A.

MEREDITH WALTERS

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

2
 Írta: A. Meredith Walters
A mű eredeti címe: Find You in the Dark

Fordította: Somogyi Eszter

A szöveget gondozta: Váry Orsolya

Copyright © 2012 by A. Meredith Walters

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 399 120 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Széli Katalin, Korom Pál
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
 Iannek...
mindannyiukat neked ajánlom.

4
 ELŐSZÓ

HOGY JUTOTTAM IDÁIG? Mikor vett az életem olyan fordulatot, ami

ahhoz a teljes káoszhoz vezetett, amely most a tükörből visszanéz rám?
Minden olyan egyszerűnek tűnt az elején. Egy pillantás, egy érintés, egy
csók. Az első szerelem mindig fantasztikus, nem igaz?
Talán még így is az volt, nem tudom. Ami biztos, hogy itt kuporgok
egy isten háta mögötti szakadt motel mocskos padlóján, és a barátom
vérét takarítom a cementlapokról. A térdemen már alig van bőr, olyan
régóta végzem az abszurditásig monoton munkát. Alig látok a
visszatartott könnyektől, és úgy érzem, bármelyik pillanatban utána
zuhanhatok az őrület szakadékába.
Felitatni, sikálni, feltörölni. Ez a feladatom. Fel kell itatnom a
kapcsolatunk viharos szenvedélyét. El kell törölnöm a haragot, a
fájdalmat, a félelmet. Végül tisztára kell sikálnom mindent, hogy
rájöjjek, hogyan leszek képes újra talpra állni.
Aztán eszembe jutnak gyönyörű percek is. Néhány pillanat a
múltból, ami ráébreszt, hogy nem csak rossz dolgokra emlékezhetek.
Mert szeretem őt. És ő is engem, az egyetlen módon, ahogy tud. Lehet,
hogy annyit hibáztam csak, hogy nem láttam előre, egyedül nem fogok
boldogulni.
De én nem vagyok az a fajta, aki feladja – vagy könnyen felejt.
Bármennyire is szeretnék egyesek, hogy így legyen. Mert ő jelentette
számomra a világot – ha csak egy futó pillanatra is. Életem célját, az
egész létemet. És nem könnyű belegondolni, hogy ez nincs többé.
Valami tényleg gyönyörű volt köztünk néhány boldog hónapon át.
Valami őrülten szép.
Vagy csak simán őrült.
Ki tudja. Rémült, kimerült és magányos vagyok, hiányzik az az éltető
teljesség, a helyén csak fájdalom és üresség maradt a lelkemben.
Felitatni, sikálni, feltörölni.
Az űr majd idővel bezárul. A feltépett sebek szélei újra
összesimulnak. De én már soha nem leszek ugyanaz, aki előtte voltam.
5
Őelőtte. Az őrült, gyönyörű szerelem előtt.

6
 1. FEJEZET

– NA, NE SZÓRAKOZZ VELEM! – nyögtem, és egy jól irányzott

rúgással jutalmaztam a félig roncs Toyota Corollámat, amely úgy
döntött, kényelmesebb, ha ma nem megy sehová. A kocsibejárónk
közepén szélnek eresztettem a szókincsemben fellelhető összes
káromkodást. Az idő közben szép lassan, de megállíthatatlanul haladt,
és egyre biztosabbá vált, hogy elkésem.
– Megint nem indul, Maggie, csibém? – dugta ki apám a fejét az
ajtón. A kocsist megszégyenítő monológomból bizonyára
kikövetkeztette szorult helyzetemet.
Lemondó sóhajjal becsaptam a kocsiajtót, és a vállamra vettem a
táskámat.
– Neeem... – nyújtottam el a szót morcos lemondással. Apa tartotta
nekem az ajtót, amíg visszakullogtam a házba.
– Nem két hete szerelték? – kérdezte. Lecsaptam a táskám a
konyhaasztal közepére, és egy székbe vetettem magam.
Dühösen kifújtam a frufrumat a homlokomból. Válaszolni sem volt
kedvem. Ezen a napon minden látványosan rosszul alakult. Már
felkelnem sem lett volna szabad. Esetleg megpróbálhatom betegnek
tettetni magam, hogy meggyőzzem apát, hadd maradjak itthon.
Apám a pirítósába harapott: morzsák hullottak gondosan nyírt
szakállába.
– Majd én elviszlek a suliba. Nehogy lemaradj arról a nagy
kémiadolgozatról – mosolygott rám sokatmondón, mintha csak
megérezte volna iskolakerülő szándékaimat.
Felnyögtem, aznap már ki tudja, hányadszor. Totál elfelejtettem a
dolgozatot, de apám, persze, az ő penge agyával, emlékszik rá. Hát,
ezzel végképp búcsút mondhatok egy elviselhető nap reményének.
Imádlak, drága hétfő!
– Maggie May, mit csinálsz te még itt?! T mínusz tíz perc van,
mindjárt becsengetnek! – viharzott a konyhába anyám, töltött magának
egy bögre kávét, és az órájára pillantva meggyőződött róla, hogy jól
7
lőtte be az időt. Végignézve halálkomoly, üzletasszonyos és általában
véve eszméletlenül kinéző anyámon, elgondolkodtam – nem először –,
hogy hogyan lehet nekem közöm az ő génjeihez. Minden tekintetben az
ellentétem volt. Míg az ő haja szőke és samponreklámba illően
tökéletes, az enyém tompa fényű, egérszürkén barna, és ellenáll minden,
divatoshoz közelítő frizura elkészítésére irányuló szándéknak. Neki
tökéletes alakja van, sokkal fiatalabbnak látszik a koránál. Ehhez képest
engem azzal vert meg a sors, hogy a „későn érő” típusba vagyok
sorolható. Kiábrándítóan kicsi mellemről és nem létező csípőmről
inkább jobb nem is beszélni.
Viszont a szemét, azt örököltem. És azt kell, hogy mondjam
(engedtessék meg a szerénytelenség), eléggé frankóra is sikeredtek ezek
a szemek. Imádom az övéhez hasonló élénkzöld színüket és a hosszú
szempilláimat. Ezeket tartom a legfőbb erősségemnek (a frappáns
dumámat és a csodálatos személyiségemet leszámítva, nyilván), és
kaptam is már rájuk vonatkozó bókot épp eleget életem során.
Szóval igazán nem lehet bányarémnek nevezni, de azért, mint a
legtöbb tini, nem vagyok igazán elájulva magamtól.
– Nem indul a kocsija. Mindjárt beviszem én az iskolába –
tájékoztatta apám anyámat, mielőtt reagálhattam volna. Anyám együtt
érzőn rám mosolygott, majd egy émelyítően szerelmes jóreggelt-csókkal
üdvözölte drága férjét. Néha komolyan felfordul az ember gyomra,
annyira szerelmesek még mindig egymásba. Tulajdonképpen mélyen
legbelül ugyanerre vágytam, és jó sok időm ráment az aggódásra, hogy
mi van, ha sosem találom meg. De most épp volt más, aktuálisabb
aggódnivalóm is.
– Tudod, most már viszont igazán beszállhatunk a javításba. Annyit
güriztél a nyáron, hogy megvehesd, ehhez képest csak a baj van vele,
attól fogva, hogy beálltál vele a ház elé.
Anyám, barbie-san tökéletes külsejével és ellentmondást nem tűrő,
könyvelőhöz illő személyiségével együtt állati klassz nő. Elvettem tőle a
felém nyújtott péksütit, és lenyaltam róla a krémsajtot.
– Köszi, de van még spórolt pénzem. Reméljük, nem kell egy tök új
nyamvadt motor vagy ilyesmi – motyogtam.
Anyám felborzolta a hajam, mintha még mindig ötéves lennék, és

8
felvette az aktatáskáját.
– Hát, Marty, akkor, ha ura vagy a helyzetnek, nekem mennem kell
az irodába. Szerintem későn jövök.
Anyámnak saját könyvelőcége volt a belvárosban, ott dolgozott –
méghozzá jó sokat.
Lehajolt, gyors puszit nyomott a homlokomra, apa kapott tőle még
egy cuppanós csókot, azzal már ott sem volt. Én betömtem a reggelim
maradékát, és a kézfejemmel megtöröltem a szám. Egy szalvéta tűnt fel
az orrom előtt.
– Úgy tudom, nem istállóban nőttél fel, Maggie – humorizált apám.
Jelzésértékűén hozzáérintettem a már tökéletesen tiszta számhoz a
szalvétát, csak hogy örüljön.
– Indulhatsz a kocsihoz, majd megyek én is. Hívd majd fel Burt
szervizét, kijönnek elvontatni a kocsidat. Anya és én kifizetjük a
vontatást, te meg a javítást. Így oké?
Apa a mosogatóba tette a bögréjét, és vizet engedett bele.
Ha a szüleimnek köze lenne az autóm fenntartásához, bűntudatom
lenne miatta. Én ragaszkodtam hozzá, hogy megvegyem azt a
szarkupacot, ami kinn vesztegel a felhajtón. Apám azt akarta, nézzek
körül jobban, vagy legalább alaposabban érdeklődjem ennek a darabnak
a műszaki állapotáról, meg persze felsorolt még egy csomó hasonlóan
ésszerű dolgot, de én, nyilván mert tizenhét éves vagyok és sokkal
okosabb a szüleimnél, nem hallgattam rá. Hát, ezt a leckét a saját
káromon tanultam meg.
Ugyanakkor tudtam, hogy valószínűleg nem lenne elég a pénzem
ahhoz, hogy magam intézzem a vontatást és a szervizt is. A fagyiárus
nyári munkával összeszedett zsebpénzem majdnem teljesen elfogyott, és
– hacsak nem találok új bevételi forrást – hamarosan elkerülhetetlenül
lejmolni kényszerülök.
Mormogtam valami érthetetlen zagyvaságot – az értelmes szavakhoz
túlságosan zavarban voltam.
Apa csak kuncogott a bajusza alatt.
– Ezt köszönetnek veszem – mondta, és kiterelt a konyhából.
Kimentem a családi mikrobuszhoz, és próbáltam nem gondolni a
nyilvános megaláztatásra, ami azzal jár majd, hogy a könyvtáros apám

9
visz a suliba. Ha nem lettem volna olyan negatív hangulatban,
értékeltem volna, milyen rendes apám van.
Ami a szüléimet illeti, komolyan szerencsés vagyok. Anyám és apám
elég jól állták a sarat a tinikori hangulatváltozásaim közepette. Nem
akadtak ki túlságosan semmi miatt. Nem mintha életem eddigi tizenhét
éve alatt túl sok kiakasztó dolgot műveltem volna.
Na, és itt jön a kötelező önéletrajz.
Tankönyvi példája vagyok az amerikai tinilánynak (egész pontosan
Davidsonban, Virginiában élek), de már-már közhely – vagy
sztereotípiaszerűen. Eddigi életem tipikus és eseménytelen volt. A helyi
szépségkirálynő és egy szeretetre méltó könyvmoly egyetlen
gyermekeként nőttem fel. Életünk maga volt a családi vacsorák és
csütörtöki (vagy szerdai, ha anya épp a bingóklubban volt azon a héten)
Monopoly-játszmák megtestesült tökélye.
Legjobb barátaim, Rachel Bradfield és Daniel Lowe voltak társaim a
nem létező bűnben, amióta csak megszülettünk. Anyáink együtt nőttek
fel, és meg volt írva, hogy mi is olyan közel állunk majd egymáshoz,
mint ők.
Tűrhető agyam van, stabil négyes tanulmányi átlagom és terveim az
egyetemre nézve; pont, mint a barátaimnak. Mindig megcsináltam a
házit, betartottam a szabályokat és alapvetően halálra untam magam. Az
életem a lehető legszabályosabb kerékvágásban folyt. Milyen szomorú,
végzős gimisként máris leszámoltam mindennel! És csak most kezdődik
az év! Szeptember harmadik hetében jártunk ekkor.
Így az autóm reggeli lázadása csak rátett egy lapáttal az általános
rossz közérzetemre. Türelmetlenül várakoztam az anyósülésen, ujjaim
szabálytalan ütemet doboltak a műszerfalon.
– Oké, Maggie, csibém, bekötni magad!
Apám makacs ragaszkodása kiskori becenevemhez ma reggel
különösen elviselhetetlenül idegesített – ennél csak az volt nagyobb
borzalom, hogy valami nyolcvanas évekbeli, szörnyű frizkós és
szupermodell-mániás rockzenész egyik számáról kaptam a nevem. Nem
voltam benne biztos, apám tisztában van-e vele, hogy nem vagyok már
tízéves. A szüleimnek amúgy is nehezére esett elfogadni, hogy már –
úristen! – majdnem felnőtt vagyok. Mondjuk, igazság szerint

10
legtöbbször (beleértve a mai reggelt is) nem is viselkedtem kifejezetten
úgy.
Elővettem a telefonom, hogy küldjék egy gyors SMS-t Rachelnek és
Danielnek, hogy késem. Ahogy elnéztem az időt, legalább kihagyom az
igazgatóhelyettesünk, Mr. Kane idegőrlő duruzsolását, ahogy a reggeli
tudnivalókat olvassa a rádióban. Állandóan olyan a hangja, mint akinek
be van dugulva az orra.
A nap tehát talán még menthető. Próbáltam a lehető legkevesebbet
kommunikálni apámmal, ahogy ráérősen átfurikázott kis városkánkon a
gimi felé. Szörnyű hamisan énekelte a rádióból szóló Righteous
Brothers-számot, hangja ijesztően magas regiszterekbe szárnyalt.
Felsőteste a zene ritmusára ringott.
Annyira túljátszottá az egészet, hogy minden igyekezetem ellenére
alig észrevehető mosolyra húzódott a szám. Persze lebuktam, és az emo
imázsom darabokra hullott. Apa felkurjantott.
– Ott van az én kislányom mosolya! Tudtam, hogy ott bujkál valahol!
Oldalba bökött, amitől összerándultam, és kényszeredetten
felnevettem.
– Bolond vagy, apa – mondtam szeretettel. Ő csak vigyorgott és
felhangosította a rádiót. Szerencsére az auditív kínzás nem tartott
sokáig, hamarosan megérkeztünk a Jackson Gimnáziumhoz.
Alig hagytam apának időt lelassítani, szinte a mozgó autóból
vetettem ki magam.
– Ne felejtsd el felhívni ebédszünetben a szervizt! – emlékeztetett
újra. Gúnyosan tisztelegtem neki, jelezve, hogy megértettem, és az
iskola felé indultam. Örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen renitens
ma reggel. Rajtam kívül többen is igyekeztek a parkolóból az
iskolaépület felé.
Bénázva próbáltam előhalászni a telefonom a kabátzsebemből, hogy
még egy utolsó SMS-t küldjek a barátaimnak, hogy tudják, itt vagyok.
A mobil kiszabadítása nehezebb volt, mint gondoltam, így nem néztem
az orrom elé, és teljes lendülettel beleszaladtam valakibe, aki épp a járda
közepét választotta a megtorpanásra.
– Hé! – kiáltottam, ahogy beleütköztem az akadályba. A telefonom
kirepült a kezemből, a hátlapja lepattant, az aksi pedig végigszánkázott

11
a betonon. A srác is kiejtette a papírokat a kezéből, így nagy
összevisszaságban hullottak a lába elé.
Duettben előadtunk néhány válogatott tirádát, amivel simán
kiérdemeltem volna anyámtól egy szappanos szájöblítést, ha
történetesen fültanúja lett volna.
– Mi a francot csinálsz?! – mordult fel a srác, és lehajolt, hogy
összeszedje a váratlan karambolban leejtett dolgait. Oké, már eddig sem
voltam eksztatikus hangulatban, a tapló stílusa pedig csak a hab volt a
már így is több mint kész tortán. Lehet, hogy ügyetlen voltam meg
minden, de nem kell, hogy valami jöttment gyerek beszóljon ráadásként.
– Jaj, bocs, csak én nem láttam a stoptáblát? – replikáztam, rá sem
nézve a balfaszra, inkább a törött fémlapot igyekeztem visszaerőltetni a
telefonom hátuljára.
Fogcsikorgatáshoz hasonló hang jött válaszul.
– Gondolom, egy bocsánatkérés túl nagy elvárás lenne – préselte ki
magából gúnyosan összeszorított fogain át a mondatot.
– Nagyon úgy néz ki – jegyeztem meg csípősen, és végre felnézve a
leggyönyörűbb barna szempárt pillantottam meg, amit valaha láttam.
Azt a rohadt... Eltekintve a hegedűszótól és a vidám
rajzfilmnyusziktól, egy igazi Disney-jelenet közepén álltam. Mert a srác
eszméletlen volt. És olyan közel voltunk egymáshoz! Leszámítva, hogy
ő alig türtőztette magát szerény személyem iránt táplált dühében, a
helyzet majdhogynem romantikusnak lett volna mondható.
Írjuk csak a kényszerképzeteket is agybajaim egyre növekvő
listájához!
Ott állt Csini Úrfi teljes haragos dicsőségében – és komolyan dühös
volt. Tökéletesen szimmetrikus arca (melyet, hadd tegyem hozzá,
imádnivaló szeplők pettyeztek halványan) vészjóslóan vörös árnyalatot
öltött. A gyönyörű barna szemekben, melyekről már említést tettem,
gyűlöletes harag izzott. Jóval magasabb volt nálam, a haja sötét
csigákban hullott a homlokába és a fülére, mintha egy ideje nem érte
volna hajvágó olló. Egy gödröcske volt az ajkán és egy apró sebhely a
jobb szeme alatt. És a szembeötlő jóképűsége ellenére határozottan
tébolyult benyomást tett. Ne már, hiszen csak pár papír!
Csini Úrfi mélyet lélegzett, aztán lehunyta a szemét. Én dacosan

12
zsebre vágtam a kezem, és elhatároztam, hogy lelécelek. Jó nagy ívben
kikerülve őt elindultam. Utánam szólt, már nagyságrendekkel
higgadtabban.
– Hát, ha már konkrétan elütöttél, legalább megmondhatnád, hol
találom az iskolatitkárt.
Ha ezt kedves hangsúllyal mondta volna, azt játszhattam volna
magamban, hogy flörtöl velem. Ehelyett feszült, ideges és nagyon
rosszkedvű volt. Abból pedig nekem pont elég volt mára. Úgyhogy csini
pofi ide vagy oda, ez a gyerek elmehet a bánatos búsba.
– Nagyfiú vagy, biztos vagyok benne, hogy megoldod egyedül.
Hátat fordítottam és gyorsan elhúztam a csíkot.
– Kösz a nagy semmit! – kiáltott utánam. Eeegen: a szexi külsőhöz
rossz természet társul. Nem pont az a típus, amire én vágyom,
köszönöm szépen. Nem győztem elég gyorsan szedni a lábam.

13
 2.FEZEJEZT

– KÉSZ, ENNYI! A NŐI NEM ÖSSZES EGYEDÉVEL

VÉGEZTEM. Van még olyan, hogy kolostor? Mert inkább egész
életemben béna frizkóval imádkozom, minthogy a csajok rohadt
hisztijét hallgassam.
Daniel tálcája hangos csattanással érkezett meg az ebédlőasztalra.
Rachellel sokatmondó pillantást váltottunk, majd – reményeink
szerint – kellőképpen megértő arccal fordultunk triónk harmadik tagja
felé.
– Mit művelt már megint Kylie? – kérdezte Rachel, és bekapott egy
chipset. Daniel végigsimított rövidre nyírt szőke haján. Lerítt róla a
zaklatottság. De komolyan, mikor nem volt ő feldúlt? Daniel pont olyan
(ha létezik egyáltalán ez a szó hímnemben) hisztérika tudott lenni, mint
akármelyik lány.
Mélyet, keserveset sóhajtott, állát a kezébe támasztotta. Rachel
tekintete ellágyult, és már láttam is az árulkodó jeleket, hogy a fiú iránti
viszonzatlan vonzalma újra hatalmába keríti.
Mondjuk teljesen érthető, hogy így érez: elég ránézni közös
barátunkra. Daniel a Jackson gimi egyik leghelyesebb sráca. Ha nem
lenne olyan, mintha a bátyám volna, még én is követném Rachelt a
rózsaszín felhők közé. Meleg kiskutyaszemei és lányosán tökéletes ajkai
sokak álmaiban szerepelnek, és határozottan hozzájárulnak a
népszerűségéhez. Legjobb barátaiként Rachelre és rám is jutott egy
kevés a dicsőség fényéből. Nem mintha valaha is szempont lett volna
számomra az ilyesmi.
Daniel se veled, se nélküled kapcsolata Kylie Gooddal – aki hamvas
kis elsősként még ráadásul a női gyephokicsapat egyik kapitánya is volt,
és mellesleg bosszantóan csinos – folyamatosan szolgáltatta a műsort.
Őszintén szólva még nézni is rossz volt az egészet. Kylie a maga
megjátszós módján még jó fej is lehetne, de nézetem szerint az
önbizalomhiánya miatti folyamatos bizonyítási kényszere és még
őrültebb féltékenysége miatt inkább nevezhető elviselhetetlennek, de
legalábbis tipikusan gáz barátnőnek.
14
 Titokban mindig úgy gondoltam, Daniel pont erre az őrületre izgult a
kapcsolatukban. Vannak ilyen emberek. Valahogy izgatja őket a
folyamatos balhé. Máskülönben el nem tudom képzelni, hogyan viselte
el ezt a sok szart az elmúlt másfél évben.
– Benn maradtunk suli után Laura Johnsonnal, mert korrepetál
matekból. Francba is, sima sulis ügy! Ráadásul kiről beszélünk? A
nagyibugyis Laura Johnsonról! Persze, majd titokban kúrogatom, ő meg
képleteket sugdos közben a fülembe, mi?
Rachellel a markunkba röhögtünk. Daniel felrázta a csokis tejét –
ami bevallottan az egyik nagy gyengéje –, és lendületesen lecsavarta
róla a kupakot. Felvont szemöldökkel nyugtázta, hogy mi közben
mindent megteszünk az asztal túlfelén, csak hogy hangosan fel ne
nevessünk. Gyorsan semleges kifejezésbe rendeztem a vonásaimat.
– Szóval Kylie azt hiszi, dugod Laurát? Komolyan? Még az a csöpp
esze is elment, amit a hokiütők a fejében hagytak az évek alatt? –
kérdeztem, és kibontottam a saját üdítőmet. Daniel morcosán úgy
döntött, válaszra sem méltat. Rachel, maga a megtestesült megértés és
támogatás, közbelépett.
– De mi történt, Danny? Összevesztetek?
Daniel lemondóan rezignált arcot vágott és újra felsóhajtott.
Mondom én... hisztérika.
– Az. Kylie nekem jött, hogy nem kéne annyi időt töltenem más
csajokkal. Tökre baromság az egész.
– Na, és mi? Folyton velünk lógsz. Emlékeim szerint mi is a puncis
kategóriába tartozunk – jegyeztem meg. Daniel félrenyelte a tejet.
Rachel felhorkant.
Végül Daniel megköszörülte a torkát.
– Ja, de ti nem számítotok. Mármint, ti Rachel és Meg vagytok. Kylie
tudja, hogy tőlem akár farkatok is lehetne.
De kedves! Rachel keze lassan az ölébe csúszott, látszott, hogy
fájnak neki Daniel szavai. Istenem, de sötét ez a gyerek! Nem veszi
észre, hogy az emberek lelkébe gázol, amikor ilyeneket mond?
Az arcunk láttán elvörösödött.
– Mármint nem úgy értem. Nyilván vágom, hogy lányok vagytok…
csak hát közben a barátaim is, meg... á, a francba, nem akartam pöcs

15
lenni!
Na, jó, talán mégsem komplett idióta. Vállat vontam, jelezve, hogy
részemről el van boronálva. Rachel viszont továbbra is kerülte a
pillantását.
– Rachel, sajnálom! Ne legyél rám mérges! Tudod, hogy csak rám
jött a szófosás a menetrendszerű Kylie-féle balhé miatt. Na, bocsáss már
meg, kis szívem! – eresztette szégyentelenül szabadjára vonzerejét
Daniel. Rachelnek esélye sem volt vele szemben.
Azonnal el is mosolyodott.
– Megértem – mondta, nekem meg majd’ a gyomrom fordult fel az
olvatag, bárgyú vigyorától. Félreértés ne essék, imádom Rachelt, de
szerettem volna, ha néha-néha felszívja magát Daniellel szemben. Bár
nem volt tudatában, a fiú a lábát törölte belé. Daniel nem egy seggfej,
csak egocentrikus, mindig önmagával van elfoglalva. De attól még
igazán jó barát, Rachel és én mindig számíthatunk a védelmére és
támogatására, ezért könnyű túllépni az alkalmi bunkóságain.
De Rachel olyan mélyen benne volt a slamasztikában, hogy őszintén
sajnáltam. Nagyjából azóta volt szerelmes Danielbe, hogy megtanultunk
beszélni. Valamiféle tökéletes férfiideált képviselt az életében. Soha
nem járt mással, reménykedve a meseszerű happy endben. Szegény.
Danielnek meg gőze sem volt az egészről. Oké, mégis gyökér. Rachel
ugyanis egy bombázó. Az ő barna haja nem olyan egérszürkés, mint az
enyém. Gyönyörű és hullámos, én pedig csak irigykedhetek rá.
Alacsonyabb nálam, de olyan domborulatokkal, amelyek mindenfelé
hirdetik: hahó, lány vagyok, nézz rám! Daniel és ő lennének a legszebb
pár, ha előbbi képes lenne messzebb látni az orránál.
– Nem bírom már elviselni a faszságait – nyögte Daniel,
visszaterelve a beszélgetést a saját életére. Rachel, a két lábon járó
gondoskodó szeretet, megsimogatta a kezét.
– Danny, még csak tizenhét vagy. Nem kell neked ez a bonyodalom.
Hah, de átlátszó, szívem!
Én kevésbé voltam diplomatikus. Odahajoltam, elvettem egy szem
sült krumplit Daniel tálcájáról, és így szóltam:
– Lapát, Danny. Totál zakkant a csaj. Egyszer arra mész haza, hogy
belefőzte a levesbe a hörcsögödet.

16
 Daniel ingerülten felvonta a szemöldökét, és nekilátott az emberi
fogyasztásra nem feltétlenül alkalmas hamburgerének. Rachel zord
pillantással jelezte, mi a véleménye az érzéketlenségemről. Hát,
bocsánat, hogy nem fogom fel, miért áldoznak emberek időt és energiát
olyan kapcsolatra, ami csak lehúzza őket. Otthon egész életemben első
kézből tapasztaltam egy tökéletes példát a jól működő párkapcsolatra, és
ahhoz nem volt fogható semmi más, amit rajtuk kívül magam körül
láttam. Gondolom, kábé ezért nem is nagyon érdekelt az egész randizás
dolog. Semmi nem üthette meg a mércét, amit magamnak állítottam.
Persze, csókolózni nem rossz, az igaz, de minden más bonyodalmat,
ami a tinikori szerelem velejárója, simán tudtam nélkülözni.
Pasim, mint olyan, nem is volt még. Voltam pár randin,
smárolgattam, egyszer felmerült némi tapizás lehetősége is egy
focimeccs utáni bulin. (Ennek ellenére szó sincs róla, hogy baj lett volna
az erkölcseimmel, könnyen kapható lettem volna, vagy akár csak túl
kihívóan viselkednék. Mindig pontosan tudtam, hol a határ.) Ezzel nincs
is semmi baj, csak soha nem éreztem úgy, hogy össze kellene állnom
valakivel csak azért, hogy pasim legyen, ellentétben Daniellel vagy
Rachellel.
Rachel reménytelenül romantikus lélek, mint azt a Daniel iránti
érzelmei is tanúsítják. Várja a nagy Őt, minden Rómeó és Júliába, illő
körítéssel együtt. Néha a szememre is vetette, hogy valami defekt lehet
velem kromoszómaszinten, hogy ennyire nem érdekelnek a csajos
dolgok. Nem mintha fiús lennék úgy általában, csak férfiasán
leegyszerűsítve közelítem meg az egész összejövős meg járós témát.
– Ha az ember téged hallgat, Maggie, azt hiszi, tökre sima ügy az
egész. Na, majd egyszer megérted – mormogta Daniel. Vállat vontam,
és inkább az ebédemre koncentráltam, Rachelre hagyva a vigasztalást-
tanácsadást. Ő úgyis sokkal jobb az ilyen dolgokban.
Míg a barátaim Daniel katasztrofális szerelmi életét vesézték ki,
körbejárattam a szemem az ebédlőben. Minden és mindenki a
megszokott helyén. Itt volt a Jackson Gimnázium tanulóifjúsága,
szigorúan meghatározott klikkekbe rendeződve. A nagypofájú menők a
terem közepén, kihívóan oda-odaszólogatnak a pomponlányoknak és
felbuktatják az óvatlanul arra tévedő kockákat. A gót srácok hátul, béna

17
verseket firkálva vagy a szemüket kontúrozva, vagy mit tudom én, mit
szoktak ezek csinálni. A kiközösítettek a peremterületeken
gubbasztanak, és mindenki pillantását kerülik. Minden a régi. Minden
olyan tökéletesen unalmas és kiszámítható, hogy legszívesebben a
szemem nyomtam volna ki.
Aztán megláttam őt. Ismerős fekete haj és kopott katonai dzseki. A
reggeli kellemetlen alak. Na, ő legalább minden, csak nem unalmas,
még ha ez az idegbetegségbe hajló indulatosságában nyilvánul is meg.
Araszolt a sorban az ebédért, és néha véletlenszerűen egy-egy fogást
dobott a tálcájára. Látszott, hogy kicsit sem érdekli, mit fog enni:
mozdulatai figyelmetlenek és gépiesek voltak.
Még ilyen messziről is szembetűnő volt, hogy észbontóan jóképű.
Határozott feltűnést keltett a teremben. A lányok összesúgtak, festett
szempillájukat rebegtették felé. A menők kihívóan méregették,
fenyegetve érezték magukat a tesztoszteronnal alaposan megjelölt
területükre betolakodó újonctól.
Ami viszont érdekes, hogy a srácot láthatólag semmi sem izgatta
túlzottan a környezetéből. Testbeszéde tisztán és világosan azt üzente:
hagyj békén! Görnyedten állt, állát mélyen leszegte. Szemét eltakarta az
arcába lógó haj. Úgy tűnt, igyekszik nem feltűnést kelteni.
Hát, sok szerencsét, öregem! Davidson kisváros, egy újonnan érkező
feltűnése olyan, mintha egy nagy darab véres húst dobnánk egy cápáktól
nyüzsgő medencébe. Itt téged seperc alatt felfalnak, barátom!
Néztem, ahogy szó nélkül fizet a konyhásnak az ebédjéért. Aztán a
tálcájával a terem hátsó felébe indult, ahol kinézett egy asztalt magának.
A kiközösítettek részlegében. Érdekes. Ez a srác oda ülhetett volna,
ahová akar. Bármilyen neki tetsző társadalmi pozícióba azonnal
befészkelhette volna magát. Ehelyett egyedül ült az asztalánál, anélkül,
hogy akár csak egy pillanatra is szemkontaktust teremtett volna
bárkivel. Előhúzott egy mp3-lejátszót a kopottas dzsekije zsebéből, és a
fülébe dugta a fülhallgatót. Az üzenet világos volt: ne közelíts, ha
kedves az életed!
– Hahó! Föld hívja Maggie-t! – lóbálta meg a kezét az orrom előtt
Rachel, megzavarva ezzel a zord, de nagyon helyes idegen
tanulmányozásában. Követte a tekintetemet, és elvigyorodott.

18
 – Ja, megnézed magadnak az új fiút, mi?
Közönyösen morogtam valamit, aztán hátat fordítottam az ebédlő
hátuljában magányosan ücsörgő srácnak. Visszafordulva azt láttam,
hogy Rachel és Daniel pont egyforma vigyorral néz rám.
– Mi van? – kérdeztem védekezőn.
– Nyhaaajj! A mi kis Megünk szerelmeees! – borzolta fel Daniel
undokul a hajamat. Ellöktem a kezét és lesimítottam az összekócolt
tincseket.
– Pont olyan nyomi vagy, mint a Glenn Close-szinten dilinyós
csajod. Reggel már találkoztam a gyerekkel, és totál seggfej. Ő pont
nem az, akibe bele fogok zúgni – hazudtam, és azon igyekeztem, hogy a
számat egy Snickersszel teletömve pontot tehessek végre a beszélgetés
végére.
Rachel elnevette magát.
– Hát, akárhogy is, de brutál Szexi, nagy sz-szel. Bár elég különc
lehet, így elsőre. Vele volt irodalomórám reggel. Clayton Reednek
hívják, múlt héten költözött ide Floridából. De valami szociofób lehet
vagy ilyesmi. Nem szólt senkihez, és kábé rá se bagózott, ha hozzá
szóltak. Pedig, basszus, a csajok nagyon próbálkoztak!
– Mindenesetre reggel nem volt baja a beszédességgel, mikor engem
kellett osztani – feleltem, hátrasandítva Claytonra.
– Mi van? Szemétkedett veled? Szóljak hozzá pár keresetlen szót? –
kérdezte Daniel, átkapcsolva „nagy és erős báty” üzemmódra. Mindig is
nagyon komolyan vette a fogadott testvéri szerepét. Senki nem
bánthatott engem vagy Rachelt büntetlenül. Azért jó érzés, ha
olyasvalaki vigyáz az emberre, mint Daniel. Sokszor volt ő az erős fél a
mi kis ökoszisztémánkban, és én boldogan tobzódtam a barátságának
védelmében. De most felismertem a védelmező pillantást a szemében,
és gyorsan le kellett szerelnem, mielőtt konfrontációra kerülne a sor,
ami újabb kínos és megalázó szitukhoz vezetne.
– Nyugi már, Danny! Nagylány vagyok, meg tudom védeni magam.
Igazából én sem voltam maga a megtestesült kellem és báj – vallottam
be.
Rachel felnevetett.
– Na, ez már jobban hangzik! A mi Maggie-nket nem lehet csak úgy

19
kiosztani, kap is cserébe az illető legalább annyit, ha nem többet!
Szívószálam papírjával megcéloztam a barátnőmet.
– Fogd már be, Rachel! Én vagyok a világ legkedvesebb embere –
feleltem tettetett felháborodással. Rachel gombócot gyúrt a fecniből, és
visszapöckölte felém.
– Ja, persze, Meg. Nincs is olyan híred, mint aki időnként
irgalmatlanul beszól mindenkinek – ironizált Daniel, villájával nekilátva
a gyümölcssalátájának.
Na jó, bevallom, néha – vagy inkább általában – nem vagyok a
legkönnyebben elviselhető. Van egy olyan szokásom, hogy gondolkodás
nélkül kimondom, ami eszembe jut, vagy közlöm az igazat anélkül,
hogy végiggondolnám a lehetséges következményeket. Nincs időm
felesleges köröket futni, így nem is teszem.
– Csak nehezen viselem a hantát, és képzeld, szerintem speciel ez
nem egy rossz tulajdonság – vakkantottam, kicsit neheztelve a
barátaimra, amiért ilyen negatív színben tüntetnek fel. Daniel sötét
arckifejezésem láttán megveregette a karomat.
– Igazad van. Inkább mondja valaki a szemembe a dolgokat úgy,
ahogy vannak, mint hogy minden szavának mögé kelljen gondolnom.
Szerintem te pont, hogy üdítő változatosság vagy a sok birka között itt a
suliban.
Rachel rám mosolygott.
– Dettó – mondta, és átkarolta a vállam.
A barátaim állati klasszak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy kell
egy kis lökés az önbizalmamnak. Nem véletlenül a barátaim.
Figyelmem váratlanul újra Clayton Reed asztala felé fordult. Hangos
szó ütötte meg a fülemet, és kelletlenül felnyögtem, amikor megláttam
az mp3-lejátszóját a hústorony Paul Delawder markában.
Paul egy igazi seggfej. Célul tűzte ki magának, hogy megkeseríti a
suli nagy részének életét. Legalább heti három napot ellógott, és
majdnem mindenből bukásra állt. Kétszer már bukott is, és tizenkilenc
évesen ő volt a legidősebb a végzősök között. Saját különbejáratú helye
volt már a büntiben, és azzal dicsekedett, hogy nemsoká emléktáblát is
kap rá. Mocskos bunkó, zsarnok természettel – határozottan nem
tartozik a kedvenceim közé. Az évek során nemegyszer kerültünk

20
összeütközésbe, számtalanszor kellett elszenvednem a zaklatását.
Ökölbe szorult a kezem, és tehetetlenül néztem az erőszakos disznót,
ahogy célba veszi legújabb áldozatát.
Paul áthajolt az asztalon, teljesen Clayton arcába mászott. Az fel sem
nézett, a haja még mindig az arcában, de láttam a feszültséget a tartásán.
Clayton sem volt kis darab, melle széles, karja vastag. Lefogadtam
volna, hogy ha akarja, simán lenyomja Pault. Ehelyett csak ült, és úgy
tűnt, kivonja magát az egészből, nem volt hajlandó felvenni a kesztyűt.
– Egy szép napon valaki jól pofán veri ezt a lúzert – mormogta
Rachel, és elfordította a tekintetét a jelenetről. Én azt akartam, hogy
Clayton legyen az a valaki. Nem tudom, miért éreztem ezt a fura
védelmező kényszert a fiú iránt, aki akkora paraszt volt velem. Talán,
mert volt Clayton Reedben valami, ami sebezhetőségről árulkodott. A
görnyedt tartásában, ahogy kerülte mindenki tekintetét. Mintha nem
akarná, hogy bárki belé lásson – és ezért akartam én pontosan azt tenni.
Soha nem váltott még ki senki akkora érdeklődést belőlem, mint
most Clayton. Nem is ismertem, pár szót váltottunk csak (ráadásul nem
is valami szépeket), én mégis többet akartam hallani és mondani is. Így
az a látvány, hogy Clayton lesz Paul gonosz támadásának legújabb
célpontja, felébresztette bennem az eddig ismeretlen anyatigrisénemet.
Amikor Paul földhöz vágta az mp3-lejátszót és rátaposott, nem
bírtam tovább. Gondolkodás nélkül felpattantam a helyemről, és feléjük
vettem az irányt. Épp csak eljutott a tudatomig barátaim „a francba!”
pillantása, már ott is voltam Paul mögött.
Az izomagy nem is hallotta, hogy közeledem, túlságosan lekötötte a
zsákmánya.
– Nézz már rám, te kis buzeráns! Olyan beszari vagy, hogy meg se
mersz szólalni? Mi van, nyomi vagy?
Clayton le sem vette a szemét az asztalról, de láttam, hogy a keze
finoman reszket. El sem tudtam képzelni, hogy tud ott ülni és hallgatni
ezt a bunkót.
Hát, én viszont nem fogom.
– Pofa be, Paul! Nem kellene épp valami vécéből lefetyelned a vizet?
– löktem arrébb a nálam jóval nagyobb fiút. Paul meglepetten bámult le
rám. Aztán nevetni kezdett.

21
 – Akarsz egyet te is, te kis ribanc? – közelített felém fenyegetően.
A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, és láttam, hogy
Clayton vörös fejjel feláll. Olyan volt, mint aki mindjárt lemészárol
valakit. Megborzongtam az arckifejezése láttán. Paul előrelépett, én meg
ösztönösen ágyékon térdeltem, mire eldőlt, mint egy zsák.
A bennünket körülvevő diákok lélegzete egyszerre akadt el. Tipikus
birkamentalitás. Ott ülnek és végignézik, akármi történik, de a
kisujjukat meg nem mozdítanák, hogy segítsenek. Nehogy felkavarják a
közmondásos állóvizet. Sok idióta.
Hallottam, hogy Mr. Kane, az igazgatóhelyettes igyekszik a
helyszínre.
– Mi folyik itt?
Anyám, adjon már valaki egy zsepit ennek a szerencsétlennek!
Folyton be van dugulva az orra.
Mr. Kane zord pillantást vetett rám és Paulra, aki még mindig a
földön hevert, kezét testének egy bizonyos, jól meghatározható pontjára
szorítva. Aztán nagy nehezen felkelt, arcát lilára színezte a visszafojtott
indulat. A tőlem telhető legártatlanabb mosollyal feleltem:
– Semmi, Mr. Kane. Paul rosszul lett, azt hiszem. Csak megnéztem,
jól van-e már.
Ha egy pillantással ölni lehetne, Paulé alatt holtan rogytam volna
össze. De megmutatván, hogy mégsem tökéletes barom, mereven
bólintott, és még annál is görcsösebben elmosolyodott.
– Jól vagyok. Ez a lány – a pöcsfej még a nevemet se tudja! – csak
megnézte, tud-e segíteni. Nincs semmi gáz.
Mr. Kane éles pillantást vetett rá – nem vagyok biztos benne, hogy
bevette az alig palástolt hazugságunkat.
– Ha beteg vagy, menj, nézesd meg magad a védőnővel!
Paul nem mozdult rögtön, nem szívesen hagyta ott remélt tetthelyét.
Mr. Kane elhessegette.
– Gyerünk, Delawder. Majd én elkísérlek, hogy biztosan odaérj,
ahova kell.
Az igazgatóhelyettes újra hozzám fordult.
– Te pedig most már nyugodtan mehetsz órára.
Paul elkapta a tekintetem, ahogy kiterelték a teremből, szája egy

22
nagyon csúnya szót formált. Egy olyat, amit kétes erkölcsű nők
megnevezésére használnak általában.
Végre, ahogy a dolgok elrendeződtek körülöttünk, újra felzúgott a
beszélgetés zaja, hátrafordulhattam Clayton felé. Őszinte szándékom
volt, hogy megkérdem, jól van-e, de legnagyobb meglepetésemre
félreérthetetlen haraggal nézett vissza rám.
Összeszedte mp3-lejátszójának darabjait, és zsebre vágta. Lassú
mozdulattal a hátára lódította a táskáját, és jéghideg pillantással nézett a
szemembe.
– A jövőben inkább törődj a saját dolgoddal! – mondta. Tátott szájjal
bámultam rá; talán életemben először nem tudtam mivel visszavágni.
Most komolyan. Megakadályozom, hogy az ügyeletes nehézfiú
kifektesse, és ez a hála? Mielőtt szavakat találhattam volna, Clayton
Reed sarkon fordult és elsétált, otthagyva engem dermedten. Furcsa
módon valahogy izgatott ez a titokzatos új srác. Most már tuti, hogy
nálam elmentek otthonról.

23
 3. FEJEZET

– SZÉPEN LETIPORTAD A FÉRFIASSÁGÁT a csini szandiddal,

Meg. A srácok nem szeretik, ha egy csaj menti ki őket. Az a mi
dolgunk. Benne van a férfikódexben, vagy miben – oktatott ki Daniel,
négy nappal a siralmas Clayton Reed-incidens után. Négy nap eltelt, és
én még mindig a stílusán és a hálátlanságán voltam kiakadva.
Na, jó, hogy őszinte legyek, már nem is zavart annyira. Az már annál
inkább, hogy azóta sem láttam. Úgy tűnt, Clayton megszállottan kerül
engem és mindenki mást. Így hát jobb híján folyton az esetünket
emlegettem, hogy ne veszítse el az aktualitását, főleg, hogy egyszerűen
muszáj volt folyton róla beszélnem. És rá gondolnom.
De amit most Daniel összehord, az teljes ostobaság. Morcosán
néztem második számú legjobb barátomra.
– Ez tök hülyeség. Mire jók a női mozgalmak meg az egész
esélyegyenlőségi mizéria, ha még mindig fejet kell hajtanunk a nemi
sztereotípiák előtt? – kérdeztem dölyfösen. Rachel, aki mellettem a
kocsija kulcsáért túrta fel épp a táskáját, hátba veregetett.
– Szerintem is hülyeség, de legbelül minden pasi ősember – jegyezte
meg, ahogy sétáltunk a parkoló felé.
– Légyszi, mondd, hogy te nem veszed be ezt a macsó kamu dumát,
Rach! A bennem lakozó feminista nem tudná elviselni – morogtam.
Lehúztam a hajgumimat a csuklómról, és szoros lófarokba kötöttem a
hajam. Rachel csak mosolygott, és meglazította a frizurámat.
– Nem jut vér az agyadba, ha ilyen szorosra húzod – mondta. Rachel
már évek óta próbál rávenni, hogy vágassam le a hajam. De nekem így
tetszik. Mint egy hosszú, védelmező takaró.
Mormogtam valamit az orrom alatt, de inkább szélnek eresztettem az
indulatomat. Amúgy sem nekik szólt, és nem is szolgáltak rá a mogorva
hangulatomra. Rachel, mintha telepátia működne köztünk, gyengéden
lökött rajtam egyet a vállával.
– Nyugi, én se láttam túl sokat mostanában. Leghátul ül órán, és egy
árva lélekkel sem áll szóba. Szóval nem csak veled bunkó.
Nem néztem a szemébe, nem akartam, hogy rájöjjön, fura módon
24
mennyire megnyugtattak a szavai. El kellett engednem ezt a dolgot.
Bármennyire rosszulesik, elég nyilvánvaló, hogy Clayton Reed és én
nem leszünk mostanában öribarik. Ő különc, emberkerülő, és láthatólag
nem érez késztetést, hogy kapcsolatot létesítsen úgy általában a világgal.
Én meg, még ha nem is vagyok mindig a tapintat mintaképe, nem
fogom ráerőltetni magam valakire, aki nyilvánvalóan semmit nem akar
tőlem.
Daniel az utolsó három lépcsőfokot egy ugrással letudta, teátrális
pózban érkezett a talajra. Racheltől és tőlem megkapta a kötelező
jellegű tapsot. Úgy tudja produkálni magát néha!
– De komolyan, Meg, az a gyerek amúgy is nagyon fura.
Valószínűleg az a legjobb, ha távol tartod magad tőle. Az a hír járja,
hogy valami bombariadó vagy mi miatt kirúgták az előző sulijából, azért
van most itt. Ha érdekel a véleményem, a csávó nem komplett –
jegyezte meg Daniel, hátrafelé gyalogolva a járdán.
– Seggre fogsz esni, Danny – nevettem, mikor a járdaszegélyről
váratlanul lezökkent az úttestre, és elvesztette az egyensúlyát. Kihúzta
magát, és gyorsan körülnézett, volt-e tanúja az imázsa pillanatnyi
megroggyanásának.
Mindeközben viszont a gondolataim az előző szavai körül forogtak.
Bombariadó, mi? Bár mondjuk én nem sok hitelt szoktam adni a
pletykáknak. Tavaly eltört a karom, mikor tök bénán, az éjszaka
közepén nasiért indulva lezúgtam a lépcsőn. Rachelen és Danielen kívül
senki sem tudta, mi történt; aztán valahogy szárnyra kapott a hír, hogy
egy rablóval viaskodtam, úgy törtem el. Ugyanis állítólag nem hagytam
magam, és egy ott parkoló kocsiba ütöttem a kezem, mikor a
gonosztevő kereket akart oldani a táskámmal. Fantasztikusan
részletgazdag volt a történet, majdnem én magam is elhittem. Hogy
találnak ki egyesek ilyeneket? Mindenesetre sosem helyesbítettem, a
kitalált verzió annyival jobban hangzott, mint az igazság.
Odaértünk Daniel klassz, férfias pick-upjához.
Danny futólag átölelt.
– Szóval, ahogy mondtam, ne érdekeljen, hogy valami jöttment srác
nem vesz észre. Én mindig figyelni fogok rád, amennyire csak lehet.
Ügyetlen puszit nyomott a homlokomra, és nevetve beugrott a

25
vezetőülésre, még mielőtt kapott volna tőlem egy taslit. Még
odaintegetett nekünk, azzal elhajtott. Rachel felsóhajtott, ahogy a
távolodó autó után nézett.
Finoman meglöktem.
– Ez egy idétlen majom, Rach. Nyilván szeretjük, de ő Daniel, és
sosem változik – próbáltam vigasztalni. Egy bizonytalan mosoly volt a
jutalmam. Egyre nehezebb és nehezebb volt asszisztálni a viszonzatlan
érzelméhez. Neki pedig mind nehezebb volt úgy tenni, mintha nem fájt
volna neki Daniel nemtörődöm bánásmódja vele szemben.
– Hazafelé? – kérdeztem, csak hogy témát váltsak. Rachel megrázta a
fejét.
– A... Negyed óra múlva meló. Még át is kell öltöznöm. Te maradsz
edzésre? – kérdezte, és végre előhúzta a kulcscsomóját a táskája első
zsebéből.
– Nem, elmarad. Reméltem, hogy majd te segítesz, hogy ne érezzem
magam társasági élet nélküli lúzernek, és kitalálsz nekem valami
programot – keseregtem színpadiasán. Rachel felnevetett.
– Csinálunk valamit hétvégén? Mozi vagy esetleg más? – kérdezte.
Aztán újonnan támadt érdeklődéssel kezdte el szemlélni a cipője orrát. –
Daniel tuti Kylie-val lesz, úgyhogy akár meg se kérdezzük, akar-e jönni
– tette hozzá. A hangja elcsuklott, ahogy közös barátunkról beszélt.
Nem firtattam tovább a dolgot, inkább csak rámosolyogtam.
– Jól hangzik. Hívj majd fel, ha hazaértél, aztán kitaláljuk!
Rachel bólintott, azzal elváltunk, ki-ki az autója felé vette az irányt.
Jó volt megint a saját kocsimat vezetni. Alig bírtam ki azt a két napot is
nélküle. Hál' isten, csak új aksi kellett bele, úgyhogy végül mégis ki
tudtam fizetni azt is meg a vontatást is, nem kellett a szüléimet
pumpolnom. Azzal együtt továbbra is kínosan sürgető szükségem volt
új munkára.
Épp azt tervezgettem, hogy hazaérve keresek majd online valami
ígéretes állást, amikor megláttam őt. Clayton Reedet. Addigra az iskola
parkolója nagyjából kiürült, és úgy tűnt, mintha egyenesen azért várt
volna eddig, hogy mindenkit elkerülve osonhasson el. Persze, engem
nem sikerült.
Egy dolog határozottan biztos. Clayton láthatólag mindent megtesz,

26
hogy ne kelljen kapcsolatba lépnie az emberi fajjal. Így nem is csoda, ha
őrült táptalaja a pletykáknak. Azon kívül, amit Daniel mondott, olyat is
hallottam, hogy tanúvédelmi programban vesz részt. Sőt, két lány
irodalomórán drámai suttogással azt tárgyalta, hogy állítólag végső
stádiumú agydaganatot fedeztek fel nála, és azért jött Davidsonba, mert
csak húsz percre van innen a Virginiai Egyetemi Kórház, ahol kezelik.
Erre már én is csak a szememet forgattam. Ja, aztán van még az a
verzió, hogy igazából egy indie rocksztár, aki a hírnévvel járó felhajtás
elől bujkál. Szóval kábé attól függött, melyik sztorit hallod, hogy kit
kérdezel. A magam részéről biztosra vettem, hogy egyik sem közelíti
meg az igazságot, de hogy valami titokzatosság lengte körül Claytont,
az biztos.
Miért érzem úgy folyamatosan, hogy látnom kell? Hogy beszélnem
kell vele, hogy megfejtsem? Talán rokonságot éreztem vele, amiért
annyira kivonja magát minden alól, amit én csak szerettem volna. Talán
a tény, hogy senkire nem reagál, csak rám okádja a tüzet. Igen, bunkó
volt mindkét találkozásunkkor, de közben vad és szenvedélyes is,
teljesen más, mint amilyennek az idő kilencvenkilenc százalékban
mutatja magát.
Így hát, amikor megláttam, engedtem egy nem egészen átgondolt
megérzésnek, és felé vettem az irányt. A földet bámulta, keze a
védjegyének számító katonai dzsekije zsebébe mélyesztve. Úgy látszik,
szerzett egy másik mp3-lejátszót, mert a fülhallgató zsinórja kilógott a
gallérján.
Semmit nem érzékelt a külvilágból, ezért csak akkor vett észre,
amikor megálltam mellette.
– Fúha! Mindig így lopakodsz oda az áldozatodhoz, te szatír? –
kérdezte, és ingerülten kirántotta a füléből a fülhallgatót. Mi lehet
bennem, ami mindig ezt a reakciót váltja ki belőle? Rajtam érdekes
módon még nem nézett keresztül, mint a többieken.
Nem, ehelyett úgy viselkedett, mint akinek meggyőződése, hogy
egyetlen küldetésem ezen a bolygón, hogy őt halálra zrikáljam. Mindig
ingerült és szűkszavú volt, de most nyoma sem volt rajta a mogorva
magába fordulásnak, ami az iskolában mindig jellemzi. És nekem ez
nagyon tetszett. Tiszta zakkant vagyok.

27
 Elhatároztam, hogy számon kérem rajta a stílusát. Kár lenne
meghagyni a hitében, hogy így bánhat velem büntetlenül; bármenynyire
is bejött a James Dean-féle „ok nélkül lázadó” kattanása.
– Neked mégis mi bajod van, elmondanád? Elütöttem a kutyádat,
csak nem tudok róla? – sziszegtem felé szorosan összefont karral,
igyekezve rezzenéstelennek és talán, ha megoldható, még egy kicsit
félelmetesnek is tűnni.
Na, ez nem jött be. Clayton felhorkant, és esküszöm, mintha egy
mosoly árnyékát láttam volna átsuhanni az arcán. Égnek emeltem a
karom.
– Hívjuk a híradót! Csak nem egy vadiúj arckifejezést láthattunk az
előbb, a dühös meg a felsőbbrendű után? – gúnyolódtam. Clayton felém
somolygott, a szája sarka épphogy megmozdult kicsit felfelé. Most
először mintha tetszett volna neki valami.
– Azt akarod mondani, hogy veszélyben a hírem, hogy magam
vagyok a megtestesült kellem és báj? – kérdezte, most már teljesen
nyíltan mosolyogva. Az egész arca felragyogott tőle, az én torkom pedig
fájdalmasan összeszorult. Ha eddig helyesnek tartottam, az SEMMI
nem volt ahhoz képest, amilyennek akkor láttam, amikor mosolygott.
Kész, nekem annyi.
Kicsit megkönnyebbültem, mert éreztem a beállt változást a
hangulatában. Jó érzés volt végre nem ugrásra készen várni, mikor tör ki
újra a háború kettőnk közt, még ha amúgy bírtam is a szócsatákat.
Kiráztam a hajam a homlokomból, hogy jobban szemügyre vehessem.
Nagy csalódásomra levágatta a haját. Most sokkal rendezettebb külseje
volt, de rájöttem, hiányzik, ahogy a haja a tarkóján és a füle fölött picit
göndörödik. Lehet, hogy tényleg szatír vagyok?
– Hát, a frappáns szövegedről mindenesetre biztos nem leszel híres,
te dumagép – vágtam vissza. Fel sem tűnt, hogy megálltunk, csak
amikor meghallottam egy kinyíló ajtózár csipogását. Egy fekete BMW
mellett álltunk. Kicsit elkerekedett a szemem.
– Ez a tiéd? – kérdeztem, szemügyre véve a kecses, bőrkárpitozású
utasteret az ablakon át. Clayton bólintott, kinyitotta az ajtót, és bedobta
a táskáját az anyósülésre.
– Fasza járgány – jegyeztem meg, és már előre azon járt az eszem,

28
hogy oldjam meg, hogy ne vegye majd észre a saját roncsautómat két
sorral arrébb.
Kínos csend ereszkedett ránk. Úgy látszik, nem akart velem a
kocsijáról társalogni. Úgyhogy gőzöm sem volt, mit mondjak most.
Arrébb rúgtam egy kavicsot, és a cipőm orrával mintákat kezdtem húzni
a parkoló homokjába.
– Szóval, kinyírtam a kutyád, vagy mi? – igyekeztem fenntartani a
döcögő társalgást. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy itt
maradjon, ilyen arccal, a nélkül a fagyos harag nélkül a szemében.
– Nem tudok semmilyen állatgyilkosságról – felelte tömören, és az
autója oldalának dőlt. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy ő sem siet
lelépni. Lehet, hogy mégsem utál annyira?
– Akkor meg mit szívod fel magad, ha hozzád szólok? Mármint,
felfogtam, a múltkor kicsit kvázi kiheréltelek, de becsszó nem akartam!
Csak Paul akkora egy pöcs, és nem bírom, mikor játssza az agyát.
Komolyan csak segíteni próbáltam... – Szavaim motyogásba fúltak,
rájöttem, hogy összevissza hablatyolok.
Claytonra sandítottam: egyenesen maga elé bámult. Tartásába
visszatért a feszültség, és megmagyarázhatatlan módon legszívesebben
megmasszíroztam volna a vállát. Néhány másodperc csend után végre
megszólalt:
– Tudom, hogy csak jó fej akartál lenni. Vágtam, miért csinálod, amit
csinálsz. Csak fel voltam húzva. Vagyis inkább megszégyenítve, az
jobban illik arra, amit éreztem. Te ott voltál, én dühös voltam, hát rád
zúdítottam. Nem szolgáltál rá. Ne haragudj!
Végre rám emelte barna szemét, és ezzel teljesen a hatalmába
kerített. Úgy nézett rám, mintha egyedül csak én lennék a világon.
Szédítő érzés volt.
Ki kellett zökkentenem magunkat a pillanat varázsa alól. Féltem,
hogy tátva maradt a szám. Ráadásul úgy éreztem, valami alakulni kezd
bennem – valami, amire nem állok készen.
– Na, és mi van az első nap reggelével? Azt is sajnálod? – kérdeztem
csúfondárosan. Clayton felvonta a szemöldökét.
– Hát, ami azt illeti, nem. Te játszottad a buldózert. Esélyem sem
volt.

29
 Kuncogtam. Jó érzés volt rájönni, hogy a morgós medvének humora
is van.
Kezet nyújtottam neki, mire úgy nézett rám, mintha három fejem
lenne.
– Kezdjük elölről! Helló, Maggie Young vagyok, tizenhét éves, saját
bevallásom szerint csokifüggő, de mindenekfelett csodás emberi lény.
Nagyon örvendek!
Clayton lassan felém nyúlt, és elfogadta a felkínált kezet. A
kézfogása erős volt, és a gyomrom érthetetlen módon táncolni kezdett,
ahogy megéreztem a bőre melegét. A mosolya széles volt és őszinte,
csak úgy ragyogott a barna szeme.
– Clayton Reed, de hívhatsz Claynek. Tizenhét éves végzős és
javíthatatlan mizantróp.
Elengedte a kezem, és kicsit szerencsétlenül ácsorgott tovább.
— Szóval mizantróp? Utálod az embereket? Nahát, öröm lehet
veled az élet!
Ekkor már közvetlenül mellette álltam, én is a kocsijának
támaszkodva. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a vállunk összeért.
Óhatatlanul feltűnt a kölnije izgató illata: egyszerre volt citrusos és
nagyon férfias.
Clay alig észrevehetően elhúzódott, hogy semmink ne érjen
egymáshoz. Próbáltam palástolni a csalódottságomat. Suttyomban, és,
reméltem, észrevétlenül megszaglásztam magam. Minden oké, dolgozik
a dezodor.
– Hát azt a szót, hogy öröm, nemigen lehetne velem kapcsolatban
emlegetni mostanság. Talán egyszer...
Clayton szavai elhaltak. Rám sandított, mintha röstellné, hogy
kiszivárogtatta ezt a kicsit is személyes információt.
– Nehéz lehetett sulit váltani végzősként. Otthagyni a barátaidat, a
barátnődet, mit tudom én...
Hű, hát én aztán nem kerülgetem a forró kását! Hirtelen nagyon
kínosan kezdtem érezni magam, hogy ennyire nyíltan turkálok az
életében. Nem akartam nyomulni, de valahogy egyszerűen muszáj volt.
Clayton ajkán újra feltűnt az előbbi halvány mosoly, elárulva, hogy
átlát a szövevényes kérdezősködésemen.

30
 – Nem volt annyira gáz. Semmi komolyabb barátság. Sem barátnő.
Rám mosolygott, majd elfordította a tekintetét. Minden várakozás
ellenére elszomorodtam a válaszán. Milyen szomorú, ha valakinek nincs
igazi barátja, sem semmi, ami egy bizonyos helyhez kösse!
– Na, majd hátha itt máshogy lesz – mondtam. Clayton kérdőn nézett
rám, mire rájöttem, mennyire nyíltan flörtölős kezdeményezésnek hatott
ez a kijelentésem. Kínomban köhécseltem és a torkomat köszörültem.
– Mármint, hogy majd barátkozol meg minden, úgy értem –
próbáltam ügyetlenül kijönni a dologból. Clay bólintott.
– Hátha.
Nem tűnt túl biztosnak a dologban.
– Munkahelyet váltottak a szüleid, vagy mi? Ezért költöztetek? –
kérdeztem. Clayton látványosan feszültebb lett a kérdésem hallatán. Azt
hittem, nincs benne semmi, pláne nem olyan, ami okot adna egy ilyen
reakcióra. Clayton jó félméternyit lépett arrébb, és kezét mélyen a
kabátzsebébe dugta. Elfordította a fejét.
– Ööö, hát nem. Csak bizonyos... körülmények merültek fel, amik
miatt költöznöm kellett.
A hangsúlya elárulta, hogy részéről ez a téma le van zárva.
– De nem vagy benne a tanúvédelmi programban, ugye? –
viccelődtem, mert én viszont nem akartam ejteni a témát. Mindent tudni
akartam Clayton Reedről. A barátom lesz, akár tetszik neki, akár nem!
Clay elnevette magát.
– Nem, nem hinném.
– Akkor rocksztár vagy.
Megrázta a fejét.
– Légyszi, mondd, hogy nincs agydaganatod!
Clayton ekkor már hangosan nevetett. Szeme sarka ráncba szaladt, és
úgy tűnt, őszintén jól szórakozik a kérdéseimen.
– Agydaganat? Most komolyan? Na, ezt pont honnan a fenéből
szedted? – kérdezte a szemét törölgetve, mikor végre abbahagyta a
nevetést.
Vállat vontam.
– Hallanod kellene, miket pletykálnak rólad.
Clay felnyögött. Pajkosan karon bokszoltam. Kicsit összerezzent az

31
érintéstől, de, most először, nem húzódott el.
– Így jár, aki eljátssza a titokzatos idegent, barátom! – mondtam.
– Jól van, csak nem akarom, hogy mások vájkáljanak a
magánéletemben. Nem vagyok az a kifejezett társasági lény, de
szerintem te már kitaláltad – vallotta be Clay. Egy pillanatig úgy nézett
rám, mintha engem is azok közé sorolna, akik „ne vájkáljanak a
magánéletében”.
Hát pedig, szar ügy, Clayton Reed, én teljesen el fogok merülni a
magánéletedben. Ez a fiú túlságosan bezárkózik, és szomorú, nem is
kicsit. Nem tudtam elképzelni, hogy bárki is élhet személyes
kapcsolatok nélkül. Talán erőszakos voltam, de valami azt súgta,
szüksége van erre. Hogy valaki vegye a fáradságot, hogy megismerje és
törődjön vele.
Néhány percnyi, már kevésbé kínos hallgatás után Clay a kocsija felé
fordult.
– Na, jó, haza kellene mennem. Örülök, hogy találkoztunk, Maggie!
Kinyitotta az ajtót, de még nem mozdult, mintha azon tanakodna,
induljon-e vagy sem.
Félreálltam az autó mellől, a vállamra dobtam a táskám. Odaintettem
neki.
– Köszi! Én is örülök. Majd még összefutunk – tettem hozzá
fesztelenül, pedig tudtam, hétfő reggel első dolgom lesz levadászni a
folyosón. Clay megint rám mosolygott, mint aki olvas a
gondolataimban.
- Abban biztos vagyok.
Beindította a motort, és kiállt a parkolóhelyéről. Diszkréten szalutált,
majd elhajtott. Ott álltam némán, bambán, és néztem, ahogy távolodik.
Nagyon reméltem, hogy nem néz a visszapillantójába és lát meg, ahogy
bámulok utána, de nem bírtam rávenni magam, hogy elinduljak. Még
sokáig nem mozdultam, azután sem, hogy eltűnt a szemem elől.

– Ez most komoly, hogy beszéltél vele?! És ezt csak most mondod?

Azonnal el kellett volna mesélned! Ez mekkora! Na és, milyen??? –

32
eresztette rám Rachel kérdései sortüzét szombat délután, a konyhánkban
ülve. Épp hazaértünk valami borzalmas romkomról, és most próbáltuk
kitalálni, mivel töltsük a nap további részét. Mellékesen megemlítettem
a beszélgetést Clay-jel, Ő meg azonnal rávetette magát a témára.
Kivettem magamnak egy üdítőt a hűtőből, Rachelnek meg dobtam
egy ásványvizet. Elvétette, a palack nagy csattanással érkezett a
konyhakőre.
– Szép volt, DiMaggio! – kommentáltam gúnyosan. Rachel beintett,
aztán lehajolt a vízért. Letette a pultra a palackot, és sokatmondó
tekintettel érzékeltette, hogy van mit megmagyaráznom.
– Ne sunnyogj, Maggie May Young! Válaszolj szépen! Mindent
tudni akarok az interakciódról Mr. Clayton Reeddel.
Feltornásztam magam a bárszékre a barátnőm mellé, és komótosan
kibontottam az üdítőt. Hosszú, ráérős kortyokat nyeltem belőle, végül
letettem a pultra az üveget.
Rachel majd’ felrobbant.
– Gyerünk már!!! Ne húzd az időt! Mesélj már róla valamit!
Anyám ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen a konyhában.
– Kiről meséljen? – kérdezte könnyedén, és elővett egy poharat a
konyhaszekrényből. Fülig pirultam. Határozottan NEM kívánom
kitárgyalni Clayton Reedet az anyám jelenlétében. Bármennyire is
szeretem a szüléimet, annak is vannak bizonyos határai, és szerettem
volna, ha ezzel tisztában is vannak. Kábé azóta nem beszélek velük
fiúkról, mióta borotválom a lábam. Nem mintha kínosan vagy túlzottan
aggodalmaskodóan viselkedtek volna, ha úgy teszek, csak simán ciki
volt.
– Claay-ton Reee-eed – árulta el Rachel dallamos hangon. Sötét
pillantást vetettem rá, mire rám öltötte a nyelvét, és azt suttogta: – Úgy
kell neked!
Sóhajtva vágtam egy fintort. Anya odajött valami undorító
gyógynövényes löttyel a kezében, ami szerinte jót tesz az egészségének.
– Clayton Reed? Az kicsoda? – kérdezte, elfoglalva a bárszéket a
másik oldalamon. Remek, berendezkedett egy jó kis pletykapartira. Ez
el fog tartani egy darabig. Meg tudtam volna fojtani Rachelt.
– Senki – tértem ki a kérdés elől. Felhajtottam az üdítőm maradékát,

33
és felkeltem, hogy kidobjam az üres dobozt.
– Francokat senki! A helyes új srác a suliban – világosította fel
anyámat Rachel lelkesen, drámaian felvont szemöldökkel.
– Komolyan? Na, mesélj, Maggie May! Mindent tudni akarok róla! –
lelkesedett anyám, aki egyre jobban belejött a csajos dumcsizásba.
– Igen, mesélj, Meg! – csatlakozott Rachel vigyorogva. Hátat
fordítottam nekik, és valami rágcsálnivaló után kezdtem kutakodni.
Nem voltam éhes, csak kerülni akartam a tekintetüket. Nem kellett,
hogy még az arcomra kiülő látványos pír miatt is húzni kezdjenek.
– Nem nagyon van mit mesélni. Tegnap dumáltunk, mikor eljöttünk
a suliból. Egész poénos srác, bár úgy látszik, nem volt valami sok
mondanivalója – mondtam. Rátaláltam egy csomag kekszre, kivettem
belőle egyet, és gyorsan be is kaptam. Ez az én ősrégi elkerülő
stratégiám. Tömöm a fejem, csak beszélni ne kelljen. Csoda, hogy nem
vagyok még száz kiló.
– Ennyi?! Ne már, Maggie, miről beszélgettetek? És milyen? –
faggatott anyám.
– Jaj, Mrs. Young, nagyon helyes! Sötét haja meg szeme van. Jó
magas, tök jó széles a válla, és állati édes szeplős az orra meg az arca.
Kicsit elképedtem, mennyire megnézte magának Claytont. Tekintve,
hogy ő nem Daniel Lowe, nem hittem, hogy odafigyel rá egyáltalán.
– Oltárian hangzik – nyugtázta anya.
Félrenyeltem a kekszet. Harákolva feleltem:
– Oltárian? Komolyan, anya? Időalagútba kerültünk, ami
visszarepített az ötvenes évekbe?
Anyám a szemét forgatta. Nem is tudom, kitől örököltem ezt a
bizonyos arckifejezést.
– Na, és elhívott randevúra? Ő lesz a kis barátod? – humorizált
anyám. Felkelt és szorosan átölelt. Kínosan mocorogtam.
– Hát, nem. Az sem biztos, hogy barátok leszünk. Eléggé magának
való.
– Maggie-nek pasija van! – csúfolódott Rachel. Hozzávágtam a
gombóccá gyűrt szalvétámat.
– Nem vagy valami nagy segítség, Rach – mormogtam. Anyám
nevetett.

34
 – Csak gúnyolódunk, Maggie. De ha ez a fiú egyszer akármid is lesz,
tudod, hogy majd szeretnénk megismerni – tette hozzá komolyan.
Összeszorítottam a fogam. Persze hogy tudom. Bármennyire is
szerettem volna, ha Claytonnal lesz valami, nem akartam vele
keresztülmenni a rémesen megalázó beavatási szertartáson, vagyis más
szóval: bemutatni a szüleimnek.
– Persze – ráztam le. Rachel igyekezett nem kinevetni szorult
helyzetem miatt. Na, majd megkapja a magáét, csak anyám legyen
végre hajlandó elhagyni a konyhát!
– Jól van, lányok, érezzétek jól magatokat! Charlottesville-be
megyünk apával a piacra. Ha elmentek itthonról, vigyél kulcsot!
Bólintottam, és megkönnyebbültem, amikor végre elment.
Megpördültem a széken, és Rachelre bámultam, aki máris védekezőn
tartotta maga elé a kezét.
– Ne is mondd! De megérdemelted, amiért úgy kellett kihúzni
belőled a részleteket! – mondta. Csúnyán néztem rá.
– Anyámat használni fegyverként aljas és övön aluli húzás volt –
mondtam szemrehányóan. Rachel csak vigyorgott, nem hatotta meg a
neheztelésem.
Megszólalt a telefonja: keresztülrezegte magát a pulton. Rachelnek el
kellett kapnia, mielőtt a mélybe vetette volna magát.
– Mizu, anyu? – szólt bele. Visszaültem a székre és a világoskék
körömlakkomat piszkálgattam, amíg vártam, hogy letegye a telefont.
– Biztos? Muszáj?
Felnéztem: Rachel nem tűnt boldognak. Bosszúsan sóhajtott.
– Na, jó, tíz perc, és ott vagyok.
Letette, és bocsánatkérően nézett rám.
– Cserbenhagysz? – nyafogtam. Rachel felkelt és a táskájáért nyúlt.
– Ne haragudj, Meg, de el kell vinnem anyu helyett Caitlynt valami
hülye szülinapi zsúrra. Őt berendelték dolgozni. Úgyhogy hív a
kötelesség.
Caitlyn Rachel nyolcéves féltestvére és folyamatos stresszforrás.
Hárman vannak a családban, a két lány és az anya. Rachel apja lelépett,
mikor ő ötéves volt, Caitlyn-é pedig néhány évvel ezelőtt hagyta ott
őket. Anyjuk ápolónő volt a megyei kórházban, és gyakran, amikor

35
váratlanul berendelték, Rachelre hárult az anyaszerep.
– Nem gáz. Csak majd hívj fel utána! – mondtam, nehogy rosszul
érezze magát, hogy miatta ment füstbe a délután.
Búcsúzóul megölelt.
– De attól még el kell majd mondanod az egész Clayton-sztorit!
Tudom, hogy van itt még valami, amit nem árulsz el! – fenyegetett meg
az ujjával.
– Ha te mondod... – kuncogtam, és kikísértem a kocsihoz.
Integettem utána, míg eltűnt a kanyarban. Anya és apa már elment,
én meg itt ragadtam, egyedül az üres házban. Nem éreztem magam
csúcsformában, úgyhogy felhívtam Danielt. Hangpostára kapcsolt, de
üzenetet hagyni nem volt kedvem. Hát, ezzel ki is merítettem a teljes
baráti körömet – szánalmas! Így szembe kellett néznem egy program
nélküli, tétlen, végtelen hosszú délutánnal.
Felkaptam a kulcscsomómat, meggyőződtem róla, hogy a lakáskulcs
is rajta lóg, hogy anyám örüljön, és céltalanul bevágtam magam a
kocsiba. Átvezettem Fayetteville-be, a szomszéd városba. Az óváros
felé vettem az irányt, és megálltam egy kis parkolóban. Felnéztem az
apró téglaház viharvert cégérére, és elmosolyodtam.
Ruby Könyvespolca a kedvenc boltom volt. Már hónapok óta nem
jártam itt, és most klassz délutáni időtöltésnek ígérkezett.
Az ajtó felett megszólalt a csengettyű, mikor beléptem. Magamba
szívtam a füstölők és régi könyvek ismerős illatát. Itt a világ minden
tájáról összegyűjtött új és használt könyveket találhatott az ember. A
bolt előterét ásványokkal és new age ékszerekkel teli üvegezett tárolók
foglalták el. A fali polcokon tarot-kártya paklik és rúnakövek
sorakoztak.
A bolt hátulja felé vettem az irányt, ahol a tér az antikvár könyvek
számára fenntartott kis helyiséggé szűkül. Először a közvetlenül a
bejárat mellett elhelyezett tároló tartalmát vettem szemügyre: Ruby itt
tartotta „új” szerzeményeit. Kezembe vettem egy William Faulkner
novelláskötetet, és helyet foglaltam a sarokban álló kopott
karosszékben.
Úgy elmélyedtem az olvasásban, hogy se láttam, se hallottam;
egyszer csak megéreztem, hogy valaki áll mellettem. Felkaptam a

36
fejem, és Clayton Reedet pillantottam meg, karján könyvtoronnyal.
Szája egyik sarka félmosolyra húzódott.
– Helló, Maggie! – szólt csendesen, le sem véve rólam a szemét.
Marhára szerettem volna megigazítani a hajam, de ellenálltam a
kísértésnek, nehogy már hülyét csináljak magamból.
– Helló! – köszöntem én is. Becsuktam a Faulkner-könyvet és
visszatettem a helyére.
– Hát te mit csinálsz errefelé? – kérdezte Clay, fogást váltva a karján
dajkált könyvkupacon.
Körülnéztem, széttártam a karom.
– Nem is tudom. Tortát sütök. Tanulom az újraélesztést, melyik
szimpatikus? – ironizáltam. Clay elmosolyodott, láthatólag értékelte a
száraz humoromat. A könyveket a karjáról egy asztalkára szórta,
egyesével finoman megvizsgálta, megforgatta őket; egyet-egyet
kiválasztott, és eltűnt a polcok mögött, hogy helyet találjon neki
valamelyiken. Odaléptem, és kézbe vettem Kurt Vonnegut
Mesterlövészének egy megviselt példányát. Clay mellém lépett, és a
vállam felett szemügyre vette a könyvet.
– Olvastad? – kérdezte. Megráztam a fejem, és felé fordultam. Bár ne
tettem volna! Mert a lélegzetem is elakadt a közelségétől. Mi a francért
néz ki ilyen jól?! És miért ilyen jó az illata? Nagyon zavaró, lényegesen
megnehezíti, hogy normálisan viselkedjem, és a többi.
– Akkor olvasd el! Az egyik kedvencem.
Felé nyújtottam, de finoman elhárította.
– Nem, vidd el te! Majd elolvasod, ha ráérsz.
– Hát, akkor kösz! – mormoltam, és a táskámba süllyesztettem a
könyvet.
Szorosan Clay sarkában voltam, ahogy további könyveket helyezett
el a polcokon.
– És te itt dolgozol, vagy mi? – kérdeztem. Clay felvont
szemöldökkel nézett rám.
- Nem, itt szoktam horgászni vagy kötéltáncot tanulni. Ahogy
tetszik.
Szépen visszakaptam tőle az iróniát, és ez nagyon tetszett.
– Jogos, Mr. Reed, jogos! – vigyorogtam. Clay kuncogott, majd a

37
kezembe nyomott egy halom könyvet, hogy fogjam, míg ő megtalálja a
rendeltetési helyüket.
Néhány perc múlva aztán méltóztatott válaszolni.
– Múlt hét óta dolgozom itt. Mióta ideköltöztem. Tudod, Ruby
nagynénémé a hely – világosított fel szégyenlősen.
Már megint az volt az érzésem, nehezére esik bármilyen személyes
tényt feltárni magáról.
– Komolyan a nagynénéd itt a tulaj?! Nem vicc, ez a kedvenc
boltom! Legalább havonta eljárok ide, ha tehetem – közöltem őszinte
izgatottsággal.
Clay elmosolyodott.
– Majd átadom. Örülni fog.
– Szóval a nagynénéd... vele laksz? – kérdeztem, ismét valami el
nem mondott információ után kutatva. Clay visszafordult a könyveihez,
egyszerre feltűnően merev tartással.
– Aha – felelte kurtán.
Egyértelműen azt üzente, hogy erről a témáról nem óhajt beszélni.
Kár, mert engem ez meg nem izgatott túlzottan.
– És mi van a szüleiddel? – kérdeztem, újra elindulva a nyomában a
sorok között.
– Otthon vannak, Floridában. Ahol én is születtem – válaszolta. Hát
nem valami bőkezű a részleteket illetően.
– És te miért is nem velük élsz...? – hagytam fenn a hangsúlyt a
kérdés végén.
Clay megfordult és a szemembe nézett. Arcán két vörös folt égett,
dühösnek látszott.
– Figyelj, nem akarok udvariatlan lenni meg semmi, de nem nagyon
ismerlek. Nem fogom előadni az élettörténetemet egy idegennek.
Összeszorult a gyomrom. Próbáltam nem megbántódni a szavain.
Hiszen tulajdonképpen igaza van. Csak most ismert meg, én meg a
magánéletével nyúzom. Én vagyok udvariatlan és tolakodó.
– Bocs, Clay! Nem akartam kíváncsiskodni. Csak szeretnélek
megismerni, ennyi – mondtam őszintén. Clayton merev tartása mintha
engedett volna valamelyest. Folytatta a könyvpakolást.
– Miért érdekellek én annyira téged? – kérdezte csendesen.

38
 Na, erre mit lehet mondani? Azt mégsem felelhettem, hogy szerintem
ő a világ legfantasztikusabb emberi lénye, és hogy gyereket akarok tőle.
Lehet, hogy ez kicsit sok lenne így elsőre. Úgyhogy egy másik igazság
mellett döntöttem.
– Szeretném, ha barátok lennénk. Ha nem baj.
Clay rejtelmesen nézett rám. Abszolút nem tudtam kiigazodni az
arckifejezésén. Egy percig csak állt és mereven bámult.
– Ja. Az jó lenne – felelte végül. Bizonytalanul rá mosolyogtam, amit
szerencsére azonnal viszonzott is.
Miután további negyed órán át kutyagoltam a nyomában a bolt hátsó
helyiségében könnyed csevegés közepette, végre összeszedtem a
bátorságot, hogy feltegyem azt a kérdést, ami igazán foglalkoztatott.
– Amúgy mikor végzel? Nem iszunk meg utána egy kávét vagy
ilyesmi?
Felvérteztem magam visszautasítás esetére. Nem semmi, milyen
merész vagyok ma!
Clayton vetett egy pillantást a faliórára.
– Igaziból ma nem is dolgozom. Csak bejöttem segíteni Tillynek
feltölteni a polcokat – intett a pénztárban ülő huszonéves csaj felé. A
maga hippis módján szép lány volt, a hosszú vörös hajával meg a
cigányosan tarka szoknyájával.
Próbáltam tartani magam, hogy ne faljon fel élve a féltékenység,
amikor azt láttam, hogy a lány fültől fülig érő vigyort küld Clay felé,
láthatóan élvezve, hogy a fiú tudja a nevét.
– Tilly, én leléptem. Tartod a frontot? – kérdezte a lánytól Clay, és a
lányt megkerülve a dzsekijéért nyúlt. Tilly átvetette hosszú haját a
vállán, és igazított egyet bő, apró csengettyűkkel borított blúzán.
– Oké, Clay! Holnap vagy? – kérdezte alig palástolt reménykedéssel
a hangjában. Clayton ragyogó mosollyal felelt, amitől a féltékenység
immár teljes erővel tombolt a zsigereimben. Én akarok annak a
mosolynak a céltáblája lenni, a franc essen bele!
– Nem, keddig nem vagyok.
Tilly mosolya lehervadt.
– Ja, hát, oké, akkor, gondolom, jövő héten tali – mondta csüggedten.
Végre engem is észrevett, és láttam, ahogy a féltékenység felvillan a

39
szemében, mert rájött, hogy Clayton velem távozik. Ezt kapd ki, te liba!
– gondoltam gonoszan. Azta, hát ez a hárpia meg hol volt eddig? Egy
féltékeny szipirtyó lett belőlem, pedig még csak nem is járunk Clayjel.
Clay még egyet odaintett Tillynek, azzal kiterelt a boltból. Kiérve
levettem a pulcsimat, és a derekamra kötöttem. Amíg benn voltam,
kisütött a nap és felmelegedett az idő. Ott álltunk a járdán a bolt előtt, és
egymásra bámultunk.
– Szóval kávé? – kérdezte Clay.
Bólintottam.
– Ja, legyen az! Van egy klassz hely nem messze. Ott van a
legfinomabb biscotti – javasoltam. Clay megdörzsölte a hasát.
– Hmmm, biscotti! Azt nagyon szeretem.
Megnyalta a szája szélét, én meg elfojtottam egy nyögést. Ez a srác
tönkretesz!
Ahogy kevés szót ejtve sétáltunk egymás mellett, a szívem majd’
kiugrott, és izzadt a tenyerem. Diszkréten beletöröltem a farmerembe.
Clayton mellett egyszerre vagyok ideges és boldogan izgatott. És ez jó.
A kávézóba érve mindketten a hátsó asztalokhoz igyekeztünk. Ott
félhomály van, és a puha kanapé meghitt és kényelmes hangulatot
teremt.
– Mit kérsz? – kérdeztem.
Clay megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla, majd én intézem. Csak foglalj nekünk helyet!
Majd’ kiugrottam a bőrömből. Meghív kávéra! Ez majdnem olyan,
mintha randin lennénk.
Büszke voltam magamra, amiért nem remegett meg a hangom,
miközben leadtam neki a rendelést a szokásos nagy lattémra extra
tejszínhabbal és egy szelet vaníliás biscottira. Utána bámultam, ahogy a
pult felé sétált, és nem tudtam levenni a szemem a széles válláról.
Tényleg szép nagydarab srác! Focistának is lehetne nézni, vagy
hasonlónak. Ugyanakkor az is feltűnt, ahogy mások néztek rá: mintha
ők is látnák, mennyire különleges. Ma valahogy kevésbé görnyedten és
sokkal határozottabb tartással járt, mint a suliban szokott.
Nemsokára hozta is, amit kértem.
– Látom, hallgattál rám a biscottival kapcsolatban – intettem a

40
tányérja felé, ami nem kevesebb, mint három szelet sütivel volt
megpakolva. Clay szégyenlősen mosolygott.
– Hát, ja, kicsit éhes vagyok...
Leült mellém a kanapéra, és óvatosan belekortyolt az italába. Én is
ezt tettem a saját kávémmal, kínosan ügyelve, nehogy véletlenül
tejszínhab maradjon a szám szélén.
A csend, ami közénk telepedett, már sokkal meghittebb volt, mint
eddig. Nyomokban még érezhető volt benne a feszültség, de már sokkal
kevésbé volt meghatározó.
– Na, és mit szólsz eddig a Jacksonhoz? Kielégíti minden, gimivel
kapcsolatos elvárásodat? – kérdeztem, a kávéba mártogatva a
biscottimat.
Clay édesen felhorkant, és letette a bögréjét, hogy a saját sütijéért
nyúljon.
– Hát, a tiszteletemre összeállt flashmobok még váratnak magukra,
de azt leszámítva eddig okés – felelte.
Újra beleszürcsöltem a kávémba, közben lopva figyeltem, hogy tartja
Clay finoman hosszú ujjai között a kekszet.
– Okés? Ennyi? Semmi határozottabb jelző? – kérdeztem. Clay a
szemembe nézett, és újra elbűvölt, mennyire sötét színű az írisze. Szinte
már fekete, annyira sötétbarna.
Vállat vont.
– Igazából minden suli egyforma. Ez se jobb vagy rosszabb azoknál,
ahova eddig jártam.
Valahogy mindig úgy alakította a válaszait, hogy épp csak kíváncsivá
tegyenek, de ne áruljanak el túl sokat. Addigra, túl egy-két kemény
rendreutasításon, kétszer is meggondoltam, beleártsam-e magam olyan
dologba, amit túl személyesnek nyilvánított. Ugyanakkor azt is
megmondtam neki, hogy a barátja akarok lenni. Most meg itt van
velem, nem? Ez is mutatja, hogy ő is barátkozni akar, gondoltam. A
barátok márpedig meg kell, hogy ismerjék egymást. Ez a lényege a
barátságnak. Így hát, mielőtt túlspiláztam volna, fejest ugrottam a
dolgok közepébe.
– Szóval Ruby nagynénédnél laksz. Szeretsz, ööö... vele élni? Jó fej
veled?

41
 Vártam, hogy dühös lesz, és fellélegeztem, amikor elmaradt a vihar.
– Nem adod fel, mi? Nem ülhetnénk itt csak úgy, az időjárást
kitárgyalva? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem. Meg akarok tudni dolgokat rólad. Ahogy a barátok szokták.
– És mi azok vagyunk? – kérdezte. A szeméből egész más kérdést
olvastam ki, de még nem tudtam megfejteni, mi az. Úgyhogy
bólintottam.
– Legalábbis én örülnék neki – mondtam.
Clay elmosolyodott.
– Akkor azok vagyunk.
Visszamosolyogtam rá.
– Szóval, a nagynénéd...? – tértem vissza a vesszőparipámhoz.
– Ja, igen, a nagynéném. Hát, Ruby tök jó fej. Anyám nővére, de
nem jönnek ki valami jól egymással. Életviteli különbségek, miegymás.
Anya nem nézi jó szemmel a kapcsolatát Lisával.
– Óóó... – ismertem fel a helyzetet hirtelen. Clay a kávéjába mártotta
a következő kekszét, és rágni kezdte.
– Rubyra mindig számíthatok. Mindig segített, ha kellett. Úgyhogy
tökre hálás vagyok neki, hogy itt lakhatok Lisával meg vele. Eléggé
életmentő volt, hogy mást ne mondjak.
Kitűnt a szavaiból, mennyire szereti a nagynénjét. Összeszorult a
szívem a hangjából kicsengő sebezhetőségtől.
– Nagyon klassz embernek tűnik – jegyeztem meg halkan, vigyázva,
nehogy megtörjem a bennünket hirtelen körülölelő meghitt hangulatot.
Clay finoman megrázkódott, mintha most kapna észbe, mennyi mindent
elárult magáról.
– Ja, eléggé az – felelte elmélázva –, Lisa meg elképesztő arc. Olyan,
tudod, motoros bige karakter, tuti simán lenyomna, ha rosszalkodni
támadna kedvem.
Nevettünk, fejünkben a kép a nagynénje barátnőjéről, a motoros
bigéről.
Megittuk a kávénk maradékát, és vissza vittük az üres bögréket a
pulthoz. Ahogy kiléptünk a kávézóból, csak álltunk, egyikünknek sem
akaródzott még elválni.

42
 – Na... – kezdtem, pont, amikor ő is megszólalt:
– Hát...
Zavartan felnevettünk.
– Köszi a kávét! – mondtam, és zsebre vágtam a kezem.
– Szívesen, máskor is. Tök jól éreztem magam. Majd jöhetünk még –
vallotta be, sűrű szempillái között lenézve rám. Sütkéreztem a
boldogságban, mert igazán szeret velem lenni.
– Aha, szerintem is – feleltem. Visszasétáltunk Ruby
Könyvespolcához, akkor láttam, hogy ott parkol mellettem. Hogy nem
szúrtam ki, amikor megjöttem?
– Akkor hétfőn? – kérdezte várakozón.
– Feltétlenül – válaszoltam, és beültem a kocsimba. Clay az ajtóra
támaszkodott és behajolt a nyitott ablakon. Egy pillanatra bevillant,
milyen lehet az érzés, hogy az a gyönyörű száj az enyémhez ér.
– Akkor szia, Maggie! – szólt gyengéden, majd kiegyenesedett.
Hátramenetbe tettem a kocsit és kitolattam a parkolóból.
A visszapillantóból a legnagyobb örömömre végignézhettem, ahogy
Clay mozdulatlanul áll és néz utánam.

