RONALD KESSLER

AZ FBI TITKAI
Pam, Rachel és Greg Kesslernek
RONALD KESSLER
AZ FBI TITKAI
LELEPLEZETT TÖRTÉNETEK –
HIHETETLEN IGAZSÁGOK
A fordítás alapja:
Ronald Kessler: The Secrets of The FBI
This translation published by arrangem ent with
Crown Publishers, an im print of the Crown Publishing Group,
a div ision of Random House, Inc., 2 01 1

© Ronald Kessler, 2 01 1

Fordította © Bojtár Péter, 2 01 2

Szerkesztette: Szőllős Péter

Borítóterv : Tabák Miklós

HVG Köny v ek
Kiadóv ezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Török Hilda
Kiadói szerkesztő: Szűcs Adrienn

ISBN 9 7 8-9 6 3 -3 04 -083 -6

Minden jog fenntartv a. Jelen köny v et v agy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bárm ely form ában v agy eszközzel –
elektronikus, fény képészeti úton v agy m ás m ódon – a kiadó engedély e nélkül
közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2 01 2

Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hv gkony v ek.hu

Ny om dai előkészítés: Kedv es László

Ny om ás: Reálszisztém a Dabasi Ny om da Zrt.

Felelős v ezető: Vágó Magdolna
ELŐHANG
Karácsony első napja volt, pár perccel dél előtt. A pulyka már a
sütőben izzadt, illata belengte a házat, amikor Arthur M. „Art”
Cummings II-nek üzenete érkezett a mobiltelefonjára.
Az FBI parancsnoki központjából utasították, hogy egy
biztonságos vonalon hívja vissza őket. Miután visszahívta őket, a
központból közölték vele, hogy a Northwest légitársaság
Amszterdamból Detroitba tartó 253-as járatán, az út vége felé,
pontosabban, amikor a gép belépett az amerikai légtérbe, az
egyik utas megpróbált felrobbantani egy bombát.
Az FBI nemzetbiztonsági ügyekért felelős
igazgatóhelyetteseként az ötvenéves Cummings hatáskörébe
tartozott az iroda terrorelhárító és kémelhárító tevékenységének
irányítása. Közvetlenül az ő felelőssége volt a terrorista
merényletek felderítése és megakadályozása, illetve a más
országok által folytatott kémtevékenység elhárítása. Az amerikai
kormányban kevesen tudtak annyi titokról, mint ő.
Cummings számára a terroristák utáni vadászat észjáték
volt. Ő volt a ragadozó, a terrorista a zsákmány. Akadt-e
terrorista, akinek sikerült kijátszani őt? Megbízhat-e a hozzá
eljutott információban? Elkerülte-e nyom a figyelmét? Ilyesféle
kérdésekre riadt fel éjszakánként, miközben az irányítása alatt
megpróbálta átalakítani az FBI-t egy olyan ügynökséggé, amely
nem annyira az ügyészi és vádemelési folyamatokat végzi, sokkal
inkább a merényletek megakadályozását tartja elsődleges
céljának.
A terroristák lefülelésének érdekében Cummings naponta
beszélt az FBI Taktikai Bevetések szekciójával (FBI Tactical
Operations – TacOps), azzal a szupertitkos, a betöréseket
művészi szinten űző ügynökökből álló FBI-csoporttal, amely a
bíróságok által engedélyezett behatolásokat hajtja végre
lakásokba, irodákba vagy akár nagykövetségekre is, ahol aztán a
csapat tagjai poloskákat és videokamerákat rejtenek el, és
betörnek a számítógépekbe. A terroristák mellett a célpontok
lehetnek a maffia tagjai, a Kongresszus korrupt képviselői, a
kémek vagy az orosz és kínai titkosszolgálatok tisztjei is.
A fedett akciók közben a TacOps tagjai elkábítják az
őrkutyákat, néha ál-közlekedési baleseteket rendeznek, elterelik
a forgalmat vagy közműjavítást színlelnek, hogy a ház lakói vagy
a biztonsági szolgálat emberei csak hosszabb úton érjenek oda. A
zárakat feltörő és a riasztórendszereket ártalmatlanító ügynökök
álcázására hamis utcai házfrontokat húznak fel a valódi ház elé,
vagy éppen műbokrokban bújtatják el az ügynököket. Lebukás
esetén ugyanis a TacOps tagjait akár agyon is lőhetik a lakók,
akik betörőnek vélik őket.
Az al-Káida levadászása mellett Cummingsnak a
szervezetek közötti rivalizálással is meg kellett küzdenie. A New
York-i városi rendőrség például megszegte az FBI-nak tett
ígéretét, és a New York-i metró felrobbantását tervező és az al-
Káidának dolgozó Najibullah Zazi esetében még a startpisztoly
eldördülése előtt akcióba léptek. Az Egyesült Államok
Belbiztonsági Minisztériuma (U.S. Department of Homeland
Security) képtelen volt ellátni a bevándorlási ügyekkel
kapcsolatos feladatait, miközben megpróbált beavatkozni olyan,
a terrorelhárítást érintő döntésekbe, amelyek kizárólag az FBI
hatáskörébe tartoztak. És akkor még nem is beszéltünk az
Országos Hírszerzés Igazgatói Hivataláról (Office of the Director
of National Intelligence – ODNI), amely szintén gyakran volt láb
alatt, miközben az FBI szinte semmi hasznot nem húzott a
tevékenységéből.
A hivatalok közötti belvillongások mellett Cummingsnak
kellett kezelnie azokat a kéréseket is, amelyek az FBI
függetlenségét sérthették. Miután az Igazságügyi Minisztérium
(Department of Justice) bejelentette, hogy Khalid sejk
Mohamedet New Yorkban állítják bíróság elé, a minisztérium
felkérte Cummingst, hogy készítsen egy biztonsági felmérést
arról, hogy a tárgyalás milyen veszélyeket jelentene a városra.
Cummings ebbe nem ment bele. Úgy vélte, hogy egy ilyen FBI-
felmérést mind a republikánusok, mind a demokraták politikai
célra használnának. Ráadásul úgy tartotta, hogy a New York-i
tárgyalásra – amelyet felelőtlen ötletnek tartott – amúgy sem
kerül sor.
Cummingst halálra bosszantotta az is, hogy az Obama-
kormányzat tisztviselői nyilvánosan „ember által okozott
katasztrófának” nevezték a terrorista merényleteket, csak hogy
ne kelljen az iszlamista vagy a dzsihadista kifejezést használniuk.
„Förtelmes, förtelmes – vélekedett Cummings ezekről az
ötletekről. – Senki nem tagadhatja, hogy napjainkban az
iszlamisták tartják kézben a terrorizmus világát.”
Másfelől viszont Cummings semmi rosszat nem látott abban,
hogy mind az Obama-, mind a Bush-kormányzat ragaszkodott
ahhoz, hogy a terroristáknak is felolvassák a jogaikat. Úgy vélte
ugyanis, hogy a legtöbb esetben az FBI a törvényes keretek
között (ideértve a letartóztatottak jogainak felolvasását) is
megszerezheti azt a hírszerzési információt, amelyekkel a
tervezett merényleteket megakadályozhatja. A trükk ebben az
esetben az volt, hogy a gyanúsítottakkal még az őrizetbe vétel
előtt beszéljenek, még akkor beszédre bírják őket és a
bizalmukba férkőzzenek.
Cummings zseniálisan vette rá a rosszfiúkat arra, hogy
bemártsák magukat. Mesterien bánt a szemkontaktussal, s
mivel elöl kopaszodott, ezért a pőre fejbőre csak még jobban
kiemelte átható pillantását. Kék szeme mágnesként vonzotta a
másik tekintetét, miközben minden energiáját a hallgatójára
irányította.
„A lényeg az ütésváltás közted és az ellenfeled között –
magyarázza Cummings. – Vajon hány apró morzsát ejtett el és
mennyit tudok ebből én felcsipegetni? Hogyan tudom kiszedni
belőle a választ, hogyan tudhatom meg, hogy mi is történt
valójában? Számtalan módja van annak, hogy ezt elérjem, de
messze a legjobb módszer az, ha leülsz valakivel szembe egy
asztalhoz. A legjobb az, ha mélyen belemélyeszted a fogaidat a
nyakába, és ő közben még mosolyog is hozzá, mert meggyőzted,
hogy az ő érdekében teszed, amit teszel, még akkor is, ha ez igen
távol áll a valóságtól.”
