy szarvas orra van-e, az körülbelül mind­
egy volt. Csakhogy, sajnos, itt nem volt védőfal, mint az
erdőszélen a fák gátja, amely előtt az elefántoknak meg
kellett állniok. Ha pedig a foreloper, Huber Miksa, Cort
János és Llanga futással próbálnak most menekülni, bi­
zonyára üldözni fogják és előreláthatóan utól is érik őket.
A folyondár hálózat csak őket fogja akadályozni a futás­
ban, a rinocéruszok ugy áttörnek rajta, mint a lavina.
A sürüség fái között volt azonban véletlenül egy ren­
geteg nagy baobab, amely valószinüleg jó menedékhely
lehetett volna, ha sikerül felmászni legalsó ágaira. Meg­
ismételnék ilyenformán a tamarindás dombon történteket,
ahol persze nagyon szomorú vége lett a próbálkozásnak.
Hogy ez alkalommal jobban fognak-e járni, az egyelőre
bizonytalan volt még.
De talán a baobab mégis elég nagy és elég erős volt,
hogy a rinocéruszok rohamának ellenálljon.
Első elágazása persze teljes ötven lábnyira volt, azon­
ban a föld szine fölött és tökmódra kihasasodott törzsé­
nek nem volt, sehol a legcsekélyebb párkányzata sem,
a melyben a kéz vagy láb megkapaszkodhatott volna.
A foreloper gyorsan belátta, hogy a fa megmászására
gondolni sem lehetett már. Huber Miksa és Cort János fe­
szült figyelemmel várták Khamisz elhatározását.
E pillanatban szétvált a bokrozat az ut szélén és lát­
hatóvá vált egy alaktalan fej.
68
Nyomban eldördült a negyedik puskalövés.
Cort Jánosnak nem volt vele több szerencséje, mint
az imént Huber Miksának. A golyó nem hatolt be az
állat vállába, s a következménye annyi volt csak, hogy
az állat, a melyet a fájdalom még jobban felingerelt, el­
kezdett még borzasztóbban szuszogni. Nem is hátrált meg,
hanem teljes dühhel nekirontott a sürünek, mig a másik
rinocérusz, a melyet a foreloper golyója csak surolt volt,
készült nyomon követni az előbbit.
Nem ért rá sem Hubert Miksa, sem Cort János, sem
Khamisz arra, hogy ujra töltsön. Elkéstek attól is, hogy
különböző irányban meneküljenek és különböző fák alatt
keressenek menedéket. Az önfentartás ösztöne arra birta
mindhármukat, hogy a baobab törzse mögé meneküljenek,
a melynek a földön jó öt-hat méter volt a kerülete.
De mi lesz velük akkor, ha az első állat megkerüli
a fa törzsét, a második pedig talán a másik oldaláról ront
szembe velök?
— Ördög vigye ! — kiáltott fel Huber Miksa,
— N e m ! Isten legyen velünk! — kiáltotta Cort János.
Kétségtelenül le kellett mondaniok minden remény­
ről, ha csak a gondviselés keze nem sjet a veszedelemben
forgók segitségére.
A baobab egy leirhatatlanul heves lökés következté­
ben megrendült minden gyökerében, mintha ki kellett volna
gyökerestül dőlnie a földből.
De az esztelen dühvel rohanó rinocérusz hirtelen meg­
állt. Az egyik helyen, ahol a baobab kérge meg volt már
repedve, az állat szarva, ugy, mint a favágó fejszéje, jó
egy lábnyira behatolt a fába. De, aztán hiába, erőlködött
az állat, hogy ujra kihuzza szarvát a fából. Sőt hiába fe­
szitette neki a faóriásnak két esetlen, kurta lábát is, szarva
csak nem mozdult.
A második rinocérusz, amely köröskörül játszva letaposta
a bozótot, szintén megállt, de hogy mi volt az, ami a két
állatot most oly szörnyen felizgatta, azt bajos volt kita­
lálni.
Khamisz a gyökerek fölött kuszva loppal megkerülte a
törzset, hogy lássa, mi történt.
— Meneküljünk... gyorsan, meneküljünk! — kiál­
tott fel nyomban.
A többiek inkább megértették, hogy mit akar, mint
sem hallották.
Nem kivánva magyarázatot sem, Cort János és Huber
Miksa, Llangával együtt, akit magukkal huztak, futásnak
5*
69
eredtek a magas füben. Nagy csodálkozásukra azonban a
két rinocérusz nem üldözte őket. Öt percnyi szakadatlan,
kimeritő futás után végül a foreloper intésére megálltak.
— Mi történt? — kérdezte Cort János, mihelyt nagy-
nehezen összeszedte magát.
— A rinocérusz nem tudta kihuzni a szarvát a fa tör­
zséből.
— Szent Isten! — kiáltotta Huber Miksa, — hisz
ez tisztára a Krotoszi Milosz az orrszarvuak között!
— És ugyanaz lesz a vége is, mint az olympusi já­
tékok ama hősének, — tette hozzá Cort János.
Khamisz, aki nem sokat bánta, hogy az ókor eme hi­
res attlétájáról ugyszólván semmit sem tud, csak ennyit
dünnyögött:
— Egy szóval: szerencsésen megszabadultunk, persze
négy hiába elpazarolt töltésünknek az árán.
— Ez annál nagyobb kár, mert az a nagy á l l a t . .
nos igen hát ehető, ha nem csalódom.
— Ugy van, — erősitette meg Khamisz, — csak na­
gyon mosuszizü a h u s a . . . most minden esetre nyugod­
tan ott hagyjuk a csávában.
— Hadd törje le tetszése szerint a szarvát! — fe­
jezte be Huber Miksa a beszélgetést
Nagy könnyelmüség lett volna visszatérni a baobab-
hoz. A két rinocérusz röfögése kihallatszott még mindig
a sürüből. Kerülő uton visszajutva a vadcsapásra, folytat­
ták mind a négyen megint utjukat, a melyet csak hat
óra felé szakitottak félbe egy nagy szikla közelében.
A következő nap simán telt el. Az ut nehézségei egyen-
lőre nem növekedtek, ugy hogy harminc egynéhány kilomé­
tert megtettek békességben délnyugat felé. A vizfolyás,
amely után Huber Miksa oly epedve sóvárgott, s a me­
lyet Khamisz oly bizakodva várt, még mindig nem mutat­
kozott.
Az nap este, vacsora után, a melyhez egy antilop,
egy ugynevezett sajtosantilop szolgáltatta a nem igen vál­
tozatos husfélét, gondtalanul tértek nyugalomra. Sajnos,
a tiz órás pihenőt ezernyi kisebb-nagyobb denevér röpdö-
sése zavarta, a melyek csak virradatkor repültek tova.
— Sok h á r p i a . . . nagyon sok hárpia! — kiáltott fel
Huber Miksa, mikor a rosszul eltöltött éjszaka után ási­
tozva és nyujtózkodva feltápászkodott.
— Ugyan ki fog mindig panaszkodni? — szólt a
foreloper.
— Aztán mért ne panaszkodjam? . . .
70
— Mert még mindig jobb, ha denevérekkel van baja
az embereknek, mint moszkitókkal, s ez utóbbiak eddig­
elé megkiméltek bennünket.
— Legjobb volna, Khamisz, ha kitérhetnénk mind a
két fajtának az utjából.
— No, a moszkitókat nem fogja senki sem elengedni
nekünk, Miksa u r . . .
— És mikor fognak felfalni bennünket ezek az utálatos
bogarak?
— A mint egy Rióhoz közeledünk...
— Rióhoz! — pattant föl Huber Miksa. — Ebben
hittünk eleinte, kedves Khamisz, de most már szó sem
lehet róla.
— Nincs igaza, Huber ur, talán nincs is már nagyon
messze tőlünk!
A forelopernak csakugyan feltünt már a talaj egyné­
mely változása, és déltől délután három óráig még jobban
megerősödött sejtelme: az erdő, a melyen keresztül vo­
nultak, lassanként posványossá kezdett válni.
Itt-ott pocséták is voltak már, vizinövényekkel, sőt volt
alkalmuk elejteni egy néhány gaupát is, vadkacsafélét,
a melynek jelentkezése viz közelére vallott. Mikor pedig
alkonyulóban volt a nap, békák brekegésében is volt részük.
— Vagy alaposan tévedek... vagy pedig nincs többé
messze a muszkitók hazája, — szólt a foreloper.
Az aznap megteendő utrészleten meglehetősen nehezen
haladtak előre, mert a földet számtalan virágos növény bo­
ritotta, a melyeknek kifejlődését a nedves, meleg éghaj­
lat annyira előmozditja. Ezzel szemben azonban a ritkáb­
ban álló fákat kevésbbé sürü folyondás hálózat kapcsolta
össze.
Huber Miksa és Cort János egyáltalán nem érthették
félre azt a változást, a melyen az erdőnek délnyugat felé
huzódó része keresztül ment.
Ámde Khamisz jóslása dacára sem volt még nyoma
ebben az irányban semmiféle folyóviz tükörfényének.
De mennél lejtősebb lett a talaj, annál gyakoribb volt
rajta a mocsaras lyuk, ugy, hogy nagyon kellett rá ügyelni,
hogy bele ne süppedjenek valamelyikbe. Szurások nélkül
egyikük sem szabadulhatott volna ez esetben.
A lyukakban ugyanis nyüzsögtek a piócák, és a mo­
csaras vizen óriás ezerlábuak suhantak ide-oda, utálatos
izelt állatok, feketék, piroslábuak, a melyeket nem lehe­
tett undorodás nélkül nézni.
Gyönyörü látvány volt ezzel szemben az a számtalan,
71
csillogó szinezetü pillangó és kecses szitakötő, a melyet
a sok mókus, csibétpetymeg és fekete rigó nyalánkságnak
fogyaszt el.
A foreloper azt is észrevette, hogy nemcsak darázs,
hanem csecselégy is nagy tömegben nyüzsög a bozótban. Ha
az előbbi szurásától óvakodni kell is, szerencsére a máso­
dik harapásától nem igen kell félni, mert a mérge csak
a lovat, tevét és kutyát öli meg, az embert és a ragadozó­
kat nem.
A kis társaság este félhétig vándorolt délnyugat felé,
s ekközben megtette eddig a leghuzamosabb és legfárasztóbb
utrészletet. Khamisz éppen ki akarta választani már a leg­
alkalmasabb éjjeli pihenőhelyet, mikor Huber Miksát és
Cort János Llangának kiáltozása riasztotta meg.
A fiu szokása szerint mindig előbbre szaladt a többiek­
nél s hol az egyik, hol a másik oldalon ugrándozott. Most
hangosan, élesen kiáltott valahol... talán csak nem raga­
dozó fenevad támadta meg?
Cort János és Huber Miksa a kiáltozás felé rohant,
még pedig lövésre készen. De csakhamar megnyugodhattak.
Egy kidőlt fának vastag törzsén állva, Llanga a kezével
egy terjedelmes tisztás felé mutatott és élesen ismételte
e kiáltást:
— A Rió ! . . A Rió !
Khamisz szintén odasietett és Cort János egyszerüen
ennyit mondott csak neki:
— A sóvárgott vizfolyás.
Egy félkilométernyi távolságban, fátlan helyen keresz­
tül, ott kigyózott egy tiszta folyó, a mely éppen az utolsó
napsugarakat tükrözte vissza.
— Ott, ott lesz a legjobb éjjeli táborhely, azt hiszem,
— jelentette ki Cort János.
— Ugy v a n . . ott lesz, — hagyta rá a foreloper, —
és higyje meg, hogy ez a Rió levezet majd bennünket egé­
szen az Ubanghiig.
Hiszen valóban könnyü szerrel összetákolhattak egy
tutajt, a melyen rábizhatták magukat a folyó árjára.
Mielőtt azonban eljutottak a folyó partjára, előbb jó
mocsaras uton kellett még áttörtetniök.
Minthogy a szürkület itt az egyenlitői vidéken csak
nagyon rövid ideig tart, jól besötétedett már, mire a fore­
loper és társai megérkeztek a meglehetős magas folyó­
partra.
Ehelyütt ritkásabban álltak a fák, mig befelé és fölfelé
72
távolabb a folyó mentén megint sürü tömegekben ágas­
kodtak.
A folyó szélessége Cort János becslése szerint vagy
negyven méter lehetett. Nem kis patakocska volt tehát,
hanem egy nem jelentéktelen mellékfolyó, látszólag igen
gyors áramlással.
Természetesen meg kellet várni türelmesen a reggelt,
hogy alaposabban szemügyre vehessenek mindent. Egy­
előre az volt a fődolog, hogy alkalmas helyet keressenek
éjjeli pihenőre. Khamisz rá is akadt csakhamar egy szikla-
üregre, egy barlangra a parti mészkőben, amelyben elfér­
hettek mind a négyen.
Mindenekelőtt elfogyasztották hidegen az utolsó vad­
pecsenye maradékát. Igy nem kellett tüzet sem rakniuk,
amelynek fénye könnyen sok állatot odacsalhatott volna a
közelből a barlangba. Krokodilus és viziló nagy számmal
van az afrikai folyókban. Ha voltak ebben a folyóban is,
— ami nagyon valószinü volt, — akkor vigyázniok kellett,
hogy legalább éjszaka magukra ne csőditsék a veszedel­
mes állatokat.
Persze a barlang szájában lobogó és füstölgő tüzrakás
elüzte volna az ott felhőző moszkitókat, amelyek a part
alsóbb részén zümmögtek. A két baj közül azonban a kiseb­
biket választották, s inkább kitették magukat a szurós le­
gyek és más kellemetlen bogarak fulánkjainak, mint az
alligátorok rengeteg állkapcsaiban rejlő veszedelmeknek.
Az első pár órában Cort János állt őrt a barlangüreg
szájában, miközben társai a moszkitók zizegése és züm­
mögése daczára is mély álomba merültek.
Cort János ezenközben nem vett észre semmi gyanu-
sat, csak mintha egy szót hallott volna több izben, amelyet
mintha emberi száj ejtett volna ki panaszosan.
A szó ez volt: — N g o r a !
A benszülöttek nyelvén azt jelenti, hogy: anya.
HETEDIK FEJEZET.
Az üres kalitka.
Mért ne kivánt volna szerencsét magának a foreloper,
hogy a legjobbkor ráakadt erre a barlangra, amely ter­
mészetadta buvóhely volt ott a folyóparton? Itt nyoma sem
volt nedvességnek, sem az oldalfalakon, sem a tetőbolto­
zaton. Hála e védett helyecskének, a barlangba vonulók
73
nem igen érezték az erős felhőszakadást sem, amely éjfélig
eltartott. Aztán amig a tutajt össze nem tákolták, mind­
addig pompásan ellakhattak ott a barlangüregben.
Az eső után éles északi szél támadt. Az égbolt a
nap keltével együtt teljesen kiderült, s ugy tetszett, hogy
a nappal nagyon meleg lesz. Talán Khamisz és társai vissza
fognak még kivánkozni az árnyas fák közé, ahol immár
öt napon keresztül vándoroltak.
Cort János és Huber Miksa nagyon jókedvü volt. A
folyó azzal kecsegtette őket, hogy fáradság nélkül leviszi
tutajukat jó háromszáz kilométernyire, amig bele nem tor­
kollik az Ubanghiba, amelynek vizhálózatához tartozott két­
ségtelenül, igy aztán nagyon kényelmesen tehetik meg
valószinüleg az ut hátralévő háromnegyed részét.
A foreloper adatai alapján Cort János meglehetős pon­
tosan végezhette ezt a számitást.
Fölfelé, ahol a folyó csaknem zsinóregyenes vonal
mentén terjedt tova, egy kilométernyi távolságban eltünt
a fák lombmenyezete alatt.
Lefelé az erdei sürüség megkezdődött már ötszáz mé­
ternyire, ahol a folyó hirtelen délkeletre fordult. E hely­
től kezdve az erdő megint olyan sürü rengeteg volt, mint
másutt.
Voltaképpen csak egy nagy, mocsaras erdei tisztás
volt az, amely a jobbpartnak ezen a részén elterült. A
tulsó parton sürün álltak a fák egymás mellett. Hatalmas
szálerdő emelkedett ott meglehetős egyenetlen földön, s
a fák csucsai, most napfölkeltekor, élesen kiváltak a le-
vegőégből.
A folyó tiszta, gyorsan áramló vize teljesen megtöltötte
a medrét és erős törzseket, bozótrakásokat, és a két
partról leharapott fücsomókat sodort magával.
Most jutott eszébe Cort Jánosnak, hogy éjszaka a bar­
lang közelében többször hallotta a N g o r a szó kiejtését.
Körülnézett, vajjon nincs-e valami emberi lény a közelük­
ben.
Hiszen elképzelhető volt, hogy nomádok is használták
alkalomadtán a folyó vizét, hogy eljussanak az Ubanghihoz,
anélkül, hogy ebből azt kellett volna következtetni, hogy
a rengeteg erdőterületen, amely keleten a Nilus forrás­
vidékéig terjedt, talán gyakran járták volna vándor ben-
szülött törzsek, avagy, hogy talán itt-ott meg is teleped­
tek volna benne állandóan.
Ameddig a mocsaras térség elnyult, Cort János épp
oly kevéssé vett észre emberi lényt, mint a folyó partjai
mentén.
74
— Bizonyosan érzéki csalódás volt, — gondolta ma­
gában. — Talán el is aludtam egy pillanatra s csak ál­
momban hallottam azt a hangot.
Nem is emiitette tehát társai előtt a dolgot.
— Kedves Miksám, — kérdezte később, — bocsána­
tot kértél már a mi derék Khamiszunktól azért, hogy any-
nyira kételkedtél ennek a folyónak a létezésében, amely­
ről ő oly rendithetetlenül meg volt győződve?
— Igaza volt neki, János, és én nagyon meg vagyok
elégedve, hogy rosszul itéltem meg a dolgot, mert a folyó
árja megerőltetés nélkül elvisz majd bennünket az Ubanghi
partjára.
— Hogy megerőltetésre nem lesz szükségünk... azt
nem igen merném állitani, — szólt közbe a foreloper. —
Talán vizesésekre bukkanunk... örvényekre...
— Ej, tekintsük a dolgot csak a jó oldaláról, — je­
lentette ki Cort János. — Folyót kerestünk... most itt
a folyó. Azután tutajt akartunk épiteni, tehát épiteni fo­
gunk . . .
— Még pedig hozzálátunk mindjárt ma reggel, —
szólt közbe Khamisz. — Én nyomban munkához fogok és
ha ön lesz szives támogatni, János u r . . .
— Természetesen, Khamisz. S mialatt mi ezzel fog­
lalkozunk, Miksa barátunk gondoskodik majd az ellátásunk­
ról . . .
— A mi annál szükségesebb, minthogy nincs már enni­
valónk — mondta Huber Miksa. — Llanga, a kis nyala­
kodó, megevett tegnap este mindent...
— Én, kedves Miksa u r ? — felelt Llanga, aki mint­
hogy minden szót komolyan fogott fel, nagyon elérzéke­
nyedett a szemrehányás miatt.
— No, no, fiacskám, hát nem látod, hogy csak tré­
f á l o k ? . . . Rajta, gyere velem! Kikutatjuk majd a partot
egészen a fordulóig. Minthogy egyfelől mocsaras a vidék,
másfelől ott a folyó, bizonyára nincs hiány sem jobbra,
sem balra vizivadban és ki tudja — talán elcsipünk majd
valami izletes halacskát, amely kivánatos változatosságot
hozna bele étlapunkba.
— Óvakodjanak a krokodilusoktól és a vizilovaktól is,
Huber ur, — intette a foreloper.
— Óh, Khamisz, azt hiszem, hogy egy jó darab nyárson
sült vizilócomb nem is volna éppen megvetendő!... Mért
ne lenne az ilyen szerencsés természetü állatnak... amely
voltaképp édesvizi disznó — izes husa?
75
— Szerencsés természetü, M i k s a . . . az meglehet, de
ha ingerli az ember, valósággal félelmetes a dühe.
— De hát mégsem vághat ki az ember egy pár ki­
logrammot a husából anélkül, hogy egy kicsit meg ne
haragitsa...
— Szóval, — tette hozzá Cort János, — ha a leg­
kisebb veszedelem fenyegetne is benneteket, siessetek azon­
nal vissza. Legyetek óvatosak...
— Te pedig ne nyugtalankodjál, J á n o s . . . Gyere,
Llanga...
— Eredj, fiam és ne felejtsd el, hogy rád bizzuk Miksa
barátunkat!
Ezután a beszélgetés után bizonyosak lehettek benne,
hogy Huber Miksának nem esik semmi baja, mert Llanga
gondosan fog vigyázni rá.
Huber Miksa felkapta a fegyverét és megnézte töl­
ténykészletét.
— Kimélje a lövőszerét, Miksa ur, — figyelmeztette
őt a foreloper.
— Mindenesetre kimélni fogom, a mennyire csak lehet,
Khamisz. De igazán szomoru dolog, hogy a természet az
afrikai erdőségekben nem teremtett éppen ugy töltényfát
is, mint ahogy teremtett kenyérfát és vajfát. Hiszen akkor
csak ugy futtában lerázná róla az ember a töltést, ugy,
mint a fügét vagy a datolyát.
E kétségtelenül találó megjegyzés után Huber Miksa
és Llanga megindult egy gyalogösvényfélén a part mere­
dekének közép magasságában, és csakhamar mind a ketten
eltüntek a többiek szeme elől.
Cort János és Khamisz közben elkezdtek alkalmas tör­
zseket keresni a tutaj épitéshez. Habár csak nagyon sze­
gényes jármüre gondoltak is, mégis a legmegfelelőbb fát
kellett hozzá kiválasztani.
A forelopernak és társának csak egy kis baltája és
két zsebkése volt. Ilyen hiányos segédeszközökkel persze
nagyon nehéz volt az erdő óriásait vagy akár kisebb át­
mérőjü fákat is kivágni. Khamisznak éppen ezért az volt a
szándéka, hogy csak lehullott gallyakat és ágakat használ
föl, a miket folyondárral kapcsol egymáshoz s a mikre fü­
ből és földből holmi padlófélét csinál. Tizenkét láb hosszu
és nyolc láb széles tutajra három férfi és egy gyermek ké­
nyelmesen ráférhetett, minthogy étkezés és éjjeli pihenés
céljából különben is partra akartak szállni mindig a tu­
tajból.
Olyan fa, amelyet a kor, a vihar vagy a villámcsapás
76
döntött ki, igen sok volt a mocsaras területen, amelyen
csak néhány gyantás élőfa emelkedett még a magasba.
Khamisz egy rakásra akarta hordani a tutaj épitéséhez szük­
séges alkatrészeket és Cort János, mikor Khamisz közölte
vele a szándékát, nyomban hajlandó volt segiteni neki mun­
kájában.
Mégegyszer végig pillantottak a folyó partján fölfelé
is, lefelé is és minthogy a heves ár környékén minden
nyugodtnak tetszett, mindketten fölkerekedtek.
Alig kellett száz lépést tenniök, mikor ráakadtak már
egy csomó uszóképes fadarabra. Persze nehezebb dolog
volt a fadaraboknak a viz széléig való elszállitása. Ha
nehéz volt valamelyik darab kettőjük számára, akkor várni
fognak majd vele a vadászok visszaérkezéséig.
Közben minden arra vallott, hogy Huber Miksának
szerencséje van a vadászaton. Éppen eldördült egy lövés és
minthogy a francia kitünő lövő volt, föl lehetett tételezni,
hogy a lövés nem volt eredménytelen. Ha a lőszerből nem
fogynak ki, bizonyosak lehettek benne, hogy a kis társaság
ellátásában nem lesz zavar azon a háromszáz kilométernyi
uton, amelyet az Ubanghi partjáig meg kellett még tenniök.
Khamisz és Cort János az alkalmas fák kiválasztásá­
val foglalkoztak még javában, mikor egyszerre csak han­
gos kiáltásokat hallottak abból az irányból, amelyben Hu­
ber Miksa távozott.
— Ez Miksa hangja volt, — szólt Cort János.
— Ugy van, — felelt Khamisz, — és Llanga is
kiáltott.
Csakugyan egy élesebb hang vegyült össze egy mé­
lyebb férfihanggal.
— Csak nincsenek veszedelemben? — kérdezte Cort
János.
Visszaindultak mind a ketten a mocsaras területen
keresztül és fenn voltak csakhamar a kis magaslat tetején,
amely alatt a barlangüreg volt. Mikor innen végig néztek
a folyón lefelé, azt látták, hogy Huber Miksa és a kis
benszülött ott áll a folyó jobbpartján. Embernek, állatnak
egyébként nyoma sem volt sehol. Kettejük integetéséből,
amely nem árult el nyugtalanságot, csak annyit érthettek
meg, hogy menjenek oda ők is hozzájuk.
Khamisz és Cort János nyomban lementek a domb­
ról és sietve tették meg a parton azt a három-négyszáz
métert, amely Huber Miksától és kis társától elválasztotta
őket.
77
— Talán megkimélhetitek magatokat attól a fáradtság­
tól, hogy tutajt építsetek, — kiáltott feléjök Huber Miksa.
— Miért? — kérdezte a foreloper.
— Mert itt van már egy teljesen kész tutaj; persze
nem a legjobb karban, de egyes részei nagyon jó álla­
potban vannak még.
Huber Miksa eközben a part egyik öblében elterülő
sikfélére mutatott, valami czölöp- és deszkaépitményre, ame­
lyet félig elrothadt kötélzet tartott össze, amelynek sza­
bad vége a parton egy karóhoz volt erősitve.
— A h . . . egy tutaj! — kiáltott fel örvendve Cort
János.
— Ugy van, i g a z á n . . . egy tutaj! — erősitette meg
Khamisz is.
A czölöpök és deszkák rendeltetéséhez valóban nem
férhetett kétség.
— Ime tehát benszülöttek eljutottak már a folyón eddig
a pontig, — szólt Khamisz.
— Benszülöttek vagy kutatók, — felelt Cort János. —
És mégis, ha az erdőnek ezt a részét bejárták volna már,
akkor bizonyára tudnának róla valamit a Kongó mellett
vagy Kamerunban.
— Hiszen voltaképpen ránk nézve mellékes ez, —
szólt Huber Miksa, — a fődolog az, vajjon használhatjuk-e
ezt a tutajt.
— Óh, hogyne!
A foreloper lecsuszott már az öböl viztükréhez, mi­
kor egyszerre Llanga kiabálására megállt.
A fiu, aki körülbelül ötven lépésnyire leszaladt a folyó
mentén, éppen visszatért és valamit lobogtatott a kezében.
Egy percz mulva átnyujtotta azt a valamit Cort J á ­
nosnak.
Megrozsdásodott vaszávár volt, amelynek hiányzott a
kulcsa, s mely egyáltalán használhatatlannak tetszett
már.
— Bizonyos, — szólalt meg Huber Miksa, — hogy
itt nem kongóbeli vagy más nomád törzsekről van szó,
hiszen ezek nem ismerik még a mai lakatosmesterség ter­
mékeit. Ezt a tutajt fehéremberek kormányozták ide a folyó
kanyarulatáig.
— Fehér emberek, akik soha többé nem tértek vissza
ide, — tette hozzá Cort János.
A leletből egészen megbizható következtetésekre le­
hetett jutni. A závár oxydált állapota és a tutaj részleges
elrothadása azt bizonyitotta, hogy több esztendeje már an-
78
nak, hogy az elsőt elvesztették és hogy a másodikat el­
hagyták az öböl szélén.
E tényből azonban logikusan két további következményt
kellett levonni. Mikor Cort János kifejezte ebbeli vélemé­
nyét, Khamisz és Huber Miksa tétovázás nélkül csatlakoz­
tak véleményéhez. Cort János következtetései ezek voltak:
1. Kutatók vagy más utazók és nem benszülöttek vol­
tak azok, akik jártak már ezen a tisztáson, miután a nagy
erdőn innen vagy tul tutajra szálltak.
2. Az illetők vagy az egyik vagy a másik okból elhagy­
ták a tutajukat, hogy szemügyre vegyék a folyó jobb part­
ján az erdő részletet.
Bizonyos, hogy közülök senki többé nem jelent meg
ujra ezen a helyen. De sem Cort János, sem Huber Miksa
nem emlékezett rá, hogy mióta a Kongó vidéken tartóz­
kodnak, hallottak volna valaha efféle kutató utazásról be­
szélni valakit.
Ha ebben nem volt is semmi rendkivüli, mindenesetre
váratlan dolog volt és Huber Miksának le kellett mondania
arról a tisztességről, hogy ő volt az első látogatója ennek
az erdőnek, amelyet jogtalanul tekintettek áthatolhatat-
lannak.
Ez elsőbbségi kérdésre ügyet sem vetve, Khamisz
gondosan megvizsgálta a tutaj cölöpeit és deszkáit. A tényekkel állunk szemben. Próbáljunk legalább elfogadható
előbbiek jó karban voltak még, az utóbbiak jobban meg-
szenvedték az időjárás viszontagságait és kettőt-hármat fel­
tétlenül ujjal kellett helyettesiteni. Szükségtelen volt azon­
ban mindenesetre teljesen uj tutajt épiteni. Elég volt, ha
a régit egy kissé megjavitják. Épp oly elégedetten, mint
meglepetve nézegették a foreloper és társai az uszó jármü­
vet, amelynek segitségével el fogják érni a Rió torkolatát.
Miközben Khamisz az emlitett módon foglalkozott, a
két jóbarát megbeszélte a váratlan epizódot.
— Kétségtelen, — ismételte Cort János, —• hogy a
Rió felső folyását fehéremberek megvizsgálták m á r . . .
Mindenesetre fehéremberek voltak. A fából összetákolt tutaj
lehet benszülöttek munkája, de a l a k a t . . .
— A fölvilágositást nyujtó l a k a t . . . a többi tárgyról
nem is szólva, amelyre még talán rá fogunk bukkanni...,
— szólt közbe Huber Miksa.
— A többi tárgyról... Miksa ?
— Ejnye, János, hiszen lehetséges, hogy fölfedezzük
még valami tábornak a nyomait is. Egyelőre persze még
nincs nyoma táborhelynek, mert a barlangot nem tarthat­
juk annak. A barlang nem szolgálhatott pihenőhelyül és meg
79
vagyok győződve arról, hogy mi voltunk az elsők, akik
a barlangban menedéket kerestünk.
— Ez nyilvánvaló, Miksa. Menjünk el a folyó forduló­
jához.
— Ez annál tanácsosabb, János, mert ott megszünik
a tisztás és egyáltalán nem csodálkoznám, ha valamivel
távolabb...
— Khamisz? — kiáltott fel egyszerre Cort János.
A foreloper odalép a két jóbaráthoz.
— Nos, mi van a tutajjal? — kérdezte Cort János.
— Könnyüszerrel ki lehet tatarozni. Előkeritem majd
az ehhez szükséges fát.
— Mielőtt hozzáfogunk ehhez a munkához, — indit­
ványozta Huber Miksa, — vizsgáljuk meg előbb a partot
még egy darabon. Ki tudja, nem akadunk-e rá eközben edé­
nyekre, amelyeknek gyáribélyege elárulja eredetüket? Az-
tán kivánatos módon ki is egészithetjük talán velök nagyon
is hiányos konyhaberendezésünket... Csak tábori kulacsunk
van, egyetlen fazekunk és bögrénk nincsen . . .
— Ohó, Miksa barátom, csak nem azt várod, hogy
ebédlőt és asztalt találsz, amely meg is lesz teritve az
erre járók számára?
— Nem várok én semmit, János, de itt érthetetlen
magyarázatot találni.
— Rendben van, Miksa. Ugy-e nincs akadálya, Kha­
misz, hogy még egy kilométernyire lejjebb menjünk?
— Föltéve, hogy a folyó kanyarulatán nem kelnek
át — felelt a foreloper. — Minthogy most alkalmunk
van vizen folytatni tovább az utunkat, jobb lesz, ha minden
fölösleges bolyongást elkerülünk.
— Helyes, Khamisz, — járult hozzá Cort János. •—
Hiszen később, mikor a tutajunkat lefelé sodorja az áram­
lás, kényelmesen ügyelhetünk rá, nincs-e nyoma valami
táborhelynek egyik vagy másik parton.
A három férfi és Llanga erre megindult a magas
parton, amely holmi töltésféle volt a mocsaras terület és
a folyó között. Egész sereg madár rebbent tova, többnyire
vadkacsa és tuzok, amint a társaság közeledett. Utközben
egy lövésre elejtett Miksa egy ugynevezett gólyaszalonkát,
amelyet ebédre szántak.
A vándorok szakadatlanul szemmel tartották a földet,
hogy nem födöznek-e fel esetleg emberi nyomokat vagy
ott hagyott tárgyakat.
De bár feszülten figyeltek, a parton sem fölebb, sem
80
lejjebb nem találtak semmit sem. Sehol semmi jel nem
vallott arra, hogy valaki járt már erre vagy meg is pihent ott.
Mikor Khamisz és társai odaértek az első fasorokhoz,
egy banda majom rikácsolása köszöntötte őket. A négy-
kezü társaság látszólag nem igen csodálkozott el azon, hogy
emberek bukkantak föl előttük, noha elillantak a jövevények
elől. Hogy a fák koronáiban a nagy majom családnak ta­
nyáztak képviselői e helyütt, az természetes volt. Páviá­
nok és mandrilmajmok voltak, amelyek külsőleg közel álla­
nak a gorillákhoz, továbbá csimpánzok és egypár o r á n -
gutáng. Mint a legtöbb afrikai majomfajtának, a farkuk alig
volt kifejlődve. J ó l kifejlődött farka csak az amerikai és
ázsiai majomfajtáknak van.
— Az bizonyos, — jegyezte még Cort János, — hogy
nem ezek a fickók ácsolták a tutajt és bizonyos az is, hogy
bármily értelmes teremtések is, függőlakatot mégsem hasz­
náltak még soha.
— Épp oly kevéssé, mint ketrecet, — tette hozzá
Huber Miksa.
— Ketrecet, Miksa? — ismételte Cort János. — Hát
ez hogyan jutott eszedbe?
— Azt hiszem, o t t . . . a sürüségben... körülbelül husz
lépésre a parttól, valami effélét látok.
— Bizonyosan hangyaboly lesz, méhkas formáju, —
felelte Cort János, — a minőt az afrikai hangyák szok­
tak épiteni.
— Nem, Huber ur nem csalódott, — szólt most Kha­
misz. — Amott l e n t . . . valami kunyhóféle van két mimóza
között és az eleje rácsos.
— Kunyhó vagy ketrec, — kiáltott Cort János, —
meg kell bizonyosodnunk róla, micsoda!
— Csak óvatosan, — tanácsolta a foreloper, — min­
dig a fák födözete alatt kell haladnunk.
— Oh, ugyan mitől kellene itt félnünk? — felelt Hu­
ber Miksa, aki, mint rendesen, alig birta már leküzdeni
kiváncsiságát és türelmetlenségét.
A környék egyébként teljesen pusztának és elhagyottnak
látszott, csak a madarak éneke és a menekülő majmok lár­
mája hallatszott még. A tisztás szélén nem volt sem régibb,
sem ujabb nyoma táborhelynek és nem volt semmi gyanus
dolog a viz árján sem, amely nagy fücsomókat sodort ma­
gával lefelé. A tulsó oldalon is ugyan az a csend és elha­
gyatottság volt. Ketrecformáju egész elejének rácsa vagy inkább elrácso-
Igy aztán az utolsó pár lépést gyorsan megtették a lása tette, hogy olyan volt, mint állatkertekben az a rá­
csozat, amely a ragadozó vadakat elválasztja a közönségtől.
Verne: Falu a levegőben.
 83

part mentén, amely a folyó kanyarulatának megfelelően

lassanként görbült A mocsár is véget ért már itt, s a
talaj egyre szárazabb és szilárdabb lett, a mint a szálerdő
földje fölfelé emelkedett.
A furcsa épitmény, amelynek most már háromnegyed
része látszott, két mimózához támasztott és sárgult füvei
boritott, ferde födele volt. Oldalnyilás nem látszott rajta,
s mélyen lelógó folyondár takarta a falait csaknem a föld
szinéig. Ketrecformájuvá egész elejének rácsa vagy inkább
elrácsolása tette, hogy olyanforma volt, mint állatkertek­
ben az a rácsozat, amely a ragadozó vadakat elválasztja
a közönségtől.
A rácsozatnak ajtaja is volt, amely most nyitva volt.
A ketrec maga üres volt.
Ezt Huber Miksa jelentette, aki elsőnek hatolt be a
ketrecbe.
De akadt benne néhány darab edény: egy fazék elég
jó állapotban, egy fonott kosárféle, egy csésze, három vagy
négy törött palaczk, egy nagyon elnyütt gyapjutakaró, posztó­
darabok, egy rozsdás fejsze ós egy félig elrothadt pápaszem­
tok, amelyen azonban cég név nem látszott.
Az egyik sarokban volt még egy rézszekrény, amelynek
födele oly szorosan záródott, hogyha volt a szekrényben
valami, föltétlenül épp állapotban kellett megmaradnia.
Huber Miksa fölemelte a szekrényt és megpróbálta ki­
nyitni. De hasztalanul. A szekrény két része oxydáció foly­
tán meglehetős erősen összetartott.
Először két rész közé kellett egy késpengét szoritania,
s ezzel az emelővel kellett a födelet lefeszitenie.
A szekrényben egy teljesen sértetlen jegyzőkönyv volt,
amelynek födelére két szó volt rányomtatva. Huber Miksa
hangosan olvasta ezt a két szót:
«Johausen doktor.»