43
 4. FEJEZET

– A ROHADT ÉLETBE! – morogtam, amikor észrevettem, hogy a

tornacuccom a szekrényemben maradt. A suli véget ért, és épp
terepfutóedzésre mentem volna. Ez már a harmadik évem volt a
csapatban, és büszke voltam rá, hogy idén nagy eséllyel bejuttathatom
magunkat az országos döntőbe. Kline edző biztos volt benne, hogy
megdöntök pár rekordot még ebben a szezonban.
Hát, ja, ennyire jó vagyok. Meg szerény.
És nagyon, nagyon késésben. Kline edző majd rám sóz pár pluszkört,
ha nem kapom össze magam. Futásnak eredtem a folyosón a
szekrényem felé, és azonnal összeütköztem valakivel, aki az ellenkező
irányba haladt. Elkaptam az illető karját, hogy ne vágódjak el.
– Jaj, bocsánat! – leheltem szégyenkezve.
Felkaptam a fejem a váratlan kacajra. Clay szeme huncutul csillogott,
ahogy a csuklómat fogta.
– Nem kellene mindig így találkoznunk – mondta vidáman. Nagyot
nyeltem, a szívem dörömbölt a mellkasomban. Még csak két nap telt el
a szombati spontán kávézós randink óta, de fura módon azóta is nagyon
hiányzott. Mármint, alig ismerem a srácot, mégis a normálisnál sokkal
jobban vágytam a társaságára. De ő bujkált: nem volt az ebédlőben, és a
folyosón sem láttam. Még arra is kitaláltam egy ürügyet, hogy a
Rachellel közös irodalomórája után a terem előtt ácsoroghassak, de
valahogy kiszökött úgy, hogy nem vettem észre.
Na, jó, bevallom, kezdtem kicsit megszállott lenni.
Ezért nem csoda, hogy most, hogy így belefutottam nyolcórányi
hiábavaló keresgélés után, kicsit lesokkolódtam.
– Szerintem láthatósági mellényt kellene hordanunk vagy ilyesmi –
poénkodtam, végre visszanyerve az egyensúlyomat. Most vettem csak
észre, hogy még mindig össze vagyunk kapaszkodva. Kellemes
borzongást éreztem, ahogy rádöbbentem, milyen szorosan egymással
szemben állunk. Zavaromban sután magam mellém ejtettem mindkét
karom.
Clay elengedett és visszalódította a vállára a táskáját.
44
 – Nem rossz ötlet, eléggé életveszélyes vagy. Legalább legközelebb
előre fogom tudni, mikor próbálsz megtorpedózni.
Mosolyától elgyengült a térdem. Hihetetlen, mekkora hatással van
rám!
Szó nélkül álltunk ott egy percig. Hirtelen nem tudtam megszólalni,
ami határozottan nem jellemző rám.
– Hazafelé? – kérdeztem ügyetlenül. Fél négy van, még jó, hogy
hazafelé. Micsoda hülye kérdés! Ha megtehettem volna, a homlokomra
csapok.
– Hát, gondoltam, autózom egyet, kicsit körülnézek. Még mindig
nem igazodom el teljesen.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem jössz te is? Jól jönne egy idevalósi helyismerete.
A francba! Clay meg én, kettesben egy kocsiban. Egyedül.
Mennyeien hangzik! Pontosabban komoly stresszforrásnak. Kinyitottam
a szám, még nem tudván, mit fogok felelni. Ránéztem az órára. Már
úgyis elkéstem edzésről.
Visszafordítottam a tekintetem Clayre, aki várakozón nézett rám.
– Naaa, Maggie, légyszi! Essen már meg a szíved szegény új fiún! –
nógatott. A válaszomat meg sem várva levette a táskámat a vállamról.
– Gyerünk! – intett fejével az ajtó felé.
Még egy pillantást vetettem az órára, aztán vállat vontam. Leszarom.
Nem halok bele, ha egy edzés kimarad.
– Oké, miért ne? Nem hagyhatom, hogy egyedül kószálj a semmi
közepén. Még megesznek a bennszülöttek.
Clay felnevetett. Követtem, ki a suliból, és igyekeztem elnyomni a
bűntudatot az edzés ellógása miatt. De ahogy néztem a sötét farmerbe
bújtatott formás fenekét, a bűntudat helyét hamar átvették a zabolátlan
hormonok.
Clay kezével a derekamon irányított a kocsija felé. Próbáltam
visszafojtani a sóhajomat. Éreztem a blúzon keresztül az ujjai melegét,
és gondolataim mocskos módon elkalandoztak afelé, hogy mi lenne, ha
ezek az ujjak máshol is hozzám érnének. Nahát, kész ribi lesz belőlem a
végén!
Megcsipogtatta a központi zárat, aztán kinyitotta nekem az ajtót.

45
Kaján mosollyal néztem rá.
– Micsoda úriember! – rezegtettem a szempillámat. Clay megint
nevetett, és, miután beszálltam, megrázta a fejét.
– Hát, igyekszem. Jobb, ha egyelőre nem fedem fel gonosz
szándékaimat.
Tekintete ellágyult, ahogy rám nézett, nekem meg sikerült megállni,
hogy nyeljek egy hatalmasat.
Clay becsapta utánam az ajtót, és beült mellém a vezetőülésbe.
Beindította a BMW-t, én pedig átadtam magam a motor lágy
dorombolásának.
– Nem semmi ez a kocsi! Igyekszem majd nem utálni legközelebb,
mikor próbálom elindítani az én szemétdombra való tragacsomat.
Clay mereven mosolygott, és nem felelt. Valamiért az autója
érzékeny téma. Kihajtottunk a parkolóból, a főútra.
– Szabad? – kérdeztem a rádió felé mutatva.
– Nyugodtan. Van pár CD a kesztyűtartóban.
Elővettem néhányat, és meglepve konstatáltam, hogy egy-egy
kedvencem is köztük van.
– Bírod a Placebót? – kérdeztem, és feltartottam a Sleeping With
Ghosts albumot.
– Naná! Voltam egy bulijukon Miamiban pár éve. Állati jók.
– Mázlista! – mormogtam jóindulatú irigységgel. Kinyitottam a
tokot, és betettem a CD-t a lejátszóba.
Néhány percig nem szóltunk egymáshoz, csak az alternatív rockzene
töltötte be az autót. Szinte hipnotizált, ahogy Clay hosszú ujjaival a zene
ütemére dobolt a kormánykeréken. Miért van az, hogy tőle a
legtermészetesebb mozdulat is annyira magával ragadó? Most már
hivatalosan is szánalmas, amit művelek.
– Hát, merre, kedves idegenvezetőm? – kérdezte.
Egy kicsit elgondolkodtam, de a korgó gyomrom hamar döntött
helyettem. Előremutattam egy útjelző táblára.
– Menj rá jobbra a Crane sugárútra, és ott az első utca balra –
irányítottam.
Clay követte az útmutatásomat.
– Most parkolj le itt! – utasítottam, a tőlünk balra lévő parkolóra

46
mutatva.
– Bubi Bácsi Fagyizója? – olvasta Clay hitetlenkedve. Bizalmatlanul
méregette a rikítósárga épület homlokzatán díszelgő hatalmas rózsaszín
zsiráfot. – Ez most komoly? Ezt itt szerintem egy ötéves gyerek tervezte
– kommentálta a látványt a kocsiból kiszállva.
Játékosan belebokszoltam a vállába.
– Ne legyél már fantáziátlan! Várd ki, míg megkóstolod Bubi Bácsi
banánsplitjét. Boldogan halsz meg a tudattal, hogy nem hagytad ki –
bizonygattam, és kézen fogtam, hogy az ajtó felé húzzam. Legnagyobb
boldogságomra összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, és megszorította
a kezem. Fájdalmasan nagyot dobbant a szívem.
– Hiszek neked, Meg.
Meglepetten néztem rá, mekkora természetességgel mondta ki a
becenevem, amit csak a családom és a legközelebbi barátaim
használnak. A nevem az ő szájából kifejezetten izgatóan hangzott. Mint
egy ígéret.
Beléptünk a fagyizóba, érkeztünket elektromos csengő jelezte. Clay
még mindig fogta a kezem, ahogy az egyetlen szabad boksz felé
indultunk. Becsússzam a repedezett műanyag ülésre, és körbejáratta a
tekintetét.
– Dugig van a hely – jegyezte meg.
Kivettem két étlapot a tartóból a ketchup-ös és mustáros flakonok
mögül.
– A Bubi Bácsi egy fogalom. Itt van a megye legjobb fagyija meg
hamburgere. Csak túl kell magad tenni a giccses berendezésen –
bizonygattam.
Clay a kezébe vett egy pingvin formájú sótartót, és úgy nézett rá,
mintha az rögtön megharapná.
– Ooo-kééé... – mondta lassan, és visszatette a helyére. Belenéztünk
az étlapunkba.
Jó nagy volt a választék. Claynek nehezére is esett eldönteni, mit
egyen.
– Bízz bennem, kérj banánsplitet! Később majd megköszönöd –
javasoltam neki, amikor a pincérnő odaért hozzánk.
– Oké, miért ne, egyszer élünk! Két banánsplitet és két kólát kérünk

47
szépen – mondta a pincérnőnek. Az lefirkantotta a rendelésünket, és
elment.
– Még meg sem mondtad, hova rohantál annyira – mondta Clay
csevegő hangon.
– Hát, sehova. Csak nagyon fontos ember vagyok – hazudtam, hogy
ne kelljen bevallanom, elblicceltem a terepfutóedzést, hogy vele
lehessek. Ez tökre szánalmasan hangzott volna.
– És te merre jártál egész nap? Nem is láttalak – kérdeztem, és
gondosan csíkokra tépkedtem a szalvétámat. Fú, de ideges voltam!
Clay kajánul elmosolyodott.
– Miért, kerestél? – kérdezett vissza incselkedő hangon.
Ó, ha tudná! Államat felszegve néztem a szemébe.
– Isten ments! Csak feltűnt, hogy milyen alacsony ma körülöttem a
tahósági szint – feleltem. Clay elnevette magát.
– Ebédszünetben fizika korrepen voltam. Totál megszívat. Nem
gondoltam, hogy ennyire le vagyok maradva, mikor idejöttem – mondta,
és belekortyolt a light kólába, amit épp akkor tett le elénk a felszolgáló.
Megkegyelmeztem a szalvétámnak, és az ölembe rejtettem az idegesen
babráló kezemet.
– Hogyhogy ennyire le vagy maradva? Egész értelmes srácnak tűnsz
– jegyeztem meg. Clay arca elborult, kibámult az ablakon.
Megköszörülte a torkát.
– A sulit, hát... kicsit elhanyagoltam egy darabig. Nem nagy szám.
Csak most meg lóg a belem, mire ledolgozom a hátrányt.
Feltűnt, hogy kerüli a pillantásomat.
Tehát egy darabig nem járt suliba. Vajon miért? De tudtam, úgysem
árulja el, ha rákérdezek. Clayton Reed csukott könyv volt számomra.
Legalábbis egyelőre.
– Na és, sok mindenkivel összeismerkedtél már? – kérdeztem témát
váltva. Clay visszafordította rám a tekintetét, amitől mintha áramütés ért
volna. Van valami ebben a fiúban. Bárcsak tudnám, mi az, amitől úgy
érzem, bármelyik pillanatban tócsává olvadok a lábainál!
– Egy-két sráccal, ja. Nem sokkal. Nem vagyok kifejezetten „társas
lény” – ujjaival jelezte az idézőjelet, mire elnevettem magam.
– Ja, valahogy volt egy olyan érzésem. De nem mindenki gáz ám.

48
Kellene adnod a „társaidnak” egy esélyt – gúnyoltam, szintén jelezve az
idézőjelet. – Sosem tudhatod, mi lesz belőle. Még az is lehet, hogy
semmi rossz – tettem hozzá félig komolyan.
Clay élénk, de megfejthetetlen arccal nézett rám. Mit meg nem adtam
volna, ha tudtam volna, mi jár a fejében!
– Vannak emberek, akiket jó lenne megismerni – mondta lágyan, le
sem véve rólam a szemét. Hirtelen melegem lett; nagyot húztam a
kólámból.
Szerencsére mielőtt hülyét csinálhattam volna magamból a
válaszommal, megjött a fagyink.
– Jesszus! Ezt nem fogom tudni mind megenni. El akarsz tenni láb
alól, te nő? – bámulta meg Clay a hatalmas adag, banánnal és
tejszínhabbal koronázott fagylaltot. Kezébe nyomtam a kanalát.
– Ess csak neki! – biztattam, belekanalazva a saját fagyimba.
A következő tíz perc csendben telt, csak a kanálcsörgés hallatszott
néha, ahogy saját testsúlyunknak megfelelő mennyiségű fagylaltot
fogyasztottunk el.
Végül Clay eltolta maga elől a maradékot.
– Ha még egy falatot eszem, úgy kell hazagurítani – nyögte. Jó volt
mosolyogni látni. Az egész arca megváltozott, amikor nevetett.
Általában gondterhelt volt, de ilyenkor szinte megfiatalodott.
– Hát nem csoda! Nem is vártam, hogy mind megeszed. Így is szép
teljesítmény – intettem a majdnem üres tálkája felé. Én alig jutottam túl
az enyém harmadán, és máris dugig voltam.
– Na, mi az ítélet? – kérdeztem, fagyija maradványai felé sandítva.
– Hát, asszem, az biztos, hogy boldogan halok meg – jelentette ki a
szemembe nézve.
Na, már megint elszabadultak a pillangók a gyomrom táján.
Legszívesebben lecsapnám őket.
Zavartan köhécseltem, és elkezdtem kimászni a bokszból. Clay a
kezét nyújtotta.
– Kéne egy kis segítség – komédiázott. Nevetve talpra állítottam.
Ekkor fél kézzel átkarolt és magához szorított.
– Köszi, Meg! – súgta a fülembe, majd elengedett.
Kissé meginogtam, ahogy ellépett mellőlem. Teljesen paff voltam.

49
 Clay ragaszkodott hozzá, hogy megint ő fizessen, én pedig
tiltakoztam.
– Ne már, múltkor is te fizettél! – tukmáltam rá néhány bankjegyet.
Elvette, majd visszadugta a zsebembe. Annyira közvetlen gesztus volt,
és igyekeztem nem figyelni a bizsergő érzésre, amit az ujjai keltettek a
testem legérzékenyebb területei körül.
– Majd legközelebb fizetsz – ígérte Clay, és lesandított rám.
Legközelebb? Hát lesz legközelebb? Ezúttal semmi nem vethetett
gátat a gyomromban kialakuló örömünnepnek.
– Szia, Maggie! – hallottam a hátam mögül, amíg Clay a számlát
rendezte. Megfordultam, és szembe találtam magam Daniel hol aktuális,
hol exbarátnőjével, Kylie-val és még két lánnyal, Dana Welshsel és
McKenna Riley-val.
– Helló, Kylie! Dana, McKenna – biccentettem feléjük kelletlenül.
Nagyon utáltam Kylie barátnőit. Beképzeltek és gátlástalanok. Ha csak
lehetett, kerültem a társaságukat. Egyikük sem volt a kedvencem.
McKenna megeresztett felém egy álmosolyt, de Dana még csak azzal
sem fárasztotta magát, hogy rám nézzen. Túlságosan lekötötte Clay
hátsója, amit érdeklődve tanulmányozott. Éreztem, ahogy elönt a méreg.
Dana a maga jellegtelen szőke bombázó módján állati jó csaj volt. És
ezzel tisztában is volt.
Clay megfordulva meghökkent kicsit a váratlan társaságon.
– Helló! – köszönt rá próbaképpen Kylie-ra és barátnőire.
Testközelből vehettem szemügyre az utánozhatatlan és
megismételhetetlen Clayton Reed-hatást. Kylie szája széles mosolyra
húzódott, és esküszöm, mintha még meg is nyalta volna, teljesen
megfeledkezve róla, hogy jelenleg épp kapcsolatban van Dannyvel.
Szép kis barátnő! Dana kidüllesztette a mellét, McKenna dobott egyet a
haján.
Jézusom! Mint egy természetfilm a Discoveryn a párzási
szokásokról. Olyan adagban árasztották ezek a csajok a hormonokat,
hogy az egy öszvért is megfojtott volna. Rájöttem, hogy bunkó vagyok,
de nem akaródzott bemutatni őket.
Clay kérdőn nézett rám, aztán kezet nyújtott nekik.
– Helló, Clay vagyok – mondta feszengve. Látszott, hogy zavarban

50
van; szemétnek éreztem magam, hogy nem segítem ki. De épp lekötött,
hogy ne kövessek el súlyos testi sértést a három hülye libán. Dana
vetette be magát először. Megragadta a felkínált kezet, és jóval közelebb
nyomult Clayhez, mint azt a társadalmi normák előírták volna.
– Én meg Dana. Te vagy az új srác, igaz?
Hangja a megszokottnál több oktávval mélyebben búgott, tudtam,
hogy így próbál igéző hatást kelteni.
Láttam, hogy Claynek tátva marad a szája, a csaj meg még mindig
fogja a kezét. Egy pillanatra úgy tűnt, horogra akadt. Megfogadtam, ha
tényleg bedőlt ennek a ribinek és a béna trükkjeinek, azonnali hatállyal
hazavitetem magam vele.
Végül kiszabadította a kezét a lány vasmarkából.
– Ööö, ja, én – szántott végig a haján az ujjaival.
– Kylie vagyok, ő meg Mckenna. Tök izgi, hogy végre
megismerhetünk!
Kylie gyakorlatilag félrelökte Danát, úgyhogy most ő dörgölőzött
Clayhez.
Meg sem próbáltam palástolni az arcomra kiülő undort. Ezek a
csajok most komolyan így nyomják? Clay is kissé visszahőkölt.
– Izgi? Velem találkozni? Miért?
Tekintete segélykérőn fordult felém, de csak vállat vontam.
Kylie a karjára tette a kezét. Nem szégyelli magát?! A legjobb
barátommal jár, közben meg teljesen rámászik valaki másra. És épp az
orrom előtt!
– Mindenki csak rólad beszél. Olyan titokzatos vagy – dorombolta
neki. Jaj, fúj! Ami sok, az sok.
Befurakodtam Clay és Kylie közé, és finoman az ajtó felé kezdtem
tolni a fiút.
– Tök jó volt összefutni, csajok, de rohanunk. Majd tali! – vetettem
hátra a vállam fölött, és kitereltem Clayt a fagyizóból.
– Azok a lányok... hát... – kezdte Clay.
– Nyomulósak? Olcsók? Két lábon járó nemibetegség-fészkek? –
fejeztem be helyette, ahogy beszálltunk az autóba. Clay éles pillantást
vetett rám. Na, jó, ideje lenne megzabolázni a féltékenységi
rohamaimat.

51
 – Azt akartam mondani, hogy jó fejnek tűntek.
Erre csak a szememet forgattam.
– Attól függ, mit nevezel jó fejségnek – motyogtam, és bekötöttem
magam.
Clay felém fordult ültében. Én nem mozdultam, mereven bámultam
magam elé. Teljesen gyerekesen viselkedem, és minden valószínűség
szerint elszúrok minden esélyt ezzel a fantasztikus sráccal – persze csak
akkor, ha esetleg lennének esélyeim. De mellette valahogy nem bírok
magammal, ami több mint aggasztó.
– Mondjuk szerintem te jobb fej vagy – jegyezte meg Clay tömören,
és gyújtást adott a motornak. Nem tudtam gátat vetni az arcomra kiülő
széles mosolynak.
– És most mi lesz a davidsoni városnéző túra következő állomása? –
kérdezte Clay, ahogy épp kikanyarodtunk volna a parkolóból.
Nagyon meleg volt a kocsiban. Szeptemberhez képest szokatlanul
nagy volt a hőség. Rávigyorogtam.
– Akarsz fürdeni?
Nem tudom, mi ütött belém. Sosem voltam ennyire spontán, mint
most. Clay viszonozta a vigyort.
– Naná! Vezess!
Ránevettem, és elnavigáltam a város folyóparti szabad strandjához.
Egy földúton ért véget az utunk, ami széles mezőbe torkollott. Clay
kiszállt és körülnézett.
– Meg, én itt nem látok vizet – mondta. Elindultam a magas fűben.
Clay hamar utolért. Egy idő után egy ligeten átvágva a folyóhoz értünk.
Tök jó hely, kiskoromban imádtam itt úszni a szüleimmel.
– Hát ez király! – lelkesedett Clay mögöttem.
Hátranéztem, épp, amikor kibújt a pólójából. Azonnal kiszáradt a
szám, ahogy megláttam tökéletesen kidolgozott testét. Ó, basszus! Arra
nem gondoltam, milyen göncben fogunk fürdeni. Lebénulva
végigmértem saját farmerszoknyámat és rövid ujjú, kék felsőmet.
Fürödjek ruhástul? Hát ezt nem gondoltam át valami jól.
Clay levette a nadrágját is, és most már egy szál bokszerben állt
előttem. A jó életbe, észveszejtő! Próbáltam nem bámulni, de elég
nehezemre esett. Ahhoz túlságosan tökéletes volt.

52
 Feltűnt neki, hogy nem mozdulok.
– Azt hittem, fürdeni akarsz – vonta össze a szemöldökét.
– Ja, csak... nincs... semmim, a... tudod... bele a vízbe... – mutattam
végig az öltözékemen.
Clay felkacagott. Olyan más most, mint a suliban! Mintha két
különböző személyiség lakozna benne. Ez a Clay fesztelen és vidám.
Nagyon tetszik. Nem mintha a mogorva, gondterhelt Clay nem vonzana.
De amikor ilyen, akkor igazán jó társaság.
– Hát, végül is te már láttál alsóban. Most te jössz.
Leesett az állam.
– Nem fogok előtted levetkőzni!
Tudom, prűden hangzott. De egyszerűen nem ment. Alig ismertem!
Még Daniel sem látott alulöltözve soha.
Viszont, ha őszinte akarok lenni magammal, forrt a vérem a
gondolatra, hogy kettesben legyünk, miközben ilyen kevés ruhadarab
fedte a testünket.
Clay felvonta a szemöldökét; lassan megszokom tőle ezt a tipikus
arckifejezést.
– Becsszó, nem nézek oda. Bemegyek a vízbe, aztán ott megvárlak.
Hitetlenkedve néztem rá. Védekezőn felemelte a kezét.
– Megígérem!
Azzal megfordult, és a folyó felé vette az irányt.
– De kibaszott hideg! – vonyított, ahogy alámerült. Én még mindig
ott ácsorogtam, nem tudván, mit kezdjek magammal.
– Lesz, ami lesz – mormogtam. Úgy tűnik, ez a mai nap mottója.
Letoltam a szoknyámat. Aztán a topomból is kibújtam. Még szerencse,
hogy a tuti tengerészkék melltartóm és bugyim volt rajtam.
A folyóhoz szaladtam. Felsikítottam, amikor a jéghideg víz a
lábamhoz ért.
Clay még mindig nem fordult meg.
– Gyerünk! Ha nekem sikerült, neked is menni fog! – szólt oda.
Vettem egy mély levegőt, és ugrottam. A dermesztő hideg minden
levegőt kiszorított a tüdőmből. A felszínre rúgtam magam. Nagyon
mély itt a víz. Egy-két méterre a parttól már nem is ér le az ember lába.
– Lehet nézni? – kérdezte Clay. Tapostam a vizet, testem legnagyobb

53
része a víz alatt.
– Tiszta a levegő – feleltem. Megfordult, mire lefröcsköltem.
Köpködve törölte ki a vizet a szeméből.
– Na, jó, ennyi! Készülj a szörnyű bosszúra! – mordult fel, és felém
iramodott. Visítva elúsztam mellőle, de annyira nevettem, hogy nyeltem
egy nagy kortyot a piszkos folyóvízből.
Clay végül elkapott, és átkarolta a derekam. Még mielőtt túlságosan
átadhattam volna magam az érzésnek, amit a meztelen bőrünk
összesimulása okozott, kiemelt a vízből és eldobott. Nagyot csobbanva
érkeztem vissza.
– Béna vagy! – kiabáltam, és utána vetettem magam.
Lenyomtam a víz alá, ő megint eldobott. Lefröcsköltem, mire
lehúzott. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Nem is tudom,
mikor szórakoztam ilyen jól. Clay pedig végig nevetett, de legalább
mosolygott.
Egy döntetlenben kiegyezve lezártuk a vízi csatát, és áztattuk még
egy kicsit magunkat.
– Ez olyan tök jó, Clay! Köszi, hogy ilyeneket csinálunk! – mondtam
felé fordulva. Elmosolyodott; a hátán lebegve bámulta az eget.
– Mert, magadtól nem jársz rögtönzésszerűen strandolni? – felelte.
Gúnyosan felhorkantam.
– Abszolút nem. Életem legspontánabb eseménye eddig az volt, ha
kiengedtem a hajam.
Akaratlanul is egy kis keserűség lopódzott a hangomba. Clay végre
felém fordult.
– Hát, lehet, hogy ezen dolgoznunk kell majd – javasolta finom
mosollyal.
Megint a pillangók a gyomromban.
– Nem is tudom, csak... unatkozom, vagy mi. Minden, de minden
egyes nap egyforma. Monoton és végtelen hosszú – grimaszoltam
fájdalmasan. Clay felnevetett.
– Hát, nem tudom. Én speciel örülnék egy kis egyhangúságnak az
életemben. A spontaneitás fárasztó dolog.
Finoman lefröcskölt, mire vészjósló pillantást vetettem rá. Mély
torokhangon felnevetett, a gyönyörűségtől elállt a lélegzetem.

54
 – És a barátaiddal nem érzed jól magad? Látlak néha másokkal.
Mindig úgy látom, hogy nevetsz meg jól elvagy velük – mondta.
Épp most vallotta be, hogy figyelni szokott! ÚRISTEN!
Legszívesebben táncra perdültem volna örömömben. Behúzta a nyakát,
ahogy ránéztem, mintha akkor jött volna rá, mi csúszott ki a száján.
Borzasztóan szerettem volna hozzáérni, de nem tudtam, jó ötlet-e.
– Imádom a barátaimat. Dannyvel és Rachellel egész életünkben
ismertük egymást. Anyám az övékkel együtt nőtt fel. Bármilyen
elcsépelten is hangzik ez a leosztás.
Clay felvonta a szemöldökét.
– Elcsépelten?
Bólintottam, és kijjebb úsztam, hogy le tudjak ülni az iszapos meder
szélén. A víz az államig ért, pont megvédett a rohamosan hűlő
levegőtől.
– Hát, érted, a szüleink a legjobb barátok voltak, hát még jó, hogy mi
is azok lettünk. Most meg éljük a kis sablon életünket a sablon
dumákkal meg a sablon bulikkal a hétvégén. Semmi őrület. Semmi, ami
felrázná a dolgokat. Olyan érzés, mintha annyira régóta élnék így, hogy
már el is felejtettem volna, hogy másképp is lehet. Mondom, simán
unatkozom. És ahányszor előhozom ezt Dannynek és Rachnek, mintha
meg sem hallanának. Úgyhogy... szinte már depressziós leszek ettől az
egésztől. Szeretnék valami energiát, valami szenvedélyt érezni. Akármi
iránt.
Vagy akárki iránt, gondoltam Claytont nézve, aki tőlem néhány
méterre taposta a vizet. Többet árultam el az érzéseimről neki, mint már
jó ideje bárki másnak. És nem néz hülyének. Épp ellenkezőleg, úgy tűnt,
nagyon is komolyan veszi, amit mondtam. Esküszöm, ez volt az a
pillanat, amikor beleszerettem.
Meghallgatott, és fel is fogta, amit mondok. És azt is, hogy nemcsak
a levegőbe beszélek. Legalábbis ő nem úgy véli. Bólintott.
– Megértem. Hidd el, megértem. De te meg azt hidd el, hogy te aztán
minden vagy, csak unalmas nem.
Hitetlenkedve felhorkantam.
– Ja, én aztán tök érdekes vagyok. Maggie Young, a boldog
házasságban élő szüleivel, az ötös alá átlagával, az átlagos különóráival,

55
ahogy az átlagos barátaival átlagos dolgokról fecseg nap mint nap. Ez
hogy ne lenne unalmas? – fújtattam. Hogy is hihettem, hogy van
bennem bármi, amit ennek a különleges és izgalmas srácnak
nyújthatok? Tiszta hülye vagyok!
Clay odaúszott mellém és leült. A víz alatt összeért a karunk, és úgy
is maradt, mintha a bőrünknek sem lenne soha elég a másikból.
– Maggie... Amit most elmeséltél, az nekem tökéletesnek tűnik.
Elhúztam a szám, mire Clay megragadta a kezem.
– Nem, figyelj! Szép vagy és okos, és itt hever ez a fantasztikus élet a
lábad előtt. Kedves vagy, meg nyitott a világra, ráadásul tök jó ironikus
a humorod, és ráadásul baromi szexi is vagy.
Önkéntelenül elmosolyodtam azon, ahogy leírt. Szexi, én? Sosem
gondoltam eddig így magamra.
– Én mindent odaadnék, csak hogy olyan életem legyen, mint neked.
Szülők, barátok, akik szeretnek. Hihetetlen érzés, ha valaki feltétel
nélkül szeret. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy.
Szomorú volt a hangja. A vállához bújtam.
– És téged nem szeretnek így, Clay? – kérdeztem halkan.
Rám nézett; sötét szemei mélyén szívszaggató magányt láttam. Meg
sem kellett szólalnia, tudtam, hogy nem volt könnyű élete. És akármi is
történt vele, fel kellett miatta építenie azt a magas falat, amivel
mindenkit távol tart magától.
Mintha elege lett volna a személyes vallomásokból, Clay hirtelen
visszavetette magát a vízbe, elzárkózva a további bizalmaskodástól.
Nagyon csalódott voltam. Épp kezdtem volna megérteni őt, erre újra
felhúzza a falat maga köré. De mielőtt duzzogni kezdtem volna, Clay a
bokámnál fogva visszarántott a vízbe, újrakezdve a vízi párbajt. Néhány
pillanat játék, és már nem is emlékeztem, hogy bármi is bosszantott.
Elveszthettük az időérzékünket, mert csak azt vettem észre, hogy
sötétedik, a levegő pedig egyre hűvösebb. Megfeledkezve róla, hogy
fehérneműben vagyok, kiugrottam a vízből, és az egyik fatörzsön
hagyott telefonomhoz siettem.
– Basszus, fél hét van! Haza kell mennem.
Kijőve a vízből majd’ megfagytam. És, persze, törülközőnk sem volt
– mint két hülyének. Hallottam, ahogy Clay is kikászálódik. Kerültem a

56
tekintetét, mert hirtelen elszégyelltem magam, amiért félmeztelenül
ácsorgók előtte. Összeszedtem a ruháimat, és a mellemhez szorítottam
őket.
Hirtelen Clay kezét éreztem a karomon, ahogy próbál egy kis
meleget dörzsölni bele. Megfordultam és felnéztem rá. Valami
megvillant a szemében, és tudtam, ez most sorsdöntő pillanat. Egész nap
efelé haladtunk, és most végre itt van.
Közelebb lépett. Kezét mozdulatlanul a karomon hagyta, aztán lassan
kisimította a vizes hajam a homlokomból. Tekintete áthatóbb volt, mint
amit valaha láttam. Földbe gyökerezett a lábam, és csak a közelségére
tudtam koncentrálni. Meg akar csókolni. Ebben egészen biztos vagyok.
Pillantása az ajkamra esett; izgatottan megnyaltam a szám.
Fellángolt a tekintete, hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon.
Egyre erősebb volt köztünk a vonzás, éreztem, hogy magába szippant.
És ekkor megszólalt a mobilom.
Ezt nevezem kizökkentésnek!
– Bocs! – mormogtam. Láttam a kijelzőn, hogy anyám hív. Gyorsan
felvettem.
– Szia, anya!
Tekintetem Clayt kereste, de ő már pár lépéssel odébb a farmerét
húzta.
– Merre vagy, Maggie? Majdnem háromnegyed órája várunk a
vacsorával.
Nem tehettem róla, muszáj volt közben megbámulnom Clay feszes
hasizmát, ahogy a pólóját felvette. Köpni-nyelni nem tudtam.
– Maggie! – szólt rám anyám ingerülten a vonal másik végéről.
Akkor vettem észre, hogy nem válaszoltam neki.
– Bocs, anya! Összefutottam egy barátommal. Még össze kell
szednem a kocsit a sulitól, aztán megyek! – ígértem. Drukkoltam, hogy
anyám jó fej legyen, és várjon a faggatózással, míg hazaérek.
Nem nyert.
– Milyen barátoddal? – kérdezte. Távolabb húzódtam, és
lehalkítottam a hangom.
– Clay Reed. Körbevezettem kicsit a városban – mondtam fojtott
hangon a telefonba. Hallottam, amint anyám az ujjaival dobol valamin.

57
Remek, most fel van húzva.
– Nem tetszik, hogy valami ismeretlen fiúval mászkálsz. Szeretnék
vele találkozni. Főleg, ha ezen túl is sokat tervezel vele mászkálni.
Próbáltam nem idegesen felmordulni.
– Csak barátok vagyunk, anya. Semmi extra – igyekeztem
elbagatellizálni a dolgot. Anyám nem vette be.
– Akkor is. Tudod, mi a véleményünk arról, hogy idegen fiúkkal
autókázol. Találkozni akarok vele.
Hajthatatlan. Fasza!
– Jó – feleltem kurtán. Hallottam, ahogy felsóhajt. Tudta, hogy
felmérgesített.
– Csak aggódunk. Nagy és gonosz ez a világ egy ilyen kislánynak.
Hallgattam.
– Csak gyere haza! És vigyázz magadra! Majd megbeszéljük, ha
ideértél.
Ezzel letette. Megfordulva láttam, hogy Clay engem néz.
– Anyukád? – kérdezte. Bólintottam, és rájöttem, hogy még mindig
bugyiban és melltartóban vagyok. Anyám, ha látna, szívinfarktust is
kapna. A lehetőségekhez képest diszkréten igyekeztem belebújni a
szoknyámba. Clay udvariasan félrenézett.
Mikor felöltöztem, visszamentünk a kocsihoz. Kicsavartam a hajam,
de néhány borzongatóan hideg csepp így is végigfolyt a hátamon. Clay
odanyúlt, és átvetette a nehéz, vizes hajamat a vállamon, ujjai a
tarkómat súrolták.
– Mérges volt, hogy nem vagy még otthon? – kérdezte az autóban,
ahogy kitolattunk a mezőről.
– Csak túlságosan aggódik – feleltem, és néztem, ahogy sebességet
vált. Volt a kezében valami elmondhatatlanul érzéki.
– Érthető. Én se győznék eléggé vigyázni rád, ha az én lányom lennél
– mosolygott rám. Visszamosolyogtam. Na, és most hogy hozzam
szóba, hogy a szüleim meg akarják ismerni, anélkül, hogy
reménytelenül bénán hangzana?
– Hát, ööö, Clay, az van, hogy... találkozni akarnak veled.
Clay felvont szemöldökkel rám pillantott.
– Oké... – mondta lassan. Kapkodva folytattam.

58
 – Csak azért, mert van egy kattanásuk azzal kapcsolatban, hogy
mindenféle srácokkal kocsikázom. De mondtam neki, hogy csak barátok
vagyunk, és becsszó, nem lesz gáz! Csak meg akarnak győződni róla,
hogy nem vagy mondjuk tömeggyilkos – hadartam, leplezni próbálva
szörnyű zavaromat.
Clay átnyúlt, és megszorította az ölembe kulcsolt kezem.
– Semmi gáz, Meg. Megértem. Azt akarom, hogy ne bánják, ha
velem vagy. Elmegyek megismerkedni velük – biztosított.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Már nem éreztem annyira dedósnak
magam, és ezért hálás voltam neki.
– Köszi! – feleltem halkan. Clay mosolygott.
– Nem, én köszönöm, Maggie! A mai napot. Nem is tudom, mikor
éreztem utoljára ilyen jól magam.
A kedves bók melegséggel árasztott el. Clay mélyet lélegzett.
– Az utóbbi pár hónap elég durva volt, én meg, tudod, néha
elfelejtem, hogy nagy ritkán szabad elengedni magam, és csak élni bele
a világba. Van egy olyan érzésem, hogy te nagyon jót teszel majd
nekem.
Úgy nézett rám, hogy tetőtől talpig beleborzongtam.
– Remélem – feleltem. Clay cinkos mosollyal rám sandított.
– Én meg tudom – felelte.

59
 5. FEJEZET

HA TEHETTEM VOLNA, TŐBŐL LEVÁGOM MINDKÉT

LÁBAMAT. Deréktól lefelé minden izmom sajgott, és próbáltam nem
felnyögni, amikor leültem az ebédlőasztalhoz.
Rachel felnézett a telefonjából, és igyekezett leplezni a mosolyát.
– Mi van? – mordultam rá, és vigyázva próbáltam elhelyezni alsó
végtagjaimat. Rachel gyorsan pudingot lapátolt a szájába, és megrázta a
fejét.
– Semmi – motyogta teli szájjal. Megrovó pillantást vetettem rá.
Daniel már nem volt ennyire tapintatos.
– Miért jársz úgy, mint egy nagymama, Meg? Tök hülyén nézel ki.
Hozzávágtam egy darab chipset.
– Kline edző megfuttatott reggel, mert kihagytam pár edzést a héten.
Jól ki van bukva.
Lehajoltam, hogy végiggyúrjam a vádlimat, hátha csökken
valamelyest az égető fájdalom.
Érthető, hogy az edzőm haragudott rám. Én voltam a legjobb futója,
és cserbenhagytam. Pénteken itt az első verseny, én meg már három
edzést kihagytam a héten. Szégyelltem magam, hogy elhanyagolom a
kötelességem. Azt viszont nem tudtam sajnálni, hogy cserébe egyre
inkább kezdtem megismerni Clayt.
Elmentünk még néhány „felfedezőútra” együtt. Túráztunk a Crooked
Run Nemzeti Parkban, minigolfoztunk Warminsterben és megnéztünk
egy filmet a charlottesville-i IMAX-moziban. Imádtam vele lenni.
Életemben először a világ érdekesnek, sőt, üdítőnek tűnt a számomra.
Azon kaptam magam, hogy olyan dolgokat csinálok, amilyeneket
azelőtt soha. Például thai kaját eszem, miközben felirattal nézek valami
külföldi filmet. Jó, ez nem tűnik valami nagy dolognak... de eszembe
sem jutott volna ilyesmi, mielőtt Clay belépett az életembe.
– Ellógtad az edzést?! Komolyan? – kérdezte Daniel hitetlenkedve.
Rachel hátrafordulva kinézett az ablakon.
– Talán havazik is? – kérdezte tettetett meglepetéssel.
60
 – Marha viccesek vagytok ti ketten!
Felfogtam, miről beszélnek. Én, mint aki éppen valami tőle
szokatlant művel? Hát, ilyen még nem volt. Mindig jártam szépen az
utamat, végeztem a dolgom, semmi kilengés.
Épp ez az, amiért három héttel ezelőttig reménytelenül és a
végletekig untam magam.
Most pedig... röviden: végre volt miért felkelnem.
– Akkor meg hol a francban mászkálsz? – Danielt láthatóan teljesen
összezavartam. Meg is értettem. Normál esetben, ha épp nem a suliban
vagy otthon voltam, akkor Rachellel meg vele. Hogy nekem legyen
életem rajtuk kívül is, nos, az nem volt természetes. Mintha megbomlott
volna az univerzum egyensúlya.
– Hát... – kezdtem, de egy hang félbeszakított.
– Idejöhetek, srácok?
Megfordultam (persze kínosan ügyelve fájó tagjaimra), és Clayt
láttam meg, tálcával a kezében. Finoman rám mosolygott, és vetett egy
pillantást Rachel és Daniel felé.
Most először találkoztak a Paul Delawder-eset óta. Rachel nyitva
felejtette a száját, Daniel pedig morcos képet vágott. Egyik sem szólt
egy szót sem. Na, ne, tényleg ennyire bunkók?
Kihúztam a széket magam mellett.
– Foglalj helyet!
Clay leült, tálcáját az asztalra tette. Felém fordult. Mint mindig,
amikor egymás szemébe nézünk, most is éreztem, hogy elpirulok.
Nyeltem egyet, aztán a barátaimhoz fordultam.
– Rachel, Daniel, ez itt Clay. Clay, ők a barátaim, Rachel Bradfield
és Daniel Lowe.
Clay szégyenlősen rájuk mosolygott.
– Helló!
Még mindig egyikük sem szólt semmit. Mintha váratlanul érte volna
őket Clay felbukkanása az asztalunknál. Most aztán jól beégetnek!
– Köszönjetek szépen! Különben Clay azt fogja hinni, nem tudtok
beszélni.
Clay kínosan mosolygott, láthatóan feszengett. Rachel sebesen
pislogni kezdett, mint mindig, ha valami ciki dolgon kapják.

61
 – Ja, bocs, Clay! Szia, örülök – mondta eltúlzottan széles mosollyal.
Összevontam a szemöldököm, és igyekeztem telepatikusán a
tudomására hozni, hogy nem kéne ennyire nyomulnia.
Daniel Clayt méregette.
– Helló! – felelte.
Hát, úgy tűnik, Danielt nehéz lesz megpuhítani. Néha annyira tudja
védeni a territóriumát! Clay megköszörülte a torkát, és nekilátott az
ebédnek. A hangulat az asztalunknál egyre feszültebbé vált.
– Na, milyen a napod eddig? – kérdeztem Claytől, csak hogy
megtörjem a kínos csendet.
Rám sem nézve vállat vont.
– Mint a többi – felelte, és evett tovább.
A helyzet nem volt rózsás, és egyre csak romlott. Ha nem akar
beszélgetni, miért ült ide? Persze nyilván nem javított a dolgokon, hogy
Daniel leste, ahogy evett. Gyilkos pillantásokkal bombáztam a
barátaimat, hogy hagyják már abba.
Rachel kihúzta magát, és drámai pillantást vetett rám.
– Bocsi! – tátogta felém némán. Jelzésszerűen Clay felé intettem a
szememmel, aki épp egy darab steaket tömött magába.
– Öh, Clay? Kész vagy már az irodalomesszével? Engem kikészít.
Kábé egy bekezdésig jutottam, aztán feladtam – mondta Rachel
túljátszott könnyedséggel. Ő legalább próbálkozik.
Clay megint vállat vont. Más válasza nincs is? Most ő a bunkó.
Nyomokban sem hasonlít arra a Clayre, akit az elmúlt hetekben
megismertem. Viselkedésétől összeszorult a gyomrom. Olyan mereven
ült, mintha bárhol szívesebben lenne, mint itt velünk. De akkor meg mit
akar pontosan? Ha már ő jött ide. Most meg úgy lapátolja magába az
ebédet, mint aki gyorsasági rekordot akar dönteni.
Miattam? Valamit rosszul csináltam? Hangosan rá kellett volna
szólnom a barátaimra, amiért udvariatlanul viselkednek vele szemben?
És miért keresem mindig kényszeresen magamban a hibát? De akkor is,
bennem van a hiba?
Néhány perc néma csendet követően Clay felállt. Meglepetten
néztem rá. Mi a fene folyik itt? Lenézett rám, és a vonásai mintha végre
valamelyest ellágyultak volna.

62
 – Köszi, hogy veletek ehettem! Majd találkozunk.
Halvány mosolyt eresztett meg felém, sarkon fordult és elment.
– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Daniel, mikor Clay már messze
járt. Én még mindig utána bámultam, míg görnyedten és lehajtott fejjel
keresztülvágott az ebédlőn. Fogalmam sem volt, mit feleljek Danielnek.
Mert magam sem tudtam.
– Talán csak szégyenlős – segített ki Rachel.
Daniel felhorkant.
– Vagy totál zakkant. Még mindig járja róla az az iskolai lövöldözős
sztori, ugyebár.
Na, ettől elszakadt nálam a cérna.
– Nem is ismered, Daniel! Ne legyél már olyan kurva előítéletes!
Esetleg azért viselkedett furán, mert seggfej voltál vele! Ez eszedbe sem
jutott?
Majdnem kiabáltam, ezért igyekeztem erőt venni magamon.
Daniel úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna. Soha, de
soha nem kiabáltam még vele.
– Neked meg mi bajod, Meg? – kérdezte.
– Ah! – Összeszedtem a szemetet az asztalról. – Az a bajom, hogy
Clay a barátom. Meg te is az vagy. Úgyhogy kénytelen leszel
összemelegedni vele. Legközelebb pölö megpróbálhatnál valami
beszélgetésfélét. Hogy lássák, értelmesebb vagy, mint valami nyomi
elsős!
– Maggie! Nyugi már! – csitított Rachel ijedten. Próbálta eloszlatni a
készülődő vihart. De én csak megráztam a fejem, és felálltam,
megfeledkezve fájó izmaimról. Felnyögtem a hirtelen mozdulattól.
Rachel már talpon volt, és próbált feltartóztatni.
– Sajnáljuk, jó? Nem akartuk, hogy miattunk rosszul érezze magát.
Csak tök váratlanul ért bennünket ez az egész, oké?
Azon a nyugtatgató hangon beszélt, amit általában Daniel számára
tartogatott.
Mi bajom van? Miért haragszom ennyire rájuk? Nem jellemző rám,
hogy így elvesztem a fejem. Vissza kell nyernem az önuralmam.
Nagyot sóhajtva átöleltem Rachelt.
– Tudom. Köszi! De most inkább megkeresem Clayt, hogy minden

63
oké-e vele.
Rájuk mosolyogtam, és elhagytam az ebédlőt. A folyosóra érve
körülnéztem: megláttam a túlsó végén.
– Clay! – kiáltottam, és gyorsan utánaeredtem. Nem fordult hátra.
Nem hallotta, hogy szólok, vagy csak elengedte a füle mellett?
Végre utolértem, és a karját megragadva megállítottam. Éreztem,
ahogy az izmai megfeszülnek a kezem alatt. Megkerültem, hogy
szemben álljak vele. Összeszorította a fogát, nem nézett rám.
– Miért léptél le olyan hamar? – kérdeztem.
Vállat vont. (Kezdett igazán elegem lenni ebből a gesztusból.)
– Nem volt nagy kedvem olyanokkal lenni, akik viszont nem akarnak
velem – felelte hűvösen, majd engem megkerülve továbbindult a
folyosón.
– Várj már egy kicsit, Clay! Tök hülyén viselkedsz.
Közben azért megeresztettem egy keserű kacajt. Jó, rendben, a
barátaim nem voltak épp szívélyesek, de azzal együtt szerintem bőven
túlreagálja a dolgot.
Megfagyott a vér az ereimben a pillantástól, amit Claytől kaptam. Ő
egyértelműen nem gondolja úgy, hogy hülyén viselkedne. Egyetlen szó
nélkül otthagyott a folyosó közepén. Ezúttal nem követtem. Betelt a
napi elutasításkvótám.
Dühösen visszatrappoltam a szekrényemhez, és úgy kivágtam az
ajtaját, hogy az visszapattant a mellette állóról.
– A fantasztikus hangulatodból ítélve, gondolom, a szépfiú paraszt
volt veled is, mikor utánarohantál, mint egy szerelmes kiskutya –
vigyorgott mellettem Daniel.
Lerántottam az aznap délutáni könyveimet a felső polcról, és
dühösen meredtem rá.
– Mi a franc bajod van vele amúgy? Nem szoktál te ilyen tapló lenni
vadidegenekkel.
Hiába is titkoltam volna a fájdalmat a hangomban. Határozott és
vádló akartam lenni, de éreztem, hogy a szavaimból kicseng a
megbántottság.
Daniel máris megenyhült, a vállamra tette a kezét és bátorítóan
megszorította.

64
 – Bocs, Meg! Tudom, hogy szeretnéd, ha barátok lennénk a sráccal.
De valami nekem nem frankó vele. De mindegy, majd jó pofát vágok,
de csakis a te kedvedért!
Hálásan rámosolyogtam, magamhoz húztam és megöleltem.
Feszengve megveregette a hátam, szokatlan volt neki egy efféle intim
gesztus tőlem.
Elhúzódott, és kutató pillantással nézett rám.
– Mi van? – kérdeztem elkomorodva. Daniel megrázta a fejét.
– Komolyan tetszik a srác? Úgy értem, de tényleg, komolyan? –
kérdezte láthatóan hitetlenkedve. Miért olyan nehéz ezt az eshetőséget
elhinnie?
– Igen, Danny. Teljesen komolyan.
Próbáltam tudomást sem venni az arckifejezéséről, amivel a
hangomba férkőző álmodozó árnyalatra reagált.
– De miért? Ennyi erővel egy kavicsba is belezúghatsz. Totál nem
vágom.
Daniel őszintén döbbentnek tűnt. És azt hiszem, nem is hibáztattam
érte. Hiszen ő nem ismerhette azt a Clayt, akit én. Azt, aki elfeledtetett
velem mindent és mindenkit.
– Dehogy, ő nem olyan. Tök jó fej. Olyan dolgokról is beszélhetek
vele, amiről senki mással. Van egy őrült, spontán oldala, amitől minden
olyan jó vele. Aranyos, okos meg...
Daniel védekezőn feltartotta a kezét.
– Jó-jó, elég már! Még egy szó, és kidobom a taccsot. Tudod, mit,
leszarom. Csak vigyázz magadra! Kicsit aggódom, ennyi.
Erre már én küldtem egy pillantást a mennyezet felé. Hányszor
mondtam pontosan ugyanezt neki, mikor Kylie vagy bármilyen más
lány után kajtatott? Gondoltam, ha van valaki, aki meg fog érteni, az ő
lesz.
Ezek szerint tévedtem.
– Jó leszek. A kedvedért. De attól még nem bízom benne... meg nem
is bírom túlságosan – fejezte be Daniel szigorú pillantással.
Visszafogtam magam, nehogy megint kiabálni kezdjek vele.
Legszívesebben jól megráztam volna. De mivel nem vágytam újabb
veszekedésre, inkább befogtam a szám. Búcsúzóul kurta mosolyt

65
dobtam felé, majd elindultam órára.

Utáltam magam, amiért egész nap Clayt kerestem. Ő pedig sikeresen

elkerült. Akaratlanul tönkretettem a barátságunkat? Túlságosan tepertem
valamiért, ami épphogy elkezdődött volna? Ennél szánalmasabb nem is
lehetnék. Inkább arra kéne koncentrálnom, hogy odategyem magam
mindenben a suli utolsó évében. Kitalálni, hová menjek egyetemre.
Kijuttatni a terepfutócsapatot az országos bajnokságra. Egymillió más
dolog zajlott épp az életemben, én meg csak őrá tudtam koncentrálni.
A rohadt Clayton Reedre.
Aki ismeretségünk egy hónapja alatt tökéletesen meghülyített.
Ráadásul azt sem mondhatom, hogy annyira jól ismerem. Tényleg azt
hittem, hogy alakul köztünk valami. De majd hülye leszek energiát
fektetni valamibe, ami nem kölcsönös!
Addigra teljesen felhergeltem magam. Nem fogok teljesen rákattanni
egy fiúra! Ennél én jobb vagyok. Többről szól az életem, mint hogy
hülye kis libaként azt várjam epedve, mikor kegyeskedik valami pasi
egy kis figyelmet fordítani rám. Én nem ez vagyok.
A belső monológom teljesen felpaprikázott. Szinte hallottam a saját
életemet kísérő tüzes indulót. Egészen a szekrényemig dúdoltam valami
agresszív dallamot. Erős és rendíthetetlen voltam.
Ekkor egy papírlap hullott elém. A szekrényem résébe volt dugva, és
kiesett, amikor kinyitottam. Biztos valami hülye szórólap a
csapatépítőről. Már majdnem összegyűrtem, hogy kidobjam, de
megakadt a szemem a saját nevemen.

Maggie.

Nem volt ismerős a kézírás, mégis valahogy tudtam, hogy tőle jött.
Úgyhogy az újdonsült elhatározásomnak annyi volt.
Szétnyitottam a papírt és kisimítottam. Egy gótos hatású pillangó
elképesztően kidolgozott ceruzarajza volt. Hihetetlenek voltak rajta a
részletek. Olyan volt, mint azok a tök jó tribal tetkók. Egyszerre keltett

66
vad és lágy hatást. Alig hittem el, hogy Clay ilyen csodálatos alkotásra
képes. Hűvös tartózkodásának teljesen ellentmondott egy ilyen érzékeny
lélek, ami ennyi mindent képes elárulni egy rajzon keresztül.
Egy sort vettem észre a lap alján. Vékony, kissé lefelé lejtő kézírással
ez állt rajta:

„Erényed a jóság. Fegyvered a csendes szépség.”

Elállt a lélegzetem. Ez olyan, mint valami szerelmes vers! Mit akar

ezzel mondani? És miért tesz úgy az egyik pillanatban, mint aki semmit
nem akar tőlem, aztán a következőben konkrétan elém teszi a szívét?
Ennek semmi értelme.
Ahogy felnéztem, megpillantottam Clayt, ahogy kicsit távolabbról
engem figyel. Összeakadt a tekintetünk; a szikra, ami azonnal
megszületett, tagadhatatlan volt. Ő is úgy érezne, ahogy én? Mit akar ez
a rajz jelenteni? Valamit akar mondani vele? Felnyaláboltam a
könyveimet és a futócipőmet, és elindultam felé.
Egész végig bizonytalan tekintettel meredt rám. Megálltam előtte, az
orra alá dugtam a rajzot.
– Ezt te csináltad? – kérdeztem, pedig jól tudtam a választ. Bólintott.
– Nem tudtam, hogy rajzolsz. Ez valami... fúha... nem semmi –
dadogtam.
Istenem, miért vagyok ilyen béna?!
Clay szája megrándult, mintha el akarna mosolyodni.
– Köszi! – felelte egyszerűen, még mindig a sajátságos, átható
nézésével.
– És a szöveg az alján? Azt is te írtad? – faggattam, hátha rá tudom
venni valahogy, hogy megnyíljon. Hogy elárulja végre, mi jár a fejében.
Clay felegyenesedett a szekrénynek támaszkodásból, és mellém
szegődött.
– Nem. Egy japán költő, akit nagyon szeretek. Erről a versről pont te
jutottál eszembe. Olvasd majd el!
Japán versek, mi? Az komoly. Japán versekből idéz nekem. Egy fiú
ilyet nem csinál, kivéve, ha bejön neki a lány. Ugye? Mármint, ez az
egyetlen forgatókönyv, aminek értelme lenne. De akkor meg mi volt az

67
a jégkorszak a múltkor?
Ah! Már megint ez a kényszeres önbizalomhiány. Erről le kell
szoknom!
– Hát, akkor, köszi! – mondtam, hűvösséget erőltetve a hangomra.
Nincs az az isten, hogy Clay megtudja, milyen érzéseket kelt bennem.
Kezd kicsit kínos lenni.
Megragadta a kezem, és megállásra kényszerített. Minden bizonnyal
el kellett volna húzódnom tőle. Az lett volna a bölcs döntés. Nem az,
hogy fejest ugrom abba az örvénybe, ami magával ránt, és többé nem
enged el. De annyira jó volt érezni a kezét az enyémen, hogy lehetetlen
volt ellenállnom. Így inkább a cipőmet kezdtem túlzott érdeklődéssel
bámulni.
– Meg, nézz rám! – szólt Clay gyengéden. Ahogy a nevem hangzott a
szájából, attól repesett a szívem. Mint az a gyönyörű pillangó, amit
nekem rajzolt. A mocsok. Ráemeltem a szemem. A sötétbarna pillantása
csupa bűnbánat volt: képtelen voltam tovább távolságot tartani és
bezárkózni.
– Nagyon sajnálom, amiért úgy viselkedtem. Seggfej voltam. Meg
tudsz nekem bocsátani?
Meg tudok-e neki bocsátani? Hát még szép, hogy meg tudok! De
egyelőre vissza kell fognom magam.
– De mi a franc volt a bajod? Miért rohantál úgy el az ebédlőből?
Clay felsóhajtott, és elengedte a kezem. Mindjárt hiányozni kezdett a
melegsége.
– Kényelmetlen és bizonytalan volt az egész szitu. Felfogtam, hogy a
barátaid nem örülnek, hogy ott vagyok. Aztán harag lett a dologból. Van
ez a rossz szokásom, hogy azokon töltöm ki, akik a legközelebb állnak
hozzám. Nem vagyok mindig jó fiú, Maggie. Van egy jó csomó szar
velem kapcsolatban, amire nincs szükséged, amit nem érdemelsz.
Már megint itt tartunk: egy félig-meddig személyes vallomásnál.
Ami épp csak sejteti, mi rejlik a vastag páncél mögött, de arra nem elég,
hogy teljesen megértsem őt. Azt tudtam, hogy időt akart nekem adni
ezzel a beismeréssel. Hogy belegondoljak, mit is jelent hozzá közel
állni. Lenéztem a gyönyörű rajzra, amit adott nekem, és kizártam az
agyamból a vele járó nehézségeket és az őrült hangulatváltásait. Csak

68
vele akartam lenni.
– Csak ígérd meg, hogy legközelebb kibeszéled velem, ha így érzel!
Tudok neked segíteni azzal a sok szarral.
Miket beszélek? Soha nem volt dolgom senkinek a szarságaival!
Még azt sem tudom, az pontosan mit jelent! Az én és a barátaim élete
kiszámítható és unalmas volt. El sem tudtam képzelni, mire céloz ezzel.
De akkor is, kellett, hogy tudja, hogy számíthat rám. Történjék bármi.
Clay a szemembe nézett, és én éreztem, hogy elolvadok.
– Állati klassz csaj vagy. Tudsz róla? – kérdezte mosolygó
szemekkel. Kihúztam magam a bók hallatán.
– Kösz! Szerintem is – feleltem. Clay végre elnevette magát, a
beszélgetésünk komolysága némileg felengedett.
– Hova készülsz? Nem megyünk el bekapni valamit? – kérdezte
Clay, a kezemben tartott futócipőmet méregetve.
Ó, basszus! Terepfutás van. Több edzést nem hagyhatok ki, különben
tuti kivágnak a csapatból. Kline edző meg fog ölni!
Na, és mit feleltem erre?
– Jól hangzik!

69
 6.FEJEZET

– MIT SZÓLNÁL, HA BENÉZNÉNK Melissa James bulijára este?

Tök jó alkalom lenne neked, hogy ismerkedj, meg csak úgy jól érezd
magad – ajánlottam Claynek, míg ő az egyik vitrint töltötte fel áruval a
nagynénje boltjában. Elkomorodott, tovább rendezgette az ametiszt– és
kvarckristályokat a polcon.
– Buli? Nem biztos, hogy jó ötlet – felelte bizonytalanul.
Clay-jel majdnem minden estét együtt töltöttünk. Futóedzés után
mindig eljöttem hozzá a munkába. Igyekeztem összekapni magam,
ugyanis a múlt heti hiányzásomat követően Kline edző beváltotta a
fenyegetését, és kizárt a hétvégi bajnokságból. Az pedig nem esett jól.
Nagyon rossz érzés volt csalódást okozni neki. És ami még rosszabb,
saját magamban is csalódtam.
Hétfőn ebéd után behívott az irodájába. Tudtam, mi következik.
Hetek óta rettegtem ettől a beszélgetéstől. Kline edző leginkább egy
nagy plüssmacira emlékeztetett. A gyerekek szerették, mert közvetlen és
jóindulatú volt. Feltétel nélkül bízott a diákjaiban.
Tudtam, hogy elárultam a bizalmát. És ez fájt.
– Csukd be az ajtót, Maggie, és ülj le! – utasított, amikor bementem
az irodájába. Éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Mindenfajta
összeütközést utálok.
Kline edző helyet foglalt az íróasztala mögött, és komolyan nézett
rám.
– Van valami, amiről tudnom kéne?
Fogalmam sem volt, mit feleljek, úgyhogy kezdetnek elkezdtem
játszani a hülyét.
– Ööö, nem tudok róla – mondtam, kerülve a tekintetét. Túl nagy volt
bennem a bűntudat. Hallottam, ahogy felsóhajt.
– Maggie, te vagy a csapat legjobb futója. Komolyan abban bíztam,
ez a te éved lesz. De most az az érzésem, nem vagy igazán lelkes.
Tudod, hogy ha bármi van veled, nekem elmondhatod. Az ajtóm mindig
nyitva áll, és akármiről beszélünk, az köztünk marad.
Legszívesebben a kezembe rejtettem volna az arcomat. Anyám,
70
vajon mit gondol, mi van velem? Mindenesetre én tehetek róla. A tőlem
szokatlan sunyítás gyanút keltett.
De nem vallhattam be, hogy annyira ártatlan dolog áll a linkségem
mögött, mint hogy délutánjaimat az új fiú utáni epekedéssel töltöm.
Nem venné ki magát valami jól.
– Nincs semmi gáz, mester. Csak mostanában kicsit máshol jár az
agyam.
Ez nagyjából meg is felelt az igazságnak. Idegesen kattogtatta a
tollát. Ránéztem, és arra gondoltam, tényleg fel kell hagynom a
felelőtlenséggel. Nem fair sem vele, sem a csapattal szemben.
Rám nézett, és elkomorodott.
– Gondolom, mondanom sem kell, hogy ha még egy edzést kihagysz,
nincs más választásom, mint felfüggeszteni téged az idény hátralévő
részére. Ez a szabály. De nagyon sajnálnám, ha el kellene veszítenem
téged. Több ösztöndíjra is esélyes vagy. Az eddigi eredményeiddel
egyenes út vezet az egyetemre. Ne szúrd el! Később nagyon
megbánnád.
Tudtam, hogy igaza van.
– Nem fogom, mester, becsszóra.
Akkor és ott komolyan is gondoltam. Kellett az ösztöndíj és az
ígéretes, fényes jövő. Azt akartam, hogy az iskolám és a szüleim
büszkék legyenek rám. Ezek teljesen érthető célok voltak.
De ahogy megláttam suli után Clayt, ahogy rám vár, minden bölcs
gondolatom azonnal kútba esett. Túl könnyen átadtam magam a
személyisége vonzerejének. Olyan volt nekem, mint a drog; és én
reménytelenül függővé váltam.
Így az, hogy le kellett mondanom a délutáni együttléteket, felért egy
elvonóval. Borzasztó rossz volt. Helyette rászoktam, hogy edzés után
levadászom a Ruby Könyvespolcában. Tudtam, hogy mindennap ott
találom órák után. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy egy egész nap
elteljen úgy, hogy nem voltam vele kettesben, amikor pedig arra
vágytam a legjobban. És bármennyire nem akaródzott bevallanom, a
szörnyű féltékenység is hajtott Tilly miatt, aki túl csinos volt ahhoz,
hogy biztonságban érezzem magam tőle. Ráadásul egyre nyilvánvalóbb
volt, hogy hajtott Clayre. Szerencsére Claynek ez nem esett le, különben

71
elkerülhetetlen lett volna az összeütközésem a csajjal.
Úgy tűnt, Clay mindig örült, ha látott, így megtartottuk ezt a rutint.
Besegítettem neki a boltban, cserébe megkaptam a napi Clayton Reed-
adagomat. Persze így meg az edzőm helyett a szüleimet borítottam ki,
mert hetente többször is lemaradtam a vacsoráról.
De akkor is kellett ez a Clayjel töltött idő. Hiszen amikor együtt
voltunk, egész más oldalát mutatta, mint az iskolában. A néhány héttel
előbbi katasztrofális ebédünk után Clay még néhányszor csatlakozott
hozzánk. Rachel teljes erőbedobással igyekezett rendes lenni vele;
ilyenkor az volt az illúzióm, hogy életem e két területe képes lesz
egymás mellett létezni. Ha a hangulata épp engedte, Clay is beszédes és
udvarias volt a barátaimmal. Imádtam, amikor Rachellel húzták
egymást, vagy amikor Daniellel (aki legalább tett némi erőfeszítést)
tárgyalta meg a legfrissebb focihíreket. Végtelenül boldoggá tett,
amikor ilyennek láttam.
Ugyanakkor voltak napok, amikor Claynek nyomát sem leltem,
ebédelni sem jött le, csupán a folyosón kísértett néha. Ha ilyenkor
közeledni próbáltam hozzá, vagy lerázott, vagy úgy viselkedett, mint aki
dühös rám valamiért. A hangulatai úgy változtak, mint az időjárás.
Időnként magába zárkózott, amitől én teljesen rosszul voltam. Egyszer
szóvá is tettem nála ezt a dolgot, de úgy tett, mintha nem tudná, miről
beszélek, mintha én találnám ki az egészet.
De amikor jól mentek a dolgok, az fantasztikus volt. Annyira klassz
volt vele lenni! Megnevettetett, és mellette úgy el tudtam engedni
magam, mint soha azelőtt. Vele a leghétköznapibb dolgok is izgalmasak
és érdekesek voltak. Valami annyira vonzott Clayton Reedben, hogy
képtelen voltam távol tartani magam tőle.
Elméletileg még mindig „csak barátok” voltunk. Ennek ellenére a
barátságunk szépen lassan valami másba kezdett átfordulni. Éreztem,
hogy így van. Tudtam, hogy ő is érzi. Mint ahogy azzal is tisztában
voltam, hogy valami miatt visszafogja magát; egyelőre hagytam, hogy ő
döntsön, milyen tempóban haladjanak a dolgok. Mert tudtam, hogy ami
ebből lehet, az megváltoztatja majd az életemet. Még ha közben majd’
bele is őrülök.
Főleg, mivel Clay továbbra is kitüntetett figyelmet élvezett a Jackson

72
Gimnázium nőnemű tanulói részéről. Borzasztóan utáltam, hogy belém
hasít a féltékenység, valahányszor valami buta pomponlány vagy más
rámenős csaj próbálja felkelteni az érdeklődését. Magam is
meglepődtem, milyen harciasan védem, ami Clayjel köztünk van.
Szerencsére legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy vettem észre,
megelégszik vele, ha az idő nagy részében az én társaságomat élvezi.
Kezdtem rájönni, milyen elképesztő ember is Clayton Reed, és nem
akartam osztozni rajta.
– Mi a gond egy bulival? – kérdeztem ártatlanul, figyelmen kívül
hagyva a tartózkodását. Néhány ólomfigurát adtam a kezébe, ő pedig
óvatosan elrendezte őket a tárolóban. Odaadóan figyeltem a gyengéd, de
határozott mozdulatait, és arról álmodoztam, hogy egyszer engem is
ilyen finoman érint majd meg.
Clayton habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.
– Semmi, csak nem vagyok már az a nagy partiarc.
– Már? Miért, előtte az voltál? – kérdeztem. Clayton leült a mögötte
álló székre, és beletúrt az előtte fekvő doboz tartalmába. Még mindig
megválogatta, mit oszt meg magáról velem. Az elmúlt hetekben annyit
sikerült megtudnom, hogy elmondása szerint a szülei már „nem tudnak
vele mit kezdeni”, ezért él most a nagynénjénél. Beismerte, hogy
„problémás” gyerek, és az anyja és apja számára ez már „túl sok” volt.
A nagynénje ezek szerint sokkal türelmesebb és megértőbb vele, ő pedig
jobban érzi magát nála, mint a szüleivel valaha is.
– Hát, ja, a bulizás volt az egyik gond Floridában – felelte. Felállt,
hátravitte a dobozt. Tilly rámosolygott, amikor elhaladt mellette. Az ő
mosolya sem volt túl természetes: tudtam, mennyire zavarja, hogy a
boltban látogatom meg Claytont, ami őszerinte az ő felségterülete.
Na jó, lehet, hogy kicsit beképzeltre sikerült a mosolyom, amivel
Clay után mentem, egy másik dobozt cipelve. De nem tehettem róla.
– Segítsek, Clay? – szólt utána Tilly. Kitartó volt, az tagadhatatlan.
– Elvagyunk, Tilly! De köszi! – vetette hátra a válla fölött, rá sem
pillantva (ami megint egy diadalittas mosolyt váltott ki szerény
személyemből).
Hanyagul a földre dobtam a dobozt a sötét raktárban.
– Óvatosan, Meg! Ruby lenyakaz, ha eltörnek benne a

73
kristálygömbök – szólt rám Clay szigorúan. Imádtam, amikor Megnek
szólított Maggie helyett, mert reméltem, hogy olyan bizalmas viszonyra
enged következtetni a megszólítás, amire annyira vágytam.
– Bocs, Clay! – mondtam, és leültem egy fémvázas székre. Kicsit
kinyújtóztam, nehéz volt a doboz, amit eddig cipeltem. – Szóval
Floridában gáz volt, hogy buliztál? Hogyhogy? – kérdeztem, míg ő a
saját dobozában válogatott a képeslapok között. A tőle megszokott
kifürkészhetetlen arccal nézett fel.
– Hát, jó keményen toltam, mindenféle cuccal. Meg rossz arcokkal
kerültem össze. Egy ideig eléggé elszaladt velem a ló. De ez mind csak
valami másnak a tünete volt, asszem.
Kimért hangon beszélt, nagyon ügyelve, mennyit árul el.
– Jesszus, Clay, pedig nem tűnsz olyan fajtának. Most azért kicsit
megleptél – feleltem az arcát fürkészve.
Felsóhajtott.
– De, határozottan olyan fajta vagyok. Fogalmad sincs, mennyire –
motyogta. Tele voltam kérdéssel. Meg akartam tudni, pontosan
mennyire „szaladt el a ló” vele. Mindent tudni akartam titokzatos
barátomról, de ő továbbra is kimért és visszahúzódó maradt.
Bármennyire közel is kerültünk egymáshoz, nagyon határozottan ott
volt köztünk a határvonal, amit nem volt szabad átlépnem. Egyelőre.
– Akkor nincs bulizás? – kérdeztem.
Megroggyantak a vállai, ahogy felállt. Olyan bizonytalannak tűnt,
hogy legszívesebben megöleltem volna.
– Együtt mennénk? – kérdezte.
Hát, már hogyne mennénk együtt! El nem veszíteném szem elől
semmi pénzért.
– Persze, ha akarod.
Clay láthatólag nagy kínban volt, mit is feleljen. Hogy egy gimis buli
miért ekkora probléma, azt el nem tudtam képzelni.
– És Rachel és Daniel is megy? – tudakolta. Úgy tűnik, jobban
biztonságban érzi magát, ha többen vagyunk.
Bólintottam.
– Akkor oké. Szerintem megyek. Ha akarod.
Megerősítést várva nézett rám.

74
 – Tök jó lenne, ha jönnél – feleltem, megkönnyebbülve, hogy nincs
ellenére nyilvánosan mutatkozni velem. Valami ösztönös vágyat
éreztem, hogy sajátomként jelöljem meg. Hogy a suli összes hülyéje
tudja, hogy hozzám tartozik. Basszus, ennyire domináns nőstény vált
belőlem?
– És lesz ott, hát, tudod, pia meg minden? Mert az nekem egy kicsit
necces – vallotta be halkan. Hirtelen elszomorodott. Meglepődtem,
mennyire gyorsan megváltozott a hangulata. Olyan átmenet nélkül
tudott váltani, hogy nehéz volt követni.
– Á, Melissa bulijai nem olyanok. A szülei is ott ólálkodnak
legtöbbször valahol a közelben. Általában csak ilyen tábortüzes történet
a telkükön, zene meg dumálás. Jó szokott lenni.
Clay még mindig kissé bizonytalannak tűnt, de láthatóan bízott az
ítélőképességemben.
– Akkor jó, jól hangzik – mondta az első őszinte mosollyal, mióta
felhoztam az egész bulitémát.
– Király! – feleltem túlságosan is virgoncan. Rögtön el is
szégyelltem magam a heveskedésem miatt. Clay megfogta és
megszorította a kezem. A testkontaktus váratlanul ért. Nem volt az a
tapogatós fajta, ezért lepett meg annyira a dolog.
– Tök aranyos vagy, amikor fel vagy spannolva – mondta, és
félreérthetetlenül gyengéd pillantással nézett a szemembe.
Elállt a lélegzetem. Szerinte aranyos vagyok? Pislogás nélkül
meredtünk egymásra. Valami elkezdődött. Clay nagy levegőt vett.
Pillantása a számra esett, esküdni mertem volna, hogy meg akar
csókolni. Hirtelen száraznak éreztem az ajkamat, meg kellett nyalnom.
Láttam, ahogy szemével követi a mozdulatot.
Ekkor már izzott körülöttünk a levegő. A szeméből sugárzott a
szenvedély. Mintha minden lelassult volna. Felemelte a kezét, és
megérintette az arcomat. A tenyeréhez bújtam, és lehunytam a szemem.
– Maggie... – suttogta. Egész közelről éreztem a leheletét az
arcomon.
És ekkor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Miért van ez
mindig?! Clay azonnal hátrált egy lépést, és máris az előző tennivalóival
volt elfoglalva, folytatta a dobozok kipakolását. Francba! Remélem,

75
valami életbevágóan fontos dolog miatt hívnak. A telefonom kijelzőjén
Rachel neve állt.
– Mi van? – vettem fel a telefont dühösen.
– Na, mi van, ki húzott föl? – hallottam Rachel ingerült hangját a
telefonban. Mélyet sóhajtottam, próbáltam úrrá lenni a szapora
szívverésemen. Hátranéztem Clayre, de ő már elfordult.
– Bocs, Rach! Mit szeretnél? – kérdeztem nyugodtabb hangon, bár
még mindig kimondhatatlanul frusztrált voltam belül.
– Csak azért hívlak, hogy hányra menjek este – felelte, még mindig
bosszúsan az előző stílusom miatt.
– Nem Daniellel mégy? Azt hittem, ő visz el – kérdeztem, máris
félve a választól. Daniel valószínűleg cserbenhagyta, ezért van ilyen
szúrós hangulatban. Gyanúm rögtön be is igazolódott, Rachel elmondta,
hogy Daniel egy órája hívta azzal, hogy Kylie-t viszi a buliba. Annyira
lehangolt volt, hogy legszívesebben felhívtam volna Dannyt, hogy jól
letoljam. Annyira elegem volt belőle, hogy így bánik Rachellel! Még ha
ő is a másik legjobb barátom, ez nem azt jelenti, hogy rá kell hagynom,
hogy mindig ilyen érzéketlen tuskó.
Végül szó nélkül hagytam Daniel bunkóságát, mivel tudtam, attól
nem lenne jobb Rachelnek.
– Várj egy picit! – mondtam neki, és kezemmel eltakartam a
telefonom mikrofonját.
– Hé, Clay! – suttogtam. Megfordult, de továbbra is kerülte a
pillantásomat. Arca fagyos volt. De jó, totál megbánta, ami az előbb
majdnem történt köztünk. Na, nem baj, én is tudok flegma lenni, ha
muszáj. – Jössz velem meg Rachellel kocsival?
Vállat vont.
– Majd ott találkozunk. Velem ne foglalkozzatok! – felelte, és hátat
fordított, védelmi rendszere a maximumon. Ügy tűnik, az eddigi
aggodalmait felülírta a vágy, hogy minél távolabb kerüljön tőlem.
Elfojtottam egy sóhajt, és folytattam a beszélgetést Rachellel.
– Fél kilenc? – kérdeztem lelkesedést színlelve. Pedig igazából
teljesen lehangolt, hogy Clay nem velem jön a buliba. Persze, mondta,
hogy majd ott találkozunk, de az mégsem ugyanaz, mintha együtt
érkeznénk.

76
 – Tök jó. Na, majd akkor talizunk! – mondta Rachel búcsúzóul, és
lerakta a telefont. Én az enyémet az asztalra tettem, és a kabátomért
nyúltam. Durván magamra ráncigáltam, és ingerült sóhajjal felhúztam a
cipzárt. Clay erre megfordult, és meglepetten nézett rám.
– Máris elmégy? – kérdezte. Dacosan meredtem a szemébe. Bántott a
viselkedése azok után, hogy majdnem megcsókoltuk egymást az előbb.
Talán olyasvalamiben reménykedem, ami sohasem fog megtörténni. De
ettől a ténytől semmivel sem fájt kevésbé a dolog.
Csak ki akartam onnan szabadulni, hogy eltávolodjak egy kicsit ettől
a kiszámíthatatlan sráctól, akit, úgy éreztem, sosem fogok teljesen
megérteni.
Clay arca ellágyult, mintha belelátott volna a fejembe.
– Hát jó – felelte csendesen, és tett egy lépést felém. Megvetettem a
lábam, nem mozdultam sem felé, sem el tőle.
– Akkor este találkozunk, ha jól tudom. Remélem, nem találsz
valami kifogást az utolsó pillanatban. Ugye? – kérdeztem, dühösen,
hogy a hangomból kicseng a vágyakozás.
– Nem, ott leszek. Hat lóval sem lehetne visszatartani – felelte
szomorú mosollyal. Nekem még mindig túlságosan fájt a szívem ahhoz,
hogy viszonozzam.
Hátat fordítottam, és az ajtó felé indultam.
– Akkor este – vetettem hátra a vállam fölött, úgy téve, mintha nem
várnám azt a percet mindennél jobban. És titkolva azt is, mennyire
szeretném, ha visszahívna, átölelne és addig csókolna, míg lélegzem.
Mióta vagyok én ilyen nyálasán romantikus? Mikor lett belőlem egy
második Rachel? Megrázkódtam.
– Maggie! – hallottam a nevem. Megálltam. Nem fordultam vissza,
Clay pedig nem mutatott hajlandóságot, hogy közeledjen. A feszültség
minden pillanattal erősödött bennem, míg végül elviselhetetlenné
fokozódott. Van fogalma róla, mennyire akarom őt? Olyan
szenvedéllyel, ami engem is megrémít? Vagy ugyanolyan mamlasz,
mint Daniel?
Megköszörülte a torkát.
– Már alig várom, hogy este lássalak – mondta, nehezen köpve ki
minden egyes szót. Arcomat elöntötte a vér. Bólintottam, még mindig

77
neki háttal, és elmentem.
Tényleg mafla.
Amikor végre az ajtón kívül jutottam, leeresztettem. Nem tudtam,
meddig bírom még ezt a „barátságot”, amikor annyival többet akarok.
Soha nem éltem át olyan őrült érzelmeket, mint amiket Clay ébresztett
bennem, és nem tudtam, mit tegyek. Teljes fél percig biztos voltam
benne, hogy ugyanarra vágyik ő is, mint én, de aztán újra bezárult.
Túl sokat várok el, túl hamar? Lehet, hogy erőszakos vagyok, és nem
törődöm azzal, mit érez Clay vagy mire van szüksége? Vonuljak vissza,
és várjam, hogy ő jöjjön hozzám, amikor készen áll? Bármilyen
nagyszerűen és bölcsen is hangzik, ez annyira nem én vagyok. Nem
vagyok az a fajta, aki türelmesen vár, hogy megtörténjenek vele a
dolgok. Ezért merít ki a végtelenségig ez az érzelmi hullámvasút. De
nem akarom feladni. Clay nekem ennél többet ér. A barátságunk
különleges kincs, nem akarom tönkretenni.
Valami eszembe jutott, amin keserűen felnevettem, amikor hazafelé
vettem az irányt. Hát nem igaza lett Danielnek (bár ezt SOHA nem
fogom neki bevallani!), amikor azt mondta, egy nap majd megértem,
miért kerítenek az emberek akkora feneket az ilyen dolgoknak? Hát ez a
nap elérkezett.

78
 7. FEJEZET

– MENNYI EMBER, ÉS A FELÉT NEM IS ISMEREM –

panaszkodtam Rachelnek, ahogy leparkoltunk a Corollámmal a Melissa
Jamesék háza mögött elterülő réten. Rachel lehajtotta a napellenzőt, és a
tükörben megigazította a sminkjét és felborzolta a haját.
– Állat! Tökre szociális hangulatban vagyok ma este – felelte, és
belebújt a rózsaszín kardigánjába.
Nekem már kevesebb kedvem volt kiszállni a kocsiból. Azért
szerettem Melissa bulijait, mert kicsik voltak, maximum nyolcvan fővel,
és mindig kordában tudtuk tartani a dolgokat. Ki tudtam kapcsolódni és
jól érezni magam anélkül, hogy részeg barmok tapogassanak. Ha már
valaki letapiz, annak a feltételeit és körülményeit én akarom megszabni.
De ez a parti most tombolt. Legalább száz másik autót láttam a
mezőn a ház körül, a monumentális tábortüzet pedig tömegével vették
körbe. Táncoltak, mindenki kezében piros műanyag pohár.
– Szállj ki a kocsiból, Meg! Menjünk, vegyüljünk el!
Fésültem egyet-kettőt a lelapult hajamon, végül feladtam, és
lófarokba fogtam.
– Na, ne már! – mondta Rachel, és kivette belőle a gumit. Utálta, ha
összefogom a hajam, szerinte sokkal jobban áll, ha leengedem. Fogta, és
kidobta a hajgumit az ablakon.
– Rachel! – kiáltottam. De ő már ott sem volt, a sötét ég háttere előtt
lobogó hatalmas tűz felé tartott.
Sietve körülnéztem, hátha észreveszem Clay BMW-jét a
kocsirengetegben. Nem láttam sehol, úgyhogy kelletlenül a barátnőm
után eredtem.
– Hé, Maggie! – szólított meg egy srác kásás hangon, ahogy
közeledtem a tömeghez. Próbáltam kivenni az arcát a sötétben, és
Kaymond Lewisra ismertem, Daniel egy haverjára, aki egy évfolyamra
járt velünk, és gyakran csapódott hozzánk. Jóban voltam a barátnőjével,
Clare-rel is, akivel elsőben együtt jártam franciaszakkörre.
Nyilvánvaló volt, hogy Ray máris túl sokat ivott, úgyhogy rám
79
támaszkodott, hogy fel ne bukjon. Francba, direkt mondtam Claynek,
hogy ez nem ilyen buli lesz! Most hazugságban maradok, és ez
végtelenül dühít.
– Szállj le rólam, Ray! – próbáltam lerázni a karomról. Raymond
ügyetlenül átkarolta a derekam. A mozdulatról lerítt, hogy nem baráti
gesztus, Ray csak próbál állva maradni.
– Igyál már valamit, Maggie! Gyere!
Nagy nehezen kiszabadítottam magam, és nem mentem utána,
hagytam, hogy elkacsázzon Melissáék háza felé.
Rachelt Jeremiah Higgins és Lila Casteel társaságában találtam,
kezében máris piros műanyag pohárral. Rám mosolygott, ahogy
melléjük értem, aztán visszafordult Jeremiah-hoz és Lilához. Úgy
vettem észre, próbálják beszervezni a Jótékonysági Klubba vagy valami
hasonlóan unalmas dologba. Nem igazán figyeltem oda, csak
toporogtam és felmértem a bulit.
Mindenki részeg volt. Odébb egy-két lány máris a bokorba hányt.
Párok dörgölőztek egymáshoz a házból üvöltő technora táncolva,
néhányan pedig a bozót felé osontak, ki tudja, miféle céllal. Hát, ez
komolyan nagyon gáz, nem is tudom, miért akartam ide jönni! Csak
abban reménykedtem, hogy Clayton mégis meggondolta magát, annak
ellenére, hogy megkértem, ne tegye.
Nem volt akkora szerencsém. Ahogy átfutott az agyamon ez a
gondolat, már meg is láttam. Épp a tábortűz felé indult, de Kylie (Daniel
most épp aktuális barátnője) és udvartartása útját állta. Nem tudtam, a
fagyizós kínos bemutatkozás óta találkozott-e Clay bármelyikükkel is.
Mindenesetre most úgy elcsevegtek, mint akik a legjobb barátok.
Újra belém hasított az őrült féltékenység. Dana és McKenna épp
valamin nevetett, amit Clayton mondott. Dana, a hidrogénszőke
bombázó, hátravetette tökéletes fürtjeit, és a kezét az én Clayem karjára
tette. Na, jó, oda kell figyelnem magamra. Nem „az én” Clayem. Ő csak
egy barátom, akit ma szerettem volna megcsókolni. Ez még nem jogosít
fel semmiféle birtokviszonyra.
Akárhogy érveltem magamban, a végletekig felhúzott a tábortűz
túloldalán folyó nyilvánvaló flörtölés. Mintha egy autóbalesetet néznék.
Nem tudtam levenni a szemem a szörnyűségről, ami elém tárult. Pár

80
perc múlva megkönnyebbülten konstatáltam, hogy Kylie és a libák
továbbindulnak a ház felé. Clayton ott maradt, a tűz imbolygó árnyakat
vetített rá, és úgy festett a sötét farmerben és gombos, zöld pólójában,
mint egy fotómodell. Kivételesen nem volt rajta a kopott katonai
dzsekije, pedig nélküle szinte meztelen volt.
Oldalba böktem Rachelt, és Clay felé intettem a fejemmel, hogy
jelezzem, odamegyek hozzá.
– Én is mindjárt megyek – mondta Rachel. Elindultam Clay felé, és
pontosan tudtam, melyik pillanatban vett észre. Olyan volt, mint valami
extragiccses filmjelenet, amikor a fiú és a lány tekintete összeakad a
zsúfolt termen keresztül, és csak egymást látják. Elindulnak egymás
felé, mintha láthatatlan erő húzná őket. Aztán egymás karjaiba omlanak,
szenvedélyes csókot váltanak, és örök hűséget esküsznek egymásnak.
Hát, a mi jelenetünk nem pont így zajlott. Clay és én félúton
találkoztunk, az ő keze szigorúan zsebre vágva, és csak bólintott egyet
felém üdvözlésképp. Mondjuk az igaz, hogy közben elképesztő
kedvesen mosolygott.
– Helló, Meg! Ultra a buli. Nem pont az, amire számítottam... –
köszöntött tréfálkozó hangon, míg egy elsős bukdácsolt el mellettünk, és
alig néhány méterre mögöttem kiadósat okádott a porba.
Felszisszentem.
– Hát... ja. Ne haragudj, Clay, nem ilyen szokott lenni. Úgy nézem,
Melissa szülei leléptek, azért ömlik így a pia mindenfelé.
Vállat vont, és úgy tett, mintha nem zavarná a körülöttünk folyó
züllés. Gyengéden megérintettem a karját. Lenézett a kezemre, aztán
vissza a szemembe.
– Ha túl sok neked ez az egész, leléphetünk. Tudod, bekapni valamit,
megnézni egy filmet... mindegy, akármit – ajánlottam fel, remélve, hogy
igent mond, és végre elszabadulok innen.
Clay körülnézett, és sötét haját kirázva a szeméből így felelt:
– Nem kell, minden oké. Ha már itt vagyok... nem?
A kezem lecsúszott a karjáról, és bénán lógott mellettem. Ránk
telepedett a szokásos csend, míg néztük a srácokat a sulinkból és a
szomszéd városból, ahogy úgy buliznak, mint akiknek ez az utolsó
éjszakája.

81
 – Helló, skacok! Clay, tök jó, hogy jöttél! – ért oda Rachel, és
lelkesen megölelte Clayt. Ő kérdő pillantást vetett rám Rachel válla
fölött, láthatóan megdöbbenve. Ugyanis Rachel és ő határozottan nem
tartottak még ismeretségük ölelkezős fázisában. Elfojtottam egy
nevetést. Maximum egy italt hajthatott le, akárhogy is, ehhez képest úgy
viselkedik, mint aki egész éjjel vodkát nyakalt. Annyira nem bírja a
piát! Kézjellel Clay értésére adtam, hogy a lányban már van némi
nyomás.
Clay vigyorgott, és gúnyosan felém tátogta:
– Nem mondod!
Rachel végre elengedte, és most engem támadott meg ugyanazzal a
lelkes öleléssel. Muszáj volt nevetnem rajta. Egyértelműen ő volt a
tipikus „boldog részeg”. Egészen addig, míg Daniel nem kerül a képbe,
aki ilyenkor rendszerint lerángatja a földre. Tervezgetni kezdtem,
hogyan tudom őket az est további részében távol tartani egymástól, de
már láttam is, hogy a fiú közeledik, mellette Kylie, levakarhatatlanul.
Felsóhajtottam, és drukkoltam, hogy Rachelben maradjon elég
józanság, hogy uralkodjon a hisztijén.
– Meg! Rach! Megvagytok! Mindenhol titeket kereslek! – vont
Daniel émelyítő illatfelhőbe, ahogy megölelt. Kis híján öklendezni
kezdtem: túladagolta a pacsulit, facsarta az orromat. Ezután Rachelhez
fordult, és puszit nyomott a homlokára. Az mogorván nézett rá.
– Na, azt nem hiszem, hogy minket kerestél, Danny. Úgy nézem, épp
eléggé elfoglalt vagy.
A célzatos megjegyzésre Kylie kihúzta magát, és határozott
mozdulattal összekulcsolta az ujjait Danielével. Daniel összevont
szemöldökkel nézett Rachelre, de végül nem reagált, ami bölcs döntés
volt a részéről. Inkább Clayhez fordult.
– Helló, Clayton, na végre, hogy kimozdultál!
Önkéntelenül elmosolyodtam Daniel próbálkozásán, hogy jó fej
legyen. A két fiú belekezdett valami bonyolult félig kézfogás-, félig
ölelésszerűségbe, ahogy azt a srácok szokták. Clay halvány mosollyal
válaszolt.
– Helló, Daniel! Mi a pálya?
Daniel vállat vont, de közben óvatos pillantást vetett Rachelre, aki

82
most látványosan mindennel foglalkozott, csak vele és Kylie-val nem.
Úgy tűnik, ma nem megy neki valami jól a tettetés.
– Ja, ja, hát, semmi, minden a régi.
Rachel felkapta a fejét, és gúnyosan rámosolygott.
– De még mennyire, hogy minden a régi, nem igaz, Danny? Nem is
értem, miért térsz mindig vissza az uncsi, kitaposott dolgokhoz ahelyett,
hogy kipróbálnál valami újat.
Kylie elvörösödött, és tudtam, itt az ideje beavatkoznom, ha meg
akarom előzni a háborút.
– Elég volt, Rachel! – sziszegtem halkan. Daniel dühösen meredt
ránk.
– Mi a franc bajod van, Rachel? Ha megsértettelek valamivel, csak
mondd meg bátran!
Szegény, naiv Daniel! Épp annak a küszöbén áll, hogy kinyissa
Pandora szelencéjét, és még csak fogalma sincs róla.
– Semmi, csak kicsit túl sokat ivott. Holnapra friss és üde lesz. Ne is
figyelj rá...
Rachel durván meglökött, hogy odaférjen Danielhez. Gyilkos
tekintettel teljesen az arcába mászott. Szerencsére Claytonnak leesett,
hogy itt baj lesz, ezért közéjük préselte magát.
– Rachel, megmutatod, hol van a sörcsap? Tök szomjas vagyok –
kérte, miközben finoman arrébb taszigálta Danielt.
Rachel pislogott néhányat, de működött az elterelés: zavaros
mosollyal Clayre nézett.
– Persze, Clayton. Szívesen megmutatom. Amúgy is kell valami
változatosság.
Azzal egy utolsó gyilkos pillantást vetett Danielre, és elindult Clayjel
a ház felé. Clay még visszafordult hozzám.
– Majd gyere utánunk, ha tudsz! Szerintem jól jön majd nekem a
segítség – mondta, egy pillantást vetve a sietősen távozó Rachelre.
– Persze, egy perc! – feleltem. Clayton bólintott, és Rachel után
sietett.
– Mi a franc baja van ennek a picsának? – mordult fel Kylie.
Megfeszültem. Oké, Rachel túllépett egy határt, de senki sem
picsázhatja le. Rajtam kívül.