Miután Cummings értesült a karácsonyi robbantóról,
felmarkolt egy Snickers csokit és egy doboz kólát. 2009-ben ez
lesz a karácsonyi menüje. Ellen, a felesége és három
tinédzserkorú gyermekük egyedül fogja felfalni a pulykát és az
áfonyaszószt.
Ettől a pillanattól fogva ugyanis Cummings irányítása alá
került Omar Farúk Abdulmutallab ügye, márpedig ez az eset lett
az FBI legellentmondásosabb és feltehetően a legnagyobb
veszélyt is rejtő terrorista ügye.
Cummings bevágta magát a szolgálati autójába, egy Dodge
Chargerbe, felkapcsolta a szirénát és a vörös-kék villogót, majd
elrobogott az FBI-központ felé.
1. FEJEZET
TACOPS
Amikor lehallgatókészülékek telepítése céljából a TacOps
házakba vagy irodákba tör be, a csoport tagjai igyekeznek távol
tartani magukat a hátsó bejáratoktól. Mivel ezeket ritkán
használják, ezért ide könnyebb álcázott csapdákat elhelyezni.
Éppen emiatt döntöttek úgy a TacOps ügynökei, amikor egy
elektronikai eszközöket gyártó philadelphiai cég irodájába kellett
poloskákat elhelyezni – az iroda amúgy egy kábítószer-
kereskedelemmel foglalkozó bűnbanda álcázott rejtekhelye volt
–, hogy a főbejáraton sétálnak be.
Az ügynökök arra jutottak, hogy a behatolásra a
legalkalmasabb időpont az éjfél és a két óra közötti időszak lenne.
Ezt követően a kukások már elkezdik begyűjteni a szemetet és
esetleg szemtanúi lennének a betörésnek. Az egyetlen problémát
az okozta, hogy az utca túloldalán egy bár terasza volt. A hely
törzsvendégei pedig kiszúrhatják, amint az FBI-os csapat leküzdi
a zárakat és hatástalanítja a riasztót a főbejáratnál.
Az egység tagjai éppen ezért kikölcsönöztek egy városi buszt
és egyenesen az elektronikai cég bejárata elé hajtottak. Ott
leállították a buszt, azt színlelve, hogy a jármű lerobbant. Mialatt
a buszt vezető FBI-ügynök felcsapta a motorháztetőt, hátul
kiosont a buszból a csapat többi tagja, és nekiláttak a záraknak és
a betörésnek. Az utca túloldalán bámészkodók pedig nem
vehették észre őket a busz mögött.
Miután az ügynökök bejutottak a célépületbe, a busz
elhajtott. Amikor pedig végeztek az elektronikus
lehallgatókészülékek beszerelésével, a busz visszajött és
felszedte őket. A busz eközben azonban elsuhant a bár két kissé
kapatos vendége előtt is, akik éppen a közeli buszmegállóban
várakoztak. Amikor a busz megállt az irodaépület előtt, a két
dühös törzsvendég futva a jármű után eredt és felugrottak rá.
Mivel az ügynökök közül sokan más-más irodából érkeztek,
ezért először mindenki azt hitte, hogy a két férfi is az akció
résztvevői közé tartozik.
„Már néhány háztömbnyire jártunk és nekiláttunk, hogy
lehámozzuk magunkról a felszerelést – mesélte az FBI-ügynök
Louis E. Grever, aki akkor már 12 éve szolgált a TacOpsnál. – De
még minden fegyver rajtunk csüngött, no meg a rádió adó-
vevők, miközben a két fickó ott ült mereven és látszott, hogy
erőt vesz rajuk a »hát-ez-meg-mi-a-fene érzés«. Aztán
elkezdték nyomogatni a leszállásjelző csengőt. Ding-dong! A
buszvezető a területi irodától jött, ráadásul nem volt az az igazán
jó sofőr. Kanyarodás közben többször is felborogatta a kukákat.
Na, erre a fickó hátraordított: »Hé, ti ott, ne játsszatok már a
csengővel! Már így is elég bajom van azzal, hogy elvezessem a
buszt!«”
A buszon utazó ügynökök közül páran már kezdték
kapiskálni, hogy a két férfi, aki megnyomta leszállásjelző csengőt,
nem az FBI-hoz tartozik. Minden egyes akció előtt az összes
ügynök találkozik a többiekkel, és egyre világosabbá vált, hogy
az a kettő a buszon véletlenül keveredett közéjük.
„Az egyik emberünk felkelt, neki a hátán egy szíjon egy
puska csüngött – mesélte Grever. – Odalépett a fickókhoz és
megszólalt: »Találkoztunk mi már?« Na, erre már tényleg
rátapadt a kezük a csengőre. Ding-dong, ding-dong, ding-dong!
Mi pedig akkor jöttünk rá, hogy a két alak nem hozzánk tartozik,
és elkezdtünk mi is ordibálni; »Hé, Phil, állítsd meg a buszt! Van
két leszállónk!« A sofőr megfordult, alaposan végigmérte a bár
törzsvendégeit, és látta rajtuk, hogy tényleg nem ügynökök.
Káromkodva lehúzódott az út szélére és kinyitotta az ajtókat.
Kiszálltak és utána egy szót sem hallottunk felőlük. Fogalmuk
sem volt arról, hogy mi folyik. Egyszerűen csak rossz buszra
szálltak” – fejezte be a történetet Grever.
1992-ben a kék szemű és vöröses sörtehajú Grever még
csak nem is hallott a Taktikai Bevetési Szekcióról. A Mississippi
állambeli Jacksonban lévő FBI-irodánál dolgozó főnöke, Billups
„Bill” Allen kérdezte meg tőle, hogy lenne-e kedve csatlakozni.
Grever akkor már négy éve dolgozott az FBI-nál, és akkoriban
számított arra, hogy New Yorkból áthelyezik Los Angelesbe.
Allen nem sokat árult el arról, hogy a TacOps mit csinál.
Inkább összehozta Grevert Mike McDevitt-tel, egy volt
tengerészgyalogossal, aki akkor már az egységnél szolgált.
– Milyen a családi életed? – kérdezte tőle McDevitt.
– Remek – válaszolta Grever, akit a kérdés alaposan
meglepett.
– Gyerekek vannak?
– Igen.
– Nem bánod, ha néha hosszabb időre nem láthatod őket,
mert úton leszel?
– Nem – válaszolta Grever. – A küldetésért bármit.
– Hát ez nagyszerű, mert már rajta vagy a listánkon –
mondta McDevitt. – Ha te is benne vagy, ha megfelelsz az
elvárásoknak, és jobb vagy, mint a többi jelentkező, akkor lehet
jövőd a TacOpsnál.
Grever a TacOps egység tagjaival az FBI kiképző
központjában, a virginiai Quanticóban találkozott. Akkor tudta
meg, hogy a csapat szupertitkos, a bíróságok által engedélyezett
betöréseket hajt végre, hogy rejtett kamerákat és mikrofonokat
helyezzen el, és lakásokban, irodákban, jachtokon, repülőkön és
nagykövetségeken működő számítógépekben és íróasztalokban
kémkedik. Egy-egy évben a TacOps mintegy 400, az FBI-os
zsargonban fedett behatolásnak nevezett akciót hajt végre. Ezek
80%-ban terrorizmussal vagy hírszerzéssel összefüggő
nemzetbiztonsági esetekhez kapcsolódnak. A maradék 20%-ot a
szervezett bűnözéssel, a fehérgalléros csalásokkal vagy a politikai
korrupcióval kapcsolatos bűnesetek adják ki.
Kiderült, hogy Grevert azért vették be a csapatba, mert a
főiskola alatt egy beléptetési és elektromos biztonsági
rendszerekkel foglalkozó cégnek dolgozott. A helyi iroda Taktikai
Beavatkozó Egységének (Special Weapons and Tactics – SWAT)
tagjaként pedig rendőrtiszti múltja is volt. Mielőtt Allen révén
beszervezték a TacOpsba, töviről hegyire leellenőrizték.