NYOLCADIK FEJEZET.

Johausen doktor.

Ha Cort János, Huber Miksa és maga Khamisz is,

e név hallatára nem kiáltott fel ámulatában, ennek csak az
volt az oka, hogy az első pillanatban torkukon akadt a szó.
A Johausen név valósággal kinyilatkoztatás volt szá­
mukra. Leleplezte egy részét annak a titoknak, amely mind-
6*
84
addig elburkolta az ujabb idők egyik legeszeveszettebb tu­
dományos vállalkozását, amelyben a komikum komolyság­
gal, sőt tragikummal is keveredett. Most ugyanis föl le­
hetett már tételezni, hogy ez a vállalkozás nagyon szomo­
ruan végződött.
Talán emlékszik az olvasó az amerikai Garner ki­
sérletére, aki a majmok nyelvét akarta kifürkészni és erre
vonatkozó emlékeit kisérlettel akarta megerősiteni. Ennek
a tanárnak a nevét, értekezéseit, amelyek a newyorki
Hayser's Weekly-ben jelentek meg, könyve, amelyet Angliá­
ban, Németországban, Franciaországban és Amerikában ad­
tak k i . . . mindezt a Kongó vidék lakói — különösen Cort
János és Huber Miksa — aligha felejthették el.
— No tessék, most megvan, — kiáltott fel az egyi­
kük, — megvan az, akiről soha sem érkezett h i r . . .
— És nem is fog érkezni soha, minthogy nincs itt
az illető, hogy hirt adhatna magáról! — kiáltotta a másik.
A szóban forgó i l l e t ő a francia számára épp ugy,
mint az amerikai számára Johausen doktor volt. A dok­
tornak persze az emlitett Garnerban volt már elődje. Ez
a yankee nem mondhatta el azt, amit Jean Jacqes Rousseau
mond v a l l o m á s a i előszavában: «Olyasmire vállalkozom,
a mire még nincs példa, s a minek nem lesznek követői
sem.» Garnernak támadt követője.
Garner tanár, mielőtt a fekete világrészbe lépett, be­
hatóan foglalkozott a majmoknak — persze a szeliditett
majmoknak a világával. Hosszu és gondos megfigyeléseiből
azt a meggyőződést meritette, hogy a négykezüek valóban
tudnak beszélni, hogy egymást megértik, hogy tagolt nyel­
vet használnak, s például egészen határozott szavakkal fe­
jezik ki, ha enni akarnak vagy ha inni akarnak stb. Garner
fonográf készülékeket helyezett el a washingtoni állatkert­
ben, hogy megrögzitse ennek a nyelvnek szavait. Azt is
megfigyelte, hogy a majmok — nem ugy, mint az em­
berek. — csak akkor beszélnek, mikor szükség van rá,
hogy beszéljenek.
Erre vonatkozó véleményét a következő mondatban fog­
lalta össze:
«Az állatvilágról szerzett ismereteim rám kényszeritették
azt a hitet, hogy valamennyi emlősállatnak van beszélő­
képessége, még pedig, a mily mértékben tapasztalatainál
és szükségleteinél fogva rászorul.»
Már Garner utazásai előtt köztudomásu volt, hogy az
emlős állatoknak, kutyáknak, majmoknak és másoknak olyan
laryngo-enccalis (gége és száj) készülékük van, amely ha-
85
sonlit az emberéhez, és van olyan hangrésük is, amely al­
kalmasnak látszik tagolt hangok létrehozására. De az is
köztudomásu volt, — akárhogy haragszik is érte a szi-
miológusok iskolája, — hogy a gondolat megelőzte a sza-
vakat. Hogy beszélhessünk, gondolkozni kell tudnunk, és
a gondolkozás föltételezi az általánositás képességét, amely­
nek az állatok nyilvánvalóan hijával vannak. A papagály
beszélt, de egy szót sem ért abból, amit mond. Szóval,
az állatok voltaképen csak azért nem beszélnek, mert a
természet nem ruházta fel őket megfelelő értelemmel.
Egyébként semmi sem akadályozná őket a beszédben.
Általában érvényes ez a tétel, amelyet egy tudós kri­
tikus mondott k i :
«Nyelv csak ott lehet, ahol megfontolás és legalább né-
mikép megalapozott itélet van, még pedig elvont és álta­
lános fogalmakra vonatkozóan.»
Ezt a föltevést azonban, amely megfelel a józan em­
beri észnek, Garner semmiképpen sem akarta elfogadni.
Garner elméletét persze nagyon vitatták. Ő maga el­
határozta, hogy közvetlenül érintkezésbe lép az illető te­
remtményekkel, amelyeket a tropikus Afrika erdőségeiben
nagy számban és nagy változatosságban kellett találnia. Ha
aztán elleste már a gorilla és a csimpánz nyelvét, vissza­
tér majd Amerikába s kiadja a majomnyelv grammatikáját
és szótárát. Ilyen kézzelfogható bizonyitékokkal szemben
kénytelenek lesznek majd neki igazat adni.
Vajjon beváltotta-e Garner az önönmagának és a tudo­
mányos világnak tett i g é r e t é t ? . . . . Ez volt a kérdés és
— ehhez nem férhetett kétség, — Johausen doktor, mint
a továbbiakból ki fog tünni, nyilvánvalóan azt hitte, hogy
nem váltotta be.
Garner 1892-ben Amerikából Afrikába ment Október
12-én érkezett meg Librevillebe és 1894 februárjáig a
John Holtand és társa gyártelepén lakott.
Csak itt tette föl magában voltaképpen a tanár ur,
hogy megkezdi tanulmányutját. Miután egy kis gőzösön föl­
felé hajózott az Ognén, Lambazana mellett partra szállt
és április 22-én megérkezett a Férnand vazi katholikus
misszióba.
A hittéritőatyák barátságosan befogadták őt a gyö­
nyörü Fernand Vaz-tó partján épült házukba. A tudós nem
győzhette dicsérni a misszió tagjainak előzékenységét, mert
mindnyájan rajta voltak, hogy kalandos állattani vállalko­
zását megkönnyitsék a számára.
A hittéritőtelep mögött nem messzire emelkedtek első
86
fái egy terjedelmes erdőségnek, amelyben valósággal nyü­
zsögtek a majmok. Kedvezőbb körülményeket elképzelni sem
lehetett volna avégből, hogy valaki érintkezésbe léphessen
velök. Csak arra volt szükség, hogy az illető összebarát­
kozzék a négykezüekkel és életüket lehetőleg megossza
velök.
E czélból csináltatott Garner egy szétszedhető vas­
ketrecet, amelyet az erdőbe szállittatott. Állitólag három
hónapig lakott ebben a ketrecben, még pedig többnyire
egészen egyedül, hogy megfigyelje a négykezüeket a ma­
guk természeti állapotában.
Az óvatos, eszes amerikai valójában olyan helyet sze­
melt ki megfigyelései számára, amely husz percnyire volt
csak a hittéritőatyák lakóhelyétől és közel volt a misszió
kutjához. Vasketrecét pedig elnevezte gorillavárnak. A go-
rillavárhoz árnyas uton jutott el az ember.
Garner három éjszakát is ott töltött a ketrecben. Mint­
hogy azonban miriádnyi moszkitó kinozta, sokáig nem birta
ki az erdőben. Ott is hagyta hát a ketrecét és ujra a
szent atyák vendégbarátságához folyamodott, akik ellen­
mondás nélkül befogadták őt megint a házukba. Junius 18-án
végleg otthagyta azután a missziót és Anglián keresztül
visszatért Amerikába, ahová utazása egyedüli emlékekép­
pen két kis csimpánzt vitt magával. Ezek azonban, sajnos,
semmi áron sem akartak vele beszélgetni.
Ennyi volt a Garner-féle tanulmányutnak egész ered-
ménye. Csak azt az egyet bizonyitotta be, hogy a majmok
nyelvét, ha ugyan van nekik nyelvök, épp ugy fel kellett
még majd fedezni, mint azokat az életmegnyilvánulásokat,
amelyeknek nyelvök kialakulásában szerepök volt.
A tanár ur persze azt állitottta. hogy sikerült neki
több határozott jelentésü majomszót ellesnie. Ilyen szavak
voltak: w h u r i = ennivaló, c h e n y = innivaló, j e g k =
vigyázz! s még néhány más. Később azt állitotta, hogy
a washingtoni állatkertben végzett ujabb gondos megfigye­
lések alapján, amelyeket a fonográf segitségével mintegy
meg is rögzitett, még egy teljesen általános értelmü szót
is megismert, amely körülbelül t á p l á l é k o t jelentett,
vagyis mindent, ami ehető és iható, továbbá egy szót, amely
a kezek használatára vonatkozott és egyet, amely az idő
valamilyen mérését jelzi.
Tapasztalatai szerint ez az állati nyelv nyolc vagy ki­
lenc alaphangból állott és harminc-harmincöt ezekből le­
vezetett hangzóból, amelyeknek még a zenei helyzetét is
megjelölte. A legtöbbet ais-mollban mondták ki. Szóval Gar-
87
ner véleménye szerint, Darwin tanával egyezően az egész
teremtés egységéről és a physikai tulajdonságoknak, nem
a hiányoknak, átöröklődéséről körülbelül ezt a tételt le­
hetne felállitani:
«Ha az emberi nem a majmok neméből származott,
miért ne lenne az emberi nyelv csupán ez anthropoidák
tökéletlen nyelvének továbbfejlesztése?»
Persze a kérdés az vajjon az embereknek csakugyan
a majmok-e az ősei? Ezt kellett volna bebizonyitani, de
ezt eddig senki sem bizonyitotta be.
Igy tehát az a majomnyelv, amelyet Garner gyanitott
és tanulmányozott, mindössze néhány hangra szoritkozott,
amelyet ezek az emlősök adnak ki, hogy társaikkal közöl­
jenek valamit. Megteheti ezt minden állat; kutyák, lovak,
juhok, libák, fecskék, méhek, hangyák stb. A megfigyelő
Garner adatai szerint a közlésnek ez a módja vagy kiáltás
vagy jeladás vagy határozott mozdulatok, s ha ezek az
eszközök nem juttatnak is kifejezésre világos gondolatokat,
világos külső megnyilvánulásai mégis egyes lelki érzések­
nek, aminő az öröm és az ijedtség.
Nyilvánvaló volt tehát, hogy a szóban forgó kérdést
az amerikai tanár tökéletlen megfigyelései és kisérletei egy
lépéssel sem vitték közelebb a megoldáshoz.
Két évvel később azután az a gondolata támadt egy
német orvosnak, hogy megismétli Garner kisérletét. Evég-
ből be is vonult az erdőbe és a négykezüek világába, de
nem csak husz percnyire valamelyik missziótól, hanem azt
a veszedelmet is kockáztatva, hogy a moszkitók zsákmánya
lesz, amelyekkel való dacolásra Garner szimiológus szen­
vedélye nem volt elég erős.
Az időtájt ott éIt Kamerunban, még pedig Malinbá-
ban, egy Johausen nevü tudós. Néhány éve tartózkodott
már ott. Voltaképpen orvos volt, de inkább vonzódott az
állattanhoz és a növénytanhoz, mint az orvoslás tudomá­
nyához. Mikor értesült Garner tanár eredménytelen kisér­
letéről, megérlelődött benne, — noha elmult már ötven
esztendős is, — az az elhatározás, hogy megismétli a vál­
lalkozást.
Cort Jánosnak többször volt rá alkalma, hogy beszél­
gessen Librevilleben ezzel az emberrel.
Johausen doktor, ha nem is volt már fiatal ember,
pompás egészségnek örvendett. Angolul és franciául ugy
beszélt, mint az anyanyelvén, s orvosi tevékenysége során
értette valamelyest a benszülöttek nyelvét is. Anyagi vi­
szonyai megengedték neki, hogy dijtalanul is dolgozhassék,
88
mert nem voltak sem közvetetlen hozzátartozói, sem örök­
ségre jogosult atyafiai. Minthogy a szó legteljesebb értel­
mében független ember volt, aki nem volt felelős senkinek
sem azért, amit tett vagy elmulasztott, minthogy továbbá
rendületlenül bizott önönmagában, könnyü szerrel rászán­
hatta magát az ilyen veszedelmes lépésre.
Meg kell azonban mindenesetre jegyeznem e helyütt,
hogy a különös ember fejében, — amint mondani szokták, —
ugy látszik, nem volt minden kerék a maga helyén.
Az orvosnak volt egy benszülött szolgája, akivel na­
gyon meg volt elégedve. Mikor ez a szolga értesült urá­
nak arról a tervéről, hogy az erdőben akar élni a majmok
között, egy pillanatig sem vonakodott az orvost elkisérni.
Persze azt aligha tudta, hogy mire vállalkozik.
Johausen doktor és a szolgája ezután haladéktalanul
hozzáláttak a terv megvalósitásához. Egy Malinbába érkező
teherhajó magával hozott egy Németországban megrendelt,
szétszedhető ketrecet, amely hasonlitott ugyan Garneréhoz,
de ennél szilárdabb és kényelmesebb volt. A kikötőváros-
ban könnyü volt elegendő élelmiszerkészletről gondoskodni,
konzervről stb., valamint annyi lőszerről is, hogy a föl­
szerelés kiegészitése hosszu időre fölöslegessé vált.
Az egyébként egyszerü fölszerelést, ágyneműt, fehér­
nemüt, ruhát, konyhaedényeket stb. az orvos házából vitték
magukkal továbbá egy régi sipládát is, azt remélve, hogy
a majmok talán nem lesznek teljesen érzéketlenek a
zene bájaira. Csináltatott Johausen egyszersmind egy csomó
nikkeléremet is, amelynek egyik oldalán a neve, másik ol­
dalán az arcképe volt, s amelyeket ki akart osztani annak
a majomgyarmatnak legelőkelőbb tagjai között, amelyet meg
akart alapitani.
Az orvos benszülött szolgájával együtt végül 1896.
február 13-án Malinbában minden holmijával a Nbarri folyó
egy bárkájára szállt és megindult fölfelé a folyón, hogy
később...
Éppen ez a z ! Hogy később hová menjen?
Ezt senkinek a világon nem akarta megmondani. Mint­
hogy minden szükségletéről hosszu időre gondoskodott,
ilyen módon védekezett legjobban minden háborgatás el­
len, ami a meghivatlanok részéről érhette. Ő meg benszülött
szolgája majd megállják egyedül is a helyöket. Ilyen módon
megakadályozta minden megzavarását és másfelé terelését
a négykezüeknek is, amelyeknek társaságát kivánta. És
Johausen orvos azt remélte, hogy be fogja érni a majmok
89
csevegésével, mert meg volt győződve róla, hogy ő neki
sikerülni fog a makáka nyelv titkait leleplezni.
Később kiderült, hogy a bárka, miután vagy száz
francia mérföldet haladt fölfelé a Nbarri folyón, Nghila fal-
vánál horgonyt vetett. Ott körülbelül husz fekete teherhor­
dót fogadott az orvos, és az egész karaván elvonult a falutól
kelet felé.
Ez időtől fogva azonban nem lehetett soha többé J o ­
hausen doktornak a hirét hallani. A Nghilába visszatért
teherhordók sem tudták pontosan megjelölni azt a helyet,
ahol elváltak az orvostól. Szóval, két esztendő alatt, miután
időközben többizben keresték is, sajnos, eredménytelenül,
a legkisebb nyoma sem került a német orvosnak és hü szol­
gájának.
Hogy időközben mi történt, azt Cort János és Huber
Miksa most, legalább részben, kitalálhatta és megállapithatta.
Johausen doktor kiséretével együtt elérkezett az Ubanghi
erdőség északnyugati részében egy folyóhoz. Innen vissza­
küldte a benszülötteket s azután hozzálátott egy tutaj ké­
szitéséhez, amelyhez a deszkát és karót készleteiből vette.
E munka befejezése után szolgájával együtt megindult az
ismeretlen folyón fölfelé és ketreclakását fölállitotta ott,
ahol most a jobbpart első fái között fölfedezték.
Ennyiben tehát némi bizonyosság derült a tudós kutató
sorsára. Minden továbbira nézve persze csak találgatásokról
lehetett szó. Vajjon mért volt üres a k e t r e c ? . . . Mért
hagyta el két l a k ó j a ? . . . Hány hónapig, hétig vagy napig
laktak benne? . . .
Mindezt nem lehetett tudni.
Elhurcolták talán a két f é r f i t ? . . . De hát ki hurcolta
e l ? . . . Benszülöttek?... De hiszen az Ubanghi erdőséget
mindenki lakatlannak tartotta.
Talán azt kellett föltételezni, hogy ragadozó vadak
támadása elől menekültek?... Élt-e még egyáltalában J o ­
hausen doktor és benszülött szolgája?
Mind e különböző kérdés egyszerre nyomult a két jó-
barát fejébe. Sajnos, egyik sejtelmüknek sem adhattak el­
fogadható magyarázatot igy egyre jobban belegabalyodtak
a titok homályába.
— Vizsgáljuk meg mindenesetre a jegyzőkönyvet, —
inditványozta Cort János.
— Egyebet igazán nem tehetünk, — mondta Huber
Miksa. — Talán ha nincs is benne részletes felvilágositás,
lesz egy pár olyan időbeli adat, amelyből további követ­
keztetéseket vonhatunk le.
90
Huber Miksa kinyitotta a jegyzőkönyvet, amelyben né­
hány átnedvesedett lap össze volt tapadva.
— Nem hiszem, hogy ez a könyv különös felvilágositá­
sokat nyujthatna, — jegyezte meg.
— Miért nem hiszed?
— Mert üres valamennyi lapig az elsőn kivül.
— N o s . . . és az első oldal, M i k s a ? . . .
— Azon néhány töredékes mondat van és egy pár
dátum, valószinüleg arra szánva, hogy később Johausen dok-
tor részletes utleirásánál felhasználja.
Huber Miksának sikerült, bárha nagy ügygyel-bajjal,
a következő ceruzával irt sorokat kibetüznie :
«1896. julius 29. — A teherhordókkal és szolgámmal
megérkeztem az Ubanghi erdőség szélére. — Egy folyó
jobbpartján ütöttünk tanyát. — Tutajt épitettünk.»
«Augusztus 3. — A tutaj elkészült. — A kiséretet visz-
szaküldtem Nghilába. — Szolgámmal tutajra szálltam.»
« A u g u s z t u s 9. — Hat napig haladtunk fölfelé a hajón
akadálytalanul... Egy tisztásnál kikötöttünk. — Sok ma­
jom van a közvetlen környékben. — A hely nagyon meg­
felelőnek látszik.»
«Augusztus 13. — Berendezkedésünk megtörtént. —
Bevonultunk a ketreckunyhóba. — A szomszédság teljesen
lakatlan. — Benszülötteknek vagy másoknak semmiféle
nyoma vagy csapása sincsen. — Viziszárnyas bőségesen.
— A folyóban sok a hal. — A kunyhóban rossz időben jól
meg vagyunk védve.»
«Augusztus 25. — Huszonhét nap eltelt. — Életünk
szabályosan folyik. — A vizben feltünt néhány viziló, de
nem támadtak. — Elénszarvasokat és antilopokat lőttünk.
— Éjszaka nagy majmok gyülnek a kunyhó elé. — Mi­
féle fajtájuak, még nem állapithattam meg. Hol a földön
futkosnak, hol a fákon ugrálnak ide-oda, de nincs ellen­
séges szándékuk. — Mintegy száz lépésnyire innen mintha
tüzfényt vettem volna észre a szálerdő alatt. Különös!
Ezek a majmok mintha beszélnének, mintha összefüggő sza­
vakat váltanának egymással! Egy kicsike többször ezt ki­
áltotta: «Ngora! N g o r a ! Ngora!» Ez a szó a benszülöttek
nyelvén a n y á t jelent.»
Llanga figyelmesen hallgatta, mialatt Miksa barátja
ezeket a följegyzéseket fölolvasta. Most hirtelen hangosan
igy kiáltott f e l :
— Ugy v a n . . . ugy van ! Ngora, n g o r a . . . a n y a . . . .
n g o r a . . . ngora !
Cort János, mikor hallotta azt a szót, amelyet Johau-
91
sen doktor használt és a fiu elismételt, önkéntelenül visz-
szagondolt rá, hogy ugyanazt a szót hallotta már az elmult
éjszaka is. Minthogy azonban érzéki csalódásnak, tévedés­
nek vélte, a többieknek egyáltalában emlitést sem tett róla.
Az orvos imént hallott megfigyelése után azonban azt hitte,
hogy mégis közölnie kell a többiekkel azt az éjszakai él­
ményét.
Huber Miksa éppen felkiáltott:
— De hát mégis igaza volna Garner tanárnak? Hát
csakugyan volnának beszélő m a j m o k ? . . .
— Csak annyit mondhatok neked, kedves Miksa, hogy
én is hallottam már egyszer ezt a szót: «Ngora!» —
jelentette ki Cort János.
És elmesélte, milyen körülmények között ejtette ki va­
lami panaszos hang ezt a szót a tizenötödikére virradó éj­
szaka, mikor őrajta volt az őrállás sora.
— No tessék! — kiáltott fel Huber Miksa. — Hiszen
ez csaknem valami rendkivüli dolog lenne.
— Hát nem ilyesmi után sóvárogtál-e, kedves bará­
tom? — felelt Cort János.
Khamisz szintén végighallgatta a felolvasást. Ami azon­
ban a franciát és az amerikait szörnyen érdekelte, azzal
Khamisz egyszerüen nem törődött. Mit törődött volna ő
olyasmivel, ami egyedül Johausen doktornak a dolga volt!
Őrá nézve az volt a fődolog, hogy az orvos tutajt épitett,
amelyet ő felhasználhat, s legfölebb az edényekre vetett
még ügyet, amelyek ott hevertek az elhagyott ketrecben.
A foreloper sehogysem értette meg, hogy valakinek
eszébe juthat kérdezősködnie, vajjon mi lett az orvosból
és szolgájából. S még kevésbbé értette meg azt, hogy vala­
kinek eszébe juthatna, hogy az orvos nyomát hajszolva be­
merészkedjék a nagy erdőségbe, koczkáztatva azt a vesze­
delmet, hogy elhurcolják őt is épp ugy, mint az orvost és
szolgáját.
Mikor Huber Miksa és Cort János később csakugyan
azt inditványozta, hogy keressék a két eltűnt embert, a
foreloper mindent elkövetett, hogy kiverje a fejökből ezt
a tervet és figyelmeztette őket, hogy őnekik nincs más
kötelességük, mint hogy haladéktalanul folytassák utjukat
visszafelé, még pedig a folyó hátán le az Ubanghiig.
Észszerűen fel is kellett tételezni, hogy minden keresés
eredménytelen maradna. Hiszen azt sem tudták, milyen irány­
ban keressék a német orvost. Még ha lett volna valami
utbaigazitó jelük, Cort János emberbaráti kötelességének
vallotta volna, hogy segitségére siessen annak az ember-
92
nek, aki mindenesetre szerencsétlenül járt és talán Huber
Miksa is a Gondviselés kiválasztott eszközének tekintette
volna önönmagát arra a célra, hogy segitsen megmenteni
az _ eltünteket. De nem volt s e m m i . . . semmi egyéb, mint
a jegyzőkönyv töredékes mondatai, amelyben az utolsó föl-
jegyzésnek augusztus 25-ike volt a dátuma. Ezenkivül semmi
más, csupa üres fehér lap, amiket végesvégig gondosan
szemügyre vettek.
A leletre vonatkozólag Cort János ezt a megjegyzést
tette :
Kétségtelen, hogy az orvos valamelyik augusztusnak
a kilencedikén érkezett erre a helyre és följegyzései ugyan­
annak az augusztusnak a huszonötödikén véget érnek.
Hogy ettől a naptól kezdve semmit sem irt le többé, en­
nek nyilvánvalóan az az oka, hogy kunyhóját, amelyben
csak tizenhat napig lakott, valami okból elhagyta.
— Ugy van, — tette hozzá Khamisz, — és sejteni
sem lehet, mi lett belőle.
— Az nem baj, — szólt közbe Huber Miksa. — Én
ugyan nem vagyok rá kiváncsi.
— Ohó, drága barátom, nagyon is kiváncsi vagy!
— No, nem bánom hát, J á n o s ; de hogy ezt a talányt
megfejthessük...
— Nyomban továbbvonulunk, — szólt a foreloper egy­
szerüen.
Valóban tanácsos is volt nem késlekedni a tovább uta­
zással és mielőbb használhatóvá kellett tenni a tutajt, hogy a
társaságot elbirja lefelé a folyón. Ha később helyén valónak
látszik majd, hogy kutassák Johausen doktor nyomát, akkor
mindenesetre sokkal kedvezőbb körülmények között lehet
szó efféle vállalkozásról, és a két jóbarát, ha tetszik neki,
részt vehet maga is a vállalkozásban.
Mielőtt valamennyien kivonultak a ketrecből, Khamisz
figyelmesen körülnézett benne, vajjon nem talál-e még va­
lami felhasználható tárgyat, amelyet minden lelkifurdalás
nélkül magukkal vihetnének, mert azt aligha lehetett föl­
tételezni hogy a tulajdonos két esztendei távollét után visz-
szatérhet még ide, hogy ott hagyott holmiját magával vigye.
A jó tartósan szerkesztett kunyhó egyébként még most
is kitünő hajlékul szolgált. A szalmával födött bádogtető
pompásan állta a zordon évszak viszontagságait. A rácsos
előrész kelet felé volt forditva s éppen ezért kevésbbé érték
a viharos szelek. Valószinüleg épségben megmaradt volna
a kunyhó egész berendezése is, a fekvőhelyek, asztalok,
93
székek és ládák, ha el nem vitték volna innen. Éppen ez
volt az, ami érthetetlennek tetszett.
E két év eltelte után azonban szükség lett volna már
mégis némi tatarozásra. Az oldalfalak deszkái között itt-
ott rés tátongott már, s a cölöpök alsó része lazán állt
már csak a nedves talajban. Itt-ott rothadásnak is volt
már nyoma a folyondárok és a kuszó zöld fonadéka alatt.
Khamisznak és társainak nem volt rá persze semmi,
oka, hogy rendbe hozzák a kunyhót. Hiszen az sem volt
valószinü, hogy akad valaha a szimiológiának még egy
ujabb müvelője, aki örömest felhasználná lakásul ezt a
ketrecet. A ketreckunyhót olyan állapotban hagyták tehát,
a minőben találták.
De vajjon nincs-e benne csakugyan semmi más, mint
a fazék, a csésze, a pápaszemtok és a rézládikó a jegyző­
könyvvel, amelyre a két jóbarát akadt r á ?
Khamisz gondosan kutatott, de semmit sem talált, sem
fegyvert, sem edényt, sem ládát, sem konzerveket, sem
ruhadarabokat. A foreloper üres kézzel akart már elvonulni,
mikor az egyik sarokban jobbra a háttérben a padló érces
hangot adott, mikor rálépett.
— Megálljunk, itt van még valami, — szólt Khamisz.
— Talán egy kulcs? — kérdezte Huber Miksa.
— Micsoda kulcs? — kiáltott Cort János.
— Óh, drága barátom... hát a titok kulcsa!
Kulcs ugyan nem volt, hanem egy vasbádogláda, ame­
lyet e helyütt illesztettek a földbe, s a melyet Khamisz
most kiemelt. Sértetlennek látszott, s roppant elégedettség­
gel azt vették észre, hogy körülbelül száz töltény van benne.
— Köszönjük, kedves doktor, — kiáltott Huber Miksa.
— Adja Isten, hogy kamatostul visszatérithessük ezt a
szolgálatot!
Ez a szolgálat valóban értékes volt, mert a töltények
pompásan beleillettek a foreloper és két társa fegyverébe.
Most már nem volt egyéb tennivalójuk, mint hogy
visszatérjenek a pihenőhelyre és használható állapotba hoz­
zák a tutajt.
— Előbb azonban győződjünk meg mégis, — java­
solta Cort János, — vajjon csakugyan nincs-e a környé­
ken semmi nyoma Johausen doktornak meg a szolgájának.
Lehet, hogy benszülöttek cipelték be mindkettőjüket az
erdő mélyébe, de az is lehet, hogy védekezés közben el­
pusztultak . . . és ha esetleg nem temették volna el ő k e t . . .
— Kötelességünk volna elföldelni őket, — jelentette
ki Huber Miksa.
 94
Száz méternyi kerületben eredménytelen maradt a kuta­
tásuk. Ez megerősitette azt a föltevést, hogy a boldogtalan
Johausent elvonszolták, még pedig azok a benszülöttek, a
kiket az orvos beszélőképességgel megáldott majmoknak tar­
tott. Hogy is tételezhetett fel olyasmit, hogy majomfélék
beszélhetnek?
— Ez legalább is arra vall, — jegyezte meg Cort
János, — hogy alkalomadtán nomádok vannak jelen az
Ubanghi-erdőségben, ugy, hogy jó lesz, ha rendkivül óva­
tosak leszünk.
— Igaza van, Cort ur, — hagyta helyben Khamisz. —
De most előre a tutajhoz!
— Anélkül, hogy megtudnók, hová lett a tudós teuton?
— kérdezte Huber Miksa. — Ugyan hol lehet?
— Ott, ahol azok vannak, akiknek soha hirét sem
halljuk többé — vélekedett Cort János.
— Kielégitő válasz ez, János?
— Mindenesetre ez az egyedüli válasz, kedves Miksa,
amelyet a kérdésre adhatunk.
Kilenc óra lehetett, mikor együtt voltak megint mind­
nyájan a barlangban. Khamisz mindenekelőtt hozzálátott a
reggeli elkészitéséhez. Most hogy volt már fazekuk, Huber
Miksa sürgetésére elhatározta, hogy sült vagy füstölt hus
helyett egyszer főtt hust készit. Ez megadja a rendes étlapnak
a kivánatos változatosságot. Igy is történt. Alapos tüzet
raktak és délfelé jóizü levest - szürcsölhettek az asztal­
társak. Csak kenyerük, főzelékük és sójuk nem volt.
Evés előtt épp ugy, mint evés után valamennyien szor­
galmasan dolgoztak a tutaj tatarozásán. Khamisz szeren­
csére talált a kunyhó mögött néhány szál deszkát, amely
bizonyára rothadt és elkorhadt deszkaszálak pótlására volt
szánva. Ez nagyon sok munkától megkimélte őket, minthogy
nem volt hozzá való szerszámuk sem. A deszkából és cölöpök­
ből összerótt alkotmányt folyondárral tákolták össze épp oly
erősen, mintha a vaskapcsokat vagy tartóköteleket használ­
tak volna. A nagy munka elkészült, mikor a nap éppen le­
áldozott a jobbpart fasürüje mögött.
Az indulást másnap korán reggelre halasztották, mint­
hogy tanácsosabbnak látszott, hogy a barlangban töltsék
el az éjszakát. Nagy eső volt ugyanis készülőben, amely
nyolc órától fogva rájuk is szakadt bőségesen.
Miután tehát megtalálták azt a helyet, ahol Johausen
doktor háziasan be akart rendezkedni, most ime Khamisznak
és társainak tovább kellett utazniok, anélkül, hogy tudták
95
volna hová lett a tudós... S e m m i , . . . semmi sem árulta
el nyomát!
Ez a gondolat sulyosan ránehezedett Huber Miksára,
mig Cort János könnyebben beletörődött a dologba, a fore-
lopert egyáltalában pedig nem is érdekelte az eset. A francia
páviánokról, majmokról, csimpánzokról, gorillákról, mand-
rill- és beszélő majmokról álmodozott, noha be kellett is­
mernie, hogy a doktornak csak is benszülöttekkel lehetett
dolga. S azután képzelőtehetsége titokzatos képeket va­
rázsolt eléje, hihetetlen találkozásokat az erdő legmélyében,
teljesen uj népeket, ismeretlen emberi alakzatokat, a nagy
fák alatt elveszett falvakat stb.
Mielőtt távoztak a barlangból, még egyszer igy szólt:
— Kedves John és Khamisz, az én lelkemet nyomja
még egy inditvány.
— Micsoda, Miksa?
— Hogy tegyünk valamit mégis a doktorért.
— Csak nem azt akarja, hogy induljunk meg a föl­
keresésére? — kiáltott a foreloper.
— Nem, azt nem, — nyugtatta meg őt Huber Miksa.
— De ruházzuk fel a nevével ezt a vizfolyást, amelynek
eddig bizonyára nincs neve még.
Ezentul tehát az egyenlitő Afrika uj térképein ott fog­
juk találni a «Johausen Rio»-t is.
Az éjszaka nyugodtan telt el, és bárha felváltva őrt
álltak, egyetlen szó sem ütötte meg sem Cort Jánosnak,
sem Huber Miksának, sem a forelopernak a fülét.
KILENCEDIK FEJEZET.
A Johausen Rió árján.
Pont félhét volt reggel, mikor március 16-án ellökték
a tutajt s ez eltávolodott a parttól és csakhamar bele­
került a Johausen Rio sodrába.
Alig pirkadt még, de csakhamar kivilágosodott. Fenn
az égen felhőket kergetett az erős szél. Bár esőtől nem
kellett tartani, borus volt az idő egész nap.
Khamisznak és társainak nem volt oka emiatt pa­
naszkodni, mert hiszen most egy folyó hátán haladtak le­
felé, amelyet szabadon ért a déli napnak csaknem merőleges
sugara.
A hosszukás tutaj csak nyolc-kilenc láb széles és vagy
96
tizenkét láb hosszu volt, de éppen megfelelő volt a négy
személynek és a magukkal vitt pár darab holminak a szál­
litására. A nagyon korlátozott teherszállitmány ugyanis a
töltényes rézszekrényből, a fegyverekből (három puskából),
az üstből a hozzátartozó fazékkal és az egyetlen csészé­
ből állott. A puskáknál kisebb kaliberü három revolverből
csak husz lövést tehettek volna, mert több tölténye nem
volt már Huber Miksának és Cort Jánosnak. Általában azon­
ban azt remélhették, hogy a vadászok nem lesznek hijával
a lövőszernek, a mig az Ubanghihoz nem érkeznek.
Elől a tutajon egy réteg földön egy rakás száraz fa
hevert, amelyet könnyen lehetett pótolni, ha Khamisznak
vagy egyszer tüzelőanyagra lenne szüksége a pihenés óráin
kivül is. A tutaj másik végén deszkából való, erős evező
volt amelylyel kormányozni lehetett vagy legalább is a
folyó sodrának irányában lehetett tartani a tutajt.
Az egymástól körülbelül ötven méternyire lévő két
part között mintegy kilométernyi sebességgel haladt a tu­
taj óránkint. Husz napra volt tehát körülbelül szükségük,
hogy megtegyék azt a háromszáz kilométert, amely a fore-
lopert és társait az Ubanghitól elválasztotta. Ha a tutajon
átlagban nem haladtak is gyorsabban, mint előbb az erdő­
ségben, legalább most nem kellett magukat megerőltetniök.
Persze esetleges akadályokról nem lehetett tudomásuk
előre a Johausen Rio további folyásában. Egyelőre azt ta­
pasztalták csak, hogy a folyó elég mély és nagyon kanyargós,
ugy, hogy sodrát gondosan figyelni kellett. Ha vizesések vagy
zátonyok szaggatnák meg, a foreloper mindenkor a körül­
ményekhez képest akart cselekedni.
Déli pihenőig akadálytalanul haladtak tovább. A kor­
mány segitségével könnyen kitértek a kiugró földnyelvek
körüli örvények elől. Hála Khamisz ügyességének, aki erős
karral uralkodott a tutaj helyzetén, egyszer sem ütődtek
hozzá a parthoz.
A tutaj elején Cort János, kezeügyében a fegyverrel,
állandóan szemmel tartotta a partokat, tisztára a konyha
szempontjából. Csak azon járt az esze, hogy gondoskodjék
az élelmiszerkészlet felfrissitéséről. Éles szeme előtt az a
vad vagy szárnyas, amely lőtávolba került, csak egy másod­
percig volt biztonságban. Féltiz felé alkalma nyilt rá, hogy
bebizonyitsa vadász voltát: golyója leteritett egy ugyne­
vezett vizi lakót, egy antilopfélét, amely gyakori a folyó
partokon.
— Pompás lövés! — szólt Huber Miksa.
97
— És mégis hiábavaló, ha nem kaparinthatjuk meg
az állatot, — felelt Cort János.
— Pár perc müve lesz csupán, — jelentette ki a fo­
reloper.
A kormány megfelelő kezelésével a parthoz irányitotta
a tutajt ahol a kimult állat hevert közel egy kis öblöcské-
hez. Gyorsan kiszedték a beleit, felhasználható részeit pedig
magukkal vitték jövendő szükségletük födözésére.
Huber Miksa közben tapasztalt halásznak bizonyult,
bárha csak elégtelen horogszerszámféle állt a rendelkezésére:
két darab zsinegszál Johausen kunyhójából, s horgul rajta
ákáctövisek husdarabka csalétekkel. Nagyon kérdéses volt,
vajjon a Rio felszine alatt nyüzsgő halak közül lesz-e kedve
valamelyiknek beleharapni a csalétekbe.
Huber Miksa letérdelt a tutaj kormány oldalának a szé­
lén, s jobbján állva Llanga ügyelt feszült figyelemmel Hu­
ber Miksa munkájára.
A Johausen Rióban a csukák nyilvánvalóan épp oly
falánkak voltak, mint a mily ostobák, mert rövidesen ott
rángatózott már közülök egy a szokatlan horogfélén. Miután
a halat elgyöngitették azzal, hogy a levegőbe emelték, (a
benszülöttek hasonló módon bánnak el a fogoly vizilóval
is), sikerült végül Huber Miksának a zsineggel kirántani
a halat a vizből. A hal legalább nyolc-kilenc fontot nyo­
mott és érthető, hogy az utasok nem vártak másnapig a
csemege elfogyasztásával.
Déltájban nagy ebédet csaptak az antilop szüzsültjé-
ből és a csukából, amely utóbbinak csak a szálkái marad­
tak meg. Vacsorára izes, erős levest akartak késziteni az
antilop egyik negyedéből. Minthogy az erre szánt husnak
legalább néhány óra hosszáig kellett főlni, a foreloper tü­
zet rakott a már emlitett földrétegen és rátette a faze­
kat. Azután megszakitás nélkül folyt tovább az utazás estélig.
Délután nem járt zsákmánynyal a halászat. Hat óra
tájban megállt Khamisz egy keskeny, köves partrészlet
mellett, a melyet a Krabafélék korcsfajához tartozó mézga-
fák alsó lombjai boritottak be sátorral.
A kavicsok között nyüzsögtek a héjas állatok, kagylók
és osztrigák. Némelyek főtten, mások nyersen kellemesen
egészitették ki az utasok vacsoráját. Ha lett volna néhány
darab kenyerük és egy kis sójuk, — persze hiányzott mind
a kettő, — akkor igazán nem lehetett volna egyéb kivánni­
valójuk.
Minthogy az éjszaka nagyon sötétnek igérkezett, a
foreloper nem akarta magát aznap még egyszer rábizni a
Verne: Falu a levegőben. 7
98
sodrára, mert a Johausen Rio közbe-közbe hatalmas fatörzse-
ket is cipelt a hátán, és az ilyen fatörzszsel való összeüt­
közés könnyen végzetessé válhatott volna a tutajra nézve.
Éjjeli tábort ütöttek hát a mézgafák tövébe összehordott
füvön. Cort János, Huber Miksa és Khamisz felváltva vir­
rasztott, s a tábort éjszaka nem is zavarták tolakodó láto­
gatók. Csak a majmok rikácsolása hangzott szakadatlanul
alkonyattól napkeltéig.
— No, hogy ezek a fickók nem beszélnek, arra foga­
dok! — kiáltott Huber Miksa, mikor reggel arcát és kezét,
amelyet a moszkitók alaposan összeszurkáltak, belemár­
totta a Rio tiszta vizébe.
Aznap egy órával később indultak, mert megint ré­
mes záporeső szakadt a nyakukba. Tanácsosabbnak lát­
szott minden bizonynyal, hogy ne tegyék ki magukat a
zuhogó árnak, amelyet oly gyakran hullat az ég Afrika
egyenlitői vidékeire.
A mézgafa sürü lombozata ellenben nemcsak a tábor­
helyet védelmezte meg bizonyos mértékben, hanem a tutajt
is, amely a fa vastag gyökereihez volt kikötve. Az idő egyéb­
ként is viharos volt. A tutajon apró, ugyszólván villamos­
sággal telitett hólyagocskákat alkottak a felcsapódó eső­
cseppek.
Bárha a villámokat nem is látták a helyükről, a folyón
fölfelé tompa mennydörgés moraja hallatszott már. J é g ­
esőtől nem kellett félniök; Afrika rengeteg erdőségei ki­
zárják ezt a veszedelmet.
De a légkör egész mivolta nagyon aggasztó volt és
Cort János meg is jegyezte :
— Ha ez az eső nem áll el, jobb lesz, ha itt maradunk,
ahol vagyunk. Most van elég lőszerünk, a tölténytáskáink
tele vannak, ellenben ruhánk nincs, hogy átöltözhessünk,
ha . . .
— Ugy van, — vágott a szavába nevetve Huber Miksa,
— de hát miért ne járhatnánk az itteni szokásnak meg­
felelően tisztára emberi bőrünkbe öltözötten? Hiszen ez rop­
pantul egyszerüsiti a dolgot. Meg kell csak fürdeni, ha
az ember, ki akarja mosni a ruháját és csak alaposan meg
kell dörzsölni saját magát, ha ki akarja kefélni a hol­
miját!
A két jóbarátnak vagy egy hete igy kellett tisztál­
kodnia, mert nem volt ruhájok, hogy átöltözködjenek.
A záporeső ugyan nagyon heves volt, de éppen ezért
nem is tartott egy óránál tovább. Ezt az időt használták
fel az első reggelizésre. Ez alkalommal egy uj, nagy öröm-
99
mel üdvözölt fogás is szerepelt az étlapon: friss tuzok-
tojások, amelyeket Llanga szedett össze és amelyeket Kha­
misz nyomban keményre főzött a forró vizben. Huber Miksa
ezuttal is keservesen panaszkodott és nem ok nélkül, hogy
természetanyánk elmulasztotta a szükséges kis sómennyi-
séget belekeverni a tojásokba.
Nyolc óra tájban megszünt az eső, de az ég még
továbbra is viharosképü maradt. A tutajt ekkor megint a
Rio közepére kormányozták a folyam sodrába.
A horogzsinórokat a tutaj maga után huzta s a halak­
nak kötelességük volt hamarosan belekapni a csalétekbe,
hogy ebédre feltálaltathassák magukat.
Khamisz azt ajánlotta, hogy evégből ne álljanak meg,
ugy mint szoktak, hogy ilymódon pótolják azt az időt, amit
vesztettek. Az inditványt elfogadták. Cort János felszitotta
megint a tüzet és a fazék csakhamar zümmögni kezdett
az izzó zsarátnokon. Minthogy az antilopból volt még ele­
gendő maradékuk, a puskák némák maradtak, bárha Huber
Miksát a parton ődöngő vadak nem egyszer kemény pró­
bára tették is.
Az erdőnek ez a része általában nagyon dus volt vad­
ban. A viziszárnyasokat nem is emlitve, kérődző is töme­
gesen volt ezen a vidéken. Pallahlok és szasszabyk — ezek
a korcs antilopfélék — gyakran kidugták hatalmas szarvu
fejüket a magas füből és a part bozótjából. Minduntalan
nagy elénszarvasokat, vörösbarna dámvadakat, kecses ga­
zellákat, kudukat, — ezt az afrikai szarvasfajtát, — quoggá-
kat, sőt zsiráfokat is lehetett látni, csupa izeshusu állatot.
Milyen könnyen el lehetett volna ejteni egész csomó külön­
féle állatot. De mi haszna lett volna, mikor másnapig bőven
volt táplálékuk? Aztán meg veszedelmes dolog lett volna
szükségtelenül tulrakni és tulterhelni a tutajt, amire Cort
János külön is figyelmeztette a barátját.
— Igen, kérlek, — felelte Huber Miksa, — a puskám
néha magától az arcomhoz csuszik, mikor ilyen szép cél
ötlik a szemem elé.
De hát ez nem lett volna más, mint lövöldözés pusz­
tán a lövöldözés kedvéért, s bárha az efféle szemlélődés
nem egykönnyen fékezi meg a tulbuzgó vadászembert, Hu­
ber Miksa mégis ráparancsolt a puskára, hogy maradjon
nyugodtan és helyezkedjék magától célzó helyzetbe. A kör­
nyék csendjét tehát időszerütlen lövések nem verték föl,
s a tutaj békésen siklott lefelé a Johausen Rión.
Khamisz, Cort János és Huber Miksa azonban talált
rá alkalmat, hogy délután kárpótolják magukat tartózko-
7*
100
dásukért. A puskáknak megint tüzet kellett okádniok, ha
nem is azért, hogy támadjanak, hát azért, hogy védekez­
zenek . . .
Reggel óta körülbelül tiz kilométernyi utat tettek meg.
A folyó szeszélyesen kanyargott, bár főiránya délnyugati
maradt. Egyenetlen partjait igen nagy fák szegélyezték,
különösen bombaxfélék (gyapotfák), amelyeknek széles ko­
ronája messze kinyult a Rió tükre fölé.
Bárha a Johausen Rió szélessége nem csökkent, hanem
itt-ott ötven, sőt hatvan méternél is szélesebb volt, a két
partról a bombaxágak mégis összehajoltak és sötétzöld lomb­
sátort alkottak, amely alatt halkan csobogott a viz.
A legtöbb ágat, amelynek vége átnyult a tulsó part
fáinak ágaihoz, még kigyószerü folyondárok is összekötöt­
ték, természetes hidat alkotva, amelyen az ügyes clownok
vagy négykezü állatok egyik partról átjuthattak a másikra.
A szemhatár aljáról még mindig nem enyésztek el
teljesen a viharfelhők, egyébként azonban kisütött már
ujra a nap, és sugarai csaknem merőlegesen tüztek le a
folyamra.
Khamisz és társai tehát szerencsét kivánhattak egy­
másnak, hogy az alatt a lombsátor alatt utazhattak tovább.
Emlékeztette ez őket vándorutjukra az erdő fái alatt, az
árnyas fasorok mentén, csakhogy most fáradság nélkül ju­
tottak előre, s nem kellett tüskés füvekkel boritott föl­
dön vergődniök.
— Igazán, ez az Ubanghi erdő valódi park, — kiál­
tott Cort János, — buja növényzetü, csobogó vizü park.
Azt hihetné az ember, hogy az Egyesült-Államok nemzeti
parkjában van a Missouri és a Yellowstone forrásainál!...
— Az ám, igazi park, amelyben majmok nyüzsögnek,
— jegyezte meg Huber Miksa. — Valóban, mintha ta­
lálkát adott volna itt egymásnak az egész majomnemzet-
s é g ! Nyakig ülünk a négykezüek birodalmában, ahol kor­
látlanul uralkodnak a csimpánzok, gorillák és gibbonok!
Megerősitette ezt az állitást az a rengeteg mennyiségü
állat, amely ide-oda ugrándozott a partokon, lekandikált a
fákról s ide-oda futkosott az erdőség mélyén. Khamisz és
társai még sohasem figyeltek meg egyszerre ilyen sok, lár­
más és rendkivül eleven majmot. Örökös volt a rikácso­
lás, ugrándozás és cigánykerék hányás és ha fényképész lett
volna kéznél, az őskomikus grimaszoknak egész képsoro­
zatát kaphatta volna le.
— Igen, igen, — folytatta Huber Miksa, — de ez
mind igen természetes dolog, hiszen Afrika szivében va-
101
gyunk. A Kongóvidéki benszülöttek és a négykezüek kö­
zött — kivéve persze a mi Khamiszunkat — nagy kü­
lönbséget egyáltalán nem igen látok.
— Ohó, — felelte Cort János, — egy különbség
mégis van, még pedig az, amely az embert az állattól el­
választja, amely az értelemmel megáldott teremtményt at­
tól, amely csak önkényes ösztönnek engedelmeskedik...
— Amely azonban gyakran sokkal megbizhatóbb érzés,
mint az értelem, kedves Jánosom!
— Ebben nem mondok ellent neked, Miksa. De az
élet két hajtóerejét és vezércsillagát mégis mély szakadék
választja el egymástól, és a mig ez a szakadék nincs ki­
töltve, addig a fejlődés tanának iskolája nem állithatja azt,
hogy az ember a majomtól származik.
— Igazad van, — felelte Huber Miksa, — a lajtor­
jának mindig hiányzik egy foka, egy tipus az aszthropoidák
és az ember között, amelynek valamivel kevesebb ösztöne
és valamivel több értelme volna, mint a majomnak. És ha
ez a tipus hiányzik, bizonyára az az oka, hogy nem is léte­
zett soha. De még ha létezett volna is, Darwin theoriájá-
nak a helyességét, véleményem szerint, még ez sem bizo­
nyithatná be.
Most persze más dolguk volt, mint hogy annak az
alaptételnek, hogy a természet nem csinál ugrásokat, a
fejtegetésével megoldani próbálják azt a kérdést, vajjon
szoros kapcsolatban vannak-e egymással csakugyan az ösz-
szes élő lények. Most az volt a dolguk, hogy védőintézkedé­
sekről gondoskodjanak az esetleges ellenséges támadás el­
len, amely az ellenség számbeli tulsulyánál fogva nagyon is
veszedelmessé válhatott. Megbocsáthatatlan esztelenség lett
volna, ha ezt jelentéktelen epizódok fogják el. A négykezüek
olyan hadseregnek tetszettek, amelybe összegyülekezett a
majmok egész népessége. Az állatok szándékával tisztába
lehettek: élet-halálharc volt készülőben.
A foreloper komoly nyugtalansággal figyelte a lármás
sürgést-forgást. Erre vallott kemény, sötétvörös ábrázata,
bozontos szemöldökének összehuzódása, átható tekintete és
homlokának mély ráncai.
— Készüljünk, — szólt figyelmeztető hangon. —
Tartsuk készen a puskákat, kéznél a töltényeket, mert nem
tudom, mi fog történni...
— Eh, egyetlen lövés szét fogja riasztani az egész
bandát, — vélte Huber Miksa.
Célzott is mindjárt.
— Ne lőjjön, Miksa ur ! — kiáltott a foreloper. —
102
Nem szabad támadnunk... nem szabad őket ingerelnünk.
Elég dolgunk lesz a védekezéssel i s !
— De ha ők kezdik a támadást... — szólt Cort János.
— Akkor is csak az esetben felelünk nekik, ha föltét­
lenül szükség lesz r á ! — jelentette ki Khamisz.
A támadás nem sokáig váratott magára. A partról már
is köveket és ágakat hajigáltak át a majmok, amelyek kö­
zül a nagyobbaknak bámulatos a testi erejük. Ártatlanabb
lövegeket is használtak, a többi között a fákról letépett
különböző gyümölcsöket.
A foreloper arra törekedett, hogy a tutajt a Rio kö­
zepén lehetőleg egyforma távolságban tartsa mind a két
parttól. A hajitások igy bizonytalanabbak és egyuttal ke-
vésbbé veszedelmesek is voltak. Szerencsétlenségükre, a
támadás ellen lehetetlen volt védekezniök. Emellett az el­
lenség száma is egyre nőtt és több löveg már is eltalálta
az utasokat, anélkül azonban, hogy komoly kárt tett volna
bennök.
— De most már igazán elég volt, — szólt végül
Huber Miksa.
Célba vett egy gorillát, amely felbukkant a bokrok
közül és az első lövésre leteritette.
A puskalövést fülsiketitő lárma követte. A támadás
azonban nem szünt meg, a négykezübanda nem menekült. A
majmokat egyenkint meg nem semmisithették; ehhez nem
is lett volna elég a lőszerük. Ha minden majomra egy go­
lyót számitanak, akkor is hamar kifogyott volna a kész­
letük. De mitévők lesznek aztán a vadászok üres töltény­
táskával?
— Nem szabad többé lőnünk, — parancsolta Cort
János. — Ezzel csak még jobban felingereljük a bestiá­
kat. Reméljük, hogy néhány jelentéktelen sebesülés árán
megszabadulunk tőlük.
— Köszönöm szépen! — felelte Huber Miksa, akit
épp akkor ért egy kő a lábán.
Tovább haladtak tehát megszakitás nélkül, a kettős ki­
séret mellett, a Johausen Riónak ehelyütt nagyon is ka­
nyargós partjain. Néhol jó egy harmadával szükült a folyó
medre, ehelyett azonban annál sebesebb volt az áramlása.
Mire éjszaka lesz, előreláthatóan véget érnek az ellen­
ségeskedések, mert a támadók valószinüleg szétszóródnak
az erdőben. Khamisz szükség esetén meg akarta kockáz­ Nyomban három lövés dördült el. Három majom halálra
tatni, hogy megszakitás nélkül a sötétben is folytassák ut­ sebezve zuhant a folyóba, miután hasztalanul próbáltak az
jukat. Most persze négy óra volt még csak és hét óráig ágakban megkapaszkodni. Fülsiketitő orditással ugrott most
meglehetősen veszedelmes marad a helyzetük. legalább husz négykezü a liánokra, hogy a tutajra vesse
magát.
 105