83
 – Fogd vissza magad, Kylie, nem szólhatsz csak így be, ráadásul a
háta mögött! – szóltam rá keményen, és kihasználva, hogy csak elsős, és
alacsonyabb nálam, szigorúan lenéztem rá. Kylie kissé mintha
összement volna a pillantásom súlya alatt.
Danielhez fordultam.
– Danny, beszélhetünk egy percre? – sokatmondó pillantást vetettem
Kylie-ra. – Egyedül, ha lehet.
Kylie újra elvörösödött. Úgy tűnik, ma ez lesz az alapszíne.
Színpadias morgással elviharzott. Az biztos, hogy egyhamar nem fog
csatlakozni a Maggie Young Rajongói Klubhoz.
Daniel megdörzsölte az arcát.
– Komolyan, Meg. Mit fogok most ezért kapni... Tökre nem
hiányzott most ez a műsor. Azt hittem, ti jobb arcok vagytok ennél.
Daniel kissé összeroskadt, egy pillanatra szinte megsajnáltam.
Mégiscsak a barátom, és szeretem.
– Bocs, Danny, de Kylie az idegeimen táncol.
Leültünk egymás mellé egy nagy kőre a tűz mellett.
– Ne magyarázz bele túl sokat abba, amiket Rachel mond! Csak
dumál.
Mindketten jól tudtuk, hogy Rachel nem „csak dumál”. Hogyha ő
megszólal, ami a szívén, az a száján.
– Nem tudtam, hogy ennyire utáljátok Kylie-t – motyogta Daniel a
térdére könyökölve, és lehajtotta a fejét.
– Nem utáljuk Kylie-t annyira, mint azt, ahogy veled bánik.
Daniel megrázta a fejét. Rám nézett, nekem pedig fájt, hogy ilyen
nyomorultul érzi magát. Pont úgy utált veszekedni velünk, mint én vele.
– Van még más is? Valami, amit nem mondasz el? – kérdezte
komoran.
Hát ez meg mióta ilyen jó megfigyelő? Akárhogy is, nem
mondhatom el neki, mit érez Rachel. Azzal elárulnám a bizalmát,
ráadásul, ha akarná, hogy Daniel tudjon róla, már elmondta volna neki.
Így csak vállat vontam.
– Nem tudok róla.
De azért hozzátettem:
– Azért legyél vele rendes, Danny! Tudod, milyen érzékeny tud

84
lenni. Nagyon könnyen megbántódik. Csak figyelj oda, miket mondasz,
és hogy azok hogy érinthetnek másokat, oké?
Szeretetteljesen átkaroltam, és magamhoz húztam. Odaszorította az
arcát az enyémhez.
– Imádlak, Meg! Megpaskolta a térdem és felállt.
– Na jó, elég a csajos hülyeségből! Menjünk, keressük meg Rachelt
meg Clayt, hátha ki tudok hozni még valamit a ma estéből!
Én is felkeltem, készen arra, hogy kövessem, de mégis
megtorpantam.
– És mi van Kylie-val? – kérdeztem, mert csodálkoztam, hogy nem a
barátnőjét akarja először megkeresni.
Daniel felhorkant.
– Most valahogy nem vágyom az ő extra baromságaira. Különben is,
most Rachel fontosabb.
Elvigyorodtam. Danielnek mégiscsak jó szíve van. Talán csak
sohasem értékeltem igazán.
– Menjünk, igyunk egyet, és keressük meg a többieket! – rángatta
meg a kezem, én pedig nevetve követtem, ahogy magával húzott. Hálás
voltam neki, amiért bevette Claytont is a „többiek” közé, annak ellenére,
hogy sohasem bízott benne igazán. Daniel tényleg rendes srác.
Utat törtünk magunknak az udvaron keresztül. Mintha a Vöröstengert
akartuk volna kettéválasztani, mindenütt emberek tolongtak. Melissának
szép kis kupival kell majd szembenéznie holnap reggel. Én biztos nem
mernék ekkora bulit csapni a saját házunkban. Mondjuk amekkora ez a
ház, ki tudja, még az is lehet, hogy megengedheti magának, hogy
takarítóbrigádot béreljen, ami majd megoldja helyette.
Követtem Danielt a konyhába. Néhány srác Melissa szüleinek
italkészletével mixerkedett, mindenféle löttyöt locsolva szét a pulton.
– Daniel! Maggie! Kértek egy Long Islandet? – kérdezte Jake
Fitzsimmons, és felénk nyújtott egy teli poharat. Daniel elvette tőle és
beleszimatolt.
– Jézus! Mit raktatok ebbe? Frankón macskahúgy szaga van – adta
vissza azonnal undorodva. Jake csak nevetett.
– Ezt is, azt is. Tudod, hogy van ez.
Rosszallóan csóváltam a fejem a sok részeg hülyén.

85
 – Te kérsz valamit? – kérdezte Daniel, mikor elhagytuk a konyhát, és
a garázs felé vettük az irányt.
– Ja, iszom egy sört. De sokat nem lehet, én vezetek.
Követtük a folyosó végéről odaszűrődő hangokat. Biztos, hogy jó
irányba haladunk a sörcsap felé.
A garázs bejárata előtt nagy tülekedés támadt. Daniel kézen fogott és
átráncigált a tömegen.
– Na, ne már, ez most komoly? – szólalt meg vigyorogva. Olyan
hirtelen torpant meg, hogy nekiszaladtam hátulról.
– Danny! Mit csinálsz?! – kiabáltam rá.
– Szórakozom a pajtidon, Clayton Reeden – felelte, és előre mulatott.
Megkerültem, és döbbenten láttam, hogy Clay fejjel lefelé lóg két
focista kezében, szájával a sörcsap alatt.
Jókora kör formálódott körülötte, hangosan biztatták:
– Clay! Clay! Clay!
Rachel izgalmában ugrált, tapsolt és mindenkinél hangosabban
szurkolt.
– Ez meg mi a franc?! – fakadtam ki, sokkal kevésbé élvezve a
helyzetet, mint Danny. – Daniel, le kell állítanunk!
Sürgetően megrángattam a karját. Kérdőn nézett rám.
– Miért? Mert te a te idődben sosem csináltál ilyet, mi, karót nyelt
kisasszony? Hadd érezze már jól magát, úgyis ráfér egy kis lazítás.
Felmordultam.
– Te ezt nem érted, Danny. Claynek van némi... előélete az ivással
kapcsolatban, méghozzá elég kemény. Ennek rossz vége lesz.
Kezdtem pánikba esni, mert úgy tűnt, Clay egy örökkévalóság óta
lóg ott fejjel lefelé. Daniel összevont szemöldökkel nézett rám.
– Ha te mondod... De szerintem túlreagálod. Na, mindegy. Te
foglalkozz Clayjel, Rachel az enyém!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hálás voltam a segítségért.
Szétváltunk. Daniel Rachel felé indult. Az megpróbálta ellökni
magától, de a fiú átkarolta, és kifelé kezdte terelgetni a garázsból.
Én pedig Clayhez fordultam, akit éppen akkor állítottak talpra.
Megingott, az egyik focista kapta el, hogy állva maradjon.
– Minden oké, öreg? – kérdezte a srác, és elégedetten kiröhögte,

86
mennyire kész van. Clay feltartotta a hüvelykujját.
– Fasza minden! – motyogta. Édes istenem, hát ez gyönyörű lesz így.
Mielőtt odaérhettem volna hozzá, Melissa, a gondos házigazda már
ott is termett mellette, és úgy tapadt rá, mint egy pióca.
– Ez nagyon király volt, Clay! – duruzsolta a fülébe.
Jaj, ne már, de komolyan! Elkaptam Clay karját, és megszorítottam,
hogy rám figyeljen.
– Mi a francot csinálsz? – súgtam oda neki. Rám nézett: akkor vette
csak észre, hogy egyáltalán ott vagyok.
Elvigyorodott és magához húzott. Melissa látványosan megsértődött,
amiért kikosarazták.
– Meg! Tök jó, hogy itt vagy! Láttad ezt? Eszméletlen volt! –
magyarázta gyerekes büszkeséggel. Magammal húztam az ajtó felé.
– Igen, láttalak. És azt hittem, már nem csinálsz ilyeneket – feleltem
bizalmas pillantással.
Clay arcán árnyék suhant át, elrántotta a karját.
– Mi vagy te, a partirendőrség? Csak bulizok. Aszittem, ezt akarod.
Hogy „ismerkedjek”, meg, tudod, „jól érezzem magam”.
Nem feleltem. Clayton egyértelműen nem volt barátkozó részeg.
– Azt is akartam, de te mondtad, hogy voltak gondjaid a piával. Hogy
nem tesz jót neked, ha iszol.
Megpróbáltam újra kézen fogni, hogy kijuttassam végre a garázsból.
Talán kitudom cibálni, ha sikerül a lelkére beszélnem. Hát, ez elég
naiv gondolat volt. Clayton Reed ekkorra már rég túl volt a logikus
gondolkodás szakaszán, és egyenesen a teljes elborulás felé tartott
botladozva. Ellökte a kezem.
– Hagyj békén, Maggie! Nekem te ne mondd meg, mit csináljak és
mit ne! Semmi bajom nem volt, amíg ide nem jöttél anyáskodni.
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de inkább mégis becsuktam.
Nem fogom hagyni, hogy rajtam töltse ki a mérgét. Részeg vagy sem.
Lehet, hogy ő életem szerelme, de akkor sem. Senkitől nem tűröm el az
ilyet. Úgyhogy mellbe taszítottam, amitől hátrált néhány lépést.
– Hát bocsáss meg, hogy törődöm veled! Aggódtam, tudod? De ha te
inkább úgy viselkedsz, mint egy részeg seggfej, akkor jó! De én nem
fogok hozzá asszisztálni.

87
 Kirontottam az ajtón, megcsapott a hűvös éjjeli levegő.
Nekivetettem a hátam a hideg garázsajtónak, próbáltam
megnyugodni. Na, ez aztán jól ment! Lassan lecsúsztam a fal mellett,
míg végül a betonon ültem. Ráhajtottam a fejem a térdemre és
átkaroltam a lábam.
Kinyílt mellettem az ajtó. Felnéztem, és Clayt láttam kilépni rajta.
Körülnézett, észrevett, ahogy egyedül kucorogtam a hideg kövön a
sötétben. Leült mellém a földre, de ügyelt rá, hogy biztonságos
távolságban maradjon tőlem. Nem szóltam hozzá. Nem volt mit
mondanom.
– Ne haragudj! Erre abszolút nem szolgáltál rá – szólalt meg halkan.
Noha még mindig hallatszott a beszédén az alkohol hatása, legalább úgy
tűnt, kezdi felfogni, milyen szemét módon viselkedett. És az, hogy
őszintén meg is bánta már.
– Ja, per pill tényleg elég gáz vagy – jegyeztem meg, direkt kerülve a
tekintetét. Az állam alá tette a kezét, és az arcomba nézett.
– Légyszi, ne haragudj rám! Nem bírom elviselni! Sokkal nagyobb
szükségem van rád, mint hogy így legyünk egymással.
Szavai kétségbeesetten csengtek, én pedig meg voltam döbbenve,
hogy ilyet mondott.
Szüksége van rám? Mióta? És, bár legbelül repestem a boldogságtól,
ébredt bennem egy fura kis kétség is. Nem tudtam, mit is felelhetnék.
Clay váratlanul beletúrt a hajamba, és maga felé kezdett húzni. A
szája veszedelmesen közelített az enyém felé. De mielőtt összeért volna
az ajkunk, megállítottam. Rátettem a kezem az övére, és tartottam a
távolságot.
– Mi a franc, Clay? Mit művelsz? – suttogtam. Ajkam súrolta az
övét, ahogy beszéltem.
Mélyen a szemembe nézett. Forróság öntött el. Miért nem fogom be
simán a pofám? Miért nem hagyom, hogy megcsókoljon? Mióta várok
erre, és most ellenállok? Teljesen elment az eszem?
De valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy akkor történjen meg,
amikor részeg. Azt akartam, hogy teljesen észnél legyen, ami kor
megteszi. Nem akartam, hogy valami elbénázott, kínos jelenetté
aljasodjon Melissa Jamesék garázsa előtt.

88
 – De azt hittem, te is akarod! Folyamatosan küldöd a jeleket, mint az
állat! – visszakozott. Dühösnek és megalázottnak tűnt. Megsértettem a
férfiasságában... a változatosság kedvéért. Az arca felé nyúltam, de
elhúzódott. Jaj, istenem, már megint az idegeinél az irányítás!
– Szeretnélek megcsókolni, csak nem így. Mármint most eléggé kész
vagy. Nem túl romantikus így a dolog, érted – nevetgéltem zavartan.
Clay megrázta a fejét.
– És honnan veszed, hogy nekem romantika kell? Nem lehetne,
mondjuk, hogy csak simán összejövünk, és nem bonyolítjuk agyon
dolgokat?
Oké, ez fájt. Jó tudni, hogy ez a csók neki nem ugyanazt jelentette
volna, mint nekem. Bár épp most mondta, hogy szüksége van rám. Úgy
tűnt, teljesen kiborult, amikor azt hitte, haragszom rá. Olyan
kiszámíthatatlan... lehetetlen kiigazodni rajta.
– Hát jó. Mindenesetre ez most biztosan nem fog bekövetkezni,
úgyhogy a magam részéről megkeresem Danielt és Rachelt – álltam fel.
Clay is feltápászkodott mögöttem. Az arcán semmilyen érzelem nem
látszott, de a testtartása elárulta, hogy nem repes a boldogságtól.
– Menj csak! Én majd elleszek. Tudod, haverkodok, meg ilyenek –
felelte gúnyosan, és visszament a garázsba.
Összeszorult a gyomrom, a szemem könnybe lábadt. Ez csak valami
vicc lehet. Azt hittem, tök jó lesz a ma este! De Rachel hisztije és Clay
piás őrülete után egyre biztosabban sodródott a buli a katasztrófa
irányába.
Barátaimra Melissáék udvarán bukkantam, a játszótéren hintáztak.
Rachel mintha kijózanodott volna, sőt, egyenesen mosolygott, ami
mindenesetre jó jel.
– Helló, skacok! – köszöntem rájuk, amikor közelebb értem.
Mosolyogva néztek fel.
– Hahó! Hát Clay? – kérdezte Danny. Közben a lábával hajtotta a
hintát.
– Hát... ő most épp játssza az orbitális seggfejet. Nekem meg nem
nagyon van hangulatom ennek a célkeresztjébe kerülni, ha érted, mire
gondolok.
Felmásztam a libikókára, fel-alá hajtottam magam rajta. Rachel fújt

89
egyet, hogy a kócos haja kimenjen a szeméből, és lábával addig
fékezett, amíg a hinta már csak finoman ringott előre-hátra.
Pironkodva nézett rám.
– Bocsi azért a béna hisztiért! Asszem, kijelenthetjük, hogy abszolút
nem bírom a piát.
Helyeslő pillantást vetettem rá.
– Na, ja, de legalább ebből tanultunk: legközelebb te vezetsz!
– Oké – egyezett bele Rachel nevetve. – Fogalmam se volt, hogy
Claynek gond a pia, különben nem adtam volna alá a lovat a sörcsapos
mutatványnál. De egy szóval sem említette! – tette hozzá bűnbánóan.
Megint löktem egyet a libikókán, hogy aztán keményen
visszazökkenjek a földre.
– Nem tartottál pisztolyt a fejéhez, Rach. Nagyfiú már. Nem kell
fölötte anyáskodni – ismételtem Clay szavait, és közben valami nagy űrt
éreztem legbelül. Nagyon utáltam vele veszekedni. Állati szar érzés.
Daniel leugrott a hintáról, és leporolta a füvet a nadrágjáról.
– Na, elég a depiből, csajok! Gyerünk, toljuk azt a partit!
Kisegítette Rachelt a hintából, engem meg kézen fogott. Kuncogva
követtük vissza a házba, a medence felé. Jó érzés volt, hogy
rendeződtek a dolgok Daniel és Rachel között. Rachel oldottnak tűnt,
nyoma sem volt köztük a mostanában sajnos megszokottá vált
feszültségnek. A medence fűtött volt, ezt jól láttuk a víz felszínéről
gomolygó gőzről. Néhányan máris pancsoltak benne. Voltak, akik
fürdőruha nélkül. Tapintatosan elfordítottam a tekintetem, amikor
Julianna Martin, akivel spanyolra jártam, kimászott a medencéből teljes
meztelen valójában. Danielnek majd’ kiesett a szeme, Rachel kacagva
oldalba bökte.
Daniel csatlakozott néhány focis haverjához, mi meg Rachellel
kerestünk egy-egy nyugágyat a medence melletti bungaló közelében,
hogy ledőljünk kicsit.
– Na, erről van szó! – sóhajtottam elégedetten, ahogy hátradőltem a
párnákon. Rachel követte a példámat.
– Ja, hozzá tudnék szokni – mondta, és mindkét karját kényelmesen
lelógatta a földre.
– Így könnyebb elviselni ezt az egész hülye orgiát – járattam végig a

90
szemem a medence körül párosával enyelgőkön. Rachel felnevetett, de
azonnal el is komolyodott.
– Figyelj, mennyire voltam gáz? Tízes skálán, mondjuk?
Ránéztem: lerítt róla az aggodalom. Bátorítóan megszorítottam a
kezét.
– Egész kicsit. Max. kettes, hármas? Sokkal rosszabb is lehetett
volna.
Rachel megkönnyebbülten felsóhajtott. Fejét oldalra fordítva a
szemembe nézett.
– Na és Clayjel mi volt?
Épp felelni akartam, amikor a medence túloldaláról érkező ricsaj
elterelte a figyelmemet. Egy csapat srác érkezett, élükön nem mással,
mint Clayjel. Láthatóan még többet ivott, mióta találkoztunk, és most ő
volt a buli középpontja. A nagymenők haverkodtak, a lányok flörtöltek
vele. Mondhatni ő volt a népszerűség naprendszernek ragyogó csillaga.
Ekkor ismertem csak fel, mennyire passzol hozzá ez a szituáció.
Ilyen külsővel ő lehetne az élet császára, az összes lány a lábai előtt
heverne. Ehelyett ő az én társaságomat választotta. Nem mintha én
népszerűtlen lennék, de meg sem közelítem azt a szintet, ahová ő
tartozhatna, ha akarna.
– Mi van ma vele? Tök fura – jegyezte meg Rachel, és követte Clayt
a szemével, ahogy az ruhástul belevetette magát a medencébe.
Megragadta egy pomponlány, Lydia Turner bokáját, és magával
rántotta. A lány sikítva csobbant a vízbe. Ahogy felbukkant, átkarolta
Clay nyakát és hozzádörgölőzött.
Viszolyogva fordítottam el a fejem. Közben Clay valahogy rávett
még pár srácot, hogy ugorjának utána, és hamarosan együtt hülyültek,
nyomkodták egymást a víz alá. Daniel és a haverjai is köztük voltak; mi
Rachellel a nyugágyunkon az események perifériájára szorultunk.
Egyszerre fázni kezdtem, összehúztam magam. Nem tetszett Claynek
ez az oldala. Olyan volt, mintha amfetamint vagy ilyesmit szedett volna
be, kábé, mint egy Energizer-nyuszi. Összevissza kiabált,
koordinálatlanul mozgott, de ami a legfőbb: egyszerűen képtelen volt
leállni. A körülötte lévőknek ez láthatóan tetszett, de engem inkább
aggasztott. Nem volt önmaga. Nem az a fiú volt, akivel az elmúlt hónap

91
majdnem minden napját együtt töltöttem. Ez itt nem az én barátom.
– Most meg mit csinál?! – ámuldozott Rachel. Kicsit elkalandoztak a
gondolataim az előbb, nem vettem észre, hogy Clay kimászott a vízből.
Amikor feleszméltem, már félúton volt felfelé a medence mellett álló
magas fán. Tovább mászott, majdnem egészen a tetejéig. Legalább tíz
méter magasan lehetett. Óvatosan egyensúlyozva kimászott az ág
végére, amíg pont a víz fölé nem ért.
– Ugye, nem gondolja komolyan, hogy onnan beleugrik a
medencébe?! – kérdezte Rachel elborzadva. Megráztam a fejem, de a
vér megfagyott az ereimben. A hülyéje meg fogja ölni magát!
– Öreg, ez nem jó ötlet! – kiáltott fel rá az egyik srác. A tény, hogy a
rajongótáborából valaki szót emelt a dolog ellen, elárulta, hogy tényleg
veszélyes, amire készül. Ezúttal senki sem kezdett hangosan szurkolni
neki. Mindenki feszengve nézte Clayton készülődő produkcióját.
– Beszariak! Ez semmi! – üvöltött vissza. Hirtelen észrevett, épp,
mikor kezdett felállni az ágon. Hogy abból a magasságból hogyan szúrt
ki a tömegben, arról fogalmam sincs.
– Most figyelj, Meg! Repülök!
Épp álltam volna fel, hogy odarohanjak a fához, amikor levetette
magát. Visszafojtottam a lélegzetem, Clay sebesen zuhant a víz felé.
A medencében lévők gyorsan helyet csináltak neki, ő pedig hangos
csobbanással érkezett, és azonnal a fenékig merült.
– A kurva anyját! – szakadt ki Dannyből, aztán gyorsan lebukott a
víz alá Clay után. Rachellel a medencéhez rohantunk, és szorongva
figyeltük a felszínt. Azt hittem, megfulladok, míg azt vártam, hogy
Daniel és Clay felbukkanjon. Ez meg mire volt jó?! Totál őrültség! Egy
normális, józan ember ilyet nem művel. Borzasztóan megijedtem. Mi
van, ha baja esett? És ha meghalt?
Életem leghosszabb másodperceit éltem át. Végre feljöttek a
felszínre. Clayton arcán vékony vércsík szivárgott. Forrása egy seb volt
a homlokán, de ettől eltekintve úgy tűnt, jól van. A két fiú a medence
sekély végébe úszott, ott pedig Daniel lekevert Claynek egy nyaklevest.
– Ez jó nagy baromság volt, Clay! Szedd már össze magad! – mondta
neki, és dühösen otthagyta. Látszott, hogy nincs is kedve több szót
vesztegetni rá. Senki más nem ment a közelébe. Úgy tűnik, ez a

92
mutatvány még ennek a rajongó tömegnek is sok volt. Clay kimászott
hozzám. Karba tett kézzel vártam. Kicsit ködös volt a tekintete,
aggódtam, hogy talán agyrázkódása van.
– De szerinted nem, ugye, Maggie? Szerinted is semmiség volt,
ugye? – húzta el a száját, és elindult egy törülközőért. Utánamentem.
– Hülyéskedsz? Totál baromság volt! Meg is halhattál volna! –
kiáltottam. Clay közben a haját törölgette és a vizet rázta ki a füléből.
Amikor keze a homlokához ért, felszisszent.
– Lehet, hogy össze kell varrni – jegyeztem meg, és közelebb léptem,
hogy jobban lássam. Clay engedte, hogy óvatosan megvizsgáljam a
sebet.
– Semmi bajom – mondta. Egyszerre halálosan fáradtnak tűnt.
Mintha átbillent volna rajta valahol egy kapcsoló, a negyed órával
ezelőtti energikus, tomboló srác nem volt sehol. Clay leroskadt egy
nyugágyra, és üres tekintettel meredt maga elé.
Melléültem, és a következő lépést fontolgattam.
– Miért kellett ezt...? Nagyon megijedtem...
Nem nézett fel.
– Csak tudni akartam, milyen lehet repülni – felelte tompán.
Mi van?!
– Clay, szerintem le kellene lépnünk. Nem vagy önmagad. Tisztára
megőrültél!
Felhorkant, mintha valami különösen szellemeset mondtam volna.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem. Végre rám nézett, ajkán különös
mosollyal.
– Semmi, csak pontos a megfogalmazás.
– Mi van?
Semmi értelme nem volt az egész zagyválásnak, de úgy tűnt, neki
viszont nagyon tetszett, mert egyszer csak hisztérikus nevetésben tört ki.
Több sem kellett hozzá, máris visszatért az előbbi jókedve.
– Le akarsz lépni? Akkor gyerünk!
Megragadta a kezem és talpra húzott. Aztán a kijárat felé kezdett
ráncigálni.
– Várj már egy kicsit, Clay! Szólnom kell Danielnek meg Rachelnek,
hogy lelépek!

93
 Próbáltam kiszabadítani a kezem, de nem engedett. Hátrafordult.
– Majd rájönnek, hogy velem vagy. Nem lesz semmi gáz.
Ezzel gyors tempóban átvágtunk az embereken a kocsik felé.
Teljesen összezavart a hirtelen váltás. Azt hittem, haragszik rám,
most meg velem akar lelépni a buliból? Azt sem tudtam már, mit
gondoljak. Megálltunk az autója mellett, keresgélni kezdte a kulcsait.
– Maradjunk abban, hogy te ma nem ülsz volánhoz! – szóltam rá.
Nevetve kifordította a zsebeit. Szeme furcsán csillogott.
– Hát, amúgy se tudnék... Úgy tűnik, elhagytam a kulcsomat – vont
vállat, és az én kocsim felé kezdett húzni.
– Legfeljebb megyünk a tieddel.
Hirtelen elbizonytalanodtam, akarok-e egyáltalán bárhova menni
Clayjel ebben a helyzetben. Borzasztóan ideges voltam a viselkedése
miatt. Megvetettem a lábam, nem voltam hajlandó továbbmenni.
Hirtelen megtorpanásomra megfordult, és rögtön elkomorodott.
– Mi van? – kérdezte.
– Hova megyünk? Most mi van?
Odalépett hozzám, átkarolta a derekam. Közel hajolt és a fülembe
súgta:
– Azt hittem, le akarsz lépni. Hát az van most. Menjünk hozzám!
Ruby és Lisa egész hétvégén nincs otthon.
Megborzongtam, mert a forró lehelete csiklandozta a bőrömet.
Francba, már megint ezek a hullámzó indulatok! Nem pont az ilyen
dolgokról beszéltünk nem egészen másfél órája? Kicsit elengedtem
magam, nekidőltem, mire az ajka egy pillanatra a nyakamhoz ért.
Libabőrös lettem az érintéstől.
De mitől ébredt fel hirtelen a lelkiismeretem? Elhúzódtam.
– Ezt már megbeszéltük, Clay. Ilyet nem csinálunk.
Hátrahőkölt, mintha pofon vágtam volna.
– Jól van. Nem izgat. Csak vigyél haza a picsába!
Dühösen eltrappolt, mint egy elkényeztetett gyerek, és a kocsim
mellett várta, hogy kövessem.
Kinyitottam a központi zárat, mire beszállt, fejét az ablaküvegnek
támasztotta, és úgy általában úgy festett, mint aki mindjárt elájul.
Beindítottam a motort és elővettem a telefonom a középkonzol egyik

94
réséből. Gyorsan bepötyögtem egy SMS-t Danielnek meg Rachelnek,
hogy elmentem, és hogy Daniel vigye haza Rachelt. Azzal kihajtottam a
mezőről.
Clay egész úton nem szólt semmit azon túl, hogy útbaigazított
hozzájuk. Megérkeztünk a kétszintes, vörös téglás ház elé, üresbe tettem
a kocsit. Clayton, mielőtt bármit mondhattam volna, feltépte az ajtót,
kiugrott, bevágta maga mögött, és elviharzott a bejárat felé. El sem
hittem, hogy egy szóra sem méltat. Nem mentegetőzött, amiért megint
bunkó volt. Nem adott magyarázatot a zavaros viselkedésére. Tudtam,
hogy részeg, de ez nem volt mentség arra, amit ezen az estén művelt.
Talán elment az eszem, de leállítottam a motort, és utánamentem a
házba. Tárva-nyitva hagyta a bejárati ajtót, a cipője lerúgva hevert az
előszobában. A házban sötét volt, és enyhe parfümszag lengedezett.
Hirtelen csörömpölést hallottam az emeletről. Szemben velem lépcső
vezetett az emeletre; lassan elindultam felfelé. Üvöltözés és dobogás
hallatszott a folyosó végéről. Mit művelhet?! És biztos, hogy utána
akarok menni, miközben a hangokból ítélve épp egyszemélyes
bokszmeccset rendez odabent?
De nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Nem tudtam, miért haragszik
rám. Vagy, hogy miért kezdett inni, amikor előtte megmondta, neki az
ilyesmi abszolút tabu. Ma este egész más ember volt, és, ha őszinte
akarok lenni magammal, meg is rémített rendesen.
Ennek ellenére hülye fejjel figyelmen kívül hagytam a kis hangot
legbelül, ami azt tanácsolta, tűnjek el onnan, és elfordítottam a kilincset
az ajtón, amiről gondoltam, hogy az ő szobájába vezet.
Leesett az állam, amikor megláttam, hogy Clay épp szétveri a
helyiséget. A szekrénye felborítva, ruhák mindenütt szétszórva a padlón.
A képek letépve a falról. És egy ököl nagyságú lyuk tátongott a
gipszkarton falban. Oké, egyértelműen ki volt borulva.
Kis híján visszacsuktam az ajtót és elmentem: semmire sem vágytam
jobban, mint hogy elfelejtsem ezt az egészet, a kiszámíthatatlan sráccal
egyetemben, aki épp most zúzza porrá minden vagyontárgyát. Ez lenne
a veszélytelen és logikus megoldás. De ha bármit tanultam, amióta
megismertem Clayton Reedet, az az, hogy az érzelmeim iránta nem
feltétlenül logikusak. Ezek miatt az őrült érzelmek miatt pedig olyan

95
dolgokat tapasztalok, és úgy viselkedem, hogy az teljesen ellenkezik a
személyiségemmel. Így ahelyett, hogy kimenekültem volna a házból,
beljebb léptem a szobába, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
Az apró kattanás, úgy tűnik, elég volt, hogy megszakítsa a
folyamatban lévő maratoni rombolást. Clay felnézett. Meglepettnek
tűnt, hogy ott lát. Egyszerre ezerféle érzelem suhant át az arcán.
Döbbenet, harag, szégyen, végül pedig szívszaggató bánat.
– Miért vagy itt? – kérdezte görcsösen. Belemarkolt a hajába, ami
ettől kócosán összevissza meredezett.
– Aggódtam érted. Nem mehettem el csak úgy. Elég egyértelmű,
hogy itt van rám szükség – intettem a romok felé.
És ekkor összerogyott. Összekuporodott és ringatózni kezdett.
Ööö... oké. Halvány fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a
reakcióval. Ha ordibál velem, azt tudom kezelni. De hogy így, félig
magzatpózban fekszik előttem, mint aki minden erejével azon van, hogy
ne kapjon idegösszeomlást... az teljesen más tészta.
Komolyan féltem. Akármi is legyen, amin ez a fiú most
keresztülmegy, az túl van mindenen, amivel valaha dolgom volt. Valami
sokkal nagyobb dologra van szüksége, mint amit én képes vagyok
nyújtani neki. Mégis vele maradtam. Nem is igen volt más választásom.
Ismét csak az őrült érzéseim miatt.
Talán megőrültem, vagy titkon vágytam a büntetést? Vagy naiv
módon azt képzeltem, hogy a szerelmem majd megmentheti őt? Akármi
is az igazság, leültem a szőnyegre a csüggedt, szenvedő fiú mellé.
Megérintettem a karját; összerándult.
– Ne, Maggie! Nem akarom, hogy így láss.
Karjával eltakarta az arcát, és tovább hintázott. Egész testét rázta a
zokogás. Minden elcsukló hangra összeszorult a szívem, és
legszívesebben a karjaimba zártam volna, hogy én ringassam tovább.
– Nem tudom igazából, hogy mi van veled. De nem megyek sehová –
biztosítottam. Óvatosan ejtettem ki a szavakat, mintha vadállatot
szelídítenék, ami bármelyik pillanatban kereket oldhat. Kinyújtottam a
kezem és újra megérintettem. Ezúttal nem húzódott el. Ezt mindenesetre
biztatónak ítéltem, úgyhogy közelebb araszoltam hozzá.
– Clayton, kérlek, nézz rám! – suttogtam. Gyengéden magam felé

96
fordítottam az arcát. A szeme vörös és kisírt volt, az arca kipirult. A seb
a homlokán megint vérzett, egy vékony csík lefutott az arcán. Úgy tűnt,
kissé kijózanodott: a szeme nem volt már olyan homályos, mégis volt
benne valami, ami megijesztett.
Habozva letöröltem a vért a homlokáról, és ott hagytam a kezem az
arcán. Lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott. Olyan elkínzottnak tűnt! Mi
lehet az, ami ennyire felőrli?
– Mi van veled? – kérdeztem, választ nem is várva.
Megrázta a fejét.
– Jobb lenne, ha elmennél. Nem akarlak belerángatni a nyűgjeimbe.
Te annál jobbat érdemelsz. Nálam jobbat.
Végigsimítottam az arcán, a tenyerem megpihent a nyakán. Olyan
közel voltunk most, teljesen egymás aurájában, még a lélegzetünk is
összekeveredett. És Clayton kivételesen nem húzódott el. Inkább, úgy
tűnt, kétségbeesetten vágyik az érintésemre, a jelenlétemre, és ezt nem
tagadhattam meg tőle.
– Hadd döntsem el én, mi az, amit érdemlek! Most pedig mondd el,
mi van veled! Nyilvánvaló, hogy valami baj van, és én szeretnék
segíteni, ha engeded.
Clay reszketve felsóhajtott.
– Csak normális akartam lenni. Csak most az egyszer szerettem
volna normálisnak érezni magam. Olyan nagy baj ez? – suttogta.
Fogalmam sem volt, miről beszél. Szomorkásán rámosolyogtam.
– Ugyan már! Az emberek túlmisztifikálják azt, hogy mi a normális –
feleltem könnyedséget színlelve. Szerettem volna, ha Clay
visszamosolyog rám. Ehelyett a szavaim láthatólag fájdalmat okoztak
neki. Megborzongott és lehunyta a szemét.
– Te ezt nem érted, Maggie. Komolyan jobb lenne, ha most
elmennél. Légy szíves! – kérte feszülten, de én éreztem, nem akarja
igazán, hogy otthagyjam. Azt mondja, amit szerinte mondania kell, de
nem gondolja komolyan.
– Nem-nem, sajnos, nem tudsz lerázni. A barátok nem hagyják ott
egymást, ha a másiknak szüksége van rájuk.
A szeméből olyan mélységes kétségbeesést olvastam ki, ami minden
eddiginél jobban megrémített. Mi lehet az, ami ennyire kínozza?

97
 Lassan végigdőlt a padlón, leszegte az állát és a falat kezdte bámulni,
végképp bezárkózva. Egyértelműen jelezte, hogy a beszélgetésünknek
vége. Így utolsó lehetőségként lehúztam egy takarót az ágyáról és
magunkra terítettem, aztán hozzábújtam. Gyengéden átöleltem a derekát
és a hátához simultam. A ruhái még nedvesek voltak, úgyhogy kicsit
fázni kezdtem, de azért kitartottam.
Clayton megfeszült egy pillanatra, de aztán ellazult a karjaimban.
Felemelte a kezét, ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Egy
örökkévalóságig feküdtünk így: karjaimban a fiú, akit szeretek. Így
merültünk végül nyugtalan álomba, együtt.

98
 8. FEJEZET
MÁSNAP REGGEL A TELEFONOM ÉBRESZTETT.
Idegen ágyban találtam magam, egy ismeretlen szobában. Néhány
pillanatig teljesen össze voltam zavarodva. Felültem, a takaró lecsúszott
rólam. Aztán lassan minden összeállt. A buli, Clay, ahogy leugrik a
fáról, a hatalmas kiborulása, miután hazahoztam. És végül, ahogy együtt
aludtunk el a padlón.
Egyedül voltam Clayton szobájában. A ház csendes volt, én pedig
gyorsan hálát adtam az égnek, hogy a szüleim úgy tudják, Rachelnél
alszom. Előhúztam a telefonom a zsebemből, és láttam, hogy tizenöt
olvasatlan SMS-em van.
Átfutottam rajtuk. A legtöbb Racheltől jött, aki követelte, hogy
áruljam el, hol vagyok. Néhányat Daniel is írt. A legutóbbi tíz perce jött,
szintén Racheltől, aki azzal fenyegetőzött, hogy felhívja a szüleimet, ha
nem jelentkezem negyed órán belül.
Basszus! Gyorsan felhívtam. Az első csengetésre felvette.
– HOL A FRANCBAN VAGY??? – visította a telefonba. Eltartottam
a fülemtől a készüléket.
– Jesszusom, nyugodj már meg, Rachel! – feleltem.
– Nyugodjak meg? NYUGODJAK MEG??? Betegre aggódtam
magam! Eltűntél a buliból! Aztán jön egy SMS, hogy Clayjel vagy!
Kismilliószor próbállak elérni, hiába! Nem is érkezel meg hozzám!
Komolyan: NYUGODJAK MEG?!
Ajaj, Rachel most tényleg, komolyan haragszik.
– Ne haragudj! De volt egy kis para Clayjel. Úgyhogy végül vele
maradtam az éjjel.
Néma csend volt a válasz a vonal túlsó végén. Majd:
– Clayjel voltál? Náluk? – kérdezte, és a hangja immár arról
árulkodott, hogy minden piszkos részletet tudni akar, méghozzá
azonnali hatállyal.
– Jaj, de nem úgy! Csak kellett neki egy jóbarát.
Ujjaimmal beletúrtam a hajamba, a nyelvemet végighúztam a
fogaimon. Fúj! Jó büdös lehet a szám.

99
 – Szóval azt akarod mondani, hogy Clayton Reeddel töltötted az
éjszakát, és SEMMI nem történt?! Ez akkora kamu!
Rachel nyomon volt, mint egy vadászkutya, és nem úgy tűnt, mint
aki ennyivel beéri. Hála istennek megmenekültem, mert Clayton jelent
meg az ajtóban. Már fent lehetett egy ideje, le is zuhanyozott, és nem
volt kifejezetten kellemetlen látvány így kora reggel sem. Találkozott a
tekintetünk, a szívem fájdalmasan nagyot dobbant.
– Ööö, Rach, most mennem kell. Picit később visszahívlak.
– Na, nem, el kell, hogy mondjad, hogy...
Letettem a telefont. Igaz, ezzel még jó darabig nyaggatni fog, de
pillanatnyilag nem tud érdekelni. Letettem a talpam a puha szőnyegre és
felálltam. Hirtelen nagyon kellemetlenül kezdett érinteni az ágyból épp
kikászálódott, nem éppen ápolt és üde kinézetem. Reméltem, hogy a
szemfestékem legalább nem kenődött rá álmomban az egész fejemre.
– Szia! – szólaltam meg. Clay nem mozdult, csak figyelt.
– Szia – felelte halkan.
Hm, hát jó. Felvettem a takarót, összehajtogattam, és letettem az ágy
végébe.
– Hogy kerültem az ágyba? – kérdeztem, miután eligazgattam kicsit
az ágyneműt.
Továbbra is az ajtóban állt, és átható tekintettel fürkészett.
– Én tettelek oda nem sokkal azután, hogy elaludtál.
– És te pedig...? – kezdtem. Itt aludt velem az ágyban???
Clay halványan elmosolyodott. Olyan jólesett ezt látni az előző éjjeli
balhé után!
– Én pedig a kanapén aludtam.
– Ó – feleltem bizonytalanul és kissé csalódottan, hogy nem voltunk
együtt egész éjjel.
Azt is sajnáltam, hogy visszatérni éreztem a régi feszültséget
köztünk, ami az elmúlt hónap alatt feloldódott. Mintha kinőtt cipőt
próbálnék felhúzni: nem passzol. De a barátságunk meghatározó
fordulatot vett múlt éjjel, és nem tudtam, hogyan tovább. Clayt
veszélyes démonok kísértik, és még nem tudtam, mit jelent ez
számomra vagy a kettőnk számára.
– Fürdőszoba? – kérdeztem, kissé rekedten a kialvatlanságtól.

100
 Clay arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt.
– A folyosó végén jobbra. Van egy plusz fogkefe a szekrényben,
törülközők meg a polcon.
Kisurrantam a szobából Clayton mellett, aki még mindig nem
mozdult. Bezárkóztam a fürdőszobába. Derűs tengerészes stílusa volt,
festett hajókkal meg halakkal a falakon. A pillanatnyi hangulatomhoz
őszintén szólva kissé túl vidám is volt.
Muszáj volt lezuhanyoznom. Megnyitottam a csapot, levetkőztem és
beálltam a forró vízsugár alá. Egy hosszú pillanatig csak álltam,
hagytam, hogy a víz végigcsorogjon a testemen. Lehunytam a szemem,
újra és újra végigpörgettem magamban a Clayjel töltött éjszakát. Mi
történt vele? Mi történik vele?
Végül elzártam a zuhanyt, fogtam egy bolyhos sárga törülközőt és
megszárítkoztam. Rossz volt visszabújni a tegnapi ruháimba, de mivel a
váltás cuccom Rachelnél volt, nem volt más választásom. A mosdó alatt
megtaláltam a bontatlan fogkefét, sőt, egy fésűt is. Hosszadalmasan
kifésülgettem a gubancokat a hajamból, aztán összefogtam a sokszor
kiátkozott lófarokba. Rachel megölne, ha látná.
Fogat mostam, és kezdtem végre újra emberszabásúnak érezni
magam. Alig ismertem magamra, amikor ellenőriztem az eredményt a
tükörben. Kimerültnek látszottam, a szemem alatt sötét karikák, a
bőröm színtelen. Mély sóhajjal elhagytam a fürdőszobát, és lassan
elindultam visszafelé a folyosón.
Csendesen benyitottam Clayhez. Az ágyon ült, karja ernyedten lógott
a két térde között. Amikor közelebb léptem, felnézett: a szemében
pontosan ugyanazt a kimerültséget láttam, amit én magam is éreztem.
– Sajnálom – szólalt meg végül. Szótlanul leültem mellé az ágyra. A
keze reszketett; mindkettőt egyszerre a kezembe vettem. – Nem tudom,
mi mást mondjak. Légyszi, mondd meg: mit tegyek, hogy jobb legyen?!
– kérlelt.
Kihúztam magam; minden erőmre szükségem volt, hogy
szembeszegüljek vele.
– Például megmondhatnád az igazat. Pont elég volt az elterelő
hantából. Csak mondd meg, hogy mi a bajod!
Clayton nagyot sóhajtott.

101
 – Hát igen. Azt hiszem, tartozom neked ennyivel.
– Azt hiszed? – gúnyolódtam, de azonnal megbántam, mert az arcán
fájdalmas kifejezés jelent meg.
– Meg, te vagy a mindenkori legjobb barátom. Nem sok embert
ismerek, aki itt maradt volna tegnap éjjel, pláne azok után, ahogy a bulin
viselkedtem veled. Bőven túl jó vagy hozzám.
Szörnyű rossz volt hallani a bánatot a hangjában. Gyengéden lógtam
a bal kezét, nem akartam elijeszteni.
– Azt sem tudom, hol kezdjem – motyogta. Keze megmozdult az
enyémben, végül az ujjaink összekulcsolódtak. Pont, mint éjjel, amikor
átöleltem.
– Mondjuk az elején? Az általában működni szokott – javasoltam
sürgetően.
– Persze. Az elején.
Váratlanul felkelt és az ablakhoz ment, kibámult rajta.
– Hát akkor azt hiszem, ott kell kezdenem, hogy megmondom az
igazi okát annak, hogy itt lakom, Virginiában, és nem Floridában a
szüleimmel. Mindig is elég rossz volt a viszonyunk, mit ne mondjak. Jól
el vannak eresztve anyagilag. Az apám Miami-Dade megyei kerületi
ügyész, anyám meg az a koktélpartikat rendező, gyöngyfülbevalós,
reggel kilenckor gin-tonikot ivó társasági lény. Mindketten a miami
elithez tartoznak. Egész gyerekkoromban politikusok és hírességek
jártak hozzánk grillpartikra. De az őseim sosem voltak, úgymond,
„szerető szülők”. Főleg hivatásos bébiszitterek neveltek, akik
folyamatosan jöttek-mentek az életemben.
Próbáltam elképzelni Clayt kisfiúként: teljesen elhagyatva egy
hatalmas házban, ahol senki nem törődik vele. Micsoda szomorú és
magányos élet az ilyen! Clay megfordult és rám nézett, szinte láttam,
hogyan kezd omladozni köztünk a gondosan felépített fal.
– Tízéves koromban kezdődtek a... gondjaim. Kezdtem vad és
agresszív lenni. Folyton dührohamok jöttek rám, szétvertem a szobámat,
betörtem az ablakokat, fenyegettem a szüleimet.
Szavai rögtön visszaidézték a múlt éjjeli viselkedését. Pontosan
annak voltam szemtanúja, amiről most beszél, mégpedig épp itt, ebben a
szobában.

102
 – Voltak időszakok, amikor minden rendben volt. Én voltam a
mintagyerek, a kitűnő tanuló, a lacrosse-csapat sztárja; minden tökéletes
volt. Aztán egyszer csak minden megfordult, és újra dühös, levert
lettem.
Megborzongtam, ahogy leesett, miről beszél. Én magam is
asszisztálhattam épp eleget ezekhez a kiszámíthatatlan
hangulatváltozásokhoz.
Az egyik nap ő a legjobb barátom, másnap kutyába sem vesz. Na és
ott volt még a tegnap esti idegbaj.
– Néha napokra bezárkóztam a szobámba. És... bántottam magam.
Összeszorult a gyomrom.
– Bántottad magad? Mármint hogyan?
Rettegve vártam a válaszát. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg
hallani akarom, de nem akadályozhatom meg, hogy elmondja, amit
akar, most, amikor végre kitárulkozik előttem.
– Tizenhárom éves koromban rájöttem, hogy ha megvágom vagy
öngyújtóval megégetem magam, akkor... nem is tudom... valahogy
jobban leszek. Gátat vet a fejemben az őrületnek, és jobban tudok
koncentrálni. Aztán kvázi függőség lett belőle. Kellett a fájdalom, hogy
érezzem, legalább valamennyire normális vagyok, bármilyen hülyén is
hangzik ez így.
Clay lassan lehúzta a pólóját a fején át, és ott állt az ablak előtt
félmeztelenül. Először elállt a lélegzetem a tökéletességtől, ami elém
tárult. De aztán, ahogy jobban megnéztem, mást is észrevettem.
Felálltam, odaléptem hozzá. Már tisztán láttam a mellkasát és karjait
keresztül-kasul szabdaló hegeket. Hogy lehet, hogy ezeket eddig nem
vettem észre?! Kinyújtottam a kezem és óvatosan megérintettem egy
különösen nagy sebhelyet, ami teljesen átszelte a mellkasát.
– Ezt hogy csináltad? – suttogtam, és végighúztam az ujjaimat az
egyenetlen bőrfelületen.
Clay megborzongott az érintésemtől, de nem húzódott el. Lehunyta a
szemét, amíg a szememmel és az ujjaimmal tovább vizsgálgattam a
hegekkel rajzolt térképet a testén.
– Az egy üvegcserép volt. Be voltam kokózva, és kellett a fájdalom,
hogy ne szálljak el teljesen. Mert nem a vagdosás volt az egyetlen

103
függőségem. De ezt már mondtam.
Leengedtem a kezem és hátráltam egy lépést. Édes istenem, hogy
tudta így tönkretenni magát?! Egyszerűen nem bírtam felfogni, mi vehet
rá valakit, hogy kezet emeljen saját magára. Az ilyesmi teljesen kívül
esett az eddigi világomon.
Clay visszavette a pólóját, és újra hátat fordított.
– Tizennégy éves koromban már elég keményen toltam a narkót meg
a piát. Nem telt el úgy nap, hogy ne lettem volna betépve... és ne
vagdostam volna magam. Annyira lefoglalt az önpusztítás, hogy semmi
más nem érdekelt. A szüleim sosem voltak mellettem. Az úgynevezett
barátaimat csak a narkó érdekelte, amit a szüleim pénzén be tudtam
szerezni. Igazából nem nagyon volt senki, akit érdekelt volna, hogy szép
lassan megölöm magam. És gyűlöltem magam, Maggie. Mármint
igazából. Mindennap az öngyilkosságra gondoltam. Meg akartam halni,
de túl beszari voltam, hogy meg is tegyem.
Nem tudtam tovább elviselni a tomboló fájdalmat a hangjában.
Gondolkodás nélkül átkaroltam, arcomat a hátának szorítottam.
Éreztem, ahogy a mellkasa minden levegővétellel emelkedik és süllyed.
– Nem voltál beszari, amiért nem ölted meg magad. Szerintem sokkal
bátrabb dolog tovább élni, mindennek ellenére – mondtam őszintén.
Clay az enyémre tette a kezét, és ott is hagyta. Az egész teste feszes
volt, mint a felajzott húr.
– Na, és hogy kerültél Rubyhoz? – kérdeztem, mivel nem szólt
többet.
Homlokát az ablaküvegnek nyomta.
– Úgy fél éve borult a bili. Elég durván buliztam akkoriban. Folyton
a narkós haverjaimmal lógtam, és annyira kész voltam folyamatosan a
herointól meg a piától, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Tudtam, hogy
a szüleim együtt vacsoráznak az apám egyik mecénásával, de leszartam.
Addigra már kirúgtak a házból, a garázs fölötti lakásban csöveztem.
– Tudták a szüleid, hogy gondjaid vannak? És meg sem próbáltak
segíteni? – vágtam közbe, megrökönyödve azon, mennyire kevés
szeretetet kapott azoktól, akiknek pedig feltétel nélkül mellette kellett
volna állniuk.
Clay fájdalmasan és örömtelenül felnevetett, szinte vicsorgott.

104
 – Jaj, dehogynem érdekelte őket, hogy be vagyok kattanva... de csak
akkor, amikor épp őket is érintette. Például ha el kellett volna kísérnem
őket valami eseményre, de túl kész voltam, hogy elmenjek. Na,
olyankor berágtak. De ettől eltekintve az volt a megoldásuk, hogy úgy
intézték, ne legyek szem előtt. Szerintem úgy gondolták, hogy amit nem
látnak, az nem is létezik.
– Jesszus, Clay, ez borzasztó! – fakadtam ki akaratlanul. A saját
szüleimre gondoltam, és arra, hogy ha ilyen sötét mélységekbe
süllyednék, minden tőlük telhetőt megtennének, hogy segítsenek rajtam.
Hirtelen újult hálával gondoltam anyára, apára és mindarra, amit
értem tettek.
– Hát, az év szülője díját nem mostanában fogják megkapni, az tény.
Megszorította a kezem, aztán lefejtette magáról a karomat, hogy újra
legyen köztünk egy kis távolság.
– Szóval hazavittem magamhoz ezt a csajt, Lacey-t.
Jaj, ne, már megint a féltékenység! Erőszakkal elfojtottam
magamban az érzést.
– Lacey velünk bandázott, és ugyanolyan narkós volt, mint én. Épp
azelőtt toltunk pár csíkot együtt egy belvárosi klubban, és hát...
kettesben akartunk lenni.
Rám nézett, a reakciómat fürkészve. Bólintottam, némán biztatva,
hogy folytassa.
– Szexeltünk, felszippantottunk még pár csík kokszot, aztán
kinyitottunk egy üveg gint, amit a konyhában találtunk. Fogalmam
sincs, mi történt, már csak arra emlékszem, hogy kiborulok.
Megint felsóhajtott, újra és újra végigszántva sötét haját az ujjaival.
– Emlékszem, hogy betörtem a tükröt a fürdőszobában. Lacey meg
csak ott dekkolt a kanapén bugyiban, és tolta a csíkokat, míg én
szétszedtem a lakást. Aztán hirtelen alábbhagyott a fejemben a vihar.
Azon kaptam magam, hogy a tükör egyik darabjával vagdosom a
karomat. Aztán a mellkasomat. Aztán a csuklómat.
Felfelé fordította a tenyerét, és megmutatta a mély vágásokat
mindkét csuklóján.
– Lacey valószínűleg bejött a fürdőszobába, és meglátta a csomó
vért. Hallottam, hogy visítani kezd, de már rég túlvoltam azon, hogy

105
érdekeljen. A következő emlékem az, hogy fekszem a kórházi ágyon
megkötözve, és a szüleim bámulnak rám tökre őszinte undorral. Érted, a
kis produkcióm tönkretette a vacsorájukat. És jól szégyenben hagytam
őket.
Mire végzett, már reszkettem. Akármire is tippeltem volna, mi baja
lehet Claynek, az meg sem közelítette az igazságot. Ez a fiú megjárta a
poklot.
Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, elővett és odadobott nekem egy
doboz pirulát. Elkaptam, és elolvastam a címkét. Lítium. Megráztam az
üvegcsét.
– Ezt szeded? – kérdeztem.
Clay bólintott.
– Három hónapig voltam a miami kórház pszichiátriáján. Azután a
szüleim átpateroltak ide, anyám nővéréhez, Rubyhoz. Azelőtt nem is
nagyon találkoztam vele. Nincsenek valami jóban anyámmal, pláne
miután Ruby bevallotta, hogy leszbikus és összejött Lisával. Viszont ő
tökéletes ellentéte a szüleimnek. Ő valóban foglalkozott velem, és
megnyitotta előttem az otthonát. Lisa és ő számítanak leginkább a
szüleimnek.
Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy legalább valaki törődik vele.
– Amíg kórházban voltam, egy rakat pszichiáter mániás depressziót
és borderline személyiségzavart diagnosztizált nálam. A mániára
lítiumot írtak föl. Az elvileg csökkenti a... hullámzást. De a másik
problémámon állítólag csak a terápia segít – vigyorgott Clay, világosan
érzékeltetve, hogy nem biztos benne, hogy pont erre lenne szüksége.
Ügy döntöttem, elkerülöm ezt az aknamezőt, és inkább az általa leírt
másik dologra koncentrálok.
– A hullámzást?
Fogalmam sem volt, miről beszél. Mániás depresszió? Borderline
személyiségzavar?
– Aha, a mániákus hangulatváltozásaimat. Nagyon szélsőséges tud
lenni a lelkiállapotom. Tudod, egyik pillanatban boldog vagyok, aztán
depressziós és szuicid a másikban. Elég rövid ciklusokban váltakoznak.
A hangulatingadozásaim súlyosak, nehezen kezelhetők, és egyre
sűrűbben váltják egymást. De ennek nagy része a borderline dolog miatt

106
is van. A kémiai egyensúly hiánya az agyamban egy dolog, de az őrült,
szélsőséges viselkedés, az más tészta. Azért is nyúltam a drogokhoz, a
dilidokim szerint legalábbis. Azt akartam, hogy valamennyire irányítani
tudjam, mit érzek. Azért is vagdostam magam. Tök fura, hogy már rég
megírták, mit miért csinálok, amikor én magam sem tudom irányítani.
Letettem a gyógyszert a szekrényére, és karba tettem a kezem. Jó sok
új tényt kellett megemésztenem. Információtúladagolásban szenvedtem.
A múlt éjjeli vágyam, hogy elhúzzam a csíkot, semmi nem volt ahhoz
képest, ahogy most éreztem magam.
De milyen barát lennék, ha cserbenhagynám, amikor végre ennyi
mindent elárult magáról, még ha ijesztő és sötét dolgokat is? Ha Rachel
vagy Daniel állna most előttem, hátat fordítanék neki? Azonnal tudtam a
választ. És ahogy Clayre pillantottam, a szívemet elöntötte a szeretet
iránta. Mert mindannak ellenére, amit most elmondott, az érzelmeim
semmit sem változtak. Egy cseppet sem. Nem hagyom itt, vele
maradok, nem futamodom meg gyáva módon.
– És a lítium segít? – kérdeztem, és visszaültem mellé az ágyra. A
testbeszédemmel is igyekeztem biztosítani róla, hogy nem fogom itt
hagyni, csak mert rám borította a szennyesét. Pláne, hogy én
ragaszkodtam hozzá, hogy elmondjon mindent.
– Asszem, igen, csak nem nagyon szeretem szedni. Olyan vagyok
tőle, mint egy kurva zombi. Mintha nem éreznék semmit. Csak
fásultságot. Asszem, inkább vagyok őrült, mint hogy ne érezzek semmit
– felelte.
A válasza megrémített. Szóval nem szedi a gyógyszerét? Attól lett
belőle pszichopata múlt éjjel?
– De az veszélyes, ha nem szeded a gyógyszeredet, nem? Mármint
azért... tudod... azért volt a tegnap este is?
Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg a mondanivalómat. Nagyon
ingoványos talajon jártam.
– Tudom, Meg. Tudom, hogy be kellene vennem. De most az
egyszer normálisnak akartam érezni magam. Normális tininek. Jól
akartam érezni magam. Olyanokkal lenni, akik semmit nem tudnak
rólam, vagy csak annyit akarnak tőlem, amit képes vagyok adni. Érezni
akartam, milyen először megcsókolni téged, úgy, hogy nincs az

107
agyamon a gyógyszeres köd.
Vagy úgy!
– De szükséged van rá! A tegnap nagyon rossz volt. Nem bírom
elviselni, ha ezt teszed magaddal – szóltam csendesen. Felé fordultam
az ágyon. A szemembe nézett, homlokát az enyémnek támasztotta.
– És én is szeretnélek megcsókolni, mindennél jobban. De nem
akkor, amikor ilyen vagy.
A válla kicsit megroggyant a szavaim igazsága alatt.
Mert bármennyire is vágytam rá, hogy megtegyük ezt a lépést,
barátként most nagyobb szüksége van rám. Bármilyen szar érzés is ez
most.
A két keze közé fogta az arcomat.
– Annyira elegem van belőle, hogy ilyen vagyok! Azt akarom, hogy
elmúljon. Hogy olyan srác legyek, akitől nem kell félned.
Az arcom a kezébe simult, belecsókoltam a tenyerébe.
– Akkor szedd a gyógyszeredet, Clay! Nem fogok asszisztálni hozzá,
hogy tönkreteszed magad, csak mert hülye módon azt hiszed, azok miatt
a tabletták miatt majd kevesebb leszel, mint vagy. Szükséged van rájuk.
Nekem meg rád... mint barátra.
Igazán nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Mert hatalmas
hazugság volt. De őneki most nem kell, hogy egy új kapcsolat
bonyolítsa az életét. Szüksége van a támogatásomra, a férfi-nő
bonyodalmak nélkül. Nekem pedig idő kell, hogy feldolgozzam
mindazt, amit most feltárt, és kitalálni, hogy ennek milyen jelentősége
lesz a közös jövőnkre nézve.
Clay szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Mint barátra, mi? – kérdezte kutató pillantással. Bólintottam, és
picit arrébb húzódtam.
– Igen, mint barátra. Mert mostanra te lettél az egyik legjobb
barátom, Clay.
Hát, jó szar érzés önzetlennek lenni, az már egyszer biztos.
– Hát jó – kelt fel, és a kezébe vette a gyógyszeres üveget. Két
tablettát a tenyerébe rázott, és víz nélkül lenyelte. – Tessék. Probléma
elhárítva – mondta fesztelenül, és még a száját is kitátotta, hogy
megmutassa, nem csalt.

108
 Minden lelkesedés nélkül, mereven vigyorogtam. Nehezemre esett
elhinni, hogy néhány pici pirula megoldhatja minden gondját. De
kezdetnek ez is megteszi.

109
 9. FEJEZET

A MELISSA JAMES-FÉLE BULI utáni hetek nagyjából

eseménytelenül teltek. A többiekkel visszatértünk a szokásos iskola-
lazítás rutinhoz. Daniel újra szakított Kylie-val, így, Rachel legnagyobb
örömére, többet volt velünk, mint azelőtt. Én pedig annak örültem, hogy
ők ketten láthatólag tűzszünetet kötöttek. Rachel részeg kitálalása és az
én óvatosságra és érzékenységre intő figyelmeztetésem után Daniel
követte is a tanácsomat. Gondos és udvarias volt. Más szóval: abszolút
nem volt önmaga.
Clayen is azonnal észrevettem a változást. Az Oscar-díjas kiborulását
követő hétfőn visszafogott és érzelemmentes volt. Valamennyit
kommunikált velünk, de volt benne valami általános belőtt zsibbadtság,
amit nehéz volt megszokni.
Rosszul éreztem magam, amikor eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen jobban tetszik a boldog, gyógyszermentes Clay. De
ilyenkor csak fel kellett idéznem a képet, ahogy a szobája padlóján
fekszik összekuporodva, és képtelen abbahagyni a zokogást, hogy rövid
úton megszabaduljak ezektől a gondolatoktól.
A gyógyszer másik mellékhatása az volt, hogy folyamatosan álmos
volt. Nehezére esett ébren maradni az órák alatt és ebédidőben is. Evés
helyett sokszor csak lehajtotta a fejét az asztalra és elaludt, a dzsekijével
takarózva.
Az egyik ilyen ebéd közbeni szunyókálása közben Rachel megbökte,
de ő nem reagált.
– Sosem láttam senkit így aludni, mint ahogy ő nyomja. Mi baja van?
Clayre sandítottam. Hozzá sem nyúlt a pizzájához. Mostanában nem
sokat eszik, látszik is rajta, hogy fogyni kezdett.
– Csak fáradt. Hagyjátok békén! – feleltem kurtán.
Rachelt bántotta a stílusom.
– Csak megkérdeztem! Nem kell leharapni a fejem. És ha már itt
tartunk: veled mi van mostanában?
– Micsoda? – kérdeztem őszinte értetlenséggel. Fogalmam sem volt,
miről beszél.
110
 Rachel beleharapott a csirkés szendvicsébe, és elegánsan beletörölte
a száját a szalvétájába.
– Ne micsodázzál itt nekem! A hisztérika-királynőként való
debütálásodra értem. Már ami Dannyt meg engem illet. Mert Clay
bezzeg csak a napsugaras kedvességet kapja.
Danielre néztem, de ő csak megrántotta a vállát, és tovább olvasta a
sportújságját.
– Nem is vagyok mindig nyűgös! Bocs, hogy nem vagyok a szokásos
extra szórakoztató formámban – mondtam gúnyosan. Rachel ingerülten
felhorkant.
– Mindegy, legyen, ahogy akarod, csak ne rajtunk töltsd ki a
mérgedet! Tudod, hogy bármi van, nekünk elmondhatod, és
megbeszéljük.
Rachel sokatmondóan Clay felé nézett, aki épp mocorogni kezdett.
Nem vettem a célzást, mert még neki sem akaródzott bevallanom, hogy
gondok vannak.
Clayton lassan felült és nagyot nyújtózkodott, amitől a lapos hasa
kivillant a pólója alól. Az én belsőmben elkezdődött az a nyüzsgés, ami
mindig, ha megengedtem magamnak, hogy csodáljam kicsit a külsejét.
Miért is muszáj, hogy „csak barátok” legyünk?! Mert ahogy elnéztem,
ahogy megdörgöli a szemét és beletúr a gyönyörű hajába, kétségbe
vontam a saját józan ítélőképességemet.
Clayton megtörölte a szája szélét.
– Ugye, nem nyáladztam? – kérdezte félénk mosollyal. Végighúztam
a hüvelykujjam az alsó ajkán, élvezve a bőre érintését. Jesszus,
mennyire szerettem volna megcsókolni! Mintha belelátna a fejembe,
Clay lassan, érzékien elmosolyodott, mire elkaptam a kezem.
– Nem, sehol semmi nyál – biztosítottam, közben pedig alig kaptam
levegőt.
– Nesztek, srácok! Ne felejtsetek el jegyet venni a héten suli után!
Lila, Rachel barátnője jelent meg az asztalunknál, egy-egy rikító
színű szórólapot ejtve mindannyiunk tálcájára.
– Ez micsoda? – kérdezte Clay, kezébe véve a rózsaszín fecnit.
– Az őszi bál. Október utolsó hétvégéjén lesz. Gyere el, tök jó
mulatság! – felelt Lila szempilla-rebegtetve. Clay mintha csak észre sem

111
vette volna, hogy a lány flörtöl vele. Elénk érdeklődéssel tanulmányozta
a szórólapot.
Lila, akit nyilvánvalóan elkeserített a fiú érdektelensége, csüggedten
búcsút intett nekünk, és továbbhaladt a következő asztalhoz. Clayhez
hajoltam, hogy én is jól lássam a papírt. Közben a karom az övéhez
simult, és az izgalom kis bizsergéseit éreztem, ahogy a bőrünk összeért.
– Ti mentek? – kérdezte Clay. Daniel és Rachel összenézett, aztán
vissza ránk.
– Hát, mi az őszi bálra általában mind együtt megyünk, csapatban.
Kihagyjuk az egész párválasztás-mizériát a dologból. Sokkal jobb buli
haverokkal menni. Először elmegyünk valami nagyon gáz helyre
kajálni, mondjuk a Pizza Hutba, direkt gusztustalan báli ruhában, és
megkeressük a legrondább virágokat Megnek és nekem. Tök jó szokott
lenni – magyarázta Rachel izgatottan.
Clay felém fordult. Ekkor tűnt fel, milyen közel van az arcunk; kicsit
hátrahőköltem.
– Te ilyeneket csinálsz? Nem nagyon tudlak elképzelni ilyen báli
ruhás szituban – mondta. Elkomorodtam: nem tetszett, hogy nehezére
esik elképzelni rólam valami lányosat. Egyáltalán nem vagyok fiús vagy
ilyesmi. Talán nem foglalkozom annyit a külsőmmel, mint Rachel meg
a többi lány a suliban, de ez nem jelenti azt, hogy hiányozna belőlem az
a kromoszóma, ami miatt nagyon is élvezni tudom az ilyesmit.
Claynek feltűnt, hogy valami rosszat mondott, és gyorsan
visszakozni próbált.
– Nem úgy! Csak ez az egész kicsit bénán hangzik. És nem tudom
rólad elképzelni, hogy ilyet csinálsz. Tudod, mert te túl menő vagy az
ilyen sulibulikhoz.
Kimondatlan bocsánatkérésként megszorította a térdem az asztal
alatt. A kezemet az övére tettem, és viszonoztam a szorítást.
– Szép mentés! – suttogtam, mire elvigyorodott.
– Pedig igenis járok az őszi bálokra. Én és Danny, Rachel, Ray meg
Clare, ha olyanjuk van, meg néha még páran. Mind együtt megyünk, tök
jó az egész. Ráadásul általában van utána valami buli valahol.
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Clay szája összeszorult a
„buli” szóra, ahogy egyszerre eszünkbe jutott a hétvégénk katasztrofális

112
kimenetele.
– ...Vagy nem – tettem hozzá halkan, jelezve, hogy a buli nem
kötelező jellegű. Clay fáradtan elmosolyodott.
– Na jó, és mehetek veletek? – kérdezte félénken.
Rachel kuncogott.
– Persze! Nem kell megkérdezned, hogy jöhetsz-e.
Daniel egyetértőén bólintott.
– Jaja, cimbi. Annál jobb, minél több a csávó. Ezek a csajok eléggé
be szoktak pörögni – vigyorgott Rachelre, aki elvörösödött.
Clay rám mosolygott, és zsebre vágta a szórólapot.
– Jól hangzik.
A gyomrom izgatottan összeszorult a gondolatra, hogy vele megyek
a bálba. De azért magamra erőltettem a legjobb laza mosolyomat.
– Oké, klassz – feleltem.

– Na, megmutassam a ruhát, amit a bálra szereztem? – kérdeztem két

héttel később, suli után, a konyhánkban üldögélve. Clay lustán
lapozgatta apám Könyvtárosok Lapja magazinját. Képzelem, milyen
érdekfeszítő olvasmány lehet.
Rám nézett, azzal az imádnivaló szemöldökfelvonásával.
– Az nem hoz balszerencsét? Ha látom a ruhádat az alkalom előtt? –
kérdezte.
Ránevettem.
– Az az esküvő, te hülye! A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt a
ruhájában az esküvő előtt. Nem tudok róla, hogy lenne bármi babona
általában az estélyi ruhákkal kapcsolatban.
Clay somolyogva becsukta a magazint, és visszatette a kupac tetejére
a pult végében.
Állati jó érzés volt, hogy ott van nálunk! Végül, úgy másfél héttel
azelőtt, engedtem a szülői nyomásnak, és áthívtam vacsorára, hogy a
szüleim kihallgathassák, mármint, úgy értem, megismerhessék.
Egész jól indult a dolog. Clay pontosan fél hétkor betoppant. Én
nyitottam neki ajtót, és próbáltam nem feltűnően nyáladzani.

113
 Élére vasalt nadrágban volt, kék csíkos inggel. Fekete haját
hátrasimította, így az nem takarta el azt a hihetetlenül helyes arcát.
Gyönyörű virágcsokor volt a kezében, ami ránézésre annyiba
kerülhetett, mint egy kisebb falu éves költségvetése.
– Szia, Maggie! – köszönt csendesen, ahogy beengedtem. Nagyon
idegesnek tűnt, de nem is hibáztattam érte. Erről az egész helyzetről
sütött a feszélyezettség.
– Gyönyörűek a virágok! – jegyeztem meg a nevetségesen hatalmas
csokor felé intve.
– Anyukádé. Tudod, hogy megpuhítsam. Gondoltam, minden
eszközre szükségem lesz. Az elragadó stílusommal aztán biztos nem
veszem le a lábáról – jegyezte meg Clay epésen, az állandó önostorozó
stílusában. Finoman belebokszoltam a karjába.
– Pont úgy fognak szeretni, ahogy én – mondtam, és a következő
pillanatban legszívesebben lenyeltem volna a nyelvem.
Most komolyan, képes voltam szerelmet vallani neki? Édes istenem,
legszívesebben kiszaladnék a házból, és elfutnék jó messzire ebből a
halálosan kínos helyzetből! De Clay szerencsére túl ideges volt ahhoz,
hogy észrevegye a katasztrofális nyelvbotlásomat, így csak egy
bizonytalan mosolyt eresztett meg felém, és követett a konyhába, ahol
anyám épp befejezte a vacsorára szánt csilis babot.
Apám tányérokat és poharakat szedett elő a konyhaszekrényből, de
azonnal felénk fordult, ahogy beléptünk.
– Anya, apa, ő Clayton Reed. Clay, ők az anyukám és az apukám –
húztam beljebb Clayt gyengéden az ingujjánál fogva.
Azt nem lehet mondani, hogy kifejezetten megvetette volna a lábát,
de azért ki kellett fejtenem egy kis erőt, hogy megmozdítsam. Anyám
megfordult, és rávillantotta legelragadóbb mosolyát. A kezét egy
konyharuhába törölte, és odalépett hozzá, hogy üdvözölje.
– Nagyon örülök, Clayton! Már sokat hallottunk rólad.
Clay megrázta a felkínált kezet, és sokatmondó pillantást vetett rám.
– Annyit azért nem beszélek rólad, jesszus! – motyogtam zavartan.
– Én is örülök, Mrs. Young! Köszönöm a vacsorameghívást! –
Átnyújtotta a virágot. – Ezt magának hoztam.
Anyám szeme felragyogott. Imádja a virágokat. Clay öntudatlanul is

114
beletrafált.
– Ezek gyönyörűek, Clayton! Köszönöm szépen! Mindjárt vízbe
teszem őket.
Azzal kiment egy vázáért, egyedül hagyva bennünket az általában
szívélyes apámmal, akire abban a pillanatban minden szót lehetett volna
alkalmazni, csak azt nem, hogy szívélyes. Úgy vizslatta Clayt, mintha
mikroszkópba nézne.
– Szevasz, Clay, mi újság? – kérdezte, kezet rázva vele. Clay
felszisszent, ahogy kiszabadult apám markából. Most komolyan, apa
megszorongatta Clay kezét? Schwarzeneggert játszik?
Basszus, ez rosszabbul alakul, mint amire számítottam.
– Minden rendben, uram – felelte Clay, és zsebre vágta a kezét.
– Maggie mesélte, hogy most költöztél ide a nagynénédhez. Mi van a
szüleiddel?
Legszívesebben behúztam volna egyet apámnak. Miért nem képes
legalább felvezetni valahogy a nagy kérdést, mint a normális emberek?!
Nem, neki muszáj egyből Clay torkának ugrania.
Clay feszengve állt egyik lábáról a másikra. Utált a szüleiről
beszélni, ezért nem is tette soha. De most apám szemébe nézett, és
komolyan felelt.
– Nem jövök ki a szüleimmel, uram. Ezért küldtek ide, hogy lakjak
inkább anyám nővérénél. És nekem is sokkal jobb itt, Virginiában.
Apám szeme megrebbent Clay kendőzetlen őszinteségétől, és úgy
látszott, enged valamicskét a merevsége. Láttam rajta, hogy nem tudja,
mit is reagáljon. Ezt kapd ki, apa!
– Hát, örülök, hogy tetszik Virginia. Nagyon is jó hely. Ööö... Úgy
nézem, anyád elkészült a csilis babbal. Üljünk asztalhoz! – kínált
bennünket hellyel. Clay mentegetőző fintort vágott felém.
Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy minden rendben.
Anya is visszaért a vázába tett virággal, és az asztal közepére tette.
Matatott vele egy darabig, igazgatta, hogy tökéletesen álljon. Clayjel
egymás mellé ültünk, anya és apa velünk szemben. Anya szedett
mindenkinek egy tányér csilis babot, mellé házi kukoricakenyeret
ettünk.
– Nagyon finom, Mrs. Young! – dicsérte meg Clay a vacsorát két

115
falat között. Anya ragyogott a büszkeségtől. Ahhoz képest, hogy előre
bejelentette, nem valami elragadó a stílusa, Clay megvette anyámat
kilóra. Apa is félretette kicsit a visszafogottságot, de azért rajta tartotta a
szemét Clayen.
– Köszönöm, Clayton! Szóval azért hívtunk meg, mert szerettünk
volna megismerni. Nem szeretjük, ha Maggie May idegen fiúkkal
autókázik – mondta anyám, ahogy továbbadta Claynek a
kenyereskosarat.
Apám a könyökére támaszkodva előrehajolt, és szúrós tekintettel
nézte Clayt.
– Semmit nem tudunk rólad, és manapság egy szülő nem lehet elég
óvatos, ha a gyerekéről van szó. Túl sok őrült rohangál szabadon.
Elborzadva hunytam le a szemem, és elfojtottam egy sóhajtást. Ez
borzasztó!
Clay lenyelte a falatot, és visszanézett a szüleimre.
– Teljesen megértem. Az ember sohasem lehet elég óvatos az
őrültekkel.
Szavaiban gúny csendült. Éles pillantást vetettem rá, benne a
határozott kérdéssel, hogy mégis mi a francot művel.
Anyám megköszörülte a torkát.
– Na és, mondd csak, Clayton: Floridából jöttél, igaz? – kérdezte,
elterelni igyekezvén a szót. Clay teste megfeszült mellettem, az egész
tartása megváltozott. Anyám nem tudhatta, hogy ez az a téma, amiről
Clay a legkevésbé óhajt beszélni.
– Igen, Floridából jött. De imádja Virginiát. Múltkor is tök jó volt,
Charlottesville-ben a bolhapiacon! Emlékszel arra a kettyós ürgére a
tökből faragott madáretetőkkel? Úristen, az mekkora volt! – hadartam
elkeseredetten.
Anyám kérdő pillantást vetett rám, apám viszont le sem vette a
szemét Clayről. Könyökömmel meglöktem Clayt, hogy szólásra bírjam,
de ő inkább hallgatott.
– Jaj, imádom azt a piacot! Apáddal biztos, hogy nemsoká megint
elmegyünk – ezzel anyám elkezdett magyarázni valamit egy néniről, aki
lekvárt árul, én meg igyekeztem odafigyelni, de túlságosan aggódtam
Clayért. Azóta sem szólt egy szót sem. A vacsora további részében

116
anyám és én ügyetlenül próbáltunk cseverészni, közben Clay a
tányérjára, apám pedig Clayre meredt. Amikor Clay felállt, hogy
segítsen anyámnak eltakarítani az edényeket, gyilkos pillantást vetettem
apámra.
– Neked meg mi bajod van, apa?! Tökre zavarba hozod! –
sziszegtem. Apa higgadtan nézett vissza rám.
– Csak igyekszem megismerni – felelte tömören. Felhúztam a
szemöldököm.
– Megismerni? A veséjébe próbálsz látni azzal az átható
pillantásoddal! Ne csináld, jó? Clay a barátom, és szeretném, ha jól
érezné itt magát.
Apám elkomorult.
– Csak vigyázok rád, Maggie May. Te vagy az én egyetlen
kislányom. Mennyit is tudsz pontosan erről a fiúról? – kérdezte
csendesen. Clayre pillantottam, ahogy épp anyámnak segített
előkészíteni a desszertet. Még mindig zárkózottnak és távolságtartónak
tűnt, de legalább anyámhoz szólt néhány szót.
– Egy csomó mindent tudok Clayről. Valószínűleg többet, mint bárki
más. És nekem semmi bajom vele, úgyhogy légyszi, szállj le a témáról!
– néztem apámra könyörgő bociszemekkel, aminek sosem tudott
ellenállni. Most is ellágyult kissé, de nem hagyta annyiban a dolgot.
– Valami nem stimmel vele. Engem nem győzött meg, Maggie.
Úgyhogy csak okosan – tanácsolta. Anya és Clay ekkor ért vissza az
asztalhoz egy csoki tortával és négy kistányérral.
Clay rögtön vacsora után hazament, pedig kértem, hogy maradjon
legalább egy filmnézés erejéig. Szerintem apám kutató tekintete elől
menekült. Kikísértem a kocsijához, a felhajtón ácsorogtam összefont
karral. Hűvös volt, látszott a leheletem.
– Bocs, ha ciki volt! – mondtam Claynek, ahogy beszállt az autóba.
Vállat vont.
– Nem volt gáz, Maggie. Majd beszélünk – azzal elhajtott. És nem is
kaptam felőle hírt egész hétvégén. Vasárnap próbáltam elérni telefonon,
de mindig hangpostára kapcsolt.
Hétfőn viszont ott várt a szekrényemnél, mintha mi sem történt
volna. Többé nem beszéltünk a vacsoráról. Anyám biztosított róla, hogy

117
Clayt bármikor szívesen látja nálunk. Apám hallgatásával tüntetett.
Úgyhogy mindig figyeltem, hogy csak akkor hívjam át Clayt, amikor
apám a munkahelyén van. Clay sosem firtatta, miért határozom meg
mindig ennyire pontosan az időpontokat, amikor átjöhet. Valószínűleg
nem vágyott újabb találkozásra apámmal.
Viszont szokásává vált, hogy azokon a napokon, amikor épp nem
Ruby boltjában dolgozott, edzés után megvár, hogy hazavihessen. Ma
elhozta a matekháziját is, azon dolgozott, amíg én a vacsorával
foglalkoztam. Anya későn ér haza, apa még mindig a könyvtárban.
Clay megpróbált elfojtani egy hatalmas ásítást. Egész nap nyúzottnak
látszott. Felborzoltam a haját, mire rám mosolygott.
– Fáradtnak látszol – jegyeztem meg. Clay megdörgölte a szemét és
kihúzta magát, hogy felébredjen kissé.
– A gyógyszer egyik mellékhatása. Szélsőséges tompaság. Legalább
éjjel úgy alszom, mint a bunda, viszont szerintem egész nap is tudnék
aludni – vádlón nézett rám, mintha azt mondaná: „Látod, ezért utálom
szedni”.
Igyekeztem gyorsan témát váltani. A feldarabolt zöldségeket
beledobtam a fazékba, és kis lángra kapcsoltam alattuk a tűzhelyet.
– Gyere föl a szobámba! Meg akarom mutatni azt a ruhát. Valami
brutál vicces!
Clay felkelt. Fél kézzel átkarolta a derekamat, és magához húzott.
Elakadt a lélegzetem. Mindig ez van, ha épp rájön a bújós hangulat.
Ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő, konstatáltam örömmel.
– A szobádba, mi? Biztos ezt akarod?
A hangja pajzánul csengett, össze kellett szednem magam, hogy meg
ne borzongjak. Hát még szép, hogy azt akarom! Azt akarom, hogy
feljöjjön a szobámba. Hogy ott legyen, meztelenül, lehetőség szerint az
ágyamban. Elpirultam a saját korhatáros gondolataimon. Játékosan
oldalba böktem.
– Mindegy, csak gyere már! – igyekeztem könnyed hangot megütni,
és a lépcső felé vezettem.
Még sosem járt nálunk az emeleten. Talán mert túl bizalmas dolog
lett volna, ha a szobámban vagyunk. Volt köztünk ez a kimondatlan
határvonal, amit egyikünk sem mert még átlépni.

118
 Persze, közel álltunk egymáshoz: ő lett az egyik legjobb barátom. De
ettől még ugyanúgy kívántam, és sokkal többre vágytam tőle. És az
ösztönöm azt súgta, ő is így érez. Miközben bármelyik lányt
megkaphatná a suliból, mégis velem van inkább.
De még tartottuk magunkat. Clay azon igyekezett, hogy kordában
tartsa a problémáit, próbált mindent megtenni, hogy egészséges legyen.
Voltak napok, amikor visszazuhant a depresszióba, időszakok, amikor
egészen kizárt még engem is, még úgy is, hogy szedte a gyógyszert.
Javasoltam neki a terápiát. Tudtam, hogy a gyógyszernél több kell
ahhoz, hogy ura maradjon a dolgoknak.
Persze enyhén szólva nem lelkesedett az ötletemért. Kedvesen
elmagyarázta, hogy pont elege lett az „agykurkászokból”, amíg bent
volt a kórházban. Igyekeztem nem túlságosan parázni a hozzáállásán a
saját egészségéhez. De ő makacs volt, ragaszkodott hozzá, hogy tudja,
mi a jó neki, és hogy a gyógyszer elég lesz.
De nem hittem neki, sőt, mindeközben gyanítottam, hogy nem is
szedi rendesen. Haragudtam magamra, amiért ilyen fontos kérdésben
bizalmatlan vagyok vele szemben, de tudtam, sok mindent titkol még.
– Ez a te szobád? – kérdezte meglepetten.
– Aha – feleltem védekezőn. Már tudtam, még miért húzódoztam
tőle, hogy felengedjem ide. A szobában elburjánzott a kiskoromból
megmaradt irdatlan mennyiségű rózsaszín, és ez több mint megalázó
volt.
Clay felvette az ablakpárkányról Tüsi urat, a plüss-sünimet.
– Cuki – jegyezte meg epésen. Elvettem tőle a figurát, és magamhoz
szorítottam.
– Ne bántsd Tüsi urat! Ő felbecsülhetetlen érték.
Letettem a sünit a komódra, és a szekrény felé fordultam.
– Eszembe sem jutna – felelte Clay csipkelődve, és az ágyam felé
vette az irányt.
Persze reggel nem ágyaztam be; csak annak örültem, hogy legalább a
bugyikat és melltartókat felszedtem a padlóról suli előtt.
– Foglalj helyet! – ajánlottam fel, és gombóc lett a torkomban attól,
hogy az ágyamban látom. Hát, igen, mostanában több ábrándozásom
alapját is ez a szituáció adta, bár igaz, ezekben a képzelgésekben

119
lényegesen kevesebb ruha volt rajta.
Na, ne már, a végén én leszek a perverzek királynője!
Koncentrálj, Maggie! Koncentrálj!
Clay hátradőlt a párnáimra, és máris kezdett lecsukódni a szeme.
– Na, mutasd azt a ruhát! – szólt álmos hangon.
– Hát, nem akarok a szunyád útjába állni – feleltem ironikusan. Clay
ujjaival szétfeszítette a szemhéját.
– Fönn vagyok, becsszó!
Elnevettem magam.
– Jól van, azért nem kell eljátszani a Mechanikus narancsot!
Benyúltam a szekrénybe, és előhúztam a műanyag zsákba bújtatott
ruhát.
– Na, felkészültél?
Clay feltartotta a hüvelykujját.
– Mindig is kész voltam!
Színpadias elánnal félrehúztam a fóliát, feltárva a rikító türkiz színű,
térdig érő estélyi ruhát, ami az egyik vállat szabadon hagyta, a hátulján
pedig hatalmas masni díszelgett. A másik oldalon fehér és erősen puffos
ujj koronázta meg a látványt. Clay a szájára szorította a kezét, hogy
hangosan fel ne nevessen.
– Komolyan? Ezt fogod felvenni? – nézett rám, mint aki a vicc
csattanóját várja.
– Mondtuk, hogy mi, lányok, a legborzalmasabb ruhában leszünk,
amit csak fel tudunk hajtani. Szeretjük elbaromkodni az egész alkalmat
– vigyorogtam.
Clay feladta, elnevette magát.
– Hát... most épp nem tudnék jobban... elbaromkodott dolgot
elképzelni... nálad.
Ezt bóknak vettem, és gyorsan visszatakartam a ruhát.
– Látnád Rachelét! Rikító rózsaszín, tudod, olyan kurvásan fel van
sliccelve az egyik combján, és az egész iszonyatos ronda flitterekkel van
borítva. Meg vett hozzá egy visszataszító velúr magas sarkút is.
Rachellel tökéletesen ki fogjuk egészíteni egymást a bálon. Így
sokkal szórakoztatóbb a dolog, hogy a legkevésbé sem vesszük
komolyan.

120
 Leültem Clay lábához az ágyra. Játékosan meglökdöstem a lábfejét.
– Szóval jobb, ha a te öltönyöd orbitális lesz! Mármint orbitálisan
ronda.
Clay elvigyorodott.
– Hétvégén terveztem megvenni. Most, hogy láttam a te ruhádat, már
tudom, hogy mit keressek – felelte állkapocsroppantó ásítással.
Megpaskolta maga mellett az ágyat.
– Feküdj ide, Meg! Csak egy picit.
Rápillantottam az ébresztőórámra.
– Apám nemsokára itthon van, és fejre áll, ha pasi van a szobámban
– feleltem feszengve. Valószínűleg ez a kijelentés meg sem közelíti azt,
ami történne, köszönhetően apám nem túl baráti érzelmeinek Clay iránt.
De főleg túlságosan izgultam, hogy odabújjak mellé, annyira közel...
Vele olyan kis hülye csitrinek érzem magam néha!
Megint megütögette a matracot.
– Csak egy percre! Légyszi! Nyugi, semmivel se szeretném jobban,
mint te, hogy apád rajtakapjon. Csak szeretnélek kicsit átölelni –
mondta gyengéden, rekedten a fáradtságtól. Már megint a körül a
pontosan meg nem húzott határ körül settenkedik! Sűrű szempillái alól
olyan szemekkel nézett rám, hogy elgyengült a térdem. Ha Clayről volt
szó, semmi önuralmam nem volt. Ő volt minden, ami után
vágyakoztam, bár tudtam, hogy jobban járnék, ha nem kapnám meg. De
ez mind nem számított. Csak az, hogy most ő is ugyanúgy vágyik a
közelségemre, mint én az övére.
Úgyhogy odamásztam mellé, ő pedig alám csúsztatta a karját, és
magához húzott. Hozzábújtam, fejem a mellén, kezem lazán a hasán. A
lábunk egymásba gabalyodott, és ennek ellenére az egész helyzet
nagyon kényelmes volt.
Clay megfogta a hasán pihenő kezemet, és szorosan a dereka köré
fonta, úgyhogy egészen odabújhattam az oldalához. Elsimította a hajam
a homlokomból, és ráfektette az arcát a fejem búbjára. Azon
gondolkodtam, vajon érzi-e a vágtató szívverésemet a mellkasomban.
Hatalmasat sóhajtott, éreztem, ahogy ellazul a karjaimban.
– Ez jó... – mormolta, és lassan simogatta a hátam. Fúha! Ahogy így
feküdtem mellette, nem is értettem, miért nem vetettem bele magam

121
teljes odaadással a dologba. Mármint: szeretem őt! Teljes szívemmel.
Neki pedig, úgy gondolom, legalábbis fontos vagyok. Úgyhogy minek
várni?
Clay tenyere lassan megállt a derekamon, a blúzom alatt, közvetlenül
a bőrömhöz érve. A keze melege mintha elektromos szikrákat indított
volna keresztül-kasul a testemen. Hallottam, ahogy mélyebbeket kezd
lélegezni. Megkockáztattam egy gyors odapillantást, és láttam, hogy
már majdnem alszik. Megpróbáltam kicsusszanni az öleléséből, de csak
erősebben kezdett szorítani.
– Ne, kérlek, maradj itt! Olyan jó így, hogy itt vagy, közel – súgta
álomittasan. Így hát visszafeküdtem a mellére, és pillanatok alatt magam
is elszenderedtem.

122
 10. FEJEZET

– ITT MEG MI A FENE FOLYIK?!

Gyorsan felültem, kábultan a hirtelen ébresztőtől. Oldalra pillantva
épp láttam, ahogy Clay kinyitja a szemét, és zavartan néz körül. Az ajtó
felé fordultam, és éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Apa.
Letettem a talpam a padlóra és felkeltem.
– Ez nem az, aminek látszik, apa! – próbáltam magyarázkodni. Apám
iszonyú dühösnek tűnt. Szerintem nem is láttam még ekkora haragot a
szemében, legalábbis nem nekem címezve. Felemelt kezével el
hallgattatott.
– Nem érdekel, Maggie. A szabály az szabály – mondta, és jéghideg
pillantását az ébredező Clayre fordította.
Szerencsére az felfogta, hogy kissé bajban vagyunk, így amilyen
gyorsan csak tudott, kimenekült az ágyamból. Kinyújtott kézzel lépett
oda apámhoz.
– Jó napot kívánok, Mr. Young!
Apám úgy nézett a jobb kezére, mintha egy támadásra készülő
mérges kígyó volna. Nem fogadta el. El sem hittem, hogy apám ennyire
udvariatlan.
– Clay, mi ebben a házban bizonyos szabályok szerint élünk. És ezek
közül egy nagyon is fontos: nem lehetnek fiúk Maggie szobájában, ha
mi nem vagyunk itthon. Csukott ajtó mögött meg aztán pláne nem –
tette hozzá, és jelzésértékűén sarkig tárta az ajtót.
Clay keze lehanyatlott, és megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, uram! Maggie csak megmutatta a báli ruháját, és
elaludtunk. Ennyi!
Büszke voltam, hogy így szembeszáll apámmal. Sokan csak
kislisszoltak volna onnan. De Clay tiszteletteljesen tudatta apámmal,
hogy ő több mint valami kanos tini, aki meg akarja rontani a kislányát.
Pedig nem lenne rossz.
Elkaptam apám jeges pillantását.
– Apa, komolyan! Nem mintha vadul szexeltünk volna épp vagy
123
ilyesmi! Nyugi!
Oké, talán nem a legszerencsésebb megfogalmazás. Clay arca
fellángolt, úgy festett, mint aki azonnal elsüllyed. Apám szeme
majdnem kiugrott a helyéből; motyogott néhány keresetlen szót, végül
kijelentette:
– Akárhogy is, pontosan tudod, hogy anyáddal nem tűrjük az
ilyesmit. Ti szépen lent maradtok, amikor nem vagyunk itthon. Világos?
Egyszerre bólintottunk.
– Most pedig, Clay, azt hiszem, ideje menned.
Azzal apám sarkon fordult és lement a lépcsőn, én pedig végre újra
kaptam levegőt. Clay felvette a székemről a táskáját.
– Muszáj volt a „szex” szót is belekeverni a dologba? Most
komolyan? Tudod, hogy apád amúgy is utál! – támadt nekem Clay
olyan tekintettel, mintha legszívesebben megfojtana. Rendesen
szégyelltem magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam.
– Bocs... – motyogtam, és utánasomfordáltam.
Amikor leértünk a földszintre, Clay udvariasan elköszönt apámtól, én
pedig egy gyilkos pillantást küldtem felé, amint Clay hátat fordított.
Apám rezzenéstelenül állta. Kikísértem Clayt a kocsihoz.
Bedobta a hátizsákját az ülésre, és hozzám fordult.
– Na, hát ez nem volt valami kellemes ébresztő, nem igaz?
Megkönnyebbülten konstatáltam a halvány mosolyt az ajkán.
– Ja... majdnem szívrohamot kaptam – feleltem tréfásan. Clay
kuncogott, karon fogott és közelebb húzott magához.
– Pedig milyen jól aludtam... – tette hozzá mély, búgó hangon.
Nagyot nyeltem. De aztán felpillantva megláttam apámat a
konyhaablakban, ahogy ott kukkol, úgyhogy elhúzódtam Claytől.
– Bocs az apám miatt... Csak egy kicsit... túlságosan is vigyáz rám.
Kinyitotta a kocsiajtót.
– Teljesen meg tudom érteni. Ha az én lányom lennél, tutira meg
akarnálak védeni az ilyen srácoktól, mint én.
Mintha szomorúság bujkált volna a hangjában. A vállára tettem a
kezem.
– Engem tőled nem kell megvédeni, Clay – feleltem gyengéden.
Nem nézett a szemembe, inkább beszállt az autóba és beindította a

124
motort. Nem is reagálva az előbbi kijelentésemre, csak ennyit mondott:
– Találkozunk holnap a suliban.
Azzal elhajtott. Én meg ott álltam, ürességgel a lelkemben, pedig alig
egy órával azelőtt milyen jó volt minden! Meg tudtam volna ölni az
apámat.
Becsörtettem a házba, jól bevágva magam mögött az ajtót. Apám
még mindig a konyhában állt, de legalább volt benne annyi jóérzés,
hogy úgy tegyen, mintha egész eddig olvasgatott, nem pedig utánam
kémkedett volna.
– Ez meg mi a francnak kellett, elmondanád?! – kérdeztem dühösen.
Meglepetten nézett fel. Nem volt hozzászokva tőlem ilyen stílushoz.
– Na, álljunk csak meg! Arra jövök haza, hogy a szobádban, csukott
ajtó mögött, egy fiúval alszol az ágyadon – akit, hadd tegyem hozzá,
alig ismerek. Ennek a helyzetnek melyik része nem jogosít fel teljes
mértékben arra, ahogy reagáltam? – kérdezett vissza, teljesen jól
érvelve. Utálom, amikor ezt csinálja. Amikor ilyen higgadt és logikus.
Hozzá képest mindig tök hülyének érzem magam ilyenkor.
– Csak barátok vagyunk, apa! Clay elaludt, én meg elaludtam
mellette. Ennyi volt. Te meg totál megaláztál!
Dühös voltam, hogy feltörni készülő könnyeket éreztem a
szememben, gyorsan letöröltem őket. Apám arca kissé megenyhült.
– Nem akartalak megalázni, Maggie, csibém.
Onnan tudtam, hogy lelkifurdalása van, hogy a becenevem használta.
– De Clay is csak egy fiú, te meg az én pici lányom vagy. És úgy
hallom a hangodon, a barátságnál némileg többről van itt szó.
Már tiltakoztam volna, de meggondoltam magam. Minek tagadni?
Apám bölcsen bólintott.
– Úgyhogy azt hiszem, a korlátozásaimnak nagyon is van értelme.
Clay nem mehet fel többé a szobádba, ha senki nincs itthon.
Megértettük egymást?
Megrántottam a vállam, legszívesebben ejtettem volna már a témát.
– Jó, jó, tök mindegy. Nem mintha nem lennék amúgy tizenhét éves,
pár hónap múlva meg tizennyolc. Már majdnem felnőtt vagyok, apa, te
meg úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel – panaszkodtam. Tudtam,
hogy éppen olyan vagyok, mint az a gyerek, akinek a létezését próbálom

125
épp tagadni. Nem voltam túl meggyőző.
– Az sem érdekel, ha százkettő vagy. Amíg itthon laksz, tartod
magad a szabályokhoz, amiket anyád és én határoztunk meg. Ez így
van, és kész. Eddig semmi baj nem volt ezzel, hát most mi változott? –
tette fel a kérdést apám célzatosan, nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan
tudja, mi, illetve ki a probléma forrása. A neve C-vel kezdődik és
ipszilonnal végződik.
Legszívesebben elsírtam volna magam. Eddig soha nem veszekedtem
igazán apámmal, és borzasztó rossz érzés volt, hogy most mégis. De
éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Elegem volt abból, hogy
úgy bánnak velem, mint az ő édes kicsi lányukkal. Végre kezdek nővé
válni, egy nő vágyaival és szükségleteivel; a szüleim meg kezdtek útban
lenni.
De inkább nem vitatkoztam tovább. Csak kimentem a konyhából, fel
a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Büszke voltam, hogy nem
csaptam be, ahogy eredetileg terveztem. Az ágyra vetettem magam,
átöleltem a párnát, és belefúrtam az arcom.
Éreztem rajta Clay illatát, és újra elöntött az izgatottság. Ahogy itt
feküdtem vele, az valami eszméletlen volt. És ettől elkezdtem
gondolkodni kapcsolatunk ellentmondásain. Mert akartam őt,
kétségbeesetten, és pont elegem volt a várakozásból.
Persze, a problémák nem tűntek el, de talán azzal segítek rajta a
legtöbbet, ha szeretem őt. Igen: teljesen elhatároztam magam. Járni
akarok Clayton Reeddel. Szeretem őt, és nem akarok többé távol lenni
tőle. A szüleim és a saját félelmeim ellenére.
És ha újra elnyelné a sötétség, ezúttal ott leszek, hogy rá találjak –
hogy vele tartsak. Mert hiszem, még ha talán gyerekes is a gondolat,
hogy a szerelmem megmentheti. Talán a kettőnk szerelme még többre is
képes lesz, mint hogy segít rajta. Meggyógyítja őt. Jobbá tesz mindent.