„Mindenekelőtt azt akarták megtudni, hogy tudok-e
csapatban dolgozni – meséli Grever. – Amikor az ember az élete
nagyobbik részét egy olyan szorosan összetartó csapatban tölti,
mint a TacOps, akkor ezek az emberek biztosan tudni akarják,
hogy képes vagy-e szembenézni a kihívásokkal. Könnyen lehet,
hogy hosszú időt kell összezárva eltöltened velük, bezárva egy
szállítókonténerbe vagy éppen egy lift tetején. Kettős életet kell
élned, és a dolgaidról nem beszélhetsz sem a családodnak, sem a
barátaidnak. És mindeközben olyasmit csinálsz, amelyre a
legjobb jelző talán az eszement lenne.”
Grever, aki a saját szavaival élve „a kormány által fizetett
betörőként” dolgozott, egy olyan tízfős egység tagja volt,
amelyből mindössze hét akadt az országban, s amelyek az
országot bejárva hajtották végre a bíróságok által engedélyezett
betöréseket, ő maga vagy ezer ilyen titkos behatolásban vett
részt vagy irányított.
A múltja miatt Grever kezdetben felügyeleti szerepben
próbálhatta ki magát, s elsősorban a riasztórendszerek
kiiktatását bízták rá. A ranglétrán feljebb jutva végül ő lett a
szándékosan homályos elnevezésű Taktikai Bevetési Szekció feje.
Az FBI oldalán közzétett életrajzában az egységről csupán annyit
közöl; hogy „olyan bevetési egység, amely a nemzetbiztonsági
programok technikai hátterét biztosítja”. 2008 októberében az
FBI igazgatója, Robert S. Mueller III Grevert nevezte ki az FBI
Tudományos és Technológiai Ágazatának (FBI Science and
Technology Branch) élére, ügyvezető igazgatóhelyettesi rangban.
Ezzel az ő irányítása alá került az FBI Laboratóriuma (FBI
Laboratory), amely az ujjlenyomatokkal és biometriával
foglalkozott, valamint a Bevetéstechnikai Részlege (FBI
Operational Technology Division).
Ez mintegy ezer embert jelentett, akik között akadtak
szerződéssel dolgozó külsősök is. A Bevetéstechnikai Részleg
magában foglalta a TacOpst és a Quanticóban lévő Műszaki
Fejlesztési Létesítményt (FBI Engineering Research Facility). Ez
utóbbi helyen gyártotta az FBI az egyes feladatokhoz igazított
lehallgatókészülékeket, nyomkövetőket, érzékelőket és
megfigyelő kamerákat, amelyekkel a rosszfiúkat lehetett nézni
és felvenni. Ugyancsak az üzemben fejlesztették ki azokat a
módszereket, amelyek segítségével be lehetett hatolni a
számítógépekbe, és amelyekkel ki lehetett játszani a különféle
zárakat, biztonsági kamerákat, riasztókat és beléptető
rendszereket.
Art Cummings napi rendszerességgel konzultált az
ötvenéves Greverrel, s ilyenkor vitatták meg, hogy milyen
újszerű módszereket találtak a kemény célpontnak számító
emberek beszélgetéseinek lehallgatására, és ilyenkor ismertette
Cummings azt is, hogy a nemzetbiztonságot érintő ügyekben mi
élvez elsőbbséget.
„Mielőtt több százezer dollárt költene valamilyen
megoldásra, én inkább előre elmondom neki, hogy van-e bírósági
végzésünk, és a szükségleteink alapján segítek eldönteni neki,
hogy mik legyenek a prioritásaink” – meséli Cummings.
Cummings amúgy létfontosságúnak tartotta a TacOps
tevékenységét a terrorista cselekmények megakadályozásában.
„A TacOps akkor gyűjt bizonyítékokat a terroristák ellen, amikor
azok még csak a tervezési szakaszban vannak, akkor, amikor a
figyelmük még kissé lankadt, márpedig ez lehetővé teszi a
számunkra, hogy a dolgok mélyére lássunk. Más
bizonyítékgyűjtési eljárásokkal, például a források feltárásával, a
más módon megszerzett adatok átvizsgálásával és a fizikai
megfigyeléssel együtt a TacOps is kritikus része annak az átfogó
és szervezett információgyűjtési tervnek, amely segítségével
mély többdimenziós képet kapunk a fenyegetésről.”
Ha az FBI csupán egy mobil- vagy vezetékes telefont akar
lehallgatni vagy egy e-mail fiókba akart behatolni, akkor Grever
technikusai a Bevetéstechnikai Részlegnél közvetlenül a
szolgáltatóval vették fel a kapcsolatot. Általában a
telefontársaság a bíróság által engedélyezett lehallgatást percek
alatt végre tudja hajtani, egyszerűen betáplálja a keresett telefon
számát egy számítógépbe, majd egy titkosított széles sávú
vonalon keresztül a beszélgetéseket közvetlenül juttatja el az FBI
bármelyik irodájába. Ha azonban fizikai behatolásra is szükség
van, akkor a TacOps veszi át a feladatot.
A Greverrel és a többi jelenleg is vagy korábban a
TacOpsnál dolgozó ügynökökkel folytatott beszélgetések során
az FBI történetében először fedte fel, hogy milyen módon hajtja
végre a titkos behatolásokat, mivel ez az ügynökség legtitkosabb,
leginkább féltve őrzött eljárásai közé tartozik. Még a
Kongresszus tagjai, de még az amúgy a szigorúan titkos aktákat
is látható kormányzati tisztviselők sem tudhatnak ezekről az
akciókról.
Bizonyos esetekben az FBI betörés nélkül is lehallgathat
beszélgetéseket: ilyenkor parabolamikrofonokat használnak,
vagy lézersugarak segítségével veszik fel az ablaküvegek
rezgéseit. Pontosan az efféle behatolások elleni védekezésként
Grever irodája az FBI-központ 7. emeletén a belső udvarra néz,
kívülről így senki nem tudja lehallgatni a beszélgetéseit. Az efféle
távoli lehallgatási kísérleteket a szakzsargonban standoff
(távolsági) begyűjtésnek nevezik, míg a titkos behatolásokat,
amelyek során poloskákat helyeznek el és feltörik a
számítógépeket és az adatbázisokat, közös néven „közelkerüléses
támadásoknak” hívják.
Az FBI segítőket is felfogadhat, egy harmadik felet, aki
beszélgetésbe elegyedik a célponttal, vagy aki egy lakásban,
irodában dolgozik és el tud helyezni egy trójai falovat – egy
csaknem láthatatlan lehallgatókészüléket, amelyet egy lámpába
építenek be és ezt a lámpát kicserélik az eredetivel. A TacOps
egy ablakon keresztül elkészített fénykép segítségével gyártatja
le a lakásban vagy az irodában lévő lámpa pontos mását, de
előfordul, hogy valamelyik ügynök rovarirtónak,
közegészségügyi felügyelőnek vagy telefonszerelőnek álcázva jut
be az épületbe.
A legtöbb esetben azonban titkos betörésre van szükség,
mert ebből lehet a legtöbb előnyt szerezni, ugyanakkor itt a
legnagyobb a lebukás veszélye is, sőt még az is elképzelhető,
hogy a lakástulajdonos, egy biztonsági őr, egy rendőr vagy éppen
egy külföldi titkosszolgálat embere betörőnek véli az ügynököt és
lelövi.
A TacOps tagjainak kiválasztásakor az FBI olyan férfiakat
vagy nőket keres, akiknek van már megfelelő tapasztalatuk, akik
már dolgoztak titkos akciókban, mivel az ilyen ügynökök már
kellően jártasak, amikor álcázásként valamilyen szerepet kell
játszaniuk. A csapatokba mindenféle bőrszínű és etnikumú
ügynököt toboroznak, akik így a legkülönfélébb városrészekben
tudnak beépülni.