Nehezitette a helyzetet az is, hogy a tutaj semmiképp

sem volt biztositva a közvetlen támadás ellen. Habár a
majmok épp oly kevéssé szeretik is a vizet, mint a macs­
kák, ugy hogy attól nem is kellett tartani, hogy uszva kö­
zelednek a tutajhoz, némely helyütt annyira összebogozó­
dott a lombozat a folyó fölött, hogy a majmok felhasznál­
hatták ezt a természetes ágbogos és folyondáros hidat, s
róla egyenesen leugorhattak Khamisznak és társainak a
fejére. Hisz ez csekélység lehetett csak az ügyes és gonosz
állatoknak.
Négy vagy öt nagy gorilla öt óra felé csakugyan meg­
próbálkozott ezzel a kisérlettel a folyó kanyarodásánál, ahol
a bombaxágak sürün összebogozódtak. Vagy ötven lábbal
lejjebb a folyón ott várták az állatok, hogy a tutaj elhalad­
jon alattuk.
Cort János megfigyelte őket és nem csalódhatott szán­
dékukban.
— Ránk fognak ugrani, — kiáltott Huber Miksa, —
és ha nem kergetjük el ő k e t . . .
— Tüzelj! — vezényelte a foreloper.
Nyomban három lövés dördült el. Három majom ha­
lálra sebezve zuhant a folyóba, miután hasztalanul pró­
báltak az ágakban megkapaszkodni.
Fülsiketitő orditással ugrott most legalább husz négy-
kezü a liánokra, hogy a tutajra vesse magát.
A puskákat gyorsan meg kellett tölteni és nyomban
elsütni. Gyors sortüz következett. Tiz vagy tizenkét gorilla
és csimpánz megsebesült, mielőtt a tutaj a növényhid alá
érkezett és a többi négykezü bátortalanul visszamenekült
a partokra.
A folyó szélessége szemmel láthatóan csökkent. Jobb-
felöl száz lépésnyire odébb egy földnyelv előtt a viz bugy-
borékolása erős örvényre vallott. Ha a tutaj belejut ebbe az
örvénybe és nem tartható tovább az ehelyütt oldalt forduló
áramlásban, elkerülhetetlenül hozzácsapódik a parthoz. Kha­
misz ugyan jó irányban tudta tartani eddigelé a tutajt a
kormánylapátjával, de abból az örvényből kiszabaditani na­
gyon nehéz feladat lett volna. És a majmok is bizonyára
tömegesen megrohannák a partról. Puskalövésekkel el kel­
lett hát kergetni őket, mielőtt a tutaj az örvénybe kerül.
Egy percz mulva eltünt az egész banda; de nem a
golyók és nem a puskaropogás kergette el őket. Már vagy
egy óra óta vihar volt készülőben. Fakó villámok cikkáztak
a felhőtömegekben. Egyre sürübben tornyosultak a sötét,
sárgaperemü fellegek és nemsokára kitört az alacsony szé-
106
lességi fokok rendes szörnyü vihara. A rémes mennydör­
gések közepette a négykezüeken erőt vett az az ösztönszerü
nyugtalanság, amelyet a levegő villamos feszültsége okoz
igen sok állatban. Félni kezdtek és a legsürübb lombkoronák
alatt kerestek védelmet a vakitó villámok ellen, amelyek
mintha megszaggatták volna a felhőtakarót. Hamarosan meg­
tisztult mind a két part, s az egész csapatból mintegy husz
élettelen test hevert csak szerteszéjjel az erdőszéli bokrok
között.
TIZEDIK FEJEZET.
Ngora!
Másnap reggel a derült ég, — amelyet mondhatnók
a vihar óriási farka tisztára söpört, — mély kékségben
ragyogott megint a fák csucsai fölött. Napkeletkor elillan­
tak teljesen az utolsó csöppecskék is, amelyek a leveleken
vagy a füszálakon csillogtak még. A gyorsan felszikkadt
talajon könnyü lett volna az erdőn keresztül vándorolni.
De persze eszünk ágában sem volt már, hogy megint dél­
nyugat felé gyalogoljunk. Ha a Johausen Rió nem tér el
eddigi irányából, akkor azt remélte Khamisz, hogy két hét
mulva elérik az Ubanghi igazi medencéjét.
A hatalmas légköri zavar, a maga cikkázó, néha a
földre lecsapó villámaival és lassan tovagörgő mennydör­
géseivel csak három óra felé ért véget. Az örvényen ke­
resztül a tutaj a meredek partifalhoz sodródott, ahol vé­
delmet is talált. A közelben állt egy hatalmas b a o b a b (ma-
jomkenyéría), amelynek odvas törzse már csak a legszélső
farétegekből és a kéregből állt. Khamisz és társai ebbe
a fába bujtak bele, ha mindjárt szorongniok kellett is egy
kicsit. Ide cipelték be pár edényüket, a fegyvereiket és a
lőszerüket, hogy a vihar meg ne ártson semmijüknek, s
az indulás előtt könnyüszerrel visszahordtak megint mindent
a tutajra.
— No, ez a vihar igazán jókor érkezett, — jegyezte
meg Cort János Miksához fordulva, mialatt a foreloper a
vad maradványaiból reggelit készitett.
Beszélgetés közben a két fiatalember azzal foglalkozott,
hogy a fegyvereket megtisztogassa, amire szükség volt a
tegnapi csata után.
Llanga ekközben a bokrok között és a nagy füben
bujkált, fészkeket és tojásokat keresve.
107
— Igen, kedves János, a vihar nagyon jókor érkezett,
— szólt Huber Miksa; adja Isten, hogy most a vihar után
eszükbe ne jusson azoknak a fickóknak, hogy megint ránk
törjenek. Mindenesetre résen kell lennünk.
Khamisz is tartott tőle, hogy a négykezüek hajnalra
megint megszállják mind a két partot. De csakhamar meg­
nyugodott, mert bárha a parti fák között egyre jobban
kivilágosodott, lármának nyoma sem volt.
— Mentem vagy száz lépést fölfelé a parton, de egyet­
len majmot sem láttam, — jelentette ki Cort János.
— Ez jóval biztat, — felelt Huber Miksa, — és azt
hiszem, ezentul majd másképp használhatjuk fel töltényein­
k e t . . . Igazán attól féltem már, hogy egész lőszerkészle­
tünket erre kell elpazarolnunk.
— És hogyan pótoltuk volna? — kiáltott Cort János.
— Arra igazán nem gondolhatunk, hogy rábukkanunk még
egy kunyhóra, ahol találunk lőport, golyót és sörétet.
— Óh, — kiáltott Huber Miksa, — ha elképzelem,
hogy, a derék doktor ilyen fickókkal akart társas érintkezésbe
lépni! Szép társaság! Hogy az ember azt akarja tanulmá­
nyozni, milyen szavakat használnak, mikor ebédre hivják
egymást vagy jó napot vagy jó éjszakát kivánnak egymásnak,
igazán Garner professzornak kell lennie, amilyen még több
is akad talán Amerikában, vagy Johausen doktornak, aki­
nek van talán Németországban, sőt tán Franciaországban
is még egy pár szellemi rokona...
— Franciaországban, Miksa? . . .
— Óh, hogyha az Akadémia vagy a Sorbonne tudós
parókái között tapogatóznék az ember, valószinüleg találna
még egy i d i o . . .
— Idiótát! — egészitette ki Cort János tiltakozva
az utolsó szót.
— Idiomografot, — helyesbitette Huber Miksa, —
aki képes volna rá, hogy a kongóvidéki erdőségekben foly­
tassa Garner professzor és Johausen doktor vizsgálatait.
— Kedves Miksa, ha az előbbiről tudjuk is, hogy sem­
mit sem ért, mert megszakitott minden összeköttetést a
majmokkal, a másodikról nem mondhatjuk el ugyanezt és
nagyon félek, h o g y . . .
— . . . a páviánok vagy másfajta társaik szétmorzsol­
ták minden csontját, — vágott a szavába Huber Miksa.
— Hiszen abból, ahogy tegnap velünk szemben viselked­
tek, megitélhetjük, vajjon civilizált lények-e vagy azok
lehetnek-e valamikor?
— Látod, Miksa, én amondó vagyok, hogy az állatok

