Elif Shafak legújabb keletinyugati története a fenséges Eufrátesz

folyónál kezdődik és végződik, ahol egy kurd faluban élt két

ikerlány. Arrafelé a becsület nem csak jelző volt, névként is
használták. Az ember adhatta a Becsület nevet a gyermekének,
feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak
tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú
csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik
egy másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. Az egyik ikerlányt
feleségül vette egy török fiú, és Isztambulba, majd Londonba vitte.
Ott reméltek új életet teremteni maguknak és gyerekeiknek, de
akármilyen messzire utaztak, nem szabadulhattak a
hagyományoktól, hiedelmektől és kötelességektől, amelyeket pedig
maguk mögött akartak hagyni – a vérükben vitték magukkal. Ez az
oka annak, hogy a Toprak család egyik tagja borzalmas
gyilkosságra ragadtatja magát.

Az isztambuli fattyú, a Szerelem és A város tükrei szerzője a

legolvasottabb női író Törökországban. Műveit több mint harminc
nyelvre lefordították. Isztambulban és Londonban él, férjével két
gyermeket nevelnek.
E LIF S HAFAK

B ECSÜLET

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
B U D A P E S T , 2014
 FORDÍTOTTA
NAGY MARIETTA
SIPOS KATA

Elif Shafak: Honour

Penguin Books, 2012

Copyright © Elif Shafak, 2012

Hungarian translation © Nagy Marietta, 2013

Sipos Kata, 2013

A kötet megjelenését a Török Köztársaság Kulturális és Turisztikai

Minisztériumának TEDA Programja támogatta.
The publisher acknowledges the financial assistance of the
TEDA Project of the Ministry of Culture and Tourism,
the Turkish Republic.

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Az isztambuli fattyú
Szerelem
A város tükrei
 Amikor hétéves voltam, egy zöld házban laktunk.
Az egyik szomszédunk, egy ügyes szabó gyakran
verte a feleségét. Bár esténként hallottuk a
kiabálást, az üvöltözést, a szitkozódást, reggelente
úgy folytattuk az életünket, mintha mi sem
történt volna. Minden szomszéd úgy tett,
mintha semmit sem hallott vagy látott volna.

Ezt a regényt azoknak ajánlom,

akik hallanak és látnak.

Amióta az eszét tudta, a ház hercegeként

gondolt magára, anyára meg mint feltétlen
segítőjére és ádáz védelmezőjére.

J. M. COETZEE: Boyhood: Scenes from Provincial Life

 ESMA

London, 1992. szeptember 12.

Anyám kétszer halt meg. Magamban megfogadtam, nem hagyom,

hogy a feledés homályába merüljön az élettörténete. Csakhogy
mindeddig nem találtam magamban kellő bátorságot és elszántságot
ahhoz, hogy papírra vessem. Egészen a mai napig. Bizonyára sohasem
válik belőlem világhírű író, nem lesznek maradandó alkotásaim. Az
ember idővel képes elfogadni a korlátait, megbarátkozik a
tökéletlenségével. Én is megtanultam elfogadni magamat olyannak,
amilyen vagyok. Anyám történetét azonban még akkor is el kell
mesélnem, ha csupán egyetlen ember fogja elolvasni. El kell juttatnom a
földkerekség egy távoli pontjára, ahol fennmarad és tovább él. Tartozom
ennyi tisztelettel annak, akinek az életem köszönhetem. Idén minden,
anyámmal kapcsolatos dolgot papírra kell vetnem. Még mielőtt Iskender
kiszabadul a börtönből.
Néhány órával később leveszem a tűzről a fazékban főtt
szezám-halvát, és a konyhapultra teszem hűlni, aztán megcsókolom a
férjem, és úgy teszek, mintha észre sem venném aggódó tekintetét. Aztán
kilépek a házból hétéves ikerlányaimmal, akik négy perc különbséggel
születtek, és elviszem őket egy születésnapi zsúrra. Az úton feltehetően
veszekednek majd, de ezúttal nem fogok rájuk szólni. Azt fogják
találgatni, lesz-e bohóc a zsúron, vagy, ami még jobb, bűvész.
– Olyan, mint Harry Houdini – mondom majd.
– Az meg kicsoda?
– Mondom Hú-di-ni, te gyagyás!
– Anya, ki az?
Ideges leszek ettől az ostoba kérdéstől. Belém nyilall majd egy éles
fájdalom, amely leginkább a darázscsípéshez fogható. A bőr felszínén
alig látható kis csípés belül, szívem legmélyén fájó seb. Ismét tanúja
leszek, aminek már számtalanszor, hogy lányaink alig ismerik családunk
múltját, mert nem osztottam meg velük. Egy szép napon elmesélem majd
nekik, ha már készen állnak rá. És amikor én is készen állok rá.
Miután megérkezünk a születésnapi zsúrba, beszélgetek egy kicsit a
többi anyukával. Szólok a házigazdának, hogy az egyik lányom allergiás
a pisztáciára, mivel azonban nehéz megkülönböztetni őket egymástól,
arra fogom kérni, hogy mindkét lányomra figyeljen oda, mert egyikük
sem ehet semmit, még szülinapi tortát sem, ami pisztáciát tartalmaz. Ez
persze nem igazságos. Kiszúrás azzal a lányommal, akinek nincsen
allergiája, de testvérek között ez megszokott dolog – mármint a kis
igazságtalanságok.
Aztán visszaszállok az autómba, a piros Austin Montegóba, amelyet
felváltva használunk a férjemmel. Londonból közel három és fél óra az út
Shrewsburybe. Elképzelhető, hogy meg kell állnom egy kis pihenőre.
Útközben bekapcsolom a rádiót. A zene jót tesz a lelkemnek, távol tartja
tőlem a gondokat. És a kísérteteket.
A múltban még az is előfordult, hogy a saját kezemmel akartam
megölni. Pisztollyal, méreggel, vagy ami még stílusosabb – hogy
igazságos legyen –, pengével. Minden apró részletet kifundáltam. Olykor
átfutott az agyamon, hogy mégis megbocsátok neki: teljes szívemből,
őszintén. Végül azonban nem jutottam ennél többre, és nem tudtam sem
megölni Iskendert, sem megbocsátani, amit tett.
Shrewsburybe érve leparkolok majd az állomásnál. Gyalog megyek az
omladozó, régi börtön épületéig, amely alig ötpercnyi távolságra van
onnan. Aztán az utcán fel- alá járkálva vagy a főépülettel szemben levő
falnak dőlve megvárom, hogy kijöjjön. Nem tudom előre megmondani,
hogy mennyi ideig tarthat ez a várakozás. Több mint egy éve nem
találkoztunk már. Azelőtt rendszeresen látogattam a bátyámat, de ahogy
közeledett a szabadulásának napja, hanyagoltam.
A ki tudja, mennyi ideig tartó várakozás után kinyílik a tekintélyt
parancsoló vaskapu. Tizennégy év után szabadon engedik Iskendert.
Tekintetét feltehetően a felhőkre fogja szegezni, mivel ennyi idő alatt
elszokhatott a végtelennek tűnő ég látványától. Elképzelem, amint
hunyorog, mint egy barlanglakó, aki nincs hozzászokva az erős
napfényhez. Eközben én mozdulatlanul állok majd egy helyben, és
elszámolok százig vagy háromezerig. Nem fogjuk megölelni egymást.
Nem is fogunk majd kezet. Egyszerűen csak köszönünk, és biccentünk
egymásnak. Elsétálunk az állomásig fej fej mellett. Amikor beszállunk az
autóba, meglepődve állapítom meg, hogy még mindig milyen ruganyos a
mozgása. Elvégre még mindig nagyon fiatal.
Én fogok vezetni, Iskender pedig az anyósülésen ül. Nem fogok
rászólni, ha rá akar gyújtani. Bár gyűlölöm a füstszagot, és szegény
férjemnek soha nem engedem meg, hogy a jelenlétemben dohányozzon.
Hatvan kilométer per órás sebességgel haladunk, majd zöldellő mezők és
tarkálló rétek között átszeljük a nagy angol síkságot. Hogylétem és
lányaim felől érdeklődik. Én pedig elmondom neki, hogy jól vannak, és
gyorsan cseperednek. Elégedetten bólogat, mintha lenne sejtelme róla,
milyen gyereket nevelni. Én pedig egyetlen kérdést sem fogok feltenni
neki.
Lesz nálam egy kazetta, hogy kellemesen teljen az idő. Az ABBA
klasszikus slágerei – azok a dalok, amelyeket anyám főzés vagy takarítás
közben hallgatott. Take a Chance on Me, Mamma Mia, Dancing Queen,
The Name of the Game… Tudom jól, hogy anyám minket fog nézni az
univerzum valamely pontjáról, egy ablakon keresztül. Amikor
meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön
engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis
ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi
történt köztük és gyermekeik között földi életük során.
Amikor megérkezünk a londoni Barnsbury Square-re, parkolóhelyet
keresek. Rákezd az eső, előbb apró szemekben szitálva. Aztán találunk
egy szűk kis helyet, ahová letehetem az autót. Ügyesen kell majd
manővereznem, hogy beférjen. Nem mondanám, hogy rosszul vezetek,
de a parkoláshoz nincs semmi tehetségem. Vajon azt gondolja majd
rólam, hogy tipikus női vezető vagyok? Vajon fog rajtam gúnyolódni?
Régen megtette volna, tudom jól.
Együtt elsétálunk az otthonomig. Az utca némán nyúlik majd el
előttünk. Egy röpke pillanat erejéig belénk hasít a felismerés, hogy
mennyire megváltozott minden. Akaratlanul is visszaemlékszünk régi
hackneybeli Lavender Grove-i otthonunkra, és rádöbbenünk, hogy bár
nem tudjuk elfelejteni a múltat, mégis mennyire gyorsan repül az idő.
Hazaérve levetjük a cipőnket, Iskendernek odanyújtom a férjem barna
papucsát, én pedig belebújok a pomponos lila mamuszomba. Egy
pillanatra meg fog dermedni, elkomorodik. Aztán megnyugtatásként
közlöm vele, hogy a lábamon levő papucsot a lányaimtól kaptam
ajándékba. Akkor tudni fogja, hogy a hasonlóság merő véletlen. Ez nem
anyánk régi papucsa.
Iskender a szeme sarkából lesi majd, hogyan tálalom a teát. Erős teát
készítek neki sok cukorral – feltéve, hogy a börtönben nem változott meg
az ízlése. Aztán előhozom a szezám-halvát. Kezünkben
porceláncsészékkel és – tányérokkal ülünk majd az ablaknál, mint két
udvarias idegen, és nézzük, amint esik az eső a hátsó udvarban levő
muskátlikra. Kijelenti majd, hogy remek szakácsnő vagyok, és mennyire
rég evett már szezám-halvát. Amikor azonban akarok még tenni belőle a
tányérjára, finoman visszautasítja. Én pedig megjegyzem, hogy bár
anyám receptje alapján készítettem a halvát, mégsem sikerült olyan
finomra, mint az övé. Hirtelen elhallgat majd. Egymás szemébe nézünk.
A levegő megfagy, valami súlyos dermedtség támad. Ekkor ő megjegyzi,
hogy fáradt, és szeretne lepihenni. A szobájába vezetem. Aztán finoman
becsukom mögötte az ajtót. Rázárom a bátyámra, a múltra, mindarra,
amit sehogyan sem tudok elfelejteni.
Ott hagyom. Az egyik szobánkban. Sem távol, sem túlságosan közel.
Ott marad majd a négy fal között, egy dobozba zárva a szívemben
Iskender, akit egyszerre gyűlölök és szeretek.
Ő a bátyám.
Egy gyilkos.
 NEVEK, MELYEK ÉDESEK, MINT A MÉZ

Falu az Eufrátesz folyónál, 1945

Naze annyira elkeseredett, amikor megszületett Pembe, hogy teljesen

megfeledkezett a közel húsz órán át elhúzódó vajúdás minden kínjáról,
fájdalmáról és a lepedőn összegyűlt hatalmas vértócsáról. Felkelt, hogy
távozzon. Legalábbis ezt mesélte mindenki, aki a szülőszobában
tartózkodott azon a szeles, viharos napon.
Naze megpróbált elszökni, ám végül mégsem sikerült véghezvinnie a
tervét. A szobában ácsorgó nőket és az udvaron várakozó férjét nagyon
meglepte, amikor egy második vajúdási hullám is rátört, és kimerülten
visszarogyott az ágyra. Három perc múlva újabb csecsemő bújt ki. Nagy
hajjal született. Bőre vöröses árnyalatú volt és ráncos, csöpögött róla a
magzatvíz. Ismét egy lánygyermek, csak valamivel kisebb az előzőnél.
Naze ekkor már nem kísérelt meg elmenekülni: Sóhajtott egyet alig
hallhatóan, majd a párnába temette az arcát. Az ablak felé fordította a
fejét, mint aki próbálja meghallani a szél süvítését. Mintha abban bízott
volna, hogy ha elég odaadóan figyel, megértheti az égiek üzenetét.
Végtére is kell hogy legyen mindennek valami értelmes magyarázata,
valami nyomós oka. Mi célból adott nekik az Úr két újabb
lánygyermeket, amikor már eleve volt hat lányuk, de fiuk egy szem sem.
Így aztán a többszörös anya elnémult. Hallgatott, mint a sír. Naze
megfogadta, hogy addig nem szólal meg, amíg Allah el nem magyarázta
neki, az alázatos szolgájának, hogy miért tette ezt vele. Még álmában is
erősen összeszorította az ajkát. Negyven nap, negyven éjjel egy árva
hang sem jött ki a torkán. Sem akkor, amikor birkafaggyús csicseriborsót
főzött, sem akkor, amikor hat lányát sorra megmosdatta a lavórban, sem
zöldfűszeres sajt készítése közben, sem akkor, amikor férje megkérdezte
tőle, hogy milyen nevet adjanak az ikreknek. Mélyen hallgatott, akár a
sír, amelyben a halottak nyugszanak, és amelybe egyszer majd őt magát
is eltemetik.
Egy isten háta mögötti, kicsi kurd faluban éltek, amelyben még áram,
orvos és iskola sem volt. Ide csak elvétve jutottak el a világ hírei – már ha
egyáltalán át tudott hatolni a hír a falut övező vastag burkon. Az itt élők
mit sem tudtak a második világháborúról és az atombombáról, a
spanyolországi Franco tábornok diktatúrájáról sem értesültek. Csak
annyit tudtak, hogy az Eufrátesz túlpartján, vagyis a látóhatáron túl
furcsa dolgok történnek. Nem vágytak rá, hogy megismerjék a folyón túli
területet. Hiszen látták az ősidőktől fogva létező és örökké megmaradó
dolgokat. Számukra az „itt és most” jelentette az egyetlen dimenziót. Az
ő szemükben a fák és sziklák mozdulatlansága testesítette meg a
méltóságot, ez jelentette a követendő példát. Nem úgy a múlttal nem
rendelkező vándor dervisek, a bolondok és a kedvesüket elvesztő
tébolyultak számára.
Ezen a világon csak a vándordervisek, a bolondok és a szerelmesek
csodálkoztak el bizonyos dolgokon. A többiek számára minden a
legnagyobb rendben folyt, semmit nem kérdőjeleztek meg. Minden a
maga útján haladt. Ha a falu egyik szegletében történt valami, annak
azonnal híre ment. A titok a gazdagok kiváltsága, és ebben a Mala Çar
Bayan, vagyis a Négy szél háza nevű kis falvacskában senki sem
számított jómódúnak.
A falu három bölcse – három hajlott hátú, bánatos képű aggastyán –
egész nap a kávézóban időzött, hosszúkás üvegpoharukból teát
szürcsölgetve. Megpróbálták megfejteni Isten akaratát és megérteni a
politikusok bűvészkedését. Mivel meglehetősen hosszúra nyúlt Naze
némasági fogadalma, elhatározták, hogy felkeresik.
– Ugye tudod jól, hogy a tetted felér egy istenkáromlással? Azért
jöttünk, hogy figyelmeztessünk – mondta az első bölcs, akinek cingár
testét egy erősebb fuvallat könnyen elragadhatta volna.
– Hogyan gondolhatsz olyasmire, hogy majd szólni fog hozzád az Úr,
amikor eddig kizárólag a próféták és a szentek hallották az Ő
megnyilatkozását? – szegezte neki a kérdést a második bölcs, akinek
szájában már alig maradt fog. – Márpedig nőkből nem válnak próféták!
A harmadik bölcs meglengette vastag ujját, majd így szólt:
– Neked beszélned kell, az Úr pedig majd meghallgat téged. Ha
másképp akarta volna, akkor téged nem embernek, hanem halnak teremt.
Naze megtörölte szeme sarkát az ingujjával, és figyelmesen
végighallgatta az elhangzottakat. Egy pillanatra elképzelte, amint halként
úszik egy folyóban. Óriási barna pisztrángnak képzelte magát, amelynek
pikkelyei megcsillannak a ráeső napsugaraktól, és oldalát halvány foltok
díszítik. Honnét tudhatta volna, hogy a gyermekei és unokái is különböző
halakhoz kötődnek majd életük során, és hogy az élővizek világa iránti
szeretet több nemzedéken át végigvonul a családjukban?
– Beszélj! – förmedt rá az első bölcs. – A hallgatás nem illik a nő
természetéhez. Isten ellen lázad, aki megtagadja a saját mivoltát.
Naze nem szólt egy szót sem.
Alighogy távoztak a váratlan vendégek, odament a bölcsőhöz,
amelyben ikrei ringtak. A tűzhely lobogó lángjának aranyló fénye
beragyogta a szobát, már-már angyali külsőt kölcsönözve az ikreknek.
Ellágyult, megenyhült a szíve. Odafordult a bölcső mellett felsorakozott
hat lányához, majd halkan így szólt:
– Kitaláltam, hogy milyen nevet adjak nekik.
– Mondd már, anya! – kiáltották a lányok örömmel, hogy újra
hallhatják anyjuk hangját.
Naze megköszörülte a torkát, és elhaló hangon ezt mondta:
– Ez Bext, amaz pedig Bese.
– Bext és Bese – ismételték a lányok teli torokból.
– Aha.
Naze lebiggyesztette az ajkát, mintha fanyar ízt hagyott volna szájában
ez a két név. Kurdul Bext és Bese, törökül Kader és Yeter. A jelentésük a
világ minden nyelvén ugyanaz: Végzet és Elég. Így adta tudtára Istennek
a maga módján, hogy bár beletörődött a sorsába, elege van abból, hogy
sorra csak lányt szült, és ha még egyszer teherbe talál esni, akkor az Úr
feltétlenül és csakis fiúgyermeket adjon neki. Naze bizonyára érezte,
hogy ez lesz az utolsó terhessége, mert már a negyvenegyediket taposta.
Amikor este hazajött a családfő, a lányok rohantak apjuk elé, hogy
elújságolják az örömhírt:
– Apa, anya újra beszél!
– Apa! Anya adott nevet a babáknak!
Berzo megörült, hogy ismét beszél a felesége, de arca elkomorult a
csecsemőknek szánt nevek hallatán. Egyre csak csóválta a fejét
gondterhelten, és percekig nem szólt.
– Végzet és Elég – motyogta. – De hiszen te nem nevet adtál az
ikreknek, hanem üzentél az égieknek!
Naze lehajtotta a fejét, és lyukas gyapjúzoknijából kikandikáló lábujját
bámulta.
– Világgá kürtölted a fájdalmadat. Ezt nem fogja jó szemmel nézni
Allah – folytatta mondandóját Berzo. – Mi szükség volt erre?
Ezeket mondta, majd közölte, hogy ő milyen nevekre gondolt: Pembe
és Jamila. Rózsaszín és Szépség. Két név, amely édes, akár a méz, és
olyan lágy, mint a puha kenyér. Minden durvaságtól mentes két név.
És bár Berzo döntése véglegesnek számított, a Naze által adott neveket
nem tudta felülírni. Mélyen belevésődött az emlékezetükbe, és örökre
hozzátapadtak a családjához, akár egy papírsárkány, amely rágabalyodik
az ágakra. Így aztán az ikrek kettős nevet kaptak: Pembe Kader és Jamila
Yeter, Rózsaszín Végzet és Elég Szépség. Ki gondolta volna, hogy egy
szép napon az egyik név nagy újságok hasábjain fog majd szerepelni?
 SZÍNEK

Falu az Eufrátesz folyónál, 1953

Pembe kiskorától fogva szerette a kutyákat. Szerette a hűséges

négylábúakat, akik csukott szemmel is olvastak gazdájuk gondolataiban.
Sokan úgy vélték, hogy a kutyák kiszámíthatatlanok, ő azonban másképp
vélekedett erről. Mindent megértettek. De mindent megbocsátottak.
Pembének egy juhászkutya volt a kedvence Mala Çar Bayan falujában.
Egy kajla fülű, hosszú orrú, nagy bundájú fekete, fehér és barna színű
jószág. Ez a jámbor kutya imádott lepkét kergetni, elkapni a neki dobott
botot, és bekapni minden neki szánt falatot. Kitmir névre hallgatott,
Qutónak vagy Dodónak becézték. Úgy változott a neve, ahogyan a
szemének csillogása.
Egy nap furcsán kezdett viselkedni az állat, mintha dzsinnek szállták
volna meg. Amikor Pembe odanyúlt, hogy megsimogassa a kutya
mellkasát, az rátámadt, és megharapta. Az emberek megijedtek, de nem
is annyira a kutya támadásától, hanem a hirtelen változástól. Mivel az
utóbbi időben egyre több veszett állatra bukkantak a térségben, a falu
három bölcse ragaszkodott hozzá, hogy megmutassák a kutyát egy
állatorvosnak. Ezt kérték, csakhogy a közelben nem volt állatorvos.
Ezért aztán Pembe apjával együtt felszállt előbb egy kisbuszra, majd
egy autóbuszra, és elment Urfa városába. Borsódzott a háta attól a
gondolattól, hogy el kell válnia Jamilától – ha csak egy napra is mégis
boldogságot érzett, amiért kettesben lehetett apjával. Berzo erős,
nagydarab, dús bajszú ember volt, kemény arcvonásokkal megáldva.
Halántéka őszült, tenyere tele volt bőrkeményedéssel. Mélyen ülő
mogyoróbarna szemével szelíd ember benyomását keltette, és rövid ideig
tartó felindulásaitól eltekintve az is volt. Egyetlen dolog miatt kesergett:
nem volt fia, aki továbbvitte volna a családnevet. Keveset beszélt, ritkán
mosolygott, mégis jobban szót értett a gyerekeivel, mint a felesége.
Lányai valósággal versengtek apjuk kegyeiért, állandóan ott
legyeskedtek körülötte.
Szórakoztatónak és izgalmasnak ígérkezett bemenni a városba, a
kórházban várakozni viszont büntetés volt. Pontosan huszonhárom beteg
várakozott az orvos ajtaja előtt. Pembe tudott számolni, mert a többi
nyolcéves falusi kislánnyal ellentétben ő és Jamila járt iskolába. Egy
közel negyvenpercnyi járásra található másik falunak az egyszintes
iskolájába. A tanterem közepén álló kályhából meleg levegő helyett
leginkább füst szállt fel. A kisebbek a kályha egyik oldalán, a nagyobbak
a másikon foglaltak helyet. Ablakot csak nagy ritkán nyitottak, így a
teremben kellemetlen és áporodott szag terjengett.
Mielőtt Pembe iskolás lett, azt hitte, hogy az egész világon mindenki
kurdul beszél. Idővel azonban megtudta, hogy ez nem így van. Egyes
emberek egyáltalán nem tudnak kurdul. Például a tanítójuk. Erről a gyér
haját oldalra fésülő emberről lerítt, hogy szörnyen hiányzik neki az
isztambuli élet, és hogy sértve érzi magát, amiért ilyen kihalt helyre
nevezték ki. Dühbe gurult, ha diákjai nem értették, amit mond. És akkor
is haragra gerjedt, amikor nem értette azokat a vicceket, amelyeket a
diákok meséltek egymásnak. Egy sor szabályt állított fel. Aki kurdul
szólalt meg a tanteremben, annak háttal a többieknek egy lábon kellett
állnia a tábla előtt. A legtöbb diák csak néhány percig állt így a tábla
előtt, majd megígérte, hogy ezt soha többé nem követi el. Olykor
azonban megesett, hogy megfeledkezett egy-egy tanulóról, aki az egész
órát végigállta ebben a pózban. Ez a büntetés ellentétes reakciókat váltott
ki az ikrekből. Jamila szótlanná vált, és semmilyen nyelven nem volt
hajlandó megszólalni. Pembe viszont elhatározta, hogy megtanul a tanító
nyelvén, hogy a közelébe férkőzhessen. Pembe mindent megtett azért,
hogy tökéletesítse török nyelvtudását.
Eközben anyjuk, Naze nem értette, miért fáradoznak ennyit a betűk és
számok megtanulásával, amikor rövidesen mind sorra férjhez mennek
majd. Férje azonban eltökélte, hogy az összes lányát iskoláztatja.
– A sok gyaloglástól elkopik a cipőjük – mondogatta Naze. – Mi
értelme ennek az egésznek?
– Hogy el tudják olvasni az alkotmányt – felelte rá Berzo.
– Az meg mi a fene?
– Törvény, te ostoba nő! A nagy könyv! Vannak megengedett dolgok,
és tiltott dolgok. Ha nem tudod a kettő közötti különbséget, akkor neked
véged.
Nazét azonban ez sem győzte meg, ezért lebiggyesztette az ajkát, és
így szólt:
– És mondd, így majd könnyebben találnak férjet maguknak?
– Ha a férjük gorombán bánik velük, nem kell mindent némán
eltűrniük. Egyszerűen fogják a gyerekeiket, és odébbállnak.
 – Ugyan hová mennének?
Berzót meglepték ezek a kérdések. Nem gondolt ilyesmire.
– Természetesen az apjuk házába.
– Aha. Tehát ezért gyalogolnak nap, mint nap annyit, hogy ilyesmivel
tömjék tele a fejüket. Hogy abban a házban maradjanak, ahová születtek?
– Gyerünk, menj, és készíts nekem teát! Ne beszélj már annyit!
– Ha Allah írta ezt, akkor törölje el! – dünnyögte Naze, ahogy haladt a
konyha felé. – Egyik lányom sem fogja otthagyni a férjét. Ha valamelyik
mégis megtenné, addig ütöm majd, amíg belehal. Ha kell, halottaimból is
feltámadok, és móresre tanítom!
És bár senki nem tudta, a foghegyről odavetett fenyegetések később
beteljesedtek, mint jóslatok. Naze évekkel a halála után is
meg-meglátogatta a lányait. Végtére is makacs nő volt. Semmit nem
felejtett el. És a kutyákkal ellentétben soha nem bocsátott meg.
Pembe csodálkozó szemmel bámulta a kórház folyosóján várakozó
embereket. Egyesek cigarettáztak, mások házilag sütött lepénykenyeret
majszoltak, megint mások a sebeikkel voltak elfoglalva vagy nyögtek
fájdalmukban. Kellemetlen szag terjengett a levegőben: izzadság-,
fertőtlenítő- és köptetőszag keveredett.
Szemügyre véve a várakozó betegek állapotát, Pembe már látatlanul is
tiszteletet érzett az orvos iránt. Úgy gondolta, hogy nagyszerű ember, aki
ennyifajta bajra tud gyógyírt. Talán egy valódi táltos. Vagy kuruzsló.
Vagy csodatevő ujjakkal megáldott varázsló. Mire rájuk került a sor,
majd meghalt a kíváncsiságtól, izgatottan követte apját a rendelőbe.
Odabent minden fehér volt. De nem olyan, mint a patak habja. És nem
is olyan, mint a téli éjszakákon hulló hó vagy a tehéntúró. Azelőtt soha
nem látott fehérség tárult szeme elé: ellentmondást nem tűrő és
mesterséges. Annyira taszító és rideg volt ez a szín, hogy Pembe
beleborzongott. A székek, a falak, a vizsgálóasztal, sőt még az edények is
fehérek voltak. Addig a napig Pembe nem is sejtette, hogy ilyen
visszataszító, barátságtalan és félelmetes lehet ez a szín.
Legjobban mégis azon lepődött meg, hogy az orvos nő volt, de
egészen más, mint az édesanyja, a nénikéi vagy a szomszédasszonyok.
Nélkülözte a Pembe által ismert női tulajdonságokat. Hosszú köpenye
alatt térdig érő barna szoknyát, gyapjúharisnyát és bőrcsizmát viselt.
Szögletes szemüvegével úgy nézett ki, mint egy bölcs bagoly. Mennyire
különbözött azoktól a nőktől, akik napkeltétől napnyugtáig a földet
kapálták, és a sok hunyorgástól csupa ránc volt az arcuk, és akik életüket
adták volna, csak hogy fiúgyermeket szülhessenek! A doktornő
természetesnek vette, hogy minden egyes szavát komolyan veszik, és
figyelmesen meghallgatják. Még Berzo is levette a micisapkáját, és
alázattal leste a szavait.
A doktornő vetett egy gyors pillantást a két jövevényre. Unottnak és
elcsigázottnak tűnt. Szemmel láthatóan elfáradt a hosszú nap végére, és
nem volt már kedve több beteggel bajlódni. Nem kezdett el beszélgetni
velük, hagyta, hogy a nővérke tegye fel a kérdéseket. Milyen volt a
kutya? Habzott a szája? Furcsán viselkedett-e, ha vizet látott?
Megharapott-e már mást is a faluban? Az eseményt követően figyelték-e
a kutya viselkedését? A nővérke szaporán és kapkodva beszélt, mintha
valahol egy titkos óra ketyegett volna, és nemsokára letelne az ideje.
Pembe örült, hogy nincs velük az anyja. Naze nem tudta volna követni
ezt a beszélgetést, mivel, nem tudott törökül. Ebből kifolyólag pedig
mindenféle rosszra gondolt volna.
Amíg az orvos felírta a gyógyszert, a nővérke beadott egy injekciót a
kislány hasába. Pembe üvöltött. Amikor kimentek a rendelőből, még
mindig keservesen bömbölt, de ezzel csak magára vonta a folyosón
várakozó kíváncsi tekinteteket. Ekkor azt súgta a fülébe Berzo, hogy ha
abbahagyja a sírást, akkor elviszi őt a moziba.
Pembe azon nyomban elhallgatott, és csillogott a szeme örömében. A
„mozi” szó úgy hatott rá, mintha színes papírba csomagolt cukorkákat
kapott volna. Azt ugyan nem tudta, hogy pontosan mit jelent, csak
annyit, hogy valami édeset.

A városban két színház is működött. A nagyobbikat nem is annyira az

itteni színészek, mint az idelátogató politikusok használták. Választások
előtt kizárólag férfiakból álló tömegek gyűltek itt össze, és heves
beszédeket tartottak. Ígéretektől, nagy szavaktól és propagandától zúgott
ilyenkor a terem.
A másik szerényebb volt ugyan, mégis legalább akkora tiszteletnek
örvendett. A terem tulajdonosa jobban szerette a kalandokat a hangzatos
beszédeknél, ezért pénzelte a csempészeket, hogy a dohány, tea és más
áruk mellett filmeket is hozzanak be az országba. Sokféle újdonságot
mutatott be ebben a teremben. Az Urfa városában élők neki
köszönhetően ismerték meg John Wayne cowboyfilmjeit, az Alamó-t, a
Julius Caesar-t, az Aranyláz-at és más filmeket, amelyekben a kicsi,
bajszos, és felettébb mulattató ember játszott.
Pembe tátott szájjal nézte végig az aznap vetített fekete-fehér török
filmet. A női főszereplő egy törékeny, szegény lányt alakított, aki
beleszeretett egy gazdag és elkényeztetett úrifiúba. De a fiú idővel
megváltozott. Ilyen mindenható a szerelem. A falusiak – de legfőképpen
a fiú szülei – minden trükköt bevetettek, hogy szétválasszák a két
szerelmest. Ők azonban egy folyó partján, egy fűzfa lombja alatt titokban
találkozgattak. Fogták egymás kezét, és dalokat énekeltek, amelyek
szomorúak voltak, mint a sóhaj.
Pembét elbűvölte a mozi épülete: a faragott, míves bejárat, a
fodrozódó, súlyos függönyök, a sűrű, hívogató sötétség. Alig várta, hogy
mesélhessen Jamilának erről a csodálatos világról. Úton hazafelé a
buszon többször is elénekelte a film betétdalát.

A neved ajkamon
Csak rólad álmodom
Ha másra nézel,
Gyászba borul az életem.

Ahogy Pembe énekelt és táncolt, a többi utas ritmusosan tapsolt.

Amikor a kislány befejezte és elhallgatott, Berzo elmosolyodott.
– Ügyes vagy, kislányom! – jelentette ki büszkén.
Pembe apja széles mellkasára hajtotta a fejét, és beszívta apja
bajszának rózsaolajillatát. Akkor még nem tudta, de ez volt életének
egyik legboldogabb pillanata.
Hazaérve rémes állapotban találták Jamilát: bedagadt a szeme,
kivörösödött az arca. Egész nap az ablaknál ült, és a haját babrálva, ajkát
harapdálva várta haza az ikertestvérét. Aztán egyik pillanatról a másikra
minden előzmény nélkül ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg.
Nővérei megpróbálták elcsitítani, de hasztalan. Ő csak üvöltött tovább.
– Jamila hány óra tájban kezdett el zokogni? – kérdezte Pembe.
Naze egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt: – Délután lehetett.
Miért kérded?
Pembe nem adott választ. Megtudta, hogy ő és ikertestvére, bár
mérföldek választották el őket, akkor sikítottak fel, amikor Pembét
beoltották. Azt mondják, hogy az ikrek két külön testben élnek ugyan, de
egy a lelkük. Ők azonban még ennél is szorosabban kötődtek
egymáshoz: egy testet és egy lelket alkottak. Végzet és Elég. Ha egyikük
behunyta a szemét, a másik nem látott. Ha egyikük megsérült, a másik
vérzett. És ha egyikük rémálmot látott, a másiknak veszettül kalapált a
szíve félelmében.
Akkor este Pembe megmutatta Jamilának azokat a táncmozdulatokat,
amelyeket a filmben látott. A női főszereplőt utánozva eljátszották, hogy
ők egy szerelmespár: ölelkeztek, puszilkodtak, forogtak és kacarásztak.
– Mit idétlenkedtek?
Naze hangja kimért és megvető volt. Egy lapos tálcán rizst válogatott.
Pembe szeme tágra nyílt, annyira megbántódott: – Csak táncolunk.
– Hogy jutott ez most eszetekbe? – förmedt rájuk Naze. – A végén még
kurvák lesztek!
Pembe nem tudta, mit jelent az a szó, hogy kurva, de nem merte
megkérdezni. Csalódottságot és dühöt érzett. Miért nem tud az anyjuk
velük együtt örülni ezeknek a daloknak, akárcsak a buszon levő utasok?
Miért van az, hogy az idegenek sokkal megértőbbek, mint a közeli
hozzátartozók? Miközben ezeken a kérdéseken töprengett, Jamila
magára vállalva a dolgot tett egy lépést előre, és bűnbánó hangon így
szólt: – Anya, bocsáss meg! Többé nem teszünk ilyet.
Pembe úgy érezte, hogy elárulták. Vetett egy szúrós pillantást az
ikertestvérére.
– A javatokat akarom, azért mondom, amit mondok. Sok nevetésnek
sírás a vége. Inkább most legyen rosszkedvetek, mint később.
– Nem értem, miért ne nevethetnénk ma is, és holnap is, és holnapután
is – vetette oda Pembe.
Most Jamila nézett rosszallóan a testvérére. Megdöbbentette testvére
arcátlansága, és kínos helyzetbe hozta. Rémülten, lélegzet-visszafojtva
várta, mi fog történni. Valahányszor túl messzire mentek, Naze
elnáspángolta őket a sodrófával. Ütötte-vágta őket ott, ahol érte.
Nagyokat ütött a hátukra, fenekükre, lábukra, ám az arcukat sohasem
bántotta – az eladósorban levő lányok hozománya a szépségükben rejlik.
De azon az estén senkit nem bántott Naze. Szórakozottan a távolba
bámult – mintha gondolatban egészen máshol járt volna. Amikor újra
megszólalt, a hangjában nyoma sem volt már haragnak.
– A nők erénye a tiszta erkölcs. Ha folt esik a becsületeteken, fabatkát
sem fogtok érni. Ezt ne feledjétek! Nagyon kegyetlen a világ. Senki sem
törődik a könnyeitekkel.
Pembe elképzelte, amint feldob egy garast, majd az belepottyan a
tenyerébe. Az éremnek mindig két oldala van, de csak annyi. Győzelem
vagy vereség. Méltóság vagy megalázottság, és nem sok jóra számíthat,
akinek az utóbbi jut.
– Mindez azért van, mert a nőket vékony, fehér gyolcsból szövik –
folytatta Naze –, a férfiakat pedig vastag, fekete szövetből. Így teremtett
bennünket Isten: az egyik felsőbb rendű, mint a másik. A halandók nem
érthetik meg, hogy miért. Így hát a legjobb nem kérdezősködni. Míg a
fehér anyagon a legapróbb szennyeződés is jól látható, addig a feketén
nem látni a koszt. Azonnal észrevenni azt a nőt, akinek folt esett a
becsületén. Kilóg a többi közül. Ha egy szűz lány odaadja magát egy
férfinek – még ha szereti is mindenét elveszti, míg a férfivel semmi
különös nem történik.
Rózsaszín Végzet és Elég Szépség szülőföldjén a ”becsület” nem csak
jelző volt, névként is használták. Az ember adhatta a „Becsület” nevet a
gyermekének, feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak
tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú
csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik egy
másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. És mindenki tudta, hogy a
Szégyen nem valami szép név.
Pembének eszébe jutott az orvosi rendelőben uralkodó fehér szín,
miközben anyja monológját hallgatta. Ugyanazt a nyugtalanságot érezte,
mint ott, csak most még erőteljesebben. A többi színre gondolt – ott volt
például a bíbor, a narancssárga, a lila és a többi anyagra – a vászonra, a
selyemre, a bársonyra. Olyan változatos ez a világ, nem csak az van
benne, amit az ember egy tálca rizsben talál.
Akármilyen hihetetlenül hangzik is, Pembe később ugyanezekkel az
unalomig ismételt és végtelenül gyűlölt frázisokkal oktatja majd ki
lányát Angliában, mint amiket az anyjától hallott.
 ASKANDER… ASKANDER…

Falu az Eufrátesz folyónál, 1962-1967

Pembe erősen hitt a babonákban, és alaptalan félelmek gyötörték. Ez

nem fokozatosan alakult ki, hanem egyik pillanatról a másikra,
úgyszólván egyetlen éjszaka alatt: azon az éjjelen, amikor Iskender
megszületett.
Pembe tizenhét évesen lett anya. Fiatal volt, szép és tele aggályokkal.
Egy félhomályos szobában üldögélt, és a bölcsőt bámulta. Mintha nem
akarta volna elhinni, hogy az a parányi, makulátlan bőrű csecsemő,
akinek kék-zöld folt éktelenkedett az orrán, és ökölbe szorította a kezét,
az ő gyermeke. Fia született. Anyja, Naze egész életében fiúgyermek
után epekedett, azért imádkozott és szitkozódott, mivel sorra lányai
születtek.
Rózsaszín Végzet és Elég Szépség után Naze még egyszer teherbe
esett. Egyre azt hajtogatta, hogy most már biztosan fiú lesz. Más nem
lehet. Végtére is Allah tartozik neki ennyivel. Bár tudta jól, hogy ilyesmit
mondani istenkáromlás, mégis azt hajtogatta, hogy az Úr az adósa. Meg
volt győződve róla, hogy egyezséget kötött a Teremtővel. Bizonyára
kárpótolja majd, amiért ennyi lányt adott neki. Annyira szilárdan hitt
ebben, hogy várandóssága alatt kizárólag fiús mamuszokat, pulóvereket,
takarókat, mellényeket kötött. Senkire nem hallgatott, még annak a
bábának a szavára sem adott, aki megvizsgálta, és figyelmeztette, hogy
menjenek el a városba, mert a magzat fekvése nem előnyös. Még volt
idejük. Ha azonnal útra kelnek, beérnek a kórházba a szülés megindulása
előtt.
– Még mit nem! – förmedt rá Naze.
Minden az Ő kezében van. Naze a negyvenkilencedik életévében járt,
és csodaként tekintett a magzatára. Ahogyan a korábbiakat, ezt is az
otthonában, saját ágyában akarta megszülni. Egy különbséggel, hogy ez
most fiúgyermek lesz.
A magzat farfekvéses volt, ráadásul hatalmas. Teltek- múltak az órák.
Babonából senki sem merte számolni az idő múlását. Egyébként is Allah,
az Isteni Órásmester az idő egyedüli ura. Ami halandók számára
elviselhetetlenül hosszú, Őneki csak egy szempillantás. Ezért takarták le
a szülés alatt az órákat és a tükröket bársonyterítőkkel, hiszen ezek a
tárgyak a túlvilággal álltak kapcsolatban .
– Elfogyott az ereje. Már nem tud tolni – mondta az egyik nő.
Naze nagyon sok vért vesztett, egészen elsápadt az arca, és ájuldozott.
– Húzzuk ki mi – kezdeményezte a bába, akinek izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán.
Benyúlt, és ujjhegyével érezte a sikamlós mázzal borított magzatot.
Parányi szíve már alig lüktetett. Olyan volt, mint az elhaló gyertyaláng.
Finoman, de határozottan megpróbálta megfordítani a magzatot az
anyaméhben. Egyszer. Kétszer. Harmadjára gyorsabban. A magzat
elmozdult az óra járásának megfelelő irányba, de nem eléggé. Feje
elszorította a köldökzsinórt, és emiatt vészesen lecsökkent az
oxigénszintje.
Dönteni kellett. A szülésznő tudta, hogy választania kell a magzat és
az édesanya élete között. Lehetetlen volt mindkettőt megmenteni. A bába
a lelkiismeretére hallgatott. Némán és nehéz szívvel hozta meg a döntést.
A nő mellett döntött.
Ekkor a haláltusát vívó, csukott szemmel fekvő Naze felemelte a fejét,
és ezt ordította:
– Nem, te kurva!
Mintha nem is ember adta volna ki ezt az éles hangot. Az ágyon fekvő
nő egy felbőszült és éhes állatra emlékeztetett, aki mindenkit megtámad,
aki csak az útjába kerül. Egy zöld erdőben futott, a napsugarak aranyos
fénnyel vonták be a leveleket. Olyan szabadnak érezte magát, mint még
soha. Azok, akik hallották ezt az ordítást, azt gondolták, Naze megőrült.
Csak az őrültek képesek így üvölteni.
– Vágj fel, te ribanc! Vedd ki a csecsemőt! – parancsolta Naze. –
Útban van a fiam! Te szemét, gonosz szipirtyó! Fogd az ollót! Mire vársz
még?! Vágd fel a hasam, és vedd ki a fiamat!
A bába keze megremegett. Nem tudta palástolni a félelmét. A legyek
zümmögve, csapatokban röpködtek. Akárcsak a halálszagot megorrontó
keselyűk. Rengeteg vér folyt el. Rengeteg harag és indulat szabadult fel,
áradt ki a szőnyegekre, az ágyneműre, a falakra. A szobában áporodott.
és kellemetlen szag terjengett.
Nazét nem tudták megmenteni. A csecsemő pedig, akinek a nemét
illetően Naze a kezdetektől tévedett, nem élt sokáig. Naze kilencedik
gyermeke, amelyik anyja halálát okozta, majd végül csendben kilehelte a
lelkét a bölcsőjében, szintén leány volt.
Pembe éppen ezért érzett egyszerre boldogságot és bánatot 1962
novemberének azon a különleges napján, amikor megszületett a fia.
Egész éjjel le sem hunyta a szemét. Alig tizenhét éves volt, és máris egy
fiúgyermeket ölelhetett a keblére. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy
anyja féltékeny szemmel nézi a felhők közül. Nyolc élveszülés, négy
vetélés, egy halott csecsemő, és mind kivétel nélkül lány… A bolondos,
hebehurgya természetű lányomnak pedig már ilyen fiatalon egészséges
fiúgyermeket adtál. Miért, Allahom ?
Naze panaszos jajgatása csak úgy visszhangzott Pembe fülében, majd
mérges nyílvesszőként átszelte a mellkasát, és a gyomrába fúródott.
Pembe hiába próbálta megnyugtatni magát, aggályai csak újabbakat
szültek. Gondolatai minduntalan e körül a téma körül forogtak. Aztán
egy nap rádöbbent, hogy nem tud elmenekülni boldogult édesanyja elől.
Lépten-nyomon az ő tekintetét látta. Még a diószemekben is, amelyeket
azért tört meg és fogyasztott el, hogy több teje legyen. Az ablaküvegen
végigcsorgó esőcseppekben is. Sőt a fürdéskor a hajára kent
mandulaolajban is, és a tűzre tett, hangosan rotyogó joghurtlevesben is
Nazét látta.
Édes, jó Istenem, add, hogy anyám végre lecsukja a szemét a
mennyországban, és fiam épségben felnőhessen! Így könyörgött Pembe,
és közben jobbra-balra dülöngélt, mintha nem is a fiát, hanem önmagát
akarná álomba ringatni.

Azon a napon, amikor Iskender megszületett, Pembe rémálmot látott.

Ez többször is előfordult vele várandóssága során. Ez alkalommal
azonban annyira valóságosnak tűnt, hogy teljesen a hatása alá került. Azt
hitte, sohasem érnek véget ezek a lidérces látomások.
Álmában önmagát látta, amint egy geometriai mintás szőnyegen
fekszik a hátán. Tágra nyitott szemmel, óriási hassal. Az égen néhány
felhő úszott. Meleg volt, rekkenő hőség. Aztán észrevette, hogy a
szőnyeg – vagy talán ágy lehetett – egy folyón terül el, és teste alatt egy
sebes sodrású folyó hömpölyög. „Hogyhogy nem merülök el?” –
kérdezgette önmagától. Aztán kettéhasadt az ég, és egy kéz nyúlt feléje
válasz helyett. Isten keze lett volna ez a kéz? Vagy az elhunyt
édesanyjáé? Ezt nem tudta megmondani. Ez a kéz később belenyúlt a
hasába. Pembe nem érzett fájdalmat, de borzasztóan megrémült. Aztán a
kéz kiemelte magzatát. A csecsemő egy fekete szemű, pufók fiúgyermek
volt. Pembe még csak meg sem tudta ölelni vagy fogni a kisbabáját, mert
az ismeretlen kéz a folyóba vetette. Mint ahogy Mózes próféta egykor a
kosárban, a csecsemő egy deszkán feküdve sodródott.
Pembe csupán egyvalakinek mesélte el ezt a rémálmát. Jamila
türelmesen végighallgatta, majd vagy azért, mert elhitte, vagy, mert meg
akarta menteni ikertestvérét az anyjuk szellemétől, így szólt:
– Egy gonosz szellem átka fogott rajtad. Valószínűleg egy dzsinné.
– Dzsinné? – kérdezett vissza Pembe.
– Igen. A dzsinnek imádnak fotelekben és kanapékon terpeszkedve
henyélni. A felnőttek eliszkolnak, ha embert látnak közeledni, a
csecsemő dzsinnek viszont nem olyan fürgék. Biztosan ráültél az
egyikre, és összenyomtad. Ő pedig bosszúból elátkozott
– Nahát!
– Ne aggódj, majd találok rá valami megoldást! – jelentette ki Jamila
magabiztosan.
Így aztán Pembe azt tette, amit az ikertestvére kért tőle. Száraz
kenyeret dobott egy falka kóbor kutyának, majd hátra sem nézve
távozott. Bal válla felett egy csipet sót, jobb válla felett egy csipet cukrot
hintett maga mögé. Frissen felszántott tarlókon sétált végig, pókhálók
alatt kúszott át. Az otthonában található repedésekbe felszentelt
rózsavizet öntött, és negyven napig amulettet viselt a nyakában. Jamila
azt hitte, hogyha Pembe mindezt végigcsinálja, megszabadul
megboldogult édesanyjuk szellemétől. Ehelyett azonban csupán annyi
történt, hogy Pembe előtt felsejlett a babonák birodalmába vezető út.
Eközben Iskender szép lassan cseperedett. Kellemesen kreol bőre,
fekete, göndör és fényesen csillogó haja volt. Orráról már rég eltűnt az a
születéskori kis folt. Vidám szeme állandóan mosolygott, mindenkit
elbűvölt a tekintetével. Pembe fia serdülésével egyidejűleg egyre jobban
aggódott. Mindentől félt: a földrengéstől, a földcsuszamlástól, az
árvíztől, az erdőtűztől, a különböző járványoktól, Naze szellemének
haragjától és a dzsinnek bosszújától. A világ mindig számtalan sok
veszélyt rejtett, de Pembe idővel mindentől és mindenkitől rettegett.
Annyira félt, hogy nem is adott nevet a fiának. Így akarta megvédeni őt
Azraeltól, a halál angyalától. Ha ugyanis egy csecsemőnek nincs neve,
Azrael nem tudja, hogy kihez kell elmennie, és eltéved, elkallódik, mint
egy meg nem címzett levél. Ezért aztán a kisgyermek egyéves koráig
névtelenül élt. Később, két-, három- és négyéves korában sem kapott
még nevet. Ha szólni akartak hozzá, azt kiáltották, hogy „Hé, kölyök!”,
„Hé, csöppség!” vagy „Hé, poronty!”.
Hogy Adem miért nem emelte fel a szavát ez ellen? Hogy miért nem
vette kezébe a gyeplőt más férfiakhoz hasonlóan, és miért nem adott
nevet az örökösének? Valami visszatartotta. Egyfajta bűnhődés,
megbánás, tehetetlenség, amelyet egy olyan férfi érezhet csak, aki tudja,
hogy nem a megfelelő nőt vette feleségül.
Amikor ötéves lett a kisfiú, Adem végül a sarkára állt, és kifejtette a
véleményét. A fiú hamarosan iskolaérett lesz, és ha nem kap nevet, mire
iskolába megy, a többi gyerek idétlen gúnyneveket fog aggatni
szegénykére. Pembe vonakodva és kelletlenül beleegyezett a névadásba,
de csak egy feltétellel. Ragaszkodott hozzá, hogy a fiát elvigyék a
falujukba, ahol ikertestvére és a családja áldását kéri majd rá. És ami még
ennél is fontosabb, kikéri a faluban élő három bölcs tanácsát, akik
egyidősek az Ararát heggyel.

– Bölcsen tetted, hogy eljöttél hozzánk – mondta az első vén. Annyira

erőtlen volt már, hogy a legenyhébb szellő is feldöntötte volna.
– Derék dolog, hogy nem adtál a fiadnak nevet mások megkérdezése
nélkül – közölte a második bölcs, akinek csupán egyetlen fog kandikált
ki a szájából.
Megszólalt a harmadik vén is, de annyira halkan, hogy senki nem
hallotta, mit mondott.
A vének tanácsa végül meghozta a döntését: a fiúnak egy olyan
személy adhat nevet, aki semmit nem tud a család múltjáról, ennélfogva
nem tud Naze szellemének kísértéséről sem. Pembe beleegyezett,
elfogadta a bölcsek akaratát. A Mala Çar Bayan nevű falutól néhány
kilométerre egy kis patak csordogált, amely télen csaknem kiapadt, ám
tavasszal rendre megáradt. A falusiak csónakkal közlekedtek egyik
partról a másikra, és ezt a rozoga csónakot hozzákötözték a két part közé
kifeszített kötélpályához. Az átkelés veszélyes kalandnak számított,
minden évben beleestek a vízbe néhányan. Bár legtöbbjüket kimentették,
páran mindig odavesztek. A bölcsek úgy döntöttek, hogy Pembe majd
ennél az átkelőhelynél fog várakozni, és annak mondja el a gondját, aki
először érkezik ide. A falu bölcsei elrejtőztek egy közeli bokor mögé,
hogy ha szükséges, előmásznak és közbelépnek.
 Így aztán Pembe és a fia leültek a part közelében, és várakoztak.
Pembe bokáig érő piros ruhát viselt. A fiú pedig egyetlen öltönyét vette
fel, és úgy festett benne, mint egy kis férfi. Telt-múlt az idő. Pembe
unaloműzőként történeteket mesélt a fiának. Az egyik anekdota
mindörökre belevésődött fia emlékezetébe.
– Naszreddin hodzsa gyerekkorában az anyja szeme fénye volt –
kezdte Pembe.
– Az anyja szeme fénye?
– Ez egy kifejezés, drága fiam. Azt jelenti, hogy az anyja rettentően
szerette. A várostól nem messze, egy szép házban laktak.
– És az édesapja?
– Elment a háborúba. Figyelj szépen, és ne szólj közbe! Egy nap az
anyjának el kellett mennie a piacra. Azt mondta a fiának, „Te maradj
itthon, és őrizd a bejáratot! Ha látsz valakit, aki megpróbál bejönni az
ajtón, üvölts, ahogy csak a torkodon kifér. A betörő majd megijed, és
elmenekül. Én legkésőbb délre megjövök.” Naszreddin úgy tett, ahogy
meghagyták neki. Egy pillanatra sem vette le szemét az ajtóról.
– Nem kellett pisilnie?
– Ott volt a bilije mellette.
– És nem éhezett meg?
– Édesanyja hagyott ott neki ételt.
– Süteményt?
– És szezám-halvát – felelte Pembe, hiszen ismerte a fia ízlését. – És
akkor zörgettek az ajtón. Naszreddin bácsikája kopogott. Megkérdezte a
fiútól, hol van az anyja, majd így szólt: „Menj, és mondd meg az
anyádnak, hogy jöjjön haza, és terítse meg az asztalt! Eljövünk hozzátok
ebédre a családommal.”
– De hogyan szól neki, amikor az ajtónál kell strázsálnia?
– Naszreddin összezavarodott. Az édesanyja azt kérte tőle, hogy álljon
őrt az ajtónál, nagybátyja viszont azt kéri, hogy menjen, és szóljon az
anyjának. Naszreddin mindkettejüknek meg akart felelni, ezért leemelte
az ajtót a helyéről, a hátára kötötte, és felkerekedett, hogy megkeresse az
édesanyját.
A fiú kuncogott, majd nagy komolyan kijelentette:
– Én mindig az anyámra hallgatnék, nem a bácsikámra. A történet
végén zajra lettek figyelmesek. Valaki átkelt a folyón, és feléjük tartott.
Pembe – és a falu vénjeinek – várakozása ellenére nem egy okos férfi,
hanem egy szenilis öregasszony közeledett feléjük. Egy horgas orrú,
girbegurba fogsorú, beesett arcú, ráncos nőt láttak maguk előtt, akinek
gyakran kihagyott az emlékezete.
Pembe elmagyarázta, hogy a fiának sürgősen nevet kell találnia, majd
az idős nő segítségét kérte. Amaz egyáltalán nem lepődött meg a
szokatlan kérésen. A botjára támaszkodra gondolkodóba esett, mintha
egy ilyen kérés a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Anya, ki ez?
– Maradj csöndben, oroszlánom. Ez a kedves néni majd ad neked
nevet
– De nagyon ronda.
Az asszony úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Közelebb lépett a
fiúhoz, és tüzetesen szemügyre vette.
– Nincs még neved?
A fiú grimaszolt, de nem adott választ.
– Nagyon megszomjaztam – mondta az idős nő, majd a közelben
található tavacskára mutatott. – Hoznál nekem onnét egy pohár vizet?
– Nincsen poharam.
– Használd a tenyered.
A fiú kelletlen képet vágott, előbb az idős asszonyra sandított, aztán az
anyjához fordult, majd ismét az idegenre nézett.
– Nem – felelte végül barátságtalanul. – Menj el vízért te magad! Nem
vagyok a szolgád.
A gyermek szavai hideg zuhanyként érték az asszonyt. Percekig nem
is tudott megszólalni. Később ezt mondta mogorván:
– Nem szeretsz másokat kiszolgálni? Csak azt szereted, ha téged
szolgálnak ki.
Pembe ekkorra megbizonyosodott róla, hogy nem a megfelelő
személyt választották ki névadónak.
– Csak ne fáradjon, én majd hozok vizet – ajánlkozott udvariasan,
hogy feloldja a feszültséget.
Az idős asszony azonban nem itta meg a vizet, amit Pembe hozott a
tenyerében. Ehelyett hosszan bámulta. Jósolt belőle. Amikor felnézett,
arca gondterheltnek tűnt. Szeme izgatottan csillogott. Mintha valami
fontos titkot készülne megosztani. Valami olyasmit, amit nem lenne
szabad elmondania.
– Ide figyelj, lányom, a fiad sokáig lesz gyerek, és csak az élete
derekán fog felnőni. Későn érő típus.
Pembe megrémült ezektől a szavaktól, és legszívesebben bedugta
volna a fülét, hogy ne hallja a jóslatot.
– Némelyik gyermek természete olyan, mint az Eufrátesz: sebes és
túláradó. A szüleik nem bírják megzabolázni őket. Attól tartok, a fiad
összetöri majd a szívedet.
Ez a jóslat ismeretlen eredetű meteoritként csapódott be kettejük közé.
Pembe nem számított ilyen jellegű figyelmeztetésre, mégis leplezte
csalódottságát.
– Nem jóslatot kértem tőled, csak egy nevet – közölte idegesen.
– Két név közül választhatsz. Az egyik a Saalim. Élt egy szultán, akit
így hívtak. Amellett hogy uralkodott, költőként és zeneszerzőként is
maradandót alkotott. Ha azt szeretnéd, hogy a fiad szelíd természetű,
megértő és lelkiismeretes legyen, ezt a nevet add neki!
– És mi a másik név? – kérdezte Pembe kíváncsian.
Lélegzet-visszafojtva várta a választ. Még a fia is érdeklődve figyelt.
– A másik név egy dicső és nagy hírű hadvezéré, aki mindig élenjárt,
aki úgy küzdött, mint egy oroszlán, aki minden csatát megnyert, akitől
rettegett az ellenség, aki meghódította a fél világot, és egyesítette Keletet
és Nyugatot, aki mindig többre vágyott. Ha azt szeretnéd, hogy a fiad
hozzá hasonlóan egy egész hadseregnek parancsoljon, ezt a nevet add
neki. .
– Ez már tetszik, ez lesz a megfelelő név – jelentette ki Pembe sugárzó
arccal,
– Rendben van, akkor rám már nincs szükség. Viszontlátásra!
Az idős asszony a botjára támaszkodva meglepően gyors tempóban
távozott. Pembe csak másodpercek múltán ocsúdott fel ámulatából, és a
nő után iramodott.
– Hé, várj! Nem mondtad meg!
– Mit?
Az idős asszony hátrafordult, és üres tekintettel bámulta Pembét.
Mintha már nem emlékezett volna rá.
– A nevet! Nem árultad el, hogy mi a második név.
– Ja – felelte az idős nő. – Askander.
– Askander… Askander… – ismételgette Pembe elégedetten.
Visszatérve Isztambulba anyakönyvezték a gyermeket. Bár öt évvel
elkéstek ezzel a kötelezettséggel, némi könyörgés és kenőpénz
segítségével rendben bejegyezték a fiút. Amikor felvették az iskolába, a
névsorban Iskender Toprakként szerepelt a neve.
Így aztán Pembe drága elsőszülött fiacskába kurdul Askander,
törökösen Iskender lett. Később, amikor a család Londonba emigrált,
osztálytársai Alexnek szólították. Ugyancsak ezen a néven szóltak hozzá
évekkel később a börtönőrök és a rabok a shrewburyi börtönben.
 EGY HERCEG A FÁN

Isztambul, 1969

Iskender nem volt még hétéves, amikor egy szép tavaszi napon
megpróbált elmenekülni az elöl a férfi elől, akiről már oly sokat hallott,
de akinek még sohasem látta az arcát. Másmilyennek képzelte, de ettől
még ugyanolyan félelmetesnek tűnt. Orrán vastag keretes pápaszemet
viselt, szájából egy szál cigaretta lógott ki, kezében fekete táska,
amelyben a fáma szerint az áldozataitól zsákmányolt bőrdarabkákat,
valamint éles szerszámokat tárolt.
Amint Iskender meglátta, inába szállt a bátorsága. Félelmében annyira
remegett a keze, hogy kiborította a csipkebogyószörpöt, amely sötét
foltokat hagyott az ingén. Akár a vércseppek a havon. Megpróbálta előbb
a kezével, majd köntösének szélével letörölni a foltokat. Mindhiába.
Bemocskolta az öltözetét.
Ennek ellenére hosszú, ezüstös köntösében, fényes kövekkel kirakott
sapkájában és a kezében tartott szemkápráztató botjával úgy festett, mint
egy valódi herceg. Egész délután egy magas emelvényen ült, ahonnét
úgy szemlélődött, mint egy nemes, aki szemrevételezi a birtokát.
Mellesleg mivel korához képest kissé alacsonynak számított, minden
szék kissé magas volt neki. Balján négy, nála idősebb és magasabb fiú
sorakozott, hasonlóan pompás öltözetben. Iskender tüzetesen szemügyre
vette a fiúk öltözékét – mint amikor az ember végigméri ellenfelét egy
mérkőzés során de arra a következtetésre jutott, hogy egyiké sem különb
az övénél.
A többi herceg selyemcukorkát szopogatott, és pajzán vicceket mesélt
egymásnak, de Iskender csak lóbázta a lábát, és csendben várt. Nem fért
a fejébe, hogy viselkedhetnek így, amikor tudva tudják, hogy mi vár
rájuk. Aggódva körülnézett. Biztosan tudta, hogy a szobában senki sem
siet majd a megmentésére, még az anyja sem. Legkevésbé az édesanyja.
Egész reggel azt ismételgette könnyes szemmel, hogy milyen büszke,
amiért fiából igazi férfi válik. Iskendernek sehogyan sem fért a fejébe,
hogy miként válhat férfivá azáltal, hogy levágnak róla egy bőrdarabot.
Ez megfejthetetlen talánynak tűnt. Hogyan nőhet egy kis hiánynak
köszönhetően?
 A másik dolog, amelyet végképp nem értett: miért inti mindenki
nyugalomra, amikor nyilvánvaló, hogy fájdalommal jár ez az esemény.
Az anyja annyit sírhatott, amennyit csak akart. Pedig vele semmi rossz
nem fog történni.
Iskender szeme sarkából a fekete táskás orvost fürkészte. Észrevette,
hogy a férfi bal arcán hosszú heg húzódik egészen az álláig. Talán az.
egyik áldozata támadt rá az operáció során. Egy pillanatra elképzelte,
amint a beavatkozás során kitépi magát az orvos karjából, és megragadva
a kést, végighúzza a férfi jobb arcán. Előbb magát fogja kimenteni, aztán
segít a többi fiúnak. Győzedelmes csatakiáltásokkal az ajtóhoz futva
mind elillanhatnának. Csakhogy nem tartott soká ez az álom. Amikor
kinyitotta a szemét, minden ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt: Egy vak
férfi a Szent Koránt citálta, egy nő teát és marcipánt kínálgatott, a
vendégek halkan beszélgettek, és percről percre közelgett az a rettenetes
pillanat.
Iskender lassan lecsúszott a székről, amelyen ült. Elállt a lélegzete,
amikor lába padlót fogott. Várta, hogy valaki megkérdezze tőle, hova
megy, de a szobában levők ügyet sem vetettek rá. Iskender lábujjhegyen
lépkedve elhaladt a sarokba tolt kétszemélyes ágy mellett. A
kovácsoltvas keretes ágyat hímzett párnák, mutatós Allah-szemek és egy
királykék szaténtakaró díszítette. Iskendernek a kék volt a kedvenc színe.
A fiúgyermekek és egyben az égbolt színe. Valamint a folyóké és tavaké.
És az általa eddig még nem látott óceáné…
Minden egyes lépéssel egyre jobban felbátorodott, végül kisurrant a
hátsó bejáraton. Alighogy kiért a kertbe, rohanni kezdett. Repült, mint a
nyílvessző. Amikor a kúthoz ért, még gyorsabban kezdett futni. Rohant
lefelé az úton, elviharzott a szomszéd házak előtt, majd nekivágott az
emelkedőnek. A ruhája bepiszkolódott, de ez cseppet sem érdekelte.
Ekkor már nem volt jelentősége. Esze ágában sem volt visszamenni. Ha
az a fekete táskás férfi annyira akarja, hát metélje körül a többi fiút.
Megpróbálta felidézni az édesanyja kezét, amint gesztenyebarna haját
fésüli, vagy amint tejfölt adagol kis tálkákba, vagy amint állatfigurákat
formáz tésztából. Semmi másra nem gondolt, amíg a tölgyfához oda nem
ért.
Egy hatalmas, terebélyes, komoly gyökérzetű fa állt előtte, amelynek
vén ágai a felhőket súrolták. Kifulladva mászott felfelé: gyorsan és
elszántan. Keze kétszer is megcsúszott, és majdnem leesett, de végül
mégis sikerült megkapaszkodnia. Azelőtt sohasem mászott még ilyen
magasra. Szomorúan nézett körül, hiszen senkinek nem dicsekedhetett el
a tettével. Ilyen magasból közelinek tűnt az égbolt. Úgy érezte, meg tudja
érinteni, ha eléggé kinyújtja a karját. Elégedetten és büszkén gubbasztott
az ágak között a felhőtakaró védőernyője alatt egészen addig, amíg rá
nem döbbent, hogy nem tud leereszkedni.
Egy óra elteltével leszállt egy madár az egyik szomszédos ágra.
Gyönyörű teremtmény volt, szeme körül sárgás karikákkal, szárnyán
rubinpiros foltokkal. Ha egy kissé közelebb száll le, Iskender el tudta
volna kapni a két kezével, és akkor érezhette volna kis szívének vad
kalimpálását. Tenyerébe véve megsimogathatta volna, gondját viselhette
volna. Vagy egyetlen hirtelen mozdulattal kitekerhette volna a nyakát.
Elszégyellte magát, amiért ilyen gondolatok futottak át az agyán. A
pokolban óriási üstökben fortyogó víz vár mindazokra, akik ilyen bűnös
gondolatokat szőnek. Könnybe lábadt a szeme. Azt hitte, hogy
édesanyjának azonnal szemet szúr majd az eltűnése, és az időt nem
vesztegetve a keresésére indul. De már látja, hogy itt fog meghalni. Vagy
a hidegtől, vagy az éhségtől. Míg az emberek zöme betegség miatt vagy
balesetben veszíti el életét, neki a gyávasága okozza a vesztét. Ez sértette
a büszkeségét.
Lehet, hogy rossz helyen keresték, és arra a következtetésre jutottak,
hogy elveszett. Vagy talán azt hitték, hogy farkasok végeztek vele.
Elképzelte, amint erős karmú vadállatok szaggatják szét. Vajon
megviselné ez az anyját, vagy titkon örülne, amiért eggyel kevesebb
szájat kell ezután betömnie?
Iskender egyre jobban megéhezett. A legfőbb gondot azonban az
jelentette, hogy erős vizelési ingert érzett. Amikor felfogta, hogy nem
bírja tovább tartani, letolta a nadrágját, és megfogta a hímvesszőjét,
amely ennyi gondot okozott számára. Épp csak nekilátott a dolgának,
amikor lentről kiáltásokat hallott:
– Ott van! Ott fent! Megtaláltam!
Néhány másodperc múlva feltűnt egy férfi, majd még egy, majd tíz
másik. Felsorakoztak a fa alatt, és mind őt nézték. Mit tehetett volna
Iskender? Folytatta a kisdolgát a sok kíváncsi tekintet előtt. Végül
felhúzta a cipzárját, és már-már azon volt, hogy segítséget kér a
nézőközönségétől, hogy le tudjon jönni, de észrevette a fekete táskás
embert a tömegben.
 Ekkor történt valami furcsa. Valami olyan, ami a rá következő
években újra és újra megismétlődött, de azelőtt számára ismeretlen volt:
Iskender megdermedt. Akár egy őz, amelynek gyökeret ereszt a lába az
autóból rávilágító reflektorfényben. Nem bírt megmozdulni.
Elzsibbadtak a végtagjai, a nyelve, gyomra helyén egy hatalmas követ
érzett. Hiába hallotta, amint könyörögnek neki, hogy másszon le, nem
tudott rá válaszolni. A fa részévé vált. Egy makkfiúcska lett belőle.
A lentiek először azt hitték, hogy mozdulatlanságával, dermedtségével
csak fokozni akarja a hatást. Kis idő elteltével azonban rájöttek, hogy
nem színlel, hanem valóban lemerevedett. Törték a fejüket, hogy miként
tudnának neki segíteni. Az egyik szomszéd megpróbált felmászni hozzá,
de nem érte el azt az ágat, amelyiken Iskender gubbasztott. Másvalaki is
megkísérelte, de ő sem járt sikerrel. Eközben a többiek takarókat
terítettek a fa alá, hogy arra ugorjon. Megint mások hurkokat kötöttek,
bár senki nem tudta, hogy mire lesznek jók. Egyik sem oldotta meg a
helyzetet. A létrák túlságosan rövidnek, a kötelek túl vékonynak
bizonyultak. A gyermek pedig tehetetlenül nézte mindezt.
Ebben a pillanatban ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Mit keres ott?
Ezt Pembe kiáltotta. Néhány szomszéd nővel együtt közeledett a
fához.
– Nem tud lejönni a fiad – vázolta a helyzetet egy illető.
– Ugyan már! Miért ne tudna lejönni? – felelte rá Pembe. Felvonta
szemöldökét, és fia lelógó piszkafa lábait bámulva ráripakodott:
– Iskender, azonnal gyere le!
Ekkor Iskender felengedett, és ellazult. Megszűnt dermedtsége, mint
amikor a nap ráragyog a hóra.
– Azt mondtam, gyere le! Szégyent hoztál apádra. Rajtad kívül
mindenkit körülmetéltek. Egyedül te viselkedtél gyáván.
Iskender minden erőfeszítése hiábavaló volt, nem bírt moccanni. Csak
vigyorgott. Remélte, hogy megússza a dolgot, ha félvállról veszi.
Csakhogy nem így történt. Amikor Pembe látta, hogy a fia vigyorog,
szörnyen dühbe gurult.
– Te elkényeztetett kismalac! – Ha nem jössz le azonnal, eltöröm a
lábad! Mi az, tán nem akarsz férfivá válni?
Iskender elgondolkodott ezen, majd így felelt:
– Nem akarok.
 – De ha kisgyerek maradsz, sohasem lehet autód.
Iskender nyeglén megrántotta a vállát. Ugyan mi van akkor? Majd
gyalog megy mindenhová. Vagy busszal.
– Akkor saját házad sem lehet.
Ez sem izgatta Iskendert. Házra sem volt szüksége. Elvégre egy
sátorban is leélheti az életét. Ahogy a hippik vagy a sátoros cigányok.
– És nem is nősülhetsz meg. Senki sem megy majd hozzád.
Erre nem tudott mit felelni Iskender. Szép feleségre vágyott. Olyanra,
aki hasonlít az anyjára, de soha nem korholja, szidja, soha nem bünteti
meg. Ajkába harapott. Egy végtelennek tűnő pillanat után végre
összeszedte minden bátorságát, és belenézett az anyja szemébe. Vonzotta
Pembe tekintete – szelíd, ugyanakkor hívogató sötétzöld szeme.
– Rendben van – mondta Pembe nagyot sóhajtva te nyertél. Megúsztad
a körülmetélést. Gyere ide szépen. Senki nem fog hozzád nyúlni egy ujjal
sem, ne félj!
– Megígéred, anya?
– Ígérem, pasám. Becsszó, szultánom.
Meleg, lágy hangja bizalmat ébresztett az emberben. Iskendernek
minden félelme elillant, ahogy anyja beszélt hozzá. Legelőször azt vette
észre, hogy tudja mozgatni a lábujjait. Aztán lejjebb mászott néhány
ággal, és elérte a fának támasztott létra legfelső fokán várakozó férfit.
Amikor végre sikerült épségben lehozni, és földet ért a lába,
sírva-zokogva futott az édesanyjához.
– Drága fiam! – kiáltotta Pembe, mintha az egész világgal tudatni
akarná ezt a tényt. Annyira erősen ölelte a keblére Iskendert, hogy a fiú
hallotta anyja szívverését.
– Mala min!1 Oroszlánom!
Iskender fellélegzett, amikor ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt.
Édesanyja szcretetnyilvánítása megsokszorozta az örömét. Ám mégis
volt valami fojtogató, valami ijesztő ebben az ölelésben. Anyja lélegzete,
testét átölelő karjai koporsóként vették körül.
Pembe mintha olvasott volna a gondolatában. Megragadta fiát a
vállánál, és ellökte magától, majd mélyen a szemébe nézett. Aztán
váratlanul megpofozta.
– Ide figyelj, eszedbe ne jusson ilyesmi még egyszer! Ne hozz

1
Házam, otthonom, (kurd) (A kurdoknál ez nagy megbecsülést jelent.)
szégyent az apádra máskor!
Ezt követően a fekete táskás férfi felé fordult, majd így szólt:
– Vidd, testvér!
Iskender falfehérré változott. A félelménél erősebb volt a döbbeneté.
Anyja mindenki szeme láttára becsapta. Ráadásul megpofozta. Pedig
azelőtt sohasem ért hozzá egy ujjal sem. Soha nem gondolt volna erre.
Megpróbált mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Elállt a
lélegzete.
Az est folyamán később mindenki arról beszélt, hogy milyen bátran
viselkedett Iskender a műtőasztalon. Egyetlen könnycseppet sem
hullatott. Pontosan úgy viselkedett, amint egy férfihoz illik. Ő azonban
évekkel később beismerte, hogy ennek semmi köze nem volt a
hősiességhez. Azért volt néma és szótlan a beavatkozás alatt, mert egyre
azon törte a fejét, hogy hogyan és miért csapta be az anyja. Iskendernek
cseppet sem volt ínyére ez az álnok tett. Szeretve becsapni a másikat.
Sohasem hitte volna, hogy valaki így rá tudja szedni a számára
legkedvesebb embert. Eddig a napig nem tudta, hogy lehet valakit úgy
szeretni, hogy közben mégis bántani akarjuk. Ez volt az első lecke, amit
kapott az élettől a szeretet és a szerelem zűrzavaros természetéről.
 A KÍVÁNSÁGOK KÚTJA

Falu az Eufrátesz folyónál, 1977

Pembe immár máshol hajtotta álomra a fejét, és időközönként küldött

leveleket vagy képeslapokat, amelyek kétemeletes piros buszokat vagy
óratornyokat ábrázoltak. Amikor Jamila meglátogatta – nagy ritkán
idegen illata volt még a ruhájának is. Jamilát mindig elriasztotta az a sok
idegen illat, amely szétáradt, valahányszor testvére kinyitotta a
bőröndjét. Pembe abban a hitben távozott az ismeretlenbe, hogy rövid
időn belül végleg hazaköltözik, és mindent ugyanúgy talál majd.
Csakhogy idővel ez a hely megváltozott, ő pedig nem jött vissza.
Pembe leveleiben az angliai életéről írt ikertestvérének. Olykor a
gyerekek is írtak pár sort. Kiváltképp Yunus. Ezeket a leveleket Jamila
féltett kincsként egy bádog teafüves dobozban rejtegette az ágya alatt. Ő
is szívesen írt volna gyakrabban, de nem nagyon történt vele semmi
különös, legalábbis így ítélte meg. Leveleinek egy része eljutott
Londonba, de egy része elkallódott a hosszú út során.
Egy hónappal ezelőtt Jamila azt kérdezte Yunustól, hogy látta-e már a
királynőt, és hogy néz ki. Yunus válaszolt a kérdésére.

A királynő a Palotában él. A Palota olyan nagy, hogy elveszik bene.

De megkeresik, és viszaültetik a trónjára. Mindennap más ruhát visel, és
egy nagyon vicces sappkát. A sappka és a ruha színe mindig megegyező.
Keze fehér és puha, mivel kesztyűt hord, és krémel kenegeti. Sohasem
mosogatt. Az iskolában láttam a képit. Jó embernek tűnik.

Jamilának sehogyan sem fért a fejébe, hogyan lehet, hogy a Toprak

család már olyan régen él azon a szigeten, de még mindig csak
újságokban vagy magazinokban látta a királynőt. Néha azon törte a fejét,
vajon járt-e már az ikertestvére más városrészekben is azon kívül, ahol
lakott. Ha mindig csak a négy fal között tartózkodik, akkor minek kellett
egy olyan messzi országba elutaznia? Miért nem tudnak az emberek a
szülővárosukban megöregedni, és ugyanott meghalni? Jamila
nyomasztónak találta a nagyvárosokat. Rettegett az ismeretlen helyeknek
még csak a gondolatától is. Az épületek, utak és tömegek sziklaként
nehezedtek a mellkasára, és valósággal elállt tőlük a lélegzete.
Pembe leveleinek a végén rendszerint ezt a kérdést tette fel:
„Haragszol rám? Megbocsátottál nekem?” Pedig nagyon jól tudta a
választ. Jamila sem rá, sem másra nem haragudott. Végső soron minden
embernek meg van írva a sorsa, és aszerint alakul az élete. Jamila mégis
tisztában volt vele, hogy ez a kérdés időről időre napirendre kerül. Akár
egy régi seb, amely nem múlik el nyomtalanul.
Kiz Ebének, Szűz Bábának nevezték. Az a hír járta, hogy ezen a
szegény kurd vidéken Jamila volt az elmúlt száz év legsikeresebb bábája.
Puszta jelenléte is kedvezően hatott a szülésre, hiszen a hiedelem szerint
távol tartotta Azraelt, a halál angyalát. Az állapotos nőket megnyugtatta a
bába látványa. Férjük pedig jelentőségteljesen bólogatott.
– Itt van a bába. Remélhetőleg minden a legnagyobb rendben fog
lezajlani. Mindenekelőtt Allah kezében vagyunk, másodsorban az
övében.
Jamilát megrémisztették ezek a szavak. Attól félt, hogy nem tud
megfelelni az elvárásoknak. Ő is tudta, hogy mennyire jártas a
szakmájában. Ám a csúcsról lefelé ível az út. Eljön a nap, amikor nem
tudja majd ellátni a feladatát a kora miatt, orvosság híján vagy pusztán
szerencsétlenség folytán. Őt is, akárcsak minden bábát, zavarta, ha egy
napon említik nevét Allahéval. Valahányszor a füle hallatára ilyen
eltúlozva beszéltek róla a falusiak, motyogva fohászkodott, tövbe,
tövbe.2
Nem számít, ha más nem hallja, csak Allah hallja meg a kérését.
Jamila vallásos nő volt. Világossá kellett tennie az élet adójának és
védelmezőjének színe előtt, hogy nem akar versenyre kelni vele.
Tudta jól, hogy a siker sokszor egy hajszálon múlik. Lehetett
bármennyire tapasztalt és jártas a szakmában, mindig adódhatott olyan
szülés, ahol tanácstalanul állt, és csak tátotta a száját. Olykor előfordult,
hogy bár teljes erejével igyekezett, mégis balul sült el, sőt tragikusan
végződött a dolog. Ok nélkül, váratlanul. Sőt néha az is megesett, hogy
mire odaért, az anya már egyedül megszült, és egy életlen késsel vágta el
a köldökzsinórt, majd saját kezűleg kötötte el a hajszálával. Jamilát saját
esendőségére emlékeztették ezek az égi jelek.
Ennek ellenére távoli falvakból, kihalt vidékekről jöttek el érte. Még

2 Visszavonom, visszavonom, (török)

ha akadt volna közelebb is bába, akkor is ragaszkodtak Jamila
személyéhez. Sokan szerették errefelé. Több tucat lány kapta az ő nevét:
Jamila Yeter. Elég Szépség.
– A te nevedet adtuk a lányunknak. Boldogok leszünk, ha csak fele
olyan nagyszerű lesz, mint te – mondták az apák, imába foglalva a nevét
lányuk megszületése után.
Jamila értette a célzást, de egy szót sem szólt. Ezek az apák
természetesen azt akarták, hogy becsületes és erkölcsös lányaik
legyenek. Persze legalább annyira vágytak rá, hogy lányaik idővel
férjhez menjenek, és gyermekeket szüljenek. A lányok neve
megegyezhetett a bábáéval, csak a sorsuk ne legyen azonos!
Kötött sállal a vállán, lámpással a kezében az ablakhoz lépett, és
hunyorogva bámult bele a sötétségbe. A sűrű, áthatolhatatlan bokrok,
tüskés bozótok és a nehéz föld fáradtan nyögött. Az éj sötét leple
beborította a tájat, minden némán, nesztelenül aludt. Jamila ezt a zord
vidéket egy komor ábrázatú, aranyszívű férfihoz hasonlította. Nem
kellett volna egyedül élnie egy ilyen lakatlan és mostoha vidéken. Ő is
elmehetett volna innét. Akárhová. Csakhogy nem volt hozzá kellő
segítsége, hogy egy új helyen mindent a nulláról kezdjen. A
harminckettedik évét taposta, eljárt felette az idő, otthon maradt. Késő
volt már családot alapítani. A gyermektelen nő olyan, akár a poshadt
dinnye. Kívánatosnak tűnhet ugyan, ám valójában hasznavehetetlen. Így
vélekedtek róla a falubeliek.
Természetesen még így is akadhatott kérője, egy özvegy, vagy
mozgássérült, vagy vén elvehette volna feleségül. Sőt azt is választhatta
volna, hogy valakinek a második felesége lesz – vagy a harmadik, netán a
negyedik. Ebben az esetben persze csak az első feleség számított
törvényesnek. Csak ő mehetett el a kórházba, a bíróságra vagy az
adóhivatalba, és csak ő állíthatta magáról, hogy törvényes házasságból
származó gyermekei vannak. Errefelé azonban egyetlen nő sem járkált
ilyen helyekre, hacsak nem szenvedett halálos betegségben, vagy óriási
nagy bajba nem került, vagy meg nem hibbant. Akkor viszont mit
számított, hogy első vagy negyedik vagy-e a feleségek sorában?
Házát – már ha nevezhető annak ez a kalyiba – a Mala Çar Bayan nevű
falu közvetlen közelében, egy völgy mellett építették. Ebben a faluban
született ő maga, valamint hét lánytestvére. A dombról lenézve a
távolban kővé vált óriásokra emlékeztető sziklacsoportok rajzolódtak ki,
amelyek csak úgy szikráztak a napsütésben. Rengeteg legenda keringett
ezekről a sziklákról, és minden egyes történet középpontjában egy tiltott
szerelmi kapcsolat állt. Évszázadokon keresztül éltek itt egymás mellett
keresztények, muszlimok, zoroasztriánus hívők, jezidik nagy
egyetértésben, szeretetben. És a végén egymás mellé temették őket.
Unokáik azonban már rég elvándoroltak innét messzi-messzi földekre.
Csak egy marék falusi maradt itt – valamint Jamila.
Az egykoron életteli földek egy nap elnéptelenednek, és valami
szomorúság költözik a tájba. Egy bánatfelhő jelenik meg az égen, és
mindenhová beszivárog. Talán éppen ezért olyanok az elzárt települések
lakói, amilyenek: zárkózottak és szótlanok. Csakhogy ez csupán a
látszat, és az emberek lelke sokszor nem egyezik meg a külsejükkel. Ez a
kemény külső melegszívű és szeretette méltó embereket rejt. Kitárják a
szívüket azok előtt, akikben megbíznak.
Vastag, többrétegű ruhája, komor ábrázata egy egészen másmilyen
Jamilát rejtett: egy csilingelő hangon kacagó, vidám és szép fiatal nőt. Jó
ideje azonban mintha másvalaki költözött volna beléje. Egy egészen más
Jamila az, aki fát vág, kapál a földeken, vizet húz a kútból, és
gyógyfüvekből orvosságot készít. Néha aggódott a tulajdon elméje miatt.
A nagy magányban talán lassan megbolondul.
Ahogy fújt a szél a távoli hegyek felől, vadvirágok és mezei füvek,
friss hajtások illatát hozta magával. De néha az is megesett, hogy erős
hússzagot hozott a szél. A térségben csempészek és banditák éltek –
egyik barlangtól a másikig, egyik sziklás hegytől a másikig vándoroltak,
sehol nem maradtak egy napnál hosszabb ideig. Fénytelen éjszakákon a
távolban parányi, pislákoló fényű tábortüzeket látott Jamila. A szagok
attól függően változtak, hogy épp mit sütöttek a haramiák, és milyen
messze verték fel a tanyájukat.
Farkasok is éltek errefelé. Jamila egész nap hallotta a hangjukat:
nappal, szürkületkor és éjjel. Morogtak és acsarkodtak, magas hangon
sorra egyenként vonyítottak. Időnként elmerészkedtek egészen Jamila
ajtajáig. Titokban odalopóztak, és körbeszaglásztak. Aztán csalódottan
hátat fordítottak, és távoztak, mintha nem találták volna eléggé
étvágygerjesztőnek. Jamila nem félt az állatoktól. Nem volt semmi baja a
farkasokkal. A haramiák pedig nem holmi bábákra fenték a fogukat,
hanem sokkal nagyobb zsákmányra. Ők nem árthattak. Jamila nem félt a
völgytől. Szerinte ugyanis az igazi veszély mindig olyan helyről jön,
ahonnét a legkevésbé számít rá az ember.
Felcsapott egy láng, és ettől hirtelen meggyulladt a tűzhelyen levő
hamukupac. Jamila arcát megvilágította a ráeső fény, de a ház többi része
beleveszett a sötétségbe. Úgy vélte, hogy bár nem szeretik a falusiak,
mégis tisztelik. Olyan helyekre is beengedték, ahová más nőnek tilos
belépnie. Lovon, szamár-vagy öszvérháton, néha pedig lovas kocsival
jött-ment. Többnyire volt mellette ismerős személy, de az is előfordult,
hogy idegenekkel kelt útra.
Megeshetett, hogy egy azelőtt soha nem látott férfi éjjel zörgetett az
ajtaján, és esdekelve kérte:
– Azonnal jönnöd kell, néném! A feleségem szülni fog. Nincs jól.
Sietnünk kell.
Lehet, hogy nem mond igazat. Lehet, hogy hátsó szándékkal érkezett.
Jamila tisztában volt vele, hogy amikor éjnek évadján a férfi nyomába
eredt, akár a vesztébe is rohanhatott. A férfi elszöktethette,
megerőszakolhatta, sőt meg is ölhette volna. Mégis bíznia kellett, nem a
férfiban, hanem Őbenne. Másrészt rengeteg íratlan szabály létezett ezen
a vidéken, amelyet egyetlen épeszű ember sem szegett meg. A bába, aki
csecsemőket segít a világra, több egyszerű nőnél. Jamila közvetítő
szerepet töltött be a láthatatlan és a látható világ között, mindkét világhoz
kötődött. Egyszerre volt kiváltságos és megátkozott.
Dobott még egy kis rőzsét a tűzre, hogy ki ne aludjon. Felrakta a tűzre
a réz kávéfőző edényét. Víz, cukor és kávé. Mindhárom hiánycikknek
számított errefelé. A családoktól állandóan kapott ajándékokat: hennát,
kekszet, sáfrányt, pisztáciát, földimogyorót, illegális dohányt hoztak
neki. Jamila tudta jól, hogyha a munkájáért cserébe pénzt kérne, egy
ízben kifizetnék, és ezzel el lenne intézve a dolog. Ha viszont csip-csup
dolgokat kér a szolgálataiért, akkor egy életen át fogják hordani neki az
ajándékokat.
Lassan kevergette a kávéját. A mondás szerint a kávé olyan, akár a
szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb. Jamila
nem sokat tudott a szív dolgairól. Életében csak egyszer esett
szerelembe. Megütötte a bokáját, összetörték a szívét. Többé soha nem
tárta ki a szívét senkinek.
Szemét továbbra is a fortyogó kávén tartva a távoli és közeli hangokat
fülelte. Tele volt élettel a völgy, amelyben kísértetek is lakoztak.
Akadtak a rizsszemnél is parányibb, puszta szemmel nem látható,
nagyon félelmetes és veszélyes élőlények. A madarak bekopogtattak az
ablakon, a bogarak ugrándoztak a víz felszínén a vödrökben. Jamila hitt
benne, hogy minden teremtmény tud beszélni: a mennydörgés, a hajnali
harmat, a cukortartóban mászkáló bogarak… Néha úgy vélte, hogy érti,
mit beszélnek. Talán csak kezdett meghibbanni.
Semmit nem szeretett jobban a bábaságnál. Ez volt az élete értelme és
az egyetlen kincse. Éppen ezért nem törődve a sűrű köddel, perzselő
nappal vagy a többméteres hóval, éjjel-nappal, minden
pillanatban-készenlétben várta, hogy mikor kopogtatnak az ajtaján. Bár
senki nem tudott róla, a szíve mélyén már rég megállapodott. Jamila
beletörődött a sorsába. Hagyta, hogy beteljesedjen.
Odakint az éjszaka hangjai visszhangoztak. Jamila levette a kávét a
tűzről, és egy törött porceláncsészébe öntötte. Kicsiket kortyolva
elfogyasztotta. Képzeletében az égő tűzhöz hasonlította önmagát. Ő sem
engedett senkit közel magához. Hagyta, hogy elmúljanak a vágyai,
elhamvadjon a fiatalsága.
A távolból bagolyhuhogás hallatszott. A romok őrzője. Aztán még
egyet huhogott, ezúttal bátrabban. Jamila becsukta a szemét, és
elgondolkodott. Felidézte a nélkülözésekkel teli, mégis boldog
gyermekkorát. Olykor magányosnak érezték magukat: az ember
meglepő módon nagyon is magányosnak érezheti magát egy
nyolcgyermekes családban. Ilyenkor az ikertestvérével anyás-babásat
játszott. Pembe mindig baba akart lenni, bár idősebb volt a testvérénél
három perccel. Jamila játszotta az anyát: vigyázott a babára és
gondoskodott róla. Altatókat dúdolva altatta a kicsikéjét, játékból
megszoptatta.
Ahogy Jamiia visszagondolt azokra az időkre és játékokra, elámult,
hogy milyen komolyan és éretten viselkedtek már akkor.
Édesapjuk, Berzo egyszer elvitte őket egy kisvárosba, ahol felfedezték
a Kívánságok Kútját. Gyermektelen nők, vejüket gyűlölő anyósok,
gazdag férjről álmodozó hajadonok eljártak a kúthoz, és aprópénzt
dobáltak a vízbe. Amikor egy lélek sem látszott a környéken, Pembe
feltűrte a nadrágszárát, és begyalogolt a medencébe. Összeszedte az
aprópénzeket. Aztán ujjongva és visítozva futottak a legközelebbi boltig,
hogy a pénzen lejárt szavatosságú csokoládét és kakasnyalókát
vegyenek.
Jamila élvezte ezt a mókát, mégis bűntudatot érzett miatta. Elvégre
lopták azt a pénzt. Sőt még annál is szörnyűbbet műveltek. Az emberek
kívánságait elrabolni nagyobb bűn a pénztárcalopásnál.
– Ne legyél ilyen érzelgős! – mondta Pembe, amikor Jamila hangot
adott az aggályának. – Hiszen ők eldobták azt a pénzt, mi pedig csak
összeszedtük. Nincs ebben semmi rossz.
– Igen, de ők kívántak valamit, amikor bedobták a pénzüket. Téged
nem bosszantana, ha valaki ellopná a kívánságodat? Én szörnyen
haragudnék az illetőre, bizony mondom.
Pembe vigyorogva megkérdezte:
– Te mit kívánnál?
Jamila zavarba jött, sarokba szorították. Titkon arra vágyott, hogy egy
szép napon férjhez mehessen. Hófehér menyasszonyi ruháról, fehér
mázzal bevont, cukrászdában készített tortáról álmodott – de ez nem volt
olyan lényeges. Gyermekeket akart, de azt már ő maga sem tudta, hogy
tényleg vágyik-e rájuk, vagy csak azért akarja, mert mindenki ezt kívánja
a lányoknak. Persze annak is örülne, ha lenne egy nagy háza és hozzá
nagy földje. Ez már inkább csak álom volt, és nem vágy. Ahogy Jamila
törte a fejét, örült, hogy nem kívánni jött a kúthoz, hanem csak
kedvtelésből. Azon tűnődött, hogy ha valaki pénzt nyomna a kezébe,
hogy kívánjon valamit, semmi sem jutna eszébe.
Pembe lebiggyesztette az ajkát. Nem értette testvére zavarát.
– Én tengerész leszek, és behajózom az egész világot. Mindennap
másik kikötőben fogok felébredni.
Jamilának összeszorult a szíve: végtelenül magányosnak érezte magát.
Bár minden téren megegyeztek, egy lényeges dologban mégis
különböztek: az álmodozásban! Pembét érdekelte az Eufráteszen túli
világ. Követte a szívét, és nem törődött vele, hogy mások mit gondolnak
róla. Jamila fején átsuhant annak a réme, hogy az élet előbb-utóbb
elválaszthatja ikertestvérétől.
Apjuk, Berzo gyakran mondogatta, hogy az ikerlét áldás is és csapás is
egyben. Szerencse, mert mindig van, akiben megbízhatnak. Ugyanakkor
átok is, mert ha bármi baj történik az egyikükkel, mind a ketten
szenvednek. Sokszorosan élik meg a fájdalmakat, többszörösen
szenvednek. „Ha ez valóban így van – tűnődött magában Jamila –, vajon
melyikünk fog a másiknak több szenvedést okozni? Pembe
nagyravágyása, vagy az én beletörődő lemondásom?”
 EMLÉKEK

London, 1977. december

Adem Toprak hirtelen rádöbbent valamire, miközben a

gyártószalagról a bádogdobozba pakolta a zabkekszeket: nem tudta
felidézni édesanyja arcát. Egészen beleborzongott ebbe a felismerésbe,
és megdermedt egy pillanatra. Ez alatt a másodpercekig tartó idő alatt
elszalasztotta a következő kekszadagot. Az ugyanezen a szalagon, tőle
alig néhány méterre dolgozó Bilal észrevette Adem mulasztását, és
csendben korrigálta a hibát. Ha Adem felfogta volna, mi történik
körülötte, biztosan megköszöni legalább egy fejbiccentéssel. Ő azonban
még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja felidézni édesanyja
arcát.
Emlékezete mélyén őrzött egy elmosódott női alakot. Sűrű köd takarta
el a képet. Magas, vékony, makulátlan arcú nő. Fénytelen szeme
szelídséget, ugyanakkor aggályokat tükrözött. Feje hátsó részét
megvilágította a rácsos ablakon beszűrődő fény, ám arcának fele
homályba veszett. Gesztenyebarna haja vörösesen fénylett, őszi
levelekhez hasonlított. Idővel azonban besötétedett és fekete lett a haja.
Ajka telt és gömbölyű volt. Vagy talán nem. Már nem volt biztos benne.
Az is lehet, hogy csak ritkán nevető vékony ajka volt. Minden
pillanatban változott az emlékezetében élő kép. Édesanyja arca olyan
képlékeny volt, akár a méhviasz.
Talán az őt világra hozó nő emléke összekeveredett a feleségéről
alkotott képpel. A lelki szemei előtt megelevenedő hosszú, hullámos haj
felesége, Pembe haja, és nem édesanyjáé, Aisháé. Vajon felesége ennyire
nagy súllyal lenne jelen az életében? Olyannyira, hogy eltakarja és
elhomályosítja valamennyi régi emlékét? Testsúlyát áthelyezte egyik
lábáról a másikra, majd behunyta a szemét.
Bevillant egy másik emlék. Édesanyjával együtt egy smaragdzöld
réten állnak, előttük a mélyben egy víztároló. Adem nyolcéves lehetett
ekkor. A szél összeborzolta anyja haját. Az ég kéklett felettük, és a távoli
dombok úgy fénylettek, mintha arany-, ón- és ezüstport hintettek volna
rájuk. A víztároló számtalan zsilipje közül csupán néhányat nyitottak ki
az alacsony vízszint miatt. Egészen beleszédült, ahogy bámulta az
odalent örvénylő vizet. Máskor az anyja rászólt, hogy ne menjen annyira
közel a víztároló széléhez, ekkor azonban valamiért nem tette szóvá.
– Az ördög ott leselkedik a peremen, és lerántja a mélybe azt, aki
túlságosan közel merészkedik.
Ezért esett le mindenki, aki lezuhant – az erkélyről kihajoló gyerekek,
az ablakpárkányra lépve ablakot mosó háziasszonyok és a háztetőkön
mászkáló, kéményeket tisztítgató kéményseprők. Mindegyiküket az
ördög ragadta csuklón és rántotta a semmibe. Egyedül a macskákkal nem
tudott mit kezdeni: kilenc életük lévén nyolcszor meghalhatnak.
Lesétáltak a dombról kézen fogva, és elérték a víztárolót övező
hatalmas falakat. Anyja, Aisha megállt kissé távolabb, és csendben
szemlélődött. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy az ördög a
közelükben ólálkodik. Mi van, ha a sátán ott rejtőzik az egyik bokor
mögött, és csak lesi az alkalmat, hogy a mélybe taszítsa őket? Adem egy
hirtelen mozdulattal elrántotta a kezét, majd hátrafordult, hogy
megbizonyosodjon róla, senki sincs ott. Amikor ismét visszafordult, már
nem volt ott az anyja.
Amikor Adem kinyitotta a szemét, tekintete Bilal aggódó tekintetével
találkozott.
– Mi történt, bátyó? – kérdezte Bilal túlharsogva a gépek zakatolását. –
Legalább egy tucat kekszet ottfelejtettél a futószalagon.
– Nincs semmi – felelte Adem, és jobb kezével finoman megütögette a
mellkasát. – Jól vagyok.
Bár a válasz nem oszlatta el teljes mértékben Bilal kételyeit,
barátságosan mosolygott. Bólintott egyet, azzal visszament a helyére,
hogy folytassa a munkát. Adem is ugyanezt tette. A nap hátralevő
részében ügyelt rá, hogy egyetlen kekszet se hagyjon a szalagon. Aki
viszont közelebbről ismerte, láthatta, hogy rágódik valamin. Akaratától
függetlenül, és általa nem befolyásolható módon a lelke mélyén nagy
nyugtalanság kavargott, mint egy készülődő vihar baljós előszele.
Igazából nagyon jól tudta, mi baja van. Rettegett, mint egy sarokba
szorított vadállat. Érezte, amint elzsibbadnak a végtagjai, mint akit
megmérgeztek. Akármerre fordult, mindenütt az őt üldöző vadászok
árnyékát látta. Sehová sem menekülhetett a szerencsejáték tetemes
adóssága elől. Egyetlen kiút kínálkozott; el kell hagynia Angliát. De
hogyan oldhatna kereket, amikor felesége és gyermekei vannak? Ha a
családját is magával akarja vinni, pénzt kell előteremtenie valahonnét.
Méghozzá sokat. Csapdába került. Tehetetlenül vergődött. Ezt a kínaiak
is észrevették. Éppen ezért nem is jártak el hozzá mindennap ellenőrizni.
Nem tartották szükségesnek. Úgyis tudták, hogy bármikor megtalálják,
ha netán nem fizetne ki egy részletet. Volt azonban még egy oka annak,
hogy Adem nem bírta elhagyni ezt a helyet: Roxana.