Az FBI 13 807 ügynökének mintegy 20%-a nő. Ők is
kiveszik a részüket a TacOps minden tevékenységéből, így
ugyanúgy részt vesznek a titkos betörésekben, vagy a betörés
környékét megfigyelő egységben kapnak helyet, esetleg az ún.
gyorsreagálású vészhelyzeti csoportokban, amelyek akkor
lépnek közbe, amikor egy veszélyes helyzetben kell rendet tenni.
Az ügynökök a hihető fedősztori érdekében akár együtt is
sétálhatnak, akár még karonfogva is. „A James Bond-filmekkel
ellentétben azonban a női ügynököket nem kérjük meg arra,
hogy szex segítségével manipulálják a célszemélyt vagy így
vegyék rá együttműködésre, sőt ez kimondottan tilos a
számukra – mondja Grever. – Egy kis flört vagy egy mosoly a
megfelelő időben még elmegy, de másféle fizikai kontaktusra
nem kerülhet sor.”
A megfigyelések során az ügynökök bármilyen járművet
igénybe vehetnek: szemeteskocsit éppen úgy, mint egy Rolls-
Royce-t vagy a posta egyik kisteherautóját.
Az ügynököket véletlenszerűen vezénylik ki az egyes
feladatokra. „Éppen úgy dolgozhat valaki a Robert Hanssen-
ügyön, mint az Aldrich Ames-eseten, a célszemély éppen úgy
lehet John Gotti, a maffiavezér, mint Omar Abdulmutallab vagy
éppen Zacarias Moussaoui” – magyarázza Grever.
Az évek során az FBI egy sor alkalommal sikeresen tört be
az orosz és a kínai nagykövetségekre vagy ezen országok más
hivatalos diplomáciai létesítményeibe, csakúgy mint a
diplomaták vagy a titkosszolgálat tisztjeinek az otthonába. Az
ügy nyilvánvalóan kényes volta miatt Grever és az FBI-nál
jelenleg is szolgáló tisztviselők ezekről az akciókról nem
beszélnek. A nagykövetségi betörések esetében azonban az FBI
feltehetően beépített emberek segítségével próbál bejutni az
épületekbe. És ha a betörés már sikerült, akkor ezekben az
esetekben a legértékesebb zsákmány a követségeken használt
kódkönyv vagy elektromos titkosító kulcs lehet.
A TacOpsnál szolgáló ügynökök igen hihető
álszemélyiségekkel rendelkeznek, azaz ha valaki leellenőrzi a
jogosítványukat vagy a TAJ-számukat, akkor a megfelelő állami
szervek megerősítik a hamis személyazonosságot.
„Amikor az ügynökeink otthon vannak a családjukkal, akkor
egyszerűen csak John vagy Jane Doe a nevük, de amint kilépnek
a házuk kapuján, különösen akkor, amikor valamilyen bevetésre
indulnak, akkor máris Jim Brown, Hector Garcia vagy Andrea
Simmons lesz belőlük, és mindehhez megvannak a megfelelő
dokumentumaik, beleértve a hamis jogosítványt, útlevelet és
hitelkártyákat. És persze a megfelelő élettörténeteikről sem
feledkezünk meg, beleértve a hamis családot, a hamis
munkahelyet és az egész hamis életüket, és persze mindezt az
utolsó betűig alá is tudják támasztani” – magyarázza Grever.
Hazafelé tartva a fedett ügynökök mindig
megbizonyosodnak arról, hogy nem követik-e őket. Ha pedig
gyorshajtásért leállítja őket a rendőr, akkor sem árulhatják el,
hogy ügynökként dolgoznak.
A titkos akciók szervezését egy stagehand (díszletező)
kódnéven futó FBI-program intézi. Ha például a látszat kedvéért
szükség van 2 millió dollár készpénzre, a „díszletező” előteremti.
Ha az előadáshoz egy jachtra vagy egy repülőgépre van szükség
díszletként, a „díszletező” megszerzi – például egy korábbi
bűntény kapcsán lefoglalt járművet bocsát az egység
rendelkezésére.
A „díszletező” álcégeket alapít, amelyeket aztán az
ügynökök a névjegyeiken a munkahelyükként tüntetnek fel.
Ezeknek a cégeknek valódi irodáik is vannak, ahol a
munkatársak azonban az FBI-nak dolgoznak. A „díszletező”
azért is alapít ilyen álcégeket, hogy az ügynökök közel
férkőzhessenek a célszemélyekhez.
„Az egyik nap mi vagyunk a Joe és Társa Vízvezeték-szerelő
Kft. a saját fehér furgonunkkal, a cég matricájával, egyenruhával
és telefonszámmal. És ha valaki felhív bennünket, akkor egy
FBI-ügynök szól bele a telefonba, és azt mondja: »Joe és Társa
Vízvezeték-szerelő Kft., miben segíthetek?« Másnap már a Joe
Terepmérő és Talajmozgató Kft. a nevünk, de a háttérmunka
ugyanilyen meggyőző” – magyarázza Grever.
Mintegy 50 különféle, gondosan kiválogatott egyenruhából
álló ruhatár várja az ügynököket a TacOps Ellátási Központjában
(TacOps Support Center). Egy grafikus szakértő tervezi a
cégekre szabott egyéni egyenruhákat, és itt készülnek a hamis
igazolványok és kitűzők, illetve a furgonok oldalára ragasztható
hamis matricák is. Az ügynökök egy liftszerelő, tűzoltó vagy egy
a csatornázási műveknek dolgozó szerelő bőrébe is bújhatnak, de
ugyanígy lehet belőlük rövidnadrágos, fényképezőgépet
csattogtató turista is. Vagy akár rongyokba öltözött hajléktalan.
Az ügynökök általában több számmal bővebb ruhákat hordanak,
hogy elrejtsék a betöréshez szükséges szerszámokat.
„Általában az akciók előtt elpróbáljuk a sztorit – meséli
Grever. – Ha ugyanis valaki kérdőre von valamelyikünket, és az
egyikünk lead valamiféle fedőtörténetet, akkor a másikunk sem
mondhat mást, ha esetleg őt is kikérdezik.”
Az etikai kérdéseket úgy kerülik meg, hogy a TacOps
ügynökei nem személyesíthetnek meg sem papot, sem újságírót.
Telefonszerelőnek, a FedEx vagy a UPS, azaz a két csomagküldő
szolgálat alkalmazottjának viszont kiadhatják magukat.
Mindazonáltal az ügynökök, ha lehet, kerülik, hogy egy valódi cég
dolgozójának állítsák be magukat, mert ha véletlenül megállítja
őket valaki, akkor a „fedőtörténet könnyen lelepleződhet, ha
valaki felhívja a helyi FedEx- vagy UPS-irodát és megkérdezi,
hogy valóban ott dolgozunk-e” – mondja Grever.
Ha egy TacOps-ügynök személyazonosságára fény derül,
például azért, mert egy betörés kapcsán a bíróságon kell
tanúskodnia, akkor onnantól fogva az ügynök nem szolgálhat a
titkos egységnél.
Minden egyes betörésnél a stratégiát és a vészhelyzetben
alkalmazandó tervet a bevetési parancsokban fektetik le. Az
ügynököknek kötelezően el kell olvasni a behatolást engedélyező
bírósági végzést, hogy pontosan tudják, mit tehetnek meg és mit
nem.
Egy a TacOps tagjai által sikeres „munkának” nevezett
feladat megtervezése több hetet vesz igénybe – meg kell
tervezni a menetrendet, fel kell mérni a lakók szokásait,
tanulmányozni kell a riasztó- és megfigyelőrendszert, amelyet a
csapat tagjainak ki kell iktatni, és gondoskodni kell menekülési
tervről is.
A TacOps ügynökeit és a helyi iroda által küldött embereket
négy csoportba osztják: a megfigyelőcsoport kémleli ki és
ellenőrzi a helyszínt; a mechanikai csoport nyitja ki a zárakat és a
széfeket, valamint töri fel postaládákat; az elektronikai csoport a
számítógépekre és a mobiltelefonokra koncentrál; míg van egy
„kupak és pecsét” nevű csoport, amely azokra a különleges
eljárásokra koncentrál, amelyeket a lakók használnak, hogy az
esetleges behatolók nyomait megtalálják. Ez a csapat felelős a
célpont helyreállításáért is, azaz nekik kell gondoskodni arról,
hogy az ügynökök semmiféle nyomot ne hagyjanak maguk után.