– Annyira eszméletlenül borzalmasan nézel ki!!! – visított Rachel, és

századszorra is követelte, hogy forogjak körbe a visszataszító estélyi
ruhámban. Feltupíroztam a hajam ala 80-as évek, frufruval meg

126
mindennel. Tényleg viccesen festettem. Mindazonáltal örömmel
konstatáltam, hogy a ruha tulajdonképpen elég passzentos, és azt az
illúziót kelti, mintha klassz alakom lenne. Úgyhogy a ronda felfújt
vállrész meg a szörnyű szín ellenére nem is néztem ki annyira rosszul.
Ami nem árt, így, hogy arra készülök, hogy bevalljam az érzéseimet
Claynek, még az éjjel. Itt az alkalom: most fejest ugrom. Clay nem járt
nálunk a bált megelőző másfél hétben. Ezer kifogása volt, ha suli után
megkérdeztem, nincs-e kedve bejönni.
Tudtam, hogy apám a frászt hozta rá, ezért igyekszik eleget tenni
minden kívánságának. Csak ez sajnos azt jelentette, hogy nem voltunk
kettesben, mióta együtt aludtunk az ágyamon, és ez gáz. Ruby újabban
délutánonként nem dolgozott a boltban, így legtöbbször hármasban
töltöttük az időt náluk, tévéztünk vagy Clayjel leckét írtunk, míg Ruby
ellátott bennünket saját készítésű kísérleti teakeverékeivel.
Komolyan megszerettem Clay nagynénjét és annak barátnőjét. A
kezdetektől szívesen fogadtak – ellentétben apám és Clay esetével –, és
folyamatosan éreztették velem, mennyire örülnek, hogy ennyi időt
töltök Clayjel. Amikor az unokaöccsére nézett, mindig láttam az
aggodalmat Ruby szemében. Ugyanazt, mint ami az én lelkemben
támadt az egyre erősebb vonzódás mellett, valahányszor együtt voltunk
Clayjel.
A szexuális feszültség olyan meghatározó lett az utóbbi időben, hogy
már-már azzal fenyegetett, előbb-utóbb megfojt. Clayjel minden
lehetőséget kihasználtunk, hogy egymáshoz érjünk, látszólag ártatlanul.
Clay kisimítja a hajam az arcomból. Én lecsippentek egy képzeletbeli
szöszt a karjáról. Gyönyörű szerelmi tánc volt, ahogy egymást
kerülgettük, és maga az izgalom majdnem olyan édes volt, mint
képzeletemben a beteljesülés.
– Alig várom, hogy lássam, mi lesz a fiúkon! – visította Rachel.
Eszméletlen jól nézett ki a harsány rózsaszín ruhájában. Sötétbarna haját
laza kontyba fogta a feje tetején, néhány tincs az arcát keretezte. Ha
Daniel a ma esti kinézetétől nem lép rá a saját nyelvére, akkor nem
tudom, mitől.
– Jaja, Clay nagyon titkolózott a dologgal kapcsolatban, biztos nem
lesz semmi – feleltem a sminkemet igazgatva. Erősebb volt, mint

127
általában, de nekem tetszett. A szemem kékjét kiemelte az elkent, füstös
hatású szemkontúr. A rúzsom élénkpiros volt, de tetszett, hogy
teltebbnek mutatja az amúgy vékony ajkaimat. Mindent egybevetve,
annyira nem festettem rosszul.
– Olyan szép vagy, Meg! Még ebben a retinaleválasztó színű
cuccban is – mondta Rachel, és átkarolta a vállam. Ketten álltunk
egymás mellett az egész alakos tükröm előtt.
– Na, jó, nyomassuk! Daniel meg Clay bármikor itt lehet – kapta fel
Rachel a gyöngyökkel kirakott retiküljét, én meg a válltáskámat. Rachel
utamat állta, még mielőtt kiértem volna a szobából.
– Na, nem, azt nem hozhatod! Teljesen tönkrevágja az összhatást.
Visszament a szekrényhez, és előásta a fekete selyemretikült, amit
még tavaly kaptam anyámtól a sulis bálra. Rachel kiszedte pénztárcát, a
hajkefét és a mentolos cukorkát a táskámból, és eltette a jóval kisebbe.
– Na, máris jobb! – szólt, ahogy a vállamra akasztotta. Nem volt
kedvem vitatkozni vele, csak megráztam a fejem. Épp leértünk a
lépcsőn, amikor csengettek.
Anyám már ott is volt. Szerintem lesben állva várta a fiúkat,
felfegyverkezve a telefonja hiper-szuper kamerájával. Már előre
tartottam a következő kibírhatatlan fényképezkedős tíz perctől.
– Szia, Daniel! Helló, Clay! – köszönt anyám, és utat engedett a
fiúknak az előszoba felé. A kezemet a számra szorítottam, hogy fel ne
röhögjek. Totál komikusán festettek. Véletlenül összeöltöztek.
Mindketten divatjamúlt öltönyt választottak; Danielé gesztenyebarna,
Clayé borzalmas lila árnyalatú volt. Mindehhez fehér nyakkendő és
bilikék ing társult. Iszonytató kombináció volt. De ők valahogy tudták
viselni.
Adtam magamnak egy percet, hogy megcsodáljam, mennyire
különböző, mégis egyformán vonzó a két fiú. Daniel hagyta kicsit
lenőni a szőke haját, az lezseren hullott a homlokába. Izmos karjai alig
fértek a ruhaujjába. Észrevettem Rachel alig hallható sóhaját, ahogy
meglátta.
Clay pedig egyszerűen szívdöglesztő volt. Jóképű tudott maradni a
szörnyű ruhák ellenére is. Az ő haja is hosszabb lett, és csigákba
göndörödve lógott le a szemöldökéig, ahogy annyira szeretem.

128
Izgatottnak, felspannoltnak tűnt. Lendületéről tanúskodott az is, ahogy
megragadta a kezem, és a karjára tette.
– Hölgyem... mesésen fest – mondta, és fel-alá járatta a szemét
rajtam.
Nevetve oldalba könyököltem.
– Ön pedig, uram, szédítő ebben a szilvalekvárszínű öltönyben.
Clay lesimította a ruháját.
– Ez nem szilvalekvár, hanem, úgy vélem, a mókusbarna egy
elbűvölő árnyalata.
– Hát, akárhogy is, nagyon klasszul nézel ki – szóltam elfulladva.
Clay rám mosolygott, nyugtázva, hogy megremegett a hangom, amikor
megfogta a kezem.
– Nézzenek oda! Micsoda látvány vagytok, fiúk! – szólt anyám, és
berángatott négyünket a nappaliba fotózkodni. Apám felnézett az
újságból, amit a kanapén ülve lapozgatott. Kissé elborult a tekintete,
ahogy meglátta, hogy Claybe karolok. Figyelmeztető pillantást vetettem
rá. Elértette a célzást: gyorsan kisimította a vonásait, és rám mosolygott.
– Mind szépek vagytok – jegyezte meg udvariasan.
– Köszönjük, Mr. Young – felelte Clay tartózkodóan, láthatóan
igyekezve a lehető leginkább fájdalommentesen kijönni a szituból.
Ahhoz képest, hogy a néhány héttel azelőtti incidens óta nem
találkoztak, nem is volt vészes a feszültség.
Negyedórányi fényképezkedést követően végre kijutottunk a házból.
– Egyre itthon lenni! – kiáltott utánunk apám. Pontosan tudtam,
mikorra kell hazaérnem, de tudtam, hogy a figyelmeztetés elsősorban
Claynek szól, nem nekem.
– Igenis, egy perccel sem később. Megígérem – biztosította Clay,
bedobva legjobb szülőbájoló mosolyát.
Végre Clay BMW-jében ültünk és a Vörös Homár felé tartottunk,
ahová megbeszéltük a találkozót Daniel haverjával, Raymonddal és
annak csajával, Clare-rel.
– Állati jól néztek ki, skacok! Még ezekben a gagyi színekben is! –
lelkesedett Rachel. Daniel kuncogott.
– Ja, nem is hinnéd, milyen nagy kihívás igazán ronda cuccokat
felhajtani.

129
 Kinevettem magam.
– Én csak attól félek, nem emeli ki eléggé a bőröm tónusát ez a szín –
tette hozzá Clay. Mind a négyen jót nevettünk. A mennyben jártam.
Fantasztikus lesz a ma este! Egyszerűen éreztem, hogy így lesz.
Clay vetett rám egy oldalpillantást, és elvigyorodott. Nagyon jó
formában volt. Mindenkivel nevetett, hülyéskedett. Nem tűnt fáradtnak
vagy befordultnak. Jó volt ezt látni. Lehet, hogy a gyógyszer végre úgy
hat, ahogy kell. Akármi is az oka, próbáltam minél kevesebbet agyalni
rajta. Ma este jól fogom érezni magam a barátaimmal és a potenciális
pasimmal.
A vacsi a Vörös Homárban fergetegesre sikeredett. Daniel, Clay és
Ray ragaszkodott hozzá, hogy feltegye azokat a hülye műanyag
partedliket; hatalmas adag ráklábat rendeltünk, és próbáltuk nem
összevajazni a puccos öltözékünket. Annak is örültem, hogy Clare
velünk van. Mióta elkezdődött a suli, nemigen találkoztunk.
Mire odaértünk a gimibe, a bál már javában állt. A tornacsarnokot
őszi színek és műlevelek díszítették. Villogó lámpák lógtak a plafonról,
a fiúöltöző mellett fotófülkét állítottak fel.
Az egyik hátsó asztalt vettük célba. A DJ valami trendi popot
nyomatott, néhány gyerek a színpad előtt táncolt.
Clay lesegítette a kabátomat, és kivitte a folyosóra a ruhatárba.
Daniel és Ray elment innivalóért, Clare észrevette néhány barátját, és
csatlakozott hozzájuk. Rachel hozzám hajolt.
– Na, szóval az van, barátném, hogy most föl kéne kötnöd a gatyát,
és lecsapni a jó öreg Clayre, mielőtt valaki elhappolja az orrod elől.
Csodálkozást tettetve pislogtam. Mondjuk meg is lepett, hogy
hirtelen ennyire támogatja a kapcsolatunk új szintre emelését Clayjel.
– Mégis mire gondolsz?
– Hónapok óta kerülgetitek egymást. Gyerünk, tegyetek egy
szívességet mindannyiunknak, és jöjjetek végre össze! Mert ha nem
kapsz az alkalmon, lehet, hogy túl késő lesz – felelte Rachel a szemét
forgatva. A tornaterem bejárata felé pislantott, ahol Clayt épp elkapta
Kylie barátnője, Dana.
Hát ez sosem adja fel?! Már majdnem annyira nyomul Clayre, mint
én. Valahogy mindig az útjába kerül, kifogásokat keres, csak hogy

130
beszélhessen vele. Vissza kellett fognom magam, hogy ne vessem
magam közéjük. De el kell ismerni, Dana baromi szexi volt aznap este.
Testhezálló, vörös ruha volt rajta, mély dekoltázzsal, amiből majd’
kibuggyantak a mellei. Szőke haja dús csigákban omlott a hátára; a
legtöbb srácnak a nyála csörgött utána.
Elöntötte az arcomat a vér, ahogy közel lépett Clayhez, valamin
nevetgélve, amit a fiú mondott. Clay lemosolygott rá, és láttam, hogy
nehezére esik tartani a szemkontaktust. Hirtelen nagyon bénának
éreztem magam a hülye rikító türkiz ruhámban, a feltupírozott
hajammal.
Hátat fordítottam nekik, és erőt vettem magamon, hogy ne remegjen
a hangom.
– Hát, ha őneki ez kell, akkor minek teperjek?
Egy pillanatra sem tévesztettem meg Rachelt. Rásózott egyet a
karomra.
– Ne legyél hülye! Bejössz neki. Nagyon. És bár én személy szerint
nem vagyok száz százalékig elragadtatva tőle, látom, hogy éreztek
egymás iránt. És ki vagyok én, hogy az ifjú szerelem útjába álljak?!
Úgyhogy szerintem pont ideje, hogy abbahagyd a lúzerkedést, és lépj
valamit.
Újra Clay és Dana felé pillantottam. A lány éppen a tánctér felé húzta
Clayt. Ő nevetve hagyta magát. Felém tévedt a pillantása, mire azonnal
lesütöttem a szemem. A gonosz zöld szemű szörny (elébredt a
lelkemben. Sűrűn pislogtam, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Daniel közben visszaért hozzánk, és épp Rachelt próbálta felkérni.
– Gyere, Rach! Rázzunk egyet! – táncikált előtte. Rachel szeme
felragyogott, és felkelt a székből.
– Nem baj? – kérdezte, de meg sem várta a választ, úgy sietett Daniel
után a parkettre.
Clayre pillantottam, aki az én ízlésemnek túlságosan is összesimulva
táncolt Danával. Elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam, és nem
fogok egy hülye kan miatt görcsölni, akiről naivan azt hittem, hogy
majd velem lesz egész este.
De ehelyett itt ültem egyedül, és árultam a petrezselymet. Véget ért
egy szám, jött a következő, de Clay még mindig nem jött vissza az

131
asztalhoz. Már megint ő volt a buli lelke. Néhány sráccal táncolt a
parkett közepén, Dana mellette. Megkönnyebbülve láttam, hogy
semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy hozzáérjen a partneréhez, vele
ellentétben Dana összevissza fogdosta.
Pfuj! Úgy tettem, mintha keresnék valamit a táskámban, hogy ne
legyen annyira égő, ahogy ott dekkolok egyedül.
– „Babyt senki sem ültetheti a sarokba!”– szólalt meg egy hang
mellettem. Felpillantva Danielt láttam, ahogy vigyorogva áll előttem.
Visszamosolyogtam rá.
– Jesszus, olyan egy majom vagy! – mondtam neki. Nevetve talpra
állított.
– Na, gyere, táncoljunk piszkosan!
Hálát adtam az égnek, hogy itt vannak nekem a barátaim, különben
sírva rohanhattam volna ki a teremből.
Nemsokára Rachellel, Rayjel és Clare-rel együtt táncoltunk.
Elvesztettem szem elől Clayt, és ez rosszulesett. Tényleg azt hittem,
hogy majd velünk lesz. Azt gondoltam, hogy az egésznek az a lényege,
hogy együtt jövünk. Lehet, hogy túl sokáig vártam. Talán addig játszotta
a barátságot, míg már ő is úgy gondolta, ennyi lehet köztünk, semmi
több. A kétértelmű jelek ellenére. Úgyhogy táncoltam, és igyekeztem
kiszorítani az agyamból a vele kapcsolatos negatív gondolatokat.
Néhány gyors szám után jött egy lassú. Daniel átölelte Rachelt, és
ringatózni kezdtek. Önkéntelenül elmosolyodtam Rachel boldog arca
láttán. Találkozott a tekintetünk, feltartott hüvelykujjammal gratuláltam
neki. Rám vigyorgott, aztán lehunyta a szemét, és Daniel vállára hajtotta
a fejét.
Mivel már megint egyedül maradtam, visszaindultam az asztalhoz.
– Na, azt már nem! – szólalt meg Clay mögöttem, és a derekam köré
fonta a karját. Hátrapillantottam a vállam felett: ott állt, homlokán
csillogott az előbbi vad tánc verítéke. Mosolyogva egészen maga felé
fordított.
– Na, mi van, senki más nem táncol veled? Hát Dana?
Látványosan körbenéztem a teremben. Nem tudtam száműzni a
nyilvánvaló féltékenységet a hangomból. Clayton átölelt és hátrálni
kezdett, míg el nem értünk a táncoló tömeg közepére.

132
 – Ne légy ilyen, Meg! Senki mással nem akarok táncolni, csak veled
– súgta a fülembe.
– Kamu – súgtam vissza, aztán az arcommal hozzásimultam és
átöleltem a vállát.
Egy szót sem szólt, némán mozogtunk a zene ütemére. Eszméletlen
volt, ahogy összefonódott a testünk. Teljesen fel voltam töltődve. A
zene elborított bennünket, és mintha csak mi ketten lettünk volna az
egész teremben. Éreztem, ahogy Clay gyengéden cirógatja a hajamat.
Felsóhajtottam a boldogságtól.
Na, ez az, amiről a ma estének szólnia kell. Róla és rólam. Együtt.
– Maggie... – duruzsolta a hajamba. Felemeltem a fejem, hogy a
szemébe nézzek. Lenézett rám, és lassú, érzéki mozdulatokkal simogatta
az arcomat. Ez nagyon megy neki: elérni, hogy teljesen elolvadjak.
Vajon van fogalma róla, milyen hatással van rám? Egy végtelennek tűnő
pillanatig egymás tekintetébe temetkeztünk. Teljesen le voltam
dermedve.
Már nem is táncoltunk, csak fogtuk egymást, míg véget nem ért a
dal. És épp, amikor már azt hittem, eljött a mi pillanatunk, amikor nem
fogjuk többé vissza magunkat, már véget is ért az egész.
– Clay! Most velem táncolj! Gyere már!
Dana a semmiből bukkant elő, és húzni kezdte Clay karját. Clay egy
pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust, tekintetéből
kimondatlan kérdést olvastam ki. Most azt akarja, hogy tartsam vissza?
Vagy mit vár tőlem?
De a féltékenység nevezetű gonosz betegség rosszindulatúvá tett.
– Kérlek, velem ne is törődj! – szóltam maró gúnnyal, és
kibontakoztam az öleléséből. Meg mertem volna esküdni, hogy
fájdalmat látok villanni a szemében.
De csak elengedte a derekamat, és hagyta, hogy Dana elhúzza onnan.
El tőlem, és mindattól, ami egy pillanattal korábban köztünk volt.
Nem tudtam fékezni magam, keresztülcsörtettem a tánctéren, és
levetettem magam egy székbe az asztalunknál. Rachel ott ült egyedül, és
pont olyan boldogtalannak látszott, mint amilyennek én éreztem
magam.
– Hol van Daniel? – kérdeztem. Rachel hüvelykujjával a puncsostál

133
felé bökött, ahol Daniel éppen szenvedélyesen vitatkozott Kylie-val.
Na, fasza, mindkettőnket ejtették. Ennyit a fantasztikus estéről.
– Hol van Clay? – kérdezett vissza Rachel. Hüvelykujjammal a
táncparkett felé böktem, ahol Dana éppen Clayre tekeredett. Nem
tehettem róla, valami szadista örömöt éreztem, látva, hogy Clay
egyáltalán nem tűnik jókedvűnek.
Rachel keservesen felsóhajtott.
– Mi van ezekkel a hülye pasikkal? – kérdezte. Rákönyököltem az
asztalra, államat a két kezemre támasztva.
– Hát pasik, Rach. Mind idióta.
Még néhány percig főttünk a levünkben, aztán Rachel talpra ugrott.
– Na, elég volt ebből a baromságból! Nem fogunk miattuk
siránkozni! Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, és, basszus, pont
ezt is fogjuk csinálni!
Talpra húzott engem is, én pedig nevetve követtem, úgy
botladoztunk a tánctér felé.
Ott Rachel megkocogtatta egy srác vállát. Az meglepődve fordult
hátra. A maga kis hülye módján nem is volt rossz pasi, és láthatóan
örült, hogy végre valaki észreveszi. Rachel rá és a mellette álló barátjára
mutatott.
– Most pedig ti ketten táncolni fogtok velünk.
Azzal kézen fogta a fiút és magához húzta. A másik srác
bizonytalanul méregetett. Rámosolyogtam; úgy tűnik, csak ennyi kellett
neki.
Nemsokára zavaróan bátran szorított magához, ahogy ügyetlenül
ugráltunk valami technora. Túljátszottá az agyát és folyton hozzám
akart dörgölőzni. Próbáltam elhúzódni, de újra és újra visszahúzott.
Szerencsére nemsokára véget ért a szám, és Rachellel kicsit később
már két másik sráccal táncoltunk. Fél órán belül ötször cseréltünk
partnert, és végre megint elfogadhatóan kezdtük érezni magunkat. És
nem gondoltam Clayre, sőt, az is nyilvánvaló volt, hogy Rachel sem
gondol Danielre.
Lassú szám jött, és Luke Tyler, a focista, akire épp akkor került sor a
táncpartnereim listájában, megkérdezte, akarom-e a következőt is vele
táncolni. Beleegyeztem, ringatózni kezdünk a zene ütemére. Nem

134
engedtem el magam annyira, mint Clayjel. De legalább jó fiú volt, és
nem nyúlkált sehová, ahová nem illett.
Félig sem ment le a dal, amikor valaki megzavart bennünket.
– Lekérés!
Felpillantottam, és megláttam Clayt. Láthatóan nagyon, de nagyon
dühös volt.
Luke elkomorodott.
– Öreg, épp táncolnánk.
Azzal arrébb manőverezett velem együtt, minél távolabb Claytől, aki
viszont makacsul követett bennünket.
Mi a fene?
– Mondom: lekérés!
Clay nyaka és arca fenyegető vörösbe fordult.
Luke kihúzta magát: látszott, hogy nagyon bosszantja Clay agresszív
viselkedése.
– Én meg mondom: táncolunk, úgyhogy húzzál el a vérbe!
Clay letépte Luke karját a derekamról, és mellbe taszította a fiút.
– Clay! Fejezd be! – kiáltottam.
– Mi bajod van, ember?! – csattant fel Luke mérgesen. Clay még
egyet lökött rajta, olyan durván, hogy megrémültem. Megragadtam a
karját, hogy leállítsam.
– Mit csinálsz?! Azt akarod, hogy kidobjanak??? – ordítottam rá.
Kirántotta a karját a kezemből, és kis híján Luke-ra vetette magát. Egész
testében remegett, olyan volt, mint aki mindjárt felrobban.
– Picsába ezzel a faszsággal! Én leléptem! – vetette oda
összeszorított fogakkal, és átverekedte magát a közben körülöttünk
kialakult tömegen.
Földbe gyökerezett lábakkal álltam, el sem hittem, ami az előbb
történt. Luke-hoz fordultam, aki próbált lehiggadni.
– Ez meg ki volt, a pasid? – kérdezte. Megráztam a fejem. Magam
sem tudtam, kim is ő valójában.
– Sajnálom – motyogtam, és otthagytam a táncparkettet.
Rachel állt az utamba, miközben a táskámért igyekeztem.
– Ez meg mi volt? Clay úgy rongyolt el az előbb, mint a mérgezett
egér.

135
 Nem tudtam, mit feleljek, ráadásul utol kellett érnem Clayt.
– Merre ment? – kérdeztem.
– Na, azt már nem! Úgy láttam, hogy baromira fel van húzva. Hadd
nyugodjon le előbb! – próbált Rachel aggodalmasan a lelkemre
beszélni.
Megragadtam a táskámat és a kijárat felé igyekeztem.
– Utánamegyek, Rachel! Beszélnem kell vele.
Rachel fejcsóválva bár, de utamra engedett.
– Nem tetszik ez nekem, Maggie! Mintha nem lett volna teljesen
magánál. Szerintem tényleg hagynod kéne most.
Nem voltam kíváncsi a bölcs tanácsaira. Egyedül arra tudtam
koncentrálni, hogy muszáj megtalálnom Clayt.
Félretoltam Rachelt, kimentem a tornaterem dupla ajtaján, és
körbenéztem a sötét folyosón. Clay sehol. Kiléptem az épületből a
hűvös éjszakába.
– Clay! – szólongattam. A parkoló felé meresztgettem a szemem, de
semmit sem láttam. Egy sugallat hatására megkerültem az
iskolaépületet, és elindultam a focipálya melletti lelátók felé.
Hangos csattanás ütötte meg a fülemet, amit dühös ordítás követett.
Basszus, szerintem megvan! Befordultam a sarkon, és megláttam a
lelátó vas tartószerkezetének rúdjai között. Zihált, bal kezét a mellkasán
dajkálta.
– Clay? – szólítottam meg. Felpillantott, de rögtön hátat is fordított.
– Menj innen, Maggie! Komolyan beszélek! Most nem bírlak
elviselni.
Annyi harag sütött a hangjából; nem is értettem, honnan jött.
Mindenesetre nekem nem parancsol! Elindultam felé.
Ahogy észrevette, hogy közeledem, vadul rám ordított.
– Azt mondtam, hogy húzzál innen a francba!!!
Megtorpantam. Na, jó, most tényleg a frászt hozza rám.
– Miért haragszol rám? Mit vétettem? – kérdeztem úgy ötméternyi
távolságból. Clay megrázta a fejét, torokhangon felüvöltött, és kezével
újra belevágott az állványzatba. Odarohantam és a tenyerembe fogtam a
sérült kezét. Ránézésre legalább két helyen eltört. Máris belilult, és a
csontvelő összetéveszthetetlen sárga színe is kezdett megjelenni a bőre

136
alatt.
– Mit csinálsz?! – kiáltottam rá. Testem átvette a reszketést az övétől.
– Egyedül szeretnék lenni. Kérlek szépen, menj most el!
A düh eltűnt a hangjából, már csak halálosan fáradtnak látszott.
Elővettem egy zsebkendőt a táskámból, és felitattam a szivárgó vért a
kézfejéről.
– Addig nem, amíg meg nem mondod, miért vagy ennyire dühös –
állhatatoskodtam. Megpróbálta elhúzni a kezét, de nem engedtem. – Ne
zárj már ki mindig mindenből, Clay! – szidtam.
Megadóan lehajtotta a fejét.
– Nem szeded, ugye?
Választ nem is vártam: úgyis tudtam már.
A földre roskadt, nem is törődve azzal, hogy összepiszkolja a ruháját.
– Hát, jól van. Igen, három napja abbahagytam. Most boldog vagy? –
kérdezte epésen.
Na, jó, most már tényleg haragudtam rá.
– Boldog? Boldog?! – üvöltöttem rá – Ja, persze, kibújok a
bőrömből, hogy nem szeded a gyógyszeredet, ami megakadályozná,
hogy dühöngő őrült legyen belőled! Azt se tudom, hová legyek
örömömben! – feleltem maró gúnnyal. Sarkon fordultam: elegem volt a
hisztiből. Mindenféle változatos módon sikerült ma már tönkretennie az
estémet, úgyhogy pont itt az ideje, hogy hazamenjek.
Alig tettem egy-két lépést, amikor hallottam, hogy feltápászkodik és
utánam ered.
– Ne menj el, Maggie! Kérlek! Szükségem van rád! – rimánkodott.
Már megint ez a kifejezés... Szüksége van rám. És míg a buta liba énem
a plafonig ugrott ettől örömében, egy gyakorlatiasabb részem halálra
volt rémülve.
– Most mondtad, hogy menjek el, Clay – jegyeztem meg, ellenállva a
visszahúzásának.
Felsóhajtott.
– Tudom, hogy azt mondtam. Csak nem akartam, hogy így láss...
megint.
– Szedd a gyógyszert! Akkor nem lesz többet ilyen gondunk –
feleltem szigorúan. Próbáltam otthagyni, de megragadta a kezem.

137
 – Maradj itt! Kérlek!
A hangja egészen megtört volt, és én úgy utáltam, hogy bár tudom,
inkább el kéne menekülnöm, mégis ennyire megindít!
– Mi a francnak kellett azt csinálnod bent? Tökre megalázó volt –
mondtam, továbbra is neki háttal.
– Nézz rám! – kérlelt, és a vállamnál fogva maga felé fordított.
Zavaros volt a tekintete és kapkodó a lélegzete, mintha egy hajszál
választaná el egy pánikrohamtól.
– Nem bírtam nézni, hogy azzal a csávóval táncolsz. Hozzád ért, én
meg azt hittem, megőrülök. Illetve, asszem, meg is őrültem – kacagott
szárazon.
Ezen megint felhúztam magam.
– Mégis ki a francnak képzeled magad?! Egész este más csajokkal
láncoltál! Én meg nem táncolhatok más fiúval? Milyen egy rohadt
kettős mérce ez?
Clay összerándult a dühkitörésemtől. Jó. Feldühített, és épp ideje,
hogy ezt ő is felfogja.
– Igazad van. De én nem akartam azokkal a csajokkal táncolni. Azt
hiszed, kicsit is érdekel Dana vagy bárki más? Mert nem! Soha nem is
tudtak érdekelni, mert egyik sem te vagy! De te egyfolytában csak
barátként kezelsz. Azt gondoltam, nem akarsz velem lenni!
Félreértettem valamit?
Clay hangja kétségbeesett volt. Honnan a francból veszi, hogy én azt
akarom, hogy más lányokkal legyen?! Hát nem elég világos neki már
hónapok óta, hogy megőrülök érte? Talán annál is rögeszmésebb, mint
hittem!
Megráztam a fejem, a gondolataim kavarogtak, a mellkasom
összeszorult. Véget kell vetnünk ennek az érzelmi hullámvasútnak!
Kirántottam magam a keze közül. Megrémült, utánam nyúlt. Nemet
intettem, mire lehanyatlott a keze. Úgy nézett rám, mintha összetörtem
volna a szívét, pedig hogy is tehettem volna, amikor azt sem tudtam,
hogy az enyém!
– Amikor te is ott vagy, Maggie, csak téged látlak. Tőled minden
szebb lesz. Világosabb. Elhallgattatod a fejemben az a bomlott,
kényszeres hangot. Képes vagyok gondolkodni – basszus, lélegzem,

138
amikor velem vagy! Amit irántad érzek, a legijesztőbb dolog, ami
valaha velem történt, mégsem tudok tenni ellene semmit!
Tágra nyílt szemmel hallgattam a vallomását. Nem mertem
megszólalni, nehogy megtörjem a varázst, ami egyszerre körülvett
minket.
– Sosem hittem, hogy érdemes vagyok a boldogságra. A sok floridai
balhé után úgy éreztem, hogy vége az életemnek. Akár halálra is
ítélhettek volna ahelyett, hogy Virginiába küldenek. De aztán
összefutottam veled... szó szerint.
Mindketten elnevettük magunkat a célzáson. A feszültség oldódott
köztünk egy hangyányit.
Clay megragadta a kezem és a mellére szorította. Éreztem a vágtató
szívverését a tenyerem alatt.
– Berontottál az életembe, te gyönyörű, elképesztő lény, és mindent
felforgattál. Végre megláttam, milyen is lehetne az életem. Mit jelent
normálisnak és boldognak lenni. Mindent megkaptam tőled, amire soha
nem is számítottam! A frász jön rám, ha el kell képzelnem az életemet
nélküled. Hogy nem látom többé a mosolyodat, nem hallom a hangodat.
Úgyhogy amikor hagytad, hogy elmenjek Danával, aztán meg fogtad
magad, és táncolni kezdtél azzal a pöccsel, azt hittem, azt próbálod a
tudomásomra hozni, hogy nincs esélyem nálad. Csak arra tudtam
gondolni, milyen lesz az életem nélküled. És az egy kurva sötét,
borzalmas kép volt.
Lehunytam a szemem, éreztem a szemhéjam mögött feszülő
könnyeket. Hogy is maradhattam volna dühös, amikor most pontosan
azokat a szavakat hallottam, amikre azóta vágyom, hogy először
találkoztunk? Még ennek a viharnak a közepén is csodálatosan érzem
magam, és neki köszönhetően tudom, hogy szeret. Melyik lány tudna
ellenállni ennek a kombinációnak?
És annak is épp eljött az ideje, hogy az én titkaim napvilágra
kerüljenek.
– Hát ez több mint nevetséges. Én is megőrülök érted. Azóta veled
akarok lenni, hogy egymásba rohantunk... szó szerint. Még amikor a
földkerekség legnagyobb taplója voltál, akkor is akartalak. De úgy
gondoltam, a barátság most csak az egyetlen dolog, amivel tudsz

139
valamit kezdeni. Mármint... a körülmények miatt.
Lehajtottam a fejem: nem akartam, hogy meglássa, mennyire
sebezhető vagyok most.
Hallottam, ahogy hirtelen nagy levegőt vesz, aztán az ujjait éreztem
az államon.
– Meg... Én is ugyanazt akarom, amit te. Nem is hiszed, menynyire.
De újra és újra elmondtad, hogy a hülye barátod vagyok! – fakadt ki
kétségbeesetten. Megráztam a fejem, a hajam bénán röpdösött az arcom
körül. A hajlakk és a tupír hatása rég kiment belőle.
– Te beteg vagy, Clay. Nem akartam túlbonyolítani a dolgokat –
magyaráztam.
Magához húzott, és ezúttal nem ellenkeztem.
– Nem, Maggie! Nem, nem, nem! Nem bírok csak a barátod lenni!
Belebolondulok, hogy sosem mondhattam neked azt, amit igazán
szerettem volna. Veled kell lennem! Ez az egyetlen dolog, aminek
értelme van ebben a kifordult, elcseszett életben.
Teljesen elragadta a szenvedély. Dermedten álltam a karjaiban, nem
tudván, mit lépjek. Clay a hajamba temette az arcát.
– Teljesen szét vagyok csúszva. Ha önzetlen lennék, elküldenélek.
Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. A közelében se járok, hogy
uralkodni tudjak magamon. De nem hazudok, ha azt mondom, tőled úgy
érzem, mégis képes vagyok rá. Ha te velem vagy, bármire képes
vagyok.
Elhallgatott egy pillanatra, aztán engedett a komolysága, a szája
sarka felfelé görbült.
– Szóval megpróbálhatnánk? „Akkor is, ha akár csak egy óra hosszat
tart is?”
Felhorkantam. Most komolyan Yo La Tengot idéz nekem, mindezek
után? Először japán versek, most indie rock. Mi jön most? Depeche
Mode-os szerenádot ad az ablakom alatt?
De ha egy dolgot megtanultam Clayton Reedről, az az volt, hogy
esélyem sincs ellenállni neki. Ha nekiveselkedik, egy apácáról is
ledumálja a bugyit.
Lassan felemeltem a karom, ahogy ott álltunk összeölelkezve. Még a
boldogság mámorán át is utat tört magának az aggodalom, hogy velem

140
akarja majd helyettesíteni a gyógyszereit. Nem akartam a mankója
lenni. Azt akartam, hogy egészséges legyen, méghozzá a saját erejéből.
Mindezek végigszáguldottak az agyamon, nagyon megnehezítve a
döntést. De akkor a számhoz ért az ajka. Csupán egy sóhajnyi pillanat
volt, de minden félelmem, minden aggodalmam, minden kétségem a
jövőre vonatkozóan feloldódott a szája fantasztikus puhaságában, a
nyelve érintésében, a finom harapdálásban az alsó ajkamon.
Nem is hagytuk abba jó darabig; Clay ujjai a hajamban, az enyémek
az öltönye alatt tapogatózva, a meztelen bőrét érintve. Alig kaptam
levegőt, de tudtam: elvesztem. Magával ragadott a hatalmas örvény.
Egyre csak lefelé, egyenesen a hívogató sötétségbe. És én örömmel
adtam át neki magam.

141
 11. FEJEZET

ELKÉPESZTŐ HOGY VALAMI, aminek azelőtt olyan kevés

jelentőséget tulajdonítottam, hogyan képes most meghatározni az egész
életemet. Három hét telt el az őszi diákbál óta, és én a fellegekben
jártam. Már akkor is úgy éreztem, nem tudok betelni vele, amikor csak
barátok voltunk, de az az érzés sehogyan sem volt fogható ahhoz a
csillapíthatatlan vágyhoz, ami azóta kísért, mióta összejöttünk.
Összejöttünk.
Ki hitte volna?
– Jaj, skacok, menjetek szobára! – szólt ránk ebéd közben Daniel az
asztal túlfeléről, és öklendezést mímelt. Én mosolyogva hagytam, hogy
Clay megcsókolja azt az érzékeny pontot a fülem alatt. Orrával
megcirógatta a nyakam, én pedig még közelebb bújtam hozzá.
– Jaj, fogd már be, Daniel! Csak irigykedsz, mert téged meg Kylie
lekoptatott... megint – vetette oda Rachel rosszindulatúan. Két legjobb
barátom jelentette az egyetlen felhőt a Clay iránti szerelmem ragyogó
egén. Mióta Daniel hidegvérrel lerázta Rachelt a bálon, hogy
megpróbálja helyrehozni a dolgokat Kylie-val (aki persze három nappal
később szakított vele), újra és újra egymás torkának estek.
Személy szerint egyértelműen Rachel mellett álltam ebben az
esetben, de azért igyekeztem Svájcot megszégyenítően semleges
maradni a történetben. De azért Daniel tényleg nagyon csúnyán
viselkedett, és megérdemelte Rachel hárpiához fogható viselkedésének
minden egyes pillanatát.
Daniel csúnyán nézett Rachelre, de nem vágott vissza, csak dühösen
turkált a krumplipürében a tányérján. Vágni lehetett köztük a
leszültséget. Clay feszengve megköszörülte a torkát.
– Na, és van már tervetek hálaadásra? – kérdezte, megtörni
igyekezvén a csendet, ami az asztalunkra ereszkedett. Rachel nemet
intett, Daniel néhány érthetetlen szót mormolt az orra alatt.
Nekidöntöttem a hátam Clay mellkasának.
– Értsem ezt úgy, hogy... talán? – kérdeztem annak ellenére, hogy
142
tudtam a választ; csak hogy valamiféle reakciót csikarjak ki a
világvégehangulatú barátaimból.
– Mert nekem lenne egy ötletem – dobta be váratlanul Clay, amire
mindannyian felfigyeltünk.
Daniel abbahagyta a krumplija kavargatását, és Rachel is felpillantott
a Cosmóból.
– Komolyan? És mi az? – kérdeztem. Clay rám vigyorgott és
megpuszilta az orrom hegyét. Imádtam, amikor ilyeneket csinált.
Ilyenkor végtelenül megbecsülve éreztem magam. Mintha én volnék
számára a világon a legdrágább dolog.
– Hát, Lisának, Ruby barátnőjének van egy faháza lenn a Franklin-
tónál. Esetleg lenézhetnénk egy éjszakára. Mondjuk a hálaadás utáni
szombaton. Mert amúgy tök szép hely. Plusz van műholdas tévé is, meg
egy hatalmas jakuzzi. Tök jó buli lenne.
A hangja izgatott volt. Jó volt látni ezt a kiegyensúlyozott oldalát.
Újra elkezdte szedni a lítiumot, a bál estéjétől fogva. Bár ennek nagyon
örültem, azért nagyon a körmére néztem. Árgus szemekkel vadásztam
minden jelet, ami arra utalhat, hogy hazudik a gyógyszerről, netán újra
abbahagyta a szedését.
Mélyen legbelül jól tudtam, hogy ez az őt érintő extrém
elővigyázatosságom hosszú távon nem fog jót tenni a kapcsolatunknak.
De most épp szedi a gyógyszert, és úgy tűnik, az használ is neki. Még
mindig gyakran tűnt fáradtnak, és szinte semmi étvágya nem volt, de
egy fokkal kevésbé volt bezombulva, mint legutóbb, amikor elkezdte
használni. Ő azzal indokolta ezt, hogy a szervezete kezd hozzászokni,
így, hogy hosszabb ideje folyamatosan hozzájut.
Akármi is volt az oka, örültem, hogy így állnak a dolgok.
– Na, mit szóltok? – tette fel Clay a kérdést mindannyiunknak
címezve, felrázva engem az elmélkedésből. Értékeltem, hogy próbál
beilleszkedni. Nehezére esett elengednie magát a barátaim társaságában.
Legtöbbször továbbra is kizárólag a kettőnk saját kis elszigetelt
világában léteztünk.
Tisztában voltam vele, hogy nem tesz jót a társas kapcsolataimnak,
ha mindig a barátaimmal töltött idő kárára vagyok vele. De elborított az
új szerelem édes kábulata. Ezért senki nem is hibáztathat, nem igaz?

143
 Rachel legtöbbször igyekezett jó pofát vágni a dologhoz, de azért
tartózkodóan figyelt bennünket. Tudtam, hogy az a Hulkot
megszégyenítő produkció aggasztja, amit Clay a bálon előadott. Daniel
pedig, hát igen, tartotta a két lépés távolságot. Bár az én kedvemért azért
legalább próbálkozott.
Ezért volt most hatalmas dolog, hogy Clay meghív mindannyiunkat,
együtt. Reméltem, ez fontos lépés lesz majd afelé, hogy életem két nagy
elkülönülő része közelítsen végre egy kicsit egymáshoz. Szörnyű érzés
volt, hogy valahányszor Clayjel vagyok, úgy tűnik, ez aláássa a
kapcsolatomat mindenki mással. Miért kell választanom az életem két
területe között?
Hálásan szorítottam meg a kezét, értékelve a gesztust. Félénken rám
mosolygott. Kisimítottam egy hajtincset a homlokából, és kicsit ott is
felejtettem a kezem. A pillantása ellágyult, én pedig beleremegtem a
boldogságba.
Daniel a szemét forgatta, mire az ölembe ejtettem a kezem. Mérgesen
fordultam felé, ő pedig kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Tök jól hangzik – mondtam figyelmeztető pillantással.
Rachel nem nézett fel, csak vállat vont.
– Én még nem tudom. Minden attól függ, mi lesz nálunk otthon a
terv.
Ingerülten felsóhajtottam. Jól tudtam, Rachel egy percet sem szeret a
tágabb családja körében tölteni. A nagyszülei az őrületbe kergetik, a
nénikéi meg bácsikái pedig nagyrészt csupa tahók. Úgyhogy most csak
simán hisztizik.
– Szerintem király lenne – szólalt meg hirtelen Daniel, engem is
meglepve. Rachel észrevehetően megdermedt mellette. Láttam, hogy
Daniel csak őt hergeli. Rachel nem is hagyta annyiban a dolgot, kihúzta
magát a székén.
– Tudod, mit, szerintem is jól hangzik. Benne vagyok – sziszegte
összeszorított foggal. Nagyszerű. Lehet, hogy mégsem annyira jó ötlet
ez az egész?
– Tök jó! Akkor mind megyünk – foglalta össze Daniel, és villájával
megrohamozta a zöldborsót a tányérján. Clay kérdő pillantást vetett
felém. Megadóan felvontam a vállam.

144
 – De aztán szépen játsszatok, ti ketten, különben otthagyunk valahol
benneteket a francba. Szóltam előre – figyelmeztettem a barátaimat, és
feléjük ráztam a mutatóujjamat.
Rachel és Daniel gyors pillantást váltott, aztán elfordították a
tekintetüket. Rachel bájos mosollyal Clay felé fordult.
– Köszi a meghívást!
– Nincs mit – felelte Clay, még mindig feszengve a barátaimat
körüllengő ellenséges légkör miatt.
– Szerzek egy üdcsit. Te kérsz valamit? – kérdezte.
– Hozhatsz egyet nekem is.
Előkapartam néhány pénzérmét a táskámból, és oda akartam adni
neki. Mosolyogva félretolta a kezem.
– Hagyjad, kicsim! – mondta gyengéden, én pedig ragyogtam a
boldogságtól, hogy így szólított.
Clay elindult az italunkért. A barátaim felé fordultam, és
megsemmisítő pillantással sújtottam őket.
– Meg kell tanulnotok uralkodni magatokon! Clay mindent megtesz,
hogy jó fej legyen. Legalább annyit megtehetnétek cserébe, hogy egy
kicsit félreteszitek a háborúskodást. Hogy esetleg ne rajtunk csattanjon a
dolog.
Rachel és Daniel morgott valamit, de a fagyos hangulat mintha
enyhült volna köztük.
– Hali, srácok!
Éreztem, ahogy megmozdul alattam a pad, mert valaki leült mellém.
Odafordultam, és Jake Fitzsimmons vigyorgó arcával találtam szembe
magam. Épp egy sütit nyúlt le a tányéromról.
– Szerezz magadnak saját sütit, Jake! El a kezekkel az enyémtől! –
csaptam a kezére mosolyogva. Mi hárman ovi óta ismerjük Jake-et.
Aranyos, helyes srác, aki nem is csinál titkot belőle, mennyire bejövök
neki.
Óvatosan Clay felé sandítottam, de még sorban állt az automatához.
– Daniel, az edző üzeni, hogy nem lesz ma edzés – mondta Jake, és
újabb darab sütit lopott tőlem. Elhúztam előle a tálcámat.
Jake és Daniel együtt járt kosarazni, tavasszal meg focizni.
– Kösz, hogy szólsz, öreg. Akkor üres a délutánom. Ami nem is baj,

145
mert durván sok házim gyűlt össze.
– És te mit tervezel délutánra, Maggie? Esetleg velem valamit? –
rángatta Jake a szemöldökét kihívóan. Elvigyorodtam. Annyira gáz,
ahogy flörtöl! Megint a kajám felé nyúlt, de elkaptam.
– Még egy falat, és letöröm a kezed – figyelmeztettem, ujjaimmal a
csuklója körül.
Jake nevetve úgy tett, mintha tenne még egy kísérletet az ebédem
megdézsmálására. Visszatoltam a helyére, a karját el sem engedve.
Úgyhogy, gondolom, nem vette ki magát túl jól a dolog, amikor Clay
visszatért.
– Húzzál a francba a helyemről! – hallottam dühös hangját a hátam
mögül. Láttam, ahogy Rachel szeme kikerekedik.
Úgy téptem le a kezem Jake-éről, mintha megégetett volna. Jake
arcáról eltűnt a vigyor, szemöldökét összeráncolva nézett Clayre.
– Bocs, haver! Csak beköszöntem. Már megyek is.
Jake hangjában idegesség csendült. Hamar rá is jöttem, mi az oka,
amikor felnéztem Clayre. Gyilkos indulat sugárzott róla.
– El a kezekkel a csajomtól, mielőtt eltöröm a kurva ujjaidat –
mordult fel, és agresszívan Jake felé mozdult. Jake felpattant, kezét
védekezőén maga elé tartotta.
– Figyelj, haver! Nem tudom, mi bajod van, de mondom, csak
ideköszöntem. Nem kell mindjárt ugrani!
Clay arca fenyegető vörösbe váltott; azt hittem, mindjárt torkon
ragadja Jake-et.
Közéjük álltam, arccal Clay felé.
– Nyugi, Clay! Már megy is.
Visszafordultam Jake felé, és nyomatékosan elköszöntem:
– Viszlát, Jake!
Jake tekintete aggodalmasan ugrált köztünk.
– Tuti minden oké? – kérdezte tőlem halkan. Clay újból előrelendült;
nem voltam biztos benne, hogy meg tudom akadályozni, hogy csúnya
fordulatot vegyen a helyzet, ha Jake azonnal el nem pucol.
– Minden oké – feleltem, és a szememmel könyörögtem neki, hogy
húzza már el a csíkot. Jake arca elborult, ahogy Clayre pillantott.
– Hát jó. Na, akkor majd találkozunk.

146
 Búcsút intett Rachelnek és Danielnek, aztán nyaka közé szedte a
lábát.
– Mi a franc bajod van? – kérdezte Daniel, dühösen, hogy Clay így
viselkedett a haverjával. Clay oda sem figyelt, épp az ellenem irányuló
támadás foglalta le.
– Ez meg mi a fene volt?! – sziszegte felém vádló pillantással.
– Semmi! Ő csak egy haverom! Nyugodj már le, oké? Ne csináld itt a
cirkuszt!
Körbejárattam a szemem: minden asztaltól felénk fordultak a
pillantások. Ekkor jöttem rá, hogy mindenki a szóváltásunkat figyeli,
mintha legalábbis a Jerry Springer Show-bán lennénk.
Megkíséreltem rátenni a kezem Clay karjára, remélve, hogy a
testkontaktus legalább áthatol a dühén. De úgy hőkölt hátra, mintha
fertőző beteg lennék.
– Hagytad, hogy hozzád érjen! Rajtad volt a mocskos keze! –
üvöltötte az arcomba. Belevörösödtem a szégyenbe. Jesszusom, mintha
csak rajtakapott volna valakivel az ágyban! Totál röhejes, hogy így
túlreagálja!
– Elég volt, Clay! Fejezd be! – Rachel megkerülte az asztalt, és
elhúzott a barátomtól. Clay sötéten izzó tekintettel rám meredt.
– Jól van. Befejeztem. Befejeztem ezt az egészet!
Felkapta a táskáját és kiviharzott az ebédlőből.
Szíven ütött a hirtelen körülöttünk támadt csend. Legszívesebben
elsüllyedtem volna elképzelhetetlen megaláztatásomban.
– Ez nagyon gáz volt, Meg! Szét fogom rúgni a seggét, amiért így
bánik veled – füstölgött Daniel.
– Ne, Danny! Csak feszült. Majd jobb lesz! Kérlek szépen, hogy ne
fordítsd ellene! – kérleltem. Úgy nézett rám, mintha kínaiul beszélnék.
Rachel aggódva szemlélt.
– Nem tetszik ez nekem, Maggie! Nem normális, ahogy Clay
viselkedett az előbb.
Normális! Haha! Ha csak a felét tudnád, Rachel... Erőtlenül
elmosolyodtam, remélve, hogy kiengesztelhetem őket.
– Dehogy, minden oké lesz! Ne már, ti is bepöccennétek, ha valaki
kikezdene a barátotokkal vagy a barátnőtökkel. Csak hirtelen jött, ennyi

147
az egész! – érveltem minden meggyőződés nélkül.
Daniel rendületlenül tartotta az álláspontját.
– Képzeld, nem; nem rémlik, hogy valaha is így reagáltam volna.
Esküszöm, ha csak egy ujjal is hozzád ér...
Közbevágtam.
– Elég legyen, Danny! Clay sosem tudna bántani – bizonygattam.
– Elég sokféleképpen lehet bántani valakit, Meg – mondta Rachel
csendesen. Megszólalt az ebédszünet végét jelző csengő. Émelyegtem a
gondolatra, hogy Rachelnek igaza lehet.
Nem tudtam, Clay vár-e majd rám suli után, hogy hazavigyen. A nap
további részében még csak nem is láttam. Már a gondolatra is
megfájdult a fejem, hogy ennyire dühös volt. Rachel próbálta felhozni a
témát egyszer-kétszer, de visszautasítottam, nem akartam erről beszélni
vele.
Tudtam, hogy Daniel és ő csak aggódnak értem, de ez idegesített.
Fogalmuk sincs, min megy át Clay nap mint nap. Mennyire nehezére
esik, hogy kordában tartsa az indulatait. És azt sem látják, milyen
gyönyörű és tökéletes a kettőnk szerelme.
Fogalmuk sincs róla.
– Hazavigyelek? – kérdezte Danny. Nap végén megvárt a
szekrényemnél. Bár Clayt azóta sem láttam, nem volt kedvem az
elkövetkező tizenöt percben a párkapcsolatomat vesézgetni semelyik
barátommal.
– A... Clay tuti ott vár a kocsinál – feleltem, és becsaptam a
szekrényem ajtaját. Daniel megfogta a kezem, és bátorítóan
megszorította.
– Nem biztos, hogy örülnék neki, ha bárhova is elindulnál vele most.
Tudtam, hogy igazam van, mikor úgy gondoltam, hogy ez a srác nem
komplett. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább távol tartanád magad tőle.
Elrántottam a kezem.
– Fogd be, Danny! Szó sincs róla, hogy nem komplett! Csak kicsit
féltékeny volt. Nem nagy ügy! Ne merészelj ítélkezni fölötte! Te is
csináltál jó pár baromságot Kylie miatt. Úgyhogy leszállhatsz róla! –
tanácsoltam hűvösen. Daniel úgy nézett rám, mintha pofon vágtam
volna. Eddig sosem emeltem fel a hangom, ha vele beszéltem,

148
mostanában meg folyton rátámadok.
Éreztem a feszültséget köztünk, és ez borzasztó rossz érzés volt. De
nem fogok elkezdeni magyarázkodni a Clay iránti érzelmeimről neki
vagy bárki másnak.
– Ez nem volt fair. Tudod jól, hogy én sosem keltem ki magamból
ennyire – felelte.
Felsóhajtottam, kicsit megrogyott a vállam.
– Talán csak még sosem szerettél senkit úgy, ahogy Clay engem.
Nevetségesen hangzik, még én is rájöttem. De tudtam, hogy Claynek
rengeteget jelentek, bár ez még nem jogosítja fel, hogy úgy viselkedjen,
mint ma délben.
– Hát elég gáz módon mutatja ki akkor, ha érdekel a véleményem –
vetette oda Daniel keserűen. Kikísért a kapun, végigsétáltunk a járdán
az iskola előtt. Megfordultam és átöleltem.
– Tök jólesik, hogy aggódsz, Danny. Imádlak érte! De hidd el
nekem, ha azt mondom, hogy minden rendben lesz! Clayjel majd
megoldjuk, nem kell, hogy az erős, bátor bratyót játszd nekem folyton.
Azt szeretném, ha kijönnétek egymással. Ti ketten nagyon fontosak
vagytok az életemben. Úgyhogy kérlek szépen, a kedvemért... lépj túl
ezen! – kérleltem.
Danielben ellentétes érzelmek látszottak buzogni. Tudtam, hogy ez
ellentmond a velem szembeni védelmező ösztönének. Kiértünk a
parkolóba, Clay autója felé kémleltem. A szívem a torkomba ugrott,
amikor megláttam őt a BMW-nek dőlve, keze zsebre vágva, szemében
szorongás.
Daniel követte a pillantásomat.
– Nem tetszik ez nekem, Meg. Komolyan mondom. Vigyázz
magadra, jó?
Bólintottam, aztán elindultam Clay felé. Danny utánam. Mindketten
megálltunk az autónál. Clay úgy nézett rám, mintha attól tartana,
bármelyik pillanatban elrohanhatok. A szemében bánat csillant, és
hirtelen hatalmába kerített a bűntudat, hogy miattam érez így.
Hogy miért éreztem hibásnak magam, arról fogalmam sincs. De ez
mit sem változtatott a helyzeten.
– Szia, Maggie! – szólt csendesen, épp csak lehelve a nevemet.

149
 – Szia! – feleltem ugyanolyan halkan.
– Na, ide figyelj, Clay! Nem tudom, mi a franc volt veled ebédnél.
De többet nem akarok ilyen faszságot látni! Maggie fontos nekem, és
eltöröm a lábadat, ha bántani mered – vágott közbe Daniel nyersen.
Legszívesebben oldalba könyököltem volna. Nem most kértem meg,
hogy fogja vissza kicsit a védelmező indulatait?
Clay egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, úgy felelt Danielnek.
– Megértem. Seggfej voltam. Sajnálom. Ha valaha bántanám
Maggie-t, külön meg is foglak kérni, hogy törd el a lábamat. Esküszöm!
Összeszorult a torkom.
Daniel felmordult, de Clayjel ennek ellenére sem szakítottuk meg a
szemkontaktust.
– Hát, amíg nektek ez így jó... Na, akkor majd találkozunk – felelte
Daniel kelletlenül. Gyorsan odafordultam hozzá.
– Köszi, Danny! Majd hívlak – ígértem.
Daniel rám mosolygott.
– Oké, majd beszélünk.
Még egy gyanakvó pillantást vetett Clayre, azzal elsétált.
Clay kinyújtotta a karját, és megragadta mindkét kezemet. Magához
húzott, és én boldogan engedtem neki.
– Annyira sajnálom, Maggie! Nem is tudod, mennyire – suttogta.
Átkarolt, szorosan a melléhez simultam. Arcomon éreztem a dzsekije
érdességét. Lehunytam a szemem.
– Csak tényleg nem értem, hogy mit tettem – feleltem halkan.
Éreztem, ahogy a testén remegés fut át.
– Te semmit! Csak én, meg a hülye frusztrációim. Láttam, hogy egy
másik sráccal beszélgetsz... hozzáérsz... és elborult az agyam. Úgy
félek, hogy elveszítelek, hogy beleőrülök! – hadarta. Megmarkolta a
tarkómat, arcát a hajamba temette.
Elhúzódtam és felnéztem az arcába. Látszott rajta, hogy szenved, és
ez fájt.
– Nem viselkedhetsz így, valahányszor szóba állok egy fiúval, Clay.
Az égvilágon semmi értelme, plusz kicsit ijesztő is. Én veled vagyok!
Csak veled! Nem tudom, hogyan értessem ezt meg veled! – esedeztem,
arcát a két kezem közé fogva. Lehunyta a szemét, egyik kezét az

150
enyémre tette, a szájához húzta és belecsókolt a tenyerembe.
– Tudom! Komolyan! Soha nem akarnálak megijeszteni. Soha! –
nyögte. Úgy festett, mint aki alig tud uralkodni magán.
Szörnyű volt ennyire szétcsúszva látni őt. Újra közel hajoltam, és
gyengéden szájon csókoltam.
– Szeretlek, Clay – suttogtam, ajkam az övén.
Tágra nyílt a szeme a csodálkozástól. De egy pillanattal később a
szenvedést boldog elégedettség váltotta fel az arcán. Száját az enyémre
tapasztotta, keze kétségbeesetten kapaszkodott a testem minden
pontjába, amit csak ért.
– Én is szeretlek, Maggie! Istenem, annyira szeretlek! – fuldokolta.
Egymásba kapaszkodtunk, próbáltunk olyan közel kerülni egymáshoz,
amennyire csak lehetséges.
– A tiéd vagyok, Clay – súgtam, míg az arcomat, a nyakamat, a
hajamat csókolta.
– Az enyém – mordult fel, és újra birtokba vette az ajkaimat.

151
 12. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NAPOK enyhén szólva is feszültségben teltek.

Clay újra velem és a barátaimmal ebédelt. A Jake miatti kiborulása
másnapján ügyetlenül megkövette a barátaimat a viselkedése miatt.
Rachel elfogadta a bocsánatkérést; tudtam, főleg rám való tekintettel.
Daniel tartózkodó maradt vele szemben, de eltelt egy újabb hét, és
mintha a távolságtartása enyhült volna valamicskét. Próba jellegű
fegyverszünet állt be kis társaságunkban; végre fellélegezhettem kicsit.
Már-már túlzás volt, amennyire Clay tepert, hogy bebizonyítsa,
mennyire kedves és szerető barátom is ő nekem. Majdnem mindennap
találtam egy gyönyörű rajzot tőle a szekrényemben. Mind pillangót
ábrázolt, változó részletgazdagsággal. Egyik hihetetlenebb volt, mint a
másik.
Amikor rákérdeztem, miért kizárólag lepkéket rajzol, gyengéden
szájon csókolt.
– Azért, mert melletted szabadnak érzem magam – ennyit felelt. A
szívem azonnal elolvadt, mint a fagyi a napon. Hogy lehet ennyire
romantikus valaki?!
Az ebédnél újra felhozta az ötletet Lisa nyaralójáról. Tudtam,
mindent megtesz, hogy jobb belátásra bírja Rachelt és Danielt magával
kapcsolatban. Barátaimat mintha kevésbé hozta volna lázba a téma, mint
először, de azért némi könyörgés után végül elismerték, hogy akár jól is
elsülhet a dolog.
Kétségbeesetten reméltem, hogy a Lisánál töltött hálaadás összébb
húzza majd a barátaim és köztem tátongó és egyre mélyülő szakadékot.
Tudtam jól, nem túl boldogok attól, hogy együtt vagyunk Clayjel.
Tudtam azt is, hogy aggasztja őket, hogy talán túl gyorsan ugrunk fejest
ebbe az egészbe. És azzal is tisztában voltam, hogy egy pillanatra sem
feledkeznek meg róla, micsoda indulatokra képes Clay.
És ez rosszulesett. Mert úgy éreztem, igyekezzen Clay bármilyen
keményen, hogy meggondolják magukat vele kapcsolatban, a
véleményük rendíthetetlen marad. Legyenek bármilyen szívélyesek is
vele szemtől szemben.
152
 Agresszívan védelmezni kezdtem a kapcsolatunkat. Nem tűrhettem,
hogy bárki vagy bármi veszélybe sodorja, ami köztünk van. Olyan érzés
volt, mintha egy jégtömböt próbáltam volna megtartani, ami lassan
olvadozva elfolyik az ujjaim között. A boldogság, amit akkor éreztem,
amikor épp minden rendben ment, sosem volt tartós, próbálkozhattam
bármivel. Mert a rossz dolgok mindig ott leselkedtek a közelben, készen
arra, hogy elsöpörjenek az útból minden mást.
Lassan minden megmaradt reményem arra, hogy ez a helyzet
megváltozhat, a közös vakációnkban volt. Ügy tűnt, Clay is izgatottan
várja, és jó volt látni, hogy végre valamiért lelkesedni tud.
Hogy a nyomasztó sötétséget végre igazi, kézzelfogható boldogság
váltja fel.
– Te komolyan nagyon várod már, hogy menjünk, igaz? – kérdeztem
tőle egyik nap, suli után. A szobámban voltunk, az ágyamon feküdtünk.
Sok rimánkodásba került, hogy Clay megint eljöjjön hozzánk. És igen,
tisztában voltam vele, hogy ezzel megszegem a szüleim
tízparancsolatát, de biztosan tudtam, hogy még legalább két óra hosszat
lesznek távol, így bőven lesz időnk egymásra, mielőtt gyorsan el kell
pucolnia. Igazság szerint a szüleim fenyegetése sem tudott távol tartani
tőle. Annyira kétségbeesetten igyekeztem rendbe hozni a dolgokat
kettőnk között, hogy ezért hajlandó voltam mindent kockára tenni.
Clay az oldalára fordult, lába az enyémen, ahogy egymásba
gabalyodva feküdtünk ott. Felkönyökölt, lenézett rám. Megcirógatta a
hasamat, amitől csiklandósan mocorogni kezdtem.
– Igen, tényleg várom. Azért annak örülök, hogy végül jön mindenki
– felelte halkan, és engem szíven ütött a hangjában bujkáló keserűség.
Tudta, mit gondolnak róla a barátaim. Nem volt hülye. Bántott a dolog,
az ő nevében is. A mi nevünkben. Nem könnyítette meg a dolgunkat ez
a helyzet. De a könnyű út úgysem volt a miénk soha.
Hirtelen felültem, Clayt is meglepve. Átvetettem a lábam a csípőjén
és hozzádörgölőztem. Fejét hátravetette a párnámra, tekintetében a
bánat egy pillanat alatt átadta a helyét a vágynak.
– Ha ilyeneket csinálsz, nagyon hamar elszabadulhatnak az indulatok
– fenyegetett kihívóan, mindkét kezével végigsimított az oldalamon.
– Nee! – kuncogtam.

153
 Nevetve magához húzott és megcsókolt.
– Hmm... cseresznyeízed van – mormogta, szája az enyémen.
– Köszönd a szájfényemnek! – cuppogtam látványosan. Clay újra
elnevette magát – nagyot dobbant tőle a szívem –, és még hosszabban,
még alaposabban megcsókolt.
– Köszönöm, szájfény – morogta érzékien, és ajkai a nyakamra
vándoroltak. Felült, combjaimmal a dereka körül, és magához szorított.
– Gondolj csak bele, Meg! Egy egész éjszaka kettesben! Olyan
régóta vágyom már erre... – suttogta elfúló hangon, és végigcsókolt a
kulcscsontomtól a fülemig.
– Na, a tipikus pasi, csak a farkával tud gondolkodni! – szóltam
vissza, nyersebben, mint terveztem.
Jól van, Maggie, ügyesen lehúztad a hangulatot a vécén – szidtam
magam gondolatban.
Clay vigyorgott: nem úgy tűnt, mintha fennakadt volna a
szóhasználatomon.
– Dehogyis! Gondolkodom én más dolgokkal is. Például a
kezemmel.
Azzal határozott mozdulattal benyúlt a pólóm alá, nekem pedig
elakadt a lélegzetem, ahogy a mellemhez ért.
– Meg az ujjaimmal – súgta a fülembe, és hüvelykujjaival cirógatni
kezdte a mellbimbómat, amitől hirtelen forróság öntötte el az ölemet.
– ... És a számmal is.
Bekapta a fülcimpámat. Felnyögtem. Esküszöm, ha akarja, ott és
akkor az övé vagyok.
– Jaj, istenem, hát mit csináljak veled?
Clayt láthatóan mulattatta, hogy az ajkai érintése nyomán teljesen
kikelek magamból. Kapkodva rángatni kezdtem a ruháját nagy
igyekezetemben, hogy megszabadítsam tőle.
– Például segíthetnél – javasoltam frusztráltan, és újból
megkíséreltem lehúzni róla a pólót a fején át. Ő csak nevetett,
elhúzódott, és cuppanós csókot nyomott a számra.
– Lassíts, kis tigris! Ne itt! Pláne, hogy mikor legutóbb itt jártam,
apád majdnem kibelezett. Pedig akkor csak aludtunk.
Na, nem, ennyivel nem ússza meg! Makacsul kigomboltam a

154
farmerét, és épp csak egy centire csúsztattam alá a kezem.
– Biztos ez, Clayton? Tényleg abbahagyjam?
Tovább kalandozott a kezem, közben a másikkal lassan lecsúsztattam
a cipzárt is.
Clay mély torokhangon felmordult, feje hátrahanyatlott, ahogy
megtaláltam, amit kerestem. Ingerlően végigsimítottam az ujjaimmal,
csípője elemelkedett az ágytól. Önkéntelenül elmosolyodtam a
győzelmem felett érzett büszkeségtől. Aztán megfogta a kezem, és
kihúzta a nadrágjából.
– Te egy nagyon, nagyon gonosz nőszemély vagy, Maggie Young,
hogy így hergelsz – mondta incselkedve. Gyengéden leemelt magáról,
és begombolta a sliccét.
Átgurultam a másik oldalamra, megragadtam egy párnát, és
hozzávágtam.
– Á, béna vagy! – csúfolódtam. Clay elkapta a párnát, és visszadobta.
– Nem vagyok, csak nem akarok „olyan” lenni – közölte. Értetlenül
vontam össze a szemöldököm.
– Milyen? – kérdeztem. Clay nagyot sóhajtva felült.
– Olyan, aki csak az alkalomra vár, amikor nincsenek otthon a
szüleid, hogy megrontsa a kislányukat a gyerekkori ágyában. Tudod, aki
lesben áll, mikor vetkőztethet le. Voltam már olyan, és pont elég volt
egy életre.
Oké. A józan eszemre hallgatva hálás lettem volna neki mindezért.
Tudtam, azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy többet jelentek neki
annál, mint hogy a szüleim házában szeretkezzen velem.
De abban a pillanatban csak azt voltam képes felfogni, hogy előttem
már csinálta pontosan ugyanezt, más lányokkal. Velem meg nem teszi
meg. Ettől rém dühös lettem. Mi a baj velem? Nem vagyok elég jó
ahhoz, hogy ilyen intim helyzetbe kerüljön velem? Pedig nyilvánvaló,
hogy azelőtt enyhén szólva nem volt válogatós.
Hátat fordítva megigazgattam a ruhámat, a helyére húztam a
melltartómat, és összefogtam a hajam.
– Meg... – szólalt meg mögöttem Clay csendesen. Lenyúltam a
padlón heverő spanyolkönyvemért, és kinyitottam. Clay felült
mellettem.

155
 – Maggie! Ne légy dühös! Ne már!
Elvette a könyvet az ölemből. Mozdulatlanul bámultam tovább a
kezemre.
Megalázva, és ami még rosszabb, elutasítva éreztem magam.
– Figyelj már ide!
Felpillantottam Clay aggodalmas szemébe.
– Mit tettem, hogy így nézel rám?
Buta, fogalmatlan kölyök! Elvörösödtem.
– Szóval már egy csomót szexeltél. „Csináltad” csajokkal. De velem,
a barátnőddel, nem csinálod. Jól értelmezem a helyzetet? – kérdeztem
merev arccal.
Félresimította a hajamat a homlokomból.
– Jaj, te buta kislány! Honnan jött ez az óriási önbizalomhiány?
El akartam húzódni, mert felhúzott, hogy pont az önbizalomhiányt
hányja a szememre, amikor abban speciel ő a rekorder. De gyorsan
elkapott a karomnál, és kényszerített, hogy ránézzek.
– Amit ezelőtt tettem, az egy másik élet része volt. Más ember
voltam. A lehető legtávolabb valakitől, akivel együtt akarnál lenni,
pláne mint barátnő.
Tiltakozni kezdtem. El akartam mondani, hogy legyen akármilyen,
akkor is szeretném, de elhallgattatott.
– Nem, figyelj rám, Maggie! Nem voltam jó ember. Beteg voltam és
függő a lehető legrosszabb dolgoktól. Úgyhogy igen, voltam lányokkal.
Sokkal. De egyikük sem jelentett semmit. Azok a csajok csak
kihasználtak. Én meg arra használtam őket, hogy végre érezzék valamit.
De minden hazugság volt. Mert gyűlöltem őket. És magamat. Semmi
nem számított igazán, míg téged meg nem ismertelek.
Szenvedélytől izzó pillantással nézett a szemembe. Visszafojtottam a
lélegzetem.
– Maggie, amikor szeretkezünk, annak különlegesnek kell lennie.
Többnek, mint egy gyors menet, mielőtt hazaérnek a szüleid. Mi ennél
jobbat érdemlünk. Azt akarom, hogy utána egész éjjel ölelhesselek,
amíg elalszom. Azt akarom, hogy tökéletes legyen együtt.
Istenem, a szavai szinte lángra lobbantottak! Volt valaha két ember,
aki nálunk jobban szerette egymást?! Szavakba önteni is képtelen

156
voltam, mennyit jelentünk egymásnak.
– Szeretlek – leheltem. Mióta először kimondtam, azon kaptam
magam, hogy képtelen vagyok abbahagyni. A nap minden percében
éreztetni akartam vele, mennyire fontos nekem.
– Istenem, Maggie! – súgta közel hajolva, és vadul megcsókolt. –
Mindennél jobban szeretlek! Az egész lényemmel – tette hozzá.
Ennyi, kész vagyok. Újból rávetettem magam. Ajkunk összeforrt,
kapkodtuk a levegőt.
– Csak egy nagyon picit! Kérlek, mindegy, mit, csak legyen valami!
– kérleltem, szám még mindig az övén. A kezem alatt éreztem a
száguldó szívverését, ahogy hozzásimultam.
Mivel képtelen volt női csáberőmnek ellenállni, Clay becsúsztatta a
kezét a pólóm alá, a mellemig. Ujjai a mellbimbómmal játszottak,
amitől mintha apró áramütések sorozata indult volna meg a testem egy
nagyon érzékeny pontja felé, a combjaim között. Csók közben
felnyögtem, és Clay mintha csak erre várt volna. A hátam mögé nyúlva
kikapcsolta a melltartómat. Aztán, míg én igyekeztem nem
belegondolni, milyen könnyen és gyakorlottan megy ez neki, lehúzta
rólam a felsőt melltartóstul. Kicsit feszengeni kezdtem, amiért ilyen
hirtelen közszemlére kerültem. Megpróbáltam eltakarni magam, de Clay
nem hagyta, elhúzta a kezem a mellemről. Csillogott a szeme.
– Olyan gyönyörű vagy! – súgta rekedten, aztán lehajtotta a fejét a
mellemhez, és addig csókolt és nyalogatott őrjítő lassúsággal, míg úgy
éreztem, belehalok a gyönyörbe az érintésétől.
Remegő kézzel kigomboltam az ingét, és lehúztam róla. Clay szája
visszatért az enyémhez, amint a meztelen bőrünk összesimult.
– Annyira kívánlak, Clay! Kérlek! Muszáj! – suttogtam fátyolos
hangon, míg Clay ajkai újra a fájdalmasan vágyakozó mellbimbóim felé
indultak.
Egy pillanatra azt hittem, győztem. Clay lassan kigombolta a
farmerem, én pedig a csípőmet megemelve segítettem készségesen a
hozzáférést. Becsúsztatta a kezét, és tenyerét a bugyimon keresztül az
alatta lévő forró nedvességre szorította.
Még soha senki nem ért hozzám ilyen intim módon azelőtt. Apró
kortyokban nyeltem a levegőt, attól tartottam, rögtön hiperventilálok.

157
 Clay ujjai megindultak a bugyim széle felé. Arra, ahová olyan
kibírhatatlanul kívántam. Nedves szája megfeszült az enyémen, ahogy
próbálta nem elveszíteni a fejét.
Ekkor a lehető legborzalmasabb hang ütötte meg a fülemet. A
bejárati ajtó csapódása. Basszus!!! Megjöttek a szüleim! Az órára
pillantottam, és rémülten vettem észre, hogy már el is telt a két óra.
– Jézusom! El kell tűnnöd innen! A szüleim élve felnyársalnak, ha itt
találnak!
Kapkodva visszavettem a melltartómat – tutira kifordítva –, és
magamra rántottam a felsőmet. Clay gyorsan begombolta az ingét, és
belebújt a cipőjébe.
– És hogy jutok ki innen? – kérdezte pánikközeli hangulatban.
Kinéztem az ablakon. Az egyetlen út a tetőn át vezet, aztán le az öreg
tölgyfán. Ujjammal mutattam az irányt.
– Muszáj lesz arra menned! – sziszegtem, és tolni kezdtem az ablak
felé.
Claynek mintha földbe gyökerezett volna a lába. Hallottam a szüleim
motoszkálását a konyhában, és ahogy anyám apámnak valami viccén
nevet. Egy percen belül elindulnak felfelé értem.
– Gyorsan!!! – suttogtam kétségbeesve. Clay szeme csészealj
nagyságúra nyílt.
– Most mi van?! – kérdeztem sürgetően.
Mire vár még?
– Halálos tériszonyom van – suttogta vissza. Összeszorítottam a
szemem, próbáltam elfojtani egy ingerült sóhajt. És ezt csak most
mondja?!
Visszaléptem az íróasztalomhoz, lerogytam a székre. Clay úgy nézett
rám, mintha hivatalosan is elment volna az eszem.
– Most meg mit csinálsz?! Ki kell jutnom innen! Apád ki fog nyírni!
Clay közel járt az idegösszeomláshoz. Megadóan felemeltem
mindkét karom.
– Hát, ha az ablakon keresztül nem mégy, a főbejáraton tuti nem
foglak tudni kicsempészni anélkül, hogy észrevegyenek. Úgyhogy akár
úgy is tehetünk, mintha valami ártatlan dolgot művelnénk itt, és tartjuk a
hátunkat, bármivel is jönnek.

158
 Újra felvettem a spanyolkönyvet, és a házihoz lapoztam benne.
A szemem sarkából megláttam a tükörben a kipirult arcomat és
csillogó szememet, és tudtam, kétség sem férhet hozzá, hogy mit
csináltunk épp. De mi mást tehetnék?
Clay leroskadt a padlóra.
– Apád már így is utál. Miért is ne adjunk neki újabb okot rá?
Olyan szomorú és beletörődő volt a hangja, hogy legszívesebben
ráhúztam volna egyet apámra, amiért miatta így érez. Bátorítóan
rámosolyogtam.
– Nem is utál – hazudtam. Felvonta a szemöldökét, egyértelműen
jelezve, hogy nem vette be a hantát. – Na, jó, lehet, hogy nem annyira
szeret. De hogy utálna, az erős kifejezés – ismertem el. Bárcsak
mondhattam volna valami mást, csak hogy jobban érezze magát!
Ekkor hallottam meg, hogy valaki jön felfelé a lépcsőn.
– Maggie May? Ott vagy?
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Legalább csak anyám, és nem az
apám.
– Itt! – szóltam, és a szememmel intettem Claynek, hogy viselkedjen.
Diszkréten az ölébe húzott egy párnát, arra meg a törikönyvét. El kellett
fojtanom az elégedett mosolyomat, hogy ilyen hatással vagyok rá.
– Hoztunk kínait, ha kérsz...
Anyámnak a torkára forrt a szó, ahogy a szobámba benézve meglátta
Clayt a padlón. Ő felnézett, és félénk mosollyal odaintett neki.
– Jó napot, Mrs. Young!
– Hát, szia, Clayton!
A hangja fagyos volt, és olyan pillantást vetett rám, amitől egy
gyengébb idegzetű ember biztosan szívrohamot kapott volna. Eddig
nem volt baja Clayjel. De láttam az arcán, hogy az összes baráti érzelme
a múlté.
– Azt hittem, tisztában vagytok a szabályokkal azzal kapcsolatban,
hogy szabad-e kettesben lenni itt fenn, amikor nem vagyunk itthon –
mondta, és hangjából egyértelműen kihallottam egy komoly
szobafogság ígéretét.
Egy pillanatra körülvett bennünket a lebukás kínos csendje.
– Bocs, anya... Tudom... Fel kellett jönnöm a géphez a spanyol házi

159
miatt. Csak pár perce vagyunk itt. Gond egy szál se – feleltem tettetett
nyegleséggel. Kicsit kezdett zavarni, milyen jól megtanultam hazudni a
szüleimnek. Azelőtt mindig őszinte voltam velük. Most a bűntudat
szinte lyukat égetett a gyomromba.
De azért egyenesen anyám szemébe néztem, és erősen szuggeráltam,
hogy higgyen nekem. Clay csendben gubbasztott a földön, és csak akkor
motyogott el egy bocsánatkérést, amikor befejeztem a magyarázkodást.
Anyámon látszott a vívódás. Tudtam, hogy hinni szeretne nekem,
hogy minden úgy történt, ahogy elmondtam, de következetesnek kell
maradnia a szabályok terén.
– Hát, nem örülök neki. Clayton, nem akarom, hogy többé felgyere
ide, amikor sem én, sem Maggie apja nincs itthon. Ez érthető?
Clay nagyot nyelt, és bólintott.
– Értem, asszonyom.
Szerettem volna ott helyben elsüllyedni. De anyám még nem végzett.
– Nem tudom, nálatok hogy szokás, de itt nem pártoljuk, ha két
fiatal, pláne, ha járnak is egymással, kettesben marad egy hálószobában.
Emlékszem még, milyen volt a te korodban, amikor a tomboló
hormonok miatt nem mindig tudja az ember, mikor kell behúzni a
kéziféket.
Jézus atyaúristen.
– Anya!!! – kiáltottam fel elborzadva.
Anyám felém fordította szigorú tekintetét.
– Te pedig, ifjú hölgy, viselni fogod a következményeit annak, hogy
semmibe vetted a szabályainkat. Bármi okod is volt rá.
Anyám szeme köztem és Clay között cikázott.
– Apáddal a konyhában leszünk, vacsorázunk. Azt javasolnám, hogy
tedd ki Clayton szűrét, mielőtt apád meglátná.
Összeroskadtam a székemben a megkönnyebbüléstől. Anyám is épp
elég kemény dió, nem kell, hogy apámmal sztereóban nehezítsék meg
az életemet.
– És aztán gyere egyenesen a konyhába!
Újra fellángolt bennem a bűntudat, ahogy kihallottam anya hangjából
a dühös csalódást. Vetett egy utolsó figyelmeztető pillantást Clayre, és
lement a lépcsőn. Clay felkelt, és elpakolta a könyveit.

160
 – Hát, mehetett volna sokkal rosszabbul is – nevettem, hogy oldjam a
hangulatot.
Clay a haja függönyén át nézett rám.
– Hát, szerintem ez is pont elég gáz volt – felelte szomorúan.
Annyira nem szerettem, amikor ilyen volt. Belefájdult a szívem.
Odaléptem hozzá, átöleltem, és az orrom az övéhez dörgöltem.
– Ne is törődj velük! Mindennel bajuk van – mormoltam, hátha kicsit
segítek a helyzeten.
Viszonozta az ölelést, és apró puszit nyomott a számra.
– Nem, most már anyád is utál. Értem én. Folyton elszúrok mindent
velük.
Hátralépett, és a vállára dobta a hátizsákját. Megérintettem a karját.
– Ne menj el így felhúzva, Clay! Ne már! Olyan jól éreztük
magunkat. Ne hagyd, hogy elrontsák!
Kissé túl kétségbeesetten próbálkoztam. De úgy gyűlöltem, amikor a
hatalmába keríti ez a sötét hangulat! Féltettem.
Érezve az aggodalmam, rám mosolygott. Csak egy picit, de azért
mosolynak mosoly volt.
– Csak szeretném, ha minden jól sikerülne veled, Meg. Tökéletes
barátod akarok lenni. Azt akarom, hogy a szüleid szeressenek, ne pedig
tüzet okádjanak, valahányszor együtt vagyunk.
Majdnem elsírtam magam a mély bánat miatt, ami a hangjából
érződött.
– De nekem nem kell a tökéletes, Clay! Nekem te kellesz.
Clay az enyémnek támasztotta a homlokát, és lassan megcsókolt.
– Úgy szeretlek! És szeretnék olyan lenni, amilyet érdemelsz.
A gyomrom dobott egy hátraszaltót.
– Te vagy a mindenem. Nekem te vagy az egész világ – suttogtam az
ajkára. Abban a pillanatban tudtam, hogy így is van. Követném Clayton
Reedet a világ végére is, ha úgy akarja. Egy pillanatig még nem
mozdultunk, magunkba szívtuk a boldogságot, amit csakis egymástól
kaphatunk meg.
De aztán, túl hamar, Clay elhúzódott.
– Na, jó, csempéssz ki innen, aztán majd hívlak.
Kézen fogtam, és együtt leosontunk a lépcsőn, közben a szívem

161
majd’ kiugrott a padló minden egyes nyikordulására. A konyhából
kihallatszott a szüleim beszélgetése, és tudtam, hogy jók vagyunk.
Halkan kinyitottam az ajtót, és kitereltem Clayt. Dobtam utána egy
csókot, ő meg úgy tett, mintha elkapná. Kuncogva becsuktam az ajtót,
de csak miután meggyőződtem róla, hogy leért a kocsibeállónkról.
Azután a konyha felé vettem az irányt. Ahogy végighaladtam a
folyosón, mintha csak a halálsoron lettem volna.

162
 13. FEJEZET

SZÜLEIM FELNÉZTEK, AHOGY BELÉPTEM A KONYHÁBA.

Apa barátságosan rám mosolygott.
– Na, mi újság, Maggie, csibém?
Anyámra pillantottam, és egy pillanat alatt egész picire zsugorodtam
a sötét tekintete súlya alatt. Tehát bár nem árulja el apának, hogy Clay
fent volt nálam, ezek szerint ez nem jelenti azt, hogy más módon nem
kapok büntetést. Például hogy lassú tűzön perzsel a megrovó
pillantásával.
– Hozz egy tányért, és egyél a sajtroppancsból, mielőtt anyád az
egészet felfalja! – viccelődött apám, amiért anya egy jó erős karon
csípéssel jutalmazta.
– Martin, ha téged hallgat az ember, azt hihetné, hogy valami falánk
disznó vagyok – mondta szemrehányóan. Tudtam, hogy a
rosszkedvének semmi köze apához, hozzám viszont annál több.
Kivettem egy üdítőt a hűtőből.
– Igyál inkább tejet vagy vizet a helyett a cukros lötty helyett! – szólt
oda anyám élesen. Elkaptam apám pillantását, amit felé vetett. Nem
értette, miért a hirtelen támadt ingerültség velem szemben. Alapesetben
tiltakoztam volna, de most éreztem, hogy nem lenne bölcs dolog. Így
visszatettem az üdítőt, és elővettem egy poharat a konyhaszekrényből.
Teletöltöttem a csapnál, és leültem a konyhaasztalhoz. Apa arrébb húzta
a lo meines és édes-savanyú csirkés dobozokát, hogy elférjen a
tányérom.
– Na, milyen volt a suli? – kérdezte derűsen. Gyorsan anyámra
pillantottam, de ő épp a telefonján nézte az e-mailjeit.
– Jó. Ötös alá lett az irodalombeadandóm – jelentettem be, hátha az
enyhít valamit a légkörön. Apa megpaskolta a kézfejemet.
– Ügyes vagy, Maggie! Pont olyan okos és szép vagy, mint a jó öreg
apád.
Akaratlanul is elmosolyodtam apa bókján, és ettől csak még
rosszabbul éreztem magam amiatt, hogy nem vagyok vele őszinte.
Anyám felnézett a telefonjából.
163
 – Igen. De az okosság önmagában nem helyettesíti a józan észt,
nemde? Az is fontos, milyen döntéseket hoz az ember. Ugye, Maggie? –
kérdezte célzatosan.
Na, de jó. Most szenvedhetek végig egy kettős értelmű beszélgetést,
remélve, hogy apám nem vágja le. Bólintottam, és teletömtem a számat
csirkével. Apa repetát szedett a lo meinből, és megpróbálta elvenni a
roppancsokat anyám elől. De ő mosolyogva biztonságba helyezte őket
az asztalon, olyan messze, ahol apám nem érhette el. Sosem tudott
sokáig haragudni apára. És ez tulajdonképpen nagyon szép dolog volt
kettőjük között.
– Ügyes próbálkozás, Martin! – szólt. Apám elnevette magát, és
figyelmét újra a vacsorája felé fordította. Szó nélkül ettünk egy darabig.
Kínos volt, de közel sem annyira, mintha végig kellett volna szenvedni
valami kamu csevegést. Végül apa azt kérdezte:
– Na, és van valami tuti terved hálaadásra? Csináltok valami zrít a
bandával?
Félrenyeltem a rizst.
– Tuti? Bandával? Zrít?! Megint a szlengszótárat olvasgattad, apa?
Hogy közel kerülj a fiatalokhoz, meg minden? – húztam.
– Hé! Én menő vagyok! Tökre vágom a fiatalok dolgait meg minden!
– kuncogott apa, és valamiféle bandajelet próbált formálni a kezével,
teljesen sikertelenül. Addigra röhögőgörcsöt kaptam.
– Elég! Nem bírom!
Látszott apán, hogy örül, hogy végre át tudott törni a köztünk lévő
elviselhetetlen feszültségen. Még anya is nevetett. Kicsit megenyhült a
légkör, ahogy óvatosan válaszolgattam apa kérdéseire. Tudtam, hogy
nem árulhatom el, mit tervezünk Clayék üdülőjében. Ezért gyorsan
rögtönöznöm kellett egy történetet, ami fedezni fog. Valamit, amit
simán bevesznek majd.
– Hát, Rachel áthívott, hogy aludjak náluk szombaton. Olyan igazi
csajos estére. Tudjátok, kifestjük egymás lábkörmét, elmegyünk
megnézni az új Brad Pitt-filmet. Mostanában nem sokat voltunk együtt
rendesen.
Apám lenyelte a falatot és bólintott.
– Jól hangzik. Jöhetek én is? Úgyis ráférne a lábkörmeimre valami új

164
árnyalat.
Mosolyogva nemet intettem. Anya hallgatott.
– Mostanában nem sokat látom Rachelt és Danielt, annyit vagy
Claytonnal. Már kezdenek hiányozni.
Na, basszus, helyben vagyunk. Apa a gondolataiba mélyedt, ami
sosem jelent jót.
– Igaza van anyádnak, Maggie. Már jó régóta nem csináltál semmit
egyik barátoddal sem. Tudod, nem jó, ha mindig csak Clayjel vagy.
Egyszerűen nem egészséges dolog így bezárkózni – fejtette ki végül a
véleményét.
Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa, és rögtön védekező
álláspontra helyezkedtem.
– Mindennap találkozom velük, apa! Mintha Clayjel teljesen
elszeparálódnánk, és nem szólnánk senkihez! Jaj, ne már!
Apa arcáról megrökönyödést olvastam le. Akkor vettem észre, hogy
felemeltem a hangom. De nagyon kezdett elegem lenni belőle, hogy
folyton mentegetőznöm kell a kapcsolatunk miatt.
– Csak aggódunk érted, kicsim – szólt apám szelíden. Hevesen
gesztikulálni kezdtem.
– De mégis mi miatt kellene aggódnotok, az istenért?! Még mindig
jók a jegyeim, mindig hazaértem időre. Szerintem nem vagyok olyan
nagyon rossz gyerek.
Egyenesen anyám szemébe néztem, amikor ezt mondtam, kihívóan,
hogy vajon rám mer-e cáfolni. Elkomorodott.
– Senki nem állítja, hogy rossz gyerek vagy, Maggie. Higgadj le!
Van valami ezzel a „higgadj le!” dologgal, ami pont az ellenkezőjét
váltja ki belőlem. Indulataim a tetőfokukra hágtak.
– Hát, ez most már tényleg röhejes! – motyogtam, lecsapva a
villámat.
– Na, erről beszélünk! Irracionálisán viselkedsz, amikor arról a fiúról
van szó. Teljesen lefoglalja minden figyelmedet, és minden mást
elhanyagolsz az életedben – vádolt anyám. Felugrottam az asztaltól.
– Fogalmatok sincs róla, miről beszéltek! Szeretem őt. Jók vagyunk
együtt.
Apám arca lilára vált.