Úgy hat héttel ezelőtt Adem egyik reggel szokatlan érzéssel ébredt.
Jeleket vélt felfedezni, és a jelek sohasem vezették még félre. Viszketett
a tenyere, szíve hevesebben vert a megszokottnál, bal szeme ugrált.
Mintha valami titkos égi üzenetet továbbítottak volna a kis rángások.
Délután mindenki kedvesen bánt vele, és ő is udvariasan viselkedett.
Szép napsütéses nap volt, és az égbolt csodálatosan tükröződött a Temze
vizében.
Este ismét a kaszinóban találta magát. Úgy gondolta, nemsokára
felhagy majd ezzel az átkozott szenvedélyével. Leszokik erről az
ártalmas szokásáról, és elhajítja magától, mint egy beteg ágat, amelyet
levágtak a fáról. Nem lesz többé része az életének ez az átok. De nem
most szokik le. Még nem szánta rá magát erre a lépésre. Ugyan mi rossz
van abban, ha játszom egy-két menetet?, nyugtatgatta magát. Ma kedvező
a csillagok állása.
A kaszinó egy Bethnal Green-i ősrégi téglaépület pincéjében kapott
helyet. Belül azonban egészen más látvány fogadta a betérő vendégeket.
Összesen öt terem volt. A termekben nagy asztaloknál biliárdoztak,
ultiztak és pókereztek. Vágni lehetett a füstöt. A folyosón játékgépek
sorakoztak azok számára, akik nem akarták túlzottan megerőltetni az
agyukat. A legkomolyabb játszmák a hátsó teremben zajlottak. A zárt
ajtók mögül hörgések, néha izgatott kiáltások, valamint a rulettgép
állandó kattogása hallatszott.
Ezt a szórakozóhelyet férfiak látogatták. Felbukkant ugyan egy-két,
magát kecsesen illegető nő, de ők foglaltak voltak, vagyis
érinthetetlenek. Az íratlan szabályokat mindenki gondosan betartotta. A
pakisztániak, indonézek, bangladesiek, karibiak, irániak, törökök,
görögök, olaszok… Mindenki angolul beszélt, de a saját anyanyelvén
káromkodott, jajgatott és fohászkodott. Odúnak hívták ezt a helyet. Kínai
tulajdonosa évtizedeken át élt Vietnamban, majd a háború után a
családjával együtt elhagyta az országot. Adem mindig nyugtalan lett és
feszengett a jelenlétükben. A kínaiak különböztek az olaszoktól, akik
mindig kiálltak egymás mellett, és az írektől, akik lobbanékonyak és
kiszámíthatatlanok voltak. Volt bennük valami negatív és vészjósló: akár
az időjárás, amely bármelyik pillanatban rosszra fordulhat.
Azon az estén Adem blackjackezett, majd átnyergelt egy
dobókockákkal játszott szerencsejátékra, végül rulettezett. Először a
feketére tett. Szerencsésen indult a játék. Ezután vegyesen rakott. Ismét
nyert de ekkor még nem volt nagy a tét. Aztán áttért a pirosra. Mindig a
korábbi játszmában nyert összeget tette fel. Háromszor is nyert egymás
után. Olyan kivételes és különleges állapotba került, amikor egyszerre
nemcsak látta, hanem érezte is a rulettet. Az ember hiába játszik százszor
egymás után, akkor sem nő meg az esélye, hogy nyer. Adem
gondolkodás nélkül játszott. Úgy tett, mintha az lenne az első és egyben
utolsó menet is.
A teremben levő férfiak elismerően hátba veregették, biztató arccal
néztek rá. Fantasztikus és felemelő érzés volt számára, hogy idegenek
ekkora tisztelettel övezik. Szemmel láthatóan csodálták és irigyelték.
Pontosan ez hiányzott az életéből. Gyógyírként hatott a sebeire.
Meglehet, odakint egy senki volt, de idebent most a király. Játszott még
egy kört, és ismét nyert. Óriási tömeg gyűlt az asztal köré. Negyedóra
múlva még mindig pörgött a rulettgolyó, és Adem még mindig nyerésre
állt. A krupié időt kért.
Adem az utcára lépett, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A járdán ott
ült egy nagydarab marokkói, akit a gyárból ismert. A férfi egymagában
pöfékelt, és iszogatott.
– Mekkora mákod van! – vetette oda a marokkói.
– A szerencse forgandó. Ma mellém szegődött.
– Lehet, hogy Allah így tesz téged próbára.
A férfi elhallgatott, és Adem tekintetét pásztázta. – így szól a mondás:
Aki szőrén akarja megülni a lovat, nagyon összetörheti magát.
– Mit jelent ez?
– Nem tudom. Mindenesetre jól hangzik.
Nevettek, és nevetésük betöltötte az éjszakát.
– Ide figyelj, én is tudok egyet! – kezdte Adem. – Széllel szemben nem
lehet pisilni!
– Milyen igaz! Hiába menekülsz el a világ legtávolabbi szegletébe, ott
sem szabadulhatsz önmagadtól.
– A rossz élményeket víztükörre írd, a jókat vésd márványba!
 – Nagyon jó! – A marokkói már emelte volna poharát a magasba,
amikor észrevette, hogy cimborájának üres a keze.
– Nem iszom – jelentette ki Adem.
Amaz gúnyosan kacagott:
– Nézzenek oda! Nahát! Ez a férfi a szerencsejáték rabja, de ha
alkoholról van szó, akkor egy csapásra szent életű muszlimmá változik.
Adem arca elkomorult. Nem tartotta magát függőnek. Bármikor abba
tudja hagyni a játékot. Csak ritkán beszélt arról, miért is nem fogyaszt
alkoholt. És ezt különösen nem idegenekkel akarta megosztani. Azon az
esten azonban másként történt.
– Az apám sokat ivott – közölte Adem.
Alighogy visszaballagott az épületbe, és le az alagsorba, elment az
áram. Azon a héten ez volt a harmadik eset. London nappal az esőfelhők
miatt szürke, éjjel az áramszünetek miatt burkolózik sötétbe. A kerületi
gyertyaárusnak biztosan jól megy az üzlet – futott át Adem agyán. A
gyertya legalább olyan keresett és kelendő árucikké vált, mint a kenyér
vagy a tej. A nagykereskedők szép hasznot húztak belőle.
Adem a félhomályos folyosón botorkálva, üggyel-bajjal eljutott a
hátsó teremig. Az asztalon egy petróleumlámpa világított, az asztal körül
három rossz arcú kínai állt. Baljós alakoknak tűntek, arcukról lehetetlen
volt bármit is leolvasni. Amint rájuk nézett Adem, megérezte, hogy abba
kell hagynia. Be kellett érnie azzal, amit addig nyert. Fogta a kabátját, és
indulni készült. Adott egy kis borravalót a krupiénak, és a terem kijárata
felé vette az irányt, de megtorpant.
Később, ha visszagondolt erre az esetre, mindig a vonatokon található
vészfék jutott az eszébe. E téren nem volt még ugyan tapasztalata, de azt
tudta, ha meghúzzák ezt a kart, a vonat hirtelen megáll. Azon az éjjelen ő
is hasonlóképpen állt meg. Mintha egy láthatatlan kéz meghúzta volna a
hátán levő fékkart. Egy fiatal nő libegett be légiesen a terembe. A lámpa
halovány fényénél látni lehetett, amint pici és formás füle mögül
kivillannak sejtelmesen csillogó szőke hajfürtjei. Bőr miniszoknyát,
nyaknál megkötős selyemblúzt és hegyes orrú bőrcipőt viselt. Arcáról
lerítt, hogy mennyire utál itt lenni. Szemmel láthatóan máshová vágyott.
Leült az egyik kínai mellé, és súgott valamit a fülébe. A férfi idétlenül
vihogott, majd megsimogatta a nő lábát. Ekkor Ademben elpattant
valami legbelül.
– Hát te még mindig itt vagy? Lenne kedved játszani még egy menetet,
komám?
Ugyanaz a férfi tette fel ezeket a kérdéseket. Miközben beszélt, nem
emelte fel a fejét, és nem nézett senkire. Ennek ellenére Adem és a
teremben levők is mind tudták, hogy kinek címezték az iménti
kérdéseket. Adem érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, ám őt
inkább a fiatal nő égszínkék szeme és pillantása hozta zavarba és taglózta
le. Adem még soha életében nem látott ennyire óriási, ennyire fényesen
csillogó és ennyire kék szemet. Ha látná a felesége, rettegne a szemmel
veréstől. Pembe szerint akit ilyen szemmel áldott meg a sors, annak
egyetlen pillantása is rendkívül ártalmas lehet.
Ademnek lángolt az egész arca. Érezte, hogy a lehető legnagyobb
hibát készül elkövetni, melyet a szerencsejáték kapcsán el lehet követni.
Mások akaratának engedelmeskedik. Ezt felismerte ugyan, ám nem
tudott uralkodni magán. Finoman biccentett a fejével, és így szólt:
– Rendben, játszom.
Megint tett, ám ez alkalommal másként alakultak a dolgok.
Megváltozott körülötte a tér. A rulett és ő két külön lénnyé vált, felborult
az addigi tökéletes egyensúly. Mégsem mozdult. Csak ült a helyén, és a
golyó pörgését figyelő kék szemű nőt bámulta.
Kedvező jelnek vélte, amikor visszajött az áram. Tovább játszott. És
ismét nyert. Ekkorra a tét már meglehetősen nagy volt. Veszélyesnek, sőt
őrültségnek számított folytatni a játékot. Bár a kínaiak próbáltak közönyt
színlelni, érezhető volt a nyugtalanságuk. Adem tekintete az őt néző
marokkóira siklott. A férfi a homlokát ráncolta, arcáról lerítt az
aggodalom. A távolból a fejét csóválta:
– Elég! Szállj ki!
Adem azonban nem tudta abbahagyni. A nő az asztal túlsó végéből őt
bámulta. Cseresznyeszínű, telt ajka hívogatta Ademet, aki úgy érezte,
hogyha továbbra is nyer, akkor a nő szívét is elnyerheti. Ennek az esélye
egy volt ugyan az ezerhez, de érdemes volt megpróbálni. Néhány
másodperc múlva hallotta, amint valaki megszólítja ezt a tündért. Így
megtudta a nevét: Roxana.
Az összes zsetonját feltette a tizennégyes számra. A golyó ide-oda
gurult, ahogyan a szél őt magát is hol ide, hol oda sodorta élete során, a
szabadság és a családja között. A nézők lélegzet-visszafojtva figyelték. A
golyó begurult az egyik mélyedésbe, majd kisvártatva továbbpördült. A
rulett-tárcsa még egyet fordult. Roxana arcáról lerítt a mély döbbenet.
Adem megint nyert.
Ekkor az egyik kínai hanyag stílusban azt kérdezte:
– Nem vár téged senki odahaza, komám? A családod már biztosan
aggódik. Későre jár.
A család szó titkos fenyegetésként hangzott a férfi szájából. Adem egy
pillanat alatt eltávolodott a rulettasztaltól, a teremtől és Roxanától.
Felállt, és az összegyűjtött zsetonjait beváltotta készpénzre. Az út felét
egy ismerősének a kocsijában tette meg, a maradékot legyalogolta.
Kelet-London utcáin szemétlerakatok hevertek. Mindenütt sok
rothadó szemétkupac szanaszéjjel. Rengetegen sztrájkoltak akkoriban: a
tűzoltók, a bányászok, a pékek, az egészségügyi dolgozók, és legutóbb a
kukások. Senki sem akarta folytatni ezt a játszmát. Kivéve a
szerencsejátékosokat, és azokat, akik szerencsejátékként tekintettek az
életre.
Hajnali négyre ért a Lavender Grove-ra. Leült a kanapéra, és
rágyújtott. A dohány hamuvá vált az ujjai között. Ott hevert mellette a
pénzzel teli buksza. Kereken tizenhatezer-négyszáz font lapult az
erszényben. Mindenki mélyen aludt, így nem tudta megosztani az örömét
a családjával. Várnia kellett. Ahogy elnyúlt a félhomályos nappaliban,
végtelenül magányosnak érezte magát. Hallotta felesége egyenletes
szuszogását. A két fiáét is hallotta, meg a lányáét, sőt még az aranyhalét
is. Mintha egy titokzatos, nyugalmat árasztó lepellel takarták volna le
őket mind.
Adem először Törökországban, a katonaságnál tapasztalta meg ezt.
Amikor hárman vagy még többen alszanak egy kis helyiségben,
elöbb-utóbb egyenletes lesz az ott tartózkodók légzése. Talán ilyen
módon akarta Isten az emberek tudomására hozni, hogy ha végre
felhagynak egymás hergelésével, akkor előbb-utóbb sikerül
alkalmazkodniuk egymáshoz. Megtetszett neki ez a vadonatúj gondolat.
Ám ő sehogyan sem tudott ennek az összhangnak a részese lenni. Nem
különbözött ugyan a többiektől: nem volt sem rosszabb, sem jobb az
átlagnál, csakhogy ő mindig faképnél hagyta a szeretteit. Ki tudja, talán
csak jót tenne a gyerekeivel, ha lelépne. Úgy érezte, hogy csak púp a
hátukon.
Nem bírt elaludni. Hajnaltájban elment hazulról. Magával vitte az
összes nyereményét, bár tisztában volt vele, hogy ez ostobaság. Hackney
hemzsegett a banditáktól és zsebtolvajoktól, akik egy ilyen súlyos
pénzösszegért szemrebbenés nélkül leüthették. Amikor egy idegen
haladt el mellette, szaporázta a lépteit, és összerándult a teste. Szinte
megfagyott ereiben a vér, annyira félt.
A kekszgyárban óriási ujjongással és elismeréssel fogadták. Mindenki
tudomást szerzett a dologról. Az ebédszünetben meglátogatta Tariq,
hogy gratuláljon neki – és kérjen tőle egy szívességet.
– Tudod, milyen a feleségem – kezdte Tariq. Halkan, szinte suttogva
beszélt, amikor ilyen bizalmas témákra terelődött a szó. – Már jó ideje
rágja a fülemet a konyha miatt.
Tariqnak megvolt a maga véleménye az angol konyhákról. Szerinte az
angolok nem véletlenül tervezték ilyen kicsire és nyomasztóra a
konyhákat. Így mindenki szívesebben eszik majd elegáns éttermekben.
Ebben az étterem-tulajdonosok által lefizetett építészeknek, az
önkormányzati képviselőknek, sőt még a szakszervezeteknek is benne
volt a keze. Tariqot nem lehetett lelőni, ha egyszer erről kezdett el
beszélni.
Adem elmosolyodott, bár sejtette, hogy miben sántikál a bátyja: a
lehető legnagyobb összeget kicsalni tőle, miközben a pénznek csak egy
részét fordítaná a konyha korszerűsítésére, és a többit lekötné a bankban.
Tariq rettentően fukarul bánt a pénzzel, imádott spórolni. Fiatalkorában
nagyvonalúan támogatta két öccsét, de nehéz volt elhinni róla, hogy ma
is ugyanaz az ember. Apjuk halála után Tariq minden erejével igyekezett,
hogy eltartsa Ademet és Khalilt. Az évek múlásával azonban egyre
fösvényebb lett. Gyűjtögetni kezdte az újságokban található,
kedvezményre jogosító kuponokat, levágta a fogpasztás tubus alját, hogy
az utolsó cseppet is kinyomhassa belőle, lezárta a bojlert, sőt a dolog
egészen odáig fajult, hogy ugyanazt a teafiltert kétszer is felhasználta.
Kizárólag használt holmit vett, családjának pedig megtiltotta, hogy
bármit vásároljanak az ő engedélye nélkül. Ha pedig megkérdezték, ő azt
felelte: „Ugyan, mi szükség ilyesmire pénzt kiadni?”
Adem mély lélegzetet vett, majd így szólt:
– Bátyó, eszedbe jut néha az anyánk?
Máskor nem mert volna ilyesmit kérdezni Adem. Most viszont remek
alkalom kínálkozott, hiszen a bátyja szívességet kérni jött hozzá. Úgy
érezte, ennyi igazán jár neki: néhány apró részletet igazán felidézhet a
bátyja a kölcsönért cserébe. Ez a kérdés annyira váratlanul érte Tariqot,
hogy teljesen megdermedt. Az orrtövénél megjelenő ránc egészen a
homlokáig futott, ahol fehér foltok maradtak vissza egy fiatalkori
bőrbetegségéből. Amikor aztán végre meg tudott szólalni, csak annyit
mondott:
– Miért jutna? Semmirekellő volt.
És téged nem érdekel, hogy vajon életben van-e, születtek-e újabb
gyermekei, és hiányzunk-e neki? Adem ezeket a kérdéseket végül
magába fojtotta, ehelyett annyit mondott csupán: – Este majd benézek
hozzátok, és viszem a pénzt. Mondd meg a feleségednek, hogyha Allah is
úgy akarja, végre sikerül megvalósítania álmai konyháját.
Este azonban Ademnek ismét kedve támadt a kártyázáshoz és
rulettezéshez. Arra gondolt, talán megkétszerezheti az összeget. És akkor
nemcsak Tariqnak, hanem másoknak is adhat kölcsön. Ráadásul egyetlen
garast sem kellene visszakérnie. Ezzel a hirtelen támadt ötlettel Adem
megcélozta azt a bizonyos Bethnal Green-i kaszinót. Ott újra találkozott
a kék szemű Roxanával. Ismét belefeledkezett abba, ahogyan a nő
bámulta a golyó forgását. Ismét nagy tétet tett fel. És mindenét
elveszítette.

A shrewburyi börtön, 1990

Egy keddi napon történt. Kristálytisztán emlékszem mindenre. Azelőtt

soha életemben nem dadogtam. 1978. november 14-ét írtunk. Azon a
napon döntöttem el, hogy veszek magamnak egy kést.
Az iskola menzáján várakoztunk a fiúkkal, kezünkben kék színű,
műanyag tálcával. Sült hús krumplipürével, lekváros desszert,
fémkancsók, a szokásos pletykák. Vicceket meséltünk, kezet fogtunk
egymással, aztán egyszerre csak dadogni kezdtem. Annyira váratlanul
történt, mindenki azt hitte, hogy az egész csak tréfa.
A másnapi meccsről beszélgettünk. A Chelsea játszott a Dinamo
Moszkva ellen. Baráti mérkőzés volt ugyan, mégis izgalmasnak
ígérkezett. Arshad – egy zömök pakisztáni fiú, aki arról álmodozott, hogy
egy szép napon a Nottingham Forest hátvédjeként játszik majd – az új
DocMartens bakancsára fogadott, hogy a mieink fölényes győzelmet
aratnak majd, de senki nem figyelt oda rá. Megszoktuk már a
nagyzolását.
Arshadnak rosszulesett, hogy nem vettük komolyan. Szikrázó
tekintettel felém fordult, és rábökött az előttem heverő tálcára:
 – Hé, Alex, add már oda azt a pudingot!
A fejemet csóváltam.
– S-so-so-ha. Tu-tu-do-dod, mi-mi-kor?
Megállt, és rám nézett. A többiek is az arcomat fürkészték. Úgy néztek
rám, mintha akkor láttak volna életükben először. Aztán valaki egy
felsőbb osztályba járó fiúról mesélt. Az a szerencsétlen srác annyira
rondán dadogott, hogy senki sem szólt hozzá. Nevettek, mert azt hitték,
ezt a fiút akarom kigúnyolni. Én is neveltem. De közben egyre jobban
erősödött bennem a félelem, a rettegés. Arshad felé löktem a tálcámat, és
a fejemmel intettem, hogy elveheti az édességet. Elment az étvágyam.
Az ebédszünet után rosszkedvűen és lelombozva mentem vissza a
tanterembe. Hogyan történhet velem ilyesmi csak úgy, váratlanul?
Családunkban nincs beszédhibás. Az efféle dolgok örökletesek, nemde?
Valószínűleg csak pillanatnyi zavarról lehetett szó. A nyelvem átmeneti
megbotlása, defektje. Lehet, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el
is múlik. Meg akartam bizonyosodni róla. Zsebre tettem az órámat, és
odamentem a sarokban álldogáló lányokhoz, hogy megkérdezzem tőlük a
pontos időt. Amikor azonban kinyitottam a számat, csak fojtott hang jött
ki rajta.
A lányok kiröhögtek. Marhák! Biztos azt hitték, hogy szerelmes vagyok
beléjük. Visszamentem a helyemre, lángolt az arcom. Éreztem, hogy
Katie engem bámul. Amikor elkezdődött a történelemóra, dobott nekem
egy galacsint, amelyen ez állt:

Maggie, Christine, Hilary. Ha fiú lesz, akkor Tom.

Összegyúrtam a papírdarabot, és zsebre vágtam. Ekkor dobott nekem

még egyet:

Mi bajod van?

Vállat vontam, és legyintettem, jelezvén, hogy nincsen semmi. Katie

azonban láthatóan nem törődött bele ebbe a válaszba. Ezért írtam neki:

Majd elmondom!

Egész órán rettegtem, nehogy kihívjon a tanár a táblához felelni.

Akkor mindenki szeme láttára megszégyenültem volna. Szerencsére nem
került rá sor. Alighogy véget ért ez a kínszenvedés, felkaptam a
hátizsákom, és indultam az ajtó felé. Először döntöttem úgy, hogy ellógok
a többi óráról, és korábban megyek haza.

Amikor hazaértem és becsengettem, fél négy volt. Miközben arra

vártam, hogy beengedjenek, tekintetem megakadt a névtáblán:

ADEM TOPRAK

Húgom, Esma írta ki ezt a nevet szép gyöngybetűivel, nem túl lelkesen.
– Mi is itt lakunk, nemdebár? – horkant fel. – Akkor hát miért csak az
apám nevét írjuk ki?
Esma kicsi, törékeny lány volt, de olyan nagy dolgokról szeretett
beszélni, mint a szabadság, esélyegyenlőség, társadalmi igazságosság
nők jogai, emberi jogok… Barátaim azt hitték, hogy vagy bolond, vagy
kommunista nézeteket vall. Esma szíve szerint azt írta volna a
táblácskára, hogy:

TOPRAK CSALÁD

vagy

ADEM, PEMBE, ISKENDER, ESMA, YUNUS ÉS AZ ARANYHAL

Engem viszont cseppet sem érdekelt ez a kérdés. Én a legszívesebben

üresen hagytam volna a névtáblát. Ez helyesebb lett volna. Jelezve, hogy
itt senki sem lakik. Hiszen mi nem laktunk ebben a lakásban, mi csak
átmenetileg megszálltunk benne. Ez az otthonnak nevezett lakás pont
olyan volt, mint egy egycsillagos szálloda. Azzal a különbséggel, hogy az
ágyneműt bejárónő helyett anyám mosta, és mindennap ugyanazt, ettük
reggelire: fehér sajtot, fekete olajbogyót, és erős teát ittunk kis
üvegpohárból.
Arshadot semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy egy szép napon
az első osztályban futballozzon. Megtömheti majd a zsebét a királynő
képeivel, és a kocsiját széplányokkal, de a magunkféléknek a
kirekesztettség jutott osztályrészül. Idegenként érkeztünk, és azok is
maradunk földi életünk végéig. Megorrontottam, hogy a Toprak família
– ez a félig török és félig kurd család – nem csak átmenetileg költözött
London leglepukkantabb részébe.
Még egyszer megnyomtam a csengőt. Néma csend. Hol a francban van
az anyám ilyenkor? A fodrászatban nem lehetett, hiszen pár nappal
azelőtt felmondott. Apám távozásával én lettem a rangidős férfi a
családban, és megtiltottam anyámnak, hogy dolgozni járjon. Sírt ugyan,
de beletörődött. Tudta, hogy alapos érveim vannak. Mindenféle pletykák
keringtek. Még a kételkedők is azt tartották, hogy „Nem zörög a haraszt,
ha a szél nem fújja”. Éppen ezért arra kértem anyámat, hogy maradjon
otthon.
Az iskolában senki nem tudott ezekről a dolgokról. Nem is kellett
tudniuk. A család problémája nem tartozott az iskolára. Katie sem tudott
róla. Végtére is ő csak egy barátnő volt, és nem családtag. Nem szabad
összekeverni a kettőt. Úgy elkülönül, a kettő, mint olaj a víztől.
Aztán eszembe jutott, hogy anyám talán boltba ment. Elővettem a
kulcsom, és bedugtam a kulcslyukba. Elforgattam, de nem nyílt ki az ajtó.
Belülről be volt reteszelve. Hirtelen lépéseket hallottam az előszobában.
– Ki az? – kérdene anyám.
– É-é-én v-va-gyok, a-a-nya.
– Iskender, te vagy az?
Volt valami ijedelem a hangjában, mintha félt volna valamitől.
Hallottam valami egészen halk suttogást. Ez nem anyám hangja volt.
Szívem hevesen lüktetett. Majd elállt a lélegzetem. Lecövekeltem ott, ahol
álltam. A kulccsal idétlenkedtem hosszasan. Legalább egy percig tartott
ez az állapot, amikor végre kinyílt az ajtó.
Anyám elém tornyosult, elállta a bejáratot. Úgy tett, mintha
mosolyogna, de zöld szeméből különös komolyság áradt. Észrevettem,
hogy lecsúszott a kontya, és hogy félregombolta a blúza egyik gombját.
– Fiam, Iskender, te itt?
Nem feleltem. Kíváncsi voltam, mi lepte meg jobban, az, hogy
majdnem három órával korábban otthon voltam, vagy hogy én voltam az.
– Minden rendben? – kérdezte az anyám. – Szörnyen sápadtnak tűnsz,
szultánom.
– Ne szólíts így! Ne mondj nekem semmit ezek után! – kiabáltam volna
legszívesebben. Ehelyett csak hallgattam, levettem a cipőmet, és
bementem. Majd fellöktem anyámat, ahogy elhaladtam mellette.
Egyenesen a szobámba mentem, és becsaptam az ajtót. Odatoltam elé
egy széket, hogy senki ne tudjon bejönni. Az ágyra vetettem magam, és
fejemre húztam a takarót. Figyeltem a légzésemet, és megpróbáltam
szabályozni, ahogyan a bokszedzésen tanultuk. Vegyél egy mély
lélegzetet, fújd ki. Belégzés, kilégzés…
Különböző neszeket hallottam: parkettarecsegést, szélfújást és
esőkopogást. És azt is hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki
alig hallhatóan kisurran rajta.
Mennyire szeretett engem az anyám régen! Én voltam az elsőszülöttje,
az első fia, roniya çavȇ min3. Minden megváltozott, minden elromlott.
Könnybe lábadt a szemem. Megpofoztam magam, hogy ne sírjak. Nem
segített. Még egyszer megpofoztam magam, erősebben.
Füleltem a folyosóról beszűrődő zajokat. Egyenletes és könnyű
lépéseket hallottam. Anyám megállt az ajtóm előtt, de nem mert
bekopogni. Tudtam jól, mit érezhet. Tudtam, hogy furdalja a
lelkiismerete, mardossa a bűntudat, és szégyenkezik. Allah tudja, mennyi
ideig hallgatóztunk a zárt ajtón keresztül a másik gondolatát olvasva.
Aztán egyszer csak fogta magát, és elment. Mintha nem tartozna
semmiféle magyarázattal, mintha nem érdekelné a véleményem és a
bennem dúló indulatok.
Ekkor rádöbbentem, hogy Tariq bácsi anyámmal kapcsolatos
félelmetes szavai mind igazak. Elhatároztam, hogy veszek egy kést. Egy
fanyelű, rugós bicskát. Természetesen illegálisan. Egy magamfajtának
senki sem adott volna el szívesen rugós kést, hiszen csak a zsernyákokkal
gyűlt volna meg a baja. De én tudtam, hogy kihez kell fordulnom.
Ismertem azt, aki e téren a legjártasabb volt.
Senkit sem akartam megsebezni. Csak rá akartam ijeszteni: vagy
anyámra, vagy arra a szemétládára, akivel találkozgat.

Iskender Toprak

3 Szemem fénye, (kurd)

 PIKNIKEK A NAPSÜTÉSBEN

Isztambul, 1954

Barátaitól eltérően Ademnek két apja volt gyerekkorában: egy Józan

és egy Részeges. Egy testben élt a kettő, mégis annyira különbözött
egymástól, mint a nappal és az éjszaka. A két személyiség közötti
különbség annyira megdöbbentő volt, hogy Adem már-már azt hitte,
hogy apja esténként valami varázsitalt fogyaszt. Az még csak hagyján,
hogy a békát királyfivá, a sárkányt boszorkánnyá tudta változtatni, de
hogy képes volt idegent varázsolni a számára oly kedves emberből!
A csapott vállú, beszédes Józan Apa szívesen időzött három fiával
(Tariq, Khalil és Adem), és mindenhová magával vitte az egyiket attól
függően, hogy épp kire esett a választása. A nap szerencsés nyertese
elmehetett vele sétálni az Istiklal útra, sőt néha még a munkahelyére is.
Apjuk a Taksim tér közelében, egy autószervizben dolgozott
csoportvezetőként. Olyan bonyolult hangzású, hatalmas autókat vittek
oda, mint a Chevrolet Bel Air, a Buick Roadmaster, a Cadillac Fleetwood
vagy a Mercedes-Benz. Akárki nem tudott ilyen márkájú autókat
megvásárolni. Többnyire politikusok, üzletemberek,
kaszinótulajdonosok és futballisták mondhattak magukénak ilyen
járműveket. A falakon az autószerelők és a tehetős kuncsaftok képe
lógott, amint luxusautójuk mellett pózolnak. Egyes autókat nem is a
tulajdonosuk, hanem sofőrök hoztak el a szervizbe, így rejtve maradt a
valódi gazda kiléte. Ilyen esetben a képen is a sofőr pózolt, és – ha egy
pillanatra is – büszkén mosolygott, mintha az övé lenne az autó.
Adcm néha elment az apjával a közeli kávézóba. Salep 4 -et vagy
hársteát ivott, és nézte, hogyan backgammonozik vagy dámázik a többi
fiú. Az emberek szívesen politizáltak. Ezenkívül a futballról és az
újságok harmadik oldalán található hírekről beszélgettek. Ahogy
közeledtek a helyi választások, egyre hevesebb vitákra került sor a
kávézóban. Menderes elnök azt állította, hogy a Demokrata Párt elsöprő
többséggel győz majd a választásokon. Akkoriban senki nem gondolt rá,
hogy kétszer is nyer majd, és végül puccsisták fogják felakasztani.

4 Orchideaféle növény porított gumós gyökeréből készített forró ital. (török)

 Az ilyen nyugodt délutánokon Adem utánozta az apját (a Józant),
bekapott egy kockacukrot és csettintett a nyelvével, úgy fogta a
teáscsészét, hogy közben felemelte a mutatóujját. Annyira füstös volt a
helyiség, hogy amikor hazatértek, hajuk bűzlött, akár a hamutartó.
Anyja, Aisha egyenesen a fürdőszobába vitte Ademet, bár a fiú nem
vágyott rá. Nagyfiúnak érezte magát attól, hogy füstös a haja. Férfinak.
Amikor egy nap bevallotta ezt az apjának, amaz nevetve így felelt:
– Egy fiúból kétféleképpen válhat férfi, ezt soha ne feledd! Vagy ha
beleszeret egy nőbe, vagy ha meggyűlöli egy másik férfi.
Apja (a Józan) azt mondta, hogy aki csak az első utat ismeri meg, az
finomkodó és kényeskedő lesz. Aki pedig csak az utóbbit, az goromba.
Abból válik valódi férfi, aki mindkét utat bejárja. Miután befejezte a
mondandóját, megkérdezte:
– Tudod-e, hogyan készül a kard?
Miközben Adem a válaszon törte a fejét, apja folytatta:
– Hát úgy, hogy vizet öntenek az acélra! Ha figyelmesen szemügyre
veszel egy kardot, láthatod a víz szürkéskék színét a pengén. Talán
meglepő, hogy vízzel munkálnak meg egy ilyen kemény anyagot. A
mesterek azonban jól tudják, hogyan kell a fémeket megedzeni: a kard
pengéjét előbb forró tűzön izzítják, majd hideg vízbe mártják.
– A férfiakra is ugyanez érvényes. Szerelemmel kell tüzelni őket, és
gyűlölettel megkeményíteni – fejezte be apja a példázatot.
Adem kissé elbizonytalanodott, mivel még sohasem élt át ilyen
intenzív érzéseket. Mindenesetre nem szólt egy szót sem. Abban az
évben először tört rá asztmás roham, és egész életét végigkísérte ez a
betegség.
Időről időre a Józan Apa hozott haza némi nyesedéket a közeli
mészárszékről: húscafatokat, lábszárcsontokat és belsőséget. Ilyenkor
kölcsönkérte a főnök kisteherautóját, és elvitte piknikezni a családját.
Adem és a két bátyja hátul ült, és fogadásokat kötöttek, hogy ki hány
virslit vagy fasírtot képes majd megenni. A szülők elöl ültek. Apa
vicceket mesélt, sőt néha még dúdolt is a lehúzott ablaknál. Mindig
szívfacsaró dalokat énekelt, de ezeket olyan vidáman adta elő, hogy
senkinek sem tűnt fel. Könnyű szívvel és jókedvűen haladtak a
Boszporusz melletti dombok felé a tányérokkal, edényekkel és terítőkkel
megrakott kisteherautóval. Bár kissé zavarta őket, hogy egy temető
közelében kell piknikezniük, bele kellett törődniük. A városok
városának, azaz Isztambulnak a legszebb panorámájú és legzöldebb
területét már ősidők óta a halottak birtokolták.
Amikor megérkeztek, a gyerekek már futottak is, hogy keressenek egy
árnyékos helyet. Mielőtt letelepedtek, anyjuk mondott egy imát a
halottakért, engedélyt kért tőlük, hogy átmenetileg náluk
vendégeskedhessenek. A halottak szerencsére minden alkalommal
szívesen fogadták őket. Aisha várt néhány pillanatig, majd hálás
arckifejezéssel bólogatott, és kiosztotta az ülőpárnaként használt
szőtteseket. Aztán tüzet gyújtott, beüzemelte a kis grillsütőt, és nekilátott
sütni. A fiúk eközben boldogan ugrándoztak, a környező dombokon
futkároztak, hangyabolyokat turkáltak, szöcskéket üldöztek és
fogócskáztak. Amikor már érződött a grillen sercegve sülő hús
ínycsiklandóan finom illata, az apjuk tapsolt egyet, és enni hívta a fiúkat,
majd felbontotta az első rakis üveget.
Volt, hogy lassan kezdte, majd később kapcsolt rá, de az is előfordult,
hogy már a legelején észveszejtő ütemben vedelt: három felest is
megivott annyi idő alatt, mint máskor egyetlenegyet. Akárhogyan
alakult, a piknikezés végére minden alkalommal teljesen lerészegedett.
Nyilvánvaló jelei voltak, ha kiürült az üveg. Ilyenkor apa felvonta a
szemöldökét, magában szitkozódott, a gyerekeket olyan semmiségekért
korholta, melyek okára később már senki sem emlékezett. Ingerlékennyé
vált, és az égvilágon minden idegesítette. Az ételt sósnak érezte, a
kenyeret száraznak, a jeget nem elég hidegnek. Felbontott egy másik
üveget, hogy megnyugtassa magát.
Sirályok vijjogása jelezte a naplemente közeledtét. Lelassult az idő,
erős ánizsillat lengte be a levegőt. Apa vizet öntött az italába, és nézte,
amint az átlátszó ital zavarossá válik, akárcsak a gondolatai. Kisvártatva
nehézkesen feltápászkodott, majd a közeli temető felé fordulva poharát a
magasba emelte, és hetykén odaszólt.
– Ó, ti csontvázak! Milyen szerencsés helyzetben vagytok! – mondta
dülöngélve. – Nincs gondotok a lakbérre, a benzinre, nem kell
gondoskodnotok a sok éhező szájról. Nincs zsörtölődő feleségetek.
Nincs titeket ide- oda rángató főnökötök. Nem is tudjátok, milyen jó
nektek!
A sírok hallgattak, a lágy szellő ide-oda repítette a száraz faleveleket.
Az apjuk ragaszkodott hozzá, hogy a visszaúton a fiúk velük együtt elől
üljenek. A fiúk hiába ügyeltek rá gondosan, nehogy valami rosszat
mondjanak vagy tegyenek, mindig rosszul végződött. Mindig adódott
valami, ami kihozta apjukat a sodrából: egy kátyú az úttesten, egy tábla
az út szélén, egy váratlanul felbukkanó kóbor kutya, a hirtelen pirosra
váltó közlekedési lámpa, egy hír a rádióban. Azt mondják, Hruscsov nem
tudja, mit tesz. A sok vodkától meglágyult az agya. A vodka fertelmes
egy ital, nem lehet egy napon említeni a rakival. Nasszer túl sokat vár az
araboktól: még akkor sem hallgatnák meg egymást, ha ugyanazt a
nyelvet beszélnék. Az iráni sah miért nem válik meg második
feleségétől, aki nyilvánvalóan nem képes örököst szülni neki?
– Szégyen-gyalázat! Micsoda szaros világ! Minden kifordult a
sarkából.
Ilyenkor apja (a Részeg) szidott boldog-boldogtalant, szidta az
utcaseprőket, a polgármestert, a képviselőket- régi és új, jobb- és
baloldali politikusokat. Ezt követően néhány percig a külvilágon vezette
le a dühét, nem kötekedett a családjával. Aztán mindig történt valami a
járműben, amitől dühbe gurult Az egyik gyerek megmoccant, csuklani
kezdett, böfögött, szellentett, vihogott, vagy ami mindennél rosszabb
volt, a felesége, Aisha arra kérte, hogy vezessen lassabban. Egyetlen
szikra elég volt, hogy lángra lobbanjon.
– Mi a fene van már megint! – horkant fel az apjuk.
– Pillanatnyi nyugtom sem lehet! Feleljetek! Azt akarjátok, hogy
felrobbanjak a dühtől? Ezt akarjátok, mi?!
Senki nem felelt. A fiúk ilyenkor lesütötték a szemüket, vagy a nyitott
ablakon át betévedt és bennrekedt legyet bámulták mereven.
Apjuk felemelte a hangját: – Majd megszakadok, annyit dolgozom.
Minden áldott nap. Igavonó baromként robotolok. Csak azért, hogy
legyen mit ennetek. Hát én vagyok ennek a családnak a barma?!
Hasztalan lett volna erre bármit is felelni, úgysem hallotta meg.
– Vámpírként szívjátok a véremet! – kiáltotta, majd elengedte a
kormányt, és feléjük nyújtva a karját megmutatta, hogy alig látszanak az
erei a csuklóján. – Látjátok ezt? Alig van vér az ereimben. Nem bírlak
már titeket eltartani.
– Kérlek, fogd a kormányt – suttogta ilyenkor a felesége.
Ettől csak még haragosabb lett apa.
– Fogd be azt az átkozott pofád! Te akarod nekem megtanítani, hogyan
kell autót vezetni?
Adem végtelenül sajnálta az apját. Mardosta a bűntudat. – Már megint
kikészítettük szegényt – gondolta.
– Hiába figyelmeztetett minket számtalanszor, megint felidegesítettük.
Adem mindennél jobban vágyott rá, hogy kiengesztelje az apját, hogy
kezet csókolhasson neki, hogy megígérhesse, többé nem szívják majd a
vérét.
– Beleszóltam-e valaha abba, hogyan főzöd a babot? Vagy a
csicseriborsót? Hát persze hogy nem. Ez nem az én dolgom. Az
autóvezetés nem a te feladatod! Ugyan, mit értesz te az autókhoz, vagy a
motorhoz! Mondd, értesz hozzá?
Egyik alkalommal apa úgy beletaposott a fékbe, hogy a teherautó
mcgpördült az úton, mintha a jégen korcsolyáztak volna. Óriási
sebességgel átrepültek a szemközti sávba, majd belezúgtak egy
virágágyásba. Csodával határos módon menekültek meg attól, hogy a
néhány méterrel odébb levő árokba zuhanjanak. Amikor Adem kinyitotta
a szemét, addig ismeretlen nyugalmat érzett. A balesetek után
megszokott mély némaság fogadta. Hallotta a szél süvítését, és látta a
fénynyalábokat. Bátyja, Tariq fogta a könyökét, és fájdalmas arccal
nézett maga elé. Apjuk vérző szájjal kiszállt a járműből, körbement és
kinyitotta az ajtót feleségének.
– Szállj ki!
– Kérlek, ne tedd ezt! – kérlelte Aisha falfehérré változva.
– Azt mondtam, kifelé!
A karjánál fogva kirángatta a feleségét, majd nekilökte a
motorháztetőnek. – Ha annyira értesz hozzá, gyerünk, szereld meg!
Az anyjuk arca merevvé, kifejezéstelenné vált. Az apa megfogta az
asszony fejét, és belenyomta a felnyitott motorháztetőbe.
– Na, mi az? Nem tudod megszerelni?
Az anya dünnyögött valamit, de annyira halkan, hogy sem Adem, sem
a bátyjai nem értették, mit mond. Azt viszont hallották, hogy mit felelt rá
az apjuk:
– Akkor fogd be a szád! És többé ne akard nekem megmondani,
hogyan kell autót vezetni!
Két fiú az apjukkal kitolta a járművet az ágyásból. Tariq fogta a törött
karját, és szó nélkül nézte a többieket. Mindig ugyanaz történt. Minden
piknik nagy reményekkel kezdődött, és sírással végződött.
Amikor leszállt az este, Adem arra gondolt, hogy ez a horkoló férfi az
ő másik apja. Egyik apja csapkodja a kormányt, falat, asztalt, ajtókat,
konyhaszekrényt, néha bottal, kantárral, derékszíjjal veri őket, sőt
anyjukat egyszer úgy valagon rúgta, hogy az legurult a lépcsőn. Jóleső
érzéssel töltötte el az a tudat, hogy két különböző apja van. Ettől ugyan
nem szűnt meg a félelme, nem múlt el a fájdalma, de másnap legalább
tovább szerethette a Józan Apát.
 AZ IGAZSÁG EGY DARABJA

London, 1977. december

A színpad mögött egy kulissza rejlett. Valójában senki sem hívta ezt a
helyiséget kulisszának Roxanán kívül. Erre a füstös, púder-, parfüm- és
izzadságszagú, szűk és hideg öltözőre egyedül ő tekintett úgy, mint egy
kulisszára, ahol a művészek fellépés előtt kifújják magukat. Ettől
azonban még nem tartotta magát művésznek. Ha a foglalkozásáról
beszélt, olyan szavakat használt, mint például színész, táncosnő,
szórakoztatóipari alkalmazott, sőt egzotikus táncos, de művésznek
sohasem nevezte magát. Nem merte magát ezzel a különleges és
tiszteletet követelő szóval jellemezni. Roxana a huszonnégy év alatt,
amit a földön töltött, még egyetlen pillanatra sem érezte magát
különlegesnek vagy tiszteletre méltónak.
Éjfélre járt. Tizenöt perc múlva neki kell majd felmennie a színpadra.
Szemügyre vette a ruháját, és aranyszínű csillámport szórt a mellére.
Először szambatáncosként lép fel. Pompás, lila tollakkal ékesített
fejdíszt, fényes strasszkövekkel és csillogó fémlapocskákkal díszített
bikinifelsőt, ezüstös sortot és alatta hajszálvékony tangát viselt. Ez
utóbbi a show legvégén válik láthatóvá. Rutinosan kinyitotta a
sminkkészletet, elrendezte a pamacsokat és a különböző méretű
ecseteket. A készlet meglehetősen régi volt, ki tudja, hány nő használta
már. A szivacsok kellemetlen gombaszínűvé változtak, a
szempillaspirálon vastag ragacsos réteg éktelenkedett, megkeményedett,
a különböző színű festékek helyén már csak mélyedések látszódtak,
amelyek üres szemgödrökként meredtek az emberre. Roxana kedvenc
színei – a türkiz, a platina és a pezsgő – már mind elfogytak. Kénytelen
volt átnyergelni a lilára és a rózsaszínre. Most is ezeket használta.
Ajkára ragyogó, rózsaszín rúzst, majd csillogó ajakfényt kent. Végül
felnyomta a mellét, és beletuszkolta a rojtos melltartóba, hogy
nagyobbnak és teltebbnek tűnjön, Angliában senki nem használta rájuk a
„mell” szót. Helyette olyan vicces kifejezéseket használtak, mint a cickó,
bögy, léggömb, ikrek, tejcsarnok… Roxana időről időre lelkes diákként
ismételgette ezeket a szavakat a tükör előtt.
Egyszer privát táncolt egy konzervatív párti képviselőnek, akiről azt
rebesgették, hogy titokban bundákkal kereskedik. Amikor az idős úr arra
kérte, hogy „lengesd meg a dudáidat, szépségem!”, néhány másodpercig
törnie kellett a fejét, hogy pontosan melyik testrészére célozhatott a férfi.
Az évek során figyelemre méltón fejlődött az angolnyelv-tudása, ám
még mindig meglehetősen erős akcentussal beszélt. Olykor megnyomta
az r-eket, és elnyújtotta az u-kat. A lágy w helyett szántszándékkal erős
v-t ejtett. Ha egyszer nem tudott megszabadulni az akcentusától, jobbnak
látta hangsúlyozni. Pontosan úgy beszélt angolul, mint egy orosz.
Roxana rendre azt füllentette újdonsült ismerőseinek, hogy orosz
származású.
Pedig valójában bolgár volt. Csakhogy Angliában, még Londonban is,
ahol az utcákon a legkülönbözőbb nyelveket és nyelvjárásokat beszélték,
vajmi keveset tudtak Bulgáriáról. Tudta, ha bolgárnak adná ki magát,
mindenki csak udvariasan bólintana, és ennyiben kimerülne a téma. Ha
viszont azt állítja, hogy Oroszországban született és nőtt fel, csak úgy
záporoznak majd felé a kérdések. Az első dolog, ami mindenkinek
eszébe jut, a sűrű pelyhekben hulló hó, a vodka, a kaviár – és furcsamód a
KGB-ügynökök.
Az emberek gyakran figyelmeztették, hogy a lányok, akik magasra
törnek, végül nagyon mélyre zuhannak. Ha ez igaz is, ha elbukik is végül,
és még ha álma rövidebb lesz, mint egy pillangó lélegzete, akkor is
megért egy próbát, Egyes emberek legendát kerítenek maguk köré.
Roxana is ezt tette. Kitalált magának egy nevet (a férfiak kedvük szerint
Roksanának, Roxane-nak vagy Roxinak szólították), származási, múltat,
jövőt, fiktív élettörténetet. Az igazságot, vagyis a saját igazságát nem
rejtette olyan többrétegű szoknya alá, mint amit régen a nők viseltek. Az
általa kitalált hazugságok alkották. Egy bolgár kisvárosból származott,
de azt állította magáról, hogy orosz, és közben egy sztriptízbárban brazil
szambát táncolt Londonban.

Roxana elkészült, és ugrásra készen várt a meggyszínű, koszos

függöny mögött. Kilesett egy kis résen, és látta, hogy hemzsegnek a
nézők. Ez az este is strapásnak ígérkezett. Az állandó törzsvendégeken
kívül új látogatók is érkeztek: agglegények, legénységüknek búcsút intő
vőlegényjelöltek, elváltak és meglett férjek. Mindenféle és – fajta férfi.
Fiatalok és idősek, de zömmel középkorúak.
Ekkor kiszúrta őt a tömegben. Ott ült a bárpultnál, és komótosan
kortyolgatta a szódáját. Fekete hajú, szűkszavú ember volt. Arcáról lerítt
az elkeseredettség. Magán hordozta az élethez való hozzáállását, akár
egy foltos, ütött-kopott ócska zakót. Roxana először egy lepukkant
kaszinóban látta, ahová az egyik kínai főnökének vendégeként ment el.
Ott tudta meg azt is, hogy Ademnek hívják. Roxana tanúja volt, amint a
férfi olyan hatalmas összeget nyert, amelyről mindenki álmodozik. Más
ember rögvest elherdálta volna. Ő azonban másnap visszatért a
kaszinóba, mindet feltette, és elveszítette. E miatt az ostoba lépése miatt
Roxana egyfelől megvetette a férfit, másrészt lenyűgözte a vakmerősége.
Adem az utóbbi öt hétben Roxana egyetlen fellépését sem mulasztotta
el megnézni, A fellépések után rendre meghívta egy whiskyre, de ő maga
egy kortyot sem ivott. Alacsonyabb volt Roxanánál. Nem volt
különösebben jóképű. Udvariasan viselkedett, és Roxanát a múltjáról
faggatta. Ő viszont ahelyett, hogy elmondta volna az igazságot,
történeteket talált ki. Moszkvai kalandokról, csilingelő szánokról,
fényűző bálokról, a családja ellen elkövetett cselszövésekről regélt.
Történetei inkább hasonlítottak a tündérmesékre, mint egy kommunista
ország valóságára. De a férfit ez nem izgatta túlságosan.
Roxana csak apjával kapcsolatban mondott igazat: alkoholfüggő volt.
– Tényleg? – csodálkozott rá Adem. – Akkor a te apád is olyan, mint
az enyém. Az én apám májzsugorodásban halt meg.
Ekkor Roxanának összeszorult a gyomra. Váratlan akadályba ütközött,
és megtorpant. Mardosta a bűntudat. Megérezte, hogy ennek a férfinak
nagyon szomorú az élettörténete. Nem akarta megtudni a részleteket. Őt
nem érdekelte mások gondja, baja. Csak a saját hazugságaival volt
elfoglalva, amelyekben vigaszra lelt.
Mondhatta volna a férfinak, hogy ne jöjjön többet. Lehetett volna
elutasítóbb. Ezzel ugyan összetörte volna a szívét, de szerencsésebb lett
volna mind Adem, mind a családja számára. Talán akkor visszament
volna a feleségéhez, bár Roxana ezt nem tartotta túl valószínűnek.
A hozzá hasonló férfiak, ha egyszer betévedtek ide, többé nem térnek
vissza a családjukhoz, hacsak nem érte őket valami nagy csapás. Itt
kiélték az addigi életükből hiányzó titkos szerelmeket.
 A NAGY ESKÜ

London, 1977. október

Yunus5 volt a Toprak család egyetlen, Londonban született gyermeke.

Tökéletesen beszélt angolul, valamicskét tőrökül, kurdul viszont
egyáltalán nem tudott. Hullámos, gesztenyebarna haja, szeplős arca,
elálló lapátfülei felettébb bájos külsőt kölcsönöztek neki. Mindenkit
mosolyra fakasztott az ábrázatával. Feje testéhez képest kissé
aránytalanul nagy volt, korát is meghazudtoló méretű. Pembe szerint ez
annak volt köszönhető, hogy a fiú „sokat töri a fejét”. Szeme színe a
lelkiállapotának hullámzását követte, illetve öltözködésétől függően
változott a türkizkéktől a moszatzöldig. A próféta nevét adták neki. Azét,
aki annyira megrettent a reá bízott feladattól – Isten azzal bízta meg,
hogy tudassa az emberekkel az akaratát –, hogy megfutamodott, és
egyszerre csak egy cethal gyomrában találta magát. Három napot és
éjszakát töltött a hal sötét gyomrában, és megbánta tettét.
A hétéves Yunus imádta ezt a történetet hallgatni. Megpróbálta
elképzelni a hal gyomrát. Volt még valami, amiért izgatta ez a téma: a
prófétához hasonlóan Yunus is hajlamos volt megfutamodni a
nehézségek elől. Ha elunta az órát, elszökött az iskolából, ha ráunt a
családjára, elment otthonról. Ha bármi nehezére esett, abban a
pillanatban menekült. Anyja minden igyekezete ellenére legtöbb
szabadidejét az utcán töltötte. Éppen ezért kiválóan ismerte Hackney
minden zegzugát, kis utcácskáját. Még a taxisofőröknél is jobban ismerte
ezt a környéket.
Pembe gyakran mondogatta, hogy nem fér a fejébe, hogyan lehet
ennyire különböző a három gyereke. Yunus csakugyan különbözött a
többitől. Zárkózott, szemlélődő, csendes gyermek volt. Szeretett
elmélkedni és álmodozni. Képes lett volna egy barlangban is eléldegélni,
egyszerűen, akár egy remete. A gazdagságot egyszerű dolgokban, a
szépséget az esőcseppekben kereste. Végtelenül szerény volt. Iskender és
Esma állandóan valami másra vágyott, irigykedve nézték a többieket.
Yunusnak azonban semmi baja nem volt az emberekkel. Más-más

5 Yunus: Jónás, akit a muszlimok prófétaként tisztelnek. (A fordítók megjegyzése.)

okokból kifolyólag a család összes tagja idegennek érezte itt magát,
Yunus azonban remekül szót értett mindenkivel. Elégedettséggel töltötte
el, ha a gondolataiba mélyedhetett. Ennél több nem kellett neki. Azt az
embertípust testesítette meg, aki még a jég hátán – vagy egy hal
gyomrában – is képes megélni gondtalanul és önfeledten.
Pembe szerint az állt ennek hátterében, hogy a fiú nem tudott elég időt
az anyaméhben tölteni, aztán pedig nem jutott anyatejhez. Három
gyermeke közül egyedül Yunus született a vártnál korábban, és mivel
nem fogadta el az anyja mellét, tápszert kapott.
– Ez mire volt jó? – kérdezgette az anyja. – Zárkózott gyerek lett
belőle.
Iskender igazgatni akarta a világot, Esma mindent gyökeresen meg
akart változtatni, Yunus viszont csupán arra vágyott, hogy megértse a
világot, semmi többre.
1977 őszén elsőként Yunus vette észre, hogy megváltozott az anyjuk
viselkedése, szétszórt és gondterhelt lett. Néhányszor elfelejtett
zsebpénzt adni Yunusnak. Ráadásul kevesebb ennivalót rakott elé,
kevesebb falatot tömött Yunus szájába. Éppen ez szúrt szemet a fiúnak.
Pembe sohasem felejtette el jól megtömni. Még a végítélet napján is jól
megeteti, és csak úgy engedi el a Paradicsomba.
Yunus nem maga miatt aggódott – ő mindig másokra gondolt. Amúgy
is rájött, hogyan szerezzen magának zsebpénzt. Sőt az eredetinek a
többszörösét is megkereste.
A Moulins Roadon, az iskolától néhány utcára volt egy ház. A környék
lakói azt tartották, hogy ebben a régi, elhagyatott viktoriánus faépületben
kísértetek laknak. A csúcsos tető alatt hatalmas üvegveranda, az ablakok
felett szép ívek. Yunus a környéken tett számtalan felfedezőútja egyikén
bukkant rá erre a házra. Szélsőséges eszméket valló fiatalok szállták
meg. Punkok, anarchisták, nihilisták, zöldek, pacifisták, olyanok, akiket
a társadalomból kirekesztettek, vagy akik megvetették a társadalmat.
Színes csapatot alkottak, de a fekete és a piros szín uralt mindent. Senki
nem tudta, hogyan került velük kapcsolatba Yunus, de rövid idő alatt
megszerették. Elküldték vásárolni, amikor a kimerültségtől vagy a
letargiájuk miatt nem bírtak megmozdulni, vagy amikor részegen
feküdtek. Vett nekik kenyeret, sajtot, tejet, sonkát, csokoládét, dohányt,
sodrópapírt. Yunus felderítette, hogy’ mit hol kap meg a legolcsóbban.
Időközönként elküldték egy biciklivel alig tízpercnyi távolságra
található sötét szuterénlakásba, hogy elhozzon bizonyos csomagokat az
ott élő mogorva férfitől. Yunus nem kedvelte ezeket a küldetéseket,
jóllehet a férfi nem kérdezett tőle semmit, ráadásul még borravalót is
adott. Valami kellemetlen szagot – betegség és rothadás – érzett abban a
lakásban. Az illegális lakásfoglalók által lakott épület is büdös volt. Itt
azonban illatokat is érzett a mindent átitató szúrós szagon kívül: virág- és
fűszerillat, a rügybontó tavasz és a remény illata vegyült a levegőbe.
Yunus egyetlen kérést sem utasított vissza, amikor ebben az
elhagyatott házban tartózkodott. Ennek egy oka volt a szerelem!
Az épület emeleteire kanyargós falépcsőn lehetett feljutni, ami olyan
meredek és korhadt volt, hogy ha ráléptek, hangosan nyikorgott. A
lakásfoglalók kiszedték az alsó két szinten levő válaszfalakat, tágas
tereket alakítottak ki. Még a kádakat is fekvőhelyként használták! A
második szintet agorá-nak nevezték el, mivel az ókori görög
városállamok lakóihoz hasonlóan itt gyűltek össze tanácskozni, szavazni
és döntéseket hozni a kommunával kapcsolatos kérdésekben.
A legtöbb bútort – bolhapiaci ócska lámpákat, rozoga foteleket,
székeket, foltokkal és csikknyomokkal teli kanapékat – felvitték az
agorába. A földön egy megkopott, pirosas árnyalatú perzsaszőnyeg.
Senki nem tudta, hogyan került ide. Bár meglehetősen régi lehetett, még
mindig pompásan nézett ki. Feltehetően ez érte a legtöbbet az összes
holmi közül. Mindenütt könyvek és újságok hevertek kupacokban,
szanaszéjjel koszos kávéscsészék, borospoharak, megavasodott kekszek,
szájharmonikák, dobozok, mások kertjéből elkobzott léggömbök és egy
rossz magnó, amelyet senki sem próbált megjavítani. Ebben a házban
nem létezett magántulajdon. Minden közös volt.
A házban tartózkodók létszáma hétről hétre változott. Yunusnak ez
már második látogatása alkalmával feltűnt, amikor új arcokat fedezett
fel.
– Ez nem ház, hanem hajó – magyarázta el az egyik lakásfoglaló a
hasis hatásától mámoros vigyorral az arcán. – Teljes gőzzel száguldunk a
Nagy Ismeretlen felé. Az út során egyes utasok leszállnak, mások pedig
felszállnak.
A férfi haja narancssárga volt, tincsei az égre meredtek. Messziről úgy
tűnt, mintha lángolna a feje.
– Igen, pontosan olyan, mint Noé bárkája – mondta egy
mandulaszemű, ébenfekete hajú fiatal nő. Yunushoz fordult, hogy
bemutatkozzon:
– Szia. Az én nevem…
Yunus azonban nem hallotta a nevét. Sem akkor, sem később. Minden
figyelmét lekötötte a lány ajkában lógó karika, a szemöldökéből csüngő
piercing, és a karját, vállát, keblét borító sok-sok tetoválás. A lánynak
feltűnt a fiú döbbenete, és odahívta magához. Olyan büszkén mutogatta a
tetoválásait, mint egy műgyűjtő a festményeit egy új vendégnek.
Bal karját egy bak díszítette, amely a csillagképét jelképezte. És hogy
ne árválkodjon ott szegény, csináltatott mellé egy tüzet okádó sárkányt.
A tarkójától kiinduló, majd vállai felé elterülő fehér-sötétzöld vízililiom
gyökere lelógott egészen a háta közepéig. Jobb karján egy szál vörös
rózsa állt, alatta két rövid szócska: Rara avis.
– Ez mit jelent? – tudakolta Yunus.
– Azt, hogy ritka madár.
Yunus elismerően bólogatott.
– És a másik? – kérdezte rábökve a lány csuklója felett szereplő névre.
Az állt ott, hogy Tobiko.
– Ja. Azt kérded? Hosszú a története – vágta rá a lány unottan.
– Esma szerint nincs olyan, hogy hosszú történet – felelte Yunus. –
Vannak történetek, amelyeket szeretnénk elmesélni, és vannak,
amelyeket nem.
– Kicsoda ez az Esma? A szeretőd?
Yunus elpirult a füle tövéig, majd így szólt:
– Nem, a nővérem. Egy nap, író lesz belőle. Olyan regényeket akar
írni, amelyekben senki sem lesz szerelmes, mert a szerelemre csak az
ostobák vágynak.
A lány hangosan nevetett. Aztán elmesélte a tetoválása történetét.
Elmondta, hogy eredetileg csak annyi szerepelt a csuklóján, hogy
„Toby”. Így hívták a fiúját, aki zenész volt. Mindig lerészegedett, és
olyankor dúlt-fúlt. A lány ennek ellenére szerette. Egy nap közölte vele,
hogy állapotos. Pedig nem is volt az. Csupán meg akarta tudni, hogy mi a
fiú igazi szándéka. A férfiakat általában teljesen felkavarja ez a hír, és két
ellentétes reakciót válthat ki belőlük. Vagy örömmel fogadják, vagy
dühbe gurulnak. Előre lehetetlen megmondani, hogy ki milyen módon
reagál. Még a legudvariasabb férfi is gorombává válhat, és a
legfelelőtlenebb is viselkedhet éretten.
– Ha ki akarod deríteni, milyen egy férfi jelleme, csak közöld vele,
hogy teherbe estél. Ez a legmegbízhatóbb személyiségteszt.
– És Toby hogyan reagált? – kérdezte Yunus.
– Ó, ne is kérdezd! Valósággal megőrült. Elvesztette a fejét az a
szemétláda!
Toby legelőször is megkérdezte, hogy egyáltalán tőle van-e a gyerek.
Szemmel láthatóan nem érdekelte ez az egész. A lány ekkor döbbent rá,
hogy ez a férfi nem neki való. Kirúgta. A tetoválást azonban nem könnyű
eltűntetni, maradandó nyomot hagy. A lányt ugyan nem zavarták a
nyomok, hiszen azok is az élethez tartoztak. De nem akarta magán
hordozni egy ilyen bunkó féreg emlékét. Ezért a Tobyt áttetováltatta
Tobikóra.
– Nahát! És ez mit jelent?
– Ez egy japán étel neve – magyarázta a lány. – Repülőhalikra.
– Repülőhalikra – suttogta Yunus ámulattal.
Soha nem hallott még ilyen bámulatos és varázslatos dolgot. A hétéves
Yunus lelki szemei előtt több tucat repülő hal elevenedett meg, amint
kiugranak a vízből, és a lemenő nap felé eltűnnek. Szíve mélyén Tobiko
névre keresztelte a lányt. Yunus, aki nevét a cethal gyomrából elevenen
kimászó prófétáról kapta, szerelmes lett.
Ettől a naptól fogva minden szabad idejét a lakásfoglalók házában
töltötte. Ők pedig befogadták. Még akkor is ott maradhatott, amikor nem
volt szükségük semmilyen külső segítségre. Ilyenkor odaült Tobiko
mellé, és leste minden szavát, bár nem fogta fel, hogy miről szólnak a
beszélgetések. Számára teljesen ismeretlenek voltak a következő
kifejezések: téveszme, termelési eszközök, lumpenproletárok, kulturális
hegemónia, materializmus, burzsoázia… Megtanulta, hogyha az ember
kivonja magát a rendszerből, akkor lehetetlen lényeges változásokat
elérni. A rendszerbe való beilleszkedés viszont megöli az ember lelkét.
Mondd csak, kisfiú, hogyan tudod magad kivonni valamiből, amikor
benne vagy? Yunus hosszan töprengett ezen a kérdésen, de hiába törte a
fejét, nem tudta rá a választ.
Yunus éjjel az álmában gyakran látta ugyanazt a képet. A hullámzó,
türkizkék tengeren hajózott, amely egybeolvadt a sirályos égbolttal. A
lakásfoglalók kacagva, rikoltozva, vidáman úszkáltak, akár a sellők.
Tobiko is ott volt köztük. Állt egy sziklán, és integetett. Hosszú fekete
haját kócolta a szél. Yunus érezte a napsugarak melegét az arcán.
Belevetette magát a kék vízbe, és könnyedén szelte a habokat. Reggel
aztán arra ébredt, hogy nedves az ágya.
Ismét bevizelt álmában.

A lakásfoglalók chili con carnén kívül nemigen főztek más ételt.

Vacsora helyett kekszet rágcsáltak, csokoládét majszoltak, almát, banánt
és az élelmiszerboltban vásárolt, lejárt szavatosságú péksüteményeket
fogyasztották. Ha jókedve volt Tobikónak, a meglevő alapanyagokból
süteményt sütött. Ezernyi receptet talált ki: citromos-céklás edd meg süti,
kávés-narancsos fald fel süti. Minden ételbe bőven rakott hasist.
Hackney önkormányzatának vezetősége már jó ideje szerette volna
kilakoltatni a lakásfoglalókat ebből a romos épületből, hogy
felújíthassák, és jókora haszonnal eladhassák. A lakásfoglalók és az
önkormányzat között hosszúra nyúlt a hidegháború. Az önkormányzat
végül kikapcsolta az áramot a házban. Ettől fogva a ház minden szintjén
gyertyák és petróleumlámpák világítottak, a falon pedig ijesztő árnyak
jelentek meg. A vécé rendszeresen eldugult. A vízellátás korlátozott volt.
Yunus nem értette, miért lakik még mindig ebben a házban Tobiko.
Bárcsak nagykorú lenne! Bárcsak lenne munkája és otthona! Azonnal
felajánlaná a lánynak, hogy költözzön hozzá! Tobiko viszont feltehetően
magával hozná a csoport hangadóját, Kapitányt. És mivel a vezetőknek
szükségük van egy nyájra, a Kapitány meghívná az egész bandát. A
végén mindenki Yunus lakásában kötne ki, és néhány héten belül az is
ugyanúgy nézne ki, mint a lakásfoglalók háza.
A mindenki által csak „Kapitány”-nak becézett nádszálvékony
egyetemista fiatalembernek ólomszürke szeme, a sok dohányzástól
megsárgult fogai, és rövid, megállapíthatatlan színű haja volt. Mindent
kimondott, ami csak eszébe jutott. Kiváló szónok volt. Nagyon
meggyőzően tudott prédikálni, elvarázsolta a hallgatóságát. Kapitány
szólította Yunust életében először Muzzie 6 -nak. A fiú azelőtt még
sohasem hallotta ezt a szót. Nem tetszett neki.
– Ne törődj vele! – vigasztalta Tobiko. – Kapitány nem rasszista. Egy
antifasiszta ember elméletileg nem lehet rasszista, nemdebár?
Yunus csak pislogott, egy szót sem értett az egészből.
– Kapitány szeret mindenkit beskatulyázni. De csak hogy tudja, ki

6
A brit argóban így nevezik a muszlimokat. Nem hordoz negatív tartalmat, bár néha
sértő értelemben használják. (A fordítók megjegyzése.)
honnét származik. Így működik az agya.
– Esma is szereti a szavakat – bökte ki Yunus, sejtve, hogy nem igazán
kapcsolódik az elhangzottakhoz.
Tobiko a fejét csóválta. – Kapitány nemcsak hogy szereti a szavakat,
hanem egyenesen élvezi őket!
A fiú arcáról lerítt a féltékenység és a csüggedés. Tobiko magához
vonta Yunust, és homlokon csókolta.
– Ó, bárcsak tíz évvel idősebb lennél!
– Leszek – felelte Yunus, füle tövéig elpirulva. – Tíz év múlva.
– Addigra megöregszem. Olyan ráncos leszek, mint egy aszalt szilva –
felelte Tobiko.
– Akkor majd gyorsan fogok felnőni – vágta rá Yunus.
– Biztosan így lesz – mondta Tobiko elkomolyodva.
– Már most is az egyik legérettebb kisfiú vagy, akit ismerek.
Még egyszer megcsókolta a fiút, ezúttal az ajkán: lágyan és nedvesen.
Yunusnak úgy tűnt, mintha az esővel csókolózna. Megdobbant a szíve.
– Soha ne változz meg, rendben? – suttogta Tobiko.
– Ne hagyd, hogy bekebelezzen téged ez a mohó,
materialista-kapitalista rendszer!
– Rend-ben.
– Ígérd meg! Nem is… várj csak! Esküdj meg valami olyanra, ami
fontos a számodra.
– Lehet a Korán? – kérdezte Yunus kelletlenül.
– Hát, lehet. Rendben.
Yunus egy apró Koránt hordott a nyakláncára akasztva, amelyet
édesanyjától kapott. Elővette. Így aztán a hétéves kisfiú ott helyben
felesküdött a Koránra, hogy nem engedi a közelébe férkőzni a
materialista-kapitalista rendszert. Csak egy dolog hibázott: fogalma sem
volt róla, hogy mit jelent ez az egész.

A shrewsburyi börtön, 1990

Végre megérkezett a Harry Houdinit ábrázoló poszter. Ő az a férfi, aki

kiszabadul még a legádázabb bilincsekből és kötelékekből is! Meg persze
a börtönökből! Ő a példaképem. Ez egy régi fénykép róla: fekete-fehér és
a szürke árnyalatai. Houdini fiatalkori képe – magas homlokú, igéző
tekintetű, szikár fiatalember köszön vissza a plakátról. Feltűrte a
szmokingja ujját, és a csuklójára aggatott fél tucat bilincset mutogatja.
Arcán nyoma sincs a félelemnek. Kissé szétszórt és elgondolkodó.
Mintha mély álomból ébredt volna.
Felragasztom a falra. Sirály vigyorog, ahogy meglátja. A
cellatársamat Patricknak hívják, de senki nem szólítja őt ezen a néven.
Ha lát valami érdekes dolgot, mindig így kiált fel: – Azt a, de sirály!
Csúcs!
Sirály fiatalabb nálam, és kissé alacsonyabb. Arca sápadt, a feje
búbján kissé őszül, szeme sötétbarna, szempillája hosszú. Az elítéltek
kortól függetlenül mindig ártatlanok maradnak az anyjuk szemében, úgy
tartják, gyermekük rossz társaságba keveredett. Ez többnyire persze csak
mentségkeresés. Sirály esetében azonban tényleg erről van szó. Naiv
ifjúként szélhámosok közé keveredett. És, ami a legborzasztóbb, hogy
azoknak a csalóknak sikerült megúszniuk szárazon, de Sirály tíz év
börtönbüntetést kapott. Ez így szokott lenni. A sakáloknak nem esik baja.
Csak azokat kapják el, akik utánozzák őket. Nem állítom, hogy az ilyenek,
mint mi, bármivel is jobbak lennének. Olykor-még a sakálnál is
rémesebbek azok, akik a sakálokat utánozzák.
Sohasem mondtam még neki, de a szeme hasonlít Yunuséra. Az öcsém
hiányzik leginkább. Soha nem voltam jó bátyja. Annyira lefoglaltak a
téveszmékért folytatott küzdelmek, hogy nem álltam mellé azokban az
időkben, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.
Azóta Yunus felnőtt. Tehetséges zenész lett belőle. Ezt beszélik.
Tizenkét év alatt csupán kétszer jött el engem meglátogatni. Esma még
mindig meglátogat időnként. Bár az utóbbi időben egyre ritkábban.
Látogatásai során elmondja, mennyire hiányzom neki, mennyire sajnál
és mennyire gyűlöl, majd távozik. Yunus viszont egyáltalán nem jön.
Lelépett, mint annak idején. Esma legkegyetlenebb szavai sem okoznak
akkora fájdalmat, mint kistestvérem hiánya. Bárcsak meg tudna
bocsátani nekem! Bárcsak rávinné a lélek. Nem várom, hogy szeressen.
Ez hiú ábránd lenne. Ha megbocsátana nekem, azzal magával tenne jót.
A harag ártalmas, rákkeltő. A magamfajták ezt megszokták, de Yunus
jobbat érdemel.
– Ki ez az ember? – kérdezi Sirály a falra mutatva.
– Houdini, a mágus. Ő a legjobb.
– Tényleg?
– Ja. Néhány trükkjét még mindig nem sikerült megfejteni.
 – El tudott tüntetni embereket?
– Még valódi elefántokat is el tudott tüntetni!
– Nahát! Ez sirály!
Egész délután Houdiniról beszélgettünk, a fejünk tele a sok történettel
– Sirályé pedig még kábítószerrel is. Én nem vágyom rá. Szeretek néha
rágyújtani, de semmi több. Nem használok drogokat, kokaint, heroint.
Nem próbáltam ki ezeket a szereket, és soha nem is fogom. Nem indulok
el ezen a lejtőn. Valahányszor figyelmeztetem Sirályt arra, hogy jobban
tenné, ha leszokna, bekapja a hüvelykujját és elkezdi szopni. Aztán így
szól:
– Ó, anyuci, köszönöm, hogy aggódsz értem!
– Fogd be a szád! – jörmedek rá.
Ő pedig vigyorog, mint egy csibész kisfiú, de nem szól vissza. Tudja
jól, hogy ő az egyetlen, aki így beszélhet velem. És a tűrőképességem
határát is ismeri.
Röviddel az esti névsorolvasás után feltűnik Martin, a börtönőr egy
addig soha nem látott zömök férfival az oldalán. A férfi arcán griberli, a
fején olyan koromfekete haj, hogy kíváncsi lettem volna, vajon festi-e.
– Andrew McLaughlin őr ma kezdett. Végigjárjuk a cellákat.
Martin nemsokára nyugdíjba megy. Nyilvánvalóan meg akart
bizonyosodni róla, hogy a helyére lépő ifjoncot kellő tisztelettel fogadjuk.
Nyomasztó csend támadt, mintha nem tudtuk volna, mit mondjunk.
Martin szeme hirtelen megakadt a mögöttem levő plakáton.
– Kinek a fejéből pattant ez ki? – dörmögi. Majd meg sem várva a
választ felém fordult. – Alex, ez a te ötleted volt, ugye?
Micsoda tetves színjáték! Valójában látta már ezt a posztert korábban.
Nem is vettem volna meg, ha nem engedélyezi. Most viszont úgy tesz,
mintha életében először látná. Azt akarta megmutatni az ifjú
kollégájának, hogy időskora ellenére semmi sem kerüli el a figyelmét.
Elmondja, hogy ez alatt a számtalan év alatt látott már sokféle képet a
falon – feleségeket, családi képeket, vallási szimbólumokat,
filmsztárokat, focistákat, Playboyban szereplő meztelen lányokat – de
Houdinit életében először látja.
– Mi az, kezdesz, begolyózni? – kérdezi Martin röhögve.
– Talán – válaszolom.
McLaughlin őr közelebb lép, és beleszimatol a levegőbe, mint egy
kopó. – Vagy szökni próbál. Houdini a láncoktól való szabadulás mestere
volt.
Cseppet sem tetszik ez a megjegyzés. A homlokomon kidagad egy ér.
– Ugyan miért szöknék meg? – kérdezem.
– Csakugyan. Miért is? – kérdezi Martin komolyra fordítva a szót.
Aztán odafordul az új jövevényhez, és elmagyarázza neki:
– Alex 1978 óta van itt. Már csak két éve van hátra.
– Egy év, tíz hónap.
– Igen, pontosan – feleli Mariin.
Martin arcán két ellentétes érzelmet láttam, mint mindig: az undort és
a tiszteletet. Az előbbit érkezésem napja óta észlelem, és soha nem is tűnt
el az arcáról. Megvetéssel tekintett rám, mint aki a legszömyűbb bűnt
követte el, és ezzel eljátszotta az Istentől kapott lehetőséget. A másodikat,
a tiszteletet csak sokkal később tapasztaltam meg egy váratlan esemény
kapcsán. Martint és engem összeköt egy múltbéli esemény.
McLaughlin őr azonban egészen más személyiséggel rendelkezik. –
Ismerem, az ügyét – jelenti ki érzelemmentes hangon. – Emlékszem, még
az újságban olvastam. Mindig is érdekelt, hogyan képes valaki ilyet
megtenni a saját anyjával.
Észrevettem, hogy nagyjából azonos korúak lehetünk. Nem is csupán
ennyiről van szó. Azt is megéreztem, hogy hasonló anyagból gyúrtak
minket. Kamaszkorunkban ugyanazokba a kávézókba járhattunk, sőt
talán ugyanazokkal a lányokkal csókolóztunk. Mikor ránézek, mintha egy
görbe tükörbe néznék. Ha más úton jártam volna, belőlem is válhatott
volna McLaughlin őr. És ha ő az utolsó pillanatban nem tért volna le
erről a bizonyos útról, akkor most ő raboskodna itt helyettem.
– Tizennégy év? Micsoda szégyen? – jegyzi meg.
Martin idegesen köhint. Helytelen dolog az embert mindenféle
bevezetés nélkül csak úgy emlékeztetni a bűnére. Ilyet csak akkor teszünk,
ha nyomós okunk van rá. Máskülönben senki sem emlékezteti a másikat a
múltra. A börtönben raboskodók amúgy is a múltba vannak zárva.
– Alexnél óriási fejlődést tapasztaltunk az utolsó néhány évben – szól
közbe Martin, mint az idegenvezetők szoktak. – Nehéz időszakon van túl,
de most jó irányba tart.
Drága Martin. Micsoda optimizmus érződik ki a szavaidból. Való igaz,
hogy megjártam a poklok poklát. De ő, Sirály és az anyám szelleme is
pontosan tudja, hogy még most is a gyehennán vagyok.
Félelmetes hírnévre tettem szert idebent. És még most is nagy tisztelet
övez. Senki sem tudja, hogy mikor és mi hoz ki a sodromból. Ezt sokszor
még én magam sem tudom. Amikor kiborulok, agresszívvé válok. A bal
öklöm olyan kemény, akár a szikla. Egyik pillanatról a másikra
megvadultam. Rajtam kívül csak a kokainfüggőknél tapasztaltak ilyen
dührohamokat. Amikor megkívánják az anyagot, de nem tudnak
hozzájutni, vadul őrjöngenek. Én viszont nem vagyok függő. Emiatt talán
még jobban rettegnek tőlem. A dühkitörések józan állapotomban szoktak
bekövetkezni. Ilyenkor kárt teszek magamban. A fejemet ütöm, mert nem
tetszik, ami benne van. Cigarettacsikkeket nyomok el a tenyeremben. Úgy
néz ki a helye, mint a bedagadt szem. Megvagdostam a lábaimat. A
lábakon bőven akad hús, a combok, a térd, a boka. Bő a választék. A
börtönben aranyárban mérik a borotvát, ám nem lehetetlen beszerezni.
– Idővel majd megismeritek egymást – mondja Martin.
– Ebben biztos vagyok – jegyzi meg McLaughlin őr gúnyosan.
Sirály aggódva figyeli a fokozódó feszültséget. Tudja, hogy mi történik.
Korábban is átélt már hasonló helyzeteket. Néha egy-egy őr kipécézi
valamelyikünket, és ez az ellenszenv mindvégig megmarad. Ha
kedvezőtlen az első benyomás, azt lehetetlen megváltoztatni.
Martin tett még egy kísérletet, hogy megnyugtassa a kedélyeket.
– Alex kiválóan bokszol. Ő a mi sportolónk. Iskoláskorában nyert is
egy érmet.
Vicces és ugyanakkor szánalmas volt, hogy ezzel próbált megvédeni.
Mindenesetre senki nem mosolygott rajta. Bár köszönetet akartam
mondani Martinnak, amiért kiállt mellettem, egy percre sem vettem le
szememet a fiatal őrről. Azzal csak támadási felületet adtam volna.
Tudtára kell adnom, hogy nem vagyok anyámasszony katonája.
Egyszer régen nagyon gyáván viselkedtem. Gyerekkoromban
elmenekültem a körülmetélést végző férfi elől, és felmásztam egy fára.
Ezzel azonban semmit sem értem el. Attól a naptól fogva soha nem
futamodtam meg. Mindig szembenéztem a valósággal. A félelmeimmel,
az ellenségemmel, az egész világgal. Előfordult, hogy hibáztam.
Méghozzá mekkora baklövéseim voltak! De sohasem futamodtam meg.
Ezért hát nem vonultam vissza, nem fordítottam el a tekintetemet: nem
vettem le a szememet az engem bámuló McLaughlin őréről.
Végül odébbálltak.

Az éjszaka kellős közepén felriadok. Először azt hiszem, hogy az

anyám jött el meglátogatni, de minden igyekezetem ellenére sem
érzékelem a jelenlétét. Sem egy nesz, sem egy fénycsóva. Csak a horkoló,
szellentő, fogát, csikorgató, démonaival viaskodó Sirályt hallom. Ülök az
ágyamban, és körülnézek, hogy megtudjam, mi ébreszthetett fel. És akkor
megláttam.
Egy papírdarab hevert a földön. Biztosan az ajtórácsok között lökte be
valaki. A folyosóról beszűrődő halványsárga fénynél felvettem, és
azonnal rájöttem, hogy mi az. Egy 1978-as újságcikket tartottam a
kezemben. A Daily Express-ből.

1978. DECEMBER 2.
EGY FIATALEMBER A „BECSÜLET”-RE
HIVATKOZVA MEGÖLTE AZ ÉDESANYJÁT

Tegnap Hackneyban becsületgyilkosságot követett el egy 16 éves,

török-kurd származású fiú. Iskender Toprak Lavender Grove-i házuk
előtt leszúrta az édesanyját, Pembe Toprakot.
A szóbeszéd szerint a 33 éves, háromgyermekes anya házasságon
kívüli kapcsolatot tartott fenn. A szomszédok elmondása szerint bár
Adem és Pembe Toprak hivatalosan még házasok voltak, külön éltek, és
a családot Pembe Topraknak kellett eltartania. Egy szemtanú a
következőképpen nyilatkozott: „Az apa hiányában az édesanya
becsületére a legidősebb fiúnak kell vigyáznia, ebben az esetben
Iskendernek.” A rendőrség megpróbálja kideríteni, hogy a jelenleg is
szökésben lévő Iskender Toprak vajon önállóan cselekedett-e, vagy más
családtagok használták bábként.
A Scotland Yard szóvivője elmondta a The Times-nak, hogy ez nem az
első és nem is az utolsó ilyen jellegű bűncselekmény Nagy-Britanniában,
illetve Európában. A szóvivő azt is hozzátette, hogy jelenleg 150 olyan
gyilkossági ügyben nyomoznak, amely becsületgyilkosságnak
tekinthető. Sajnos a valós számok ezt jóval meghaladhatják, mivel az
ilyen jellegű esetekről nem mindig szerez tudomást a rendőrség. A
családtagok nem szívesen osztják meg az információkat az állami
hatóságokkal. A rendőrség számára nagyon értékes információgyűjtést
sokszor az áldozat legközelebbi hozzátartozói teszik lehetetlenné.
A szóvivő továbbá azt is elmondta, hogy „mindaddig, amíg egyes
társadalmakban a család becsülete fontosabb az egyén boldogságánál,
rákfeneként fognak terjedni az ilyen jellegű esetek”.

Idegesen remeg a kezem. Majd meghalok egy cigarettáért. Vagy

valami szeszes italért. Valami egyszerű és ütős italra vágyom. Apám
ugyan nem tudott róla, de a barátokkal néha ittunk sört és bort. Whiskyt
azonban sohasem. Az egészen más kategóriába tartozott. Ez alatt a fedél
alatt ittam whiskyt életemben először. Az ember bármihez hozzájuthat a
börtönben, ha ismeri a dörgést.
Félbehajtom az újságcikket, majd behajtom a sarkait. Előbb egy
négyszög, egy négyzet, két háromszög… Összeillesztem a sarkokat, majd
széthúzom a háromszögeket: kész a papírhajó. Leteszem a földre. Nincs
víz, amelyen elúszhatna. Nincs szél, amely dagasztaná a vitorlákat.
Mintha betonból lenne. Ott marad a helyén mozdulatlanul, mindörökre.
Akárcsak a mellkasomban érzett fájdalom.

Iskender Toprak
 ESMA

London, 1977. december

Hackneyban laktunk, a Lavender Grove-on. Az utca elnevezése

ellenére a környéken egyetlen levendulatő sem létezett, és ez végtelen
csalódással töltötte el anyámat. Mindvégig abban reménykedett, hogy
egy szép napon majd rábukkan egy hatalmas, tengerszerű
levendulamezőre…
Szerettem ezt a környéket minden nyomasztó gondunk ellenére.
Szerettem az afrofodrászatokat, a jamaicai éttermeket, a zsidó
pékségeket, a gyümölcsládák mögött álló, nevét furcsa akcentussal kiejtő
algériai árust, aki minden alkalommal almával kínált, a közelben lakó
muzsikusokat, akik mindennap nyitott ablaknál gyakoroltak, és a festőt,
aki a Road Marketen portrét festett potom áron, sőt egyszer még engem
is lefestett ingyen. Mindenféle és -fajta emberek laktak itt.
Korábban Isztambulban éltünk egy tömbházban. Iskender és én ott
töltöttük gyermekkorunk első éveit, de az a lakás már a múlté. Ott
laktunk egészen 1970 májusáig. Aztán nem sokkal Yunus születése előtt
elköltöztünk Angliába. Anyának is szelektív volt az emlékezete, mint
jellemzően azoknak, akik elvándorolnak a hazájukból. A hátrahagyott
múltból kizárólag szép és kedves emlékeket őrzött. A szülőföldre mindig
úgy gondolt vissza, mint tökéletes menedékhelyre, ahová, ha a valós
életben nem is, de álmaiban visszajár. Amolyan Shangri-La volt
számára.
Vele ellentétben én vegyes emlékeket őrzök Isztambulról. Volt köztük
jó és rossz, kellemes és kellemetlen is. Lehet, hogy a szülők és
gyermekek másként emlékeznek vissza ugyanarra az időszakra. Időnként
felidéztem a régi szuterénotthonunkat, az égszínkék foteleket, a
dohányzóasztalt lefedő horgolt csipketerítőket, a fürdőszoba csempéit és
a penészes, omladozó plafonját, a mennyezethez közeli kicsi
ablakokat… Az emlékezetemben megjelenő félhomályos lakásban
állandóan zúgott a rádió, és mindig érezni lehetett azt a fanyar-édes
dohszagot. Napszaktól függetlenül a régi otthonunkban mindig
félhomály uralkodott.
Kisgyerekként ez volt az otthonom. Sokszor üldögéltem a nappali
szőnyegén törökülésben, és szájtátva bámultam a plafonhoz közeli kis
ablakokat. Odakint az utcán rengeteg ide-oda siető lábat látttam.
Munkába rohanó, vásárlásból hazatérő, sétáló gyalogosok jöttek-mentek.
Többnyire fekete, barna és szürke cipőket láttam. Olykor gyerekcipők,
fényes lakkcipők és bőrszandálok is feltűntek.
Egyik kedvenc szórakozásunk az volt, hogy az elhaladók lábbelije
alapján megpróbáltuk kitalálni, vajon milyen életet élhetnek azok az
emberek. Ebben a játékban hárman vettünk részt: Iskender, anya és én.
Mondjuk, láttunk egy kopogós, szapora léptű, bokájánál szorosan
megkötözött fényes tűsarkút.
– Szerintem a kedvesével fog találkozni – mondta Anya, és kitalált egy
történetet hozzá.
Iskender is ügyes volt ebben ajátékban. Ha látott egy pár elfeslett,
elkoszolódott mokaszint, máris azt taglalta, hogy a cipő viselője már
hónapok óta munkanélküli, és most biztos a sarki bankhoz tart, hogy
kirabolja. Én viszont egyszerűen nem tudtam labdába rúgni mellettük.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy milyen testek tartozhatnak a
lábakhoz, amelyeket láttunk.
A szuterénlakásba nem sok fény hatolt be, esővíz viszont annál több.
Minden esőzéskor kiöntött a vécé és a lefolyók. A hátsó szobát koszos és
zavaros tócsa árasztotta el. Itt fedeztem fel, hogy nem minden tárgy
marad fenn a víz felszínén. A fából faragott hamutartók, spatulák,
képkeretek és gyékénykosarak meglehetősen jó úszóknak bizonyultak. A
mozsár, a teáskanna, a tepsik és a vágódeszkák viszont reménytelen
esetnek tűntek. Az asztalt díszítő üvegváza gyorsan elsüllyedt, de a
benne levő műanyag virágok fennmaradtak. Meg kell még említeni a
hátvakarót is… Szerettem volna, ha az is alámerül, ám ez nem
következett be.
Szüleim beszélgettek róla, hogy elköltözünk onnan, de még ha lett
volna is rá pénzük, és találnak egy naposabb szuterént ezen az
elszegényedett környéken, akkor sem lett volna semmi garancia arra,
hogy amaz jobban bírta volna Isztambul hírhedt felhőszakadásait.
Ráadásul az évek múlásával talán már ragaszkodtak is a lakásunkhoz.
Mert meglehet, hogy sötét volt és nyirkos, de kétségtelenül igazi otthon
volt.
Isztambul… A szívemben őrzöm a város emlékét. Szívem mélyén egy
kis fájdalmat érzek. Olykor kiejtem a város nevét, és ízlelgetem, mint a
cukorkát. Ha Londont egy édességhez kellene hasonlítani, akkor
karamellás cukorka lenne: tömény, súlyos és klasszikus. Isztambul
viszont meggyes, az édesgyökér ízére emlékeztető, ragacsos cukorka
lenne, amelyet többféle íz alkot, egyszerre édes és savanykás. Afféle
vegyes cukorka.