108
rendeltetése az, hogy oktalan teremtmények maradjanak . . .
— És az embereké nem kevésbbé az, — tette hozzá
Huber Miksa nevetve. — Ez azonban nem zárja ki, hogy
igazán ne sajnáljam, hogy ugy kell visszatérnem Librevillébe,
hogy a doktorról nem viszek haza magammal semmi hirt.
— Meglehet; de mi mégis csak örülhetnénk, ha ke­
resztülvergődnénk ezen az áthatatlan rengetegen.
— Ez meg is fog történni...
— Talán; de szeretném, ha már megtörtént volna!
A további haladást egyébként ujabb nehézségek nem
igen fenyegették, mert a tutajnak csak az áramlást kellett
követnie, föltéve persze, hogy a Johausen Riót nem fogják
zátonyok, örvények vagy vizesések megszakitani. És a fore-
loper még mindig félt ezektől az akadályoktól.
Éppen most reggelizni hivta a társait. Llanga nyomban
odasietett ugrándozva és több kacsatojást hozott magával
ebédre. Minthogy volt még egy darab antilopjuk, az élelmi­
szer készletet a délelőtti pihenő előtt nem kellett kiegészi­
teniük.
— Most jut eszembe, — szólt Cort János, — hogy
lőszerünket kár volt olyan céltalanul elpazarolni. Hát a
majmok husát nem fogyaszthattuk volna e l ?
— Óh, f u j ! — kiáltott Huber Miksa.
— No lám, milyen válogatós!
— Kérlek, kedves János, gorillaszelet, gibbonfilé, csim­
pánzborda . . . mandrill majom frikasszé...
— Nos, én bizony megenném szükség esetén, — véle­
kedett Cort János.
— Te emberevő! — kiáltott Huber Miksa komikus
felháborodással, — képes lennél csaknem hozzád hasonló
lényeket felfalni...
— Ah, köszönöm szépen, Miksa!
Végül természetesen ott hagyták a «csatában» elesett
négykezüeket zsákmányul a madaraknak. Az Ubanghi-erdő-
ségben annyi volt a madár és a kérődző, hogy a majmok
képviselőit nem kellett abban a tisztességben részesiteniük,
hogy emberi gyomorba kerüljenek.
Khamisznak sok baja volt azzal, hogy a tutajt kiszaba­
ditsa az örvényből és a földnyelv körül kormányozza.
Mindnyájan segitettek neki a munkánál, amely csaknem
egy órába telt. Nagy erőfeszités után megkerülte a tutaj
lassan a kiugró földnyelvet és megindult megint lefelé a
Johausen Rión.
Ugy látszott, szép napjuk lesz. Legalább semmi sem
vallott fenyegető viharra vagy készülő esőre. Ehelyett azon-
109
ban a napsugarak egész lavinája tüzött le rájok merőle­
gesen és a hőség elviselhetetlen lett volna, ha friss északi
szél nem enyhiti, amely a tutaj sebességét is nagyon meg­
növelte volna, ha lett volna vitorlájuk.
Mennél messzebb hömpölygött a folyó délnyugat felé,
annál szélesebb lett. Persze most már nem domborodott
föléje lugas és a lombos ágak nem egyesültek többé a medre
fölött. Most immár a négykezüek megjelenése sem lett
volna oly veszedelmes, mint előtte való nap volt. De
egyetlen majmot sem láttak.
De azért a Rió partjai nem voltak elhagyottak. Vizi
szárnyasok, kacsák, pelikánok, buvármadarak és minden-
féle homoki futók repdestek a partokon rikácsolva.
Cort János lepuffantott néhányat a szárnyasok közül
ebédre, a tojások mellé, amelyeket a fiatal benszülött sze­
dett össze. Hogy az elvesztegetett időt pótolják, meg sem
álltak a szokott időben, s a nap elsőfele minden epizód
nélkül telt el.
Délután azonban nagy riadalom támadt, amelynek igen
komoly oka volt.
Négy óra lehetett, amikor Khamisz, aki hátul a kor­
mányt igazgatta, arra kérte Cort Jánost, hogy foglalja el
a helyét, s ő maga a tutaj elejére ment.
Huber Miksa felállt, meggyőződött róla, hogy sem a
jobb, sem a balparton nincs semmi gyanus látnivaló, az­
után odafordult a foreloperhoz:
— Lát valami különöset?...
— Amott látok valamit!
Khamisz igy szólván, lefelé mutatott a folyón a viz­
folyásnak egy erősen kavargó pontja felé.
— Megint örvény, — szólt Huber Miksa. — Vigyáz­
zunk, Khamisz, hogy bele ne tévedjünk.
— Nem örvény ez, — felelt a foreloper.
— Hát m i c s o d a ? . . .
E kérdésre váratlanul egy vizsugár felelt, amely vagy
tiz lábnyira felszökkent a Rió tükre fölé.
Huber Miksa álmélkodva felkiáltott:
— Csak nincsenek cethalak Közép-Afrika folyóiban?
— Nincsenek; de vizilovak vannak, — magyarázta
neki a foreloper.
Szuszogó lárma hallatszott ott ugyanakkor, ahol föl­
merült a vizből egy idomtalan fej, hatalmas agyarakkal az
állkapcsaiban s melléje — hogy egy különös, de találó
hasonlatot használjunk — olyan szájjal, amely már inkább
a mészárszék kirakatához hasonlitott, s olyan pár szemmel,
110
amely mérkőzhetett volna egy hollandi parasztház padlás
ablakával! (Ilyenformán nyilatkozott egypár képzeletdus
utazó az utleirásaiban.)
Vizilovat csaknem mindenütt talál az ember a Jó re-
ményfok és az északi szélesség 23-ik foka között. Többnyire
e nagy terület folyóiban, tavaiban és mocsaraiban tanyáznak.
Ha a Johausen Rió a Földközi-tengerbe torkollott volna, ak­
kor nem kellett volna tartani ezeknek a szörnyetegeknek
a támadásától, mert odaszakadó folyamokban, a Felső-Nilus
kivételével, egyáltalában nem fordulnak elő.
A hippopotamusz voltaképpen szelid természete dacára
is nagyon veszedelmes állat. Ha bármi ok izgatja őt, például
a szigonyozással járó fájdalom, akkor leirhatatlan dühvel
ráveti magát a vadászokra, üldözi őket a part mentén,
csónakokat is megragad, teste szörnyü sulyával felforditja
őket, vagy hatalmas állkapcsaival, amelyekkel az ember kar­
jait és lábait is le tudja harapni, komolyan megrongálja a
csónakokat.
A tutaj egyetlen utasa sem, még Huber Miksa, a szen-
vedélyes vadász sem gondolhatott arra, hogy megtámadjon
ilyen szörnyeteget. De a viziló valószinüleg megtámadja a
tutajt, ha eléri. S mi lesz akkor Khamiszszal és társaival,
ha a rémes állat neki megy a tutajnak, néha kétezer kilo­
grammnyi sulyával fellöki vagy szörnyü agyaraival átfurja?
Az áramlás éppen meglehetős gyors volt, s talán cél­
szerűbb volt az áramlást követni, mint a part felé tartani,
ahová a viziló utánok uszhatott volna. A parton persze
könnyebben ki lehet térni a támadása elől, mert az állat
idomtalan, rövid lábaival és csaknem a földigérő hasával
csak esetlenül tud mozogni. Inkább hizott sertéshez hasonlit,
mint vadkanhoz. A Rión uszva ellenben ki volt szolgáltatva
neki a tutaj kényre-kegyre, amelyet bizonyosan szét is rom­
bolt volna. És ha a tutajon lévőknek uszva sikerülne is
a partot elérniök, az a szörnyű nehézség fenyegetné őket,
hogy uj tutajt kell épiteniök.
— Megpróbálunk észrevétlenül elsiklani mellette, —
tanácsolta Khamisz. — Hasra fekszünk valamennyien, tar­
tózkodunk minden zajtól és készen állunk rá, hogy bármely
pillanatban a vizbe ugorjunk.
— Rólad majd én gondoskodom, Llanga, — szólt Hu­
ber Miksa.
Mindnyájan követték a foreloper tanácsát és végig­
nyultak a tutajon, amelyet az áramlás elég gyorsan sodort
lefelé. Ilyen helyzetben remélhették, hogy a viziló talán
nem veszi észre őket.
111
Pár perc mulva, mikor elhaladtak a folyónak ama pontja
mellett, amelyet a hatalmas állat felkorbácsolt, s amely
alaposan megrázta a tutajt is, mérges szuszogást és rö-
fögést hallottak, mintha vaddisznó lett volna.
Pár másodpercnyi halálos aggodalom következett, mert
nem tudták, vajjon a szörnyeteg feje a magasba fogja-e
emelni a tutajt, avagy sulyával el fogja-e sülyeszteni.
Khamisz, Cort János és Huber Miksa csak akkor nyu­
godtak meg, mikor megint nyugodt vizben sodródtak tova,
s a szuszogás, amelynek meleg lehelletét is érezték volt,
lassan gyöngült. Fel is álltak és nyomát sem látták a
szörnyetegnek, amely lemerült a folyó mélységébe.
Vadászoknak, akik megszokták a harcot az elefántok­
kal és nemrég még Urdax karavánjának tagjai voltak, volta­
képp nem lett volna szabad visszadöbbenniök egy viziló­
val való találkozástól. Kedvezőbb körülmények között va­
dásztak is már vizilovakra a Felső-Ubanghi mocsaras vi­
dékén. E törékeny jármüvük tetején, amelynek elvesztése
nagyon fájdalmasan érintette volna őket, érthető volt az
aggodalmuk és igazán szerencse volt rájuk nézve, hogy a
rémes szörnyeteg nem támadta meg őket.
Este megállt Khamisz egy patak torkolatánál a jobb­
parton. Jobb tanyát nem is kivánhattak volna éjszakára,
mint egy banána-csoportnak a tövét, amely fölé védőfedél
gyanánt borultak a fák széles levelei. Ugyanazon a helyen
a homokos partszegély tele volt ehető puhányokkal, amiket
össze lehetett szedni s vagy nyersen, vagy főtten meg­
enni. A banánák kissé nyers ize ellenben nem a legjobb
volt. Szerencsére a patak vizéből a banána nedvének hozzá­
keverése által nagyon üditő italt készithettek.
— Ez mind szép és jó lenne, — jelentette ki Huber
Miksa, — ha nyugodtan alhatnánk is. De sajnos, itt zümmög­
nek megint azok az átkozott bogarak, amelyeknek csipésé­
től nem véd meg senki sem bennünket. Moszkitóhálók hijján
szörnyen össze-vissza leszünk szurkálva reggelig.
Ez igy is történt volna, ha Llanga ki nem eszel valamit,
amivel a moszkitók zümmögő felhőtáborát el lehetett üzni.
Fölfelé haladt egy darabon a part mentén, s egyszerre
csak hallották, hogy kiabál.
Khamisz odaszaladt a fiuhoz és Llanga a parton szá­
raz szemetet mutatott neki, amely kérődzőktől, antilopoktól,
szarvasoktól, bivalyoktól stb. származott, amelyek bizonyára
itt szokták szomjukat oltani.
Ha ezeket a maradványokat lobogó tüzbe dobják, sürü,
maró füst támad, a mely a legjobb és talán az egyedüli
112
eszköz a moszkitók elüzésére. A benszülöttek ezt szokták
használni és jól járnak vele.
Nyomban nagy tüzet raktak tehát rozséből a banánák
között. A foreloper beledobott néhány marék száraz sze-
metet a tüzbe. Nyomban sötét füstfelhő gomolygott a ma­
gasba és a levegőt rövidesen megtisztitotta az elviselhe­
tetlen bogaraktól.
A tüzet egész éjjel táplálni kellett, s ezért Cort János,
Huber Miksa és Khamisz felváltva őrködtek. Másnap reggel
üditő alvás után, már korán utnak akartak indulni, lefelé
tovább a Johausen Rión.
Közép-Afrika éghajlatában semmi sem változékonyabb
az időjárásnál. Az előtte való nap derült égboltjára szürke-
borus ég következett, amely esős napot igért. Minthogy
azonban a felhők jobbadán a mélyebb légrétegekben lebeg­
tek, finom eső permetezett csak, egyszerü vizpor, amely
azonban mégis nagyon kellemetlen volt.
Szerencsére, Khamisznak kitünő gondolata támadt A
banánalevelek talán az egész növényvilág legnagyobb le­
velei. A feketék szalmakunyhójukat is banánalevelekkel szok­
ták befödni. Tiz-tizenkét darab levélből egész lugast lehe­
tett csinálni a tutaj fölé. A leveleket liánrostokkal erősitet­
ték össze. A foreloper gondoskodott erről még az elindulás
előtt, ugy hogy az utasok védve voltak a tartós eső ellen,
amely oldalt lepergett a széles levelekről.
A nap első részében a jobbparton megint mutatkozott
vagy husz nagy majom, amelynek kedve lett volna folytatni
a minapi ellenségeskedést. Legokosabb volt kerülni minden
érintkezést a csuf fickókkal és sikerült is a tutajt a balpart
közelében tartani, amelyen kevesebb volt a négykezü.
Délután egyszer állt meg csak a tutaj, hogy meg­
szerezzenek egy Sassalys-antilopot, amelyet Cort János egyet­
len lövéssel leteritett volt a szárazföld bokrai között, a
folyó kanyarodása közelében.
A Johausen Rió ehelyütt csaknem derékszögben délkelet
felé fordult. Ez a körülmény nagyon nyugtalanitotta Kha-
miszt, mert ezzel megint a rengeteg belseje felé terelőd­
tek, holott utjuk célja épp az ellenkező irányban volt az
Atlanti-óceán mellett. Bár a Johausen Rió kétségtelenül az
Ubanghi mellékfolyója volt, mégis rengeteg kerülő lett volna,
ha néhány száz kilométerrel följebb jutnak bele a főfolyamba,
a független Kongóvidék közepében. Szerencsére, egy órai
ut után a foreloper, hála éles tájékozódó érzékének, mert
a nap nem volt látható, megállapitotta, hogy a vizfolyás
megint visszatért eredeti irányába. Ez azt a reményt ébresz-
113
tette benne, hogy a tutaj elér a folyón a francia Kongó
határáig, ahonnan könnyen eljuthattak már Librevillébe.
Félhétkor hatalmas evezőesapissal kivezette Khamisz a
tutajt a balpartra egy kis öbölben, amelyet egy cailecédrat
sürü lombja árnyékolt.
Ha nem is esett már, az égen sürü páratömegek lebeg­
tek, amelyeken a nap nem tudott keresztül törni. De
azért attól nem kellett félniök, hogy az éjszaka hideg lesz.
A hőmérő még mindig 25 Celsius fokot mutatott volna.
Csakhamar tüz lobogott az öböl partiának kövei között és
megsütötték az antilopnak egy darabját. A moszkitók el­
len épp ugy védekeztek, mint előtte való nap.
Félnyolckor sem volt még egészen sötét. A folyó vi­
zén gyönge világosság tükröződött, s a viz egész csomó
bokrot és másfajta növényt, továbbá néhány fatörzset so-
dort magával.
Mialatt a többiek fekvőhelyet készitettek, száraz füvet
hintve fel vastagon a fa tövében, Llanga ide-oda futko­
sott még a tutajon, és érdeklődve nézegette a tova sod-
ródó tárgyakat.
Egyszerre csak, vagy harmincföllel följebb, közepes
nagyságu fatörzs tünt fel teljes koronájával együtt a fo­
lyóban. A koronája alatt öt-hat lábnyira volt letörve és
egészen frissnek látszott még a törési felülete. Valószinüleg
villám sujtotta, s ugy csuszott bele a meredek partról a
folyó árjába.
Llanga figyelmét ez a törzs különösen megragadta,
mert azt hitte, hogy az ágai között élőlényt vesz észre,
amely ugy mozgott, mintha segitséget kért volna. A fél­
homályban persze semmit sem lehetett tisztán látni, azt
sem, vajjon nem valami állat rekedt-e a fán?
Llanga, aki nem tudta, mit csináljon, már éppen ki­
áltani akart Cort Jánosnak és Huber Miksának, mikor egy­
szerre csak a fatörzs, amely legfölebb negyven méternyire­
lehetett még, részint az öbölfelé kanyarodott, ahol a tutaj
volt kikötve.
És ekkor kiáltás hallatszott, furcsa, kétségbeesett ki­
áltás, mintha emberi lény kiáltana segitségért. Mikor a
fatörzs tovasodródott az öböl előtt, a szóban forgó lény
belerohant a folyóba, nyilván azzal a szándékkal, hogy
k i u s z i k a partra.
Llanga azt hitte, hogy egy saját magánál is kisebb gyer­
meket látott. A gyermek bizonyára éppen rajta volt a
fán, mikor kidőlt. Uszni nem igen tudott, ugy, hogy a
partot bajosan érhette el. El-eltünt a vizben, majd megint
Verne: Falu a levegőben. 8
114
felbukkant, csapkodta a vizet, és hébe-korba furcsa bugy-
borékolást hallatott.
Llanga ösztönére hallgatva anélkül, hogy előbb társait
odahivta volna, belevetette magát a folyóba, és uszva el­
érte azt a helyet, ahol a gyermek megint elsülyedt.
Cort János és Huber Miksa, akik a gyermek első ki­
áltásait szintén meghallották, az öböl szélére siettek. Mint­
hogy azt látták, hogy Llanga egy testet tart a viz tükre
fölé, elébe nyujtották a kezeiket, hogy megkönnyitsék neki
a partraszállást.
— Hej, Llanga, — kiáltott Huber Miksa, — mit ha­
lásztál ki a vizből?
— Egy gyermeket, kedves Miksa ur, egy gyermeket,
amely majd megfulladt már.
— Egy gyermeket? — ismételte Cort János a fejét
rázva.
— Igen, kedves János ur.
Llanga letérdelt a kis teremtés mellé, amelyet meg­
mentett.
Huber Miksa is lehajolt melléje, hogy alaposabban szem-
ügyre vegye.
— O h ó ! — szólt felemelkedve, — hisz ez nem is gyerek!
— Hát m i ? — kérdezte Cort János.
— Nem egyéb, mint egy kis majom... azoknak az
utálatos arcfintorgatóknak a sarjadéka, amelyek annyit
zaklattak bennünket!... És hogy ezt kimentsd a vizből
Llanga, megkockáztattad, hogy magad is a vizbe fulj!
— Nem, gyermek e z . . . gyermek! — ismételte Llanga.
— Nem gyermek! És ezennel felszólitlak, hogy ereszd
vissza a kölyköt az erdőbe a családjához.
Vajjon nem hitt-e Miksa barátja állitásának, vagy
más oka volt-e Llangának, hogy megmaradjon véleménye
mellett: továbbra is azt hitte, hogy a kis teremtmény,
amely neki köszönhette menekülését, ha nem is tért még
eszméletre, kis gyermek volt. Nem is akart tehát megválni
tőle, hanem óvatosan fölemelte a földről. Legjobbnak tet­
szett, ha egyelőre rábizzák Llangára, hogy csináljon vele,
amit akar. Mikor a tanyára ért vele, meggyőződött róla
Llanga, hogy a cseppség még lélekzik; azután ledörzsölte
a furcsa lényt, próbálta melengetni és végül azt várva,
hogy immár felnyitja a szemét, letette egy halom száraz
füre.
Az éjszakai virrasztást ugy rendezték be, mint más­ A puskalövésre kis védence felriadt hosszu kábultságából
kor, s a két jóbarát csakhamar mélyen elaludt, minthogy és megmozditotta egy kicsit a karjait. Bár a szempillái
először Khamisz maradt ébren éjfélig. nem is nyiltak ki, sápadt ajkairól megint elröppent az
egyetlen szó, amelyet Llanga eddigelé hallott tőle: Ngora!
 117

Llanga ellenben nem tudta lehunyni a szemét. Feszül­

ten figyelt mellette fekvő, védettjének minden kis moz­
dulatára, a kezét fogta és figyelt a lélekzésre. Milyen nagy
volt a meglepetése, mikor tizenegy óra tájban halk han­
got hallott... elleste ezt a szót:
— Ngora .. N g o r a !
Ugy hangzott, mintha egy gyermek az anyját hívta
volna.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Március 19-én.