Egyetlen feladaton akár több száz ügynök is dolgozhat.
„Ráállítjuk a munkára az embereinket, akik akár napokat is
eltöltenek a célszemély figyelésével, a körülötte zajló élet
szabályosságával, s ilyenkor éjjel-nappal, hétköznap, hétvégén
megfigyeljük – magyarázza Grever. – Minket még az emberek
alvási szokásai is érdekelnek, mikor van például a mélyalvási
fázis náluk, amikor esetleg még egy hangosabb zajra sem riadnak
fel. Mindent nyomon követünk, mert – bármennyire is
melodrámaian hangzik – az életünk múlik ezen.” Előfordul, hogy
az FBI hamis nyereményekkel próbálja rávenni a lakókat, hogy
kimozduljanak otthonról. „Lehetőséget adunk az utazásra és
alkalmanként egzotikus élményeket is kínálunk – magyarázza
Grever. – »Megnyerted a lottófőnyereményt!« »Nyertél egy
utat vagy egy vacsorát!« »Gratulálunk, a sorsoláson pont az ön
cégének a névjegyét húztuk ki!« De ehhez a szerencsének semmi
köze. A mi művünk az egész, mi próbálunk lehetőséget teremteni
a saját magunk számára.” A zajongás elfedésére vagy a figyelem
elterelésére az FBI szemeteskocsikat vezényelhet egy-egy
utcába és a kukások ilyenkor nagy zajt csapnak a kukákkal. De
beindíthatnak egy faaprító gépet vagy egy légkalapáccsal
próbálnak porrá zúzni egy darab betont, amelyet korábban ők
maguk szállítottak a helyszínre és hagytak az utca közepén.
Nagynyomású vízsugárral tisztíthatják a járdát, s ezzel tarthatják
távol a járókelőket. Az ügynökök a helyi rendőröket is
megkérhetik, hogy bekapcsolt villogójú járőrkocsival a közelben
parkoljanak le. A rendőrautót látva a járókelőkben fel sem merül,
hogy az az alak, aki éppen egy létrán mászik be egy lakás vagy
egy iroda ablakán, betörő lehet.
Az ügynökök a távolból lefagyaszthatják az ipari kamerák
adását, a biztonsági őrök így nem veszik észre a behatolókat. Az
akció alatt az ügynökök között legalább egy olyan akad, akinek
nincs más dolga, csak az, hogy az ablakot vagy ajtót figyelje, hogy
senki ne jöjjön. A TacOps emberei azt az időszakot, amelyet egy
épületen belül vagy a zárakkal bajlódva töltenek, „kitettségi
periódusnak” nevezik.
 „Noha a biztonsági őrök okozhatnak problémát, az igazat
megvallva leginkább mégis az ártatlanul belekeveredő harmadik
felektől félünk, például egy olyan szomszédtól, akinek kulcsa van
a házhoz és fegyvere is van. Elképzelhető, hogy a gyanúsított egy
hétre elutazik, a kulcsot meg rábízza valakire – mondja Grever.
– A szomszéd pedig amolyan minden lében kanál fajta, aki otthon
ül egész nap. Ha valami szokatlant hall, nem a rendőrséget hívja,
hanem a saját fegyverével próbálja megvédeni a szomszédja
tulajdonát. Az ilyen esetekben jó, ha kéznél van egy kényelmes
teniszcipő, amivel nagyon gyorsan lehet szaladni.”
Ha a szomszéd kihívja a rendőröket, azt általában nem
tartják még tragikusnak: az FBI figyeli a rendőrségi adást és
általában bevonja a különleges alakulatokkal kapcsolatot tartó
helyi rendőröket az akcióba. Éppen ezért ezekben a
helyzetekben nem egy szokásos járőrkocsi bukkan fel a
helyszínen, hanem az FBI-jal együttműködő rendőrtiszt jelenik
meg, és azt színleli, hogy jegyzőkönyvet vesz fel az esetről.
Addigra azonban az ügynökök már árkon-bokron túl vannak.
Biztonsági óvintézkedésként az ügynökök olyan eszközöket
is visznek magukkal, amelyek segítségével az ajtók alatti réseken
bekukucskálhatnak a helyiségbe. Ilyenkor robbanószert,
radioaktív anyagot vagy biológiai veszélyt jelentő anyagot
keresnek. Néhány esetben az egész betörés arra megy ki, hogy
megtudják, a gyanúsított nem gyárt-e otthon bombát vagy nem
próbál-e tömegpusztító fegyvert barkácsolni – az antraxos
levélbombák esetében például ez volt a nyomozás célja.
A kábítószer-kereskedők rejtett csapdákat helyeznek el az
épületben a vetélytársak és a tolvajok elriasztására.
Megbabrálják például az egyik villanykörtét, hogy amikor
felkapcsolják a lámpát, a körte szétrobban és a szikrától
berobban az elrejtett gázolaj vagy dinamit.
Az is előfordul, amikor irodákba vagy kormányépületekbe
kell betörni, hogy az ügynökök egy lock-in (bezárás) akciót
szerveznek. Napközben elrejtőznek az irodaépületben,
megvárják, amíg este az ott dolgozók elmennek, majd betörnek a
célpontként kijelölt helyiségbe. Rejtekhelynek megteszi, ha egy
telefonszekrény vagy a lift tetején húzzák meg magukat. Volt
például egy terrorizmussal összefüggő eset, amikor a TacOps
tagjai órákon át utaztak fel s alá egy lift tetején.
„Végre bezárták az épületet estére – eleveníti fel az esetet
Grever. – A megfigyelő csapat elhelyezkedett a környéken és a
szomszédos felhőkarcolókban, ahol béreltünk egy helyiséget,
hogy szemmel tartsuk a biztonsági őrök mozgását és jelentsük a
bent lévőknek. A megfelelő időben aztán lehívtuk a liftet,
pontosan egy emelettel lejjebbre, mint ahol a célpontként kijelölt
iroda volt, egy olyan kütyü segítségével, amelyet a lift
vezérlőpaneljére és áramköreire csatlakoztatva a liftet a távolból
is irányíthattuk. A lift főkulcsait használva az ajtókat belülről
kinyitottuk és hozzáláttunk betörni a kijelölt irodákba, anélkül,
hogy bárki észrevett volna minket. Miután végeztünk a
feladattal, a fiúk visszatértek a lift tetejére és megvárták, amíg
reggel ismét kinyit az épület. Akkor ismét magukra öltötték az
üzletemberek megszokott öltönyös viseletét, és az épületbe ki-be
járó többi emberrel együtt délelőtt távoztak.”
Néhány esetben az ügynököket egy lezárt és lepecsételt
kartondobozban juttatják be az épületekbe. Aztán ott, akár a
trójai falóban megbúvó harcosok, az éjszaka közepén előmásznak
és betörnek a kiszemelt helyre. A lakásbetörések esetében volt
már példa arra, hogy az ügynököt egy hűtőszekrény
csomagolódobozába zárva kézbesítették a lakás ajtaja elé, ahol, a
doboz rejtekében maradva, a járókelők nem tudták kiszúrni,
amint az ügynök a lakás zárjaival bajlódik.
„Általában olyan tárolókat gyártunk, amelyeket még a
leggyanakvóbb rakodómunkás vagy szállító is csak nagy
erőfeszítések árán és igen hosszú ideig bajlódva tud csak kinyitni
– mondja Grever. – De még ha meg is próbálkoznak a doboz
kinyitásával, akkor a vészhelyzetek esetén bevethető csapatunk
tagjai – golyóálló mellényeket viselő, az épületbe berontó FBI-
ügynökök – időben közbelépnek, hogy elkerüljék a nemkívánatos
találkozást.”