Anyám akkor kezdett el dolgozni, amikor apám elkótyavetyélte a

kéthavi fizetését szerencsejátékon. Hirtelen pénz nélkül maradtunk. Míg
Iskender az utcán játszadozott, Anya eljárt a gazdagokhoz.
Gyerekfelügyeletet vállalt, mosott, főzött, takarított, vécét pucolt, vasalt,
sőt néha még a lelki gondjaikat is meghallgatta. Engem hol magával vitt,
hol a szomszédra bízott.
Estenként Anya azokról a pazar villákról mesélt, ahová eljárt
bejárónőnek. Elmondta, hogy ott minden gyereknek külön szobája van,
és a modern férjek feleségük társaságában fogyasztanak alkoholt. Anya
egyszer még annak is szemtanúja volt, hogy egy házaspár berakott egy
tánczenés kazettát, és lejtett rá. Elítélte őket: nem a tánc miatt, hanem
mert cipővel tapostak azon a gyönyörű perzsaszőnyegen. Ez az eset
megerősítette abban a feltételezésében, hogy a gazdagoknak fura
szokásaik vannak. Különben miért dobnának zöld olajbogyót az
italukba? Miért fogyasztanák fogpiszkálóra szúrva a felkockázott
sajtdarabokat? És miért lépnének cipővel a szőnyegre?
Időközben Anya talált egy teljes idejű állást. Munkaadói híres
emberek voltak. A nő kedvelt színésznő, aki nemrég leánycsecsemőnek
adott életet. Férje gyakran utazott a munkájából kifolyólag. Anyának
gondoskodnia kellett a háztartásról, a csecsemőről és a változásokhoz
alkalmazkodni képtelen filmsztárról. A hasfájós kisbaba nyugtalan volt,
sokat sírt. A színésznő azonban néha még a csecsemőnél is többet
hisztériázott. Gyönyörű volt – mandulaszem, fekete haj, formás orr. A
rajongók talán kiábrándulnának belőle, ha ilyen állapotban látnák.
Amikor megbetegedett az idős asszony, aki vigyázott rám, Anya
magával vitt. Amíg én játszottam, ő keményen dolgozott, és titokban
szíriairutafű-magokat szórt a nő ágya köré, hogy távol tartsa a
dzsinneket. Sötétedés után nem sokkal kiléptünk a lakás ajtaján, és
buszra, majd iránytaxiba szállva hazamentünk a szuterénotthonunkba.
Így telt el egy egész hónap.
Elérkezett az idő, hogy megkapja a fizetését, de valahogy sohasem
esett róla szó. Anya nem talált magában elég bátorságot ahhoz, hogy
szóba hozza a dolgot.
Egy nap, míg én a szőnyegen ültem és magamban játszottam, Anya a
konyhában tett-vett, megjelent a nő férje. A férfi kellemetlen szagot
árasztott, borotvahab- és whiskyszaga volt. Vérben úszott a szeme. Mit
sem törődve azzal, hogy ott vagyok, Anyához támolygott és megragadta
a csípőjét.
– Pszt! – kérlelte a férfi, ajkához emelve a mutatóujját. – Mindenki
alszik.
Mindenki alszik, Senki nem lát minket. Mindenki alszik. Mi is
lefekhetünk. Adok neked pénzt, veszek neked szép dolgokat. Cipőt, táskát,
ruhát, arany fülbevalót… Rendes nő vagy. Szent, vagy majdnem az. Szánj
meg engem! A feleségem sosem tudja meg. A férjed sem. Nem vagyok
rossz ember. Nekem is vannak szükségleteim, mint minden férfinak. A
feleségem már nem igazi nő. Amióta megszületett a kisbabánk, sok
minden megváltozott. A feleségem állandóan csak panaszkodik. Ezt ki
nem állhatom. Alszik az egész város. Senki nem lát meg minket.
Anya a falnak lökte a férfit, aki annyira részeg volt, hogy nem
tanúsított ellenállást. Karja erőtlenül aláhanyatlott kétoldalt, teste
összecsuklott, mintha nem is hús-vér ember, hanem egy rongybaba lett
volna. Anya egyik kezével engem ráncigált, másikkal felkapta a táskáját,
és elindult a bejárati ajtó felé. Ekkor döbbent rá, hogy még annyi pénze
sincs, hogy hazajusson.
A férfi a bejárati ajtóban állt kissé dülöngélve. Anyát bámulta.
– Nagyságos úr… – kezdte Anya. – Nem fizette ki a béremet.
– Pénzt akarsz? – kérdezte a férfi kissé meglepetten.
– A múlt havi béremet…
A férfi a szavába vágva így szólt: – Gorombáskodsz velem, aztán meg
pénzt kérsz? Ócska ribanc!
Kiviharzottunk a lakásból, és fejvesztve menekültünk. Felszálltunk a
buszra, majd leszálltunk a szokásos helyen. Úgy döntöttünk, hogy az út
hátralevő részét gyalog tesszük meg. Anya annyira elbúsult, hogy nem is
figyelte, merre megyünk. Szép lassan eltávolodtunk a főúttól, és
kanyargós kis mellékutcákban találtuk magunkat. Minden lépésnél egyre
jobban cserbenhagyott a tájékozódóképességünk. Közben besötétedett.
Egyszerre csak a tengerparton találtuk magunkat, ahol még sohasem
jártunk. A part mentén végig óriási sziklákat láttunk, amelyeket vadul
verdestek a hullámok. Leültünk, hogy kifújjuk magunkat, és
gyönyörködjünk a város szépségében.
Találtam egy kagylóhéjat a földön, majd kissé távolabb még egyet.
Lelkes kagylóvadászatba fogtam. Még mindig a kagylókat szedegettem,
amikor felfigyeltem rá, hogy két férfi anyám felé közelít. A férfiak
szotyolát ropogtattak, a héjakat pedig eldobálták, nyomokat hagyva
maguk után, mint a Jancsi és Juliska című mesében.
– Mi bántja a lelkedet, néném? Bánatosnak tűnsz – mondta az egyik. –
Mit keres itt egy ilyen szép nő ezen a kései órán?
– Biztosan segítségre van szüksége – jegyezte meg a másik.
Anya nem válaszolt, csak szipogott, és papír zsebkendőt keresett a
táskájában. Néhány hajcsat, lakáskulcsok, befizetendő csekkek, a
gyerekek fényképei és egy kis tükör került elő a táskájából, zsebkendő
azonban nem.
– Ha nincs hol laknod, minálunk alhatsz. Emiatt ne aggódj!
– Igen, mi majd gondoskodunk rólad – mondta a másik, kaján
vigyorral az arcán.
– Ki a fene kérte a maguk segítségét? – osztotta ki őket Anya.
Hangjából érezni lehetett, hogy feszült. Elfordult, és elkiáltotta magát:
– Esma, azonnal gyere ide!
A két férfi meglepődött, amikor megláttak, de eszük ágában sem volt
elkotródni. Ehelyett követni kezdtek minket.
– Ti szégyentelenek, takarodjatok! Családos, gyermekes asszony
vagyok, nem látjátok?!
Az egyik férfi elbizonytalanodott, de a másik fittyet hányt erre a
megjegyzésre.
Ködös volt az idő. Már alig láttunk embert a környéken. Siettünk, és
igyekeztünk elkerülni a sötét utcákat. Láttunk néhány nőt, aki a férjével
vagy fiútestvérével sétált az utcán. Ők hűvösen és flegmán pillantottak
Anyára – biztonságban érezték magukat, hiszen tartoztak valakihez.
Legalább tíz perce mehettünk, amikor szembetalálkoztunk egy idős
bácsival és egy fiúval. Bizonyára felfigyeltek ránk, mert egyenesen
felénk tartottak.
– Szelámün alejkum! Jól vagytok?
Mielőtt még Anya bármit felelhetett volna, máris elhadartam a
bajunkat: – Bácsi, eltévedtünk. És nem találunk haza.
Az idős férfi elmosolyodott, majd így szólt: – És hol laktok?
 Anya megsúgta neki a pontos címünket, majd hozzátette
udvariasságból, hogy nem kell értünk aggódnia.
– Hát, szerencsések vagytok. Én is épp arra tartok az unokámmal.
– Nem is – ellenkezett a fiú.
Az idős férfi finoman megszorította a fiú vállát, majd a következőket
mondta: – Néha az a legrövidebb út, ha segítünk egy baráton.
Ezután hátrafordult, és olyan szigorúan és fenyegetően nézett az őket
követő két férfira, hogy azok zavarukban lesütötték a szemüket.
Így hát aztán Anya, én, az idős férfi és a fiú elindultunk hazafelé.
Anyám táskájába tettem a kagylóhéjakat. Hálás szívvel gondoltam a
megmentőinkre, és nagyot szippantottam a tenger felől érkező sós
levegőből. Amikor kiértünk az útra, Anya megköszönte az idős férfi
jóságát, majd megkérdezte, hogy hívják az unokáját.
– Yunus – felelte a férfi büszkén. – A következő hónapban fogják
körülmetélni, ha Allah is úgy akarja!
Erre Anya azt felelte: – Ha Allah ad nekem még egy fiúgyermeket,
megfogadom, hogy a maga iránt érzett hálából Yunusnak fogom
elnevezni, hogy ő is olyan könyörületes legyen, mint maga.
Apa a szuterénlakásban ücsörgött egy szürke ablakmélyedés alatt, és
egyik cigarettát a másik után szívta. Alighogy meghallotta a kulcsot
elfordulni a zárban, felpattant.
– Hol a francban voltatok eddig?
– Gyalog kellett hazajönnünk nagyon messziről – felelte Anya. –
Esma, vedd le a kabátodat, és menj be a szobádba!
– De Anya… a kagylóhéjak…
– Azt mondtam, azonnal!
Anya a folyosó felé tuszkolt, és olyan erősen lökte be az ajtót, hogy az
kissé visszacsapódott, és maradt némi rés. – Nem volt pénzem az
iránytaxira.
– Mi az, hogy nem volt pénzed? Mennyit adtak neked?
– Semennyit. Többé nem dolgozom náluk.
– Miket beszélsz?! – horkant fel apám. – Mit csináltál a fizetéseddel?
Vannak adósságaim, hát nem tudod?
– Te mindig tele vagy adóssággal – jegyezte meg Anya. – Elveszed
tőlem, aztán elkártyázod.
– Ide hallgass! Ne őrjíts meg! Hol van a pénz?
– Nem adták oda…
 Közel egy egész percig néma csend honolt. Aztán apa vett egy óriási
lélegzetet, mintha mély álomból ocsúdna.
– Ilyen későn jössz haza, és még azt várod, hogy bevegyem az ócska
hazugságaidat? Hol a pénz, te ringyó?
A dohányzóasztalon volt egy hátvakaró. Kosszarvból készült,
mustárszínű volt és hideg. Apa egy szempillantás alatt megmarkolta, és
már el is hajította. Anya még a hallottak hatása alatt állt, és ebben a
sokkos állapotban nem tudott időben elugrani. A hátvakaró erősen
nekicsapódott az arcának.
Nem, apámnak, Adem Topraknak nem volt szokása, hogy verje a
feleségét vagy a gyermekeit. Ám azon az éjszakán és a rá következő
években könnyen kijött a sodrából, és csúnyán káromkodott, durva és
mocskos kifejezéseket kiabált, tárgyakat vágott a falhoz, és közben
haragudott az egész világra, amiért ilyen helyzetbe kényszeríti. Rettegett,
hogy előbb-utóbb olyanná válik majd, mint a saját apja, aki mostohán
bánt vele gyerekkorában.
 EGY DOBOZ BAKLAVA

Falu az Eufrátesz folyónál, 1961

Adem, aki Isztambulban született és nőtt fel, tizennyolc éves korában

hagyta el először a várost. Fogta a bőröndjét, amelyben tiszta
fehérneműt, citromkölnit és egy doboz baklavát vitt magával, és felszállt
az autóbuszra. Egy elvileg húszórás út végén, amely a sok-sok
fennakadás miatt több mint egy napig tartott, kimerülten érkezett meg
abba a délkelet-törökországi városba, amelyről semmit sem tudott.
Onnan egy kamion platóján utazott tovább a határközeli faluba. Bátyja,
Khalil itt katonáskodott.
Adem lefogyva találta Khalilt, arca lesült a téli napsütésben,
másmilyen volt, és másképp viselkedett. Mintha az egyenruha
felöltésével a jelleme is megváltozott volna, szemébe gondterhelt
kifejezés költözött, hallgatag lett, megkomolyodott. A fehérneműt és a
kölnit örömmel fogadta, de különben közönyösen viselkedett. Adem
kíváncsian fürkészte a bátyját, mert nagyjából egy éven belül ő maga is
bevonul majd a seregbe, Nem volt ugyanis pénze, hogy egyetemen
tanulhasson. Úgy tervezte, hogy miután leszerel, munkát talál, megnősül
és lesz hat gyereke – három lány és három fiú. Ilyen jövőt képzelt
magának.
Ahogy lejárt a látogatási idő, Adem a laktanyában hagyta bátyját, és
szamárháton visszatért a közeli faluba. Ameddig a szem ellátott,
mindenfelé sárgás színű, fagyott föld húzódott. Az itteni természet
kemény és lázadó. Ahogy a tájat fürkészte, észrevette, hogy elfelejtette
átadni Khalilnak a doboz baklavát.
– Ki tudja – gondolta talán másnak szánta a sors.
A faluba érve megkereste a falusi elöljáró házát. Szerencsés véletlen
volt, hogy apja egykor együtt dolgozott ezzel a férfival. Bár évekig nem
látták egymást, a barátok közvetítésével értesültek egymás dolgairól. Így
mielőtt Adem útra kelt, írt egy levelet apja régi cimborájának, és tudatta
vele jövetelét. Választ azonban nem kapott.
– Levél? Miféle levél? – kiabált ki az elöljáró, amikor Adem
bekopogott az ajtaján. – Nem kaptam semmilyen levelet.
A sötét bőrű elöljáró olyan magas volt, hogy amikor áthaladt az
ajtókon, le kellett hajtania a fejét. Az ajkát fedő sűrű bajszának végét
felfelé pödörte, pajeszát olajszerű, fénylő anyaggal rögzítette.
– Elnézést… akkor megyek is – mondta Adem.
– Várj csak! Hová mész?
– Én? Izé, én…
– Tudnod kell, hogy mostanáig egyetlen vendég sem fordult vissza
ebből a kapuból. – Adem végül megértette, hogy a kurd elöljáró nem
haragszik rá. A férfi hangja természettől fogva hangos és rekedt volt, és
mivel keveset beszélt törökül, úgy tűnt az embernek, hogy mérges, akkor
is, ha nem volt az.
– Köszönöm, csak egy éjszakát maradok.
– Egy éjszakát? Ilyen hamar nem mehetsz el! Két nap múlva lesz egy
esküvőnk. Arra itt kell maradnod, különben megsérted a vőlegény
családját.
Adem meg akarta kérdezni, hogy olyan emberek, akik nem is ismerik,
hogy sértődhetnek meg a távolmaradása miatt. Végül beleegyezett,
hiszen nem sürgette semmi, ami miatt haladéktalanul vissza kellett volna
térnie Isztambulba. Senki sem várt rá. Az esküvők elszomorították
Ademet, mert mindig az anyját juttatták eszébe. Aisha nevét otthon már
eltörölték, megsemmisítették a fényképeit, mintha sosem létezett volna.
A horgolt csipkéit, a hímzett zsebkendőket, a díszes nyakláncait, blúzait,
hajcsatjait és minden hozzá tartozó dolgot tűzbe vetettek, melyet az apja
(a Részeg) gyújtott.
Így Adem elfogadta az elöljáró meghívását, és a faluban maradt.
Megtöltötte a hasát friss vajjal, tejföllel és mézzel. Másnap délután, míg
az elöljáró az ebéd utáni bágyadtságtól letaglózottan elnyújtózva
szunyókált, lányai és felesége az otthoni rézedényeket ónozták, fiai pedig
tavla7 bajnokságot tartottak. Adem aznap reggel újból meglátogatta a
bátyját. Bár a második látogatás rövidebbre sikerült, mint az első,
legalább olyan emlékezetes maradt. A baklavát megint elfelejtette. Aztán
Adem, akit nem érdekelt a tavla, más elfoglaltságot nem találván úgy
döntött, hogy sétál egyet.
Ahogy a faluban sétálgatva elnézegette a történelmi romokat, a repedt
házfalakat, a játék nélkül felnőtt gyerekeket, olyan érzése támadt, mintha
megállt volna az idő. A táj kopár és nyomasztó volt, de valami fura

7 Ostábla, backgammon. (kurd) (A fordítók megjegyzése.)

módon mégis varázslatos. Találkozott egy csapat kutyával. Egyikük, egy
véres szemű, hatalmas eb a fogát vicsorgatta. Őt utánozva a többi is
morogni kezdett. Adem érezte, hogy előtörnek gyermekkori félelmei.
Volt az életben néhány dolog, melytől felállt a hátán a szőr; mintha újra
ott állt volna anyjával annak a víztározónak a szélén, készen arra, hogy
lezuhanjon.
Megfordult és futásnak eredt, hogy lerázza a kutyákat. Azt sem tudva,
hogy merre, lélekszakadva rohant a poros utakon. Végül egy
vályogházhoz ért, melynek udvarán tyúkok kapirgáltak. Látta, hogy a
kerítésen ül valaki. Ahogy jobban szemügyre vette, megállapította, hogy
egy fiatal lány az, aki halkan kuncogott. Egyenesen odafutott, és se szó,
se beszéd bement a kertbe. A lánynál keresett menedéket.
A kutyák pár pillanat múlva odaértek és bekerítették. Egyikük éppen
Adem lábszárához közelített, de a fiatal lány tapsolt egyet, és elkiáltotta
magát. Az állatok, mint akiket elvarázsoltak, farkukat a lábuk közé húzva
egyenként leültek.
Bár Adem szégyellte, hogy egy lány mentette meg, fellélegezve
megfordult, és a megmentőjére nézett. A lány bal orcáján griberli volt,
hatalmas, csillogó szeme feneketlen tóra emlékeztetett. Mohón ette a
kezében lévő böreket8. Adem arra gondolt, hogy sosem látott még ilyen
jó étvágyú lányt.
– Félsz a kutyáktól? – kérdezte a lány.
Adem nem válaszolt.
– Ha megérzik a félelmedet, még inkább üldöznek. A kutyák okosak!
A nővérem nagyon szereti őket. – Mintha titkot osztana meg, előrehajolt
és hozzátette: – Én nem szeretem őket.
Feltűnő, erős akcentussal beszélt törökül. Buta kurd lány, gondolta
Adem. Még az is lehet, hogy tetves. Szépen befont gesztenyehaját,
frufruja szőkés fényét nézte. Olyan erős vágyat érzett, hogy megérintse a
fonatokat, hogy alig tudott megálljt parancsolni a kezének.
– Hogyhogy tudsz törökül? hisz a faluban a legtöbb ember nem beszéli
ezt a nyelvet.
– Jártam iskolába. A nővéreim is. Apám mindannyiunkat elküldött.
Adem végigjáratta a tekintetét a házon; szemügyre vette a kötélre
kilógatott száradó szoknyákat, ruhákat, harisnyákat. – Hány nővéred

8 A réteshez hasonló sós sütemény. (A fordítók megjegyzése.)

van?
– Én vagyok a nyolcadik lány.
– Hű, de sok! Fiú egyáltalán nincs?
A lány a fejét ingatva témát váltott. – Kérsz? Én csináltam.
Adem fogta a neki kínált böreket, és beleharapott a vastag és lágy
tésztába. A börek ízletesebbnek bizonyult, mint gondolta. A kutyák
nyalakodtak, csóválták a farkukat. Szemrehányó tekintetüktől kísérve
Adem és a lány némán ették a böreket, nem tudták, hogyan folytassák a
beszélgetést.
– Isztambulból jöttem – mondta Adem, amint újra képes volt
megszólalni.
– Tényleg? Azt mondják, nagyon szép. Így van?
– Igen – felelte Adem büszkén. Úgy döntött, kezd a lány tetszeni neki.
Tetszett neki az őszintesége, a nyíltsága: a szavaiból áradó béke
megnyugtatta az embert.
– Kérdezhetek valamit? – mondta a lány hirtelen.
– Persze.
– Isztambul utcakövei tényleg aranyból vannak?
Milyen különös lány – gondolta Adem –, olyan bátor, hogy
szembeszáll egy megvadult kutyafalkával és kineveti a félelmet,
ugyanakkor annyira naiv, hogy elhiszi az ilyen ostobaságokat. Nem
tudott ellenállni a lány vonzerejének, és így válaszolt: – Igen, igen. Ha
hozzámész egy olyan fiúhoz, mint én, és eljössz, a saját szemeddel
láthatod majd.
A lány elpirult. – Miért mennék hozzád?
– Elviszlek Isztambulba.
– Mi dolgom ott? Jó itt nekem.
Adem még nem döntötte el, hogy mit válaszol, amikor bentről egy női
hang hívta a lányt. A falról leugorva a lány megállt Adem előtt, majd a
kutyákhoz fordulva, ujjával fenyegetve őket, rájuk förmedt:
– Hagyjátok békén! Nem fél tőletek!
Amint a lány eltűnt szem elől, Adem lépésenként hátrált ki az
udvarról. A falkavezér figyelmesen követte a mozdulatait. Amikor
elhaladt mellette, a kutya úgy morgott, hogy az önkéntelenül is félreugró
Adem elejtette a börek megmaradt darabját. Szomorúan nézett a földön
heverő tésztára.
Nem, Isztambul földje és kövei nem voltak aranyból. Mint ahogy
egyetlen helyé sem. Az életben nincsenek álmok, melyeket követni
kellene. Ilyen dolgok csak a tündérmesékben léteznek. A való világ és a
benne élő igazi emberek a földdel keveredett cukorra hasonlítanak,
amely akkor is ehetetlen, ha jóízű.
Másnap Adem olyan esküvőn vett részt, amilyet még sohasem látott.
Az egyik udvaron egy csoport férfi ült félkörben. Egy férfi davulon9
játszott, egy másik zurnát10 fújt, a gyerekek körülöttük szaladgáltak, a
félig eltakart arcú, hennás kezű nők a tetőkről nézték őket. Adem
észrevette, hogy a nőtlen férfiak ügyeltek rá, hogy tekintetük ne tévedjen
a tetőre, ezért ő is igyekezett betartani ezt az íratlan szabályt.
A bejárattal szemben a menyasszony és a vőlegény apja szótlanul ült
egymás mellett. A rokonok, tiszteletbeli helyük vagy a rokonsági fok
szerint, kétoldalt sorakoztak. A menyasszony és a vőlegény pont középen
ültek, ahol mindenki alaposan szemügyre vehette őket. A frissen
borotválkozott vőlegény mindenkire mosolygott. Lehetetlen volt
kideríteni, hogy a menyasszony mit érzett, mert arcát csillogó vörös
fátyol takarta. Időnként egy asszony odament hozzá, és udvariasan
innivalóval kínálta. Együtt felemelték kissé a fátylat, egyrészt hogy a
menyasszony inni tudjon, és ne öntse magára az italt, másrészt hogy
senki se lássa meg az arcát.
Adem félre akart húzódni egy csendes sarokba, de amint az elöljáró
megpillantotta, odakiáltott: – Hé, te városi gyerek, gyere ide mellém!
Adem úgy tett, ahogy mondták neki. Jókedvűen, érdeklődve,
kíváncsian ült egészen addig, amíg a mellette ülő férfi elő nem rántotta a
fegyverét, és lőni nem kezdett a levegőbe. A többiek követték. Az egyik
golyó egy közeli ház tetejébe csapódott, és kilyukasztotta. A ropogó
deszkákból hullott a por, mint a záporeső. Adem attól való félelmében,
hogy bármelyik pillanatban lelőhetik, rémülten tekingetett körbe.
Hirtelen meglátta a lapos tetőn álló lányt, és elállt a lélegzete. Az előző
nap megismert lány őt nézte, olyan nyugodtan és biztosan, mint aki tudja,
hogy e fékevesztett világban ő az egyetlen biztos pont.
Amint a fegyverek elhallgattak, Adem felállt, hogy vécére menjen, ám
valójában arra akart módot találni, hogy beszéljen a lánnyal. Amint

9 Dob. (török) (A fordítók megjegyzése.)

10 Furulyaszerű hangszer, (perzsa) (A fordítók megjegyzése.)
kilépett az udvar kapuján, szembe találta magát vele. A kút mellett ült,
hatalmas korsó ájránt11 készített. Vajon mikor jött le a tetőről?
– Örülök, hogy újra látlak.
Amaz hidegen nézett rá. – Hát te meg ki vagy?
Adem egy pillanatra megdöbbent, de végül arra a következtetésre
jutott, hogy az illendőség és a tisztesség miatt a lány úgy tesz, mintha
korábban nem találkoztak volna. Úgy döntött, beszáll a játékba. –
Elnézést, összevissza beszélek. Természetesen nem ismersz még engem.
A nevem Adem. Téged hogy hívnak?
– Miért árulnám el neked? – tért ki a lány, arcán gúnyos mosollyal,
jobb orcáján gödröcskével.
A szeme ma más volt: ugyanaz a tekintet, mégis más. Megvetően
nézett. Mikor újra beszélni kezdett, felső ajka alig láthatóan megfeszült,
pont ellenkezőleg, mint előző nap, amikor őszinte volt. Adem keserűen
állapította meg, hogy a lány szórakozik vele. Elnézést kérve sebtiben
távozott.
Egy bokor mögött pisilt, majd miután kicsit lenyugodott, visszatért.
Már nem látta a lányt a kút mellett. Eközben a menyasszony egy szürke
lovon az új otthona felé tartott. Az állat sörénye vörös szalagokkal és
Allah-szemekkel volt feldíszítve, farkát befonták. Kantárját egy
fiúcskának adták, hogy a menyasszony fiút szüljön. Míg egy csoport
gyerek és nő kurjongatva és tapsolva követte a lovat, a férfi vendégek
leültek a lakodalmi ebédhez. A fiatalok hatalmas réztepsiket cipeltek. A
visszatérő Adem a jufka12 tésztája és a hús illatát érezte.
Ahogy belépett az udvarra, újra meglátta a lányt. Fel- alá szaladgált,
ölében egy síró gyerekkel.
– Miért haragudtál rám az előbb? – kérdezte útját állva.
– Tessék? Miért haragudnék rád? – kérdezte a lány kacagva. Még az
ölében tartott gyerek is rögtön elhallgatott.
– Akkor miért nem mondtad meg a neved?
– Nem kérdezted – nevetett. – De ha már kérdezed, elárulom neked.
Jamila.
Adem hálásan bólintott.

11 Joghurtos sós ital. (A fordítók megjegyzése.)

12 Rétes, (török) (A fordítók megjegyzése.)
 – És téged hogy hívnak? – kérdezte a lány.
– Az előbb már mondtam – súgta Adem.
A lány arcán huncut kifejezés jelent meg. – Lehet, hogy az
ikertestvéremmel beszéltél. Mikor találkoztál vele?
– Van egy ikertestvéred? Miért nem mondtad korábban?
Mintha csak erre a kérdésre vártak volna, újrakezdődött a
fegyverropogás. Jamila kénytelen volt kivinni a gyereket az udvarról,
mielőtt jajveszékelni kezd. Adem viszont ott maradt, összezavarodva,
ugyanakkor megnyugodva. Tehát az ikertestvére volt! Ez mindent
megmagyarázott. Ezért viselkedett vele gorombán, ezért volt rideg a
tekintete. Nem Jamila volt az a lány. Nem az ő Jamilája.
Adem este az ablak előtt állva a teliholdat bámulta. A házak távoli
fényei az égő cigaretta pislákolására emlékeztették. Hiányzott neki
Isztambul, szeretett volna mihamarabb hazatérni. De mihez kezdene ott
Jamila nélkül?
Felkereste az elöljárót. Pizsamában, vízipipázva találta. Szelíd,
filozofikus alkatú, bölcs férfi volt. A szélső gázlámpa árnyékot vetett a
falakra, s a férfi szeme alá sötét árkokat rajzolt.
– Hadd adjam önnek ezt a baklavát, és hadd köszönjem meg a
vendégszeretetüket, és…
– Ó, lelkem, nem tudom megenni. Bárcsak megehetném! – válaszolta
az elöljáró. – Cukros vagyok.
Adem a kezében lévő dobozra meredt. Talán az volt a sorsa, hogy
valaki más egye meg.
– Szükségtelen megköszönnöd – mondta az öreg. – Máskor is látogass
meg.
Adem megköszörülte a torkát. – Ma láttam egy lányt az esküvőn.
– Egy lányt?
– Igen, egy gyönyörű lányt.
– És, mi van vele?
– Nem tudom kiverni a fejemből.
Az elöljáró megértette a szavak mögötti szándékot, és felvonta a
szemöldökét. Jaj, istenem! Ez a bolond fiú azt hiszi, hogy szerelmes. –
Mondd csak, mi ennek a lánynak a neve?
– Jamila – válaszolta Adem, és érezte, hogy elpirul.
– Jamila, Jamila… Nem, nem ismerem.
– Hosszú, barna hajú, és hatalmas zöld a szeme.
 Az elöljáró szippantott egyet a vízipipából, és a fejét ingatta. – Nincs
ilyen nevű lány.
– Tud törökül.
– Á! Tudom, kiről beszélsz. Berzo lánya. Nyolcan vannak testvérek.
Mindannyian jártak iskolába. Yeterről beszélsz.
– Yeter?
– Neki és az ikertestvérének két neve van – mondta az elöljáró. –
Pembe Kader és Jamila Yeter. Rendes lányok.
Adem megköszörülte a torkát, de még mielőtt bármit mondhatott
volna, az elöljáró hozzátette: – Te még éretlen vagy, és nem tudod, hogy
a férfi szerelme ugyanolyan természetű, mint ő maga. Vagyis ha a férfi
veszekedős, akkor a szerelme is ilyen lesz. Mindig veszekedni fognak.
Ha csendes és kedves, akkor a szerelme is akár a balzsam, akár a méz. Ha
ő maga törékeny és vékony, a szerelmét is elfújja a szél. Ha pedig vidám
fickó, szerelme is jó kedélyű lesz.
Adem hallgatta, de nem tudta mire vélni, mit jelentsen mindez.
– Mielőtt szerelmes leszel, fel kell tenned a kérdést önmagadnak, hogy
milyen szerelmes válik belőled. Mondd csak, miféle ember vagy te?
– Jó ember vagyok – válaszolta Adem.
– Tudomásom szerint csak egyetlen jó ember volt, mégpedig próféta
urunk.
– Izé, persze…
Az elöljáró a szavába rágott. – Sok lány van abban a családban. A
szokások értelmében előbb a legidősebbnek kell férjhez mennie. Aztán
szépen sorjában. Jamila a legfiatalabb, várnia kell még.
Adem felsóhajtott. Szeretett volna elszívni egy cigarettát.
– Csakhogy a lány családját sok csapás érte. Az anyjuk, Naze meghalt
szülés közben. A szerencsétlen asszony nagyon szeretett volna egy fiút
szülni, de hát ember tervez, Isten végez.
– Jamila tehát árva?
– Igen. Naze után Berzo újranősült, de az új felesége nem szült
gyereket. Úgy tűnik, ez a férfi sorsa. Akkor kellett volna egy második
feleséget magához vennie, amikor az első még élt. Az lett volna helyes.
Most minden a feje tetejére állt, és sok éhes szájat kell betömnie. Lehet,
hogy emiatt szeretné a lányait mihamarabb kiházasítani. Talán Jamilának
nem is kell várnia. Ki tudja.
Adem arca felderült. Legalább volt némi remény.
 – Ne feledd, hogy szegények – motyogta az elöljáró.
Apád és bátyáid talán nem akarnak egy falusi kurd leányzót. Jól meg
kell gondolnod. Bár… a te családod nevén is folt esett, mivel anyád
megszökött egy másik férfival. Talán neked is az a legjobb, ha találsz itt
valakit, minél messzebb, annál jobb.
Adem úgy érezte, mintha gyomorba vágták volna. Megértette: ha akar,
az elöljáró tud halkan is beszélni, és azt is, hogy értesült családja
szégyenéről. A szavak – akár az ember – képesek nagy utat bejárni.
Messzire, nagyon nagy távolságokra képesek eljutni.
 A SZERELEM OLYAN, MINT AZ ÜSTÖKÖS

Falu az Eufrátesz folyónál, 1977. december

Körös-körül csend honolt. Jamila ott bóbiskolt a tűz mellett egy

karosszéken, félrebillent fejjel. Bal karja lecsúszott a székről, jobb
kezében egy levelet szorított görcsösen. Többször is elolvasta, majd
álomba szenderült.
Nyugtalanul aludt, álmában ördögöket látott. Orcája kipirosodott,
izzadságcseppek fénylettek a homlokán. Álmában ismerős helyen járt,
amely ugyanakkor egyetlen létező városra sem hasonlított. Nem messze
tőle néhány elégedetlenkedő férfi hevesen vitatkozott. Hegyezte a fülét,
és rájött, hogy róla beszélgetnek. Rémülten hátrált néhány lépést. De az
egyik férfi, aki Ademre hasonlított, észrevette, és szólt a többieknek.
Üldözőbe vették. Jamila teljes erejéből futni kezdett, és kanyargós
mellékutcákon, sötét tereken keresztül menekült. Csakhogy hamar
kifulladt. Olyan nehéznek érezte a lábát, akár egy betontömböt. Nem
sokkal később, amikor üldözői beszorítják egy zsákutcába, összeszedi
minden erejét, és kitör ebből az álomvilágból. Felébred. Egyelőre
azonban még javában tart az álom.
A kalyibában áporodott és elhasznált a levegő. A tűzre dobott utolsó
fatuskó is lángra kapott. Aranyszínű szikrákat szórt mindenhová, mint
valami varázspálca. Odakint a völgyben egy madár vijjog. A távolból
léptek halk nesze hallatszik. Jamila ezeket nem hallja. Még nem. Még az
álmok vidékén jár, menti az irháját.
Idősebbnek tűnik harminckét évesnél. Nyakát titkos ábécére
emlékeztető vonalak, ráncok borítják. Egyébként sem érezte magát
fiatalnak évek óta.
Hirtelen felriad. A szék faragott mintái kirajzolódtak arcára. Annyira
sajgott a bal válla, hogy sokáig nem is merte megmozdítani. Egyik
kezével zsibbadt végtagjait masszírozta, a másikkal pedig még mindig
azt a levelet szorongatta. Üres tekintettel bámult maga elé, mint aki nem
tudja, mi történt vele az imént. Az álommal ellentétben a levél
kézzelfogható valóság. Olyan konkrét, akárcsak a környező hegyek, és
ugyanolyan megkerülhetetlen is. Még egyszer nekirugaszkodott, hogy
elolvassa.
 Drága nővérkém!

Amióta ideköltöztünk ebbe a szigetországba, két dolog hiányzik

rettentően: a tenger és te. Allah a tanúm, hányszor imádkoztam érte,
hogy viszontláthassuk egymást. Hidd el, ma mindennél jobban vágyom
rá. Ha itt lennél, a térdedre hajtanám a fejemet. Azt mondanám, hogy
félek, és tanácstalan vagyok. Te átölelnél engem. Fognád a kezem…
Adem már nem viselkedik férjként. Van, hogy hetekig nem jön haza.
Talált magának egy másik nőt. A gyerekek nem tudják. Mindent
magamba fojtok. Csordulásig telt a pohár, bú és gond nyomja a lelkemet.
Nem őt hibáztatom. Én tehetek róla. Óriási hibát követtem el, amikor
helyetted én mentem hozzá feleségül. Engem sohasem szeretett úgy, mint
téged. Ha tudnád, mennyire megbánta. De nincsen hozzá bátorsága
kimondani. Őt is sajnálom.
Ó, bárcsak újra gyerekek lehetnénk! Te és én. Kilopnánk a
kívánságkutakba dobott fémpénzeket. Ha tudtuk volna, hogy mi vár ránk,
ugye minden másként alakul?
Adem mindig csak a múltat emlegeti. Tudod, mit mondott nekem
egyszer? „Bárcsak lenne egy varázsradírom, amivel eltörölhetném.”
Nem fejtette ki bővebben, de tudom, miránk célzott. Nem lett volna
szabad hozzámennem. Tulajdonképpen nem én döntöttem így, de
legalább tanúsíthattam volna némi ellenállást. Hazudnék, ha azt
mondanám, megpróbáltam megakadályozni ezt. Annyira vágytam rá,
hogy elkerüljek a faluból, hogy azonnal beleegyeztem. Ezzel a lépéssel
kitárult számomra a világ, és ismeretlen tájakat ismertem meg.
Haragszol rám, nővérkém? Én haragudnék a helyedben.
Eszedbe jut néha Hediye testvérünk? Tegnap főztem halvát a
megboldogult teremtés lelki üdvéért. Szétosztottam a szomszédjaim közt.
Nem ismerik a mi szokásainkat, ezért kissé meglepődtek. Nem árultam el
nekik, miért tettem. Kár, hogy annak idején nem gyászoltuk úgy, ahogyan
kellett volna. Fáj a szívem, ha erre gondolok. Mondd, veled is előfordul
ilyesmi időnként?
A téged örökké szerelő testvéred,

Pembe
 Jamila megdörzsölte a tenyerét, majd feltápászkodott. Az ablakhoz
lépett, és felvont szemöldökkel bámulta a sötétséget. Mintha hangot
hallott volna. Fülelt, de semmit sem észlelt. Nagyot sóhajtva visszatért a
korábbi helyére. Felrakta a teáskannát a tűzre, és vizet forralt.

– Mennyi csillag ragyog ma az égen! – állapította meg Adem.

1961-ben egy dermesztően hideg éjszakán történt.
Adem közelebb hajolt hozzá, és a lány arcát fürkészve azt mondta
neki, hogy egyesek szerelme olyan, akár a fényes csillagok. Mások
szerelme pedig mint a Tejút, ahol őseik szelleme halovány ösvényt
pislákol be.
– És milyen a mi szerelmünk? – kérdezte Jamila. – az is fényes, akár a
csillagok?
Adem megborzongott. Miközben azon töprengett miként valljon
szerelmet Jamilának, a lány már ki is bökte helyette. Jamila bátrabb és
kezdeményezőbb volt nála.
Adem számára túl gyorsan történt minden, és ez teljességgel
letaglózta. Csakhogy nem állt rendelkezésükre annyi idő, hogy az idő
lassú folyására bízzák a dolgot. Nem állt módjukban kézen fogva
sétálgatni, titokban csókot lopni, alaposabban megismerni a másikat.
– A mi szerelmünk olyan, akár egy hatalmas, kettős farkú csillag.
Tudod-e, hogy hívják?
Jamila megrázta a fejét.
– Üstökös – vágta rá Adem kacagva.
Jamila lekapta a falon lógó sarlót, és levágott a hajából egy tincset..
– Nekem szánod? – kérdezte Adem tűnődve.
– Igen, hogy el ne felejts. Mindig tartsd magadnál!
A lány arcán végtelen szeretet, ragaszkodás és még valami
tükröződött. Ezt az érzést Adem azelőtt még soha nem tapasztalta. Jamila
tekintetéből sugárzott a rajongás.
– Nem kell magammal hordoznom, mivel te mindig velem leszel –
jelentette ki Adem. Aztán mégis zsebre vágta a hajfürtöt, mintha maga
sem hinne a saját kijelentésében.
Évekkel később Jamila ennél többet is megtudott az üstökösökről.
Rádöbbent, hogy ők ketten iszonyatos sebességgel üstökösként
száguldottak, maguk után húzva egy halom meg nem tartott ígéretből és
valóra nem váltott álomból álló romhalmazt. Vészesen rohantak a
megsemmisülés felé, a vesztükbe.

Jamila leemelte a teáskannát a tűzről, és teletöltötte a poharát. Mielőtt

belekortyolt volna a teába, bekapott egy kockacukrot, és gondterhelten
szopogatni kezdte. Aztán a kelleténél kissé erősebben megragadott egy
tollat, mint aki csak nagyon ritkán szokott írni. Ikertestvérével
ellentétben, aki félig törökül, félig kurdul írta leveleit, ő kizárólag kurdul
vetette papírra a gondolatait.

Drága Pembém, szívem-lelkem, másik felem, örök szerelmem!

Sohasem haragudtam rád. Mind Isten kezében vagyunk, ő irányítja a

sorsunkat. Csakhogy mostanában sokszor ébredek gondterhelten.
Valami történik, de vajon mi? Már a saját ágyamban sem tudok aludni.
Székeken hajtom álomra a fejemet, ott szundikálok. Ez sem segít.
Rémálmok gyötörnek. Biztosan elmúlik majd egyszer. Nincs ok az
aggodalomra.

Jamila letette a tollat. Keze görcsbe rándult. A homlokát ráncolta.

Lépésekre lett figyelmes: három vagy talán négy látogató közeledett.
Súlyos lépteik alatt csak úgy recsegtek-ropogtak a letört gallyak,
görögtek a kavicsok.
Katonák lehettek. Vagy útonállók. Bárkik és bármik lehettek, Jamila
megnézte, hogy bezárta-e a bejárati ajtót. El volt reteszelve. Az ablakot
védő zsaluk is be voltak hajtva. Felkötötte a fejkendőjét, és leemelte a
puskáját a falról. Mást nem tehetett.
Be akarta fejezni a levelet. Tudatni akarta Pembével a rossz előérzetét.
Figyelmeztetni akarta testvérét, hogy ne cselekedjen elhamarkodottan,
ne kövessen el hibát a házasságát illetően. Mellesleg Pembe egész
életében meggondolatlanul viselkedett, Jamila ikertestvére mindig
lehetetlen kérdéseket tett fel. Az a kicsi, töréken; kislány nem értette,
hogy miért a földbe eresztik gyökerüket a fák, miért nem az ég felé
növesztik, hogy könnyen beszívhassák az esővizet. Pembe megnőtt, de
semmit nem változott.
Jamila aggódott testvéréért, aki túlontúl őszinte volt, nem tudta
leplezni az érzéseit. A legapróbb öröm, a legkisebb kétely is egyből kiült
Pembe arcára. Ha nem tudja eltitkolni a legegyszerűbb érzéseket, ugyan
hogyan tudná mások elől eltitkolni a házasságával kapcsolatos
problémákat?
Egyre közeledtek a lépések. Aztán halkan kopogtak az ajtón,
szerényen, de határozottan. Jamila mély levegőt vett, gyorsan elmormolt
egy imát, majd kinyitotta az ajtót.
Három férfi állt a ház előtt. Messze lerítt róluk, hogy csempészek. Dér
és zúzmara lógott a bajszukról, mint a cseppkőbarlangban található
oszlopszerű képződmények. Az egyikük előrébb lépett. Széles vállú,
nagydarab férfi volt, mélyen ülő szemmel és egy aranyfoggal. Jamila már
találkozott vele. Ő volt a bandavezér.
– A feleségem – mondta a férfi röviden, tömören. – Gyere velünk!
– Mikor kezdődtek a fájásai?
– Két órája, vagy már régebben.
Jamila bólintott, majd belebújt a kabátjába, magához vette a puskáját,
és a nyomukba szegődött.
Még azon az éjszakán odaértek a golyókkal átlyuggatott ajtajú,
bádogtetős házhoz. Vér és izzadság borította Jamila egész arcát, és egy
addig soha nem látott, különleges csecsemőt, pontosabban másfelet
tartott a kezében.
A lánycsecsemő mellkasához hozzá volt nőve egy kisfiú. Az
anyaméhben ikrekként kezdődött az életük, ám míg az egyikük megállás
nélkül nőtt és gyarapodott, a másik megtorpant félúton. Mintha
megrettent volna a világtól, és meggondolta volna magát. A fejlődésben
félúton megrekedt csecsemő hozzáragadt a testvéréhez, és úgy maradt.
– Menjetek be a városba – mondta Jamila. – Műtétre lesz szükség. Az
elhalt testet le kell választani, és akkor a kislány rendben lesz.
A bandavezér lesütötte a szemét, majd jó idő elteltével megkérdezte: –
Ez valami égi jel lehet?
– Előfordul ilyesmi, hogy összenőnek az ikrek, és nem tudnak elválni
egymástól, de nagyon ritka.
– Volt egy ötlábú kecske, csak bajt hozott. Ez is ugyanolyan csapás,
nem? – kérdezte a férfi, mintha nem hallotta volna Jamilát.
– Ő a te gyermeked. Hogy mondhatsz róla ilyet? Hogyan nevezheted
csapásnak? Szeretetben kell felnevelni – felelte Jamila, aki igyekezett
meglágyítani ennek a zord vidéken élő férfinak a szívét.
Hajnal tájban kimerülten és álmosan ért haza a kunyhójába, és végre
sikerült befejeznie a félbehagyott levelet.
 Nehéz szülést vezettem le. Sziámi ikrek születtek. Az egyik élve, a másik
holtan. Ha itt lennél, biztosan megkérdeznéd: – Allah miért hagyja, hogy
ilyesmi megtörténjék. Ez igazságtalanság. – Én viszont másképp látom a
dolgokat. Teljes valómmal, feltétel nélkül elfogadom az Ő akaratát.
Ahogy tőlem telik, segítek az embereken, a többi nem rajtam múlik.
Drága nővérkém, nem tudjuk eltörölni a múltat. Sem rád, sem Ademre
nem haragszom, soha nem nehezteltem rátok. Vajon tudod-e befolyásolni
a szelek irányát? Vagy megváltoztatni az égből hulló hó színét? Azt mind
tudomásul vesszük, hogy a természet erőivel szemben kiszolgáltatottak
vagyunk, azt viszont sehogyan sem vagyunk képesek megérteni, hogy
nem tudjuk irányítani a sorsunkat. Pedig mindkét esetben ugyanarról
van szó. Ha a Teremtő más-más utat jelölt ki a számunkra, annak
bizonyára oka van. Te ott élsz, én itt. Beletörődtem. A házasságodért
viszont aggódom. Miért nem küzdesz érte? Miért nem próbálod meg
helyrehozni? Gyermekeid és a családi fészek békéje érdekében ennyit
igazán megtehetnél. Említetted Hediyét. Milyen különös! Az utóbbi
időben én is egyre gyakrabban gondolok rá.

A téged örökkön szerető testvéred, Jamila

 NINCS BÖLCSESSÉG OSTOBASÁG NÉLKÜL

Falu az Eufrátesz folyónál, 1961

A délutáni imát éneklő müezzin hangja betöltötte a kurd falut. Adem

lehunyt szemmel, lélegzetvisszafojtva várt. Az idő fájdalmasan lassan,
ugyanakkor nagyon is gyorsan múlt. Néhány napja halogatta az indulást
Isztambulba, de tovább nem húzhatta. Az elöljáróval együtt elment a
dzsámiba, és először imádkozott azóta, hogy anyja elhagyta őket.
– Magasságos Istenem, tudom, hogy nem tudok méltó módon
imádkozni – suttogta az imaszőnyegen ülve. – Az utolsó ramadán alatt
nem is böjtöltem. De kérlek, segíts! Add, hogy Jamila szeme ne lásson
mást rajtam kívül!
– Jól vagy, fiú? – kérdezte az elöljáró kifelé menet. A napsütés ellenére
hűvös volt a levegő.
– Feleségül kell vennem.
– Fiatal vagy még, minek ez a sietség?
– Elég idős vagyok a házassághoz.
– Igen, de még szakmád sincs. Katona sem voltál.
Előző nap, amikor Adem meglátogatta Khalilt a laktanyában, a
segítségével egy táviratot küldött Tariqnak Isztambulba:

BÁTYÓ MEGISMERKEDTEM EGY LÁNNYAL STOP

Ő AZ IGAZI STOP TUDOM FIATAL VAGYOK STOP
DE EZ ISTEN AKARATA STOP ELVESZEM FELESÉGÜL STOP
ÁLDÁSODAT KÉREM STOP
ÉS PÉNZT STOP

Adem ezt nem említette az elöljárónak. Ehelyett azt mondta: –

Megtaláltam a lányt, akit kerestem. Belehalok, ha nem lehet az enyém.
– Akkor beszélned kell az apjával.
– Hogy is tehetném? És ha látni sem akar?
– Ne aggódj. Majd én beszélek Berzóval, Nem fog megenni, ne félj!
– Meglep, hogy így támogatsz – mondta Adem kis hallgatás után. –
Miért segítesz nekem?
Az elöljáró hangtalanul nevetett a kérdésen. – Mert valakinek segítenie
kell. Úgy tűnik, egyedül nem boldogulsz.
A találkozás Jamila apjával könnyebben ment, mint Adem gondolta,
de úgy tűnt, szinte lehetetlen a beszélgetést a kívánt mederbe terelni.
Mert Berzo, aki korábban sem beszélt sokat, felesége halála után még
hallgatagabb lett. Megtörte, hogy élete derekán kötött második
házasságából nemhogy fiú, hanem egyetlen gyermek sem született. Ezért
amikor Adem, oldalán az elöljáróval, hóna alatt a baklavás dobozzal
Jamila házához ment, egy összevont szemöldökű, fénytelen tekintetű,
szomorú férfit talált odabent.
– Uram, látogatásom célja a lányával kapcsolatos – vágott bele Adem,
miután megkínálták teával és szárított fügével. És mivel eszébe jutott,
hogy a férfinak rengeteg lánya van, hozzátette: – Úgy értem, Jamilával.
Jamila Yeterrel.
– Kj ne mondd azt a nevet! – mondta a férfi tört törökséggel.
– Elnézést – dadogott Adem.
Jamila apjának kurd szavait az elöljáró röviden lefordította: – Azt
mondja, hogy csak az anyja, aki már meghalt, hívta Yeternek a lányt.
Adem toporgolt, izzadt, teljesen elcsüggedt. Szerencsére az elöljáró
közbelépett.
– Ez a fiatalember idegen a falunkban. Derék ember, jó családból
származik. Ismerem az apját. Komolyak a szándékai. El akarja venni a
lányodat.
Berzo megint kurdul szólalt meg, szavait ismét tessék-lássék módon
tolmácsolták: – Így jöttél lánykérőbe? Hol maradnak a szüleid?
– Anyám meghalt – hazudta Adem. – Apám meg beteg. – Legalább ez
a része igaz volt annak, amit mondott. – Van két bátyám. A nagyobbik
olyan, mintha az apám lenne. Küldtem neki egy táviratot.
Egy ideig súlyos csend nehezedett rájuk, a teájukat kortyolgatták és
ették a fügét. Végül Berzo ezt mondta: – Jamilát nem veheted el. Már
eljegyezték.
– Micsoda? – csattant fel Adem hirtelen.
Miért nem mondta ezt neki Jamila? Megfordult, az elöljáróra nézett, de
a férfi elkapta a tekintetét.
Berzo újra tört törökséggel hozzátette: – Az egyik rokona jegyezte el.
Jövőre összeházasodnak.
– De…
– Ha mindenáron el akarod venni az egyik lányomat, vedd el Pembét!
Teljesen egyformák. Ha az egyik tetszik, akkor a másik is tetszeni fog.
Adem, akinek a szeméből ki lehetett olvasni, hogy nem áll
szándékában elfogadni az ajánlatot, a fejét ingatta. – Nem, én Jamilát
akarom. Adja Pembét a rokonnak!
Illetlenül viselkedett, de nem tudta türtőztetni magái
Berzo egy hörpintéssel kiitta a maradék teáját. – Kizárt. Ez az utolsó
szavam!
Mikor kettesben kiléptek a kertbe, Adem kezét felemelve odakiáltott
az elöljárónak: – Most mi lesz? Mit titkolsz előlem?
Az elöljáró elővette dohányzacskóját, és sodort egy cigarettát. – Egy
évvel ezelőtt úgy volt, hogy Jamila nővére, Kamile férjhez megy, ám épp
az esküvő előtt a két család összeveszett. Az okára már nem emlékszem,
de a helyzet nagyon elmérgesedett. Jamila apja elállt az esküvőtől. A
vőlegény családja erre annyira felbőszült, hogy bosszúból elrabolták
Jamilát.
– Hogy mi? – szűkölt Adem.
– Néhány napig valahol fogságban tartották. Ezután Berzo üzent, hogy
beleegyezik Kamile házasságába, ők pedig cserébe visszahozták Jamilát.
– És… hozzányúltak?
– Hm, senki sem tudja biztosan. Ők azt állították, hogy nem, de ezt
nem lehet feltétel nélkül elhinni, a lány pedig nem mond semmit. Pedig
az apja megverte néhányszor, mégsem lehetett egy szót sem kihúzni
belőle. Megvizsgáltatták a bábával is, aki azt mondta, hogy Jamilának
hiányzik a szűzhártyája, de néhány lánynál ez születésétől fogva így van.
Adem egész testében reszketett.
Végül Kamile férjének a családja ráállt, hogy egy idős rokon elvegye
Jamilát. Az illető özvegy. Így megmenekül a lány becsülete.
Adem szeme megtelt haraggal. – Te tudtad az elejétől fogva.
– Egy elöljáró mindent tud, ami a faluban történik.
– Miért nem mondtad el?
– Mert azt hittem, szerencséd lesz, és odaadják neked a lányt. Ha meg
nem adják, úgyis megtudtad volna.
Adem pulykavörös lett a méregtől. – Azt hittem, a barátom vagy! Azt
hittem, bölcs vagy!
– Senki sem bölcs – válaszolta az elöljáró. – Mindannyian egyszerre
vagyunk ostobák és okosak. Butaság nélkül nem létezne az értelem.
Adem azonban villámgyorsan felpattant, és mint akit üldöznek,
szélsebesen távozott. Ezúttal nem lihegtek kutyák a sarkában. Jamilát az
egyik szomszéd házban, mindenféle asszony között találta, éppen
szőnyeget szőttek. A nők, amint észrevették, hogy Adem az ablakból
figyeli őket, fészkelődni kezdtek, és eltakarták az arcukat. Jamila rögtön
talpra ugrott és kiszaladt.
– Mit csinálsz itt? Megszégyenítesz!
– Igen, szégyen – motyogta. – Épp ezt a szót kerestem.
– Miről beszélsz?
– Mondd meg te! Van mit megmagyaráznod.
Jamila tekintete hirtelen elkomorult. – Rendben, akkor beszéljünk.
A hátsó kert felé sétáltak. Kicsit korábban valaki rétest süthetett a
földbe ásott, szabadtéri tűzhelyen, mert bár a tűz kialudt már, a hamu
időnként felparázslott. A környék fűcsomói zöld színükkel a tavaszt
hirdették.
– Apád azt mondta, hogy talán már nem vagy szűz – mondta Adem.
Igazából nem akarta ezt ilyen nyíltan az arcába rágni, de valahogy
kibukott belőle:
– Ezt mondta neked? – kérdezte Jamila, és elkapta a tekintetét.
Adem azt hitte, hogy keményen reagál majd, hogy kikel majd magából
ilyen vakmerőség hallatán, vagy zokogógörcsöt kap. Ehelyett Jamila
hátraszegte a fejét, a szemébe nézett, és furcsa módon hallgatásba
burkolózott.
– És te? – kérdezte Jamila.
– Mi van velem?
– Te mit mondtál?
Adem nem számított ilyen kérdésre. – Én az igazat akarom tudni!
– Az igazság az, amit te annak látsz.
Adem keserű szájízzel, lecövekelve állt. – Hagyd abba! Elég, ne
szórakozz velem!
– Nem szórakozom – válaszolta Jamila, szép vonásaira fáradt
arckifejezést borítva. – Azt mondod, szeretsz. Akkor mondd meg nekem,
elfogadsz-e olyannak, amilyen vagyok?
Adem nem válaszolt semmit. Szíve szerint igent mondott volna, de
nem állt rá a szája. A hegyeket nézte, a távolba révedt. Jamila várt, csak
várt. Végül lassan azt motyogta: – Tehát nem az a sorsom, hogy lássam
Isztambul köveit.
Mala Çar Bayan faluban Adem a nap hátralévő részét a környéken tett
sétákkal és önmarcangolással töltötte. Folyton Jamila háza körül
keringett. Látta a kertet, ahol először találkozott vele. Épp öt nap telt el
azóta, hogy megérkezett ebbe az isten háta mögötti faluba. Öt nap alatt
annyira megváltozott, hogy soha többé nem lehetett a régi.
A legszívesebben odament volna Berzóhoz és azt mondja neki, hogy
nem érdekli semmi. Égett a vágytól, hogy ezt tegye. Fülig szerelmes volt
Jamilába, és úgy látta, hogy a lány is viszont szereti. És végső soron csak
ez számított. A többi részletkérdés. Ráadásul ő sem volt szűz, hogy ezt
Jamilán számon kérhesse. El akarta venni feleségül, hogy magával
vihesse.
Ugyanakkor azonban kétségek gyötörték. Jamila nem védekezett, és a
becsületére vonatkozóan sem esküdött meg. És ha tényleg nem volt
szűz? Hogy élhetné le élete hátralévő részét ilyen kétséggel? Mit
mondana a bátyja, Tariq, ha megtudná, hogy olyan társat talált, akinek a
becsületén – akárcsak anyjukén – folt esett?
Tariq! Mit fog neki mondani? Már biztosan régen megkapta a
táviratot. Adem gyomra görcsbe rándult már a puszta gondolattól, hogy
bátyja szemébe kell néznie. Isztambulba visszatérve nem intézhette el a
dolgot annyival, hogy mindez csak félreértés volt. Nem létezett jó
megoldás. Amikor órákkal később az elöljáró házába lépett, az már
vízipipázva várta.
– Parancsolj, városi fiatalember! Mégsem találtál kedvedre való falusi
lányt?
– Nem változtattam az elhatározásomon – jelentette ki Adem
határozottan. – Még mindig nősülni akarok.
– Valóban? – Az elöljáró szeme elismerően felcsillant.
– Megleptél, fiú, azt hittem, nem akarod majd Jamilát.
– Nem is akarom – válaszolta Adem némi szünet után.
– A másikat veszem el.
– Tessék?
– Az ikertestvérét. Őt veszem el. – Tisztában volt vele, hogy pocsékul
kellene éreznie magát, de nem így volt. Tulajdonképpen semmit sem
érzett. Vajon érez-e fájdalmat az áradó folyóban hánykolódó fadarab?
Vagy aggódik-e a tollpihe, melyet tovarepít a szél? Adem is ilyen volt
aznap. És a rá következő napok, hetek és hosszú évek során.

A shrewburyi börtön, 1991

 Pocsék egy napja volt szegény Sirálynak. Erre mifelénk pocsék és
kevésbé, pocsék napok követik egymást. És amikor úgy érezzük, átment
rajtunk a gyorsvonat. De mégsem ez utóbbi a legborzalmasabb. A
gyorsvonat-gázolásos nap ahhoz fogható, mint amikor nem bírunk
elaludni a kialvatlanságtól. Az ember ilyenkor többnyire csak vegetál,
semmihez nincs ereje, nem érez, és nem gondolkodik. Olyan élettelen,
mint egy darab tuskó. Ilyenkor még azt sem vesszük észre, ha rossz a
kedvünk, annyira kábák és dermedtek vagyunk. Ilyenkor vagy megfogja a
kezedet valaki, vagy nem. Az ember mindkét esetben közömbös marad. A
kevésbé pocsék napokat el lehet viselni valahogyan. A pocsék napokat
viszont annál nehezebb túlélni – ilyenkor fáj az ember szíve, lelke.
A naptár tökéletlen találmány. Ha az idő csakugyan repül, akkor sem
egyenletes a repülés sebessége. Bár lenne rá mód, hogy a hét egyes
napjait különbözőképpen értékeljük! Például a kevésbé pocsék napokat
fehérre festenénk, és 1 pontot érnének. A gyorsvonat-gázolásos napokat
pirossal jelölnénk, és 2 pontot érnének. A pocsék napok a fekete színt
kapnák, és 3 pontot érnének.
E szerint a kiértékelés szerint háromszor olyan nehéz az élete annak,
aki egymás után harminc pocsék napon megy keresztül, mint annak, aki
egy kevésbé pocsék napokkal teli hónapot tudhat maga mögött. Az ilyen
emberek egy év alatt három évet öregszenek. Mióta idekerültem,
számtalan pocsék napol éltem meg a naptáram összes lapját feketére
festhetném. Olyan koromfeketére, mint amilyenre anyám húzta ki a
szemét a szemceruzájával.
Sirály felesége válni akar. Sirály is, én is, és ezen a szemétdombon
mindenki tudta, hogy erre előbb-utóbb sor kerül, mégis elcsodálkoztunk
a híren. Pedig ez hétköznapi dolognak számít mifelénk. A börtönben
raboskodó férfit otthagyja a felesége, barátnője. Mégis meglepetést,
színleltünk, hogy Sirály önbecsülése ne sérüljön. Elvégre ha egy jó
barátunk tudatja velünk, hogy otthagyja a felesége, nem tehetünk úgy,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem mondhatjuk, hogy
„Hát, gondoltam, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik”. Ez nagyon
rosszulesne a barátunknak. Míg ha úgy reagálunk a bejelentésre, hogy
„Tényleg? Ezt nem hiszem el. Mikor adta be a keresetet?”, akkor
osztozunk barátunk fájdalmán, és nem laposunk bele a lelkébe.
Sirály felesége vörös hajú, fehér bőrű, törékeny nő. Karját szeplők
borítják. Arca végtelen türelemről tanúskodik. Ilyen persze nincsen.
Mindenkinek véges a türelme, a tűrőképessége. Minden látogatásakor
hozott gyümölcstortát Sirálynak, de az őrök csak ritkán engedélyezték,
hogy bevigye neki. Ő ennek ellenére kitartóan sütögetett.
Ma eljött, és közölte a tényt Sirállyal. Tisztességesen járt el. Küldhetett
volna egy rövid üzenetet, sőt van olyan nő, aki még ennyit sem tesz meg.
Ő viszont fogta magát, eljött, és azon az agyoncigarettázott, rekedtes
hangján kinyilvánította a szándékát. Bevallotta, hogy megismerkedett
valakivel. Kifejtette, hogy a gyerekeknek – különösen az ötéves
kisfiúknak – szüksége van apapótlékra. „A gyermekeid rendszeresen
megfognak látogatni, hiszen te vagy az apjuk. Ezen a tényen semmi sem
változtat.” Aztán még egyszer utoljára megcsókolta Sirályt, otthagyta a
gyümölcstortát, és kisétált a cellából. Ennyi! Slussz!
Gyakran morfondírozom azon, vajon milyen érzés lehet, ha az
embernek van felesége. Egy olyan nő, aki mindenkinél jobban ismeri a
gyengéidet, gyarlóságaidat, ám ezek ellenére mégis szeret.
Belebetegszem abba, hogy nem tapasztalhatom meg ezt az érzést.
Mégsem mutatom ki az érzelmeimet senkinek.
A fiamat Tomnak hívják. Sohasem látott engem, és én sem őt. Nem
bánom, hogy egy másik férfit szólít apának. Rémes szülő vált volna
belőlem. A rémes apa olyan, mint egy szálka az ember torkában. Nem
lehet kiköpni és megszabadulni tőle, de lenyelni és megemészteni sem.
Ha végül mégis sikerül valahogyan megszabadulni tőle, nyomot hagy. A
külső szemlélők számává láthatatlan ugyan, ám te magad mindig érezni
fogod a húsodban. A rémes apánál még az is jobb, ha az embernek
nincsen apja.
Egyszer megkérdeztem anyámtól, miért ment hozzá apámhoz. Meg
akartam tudni, szeretik-e egymást úgy istenigazából.
– Nem voltam oda érte.
– Akkor ő esett beléd – erősködtem.
Felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Az ablakon beszűrődő
fényben csak úgy ragyogott a zöld szeme, amelyet apró pöttyök
díszítettek. Ezek a pöttyök borostyán- és aranyszínben pompáztak.
Gyönyörűnek láttam anyámat. És fiatalnak. Az ember nem szokta
észrevenni édesanyja szépségét. Én viszont aznap felfigyeltem rá. És
zavart.
– Akkoriban másmilyen világot éltünk – mondta anyám. –Egészen más
volt minden, mint most. Ti, fiatalok, végtelenül szerencsés helyzetben
vagytok, csak nem fogjátok fel.
Nem ilyen válaszra vártam. Az ember azt szeretné ilyenkor hallani,
hogy a szülei imádják egymást, és szerelmesek egymásba. Vagy legalább
azok voltak a kezdet kezdetén. Az én szüleim esetében azonban szó sem
volt ilyen érzelmekről. Nem cseréltek egymással selyemkendőt, amelyre
rá lett volna hímezve a monogramjuk. Nem volt semmi szívdobogás,
izgalom. Sem titokban egymás fülébe suttogott ígéretek. Anyám és apám
múltjában a szerelemnek még a magja sem volt elhintve. Esma tudta.
Tudta jól, hogy egyikünk sem szerelemgyerek. Rendre azt ismételgette,
hogy a mi létezésünk csak a házastársi kötelesség teljesítésének, az
engedelmességnek és az érzéketlenségnek a következménye. Éppen ezért
lettem én olyan engedetlen, Esma lázadó, Yunus pedig érzékeny.
– Be nem áll a szátok! – förmedt ránk anyánk. – Odakint szüntelenül
szakad az eső, idebent pedig állandóan jár a szátok!
Esmával olyan dolgokat is megosztottam, amelyeket senki mással – a
barátaimat és Katie-t is beleértve. Nemcsak én, hanem családunk minden
tagja neki öntötte ki a szívét. Megbíztunk benne, elhittük, hogy komolyan
vesz minket. Ezért megnyíltunk előtte, elpanaszoltuk neki a gondjainkat.
Sok mindent elmondtam a húgomnak, mert ő megértett engem. A
szavak embere volt. Ő volt az egyetlen közülünk, aki mindent megértett,
ugyanakkor kívülállóként is tudott viselkedni. Ő volt a család fekete
báránya. Elégedett voltam ezzel a helyzettel egészen 1978 őszéig. Aztán
egyszerre csak történt valami, és többé nem értettünk szót Esmával.

Sirály egész délután olyan hallgatag, mint egy halott. Arca sápadt,
mint a frissen hullott hó. A látogatóteremben keménynek mutatta magát,
elfedte az érzéseit. Közölte a feleségével, hogy megérti a tettét. És azt
kívánta neki, hogy legyen boldog. Nema problema! Aztán megköszönte,
hogy annyi éven át szerette, és ilyen önzetlenül bánt vele. Majd intett az
őrnek, hogy véget ért a találkozás, és elkísérte a feleségét az ajtóig.
Búcsúzáskor még el is sütött egy poént. Azzal tréfálkozott, hogy mennyire
fog majd hiányozni neki a felesége gyümölcstortája.
Most hátát a falnak támasztva ül összeszorított ajakkal. Némán maga
elé mered. Szembesül a valósággal. Arra gondol, hogy a felesége egy
ócska ribanc, aki hátba döfte. Ilyen az emberi természet: mindig azt
tudjuk a leginkább gyűlölni, akit a legjobban szeretünk.
 – Az isten verje meg! – sziszegi Sirály.
– Ne törődj vele, majd elmúlik.
– Szart múlik el.
Más módszerrel próbálkozom. – Nem te szoktad mondogatni, hogy
odakint rengeteg szerencsétlen ember lézeng az utcákon? Mindenkinek
megvan a maga gondja-baja.
Sirály rám se hederít. – Tuti, hogy teherbe esett – folytatja – Attól a
baromtól.
– Ezt meg honnét veszed?
– Tudom, és kész – üvölti.
Idegesen felpattan a helyéről, és fel-alá járkál a cellában. Szeme
megakad a houdinis poszteren. Attól félek, hogy egy várratlan
mozdulattal letépi, és darabokra szaggatja. Ám ez a félelmem nem
igazolódik be. Ehelyett elkomorul az arca, majd elrugaszkodik, és tiszta
erőből belebokszol a falba.
Vérfagyasztó sikítást hallat. Elborzadok tőle. Bevillan egy régi emlék.
Az apámmal voltam kettesben. Az utcán történt. Egy szórakozóhely előtt
hajba kaptunk valamin. Apám orrlyuka kitágult, szeme haragosan
villogott – vagy csak én lettem volna pattanásig feszült? Majd
felrobbantam az idegességtől. Fejjel nekimentem a falnak. Újra és újra.
Többen is odaszaladtak hozzám. Sohasem felejtem el a szórakozóhely
dolgozóinak életmentő áldozatkészségét.
A következő ütésre felocsúdok. Megpróbálom lefogni, de Sirály
annyira erősen meglök, hogy a földre zuhanok. Mire sikerül lefognom a
karját és lehiggasztanom, még jó párszor beleveri az öklét a falba.
– Elég! Ide fog csődülni az összes börtönőr. Hallod?
Vér borítja mindkét öklét. Zihál, kapkodva veszi a levegőt.
Könyökömmel lefogom a fejét, és várom, hogy megnyugodjon.
– Felejtsd már el! – parancsolok rá.
– Mit tudsz te erről?
– Nagyon is sokat.
– Muszáj valamin levezetnem a haragomat.
– Akkor majd kerítek neked egy bokszzsákot.
Sirály nem válaszol. Tudom, mi futhat át az agyán. A zsák nem old meg
semmit, hiszen élettelen, merev és néma. Ő érezni akarja a húst, amint
ökle belehatol, és hallani akarja a csontok ropogását. Ha nem
raboskodna, ma éjjel elmenne egy bárba, leinná magát a sárga földig,
majd belekötne valakibe. És mivel nem túl izmos, feltehetően
kékre-zöldre vernék. Őt azonban ez sem zavarná, hiszen másnap lenne
miről beszélgetni. Ez legalább elviselhető lenne. Hátradöntöm a fejét, és
a szemébe nézve így szólok:
– Rajta, üss meg engem!
– Micsoda ? – kérdezi felháborodottan.
– Pszt! Ne üvölts! – csitítom. – Én bokszoló vagyok, vagy talán
elfelejtetted?
Látom, amint kiül a döbbenet az arcára.
– Elment az eszed! – mondja, és röhög. Mindketten tudjuk jól, hogy ez
részéről igent jelent.
Ekkor támad egy ostoba ötletem. Leveszem a pólómat, és elhajítom.
Mély lélegzetet veszek, majd kifújom. Belégzés, kilégzés, belégzés,
kilégzés…
Leengedem a vállamat, behúzom a hasamat, kezemet ökölbe szorítom.
Megfeszítem minden izmomat. Kellő távolságot kell tartani az
ellenségtől, a felénk irányuló ütésektől. Mindig kell, hogy legyen
bizonyos távolság egyén és társadalom, múlt és jelen, az emlékek és a
lelkiismeret között… Az életben minden cselekedetünkre és érzésünkre is
érvényes ez a szabály. A távolság megvéd minket. Úgy lehet kitérni egy
erős ütés elől, ha az ember képes kellő távolságot tartani.
Eközben Sirály felvonja az egyik szemöldökét, és így bámul engem.
Mindig ezt teszi, ha valamit nem ért.
– Na? Mire vársz, te gyáva féreg? – hergelem.
Az első ütés nem jól célzott, nem talál el. Sirálynak bizonyára jobban
fájhatott. Hosszan és kitartóan fütyülök.
– Mi az? – kérdezi Sirály meglehetősen idegesen.
– Semmi – felelem gúnyosan vigyorogva.
Sirály utálja, ha belevigyorognak a képébe. Nem bír magával. A düh
elönti az agyát. Ebben, a lyukban senki nem kedveli a gúnyos vigyorokat.
Erős a hasizmom. Csakhogy erősebb ütés ér, mint amekkorára
számítottam. Érzem, amint Sirály ökle belefúródik a bordáim alatti
üregbe. Sirály meglepődik saját erejétől, és kíváncsian fürkészi a
tekintetemet.
Bevillan egy másik emlékkép is. Anyám annak idején magával vitt a
törökfürdőbe Isztambulban. Hatéves lehettem. Bódító hőség, pára,
mindenütt meztelen női testek, és egy lógó mellű idős asszony. Rémülten
rohantam kifelé. Anyám utolért, elkapott, és erősen megrázott a
váltamnál fogva.
– Hová, hová?
– Nem tetszik ez a hely.
– Te gyagyás, és én még szultánnak hívtalak? – jegyezte meg anyám. –
Találóbb lenne az a becenév, hogy anyámasszony katonája.
Távolság. Nem szabad túl közel engednem ezt az emléket
önmagamhoz. Különben megőrülök.
Ismét vigyorgok. – Gyerünk, te anyámasszony katonája!
Sirály egyre elszántabb, egyre erősebb ütéseket mér rám. Nem számít
túl izmosnak, de azért nem nyámnyila. Leginkább egy vadászkutyára
emlékeztet: inas, sovány, egy gramm felesleg sincs rajta, ugyanakkor
makacs és könyörtelen.
Jó ideig folyik ez a küzdelem. Egyszer csak gondol egyet Sirály, és
megcélozza az államat. Máskülönben mindig ugyanazt a pontot veszi
célba. Azon a ponton kanyarodik valahol a vakbelem: egy teljesen
felesleges belső szerv. Semmilyen funkciót nem tölt be, Houdini halálát
mégis ez okozta.
Sirály sorra nagy csapásokat mér rám. Pár perc elteltével kinyílik a
folyosó végén található vasajtó. Valaki felkapcsolja a villanyt. Az egyik
közeli cellában valaki elégedetlen kuncog, hallhatóan élvezi a Sirály és
köziem kirobbant verekedést. Futva érkeznek az őrök. Berontanak
hozzánk, mert azt hiszik, igazából verekedtünk. Sirály átölel, tanúsítva,
hogy szó nincs ilyesmiről. – Mi barátok vagyunk – jelenti ki. Büszkén
vigyorog. Ez hiba. Mármint vigyorogni. Ahogyan már korábban is
említettem, itt senki sem kedveli a vigyorgást.
Mielőtt felfoghatnánk, hogy mi történik, az őrök éktelen ordibálásba,
szitkozódásba fognak. Fenyegetések közepette kilökdösnek minket a
cellából. Erőfitogtatásról van szó. Sirály és én úgy megdermedünk, mint
a svábbogarak, amelyeket éjjel a konyhában tetten érnek.
– Hé, félreértik a helyzetet! Mi nem is verekedtünk – üvölti Sirály,
ahogy csak kifér a torkán.
– Akkor meg mi a fenét csináltatok ? – kérdezik az őrök.
Talán táncoltatok?
Sirály összezavarodik egy pillanatra, és rám néz kérdőn. – Tényleg
tulajdonképpen mit csináltunk?
Másnap reggel Andrew McLaughlin őr betér hozzánk, és
természetesen magával hozza azt a tántoríthatatlan gőgjét is. Megszokta
már az új munkáját, engem azonban nem tudott megszokni. Elolvasta az
előző éjszakáról szóló jelentéseket, és arra a megállapításra jutott, hogy
mivel senki nem szokott csak úgy ok nélkül verekedni, biztosan
valamilyen kábítószer hatása alatt álltunk. Tárgyi bizonyíték kerítése
céljából megparancsolta az embereinek, hogy alaposan kutassák át a
cellánkat. Ők pedig tüzetesen átnézik a könyveinket, takaróinkat, Sirály
gyerekeinek a fényképalbumait, a füzeteimet, sőt a matracaink alá is
benéznek.
Sirály az ajkát harapdálja, hogy visszatartsa a nevetést.
Mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében. A csodával határos módon nem
találnak semmit: tiszta a cellánk. Ha néhány nappal korábban nézik át,
találták volna három-négy cuccot. Mára azonban mind elfogyott. Nincs
miért aggódnunk.
McLaughlin őr megtorpan, mielőtt távozna. Van valami a kezében.
– Mi ez? – szegezi nekünk a kérdést.
Egy képeslapot tart a kezében, amelyen a vidámpark, azon belül a
körhinta látható. A képen egyetlen ember sincs, csak falovak, a háttérben
fények, és egy léggömb, amelyet elsodort a szél.
– Nem hallom a választ! – ordítja McLaughlin.
Sem Sirály, sem én nem felelek. Ekkor McLaughlin őr megfordítja a
képeslapot, és torzított, vékony, női hangon felolvassa a hátlapon
szereplő szöveget.

Kedves Bátyus!
Lehet, hogy ezek után nem is így kellene szólítanom téged? Akkor
viszont minek nevezzelek? Askander? Iskender? Alex? Szultán?
Gyilkos? Mit számít!
Emlékszel, hogy amikor megérkeztünk Londonba, Anya elvitt minket
a vidámparkba, és felültünk a körhintára? Ugye fantasztikus volt? Yunus
még nem született meg, apám meg ki tudja, merre járt. Csak hárman
voltunk: te, én és anyám.
Sohasem bocsátok meg neked. Nem érdekel, ha a börtönben sínylődsz,
vagy elégsz a gyehenna tüzén. Sem a királynő, sem Isten büntetése nem
elegendő ahhoz, hogy megjöjjön az eszed.
Csak hogy tudd, a bíróságon nem fogok kiállni melletted. Akármit
mond is Tariq bácsikám, ellened fogok vallani. Mától fogva két
szerettem halálát gyászolom: anyámét és a testvéremét…

Esma

– Hű, de kemény csaj a húgod? –jegyzi meg McLaughlin őr, és kezét a

szívére helyezi, – fő látni, hogy van valaki a családodban, aki
különbséget tud tenni helyes és helytelen között.
Miközben ezeket mondja, egy másodpercig sem néz ránk. A mondat
végéhez érve viszont a szemembe fúrja a tekintetét. Kinyújtom a kezem,
hogy visszaszerezzem a képeslapot, de ő felemeli kezét a levegőbe.
Szórakozik velem.
– Ácsi! Lassan a testtel! – mondja, és lebiggyeszti az ajkát. – Előbb
válaszolj a kérdésemre: Miért hagytad, hogy Sirály megüssön?
Nem tud mit kezdeni a csönddel, így hát vállat von, majd a körmeit
nézegeti.
– Rendben. Most elmegyek – közli. – Elviszem magammal ezt a becses
képeslapot. Ha majd úgy döntesz, hogy elmondod az igazságot, keress fel
engem, Alex, és akkor visszakapod.
Nem kell hogy a kezemben tartsam és lássam ezt a képeslapot, anélkül
is ismerem a tartalmát. Betéve tudom minden egyes sorát, minden szavát.
Minden egyes vesszőt, azt, hogy hol fordul elő benne a „soha” és az
„anya” szó.
McLaughlin őr távozása után lerogyok a földre. Sírhatnékom támad,
szemem könnybe lábad. Hiába próbálok higgadt maradni, hiába
próbálok uralkodni az érzésemen, nem megy. Megint megsebeztek.
Elveszítem az önkontrollomat. Megpofozom magam. Ez sem segít. Ismét
adok egy pofont magamnak. Ez egy pocsék nap lesz.

Iskender Toprák
 RASSZIZMUS ÉS RIZSPUDING

London, 1977. december

Naze mindent megadott volna azért, hogy fia szülessen. Hetedik lánya,
Pembe úgy tekintett a világra, mint az igazságtalanságok földjére.
Előfordult már, hogy becsapták, de azelőtt még soha nem bántak vele
olyan ellenségesen és gorombán, mint aznap.
Délre elfogyott a vendég a fodrászatban. Már csak egyetlen kuncsaft
maradt. Pembe elkéredzkedett a főnöktől. El akart menni vásárolni.
Yunusnak már régóta fájt a foga egy kis narancsvirágos rizspudingra.
Aznap este meg akarta lepni ezzel a finomsággal.
– Rita, elmennék egy órára, jó? – kérdezte rossz angolsággal.
Rita a főnöke és egyben a barátnője volt. Pembe imádta hallgatni a
hatalmas mellű, hiányos fogsorú, bodros hajú, magas, fekete nőt.
Valahonnét Jamaicából származott.
– Rendben. Menj csak! – felelte Rita. – Ha jön vendég, majd én
megcsinálom.
Ahogy Pembe kilépett az üzletből, egyszerre érezte magát könnyűnek
és elcsigázottnak. Megkönnyebbült, hiszen egy teljes órát fordíthatott
magára. Ugyanakkor gondterhelt volt, mivel az utóbbi időben sok
nehézsége adódott. Iskender későn járt haza, és Pembe aggódott, nehogy
rossz társaságba keveredjen a fia. A férje pedig egyáltalán nem járt haza.
Adem boldogtalan volt. Talán ezért nem tudott rá haragudni Pembe.
Bárki rájöhetett erre, aki több-kevesebb időt töltött a férfival. Gyakran
mesélt a gyerekkoráról, sokszor ugyanazokról az emlékeiről. Úgy
ragaszkodott a múlthoz, mint a sós mogyoróhoz, amelynek ropogtatását
nem lehet abbahagyni. Észrevétlenül és akaratlanul újra és újra
belevágott a történeteibe.
Pembe soha nem nézett vissza. Hitt benne, hogy az idő vagy az imák
rendbe hozzák a dolgokat. Egy percre sem lázadt, nem esett kétségbe,
minden hajszálával ragaszkodott az élethez. Úgy tartotta, hogy
előbb-utóbb minden átélt dolognak látszik majd az értelme. A jövő az
ígéret földje. Bár még nem látta, biztos volt benne, hogy fényes és szép.
A holnap végtelen sok lehetőséget rejt magában. Pembe azért tudott
ennyire pozitívan tekinteni a jövőbe, mert volt hite – tudott hinni a
dolgokban anélkül, hogy látta volna őket.
Adem viszont a múltat tisztelte. A múltat, amely megbízható, szilárd,
állandó és legfőképpen maradandó. Benne rejlett mindennek a kezdete.
Számára a múlt jelentette az állandóságot és a változatlanságot. Nem is
azért tért vissza oly gyakran a múltba, mert szüksége volt rá. Sokkal
inkább feladatának érezte – így hajtott fejet egy nála hatalmasabb erő
előtt. Felesége a jövőben hitt, Adem a múltat tisztelte. Ez volt a
legnagyobb különbség kettejük között, és ez mindvégig így is maradt.
A reggeli csalóka napsütés ellenére hűvös volt, feltámadt a szél.
Pembe szorosan magára tekerte a szürke felöltőjét amely kissé öregítette.
Megszámolta a tenyerében szorongatott aprópénzt. Beugrott a Tescóba,
és bevásárolt. Aztán elhaladt a sarki cukrászda előtt, és megakadt a
szeme a kirakatban levő profiterolon. Általában ormótlanok és
mesterséges krémmel vannak megtöltve vastagon, de ezek pont
megfeleltek az ízlésének. Aprók voltak és frissek.
Pembe ritkán engedett a kísértésnek, ám ezúttal kivételt tett. Elindult a
cukrászda felé. Az ajtóra szerelt csengettyűk vidáman csilingeltek, amint
belépett. Egy kövér nő állt a pult mögött, akinek csúnya vörös visszerek
borították a lábát, és elmélyülten társalgott az egyik ismerősével. A
vendégeket a cukrászinas szolgálta ki. A segéd egy legfeljebb húszéves,
borotvált fejű, kék szemű, rendkívül érzékeny bőrű fiatalember volt.
Homlokát pattanások csúfították. Rengeteg tetoválás borította, köztük
egy horogkereszt.
Pembe várta, hogy rákerüljön a sor, mivel állt előtte egy másik vendég
– egy elegáns öltözetű idősebb nő. Az angolok kiválóan értettek a sorban
álláshoz, a türelmes várakozáshoz. Nem rendeztek jeleneteket, nem
próbáltak mások elé tolakodni. Pembe tisztelte ezt a képességüket. Ő is
türelmesen várta a sorát. Egy perccel később ismét megszólalt a
csengettyű, és belépett egy középkorú férfi, ám Pembe nem fordult meg,
hogy megnézze.
Az idős vendég nagyon követelőzőnek bizonyult, és folyton
meggondolta magát. Előbb a mazsolás süteményből kért, majd mégis
inkább a croissant-ból rendelt. Végül az epertorta mellett döntött. Aztán
nem tudta eldönteni, hogy miként csomagolják be az édességet. A
csomagolópapír bár könnyű és praktikus, elszakadhat útközben. Talán az
a legjobb, ha dobozba rakják. Ez a legbiztonságosabb, ugyanakkor így a
legbonyolultabb elvinni.
 Pembe csak várt és várt, de még mindig nem került rá a sor. A mögötte
várakozó férfi idegesen megköszörülte a torkát. A cukrászinas csak
ekkor nézett oda a sorban álló vendégekre. Pembét alaposan szemügyre
vette. Pembe nem vette észre a segéd ellenséges és hűvös pillantását.
Az idős nő végre távozott, de olyan lassan vánszorgott ki az üzletből,
hogy még az ajtóra függesztett csengettyűk sem szólaltak meg. Pembe
intett a cukrászinasnak, hogy rákerült a sor. Az inas azonban úgy tett,
mintha nem látná, és időhúzásból rendezgetni kezdte a fémtálcákat,
dobozokat.
– Elnézést… – mondta Pembe a profiterolra mutatva. – Ebből
szeretnék… kettőt legyen szíves!
– Várja ki a sorát! – horkant fel a cukrászinas, és a fogót törölgette.
Pembét megdöbbentette ez a stílus, és elhallgatott. A másik vendéget
azonban érezhetően zavarta a kialakult helyzet, mert közbelépett: – De
hiszen ő következik.
Ez kapóra jött. Az inas lerakta a fogót, Pembére nézett, és odajött
hozzájuk. – És mit kér?
Pembe még sohasem találkozott rasszista emberrel, és nem értette,
hogyan képes valaki pusztán a bőrszíne, vallása vagy társadalmi
hovatartozása miatt gyűlölni egy másik embert. Érték már atrocitások
idegenek részéről, de azok mindig pillanatnyi bosszúságból fakadtak,
nem makacs előítéletekből. Pembe tisztában volt vele, hogy a Toprak
család más, mint az angol szomszédjaik, ám az ő szemében a törökök és a
kurdok is különböztek, sőt egyes kurdok egyáltalán nem hasonlítottak
más kurdokra. Még a faluban is más-más története volt minden
családnak, és egy családon belül is különböztek a gyerekek. Ha Allah
minden embert egyformának akart volna teremteni, akkor biztosan úgy
lett volna. Pembe bízott Isten akaratában és döntésében. Aki tiszteli az
Isten által létrehozott rendet, az elfogadja az embereket olyannak,
amilyenek.
Pembe nagyon elfogadó volt az emberek veleszületett különbözőségei
iránt. Nehezére esett azonban tolerálni a később megjelenő
furcsaságokat. Nem tudott mit kezdeni a félig lenyírt, félig felállított hajú
punkokkal, a szájába piercinget rakó kamasszal, a teletetovált testű
emberekkel, a felvarrt arcú nőkkel… Amikor egy homoszexuálissal
találkozott, az érdekelte a legjobban, vajon így született-e vagy idővel
vált ilyenné? Ha ez Isten akarata, akkor elfogadja. Ha viszont az illető
választása, akkor helytelenítette. Mivel azonban végső soron minden
Isten akaratából történik, nem táplált ellenséges gondolatokat senkivel
szemben.
Éppen ezért Pembe nagyon meglepődött, amikor ilyen gorombán bánt
vele a cukrászinas. Mégis higgadtan válaszolt neki: – Ezt kérem szépen,
és azt!
A segéd a távolba meredt, mintha nem látná Pembét. Mintha átnézne
rajta.
– Nincs nevük? – kérdezett vissza. – Nem beszéli a nyelvet?
Pembe azt hitte, nem érti a férfi, ezért közelebb lépett a pulthoz, és
rábökött a süteményre. Nem vette észre, hogy kabátja ujja hozzáért az
ennivalóhoz.
– Ne éljen hozzájuk! – förmedt rá a cukrászinas. Az egyik tekercset
kiemelte, és tüzetesen szemügyre vette. – Ezt már nem lehet eladni.
– Micsoda?
– Látja ezt a szöszt? A maga kabátjáról hullott rá. Meg kell vennie az
egész tálcát.
– Szösz? – ismételte Pembe fanyalogva, mintha valami keserűt evett
volna. – Nem, nem. Nem kérem az egész tálcát!
Ahogy idegesen a magasba emelte a kezét, véletlenül levert egy
kekszeskosarat. Mind a földre esett.
– Ejnye! Két lábon járó szerencsétlenség! – kiabálta az inas.
Az üzlet tulajdonosa felfigyelhetett a nagy lármára, mert odasietett a
pulthoz. Az inasból csak úgy dőlt a panaszáradat:
– Ez a nő tönkretette a süteményeket, leverte a kekszeket.
Megmondtam neki, hogy mindet meg kell vennie, de egyszerűen nem
akarja megérteni.
Pembe fülig elvörösödött szégyenében.
– Nem hinném, hogy tud angolul – tette hozzá a cukrászinas.
– Pedig tudok – felelte Pembe.
– Akkor bizonyára értette, amit az imént mondtak magának – közölte a
cukrásznő a kelleténél lassabban és hangosabban.
– Nem tudom megvenni az egész tálcát. Túl sokba kerül – ellenkezett
Pembe.
Az inas összefonta a karját elöl a mellkasán. – Akkor hívjunk rendőrt!
– Rendőrt? Minek? – kérdezte Pembe riadtan.
Ekkor a mögötte álló vendég közbelépett.
 – Elnézést… Figyelem magukat már egy ideje. Nem bírom megállni
szó nélkül. Egyébként, ha rendőrt hívnak, én leszek az eset egyetlen
szemtanúja.
– Uraim… uraim! – szólt közbe a cukrásznő mímelt mosollyal az
arcán. Érezte, hogy a dolgok kicsúsztak az irányítása alól. – Ne fújják fel
ezt az esetet ennyire! Semmi szükség rendőrt hívni.
– Egyetértek – mondta a sorban várakozó férfi.
Pembe érezte, hogy elmúlt a nagy veszély, és óvatosan megfordult.
Alaposan végigmérte a mögötte várakozó férfit. A férfi barna
bársonyzakót, alatta bézs színű magas nyakú pulóvert viselt. Szép és
arányos arca, hosszú orra, kétoldalt kissé megritkult barna haja volt.
Szeme fáradtságról, ugyanakkor könyörületességről árulkodott, és
szürke volt, akár a vihar előtti égbolt.
A cukrászinas is a férfit méregette rosszkedvűen. Aztán sziszegve,
akár a kígyó, megkérdezte: – Rendben van, mit szeretne?
– Előbb a hölgy következik – felelte emez. – Még nem szolgálta ki.

Kis idő múlva együtt távoztak a cukrászdából – két idegen, akiket a

véletlen hozott össze. Pár percig együtt sétáltak az esetet elemezve. A
férfi felajánlotta, hogy szívesen viszi Pembe csomagját. Pembe nem
talált benne semmi kivetnivalót, mégsem fogadta el a szívességet.
Elsétáltak a közeli játszótérig. A park üres volt, feltehetően a szeles idő
miatt. A lehullott falevelek körbe-körbe repkedtek a levegőben, ahogy
beléjük kapott a szél. Mindezek ellenére Pembének tetszett ez az idő.
Amióta Angliába költöztek, ez most fordult elő először. A szél, eső és
köd békét és nyugalmat adott. A gondolataiba merült.
A férfi a szeme sarkából Pembét méregette. Feltűnt neki, hogy
mennyire természetes az arca, és csillogó gesztenyebarna hajában
kunkori vörös tincsek bújnak meg. Szexinek találta a telt ajkát, és csak az
egyik oldalon megjelenő griberlijét. Milyen különös a Természet Anya
lutrija! Ha ez a nő kicsit másképp öltözködne, és kissé másképp járna,
minden tekintetet magára vonzana az utcán! De talán jobb is, hogy elrejti
a szépségét. Az ismeretlen, felfedezésre váró természeti szépségeket
juttatta eszébe.
– Az a fiú bolond – jegyezte meg Pembe, aki még mindig a
cukrászdában történt események hatása alatt állt.
– Nem bolond, hanem rasszista.
 Pembe megállt, megdermedt. A rasszisták olyan emberek, akik nem
szeretik a négereket – mint azok, akik utálják Ritát.
– De hiszen én nem vagyok néger – jelentette ki Pembe.
A férfi nevetett. – Nem kell feketének lenned ahhoz, hogy egy
rasszista beléd kössön. A rasszizmusnak ezer fajtája létezik. Szerintem
azonban semmiben nem különböznek egymástól ezek a változatok.
A férfi különös akcentussal beszélt. Pembe figyelmesen
végighallgatta.
– Vannak például fehérek, akik utálják a feketéket. Aztán vannak
olyan fehérek, akik az ázsiaiakat utálják. Aztán vannak bizonyos feketék,
akik az ázsiaiakat, és bizonyos ázsiaiak, akik a feketéket nem állhatják.
És természetesen nem szabad megfeledkeznünk azokról a feketékről,
ázsiaiakról és fehérekről, akik önmagukat utálják, illetve azokról, akik
mindenkit gyűlölnek. Aztán beszélhetünk a vallási előítéletről is. Egyes
muszlimokat az összes zsidó, egyes zsidókat az összes muszlim létezés
irritálja. És természetesen vannak keresztények is, akik gyűlölik ez
utóbbiakat mind.
– De miért gyűlölködnek? – tette föl a kérdést Pembe.
A férfit nem is maga a kérdés, hanem a kérdésben rejlő már-már
gyermeki naivitás és romlatlanság fogta meg. Egy ennyire nyílt és
világos kérdésre nem felelhette azt, hogy a növekvő munkanélküliség, a
szegénység, az idegenellenesség, a gyökértelenség, az ideológiai
szakadék, az olajválság… A születésétől fogva borúlátó férfi, aki egy
szikrányi hitet sem vetett az emberiség jövőjébe, önkéntelenül
megismételte a kérdést:
– Való igaz. Mi értelme a gyűlölködésnek?
Leültek a játszótéren, Pembe rossz angolságával elmesélte, hogy egy
fodrászszalonban dolgozik, és éppen elkéredzkedett, hogy megvásárolja
a rizspudinghoz szükséges hozzávalókat. Továbbá azt is elmondta, hogy
nem talált olyan mogyorót, amilyet Isztambulban használt, és emiatt be
kellett érnie a mandulával. Meglepte, hogy a férfi milyen odaadással
hallgatja. Sose hitte volna, hogy egy férfit ennyire érdekelhet a főzés.
– Ezek szerint maga török? – kérdezte a férfi.
Pembének meg sem fordult a fejében, hogy azt felelje, ő
tulajdonképpen kurd. Mindig időbe telt, hogy felfedje valódi identitását.
Emiatt egyszerűen csak bólintott.
 – Lokomcu geldi hanim, leblebilerim var13 – mondta a férfi törökül.
Pembe elképedve, tágra nyitott szemmel bámulta a férfit. Emez csak
nevetett Pembe ámulatán.
– Sajnos ez minden, amit tudok. Mindössze néhány szót beszélek
törökül.
– Hogyhogy?
– Az anyai nagyanyám görög volt – felelte. – Isztambulban élt.
Nagyon szerette azt a várost.
Azt azonban már nem mesélte el, hogy nagyanyja az Oszmán
Birodalom idején hozzáment egy levantei kereskedőhöz, majd elhagyták
Isztambult. Élete végéig visszavágyott a Boszporusz mentén fekvő
házába, és mindvégig hiányoztak az ottani szomszédjai. Ehelyett
megpróbálta felidézni a közös török-görög szavakat: cacik-caciki,
avanak-avanakis, ispanak-spanaki, çiftetelli-tsiftetelli… Pembe vidáman
kacagott. És nevetés közben eltakarta a száját, mint azok a nők, akik
számára szokatlan, hogy az utcán kacarásznak.
A férfi hirtelen elhallgatott. – Várjon! Hiszen még a nevét sem tudom.
Pembe félresimította a homlokát eltakaró hajtincseket, és bár nem
gyakran árulta el mindkét nevét, most mégis azt felelte: – Pembe Kader.
Azt jelenti, hogy Rózsaszín Végzet.
Várakozásával ellentétben a férfi nem csodálkozott, és nem is nevetett.
Komoly tekintetet vágott, mintha a világ legszomorúbb titkát hallotta
volna, majd így szólt:
– Olyan a neve, mint egy költemény.
Pembe elmosolyodott. Régóta nem mosolygott már. Aztán elővette a
profiterolokat, és megkínálta vele a férfit. Pembe is evett belőle. A férfi
pedig megosztotta vele azt a mazsolás süteményt, amit ő vett a
cukrászdában. Némán falatoztak, majd olyan szavakat használva, mint;
a „ha”, „talán”, „nem vagyok benne biztos, de…” folytatták a társalgást,
amely a rasszizmussal és a rizspudinggal indult.
Eliasnak hívták. Pembéhez hasonlóan ő is közel nyolc éve élt már
Londonban. Szerette a várost, és nem zavarta, hogy idegennek érezte itt
magát. Szíve mélyén a Föld minden pontján idegennek érezte magát.
Miközben a férfit hallgatta, Pembe agyán többször is átfutott az, hogy
„Bár jobban tudnék angolul!”. Pedig ahhoz, hogy két ember

13 Megjött a lokumárus, hölgyem, van sok finomságom.

beszélgessen, nem feltétlenül kell folyékonyan tudniuk az adott nyelvet.
Bár férjével ugyanazt a nyelvet beszélték, mégis csak nagy ritkán
váltottak néhány szót egymással.
– Szóval, görög vagy? – kérdezte Pembe. Időközben össze is
tegeződtek. Természetesen nem árulta el, hogy mit gondol a görögökről a
sógora, Tariq.
– Nem egészen. Negyedrészben görög, negyedrészben libanoni,
negyedrészben iráni és negyedrészben kanadai.
Pembe meglepetten nézte. – Hogyan?
– Anyai nagyanyám férje libanoni volt, az ő házasságukból született
anyám. Aztán anyám megismerte apámat. Apám szülei Teheránból
emigráltak Kanadába. Én Bejrutban születtem, és Montrealban
nevelkedtem. Most pedig Londonban élek. Mondd, szerinted
tulajdonképpen hová valósi vagyok?
Mennyi utazás, mennyi búcsúzás és újrakezdés! Vajon sohasem ijedt,
meg a sok-sok bizonytalanságtól? Pembének eszébe jutott, hogy
hajdanában arról álmodozott, egyszer tengerész lesz, és távoli kikötőkbe
is eljut.
– Vannak ilyen emberek is – mondta Elias. – Vannak világpolgárok.
Ekkor vette észre Pembe kezén a jegygyűrűt. Ugyanakkor Pembe nem
vette észre a férfi kezén a jegygyűrű nyomát, a régi házastárs árnyékát.
– Mit dolgozol? – kérdezte Pembe.
– Szakács vagyok.
Pembe arca felragyogott:
– Tényleg?
– Igen. Fogadni mernék, hogy finomabb rizspudingot készítek, mint
te.
Pembe elképzelte Eliast, amint hagymát aprít, vagy fogja a serpenyő
nyelét és tököt párol. Akaratlanul is kuncogni kezdett A Pembe által
ismert férfiak még egy pohár vízért sem tennék be a lábukat a konyhába.
És tudta, hogy ő is ugyanerre neveli a fiait, különösképpen Iskendert.
– Szerencsés a feleséged – jegyezte meg.
– Elváltunk – mondta Elias, és kezével úgy csinált, mintha kettétörne
egy cipót.
Pembe lezárta ezt a kényes témát.
– Mit szólt hozzá apád, hogy szakács akarsz lenni?
Furcsa kérdésnek tűnt, ám rátapintott a lényegre.
 Elias apja évekig nem beszélt a fiával. Megvetette ezt a szakmát.
Vajon Adem beletörődne, ha Yunus szakács szeretne lenni? Közben
Elias elmesélte, hogy akkor tetszett meg neki a főzés, amikor
kísérletezett a konyhában, hogy mivel tudná felvidítani a beteg húgát.
– A húgod beteg volt? – kérdezte Pembe.
– Nem beteg, hanem más.
A környéken lakó gyerekek azonban sajnos egy másik kifejezést
használtak a hozzá hasonlóak jellemzésére: idióta. Elias húga súlyos
Down-kórral született, és mind testileg, mind szellemileg fogyatékos
volt. Míg Elias kitűnő iskolába járt, Cleót egy olyan intézménybe
küldték, ahová hozzá hasonló beteg gyerekek jártak. Szinte mindig
durcás és ingerült volt: eldobálta a játékait, a haját tépte, földet, üveget,
papírt evett. A kis Elias felfedezte, hogy egyetlen dologgal tudja
megnyugtatni: valami finom ennivalóval. Így aztán már kiskorától fogva
finomabbnál finomabb ételeket készített neki. Az a temérdek tesztlap, a
gyógypedagógusok, az alternatív módszerek semmit nem értek, de egy
tálca frissen sült almás pitével mosolyt lehetett csalni Cleo arcára. Idővel
aztán Elias rájött, hogy nem csupán a testvére miatt csinálja. A
sütés-főzés valóságos szenvedélyévé vált.
Amikor tésztát gyúrsz, érzed a földet az ereidben. Amikor húst sütsz, az
állat lelke szól hozzád. Meg kell tanulnod tisztelni. Amikor halat
tisztítasz, hallod a tenger morajlását. Óvatosan tisztítod, hogy
megszabadítsd a víz emlékétől. Pembe elvarázsoltan hallgatta Eliast, és
bár sok ismeretlen szót hallott, a lényeget megértette.
– Jóságos ég!… Mennem kell! – mondta riadtan Pembe, azzal
felpattant. Csak ekkor vette észre, mennyi idő telt el.
– Segítsek vinni a szatyrokat?
– Nem, nem… – felelte Pembe határozottan.
Megborzongott attól a gondolattól, hogy valaki meglátja őket együtt,
és elpletykálja. Előbb-utóbb biztosan eljutna a családjához is a hír. Fájó
szívvel rá kellett döbbennie, hogy többé nem találkozhat ezzel a férfival.
Elias mit sem sejtve a Pembe agyán átfutó gondolatokról, előhúzta a
névjegyét.

ELIAS STEPHANOS ROBERT GROGARY

séf
 Pembe hosszan nézte a szavakat. Meglepődött azon, hogy mennyi
neve van Eliasnak. A névjegy hátoldalán az étterem neve és címe
szerepelt.
– Esténként nem tudok kiszabadulni a konyhából. Délben sem. De ha
úgy négy óra tájban benézel, szívesen körbevezetlek az üzletben és
megvendégellek.
Pembe nem adott semmit viszonzásképpen. Se cetlit. Se címet. Se
ígéretet.
Elias előrehajolt, hogy megpuszilja, mire Pembe visszahőkölt. Ez
összezavarta Eliast. Pembe a kezét nyújtotta, de Elias nem vette észre
időben, mert még mindig azon töprengett, hogy miért nem hagyta
Pembe, hogy megpuszilja. Kölcsönös zavarukban végül Elias csak
súrolta kezével Pembe csuklóját, Pembe pedig megveregette a férfi
vállát. A helyzet esetlensége egy külső szemlélő számára mulatságosnak
tűnhetett volna, de számukra inkább kínos volt. Gyors léptekkel ki-ki
ment a dolgára.
 A SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG

London, 1977. december

Aznap ünnepelték Tobiko születésnapját. Hónapokkal azelőtt, hogy a

Toprak család élete romba dőlt volna, a hétéves Yunus szerelmi bánattól
szenvedett a lakásfoglalók által megszállt épületben.
Tobiko húszéves lett Yunus hallotta, hogy Tobiko tipikus Baknak
nevezi magát. Azt azonban nem tudta, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e.
Ő az Oroszlán jegyében született, de ez sem mondott számára túl sokat.
Egy dolgot tudott biztosan: egyre jelentősebb korkülönbség tátongott
közte és a szíve választotta között. Egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy
valaha sikerül behoznia a lemaradást.
Emiatt rosszkedvűen gubbasztott az egyik félreeső sarokban, és
pattogatott kukoricát majszolt egy műanyag tálkából. A szeme sarkából
leste, amint a lakásfoglalók sorra átadják az ajándékaikat Tobikónak.
Ezüst orrkarikát, biztosítótűket, fonott karkötőket, fémszegecses
nyakörvet, lyukas neccharisnyát, egy pár katonai bakancsot kapott.
Kapott még egy foltvarrott takarót, amelyen az „orvosi marihuána”
felirat állt, egy plakátot, amelyen az ártatlan tekintetű Patti Smith
meztelenül pózolt, könyveket (Stephen Kingtől A ragyogás, Charles
Bukowskitól A semmitől délre címűt), egy rendőrsisakot (amelyet egy
zsaru ottfelejtett az egyik kávézóban), egy Lustálkodáshoz való jog
feliratú táblát, és egy fekete pólót a The Damned nevű rockbanda
képével.
Yunus nem vett részt a tülekedésben, mert utolsóként akarta átadni
ajándékát Tobikónak. Ennek két oka is volt. Először is, azt remélte, hogy
így legalább pár percre kettesben maradhat vele. Másodsorban pedig
nem volt benne biztos, hogy Tobikónak tetszeni fog az ajándéka – pláne
miután látta, hogy miket kapott a többiektől.
Kisvártatva belépett a szobába Kapitány egy olyan szűk
farmernadrágban, amilyenhez foghatót Yunus még sohasem látott. A
fiatalember egy legalább két számmal kisebbnek tűnő bőrdzsekit és
motorosbakancsot viselt. Nem hozott ajándékot Tobikónak, csak
magához húzta, és ezt mondta neki:
– Az enyémet majd később kapod meg, bébi!
 Tobiko elpirult, szégyenlősen mosolygott, szemében titkos fények
gyúltak. Yunus szíve összeszorult. Arra gondolt, talán neki is ugyanezt
kéne tennie. Szürke farmernadrágot és az édesanyja által kötött sötétkék
pulóvert viselt. Elképzelte, amint feláll, és súlyos, határozott léptekkel
odamegy Tobikóhoz. Mély és titokzatos hangon azt búgja majd a fülébe:
– Az enyémet később kapod meg, bébi!
Vajon mit lépne erre Tobiko? Vajon őrá is ugyanígy mosolyogna,
ahogyan Kapitányra? Yunus ezt nem tartotta túl valószínűnek. Feszülten,
csalódottan becsukta a szemét.
Pembe mindig óva intette: – Jaj, drága fiam, vigyázz a lányokkal! Ők
nem olyan egyszerűek, mint a fiúk. Kényük-kedvük szerint játszanak a
férfiakkal, az Isten óvjon meg téged tőlük!
Yunus egyre jobban elbúsult.
– Hé, kölyök, kérsz egy szippantást?
Amikor Yunus kinyitotta a szemét, ott feküdt előtte a földön egy
hosszú rasztahajú srác. Anyja nagyon meglepődött volna, ha meglátja
ennek a fiúnak a hajviseletét. Nem állta volna meg szó nélkül, és
megkérdezte volna: Hogyan mosnak hajat? Aztán elborzadva hozzátette
volna: Azért szoktak fürdeni ők is, ugye?
A srác szemével egy pontot fixírozott a plafonon, és odanyújtotta
Yunusnak a nemrég meggyújtott jointos cigarettát. Karját tetoválás
díszítette: A gazdagok háborújának a szegények isszák meg a levét.
– Tőlem kérded? – kérdezett vissza Yunus udvariasan.
A fiú válaszadás helyett magában motyogott: – Ismered ezt a dalt a
suliból?
Nagyot nyújtózott.
Yunus a fiú kezében levő cigarettát bámulta. Előfordult már, hogy
beleivott mások sörébe, vagy szívott néhány slukkot mások pipájából, a
drogoktól azonban távol tartotta magát. Ez felettébb vitatott témának
számított a lakásfoglalók között, megosztotta a társaságot. A Fekete
Párduc szimpatizánsai, a szélsőséges feministák, a marxisták és a
trockisták hevesen ellenezték a kábítószerek használatát. A hippik
kedveltek bizonyos drogokat, pl. a hasist. A punkok, nihilisták és az
opportunisták megvetették a füveket, helyette a pirulákat és a kémiai
drogokat használták előszeretettel. Yunus persze nem e miatt az
érthetetlen ellentmondásosság miatt kerülte a drogokat mind ez ideig.
Félt, hogy kivívná anyja haragját.
 Most azonban csupán egyetlen szippantásra invitálták, és ebben nem
látott semmi kivetnivalót. Elfogadta a neki odanyújtott cigarettát, és
nagyot szívott belőle. Szeme könnybe lábadt, és olyan erős köhögési
inger jött rá, hogy majd kiszakadt a tüdeje. A második és a harmadik
szippantás már könnyebben ment, de a köhögés nem múlt el.
– Tegnap még édesanyánk karjában feküdtünk, virágos kertjeink… –
dalolta a rasztahajú srác, akinek nagy sokára eszébe jutott a dalocska.
Yunus vihogva szívott még egy slukkot.
– Most már mind lebegünk, teleszívtuk a tüdőnket.
Yunus vihogva szívta tovább a cigarettát. Akkora zajt csaptak, hogy
végül felhívták magukra Tobiko és a többiek figyelmét. Tobiko megrovó
tekintettel közeledett hozzájuk.
– Ne csináld ezt, drágám! –förmedt rá Yunusra, azzal kikapta kezéből
a cigarettát, és a saját szájába tette.
– Nem áll jól neked. Miért akarsz olyanná válni, mint a többiek? Te
más vagy. Ettől vagy olyan különleges.
Tobiko kedves tekintete, a hangjából érződő aggodalom meghatotta
Yunust. Nagyot nyelt, majd így szólt;
– Képzeld, vettem neked ajándékot.
– Tényleg? – kérdezte Tobiko színlelt meglepettséggel. – És mit?
Yunus felkelt a helyéről, majd emelt fővel, egyenes derékkal, büszkén
átnyújtotta a kis dobozt Tobikónak. Aranyszínű doboz volt, aranyszínű
csomagolópapírba csomagolva, aranyszínű masnival átkötve.
A dobozból egy zenélő gömb került elő. Két összeölelkező alak állt
benne egy pompás kastély előtt; a szépség és a szörnyeteg. Felhúzva a
szerkezetet a két figura táncra perdült egy kellemes dallam kíséretében.
A dísztárgy alsó részén az állt, hogy A Szépség és a Szörnyeteg. Yunus
eredetileg olyan gömböt akart venni, amelyikben egy csókolózó pár van,
de tudomása szerint Tobiko házasságellenes volt. Ezért végül a másik
gömb melleti döntött – dacára annak, hogy ez még többe is került. Az
eladónő mosolygott.
– Remek választás. Anyukádnak lesz?
– Nem, a barátnőmnek – felelte Yunus büszkén.
Volt meg egy oka annak, hogy Yunusnak ez a gömb tetszett jobban.
Tobiko az ő szemében szépséges szép hercegnő volt, míg önmagát
szörnyetegnek tartotta. Ő volt a mese „negatív” főhőse.
– Boldog születésnapot! – gratulált neki Yunus.
 Ez az őszinte ajándék meglepte Tobikót. Úgy tartotta a kezében a
gömböt, mint valami törékeny madárfiókát. Arcáról sugárzott a
boldogság. – Ó, édesem, ez csodálatos!
Yunus szeme csillogott az örömtől. Titkon arra gondolt, hogy egy szép
napon majd feleségül veszi ezt a lányt.
– Mi csodálatos? – kérdezte Kapitány a szoba másik végéből, de
Tobiko nem válaszolt neki.
Yunus egyre szélesebben vigyorgott. Mosolya hatalmas lepellé
változott, amely beborította a házat, elfedve így a pókhálókat, a gyertya
lángja körül keringő molyokat, a faszékek termeszeit, és mindent, amit
Yunus el akart tüntetni, beleértve az összes lehetséges riválisát.