Eddigelé részint gyalog, részint tutajon körülbelül két­

száz kilométernyi utat tehettek meg. Vajjon ugyanannyi
fáradságukba fog még kerülni, amig eljutnak az Ubanghi-
hoz? A foreloper véleménye az volt, hogy nem. Az ut
második felével könnyebben fognak végezni, föltéve, hogy
a folyón nem gördül elébök akadály.
Virradatkor tovább indultak. Az uj jövevényt, a ki­
től Llanga nem akart megválni, magukkal vitték. Llanga
a levélsátorba vitte őt és mellette akart maradni, hogy
lássa, mikor felnyitja a szemét.
Huber Miksa és Cort János még most is bizonyos volt
benne, hogy a négykezüek sarjadékával van dolguk, va­
lami kis csimpánzzal, gorillával, mandrillal vagy páviánnal.
Nem is jutott eszökbe, hogy jobban szemügyre vegyék. A
kis lény nem érdekelte őket tovább. Llanga megmentette
és meg akarta őt tartani, mint a hogy az ember megtartja
részvétből a kóbor kutyát... Legyen meg az akarata.
Hiszen jó szivére vallott, hogy társává fogadta őt. Szóval,
minthogy a két jóbarát adoptálta a fiatal benszülöttet, most
meg kellett engedniök ennek is, hogy egy kis majmot adop­
tálhasson. Hiszen ha alkalma lesz neki rá, hogy megszökjék
az erdőbe, ugyis cserben fogja hagyni a megmentőjét az­
zal a hálátlansággal, amelyre nem csak az embereknek van
monopóliumuk.
Persze, ha Llanga megmondta volna Cort Jánosnak és
Huber Miksának, vagy csak Khamisznak is, hogy ez a kis
majom beszélni t u d ! . . . hogy már háromszor-négyszer is­
mételte ezt a szót: «Ngora!» — hát akkor talán felébredt
volna ezeknek a figyelme vagy a kiváncsisága. Talán gondo­
sabban szemügyre vették volna... a szegény állatot! Talán
valami ismeretlen fajnak, talán a beszélő majmoknak a kép­
viselőjét fedezték volna fel benne!
118
De Llanga hallgatott, mert attól félt, hogy csalódott,
hogy rosszul hallott. Csak még komolyabban föltette magá­
ban, hogy meg fogja figyelni a védettjét és hogyha még
egyszer kiejti a «Ngora» szót, vagy valami más szót, akkor
nyomban értesiti majd róla barátjait, Jánost és Miksát.
Ez volt az egyik oka annak, hogy Llanga a lombsátor
alatt maradt; de meg aztán próbálta megetetni is a böjtö­
léstől rendkívül kimerült védettjét. Ha majom volt, akkor
bizonyára nehéz lesz etetni, mert a majom csak gyümölcsöt
eszik, ezzel pedig Llanga nem kinálhatta meg. E g y da­
rabka antilophust mindenesetre visszautasitott volna, ha ma­
jom. Aztán meg a heves láz is megakadályozta volna abban,
hogy egyék, mert még mindig kábultan hevert élete meg­
mentője előtt.
— No, hogy van a majmod? — kérdezte Huber Miksa
Llangától, mikor ez az elindulás után egy óra mulva mutat­
kozott.
— Még mindig alszik, Miksa ur.
— Hát igazán meg akarod t a r t a n i ? . . .
— Ha nincs kifogása e l l e n . . . hát meg!
— N e k e m ? . . . Énnekem nincs kifogásom ellene.
Llanga. Csak vigyázz, hogy meg ne karmoljon!
— Óh . . . kedves Miksa u r !
— Óvakodni kell tőle, mert ravasz a fajtája, mint a
macska!
— Ez n e m ! Ez még fiatal és nagyon szelid az arca.
— No, hogyha társaddá akarod választani, akkor vá-
laszsz neki nevet is.
— N e v e t ? . . . Milyen nevet válaszszak?
— Ejnye, teringettét, hát Jegyen a neve: J o c k o ! . . .
Minden majomnak Jocko a neve!
Ez a név valószinüleg nem tetszett Llangának. Nem
szólt egy szót sem, hanem visszament a védettjéhez.
Aznap délelőtt kellemes volt az utazásuk és a meleg­
től sem kellett szenvedniük. A felhőrétegek oly vastagok
voltak, hogy a napsugarakat nem bocsátották keresztül.
Ez annál jobb volt, mert a Johausen Rió néha nagy tisztá­
sokon hömpölygött keresztül. A part mentén sem lett volna
hol megbujniok, mert a partokon csak elszórtan álldogált
itt-ott egy-egy fa. A talaj lassan mocsaras kezdett lenni.
Jobbra is, balra is legalább egy félkilométernyi utat kel­
lett volna megtenniök, hogy elérjék a legközelebbi erdő­
séget. Féltek a záportól, de az ég csatornái nem nyiltak
meg.
Viziszárnyasok seregestül nyüzsögtek a mocsár fölött,
119
de kérődzőknek nyoma sem volt, Huber Miksa sajnálta is
eléggé.
Ezen a napon Khamisz hiába keresett olyan helyet,
ahol megállhatok volna. A sürü bozótos part teljesen meg-
közelithetetlennek látszott. Ennélfogva a tutaj szakadatla­
nul folytatta az utját.
Igy tartott délután öt óráig. Cort János és Huber
Miksa ekközben uti élményeikről beszélgettek.
— Bizonyos, — szólt Huber Miksa, — hogy az erdő
közönséges erdő, nagy erdő és semmi egyéb. Nem érdemli
meg, hogy keresztülkutassák. Hiszen emlékszel a fáklyákra,
amelyek ide-oda mozogtak az erdő szélén és az első pár
fa ágai között lobogtak... aztán, amikor odaértünk, nyoma
sem volt senkinek!... Hová az ördögbe tünhettek azok
a n é g e r e k ? . . . Néha azt gondolom, hogy a baobabok, bom-
bakszok, tamarindák és más faóriások koronáiban kell őket
keresni...
— Miksa! — vágott a szavába Cort János.
— Mi baj? — felelte Huber Miksa.
— Nézz csak oda, lefelé a balparton...
— Mi a z ? . . . Egy benszülött?
— Az, csakhogy n é g y l á b u ! . . . Nézd ott a bozót fölött
azt a pompás, ékforma pár szarvat...
A foreloper is odanézett.
— Egy bivaly, — mondta.
— Ejnye, bivaly! — ismételte Miksa és felkapta a
puskáját. — Ez legalább inyencfalat lesz, ha lövésre kap­
hatjuk !
Khamisz erős kézzel forditott egyet a kormánylapáton.
A tutaj rézsut a partfelé tartott. Csakhamar harminc mé­
terre megközelitette.
A bivaly szaglászott ugyan valamit, de sejtelme sem
volt a fenyegető veszélyről. Huber Miksa puskája eldördült,
a bivaly farka a bozót mögött felcsapott a levegőbe, s
nyomban rá fájdalmas bőgés hallatszott, nem a bivaly ren­
des, nyers bőgése... annak jeléül, hogy a lövés halálos
volt.
A bokorban összerogyott állat lecsuszott a lejtős parton
és csakhamar véres sáv festette pirosra a part mentén a
Rió tiszta vizét.
A foreloper kikötött a parton, ahol a bivaly össze­
rogyott és csakhamar hozzálátott a hatalmas állat feldara­
bolásához, hogy csak az ehető részeit vigyék magukkal.
A két jóbarát örömmel bámulta a hatalmas példányt.
Ha ezek az állatok két-háromszáz főnyi csordában szágul-
120
danák végig Afrika síkjain, elképzelhető, milyen őrült ro­
hamban taposnak le mindent, ami utjukba kerül, a föl-
vert porfellegben.
Ez azonban egy o n g a volt. A benszülöttek igy ne­
vezik az agglegény módjára egyedül kószáló him-bivalyt,
amely jóval nagyobb európai nőrokonánál, egyenesebb a
homloka is, hosszabb az orra és tojásdadabb a szarva. Bő­
rét feldolgozzák disztárgyakra, szarvából dohányszelencét és
fésüt készitenek, erős, fekete sörényével székpárnákat töm­
nek ki, s a husát, amely izes, kiadós táplálék, megeszik.
Szóval, Huber Miksának szerencséje volt. A bivaly azon­
ban, ha nem esik el az első lövésre, rémes ellenféllé lesz,
ha ráront a vadászra.
Mialatt a bivalyt kizsigerelték, hogy husz kilogramm­
nyi jó husnál nagyobb sulylyal ne terheljék meg a. tutajt,
Llanga, aki egyébkor mindig megfigyelte azt, ami Miksa
és János barátját érdekelte, ezuttal a pálmasátorban időzött,
még pedig a következő okokból:
A puskalövésre kis védence felriadt hosszu kábultsá-
gából és megmozditotta egy kicsit a karjait. Bár a szem-
pillái nem is nyiltak ki, sápadt ajkairól megint elröppent
az egyetlen szó, amelyet Llanga eddigelé hallott tőle :
— N g o r a ! . . . Ngora!
Ezuttal Llanga nem csalódott. A szó világosan hang­
zott a fülében, s tisztán hallotta a «Ngora» szóban az «r»
betü sajátságos kiejtését, holmi racscsolásfélét is.
A szegény kicsike fájdalmas hangjától meghatottan,
Llanga megragadta a kicsike kezét, amely még mindig forró,
lázas volt. Megtöltötte friss vizzel a csészét és próbált né­
hány cseppet a kicsikébe tölteni. Hiába. A két állkapocs,
amelyben vakitó fehér fogsor volt, nem vált el egymástól.
Ekkor megnedvesitett Llanga egy marék száraz füvet és
óvatosan a kicsike ajkaihoz értette, ami nyilván jól esett
a kicsikének. A keze gyöngéden megszoritotta Llangának
a kezét és ajkai még egyszer elrebegték ezt a szót: «Ngora».
Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy a benszülöt­
tek ezt a Kongóvidéki szót használják az «anya» fogalmá­
nak kifejezésére. A furcsa kis teremtés talán a saját édes
anyját szólitotta?. ..
Llanga, aki már természeténél fogva is részvevő volt,
még nagyobb részvétet érzett arra a gondolatra, hogy ez
a szó talán utolsó sóhajtása a szegény kicsikének. — csakhamar észrevette, hogy nem négykezü, hanem két-
Huber Miksa azt állitotta, hogy majom?
. . . Nem, ez nem volt majom. Llanga hiányos szel­
lemi müveltségénél fogva nem tudott eligazodni a dolgon.
121
Egy ideig ott maradt még ülve, megsimogatta egy­
szer védencének a kezét, megnedvesitette az ajkait, s nem
állt fel addig, amig védence megint mély álomba merült.
Most már azonban elhatározta, hogy közöl mindent a
barátaival. Felállt és közeledett a két fiatal emberhez,
mikor a parttól ellökött tutaj beleterelődött megint az
áramlásba.
— Nos, — kérdezte tőle Huber Miksa megint moso­
lyogva, — mit csinál a majmod?
Llanga komolyan ránézett Miksára, mintha nem tudná,
mit feleljen. Azután rátette kezét Huber Miksa karjára és
határozottan igy szólt:
— Nem majom!
— M i c s o d a ? . . . Nem majom? — ismételte Cort János.
— Ne bántsd ő t ! A mi Llangánk most az egyszer
nem tágit a véleményétől, — szólt Huber Miksa. — Ugye­
bár azt hiszed, hogy éppen olyan gyermek, mint te?
— Gyermek... nem olyan, mint én . . . de mégis csak
gyermek!
— Gondold meg jól, Llanga, — folytatta Cort János
komolyabban, mint a pajtása. — Azt állitod, hogy gyermek?
— Igen . . . beszélt... már a mult éjszaka. . .
— Mondott valamit?
— Mondott... és most megint beszélt.
— És mit mond a kis csodagyermek? — kérdezte
Huber Miksa.
— Halkan ezt mondta: «Ngora» . . .
— Micsoda! Ugyanazt a szót, amelyet már én is hal­
lottam? — kiáltott Cort János, aki nem palástolhatta cso­
dálkozását.
— Ugy v a n . . . azt mondta, hogy «Ngora», — erősit­
gette a fiatal benszülött.
Csak két dologról lehetett s z ó : vagy érzéki csalódás
áldozata lett Llanga, vagy elvesztette az eszét.
— Meg kell vizsgálnunk a dolgot, — szólt Cort Já­
nos. — És ha igaznak bizonyul, hát akkor legalább va­
lami rendkivüli lesz, kedves Miksa.
Mind a ketten beléptek a pálmasátorba és szemügyre
vették a kis alvót.
Az első pillanatra mindenki azt mondta volna, hogy
a kicsike a majmok rendjéhez tartozik. De Cort János
kezü lény van előtte. Blumenbach általánosan elfogadott
osztályozása szerint azonban tudjuk, hogy csak az ember
tartozik a kétkezüek rendjéhez. Ennek a különös kicsiké-
122
nek csak két keze volt, mig a majmoknak kivétel nélkül
négy kezük v a n ; a lábai is járásra berendezettnek lát­
szott és nem kapaszkodásra, mint az összes majmoké.
Cort János figyelmeztette Huber Miksát ezekre a kü­
lönbségekre.
— É r d e k e s . . . igazán érdekes! — szólt a francia.
A kis teremtésnek testhossza alig volt több hetvenöt
centiméternél. Nagyon fiatalnak látszott még, legfölebb öt­
hat esztendős lehetett. A bőre nem volt szőrös, hanem csak
pihés. A homloka, álla és arca is szőrtelen volt; csak a
mellén, s a felső és alsó combján volt szőr. A fülei kerek,
puha cimpában végződtek, mig a majmoknak nincs fül-
cimpájuk. A karjai nem voltak tulságosan hosszuak. «Ötö-
dik végtagja» sem volt, mint a legtöbb majomnak van farka,
amelylyel tapint és kapaszkodik. Kerek fejének körülbelül
80 fok volt az arc szöge; az arca tompa volt, a homloka
nem nagyon lapos. Koponyáját nem egyszerü hajszálak bo­
ritották, hanem valami gyapjuféle szőr, olyan, mint Közép-
Afrika benszülötteinek a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy ugy
minden külsőség, mint testalkatának belső sajátságai is
inkább arra vallottak, hogy ember, mint arra, hogy majom.
Elképzelhetjük, mennyire elbámult Huber Miksa és Cort
János, mikor olyan uj lénynyel állottak szemben, amelyet
anthropologus még meg nem figyelt, s amely a középső
helyet foglalta el valószinüleg az ember és az állat között.
Llanga továbbá azt állitotta, hogy a kicsike beszélt
is; ha ugyan a kis benszülött artikulált hangoknak nem
fogta fel azt, ami csak kiáltás volt és gondolatot nem
fejezett k i ; kiáltás, amelyet csak az ösztön sugallt, nem
pedig az értelem.
A két jóbarát szótlanul állt egymás mellett és várta,
hogy a kicsike szája még egyszer megnyiljon, mialatt
Llanga gyöngéden a kicsike homlokát és halántékait me­
lengette. A lélekzése most már nyugodtabb volt, s a bőre
sem volt már olyan f o r r ó . . . a láz, ugy látszik, a végét
járta már. Végül lassan megmozdultak vértelen ajkai.
— N g o r a ! . . . N g o r a ! — hangzott panaszosan.
— Teringettét! — kiáltott Huber Miksa, — ez több
a soknál!
Egyikük sem akarta elhinni, amit az imént hallottak.
Hát csakugyan tudott volna beszélni ez a teremtmény,
amely semmiesetre sem állt az állatvilág legfelső f o k á n ! ?
Bár eddig csak ezt az egyetlen szót mondta is ki, nem volt
kizárva, hogy több más szót is tudott, hogy képes volt
gondolatra, s a gondolatát ki is tudta fejezni!
123
Sajnos, a szemét, a lélek tükrét, amelyből oly sok
mindent meglehet tudni, egyelőre nem nyitotta k i ! A szem­
pillái zárva maradtak, és nem vallott semmi sem arra,
hogy hamarosan kinyitja a szemét.
Cort János a kicsike felé hajolva feszülten figyelt min­
den szóra, minden kiáltásra, amelyet a kicsike hangoztat.
Fölemelte egy kissé a fejét, anélkül, hogy a kicsike fölébredt
volna, és nagy meglepetésére fölfedezte, hogy a nyakára
zsinór van csavarva.
A selyem zsinórt végig csusztatta az ujjai között, hogy
megtalálja a csomót, amely összetartotta. Egyszerre csak
felkiáltott:
— Medálion!
— Medálion? — ismételte Huber Miksa.
Cort János kibontotta a zsinór csomóját
Fillérnagyságu nikkel emlékérem pottyant a kezébe.
Az érem egyik felén egy sziv volt, a másik felén egy em-
beri arc profilja.
A név Johausen neve, a profil a doktor arca volt.
— Johausen! — kiáltott Huber Miksa, — és ezt a
fiucskát annak a német tudósnak a rendje ékesiti, aki­
nek a kunyhóját olyan üresen találtuk m e g !
Hogy Kamerun vidékén nagyon elterjedtek ezek az
emlékérmek, azon nem lett volna mit csodálni, mert a
doktor sokat kiosztott a Kongóvidéki nők és férfiak kö­
zött. De hogy éppen ennek a furcsa Ubanghi lakónak a
nyakán volt ilyen emlékérem . . .
— Ez igazán mese, — szólt Huber Miksa, — föltéve,
hogy ezek a félember-félmajmok nem lopták a doktor szek­
rényéből ezt az érmet.
Odaintette a forelopert, hogy közölje vele rendkivüli
fölfedezését és megkérdezze tőle, mi a véleménye a dologról.
Csaknem ugyanekkor azonban hallatszott a foreloper
hangja is.
— Miksa u r ! . . . János u r ! — kiáltott a foreloper.
A két fiatalember kilépett a lombsátorból és Khamisz-
hoz sietett.
— Figyeljenek csak! — szólt Khamisz.
Ötszáz méternyire lefelé a folyó hirtelen jobbra for­
dult, olyan helyen, amelyet megint sürü lombozat bori­
tott. Ha ebbe az irányba figyelt az ember, tompa, szaka­
datlan lármát hallott, amelyet nem lehetett összetéveszteni
a kérődzők bőgésével vagy a ragadozók orditásával. Zava­
ros lárma volt, amely egyre erősödött, amint a tutaj köze-
lebb jutott az emlitett helyhez.
124
— Gyanus lárma, — szólt Cort János.
— Sehogysem tudom kitalálni, mi lehet, — tette
hozzá Huber Miksa.
— Talán vizesés vagy sellő van amott, — vélekedett
a foreloper. — A szél délről fuj és érzem, hogy a levegő
feltünően nedves, csaknem vizes.
Khamisz nem csalódott. A Rió fölött vizporfellegek
gomolyogtak, amelyek csak a viz heves mozgásából ered­
hettek.
Ha a folyót e helyütt talán akadály zárja el, ugy,
hogy a tutaj nem haladhat tovább, ez olyan komoly dolog
volt, hogy Huber Miksa és Cort János nem gondolt többé
Llangára és a védencére.
A tutaj meglehetős gyorsan sodródott tovább, s a ka­
nyarodón tul ki kell tetszenie, mi az oka a távoli lármának.
Mihelyt megkerülték a kanyarodót, kiderült, hogy a
foreloper aggodalma nagyon is alapos volt.
Vagy száz ölnyivel lejjebb sötét sziklatömegek az egyik
parttól a másikig nyuló gátat képeztek, amelynek csak a
közepén volt nyilás. E nyiláson keresztül zugott a viz taj­
tékozva. Jobbra-balra megtört a viz ezen a természetes gá­
ton, s néhol át is zajlott fölötte. Sellő volt tehát a folyam
közepén, s két oldalt zuhatagok szakadtak le a gát faláról.
Ha a tutaj nem jut el valamelyik partra s ott ki nem köt,
akkor az ár magával ragadja s a gáton darabokra zuzza,
ha ugyan már az áramlás fel nem forditja.
Nyugodtak maradtak mind a hárman. De veszteni való
idejük nem volt, mert az ár sebessége érezhetően növe­
kedett.
— Ki a partra! — Ki a partra! — kiáltott Khamisz.
Félhét volt s a párás időben már a szürkület kez­
detén oly homály volt, hogy semmit sem lehetett tisztán
megkülönböztetni.
A helyzetet ez is csak nehezitette.
Khamisz hiába igyekezett a tutajt a part felé irányi-
tani. Az ereje gyönge volt hozzá. Huber Miksa odaugrott
melléje és segitett neki, hogy kijussanak az áramlásból,
amely egyenesen a sziklagát közepe felé sodródott. Ketten
elértek volna annyit, hogy végül kiszoritsák a tutajt az áram­
lásból, de egyszerre csak a kormánylapát eltörött
— Álljatok résen, hogy kiugorhassatok a sziklákra,
mielőtt belejutunk a sellőbe! — vezényelt Khamisz.
— Egyebet nem tehetünk! — felelte Cort János.
E hangoasn mondott szavakra Llanga is kilépett a lomb­
sátor alól. Körülnézett és nyilván felismerte a fenyegető
125
veszedelmet. De ahelyett, hogy magára gondolt volna, a
másikra gondolt, a szegény kicsikére. Felkapta őt a karjaira
és letérdelt vele a tutaj hátsó részén.
A tutaj egy perc mulva belekerült megint az áram­
lásba. Talán nem fog hozzácsapódni a sziklagáthoz és fel­
borulás nélkül, szerencsésen átjut a nyiláson.
De nem! A szerencsétlenség megtörtént és a töré­
keny jármü óriási erővel hozzácsapódott az egyik baloldali
sziklatömbhöz. Khamisz és társai hiába próbáltak meg­
kapaszkodni a gáton, amelyre az utolsó percben kidobálták,
a töltényeket, a fegyvereket és ami pár edényük volt.
Mindannyiukat benyelte magába a tomboló örvény, mi­
kor a tutaj darabokra zuzódott. A tutaj roncsai eltűntek a
lefelé tajtékzó árban.
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
A fák között.
Másnap három férfi feküdt hosszan elnyulva egy tüz­
rakás mellett, amelynek utolsó zsarátnokai pislákoltak már
csak. A fáradság elnyomta őket, s minthogy az elalvásnak
nem birtak ellentállni, félig kábultan mind a hárman elalud­
tak, miután a tüz mellett megszáritott ruhájukat megint
magukra vették.
De hány óra volt? És nappal volt-e egyáltalában, vagy
éjszaka? Egyikük sem tudta volna megmondani. A teg­
nap óta eltelt időből itélve föltehető volt, hogy a nap a
szemhatár fölött van. De merre volt K e l e t ? Erre a kér­
désre sem tudtak volna megfelelni.
Talán barlangban volt a három férfi? Olyan helyen,
ahová fénysugár be nem hatolhatott?
N e m ! Körülöttük számtalan fa volt oly sürün egy­
más mellett, hogy legfölebb néhány méternyire láthatott
el közöttük az ember. Ha lobogott volna a tüz, akkor sem
lehetett volna a vastag fatörzsek és a törzseket összekap­
csoló liánok között gyalogjáróknak alkalmas ösvényt föl­
fedezni. A fák alsó ágai csak mintegy ötven lábnyi magas­
ságban terjedtek szét. Fölöttük oly sürü volt a lombozat,
fel a fák ormáig, hogy nem hatolhatott rajta keresztül
sem a csillagok fénye, sem a nap sugara. Börtön nem
lehetett volna sötétebb, falazat nem lehetett volna átha-
tatlanabb, pedig a nagy erdő faóriásai között volt csak
a három férfi.
126
A nyájas olvasó bizonyára kitalálta már, hogy a há­
rom férfi Cort János, Huber Miksa és Khamisz volt.
Hogyan eshetett, hogy most ezen a helyen yoltak, egyi­
kük sem tudta volna megmondani. Miután szétzuzódott a
tutaj a sziklagáton, amelyre nem tudtak kimenekülni, a
rohanó ár magával ragadta őket; de arról sejtelmük sem
volt, hogy mi történhetett a szerencsétlenség után, vala­
mint azt sem tudták, kinek köszönhetik a menekülésüket,
s ki volt az, aki mielőtt eszméletüket yisszanyerték, ebbe
a sürü erdőségbe szállitotta őket.
Sajnos, nem menekültek meg mindannyian. Egyikük
hiányzott: Cort János és Huber Miksa fogadott gyermeke,
a szegény Llanga, s rajta kivül a kicsike is, amelyet Llanga
maga mentett meg régebben... és ki tudhatta, vajjon most
is nem azért veszett-e el nyomorultan, mert mégegyszer
meg akarta menteni a kicsikét?
Khamisznak, Cort Jánosnak és Huber Miksának nem
volt immár sem lőszere, sem fegyverre, sem más segéd­
eszköze, zsebkésükön és a kis baltán kivül, amelyet a fore­
loper mindig az övében hordott. Odaveszett a tutaj is és
azt sem tudták, hogy merre forduljanak, hogy eljussanak
megint a Johausen Rióhoz.
A táplálkozás fontos kérdése nem is sejtett nehézsé­
gekkel járt, mert hiszen vadászzsákmányról többé szó sem
lehetett. Gyökerekre és vadgyümölcsre voltak utalva mind
a hárman, mindenesetre alig elégséges s amellett bizony­
talan forrásokra. Ijesztően fenyegette tehát őket az éhen-
halás.
Két-három napjuk volt még, mert ennyi időre volt
ennivalójuk, a bivaly maradványai, csodálatos módon ott
volt kezük ügyében a tüz mellett. Miután megettek egy
pár régebben megsütött darab hust, azután aludtak el a
már-már kialvó tüz mellett.
Cort János ébredt fel először oly sötétség közepette,
amelynél sötétebb az éjszaka sem lehetett volna. De a szeme
csakhamar hozzászokott a sötéthez, s nagy nehezen meg­
ismerte a fák tövében heverő Huber Miksát és Khamiszt.
Mielőtt felébresztette őket, megpróbálta feléleszteni a tü­
zet, amennyiben a hamu alatt pislogó ágakat összébb tolta.
Azután összeszedett egy csomó rőzsét és száraz füvet, s
csakhamar lobogó láng világitotta meg a táborhelyet.
— Nos, — szólt Cort János magában, — most törjük
a fejünket, hogy jutunk innen tovább.
A tüz lobogása hamarosan felébresztette Huber Miksát
és Khamiszt is. Csaknem egyszerre ugrott talpra mind a
127
kettő. Gyorsan helyzetük tudatára ébredtek és tanácskozni
kezdtek, hogy mitévők legyenek.
— De hát hol vagyunk egyáltalában? — kérdezte
Huber Miksa.
— Ott, ahová elszállitottak bennünket, — felelte Cort
János, — s ebből az következik, hogy semmiről sem tudunk,
ami...
— Körülbelül egy éjszaka és egy nap óta történt ve­
lünk, — szólt közbe Huber Miksa. — Hát csakugyan teg­
nap volt, hogy a tutajunk összezuzódott a sziklagáton?...
Van róla valami véleménye, Khamisz?
A foreloper válasz helyett a fejét rázta. Ő is képtelen
volt megmondani, mennyi idő telt el azóta és hogy mi
módon menekültek meg a sellőből?
— És Llanga? — kérdezte Cort János. — A szegény
bizonyára elveszett, mert nincs velünk. Azok, akik bennün­
ket megmentettek, Llangát bizonyára nem tudták kimenteni
az örvényből.
— Szegény f i u ! — sóhajtott Huber Miksa. — Igazán
őszintén ragaszkodott hozzánk!... Ugy szerettük őt és oly
szivesen tettük volna őt boldoggá. Csak nemrég szabadi­
tottuk ki a denkák kezéből... és i m e . . . szegény f i u !
A két jóbarát tétovázás nélkül kockáztatta yolna életét
Llangáért. De hiszen ők is majdnem belepusztultak az ör­
vénylő árba és azt sem tudták, kinek köszönhetik menekü-
lésüket.
Fölösleges emlitenünk is, hogy arra a különös teremt­
ményre, amelyet a fiatal benszülött kimentett a habok kö­
zül, alig gondoltak. Bizonyára ez is elpusztult a fiuval együtt.
Most egészen más kérdések foglalkoztatták, ő k e t . . . Ko­
molyabb kérdések, mint az az anthropológiai probléma, vaj­
jon miféle tipus a kicsike az ember és a majom között.
Cort János igy folytatta:
— Bármennyire erőlködöm is, semmire sem emlékszem
vissza, miután nekivágódtunk a sziklagátnak. Csak mintha
az utolsó percben azt láttam volna, hogy Khamisz kido­
bálta fegyvereinket és edényeinket a sziklákra.
— Ugy van, — szólt Khamisz, — és nagy szerencse,
hogy ezek a tárgyak nem estek a Rióba. Nyomban r á . . .
— Nyomban rá, — vágott a szavába Huber Miksa, —
mikor már-már elnyeltek bennünket a habok, azt hittem...
igen, azt hittem, hogy embereket l á t o k . . .
— Igen, i g e n . . . több embert, — szólt közbe élénken
Cort János, — benszülötteket, akik jeleket adtak egymás­
nak és kiáltozva a gát felé siettek...
128
— Benszülötteket láttak? — kérdezte a foreloper cso­
dálkozva.
— Vagy tizet, tizenkettőt, — szólt Huber Miksa, —
és kétségtelenül ezek huztak ki bennünket a Rióból.
— Továbbá azok voltak azok, — tette hozzá Cort J á ­
nos, — akik, mielőtt eszméletre tértünk, ide szállítottak
bennünket, s ráadásul ide szállitották eleségünk maradé­
kait is. Miután tüzet raktak, gyorsan eltüntek.
— Még pedig oly alaposan eltüntek, — szólt Huber
Miksa, — hogy sehol semmi nyomuk. Ez arra vall, hogy
nem tartanak számot a hálánkra.
— Türelem, kedves Miksám, — szólt Cort János. —
Lehetséges, hogy itt vannak még valahol a közelben. Hi­
szen aligha tételezzük föl, hogy azért szállitottak ide, hogy
aztán végkép cserben hagyjanak.
— I d e ! De hát hová? — kiáltott Huber Miksa. —
Hogy az Ubanghi erdőségben ilyen sürüség is van, arról
sejtelmem sem v o l t ! . . . Hiszen pokoli sötétségben vagyunk...
— Föltéve, hogy odakünn most nappal van, — jegyezte
meg Cort János.
Erre a kérdésre csakhamar igenlő választ kellett ad-
niok. Bármily sürü és sötét volt is a lombsátor, a száz-
százötven láb magas fák csucsa fölött itt-ott még is meg­
villant egy-egy darabka világos égboltozat. Kétségtelen volt
tehát, hogy odakünn süt a nap. Huber Miksa és Cort J á ­
nos órája, amelybe viz nyomult bele, nem mutatta az időt.
Tehát csak a nap állásából itélhettek volna, de kérdés,
vajjon a nap sugarai közvetlenül láthatók lesznek-e a sürü
lombokon keresztül?
Mialatt a két jóbarát egyéb kérdéseket feszegetett,
anélkül, hogy pontos feleletet adhatott volna rájuk, Khamisz
hallgatta őket, de egy szót sem szólt. Felállt és gondolkozva
ide-oda járkált a szük helyen, amelyet a hatalmas fák
szabadon hagytak, s a melyet a fákon kivül sürü liász és
szurós sziszifusz háló is határolt. Próbált az ágak résein
keresztül fölfedezni egy darabka szabad eget, s igyekezett
felébreszteni tájékozó képességét, amelyre most nagyobb
szüksége lett volna, mint valaha. Habár bejárta már a
Kongó és Kamerun erdőségeit, ilyen áthatatlan erdőben
nem volt még soha életében. Az erdőnek ezt a részét össze
sem lehetett hasonlitani azzal, amelyen társaival együtt
keresztül törtetett a Johausen Rióig. Ettől a ponttól fogva,
ahol a folyóhoz értek, lényegében mindig délnyugatfelé ha­
ladtak, de merre volt most a délnyugat és vajjon Khamisz
ösztöne ki tudja-e találni az égtájak irányát?
129
Mikor Huber Miksa, aki észrevette a foreloper zava­
rát, éppen kérdést akart intézni Khamiszhoz, ez utóbbi e
szavakkal fordult hozzá:
— Miksa ur, bizonyos benne, hogy a gátnál ben­
szülötteket látott?
— Egészen bizonyos vagyok, Khamisz; abban a pil­
lanatban, mikor a tutaj szétzuzódott a sziklatömbökön.
— És melyik parton?
— A balparton.
— Jól emlékszik rá, hogy a balparton volt?
— J ó l ; a balparton.
— Akkor hát most a Rió keletipartján lennénk.
— Kétségtelenül, — szólt Cort János, — még pedig
az erdőség legmélyében. De milyen messze lehetünk a J o -
hausen Riótól?
— A távolság nem lehet nagyon nagy, — kételkedett
Huber Miksa. — Ha néhány kilométerre becsüljük, már
nagyon is tulbecsültük. Hiszen kizárt dolog, hogy meg­
mentőink, akárkik legyenek is, ilyen messzire elszállitot­
tak volna bennünket.
— Én is azt hiszem, — szólt Khamisz, — hogy a
Rió nincs messze innen. Mindenek előtt arra kell töreked­
nünk, hogy megint megtaláljuk, s mihelyt uj tutajt készi­
tünk, tovább folytassuk utunkat, tul a sziklagáton.
— De miből fogunk mindaddig és azután az Ubanghiig
táplálkozni? — vetette közbe Huber Miksa. — Hiszen
ehető vadat többé el nem ejthetünk.
— Aztán meg, — tette hozzá Cort János, — melyik
irányban keressük a Johausen R i ó t ? Ha igaz is, hogy a
folyó baloldalára szállitottak bennünket, ki tudja megmon­
dani, mikor az égtájakat lehetetlenség megállapitanunk,
hogy erre vagy arra keressük-e a R i ó t ?
— Aztán meg, — szólt Huber Miksa, — hogyan és
hol szabadulhatunk ki ebből a sürüségből?
— O t t ! — felelte a foreloper.
Egy rés felé mutatott a liánhálózatban, amelyen ke-
resztül hozták őt és társait minden bizonynyal ide erre a
helyre. Künn távolabb sötét, kanyargó ösvény látszott, a
mely valószinűleg járható volt.
Hogy hová vezet ez az ösvény, vajjon talán a Rióhoz-e,
azt persze nem tudhatták. Hiszen kereszteződhetett más
ösvényekkel, s akkor az a veszély fenyegeti őket. hogy
még jobban eltévednek ebben a labyrinthusban. És mi
marad két nap mulva az ennivalójukból, ha a bivaly mara­
dékát megették m á r ? . . . Mi lesz velök akkor ? . . . A szom-
Verne: Falu a levegőben. 9
130
juságukat olthatták a gyakori esőzés következtében, ugy,
hogy e részben nem volt mitől félniök.
— Az bizonyos, — jegyezte meg Cort János, — hogy
akkor semmi esetre sem szabadulunk a bizonytalanságból,
ha itt maradunk ugy, mintha gyökeret vert volna a lábunk.
Mennünk kell i n n e n . . . akár erre, akár a r r a . . . de mennünk
k e l l . . el innen !
— Előbb együnk valamit, — szólt Huber Miksa.
Vagy egy kilogramm hust felosztottak három részre,
és mindegyiküknek be kellett érni ezzel a szerény ebéddel.
— És ha meggondoljuk, — szólt Huber Miksa, —
hogy azt sem tudjuk, vajjon most reggelizünk vagy ebé­
delünk-e?
— Ez mindegy, — szólt Cort János, — a gyomor nem
törődik az efféle különbségekkel.
— Az meglehet; de inni kiván a gyomor, és egy pár
cseppet a Johausen Rióból többre becsülnék most Francia­
ország legnemesebb boránál!
Evés közben mindnyájan hallgattak. A sötétség nyug­
talanitó, kinos hatással volt rájuk. A föld nedves kigőzölgé-
sével telitett levegő a lombsátor alatt rendkivül nyomasztó
volt. A környéken, ahol ugy látszik, madár sem repülhetett
keresztül, sem lárma, sem hang, még csak egy szárnycsapás
sem hallatszott. Legfölebb egy-egy lehulló vékony ág koppant
a gombaszerü moha szőnyegen, amely a fatörzsek között
a földet boritotta. Csak elvétve hallatszott egy-egy éles
fütty, vagy suhogás a száraz levelek között, mikor apró,
alig félméter hosszu és szerencsére ártalmatlan kigyók sik­
lottak ide-oda. Bogarak, mint rendesen, itt is zümmögtek
körülöttük és nem fukarkodtak a csipésükkel sem.
Ebéd után felálltak mind a hárman.
Khamisz magával vitte az utolsó darab bivalyhust és
a nyilás felé indult a liánok között.
Huber Miksa torkaszakadtából elkiáltotta néhányszor
a fiatal benszülött nevét:
— L l a n g a ! . . . L l a n g a ! . . . Llanga!
Hiába! Még viszhang sem verte vissza a fiu nevét.
— Induljunk! — szólt a foreloper.
És megindultak a többiek élén.
Alig lépett rá a már emlitett ösvényre, egyszerre el­
kiáltotta magát:
— Világosság !
Huber Miksa és Cort János utána sietett.
— Talán a benszülöttek? — kérdezte az egyik közülök.
— Majd megtudjuk, — felelt a másik.
131
A világosság — valószinüleg égő fáklya fénye, —
pár száz lépésnyire ragyogott előttük az erdei ösvényen.
Csak nagyon kis területen világitotta meg az erdőséget,
és eleven fényt vetett fölfelé a magas lombmennyezetre.
Hová haladt ennek a fáklyának a hordozója?..
Egyedül v o l t ? . . . Támadástól kellett-e tartaniok, vagy se­
gitséget remélhettek?
Khamisz és két társa egy pillanatig sem tétovázott,
hanem tovább nyomultak az erdőbe.
Igy telt el két-három perc.
A fáklya a helyén maradt.
Talán csak bolygófénytől ered az a v i l á g o s s á g ? . . .
N e m ! Hiszen akkor nem volna mozdulatlan.
— Mitévők legyünk? — kérdezte Cort János.
— Megyünk a fény felé, minthogy a fény nem jön fe­
lénk, — felelte Huber Miksa.
— Tovább h á t ! — szólt Khamisz.
A foreloper néhány lépést tett előre az ősrétegen.
Nyomban távolodni kezdett a láng i s ; a hordozója nyilván
észrevette, hogy a három idegen megindult. Szinte ugy
rémlett nekik, mintha világitani akarna nekik az uton a
sötét erdőben, s el akarná vezérelni őket a Johausen Rió-
hoz vagy az Ubanghi valamelyik más mellékfolyójához.
Fontolgatásra nem értek rá. Először is követni kel­
lett a fényt, s ha lehet, utat kellett találniok, amely hatá­
rozottan délnyugat felé vezeti őket.
Igy aztán továbbhaladtak a keskeny ösvényen, olyan
talajon, ahol emberek vagy állatok a füvet rég letaposták,
a liánokat széttépték és a bokrokon keresztül utat törtek
maguknak.
A fákon kivül, amelyeket Khamisz és társai már eddigelé
is láttak, voltak itt ritkább fajta fák is, például a «Gura
crepitans», amelynek gyöngéd gyümölcshéjában tejszerü
anyag van, s amelynek diói erős zajjal felpattannak, mesz-
szire szétszórva a magvaikat; továbbá a «csofár» vagy fü-
tyülőfa, amelynek ágai között egy kis résen fütyülni szokott
a szél, s amelyet eddig csak a nubiai erdőkben találtak.
Cort János, Huber Miksa és Khamisz körülbelül három
óra hosszat haladtak igy s mikor a fárasztó ut után meg­
álltak, velök együtt megállt a fény is.
— Határozottan vezér ez a fény, — jegyezte meg
Huber Miksa, — a legkedvesebb vezér Csak tudnók
legalább, hogy hová akar bennünket vezetni.
— Csak ebből az utvesztőből vezessen ki. — felelte
9*
132
Cort János, — egyebet nem kivánok tőle. No, Miksa, elég
rendkivülinek tartod ezt a dolgot?
— Igazán . . . nagyon is annak tartom!
Egész délután egyre sötétebb lombsátor alatt kanyar­
gott tova az ösvény. Khamisz előlhaladt és társai egyenkint
követték, mert csak egy ember fért el az ösvényen. Vala­
hányszor meggyorsitották a lépteiket, hogy közeledjenek a
vezetőjükhöz, ez is meggyorsitotta a haladását, ugy hogy
mindig egyenlő távolságban maradt tőlük.
Este hat óra felé legfölebb öt-hat francia mérföldre
becsülték a megtett utat. Khamisz minden áron tovább akarta
követni a fényt, amig csak láthatják. Már megint indulni
akart, mikor egyszerre csak elaludt a fáklya.
— Álljunk meg, — szólt Cort János, — ez a jel
bizonyosan nekünk szól.
— Vagy talán ezt parancsolja ránk, — szólt Huber
Miksa.
— És ellenkezés nélkül megfogadjuk a parancsot, —
szólt Khamisz. — Itt fogjuk tölteni az éjszakát.
— Igen . . . de holnap? — kérdezte Cort János. —
Holnap megint felbukkan majd a fény?
Ki tudhatta?
Leheveredtek mind a hárman egy fa tövében. Szét­
osztottak megint egy darab bivalyhust és a szomjukat sze­
rencsére egy közeli patakból olthatták, amely ott csörgede­
zett a füben. Bármily gyakori volt is az eső ebben az
erdőségben, két nap óta egy csöpp sem esett.
— Ki tudja, — jegyezte meg Cort János, — vajjon
a vezetőnk nem éppen azért szemelte-e ki ezt a pihenő­
helyet a számunkra, hogy találjunk innivalót?
— Gyöngéd figyelmesség, — ismerte el Huber Miksa,
miközben egy levelet tölcsérré hajtva össze friss vizet me­
ritett a patakból.
Bármily nyugtalanitó volt is a helyzetük, a kimerülés
győzött és az álom nem sokáig váratott magára. De Cort
János és Huber Miksa elalvás előtt Llangáról beszélgetett...
A szegény f i u ! . . . Belefulladt az örvénybe?... És ha meg­
menekült, mért nem találkoztak v e l e ? . . . Mért nem sietett
barátaihoz?
Mikor az alvók fölébredtek, az ágak között derengő
fény arra vallott, hogy megint nappal van. Khamisz azt
hitte, hogy keleti irányban vezetik őket. Sajnos, ez hamis
irány volt, s mégsem tehettek mást, mint hogy tovább ván­
doroljanak ebben az irányban.
— És a fény? — kérdezte Cort János.
133
— Éppen most villan fel amott! — felelte Khamisz.
— Lelkemre! — kiáltott Huber Miksa, — hisz ez
valósággal a napkeleti három királyok csillaga! Sajnos, ben­
nünket nem nyugat felé vezet és ki tudja, mikor érünk el
a mi Bethlehemünkbe?
Március 22-én nem történt semmi különös. A fáklya
szakadatlanul kelet felé vezette a kis csapatot.
Az ösvénynek mindkét felén áthatatlannak tetszett a
szálerdő, oly sürün álltak a fák egymás mellett és oly
sürü csomósan egymáshoz füzte őket a bozót. Mintha a
foreloper és társai a föld végtelen tömlőjébe veszett volna
bele. Egyes helyeken épp oly keskeny Ösvények keresz­
tezték utjukat, mint az volt, amelyen haladtak, s a fény
nélkül nem tudta volna Khamisz, merre tartsanak.
Egyetlen kérődző sem mutatkozott eddigelé, ezek a
nagy állatok aligha is tudtak volna ilyen messzire előre­
nyomulni . . . nem volt vadcsapás, amelynek nyomán Kha­
misz eltalálhatott volna vissza a Johausen Rióhoz. Ha a va­
dászoknak meg is lett volna még a puskájuk, itt nem
használhatták volna, hiszen egyetlen darab vad sem ke­
rült eléjök.
Huber Miksa, Cort János és a foreloper aggódva lát­
ták, hogy eleségük egyre jobban fogytán van. Még egy
étkezés, azután egy morzsa sem marad belőle. És ha holnap
nem érnek célhoz, illetve e nevezetes vándorutjuk végére
e titokzatos fénysugár vezetésével, akkor mi lesz velök?
Mint előtte való nap, este felé elaludt a fáklya és
mint a tegnapi, zavartalanul folyt le az aznapi éjszaka is.
Cort János ébredt fel először és nyomban felébresz­
tette társait is, elkiáltva magát:
— Mialatt aludtunk, itt járt valaki!
Valóban tüzet gyujtott valaki, amelynek a zsarátnoka
izzott még, s egy darab antilop is ott lógott egy akácfa
alacsony ágán a kis patak fölött.
Ezuttal Huber Miksa már nem is csodálkozott. Sem
ő, sem a társai nem akartak elmélkedni helyzetük fölött
sem pedig ismeretlen vezetőjükről, a nagy erdő jó szel-
leméről, akit tegnapelőtt óta követtek már ismeretlen ös-
vényeken.
Minthogy valamennyien nagyon éhesek voltak. Kha­
misz megsütötte az antilopdarabot, amely bőven elég volt
ebédre és vacsorára is.
Csakhamar jelt adott a fáklya megint az indulásra.
A rendes körülmények között vándoroltak tovább. Dél­
után azonban feltűnt nekik, hogy a szálerdő lassan ritkulni