A lebukás elkerülése érdekében a TacOps a területi
irodákból vezényel ki ügynököket, vagy különleges megfigyelő-
egységeket állít össze, amelyeknek az a feladatuk, hogy kövessék
a lakókat vagy az irodai dolgozókat – őket nevezik a zsargonban
keyholdersnek (kulcstartók) –, és figyeljék, mikor indulnak
vissza az épülethez. Ha útra kelnek, akkor a követésükre
kirendelt ügynökök rádión beszólnak, hogy a célszemély hazafelé
tart, és megbecsülik azt is, hogy mennyi időbe telik, amíg hazaér.
A betörés helyszínén dolgozó ügynökök tudják, hogy mennyi a
„levonulási idő”, azaz mennyi időre lesz szükségük, hogy
összeszedjék a felszerelésüket és nyom nélkül távozzanak.
„Ha a levonulási idő 15 perc és a célszemély már csak 5
percnyire van a helyszíntől, akkor arra is van terv, hogyan lehet
őt lelassítani – magyarázza Grever. – Mivel hazai pályán
játszunk, ezért ilyenkor segítségül hívhatjuk a rendőrséget, a
tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet vagy a közegészségügyi
hivatalt, de akár a postát is.”
Talán egy „váratlan” közlekedési dugó jön közbe. De az is
meglehet, hogy „baleset” történik előtte, vagy a rendőrség
meszeli le. „Akár kisebb helyi katasztrófát is lehet rögtönözni,
például egy tűzcsap véletlenül elárasztja az utcát, emiatt a
delikvens csak kerülő úton tud hazajutni” – sorolja Grever. Az
autó gumijának leengedése is a bevett taktikák közé tartozik.
A betörés közben egy ügynöknek kizárólag az a feladata,
hogy az akció után minden újra normálisnak látszódjék. A
betörés kezdetén lefényképezi a szobát, hogy mindent az eredeti
állapotába lehessen helyreállítani. Ha egy széket vagy egy
kanapét arrébb kell tolni, akkor ez az ügynök először
ragasztószalaggal megjelöli a helyet, ahol a bútor lábai álltak.
„A jól kiképzett külföldi hírszerző tisztek olyan csapdákat
állíthatnak, amelyek figyelmeztetik őket, hogy behatolás történt:
például az ajtókat egy bizonyos fokban hagyják nyitva, vagy az
újságokat egy bizonyos módon rendezik el” – magyarázza
Grever. Akadhat egy olyan fiók, amelyet a tulajdonosa soha nem
nyit ki, ugyanakkor a fiókban valamilyen tárgyat úgy rendez el,
hogy az kinyitáskor feldőljön, s így tudja meg, hogy a behatoló
kinyitotta a fiókját. Az FBI éppen ezért a Központi Hírszerző
Ügynökséggel (Central Intelligence Agency, CIA)
együttműködve maga is kihallgatja az átállt titkosügynököket,
hogy megtudja, az ellenfelei milyen új trükkökkel próbálják
felfedezni az FBI-os betöréseket. Grever minden második héten
találkozik CIA-s párjával, és összevetik a jegyzeteiket a legújabb
lehallgató- és megfigyelőeszközökről.
Annak érdekében, hogy semmi ne maradjon a helyszínen, az
akcióban használt összes eszközt beszámozzák és megjelölik,
hogy melyik ügynök használta. Mielőtt távoznak, az ügynökök
átnézik a szerszámokról készített listát, és megbizonyosodnak
arról, hogy mindent magukkal visznek. A cipőjük esetleg nyomot
hagyhat a szőnyegeken, ezek elsimítására az ügynökök egy apró
gereblyét hordanak magukkal.
„Van egy speciális lámpánk is, ami láthatóvá teszi, hogy
összekuszáltuk-e a helyszínen lévő por mintázatát – meséli
Grever. – És mindig hordunk magunkkal egy kis porutánpótlást.
Ha szükség van rá, hogy minden úgy nézzen ki, mint eredetileg,
akkor egy kis extra porhintést is tudunk a helyszínen
végrehajtani.”
2. FEJEZET
OMERTA
A TacOps számára a lakás-, iroda- vagy követségi betöréseknél
a legnagyobb veszélyt a kutyák jelentik. És mindegy, hogy ezek
őrkutyák vagy egyszerű házi kedvencek. Minden kutya bajjal jár.
„Egy ugató kutya éppen akkora problémát okoz, mint egy
megszólaló riasztó – állítja Louis Grever. – Több módszer is akad
arra, hogy az állatokkal elbánjunk, de a leghasznosabb még
mindig az, hogy lehetőség szerint térjünk ki előlük.”
Az ügynökök alkalmanként több héten keresztül is
barátkoznak egy kutyával, még etetik is. A feladat alatt pedig
hangszigetelt ketrecbe rakják őket, ahol az állat élelmet és vizet
is kap. De előfordul, hogy egy altatópuskából kilőtt
nyugtatóinjekcióval altatják el a kutyát. Amikor pedig végeztek a
munkával, egy másik injekció segítségével térítik magához az
állatot. A dózist a betörést megelőzően egy, az FBI-jal
szerződésben álló állatorvos határozza meg.
„Az állatorvos az akciót megelőzően megkapja a szóban forgó
kutya fényképét – magyarázza Grever. – A fénykép segítségével
megállapítja a kutya méretét és a korát, majd közli velünk, hogy
milyen arányban keverjük ki az altatót. Egy egész doboznyi
kábítószert és nyugtatót hordunk magunkkal. És mindenképpen
el kell kerülnünk, hogy a kutyát megöljük, mert azzal a lebukás
veszélyét kockáztatnánk.”
Egy-egy különösen agresszív kutya esetében az ügynökök
egy poroltóval dolgozzák meg az ebet. A kirobbanó por ugyanis
megijeszti a kutyát és az orrát is lefagyasztja. Néhány fújás után
már az is elég, ha a kutyának megmutatják a poroltót, mert már
a látványtól farkát behúzva elrohan. Az egység egy alkalommal
egy New York-i maffiacsoport találkahelyére tört be, amikor a
poroltó kifogyott. De az egyik fürge észjárású ügynök olyan
sziszegő hangot adott ki, mint egy poroltó, és már ezzel is
sakkban tudta tartani a kutyát.
 Egy másik vérszomjas fenevadat is a sorozatban kilőtt
poroltóadagok szelídítettek meg. Aztán az éjszaka második
felében már önfeledten játszott az ügynökökkel, odavitte nekik a
játékait, a plüssállatait, amelyeket aztán az igencsak elfoglalt
ügynököknek kellett dobálni.
„Az egyetlen gond abból adódott, hogy az egyik ilyen
kitömött állatot feltépte a fogával és indulás előtt még az egészet
fel kellett porszívózni – meséli Grever. – Egy meglehetősen
drága és csendes porszívót viszünk hátizsákban a helyszínekre,
és fel is takarítunk magunk után távozás előtt. Nem visszük
azonban túlzásba a dolgot, mert azt akarjuk, hogy a hely úgy
nézzen ki, mint amikor él ott valaki.”
Egyszer az ügynököknek az egyik jelentős kábítószer-
kereskedő lakásán kellett egy poloskát elhelyezni, de az ajtó egy
rendkívül bonyolult Fichet zár volt, amit csak egy mintegy
tízcentis kulccsal lehet kinyitni. Ez viszont időbe tellett volna. De
eközben a közeli lakások lakói feltűnhettek volna a színen és
kiszúrhatták volna az ügynököket. A két ügynök, McDevitt és
társa, Mike Uttaro, ezért az éjszaka leple alatt felmászott a
négyemeletes épület tetejére és kötélen ereszkedett le, pontosan
a legfelső emeleten lakó kábítószer-kereskedő erkélyére. Mivel a
TacOps két ügynöke – akiket az egységen belül „a két Mike”-
nak becéznek – a ház tetejéről ereszkedett alá, ezért piszkosak
lettek, a kábítószer-kereskedő lakásában viszont fehér szőnyeg
borította a padlót. Mielőtt betörtek volna a lakásba, éppen ezért
levették a tornacipőjüket. Uttaro azonban véletlenül leejtette az
egyiket, amely négy emeletet zuhanva a földön landolt. „A
környéken az egyik kutya teljesen megkergült és emiatt egy
biztonsági őr sietett a helyszínre – meséli McDevitt, aki
egymagában több mint 2 ezer titkos betörést hajtott végre és
később a TacOps vezetője lett. – A megfigyelőegység egyik tagja
látta ezt és elkezdte zörgetni az egyik bokrot. A biztonsági őr
persze azt hitte, hogy a kutya a bokorban lévő embert ugatja.”