Este a kedvenc zeneszámaikat hallgatták a Clashtől, a Cockney

Rejectstől és a Sex Pistolstól, és közben elfogyasztottak egy jókora
banános-csokis-hasisos születésnapi tortát. A tortáról hiányoztak ugyan a
gyertyák, ám az egyik üzletből elemelt sárgaréz és rézlámpások mégis
ünnepi hangulatot varázsoltak a szobába.
Yunus a kelleténél több sört ivott, és a tortából is evett bőven. Szédült
és émelygett. Hátradőlt, a falnak támasztotta a fejét, és a plafont bámulta.
Mindent megtett, hogy ne hányjon. És ekkor a pislákoló fényeknél
észrevett egy korábban nem látott képet. Egy széles vállú, nagy orrú,
hófehér szakállú, torzonborz férfi képét pillantotta meg. Arra gondolt, a
férfinak talán köze lehet Tobikóhoz, hiszen aznap ünnepelték a
születésnapját, amikor felfedezte ezt a képet.
– A nagyapád? – kérdezte Tobikótól a fényképre bökve.
A rasztahajú srác meghallotta Yunus kérdését, és a többiekhez
fordulva így szólt jókedvűen: – Hé, emberek! A kölyök azt hiszi, hogy
Marx Károly Tobiko nagyapja.
A szobában levők hangos hahotázásba kezdtek.
– Ő mindnyájunk nagyapja – jelentette ki valaki vidáman.
– Mindnyájunk nagyapja – ismételte meg egy másik illető.
– Nagyapánk meg fogja változtatni a világ menetét – tette hozzá
Kapitány.
Yunus rádöbbent, milyen ostoba kérdést tett fel, és a füle tövéig
elvörösödött. Ugyanakkor nem hátrált meg. Nem futamodhatott meg
Kapitány előtt. Inkább sebtében feltett neki még egy kérdést: – Nem túl
öreg már?
 – Nem öreg, hanem bölcs – jött a válasz.
– De kövér – kötekedett Yunus.
Ismét hangos röhögés hallatszott, a Kapitány azonban komolyra
fordította a szót. – Az a férfi a te oldaladon állt. A magadfajták jogaiért
harcolt.
– Török volt? – szakadt fel a kérdés Yunusból önkéntelenül.
A lakásfoglalók önfeledten nevettek, hahotáztak, az egyikük még le is
esett a fotelból. Letörölték a könnycseppeket, majd kíváncsian várták a
folytatást.
– Úgy értem, a hozzád hasonló nincstelenekért harcolt – magyarázta a
Kapitány.
– Az meg mit jelent?
– Azokat nevezik nincsteleneknek, akiktől a vagyonosok elorozzák a
tulajdonjogot annak érdekében, hogy ők több vagyont tudjanak
felhalmozni, mint amennyit megérdemelnének.
Yunus értetlen képet vágott.
– Az ember a leggőgösebb, legkapzsibb és legönzőbb teremtés az
egész földkerekségen – folytatta a Kapitány emelt hangon. – Egyetlen
másik faj sem törekszik mások kizsákmányolására. A kapitalista
rendszer lényegét úgy lehetne összegezni, hogy a gazdagok kisemmizik a
szegényeket. Ti, én, a kis barátunk és a családja mind a nép fiai vagyunk!
Koszos kezű, mocskos arcú proletárok vagyunk!
– Anyukám állandóan takarít – szólt közbe Yunus.
Ismét nevettek a szobában levők, ám ezúttal nem gúnyosan, hanem
megértően. Tobiko a homlokát masszírozta, mint akinek fáj a feje.
Kapitány viszont csak a maga igazával törődött, és nem érzékelte a
hallgatóközönsége lelkiállapotában bekövetkezett változást.
– Nyisd fel a szemed, kölyök! Egyesek szüntelenül kizsákmányolják
az apádhoz hasonlókat, hogy megtömhessék saját zsebüket.
Yunus zokon vette ezt a megjegyzést, és felpattant a helyéről. – Senki
sem zsákmányolja ki az apámat! Egyikünk arca, keze sem mocskos!
Amikor anyukám megbetegedett, a szomszédok hoztak nekünk levest.
Nem csupán büszkeségből mondta ezeket, hanem teljes szívvel hitt is
benne. Családját soha nem tekintette szegénynek. Természetesen
előfordult, hogy az anyjának szorosabbra kellett húznia a nadrágszíjat
vagy szívta a fogát egy-egy új holmi megvásárlásakor. Azt azonban
sohasem hallotta, hogy odahaza a családtagjai rászorulónak,
nélkülözőnek vagy alsó osztálybelinek titulálták volna egymást.
Ez alkalommal senki nem nevetett. Odakint időközben teljesen
besötétedett. És ez idő alatt Pembe innen nem túl messze aggódva
tekingetett ki a konyhaablakon. A fiát várta. Olyan magányos és néma
volt, mint a díszgömbbe zárt figurák.
– Ezer bocsánat! Végtelenül sajnálom, kis barátom. Nem akartam a
lelkedbe gázolni – mentegetőzött Kapitány. – Te még túlontúl fiatal vagy
ahhoz, hogy megértsd ezeket a dolgokat.
Ez az utolsó mondat mélyen megsebezte Yunust, mert épp a lényegre
tapintott rá: az életkorára, Tobiko elérhetetlenségére, a plátói szerelemre.
Lerogyott egy székre, teljesen összetört.
– Ne törődj vele, picikém – suttogta Tobiko a fülébe, majd hozzátette.
– Későre jár. Menned kell.
Yunus ekkor döbbent rá, hogy beesteledett. Megrémült.
– Ajaj, jaj! Anyám biztosan halálra izgulta magát, és nagyon le fog
szidni.
Ahogy felkelt ültő helyéből, megfordult vele a világ. Erős émelygést
érzett
– Jó éjszakát, Jonah14!
– Ég veled, tesó!
– Szia, kölyök. Gyere máskor is.
Yunus apjától és nagybátyjától azt látta, hogy búcsúzáskor rendre a
szívükre helyezik a jobb kezüket. Ő azonban másképp köszönt el a
lakásfoglalóktól: mutató- és középső ujjával V betűt formálva intett
nekik.
Az első lépésnél úgy érezte, megfordul vele a világ. Aztán egyik
pillanatról a másikra ott mindenki szeme láttára óriásit hányt. Nem a
földre, nem is egy sarokba, hanem szíve választottjára.
– Ó, ne! – nyögte még, mielőtt lecsukódott a szeme. Arra gondolt,
hogy ezek után Tobiko biztosan nem fogja kedvelni.
Azon az éjszakán az ifjú, hóbortos lakásfoglalók hazacipelték a
hátukon. Amikor odaértek Yunusék Lavender Grove-i lakásához,
becsengettek, majd eliszkoltak. Pembe kitárta az ajtót, ott találta a
küszöbön legkisebb fiát matt részegen, reménytelenül szerelmesen,
amint hangosan horkolva alszik.

14 Jonah: a Yunus angol megfelelője. (A fordítók megjegyzése.)

 A BOLYHOS KARDIGÁN

London, 1977. december 18.

Katie Evans év eleje óta bele volt zúgva Iskenderbe, szinte akarata
ellenére. Alex. Alexander. Iskender. Mindegy is. Tiszta idióta. Egy
felfuvalkodott alak. Állandóan a sleppjével mászkál, aki látja, azt hiszi,
afféle bandavezér – gondolta Katie. Amúgy meg kell hagyni, helyes srác.
Arányos test, fekete haj, kreol bőr, és igéző tekintet. Végül Katie
összeszedte minden bátorságát, és felvetette, hogy találkozzanak,
Iskender pedig beleegyezett. Közölte Katie-vel, hogy szombaton reggel
otthon fog segíteni az anyjának, tizenegy és két óra között bokszedzése
lesz, de utána ráér, és ha Katie annyira akarja, találkozhatnak.
A randevút megelőző órákat Katie a szobájában a tükre előtt töltötte
azzal, hogy ruhákat próbálgatott. Az anyjával együtt vásárolt
pasztellszínű – barack, narancs, almazöld – moherkardigánokat
nevetségesen bénának találta, akárcsak a derékban húzott szoknyáit, az A
vonalú ruháit és a csatos cipőit. Kétségbeesett, ha arra gondolt, hogy
Iskender szemével nézve a gardróbjában minden olyan édibédi, és ő is
ilyen cuki kislány. Végül összeszedte magát, és a kényelem mellett
döntött. Farmer, műbőr cipő, lila melegítőfelső. Haját lófarokba fogta,
szolid sminket tett fel. Remélte, hogy ez az egyszerű stílus tetszeni fog
Iskendernek.
Katie öt perccel korábban érkezett a kávézóba, útközben minden
kirakatban megnézte magát. Negyven perccel később Iskender még nem
volt sehol. Katie túl büszke volt, és nem egykönnyen ismerte be a
vereséget, ezért hívta a pincért, és rendelt még egy kólát. Eredetileg
banános-epres turmixot akart rendelni, ez volt a kedvence, de
meggondolta magát, mert túl lányos italnak tartotta.
Katie-nek már majdnem elfogyott a második kólája és a maradék
türelme, amikor nyílt az ajtó és szájában rágógumival, vállán
sporttáskával belépett Iskender. A haja nedves volt. Katie ebből is
láthatta, hogy nem kapkodott el semmit, lezuhanyozott, gondosan
megfésülködött, és nem törte magát, hogy időben odaérjen a randevúra.
– Mizu, szépségem? – kérdezte Iskender.
Az a rövidke szó, az az egyszerű, butuska szó, hogy szépség, eloszlatta
Katie minden haragját, melyet kis labdává gyúrt össze és kidobott az
ablakon. Önkéntelenül fülig vörösödött.
– Minden oké.
– Sokat vártál?
– Nem, nem számít – válaszolta Katie.
Iskender sötét, okos szeme a lányt pásztázta; a haját, az ajkát és a melle
formáját elrejtő melegítőfelsőt nézte. Nem értette, hogy miért öltözött
ilyen hanyagul. Kicsit kicsíphette volna magát.
– Hogy ment a boksz?
– Elég jól – válaszolta Iskender. – Az edzőm fantasztikus fickó.
Képzeld, harcolt Észak-írországban! Borzalmas dolgokat látott.
– Fegyvert is használt?
Iskender elnevette magát. – Miről beszélsz? Legalább tíz embert
megölt. Harc közben meg is sebesült. A való életben tanult meg
bokszolni, nem szalonokban, ahová tejfelesszájú kölykök járnak.
Katie elsápadt. Örült, hogy nem az egyik bolyhos kardigánját vette fel.
Megbizonyosodott róla, hogy azoknak nincs helye Iskender világában.
– Mit iszol? – kérdezte Iskender az üres poharakra bökve.
– Ittam két kólát. Te is kérsz?
– Nem, utálom a kólát – felelte Iskender. – Felpuffadok tőle. Szerintem
van valami sumákság abban a titkos receptben. Inkább gyümölcstunnixot
kérek.
Míg azt figyelte, ahogy Iskender hívja a pincért és rendel két italt –
neki egy kólát, magának egy banános- epres turmixot–, Katie úgy tett,
mintha mi sem történt volna. Az iskoláról, az idegesítő iskolatársakról és
azokról a tanárokról beszélgettek, akiket nem szerettek. Csakhogy épp
amikor Katie élvezni kezdte volna a dolgot, Iskender arca elkomorodott.
– Katie, kérdeznem kell tőled valamit. Mit akarsz tőlem?
A lány csak pislogott. Hogy is mondhatná el, hogy előző este az
ágyában a magnót magához ölelve újra és újra a Bee Gees How Deep is
Your Love című számát hallgatta, és közben rá gondolt?
– Nem is tudom, csak úgy beszélgetünk…
– Nehogy félreértsd, szép lány vagy, tényleg, de nem illünk össze, te és
én. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. Vagyis számodra… nem én
vagyok az ideális fickó. Az én életem teljesen más, mint a tiéd – mondta
Iskender.
Katie, mintha valami értékes dolgot elvettek volna tőle, majdnem sírva
fakadt. Önbizalma még sosem volt ilyen mélyponton. E pillanatban,
amikor Iskender nyíltan visszautasította, és kijelentette, hogy nem illenek
össze, élete legfőbb céljává vált, hogy elnyerje a fiú szívét.
– Szerintem nem is különbözünk annyira – jelentette ki Katie
higgadtan.
– Na ne már! Két ember nem is különbözhetne jobban!
– Ezek szerint mindig a hozzám hasonlókkal kellene kezdenem?
Valószínűleg azt hiszed, hogy az az egyetlen célom, hogy hozzámenjek
valami gazdag fickóhoz. Két gyerek és egy kocsi. Hát akkor nagyon
tévedsz! Egyáltalán nem ismersz!
– Hűha! Bocsánat, nem akartalak felbosszantani – mondta Iskender, de
nem úgy tűnt, hogy megbánta. Kellemes meglepetés volt az önelégült
Katie Evanst ilyen bizonytalannak és törékenynek látni, de legfőképpen
az, hogy bele van esve.
– De felbosszantottál, mert esélyt sem adsz nekem. Hogy mondhatod,
hogy nem illünk össze, amikor még nem is ismersz?
Iskender vett egy mély lélegzetet: – Mondok én valamit. Rosszul
kezdtük. Az lesz a legjobb, ha újra megpróbáljuk. – Megragadta Katie
kezét. – Szia, Iskender vagyok. Ha akarsz, hívhatsz Alexnak is.
Katie elnevette magát. – Örvendek!
Mielőtt eljöttek a kávézóból, Iskender elment WC-re. A lépcsőn lefelé
menet beleütközött egy pattanásos homlokú, nyápic skinheadbe. A
közeli cukrászdában dolgozó fiatal vetett egy haragos pillantást
Iskenderre, majd továbbment.
A WC-be belépve Iskender jókedvűen, fütyörészve egy üres fülke felé
vette az irányt, de alighogy becsukta az ajtót, megdermedt az elé táruló
látványtól. Az ajtó hátoldalán egy ötven-hatvan centiméter nagyságú
horogkereszt éktelenkedett, mellette egy csomó rasszista szlogen és
káromkodás feketéllett. Alatta a következő felirat állt: Fehéruralom.
Húzzatok haza, bevándorlók! A szavak egy részét valami fémeszközzel
vésték az ajtóba, a másik részét festékszóróval tették hozzá. Mivel a
festék még nem száradt meg, az illető, aki csinálta, nemrég távozhatott.
Iskender, mint a nyíl, kirepült a fülkéből. Párosával szedte a lépcsőket,
és sajnálta, hogy nem egy perccel korábban jött a WC-be, hogy a tettest
elkaphatta és elverhette volna. Elmulasztott egy remek alkalmat a
verekedésre. De mindenképpen el fogja kapni azt a fajgyűlölő fickót.
Előbb vagy utóbb.
 A séta jólesett Katie-nek, aki egymás után három kólát megivott.
Alkonyatkor céltalanul bolyongva haladtak el az üzletek,
gyógyszertárak, fogadóirodák előtt. Bár az idő borús volt, az utcán
nagyon sok ember járt, mindenki tette a dolgát.
A Victoria parkban megálltak a tó partján, a galambokat figyelték. A
talpuk alatti zöld pázsit kellemes érzéssel töltötte el őket, édes,
reményteli érzéssel. Iskender átkarolta Katie derekát, magához húzta és
megcsókolta. Katie szerette az illatát, ajka ízét, tetszett neki, hogy nem
nyomult tovább, ahogyan más fiúk. Érezte a hangjában a szenvedélyt, a
szemében csillogó merészséget, a lelkében izzó lázadást.
Kéz a kézben leültek egy padra, és nézelődtek. Minden előttük
elhaladóra megjegyzéseket tettek. Ez fura. Az lökött. Vén trotty. Rabló.
Az elhaladók, akik örültek, hogy fiatal szerelmespárt látnak, rájuk
mosolyogtak.
– Nézd azt a fickót! – mondta Katie hirtelen.
Egy sötét hajú, sovány, enyhén görnyedt tartású férfi közeledett
feléjük. Amint Iskender meglátta, elkomolyodott, kihúzta magát és a
Katie-et ölelő karja elernyedt.
– Mi történt? Ismered?
Iskender nem válaszolt, elfordult és felhajtotta a gallérját, mintha el
akarná rejteni az arcát.
– Mi az? Nem akarod látni, vagy mi? – kérdezte Katié.
– Semmi, csak egy ismerős. Nem akarom, hogy együtt lásson minket.
A közeledő alak az a férfi volt, akit mindenki Szónoknak hívott. Pár
pillanat múlva elhaladt előttük anélkül, hogy a padon ülő párra pillantott
volna. Ahogy eltűnt szem elől, Iskender újra átkarolta Katie-t.
– Mi volt ez az előbb? – kérdezte Katie értetlenül. Észrevette, hogy
Iskender nem szívesen beszél a családjáról, gyermekkoráról, és kerüli az
érzelmi témákat. Ilyenkor úgy viselkedett, mintha csapdába esett volna.
Ez azonban még inkább felkeltette iránta Katie érdeklődését.
Milyen összetett személyiség. – Kedves gyerek – gondolta; az
egyetlen probléma, hogy hirtelen haragú. Ilyenkor Katie nem tudta,
mitévő legyen. A későbbi randevúikon – biztos volt benne, hogy fognak
még randevúzni – majd jobban megismeri. Efelől nem volt kétsége.
Afelől sem, hogy előbb vagy utóbb sikerül megszerettetnie magát
Iskenderrel.
 CSODÁK

London, 1977. december 24.

A szakácsokkal és kuktákkal teli, jól megvilágított, tágas konyhában a

Cleo tulajdonosa és séfje, Elias a tűzhely előtt állt, melyen különféle
ételek sisteregtek serpenyőkben. Lassan kevergette a tejszínes
gombaszószt. Már majdnem elkészült. Mielőtt leveszi a tűzről,
feltétlenül hozzá kell adni egy csipetnyi szerecsendiót. Ez az ő apró titka
volt. És aznap mindennek tökéletesnek kellett lennie, hiszen karácsony
volt.
Ortodox keresztény családban született, és bár idővel eltávolodott a
vallástól, szerette a karácsony hangulatát: az énekeket, ahogy az emberek
összegyűltek, megajándékozták egymást, és legfőképpen a csodákba
vetett hitet, a csodavárást. Gyermekként Krétai Szent András volt a
kedvenc szentje – nem mintha vallásosabb vagy kiválóbb lett volna a
többi szentnél, hanem mert maga volt a két lábon járó csoda. Szent
András némának született, de hétévesen egyszer csak beszélni kezdett,
ráadásul jövendő eseményekről. Ha egy néma fiúnak sikerült az időn
átlépve beszélnie, akkor az élet nem lehet olyan szomorú, amilyennek
látszik.
Miután hozzáadta a szerecsendiót, még egyszer megkeverte a szószt,
majd elzárta a gázt. A szuséf hirtelen ott termett mellette, és óvatosan
áttöltötte egy porcelánedénybe a szószt, hogy hűljön egy kicsit, még
mielőtt az ötvenöt adag bélszínre önti.
Elias vetett egy pillantást a karórájára, majd hozzálátott a következő
fogáshoz, a juharszirupos-pekándiós- körtés süteményhez. Az ételek
elkészítésénél soha nem használt fémeszközöket. Ez is egyike volt a
titkainak; csak faeszközökkel dolgozott, a vágódeszkák, merőkanalak,
spatulák, fokhagyma-passzírozók mind fából készültek. A fém hideg
volt, csillogó és túl tökéletes. Nem kötődött hozzá, csak irányította. A fa
viszont kétbalkezes zsenire hasonlított; kicsit ügyetlen volt és ormótlan,
de őszinte.
Csak hét órája volt a karácsonyi vacsora tálalásáig. Már csak néhány
nap választotta el 1978-tól. Eliasnak nem voltak nagy elvárásai az új évre
vonatkozóan, csak egy: azt remélte, hogy nem lesz olyan fájdalmas, mint
az óév.
Az 1977-es év élete legrosszabb tizenkét hónapjának bizonyult. Elias a
múlt évet felfelé ívelő karrierrel, vonzó társsal és tágas otthonnal kezdte.
Azután egyszeriben minden odalett. Hét hónappal később agglegény
volt, egy apró, szinte bútor nélküli lakásban élt, és pár barátján kívül
senkivel sem beszélt – a válás felkészületlenül érte, és végtelenül
kimerítette. Helyzetét olyan játékvonathoz hasonlította, melynek éppen
akkor merül le az eleme, amikor felkapaszkodik a dombra. Házassága
utolsó stádiumában a már nem létező energiájával küzdött, erőlködött és
bizonytalankodott, mígnem végül kisiklott, és megállt. A válás csúnyán
végződött, mindketten önmagukhoz méltatlanul viselkedtek. Elias
rádöbbent, hogy nem érzelmi problémákról, sokkal inkább a pénzről
vitáztak, és úgy döntött, hogy otthagy mindent; a feleségét, a tartásdíjat
és a közös emlékeket.
Szerette a feleségét, és bizonyos értelemben még mindig szerette. Elias
az ő karcsú alakja, keskeny válla, sápadt bőre, tökéletes angol akcentusa
és okos ötletei miatt költözött ebbe az országba. Mivel Annabel, aki
angolabb volt a királynőnél, erősen kötődött a Glouchestershire-ben élő
családjához, és mivel Elias munkája rugalmasabb volt az övénél –
Annabel egy úttörő jellegű női jogi központ alapítója volt az tűnt a
legjobb megoldásnak, hogy rövid ibizai nászútjuk után Londonba
költözzenek.
Bár Elias nem ellenezte a tervet, nehéz szívvel költözött az új hazába.
A hetvenes évek elején London nem számított a konyhaművészet
fellegvárának. Mindössze maroknyi első osztályú étterme volt. Az
angolok nem voltak nyitottak az új ízekre, fenntartással tekintettek más
konyhákra, és ezt nem is rejtették véka alá. Az indiai konyhát mondhatni
elfogadták, de Elias egészen más és új ízeket kívánt nyújtani. Az angol
konyhát nehéznek és elszigeteltnek, vendégeit az új ízekkel szemben
előítéletesnek találta, de igyekezett leküzdeni minden akadályt.
Házasságuk úgy ért véget, ahogy elkezdődött, viharos gyorsasággal.
Amikor aláírták a papírokat, a hét és fél évnyi együtt töltött időből
Eliasra egy Magnólia nevű öreg és lusta perzsamacska maradt, albumok
– tele olyan fényképekkel, melyeket soha többé nem akart látni továbbá
egy összetört szív.
Aztán a nyár vége felé az apja infarktust kapott, és meghalt.
– Minden áldott nap téged emlegetett – mondta az anyja. – Apád
nagyra becsült téged, csak túl büszke volt, hogy megmondja neked.
Olyan rossz volt a vonal, hogy Elias nem volt benne biztos, hogy jól
értette.
– Hazajövök.
– Ne, ne gyere! – mondta az anyja. – Most nem jó. Szedd össze magad,
Cleo és én is összeszedjük magunkat, aztán majd hazajössz. Most
úgysem tudnánk egymásnak segíteni. Maradj csak ott, ahol vagy, és tedd,
amit tenned kell. Biztos vagyok benne, hogy apád is ezt akarná.
Elias anyja szavai nélkül is úgy döntött, hogy nem hagyja el Londont.
Attól a naptól kezdve megállás nélkül dolgozott, és olyan mohón, mint
egy hernyó, amely minden útjába akadó levelet megrág, be akarta
kebelezni és le akarta zárni a múltát. A gubójába zárkózva várta, hogy
egy nap jöjjön valaki, aki kiszabadítja ebből az állapotból. A karriere volt
az egyetlen, ami jól alakult 1977-ben. Mintha a sors kárpótolni akarta
volna minden veszteségéért, csodálatosan alakultak a dolgai: azt
tervezte, hogy hamarosan még egy éttermet nyit Richmondban.
Elias hozzászokott, hogy együtt éljen a fájdalommal. A gyomrában
szorításként jelentkező szomorúság a mellkasa felé vándorolt, és ott
megtelepedve megakadályozta, hogy nevessen, sőt néha még a
lélegzetvételt is megnehezítette. Nem ment el orvoshoz, arra pedig
végképp nem gondolt, hogy pszichológus segítségét kérje. Barátai
egyfolytában hívogatták és sürgették, hogy térjen vissza a híres séfek
között oly népszerű agglegényvilágba. Igyekeztek neki randevút
összehozni különféle nőkkel; volt, aki imádta önmagát, volt, aki utálta.
Elias azonban kifogásokat keresett, hogy egyedül maradhasson. A
magány, amitől egész életében rettegett, most mindent betöltött, és mint
a száraz szivacsba beszivárgó víz, teste minden erét, szövetét birtokba
vette. Különös módon ez nem zavarta Eliast. Megbékült a magánnyal.
Nem tudta kiverni a fejéből a cukrászdabeli nőt. Rózsaszín Végzet –
milyen érdekes a neve, ugyanakkor milyen szomorú! Nem kerülte el a
figyelmét, mennyire más, mintAnnabel; a két nő egymás szöges ellentéte
volt. Ha a régi felesége találkozna Pembével, túl egyszerűnek találná.
Mindentudóan mosolyogna, és azt mondaná, hogy épp ilyen nőre vágyik
minden férfi. Egy nem túl bonyolult nőre, aki nem faggatózik, nem
fecseg feleslegesen, nem kötözködik, és nem kritizál. És, tenné hozzá
Annabel, mindez hiú ábránd csupán, mert igazából nincs olyan nő, aki ne
volna bonyolult. Azt mondaná, hogy kétféle nő létezik: a nyilvánvalóan
bonyolultak, és azok, akik első pillantásra nem tűnnek annak.
Bár Annabelhez is kötődött még, Elias folyton Pembére gondolt.
Eleinte azt remélte, hogy Pembe meglátogatja, és olyan dolgokról
beszélgetnek majd, melyeket mindketten szeretnek, és talán főznek is
egymásnak. Ahogy a barátok szoktak. Csak ennyiről lenne szó. Különös
figyelmet fordított a megjelenésére, de ahogy múltak a hetek, a reményt
felváltotta a bizonyosság, hogy Pembe nem fog eljönni. Miért is jönne?
A munka, mint mindig, megnyugtatta Eliast. Az aznap esti
zsúfoltságot tovább növelte, hogy két bankettet is le kellett
bonyolítaniuk. Az egész csapat teljes erőbedobással dolgozott, és senki
sem kérdezte, hogy az utolsó pillanatban miért gazdagította a menüt egy
új fogással, a narancsvirágos rizspudinggal.
Fél órával később egyik alkalmazottja odajött Eliashoz. – Főnök,
látogatód van.
Elias gondolataiból kizökkenve felkapta a fejét. – Hm?
– Valaki téged keres.
– Most nem lehet. Nem látod, hogy arra sincs időm, hogy WC-re
elmenjek?
Az alkalmazott már majdnem távozott, amikor Eliasnak valami szöget
ütött a fejébe.
– Várj egy percet! Nem egy nő keres? Egy gesztenyebarna hajú?
– Pontosan milyen a gesztenyebarna, főnök? Olyan, minta…?
– Hagyd csak, rendben. Megnézem – mondta Elias.
Évek múlva is emlékezni fog arra a pillanatra. Nem fogja elfelejteni,
ahogy kezét egy konyharuhába törölve kiment a konyhából, s amint kiért
a folyosóra, meglátta, ahogy ott várakozott, arcán bűntudattal és zavarral,
bordó táskájával a hóna alatt. Pembe a szoknyáját húzogatva állt ott, mint
aki védtelennek érzi magát.
Leültek egy asztalhoz. Különös volt ott, a még ki nem nyitott
étteremben, az üres asztalok között, de még furcsább, hogy amíg ők
üldögéltek, a személyzet tovább sürgött-forgott. A felszolgálók
kétpercenként odajöttek hozzá kérdezni valamit, Elias pedig minden
alkalommal kimerülten, mégis nyugodtan válaszolt.
– Menj a konyhába – mondta Pembe egy kis idő múlva.
– Nem, ne aggódj. Rengeteg időm van – hazudta Elias.
Pembe makacsul megrázta a fejét. – Ha akarod, jöhetek én is.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Elias. – Bent tiszta bolondokháza van.
Már csak két óra a vacsoráig, és mindenki fel-alá rohangál, mint az őrült.
Pembe határozottan elmosolyodott. Aznap zárva volt a fodrászat, ráért.
Tudott segíteni. Elias adott neki egy kötényt, majd elé rakta a
feldarabolandó paprikát, felaprítandó petrezselymet és a hámozni való
gyömbért. Pembe hang és megállás nélkül dolgozott. Boldog volt. Olyan
munkát végzett, melyet szeretett. Senki nem szólt bele. A konyhában
tüsténkedők nem értek rá a jövevénnyel foglalkozni. Később, amikor
ideje volt távozni, Elias kikísérte Pembét. Megálltak egy mészfehér bőrű,
meztelen nő, Ingres Nagy Odaliszk-jának reprodukciója alatt.
Tekintetüket elkapták a képről és egymásról.
– Nem felejtem el a jóságodat – mondta Elias. – Köszönöm.
– Én tartozom köszönettel – válaszolta Pembe hiszen te segítettél
rajtam.
Elias abban a pillanatban meg akarta csókolni. És ez a vágya
megrémisztette. Annyira félt, hogy hibát követ el, hogy összetöri a nő
szívét, észrevétlenül átlép egy határt, felrúg egy kulturális szabályt, vagy
tévesen értelmezi ajeleket, hogy szinte megbénult, és olyan távol állt meg
Pembétől, amennyire csak lehetett. Nyújtotta a karját, hogy kezet
rázzanak, de csak az ujjaik hegyével. Pembe azonban lassan közelebb
lépett és rövid, forró csókot lehelt az arcára.

A shrewburyi börtön, 1991

Délután felkerestem Andrew McLaughlin őrt, hogy visszakérjem a

húgom képeslapját.
Fél órát várakoztat. Nem mintha más dolga lenne, egyszerűen
bosszantani akar, emlékeztetni, hogy ki a főnök. Még egy elítélt
várakozik rá a szobában. Egy zöldfülű, aki csak most került ide. Idegesen
lóbálja a lábát, görcsösen szorítja a papírjait. Nyilvánvalóan panasszal
akar élni. Lerí róla, hogy újonc – még nem tesztelték, nem törték be, még
nem szerzett sebeket, nem ütötte meg a bokáját.
– Ne csinálj hülyeséget! – mondanám neki legszívesebben. – Ne
pazarold az energiádat.
A börtönben nem nézik jó szemmel az árulkodást. Bármennyire igazad
van, az árulkodás nem valami fényes ötlet, pláne nem az első hetekben,
amikor mindenki árgus szemekkel figyel, mint valami ragadozó madár;
és amikor még azt sem tudod, hogy ki kicsoda. Vannak lábak, melyekre
nem taposhatsz. Ha mégis rájuk lépsz, szenvedni fogsz.
A szemközti falon lévő üzenőtáblára nézek, amelyen
szervadományozással, kábítószerfüggők gyógykezelésével,
dühkontroll-terápiával, a hepatitis B és a hepatitis C elleni védőoltással,
és az Irgalmas Szamaritánusok elítélteket támogató programjával
kapcsolatos hirdetmények vannak kifüggesztve. Ha ezeket megmutatnánk
egy kinti embernek, biztosan sajnálatosnak, sőt ijesztőnek találná. Én
viszont nem. Az itt eltöltött több mint tíz év után engem sokkal inkább a
kinti világ rémiszt meg.
Esmával gyerekek voltunk még, amikor Angliába érkezve egy piros
autóbusz tetejéről először láttuk a királynő óratornyát (a Big Bent hívtuk
így). A felnőttekkel, különösen anyánkkal ellentétben gyorsan
megtanultuk a nyelvet. Anyámnak nem a nyelvtan okozott nehézséget.
Nem bízott az angol nyelvben, és nem hiszem, hogy a törökben jobban
bízott volna, vagy az anyanyelvében, a kurdban. Úgy hitte, a szavak csak
bajt hoznak. Az emberek lépten-nyomon félreértik egymást miattuk. Nem
bízott azokban, akik a nyelvből éltek – például az újságírókban,
ügyvédekben, írókban. Az olyan dolgokat szerette, amelyek esetében a
szavak nem bírtak jelentőséggel, ahol csak másodlagos szerep jutott
nekik – a képeket, a kézimunkákat, az altatódalokat és az ételrecepteket.
Otthon kurd szavakkal fűszerezett török nyelven beszélt velünk. Mi
viszont angolul válaszoltunk neki, egymás között is az angolt használtuk.
Gyanítom, hogy anyám ebből jóval többet értett, mint mutatta.
Ez a bevándorlók sorsa. Minden idegen vonakodik megtanulni egy új
nyelvet. Pláne a kifejezésektől irtóznak, azok a legrosszabbak. Képzeljék
el, amint megpróbálják megfejteni a „beadja a kulcsot” kifejezés
jelentését. Felteszem, ismerik a beadni szó jelentését, és azt is tudják, mi
az a kulcs, de bárhogy erőlködnek, a kifejezés semmit nem mond, ha nem
ismerik a nyelvet.
A húgom kivételnek számít, imád a nyelvvel bíbelődni. Ha valaki
ismeretlen kifejezést használt a jelenlétében, Esma, mint egy ritka pénzre
lelt éremgyűjtő, mindent megtesz, hogy ő is a magáénak tudhassa.
Szófüggő. Anyám aggódott, hogy a sok olvasástól el fog romlani a szeme,
és csökken az esélye, hogy férjet találjon. Ami engem illet, nekem nem
volt időm a könyvekre. Egészen addig, amíg börtönbe nem kerültem.
A börtön megváltoztatott. Nem egyszeriben, hanem apránként. Azt
azért nem mondhatni, hogy „megbízható elítélt'’ vagyok, de Martin
engedélyezte, hogy akkor használjam a könyvtárat, amikor csak akarom.
Ott rengeteget olvastam, kutattam, töprengtem.
Azt gondolhatják, hogy egy olyan férfit, mint jómagam, mindenki
gyűlöl, de ez távol áll az igazságtól. Leveleket, képeslapokat,
ajándékokat küldenek nekem olyan helyekről, melyek nevét a térképen
sem találom. Egyes fiatalok hősként tekintenek rám, pedig halványlila
fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok valójában. Akadtak olyan nők, akik
hozzám akartak jönni feleségül. Vannak ilyen nők, akik bűnözőkkel
akarnak házasságot kötni, hogy a szeretetükkel meggyógyítsák és jó útra
térítsék őket.
És ott vannak Isten Katonái, akik kihívásnak tekintenek. Minden
vallásból, minden felekezetből. Időnként a New Age hülyeségei is
megtalálnak. Brosúrákat, könyveket, kazettákat küldözgetnek. „Engedd,
hogy kivezessünk a sötétségből és meggyógyítsuk sebzett lelked!”
Micsoda nyálas szavak! A fanatikus hívőket nem értem. Ha megkérdezed,
azt mondják, hogy eszméik az egész emberiségre érvényesek, de merj
csak egy picikét másként gondolkodni, mint ők, nyomban készek
kiközösíteni. A magamfajtával kedvesen viselkednek. Mivel bűnösök
vagyunk, úgy akarják Isten előtt jó színben feltüntetni magukat, hogy a
helyes útra terelnek. Valójában a többségük célja nem az, hogy jót tegyen
másokkal, hanem hogy jó pontot szerezzen a Paradicsomba jutáshoz.
Ezért szeretnek minket. Minket, vagyis a világ szemétjét – a gyilkosokat,
tolvajokat, kurvákat, erkölcsteleneket. Koromfekete szövetből vagyunk,
mellettünk úgy csilloghatnak, mint valami drágakő.
Egy időben felbukkant egy újságírónő is; kihívóan öltözött, rövid
szoknya, hosszú, szexi comb. Néhányszor meglátogatott. – Kérem, Alex,
legyen nyugodt. Én csak szeretném megérteni a családja történetét, és
írni a témáról, ezzel is növelve a társadalmi érzékenységet.
Milyen nemes lelkű! Később a lehető leggusztustalanabb cikket vetette
papírra. Azt írta, hogy a történtekért anyám a felelős, aki elkényeztetett,
mert fiúgyerek vagyok. Azt állította, hogy gyerekként megsérült a lelkem.
„A Közel-Keletre jellemző patriarchális hagyomány tipikus példája.”
Felületesen nézve. Azóta nem állok szóba újságírókkal. Az embert
számokra vagy betűkre egyszerűsítik: „I. T. tegnap megkéselte P. T.-t.”
Valójában nem mi érdekeljük őket, mindössze a fejükben lévő
sablonokhoz akarnak idomítani bennünket.
Léteznek velem kapcsolatos kutatások is, az egyetemen akadt olyan,
aki rólam írta a szakdolgozatát. Sőt az egyik politikus engem hozott fel
példának, hogy befeketítse az összes muszlimot. Azt hangoztatta, hogy ez
a férfi élő bizonyítéka annak, hogy a bevándorlókat nem lehet integrálni
az európai civilizációba. Tudálékos Úr! Anyámnak igaza volt a
szavakkal kapcsolatban, inkább eltávolítják egymástól az embereket,
mintsem közelebb hozzák őket. Az ilyenek számára láthatatlan vagyok.
És anyám is. Mi csak egy eset vagyunk számukra, melyet felhasználtak a
saját céljukra.
Végre kinyílik az iroda ajtaja, és McLaughlin őr kidugja a fejét.
– Nicsak, ki van itt?
Félrehúzódik, hogy beengedjen. Az iroda nagyon megváltozott. Martin
idejében más volt, de Martin is más volt. Őt mindannyian tiszteltük.
McLaughlin leül az asztalához és kinyit egy aktát, minden bizonnyal az
enyémet. – Szóval 1962-ben születtél – mondja. – Egyidősek vagyunk, sőt
ugyanabban a hónapban születtünk. No lám.
Yunus Oroszlán, Esma Rák, én pedig Skorpió vagyok. McLaughlin is.
– Tudod, azt mondják, kétféle Skorpió létezik – folytatja. – Azok, akik
másokat csípnek meg, és azok, akik önmagukat.
Belém fúrja a tekintetét, mintha fel akarná mérni, milyen választ adok.
– Itt azt olvasom, hogy számtalanszor kerültél egyszemélyes zárkába.
De sok vitád lehetett! Rengeteg összetűzésbe keveredtél. Az a legfőbb
elfoglaltságod, hogy a többieket uszítsd és hergeld. Lássuk csak:
betörted egy elítélt orrát, rátámadtál egy őrre, eltörted egy másik elítélt
ujjait, négyet egyszerre. – Megállt, és végigmért. – Hú, hogy fájhatott a
fickónak!
Összerándul a gyomrom.
– Hogy csináltad, Alex? Egy kemény felületre tetted az ujjait és
egyszerre törted el mindet vagy egyesével kicsavartad őket?
Tudom, mit művel. Emlékeztet rá, ki voltam régen, és hogy megint
ilyen lehetek. Az itteni életem két korszakra oszlik. Eleinte mindenkit
bántottam. Tele voltam dühvel és indulattal, teljesen elveszett voltam. A
későbbi korszak viszont nagyjából a mostani állapotomat tükrözi. Még
mindig dühös és őrült vagyok, de haragom már nem a környezetem,
hanem önmagam ellen irányul.
– Egy betontömbbel törtem össze a kezét – mondom.
– Hm – mondja bólogatva, mintegy elismerően. – Az őrrel mi volt a
bajod? Vele mi történt?
 – Akadt köztünk egy kis nézeteltérés.
Kóstolgatott. Egyfolytában szívatott, hogy lássa, mennyit bírok.
Meztelen motozás közben arra kényszerített, hogy hajoljak előre,
mindenemet átvizsgálta; obszcén szavakat használt, felbőszített. Én meg
a fogkefémbe rejtett borotvapengével összeszabdaltam a fél arcát. Aztán
áthelyezték más börtönbe. Szerintem még megvan a sebhelye.
– Itt a kórlapod: epilepszia, migrén, pánikroham, pszichózis és
öngyilkossági kísérlet… hm…
Megáll, talált valamit, ami felkeltette az érdeklődését. – Beszédzavar.
Ez mit akar jelenteni?
– Dadogtam – mondom –, de már elmúlt.
McLaughlin tovább olvas. – Sok gyógyszert szedtél. Trazodon,
Zimelidin, Lithium, Paxil, Zoloft, Diazem, Xanax…
Némelyik semmit sem használt, némelyik egy ideig hasznosnak
bizonyult, egy részüknek pedig annyi mellékhatása volt, hogy még
rosszabbul lettem. A Lithium felpuffasztott, a Trazodontól viszont három
napig tartó fájdalmas erekcióm lett. Kíváncsi vagyok, mindezt vajon
beleírták-e az aktámba.
A válla megrázkódik a nevetéstől: – Ó, nem eszel húst!
Bólintok. A őr röhög. – Pardon, nem tehetek róla. Csak furcsa, hogy
egy ilyen indulatos ember, mint te, aki megölte az anyját, és akinek az
élete tele van erőszakkal, vegetáriánus!
Mivel nem válaszolok, némaság borul ránk.
– Most már megkaphatom a képeslapomat ?
– Természetesen – mondja hirtelen elkomolyodva. – Amint elmondod,
hogy miért veretted el magad Sirállyal, azonnal megkapod a szaros
lapodat.
– Szinte teljesen megbolondult – mondom. – A felesége beadta a
válókeresetet. Szüksége volt rá, hogy valakin levezesse a feszültséget.
– És mivel te magad vagy a megtestesült könyörület, felkínálkoztál,
ugye?
Közben kivette a fiókból Esma képeslapját. Játszadozás nélkül átadja.
– Figyelj rám, vannak olyan eszementek, akik azt hiszik, hogy Houdini a
hasa tájékára kapott ütésektől halt meg. Úgy vélik, hogy az ökölcsapások
felrobbantották a vakbelét.
Nem mondok semmit. Szükségtelen, hogy azt mondjam, én is egyike
vagyok ezen bolondoknak. Ha bizonyos erővel újra és újra ráütsz a
vakbélre, az eredmény kézzelfogható lesz, csupán meg kell találni a
helyes szöget.
Érdemes legalább megpróbálni. Mit veszíthetek ?
– Ugye nem próbálkozol megint öngyilkossággal? Erre gyanakszom
ugyanis – mondja hirtelen. – Már ha olyan Skorpió vagy, aki önmagába
mar.
McLaughlin őr ravaszabb, mint gondoltam. Csakhogy hárítottam. –
Miért akarnék öngyilkos lenni ? Másfél év múlva szabad ember leszek.
Ekkor McLaughlin őr az asztal felett áthajol, és tekintetét az enyémbe
fúrja. Most először beszél egyenesen: – Alex, mindketten tudjuk, hogy te
soha nem leszel szabad ember. Még ha kiszabadulsz is, ha kint leszel az
utcán, örökké a bűntudatod rabja leszel.
Ezután hátradől. – Vésd jól az eszedbe, Houdini halálának semmi köze
az ökölcsapásokhoz. Egyszerűen perforált a vakbele.
– Miért meséli el nekem ?
– Azért,, mert az okos kapitány előre megérzi a közelgő vihart és a
kikötő felé veszi az irányt, azért.
– És ha nincs vihar? – kérdezem, és felállok. – Ha feleslegesen megy a
partra?
Hiba volt, tudom. Nem beszélhetek így, mégsem bírom megállni.
– Ülj a helyedre! – utasít McLaughlin.
Leülök. Némán várakozunk. Eltelik fél perc.
– Most elmehetsz. Tudd, hogy rajtad tartom a szemem.
Míg az ajtóhoz megyek, hallom, hogy a hátam mögött ezt dörmögi: –
Miért hoztad magaddal Angliába a gondjaidat is?
Az angol idegenellenesség mindig készületlenül ér. Nem mondják az
ember arcába egyszerűen, hogy szemét latinó vagy zsíros arab. Az
idegengyűlölet itt nem a mindennapi élet része, ahogy állítólag más
országokban. Finoman csinálják, mindig udvariasan. Nem az ember
bőrszíne vagy vallása jelent problémát. A probléma abból fakad, hogy
mennyire vagy kulturált.
Miközben a cellám felé sétálok, üdvözlök néhány elítéltet. Az itteniek
többsége született angol, de akadnak köztük latin-amerikaiak, oroszok,
bolgárok, arabok, afrikaiak is. Minden nációban egyaránt vannak kiváló
emberek és semmirekellők is. Néhányan kábítószerrel hódítják magukat.
Természetesen lehet, hogy a verekedésektől én is agyalágyult lettem.
Van, akinek az a legfőbb gondja, hogy valakit lefektessen. Buzik… nehéz
a dolguk. Amikor idejöttem, egyik bandába sem léptem be, hanem azon
voltam, hogy én is megalapítsam a saját csapatomat. Nem volt könnyű,
de sikerült. Szigorú íratlan szabályaink voltak, amelyekhez mindenkinek
alkalmazkodnia kellett. A pedofilokkal, nemi erőszakot elkövetőkkel
szemben nem voltunk toleránsak. Homokosokat, gyerekmolesztálókat,
perverzeket nem vettünk magunk közé. Nem volt pirula, kábítószer.
Aztán váratlanul lemondtam a vezető posztról. Otthagytam a bandát,
melyet én alapítottam, mert a fejemben rendezésre váró, tisztázandó
problémák kavarogtak. Bekattantam. Begyógyszereztek, nehogy kárt
tegyek magamban. Mint az öngyilkosok, folyamatos felügyelet alá
kerültem. Tovább süllyedtem – egészen a fenékre.
Aztán egyik éjjel eljött anyám. Vagyis a kísértete. Annyira valóságos
volt, hogy éreztem a haja illatát Egész éjjel velem maradt. Láttam az
arcát, a szemét. Úgy sírtam, mint még soha életemben. Ezután lassanként
megváltoztam, más ember lettem. Nem jobb, talán csak más, mint régen.
McLaughlin őr akárhányszor belenézhet az aktámba, ezt úgysem találja
meg benne.

Amikor belépek a cellámba, Sirály az emeletes ágyon ül, a takarójába

burkolózva. Arca hamuszínű, szeme, beesve. Nagyon szétcsúszottnak
tűnik.
– Hogy ment? – kérdezi.
– Csodásan. Sikerült nem megfojtani egymást.
– Gratulálok – mondja lassan forgatva a nyelvét.
Mióta megkapta a közeledő válás hírét, napról napra több gyógyszert
vesz be. Szeretném azt mondani, hogy ne vegye ennyire a szívére, de
tudom, jobb, ha hagyom. Elnyújtózom az ágyamon, és a gondolataimba
merülök.
A túlvilágon van egy híd, mely vékonyabb a hajszálnál, és élesebb,
mint egy kard. Az Ítélet Napján mindenki egyedül kel át azon a hídon.
Hallani fogod a bűnösök sikolyát, akiknek bőrük és csontjaik teljesen
elégnek. Ha bűnös vagy, te is belezuhansz a mélyben izzó lángokba.
Hacsak nem tettél elegendő jót, mert akkor az áldozati ünnepen levágott
állatok, melyek feltámadnak, épségben átvisznek a hátukon a másik
oldalra. Hogy ki tanította ezt? Bizonyára Tariq bácsikám.
Hétéves lehettem, amikor felhagytam a húsevéssel. Nem tudtunk
minden ünnepen áldozatot vágni, és ezért bocsánatot kértünk Allahtól. A
szomszédok hoztak nekünk húst. Az utolsó isztambuli évünkben anyám
arra kényszerítette apámat, hogy vegyen egy áldozati állatot, de nem ám
akármilyen kost, hanem egy óriásit. Elvégre Angliába készültünk. Apám
ott talált munkát egy gyárban. Allah új ajtót nyitott ki előttünk, és
méltóképpen ki kellett fejezni iránta a hálánkat.
Apám egyfolytában panaszkodott, hogy ez milyen drága és
szükségtelen. Mígnem egy reggel a kertből jövő bégetésre ébredtem. Kint
a pázsiton ott legelt egy birka. A szarvaira kötött szalagokkal
nagyszerűen festett. Megengedték, hogy megetessem. Anyám hennát
festett az irhájára. Az elkövetkező két napot mellette töltöttem. Ez volt az
első és egyben az utolsó állatom.
– Ne ragaszkodj túlzottan ahhoz a koshoz – mondta Tariq bácsikám.
– Miért? – kérdeztem.
Elkomorult az arca. – Hát nem mondták neked, te buta ? Hamarosan
levágják.
Sírva rohantam apámhoz. Jókedvűnek tűnt. Meghallgatta a
problémámat, és megígérte, hogy nem nyúl az állathoz.
– Ne aggódj! – mondta. – Te vagy az egyetlen fiam. A kedvedért
megkönyörülök a birkán.
Istenem, hogy örültem! Büszke voltam rá, hogy fiú vagyok, és nem egy
vézna lány, mint Esma. Másnap elküldtek a piacra. Amikor visszajöttem,
az állat kövér teste már ott lógott a fán.
Nem tudom, mi fájt jobban, a kos halála, vagy az, hogy apám
becsapott. Vagy hogy megtudtam, anyám a bűntársa volt. Vagy hogy
megértettem, nem is vagyok olyan kiváltságos, mint hittem. Anyám a
homlokomra rajzolt az áldozati bárány vérével, és azt mondta, szultán
vagyok. A házat betöltötte az erős és émelyítő hússzag. Amikor elém
rakták az ételt, visszautasítottam.
– Tudod, mennyibe került nekem ez az állat? – kérdezte apám. – Van
fogalmad róla, te istentelen fajankó?
Mondanám, hogy nem tudom, mi történt velem abban a pillanatban, de
tisztában vagyok vele. Düh. Adrenalin. Egyszerre éreztem úgy, mintha
zuhannék és felemelkednék. Hullámokban tört rám. Egyszeriben egy
hegy tetején találod magad, ahol mindenkivel képes vagy szembeszállni,
még apáddal is. Félrelöktem a tányért. A mozdulat durvábbra sikerült,
mint terveztem. Az étel az asztalra borult. Apám csak pislogott, nem hitt a
szemének. Anyám és a húgom előtt szembeszállok a hatalmával? Őrült
haragra gerjedt. Sohasem láttam még olyan idegesnek.
– Edd meg! – kiabálta. – Nem emelek kezet a gyerekeimre, de ne tedd
próbára a türelmemet!
Vállat vontam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Apám felkelt a
helyéről, és belenyomta a fejemet az ételbe. Ez olyan váratlanul ért, hogy
beleütöttem az államat a tányér aljába, amely felpattant, mint egy
gumilabda. Orrom a zsíros szaftban landolt, amely összekeveredett a
könnyemmel és a taknyommal. Egy cuppanást hallottam. Tőlem
származott. A testem azonnal engedelmeskedett. Sosem felejtem el azt az
ízt. A fájdalmam ízét. Apám továbbra is szorosan markolta és nyomta
lefele a tarkómat. Csak a falatok között emeltem fel a fejemet, hogy
levegőt vegyek, és csak rágtam, és rágtam.
A háttérből anyám hangja hallatszott. – Elég már, Adem! Hagyd békén
a fiút!
Végül apám elengedett. Amikor felemeltem a fejemet, láttam, hogy
szégyelli a reakcióját. Nem volt szokása a dolgok efféle elintézése. Nem
tudom, aznap mi lelte. Úgy gondolom, ő sem tudta.
Anyám sietve megtörölte az arcomat. – Jól vagy oroszlánom,
szultánom?
Ügyet sem vetve rá, meredten néztem apámra. Szomorúnak tűnt. Mit
tettünk ? Miért egymáson vezettük le minden keserűségünket?
Ott és akkor értettem meg hogy semmire sem megyek a gyávasággal.
Ha elnyomottként viselkedem, mindenki el fog nyomni. Attól a naptól
kezdve soha többet nem hagytam magam elnyomni. És soha többet nem
ettem húst.

Iskender Toprak
 A BAJUSZ

London, 1978. január1.

Reggel 5:40-et mutatott az óra, de Adem Toprak már régóta ébren volt.
Az utóbbi napokban az ébresztőórát őrülten korai időpontra húzta fel.
Egyszerűen azért, hogy legyen egy kis ideje, mielőtt Roxana felébred.
Szerette nézni, ahogy alszik. Ilyenkor egészen más volt az arca; kisimult
és szelíd. Amikor nem volt rajta a cseresznyeszínű, csillogó rúzsa, ajka
sokkal kisebbnek tűnt, és ridegsége is elillant. Szanaszét álló,
begöndörödött, gyapjúra emlékeztető haja szétterült a párnán, és átölelte
Adem szívét.
Roxanát szeretni olyan volt, mint egy távolban haladó hajót bámulni.
Adem kezével ellenzőt tartva szeme fölé, mozdulatlanul állt a parton,
mint egy szikla. A hajó pedig megállás nélkül haladt el a szeme előtt.
Nem túl gyorsan, minden sietség nélkül, észrevétlen lassúsággal
búcsúzott percről percre, napról napra. Adem tudta, hogy Roxana el
fogja hagyni. Együttlétük napjai meg voltak számlálva. A nő apró
lépésenként araszolva egyre távolodott tőle. Adem tehetetlenül állt, és
nézte, ahogy a horizonton apró ponttá zsugorodik. Amint rájön, hogy
Adem pénze elfogyott, befejezi vele. Nagyon jól tudta, hiszen Roxana
már a legelején világosan megmondta. Ahogy azt is gyakran a
tudomására hozta, hogy egy nőnek vannak bizonyos igényei. Roxana
mindig meglepően, sőt bántó módon őszinte volt.
Látta, hogy Adem veszített a ruletten, de azt hitte, hogy vannak titkos
tartalékai: bankszámlák, beváltható csekkek vagy ingatlanok. Kell hogy
legyen valamije. Már régóta ebben az országban él. Csak arra várt, hogy
mikor kerül elő Adem titkos kincsesládikája. Nem ok nélkül várta, Adem
ugyanis mindent megtett, hogy ezt a benyomást keltse.
Pedig az igazság az, hogy a gyári munkáját két héttel ezelőtt
elvesztette. Figyelmetlensége miatt végül kirúgták. Pillanatnyilag a
barátaitól kölcsönkapott pénzből tengődött. Egyetlen vagyona pedig az a
lakás volt, amelyben a családja élt. Ráadásul a lakásra hat éve felvett
banki hitelnek csak a negyedét tudta eddig törleszteni.
Roxana sóhajtva fordult meg álmában. Arca gyűrött volt, orrcimpája
kitágult – Nem – mondta, és érthetetlen dolgokat dünnyögött. Majd
megismételte: – Nem, nem.
Adem csendben várt. Kíváncsi volt, mit álmodhat a nő. A teste itt
feküdt mellette, de a lelke talán nagyon messze járt, mással volt. Vajon
tényleg ő az a férfi, akit szeret? Egyáltalán szeretett ő valakit is? Melyik a
rosszabb? Ha Roxana sohasem szeretett senkit, és szívét képtelen
egyetlen férfinak is kitárni, vagy ha életében csak egyetlenegyszer
szeretett, és soha többet nem fogja magát ugyanúgy átadni senkinek?
Adem nem tudta eldönteni.
Nesztelenül felkelt, kimászott az ágyból. Ahogy a takaró félrecsúszott,
kivillant Roxana meztelen combja. Télen-nyáron meztelenül aludt, így
esett neki jól. Adem épp ellenkezőleg. Ő minden szeretkezés előtt levette
a pizsamáját, de utána mindig visszahúzta.
– Az ágyban vedd le a zoknidat! Olyan vagy, mint egy öregapó! –
panaszkodott Roxana.
Adem fejet hajtott a kívánsága előtt, de nem örült neki, mert állandóan
fázott. A lakásban nem volt jó a fűtés, a csövekre ráfért volna a javítás,
mert helyenként csöpögtek, de nem akart megint panaszkodni.
Roxana nem szerette Adem bajuszát sem.
– Az angol férfiak nem hordanak bajuszt. Mikor vágod már le? Úgy
nézel ki, mint Sztálin!
Adem a sötétben kicsoszogott a konyhába, felkapcsolta a lámpát. Bár
azt hitte, hogy már megszokta, mégis újra meg újra elcsodálkozott azon,
hogy mennyire rendetlen a konyha. Roxana utálta a házimunkát, gyakran
szidta Ademet, hogy nem segít neki. Ne várd, hogy kiszolgáljalak. Nem
vagyok a feleséged.
Szeretett ilyeneket mondani. Olyan szavakat odavetni, melyek élesek
voltak, mint az üvegszilánkok. A dühös, sértő hangszíne és éles nyelve
elválaszthatatlanul hozzátartozott. Ademet azonban általánosítgatásai
jobban idegesítették, mint kelletlen megjegyzései. Úgy érezte, Roxana
nemcsak hozzá intézi a szavait, hanem minden általa ismert férfinak
címzi őket. És ez elszomorította. Azt éreztette Ademmel, hogy csak egy
gyűjtemény része, és Roxana szemében nincs különleges helye, ő is csak
egy a sok-sok szerető közül. Márpedig ő különleges akart lenni, páratlan.
Nem számított, hogy voltak mások is előtte. Vagyis fontos volt, de ha
legalább azt hihetné, hogy az ő helyzete más, nyugtalansága egy pillanat
alatt elmúlna. Roxana kinevetné, ha mindezt hallaná. Sosem mondtam,
hogy szereltek. A világ tele van hazugságokkal, édesem. Senkinek sincs
szüksége több kamura. Valahányszor Adem az érzelmeiről beszélt –
pedig ilyet nem tett sem a feleségével, sem a gyerekeivel –, Roxana egyik
fülén be, a másikon ki.
Miközben Adem igyekezett tekintetével kerülni a penészes és koszos
tányérokkal és csészékkel teli konyhapultot, kinyitotta a szekrényt.
Megtalálta a kávét és a kávéfőző edényt. Török kávét készített.
Megnyugtatta, ahogy a hátsó gázrózsán a kis lángon feltett kávé lassan
bugyogni kezdett. A konyhát beborította az erős illat. Kisvártatva
kezében egy csészével az asztalhoz ült, és néhány korttyal felhörpintette
a kávét. Ám ettől sem tért magához. Még nem dobta ki az éjszakát a
lelkéből.
Néhány nappal korábban elment kisfia iskolájához, és az árnyékok
közé rejtőzve várta. Mint egy bűnöző – gondolta. Amikor Yunus a
barátaival kijött az iskolából, Adem epekedve nézte, de nem szólította
meg. Hasonló reménnyel, hogy láthatja Iskendert, többször elsétált az
Aladdin Barlangjá-hoz. Egyszer látta is az utcán egy vékony szőke
lánnyal kéz a kézben sétálni. Hogy megnőtt a fia, mióta nem járt otthon!
Kész férfi lett, és meglehetősen jóképű. Bár nagyon szeretett volna,
képtelen volt odamenni hozzá, hogy beszéljenek. Az emberek nézték. Ez
a legnehezebb a dologban. Az ismerősök, szomszédok szemébe nézni,
úgy tenni, mintha nem tudná, mit gondolnak, és közben mindenféléről
beszélgetni velük. Ilyen egy férfi szégyene, aki egy sztriptíztáncosnő
kedvéért elhagyta a családját.
Az előszobában szaporán szedte a lábát, majd belépett a fürdőszobába,
felkapcsolta a lámpát, és szemügyre vette magát a tükörben. Nézte
beesett szemét, a régi pattanásnyomokat az arcán és az ősz hajszálait.
Hogy lehet az, hogy a bajsza még koromfekete, de a haja már őszül? Meg
akart borotválkozni, ahogy az elmúlt tizenöt évben minden reggel.
Csakhogy a jobb kezének más terve volt. Hirtelen elhatározással
megragadta a borotvakést.
Amikor Adem kijött a fürdőszobából, Roxana az ágyban ült és
magazinokat lapozgatott. Adem első ránézésre megértette, hogy a nő
nem aludta ki magát, és nincs jó kedve.
– Főztél nekem is kávét? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
– Természetesen. – Adem hangja más volt, amikor a nővel beszélt,
mintha nem a saját hangja lett volna, csak a visszhangja.
– Megint elzsibbadt a nyakam.
 – Megmasszírozlak.
Adem átmasszírozta a szeretője testét. Roxana lágyan nyögdécselt,
mintha habfürdőben ernyedt volna el. Adem egyre erősebb nyomással
folytatta a gyúrást. Ujjai, melyek bejárták a nő testét, egymáshoz értek.
Arra gondolt, hogy egy nap meg tudná fojtani. Megijedt, visszahúzódott.
– Megyek, elkészítem a kávédat.
– Várj egy percet! – figyelmesen megnézte az arcát, – Mit csináltál az
arcoddal?
– Ja, csak a bajuszom! – válaszolta Adem. – Tetszik?
Roxana bólintott, de különös szomorúság tört rá. Bárcsak ne szeretne
ennyire, futott át az agyán. Arcán keserű mosoly suhant át.
 NÉMA MEGLEPETÉS

London, 1978. január 2.

A kora délutáni órákban aranysárga fény vetült a Kristályolló újévi

dekorációval díszített kirakatüvegére, és az üzlet belsejét is elárasztotta
ragyogással. Rita, aki még nem heverte ki az előző esti bulit, éppen a
kávéját itta, amikor kinyílt az ajtó. Egy férfi lépett be. Arca élénk,
ragyogó; mosolya meleg, és néma önbizalommal teli légkör övezte. Rita
felvonta az egyik szemöldökét, és tetőtől talpig végigmérte az idegent.
Jól öltözött volt, rendes embernek tűnt – bár ez manapság nem volt
egyértelmű.
– Parancsol valamit? – kérdezte Rita.
– Igen, szeretnem levágatni a hajam.
– Sajnos még nem vagyunk nyitva. Még van tíz perc. Azonkívül…
– Várok odakint. Nem probléma.
– Azt akartam mondani, hogy azonkívül ez női fodrászat. A sarkon van
egy borbély, ha gondolja.
– Ó, jártam már ott egyszer – mondta Elias. – Helyesebb volna, ha az
az ember barbárnak nevezné magát és nem borbélynak.
Rita elnevette magát. – Istenem! Biztos vagyok benne, hogy talál
magának megfelelő helyet a környéken.
– Az utóbbi időben – mondta Elias halkabban – sok fodrászatban
foglalkoznak férfiakkal. Nem tudom, ön hogy látja?
– Lehetséges – válaszolta Rita közömbösen.
– Úgy tűnik, a fodrászszakma jövője ebbe az irányba halad.
A hátsó helyiségben a fésűket tisztogató Pembe hegyezte a fülét.
Próbálta kitalálni, hogy kivel beszélget Rita. Ismerősnek tűnt neki a
hang. Szíve a torkában dobogott. Lábujjhegyen közelebb osont. Nem
tudta, mit tegyen, amikor meglátta, hogy Elias a főnökével beszélget.
Döbbenetében a falnak támaszkodott.
Eközben Elias, aki nem látta Pembét, tovább beszélt: – Évek óta
hosszú a hajam. Itt az ideje, hogy változtassak rajta.
– Azt valóban jól teszi. Mindig mondom a vendégeimnek, hogy a
hosszú haj nőknek való. Ha lófarkat lát az ember, néha lehetetlen
megítélni, hogy fiú vagy lány viseli – mondta Rita. Aztán nem bírta
megállni, és megkérdezte: – Sürgős lenne?
– De még mennyire! Séf vagyok egy étteremben. Mindennap akad egy
vendég, aki panaszkodik, hogy hajszálat talált a levesében.
Rita nevetett. – Szívesen segítenék, de mindjárt megérkezik a
vendégem.
Ekkor a háttérből közbeszólt Pembe: – Ööö, ha akarja, én
megcsinálhatom. – Rita és Elias egyszerre fordultak meg, és néztek rá. Ő
pedig igyekezett a lehető leghiggadtabban viselkedni, és így szólt: – Én
levághatom.
Nem volt képzett fodrász, de elég régóta dolgozott már Rita mellett
ahhoz, hogy a szakma alapjait úgy-ahogy elsajátítsa. Mivel évek óta ő
vágta a gyerekei – elsősorban a fiai – haját, meglehetősen kitanulta a
dolgot.
– Rendben, akkor megoldódott a probléma – mondta Rita. Mondani
akart még valamit, de hirtelen kinyílt az ajtó, és belibbent a várt vendége.
– Isten hozta! – mondta Rita, a nő elé sietve.
Eközben Pembe a szalon legvégében lévő székhez vezette Eliast.
Amikor odaértek, idegesen megkérdezte: – Mit keresel itt?
– Ne haragudj, csak látni akartalak.
– De nem szabad! – suttogta Pembe. – És ha meglát valaki?
Elias észrevette Pembe kezének remegését, és ekkor megértette,
mennyire feldúlta, hogy ő idejött. Legszívesebben átölelte volna, hogy
bocsánatot kérjen tőle. Megbánta, amit tett, csakhogy bűntudatát
elnyomta az a boldogító érzés, hogy a nő közelében lehet.
Eközben Pembe köpenyt kötött a vendégére. Az ollókat, fésűket egy
asztalkára rendezte, majd egy spriccelővel benedvesítette a férfi haját.
Elias a falon lévő ovális tükörben figyelte minden mozdulatát. Amikor
Pembe keze a nyakához ért, önkéntelenül lehunyta a szemét; és amikor
újra kinyitotta, látta, hogy Pembe is őt nézi a tükörből. A tekintete
gyengéd volt, de a szavai kemények.
– Levágom a hajad, de máskor ne gyere ide!
– Rendben, ne aggódj! Nem jövök többet.
Pembe megnyugodott, és végre elmosolyodott. – És mondd, milyenre
vágjam?
– Hát, igazából nem is tudom.
Évek óta ugyanolyan volt a frizurája, és most döbbent rá, hogy nem áll
készen a változtatásra. Félig tréfásan, félig komolyan válaszolt: – Valami
csinos legyen!
Pembe szeme alig észrevehetően felcsillant. Elias talán nem tudja,
milyen jóképű? Ebben a pillanatban a szalon másik felében kacagás tört
ki. Rita és a vendége elmerültek a saját világukban, jóízűen
pletykálkodtak.
– Nem akarlak zavarni, sem megbántani – mondta Elias. – De
kérdeznem kell tőled valamit. Ha a válaszod igen lesz, akkor megígérem,
hogy örökre békén hagylak. Ha viszont nem a válasz, azt is tudni akarom.
Pembe feszülten várt: – Mi a kérdés?
– Sohasem beszéltél a férjedről. Sok dologról beszéltél az életeddel
kapcsolatban, de őt nem említetted. Érdekel, hogy szereted-e.
Pembe elsápadt, szíve elnehezült a mellkasában. Véget nem érőnek
tűnő szünet után azt motyogta: – Nem, sosem szerettem.
Ekkor Elias a jobb kezét – a fal melletti kezét, melyet senki sem látott –
felemelte, és megfogta Pembe csuklóját. Leszámítva a hivatalos vagy
véletlen érintkezéseket, most értek először egymáshoz. Elias úgy ragadta
meg a csuklóját, mint a viharos tengerben hánykolódó hajótörött. Pembe
szíve a torkában dobogott. Ő is ugyanazt érezte, hogy lekéstek valamiről.
Így maradtak, amíg Pembe el nem húzta a kezét. – Hogy vágjam le?
– Olyanra, mint az övé – mondta Elias, és a közeli asztalkán heverő
magazinra mutatott. A nyitott oldalon egy porcelánfogú, atlétatermetű
hollywoodi sztár virított.
– Mint az övé? – nevette el magát önkéntelenül Pembe.
– Igen. Mindig is színész akartam lenni.
Pembe, aki tudta, hogy Eliast szemernyit sem érdekli a hajvágás,
csupán az időt húzza, hogy vele lehessen, fogta a magazint, és szemügyre
vette a képet. A következő fél órában hang nélkül dolgozott, összevont
szemöldökkel, erősen koncentrált. Többet nem beszéltek. Ahányszor
csak Rita odafordult, hogy lássa, hogy mennek a dolgok, azt tapasztalta,
hogy Pembe hajat vág, furcsa vendége pedig a folyóiratot böngészi.
Ahogy befejezte a vágást, Pembe levette a köpenyt Eliasról, és a
tarkójához tartott egy tükröt. A rövid hajat furcsának találó Elias
igyekezett vidám maradni, és elmosolyodott. Éppen készült felállni a
székről, amikor hirtelen megkérdezte: – Szeretsz moziba járni?
Pembének eszébe jutott az a film, melyet egykor apjával látott. A
szeme megtelt könnyel. Hányszor szerette volna, hogy a gyerekei
elvigyék moziba, és hányszor hoppon maradt. Tudta, hogy azért, mert
Angliában a nyelv akadályt jelentett számára. Nehezen követte volna a
filmvásznon zajló párbeszédeket.
– Szeretek. Miért kérdezed?
– A hajlakk alá becsúsztattam valamit. Nézd meg! – majd
hangosabban, hogy Rita is hallja, hozzátette:
– Köszönöm a vágást.
Rita elmosolyodott a szalon másik végében. Örült, hogy még egy
vendéget ki tudtak szolgálni. Míg Elias kifizette Ritának a vágás árát,
Pembe izgatottan közeledett a hajlakkhoz. Egy jegyet talált. Pénteken két
órakor. Egy régi filmet játszottak. Egy fekete-fehér némafilmet.
 SZÉGYEN

London, 1978. január 5.

Tariq Toprak egy kis élelmiszerboltot üzemeltetett. A hét hat napján,

napi tizenkét órában cukorkát, apró-cseprő dolgokat, piperét, szénsavas
üdítőitalokat, fagyasztott ételeket, cigarettát és hasonlókat árult. Pultján
rengetegféle újságot és magazint kínált, de amikor ezek némelyikére
siklott a tekintete, himlőhelyes arca elfintorodott. Nem szeretett ilyen
undorító holmit árulni. Ebben az országban az emberek túl sokat
mutattak meg magukból, túl sok volt a meztelenség. Sehogy sem fért a
fejébe, mit élvez néhány férfi abban, hogy ezeket az újságokat nézegeti,
és hogyan képesek így pózolni ezek a nők. Nem volt ezeknek családja –
apja, férje vagy fivére? Tariq felkapta az illetlen holmit, és a legtávolabbi
sarokba rejtette, a konzervek és a tejpor alatti polcra. Az érdeklődők ott
megtalálhatják, ha nagyon akarják, és így legalább nem lesz az ártatlan
vevők szeme előtt.
Tariq megéhezett, és vetett egy pillantást a faliórára. Negyed
tizenkettőre járt. Felesége, Meral mindennap pontban fél egykor hozott
ebédet az ételhordóban – köftét, joghurtot, padlizsánsalátát,
csicseriborsós piláfot… Hátul a teáskanna felszolgálásra készen állt.
Reggeltől a késő esti órákig Tariq körülbelül harminc pohár teát ivott
meg. Nem rakott bele cukrot, hanem a szájába dobott egy kockacukrot és
azt szopogatta, míg kortyolta a teát. Bármi volt is a menü, ebéd után
három órakor szeretett nassolni – burgonyacsipszet, fahéjas kekszet, attól
függően, hogy mire volt gusztusa aznap.
Amíg ő evett, a felesége felmosott, leporolta a polcokat vagy a
kirakatüvegen található Oasis Mini Mar et felirat neonbetűit fényesítette.
Tariq évek óta halogatta a „k” megjavíttatását.
Ahogy befejezte az evést, Meral fogta az üres ételhordót és hazament.
Tudott volna segíteni az üzletben a férjének, de Tariq nem látta
szükségét. Ha nincsenek anyagi gondok, nem helyénvaló, hogy egy nő
házon kívül dolgozzon.
A környék néhány üzlettulajdonosával ellentétben Tariq napközben
nem járt dzsámiba. Nem volt vallásos ember, bár hosszú szakálla és a
kezében lévő imafüzér sokakat megtévesztett. Azért viselt szakállat, mert
jól állt neki, és mert eltakarta himlőhelyes arcbőrét. Az imafüzért is
inkább megszokásból morzsolgatta, mint vallásos buzgalomból. Otthon
gazdag gyűjteménye volt belőle – borostyán, türkiz, korall, jáde.
Tariq volt a legidősebb a három fivér közül. Ő hagyta ott először
Isztambult, hogy külföldön dolgozzon. Először Németországban, egy
kisvárosban talált munkát. Egy gépalkatrészeket előállító gyárban
dolgozott, de a munkát kimerítőnek, a németeket távolságtartónak,
nyelvüket pedig lehetetlennek találta. A németek semmiféle erőfeszítést
nem tettek, hogy eltitkolják a nemtetszésüket. Azért hívtak az
országukba, hogy dolgozz nekik, nem azért, hogy ismerkedjetek, és
összebarátkozzatok. És amikor már nincs rád szükségük, elvárják, hogy
elhúzz. Megpróbálni közel kerülni hozzájuk olyan, mintha egy
sündisznót akarnál megölelni. Lehet, hogy valahol legbelül, a szúrós
tüskéik mögött gyengéd belső lakozik, de lehetetlen átjutni a szúrós
páncélon. Más vendégmunkások segítettek, hogy talpon maradjon, és
kevésbé érezze védtelennek és kiszolgáltatottnak magát, de Tariq sosem
tudott egykönnyen barátságot kötni.
Egyszer összebarátkozott egy tunéziaival, aki ugyanabban a gyárban
dolgozott. A férfi elvitte Hamburg vöröslámpás negyedébe, a Grosse
Freiheit utcába. Neonfeliratok, zenés klubok, nevetés minden nyelven.
Tariq ledöbbent, amikor meglátta a nőket, akik mint a kirakatbeli
próbababák mutogatták magukat. Zavarta a kurvák magabiztos
arckifejezése, a tekintetükből áradó önbizalom. A német kurvák nem
hasonlítottak a régi török filmekben szereplő lestrapált nőkre, akik jó pár
pofont kaptak az élettől.
A tunéziai a villogó piros izzókkal díszített bejáratra mutatott, és azt
mondta közös nyelvükön, tört németséggel, hogy: – Gyerünk befelé!
– Mi van odabent?
A férfi kajánul elvigyorodott. – Nők vannak, fiacskám. Szőke macák.
Tariq összevont szemöldökkel a bakancsán lévő foltokra szegezte a
tekintetét. Valami választ elcsócsált a szájával, de olyan halkan, hogy
szinte nem is lehetett hallani.
– Mit gondolsz, a pornófilmekben miért mindig németül beszélnek a
nők? Nincs jobb náluk. Utólag meg fogod nekem köszönni.
– Nem akarom.
Barátja értetlenül nézett rá. – Te tudod. Ha nem, hát nem.
Ha lekevernék neki egyet – futott át Tariq agyán ha belerúgnék a sáros
bakancsommal, de a vágy olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan jött
Nézte, ahogy a férfi belép a kapun. Egyedül maradt a félhomályos utca
közepén, és hallotta amint egy nő egy csukott ablak mögött énekel.
Abban a pillanatban úgy érezte, hogy ez a legszomorúbb dal, amit valaha
hallott.
A tunéziai még azon a héten mindenkinek elmesélte, hogy Tariq
berezelt a kupleráj előtt. A gyárban dolgozó többi munkás kinevette, és
kibeszélte a háta mögött. Még az is elhangzott, hogy lehet, hogy olyan.
Tariq eleve úgy tervezte, hogy abban az évben megházasodik, de ez az
esemény felgyorsította a terveit Amikor oldalán Anatóliából hozott
menyasszonyával – aki apai ágon az unokahúga volt – visszatért
Németországba, azt kívánta Meraltól, hogy az első hónapban mindennap
jöjjön, és látogassa meg a gyárban. Így mindenki láthatta, hogy van
felesége, és befogták a szájukat.
De még ennyi év elteltével is elgondolkodott azon, hogy mi lett volna,
ha aznap bement volna abba a kuplerájba a tunéziaival.

12:25-kor kinyílt az ajtó, és a széltől kipirult arcú Meral lépett be rajta.

Az aznapi menü lencseleves, töltött paprika és lokma15 volt. Meral egy
ideig nézte, hogyan eszik a félje, étvágya rá is átragadt. Majd szelíden
megjegyezte: – Reggel beugrott Pembe.
– Mit akart?
– Adem még mindig nem ment haza. Nyíltan nem mondta, de
valószínűleg pénzre van szüksége.
– Pénz, pénz, pénz… – morgott Tariq.
Egyszer látott egy filmet, mely egy férfiról szólt, aki bűnöző lett, hogy
testvérét megmentse a nélkülözéstől. A film végén az akkor már
rendőrfelügyelő kisebb testvér az iránta érzett tisztelet, szeretet, csodálat
és annak ellenére, hogy az életben mindent neki köszönhetett,
letartóztatta a főhőst. Feláldozod mindened, hogy taníttasd a testvéred, ő
meg belök a börtönbe.
Csakhogy a Toprak család történetében nem voltak sem ilyesféle
bűnösök, sem hősök. Még ha Tariq hinni akart is abban, hogy bizonyos
mértékű segítséggel változtatni tud fivérei sorsán, tudta, hogy
korlátozottak a lehetőségei. Idővel Adem és Khalil is követték a példáját,

15 Török fánk. (A fordítók megjegyzése.)

és szintén vendégmunkások lettek: egyikük Ausztráliában, másikuk
Angliában. Néhány évvel később Tariq feladta németországi munkáját,
és azt gondolván, hogy bár az időjárás pocsék, de legalább az emberek
udvariasak, Angliába költözött.
Miközben kenyeret mártogatott a levesébe, megkérdezte: – Tudja,
hogy hol van Adem?
– Fogalma sincs róla. De… – Meral elhallgatott.
– De mi?
– Tudja, hogy egy másik nővel él.
– Nem meglepő. Ha a férjét nem tudja otthon tartani… – mondtaTariq,
de nem fejezte be a mondatot.
– Nem az ő hibája – ellenkezett Meral, míg forró vizet töltött a
porcelán teáskannába.
– Ha a nő nem érti a dolgát, a férfi másfelé kacsingat.
Tariq szerint Ademnek nem lett volna szabad összeházasodnia
Pembével. Talált volna sokkal megfelelőbb lányt is, de ő teljesen
érthetetlen módon azt a nőt választotta. Tariq nem értette, hogy miért
pont őt, és miért ilyen hirtelen. Nem mintha nem látta volna Pembe
szépségét, de emiatt Pembe még megbízhatatlanabbnak tűnt a szemében.
A férfiak hibát követnek el, amikor csinos feleséget akarnak. A szép nő
egyenlő a szerencsétlenséget hozó nővel. Annak semmi akadálya, hogy
egyedülállóként elszórakozzon az ember az ilyenekkel, de egy
feleségnek a külsején kívül más értékekkel is kell bírnia. Tariq a
kezdetektől ellenezte ezt a házasságot, de Adem egyedül volt abban a
kurd faluban, amikor Pembe kezét megkérte az apjától. Egyedül volt és
tapasztalatlan.
Amikor az anyjuk megszökött egy másik férfival, Tariq tizenhat,
Khalil tizenhárom, Adem tizenegy volt. Isztambuli családanyák milliói
küzdöttek, hogy összetartsák a családjukat, és boldoggá tegyék a
gyerekeiket, csak az ő anyjuk, az övék lépett le.
Sokan nem értik, de sok férfi számára a becsülete az egyetlen kincs a
világon. A gazdagok újra visszaszerezhetik a becsületüket, ha
elveszítették, mert számukra a becsülettel kereskedni olyan hétköznapi
dolog, mint új autót rendelni vagy átalakíttatni a nyaralójukat. De a
többiek számára más a helyzet. Minél korlátozottabbak az ember
lehetőségei, annál értékesebb a becsülete. Az angolok nem értették
ezeket az ősi törvényeket. Az ő feleségeik nyugodtan megcsókolhattak
más férfiakat, és táncolhattak idegenekkel, ők csak mosolyogtak.
A becsületét vesztett férfi halott férfi. Sőt rosszabb, mintha halott
lenne. Mert onnantól kezdve nem járhat az utcán emelt fővel, szemét a
járdakőre kell szegeznie. Ha belép egy kávézóba, nem játszhat tavlát, a
sörözőben nem nézhet meccset. A pletykák súlya alatt megtörik a tartása,
arca, szeme beesik, napról napra töpörödik. Amikor beszél, senki sem
figyel a szavaira; mondandójának nincs súlya. Senki nem nyúl a
cigarettáért, amit kínál, nem ízlik neki a kávé, amit iszik. Mivel attól
tartanak, hogy nem hoz szerencsét, nem hívják meg a lakodalmakra,
körülmetélésekre, esküvőkre. Saját kuckójában, szégyenével körülvéve
tölti a hátralévő életét, és összeaszik, kiszárad, mint a víz nélkül maradt
gyümölcs.
Tariq mindezt első kézből tudta, ismerte, hiszen a tulajdon apjával is
megtörtént. Apja nem a májzsugorba halt bele. Az alkohol talán
felgyorsította a halálát, de a valódi ok nem ez volt. A becsületén esett folt
ölte meg. Adem és Khalil túl fiatalok voltak ahhoz, hogy ezt megértsék,
de Tariq tudta.
Meral távozása után Tariq elgondolkodott. Adem helyzetére régóta
sokkal inkább szerencsétlenségként tekintett, nem mint
jellemgyengeségre. A szerencsejáték betegség, mégpedig a legrosszabb
fajtából. Ennél is rémesebb azonban, hogy Adem minden pénzét erre a
táncosnőre költi, aki semmiben sem különbözött a magazinokban
meztelenül pózoló nőktől. Le kell ülni Ademmel és váltani vele néhány
komoly szót, persze, ha megtalálja, fia egy férfi így elhanyagolja az
otthonát, családja maradéka könnyen elkallódik. Hogy ez ne történjen
meg, Tariq úgy döntött, hogy egy pillanatra sem veszti szem elől Pembét
és a gyerekeit. Kötelessége volt így cselekedni, hiszen ugyanazt a
vezetéknevet viselték, mint ő. Ha bármelyikük gyalázatba keveredne, a
Toprak család legidősebbjeként osztoznia kellene a szégyenükben. Az ő
becsületük Tariq becsülete volt. Ezután mindig nyitva kell tartania a
szemét.
 A HIÁNYZÓ LÁNCSZEM

London, 1978. január

A Phoenix mozi réginek számított, 1910-ben nyitott. Aranyozott

oszlopokkal, az előcsarnokból fölvezető márványlépcsőkkel, hatalmas
csillárokkal büszkélkedett. Szép napokat látott azelőtt, hogy a második
világháború idején a németek lebombázták, majd a sorsára hagyták. A
közelmúltban egy üzletember tetemes adományának köszönhetően
felújították, és újra megnyitották. Csakhogy mivel messze esett a
központtól és ódivatú filmeket vetítettek benne, szinte mindig kongott az
ürességtől.
Ma is csak négy néző lézengett odabent – egy fiatal pár, akit a filmnél
jobban érdekelt a csókolózás, és egy férfi, aki öregebb volt, mint maga a
mozi. A negyedik személy Elias volt, ott ült egymagában valahol
középtájt idegesen és aggodalmaskodva. A film már elkezdődött néhány
perce, de ő még forgolódott, a bejáratot fürkészte. Pembe nem jött el.
Elias lehangoltan nézte a felvezetőket. Mulatságos és kicsit megríkató
film, jelent meg a vetítővásznon. Amint meglátta Charlie Chaplint,
önkéntelenül is ellazult. Mióta csak az eszét tudta, szerette Chaplint –
kesernyés humorát, őszinte emberségét, és szomorú, szénfekete szemét.
Idegessége elszállt, átadta magát a Kölyök történetének.
Bár egy idő után a sor elején észlelt valami mozgást, nem merte
megnézni, ki az. A sötétben valaki némán közeledett, mint az árnyék,
majd leült mellé. Eliasnak hevesen vert a szíve, és alig bírt visszatartani
egy örömkiáltást. Pembe megérkezett. Egyetlen szót sem beszéltek, nem
mertek sugdolózni, a filmre összpontosítottak.
Pembe tágra nyílt szemmel, és minden jelenetnél egyre terebélyesedő
csodálattal nézte a Kölyköt. Elismerően mosolygott, ahogy Chaplin az
oltalma alávette a szemétben talált gyereket, és saját fiaként szeretve
nevelte. Rázkódott a nevetéstől, amikor a gyerek – hogy az üvegesként
dolgozó Chaplin pár fityinggel többet keressen – köveket hajigálva
ablaküvegeket tört be. Amikor a gyermekvédelmisek elválasztották őket
egymástól, Pembe szeme megtelt könnyel. Végül amikor a páros újra
egymásra talált, felragyogott az arca. Elias irigykedve, ugyanakkor
csodálattal figyelte, mennyire magával ragadta Pembét a film. Soha
életében nem gondolta volna, hogy egyszer féltékeny lesz Charlie
Chaplinre.
Elias nézte, ahogy Pembe időnként szórakozottan játszik egy
hajtincsével. Érezte a nő hajának illatát – jázmin és bazsarózsa keveréke.
Szerette volna megfogni a kezét, mégsem tette. Olyan volt, mint egy
kamasz, akinek eláll a szívverése, amikor először pillantja meg a
szerelmét. Anélkül hogy egymáshoz értek volna, hogy egyetlen szót
váltottak volna, mint két sötétségből faragott szobor, mozdulatlanul ültek
egymás mellett, míg a film véget nem ért.
Amikor felgyulladtak a lámpák, beletelt néhány pillanatba, amíg
visszarázódtak a való életbe. Elias kivett egy jegyzetfüzetet a zsebéből,
és gyorsan felírta egy másik mozi nevét.
– Eljössz jövő héten ugyanezen a napon, ugyanebben az órában?
– Igen – válaszolta Pembe remegő hangon.
Eliasnak nem maradt ideje, hogy mást is mondjon, mert Pembe talpra
szökkent, és elindult a kijárat felé. Menekült minden dologtól, ami
köztük történt és nem történt. Tenyerében tartotta a papírfecnit, amelyen
a legközelebbi találkájuk helyszíne szerepelt. Úgy fogta, mintha egy
varázslatos világ kulcsa lett volna.
Így kezdődött minden Pembe és Elias között. Általában péntekenként
ugyanabban az órában, néha más napokon találkoztak. Leggyakrabban a
Phoenix moziba vagy más félreeső és elhagyatott moziba mentek. Mivel
a moziműsor nem változott elég gyorsan, a Kölyköt hatszor látták.
Megnézték a Hét testvérnek hét menyasszony, A király és én, A bagdadi
tolvaj, a King Kong, az Isten veled, Róma című filmeket is. Látták a Ben
Húr-t is, de ez Eliasnak jobban tetszett, mint Pembének. Megnézték
ezenkívül a Jeanne D’Arc-ot, A nyugati part történeté-t, A notre- dame-i
toronyőr-t (Pembe kedvencét) és A nagy Gatsby-t (Elias kedvencét).
Úgy nézték ezeket a filmeket, mintha nem réges-régi történetek
lennének, hanem a jelenben játszódnának valahol. Bármelyik filmet
nézték, mindig ugyanaz történt. Pembe le sem vette a szemét a
filmvászonról, Elias pedig Pembéről. Imádta nézni, ahogy Pembe arca a
történet fordulataival együtt változik. Mindenki, talán önmaga elől is
eltitkolt karakterek rejtőztek benne. Néha előfordult, hogy Pembe is
ugyanigy nézte őt,, próbálta felfedezni lelke mélységeit. Kíváncsi volt,
hogy mit lát benne Pembe, és hogy méltónak találja-e arra, hogy
szeresse, de soha nem kérdezett semmit.
 Idővel mást is felfedezett a szeretett nővel kapcsolatban. Egy olyan
kirakós darabjai voltak ezek, amely csak jóval Pembe halála után állt
össze. Például megtudta, hogy neve ellenére Pembe kedvenc színe a
türkiz volt, hogy szeretett kurd szerelmes dalokat énekelni, és hogy
gyönyörű volt a hangja. Hogy a vallási tilalom alá eső disznóhús mellett
idegenkedett az olyan ételektől is, mint az apró tengeri rákok, csiga,
tintahal, fekete áfonya, viszont képes volt akár egész nap
citromszeleteket rágcsálni. És arra is rájött, hogy mennyire fiatal. Bár az
öltözködési stílusa és a viselkedése miatt idősebbnek látszott, valójában
tizenhat évvel volt fiatalabb Eliasnál.
Elias lassan átlátta a helyzetet. Ennek a nőnek a világa annyira idegen
volt tőle korábban, mégis felfoghatatlan, sőt rejtélyesnek nevezhető
vonzalmat érzett iránta, ami olyan volt, mint egy apránként felidézett
gyermekkori emlék. Bár nem talált rá ésszerű magyarázatot, szíve azt
diktálta, hogy szeresse Pembét, és védje meg a világ minden
veszedelmétől. Hasonló érzelmeket korábban csak három nő iránt érzett:
húga, anyja és volt felesége iránt. A Pembe iránt érzett szeretet azonban
merőben eltért az előbbiektől. Pembe a sokszínű és impulzív, de legalább
annyira valós világ kapuját jelentette számára. Tudta, hogy ez tiltott
szerelem, és ez némiképp nyugtalanította is, de a félelem miatt, hogy
bármelyik pillanatban elveszítheti, csak még nagyobb szenvedéllyel
ragaszkodott a szerelmükhöz. Élete leszakított darabjaiért és
elvesztegetett idejéért kárpótolta. Pembe jelentette a hiányzó láncszemet
Elias életében. Ő kapcsolta Eliast az őseihez és keleti oldalához.
Mielőtt felkapcsolták a fényeket a moziban, mindig elhúzódtak
egymástól, és ki-ki ment az útjára. Így senki sem láthatta őket együtt.
Legalábbis azt hitték.
Pembe mindig előbb ment ki, Elias pedig hátramaradt, és kicsit kószált
a moziban. A filmről elmélkedett, a Pembe szemében felgyűlő
ragyogásról, és a falon lévő plakátokat, a földön heverő szemetet, vagy a
büfé kínálta édességeket bámulta. Próbálta megszokni az űrt, amit Pembe
hagyott maga mögött.

A shrewburyi börtön, 1991

Éjfél körülfelriadtam álmomból. A folyosóról beszűrődő sápadt,

sárgás fényt leszámítva a cella teljesen sötét volt. Ezek az izzók állítólag
nyugtatóan hatottak ránk. Valami nagyokos terapeuta találhatta ki,
mindenesetre nekem ettől a színtől csak hányhatnékom támadt.
Az ágy olyan kemény, mintha betonon aludnék, de most nem emiatt
ébredtem fel ebben az órában. Valami rossz fog történni, érzem.
Lélegzet-visszafojlva fülelek. Hallgatom a szomszédos cellákból
kiszűrődő horkolást, fingást, nyögéseket, a forgolódást, fogcsikorgatást.
Ma éjjel a szokásos zajok ellenére furcsamód üresnek tűnik a hely.
Mintha hiányozna valami. Vagy én őrültem meg.
Anyám azt mondta, hogy az életben mindig vannak jelek. Isten
suttogva figyelmeztet a sötét erdőben. Még ha nem figyelünk is rá, Ő azt
tanácsolja, hogy legyünk óvatosak, ne barátkozzunk akárkivel, ne
nyissuk ki az ajtót akárkinek, és bizonyos utakat kerüljünk el messzire.
Most azonban nem ilyesmit érzek, nem a jövőre vonatkozó előérzet ez.
Mintha most ismernék fel egy korábban megtörtént dolgot.
Felkönyökölök, és hegyezem a fülemet. Körülnézek, hátha csak anyám
kísértete látogatott meg. Ha eljönne, szívem hevesen verne, átkulcsolnám
a lábam. Olyan fehér fény jelenne meg a sarokban, mint a frissen hullott
hó. De mégsem. Nincs a selyemfüggöny fellibbenésére emlékeztető
könnyű suhogás, nincs jázmin- és rózsaillat. Nincs szezámhalva illat.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először láttam a
kísértetét. Majd eszemet vesztettem a félelemtől, a fájdalomtól.
Régen gyakrabban jött, aztán idővel ritkultak a látogatások. Az utóbbi
időben már egyáltalán nem jelentkezett. Ostobaságnak tűnhet, de mintha
meg tudott volna nekem bocsátani, míg látogatott. Ezt remélem.
Az első időkben azt hittem, beleőrülök. Éjjel nem tudtam aludni, hátha
megfojt. Kis időbe telt, amíg felfogtam, hogy a kísértetek nem csinálnak
ilyesmit. Azt gondoljuk, hogy a bosszú hajtja őket, pedig mindössze meg
akarják érteni, hogy mi történt. Ezért átható tekintetüket belénk fúrják, és
magyarázatot várnak. A szívünkbe néznek. Nem ítélkeznek. Nem
kérdeznek. Legalábbis anyám nem. Olyan, mint egy némafilm, csak
színes.
Ma este azonban nem ugrott be hozzám az anyám. Nem miatta voltam
nyugtalan. Akkor meg mi ez? Visszatartom a lélegzetemet Fülelek,
ezúttal még figyelmesebben. Hirtelen leesik a tantusz. Sirállyal valami
nincs rendben! Nem horkol. Nem sóhajtozik, nem forgolódik az ágyban,
és a fogát sem csikorgatja álmában. Felkelek, odamegyek hozzá. Háttal
fekszik nekem.
 – Sirály, fiacskám!
Nincs válasz. Nem mozdul.
– Patrick, jól vagy?
A rendes nevén szólongatom. Kicsúszott a számon, pedig évek óta nem
használjuk ezt a nevet. Lehúzom róla a takarót. Szörnyű bűz csapja meg
az orromat. Sirály furcsa módon kisebbnek tűnik. Mintha álmában
összement volna. Megragadom a vállát, megrázom. Nincs eszméleténél.
Még erősebben megrázom. A lába, mint valami törött fabábunak,
esetlenül mozog. Karját nehéznek érzem, pedig ő a legcingárabb ember,
akit ismerek.
– Sirály, ide figyelj, ne szórakozz velem! Hagyd abba!
A csuklója után nyúlok, hogy megnézzem a pulzusát. Nem ver. A teste
merev és hideg. A fejét megtámasztom a karommal, és szájon át
lélegeztetem. A megállás nélkül káromkodó, ám olykor imára nyíló
száján át. A száján át, mellyel a feleségét és más nőket csókolt. A száján
át, amely a vesztét okozta, ugyanakkor verseket tudott szavalni. Nincs
hatása.
Nevetni kezdek. Mert nevetséges. Azrael vagy vak, vagy hülye. Azonnal
el kellene tiltani a foglalkozásától. Isten nem látja, hogy segítője nem jól
végzi a feladatát? Miért mindig az hal meg, akinek nem kellene?
Sirálynak megtanítottam használni az öklét. Tehetségtelen tanítvány volt,
nehézfejű, de boldogultunk valahogy. Mindig ugyanoda kellett ütnie: a
gyomromba, a hasamba. Az emberi testen vannak sokkal veszélyesebb
pontok. A fej, a nyak, az ádámcsutka, sőt az orrcsont is. Ha Sirály ezekre
ütött volna, komolyan bajba keveredett volna. Kevésbé gyanús, ha a
gyomromat püföli. Végtére is mindenki tudja rólam, hogy kedvtelésből
szoktam bokszolni.
Ha a megfelelő szögből és erővel ütik, a gyomor halálos célpont.
Azonnal belső vérzés keletkezik. Ha nem lépnek közbe, néhány óra alatt
elpatkol az ember, és abban olyan biztos voltam, mint a tulajdon
nevemben, hogy itt nem fognak beavatkozni.
Persze Sirály erről mit sem tudott. Balesetnek tűnt volna az egész.
Aztán jött volna majd egy durva őr, és ír valamit a jegyzőkönyvébe. A
titkára letisztázza a jelentést, és talán a sajtóba is kiszivárog. Az egyik
bulvárújság pedig megírja: „A becsületgyilkosságért elítélt rab meghalt
a börtönben.” McLaughlin őr kivágja a cikket, és beteszi a dossziéjába.
Egy-két napig beszélnek még rólam. Senki sem szomorkodna, nem
gyászolnának. Aztán elfelejtik az egészet. Tiszta ügy, akár egy tányér,
melyet egy éhes ember kitörölt. Sirály megúszta volna szárazon, nem
tartották volna felelősnek a halálomért. Én pedig elmentem volna. Végre
szabad lettem volna!
Houdini csak emlékeztetésképpen kellett. McLaughlin őr azt állítja,
hogy az egész nem igaz, csak kitalálták, és a hozzám hasonló
nagyszájúak állításaival ellentétben a híres bűvész nem az ütéséitől halt
meg. Engem cseppet sem izgat, hogy mitől halt meg. Valahányszor
rápillantok erre a poszterre, eszembe jut, hogy az ütésektől is meg lehet
halni. Persze Houdini más dolgokra is emlékeztet. Szomorú dolgokra.
Harry Houdini miatt fedezte fel Tariq bácsi anyámat és a szeretőjét.
Arrébb tolom Sirályt, és leülök mellé. Valami megroppan alattam.
Megnézem, hogy mi az. Eláll a lélegzetem. – Az isten szerelmére, az isten
szerelmére!
Egy fecskendő. Mikor csinálta? Túladagolta magát? Aranylövés?
Hogy lehet, hogy semmit sem vettem észre? Vajon megvárta, amíg
elalszom? Mindig olyan mélyen alszom, mint télen a barlangjába
visszahúzódó kövér medve. Gyűlölöm magam. Átkutatom az ágyat. A
lepedői vizelet, nyál és hányás áztatja. A teste nyilvánvalóan
megpróbálta kivetni a heroint. Észreveszem Sirály bal öklét. Olyan
erősen szorította össze a kezét, hogy ízületei tűhegyesek és hófehérek
lettek. Kifeszítem az ujjait. Egy papírdarabot szorongatott. Közelebb
húzódok a rácsokhoz, hogy elolvassam, a folyosó fényénél.

Iskender testvérem!
Ha olvasod ezt a levelet, akkor minden rendben, akkor ez azt jelenti,
hogy sikerült.
Azt hitted, hogy előttem mész a másvilágra, ugye? Azt hitted, nem
jöttem rá, hogy mit akarsz? Tudtam, és mégis segítettem volna neked.
Esküszöm, segíteni akartam, de nem bírtam tovább. Ne haragudj! Várlak.
Bármi van odaát, Paradicsom vagy Pokol, ott várok rád. Előremegyek
körülnézni. Nincs több trükközés. Houdini sincs.
Jó barát voltál, bátyó, mindig egyenes. Ha odaát találkozom az
anyáddal, neki is megmondom. Talán már megbocsátott neked, biztosan
megbocsátott, Szónok.