134
kezdett. Legalább a fák ormain egy kissé több fény hatolt
keresztül. De azért még mindig lehetetlen volt az isme­
retlen lényt, amely mint rendesen vezette őket, csak hatá­
rozatlanul is megismerni.
Mint előtte való nap, ma is körülbelül öt-hat francia
mérföldet tettek meg. A Johausen Riótól körülbelül hatvan
kilométernyire lehettek most.
Este, mihelyt a fáklya elaludt, Khamisz, Cort János
és Huber Miksa, nyomban megállottak. Nyilván közeledett
az éjszaka, mert lassan koromsötétség borult az erdőre.
A hosszu gyaloglástól kimerülten, s miután megették, ami
megvolt még az antilopból és friss forrásvizet ittak rá,
lefeküdtek mind a hárman egy fa tövében és csakhamar
mély álomba merültek.
Huber Miksának — bizonyára álmában — ugy rém­
lett, hogy valami hangszernek a hangjait hallja, amelyen
magasan a feje fölött Weber: «Büvös vadász»-ának a jól
ismert keringőjét játszották...
TIZENHARMADIK FEJEZET.
A falu a levegőben.
Másnap reggel, mikor fölébredtek, a foreloper és társai
legnagyobb csodálkozásukra azt vették észre, hogy az erdő­
nek ebben a részében a sötétség még nagyobb, mint egyebütt
volt.
Vajjon nappal volt-e? — Ezt egyikük sem tudta volna
megmondani. Nevezetes módon azonban a vezető fény sem
bukkant fel ujra, amely hatvan órán keresztül mutatta ne­
kik az utat. A három férfi kénytelen volt tehát várakozni,
amig a fény ujra feltünik.
Cort János tett még egy megjegyzést, amelyből ugy
társai, mint ő maga nyomban egyet-mást következtetett is.
— Feltünik nekem, — szólt, — hogy ma reggel nem
találtunk friss tüzrakást és éjszaka nem volt nálunk senki,
hogy ellásson bennünket ennivalóval.
— Ez annál nagyobb hiba, — tette hozzá Huber Miksa,
— mert nincs már egy falat harapnivalónk sem.
— Talán annak a jele ez, — vélte a foreloper, —
hogy megérkeztünk...
— De hová? — kérdezte Cort János.
— Oda, ahová Isten tudja ki vezetett bennünket, ked­
ves J á n o s !
135
Ez persze semmilyen felelet sem volt, de ki adhatott
volna érthetőbb feleletet?
Továbbá: bárha még sötétebb volt is most az erdő,
némának egyáltalában nem volt mondható. Zümmögés hal­
latszott a levegőben, zürzavaros zsibongás, amely az ágak­
ból nyomult lefelé. Mikor fölnéztek a magasba, Khamisz,
Cort János és Huber Miksa nyomban észrevették, bárha
elmosódottan, holmi nagy fa mennyezetfélét körülbelül száz
lábnyira a föld felett.
Kétségtelenül odafönt össze-visszanőtt ágak és gallyak
bámulatos tömege terült el, rések nélkül, amelyeken a nap­
világ leszürődhetett volna. Vastag szalmafödél sem lehe­
tett volna áthatatlanabb a fény számára. Ez legalább a
sötétséget megmagyarázta, amely a fák alatt uralkodott.
Azon a helyen, ahol a három férfi az éjszakát eltöl­
tötte, a talaj természete is feltünően megváltozott volt.
Összegabalyodott bozótnak, tüskés sziszifusznak, ami koráb­
ban az ösvényt mindkét felől szegélyezte, nyoma sem volt
sehol. Csaknem sima pázsit volt mindenütt, amelyen egyet­
len kérődző sem legelhetett volna. Inkább olyan réthez
hasonlitott ez a pázsit, amelyet nem öntöz meg soha eső,
vagy forrás.
A fák, amelyek husz-harminc lábnyira álltak itt egy­
mástól, voltaképp hatalmas épitmény gyámpilléreihez ha­
sonlitottak, s a koronájuk bizonyára több ezer négyzet­
méternyi területet elboritott.
Csoportosan voltak itt afrikai szikomórok, amelyeknek
törzse több, egymással összekapcsolt nyélből á l l ; bombax-
fák, sima, kerek törzszsel és óriási gyökerekkel, amelyek
nagyobbak minden más fa gyökereinél; továbbá baobab-
fák, amelyek felismerhetők voltak alsó részük domborodó
palackformájáról, ahol husz-harminc méternyi a kerületük,
s amely fölé rengeteg ágsátor csügg a l á ; továbbá dumpál-
mák, villástörzsüek, delebpálmák, amelyeknek pupos a törzse,
gyapotfák, amelyeknek törzsében olyan oduk vannak, hogy
egy ember is kényelmesen elfér bennök; acajouk, másfél-
méter átmérőjü gyökérsarjakkal, amelyekből tizenöt-tizen­
nyolc méter hosszu és három-négy tonna nagyságu csóna­
kokat lehet késziteni, végül bauhiniák, amelyek más széles­
ségi fokok alatt bokrok, itt ellenben az óriásokat képvise­
lik a zöldségfélék családjából. Elképzelhető, milyen rengeteg
terjedelmű lehetett e fáknak a koronája néhány száz láb
magasan a levegőben.
Eltelt egy óra anélkül, hogy a helyzet változott volna.
Khamisz szakadatlanul ide-oda járkált és fürkészte a vezető
136
fáklyát. Mért ne követte volna tovább az ismeretlen vezetőt?
Ösztöne kapcsolatban egyes alkalmi megfigyelésekkel meg­
mondta persze neki, hogy mindig kelet felé haladtak, tehát
nem az Ubanghi felé. Hová bolyonghattak el yajjon ama
fénysugár vezetése alatt?
Mit volt mit tenniök, most, mikor a vezérfény nem
tünt fel t ö b b é ? . . . Menjenek innen?... De h o v á ? . . . Itt
maradjanak?... Táplálkozzanak ugy, ahogy l e h e t ? . . . Az
éhségük és a szomjuságuk már megint nagyon hangosan
jelentkezett.
— Kénytelenek leszünk, — kezdte Cort János, —
mégis csak fölkerekedni, s én azt kérdem, vajjon nem
az volna-e a legcélszerübb, ha nyomban tovább indulnánk.
— De merrefelé? — szólt közbe Huber Miksa.
Ez persze fontos kérdés volt, de sehogy sem tudtak
rá válaszolni.
— Egy szóval, — folytatta Cort János türelmetlenül,
— amennyire én tudom, nem vertünk itt gyökeret a föld­
ben. A fák között nyitva az ut és nem is olyan sötét
már, hogy el ne igazodhatnánk rajta.
— Menjünk hát! — kiáltott Khamisz.
Mind a hárman vagy egy kilométernyi utat megtettek
óvatosan. Az ut megszakitás nélkül bokortalan és bozót­
nélküli talajon vezetett, oly csupasz és oly száraz gyepen,
amely mintha az eső és nap számára teljességgel áthatol-
hatalan mennyezet alatt terült volna el. Mindenütt ugyanazok
a fák voltak, amelyeknek csak a legalsóbb ágai látszottak.
És mindig az a zürzavaros lárma, amely mintha felülről
hangzott volna, s amelynek az eredete teljesen érthetet­
len volt.
Az erdő a lombsátor alatt sem látszott teljesen pusztá­
nak és elhagyottnak. Khamisznak többször ugy rémlett,
mintha árnyékokat látna a fák között bujkálni, anélkül,
hogy bizonyos lett volna benne, nem csalódott-e. Egy
félórai eredménytelen szemle után leültek mind a hárman
egy bauhinia közelében.
A szemök lassan hozzászokott már egy kissé az egyéb­
ként lassan fogyó sötétséghez. A nap fölfelé haladása kö­
vetkeztében a föld fölé boruló mennyezet alatt is nagyobb
lett valamivel a világosság. Már husz lépésnyire is mindent
tisztábban meg lehetett látni.
Egyszerre csak odasugta társainak a foreloper:
— Ott lent mozog valami... Alig pillantotta meg a kicsike az emlékérmet, nyomban
— Állat vagy ember? — kérdezte Cort János, mi­ feléje ugrott. Most már nem volt beteg! Az elmult három
közben a jelzett irányba nézett. nap alatt visszanyerte az egészségét és vele együtt a moz­
gékonyságát is.
 139
— Mindenesetre legfölebb kis gyerek, — szólt a fore-
loper. — Kis termetéről i t é l v e . . .
— Teringettét, hisz ez majom! — vágott a szavába
Huber Miksa.
Mozdulatlanul bámultak előre mindnyájan, hogy az álli­
tólagos négy kezüt el ne riaszszák. Ha sikerülne kézrekeri-
t e n i . . . hát a k k o r . . . bár Huber Miksa és Cort János ki­
jelentette volt, hogy idegenkedik a majomhustól... de hát
hogy is süthetnék meg tüz nélkül?
A furcsa lény közelebb jött, de egyáltalán nem cso­
dálkozott. A hátsó lábain járt és pár lépésnyire megállt
a három férfi előtt.
Mennyire elképedt azonban Cort János és Huber Miksa,
mikor ráismertek most végül arra a különös teremtményre,
amelyet Llanga megmentett volt, a fiatal benszülöttnek a
védencére!
Össze-vissza röpködtek a szavak:
— Ő a z . . . ő az !
— Kétségtelenül!
— De ha itt van a kicsike, mért ne lenne itt akkor
Llanga i s ?
— Bizonyos, hogy nem csalódnak? — kérdezte a
foreloper.
— Én egészen bizonyos vagyok, — jelentette ki Cort
János. — Egyébként mindjárt meglátjuk!
Ezzel elővette zsebéből azt az emlékérmet, amelyet a
kicsike nyakáról vettek le, és a zsinóron tartva, ide-oda
lóbálta a levegőben, mint valami játékszert, a mivel kis
gyereket csalogat az ember.
Alig pillantotta meg a kicsike az emlékérmet, nyom­
ban feléje ugrott. Most már nem volt beteg! Az elmult
három nap alatt visszanyerte az egészségét és vele együtt
a mozgékonyságát is. Cort Jánosra rohant, azzal a vilá­
gos szándékkal, hogy vissza vegye tőle a tulajdonát.
Khamisz megragadta a kicsikét; aki azonban erre nem
azt kiáltotta, hogy: «Ngora», hanem nagyon világosan ezt
kiáltotta:
— L i - M a i ! . . . N g a l a . . . Ngala !
Hogy mit jelenthetett a három szó, amelyet Khamisz
sem értett meg, azon most nem ért rá a három férfi a fejét
törni. Hirtelen ugyanis több más képviselője bukkant föl
ugyanannak a fajnak, de csupa felnőtt, aki legalább ötödfél
láb magas volt.
Khamisz, Cort János és Huber Miksa nem állapithat­
ták még meg határozottan, vajjon emberekkel van-e dol-
140
guk vagy négykezüekkel. A tiz-tizenöt erdei lakónak hiába
próbáltak volna ellentállni. Mind a hármukat megragadták
a karjuknál fogva, előre kényszeritették és vonszolták őket
a fák között, s a banda közepette csak mintegy öt-hatszáz
méterrel odébb tudtak megint megállni.
Ezen a ponton két egymáshoz közel álló, ferde fa
lehetővé tette, hogy vékony ágakat erősitsenek a két fa
közé lépcsőfokok gyanánt. Ha nem is volt ez lépcső, létrá­
nál mégis jobb volt. Öt vagy hat lény előre kapaszkodott,
mig a többiek kényszeritették a foglyokat, anélkül azon­
ban, hogy, bántották volna őket, hogy kövessék az előb­
bieket.
Mennél magasabbra kapaszkodtak, annál több fény szü­
rődött keresztül a lombozaton. Itt-ott napsugarak is vil­
logtak, amit Khamisz és társai azóta sem láttak, mióta a
Johausen Riótól elszakadtak.
Huber Miksa ugyancsak kemény kételkedő lett volna,
ha be nem vallja, hogy amit most megélt, a legrendkivü-
libb dolgok közül yaló volt.
Mikor vagy száz lábnyira a föld felett véget ért a
lépcsőzet, micsoda meglepetés várt rájuk! Előttük nap­
fényes emelvény terült el. Fölötte boltozódtak a fák bujazöld
ormai. Rajta pedig meglehetős rendben vert földből és lomb­
ból épitett kunyhók voltak, amelyek igazi utcákba sora­
koztak. Az egész falu volt itt a magasban és a falu ha­
tárai egyelőre nem is voltak szemmel beláthatók.
Egész tömeg benszülött sürgött-forgott itt a magas­
ban. Olyanfajta lények, mint Llanga védence. Tartásukból,
amely megegyezett az emberi tartással, kitetszett, hogy két
lábon szoktak járni. Mig a majmok a természettudósok ál­
litása szerint mind a négy végtagjukra szoktak ereszkedni
menekülés közben, ugy látszott, hogy a levegőben épült
falu lakóira ez nem állt.
De hőseinknek későbbre kellett hagyniok, hogy erre
vonatkozólag megfigyeléseket gyüjtsenek. Akár állatok vol­
tak ezek a lények, akár emberek, a csapat, amelynek tagjai
valami érthetetlen nyelven beszéltek egymással, egy kunyhó
felé hajtotta a három férfit, anélkül, hogy a többi falubeli
tulságosan csodálkozott volna rajtok. A kunyhó ajtaját be­
csapták hőseink mögött, s azt látták, hogy foglyok a kuny­
hóban kényre-kegyre.
— Hisz ez mind nagyon szép! — kezdte Huber Miksa.
— Azon csodálkozom legjobban, hogy ezek az eredeti fic­
kók egyáltalában nem igen törődnek velünk. Talán már
régebben is láttak embereket?...
141
— Meglehet, — felelte Cort János. — Én csak azt
szeretném tudni, hogy szokták-e etetni a foglyaikat?
— Vagy talán inkább ők maguk eszik meg a foglyai­
k a t ? — tette hozzá Huber Miksa.
Valóban, ha Afrika törzsei közül a munbuxuk és má­
sok is még ma is emberevők, miért ne ennének — legalább
alkalomadtán — embert ezek az erdei lakók, akik amazok­
nál még mélyebb fokon állnak?
Ezek a lények mindenesetre anthropoidok voltak, de
magasabb rendüek, mint Borneo orangutángjai, Guinea csim­
pánzai és Gabon gorillái, amelyek külsőleg annyira hason­
latosak az emberhez.
Hiszen tudtak tüzet rakni és a tüzet sok mindenféle
házi célra fel tudták használni. Bizonyitotta ezt a tűzrakás
első éjjeli táborhelyükön és a fáklya, amely vezérük volt
az erdő sötétjében. Ekkor támadt az a gondolatuk is, hogy
az erdő szélén régen megfigyelt, mozgó fáklyákat is való­
szinűleg ezek a furcsa erdei lakók gyujtották meg.
— Aztán beszélni is tudnak, — jegyezte meg Cort
János, miközben a három férfi elmondta egymásnak meg-
figyeléseit a levegőbeli falu lakosaira vonatkozólag.
— Szép! — kiáltott Huber Miksa. — Ha beszélni
tudnak, akkor vannak szavaik mindennek a kifejezésére és
én nagyon szeretném azokat a szavaikat ismerni, amelyekkel
kifejezhetném azt, hogy: éhen halok!
A három fogoly közül Khamisz volt legjobban meg­
ütődve. Az ő fejébe sehogy sem fért, hogy ezek az állatok
nem majmok. Majmok, amelyek két lábon járnak, beszélnek,
tüzet raknak, falukban laknak, de mégis csak majmok. Már
azt is rendkivülinek találta, hogy az erdőben vannak ilyen
lények, amelyekről ő sohasem hallott. Mint a fekete földrész
benszülöttjének szenvedett a méltósága, mert ezek az álla­
tok «természetes képességeiknél fogva olyan közel állanak
a saját földieihez».
Vannak foglyok, akik nyugodtan beletörődnek sorsukba
és mások, akik nem törődnek bele. Cort János és a fore-
loper, de különösen a türelmetlen Huber Miksa, nem az
előbbiek közé tartozott. Azon a kényelmetlenségen kivül,
hogy foglyok voltak ebben a kunyhóban és a külső világ­
ból semmit sem láthattak, nem kevéssé nyugtalanitotta őket
a jövő bizonytalansága is. Aztán gyötörte őket az éhség is,
mert tizenöt óra óta nem ettek egy harapást sem.
Volt azonban valami, ami némi reményt ébresztett ben-
nök, s ez az volt, hogy Llanga yédence itt lakott e falu­
ban, amely valószinüleg a szülőfaluja volt, a családjánál,
142
ha ugyan az ubanghii erdei embereknél egyáltalában van
család.
— Minthogy a kicsikét megmentették az örvényből,
— szólt Cort János, — föltehetjük ugyanezt Llangáról
is. Ezek ketten nem váltak el egymástól és ha Llanga
meghallja, hogy három férfit hoztak a faluba, ki fogja
találni, hogy mi vagyunk a z o k , . . Eddig nem bántottak
bennünket, s nem bántották valószinüleg Llangát sem.
— Ki tudja? A védence ép és egészséges, — véle­
kedett Huber Miksa, — de hogy ép és egészséges-e a vé­
delmezője i s ? . . . Nincs rá bizonyságunk, hogy a szegény
Llanga nem fulladt bele a Rióba.
Valóban, erre nem volt bizonyságuk.
E pillanatban azonban kinyilt a kunyhó ajtaja, ame­
lyet két erőteljes fickó őrzött és belépett rajta a fiatal
benszülött.
— L l a n g a ! . . . L l a n g a ! — kiáltott a két jóbarát egy­
szerre.
— Kedves Miksa barátom... kedves János barátom!
— felelte Llanga, aki barátjai karjai közé rohant.
— Mióta vagy i t t ? — kérdezte a foreloper,
— Tegnap reggel óta.
— És hogy kerültél ide?
— Az erdőn keresztül szállítottak ide.
— Akik téged szállitottak, azok gyorsabban haladtak,
ugyebár, mint m i ?
— Igen, nagyon gyorsan haladtak.
— Ki vitt téged?
— Egyik azok közül, akik engem megmentettek, akik
önöket is megmentették.
— Emberek? Igazi férfiak?
— Igen, emberek... nem majmok.
A fiatal benszülött megmaradt a maga véleménye mel­
lett. Azután röviden elmondta a történetét, miközben több­
ször megcsókolta a két jóbarát kezét, akiket kihuztak a
vizből, ugy, mint őt, mikor az örvény elnyelte őket, s a
kikről azt hitte, hogy sohasem fogja már őket viszontlátni.
Mikor a tutaj hozzácsapódott a sziklatömbökhöz,
meg Li-Mai is az örvénybe sodródtak.
— Li-Mai? — kiáltott Huber Miksa.
— Igen, Li-Mai, ez a neve. Többször elismételte előt­
tem a nevét, miközben saját magára mutatott.
— Tehát van neki neve? — szólt Cort János.
— Kétségtelenül, J á n o s ! — Ha beszélni tud valaki,
akkor természetes, hogy neve is van neki.
143
— És van ennek a csapatnak, vagy népségnek vagy
minek szintén neve? — kérdezte Cort János.
— V a n . . . v a g d d i a nevök, — felelte Llanga. —
Li-Mai többször vaggdiknak nevezte őket
Ez a szó nem tartozik a Kongóvidéki nyelvhez; de
akár vaggdik voltak, akár nem, az bizonyos, hogy ben-
szülöttek voltak a Johausen Rió balpartján, mikor a sze­
rencsétlenség történt. Némelyek a gátra ugrottak, hogy
segitsenek Khamisznak, Cort Jánosnak és Huber Miksának,
s e végből haladéktalanul a vizbe vetették magukat, a
többiek pedig hasonló módon megmentették Llangát és a
kis Li-Mait. Llanga akkor elveszitette már az eszméletét;
nem emlékezett semmire, ami később történt és azt hitte,
hogy barátai odavesztek a tomboló vizbe.
Mikor Llanga megint eszméletre tért, egy vagddinak,
Li-Mai apjának, a karjaiban találta magát, mig Li-Mai
«Ngorá»-jának, anyjának a karjaiban volt. Valószinü, hogy
a kicsike pár nappal azelőtt, hogy Llanga kihalászta őt,
eltévedt az erdőben, és a szülei fölkerekedtek, hogy meg­
keressék. Az olvasó tudja, hogyan mentette meg Llanga
a gyermeket, aki a bátor segitség nélkül elpusztult volna.
Llangát jól ellátva és őrizet alatt a vagddi faluba szál­
litották, hol csakhamar a jó emberek körében eszméletre
tért. Li-Mai addig Llanga védence volt, s most Llanga
védőjévé lett. Li-Mai apja és anyja nagyon hálás volt a
fiatal benszülött iránt. Hiszen van hála az állatokban is.
Mért ne lenne tehát oly lényekben, amelyek nyilván az
állatok fölött állanak?
Egyszóval, ma reggel odavezették Llangát a kuny­
hóhoz. Hogy miért, azt persze nem tudta Llanga. De a
kunyhó előtt hangokat hallott, s mikor figyelt, megismerte
Cort János és Huber Miksa hangját.
Ez történt ime a szerencsétlenség óta, amely a Rión
érte őket.
— J ó , jó, L l a n g a ! — szólt Huber Miksa, — de
éhen halunk; és mielőtt tovább beszélnél... ha ugyan a
ő te komoly protekciód mellett lehetséges v o l n a . . .
Llanga kiszaladt és hamarosan ennivalóval tért vissza.
Nagy darab füstölt és besózott bivalyhust hozott, öt-hat
darab majomfa gyümölcsöt, friss banánát és tökszerü pa­
lackot tele tiszta vizzel.
A beszélgetés erre természetesen félbeszakadt. Cort
János, Huber Miksa és Khamisz oly éhes volt, hogy ép­
penséggel nem válogatott. A bivalyhusból, a kenyérből és
a banánából csak a csontokat és a héjat hagyták meg.
144
Azután megkérdezte Cort János a fiatal benszülöttől,
hogy vagddik sokan vannak-e?
— Óh, sokan... nagyon sokan! Sokat láttam közülük
az utcákon és a kunyhókban, — felelte Llanga.
— Annyit, mint a burnui vagy baghirmii falvakban?
— Annyit!
— És sohse mennek le a földre?
— Dehogy is nem; vadászni vagy gyökeret és gyü­
mölcsöt szedni vagy vizet hozni.
— És beszélnek i s ?
— Persze, csakhogy én nem értem meg őket. És
m é g i s . . . egy pár szót n é h a . . . ismerős szavakat... mi­
kor Li-Mai beszél.
— És a kicsike apja és anyja?
— Azok nagyon jók hozzám. Amit hoztam, ők adták.
— Nagyon szeretném megköszönni nekik, — szólt
Huber Miksa.
— Mi a falu neve itt a fák között?
— Ngala.
— Van a faluban főnök i s ? — kérdezte Cort János.
— Van.
— Láttad m á r ?
— Nem, még nem. De hallottam, hogy Mselo-Tala-
Tala a neve.
— Hisz ezek a benszülöttek szavai! — kiáltott
Khamisz.
— És mit jelentenek?
— Tükör apó-t, — felelt a foreloper.
A Kongóvidékiek valóban igy nevezik azt az embert,
aki pápaszemet hord.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
A vagddik.
Mselo-Tala-Tala ő felsége, a vagddik törzsének királya,
uralkodója a falunak a levegőben... nem volt ez elég
ahhoz, hogy Huber Miksa legtitkosabb vágyai is kielégül-
jenek?
Ő maga volt az első, aki dicsérte magát, mert sej­
telmei valóra váltaik, s csak akkor hagyta abba a dicsekvést,
mikor Cort János igy szólt hozzá:
— Igen, igen, kedves barátom! Látnoki képességgel
vagy megáldva, mint minden költő és mindent előre ki­
találtál . . .
145
— De azért semmi kedvem hozzá, kedves János, hogy
életemet itt fejezzem be a félemberek fővárosában.
— De, kedves Miksa, egy ideig mégis csak itt kell
maradnunk, hogy tanulmányozzuk ezt a fajt néprajzi és
embertani szempontból, s aztán vaskos negyedrétalaku köny­
vet adjunk ki róla, amely lázba ejti majd az ó- és ujvi­
lág összes akadémiáit.
— J ó , — felelte Huber Miksa, — tanulmányozzuk
hát őket, de csak két feltétellel...
— Mi az első?
— Hogy szabadon járhatunk-kelhetünk a faluban.
— És a második?
— Hogy akadálytalanul távozhatunk innen, a mikor
akarunk.
— Kihez forduljunk e végből?
— Tükör apó őfelségéhez, — felelte Huber Miksa.
— De hát vajjon mért nevezik őt igy az alattvalói?
— És még hozzá kongóvidéki nyelven? — tette hozzá
Cort János.
— Talán rövidlátó vagy messzelátó őfelsége, és ezért
pápaszemet visel? — folytatta Huber Miksa.
— De akkor honnan szerezte a pápaszemét? — je­
gyezte meg Cort János.
— Akárhonnan, — szólt Huber Miksa, — ha egy­
szer módunkban lesz őfelségével tárgyalni, akár érti a
nyelvünket, akár miután megtanultuk az ő nyelvét, aján­
latot teszünk majd neki mindenesetre, hogy kössön Ameri­
kával és Franciaországgal véd és dac szövetséget. Erre
persze kénytelen lesz kitüntetni bennünket a vagddi házi­
rend nagykeresztjével.
Az a kérdés, vajjon hőseink foglyok-e a kunyhóban,
csakhamar eldőlt. Nyilt az ajtó a liánkoslókon, és belépett
a kunyhóba Li-Mai.
Először Llangához szaladt a kicsike és dédelgetni kezdte,
amit Llanga nyájasan viszonzott. Cort János eközben ala­
posabban szemügyre vette a furcsa kis teremtést. Mint­
hogy az ajtó nyitva maradt, Huber Miksa azt inditványozta,
hogy menjenek ki és vegyüljenek a légi lakók közé.
Egy-kettőre odakünn voltak a szabadban és a kis vadem­
ber — igy volt nevezhető mindenesetre, — aki Llanga
barátját kézen fogta, vezette őket. Egy utkereszteződésre
jutottak, ahol sok vagddi sietett ide-oda a dolga után.
A tér tele volt fákkal, illetve fák koronájának az ár­
nyékával, mig a fák törzsei az érdekes alkotást a leve­
gőben tartották. A falu körülbelül száz lábnyira a föld fe-
Verne: Falu a levegőben. 10
146
lett hatalmas bauhiniák, gyapotfák és baobabok főágain
nyugodott. Cölöpökkel és liánokkal összeillesztett deszká­
kon keményre taposott földréteget teritettek, s minthogy
e mesterséges alapzatnak számos és szilárd volt a támasz-
tópontja, nem is mozgott a léptek alatt. Heves viharok ide­
jén is alig rezzent az egész alkotmány.
A lombok résein keresztül betörtek a napsugarak. Ép­
pen az nap nagyon szép volt az idő. Széles, kéklő égdarabok
látszottak a legalsó ágak mögött. Erősen illatos szellő üdi­
tette a levegőt.
Mialatt az idegenek csoportja ide-oda járt, a vagddik,
a férfiak épp ugy, mint a nők és a gyermekek, minden kü­
lönösebb csodálkozás nélkül nézték őket. Gyorsan váltottak
egymással egy-két szót, vagy rövid, érthetetlen mondatot.
A foreloper ugy vélte, hogy megért egy pár kongóvidéki ki­
fejezést, amin aligha lehetett csodálkozni, hiszen Li-Mai
többször kiejtette a «Ngora» szót. De azért érthetetlen
volt a dolog. Még inkább az, hogy Cort János hallott két-
három német szót i s : köztük az «apó> szót, amiről rögtön
értesitette is a társait.
Li-Mai néha eleresztette Llanga kezét és odaszaladt
egyik vagy másik vagddihoz. Nagyon büszke volt rá, hogy
ő lehet az utcákon az idegenek vezetője. Nem céltalanul
vezette őket, hanem számitással hol ide, hol oda, ugy hogy
leghelyesebbnek látszott, ha rábizzák magukat ötéves veze­
tőjükre.
Az ősemberek — mint Cort János nevezte őket —
nem voltak teljesen meztelenek. Testük egy részét vöröses­
barna pihés szőr boritotta, de ezenkivül a férfiak épp ugy,
mint a nők kötényt viseltek, hasonlót a Porto-Novóban,
Dahomey egyik kikötőjében készült kötényekhez, amelye­
ket ákácrostokból szőnek. A hajuk sima gyapju volt, mint
Közép-Afrika benszülötteié és a szakálluk csak nagyon gyön­
gén pelyhedzett.
Folytonosan ügyelve az erdei emberek szokásaira és
erkölcseire, bejárták Cort János, Huber Miksa és Khamisz
a falu összes utcáját,
A falu elég nagy volt, a területe legalább három kilo­
méternyi lehetett.
— A természetnek, amely sohasem téved, — jegyezte
meg Cort János, — bizonyosan volt rá oka, hogy a vagddik-
kal a levegőben való életet választatta ki. Ahelyett, hogy az
egészségtelen földre telepitette volna őket, ahová a nap
sugarai sohasem hatolnak le, ide szoktatta őket az erdő
fáinak ormai közé, ahol vigan élhetnek.
147
A legtöbb kunyhó, amely jó hüvös és zöld koszorus
volt és méhkashoz hasonlitott, tárva-nyitva volt. Az asz-
szonyok odabent szorgoskodtak. A gyerekek tömegesen fut­
kostak az utcákon; a legapróbbakat szoptatták az anyák.
A férfiak gyümölcsöt szedtek az ágakról, lesiettek a laj-
torjás lépcsőn és rendes dolgukat végezték. Némelyek vad-
husdarabokkal tértek vissza, mások nagy edényekben vizet
hoztak valamelyik Rióból.
— Mégis bosszantó, — mondta Huber Miksa, — hogy
nem értjük ennek a népecskének a nyelvét! Igy aztán soha­
sem beszélhetünk velök, sem az irodalmukat nem ismer­
hetjük meg alaposabban. Egyébként nem láttam még a vá­
rosi könyvtárukat, sem a fiu- és leány-iskoláikat!
Minthogy azonban a vagddik nyelve, amennyiben Li-
Maitól hallották, keverve volt más benszülöttek szavaival,
Khamisz megpróbált beszélni a gyermekkel, s kiejtett előtte
néhány közönséges kongóvidéki szót.
Li-Mai nagyon éber gyermek volt, de azért egy szót
meg nem értett. Cort János és Huber Miksa jelenlétében
azonban mégis többször kimondta tehetetlen állapotában a
«Ngora» szót és Llanga azt erősitgette, hogy a kicsike
apjától hallotta, hogy a falunak Ngala a neve, a főnök­
nek pedig Mselo-Tala-Tala.
Vagy egy órai vándorlás után eljutottak a falu végére.
Itt egy nagyobb kunyhó ötlött a szemükbe. Egy óriási
gyapotfa ágai között épült, bokrokkal volt körülvéve és
a teteje beleveszett a lombokba.
Ez a kunyhó volt a királyi palota, a varázslók szen­
télye és az istenek temploma, már amilyen isteneket tisztel­
nek Afrika, Ausztrália és a Csendes-óceán szigeteinek vad
néptörzsei.
Most itt volt rá az alkalom, hogy Li-Maitól egyet-
mást megtudjanak. Cort János vállára tette a kezét, a nagy
kunyhó felé forditotta a kicsikét és igy szólt hozzá:
— Mselo-Tala-Tala?
Válaszul bólintott a kicsike fejével.
Itt lakott tehát Ngala falvának feje, a vagddi fel­
séges ur.
Huber Miksa minden teketória nélkül nyugodtan meg­
indult a kunyhó felé.
Ekkor egyszerre megváltozott a kicsike viselkedése és
szörnyü ijedten vissza akarta tartani Huber Miksát
De ez nem zavartatta magát, hanem ujra megkérdezte:
— Mselo-Tala-Tala?
10*
148