Egy másik esetben az ügynökök a maffia egyik jelentős
alakjának otthonába betörve arra készültek, hogy egy kutyát kell
befogniuk, de amint az ebet elkapták, egy macska rohant ki a
lakásból.
„A cica kitűzött az ajtón és eliszkolt a sikátorban nyugat felé
– értesítette rádión az egyik ügynök a többieket. – A színe a
leírás szerint szürkés, a súlya mintegy hét és fél kiló.”
„Vettem, rajta vagyunk az ügyön” – jött a rádión a válasz. A
TacOps tagjait éjjellátó készülékkel is felszerelik, a házban lévő
ügynökök pedig egyfolytában bámultak kifelé az ablakon, hogy a
többiek megtalálták-e a macskát. Ha ugyanis az állat megszökik,
akkor a célszemély rájöhet, hogy az FBI betört a lakásába és az
egész ügy bukik.
„A macska befogva” – értesítette őket egy ügynök vagy egy
órával később, az egység pedig visszarakta a cicát a lakásba. A
kutya azonban heves ugatásba kezdett, a macska meg sziszegve
védekezett. Az ügynökök azonban úgy vélték, hogy csupán a
betörés zaklatta fel az állatokat.
„A behatolást végrehajtó egység visszatért a szállodába és
elvonult aludni – meséli Grever. – Az ember egész éjjel dolgozik
és szükség van egy kis alvásra. Ilyenkor a legrosszabb az, ha egy
telefon ugraszt ki az ágyból, hogy valami baj van. Ez általában
másnap hajnalban történik, amikor a reggeli váltás a helyszínre
ér, a mikrofonokat és a kamerákat is bekapcsolják. Ennek az
egységnek a legelső dolga az, hogy megtudja, nem talált-e valaki
egy erszényt a lakásban, vagy nem gondolja-e úgy, hogy az egyik
szék elmozdult a helyéről.”
Ilyen esetben értesítik a betörést végrehajtó egységet, és
közlik velük, hogy baj van.
„Mindent nagyszerűen csináltatok – közölte velük a reggeli
megfigyelő műszakból az egyik ügynök. – Egyvalamit
leszámítva: rossz macskát választottatok.”
„Ez a macska felmászott a függönyre és annak a tetején
csimpaszkodott, miközben a kutya a függöny aljánál körözött és
arra várt, hogy a macska végre kifáradjon, leessen és akkor
végre üldözőbe vegye” – meséli Grever.
Amikor a lakók másnap hazatértek egy kirándulásból, egy
idegen macskát találtak a lakásukban. „Ezekben az emberekben
fel sem merült, hogy valaki betört a házukba, kiengedte a
macskát, majd egy másikat rakott a helyébe és ezek után úgy
távozott, hogy semmit nem vitt magával – magyarázza Grever.
– Az sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt számukra, hogy az ő
macskájuk biztosan kiszökött egy apró ajtón, amit amúgy a
kutya használt, hogy ki-be járjon a lakásba. Azt hitték, hogy az
idegen macska is ezen az ajtón jutott be, és így már az egész ügy
teljesen természetesnek tűnt.”
Egy Tampában lezajlott esetben a célpont házába történő
behatolásra a délután fél három és fél négy közötti időpont tűnt a
legalkalmasabbnak. Mivel ebben az időszakban könnyen észre
lehetett volna venni az ügynököket, ezért egy kamionnal a ház
elé álltak, hogy a jármű kitakarja a látványt a ház túloldalán lakó
szomszédok elől. De miközben a kamionnal behajtottak a
lakóparkba, a kamion tetejébe beleakadtak a telefonvezetékek.
Az ügynök, aki a járművet vezette, rádión odaszólt a
megfigyelést végző egységnek. Azok pedig rohantak, hogy
kiszabadítsák a drótok közül a kamiont. Persze pontosan ekkor
jelent meg egy busznyi iskolás is.
Eközben az utcában lakó egyik szomszéd, a célszemély
barátja, megpróbált kihajtani a lakóparkból. Ekkor látta meg az
öt ügynököt, akik a célszemély amúgy eladó házának
oldalbejáratánál álldogáltak. A barát megállt és megkérdezte,
hogy mit keresnek ott. Amikor a TacOps embere, Mike Uttaro
közölte vele, hogy a házat szeretnék megvenni, akkor a férfi azt
kérdezte:
– És ehhez öt fickóra van szükség?
– A ház elég lerobbant, ezért hoztunk mérnököket és
statikusokat, hogy felmérjék – válaszolta Uttaro. – Háromkor
van találkánk az ingatlanügynökkel.
Noha a férfi még mindig gyanakodott, ennek ellenére
odébbállt, az ügynökök pedig szép rendben behatoltak és
átkutatták a házat.
A betörésekkor az ügynökök nem egy esetben
mérgeskígyóval vagy ketrecben tartott vadállatokkal is
szembekerülnek. „Besétáltam egy helyre, a pisztolyomat a
kezembe tartva, és kétketrecnyi orangutánnal találtam magam
szembe, amelyeket ráadásul teljesen megőrjített, amikor
megláttak – meséli Uttaro társa, Mike McDevitt. – Meghallom a
zajt, a zseblámpával a számban megfordítom a fejem, és akkor
megpillantok egy narancsos színű szempárt, ami engem figyel.
Egy ketrecbe zárt jaguár volt.”
Egy másik esetben az ügynökök egy díványon alvó embert
találtak a lakásban, akinek a hasán egy pisztoly pihent, míg
mellette a földön egy puska és egy üveg whisky hevert.
„Kiütötte magát – meséli McDevitt. – Emlékszem, hogy
azon az éjjelen ott feküdtem, néztem a jelenetet és azt próbáltam
magamban kitalálni, hogy mit fogok csinálni, ha esetleg mégis
felébred. A személyazonosságomat nem fedhetem fel. De mivel
részeg volt, azt reméltem, hogy legalább sikerül fellöknöm, ő
pedig elesik.”
Uttaro, aki több mint 4000 titkos betörésben vett részt, egy
alkalommal a drótokat építette be a plafonon lévő burkolatba, 3
½ m-es gólyalábakon állva. A gólyalábak azonban megcsúsztak
és majdnem sikerült az ablaküveget kitörve kizuhannia a New
York-i Chrysler felhőkarcoló legfelső emeletéről. Megint másik
alkalommal McDevitt véletlenül belevágott az elektromos
vezetékekbe Bronxban, mire szikrázni kezdett minden körülötte.
Egy másik New York-i esetben McDevitt egy maffiózó lakásába
tört be, aki éppen egy bérgyilkost akart felfogadni. Pisztolyok,
vadászpuskák és karabélyok hevertek egy díványon. Miközben
McDevitt és a területi iroda egyik technikusa a munkájukat
végezték, hirtelen zajt hallottak a lakásajtó előtt. Kiderült, hogy a
bérgyilkos volt az, aki a saját kulcsával kinyitotta az ajtót és
bejött a lakásba.
 Mivel elrejtőzni sehol nem lehetett, ezért McDevitt és a
másik ügynök a fürdőszobába rohant és magára zárta az ajtót.
Úgy döntöttek, hogy úgy tesznek, mintha ők is a lakásban
laknának. A meggyőzőbb látszat kedvéért az ügynök levette az
ingét és megeresztette a fürdőkád csapját. McDevitt eközben
beugrott a kádba és behúzta a zuhanyfüggönyt. A
zuhanyfüggöny résén kilesve, a fürdőszobai tükörből figyelte,
hogy mi történik, miközben a pisztolyát markolta. A bérgyilkos
meghallotta a víz csobogását és bekopogott a fürdőszoba ajtaján.
A másik ügynök résnyire kinyitotta az ajtót.
– Hát te ki a csoda vagy? – kérdezte a férfi.
– Te ki a franc vagy? – kérdezett vissza az ügynök.