165
 – Szereted őt? Tizenhét éves vagy! Azt sem tudod, mi az a szerelem!
Fantasztikus, most már apám is felhúzta magát. A viselkedésem nem
segít kifejezetten a helyzeten. Anya békítőén apa karjára tette a kezét.
– Ez nem szerelem, Maggie May. Ez megszállottság, és nem
egészséges. Teljesen beleéled magad egy gimis kalandba, ami nagy
valószínűséggel nem fog tovább tartani néhány hónapnál. Ne légy már
ennyire éretlen! – mondta anyám, mélyen megbántva a szavaival.
Egyenesen a lelkembe gázolt! Sosem hittem, hogy ilyen nyers is tud
lenni.
– Kösz szépen, anya! Ettől most tényleg baromira jobban érzem
magam.
Dacosan karba fontam a kezem. Anyám az ölébe ejtette a kezét, és
megkereste a tekintetemet.
– Szerintem el kéne egy kicsit távolodnod ettől a fiútól. Hogy lásd,
mit tesz veled, hogyan hat ki a többi kapcsolatodra. Nem hiszem, hogy
jót tesz ez neked.
Ez a szép a szülői tiltásban: most jobban kívántam Clayjel lenni, mint
bármikor. A szüleim nem voltak valami ászok a tinédzser psziché
dolgaiban.
– Na, én elhúztam.
Azzal kirohantam a konyhából, és egyenesen a táskám felé
iramodtam, ami az ajtó mellett lógott. Anyám szorosan a sarkamban
haladt.
– Mégis mit képzelsz, hova mész? – kérdezte. Addigra eltűnt a harag
a szeméből, már csak az aggodalmat láttam rajta.
Ellágyultam, felé fordulva megöleltem.
– Tudom, hogy apa és te szerettek és jót akartok. De előbb-utóbb el
kell jutnunk arra a pontra, amikor egyszerűen bíztok az
ítélőképességemben.
Anyám megdörzsölte a halántékát, mintha belefájdult volna a feje a
makacsságomba.
– Mindig is megbíztam az ítélőképességedben, Maggie. Mostanáig.
Ez a fiú megváltoztatott téged. Mintha mindentől eltávolodnál, őt
kivéve. Ijesztő ilyen fanatizmust látni tőled.
Kinyújtottam felé a karom, és újra átöleltem. Szorosan tartott,

166
simogatta a hajamat.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy átölelve tartson, ahogy mindig
is tette. Néhány pillanat elteltével kibontakoztam a karjaiból.
– Kérlek szépen, hogy ne félts engem! Becsszóra minden rendben.
Nem foghatsz mindent Clayre. Ő már az életem egy nagyon fontos
része. És azt akarom, hogy ezt elfogadd. Ahogy már el is fogadtad –
emlékeztettem. Elborult az arca.
– Az azelőtt volt, hogy rájöttem, milyen lazán sutba vágod a
szabályainkat és minden mást, csak hogy vele lehess.
– Nem gondolod, hogy túlreagálod kicsit a helyzetet? – kérdeztem,
remélve, hogy értelmesen meg tudjuk beszélni a dolgot. Megrázta a
fejét.
– Igyekeztem elfogadni a kapcsolatotokat. Tudtam, hogy apád nem
örül neki, de én melletted akartam állni. De tudom, mi folyt ott a
szobádban, mielőtt hazaértünk. Nem vagyok hülye.
Elvörösödtem zavaromban anyám fürkésző pillantása alatt.
– Apáddal megmondtuk, hogy ne menjen fel. Ezelőtt soha nem
szegted meg a szabályainkat. De most... majdnem mindig megteszed.
Kivonod magad a közös vacsorák alól, elhanyagolod a barátaidat,
ellenszegülsz apádnak, amikor megkér, ne legyetek Claytonnal a
szobádban, ha nem vagyunk itthon. Kezdenek elszabadulni az indulatok,
úgyhogy annyit szeretnék, hogy lásd tisztán, mibe is keveredsz.
Szörnyű volt látni a könnyeket anyám szemében, de tudtam, nem
fogom tudni megadni neki a megnyugtatást, amire igazán vágyik.
– Kérlek, anya! Csak bízz bennem! Engedd, hogy meghozzam a
magam döntéseit! Eddig is így volt! – kérleltem. Sóhajtva a fülem mögé
simított egy hajtincset, mint ahogy kiskoromban.
– Megpróbálom. A te kedvedért. De ne arra használd, hogy
meggondolatlanságokat csinálj, amik kihathatnak az egész életedre. A
tiniterhesség nagyon is létező dolog.
Összerándultam.
– Anya, de komolyan: lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg?
Anyám a lehető legszigorúbb pillantással felelt.
– Maggie May Young, tisztában vagyok vele, hogy a tinédzserek
szexelnek. Láttalak Claytonnal. Felismerem a szexuális feszültséget, ha

167
találkozom vele. Apád és énköztem is volt belőle elég, amikor
összejöttünk.
Öklendezést mímeltem.
– Fúj, anya! Meg akarsz ölni?
Megcirógatta az arcomat.
– Csak ne csinálj hülyeséget, és akkor megpróbálok megbízni
benned. Csak kérlek, ne kelljen megbánnom!
Szavai vészjóslóan visszhangzottak a fülemben. Miért támadt
hirtelen rossz előérzetem? Kihúztam magam, és olyan őszintén, ahogy
csak tudtam, rámosolyogtam.
– Nem fogod. Most viszont megyek egy kört a kocsival. Esetleg
beugrom Danielhez vagy ilyesmi.
– Rendben, de vidd a telefonodat is, és fél tíz előtt itthon légy!
Hétköznap van.
Felvettem a táskámat, és gyors puszit nyomtam az arcára.
– Jövök nemsoká. Szeretlek!
Kisiettem az autómhoz, és beszálltam. Vagy tíz perc, sötét indie
rockkal körített vezetés után odaértem, ahová valószínűleg eredetileg is
indultam: Clayhez.
Óvatosan bekopogtam. Clay nagynénje, Ruby rám ijesztett, amikor
lendületesen kitárta az ajtót.
– Maggie! – köszöntött vidáman, és azonnal levendulaszagú felhőbe
burkolt, ahogy megölelt. A szokásos hippi cucca volt rajta: foltvarrott,
áttetsző, harangujjas blúz és hosszú, levélmintás szoknya, ami félig
eltakarta mezítlábát. Égővörös haját kiengedte, zöld szeme csillogott. Ő
volt a legőszintébben jóindulatú ember, akivel valaha találkoztam, és
imádtam érte, hogy annyira szereti Clayt.
– Gyere be, kincsem!
Becsukta mögöttem az ajtót, és a nappali felé terelt. Barátnője, Lisa a
számítógépnél ült; szigorú, egyenes vonalú orrára fekete keretes
szemüveget biggyesztett. Lisa a szó klasszikus értelmében „férfias nő”
volt. Fekete haját rövidre nyírva viselte, és férfiruhákat hordott. Kicsit
félelmet keltő jelenség volt annak, aki nem ismerte. De ahogy rám
mosolygott, amikor beléptem, arca egészen kedves vonásokat öltött.
– Nem is tudtuk, hogy átjössz, Maggie! Jó, hogy itt vagy! – szólított

168
meg reszelős hangján. Viszonoztam a mosolyát, és egy karosszékbe
dobtam a táskámat.
– Csak autóztam, és gondoltam, beugrom Clayhez.
Ruby megszorította a vállamat.
– Nem most jött el tőletek, alig egy órája? – cikizett. Elnevettem
magam.
– Hát, de – feleltem szégyenlősen.
– Óóó, az ifjú szerelem... Emlékszel még, milyen volt, Ruby? –
kuncogott Lisa. Ruby átvágott a szobán, és szerelmesen szájon csókolta
a barátnőjét.
– Még mindig tudom, Lis – suttogta a fülébe.
Olyan édesek voltak együtt! Lerítt róluk, hogy nagyon szeretik
egymást. Ruby felegyenesedett.
– Kérsz teát? Csináltam egy tök jó málnás-búzacsírás keveréket,
majd meglátod, milyen eszméletlen jól kipucolja az aurádat!
Lisa Ruby háta mögött figyelmeztetően megrázta a fejét.
– Ne...! – tátogta, nehogy véletlenül elfogadjam.
Elfojtottam a kuncogást.
– Hát, ööö, koszi, Ruby, de most nem. Inkább felmennék Clayhez, ha
nem baj.
Ruby hessegető mozdulatot tett a kezével.
– Persze, menj csak! Csak kövesd a depis gót rockot – nevetett.
Mielőtt elindultam felfelé, még egyszer megöleltem. Imádtam, hogy
Lisával együtt ilyen lazák. Semmi idióta szabály, hogy nem mehetnek
lányok Clay szobájába, és nem hinném, hogy bajuk lenne akkor sem, ha
történetesen magunkra csuknánk az ajtót. Jó érzés volt, hogy végre
felnőtt számba vesznek.
Már hallottam is a Thirty Seconds to Marsot a folyosó végéről. Clay
dobhártyarepesztő hangerőn bömböltette a zenét. Hogy hogy nem
süketült még meg, arról fogalmam sincs. Alig vártam, hogy láthassam,
és meggyőződjek róla, hogy nincs semmi baja amiatt, ami nálunk
történt. De főleg muszáj volt, hogy megcsókoljam, hogy hozzáérjek.
Belöktem a szobája ajtaját, és vártam, hogy a szemem hozzászokjon
a sötétséghez. Az egyetlen, halovány fényforrás az asztali lámpája volt.
Ki tudtam venni Clay alakját az íróasztalnál, háttal ült nekem.

169
 Fogalma sem volt róla, hogy ott vagyok. Úgysem hallott volna
semmit a zene robaján keresztül. Görnyedten, fejét leszegve ült.
Körbejárattam a szemem a szobáján. Annyira róla árulkodott
minden! Sivár, a tulajdonosáról nem sok mindent eláruló berendezés.
Szürke falak, sötétkék ágytakaró. Egy tévé a tölgyfa komódon. Sehol
egy fénykép vagy dísztárgy, ami megmutatná, ki is lakik ott.
De a szoba túloldalán, mindentől elkülönítve, ott volt egy sáv a falon,
az íróasztal fölött, amit teljesen beborítottak a fehér lapok. Tudtam,
hogy Clay rajzai azok. Volt, ami ceruzával, mások tollal készültek, de
volt köztük szénrajz is. Állattanulmányok, hidak rajzai. Vagy akár olyan
apró dolgoké, mint egy kis virág. Néhol emberek portréi, akiket
jártában-keltében látott a városban. És végül ott volt vagy tucatnyi rajz
rólam.
Zavarba jöttem, amikor először szembesültem egy rólam készült
képével. Hiszen kizárt, hogy olyan szép legyek, amilyennek ő ábrázolt.
De önkéntelenül is jólesett, hogy ilyennek lát engem.
Minden egyes képet lendületes, de aprólékos vonalakkal rajzoltak. És
többet elárultak a személyiségéről, mint bármilyen poszter vagy
bútordarab. Mintha arra a pici felületre sűrítette volna az egész lényét.
Mintha csak attól tartana, túlságosan közlékeny lesz.
A magnóhoz léptem, és lehalkítottam a zenét. Clay riadtan letűrte a
ruhaujját. A válla fölött hátranézett, arcán idegen pánik tükröződött.
– Meg! Mit csinálsz te itt?
Hallottam, hogy nehezére esik egyenletes hangon megszólalni.
Elkomorodva figyeltem, ahogy megragad egy zsebkendőt, és valamit
felitat. Azonnal felébredt bennem a gyanú.
– Látni akartalak.
Nagyon is feltűnt, hogy Clay meg sem próbál közeledni hozzám, ami
szokatlan volt. Általában rögtön hozzám siet és szenvedélyesen
megcsókol. Határozottan az az érzésem támadt, hogy megzavartam
valamit, amit nem lett volna szabad látnom.
– Egy órája találkoztunk. Mondjuk telefonálhattál is volna – mondta
tettetett könnyedséggel. A kacaj, ami utána következett, teljesen
hamisan csengett.
– Ja, bocs! Nem tudtam, hogy időpontot kell kérnem, ha át akarok

170
jönni – feleltem tompán, és elindultam felé. Clay felugrott, és rácsapta a
fedelet egy kicsi fadobozra.
– Félbeszakítottam valamit? – kérdeztem, az íróasztalán nyomok
után fürkészve.
Clay megragadta a csuklómat, és az ágyhoz húzott.
– Jaj, dehogyis! Csak zenét hallgattam.
Idegesnek tűnt, ami tovább szította a gyanúmat. Kapkodó ujjakkal
begombolta az ingujját, ami amúgy soha nem volt szokása.
Vajon mit rejtegethet?
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem, mert nem tetszett a
hozzáállása.
Clay arca ellágyult, szelíden nézett rám.
– Nem, ne menj el! Mindig jó, ha látlak – felelte gyengéden, és a
karjaiba vett.
Hagytam, hogy magához szorítson és arcát a hajamba temesse.
– Olyan jó illatod van. Mint az almás pitének.
Orrát a fülem mögötti érzékeny pontra nyomta, majd finoman
megcsókolta a bőrömet.
Testem, mint mindig, most is azonnal reagált, de ellenálltam a
vágynak, hogy átadjam magam neki.
– Aha, a samponom. Szóval, csak zenét hallgattál?
A kérdés a levegőben lógott köztünk egy darabig. Elhúzódtam tőle,
és az íróasztalhoz mentem, ahol eddig ült. Próbáltam diszkréten
átvizslatni mindent, amit ott láttam. Csak a tankönyvei voltak ott meg
néhány papírfecni. És az a kis fadobozka. Rátettem a kezem a tetejére,
mire Clay azonnal mellettem termett.
Kezét az enyémre tette, véget vetve a nyomozásomnak. Két
tenyeremet a mellkasára fektette. Éreztem a szívverését a kezem alatt.
Beleégett a bőrömbe, mint egy tetoválás.
– Aha... Szüneteltem kicsit a matek házi alatt. Már kezdtem teljesen
belehülyülni – felelte, és maga felé kezdte húzni az államat.
Tartottam magam, nem hagytam, hogy megcsókoljon. Nem fogja
azzal a csábító szájával elterelni a figyelmemet.
– Hát, elég furán viselkedsz. Mintha rejtegetnél valamit – mondtam a
lényegre térve. Nem volt szokásom kerülgetni a forró kását. Éreztem,

171
ahogy egy picit megfeszül, de rögtön tudatosan el is engedi magát. A
kezemnél fogva az ágya felé húzott, és leült. Feltornázta magát a
párnáig, és nekidőlt. Mutatóujjával csalogatni kezdett, és mellé még az
ellenállhatatlan mosolyát is bevetette.
– Gyere, feküdj ide mellém, Maggie! – dorombolta. Ja, hogy nem
játszik tisztességesen. Teszi itt nekem a szexistent, hogy abbahagyjam
végre a faggatózást. Nos, hát egy pillanatig sem dőlök be neki. A
szememet forgatva ugyan, de azért csak lefeküdtem mellé. Micsoda egy
gyenge nőszemély vagyok!
– Ne higgye, hogy nem látok át a trükkjein, Mr. Reed – szóltam,
amikor csókot nyomott a fejem tetejére.
– Elég átlátszó, mi? Hát bocs, hogy nem tudok másra gondolni, mint
hogy újra levegyem rólad azt a felsőt – mondta Clay érzékien búgó
hangon, és a pólóm szegélyével kezdett játszadozni. Rácsaptam a
kezére.
– Ne csináld! – kuncogtam, míg az ujjai lassan araszoltak a ruhám
alatt.
Játékosan a karjába könyököltem, és megdermedtem, amikor
felszisszent. Azonnal korrigálta az arckifejezését, de késő volt, már
láttam.
– Jól vagy? – kérdeztem felülve. Így közelebbről észrevettem, hogy a
szokásosnál kicsit mintha sápadtabb lenne, a tekintete pedig
egyértelműen megtörtnek látszik.
– Persze – lehelte, és újra felém nyúlt.
Ekkor vettem észre a pici vörös foltot a ruhaujja alján.
– Az micsoda? – kérdeztem, és megérintettem az ujjam hegyével.
Nedvességet éreztem. Clay odapillantott, és elhúzta a karját.
– Ja, az? Semmi. Biztos festék vagy ilyesmi.
Egészen az ágy szélére húzódott.
Festék? Nem hinném.
– Nekem nem tűnik festéknek – jelentettem ki, és megpróbáltam
visszahúzni a karját, hogy alaposabban megvizsgálhassam. Clay
elkomorult, és elrántotta a karját, ezúttal durván.
– Mi ez, a spanyol inkvizíció? Megmondtam, hogy semmi bajom.
Na, figyelj, elég sok a házim, mi lenne, ha reggel találkoznánk?

172
 Leült az íróasztalhoz és elővette a matekkönyvét, határozottan
elzárkózva minden további kommunikációtól.
Elvettem tőle a könyvet, mire felnézett rám, arcán félreérthetetlen
haraggal.
– Mi a franc?! Dolgom van, menj szépen haza!
Megráztam a fejem. Nem fog elriasztani a pokróc modorával.
– Nem lehet, Clay. Most szépen elárulod, mit rejtegetsz, mégpedig
azonnal – mondtam nyersen, bár tudtam, ez csak fokozza az indulatát.
– Semmit nem rejtegetek. Ne legyél hülye! – felelte, és
meggondolatlanul a könyve után kapott. Valami mozdult a
félhomályban. Ahogy közelebb hajoltam, láttam, hogy vér csöpög a
jobb kezéről.
Elakadt a lélegzetem.
– Basszus, te vérzel! Hadd nézzem!
Még mielőtt megakadályozhatta volna, villámgyorsan odafordítottam
az asztali lámpát, és felrántottam az inge ujját. Elborzadtam a látványtól.
Összefüggő vérpatak csordogált végig a karján.
– Semmiség, Maggie.
Megpróbálta visszahúzni a ruhaujját, de a hangjában pánik csengett.
– Ez rengeteg vér, Clay! Muszáj megnéznem. Lehet, hogy kórházba
kell menned!
Erőszakkal kigomboltam és levettem az ingét.
Nem tudtam uralkodni az elborzadó arckifejezésemen a nagyon mély
és precíz vágások láttán a jobb karján.
– Jézusom... – leheltem, aztán gyorsan felkaptam egy csomó
zsebkendőt, és a sebekre szorítottam. Bekapcsolt a robotpilóta,
gondolkodásra nem volt idő. Kisiettem a fürdőszobába, gézlapokat,
alkoholt és kötözőpólyát szedtem össze, aztán visszamentem Clay
szobájába velük. Ő meg sem mozdult, mintha gyökeret eresztett volna.
Már nagyon erősen vérzett.
– Basszus, Clay, ez nagyon nem néz ki jól! Lehet, hogy össze kell
varrni. Megyek, szólok Rubynak – indultam az ajtó felé.
– Ne, Maggie, ne szólj neki, légyszi! – könyörgött. Visszafordultam
hozzá.
– Orvoshoz kell menned. Komolyan beszélek.

173
 Clay elvette tőlem a gézt, és a sebekre nyomta. Aztán körbetekerte a
pólyával, és a kezével leszorította.
– Nem lesz baj. Majd eláll a vérzés – mondta, mint aki tapasztalatból
beszél. Felkavarodott a gyomrom.
– Ezt te csináltad magaddal, igaz?
Clay nem felelt, rám sem nézett. Felemeltem a hangom.
– Válaszolj, az istenedet! Te csináltad ezt?
Clay elfintorodott.
– Halkabban, ha kérhetem!
Megkerült, és becsukta az ajtót.
– És mit használtál, Clay?
A hangom már jéghidegen csengett. Clay megadóan felsóhajtott.
Felnyitotta a fadoboz tetejét az íróasztalán, és elővett egy
borotvapengét. A vére ott csillogott rajta. Megborzongtam az undortól.
Kikaptam a kezéből a pengét, kinyitottam az ablakot, és kihajítottam.
Dühös, zaklatott és rémült voltam.
Hogy volt képes ezt tenni magával?!
Clay feltűnően nyugodt maradt, mivel éppen rajtam volt a sor, hogy
kiboruljak. Visszabotorkáltam hozzá, és megérintettem a mellkasát.
Élesen beszívta a levegőt, ahogy az ujjaim végigsiklottak a bőrét
keresztül-kasul szántó sebhelyeken. Nézni is fájt, mit tett magával.
– Miért csinálod ezt? Azt hittem, szeded a gyógyszert – suttogtam, és
hátrálni kezdtem. Clay lehunyta a szemét.
– Attól még fáj, Meg. Folyamatosan. Még a gyógyszerrel is. Az sem
csodaszer, tudod – felelte élesen, kinyitva a szemét.
– Ez nagyon ijesztő, Clay! Nem tudom, mit is kéne most csinálnom.
Teljesen szét voltam esve, ráadásul súlyosan megbántva éreztem
magam, ami elég önző dolog volt abban a helyzetben.
Azt hittem, hogy boldog, hogy boldoggá teszem. De nyilvánvaló,
hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy segíteni tudjak rajta. Nagyon is
kevés. És ettől megszakad a szívem.
– Neked segítség kell – mondtam a végsőkig kimerülten. Clay keserű
kacajjal felelt.
– Megvolt, papírt is kaptam róla.
Durván magára rángatta az ingét. Ujjai reszkettek, ahogy

174
begombolta.
– Hát pedig valamit akkor is tenned kell. Ruby és Lisa tudja, hogy
megint ezt csinálod? – kérdeztem. Clay arca elsötétült.
– Nem, és ne merészeld elárulni nekik! – figyelmeztetett
fenyegetően, Kihúztam magam.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, Clay! Csak féltelek. Lehet, hogy
tudniuk kellene róla.
Clay megrázta a fejét.
– Mit tehetnének? – motyogta szívbemarkoló szomorúsággal.
Olyan elveszettnek látszott. Annyira a végsőkig elgyötörtnek.
Hogyan is hihettem, hogy segíthetek rajta? Hogy egyedül
megbirkózom ezzel? A problémái, mindaz, amire szüksége van, annyira
túlmutat azon, amire én képes vagyok!
– Nem megy. Nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak. Nem
tudok segíteni rajtad, ha te nem akarsz saját magadon segíteni –
mondtam magától értetődően.
Clay egy pillanatig nem mozdult, aztán átvágott a szobán.
– Ebben tévedsz. Nap mint nap megmentesz. Te vagy az egyetlen
dolog, ami boldoggá tesz. Rajtad kívül nincs másra szükségem.
Annyira szenvedélyesek voltak ezek a szavak; éreztem, ahogy
magával ragad a meggyőződése.
– De hát még mindig vagdosod magad – ellenkeztem, igyekezvén
legyűrni a Clay-féle ködöt, ami mindig elhomályosítja az
ítélőképességemet.
– Ez csak egyszeri alkalom volt. Esküszöm. Csak ideges voltam
amiatt, ami a szüleiddel volt. Hogy nem vagyok olyan, amilyennek
lennem kellene, hogy jó legyek neked. Kicsit befordultam. De most,
hogy itt vagy, már jól vagyok. Jól vagyunk. Becsszóra.
Már megint ez a szó. Becsszóra.
Pontosan ugyanezt mondtam én is anyámnak, amikor biztosítottam,
hogy nem lesz semmi bajom. Hogy Clay is jól van. Micsoda rohadt
hazugság!
És most Clay szóról szóra ugyanezt állítja. Ő is hazudik? Minek
egyáltalán bármit is mondani, ha annyiszor csupa hazugság az egész?
Tudtam, hogy nem kellene ennyiben hagynom a dolgot. Clay beteg.

175
Szakemberhez kell fordulnia. Rubynak tudnia kell róla, min megy
keresztül. Ehelyett hülye fejjel hagytam, hogy átöleljen, lehelete az
ajkamat csiklandozza, ahogy közel hajol. Annyira szeretem. De vajon
ennyi elég?
– Szeretlek, Maggie. Csak rád van szükségem – mormolta, ajka az
enyémre tapadt, és megfeledkeztem minden másról.
Buta, buta kislány!

176
 14. FEJEZET

A HÁLAADÁST MEGELŐZŐ MÁSFÉL HETEM valamiféle furcsa

kötéltáncban telt. Továbbra is minden szabad percemet Clayjel
töltöttem, ami miatt aztán hazudni kényszerültem a szüleimnek arról,
mit is csinálok valójában és kivel. Még mindig nem csináltak titkot a
Clay iránti ellenszenvükből, és ezen látszólag semmi nem is
változtathatott.
Úgy éreztem, a külvilág rosszallásának árnyékában telik az életem. A
szüleimében, Rachelében, Danielében. Láttam abból, ahogy rám néztek.
Kihallottam a rejtett utalásaikból, amikor megszólallak. Tettessék
bármennyire, hogy csak féltenek, ez nem változtat a lényeken, miszerint
azt akarják, hogy elfelejtsem Clayt és a kapcsolatunkat. Hogy
visszataláljak a régi önmagamhoz.
Na, hát ez nem fog megtörténni. Mert azóta megváltoztam, és nem
akartam többé az a lány lenni, aki Clay előtt voltam. Unalmas egy
fruska volt. Közömbös a világgal szemben. Az a lány nem tudta, milyen
valakit önmagánál is jobban szeretni.
Már nem volt szimpatikus az a lány. Ő már a múlté.
A jövőm pedig, minden hibája ellenére, Clay. Akár egyetért ezzel a
családom és a barátaim, akár nem. És őszintén szólva ez utóbbi nem is
tudott érdekelni.
De nem tudtam túllépni a kimondatlan dolgok okozta feszültségen
kettőnk között. Clay karja begyógyult a vagdosás után. Próbáltam
kikerülni a csúnya hegeket, amikor összebújtunk. Nem akartam arra a
rémisztő helyre gondolni, ahová Clayjel együtt zuhantam.
Nem hoztuk többet szóba. Egyszer sem. Néha már a nyelvem hegyén
volt a kérdés a vagdosásról. Szerettem volna többet tudni arról, mi vált
ki belőle ilyesmit. Meg akartam érteni ezt a sötét oldalát is. Ha egyszer
szeretem őt, szeretnem kell a személyisége minden aspektusát. De
gyáva voltam. Ehelyett inkább tudomást sem vettem a problémáról,
homokba dugtam a fejem, mint a közmondásos strucc.
A mániás depressziónak és a borderline személyiségzavarnak azért
177
utánanéztem a neten egyik este, amíg Clay hívására vártam. Nem sokat
tudtam a pszichés betegségekről, mivel Clay előtt senkit sem ismertem,
aki ilyenben szenvedett volna.
Amikor olyanokat mondott, hogy ciklusok és mánia, fogalmam sem
volt, miről beszél. Úgyhogy leültem, elhatározva, hogy legalább egy
részét megfejtem a barátomat körüllengő rejtélynek.
Néhány kattintás, és szavak kezdtek pörögni a szemem előtt.
Mániákus és depresszív periódusok. Emelkedett hangulat. Hipománia.
Na jó, ennyi elég is a bipoláris dologból, nézzük azt a borderline
valamit. Hát, az se sokkal jobb. Mondatok ötlöttek a szemembe társas
kapcsolatokban tanúsított labilitásról és túlzott szenvedélyességről,
kétségbeesett menekülésről a magány elől.
Indokolatlan dührohamok. Öngyilkosságra való hajlam.
Bezártam a böngészőt. Képtelen voltam tovább olvasni. Megint csak
a struccpolitika. Minél kevesebbet tudok, annál jobb.
Azóta állhatatosan kerültem Clay vagdosós szokásának és a mentális
állapotának említését. Csakhogy attól, hogy nem beszéltem róla, még
folyamatosan az járt a fejemben. De Clay normális viszonyt akar, hát
legyen, megkapja. Mindez azt jelentette, hogy nem adhatom át magam a
feketeségnek, ami azzal fenyegetett, hogy mindkettőnket elnyel.
Clay a maga részéről a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozottságra
törekedett. Elvitt moziba, minden reggel elhozta nekem a kedvenc
kávémat. Gyönyörű rajzok és érzelmes versek árasztották el a
szekrényemet. Ő lett a készséges és figyelmes pasi mintaképe. És még
megszállottabban ragaszkodtunk egymáshoz. Már-már testi szükségletté
vált, hogy egymással tereljük el a figyelmünket a félelmeinkről.
Csókjaink kétségbeesetten szenvedélyesek, kezeink türelmetlenebbek
lettek, ahogy próbáltuk kiszorítani a kínzó gondolatokat a fejünkből
néhány órára, amíg együtt vagyunk. De semmi nem törölhette el az
igazságot, ami összeállt a fejemben. Hogy ez az egész a lehető
legszörnyűbb módon fog végződni. Mintha az életem időzített bomba
volna, ami bármikor felrobbanhat.
Újabban felriadtam éjszakánként. Szörnyű rémálmok szakították meg
a pihenésemet. Nem emlékeztem az összesre. Csak hogy a legtöbben
Clay elhagy, és én nem tehetek ellene semmit. Az idegeim pattanásig

178
feszültek. Ez a néhány sötét óra, mielőtt újra láthattam Clayt, volt a
legszörnyűbb. Nem hagyott visszaaludni az aggodalom, hogy ő mit
csinálhat épp.
Tudtam, hogy mindez nem tesz jót nekem. Tudtam, hogy a
szüleimnek igaza lehet. De épp akkora szükségem volt Clayre, mint
neki rám. Ebben a szimbiózisban léteztünk, ahol a szívünk csak
egymásért vert, és levegőt is csak a másiktól kaphattunk.
Vajon minden első szerelem ennyire hatalmas? Visszagondoltam,
amikor Daniel és Kylie végigbénázta a kapcsolatukat, én meg
vigyorogtam rajtuk, hogy mennyire röhejesek. Bárcsak felfogtam volna,
mennyire nehéz is a felszínen maradni, amikor ennyi érzés húz le a
mélybe!
Rávettem Rachelt, fedezzen, hogy elmehessünk a nyaralóba. Nem
örült neki, hogy hazudnia kell a szüleimnek. Nagyon erős bűntudata
volt, tartottam is tőle, hogy nem lesz képes sokáig jó pofát vágni a
dologhoz. Többnapi könyörgés után végül beleegyezett, csak hát
tudtam, ez is egy újabb strigula Clay ellenében. De muszáj volt, hogy
vele legyek, csak mi ketten. Egy teljes éjszaka, amikor együtt lehetünk!
Mennyeien hangzott.
Ahogy közeledett az utazás napja, még az egyébként vonakodó
barátaim sem tudták titkolni izgalmukat, hogy végre kiszakadnak kicsit
a megszokott rutinból. Daniel megkérdezte Claytől, meghívhatja-e Rayt
és Clare-t is, ő pedig beleegyezett. Nagy kő esett le a szívemről. Abban
reménykedtem, hogy Ray és Clare jelenléte semlegesíti majd a
feszültséget, ami egyébként rányomná a bélyegét a hétvégére.
Így mindenki az őrült bulit tervezgette, én pedig élveztem a Clay és a
barátaim között újonnan kialakult cinkosságot.
Az ünnep simán lezajlott, jó volt elkölteni egy meghitt vacsorát a
szüleimmel. Még arra is vállalkoztam, hogy elmenjünk a plázába fekete
pénteken. Hagytam, hogy anyám rábeszéljen néhány új ruhára. Kaptam
egy-két nadrágot és felsőt, és az új, nőiesebb fegyvertártól kissé
felébredt a lányos énem is.
Amíg anyát lefoglalta a fehérneműválogatás a Victoria’s Secretben,
megragadtam a lehetőséget, hogy magamnak is keressek valamit. Jól el
kellett bújnom anyám elől, amíg összeválogattam néhány csipkés bugyit

179
és hozzá illő push-up melltartót. Magam elé tartottam egy szett áttetsző
fehérneműt, és elképzeltem, ahogy Clay leveszi rólam. Felforrt a vérem.
Ennyi, ezek velem jönnek. Suttyomban kifizettem őket, és elrejtettem az
élénk rózsaszín szatyrot a táskámba.
Szombat reggel Rachel átjött, hogy segítsen pakolni az útra.
Megcsodálta az új cuccaimat, rögtön le is stoppolta a félvállas fekete
topot, amit anya talált nekem. Hetek óta először éreztem a régi
meghittséget kettőnk között. Meggyőződésem volt, hogy pont ez az este
kell még nekem a boldogsághoz. Nemcsak Clay miatt, hanem azért is,
mert esélyt kapok, hogy helyrehozzam a kapcsolatomat a barátaimmal.
– Anyukádnak nem semmi az ízlése, Meg! – jegyezte meg Rachel, és
gyorsan begyömöszölte a fekete topot a hátizsákjába. Közben
megtaláltam az extraszűk farmeremet, és azt is elcsomagoltam.
– Hát, ja, sokkal jobban öltözködik, mint én – ismertem el, közben
pedig áttúrtam a fehérneműs fiókom tartalmát, kiválogatva a bugyikat és
melltartókat, amiket még tegnap néztem ki az útra.
– Fú, te és Clay... kettesben... egész éjjel... Biztos, hogy kész vagy
erre? – kérdezte Rachel, és abból, ahogy az ajkát rágcsálta, láttam, hogy
ideges.
– Pszt! – szóltam rá, és becsuktam a szobám ajtaját.
– Bocsi! – mondta Rachel valamivel halkabban.
– Nem tudom, Rach. De azt igen, hogy szeretem, és ő is engem.
Lesz, ami lesz – feleltem határozottan. Rachel a körmét piszkálta.
– Hát, semmit nem kell csinálnod, amit nem akarsz. Ne hagyd egy
srácnak se, hogy elhitesse veled, hogy de, oké?
Tudtam, mire akar kilyukadni. Nem volt agysebészet kitalálni, hogy
azt akarja mondani, attól tart, Clay majd rákényszerít, hogy lefeküdjek
vele. Ha tudná, hányszor állt meg éppen Clay, mielőtt a dolgok
komolyra fordultak volna!
– Tudom. Nem fogok csinálni semmit, amit nem akarok –
biztosítottam. Rachel bólintott, jelezve, hogy szavamon fog. Miért van
az az érzésem, hogy nem hisz nekem?
– Ez most komoly, Rach. Szeretem – mondtam neki, és leültem az
ágyra. Rachel leült mellém, átkarolt és a fejét a vállamra hajtotta.
– Tudom, Maggie. És nagyon örülök, hogy rátaláltál erre az érzésre.

180
 Szavai őszintén csengtek, éreztem, ahogy a megkönnyebbülés
szétárad a gyomromban. Közelebb bújtam hozzá.
– Köszi! – feleltem, aztán egy darabig hallgattunk.
– És mi van veled meg Daniellel? Jó fogtok viselkedni a hétvégén? –
kérdeztem, vállammal kicsit meglökve. Rachel felmordult.
– Én jól, ha ő is – felelte tömören. Belecsíptem a karjába.
– Tudom, hogy haragszol rá. Megbántott. Tudom, hogy milyen nehéz
ügy „úgy” nyitni valaki felé. De Danielnek fontos vagy. Lehet, hogy
csak nem volt jó az időzítés. Ne mondj még le róla! Titeket az ég is
egymásnak teremtett.
Rachel vállat vont.
– Nem tudom. Ha két percnél hosszabb időre képes lenne
megfeledkezni Kylie-ról, akkor talán igazad lenne.
Sajnálni kezdtem, mert ez volt az igazság.
– Ráadásul, bár most elég hülyén vannak a dolgok köztünk, attól még
az egyik legjobb barátom. És hiába álmodozom arról, hogy több is lesz
köztünk, nem akarom tönkretenni a barátságunkat – tette hozzá,
vágyakozással a hangjában.
– Tudom. De a legjobb párkapcsolatok barátságként indulnak –
feleltem, és ráhúztam a cipzárt a táskám tartalmára. Rachel újból vállat
vont.
– Komolyan nem tudom elképzelni, hogy Daniel valaha mást lásson
bennem, mint egy barátot. Basszus, úgy gondolta, hogy farkunk van!
Elnevettem magam, mert az az egykori beszélgetés nagyon is tisztán
élt az emlékezetemben. De ami engem illet, tudtam, hogy Danielre azért
nagyon is hatással van Rachel. Láttam, hogy nézett rá, amikor meglátta
a csillogó rózsaszín ruhában az őszi bálon. És azt is, mennyire lesújtotta,
amikor Rachel haragudott rá. Egyértelműen érez iránta valamit. A nagy
kérdés csak az, hajlandó lesz-e lépni is valamit az ügy érdekében.
– Hát, mindenesetre szerintem túl rövid az élet, hogy egy „talán”
elbizonytalanítson, és ne tegyünk semmit – mondtam neki egyszerűen.
– Nahát, de filozofikus lettél hirtelen! Tiszta Gandhit csinált belőled
a nagy szerelem – felelte Rachel a szemét forgatva.
Nevetve a vállamra vetettem a teletömött sporttáskámat, és elin-
dultam lefelé a lépcsőn.

181
 Még akkor is nevettünk, amikor befordultunk a konyhába. Anya a
pultnál ült egy bárszéken, és a laptopján gépelt valamit.
– Mi olyan vicces, lányok? – kérdezte mosolyogva.
Megráztam a fejem.
– Semmi, anya – vetettem oda flegmán.
– Szervusz, Rachel! Na, kiterveltétek már, mi jót fogtok csinálni
este? – kérdezte anyám, Rachel felé fordulva.
Rachel nyelt egy nagyot, és gépiesen bólintott.
– Igen, nyolcra moziba megyünk. Tetszik tudni, arra az új Brad Pitt-
filmre, amit most kezdtek játszani. Annyira jól néz ki! Még ha kicsit
öreg is. De, ugye, kit érdekel, ha valaki közben így néz ki? És ő meg
Angelina Jolie olyan egy álompár!
Oldalba böktem Rachelt, hogy megszakítsam az ideges szóáradatot.
Becsukta a száját, és fájdalmasan anyámra mosolygott. Olyan nincs,
hogy anya ezt bevegye! Annyira nyilvánvaló, hogy nem mondunk
igazat!
De a tinik istene kegyes volt hozzánk aznap. Anyám csak bólintott,
bár kicsit furán nézett Rachelre.
– Hát, jó, érezzétek jól magatokat! Maggie, a mobilod megvan? –
kérdezte. Elővettem a kabátzsebemből és meglóbáltam az orra előtt.
– Szeretlek! Holnap találkozunk.
Azzal visszafordult a laptopjához, hogy folytassa a... mit tudom én,
mit, amit épp csinált.
Igen!!! Szabad vagyok! Vissza kellett fognom magam, hogy ne
rohanjak, mert ki akartam jutni a házból, még mielőtt meggondolja
magát.
Amikor végre a kocsiban ültünk, Rachel nagyot fújt.
– Bakker, egy pillanatra azt hittem, lebuktunk!
– Ja, tudom. Pláne a nagyszerű monológod után a csodálatos Brad
Pittről. Még sose láttam senkit, aki ilyen bénán hazudik!
Rachel kifújta a frufruját a homlokából.
– Akkor talán nem kellett volna rákényszerítened – felelte élesen.
Itt az ideje egy kis jól irányzott smúzolásnak.
– Mindent nagyon köszi, Rachel! Komolyan, te vagy a legjobb
barátnő, akiről egy magamfajta csitri csak álmodhat – rebegtettem felé a

182
szempillámat.
Rachel morcosán felnevetett.
– Jól van már, befoghatod!
Azzal bekapcsolta a rádiót, véget vetve a beszélgetésnek.
Tíz perc múlva odaértünk Clayékhez. Daniel, Ray és Clare már várt
ránk. Épp Rubyval és Lisával beszélgettek a verandán. Clare felénk
integetett, amikor rákanyarodtunk a felhajtóra. Leparkoltunk és
kiszálltunk.
– Mindenki kész? – kérdeztem, alig palástolva a boldog izgalmamat.
Clayhez léptem, és futólag átöleltem, majd üdvözöltem Rubyt és Lisát
is.

183
 Lisa egy kulcsot lóbált a kezében.
– Nesztek, gyerekek! Érezzétek jól magatokat! Fát találtok felvágva,
és van egy kisbolt kábé ötpercnyire. Jók legyetek, vigyázzatok
magatokra!
Clay elvette Lisától a kulcsot, és megölelte nénje barátnőjét.
– Köszi, Lis! Te vagy a legjobb!
Mi is csatlakoztunk a köszönetnyilvánításhoz, aztán szétváltunk
kocsik szerint. Rachel, Clay, Daniel és én beültünk Rachel autójába,
Ray és Clare pedig a fiú terepjárójával követett bennünket.
Clayhez bújtam a hátsó ülésen, fejem a vállára hajtottam.
Megcsókolta a fejem búbját, és összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.
Boldogan felsóhajtottam. Hetek óta nem voltam ennyire nyugodt.
A Franklin-tó csak háromnegyed órányi autóútra volt. Épp elég
közel, hogy ne kelljen egy egész napot az utazásra szánni, de elég
messze ahhoz is, hogy vakációnak érződjön.
Indulás után egy darabig érződött némi feszültség az autónkban. De
kicsit később, miután mindenki elhelyezkedett és felengedett, tudtunk
végre úgy beszélgetni, hogy nem tűnt annyira kínosan erőltetettnek.
Rachel és Daniel továbbra is tartotta a távolságot, de még rajtuk is
látszott, hogy igyekeznek jól érezni magukat. Meg mertem volna
esküdni, hogy egyszer még egy mosolyt is láttam átsuhanni Daniel
arcán.
Clay és Rachel a közös irodalomórájukról beszélgettek. Daniel
végeláthatatlanul magyarázott valamit a kosárcsapatról. Hetek óta
először mintha valamiféle normalitás érzése szállt volna meg bennünket,
és kis fájdalommal vágott belém a felismerés, hogy mennyire
hiányoztak már. Észre sem vettem, mennyire eltávolodtam tőlük, amíg a
Clayjel való kapcsolatommal voltam elfoglalva. Nem is tudom, mikor
beszélgettem úgy Daniellel utoljára, hogy a téma nem az én érzelmi
hullámvasútra hasonlító szerelmi életem lett volna. És ez szomorú.
Elhatároztam, hogy ezt orvosolni fogom még az est folyamán.
Clay egész úton el sem engedte a kezem. Hüvelykujja a tenyerem
finom bőrét cirógatta, amitől mintha apró szikrák pattogtak volna a
gyomromban. Orrát fel-le dörgölte a nyakamon, és a fülembe
duruzsolta:
– Szeretlek, kicsim!
Cserébe megszorítottam a kezét, az egész belsőm táncolt az
izgalomtól, hogy ennyire közel érezhetem magamhoz.
Végül Clay kinézett az ablakon, és egy lehajtó felé mutatott előttünk.
– Itt kéne lemenni – mondta Rachelnek, jobbra, egy keskeny földút
felé intve.
– Biztos, hogy bírja ezt az én kocsim? – kérdezett vissza Rachel
bizonytalanul.
Clay kuncogott.
– Nem lesz semmi baja a kocsidnak. Az első ötven méter kicsit rázós,
de utána le van döngölve az út, sima ügy lesz.
Rachel lefordult az útról.
– Na, jól van, de ha beszopom, te fizeted a szervizt – morogta.
– Nyugi már! – nyúltam előre, és bátorítóan megszorítottam a vállát.
Természetesen első dolga volt belehajtani egy hatalmas, kráter
méretű kátyúba, amitől az autó veszélyesen megbillent.
– Bazd meg!!! – szitkozódott, és visszakormányzott bennünket az út
simább felére. Daniel az első ülésen röhögött.
– Látnod kellett volna az arcodat, Rach! Megfizethetetlen!
Rachel meglegyintette a karját.
– Pofa be, Daniel, vagy mászhatsz el a házig gyalog.
– Jól van már – horkantott Daniel, de aztán csendben maradt.
Még három kilométert haladtunk az erdőben, aztán kiértünk egy
tisztásra. És ott, a dombtetőn, a szemünk elé tárult a legelképesztőbb
ház, amit valaha láttam.
– Azt a rohadt, Clay, hát nem erre számítottam, amikor azt mondtad,
hogy egy faházba jövünk! – Rittyentett Daniel.
A faszerkezetet úgy alakították ki, hogy az épület olyan legyen, mint
egy svájci nyaraló. A teljes homlokzatot ablakok borították, és nem is
egy, hanem két vastag kémény nyúlt ki a tetőből.
– Várd ki, míg bemegyünk! Hihetetlen jól néz ki – ígérte Clay, ahogy
Rachel behajtott a ház oldalához épített, két parkolóhelyes garázsba.
– Nem is tudtam, hogy Lisa megengedheti magának az ilyet –
szóltam Clayhez döbbenten. Benyúlt a csomagtartóba és kivette a
cuccainkat.
– Igaziból nem ő, hanem a szülei. Jól el van eresztve a családja, de
ezt a nyaralót csak Lisa használja. A többiek nagyrészt elköltöztek a
környékről, ezért ő vigyáz a házra.

185
 Ray és Clare csak ekkor szállt ki a kocsiból mögöttünk.
– Azta... ez rohadt jó – jegyezte meg Raymond. Clare nem szólt, de a
szemében ugyanaz az áhítat tükröződött, amit mindannyian éreztünk.
Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy komolyan itt fogunk
éjszakázni.
Clay elővette a kulcsot, és kinyitotta vele a garázsból a házba vezető
ajtót. Az ajtó mellett a falon a riasztópanel halkan csipogott, mikor Clay
beütötte rajta a biztonsági kódot.
– Óvatosan, itt sötét lesz! Menjünk a nappaliba! – fogott kézen Clay,
és botorkálva elindultam mögötte a homályos folyosón. Lökött egy
nagyot egy lengőajtón, felkattintott néhány villanykapcsolót, nekem
pedig elállt a szavam. A nappali, a konyha és az ebédlő egyetlen nagy
helyiséget alkotott. Az erdőre néző hatalmas ablakokkal szemben
hosszú ülőgarnitúra, jobbra impozáns terméskő kandalló. Balra
gigantikus méretű konyha: inox berendezések, gránitkő pultok és egy
pazar konyhasziget beleépített gáztűzhellyel.
Az ebédlő egyszerűen mesés volt. Az alkóvban pompás cseresznyefa
ebédlőasztal nyújtózott, fal helyett az egyik oldalon hatalmas ablak
nyílt, kilátással a tóra. Az asztal fölött üvegcsillár lógott. Az egész szint
keményfa padlóval volt burkolva, itt-ott padlószőnyeges részekkel
megszakítva.
Az ebédlőablakhoz mentem és kinéztem a tájra. Szép, napos idő volt,
a tó tükre ragyogott. A parton zárt pavilont fedeztem fel.
Clay mögém lépett, átkarolta a derekam és állát a vállamra fektette.
A pavilon felé mutatott.
– Na, ott van a jakuzzi. Majd később ki is használjuk.
Finoman megharapdálta a fülcimpámat. Kuncogni kezdtem.
– Na, ki hol fog aludni, öreg? – kérdezte Ray. Clay elengedett és
megfordult. A konyhából nyíló folyosó felé intett.
– Arra van két hálószoba, mindkettő saját fürdőszobával.
Eldönthetitek ti, ki hol akar lenni.
Kézen fogott és egy rejtett csigalépcső felé kezdett húzni, jobbra az
ebédlő zugától.
Huncutul csillogott a szeme, ahogy rám nézett.
– A miénk meg a felső szoba.
Követtem az emeletre. A lépcső egy lakosztályba torkollott. A szoba

186
alapterülete akkora volt, mint a teljes alsó szinté.
– Úristen, Clay! – leheltem elfúlva. Már megint azok az ablakok!
Csak egy fal volt fából, a többi három tiszta üveg. Mintha a szabad ég
alatt volnánk! A szoba közepén hatalmas dupla ágy. Arrébb néhány
lépcső vezetett egy süllyesztett részre: benne pezsgőfürdővel felszerelt
kád és két mosdó.
– Komolyan itt alhatunk?! Most hülyéskedsz? – kérdeztem
hitetlenkedve. Az ágyhoz rohantam és rávetettem magam, nevetve azon,
ahogy a matrac rugózva visszadob. Clay becserkészett, és látványosan
felém kúszott az ágyon, míg végül fölém tornyosult. Vigyorogva a
szemébe néztem. Annyira boldog voltam!
Ajkát az enyémre szorította, nyelve sürgetően utat tört a számba.
Felnyögtem, amikor megnyalta és finoman harapdálni kezdte az alsó
ajkamat.
– Neked csakis a legjobb jár, Maggie! – suttogta gyengéden, a
lehellete a nyakam bőrét csiklandozta, ahogy hozzám bújt. Beletúrtam a
hajába, egész testemmel hozzásimultam. Finom csókokkal hintette az
arcomat, ujjaink egymásba fonódtak.
– Komolyan hihetetlen ez a hely! Annyira köszi, hogy elhívtál! –
szóltam, miközben még szorosabban magához húzott. Ujjai hegyével
megcirógatta az arcomat és elmosolyodott.
– Tudom, hogy mostanában elég stresszes volt minden. Nem adtam
rá túl sok okot, hogy mosolyogj.
Tiltakozni akartam, de ujjai a számra tapadtak.
– Nem vagyok vak. Látom, mit tesz az életeddel, hogy együtt
vagyunk. Látom, hogy néznek rád a szüleid, a barátaid – vagyis
egyszerűen mindenki – azért, mert velem vagy. Nem nagyon adtam
nekik okot arra, hogy jó véleménnyel legyenek rólam. Akartam egy
esélyt, hogy bebizonyítsam, nem vagyok annyira rossz gyerek. Hogy a
barátaid lássák, milyen fontos vagy nekem, és hogy szó szerint a világon
bármint megtennék érted. Aztán később lehet, hogy esetleg nem úgy
gondolják majd, hogy nem kéne együtt lennünk.
Nagyon rossz érzés volt, hogy tényleg idáig jutottunk. Hogy ő is
tisztában van vele, hogy senki nem érti a kapcsolatunkat és azt, hogy
mennyit jelentünk egymásnak. Nem voltam biztos benne, hogy egyetlen
éjszaka a barátaimmal majd helyrehoz több hónapnyi kárt, de hinni

187
akartam benne és reménykedni, ahogy ő teszi.
– Szeretlek – suttogtam, és újra megcsókoltam, hogy letöröljem az
arcáról a bánatot és a fájdalmat, ami lassan állandóan ott volt.
– Ööö, skacok, van egy kis para! – kiabált fel Rachel lentről.
Clay sóhajtva hajtotta a homlokát a mellkasomra.
– Ez nem hangzik jól – jegyezte meg. Kuncogva felkeltem.
–Na, gyere, akkor nézzük, milyen monumentális vészhelyzetet kell
elhárítani!
Megigazgattam az összegyűrt szoknyámat és lesimítottam a hajam,
aztán Clayt követve visszamentem a földszintre.
Ray és Clare nem volt a konyhában, amikor odaértünk. Daniel egy
bárszéken ült a konyhaszigetre könyökölve, fejét az öklére támasztotta
és ingerültnek látszott.
– Na, mi van? – kérdeztem hozzá címezve a kérdést, mert
tapasztalatból tudtam, hogy Rachel gondjainak forrása az esetek döntő
többségében őbenne keresendő.
– Tőle kérdezd! Nekem az égvilágon semmi bajom – felelte Daniel a
szemét forgatva. Kérdőn néztem Rachelre.
– Majd én megmondom, mi a probléma. Csak egy szabad szoba
maradt! Egyetlen franciaággyal! Megmondtam Danielnek, hogy ha
úriember lenne, a kanapén aludna, de nem akar. Azt mondja, hogy hülye
vagyok! Elhiszed te ezt?! Ő mondja rám, hogy én hülye vagyok? Na, ez
azért kemény!
Rachel szeme szikrákat szórt, ahogy Danielre nézett, aki az egész
konfliktus alatt valahogy unottnak tűnt.
– Ööö, Rach, nem mintha soha nem aludtatok volna együtt Daniellel
– emlékeztettem. Rachel felszusszant.
– Ja, kábé nyolcéves korunkban. Az nem számít, oké? Mondd meg
neki, hogy aludjon a kanapén, Clay! – fordult Rachel a barátomhoz,
egyenesen a vita közepébe rángatva őt. Clay zavarba jött, tekintetével
némán kérlelt, hogy segítsem ki. Tudtam, azon aggódik, hogy a
válaszával esetleg csak még jobban feldühíti Rachelt. De írem tudtam,
mit tehetnék, így csak vállat vontam.
Clay a védjegyévé vált mozdulattal zavartan beletúrt a hajába.
– Hát, Rachel... Én igazából nem mondhatom meg, ki kapja meg a
szobát. Mármint ez tényleg olyasmi, amit nektek kettőtöknek kellene

188
eldönteni.
Rachel úgy festett, mint aki mindjárt hozzávág valamit valakihez.
– Márpedig én nem fogok a kanapén aludni! Ha annyira viszolyogsz
a gondolattól, hogy meg kell velem osztanod az ágyat, akkor akár
nyugodtan mehetsz te is oda – tette hozzá Daniel mogorván. Leugrott a
bárszékről, és felvette a hátizsákját.
– Mégis mit gondolsz, hova mész?! – szólt rá Rachel dühösen.
Daniel elindult a folyosón.
– Becuccolok a szobába. Majd jövök – vetette hátra a válla fölött.
Rachel megpördült a sarkán, és gyilkos pillantást vetett Clayre.
– És most mégis mi a francot csináljak? Talán nem kellene, hogy
kiszoruljak a kanapéra csak azért, mert ez itt egy pöcsfej!
Hátba veregettem a barátnőmet.
– Én tudom a megoldást! – súgtam a fülébe cinkosan. Rachel
érdeklődve nézett rám.
– Tényleg? – kérdezte.
– Például befejezhetnéd a kiakasztó makacskodást, és
visszahurcolkodhatnál a szobába. Nem fogsz belehalni egy éjszakába
közös ágyban.
Rachel felhorkant, felkapta az élénk rózsaszín táskáját, és Daniel
után csörtetett.
– Jobban teszed, ha a saját térfeleden maradsz, különben álmodban
levágom a golyóidat! – hallottam a kiabálását, de azt, hogy Daniel erre
mit felelt, már nem.
Clay rémülten nézett rám.
– Jó ijesztő, amikor haragszik! Nem lennék most Daniel helyében –
mondta, a hűtőhöz lépett, és kivett egy sört. Felvontam a szemöldököm.
Lenézett a kezében tartott dobozra.
– Oké, nem jó ötlet.
Rám mosolygott, aztán visszatette a sört, és inkább kivett egy palack
ásványvizet.
Egy óra múlva Raymond és Clare is előkerült a szobájából. Olyanok
voltak, mint akik most keltek egy délutáni szunyókálásból. Daniel és
Rachel is csatlakozott hozzánk a nappaliban nem sokkal később,
némileg kevésbé morcosán, bár Rachel továbbra is felhúzta magát,
valahányszor Daniel ki merte nyitni a száját.

189
 – Ugye, azt mondta Lisa, hogy van egy kisbolt öt percre innen? –
kérdezte Raymond.
– Aha, ha visszamész az útra, aztán jobbra fordulsz, ott lesz baloldalt
kábé egy kilométernyire. Csak egy kis családi vállalkozás, de az
alapvető dolgokat be lehet szerezni – magyarázta Clay.
– Zsír, jössz, Danny?
Daniel kapva kapott az alkalmon, hogy elmeneküljön a füstölgő
Rachel közeléből.
– Clay? – kérdezte Raymond. Clay rám nézett, én bólintottam.
– Menj, csapjatok egy kanbulit!
Vigyorgott, láttam rajta, mennyire örül, hogy végre részt vehet
valamiben.
– Ah... Nagyon durván ki kéne eresztenem a gőzt. Nem azt mondta
Clay, hogy van itt valahol egy jakuzzi? – kérdezte Rachel.
Összeszedtem az üres üdítősdobozokat, és kidobtam őket a kukába.
– De, kint a pavilonban. Megnézzük? – kérdeztem. Clare felpattant a
kanapéról.
– Még szép, gyerünk!
Szétváltunk Rachellel és Clare-rel, ki-ki a maga szobájába, és
átöltöztünk fürdőruhába. Fura érzés volt felvenni így, hogy majdnem
december táján jártunk. Utána bevártuk egymást a nappaliban. Épp a
bolyhos fürdőköpenyemet húztam magamra, amikor Rachel halkan
füttyentett egyet.
– Mi az? – kérdeztem.
Rachel fantasztikusan festett a piros, egyrészes, a csípője fölött
erősen kivágott fürdőruhájában. Tetőtől talpig végigmért.
– Ezt meg mikor szerezted? – kérdezte a fekete bikinim felé intve.
Végignéztem magamon és elpirultam. Na, igen, valamivel többet mutat,
mint azok a darabok, amiket általában fel szoktam venni.
Zavartan eltakartam a testem, hirtelen szégyellni kezdtem magam.
– Tavaly nyáron, csak még nem volt rajtam – feleltem, és belebújtam
a papucsomba.
– Hát, állati jó vagy benne. Hol rejtegetted eddig ezt a bomba testet?
– füttyentett Rachel, mire újból elpirultam. Clare kuncogva öltözött rá a
fürdőruhájára. Kivettem néhány ásványvizet a hűtőből, és odadobtam
egyet-egyet a barátaimnak, tudomást sem véve Rachel megjegyzéséről.

190
 – Gyerünk, még mielőtt visszaérnek a srácok, és semmi esélyünk
nem marad a pihenésre! – sürgettem őket, és kiléptem a szabadba.
Ahogy kiléptünk a hátsó ajtón, mindhárman reszketni kezdtünk.
– Basszus, de hideg van! – húzta szorosabbra a kabátját maga körül
Rachel, de a meztelen combjai máris libabőrözni kezdtek. Vagy tíz
fokot esett a hőmérséklet, mióta megérkeztünk a házhoz. Elnézve az
eget, az sem lenne csoda, ha havazni kezdene. Olyan gyorsan, ahogy a
lábunk bírta, odarohantunk a pavilonhoz. Kinyitottam az ajtót és
betereltem a lányokat.
– Gyorsan, hadd csukjam be az ajtót!
Beérve megkönnyebbülten konstatáltam, hogy két fal mentén is
radiátor fut végig. Megtaláltam a termosztátot, gyorsan feltekertem.
Közben Rachel beüzemelte a jakuzzit. A víz bugyborékolni és
örvényleni kezdett.
Összebújva üldögéltünk, amíg arra vártunk, hogy felmelegedjen a
pavilon. Az összes ablakot végignéztem, rendesen be vannak-e zárva,
nehogy bejöjjön a hideg. Végre finom meleg lett, úgyhogy lehámoztuk
magunkról a felső rétegeket, lerúgtuk a cipőt, és lassan
beleereszkedtünk a vízbe. A jakuzzi óriási volt, nyolcán is elfértünk
volna benne.
– Ah. Na, ez az igazi élet – sóhajtott Rachel elégedetten, fejét
hátrahajtva a peremre. A víz a vállunkig ért, és kellemesen bizsergette a
bőrömet.
– Pont ez kellett – sóhajtott egy nagyot Rachel. Lehunyta a szemét,
és lejjebb ereszkedett, míg a víz az állát nyaldosta. Clare és én
egyetértőén mormogtunk. Sokáig egyikünk sem szólt semmit.
– Ray mesélte idefelé, hogy Kylie próbál újra összejönni Daniellel –
szólalt meg Clare, megtörve a csendet. Gyorsan Rachelre pillantottam,
hogy lássam a reakcióját. Nem nyitotta ki a szemét, de láttam, hogy az
állkapcsa megfeszül.
– Tényleg? Danny nem is mondta – kockáztattam meg a választ.
Nem voltam biztos benne, hogy tényleg most kell megvitatnunk Daniel
és Kylie dolgát, amikor Rachel ennyire be van fordulva. Clare bólintott.
– Pedig de. Folyton a nyakán lóg. Én is láttam suli után a
kosáredzésen. Gondolom, nem jöttek össze a dolgok azzal a másik
gyerekkel, akivel kavart, úgyhogy most próbál visszaférkőzni

191
Dannyhez.
Rachel váratlanul kiszállt a jakuzziból, és maga köré tekert egy
törülközőt. Megértőén figyeltem. Tudtam, hogy a Kylie Good-téma
mindig felhúzza.
Próbáltam a pillantásommal figyelmeztetni Clare-t, hogy ejtse a
témát, de láthatóan nem vette a lapot.
– Ray szerint Daniel elküldte a fenébe. Úgy látszik, végre kinyílt a
szeme, és rájött, mekkora ribi Kylie.
Tágra nyílt a szemem a csodálkozástól.
Ha Danielnek van gyenge pontja, az mindig is Kylie volt. Mintha
egyszerűen képtelen volna nemet mondani neki. Így az, hogy most nem
rohant vissza hozzá hanyatt-homlok, elég meglepő volt. Rachel vadul
dörzsölte a haját a törülközővel, és úgy tett, mint akit nem érintenek a
hírek.
– Fú, ez tök jó! – lelkesedtem, őszinte örömmel, hogy Daniel végre a
sarkára állt. Clare tekintete Rachel felé fordult.
– Aha... Talán végre készen áll, hogy továbblépjen – mondta,
célzatosan felvont szemöldökkel.
Vágtam egy grimaszt Clare nem túl diszkrét taktikájára.
– Na, azt erősen kétlem. Daniel túlságosan el van foglalva magával
ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. Pláne valakit, aki az orra előtt van –
morgott Rachel fenyegető hangon.
Clare-rel összenéztünk.
– Rach... – kezdtem, de akkor kivágódott a pavilon ajtaja, beeresztve
egy jéghideg szélrohamot és három hiányos öltözékű tinédzsert.
– Baszki, megfagyok! – zárta be maga mögött az ajtót Raymond,
miután Daniel és Clay is besurrant a pavilonba.
– Ah... – sóhajtott Daniel, ahogy beleereszkedett a jakuzziba. – Menj
arrébb, Clare! – könyökölt aztán a filigrán lány oldalába, és
elhelyezkedett egy vízsugár fölött. A víz hullámzott, ahogy Raymond és
Clay is követte Dannyt a vízbe.
– Én bemegyek. Majd nemsoká találkozunk – szólt Rachel fagyosan,
és kilépett az ajtón.
Daniel elkomorodott.
– Én mondtam valami rosszat? – kérdezte zavartan.
Rábámultam, aztán vállat vontam.

192
 – Csak fáradt. Hagyd csak! – tanácsoltam. Danielt láthatóan zavarta,
hogy Rachel ilyen kurtán-furcsán lelépett, de nem emlegette többet.
– Hát, szia! – szólaltam meg, amikor Clay keze elindult felfelé a
meztelen combomon. Odahajolt hozzám, és lassan, ráérősen szájon
csókolt.
– Szia! Hiányoztam?
Tekintete elhomályosult, ahogy végignézett a bikinis testemen.
Szeme megakadt a szinte fedetlen mellemen.
– Állandóan – feleltem. Megcsókolta a vállam, aztán elnyúlt a meleg
vízben.
– Ideköltözhetünk, Clay? Asszem, örökre itt akarok maradni –
nyögte Clare, és ő is lejjebb ereszkedett.
– Az, az; ez hihetetlen, öregem! Kösz szépen, hogy jöhettünk! – tette
hozzá Daniel őszintén.
Egyértelműen látszott, hogy a nélkülem együtt töltött idő csodákat
tett Daniel és Clay kapcsolatában. Már majdhogynem kijöttek
egymással. Megkönnyebbülés volt ezt látni.
– Örülök, hogy itt vagytok – felelte Clay ugyanolyan őszintén.
Forróság áradt szét a testemben, aminek semmi köze nem volt a meleg
vízhez. Szinte láttam, ahogy összeolvad életemnek ez a két, eddig élesen
elválasztott fele. Végre!
Ray váratlanul a víz alá nyomta a barátnőjét. Clare köpködve és a
szemét törölgetve bukkant fel.
– Olyan egy pöcs vagy, Ray! – kiabált, és lefröcskölte a fiút. Ők
ketten és a hozzájuk csatlakozó Daniel mindent összevizeztek a hirtelen
támadt vízi háborújukkal.
Mikor én is kaptam egy jó adagot az arcomba, úgy döntöttem, ideje
mennem.
– Oké, én kiszálltam! – szóltam, és kikecmeregtem a jakuzziból.
Clay azonnal követett.
– Visszamegyünk a házba. Csak kapcsoljatok ki mindent, ha
végeztetek! – mondta az ottmaradtaknak, mielőtt elindultunk. Magamra
ráncigáltam a fürdőköpenyt, Clay pedig belebújt a kabátjába. Aztán
kézen fogott.
– Kész vagy? Háromra futás a házba!
Rátette a kezét a kilincsre.

193
 – Egy! Kettő! Háá-rom!
Kilökte az ajtót, és olyan gyorsan, ahogy csak bírtunk, a ház felé
iramodtunk.
Havazni kezdett: szép, apró pelyhek hullottak az égből, és a hajamon
és a szempillámon álltak meg, amíg minden erőnkkel a biztonságos
meleg felé igyekeztünk.
– Siess, Meg! – nevetett Clay, és kinyitotta nekem a konyhaajtót.
Berohantam, becsapta a hátunk mögött. Alig kaptam levegőt, és szúrt az
oldalam, de ez sem tudta letörölni a bárgyú vigyort a képemről.
Úgy éreztem, a hajam kemény sisakká fagyott.
– Jaj! Kell egy zuhany, hogy felmelegedjek. Jégkocka vagyok!
Szorosabbra húztam a köntösöm övét, de még így is reszkettem, bár
a házban finom meleg volt.
– Felmegyek átöltözni. Mindjárt jövök! – szóltam Claynek, ő pedig
leült a kanapéra és bekapcsolta a sportcsatornát.
– Oké, kicsim! – szólt vissza, ahogy elindultam felfelé.
Amikor felértem, megkerestem a zuhanyzót: egy japán paraván
mögött találtam rá, a szoba sarkában. Kicsit húzódozva vetkőztem le,
amikor eszembe jutott, hogy, ugyebár, ablakok vesznek körül. De úgy
döntöttem, ilyen magasan úgysem lát senki, úgyhogy végre bevetettem
magam a forró vízsugár alá.
Amikor végeztem, felvettem a sötét farmeremet és az új, elölkötős
szürke kasmírpulcsimat, megszárítottam és elcsatoltam a homlokomból
a hajamat. Kicsit ki is festettem magam; végül egészen megvoltam
elégedve a külsőmmel. Merjem azt mondani, hogy csinos voltam? Azt
akartam, hogy a ma éjszaka tökéletes legyen. Csak remélni tudtam,
hogy az is lesz.

194
 15. FEJEZET

CLAY ÉPP AKKOR ÉRT FEL, amikor az utolsó simításoknál

tartottam.
– Nyhajj... Már fel vagy öltözve! – biggyesztette le a száját
csalódottan, és magához húzott.
– Menj innen! – tiltakoztam, mert a vizes fürdőgatyája nedves
foltokat kezdett hagyni a farmeremen. Cuppanós csókot nyomott a
számra, és beletúrt a zsákjába száraz ruháért.
– Én is lezuhanyozom. Daniel, Ray és Clare most jött be.
– Rachellel találkoztál? – kérdeztem, ahogy a zuhany felé vette az
irányt.
Clay megrázta a fejét.
– Nem. Gondolom, a szobájában van. Minden oké vele? – kérdezte.
– Nem biztos – feleltem őszintén. Clay visszalépett hozzám,
bátorítóan átölelt, aztán csókot nyomott a fejem búbjára.
– Fél perc, és lent vagyok én is – mondta, és elment tusolni.
Csatlakoztam a többiekhez az alsó helyiségben. Clare, még mindig a
törülközőjébe bugyolálva, a konyhaszigetnél üldögélt, Daniel pedig
valami italt kevert neki.
– Mit csináltok? – kérdeztem, és néztem, ahogy Daniel
vörösáfonyalét önt egy pohárba, aztán citromkarikával díszíti.
– Clay azt mondta, hogy elkezdhetjük a piálást az itteni készletből.
Úgyhogy most épp áfonyafröccsöt csinálok Clare-nek. Áfonyálé, vodka
meg szóda. Kérsz te is?
Összeszorult a gyomrom. Nem gondoltam, hogy jó ötlet, ha iszunk
Clay körül, tekintettel a múltjára. Megráztam a fejem.
– De azért csak óvatosan, srácok! Azért jöttünk, hogy jól érezzük
magunkat, nem azért, hogy bepiáljunk és egész éjjel rókázzunk –
figyelmeztettem őket.
– Mióta vagy te az egyszemélyes bulirendőrség? – forgatta a szemét
Daniel nevetve, és odanyújtotta Clare-nek az italt. A lány belekortyolt
és elfintorodott.
– Jesszus, Danny! Mennyi vodkát tettél te ebbe? – szaglászta a
195
poharat. Daniel megrántotta a vállát.
– Eleget. Na, fenékig!
Elfordult, hogy magának is összedobjon valamit. Rossz előérzetem
volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Meg akartam keresni Rachelt.
Aggódtam miatta. Elindultam a folyosón a Daniellel közös szobájuk
felé.
Óvatosan bekopogtam.
– Gyere be! – hallottam tompán a hangját az ajtó másik oldaláról.
Beléptem, Rachel az ágyon ülve a lábkörmét lakkozta. Bevallom, arra
számítottam, hogy összegömbölyödve találom, borúsan elmerülve a
gondolataiban. Úgyhogy az, hogy ilyen hétköznapi dolgot csinál, mint
egy jó kis körömlakkozás, kellemes meglepetést okozott.
– Hali! – szóltam, és lezuttyantam mellé.
– Helló! – köszönt vissza, de nem nézett fel.
– Jó ez a szín – jegyeztem meg, és figyeltem, ahogy mélyvörös
lakkréteget húz a körmére. Rachel megmozgatta a lábujjait.
– Aha. Állati jól megy a piros pántos ruhámhoz.
Visszacsavarta a kupakot a körömlakkra, letette az éjjeliszekrényre,
aztán kinyújtóztatta a lábát és várta, hogy megszáradjanak a körmei.
Végigdőltem az ágyon, és előhúztam egy párnát, hogy rátehessem
valamire a fejem.
– Miért bujkálsz itt? – kérdeztem a lényegre térve.
Rachel előrehajolt és ráfújt a körmeire.
– Nem bujkálok. Csak nem bírom elviselni a hülyeségeit. Per pill
bármit csinál vagy mond, felbassza az agyam. Pedig nem is akar
bántani, és ettől csak még rosszabb az egész. Tudom, hogy hisztis picsa
vagyok. Hadd sajnáljam magam egy kicsit békében, légyszi! Később
becsszóra felveszem majd a legvigyoribb arcomat. Csak most kicsit
hadd depizzek!
Felállt és a fürdőszoba felé botorkált, vigyázva, el ne kenje közben a
körömlakkot.
– Oké. De szavadon foglak a vigyori fejjel kapcsolatban! Mert ez a
depis, emós műsor, amit most nyomatsz, eléggé szar – öltöttem rá a
nyelvemet, mielőtt magára csukta volna az ajtót. Még épp elkaptam az
arcán egy halvány mosolyt, és ennek nagyon örültem.
Kimentem a szobából, visszatértem a nappaliba.

196
 – Na, mi van, meg fog tisztelni bennünket őfelsége a jelenlétével? –
kérdezte Daniel, ahogy helyet foglaltam Clay mellett a kanapén.
– Jaj, fogd már be, Daniel! Ha nem lennél ilyen egomán seggfej, rég
rájöttél volna, hogy Rach bajainak 99 százaléka pont te vagy – vetettem
oda. Ray a szoba túlfeléről vigyorgott, Clare szeme pedig tágra nyílt a
kirohanásom hallatán.
– Hátrább az agarakkal, kicsim! – dörzsölgette Clay a karomat.
Átadtam magam az érintésének, és arra vágytam, bárcsak
elfelejthetném a barátaim között dúló háborút. Mióta ilyen bonyolult
minden?! Gyűlöltem ezt a kínos bizonytalanságot Rachel és Daniel
között. És ami a legrosszabb, most ezzel kell törődnöm, és nem azzal,
ami köztem és a barátom között történik.
Rachel nemsokára megjelent köztünk.
– Figyelitek a havat? – mutatott ki az ablakon. A hó jóval sűrűbben
hullott, mióta bejöttünk, már majd’ két centi takarta a földet mindenütt.
– Juj, remélem, itt ragadunk! – tapsikolt Clare izgatottan.
– Aha – feleltem csüggedten. Ez a forgatókönyv nem sok jóra
vezetne az esetemben, tekintve, hogy a szüleimnek fogalma sincs, hol
vagyok. Néztem a hulló pelyheket. Clay meleg karját éreztem a
vállamon, fejemet az övére hajtottam. Ebben a pillanatban minden
pontosan olyan, amilyennek szeretném.
Valószínűleg bebólinthattam, mert egyszer csak arra eszméltem,
hogy Clay kelteget.
– Hahó, Csipkerózsika! Ideje felkelni. Neki kell állnunk a vacsinak –
súgta a fülembe, aztán finoman megcsókolta, amitől borzongás futott
végig a gerincemen.
Nagyot nyújtóztam, és megpróbáltam visszafészkelni magam a
kanapé párnái közé.
– Ne, én aludni akarok! – nyafogtam, és lehunytam a szemem.
– Felkelni, Meg! – vonította fölöttem Daniel, és rám vetette magát.
Addig csikizett, amíg levegőt is alig kaptam.
– Ébren vagyok! Ébren vagyok! – visítottam, és próbáltam ellökni a
kezét. Végül letaszigáltam magamról, és felálltam.
Tekintetem találkozott Clayével. Áthatóan figyelt. Arcán sötét
kifejezés ült, és ettől megborzongtam. Nem tetszett, amit látok. Olyan
nincs, hogy Danielre féltékeny legyen! Ez tiszta röhej. De ahogy

197
elnéztem, mennyire ingerült, tudtam: pontosan ez a baja.
Átvágtam a szobán a konyhaszigethez, ahol ácsorgott. Karomat a
derekára fontam.
– Szia, te! – szóltam lágyan, és a pólóján keresztül csókot nyomtam a
hátára. Próbáltam a testbeszédemmel a tudomására hozni, hogy a
világon csakis őrá vágyom.
– Meg kell csinálnom a vacsorát. Úgyhogy szállj le kicsit rólam,
oké?
Lefejtette magáról a karomat, és arrébb lépett. Basszus, ez fájt!
– Clay... – kezdtem, de észrevettem, hogy nem is rám figyel.
Odalépett Rachelhez, aki épp zöldséget szeletelt. Néztem, ahogy együtt
nevetgélnek valamin. Clay segített Rachelnek a salátával, rólam
tudomást sem vett.
Rachel kérdő pillantást vetett rám Clay hirtelen támadt beszédes
kedve miatt. Halványan elmosolyodtam, aztán elfordultam. Ha úgy akar
tenni, mintha itt se lennék, hát jó. Majd átmegyek a másik rohadt
szobába. Picsába az egésszel!
Kivettem egy sört a hűtőből és dühösen kibontottam. Lehúztam a
felét egy nekifutásra. Aztán visszamentem a nappaliba Clare mellé, aki
épp a Született feleségeket nézte.
A vacsora kínos csendben telt. Az étel fantasztikus volt, de a
gyomromban tanyát vert hatalmas csomó nem hagyta, hogy egy falatot
is le tudjak nyelni. Daniel leült mellém, amíg Clay behozta a steaket.
Ahogy ezt meglátta, Clay lecsapta a tálcát az asztal közepére, és az
asztalt megkerülve helyet foglalt a tőlem a lehető legtávolabb cső
helyen.
A vacsora további részében rám sem nézett. Hangosan nevetett
valamin Rayjel, és még Clare-nek is udvarolni kezdett (ami aztán
végképp teljesen pofátlan dolog volt véleményem szerint). És végig úgy
tett, mintha a világon sem lennék.
– Vihar az édenkertben? – kérdezte Daniel két falat saláta között.
Panaszos pillantást vetettem rá, de máshogy nem reagáltam a
faggatásra. Rachel velem szemben ült, és végig aggodalmasan figyelt.
Hát nem így terveztem ezt az estét! Rachel és Daniel alig állt szóba
egymással, Clay pedig nem volt hajlandó tudomást venni a létezésemtől.
Lehet még ennél is rosszabb?

198
 Amikor végeztünk, elhatároztam, hogy szembenézek a dolgokkal, és
teszek valamit a Clay és köztem beállt jégkorszak ellen. Összeszedtem
néhány tányért, és utánaeredtem a konyhába, ahol épp elkezdett
bepakolni a mosogatógépbe.
Letettem a tányérokat a pultra, és húzni kezdtem Clay karját.
– Nézz rám! – szóltam rá hangosan, hogy végre rám figyeljen. Le
akart rázni, de én elhatároztam, hogy rendíthetetlen leszek. – A francba
is, Clay! Áruld el végre, mit tettem, amiért nem szólsz hozzám!
Utáltam, hogy közben elcsuklott a hangom. Valószínűleg Clay is
hallotta, mert végre rám nézett.
Látván, mennyire megbántódtam, sóhajtott egyet, a hűvös
tartózkodás felengedett az arcán.
– Semmit, Meg. Nem tudom. Csak már megint hülye vagyok.
Teleengedte a mosogatót vízzel és súrolni kezdte a tepsit, láthatóan
húzódozva a további beszélgetéstől.
Belenyúltam a szappanos vízbe és megkerestem a kezét. Éreztem,
hogy az ujjai az enyémekre fonódnak.
– Nem értem. Nem vagyok gondolatolvasó, Clay. Kicsit segíthetnél –
kérleltem, és a homlokomat a mellkasának támasztottam. Clay átölelt,
vizes kezét a hátamra szorította.
– Légyszi, felejtsük el! Semmi az egész.
Kimerült volt a hangja. Szerettem volna tovább nyaggatni, de
ösztönösen éreztem, hogy azzal csak még jobban elrontanék mindent.
Úgyhogy meggyőződésem ellenére ejtettem a témát. Úgy döntöttem, az
lesz a legjobb nekem is, ha visszatérek a jó öreg tagadáshoz.
Lábujjhegyre álltam, és szájon csókoltam.
– Szeretlek. Tudod, ugye?
Clay halványan elmosolyodott.
– Persze – felelte, azzal visszafordult a mosogatóban ázó
edényekhez. Több mondanivalója jelen pillanatban nem volt számomra.
Még egy percig ácsorogtam mellette, aztán otthagytam a konyhát. Az
ezt megelőző fagyos elutasítása még mindig borzongatott, amikor
visszatértem a nappaliba.
Ray épp a tévével üvöltözött, miközben Daniellel valami lövöldözős
játékot toltak Xboxon. Clare már megint valami alkoholos löttyöt
szopogatott, Rachel pedig a kanapén kucorgott egy pléd alatt. Ledobtam

199
magam mellé.
– Na, mit akartok csinálni?
– Vetkőzős póker? – vetette fel Ray, és felragyogott az arca. Clare
hozzávágott egy párnát.
– Csönd legyen, te perverz disznó! – kiabált rá. A többiekkel
nevettünk. Clay visszajött, és leült Clare mellé. Hangsúlyozhatná még
ennél is jobban, hogy jelenleg durcizik?
– Van egy csomó társas ott, abban a szekrényben. Játszhatunk
valamelyikkel – javasolta.
– Jól hangzik, gyere, keressünk valami jót! – lelkesedett Clare,
felugrott a kanapéról, és a kezénél fogva húzni kezdte maga után Clayt.
Próbáltam elfojtani a hirtelen feltörő féltékenységet. Ez csak Clare!
A barátnőm! A pasija itt ül, nem egészen két méterre. Semmi okom rá,
hogy fennakadjak a kettejük közti interakción. De ahogy Clayt ilyen
közel láttam egy másik lányhoz, szívem szerint kitéptem volna a
„barátnőm” összes haját.
De ahelyett, hogy agresszívan védeni kezdeném a területemet, inkább
úgy döntöttem, ott maradok, ahol vagyok, és csendben főlök a saját
levemben. Clay és Clare együtt kiválasztották a Kérdezz! Felelek-et.
Mikor Ray és Daniel is végzett az Xboxon, kiterítettük a játékot a
dohányzóasztalon. Úgy döntöttünk, fiúk a lányok ellen játék lesz, egy
kis csavarral. Ray és Daniel azt akarták, vigyünk piát is a dologba.
Minden rossz válasz után az érintett csapat minden tagjának innia kell.
Ideges lettem az ötlettől. Clayre néztem, ő vajon mit szól hozzá.
Dacosan viszonozta a pillantásomat, és állásfoglalásul meghúzta a sörét.
Na, mindegy, én nem fogok anyáskodni fölötte! Ha úgy akar viselkedni,
mint egy barom, ám legyen.
Néhány kör után egyértelművé vált, hogy Clay nagyon vágja a
játékot. Feleslegesen aggódtam azon, hogy inni fog, mert nagyon kevés
választ rontott el.
– Melyik a leggyorsabb tengeri emlős? – kérdezte Rachel.
– A kardszárnyú delfin – válaszolt azonnal. Rachel hozzávágta a
kártyát.
– Megjegyezted az összes választ, vagy mi van? Tuti nincs a
fejedben ennyi fölös infó! – méltatlankodott.
Clay nevetett.

200
 – Maradjunk annyiban, hogy jó sok fölös időm volt, és azalatt csak
olvastam – vallotta be, és visszaadta a kártyát Rachelnek.
Én is jó adag kérdésre válaszoltam helyesen, Clay tartózkodása pedig
a játék előrehaladtával egyre inkább engedett.
– Hány Rocky-film készült 1990-ig? – kérdezte Clay, amikor ránk
került a sor.
– Jaj, ezt tudom! Öt film volt – feleltem vigyorogva, mert tudtam,
hogy igazam van.
Clay megfordította a kártyát.
– Így van, a válasz: öt. Látjátok, nem csak az én fejem van tele
fölösleges hülyeségekkel. Szép volt, kicsim! – mosolygott rám, és
odanyújtotta a dobókockát.
Bizsergés futott végig az egész testemen, ahogy az ujja hegye az
enyémhez ért. Egymásba olvadt a tekintetünk, és úgy éreztem, végre
valahára túl vagyunk az előbbi félreértésen. Bár rosszulesett
beváltanom, kezdtem nagyon, nagyon berúgni. Mellettem Clare és
Rachel vihogott azon, hogy Ray félájultan hever a kanapén.
Néhány további kör után a fiúk győzedelmeskedtek, így nekünk,
lányoknak kellett meginnunk az összes maradékot. Zúgott a fejem,
Rachel meg ok nélkül kacarászott. Azután kitaláltuk, hogy ország-
városozzunk. Daniel és Rachel ezúttal egymást választotta csapattársul.
Ray és Clare voltak a másik csapat, így Clay és én is összekerültünk.
Váratlanul megszólalt Daniel telefonja. A kijelzőre nézett, és
felpattant.
– Helló! – szólt bele halkan, és kiment a szobából.
– Ki volt az? – kérdeztem.
– Biztos Kylie. Egész nap hívogatja – felelte Ray közömbösen. Épp
próbált magához térni, de csak azért, hogy képes legyen valahogy
bejuttatni a kezét Clare blúza alá.
– Kylie? De hát ők már szakítottak – szólalt meg Rachel halkan.
– Igen, de ez nem zavarta őket, amikor múlt héten megint
összebújtak. Szerintem a csaj csak akar még egy menetet.
Ray akkora egy disznó tud lenni!
Clare lökött egyet a barátján.
– Fogd be, Ray! – sziszegte felé.
Rachel tekintete felém fordult, láttam rajta, hogy fáj neki a dolog.

201
 – Na, látod, Meg! Pontosan ezért nem fogok soha semmit mondani
vagy tenni. Mert ez a csaj mindig ott lesz a képben.
Lecsapta a kezében tartott paklit, és kissé bizonytalanul
feltápászkodott.
Daniel ekkor lépett be a szobába, és értetlenül nézett Rachelre.
– Hová mégy? Pont nyerésben vagyunk!
Közben zsebre vágta a telefonját. Rachel imbolyogva próbált talpon
maradni, az alkohol hatása egyértelműen látszott rajta.
– Tudod mit, Daniel? Kurvára elegem van.
Talpra ugrottam, hogy közbelépjek, ha kell.
– Ne már, Rachel! Szerintem csak ideje, hogy ágyba bújj – szóltam
csendesen, és odaléptem hozzá. Karon fogtam, hogy elvezessem, de
Daniel megállított.
– Ne, Maggie! Hagyd csak, hogy elmondja, amit szeretne! Úgy
látom, megint sikerült valamivel felhúznom – mondta gúnyosan.
Mindhárman teljesen el vagyunk ázva: ennek nem lesz jó vége.
Rachel elvörösödött.
– Na, az biztos, hogy felhúztál! Annyira elegem van belőle, hogy
asszisztáljak a kavarásaidhoz azzal a ribanccal! – kiabálta. Clay jelent
meg Rachel másik oldalán, és együtt igyekeztünk a folyosó felé terelni.
Kirántotta a karját a szorításunkból, és visszafordult Danielhez.
A fiú arca hamuszürke volt.
– És neked mégis miért fáj ez? – mordult Rachelre, egy lépést téve a
lány felé. Kezemmel a mellkasán megállítottam.
– Hagyd békén, Danny! Tudod, milyen lesz, ha iszik. Hadd aludja ki!
– szóltam rá.
Ray és Clare felé sandítottam, hátha várhatok tőlük egy kis
segítséget, de már kidőltek.
– Nem, Maggie! Elegem van belőle, hogy folyton a fejem tetején
táncol! – kiabálta Rachel. Daniel arca elborult, a nyakán lüktetett egy ér.
– A fejed tetején? Te miről beszélsz? Barátok vagyunk, Rachel! Már
nagyon régóta azok vagyunk, mostanában meg egyfolytában csak
veszekszünk. És az az egészben a legelcseszettebb dolog, hogy
fogalmam sincs, mit vétettem ellened! – ordította vissza Daniel Rachel
arcába mászva.
– Haver, hagyd már a francba! – próbálta Clay visszahúzni.

202
 Rachel elsírta magát.
– Igen, barátok vagyunk! De a rohadt életbe, Daniel! Szeretlek! És
elegem van belőle, hogy folyton csak bántasz! – zokogta. Átöleltem, és
hagytam, hogy a vállamon sírja ki magát.
Daniel döbbenten állt. Értetlenül nézett rám.
– Szeret engem? Mégis mi a fenéről beszél?
Megráztam a fejem. Rachel kibontakozott a karomból, végigrohant a
folyosón, és bevágta maga mögött a szobaajtót.
– Mi a franc?! – üvöltötte Daniel, megpördült, és öklével belevágott
a falba.
– Fejezd be ezt, de nagyon gyorsan! – mordult rá Clay, és megpró-
bálta lefogni. Daniel átfurakodott köztünk, és kirohant az éjszakába.
– Na, fasza – sóhajtottam fáradtan. Kinéztem az ablakon, hátha
meglátom Danielt a sötétben. – Utána kellene mennem – mondtam, és
belebújtam a kabátomba és a cipőmbe.
– Hagyd csak békén! Majd megnyugszik – mondta Clay, és
visszahúzott az ajtóból. Sötét pillantással fordultam felé.
– Ide figyelj, Clay! Daniel a barátom. Fel van húzva és részeg is.
Szüksége van rám.
Megtaláltam a kesztyűmet a kabátzsebemben, és felhúztam. Clay
mindkét karomat megragadta.
– Hát nekem is, képzeld! Az kicsit sem számít? – kérdezte dühösen.
Ez most komoly?! Hogy képes ebben a helyzetben csak magával
foglalkozni? Kirántottam magam a keze közül.
– Ne legyél már ilyen önző szemétláda! A barátaimnak szüksége van
rám. Remélem, fel tudod ezt fogni. Ha meg nem, akkor baszd meg
magad! – vetettem oda a szót, és kiléptem az ajtón, hogy megkeressem
Danielt.