Testvéred, Sirály
 Könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Pofozom magam. Nem
használ. Tépem a hajamat, előbb egyik kezemmel, majd mindkettővel.
Egyre erősebben, egyre durvábban. A bőröm nem bírja tovább,
csomókban jön ki a haj. Zokogok. Felállok. Szédülök. Elönt az egykor jól
ismert adrenalinhullám. Az agyamat elborítja a düh. Azt hittem, hogy
mindezt magam mögött hagytam. Két évvel ezelőtt zsákba raktam a
haragomat, a zsák száját szorosan bekötöttem, és mint egy nemkívánatos
kutyát, kihajítottam. Megfogadtam magamnak, hogy életem hátralévő
részében megjavulok, s ha nem tudok, legalább törekszem rá. De csak
eddig tartott. A düh megint rám talált. A sarkamban volt, kiszagolta a
nyomomat. Harag úr hűséges, mint mindig.
Letépem Houdini poszterét, és darabokra szaggatom. Szétdobálom a
lepedőmet, a takarómat és a párnámat. Belerúgok a falba, gyepálom a
falat, a fejemet verem a falba.
Fények gyúlnak, lábdobogás hallatszik. Lárma. Valaki bejön a
cellába.
– Mi van itt, hé?
Mások is benyomulnak. Földre tepernek, rám nehezednek, lenyomják a
fejemet. Felkapcsolják a lámpákat. Rengeteg villanykörte ég. Kinyitom a
szemem. McLaughlin őr lehet az, aki rajtam cövekel. Mi dolga van itt?
Éjjeli szolgálat? Hű, de szereti a munkáját ez a fickó!
Körülnéznek. Ellenőrzik Sirály pulzusát. Megtalálják a fecskendőt.
Észreveszik a búcsúlevelet. Az egyik hangosan olvasni kezdi. Az isten
verje meg! Hirtelen kiszabadulok. Erre nem számítottak. Talpra ugrok.
Mire észbe kapnak, kitépem a levelet a kezükből.
– Hé! – kiabál egy fiatal őr, mintha csaltam volna a játékban,
amelyben ő is játszott.
McLaughlin őr előrelép. – Add ide nekem!
– Ez az enyém. Nekem írta.
– Semmi sem a tiéd, te idióta. Add ide azonnal!
Farkasszemet nézünk egyással. Végül eljött a pillanat. Most
megmutathatja, mennyire gyűlöl Én pedig azt, hogy ez az érzés
kölcsönös. Már nem kell megjátszanunk magunkat. Nem kell úgy
tennünk, mintha jobbak lennénk. Vagyunk, amik vagyunk. Bekapom a
levelet.
– Ne merészeld! – üvölti McLaughlin őr. – Ide figyelj, te szemétláda,
valószínűleg túl sok filmet néztél.
Rágni kezdem. Nagyon lassan. Nem kell kapkodni. Mindenki engem
néz.
– Alex, ezt nagyon megfogod bánni. Adok egy utolsó lehetőséget, hogy
megmentsd a segged! Hagyd abba!
Tovább rágok. Nem tudtam, hogy a papírnak olyan az íze, mint a
mésznek. Kíváncsi vagyok, Sirály lát-e most engem? Amikor meghalunk,
és a lelkünk elhagyja a testünket, vajon azonnal az égbe emelkedik, mint
a légballon? Vagy előbb még egy kicsit lebeg a környéken? Vajon anyám
lelke ott volt még, amikor elborzadva álltam az utca közepén? Látta,
amikor kihúztam a kést, melyet beledöftem?
Lenyeltem a levelet.
Az első ütést az állkapcsomra kapom. Teljesen készületlenül ér. A
fogaim összekoccannak. McLaughlin őr tudja, hova kell ütnie, nem úgy,
mint szegény Sirály. A többi őr elfordítja a tekintetét. Szemmel láthatóan
nem értenek egyet azzal, ami történik. Feleségük, gyerekeik vannak.
Kedves, békés állampolgárok. Szeretnének nyugodtan aludni, amikor
este a párnájukra hajtják a fejüket. Nem akarják vérrel beszennyezni a
kezüket. Mégsem kísérlik meg leállítani. Hát így van ez. Senki sem szereti
az erőszakos, féktelen embereket, de senki sem szól rá, hogy elég. Éppen
ezért ilyen erőszakosak. Ezt én tudom a legjobban, mert én is közéjük
tartoztam, és még mindig ilyen vagyok.

Anyám nagyon babonás asszony volt. Az otthonunkban mindenütt

Allah-szemek lógtak. A zsebeimbe és a hátizsákomba is rakott. Egyszer a
bőrdzsekimbe varrva is találtam egyet. Éjjel nem fütyültünk, a lakásban
nem nyitottunk ernyőt, és napnyugta után nem vágtunk körmöt. Időnként
kifordítva vettük fel a fehérneműnket, hogy megvédjen minket a
szerencsétlenségtől. Az étkezőasztalnál a kést nem adtuk kézről kézre.
Anyám minden tőle telhetőt megtett, hogy másoktól megóvjon, de
megfeledkezett a lelkemben felgyülemlett gennyről. Az embert semmi sem
mentheti meg a saját kikében lévő gonoszságtól.
Isztambulban történt, hónapokkal a körülmetélésem után. A sebem
szépen gyógyult, ismét kimehettem az utcára játszani. Emlékszem, a fák
rügyezték, az utak sárosak voltak. A házunk közelében volt egy csatorna,
de nem úsztunk benne, mert a vize piszkos volt és büdös. Mindenki
mindent belehajigált, ami a keze ügyébe akadt: konzervdobozokat,
palackokat, dobozokat, műanyag holmit, kommunista röplapokat.
Egyszer egy revolvert is talállak benne. A rendőrség kijött a
pincelakásunkba. Fülig vörösödtem, amikor kérdéseket tettek fel nekem,
mert valaki látott engem a csatornánál játszani. Semmi közöm nem volt
hozzá, mégis bűnösnek éreztem magam.
Aznap az eszem a fegyveren járt, a csatorna partján kószáltam. Vajon
kié lehetett? Egy bankrablóé? Vagy egy terroristáé? Megtalálta végül a
rendőrség a gyanúsítottat? A gondolataimba merülve baktattam.
Különben észrevettem volna őket, és irányt változtatok. Vagy az utolsó
pillanatban elrejtőztem volna egy bokor mögé. Ehelyett azonban
nyílegyenesen, feléjük tartottam. Három fiú állt ott, néhány évvel
idősebbek nálam.
– No, nézd csak, kit látnak szemeim! Piroska sétálni indult.
– Iskender, hol az anyukád? Nincs veled?
– Hé, miért hív mindig szultánomnak ? – kérdezte a másik. –Ráadásul
hülyeségeket beszél kurdul.
– A külváros szultánja!
Az egyik fiú, aki minden bizonnyal a bandavezér lehetett, nem
kapcsolódott be az eseményekbe. Engem méregetett. Úgy tűnt, mintha
aggódna értem, sőt mintha megbotránkoztatná a barátai viselkedése. Ha
ezt hittem, tévedtem. Tettem felé egy lépést. Azt hittem, ő lesz a
megmentőm.
– Igaz, hogy megszöktél a körülmetélés elől? – kérdezte hirtelen a
bandavezér. – Állítólag felmásztál egy fára.
Meglepődtem. Honnan tudják? Ki mondta el nekik?
– A madarak ezt csiripelték – mondta, mintha csak olvasott volna a
gondolataimban.
– És mi lett végül? Körülmetéltek vagy sem?
– Körülmetéltek – mondtam szégyenkezve.
– Azt mondja, körülmetélték – mondta a bandavezér. – Elhiggyük
neki?
A földre tepertek. Lehúzták a nadrágomat. Üvöltöttem, ahogy a
torkomon kifért.
– Hát ez meg mi? Milyen kicsi! Mint egy zöldbab.
– Most már érthető, miért szöktél el a körülmetélés elől. Ha levágják,
semmi sem marad!
– Csakhogy nem végeztek tisztességes munkát! – mondta a bandavezér
kaján arckifejezéssel. – Majd mi befejezzük.
Bicska volt a kezében? Vagy csak a képzeletem űzött velem tréfát? A
mai napig nem tudom. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy
becsináltam a félelemtől.
– Te jó isten! A szultánnak meg kell fürödnie – mondta a bandavezér.
Előbb a nadrágomat húzták le, utána az alsóneműmet, majd a cipőmet,
a zoknimat. Mindet a csatornába dobták.
– Gyerünk, szedd össze a ruhádat! Vagy menj haza így, hogy mindenki
láthassa a bögyörődet!
Elmentek, de nem hittem el, hogy tényleg távoztak. Ott ültem, térdemet
a mellemhez húzva előre-hátra hintáztattam magam, és vártam, hogy
bármelyik pillanatban kilépnek a bokrok mögül és rám támadnak. Nem
tudom, mennyi idő telt el így. Besötétedett. Szemerkélni kezdett az eső.
Nem érdekelt. Aztán a sötétségben feltűnt anyám, két szomszéddal az
oldalán. Már biztosan mindenhol kerestek. Honnan tudta, hogy itt
vagyok? A csatorna volt az egyetlen hely, ahova megtiltotta, hogy
egyedül elmenjek. Nem kérdezett semmit. Körém csavarta a kendőjét és
hazavitt. Megfürdetett, megfésülte a hajamat, tiszta pizsamát húzott rám.
– Így ni? – mondta. – Megint olyan vagy, mint egy szultán.
Egy-két hét alatt saját csapatot verbuváltam. Nem volt valami nagy
szám, összevissza öten voltunk. Végtelenül hűségesek voltak hozzám.
Cigány gyerekek, akikkel senki sem barátkozott. Kemények voltak.
Cigiztek. Mindent összeszedtek: műanyag kupakokat, kartondobozokat,
üres dezodorokat. Semmivel sem törődtek.
A másik két fiút jól megvertük, de a bandavezérhez egy ujjal sem
értünk. Meg akartam szorongatni, hogy szenvedjen. Hogy attól rettegjen,
megverem-e vagy sem. Ekkor már túl voltam az első komolyabb
összezörrenésemen apámmal. Amolyan férfiak közötti erőméregetés.
Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem viselkedem gyáván, és
megtartottam a szavamat.
Egy vasárnap reggel csöngettek, anyám nyitott ajtót. Az ajtóban egy
nő állt. A bandavezér anyja. Sírt. Azt mondta, hogy előző nap egy álarcos
gyerekekből álló banda az utca közepén csapdát állított a fiának.
Elkapták, és a szennyvízcsatornába hajították. Megfulladt volna, ha nem
talál egy fagerendát, ami fenntartja. Ugyanis nem tudott úszni.
Megkérdezte anyámat, hogy hallott-e erről valamit. A fia, aki most
kórházban fekszik, mert tüdőgyulladást kapott, nem mondott neveket.
 Anyám azt mondta, hogy szörnyen sajnálja a történteket, és a
konyhába hívta a nőt. Teával és süteménnyel kínálta, de a nő semmiből
sem vett.
– Tegnap mostam – mondta anyám. – Iskender segített nekem leszedni
a függönyöket. Kimostam és kivasaltam, ő pedig mindet a helyére
akasztotta. Egész nap velem volt. A fiamnak semmi köze ehhez a
dologhoz.
– Biztos vagy benne, testvér ?
– Természetesen.
– Esküszöl?
– Esküszöm, persze.
Miután a nő elment, anyám bejött a nappaliba. Az ablaknál ültem,
néztem az elhaladó cipőket. Azt hittem, leszúr. Vártam, hogy
elnáspángol, vagy legalább meghúzza a fülem. Biztos vagyok benne,
hogy tudta, én tettem. Ő viszont csak állt és nézett. A szemében büszkeség
csillogott, legalábbis nekem úgy tűnt.
– Mit kérsz vacsorára, szultánom?Főzzék neked lencselevest?
Egy szót sem szóltunk a fiúról, akit helybenhagytam. Sem akkor, sem
később.
Iskender Toprak
 BÁTOR KÜZDELEM

London, 1978. március

Mielőtt a lakásfoglalók házához ért, Yunus megérezte, hogy valami

nincs rendben. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy a régi épület
mindhárom emeletének összes ablaka anarchista jelképekkel telefirkált
kartonokkal, deszkákkal és kartondobozokkal van eltorlaszolva. Előző
nap a hőmérséklet nulla fok alá esett, és a lyukakból jégcsapok lógtak. A
levegőt súlyos némaság és rossz ómen uralta.
Azon az éjjel, amikor Tobiko születésnapját ünnepelték, pontosabban
amikor a punkok hazacipelték, Yunus olyan későn és olyan állapotban
került haza, hogy Pembe, aki akkorra már majd megőrült az
aggodalomtól, és már azon volt, hogy felhívja a kórházakat, hetekig tartó
szobafogsággal büntette. Attól a naptól kezdve ő vitte Yunust az iskolába
minden reggel, és délután is ő ment érte. Aznap az anyja végre visszatért
a rendes munkaidejéhez a Kristályolló-ban, és Yunus újra szabad lett.
Bár megígérte anyjának, hogy iskola után egyenesen hazamegy, és bár
még sohasem hazudott, mégis a jól ismert cím felé vette az útját.
Miután letette a biciklijét, óvatosan lépdelt, nehogy elcsússzon a ház
felé vezető szűk utcán. Csodálkozott, hogy a kapu el van reteszelve. Még
sohasem látta nemhogy elreteszelve, de még becsukva sem. A
lakásfoglalók mindig azt hangoztatták, hogy lakatra csak a burzsoáknak
van szüksége. Ha nincs magántulajdon, szükségtelen az ajtókat
bereteszelni.
Mivel nem volt csengő, Yunus előbb finoman kopogott, de amikor
látta, hogy nem nyílik, ököllel kezdte püfölni a kaput.
– Hagyjanak minket békén! – kiabálta valaki bentről.
Az összezavarodott Yunus abbahagyta a dörömbölést.
Lehet, hogy a lakásfoglalók már nem akarják látni? Ezért zárkóztak
volna be? Újból dörömbölni kezdett.
– Tűnj el, húzz el, te szemét soviniszta! – üvöltötte egy másik. Egy női
hang közbevágott: – Készek vagyunk harcolni!
Yunus megrettent. Bármennyire szereti is Tobikót, nem áll készen
arra, hogy szembeszálljon egy háznyi mocskos szájú lakásfoglalóval.
Rekedt hangon így szólt: – De én… én vagyok az, Yunus! Bejöhetek?
 Pillanatnyi csend után nevetéshullám tört fel. Néhány pillanattal
később kitárult az ajtó. A küszöbön az Iggy Popra hasonlító férfi állt.
Nem viselt inget, szőrtelen mellét kidüllesztette. Ahogy meglátta Yunust,
elvigyorodott. Hátraszólt a válla felett:
– Téves riasztás, emberek! Aggodalomra semmi ok! Csak a kölyök az!
– Majd a gyerekhez fordult: – Mizu, Yunus?
– Szia – mondta Yunus. – Bicajoztam, aztán gondoltam, beugrom, és
megnézem, mit csináltok.
– Csúcsformában vagyunk! Készen állunk bárkinek megmutatni, hogy
hol lakik az Úristen.
– Kinek? – kérdezte Yunus halkan.
A hatalmon lévőknek természetesen, ki másnak?
Hatalom – egyike volt annak a sok szónak, amit állandóan hallott, de
sehogyan sem értett. Egyszer megkérdezte Tobikót, hogy mit jelent, de ő,
mintha csak valami tréfás kitalálós lenne, ezt felelte: – A török apáknak
bőven van, az anyáknak soha nem lesz, az olyan fiataloknak, mint te,
még nincs.
Yunus óriásira nyitotta a szemét, és azt kérdezte: – A bajuszra
gondolsz?
Ezért, amikor Yunus most meghallotta ugyanezt a szót, azt hitte, hogy
a lakásfoglalók arra készülnek, hogy bajszos férfiakra támadjanak.
Megdermedt a döbbenettől.
Ezalatt Iggy Pop, aki mit sem sejtett a gyerek aggályairól, kidugta a
fejét, és nyakát ide-oda forgatva körülnézett, hogy megbizonyosodjon
róla, nincsenek gyanús személyek az utcán. Aztán megragadta Yunust és
behúzta, bezárta a kaput; egy szögekkel és drótokkal összetákolt
alkalmas deszkát illesztett a kapu hátuljához teljes hosszában és
bereteszelte.
– Mi folyik itt? – kérdezte Yunus, de a férfi rögtön elindult felfelé a
lépcsőn. Az összezavarodott fiú követte.
Ahogy felértek a harmadik szintre, Yunus nem hitt a szemének. Az
összes lakásfoglaló ott gyülekezett. Volt, aki vastag gumikból csúzlit
fabrikált, volt, aki botokat, nyilakat raktározott, valaki a muníciót
készítette. A közös cél érdekében mindenki lelkesen és elszántan
dolgozott. A levegő megtelt cigarettafüsttel, füstölő- és fűszaggal. Egy
törött teáskanna a tűzhelyen lankadt sípolással gőzt eregetett.
Kapitány az egész felfordulás közepén cövekelt, és mint egy
cserkészparancsnok, utasításokat osztogatott mindenkinek. Arca
komolysága volt az egyetlen fogódzójuk, amely azt sugallta, hogy a
káoszban lehetséges a rend, és az őrültség mögött az ésszerűség lakozik.
Abban a pillanatban a Yunus agyán átfutó számtalan gondolat egyike az
volt, hogy azonnal meneküljön innen. Azonban a szükség és a vágy,
hogy lássa Tobikót, súlyosan nehezedett rá. De hol van? Hiába nézett
körül figyelmesen, sehol sem látta.
Az egyik punktól – tüskés hajú, csontsovány fiú, szódásüveg
vastagságú szemüvege mögött a pupillái óriási héjára hasonlítottak; és
mivel cigijét utálta másokkal megosztani, mindig a szájában tartotta, és
emiatt a fickót mindenki Bogartnak hívta – megkérdezte:
– Szia, mizu?
– Szia,kölyök. Azért jöttél, hogy segíts?
Yunus vállat vont. – Lehet. Mit csináljak?
– Figyelj csak, ezt a folyadékot beöntöd a palackokba, oké?
Így Yunus fogta a műanyag tölcsért, és terpentint töltött a
borosüvegekbe. Nem tudta, hogy éppen Molotov-koktélt készít.
– Pfuj, de büdös! – mondta Yunus. – Mit fogtok ezzel csinálni?
– A hatalmasokra dobjuk – közölte Bogart.
Yunus egyszeriben ideges lett, remegett az álla. Elfordította a
tekintetét. Miért akarják ezeket a büdös palackokat a bajuszos férfiakra
dobni? Mit tehetne, hogy megmentse az apját?
– Minden hatalmasra rátámadtok? – kérdezte Yunus.
– Nem, arra nem vagyunk képesek. Olyan sokan vannak a szemetek.
Szaporodnak, mint a nyulak – mondta Bogart.
– Izé… most megyek – mondta Yunus, és felállt.
– Rendben – felelte Bogart. – Szevasz, kisember!
Yunus minden szobában, ahová belépett, hasonló izgalommal
találkozott. Ez nem tréfa. A lakásfoglalók háborúra készültek. Végül
meglátta Tobikót. Egy szőnyegen ült egyedül, lehajtott fejjel, behunyt
szemmel, mintha mély meditációba merülne. Yunus lerogyott mellé és
kihasználva az alkalmat a lány különleges profilját nézte. Hollófekete
haját, színes tetoválásait. Eltöprengett, hogyan menthetné meg Tobikót
ettől a háborútól, mely csak pillanatok kérdése, és elkezdődik.
– Te vagy az, mókuska? – kérdezte Tobiko halkan.
Yunus érezte, hogy elvörösödik. – Honnan tudtad?
– Nyitva volt a szemem résnyire, te buta. – Tobiko felé fordult, és adott
egy puszit az arcára. –Jaj de nagyon komolyan állsz ott! Mi bajod?
– Nem értem, mi folyik itt.
– A szokásos történet, természetesen – mondta Tobiko. – Az
önkormányzat ki akar hajítani minket innen. Küldtek egy felszólítást, és
egy hetet adtak rá, hogy kiürítsük a házat. Azóta eltelt kilenc nap. Vagyis
bármelyik pillanatban jöhetnek.
– Miért akarnak kitenni titeket?
– Hogy az épületet eladhassák egy árverésen a hozzájuk hasonló
nagykutyáknak.
Yunus, aki megértette, hogy a dolognak semmi köze nincs a bajuszos
férfiakhoz, kicsit megnyugodott, de az érzés nem tartott sokáig. Egy
pillanatig hegyezte a fülét, attól tartva, hogy a házat ledózeroló
buldózerek, rendőrautók, mentők hangját hallja. De kint csak a szél fújt –
viharos, hideg szél. Lassan lélegzetet vett és megkérdezte: – Hová fogtok
menni?
– Senki sem megy sehová – mondta Tobiko.
– De a ház az övék, nem?
– Nem, nem az övék, kicsikém. Néhány ház mindenkié. Ha engem
kérdezel, mindnek ilyennek kellene lennie. – Tobiko kihúzta magát, és a
tekintetéhez hasonló határozott hangon kijelentette: – Azt tervezik, hogy
kidobnak minket az utcára, mi pedig azt, hogy ellenállunk.
Ne feledd, aki nem áll ellen a rendszernek, az a rendszer része lesz!
– Talán meggondolják magukat – mondta Yunus halkan, – Anyám
mindig azt mondja, hogy Isten mindenható.
Tobiko nevetett. – Szerintem Isten elfelejtett minket. Van még egy
bolygója, ami ugyanolyan, mint a miénk. Ott belőlem is van még egy, és
belőled is. Hasonlítanak ránk, de mégsem mi vagyunk, hogy is
lehetnének, amikor mi itt vagyunk. Érted?
Yunus figyelmesen hallgatta, bár a szavak úgy peregtek le róla, mint
ujjal között a homokszemek. Korábban még sohasem hallotta, hogy
valaki kételkedett volna Istenben. Elszomorodott.
– Anyám azt mondja, hogy Isten nagyon szeret minket.
– Szeret? – köhögött Tobiko, mintha valami megakadt volna a torkán,
és most próbálná kiköhögni. – A szeretet kényes dolog. Igen, lehet, hogy
régen szeretett minket, de biztos vagyok benne, hogy most már nem. Már
csak a másik bolygóval törődik, érted? Isten rég elfelejtett minket.
A gyerek szeme tágra nyílt. Egy pillanatig a kezét nézte, majd azt
motyogta: – Az ember nem felejti el azt, akit szeret. Én például sohasem
foglak elfelejteni téged.
Az elkövetkező órákban Kapitány egy közeli iskolából lopott táblára
rajzolta a haditervet. Ha a rendőrség megtámadja az épületet, a tetőtérbe
menekülnek, ahol egy hadsereg számára elegendő muníciót halmoztak
fel. Az első emeleti ágyakat és a második emeleti asztalokat az oldalukra
fordították, hogy barikádként használják. Olyan ellenállást tanúsítanak
majd, hogy jönnek az újságírók, és követni fogják az eseményeket. A
hírügynökségek az ellenállás képeit szétküldik majd, és a világ
különböző részein élő fiatalok támogatni fogják őket. Végül Hackney
önkormányzata, hogy jó hírét mentse, visszakozik majd, és a
lakásfoglalók győzelmet aratnak a kapitalisták felett.
– Fantasztikus! Ez lesz a mi párizsi kommününk! – kiáltotta Bogart,
szájában egy égő cigivel, a Molotov-koktélok között állva.
– Csakhogy a kommünnek véres vége lett – vetette közbe Iggy Pop.
Bár Yunus próbálta kiverni a fejéből, tudta, ha a rendőrség most
megtámadja az épületet, és a lakásfoglalókkal együtt őrizetbe veszi,
szegény anyjának megszakad a szíve. El kell mennie, minél előbb. Ha ez
háború, neki semmi köze hozzá. Bárkik legyenek a hatalmasok, nem állt
szándékában sem követ, sem palackot hajigálni rájuk. Csakhogy minden
zavarodottsága ellenére sem ment. sehova. Mint egy meleg ölet kereső
kölyökmacska, a szeretett nő mellett maradt, és megint segített muníciót
készíteni, forradalmi dalokat énekelt és hasisos pattogatott kukoricát
evett.
Az összecsapás, amelytől tartott, nem aznap zajlott le, hanem pár
nappal később, amikor Yunus iskolában volt, a lakásfoglalók pedig
kimerültek a várakozástól. Minden igyekezetük ellenére készületlenül
érte őket a rajtaütés, még ha ellenálltak is, és néhány órán belül
mindegyiküket letartóztatták.
A lakásfoglalók többségét átfogó biztonsági ellenőrzés és számos
szemrehányás után egy-két napon belül kiengedték. Eközben az
önkormányzat sietősen munkásokat hozatott, és deszkakerítést húzatott a
ház köré. A munkások várták az utasítást, hogy lebonthassák a falakat,
ajtókat, emlékeket. A lakásfoglalók immár hajléktalanok voltak.
 A BOROSTYÁN HÁREMHÖLGY

Falu az Eufrátesz folyónál, 1978. április

Jamila rubinvörös sáfrányt őrölt a mozsárban. Ezek voltak az utolsó

sáfrányszálai, a többi alapanyag is fogytán volt. Majoránna, tárkony,
ötlevelű virág, rozmaring… Fel kell mennie a hegyekbe, talán a
csempészekhez is be kell néznie. Csakhogy nem volt kedve kimozdulni
otthonról, ha nem volt sürgős eset vagy szülés.
A reggelt a pincében töltötte; dolgozott és gondolkodott. Ez az ötször
négy méteres sötét, nyirkos, ablaktalan, föld alatti szoba volt a
menedéke, a szentélye. Az egész helyiség, a padlótól a plafonig tele volt
fapolcokkal. Minden polcon különféle méretű üvegek és palackok
sorakoztak. Gyógyfüvek, fakéreg, illatos olajok, magok, fűszerek,
ásványok, kígyóbőrök, agancsok, szárított bogarak… Különféle
anyagok, melyeket elixír- és gyógykenőcskészítéshez használt. A
helyiség a vakondjáratokra emlékeztető négy nyíláson keresztül
szellőzött, a levegőben mégis erős, savanykás szag terjengett. Jamila már
nem érezte ezt a szagot. Ha más belépne, megtántorodna, rosszul lenne,
de mostanáig rajta kívül senki sem lépett be ide. És ezután sem fog.
Az utóbbi tizenöt évben mindennap ebben a fullasztó szobában töltötte
idejének legalább a felét, mert valaki mindig kopogtatott az ajtaján, ő
pedig elkészítette neki a kívánt keveréket. Gyógyító volt. Javasasszony.
A madarak, a csúszómászók, bogarak nyelvét értő bába. Szent Salamon
leszármazottja. A falusiak ezt beszélték róla. Emiatt maradhatott életben
ezen a vad helyen egymagában. Az emberek egyszerre éreztek iránta
tiszteletet, megvetést és félelmet. Ezért nem közeledtek hozzá. Nő volt
aki mégsem volt nő, hanem a két világ között húzódó kötélen táncoló
ember; félig boszorkány, félig tündér.
Jamila számára megállt az idő, amikor a pincében tartózkodott. Nem
tudta, éjjel van-e vagy nappal, és ennek nem is volt jelentősége. Az időn
kívül, a saját ritmusa szerint élt. Néha napfelkeltétől napnyugtáig ősi
recepteket készített vagy újakat próbált ki. Sohasem unatkozott. Fárasztó
volt mindez, igen, de sosem unalmas. Minden virágban, ásványban Isten
ajándéka, titkos erő rejtezett. Az emberek nem vették észre a jeleket.
Amikor a fagyöngyre néztek, csak a fa törzsén növő élősködő növényt
látták, és nem tudták, hogy kiváló szer a vérkeringésre. Bizalom.
Jamilának ezt kellett elnyernie. Ha az élőlények egyszer megbíznak
benned, elárulják a titkaikat. Nem egyszerre, hanem apránként. És akkor
tudni fogod, hogy melyik növény melyik betegségre gyógyír. A világon
minden dolog, bármennyire visszataszítónak vagy jelentéktelennek tűnik
is, úgy teremtetett, hogy használjon valamire. Ahol betegség van, ott
akad gyógyszer is, ráadásul meglehetősen közel. A lényeg, hogy az
ember meglássa, és Jamila azok közé tartozott, akik képesek voltak látni.
Nem vonzották az ismeretlen helyek, az ismeretlen emberek, vagy a
horizonton túli szárazföldek. Bár a világon ezerféle teremtmény létezik,
az ember mindenhol ugyanolyan. Őt kielégítette, hogy éjjel az alanti
hegyoldal pislákoló gázlámpáit szemléli. Isten azzal a feladattal bízta
meg, hogy megfejtse a természet titkait, és szolgálja az emberiséget.
Különbségtétel nélkül. Bár sok betegséget meg tudott gyógyítani, még
több talány volt, amit nem tudott megoldani. Hosszú ujjú színes ruhái és
hímzett mellényei alatt mindig salvar-t16 viselt, hogy ha kell, nyugodtan
lóra ülhessen. Éjjel-nappal, minden pillanatban készen kellett állnia
mindenre.
A környék lakói legendákat meséltek róla. Voltak, akik azt állították,
hogy a gyógyszerei receptjét a dzsinnektől kapta. Néhányan úgy hitték,
hogy titokban a mitikus Kaf hegyre jár. Amikor Jamila hallotta ezeket a
sületlenségeket, döbbenten csóválta a fejét. Ezen a vidéken, ahol
mindenki ki volt éhezve a hősökre, legendákra és csodákra, mindhármat
tőle várták. Pedig Jamila tudta, hogy ő sem tehet többet, mint ami
sorsában meg van írva. Még ha időnként a kenőcsökért a beteg anyagi
helyzetéhez mérten kialkudott is némi pénzt, általában ingyen dolgozott.
Azt a kis pénzt, amit keresett, új nyersanyagokra költötte.
Jamila mérget is készített, de ebből kevesebb embernek adott. Az
életben egyetlen anyagot, a mérget sem szabad egyoldalúan szemlélni.
Mert lehet rá ártalmas dologként tekinteni és gyógyírként is. A természet
túlmutat a rosszon és jón. Ami gyógyít, az meg is betegítheti az embert,
és ami beteggé tesz, gyógyszer is lehet. Jamila úgy tartotta, a
méregkeverés is csak olyan mesterség, mint bármelyik másik. Mint
minden mesterember, ő is csak a termék minőségéért felelt, nem azért,
hogy mire használják. Az ő mérgei a mezei egerek, patkányok,

16 Török bugyogó. (A fordítók megjegyzése.)

csótányok és kígyók ellen készültek. Belátta, hogy termékei halálosak
lehetnek, de úgy gondolta, hogy a hús is az. A túl sok húsevéstől
köszvényt kap az ember, amely halálos betegség, ha nem kezelik, de ettől
még senki sem hagy fel a húsvásárlással.
Elővett egy dobozt, arca ragyogott a gázlámpa fényénél. Apró, ovális
kagylóhéj dobozt. Egy kő volt benne, egy felbecsülhetetlen értékű kő.
Borostyánszínű, a mogyorónál kicsit nagyobb gyémánt. A kezében tartva
vizsgálgatta. Vannak, akik megfojtanák egymást, csak hogy szert
tehessenek egy ilyen különleges kőre. Bolondok! Senki sem birtokolhat
egy gyémántot, legfeljebb az őrzője lehet. Minden új tulajdonos újabb
állomás csupán a gyémánt életében, semmi több. Jamila tisztában volt
vele, és elfogadta. A gyémánt ma nála volt, de holnap akár máshol is
lehetett. Ő arra használta, hogy keverékeit tökéletesebbé tegye. Néhány
kő melegséget árasztott; ha a gyógyszerbe helyezték, átadta neki a lelkét,
segített a nyersanyagok átlényegülésében. Léteztek erre a célra más
drágakövek is, de a gyémánt volt a legjobb.
Mezopotámia népei Noé próféta óta Isten könnyé-nek hívták a
gyémántot. Úgy hitték, hogy az égi csillagok porából vagy a viharos
éjszakákon a villámokból leszakadt szálakból alakult ki. Micsoda
képzelőerő! Az emberek mindig kitalálnak valamit, amikor ismeretlen
jelenséggel találkoznak.
A gyémánthoz viszonyítva az emberi élet rövidebb egy nyári zápornál.
Míg egy hetvenéves ember öreg és lestrapált, egy hetvenéves gyémánt
csecsemőnek számít. Jamila úgy tippelte, hogy az ő gyémántja olyan
háromszáz-négyszáz éves lehet. Fiatal. Több ezer évig élhet még, sőt
akár tovább is.
Ami a gyémánt birtoklására irányuló mohó vágyat illeti, köztudott,
hogy e tekintetben nincs különbség szegény és gazdag között; a
kapzsiságnak nincs határa. Akinek nincs gyémántja, feltétlenül szeretne
egyet, akinek van, az még többet akar. Becstelenség, mohóság és
kegyetlenség; ez a gyémánt fiatalon szembesült mindezzel.
Kereskedők, utazók, tengerészek, katonák és kémek árulták el
egymást, hogy megkaparinthassák. A házakban, ahová a gyémánt
bekerült, a szolgálók hűséggel szolgálták asszonyaikat, az asszonyok
érdekből szerették férjüket, és a férjek még hatalmasabbnak érezték
magukat. A nézeteltérések elsimultak, az udvarlások házassággal
végződtek, a barátok ellenségekké, az ellenségek szövetségesekké
váltak. Mint a tiszta havon tükröződő napfény, a borostyánszínű gyémánt
is még fényesebbé és tisztábbá tett maga körül mindent, de magában
hordozta a sötétséget is.
Egy bég ajándékozta Jamilának, aki megszokta, hogy minden ember
földig hajol előtte. Tisztelettel vegyes félelmet ébresztett mindenkiben.
Csakhogy egyetlen fia gyógyíthatatlan beteg lett, és amikor az orvosok
feladták, Jamilára került a sor. Némán, szó és megállás nélkül dolgozott.
Mintha egy szánkót vontatna ki a törött jégről, apránként húzta ki a
gyereket Azrael kezéből.
Amikor a fiú első ízben kinyitotta a szemét és megszólalt, a bég elsírta
magát. Fuldokolva, mint az olyan férfi, aki nincs hozzászokva a
könnyekhez.
A bég pénzt kínált neki. Jamila nem fogadta el. Aranyat, földet,
birtokot, kertes házat, méhest, selyemhernyó-keltetőt… Jamila csak a
fejét rázta. Már éppen indult volna, amikor a bég elővette a gyémántot.
Borostyán Háremhölgy-nek hívta. Jamilát rabul ejtette a kő szépsége.
Nem az értéke ragadta meg, hanem rejtett titkai. Mert ez a kő számtalan
titkot rejtett.
– Azt mondják, el van átkozva – mondta a bég. – Sem pénzzel, sem
erővel nem szerezhető meg, csak tiszta szeretettel lehet továbbadni,
ajándék gyanánt. Én is így kaptam, és így adom most neked.
Jamila azonnal érezte, hogy a gyémánt és közte mély, titokzatos
kapcsolat alakult ki, mégis visszautasította. Csakhogy a bég sokat látott
ember volt. Megértette, hogy Jamila a kő bűvkörébe került, és csak azért
vonakodott elfogadni, mert félt, hogy nem lesz biztonságban. A bég nem
erősködött. Ugyanazon az éjjelen egy megbízható futárral elküldte a
gyémántot Jamilának, aki azóta a Borostyán Háremhölgy házigazdája.
Az ember élete rövid, akár egy lárváé, vagy mint egy selyemhernyóé.
Adám fiai és Éva lányai különös teremtmények. Megsértődnek, ha
lárvához hasonlítják őket, de örülnek, ha a selyemhernyóhoz. A
bogaraktól undorodnak, de ha az ujjukra száll egy katica, azt jó jelnek
veszik. A patkánytól irtóznak, a mókustól viszont elájulnak. A keselyűt
undorítónak, a sast nagyszerűnek találják. A legyet megvetik, a
széntjánosbogarat imádják. A réznek és a vasnak nem tulajdonítanak
különösebb jelentőséget, de az aranyért odavannak. A lábuk alatti
köveket egy pillantásra sem méltatják, de majd megőrülnek a
drágakövekért.
 Jamilának úgy tűnt, hogy az embereknek mindig van néhány
kedvencük, de a többi dolog értékét nem ismerik fel. Pedig az élet örök
körforgás. Azok a dolgok, melyeket nem szeretnek, legalább olyan
nélkülözhetetlenek, mint a kedveltek. A világ minden darabja azért
teremtetett, hogy egy másikat fejlesszen, jobbá tegyen, megváltoztasson.
A szúnyog nem kevésbé fontos a szentjánosbogárnál, és a sárgaréz sem
az aranynál. Így tervezte a világot a Nagy Alkusz.
A fentről jövő hangok kirángatták a gondolataiból. Valaki verte az
ajtót. Talpra szökkent, és kapkodva a dobozába rakta a gyémántot. Ez
volt az egyetlen hátránya, hogy a pincében dolgozott. Mivel nem hallotta
a völgyből érkező hangokat, nem készülhetett fel. Zihálva mászott fel a
lépcsőn.
–Nyisd ki az ajtót! Hol vagy, bábaasszony?
Felemelte a nappali szobába nyíló fedelet, letámasztotta két oldalra a
kezét és felnyomta magát. Egy kilimet terített a pince lejáratára. Felkapta
a puskáját. Végül, amikor kinyitotta az ajtót, azt a csempészt találta a
küszöbén, akinek a felesége néhány hónappal ezelőtt másfél csecsemőt
szült. Éppen meg akarta kérdezni, hogy van a baba, amikor észrevette a
mögötte álló férfit. A hátán cipelt valakit. Vérnyomok. Nagy, sötét
foltok.
– Jamila néne – mondta a csempészek főnöke segítened kell nekünk!
Jamila tudta, miről van szó. Valószínűleg a szír határon át jöttek, árut
csempészve. Teát, dohányt, selymet, talán kábítószert. A dolgok rosszul
sülhettek el, csapdába kerültek. Egyikük megsebesült. A vállukra kapva
idáig hozták. A férfi sok vért vesztett, és mintha a vérrel együtt a lelke is
távozóban lett volna.
– Semmit sem tehetek – mondta Jamila. – Kórházba kell vinni.
A csempészek vezetője a bajsza végét harapdálta. Nem tűnt sem
kétségbeesettnek, sem mérgesnek, egyszerűen türelmetlen volt. – Nem
vihetjük oda, te is ugyanolyan jól tudod, mint mi.
Aztán, mintha valamiféle hallgatólagos megállapodást kötöttek volna,
a sebesült férfit a benti kerevetre fektették, majd távoztak. – Ha
meghalna… gyújts tüzet a kertedben! Jövünk, és eltemetjük – mondták
távozóban.

A sebesült férfinak szögletes arca, sasorra volt. Keskeny vállú,

vékony, magas termetű. Jamila próbálta megállapítani a korát. Járhatott
akár a húszas éveinek a végén, de lehetett akár negyvenen túl is. Olyan
sápadt volt az arca, hogy lehetetlen volt kitalálni.
Amilyen óvatosan csak tudta, felemelte a férfi fejét, és egy párnát tett
alá. A férfi rekedt és fojtott állati hangot adott ki, mintha megakadt volna
a torkában egy golyó. Vér folyt az orrából. Jamila azelőtt is rengeteg
nehézséggel szembesült már, többségüket megoldotta, de abban a
pillanatban mégis felkészületlennek érezte magát. Rettegés fogta el.
Talán jobb lenne, ha megmérgezné. Megölhetné, mint egy törött lábú
lovat, hogy ne szenvedjen. Elég lenne egy adag bürök. A titokzatos
bürök. Ha meg tudja itatni vele a kellő mennyiséget, az rózsaszín álomba
ringatja, mély és másnap nélküli örök álomba. Jamila életében kétszer is
közel állt hozzá, hogy megölje magát: először amikor elrablása után
visszahozták apjának, még szűzen, de örökre bemocskolva; és aznap,
amikor megtudta, hogy Adem megkérte Pembe kezét. Mindkétszer
győzött az élni akarása, a pokoltól való félelme vagy egyszerűen a vágy,
hogy lássa a másnapi napfelkeltét.
Jamila kihúzta magát, nem volt idő a hasztalan merengésre. Mindent
meg kell tennie, hogy megmentse. A sebekre összpontosított. Levágta a
férfi ruháit, és teljesen levetkőztette. Majdnem elsírta magát a férfi
sovány, piszkos teste és egyenként megszámlálható csontjai láttán.
Három nagy sebet fedezett fel rajta: egyet a lábán, egyet a vállán. A
harmadik volt a legkritikusabb. Közel esett a gerincéhez. Bárki lőtt is,
hátulról adta le a lövést.
Míg Jamila próbálta kiszedni a golyókat, a sebesült többször elájult a
fájdalomtól. Végül Jamilának sikerült kiszakítania a húsából két egész és
egy fél golyót. Az utolsó golyó, amely közvetlen a jobb térde alá
ékelődött be szétmorzsolódott. Nem látta szükségesnek a további
beavatkozást. Ha a férfi megmenekül ebből a pokolból, tud majd vele
élni. Sosem lesz a régi. Akár a gyémántok, a golyók is a lelküket adják a
testnek, amellyel együtt élnek.
Miután a naplemente utolsó fényei is eltűntek az égről, Jamila
kicsavart testtel egy széken szunyókált. Akárcsak a múlt éjjel, aznap is
rossz érzése támadt, akadozott a légzése. A sebesült férfi nyögésére
ébredt, aki tátogott, mint a partra vetett hal. Jamila benedvesített egy
zsebkendőt, és száraz ajkához érintette.
– Még egy kicsit, könyörgöm!
– Ne haragudj – mondta Jamila gyengéden. – Csak ennyit ihatsz.
Később újra adok, megígérem.
A férfi nyelvét forgatva káromkodott. Magas láza volt. Eszmélete hol
elment, hol visszatért. Jamila kíváncsi lett volna, vajon rendes ember-e.
De számít ez? Ha nem az, talán nem bajlódna vele? Biztosan van
felesége és gyermekei. Ha most meghalna, vajon hiányozna nekik?
Egész éjjel virrasztott a férfi mellett. Reggel felé nem bírta megállni,
félrehúzta a kilimet és kinyitotta a padlón lévő fedelet. Dolga volt a
pincében, egy gyógyszert akart készíteni, ezúttal magának: egy nyugtató
keveréket. Vetett egy pillantást az ágyban fekvő betegre. Bizonyára még
órákig aludni fog. Leereszkedett a lyukba, és amint stabilan állt a
lépcsőfokokon, magára húzta a fedelet. A kilimet lehetetlen volt a
helyére illeszteni, de legalább a fedelet becsukta. Ha a férfi esetleg
felébredne, azt fogja hinni, hogy kiment tűzifát aprítani vagy valami
hasonló. Behúzta a kezét. A fedél tompa puffanással lecsapódott.
Csakhogy az ágyban lévő férfi ugyanebben a pillanatban kinyitotta a
szemét, és körbesétáltatta homályos tekintetét. Tekintete a
tűzifahalomról a falon lévő puskára siklott, majd megpihent a földön
található fedélen. Mielőtt fájdalmas álomba merült volna, arcán
kifürkészhetetlen kifejezés jelent meg. Felfedezte a pincét.
 ESMA

London, 1978. április

Becsuktam az ajtót, és mély lélegzetet vettem. Az utóbbi időben

rendszeressé váltak titkos éjszakai útjaim. Miután mindenki elaludt,
bezárkóztam a fürdőszobába. Gyertyát gyújtottam, és néztem, hogy
hogyan változik arcom formája a láng játékával. Nem a tükörben látott
telt idomú lány érdekelt. Meg akartam tudni, mi rejtőzik e külső alatt, és
meg akartam ismerni legbensőbb lényemet.
A lányok többségének, akiket ismertem, saját szobájuk volt, ajtajukat
be tudták zárni, amikor csak akarták. Én viszont nem. Ha bezártam volna
a Yunusszal megosztott szoba ajtaját, anyám megrémül, mert azt hitte
volna, hogy valami szörnyűség történt velem. Ezért szerettem a
fürdőszobát. Ez volt az egyetlen hely, ahol egyedül lehettem.
Levettem a pulóveremet, trikómat és a gyűlölt, bőrszínű melltartómat.
Mellem hegyes volt, kirajzolódtak kék, kékeszöld erei. Súlyos málhaként
tekintettem rájuk, melyeket kénytelen vagyok cipelni, mintha nem lenne
így is elég terhem. Ráadásul aznap reggel az egyik fiú az osztályból,
mintha csak a háta mögötti polcról akarna levenni egy könyvet,
megpróbálta megérinteni. Észrevettem, hogy miben sántikál, és az utolsó
pillanatban sikerült kitérnem előle. Egy csapat fiú kuncogását hallottam.
Együtt találhatták ki. Bizonyára kitervelték. Bíborvörös lettem a
szégyentől. Utáltam, hogy lánynak születtem. Mi lett volna, ha nem
Esmaként, hanem Iskenderként jövök a világra?
Elmerengtem, hogy vajon milyen lenne, ha fiúnak születek. Barna
szemceruzával megvastagítottam a szemöldökömet, és középen
összekötöttem. Ezután ajkam fölé bajuszt rajzoltam. Ha látná a bátyám,
csak a fejét csóválná: – Bolond vagy, hugi – mondaná.
Időnként én is furának éreztem magamat, mintha valami tévedés
folytán véletlenül pottyantam volna ebbe a családba. Miközben
igyekeztem a Toprak család tagjaként helytállni, a valódi sorsom talán
teljesen máshol várt.
– Ez a húgom. Csak a veszteseket szereti – mondta Iskender,
valahányszor bemutatott valakinek, főleg fiúknak, akik miután ezt
hallották, nem keresték a társaságomat.
 Tulajdonképpen nem nagyon érdekelt. Még ha különösen hangzik is,
volt némi igazság a bátyám kijelentésében. Az elesetteket, a
számkivetetteket szerettem. Amikor futballmeccset néztem, azt akartam,
hogy döntetlen legyen az eredmény, és mindig a vesztes csapatnak
drukkoltam. Pusztán annak a gondolata, hogy milyen szörnyen érezhetik
magukat a vesztes csapatjátékosai, összeroppanva szurkolóik
csalódottságának súlyától, elegendő volt, hogy megessen a szívem
rajtuk.
– Te mindig a csigákkal vagy! Ez a probléma! – szokta mondani Anya.
Anyám gyerekkorában egyszer tanúja volt egy eseménynek a faluban,
ahol élt. A gyerekek találtak egy akkora békát, amilyet még senki sem
látott azelőtt. Valaki hozott otthonról egy nagy edényt, amit ráborítottak
a csúf állatra, amely lebénult a félelemtől. Aztán az egyik fiú előhúzott a
zsebéből egy csigát és mellé tette. A béka azonnal megfeledkezett a
félelméről, és az áldozatára koncentrált. Közben a csiga, mit sem sejtve a
rá leselkedő veszélyről, araszolva kereste a kiutat. A béka egy tucat
torkaszakadtából üvöltő gyerek szeme láttára megette a csigát, szájából
kifolyt az áldozat ragacsos, csúszós nyalkája.
– Aznap az összes gyerek a békának szurkolt, te viszont a csigának
szurkolnál. Néha aggódom érted – mondta Anya.
Az iskolánk sokarcú világ volt. Az egyik oldalon a csúnya és az
átlagos között ingadozó lányok, vagyis a tehenek, mint én, akik a
záróvizsgájukra készültek és a tanárokon kívül senki más érdeklődését
nem keltették fel, a másik oldalon pedig a pillangók. Ezeket nem
érdekelték az órák, türelmetlenül várták, hogy az életbe vethessék
magukat, és egy percet sem akartak többet pazarolni a tanulásra. A
legszebbeket Barbik-nak hívtam.
A Barbik csak a fiúkról beszéltek. Részletes információkat osztottak
meg arra vonatkozóan, hogy melyik fiúnak melyik lány tetszik. Számon
tartották, hogy ki kivel jár, kíváncsiskodtak, hogy csinálták-e azt, és
találgatták, hogy a kövérség kinek a hasán utalhat terhességre. Mindig
őrült szerelmesek voltak, ezeregy drámát éltek át.
Kedvenc elfoglaltságuk a shoppingolás volt. Időnként az anyjuk vagy
a nővérük elvitte őket az áruházba fehérneműt vásárolni. Bár az előbbi
megpróbálta meggyőzni őket, hogy sportmelltartót vegyenek, ők inkább
csipkés, szexi darabokat választottak. Ha valami tetszett nekik,
felkiáltottak, „Hát nem szuper?”, ellenkező esetben pedig azt mondták,
Jaj, de gusztustalan!”. Ezeket az értékmérőket egyaránt használták
ételekre, ruhákra, tanárokra, szülőkre, sőt országokra és a világ
eseményeire is.
A Barbik az anyjukkal a menstruációs ciklusukról, sőt a szexről is
tudtak beszélni. Anya és köztem viszont üvegfal volt. Mi egyetlen,
testiséggel kapcsolatos szót sem váltottunk egymással, úgy viselkedtünk,
mintha ilyen téma nem is létezne.
Talán más lett volna, ha a saját lakókörnyezetemben járok iskolába?
Ha az osztálytársaimat nem Traceynek, Debbynek vagy Claire-nek,
hanem Aishának, Faradnak vagy Zeinebnek hívják, akkor könnyebben
összehangolódtunk volna? Nem hiszem. Jobban szerettem könyvet
olvasni, mint a kortársaimmal lógni. A fiúkat unalmasnak találtam, a
lányokat üresnek. Büszke lehettem az eredményeimre, hála Mrs.
Powellnek, az általános iskolai tanítómnak. Szegény nő! Azt pletykálták,
hogy az egyetlen fiát kirúgták az iskolából, elköltözött otthonról, és még
Mrs. Powell sem tudta, hova. Mrs. Powell eltökélte, hogy segíti a
hátrányos helyzetű gyerekeket, márpedig én közéjük tartoztam.
A bajszommal elégedetten kecskeszakállat rajzoltam az államra.
Mrs. Powell eljött hozzánk, beszélt a szüleimmel, és meggyőzte őket,
hogy küldjenek egy jobb iskolába.
– Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött első ránézésre megállapítom,
ha egy gyerek tehetséges. Az én szakmai meglátásom szerint, Mr. és Mrs.
Toprak, a lányuk rendkívül okos. Kár lenne ezt a tehetséget veszni
hagyni. – Miután Mrs. Powell meggyőzte a családot, beszélt az új iskola
– ahová zömmel fehér, keresztény, angol középosztálybeli gyerekek
jártak – vezetőivel is, és célt ért. És bár a szívem a csigákért dobogott,
ezúttal békaugrást csináltam.
Író akartam lenni, de nem női író. Írói álnevet is kitaláltam: John Blake
Ono. A három kedvenc nevemből alkotott elegy volt ez: John Keats,
William Blake és Yoko Ono.
Vajon miért különböztek ennyire a női nevek a férfinevektől?
Szerettem volna tudni, hogy miért adnak a nőknek olyan mesebeli,
álomszerű neveket, mintha csak képzeletbeli figurák lennének. A
férfinevek mindig bátorságot, erőt, tudást sugallnak, például a Muzaffer,
„a Győző”, Faruk, „Aki Megkülönbözteti az Igazságot a Hamisságtól”,
és Hüsamettin, „A Hit Éles Kardja”. A női nevek viszont kecses
eleganciát tükröztek, mint a törékeny vázák. A Nilüfer, „Lótuszvirág”, a
Gülseren, „Rózsát Hintő”, a Binnaz, „Kacér” és hasonló nevekkel a nők e
világ díszeit alkották, akár a tiritarka szegélycsipkék. Csakhogy én John
B. Ono akartam lenni. Merész, erős és férfias. Olyan név, amelynek nincs
szüksége melltartóra.

Amikor befejeztem a kecskeszakállt, szemügyre vettem az arcomat.

Felesleges volt az egész. Hiába veszek férfiruhát, alakítom magam
férfivá, nem leszek vonzóbb. Bárcsak apám lágy vonásait és anyám
hatalmas, kicsit ferde zöld szemét örököltem volna! Ehelyett anyám és
apám legelőnytelenebb tulajdonságai jutottak. Az orrom krumplira
hasonlított, a hajam pedig annyira göndör volt, hogy nem lehetett
kifésülni, a homlokom pedig túl széles. Az államon egy bibircsók
éktelenkedett, csúnya, fekete kinövés. Számtalanszor könyörögtem
anyámnak, hogy vigyen el orvoshoz és vetessék le a szemölcsöt, de őt ez
egyáltalán nem érdekelte. Anya szép nő volt, mindenki annak tartotta.
Fivéreim is jóképűnek számítottak, de úgy látszik, a szépségért felelős
gén a két fiú között szabadságra ment, és engem kihagyott,
Yunusnak angyalarca volt. Iskender is szép volt, de másképpen. Égető
és fennhéjázó volt a sármja. A Barbik kifejezésével élve piszkosul
jóképű. Tudtam, hogy néhány osztálytársam csak azért barátkozik velem,
mert bele van zúgva a bátyámba. Iskender néha eljött értem az iskolába,
és körbehordozta a ki tudja, miért, de mindig bevált kemény és rideg
tekintetét.
– Az ilyeneknek nem tudsz nemet mondani! – sugdolóztak a lányok. –
Pont, mint Michael Corleone A Keresztapá-ban! Már csak a fegyvere
hiányzik!
Én viszont semmiféle hasonlóságot nem láttam Iskender és Al Pacino
között.
– Mikor voltatok utoljára szemészeten? – Bár érezték a szurkálódást a
hangomban, nem vettek komolyan. Iskendert ellenállhatatlanul
férfiasnak és szexinek találták.
Iskender sokat változott, mióta apánk elköltözött otthonról. Durva,
ellenséges, kötekedő lett. Folyton a haverjaival lógott, meg azzal a
lánnyal, aki a barátnője lett. Éjjel-nappal a homokzsákját püfölte, mintha
tele lett volna a világ láthatatlan ellenségekkel. Ha ilyen a kamaszkori
depresszió, akkor én nem akartam felnőni.
A közelmúltig jól kijöttünk Anyával. Amikor azonban nőni kezdett a
mellem, minden megváltozott. Anyát egyetlen dolog foglalkoztatta, a
szüzességem. Állandóan arról prédikált, hogy mit nem szabad soha
tennem. Mivel minden megnyilvánulásakor a szabályokról és a
tilalmakról papolt, nem tudtunk beszélgetni egymással. Azt mondta,
hogy a fúkat kizárólag egy dolog érdekli, és megállás nélkül záporozta a
figyelmeztetéseket. Csakhogy Anya nem ugyanolyan korlátok közt
nevelte a fiait. Yunus még kicsi volt, de Iskenderrel egészen másképp
viselkedett. Nem figyelte minden egyes lépését. Iskender úgy
viselkedhetett, ahogy akart. A lehető legszabadabb volt.
Anya teljesen feleslegesen aggódott, engem ugyanis egy parányit sem
érdekelt a másik nem. Unalmasnak és sekélyesnek találtam őket. A
csigák egyszerre voltak nőstények és hímek. Az emberek miért nem
lehettek ilyenek? Szerintem ha Isten mindannyiunkat olyannak teremtett
volna, mint a csigákat, sokkal kevesebb összetört szív és szenvedés lenne
a világon.
 ÜVEGSZÍV

Falu az Eufrátesz folyónál, 1978. április

Az ágyban fekvő beteg lázas volt. Jamila a homlokához érintette az

ajkát, így tett a csecsemőkkel is. Megfogta a csuklóját. Pulzusa gyenge
volt és szapora. Szívverése olyan távolinak tűnt, mintha messze valahol
dobolnának. Mint a háború hangjai. Az emberi test kész rejtély. Igazi
harcos. A test nagy küzdő, szívósabb, mint a lélek. De mint minden bátor
harcosnak, neki is voltak gyenge pontjai. Félt az ismeretlentől. Előbb
meg kellett ismernie az ellenséget, hogy szembe tudjon szállni vele,
megtámadhassa, megfélemlíthesse, és végül porrá zúzhassa. Ha nem
tudja, mivel áll szemben, nem győzhet. És itt kezdődött Jamila szerepe.
Mióta világ a világ, a hozzá hasonló gyógyítók segítettek a betegeknek,
hogy összeszedjék az erejüket. Jamila nem gyógyította meg őket, csak a
testüket segítette, hogy legyőzhessék a betegséget.
Miközben az ecettel átitatott törülközőt a csempész homlokára tette,
azon törte a fejét, hogy vajon miféle emberen segít. A legkisebb kétsége
sem volt afelől, hogy minden kinek joga van az élethez, de vajon arra is
van joga, hogy visszatérjen a halálból? Volt egy ellentmondás, amely
néha eszébe jutott, de sehogyan sem tudott biztos választ adni rá: az
emberek jó szívvel születnek, és később romlanak el? Vagy még az
anyaméhbe kerülésük pillanatában rosszaságmagokkal fertőződnek? A
Szent Korán azt mondja, hogy mindannyiunkat egy vérrögből
teremtettek. Jamila azt akarta tudni, hogy a mostani állapotunknak vajon
mekkora része volt jelen abban a cseppecskében. Bármilyen tiszta, és
hibátlan is a gyöngy, mégis a kagylóba kerülő porszemből alakult ki,
vagyis egy csúf anyag is csodás lénnyé tud alakulni.
Valahányszor kézbe vett egy újszülöttet, és apró lábujjaira,
rózsaajkára, pisze orrára nézett, arra gondolt, hogy ilyen tökéletes
teremtményben csak jóság lakozhat. Másrészt viszont a csecsemők egy
része, akiket világra segített, felnőttként hazug, csaló, rabló, erőszakoló,
sőt gyilkos lett. Ha tudná, hogy mivé válik egy gyerek, dönthet-e úgy,
hogy néhányat közülük nem segít világra?
Nehéz elhinni, de léteztek olyan bábák, akik megölték a csecsemőket,
akiket világra segítettek. Ahogy ez Ábrahám történetében is áll, melyet
Jamila és Pembe apjuktól hallottak.
Berzo egy nap fogta a nyolc lányát és elvitte őket az urfai Halas-tóhoz.
Naze éltes kora ellenére még egyszer szülni készült, és ők azért jöttek az
egész családdal imádkozni, hogy ezúttal fiú legyen. A környék nagyon
zsúfolt volt, tele imádkozókkal és sírókkal. A lányok, akik
elcsodálkoztak a látottakon, félénken és izgatottan egymáshoz bújtak. A
halakat etették. Berzo még más férfi volt azon a napon, amikor ezt
elmesélte, tekintete még nem keményeden: meg, nevetése még őszinte
volt. Ez azelőtt történt, hogy minden elromlott volna. Sorra minden.
Nimród király mohósága nem ismert határokat. Egy napon fő
asztrológusa azt mondta, hogy egy Ábrahám nevű gyermek születésével
véget ér majd az uralkodása. Nimród, akinek nem állt szándékában
lemondani a trónjáról, megparancsolta, hogy öljenek meg minden fiút,
aki a birodalmában születik, tekintet nélkül arra, hogy gazdag vagy
szegény. Mindenkit. Így a bábák munkához láttak. Előbb segédkeztek a
csecsemők születésénél, majd megfojtották a fiúgyermekeket. De
Ábrahám anyjának sikerült elmenekülnie a borzalom elől. Egyedül szülte
meg gyermekét egy sötét, nyirkos, de biztonságos barlangban.
Amikor Ábrahám felnőtt, fellázadt a zsarnok Nimród ellen. A király
tajtékzott dühében. Megparancsolta minden ifjúnak, hogy gyűjtsenek
tűzifát egy óriási tűzhöz, amely napokig ég majd. Azután tűzre vetette
Ábrahámot. A lángok körülölelték a prófétát, a hívők a földre vetették
magukat és zokogtak. Ábrahám azonban egyetlen karcolás nélkül – csak
egyetlen hajtincse őszült meg – kisétált a lángok közül. Az Úr a tüzet
vízzé, az izzó parazsat kopoltyúkká változtatta. Így keletkezett az urfai
szent tó és a benne lévő szent halak.
Jamila soha nem panaszkodott az élete miatt. Kezdettől tudta, hogy
nem fog férjhez menni, mint a testvérei, és nem lesznek gyerekei sem.
Miután Pembe és Adem elmentek, rábeszélte apját, hogy ne adja férjhez,
hanem adja oda segítségül a helyi bába mellé. Berzo azt hitte, hogy ez
csak múló szeszély, és beleegyezett, Jamila viszont kitartott. Ma már
csak az az egyetlen bánata, hogy nem lehetett orvos. Kórházban szeretett
volna dolgozni, és hófehér köpenyt viselni, amelyre ki van tűzve, hogy
dr. Jamila Yeter. Elég Szépség doktornő.
Karikára vágott két hagymát, a beteg talpára rakta, majd becsavarta
lenpólyával. Miközben a hagyma a férfi fejéből lehúzta a lázat teste
alsóbb részei felé, Jamila gyakran cserélte a férfi homlokán a nedves
törülközőt, és mint mindig, imádkozott. Éjfélre lejjebb ment a csempész
láza. Jamila elégedetten aludt el a széken, majd nyugtalan álomba
zuhant.
Egy égő városban találta magát, egyedül és mindenórás terhesen.
Találnia kellett egy helyet, ahol szülhet, de bármerre nézett, csak
felfordulást látott. A házak összeomlottak körülötte, az emberek fel-alá
rohangáltak, a kutyák szűköltek félelmükben. A zűrzavar közepén Jamila
meglátott egy óriási ágyat, vastag, faragott oszlopokkal és
selyempárnákkal. Befeküdt az ágyba, és egy kislányt szült. Valaki
megkérdezte tőle a kislánya nevét, mire ő azt válaszolta: – Halott
ikertestvérem után Pembének fogom nevezni.
Reggel szapora szívveréssel ébredt. Megmérte a csempész lázát.
Hőmérséklete visszatért a normálisra. Legyőzte a halált. Odakint
megvirradt, csendes reggel köszöntött rájuk. Jamila fájó tagjait
megdörzsölve felkelt, és megivott egy pohár hideg vizet. Hang nélkül
begyújtotta a kályhát, és bement reggelit készíteni. Felmelegített egy kis
darab vajat, három tojást ütött rá, meghintette egy csipet sóval és
rozmaringgal. A főzésben nem volt jártas. Többnyire beérte egyszerű
ételekkel. Mivel nem volt senki, akiről gondoskodjon, nem érezte
szükségét, hogy fejlessze magát e téren.
– Micsoda illat! Mit főzöl?
Jamila ugrott egyet, majd megfordult. A csempész az ágyon ült, a haja
kócos, szőkésbarna szakálla megnőtt.
– Csak tojást.
A férfi olyan hangot hallatott, amelyből kiderült, hogy szereti. – Ki
vagy te?
– Jamila. Bába.
– Szülni fogok talán? – kérdezte a férfi nevetve. De rögtön utána
megváltozott az arckifejezése. – Mit keresek itt? – kérdezte vádlón.
– Megsebesültél. Csoda, hogy életben maradtál. Egy hete vagy itt.
Nesze, igyál egy kis teát!
A férfi kortyolt egyet, de rögtön ki is köpte. – Ez meg mi? Olyan, mint
a lóhúgy!
– Gyógyszer – mondta Jamila, és igyekezett nem felvenni. –Jobban
tennéd, ha meginnád. És többet ne köpködj a házamban!
– Bocsánat – morogta a férfi. – Ez azt jelenti, hogy megmentetted az
életemet. Köszönettel tartozom neked.
 – Allahnak köszönd! Egyedül ő képes megmenteni mások életét.
A férfi a homlokát ráncolta a gondolatra, egy ideig hallgatott. – Bába
asszony, van egy cigid?
– Cigi? – kérdezte Jamila. – Nem vagy abban az állapotban, hogy
cigizz.
– Na, csak egy slukkot!
A habozó Jamila elővette a dohányzacskót és a cigarettapapírt. A férfi
a nő kezét nézte, míg az cigarettát sodort. Durva, száraz és vörös volt, a
kézfeje hámlott, tenyerét bőrkeményedések borították a tűzifaaprítástól.
– Különös nő vagy.
– Azt mondják.
– Hogyan élsz egyedül? Kellene egy férfi, aki megvéd.
– Miért, a feleséged mellett talán van most férfi, aki megvédi? Biztos
vagyok benne, hogy ugyanolyan egyedül van, mint én. Van, aki
házasként magányos, van, aki, mint én is, egyedülállóként.
A csempész szemében huncut ragyogással vigyorgott. – Majd én
feleségül veszlek. A feleségem egy szót sem fog szólni. Barátok lesztek.
Jamila meggyújtotta a cigarettát, szívott egyet belőle, majd kifújta a
füstöt. Akaratlanul elnyújtotta a mozdulatot, és úgy tett, mintha nem
venné észre, hogy a férfi megérinti az ujja hegyét. – Köszönöm, nagyon
kedves vagy, de teljesen elégedett vagyok a helyzetemmel.
A férfi végigmérte, nem mondott semmit. Majd a cigifüstöt az orrán
kifújva újra megszólalt: – A határon négyen jöttünk át. Mondták neked,
hogy mi történt a másik fickóval?
Jamila a fejét rázta, mivel biztos volt benne, hogy nem is akarja
hallani.
– Aknára lépett. Ez a lehető legrosszabb. Jobban félek az aknától, mint
a börtöntől vagy attól, hogy lelőnek. De nem fogok aknára lépni. Én
egészben megyek a sírba. Minden testrészem meglesz. Hiánytalanul.
Jamila, aki nem tudta, mit mondjon, témát váltott. – Vannak
gyerekeid?
– Három fiú, és egy útban. Insallah,17 ő is fiú lesz.
– Lány egy sincs?
– De van. Négy. – Köhögött, a fájdalomtól eltorzult az arca. – Mennem
kell. Már biztosan aggódnak.

17 Isten segítségével. (A fordítók megjegyzése.)

 – Erősen és egészségesen van rád szükségük, nem sebesülten. Pihenj
kicsit, utána mehetsz.
– Emlékszem már! – mondta a férfi. – Hallottam, miket beszélnek
rólad!
Jamila kivett a szekrényből egy kerek réztálat. Lepénykenyeret, teát
rakott rá, és a sercegő tojásos serpenyőt. Óvatosan a férfihoz vitte.
– A férjed dzsinn, és holdtalan éjszakákon eljön meglátogatni téged. Ő
adja neked ezeket a titkos recepteket.
– Egy dzsinn férj? –Jamila önkéntelenül felnevetett. – Attól tartok, én
is ugyanolyan ember vagyok, mint a többi. Az életem unalmasabb, mint
gondolnád.
Alighogy ezt kimondta, meg is bánta. Sokkal jobb lenne, ha a férfi
rendkívüli teremtménynek tartaná. Nem kellett volna felfednie emberi
mivoltát, halandóságát, sebezhetőségét. Sem neki, sem másnak.
Ha megtudják, hogy a szíve üvegből van, biztosan összetörik.
 A VIASZBÁBU

London, 1978. május

Aznap, amikor a lakásfoglalókat letartóztatták, a rendőrség Tobikót is

elhurcolta. Röviddel a szabadon engedése után pedig eltűnt. Senki sem
tudta, hová ment. Az aggódó Yunus becsöngetett a lakásfoglalókéval
szomszédos ház ajtaján. Egy idősebb férfi nyitott ajtót. Kinézett a lánc
mögül.
– Elnézést, uram. Egy barátomat keresem. Fekete hajú, tetovált lány. A
szomszéd házban lakott.
– A bolondokházában?
– Ööö… izé… – Yunus nem tudta, mit feleljen.
– Nem láttam semmilyen fekete hajú, tetovált lányt. Nem is akarok
látni. Remélem, egyikük sem jön vissza ide soha többet! – mondta a férfi.
– Eltűntek, elkotródtak, végre megszabadultunk tőlük. – Durván bevágta
az ajtót.
Yunus megértette, hogy senki sem fog segíteni neki, ezért úgy döntött,
hogy egyedül keresi meg Tobikót. Biciklivel járta az utcákat, nyomába
szegődött minden, Tobikóra emlékeztető nőnek, piacokat,
szupermarketeket, mosodákat fésült át.
Aznap is, amikor összezavarodott fejjel befordult a Rio mozi utcájába,
azt remélte, hogy megtalálja Tobikót. Álmos szeme megakadt egy páron,
akik neki háttal a virágosbódé előtt ácsorogtak. Nem tudta, mi keltette fel
az érdeklődését, de nem tudta levenni róluk a szemét.
A férfi megérintette a nő csuklóját, szeretettel, gyengéden. A nő karcsú
teste úgy hajolt a férfi felé, mintha bármelyik pillanatban a vállára
hajtaná a fejét. Yunus egyszeriben nyugtalanságot érzett, felkavarodott a
gyomra, zúgni kezdett a füle. A nő gesztenyebarna haja, rövid ujjú, sárga
gombos zöld ruhája, alakja, kezének kedves és kecses mozdulatai…
mind olyan ismerősnek tűntek neki. Szaporábban vert a szíve. Falfehér
lett, elhúzta a száját.
A férfi súgott valamit a nő fülébe. A nő kissé zavarba jött ettől a
váratlan érintéstől, és enyhén oldalra fordult, majd felnevetett. Jobb
orcáján látszott a griberli. Az anyja volt az!
Yunus megfordította a biciklijét, és gyorsan a pedálra taposott. Az első
sokk és a döbbenet ellenére valami szöget ütött a fejébe. Anyját még
sohasem látta ilyennek; ennyire vidámnak, ennyire fiatalnak. Az imént
látott nő az anyja volt, és mégis teljesen más. A boldogság dicsfénye alatt
úgy ragyogott, mint a százszorszép, amelyet vásárolt.
Aznap este, amikor Yunus hazaért, viaszbábura emlékeztetett; sápadt
és letört volt. Iskender és Esma a Madame Tussaud panoptikumában lévő
szobrokhoz hasonlították. Pembe aggódott, hogy Yunus elrontotta a
gyomrát, ezért mentás limonádéval próbálta itatni. De Yunus minden
szívélyességüket visszautasítva korán lefeküdt.
Éjszaka megint bepisilt.
 HAROUN, A CSEMPÉSZ

Falu az Eufrátesznél, 1978. május

Késő délután Jamila elment tűzifát gyűjteni. Visszafelé leült egy

sziklára, és előhúzta a kötényébe rejtett levelet. Még egyszer elolvasta.

Jamilám, drága húgocskám!

Már számtalan levelet írtam neked az évek során. Megosztom veled
minden örömömet és bánatomat. Ez alkalommal viszont valami egészen
másról van szó. Ezt a legnehezebb megírni. Mindig őszinte voltam
hozzád. Most is az leszek.
Megismerkedtem valakivel. Kérlek, ne vond fel a szemöldöködet máris.
Kérlek, ne ítélj el, ne neheztelj rám emiatt! Én amúgy is minden nap,
minden pillanatban ostorozom magamat. Ezt elhiheted. Több sebből
vérzik a lelkem. Rajtad kívül senkinek sem szóltam egyetlen szót sem
erről a dologról. Nem is szólhatok róla senkinek. Az enyémek nem tudják.
Majd megőrülök, annyira rettegek és aggódom. Másrészt örülök, és tele
vagyok reménnyel. Ugye milyen különös?
Mindeddig azt hittem, hogy a szívem olyan érzéketlen, mint egy darab
szikla. Azt gondoltam, hogy rajtad és a gyermekeimen kívül senkit nem
vagyok képes szeretni. Biztos voltam benne. Azt pláne soha nem tudtam
volna elképzelni, hogy egy férfit valaha megszeretek. Kérlek, ne érts
félre, nem úgy van, ahogy gondolod. Amikor találkoztunk, olyan volt,
mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem tudom szavakba önteni
ezt az érzést. Ki akartam verni a fejemből, de nem sikerült.
Képzeld el, szakács. Hozzád hasonlóan ő is ért a füvek, fűszerek
nyelvén. London utcáin gyakran tüntetnek az emberek.
Mindenki haragszik a másikra. Kivéve őt. Azt mondja, hogy azok
értenek igazán a konyhamesterséghez, akik türelmesek. Számtalan
országot bejárt. Teknősbékaként cipeli magával a házát. Ő is pont olyan
idegen itt, mint én.
Tudom jól, hogy haragszol rám, és helyteleníted a tettemet. Tudom jól,
ha mások tudomására jutna, hogy találkozni szoktam ezzel a férfival, sok
mindent pletykálnának rólam. Eszembe jut apám mondása: „Inkább
lássam a hulláját úszni azEufrátesz vizén, mintsem bármelyik lányom
beszennyezze a család becsületét.” Ezt mondta, amikor elszökött Hediye,
emlékszel?
Mondd, Jamilám, mi rossz van ebben? A légynek sem ártok vele.
Egyébként is, hogyan parancsolhatnék a szívemnek? Ha egyszer
megízlelted a szerelmet, mindig utána szomjúhozol. Ha egyszer a
szeretett férfi szemével láttad magad, soha többé nem leszel ugyanaz az
ember. Mostanáig vak voltam, most felnyílt a szemem, de félek a
világosságtól. Nem akarok úgy élni, mint a vakond. Soha többé.
Drága Jamilám, ne bocsáss meg, ha a szívedből nem tudsz
megbocsátani, de kérlek, szeress! Mindig szeress! Én is ezt teszem.
Mindörökké…
Nővéred, aki imába foglalja a neved,
Pembe

Jamila úgy gondolta, testvére kimerült lehet. Van valami a

szerelemben, ami elgyengít, valami sötét, homályos erő, amely elragadja
az ember erejét és valós lényét. Meglehet, Ademet nem izgatja a dolog,
ám sokan vannak, akik már régóta ácsingóznak rá, hogy befeketítsék
Pembét – barátok, szomszédok, rokonok itt is, ott is. Még ha sikerül is
könnyen elválnia, elveszi ez a szakács olyan gyorsan, hogy elhallgattassa
a pletykákat? Vajon meg lehet bízni egy hontalan, hazátlan férfiban? Aki
még idegen is, és keresztény, amitől még rosszabb a dolog! Jamila minél
többet gondolkodott, annál tisztábban látta a helyzet tarthatatlanságát. Ki
kell mentenie Pembét Londonból, a közelgő veszélyből. Meg kell
védenie Pembét a pletykáktól és a rágalmaktól, és ha kell, önmagától is.
Ezekkel a gondolatokkal tért haza. Hátán jókora köteg rőzsével
belépett a házba. Lepakolta terhét a tűzhely mellé, és kimerülten lihegett.
Észrevette, hogy a csempész nincs ott a kereveten. Mosolyogva
körülnézett. Ekkor meglátta. Egy puskát tartott a kezében.
– Gyere csak ide, Jamila néném!… Szerintem sok titkot őrzöl –
mondta a férfi rászegezve a puskát. – Kíváncsi vagyok, mit rejtegetsz a
házadban!
– Ugyan mit rejtegetnék? Bába vagyok. Nincs nekem pénzem,
vagyonom.
– Majd meglátjuk. Előbb vezess le engem a pincébe.
– Ho-ho-hová? – dadogta Jamila. Ugyan honnét szerezhetett tudomást
a pincéről? – Nincs ott semmi. Csak ócska limlomok.
 – Jó lesz az a limlom – felelte a férfi. – Gyerünk, mutasd az utat!
Jamila teste megmerevedett, senki sem parancsolt még neki.
– Gyerünk, szaporán! Különben lerepítem a fejed, és odaadom a
kutyáknak – sziszegte a csempész.
Jamila kelletlenül félrehúzta a kilimet, és felemelte a padláslejáró
fedelét. Hátrébb lépett, hogy a férfi lemászhasson.
– Nem – mondta emez. – Együtt megyünk le. Rajta, te mész előre!
Jamila elöl, a férfi utána, lemásztak a mélybe.
– Pfuj, ez meg mi? – horkant fel a férfi, alighogy leértek.
Jamila most először érezte, milyen kellemetlen, áporodott, émelyítő
szag terjeng a pincében. Közben a férfi gyanakodva pásztázta a
helyiséget. – Milyen furcsa holmikat tárolsz itt! – állapította meg. –
Gondolhattam volna. Igazi boszorkány vagy. Áruld csak el, milyen
kincset rejtegetsz?
– Csak füveket és orvosságokat tárolok itt. Gyógyszereket és
kenőcsöket. Téged is ezekkel gyógyítottalak meg, vagy talán
elfelejtetted?
– Nem te magad mondtad, hogy csak Allah képes az embert
meggyógyítani? – ellenkezett a férfi. Aztán hirtelen megbökte Jamilát a
puskacső végével.
– Mondd, tényleg nem érintett még férfikéz? Nagy kár! Előbb
végezzünk a dolgunkkal, aztán megkóstollak, te szűz bába!
A férfi pofátlanul beletúrt mindenbe. Kiöntötte a fiolák tartalmát,
lecsavarta a befőttesüvegek tetejét, mindent összetört és kiborított.
Jamila szíve hevesen kalapált. A Borostyán Háremhölgy ott hevert egy
karnyújtásnyira tőlük egy dobozban a polcon. A férfi már majdnem
megtalálta a gyémántot, amikor Jamila tett még egy kísérletet:
– Gyere, menjünk fel!
– Mi van odafent?
– Főzök neked, és megmosom a lábad.
Szavai meglepték a férfit. Megállt. – Hülyének nézel?
Jamila pánikba esett. – Dehogy is. Miért gondolnék rólad ilyesmit?
Hiszen te okos férfi vagy.
– Akkor meg mi a fenének kezdtél el hízelegni? Mi történt veled
hirtelen?
Jamila rádöbbent, mekkora hibát követett el. Akaratlanul is a polcra
tévedt a tekintete. A csempész követte Jamila tekintetét, és hamar
rábukkant a gyémántra.
– Ejha! Te rafinált nőszemély! Nézzenek csak ide! Egy vagyont ér ez a
kő. Kitől loptad?
– Ajándékba kaptam – felelte Jamila lemondóan.
– Ezt másnak meséld! – vetette oda a férfi, azzal zsebre vágta a
gyémántot. – Fordulj meg! És most felmegyünk. Te mész elöl. Semmi
trükközés, mert nagyon megbánod!
Alighogy Jamila elindult a feljáró felé, a férfi erőteljesen fejbe vágta a
puskacsővel. Ahogy zuhant, beverte a homlokát a vaslépcsőbe, és
menten elájult.
Órákkal később tért magához. Szédült és émelygett. Sajgott a
halántéka, nem merte kinyitni a szemét. Keservesen szűkölt és nyüszített,
mint egy sebesült macskakölyök. Jó időnek kellett eltelnie, hogy
óvatosan feltápászkodjon. Megvárta, míg a szeme alkalmazkodik a
sötétséghez.
Talált egy pengét, és elvágta a kötelet a csuklóján. A pince úgy nézett
ki, mintha egy hadsereg pusztított volna benne. Minden a feje tetején állt.
Meglátta a levert dobozkát, amelyben a gyémántot tárolta. Nem állt
módjában elmesélni a gyémánt históriáját a csempésznek. Pedig meg
volt átkozva. Senki sem vehette magához, legalábbis nem erőszakkal.
Felmászott, minden egyes lépésnél fájdalmasan nyögve. Felérve
észrevette, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva. A völgyből egy pisszenés
sem hallatszott, és a levegő sem mozdult. Ez a nagy csend hirtelen
fenyegetőnek tűnt a számára. Az őt éveken át eltartó és oltalmazó föld
most egyszerre tele lett veszélyekkel: skorpiókkal, mérges pókokkal,
tolvajokkal… Sírva fakadt. A nap hátralevő része idegőrlően lassan telt.
Nem ment ki a házból. Nem imádkozott. Egyetlen falat sem ment le a
torkán. Egész nap a kereveten ücsörgött, kezében egy pohár vízzel. A nap
már lemenőben volt.
Egyszer csak hangokra lett figyelmes. Férfiakat hallott. És lovakat.
Kutyákat. Megdörzsölte a szemét. Érezte a kezén levő
bőrkeményedéseket. Körülnézett, de nem találta a puskáját. Azt is
magával vihette a férfi. Megragadott egy handzsárt, de annyira remegett
a keze, hogy nem lett volna képes használni. Lerakta a tőrt, és elindult az
ajtó felé. Készen állt rá, hogy szembesüljön a sorsával, legyen az bármi.
A félhomályból négy lovas tűnt elő. Egyikük leszállt a lováról, és
odasétált Jamilához. Ő volt a csempészek vezére. Jamila azonnal
felismerte. Az ő feleségének segített megszülni azt a másfél gyermeket.
És ő volt az, aki idehozta azt a sebesültet.
– Jamila… néném. Bemehetek?
Jamila nem szólt semmit, csak félreállt, és beengedte. A bandavezér
meglátta a Jamila homlokán éktelenkedő kék-zöld foltokat, bedagadt
szemét.
– Nem maradunk sokáig. Épp elég kellemetlenséget okoztunk neked.
Azért jöttem, hogy elnézést kérjek. Az a fickó nem érdemelte meg
ajóságodat.
– Hol van most?
– Már nem árthat neked. Emiatt ne aggódj!
– Hogy is hívták? Még a nevét sem tudom.
– Haroun – felelte a bandavezér. – Majd ráírják a sírkövére.
Néhány másodpercbe telt, mire Jamila felfogta ezeket a szavakat.
Elállt a lélegzete.
– Micsoda?
A férfi válasz helyett előhúzott két selyemerszényt a bugyogója
zsebéből. Egy pirosat és egy sötétvöröset. Megfogta Jamila mindkét
kezét, és hosszan a szemébe nézett. Aztán a bal kezébe nyomta a piros
erszényt. A jobb markába pedig a sötétebb színűt.
– Ezeket neked hoztam – mondta a bandavezér –, ajándékként.
Majd felállt, és távozott mielőtt a nő bármit felelhetett volna.
Jamila félve bontotta ki a piros erszényt. A Borostyán Háremhölgy
rejlett benne. Aztán kioldotta a másikat is. Két fület talált benne.
Szomorúság fogta el a véres fülek láttán. Ekkor döbbent rá, hogy
mindkét erszény ugyanabból az anyagból készült. Ez utóbbit a vér
festette sötétebbre. A Haroun nevű csempész füleit tartotta a kezében.
Számtalan sok aknát megúszott, mégsem temethették el minden
testrészével együtt.
Jamila kirohant a ház elé. Attól félt, hogy a csempészek vezérét már
nem találja ott. Aztán megpillantotta, amint az emberéivel halad elfelé az
ösvényen.
– Várj! Várj meg! – kiáltotta Jamila elcsukló hangon.
A bandavezér megrántotta a gyeplőt. Az emberei is megállították a
lovukat. Jamila utolérte őket, de csak állt némán. Zavarában nem tudta,
mit is mondjon. Beigazított egy hajtincset a füle mögé, és megigazította a
fejkendőjét.
 – A segítségedre van szükségem – kezdte Jamila.
– Mondd, miről lenne szó!
– Angliába akarok menni, a testvéremhez. Szüksége van rám.
Az emberek összenéztek.
– Nincsen útlevelem, pénzem sincs. Más úton kellene ezt elintézni,
ahogyan ti szoktátok.
Jamila kitárta a tenyerét, majd így szólt:
– A Borostyán Háremhölgy nevű gyémántot odaadhatom másnak, ha
ezt szívből teszem. Olyannak adom, akit a szívem szeret. Rád esett a
választásom. Gazdag leszel, nem hoz rád bajt, esküszöm.
– Odaadod a gyémántot cserébe azért, hogy kijuttassalak külföldre?
– Szó szerint.
A bandavezér felvonta a szemöldökét. Megpödörte hetyke bajszát,
majd töprengett egy ideig.
– Nem lesz könnyű. Ez nem olyan, mintha Szíriába kéne átjutni.
– Vannak, akik ilyen dolgok szervezésével foglalkoznak. Emlékszel
Ahmet fiára? Ő is elment. Melyik országba is? Svájcba? Őt kamionba
rejtették, ugye? Valahogyan csak sikerült.
Egymás után ömlöttek ki a szavak a száján. Nem tudta megzabolázni
érzelmeit, szenvedélyesen és gyorsan beszélt. Lelke mélyéről tört fel a
mondanivalója. A bandavezér rezzenéstelen arccal végighallgatta.
Jamila látta, hogy a férfi mélyen ülő szemében sokféle érzés megcsillant:
ámulat, könyörület és titkos öröm.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – felelte a férfi. – Ha Isten is úgy
akarja, meglesz.
Jamila átnyújtotta neki a gyémántot: – Vedd el!
Ekkor a férfi elfordította a fejét, mintha a széllel beszélt volna, és ezt
mondta halkan: – Tartsd meg! Ez téged illet.
Majd kissé lehajtotta a fejét, és megsarkantyúzta a lovát. Az emberei
követték. Jamila nézte őket, ahogyan távolodnak. A lovak patái által
felvert porfelhő bánatos szürkeségbe burkolta.

A shrewsburyi börtön, 1991

Ingerülten és feldúltan hagytam el a sötétzárkát. Megtudtam, hogy

betettek valakit Sirály helyére. Máris! Dugig van ez a fertő. A távozók
matracát azonnal átengedik másnak. A börtönről az a gyár jut eszembe,
ahol apám dolgozott. A rabok is úgy érkeznek kupacokban, mint a
kekszek a futószalagon. Az őrök pedig fogják és szépen bedobozolják
őket. Zsúfolásig megtelt ez a dutyi.
Új cellatársam nem tűnik gonosznak. Ártalmatlan alak lehet. Nem
firtatom, miért került ide. Ilyesmire nem szabad csak úgy rákérdezni. Ha
kell, idővel úgyis kiderül. Cingár alkatú. Homloka széles, álla hegyes,
haja ritkás és fekete. Nyilvánvalóan távol-keleti. Alacsony termetű. Az
egész alakban az ábrázata a legmeglepőbb. Annyira mosolygós a
tekintete, hogy teljesen lemerevedek.
Kissé meghajolva így szól: – A nevem Zeeshan.
Aztán megtorpan, mintha arra várna, hogy én is bemutatkozzam.
– Jól van, rendben.
Erre folytatja: – Zeeshan örvend.
Mekkora baromság! A kiejtése is furcsa. Szörnyen beszéli az angolt.
Arra tippelek, talán a negyvenes éveiben, járhat. Beszélgetni akar, de
semmi kedvem nincs hozzá. Nem nézek rá. A legbölcsebb mindjárt az
elején lefektetni a játékszabályokat. Mások megijedtek volna tőlem
mindjárt a legelején. Azon tűnődnének idegesen, vajon mi igaz a velem
kapcsolatos pletykákból. Zeeshan viszont nyugodtnak tűnik.
– Ugye tudod, hogy meghalt annak a matracnak a tulajdonosa,
amelyen ülsz ? –jegyzem meg.
– Igen, hallom – feleli Zeeshan. – Állítólag jó barátod volt. Nagyon
sajnálom. Fogadd a sajnálatomat!
– Biztosan részvétet akartál mondani.
– Szó szerint.
Hirtelen nem is tudom, mit feleljek. A jóság mindig letaglóz. Nem
vagyok hozzászokva. Fogalmam sincs, hogyan kell ilyenkor viselkedni.
– Ide figyelj, engem nem érdekel, ki vagy és mi a fenét követtél el –
jelentem ki. – Ebben a cellában én vagyok a főnök, vágod? Minél
gyorsabban bevésed ezt, annál jobb lesz neked. Egyes számú szabály:
tilos elfoglalni az én területemet. Kettes számú szabály: tilos rálépni a
tyúkszememre. Hármas számú szabály: tilos kihozni a sodromból.
Megértetted ?
Zavartan pislog. –Értettem – válaszolja.
– Gratulálok!
Kisvártatva morajlást hallunk. A zaj olyan gyorsan közeledik, mint a
medréből kilépő folyó. Reggeli létszámellenőrzés. Kilakatolják a
zárkákat. Kitárul a cellaajtó. Csendben várjuk, hogy kilökdössenek
minket, és megmotozzanak. Minden porcikánkat végigtapogatják.
Feltűnik McLaughlin őr. Bal füle be van kötözve. Idegesen egymásra
pillantunk. Nem bocsátotta meg nekem, hogy mindenki szeme láttára
fogtam, összegyűrtem és megettem Sirály levelét.
Én meg nem bocsátottam meg neki, hogy piszkált. Ő nem bocsátotta
meg hogy váratlanul beleharaptam a fülébe. Én meg azt nem
bocsátottam meg neki, hogy sötétzárkába küldött. Vagyis kvittek
vagyunk.
– Hé, Alex! Ne feledd, rajtad a szemem! – jegyzi meg McLaughlin őr. –
Még egy rossz húzás, és nagyon meggyűlik velem a bajod! Ezt jól jegyezd
meg!
A nyelvemet harapdálom, nem szólok egy szót sem. Olyan közel áll
hozzám ez a szemétláda, hogy az orrlyukából kikandikáló szőrszálakat is
látom. Ez egy előnyös távolság. Egyetlen mozdulattal le tudnám fejelni az
orrát. Kiváló a szög. De sajnos meggondolom magam.
Amikor újra magunkra maradunk, Zeeshan aggódva rám néz, majd így
szól:
– Ez az ember haragszik rád. Miért?
– Nem ember ő, hanem emberbőrbe bújt patkány.
Zeeshan úgy nevet, mintha soha nem hallott volna ennél viccesebb
dolgot.
– Egér-ember! – Aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodik. –
Ezen a világon rengeteg hal-ember, madár-ember, kígyó-ember,
elefánt-ember létezik. Kevés az igazi férfi-ember.
Nem értem, mit akar ezzel mondani. Van benne valami furcsa, de nem
tudok rájönni, hogy mi az. Idegesít, hogy egyfolytában mosolyog. Már
épp rá akarok förmedni, hagyja abba ezt az idétlen vigyorgást, amikor
megszólal:
– Nem fárasztó mindig kötözködni?
– Hogy? – kérdezek vissza. – Azt kérdezed tőlem, hogy nehéz-e annak,
aki arra kényszerül, hogy állandóan veszekedjen?
– Igen. Ezt kérdezem. Nem fáradtál még bele a sok-sok vitatkozásba?
Értetlenül bámulom ezt az embert. Vagy hiányzik egy kereke, vagy
tényleg tudni akarja.
– Mondd, hová valósi vagy ? – kérdezem tőle.
– Izé… – elhallgat, mintha valami bonyolult találós kérdést lettem
volna fel neki. – A legelső születési helyem Brunei. Ott láttam meg a
napvilágot.
– Az meg hol a fenében van?
Sértődötten sóhajt egyet. – Brunei Borneó szigetén található. Angol
gyarmat. De később Brunei kivívta függetlenségét.
– A királynő helytartói rendesebben is megtaníthattak volna titeket
angolul.
– Tanulom az angolt – feleli Zeeshan elengedve füle mellett a sértő
megjegyzést. – Mindennap tanulok valami újat. Zeeshan szorgalmas
tanítvány.
–Azt mondtad, hogy először Bruneiben láttad meg a napvilágot. Az
meg mit jelent? – kérdezem.
Vidáman elmosolyodik, kivillantva egész fogsorát. Pici, vékony fogai
olyanok, mint a rizsszemek.
– Először Bruneiben születtem meg – ismétli meg. – Aztán hontalanná
váltam. Mindenhol otthon érzem magam. Az egész világ az otthonom.
Minden ember a testvérem.
Ez a fickó biztosan begolyózott. Aztán egyszerre csak bevillan valami.
–Figyelj, csak nem tartozol te is a vallási fanatikusok táborához?
„Fanatikus!” E szó hallatán elkomorul. – A fanatikus úgy gondolja,
hogy mindenki hibás, egyedül neki van igaza. Zeeshan viszont úgy
gondolja, mindenkinek igaza van a földkerekségen, csak neki nem.
Ugyan hogyan lehetnék én fanatikus?
– Jól van, rendben. De még sohasem találkoztam olyannal, akinek az
egész világ az otthona lenne.
–Az ember nem mindent képes meghallani – mondja. – Sokféle hangot
rejt a természet, csak mi nem halljuk mindet.
– Mi vagy te?Jobbos vagy balos? Kikkel szimpatizálsz?
– Ejnye! – kiállt fel hangosan, mintha ráléptem volna a lábára. –
Egyre csak kérdezel!
Aztán a mellkasára csap, és így szól: – Egyetlen emberben ott lakozik
az egész világmindenség.
– Ugyan már! És te vagy az az ember? – kérdezem csúfolódva.
– Te vagy az – feleli teljesen komolyan.
Most már aztán elég. Elég a szórakozásból. Idegesít ez a fickó. Ki nem
állhatom az okoskodó, tudálékos alakokat, akiknek mindenre van valami
frappáns válaszuk.
 – Még hogy világmindenség! Majd én megmondom neked, hogy mi van
ott. Viszálykodás, harcok, erőszak, háború, terror, öldöklés. Az általad
emlegetett világ tele van szerencsétlenséggel.
– Hmm… – kommentálja Zeeshan szomorúan, mintha nem is hallott
volna még ezekről a jelenségekről. Lehunyja a szemét. Egy pillanatra azt
hiszem, hogy elaludt. De aztán újra megszólal.
– Vegyük például a természetet! Egyik állat megöli a másikat. A
nagyobb felfalja a kisebbet. A farkas bárányra vadászik. Ugyanakkor a
természetben fellelhető a szeretet és az összefogás is. Az állatok védik
egymást. A halak rajban úsznak, a madarak csapatokban repülnek.
– Ennek az oka nem a szeretetben keresendő – ellenkezem. – Az
érdekük diktálja ezt. Ha együtt maradnak, nagyobb az esélyük a
túlélésre. A rátok vadászó állat nem téged, hanem a melletted levőt eszi
meg.
– A természetben rend és harmónia uralkodik.
– Miféle harmónia?! Ne beszélj ostobaságot!
– Zeeshan nem beszél ostobaságot.
– Ide figyelj, te buzgó tanítvány! Ne foglalkozz a természettel, csak a
magad testi épségével! Itt senkit sem érdekel az állapotod, ezt vésd az
eszedbe!
Előrehajol hunyorogva, mintha próbálna belém látni.
– Nem számít, hogy börtönben vagy diliházban vagy-e. Ha lelkedben
harmónia van, még a legszömyűbb helyet is oázisnak látod. Ha viszont
nincs harmónia, még a Paradicsomban sem érzel majd megnyugvást.
Ostoba. Jobbnak látom rövidre zárni ezt a témát.
– Ha a jó és a rossz úgyis kiegyensúlyozza egymást, akkor mindenki azt
teheti, amit csak akar.
– Neeem. Ez nem igaz. Nem tehetsz meg bármit. Csak olyasmit
csinálhatsz, amire a Teremtő felhatalmazott. Más-más alkotóelemekből
állunk. Te feltehetőm tűz vagy. Lángoló tűz. Az a legfontosabb kérdés,
hogyan kamatoztatod az Istentől kapott talentumokat. Ha nincs benned
összhang, folyton feszült leszel. Olyan, mint egy kitörni készülő tűzhányó.
Sajnos. Ezt a helyet pokolnak nevezted. Lehet, hogy igazad van. Én
viszont még a pokolban is kialakítok magamnak egy kertecskét.
– Megőrültél?! Miféle kertről beszélsz?
– Kedves Iskender – kezdi Zeeshan, mintha levelet írna. – A harag
olyan, mint egy tigris. Ha meglátsz egy tigrist, arra gondolsz, bárcsak a
tied lehetne ez a nemes állat. Csakhogy nem tudod megszelídíteni. Erre
senki sem képes. A tigris irányít téged.
Zeeshan azt akarja ezzel mondani, hogy hagyd az erőszakot,
gyűlölködést és haragvást! A tigris csak árt neked. Az emberektől
tanulunk. Másoktól. Attól tanulunk, aki különbözik tőlünk. Nem a
hasonlóktól.
Zeeshan azt mondja, hogy olyan az egónk, mint a keselyű. Egy
ragadozó madár. Lenyúzza a bőrödet, és felfal. Lop tőled, hogy jóllakjon.
Ha erős az egód, gyenge vagy. Ha gyenge az egód, erős vagy.
Szelíden, de magabiztosan beszél. Úgy bánik a szavakkal, mint a
porcelánvirágokkal. Gondosan, óvatosan.
– Egy dologra lennék kíváncsi… – kezdem.
– Mi az?
– Miért nem az őrültek közé raktak téged?
Hangosan nevet. – Igazad van. Mindenki azt mondja, hogy Zeeshan
kissé lökött.