Mikor a kunyhóhoz ért, a kicsike odarohant hozzá és

nem engedte őt továbbhaladni.
Nyilván tilos volt a királyi palotához közeledni.
Csakugyan nyomban felemelkedett két őrtálló vagddi
s az ajtó elé állt, fegyverét, egy vasfából való fejszét és
egy dárdát lengetve.
— No, tessék! — kiáltott Huber Miksa. — Itt épp
ugy, mint mindenütt a világon, testőrök, pretoriánusok áll­
nak a palota előtt, és kinek a palotája előtt? Egy majom­
ember ő felsége előtt!
— Mit csodálkozol ezen, kedves Miksa?
— Kövessük tovább a kicsikét, — szólt Khamisz.
— Nem tudod, hol a kicsike szüleinek a kunyhója?
— kérdezte Cort János Llangától.
— Nem, kedves János barátom, — felelte Llanga.
— D e . . . Li-Mai kétségtelenül odavezet bennünket. Csak
menjünk utána.
Azután odalépett a kicsikéhez és kezével balra mu­
tatva igy szólt:
— N g o r a ? . . . Ngora?
A kicsike megértette őt, mert többször élénken bó­
lintott a fejével.
— Ez azt bizonyitja, — szólt Cort János, — hogy
a tagadás és igenlés jelzése ösztönszerü kifejezés és egy­
forma minden embernél... vagyis, hogy ezek az ősembe­
rek rendkivül közel állanak az emberhez.
Pár perc mulva a falu egy mélyebben árnyékolt he­
lyére érkeztek, ahol a fák ormai sürübben összeborultak.
Li-Mai megállt egy csinos kunyhó előtt, amelynek tete­
jét banánlevelek boritották. Keményre taposott földből vol­
tak a kunyhó falai, s a kunyhó ajtaja nyitva yolt.
Li-Mai odamutatott a kezével és Llanga nyomban rá­
ismert.
— Ez az, — mondotta.
A kunyhó belseje egyetlen helyiség volt. A háttérben
száraz fűből vetett fekvőhely volt, amelyet könnyü volt bár­
mikor felfrissiteni. Az egyik sarokban néhány nagyobb kő
volt a tüzhely, amelyen most több ág lobogott. Két-három
tökből vájt palack, egy vizzel töltött agyagcsésze és két
agyagfazék is volt a kunyhóban. Villájuk nem volt még az
erdő lakóinak, hanem egyszerűen az ujjukkal ettek. Itt-
ott a falra erősitett deszkán gyümölcsök, ehető gyökerek, Nyilván tilos volt a királyi palotához közeledni. Csakugyan
egy darab főtt hus, egy pár darab tollafosztott madár és nyomban felemelkedett két őrtálló vagddi s az ajtó elé
állt, fegyverét, egy vasfából való fejszét és dárdát lengetve.
 151
tüskékre felaggatva több darab kéregposztó volt a kuny­
hóban.
Egy vagddi férfi és egy vagddi nő emelkedett fel
nyomban, mikor Khamisz és társai beléptek a kunyhóba.
— N g o r a ! . . . N g o r a ! . . . L a - M a i ! . . . La-Mai! — kiál­
tott a gyermek.
S mintha azt hitte volna, hogy jobban megértik, hozzá­
tette ezt a szót:
— A t y a . . . atya !
Ezt a szót, ha rosszul is, de n é m e t ü l mondta ki.
Milyen furcsán hangzott ez a német szó egy vagddi szá­
jából!
Alig léptek be, Llanga az anyához sietett, aki karjai
közé szoritotta, dédelgette és minden módon hálálkodott gyer­
meke megmentőjének.
Cort János a következő megfigyeléseket tette a láto­
gatás közben:
Az apa meglehetősen magas ember volt, megtermett
és tagbaszakadt; a karja hosszabb volt valamivel, mint az
emberi kar rendszerint, a keze nagy és erős yolt, a lába
egy kissé görbült, és a talpa egész hosszában a földre
tapadt.
Világos bőre volt, mint a benszülötteknek, amelyek in­
kább husevők, mint növényevők; pelyhes, rövid szakálla,
fekete bodros haja volt és egész testét piheszerü szőr bo­
ritotta. A feje közepes nagyságu volt, az állkapcsai egy
kissé előre nyultak, s a szeme ragyogó pupillájának igen
élénk volt a kifejezése.
Az anya csaknem bájos jelenség volt, megnyerő, sze-
lid, szerető vonásaival. Vakitófehér, rendes fogai voltak,
a hajában néhány szál virág volt, s ami tisztára érthetet­
lennek látszott, — néhány üveggyöngy és elefántcsontgyöngy
is. A fiatal vagddi nő a déli kafferek tipusára emlékeztetett,
gömbölyded, formás karjaival, finom, hegyes ujjaival, puha,
gödrös kezével és kis lábaival, amelyekért nem egy európai
nő is megirigyelte volna. Bőre pihéjét kéregszövetből való
takaró boritotta, amely a derekán össze volt tüzve. A nya­
kán Johausen doktor emlékérme lógott, ugy, mint a kicsike
nyakán.
Cort János nagy szomoruságára nem tudták megér­
tetni magukat sem Li-Maival, sem La-Maival. Ellenben mind
a két benszülött iparkodott teljesiteni mindenképpen a ven­
dégbarátság kötelességét. Az atya gyümölcscsel kinálta őket,
amelyet a vendégek meg is kóstoltak, a család nagy örö­
mére.
152
Egy negyedóra mulva távozott Khamisz, Cort János
és Huber Miksa a kunyhóból, s a ház ura és gyermeke
vezette őket. Visszatértek megint a kunyhóba, ahová be
voltak zárva és ahol maradniok kellett, ugy látszik... ki
tudja, m e d d i g ? . . .
A kunyhó előtt elváltak egymástól. Li-Mai mégegyszer
átölelte Llangát és mind a két, kezét odanyujtotta Cort
Jánosnak és Huber Miksának, akik melegebben megszori­
tották, mint Khamisz.
— Kedves Miksa, — szólt Cort János, mihelyt egyedül
maradtak a kunyhóban, — évekig itt kellene élnünk ez
erdei emberek között, hogy alaposan tanulmányozhassuk
őket. De én remélem, hogy pár nap mulva utra kelhetünk...
— Ez valószinüleg ő felségén fog mulni, — jegyezte
meg Huber Miksa, — és ki tudja, vajjon Mselo-Tala-Tala
ő felsége nem szándékozik-e bennünket a vagddii királyi
udvar kamarásaivá kinevezni?
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Tanulmányozás három hétig.
Meddig kell még Cort Jánosnak, Huber Miksának, Kha-
misznak és Llangának ebben a faluban tartózkodnia? —
Fog-e valami történni, ami aggasztó helyzetükben változást
t e r e m t ? . . . olyan szigoru őrizet alatt álltak, hogy mene­
külésre alig lehetett gondolni... De feltéve, hogy mégis
sikerülne megszökniük, hoya fordulhatnának a rengeteg
erdő áthatolhatatlan sürüjében, hogy juthatnának el szé­
lére, s hogyan tudnák megtalálni a Johausen Rio medrét?
Huber Miksa, bár mindig sóvárgott rendkivüli élmények
után, ugy érezte, hogy ez az egyformaságban huzódó hely­
zet minden ingerét elvesztette. Az ő türelme fogyott el
leghamarább s epedve, forrón kivánta, hogy csak már jut­
nának el az Ubanghi medréhez s vissza a librevillei gyár­
telephez, ahonnan pedig sem Cort Jánosnak, sem neki nem
lehetett kilátásuk segitségre.
A foreloper siránkozott a balsorson, mely őt ennek az
alacsonyrendü erdei embertörzsnek a karmai közé sodorta.
Nem is titkolta mélységes megvetését, amit ezek iránt a
teremtések iránt érzett, akik pedig alapjában véve semmi­
ben sem különböztek a Közép-Afrikában tanyázó törzsek­
től. Khamisz valami ösztönszerű s öntudatlan félelmet érzett,
153
ami nem kerülte el két barátja figyelmét. Mindenesetre
ő is éppen ugy óhajtotta, mint Huber Miksa, hogy Ngalá-
ból visszatérjenek, s mindazt, ami ehhez szükséges volt,
szivesen megtette.
Cort Jánosnak látszott legkevésbbé sietősnek a dolog,
mert alaposan tanulmányozni akarta ezeket az ősembereket.
Szokásaik, életmódjuk, néprajzi jellegük s erkölcsük tanul­
mányozására, valamint annak megállapitására, hogy meny­
nyiben tartoznak még az állatvilághoz, néhány hét elegendő
lett volna. Persze azt most még senki sem tudta, hogy a
vagddiknál való önkéntelen tartózkodásuk nem tart-e tovább,
hónapokig vagy talán esztendőkig, valamint azt sem tud­
hatta senki, hogy mi lesz ennek a csodálatos kalandnak a
vége.
Rossz bánásmódtól mind a mellett Cort Jánosnak, Hu­
ber Miksának és Khamisznak nem kellett tartania; az er­
dei emberek szemmel láthatóan elismerték az ő szellemi
felsőbbségüket. Továbbá — ami alig megmagyarázható je­
lenség volt, — nem voltak valami különös módon meglepetve
az igazi emberek megjelenésétől. De ha erőszakkal akart
volna a kis társaság megmenekülni, akkor veszedelmeknek
tette volna ki magát, amelyeket mégis tanácsosabb volt
elkerülni.
— Ránk nézve az a legfontosabb, — mondta Huber
Miksa, — hogy Tükör apóval, a szemüveges uralkodóval
tárgyalhassunk, s rábirjuk, hogy bocsásson bennünket sza­
badon.
S nem is látszott lehetetlennek, hogy Mselo-Tala-Tala
ő felségével beszéljenek, mert idegeneknek sem volt meg­
tiltva, hogy az ő fenkölt személyét láthassák. De ha szine
elé bocsátanák is őket, hogyan beszélnének vele? Az ki­
zárt dolog volt, hogy kongómelléki nyelven megértsék egy­
mást. S ennek az eredménye is nagyon bizonytalan volt.
A vagddiknak az volt az érdeke, hogy őket itt tartsák,
hogy ezzel elejét vegyék annak, hogy az ismeretlen törzs
létezésének titkát leleplezzék.
Ha Cort Jánosnak hinni lehet, a levegőbeli faluban
eltöltött fogságuknak volt jó oldala is, mert az összehasonlitó
embertannak haszna lesz belőle s a tudós világ nagy cso­
dálkozással fogja üdvözölni az uj törzs fölfedezését. De ter­
mészetesen, hogy mint fog végződni ez a d o l o g . . .
— A manó vigyen el engem, ha tudom! — kiáltott
Huber Miksa.
Midőn azután mind a hárman, s velük együtt Llanga
is beléptek a kunyhóba, feltünő változást vettek észre.
154
Először is egy vagddi azzal foglalkozott, hogy a «szo-
bát kitakaritsa», ha ugyan itt lehet ezt a kifejezést alkal­
mazni. Cort János már korábban megfigyelte, hogy a ben-
szülötteknek bizonyos értelemben vett tisztaság iránt van
érzékük, ami a legtöbb állatnál hiányzik. Rendben tartották
szobáikat s öltözetüket is. A kunyhó hátsó részében nagy
csomó száraz fü volt szétteritve. De Khamisznak és társai­
nak a karaván szétszórása óta ugy sem volt másfajta fekvő­
helye, s ezért ez nem jelentett változást eddigi szokásaikban.
A földön különféle tárgyak voltak, s ha nem is volt
asztal meg szék, volt egy csomó durva szerszám, fazék
és findzsa, amelyeket a vagddik készitettek. Itt különböző
gyümölcsök hevertek, amott pedig egy főtt oryx negyed.
Ennek vad husát csak a ragadozó állatok szokták meg­
enni, s ezeken kivül egyes alacsonyrendü néptörzsek, ame­
lyeknek majdnem kizárólagos élelmiszere.
— Igen, ahol már tüzet tudnak csiholni, — magya­
rázta Cort János, — ott ezt fel is használják már sütésre,
főzésre. Nem is csodálkozom rajta, hogy a vagddik főtten
eszik a hust.
Midőn a négy ember a kunyhó bejáratánál megjelent,
a vagddi félbehagyta munkáját.
Egy huszesztendős fiatal fickó volt, fürge mozdulatok­
kal s értelmes arccal. Kezével odamutatott azokra a hol­
mikra, amiket eddig a kunyhóba hoztak. Huber Miksa,
Cort János és Khamisz ezek között, nagy örömükre, fegy­
vereiket is fölfedezték, amelyeket egy kissé a rozsda be­
lepett ugyan, de könnyen rendbe lehetett hozni azokat.
— Teringettét, — kiáltott Huber Miksa, — ez éppen
kapóra jön nekünk!
— Hasznát is vehetnők, — folytatta Cort János, —
h a . . . igen, ha töltényes szekrényünk is meglenne.
— Az is itt v a n ! — válaszolt a foreloper.
S odamutatott az ajtó baloldalán álló ércszekrényre.
Khamisz ezt a szekrényt a fegyverekkel együtt annak ide-
jén, mint tudjuk, oly magasan feldobta a sziklára, hogy
a viz nem érte el.
— Ha visszaadták fegyvereinket, — jegyezte meg
Hubert Miksa, — felmerül az a kérdés, vajjon ismerik-e
a tüzelő fegyverek használatát.
— Azt nem tudom, — válaszolt Cort János, — de
az nyilvánvaló, hogy tisztában vannak azzal, hogy ami nem
az övék, azt nem veszik el, s ez szép fényt vett jellemükre.
Ezt elismerve, Hubert Miksának mégis fontosabbnak
tünt fel a tőle fölvetett kérdés.
155
— Kollo... Kollo!
Tisztán, érthetően ejtette ki ezt a szót többször a fia­
tal vagddi, s miközben ezt a szót kimondta, kezét homlokára
emelte, majd mellére tette, mintha ezt akarná mondani:
— Engem Kollonak hivnak!
Cort János sejtette, hogy ez az uj szolgájának a neve,
s midőn ő ezt a szót ötször-hatszor ismételte, Kollo hosz-
szas nevetéssel mutatta meg ezen való örömét.
Igen, nevetni is tudtak tehát ezek az ősemberek, ami
embertani szempontból rendkivül fontos dolog. Nevetni, az
ember kivételével semmiféle lény sem tud. Ha az értelme­
sebb teremtéseknél, például a kutyáknál meg is lehet figyelni
a nevetés vagy mosolygás némely jelét, ez csak a szemben
vagy ajkaiknak bizonyos tartásában észlelhető. Azonkivül
a vagddiknak nem volt meg az a valamennyi négylábu állat
közös tulajdonsága, hogy az eledelt, mielőtt elfogyaszta­
nák, körülszaglászszák s azt eszik meg belőle először, ami
legjobban izlik.
A két barátnak, valamint Llangának és a foreloper-
nek az élete most már a következőképpen alakult. Kunyhó­
juk nem volt fogház. Akkor hagyhatták el, amikor nekik
tetszett. De magát Ngalát elhagyniok nem lehetett, ameddig
erre Mselo-Tala-Tala ő felségétől engedelmet nem kaptak.
Tehát egyelőre kénytelen-kelletlen el kellett nyelniök
bosszuságukat s bele kellett törődniök, hogy ennek a ne­
vezetes rengeteg közepén a levegőbeli faluban éljenek.
A vagddik, ugy látszott, szelid s nem civakodó termé­
szetüek, s ami különösen fontos, kevésbbé kiváncsiak, s
kevésbbé voltak meglepetve az idegenek megjelenésétől, mint
például Afrika vagy Ausztrália vad törzsei. A két fehér
s a két kongómelléki ember látásán nem csodálkoztak ugy
el, mint más afrikai benszülöttek tették volna. A dolog
közömbösen érintette őket, s a tolakodásnak semmi nyoma
sem mutatkozott rajtuk. Nem látszott rajtuk sem álmélkodás,
sem balga uraskodás. Ami a tornázást illeti, azaz a fák
megmászását, az egyik ágról a másikra való átugrást, s
a lesiklást a ngalai lépcsőlétrán, ebben a tekintetben Hayden
Villyt, Bibb Joet és Fottitot, akik abban az időben a leg­
kiválóbb cirkuszi tornázók voltak, messze felülmulták.
Ezek mellett a rendkivül fejlett testi tulajdonságok mel-
lett a vagddiknak nem közönséges, éles eszük is volt. A
madarakat vadászat alkalmával apró nyilakkal ejtették el.
Csapásuk is rendkivül biztos volt, ha dámvadra, jávor­
szarvasra, antilopra, sőt bivalyra és vizilóra vadásztak. Hu­
ber Miksa szivesen kisérte volna el őket, hogy megcso-
156
dálhassa a vadászatnál tanusitott ügyességüket s hogy esetleg
egy ilyen alkalommal odább állhasson.
Igen, megszökni... ez járt szüntelenül a foglyok eszé­
ben. A szökés azonban csak az egyetlen lépcsős létrán ke­
resztül lett volna lehetséges, ennek felső szakaszára pedig
állandóan őrt álltak a harcosok, akiknek éberségét bajos
lett volna kijátszani.
Huber Miksában ismételten felébredt a vágy, hogy a
fák alatt csapatostul röpködő madarak közül néhányat le
lőjjön. De ő és társai napról-napra bőven el voltak látva
vadhussal. Szolgájuk Kollo gondoskodott róla, semmiben
se szenvedjenek hiányt; minden nap hozott friss vizet, ami
az ételek elkészitéséhez volt szükséges s hordott száraz fát,
amit a tüzre raktak.
Egyébként ha fegyvereiket vadászat céljára használ­
ták volna, ezzel az a kellemetlen körülmény járt volna,
hogy ezzel azok hatását elárulják. Mindenesetre tanácso­
sabbnak látszott, hogy azt titokban tartsák, s fegyvereiket
szükség esetén védelemre vagy támadásra használják.
Az idegenek bőven el voltak látva hussal, mert ma­
guknak a vagddiknak is ez volt a fő tápláléka izzó szénen
megsütve, vagy maguk készitette agyagedényekben meg­
főzve. Az ételek elkészitésén Llanga segitségével Kollo buz­
gólkodott, Khamisz azonban ebben nem vett részt, mert
ezt benszülött büszkesége nem engedte. Sőt még sóban sem
szenvedtek hiányt.
Cort Jánost rendkivül érdekelte még az is, hogy ezek
az ősemberek hogyan állitják elő a tüzet. Vajjon egy ke­
mény s egy puhább fadarabnak az összedörzsölésével-e,
ahogy ez a vadaknál általában szokásos. De nem igy állitották
elő; két tüzkövet használtak erre a célra, amelyek az össze-
ütésnél szikrát adtak. Ezek a szikrák azután elégségesek
voltak arra, hogy meggyujtsák egy gyümölcsnek a pelyhét,
amely egy az afrikai erdőkben gyakori fán termett, s bi­
zonyos tekintetben egészen pótolja a mi taplónkat.
A huseledelen kivül a vagddiak még növényi eledelek­
kel is táplálkoztak, amit a természet készen nyujtott nekik.
Néhány fajta ehető gyökér s az ugynevezett kenyérfa gyü­
mölcse volt fő növényi táplálékuk.
Mind ehhez a Ngala alatt kigyózó s halban gazdag
folyó ugyanolyan fajta halakat nyujtott nekik, amilyeneket
Khamisz és társai a Johausen Rióban találtak. Szökési kisér­
let esetére fontos volt nekik tudni, hogy ez a viz hajózható-e
s vajjon a vagddiknak erre a célra van-e valamilyen, csó-
nakuk.
157
A falunak a királyi lakkal szemben levő végéről látni
lehetett a folyót. Az utolsó fák mellől látni lehetett azt is,
hogy medre harminc-negyven láb széles. Távolabb azután
a pompás faóriások között eltünt szem elől.
Minden jel arra mutatott, hogy a vagddik tudnak vizi
jármüveket előállitani, amihez az Óceán mellett lakó leg­
alacsonyabb rendü törzsek is értenek. Az ő vizi jármüveik
nem voltak egyszerü tutajok, de azért igazi csónakok sem
voltak, hanem balta és tüz segitségével kivájt fatörzsek.
Ezeket azután lapátokkal hajtották a vizben, vagy kedvező
szél idején két pózna közé kifeszitett vitorlával, amit fa-
kéregből készitettek.
Cort János még meggyőződhetett arról is, hogy ezek
az ősemberek táplálkozásukhoz semmiféle főzelék, vagy ga­
bonafajtát nem használtak.
Ezek után a megfigyelések után Cort János még csak
annak kinyomozásán fáradozott, hogy van-e valami erköl­
csük és vallásuk a vagddiknak.
Egy napon Huber Miksa megkérdezte tőle, hogy mit
tapasztalt ebben a tekintetben.
— Valami erkölcs, vagy legalább is becsületesség van
náluk. Egészen határozottan megkülönböztetik a jót és
rosszat. Van fogalmuk a tulajdonról. Ez ugyan sok állat­
nál sem hiányzik, például a kutyák sem engedik magukat
megzavarni, ha eledelüket fogyasztják. De véleményem sze­
rint a vagddiknak világos fogalmuk van az enyém s tied
között levő különbségről. Véletlenül láttam, amint egy vagddi
behatolt egy kunyhóba s onnan több gyümölcsöt kihozott.
— Nos, és rendőr vagy vizsgálóbiró után kiáltottak?
— kérdezte Huber Miksa.
— Csak nevettek, barátaim, azon, amit mondok, de
mégis jellemző: a tolvajt a meglopott, akinek szomszédai
is segitségére siettek, derekasan elpáholták. S még kell
valamit mondanom. Ezeknél az őslényeknél még van egy
intézmény, ami még közelebb hozza őket az emberiséghez...
— S mi ez?
— A családi élet, amelylyel köztük láthatunk, az apa
és anya életközössége, a gyermekekről való gondoskodás,
s az a kölcsönös szeretet, amely összeköti őket. Nem lát­
hattuk ezt már Li-Mainál? S a vagddik érzékenyek a tisz­
tán emberi lelki benyomások iránt. Nem figyeltétek meg
a mi Kollonkat... nem pirul-e el néha egy vagy más
okból. Hogy szeméremből vagy félénkségből, szerénység­
ből vagy megzavarodásból ered-e ez, az mindegy, de tagad-
158
hatatlan, hogy előfordul nála. Ahol pedig érzés van, ott
lélek is van.
— De ha a vagddiknak, — szólt közbe Huber Miksa,
— ilyen emberi tulajdonságaik vannak, miért nem lehet
őket az igazi emberek közé sorolni?
— Mert belőlük mégis hiányzik egy érzés, amely minden
emberrel közös, kedves Miksa.
— S melyik a z ?
— A vallásosság, ami a legvadabb néptörzseknél is
meglelhető. Eddig legalább nem vettem észre, hogy va­
lami istenséget imádnának, sem bálványokat, sem papokat
nem láttam.
— Ha ugyan nem maga Mselo-Tala-Tala király ez a
legfőbb lény, — vélekedett Huber Miksa, — akinek még
az orra hegyét sem engedték nekünk látni.
Lett volna még egy döntő kisérlet, vajjon ezek az
ősemberek érzéktelenek-e az atropin mérge iránt, vagy sem.
Az atropin méreganyaga ugyanis az embert megöli, az álla­
tok azonban minden baj nélkül elviselik. Ha mérgező ha­
tása van a vagddikra, akkor emberek, ha nem, akkor az
állatok sorába tartoznak. A méreganyag hiányában azon­
ban ezt a kisérletet nem lehetett végrehajtani. Továbbá
meg kell emlitenünk még azt is, hogy Cort Jánosnak és
Hubert Miksának Ngalában való tartózkodása idején egyetlen
egy haláleset sem fordult elő. Igy nem tudták megálla-
pitani azt sem, hogy a vagddik elégetik-e halottaikat vagy
elföldelik, s azt sem tudhatták meg, hogy a halottakat
részesitik-e valamiféle tisztességben.
De ha a vagddiak között nem is voltak papok vagy va­
rázslók, volt köztük egy csomó nyillal és ijakkal, lándzsák­
kal és bárdokkal felfegyverzett h a r c o s . . . mintegy száz
férfi, a legerőteljesebb s legjobban megtermettek közül.
De nem lehetett tudni, vajjon ezek csak a király testőrei
voltak-e, vagy védő és támadó harcra is használták-e őket.
A rengeteg erdőben több ilyen falu is lehetett, s ha azoknak
több ezer lakója volt, miért nem harcoltak volna ezek egy­
más ellen, mint Afrika többi népei?
Hogy a vagddik, a benszülöttekkel már érintkeztek volna,
ezt alig lehetett feltételezni. Mert ha érintkeztek volna,
akkor ezeknek az erdei embereknek a létezése már régóta
köztudomásu lett volna, s felfedezésük nem maradt volna
fenn Cort János és Huber Miksa számára.
— De hiszen, — jegyezte meg az utóbbi, — ha a
vagddik gyilkolnák egymást, kedves Miksa, ez a valóságos
emberek sorába emelné őket.
159
Különben alig lehetett föltenni, hogy a vagddi har­
cosok tisztán haszontalan henyélésben éljenek, s hogy ne
tartanának alkalmilag a környéken razziát. Két-háromnapi
távollét után egyszerre csak felbukkantak; s ilyenkor néhány
közülök meg volt sebesitve s különböző vagddi eredetü dol­
gokat, szerszámokat és fegyvereket hoztak magukkal.
A foreloper több izben megkisérelte a szökést, de nem
sikerült. A harcosok, akik a lépcsőket megszállva tartot­
ták, némi erőszakkal visszautasitották. Egy izben Khamisz
is meglehetősen rosszul járt volna, ha Li-Mai, aki az ő
viselkedésére figyelmes lett, gyorsan segitségére nem sie­
tett volna.
Ez alkalommal különben heves szóváltás folyt le Li-Mai
s egy Raggi nevü erős fickó között. Már a bőrátvetőről,
amit viselt, fegyveréről, amit övén hordott, s tollairól, ame­
lyek fejét diszitették, sejteni lehetett, hogy ő a harcosok
vezére. Zord arckifejezése, parancsoló mozdulatai s termé­
szetes durvasága is parancsnoki voltára mutattak.
E szökési kisérletek következtében azt várta a két ba­
rát, hogy most a király elé fogják őket vezetni s igy
végre alkalmuk lesz látni ezt a királyt, aki lakásában oly
féltékeny gonddal elrejtőzik alattvalói elől. Reménységük­
ben azonban csalódtak. Raggi nyilvánvalóan teljes hatalom­
mal volt felruházva, s éppen ezért tanácsosabbnak látszott,
hogy ilyen kisérletekkel ne ingereljék őt maguk ellen. Szö­
késre tehát nagyon kevés kilátásuk volt, ha csak a vagddik
meg nem támadnak valami szomszéd falut s igy harc köz­
ben észrevétlenül el nem hagyhatják Ngalát. De azután...
mi lesz azután?
A falut azonban az első hetekben semmiféle támadás
sem fenyegette, nem számitva bizonyos állatok támadását,
amilyeneket Khamisz és társai azelőtt még sohasem láttak
a rengeteg erdőben. Ha a vagddik legnagyobb részt Ngalá­
ban éltek is, vagy legalább is éjszakára ide visszatértek,
mégis volt néhány kunyhójuk a Rió-folyam partján is. Egy
kis folyami kikötőről lehetett beszélni, ahol halászó jár­
müveik el voltak helyezve, s ezek a jármüvek nagyon gyak­
ran megvédelmezték őket a vizilovak s az afrikai vizekben
oly gyakori krokodilok ellen.
Egy napon, április kilencedikén, hangos lárma támadt;
vad kiabálás hangzott fel a Rió felől. Talán valami támadás­
ról volt szó, amit hasonló lények intéztek a vagddik ellen?
Hála a falu helyzetének, minden váratlan támadás ellen
biztositva volt. De arra lehetett gondolni, hogy talán a
faalkotmányt tartó fatörzsek tüzet fogtak s akkor ennek
160
elpusztulása néhány óra müve lett volna. Nem is volt lehe­
tetlen, hogy ezek az ősemberek szomszédaik ellen, ehhez
az eszközhöz nyultak, s hogy most megkisérlik ezt ellenük
forditani.
Az első kiáltásokra Raggi és mint egy harminc társa
odarohantak a lépcsőhöz, s majomügyességgel másztak le.
Li-Mai vezetésével Cort János, Huber Miksa és Khamisz
arra a helyre mentek, a honnan láthatták a folyót.
Valóban a folyam mentén levő kunyhókat támadták
meg. Egy csorda vizidisznó rontott a kunyhókra s azokat
összetiporták.
Lehetett vagy száz állat, s a Rió balpartja ellen ro­
hantak s mire Raggi embereivel odaért, a legtöbb kuny­
hót felboritották.
Cort János, Huber Miksa, Khamisz és Llanga a szélső
fák ágain keresztül szemlélték a harcot. Rövid, de vesze­
delmes küzdelem volt. A harcosok nagy bátorságot fejtettek
ki. Inkább dárdáikat s bárdjaikat használták, mint a nyila­
kat s ijjaikat, s éppen olyan hevesen rontottak támadóikra,
mint ezek az állatok reájuk. Alig egy órai harc után el­
kergették a vizidisznókat, s vérfolyam keveredett össze a
kis folyó vizével.
Huber Miksának nagy kedve lett volna a harcban részt
venni. El akarta hozni az ő és Cort János puskáját s on­
nan felülről akart a csordára lövöldözni. Az okos Cort
János azonban lecsillapitotta felbuzduló barátját.
TIZENHATODIK FEJEZET.
Mselo-Tala-Tala őfelsége.
A vagddik különben nyugodt viselkedésében április 15-én
feltünő változás történt. A lefolyt három hét alatt a ngalai
foglyoknak egyszer sem kinálkozott alkalom arra, hogy ut­
jukat az Ubanghi-beli rengeteg erdőben folytathassák. Szi­
goruan ügyeltek rájuk, s ennek a falunak áthatolhatatlan
határai közé bezárva sehogy sem tudtak megszökni. Igaz,
hogy nem voltak megakadályozva abban ők s elsősorban
Cort János, hogy ezeknek a felsőbbrendü majmok s az em­
berek között álló lényeknek az erkölcseit s szokásait tanul­
mányozzák. De hogy ennek eredményével a tudós világot
boldogithassák, ahhoz szükséges volt, hogy a francia Kon­
góvidékre s Librevillebe visszatérhessenek.
161
Az időjárás pompás volt. Vakitó s meleg napsugarak
csillogtak a fák tetején, amelyek a levegőben levő falut
beárnyékolták.
Cort János és Huber Miksa és a két Mai sokat érint­
keztek egymással. Nem mult el egy nap sem anélkül, hogy
ezek családja az idegenek kunyhójába el ne ment volna,
vagy hogy ezek meg ne látogatták volna őket. Sajnos,
még mindig nem értették meg a vagddiak nyelvét, bár
ebben csak nagyon kevés szó volt, de az mégis elegendő
lehetett az ősemberek gondolatainak a kifejezésére. Cort
János ugyan megjegyezte néhány szónak a jelentését, de
azért még mindig nem tudott a ngalai benszülöttekkel be­
szélni. Nagyon meglepte azonban őt, hogy a vagddiak szó­
kincsében különböző — mintegy tizenkét — kifejezés volt a
benszülöttek elnevezésére. Ez arra látszott mutatni, hogy a
vagddiak Ubanghi más törzseivel, talán valami kongó­
mellékivel érintkeztek. Azonkivül Li-Maitól még német sza­
vakat is hallottak, de olyan hamis kiejtéssel, hogy alig
lehetett azokra ráismerni.
Ez Cort János számára teljesen érthetetlen körülmény
volt. Mert ha fel lehet is tételezni, hogy a vagddik más
benszülöttekkel már érintkeztek, mily messze volt még
ettől az a feltevés, hogy ezek ketten Kamerunban néme­
tekkel is érintkeztek. Ebben az esetben bizonyára nem en­
gedték volna át a felfedezés dicsőségét a franciának s az
amerikainak. Cort János ugyan egész folyékonyan beszélt
németül, de nem vehette hasznát, mert Li-Mai csak két-
három szót tudott németül.
A benszülöttektől kölcsönzött kifejezések között Mselo-
Tala-Tala e törzs uralkodójának neve volt az, amelyet leg­
gyakrabban lehetett hallani. Tudjuk, hogy milyen forrón
kivánta a két barát, hogy ez a láthatatlan felség fogadja
őket. Ha ők kiejtették a nevét, Li-Mai mindig meghajtotta
fejét tisztelete jeléül, s ha utjuk a király kunyhója felé
vezetett, Li-Mai mindig visszatartotta őket, s jobbra vagy
balra vezette őket tovább. Tudtukra adta a maga módján,
hogy senkinek sincs joga ennek a szent laknak a küszöbét
átlépni.
Ennek a napnak a délutánján, kevéssel három óra előtt,
Ngoro, a felesége és kis fiuk beállitottak Khamiszhoz és tár­
saihoz. Első pillanatra látni lehetett, hogy a család a leg­
szebb ruhájába volt öltözve: az apa a tollakkal diszitett
fövegben volt, bőrátvető volt rajta, az anya diszes vagddi
készitményü szövet ruhában, néhány zöld levél volt a ha­
jában s üveggyöngy lánc a nyakán, a kicsikének pedig
Verne: Falu a levegőben. 11
162
bőrkötény volt a derekán — «vasárnapi diszben», mint
Huber Miksa mondta.
Midőn ezek hárman ilyen ünnepiesen felöltözve meg­
jelentek, jó kedvüen kiáltotta:
— Mit jelent e z ? Valami hivatalos látogatást akar­
nak tenni nálunk?
— Bizonyára ünnep van ma, — vélekedett Cort J á ­
nos. — Talán valami istentiszteletről van szó. Ez rend­
kivül érdekes dolog volna vallásuk megismerése szempont­
jából!
Még mielőtt befejezhette volna a mondatát, mintegy
válaszképpen Li-Mai ezt mondta :
— Mselo-Tala-Tala...
— Tükör-apó! — mondta Huber Miksa.
Rögtön kilépett a kunyhóból, mert azt gondolta, hogy
a vagddiak királya erre fog elhaladni.
De milyen kellemetlen csalódás v o l t . . . Huber Miksa
őfelségének még csak az árnyékát sem látta! De arról
meggyőződhetett, hogy egész Ngala megmozdult. Minden
oldalról tolongott a Mai-családhoz hasonlóan ünnepi ruhába
öltözött tömeg. Valóságos népcsődület, melynek résztvevői
egy csoportban a falu nyugati vége felé vivő utcák felé
fordultak, ahol egyesek jókedvü parasztok módjára össze­
fogózva mentek, mások pedig egyik fáról a másikra ug­
ráltak, mint a majmok.
— Ez uj dolog, — mondta Cort János, aki a kunyhó
lépcsőjén megállt.
— Nemsokára meglátjuk, hogy mi, — válaszolt Hu­
ber Miksa.
Ezután ujra Li-Mai felé fordult.
— Mselo-Tala-Tala ? — mondta ismételten kérdő hangon.
— Mselo-Tala-Tala! — válaszolta Li-Mai, miközben
karját a mellén összefonta s fejét lassan lehajtotta.
Cort János és Huber Miksa azt gondolták, hogy a
vagddiak uralkodójukat készülnek köszönteni, s hogy ez
nemsokára nagy pompával meg fog jelenni.
A két barátnak természetesen nem volt ünnepi ruhája.
Csak kopott s meglehetősen foltos vadászruhájuk volt, s
ezért ő felsége tiszteletére nem vehettek magukra semmi
diszes öltözetet. Midőn aztán a Mai-család a kunyhóból ki­
lépett, követték őket Llangával együtt.
Khamisznak nem volt semmi kedve, hogy a nála sok­
kal alacsonyabb rendü néptömeghez csatlakozzék, tehát ő
egyedül otthon maradt s takaritással, a vacsora készité­
sére való felügyelettel s a fegyverek megtisztitásával fog-
163
lalkozott. Tanácsosnak látta, hogy minden eshetőségre ké­
szen legyenek s talán már közeledett is az óra, amelyben