203
 16. FEJEZET

A TÓNÁL BUKKANTAM DANIELRE. Egy padon ücsörgött a

hóesésben. Nem volt rajta kabát, reszketett a hidegtől.
– Meg fogsz fagyni, te hülye – ültem le mellé.
Még mindig kicsit imbolyogva, de arrébb húzódott, hogy odaférjek
mellé a padra.
– Ez most mi volt? Komolyan beszélt? Mert nekem gőzöm sem volt
róla, hogy így érez – szólalt meg zaklatottan. Vállammal az övéhez
simultam, bátorítóan megfogtam a kezét.
– Danny, Rachel szeret téged. Úgy értem, szerelmes beléd. Nem
biztos, hogy jó, hogy ezt most elmondtam, de nem állhatok félre némán,
és nézhetem, ahogy ti ketten újra és újra csak bántjátok egymást. Szóval
most már tudod, mi a helyzet. Mit tervezel lépni az ügy érdekében? –
kérdeztem.
Daniel lecsüggesztette a fejét.
– Nem tudom. Tiszta őrület. Babakorunk óta ismerem. Sosem
gondoltam, hogy így érez irántam – rázta meg a fejét.
– Hát, a kérdés szerintem az, hogy te hogy érzel őiránta. Tudom,
hogy a barátod. Mi hárman már túlságosan régóta vagyunk összenőve.
De néha elérkezik az az idő, amikor megváltoznak a dolgok. És ebből
akár valami nagyon jó is kisülhet, Daniel – karoltam át a vállát, és
magamhoz húztam.
– Totál kész vagyok most. Nem bírok gondolkodni.
Kezét a halántékára szorította, mintha megfájdult volna a feje.
– A barátságunk nagyon fontos nekem. Nem tudom, képes lennék-e
tönkretenni.
Daniel hangja a sebezhetőségéről árulkodott. Hozzáhajoltam és
megpusziltam.
– Hát, egyelőre lehet, hogy elég, ha csak bemégy és beszélsz vele.
Tisztázzátok a dolgokat! Mert képtelen vagyok tovább a vitáitok
kereszttüzében állni. Teljesen kimerít – simogattam a tarkóját, hogy
megnyugodjon.
– Állati jó arc vagy, Meg – felelte Daniel szomorú, részeg mosollyal.
204
 – Ja, tudom – jegyeztem meg epésen, és hagytam, hogy szorosan
átöleljen és simogatni kezdje a hajamat. Egy darabig csendben öleltük
egymást. Daniel úgy kapaszkodott belém, mint egy mentőövbe. Végül
kibontakozott a karjaimból, és megpaskolta az arcomat.
– Igazad van. Beszélnem kell vele. Teljesen elszabadultak a dolgok.
Megfogtam és megszorítottam a másik kezét is. Aztán finoman
meglöktem.
– Helyes, na, menj! – sürgettem. Daniel felállt.
– Kívánj szerencsét! Ha azt hallod, hogy ordítok, akkor épp próbál
kinyírni, úgyhogy gyere és segíts! Oké?
Nyilván viccelt, de attól még láttam rajta, mennyire ideges.
– Persze – mosolyogtam rá.
Miután elment, még üldögéltem egy darabig. Egy idő után furcsa
bizsergést kezdtem érezni a tarkómon. Megfordultam, Clay sötét alakja
bontakozott ki a fák között.
– Clay? – szóltam. Nem felelt, csak állt és figyelt. Felálltam és
elindultam felé. A gyomrom összeszorult, amikor megláttam az arcát.
Nagyszerű, megint haragszik.
– Te meg mióta vagy itt? – kérdeztem, és zsebre vágtam a kezem.
Tekintetét az enyémbe fúrta.
– Épp elég régóta, hogy lássam a cuki kis összebújásotokat – vetette
oda undorodva.
Széttártam a karom, ingerülten szusszantottam.
– Hát persze. Mert úgy tűnik, más dolgom sincs, mint hogy másokkal
kavarjak a hátad mögött. Mert ezzel gyanúsítasz, igazam van? –
feleltem keserűen. Megkerültem, hogy visszamenjek a házba.
Clay megragadta a karom.
– Szép, hogy nem is tagadod – mondta fagyosan. Megfordultam és
nekitámadtam.
– Hát nem én szaglászom teutánad sunyi módon! Daniel a barátom,
te idióta! Nem fogok neked tovább magyarázkodni!
Visszarohantam a házba, és egyenesen felmentem az emeletre. Clay
utánam.
– Maggie, állj meg, kérlek!
Más volt a hangja. Aggodalom, sőt, pánik érződött belőle.
– Ha nem esne a hó, most megkérnélek, hogy vigyél haza. Ez most

205
már nevetséges! Egész este tiszta seggfej vagy. Elegem volt az alaptalan
vádaskodásodból! – kiabáltam, lerángattam magamról a kabátot, és
ledobtam a padlóra.
– Maggie! Istenem!Tudod, milyen vagyok. Milyen nehéz...
Közbevágtam.
– Elég legyen a rohadt kifogásokból! Én egyfolytában csak szeretlek
és támogatlak. De a betegséged tönkre fog tenni mindent köztünk. Meg
kell tanulnod kezelni!
Rádöbbentem, hogy ezt nem kellett volna mondanom, mert Clay
szeme hirtelen villámokat kezdett szórni.
– Na, szép, persze, dörgöld csak az orrom alá a problémáimat! Én
próbálkozom! Amit rólad nem lehet elmondani. Szerintem csak ürügyet
keresel, hogy megszabadulj tőlem. Hát majd én megkönnyítem a
dolgodat. Húzz el innen a francba! – ordította az arcomba.
– Te rohadék – nyögtem. El sem hittem, hogy képes volt ezt
mondani. Azok után, amin keresztülmentünk. Hogy milliószor
bebizonyítottam, mennyire szeretem. Hát, ha gyerekesen akar
viselkedni, legyen, de én kiszállok ebből a hullámvasútból.
Clay pillantása vészjóslóan villant felém. Mellbe taszítottam. A lökés
váratlanul érte, hátrált tőle egy-két lépést.
– Jó. Pokolba veled! – mondtam kifulladva, és átfurakodtam mellette
a lépcső felé.
A düh hirtelen leolvadt az arcáról, a helyét fájdalom vette át. Most
jutott el, gyorsan és fájdalmasan, a tudatáig, hogy tényleg elmegyek.
Azonnal tudtam, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, hogy
csak bántani akart. De ki művel ilyesmit? Én ugyan nem leszek tovább a
bokszzsákja.
– Meg! Sajnálom! Nem tudtam, mit beszélek!
Felém nyújtotta a kezét, mire pofon vágtam. Erősen.
A feje oldalra bicsaklott az ütésem erejétől, az arcán vörös kéznyom
kezdett kirajzolódni. Tenyerét az arcára szorította a meglepetéstől.
– Te velem így nem beszélsz!
Az ágyhoz rontottam, lerántottam róla az ágytakarót, megragadtam
egy párnát, és elindultam lefelé.
Clay követett.
– Mit csinálsz? Maggie, ne! Sajnálom! – könyörgött, csak hogy vele

206
maradjak.
Megpördültem.
– A kanapén alszom. Inkább vagyok egyedül, mint valakivel, aki
képtelen tisztelni.
Clay arca eltorzult, megpróbálta megfogni a karomat.
– Kérlek, Maggie! De, tisztellek! Nagyon is! Hülye voltam. Csak
annyira félek, hogy elhagysz! Szerintem ezért feszegetem a határokat,
hogy lássam, igazam van-e, tényleg el tudlak-e üldözni. Azért mondok
ilyen szörnyű dolgokat, hogy lássam, elviseled-e. Hogy velem maradsz-
e mindennek ellenére. De tévedtem! Nem lenne szabad így bánnom
veled, csak hogy bebizonyítsak valami kitekert, beteges elméletet, ami
befészkelte magát a fejembe. Kérlek, ne hagyj el! Nem tudok nélküled
élni!
Hetek óta nem volt ennyire őszinte az érzéseivel kapcsolatban. De
abban a pillanatban kissé el volt késve ezzel. A végletekig megbántott
és dühös voltam, szükségem volt egy kis távolságra.
– Talán jobb lett volna, ha azelőtt gondolkodsz el ezen, hogy érzelmi
céltáblának használsz, nemdebár?
Faképnél hagytam, lementem a földszintre.
A ház csendes volt; gyorsan befészkeltem magam a kanapéra.
Lefeküdtem, próbáltam lecsillapítani vágtató szívemet. Vártam, vajon
Clay utánam jön-e, de nem tette.
Egyszerre voltam megkönnyebbült és csalódott, ami határtalanul
idegesített. Clay érzelmi hullámzása egyre több fájdalmat okozott. De ez
nem változtatott a tényen, hogy jobban szerettem őt, mint azt a józan ész
diktálta. De vajon mikor szállok ki ebből a hánykolódó csónakból, és
kezdek végre magammal is foglalkozni? Arcomat a párnába fúrva sírni
kezdtem, mert eszembe jutott, milyen fagyosan nézett rám, amikor
elküldött. Ez lesz most már mindig? Egy tökéletes pillanat, a
következőben pedig üvöltözés és veszekedés? Nem biztos, hogy el
tudnám viselni.
Ahogy most állnak a dolgok, folyamatosan szorongok. Várom, mikor
sújt le a villám. De képtelen vagyok elképzelni az életemet úgy, hogy ő
nem a része. Nem tudom megemészteni, milyen lehet úgy élni napról
napra, hogy nem várhatom, mikor látom újra. A padlón voltam
érzelmileg. Halálra rémített az, amit a kapcsolatunk tett az életemmel,

207
ugyanakkor még jobban féltem attól, hogy véget vessek neki. Az iránta
érzett szerelmem hatalmas, leküzdhetetlen erő volt, ami egy ponton sem
kapcsolódott a racionalitáshoz. De hol húzom meg a vonalat?
Az orrom bedugult; letöröltem az arcomról a könnyeket. Annyira
elegem volt már a sírásból! Gyűlöltem! Úgyhogy megpróbáltam
elaludni, de az agyam tovább pörgött, megállíthatatlanul. Túl nagy és
nyomasztó volt a csend a házban, úgy éreztem, beleőrülök. Álmatlanul
forgolódtam. Bármilyen jól is néz ki, alvásra teljesen alkalmatlan volt a
kanapé. Végre, úgy hajnali egy felé, álomba merültem, de egy óra
múlva felriadtam.
– Maggie, kérlek, gyere vissza az ágyba! – duruzsolta Clay a
fülembe. A másik oldalamra fordultam, és láttam, hogy ott térdel
mellettem. Megint elfordultam, nem álltam vele szóba. Még mindig
borzasztó dühös voltam és nagyon, nagyon megbántott. És ha még
egyszer meghallom, hogy „kérlek, Maggie”, akkor sikítok.
Éreztem, hogy Clay a hátamnak veti a homlokát.
– Nem tudok aludni. Helyre kell ezt hoznom – kérlelt. Elcsuklott a
hangja, hallottam a szabálytalan levegővételét, ahogy sírt. Gondolkodás
nélkül megfordultam. Szörnyen festett. A haja égnek állt, mintha újra és
újra végigszántotta volna az ujjaival. A kialvó tűz fényében a szeme
vörösnek tűnt, és borzasztóan sápadt volt.
A fenébe is, éreztem, ahogy csupán a látványától elhagy minden
erőm. Felkönyököltem a párnámra.
– Jól vagyok én itt. Menj vissza aludni! – mondtam neki a szememet
dörzsölve. Clay kétségbeesettnek látszott.
– Nem. Nem alszom abban az ágyban nélküled. Itt maradok én is a
kanapén.
A hosszú garnitúra másik végéhez ment, és lefeküdt.
Mocorgott egy darabig: neki is, ahogy nekem, nehéz volt
kényelembe helyeznie magát. Összegömbölyödött, felrázta a párnáját.
Néhány perc elteltével felültem.
– Ez tiszta röhej. Menj fel, Clay! Nem alhatsz itt a kanapén velem.
Clay felnézett.
– Nem bírok távol lenni tőled. Tudom, hogy elcsesztem.
Megérdemlem, hogy haragudj rám, de szükségem van rád, Maggie.
Tudod jól. Nélküled minden olyan sötét.

208
 Pontosan tudtam, miről beszél, annyira hasonlított ez a kétségbeesett
érzés ahhoz, ami az én lelkemben tombolt.
Arra is rájöttem, hogy üzenni próbál nekem a sorok között. Szeretné
megvágni magát.
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Nem tetted, ugye? – suttogtam elborzadva. Clay megrázta a fejét.
– Nem, de akartam – vallotta be. Megkönnyebbültem, hogy nem
emelt kezet magára.
– Túllőttél a célon, Clay. Nagyon fájt, amit mondtál.
Reszketett a hangom, és újra eleredtek a könnyeim. Egy pillanat alatt
mellettem termett. Hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.
– Ne sírj, kicsim! Nem bírom elviselni a tudatot, hogy
megbántottalak – mondta szenvedő hangon. Elhúzódtam tőle, még nem
álltam készen, hogy újra engedjem, hogy hozzám érjen. Ernyedten
hullott a karja maga mellé.
– Nem játszhatod itt velem az ősembert! Nem vághatsz fejbe egy
furkósbottal és hurcolhatsz vissza a barlangodba, amikor nem tetszik
valami, amit teszek. És azt a bizarr ragaszkodástesztet is befejezhetnéd,
hogy folyton ellöksz magadtól. Mert egyszer végleg el fogsz lökni.
Legközelebb örökre – fenyegetőztem.
Clay szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Tudom. Annyira, annyira sajnálom! El sem tudom mondani,
mennyire – suttogta, és neki is könnyek kezdtek csorogni az arcán. Ki
voltam borulva. Egy szigorú hang a fejemben arra figyelmeztetett, ne
lépjek ezen túl ilyen simán. Féltem, ha így teszek, az egy olyan ajtót
nyit majd ki, amit képtelen leszek visszazárni.
De ahogy néztem szegény, meggyötört szerelmemet, aki azért sír,
mert megbántott, hihetetlen mértékben őrlődni kezdtem. Alig bírtam ki,
annyira szerettem volna megbocsátani neki. De nem voltam benne
biztos, hogy ez lenne a helyes lépés.
Finoman meglöktem a vállát, hogy rám nézzen.
– Nem veszed észre, mennyire nem jó ez így, Clay?
Elkomorodott.
– Tudom, hogy amit tettem, az nem volt helyes. Gyűlölöm érte
magamat – felelte, és megpróbálta megfogni a kezem.
Elhúztam, nem engedtem, hogy átöleljen.

209
 – De mi van, ha ez... nem is tudom, rendszeres dolog lesz? Ahogy az
előbb viselkedtél, az nem volt normális. Nincs nekem kapacitásom az
agymenéseidre – mondtam élesen, hogy egyértelműen leszögezzem az
álláspontomat a dolog kapcsán.
Bólintott.
– Tudom. Teljes hülyeség volt. Nincs mentségem a viselkedésemre.
Szörnyű módon mindig azokon töltöm ki a hülye kétségeim miatti
feszkót, akiket a legjobban szeretek.
Kisöpörte a haját a szeméből, és mélyen az enyémbe nézett. A
gyomrom csinált egy hátraszaltót, mint mindig, amikor így néz rám.
Mintha én lennék számára a világ közepe.
– Téged pedig mindenkinél jobban szeretlek. Ami azt jelenti, hogy
pont veled nem kéne így bánnom. De ahogy mondtam, tele vagyok
kétséggel, Maggie. Hülye, alaptalan kétségekkel – ismerte be.
– Állati jó pasi vagy, Clay. Bárkit megkaphatnál, akit akarsz. Semmi
okod kételkedni magadban – jegyeztem meg epésen, holott értettem én,
miért érez így. A pszichés betegsége miatt nehezére esik, hogy olyannak
lássa a dolgokat, amilyenek valójában. Be van zárva a saját kis sötét
világába, ahol semmi mást nem képes adni senkinek a fájdalmon kívül.
Mindent megteszek, hogy megváltoztassam a saját magáról alkotott
képét. De kétlem, hogy valaha is elég lenne, amit én tehetek az ügyben.
Szárazon felnevetett.
– Totál gáz vagyok. Te tudod a legjobban, miket műveltem. De
annyira próbálok megváltozni! Hogy az a fickó soha többé ne térjen
vissza. Csak néha iszonyú nehéz. De aztán találkozom veled. És olyan
érzések támadnak bennem, mint soha azelőtt. Olyan dolgokat élek át,
amikre soha nem is számítottam. És olyan tehetetlennek érzem magam a
kapcsolatunkban. Mintha le lennék csupaszítva, és most először valaki
mindent látna, ami bennem van... a jót és a nagyon, nagyon rosszat
egyaránt.
Annyira sebezhetőnek tűnt. Szerettem volna átölelni, de nem voltam
biztos benne, hogy készen állok áthidalni a szakadékot.
– És félek, hogy a rossz dolgok el fognak ijeszteni. Mert tudom, hogy
nem vagyok könnyű eset. Hogy nem vagyok képes megzabolázni az
őrült, ambivalens szarságokat, amik végbemennek bennem.
Mélyet lélegzett.

210
 – De Maggie, meg akarom próbálni. És meg is próbálom. Mégis
időnként eszembe jut, mennyivel jobb lenne neked nélkülem. Amikor
azzal a Jake-kel, Daniellel vagy bárki mással látlak, abba
belebolondulok. Mert mindannyian adhatnának neked valamit, amire én
képtelen vagyok. Normális életet.
Tiltakozni kezdtem, hogy mennyire értelmetlen ez így, de feltartotta
a kezét.
– Tudom, hogy egyáltalán nincs semmi közted és Daniel, Jake vagy a
kurva postás közt. Azt próbálom elmagyarázni, hogy ez nem is fontos.
Csak a tény, hogy bárki lehetne. Hogy bármelyik másik srác ezerszer
jobb lenne neked nálam.
Clay tekintete üres volt, ahogy elfordította rólam. Röhejesen kevés
volt az önbizalma. Hogyhogy képtelen úgy látni saját magát, ahogy én?
Hogy nem veszi észre, hogy attól lesz teljes az életem, mert ő is a része?
Igaz, ami köztünk van, nehéz és bonyolult, de szenvedélyes és
csodálatos is. Soha nem lesz senki az életemben, aki úgy hat rám, mint
ő. Ebben biztos vagyok.
Az a helyzet, hogy rettegtem attól, hogy a rossz dolgok egyszer csak
felülkerekednek a jón. Mi marad nekünk, ha képtelen leszek elérni,
hogy ő is lássa, ami csodálatos kettőnk között? Akkor mi lesz? Ezzel a
haragom elszállt, csak mély bánat maradt a helyén.
És ezt nehezebb volt feldolgozni.
– Nem tudom, mit mondjak. Nem akarom, hogy így erezz. Szeretlek.
Olyan rohadtul szeretlek! De én nem tudom elérni, hogy jobban érezd
magad a bőrödben és velem. Mert ez teljesen rajtad áll – tártam szét
fáradtan a karom.
Clay lehorgasztotta a fejét.
– Komolyan próbálkozom – szólt csendesen.
Igaz, ez az egész el van rontva, soha nem fogom tudni elfelejteni, mit
tett, de hogy ilyen elkeseredettnek kellett őt látnom, attól kínzó erővel
felébredt bennem a gondoskodó ösztön, ami azóta van meg bennem,
hogy őt ismerem.
Talán nem kellene ennyire könnyen megbocsátanom, hogy úgy bánt
velem. Hogy nem bízott bennem. Hogy kételkedett abban, hogy igazán
szeretem. Később valószínűleg meg is fogom bánni, haragudni fogok
magamra. De abban a pillanatban nem akartam mást, mint letörölni

211
arról a gyönyörű arcáról a szenvedést. A szenvedést, amit valami, a
vitánknál sokkal mélyebben gyökerező dolog okoz.
Némán ültünk a sötétben, a feszültséget szinte vágni lehetett köztünk.
Az idegeim pattanásig feszültek, nem tudtam, mit tegyek, hogy segítsek
a helyzeten. De mielőtt kitalálhattam valami megoldást, Clay felkelt
mellőlem.
– Na, békén hagylak. Ne haragudj, Meg! – suttogta. Néztem, ahogy
elmegy, vissza a lépcső felé, és nem tettem semmit, hogy megállítsam.
Még ott feküdtem a sötétben egy darabig. Esélyem sem volt, hogy
vissza tudjak aludni. Újra és újra végigjátszottam a fejemben a
beszélgetésünket. Nehezen tudtam megemészteni a beteges
ragaszkodását. Értem én, hogy szeret. De vajon fogom tudni kezelni ezt
a szerelmet? Vagy örökre tönkretesz majd?
Újra és újra eszembe jutott, amit az önbizalomhiányáról bevallott, és
hogy próbál megváltozni. És bár hittem neki, maradt bennem egy
cseppnyi kétely. Hogy talán mégsem próbálkozik elég keményen. Aztán
az jutott eszembe, hogy nem kellene ilyen szigorúnak lennem vele,
amikor én is tele vagyok kétségekkel vele kapcsolatban.
Az oldalamra fordultam, és magamhoz szorítottam a párnát.
Nyomorultabbul éreztem magam, mint valaha hittem, hogy lehetséges.
A ma éjjelnek különlegesnek kellett volna lennie. Olyan régóta
álmodoztam róla! Clayre gondoltam, ahogy ott fekszik, ébren, mint én.
Menjek fel hozzá? Felejtsem el ezt az egészet, és foglalkozzam a
felszínes boldogsággal, amit átélünk, amikor együtt vagyunk? Vagy
álljak a sarkamra, ne hátráljak meg?
Hezitáltam, nem tudtam, mit tegyek. Zaklatottan kisöpörtem a
hajamat a homlokomból. Nehéz volt a szívem, hiányzott Clay. Azt
akartam, hogy átöleljen, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz.
Szükségem volt erre az álomra, még ha nem is volt egyéb. Egy álom.
És már talpon is voltam, hónom alatt a párnával és a takaróval, és
azon kaptam magam, hogy felfelé igyekszem a csigalépcsőn a
lakosztály felé. Meztelen talpam alig vert zajt, ahogy közeledtem Clay
felé.
Az ajtóban megálltam, és meregetni kezdtem a szemem a homályos
szobába. Ki tudtam venni alakját a takaró alatt. Mindent ledobtam a
kezemből a padlóra, felemeltem a takaróját és bebújtam mellé.

212
 Megfordult, láttam, ahogy a szeme csillog a sötétben.
– Mit csinálsz? – lehelte. Éreztem, ahogy a teste megfeszül
mellettem. Oldalra fordultam, és kinyújtottam a kezem, hogy
megsimogassam az arcát.
– Nagyon haragszom rád, arra mérget vehetsz. Haragszom, és
megbántottál.
Reszketett a hangom. Tenyerével betakarta a kezem és az arcához
szorította.
– Maggie... – kezdte, de ujjaimat a szájára tettem, és ezzel
elcsitítottam.
– Hallgass, oké?
Clay becsukta a száját, és hagyta, hogy folytassam.
– Dühös vagyok. Amiket mondtál, ahogy viselkedtél, az nem volt
szép. És nem is először tetted ezt velem. De mindig azt reméltem, nem
csinálsz ilyet többé. De újra megtetted. Az egyik énem szeretne
összepakolni és hazamenni. Elfelejteni ezt az egész cirkuszt... elfelejteni
téged.
Eleredtek a könnyeim, de nem vettem le a szemem Clayről.
Kapkodva szedte a levegőt; éreztem, hogy a szavaim mélyen érintik.
– De képtelen vagyok megtenni. Mert hiszek benne, hogy komolyan
próbálsz megváltozni. És hogy szeretsz... De tudnod kell, hogy véget
kell vetned az olyan dolgoknak, mint amik itt ma történtek. Nem
vicceltem, mikor azt mondtam, hogy tönkre fog tenni mindent köztünk.
És az, amit egymás iránt érzünk, túl különleges, hogy csak így hagyjuk
tönkremenni – mondtam nyersen.
Clay megrázta a fejét, elhúzta a szájáról az ujjaimat.
– SOHA többé nem fog megtörténni. Esküszöm! – felelte rimánkodó
hangon, és a karomnál fogva magához húzott. Összeért az orrunk;
lehunytam a szemem, ahogy a homlokunkat egymásnak támasztottuk.
– Ennek az éjszakának rólunk kellett volna szólnia. Azt akartam,
hogy a miénk legyen, kettőnké. De most csak zavart és bizonytalan
vagyok, pedig nem akarok így érezni.
Kihallottam a könyörgést a saját hangomból. Magam sem tudtam,
mit kérek most tőle. És láttam, hogy ő sem.
Aztán egyszerűen fejest ugrottam a dolgokba, bele sem gondolva a
következményekbe, vagy, hogy mit jelent, hogy az elmúlt néhány óra

213
vihara után közvetlenül ilyet teszek. Megcsókoltam, a nyelvemet
végigfuttattam az alsó ajkán.
Clay kicsit feljebb húzódott, hogy a szemembe nézhessen. Tudtam,
hogy bődületesen összezavarom. A francba is, még saját magamat is
összezavartam! De muszáj volt, hogy átadjam magam neki. Hogy
eltöltsön az a béke, amit kizárólag az ő közelében érzek.
Muszáj volt éreznem a szerelmét is, nem csak a féltékenységét, a
dühét vagy a kételyeit.
Közben a testem is reagálni kezdett a közelségére. A testi vonzalom,
ami átjárt, elködösítette az agyamat, és megnehezítette, hogy bármi
másra koncentráljak. Éreztem, hogy a szívem a mellkasomban dobol;
nehezemre esett normális tempóban venni a levegőt, amikor ennyire
közel voltunk egymáshoz, a lábunk összeért fektünkben. Mellkasunk
egy hajszálnyira volt csak egymástól. Megragadtam a tarkóját, és újra
magamhoz próbáltam húzni a fejét. Ezúttal nem hagyta.
– Nem is tudom, Maggie... Nem jó ezt csinálni, amikor annyi
mindent kellene megoldanunk még – sóhajtott. Közben az állát
csókolgattam finoman harapdálva.
– Clay... Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek. Felejtsük már el a
nagy drámát. Kérlek szépen – mormogtam a nyakába. Nem is tudtam
igazán, mi szállt meg hirtelen. De azt akartam, hogy vége legyen a
konfliktusunknak. Látni akartam azt a boldog csillogást a szerelmem
szemében. És igen, elképzelhető, hogy egy kicsit a testemet használtam,
hogy alakítsam a helyzetet. De abban a pillanatban ez sem érdekelt.
Belevetettem magam a következő csókba. Érezni akartam a szája, a
nyaka bőrének ízét. Szenvedélyesen markolásztam a hátát, mellkasomat
az övének szorítottam. Éreztem, ahogy lassan elönti őt is a kába
forróság, és hasonló hévvel kezdi viszonozni a csókjaimat.
Lehúztam róla a pólót, kezem végighúztam a meztelen mellkasán.
Beleborzongott, ahogy a körmömmel is végigszántottam. Csókokkal
borítottam a kulcscsontját, nyelvemmel kényeztettem.
Lassan, mintha csak arra várna, hogy vajon megállítom-e, Clay
feltűrte a felsőmet és áthúzta a fejemen. Aztán csak nézett – szinte
felfalt a szemével, és a tekintetéből olyan vágyat és szinte szenvedő
gyengédséget olvastam ki, hogy a lélegzetem is elakadt.
– Olyan szép vagy – suttogta, és ujjai hegyével finoman

214
végigsimított a vékony anyagon, ami még eltakarta a mellemet.
Meg sem várva, hogy ő csinálja, hátranyúltam és kikapcsoltam a
melltartómat, aztán leráztam magamról, és a földre dobtam. Clay szeme
tágra nyílt, és aztán, kínzó lassúsággal, lehajolt a vágyakozó
mellbimbóimhoz. Nyelve táncolva izgatta az érzékeny bőrömet.
Abban a pillanatban rádöbbentem: minden defektje, minden hisztije
ellenére örökké szeretni fogom. Clay hozzám tartozott, épp úgy,
ahogyan én őhozzá. Életünk megmagyarázhatatlan módon
összefonódott, nem lehetett többé tagadni a szenvedélyes kötődést, amit
mindketten éreztünk. Mindent meg akartam adni neki, hogy teljesnek
érezze az életét, és elhiggye magáról, hogy értékes és szeretik.
Magához szorított, meztelen bőrünk tökéletes harmóniában simult
össze, ahogy újra birtokba vette az ajkaimat. Ujjai a bőrömön táncoltak,
és úgy éreztem, elégek a vágytól.
Végtelennek tűnő percek múlva kigomboltam a farmerét, és
lehúztam a cipzárt. Clay sziszegve szívta be a levegőt, aztán mély
torokhangon felnyögött, amikor a nadrágjába csúsztattam a kezem, és
megragadtam.
Mindaddig nem jutottunk tovább némi szelíd tapizásnál. Így ez az
egész még nagyon új volt nekem. Csók közben halkan nyögdécselt,
ahogy bizonytalan ujjakkal simogattam. Nem igazán tudtam, mit
csinálok, de a reakciójából ítélve semmi túlságosan rosszat. A kezem
fel-alá járt, éreztem, ahogy megremeg a markomban.
– Úristen, Maggie! – nyögte, ahogy egyre biztosabb kézzel kezdtem
kényeztetni. A szám mosolyra húzódott az övé alatt, ő pedig a kezébe
vette a mellemet, a hüvelykujja határozottan dörzsölte a mellbimbóimat,
míg bele nem borzongtam a gyönyörbe.
Clay végül elhúzta a kezem a lenti forróságtól, és rám vigyorgott.
– Ezt ne csináld tovább, vagy vége lesz, mielőtt elkezdtük volna –
incselkedett, és gombolni kezdte a nadrágomat. Gyakorlott kézzel
letolta a bokámig, úgyhogy már csak a bugyim maradt rajtam. Rám
hengereden, a súlya alatt édes borzongás futott végig a testemen.
Végigsimított az oldalamon, és lejjebb csúszott, hogy csókokkal
boríthassa a hasamat, a combom belső oldalát, a melleimet, aztán újra
csak a számat.
– Te vagy a legfantasztikusabb nő, akivel valaha találkoztam.

215
Annyira szeretlek!
Szavai belefúltak a csókjaiba, amikkel elborított.
Belepirultam a bókba.
– Én is szeretlek, Clay – feleltem, és a hajába markoltam, ahogy a
nyelve nedves ösvényt hagyott a combomon, felfelé haladva a
térdemtől. Nagyot nyeltem, vártam, hogy megcsókoljon... hát, ott. És
nagyon csalódottan vettem tudomásul, hogy abbahagyta a mozdulatot,
és hirtelen újra felém tornyosult.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte. Hangja bizonytalanul csengett,
pedig éreztem, amikor hozzám simult, hogy mennyire vágyik rám ő is.
Az első gondolatom az volt, hogy belemarkolok a hajába és
visszanyomom a combjaim közé. Az ösztöneim kezdték átvenni az
irányítást, mert hatalmas hullámokban elöntött a kéj, amit az ujjai és a
nyelve hívott elő. De aztán kijózanodtam kissé, hogy
elgondolkodhassam azon, amit kérdezett.
– Tényleg ez a legjobb alkalom, hogy fejest ugorjunk az
érzékiségbe? Azok után, ami ma este történt? Mélyen a gyönyörű barna
szemébe néztem, és a hihetetlen intenzitású érzelmek láttán, amiket
kiolvastam belőle, majd’ kiugrott a szívem.
Meg akartam tenni. Na, jó, elképzelhető, hogy helyettem a lábam
között lüktető forróság döntött. A fájdalmas vágyakozás, ami eltöltötte a
testemet, elsöpört minden esetleges bizonytalanságot. Így a döntésem
egy pillanat alatt megszületett.
– Szeretkezz velem, Clay! – suttogtam. Mindkét kezem a bokszere
korca alá süllyesztettem, és lecsúsztattam a csípőjén.
Ezután nem volt szükség több bátorításra. Hüvelykujjait a bugyim
pántjába akasztva lehúzta azt, végig a lábamon, és hagyta, hogy a
padlóra hulljon. Teljesen meztelenek voltunk, rám pedig váratlanul
borzasztó drukk jött, Clay megérezte: megcsókolt a fülem alatti
érzékeny ponton, és cirógatni kezdte a combom között égő forróságot.
Elakadt a lélegzetem, amikor az egyik ujját belém csúsztatta. Újra a kéj
hullámai vonultak végig rajtam, ahogy simogatott, tökéletes ritmusban
mozgatva ki-be a kezét. Kiment a fejemből a tapasztalatlanságom felett
érzett aggodalom. Csak átadtam magam az árnak, ami félő volt, hogy
végképp elsodor.
Végül Clay előhúzott egy óvszert a táskája zsebéből. Feltépte a

216
csomagolást, felhúzta, aztán elhelyezkedett a lábam között. A térdem
alá nyúlt, és felhúzta a lábaimat, míg a derekára nem kulcsoltam őket.
Érzékien megcsókolt, éreztem, ahogy várakozóan nekem feszül.
– Maggie... – szólt rekedten. – Szeretlek!
Nagyot nyelt, azzal belém hatolt.
Elakadt a lélegzetem az éles fájdalomtól.
– Örökké – nyögte, és még mélyebbre furakodott. A hátam ívben
megfeszült. A belső izmaim húzódtak, nyúltak, hogy alkalmazkodjanak
hozzá.
Clay élesen fellélegzett az erős ingerektől. Egy pillanatig nem
mozdult, engem nézett.
– Minden oké? – kérdezte, és csókokkal borította a szemöldökömet,
az arcomat, az orromat. Bólintottam. Combomat összeszorítottam a
dereka körül, és még mélyebben magamba húztam.
És akkor mozogni kezdett... én pedig azt hittem, belehalok a
gyönyörbe, amit okoz. Éreztem, ahogy ki-be csúszkál a testemben, és ez
volt számomra a valaha átélt legintenzívebb érzés. Felvettem a ritmusát,
együtt mozogtunk ebben az érzéki táncban.
Újra és újra előrelökte a csípőjét, és minden egyes lökéssel
mélyebbre hatolt a testemben. A keze mintha egyszerre mindenütt
érintett volna. Érzékeim mintha kiélesedtek volna, felfokozottan éltem
át, ahogy a lélegzetünk összekeveredik, ahogy a legbelső pontokon ér
hozzám. Éreztem a csípőjét a combom között. A borostát az állán,
ahogy csókolt.
Hátravetettem a fejem. Az ajkával a nyakamra tapadt, mély
torokhangokat hallatott, mozdulatai egyre vadabbá és
koordinálatlanabbá váltak. Furcsán perzselő forróság indult meg a
hasam legmélyéről. Körmömet Clay vállába vájtam, ő pedig a nevemet
kiáltotta, ahogy egyszerre omlott össze a világ körülöttünk.
A mellkasomra rogyott, verejtéktől nedves haja a bőrömre tapadt.
Kisimítottam a homlokából. Megcsókolta a nyakam, ajka elidőzött
kicsit a veszettül vágtató pulzusom fölött. Nem szóltunk semmit,
túlságosan kimerültek, zaklatottak voltunk hozzá mindketten. Könnyek
szöktek a szemembe, teljesen lenyűgözött, amit az előbb együtt átél-
tünk.
Most már örökké a részem marad. Senki nem fogja tudni felülírni ezt

217
a legeslegelső alkalmat, és mindennek ellenére boldog voltam, hogy
vele történt meg.
Clay ujjai a hasam bőrét cirógatták csiklandozva. Kuncogni kezdtem.
Lassan kicsúszott belőlem, aztán kiment a fürdőszobába. A takarót az
államig húztam, mert hirtelen elszégyelltem magam, hogy egy szál
semmiben fekszem ott. Clay visszatért, láthatóan hasonló aggályoktól
mentesen. Rám mosolygott. Gyengéden lehúzta rólam a takarót.
– Ne takard el magad, kicsim! Gyönyörű vagy.
Mellém bújt és magához húzott.
Ott feküdtünk együtt, egymásba gabalyodva.
– Ezt akartam, Meg. Hogy téged ölelve alhassak el. Nem is tudom,
mit csináltam volna, ha nem bocsátasz meg. Annyira sajnálom! –
duruzsolta a hajamba. Olyan szorosan hozzábújtam, ahogy csak tudtam.
Betakargatott mindkettőnket; a meleg fészkünkben biztonságérzet öntött
el, és az előbbi veszekedésünk, ha el nem is felejtettem, sokkal kevésbé
tűnt jelentősnek.
A szemhéjam elnehezült; épp elaludtam volna, amikor a fülembe
súgta:
– Ez örökkévaló, Maggie. A pokolba is utánad mennék.
Lélegzete csiklandozta a bőrömet. Csókot nyomott a halántékomra.
– Csak te kellesz most már, amíg csak élek.
Olyan kimerült voltam, hogy nem biztos, hogy jól hallottam. De
tudtam, hogy a szerelme irántam hatalmas és mohó. Ahogy
elszenderedtem, egy másodpercre belém hasított a félelem, hogy élve
elemészt majd.

218
 17. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL HUNYOROGVA ÉBREDTEM a szobát elöntő

ragyogó fényben. Ilyen lehet a nap felszínén kelni. Még korán volt, erről
árulkodtak a szoba sarkaiban és az ég peremén bujkáló árnyékok. Clay
szorosan átölelve tartott, mozdulni is alig tudtam. Arcát a nyakamba
fúrta, karja az oldalához szögezett. A teste melegétől szakadt rólam a
víz.
Ki kellett mennem a fürdőszobába. De nagyon. Próbáltam tekeregve
kiszabadulni, de csak még szorosabban tartott. Na, jó, most már kezdek
klausztrofóbiás lenni. Addig feküdtem ott, míg azt nem éreztem, hogy a
karja ellazul; akkor óvatosan lefejtettem a mellkasomról és gyengéden
letettem a takaróra.
Ekkor már ki tudtam szabadítani a lábamat is, és lehengeredtem az
ágyról. Talpon landoltam; úgy éreztem magam, mint egy tornász, olyan
látványos manőver kellett a felkeléshez. Clayre pillantottam, láttam,
hogy továbbra is alszik. Belopakodtam a spanyolfal mögé, és próbáltam
olyan halkan pisilni, ahogy csak lehetséges. Nem volt kellemes
könnyítenem magamon ennyire közel hozzá. Volt néhány dolog, amit
egyszerűen nem akartam még megosztani vele.
Gyorsan fogat mostam, és lófarokba kötöttem a hajam. A mosdó
feletti tükörben szemügyre vettem magam. Pont ugyanolyannak
látszottam, mint tegnap, de a testem nem így érezte. Az izmok, amiket
még soha nem használtam, kissé sajogtak minden mozdulatra. Inkább
éreztem magam nőnek, mint kislánynak. Visszagondoltam az éjszakára.
Farkasszemet néztem a tükörképemmel, és azon kezdtem gondolkodni,
jó döntést hoztam-e. Abban a pillanatban helyesnek tűnt. A veszekedés
csak távoli emlék volt. Ám most, a rideg reggeli fényben eszembe jutott,
milyen szörnyen elfajultak a dolgok. Azért vetettem bele magam a
szexbe, hogy elfojtsam magamban, mekkora fájdalmat okozott?
Megráztam a fejem, igyekeztem kizárni a mardosó kétségeket, amik
azzal fenyegettek, hogy elrontják a kedvemet.
Kerestem egy tiszta bugyit, belebújtam, és rávettem a kedvenc
szabadidőnadrágomat egy spagettipántos trikóval. Kinéztem az ablakon:
219
a rengeteg fehérség szinte mellbe vágott. Vagy tíz centi hó esett éjjel.
Gyönyörű volt. Azért reméltem, el tudunk szabadulni innen még ma,
különben lesz mit megmagyaráznom a szüleimnek. A gondolatra is
összerázkódtam.
Hallottam, hogy Clay mocorogni kezd az ágyban. Hátranéztem.
Álmosan pislogott.
– Gyere vissza, kicsim! Hiányzol!
A hangja fátyolos volt, én pedig azon mosolyogtam, milyen
eszméletlen jól fest ébredéskor.
Lassan átmentem a szobán, fura módon egyszerre szégyenlősen.
Visszamásztam az ágyba, de nem tudtam, mi jön most. Minden annyira
más volt, több szempontból is. Clay rám mosolygott.
– Szeretek veled ébredni – mondta rekedten, álomittasan nézve rám.
A gyomrom összeszorult, ahogy az ujjai megindultak felém, és
finoman megcirógatták a karomat.
– Mi baj? – kérdezte. Felé fordítottam az arcom. Éberebbnek tűnt, az
arcán aggodalmas kifejezés. – Megbántad? – kérdezte, hallhatóan
elrettenve.
Hogy megbántam-e? Az ujjai megálltak a karomon; figyelmesen
szemügyre vettem a barátomat. Ijesztő mértékben lerítt róla, mennyire
szeret, és tudtam, a kínok kínját éli át a gondolatra, hogy megbánhattam,
hogy ilyen közel engedtem magamhoz.
Nem mondhattam neki, hogy csak aggódom, hogy a szőnyeg alá
söpörtük ezzel a nagyobb gondjainkat. Hogy nem foglalkozunk eléggé a
nagyon is aktuális problémáival. Akármilyen közel is kerültünk most
egymáshoz, még annyi mindent nem mond el nekem! Olyan dolgokat,
amiket nem szívesen hoznék szóba én sem. Mit is árul el pontosan ez a
tény a kapcsolatunkról?
– Maggie – suttogta, és közelebb araszolt. Átkarolta a hasamat. Az
arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a leheletét a bőrömön.
Észbe kaptam, milyen régóta nem felelek neki. De mindennek ellenére
elöntött a forróság, ahogy az ujjai megtalálták az utat a felsőm alá,
közvetlenül a meztelen bőrömön.
Hogy megbántam-e? Nem, nem bántam meg. Mert a kapcsolatunk
minden visszásságával együtt is szerettem őt. Valószínűleg jobban, mint
kellene.

220
 – Nem, Clay. Soha nem tudnám megbánni, hogy veled voltam –
feleltem őszintén. Több sem kellett neki, rám hengeredett és
megcsókolta az államat. Elnevettem magam a hirtelen beállt változástól.
Letört és aggódó után átmenet nélkül boldog és felszabadult lett.
– Megijesztettél, szerelmem! – mormogta, és finoman harapdálni
kezdte az alsó ajkamat. Tenyeremet végighúztam a hátán, élveztem a
bőre érintését a kezem alatt.
– Jaj, sosem kell félned a jó öreg Maggie-től – feleltem tréfásan, és a
csípője köré fontam a lábam. Azonnal tudatosult bennem, hogy még
mindig teljesen meztelen. És nagyon örül nekem.
Clay hátrahúzta a fejét.
– Pedig te tudsz a világon a legjobban megijeszteni – mondta
csendesen, a szokásos szenvedéllyel nézve a szemembe, mintha én
volnék számára az éltető oxigén. – Ha elhagynál, tönkremennék. Nem
tudom, talpra tudnék-e állni utána.
Belesajdult a szívem, mennyire sebezhető. Hogy is tehetne neki jót,
hogy ennyire ragaszkodik hozzám?
Váratlanul lehajolt az ágy peremén, és kutakodni kezdett a
csomagjában. Pár pillanat múlva felemelkedett, és ökölbe szorított kezét
határozottan elém tartotta. Némi félénkséget vettem észre rajta: a
szemébe lógó haja függönyén át nézett rám.
– Az mi? – incselkedtem, és megpróbáltam szétfeszíteni az ujjait.
Clay édesen mosolygott, elhúzta a kezét, és az oldalára dobta magát
mellettem. Felkönyökölt, arcát a tenyerébe támasztotta, úgy nézett le
rám. Lassan kinyitotta a tenyerét, és egy ezüstlánc csordult lassan
csillogó kupacba a hasamon.
Gyorsan felültem és a markomba kaptam az ékszert, mielőtt elveszett
volna az ágynemű közt. Egy nyaklánc volt. A finom ezüst lecsüngött az
ujjaim között, amikor felemeltem. Egy szépséges pillangó lógott a
végén ezüstlevelekből összeállítva, gyémántpornak tűnő díszítéssel.
A legfantasztikusabb dolog volt, amit valaha láttam. Elakadt a
szavam, amikor ránéztem. Clayre emeltem a szemem, aki izgatott
várakozással nézett vissza.
– Tegnap este akartam odaadni. Legalábbis úgy terveztem. De aztán
azok után, ami történt, nem jött volna ki jól.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen összeszorult a torkom.

221
 Nem feleltem, túlságosan megrázott, milyen mélyen is érzek a fiú
iránt, aki itt fekszik mellettem. Félreértve a hallgatásomat, Clay gyorsan
folytatta.
– Tulajdonképpen már megvan egy ideje. Neked csináltattam Ruby
egyik ismerősével, aki egyedi ékszereket készít.
Lenyűgözött a figyelmessége. Mi van már ezekkel a pillangókkal?
Egyszer azt mondta, azt szimbolizálják, hogy mellettem szabadnak érzi
magát. Most részletesebb választ akartam, így újra rákérdeztem.
– Mielőtt megismertelek, szomorú voltam és magányos. Aztán, csak
attól, hogy veled vagyok, átalakultam. Az egész életem átfordult ebbe a
metamorfózisba valami csodálatos, valami boldog felé. Már mondtam
neked, hogy felszabadítottál. Eszembe juttattad, mit jelent hinni és
remélni.
Könnyek gyűltek a szemembe, már-már lecsordultak az arcomon.
Clay észrevette, és hüvelykujjával végigsimította a szemem alját,
letörölve a nedvességet.
– Ne sírj! Sajnálom, ha felzaklattalak vele. Csak akartam valami
olyan szépet adni, mint minden, amit én kapok tőled. De visszaveszem.
Felejtsd el! – mondta, teljesen félreértelmezve a hallgatásomat.
Hallottam a hangjában bujkáló fájdalmat, ahogy megpróbálta kivenni a
kezemből a nyakláncot.
Összecsuktam a tenyerem és elhúztam előle.
– Ne, Clay! Imádom. Csak... nem tudom, mit...
A szavak tökéletesen cserbenhagytak, úgyhogy inkább csak birtokba
vettem az ajkait egy szenvedélyes csókkal. Nyelvem a szájában
kalandozott, éreztem az ízét. Nem tudtam visszafojtani a nyögést, ami
feltört a torkomból.
– Istenem, annyira szeretlek! – suttogta, én pedig ujjaimmal a hajába
túrtam.
– Én is szeretlek. Mindennél jobban – feleltem lágyan, amíg lehúzta
rólam a trikót.
Újból egymásba feledkeztünk.
Mintha órák teltek volna el, mire végül előmerészkedtünk a
lakosztályunkból. A Claytől kapott lánc a nyakamban lógott. Clay arcán
elégedettség tükröződött, én pedig éreztem, hogy sugárzom a
boldogságtól. Felhőtlen eufória tartott a föld felett. A korábbi vitánkat,

222
minden félreértést elsöpört a felismerés, miért is vagyok olyan
rettenetesen szerelmes a barátomba.
Clay nézte, ahogy megérintem a pillangót a nyakamban, és olyan
mosolyt küldött felém, amiben benne volt, hogy az egész világon csak
én számítok neki.
– Jó reggelt! – köszöntem Raynek és Clare-nek, akik kissé kialvatlan
szemekkel szürcsölték a kávéjukat.
– Ne ilyen hangosan, Maggie! Psszt... – emelte a mutatóujját a
szájához Ray.
– Hoppá, bocsi! – vettem vissza a hangerőből, és töltöttem
magamnak is egy bögre kávét.
– Van egy fejetek, skacok – jegyezte meg Clay, és kibontott egy
csomag croissant-t.
– Kösz, Clay! – grimaszolt Clare.
– Mármint nem úgy néztek ki, mint akik túl sokat aludtak –
helyesbített Clay félénken.
– Hát, a drága pasim az éjszaka nagy részében a fajanszot ölelgette –
jegyezte meg epésen Clare.
– Jaj. Sajnálom, Clare! – feleltem, és vetettem egy undok pillantást
Rayre, mielőtt a hűtő felé fordultam, és kivettem a tejet a kávémhoz.
– Daniel és Rachel felkelt már? – kérdeztem. Ray megrázta a fejét.
– Nem hiszem, én legalábbis nem találkoztam velük.
Izgultam, hogy alakultak a dolgok a két legjobb barátom között az
éjjel. Alig vártam, hogy kifaggassam Rachelt.
Clay mögém lépett, átkarolta a derekam és finoman megcsókolta a
nyakam. Egy tányér megvajazott péksütit tett elém. Megfogtam egyet és
enni kezdtem. Ray bámult egy pillanatig, aztán ijesztő zöld színt öltött
az arca.
– Asszem, hányni fogok – szólalt meg, azzal eltűnt a folyosó végén.
Clare keserves sóhajjal ugrott le a bárszékről, hogy kövesse. Clayjel
vigyorogva néztük.
– De szar már nekik – jegyezte meg, és maga felé fordított, hogy
tisztességesen meg tudjon csókolni. A hátamat nekinyomta a pultnak, és
erősen markolta a csípőmet.
Valaki megköszörülte a torkát a hátunk mögött, amire
szétrebbentünk. Hátrapillantva Rachelt és Danielt láttam megérkezni a

223
konyhába.
– Hát jó reggelt, fiatalok! – köszöntem, és kibontakoztam Clay
karjából, hogy csináljak egy kávét a barátaimnak.
Figyelmesen vizslattam kettőjüket, hogy megállapítsam, hol is tart
pontosan a kapcsolatuk. De nem értek egymáshoz, sem semmilyen más
jel nem utalt rá, hogy megváltoztak volna a dolgok közöttük. Mégis
éreztem, hogy így van. Máshogy néztek egymásra. A levegő szinte
vibrált körülöttük a feszültségtől, ami azelőtt nem volt jellemző,
legalábbis sosem vettem észre.
Rachel kezébe adtam a kávésbögrét, és felvont szemöldökkel, kérdőn
néztem rá. Pókerarccal viszonozta a pillantásomat.
– Na, milyen volt az éjszaka további része? – kérdeztem célzatosan
mindkettőjüktől.
Daniel felült egy bárszékre, és elvett egy croissant-t.
– Jó. Kidőltem, mint egy zsák – felelte szűkszavúan.
Clayre pillantottam, de ő már a nappaliban igazgatta a kanapé
párnáit, az éjjeli nyomainkat eltüntetendő. Hát, jó, ezek szerint muszáj
lesz kettesben maradnom vele, hogy kiszedjem belőle, amit tudni
akarok.
– Megyek, befejezem a pakolást. Jössz, Rachel? – kérdeztem, és a
karjánál fogva húzni kezdtem.
Ekkor Daniel tekintete megpihent rajta, épp csak egy pillanatra, de
akkor már tudtam. Ahogy Rachelre nézett, abban minden benne volt,
amire kíváncsi voltam. Egyértelmű volt, hogy elmozdultak végre a
holtpontról. És részleteket akartam hallani!
– Ja, lehet – felelte Rachel kevésbé lelkesen. Biztosan megérezte,
hogy a vérszomjas kobra felágaskodott a lelkemben, és piszkos
részleteket követel. Előrementem az emeletre, és hallottam, ahogy eláll
a lélegzete mögöttem, amikor felért a grandiózus lakosztályba.
– Ti itt aludtatok?! Jézus, Mária! – szólalt meg, ahogy próbálta
feldolgozni a látványt. Lesétált a süllyesztett fürdőrészre a
pezsgőfürdővel.
– Kicsit átverve érzem magam, nem azért – heccelődött, és leült a
kád szélére. Szemügyre vett, és felvonta a szemöldökét. – Hmm. Valami
mintha más lenne rajtad – jegyezte meg huncutul.
Nyakig elpirultam. Basszus! Tudhattam volna, hogy felém fogja

224
terelni a beszélgetést, a franc essen bele!
Elgondolkodva ütögette ujja hegyével az állát.
– Igen... Valami határozottan más lett. De nem jövök rá, mi lehet az.
Oldalra billentette a fejét, és ördögi vigyorral lecsapott.
– Annyira tudtam, hogy meg fogjátok tenni Clayjel! – visította.
Szememet forgatva próbáltam palástolni a zavaromat.
– Hát... igen – feleltem. Az arcom szinte lángolt. Még szép, hogy
meg akartam osztani ezt a hírt a legjobb barátnőmmel! De azért kicsit
fura volt beszélni róla.
– Na és... milyen volt? – puhatolózott. Rachel hírhedt volt arról, hogy
makacsul követel minden piszkos részletet, én viszont keményen
elhatároztam, hogy csalódást fogok okozni neki.
– Hát, egy darabig meztelenül lógtam a tetőgerendáról... aztán
bevetettem a hajkefém nyelét is, és…
– Jaj, de idétlen vagy, Maggie! – vágott közbe Rachel sértődötten.
Erősen belecsípett a karomba. – Nem fogsz semmit elmesélni, ugye?
Túl jól ismert már. Nemet intettem.
– Egy szót sem – fontam karba a kezem vigyorogva.
Hogy eltereljem a témát, sokatmondó pillantást vetettem Rachelre.
– Na és te meg Daniel...
Nem fejeztem be a mondatot, esélyt hagyva neki, hogy folytassa a
történetet.
Rachel elvörösödve hátat fordított nekem, ami meglepett. Nem olyan
fajta ő, aki csak úgy visszatartja az efféle információt. Úgyhogy a
váratlan hallgatása teljesen megdöbbentett.
– Mi történt az éjjel? Megbeszéltétek a dolgokat? – faggattam
sürgetően. Mindent tudni akartam.
Rachel a tenyerébe rejtette az arcát, és felnyögött.
– Jaj... Nem is tudom. Igen, asszem, pár dolgot tisztáztunk.
Beszéltünk, igen – felelte az ujjai rácsán át. Megfogtam és elhúztam a
kezét
– És miért vagy zavarban? Nem szoktál te ilyen lenni. Minden
rendben? – kérdeztem kissé aggódva.
Ekkor vettem észre a Rachel arcán terpeszkedő széles vigyort, és
ettől teljesen megnyugodtam. Lehunyta a szemét, kezét a karomra tette.
– Jobb is, mint rendben.

225
 Hát, ez jó hír! De még mindig nem tudtam valami sokat a dologról.
Rachel megláthatta a csalódást az arcomon, mert hirtelen elnevette
magát.
– Baromi idegesítő, mi? Nagyon akarsz valamit hallani, de a
barátnőd egy szót sem árul el! – vonta fel a szemöldökét tudálékosan.
– Jól van már, vettem az adást! De most mesélj végre, mielőtt
lebabázok! – csaptam a karjára játékosan.
Rachel az ágyra vetette magát, és engem is magával rántott, míg
végül egymás mellett feküdtünk. A csupasz tetőgerendákat bámulta egy
kicsit a feje felett, aztán beszélni kezdett.
– Hát, ki voltam akadva. Nem... visszavonom. Ölni tudtam volna,
amikor Daniel bejött, azután, hogy beszéltél vele.
Horkantva felnevettem, mert emlékeztem, hogy pontosan így volt.
Senki nem képes olyan gyilkos, bosszúszomjas indulatokra, ha mérges,
mint Rachel.
– És...? – sürgettem a folytatást.
– És bocsánatot kért, én üvöltöztem vele egy kicsit, aztán megint
bocsánatot kért. És mindeközben valahogy megcsókolt.
Felültem, mert nem hittem a fülemnek. Sosem gondoltam, hogy
Daniel fogja megtenni az első lépést. Legalábbis nem mostanában.
– Megcsókolt?! Komolyan? – kérdeztem hitetlenkedve. Rachel
bólintott.
– Aha. És eszméletlen volt, de tényleg. Tudom, mit gondolsz most,
hogy csak fájni fog a végén. És annyi mindent elmondtam neki. De
valahogy rendbe raktunk mindent.
– Még azt is, hogy fér Kylie ebbe az idilli képbe? – kérdeztem, kicsit
nyersebben, mint szerettem volna. De féltem, hogy Daniel fájdalmat
okoz Rachelnek, és akkor a hármasunknak végképp annyi. Viszont
akartam, hogy megtörténjen ez a dolog köztük. Azt akartam, hogy
összeszedjék magukat, és elismerjék, hogy több van köztük, mint
egyszerű barátság. De most, hogy végre megtörtént, félni kezdtem a
változástól. És, önző módon, attól, hogy mindez hogy hat majd az én
életemre.
Rachel arcán fájdalom suhant át Daniel exének említésére.
– Aha. Beszéltünk Kylie-ról. És Daniel elismerte, hogy
tulajdonképpen csak egy rossz szokás, amitől képtelen volt

226
megszabadulni. De most szeretne adni kettőnknek egy esélyt. És minden
fájdalom és kétség ellenére én is ezt akarom.
Visszazuttyantam mellé, és megfogtam a kezét.
– Ha bántani mer téged, Rachel, letépem a golyóit és a fülébe
nyomom. Nagyon, nagyon szeretem őt. De össze kell tartanunk nekünk,
csajoknak – tettem le a nagyesküt.
Rachel nevetett.
– Tudja ő azt, Maggie. Hidd el! Az éjjel az aggodalmainak nagy
része arra vonatkozott, hogy te mit fogsz majd szólni.
Felhorkantam; tudtam előre, hogy Daniel betojik attól, hogy fogadom
majd ezt az egészet. Jól van, izguljon csak!
– Hát, ha tényleg ezt akarod... Csak ne hagyd, hogy tönkremenjen a
barátságotok. Ígérd meg, jó? – sürgettem a kezét szorítva. Rachel
oldalra fordult, és komolyan rám nézett.
– Megígérem. Nem fogom hagyni.
Megígérni könnyű valamit, de még könnyebb megszegni az ígéretet,
gondoltam, ahogy ott feküdtünk egymás mellett.
Még akkor is úgy maradtunk, amikor Clay feljött. Hátrálni kezdett,
ahogy meglátott bennünket.
– Bocs! Csak meg akartam nézni, mi tart ennyi ideig. De hagylak
titeket, ha még beszélgetni akartok.
Rachel felült, aztán felkelt az ágyról.
– Nem kell, Clay. Minden oké. Köszi, Maggie!
Odahajolt, és cuppanós puszit nyomott az arcomra. Clayre
vigyorgott, aztán eltűnt a lépcsőfeljáróban.
Clay odalépett hozzám, megcsókolt, és leült mellém az ágyra.
– Minden oké volt? – kérdezte. Átkarolt, szorosan magához húzott.
Erősen hozzábújtam, arcomat az inge puha anyagába fúrtam, és néhány
percig csak élvezettel szívtam magamba az illatát.
– Tök jól van. Szerintem Daniellel végre helyrerakták a dolgokat –
feleltem végül.
Clay a fejem tetejére támasztotta az állát.
– Az klassz – mondta tömören, azzal lehajtotta a fejét, és megcsókolt
a fülem mögött. Éreztem, ahogy feltör bennem a forróság, ajkamat egy
futó sóhaj hagyta el.
– Bárcsak itt maradhatnánk! Tudod, a mi külön bejáratú kis

227
buborékunkban – mondtam sötéten. Clay apró, de borzongató puszikkal
borított az állam alatt. Ahogy megszólalt, éreztem a forró leheletét és az
ajkai csiklandozását a nyakam érzékeny bőrén.
– De hát csak át kell tennünk a buborékot Davidsonba, és kész –
felelte magabiztosan.
– Igen, csak a buborékoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy
könnyen kipukkadnak.
Nem tehettem róla, de teljesen hatalmába kerített a zord hangulat. A
jó dolgok soha nem tartanak örökké.
– Akkor majd csinálunk egy új buborékot – mormolta Clay, és
visszahúzott egy újabb lélegzetelállító csókért. Nekem pedig hirtelen
minden borúlátó gondolatom elinalt, és arra gondoltam, számomra az
örökkévalóság csak most kezdődik.

228
 18. FEJEZET

MÉGIS IGAZAM LETT. A buborék tényleg kipukkadt, hangosan és

fájdalmasan. Egy egy hónapos szobafogsággal kezdődött, amivel a
felháborodott szüleim jutalmaztak. Annyira eszementen boldog voltam
a Clayjel töltött éjszakám miatt, hogy fel sem tűnt a huszonvalahány
SMS, amit a nap folyamán kaptam tőlük.
Kiderült, hogy anyám felhívta Racheléket, hogy mi van velem, miért
nem veszem fel a telefont vagy válaszolok az üzenetekre. Egy
palacsintareceptről akarta kikérni a véleményem, vagy valami ha-
sonlóan apró-cseprő dolog miatt keresett. De persze ott nem talált meg.
Mrs. Bradfield pedig – akinek, bosszantó módon, Rachel elmondta az
igazat – beavatta a részletekbe a jó kis erdei kirándulásunkat illetően.
Az, hogy a szüleim dühösek voltak, meg sem közelíti a valóságot. Azt
csodálom, hogy egyáltalán túléltem azt a kolosszális üvöltözést, ami
otthon fogadott.
Apám a szobámba küldött hétfő reggelig, csak enni és a fürdőszo-
bába engedett ki. Egy hónap szobafogságot kaptam, Clayjel pedig
semmilyen körülmények között nem volt szabad találkoznom az iskolán
kívül.
Természetesen majdnem kizárólag őt hibáztatták, hogy rávett, ha-
zudjak nekik, és töltsem vele az éjszakát. (A tényt, hogy a barátaim is
ott voltak, lazán félresöpörték.) Még azután is, hogy – hozzáteszem,
nagyon felnőtt módon – megpróbáltam felelősséget vállalni a dön-
téseimért, a szüleim tartották magukat ahhoz, hogy Clay a rosszfiú a
történetben.
Még tudtam egy-két SMS-t küldeni Claynek, mielőtt elkobozták a
telefonomat.

Lebuktam. Ötvenéves koromig szobafogság. Szeretlek.

A válasza alig fél perc múlva jött:

Annyira sajnálom, Kicsim! Bármi mód, hogy kiszabadítsalak

Alcatrazból? Süssek reszelőt egy tortába, és adjam be az ablakodon? 
229
 Szeretlek!

Mosolyogva, de teljes erőbedobással pötyögtem a telefonba a vá-

laszomat, nehogy a szüleim észrevegyék, és még jobban felhúzzák
magukat.

Holnap találkozunk. A suliban. Apám visz be. Nem kell reszelő, bár
lehet, hogy a végén ciántablettához fogok menekülni az unalom elől.
XOX

Sietve kikapcsoltam a mobilomat. Apám elvette tőlem, kikötötte a

netet a szobámban és elkobozta a kocsikulcsot. Igen: rab lettem. És
mindennek a tetejébe nem álltak szóba velem.
Anyám alig vett tudomást a létezésemről, apám pedig fájdalmas és
csalódott pillantásokkal bombázott. A csalódottság százszor rosszabb
volt.
Könyvet írhatnának róla, hogyan kell bűntudatot ébreszteni az
emberben. Így egész vasárnap este a szobámban ücsörögtem, és hol a
leckémmel próbáltam haladni valamit, hol a falat bámultam üres
tekintettel. És nem tudtam másra gondolni, csak az előző éjszakára, és
arra, ami Clay és köztem történt.
Még mindig rajtam volt a pillangós nyaklánc, amit tőle kaptam.
Melegen simult a bőrömre a mellem fölött. Mintha csak az ő ujjait
éreztem volna. Még mindig nem tértem napirendre a figyelmessége
felett. És amiket akkor mondott, ahogy kitárulkozott előttem és olyan
dolgokat osztott meg velem, amik fájdalmasak voltak a számára, csak
még tovább szították az iránta érzett szerelmem lángját.
Igyekeztem nem gondolni az azt megelőző veszekedésre, nehogy
bemocskolja a közös éjszakánk emlékét. De akárhogy próbálkoztam,
újra és újra előtolakodott, megint átéltem Clay haragját és a saját
fájdalmamat.
De a kellemetlen kezdet után az éjszaka a lehető legromantikusabb és
legizgatóbb módon végződött.
Magamhoz szorítottam a párnát, és hagytam, hogy elöntsenek az
együttlétünk édes emlékei. Beleborzongtam, amikor eszembe jutott,
milyen érzés volt, ahogy hozzám ért és ahogy belém hatolt. Felnyögve a

230
hátamra fordultam. Ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségünk, hogy
így együtt legyünk! Talán addig dekkolok itt bezárva, míg nyugdíjas
nem leszek.
Felidéztem magamban, ahogy Clay azt suttogja, mennyire szeret, és
hogy örökre velem akar maradni. Én pedig, naiv, félig felnőtt eszemmel
el is hittem, hogy ez lehetséges. Hogy, természetesen, Clay és én majd
minden akadályt leküzdünk, és ellovagolunk a naplementébe.
Elfojtottam az akadékoskodó hangot a fejemben, ami kétségekről és
aggodalomról suttogott amiatt, hogy ennyire kétségbeesetten
ragaszkodik hozzám. Hogy minden bajára engem használ gyógyírnak.
Nem vettem tudomást a zavaró felismerésről, hogy talán nem a
legegészségesebb dolog így élni... hogy nem tudok mindent jóvátenni az
életében, bármennyire is azt állítja, hogy rajtam kívül semmi másra
nincs szüksége.
Ehelyett a szeretkezésünk emlékére koncentráltam, és arra, ahogy
egész éjjel a karjaiban voltam. Hogy nyugodt és biztonságos volt ott
minden – szándékosan kiszorítottam minden gondolatot az azt megelőző
történésekről. Az a helyzet, hogy elképzelni sem tudtam, hogy valaha
úgy szerethetek valakit, mint őt most. És megfogadtam magamnak,
hogy nem is fogok soha.

– Fúha, egy hónap szobafogság mobil és kocsi nélkül! Ennyi erővel

ki is nyírhattak volna, Meg – szólt Rachel együtt érzőn másnap az
ebédlőasztalnál, miközben mind a szörnyű sorsom felett borongtunk.
Clay szorosan fogta a kezem, és az oldalamhoz simult. Úgy éreztem,
mintha vagy egy hete nem láttam volna, pedig még egy nap sem telt el.
Felé fordultam és szenvedélyesen megcsókoltam, nem is törődve
azzal, ki láthat bennünket. Elmosolyodott azon, hogy szinte dorom-
bolok. Elszakítottam az ajkamat az övétől, és visszafordultam Rachel-
höz. Aki mellesleg egy kicsit közelebb ült Danielhez, mint máskor.
Daniel néha, amikor azt hitte, senki nem látja, végigsimított a hátán,
aztán újra leengedte a karját.
Még nem volt lehetőségem Daniellel is átbeszélni a dolgokat – ugye,
itt ez az életfogytig tartó szobafogság dolog –, de csak egy vak nem látta

231
a kettejük kapcsolatában beállt változást. Akaratlanul is mosolyra
húzódott a szám, amikor csak rájuk néztem, mert nagyon örültem a két
legjobb barátom boldogságának.
– Tudom. De totál begőzöltek.
Zajosan rágcsáltam a sárgarépámat. Clay keze a derekamon nyu-
godott.
– Majd megoldjuk valahogy. Mondjuk, beszökhetnék hozzád, miután
a szüleid lefeküdtek – incselkedett. De ahogy a szemébe néztem, láttam,
hogy komolyan gondolja.
– Azt hittem, tériszonyod van – emlékeztettem, és finoman a
combjába csíptem. Vállat vont.
– Ha az kéne hozzá, hogy kettesben legyek veled, a rohadt Mount
Everestet is megmásznám.
Értékeltem az elhivatottságot. Komolyan. De tudtam, hogy ha csak
megpróbálkoznánk valami ilyesmivel, az katasztrofális követ-
kezményekkel járna a szüleim és köztem fennálló labilis viszonyra.
– Hát, nem hiszem, hogy a legjobb ötlet lenne bemásznod a szo-
bámba – próbáltam lebeszélni. Elkomorodott.
– Hát, ha nem akarod, hogy menjek, akkor nem is strapálom magam.
A mérleghinta egy másodperc alatt átbillent: elengedte a derekam,
elfordult, és nekilátott az ebédjének.
Rachel kérdő pillantást vetett rá, aztán rám. Grimaszoltam, hogy
könnyítsék a helyzeten, pedig nagyon utáltam, amikor Clay ilyen.
Amikor zaklatott vagy mérges, és egyszerűen kikapcsol. Szemem sar-
kából figyeltem, és láttam, hogy pontosan ez történik. Tartása merev
volt, és kerülte mindenki tekintetét. Rachel és Daniel csendesen be-
szélgetett, udvariasan nem véve tudomást a Clay és köztem kialaku-
lóban lévő viharról.
Nem tudtam elviselni tovább ezt a hülye falat, ami egyszerre csak
megint köztünk húzódott, úgyhogy odacsúsztam hozzá a padon, és a
combjára tettem a kezem. Odahajoltam, orromat az állához dörgöltem.
– Ne légy ilyen, Clay! Légyszi! – suttogtam. Éreztem, hogy kicsit
elhúzódik, de nem adtam fel. – Tudod, hogy legszívesebben mindig
veled lennék! – bizonygattam, és megcsókoltam a dacosan lefelé
görbülő szája sarkát.
Éreztem, ahogy felenged; tenyerét a kezemre fektette.

232
 – Csak nem bírom ki, hogy ne lássalak, vagy ne beszéljünk éjjelente.
Szükségem van rád – mondta izgatottan, és a tekintetemet kereste.
– Kitalálunk valamit. Nekem is szükségem van rád – nyugtattam
meg, és gyengéden megcsókoltam.
Ettől, úgy tűnt, megnyugodott, éreztem, ahogy a teste ellazul az
enyém mellett.
– Azt mondtam otthon, hogy benn kell maradnom suli után ké-
miakorrepetálásra. Tudod, mit, hagyom a fenébe, és átmegyünk hozzád
– javasoltam egy újabb csókkal.
Clay a két keze közé vette az arcomat, orrát az enyémhez dörzsölte,
amitől elolvadtam, mint a fagyi. Láttam, hogy felébred a vágy a
szemében, és fontolóra veszi az ajánlatot.
– Hmm... ez tetszik – mormolta, újból átkarolt, és a hajamba temette
az arcát.
Mr. Kane, az igazgatóhelyettes éppen ezt a pillanatot választotta,
hogy tiszteletét tegye az asztalunknál.
– Ti ketten, elég legyen! Ebben az iskolában szabályaink vannak a
nyilvános enyelgéssel kapcsolatban. Szükséges, hogy velem gyertek az
irodámba, hogy olvasgassátok őket egy kicsit?
Szőrös karját összekulcsolta a mellkasa előtt, és megrovóan bámult
ránk.
Szétrebbentünk, aztán felvettem a táskámat és a tálcámat. Már csak
az hiányzik, hogy Mr. Kane felhívja a szüleimét azzal, hogy képtelen
vagyok levenni a kezem a barátomról az iskolában! Na, attól még
jobban imádnák.
– Nem, Mr. Kane. Sajnáljuk – hebegtem szemlesütve. Hallottam,
ahogy Rachel és Daniel a kuncogását igyekszik elfojtani. Mr. Kane
elsétált, hogy újabb áldozatot találjon magának, akit terrorizálhat.
– Na, hát ez marhajó volt – keltem fel, hogy visszavigyem a tálcá-
mat. Arcom égett a szégyentől. Clay mögém lépett.
– Ne borulj már ki, Meg! Mit számít? – nevetett, és ez végtelenül
idegesített.
– Tudod, nem szeretem, ha az igazgatóhelyettes kérdőre von, hogy
miért smárolok a barátommal. Megalázó, oké? És a szüleim kezébe sem
adhatok több fegyvert jelenleg.
Clay megpróbálta elkapni a derekam, hogy újra átöleljen. Ellöktem

233
magamtól.
– Fejezd be, Clay! Fogd vissza magad! Nem akarok bajba kerülni.
Az arca elsötétült.
– Jól van. Akkor suli után találkozunk.
Azzal sarkon fordult és kiment az ebédlőből. Felsóhajtottam, nem
volt erőm utánaszólni.
Órák után bűnbánó arccal várt a szekrényemnél. Kezdett túlságosan
mindennapi lenni ez az arckifejezés.
– Úgy sajnálom! – mondta, ahogy kinyitottam a szekrényt, és bepa-
koltam a könyveket. Legszívesebben belebokszoltam volna a falba
mérgemben. Annyira elegem van abból a szóból, hogy SAJNÁLOM!
Mély levegőt vettem.
– Te sosem unod meg a mentegetőzést? – kérdeztem hűvösen.
Clay elkomorodott.
– Ez meg mit akar jelenteni? Csak a tudomásodra akartam hozni,
hogy felfogtam, milyen paraszt voltam, és sajnálom, mert szeretlek.
Most mit kell ezen drámázni? – kérdezte ingerülten.
Gúnyosan felkacagtam és bevágtam a szekrényajtót.
– Én drámázok? Nicsak, ki beszél! – vetettem oda, és elindultam a
folyosón. Clay felzárkózott és elkapta a karomat, hogy megállítson.
– Most komolyan, ennyire ki vagy akadva? Mármint... értem, hogy
eléggé seggfej voltam, de nem hiszem, hogy ez feljogosít erre a
viselkedésre.
Basszus, tényleg nem veszi észre, hogy – bármennyire is szeretném
tagadni – a kapcsolatunk lassan csak abból áll, hogy bunkó módon
viselkedik, aztán bocsánatot kér. Hogy én feldühödöm, de aztán hagyom
magam megnyugtatni.
– Nem tűnt fel, hogy a kapcsolatunk felében ontod rám a
bocsánatkéréseket azért, amit előzőleg mondtál vagy tettél? Hogy az
időnk nagy részében haragszunk egymásra? Ez most már kezd ne-
vetséges lenni – mondtam elkeseredetten.
Közelebb húzott, és karjaival átfogta a megfeszült testemet.
– Tudom, kicsim. De próbálkozom. Komolyan. Kérlek szépen, legyél
velem türelmes! – kérlelt, és fejét lehajtva megcsókolt. Szerettem volna
azt mondani neki, hogy ez a „próbálkozás” nagyon gyorsan veszít a
hitelességéből. Hogy érzelmileg kezdek kimerülni, és azt szerettem

234
volna, ha újra az a fiú és lány vagyunk, akik együtt fürödtek a folyóban,
hónapokkal ezelőtt.
De éreztem az ölelésében az elkeseredést, csókjában a bánatot.
Tudtam, hogy szeret. És úgy szerettem volna, ha ez elég lett volna a
boldogságomhoz.
– Felmehetünk hozzám? Szerintem jó lenne kicsit kettesben lennünk.
Csak te meg én. Ebben a hülye helyzetben mindketten idegesek
vagyunk – érvelt Clay. Éreztem, ahogy elhagy az erőm, és átadom
magam az ölelésének.
– Oké, menjünk!
Rám villantotta legragyogóbb mosolyát, felkapott és megforgatott.
– Nekem van a leggyönyörűbb és legklasszabb barátnőm a VILÁ-
GON! – kiáltotta, és csókokkal borította az arcomat, miután letett a
földre. Arcomat a kezembe rejtettem zavaromban az eltúlzott ér-
zelemnyilvánítása miatt. Arcomon éreztem, hogy nevet, aztán elin-
dultunk az autója felé.
Ahogy beültem, hirtelen hatalmába kerített a bűntudat, hogy már
megint átverem a szüleimet. De amikor Clay áthajolt a konzolon és
szerelmesen megcsókolt, melegség öntötte el a gyomromat, és hamar
elűzte a kellemetlen érzelmeket.
Lendületesen kifordult a parkolóból, még a kerekek is
belecsikordultak, úgy igyekezett minél távolabb kerülni az iskolától.
– Lassíts, vagy sosem érünk haza!
Csak vigyorgott, tébolyultan, boldogan, ahogy szokott, és átnyúlt,
hogy megfogja a kezem. Egyenként végigcsókolta az ujjaimat egy piros
lámpánál.
– Szeretlek, Maggie!
Elmosolyodtam. Hiába minden, azonnal kimegy minden más a
fejemből, amikor ezt mondja nekem. Lebuktam az ülésen, amikor a
könyvtár mellett haladtunk el, ahol apám dolgozik. Clay kinevetett,
butaságnak nevezte az óvatosságomat.
– Hát, ha valaha akarok még friss levegőt szívni, nem kaphat rajta
veled, jól van? – morogtam.
Ez letörte széles jókedvét.
– Annyira utálnak?
Elkeseredetten csengett a hangja. Azonnal megbántam, hogy nem

235
figyeltem oda jobban, mit beszélek.
– Nem az, hogy utálnak, csak aggódnak, hogy túl komoly a dolog
köztünk. Hogy túl sokat vagyok együtt veled – magyaráztam.
Elvigyorodott.
– Hogy lefekszel velem? – kérdezte.
Rácsaptam a karjára.
– Hát, ebben a témában mondjuk pont megalapozott a gyanújuk, nem
igaz? – ingereltem. Clay felkanyarodott a kocsibeállójukra, és leállította
a motort. És máris az én oldalamon volt és őrült módon csókolt.
– Clay, nem gondolod, hogy be kellene mennünk? – nevettem,
amikor a keze megindult a pólóm alatt.
Valami kivehetetlent morgott.
– Clay, ne már, vannak szomszédjaitok is!
Elakadt a szavam, amikor a keze megtalálta a mellemet, és gyen-
géden masszírozni kezdett.
Újra megcsókolt, aztán szexi mosollyal visszahúzódott.
– Akkor gyerünk! – ugrott ki az autóból. Visszamosolyogtam rá, a
fejemet csóválva, és én is kiszálltam. Újra a karjaiba vett, ahogy a
bejárati ajtó felé indultunk.
Ekkor vettem észre a ház előtt az utcán parkoló fekete Mercedest.
Megtorpantam. Clay értetlenül nézett rám.
– Mi az?
Az autó felé intettem.
– Úgy nézem, látogatód van.
Az összes vér kifutott az arcából. Úgy festett, mint aki rögtön
elhányja magát. Összeszorította a fogát.
– Na, ne, ez most komoly? – mordult fel.
Váratlan és intenzív dühe megrémített. Megragadtam a karját.
– Mi az, Clay? Kinek a kocsija ez?
Némán elindult a bejárat felé. Minden egyes lépéséből sütött a harag.
Meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy utolérjem. Megragadtam a
kezét, még mielőtt beért volna a házba.
– A frászt hozod rám! Ki van itt?
A hangom reszketett, ahogy kétségbeesetten szólongattam a fiút, akit
hirtelen elnyelt a saját elméjének örvénye.
Nem nézett rám, tartása merev volt.

236
 – Azt hiszem, lesz szerencséd megismerni a szüleimet – mondta fa-
gyosan. Hirtelen mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel.
A szüleit?!
Ó, basszus! Clay durván belökte az ajtót, de úgy, hogy az vissza-
csapódott a falról.
Én görnyedten ácsorogtam a ház előtt, és fogalmam sem volt, mit
tegyek. Forrt benne a düh, és nem voltam biztos benne, hogy látni
akarom azt, ami ezután következik. De nem hagyhattam magára. Most
nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Úgyhogy vonakodva bár, de
elindultam befelé.
Megkönnyebbültem, amikor Lisa jelent meg a nappali ajtajában, és
megrovó pillantást vetett Clayre.
– Próbálj meg nem úgy közlekedni, mint egy elefánt! Csukd be azt az
ajtót, mint egy normális ember!
Aztán meglátott engem is. Tudtam, hogy sápadt vagyok, Lisa rá-
adásul minden bizonnyal hozzám hasonlóan érezte a Clayből áradó
indulatot.
– Szia, Maggie! Örülök, hogy látlak.
A mosolya őszintén kedves volt, és megpróbáltam viszonozni. Si-
került, de, gondolom, nem valami meggyőzően.
Clay bevágta az ajtót, és ledobta a táskáját.
– Na, hol vannak? – vetette oda. Lisa elkomorodott.
– Szedd össze magad! Fél órája jöttek. Ruby elszaladt valami
vacsoránakvalóért.
Clay dühös pillantását Lisa felé fordította, de ő meg sem rezdült, állta
a tekintetét. Én biztos megtörtem volna alatta.
– Te tudtad, hogy jönnek? – kérdezte vádlón.
Lisa Clay mellkasának szegezte a mutatóujját.
– Na, ide figyelj, Clayton Reed! Velem ne hepciáskodj! Rubyt és
engem éppúgy meglepett az érkezésük, mint téged. De ne úgy ronts be
oda, mint elefánt a porcelánboltba! Tetszik vagy sem, ők a szüleid, és
van beleszólásuk, hogy mi legyen veled. Ezt ne felejtsd el!
Ez az érvelés logikus is volt, de Clay ekkor már rég túl volt a logikus
gondolkodáson. Lisa segélykérőén nézett rám. Újra megkíséreltem
megfogni Clay kezét. Hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjaimat az
övéivel, de a keze nem mozdult.

237
 – Clay! Légyszi, ne! Ettől csak rosszabb lesz minden. Kérlek!
Elé álltam, és magam felé fordítottam az arcát. Mindenhová nézett,
csak rám nem.
– Az istenit! – fakadtam ki. Erre végre hajlandó volt rám nézni, és a
zaklatottságom láttán kissé megenyhültek a vonásai.
– Basszus, megint azt csinálom, amiről beszéltünk. Ne haragudj! –
suttogta, én pedig örömmel konstatáltam, hogy egy kicsit lazább lett a
tartása. Ettől függetlenül még mindig lerítt róla a düh.
– Hát, akkor talán menjünk, mutassuk meg magunkat anyucinak és
apucinak! – folytatta gúnyosan. Lisa bólintott, és utat engedett nekünk.
Ő nem jött utánunk, valószínűleg a Clay iránti tapintatból. Én viszont
mellette maradtam, hogy érezze, támogatom.
Minden vészjóslóan csendes volt. A konyhába lépve most először
pillantottam meg Mr. és Mrs. Reedet.
Mr. Reed a kis étkezőasztalnál ült és a laptopján gépelt valamit.
Egyszerű fekete szövetnadrág és kék ing volt rajta, habár valószínű,
hogy ezek a ruhák többe kerültek, mint az én teljes ruhatáram.
Clay tökéletesen az apjára ütött. Mintha csak őt láttam volna harminc
év múlva. Mr. Reed jóképű, őszbe hajló sötét hajú férfi volt. A szeme
körül épp csak kezdtek megjelenni a szarkalábak. Merevnek, szigorúnak
látszott, az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, ahogy a monitort
bámulta.
Clay anyukája épp az ősrégi kávéfőzőt próbálta működésre bírni.
Csupa elegancia volt a szürke ceruzaszoknyájában, zsabós blúzában és
magassarkújában. Vörös haját, ami pontos mása volt a nővéréének,
Rubyénak, arcából kifésülve, szigorú kontyba fogva viselte.
Clay megköszörülte a torkát. Apja nem vett róla tudomást, az anyja
pedig tökéletes ajkain feltűnően hamis mosollyal fordult felé. A szeme
világoskék és jéghideg volt.
– Nahát, itt az én kisfiam – gügyögte, de meg sem próbálta megölelni
vagy megpuszilni. Clay rá sem nézett, apjára meredt, aki még mindig
nem vette le a szemét a számítógépéről.
Istenem, igaza volt, amikor ridegnek és szeretettelennek írta le őket!
El sem tudtam képzelni, milyen lehet ilyen szülőkkel felnőni. És újra
hatalmába kerített a bűntudat, amikor eszembe jutottak a saját kedves,
szerető szüleim, akik a folytonos aggodalmaskodásukkal is csak a

238
legjobbat akarják nekem.
– Kávét? – kérdezte Mrs. Reed, miután végre megtalálta a filtereket
és az őrölt kávét. Mindketten nemet intettünk.
– Mit kerestek itt? – vágott Clay a dolgok közepébe. Összerezzen-
tem, nem éreztem jól magam a helyzetben, hogy részese vagyok egy
efféle családi perpatvarnak. Az ujjai közben olyan szorosan
kulcsolódtak a kezemre, hogy már alig éreztem.
– Meg akartunk látogatni, Clay. Hogy biztosan minden úgy megy-e,
ahogy kell – felelte az anyja fagyosan. Szeme az összekulcsolt kezünkre
tévedt. Méregetni kezdett.
– Hát ő...? – nézett rám élesen.
Clay kihúzta magát.
– Ő a barátnőm, Maggie Young – felelte határozott hangon. Pró-
baképpen udvariasságból kinyújtottam a szabad kezemet, de ezzel a
gesztussal egyedül maradtam.
– Örvendek, Mrs. Reed.
Megbámulta a felé nyújtott kezemet, aztán az arcomat. Egy pillanatig
gyanakodva figyelt, de aztán hamar rátelepedett az arcára a rutinos
tettetett udvariasság. Elfogadta a felkínált kezemet, és határozottan
megrázta.
– Én is, Maggie. Ő pedig Clayton édesapja, Nicholas. Nick, köszönj
te is! – rendelkezett, mintha gyerekhez beszélne.
Nick Reed végre hajlandó volt elszakítani a tekintetét a laptopjáról.
Tetőtől talpig végigmért, mintha egy lovat mustrálna a vásárban,
gondosan kerülve a tekintetemet; végül visszatért a munkájához.
– Helló – mondta közönyösen. Clay megfeszült mellettem apja
udvariatlanságától.
Kezdett egyre kínosabbá válni a helyzet, ahogy egyre hosszabbra
nyúlt a csend.
– A barátnőd? Na, hát ez... jó – jegyezte meg Mrs. Reed, hangjából
kiérződött az ellenszenv.
– Na, szóval csak beugrottatok, ugye? Mármint láthatjátok, hogy itt
minden oké – szólalt meg Clay. Egyre nőtt benne az indulat, ha ez
egyáltalán lehetséges. Békítőleg megszorítottam a kezét.
Az anyja lesújtó pillantásával jelezte, hogy egy szavát sem hiszi.
– Tényleg, minden rendben van, Clayton? Na, az majd alaposabb

239
vizsgálat után kiderül.
Micsoda egy hárpia! Mintha csak azt szeretné, hogy valami gond
legyen Clayjel.
Mrs. Reed kávét töltött magának, és lábát keresztbe vetve helyet
foglalt a konyhaasztalnál.
Még mindig szúrós szemmel fürkészett bennünket, míg a kávéját
szürcsölte. Úgy éreztem magam, mint egy bogár, akit nagyító alatt
vizsgálnak. Próbáltam ellenállni a mocorgási ingernek, ami a vizslató
tekintete hatására elfogott.
– Még nem tudom, meddig maradunk. A Hyattben szálltunk meg,
Rockbridge-ben. Apád egy charlottesville-i ügyön dolgozik.
Nagyszabású eset, nemzetközi visszhanggal. Úgy döntöttem, elkísérem,
és közben megnézlek, jól vagy-e – mondta végül leereszkedően.
Clay ajka örömtelen mosolyra húzódott.
– Biztosíthatlak, anyám, hogy nagyon jól megvagyok nélküled. Isten
ments, hogy megerőltesd magad.
Összeszorult a szívem a hangja keserűségétől. Láttam, mennyire
vágyik ennek a két embernek a szeretetére. És azt is láttam, ők meny-
nyire tökéletesen képtelenek igazán szeretni őt, ahogy kellene. Vagy
egyáltalán.
Nem csoda, hogy annyira ragaszkodó velem. Ez a szegény, elveszett
fiú itt mellettem sosem tapasztalt feltétel nélküli szeretetet és
támogatást. A legridegebb két ember nevelte fel, akit valaha láttam.
Anyja nem reagált a kihívó odaszúrásra.
– Azért csak az lesz a legjobb, ha maradok egy darabig. Ráadásul
apád ügye is elhúzódhat hetekig. Vagy hónapokig.
Úgy mondta mindezt, hogy fenyegetésnek is beillett. Sem a
hangjában, sem a tekintetében nem volt nyoma semmilyen érzelemnek,
ahogy a fiára nézett.
Hónapokig?! Azonnal láttam abból, ahogy reszketni kezdett, hogy ez
semmi jót nem jelentene Clay számára. Ezek az emberek valami
szörnyen sötét dolgot ébresztenek fel benne, a folyamatos jelenlétük
katasztrofális következményekkel járna az ingatag lelkiállapotára.
Valami furcsa, fojtott hang tört fel belőle. Elszörnyedve néztem rá,
amikor kirántotta a kezét az enyémből és kirontott a konyhából. Ma-
gamra hagyott az oroszlánbarlangban. Szinte hallottam, ahogy Mrs.

240
Reed a karmát élesíti, ahogy ott ácsorogtam döbbenten és feszengve.
Végre képes voltam parancsolni a lábamnak, elindultam a szerelmem
után.
– Maggie! – állított meg Mrs. Reed. Visszafordultam, hogy szem-
benézzek vele, és próbáltam nem hagyni magam megfélemlíteni a
gyönyörű, de rideg nő által.
– Ülj le egy kicsit! Szeretnék veled beszélni.
Nem kért, hanem parancsolt. A mellette lévő szék felé intett. Mr.
Reed felé pillantottam, de számára továbbra is kizárólag a számítógépe
képernyője létezett.
Mrs. Reed pillantásától kísérve a székhez léptem és leültem. A ke-
zemet az ölembe fektettem, és udvariasan vártam a kérdéseket.
– Mióta jártok a fiammal? – kérdezte, és belekortyolt a kávéjába.
Megköszörültem a torkom: kényelmetlenül éreztem magam, hogy
bármit is el kell árulnom neki.
– Majdnem három hónapja – mocorogtam az átható pillantása alatt.
– És komoly ez a dolog köztetek? – kérdezte fesztelenül. Ez meg
milyen kérdés? Mi köze hozzá? Kezdett riasztóvá válni a helyzet.
– Asszem – feleltem húzódozva.
Mrs. Reed előredőlt, igyekezett azt a hatást kelteni, mintha csajosan,
bizalmasan csevegnénk. Égnek állt tőle a hajam.
– És tudsz Clayton... problémájáról? – az utolsó szót úgy ejtette ki,
mintha valami fertőző betegségről beszélne. Lebiggyesztett ajkán
láttam, mennyire irtózik a fia pszichés zavarának említésétől.
– Nagyon is sok mindent tudok róla, jót és rosszat is, Mrs. Reed.
Clay nagyon őszinte volt velem, a mentális gondjaival kapcsolatban is –
feleltem dacosan felszegett állal. Mintha csalódottság villant volna át
beszélgetőpartnerem arcán – talán ő akarta volna lerántani a leplet a
dologról. Talán abban reménykedett, ez az információ éket ver közénk.
De miért?
– A fiam nagyon, nagyon beteg. Már régóta veszélyes önmagára.
Bántja az embereket, akik körülveszik, semmire nincs tekintettel, csak a
saját érzéseivel foglalkozik. Az orvosai Floridában aggódnak, hogy
vissza fog esni. Azt javasolták, hogy kezdjük újra a kezelést, és hosszú
távú kúrára gondolnak. Ön- és közveszélyes – villantotta rám a szemét,
és figyelte, hogy fogadom, amit mond.

241
 Vissza akarják vinni a kórházba? Ezt nem tehetik vele! Claynek
szeretet és támogatás kell, nem pedig az, hogy örökre bekaszlizzák egy
diliházba. Attól a pillanattól kezdve gyűlöltem ezt a nőt, és azt, hogy
mennyire nem törődik a fiával, és azzal, hogy mi a jó neki igazán.
– Nem vettem észre, hogy veszélyt jelentene akár önmagára, akár
másokra, Mrs. Reed – hazudtam szemrebbenés nélkül. Nem árulhattam
el, mennyire aggódom Clayért, és milyen gyakran gondolkozom el
azon, vajon nincs-e szüksége intenzívebb gondoskodásra, mint amit én
tudok biztosítani a számára. De az anyjának erről nem kell tudnia. Nem
érdemli meg. Egy olyan nő, aki ellöki magától a saját fiát, mert a
problémái kellemetlenséget okoztak neki!
Mrs. Reed fürkészően nézett rám. Esküdni mertem volna, hogy
simán átlát a hazugságomon.
– Akkor jó – felelte hamis, mézesmázos hangján. – De a biztonság
kedvéért maradunk még egy kicsit az apjával. Komolyan aggódunk
miatta. Úgyhogy amint észreveszel valami bajt vele kapcsolatban,
kérlek, szólj azonnal, hogy megszerezzük neki a segítséget, amire olyan
nagyon szüksége van.
Majdnem elhánytam magam. Csak be akarja záratni Clayt, mint
valami ronda családi titkot! Egyből levágtam, hogy erre megy ki a
játszma, és ezt ő is tudta.
– Elnézést, Mrs. Reed, de nem szívesen beszélném így ki Clayt a
háta mögött. Mi ketten nagyon nyíltak és őszinték vagyunk egymással.
Felkeltem. Egy percig sem tudtam tovább elviselni ennek a nőnek a
társaságát.
Mrs. Reed tekintete fagyos lett.
– Nagyon örülök, ez nagyon jó dolog. De biztos vagy benne, hogy
teljesen őszinte volt veled? – kérdezte egyértelműen költőinek szánva a
kérdést. Azt akarta, hogy bevegye magát az agyamba, mint egy pióca, és
minden egyes kétségem tovább táplálja, ami Clayjel – és kettőnkkel –
kapcsolatos. Gonosz, manipulatív nő!
Na, így kell szabotálni Clay boldogságát! Ennek a nőnek halvány lila
gőze sincs, mi a jó a fiának, ez egyértelműen kiderült. Egy szó nélkül
hátat fordítottam és faképnél hagytam Clay szörnyű szüleit.
A nappaliba mentem, hogy megkeressem, de csak Lisát találtam ott a
számítógépénél. Felpillantott, ahogy beléptem.