Amikor a rendőrök megérkeztek Katie-ék házához, kiszöktem a hátsó

kijáraton. Szerencsém volt. Először elkötöttem egy biciklit, és olyan
messzire tekertem, amilyen messzire csak tudtam. Aztán stoppoltam. Két
francia diák vett fel. Azelőtt egyetlen homoszexuális párral sem
találkoztam még. Nem kedveltem őket, de abban a helyzetben félre kellett
tennem az előítéleteimet. Megérezték, hogy bajbajutottam. Rendesek
voltak velem. Meghívtak ebédre, cigarettával kínáltak. Később kitettek és
folytatták az útjukat. Egyedül maradtam.
Négy napra rá elfogták. Egy parkban találtak rám alvás közben. Már
kopogott a szemem az éhségtől. Annyira rémes állapotba kerültem, hogy
szinte örültem a lebukásnak. A kihallgatás közben még higgadtan
viselkedtem. Ugyan mi történhetne? – gondoltam magamban –, kicsit
megdorgálnak, aztán majd úgyis szabadon engednek. Édesanyám csak
nem fog feljelenteni. Ekkor még nem tudtam, hogy meghalt. Nem
mondták el mindjárt az elején. Biztos voltam benne, hogy nem komoly a
sérülése. A jobb válla közelében ejtettem a sebet, egyetlen késdöféssel.
Ugyan mi baja lehetne ettől? Aztán jött egy őr, és a következőket mondta:
– Tudod, hogy mit tettél? Megölted szerencsétlen asszonyt.
Még a szívverésem is elállt. Megnémultam.
– Hogyan? – kérdeztem jóval később.
 – Meggyilkoltad a saját anyádat, te pszichopata! Ezt nem úszod meg
szárazon!
Még ekkor sem hittem el. Arra gondoltam, ezzel a trükkel akarnak
szóra bírni vagy megfélemlíteni. De hoztak egy újságot, és elém rakták.
Ugyanazt a cikket mutatták meg, mint amit McLaughlin őr is elhozott
nekem. Akkor döbbentem rá, hogy valóban meghalt az anyám.
A bírósági tárgyaláson zsibbadt mindenem. Erőtlennek éreztem
magam. Ugyanolyan dermedtség és döbbenet lett rajtam úrrá, mint a
körülmetélésem napján, amikor a fa tetején gubbasztottam. Eljött a sajtó.
Újságírók és fotósok érkeztek. Egyesek külföldi valutával a kezükben
tüntettek ellenem a bíróság tárgyaló előtti folyosón. Általam soha nem
látott alakok gyűltek össze. Mások kiálltak mellettem. Közöttük sem
láttam ismerős arcot. Aztán észrevettem Esmát a tömegben.
Halálsápadtan bámult rám. Aztán Yunust is megláttam. Tágra nyitott
szemmel, bánatosan nézett felém. Összeszorult a szívem. Nem kaptam
levegőt. A földre zuhantam, mint egy légzőszervi betegségben szenvedő
ember. Azt hitték, asztmarohamot kaptam. Az orvos udvariasan bánt
velem. Megvizsgált, de semmit sem talált. Aztán jött a dilidoki. Üresfejű,
bugyuta fickó volt. Idiótábbnál idiótább kérdéseket tett fel. Egy
hamutartót vágtam a fejéhez. Sajnos nem találtam el.
A dutyiban töltött első éjszakán rárogytam a rácsos emeletes ágyra, és
a plafont bámultam. Egy teljes órán keresztül. Azon töprengtem, mi van,
ha mégis igaza van a dilidokinak. Lehet, hogy csakugyan valami baj van
az agyammal? Begolyóztam volna?
– Teljesen tiszta az elméje – jelentette ki az ügyész a bíróságon. – Ez a
fiatalember nem kaphat enyhített büntetést.
Az azt követő éjszakán sem hunytam le a szemem. És ez így folyt egy jó
ideig. Az első néhány év egy végtelen rémálomnak tűnt. Rengeteg balhét
robbantottam ki. Bajkeverő hírében álltam. Sokkal később az egyik
éjszaka történt valami különös. Tisztán emlékszem. Odakint esett az eső.
Iszonyatos vihar tombolt: dörgött az ég, cikáztak a villámok. Aztán egy
csapásra elállt az eső, de a csend még ijesztőbb volt. Ekkor fura érzés
kerített hatalmába. Mintha ott állt volna mellettem az édesanyám. Nem
volt se mérges, se bánatos. Ennél ő sokkal nagyszerűbb volt. Sírva
fakadtam. El-elcsukló hangon zokogtam hosszan. Egész testem
beleremegett. Egész életemben nem hullattam annyi könnyet, mint azon
az éjjelen. Patakzó könnyeim árkot mostak az arcomon.
 Amikor már két hete együtt lakom Zeeshannal, megfeledkezem az egyik
szabályról, és azt kérdem tőle:
– Figyelj csak! Miért kerültél ide? Mit követhetett el egy magadfajta
fickó?
Elkomorul az arca.
– Azt állítják, hogy Zeeshan szörnyű bűnt követett el. Nincs rá
bizonyíték. De van egy úriember. A bíróság neki adott igazat, mivel egy
nagynevű család leszármazottja. A férfi azt állítja, hogy elvettem egy
táskát, és megütöttem egy idős hölgyet. Szerencsétlen nő kórházban
fekszik kómás állapotban.
– Megtámadtál egy szegény idős hölgyet? Loptál… és bántalmaztál
valakit… nahát, milyen becstelen alak vagy!
– Zeeshan nem tett ilyen rémes dolgokat – jelenti ki. – Az a nő majd
elmondja az igazságot, amikor magához tér. Erre várok. Imádkozom
érte. Türelmesen várok.
– Tedd azt! Még sokáig fogsz várni – felelem. – Azt akarod mondani,
hogy olyan bűntény miatt kerültél ide, amit nem követtél el. Fogadd
részvétemet! Veled aztán jól elbánt az élet.
Figyelmesen fürkészi az arcomat.
– Amióta kijött a rendőrség a lakásomra és letartóztattak, egyre azon
töröm a fejem, hogy miért történt mindez? Semmi sem történik véletlenül.
Ennek is biztosan van valami oka, csak nem tudok rájönni. Rendőrőrs,
bíróság, dutyi… Egyre csak kerestem a választ. Mindaddig amíg nem
találkoztam veled ebben a cellában.
– Már megint milyen ostobaságokat fecsegsz!
– Ide hallgass! Zeeshan mindent megértett, amikor ide került. Miattad
vagyok itt.
– Ne beszélj már marhaságokat!
Megáll, és felsóhajt.
– Persze egyszerűbb lett volna, ha te látogatsz meg engem. De te nem
jöttél így aztán nekem kellett téged felkeresnem. Ezért lett Zeeshan rab.
Ezért került börtönbe. Hogy megtaláljon téged.
– Azt akarod mondani, hogy teljesen ártatlan vagy és valami földöntúli
erő küldött ide?
– Igen, pontosan – vágja rá izgatottan. Arca sugárzik az örömtől.
Olyan, mint egy kisgyermek, aki lufit talált.
Ez a férfi komplett őrült. Mindennap újabb dumákat lök. De mi van, ha
mégis őszinte? Hirtelen befészkeli magát egy fura gondolat az agyamba.
Megragadom a nyakánál fogva, és a falnak lököm.
– Válaszolj! Ugye McLaughlin őr küldött ide? Így akar engem az
őrületbe kergetni. Ugye ez a titkos tervetek?
Rosszallóan néz rám.
– Mondtam már, hogy engem Isten küldött hozzád. Te meg azt
hajtogatod, hogy McLaughlin. McLaughlin porszem, az Úr hatalmas.
Elengedem. Megmasszírozom a halántékomat. Zúg a fejem.
– Hány éves vagy ? – szegezem neki a kérdési váratlanul.
Szégyenlősen lesüti a szemét:
– Hatvanhét.
– Micsoda?! Ne lódíts!
– Igazat mondok.
– Nem tűnsz annyinak.
– Köszönöm – feleli. – Zeeshan törődik magával.
Aztán ismét sületlenségeket beszél.
– Eljöttem, hozzád – kezdi. – Az utóbbi időben nem végeztem hasznos
munkát. Ezért Isten ideküldött engem, mert nem szereti a renyheséget.
Mindnyájunknak sokat kell dolgoznia.
– Ugyan mit kéne dolgoznunk?
– A misztikusok…
– Miről beszélsz?
– A misztikus olyan ember, aki a szívre tekint, és nem a külsőt nézi. A
tartalmat látja, nem a csomagolást. Nem tesz kivételt, nem irigykedik,
nem rágalmaz. Az ember a legtökéletesebb teremtmény. Csak külsőre
különböznek: a ruházat, az útlevelek. A szív és a lélek azonban egyforma.
Mindenütt.
– Na tessék! Már megint kezded! Megint ostobaságokat locsogsz.
Zeeshan mosolyog. Talán nem ismeri az „ostoba” szó jelentését, vagy
nem vesz komolyan. A következőket mondja:
– A misztikusok úgy hiszik, hogy amikor felébredünk majd a halál után,
Isten négy kérdést tesz fel nekünk:
„Mivel töltötted az időd? Hogyan kerestél pénzt? Mivel töltötted az
ifjúságodat? És a negyedik kérdés a legfontosabb: mire használtad a
tőlem kapott tudást?”
Elhallgat, és rám néz.
– Érted-e, hogy mire célzok?
 – Egy kukkot sem értek az egészből.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy én a tudás birtokában vagyok.
Tanító vagyok…
– Az imént még azt mondtad, hogy tanítvány vagy.
– Minden tanító egyben tanítvány is – feleli erre. – Tanár vagyok. És
azért jöttem, hogy megosszam veled a tudásomat. Ezért küldött engem Ő
ide.
A dutyiban sokféle emberrel volt már szerencsém megismerkedni.
Foglyokkal és őrökkel is. Volt közöttük pszichopata, elmebeteg, bolond,
szerencsétlen, gyenge és kegyetlen… De a shrewsburyi börtönben
sohasem járt még Zeeshanhoz fogható alak, és ezután sem fog. Az a
Zeeshan, aki Bruneiben született, és akinek otthona az egész világ, vagy
egy szélhámos, vagy igazi szent ember. Fogalmam sincs, mit keres a
cellámban. Mihez kezdjek vele?
Iskender Toprak
 ESMA

London, 1978. május

Este Tariq bácsi és felesége, Meral a gyermekeikkel átjöttek hozzánk

vendégségbe. Vacsora után közösen megnéztünk egy tévésorozatot,
közben gyümölcsöt ettünk. Meral nénit leszámítva – aki a képernyőn
megjelenő szereplőket minősítette közepes hangerővel – senki sem
szólalt meg. Ilyenkor szembesültünk apánk hiányával, ilyenkor zúdult
ránk ez a felismerés súlyos lelki teherként. Furcsának éreztük azt is, hogy
beszéljünk róla, és azt is, hogy ne.
Este későn, miután távoztak a vendégek, és lefeküdtek az otthoniak,
ismét a fürdőszobában fújtam ki magamat. Éppen a tükör előtt
álldogáltam, és magamat nézegettem, amikor kopogtak az ajtón.
– Foglalt! – kiáltottam.
Ismét kopogtattak, bátortalanul, de elszántan. Kinyitottam az ajtót, és
ott állt előtte Yunus a Pán Péter-es pizsamájában.
– Hát te meg miért vagy még fent ilyen későn?
– Pisilnem kell.
Ekkor vettem észre, hogy Yunus a hóna alatt szorítja a lepedőjét.
– Csak nem vizeltél be már megint?
A fiú lesütötte a tekintetét. Egy pillanatra néma csend támadt.
– Jól van. Az lesz a legjobb, ha itt hagyod a lepedőt. Én majd
elintézem.
Némi habozás után Yunus hálás szemmel nyújtotta át a bűnjelet. Arra
számítottam, hogy visszamegy a szobájába, ám nem ez történt. Yunus
lecövekelt, és befelé sandított a félig nyitott fürdőszobaajtón.
– Hogy lehet az, hogy még mindig bepisilsz? – szegeztem neki a
kérdést fásult hangon.
Aztán azonnal megenyhültem és elmosolyodtam Yunus óriási, ártatlan
szeme, elálló lapátfüle láttán.
– Ugye nem haragszol rám, tökmag? Nem akartalak megbántani.
– Dehogy haragszom. Csak kicsit rossz a kedvem.
– És mégis miért?
– Nem mondhatom el – felelte Yunus idegesen. – Titok.
– Ide hallgass, nehéz dolog ám titkot tartani! Ugye ismered Midasz
király történetét?
– Nem. Ki volt?
Elmeséltem neki Midasz király történetét, aki állandóan sapkát hordott
a fején, hogy elrejtse óriási fülét. Egyedül a borbélya tudott róla, és
megígérte, hogy senkinek sem árulja el. Csakhogy elfecsegte a
folyóparton levő füzeknek. Aztán egy ember furulyát faragott a fűzfa
ágaiból, valaki pedig koncertezett ezzel a furulyával, és mindenki
tudomást szerzett Midasz király szamárfüléről.
– Vagyis senkinek sem mondhatom el a titkot – jegyezte meg Yunus a
történet végén,
– Ha fontos dologról van szó, valóban ez a legjobb. Senkiben sem
bízhatsz meg.
Bánatosan nézett rám. Megfordult, és eltűnt a folyosón. Csak néztem a
testvérem után, ahogy távolodik, és rossz érzés fogott el. Valami fontos
dolog történt, miközben önmagammal voltam elfoglalva a tükör előtt. A
közvetlen közelemben fontos esemény zajlott, és még csak sejtelmem
sem volt róla. Évekkel később számtalanszor felidéztem ezt a jelenetet.
Bárcsak vissza lehetne pergetni az időt. Vagy legalább a kritikus
pillanatokhoz vissza tudnánk térni. Ha ugyanis azon az éjszakán
másképp viselkedem, és nem fojtom Yunusba a szót, hanem figyelmesen
végighallgatom, talán felocsúdtam volna, és időben figyelmeztetni
tudom Anyát. Talán meg tudtam volna akadályozni, hogy bekövetkezzen
a tragédia, és megmenthettem volna a családomat. Akkor senki nem halt
volna meg, és Iskender sem került volna börtönbe.
 A POFON

London, 1978. június

Azon a szombaton Iskender nem ment el bokszolni. Nem is találkozott

Katie-vel. Más tervei voltak. Reggel tíz perccel kilenc után kilépett az
ajtón. Arcát langyos szellő cirógatta. Fölhajtotta a kabátja gallérját, és
tempósan haladt. Úgy vélte, hogy egy férfiról nagyon sokat elárul a
járása: a gyengéjét, az eszét, a bátorságát ki lehet olvasni a lépéseiből. Ő
mindig határozott léptekkel járt-kelt, egyenes derékkal, büszke
fejtartással, mintha méregetné a többi járókelőt.
A fiúk az Aladdin Barlangja nevű helyen várták. A hátsó részben, egy
műanyag asztal köré gyűltek össze. Iskender biccentett, ahogy közeledett
feléjük. Ők ugyanezen a módon viszonozták az üdvözlését. Kiolvasta a
szemükből, mennyire tisztelik. Az apját nem tartotta ilyen nagy becsben
senki, még a hasonszőrű kártyás barátai sem.
– Szelám! – vetette oda nekik Iskender. – Hol van Arshad?
– Még nem érkezett meg – felelte Faarid, egy alacsony termetű,
mosolygós marokkói fiú.
– Talán berezelt – tette hozzá Aziz vigyorogva, kivillantva hézagos
fogsorát. – És meg is értem a múlt heti események után.
Tele volt feszültséggel ez a nyári időszak. Mindennap kellemetlen
hírekről értesültek. A bevándorló fiúkat megfenyegették az utcán, a
lányoknak beszóltak, a gyerekeket leköpték. Éjszaka ismeretlenek kővel
dobálták meg az otthonaikat, bemocskolták a kötélen száradó ruháikat,
sarat öntöttek a postaládáikba. A legrémesebb dologra azonban hat
nappal ezelőtt került sor.
Június tizenegyedikén kora reggel Nemzeti Front18 feliratú pólókat és
kitűzőket viselő skinheadek gyülekeztek a Brick Lane19 elejénél. Délre
már meglehetősen nagy tömeg verődött össze. Egyesek gyalog, mások
kerékpárral vagy autóval, megint mások kisbuszokkal érkeztek. Volt, aki
közelről, volt, aki messzebbről. Aztán kezdetét vette az erőfitogtatás.

18 1967-ben alapított szélsőjobboldali párt Angliában. (A fordítók megjegyzése.)

19London nyugati részén található utca, ahol többnyire muszlimok, főleg bangladesi
bevándorlók élnek. (A fordítók megjegyzése.)
Furcsa módon egyetlen rendőrt sem lehetett látni. Még akkor sem
jelentek meg, amikor a tüntetők kiabálva és ordítozva elkezdték bezúzni
a bevándorlók üzleteinek kirakatát, és kárt tettek a magántulajdonukban.
Iskender felidézte ezeket az eseményeket, és a fejét csóválva
megjegyezte:
– Nem jó irányban haladnak a dolgok.
A társalgás megszakadt, amikor a kávézó tulajdonosa, Aladdin feltűnt.
Ötven év körüli, zömök férfi volt. Mosolyogva közeledett a fiúkhoz, de
csak Iskenderrel fogott kezet. Megkérdezte tőle, hogy megy az iskola,
hogy van az édesanyja, és hogy hogy megy a sora a nagybátyjának
ezekben a nehéz napokban. Iskender röviden válaszolt minden kérdésre.
– Mondd, mit ennél? – kérdezte Aladdin. – A barátaid megvártak a
rendeléssel.
Iskenderl elégedettséggel töltötte el ez a tény.
– Vendéget várunk. Előbb jöjjön meg ő is.
Nézték, ahogyan Aladdin bicegve távozik. Nagylelkű, önzetlen ember
volt, mindig kedves dolgokat mondott. Hálás volt a sorsáért. A jobb lába
rövidebb volt, mint a másik. Gyermekkoromban megbetegedtem –
mondogatta gyakran, mintha magyarázatra szorulna a dolog. – Anyám
mindent megpróbált, de nem volt rá orvosság. Ugyan mit tehetett volna?
Hálát adok, hogy élek. Ennél rosszabb is lehetett volna.
Iskender odafordult Azizhoz, majd megkérdezte:
– Van más is, amit ezek a skinheadek műveltek?
– Tegnap megvertek egy bangladesi fiút. Arshadék lakásától nem
messze találtak rá véresre verve. Egy hónapon belül ő a negyedik.
Iskender az ajkába harapott.
– Tudjátok, mi őrjít meg a legjobban? – vetette közbe Aziz. – Hogy
ezek a fasiszták még azt állítják, hogy nem is rasszisták. Azt mondják,
realisták. Szemenszedett hazugság!
– Az összes rasszista hazudni kényszerül… – jegyezte meg Sonny.
– Ezt meg hogy érted?
– Különben hogyan hiheti azt valaki, hogy különb a többieknél? –
fejtette ki Sonny. Salvatorénak hívták, de apját is beleértve mindenki
csak Sonnynak becézte. A családja egy szicíliai kis faluból származott.
Annyira gyorsan és olyan erős akcentussal beszélt angolul, hogy
többnyire a mondandója felét nem lehetett megérteni.
– Mikor jön már ez a srác? Az a híres Dumagép? – kérdezte Chico,
akinek az apja marokkói, anyja spanyol volt.
– Ne csúfold! – förmedt rá Aziz. – Te is szólítsd Szónoknak, mint
mindenki más.
– Nem mindegy, hogy Szónok vagy Dumagép? Tudod, hogy tartja a
mondás. Az ostobák sokat fecsegnek, az okosak meg hallgatnak. Ennek
az embernek pedig be nem áll a szája.
Iskender végighallgatta ezt a párbeszédet, majd rosszalló
arckifejezéssel hátradőlt. Egy csapásra véget ért az asztalnál folyó ostoba
fecsegés. Mindenki elkomolyodott. Iskender így szólt:
– Fél órán belül megérkezik a Szónok. Arra gondoltam, érdemes kicsit
korábban összegyűlnünk és beszélgetnünk. Nem jó irányba mennek a
dolgok. Bolondok lennénk, ha nem látnánk az írást a falon.
Chico figyelmes képet vágott. A többiek is elhallgattak, és
koncentráltak.
– A skinheadek el akarnak minket távolítani ebből az országból –
kezdte Iskender. – Az ő szemükben az arabok, törökök, olaszok,
jamaicaiak, libanoniak, pakisztániak és még hosszan sorolhatnám, mind
ellenségek vagyunk. Nem várhatunk ölbe tett kézzel. Nem lehetünk
áldozati bárányok. Apáink így viselkedtek, mi viszont nem vagyunk
birkák.
– Hát persze hogy nem! – vágta rá Chico.
– Várjuk meg, mit mond a Szónok. Fejtse ki ő is a véleményét! Ha nem
tetszik, nem kell egyetérteni vele. Azt azonban jobb, ha tőlem tudjátok,
hogy mindenki nagyra tartja. Ezt az embert senki nem nevezheti
birkának, az egyszer biztos.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta Arshad zsebre tett kézzel. Mögötte
még valaki érkezett, Iskendemck döbbenet ült ki az arcára, amikor
meglátta. Ez meg mi a fenét keres itt?!
– Ne engem okolj. Mondtam neki, hogy ne jöjjön, de nem hallgatott
rám – közölte Arshad.
Iskender mérgesen nézett a húgára. – Azonnal menj haza!
– Nem megyek. Én is meg akarom hallgatni – felelte Esma.
A fiúk szolid mosollyal figyelték a szóváltást.
– Elegem van belőled. Olyan makacs és csökönyös vagy, mint egy
öszvér. Semmi kedvem vitatkozni.
– Jól van. Akkor hát ne vitatkozz!
– Ide figyelj, ne hozz ki a sodromból! Semmi keresnivalód itt. Ez nem
lányoknak való hely.
Esma tántoríthatatlannak tűnt.
– És miért? Azt hiszed, hogy a skinheadek csak a fiúkat bántják az
utcán? Tévedsz. A nőket is molesztálják. Velem egykorú lányokat is. És
ha egyszer célponttá váltunk, miért ne harcolnánk mi is ellenük?
– Milyen igaza van a lánynak! – jegyezte meg Aziz.
Esma felbátorodott a biztatástól, és könyörgésre fogta:
– Légyszi, bátyus, kérlek!
Iskender habozott egy pillanatig. – Rendben van, de egy pisszenést se
halljak. Egyetlen szót sem.
– Rendben, megígérem. Olyan némán fogok itt ülni, mint egy darab
szikla – mondta nem titkolt örömmel Esma. – Csak egyetlen kérdés:
Iskenderen kívül tudja valaki, hogy néz ki ez az illető?
– Nem – közölte Arshad de amint meglátjuk, megismerjük, ebben
biztos vagyok.
Ez az állítása nem bizonyult helytállónak. Amikor a Szónok belépett a
kávézóba, nem ismerték meg. Igéző tekintetű, kortalan férfinak
képzelték el, aki félig hagyományos, félig egzotikus ruhákat visel, és
karizmatikus. Ezért nem is vették szemügyre azt az átlagos kinézetű,
kifakult farmernadrágot viselő, vékony fiatalembert, aki belépett az
ajtón. Csak akkor néztek rá, amikor odament az asztalukhoz és üdvözölte
őket.
– Kérem, foglaljon helyet! – tessékelte őt Iskender. A húgán kívül
mindenkit sorra bemutatott.
Leadták a rendelésüket. Humusz-t, babagannus-t, kebab-ot, falafel-t.20
kértek… Iskender jól megpúpozta a vendég tányérját, de ő csak
csipegetett, mint egy madár. A Szónok visszafogottsága láttán mindenki
lassított a tempón – még a haspók Sonny is.
Amikor kihozták a teákat, a Szónok belefogott a beszédébe. Hangja
nem volt túl erélyes, inkább hullámzónak mondható, mintha egy
brosúrából olvasott volna fel. Időközönként kis szünetet tartott, majd
újból belevágott. Az orrnyergén hosszú sebhely húzódott végig, amely
nem csúfította el az arcát, inkább csak különleges külsőt kölcsönzött
neki. Azt a látszatot keltette, hogy érdekes múlttal rendelkezik.
A Szónok a kései kapitalizmus egyes korszakairól tartott nekik

20 Csicseriborsókrém, padlizsános étel, kebab, csicseriborsó-fasírt.

kiselőadást. Elmagyarázta, hogy közeleg a világvége. Mindannyian a
szakadék szélén állunk, és nézünk lefelé a mélységbe.. Látni fogjuk, amint
összeomlik ez a működésképtelen rendszer. A fiatalokat elkábítják, hogy
ne vonják kérdőre a rendszert. A drogkereskedelem teljes egészében
sötét körök kezében van. Valamennyi ideológiai irányzat – a
szocializmus, a nihilizmus, a feminizmus, az anarchizmus, a
környezettudatosság – mind-mind üres és értelmetlen kitaláció, amelyet
a fiatalok befolyásolására és manipulálására találtak ki. Az álságos
izmusok a rendszer altatószerei.
– Az én nagynéném is feminista-jelentette ki Sonny kissé feszülten,
mivel nem tömhette meg rendesen a bendőjét. – Rövidebb a haja, mint az
enyém. Mindig nadrágot visel.
– Szerintem a feminizmus hiábavaló és értelmetlen – mondta a
Szónok. – Mit gondolsz, miért?
– Mert elcsúfítja a nőket. Ne járkáljanak az utcán szőrös lábbal!
A fiúk nevettek, de Esma bosszús képet vágott. Egyedül Iskender
nézett a Szónokra figyelmes tekintettel. Összenéztek, mint két értelmes
felnőtt, akik már nem tanúsítanak ilyen gyermeteg reakciókat.
– Igaza van a barátotoknak, a feminizmus révén a nők elvesztik a
természet adta szépségüket – mondta a Szónok. – Ám ez következmény,
nem pedig ok. Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy számunkra miért
semmitmondó ez az ideológiai irányzat?
– Mert ez az ő problémájuk – válaszolta Iskender.
– A Nyugaté.
Ahogy Aladdin közeledett az újabb teáspoharakkal, elkapta az utolsó
szavakat, és gyanakvással nézett rájuk. Hallotta, amiket a Szónok
mondott. Az ilyen alakok csak ahhoz értenek, hogy elégedetlenséget
szítsanak. Minek jött ide? Hogy összezavarja a gyerekek fejét? A Szónok
elhallgatott, mintha megérezte volna Aladdin rosszallását. A tea
felszolgálása alatt senki nem szólt egy szót sem. Csak akkor folytatták a
beszélgetést, amikor megint magukra maradtak.
– A feminizmus saját válaszuk a saját problémájukra – folytatta a
Szónok. – Ráadásul álságos megoldás. Vajon ki lehet-e szárítani egy
óriási tavat szivaccsal? Ennyit ér a feministák mozgalma. Ha a nyugatiak
szemében nem érték a család, ha nem tisztelik a nőket, ugyan mit tehetne
egy marék feminista, aki az utcákon üvöltözik?
Esmának nem tetszett a válasz, halkan kuncogott. Iskender a szeme
sarkából szúrós és fenyegető pillantást vetett a húgára, aki menten
elhallgatott. A Szónok úgy tett, mint aki nem vesz tudomást erről a
villongásról.
– Nyugaton zavar támadt az emberek fejében. A boldogságot a
szabadsággal, a szabadságot az aljassággal tévesztik össze. Velük
ellentétben mi tiszteljük az édesanyánkat, feleségeinket,
lánytestvéreinket. Nem kényszerítjük őket, hogy úgy nézzenek ki, mint a
Barbie babák. Nem áruként tekintünk rájuk. Itt nyugaton óriási és
mindenkit bekebelező szektor épül erre: a szépségipar, a divat, a
speciálisan tervezett lábbelik. Hallottatok már az anorexia nevű
betegségről?
A fiúk a fejüket csóválták, Esma hallgatott.
– Az a lényege, hogy az ember őrülten figyeli a kilókat. Azok a nők,
akik ebben a kórságban szenvednek, állandóan diétáznak. Kényszeresen
kihánynak mindent, amit elfogyasztottak. Európában és Amerikában
minden évben több tucat nő kerül kórházba miatta. Egy részük bele is
hal. A szívüket rettentően kimeríti ez a kényszeres hányás. Ők mégis azt
képzelik magukról, hogy túlsúlyosak.
Közben ne felejtsétek el, hogy Ázsiában, Afrikában és a
Közel-Keleten csecsemők halnak éhen. Még egy falat kenyérhez sem
jutnak, amit megehetnének. Az édességeket még csak nem is ismerik.
Míg a nyugati nők kihányják az elegáns éttermekben elfogyasztott
likőrös süteményeket, addig a harmadik világban gyermekek halnak
éhen.
Nyugaton a hadiipar és a szépségipar a két legjelentősebb iparág. A
fegyverekkel megtámadnak, elfognak, likvidálnak, illetve megölnek
embereket. A szépségipar semmivel sem jobb: az a rengeteg
csillogó-villogó ruha, a divatlapok, a flörtölő férfiak, az elférfiasodó nők.
Kimossák az agyunkat.
Az asztalnál feszült légkör támadt. Esma azt remélte, hogy Iskender
majd kitalál valamit, amivel jobb kedvre deríti a többieket. Üss rá ennek
a férfinak a hátára, süss el egy viccet, mondd, hogy ne vegye ennyire a
lelkére a dolgokat, nevettess meg mindenkit! Ha akarta volna, meg tudja
csinálni. Volt benne valami vakmerőség. Ám amikor Esma felnézett,
bátyja arcán egészen más kifejezést látott.
– Alex, mi lenne, ha rendelnénk még teát? –javasolta Esma. –
Kiszáradt a torkunk ennyi unalmas beszédtől.
 A Szónok az órájára pillantott. – Hú, mennem kell! Örülök, hogy
megismerhettelek benneteket.
Felállt, majd Iskenderhez fordulva így szólt: – Miért szólít Alexnek?
– Ne törődj vele, testvérem, ő a húgom. A barátaim is így hívnak. Az
Iskender név rövid változata.
– Nem, az Alex nem az Iskender név rövid alakja – ellenkezett a
Szónok. – Gondolj csak bele! Megváltoztatjuk a nevünket, hogy az
angolok könnyebben tudják kiejteni? És még mi mindenről fogsz
lemondani? Pontosan az ellenkezőjére van szükség. Mindenkinek meg
kell tanulnia a nevedet, és tisztelnie kell.
Aztán felállt, és távozott. Nyomasztó csendet hagyott hátra. Iskender
idegesen felpattant. – Hazakísérem Esmát, és máris jövök.
– Hé, én még nem akarok hazamenni.
Iskender viszont már ott állt a kijáratnál. – Gyerünk, Esma, szaporán!
Esma zsörtölődve engedelmeskedett. Alighogy kiléptek a helyiségből,
Esma zsémbelni kezdett:
– Cseppet sem tetszett nekem ez az idétlen pasas. Egyfolytában csak
handabandázik. Mr. Büszkeség.
– Akár tetszik, akár nem, igazi harcos.
– Túlságosan durva.
– Ha durva a világ, neked is olyannak kell lenned – vetette oda
Iskender.
– Ugyan már! A pasas igazi hímsoviniszta. Még csak rám se nézett.
– Te lökött! Tiszteletből nem nézett rád. Azt akarod, hogy mindenedet
megbámulja?
– Normális vagy? – kérdezte Esma kezét a magasba emelve. – Térj
már észhez! Az agyadra ment ez a sok marhaság.
– Vigyázz a szádra, Esma!
Esma gúnyosan így szólt: – Jaj, nagyon megijedtem! Mindjárt
bepisilek a félelemtől.
Nem vette észre, hogy bátyjának megváltozott a hangszíne és ökölbe
szorult a keze.
– Ezentúl nem vehetsz részt a gyűléseinken. Nem érek rá veled
foglalkozni.
– Tudok vigyázni magamra, ne aggódj! Anyám a hibás, ő tehet
mindenről. Ő kényeztetett el téged. Mala min, berha min21. A végén még
azt képzeled, te vagy Hackney szultánja.
– Fogd már be!
– Régen cimborák voltunk. Együtt szórakoztunk. Nézz magadra! Már
nevetni sem tudsz. Túl komolyan veszel mindent.
Iskender a vállánál fogva megragadta Esmát, és a falnak lökte.
– Ide hallgass, az utcán embereket vernek meg. A múlt héten egy idős
férfit félholtra dobáltak kövekkel. Ez nem a szórakozás ideje!
– És mit akarsz tenni? Hős leszel?
Egy pofon. Esmát annyira váratlanul érte ez a pofon, hogy hirtelen
nem is fogta fel, mi történik. Az arcához kapott. Annyira megdöbbent,
hogy szóhoz sem jutott.
– Többé ne szólj bele a dolgomba! – mondta Iskender. –
Figyelmeztettelek!
Idegesen sarkon fordult, majd sietős léptekkel visszament a kávézóba.
Esma hosszan nézett utána. Eddig azt hitte, úgy ismeri a bátyját, mint a
saját tenyerét. Iskender régen mindig megvédte és felkarolta. Most
először érezte úgy, hogy meg kell magát védenie a bátyjával szemben.

21 Oroszlánom, otthonom, (kurd)

 NAGY, BARNA PISZTRÁNG

London, 1978. július 12.

Yunus hosszú hetekig kétségbeesetten kereste Tobikót, míg végre

rátalált. Ám öröm helyett inkább aggodalmat érzett. Attól félt, hogy újra
elveszítheti azt, akit annyira szeret. Olyan szorosan ölelte magához, mint
ahogyan a kagyló tapad a héjához.
Tobiko megváltozott, felszedett néhány kilót. Csillogó, koromfekete
haja még mindig hosszú volt, de zöldre festette a végét. Az alsó ajkában
ezüstkarika helyett most egy köves karikát hordott. Mindkét fülcimpáját
fél tucat szív alakú fülbevaló díszítette – akár a vércseppek. Yunus még
egyszer rácsodálkozott, hogy milyen kicsi és szép a füle.
Titokzatos volt. Nem mesélte el, hogy hol volt mind ez ideig, és miért
nem hagyott üzenetet. Meghúztam magam itt-ott. Szükségem volt egy kis
levegőváltozásra. Elmondta, hogy most átmenetileg Kapitány
édesanyjánál lakik. Más lakásfoglalók is laknak ott rajta kívül. Yunusnak
elment a kedve, amikor ezt megtudta.
Kapitány édesanyja, Mrs. Powell nyugdíjas tanárnő volt, özvegyen
maradt. Valójában nem nagyon szívelte ezeket a vele egy fedél alatt alvó
őrülteket. Mégis befogadta őket egy kis időre, hogy közelebb
kerülhessen egyetlen fiához. Fogta a televízióját meg a meleg vizes
palackját, és felköltözött az emeleti hálószobába. A lakás többi részét
átengedte a punkoknak. Csak ritkán jött elő a szobájából, többnyire az
ágyában étkezett. Úgy tett, mint aki nem vesz tudomást a lentről
felhallatszó lármáról és a hasisszagról.
Amikor Yunus először járt náluk látogatóban, Tobiko ágya szélére ült
le.
– Ez egy átmeneti állapot – mondta a Kapitány magyarázatképpen. –
Addig vagyunk itt, amíg vissza nem tudunk menni a régi otthonunkba.
Mindenkit újból össze fogunk kürtölni.
– Többé senki nem rúghat minket ki onnét. Megtanultuk a leckét –
jelentette ki Bogart, szájában cigarettával, kezében egy már csak két
húrral rendelkező gitárral.
– Ezért még megfizetnek!
Új taggal bővült a csapatuk: a fiatalembernek nem volt haja, csak egy
narancssárga bojt lengedezett a feje búbján. A Lopós becenevet adták
neki, mert az életben semmiért – könyvek, lemezek, élelmiszer,
alsónemű – nem akart fizetni. Mindent elemelt, amire csak szüksége volt.
Egy alkalommal még csizmát is lopott, nem is akárhogyan: a zakója
egy-egy ujjába rejtette el.
– Semmiben nem különböztök a macskáktól – jegyezte meg Lopós. –
A sebeiteket nyalogatjátok.
Yunust megnyugtatta ez a sok értelmetlen locsogás. Örült, hogy újra
életének részesei ezek a figurák. Bogart észrevette a fiút, majd így szólt:
– A kölyök is olyan, mint egy macska, nem látjátok? A lány mellett
már megint elélvezett.
Tobikónak nevethetnékje támadt, de nem akarta megbántani Yunust,
így elfojtotta a kacagását. Bogarthoz fordult, és feltett egy kérdést, hogy
másra terelje a szót: – Mit is játszottál az imént?
– Egy saját szerzeményt. A korábbi lakóhelyünk ostroma az én
szememben a mi véres vasárnapunk. Bizonyos szempontból. Írtam róla
egy dalt – mondta, azzal belevágott. A dal pocsékra sikerült, a dallama is
és a szövege is.

Nincs melóm, nincs lóvém, csóró alak vagyok,

Egy lecsúszott szikla,
A hatalmasok nem szánnak, csak ütnek-vágnak,
Véres vasárnap, a legszomorúbb nap,
Ellenállok a rendszernek, amíg csak élek. La-la-la…

Iggy Pop, aki afgán mellényt, alatta pedig rövid, testhezálló pólót
viselt, befogta a fülét. – Jaj, fogd már be azt az átkozott pofádat!
– Mi? – fakadt ki Bogart félbehagyva az éneklést.
– Ez súlyos dolog, bátyó – mondta Iggy Pop.
– Amúgy nem is vasárnap történt a rajtaütés – jelentette ki Tobiko. –
Hanem hétfőn.
Bogart bús képet vágott. – Ezt meg ki mondta neked?
– Ez az igazság!
Mámoros állapotukban mindig ilyen gyerekesen civakodtak, a játék és
móka könnyen átcsapott vitába, veszekedésbe. Egyik pillanatról a
másikra csapkodni kezdték az ajtókat, és üvöltve káromkodtak. Yunus
ismerte őket jól, ezért kissé aggódva bár, de élvezettel figyelte őket.
 – Idióták vagytok. Ugyan honnét tudnátok? – jegyezte meg Bogart
megvetően. Aztán haragos pillantást vetett Tobikóra, majd a következőt
mondta:
– Drágám, neked akkora az agyad, mint egy halikra. Arra a kérdésre
sem tudnál válaszolni, hogy mit ettél reggelire.
Ezt követően Iggy Pop felé fordult. – A te agyad is töpörtyű. Azt sem
tudod, melyik évben járunk.
Iggy Pop felmarkolt egy magazint a hozzá legközelebbi asztalról, és
elhajította Bogart felé. Az újság pördült egyet a levegőben, majd
nekicsapódott a gitárnak, és végül Yunus lába mellett landolt. Yunus
csendben felvette a földről, és megnézte a címlapját. Egy régi Vogu-e-t
tartott a kezében. A februárit. A borítón egy csillogó sárga hajpántot
viselő szexi nő szerepelt, mellette a következő felirat: Nézzék meg
magukat a napfényben is. Kapitány édesanyjáé lehetett.
– Kérdezzük meg Yunust! – javasolta Tobiko. – Ő pártatlan.
– A fenéket pártatlan! – kérte ki magának a Kapitány. – Annyira beléd
van esve, hogy ha azt állítanád, fekete a hó, akkor is igazat adna neked.
Yunus a füle tövéig elpirult. Lerakta az újságot a dohányzóasztalra.
Érezte, hogy mondania kell valamit. Olyasmit, ami érdekes és eltereli a
többiek figyelmét.
– Tetoválást akarok csináltatni – mondta váratlanul Yunus.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Tobiko.
Lopós halkan kuncogott. – Ez igen! Vagány srác vagy!
– Elintézzük, kölyök – mondta Iggy Pop. – Nem nehéz. Itt áll előtted a
város legprofibb tetoválómestere.
– Nem lesz rád mérges az anyukád? – kérdezte Tobiko szeretettel.
Yunus ezzel az eshetőséggel is számolt. – Ha észreveszi, persze hogy
haragudni fog. De ha a hátamra csináljátok, egy eldugott helyre, akkor
nem fogja észrevenni.
– Okos kölyök – jegyezte meg Bogart.
– Rendben van – közölte Iggy Pop a tenyerét dörzsölve. – Megyek, és
hozom a kellékeket.
– Hadd jöjjünk mi is!
A nappaliban kettesben maradt Yunus és Tobiko. Zavart csend támadt.
– Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte Yunus váratlanul.
Bizonytalannak tűnt.
– Hát persze, picikém.
 – A titkokról… A nővérem azt mondta, hogy senkivel nem szabad
megosztanunk őket.
Tobiko kíváncsian fürkészte a fiú arcát. – Nem értem…
– Tegyük fel, szeretsz valakit. Neki pedig van egy nagyon fontos titka,
amit senki nem tud. De te megtudtad. Ilyenkor megmondhatjuk az
illetőnek, vagy nem?
– Hú, ez nehéz kérdés. Szerintem a titkok szart sem érnek. A legjobb
mindig a világos és egyenes beszéd.
Tobiko a fiú vállára hajtotta fejét. Yunusnak megdobbant a szíve. Azt
kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat. Kis idő múlva azonban
visszatért Kapitány és a többiek, magukkal hozva a tetováláshoz
szükséges tűket és ábrákat.
– Nos. Lássunk szépen munkához! – mondta lelkesen Bogart.
– Kissé fájni fog. Biztos, hogy akarod? – tette fel a kérdést Lopós.
Yunus bólintott, idegesen ugyanakkor bizakodóan.
– És milyen tetoválást szeretnél? Egy szót? Vagy szimbólumot?
– Tudsz cethalat csinálni? – kérdezett vissza Yunus. – Olyat, amilyen
lenyelte a prófétát.
Amikor kész lett a tetoválás, sokkal jobban hasonlított egy jókora,
barna pisztrángra, mint bálnára. Sok-sok évvel azelőtt, egy rég elfeledett
múltba vesző időben nagyanyja, Naze pontosan ilyen hallá szeretett
volna átváltozni.
 A CSALÁDFŐ

London, 1978. szeptember

Iskender negyedik találkozója a Szónokkal teljesen különbözött az

előzőektől. Ez alkalommal csak ők ketten voltak jelen. A Victoria
parkban találkoztak.
Iskender elszántan igyekezett a találkozó helyszínére. Lelassította
lépteit, amikor megpillantotta a Szónokot. Emez egy lógesztenyefának
dőlve, zsebre tett kézzel álldogált, arcáról nem lehetett leolvasni a
gondolatait. A férfi vékony fémkeretes szemüveget viselt aznap.
Öltözete nem sok fantáziáról árulkodott: mustárszínű, hegyes orrú
papucsot, egy kifakult, bő dzsekit, és olyan farmernadrágot viselt,
amilyet csak egy anya képes venni a fiának.
– Mi újság? – üdvözölte Iskender, intve egyik kezével.
A Szónok kissé elmosolyodott, de nem reagált rá.
Iskender úgy érezte, hibát követhetett el. A férfi úgy viselkedett,
mintha állandóan mások hibáit figyelné, és jegyzetelne. Mintha két
nyelvet beszélt volna egyszerre: egy mindenki által érthetőt, és egy
utalásokon alapulót. És bár az ékesszólásáról volt híres, a testbeszéde
sokkal jelentőségteljesebb volt, ez különböztette meg a többiektől.
– Gyere! Sétáljunk egyet!
Iskender nem tiltakozott, bár nem vágyott a sétára.
– Rendben – felelte.
A reggeli időjárás-előrejelzéssel ellentétben az ég ragyogóan tiszta
volt. A közeli tó a túlparton keletkezett ködfelhő alatt úgy festett, mint
egy kékeszöld szőnyeg.
Kacsát etető kisgyerekek, gondtalan szülők mellett haladtak el. Egy
szerelmespár, fittyet hányva a körülöttük levőkre, szenvedélyesen
csókolózott a pázsiton. Iskendernek feltűnt, hogy a Szónok elkapta a
tekintetét, és rosszallóan összevonta a szemöldökét. Amikor elfáradtak a
sok gyaloglástól, kerestek egy padot, ahol nyugodtan beszélgethetnek.
– Megbízható barátaid vannak – kezdte a Szónok.
– Igen. Rendes fiúk – mondta Iskender.
– És te vagy a bandavezér, ugye?
Iskender zavarba jött. Sohasem nevezte magát annak.
 – Értem – jegyezte meg a Szónok, mintha olvasott volna Iskender
gondolataiban. – A te kezedben az irányítás, de nem élsz vissza a
helyzeteddel. Nemes vonás.
– Köszönöm szépen – mondta Iskender. Azelőtt senki sem mondta
róla, hogy nemes. Ez a dicséret büszkeséggel töltötte el.
– A barátaid rendes alakok, de még gyerekek. Még nagyon sok
mindent meg kell tanulniuk. Te viszont más vagy. Éretten viselkedsz.
– Bizonyára apám hiánya miatt – közölte Iskender. – Gyorsan fel
kellett nőnöm, hiszen nincsen velünk,
A Szónok bólogatott. – Akkor már értem.
Iskendert jóleső érzéssel töltötte el, hogy tisztelik. Korábban nem is
gondolt rá, de valóban gyorsan nőtt fel. Míg a vele egykorú fiúk a
gyermekkor különböző stációit járták be, ő egy csapásra férfivá érett.
– Egy öcsém és egy húgom van.
– A húgodra emlékszem – jegyezte meg a Szónok. Hangjából
idegesség érződött.
– Ne haragudj rá. Legutóbbi találkozásunkkor nagyon faragatlanul
viselkedett.
– Nem számít. Nem szabad megszólni érte. Még nagyon fiatal. Még
nem kiforrottak a gondolatai. Ezernyi dolgot hall a többi lánytól, és a
magazinok, amiket olvas, tele vannak mindenfélével. Ráadásul ott a
televízió. A propaganda legfőbb gépezete.
Iskender figyelmesen végighallgatta a beszédet.
– A nőknek nehezebb megtalálniuk a helyes utat. Számtalan csapda
leselkedik rájuk, megannyi szemfényvesztő és ámító akadály. A divat, a
szépségversenyek, a gazdag férjről való álmodozás, a drága bútorok
utáni sóvárgás… A végtelenségig sorolhatnám.
– Csakugyan – vágta rá Iskender.
– Nem illik ilyet kérdezni, de miért tűnt el az apád?
Iskendernek megmozdult az állkapcsa, mintha megpróbálta volna
lenyelni az elsőnek eszébe jutó választ. Úgy érezte, mintha
vallatószékben ülne. Nyugtalan lett.
– Új életet kezdett, csupán ennyi történt – vetette oda, nem szaporítva
tovább a szót.
– Értem.
– Hogy várhatod el, hogy mindenki kitárulkozzon előtted, mikor te az
égvilágon semmit sem árulsz el magadról?
 A Szónok elmosolyodott, szemében huncut csillogás látszott. –
Pontosan ezt szeretem benned. Bátor vagy és szókimondó. Ha nem
tetszik valami, azonnal szóvá teszed. Mersz kockázatot vállalni. Senki
sem szórakozhat veled.
– Így igaz – felelte Iskender, – Ki nem állhatom a hülyeséget.
– Végtelenül tisztellek. Akárcsak te, én sem szeretek magamról
beszélni. De ha már megkérdezted, elmesélem a történetemet.
Iskendernek ellágyultak a vonásai. Elszégyellte magát, amiért az imént
felfortyant.
– Apám, Khalid 1951-ben hagyta el Egyiptomot, és Birminghambe
jött. Az éjszakai műszak alatt magától tanult meg angolul. Ha nem
dolgozol, akkor egy nagy nulla leszel! Képzeld, ettől fél a legjobban.
Hogy egy nagy senki lesz. Idővel megváltozott az öltözködése,
átalakultak az étkezési szokásai és a habitusa, de az akcentusa mindvégig
megmaradt. Elvett egy angol nőt, majd megszülettem én. A szüleim
maguknak való emberek. Ne érts félre! Mivel túlzottan ragaszkodnak
ehhez a világhoz, megfeledkeztek a túlvilágról. Nincs hitük. Sajnálom
őket.
Egy lila sortot viselő fiatal nő görkorcsolyázott el mellettük. Iskender
megbámulta a lábát.
– Igen, de végső soron ők a szüleid.
– Szeretem is őket, de ez nem jelenti azt, hogy tisztelném is őket. A
szeretet és a tisztelet két különböző dolog. Ha az ember szülei hibáznak,
akkor azt el kell ítélnünk.
– Az apám… – vágott bele Iskender, ám nem tudta, merre
csűrje-csavarja a mondanivalóját. – Alig láttuk kiskorunkban. Mindig
távol volt. Végül otthagyott minket. Egyik pillanatról a másikra!
Szerette volna elhitetni, hogy őt nem érdekli, de remegett a hangja.
A Szónok feltolta a szemüvegét, és Iskender arcát fürkészte.
– Akkor te vagy a családodban a többiekért felelős rangidős férfi.
Nehéz feladat. Erősnek kell lenned. Jó dolog, hogy bokszolsz.
Ugyanakkor szellemileg is fel kell vértezned magad.
– Értem – mondta Iskender, de nem volt benne biztos, hogy tényleg
érti a célzást.
A Szónok kinyitotta a táskáját, és elővett belőle két kis könyvet. –
Ezeket tedd el! Ha kiolvastad őket, majd megbeszéljük. Mondd el, mely
részek tetszettek. Persze azt is jelezd majd, hogy mely részek nem.
 – Esma imádja a könyveket. Én viszont nem olvasok túl sokat.
– Nagy hiba! Az autónak benzinre van szüksége, az emberi agynak
pedig újabb és újabb gondolatokra. Ezekre pedig a könyvekben lelünk rá
– mondta a Szónok. Majd eszébe jutott még valami, és sietve hozzátette:
– Arra kérlek, senkinek ne mutasd meg ezeket a könyveket. Rendben?
– Bennem megbízhatsz – felelte Iskender. Az órájára pillantott. –
Mennem kell.
A Szónok elszomorodott:
– Lány van a dologban?
– Aha.
– Angol?
– Aha.
– Miért nem a mieink közül választottál?
Iskender nem számított erre a kérdésre. Úgy gondolta, hogy Katie és
közötte csak karakterbeli különbségek vannak. És végső soron a Szónok
is angol, vagy nem? Amikor ismét megszólalt, hangjából érződött a
feszültség.
– Mit tudom én. Így alakult.
– És legalább rendes lány?
– Rendes – rágta rá Iskender, de nem igazán értette, mit akart mondani
ezzel a Szónok.
– Akkor menj, ne várakoztasd! Én maradok még egy kicsit, és azért
fogok imádkozni, hogy Allah megmutassa neked a helyes utat.
 AZ ADÓSSÁG

London, 1978. szeptember 30.

Szombat reggel Iskender magára kapta a felhajtható gallérú fekete

bőrdzsekijét, és elindult a nagybátyja üzletébe. Tariq büszke mosollyal
az arcán üdvözölte, még fel is kelt a helyéről. Az elmúlt esztendő során
rengeteget változott a fiú. Már most túlnőtte az apját. Ajka felett vékony
bajuszcsík nőtt. Szemében a kamaszkori lázadás tüze izzott.
– Nocsak, nézzenek oda! Kit látnak szemeim! Itt az én legkedvesebb
unokaöcsém!
Iskender mosolygott zavarában. – Hogy vagy, bácsikám?
– Jól, hála istennek – felelte Tariq. – Mondd csak, mi szél hozott ide?
– Barátokkal fogok találkozni a közelben, és gondoltam, előtte
beugrom hozzád.
Iskender beszédében a cockney szleng keveredett a törökkel. Alig volt
érezhető az akcentusa, de nagyon szűk szókinccsel rendelkezett,
ugyanazokat a kifejezéseket ismételgette. A fiút hallgatva Tariq arra
gondolt, érdemes lenne elküldeni Isztambulba egy kis időre – vagy talán
örökre. Sőt inkább beszélnie kellene Pembével, hogy szerezzen neki egy
tiszta erkölcsű, rendes falusi menyasszonyt Anatóliából.
– Hogy megy a suli? Milyen jegyeket kapsz? És milyenek a tanáraid?
– Jól megy – vágta rá Iskender késlekedés nélkül.
– És mi a helyzet a bokszolással?
– Lesz egy meccsem hamarosan – felelte Iskender. – De anyám
aggódik.
– Nem alaptalanul. Attól fél szegény, hogy megsérülsz, és lebénul
valamid.
Iskender egy ideig hallgatta az imagyöngy csörgését, majd
előhozakodott egy témával.
Bácsikám, izé… bajbajutott az egyik barátom.
– És tőled kért tanácsot ez a barát?
– Igen. A többiek felnéznek rám, bátyjukként szeretnek és tisztelnek.
Ugye érted? Ezért fordult hozzám, amikor nehéz helyzetbe került.
– És mi nyomasztja a barátodat?
– Pénzre van szüksége.
 Tariq aggódva megkérdezte:Mennyire?
Amikor Iskender kibökte az összeget, Tariq idegesen húzogatni kezdte
a szakállát.
– Minek ennyi pénz egy ilyen fiatal gyereknek?
Iskender arca egy pillanatra elkomorult, de igyekezett megőrizni a
hidegvérét.
– Az igazat megvallva teherbe esett a barátnője. Orvosra kell a pénz.
Tariq összeráncolta a homlokát. – És mondd csak, az a lány angol?
– Igen, persze – felelte Iskender.
Tariq megkönnyebbülten felsóhajtott. Örült, hogy a lány nem az ő
környékükről vagy a bevándorlók közül való. Így a lány családja nem fog
beleszólni a dologba, és a lány apja vagy bátyja nem fogja az ajtajukat
döngetni, hogy bosszút álljon. Felállt, és elindult az üzlet hátsó részében
lévő kasszához. Egy köteg pénzzel a markában tért vissza.
– Mondd meg a barátodnak, hogy most az egyszer segítesz rajta –
közölte Tariq.
– Köszönöm, bácsikám.
– De add a tudtára világosan, hogy legközelebb nem fogod eltakarítani
a szemetét. Ezentúl jobban kell ügyelnie a dolgaira, különben még
nagyobb bajba juthat. Add át az üdvözletemet is ennek a csibésznek!
– Úgy lesz, ahogy mondod! Átadom az üzenetedet – mondta Iskender,
azzal zsebre vágta a pénzt, és elindult a kijárat felé. Ekkor egy pillanatra
megtorpant.
– Bácsikám!
– Mi az? Van még valami?
– Nincs. Csak azt akartam mondani, hogy olyan jó vagy hozzám. Az
apám is lehetnél.
Tariq arcvonásai ellágyultak.
– Ha bármikor szükséged van rám, vagy kérdésed van, rám
számíthatsz, fiam. Itt mindig megtalálsz.
Iskender kissé leszegte a fejét, majd ezt mondta:
– Meglátod, egy nap még meghálálom.
 FÉRFI A TÚLVILÁGRÓL

London, 1978. október

Meral pénteken a szokásos időben belépett a boltba. Férje lázas

telefonbeszélgetést folytatott éppen. Tariq előreszegte az állát, és
idegesen tépkedte a szakállát. Ezt tette mindig, amikor valamin
mérgelődött. Rövid, határozott mondatokban beszélt, olykor betűzve
egy-egy „de” és „igen, de” szócskát. A vonal túlsó végén lévő illető
feltehetően többet mondott. Meral csendben elhaladt mellette, és
hátrament. Kinyitotta az ételhordót, és felmelegítette férje ebédjét.
Mantirt 22 hozott neki, és aggódott, mi lesz, ha nem ízlik Tariqnak.
Ugyanis a szokásosnál kissé több fűszerpaprikát tett a vajas szószba.
Megterített, majd egy ronggyal törölgetni kezdte a port a polcokról. A
karján sorakozó arany karperecek minden mozdulatánál fémesen
csilingeltek. Szemügyre vette a különböző tésztaféleségeket,
húskonzerveket, szójaszószokat, juharszirupokat és az ecetes
gyöngyhagymabefőtteket. Soha egyiket sem kóstolta még.
– Ugyan ki vesz meg ilyesmit? – kérdezte egyszer férjétől.
– A modern nők – felelte Tariq. – Nincs idejük a főzésre. Este betérnek
hozzám, és vesznek két tonhalkonzervet. Otthon ráöntik egy közönséges
salátára, és már kész is a vacsora.
Meralnak nem fért a fejébe, micsoda nők ezek. Vajon milyen családból
származnak? Még a férfimagazinokban szereplő meztelen nőkön sem
akadt fenn annyira, mint ezeken a modernnek nevezett nőkön, akik nem
látták el a háziasszonyi teendőjüket. A magazinokban szereplő lányokat
biztosan becsapta valaki, hogy anyaszült meztelen pózoljanak. Ők
lecsúszott nők, prostituáltak. A modern nők különböztek tőlük. Pénzt
keresnek, autót vezetnek, csinosan öltözködnek. Sőt egyesek még
gyereket is szülnek, de még egy egyszerű töltött paprikát sem képesek
elkészíteni a férjüknek.
Titokban arra gondolt, hogy a sógornője is közéjük tartozik…
Pembének volt egy rejtett független személyisége. Úgy lappangott ez az
énje, mint a sima tükrű tenger mélyén kavargó áramlat. Pembe férje

22 Töltött tészta, hasonló a tortellinihez. (A fordítók megjegyzése.)

hálátlan disznó volt. Már jó ideje nem is ment haza. Azelőtt sem látták túl
gyakran. Az ő férjét azonban más fából faragták. Hála istennek mindig
velük van.
– Asszony! – kiáltotta Tariq kezében a telefonkagylóval.
– Mi az?
Tariq a bolt bejárata felé intett a fejével. Három vevő toppant be. Két
fiú és egy lány. Milyen fiatalok! – gondolta magában Meral. Az egyik fiú
szemöldökében ezüstpiercing csillogott, a feje búbján pedig égre meredő
– valami egzotikus madár fészkére emlékeztető – narancssárga taréj
díszelgett. A másik fiú magas és vékony volt. Military mellénye alól
kilátszott szőrös mellkasa. A lánynak hollófekete haja, hófehér bőre volt.
Lukacsos nejlonharisnyát viselt, testét rengeteg tetoválás borította.
Meral lehunyta a szemét, mint aki nem akar tudomást venni róluk.
– Fogadni mernék, hogy nem kedvel minket – dünnyögte Lopós.
– Hú! Nagyon megijesztettük, nénike? – kérdezte Iggy Pop a pultnak
támaszkodva. Hangja vádlón, ugyanakkor gúnyosan csengett.
Meralt megcsapta a fiatalember leheletéből érződő sör- és dohányszag.
Akaratlanul is hátralépett. A férjére sandított. Tariq még mindig
telefonált. Nem úgy tűnt, mintha egyhamar befejezné.
– Segíthetek? Mit keresnek? – kérdezte Meral óvatosan.
– Van gyömbéres sörük? – kérdezte Lopós.
– Az nincs – vágta rá Meral remegő és bizonytalan hangon. Inkább
nemet mondott rá, mivel fogalma sem volt róla. Közben Iggy Pop
megtalálta azt a hűtőszekrényt, ahol szénsavas üdítők és alkoholos italok
sorakoztak.
– Hé, asszony! Itt rengeteg sör van. Miért mondta, hogy nincs?
– Lehet, hogy ő akarja meginni mindet – vetette közbe Lopós, és
megvakarta az orrát.
– Ne marháskodj már! – förmedt rá Tobiko.
Ez a khaki fejkendős, szúrós tekintetű, fekete szemű nő Yunust juttatta
Tobiko eszébe. Milyen gondterheltnek tűnt a kölyök az utóbbi időben!
Tobiko kíváncsi volt, vajon miféle titkot őrizhet. Már rég megbánta,
hogy nem kérdezett róla. Ugyanakkor arra gondolt, talán mégis jobb,
hogy a kisfiú nem osztotta meg vele a titkot. Néha arra gondolt, a fiú
szempontjából az lenne az előnyösebb, ha soha többé nem találkoznának.
Tobiko a pult mögötti polcra mutatott, majd így szólt:
– Kérek szépen egy csomag mályvacukrot.
 Miközben Meral kiszolgálta. Tobikót, majd teljesítette Iggy Pop
kérését, Lopós már el is csent két nugátszeletet, egy fogkefét és egy tubus
cipőpasztát. Még egy csomag mélyhűtött virslit is begyömöszölt a
kabátjába. Csakhogy megbánta tettét, amikor a virsli kiolvadt, és
mindene vizes lett.
– Azonnal tedd vissza azokat! – szólt rá suttogva Tobiko.
– Megőrültél, te lány?! – hőbörgött Lopós.
– Nem akarom, hogy kirabold ezeket az embereket. Yunust juttatják
eszembe.
– Ugratsz? Ne marháskodj már!
– Mondom, tedd vissza!
Vitájukat Tariq dörgedelmes hangja szakította félbe. Karját a háta
mögött összefonta, imagyöngyét morzsolgatva közeledett feléjük.
– Parancsoljanak! Tessék, csak tessék! – mondta, majd feleségéhez
fordulva megkérdezte udvarias angolsággal: – Nos, mi ez itt?
– Mályvacukor – felelte Meral.
Tariq bólintott. – Rendben van, a többit bízd rám.
Meral kelletlenül folytatta a portörlést. Amikor rábukkant a két
nugátszeletre, fogkefére, cipőpasztára és virslire az újságok között, nem
értette, mit keresnek ott. Mindet visszavitte a helyére, és közben a férjét
leste, aki a vevőkkel társalgott. A punkok a gyömbéres sörön és a
mályvacukron kívül vettek még egy doboz cigarettát, gyufát és ropit.
Távozáskor integettek. Meral viszonozta a gesztust, ösztönösen
visszaintegetett nekik.
– Láttad ezeket? – dünnyögte Meral, amikor már elmentek.
– Micsoda alakok!
Tariq flegmán vállat vont: – Fiatalok, forr a vérük. Ne ítélj meg senkit!
Fiatalok és angolok – gondolta magában Meral. A férje kikelt volna
önmagából, ha valamelyik gyereke így öltözne fel. Meral legalább
következetes volt. Ő ugyanúgy viselkedett otthon, az utcán és a boltban
is. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy miért lyuggatja át valaki a bőrét
különféle testékszerekkel, és hogyan képes biztosítótűkkel összetűzdelt
szakadt ruhában járni.
Tariq mit sem sejtve felesége eszmefuttatásáról, jóízűen nekilátott az
ebédjének. – Hú, de csípős!
– Ülj már le, és ebédelj meg szép nyugodtan!
– Nem érek rá. Egy kis időre rád bíznám a boltot.
 – Hogyan? Én nem maradhatok itt. Odahaza fő a vacsora.
– Ott vannak a lányok. Ők majd gondoskodnak róla – felelte Tariq. –
Ez az ügy nagyon fontos, asszony. Akadt egy kis probléma a
beszállítókkal. Ha ma nem járok a dolgok végére, holnap nem lesz mit
eladni. Nem kapunk tejet, vajat, tojást. Érted?
– És most hová mész? – tudakolta Meral.
– London túlsó végébe – felelte Tariq kedvetlenül.

Tariq buszra szállt, mivel nem kedvelte a metrót. A halál után testünk a
föld alá kerül. De mi értelme lemenni a föld alá, amíg élünk?
Egyáltalán nem ismerte azt a délkelet-londoni városrészt, ahová
igyekezett. Az út hosszú, a busz lassú volt, de legalább most nem
sztrájkoltak a buszvezetők. Szörnyen nehezére esett ekkora utat
megtenni egy kis nézeteltérés elsimítása végett. A telefonvonal túlsó
végén levő férfi szerint már nem volt érvényes szerződésük. Idióta! Tariq
előhúzott egy összehajtott lapot a zsebéből, és átfutotta. Pironkodni
fognak szégyenükben, araikor meglobogtatja a szerződést, és a képükbe
nyomja. Talán majd tesznek is valami különleges engedményt
engesztelésképpen. Mindenesetre mielőbb tisztáznia kell ezt a dolgot.
Vért izzadva, kemény munkával küzdötte fel magát oda, ahol most van.
Nem engedhette meg, hogy egy senkiházi miatt kárba vesszen ez az
irtózatos munkája.
Kétszeri átszállás után megérkezett Brixtonba. Hűvös volt ugyan, de
délutánra váratlanul kisütött a nap. A főút mentén az emberek az utcára
tódultak, kihasználva a szikrázó napsütést. Tariq szemügyre vette a kicsi,
piros orrú, sápadt arcú, fehér bőrű angol gyerekeket, akik mindig alul
voltak öltöztetve. A török anyák több pulóvert is adtak a babáikra, és
betakarták őket, mielőtt kimentek az utcára. Az angol anyák viszont csak
egy rövidnadrágot és egy vékonyka dzsekit húztak a gyerekeikre. Néha
még zokni sem volt a lábukon. Hogy nem fagytak meg? Lehetséges,
hogy az emberek hidegtűrő képessége kultúránként más? Ez sehogyan
sem fért Tariq fejébe.
Szívesen betért volna egy kávézóba egy meleg teára, de nem akarta
szórni a pénzt. Az egész családban egyedül ő gondolt a jövőre és a
takarékoskodásra. Khalil csak magával törődött. Ausztráliában telepedett
le. Sohasem telefonált Tariqnak, hogy megkérdezze, mire lenne
szüksége. Ademről pedig már rég lemondott. Adem kártyázott,
szerencsejátékba ölte minden pénzét. Amit nyert, azt meg arra az orosz
táncosnőre költötte.
Kitartóan gyalogolt. Külsőre teljesen megegyező téglaházak előtt
haladt el. A főúttól eltérően itt nem botlott járókelőkbe, ez a környék
kihaltnak tűnt. Az emelkedő tetején levő mozi egy letűnt kor emlékét
idézte. Ez a város nagyon nagy múltra tekintett vissza. Magán hordozta
az ősi idők nyomait. Tariq egyszer egy repeszdarabkát talált a
virágágyást kapálgatva a hátsó kertben.
Azon tűnődött, vajon mit csinál most Meral a boltban. Ha segíteni akar
a férjének, meg kell tanulnia rendesen angolul. Talán vennie kellene a
feleségének egy zsebszótárt, amely segítségével naponta öt-tíz új szót is
megtanulhat. Felesége mind ez ideig a maga kis zárt világában
elboldogult a töröktudásával. A jövőben azonban ennél többre lesz
szüksége. Tariq felett is eljárt az idő, ráadásul immár két családról kellett
gondoskodnia – a sajátjáról és testvére családjáról.
Nem csak a gyenge angoltudása volt az oka, hogy Meral szörnyen
viselkedett a vásárlóikkal. Túl merev és elítélő volt, és nem tudta, hogyan
kell kiszolgálni másokat. Különös, hogy ez a nő, aki egész életében
másokat szolgált ki – a férjét, a gyerekeit, a rokonait, és a szomszédait
képtelen volt rávenni magát, hogy idegeneket kiszolgáljon. Férje viszont,
aki sem otthon, sem máshol senkit sem szolgált ki, remekül bánt a
vevőivel.
A nap ismét elbújt a vastag, szürke felhők mögé. Tariq felnézett az
égre, és egyből megérezte a vihar közeledtét. Szaporázta a lépteit.

A megbeszélés feszült légkörben zajlott. A csalódott Tariqnak nem

engedték, hogy találkozzon az igazgatóval, kénytelen volt az
igazgatóhelyettessel tárgyalni. Neki mutatta meg a szerződést. Ő pedig
megmutatta azt a passzust, amely engedélyezi, hogy a cég egyoldalúan
felmondja. Tariq azzal fenyegetőzött, hogy másik beszállítót kerít. Erre
azt felelték:
– Ahogy gondolja.
Húsz perccel később idegesen, rosszkedvűen hagyta el az épületet.
Tájékozódnia kell majd, és beszélnie más üzlettulajdonosokkal, hogy
találjon egy új beszállítót. Ilyen lelkiállapotban közeledett az utca végén
levő mozi felé. Lelassította lépteit, hogy szemügyre vegye a plakátot.
 E GY FÉRFI A TÚLVILÁGRÓL

H ARRY H OUDINI

Nem igazán rajongott a filmekért, de izgatta a fantáziáját ez a világhírű

bűvész. Hogyne érdekelte volna egy olyan ember, akinek
összebilincselték a kezét, lábát, majd fejjel lefelé beleengedték egy vízzel
teli medencébe, és sikerült épségben kimásznia! Bement, és körülnézett.
A falon egy táblán néhány fénykép és ismertető volt látható. Elolvasta
ezeket, és megtudta, hogy egy némafilmről van szó. Nagyot csalódott.
Ugyan kit érdekelnek ezek a kopott, régi dolgok?
Ekkor felhúzták a függönyt, és egy angol pár sétált ki a teremből, A
film véget ért. Távozott néhány néző. Tariq szeme megakadt egy nőn, aki
az angol pár mögött jött kifelé. A nő leszegett tekintettel sietett a
kijárathoz. Nehezen hitte el, de a saját sógornője jött vele szemben.
Tariq ösztönösen elindult Pembe felé. Meg akarta kérdezni tőle, mit
keres itt egyedül. Ám ekkor feltűnt egy középkorú, magas termetű férfi.
Észrevette, hogy a férfi Pembe felé tart. Motyogott neki valamit, majd
átnyújtott egy cetlit. Pembe mosolyogva elvette, és a zsebébe rejtette.
Tariq döbbenten nézett utánuk. Ki ez a férfi? Az egyszer biztos, hogy
nem török vagy kurd. Nem a környékükről és nem is a rokonságból való.
Angolnak tűnt. Minden bizonnyal idegen. Mi történik itt, az ég
szerelmére?!
A mozi kijáratánál látta, amint Pembe jobbra, az idegen férfi balra
távozik. Tariq csak állt értetlenül, teljesen összezavarodott. A mögötte
levő kivetítőn a következő felirat jelent meg:

H OUDINIT A VILÁGON SEMMIVEL SEM LEHET

FOGVA TARTANI
 A DÖNTÉS

London, 1978. október

Ugyancsak meglepődött Iskender, amikor szombat reggel elment a

Katie-vel megbeszélt találka helyszínére. A kávézó előtt ugyanis ott
járkált fel-alá Tariq, és a szakállát huzigálta.
– Bácsikám, mit keresel itt?
– Rád vártam. Betértem az Aladdin Barlangjá-ba, és a barátaid azt
mondták, itt megtalállak.
Vajon miért hagyta ott Tariq bácsi a boltját munkaidőben, és mit
akarhat tőlem?
Iskendernek görcsbe rándult a gyomra. – Mi történt? Csak nincs
valami baj?
Tariqnak nehezére esett felelni erre a kérdésre, de mielőbb meg akarta
osztani a titkot, ami nyomasztotta.
– Beszélnünk kell, fiam. Felnőtt férfiakhoz illően.
– De hiszen épp randevúm van.
– Hagyd most a randevút! – szólt rá erélyesen Tariq.
Iskender csak ekkor vette észre, milyen ideges a nagybátyja. Izzadt a
pulóverében, mintha melege lett volna. Nyomasztó csend támadt, amikor
letelepedtek egy kőkerítésre.
– Fiam – kezdte Tariq. – Rossz hírem van.
– Gondoltam.
Tariq előbb szívott egyet a cigarettájából. A füstöt az orrlyukán
eregette ki. Aztán halkan így folytatta:
– Az anyáddal kapcsolatos… Egyáltalán nem fog neked tetszeni, amit
most mondani fogok…
Tíz perccel később Iskender belépett a kávézóba. Arcáról lehervadt a
mosoly, szemében kialudt az izzó parázs. Odasétált Katie-hez, aki már
majdnem teljesen megette a süteményét, és félig megitta az
epres-banános turmixát.
– Már megint elkéstél! – jegyezte meg Katie nagyot sóhajtva.
– Bocsánat.
– Megszoktam. Csak bíztam benne, hogy ma talán másként lesz. Azt
hittem, hogy most az egyszer másokra is gondolsz.
Iskender megfogta a lány kezét, és megcsókolta az ujjhegyét. – Miért
vagy ilyen kötözködő?
– Miért? Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád!
Katie mintha mondani akart volna még valamit, de ehelyett, csak sírva
fakadt.
Iskender előhúzott a zsebéből egy köteg pénzt, és a lány markába
nyomta.– Ez majd jókedvre derít.
Katie nem válaszolt. Iskender folytatta: – Egy héttel ezelőtt kaptam a
nagybátyámtól. Nem tudtam odaadni neked, mert nem akartál velem
találkozni.
– Át kellett gondolnom alaposan. Egyedül.
– És?
– Mi és? Tedd vissza a pénzt a zsebedbe! – közölte Katie, és elhúzta a
kezét a pénztől.
– Ez meg mit jelentsen?
– Meggondoltam magam, Alex.
– Mit csináltál?
– Ne nézz rám úgy! Nem megyek el veled abba a mocskos házba.
Megszülöm ezt a kisbabát.
– Elment az eszed?! – ordította Iskender, majd uralkodva magán
halkabban így szólt: – Tizenhat éves vagy!
Én is pont ugyanennyi. Anyád infarktust fog kapni, ha megtudja.
– Nem lesz semmi baj. Már tud róla.
Iskender dühösen így szólt: – Most már mindent értek. Ő mosta ki az
agyadat, ugye?
– Nem! Miért leszel mindig ilyen ideges, valahányszor szóba kerül az
anyám?
– Ezt egyszer már megbeszéltük. Eldöntöttük. Elmentem a
nagybátyámhoz, kértem tőle pénzt. Kerítettem orvost. Kértem tőle
időpontot. Kétszer kettő az négy, világos? Egyre csak halogattad.
Amikor már végre elhatároztuk, hogy elintézzük ezt a dolgot, a hercegnő
közli, hogy ő időközben meggondolta magát.
Katie ismét sírva fakadt. Egy sós könnycsepp pottyant a
gyümölcsturmixba, és ott maradt a felszínén.
– Ez egy szerelemgyerek. Joga van az élethez.
– Ne marháskodj!
– Nem marháskodom – vágta rá Katie. – Egyébként is késő az
abortuszhoz. Már több mint három hónapos.
 – Micsoda? Miért nem mondtad?
– Én sem tudtam – felelte Katie ingerülten. – De nem számít. Azt
szeretném, ha miután megszületett a babánk, odaköltöznél hozzánk.
Iskender összeráncolta a homlokát. – Neked teljesen elment az eszed!
Katie nagy robajjal hátralökte a székét, felállt, és sértődött, szinte
felismerhetetlen hangon így szólt – Nincs jogod így beszélni velem.
Elmegyek!
– Hová?
– Haza. Lefekszem. Anyám azt mondta, ne merítsem ki magam
túlzottan.
Iskender az asztalra csapott. Olyan nagyot szólt, és olyan váratlanul
történt, hogy néhány vendég feléjük fordult. Katie-t ez nem izgatta
túlságosan. Távozás előtt még odavetette:
– Ide hallgass, jobban tennéd, ha lehiggadnál, és kitalálnál egy nevet.
Legyen néhány fiúnév és lánynév.
Iskender vett egy mély lélegzetet, és kifújta magát. Fejét a keze közé
fogta, gyomra görcsbe rándult. Nem bírta felemelni a fejét. Nem vágyott
rá, hogy találkozzon a barátaival, hazamenni sem akart. Beleharapott
Katié maradék süteményébe. Lesöpörte magáról a lehulló morzsákat.
Bárcsak ugyanilyen könnyen lerázhatná magáról azt a szörnyű dolgot is,
amiről Tariq bácsi beszélt. Gondterhelten körülnézett. Aztán elővette
kabátja belső zsebéből az egyik könyvecskét, amelyet a Szónok adott
neki nemrégiben, és amelyekbe még bele sem nézett. Intett a pincérnek,
és annyi ennivalót rendelt, amennyit nem is bírt megenni. Megtehette,
hiszen volt rá pénze.
Aztán belefeledkezett az olvasásba.
 ANYA

London, 1978. október 15.

Yunus felpattant a biciklijére, és vadul tekert Tobikóhoz. Annyira

szorosra gombolta fehér, kikeményített ingét, hogy egészen kivörösödött
a nyaka. Ennek ellenére nem lazított rajta. Úgy gondolta, így sokkal
csinosabb. Ezenkívül volt még rajta egy bőrdzseki. A legmenőbb cucc,
amelyet valaha viselt. Szégyenében fülig elpirult, amikor eszébe jutott,
hogyan jutott hozzá.
Aznap reggel korán felkelt. A félhomályban belopódzott bátyja
szobájába. Iskender előző éjjel bokszmérkőzésen járt. Későn jött haza,
hullafáradtan. Fejére húzta a párnáját, összegömbölyödve aludt, kissé
horkolva. Fekete bőrdzsekije ott virított a széken, ahová dobta. Az
anyjától kapta még az előző születésnapjára. A dzseki úgy csillogott,
mint a jégtükör. A falakat különböző plakátok borították: Csillagok
háborúja, Muhammad Ali, Bruce Lee – A Sárkány útja, a manhattani
égbolton repkedő Superman, James Dean a motorján, egy jelenet az
Arsenal-Nottingham Forest-mérkőzésről.
Iskender saját világot teremtett magának. Senki sem szólt bele. Akkor
járt haza, és akkor ment el hazulról, amikor kedve szottyant. Senkinek
sem tartozott magyarázattal. Yunus ezt igazságtalanságnak tartotta, és
tudta, hogy ezzel nincsen egyedül.
Ahogy belebújt a bőrdzsekibe, nyugtalanságot, ugyanakkor bizsergést
érzett. Azért lett nyugtalan, mert lenyúlta a bátyja tulajdonát. És bár
estére visszahozza, mégiscsak ellopja. Hevesen kalapált a szíve, ha arra
gondolt, mennyire fog majd tetszeni benne Tobikónak. Úgy érezte,
legalább öt-tíz centimétert nőtt hirtelen. A dzseki nagyon menő volt, a
legújabb divatnak megfelelő. Lázadó stílusú. Yunus biztosra vette, hogy
elnyeri Tobiko tetszését.
Ekkor Iskender átfordult egyik oldaláról a másikra, és a párna
lecsúszott a fejéről. Yunus lélegzetvisszafojtva várt. Moccanni sem mert,
amíg meg nem győződött róla, hogy bátyja ismét mély álomba
szenderült. Eszébe jutott, hogy édesapjuk minden apró hibáért milyen
csúnyán leszidta és megbüntette Iskendert. Ez azonban már a múlté.
Iskender a maga útját járta. Mindig dühös és zárkózott volt. Bárcsak a
sarkára állna az anyjuk, és beleszólna Iskender dolgaiba. Anyjuk
azonban szikrányit sem törődött vele.
Yunus súlyos titkot őrzött magában. Sehogyan sem tudta gyűlölni azt a
férfit, akivel együtt látta az anyját. Vajon ki lehetett? Hogyan tudta úgy
megnevettetni az édesanyjukat, aki már időtlen idők óta búskomorságba
burkolózott? Vajon magával is viszi majd? Yunus ezeket senkitől sem
kérdezhette meg. Nem mondhatta el ezt a titkot. A világon senkinek.
Biciklizés közben Yunus megfogadta, hogy sohasem fog megnősülni.
A házasság túl szövevényes és túl sok szenvedéssel jár. Mi a fenének
házasodnak meg az emberek, amikor olyan kevés párnak sikerül együtt
maradni? Yunusnak tetszett a kommunabeli élet. Csak a rendetlenséggel
és a kosszal nem bírt megbarátkozni. Ettől eltekintve úgy látta, hogy a
lakásfoglalásos modell boldogabbá teszi az embert. Úgy gondolta, ha
felnő, nem alapít majd családot, hanem Tobikóval együtt megszállnak
egy épületet, és létrehoznak egy kommunát. Sok barátja lesz majd, a hűtő
tele ennivalóval, és ha kisbabájuk születik, közösen nevelik fel. Egy
felszívódott apánál és egy állandóan búskomor anyánál jobb, ha húsz
anyja és tizenöt apja van egy gyereknek.
Lelakatolta a kerékpárját, és elindult a kétemeletes téglaépület felé,
amelyben Kapitány édesanyja lakott. A bejárati ajtót nyitva találta.
Bepillantott az első emeleti szobákba, a konyhába és a fürdőszobába. A
punkoknak hűlt helyét találta. Talán elmentek, hogy elcsórjanak valamit
a boltból, vagy kukázni. Csak egy csap csöpögését és csövek zúgását
lehetett hallani. Yunus leült a nappaliban és magazinokat lapozgatott.
Tekintete megakadt egy szórólapon:

AZ ÁLLAM TÁRSADALMI HÁBORÚT

VÍV ALATTVALÓI ELLEN.
ÉS TUDOD, MIÉRT? MERT EZ A DOLGA.
ETTŐL ÁLLAM AZ ÁLLAM.
ÁLLJ ELLEN AZ ÁLLAM IDEOLÓGIAI ESZKÖZEINEK.
ÁLLJ ELLEN A KÖTELEZŐ VIDÁMSÁGNAK.

Yunus nem értette, mit takar, de az „állam „-ról volt konkrét

elképzelése. Egy nagy mellű, kontyos, szexi nő. Valahányszor az anyja
dicsérni akarta egy nő erejét és rátermettségét, azt mondta: „Valóságos
egyszemélyes állam!” Csak azt nem értette Yunus, hogy mi baja a
punkoknak az efféle nőkkel és az eszközeikkel. A fiú még mindig ezen
töprengett, amikor megütötte a fülét valami dübörgő zene. Felugrott a
helyéről. Lendületes popnóta szólt, amelyet a lakásfoglalók ki nem
állhatták. A zaj föntről jött. A punkok soha nem hallgattak ilyen zenét.
Ők nem kedvelték az ilyen vidám, dallamos számokat.
Kíváncsian felment az emeletre. Ahogy közeledett a hangforrás felé,
kissé hamiskás női hangot hallott, együtt énekelt a számmal. Megállt a
hálószoba ajtajánál, és bekopogott. Várt, majd ismét kopogtatott. Mivel
nem jött válasz, benyitott a szobába.
A szoba közepén Tobiko félig lehunyt szemmel táncolt, őrülten. Két
kezével erősen szorította a hajkeféjét, mikrofon gyanánt. A bútorokat
félrelökve csinált helyet a szoba közepén. A zsalut teljesen leengedte, és
a kis réseken keresztül vékony csíkokon át szivárgott be némi fény a
helyiségbe. Ebben a félhomályban Tobiko vékonynak, magasnak és
egészen másmilyennek tűnt.
Alighogy véget ért a dal, Tobiko kinyitotta a szemét. Megérezte, hogy
van valaki a szobában.
– Hú! Nagyon megijesztettél!
– Bocsánat – rebegte Yunus. – Nem akartalak megijeszteni.
Tobiko szégyenlősen nézte a fiút. A hajkefét az éjjeliszekrényre tette,
majd lekapcsolta a magnót, és felhúzta a zsalukat.
– Mit keresel itt?
– Látni akartalak. Nyitva volt az ajtó – felelte Yunus. – Mit hallgattál?
– Ja. Azt kérdezed? Csak úgy hallgattam, hogy gyorsabban teljen az
idő. Betettem egyet Powell néni kazettái közül.
– Ő hol van?
– Orvoshoz ment. Három előtt nem ér vissza. – Tobiko suttogva
hozzátette még. – Úgy tudom, pszichológushoz jár.
– Tényleg? – kérdezte Yunus aggódó hangon, majd eszébe jutott
valami más. – Az előbb ABBA-t hallgattál?
– Te ismered Őket?
– Anyám is kedveli a zenéjüket – felelte Yunus mosolyogva.
– Nem az én stílusom. Ócska dalokat játszanak.
Yunus csodálkozva nézte Tobikót. Először látta meg a benne lakozó
kislányt. Yunus ekkor döbbent rá, hogy nem csupán ő próbál meg
idősebbnek és keményebbnek látszani, mint amilyen valójában.
– Klassz a dzsekid – jegyezte meg Tobiko.
 – Köszönöm – felelte Yunus, de nem állt szándékában témát váltani. –
Lejátszanád még egyszer?
Tobiko kajánul vigyorgott. – Ki vele! Táncolni akarsz velem, mi? Na
jó, rendben! Ha már ilyen szépen kicsípted magad, én is magamra kapok
valami elegáns ruhát.
Kinyitották a gardróbszekrényt, és tátva maradt a szájuk a rengeteg
ruha, kiegészítő, cipő és kalap láttán.
– Ez a nő ruhákra költi minden pénzét – jegyezte meg Tobiko.
– És egyetlen fekete ruhája sincs – állapította meg Yunus.
Úgy tűnt, hogy a mindig szakadt farmernadrágot viselő Tobikót
nagyon is izgatják a csinos, tetszetős ruhadarabok. Szemügyre vett egy
türkizkék selyemsálat, egy barackszínű sifonszoknyát és egy lila blúzt.
Talált egy bokáig érő puha szőrmekabátot, egy fényes flitterekkel
díszített pezsgőszínű kisestélyit és egy rókaprém gallérú dzsekit.
– Tudhattam volna! – szisszent fel Tobiko. – Gonosz állatgyilkos!
Ezeket a bundákat le kell fújni színes festékkel.
Inkább egy égszínkék szaténból és nehéz selyemből készült ruha
mellett döntött. Derékban testhez simult, több száz strasszkő csillogott
rajta, és vékony vállpántok tartották.
– Ez remekül állna neked! – mondta Yunus a füle tövéig elvörösödve.
– Magamra hagynál egy kicsit? Csak akkor gyere be, ha hívlak!
Rendben?
Yunus számára szinte megállt az idő a folyosón töltött várakozás alatt.
Amikor aztán beléphetett a szobába, egy egészen más nőt talált odabent.
Tobiko kiengedte a haját, és lemosta arcáról a festéket. Fekete rúzsa
helyett rózsaszínt kent az ajkára. Leszedte a füstös hatású szemfestéket.
A lukacsos neccharisnya helyett színtelen nejlonharisnyát húzott.
Lenyűgözően nézett ki nagy, lelógó fülbevalójával, arcán szégyenlős
mosollyal. A levegőben finom parfümillat érződött
Yunus füttyentett egyet, ahogyan Iskendertől hallotta.
– Gyönyörű vagy! Csodaszép!
Tobiko hangosan nevetett. Aztán felkapott két hajkefét, az egyiket
magának, a másikat Yunus számára. Bekapcsolta a magnót, és ahogy
felcsendült a dal, mosolyogva és kézen fogva besétáltak a parkettre. Ezen
az éjszakán több ezren jöttek el, hogy meghallgassák őket. Már hetekkel
korábban elkelt az összes jegy, sokan rekedtek odakint. Yunus
zongorázott, gitározott, szaxofonozott és dobolt a menő bőrdzsekijében.
Tobiko pedig énekelt, és repült a szoknyája, ahogy szélsebesen pörgött.
A refréneknél egymásnak dőltek, a hátukat összeérintve. A nézők
őrjöngtek és tomboltak, orkánszerű tapsvihar tört ki.
Amikor véget ért a szám, lihegve és kifulladtan álltak a szoba közepén.
Felébredtek az álomból, visszazökkentek a valóságba. Tobiko átölelte
Yunust.
– Nemrégiben egy titkot említettél. Legyen az ABBA a kettőnk titka.
Senkinek se mondjuk el, rendicsek?
– Miért?
– Kinevetnének minket. Azt mondanák, dedósok vagyunk.
Kívülről Tobiko keménynek és lázadónak tűnt. Mindenkit meglepett
volna, hogy ez az államellenes lázadásairól ismert lány mások eszméinek
a rabja. Azon a délutánon Yunus olyasmiket tudott meg Tobikóról,
amiket álmában sem gondolt volna. Elmesélte, hogy nem ő hagyta ott a
régi barátját, Tobyt. Valójában pont az ellenkezője történt. Toby egyik
napról a másikra fogta magát, és lelépett. Teljesen összetörte Tobiko
szívét. Aztán megismerte Kapitányt, de nem volt belé szerelmes. Nem
szerette különösebben, mégsem bírta otthagyni. Régen bátrabb volt, de
az évek múlásával egyre ragaszkodóbbá vált, sőt szinte tapadt az
emberekre. A férfiak nem kedvelik az ilyen nőket, mivel fojtogatónak
találják őket. Tobiko szerint ő azért ilyen, mert Elektra-komplexusa van.
Az apjával azonosította azokat a férfiakat, akiket szeretett, és vetélkedett
a tulajdon anyjával. Aztán megmutatta az egyik versét, az „Anya” címűt.
Yunus olvasni kezdte, de ekkor lépteket hallottak lentről. Megérkezett
Powell néni. Tobiko pánikba esett.
– A francba!
– Ne aggódj! – nyugtatgatta Yunus. – Öltözz át és addig feltartom.
A verset zsebre vágta, és sietős léptekkel lement a lépcsőn.

Iskender ugyan szúrós pillantásokat vetett Yunusra a vacsoránál, de

nem tette szóvá a dzsekije eltűnését. Szótlan volt, hallgatag. Evés után
felállt az asztaltól, és bejelentette, hogy elmegy sétálni. Találkozik a
barátaival és biliárdoznak. Össze kellett szednie a gondolatait. Távozott,
fittyet hányva anyja kérésére. Kimérten viselkedett Pembével, amióta
Tariq bácsival beszélt. De nem hozta szóba a dolgot.
Hűvös szelek jártak. Iskender felhajtotta dzsekije gallérját, és zsebre
tette a kezét. Talált valamit a bal zsebében. Egy papírfecnit. Kivette, és az
egyik utcai lámpa fényénél elolvasta. Aztán összegyűrte, és kihajította az
első kukába. Valaki szórakozik vele? Titkos üzeneteket küldözget?
Egész éjjel törte a fejét, vajon ki lehetett. Nem jött rá.
Honnan tudhatta volna, hogy ez a titkos üzenet Tobiko egyik verse
volt. Hiába próbálta meg kiverni a fejéből, az első sor mélyen bevésődött
az agyába:

Meddig fogsz még szemet hunyni

anyád hazugságai felett?

A shrewsburyi börtön, 1991

Még egy lassú, unalmas nap. Nem múlik az idő. 12:30-ig a mosodában
gürizek. Ebéd után könyvolvasás, séta az udvaron, Zeeshan
hülyeségeinek meghallgatása. Öt órakor esti létszámellenőrzés. Fél
órával később McLaughlin őr megjelenik az ajtóban.
– Hamarosan látogatód lesz.
– Kicsoda?
– Majd megtudod.
Elméletileg az elítéltnek joga van visszautasítani a látogatót, de
McLaughlin őr valószínűleg úgy érzi, hogy nem kell betartania a
szabályokat. Mindig lesi az alkalmat, hogy piszkálhasson. Nem is
emlékszem, hogy Esmán kívül mikor volt utoljára látogatóm. Idén már ő
sem jött. Ami igazán meglepett, hogy ez a balfék McLaughlin
engedélyezte ezt a mostanit. A korábbi szerepléseimre hivatkozva
azonnal visszautasíthatta volna. Az este hátralévő részét töprengéssel
töltöm. Végül leesett a tantusz. McLaughlinnak tudnia kell, hogy aki
meglátogat, felborítja a lelki békémet. Van ugyan védőburkom, melyen
senki nem tud egykönnyen áthatolni, de akadnak olyan emberek, akik ki
tudnak bontani. Csak néhány ember. Ők, ahogy a kísértet képes átmenni
a falakon, át tudják lyukasztani a páncélomat.
– Nyugtalannak tűnsz – mondja Zeeshan.
Ez kérdés vagy kijelentés? Mindenesetre nem ellenkezem. – Nos,
idegesít, hogy nem tudom, ki fog meglátogatni holnap.
– Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de minden új napot új reménnyel
várunk.
Nincs kedvem ezeket az ostobaságokat hallgatni. Elnyúlok a
priccsemen, és kizárom a külvilágot. Még egy rémes nap vár rám. Ezek
többségét átvészeltem, de van egy közöttük, az a legrosszabb: a következő
nap.
A félelmetes bűn elkövetése utáni nap reggelén az ember feneketlen
sötétségből ébred. Agya egy szegletében megszólal a riasztó, villog a
vörös jelzőlámpa. Próbálsz úgy tenni, mintha nem vennéd észre. Mert
lehet, hogy csak álom vagy rémálom, bármily kicsiny is a valószínűsége.
Úgy kapaszkodsz ebbe a lehetőségbe, mint a zuhanó ember az első, keze
ügyébe akadó kötélbe. Eltelik egy perc, talán egy óra. Nem érzékeled az
időt, és nem tudsz visszazökkenni a valóságba. Egészen addig, amíg a
valóság teljes súlyával rád nem nehezedik. A kötél nem bír el, lezuhansz.
A Lavender Grove-on voltam, kezemben a késsel Hallottam az éles,
hangos sikolyokat. Különös, a hang anyám hangára emlékeztetett, de ő
nem lehetett, mert ő a földön feküdt, vérben. A hangja az agyamban
visszhangzott. A bal kezemre néztem. Az erősebbik kezemre. Hirtelen
elzsibbadt, mintha máshoz tartozna, és a testemhez csak átmenetileg
illesztették volna hozzá. Ha megtehetném, elhajítanám a bal kezemet.
Futni kezdtem. A dzsekim úszott a vérben. Nem tudom, hogy történt, de
senki sem próbálta utamat állni. Szűk utcákon, hátsó kerteken keresztül
rohantam, anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Utakon vágtam át,
járókelőket löktem fel. Álomszerűen emlékszem. Az ezt követő fél óra
zavaros. Azt tudom, hogy találtam egy telefonfülkét.
Tariq bácsit hívtam. Elmondtam, mit tettem. Nyomasztó csend támadt.
Azt hittem, nem hallotta, ezért megismételtem. Azt mondtam,
megbüntettem az anyámat, ahogy megérdemelte. Soha többet nem követ
el ilyen gyalázatot. Elmondtam, hogy a sebe nem súlyos, és hogy időbe
telik, míg meggyógyul. Elmondtam, hogy egyszer szúrtam, a mellkasa
jobb oldalába. Ez megérteti vele, milyen súlyos bűnt követett el.
Lábadozás közben lesz ideje átgondolni a vétkét, és megbánja, amit tett.
A fickó meg, akivel találkozgatott, eliszkol félelmében. És ezzel tisztára
van mosva családunk becsülete.
– Mit tettél, fiam? – kérdezte a bácsikám. Hangja elcsuklott. – Ez
rettenetes!
Megdöbbentem. Dadogni kezdtem. – De… de… m-meg-be-
beszéltük…
– Tévedsz – válaszolta a bácsikám. – Velem nem beszéltél ilyesmiről.
Mintha nem is ő mesélte volna el, hogy anyám egy férfival randevúzik,
és nem ő mondta volna, hogy sürgősen csinálnom kell valamit, mintha
nem ő tüzelt volna, és nem ő prédikált volna mindig a család
becsületéről. Megdermedtem.
– Iskender, fiam, fel kell adnod magad! Ha a rendőrség kikérdez
engem, ugyanazt fogom mondani, amit neked is. Törvénytisztelő
állampolgár vagyok.
Hirtelen szörnyű gyanúm támadt. Mintha Tariq bácsi mindezt már
elpróbálta volna. Várta. Előre kész volt a mondandója, hogy mit jog
nekem mondani, mit mond majd a rendőrségnek, és milyen vallomást
tesz, ha tanúskodnia kell a bíróságon… Mindent begyakorolt. Eszköznek
éreztem magam. Én voltam a bábja, engem használt fel.
– Ott vagy, fiam? Mondd meg, hol vagy!
Lecsaptam a telefont. Levettem a dzsekimet, és egy kukába dobtam.
Aztán elmentem Katie-hez. Sokszor hazakísértem már, de sohasem
mentem be. Becsöngettem. Katie nyitott ajtót.
– Alex, micsoda meglepetés! – mondta. Arcán hatalmas mosoly
ragyogott. – Tudtam, hogy eljössz, drágám!
Behívott. Elmondta, mennyire örül, hogy velük fogok élni, és hogy a
gyermekünket együtt neveljük fel. Amikor átölelt, a hasa gömbölyű és
kemény volt. Nem tűnt öt hónapos terhesnek, inkább, úgy nézett ki, mint
aki lenyelt egy labdát.
Azt kértem, mutassa meg a mosdót. Megmostam a kezem. Tükörképem
nem különbözött a megszokottól. Azt hittem, a szememben látszik majd
valami rendkívüli, de nem így volt. Még egyszer megmostam a kezemet,
alaposan megdörzsöltem. A szappan rózsaillatot árasztott. Ahogy
kinyitottam a szekrényt, találtam egy mosószeres flakont, melyre egy
hófehér fogú, csinos frizurájú háziasszony képét ragasztották. A kezemre
öntöttem a mosószert. Szörnyen fájtak a tenyeremen lévő vágások,
szenvedtem. Tovább dörzsöltem. Volt valami a körmöm alatt. Piszok?
Festék? Vér? Sehogy sem lehetett lemosni.
Kicsit később bejött Katie, hogy minden rendben van-e. Átölelt,
kettőnket nézte a tükörben, hasonló büszkeséggel, mint a mosószeren
lévő nő. Győztesen.
Elzárta a vizet. – Elég a mosakodásból. Már tiszta vagy, szerelmem.
Bementünk a nappaliba. Katie anyja az ablak melletti karosszékben
ülve várt. Olyan pisztáciazöld ruha volt rajta, mint amilyet a tévében is
lehet látni. Melle formája kirajzolódott. Dekoltázsát szépiák borították.
Frissen fésülködött. Szája rikító vörösre volt festve. Igyekeztem az arcára
fókuszálni, és nem nézni lejjebb. Porceláncsészében teával kínált, és
gyümölcsös süteménnyel. Némán ettünk. A falon bekeretezett fényképek
lógtak. Tucatjával. Minden mozdulatomat követte. Úgy tűnt nekem, hogy
a körmöm alját ellenőrzi. Eldugtam a kezem.
– Katie azt mondja, ha a baba kislány lesz, a Maggie, ha fiú, a Tom
nevet adjátok neki.
Katie felé fordultam. Erről még nem döntöttünk. Elkapta rólam a
tekintetét.
– Igen, lehetséges.
Megkérdezte, hogy felelősségteljes apa leszek-e. – Nem tudom –
válaszoltam –, megteszek minden tőlem telhetőt.
– Néha nem elég, ha csak annyit teszel, amennyi telik tőled – mondta.
Talán a tévében hallotta ezt a bölcsességet. Vagy valaki egyszer ezt
mondta neki. Kijelentette, hogy segít nekünk, míg a saját lábunkra nem
állunk – átmenetileg. A gyermek érdekében. Ő lesz az első unokája.
Este Katie közölte velem, hogy külön szobában kell aludnunk.
Egyelőre a nappaliban fogok aludni a kanapén. Hamarosan
összeházasodunk, és akkor egy ágyban alhatunk. Ezt mondta, majd
hozzátette: – Örökre.
Tiszta lepedőt és párnahuzatot hozott. lassan levette a pulóverét. Melle
duzzadt, mellbimbója sötélebb lett, látszották a hatalmas, kitüremkedő,
kék erei. Azt kérte, tegyem a fülem a hasára. Egy ideig semmit sem
hallottam. Aztán valami mocorgást éreztem, valaki nyújtózkodva mély
álomból ébredezett. Rúgni kezdett. Egyszer, kétszer, háromszor. Kíváncsi
vagyok, anyám meghallgattatta-e apámmal a hasát, amikor terhes volt.
Anyám… hogy lehet most? Kórházban van?
Eltoltam magamtól Katie-t. Sajnálom, aludnom kell – mondtam.
– Persze, szerelmem.
Ahogy egyedül maradtam, körülnéztem. Csipkefüggönyök,
virágmintás díszpárnák, papírtapéta, a kandalló tetején díszes váza,
kakukkos óra. Azt hittem, nem tudok majd aludni, de amint a fejem a
párnára hajtottam, álomba merültem. Reggel riadtan ébredtem, Katie
állt az ágy mellett. Arca falfehér, szeme óriási.
– Alex – mondta –, itt van két rendőr.
Felálltam, arcát a két tenyerem közé fogtam. Megcsókoltam. Sós volt a
szája. A pánik íze. – Téged keresnek, szerelmem – mondta.
 Kiléptem az előszobába. Katie anyja ott állt pizsamában, arcán jókora
adag krémmel. Remegett az alsó ajka. Mintha fertőző beteg lennék, fogta
a lányát, és magához húzta. Mögötte láttam a rendőrautó lámpáit. Ők
még nem láttak engem. Arra kértem Katie-t, mondja meg nekik, hogy
felöltözöm.
Hirtelen jött az ötlet, hogy megszökjek. Nem gondoltam át, nem
terveztem el előre. Bementem a konyhába, kinyitottam az ajtót,
kiosontam a kertbe. Átugrottam a szomszéd kertjébe, onnan pedig a
következőbe. Míg Katie a rendőrökkel beszélt, én már a mellékutcában
jártam.

1978 novemberének utolsó napja. Már majdnem meggondoltam

magam, amikor megláttam, ahogy befordul a sarkon. Bevásárlásból jött,
tele volt a keze. Sietség nélkül, lassan ment. Elöntötte az agyamat a vér.
Megtiltottam neki, hogy elmenjen otthonról, de ezek szerint fittyet hányt
az utasításaimra.
Lelassította a lépteit, nekem háttal állva egy utcazenészt hallgatott.
Néztem a profilját. Mosolygott. Dühbe gurultam. Nem megmondtam
neki, hogy ki ne tegye a lábát az utcára?! Nem megtiltottam neki, hogy a
lábát szabadon hagyó, térd felett érő ruhákat vegyen fel? Semmibe veszi
a szabályaimat, gúnyt űz belőlem.
Követni kezdtem. A kirakatokat nézegette, nem sietett haza. Azt hittem,
talán azért húzza az időt, hogy azzal a férfival találkozzon, de nem így
történt. Ahogy közeledett az utcánkhoz, megbotlott, és elejtette a táskáját.
Egy földszínű, ütött-kopott táskát, amit sosem láttam korábban.
Észrevett, ahogy felvette.
– Iskender… – súgta, mintha titok lenne a nevem.
Iskender Toprak
 ÁG ÉS KÖTEG

London, 1978. október 17.

A Szónokot nehezebb volt megtalálni, mint Iskender gondolta.