fegyvereik használatára kerül majd a sor.
Cort Jánost és Huber Miksát Li-Mai készségesen ve­
zette az élénk falun át. A falunak természetesen nem voltak
tulajdonképpen utcái, hanem csak kinek-kinek tetszése sze­
rint felállitott szalmakunyhók csoportosultak a fák körül,
illetőleg a fák lombos koronái körül.
Sürü csoportokban hömpölygött a tömeg. Legalább ezer
vagddi ment Ngalának abba a részébe, amelynek végén
a királyi lak emelkedett.
Semmi sem hasonlithat jobban a valóságos emberek tö­
megéhez, mint amit most magunk előtt látunk! — mondta
Cort János, — tökéletesen ugyan azok a mozdulatok, ugyanaz
a mód, amelylyel megelégedésüket kézmozdulatokkal és fel­
kiáltásokkal tudtul adják.
— S a mellett az arcfintoritások, — tette hozzá Huber
Miksa. — ezeket a csodálatos lényeket a négykezüek közé
utalják.
Valóban a rendes körülmények között komoly, tartóz­
kodó s egyáltalában nem közlékeny vagddik még sohasem
voltak ilyen széles jókedvben. S e mellett megőrizték ért­
hetetlen közömbösségüket az idegenekkel szemben, akikre
a legcsekélyebb figyelem sem fordult.
Hosszu ut megtétele után Cort János és Huber Miksa,
elértek a helység főterére, amelyet nyugat felől a szélső
fák ágai zártak be, amelyeknek bujazöld gallyai keret
gyanánt körülfogták a királyi palotát.
Elől álltak a harcosok teljes fegyverzetben, antilop-
bőrökkel diszitve, a vezetők pedig vadkecskekoponyákat rak­
tak a fejükre, amelyeknek szarvai egész csorda képét va­
rázsolták oda. Raggi az «ezredes» pedig bivalyfejjel volt
diszitve, s vállán ijjal, övében bárddal, s kezében lándzsá­
val járt kevélyen fel-alá a vagddiak serege előtt.
— Valószinüleg, — vélekedett Cort János, — csapat­
szemlét tart az uralkodó.
— Bizonyára; de ha még sem mutatkoznék, abból az
következik, hogy egyáltalában soha sem jelenik meg hü
alattvalói előtt. Oh, az embernek fogalma sincs arról, hogy
milyen nagy tekintélyt ad egy uralkodónak a láthatatlan­
sága, s ez i t t . . .
Egyszerre Li-Maihoz fordult, aki jelekkel akart va­
lamit tudtára adni.
— Hát ki fog jönni Mselo-Tala-Tala?
11*
164
Li-Mai biccentett a fejével, mintha azt akarta volna,
mondani:
— Majd később .. később!
— Az mindegy, — válaszolt Huber Miksa, — föltéve,
hogy nekünk is szabad lesz az ő felséges arcát megpillantani...
— De akkor, — folytatta Cort János, — nem engedünk
el semmit sem a látványosságból! A két barát most a
következő figyelemreméltó dolgokat láthatta :
A térség közepén mintegy fél hektárnyi szabad terü­
let volt. Ezt most egészen megtöltötte a tömeg, amely az
előttük lefolyó ünnepségben bizonyára mindaddig részt vesz,
mig az uralkodó palotája küszöbén meg fog jelenni. Vajjon
akkor leborulnak-e e l ő t t e ? . . . Vagy talán az Istent meg­
illető tiszteletben részesitik?
— De azért, — jegyezte meg Cort János, — ez semmit
sem bizonyit az ő vallásosságukat illetően, mert mégis csak
embernek tartják.
— Kivéve, — mondta Huber Miksa, — ha ez az
ember nem fából vagy kőből van. Ha az uralkodójuk fara­
gott kép volna, vagy olyanfajta bálvány, amilyet Polinézia
benszülöttei imádnak.
— Akkor, kedves Miksa, semmi sem hiányoznék Ngala
lakóiból, ami őket az emberi méltóságra emelné. Akkor
épp olyan jogosan kivánhatnák, hogy az emberek közé so­
rolják őket, mint a tőled emlitett benszülöttek.
— Feltéve, hogy azok is megérdemlik azt, — vála­
szolt Huber Miksa a polinéziai törzsre nézve nem éppen
hizelgően.
Hála a Li-Mai-családnak, Cort János, Huber Miksa és
Llanga olyan helyet kaptak, a honnan mindent láthattak.
Midőn a tömeg a szabad térség közepén elhelyezkedett,
az ifju vagddik, mindkét nemü fiatalság táncra perdült,
az idősebbek pedig iddogálni kezdtek. Az ital, amit ezek
az erdei emberek fogyasztottak, nagyon erős alkohol tar­
talmu lehetett, mert nem sokára nagyon nekitüzesedtek s a
lábaik inogtak.
A tánc semmiesetre sem emlékeztetett a menüettre,
de nem volt vad ugrándozás sem. Általában inkább ar­
cukat fintorgatták, mint testmozgásokat végeztek. A tán­
colt a nézők nem kisérték kiáltásokkal, sem énekléssel, ha­
nem csak sajátságos hangszereikkel, amelyek között vol­
tak bőrrel szorosan bevont szerek és különféle sipok, a
melyek mintegy tizenkét erőteljes muzsikus ugy fujt, mint­
ha erőnek-erejével tönkre akarta volna tenni tüdejét. Ilyen
fülsiketitő zajt még sohasem hallottak a fehérek.
165
— U g y látszik, nincs fogalmuk a zenei ütemről, —
jegyezte meg Cort János.
— Sem a hangok magasságáról s az összhangról, —
válaszolt Huber Miksa.
— Mindamellett nyilvánvaló, hogy van érzékük a zene
iránt, kedves M i k s a . . .
— De hiszen az állatoknak is van, kedves János, leg­
alább néhánynak. Véleményem szerint a zene alsórendü mü­
vészet, amely csak az alacsonyabb lélekre hat. Ellenben a
festészet, a szobrászat vagy az irodalom iránt semmiféle
állatnak sincs érzéke, s még a legértelmesebbeknél sem
lehet megfigyelni, hogy egy kép látása, vagy valami költe­
mény hallása megelégedést keltene bennük.
De bármint legyen is, a vagddiak azért közelebb álltak
az emberekhez, nemcsak azért mert van érzékük a zene
iránt, hanem azért is, mert a zenét maguk gyakorolják.
Igy telt el Huber Miksa nagy türelmetlensége közepett
két teljes óra. Legjobban természetesen az izgatta őt, hogy
Mselo-Tala-Tala ő felsége még mindig nem jelent meg, hogy
alattvalói hódolatát fogadja.
Még hangosabb zaj és még vadabb táncok következ­
tek az ünnepély folyamán. Az erős italok a részegség ki­
töréseit idézték elő, s már az a kérdés vetődött fel, hogy
mi lesz ennek a vad lakomának a vége, midőn egyszerre
minden lárma megszünt.
Valamennyien némán lekuporodtak. A legmélyebb csend
követte a rettenetes zajongást s a sipok fülsiketitő neszét.
Ekkor megnyilt a királyi lak kapuja s a harcosok ott
kétoldalt foglaltak állást.
— Végre, — kiáltott Huber Miksa fellélegezve, —
végre látni fogjuk őt, az erdei emberek uralkodóját.
De ő felsége még nem lépett ki az ajtón, hanem egy
levelekkel betakart ládát hoztak a tér közepére. De meny­
nyire elcsodálkozott a két barát, midőn abban... egy kö­
zönséges sipládát ismertek meg. Igen valószinünek látszott,
hogy ezt a szent hangszert csak nagy ünnepségek alkalmá­
val használták Ngalában, s a vagddik szent áhitattal hall­
gatták, azt.
— De hiszen ez Johausen doktor sipládája, — mondta
Cort János.
— Ez valóban csak az ő kőkorszakbeli hangszere lehet,
— válaszolta Huber Miksa. — Most már értem, hogy hogyan
hallhattam én ideérkezésünk éjszakáján a «Büvös vadász»
elmaradhatatlan keringőjének elmosódó dallamát.
— S nem is szóltál erről, Miksa.
166
— Azt hittem, hogy álmodom, János.
— S ezt a kintornát a vagddik mindenesetre a doktor
kunyhójából tulajdonitották el.
— S bizonyára először a szegény emberrel rutul el­
bántak! — mondta Huber Miksa.
Egy kevély külsejü vagddi, — nyilván a falu hangver­
senymestere, — lépett most a hangszerhez s annak fogan­
tyuját forgatni kezdte.
A táncmutatványok után most valóságos hangverseny
volt. A jelenlevők fejükkel bólintgatva hallgatták a zenét.
S hivatalának fontosságától eltelve a vagddi szakadatlanul
verklizett.
S miután egy félóráig hangzott a keringő dallama, az
előadó megnyomott egy gombot s a német melódia után
a legkedveltebb francia népdalok egyikének megható dal­
lama hangzott fel, amelynek ez a visszatérő két sora:
Eredj fiam, Isten veled,
Vezessen ég kegyelme.
A vagddik, ha nem is tapsoltak, a maguk módja sze­
rint kifejezték elragadtatásukat.
Ugy látszott azonban, hogy a sipláda nem volt más
zeneszámokra berendezve, mert a német keringő s a fran­
cia népdal hangzott szakadatlanul, félóránként váltakozva,
Szerencsére, a hangszer legalább a német keringőt jól ját­
szotta, ugy hogy Huber Miksának ezt nem volt oly rette­
netes hallgatnia, mint a francia románcot.
A hangverseny végeztével ujra hozzáfogtak a tánco­
láshoz s a mámoritó ital bőven folyt le a vagddik torkán.
Huber Miksa és Cort János már eleget élveztek a lát­
ványból, s éppen arra gondoltak, hogy hazatérnek, midőn
Li-Mai igy szólt:
— Mselo-Tala-Tala!
— V a l ó b a n ? . . . Ő felsége most fogadja népe hódola­
t á t ? . . . Végre lemond isteni láthatatlanságáról?
Természetesen ezután Cort János és Huber Miksa nem
távoztak el.
A királyi lak mellett ujra mozgolódás támadt s a tö­
meg tompa mormolása hallatszott. Az ajtó kinyilt s előtte
harcosokból álló testőrség volt, amelyet Raggi «ezredes»
vezetett.
Ezzel egyidőben egy trónus vált láthatóvá, — tulajdon­
képpen egy régi kelmével és levelekkel diszitett szék, —
amelyre négy szálas fickótól odavive, ő felsége ráheveredett.
Ötven-hatvanéves személyiség lehetett, ragyogó zöld le-
167
velekből álló fejdiszszel, fehér szakállal és hajjal, s meg­
lehetős terjedelmes testtel, amelynek cipelése szolgáinak elég
terhes lehetett.
A kis csapat megindult s körüljárta a teret.
Néma csöndben, mintegy megbabonázva a felséges
Mselo-Tala-Tala megjelenésétől, hullott porba a tömeg.
Az uralkodót egyébként nem igen illette meg a hó­
dolat, amelyet iránta nyilvánitottak, valószinüleg azért, mert
már hozzá volt szokva. Alig, hogy egyszer kifejezést adott
megelégedésének megszentelt fejének egy könnyü bólintá-
sával. Különben, — eltekintve attól, hogy kétszer vagy
háromszor megvakarta az orrát, — teljesen mozdulatlanul
feküdt. Nagy orrán szemüveg yolt, ami eléggé megmagya­
rázta az ő «Tükör apó» melléknevét.
A két barát feszült figyelemmel nézte őt, mikor előt­
tük elhaladt.
— De hiszen ez ember! — mondta Cort János.
— Ember? — kérdezte Huber Miksa kételkedve.
— Igen, ember... még pedig egy fehér ember!
— H o g y a n ? . . . Fehér ember?
Minden csalódás ki volt zárva, fehér ember volt, félre­
ismerhetetlen képviselője az emberi fajnak.
— S a mi jelenlétünk még sem gyakorolt rá semmi be­
folyást, — mondta Huber Miksa, — ugy látszik, nem vett
észre bennünket. Az ördögbe! Csak nem hasonlitunk még
sem a ngalai félmajmokhoz, s ha itt töltöttünk is három
hetet, nem hiszem, hogy most már ne néznének bennünket
valóságos embereknek.
Már oda is akart kiáltani:
— Nézzen i d e . . . tisztelt uram, nézzen csak ide, mél­
tasson bennünket egy pillantásra.
De ekkor Cort János megragadta a kezét s mérhe­
tetlen csodálkozást mutató hangon igy szólt hozzá:
— Én megismertem ő t !
— M i c s o d a ? . . . Megismerted?
— I g e n ! . . . Ő Johausen doktor!
TIZENHETEDIK FEJEZET.
Johausen doktor állapota.
Cort János régebben Librevilleben találkozott már J o ­
hausen doktorral. S nem tévedett, ez ugyanaz a tudós volt,
aki most a vagddik törzsén uralkodott.
168
Elegendő lesz, ha történetét röviden elmondjuk. Meg­
szakitás nélkül követték egymást az események az erdei
kunyhótól Ngala faluig.
Három esztendővel ezelőtt ez a német ember, eltelve
attól a vágytól, hogy Garner professzornak soha komolyan
nem vett s mindenesetre szerencsétlen tervét megujitsa,
fekete emberek kiséretében elhagyta Malimbát, s elegendő
lövőszert és élelmiszerkészletet vitt magával. Hogy mit
szándékozott csinálni Kamerun keleti részében, nem ma-
radt titok. Az a balga terve volt, hogy letelepedik a maj­
mok között s ezek beszédét tanulmányozza. De azt, hogy
melyik vidékre akar menni, nem közölte senkivel sem.
Amit Khamisz és társai visszafelé való utjukon fel­
fedeztek, az kétségtelen bizonyitéka volt annak, hogy a
doktor az erdőségben egészen addig a helyig hatolt előre,
ahol a Huber Miksától az ő nevére keresztelt Johausen Rió
folyt. Kisérőinek visszaküldése után itt egy tutajt épitett,
s a szolgálatára magánál tartott egyetlen benszülöttel ha­
jóra szállt. Azután a folyón lefelé haladt egészen a mo­
csaras területig, amelynek határán a jobbparton, a fák alatt,
a kunyhót megtalálták.
Eddig biztos adatok voltak Johausen doktor kalandjára
vonatkozóan, a később történteket pedig az eddigi gyani-
tások megerősitése tette megdönthetetlenül bizonyossá.
Tudjuk, hogy Khamisz, amidőn az elhagyott kunyhót
átkutatta, abban egy kicsiny rézládát talált, s ebben egy
napló volt. Nagyon kevés feljegyzés volt benne, néhány
különböző időből származó sor 1896 július 27-től augusz­
tus 25-ig.
Ezekből kiderült annyi mégis, hogy a doktor július
29-én ért erre a földre, s augusztus 13-ig lett készen be­
rendezkedésével s hogy a kunyhóban augusztus 25-ig, te­
hát mindössze tizenhárom napig lakott.
De hát miért távozott e l ? . . . Talán szabad akaratá­
ból? Nem, semmiesetre sem. Hogy a vagddik néha a Rió
partjáig előrenyomultak arról Khamisz, Cort János és Huber
Miksa már meggyőződhettek. Azokat az égő fáklyákat, ame­
lyek a karaván megérkezése napján az erdő szélén ide-oda
imbolyogtak, bizonyára szintén ők hordozták. Nagyon való­
szinü volt tehát, hogy ezek az ősemberek a tudós kunyhóját
felfedezték, őt magát és holmiját hatalmukba keritették s
mindenestül a levegőben levő faluba vitték.
A benszülött szolga pedig ekkor minden bizonynyal az
erdőn keresztül megszökött. Mert ha ő is itt lett volna,
bizonyára Cort János vagy Huber Miksa már találkoztak
169
volna vele is, mert ezt bizonyára nem tették meg királynak
s nem lakott a királyi palotában. De ha ott lakott volna is,
a mai ünnepély alkalmával bizonyára megjelent volna ura
oldalán, mint ennek valami tisztviselője, vagy talán mint
minisztere.
A vagddik tehát a doktorral sem bántak rosszabbul,
mint Khamiszszal és társaival. Az ő szellemi fölénye any-
nyira megdöbbenthette őket, hogy uralkodójukká tették meg,
ami Cort Jánossal és Huber Miksával is megeshetett volna,
ha a trón már nem lett volna elfoglalva. Tehát három év
óta uralkodott itt Johausen doktor, a Tükör apó, — bizo­
nyára ő maga tanitotta meg alattvalóit erre a névre, —
Mselo-Tala-Tala név alatt.
Ez sok, eddig érthetetlen dolgot megmagyarázott, pél­
dául azt, hogy ezeknek az ősembereknek a nyelvébe több
kongómelléki, sőt néhány német szó is belevegyült, továbbá
azt, hogy értették a sipláda kezelését, továbbá, hogy bi­
zonyos haladás történt ezeknek az alacsonyrendü lényeknek
az erkölcseiben s szokásaiban.
Ezekről a dolgokról beszélgetett a két barát, mikor
kunyhójukba visszatértek. Khamisz azonban semmit sem
szólt.
— Csak az nem fér a fejembe, — folytatta Huber
Miksa a beszélgetést, — hogy Johausen doktort nem ag­
gasztja az idegenek megjelenése városában. Nem is vezet­
tetett bennünket maga elé, s az ünnepély alkalmával sem
tünt fel neki, hogy mi egy cseppet sem hasonlitunk alatt­
valóihoz.
— Én is a te véleményeden vagyok, Miksa, — vála­
szolt Cort János, — s érthetetlennek tartom, hogy Mselo-
Tala-Tala még nem rendelt bennünket palotájába.
— Talán nem is tudja, hogy a vagddik az erdőnek
ebben a részében fogva tartanak bennünket, — jegyezte
meg a foreloper.
— Ez lehetséges, bár nagyon különös volna, — véle­
kedett Cort János, — De még van valami, amit nekünk
ki kell deritenünk.
— De hogyan? — kérdezte Huber Miksa.
— Csak nem szabad kimélnünk a fáradságot és sikerülni
fog, — válaszolt Cort János,
Mindebből az tünik ki, hogy Johausen doktor, aki az
ubanghibeli erdő felé jött, hogy majmok között éljen, egy
olyan törzs kezébe került, amely határozottan fölötte állt
az emberfajtáju majmoknak, s amelynek létezését ő nem
is sejthette. Itt ő föl volt mentve attól a fáradságtól, hogy
 170
ezeket a teremtéseket a beszédre megtanitsa, mert ezek
már tudtak beszélni, csak néhány kongómelléki s német
szóval gyarapitotta a szókincsüket. S mivel egyidejüleg mint
orvos is segitségükre volt, olyan nagy népszerüségre tett
szert, hogy trónra emelték. S valóban Cort Jánosnak már
fel is tünt, hogy Ngala lakói kitünő egészségnek örvende­
nek, hogy egy betegük sincs, s amióta ők ideérkeztek, mint
emlitettük már, egyetlenegy vagddi sem halt meg.
Minek kellett most történni?... Remélhették, hogy az
a helyállás, amit Johausen doktor a faluban betölt, válto­
zást idéz elő a foglyok helyzetében?... Vajjon a német
származásu uralkodó késlekedhetik-e szabadságukat vissza­
adni, ha megjelennek előtte s arra kérik, hogy engedje
őket visszatérni a Kongó-területre?
— Nem hiszem, — mondta Huber Miksa, — s vilá­
gos, hogy mit kell cselekednünk. Könnyen meglehet, hogy
ittlétünket a doktor király előtt eltitkolták. Feltételezem az
is, bár ez nem igen valószinü, hogy az ünnepély alkalmával
sem vett észre bennünket a nézők tömegében. De ez ujabb
ok arra, hogy elmenjünk a királyi palotába.
— De mikor? — kérdezte Cort János.
— Még ma este; s mivel népe őt rendkivül tiszteli,
engedelmeskedni fognak neki, ha szabadon bocsát bennün­
ket s fejedelmi tisztességgel fognak bennünket a határig
kisérni.
— De ha megtagadja?...
— Miért tagadná meg kivánságunkat?
— Ki tudja, kedves Miksa? — kiáltott Cort János
mosolyogva. — Talán diplomáciai okokból...
— Nos, ha megtagadja, — mondta Huber Miksa fel­
indulva, — akkor szemébe fogom mondani, hogy méltó
arra, hogy ezeknek az utolsó lényeknek legyen az uralko­
dója s hogy még alattvalóinál is alacsonyabb fokon áll.
Több fantasztikus mellékrészletétől eltekintve ez a
javaslat méltó volt a megfontolásra.
Az alkalom különösen kedvezőnek látszott erre nézve.
Ha az ünnepély az éj folyamán véget ér, a részegség, amely
az egész falu népét leverte lábáról, tovább fog tartani.
Ezt a körülményt fel kellett használniok, mert előreláthatóan
csak hosszu idő mulva ismétlődik meg ujra. A félig ittas
vagddik egy része a szalmakunyhókban aludt, egy része
pedig az erdőben szanaszét hevert. Maguk a harcosok sem
tartották méltatlannak katonai ruhájukhoz, hogy holtra
igyák magukat. Éppen ezért a királyi palotát is kevésbbé
171
gondosan őrizték, s igy nem lesz nekik nehéz Mselo-Tala-
Tala szobájába behatolniuk.
Ez a Khamisztól, a mindig bölcs tanácsadótól is he­
lyeselt tervet tehát végre kellett hajtani, s csak az éj­
szakát várták, amikor az egész faluban urrá kellett lennie
a részegségnek. Természetesen Kollo, akinek szintén meg­
engedték, hogy az ünnepélyen részt vegyen, még min­
dig nem tért vissza.
Kilenc óra tájban Huber Miksa, Cort János, Llanga és
a foreloper elhagyták kunyhójukat. Ngalában ahol semmi­
féle világitás sem volt, vak sötétség uralkodott. A gyan­
tás fáklyák, amelyek a fák koronái között világoltak, már
közel jártak az elalváshoz. Ngala környékén még dongott
valami zavart lárma, leginkább a Johausen doktor laká­
val szemközt fekvő oldalon.
Cort János, Huber Miksa és Khamisz abban a remény­
ben, hogy még ma ő felsége engedelmével vagy anélkül
megszökhetnek, magukkal vitték fegyvereiket és zsebeikbe
beletömték a szekrényben volt összes töltényeket. Ha meg­
lepnék őket, szükségük lehet arra, hogy a tüzelő fegyverek
szavával értessék meg magukat... Olyan nyelven, amelyet
a vagddik bizonyára még eddig nem ismertek.
Megindultak mind a négyen a javarészt üresen álló
kunyhók között. A térségre érkezve, ezt teljesen üresen és
sötétségbe boritva találtak.
Csak az uralkodó lakásának ablakából pislogott valami
gyenge fény.
— Itt nincs senki sem, — suttogta Cort János.
Valóban egyetlen élő lényt sem tudtak felfedezni, még
Mselo-Tala-Tala lakása előtt sem.
Raggi és harcosai elhagyták őrhelyüket; ma éjszaka
tehát nem vigyáztak jól az uralkodóra.
Mindenesetre megtörténhetett azonban, hogy ő felsége
mellett néhány «szolgálattevő kamarás» feltartóztatja őket,
akiknek éberségét nem lehetett volna egy könnyen ki-
játszani.
De bármint lett volna is, Khamisznak és társainak ez
alkalom nagyon csábitónak tünt fel. Szerencsés véletlen foly­
tán egészen észrevétlenül sikerült eljutniok a királyi pa­
lotáig s most már mindenesetre be akartak hatolni oda.
Az ágakon mászva Llanga eljutott egészen a kapuig s
meggyőződött felülről róla, hogy csak be kell taszitaniok
az ajtót, hogy akadály nélkül bejuthassanak.
Cort János, Huber Miksa és Khamisz erre azonnal
odamentek. Belépésük előtt néhány pillanatig fülüket a
 172
falra tették s hallgatóztak, hogy szükség esetén még visz-
szavonulhassanak.
Sem benn, sem künn nem hallatszott a legkisebb zaj sem.
Erre Huber Miksa lépte át elsőnek a szent küszöböt s
társai követték őt s maguk után ujra betették az ajtót.
A lakás két egymásba nyiló szobából állt, ezek voltak
az összes helyiségek, amik Mselo-Tala-Tala rendelkezésére
álltak.
A teljes sötétségben levő első szobában nem volt
egyetlen élő lény sem.
Khamisz ekkor odanyomta fülét a másik szoba ajta­
jához, amely csak félig zárta el ezt s egy fénysugár vilá­
gitott ki onnan.
Johausen doktor a belső szobában volt félig fekvő
helyzetben egy pamlagon.
Ez a butordarab s néhány más, amelyek a kunyhó be­
rendezését alkották nyilván tulajdonosukkal együtt hozat­
tak Ngalába.
— Most előre! — mondta Huber Miksa.
A hang hallatára Johausen doktor fejét az ajtó felé
forditotta s egy kissé felemelkedett. Talán most ébredt fel
mély álmából. Az idegenek megjelenése semmi esetre sem
látszott őt meglepni.
— Johausen doktor ur, — kezdte Cort János német
nyelven — engedje meg, hogy barátaim és én tisztele­
tünket tehessük felségednél.
A doktor nem válaszolt. Talán nem értette meg. A
három esztendei tartózkodása alatt elfelejtette volna anya­
nyelvét?
— Ért ön engem? — folytatta Cort János. — Mi
idegenek vagyunk, akiket erőszakkal hurcoltak Ngalába.
Semmi válasz.
A vagddik uralkodója rámeresztette szemét az ide­
genekre, de sem nem látta, sem nem hallotta, sem nem
értette őket. Meg sem mozdult, még csak egy kézmozdu­
latot sem tett, mintha teljesen bárgyu lenne.
Huber Miksa odalépett hozzá, vállára tette kezét s
alaposan megrázta őt.
Ő felsége mindössze egy arcfintoritással válaszolt. Miksa
még egyszer megrázta őt.
Erre ő felsége kiöltötte a nyelvét.
— Meg van ez bolondulva? — kérdezte Cort János.
— Bizony ez bolond tökéletesen, — válaszolt Huber
Miksa.
I g e n . . Johausen doktor teljesen elvesztette eszét.
173
Már Kamerunból való elutazásakor igen meg voltak fe­
szitve idegei, s Ngalába való érkeztekor teljesen elvesz­
tette értelmét. Ki tudja, vajjon nem éppen ez a szellemi
fogyatékossága volt-e az, aminek királylyá tételét köszön­
hette. A távoli nyugat indiánjai s az óceáni szigetek vadjai
között az őrültségnek nagyobb a becse, mint a bölcsesség­
nek, s ezeknél a benszülötteknél a bolond szentséges lény,
az isteni mindenhatóság megnyilvánulása.
Szegény Johausen doktor bizony egészen elvesztette
eszét. Ezért nem törődött a négy idegen jelenlétével.
— Most már csak egy dolog van hátra, — mondta
Khamisz. — Arra nem számithatunk, hogy ennek a szeren­
csétlennek az elhatározása adja vissza szabadságunkat...
— N e m . . . bizonyára nem! — erősitette meg Cort
János.
— S ez a félállati nép sohasem bocsát el bennünket
innen, — tette hozzá Huber Miksa. — Tehát mihelyt alka­
lom kinálkozik, meg kell szöknünk . . .
— Még pedig azonnal — figyelmeztette őt Khamisz.
— Fel kell használnunk az éjszakát...
— S azt az állapotot; amiben ezek a félmajmok most
vannak, — jegyezte meg Huber Miksa.
— Jerünk tehát, — mondta Khamisz, aki már vissza­
fordult az első szoba felé. — Megpróbáljuk megtalálni a
lépcsőlétrát s azután elmenekülünk az erdőbe.
Megkisérelték, hogy magukkal vigyék Johausen dok­
tort is, de ez nem sikerült nekik.
Khamisz és társai tehát a doktort magára hagyták s
az ujra kinyitott ajtón át a szabadba rohantak.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
A kaland vége.
A véletlen kedvezett a szökevényeknek. A ház előtt
levő tér üres volt s kihaltak voltak az odavezető utcák is.
Csak az okozott némi nehézséget, hogy a sötétségben el­
igazodjanak, s az ágak között átsurranjanak, s a legrövi­
debb uton jussanak el a ngalai lépcsőhöz.
Egyszerre csak egy vagddi bukkant fel a menekülők
előtt, Li-Mai fiacskája volt ez. Li-Mai fiacskája vé­
letlenül meglátta őket, amint Mselo-Tala-Tala lakása felé
mentek s midőn erről apját értesitette, ez utánuk ment,
174
mert komoly veszedelemtől féltette őket. Most azután, meg­
tudván, hogy szökni akarnak, vezetőül ajánlkozott.
Különben nem is tudtak volna odatalálni a lépcsőhöz.
S milyen csalódás érte őket, midőn eljutottak oda.
A lépcső bejáratánál Raggi tizenkét harcosával együtt
őrt állt.
Ha ők — négyen — meg is kisérelték volna azt,
hogy áttörjenek köztük, ez alig vezetett volna eredményre.
Huber Miksa most elérkezettnek látta az időt fegy­
verének használatára.
Raggi és két társa éppen rájuk akartak rohanni.
Huber Miksa ekkor néhány lépést tett visszafelé s rá
lőtt ellenfelére.
Raggi melle közepén találva holtan esett össze.
Nyilvánvaló volt, hogy a vagddik nem ismerték sem
a tüzelő fegyvereket, sem ezek hatását. A dörrenés és Raggi
elbukása leirhatatlan rémülettel töltötte el őket. A har­
cosok egész csoportja elmenekült.
Egy pillanat alatt megtisztult az ut. Most már csak
követniök kellett Li-Mai-t és fiacskáját, akik előre mentek.
Akadály nélkül lejutottak a levegőben levő faluból s a Rió
felé vették utjukat. Néhány perc alatt eljutottak ide s egy
csónakot eloldva partról, beszáltak az atyával és fiacs­
kájával együtt.
Most azonban egyszerre minden oldalról fáklyák vilá­
gossága látszott s egy csomó vagddi rohant oda, akik eddig
a falu környékén csatangoltak. Vad orditás támadt s a
nyilaknak valóságos fellege hatolt feléjük.
— Most csak minden kimélet nélkül, — kiáltotta Cort
János, — másképpen nem megy.
Huber Miksa és ő megtöltötték fegyvereiket, miköz­
ben Khamisz a töltényeket készen tartotta az ujabb töl­
téshez.
Két lövés dördült el. Két vagddi elesett s a dühtől
lihegő tömeg szétszaladt.
Ebben a pillanatban Khamisz eltaszitotta a parttól a
csónakot s az a habokon már meg is indult, s gyorsan,
eltünt a hatalmas fák védelme alatt.
A délnyugat felé megtett ut közben semmi emlitésre
méltó dolog nem történt a rengeteg erdőben. A következő
este Khamisz a csónakkal egy fa tövében kikötött az éj­
szakára.
Utközben Cort János és Huber Miksa nem fukarkodtak Huber Miksa most elérkezettnek látta az időt fegyverének
elismerésük szavával Li-Mai-jal szemben. Azt remélték, használatára. Raggi és két társa éppen rájuk akartak ro­
hogy Li-Mai el fogja őket kisérni Librevillebe. hanni. Huber Miksa ekkor néhány lépést tett visszafelé és
rálőtt ellenfelére. Raggi melle közepén találva holtan esett
össze.
 177
Április 16-án este husz órai hajózás után kikötöttek
egy helyen s az éjszakát álomban töltötték, miközben Li-
Mai őrt állt.
Másnap korán reggel Khamisz mindent elkészitett a
további utra s már indulni akartak. Li-Mai ekkor gyermekét
kézen fogva a parton állt s nem akart beszállni a csónakba.
Az ismételt unszolásra csak ezzel az egy szóval válaszolt a
kis f i u :
— Ngora!
I g e n . . . az anyjának a neve volt az, aki a faluban
maradt, s akihez neki és atyjának vissza kellett térnie.
Erre végleg elbucsuztak tőlük, miután Li-Mai-t a visz-
szafelé való utra szükséges élelmiszerekkel ellátták.
Cort János és Huber Miksa nem tudták elleplezni mély
megindulásukat arra a gondolatra, hogy ezt a jó teremtést
többé sohasem fogják viszontlátni.
A következő néhány nap alatt április 18-tól 21-ig el­
jutottak a folyón egészen odáig, ahol beleömlött az Ubanghiba,
ami Ngala falutól mintegy háromszáz kilométer távolságra
lehetett.
A foreloper és társai ekkor a Zongo örvényeinek ma­
gasságába jutottak, annak a szögletnek a közelébe, ahol ez
a folyó rézsut délre kanyarodik. Az örvényeken csónakkal
lehetetlen lett volna átkelni s hogy a viziutat távolabb
tul az örvényeken megint folytathassák, a jármüvet a szá­
razon kellett volna jókora darabon tovább szállitani. Innen
kezdve meg lehetett volna tenni gyalog az utat visszafelé
ezen a határvidéken, a független és a francia Kongó kő­
zött az Ubanghi balpartján, de ezzel a nehéz gyaloglással
szemben a csónaknak nagyon is kézzel fogható előnyei vol­
tak, mert ezzel sok időt és sok fáradságot megkiméltek.
Szerencsére Khamisz és társai a csónaknak a száraz­
földön való fáradságos szállitását elkerülhették.
A Zongo örvényei alatt az Ubanghi egészen a Kongó­
val való egyesüléséig mindenütt hajózható. Nem is hiá­
nyoztak innen a hajók, amelyek kereskedőket és árukat
hoztak erre a területre, ahol sok falu, község és hittéritő-
telep volt. Az ötszáz kilométernyi utat, amely őket még
legközelebbi céljuktól elválasztotta, Cort János, Huber Miksa,
Khamisz és Llanga már egy nagyobb jármüvön tették meg,
amely már részben gőzvontatásra is be volt rendezve.
Április 26-án a jobbpart egyik helységében kötöttek
ki. A korábbi fáradalmak után teljesen megerősödve, ki­
tünő egészségi állapotban már csak, mint emlitettük öt­
száz kilométer ut volt hátra Librevilleig.
Verne: Falu a levegőben. 12
178
A foreloper közvetitésével azonnal összeállitottak egy
karavánt, amely egyenes uton nyugat felé indulva, huszon­
négy napon át vonult át a végtelennek látszó kongómelléki
sikságon.
Május 20-án Cort János, Huber Miksa, Khamisz és
Llanga megérkeztek a városon kivül eső gyártelepre, ahol
barátaik nagy ujjongással fogadták őket, akik felől már
majdnem hat hónapja semmi hirt sem hallottak s hosszu
távolmaradásuk már nagyon aggasztó volt.
Sem Khamisz, sem az ifjú benszülött nem vált el Cort
Jánostól és Huber Miksától. A fiatal Llangát jóformán fiukká
fogadták, Khamisz pedig kalandos utazásaik alatt minden­
korra kipróbált és tapasztalt vezetőjük maradt.
S Johausen d o k t o r ? . . . S Ngala, a nevezetes falu a
levegőben, amely a rengeteg erdő fáinak koronája alatt
elrejtve feküdt?
Nos, előbb vagy utóbb valami expediciónak összeköt­
tetésbe kell lépnie a különös vagddikkal az ujabb embertani
tudomány érdekében.
Ami pedig a német doktort illeti, ez ott maradt eszétől
megfosztva, s föltéve, hogy egyszer csak mégis vissza­
nyerné öntudatát, ki tudja, vajjon nem sajnálkozással gon­
dolna-e vissza arra az időre, mikor a «Tükör apó» Mselo-
Tala-Tala néven fáradság nélkül uralkodott, s vajjon nem
fog-e eszébe jutni, hogy azokat a félértékü embereket Né­
metország alattvalóivá tegye.

(Vége.)