242
 – Azt hiszem, felment a szobájába – mondta. Bólintottam, és
elindultam.
– Maggie! – szólt utánam – Légy szíves, figyelj oda rá! Aggódom
érte most, hogy ezek ketten itt vannak. Ez nem fog neki jót tenni. Ha
láttad volna, milyen állapotban érkezett ide hozzánk...
Nem fejezte be a mondatot. Láttam rajta, hogy mennyire őszintén
fontos neki a barátnője unokaöccse. Clay szerencsés, hogy Rubyval az ő
oldalán állnak.
– Szeret téged, és valószínűleg jobban hallgat rád, mint bárki másra.
Rubyval tudjuk, milyen nehéz neki. Próbáltuk rávenni, hogy járjon el
valakihez itt, Davidsonban. De megmakacsolta magát. Ruby meg én
pedig nem szívesen okoznánk felesleges konfliktusokat. Nem azért,
mintha nem törődnénk a dologgal, csak a viszonya a szüleivel, meg
Rubyé a nővérével borzasztóan bonyolult – magyarázta szomorúan.
Megdöbbentettek a szavai. Fogalmam sem volt róla, hogy Ruby és Lisa
próbáltak tenni valamit. Clay mindig úgy beszélt, mintha fogalmuk sem
lenne semmiről.
– Clay úgy csinált, mintha ti ketten semmiről nem tudnátok –
feleltem halkan.
Lisa megrázta a fejét.
– De tudunk, Maggie. Látjuk a vágásokat meg az őrült hangulat-
ingadozásokat. Halljuk, ahogy tör-zúz a szobájában. Ruby nagyon félti
őt, de attól még jobban tart, hogy bevonja a szüleit. Minden döntési jog
az övék vele kapcsolatban, Rubynak semmi beleszólása nincs a
kezelésbe, hiába él itt. Az apja gondosan elintézte, hogy így legyen –
mondta Lisa viszolyogva. – Nem könnyű vele az élet, értjük mi azt. De
jobban van, mióta összejöttetek. Úgyhogy csak szeresd és támogasd,
amennyire csak tudod. És ha bármi aggasztana, soha ne hozzájuk
fordulj! – nézett Lisa sokatmondóan a konyha irányába. – Gyere
Rubyhoz és hozzám! Mi majd kitalálunk valamit.
Gépiesen rámosolyogtam. Tudtam, hogy csak biztatni akar, de a
szavai inkább jeges rémülettel töltöttek el. Mert az az igazság, hogy
láthatóan Clay szülei irányítanak mindent. És ettől, nem most először,
még magányosabb lettem.
Felmentem Clay szobájába. A gyomrom teljesen görcsben volt. Nem
tudtam, mire számítsak, amikor kinyitom az ajtót. Kopogás nélkül

243
benyitottam.
Clay az ágyon ült lehajtott fejjel, a térdére könyökölve. A jobb keze
szorosan ökölbe szorítva. Leültem mellé, de alig mertem hozzáérni.
– Jól vagy? – kérdeztem, és azonnal rájöttem, milyen hülye kérdés.
Még jó, hogy nincs jól. A tartásában semmi nem utalt arra, hogy jól
lenne. A keze reszketett, ahogy lassan kinyitotta a tenyerét.
– Nesze! – szólt rekedt hangon, és a tenyerembe ejtett egy borot-
vapengét.
Reszketve elvettem a kis fémdarabot, gyorsan beletekertem egy
zsebkendőbe és zsebre vágtam. Nem szóltam egy szót sem, mert féltem,
attól csak még rosszabb lesz neki.
– Nem tudom, menni fog-e, Maggie. Így nem, hogy itt vannak.
Legszívesebben végighúznám azt a rohadt pengét a bőrömön, csak hogy
ne azt érezzem, amit most, itt belül – markolta meg a pólót a mellkasán.
Kapkodva szedte a levegőt, tudtam, hogy küzd, nehogy elveszítse a
fejét.
Szorosan összekulcsoltam a két kezem, hogy ne reszkessen annyira.
– Érzem, hogy elvesztem az irányítást! Nem fogom tudni tartani
magam, ha tudom, hogy bármikor megjelenhetnek a házamban, amikor
csak akarnak! Bárcsak véget vethetnék ennek az egésznek!
Már kiabált kínjában, és tépni kezdte a haját. Aztán hintázni kezdett,
mint azon az első éjszakán, amikor a tábortüzes buli után kiborult. Éles
hang tört fel a torkából. A gyenge szál, ami még a valósághoz kötötte,
kezdett foszladozni.
Megragadtam a vállát, hogy abbahagyja a kényszeres mozgást.
– Fejezd be, Clay! Most! – utasítottam szigorúan. Megrázta a fejét.
– Nem, nem érted! Gyűlölöm őket! És ami a legrosszabb: miattuk
magamat is gyűlölöm. Eszembe juttatnak minden borzasztó és idióta
dolgot, amit valaha tettem! Sosem szalasztanak el egyetlen lehetőséget
sem, hogy az arcomba vágják, mekkora szégyen és csalódás is vagyok a
számukra! – nyögte ki.
Minden szava belém vágott. Kiakadtam. Komolyan megrémített.
Mintha máris feladná! Azt pedig nem hagyhatom. Megragadtam a fejét,
és a két kezem közé szorítottam az arcát. Finoman megráztam.
– Elég legyen! Minden hatalmat a kezükbe adsz! Pontosan ezt
akarják. Hogy megtörve és kiüresedve lássanak. Te pedig egyenesen a

244
kezükre játszol! – sziszegtem.
– De tényleg minden hatalom náluk van. Nekem meg semmim nincs
– suttogta, és láttam, ahogy összetörik. Gyengéden megpaskoltam az
arcát.
– Hogy mondhatsz ilyet, Clay? Neked ott van Ruby és Lisa. És én!
Szívem-lelkem a tiéd nap mint nap – mondtam és megcsókoltam, hátha
legyőzhetem a sötétséget, ami kezdi újra elnyelni.
Az arckifejezése teljesen megtört volt.
– Nem érdemlem meg a szívedet, Maggie. Sosem lett volna szabad
belerángatnom téged ebbe a pokolba, ami az életem. Ez nem fair veled
szemben. Micsoda jövőt ígérhetek én neked, amikor még abban sem
vagyok biztos, hogy nekem magamnak van-e olyanom? – felelte
kétségbeesetten, és lehunyta a szemét.
Éreztem, ahogy könnyek tolakodnak a szemembe és lecsorognak az
arcomon, mert osztoztam a fájdalmában.
– Szeretlek, Clay! Mindent szeretek benned. Erősnek kell lenned!
Kérlek! Ha magadért nem is, tedd meg értem!
Nem játszottam tisztességesen. Kihasználtam az irántam érzett sze-
relmét.
Clay könyörögve nézett rám.
– Nem tudom, képes vagyok-e rá. Utálom ezt az elveszettségérzést.
Elcsuklott a hangja. Gyengéden simogattam az arcát, ujjaimmal
elsimítottam a haját a homlokából.
– Hát, ha elveszett vagy, akkor legfeljebb majd én megtalállak –
feleltem határozottabb hangon, mint ahogy belül éreztem magam.
Előredőlt, homlokát az enyémnek támasztotta. Orrunk összeért.
– Nélküled nem fog menni – mormogta. Lehunytam a szemem a
tömény sóvárgástól, ami a hangjából sütött. Elég leszek én, hogy
tartsam benne a lelket?
– Itt vagyok, Clay. Mindig – feleltem, aztán ajkunk kétségbeesett
vágyakozással egymásra tapadt. Próbáltuk minden félelmünket az
egymás iránti szerelembe fojtani.

245
 19.FEJEZET

ÉS A DOLGOK CSAK EGYRE ROSSZABBRA FORDULTAK.

Clay szüleinek feltűnése láncreakciót indított be; a robbanás végül
mindent a levegőbe repített. Még mindig szobafogságban voltam, ezért
nem lehettem Clayjel suli után. Ekkor kezdett eltünedezni. Azonnal
lelépett, ahogy kicsengettek, gyakran meg sem várt óra után, mint
máskor.
Általában megpróbáltunk néhány percet lopni magunknak, mielőtt
vissza kellett térnem a szobám elszigeteltségébe. De újabban majdnem
mindennap megszökött előlem. Nem tudtam, hová megy, mit csinál.
Beleőrültem, hogy nem tarthatom szemmel, pláne most, hogy ilyen
rosszul állnak a dolgok. És ez fájt. Nagyon fájt. Tudtam, hogy kizár az
életéből. Hogy bujkál előlem. És amikor magyarázatot kértem a
viselkedésére, dühös és védekező lett, és nem állt velem tovább szóba.
A hangulata őrült módon hullámzott. Többször rákérdeztem, szedi-e
rendesen a gyógyszert, de tudomást sem vett a kérdésről. Mintha csak
szándékosan ártana magának. Mintha próbálna ürügyet adni a szüleinek,
hogy bezárassák.
Komolyan ezt akarja? Mert pontosan úgy viselkedik, mintha így
volna.
Amikor egyik reggel megjelent a szekrényemnél egy héttel a szülei
váratlan feltűnése után, friss vágást vettem észre a csuklóján.
– Ez meg mi? – sziszegtem dühösen, megragadtam a kezét és fel-
rántottam a ruhaujját.
Durván elhúzta a karját, és a homlokát a fejem fölött a szekrénynek
vetve fölém tornyosult.
– Semmi. Ne érdekeljen! – felelte fojtott hangon.
Már megint azt akarja, hogy szálljak le róla.
– Nem – makacsoltam meg magam. Nem fogom hagyni, hogy így
bezárkózzon. – Megmondom Lisának és Rubynak, ha ilyeneket
csinálsz! – fenyegettem, az angolkönyvemet védekezőn magamhoz
szorítva.
Clay elvörösödött és hátrahőkölt, mintha megütöttem volna. Ököllel
246
belevágott a szekrény fémajtajába az arcom mellett. Rémülten
összerándultam.
– Ne fenyegess engem, Maggie! Nagyon hülye ötlet!
Újra beleütött a szekrénybe, aztán elviharzott. Megrendülve és
összezavarodva álltam ott.
A viselkedése és a hangulata egyre kiszámíthatatlanabb lett. És
napról napra kevesebbet tudtam tenni ellene. Mintha újra felhúzná azt a
haragból épített falat, tégláról téglára. Én pedig sem átugrani, sem
megkerülni, sem ledönteni nem voltam képes. Ő az egyik oldalán állt,
én szigorúan a másikon.
Clay hamarosan egyre korábban ment haza a suliból. Először csak
épp az utolsó órát lógta el. De ez csak a kezdet volt. Egyszer elővettem
a lógás miatt, de annyi volt a válasza, hogy ne csináljak úgy, mintha az
anyja lennék.
A szavai mélyen belém vágtak. Nem tudtam gátat vetni a szemembe
gyűlő könnyeknek. Akkoriban már folyamatosan ilyen kurtán-furcsán
bánt velem. Éreztem, ahogy egyre távolabb sodródunk egymástól.
Utáltam sírni, pedig az utóbbi időben szinte mást sem csináltam.
Egyetlen hatalmas, két lábon járó nyomorúság voltam. És ennek egy
oka volt: Clayton Reed.
Komolyan fontolgattam, hogy Rubyhoz és Lisához fordulok. El
akartam nekik mondani, mi van Clayjel. Keserves szükségem volt
valaki segítségére. De komolyan, mit is tehetnének? Lisa egyértelműen
megmondta, hogy Clay szülei kezében van az irányítás. Úgyhogy csak
tehetetlenül néztem, ahogy eltávolodik tőlem, és nem csinálhattam
semmit, hogy megállítsam a folyamatot. Már nem volt szavam az
életében. Az sem számított, hogy mindennap fájdalmat okoz nekem
valamivel.
Kezdtem elveszíteni. És ez halálra rémített.
Miután napok óta felém sem szagolt, az egyik ebédnél elegem lett.
Ráüvöltöttem, aztán szégyenszemre zokogni kezdtem. Rachel és Daniel
dermedten, döbbenten állt az érzelemkitörésem láttán. Ez nem az a
Maggie May volt, akit megszoktak.
Clay dühe a könnyeim láttán köddé foszlott, mintha átbillent volna
rajta valami kapcsoló. Ellágyult; rájött, mennyire megbántott. Átkarolt,
szerelmet vallott és bocsánatot kért a viselkedése miatt. Átadtam magam

247
az ölelésének, és mindennél jobban vágytam arra, hogy minden újra
olyan legyen, mint rég.
De nem volt olyan. Közel sem. Folyton ideges volt, nekem pedig
fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék rajta. Nemsokára már ebédelni
sem járt, még előtte lelépett a suliból. Nem tudtam, hová jár. Úgysem
árulta volna el soha. Csak azt felelte volna, hogy ne aggodalmaskodjak
annyit. Még szép, hogy aggódtam. Egyebet sem tettem már. Meg sírtam.
Aztán még egy kicsit aggódtam.
Néhány nap szenvedés után megszegtem a szüleim által rám rótt
szobafogságot. Úgy döntöttem, elmegyek Clay-ékhez órák után. El-
keseredtem, amikor megláttam a szülei kocsiját a felhajtón. Izzadó
tenyérrel indultam a bejárat felé.
Bekopogtam és vártam. Senki nem nyitott ajtót. Még egyszer ko-
pogtattam. Végül Clay jelent meg. Borzalmasan festett. Halálsápadt
volt, szeme alatt sötét karikák, a ruhája gyűrött, mintha abban aludt
volna.
És ami ennél is rosszabb, nem úgy tűnt, hogy majd’ kiugrik a bőréből
örömében, hogy lát.
– Te meg mit csinálsz itt? – vakkantotta, és hátrapillantott a válla
fölött. Próbáltam belesni mögé, mitől ilyen izgága, de utamat állta.
– Aggódtam érted. Meg akartam győződni róla, hogy jól vagy –
feleltem gyengéden. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de
elhúzódott.
– Hát képzeld, soha jobban! Úgyhogy akár el is húzhatsz.
Rám akarta csapni az ajtót, de gyorsan becsúsztattam a lábam a
résbe.
– Clay! Ne lökj már el folyton magadtól! Hogy bánhatsz így velem
azok után, amin keresztülmentünk?! – rimánkodtam, és újra
megéreztem azokat a bosszantó könnyeket az arcomon.
Egy pillanatra mintha repedés támadt volna a jeges páncélján. Te-
kintete ellágyult, és azt gondoltam, talán, talán meg tudtam érinteni
legbelül. De azonnal visszaemelte a falat: vonásai megkeményedtek.
– Elegem van abból, hogy mindenki velem foglalkozik! – vetette oda
megvetően. – Ne félts már annyira! Nem kell sem a sajnálatod, sem az
aggodalmad.
Kinyitottam a szám, hogy ellenkezzek. Nem hagyhattam, hogy csak

248
így kizárjon az életéből! De ekkor Mrs. Reed jelent meg az előtérben.
Clay mögé lépett, kezét a vállára tette. Clay megfeszült, mintha várná az
ütést.
– Nem hívod be a kis barátodat? Marcia, igaz? – szólt leereszkedően.
Nagyon is jól tudta a nevemet, csak szórakozott velem.
Nem felelhettem, mert Clay kilökte a lábfejemet az ajtónyílásból.
– Nem, épp menni készül. Illetve tulajdonképpen, azt hiszem,
végeztünk is egymással.
Csak bámult rám, nekem pedig összeszorult a torkom.
Végeztünk...? Ez azt jelenti, amire gondolok?
– Clay! Miket beszélsz?!
Hangom sem maradt, csak suttogni tudtam, ahogy szétáradt bennem
a fájdalom. Utáltam, hogy úgy kell ezt megbeszélnünk, hogy a gonosz
hárpia anyja három lépésre áll tőlünk. Egész végig bámult, a
rosszindulatú diadal letörölhetetlenül ott ragadt az arcán.
– Hallottad, Maggie. Végeztünk. Úgyhogy ne gyere ide többet! –
mondta határozottan Clay. Most komolyan, szakít velem? A hülye anyja
orra előtt? Ekkor már dühös is voltam.
– Te seggfej! – leheltem, és ökölbe szorult a kezem.
– Clay, kész a vacsora! Gyorsan intézzétek el a dolgot Marciával,
aztán gyere enni! – mosolygott rám hidegen Mrs. Reed, és eltűnt a
folyosón.
Clay csúnya pillantást vetett rám.
– Nem bírtál békén hagyni, mi? Most örülsz? – dühöngött.
– Menj a picsába, Clay! Mást sem tettem, csak szerettelek mindig!
De te tényleg egy önző rohadék vagy. Kit érdekelnek az érzéseim, igaz?
Most a Clayton Reed-féle nagy önpusztító show zajlik. És igazad van.
Végeztünk. Nincs szükségem a folyamatos terrorra!
Azzal sarkon fordultam és elmentem, közben pedig úgy éreztem, a
szívem kiszakadt a mellkasomból.
A harag eljuttatott ugyan hazáig, de ott szívszaggató bánat lett belőle.
Clay és köztem mindennek vége, és fogalmam sincs, miért. Akkor
tudatosult bennem, mi is történt valójában. Álomba sírtam magam.
Ezután már csak árnyéka voltam önmagámnak. Alig ettem valamit.
Alig aludtam. Szóba sem álltam a barátaimmal. Visszautasítottam
Rachel és Daniel meghívásait a közös programokra azután is, hogy letelt

249
a szobafogságom. Csak fél füllel figyeltem oda rájuk ebédnél. Már nem
vártam meg őket órák után, ehelyett inkább a legrövidebb úton a
kocsimhoz mentem, hogy minél hamarabb hazaérjek és bezárkózhassak
a szobámba.
– El fogod mondani, hogy mi folyik itt, mégpedig azonnal! – mondta
Rachel dühösen. Elkapta a karom, mert épp megint szökésben voltam a
folyosón, a szekrényem felé. Öt nap telt el azóta, hogy meglátogattam
Clayt. Öt napja nem beszéltem vele, sőt, nem is láttam. Már azt sem
tudtam, jár-e egyáltalán iskolába. És úgy éreztem, a puszta lét is egyre
nehezebbé válik a számomra. Hogy lehet ennyi fájdalmat elviselni és
túlélni?!
– Nem folyik itt semmi – motyogtam, és próbáltam kiszabadulni a
szorításából.
– Ja, persze! Tiszta élőhalott lettél! Úgyhogy vagy megették a
zombik az agyadat, vagy valami történt, te pedig most szépen ki fogod
köhögni, hogy micsoda! – szólalt meg Daniel a másik oldalon. Közös
erővel karon fogtak és félig-meddig bevonszoltak a könyvtárba.
Meghallottam az ebédszünet végét jelző csengőt. Aznap a lányvé-
cében ettem, pont azért, hogy ezt a beszélgetést elkerüljem. Tudhattam
volna, hogy úgyis megtalálnak. Még hálás sem voltam, menynyire
törődnek velem. Mert abban a pillanatban csak a lelkemen tátongó
hatalmas lyuk tudott lekötni.
– Mennünk kell órára. Elkésünk – tiltakoztam erőtlenül. Daniel
beráncigált a könyvtárba, egészen hátra, ahol nem zavar senki.
– Francba az órával! A legjobb barátunk épp idegösszeomlik. Az
bármikor kiváltja a focit – felelte Rachel. Lenyomott egy székbe, és ő is
leült mellém.
Daniel az asztal túlfelén foglalt helyet, és áthatóan bámult.
– Tudjuk, hogy Clayhez van köze. Őt már szökőévente sem látni
errefelé, te meg olyan vagy, mint akinek egy kamion ment át a
macskáján. Csak szólj, ha seggbe kell rúgni! Már egy ideje amúgy is
érik a dolog.
Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam, hogy ne szakadjon
ki belőlem minden egyszerre.
– Szakítottunk – vallottam be, és lehajtottam a homlokom az asztalra.
– Jaj, drágám! Miért nem szóltál?! – kérdezte Rachel együtt érzőn, és

250
simogatni kezdte a hátam, mert már remegtem. Képtelen voltam felelni,
így csak hagyták, hogy próbáljam összeszedni magam. Nem tudtam
sírni, nem maradtak könnyeim. Csak ültem és próbáltam valahogy
levegőhöz jutni a mellkasomra nehezedő fájdalom ellenére. Végül
megnyugodtam. Felemeltem a fejem, elfogadtam Racheltől a zsepit, és
kifújtam az orrom.
– Mi történt? – kérdezte, tovább simogatva finom körkörös moz-
dulatokkal a hátamat.
– Megváltozott. Megváltoztunk. Nem akarta, hogy beleavatkozzak az
ügyeibe. Nem nagyon lehet többet mondani a dologról – feleltem
óvatosan. Nem akartam lehatolni a kapcsolatunk problémáinak
gyökeréig. Azokból volt annyi, hogy felsorolni is nehéz.
– Jobb ez így, Meg. Hidd el! Nem kell neked ez a sok szar – nyúlt át
Daniel az asztalon, és megszorította a kezem. Elhúztam.
– Dehogyis, nem érted! Nem jobb így! Hiányzik!
Rachel és Daniel hallgatott egy percig, miután elsírtam magam.
Ennyit arról, hogy nem maradtak könnyeim. Mikor lesz végre vége
ennek az egésznek?! Rachel hagyta, hogy néhány percre elmerüljek a
szenvedésben, aztán letörölte a könnyeimet, és ujjával csettintett az
orrom előtt.
– Térj magadhoz, Maggie! Borzasztóan érzed magad miatta! Ne
sajnálj valakit, aki nélkül sokkal jobban megvagy. Becsüld már magad
ennél többre! – mondta szigorúan.
Daniel helyeslőén bólintott.
– Ez nem az a Maggie Young, akit ismerünk és szeretünk. Nem
tudom pontosan, ki ez a rinyagép, de kábé a tököm tele van vele – je-
gyezte meg csípősen, felvont szemöldökkel. Szipogtam kicsit, megint
kifújtam az orromat.
– Tudom, hogy igazad van. De nem könnyű csak így félretolni az
érzéseimet. Úgy szeretem! – panaszkodtam, és éreztem, hogy kezd
megfájdulni a fejem.
– Szereted? Komolyan? Nem vagyok biztos benne, hogy én ilyesfajta
szerelemre vágynék, Maggie – jegyezte meg Rachel, és elém tolta az
egész csomag zsebkendőjét. Nem reagáltam a véleményére. Nem
akartam mentegetőzni a Clayjel való (volt) kapcsolatomat illetően. Mert
úgyis csak szomorúnak és szerencsétlennek tűnnék, amitől ők meg csak

251
még jobban belelovallnák magukat a vitába.
De össze kellett szednem magam. Túl kellett lennem a szívfájdal-
mon. Meg kellett próbálnom elfelejteni, hogy szenvedjek akárhogy, és
legbelül tudtam, hogy Clay eközben a poklok poklát éli át. Mindennél
jobban szerettem volna megmenteni, és ezt az érzést nehéz volt csak
úgy félresöpörni.
– Gyerünk órára! Suli után majd átmegyek hozzátok. Fogadjunk,
hogy ráveszem a szüleidét, hogy elfelejtsék ezt az egész hülye szoba-
fogság dolgot! – mondta Rachel határozottan. Reszketeg mosollyal
jutalmaztam.
– Köszi, srácok! Ti vagytok a legjobbak, komolyan – feleltem csen-
desen, teljesen kimerülten. Minden energiámat felemésztette a sírás.
Így meghoztam a döntést, miszerint el fogom engedni Clayton
Reedet. De addigra annyira hozzánőtt a szívemhez és az életemhez,
hogy onnan eltávolítani felért egy amputációval.
Hogy lehet elfelejteni valakit, akit a másik feledként szerettél?
Könnyebb volt így, hogy nem láttam. Mintha elnyelte volna a föld.
Vagy már nem is élt volna.
A szüleim végre-valahára belementek, hogy vége legyen a hülye
szobafogságnak. Valószínűleg az is hozzájárult ehhez, hogy a bün-
tetésem kiváltója eltűnt a képből. Tudtam, hogy Rachel beszélt
anyámmal Clayről és rólam, meg a legújabb fejleményekről, mert a
házunkban uralkodó jeges légkör jelentős mértékben enyhült.
Igyekeztem örülni annak, hogy esélyem van helyrehozni a jó kap-
csolatomat a szüleimmel. Már nem úgy néztek rám, mintha valami
mutáns lennék, aki birtokba vette az imádott kislányuk testét. És azon is
komolyan dolgoztam, hogy ne engedjek a kísértésnek, hogy életem
hátralévő részét a padlón összegömbölyödve töltsem. Rávettem magam,
hogy megírjam a leckét, hogy töltsék egy kis időt Rachellel és Daniellel
suli után, bár Bubi Bácsihoz nem voltam hajlandó betenni a lábam,
amikor Rachel egy banánsplitet javasolt. Akárhányszor elhajtottam
kocsival a hely mellett, mindig úgy éreztem, elhányom magam.
Azon kaptam magam, hogy küzdenem kell, nehogy felhívjam Clayt.
Bár már két hét telt el a szakításunk óta, a fájdalmam mit sem enyhült.
Annyira vágytam rá, hogy lássam, hogy végül megkértem Rachelt,
törölje ki a számát a telefonomból.

252
 Mert az volt a szívszaggató igazság, hogy ha Clay látni akart volna,
megkeresett volna. A tény, hogy meg sem próbálta felvenni velem a
kapcsolatot, beigazolta legmélyebb félelmeimet. Hogy nem is szeret
annyira, amennyire állította. Különben hogy lenne képes ennyi ideig
kerülni engem, csak így?
Aztán voltak napok, amikor attól féltem, valami történt vele. Mi van,
ha ártott magának? Ilyenkor mindig meg kellett akadályoznom
magamban egy teljes idegösszeroppanást azzal, hogy meggyőztem
magam, Ruby vagy Lisa úgyis szólt volna, ha ilyesmi történik. Annak
ellenére, hogy Clay kizárt az életéből, ők biztosan tudják, hogy tudni
akarnék róla.
Na, jó, egy idő után persze megtörtem, és egyik pénteken kerültem
egyet Clayék felé autóval. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól
van. Megkönnyebbültem, amikor megláttam az autóját a felhajtón, és
attól, hogy az volt ott az egyetlen jármű. Biztos egyedül van itthon.
Lelassítottam, amikor elhaladtam a ház előtt, és felpillantottam az
emeleti ablakára. Persze semmit nem láttam, de azért elgondolkoztam,
mit is csinálhat épp. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy vagdossa
magát, vagy talán annál is rosszabbat tesz.
Muszáj volt beletaposnom a gázba és elhajtanom olyan gyorsan,
ahogy csak bírtam.
És azt hittem, ennyi volt. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy
magam mögött hagyom Clayt és a destruktív viszonyunkat. Biztos
voltam az elhatározásomban.
Aztán minden összedőlt.

253
 20. FEJEZET

A NAPOK KEZDTEK ÖSSZEFOLYNI. Elkeserítően hamar

visszatért a régi szép, Clay előtti unalom. A régi szokásaim visszatértek,
és a reggeleimből is eltűnt a napom indulása felett érzett boldog
várakozás.
Próbáltam Clayt kizárni a gondolataimból, de nagyon nehéz volt.
Mindenről az együtt töltött időnk emlékei jutottak eszembe. Nem
voltunk sokáig egy pár. Az eltelt idő a találkozásomtól Clayton Reeddel
a szakításunkig egyetlen mondat, ha volt életem nagykönyvében.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak.
De az igazság az volt, hogy olyan erővel tört be az életembe, hogy
nem volt visszaút. Bár erősen próbáltam meggyőzni magam, hogy az,
hogy véget vetettem köztünk mindennek (na, jó, sok beleszólásom nem
volt a dologba, de elképesztő, hogy kitekeri az ember a történteket a
fejében, hogy emészthetőbbek legyenek), helyes döntés volt a ré-
szemről, ez nem változtatott a tényen, hogy nélküle fél ember voltam.
Egészen addig azt hittem, hogy nem is tettetem rosszul, hogy jól
vagyok, míg hétfőn órák után, három héttel a szakítás után, ki nem
nyitottam a szekrényemet. Egy papírlap hullott a lábam elé.
Összeszorult a szívem és a gyomrom, ahogy belém vágott a déja vu.
Reszkető kézzel felvettem a papírt a földről, és széthajtottam. Pil-
langók. Természetesen. Mi más is lenne? És a lap alján, Clay kusza
írásával ez állt:

Megtanultam, hogy néha nem elég

egy bocsánatkérés.
Néha tényleg muszáj megváltozni.

Uhh. Hát ezzel most mit kezdjek? Tekintetem az üres folyosót

pásztázta, de nyomát sem láttam. Felhívjam? Vagy gyűrjem össze a
rajzot, és felejtsem el? Képtelen voltam dönteni.
Így inkább csak szépen összehajtogattam, és eltettem a táskámba.
Hazaérve nem tudtam megállni, hogy ne vegyem elő és tűzzem a
tükröm keretébe. Sokáig néztem. A szívemet körülzáró jég olvadozni
254
kezdett. De nem hívtam fel. Képtelen voltam rá.
Másnap újabb képet találtam a szekrényemben. Ezen az arcom volt.
Fogalmam sincs, mikor rajzolta. Nem rémlett, hogy valaha láttam volna.
A hajam oldalra volt fésülve rajta, és álmodozó tekintettel révedtem a
messzeségbe. Elállt a lélegzetem, annyira gyönyörű volt. Ezen nem volt
írás. Szomorú voltam és meghasonlott.
Mindennap újabb rajzok érkeztek. Néhánynak üzenet volt az alján,
másoknak nem. De mindegyik Clay vágyakozásáról mesélt, annyira
élénken, hogy az egyenesen szíven talált. A pénteki kép olyasmi tájat
ábrázolt, ami csakis a folyópart lehetett, ahol első nap fürödtünk. Clay
ezt írta:

A legtökéletesebb emlékeket
a legfájdalmasabb elfeledni.

Nem hallottam, amikor Rachel mögém lopakodott. Kikapta a lapot a

kezemből, mielőtt elrejthettem volna. Nagyot nyeltem, amikor
összevont szemöldökkel tanulmányozni kezdte.
– Ez tőle van? – kérdezte, és visszaadta.
Bólintottam.
– Aha – feleltem, és belesuvasztottam a táskámba.
– Mi ez az egész? – kérdezte Rachel, ahogy kiléptünk a suli bejá-
ratán. Vállat vontam, egyéb válaszra nem is méltattam. – Meg, úgy
tűnik, vissza akar kapni téged. De te nem mész bele, ugye?! – kérdezte
felháborodva.
Megtorpantam a járda közepén, szembefordultam a barátnőmmel.
– Nem tudom, Rachel! Csak azt tudom, hogy úgy érzem,
megfulladok! Borzasztóan szenvedek nélküle! – feleltem, hátha felfogja
végre, mennyit jelent számomra Clay.
Rachel felsóhajtott.
– Tudom. De azt se felejtsd el, mennyire szenvedtél vele – mondta.
Tudtam, hogy igaza van. De ez még nem jelentette azt, hogy ne
szárnyalt volna a szívem a gondolatra, hogy Clay újra engem akar.
Igen, totál hülye voltam.
Épp javasolni akartam Rachelnek, hogy menjünk, nézzünk meg egy
filmet a moziban, mindegy, csak elfeledtesse velem ezt a drámát,

255
amikor a telefonom csippant egyet a zsebemben. Előhúztam. Hiába
töröltük a számát, egyből ráismertem.
Ez állt az SMS-ben:

Találkozzunk a folyónál! Látni akarlak.

Basszus. Mit tegyek?

– Ki volt az? – kérdezte Rachel gyanakodva. Újra zsebre vágtam a
telefont, és a világ legkamubb módján rámosolyogtam.
– Anyukám. Meg akarta kérdezni, mit kérek vacsira – hazudtam.
Rachel egy pillantást vetett rám, ami világosan elárulta, hogy szeretne
meghazudtolni.
– Akkor miért nem válaszoltál neki? – kérdezte.
A lehető leghamisabban hangzó kacarászással válaszoltam.
– Ja, persze! Hülye vagyok.
Elővettem a telefont, és úgy tettem, mintha választ pötyögnék be.
– Nyami, kínai! – mondtam szerencsétlenül. Rachel elkomorodott, de
nem firtatta tovább az ügyet.
– Akkor, gondolom, terveid vannak ma estére a szüleiddel ugye?
Hát igen, egy pillanatra sem sikerült átvernem. Megköszörültem a
torkom.
– Aha, úgy néz ki. Majd hívlak! – mondtam, és az autóm felé
indultam. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban.
– Hé, Meg! – szólt utánam Rachel, amikor beszálltam. Felé for-
dultam, és az arcomra erőltettem egy mosolyt.
– Igen? – kiabáltam vissza.
– Csak légy óvatos! Tudod, a szüleiddel – mondta, megfordult, és a
saját kocsijához indult.
Üldögéltem még egy kicsit a vezetőülésben, és nagy levegőket
vettem, hogy megnyugtassam magam. Amikor ez nem vált be,
bekapcsoltam a rádiót, hátha az lecsillapítja a zaklatott idegeimet.
Elővettem a telefonom, és gyorsan bepötyögtem a választ Claynek:

Persze. Tíz perc és ott vagyok.

Vártam még egy kicsit, hátha válaszol valamit, de a telefonom néma

256
maradt. Oké. Hát, gondolom, akkor ott találkozunk. Kihajtottam a
parkolóból, és elindultam a folyó felé. Mit akarhat? Ezerféle
forgatókönyv futott végig az agyamon. Nem lehettem biztos benne,
hogy érzelmileg elég erős vagyok, hogy visszautasítsam, ha tényleg
vissza akar kapni.
Annyira hiányzott! Szó szerint kívántam őt, ahogy a koffeint kí-
vánom reggelente. De igyekeztem nem elfelejteni, hogy bánt velem
legutóbb. És arra gondoltam, milyen sikeresen kizárt az életéből, pedig
mást sem akartam, csak segíteni rajta.
Rachel azt mondta, sosem vágyna ilyen szerelemre. De vajon mi a
helyzet velem?
Kihajtottam a mezőre a folyó mellett, és leparkoltam Clay BMW-je
mellett. Ő már itt van. Hát persze. Kiszálltam a kocsiból, mélyet
lélegeztem.
Na, erről ennyit.
Átgázoltam a magas füvön, és hamarosan elértem a ligetet. Pár
percen belül a folyónál voltam. Megláttam: egy kövön ült a vízparton.
Felnézett, ahogy kiléptem a fák közül, nekem pedig el kellett fojtanom
egy rémült kiáltást a külseje láttán.
Borzalmasan festett. Sokat fogyott, az arca hamuszürke volt. így fest
valaki, aki megjárta a poklot. Nem is tudtam, mit mondjak. Minden
mondat, amit előre összeraktam a fejemben, hirtelen elszállt.
– Maggie! – szólt csendesen, és feltápászkodott. Nem mozdultam.
Kezdtem észrevenni a lelkierőm gyengülésének árulkodó jeleit, de
próbáltam erős maradni. Úgyhogy egy lépést sem tettem felé, pedig
olyan jó lett volna a karjaiba vetni magam! Ez a fiú bántott engem.
Csúnyán. Muszáj volt, hogy maradjon egy kis irányítás a kezemben.
Egy kis... hogy is mondják? Önbecsülés.
– Szia, Clay! – mondtam, és büszke voltam rá, milyen hűvösen cseng
a hangom. Felszisszent a tartózkodó üdvözlésre. Ujjaival végigszántott a
haján. Az jól megnőtt abban a három hétben, amíg nem láttam, a
gallérját verdeste.
– Gyönyörű vagy – mondta lágyan, és arcán felsejlett az a mosoly,
amit annyira szeretek. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megigazgassam a
hajam, mint egy idióta, és inkább fagyosan néztem a szemébe.
– Te viszont jó szarul nézel ki – feleltem nyersen. Hűha, ez jó

257
utálatosra sikerült! A bennem lakó hárpia féktelenül tombolt!
– Őszinte, mint mindig – jegyezte meg Clay, és ideges mozdulattal
megvakarta a nyakát.
– Mit akarsz, Clay? Mert nemsoká haza kell mennem – kezdtem a
lényegre térve. Clay felsóhajtott, és felém indult. De aztán, mintha
megérezte volna, hogy távolságra van szükségem, megtorpant.
– Látnom kellett téged. Hiányoztál. Úgy hiányoztál! – mondta a
tekintetemet keresve.
– Aha... Hát, a múltkor elég világosan megmondtad, mennyire nem
akarsz látni – vetettem oda. Utáltam, hogy reszket a hangom, és hogy
erősen kell küzdenem, hogy visszatartsam a könnyeket, amik már-már
kicsordultak a szememből. Clay ingerültem megdörzsölte az arcát a
tenyerével.
– Hülye voltam. Nélküled egy csődtömeg vagyok.
És azután, időt sem hagyva, hogy reagáljak, előttem állt, épp csak
nem ért hozzám. Az arcom felé nyúlt, hogy megcirógassa, de hátra-
hőköltem. Clay úgy kapta vissza a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna.
Láttam, ahogy a szemében megvillan a fájdalom, és legszívesebben
ráüvöltöttem volna.
Nincs joga ahhoz, hogy megbántva érezze magát! Ö volt az, aki
eltaszított engem!
– Clay, te ellöktél magadtól. Próbáltam melletted állni, de nem
hagytad! Nem élhetek úgy, hogy nem tudom, hányadán is állunk! Ne
szórakozz velem tovább!
Akármennyire nem akartam, a hangom könyörgésbe fordult. Le-
hunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, könnyektől fénylett. Basszus!
Clay könnyei voltak az én kriptonitom! El kellett onnan tűnnöm,
méghozzá gyorsan, vagy sosem leszek elég erős, hogy ellenálljak neki.
– Sosem akartam szórakozni veled, Maggie! Te vagy az egyetlen
dolog, ami kordában tudott tartani. Igazi pöcs voltam. A szüleim a
városban vannak, és ettől kikészültem. Kezdtem visszacsúszni a régi,
önpusztító szokásaimhoz. Megrémültem a gondolatra, hogy így kell
látnod, ezért ellöktelek magamtól.
Elhallgatott, mélyet lélegzett. Nem mozdultam, mert elmenni sem
akartam, de attól is féltem, hogy odalépjek hozzá.
– Olyan nagyot tévedtem! A poklok poklát éltem át ez alatt a három

258
hét alatt. Annyira szükségem van rád! Nem tudok nélküled élni!
Könyörgöm, Maggie! Kérlek, mondd, hogy adsz még egy esélyt! –
esedezett; végre megfogta a kezem és az arcára szorította. Újra lehunyta
a szemét, ahogy a tenyerem a bőréhez ért. Mintha csak ennyi kellene
neki, hogy minden rendbe jöjjön.
Istenem, bárcsak így volna!
– Tönkretettél, Clay. Borzasztóan szenvedek nélküled – vallottam be
csendesen.
A szeme kinyílt, a tekintetében remény csillant.
– De Clay... Nem bírom ezt állandóan! Annyira elegem van belőle,
hogy mindig miattad kell aggódnom! Hogy az az utolsó gondolatom
elalvás előtt, nem teszel-e épp valami szörnyűséget magaddal. Ebbe
lassan belehalok! – szakadt ki belőlem, és azonnal elöntött a kimerültség
érzése.
Közelebb húzott, míg a mellkasunk összeért, és fel kellett néznem rá,
hogy lássam az arcát. Kisimította a frufrumat a homlokomból. Szinte
elolvadtam, ahogy az ujjai megérintettek.
– Sosem fogok többé ilyet tenni veled. Amíg együtt vagyunk, van
miért harcolnom – suttogta.
Szerettem volna az arcába ordítani, hogy: de hát már ezerszer
megtette! Hogy nem harcolt sem értünk, sem magáért, annak ellenére,
hogy a szívem minden szerelme az övé volt. De elgyengültem tőle.
Utáltam magam, hogy képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben
kavargó ezernyi kétséget. Miért nem tudom egyszerűen kimondani, amit
érzek?! Miért hagyom újra és újra, hogy lehúzzon magával a mélybe?
– Szeretlek! Te vagy életem értelme.
Kezemet a szívére tette. Éreztem, ahogy az szabálytalanul ugrál a
tenyerem alatt.
– Érzed ezt? A tiéd. Most és mindörökké! – mondta hevesen, és
szorosan átölelt.
Lehajtotta a fejét és gyengéden megcsókolta a vállam, ahogy ott
álltunk összeölelkezve.
– Szeretlek – súgta megint, és a nyakamba fúrta az arcát.
Hagytam, hogy kicsit öleljen, aztán kibontakoztam a karjaiból.
Értetlenül nézett rám, amikor tettem egy lépést hátrafelé, mert kellett
egy kis levegő.

259
 – Clay... én is szeretlek – kezdtem, de közbevágott.
– És csak ez számít! Szeretjük egymást! Nem is kell semmi más!
Annyira biztos a dolgában! De hát mindig is az volt. Én viszont
ezúttal máshogy gondoltam.
– Nem, Clay. Nem csak ennyi kell. Neked szakember is kell! –
feleltem.
Láttam, hogy az arca elsötétül.
– Ne gyere megint ezzel! Már megbeszéltük. Te vagy a mindenem!
Amikor együtt vagyunk, minden rendben van.
Feltartott kézzel félbeszakítottam.
– Túl sok dolgot kell most megemésztenem így egyszerre. Gon-
dolkoznom kell. Kérlek, hagyd most abba! – kérleltem, és még
messzebb hátráltam.
Inkább nem is reagáltam erre a nevetséges állításra. Meg kellett
szakítanom ezt a beszélgetést, mielőtt teljesen elveszek.
Clay újra elindult felém, teljesen magába roskadva.
– Maggie, tévedtem! Kérlek, ne hagyj el! – kiáltott, és megint a
kezem felé nyúlt.
Arrébb léptem, ahol nem érhetett el.
– Mennem kell – feleltem, és sarkon fordultam.
Szaladni kezdtem a ligeten keresztül. Nem jutottam messzire, mert
hátulról elkapott. Elvesztettem az egyensúlyomat, ahogy hirtelen
megállított. Mellkasa a hátamnak ütődött, arcát a nyakamhoz szorította.
– Nem veszíthetlek el megint! Megteszek bármit! Csak ne hagyj el! –
könyörgött. Éreztem, hogy az egész teste reszket, ahogy magához szorít.
Forró könnyei a bőrömet égették, lecsorogtak a nyakamon.
Megpróbáltam lefejteni magamról a karját.
– Akkor hadd menjek el! Adj nekem időt, hogy átgondoljam a
dolgokat! Képtelen vagyok rá, amikor együtt vagyunk – kértem, meg
sem fordulva. Tudtam, ha meglátom a szenvedést az arcán, nekem
annyi. És el kellett döntenem, vajon akarom-e, hogy az életem része
legyen. Hogy túlélem-e vajon, ha nem az.
Clay hallgatott egy darabig. Éreztem a szaggatott lélegzetét a há-
tamon és a könnyei melegét a vállamon, ahogy úgy kapaszkodott belém,
mintha az élete függne tőle. Aztán, még mindig szó nélkül, elvette a
karját. Megcsapott a hideg levegő, ahogy szétváltunk. Elhátrált tőlem.

260
Elengedett.

A Clayjel való találkozás megviselt. Majdnem zokogva mentem

haza, és jobban össze voltam zavarodva, mint valaha. Zúgott a fejem, és
nehezemre esett legyőzni a kísértést, hogy megforduljak, és egyenest
visszarohanjak hozzá. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, időre van
szükségem. De valami azt súgta, az idő nem fog semmit megoldani.
Hogyan emésszem meg a tényt, hogy egyszerűen faképnél hagytam
életem szerelmét? Pláne most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna
rám! Milyen ember az, aki ilyet tesz? Kétségbeesett önvédelmi szándék
vezérelt, amikor otthagytam a ligetben. Rémült voltam és zavart. De
képtelen voltam túljutni azon, hogy szeret, és azt akarja, hogy együtt
legyünk.
Miért nem lehet elég ennyi?!
Félelem és düh bonyolult elegye kavargott bennem. Legszívesebben
a falba bokszoltam volna vagy kitéptem volna az összes hajam.
Anyámnak az volt a pechje, hogy épp a kiborulásom közepén tévedt
a szobámba.
Az íróasztalomnál ültem, körbe-körbe pörögtem a széken, és azt
kívántam, bárcsak szárnyakat növeszthetnék, hogy kirepüljek az emeleti
ablakomból. Tövig rágtam a körmöm, már a bőrt rágcsáltam az ujjaim
végén.
Halk kopogást hallottam, és a bebocsáttatást meg sem várva, anyám
jelent meg az ajtóban, karján a mosott ruhával. Az ajkán irritálóan derűs
mosoly, még mindig az a ruha volt rajta, amiben munkába ment. Biztos
most ért csak haza.
A kupac tiszta ruhát az ágyamra dobta.
– Mi volt a suliban? – kérdezte.
Vállat vontam, nem néztem rá. Csak azt akartam, hogy elmenjen.
Még mindig jelentős mértékben őt és apát hibáztattam a jelenlegi
helyzetemért. Talán ha jobban elfogadják Clayt, máshogy alakulnak a
dolgok. Vagy talán havazhat is júliusban. Na, mindegy, valakire fognom
kellett a dolgot, és ők épp kéznél voltak.
– Ez most egy jó vállvonogatás vagy egy rossz vállvonogatás? –

261
kérdezte könnyed hangon. Megint vállat vontam. Nem szólt semmit, de
aztán hallottam, hogy a matracom rugói megnyikordulnak. Elfojtottam
egy sóhajt. Nagyszerű, most majd beszélgetni akar.
Hátrapördültem a székemmel és szúrós szemmel néztem rá.
– Igen??? – kérdeztem ingerülten.
Anya elkomorodott.
– Mi ez a stílus? Csak kíváncsi voltam, hogy van az egyetlen gyer-
mekem. Rosszul teszi egy anya, ha törődik a lányával?
Na, jó, ennyi. Pont elegem lett az ajnározásukból. Rosszul voltam a
túlontúl védelmező mamamaci-papamaci hülyeségektől.
Csúnyán néztem anyámra, arra, aki életem nagy részében a legjobb
barátom és legfőbb támogatóm volt. De abban a pillanatban ez mind
kiment a fejemből. Ehelyett, ha ránéztem, csak ellenséget láttam.
– Tudod, mit, anya? Ha tényleg törődnél velem, visszavonulnál, és
hagynád, hogy azzal éljem az életemet, akit én választok! – förmedtem
rá. Anyám szeme tágra nyílt a váratlan támadástól.
Igen, ez nem az a kicsi lány volt, akit ismert. Ez valami őrült
nőszemély, aki Maggie Young bőrébe bújt.
Kihúzta magát, és szigorú arcot öltött.
– Ne beszélj így velem! Apáddal mindig azt tettük, ami neked a
legjobb.
Hisztérikus nevetéssel félbeszakítottam.
– Ami nekem a legjobb? Szórakozol velem? Nagyjából eltiltottatok
az egyetlen fiútól, akit valaha szeretni fogok! Hogy lenne már ez jó
nekem? – kiabáltam.
Anya mélyet sóhajtott, ingerülten nézett rám.
– Ne legyél már ilyen patetikus! Próbáltam megszeretni Claytont, ha
emlékszel. Ez nem változtat a tényen, hogy amíg vele voltál, szörnyen
rossz döntéseket hoztál és minősíthetetlenül viselkedtél. Hazudozni
kezdtél, a hátunk mögött sunnyogtál, elvesztetted a kapcsolatot a
barátaiddal. A szerelemtől nem viselkedik így az ember, Maggie.
Akármit is képzelsz – felelte haragosan.
– Nem tudsz te semmit Clayről és rólam! És soha nem is fogsz! –
üvöltöttem, vadul dörzsölve a szememet a tenyeremmel. Úgy éreztem,
azonnal kiugrom a bőrömből. Annyira feszült és zaklatott voltam Clay
meg minden más miatt, hogy egyszerűen nem tudtam most elviselni a

262
szüleimet.
Anya arcán aggodalmas kifejezés jelent meg.
– Mi van veled, Maggie? Mindig beszélhettél velem, amiről csak
akartál. Tudod, hogy figyelek rád.
Egy pillanatra elérzékenyültem. Szerettem volna mindent elmesélni
neki. Vissza akartam menni abba az időbe, amikor úgy éreztem, az
anyám meghallgat, rosszallás és ítélkezés nélkül.
Talán, talán megoszthatok vele mindent, ami Clay és köztem zajlik,
és lesz valami javaslata, ad egy-két tanácsot... És akkor nem fogom
ilyen rohadt egyedül érezni magam ebben a kulimászban.
A következő kijelentése azonban máris kipukkasztotta ezt az idilli kis
illúziót.
– De nem szabad, hogy ennyire felzaklasson az a fiú. Csak a baj van
vele. Nézz magadra, Maggie May! Nézd meg, mi lett belőled!
Szerintem nem ártana belegondolnod, mennyire átvette az irányítást az
egész életed fölött. Vajon ezt a dolgot, ami köztetek van, tényleg
érdemes megmenteni?
A pszicho-blablájától legszívesebben kikapartam volna a saját
szememet. Vagy az övét. Amelyik épp kézre esik.
A tenyerembe rejtettem az arcom, üvöltöttem a feszültségtől.
– Ez most komoly? – visítottam, és talpra ugrottam. – Ez úgy ba-
romság, ahogy van! Senki nem vette át az irányítást az életem felett.
Tiszta röhej ez a clayes paranoiád! Az nem jutott esetleg eszedbe, hogy
simán változom? Vagy ne adj’ isten, nem vagyok már a hibátlan
kislányod? Hogy vannak érzelmeim, aminek egyáltalán SEMMI köze
apához vagy hozzád? A saját életem az enyém! És elegem van belőle,
hogy folyton bele akartok avatkozni!
Anya szóra nyitotta a száját, valószínűleg, hogy leszidjon a stílusom
miatt, de csak folytattam.
– Ti kergettek az őrületbe, és csináljátok ezt az egész cirkuszt.
Úgyhogy légyszi, szálljatok le rólam!
A dühöm elpárolgott, csak a kimerültség maradt a nyomában. Ha volt
valami értelme ennek a harcnak, az az, hogy a döntésem Clayjel
kapcsolatban tökéletesen kikristályosodott.
Nem fogok hátat fordítani neki, úgy, ahogy mindenki más tette,
egész életében. Szüksége van rám, és ez fontosabb, mint a szüleim

263
haragja vagy csalódottsága. De erről nem fogok tovább vitatkozni velük.
Végeztem. Ez a téma nem merül fel köztünk soha többé.
Anyám szája tátva maradt, és kivételesen nem jutott szóhoz. Mélyet
lélegzett, és úgy bámult rám, mintha valami mutáns szörnyeteggé
változtam volna hirtelen. Felállt, fürkészni kezdett, mintha csak azt a
kislányt kereste volna, akit ő ismert, és akiről tudta, hogy ott bujkál
valahol legbelül.
– Már nem is ismerem azt az embert, aki lettél, Maggie May. Ez az
ember – mutatott felém – dühös és elkeseredett, és túlságosan sok
mindent áldoz fel a gimis szerelméért, aki zéró eséllyel lesz bármilyen
hatással a későbbi életére. Ébredj már fel! Szedd össze magad! –
mondta fagyosan. Tudtam, hogy ő így akar kemény lenni a saját
érdekemben, de nálam ezzel nem ment semmire.
A földre rogytam, a lábam nem tartott meg tovább. Nem volt több
mondanivalóm. Teljesen kifogytam a szavakból. Nem győzhettem meg
valakit, aki már rég nem vevő az érvekre.
Anyám az ajtóhoz ment, és még egyszer visszafordult felém. A
szeméből már csak aggodalmat olvastam ki. És láttam rajta, menynyire
szenved ő is attól, hogy én szenvedek. De észrevettem komor
elhatározást is, hogy majd ő tudja, mi a jó nekem igazán.
– Clay nem a legjobb választás, Maggie. Tudom, hogy nem rossz
gyerek. Sőt, igaziból nagyon is látom, mit szeretsz benne. De ő magával
húz egy nagyon sötét útra, ahonnan lehet, hogy nincs visszatérés. Néha
a szerelem önmagában nem képes mindent jobbá tenni, és a legjobb,
amit tehet az ember, hogy menti magát. Bárhogy is fájjon.
Összeszorult a szívem a szavai hallatán. Visszhangzottak bennem, és
hirtelen nehezemre esett nyugodtan lélegezni. De aztán újra előretört a
dühöm, és minden haragomat rá összpontosítottam.
– Mit tudsz te Clayről és rólam?! SEMMIT! – vakkantottam
gyűlölettel.
Anya szó szerint összerándult a vitriolos szavaktól. Hálátlan kis
fruska vagyok, ezzel tökéletesen tisztában is voltam. De az értékrendem
és a fontossági sorrend az életemben átrendeződött, és a szüleim vagy a
kényszerük, hogy megvédjenek mindentől, nem szerepelt rajta.
Anyám szó nélkül kiment a szobából, mélyen megbántva. De elegem
volt abból, hogy bűntudatom legyen bármi miatt is. Az ágyra vetettem

264
magam – iszonyúan akartam aludni.
De elkerült az álom. Csak feküdtem a plafont bámulva, és azon
gondolkodtam, hogy zavarodhatott össze ennyire az életem

265
 21. FEJEZET

NEM MENTEM LE VACSORÁZNI, még a szobámat sem voltam

hajlandó elhagyni. Apámat is visszautasítottam, amikor feljött, és
felajánlotta, hogy hoz nekem valamit enni. Nem fogok lemenni és úgy
tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, amikor ez nem igaz!
Úgyhogy begubóztam a szobámban, befordult indie rockot hallgattam és
a rajzokat nézegettem, amiket Claytől kaptam az elmúlt hónapok alatt.
Az őket kísérő mondatok az agyamba vésődtek, éreztem, ahogy
könnyek szöknek a szemembe. Újra és újra eszembe jutott az arca,
amikor otthagytam délután. Úgy festett, mint aki rögtön belehal.
Miért kellett, hogy ennyire elszabaduljanak a dolgok?! Folyamatosan
visszajátszottam az egészet a fejemben. Az első találkozás Clayjel. Az
őszi iskolai bál. Ahogy átölelt, amikor először vallott szerelmet. Ahogy
a karjaiban aludtam el a nyaralóban.
De a szívmelengető emlékek közé hamarosan befurakodtak a sötétek
is. A Melissa bulija utáni éjszaka. Clay a szobája padlóján. A folytonos
indulat és féltékenység. Amikor rányitottam, és vagdosta magát.
De ezek mit sem változtattak azon, ahogy legbelül éreztem. Lényem
minden sejtjével szerettem őt. És úgy éreztem, cserbenhagytam.
Figyelmeztetett, hogy próbálgatni fogja, mennyit viselek el, mielőtt
elhagyom. És el is hagytam. Engedtem, hogy kitaszítson az életéből, és
még csak nem is küzdöttem ellene.
Pedig Claynek kell valaki, aki harcol érte.
Megvártam, míg a szüleim lefekszenek, aztán mentem csak zu-
hanyozni. El akartam kerülni minden további konfliktust. Aztán
visszamentem a szobámba, belebújtam a kedvenc flanelpizsimbe, és
beraktam egy Pink Floyd-CD-t. Kellett valami, ami megnyugtatja a
cafatokban lógó idegeimet.
Ledőltem az ágyra és öt perc múlva aludtam.
Nem tudtam pontosan, mi ébresztett fel. Az egyik percben mélyen
aludtam, a következőben felriadtam. A szobámban vaksötét volt, csak
az utcai lámpa fénye derengett. A CD lejárt, minden kísértetiesen
csendes volt.
266
 A szemem hozzászokott a sötéthez. A szívem kihagyott egy dobba-
nást. Az ágyam végében Clay ült. Megdörzsöltem a szemem és újra
odanéztem. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem csal a szemem.
– Clay? – suttogtam. Még mindig nem hittem el, hogy tényleg ott
van.
– Szia, Maggie! – felelte halkan. Alig tudtam kivenni az arcát a
homályban. Felültem, és melléaraszoltam az ágyon. Közelről az arcába
néztem, láttam, hogy a szeme vörös, az arca kimerült.
– Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, vigyázva, nehogy felkeltsem a
szüleimet. Nem felelt. Csak ült, és úgy bámult rám, mintha minden
vonásomat az emlékezetébe akarná vésni. Mintha attól tartana, hogy
egyszer elfelejt.
– Mi van? Megijesztesz – nevetgéltem idegesen.
Végigsimított a hajamon, egy tincset az ujja köré csavart, aztán
hagyta lehullani.
– Csak látnom kellett téged még egyszer, utoljára – suttogta.
Utoljára? A gyomromba mintha sziklák gyűltek volna össze.
– Ezt hogy érted? Mész valahová? – kérdeztem, és néztem, ahogy
megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat.
Nem törődött a kérdéssel, újra a szemembe nézett.
– Szeretlek. Annyira szeretlek. Bocsáss meg mindenért, amin mi-
attam keresztülmentél. Soha nem érdemelted ezt. Csak azt akartam,
hogy tudd, mennyire utálom magam a miatt a sok szar miatt, amit rád
zúdítottam. Te mindig csak szerettél és támogattál. Istenem, annyira
szeretlek! Mindennél jobban! Már mondtam neked, hogy te vagy nekem
az örökkévalóság. És pont addig is foglak szeretni. Megígérem.
Gyanúsan búcsúzkodásnak tűnt a monológja. Zavart és kábult
voltam. Előredőlt, és egy pillanat múlva éreztem az ajkait az enyémen.
Kezével a hajamba túrt, és meglepő erővel szorított magához. Csókja
mohó volt, mintha fel akarna falni.
A nyelvünk összesimult, a tenyere égette a hátamat. Végül ő törte
meg a csókot, arcomat a két keze közé fogta.
– Mennem kell – mormogta, és még egy csókot lehelt a szám sarkára.
Önkéntelenül lehunytam a szemem, amikor megcsókolta a nyakam
és a vállam is.
– Menned? Hová? – kérdeztem elfúlva. Abbahagyta a

267
csókolgatásomat, homlokát a kulcscsontomnak támasztotta.
– Miután otthagytál délután, hazamentem – kezdte. Hangjából sütött
a fájdalom, erős kísértést éreztem, hogy átöleljem.
Reszketegen felsóhajtott, és folytatta.
– Ott voltak. Mindig ott vannak. De ma ez túl sok volt nekem.
Egyszerűen nem bírtam elviselni a kínzásukat. Ruby és Lisa is ott volt,
de nem számított. Elkaptak abban a percben, ahogy beléptem az ajtón.
Magyarázni kezdték, hogy felhívták őket a suliból az igazolatlan
hiányzások miatt. Meg hogy háromból bukásra állok. Aztán anyám
üvöltözni kezdett velem, hogy csak a nyűg vagyok neki, meg hogy
szégyent hozok rá – mondta elszoruló torokkal.
Meg tudtam volna ölni a szüleit. Az anyja egy szívtelen boszorkány.
Hogy képes ilyen érzéketlenül bánni a saját fiával?! Minden gondja,
minden egyes problémája csak miattuk van. Csak ők a vétkesek, senki
más.
Clay hátradőlt; a reményvesztett pillantása megrémített. Megragadta
a kezem, mintha attól félne, rögtön lezuhan valami roppant mélységbe.
– És mit csinált Ruby meg Lisa? Hagyták, hogy így beszéljen veled?
– kérdeztem. Hirtelen megharagudtam a nagynénjére és annak
barátnőjére. Még mindig hagyják, hogy ezek a szörnyű emberek úgy
bánjanak vele, mintha valami visszataszító mocsok volna. Mi a francért
nem avatkoznak közbe?
Clay megrázta a fejét, mintha belelátott volna a fejembe.
– Ruby próbált beleavatkozni. Komolyan. Lisa is szembeszállt velük.
Ruby azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, és kidobatja őket.
Hát, ja, vicc az egész. Anyám annyit mondott, hogy akkor engem is
magukkal visznek. Ez gyorsan letörte Ruby szarvát – sóhajtott Clay. –
Aztán anyám utasított, hogy kezdjek csomagolni – folytatta, és minden
érzelem elszállt a hangjából. Megdermedtem.
– Csomagolni? Miért? – kérdeztem. Clay szívfacsaró szomorúsággal
nézett rám.
– Mert beszélt a floridai dokimmal, és úgy határoztak, vissza kell
mennem a pszichiátriai intézetbe. Megint be akarnak zárni. De ezúttal
nem csak egy kilencvennapos program erejéig. Nem-nem! Ez most
hosszú távú. Úgy tervezték, hogy ma este visznek.
Azt hittem, rögtön kidobom a taccsot. Elmegy. Örökre. Hirtelen a

268
kívánságom, hogy kapjak egy kis időt és legyek kicsit távol tőle,
őrültségnek tűnt. El fogom veszíteni!
– Jézus, Mária – suttogtam. Clay újra a kezébe vette az arcom és
magához húzott. Szívszaggató gyengédséggel újra szájon csókolt.
– De nem megyek – felelte makacs hajthatatlansággal.
Értetlenül pislogtam.
– Nem? De azt hittem, a szüleid kezében van minden döntés ezzel
kapcsolatban. Úgy értem, mi más választásod van? – kérdeztem.
Az ujjaival végigfésülte a hajamat.
– Nem megyek. Nem hagyom, hogy bezárjanak, mint egy rühes
kutyát. Elmegyek. Még az éjjel – felelte.
Megdermedtem.
– És hová? – kérdeztem. Éreztem, hogy a pánik vasmarokkal szo-
rongatni kezd.
– Nem tudom. Csak azt, hogy el kell innen tűnnöm. De téged még
látni akartalak. Muszáj volt, hogy tudd, szeretlek. Semmiképp nem
mentem volna úgy el, hogy ne lássam még egyszer az arcod, hogy ne
mondjam el, hogy a szívem a tiéd. Örökké.
Elmegy. Ennyi volt. Minden, ami köztünk volt, itt ér véget, a
szobámban. Ki tudja, mikor láthatom viszont. Ha egyáltalán valaha.
Gyengéden megérintette a nyakamban lógó lepkét.
– Te vagy az én gyönyörű pillangóm, kicsim – suttogta, és újra
szorosan a karjába zárt. Éreztem, hogy az egész teste feszült, ahogy
átölelt. Mindent felemésztő pánik kerített hatalmába a gondolatra, hogy
elhagy. Hogy éljek ezután nélküle?! Ez egyszerűen elképzelhetetlen!
Hirtelen döntést hoztam.
– Veled megyek – mondtam hátrahúzódva. Clay elkomorodott,
megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla, Maggie. Neked itt vannak a barátaid és a
szüleid, akik szeretnek. Nem mondhatsz le miattam az életedről. Már
így is annyi mindentől megfosztottalak. Ne csináld! Soha nem
bocsátanám meg magamnak – cirógatta az arcomat az ujjai hegyével.
Az arcomra szorítottam a kezét.
– Nem tudok élni nélküled! Nem mondok le semmiről, mert te vagy
az életem. Ezt a döntést nincs jogod helyettem meghozni! Azt
választom, hogy veled maradok. Mindig téged foglak választani! –

269
feleltem szenvedélyesen, lelkesen bizonygatva az igazamat.
Clay megint nemet intett.
– Nem! Nem jössz velem.
Azzal feltápászkodott. Utánakaptam, megragadtam a karját.
– Sosem bocsátom meg neked, ha most csak így elhagysz! Azzal
csak azt bizonyítod, hogy minden hazugság volt, amit eddig mondtál.
Azt mondtad, én vagyok neked az örökkévalóság! Itt az ideje, hogy be
is bizonyítsd – győzködtem kétségbeesetten.
Clay láthatóan tépelődött. Tudtam, hogy azt akarja tenni, ami nekem
a legjobb. De közben neki is kétségbeesett szüksége van rám.
– Nem is fontos, mit mondasz. Megyek – mondtam, amikor nem
felelt. A szekrényemhez léptem, előhúztam az útitáskámat. Vé-
gigmentem a fiókjaimon, marokszám szórtam bele a fehérneműt,
melltartókat, pólókat, blúzokat, farmert, pizsamát.
Amikor végeztem, felhúztam a farmeremet meg egy vastag sza-
badidőfelsőt, és felkaptam a székről a gyapjúkabátomat. Végeztem az
öltözködéssel. Clay felé fordultam.
– Hogy hagyhatnám, hogy mindent feladj miattam? Ez nem helyes! –
mondta bánatos beletörődéssel.
Odaléptem és átöleltem.
Felnéztem a gyönyörű arcába, és tudtam, vele kezdődik az életem. És
hogy vele is fog végződni.
– Nem adok fel semmit. Inkább az enyém lesz, amit azóta akarok,
hogy beléd botlottam a suli első napján.
Az ajka mosolyra húzódott az emlék hallatán.
– Veled fogok élni. Ezt akarom. Semmi mást – biztosítottam.
Clay szorosan átölelt.
– Szeretlek – suttogta a hajamba. Kibontakoztam a karjából és húzni
kezdtem.
– Indulnunk kell – mondtam, de ő habozott.
– Nem akarsz hagyni valami üzenetet? Gondolom, a szüleid nem
kicsit fognak aggódni.
Egy pillanatig szíven ütött a bűntudat a gondolatra, hogy apám és
anyám reggel csak az üres ágyamat fogják találni. Szörnyen bántott,
hogy ilyen fájdalmat kell okoznom nekik. Felnéztem a gyönyörű
szerelmemre, és minden kétség kiszállt a fejemből. Szüksége van rám,

270
és csak ez számít.
– Majd felhívom őket.
Clay felvonta a szemöldökét.
– De tényleg! Megígérem.
Azzal megragadtam a telefonomat, hogy alátámasszam az állítá-
somat.
Fújt egyet, és kézen fogott.
– Hát, akkor gyerünk!
Csendesen kilopakodtunk a szobámból, és elindultunk lefelé a
lépcsőn. Amikor kiértünk a házból, megálltam és kérdőn néztem rá.
– Amúgy hogy jutottál be a szobámba? – kérdeztem.
Szégyenlősen pislogott.
– Hát, én... izé, felmásztam a fán.
A ház felé pillantottam, a hatalmas juharfára, ami az ablakom alatt
nőtt.
– De hát te félsz a magasban! – mondtam álmélkodva.
Clay vállat vont. Ekkor már a kocsija felé igyekeztünk az utcán.
– Hát, fogalmazzunk úgy, hogy eltartott egy darabig, míg felértem.
De megérte – vetett rám egy oldalpillantást, amitől felgyorsult a
pulzusom.
– Igen, abszolút megérte – feleltem mosolyogva.
Arra gondoltam, írhatnék egy SMS-t Rachelnek és Danielnek. Úgy
éreztem, tartozom nekik annyival, hogy elmondjam a történteket.
Borzasztó dühösek lesznek. De már nem változtathatok a dolgokon.
Csendben ültem Clay mellett, ahogy az éjszakai autópályán szá-
guldottunk. Azt mondta, elmegyünk az észak-karolinai határig, aztán
megállunk valahol, ahol alhatunk.
Minél jobban eltávolodtunk hazulról, annál több kétkedő gondolat
tört utat a fejembe. Lenéztem az összekulcsolt kezünkre, éreztem a
bizsergést, ahogy összeért a bőrünk. Nem, jól döntöttem. Ez a fiú jelenti
számomra a világot.
– Nem írsz Rachelnek vagy Dannynek? – kérdezte váratlanul. Ri-
adtan felnéztem, teljesen belefeledkeztem a mesés „boldogan éltek, míg
meg nem haltak”-álmodozásba.
– Hát... Nem tudom – feleltem bizonytalanul.
Clay felmordult, hirtelen lehúzódott az útról, és megállt.

271
 – Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.
Kikapcsolta a biztonsági övét és átmászott az én ülésembe. A karjába
vett és csókokkal borította be arcomat, míg végül a számnál kötött ki.
– Tudom, miről mondasz le, hogy velem lehess. És úgy szeretlek
érte, Maggie! Te vagy a legjószívűbb ember, akivel valaha találkoztam,
és mindennap hálát adok az égnek, hogy az életem része lehetsz.
Az ajkai az enyémen pihentek egy darabig, gyengéden ízlelgetett.
– De kérlek, ne mondj le mindenről örökre a kedvemért! Én meg-
hoztam a magam döntéseit. Beletörődtem. De a te barátaid megér-
demlik, hogy tudják, jól vagy. Nem akarom, hogy holnap reggel arra
ébredj, hogy ez volt életed legrosszabb döntése.
– Nem örülsz, hogy veled jöttem? – kérdeztem csendesen, attól
tartva, hogy megbánta, hogy elhozott.
Megcsókolt, ajka megint elidőzött egy kicsit az enyémen.
– Jézusom, dehogynem, nagyon örülök! De nem akarom, hogy úgy
érezd, ettől mindenki mást örökre ki kell zárnod az életedből. Azt
akarom, hogy boldog légy – mondta. Végig a szemembe nézett, láttam
rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Belenyúlt a kabátzsebembe, és elővette a mobilomat. Aztán a ke-
zembe adta.
– Írj Rachelnek meg Danielnek! Légyszi!
A szemébe néztem és bólintottam. Hozzáhajoltam, megcsókoltam az
arcát.
– Szeretlek – mondtam, aztán görgetni kezdtem a telefonköny-
vemben, hogy megtaláljam Rachel számát.
Rövid üzenetben tudattam vele, hogy elmentem Clayjel. Hogy
rosszul alakultak a dolgok a családjában, és szüksége van egy
lélegzetvételnyi szünetre. Megkértem, mondja meg a szüleimnek, hogy
sajnálom, de minden rendben velem, és hamarosan keresem őket.
Tudtam, hogy jó darabig nem olvassa még az SMS-t, hiszen hajnali fél
három van. De már attól is, hogy rányomtam a küldésgombra, jobban
éreztem magam, a mellkasomra nehezedő teher valamivel könnyebb
lett.
Clay visszahajtott az autópályára, amikor eltettem a telefont.
– Köszi, hogy rávettél erre! – mondtam.
Clay megcsóválta a fejét.

272
 – Nem kell megköszönnöd. Tedd, amit tenned kell, Maggie! Csak
melletted állok, ahogy te is mindig mellettem álltál. Ez most már mindig
így lesz – mondta olyan határozottan, hogy hittem neki. Mindent
elhittem... Tudtam, hogy szeret, és talán, talán elég is lesz ennyi.
További két és fél órán át autóztunk, végül megálltunk egy kis-
városban az észak-karolinai határ mellett. Clay észrevett egy motel
feliratot az autópálya mellett. Mindketten hullafáradtak voltunk.
Semmire nem vágytam jobban, mint egy ágyra és egy jó nyolcórás
alvásra.
Clay befordult a sötét parkolóba. A villogó neon jelezte, hogy van
szabad szoba – minden olyan volt, mint egy Zs kategóriás hor-
rorfilmben. A miénken kívül csak egyetlen autó parkolt a motel előtt.
– Te aztán tudod, milyen egy jó randi! – csúfolódtam, amikor
kiszálltunk. Jó volt kinyújtani végre a lábam.
Elmosolyodott.
– Legközelebb találunk valami jobbat. Megígérem.
Karomat a dereka köré fontam.
– Nem fontos, Clay. Csak legyünk együtt!
Boldogan szájon csókolt, aztán bementünk az előtérbe, hogy ki-
vegyünk egy szobát. A pult mögött ücsörgő fickó nem akadt fenn azon,
hogy két tinédzser szobát akar hajnali ötkor. Végig kerülte Clay
tekintetét, ahogy az készpénzzel fizetett és elvette a szobakulcsot.
– Van jég– és kajaautomata a motel mögött – mondta gépiesen.
Megköszöntük, aztán gyorsan elhagytuk a lepusztult helyiséget.
Megtaláltuk a szobánkat. Próbáltam nem összerázkódni, amikor elém
tárult a rongyos, pecsétes szőnyeg, ami talán zöld lehetett új korában. A
szoba közepén franciaágy, a takarón egyértelműen cigarettanyomok,
plusz két lelapult párna.
Clay letette a cuccát egy székre, ami úgy festett, mintha egy lom-
talanításból mentették volna.
– Sajnálom, kicsim. Tudom, hogy ez nem épp a Ritz.
Elmosolyodtam.
– Nem baj, majd legfeljebb nem vetkőzöm le, úgy jó lesz ez.
Clay lebiggyesztette az ajkát.
– Hát, én nem pont így terveztem a dolgot...
Játékosan meglöktem.

273
 – Olyan egy tipikus pasi vagy, Clayton Reed!
Megcsókolt, és rácsapott a fenekemre, ahogy elindultam a fürdő-
szobába, hogy rendbe hozzam magam.
Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy a helyiség meglepő módon
egészen tiszta. A kád ugyan foltos volt, de voltak kitéve törülközők, sőt,
még egy kicsi, félig teli flakon sampont is találtam. Előhalásztam a
táskámból a flanelpizsamámat. Hát igen, nem ez volt a legszexisebb
cuccom, de abban reménykedtem, kicsit jobban fogom érezni magam
tőle.
Megnyitottam a zuhanyt, olyan forróra állítottam, amit még el tudtam
viselni, és beálltam a vízsugár alá. A samponnal megmostam a hajam és
lecsutakoltam magam. Amikor kiszálltam, a gőzölgően forró víztől
rózsaszínen, kicsit jobban éreztem magam. Akkor viszont eszembe
jutott, hogy a nagy sietségben nem hoztam semmilyen piperecuccot. Se
hajkefe, se fogkrém. Valamiért, a nap eddigi eseményei után, ettől a
ténytől majdnem könnyekben törtem ki.
Megkapaszkodtam a mosdó szélében, és mélyeket lélegeztem, hátha
megnyugszom. Ez néhány percen belül sikerült is. Ujjaimat áthúztam
néhányszor a nedves hajamon, aztán kiöblítettem a szám vízzel.
Belebújtam a meleg pizsamámba, és kimentem a fürdőből.
Clay a háttámlának támaszkodva ült az ágyon, és az ősrégi tévét
kapcsolgatta. Felnézett, ahogy beléptem, tekintete ellágyult az esti
toalettem láttán.
– Na, jobb lett? – kérdezte, és figyelte, ahogy elpakolom a piszkos
ruháimat a szoba sarkában.
– Aha! De holnap venni kell fogkrémet meg ilyesmit. Azt elfelej-
tettem hozni.
Az ágyhoz léptem. Kétségeim támadtak, tényleg van-e kedvem a
visszataszító takaró alatt aludni. Clay, elértve a habozásomat, felhaj-
totta.
– Legalább a lepedő tisztának tűnik – jegyezte meg.
– Nem fognak elevenen felfalni bennünket a poloskák, ugye? –
kérdeztem bizonytalanul, és próbaképp rátérdeltem az ágyra. Clay
belesett a takaró alá.
– Hát, remélem, nem.
Hozzávágtam egy párnát.

274
 – Ezzel most nem nyugtattál meg! – feleltem rezignáltan.
Elvigyorodott.
– Na, gyere már ide, megfagyok ebben a hülye szobában!
Bemásztam mellé az ágyba, és elégedetten felsóhajtottam, ahogy
bevackoltam magam a takaró alá. Abban a percben az sem érdekelt
volna, ha tényleg elevenen felfalnak, olyan mélységesen kimerült vol-
tam. Clay kikapcsolta a tévét és felállt. Ráérősen levetkőzött, ruháit
halomba szórta a padlón. Amikor már csak az alsónadrágja maradt rajta,
bebújt mellém. Egy darabig ott feküdtünk, egymás szemébe révedve.
– Cuki! – vigyorgott Clay, ujjai között morzsolgatva a pizsama-
felsőm anyagát. Bosszankodó arcot vágtam.
– Bocs, most épp nem hoztam magammal az összes csipkés
kombinémat. Majd legközelebb eszembe jut, amikor az éjszaka közepén
megszökünk – feleltem gúnyosan.
Ahogy kimondtam, mit is tettünk, mindketten elcsendesedtünk. A
sötét szobában nem hallatszott más, csak a kettőnk légzése. Végtelenül
lassan, mintha csak attól tartana, megakadályozom, az arcom felé nyúlt.
Ujjait gyengéden végighúzta a szemöldökömön, a szemhéjamon, végül
az ajkaimon. Szemében hirtelen mohóság és vágy villant, de
mindenekfelett szerelem.
Felgyorsult a szívverésem, ahogy a keze lejjebb vándorolt a kulcs-
csontomra, és követte a vonalát, oda és vissza.
Olyan súlyos volt a csend; esküdni mertem volna, hogy hallja a
szívverésemet is. Még lejjebb húzta a kezét, a pizsamám gallérja alá,
aztán a mellemre fektette. Lehunyta a szemét, ahogy a hüvelykujja a
kemény mellbimbómhoz ért. Sziszegve felsóhajtott a selymes bőröm
érintésétől, én pedig felnyögtem válaszul.
Clay kinyitotta a szemét.
– Maggie? – hallottam a nevem kérdő hangsúllyal, és tudtam, meg
akar bizonyosodni róla, rendben van-e a dolog részemről. Bólintottam,
azzal közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam.
Ahogy a nyelve összesimult az enyémmel, teljesen elöntött az a
szédítő érzés, amit csak ő tud kiváltani belőlem.
Clay gyakorlott kézzel kigombolta a pizsamafelsőmet, és finoman
lehúzta rólam. Áhítattal tovább simogatta a mellem, felszínesen vette a
levegőt, én pedig közelebb nyomakodtam hozzá, hogy még többet

275
kapjak az érintéséből. A fejét lehajtva a szájába vette a mellbimbómat,
nyelve az érzékeny bőrt izgatta. Belemarkoltam a hajába, amikor áttért a
másik mellemre.
A keze közben elért a pizsamanadrágom derekáig. Megremegtem,
ahogy alácsúsztatta az ujjait. Aztán finoman, szerelmesen húzni kezdte,
lefelé a csípőmön. Szájával követte a kezét, teljesen levette rólam a
nadrágot.
A bokámtól felfelé végigcsókolta a lábam belső oldalát, nyelvével is
megízlelve a bőröm minden egyes centiméterét. Torkából halk nyögések
törtek fel, ahogy kínos lassúsággal haladt felfelé. Ahogy a belső
combomat kezdte csókolni, azon kaptam magam, hogy a hajába
markolok.
– Úristen, Clay! – hörögtem, míg a szája el nem érte azt a pontot,
hogy a forró lélegzetét éreztem a testem legérzékenyebb pontján.
Lassan, kimértem végignyalt, és addig szopogatott, míg a saját nevemre
sem emlékeztem már.
– Isteni az ízed – mormolta, és belém siklott a nyelve.
Még soha nem éltem át hasonlót azelőtt. Valahol a gyomrom
legmélyén lángolni kezdett a tűz, aztán lassan szétáradt az egész tes-
temben. Clay szája akkor sem nyugodott, amikor vergődni kezdtem
alatta. És egy pillanat múlva olyan hevesen, amire én sem számítottam,
a nyelve eljuttatott a csúcsra.
Aztán csak feküdtem, boldog kimerültségben, Clay pedig csókról
csókra haladt felfelé a testemen, míg vissza nem ért a számhoz.
Éreztem rajta a saját ízemet, és ez furcsa módon izgatott. Azt gondol-
tam volna, undorodnék az ilyesmitől. De most valahogy úgy éreztem, ez
annak a jele, hogy birtokba vettem. Megjelöltem sajátomként.
A keze visszatért a lábam közé, és addig simogatott, míg újra pihegni
nem kezdtem. Két ujját belém csúsztatta és begörbítette, míg meg nem
talált egy olyan pontot, amitől úgy éreztem, az egyre forróbb tűz
elemészti a testemet. Clay nyelve a szám minden pontját megízlelte, az
ujjai pedig újabb eget rengető orgazmusba hajszolták a már így is a
kimerültségtől reszkető testemet. Még ki sem pihenhettem, megragadott
és magára húzott. Meglovagoltam a csípőjét, lábam között éreztem a
vágya kézzel fogható bizonyítékát.
A padlón heverő nadrágja zsebéből előhalászott egy gumit és a

276
kezembe adta. Felvontam a szemöldököm. Pajzánul rám vigyorgott.
Elnevette magát, ahogy a fogammal téptem fel a csomagolást. Aztán
lassan, odafigyelve legörgettem rajta az óvszert. Kéjesen dorombolva
hátradőlt a párnán és lehunyta a szemét, ahogy kényeztettem az
ujjaimmal.
Amikor minden a helyén volt, finoman megemelt, én pedig úgy
helyezkedtem, hogy ráereszkedve magamba tudjam fogadni. Magához
húzott és száját az enyémre szorította, ahogy belém hatolt. A csókot egy
pillanatra sem megszakítva a csípőmre tette a kezét, én pedig lassan
mozogni kezdtem fel-le, és élveztem, hogy nálam az irányítás.
– Imádok benned lenni – suttogta Clay ajkával az enyémen, és én
nekifeszültem, hogy olyan mélyen hatolhasson belém, amennyire csak
lehet. – Az enyém vagy. Örökké – nyögte, amikor fokoztam a tempót.
Letéptem a számat az övéről, mert muszáj volt hátravetnem a fejem. A
mellkasán támaszkodva tartottam magam.
Clay váratlanul megragadott és a hátamra fordított, és úgy is mélyen
belém hatolt. Felnyögtem, lábammal szorosan átkulcsoltam a derekát,
hogy magamban tartsam.
– Úgy szeretlek! – lihegtem, ahogy tovább mozogtunk egy rit-
musban. Több hét őrület és különlét után végre együtt voltunk a régóta
kielégítetlen vágy gyönyörű szimfóniájában.
Együtt, mint most, úgy éreztem, bármit le tudnánk győzni. Clay
felnyögött, ahogy az izmaim összeszorultak körülötte; szenvedélyesen
megcsókolt, és olyan mélyre lökte magát bennem, ahogy csak tudta. A
szemem kinyitva találkozott a pillantásom az övével. Olyan
gyengédséget és szomorúságot láttam a tekintetében, hogy a lélegzetem
is elállt.
Ujjaimmal végigsimítottam az arcát.
– Mi az? – kérdeztem elfúlva, egy pillanatra sem törve meg a tö-
kéletes ritmust. Clay arcán felragyogott a legszebb mosolya.
– Semmi, csak úgy szeretlek, hogy néha már szinte fáj.
– De nem akarom, hogy fájjon! Az lenne jó, ha a szerelmünk mindig
csodálatos érzés lenne neked – feleltem, és majdnem elnevettem
magam, milyen fellengzősre sikerült a mondat.
Már nem tudott válaszolni, mert mindketten elindultunk a forró
beteljesedés felé. Szorosan átkarolt és a hajamba temette az arcát, velem

277
pedig összedőlt a világ a karjaiban. Egy utolsó heves mozdulattal ő is
eljutott a csúcsra, aztán csak hevertünk egymás mellett, fáradtan ahhoz,
hogy megmozduljunk. Aztán felkönyökölt, és kisimította a verejték
áztatta hajamat a homlokomból. Csókot nyomott a szemhéjamra, orrát
az enyémhez dörgölte. Elnevettem magam a kedves gesztuson.
Megfogta a kezem és a szívére szorította. Az erősen dobolt a te-
nyerem alatt.
– Csak ennyi kell. Te meg én, együtt – mondta, még mindig kissé
lihegve. Megfogtam a kezét és belecsókoltam a tenyerébe.
Kihúzta magát belőlem, és az oldalunkra fordított mindkettőnket,
mellkasával a hátamhoz simult.
– Aludj valamit, kicsim! – súgta a fülembe, és megcsókolta a tar-
kómat. Összefonódva merültünk álomba, nem voltunk hajlandóak a
valósággal foglalkozni, amivel újra szembe kell majd néznünk ébredés
után.

278
 22. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL A TELEFONOM PITTYENÉSE KELTETT.

Egy pillanatig zavartan próbáltam összerakni a fejemben, hol is vagyok.
Aztán eszembe jutott minden. Átfordultam a másik oldalamra, és a
mélyen alvó Clayre néztem. Az egyik karját felém nyújtotta, mintha
csak keresett volna álmában.
Kimásztam az ágyból és végignéztem magamon – akkor jöttem rá,
hogy meztelen vagyok. A fürdőszobába mentem, hogy tiszta farmert és
pólót vegyek. Egy pillanatig fontolgattam, hogy öblögetek kicsit a
samponnal, de elvetettem az ötletet. Inkább csak megforgattam egy kis
vizet a számban és kiköptem. A leheletem továbbra is felért egy vegyi
fegyverrel, de ennél többet nem tehettem, amíg nem szerzek fogkrémet.
A mobilom megint jelzett. Clayre pillantottam, de nem riadt fel.
Annyira fiatalnak tűnt álmában! A feszültség nyugalommá olvadt az
arcvonásain. Elmosolyodtam, olyan jól festett ott az ágyban.
Felvettem a telefonom az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem.
Olvasatlan üzenet Racheltől.

Hol a francban vagy?! A szüleid síkidegek!

Hívj fel azonnal, ha jót akarsz!

Felsóhajtottam. Kilopakodtam a motelszobából.

Ahogy kiértem, hívtam Rachelt. Elsőre felvette.
– MI A FRANC VAN, MAGGIE?! – harsogta a telefonba.
Eltartottam a fülemtől.
– Nyugi már, Rach! Beszakad a dobhártyám – mondtam fesztelenül.
– Ne játszd itt nekem az agyadat! Miért léceltetek le Clayjel?! A
szüleid reggel ötkor telefonáltak, és tökre ki vannak borulva! Remélem,
nagyon jó magyarázatod van erre az egészre!
Hallottam, hogy tényleg haragszik. Én is így éreztem volna a
helyében. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom neki.
Leültem a járdaszegélyre a szobánk előtt.
– Clay most sok mindenen megy keresztül, és a szülei nem értik meg.
Szüksége volt rám.
279
 Rachel ingerülten felszusszant a vonal másik felén.
– Ez nem elég jó magyarázat, Meg! Na, most pedig hagyd abba a
hantázást, és nyögd ki végre az igazat! De esküszöm, ha valami
csöpögős baromságot zengsz nekem az igaz szerelemről, beverem a
fejed, ha legközelebb látlak! – dühöngött.
– Oké, az igazat akarod hallani? Clay mániás depressziós, amellett
pedig úgynevezett borderline személyiségzavaros. Ne kérdezd, ez
pontosan mit jelent, mert fogalmam sincs. De mindegy is; szóval épp
csak kijött a kórházból, mikor ideköltözött, most meg itt vannak a szülei
és vissza akarják küldeni. És minden kiszámíthatatlan hangulata meg a
dührohamai azért voltak, mert hol szedte rendesen a gyógyszerét, hol
nem. Ráadásul szüksége lenne terápiára, de egyelőre nem hajlandó rá.
Csak próbálunk kitalálni valamit, oké? Szüksége van rám! Nekem meg
arra, hogy egészséges legyen – fejeztem be a sietős magyarázatot, aztán
elhallgattam, és vártam, mit reagál a barátnőm.
– Rachel... – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet.
– Itt vagyok – felelte halkan.
Nem tetszett a hangsúlya.
– Fogalmam sem volt, hogy ez van. Miért nem szóltál hamarabb? –
kérdezte.
– Nem igazán az én titkom volt – feleltem tömören.
Hallottam, ahogy Rachel rosszallóan csettint a nyelvével.
– De tudod, hogy nem mentheted meg egyedül, ugye? Szakértő
segítség kell neki. Olyan emberektől, akik tudják, mit csinálnak, ha
ilyesmiről van szó. Ha nem szedi a gyógyszerét, ahogy mondtad, akkor
nem sokat tehetsz.
Rövid szünet után folytatta.
– Lehet, hogy a szüleinek igaza van. Talán tényleg el kellene mennie
valahova, ahol rendes kezelést kaphat.
A válasza megdöbbentett és mélyen megbántott. Hogy foghatja
azoknak a szörnyű embereknek a pártját?! Elvileg ő a legjobb barátnőm!
– Nem, nem engedhetem, hogy ezt tegyék vele – feleltem hűvösen.
Rachel sóhajtott. Látni véltem az elkeseredett arckifejezését.
– Hogy tehetted ezt a szüleiddel? Nem gondolod, hogy megértették
volna, ha egyszerűen elmagyarázod nekik? Szeretnek, és betegre
aggódják magukat.