Rengeteg kávézóba betért, telefonálgatott, de hiába. Csak ekkor döbbent
rá, milyen kevéssé ismeri a férfit. Eddig mindig a Szónok jelentkezett, ő
szervezte meg a találkozásokat. Nem tudta, hol él, és azt sem, mit csinál
pontosan a szabadidejében. Emlékezett rá, hogy azt mondta, a városban
tanul az egyik fakultáson, de mint minden más, vele kapcsolatos
körülmény, ez is talány volt.
Végül egy barát barátja segítségével megtalálta egy távol-keleti
küzdősport centrumban. Ott ült a Szónok fél tucat fiatal fiúval körülvéve.
A fiatalok mellén izzadságcseppek gyöngyöztek, nyakukban törülközők
lógtak. Úgy tűnt, kemény edzésen vannak túl, de mielőtt elmennének
zuhanyozni, megbeszélnek valami fontosat. Ahogy Iskendert meglátták
közeledni, elhallgattak, bizalmatlanul végigmérték, mintha
rejtegetnivalójuk lenne,
– Semmi gond – mondta a Szónok a többiekre kacsintva. – Ismerem a
srácot.
Iskendernek sem a kacsintás, sem a Szónok hanghordozása nem
tetszett, de szeme sem rebbent. – Szelám, mi újság?
A Szónok talpra ugrott, és jobb kezét a mellére tette. – Alejküm
szelám. Csatlakozol hozzánk?
– Nem, köszönöm. Dolgom van. Csak azért ugrottam be, hogy
visszaadjam a kazettákat, amiket adtál.
A Szónok a barátaihoz fordult, érthetetlen dolgokat sutyorgott, majd
Iskenderhez lépett. Kabát és pulóver nélkül jól látszott, milyen kicsi.
Keskeny válla, csontos csuklója és görbe lába volt.
– Emiatt igazán nem kellett volna idefáradnod – mondta.
– Nem nagy fáradság – válaszolta Iskender. Maga sem tudta, miért van
itt.
– Mondani akarsz valamit?
– Ja. Csak pár perc.
Egy sarokba húzódtak, és leültek a sportcsarnok fapadlójára.
Szemközt mindenféle súlyos eszközök voltak, vasak, súlyzók. Egy lelkes
zömök testépítő férfit néztek, aki egy óriási súly alatt fújtatott.
Iskender a Szónokra sandított. – Nem is tudtam, hogy érdekel a sport.
– Tékvandózom. Nem lesz belőlem harcos, én a szellem embere
vagyok.
– Akkor miért jársz ide?
– Mert a mi fajtánknak meg kell tudnia védeni magát – felelte a
Szónok. – Hallottad, mi történt tegnap North Endben? Négy skinhead
megtámadott egy bangladesi boltot. Négyen egy ellen.
– Nem hallottam.
– Legyűrték a tulajdonost, és leborotválták a haját. Azt az ostoba
jelképüket rajzolták szerencsétlen férfi fejére. Szegény belebetegedett a
félelembe. A felesége megállás nélkül sír.
– Ne már!
– Te persze meg tudod védeni magad – tette hozzá Szónok váratlanul.
Iskender bólintott, bár nem volt benne biztos, hogy ezért kezdett
bokszolni. Nem az motiválta, hogy az utcán meg tudja védeni magát.
Szeretett a ringben lenni, szerette a verekedést, az adrenalint. Ellentétben
a legtöbb sporttal, a boksz valódi volt. Egy az egyben az élet tükörképe.
A ringben egyes-egyedül vagy, ott nem létezik csapatmunka, és nem
várakoznak a pálya szélén tartalék játékosok. Mindenki magára van
utalva: jók és rosszak, nemesek és szegények. Hogy egy férfi valódi
jellemét megismerd, elég boksz közben megfigyelni.
– Fantasztikus bokszoló vagy – mondta a Szónok.
– Született tehetség.
– Honnan tudod? Sosem láttál bokszolni.
– Az igazat megvallva, láttalak. Kétszer is. Nem térsz ki a veszélyes
ütések elől, és nagyon erős a bal öklöd. Mintha előre tudnád, honnan
kapod a következő ütést. Olyan képesség ez, amely kevés embernek
adatik meg. – A Szónok kis szünetet tartott, és anélkül, hogy tekintetét
levette volna Iskenderről, hozzátette: – Már régóta meg akarom tőled
kérdezni. Megtanítanád verekedni a mieinket? A barátaink sokat
tanulhatnának tőled.
Iskender megtorpant egy pillanatra. – Én csak egyedül szeretek
verekedni.
A Szónok arca elkomorult. – Igen, te független vagy. Magányos
farkas. Nem szereted a kötöttségeket. De ne feledd! A nagy bokszolók
testben és lélekben is nagyok. Ha lelkileg erősebb volnál, legyőzhetetlen
lennél.
– Nem akarok legyőzhetetlen lenni.
– Akkor mit akarsz? – kérdezte a Szónok kötekedve.
– Akkor miért jöttél ide utánam? Azért, mert lelked legmélyén
tisztában vagy a helyzettel. Mert szükséged van rá, hogy tartozz
valahová. Tudom, úgy tűnik, mintha prédikálnék, pedig nem ez a célom.
Testvérként, a te érdekedben mondom ezt. Életcél, irány kell neked.
Gyere, csatlakozz hozzánk!
Iskender mondani akart valamit, de képtelen volt rá. Előhúzta a
kölcsönkapott kazettákat a dzsekije zsebéből.
– Legalább meghallgattad őket? – kérdezte Szónok.
– Mondjuk.
A Szónok arca erre még jobban elkomorult. – Nem olvastad el a
könyveket. Egyet sem. Ezeket a kazettákat sem hallgattad meg.
– Nem tudtam, a testvéreim miatt. Állandóan náluk van a magnó.
Yunus egy ideje rákapott a punkzenére. De belehallgattam itt-ott. Voltak
részek, amik tetszettek. Például az a rész, amelyik arról szólt, hogyan
védjük; támogassuk egymást. Egyetlen ág azonnal eltörik, de egy
kötegnyi ágat nem lehet könnyen eltörni.
– Ez az, csatlakozz hozzánk!
– Hát… nem is tudom. Mostanában nagyon elfoglalt vagyok. A
barátnőmnek is gondjai vannak. Ráadásul… van néhány családi
probléma is, amit meg kell oldanom.
A Szónok egy szót sem szólt. Tudta, Iskender az a fajta, aki nem beszél
feleslegesen.
– Szöget ütött a fejembe valami, amit a múltkor mondtál – jegyezte
meg Iskender. – Azt mondtad, ha anyád vagy apád tévúton jár;
közbeléphetsz.
A Szónok felvonta a szemöldökét. – Igen, de néhány szempontot nem
szabad figyelmen kívül hagyni. Azt akartam ezzel mondani, hogyha a
szüleid istentelenek, nem nekik kell szót fogadnod, hanem Allahnak.
Mert Ő hatalmasabb, mint anyád vagy apád. De vigyázz! Ha te is hitetlen
vagy és szembefordulsz a szüleiddel, nem marad ág, ami megtartson. Ha
az embernek nincsenek szilárd elvei, melyekre támaszkodhat, gyorsan
kicsúszik a talaj a lába alól. Éppen ezért van ránk szükséged.
– És ha mondjuk, valaki a családból… – vágott a szavába Iskender. –
Tegyük fel, hogy valaki bűnt követ el. Próbálok rájönni, hogy ilyen
helyzetben mit kell tennem.
– Például ki követ el bűnt?
– Mondjuk az anyám.
A Szónok nyomasztó hallgatás után megszólalt: – Beszélj apáddal! Ez
inkább az ő dolga. Ha azonban ő nem lép közbe, rád marad a dolog. A
helyedben sem az anyámnak, sem a húgomnak, sem a feleségemnek nem
hagynám, hogy foltot ejtsen a becsületemen.
– Mit tehetnék? – kérdezte Iskender.
– Tudom a választ, de nem árulhatom el. Hogy bízzak olyasvalakiben,
aki nem bízik bennem? Csatlakozz hozzánk, légy egy nagyobb cél
részese. Ez a helyes út.
– Hm, majd meggondolom.
– Oké. Törd a fejed kicsit az ajánlatomon, de ne sokáig gondolkozz!
Az élet megy tovább, amíg te gondolkodsz.
Ugyanazon az estén Iskender megjelent egy éjjeli klub ajtajában, ahol
korábban még sohasem járt. A helyszínt jól az agyába véste. Olyan
nyugalom töltötte el, mintha járt már volna itt. Abban a pillanatban,
ahogy lépett egyet, útját állta egy hatalmas termetű biztonsági őr. Szürke
öltönyt, tükrös szemüveget viselt, kopasz feje, rövid és vastag nyaka volt.
– Hány éves vagy, kölyök? – dörmögte a biztonsági őr.
– Elég idős – válaszolta Iskender.
– Az én könyvemben nem szerepel ez a válasz.
– A könyvedet nem ismerem, de be kell mennem.
Az őr, aki úgy tűnt, hogy inkább csodálkozott, mint haragudott, levette
a szemüvegét. Apró szemei közel ültek egymáshoz. Lehetetlen volt
kiolvasni belőlük bármit is.
– Hé, próbára akarod tenni a türelmemet, fiú? Csak hogy tudd, már
régen betelt a pohár!
Iskender elvörösödött. Tisztában volt vele, hogy a biztonsági őr
könnyen elbánhatna vele, de úgy gondolta, nem olyan veszélyes,
amilyennek látszik. Csak megérzés volt, de ami az utcai harcot illeti,
bízott a megérzéseiben.
– Figyelj, csak az apámat keresem, oké?
A biztonsági őr arcáról lerítt a döbbenet. – Itt dolgozik az apád?
– Nem, de együtt él egy nővel, aki itt dolgozik.
Az őr mély lélegzetet vett. – Bajt keverni jöttél ide?
 – Dehogy! Miért tenném?
– Akkor meg mit akarsz apádtól? Elszámolnivalótok van?
– Mi köze ennek ehhez? Csak pár szót kell váltanom apámmal, ennyi
az egész.
Az őr visszavette a napszemüvegét. – Három perc, egy perccel se több.
Bemész, megkeresed apádat és kihívod. Ha nem leszel itt három perc
múlva, utánad megyek, és eltöröm a lábad. Megértetted?
– Mérget vehetsz rá. Kösz.
Iskender kihúzta magát, és belépett. Ahogy haladt előre a sztriptízbár
folyosóján, a zsebében lévő üvegpalackot vizsgálta. Csoda, hogy a
biztonsági őr nem motozta meg. Salétromsav volt nála. Praktikus és
hatásos. Mindössze célba kell vennie a nő arcát. Soha többet nem akarja
majd látni az apja. Szépsége történelem lesz, egyetlen férfi fejét sem
fogja elcsavarni, és feldúlni más családi fészkét.
Hányszor elképzelte már ezt a jelenetet… A hely zajos, füstös, zsúfolt
és fojtogató. Egyenesen a bárba megy, és rendel magának egy italt.
Természetesen whiskey-t. Víz nélkül, jéggel. Két kortyra felhajtja, és
még égő torokkal a színpad mögé lopódzik. Izzadság-, cigaretta- és
parfümszagú szűk folyosókon fog végighaladni. Nem lesz nehéz
megtalálnia a nő öltözőjét. Bekopog majd a Roxana feliratú ajtón, és
benyit anélkül, hogy megvárná a választ.
– Ki vagy? – kérdezi majd Roxana rémült hangon, arcán vastag
sminkkel, ajkán vérvörös rúzzsal.
– Annak a férfinak a fia vagyok, akit elválasztottál a családjától.
Ez a mondat mindig változott, valahányszor végiggondolta a jelenetet.
– Te nem ismersz engem, de én nagyon jól ismerlek téged – mondta
olykor. Vagy: – Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled. Mit gondolsz,
ki vagy te, hogy tönkreteszed a családunkat?
A nő, reakciója a helyzetnek megfelelően változott. Legtöbbször
szégyenkezve bocsánatot kért. Néha azonban ideges lett, és óriási patáliát
csapott. Falhoz vágta a magas sarkú cipőjét, összetört egy
pezsgőspoharat. Iskender minden eshetőséget végiggondolt. Ha a nő
bedurvul, ő majd előkapja a zsebéből az üvegcsét. Ha viszont megbánást
tanúsít, akkor higgadt marad, és ad neki még egy esélyt. Időnként a
képzelődés ezen pontjánál a nő könnyes szemmel a kanapéra vetette
magát. Minden lehetséges forgatókönyv közül Iskendernek ez tetszett a
legjobban.
 – Nem is tudtam, hogy nős! – mondja majd Roxana zokogva. – Nem
tudtam, hogy van családja. Nekem sohasem mondta.
Ennél a verziónál Iskender nem vette elő az üvegcsét. Ellenkezőleg,
megvigasztalta a nőt, mert minden egy szerencsétlen félreértésből
adódott. Jó barátokként búcsúztak. Roxana megígéri, hogy soha többet
nem fog Ademmel találkozni, és haláláig megtartja a szavát.
Iskender ilyen gondolatokba merülve haladt, miközben tanulmányozta
a környezetét. Kevés ember volt bent. Pincérek, ott dolgozók. A
vendégek számára még korán volt. A bárhoz lépett. Hátulról
neonlámpákkal díszített, nagy, ovális tükör, elöl fényes fapult. A kemény
felületbe vésett betűkön és jelképeken sétáltatta az ujjaik
A bárpultos – egy karibi fekete férfi, haja szorosan befonva – a
poharakat törölgette. Gúnyos mosollyal nézett Iskenderre. – Hány éves
vagy?
– Elég idős – válaszolta Iskender újfent.
– Láthatnám a személyijét, Elég Idős úr?
– Figyelj, ha itt vagyok, az azt jelenti, hogy elég idős vagyok, hogy itt
lehessek. Különben az ajtóban álló hústorony soha nem engedett volna
be, nemdebár?
– Jó próbálkozás volt – mondta a pultos. – Cserébe adok neked egy
pohár vizet. Na jó, legyen ásványvíz. De többet nem kapsz, csak hogy
tudd.
Iskender az ásványvizet iszogatva megállt a színpad előtt. Szemügyre
vette az oldalfüggönyöket. Roxana vajon hátul lehet? Vajon megtalálja?
Még egyszer megtapogatta a zsebében lévő salétromsavat. Még a
következő lépést tervezgette, amikor feltűnt a biztonsági őr.
Nyilvánvalóan őt kereste. A férfi mosoly nélkül, könyörtelenül
megkopogtatta az óráját. Iskender megitta az ásványvizet, megköszönte
a pultosnak, és vonakodva kiment. Semmi sem alakult úgy, ahogy
tervezte.
Leült a lépcsőre. Soha véget nem érőnek tűnő várakozás után észrevett
egy felé közelítő árnyat. Kócos férfi volt, fejét lehajtotta, remegett a lába,
félő volt, hogy bármelyik pillanatban összerogyhat. Úgy tűnt, észre sem
vette a fiatalembert, aki mellett elhaladt.
– Apa…
Adem megállt, megfordult. Arcát őszinte mosoly ragyogta be, de
rögtön utána gyanakvón nézett. – Iskender… Történt valami a
testvéreiddel?
– Nem, nagyon jól vannak.
Egy pillanatig úgy tűnt, megnyugodott az apja. De ezt gyanakvás, a
gyanakvást idegesség követte. – Mit keresel itt? Ez nem neked való hely.
Iskender arca elkomorult. – Akkor talán neked való?
Adem ajka legörbült, szeme perzselt. – Ide figyelj! Kivágom a
nyelved!
– Azt akarom, hogy gyere haza, Apa! – mondta az utolsó szót
hangsúlyozva.
Ez célba talált. – Menj az anyádhoz, vagy eltöröm a csontjaidat!
– Mi van ma a csontjaimmal? Mindenki össze akarja törni őket.
Egy ideig apa és fia mozdulatlanul álltak, nem vették le egymásról a
szemüket. Mindketten arra vártak, hogy a másik szólaljon meg először.
Abban a pillanatban Ademet rossz érzés fogta el. Mintha tükörbe nézne,
de ott nem a fiát, hanem fiatalkori önmagát látná. Iskender egyrészt
hasonlított rá, másrészt teljesen különbözött tőle. Ebben a fiúban nyoma
sem volt a félelemnek, a rettegésnek. Szeretett dacolni mindennel.
– Visszamegyek, ha eljön az ideje – mondta Adem végül.
– Jó, de mikor? Ha ráunsz arra a ringyóra?
Egy pofon, hirtelen csattant. Úgy tűnt, Iskender jobban megdöbbent
attól, amit mondott, mint apja reakciójától. El sem tudta hinni, hogy ezt
mondta. Amit tett, mindennel ellenkezett, amit tanítottak neki.
A biztonsági őr szemtanúja volt a pofonnak, és odalépett hozzájuk. –
Hé, ti! Higgadjatok le, különben hívom a rendőrséget.
– Rendben van – motyogta Iskender, mintha magában beszélne.
Érthetetlen kifejezés volt a szemében, ismeretlen ragyogás. Apjához
fordult, és meglehetősen higgadtan, kimérten így szólt: – Ha még egyszer
megütsz, visszaütök. Jobb, ha tudod, az én öklöm erősebb, mint a tied!
Adem elsápadt. Mellkasába olyan éles fájdalom nyilallt, hogy egy
pillanatig nem kapott levegőt. Nem csak az sokkolta, hogy a fia idegenek
előtt megalázta. Nem csupán szomorúságot és szégyent érzett. Egy
mélyebb, fájdalmasabb dolog fojtogatta. Megkésett felismerés. Amikor a
saját apja (a Részeg) őt verte, egyszer sem állta, mindig elmenekült,
elbújt. A fia és közte lévő jellembéli különbség rávilágított saját
esendőségére, hitványságára. Ezt nem bírta elviselni. Dühbe gurult. Tett
egy lépést Iskender felé, és lekevert neki még egy pofont. Ezúttal
nagyobbat.
 És akkor váratlan dolog történt. Nyüszítve, mint egy megsebzett állat,
Iskender az apja felé lendült. Ahelyett azonban, hogy őt ütötte volna
meg, a klub falába fejelt. Egyszer, kétszer, háromszor. Piff, paff, puff.
Adem hiába próbálta megfékezni a fiát.
– Ne érj hozzám! – bömbölte Iskender, mint aki nincs magánál.
Az őr nagy nehezen megragadta, és elrángatta a faltól. De Iskender
úgy felbőszült, hogy nem tudott leállni. Fogait a biztonsági őr vállába
mélyesztette, és úgy megharapta, hogy vérzett. A férfi elvesztette a
hidegvérét, és a haragtól lángvörös arccal, ököllel kezdte püfölni
Iskendert.
– Ne, állj le! – Adem próbált közbelépni. – Ne csináld, ő a fiam!
Emberek gyűltek köréjük. Vendégek, pincérek, táncosok, járókelők.
Roxana is ott volt a bámészkodók között, tágra nyílt szemmel és
összeszorult szívvel nézte.
Végül, amikor sikerült szétválasztani őket, az őr remegett. –
Egyikőtöket se lássam többé itt! Megértettétek? Magam is megbánom,
ha belétek botlok!
– Kelj fel, menjünk! – Adem óvatos, de határozott mozdulattal karon
ragadta a fiát, és magával húzta.
Némán bandukoltak. Amikor már kellően eltávolodtak a
szórakozóhelytől, lerogytak egy utcai lámpa alá. Iskender, szájában a vér
ízével, szaggatottan zihált.
– Nem kellett volna idejönnöd – mondta Adem kimerülten.
– Anya egy férfival találkozgat.
– Micsoda?
– Jól hallottad – mondta Iskender. – Haza kell jönnöd.
Adem elővett egy cigit, meggyújtotta, és odanyújtotta a fiának. Látva a
döbbenetét Iskender arcán, keserű hangon hozzátette: – Vedd csak el!
Tudom, hogy cigizel. – Magának is gyújtott egyet. – Legalább rendes
ember?
Iskender nem hitt á fülének. – Mit mondasz, Apa?
Adem a fia térdére tette a kezét. – Nézd, kölyök! Tudom, hogy nem
érted. Ha mindez tíz évvel ezelőtt történik, megőrültem volna a dühtől.
Mindent megtettem volna, hogy megakadályozzam. De most már tudom,
hogy senkivel sem tudom magamat erőszakkal megszerettetni. Magamat
sem tudom kényszeríteni, hogy szerelmes legyek valakibe. Hányszor el
akart válni anyád! Rá se hederítettem, pedig úgy lett volna helyes.
 Iskendert összezavarta, hogy a „szerelmes” szót hallja apja szájából.
Valóban, maga sem értette, hogy apja és anyja hogyan házasodhattak
össze, most azonban családja becsületéről van szó. Adem az apja, a
család feje, nem pedig egy romantikus felnőtt. – De Apa… – mondta.
– Ide hallgass! Ismertem régen egy falusi elöljárót, aki azt mondta
nekem, hogy egy férfi jellemének tükre a szerelme. Akkor nem értettem,
mit jelent ez, de most már tudom.
Szippantott egyet a cigarettájából. – Azt hiszed, nem haragszom
anyádra? Csakhogy sokkal jobban haragszom magamra. Sosem szerettük
egymást. Hiba volt a házasságunk. Az én hibám. De nem bánom, mert
világra jöttetek, te, Esma és Yunus.
És akkor történt valami, amit akkor Adem nem vett túl komolyan, de
évekkel később is fájón emlékezett vissza rá. Iskender egy pöccintéssel a
sötétbe repítette a cigijét, és alig érthetően azt morogta: – Ha te nem
oldod meg ezt a problémát, akkor majd én elintézem.
 A KÖTÉL

London, 1978. október

Pembe sietős léptekkel közeledett a már jól ismert mozi felé. Cipője
alacsony sarka szabályosan kopogott. Tekintetét a földre szegezte, nem
nézett se jobbra, se balra. Újra kislánynak érezte magát, akkor játszotta
utoljára ezt a játékot. Ha ő nem látja a világot, a világ sem látja őt.
Minden alkalommal késett egy kicsit, a film kezdete után öt-tíz perccel
érkezett a moziba. Így biztonságosabb volt. Csökkentette annak esélyét,
hogy együtt lássák őket. Csakhogy az utóbbi időben már nem viselkedtek
olyan körültekintően, mint korábban. Sőt előfordult, hogy együtt
sétálgattak az utcán; egyszer még virágot is vettek együtt. Még mindig
nyugtalan volt, de legbelül késztetést érzett rá, hogy kitörjön. Korábban
még sohasem érzett hasonlót, ezért nem tudta, hogyan kezelje.
Felületes pillantást vetett a pénztárban ülő zömök nőre, majd belépett a
régi épület boltíves bejáratán. Kabátjáról egy pihe a forgóajtóban rekedt,
és mint az egyre messzebb repülő, sehol le nem szálló cikóriamagvak,
felemelkedett a huzatban. Az épületbe lépve az ismerős látvány és illatok
fogadták. A kopott szőnyegek körkörös mintái, a piszkos fém
hamutartók, a pattogatott kukorica, a rágcsálnivalókkal és ízesített
rágógumikkal teli büfé. Különös békére lelt itt. Amint betette a lábát az
előtérbe, valahogy megkönnyebbült. Mintha hirtelen megállt volna a
világ; többe nem kellett sietnie. A jövő miatt csöppet sem aggódva
hagyta, hogy átölelje a pillanat.
A bejáratnál álló fiatal jegyszedő ellenőrizte a jegyét és félrehúzta a
függönyt. Odabent a jeleneteknek a vetítővászonról visszaverődő ezüstös
fénye ellenére nagyon sötét volt. Pembe a zseblámpát követve
körülnézett. Körülbelül tíz ember lehetett odabent, több, mint valaha.
Egyszeriben nyugtalanság fogta el.
Elias mindig ugyanazon a helyen ült. A középső sorban, a középső
széken. Egyszer valaki más foglalta el azt a helyet, és Pembe tévedésből
egy idegen mellé ült le. – Szia, édesem – mondta a férfi vigyorogva.
Pembe, aki majd meghalt az ijedtségtől, felpattant, és átült az első sorba.
Szíve a torkában dobogott.
Pembe igyekezett nem megbotlani, miközben elhaladt az egymás
mögötti üres sorok között. Egy idős pár ült kéz a kézben, belefeledkezve
a filmbe, melyet évekkel ezelőtt már láttak. Mintha a közben eltelt
hosszú életre emlékeznének vissza. Egy pillanatig próbálta elképzelni
Eliast és önmagát megöregedve, legyengülve, ahogy még mindig moziba
járnak. Nem sikerült. Még elképzelni is nehéz volt.
Miközben kavargó gondolatokkal haladt előre, nem vett észre egy
hátsó sorban ülő alakot. A székébe süppedve rejtőzködött, csak egy
árnyék volt. Ott ült a sötétben és várt. Nem a filmet nézte, hanem őket.
A G sorhoz érve megállt a zseblámpa. Ott ült középen Elias. Pembe
megköszönte a jegykezelőnek, és pihegve elfoglalta a helyét. Elias
mosolyogva fordult felé. Kinyújtotta a mutatóujját, és megsimogatta a nő
csuklóját, mint egy vak, aki csak érintéssel tájékozódik. Szerelmesen
megszorította Pembe kezét. Ő ugyanígy válaszolt. Az együtt töltött
hónapok alatt sok gesztusból és szegényes szókincsből szőtt nyelvet
fejlesztettek ki. Pembe szíve őrületesen kalapált. Még nem mert Eliasra
nézni. Ez is valamiféle játék volt. Amíg nem nézett rá, addig Elias
láthatatlan volt, és ha láthatatlan, talán soha nem megy el, soha nem tűnik
el.
A Jó, a Rossz és a Csúfot nézték meg. Pembe korábban még nem látta,
Ez volt az első hangosfilm, amit együtt néztek. A mozi befejezte a
némafilmsorozatát, és a múlt héten westernfilmek vetítésébe kezdett.
Mivel korábban eldöntötték, hogy itt találkozgatnak, és meg is szerették
a helyet, nem látták szükségesnek, hogy változtassanak rajta. Elias úgy
gondolta, hogy Pembe minden nehézség nélkül meg tudja érteni ezt a
szófukar karaktereiről és ritka párbeszédeiről híres filmet. Az egyetlen
probléma az volt, hogy egy-két héten át rendre ugyanabba a moziba
mentek. Elég távolinak és biztonságosnak tűnt, csakhogy valószínűleg
időközben egyre elővigyázatlanabbul viselkedtek.
Pembe rögtön átadta magát a filmnek. Míg a főhősök számtalan
veszéllyel küzdöttek a filmvásznon, ő hol az egyiknek, hol a másiknak
szorított. Az utóbbi időben – korábban soha – a jó és a rossz jelentésén
törte a fejét. Húga levele szöget ütött a fejébe. Jamila mindig tiszteletre
méltó volt: szemérmes, tiszta, makulátlan. Pembe nem tudott olyan lenni,
mint ő. Minden olyan gyorsan változott. Semmi sem volt állandó. Az élet
egy végtelen folyam, amely megállás nélkül hömpölyögve változik.
Pembe arca egyszeriben megváltozott, míg Tuco, nyakában zsíros
kötéllel egy szamár hátán ülve arra várt, hogy felakasszák. Elfordította a
fejét, hogy ne lássa a vásznat. Egy pillanatig úgy vélte, hogy a hátsó
sorokból valaki őt figyeli. Amikor ismét odanézett, koromsötét volt.
Hallotta, ahogy a Csúf ezt mondja: – Ne aggódj, nem kötnek fel
mindenkit, akinek kötél van a nyakában!
Perabe behunyta a szemét. Abban a pillanatban máshol járt, egy másik
időben.
– Jól vagy? Nagyon elgondolkodtál – súgta Elias a fülébe, és tréfásan
hozzátette: – Ez csak egy film, nem a valóság.
Pembe bólogatott. Tudta, hogy ez csak egy film. Mert a való életben
mindenkit felkötnek, akinek kötél van a nyakában.
Nyolcan voltak testvérek, csupa lány, kilenc- és húszéves között. A
legnagyobbik neve Hediye23. Első gyermek volt, a Teremtő ajándéka,
még ha lány is, értékes. Szív alakú arca, pisze orra, viharfelhőkre
emlékeztető, hatalmas, szürkés mandulaszeme volt. Egy nincstelen,
sokgyermekes családban legidősebb gyereknek lenni azt jelenti, hogy
nem játék babákkal játszik, hanem igazi csecsemőkkel. Hediye takarított,
főzött, mosott, felmosott, etette, altatta a kicsiket. Megállás nélkül
dolgozott. Tenyere hennás, csuklóját karkötők díszítették, fülében drót
fülbevalók. Ékszerei nem aranyból voltak, de egyik sem tűnt rajta
hamisnak. Miközben mindenki folyton zúgolódott, Hediye egyszer sem
panaszkodott. Elfogadta, amit az ég rámért, a véget nem érő gondok alatt
idő előtt felnőtt, olyan lány-asszonnyá vált, aki öregedni kezdett anélkül,
hogy a fiatalságot megízlelte volna. Amikor Naze meghalt, mindenkiről
neki kellett gondoskodnia, főleg a még mindig kicsi ikrekről. Amikor
Berzo újranősült, a lányok mostohaanyjukra csak apjuk feleségeként
tekintettek, mert anyjuk Hediye volt immár.
– Sosem fogok férjhez menni – mondogatta gyakran. – Vigyázok a
húgaimra, amíg mind férjhez nem mentek. Addigra meg már túl öreg
leszek, vénlányként fogok meghalni.
Végül mégsem így alakult. 1957 telén Hediye találkozgatni kezdett
valakivel. A férfi egészségügyi alkalmazott volt, az állam küldte, hogy
beadja a tbc-oltásokat. A falusiak nem bíztak benne, a gyerekek pedig
rettegtek tőle, mint a mumustól. Pembe sosem tudta meg, hogy hogyan
kezdődött a dolog, hogyan találkozgattak, hogyan tudtak beszélni.
A szerelem talán csak egy betegség; bár életet ad az embernek,

23 Ajándék, (kurd) (A fordítók megjegyzése.)

felvidítja a lelkét, de akkor is csak egy kór. Hediye hirtelen megváltozott,
olyan bátor lett, mint soha azelőtt, lázadni kezdett. A mostohaanyjuk is
elfordult tőle. Hediye elszánt volt. Lekéste a fiatalságát. Addig a napig
egy perce sem volt magára, de eltökélt volt, hogy visszaszerezze az
elvesztett időt. Egy felhőtlen éjjel, amikor a hold aranysarlóként
világított az égen, megszökött az alig ismert férfival. Másnap nem volt
senki, aki beadja az oltásokat. A falusiak kidobálták az injekciókat, és
megsemmisítették az életükbe avatkozó, őket kínzó, és egyiküket elrabló
hívatlan vendég minden hátrahagyott nyomát.
Pembe a szomorúságra emlékezett, amely sziklaként nehezedett
üresen maradt házukra. Mintha halottat gyászoltak volna. Rosszabb volt,
mint ha Hediye meghalt volna. Senki sem kérdezősködött felőle, neve
káromlás volt.
Főleg mostohaanyjukat fűtötte a bosszúvágy. Minden pillanatban,
mintha csak Hediye szellemét látná, folyamatosan átkozta: – A pokol
tüzén égjen el! – A lelkében felgyülemlett, megkeseredett harag, a
szégyen, hogy nem tudott gyereket szülni annak a férfinak, aki csak azért
vette el, hogy fiút szüljön neki, a fájdalma és a más nő nyolc gyerekéről
való gondoskodásának nyűge mind ott kavargott a lelkében, és a
Hediyére irányuló éles gyűlöletben öltött testet.
Apjuk, Berzo viszont némaságba burkolózott. Szeme beesett, fénye
kialudt. Csak hányódott ide-oda, vergődött céltalanul. Nem nézett be a
kávéházba sem. Egész nap otthon ült lógó orral, cigije végéről, melyet
szívott, hosszú hamu pergett.
Abban az évben a tél különösen kemény volt, minden utat elzárt.
Időközben eltelt négy hónap. A tavasz beköszöntével egy este Hediye
visszatért. Jobban tette volna, ha előbb értesítést küld, és kifürkészi, hogy
visszafogadja-e az apja, vagy sem, de nem tette. Csak felpattant egy
autóbuszra, és eljött. Az egészségügyis gyáva alaknak bizonyult. Noha
megígérte, hogy feleségül veszi, a családja legkisebb tiltakozására rögtön
megváltoztatta a szándékát, és szegény lányt magára hagyta a hatalmas
városban.
Hediye megbánta. Félt. De ez volt az otthona, az egyetlen fészke. Nem
volt hova mennie. Amikor hazatért, a kaput nyitva találta, és beoldalgott,
mint egy árnyék. Sem Berzo, sem a felesége nem volt otthon. De az
ikreket otthon találta, és amint meglátták, örömükben ugrálni kezdtek.
Csakhogy Hediye megváltozott. Feszült lett, zárkózott. Behúzott
lábbal a dívány szélére ült, szemét a földre szegezte. Úgy viselkedett a
saját otthonában, mint egy vendég, aki nem biztos benne, hogy szívesen
látják.
Kis idő múlva megérkezett a mostohaanyjuk, hátán hatalmas
gyapjúgombolyaggal. Összegörnyedt, és arca kivörösödött a teher alatt.
Először észre sem vette Hediyét, de rögtön érezte a szobában levő
nyomasztó csendet és az ikrek nyugtalanságát.
– Mi van? Elvitte a cica a nyelveteket?
A szava is elállt, amikor megpillantotta a sarokban ülő lányt. – Szóval
visszatért a szökevény! – Lecövekelt Hediyével szemben. Szinte
megdermedt a csodálkozástól. Majd tett egy lépést felé, és mérgesen a
földre köpött.
Hediye elsápadt.
Este a lánytestvérek egymás mellé sorakozva Hediyére mosolyogtak,
de mivel féltek mostohaanyjuk haragjától, nem merték megkérdezni,
hogy van. Nem kínálták sem teával, sem harapnivalóval. A lányok sem
ettek semmit. Eltelt néhány óra ilyen kellemetlenül, majd Berzo jelent
meg az ajtóban. Abban a pillanatban, ahogy belépett, megértették, hogy
már tudja. Értesült róla, mindenki erről beszélt a faluban. Bárcsak ne
hallotta volna! Az emberek más családjáról mindig határozottan
ítélkeznek, és mindig keményen, kegyetlenül, részvét nélkül.
Hediye talpra szökkenve rohant, hogy kezet csókoljon apjának, de
Berzo nem hagyta.
– Allah nem adott nekem fiút – mondta hangosan. – Egyet sem. Soha
nem értettem, hogy miért. Egészen a mai napig.
A lányok lélegzetvisszafojtva hallgatták, Hediye összehúzta magát.
– Most már tudom – mondta Berzo. – Ha lenne fiam, most ő mosná
tisztára a családunk nevét, és a testvéred börtönbe kerülne miattad. Ott
rohadna meg a négy fal között.
Hediye nem sírt, nem jajveszékelt, nem is kért bocsánatot. Szemét az
ablakpárkányon lévő pókra szegezte. Csak állt némán és mozdulatlanul.
Az ezt követő némaságot ismét Berzo törte meg. – Sohasem
gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de szerencse, hogy nincs
fiam.
Este a lányok földre vetett ágyukon feküdve hallották, hogy apjuk a
szomszédos szobában vitatkozik a feleségével, de nem tudták kivenni,
hogy miről beszélnek. Kibomlott hajfonatukkal, vastag flanelből készült
hosszú ujjú hálóingükben aggodalmasan néztek egymásra, és a még
mindig a dívány szelén kuporgó Hediyére. Aztán Pembe hirtelen,
csendben felpattant.
– Hová mész? – suttogta Jamila.
– Biztos éhes szegény.
– Megőrültél? Apa és mostohaanyánk még nem alszanak.
Pembe vállat vont Sietős léptekkel a konyhába ment, és kezében
sajttal, kenyérrel és vízzel tért vissza. Nővérei csodálkozó tekintetétől
kísérve ezeket odavitte Hediyének, de ő csak a vizet fogadta el.
Másnap reggel Berzo később reggelizett a szokásosnál. Míg ő a teáját
itta, a lányok várakoztak. Végül Berzo anélkül hogy rájuk nézett volna,
közölte: – Megyek a kávéházba.
Pembe szíve hevesen kezdett verni. Apjuk Hediye szökése óta nem
tette be a lábát a kávézó ajtaján. Mi változott most, hogy mégis
odamegy?
– Mit csináljak vele? – kérdezte mostohaanyjuk.
– Tudod, mit kell tenned – lökte oda Berzo. Többet nem mondott.
Kisvártatva a nő, arcán kifürkészhetetlen kifejezéssel azt mondta,
hogy lássanak dologhoz mindannyian. Sok munka vár rájuk, szőniük kell
a szőnyegeket.
Míg nővérei a cipőjüket húzták, Pembe hátramaradt a lelkét mardosó
kétséggel. Húzta az időt. Valami történt, de nem értette pontosan, hogy
mi. Mielőtt elindultak otthonról, látta, amint mostohaanyja beviszi a
sárgaréz tálcát, amelyen enni szoktak. A terítőjét a földre hajította, és a
tálcát a fa alátétre tette. Pembe egy pillanatig azt hitte, hogy Hediyének
akar enni adni. De igen különös étel volt ez. Sem tányér nem volt hozzá,
sem víz, sem kenyér. Mindeközben Hediye meg sem moccant. Mintha
sóbálvánnyá változott volna.
Az utolsó dolog, amit Pembe látott, egy üst volt, amit behoztak. Mivel
kíváncsi volt rá, mi lehet az üstben, gyorsan kitalált valami hazugságot. –
Nem érzem jól magam. Fáj a torkom. Itthon maradhatok?
Mostohaanyja megrágta a fejét. – Apád parancsa. Senki sem maradhat
itthon.
Átmentek a szomszédba, és egész nap szőnyeget szőttek. A mintáját
kívülről tudták. Sáfránysárga, világoszöld, dióbarna, olajzöld, fahéjszín.
Pembe szeretett festéket készíteni. Indigófűből kéket,
kakukkfűlevelekből szürkét, hagymahéjból barnát. Míg egy gombolyag
gyapjút a kékeszöld dézsába nyomott, megosztotta félelmét
ikertestvérével.
– Micsoda? Tényleg egy üres üstöt tett elé? – kérdezte Jamila kerek
szemmel.
– Esküszöm, hogy így volt – suttogta Pembe. – Talán nem is volt üres.
Nagyon furcsa. Ha étel van benne, gőzölgött volna, vagy lett volna
valami szaga, nem?
– Gyerünk, törődj a dolgoddal! – válaszolta Jamila, mert nem tudott
mit felelni.
Délután helyet cseréltek. Pembe szőtt, Jamila készített festéket.
Fárasztó volt. Szeme égett, ujjbegye fájt. Addig számukra ismeretlen
testrészeik kezdtek sajogni.
Titokban, kilépve a mintából, Pembe hozzátett egy aprócska
motívumot. Mostohaanyja mérges lenne, ha felfedezné. De nem látta.
Egy aprócska H betűt csinált, nővére nevére utalva. Ha elkészül a
szőnyeg, egy kereskedő megveszi, aztán eladja egy még gazdagabb
kereskedőnek. Onnan pedig elviszik az isztambuli Nagy Bazár egyik
elegáns üzletébe. Aztán egy turistapár – aki csak egy-két napra jön a
városba – meglátja a kirakatban, és megveszi. A szőnyeg a pár
lakhelyére, Párizsba, New Yorkba vagy Amszterdamba kerül, és a H
betű az idők végezetéig élni fog.
Este, ahogy besötétedett, a család hazatért. Ahogy a kert falához
közeledtek, Pembét nyugtalanság fogta el. Futni kezdett. Rossz előérzete
volt; rettenetes haragot érzett, nem mással szemben, hanem önmaga
iránt. Miért nem jött előbb haza, hogy ránézzen? Miért hagyta egyedül a
nővérét?
Ő találta meg Hediyét. A mennyezetről lógott le himbálózva. Egy
olyan rézkarikán csüngött, amelyre régen a csecsemők bölcsőjét
akasztották. Teste elernyedt, mint egy élettelen rongybaba, nyaka eltört.
Felakasztotta magát a kötéllel, melyet mostohaanyjuk hozott, és az
üstben rakott elé.

A cowboy a nyakát szorító hurok ellenére mosolyogni próbált.

– Szórakozol velem – mondta elakadó hangon.
– Velem nem játszadozhatsz.
A szőke színész összehúzta a szemét: – Ez nem tréfa, ez egy kötél.
Az ajkát harapdáló Pembe úgy döntött, nem nézi tovább a jelenetet
Felállt. – Kimegyek.
– Micsoda? Miért? – kérdezte Elias. – Miért mész el ilyen korán?
Mivel nem kapott választ, hozzátette: – A film miatt? Nem tetszett?
– Nem… Igen… Sajnálom.
– Veled menjek?
– Nem, te maradj, kérlek!
Pembe azonnal felállt, és minden magyarázat nélkül otthagyta a férfit.
Miközben sebesen haladt a kijárat felé, nem vette észre, hogy a hátsó
sorban ülő árnyék eltakarja az arcát.
Ahogy a film véget ért és felkapcsolták a lámpákat, Elias a többi
nézővel együtt a kijárat felé vette az irányt. Pembe hirtelen távozására
nem talált magyarázatot. Bánatos szívvel haladt az előtér felé. Valaki
könnyedén megérintette a vállát.
– Elnézést, van tüze?
Egy fiatal fiú volt, egy kamasz. Túl fiatal ahhoz, hogy dohányozzon.
– Sajnos nem dohányzom – válaszolta Elias.
– Tényleg? Nahát!
A fiatalember tekintete fenyegetően megvillant. Elias olyan
különösnek találta a reakcióját, hogy beleborzongott. Mielőtt alkalma lett
volna bármit mondani, a másik biccentett. – Rendben, akkor jó napot!
– Kösz, neked is!
Elias otthagyta a ferde szemmel még mindig őt méregető Iskendert, és
kiment a forgóajtón. A hamuszínű pihe, melyet Pembe alig néhány
órával korábban hagyott ott, fellibbent, és a hajába tapadt. Ez is a számos
nem véletlen véletlen közé tartozott.
 HOMOKKÖVEK

Abu-Dzabi, 1978. november

A klub előtti verekedés után egy héttel Roxana elhagyta Ademet egy
másik férfi miatt. Elhajította, mint egy megunt ruhát. Megfogta az isten
lábát. Új szerelme egy ausztrál üzletember lett, akinek az öbölben voltak
befektetései.
Adem megtört, amikor Roxanát elveszítette. Ahogy az éjszaka
ráereszkedik a kísértetvölgyre, úgy borult rá a tehetetlenség. Itt volt, és
mégsem volt sehol. Gondolatai elkalandoztak, önbizalma odalett.
Mindezek ellenére nem ment haza. Nem maradhatott abban a lakásban
sem, amelyben Roxanával élt, s amelynek bérleti szerződésén az ő neve
szerepelt. Bátyjához, Tariqhoz sem mehetett. Barátjánál, Bilalnál húzta
meg magát.
A napok kibírhatatlan lassúsággal múltak. Valami úgy nyomta a
gyomrát, mintha vasrögöt nyelt volna. Fájt a hasa. Nem volt étvágya.
Úgy köhögött, hogy majd kiszakadt a tüdeje, mégis napi három-négy
doboz cigit elszívott. Kiújult a gyermekkori asztmája. Miután a
környezetében mindenkiben tudatosult, hogy ez nem mehet így tovább,
Bilal nyomást gyakorolt rá, hogy menjen haza.
– Nem tehetem – felelte Adem. – Még nem. Ha most visszatérnék,
holnap újra elhagynám őket.
– Miért menekülsz a családodtól?
A „Miért?” olyan kérdés volt, melyet Adem sem magának, sem
másnak nem tett fel. A „Hogyan?” (hogyan kell a kekszeket dobozba
rakni, hogyan működnek a gépek) és a „Mi?” (mit kell tenni a
rulettasztalnál, mibe fekteti a pénzét) kérdésekkel képes volt
szembesülni, ám a „Hogyan?” túl elvont és értelmetlen volt számára.
Felfigyelt egy közelből hallatszó rendőrszirénára. Amikor Adem ismét
megszólalt, hangja komoly volt, válla megroggyant. – Nézd, én töviről
hegyire átgondoltam ezt a dolgot A kínaiak nem fognak leszállni rólam.
A szerencsejáték-tartozásom szemernyit sem csökken. El kell mennem
innen, ez a város megöl engem.
– Hova akarsz menni? – kérdezte Bilal csodálkozva.
– Ha tényleg tudni akarod, Abu-Dzabin gondolkodom. – Roxana is
oda ment, de ezt Adem nem akarta megosztani barátjával.
– Ez remek alkalom – folytatta Adem. – Hallottam, hogy új várost
építenek. Plázákat, apartmanokat, bevásárlóközpontokat… És mit jelent
ez? Szükségük lesz kétkezi munkásokra. Ezrével. És nemcsak egy-két
évre, hanem hosszabb időre.
– De az ott sivatag, nem? Hogyan állítják fel a felhőkarcolókat a
homokra?
– Ha a homok nem, hát a bankjegyek megtartják majd őket, ne aggódj!
Mindent alaposan átrágtak együtt, minden részletre gondoltak.
Mennyit fog havonta keresni, mikor fogja megvenni a mézszínű, süvítő
Mercedest, és milyen jó lesz, amikor sikeres férfiként visszatér Angliába,
gyermekeinek vásárolt ajándékokkal a kezében. Olyan színes, vonzó
ábrándokat szőttek, hogy már Bilal is kezdte beleélni magát. – Ha nem
lenne Londonban családom és munkám, én is veled tartanék.
– Majd jössz később. Megadom majd a címemet.
– Nézd, az arabok másképp bánnak az emberrel. Ott nem leszel
másodrendű, a tenyerükön hordoznak majd – mondta Bilal. – Ők is
muszlimok, mi is.
Szívesen látott kedves vendég lesz ott. Adem lelkét már a gondolat is
felmelegítette. Nyolc év telt el azóta, hogy Londonba jött, és nemhogy az
angolok bizalmát nem nyerte el, de még mindig idegen volt itt, még
mindig felesleges. Minden bevándorló, akit ismert, boldogabb volt nála.
Nekik hogyan sikerült beilleszkedniük, megvetni a lábukat? Neki miért
nem sikerült? Tudta, hogy egy teljesen új generáció volt felnövekvőben.
Bár fogalmuk sem volt róla, milyen szerencsések, a bevándorlók
gyerekei meglehetősen jól képzettek, ügyesek. De még ha olyan fényes
jövő vár is rájuk itt, Adem úgy érezte, számára nem terem babér.
Tovább álmodozott. Az arabok nem hasonlítanak az angolokra, és
Abu-Dzabi is egészen más, mint London. Ott nem esik úgy, mintha
dézsából öntenék, nem árulnak sertéskolbászt, és nincsenek apró
konyhájú zsúfolt lakások, ízetlen paradicsomok, és lilára festett hajú, az
utcákon randalírozó részeg fiatalok. Az angolok mindig udvariasak, ha
dühösen kritizálnak, azt is udvariasan teszik. Angol gentlemanekkel
lehetetlen ökölre menni, mert ahelyett hogy ütnének, csak cinikusan
fricskáznak. Képesek a szavakkal fájdalmat okozni. Ademnek évekig
tartott megérteni, mikor szóltak róla elismerően, és mikor mocskolták.
Az arabokkal sokkal egyszerűbb lesz szót érteni. És egy idő után a
gyerekeit is maga mellé veheti.
Csakhogy Adem még a napos abu-dzabi új életéről szőtt
púderrózsaszín álmaiban is tisztában volt vele, hogy a gyermekeit nem
veheti maga mellé. Esma már londoni; szerette ezt az országot, a
kultúráját. Yunus rendkívüli gyerek volt, de idővel a punkokhoz
csapódott. Ahogy nőtt, egyre gyerekesebb lett, mondta róla mindig
Pembe. Yunus volt a Toprak család legbölcsebb tagja, de a szerelemmel
szemben gyengének bizonyult. És Iskender…
Ahogy visszaemlékezett a köztük lezajlott verekedésre, elszégyellte
magát. Bántotta, hogy nem tudott megfelelni nagyfia elvárásainak.
Az ember apaként szeretné gyermekét önmaga folytatásaként látni.
Derűlátás, sőt rejtélyes büszkeség szállja meg, egészen addig, amíg meg
nem érti, hogy a gyerek tőle független, különálló lény. Bármennyire
szeretnéd, hogy a te lábnyomodba lépjen, hiába töröd magad, sőt
kényszeríted rá, végül mégis a maga útját járja. Adem csalódott volt,
amikor erre rádöbbent. Mert ő nem így viselkedett fiatalon. Ő hallgatott
az apjára, tisztelte, és mindig engedelmeskedett neki. Bárcsak ő is tudta
volna, hogy szárnyai vannak, hogy önálló teremtmény, akkor talán képes
lett volna repülni is. Most már késő. A szabadságot, melyet ő nem tudott
kicsikarni az apjától, a saját gyereke most tőle követeli.
Adem végzett Londonnal. Fájt ugyan a szíve, hogy itt hagyja a
gyerekeit, menni akart, eltávolodni egy időre. Abu-Dzabi új kezdetet
jelentett. Ott visszatér majd a jókedve. Ahogy megérkezik, megtalálja
Roxanát, aki rájön majd, mekkora hibát követett el, és visszatér hozzá.
Az egyetlen probléma, hogy nem volt pénze az utazásra. Milyen
különös! Ahhoz, hogy az ember kereshessen, mindenekelőtt pénz kell.
Bilal javaslatára meglátogatott egy Mamut Baba 24 nevű muszlim
közösségi vezetőt. Piheszerű kecskeszakálla, kiugró arccsontja felett
csillogó, sötét, ferde szeme volt. Határozott vonalaival hatalmasnak és
karizmatikusnak tűnt. Buharában született és nőtt fel, majd az oroszoktól
elszökve évekig bolyongott Európa különböző országaiban, mielőtt
Londonba érkezett. Rengeteg nyelvet beszélt: segített üzbégeknek,
irániaknak, araboknak, törököknek, kínaiaknak, mexikóiaknak,
portugáloknak. Nem sajnálta a segítséget senkitől. Befolyásos volt.
Munkát nem találó fiatalok, apák, akiknek megszökött a lányuk,

24 Baba: idősebb férfi udvarias megszólítása. (A fordítók megjegyzése.)

vérbosszúba keveredett családok, kiskereskedők, akik nem tudták fizetni
a bérleti díjat, mind Mamut Babához jöttek, hogy segítsen rajtuk.
A szoba tele volt mindenféle korú férfiakkal. A földön ültek egy
szőnyegen, és halkan beszélgettek. A fő helyen, vállán elegáns,
mustárszínű köpennyel, a falnak támaszkodva ült Mamut Baba.
Mindenkivel külön foglalkozott. Kilencéves fia, egy fekete szemöldökű,
törékeny gyerek, mellette ücsörgött. Szemét a kezében lévő elektronikus
játékra meresztette, hüvelykujjával folyamatosan gombokat nyomkodott.
Időnként, amikor nyert a játékban, arca felragyogott, némán
felsikkantott.
– Nézzétek a fiút! – mondta Mamut Baba. – Ennyi idősen jobb a
technikai érzéke, mint nekem. Ha otthon elromlik egy gép, az anyja már
nem tőlem kér segítséget, hanem tőle.
A szobában minden férfi tisztelettel hallgatta.
– Ennek így kell lennie. Minden generációnak lépést kell tartania az
adott kor technikájával. Nem a Nyugat értékrendjét, hanem a tudását kell
átvennünk. Nem maradhatunk le a korunktól.
– De… – bukott ki Adem száján. Rögtön elhallgatott.
Egy ritkás szakállú férfi szigorúan meredt Ademre, aki félbeszakította
Mamut Babát. Az illető nem más volt, mint a Szónok, aki hónapok óta
találkozgatott Iskenderrel.
Mamut Baba ide-oda forgatta a fejét, próbálta kideríteni, ki szólt
közbe. – Mi az? Nem hallottam jól.
Adem, aki érezte, hogy kénytelen előállni, megköszörülte a torkát. –
Ööo… ne haragudjon, nem akartam félbeszakítani.
– Semmi baj. Folytasd csak! – mondta Mamut Baba kedvesen. –
Mondd csak el, mi jár a fejedben!
– Évekig dolgoztam egy kekszgyárban. A kekszek egymás után jöttek
a futószalagon, nem volt megállás – mondta Adem önkéntelenül is a
Szónokra nézve, bátorítást várva. – Csak áll az ember ott a futószalag
mellett, és ugyanazt csinálja újra és újra. Az agya alszik. Amikor ezeket a
játékokat látom, amelyekkel gyermekeink játszanak, aggodalom tölt el,
hogy ez az egyhangúság vajon hasznos-e számukra.
Mamut Baba türelmes arckifejezéssel fürkészte Ademet. Ezután
hosszasan beszélgettek a tudomány és a technika fontosságáról, Adem
nem figyelt oda, elvesztette a beszélgetés fonalát.
Amikor egy óra múlva a többiekkel együtt ő is távozni készült, Mamut
Baba őt és még néhány embert, köztük a Szónokot, meghívta vacsorára.
Elfogadták.
Öt férfi ült le a szőnyegre egy alacsony asztal köré, és várták, hogy
felszolgálják az ételt. Adem csak ekkor talált rá alkalmat, hogy szóba
hozza a témát.
– Kölcsönre van szükségem, hogy Abu-Dzabiba mehessek – mondta.
– Ha már elég pénzt kerestem, visszajövök, és kifizetem a tartozásomat.
– És mi lesz a családoddal? – kérdezte Mamut Baba, miközben tépett
egy darabka kenyeret magának.
– Míg távol leszek, a nagyfiam, Iskender törődik a családdal. Kész
férfi már.
Az Iskender nevét meghalló Szónok érdeklődéssel nézett Ademre. Ő
az eltűnt apa, akiről a gyerek beszélt. Ekkor nyílt az ajtó, és egy nő lépett
be, kezében étellel megrakott tálcával. Fahéjszínű lepelbe burkolózott,
mely csak a kezét és a fátylán lévő keskeny részben látható szemét
hagyta szabadon. Miután a csicseriborsó-levest tányérokba porciózta,
középre rakta a rizses bárányhúst, szétosztotta a kenyeret, megtöltötte a
vizespoharakat, és eltűnt.
– A feleséged visel kendőt, ugye? – kérdezte Mamut Baba.
Adem érezte, hogy ideges lesz. Mióta Iskender elmondta neki, hogy
Pembe egy férfival találkozgat, senkitől sem akart egyetlen szót sem
hallani a feleségéről.
– Nem, nem kendős.
Mamut Baba felkapta a fejét. – Mindig mondom, ha olyan nőt vesztek
el, aki nem hord kendőt, és aztán azt kívánjátok tőle, hogy viseljen, egy
életen át neheztelhet rátok. Sok férfi esik ebbe a hibába. A legjobb eleve
kendős nőt elvenni.
– Istenemre, Londonnak ezen a részén több lefátyolozott nőt láttam,
mint Isztambulban – mondta Adem. –A mi családunkban ez nem szokás.
– Ha Allah úgy rendeli, hogy még egyszer megházasodj, egy szelíd,
kendős nőt vegyél el. Ők hűségesek. Csak a családi fészket tartják szem
előtt.
Adem gyomra görcsbe rándult. Próbált nyelni, de nem tudott. Mi ez,
valami utalás? Nem volt szerelmes Pembébe, de szerette. Nem akarta,
hogy bárki rosszat mondjon róla. Behunyta a szemét.
– Nehogy félreértsd! – mondta Mamut Baba, aki érezte Adem
feszültségét. – Csak a te érdekedben mondom.
 Adem, a férfi, aki mindig is kerülte a konfliktusokat, hirtelen
felpattant. – Mennem kell. Köszönöm a levest.
Anélkül hogy bárkinek alkalma lett volna megállítani, anélkül hogy
rendesen elbúcsúzott volna, kiment a szobából. Kifelé menet elhaladt a
konyha előtt. Mamut Baba felesége és fia ott ettek egy kis asztalnál. A fiú
egyik kezében villa, a másikban játék, épp új rekordot döntött meg.
Szegény nő némán bámulta a tányérját.
Évekkel később a Közel-Kelet gyöngyének hívják majd, de amikor
Adem 1978 novemberében megérkezett Abu-Dzabiba, annak még
semmi köze nem volt az igazgyöngyhöz. Adem az építőiparban
helyezkedett el munkásként. Ebben a városban, mely az átalakulás és a
fejlődés lázában égett, de neki csak múltja volt.
Az első hetek nehezen teltek. Nemcsak azért, mert a munka
kimerítette, hanem azért is, mert kénytelen volt egyenként lemondani a
vágyairól. Az álmok, melyeket Bilallal együtt szőttek, szertefoszlottak.
Az egyetlen valóság a bőrét égető nap volt. Esténként fáradtan,
kimerülve, porosan tért vissza a barakkba, melyet hét másik munkással
osztott meg. Más-más tőről fakadó, hasonló bánattal bíró férfiak voltak
mindannyian. Ha akadt egy kis szabadideje, Roxanát kereste mindenhol,
ahol csak eszébe jutott; bevásárlóközpontok, éttermek és butikok előtt
sétálgatott.
Egy éjjel Pembével álmodott, akinek kibontott haja szabadon lobogott.
Kéz a kézben sétáltak egy szűk folyosón. Ahogy a végére értek, Adem
észrevette, hogy legnagyobb rémületére Pembe Roxana fodros
fellépőruháját viseli, és éppen készül színpadra lépni, hogy táncoljon a
sztriptízbárban. Torkaszakadtából üvöltött, hogy megállítsa, és amikor
ez nem segített, lerángatta a színpadról.
Csakhogy a nő, akit a karjában tartott, a dühös Roxana volt. Amikor
felébredt, rádöbbent, hogy kiabálása felverte a többieket.
Néhány héttel később felfedezett egy helyet, egy oázist a sivatagban.
Egy összetákolt viskót, amelyet azért hoztak létre, hogy könnyen pénzt
keressenek, és egy kis színt vigyenek az életükbe. Negyven-ötven férfi
zsúfolódott be ebbe a levegőtlen bódéba, és üvöltözve, egyik cigit a
másik után szíva, káromkodva követték a kakasviadalt. Néha pók- és
sáskaversenyt is rendeztek. De az igazi fogadások a deszka válaszfalak
mögött köttettek.
Annyi pénze volt csak, amennyi abból maradt, amit Mamut Baba
juttatott el hozzá két nappal azután, hogy ő kirohant a házából.
Visszaküldhette volna neki, de nem küldte. Büszkeségét régen
elveszítette már, és mindennél fontosabbnak érezte, hogy eljöjjön
Londonból. Fizetése felét félrerakta, hogy a gyerekeinek elküldje, és
most Mamut Baba pénzével hazardírozott. Minden este játszott.
Mindenki óvatos volt, ám ő kockáztatott. Többségük amatőr volt. Féltek,
hogy elfogják és kiutasítják őket a hatóságok. Adem viszont sorra olyan
vakmerő fogadásokat kötött, mint soha addig. Amikor elfogyott a pénze,
a fizetéséből kezdett lecsipkedni. Kis idő elteltével egyetlen éjszaka alatt
elvesztette egyheti keresetét.
Vett magának egy hamis Rolex órát. Megváltozott a járása, sántítani
kezdett. Arcán újabb ráncok jelentek meg a napsugarak, a lelkében lévő
szenny vagy a fájdalom miatt. A szaggatás a mellkasában rosszabbodott.
Mindennap több fájdalomcsillapítót evett. Akárcsak a pókok és a
kakasok, ő is véres küzdelmet vívott, de ő nem mással hadakozott, hanem
önmagával.
A panoráma elbűvölte. Felfedezte, hogy a sivatag nem kietlen és sivár,
ellenkezőleg, titkos szépségekkel ékes.
Néha elment sétálni. Szerette érezni, ahogy lába a pergő homokba
süpped. Köveket gyűjtött a zsebébe. Magával ragadták a természet e
rendkívüli csodái. Adem is csak egy homokkő volt a világban, amely egy
pöccintésre szétmállott és porrá vált.
Megtudta, hogy a sivatagok egykori tengerekből alakultak ki. Ha még
a víz is képes kemény földdé válni, akkor miért nem tud az ember
egykönnyen megváltozni? Mert ellentétben azzal, amit a filmekben és a
regényekben állítanak, bárhová mész is a világban, néhány séma, néhány
sors nem változik: a győztesek továbbra is győznek, a vesztesek pedig
kikapnak.
 ESMA

London, 1978. november

Nyugodt este volt, pár héttel a gyilkosság előtt. Anyám megterítette a

szofrát, három tányért, három villát, három poharat készített ki. Az
utóbbi időben az étkezések egyre jelentéktelenebbekké váltak,
elnémultak. Anya már megszokta Apa hiányát, de nehezére esett azt is
elfogadni, hogy Iskender egyre gyakrabban tűnt el otthonról. Aznap este
arról panaszkodott, milyen nehéz egy fenékkel két lovat megülni. A
gyerekeit mindig egyedül nevelte, ő vitte a háztartást is, de az utóbbi
időben arra vágyott, hogy valaki gondoskodjon róla.
– Hol a testvéred? – kérdezte anyám, míg behozta a kenyereskosarat.
– Melyik? – mordultam fel. – Ha a nagyobbikat kérded, csak Allah
tudja, hol van. Yunus pedig épp a szobámat foglalja el.
– Az ő szobája is.
– De Anya, minden barátnőmnek külön szobája van.
Anya felvonta egyik szemöldökét. – Te nem angol lány vagy.
– A szomszédaink törökök, jugoszlávok, portugálok. És minden
lánynak külön szobája van.
– Mi nem a szomszédaink vagyunk.
– Ez igazságtalanság! Akkor Iskendernek miért van saját szobája?
Kivételezel vele egyszerűen azért, mert fiú. Elegem van ebből!
– Most már aztán elég! Téma lezárva. Fáradt vagyok.
Ekkor valami zene ütötte meg a fülünket. Elhallgattunk. Anya
végigment az előszobán, én mögötte. Miközben anyám mögött
lépkedtem, úgy éreztem magam, mint valami rút kiskacsa, aki egy hattyú
nyomába szegődött.
Amikor kinyitottuk az ajtót, Yunus épp a világ legbrutálisabb zenéjét
hallgatta.
– Mit csinálsz? – kérdezte anyám.
Yunus felemelte a fejét, de nem nézett rá. Mintha attól félt volna, hogy
az arca elárul valamit. Eközben Anya érdeklődve vizsgálta a földön
heverő lemezt. A borítón egy lovat látott, hátán baljós sötét alakkal; egy
másik férfi pedig a földön hevert, és testéből keselyűk lakmároztak. Fent
piros háttéren nagy betűkkel az állt, hogy: THE CLASH. Rögtön alatta
egy másik sor: Give’em Enough Rope25
– Ez meg mi?
– Egy együttes – válaszolta Yunus. – Zene.
– Ez nem zene – tiltakozott Anya. – Csak dübörgés.
Yunus sértődött képet vágott. A testvéri szolidaritás jegyében a
szememet forgattam.
Anya a lemez címét bámulta: – Ez meg mit jelent?
– Ha valakinek elege van az életből, és elkeseredett, adj neki egy
kötelet, hogy felakassza magát.
Anya elsápadt. – Milyen duma ez? Ilyen dolgokra pazarolod az
idődet? Elpusztítod az agyad ezzel a szeméttel!
Yunus könyörgőre fogta. – De Anya! Túl komolyan veszed…
– Hát persze hogy komolyan veszem. Senki ne adjon kötelet senkinek!
Nem akarom, hogy a gyerekeim ilyen hülyeségeket hallgassanak!
Még sohasem láttuk ilyennek az anyánkat; ilyen feszültnek,
nyugtalannak, idegesnek.
– Anya – mondtam szelíden ez egy punkbanda. Ilyen a stílusuk. Hidd
el nekem, semmi rossz nincs benne.
Anya nem hallgatta tovább. Csodálkozó tekintetünktől kísérve
odament a konnektorhoz, és kihúzta a dugót. Aztán felemelte Yunus
állát, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni.
– Soha többet ne hallgasd ezt a szemetet! És még valami! Mondd,
miért menekülsz előlem? Te is megváltoztál, mint Iskender?
Yunus grimaszolt. – Én nem változtam meg.
Anya vonásai hirtelen ellágyultak, keblére vonta Yunust, forrón,
szorosan megölelte. Megcsókolta fia fejét, és beszívta arca babaillatát. És
akkor váratlan dolog történt. Anyám tekintete a gyermeke teste és inge
közötti résre, onnan a hátára siklott.
– Mi ez a folt?
Yunus hirtelen kiegyenesítette a hátát. Pánik suhant át az arcán, de
tovaszállt, ő soha nem tudott hazudni. – Tetoválást csináltattam.
– Hogy mit csináltattál?! Mit csináltattál?
Én egy ideje tudtam már a tetoválásáról. Rögtön közbevágtam: – Ne
csinálj belőle ügyet, Anya, ma már mindenkinek van!
Anya úgy tett, mintha nem hallaná. Megragadta Yunust és azonnal a

25 Adj nekik elég kötelet, (angol) (A fordítók megjegyzése.)

fürdőszobába vitte. Lehúzta a kardigánját, az ingét és a nadrágját, az
alsónadrágjáig lecsupaszította, és a zuhany alá nyomta a fejét. Dörzsölni
kezdte a hátát, előbb a kezével, aztán a szivaccsal.
– Hagyd abba! – jajveszékelt Yunus. – Ez fáj! Közbeszóltam a háta
mögül. – Anya, ez tetoválás. Nem lehet lemosni!
Anya, mint valami megszállott, folytatta a dörzsölést.
– Mióta van ez itt? – kérdezte lihegve.
Yunus helyett én válaszoltam: – Hónapok óta – mondtam olyan
dühvel, amelyről sejtelmem sem volt, hogy a lelkemben lakozik. – Ha
többet törődnél velünk, hamarabb észrevetted volna!
– Mit mondasz?
– Mindig máshol jár az eszed! – kiabáltam. – Annyira tele van a fejed,
hogy nekünk már nincs is hely benne. Az az igazság, hogy már nem
ülünk le beszélgetni. Az egyetlen dolog, amit mondani tudsz nekem,
hogy ezt ne csináld, meg azt ne csináld. Semmi mást.
– Ez nem igaz, Esma – mondta Anya.
Beletörődött, hogy legyőzték, mert lángoló szemmel lerakta a
szivacsot. Megfordult, és Yunusra ripakodott:
– Nézd ezt a mocskot!
– Nem én vagyok mocskos – mondta Yunus hirtelen. Könnyei között
egy ázott kis egérkére hasonlított. – Hanem te! Láttalak téged az utcán
egy férfival. Te mocskoltad be magadat!
Amint kimondta, Yunus betapasztotta a száját a kezével. A szeméből
ki lehetett olvasni, hogy megbánta. Hogy szaladhatott ez ki a száján?
Elborzadva néztem a testvéremre. Szóval ez volt a nagy titok! Most
értettem meg. Vonakodva anyám felé fordultam. Soha nem láttam még
korábban az arcán megjelenő kifejezést. Két szeme olyanná vált, mint a
fénytelen üveg. Sírt. Némaság ereszkedett ránk. Abban az átható
mozdulatlanságban a még mindig csöpögő vizet hallgattuk.
Aznap éjjel, miután a szobánkban Yunustól meghallgattam a teljes
történetet, zavartan forgolódtam ide-oda az ágyamban. A szobában, az
ablakból beszűrődő holdfényt leszámítva sötét volt. Egy idő után Yunus
suttogását hallottam:
– Alszol, nővérkém?
– Nem, lelkem.
– Apa elment. Anya is el fog menni?
– Nem, te buta. Ne aggódj, neki nincs hova mennie!
 Furcsa. Már nem haragudtam az anyámra. Egészen mást éreztem,
amikor rádöbbentem, hogy bár Anya egy csomó dolog miatt leszidott, ő
is igyekezett saját világot kialakítani. Féltettem az anyámat, féltettem ezt
a csigát a békáktól.
– Yunus – mondtam tagoltan. – Iskender ezt nem tudhatja meg, érted?
Nehogy elmondj neki bármit is!
 FOLT A SELYMEN

London, 1978. november

Este fél nyolc volt. Egy hosszú nap a végéhez közeledett. Haja
rendezetlenül volt összefogva, háta tompán sajgott. Pembe nem érezte
magát fáradtnak, bár már korán reggel óta talpon volt. Szólt Ritának,
hogy ott marad és kitakarít.
– Te egy angyal vagy! – mondta Rita és megpuszilta két oldalról. –
Mihez is kezdenék nélküled?
Pembe még nem mondta meg neki. Képtelen volt megmondani a
főnökének, hogy otthagyja a munkát. Nem jön holnap a Kristályolló-ba.
Sem holnapután. Ír majd egy üzenetet. Könnyebb lesz így. Azt fogja írni,
hogy nem érzi jól magát, és szüksége van egy kis pihenésre. Persze ez
nem igaz, de nem vallhatta be, hogy nagyfia nem akarja, hogy tovább
dolgozzon. Szégyellte.
Iskendert jobban szerette, mint az életét, de soha nem tudott hozzá
közel férkőzni. A fiú nagyon gyorsan dühbe gurult, ezúttal jogosan. Sok
pletyka kapott szárnyra. A háta mögött, a bezárt ajtók mögött, a
fűszeresnél, a kávézóban, a kebabosnál, a halasnál, a vegytisztítónál
mindenki sutyorgott. Az intrika olyan gyorsan terjed, mint a selyemre
csöppent sötét, sűrű tinta. Pembe egész életében a koszt és a piszkot
súrolta, de nem ismert módszert, amely egy ilyen foltot eltüntetne.
Furcsa érzés a bűntudat. Olyan, mint a fejtetű. Megtelepszik az ember
bőrén, a vérét szívja, és mindenhová lerakja a petéit. Mielőtt felfognád,
mi történik, beborítja a fejedet serkékkel. Mostanában folyton bűntudata
volt.
Otthon, a munkahelyén, amikor főzött, bevásárolt, még álmában is.
Lelkét egészen átitatta ez az érzés.
Gyermekként megtetvesedett néhányszor. Ő mindig azt állította, hogy
Jamilától kapta el, Jamila pedig azt, hogy tőle. Először volt a
legrosszabb. Anyjuk mindkettőjük fejét egy forró vízzel teli lavórban
áztatta órákig, majd valamiféle, a fűszerestől vásárolt büdös anyaggal
dörzsölte be. Végül sikerült kikergetnie a tetveket, és megsemmisítenie
minden serkét, de eközben majdnem megölte a lányait. Pembe
felsóhajtott, ahogy visszaemlékezett ezekre a napokra.
 Már több mint egy órája elment mindenki. Rita gondolkodott rajta,
hogy felvesz egy hajstylist-ot – az angolok így mondják a borbély vagy a
fodrász helyett. Az emberek itt odavannak a kacifántos szavakért. Az
ételeik elnevezései még jobban megdöbbentették Pembét. Édessavanyú
csirke ízes-fűszeres kuszkusszal. Ezt annak az étteremnek a menüjében
látta, ahová Elias elvitte. Az volt az első és egyben az utolsó vacsorás
randevújuk. Életében nem érezte még ennyire zavarban magát. Elias
próbált olyan helyet találni, ahol senki sem látja őket, és tudnak
beszélgetni, de a mozin kívül nem létezett hely, ahol nyugodtak lehettek.
Ott pedig nem volt helye a szavaknak.
Miközben ettek, Pembe elmesélte, hogy a szülőföldjén mindenki
kineveti azt, aki egy fontos vendég elé kuszkuszt rak. A kuszkusz a
szegények eledele. Furcsa, hogy az ilyen elegáns éttermek ezt kínálják.
Pembe mindezt azért mesélte el, hogy megnevettesse Eliast, de ő félig
szomorúan, félig epekedve az arcát nézte, ahogy máskor is. Mintha
Pembe valami más, mélyebb, szomorúbb dologra emlékeztetné.
– Vagyis ha meghívnál magadhoz vendégségbe, nem kuszkuszt főznél
nekem, ugye? – kérdezte.
– Persze hogy nem – válaszolta Pembe, majd elmondta, hogy
csodálatos asztalt terítene neki. Először gőzölgő levessel kínálná.
Minden étel jobban ízlik az embernek, ha a gyomra felmelegszik.
Mentás, tárkonyos, búzás joghurtleves, gránátalma-öntetes saláta, sült
pirospaprikás, fűszeres humusz, lencsefasírt, Szultán kedvence 26 és
tejszínes házi baklava lenne a menü.
– Milyen jó lenne egy konyhában főzni veled! – mondta Elias.
Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor együtt ábrándoztak.

Pembe vetett egy utolsó pillantást a fodrászüzletre. Ide nemcsak hajat

vágatni, száríttatni tért be az ember, hanem egy baráti beszélgetésre is.
Néhány nő nem feltétlenül azért járt ide olyan sűrűn, hogy
megváltoztassa a frizuráját. Talán csak ki volt éhezve egy jóízű
beszélgetésre. Pár jó szóra.
Pembe nem volt ugyan bőbeszédű, de fantasztikus hallgatóságnak
bizonyult. Mivel népes családban nőtt fel, megtanult szerényen a
háttérben maradni. Sokat tudott a vendégek férjéről, gyerekeiről,

26 Bonyolult, padlizsános húsétel. (A fordítók megjegyzése.)

főnökéről, háziállatairól, sőt unalmas szomszédaikról is. Meghallgatta,
megértette őket. Mindezt a szűk szókincse birtokában. Még ha kihagyott
is néhány szót, a lényeget sohasem szalasztotta el.
Az esti nap régen lenyugodott, az utca képe megváltozott. Az utca
mindkét oldalán bezártak az üzletek, az indiai szárikat árusító üzlet, a
libanoni kávézó, a helal27 vágású húst kínáló hentes, a füstölőillatú hippi
bolt… Az ott dolgozók és a vevők már hazamentek.
Fél kilenckor Pembe végzett a söprögetéssel és a kefék elmosásával.
Keze annyira hozzászokott már a sikáláshoz, törölgetéshez, hogy
képtelen volt tétlenül állni. Mivel más tennivalója nem maradt, fogta a
kábáját és a táskáját, és utoljára körbenézett az üzletben.
– Isten veletek, hajszárítók – motyogta. – Isten veletek, hajcsavarók,
ollók, színezők…
Megfogadta, hogy nem fog sími. Arca belső oldalát harapdálva
kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára. Egy felettébb kapatosnak tűnő,
középkorú angol pár dülöngélve haladt el mellette. Csókolóztak. Pembe
próbált elnézni mellettük, nem nézni rájuk, de nem tudott. Már régóta élt
ebben az országban, de még nem szokott hozzá, hogy az emberek
nyilvános helyen csókolóznak.
Pembe sietve bezárta az ajtót, és a kulcsot Rita postaládájába dobta.
Rádöbbent, hogy elfelejtett neki üzenetet hagyni, de talán így lesz a
legjobb. Nem volt benne biztos, hogy sikerülne megmagyaráznia, még
ha megpróbálja is: Most az a dolga, hogy megtalálja Eliast, és
megmondja neki, hogy mostantól nem találkozhatnak, és elbúcsúzzon
tőle.

27 Az iszlám előírásainak megfelelő vágás. (A fordítók megjegyzése.)

 A TALÁLKOZÁS

London, 1978. november 14.

Azon a kedden az iskolában az ebédszünetben Iskender ugyanolyan

volt, mint mindig. Mindenkit ugratott, szórakozott velük. Miközben
ebédelt, hallgatta a körülötte zajló üres fecsegéseket. A gyerekek a
másnapi meccsről beszélgettek. Chelsea-Dinamo Moszkva. Kicsit
később Arshad Iskenderhez fordult vigyorogva.
– Hé, Alex, add nekem ezt a pudingot!
– S-so-soha! Tu-tu-dod, mikor!
A beszélgetés félbeszakadt, mintha késsel vágták volna el; mindenki
Iskenderre nézett. Korábban sohasem hallották dadogni, nem látták
elvörösödni. A pillanat, ahogy jött, elmúlt, folytatták a tereferét, de
Iskendemek elment a kedve.
Az osztályban az előtte ülő tanuló tarkójára szegezte a tekintetét, és
mozdulatlanul ült. Egészen addig maradt ebben a pózban, míg egy
összegyűrt papírdarab le nem pottyant elé. Katie-től érkezett.

Maggie, Christie, Hilary. Ha fiú lesz, Tom.

Lüktetett a halántéka. Néhány perc múlva még egy papír landolt előtte,
mely azt tudakolta, hogy mi baja van. Iskender firkált egy rövid üzenetet,
hogy lehűtse Katie kíváncsiságát, és visszadobta.
De amint véget ért az óra, fogta a hátizsákját és felpattant, bár tudta,
hogy komoly bajt hoz a fejére, mert engedély nélkül távozik. Egy ideig
céltalanul bolyongott.
Nyugtalan volt, hogy iskolaidőben az iskolai egyenruhájában sétálgat,
ezért eldöntötte, hogy mielőbb hazamegy. A buszmegálló felé vette az
irányt.
Amikor a busz megérkezett, felszállt anélkül, hogy körülnézett volna.
A busz belseje első pillantásra nagyon zsúfoltnak tűnt. Milyen furcsa,
hogy bár volt bent egy csomó üres ülőhely, az emberek mégis az ajtók
mellett zsúfolódtak és álltak. Rögtön megértette, hogy miért. Ott
ücsörgött egy csavargó egymagában, egy őrült, aki magában beszélt.
Arca mocskos, ruhája piszkos; lehúzta a bakancsát, és mintha a világ
legértékesebb kincse lenne, nagy gonddal dörzsölgette a retkes lábát.
Fojtogató bűz ölelte körül, mely a melegben napok óta rohadó szemétre
emlékeztetett.
Iskender hirtelen indíttatástól vezérelve leült a férfi mellé. A csavargó
úgy nézett rá, mintha meg akarná érteni, mi baja van. Iskender észrevette,
hogy a többi ember is őt figyeli. Nem érdekelte. Valahogy amiatt, hogy
dadogni kezdett, ő is számkivetettnek érezte magát.
A busz ablakán megakadt a szeme saját tükörképén. Sápadtnak tűnt az
arca. Idősebbnek látszott tizenhat évesnél. Egy képregény jutott eszébe,
melyet régebben olvasott. A történetben egy detektív találkozott későbbi
önmagával, és tőle kapott segítséget. Talán Iskender is ezt látta – jövőbeli
önmagát.
A dadogásának okán törte a fejét. – Talán elkaptam valami vírust –
gondolta. Anyja tudná, mi ilyenkor a teendő; készítene egy gyógyteát,
mely megnyugtatja a torkát és megoldja a nyelvét. Ha mégsem tudná,
írna Jamila néninek és megkérdezné tőle. Mindig azt mondogatja, hogy
ikertestvére a környék legjobb bábája és ért a füvek nyelvén. Végül
Iskender lehiggadva hátradőlt. Felerősödött szívében az anyja iránt érzett
szeretet. Amit Tarig bácsi mondott, az a legnagyobb marhaság! Bárcsak
lenne egy időgépe, és visszamehetne a csecsemőkorába, mielőtt Esma és
Yunus megszületett. Azokba a napokba, amikor csak anyja és ő voltak,
és elszakíthatatlan szeretettel fonódtak össze.
Amikor a busz megérkezett London Fieldshez, nagyjából ilyen volt a
lelkiállapota.
– De sietős valakinek– mondta a csavargó.
Iskender a férfihoz fordult, és biccentett köszönésképpen.
– Gyerünk! Szaladj! Ne várasd meg anyukádat!
Ezt hallván Iskender hátát kiverte a hideg veríték. Miközben elsétált a
megállótól, még mindig a fülében csengett a férfi kacagása. Fél négy
volt, amikor megérkezett a Lavender Grove-i házhoz, és megnyomta a
csengőt. Nem nyílt ki az ajtó. Csöngetett még egyszer, majd elővette a
kulcsot és megpróbálta kinyitni, de az ajtó belülről el volt reteszelve.
Aztán lépéseket hallott az előszobából. És suttogást… Ebben a
pillanatban minden összeomlott.
Elias egyedül üldögélt a nappaliban. A félig behúzott függöny
árnyékot vetett az arcára. Lépéseket hallott kintről.
– Tudni szeretném, hol élsz – mondta egy héttel korábban, tudván,
hogy átlépi a határt.
– Tessék? Miért?
– Te tudod, hogy én hol lakom, ismered a lakásomat, a munkámat, a
múltamat, de én semmit sem tudok rólad. Még mindig rejtély vagy
számomra.
Mit is mondhatott volna Pembe? Mindez igaz volt.
– Az időnk nagy részét egymástól külön töltjük – folytatta Elias. –
Szeretném elképzelni, mit csinálsz, amikor távol vagy tőlem. Elképzelni,
ahogy a konyhában főzöl, az utcát, ahol élsz, az üzleteket. Szükségem
van egy képre a fejemben, hogy közel érezhesselek magamhoz.
– Képre?
– Csak egy kis időre mennék, hogy megnézzem. Öt perc is elegendő.
Nem akarok mást. Csak beosonnék, mint egy macska. Senki sem látna.
Csak egyszer. Lehet?
Pembe idegesen motyogott: – De csak öt perc! Aztán rögtön elmész!
– Ígérem.
Aznap délután, amikor a gyerekei az iskolában voltak, Elias először
lépett be a Lavender Grove-i lakásba. Amint átlépte a küszöböt, meg is
bánta, hogy ilyesmit kért. Pembe szemmel láthatóan nem lelkesedett érte,
és csak azért egyezett bele, hogy őt boldoggá tegye. Olyan ideges és
feszült volt, hogy a legkisebb neszre is összerezzent. Elias rosszul érezte
magát, és nemcsak amiatt, hogy ott volt, hanem amiatt, hogy
betolakodott Pembe életébe, és ezzel ennyi idegeskedést okozott neki.
Azt akarta, hogy ez a szerelem csodát műveljen, de csak bajt hozott rá.
Hogy Pembét ne nyugtalanítsa jobban, még a kabátját sem vette le, és
kész volt a legkisebb jelzésre felállni és hazamenni.
Másrészt viszont ez a lakás számos kis részletet elárult a szeretett
ember életéről. Pembe félénkségének és visszahúzódásának az volt az
oka, hogy ideje nagy részét ebben a sötét lakásban töltötte egyedül. Nézte
a polcokra és a fotelekre terített csipkéket, Pembe horgolásait, az ablak
előtt madzagra fűzve szárított tölteni való paprikákat és padlizsánokat, és
a pomponos papucsát. Igyekezett megjegyezni a részleteket. Mindent
betöltöttek az egymással versengő illatok; a házi tésztáké, a frissen
mosott fehérneműké, a fahéjé és a rózsavízé. Mindez egyrészt végtelenül
idegen volt Elias számára, másrészt viszont annyira emlékeztette
családja libanoni életére, hogy szeme megtelt könnyel.
Elias kiskorában Bejrutban, az anyai nagyanyjánál töltötte az egyik
nyarat. A tenger partján kóborolt a forró és végtelen homokban. Egyszer
egy vihar után a parti homokra vetődött tengeri élőlényekre bukkant.
Elbűvölték ezek az élőhelyükről, hazájukból elkerülő, kilátástalan
helyzetbejutó különös lények. Évekkel később, amikor nyugati
városokban dolgozott, a bevándorlók első generációjának helyzete
mindig erre a képre emlékeztette. Őket is elragadta egy hatalmas hullám,
amelyből nem tudtak kiszabadulni, váratlanul érte őket, és messzire
vetette természetes környezetüktől. Új közegükben nyugtalanok és
törékenyek voltak. Elias nagyon jól értette ezt az érzést, mert ő is mindig
más kultúrák partján élt. De egy alapvető dologban különbözött a
bevándorlóktól. Mivel egyetlen földdarabhoz sem kötődött, bárhol tudott
élni. Talán anélkül, hogy ezzel tisztában lett volna, ő maga is léggyökerű
növénnyé vált. Nem mintha nem lettek volna gyökerei, hanem mert
jobban kötődött a levegőhöz, mint a földhöz.
Az ajtó felé tartva megköszönte Pembének, hogy fogadta, és elnézést
kért az okozott kellemetlenségért. Pembét egyszerre nyugtatta meg és
szomorította el, hogy elmegy. – Maradj! – mondta halkan. – Igyál egy kis
teát, mielőtt elmész!
– Biztos vagy benne?
Mosolyogva bólintott.
Az asztal tetején egy bronzszamovár állt. Pembe keze úgy remegett,
amíg megtöltötte a szamovárt, hogy a forró víz a blúzára ömlött.
– Istenem! – kiáltott fel Elias. – Megégetted magad?
Pembe megrázta a fejét, és próbálta a blúzát távol tartani a bőrétől. –
Semmi gond. Idd meg itt a teát, megyek és átöltözöm.
Elias egyedül ült a félig behúzott függönyű nappaliban, amikor az
ajtón túlról léptek zaját hallotta. Valaki csöngetett, először röviden, aztán
hosszasan, elszántan. Elias érezte, hogy a tarkóizmai megfeszülnek, és
ujjai a poharat szorítják.
Pembe félregombolt fehér blúzban ugrott ki a hálószobából, és
rettegve nézett Eliasra. Egyik gyereke sem jöhet haza két és fél óránál
előbb. A szomszédai dolgoztak, és nem rontanának így ajtóstul a házba.
Elias jelezte, hogy elbújik, de semmi ötlete nem volt arra nézve, hogy mit
tegyen. Feszült sutyorgás után mintha csak valami rémálomban lenne,
bemászott az asztal alá.
Egy pillanat múlva valaki egy kulcsot dugott a kulcslyukba. Bárki volt
is odakint, be akart jönni. Pembe elsápadt, megrémült. Rájött, ki van az
ajtónál. Egyetlen embernek volt saját kulcsa: Iskendernek.
 A NYUGALOM LEPLE

London, 1978. december 1.

Elias éppen a futónövényeit fürdette, amikor értesült a gyilkosságról.

A léggyökerű növények különös teremtmények, afféle csodabogarak. A
levelük pórusain át elnyelt nedvességgel táplálkoznak, nincs szükségük
gyökerekre. Ahelyett hogy, mint más növények, a földhöz
kapcsolódnának, rákapaszkodnak valamire, és rendszerint a levegőben
élnek. Vándorlények. Elias a magáét a konyhapulton, egy hatalmas
tengeri kagylóban nevelgette. Tavasszal elég volt lezuhanyoztatni, de
télen, amikor a radiátorok fűtöttek, és szárazabb volt a lakás levegője,
tíznaponta vízbe kellett dugni, meg kellett fürdetni.
Annyira belemerült a munkájába, hogy nem hallotta a kopogtatást. A
legutóbbi áramszünet óta a csengő nem működött rendesen, és Elias még
nem ért rá megjavítani. Néhány pillanat múlva megint kopogtak az ajtón,
ezúttal erősebben. Kíváncsi volt, ki lehet az ilyenkor. Megtörölte a kezét.
Mióta nem tudtak moziba menni együtt, itt találkozgattak. Pembe
négyszer járt már itt, és mindig olyan szégyenlős és nyugtalan volt, mint
egy kis madár, amely egy ágon tanyázik, míg erőt gyűjt ahhoz, hogy
tovaszálljon. Ölében a macskával szótlanul üldögélt a kanapén és
nézelődött. Nézte, ahogy Elias dolgozik az amerikai konyhában, és
hallgatta a fecsegését. Mosolya ugyanolyan valós volt, mint szemében az
aggodalom.
Elias a kezdetektől ellentmondásosnak találta Pembét. Nyilvánvaló
volt, hogy félénk, sőt törékeny, de ő azt is látta, hogy ezen túlmenően van
egy rejtett lázadó személyisége is.
Mióta a moziban kéz a kézben ülve együtt megnézték a Kölyköt, azóta
meg akarta csókolni, de nem tudta. Pembe aggodalma és bűntudata,
melyet mindenhová magával cipelt, falként tornyosult elé. Elgondolta,
elképzelte, hogy együtt van vele, vágyott rá. Mégis, amikor kettesben
maradtak, uralkodott magán, önmérsékletet gyakorolt.
Pembe talány volt, melyet sehogy sem tudott megfejteni. Elias
egyetlen célja az volt, hogy boldoggá tegye. Tisztában volt vele, hogy bár
ez önzetlen dolognak tűnt, valójában önzésből fakadt. Szerelmével –
mint egy varázspálcával, amely megérinti – meg akarta változtatni,
megszépíteni… Ha Pembét teljes szívből szereti, ki tudja húzni ebből a
Hamupipőke-létből, és gyönyörű hercegnővé változtatja. Ez az
elképzelés vezérelte Eliast, hogy újrateremtse Pembét.
Pembe bizonyos tekintetben úgy viselkedett, mint egy fiatal lány. Fejét
Elias mellére hajtotta, szerette érezni teste melegét, de sohasem ment
ennél tovább. Elias megértette, hogy minden további lépés
nyugtalanítaná és örvénylő bűntudatba kergetné. Pembe szégyenkezett
amiatt, hogy férjes, gyermekes asszonyként egy nála idősebb férfival
találkozgat titokban. Beismerte, hogy már sokszor el akart válni a
férjétől. Ráadásul a férje is biztosan ugyanezt akarta, de Pembe attól félt,
hogy fájdalmat okoz gyermekeinek, különösen a kicsi Yunusnak. Fizikai
elérhetetlensége nemhogy elhidegítette volna Eliast, hanem még
közelebb hozta. Úgy fogadta el Pembét, ahogy volt. Életében először úgy
szeretett valakit, hogy nem kívánt tőle többet, mint amennyit az adni
tudott.
A szex hasonlít a desszerthez, mely a hosszú étkezés megkoronázása.
Pompás és különleges, ez kétségtelen, de nem a főétel, és akár ki is lehet
hagyni. És ők csak most láttak hozzá az ebédhez. Elias nem tudta,
meddig folytatják így, de nem sietett. Volt valami különösen szexi
abban, hogy tartózkodtak a szextől. Kinevette magát, hogy az ő korában
ilyen felfedezést tett, pont mikor már úgy gondolta, hogy túl öreg ahhoz,
hogy bármi újat felfedezzen.
– Isten próbára tesz minket – mondta neki egyszer Pembe. –
Gondolod, hogy kiálljuk a próbát?
– Nem érdekelnek Isten próbái. A saját kihívásaimmal akarok
szembesülni.
Pembe nem szerette, ha így beszélt. Szerette volna, ha mindkettőjüket
eltölti a remény és a hit, de Elias e két dolgot már régen elvesztette, már
ha egyáltalán bírta őket valaha. Elias úgy döntött, hogy nem beszél
hitetlenségének okairól. Nem akarta összetörni Pembe szívét.
Mindenek ellenére lelke legmélyén Elias biztos volt benne, hogy egy
napon egymáséi lesznek. És akkor egy vadonatúj korszak kezdődik majd
az életükben. Szívből egymás szemébe nézhetnek, nem fogják szégyellni
az érzéseiket. Nem kell aggódniuk többé. Nem lesz bűntudatuk. Elég lesz
nekik a szerelem, a többi majd úgyis jön magától. Pembe könnyedén és
szabadon fog járni hozzá. Elias segít neki felnevelni a gyerekeit, mindig
mellettük lesz. Szeretni fog és viszontszeretik majd, a szívében lévő űr
végül eltűnik, és a seb beforr.
Az előszobában haladva önkéntelenül is erre gondolt örömmel.
Amikor azonban kinyitotta az íytót, és egy vadidegent talált ott, nagyot
csalódott. Egy kamasz lány állt az ajtóban. Bő szárú farmert, bő ujjú,
piros-barna inget viselt, a vállán selyemsálat. Sűrű, hullámos haját
középen elválasztotta, homloka magas volt, álla kiugró.
– Eliast keresem – közölte Esma.
– Parancsolj, én vagyok Elias – válaszolta Elias óvatos mosollyal.
– Szóval maga az?
Meghökkent. Váratlan kérdés volt, ráadásul fenyegető.
– Anyám… – monda Esma.
– Tessék?
Esma felemelte a fejét, de nem nézett a férfi szemébe. – Anyám
meghalt.
Megfordult, és menni akart. Elias ulánanyúlt és elkapta a könyökét.
Szeme tele volt rettegéssel és fájdalommal.
– Miket beszél? Ki maga? – kérdezte. – Ki az anyja?
– Nem tudja, kiről beszélek? – kérdezte Esma szemrehányón.
Elbizonytalanodott. – Nem ér… értem. De hogy… hogy történt?
– Leszúrta a bátyám. A kapcsolatuk miatt.
Elias szeme tágra nyílt, arcából kiszökött az összes vér. Hogy felfogja
az elhangzottak lényegét, a szívének le kellett csitulnia. Nekidőlt a
falnak. Esma különös módon élvezte, hogy tanúja a férfi szenvedésének.
Ő, a rossz hír hozója.
– Csak szégyent hozott ránk – mondta Esma. – Remélem, most boldog.
Vajon Elias látta a vele szemben álló szerencsétlen, gyűlölködő lányt?
Vajon megértette, hogy mennyire szereti ez a lány az anyját, ugyanakkor
milyen féltékeny legbelül, mert senkivel sem akart osztozkodni?
– Nem akarjuk látni – mondta Esma. – Ne jöjjön el a temetésre, hagyja
békén a családunkat! Megértette?
Sértő kérdés volt, amelyet nem lehetett válasz nélkül hagyni. Elias
bólintott. – Igen – felelte. Aztán lassan megismételte: – Igen.
A fiatal lány leszaladt a lépcsőn, hátra se pillantott. Elias hosszan
nézett utána. Még mindig nem akarta elhinni a hallottakat. Csak azért
találta ki ezt a félelmetes hazugságot, hogy megmentse a szülei
házasságát. A gyerekek csinálnak ilyesmit. Felesleges aggódni. Egy-két
órán belül úgyis minden kiderül.
 Aznap délután Elias valami ürügyre hivatkozva nem ment be dolgozni.
Otthon ült, és várta, hogy jöjjön Pembe. Jócskán ivott, aztán
elszunyókált. Szájában fémes ízzel ébredt. Reggel első dolga volt, hogy
megvegye az újságokat. Ott volt. A címlapon. A fiú a becsület nevében
megölte anyját. Csak bámulta a szavakat. Látta mindegyiket, ismerte
őket, de nem fogta fel, hogy együtt mit jelentenek.
Elias először a környékbeli indiai boltnál vette észre a fiatalembert, aki
követte. Fűszeres savanyúságokat vásárolt, mert ezek jól illettek a
különféle ételekhez. Amikor nyúlt az egyik üvegért, érezte, hogy valaki
nézi. Önkéntelenül hátrafordult; egy fiú állt kint az üzlet előtt, és őt
figyelte a kirakatbeli dobozok és konzervek felett. Ellenséges kifejezés
volt az arcán. Szeme úgy villogott, mint az égő szénről felpattanó
szikrák.
Befejezte a vásárlást, körülnézett; ha a fiatalember még mindig ott van,
beszélt volna vele, de eltűnt. Biztos mást bámult – gondolta. Semmi
szükség rá, hogy paranoiás legyen. Csakhogy emlékezett rá, hogy ő volt
az a fiú, aki odajött hozzá a moziban és tüzet kért, és észrevette a Pembe
és a fiú közötti hasonlóságot is. Két nappal később újra látta Iskendert.
Ezúttal a Cleo étterme előtt cigarettázott. Amikor késő este kilépett, Elias
a legrosszabbra is fel volt készülve, de követője újfent felszívódott.
És ez így ment tovább. A következő hetek folyamán Iskender mint egy
kósza kísértet hol feltűnt, hol eltűnt, a nap különböző óráiban szegődött
Elias nyomába. Nem akart elbújni, de a szükséges távolságot mindig
megtartotta.
Elias nagy hibát követett el azzal, hogy soha nem említette ezeket az
eseményeket Pembének. Valójában részben felelősnek érezte magát
Iskender viselkedése miatt. Elias Lavender Grove-i látogatása után egyre
gyakrabban lesett rá Iskender.

Miután Elias értesült a gyilkosságról, el akart menni a Pembe

lakhelyéhez legközelebb eső kórházba vagy hullaházba, de a félelem,
hogy ha belebotlik Pembe rokonaiba vagy szomszédaiba, botrányt
idézhet elő, minden alkalommal megbénította. Szeretett volna még
egyszer beszélni Esmával, de még ha megtalálná is a megfelelő szavakat,
nem volt benne biztos, hogy a másik fél szívesen fogadná. Felmerült
benne, hogy elmegy a rendőrségre, de nem tudott volna mit mondani
nekik.
 Az elkövetkező napokat leginkább a konyhában töltötte; nem öltözött
át, és nem mosakodott. Fűszeres szószokat és sűrű leveseket készített,
melyeket senki sem enne szívesen. A megbánás és a fájdalom teljesen
összezavarta a lelkét. Ő tehetett róla, hogy a dolog idáig fajult. Hogyhogy
nem látta előre? Hogy lehetett ennyire ostoba?
Az újságok egybehangzóan azt írták, hogy az első számú
gyanúsítottat, Iskender Toprakot még nem fogták el. Elias azt várta, hogy
bármelyik pillanatban az ajtónak támaszkodik. Kész volt szembenézni
vele. Nem a bátorságát fitogtatta. Évek óta mindig gyorsan élt, a jövőbe
tekintett. Most első ízben állt meg, és alkalmat adott a végzetének, hogy
utolélje. Iskender helyett azonban a rendőrség érkezett. Feltettek egy
csomó kérdést. Lakását fényképezgetve foglalkozásával kapcsolatos
információkat gyűjtöttek, és véget nem érően faggatták az elhunyttal
való kapcsolatáról.
Végül, amikor elmentek, behúzta a függönyöket és becsukta az
ajtókat, ahogy korábban Pembével, majd gyertyát gyújtott, és nézte,
ahogy csonkig ég. Közben feltett a lemezjátszóra egy Fairuz-lemezt.
Ennek a csodás énekesnőnek a dallamos hangja beszűrődött a ház
minden zugába, és mint egy lágy szellő, megváltoztatta a levegőt.
Amikor a Sakan al-Layl-t kezdte énekelni, Elias nem bírta tovább, sírva
fakadt.
Az éjszaka csendes, leple elrejti álmainkat…
Az elmúlt években Elias elhitette magával, hogy egyetlen napot sem
tudna távol tölteni a munkájától. Amikor kimerítette a munka, abban látta
a megoldást, ha még többet dolgozik. Csakhogy az utóbbi három hétben
bezárkózott a lakásába. Alkalmazottai, akik nem tudták, mi történt,
folyamatosan keresték, és kérdezgették, mikor tér vissza. Még ha
pontosan nem tudták is az okát, fájdalma mélységét megérezték. Egy
hónappal később előléptette a szuséfet, és kinevezte az étterem élére.
Megszabadulva saját felelősségétől és legsürgetőbb dolgaitól, eltűnt egy
álomvilágban.
1979 elején, miután vallomást tett a bíróságon, és már nem maradt
egyetlen megmagyarázandó szó sem, olyat tett, amit korábban
elképzelhetetlennek tartott volna. Megtömte két bőröndjét, és minden
hátramaradó holmiját szétosztotta alkalmazottai között. Öregedő
perzsamacskáját Annabelnek adta. A Pembének vett születésnapi
ajándékot – egy ezüstláncot, amelyen egy szív alakú zöld kő függött –
elküldte Esmának. Aztán, akárcsak évekkel ezelőtt, vett egy jegyet, csak
oda.
Összetörten és csalódottan tért vissza Montrealba.
 AZ ÓRA

Abu-Dzabi, 1982. március

Adem hajnalban felkelt és az építkezés felé tartott, ahol dolgozott. Az

éjjeliőr – egy hatalmas, fekete szemű pakisztáni – elcsodálkozott, amikor
meglátta, de azzal együtt örült, hogy jön valaki, akivel beszélgethet.
– Korán keltél! – mondta.
– Nem tudtam aludni.
Az őr megértően mosolygott. – Biztos hiányzik a feleséged. Küldj neki
egy kis pénzt! Ha az asszony nevet, neked is jobb kedved lesz.
Csakhogy Pembe már nem létezett, Ademnek fájt rágondolnia. Szeme
megtelt könnyel. Nem tehetett mást, beletörődött. Kihúzott a zsebéből
egy marlborós dobozt, és a szájába tett egy cigarettát. Megkínálta az őrt
is. Egy ideig szótlanul pöfékeltek. Ademnek eszébe jutott, hogy valaha –
amikor Isztambulban fiatalember volt – az utcáról szedte fel a csikkeket.
Egy ízben talált egy rúzsfoltos, félig elszívott cigit. Két okból is
rácsodálkozott erre a felfedezésre: egyrészt képtelen volt felfogni, hogy
az emberek eldobnak egy olyan cigarettát, amelyet még nem szívtak el
teljesen, másrészt hogy egy nő az utcán dohányzik.
Miután Londonba érkezett, hozzászokott a láncdohányos nőkhöz.
Amikor Roxana először osztott meg vele egy cigit, madarat lehetett
volna fogatni vele örömében.
– Tedd el, legyen a tiéd – mondta, és odanyújtotta az őrnek a majdnem
teli dobozt.
– Nekem adod? – kérdezte az őr.
– Igen, ajándék a testvéremnek.
Hirtelen egy csapat vándormadár húzott el felettük egy testként,
szárnycsattogtatva. Lehet, hogy Isztambulból repültek idáig. Vagy talán
Londonból, és látták Adem egyik gyermekét – a könyvesboltból a hóna
alatt új könyvekkel kilépő Esmát, vagy a punk barátaival a falakra
graffitiket firkáló Yunust, vagy a börtön ablakából kibámuló, és az
udvarra szemerkélő esőt néző Iskendert…
De mégsem. Még csak gondolni sem akart a nagyfiára, és arra a rémes
helyre, ahová került. Adem magát okolta a történtekért. Felelősnek
tartotta magát a tétlensége miatt. Egész életében elfutott minden elől,
gyáván élt. Nem volt azok mellett, akiknek szüksége volt rá. Ezt csak
most értette meg.
Szomorúan mosolygott, amikor elkapta a pakisztáni tekintetét. Ritkán
felfedezhető ártatlanság volt az őr arcán. Adem rokonszenvet érzett a
férfi iránt, mintha hasonló veszteségeik lettek volna. Ha más
körülmények között találkoznak, meghallgatta volna a történetét,
megnézte volna a családi fotóit.
Talán ő is megmutatta volna neki a gyermekei fényképét – Iskender és
Esma, ölükben a félig büszke, félig csodálkozó, csecsemő Yunusszal. A
kép Angliába érkezésük első időszakában készült. Adem őrzött egy
fényképet Pembéről is. Aznap készült, amikor elhagyták Isztambult.
Senkinek sem engedte, hogy megnézze ezt a képet.
Felkelt, és az építési területre mutatott. – Ha nincs akadálya, leülnék itt
egy kicsit gondolkodni – mondta.
Az éjjeliőr vállat vont. – Menj, de ne gyötörd nagyon az agyad.
Adem lassú léptekkel haladt a kavicsos ösvényen.
A felkelő nap vöröses fényében kísértetnek látszó épület felé tartott,
amikor az őr, kezében rikító sárga tárgyat lóbálva loholt utána.
– Várj, elfelejtetted felvenni a védősisakot!
– Ja, igen. Köszönöm, testvér.
Felvette a sisakot, tréfásan tisztelgett, majd belépett az épületbe.
Adem hétéves volt – vagy talán nyolc, maga sem tudta –, amikor
anyjával elmentek sétálni, kettesben. Kiváltságosnak érezte magát.
Iránytaxival a vasútállomásra mentek, kéz a kézben sétáltak. Egy
oszlop mögött félig elrejtőzött férfi várakozott. Sötét haját hátrazselézte;
feltűnt széles homloka és sűrű szemöldöke. Mióta cövekelt ott? Hogy
hívták? Anyja honnan ismerte? Adem sohasem tudta meg.
Ahogy a férfi meglátta az anyját, magabiztos mosoly terült szét az
arcán – egészen addig, amíg a fiút észre nem vette. – A gyerek… –
mondta.
– Őt nem hagyhatom itt – mondta az anyja. – Kérlek!
– Aisha, ezt már megbeszéltük! Megmondtam neked!
A férfi kínban volt, biztosan sietett Tekintete ide-oda járt a nő arca és a
vonat között.
– Ő a legkisebb – mondta az asszony. – Szüksége van az anyjára.
A férfi ledobta a cigarettáját, és eltaposta, mintha valami csótány
lenne, majd felemelte a fejét, és egyenesen a nő szemébe nézett. –
Megmondtam neked, hogy nem tartom el más gyerekét. Hagyd ott az
apjának! Jobb lesz így mindenkinek.
Aisha a fia vállára tette a kezét – Menj oda valakihez, és kérdezd meg,
hány óra!
– Mi? De…
– Azt mondtam, menj, és kérdezd meg! – ismételte Aisha.
Megkérdezte, és amikor visszajött – tizenegy óra múlt húsz perccel –,
a férfi az anyját szidta, az anyja pedig szótlanul a földre szegezte a
tekintetét.
– Erre a vonatra nem szállunk fel – jelentette ki a férfi. – Háromkor van
egy másik. Gyere el akkor! Egyedül.
Visszafelé megint kézen fogva mentek, Adem és az anyja. Amikor
kiléptek az állomásról, szemerkélni kezdett az eső. Vettek két simit-et28 a
közeli árustól, és leültek a lépcsőre. A gyerek az anyja szeme láttára – aki
csak nézett, de nem látott – a simit felét a galamboknak adta.
– Anya, ki volt az a bácsi?
– Egy barát.
– Nem szeretem – mondta Adem remegő ajakkal. Még nem döntötte
el, hogy sírjon-e vagy sem.
Aisha magához húzta és összeborzolta a haját. – Én sem szeretem.
Bár ezt hallva megnyugodott, a gyerek tisztában volt vele, hogy valami
nincs rendjén. Anyja ugyanis akkor sem haragudott, amikor a
galambokat kergetve a pocsolyákba lépett, és leizzadt.
– Ha elmész, engem is vigyél magaddal! Megígéred?
Aisha egyszeriben elkomolyodott. – Persze, kicsi szívem.
– Nem – javította ki a fiú. – Nagy szívem.

Adem belépett a teherliftbe, és megnyomta a legfelső gombot, a

huszonkettest. Aztán a huszonhetedik emeletig lépcsőn kellett felmennie.
Onnan már nem tudott továbbmenni, mert a vashuzalokból álló
csontvázon kívül semmi sem volt még ott. Ha elkészül, ez lesz Abu-
Dzabi legmagasabb épülete.
Amikor felért, odahúzott magához egy cementes zsákot, és ráült.
Kiszáradt a szája. Ahogy az utóbbi napokban mindig, remegett a keze.
Csodálatos kilátás tárult elé, fényözönben úszott minden. Szebb volt a

28 Szezámmagos, perecszerű sütemény, (török) (A fordítók megjegyzése.)

panoráma, mint a gazdagok tetőtéri lakosztályaiból vagy irodáiból. Épp
átellenben egy híres hotel állt, díszes erkélyekkel és cirádás
homlokzattal. Egy pillanatra különös érzése támadt, de ugyanolyan
gyorsan elszállt, ahogy jött.
Ahogy ott ült, és lábát lógatva a felhők vonulását bámulta, próbálta
kitalálni, hogy apja (a Részeg) mikor és kitől hallhatta először az
anyjukkal kapcsolatos pletykát. Egy szomszédtól? A sarki hentestől?
Vagy egy kávézóban, ahol valaki leült mellé és egyszerűen csak
megrágalmazta? Ezt mondták: Egy olyan férfival, mint te, megtehetik
ezt? Úgy tűnik, vigasztalnak, pedig csak mások boldogtalanságából
táplálkoztak.
Ez a történet évről évre, generációról generációra megismédődik. A
közelmúltban egy török munkás érkezett Abu-Dzabiba, aki tudott az
Iskender által elkövetett gyilkosságról és a háttérben húzódó okokról. Ha
ez az ember indiszkrét, itt is el fog terjedni a pletyka. Ismét látni fogja
munkatársai szemében a szánakozást – sajnálatot, gúnyt, kíváncsiságot.
De nem számít. Úgy döntött, hogy ettől a pillanattól kezdve semminek
sincs jelentősége. Már csak árnyéka volt egykori önmagának. És egy
árnyéknak senki sem árthatott.
A távolban vörös-narancs csíkokba burkolózott a horizont; olyan
hívogató, varázslatos volt. E ragyogás alatt különös csendbe és
bölcsességbe takarózott az egész világ. Ott ült, és elragadtatással bámulta
a napfelkeltét. A mozdulatlan panoráma közepén lángoszlopoknak
tűntek a távoli épületek. Mintha kettévált volna az ég, egy teljesen más
világ született; mindenkit és mindent átfestett Isten szent ecsete.
Aznap délután három órakor Adem anyja nem ment el a pályaudvarra.
Ehelyett kézen fogta a fiát, és együtt hagyták el a várost. Az út során
útjukba kerülő „Belépni tilos!” táblákkal mit sem törődve, dacolva az
északkeleti széllel, felkapaszkodtak egy dombra.
Tilos volt ilyen közel menni a víztározóhoz, de nem törődtek vele.
Senki sem látta, és senki sem állította meg őket. A töltésre ültek, a víz
varázslatosan csillogott odalent.
– Látod, nem hagytalak el – mondta Aisha. – Boldog vagy?
A gyerek azt válaszolta, hogy boldog, de fogai összekoccantak, ajka
elkékült. Pedig nem volt hideg. Egy összegyűrt zsebkendőt szorongatott,
úgy összecsomózta, hogy ha akarta volna sem tudta volna kibogozni.
– Menjünk haza! – könyörgött. – Haza akarok menni!
 – Mi van otthon? – kérdezte az anyja. Hangja idegenül csengett. Aztán,
mintha félne a választól, ujját a szája elé tette: – Hallgass!
Hirtelen minden elhallgatott. A réten a tücskök, az úton elhaladó
kamionok, sőt Isztambul is a soha véget nem érő zajával, lármájával… A
világ megállt egyszeriben. Mindenki és minden szót fogadott az
anyjának.
– Anya…
– Hmmm?
– Hová megyünk?
– Már megbeszéltük, édesem.
– Elfelejtettem.
– Egy csodálatos helyre megyünk. Együtt.
– Van ott almacukorka?
– Persze. Almacukorka, csokoládé, tejszínes fagylalt…
– De elromlik a fogam.
– Ne aggódj! Annyit ehetsz, amennyit csak akarsz.
Próbált örömet színlelni, de nem ment. Nem tetszett neki anyja
mostani viselkedése. Az anyáknak figyelmeztetniük kell a gyereküket,
hogy ne egyenek sok édességet. Ez így helyes. Az utóbbi időben mintha
senki nem azt tette volna, ami a dolga.
Aisha, érezve fia idegességét, elmosolyodott. – Ahová megyünk, ott
senki sem lesz beteg. A fogaid makkegészségesek maradnak, és nekem
sem fog soha fájni a fejem.
Akkor miért sírsz? – akarta kérdezni, de képtelen volt rá. Anyja
leheletében – a mindenkori édeskés illat mellett – volt valami kesernyés
aroma. A jobb orcáján a szeme alatti lila folton járatta az ujjait. A lila folt,
amely alig volt észrevehető, amikor eljöttek otthonról, teljes csúfságában
megmutatkozott, ahogy lepergett az alapozója.
Adem olyan félelmet érzett, mint korábban soha. Anyja ajka megállás
nélkül mozgott. Adem megértette, hogy imádkozik. Közelebb léptek a
peremhez. Amikor az anyja előrelendült, és Ademet is magával akarta
rántani, a gyerek megijedt, és ösztönösen oldalra vetette magát. Mint a
hüvelyéből kicsúszó kard, úgy húzta ki a kezét anyja kezéből. Ez a
hirtelen mozdulat mindent összezavart, Aisha elveszítette az
egyensúlyát. Elesett, de ahelyett hogy az alanti víz mélyére zuhant volna,
legurull a domboldalon.
– Anya, jól vagy? – kiáltotta Adem fentről. A bokrok és a kövek
összekaristolták anyja arcát, alsó ajka felszakadt. Hazamentek, és
senkinek sem szóltak az esetről.
Két évvel később Aisha, aki nem bírta tovább elviselni az otthoni
veréseket és a férje italozását, elhagyta őket. Egy napon arra ébredtek,
hogy elment. Kabátja nem lógott a fogason, és az ágy alatti régi, kopott
bőrönd sem volt a helyén. Adem nem akarta elhinni, hogy az anyja
nélküle ment el. Hogy megbizonyosodjon róla, naponta többször is
kihúzta a fiókokat és megnézte a hozományából maradt ezüsttükröt és
hajkefét. Amíg azok ott vannak, Aisha vissza fog jönni. Azt, hogy anyja
öngyilkos akart lenni, és őt is magával akarta rántani, senkinek, főleg az
apjának (a Részegnek) nem mondta el. És nem említette a férfit sem, akit
a pályaudvaron látott. Akivel az anyja megszökött.

Egy korábbi este a sivatagszéli sötét barakkban Adem újra

szerencsejátékot játszott, és ismét veszített – ezúttal akkora összeget,
amelyet soha nem tudna visszafizetni, hiába dolgozna még több
műszakban. Megtörölte szemét, és csodálkozva nézett a kezén
megcsillanó könnycseppekre. Szipogott. Nem vette észre, hogy sír. Nem
érzett szomorúságot és veszteséget. Súlyos közöny, megadás lett rajta
úrrá azokkal a dolgokkal szemben – ideértve a gyengeségét is –,
melyeken nem tudott változtatni. Hogy el ne törje, óvatosan lehúzta az
óráját, és félrerakta. Ha igazi Rolex lenne, elküldte volna az egyik fiának,
valószínűleg Yunusnak. De nem akart hamis ajándékot hagyni a
gyerekeinek. Remélte, hogy az a kedves szavú éjjeliőr találja meg.

A shrewsburyi börtön, 1991

Zeeshan korán reggel ébreszt. Meditálunk.

– Nem csinálhatnánk később? – morgom.
– A napkeltekor elmondott ima, az ilyenkor elvégzett meditáció a
leghasznosabb.
Más napokkal ellentétben most nem panaszkodom. Leülünk egymással
szemben törökülésben. Ragyogó mosoly a jutalmam. Kíváncsi vagyok,
honnan van ennyi energiája.
– Ürítsd ki az elmédet! – mondja, mint mindig. – A levegő
szennyezettsége nem tesz jót a városoknak, az agy szennyezettsége pedig
az embereknek.
 Tíz percig némán ülünk. Ezt a gyakorlatot a múlt hónapban tanította.
Semmire sem volna szabad gondolnom, ez azonban egyáltalán nem
sikerül. Az agyam azonnal pörögni kezd. Például kíváncsi vagyok, ki
lehet a titokzatos látogatóm. A lehetséges jelölteken töprengek. Tariq
bácsi, a Szónok vagy Arshad, a régi barátom. Egyiküket sincs kedvem
látni. Mindet felelősnek tartom azért, hogy idejutottam. Ők szabadok,
élvezik az életet, én viszont itt senyvedek.
Nem megy a meditálás. Mindig ugyanez történik, de Zeeshan nem
látszik letörtnek.
– Iskender, az, hogy másokat vádolsz és gyűlölködsz, az összes lelki
energiádat felemészti. Neked semmi sem marad.
Zeeshan világában láthatatlan hálók kötik össze egymással az
embereket, eseményeket és helyszíneket. Mintha egy
tudományos-fantasztikus filmben élne a bolond.
– Az ember szíve olyan, mint a kályha. Hőt termelünk, energiát szórunk
szét. De amikor másokat vádolsz, mocskolsz, kipletykálsz vagy
rágalmazol, az energia elvesz. A szívünk kihűl.
Zeeshan azt mondja: – A legbiztosabb út, ha mindig magadba nézel.
Ne foglalkozz másokkal! Minden harag, minden bánat súlyos teher.
Miért cipeled? Hajítsd el őket! Az élet olyan, mint egy hőlégballon.
Döntsd el, hogy felfelé akarsz szállni vagy lefelé! Hagyd a haragot, a
bosszút és a versengést! Szabadulj meg a zsákjaidtól!
Zeeshan azt mondja: – A világ kerek, és e körben két ív van, az egyik
emelkedik, a másik ereszkedik. Minden ember folyamatosan mozgásban
van. Néhányan beszállnak, néhányan pedig ki. Ha emelkedni akarsz,
tarts önvizsgálatot! Aki nem látja a saját hibáit, az sohasem képes
megjavulni.
Hányszor akartam már bemosni Zeeshannak, mióta a cellámba jött,
vagy rászólni, hogy fogja be a száját. Különös, de nem tudom megtenni.
Magas a tűrésküszöböm, ha róla van szó. Állandóan a véget nem érő
hülyeségeit hallgatom, néha szórakoztat, néha valahogy hiszek is neki.
– Ígérd meg Zeeshannak, ha megjön a látogatód, nem veszíted el a
fejedet!
Nevetek.
– Igen, igen. Senkit nem gyűlölni és nem gyötörni magad. Ne feledd, te
félig kész üvegpalota vagy! Az építkezéseken táblákat rakunk ki. Például:
„Elnézést kérünk az általunk okozott átmeneti kényelmetlenségért!” Te is
felépíted majd a szíved.
Ez a férfi összezavarja a fejemet. Képes volt egy szuszra elmondani,
hogy hőlégballon, munkás, és egyben kályha is vagyok. Bravó! Ezúttal
tiltakozom. – Nem vagyok palota. Tőled eltérően én bűnt követtem el,
félelmetes bűnt.
Zeeshan behunyja a szemét. Apám asztmás rohamaira emlékeztető,
hosszú, hörgő hangot hallat. Amikor újra rám néz, látom, hogy sír. Nem
hiszem el! Ki az, aki sírva fakad más keserve miatt?
– Sok ember megbotlik ezen a világon – mondja.
– De csak nagyon kevés zuhan a legmélyebbre. Tudod, mi van a kör
leszálló íve mélyén ?
– Nem.
– A Pokol – mondja. – Te már megjártad. A lelked a Gyehenna
lángjaiban égett, de ennek így kellett lennie, mert rettenetes dolgot
műveltél. Égned kellett. Aztán majd sikerül felmásznod az emelkedő íven.
És tudod, mi van annak a tetején?
– A Paradicsom? – kérdezem.
– Igen. Amikor szeretünk, vagy minket szeretnek, amikor mosolyt
varázsolunk valaki arcára, amikor imádkozunk, egy lépéssel közelebb
jutunk a mennyországhoz. Mindennap egy aprócska lépés. Nem
ígérhetem, hogy sikerrel jársz, de megpróbáljuk. Dolgozunk rajta.
Végül anélkül, hogy tudnám, mi vár rám, a látogatóterembe megyek.
McLaughlin őr már ott van. Nem néz rám, de úgy vélem, nem akarja
elmulasztani az estleges drámát, amit végignézhet.
És akkor meglátom. Hiszen ez Yunus! Az évek óta nem látott testvérem.
Mindössze kétszer jött el hozzám, mióta bezártak. Először rögtön a
bírósági tárgyalás után. Egy szót sem beszéltünk. Szemét a kezére
szegezve ült. Egy évvel később újra eljött. Akkor is hallgatott. Aztán
többet nem jött.
Kész férfi lett. Közepes termetű, vékony, nagyon jóképű. De
bármennyire megváltozott, a szeme ugyanaz maradt. Lágy, kedves,
hosszú szempiüás.
– Szia, öcskös.
– Szia, bátyó – mondja.
Egymásra nézünk. Én kapom el előbb a tekintetemet. Esmával
könnyebb volt találkozni. Utál. Ez tiszta és egyszerű. Néha eljött, hogy
rám okádja a gyűlöletét. Állandóan szemrehányásokat tett. Mégis,
amikor ő volt itt, nem éreztem magamat annyira bűnösnek, mint most.
Van valami Yunus tekintetében, amit nem bírok elviselni: meg akarja
érteni. Még mindig magyarázatot vár. Még mindig hisz abban, hogy az
emberek alapvetően jók, és meg akarja ér-te-ni, hogy követhettem el
ilyen rettenetes bűntényt.
– Hogy megy a zenélés?
– Csodásan – mondja lelkesen. – Mostanában jelent meg az első
lemezem. Hoztam neked is, de elvették. Azt mondták, később megkapod.
– Biztosan, ne aggódj! – mondom. Tudom, hogy sosem adják ide azt a
lemezt. – Yunus, miért jöttél ide? Félre ne értsd, nagyon örülök, hogy
látlak. Csak… kicsit meglepődtem.
Habozik. Arcán átsuhan egy árnyék. – Hamarosan kiszabadulsz –
mondja. – Tudnom kell, mik a terveid.
Milyen hülye kérdés. Milyen naiv! Milyen terve lehetne egy embernek,
akinek kisiklott az élete. Csakhogy aki szemben ül velem, az a kistesóm.
Nem akarom összetörni a szívét. Ráadásul Zeeshannak megígértem,
hogy emelkedni fogok, bármit jelent is ez.
– Szeretnék rendes munkát, és nyugodt életet élni. Ha Katie
beleegyezik, szeretném megismerni a fiamat. – Várok egy pillanatot. –
Több időt tölteni veled ésEsmával. Persze csak ha akarjátok.
Yunus kihúzza magát és a szemembe néz. – Sokat gondolkodtam rajta,
hogy elmondjam-e ezt neked vagy sem. Végül úgy gondoltam, hogy egy
szót sem szólok. Így nem is mondtam el évekig. Esma sem. Így egyeztünk
meg. De most kijössz a börtönből, és nem akarom a véletlenre bízni.
Könnyedén felnevetek. – Úgy beszélsz, mintha ez valami találós kérdés
lenne.
A homlokát ráncolja. – Gyerek voltam még, amikor anyát megölted.
Nem tudtalak megállítani. De tudd, ha megint bántani akarod, most már
más a helyzet. Velem kerülsz szembe.
Egy pillanatig attól félek, hogy a testvéremnek elment az esze. Láttam
már ilyet. A bolondok szárnyán sok olyan van, aki a bánatba őrült bele.
– Mit mondasz, öcsi ?
– Azt mondom, hogy szeretem az anyámat, és nem hagyom, hogy még
egyszer bántsd.
– Yunus, az anyánk…
– Nem, még nem fejeztem be a mondandómat – vág a szavamba emelt
hangon. McLaughlin őr csillogó szemmel néz felénk. Yunus erre
lehalkítja a hangját, és olyan fojtott hangon suttog, hogy nem vagyok
biztos benne, hogy jól hallom, pedig tudom, hogy jól hallom.
– Figyelj, Iskender! – mondja. – Van valami, amit eltitkoltunk előled.
Anya… anyánk nem halt meg. Életben van.
Iskender Toprak
 TÜKÖRKÉP

London, 1978. november 30.

Yunus felemelte a fejét a reggeliző tányérjából, és a kanapén ülő két

nőre mosolygott. Csoda történt. Jamila néni eljött Londonba. A gyerek
legutóbb három évvel ezelőtt látta. Korábban minden évben
meglátogatták. Olyan rövidek és meghittek voltak ezek a látogatások,
hogy szinte beleszédült. Az utóbbi időben azonban nem utaztak haza,
mivel nem volt elég pénzük, hogy nyaraljanak. Hosszú egymás utáni
vágyódás és tucatnyi levél után végre egy fedél alatt, voltak a testvérek:
Rózsaszín Végzet és Elég Szépség.
Yunus hátradőlt, és az első látásra teljesen egyforma ikreket
tanulmányozta, mintha találd-meg-a-különbséget-a-két-kép-között
játékot játszana. Pembe balkezes volt, Jamila nem. Pembe griberlije a
jobb orcáján volt, Jamiláé a balon. Pembe anyajegye a homloka jobb
oldalán helyezkedett el, Jamiláé az ellentétes oldalon. A hajukat az
ellentétes oldalon választották el. Jamila két centiméterrel magasabb
volt; karja, lába kicsit hosszabb, ujjai csontosabbak.
– Anya, milyen különbség van még?
– Igazából van még egy. Kihagytad a legfontosabbat.
Yunus rögtön közbevágott: – Tényleg? Mi az?
Jamila válaszolt. – A szívünk az ellentétes oldalon ver.
– Hogyhogy?
Az ikreknél ritkán, de előfordul az ilyesmi. Míg Pembe szíve a teste
bal oldalán dobogott, Jamiláé a jobbon.
– Nahát! – kiáltott fel Yunus.
Yunus lelkesedésén Pembe elnevette magát; régen nem érezte már
magát ennyire elevennek és felszabadultnak.
Jamila nem találkozott még a család másik két tagjával. Ademmel, aki
már nem volt Londonban, és Abu- Dzabiból küldözgette a képeslapokat,
illetve Iskenderrel, aki előző éjjel akkor jött haza, amikor már mindenki
lefeküdt, és korán reggel elment. Pembe még nem tudta neki elújságolni,
hogy nagynénje megérkezett. Majd este meglepik.
Yunus, aki nagynénje közelében ült, kifogást keresett, hogy otthon
maradhasson. Azt füllentette, hogy nem érzi jól magát, fáj a torka,
rosszul van. Bár volt némi igazság abban, amit mondott, Pembe biztosra
vette, hogy túloz. Ikertestvére tiszteletére azonban mégis megengedte,
hogy fia lógjon az iskolából. Csak egyetlen napot.
A két nővér az ablak mellett a teáját iszogatva kurdul beszélgetett.
Pembe elmondta Jamilának, hogy gondban van, ugyanis kitudódott, hogy
Eliasszal moziba járnak. Mivel mindenki hozzátett valamit a dologhoz,
pletyka keveredett belőle, rágalmazni kezdték őket. Ráadásul
valószínűleg mindez eljutott Iskender fülébe is.
– Azóta nem néz a szemembe – suttogta Pembe.
Iskender megtiltotta az anyjának, hogy dolgozni járjon, és ha ez nem
lenne elég, azt sem engedi, hogy kitegye a lábát otthonról. Nagyon
gyötrődött, miközben mindezt elmesélte, de hogy Yunus ne vegye észre,
menynyire felindult, mosolyt erőltetett magára.
– Isten segedelmével biztosan rendbe jön minden. Majd beszélek az
unokaöcsémmel – mondta Jamila, aztán vidáman hozzátette: – Mi lenne,
ha ma én mennék bevásárolni?
Jamila képes volt kiválasztani a legfrissebb zöldséget, megtalálni a
legízletesebb kenyeret, és ismerte a legjobb fűszereket. Angolul ugyan
nem tudott, de ha Yunus segít, nem lesz gond.
Yunus azonnal lecsapott a lehetőségre; odavolt az ötletért, hogy a
nagynénjével töltse az időt. – Igen, igen! Hadd menjek vele, Anya!
– Te nem beteg voltál? – kérdezte Pembe tréfásan, aztán nem bírta
tovább, beleegyezett. – Ne maradjatok soká, rendben?
Ugyanolyan nap volt, mint akármelyik másik. November 30.
csütörtök. Míg Jamila és Yunus a cipőjüket húzták, Pembe megállította
őket. – Várjatok egy percet!
Táskájából elővett egy rúzst és kifestette testvére száját, mely a sok
napsütéstől és a száraz, hideg éghajlattól teljesen kicserepesedett. Majd
levette ikertestvére fejéről a kendőt. Jamila göndör haja vörös-barna
vízesésként omlott a vállára. – Így szebb vagy!
Jamila habozott. Megnézte magát az előszobatükörben. Ez az új ruha,
új frizura, új Jamila nyugtalanította. De Yunus türelmetlenkedett: –
Gyerünk, nénikém, induljunk! Csodásan nézel ki!
Jamila megadta magát. Alkalmazkodott szerettei elvárásaihoz. – Ha
azt mondjátok…
Pembe mosolyogva pénzt adott a testvérének, Yunusnak pedig egy
marék aprót. Mindkettőjüket arcon csókolta.
 – Ne felejtsetek el kardamomot venni! Estére hús lesz. A kardamom a
kávéhoz kell.
Azzal kiléptek a házból – Yunus és Jamila, egymás társaságának
örülve. Jamila próbált kurdul beszélni, de látta, hogy Yunus semmit sem
ért. Mivel egyikük sem tudott igazán jól törökül, keveset beszélve, kézen
fogva sétáltak London utcáin. Éppen két és fél óráig vásárolgattak
nevetve-incselkedve. Már épp hazafelé tartottak, amikor belebotlottak
Tobikóba.
– Mi újság, pöttöm? – kérdezte Tobiko. – Nagy nap ez a mai, tudod-e?
Elmesélte, hogy az egész csapat összegyűlt, és azt tervezik, hogy újból
elfoglalják a régi házukat. És most végre eljött a várva várt pillanat.
Éjfélkor megvalósítják a rég áhított ellentámadást. Összetörik a
deszkakerítést, amit az önkormányzat az otthonuk köré húzott, és
hálózsákjaikkal beszivárognak. Másnap reggel, amikor a környéken
lakók felébrednek, már minden el lesz rendezve. Ha az önkormányzat
megint embereket küld oda, kövekkel, üvegekkel hajigálják meg őket.
Yunus látta, mennyire lelkes Tobiko, és nem akart tőle elszakadni.
Hirtelen elhatározással a nagynénjéhez fordult, és engedélyt kért, hogy
csatlakozhasson a barátjához. Már karnyújtásnyira voltak az otthonuktól,
és már mindent megvettek, ami a listán szerepelt.
– Figyelj csak, biztos vagy benne, hogy anyád nem fog haragudni? –
kérdezte Jamiía.
– Nem maradok sokáig – felelte Yunus. – Mindjárt utolérlek, ne
aggódj!
Így aztán Jamila otthagyta őket. Egyedül cipelte tovább a szatyrokat.
Lassan elindult abba az irányba, amerre Yunus mutatott. Útközben
megállt néhányszor. Először egy utcai zenészt hallgatott meg, majd egy
utcai festőt nézett meg, majd a kirakatokat nézegette. Mennyire
hasonlított ez a város arra a furcsa helyre, ahol álmaiban látta magát,
amint vérben és izzadságban úszva menekült. Annyira lefoglalták ezek a
gondolatok, hogy nem vette észre, hogy valaki követi.
 CITROMFA

London, 1978. november 30.

Mindössze két órával a gyilkosság előtt Pembe egy kurd szerelmes

dalt, a Susan Susie-t dúdolta. A dal szomorú volt, de nem érezte magát
boldogtalannak. Bár nem szabadult meg az aggodalmaitól, testvére
érkezése megerősítette az életbe vetett hitét, és vadonatúj reményt adott.
Nemrég írt Ademnek egy levelet, és arra kérte, hogy hivatalosan is
váljanak el útjaik. Még nem érkezett válasz. Ha kell, Pembe fogad majd
ügyvédet. Válópert indít. És ezt nem Elias vagy más férfi miatt fogja
tenni. Az embernek csak egy élete van. Nem akart egy néma és szeretet
nélküli fészket, pezsgő életet akart, őszintét és világosat. Ademet talán
elszomorítja majd ez a döntése, de nem fog meglepődni. Sőt talán meg is
nyugszik, amiért nem neki kellett rászánnia magát erre a nehéz döntésre,
hanem Pembének. Iskendert nehéz lesz meggyőzni, ez kétségtelen, de
Pembe hitt abban, hogy ha őszintén elmond mindent, fia meg fogja
érteni. Nem fog hazudni, csak az igazat fogja mondani. Minden rendbe
jön majd. Teljes szívvel hitt benne.
Vacsorára egy Eliastól tanult tortát készített. Az alja tészta: liszt, vaj,
tojás és cukor. A teteje citromos krém: öt tojássárgája, margarin,
porcukor, kukoricaliszt. Jamilának lesz meglepetés. Gyerekként
odavoltak a sós citromért, sőt még egy mondókat is kitaláltak: A
savanyúhoz rakj egy kis sót, meg ne edd, feküdj le mellé! A nővérük,
Hediye sosem tudta megenni, mert ahányszor csak megkóstolta, arca
grimaszba rándult.
Jamila étvágya nem volt már a régi. Mióta Londonba érkezett, nem
evett még egy rendes falatot sem, és magáról sem beszélt még.
Megváltozott. Szemét sötét karikák árnyékolták, mosolya is erőltetettnek
tűnt. Ezeket az aprócska változásokat csak Pembe vette észre, a gyerekek
semmit sem sejtettek. Ők egyre azon csodálkoztak, hogy nagynénjük és
anyjuk még mindig mennyire hasonlítanak egymásra. Pláne amikor
Jamila levette a saját ruháját, és Pembéét vette fel helyette, és a haját is
úgy fésülte, mint a nővére, lehetetlen volt megkülönböztetni őket.
Miután a tojásokat összeütötte, majd felverte a cukorral, begyújtotta a
sütőt. Eszébe jutott Elias tanácsa, hogy bőven tegyen hozzá reszelt
citromhéjat. A citromot és a narancsot az erkélyen tartotta egy
bambuszkosárban. Szeretett volna citromfát ültetni, de a londoni hideg
időben mindegyik megfagyott. Még mindig ugyanazt a dalt dúdolta,
amikor kilépett az erkélyre. Tekintete akaratlanul az erkélyrácson túlra, a
lenti utcára siklott. Látta, amint ikertestvére, kezében szatyrokkal
befordult a Lavender Grove-ra. Kihajolt az erkélyen a rácsok felett, és
integetett:-Jamila… nézz fel! Itt vagyok!
Ahogy testvére az erkély felé emelte a tekintetét, Pembe
elmosolyodott. Viselkedése mögött gyermeki egyszerűség – leheletnyi
vékony infantilizmus –, végtelen szeretet és egy kis irigység rejlett. Ez
utóbbi mindig jelen volt. Mindig is irigyelte Jamilát. Bármennyire
hasonlítottak is egymásra, nem voltak egyformák. Jamila természetes
kisugárzással rendelkezett; ahogy a virág vonzza a méhet, ő is
ugyanolyan könnyed vonzerővel hatott az emberekre. Pembétől eltérően
életteli és éleslátású volt, határozott és megfontolt.
– Tortát sütök neked!
– Mit csinálsz? – kérdezte Jamila, mivel egy mellette elhaladó autó
miatt nem értette, hogy mit mondott.
– Azt mondom, hogy… – Pembe hirtelen elhallgatott. Ekkor vette
észre Iskendert.
Rájött, hogy nagyfia a nővérét követi. Iskender szeme összeszűkült,
acélcsíkká vált, tekintete megkeményedett, álla összehúzódott, ajkai
mozogtak. Mintha magával perelt volna, érthetetlen szavakat suttogott.
Pembe nem fogta fel azonnal, hogy mi történik. Látta, hogy Iskender
odalép Jamilához, de még akkor sem értette, mi zajlik, amikor Iskender
előrántott egy kést. Végül azonban fellebbent a szeme előtt lévő lepel, és
egyszeriben rádöbbent a valóságra. Érezte, hogy eláll a lélegzete.
Citrommal a kezében átvágott a nappalin, és zihálva leviharzott a
lépcsőn, majd kirohant az utcára.
Pembe rohant. Csak két és fél méter választotta el attól, hogy tanúja
legyen, ahogy fia megkéseli a nővérét. Iskender, mintha mihamarabb
szeretne túl lenni a dolgon és menni az útjára, kapkodva meglendítette a
kezében tartott tárgyat. Az acél leírt egy félkört a levegőben, majd Jamila
mellkasának jobb oldalába fúródott. A háttérben Pembe fájdalmasan
nyöszörgött. Azonnal tudta, a lelke legmélyén érezte, hogy a kés
ikertestvére szívét találta el.
Iskender hátralépett és megállt, összevont szemöldökkel bámulta a
kezében lévő fémtárgyat. Tanácstalannak tűnt. Mintha addig a pillanatig
egy zsinóron rángatott báb lett volna, és csak most eszmélne álmából.
Megrázta magát, elhajította a kést, majd elrohant az ellenkező irányba.
Pembe hallotta, hogy valaki sikít. A szélben sokszorozódó, távoli
hangorkán; szívszaggató, fájdalommal leli kiáltás volt. Időbe telt, amíg
megértette, hogy ő maga adta ki ezt a hangot. Nem bírt megmozdulni,
test nélküli jajszó volt. Egész lénye egy végtelen visszhangban
összeolvadó sikollyá zsugorodott, mely akaratától függetlenül, spirál
alakban tekeregve egyre hangosodott, majd lelkébe visszatérve
visszaverődött.
Tágra nyílt szemmel, gombóccal a torkában odaugrott a testvéréhez. A
szatyrok tartalma szétszóródott az utcán. Kenyér, sajt, savanyú alma, egy
marék bazsalikom, és egy csomag kardamom…
Olyan volt, mint egy alvajáró, amikor átölelte a nővérét. Megcsókolta
Jamilát – a homlokát, a nyakát, az arccsontjait. Megnézte a pulzusát: nem
vert a szíve, teste merev volt, kezdett kihűlni. Arcából kiszökött a szín, az
egyetlen, ami megmaradt, az a szívén lévő sebbel egyező színű rúzs volt.
Pembe remegni kezdett, mintha övé lett volna a cseppenként elillanó élet.
Némán sírva, talán százszor is elringatta a karjában testvérét, előre-hátra;
láthatatlan bölcsőként. A földön terebélyesedő vértócsa sötétlett. Rohanó
lábak hangjai, rettegéssel teli sutyorgás ütötte meg a fülét. Aztán jóval
később meghallotta a sakon beforduló mentő szirénáját. Kocsiajtók,
rendőrségi adóvevők… Minden olyan álomszerű volt. Valaki vagy
valami megérintette, kézen fogta és felsegítette. Mint egy vak ember,
maga elé nyújtott kézzel haladt, az aszfaltot keménynek érezte pomponos
papucsaiban. Szeme elé könnyfátyol ereszkedett.
Azt mondták, várjon a rendőrautó mellett, hogy vallomást tegyen, de
nem értette. Ha értette volna, akkor sem engedelmeskedik. Mintha
valami rémálomban lenne, amelyből nem tudott felébredni, elindult.
Eközben a szemtanúk a történteket mesélték – ki a rendőrségnek, ki a
többieknek, ki ismeretleneknek.
Egy, a felfordulást csak most felfedező idős asszony – egy jószívű
albán szomszéd – közeledett az utca másik vége felöl. Döbbenten és
rémülten rohant a földön heverő testhez. Sikítva, kiabálva térdre rogyott.
– Ó, szegény Pembécském! Mi történt veled? Drága szomszédom!
Eközben az utca másik végét elérő Pembe tetőtől talpig
megborzongott. Milyen különös érzés, amikor valaki az ő nevével gyújt
siratóénekre. Felállt a hátán a szőr, ugyanakkor furcsa fásultság tört rá. A
lába rög, nyelve néma. Bánata olyan mély volt, hogy megdermedt a
lelke. Nem állt meg, és nem nézett vissza. Karját összefonta a mellén, és
mintha erős széllel szemben gyalogolna, fejét előreszegezve felszívódott
a tömegben.

Pembe aznap az utcákon bujkált, a város olyan részein sétált, ahol

korábban még sohasem járt. Tudta, hogy amíg Iskender szabadon van,
addig sem haza, sem Eliashoz nem mehet. A fia bármelyik pillanatban
rájöhet, hogy tévedett, és a nyomába eredhet. Gyásza olyan mély volt,
hogy nem is tudott magára gondolni, ám annyira rettegett, hogy nem
tudta átadni magát a testvére elvesztése miatt érzett fájdalomnak sem.
Időnként megállt és mélyeket lélegezve próbált lecsillapodni. A
Kristátyolló környékén körözött, végül a bejárat előtt találta magát. Egy
autó mögé rejtőzve nézte Rita profilját az üvegen keresztül. Két vendég,
valamint egy padlizsánlilára festett hajú, fiatal lány volt odabent, akiről
úgy gondolta, hogy Rita új segédje lehet.
Pembe az üzlet hátsó bejáratához ment, hogy bejusson az udvarra, ahol
a törülközőket és a kötényeket szárították. Ha szerencséje van, talál ott
valamit, amit magára kaphat. A blúzát beszennyező vért igyekezett
eltakarni maga előtt összekulcsolt karjaival. Kész csoda, hogy az
emberek eddig nem vették észre! Talán csak úgy tettek, mintha nem
látnák. Amint Pembe kinyitotta a kaput és belépett, rögtön megtorpant.
Rágógumizva, a bentről kihallatszó zenére ringatózva kijött az új
segéd, hogy összegyűjtse a törülközőket. Késő volt visszafordulni,
ráadásul Pembének nem volt hova elrejtőznie. Egymásba botlottak.
Megálltak, és meglepődve néztek egymásra.
– Elnézést – mondta Pembe égő arccal. Előrelépett, lekapott egy
kötényt, és elszaladt.
– Hé! Mit képzel?! – kiabált a segéd. – Tolvaj!
Csakhogy Pembe már messze járt.
A következő néhány órában céltalanul bolyongott, a téli nap erősen
tűzött a tarkójára. Nem volt hová mennie. Ha feladja magát a
rendőrségen, kivallatják, Nem érti a nyelvüket, nem tud válaszolni a
kérdéseikre; végül még őt találják bűnösnek. De ha vele jól
viselkednének is, nem tudnák megakadályozni, hogy a történet botrányos
részletei kiszivárogjanak a sajtóban.
 A szomszédoknál nem húzhatta meg magát. Ki vállalna ekkora
kockázatot? Abban biztos volt, hogy Iskender nem magától tette, valaki
biztosan irányította. Ha így van, ki állhat a háttérben? Tariq? Vagy a
férje? Talán a két testvér összefogott és felbujtották Iskendert, hogy a
tulajdon anyjára támadjon? Zúgott a feje. Eliason kívül senkiben sem
bízhatott meg. De elég volt csak rágondolnia, máris remegett. Eddig
tartott. Soha többet nem találkozhatnak. Elias biztonságban lesz így. Még
jobb, ha azt hiszi, hogy meghalt.
A hónapok óta a keblén melengetett bűntudat aljas kígyóként napról
napra hízott és immár minden csúfságával előbújt, és a lelkét kezdte
mardosni. Magát hibáztatta. Az Eliashoz fűződő kapcsolata hozta a fejére
a bajt. Már a tragédia bekövetkeztének pillanatában felmentette
Iskendert, magát pedig befeketítette. Nagyon szerette volna látni a másik
két gyermekét. Vajon mit tesznek majd, amikor megtudják, hogy
nagynénjük meghalt, anyjuk pedig eltűnt? Mit mond majd nekik a
rendőrség, és mit fognak ők mondani a rendőrségnek?
Bár tudta, hogy veszélyes sötétedéskor mászkálni, visszatért a saját
kerületébe. Amennyire csak tudott, rejtőzködve, a hátsó kerteken,
udvarokon, garázsokon át elérte a Lavender Grove-ot, de útközben a
bokrok összekarcolták a bokáját. Ahol Jamila órákkal azelőtt a földre
rogyott, most egy krétával körberajzolt sziluett volt. A gyilkosság
helyszínét kordonnal vették körül, a közelben két-három ember
cigarettázva beszélgetett.
A lakás ajtaját tárva-nyitva találta. A részvétnyilvánításra érkezők
egymásnak adták a kilincset, ételekkel megrakott tálcákat cipeltek.
Sírást, átkozódást hallott, de a szavakat nem tudta kivenni. Nem mert
közelebb menni, kénytelen-kelletlen távozott.
Pembe, aki világéletében tisztaságmániás volt, aznap éjjel egy
bankfiók előtt, egy koszos sarkon kuporodott le. A közeli nyilvános
WC-t használta, egy étteremből kért vizet és ételt; sírva szenderedett el.
– Ébresztő! Húzz el onnan, te szemét!
Egy hajléktalan férfi cövekelt. felette. Magas volt, lógó sörhassal és
sűrű szemöldökkel. – Mi dolgod a helyemen, te isten átka?
Pembe rémülten felugrott, szája remegett: – El… elnézést.
A férfi felé tántorgott. A szaga Pembe arcába csapott. Bor, dohány és
húgy keveréke. Felhagyott a támadással, nyújtózkodott.
– Hová mész, kicsim? Mitől félsz?
 A férfi addig nézte Pembét, amíg az be nem fordult a sarkon, és eltűnt
szem elől. Aztán, mintha csak valami általa ismert viccen nevetne,
kuncogva lefeküdt a még meleg sarokra. Sóhajtva lehúzta a bakancsát, és
dörzsölni kezdte a lábát. Épp úgy, mint pár napja a buszon.
 ESMA

London, 1978. december 1.

A konyhában olyan sok étel halmozódott fel, hogy ha hetekig ennénk,

akkor sem fogyna el. A csordultig teli fazekakban és lábasokban lévő
ételek erős és intenzív illatai keringtek; a pultot, az asztalt, sőt a padlót is
ellepték a börekek és az édességek. Fogalmam sem volt, hogy ki fog
megenni ennyi mindent, mivel rajtam és Yunuson kívül senki sem marad
a lakásban. A részvétnyilvánításra érkezőknek nem akart vége szakadni,
és minden vendég hozta magával a tálcáját. A nappaliban mindenféle
korú nő ücsörgött. Régi szomszédok, csak látásból ismert asszonyok, és
teljesen ismeretlen arcok is akadtak. Meral néni minden alkalommal
felállt, hogy fogadja az érkezőket, és minden látogatóval még egyszer
sírva fakadt. Yunusszal egy sarokban kuporogtunk, ott is voltunk, meg
nem is – olyanok voltunk, mint két vergődő halacska egy kiszáradt
akváriumban. Aki csak belépett az ajtón, mindenki minket nézett, minket
sajnált. Bár láttuk és hallottuk a vendégeket, üres tekintettel néztük a
környezetünket. Agyunkat egy olyan titok kötötte le, melyről csak mi
tudtunk. A mentőbe rakott és kórházba szállított személy Jamila néni
volt, nem pedig az anyánk. Ezt nem mondtuk el senkinek.
– Minden az én bűnöm – súgta Yunus elfúló hangon.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Egyedül hagytam a nénikémet…
Megragadtam a kezét. – Nem te vagy a bűnös, hanem Iskender!
– Anya hol van?
– Erre én is kíváncsi vagyok.
Egy órán belül választ kaptunk a kérdésre. Dél körül megint nyílt az
ajtó és belépett egy tetőtől talpig zöldbe öltözött nő, még a fején lévő
prémes sapka is zöld volt. A többi vendégnek tátva maradt a szája
csillogó ékszerei, festett körme, és különös megjelenése láttán. Én
azonban megörültem, amikor észrevettem: – Ó, Rita… – szaladtam oda
könnyes szemmel.
A konyhaasztalnál ültünk le, távol a kíváncsi tekintetektől.
– Anya nem halt meg – suttogtam.
Rita bólintott.
 – Nálad van?
Újabb bólintás.
Aznap reggel, amikor Rita munkába ment, az ajtó előtt találta régi
beosztottját, aki ott aludt. Megkérdezte tőle, mi történt, de semmit sem
tudott meg. Erre fogta Pembét, és a hátsó részen található
gyantázószobába vitte. Teával kínálta, majd a függönyöket behúzva
bezárta az üzletet. Azután segített megmosni a kezét és az arcát,
letisztítani a ruháját, és nézte, ahogy keservesen sír.
– Nálad maradhat egy ideig? – kérdeztem. – Csak amíg eldöntjük,
hogy mit csináljunk.
Rita ezúttal megrázta a fejét. A barátja sohasem egyezne bele, hogy
Pembe velük maradjon, ráadásul Rita szerint a férfi nem tud titkot tartani.
– És van még valami – bökte ki Rita. – Pembe azt kéri, hogy menj el
erre a címre.
Átadott egy papírdarabot, amelyen Elias neve és címe állt.
– Jó, de mit mondjak neki?
– Anyád nem akarja, hogy tudja, hogy életben van. Jobb ez így.
Mást nem beszéltünk. Kicsit később kikísértem Ritát az ajtóig. Rita
eljátszotta a szerepét, amikor elváltunk, könnyek közepette átölelt. –
Őszinte részvétem, egyetlenem. Nagyon szerettem anyukádat.

Naplemente után Yunusszal sikerült szerét ejtenünk, hogy kiszökjünk

a lakásból. Kéz a kézben léptünk be a Kristályolló hátsó bejáratán. Míg
élek, nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egyszerre sírva és nevetve
anyánk karjába vetettük magunkat. Anya megviseltnek tűnt, arca beesett,
szeme alatt lila karikák éktelenkedtek.
Yunus anyánk mellére hajtotta a fejét. – Mindenki azt hiszi, hogy
meghaltál.
– Tényleg?
– Minden az én hibám – mondta Yunus. – Egyedül hagytam a
nénémet. Elmentem a barátaimmal, és egyedül küldtem haza.
Anya megcsókolta. Aztán engem is. – Beszéltél vele? – kérdezte
suttogva.
Beszámoltam az Eliasnál tett látogatásomról. Anya mintha félálomban
hallgatta volna, válla előreesett, arca összetört.
– Csúnya dolgokat mondanak rólad – szólt közbe Yunus. – Soha
többet nem beszélünk velük.
 Így tudta meg Anya, hogy az egész környék erről pletykál. Néhányan
azzal vádolták, hogy foltot ejtett a család becsületén, és hogy ő az oka,
amiért a fia ilyen sötét útra tért.
Rosszallóan néztem a testvéremre. – Holnap lesz a temetés. Meral néni
mindent elintéz.
És ekkor Yunus szorosan átölelte Anyát, vagy azért, mert már tervezte
egy ideje, vagy, mert rosszul érezte magát amiatt, hogy az imént nem
tudta tartani a nyelvét.
– Ne aggódj! Tudom, hogy hova foglak vinni – jelentette ki, – Van egy
biztonságos hely. Ott senki sem ad át a rendőrségnek.
A gyerek, látván, hogy milyen értetlenül néznek rá, határozott
arckifejezéssel hozzátette: – Bízzátok csak rám a dolgot, rendben?
Így ugyanaznap este a harminchárom éves, és a hivatalos
dokumentumok szerint már halott Pembe Toprak egy romos házban
találta magát Hackneyban, melyet egy csoport őrült punk tartott
megszállva.
 A TAKARÍTÁS

London, 1978. decemberi.

Az ágyban ülő Pembe arca úgy festett, mint egy fáradt maszk.
Átkarolta a térdét, ujjait egymásba kulcsolta. Mintha egy kéz szorítaná a
bordáit, mellkasában egyre nagyobb nyomást érzett, egyre erősebb lett a
szorítás. Alig kapott levegőt. Fájt a nyelés is.
Hallgatta a sötétségbe temetkezett kopott ház hangjait. A levegőben
fanyar szag terjengett. Por, izzadság, ócska bútorok, penészes lepedők,
koszos ágyneműk, üres üvegek, teli hamutartók mindenfelé.
Gyermekkori emlékei keltek életre, hiszen most is olyan szobába került,
ahol rengeteg ember aludt összezsúfolódva. Eszébe jutott, ahogy hét
testvérével összeölelkezve, egymást melengetve aludtak. Akárhány
pokrócot terítettek magukra, éjszaka mindig fázva ébredt, mert valaki
lehúzta róla a takarót. És amikor megfogta a legközelebbi plédet, és a
fejére húzta, hogy amennyire csak lehet, betakarózzon, akaratlanul egy
másik lánytestvéréről rántotta le a takarót.
Most átadta magát egy korábban ismeretlen kimerültségnek, és az alvó
ifjakon túli, az ablaküvegen kívüli lehangoló ürességbe meredt. Így telt el
egy óra vagy talán több is. Lehetetlen volt mérni. Egy idő után a
horizonton feltűntek az első fények. Vörös fények, hegyesek, mint a nyíl.
Hajnalodott a város felett. Keserű érzés szorongatta a szívét.. Hamarosan
mindenki felébred. Reggelit készítenek, közben viccelődnek.
Elfogadták, hogy Pembe náluk húzza meg magát, és minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy ne zavarják, de kíváncsiak voltak rá, ki ő, és mit
keres itt; folyton kérdezgették. Mivel nem olvastak újságot, semmiről
sem volt tudomásuk. Csak annyit vártak el, hogy vendégük
alkalmazkodjon hozzájuk. Nem tudták, hogy mióta Pembe elvesztette az
ikertestvérét, élőhalott volt.
A lakásfoglalók többsége szeretett sokáig aludni, de az önkormányzat
és a köztük lévő konfliktus miatt most ébernek kellett lenniük, így azok a
napok már a múlté voltak, amikor kedvükre lustálkodtak. Ezért reggel
nyolckor már mindenki talpon volt, magára kapta az, előző napi ruháit,
rágyújtott az első aznapi cigarettára, vagy a repedt mosdókagylóban
folyó cérnavékony vízsugárért lökdösődött. Még a lustaságból első
helyezett Lopós is felkelt.
Tobiko a konyhában téblábolt, Pembét nézte, aki egy hadseregnek
elegendő palacsintát sütött éppen.
– Azta, de jó illata van! – jegyezte meg elismerően.
Pembe halványan elmosolyodott. A feladatára fókuszált, gyorsan
dolgozott, de gondolatai sok kilométerrel odébb jártak. Pár perccel
később átnyújtott egy tányért Tobikónak, melyen egymásra rakott
palacsinták sorakoztak.
– Menj, és egyetek! – mondta.
Tobiko megtorpant. – És te?
– Én majd később eszem.
– Nagyon szeretjük a fiadat – közölte Tobiko továbbra is ott
ácsorogva. – Ő a mi kabalánk. És izé… Nem tudom, mi bánt, de Yunus
azt mondta, hogy van valami problémád, és egy ideig itt kell rejtőznöd.
Addig maradhatsz velünk, ameddig csak akarsz, de tényleg. Persze ha az
önkormányzat mindannyiunkat ki nem hajít az utcára, de akkor meg
találunk másik helyet. Szóval bármi lesz, ne aggódj!
Pembe az akkori sebezhetőségében olyan erős anyai gyengédséget
érzett Tobiko iránt, hogy könnybe lábadt a szeme. Megölelte. Tobiko
pedig ugyanígy reagált erre a váratlan szere tetnyilvánításra. A pillanat
varázsát a nappaliból torkaszakadtából üvöltő Lopós törte meg.
– Hé! Éhen halunk! Enni akarunk!
Tobiko nevetve fogta a tányért, és bement.
Ahogy Pembe egyedül maradt a konyhában, söprögetni kezdett egy
ritkás seprűvel, amit ott talált. Attól félt, ha nem azt teszi, mint mindig,
elveszíti az eszét. Így órákon át, a fiatalok csodálkozó pillantásaitól
kísérve az elfoglalt ház minden sarkát feltörölte, kisöpörte, felmosta,
kitisztította, kitakarította, kifényesítette. Olyan mániákusan takarított,
hogy senki sem merte kigúnyolni, és senki sem mert rászólni, hogy
hagyja abba. Ráadásul erőfeszítése fertőzőnek bizonyult, mert
hamarosan mások is beálltak.
Estefelé Pembe még mindig serényen dolgozott, a fiatalok pedig
lábujjhegyen közlekedtek e mellett a más kultúrából, más nyelvi
környezetből és egy másik világból idecsöppent nő mellett, és
megindultan figyelték, ahogy egy percnyi megállás nélkül, sírva takarít.

A shrewsburyi börtön, 1992

 Három hónappal a szabadulásom előtt a közeli kórház intenzív
osztályán egy idős nő kinyitotta a szemét, és hátfájásról panaszkodott.
Ezt leszámítva teljesen jól érezte magát. Az orvosok azt mondták, hogy
„csoda” történt. Amikor már képes volt beszélni, vallomást tett.
Megkérdezték tőle, ki volt az a férfi, aki egy hideg napon ellopta a
táskáját és leütötte egy törött üveggel. Részletesen leírta a támadóját.
Emlékezete kristálytiszta volt. A fantomképen szereplő személynek semmi
köze sem volt Zeeshanhoz. Hogy a dologról megbizonyosodjanak, a
hölgynek megmutatták a cellatársam fotóját. – Nem ő volt –jelentette ki a
nő. Aztán odavitték Zeeshant is, és megmutatták neki egy üvegfal mögül.
– Nem, nem ő volt – ismételte újra. A bíróság úgy döntött, hogy
újratárgyalják az ügyet.
– Repkedned kellene örömödben – mondtam. – Hamarosan szabad
ember leszel!
– Zeeshan amúgy is szabad ember – mondta. – Nem kell repkedni.
– Hiányozni fogsz.
Elkomorodott, nyelt egyet. – jó tanítványom voltál.
– Te sem voltál rossz tanár.
Válla megrázkódott a nevetéstől – Ne felejtsd el megcsinálni a házi
feladatot!
– Miféle házi feladatot? – kérdeztem. Elmagyarázta. Meghallgattam.
Aznap, amikor Zeeshan elment, leültünk még egyszer utoljára
meditálni. Más napokkal ellentétben nem gúnyolódtam, nem pufogtam. A
kemény padlón törökülésben ülve mélyen a lelkembe néztem, a szívembe,
a bennem rejtőző Énbe. És először, ha csak rövid időre is, sikerült a
háborgó lelkemet lenyugtatni és elhallgattatni.
Aznap este, miután Zeeshant kiköltöztették, elnyújtóztam az emeletes
ágyamon, és gondolkodtam. Hiányzott. Utoljára akkor éreztem így,
amikor Sirály meghalt. Eszembe jutott a dolog, amire megkért. A leckém!
Megpróbáltam. Ez volt a legnehezebb feladat, amit addigi életemben
csináltam. Zeeshan azt kérte tőlem, hogy írjak egy levelet anyámnak,
amit szabadulásomkor magammal viszek, és személyesen átadom neki. A
kezemben ceruza, nekirugaszkodtam, abbahagytam. Némelyik levél nem
volt rossz, de a többségük nem tetszett. Sok dolog hiányzott belőlük.
Minden alkalommal összetéptem, és elölről kezdtem az írást, de semmire
sem jutottam. Ahogy Zeeshannak megígértem, mindennap írtam valamit,
ha keveset is. Kicsit meditáltam. McLaughlin őr jött, ment. Még mindig
nem kedveljük egymást, de már nem esünk egymás torkának.
Aztán egy nap írtam valamit, ami nem tűnt olyan pocséknak, mint a
korábbiak. Úgy döntöttem, hogy ezt megtartom. Zeeshan azt mondta,
hogyha befejezem a levelemet, mindennap írjam le egy üres lapra,
tisztázzam, amíg meg nem tanulom kívülről, elejétől a végéig. És én így is
tettem.

Drága Édesanyám!
Ezt a levelet nem adom fel postán, ha Allah is úgy akarja, saját kezűleg
viszem el neked. Idén felnyílt a szemem. Volt egy bolond zárkatársam.
Szeretnéd, ha ismernéd. A neve Zeeshan. Sokat segített nekem. Ezt akkor
értettem meg igazán, miután elment. Milyen kár, hogy annak az értékét,
ami a birtokunkban van, mindig csak azután fogjuk fel, miután
elveszítettük.
Bárcsak lenne egy időgép, és újra tizenhat éves lehetnék!
Semmiképpen sem követném el azt, amit régen tettem. Mert ismerem a
következményeit. Senkinek sem akartam ekkora fájdalmat okozni. Sem
neked, sem a testvéreimnek, sem megboldogult nagynénémnek. De a
múltat nem tudom megváltoztatni. Egyetlen pillanatát sem. Zeeshan azt
mondja, hogy „a mát jobbá teheted”. Ebben sem vagyok biztos. De
igyekszem, tényleg. És remélem, hogy újra befogadsz az életedbe, és
meg tudsz nekem bocsátani. Jövök, hogy kezet csókoljak neked, anyám!
Imádkozz értem mindennap!

Iskender Toprak
 ESMA

London, 1992. szeptember 12.

Szombat reggel a reggelit készítem. Most csináltattuk ezt a konyhát.

Egy vagyonba került, többe, mint amennyit megengedhetünk
magunknak. De a férjem ragaszkodott hozzá. – Mindenből a legjobb
legyen! – mondta. Ezt kaptam tőle a házassági évfordulónkra.
Faszekrények, juharfaszínü parketta, polc alatti világítás, a legutolsó
modellű hűtőszekrény, flancos gyümölcsfacsaró. Elegáns, erős és
mutatós. Legalábbis a katalógus szerint, Lárifári!
A tojásokat megfordítom, és nézem a megsült részüket, amik most
felülre kerültek; az ember múltja is apránként jön szembe vele. Nem
vagyok tapasztalt szakács, ügyetlen vagyok. Talán mert mindig versenyt
futok az idővel. Sem a tegnaptól nem bírok elszakadni, sem a holnapra
összpontosítani. Semmi sem maradt abból a lányból, akinek
világmegváltó gondolatai és ragyogó szavai voltak. Ha a régi énemre
gondolok, önkéntelenül úgy érzem, elárultam önmagam. Azt is tudom
azonban, hogy nem más csapott be, hanem én magam.
A lányaim az asztalnál ülnek, és a kedvenc rajzfilmjükről vitatkoznak.
Mint mindig, most is ellenkező véleményen vannak. Hallom őket, de a
gondolataim papírsárkányként kavarognak, melyet ide-oda dobál a szél.
Bármilyen szorosan tartom is a zsinórját, nem állapodik meg.
– Anya, mondd meg a másik lányodnak, hogy fogja be a száját! – kéri
Layla.
– Rendben, kicsim, megmondom – válaszolom, miközben leveszem a
serpenyőt a tűzről.
– De anya! – kiabál Jamila.
– Bocsánat, mit mondtál? – kérdezem, de már késő.
Amikor megfordulok, az egyikük szája a füléig ér, a másiké viszont
sírásra görbül.
A férjem siet a segítségemre. – Hagyjátok anyátokat! Tele van a feje.
– Miért? – kérdezi Layla.
– Az előbb beszeltünk róla, édesem – mondja Nadir kedvesen.
– Jön a nagybátyátok. Anya régóta nem látta a bátyját, ezért olyan
izgatott.
 – Aha – mondja Layla. Arcán nyoma sincs a meglepetésnek.
Észreveszem, hogy Jamila figyelmesen néz az apjára, sötét
mandulavágású szeme dacosan csillog. Szeme egyáltalán nem hasonlít
annak a nőnek a szemére, akiről a nevét kapta. Hirtelen megkérdezi:
– Ti mind a ketten hazudtok nekünk?
A kezem, mellyel épp a tojásokat osztom, megáll a levegőben.
Hallgatom az ezt követő csendet, nincs kedvem megszólalni.
Nadir, mint mindig, nyugodt, megőrzi a hidegvérét. – Nem beszélhetsz
így a szüleiddel.
– Bocsáááánat – mondja Jamila énekelve.
– Szóval, mit akartál kérdezni?
Jamila elégedett, hogy magára vonta a figyelmet, és ajkával
csücsörítve megkérdezi: – Iskender bácsi tényleg Alaszkában dolgozik?
Nem hiszem el. Szerintem…
Szeme az asztalt pásztázza, mintha valami kapaszkodót keresne. –
…orosz ügynök.
– Hidd csak ezt! – vág közbe Layla.
– Tényleg! Jéghegyeket bombáz.
– Nem is!
– De igen!
A tányérokra néhány szelet paradicsomot és egy-egy
bazsalikomlevelet teszek, és míg az asztalhoz viszem, azon töprengek,
hogy vajon könnyebb lett volna-e az életünk, ha a bátyám az oroszoknak
kémkedik.
Később, amikor a lányok a szobájukba mennek, hogy a szülinapi
partira készülődjenek, Nadir átölel. Lehajtott fejjel nézek rá. Nézem
szeretettel teli szemét, arcvonásait, homloka vékony ráncait. Sűrű,
göndör haja, mintha a gravitációval dacolna, felmered, nem hajlandó
eltakarni a fülét. Őszes halántéka utal a korára. Tizenhat évvel idősebb
nálam. Pont akkora a különbség közöttünk, mint Elias és anyám között
volt. Azt mondom magamnak, hogy ez csak véletlen.
Szeretem Nadirt, de nem nevezném szenvedélyesnek a
kapcsolatunkat. A szívem mélyén különféle érzésekből – tisztelet,
ragaszkodás, csodálat, hála – elegyet alkottam. Hálás vagyok, amiért
kihúzott az örvényből, mely kis híján elnyelt. Amikor azt halljuk, hogy
valaki így beszél a társáról, az ilyen emberről elmondhatjuk, hogy a
szerelem „jobb emberré” tette. Addig úgysem hisszük el, hogy ilyesmi
létezik, amíg velünk is meg nem történik.
1978 novemberében a családunk szétszóródott, és mint a hóember a
perzselő napon, semmivé lett. Egyszeriben semmi más nem maradt régi
életünkből, mint egy saras hókupac. Ami egykor épnek és stabilnak tűnt,
darabokra hullott. Yunus és én egy ideig Tariq bácsinál és Meral néninél
laktunk. Bár sem kedvesség, sem nagylelkűség terén nem volt okunk
panaszra, minden percet utáltam, amit ott töltöttem. Sohasem bocsátom
meg nekik, hogy a gyilkosságot megelőző hetekben mérgező pletykákat
terjesztettek anyámról. Bár az otthonukban éltem, a kenyerüket ettem, és
azokban a ruhákban jártam, melyeket ők vettek, az általam legjobban
utált emberek közé tartoztak. Apám képeslapokat, ajándékokat és pénzt
küldött Abu-Dzabiból, de az évek múlásával ritkult az érintkezés. Végül
semmi hírt nem kaptunk már róla. Nagybátyám és nagynéném ameddig
csak tudták eltitkolták, hogy öngyilkos lett. Takargatták és elferdítették
az igazságot. Nagyon is tisztában vagyok vele, mert most én is ugyanezt
teszem a saját gyerekeimmel. Családi hagyomány nálunk, hogy az
igazságot elkendőzzük, elérhetetlenné vagy érthetetlenné tegyük.
Az azokkal az évekkel kapcsolatos emlékeim mind tele vannak
fájdalommal. Az elkeseredettség mocsarába süppedtem, és a haragom
volt az egyetlen kötél, amely fenntartott, és lehetővé tette, hogy életben
maradjak. Mindenkire haragudtam, legfőképpen Iskenderre. Ez Mrs.
Thatcher miniszterelnöksége elején történt, nagy változásokat éltünk át.
Anglia, mint egy mély téli álmából ébredő óriás, gyorsan távolodott attól
az országtól, ami volt. Az iskolai osztályzataim, mint mindig, nagyon jók
voltak. Az Oktatási Minisztérium kiemelt figyelmet fordított a
helyzetünkre, és kis idő múlva Yunust is és engem is egy bentlakásos
iskolába küldtek Sussexbe. Az eltávolodás, ha csak kismértékben is,
hasznosnak bizonyult. Még nem álltam készen elengedni a haragomat,
nem vettem észre, hogy nem vezet sehová, továbbra is kitartottam a
dühöm mellett, fuldokoltam benne. A bentlakásos iskola után a Queen
Mary College-ben tanultam angol szakon. Aztán találkoztam Nadirral.
Nadir tudós ember, akadémikus, aki az egyetemes értékekben és az
objektív igazságban hisz. Gázában született, egy palesztin
menekülttáborban nőtt fel, és a rokonai segítségével – akik
finanszírozták a tanulmányait – került hazájából Angliába. Azután
érkezett Manchesterbe, hogy megjelent a Beatles Sárga tengeralattjáró
című albuma, hogy Nixon elfoglalta a miniszterelnöki széket, és Arafat a
PFSZ elnöke lett. Hallgatag volt, visszahúzódó, de bizakodó. A
politikától a lehető legtávolabb eső foglalkozást választott magának:
molekuláris biológiát. Miközben a világ a háborúskodások egyre
gyorsuló örvényében sodródott, Nadir a rendezett és steril
laboratóriumában sejtmorfológiával foglalkozott.
A rokonai még mindig Gázában élnek. Sokszor találkoztam velük.
Népes család. Melegszívűek, büszkék, kíváncsiak, és be nem áll a szájuk.
Nagynénik, nagybácsik, nagyapák, nagyanyák, unokaöcsök. Figyelem a
férjemet, milyen, amikor a rokonaival van. Feszülten keresek valami
jellembeli változást, valami forrongást a jól nevelt és nyugodt felszín
alatt De Nadir mindenhol és mindenkivel ugyanolyan kedves. Nincs
olyan helyzet, melyet dühvel vagy pillanatnyi felindulással kezelne.
Szeret mindent átgondolni, megfontolni. Soha nem kapkod, nem bánt
meg senkit. Nem csodálom, hogy Yunusszal olyan jól megértik egymást.
– Jól vagy? – kérdezi.
Bólintok. Egyedül maradni, pillanatnyilag ez minden vágyam.
Anélkül hogy hozzáérnék bármihez, otthagyni a tányérokon lévő
maradékot, az asztalterítőn lévő morzsákat, a csészéken megtelepedett
foltokat és a múltam darabjait úgy, ahogy vannak, fogni a kabátomat, és
kilépni az ajtón, eltávolodni.
– Hosszú nap lesz – mondom.
– Miattunk ne aggódj! – válaszolja. – A kis szörnyetegeket majd
elhozom a partiról. Kell egy kis idő, hogy négyszemközt lehess a
bátyáddal.
Hallgatom a férjem akcentusát. A torokhangokat, az arab intonációt.
– Igazából ez az, ami aggaszt, hogy négyszemközt maradok vele.
Két tenyere közé fogja az arcomat, és ad egy puszit a számra. – Ne félj,
minden rendben lesz!
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy bárcsak ne lenne ennyire
megértő és bölcs! Nadir, amikor védtelen a fizikai vagy szóbeli
durvasággal szemben, alázatos attitűdöt vesz fel, és mindent megtesz,
hogy elkerülje a konfliktust. Ha valaki rosszat tesz vele (például az egyik
kollégája, aki korábban igazságtalanul bánt vele), azonnal beletörődik a
helyzetbe, sőt magát tartja felelősnek érte. És ekkor egyszeriben
rádöbbenek, hogy tudatosan vagy sem, de olyasvalakihez mentem hozzá,
aki szöges ellentéte a bátyámnak.
– Nem tudom. Talán jobb, ha nem megyek. Befuthat a nagybátyám.
Vagy mások is.
Felvonja a szemöldökét. Tudja, hogy ideges vagyok. Megválogatja a
szavakat. – El kell menned, látnod kell. Ha egy kicsit sem változott, ha
még mindig a régi, durva férfi, nem kell vele találkoznod többet. De most
feltétlenül oda kell menned, látnod kell, meg kell bizonyosodnod róla! –
Aztán olyat mond, ami egész nap a fülemben cseng: – Ne feledd, ő a
bátyád!
– Rendben, de mit mondok majd a lányoknak? Üdv, ez itt az eddig
soha nem látott nagybátyátok! Hogy miért nem láttátok? Mert börtönben
volt. Hogy miért? Izé, mert megölte a nagyanyátokat…
– Azt hiszik, hogy külföldön élt. Nem kell magyarázkodnod.
Legalábbis most.
Szemem megtelik könnyel, nehezen jön ki hang a torkomon, amikor
beszélek. – Te és Yunus azt szeretnétek, ha minden egyszerű és könnyű
lenne. Csakhogy a világ nem ilyen. Minden nagyon bonyolult.
Ajkát lebiggyesztve kedvesen utánoz engem.
– „Ne törődj a világgal! Holnap a szél úgyis szétszórja poraink,
igyunk, teljék kellemesen három lélegzetvételnyi életük!”
Önkéntelenül is elnevetem magam. – Már megint Khayyam?
– Természetesen, Omar Khayyam.29

Ez a férfi a kedves szavak és a magvas gondolatok embere. Néha az

egyszerűségig őszinte, és ez engem megőrjít. Ez a megbízható és jó
erkölcsű férfi azt vallja, hogy a becsület nem az ember hálószobájában
lakozik, hanem a szívében. Fogalmam sincs, mit lát bennem, és hogy
lehet az, hogy még mindig szeret. – Megyek, készülődöm – mondom.
– Rendben, édesem.
Valaha hittem abban, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, nagy
küzdelmek vártak rám, nagy ideák éltek bennem. Azt akartam, hogy a
világ körülöttem forogjon. Lehettem volna író vagy emberjogi harcos.
Az elnyomottak és kisemmizettek jogaiért kampányolhatnék a világot
bejárva. J. B. Ono – olyan híres művek szerzője, melyekből hiányzik a
szerelem…
Már csak halványan emlékszem rá, de az érettségi után egy ideig
írogattam. Az egyetemen is kiválóak voltak a jegyeim, a novelláim

29 11-12. századi perzsa költő. (A fordítók megjegyzése.)

kreatívak; akadtak emberek, akik hittek a sikeremben, de valami hirtelen
megváltozott. Elveszítettem az önmagamba vetett hitemet. Mint egy
virág, amely az üzletben csodálatosan mutat, de hazaérve érthetetlen
módon elhervad. Amint a megszokott környezetemből kimozdultam,
kialudt az íráskedvem is.
Ezután évekig semmit sem írtam, kivéve persze leveleket, ráadásul
milyen sok levelet! Rendszeresen írtam a börtönbe, és amikor külön
voltunk, Yunusnak is. Eliasszal (vele én vettem fel a kapcsolatot) és
Roxanával (ő vette fel velem a kapcsolatot) is leveleztem; mindketten
segítettek, hogy a helyükre kerüljenek ennek a kirakójátéknak a hiányzó
darabjai. És pontosan tizenkét éven keresztül hetente kétszer írtam
anyámnak kihagyás nélkül.
Aztán múlt évben, miután anyám meghalt, elkezdtem papírra vetni az
élettörténetét. Éjjel-nappal megállás nélkül dolgoztam, mert attól féltem,
ha csak egy pillanatra is megállok, elveszíthetem az íráskedvemet, és
minden szertefoszlik. Annyira személyes dolgokról írtam, hogy nagyon
fájt megosztani másokkal. Amikor a piszkozatot befejeztem, az
elidegenedés érzése mardosta a lelkemet. Ez a regény nem a sajátom.
A múlt egy padláson porosodó kagylóhéj ládikó; egyaránt tartalmaz
értékes holmikat és ócska kacatokat. Ha rajtam múlna, mindig zárva
tartanám, de a legkisebb fuvallat is felnyithatja a tetejét, és szétszórja a
tartalmát. Ilyenkor egyesével visszarakom őket. Darabonként.
Összegyűjtök és visszapakolok minden jó és rossz emléket, egészen
addig, amíg a láda egy váratlan pillanatban újra ki nem nyílik.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, csodálkozás, aggodalom és
izgalom közepette éltem. Órákon át sírtam. Amikor azt is megtudtam,
hogy ikerlányaim lesznek, azt éreztem, hogy életem csupán egy
láncszem egy történetfüzérben. Azon a kilenc hónapon keresztül a testem
olyan volt, mintha agyagból lenne, újra formázódott. A lányaim most
hétévesek. Az éjszaka fekete szaténjára emlékeztető hajával Layla, és a
megboldogult nagynénje nevet viselő Jamila.
Fent a hálószobában hallom a telefon csöngését. A féljem veszi fel.
Valami azt súgja, hogy Yunus az – a legvonakodóbb próféta nevét viselő
fiú. Az utóbbi időben a testvérem és a férjem mindennap hívják egymást.
Tudom, hogy rólam beszélgetnek. Robbanásra kész, folyamatosan
ketyegő időzített bomba vagyok a szemükben. Keresik a módját, hogyan
hatástalaníthatnának azzal a mindenkori racionális gondolkodásukkal.
 – Életem, Yunus beszélni akar veled – mondja Nadir.
Felveszem a telefont, és várom, hogy a férjem letegye a másikat, majd
vidámságot erőltetek magamra.
– Szia, lelkem.
– Hogy vagy, Esmám?
– Nagyon jól – mondom. – Veled mi újság? Milyen ott az idő?
Ahelyett hogy válaszolna, egyből a dolgok közepébe vág.
– Mikor mész érte?
A háttérből zenekari próba hangja hallatszik. Zongora, gitárok, ney30.
A testvéremnek ma este koncertje lesz Amszterdamban. Látványos
kulturális esemény. Valószínűleg a királyi család tagjai közül is részt
vesznek rajta néhányan.
– Egy óra múlva indulok.
– Nézd, ööö… tudom, hogy nem könnyű. Sajnálom, hogy
cserbenhagylak. Bárcsak ott lehetnék!
– Nem gond, dolgod van.
A hangomban elcsípek egy ingerült felhangot. Nem tudom, Yunus is
észrevette-e, de nem válaszol.
– Tudod, mi jutott eszembe ma reggel? Az a nap, amikor
meglátogattam a bátyánkat. Hogy örült, amikor megtudta, hogy Anya
életben van! Elérzékenyült. Kár, hogy nem tud már találkozni vele!
Elfordítom a fejem. – De még milyen nagy kár!
– Jó lett volna… – mondja. – Jó lett volna, ha kezet tudott volna neki
csókolni, ha ki tudtak volna békülni.
Súlyos csend nehezedik ránk. Éppen amikor gyanakodni kezdek, hogy
megszakadt a vonal, Yunus hozzáteszi: – Szerintem Iskender eleget
szenvedett.
Érzem, hogy felforr a vér az ereimben. – Hogy mondhatsz ilyet? Nincs
olyan, hogy „elég”. Tovább kell szenvednie, hogy még rosszabb legyen
neki! Megölte a nagynénénket! Mindig önző volt, és önző emberként is
fog meghalni.
– Gyerek volt még.
– Nem volt gyerek! Ennek semmi köze az életkorhoz. Te voltál
gyerek. Mégsem tetted azt, amit ő. Iskendernek ilyen a személyisége.
– De ő volt közülünk a legidősebb. Te mindig panaszkodtál, hogy

30 Furulyához hasonló hangszer, (török) (A fordítók megjegyzése.)

lányként téged másként kezeltek, én meg azzal voltam elégedetlen, hogy
én vagyok a legkisebb. De sosem jutott az eszedbe, hogy az élet talán
Iskender számára is nehéz volt azokban a napokban? Hogy óriási nyomás
nehezedett rá?
– Persze, nagyon nehéz lehetett szultánnak lenni!
Felsóhajt. – Figyelj, nővérkém! Most le kell tennem. Hidd el, ha
tehetném, ott lennék.
Beszéljünk, ha megjöttem! Találunk valami megoldást. Együtt, mint
mindig. Rendben?
Mivel nem vagyok benne biztos, hogy milyen hang bukna ki a számon,
csak bólintok, mintha Yunus látna. Miután lerakom a telefont, a
fürdőszobába megyek, megmosom az arcomat, sminkelek. Ellenérzésem
van Yunusszal szemben amiatt, hogy meg tudott bocsátani, még ha
feledni nem is. Iskendert pedig gyűlölöm, mert megfosztott minket a
normális gyerekkortól. Az embernek szüksége van a családja melegére,
szeretetére, támogatására, mielőtt az élet hullámzó vizébe vetik. A mi
esetünkben viszont a családi háttér viharosabb volt, mint maga az élet.

Az elbűvölő réteket nézem, míg Shrewsbury felé haladok. Az idő

lelassult. Ismét Yunuson jár az eszem. Remélem, sikeres lesz a koncert.
Egyre híresebb a kistestvérem. Nadir azt mondja, hogy a tanítványai
ismerik és szeretik Yunus zenéjét. Büszke vagyok rá. És ha őszinte
vagyok magamhoz, még irigylem is. Én, aki eredetileg olyan kreatív
voltam, végül ilyen hétköznapi és házias életet választottam. A mindig
nyugodtnak és bölcsnek tűnő Yunus pedig álmait követve bejárja a
világot. Kíváncsi vagyok, vajon ez is Isten tréfái közé tartozik?
A testvérek közötti féltékenység bizonyára sosem szűnik meg. A
szülők elismeréséért folytatott versengés akkor sem ér véget, ha szülők
már nincsenek közöttünk.
Amikor megérkezem a börtönhöz, csodálkozom, hogy rajtam kívül
senki sem jött el. Várok. Sem Tariq bácsi, sem Meral néni, sem
szomszédok, sem barátok, sem rokonok. Hol vannak? Iskender régi
„haverjai” sem jöttek el.
Eltelik egy óra. A hűvös levegő elnyom minden hangot és behatol az
ember lelkébe. Kicsit meg is szomjaztam, de nem mozdulok. Ha
bemennék az épületbe, az őrök megkínálnának egy pohár vízzel, sőt talán
egy csésze teával is. Tőlük megtudhatnék néhány dolgot Iskenderről.
Csakhogy akkor később, amikor Iskender kijön, mindenki szeme láttára
kellene ölelkeznünk vagy kezet fognunk. Jobb, ha itt várok egyedül.
– Végül kinyílik a kétszárnyú ajtó. Mennyire más Iskender ebben a
megvilágításban, farmerban és bézs bársonyzakóban, mint amikor
utoljára láttam! Vigyáz magára, szívós. A járása megváltozott. Már nem
olyan büszke a tartása. Tesz néhány lépést, majd megáll, és felnéz a
hideg, felhős égre.
Aztán észrevesz; hátam a falnak vetve, arcom fagyos. Lassan
közeledik, időt ad, hátha el akarok húzni. Ahogy közelebb ér, teszek egy
lépést felé. Zsebre dugott kézzel állok.
– Szia Esma – mondja.
Egyszeriben mérges leszek Nadirra és Yunusra, amiért rábeszéltek,
hogy idejöjjek, de igyekszem a fejemből száműzni a sötét gondolatokat.
– Üdv neked is, bátyám.
– Nem hittem, hogy eljössz.
– Én sem.
– Örülök neki – mondja.
A kocsiban úgy érzem, mondanom kell valamit, hogy megtörjem a
csendet. – Azt hittem, Tariq bácsi itt lesz.
– El akart jönni, de én nem akartam.
A kormányt markolom. – Tényleg?
Iskender minden további magyarázat nélkül hátradől. – Hogy vannak a
lányaid? És Nadir?
Elmesélem, hogy az ikrek idén egy iskolai musicalben szerepelnek.
Layla lesz az egyik Éneklő Hal. Persze kardhal lesz, de ha rajta múlik,
inkább a delfint választaná. A kisebbik lányomra a Halász Felesége
szerepét osztották, gonosz és kötözködő karakter, de fontos szerep.
Vagyis otthon mostanában nagy rivalizálás folyik. Az Éneklő Kardhal a
Halász Feleségével verseng.
Mindezt úgy mesélem el, hogy Jamila nevét nem ejtem ki, pedig
természetesen ő is tudja, hogy milyen nevet adtam a lányomnak. –
Mindketten nagyon izgatottak – fejezem be a mondanivalómat.
– Csodálatos gyerekek – mondja nevetve.
Nyugtalanító csend következik. Berakom a magammal hozott
ABBA-kazettát, de valahogy képtelen vagyok elindítani.
– Kérsz cigit?
Iskender megrázza a fejét.
 – Már jó ideje leszoktam róla.
– Tényleg?
A szemem sarkából méregetem. – Furcsa ilyesmit kérdezni, de mihez
akarsz kezdeni?
– A lehető leghamarabb látni szeretném a fiamat.
Nem mondom el neki, hogy néhány napja felhívott Katie. Brightonban
lakik. Hozzáment egy jóshoz, aki azt állítja, hogy látja a jövőt. Kétlem,
hogy azt is látta előre, hogy a felesége zűrös régi fiúja kiszabadul a
börtönből. Van három gyerekük. Az volt a benyomásom, hogy Katie-nek
még fontos a bátyám, és talán még szerelmes is belé egy kicsit.
Iskender, mintha olvasna a gondolataimban, megkérdezi: – Mit csinál
Katie?
– Boldog házasságban él.
Ha fáj is Iskendernek, nem mutatja. – Örülök. Már csak miatta is.
Valóban így érez?
– Köszönöm, hogy értem jöttél – mondja. – Nem maradok sokáig.
Találok magamnak lakóhelyet, és munkát is. Vannak olyan irgalmas
szamaritánusok, akik segítenek a magamfajtának. Aztán pedig… –
megáll. – Szeretném meglátogatni anyámat.
Szavait csend követi, amely, mint egykor anyám börekjének az illata,
ott kering a levegőben. Sebességet váltok, rálépek a gázra, és fojtott
hangon közlöm:
– Anya meghalt.
Üres tekintettel mered rám. – De… De Yunus azt mondta, hogy él.
– Tudom, mit mondott Yunus. Igazat mondott. – Megtörlöm a
szemem. – Fél évvel ezelőtt halt meg.
– Magányosan?
– Magányosan.
Nem mesélem el, hogyan történt, majd később.
– Ke-ke… kezet akartam csó-csókolni neki – mondja, elő-előtörő
dadogással. – Azt reméltem, beleegyezik, hogy találkozzunk.
– Biztos vagyok benne, hogy beleegyezett volna – mondom, mert ez az
igazság. – Nálam vannak a levelei. Ha elolvasol néhányat, látni fogod,
hogy mindig rólad kérdezett.
Egyszerűen nem állom meg és kibököm: – Mindig is te voltál a
kedvence.
Iskender feje előrebukik, a csuklóit vizsgálja, mintha még mindig meg
lenne bilincselve. Aztán az ablak felé fordul, sóhajt, és lélegzetével
bepárásítja az ablaküveget. Kihajol, mély lélegzetet vesz. Aztán kihúz a
zsebéből egy papírdarabot, egy levelet, melyet ő írt. Aztán, mint egy
zsineg nélküli papírsárkányt, elengedi a levegőbe.
– Van még valami – mondom. – Nadir… A férjem nem tudja.
– Hogyhogy?
– Csak Yunus és én tudjuk. És most már persze te is. Más nem tudta a
családban, hogy anyánk él.
Amikor rájöttünk, hogy Jamila nénit mindenki összekeverte anyával,
megesküdtünk a Koránra, hogy senkinek sem mondjuk el az igazságot.
Még apánknak sem. Tariq bácsinak sem. Meral néninek sem. Eliasnak
sem. És ha megházasodunk, a házastársunknak sem. Ez a kettőnk titka
volt.
– Akkor nekem miért mondtátok el?
– Yunus ötlete volt, nem az enyém, úgy gondolta, hogy elérkezett az
ideje, hogy megtudd. Azt remélte, hogy mire kiengednek, mindketten
megbékéltek. Azt akarta, hogy felkészülj.
Egy fatetős házakból és apró üzletekből álló álmos kis falun haladunk
át, de egy teremtett lelket sem látunk. Esteledik; a világ beteljesedett, és
mintha elégedett lenne a helyzetével. A piros lámpánál a bátyám felém
fordul, és a szemembe néz. – Túl sok titokkal élsz együtt, Esma.
– Ha már a titkoknál tartunk…
Kinyitom a kesztyűtartót. – Kivennéd azt?
Lassan kiveszi, amire rámutattam: egy Alaszkáról szóló könyvet.
– Van másfél órád, hogy megtanulj valamit Alaszkáról. A lányaimnak
azt mondtam, hogy mostanáig ott dolgoztál.
Szomorúan elmosolyodik, és tanulmányozni kezdi a könyvet.
Hóborította hegyek, jegesmedvék, a fagyos vízben ugrándozó lazacok.
Egyszeriben nem is tűnik számára rossz helynek. Nem is lehet olyan
rossz Alaszka.
 ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Falu az Eufrátesz folyónál, 1991. május

Kinyitotta a ládát, kivette belőle az imaszőnyeget, és a völgy hangjaira

fülelt. Ez az itteni élet bája. Amikor fúj a déli szél, a lenti faluból a
kunyhóig hozza az ezán31 hangját, de amint megváltozik a szél iránya,
nem lehet hallani. Már nem működött az óra sem, amit Londonból
hozott; mint valami idős, kimerült alak állt a sarokban. Pedig az időt
követnie kellett az imádkozás miatt. Hiszen oly sok mondanivalója volt
Istennek. Az életében sok olyan ember, fantom akadt, akiket gyászolhat,
és akiknek a lelki üdvéért imádkozhat.
Mindennap azt kívánta, hogy ikertestvére találjon nyugalmat a
Paradicsomban. Imáiba foglalta Hediyét is, de nem mint a mennyezetről
himbálózva lógó felpüffedt, belilult hűstömeget, hanem mint
nővér-anyját, akire boldog fiatal lányként emlékezett. Férje lelki üdvéért
is imádkozott, sokat gondolkodott azon, milyen szép dolgokat tudtak, és
nem tudtak adni egymásnak. Miután imádkozott a már régen eltávozott
szüleiért is, a közelmúltban egymás után lelkét kilehelő három falusi
vénről is megemlékezett.
Miután teljesítette a halottakkal szembeni feladatait, az élők
következtek sorban. Az esős Londonban élő, és csak fényképekről ismert
ikerunokáival kezdte. Mindig mutass utat a makacs lányomnak és a
drága jó férjének – folytatta. Ezt egy Yunusért (és a zenekaráért)
elmondott ima követte; azt kívánta, hogy hírneve ne tegye tönkre a
boldogságát, és hogy úgy lehessen sikeres, hogy nem tér le a helyes útról.
Ezután Eliasért könyörgött. Azt kívánta, hogy ép és egészséges legyen,
és ha még nem talált, akkor mihamarabb találjon valakit, akit szerethet.
Az utolsó volt a leghosszabb ima, Iskender imája. A szultánjáért,
oroszlánjáért, egyetlen szemefényéért…
Néha elbizonytalanodott, jól tette-e, hogy visszatért ide, de az őt a
minden hajnalban sálként körülölelő mozdulatlanság elég megerősítés
volt számára. Az ilyen magányos életet csak egy lépés választja el az
őrülettől. Mindenért, amit mondott, és mindenért, amitől megóvta,

31 A müezzin imára hívó éneke.

Istennek mondott köszönetét, és igyekezett megőrizni a józan eszét.
Tudta, hogy ha hálás, nehezebben őrül meg.
Az Angliában töltött első idők olyan távolinak tűntek most már, mint
egy álombéli álom. Nem felejtette el azt a lelkesedést, amelyet akkor
érzett, amikor a párás üvegen át először pillantotta meg a királynő
palotáját és a fekete lovakon parádézó pompás katonákat. Amikor az eső
áztatta utcáiról, az egymás mellett sorakozó téglaházairól és gyűszűnyi
kertjeiről híres Hackneybe érkezett, lelkét átjárta a magány. Férje egy
elhanyagolt lakást talált; ráfért egy kis festés és felújítás, de mivel hozzá
voltak szokva, hogy olyan kis helyeken rakjanak fészket, mint az eresz
alá behúzódó fecskék, ez nem zavarta őket. Ha volt valami, amihez nem
tudott hozzászokni, az az időjárás volt. Az eső. A depresszió. Azok az
ólomszínű felhők! Az Eufrátesznél nőtt fel, ez beoltotta a fagyos telek és
a pörkölő nyarak ellen, de képtelen volt hozzászokni a vég nélkül
beborult éghez. Szeretett a Ridley Roadon lévő piacra járni, bár
Isztambul bazárjaival semmi sem ért fel, tele volt minden lüktető élettel,
és ő odavolt érte. Sokféle emberrel találkozhatott, barnákkal, fehérekkel,
feketékkel, akik olyan helyekről származtak, amelyek számára csak
nevek voltak a térképen.
Az olyan furcsaságok, mint a bal oldali vezetés, vagy hogy a sofőr a
kocsi jobb oldalán ül, nem döbbentették meg annyira, mint a londoniak
viselkedése, szokásai. Az idős nők eleganciája, a fiatalok felelőtlensége,
a háziasszonyok kényelme, és az önbizalom, mely neki sohasem volt, és
úgy gondolta, hogy soha nem is lesz. Amikor a mellükre tapadó
pólókban pompázó, csillogó hajú nőkre nézett, elcsodálkozott, hogyan
tudták nőiségüket mint egy kényelmes ruhát magukon viselni. Az utcán
csókolózó, cigarettázó, alkoholt fogyasztó, veszekedő párok… Az
életüket mindenki szeme láttára élő, ennyire kíváncsi és rajongó
embereket korábban sosem látott. Gyermekkorában a falusiak nem
számítottak szószátyárnak, és ő is mindig fukarul bánt a szavakkal.
Anglia viszont a szavak országa, és rengeteg erőfeszítésébe került, hogy
megfejtse a rejtett jelentéseket, hogy megértse a hasonlatokat és a
szatírát.
A Londonhoz és Isztambulhoz hasonló városokban a madarak lepték
meg leginkább – a lakóházak közé szorult, egy tenyér eleségért tülekedő,
verekedő madarak, melyek rendszerint láthatatlanok, kivéve, amikor
elpusztulnak, és a járdán hevernek. Az Eufrátesz partján élő madarak
nem ilyenek. Talán itt nem élt annyi fajta, mint a Londoni Állatkertben,
de legalább szabadok.
Londonban elszomorította az ablakpárkányokra helyezett
sündisznótüske-szerű hegyes tűk látványa, melyeket azért raktak ki,
hogy a madarak ne telepedjenek oda, és ne piszkítsák be a környéket.
Azokra a falakra emlékeztették, még Isztambulban, melyek tetejére
üvegszilánkokat ragasztottak. A gondolatba is beleborzongott. Azok a
luxusházakban élők nemcsak megállítani akarták a tolvajokat, hanem azt
akarták, hogy összevagdossák a kezüket és a lábukat. Sem a tűs
ablakpárkányokat, sem az üvegszilánkos falakat nem kedvelte. Nem
tudta megszeretni a városi életet.

Pembe a gyilkosság után több mint egy évig maradt a házfoglalóknál.

Yunus és Esma felváltva látogatták. Mindig óvatosak és éberek voltak,
nehogy Tariq bácsi és Meral néni megsejtsenek valamit. Iskendert
elfogták, és börtönbe vetették, de Pembe nem tudott dönteni, hogy
előjöjjön-e.
Félt, hogy a házfoglalók megtudják, miért bujkál, de azok nem
olvastak újságot, és nem törődtek a helyi pletykákkal. Azt hitték, hogy a
bevándorlási hivatallal gyűlt meg a baja. Mivel dacoltak mindenféle
bürokráciával, büszkék voltak rá, hogy rejtegetik. Yunus szerette volna,
ha a punkok megváltoztatják az anyja külsejét, ők pedig kapva kaptak az
alkalmon. Levágták a haját, és halványvörösre festették. Még a
gyermekei sem ismertek rá, amikor felvett egy hatalmas, kerek
szemüveget, és farmernadrágot húzott.
Mindezek ellenére sem bírta volna ki azokat a sötét napokat, ha
ikertestvére nem segít. Egyszer éjfélkor, amikor letörten, magányosan ült
a házfoglalók lakásában és a semmibe meredt, észrevett a kertben egy
sziluettet, amelyet rajta kívül senki sem látott. Jamila volt. Nem
közeledett, és egy szól sem szólt, de Pembének már ez is elég volt, hogy
elérzékenyüljön. Mint egyetlen csepp tinta a vízben, úgy foszlott szét a
kísértet a levegőben. Ez a látomás meggyőzte Pembét, hogy ikertestvére
nem szenved, és hogy nem olyan szomorú a hely, ahová került. Attól a
naptól kezdve ugyanez a szellem időnként megjelent Pembének és a
börtönben ülő Iskendernek is.
A történtek után egy évvel Yunust és Esmát bentlakásos iskolába
küldték Sussexbe. Pembe ezalatt eldöntötte, hogy visszamegy a falujába.
Váratlanul kijelentette, hogy kitöltötte az angliai idejét, visszatér az
Eufráteszhez, arra a vidékre, ahol született, mert Eliasszal ellentétben ő
nem léggyökerű növény; neki meg kell találnia a gyökereit. Yunus és
Esma azzal a feltétellel támogatták ezt a tervet, hogy mihamarabb
hazajön, és nyáron ők is meglátogatják.
A Borostyán Háremhölgy, melyet Jamila a cipősarkában rejtett el, még
mindig náluk volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy mennyit ér vagy
hogyan adják el. Végül Kapitány anyja segített. A gyémántot jó áron
eladták, és ezzel egy csapásra lehetővé vált Pembe utazása. A Yunus és
Esma taníttatásához szükséges pénzt szintén Mrs. Powell segítségével a
bankba tették. A maradékból a punkok olyan őrült partikat rendeztek,
hogy Hackney hónapokig róluk beszélt. Nem tudták, hogy a gyémántot
sohasem lenne szabad eladni, csak ajándékba adni. Nem tudták, hogy el
van átkozva. Jamilának nem volt rá alkalma, hogy elmondja.
Amikor Pembe megérkezett a testvére viskójába, nem esett kétségbe
az ott talált áldatlan állapot láttán. Az idő és az elhanyagoltság tönkretette
Jamila békés menedékét.
A falusiak, bár nem értették, hogy miért nem segít már a szüléseknél,
nagyon örültek neki, hogy a bába visszajött. Kitakarították és kijavították
a kalyibát. Időközben veszélyessé vált a vidék. Államellenes lázadók és
éjjelnappal járőröző katonák lepték el a környéket. Ha voltak is olyan
pillanatok, amikor csak hajszál híján menekült meg a veszélytől, ezeket
nem említette a leveleiben. Mindig csak szép dolgokról írt.
Gyermekeinek megígérte ugyan, hogy ez a költözés csak átmeneti
lesz, és teljesen új emberként tér majd vissza Londonba, de amikor
belépett testvére otthonába, megértette, hogy utolsó lélegzetéig itt fog
maradni, és rendbe tesz mindent.
 ESMA

Azt mondják, az ember akkor kezdi megérteni a saját anyját, amikor

maga is édesanyává válik, de nekem Pembe levelei segítettek, hogy
jobban megismerjem.
Rendszeresen írt. Milyen különös, hogy leveleiben sok mindent
elmesélt magáról, amit szemtől szemben nem tudott elmondani nekem.
A heti rendszerességgel érkező kék borítékok nélkülözhetetlenek lettek
számomra. Életem legértékesebb időtöltésévé vált anyám sorait olvasni.
Azzal a boldog tudattal, hogy ép és egészséges, leültem a
konyhaasztalhoz, kezemben egy pohár teával, és olvastam.

Kedves lányom, fénysugaram mindkét világban!

Mindig rátok gondolok. Légy szíves, látogasd a bátyádat! Bocsáss meg
neki, Esma! Próbáld meg! Tudom, hogy nehéz, de meg kell tenned.
Iskendernek tudnia kell, hogy nincs egyedül. Sosem vagyunk egyedül.
Imádkozom Allahhoz, hogy kedves, jószívű társat találjon. Remélem, ad
egy ilyet Iskender mellé.
Ne vond össze a szemöldököd, egyetlenem! Ne mondd megint, hogy őt
védem. Egyik ujjadat sem szeretheted jobban a másiknál. Az anyák is
ebben a helyzetben vannak. Az anyák nem tehetnek különbséget a
gyermekeik között. Iskendert, Yunust és téged ugyanúgy és ugyanannyira
szeretlek.
Mostanában nehezebb lett a leveleket eljuttatni. Lehet, hogy egy ideig
nem kapsz felőlem hírt, de ne aggódj, Őzgidám! Tegnap este örömteli
álmot láttam. Egyszerre voltam itt és a királynő országában, a
kalyibában és az üvegpalotában. Amikor felébredtem, azt gondoltam,
hogy ez az igazság. Ahol ti vagytok, én is mindig ott vagyok.

Szerető anyád, Pembe

Ez volt az utolsó levél tőle. Olyan sokszor elolvastam, hogy elszakadt

a papír széle, és minden sora tele lett foltokkal; épp mint az egymást
metsző majd szétváló történetekben, anyám és az én ujjlenyomataim
egymás hegyén-hátán.
Amikor később Törökországba mentem, a falusiak mindent
részletesen elmeséltek. Megnyugtattak, hogy egyáltalán nem szenvedett.
Egy vírus ölte meg. A testén és a karján lévő kiütésekkel kezdődött. Ez a
betegség eleinte nem tűnik veszélyesnek. Csakhogy hamarosan a beteg
remegni és izzadni kezd, és ha ebben a fázisban nem kezelik, az ezt
követő magas láztól és belső szervei leállása miatt igen gyorsan
legyengül. A járvány 1992 tavaszán ütötte fel a fejét. Állatokról terjedt át
az emberekre, és egy hónap alatt tucatnyi falusit megölt, majd ahogy jött,
el is tűnt. Anyám valószínűleg akkor kapta el a betegséget, amikor
élelmet vitt Mala Çar Bayanba, és elfogadta a teát, mellyel egy asszony
kínálta meg, aki olyan szőnyegeket akart neki mutatni, melyeket
lánykorában szőtt. Az asszony hatéves fia fertőzte meg a vírussal, bár ezt
akkor senki sem tudta. A gyermek túlélte, anyám nem.
Csak amikor nem érkezett több levele, akkor értettem meg, hogy
másodszor is, és ezúttal végérvényesen meghalt.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretném megköszönni David Rogersnek és Richard Cohennek, hogy

a kezdet kezdetén elolvasták a regény vázlatát, és értékes javaslatokkal
segítettek.
Köszönöm Elizabeth Sheinkmannek, hogy bátorított, és hogy olyan
kedves ember. Elmondhatatlanul hálás vagyok két nagyszerű
szerkesztőmnek, Paul Slovaknak és Venetia Butterfielnek bölcs
megjegyzéseikért és aprólékos figyelmükért, továbbá Donna Poppynak a
különleges hozzájárulásáért.
A legnagyobb hálával Zeldának és Zahirnak tartozom, akik, amikor az
iskolában megkérdezték tőlük, hogy általában mivel foglalkozik otthon
egy anyuka, azt válaszolták: „Könyvet dedikál”; és Eyupnak, férjemnek,
imádottamnak, a megtestesült türelemnek és bölcsességnek.
Hálás vagyok a nőknek is, Keleten és Nyugaton, akik megosztották
velem személyes történetüket és a hallgatásukat.

Elif Shafak