280
 A gyomrom összerándult a hirtelen bűntudattól. Nagyon rossz volt az
ő szájából hallani, mit teszek a szeretteimmel.
– Egyáltalán nem érted – duzzogtam.
– Ó, dehogynem értem! Egyszemélyes hadseregként próbálod
megmenteni Clayt saját magától. Értem én, hogy szereted. De, édesem,
a szerelem néha nem elég, és az a nagyon rossz előérzetem van, hogy le
fog rántani magával. Nem direkt. De akkor is ez lesz a vége.
Úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélt volna.
– Mit tudsz te az egészről? Mit tudsz te Clayről és arról, ami vele
történik? – kérdeztem gyűlölettel.
– Hát ide figyelj! A nagymamám bipoláris volt, meg még sok más
egyéb elmezavaros nyavalyája volt, ha épp tudni akarod. Első kézből
tapasztaltam, hogy a poklok poklát élte át miatta a nagyapám meg az
anyám. Nem valami szép történet. Nem is hagyta, hogy segítsenek rajta.
És akarod tudni, mi lett a vége? – vetette oda haragosan.
Teljesen meg voltam döbbenve. Fogalmam sem volt, hogy ilyesmi
baja volt a nagymamájának. Sosem mondta.
– Mi? – kérdeztem csendesen.
– Megölte magát tízéves koromban. Az történt. És mindez azért, mert
esküdözött, hogy jól van, nagyapám meg elhitte.
Rachel hangja elcsuklott. Szavai hatására jeges marok szorította
össze a szívemet.
– Szóval nem érted? Nem segítesz Clayen azzal, ha hagyod, hogy rád
akaszkodjon. Úgyhogy vonszold vissza a segged, és hagyd, hogy azok
segítsenek, akiknek ez a dolga! Jó, tényleg gáznak hangzanak a szülei,
de végül is lehet, hogy ők tudják jobban, mi a legjobb neki – nem te.
Rachel kíméletlenül őszinte volt, és szerettem volna tudomást sem
venni arról, amit mond. De a szavai egy kis résen át mégis megtalálták
az utat a szívemhez, és tudtam, hogy jó tanácsot ad.
– És a szüleidnek is telefonálnod kéne. Ha én mondom nekik, hogy
jól vagy, az mégsem ugyanaz, mintha tőled hallanák. Ne tedd tönkre a
jó kapcsolatotokat valami félremagyarázott Florence Nightingale-
komplexus miatt!
Hallottam, ahogy kinyílik mögöttem a motelszoba ajtaja.
– Maggie, mit csinálsz itt kint? – kérdezte Clay a küszöbről.
Hátranéztem. Felvette a nadrágját, de az inggel nem vesződött. Kócos

281
volt és hunyorgott a reggeli napfényben.
– Mennem kell, Rach. Majd hívlak, ha tudjuk már, hova megyünk –
ígértem.
– Maggie! Komolyan, gyere haza! Ez tiszta őrület! – kérlelt.
Nem feleltem, csak kinyomtam a telefont.
Felálltam és zsebre vágtam a mobilomat.
– Rachel? – kérdezte Clay. Bólintottam, majd követtem a szobába, és
magunkra csuktam az ajtót.
– Mit mondtál neki? – méregetett gyanakodva.
– Azt, hogy van most egy-két gondod, és el kellett tűnnünk egy kis
időre – hazudtam. Nem fogom bevallani neki, hogy az egész
pszichiátriai kórképét megosztottam Rachellel. Kétlem, hogy szeretné,
ha a barátnőm tudna arról a sok csúnya történetről.
Clay magához vont és megcsókolt.
– Megijedtem, amikor felébredtem, és te nem voltál ott. Azt hittem,
hogy... elmentél – nézett rám aztán olyan sebezhetően, hogy az már
ijesztő volt. Szorosan átöleltem.
– Soha! Nem megyek sehová nélküled – mondtam, és éreztem, ahogy
ellazul a karjaimban.
Lezuhanyozott, aztán fellapoztuk a telefonkönyvet, hol
szerezhetnénk be a hiányzó dolgokat. Találtunk egy szupermarketet két
faluval odébb, úgyhogy beültünk a kocsiba, és elhajtottunk
Brookertonba. Feltöltöttük a készleteinket samponból, szappanból,
fogkeféből és fogkrémből. Én tékozoltam is kicsit, vettem magamnak
egy hajsütő vasat és egy hajszárítót. Örültem, hogy eszembe jutott
elrakni a pénzemet, mielőtt elhagytuk Davidsont.
Visszamentünk a motelbe, én pedig legalább negyed óráig sikáltam a
fogamat. Még sosem értékeltem ennyire a fogkrémet életemben.
Rászántam egy kis időt, hogy begöndörítsem a hajam, míg csinos
csigákban nem omlott a vállamra. Attól, hogy szökésben vagyunk, még
lehetek csinos! Amikor végeztem, leültem Clay mellé az ágyra. Épp az
üzeneteket olvasta a telefonján. Felnézett és kedvesen rám mosolygott.
Ujjai közé vette egy hajtincsemet.
– Nagyon szép vagy – mondta halkan. Muszáj volt megcsókolnom,
úgy túlcsordult bennem a szerelem.
Újra a telefonjának szentelte a figyelmét.

282
 – Mi történt? – kérdeztem, és a válla fölött belekukucskáltam.
– Ruby írt az éjjel – mondta, és kikapcsolta a kijelzőt.
– És mit? – kérdeztem.
– Tudni akarja, hol vagyok.
– És visszaírtál neki? – érdeklődtem.
Megrázta a fejét.
– Még nem. Nem nagyon tudom, mit mondjak neki.
Egy darabig hallgattunk. A döntésünk következményei súlyosan
nehezedtek ránk.
– Mihez kezdünk most? Úgy értem, nem maradhatunk ebben a
motelszobában örökre – próbáltam logikusan gondolkodni, a bőrt
tépkedve a körmeim körül.
Clay elvigyorodott.
– Miért nem? Tökre színvonalas élet lenne – tréfálkozott. Finoman
karon bokszoltam.
Összeszedte magát.
– Tudom, igazad van. De nem mehetek oda vissza. Vége az
életemnek, ha visszamegyek. Talán találunk valami csendes kisvárost,
ahol eléldegélhetünk. Keresünk melót, meg valami lakást. Igazából is
elkezdjük a közös életünket.
A hangja reménykedő volt. Én persze tudtam, hogy egy ilyen idilli
helyzet sosem valósulhat meg. Be kell fejeznem a sulit. És mi van az
egyetemmel? Hát igen, nem gondoltam át túlságosan a dolgokat, mielőtt
megszöktem Clayjel.
A kijózanító nappali fényben a dolgok jóval kevésbé tűntek
egyszerűnek, és sokkal inkább egy jó nagy kulimásznak. Nem fűztem
semmit a válaszához. Ami azt illeti, nem nagyon tudtam azonosulni a
rózsaszín jövőképével.
– Egyelőre szerintem maradjunk itt egy-két napig. Arra még van
pénzünk, és addig kitalálunk valami okosat – mondta, és megfogta a
kezem.
Egy-két nap elfogadhatónak tűnt. Talán nem is kell más Claynek,
csak egy kis idő, hogy kifújja magát, meg hogy távolabbról szemlélje a
dolgokat, hogy értelmes döntésre jusson. Ennyit megtehetek érte.
– Rendben – egyeztem bele, és hozzábújtam. Átkarolt és
megcsókolta a hajamat.

283
 – Nem is kell más, Meg. Csak te meg én, együtt – mormolta, én
pedig hallgattam a doboló szívverését. Ez így annyira tökéletesnek
hangzik! De tudtam, hogy az élet, amit megalapozunk kettőnk számára,
korántsem az.

– Elhoztad a gyógyszered, Clay? – kérdeztem, amikor egy délutáni

szundításból ébredeztünk. Egy pillanatra megmerevedett, aztán
elhúzódott tőlem. Kiszállt az ágyból és a fürdőszobába ment.
Utánamentem, és az ajtóból néztem, ahogy tölt magának egy pohár
vizet és belekortyol.
– Nem hoztad el, ugye? – kérdeztem, de már tudtam a választ.
Megpróbált levenni a lábamról a mosolyával.
– Nem lesz bajom anélkül sem. Amúgy se szedtem már nagyon
mostanában. Majd meglátod. Most, hogy otthagytuk az egész stresszt,
más lesz minden, mint azelőtt! Becsszóra.
Nem hittem a fülemnek. Hetek óta hazudik nekem?! Úgy tudtam,
szedi a lítiumot. Az őrült viselkedése kezdett értelmet nyerni.
– Mit jelent az, hogy „mostanában”? – kérdeztem rosszat sejtve.
Clay elkomorodott.
– Mit tudom én. Talán november eleje óta, asszem. Ne is törődj vele!
November eleje óta?! Leesett az állam. El sem hittem, hogy ilyen
sunyi módon átvert. Tiszta hülyének éreztem magam. Próbálok itt
mindent megmagyarázni magamnak, hogy csak féltékeny, meg nagy
rajta a nyomás. De nem: minden azért volt, mert nem hajlandó
megtenni, amivel kordában tudná tartani magát – nem törődik magával.
Legszívesebben bemostam volna neki egyet vagy leüvöltöttem volna a
fejét. De tudtam, azzal csak még jobban elrontanék mindent.
A francba is! Rachelnek igaza volt. Nem vagyok rá képes. Vissza
kell juttatnom Clayt Davidsonba. Ez az egész olyan, mint egy kötéltánc.
Tudom: egyetlen rossz lépés, és engem is magával ránt a mélybe.
Elsápadhattam, mert Clay a felkaromnál fogva megragadott.
– Ne csináld, Maggie! Ne kezdj megint aggódni értem! Minden oké
lesz velem. Minden tökéletes lesz, meglásd. Pont, ahogy akartuk. Nem
kell a hülye gyógyszer, amíg te itt vagy nekem!
A szavai hallatán jeges borzongás futott végig rajtam. Úgy tűnik, el
is hiszi, amit mond. Mióta vagyok én az orvossága? És mióta hagyom,

284
hogy teljesen rám támaszkodjon? Nagyon szeretem, de ez így nincs
rendjén. Nem válthatja ki velem a gyógyszereit, azt gondolva, hogy ez
így rendben is van. Téveszmékbe ringatja magát.
– Clay, szükséged van arra a gyógyszerre – suttogtam, igyekezve
nem kimutatni, mennyire felháborított a felelőtlensége és éretlensége.
Clay arca elsötétült.
– Ne kezdd már megint, Maggie! Megmondtam: jól vagyok!
Azzal félretolt és átviharzott a szobán.
Valamit ki kell találnom. De fogalmam sem volt, hogy győzzem meg
Clayt, hogy menjünk haza. Annyira biztos benne, hogy csak távol kell
tartania magát Davidsontól és a szüleitől, és akkor minden rendben lesz.
Annyira nincs igaza...
– De nagyon féltelek – mondtam, és néztem, ahogy elővesz egy inget
a táskájából és felveszi. A tartása merev volt.
– Hát ne tedd! Már megint túlbonyolítod a dolgokat – felelte tettetett
könnyedséggel. Szerettem volna haragudni rá, amiért ilyen helyzetbe
hozott bennünket. Hogy ezt teszi magával. De a mellkasán és karján
gyógyulófélben lévő vágásokra pillantottam, ahogy öltözött, és csak
bánatot éreztem. Azt akartam, hogy boldog és egészséges legyen. Talán
csak adnom kell neki néhány napot, ahogy szeretné. Aztán ráveszem,
hogy menjünk haza. Hallgatnia kell rám, nem igaz? Hiszen szeret, vagy
mi.
Mögé léptem, átkaroltam, és az arcomat a pólójába fúrva beszívtam a
fantasztikus illatát.
– Szeretlek. Ugye, tudod? – mondtam. Megfordult és átölelt.
– Hát persze hogy tudom, Meg! Én is szeretlek.
Lábujjhegyre álltam, a számat az övére tapasztottam. Az ajka ízétől a
gyomrom most is, ahogy mindig, boldogan ficánkolni kezdett.
Elszakította a száját az enyémtől és boldogan rám vigyorgott.
– Menjünk el ebből a nyomasztó szobából! El akarlak vinni
vacsorázni. Egy igazi randira.
Elnevettem magam azon, hogy hirtelen milyen izgatott lett.
– Randi, mi? – vontam fel a szemöldököm.
– Aha. Csapjunk oda ennek az uncsi helynek!
Megragadta a kezem, és az ajtó felé kezdett húzni. Útközben zsebre
vágta a pénztárcáját és elővette a slusszkulcsot. Hagytam, hogy

285
kivonszoljon az ajtón.
Nemsokára az apró város, Glass Lake főutcáján robogtunk. Az egész
település nem volt valami nagy szám, de az északi végén volt egy
étterem, az Őzgerinc Bár és Grill. Érdekes névválasztás, tekintve, hogy
Észak-Karolinában nem élnek őzek.
Steaket rendeltem krumplival, Clay pedig csirkeragut. Addig ettünk,
míg mozdulni is alig bírtunk. Nevettünk, beszélgettünk. Annyira
szerettem így együtt lenni vele! Ez az a Clay, akit én mindennél jobban
szeretek.
Amíg vártam, hogy visszatérjen a mosdóból, a telefonom csippant
egyet a zsebemben. Nem szívesen néztem meg, ki az. Nem akartam,
hogy bármi is elrontsa ezt a fantasztikus estét. De végül a kíváncsiság
győzött.
Gyorsan a mosdók felé tekintettem, nem jön-e Clay, aztán elővettem
a telefont. Egy SMS várt Racheltől.

Para van, benne vagytok nyakig. Mesélte Clay, mi volt

tegnap, mielőtt elment otthonról?

Azonnal ingerült lettem, kapkodva visszaírtam.

Hogy érted?

Türelmetlenül topogtam a lábammal, vártam a választ. Két perc

múlva újra megszólalt a telefonom. Ahogy átfutottam, mit írt Rachel,
azt hittem, elájulok.

Hát úgy néz ki, Clay késsel fenyegette a szüleit.

Összetört pár dolgot, kivett egy csomó lóvét az apja tárcájából, aztán
eltűzött. Keres benneteket a rendőrség.
A szülei vádat akarnak emelni ellene. Komolyan muszáj
hazajönnötök, különben csak még rosszabb lesz.

Miért nem mondta el Clay, mi történt? Már megint titkolózik

előttem! Az egyetlen ember előtt, akinek őszinteséget esküdött!
Zsebre vágtam a telefont és mosolyt erőltettem az arcomra, mert

286
visszatért az asztalhoz.
– Végeztél? – kérdezte. Bólintottam, mert nem bíztam a hangomban.
Néhány bankjegyet hagyott az asztalon (gondolom, a szülei pénzéből...),
és a kezét nyújtotta. A kezemet az övébe tettem, és hagytam, hogy talpra
húzzon. Átölelt és egy puszit nyomott az orrom hegyére.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni! – vigyorgott.
Önkéntelenül is visszamosolyogtam rá, annak ellenére, amit épp most
tudtam meg.
– Köszönöm, hogy elhívtál vacsorázni! – feleltem, és megszorítottam
a derekát. Egymást átkarolva sétáltunk ki az étteremből.
Kint, a hűvös, éjszakai levegőn elbizonytalanodtam. Muszáj lesz
megbeszélnem Clayjel, amit most hallottam. De hogy hozzam fel a
témát? A szülei enyhén szólva érzékeny téma; tudom, csak
összevesznénk.
De muszáj megtudnom, miért tartotta titokban. Hogy miért nem
mondta el a teljes igazságot, amikor tegnap éjjel megjelent a
szobámban. Bár lényem egy része azt szerette volna a legjobban, ha úgy
tehetett volna, mintha ez az egész csak egy félreértés lenne. Kizárt, hogy
igaz, amit Rachel írt.
Végigsétáltunk a főutcán, és hamarosan egy kis parkhoz értünk.
Kinéztünk magunknak egy aprócska padot egy árnyas, ligetes részen. A
levegő tiszta és hűvös volt, összébb húztam magam körül a kabátot.
Clay átvetette a karját a vállamon, és szorosan magához húzott.
Megcsókolta a fejem búbját, én meg megpróbáltam elengedni magam.
De egy pillanatra sem tévesztettem meg. Ahhoz túl jól ismert.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezte egy hajtincsemet csavargatva. Egy
kicsit hátrahúzódtam, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Kaptam egy SMS-t Racheltől, amíg vécén voltál – kezdtem.
Elkomorodott.
– Oké... és mondott valamit, amivel felhúzott? – kérdezte, és a
hüvelykujjával megcirógatta az alsó ajkamat.
Megköszörültem a torkom, és igyekeztem nem hallgatni a vágyra,
ami fellángolt bennem az érintésétől.
– Hát, csak azt, hogy a rendőrség is keres bennünket.
Clay megdermedt, ujja abbahagyta a lusta simogatást.
– Hát, ja, kábé erre számítottam – vallotta be, és a kezét az ölébe

287
ejtette.
– Igen, és ez azért van, ami nálatok történt. Tudod. Rubyék házában
– néztem rá szúrós tekintettel, és láttam, ahogy megfagy az
arckifejezése.
– Rubyék házában – ismételte.
Bólintottam. Kezdtem dühös lenni rá.
– Nem kellene elmondanod valamit? Arról, mi történt a szüleiddel? –
faggattam, és hátrébb csúsztam a pádon, távolabb tőle.
Ingerülten sóhajtva felkelt mellőlem. Járkálni kezdett.
– Már mindent elmondtam – állította nyersen. Felpattantam, és
megragadtam a karját. Erőszakosan magam felé fordítottam.
– Nem, nem mondtál! Nem emlékszem, hogy valaha említetted
volna, hogy kést fogtál rájuk! A szüleidre! Te teljesen megőrültél?! –
kiabáltam vele.
Na, jó, ez nem volt a legjobb megfogalmazás. Clay lelökte a kezemet
a karjáról.
– Igen, Maggie! TELJESEN MEGŐRÜLTEM! Mindenki így
gondolja, úgyhogy biztos így van! – kiabált vissza. Elsápadtam és
hátrálni kezdtem. Hirtelen elborult az arca, ujjaival végigszántotta a
haját.
– Haza akarok menni, Clay! Ez az egész annyira el van cseszve. Nem
csinálhatjuk ezt! – kérleltem, azzal lerogytam a padra, és a kezembe
temettem az arcom.
Odajött, leült mellém és elhúzta a kezem. Szorosan a tenyerébe fogta,
és a legmagányosabb tekintettel nézett rám, amivel valaha találkoztam.
– Én nem mehetek haza. Most nem. Tudom, hogy elszúrtam.
Hagytam, hogy elszabaduljanak a dolgok. De nem hallgattak rám!
SOHA nem hallgatnak rám! Mert ez az egész cirkusz soha nem is rólam
szólt. Mindig csak róluk, és hogy mekkora szégyenbe hozom őket
állandóan – csuklott el a hangja.
Ellágyultam, hogy így kell látnom. Megsimogattam az arcát, egy
pillanatra ott is felejtettem a kezem.
– És mi van Rubyval meg Lisával? Ők nem tudnak segíteni? –
kérdeztem, kétségbeesetten kutatva valami megoldás után.
Horkantva felnevetett, majdnem mániákusan.
– Hát... nem. A szüleim megfenyegették Rubyt, hogy feljelentik

288
fiatalkorú felbujtásáért vagy valami ilyen baromságért. Mondjuk, nem
tudom pontosan, hogy tudnák őt vád alá helyezni. De ha valaki tudja,
hogy tekerje ki a törvényt és fordítsa a saját hasznára, azok az én
szüleim.
Jézusom, mennyire utálom ezeket az embereket!
Clay a kezembe kapaszkodott.
– Egyszerűen nem akartak leállni. Azt hajtogatták, hogy
semmirekellő vagyok és csak nyűg a nyakukon. Hogy... zavart vagyok.
Hogy nem illek bele a normál társadalomba.
Mire befejezte, már zihált. Teljesen tönkretették a szülei. Hogy
képesek ilyen szörnyűségeket mondani neki, amikor annyival jobbat
érdemelne?!
– Hát, igen... felhúztam magam. Csapdában éreztem magam, ki
kellett jutnom onnan. Úgyhogy felkaptam egy kést a pultról és
közöltem, hogy én most elmegyek.
Elakadt a lélegzetem. Clay felvonta a szemöldökét.
– Egy vajazókést, Maggie. Egy kurva vajazókést.
Vajazókés?! Feljelentést akarnak tenni egy vajazókés miatt? Ez tiszta
röhej! Képtelen voltam visszafojtani a nevetést, ami felbugyborékolt a
torkomból. Tébolyult kacaj volt. Abba sem tudtam hagyni. Néhány
döbbent pillanat után Clay is csatlakozott hozzám, és csak nevettünk,
nevettünk az egész helyzet abszurditásán.
Végül lecsillapodtunk, és ő azonnal kijózanodott.
– Érted már, miért nem mehetek vissza? Sosem hagynának békén!
Nem lehetne saját életem. Félre akarnak állítani az útból. És most, hogy
bevonták a rendőrséget, egész biztosan bezáratnak majd. Sem én, sem
te, sem senki más nem tehet ellene semmit. Egyszerűen fel kell
szívódnom.
Olyan magabiztosan érvelt, hogy majdnem engem is meggyőzött.
Megcsókolta a szám sarkát.
– Megértem, ha ez túl sok neked így egyszerre. Ha haza szeretnél
menni, nem tartalak vissza. Azt kell tenned, ami neked a legjobb. Nem
nekem – mondta gyengéden, és a szeme tele volt bánattal és szeretettel
irántam.
Kiutat ajánlott fel. Hálás voltam, amiért megpróbál önzetlen lenni.
De ezek után, mikor ennyi mindent feláldoztam, hogy vele lehessek,

289
nincs az az isten, hogy hagyjam elszakítani tőlem. A rossz előérzetem és
a mindenütt felbukkanó vészjelzések ellenére szilárdan tartottam magam
az elhatározásomhoz, hogy mellette maradok.
– Nem tudlak elhagyni. Sem most, sem máskor – suttogtam mélyen a
szemébe nézve.
Így vagy úgy, de muszáj lesz helyrehoznom mindent az életében.
Semmiféle tervem nem volt. Kivéve, hogy valahogy ki kell húznunk
egy darabig anélkül, hogy elkapnának. Csak még néhány nap, és
biztosan kitalálok valamit.
– Istenem, annyira kellesz! – felelte elcsukló hangon. Magához vont
és leült a padra, úgy, hogy az ölében lovagoltam. Száját az enyémre
szorította, és könyörtelenül harapdálta az alsó ajkamat. Felnyögtem és
hozzádörgölőztem.
– Jesszus, Maggie – suttogta. Kirángatta a blúzomat a nadrágomból,
a keze elindult felfelé a hasamon. Lábamat a derekára kulcsoltam, és
minden fájdalmamat, vágyamat beleadtam a csókba. Clay keze
megragadta a mellemet és erőteljesen masszírozni kezdte. A hűvös
éjszakai levegő körüllengett bennünket, de én csak a kettőnk között
egyre fokozódó forróságot éreztem, meg a farmerében feszülő
keménységet.
– Benned akarok lenni. Most azonnal! – lihegte, és az ujjai között
morzsolgatta a mellbimbómat.
– De kint vagyunk az utcán... egy parkban... Nem tudom, hogyan... –
dadogtam hirtelen elbizonytalanodva. Bárki rajtakaphat bennünket. Bár
a park elég kihaltnak tűnt. Ráadásul a fák is elrejtettek bennünket a
kíváncsi szemek elől.
– Senki nem látja meg! Kérlek! – könyörgött. Kigombolta a
nadrágomat és lehúzta a sliccem. Ujjai azonnal a bugyim alá siklottak,
ahol már nedvesen és mindenre készen várakoztam rá.
– Clay... – nyögtem, ahogy az ujjai belém hatoltak és kínzó vágyat
ébresztettek bennem. Kapkodva kigomboltam a farmerét, és lehúztam
épp csak annyira, hogy kiszabadítsam a férfiasságát. Élesen fellélegzett,
amikor egyetlen határozott mozdulattal letoltam a saját nadrágomat.
A mozdulatai durvák és kétségbeesettek voltak. Semmi köze nem
volt az addigi gyengéd szeretkezéseinkhez. Forró ajkait erősen a
nyakam bőrére szorította, amíg végképp megszabadultam a

290
nadrágomtól. A hűvös levegőn libabőrözött a meztelen combom. De
azonnal el is feledkeztem róla, amikor Clay felemelt, félrerántotta a
bugyimat és magára húzott, amíg olyan mélyen bennem nem volt,
amennyire csak lehetett. A váratlan ingertől elakadt a lélegzetem.
– Még, még jobban kellesz! – könyörgött, azzal nagyot lökött felfelé,
miközben a csípőmet erősen markolva maga felé rántott. Ujjai a
húsomba vájtak, ahogy fel és le mozgatott magán, minden mozdulattal
mélyen belém hatolva.
– Istenem – nyögtem, és a lábammal olyan közel húztam magamhoz,
amennyire csak tudtam. Teljes erővel szorított, szája nedves nyomokat
hagyott mindenütt a nyakamon és vállamon. Belém harapott, ahogy
önkéntelenül hozzádörgölőztem, mert az érzésre, hogy ilyen mélyen
bennem van, ismerős forróság indult el a gyomrom mélyéről
– Ne hagyj el! Soha! – súgta a fülembe rekedten, és szopogatni
kezdte a fülcimpámat, ahogy együtt vágtattunk egyszerre ijesztő és
izgató ütemben. A térdem újra és újra nekivágódott a pad fémjének, de
észre sem vettem a fájdalmat, mert hirtelen minden felrobbant
körülöttem. Néhány kíméletlen lökés, és éreztem, hogy ő is eljut a
csúcsra a testemben.
Abban a pillanatban már tudatosult is bennem, mit tettünk. Nem
hittem el, hogy belementem, hogy egy parkban szexeljünk. A város
közepén. Gumi nélkül. Nyugodtan kijelenthetjük, ez volt életem
legbutább és legkockázatosabb tette.
Összerogytam Clay ölében, ő szorosan átölelve tartott és ujjaival újra
meg újra végigszántott a hajamon, ahogy próbáltunk levegőhöz jutni.
Még mindig össze voltunk kapcsolódva, egyikünknek sem volt ereje
megmozdulni. Bár testileg kimerültem, az agyam zakatolt. Végeztem
egy gyors fejszámolást, és megkönnyebbültem, amikor arra jutottam, a
védekezés nélküli szex elvileg nem kellene, hogy nagy veszélyt
jelentsen a hónapnak ezen a napján.
A hűvös szél végül áttört a szex utáni kábulaton. Felálltam Clay
öléből, éreztem a nedvességet a combomon. Felnyaláboltam a
félredobott nadrágomat és kapkodva belebújtam.
– Na, ilyen sem volt még – jegyeztem meg tréfásan és kicsit
kifulladva.
Rám vigyorgott, mialatt begombolkozott. Aztán visszahúzott az

291
ölébe.
– Csak muszáj volt közel éreznem téged magamhoz. Bocs, hogy a
körülmények nem voltak romantikusabbak! – mentegetőzött, és
megcsókolta a halántékom, ahogy hozzá bújtam.
Felsóhajtottam és a szívére fektettem az arcom. A szabályos
szívverés lecsillapított, megnyugtatott. Clay a hátamat simogatta, aztán
ujja hegyével végigsimított a lapockám vonalán.
– Már csak te vagy nekem – szólt csendesen, és csókot nyomott a
fejem búbjára. Hagytam, hogy a karjaiban tartson, és próbáltam
meggyőzni magam, hogy minden rendben lesz. De tudtam, csak egy
újabb hazugsággal áltatom magam

292
 23. FEJEZET

Fura, mennyire megváltozhat minden röpke két nap alatt. Még az én

hűséges ragaszkodásom és fogadalmam is, hogy nem állhat semmi
közém és a fiú közé, akit szeretek. Az egész világ a feje tetejére állt, és
én folyamatosan a teljes összezavarodottság és a pánikközeli hangulat
között ingadoztam.
Meghúztuk magunkat, mert attól tartottunk, valaki rájön, hogy mi
vagyunk a szökött tinik Virginiából. Clay szüleinek kegyetlen gépezete
teljes intenzitással dolgozott. Egyik este a helyi híreket néztük a
tévében, amikor egyszer csak az ő arca tűnt fel a képernyőn.
– Mi a...? – vakkantott, és felhangosította a készüléket. Együtt
hallgattuk döbbenten a bemondót, aki egy pszichológiailag instabil
fiatalemberről beszélt, aki elrabolta a barátnőjét és nekiindult a
világnak. Közölte, hogy Clay veszélyes, és felhívta az emberek
figyelmét, hogy ha látják, haladéktalanul értesítsék a hatóságokat. Aztán
az én fotóm jelent meg, és azt hittem, rögtön elhányom magam.
Aznap éjjel szorosan összebújtunk az ágyban. Nem szóltunk semmit,
nem volt szükség szavakra. Clay úgy szorított, mintha attól tartana,
bármikor köddé válhatok. Kapkodva és kétségbeesetten szeretkeztünk,
mintha kapaszkodnánk valamibe, amit bármelyik pillanatban
elragadhatnak tőlünk. De nem tehettem úgy tovább, mintha minden
rendbe jönne. Csak idő kérdése, mikor találnak meg bennünket.
Rachel SMS-ekkel bombázott, unszolt, hogy menjünk haza. Attól
tartott, minél tovább vagyunk távol, annál rosszabb lesz minden.
Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam belegondolni, mi vár Clayre
otthon, Davidsonban.
Pedig óráról órára láttam, hogyan rosszabbodik az állapota. Paranoiás
és folyamatosan abnormálisan éber volt. Egy pillanatra sem veszített
szem elől. Kihúzta a telefont a szobánkban és széket tolt az ajtó elé,
amikor aludtunk.
Ingerlékeny és zaklatott volt, ok nélkül fel-felcsattant, csak hogy
utána azonnal a bocsánatomért esedezzen. És megint vagdosta magát.
Láttam a nyomokat a bőrén, bár rejtegetni próbálta. Néha szerettem
293
volna felelősségre vonni, de aztán mégsem tettem, mert tudtam, milyen
közel áll hozzá, hogy a józan esze maradékát is elveszítse.
Minden kikerült az irányításunk alól, nemcsak Clayt, de engem is
beleértve. Folyamatosan rettegtem. Alig aludtam, és nem bírtam, hogy
tétlenül nézzem, ahogy a fiút, akit szeretek, apránként elnyeli a saját
agyából született sötétség.
Szükségem volt a szüleimre és a barátaimra. Annyira vágytam a
támogatásukra és az otthonom biztonságára, hogy az szinte fájt. Azt
kívántam, bárcsak Clay elfogadná a segítséget, mert minden nappal
egyre inkább bizonyossá vált, hogy erre van szüksége. Nem pedig arra,
hogy támogassam a fantáziáját, amiben ellovagolunk a naplementébe,
mint egy tündérmesében. Mert a mi történetünk nem ilyen. Közel sem.
Most, Hogy láttam a híreket, tudtam, hogy muszáj lesz felhívnom a
szüleimet. Biztos, hogy az őrület szélén állnak, ha azt hiszik, Clay
elrabolt engem. Ki tudja, milyen hazugságokkal tömték tele a fejüket a
szülei.
Megvártam, míg Clay elalszik, csendben felöltöztem és kimentem az
ajtó elé. A mobilomat végig erősen markoltam. Remegő kézzel
felhívtam anyát. Akkor jöttem rá, milyen késő van, majdnem fél
tizenkettő. De hallanom kellett a hangját.
– Halló? – hallottam anyám reszketeg hangját a vonal másik felén.
Majdnem kinyomtam a telefont, annyira megrémültem. Egy szót sem
tudtam kinyögni.
– Maggie, te vagy az? – kérdezte anyám kétségbeesett
vágyakozással. Nagy levegőt vettem.
– Igen, anya, én vagyok – suttogtam. Hallottam, ahogy fojtottan
felzokog.
– Jaj, istenem, jól vagy?! Hol vagy egyáltalán? – faggatott.
– Semmi bajom, anya. Clayjel Észak-Karolinában vagyunk...
– Észak-Karolinában?! Mégis, mit kerestek ti ott?
Nem feleltem, mert nem tudtam, mi lenne a jó válasz. Úgy vettem ki
anyám hangjából, erősen küzd, hogy megőrizze az önuralmát.
– Kérlek, mondd, hogy nem erőszakkal tart ott téged! – mondta
magára erőltetett nyugalommal.
– Nem, önszántamból jöttem – nyugtattam meg. Megkönnyebbülten
felsóhajtott.

294
 – Hát jó. Ez is valami... azt hiszem. Clay szülei meséltek néhány
dolgot róla, ami miatt betegre aggódtuk magunkat apáddal. Nem bántott
téged, ugye? – kérdezte, és hallottam, hogy sír.
– Jesszus, dehogy, anya! Sosem tudna bántani! Mit mondtak nektek a
szülei? – kérdeztem zordan.
– Hogy erőszakos és öngyilkos hajlamai vannak. Az anyja azt
mondta, vissza kellene mennie a programba, de nem hajlandó. Aztán azt
is mondta, hogy... hogy le akarta őket szúrni.
Ingerülten fújtam egyet.
– De nem is úgy volt, anya! Kérlek szépen, ne higgy el mindent, amit
mondanak! – rimánkodtam.
– Azt akarod mondani, hogy semmi nem úgy van, ahogy mesélik?
Hogy az egészet csak kitalálták? – kérdezte anyám hitetlenkedve.
Eljött az igazság pillanata. Hazudozzak tovább, ahogy hónapok óta
teszem? Vagy bevallják végre mindent?
Hallgattam egy darabig, ami miatt anyám újra belehallózott a
telefonba.
– Itt vagy, Maggie? Mi baj? – kérdezte. Éreztem, ahogy végigfutnak
a könnyek az arcomon, és hirtelen zokogni kezdtem. Addig sírtam, amíg
csak bírtam. Aztán elmondtam mindent anyának. Clay történetének
minden apró részletét. Néhány napon belül másodszor mondtam el
valakinek, min mentem keresztül az elmúlt hónapokban. És nagyon
jólesett. Túl régóta őriztem ezeket a titkokat, képtelen voltam egyedül
hordani a terhüket tovább.
– Istenem, Maggie May! Miért nem szóltál erről egy szót sem? –
kérdezte anya halk, fájdalmas hangon.
Lassan megnyugodtam, mélyet sóhajtottam.
– Úgyis csak azt mondtad volna, hogy tartsam magam távol tőle.
Tudom, mi a véleményed Clayről. Meg sem próbáltad titkolni. De
szüksége volt rám. Nem hagyhattam magára, mint a többiek. Szeretem
őt!
Nagyon kellett koncentrálnom, nehogy felemeljem a hangom és
felébresszem Clayt.
Anyám hallgatott egy darabig, aztán így felelt:
– Igazad van. Elítéltük volna. Azt mondtam volna, hogy soha többé
nem találkozhatsz vele. És ez nem helyes. Sajnálom.

295
 Szavai teljesen megdöbbentettek.
– Sajnálod??? – kérdeztem, mert nem hittem a fülemnek.
– Igen, Maggie. Mert talán ha apáddal nem lettünk volna olyan szűk
látókörűek, úgy érezted volna, elmondhatsz nekünk mindent. Mert
tudjuk, hogy Clayton nem rossz gyerek. De szakszerű segítségre van
szüksége. Mi pedig mindkettőtöknek szeretnénk segíteni. Ha engeded.
Pontosan ezt akartam hallani. A szüleimet akartam. Szükségem volt a
segítségükre, hogy kitaláljam, mit tehetek Clayért.
– Én is szeretnék hazamenni. Aggódom érte. De mi lesz a szüleivel?
A rendőrségi eljárással? Nem cibálhatom vissza mindennek a közepébe
– magyaráztam. Hátrasandítottam az ajtóra, hogy megbizonyosodjam
róla, még mindig egyedül vagyok.
Anya újra felsóhajtott.
– Tudom, kincsem. Sajnos nem tudom, mi fog történni. De azt igen,
hogy semmiképpen nem az a megoldás, hogy egyedül akarsz mindent
megoldani. Claynek segítség kell, igazi segítség. Nagyon féltelek. És őt
is. Tudom, hogy szereted, de nincs más út, csak hazajönni és
szembenézni mindennel, amivel kell. És megígérem neked, kicsim,
hogy apáddal mindenben segíteni fogunk, amiben csak tudunk.
Anya hivatalosan is letörte minden ellenkezésemet. Ráadásul
képtelen voltam tovább veszekedni velük vagy bárki mással. A fejem is
belefájdult, ahogy belegondoltam, mi történik Clayjel ezután. De mi
lesz, ha tovább menekül? És csak súlyosbodik az állapota? Mi lesz úgy
vele? És velem? Patthelyzet. De egy dolog biztos: a családomra
szükségem van. Talán ebben a pillanatban még Claynél is jobban. Mert
nyakig benne vagyok a slamasztikában, és rettegek attól, ami történhet,
ha rossz döntéseket hozok.
– Oké, anya. Tudom, hogy igazad van. Claynek segítség kell.
Hazaviszem. Vagy így, vagy úgy. Majd szólok, ha úton vagyunk vissza-
felé – mondtam.
– Jaj, hála istennek! Kérlek szépen, legyél óvatos! És hívj! – felelte
anyám megkönnyebbülten. Még megmondtam, hogy szeretem, aztán
letettem a telefont.
– Nem megyek vissza oda! – mordult fel Clay mögöttem.
Megpördültem, megláttam az ajtóban. Mennyit hallhatott? Hogyhogy
nem hallottam meg, amikor kinyitotta az ajtót?

296
 Az arca hamuszürke volt.
– Hogy tehetted ezt velem?! Bíztam benned! – üvöltötte, és az árulás
feletti döbbenet az arcán a szívembe vágott.
– Clay, kérlek! Figyelj már egy kicsit! – kérleltem.
A szeme rám villant: láttam, hogy a harag mögött mekkora fájdalom
lapul.
– Mindazok után, amit elmondtam neked! Tudod jól, mit csinálnak
velem, ha hazamegyek. Te meg ezüsttálcán kínálnál fel nekik, mint
valami kurva szülinapi ajándékot! Be fognak zárni! Azt hittem, szeretsz!
Micsoda kibaszott hazugság!
A végére fenyegetően lehalkította a hangját.
Kinyújtottam felé a kezem, de elrántotta a karját.
– Igenis szeretlek, Clay! Annyira aggódom érted! Csak úgy
gondolom, hogy segítséget kell kérned...
Keserű kacajjal félbeszakított.
– Segítséget? Segítséget? – ismét felemelte a hangját – Mit tudod te,
mi kell nekem! Pont olyan rossz vagy, mint ők! Illetve nem is, még
rosszabb, mert a szüleim legalább nem csináltak úgy soha, mintha
szeretnének. Mindig tudtam, mire számítsak velük.
Leesett az állam; képtelen voltam felfogni, micsoda gyűlölet csöpög
a szerelmem szavaiból.
Belemarkolt a hajába, azt hittem, ki is tépi. Láttam, hogy valami
megszakadt benne. Hogy átlöktem a határon.
– De te...! Azt hittem, veled biztonságban vagyok! De csak az időt
húztad, igaz, Maggie? Vártad, mikor szabadulhatsz meg tőlem, pont,
mint a többiek. Hát most örülhetsz, mert mindjárt teljesül a kurva
kívánságod! – üvöltötte úgy, hogy hátrahőköltem. Teljesen értelmetlen
volt, amit beszélt. Hogy is hiheti ezt a sok szörnyűséget, amit most a
fejemhez vág? Hányszor tettem tanúbizonyságát, mennyi mindenről
hajlandó lennék lemondani érte? Ha nem féltettem volna épp halálosan
az életét, őrülten megharagudtam volna rá.
Nem feleltem, inkább némán tűrtem, hogy levezesse rajtam a
feszültséget. Amikor látta, hogy nem reagálok úgy, ahogyan elvárná,
hátat fordított. Újra felé nyúltam, de ellökte a kezem, olyan erővel, hogy
fenékre ültem. A fájdalom azonnal belenyilallt a hátsó felembe, a
lélegzetem is elakadt belé.

297
 – Clay! – kapkodtam levegő után. Megtorpant egy pillanatra, de nem
fordult vissza. Tudatosult benne, mit művelt? Ha így is volt, már nem
törődött vele, csak eltűnt a szobában és bevágta az ajtót maga mögött. A
francba! Botladozva felkeltem a járdáról, hogy utánamenjek, de bezárta
az ajtót.
Dörömbölni kezdtem.
– Engedj be, Clay! Kérlek! Miért nem figyelsz rám?! – könyörögtem,
teljes erőből püfölve az ajtó kemény fáját.
– Menj innen! Mocskos hazudozó vagy, végeztem veled! Mindent
tönkretettél! – üvöltötte a másik oldalról. Robajt hallottam, pánikban
rázni kezdtem az ajtót.
– Clay!!! Azonnal nyisd ki az ajtót!
Válaszul csak a pusztítás további hangjai szűrődtek ki hozzám.
Üvegcsörömpölést hallottam, aztán Clay üvöltését.
Tombolásának borzalmas szimfóniája mintha egy örökkévalóságig
tartott volna. Véresre vertem az öklömet az ajtón. Aztán minden
dermesztő csendbe borult.
– Clay! – sikoltottam keresztül a vastag deszkán, ami elválasztott
tőle. De semmi mást nem hallottam többé. Akkor öntött el a rettegés.
A recepcióra rohantam. Amikor odaértem, nagy nehezen
lelassítottam és igyekeztem fesztelenséget erőltetni magamra. Ugyanaz
a fickó volt a pultban, akinél bejelentkeztünk.
– Helló! Kizártam magam a szobámból. Kaphatnék egy pótkulcsot?
A pattanásos képű ürge csak fél szemmel sandított rám.
– Szobaszám? – kérdezte.
– 43-as – feleltem. Ráérősen beütött néhány dolgot a számítógépbe.
Negyed óra hosszat álltam ott, és tehetetlenül néztem, ahogy
csigalassúsággal végigmegy a szükséges lépéseken. Próbáltam erőt
venni magamon, hogy ne nyúljak át a pulton és csináljam meg én
magam. Jesszus! Meddig tart kiadni egy új kulcsot?! Az egész testem
viszketett, annyira vissza akartam már jutni Clayhez.
– Na. Ha kell az új, az 25 dollárba fog kerülni – szólalt meg végül a
recepciós, de már nem is figyelt rám, visszafordult a hangyás képű
tévéhez.
Felmarkoltam a kulcsot és rohamtempóban visszasiettem a szobánk
ajtajához. Már így is túl sok időt vesztegettem. Gyorsan kinyitottam a

298
zárat és nekifeszültem az ajtónak. Teljes erővel kellett tolnom, mert
valami eltorlaszolta belülről.
Négy-öt lendületes lökés után bejutottam, és elborzadva álltam meg a
szoba közepén. Mintha bomba robbant volna. Clay felborította a tévét, a
képernyő szilánkjai beborították a padlót. Lelökte a matracot is az
ágyról, és cafatokra szaggatta majdnem minden ruhánkat.
Az ajtót eltorlaszoló tárgy az ősrégi kinézetű karosszék volt. Kitörte
az egyik falábát, a bútor az oldalára billenve hevert. Hogy okozhat
egyetlen ember ekkora kárt?!
– Clay? – szólongattam, és imádkoztam, hogy válasz érkezzen. De
persze nem jött.
A fürdőszoba ajtaja csukva volt, de fény szűrődött ki alatta. A gyom-
romat jeges rémület töltötte el. A félelem vasmarokra fogta az egész
testemet. Remegő kézzel elfordítottam a kilincset, lassan kinyitottam az
ajtót. És felsikoltottam.
Clay összetörte a tükröt, üvegcserepek borították az egész padlót és a
mosdót. De ami miatt sikítottam, az a mocskos cementpadlón
magzatpózban heverő Clay látványa volt. Mozdulatlan testét lassan
terjedő vértócsa keretezte.
Odarohantam hozzá, de elcsúsztam a vérén és teljes lendülettel térdre
zuhantam. A hátára fordítottam. A szeme nyitva volt, de homályos és
fókuszálatlan, a bőre hamuszürke. Nagyot kellett nyelnem, hogy
leküzdjem a hányingert, ami a csuklója látványára rám tört.
A törött tükör egy darabjával mélyen felhasította a bőrét a tenyerétől
függőlegesen felfelé, majdnem egészen a könyökéig. A sebekből vér
folyt, rémisztő iramban.
– Nem, Clay! Nem, nem, nem!!! – zokogtam. Lerántottam a
törülközőket a fogasról és a karjai köré tekertem. A könnyeim
elkeveredtek a vérével a padlón. Elővettem a telefonomat a zsebemből
és hívtam a mentőket. A diszpécser azonnal válaszolt: megkért, hogy
részletezzem a vészhelyzetet.
– Kérem! A barátom meg akarta ölni magát! A 6-os számú motelben
vagyunk Glass Lake határában, az autópálya mellett. 43-as szoba –
lihegtem, és közben a vért próbáltam valahogy megállítani, de az egyre
csak ömlött Clay testéből.
– Hogyan próbált a fiatalember öngyilkos lenni, hölgyem? – kérdezte

299
a diszpécsernő nyugodtan, de határozottan. Felemeltem a hegyes
tükörcserepet a földről. Teljesen elborította Clay vére.
– Felvágta az ereit. Egy üvegdarabbal.
A diszpécser gépiesen darálni kezdte a tanácsokat, hogyan
csillapítsam a vérzést. Erősen szorítsam le a sebeket, közben pedig
beszéljek Clayhez, hogy eszméleténél maradjon. Megnyugtatott, hogy a
mentők már úton vannak.
– Clay! Kérlek, mondj valamit!
A szeme lassan az arcom felé fordult, de nem tudom, megismert-e. A
tekintete ködös és szinte élettelen volt. Mindkét tenyeremet a sebesült
csuklójára nyomtam, és próbáltam nem törődni azzal, hogy a
törülközőket lassan átáztatja a vér. Még egyet tekertem a karjára.
– Ne merj itt hagyni engem, Clayton Reed! Azok után, amin együtt
keresztülmentünk! Hogy tehetted ezt velem?! – sírtam, és a karjaimban
ringattam a testét. A hajam függönye körbevette és eltakarta az arcát.
Éreztem, ahogy beszélni próbál, az ajka megmozdult. Fülemet a
szájához tettem.
– Sajnálom... úgy... sajnálom... – mondta újra és újra.
Ettől csak még sűrűbben hullottak a könnyeim. Ott ültem a mocskos
fürdőszobakövön, a semmi közepén, a haldokló barátomat ringatva az
ölemben, és újra és újra elmondtam neki, hogy szeretem és szükségem
van rá.

300
 24. FEJEZET

VÉGÜL MEGÉRKEZTEK A MENTŐK, és minden felgyorsult.

Gyakorlatilag kitaszigáltak a fürdőszobából, ahogy kezelésbe vették
Clayt. Úgy rendelkeztek, hogy menjek ki a szobából is, és kint várjak,
míg ellátják. A szám szélét rágcsálva járkáltam fel-alá az ajtó előtt.
Úgy öt perc múlva a három mentős megjelent a hordágyon fekvő
Clayjel. Mindkét csuklója be volt kötözve. Láttam, hogy nincs
eszméleténél. Két mentős betette a mentőautó hátuljába, a harmadik
pedig hozzám fordult.
– Maga a barátnő? – kérdezte. Nagydarab, jóságos szemű fickó volt.
Bólintottam.
– Beszállhat mellé hátra. Kell majd nekem magától néhány
információ, míg beérünk a kórházba.
Felugrottam a kocsira, és elhelyezkedtem a mozdulatlanul heverő
Clay mellett. Olyan sápadt és merev volt, mintha már nem is élne.
– Rendbe fog jönni? – kérdeztem a mentősöket, akik kismillió
monitort kötöttek rá, és számomra semmitmondó adatokat olvastak le
róluk.
Hallottam, hogy bekapcsolták a szirénát, és máris villámgyorsan
száguldottunk. A kedves pillantású mentős megértőén nézett rám.
– Azt még korai kijelenteni. Rengeteg vért vesztett. Hogy történt a
dolog?
Én erre teljesen kiöntöttem a szívemet. Beszéltem a két mentősnek
Clay kórtörténetéről. Elmondtam a kórházi kezeléseket, és hogy nem
szedte rendesen a gyógyszert. Meséltem a kiszámíthatatlan hangulatáról,
sőt, még a családi körülményeiről is. Azt akartam, hogy teljes képet
kapjanak. Képes lettem volna azt is elmondani, hogy gyerekkora óta fél
a sötétben, vagy, hogy nem szereti a kelbimbót, ha úgy gondolom,
segítek vele. A két mentős felváltva kérdezgetett Clay gyógyszeréről,
hogy mióta nem szedi, de ezenkívül csak figyelmesen hallgattak.
Onnantól kezdve, hogy megérkeztünk a helyi kórház sürgősségi
osztályára, mindenre csak homályosan emlékszem. Orvosok és nővérek
sereglettek oda, amint beléptünk, és elgurították mellőlem Clayt. Vele
301
akartam menni, de mivel nem vagyok családtag, nem engedtek be a
kezelőbe. Egy nővérke szappant és törülközőt nyomott a kezembe, és a
mosdók felé terelt. Furcsállottam a dolgot, de csak amíg nem
szembesültem a tükörképemmel. Jézus, Mária, olyan voltam, mint A
texasi láncfűrészes mészárlás egyik túlélője.
Az arcomat és a nyakamat alvadt vér borította. Térdtől lefelé a
nadrágom is attól feketéllett. A kezem is csupa ragacs volt, és
vérdarabok hullottak róla, még a körmöm alól is úgy kellett
kipiszkálnom őket. A szappannal ledörzsöltem a bőrömet, aztán
megpróbáltam a csap alá dugni a fejem, hogy kiöblítsem a hajamból a
vért. Émelyegve néztem, ahogy a víz rózsaszínen örvénylik le a
lefolyón. Olyan volt, mintha Clay élete tűnne el gurgulázva a
csövekben.
Amikor végeztem, visszamentem a recepciós pulthoz, onnan pedig a
váróterembe irányítottak. Húsz másik emberrel osztozva éltem át a
poklok poklát. Hol fel-alá járkáltam, hol a nővéreket faggattam Clay
állapotáról. Bővebb felvilágosítással egyikük sem szolgált.
Végül, hajnali fél hat körül, egy nővér lépett a váróba, és engem
szólított. Az elmúlt egy órát a világ legkényelmetlenebb székébe gyűrve
töltöttem, úgy éreztem, mindjárt kettétörik a gerincem a kitekert póztól.
Felugrottam és a nővérkéhez siettem.
– Maggie Young vagyok – mondtam kissé elfúlva. A nővér
végigmért.
– Clayton Reed barátnője? – kérdezte.
– Igen, az vagyok.
A nővér a vállamra tette a kezét és félrehúzott.
– Fel kell vennünk a kapcsolatot Clayton szüleivel. Muszáj őket
értesíteni. Tudod, hogy lehet őket elérni?
Tiltakozni kezdtem, tudván, mit szólna ehhez Clay. De a nővér,
akinek a névkártyáján Kelly Burke felirat állt, félbeszakított.
– Maggie, Clayton fiatalkorú. Értesítenünk kell a családját a
történtekről.
Éreztem, ahogy könnyek csorognak az arcomon.
– Kérem szépen, megmondaná, hogy van? Megadom a számot! De
tudnom kell, mi van vele. Kérem szépen, mondja meg, rendbe fog-e
jönni! – könyörögtem neki.

302
 Láttam Burke nővéren, hogy tépelődik.
– Nem szabad orvosi információkat közölnöm egy fiatalkorúról,
kizárólag a családtagjainak. De...
Körülnézett, aztán vissza rám.
– Megmentetted az életét – mondta csendesen.
Kezemet a számra szorítva elfojtottam a feltörő zokogást. Kelly
Burke megveregette a hátam.
– Clay az intenzíven van, hivatalosan az állapota válságos. Nagyon
sok vért vesztett. Majdnem másfél litert kellett neki adnunk. Még
eszméletlen, de reméljük, hamarosan magához tér. Még nem tudjuk,
milyen hatással volt a vérveszteség a szerveire, és nem is fogjuk, csak
majd akkor, ha felébredt.
Megköszörülte a torkát, és még jobban lehalkította a hangját.
– A fizikai következményeken kívül tekintetbe kell vennünk a
pszichológiai faktorokat is. Értesítettük a kórház pszichiáterét, be fog
jönni, hogy megvizsgálja, amint magánál lesz. Személy szerint nem
javasolnám, hogy emberek közé menjen egy darabig.
Próbáltam talpon maradni, de éreztem, ahogy a lábam összecsuklik
alattam. Hullafáradt voltam. Majdnem tizenkét órája semmit sem ettem.
Egyszerűen képtelen voltam bármi mást elviselni. Burke nővér
megláthatott valamit rajtam, mert karon fogott és egy székhez kísért.
– Hozok egy kis gyümölcslét. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.
Néhány perc múlva Burke nővér egy lefóliázott gyümölcsleves
pohárral és egy papírba csomagolt szívószállal tért vissza, és a kezembe
nyomta. Kibontottam, ittam néhány kortyot. Kicsit jobban lettem.
Elővettem Clay mobilját, amit felkaptam, amikor eljöttünk a motelből,
és addig görgettem a kontaktlistáját, míg meg nem találtam a szülei
számát. Aztán odaadtam a telefont a nővérnek. Megköszönte, és elment,
hogy telefonáljon.
Zsibbadtan ücsörögtem tovább. Tökéletesen üresnek éreztem magam.
Újabb óra telt el, aztán Burke nővér visszatért, és közölte, hogy Clay
szülei úton vannak idefelé. Csak bólintottam és megköszöntem neki.
Elővettem a saját mobilom, és felhívtam anyát.
– Maggie? Jöttök hazafelé? – kérdezte, amint felvette a telefont.
Reszketve felsóhajtottam, éreztem, ahogy a könnyek újra
feltartóztathatatlanul áradni kezdenek a szememből.

303
 – Nem, anya. Kórházban vagyunk.
– Jézusom! Jól vagy?! – tudakolta pánikban.
– Én jól vagyok, anya. Clay nem. Öngyilkos akart lenni.
– Jaj, Maggie! Hol vagy? Érted megyünk!
Közöltem vele a kórház nevét, és ő megígérte, hogy apámmal együtt
olyan gyorsan ott lesznek, ahogy csak tudnak.
Letettem a telefont és az asztalra dobtam magam mellé. Üveges
szemekkel bámultam a falra szerelt tévét, moccanni sem tudtam. Hogy
fajulhatnak el ennyire a dolgok, ilyen gyorsan? Hogy hagyhattam, hogy
ilyen rosszra forduljanak? Teljes egészében magamat okoltam azért,
hogy Clay idekerült.
Meg kellett volna akadályoznom, hogy megszökjön. Erőszakkal rá
kellett volna vennem, hogy nézzen szembe a szüleivel. És legfőképpen:
soha nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom, mekkora
szüksége van valódi segítségre. Ez volt a legnagyobb bűnöm, meg hogy
engedtem, hogy elhagyja magát mellettem. A „szerelmem” csak még
többet ártott neki. Mert nem voltam hajlandó észrevenni azt, ami az
orrom előtt volt. Az én struccpolitikám miatt jutott ide. Arcomat a
tenyerembe temetve sírni kezdtem.
Nemsokára éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat. Ijedten
felkaptam a fejem. Burke nővér állt felettem nyájas arccal.
– Ébren van és téged keres. Nem lenne szabad beengednem téged
hozzá, de nagyon zaklatott, ragaszkodik hozzá, hogy lásson. Nyugtatót
kellett beadnunk neki, csak néhány percet adhatok.
Felálltam.
– Nagyon szépen köszönöm! – suttogtam, míg Burke nővér
végigvezetett több zárt ajtón. Beleszédültem a kórházszagba;
igyekeztem nyugodtan lélegezni és nem összeesni. Burke nővér félretolt
egy függönyt, és intett, hogy menjek be.
Clay az ágyon feküdt, mindenhol vezetékek lógtak róla, a gépek
pityegése bántóan hangos volt az apró szobában.
– Csak néhány percetek van. Nemsokára visszajövök – mondta
Burke nővér, aztán magunkra hagyott bennünket.
Clay észrevette, hogy ott vagyok; rám függesztette a szemét, ahogy
odaléptem az ágyához. A tekintete ködös és fáradt volt a nyugtatótól. A
fehér kötés a csuklóján virított a világoskék kórházi ágyneműn.

304
 Hullasápadt volt, kifürkészhetetlen érzelmekkel nézett rám, amikor
gyengéden megfogtam a kezét.
– Maggie – szólt. Olyan volt a hangja, mintha üvegcserepeket
reggelizett volna. A nevem rekedten hangzott az ajkairól. Óvatosan
leültem az ágya szélére.
– Szia! – feleltem, és az arcomra erőszakoltam egy mosolyt.
Lehunyta a szemét.
– Úgy sajnálom. El se hiszem, hogy ezt tettem veled. Komolyan,
annyira sajnálom.
Nem feleltem, csak odahajoltam és puszit nyomtam az arcára. A bőre
érintése hűvös volt az ajkamon.
– A szüleid útban vannak idefelé – mondtam. Bólintott. Gondolom, a
nővér már közölte vele korábban.
– Be fognak záratni – közölte tárgyilagosan.
– Tudom – csak ennyit voltam képes felelni.
Kinyitotta a szemét, és egy pillanatra megvillant a tekintetében
valami a régi Clayből.
– El fognak szakítani tőled. Pontosan ezt akartam elkerülni – mondta
tompán. Láttam, hogy küzd a kábulat ellen.
Az arcom felé nyúlt, de a keze lehanyatlott a takaróra, még mielőtt
elért volna.
– Olyan szomorúnak látszol. Ez az én művem. Gyűlölöm magam,
amiért így érzel miattam. Mindent tönkreteszek. Mindig is így volt –
mondta a gyógyszerektől tompa hangon.
Megráztam a fejem.
– Nem, ne mondd ezt! Ez nem igaz.
Lehunyta a szemét és hátrahanyatlott a párnára, mintha túl nagy
fájdalmat okozna neki rám nézni.
– Nem csinálhatok ilyeneket veled mindig – suttogta, és kezével
eltakarta az arcát.
Véget kellett vetnem a keserű önvádnak. Csak azt nem tudtam,
hogyan.
– Hagyd abba, Clay! Neked most arra kell koncentrálnod, hogy
jobban légy. Semmi másra – feleltem tettetett határozottsággal.
Elhúztam a kezét az arcáról.
– Kérlek, csak gyógyulj meg! – könyörögtem.

305
 Kezét az enyémre tette, és az arcára szorította a tenyeremet.
– Szeretlek, Maggie. Örökké. Önző voltam, csak magamra
gondoltam. Te kellett volna, hogy a legfontosabb legyél, mindig –
mondta elkínzott arccal. Ennyi érzelem nem látszott még rajta, mióta
bejöttem. Egyetlen szó nélkül felhúztam a lábam az ágyra, és
hozzábújva addig öleltem, amíg Burke nővér vissza nem tért.
Amikor muszáj volt elszakadnom tőle, még egyszer visszafordultam,
hogy vessek rá egy utolsó pillantást. Ki tudja, mikor láthatom
legközelebb. Tekintete találkozott az enyémmel – tökéletesen,
véglegesen megtörtnek látszott.
Az arckifejezése még sokáig kísértett. Beleégett az agyamba.
A váróterembe visszatérve a dühében tomboló Mrs. Reed fogadott.
Mr. Reed közönyösen ácsorgott mögötte, mint aki inkább lenne valami
üzleti megbeszélésen, mint egy kórházi váróteremben. Még akkor is, ha
a fia történetesen ott fekszik, mert megpróbált önkezével véget vetni az
életének.
Mrs. Reed tett két lépést felém, és kellemetlenül az arcomba mászott.
– Mit tettél vele?! – sziszegte.
Hátrahőköltem. Ez most komoly? Majdnem elnevettem magam,
annyira tökéletesen abszurd volt a kérdés. Ez az öntelt boszorkány képes
a teljes felelősséget rám tolni Clay állapotáért. Pláne, hogy a legtöbb
problémája ebben a két végletekig önző emberben gyökerezik, akik itt
állnak előttem.
– Szerinted ez vicces?! És én még azt hittem, hogy szerelmesek
vagytok egymásba a fiammal! Pedig igazából pontosan olyan
haszonleső kis smúzer vagy, ahogy az elejétől fogva gondoltam. Te
vetted rá, hogy megszökjetek? Elvitetted magad egy kis kéjutazásra a mi
pénzünkön? – öntötte rám a méregtől csöpögő szavai tárházának
legjavát.
Ezúttal tényleg felkacagtam.
– Ja, persze, a 6-os számú motel maga a luxus – jegyeztem meg
ironikusan.
Mrs. Reed keze megfeszült, mintha csak pofon akarna vágni.
– A fiam nagyon beteg. Nem hiányzik neki még az is, hogy egy ilyen
önző kis cafka rossz útra térítse.
A hangjából sugárzó gyűlölet megrémített. Hát mit tettem én, hogy

306
ennyire kihívtam ennek a nőnek a haragját?
Bár, ha jobban belegondolok, tudom is. Mrs. Reed mindent megtesz,
hogy elhárítsa a felelősséget onnan, ahol lennie kellene: rajta és a férjén.
Képtelen szembenézni azzal, hogy kudarcot vallott szülőként, inkább
engem nevez ki főgonosznak.
Na, azt már nem!
Egyenesen belenéztem a ronda, öntelt pofájába, és mellbe böktem a
mutatóujjammal.
– Hátrább az agarakkal, Mrs. Reed! A fia kórházban fekszik, mert
összevagdosta a csuklóját azért, mert maguknak kettőjüknek fontosabb
volt, hogy fog ez az egész hatni az image-ükre, mint hogy részt
vegyenek az életében.
Mrs. Reed arca paprikavörös lett, a fogát összeszorította. Pedig még
el sem kezdtem igazán a véleménynyilvánítást.
– Talán, ha több időt töltöttek volna azzal, hogy a gyakorlatban is a
szülei legyenek, most nem lenne itt. Az intenzíven! Öngyilkossági
kísérlet miatt! Én szeretem a fiukat. Mindennél jobban. És mivel
szeretem, felfogtam, hogy az neki a legjobb, ha professzionális
segítséget kap; még ha ez azt is jelenti, hogy el kell mennie. Annyira
szeretem, hogy rájöttem, hogy az én vágyam, hogy vele legyek, nem
feltétlenül a legjobb dolog neki. És csak remélni merem, hogy maguk
nem fogják elfelejteni, hogy a saját fiukról van szó. A saját vérükről! És
amire mindennél jobban szüksége van, az a szeretet és a támogatás.
Nem pedig a folyamatos ítélkezés meg szidalom. Az meg végképp nem
hiányzik neki, hogy maguk koholt vádak alá helyezzék! Úgyhogy most
az egyszer legyenek már képesek azt tenni, ami neki a legjobb, nem
pedig azt, amit maguk akarnak!
A dühöm elapadt, már csak mély szomorúság maradt bennem.
Folytatni akartam ennek a két szörnyetegnek a szapulását, de csak fásult
fáradtságot éreztem. A kiborulás nem változtat azon, ami Clayjel
történt, és nem is segít rajta.
Mrs. Reed annyira kihúzta magát, ahogy csak a háta engedte. Vörös
arca és kőkemény tekintete nem sok jóval kecsegtetett, de ekkor Burke
nővér vágott közbe.
– Önök Mr. és Mrs. Reed?
Mrs. Reed kizökkent.

307
 – Igen, én vagyok Samantha Reed, ez pedig Clayton apja, Nicholas.
Hol a fiam? – követelőzött azonnal. De Burke nővér rendet parancsoló
arca meg sem rezzent. Valószínűleg megszokta az ilyesmit, idegesítő
emberekkel találkozik nap mint nap.
– Elkísérem önöket hozzá. De kötelességem figyelmeztetni önöket,
életbevágóan fontos, hogy ne zaklassák fel. Jelenleg kritikus állapotban
van, szigorúan nyugalomra van szüksége. A kórház pszichiátere, dr.
Lang már várja önöket, hogy megbeszéljék a további kezelés
lehetőségeit. Szóval, kérem, fáradjanak velem!
Mrs. Reed a kezébe vette a retiküljét, és egy utolsó gyilkos pillantást
lövellve felém, Burke nővér után indult, aki bátorítóan bólintott. Erőtlen
mosollyal viszonoztam; reméltem, tudja, milyen hálás vagyok, hogy
közbeavatkozott.
Amikor Clay szülei eltűntek a szemem elől, lerogytam egy székre.
Elalhattam, mert a következő emlékem az, hogy Rachel rázogat.
– Maggie! Jesszusom, Maggie!
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Rachel, Daniel és a szüleim
mind körém sereglenek. Daniel talpra állított, aztán Rachellel együtt
átöleltek.
– A szívbajt hoztad rám! Legszívesebben felképelnélek – mondta
Daniel komoran, de egy pillanatra sem engedett el. Rachel elsírta magát,
és úgy szorított, mintha nem is napok, hanem hónapok óta nem látott
volna.
Kibontakoztam a barátaim karjaiból, és a szüléimre vetettem magam.
Ők is szorosan magukhoz öleltek, és mindketten azt hajtogatták,
mennyire szeretnek. Annyira hálás voltam, hogy ők vannak nekem,
pláne Clay rideg és önző családja után.
– Úgy sajnálom – suttogtam újra és újra.
– Jól van, ne aggódj! Már vége van. Menjünk szépen haza!
Haboztam. Borzasztóan fájt itt hagyni Clayt. Hogy is mehetnék
vissza egyszerűen Davidsonba, és hagyjam a sorsára a szülei karmai
között? Mintha csak a falra festettem volna az ördögöt a gondolattal,
Mrs. Reed jelent meg az intenzív felől. Egy magas, szakállas férfival
beszélt, aki a névkártyája tanúsága szerint dr. Lang, a kórház
pszichiátere volt.
Bár tisztában voltam vele, hogy hiábavaló próbálkozás, mégis

308
odamentem hozzá, amikor befejezte a beszélgetést az orvossal.
– Clay jól van? Most hazaviszik?
Mrs. Reed fagyos, érzelmek nélküli szemekkel nézett rám.
– Visszavisszük Floridába, ahol megkapja a segítséget, amire
szüksége van – közölte kurtán, és már fordult is el a pulthoz, hogy
kitöltse a nyomtatványokat, amiket dr. Langtól kapott.
A válla fölött a papírokra sandítottam, és láttam, hogy Clay
átszállításáról szólnak. Összeszorult a torkom. Tényleg el fogják vinni.
Anyám jelent meg mögöttem.
– Mrs. Reed, Elizabeth Young vagyok, Maggie anyja. A lányom
egész biztosan nagyon fog aggódni Clayton miatt. Lenne rá lehetőség,
hogy értesítsék a fejleményekről? Esetleg, hogy kapcsolatban
maradjanak a kezelés alatt?
Próbáltam rendezni a vonásaimat, mert a sokk azonnal kiült az
arcomra. El sem hiszem, hogy anyám épp próbál közbenjárni, hogy
továbbra is kommunikálhassak Clayjel! Hálásan megszorítottam a
kezét.
Mrs. Reed még arra sem vette a fáradságot, hogy anyámra nézzen.
Bunkó banya!
– Nem gondolnám, hogy helyes volna. A maguk lánya sok problémát
okozott a fiamnak, amíg Virginiában volt. Úgy vélem, a legjobb az
volna neki, ha minél messzebb kerülne innen, és tőle is.
Éreztem, ahogy anyám megfeszül mellettem, és kajánul vártam, hogy
előtörjön belőle a Szuperanyu.
– Bocsásson meg, Mrs. Reed, de úgy vélem, ön nagy tévedésben van.
Mrs. Reed végre felnézett, de úgy tűnt, az egész beszélgetés untatja.
Anya folytatta.
– Maggie csak jót tett a fiukkal, támogatta akkor is, amikor ő rosszul
bánt vele. Talán jó alaposan a tükörbe kéne nézniük inkább, és
elgondolkodni, mitől is vannak a gyereküknek problémái. Mert az én
tapasztalataim szerint az ilyen gondok forrását közelebb szokás keresni.
Mrs. Reed csak felvonta a szemöldökét, egészen úgy, ahogy Clay
szokta, de nem méltatta válaszra anyámat. Sarkon fordult és visszament
az intenzívre.
És ennyi volt: az az ajtó a kapcsolatomra is zajosan rácsapódott
Clayjel. Összeroppantam, az egész testem tehetetlenül megrogyott a

309
hihetetlen súly alatt, amit hirtelen éreztem.
– Köszi, anya, hogy megpróbáltad! – mondtam neki, ahogy magához
húzott.
– Micsoda egy szörnyű perszóna! Szegény Clay. Nem csoda, hogy
ennyi baja volt.
Ez volt a legkedvesebb dolog, amit anyám valaha mondott Clayről.
Magához húzott, ahogy elhagytuk a kórházat. Apám a másik oldalamon,
a két legjobb barátom pedig szorosan mögöttünk. Mind bezsúfolódtunk
a mikrobuszunkba, aztán csak a könnyeimet nyeltem, néztem, ahogy a
kórház és vele Clay eltűnik a hátam mögött.
– Vissza kell mennem a motelbe a cuccainkért – szólaltam meg,
amikor kiértünk az országúira.
– Nem tudom, jó ötlet-e – felelte anyám aggodalmasan.
Előrehajoltam, megmarkoltam az ülését.
– Kérlek, anya! Muszáj megtennem.
Anya és apa nem vitatkoztak tovább. Így amikor odaértünk a 6-os
számú motelhez, a szüleimmel és a barátaimmal az oldalamon tértem
vissza a pici szobába, ami Clayjel az utolsó boldog emlékeinket őrizte.
Olyan volt, mintha meghalt volna számomra, mert tudtam, most
nagyon sokáig nem beszélhetünk, és nem is láthatom őt. Addig biztosan,
amíg képes nem lesz maga dönteni ezzel kapcsolatban. Próbáltam
bizakodni, hogy azonnal megkeres majd, amint teheti. De biztos nem
lehettem benne, és ettől a mellkasomban növekvő fájdalom az
elviselhetetlenségig erősödött. Clay annyira megtörtnek látszott, amikor
elmentem! Nem tudhattam, része lesz-e még valaha az életemnek.
– Ó, basszus – nyögte Rachel, ahogy körbenézett a szétrombolt
szobában. Egyikük sem szólt semmit ezután, amíg elővettem Clay
útitáskáját, és összeszedtem és belegyömöszöltem mindenét, amit nem
szaggatott szét. Azután a fürdőszobába mentem, de majdnem feladtam
mindent, ahogy megláttam az alvadt vért a padlón. Halkan becsuktam az
ajtót magam mögött, azzal térdre estem, és szabad utat engedtem a
fájdalmamnak. Clayt sirattam, magamat és a közös jövőnket, ami már
sosem lesz valóság. Aztán egy tiszta törülközőt tartottam a csap alá,
letérdeltem, és sikálni kezdtem a padlót.
Fel akartam törölni az utolsó csepp vért is, mintha azzal
eltüntethetném a szörnyű emléket, ahogy mozdulatlanul hever a

310
karjaimban, míg én kétségbeesetten azért harcolok, hogy velem – és
életben – maradjon.
Jó ideje lehettem már bent, mert anyám bejött, és ott talált, ahogy
vadul dörzsölöm a padlót.
– Bogaram, hagyd csak! Elég lesz – mondta gyengéden, de én
képtelen voltam abbahagyni. Újra bevizeztem a törülközőt, letérdeltem
és sikáltam.
– Maggie! Kérlek szépen, hagyd már!
Lekuporodott mellém a padlóra, kezével lefogta az enyémet.
Felnéztem, és láttam a szemében a szeretetet és az aggódást.
– Ez nem a te dolgod. Hagyd csak ott!
Tudtam, nemcsak a vérre érti. Kiejtettem a kezemből a törülközőt, és
engedtem, hogy anya kivezessen a fürdőszobából. Daniel a vállára vette
Clay táskáját, aztán rácsuktuk az ajtót a motelszobára. A kulcsot az
ablakpárkányon hagytam.
Hazaúton Rachel ült mellettem, és időről időre megszorította a
kezem. Fejemet a vállára hajtottam, és a legjobb barátnőm egészen
addig simogatta a hajam, míg végre-valahára hazaértünk.

311
 UTÓSZÓ

– Maggie, idehoznád nekem a szórósót a garázsból? – szólt anyám az

ajtóból. Felkeltem a kanapéról, és az előszoba felé indultam. Anya haját
és ruháját friss hó borította, láttam is mögötte hullani a késő januári
égből.
– Szerintem apád a polcra tette. De igyekezz, a hó nem fog magától
ellapátolódni!
Belebújtam a csizmámba és a vastag gyapjúdzsekimbe. Kesztyűt
húztam, aztán kiléptem, és a házat megkerülve a garázs felé vettem az
irányt.
Két hónap telt el, és nekem még mindig igyekeznem kellett, hogy
normálisnak érezzem magam, mintha még mindig beleillenék ebbe az
életbe, ami valaha az enyém volt. A szüleim igyekeztek lefoglalni.
Minden hétvégém tele volt bevásárlókörutakkal és mozizásokkal.
Kitalálták, hogy kipróbálják magukat a lakásfelújításban, és engem is
bevontak a gipszkartonfal-építés megfejtésének folyamatába és a
függönyvarrásba anyám özönvíz előtti varrógépén.
A karácsony kemény volt. Azt hittem, kapok valami hírt Clayről, de
az ünnep jött és ment, és semmi. Csak a hallgatás. Próbáltam nem
mutatni, mennyire fáj, de senkit nem tévesztettem meg.
Rachelt és Danielt le sem lehetett vakarni rólam egész szünet alatt.
Bár kicsit terhes volt néha, hálás voltam nekik, hogy velem vannak.
Most, hogy újrakezdődött az iskola, Rachel rábeszélt, hogy
jelentkezzem az iskolai musicalcsoportba. Segítettem a
díszlettervezésben, és ez kitöltötte az estéim nagy részét. Amiket amúgy
a szobámba zárkózva töltöttem volna.
Mindenki annyira igyekszik, én miért ne tegyem? Általában jó pofát
vágtam mindenhez. Egész jól belejöttem, hogy úgy tegyek, mintha nem
tört volna össze a szívem. Hogy tettessem, az az apró kis része a
lelkemnek nem maradt ott a szobában az intenzíven, ahol Clay és én
utoljára együtt lehettünk.
– Segítsek? – kérdezte apa, ahogy a nagy zsák sót próbáltam
leráncigálni a polcról. Feladtam, hagytam, hogy ő vegye le nekem.
312
 – Huh, nehezebb, mint gondoltam. Elvigyem anyádnak? – kérdezte.
Jól kinevettem.
– Tökre nem vagy formában, apa! Azonnal edzésre fogunk, amint jön
a jó idő – fenyegettem meg.
Színlelt felháborodással válaszolt.
– Nagyon is jó a kondim!
– Na persze, te „négy fánkot eszem reggelire, ebédre meg egy zacskó
chipset” uraság! Menj csak befelé, és hagyd az emelgetést ránk,
fiatalabb, fittebb emberekre! – csúfoltam. Apám kuncogott, de magamra
hagyott a feladattal.
Jó érzés volt, hogy kezd rendbe jönni a kapcsolatom a szüleimmel.
Persze még mindig nem tévesztettek szem elől egy pillanatra sem. De
ezért nem is hibáztathatom őket. Megjárták miattam a poklot.
Rászolgáltam a gyanakvásukra, még akkor is, ha ez néha nagyon
rosszulesett.
Habár pontosan nem tudtam, mire is számítanak. Clay elment. Nem
hallottam semmit felőle vagy a szülei felől a kórházi váróterem óta.
Nem mintha csodálkoztam volna rajta. Az anyja elég egyértelműen az
értésemre adta, hogy azt szeretné, ha soha többé nem lenne semmi
közöm a fiához. Viszont erősen kellett küzdenem az ellen, hogy árulásra
gondoljak. Hiszen folyton az jutott eszembe, vajon Clay miért nem
próbálkozik jobban, hogy elérjen valahogy. Komolyan azt hittem, a
szerelme erősebb ennél. Fordított helyzetben én biztos, hogy nem
hagynám, hogy bármi az utamba álljon.
Ehelyett igyekeztem a gyenge boldogságra koncentrálni, amit attól
éreztem, hogy tudtam, bár nem tudok róla semmit, valahol segítenek
rajta. Még akkor is, ha az tőlem nagyon messze történik. Hát, ja, az
önzetlenség sosem volt az erős oldalam.
Valahányszor rá gondoltam, átjárt a fájdalom, de úgy, hogy levegőt
is alig kaptam. Milliószor eszembe jutott, hogy hogyan is élhetnék
tovább így, összetört szívvel. Hogy lehet, hogy még mindig itt dobog a
mellkasomban, amikor ekkora ürességet érzek?
– Tessék, anya! – dobtam le a nehéz zsákot. Anyám abbahagyta a
hólapátolást, lehajolt és feltépte.
– Köszi, Maggie May! – mondta, és egy marék sót szórt a járdára.
– De nem tudom, mit szenvedsz vele. Várd már meg, amíg eláll a hó!

313
Ugye, tudod, hogy ugyanezt el kell majd játszanod reggel is? –
mondtam neki, és néztem, ahogy a frissen megtisztított ösvény lassan
eltűnik az újabb réteg fehérség alatt.
– Mert reggel sokkal rosszabb lesz, ha most semmit nem csinálok –
felelte, és folytatta a munkát.
A fejemet csóválva visszaindultam a házba. Egy pillanatra
megtorpantam, mert gyerekes kényszer tört rám. Az égnek emeltem az
arcomat, és a nyelvem kidugva hagytam, hogy a rá hulló hópelyhek
elolvadjanak a számban. Imádom a havat, és ez is, mint minden, Clayt
juttatta eszembe. A faházra gondoltam és arra, ahogy ott feküdtünk a
lakosztályban, kint hullott a hó, és én azon merengtem, hogy sosem
leszek már boldogabb, mint abban a percben. Felsóhajtottam. Az ilyen
emlék áldás és átok egyben. Örültem, hogy van mire emlékeznem,
ugyanakkor nagyon fájdalmas is volt. Egyszer majdcsak jobb lesz, nem?
Nap mint nap feltettem magamnak ezt a kérdést.
Lassan elindultam, de kicsit mintha nehezebben húztam volna a
lábam, mint egy perccel azelőtt.
Én annyira próbáltam összeszedni magam! Az a lány akartam lenni,
akit a szüleim érdemelnek, és a barát, aki Rachelnek és Dannynek kell.
De néha olyan nehéz volt azzá válni! Talán azért, mert nem zártam le
tisztességesen a dolgokat. Nem tudtam, mit csinál, hogy érzi magát
Clay, és ettől borzasztóan szenvedtem. Na, és ott voltak a kétségek is,
amik vírusként fertőzték az agyamat. Néha azon kaptam magam, hogy
arra gondolok, biztos rájött, hogy jobb neki nélkülem. Hogy ami
köztünk volt, az ő életét nem változtatta meg úgy, ahogy az enyémet.
Hogy már csak egyedül érzem azt a szerelmet, ami ugyanolyan mély és
őszinte, mint a legelején. Próbáltam elfojtani a gyászos gondolatokat.
Mindennap próbálkoztam. Nem hagyhattam, hogy elmerüljek bennük.
Máskülönben könnyen újra abban az állapotban találhatom magam, ami
nagyon is sokáig bénított meg azután, hogy otthagytam Clayt a kórházi
ágyon.
Elhatároztam, hogy továbblépek, méghozzá előre; élem az életem, és
olyan boldog leszek, amennyire csak lehetek nélküle. Bármilyen
rémisztőnek és lehetetlennek tűnt is a feladat.
Megpillantottam a postásautót, épp lefékezett a házunk előtt. Nem is
tudom, miért álltam meg miatta, de így történt. A postás elé sétáltam.

314
 – Majd én beviszem – erőltettem mosolyt az arcomra, és átvettem
tőle a tucat borítékot. – Jó utat, vezessen óvatosan! – szóltam még utána,
ahogy visszaszállt a teherautóba. Megköszönte és elhajtott.
Reszketni kezdett a kezem, ahogy átlapoztam a számlákat és a
reklámanyagokat. Mostanában mindig így reagáltam a postára. Mindig
azt szerettem volna – dehogyis, kínzó vágyat éreztem –, hogy az egyik
levél nekem legyen címezve. Utáltam, hogy újra és újra magasra szökik
bennem a remény, mégis mindig hagytam, hogy így legyen.
Csakhogy ezúttal megtaláltam, amit kerestem. A kupac alján ott volt
a kis fehér boríték. Előhúztam. Kihagyott a szívem, amikor megláttam a
nevemet az ismerős, kissé ferde kézírással. Milyen érdekes: elég
meglátnom az írását, és máris emészteni kezdi a kín az egész bensőmet.
Csak ácsorogtam, bokáig a hóban, és fogalmam sem volt, mit tegyek.
Egyfelől szerettem volna cafatokra tépni a levelet, mert rettegtem az
elkerülhetetlen őrjítő fájdalomtól, ami majd a hatalmába fog keríteni a
szavai láttán. De ez annyira kis része volt az érzelmek kavalkádjának,
amit éppen átéltem, hogy gyorsan el is vetettem. Még szép, hogy
elolvasom! Muszáj. Úgy éreztem, kénytelen leszek, még akkor is, ha
érzelmi roncs lesz belőlem a végére. Komolyan, más szóba sem jöhet.
Egészen biztosan elolvasom. Csak nem most rögtön.
Összehajtogattam a levelet, eltettem a farmerem zsebébe, és
folytattam a napomat; bár a boríték akkora súllyal húzott le, mintha
követ kötöttek volna a nyakamba.
A délelőtt további részében kapcsolgattam a tévét, örültem a
hószünetnek. Délután Rachel és Daniel állított be: előbbi mindenáron le
akarta vágni a hajam.
Általában még egy szobában sem szívesen tartózkodtam egy hajvágó
ollóval, de Clay levele a zsebemben valami változásra sarkallt, de
ellenállhatatlanul. Daniel az ágyamra vetette magát és egy újságomat
kezdte lapozgatni, amíg Rachel nyirbált, egyengetett, aztán újra csak
nyirbált a frizurámon.
– Nem hiszem el, hogy te ezt a szart olvasod – horkant fel Daniel.
Próbáltam belelesni a „Hogyan vetesd magad észre?” című cikkbe, amit
épp olvasott, de Rachel a két kezével egyenesbe húzta a fejem.
– Ha nem akarod, hogy a végén le kelljen tolni nullás géppel az
egészet, akkor maradj nyugton!

315
 Azonnal engedelmesen kiegyenesedtem.
Amikor végzett, Rachel elém tartott egy tükröt.
– Na, mit szólsz? – kérdezte. Vigyorogva forgattam ide-oda a fejem.
Nagyon klassz munkát végzett. Az eddig hosszú barna hajam már a
vállamig sem ért. Rachel üdén tépettre vágta az arcom körül, és az egész
eszméletlenül elegáns és menő lett. Kicsit felborzoltam a kezemmel.
– Drága barátném, te tudsz valamit – dicsértem meg, mert komolyan
nagyon bejött a végeredmény. Daniel is felnézett, és halkan rittyentett.
– Tök szexi vagy, Meg!
Rachellel csak vigyorogtunk válaszul.
– Hát, izé, Maggie... – kezdte Daniel. Azonnal gyanakodni kezdtem,
mivel sosem szólít a rendes keresztnevemen. Összehúzott szemmel
néztem rá.
– Igen? – vártam a folytatást.
– A múltkor Jake Fitzpatrickkal dumáltam, és rólad kérdezett.
Elfordítottam a tekintetem. Tudtam, hogy csak segíteni akar
továbblépni. Hogy visszailleszkedjek a saját életembe... legalábbis, ami
az enyém volt, mielőtt Clay belerobbant. Csakhogy sem Jake
Fitzpatricknak, sem más fiúnak nem lehet esélye, amíg a szívem Clayé.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet, Danny – feleltem könnyedén, elrejteni
igyekezvén a fájdalmat, amit a gondolat okozott, hogy mással legyek.
– De Jake tök jó pasi. Mi bajod lehet attól, ha egy randira elmész
vele? Ha úgy könnyebb, mehetünk mind együtt. Ez tökre nem lenne
megcsalás. Mármint... hát, ugye, asszem... Clay... nincs jól, vagyis...
Rachel nem fejezte be, a mondat vége kínos csendbe torkollott.
Rachel jóindulatú győzködése csak felbőszített, Elvörösödtem
dühömben.
– Hát márpedig nem tehetem, oké? Szeretem Clayt, nem lenne
helyes. Úgyhogy légyszi, ejtsük a témát! – feleltem kurtán. Nem kerülte
el a figyelmemet a pillantás, amit Daniellel váltottak. De, ahogy kértem,
ejtettük a témát.
A barátaim nem maradtak sokáig, és elkeserítő módon
megkönnyebbülést éreztem, amikor elmentek. Ma egyáltalán nem volt
könnyű fenntartani a látszatot. Így nem, hogy közben alig várom, hogy
elolvashassam Clay levelét.
Végül vacsora után azonnal elköszöntem és felmentem a szobámba.

316
A szüleim nem akadtak fenn ezen – mostanában ez volt a bevett
gyakorlat. Becsuktam az ajtót és leültem az ágyra. Lassan előhúztam a
gyűrött levelet a zsebemből, és egy darabig csak fogtam. Melegnek
éreztem a testemtől, mert egész nap magammal hurcoltam.
Először jobban megvizsgáltam a borítékot, és láttam, hogy nincs rajta
feladó. Ez elég világosan arra utal, hogy akármi is Clayton Reed
mondanivalója a számomra, nem vár rá választ. Nem tehettem róla, de
dühös és elkeseredett lettem, pont egyenlő mértékben.
Feltéptem a borítékot és finoman széthajtogattam a levelet. Először a
saját nevemet láttam meg. Itt-ott feltűnt, hogy Clay erősebben nyomta a
tollat a papírra. Szinte éreztem a szorongását. A félelmét. A bánatát.
Valószínűleg azért, mert én is ugyanezt éltem át. Lehunytam a szemem,
próbáltam felvértezni magam mindennel szemben és összeszedni a
bátorságomat. Aztán olvasni kezdtem.
Ami azonnal nyilvánvalóvá vált, az az, hogy még mindig nagyon
szeret. Szinte megbénított az őrült megkönnyebbülés. Ekkor jöttem csak
rá, mennyire rettegtem, hogy elveszítem a szerelmét. Hogy továbblép,
éli az életét, és rólam elfeledkezik. De ezek szerint jobban is bízhattam
volna benne.

Maggie!

Nem biztos, hogy jó ötlet ez a levél. Úgy érzem, borzasztó önző dolog
a részemről, de muszáj megírnom neked ezeket a dolgokat, és az is
nagyon kell, hogy el is olvasd – és hogy tudd, minden szó igaz belőle.
Mintha nekem több jogom volna így érezni, mint neked! Pedig nincs.
Amit gondolsz, érzel és minden, ami veled kapcsolatos, a világot
jelenti számomra – azt hiszem, pont ezért írok most. Nem telik el úgy
nap, hogy ne gondolnék rád minden másodpercben. Mindenütt ott vagy.
Érzem a hajad illatát, hallom, ahogy szidsz, ha gyorsan hajtok, és érzem
a lélegzeted a bőrömön, ahogy elalszom. Fáj rád emlékeznem. De
túlságosan félek, hogy megpróbáljalak elfelejteni. Emlékszem, egyszer
azt mondtad, az irántad érzett szerelmemnek nem lenne szabad fájnia,
hogy annak valami csodálatos dolognak kellene lennie. És az is. Életem
leggyönyörűbb élménye. De az az igazság, hogy igenis fáj. A szerelmem
irántad mindent tönkretett körülöttünk, és majdnem téged is – ezt sosem

317
bocsátom meg magamnak.
Sokkal jobbat érdemelsz nálam. Mindig is jobbat érdemeltél.
Remélem, egyszer megtalálod. Valakit, aki önzetlenül és feltétel nélkül
tud majd szeretni, és nem jár vele sötét múlt és kötöttségek. Valakit, aki
nem engedi, hogy elhagyd a családod. Valakit, akit nem kell követned a
pokolba.
Én nagyon önző vagyok, Meg. Mert tudom, még mindig szeretlek, és
foglak is, amíg élek. És bár azt mondom most, hogy lépj tovább, éld az
életed és találj valaki mást, azért imádkozom, hogy ne így legyen. Mert
képtelen vagyok elviselni a gondolatát annak, hogy valaki más öleljen,
érintsen és élje át veled azt a fajta szerelmet, amit én.
Nem is tudom igazán, mire akarok kilyukadni. Szinte látom, ahogy
rosszallóan összevonod most a szemöldököd, ahogy ezt olvasod, és
hallom, ahogy azt sürgeted, bökjem már ki végre, és haladjunk.

(Könnyes szemmel elmosolyodtam a megjegyzésen. Túl jól ismer.)

Azt hiszem, amit igazából el akarok mondani neked, az az, hogy

köszönöm. Köszönöm, hogy átélhettem veled életem legszebb,
legfantasztikusabb néhány hónapját. Köszönöm, hogy szerettél
mindannak ellenére, ami én vagyok. Köszönöm, hogy reményt és
világosságot adtál, még ha csak egy rövid időre is. És újra el akarom
mondani, mennyire sajnálom. Erősebbnek kellett volna lennem, támaszt
adnom neked ahelyett, hogy hagyom, hogy te viseld kettőnk
kapcsolatának minden terhét. Már látom, hogy a szerelmem irántad
mindkettőnket tönkretett.
Ezért kell most búcsút vennünk. Képtelen vagyok elviselni, hogy
vársz rám – illetve valakire, aki én sosem leszek. Próbálok jobban lenni.
De ez egy nehéz és keserű út, és nem tudom, mikor gyógyulok meg
teljesen – ha meggyógyulok egyáltalán.
Azt szeretném, ha továbblépnél. Hogy éld tovább az életed, még
akkor is, ha belehalok a gondolatba, hogy én nem lehetek ott veled
közben. Még azt sem ígérhetem, hogy lehet esély bármi másra, majd, ha
mindenen túl vagyunk. Mert borzasztó lenne, ha megint csalódást
kellene okoznom.
Csak azt akarom, hogy tudd, mindig te leszel nekem a világ közepe.

318
Rám találtál a sötétben, megmentettél saját magamtól. Megmutattad,
milyen emberré szeretnék válni, és én mindent megteszek, hogy így is
legyen. Teérted és magamért.
Mindig szeretni foglak.
Örökké a tiéd:
Clay

Nahát. A levél kihullott a kezemből, és már meg sem próbáltam

letörölni az arcomat áztató könnyeket. Bármire is számítottam: erre
nem.
A francba is Clayton Reeddel és a hülye huzavonáival! Ez annyira
jellemző! Elmondja, mennyire szeret, a következő pillanatban pedig már
el is lök magától! Sikeresen kizárt az életéből. Megint. Azt akarja, hogy
lépjek tovább. Hogy éljem az életem. Azt mondja, ne várjak rá, mert
nem fog visszatérni hozzám.
Alig kaptam levegőt, ahogy kezdtem felfogni a szavai mögött rejlő
véglegességet. Vége van. Nincs több „mi”. Nem tehettem róla:
árulásnak éreztem és haragudtam, hogy ilyen könnyen képes volt
feladni. Hogy csak úgy lemondott mindenről, ami köztünk volt.
Felvettem a levelet a padlóról, gombóccá gyűrtem, és el akartam
dobni. De mégsem tettem. Az íróasztalomon szépen kisimítottam.
Képtelen voltam megválni tőle. Már csak ez köt hozzá, ezért szükségem
van rá. Így elrejtettem az íróasztalfiókom legmélyére. Soha többé nem
akartam látni, de megszabadulni sem tudtam tőle. Képtelen voltam újra
elolvasni a búcsúját, de tudnom kellett, hogy ott van valahol. Hogy az ő
szerelme létezett valaha. Hogy nem csak képzeltem az egészet.
Idősebbnek és talán egy kicsit bölcsebbnek is éreztem magam. Most
már nekem is megvan a saját sötét múltam és a kötődésem hozzá, és
időbe fog telni, míg könnyebb lesz a teher. De úgy lesz. Mert én Maggie
Young vagyok. És megfogadtam, hogy ezentúl kerülöm a sötétséget.

319
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hatalmas köszönet illeti csodálatos férjemet, aki elviselte, hogy

heteken át egyedül hagytam esténként, csak hogy be tudjam fejezni ezt a
könyvet. Mindig számíthattam a támogatásodra.
Köszönöm a gyönyörű és fantasztikus kislányomnak, hogy mindig
mosolyt csal az arcomra.
Drága barátomnak és szerkesztőmnek, Julie-nak, aki mindig segít
átverekednem magam a sok sallangon, hogy eljussak az alatta rejlő igazi
történethez. Nagyszerűen végzed a munkádat!
Köszönöm barátaimnak, hogy vállalták a kísérleti patkány szerepét,
és nagyon hasznos visszajelzéseket kaptam tőlük.
És legfőképpen köszönöm az olvasóimnak. Hiszen ki más kedvéért
csinálnám ezt az egészet?

320