– Én hoztam a töltényeket a puskához – mondta a
bérgyilkos. – És zárd be magad után az ajtót, ha elmész! – tette
még hozzá.
– Rendben – válaszolta erre a technikus.
A bérgyilkos távozott, a két ügynök pedig folytatta a
munkáját, beszerelték a kamerákat és a poloskákat.
Az ügynökök sok esetben nem egy-egy tárgyba szerelnek be
poloskát, hanem egy apró mikrofont vagy kamerát rögzítenek a
falba, s egy apró lyukat hagynak, amelyen keresztül az eszköz
működik. Aztán egy gyorsan száradó, speciális festékkel átfestik
a lyukat, amely tökéletesen illik a fal eredeti színéhez. „Az egyik
számítógépünkben van egy festék-összehasonlító algoritmus,
ezért helyben ki tudjuk keverni azt a színt, amely tökéletesen
megfelel az eredetinek” – magyarázza Grever.
A hangokat és a képeket a beépített kamerákból és
mikrofonokból a hajszálvékony üvegszálas vezetékeken
keresztül áramló féalábok juttatják el az FBI ügynökeihez. Ennek
következtében a poloskák felderítésére szakosodott szakértők
sem képesek kiszűrni a nem odaillő elektronikus jeleket. Az
ügynökök leginkább a liftaknákon keresztül szeretik vezetni
azokat a drótokat, amelyeken keresztül a lehallgatott
beszélgetéseket figyelik. A poloskákat a Műszaki Fejlesztő
Létesítményben állítják elő, de esetenként egy külső, a
lehallgatáshoz szükséges új technológiákat fejlesztő céget, például
a Sandia National Laboratoriest is megbízhatnak ilyen feladattal.
Az audio- és a videojeleket titkosított, vezeték nélküli jeladók
segítségével továbbítják. A videón nemcsak arról készül felvétel,
ahogy a piszkos pénz gazdát cserél, hanem a számítógép
billentyűzetén leütött gombokat is nyomon lehet követni. A
TacOps ügynökei nemegyszer rejtett programokat is telepítenek
a célszemély számítógépére, hogy a jövőbeli titkosításokat
megfejtsék. A lehallgatókészülékeket általában távolról is lehet
irányítani. Az ügynökök néha azt is hallják, hogy a
lehallgatókészülékek felfedezésére felfogadott szakemberek
átfésülik a helyiséget. De ezek a szakértők szinte soha nem
találnak semmit.
„Ha az ember előre tudja, hogy át fogják fésülni a szobát,
akkor kijátszani is könnyebb a keresőket – magyarázza Grever.
– Ezek az emberek ugyanis az árulkodó elektromos jelek után
kutatnak, például rádióhullámokat keresnek. De ilyenkor mi a
távolból lekapcsoljuk az eszközt, vagy olyan mélyre temetjük,
hogy ahhoz már a falakat kell szétverni, ha tényleg meg akarják
találni.”
Amikor végeztek egy munkával, az ügynökök értesítik a
kollégáikat az irányítási központban és mindenki nekiáll
aprólékosan kielemezni az akciót. A program indulásakor még
meglehetősen szűkösek voltak az erőforrások. Még egy-egy
lakatnyitó felszerelés beszerzéséért is meg kellett harcolni a
bürokratikus apparátussal.
Amikor James Kallstrom ügynök New Yorkban dolgozott,
éppen úgy meg kellett küzdenie a központtal a szükséges
támogatásért, mint amikor később Washingtonban a műszaki
fejlesztési részleget vezette. „Mondd meg, mire van szükséged,
mi megszerezzük!” – McDevitt szerint ez volt Kallstrom
szavajárása.
Az 1980-as évek elején a New York-i irodának nagyon
sürgősen be kellett volna szerelni egy poloskát egy maffiatag
lakásába, de egyetlen használható lehallgatókészülék sem akadt
kéznél. Az ügynökök úgy döntöttek, hogy egy olyan poloskát
szereznek vissza, amelyet a Time Square-en álló egyik szálloda
szobájába szereltekbe korábban, a Bonnano maffiacsalád egyik
tagjának lakosztályába. Az egyetlen gond az volt, hogy a maffia a
szobát afféle menedékhelyként használta, ezért a szobában
mindig tanyázott egy rosszfiú. A megfigyelőcsapat egyik tagja,
Joe Cantamessa ügynök ekkor állt elő egy fortélyos ötlettel.
Megbeszélte Uttaróval, aki addigra már a TacOpsot vezető
McDevitt helyettese volt, hogy adja ki magát maffiatagnak és
ezzel a mesével kopogtasson be a maffiózó ajtaján. Ez is történt: a
fickó ing nélkül nyitott ajtót.
Uttaro rákezdte, hogy a fickó tartozik neki. Mivel szicíliai
származású volt, ezért a hatás kedvéért néhány szicíliai
kifejezést is be tudott dobni.
„Mondtam neki, hogy a pénzemért jöttem, még néhány
olasz nevet is említettem neki, olyan emberekét, akiket még a
gyerekkoromból, az olasz környékről ismertem – meséli Uttero.
– A férfi közölte velem, hogy nem tudja, miről beszélek, és
megkérdezte, hogy Tonyval megbeszéltem-e a dolgot. Igazán
segítőkész volt.”
Néhány perc elteltével Uttaro lelépett, majd érkezett
Cantamessa ügynök, aki szintén bekopogott. Felmutatta az FBI-
jelvényét és közölte a maffiózóval, hogy neki kell azonosítani a
férfit, aki az imént kopogott be hozzá. A maffiózó bele is ment
ebbe és Cantamessa kikísérte az utcára, ahol az ügynökök már
eljátszották, hogy éppen letartóztatják Uttarót, sőt egy kicsit
még meg is dolgozták közben.
„A fiúk a falnak löktek, meg is rugdosták egy kicsit a
sípcsontom – meséli Uttaro. – Én meg közben a rendőri
brutalitást szidtam ordítva, és azt kiabáltam, hogy börtönbe
kellene csukni mindegyiket.” Eközben a többi ügynök besurrant
a férfi szállodai szobájába és visszaszerezte az áhított
lehallgatókészüléket.
Amikor a TacOps ügynökei a CIA tisztjének, Aldrich
Amesnek a lakásába törtek be hajnali kettőkor, a bejáratnál azt
fedezték fel, hogy az alagsori bejárat zárjába belülről egy
nyerskulcsot dugtak, nyilvánvalóan azért, hogy ne lehessen ott
behatolni. Az ügynökök azonban ki tudták szedni a kulcsot a
zárból és a riasztórendszert is hatástalanítani tudták. Ames
elővigyázatos volt, nem úgy, mint az FBI ügynöke, Robert
Hanssen, akinek volt ugyan riasztó a házában, de amikor TacOps
emberei napközben behatoltak hozzá, akkor döbbentek rá, hogy
nem kapcsolta be távozás előtt. Az egyetlen gondot az jelentette,
hogy nyomon kellett követni a gyerekeit, akik néha-néha
feltűntek a ház körül.
Gyakran megesik, hogy egy ilyen fedett betörés hozza meg a
fordulatot egy ügyben.
„A szervezett bűnözés néhány alakjának esetében évekig
dolgozunk azon, hogy a bíróság előtt meggyőző érvekkel
szerezzük meg a fedett betöréshez szükséges végzést – meséli
Grever. – Ilyenkor aztán a helyükre rakjuk a mikrofonokat, ezek
az emberek pedig olyan biztonságban érzik magukat beszélgetés
közben, hogy bármit elmondanak és lebuktatják magukat. A
bíróságon törvénytisztelő, barátságos állampolgárként jelennek
meg. Amikor azonban az ember belehallgat ezekbe a
párbeszédekbe, vagy szemtanúja lehet a találkozóiknak,
kiviláglik igazi mivoltuk.”
Miután az FBI több éven át gyűjtötte a bíróság számára is
meggyőző bizonyítékot, végül sikerült mikrofonokat elhelyezni a
manhattani Ravenite társasági klubban, ahol a Gambino család
feje, John Gotti ütötte el a szabadidejét. „Ebben az esetben jól
emlékszem arra az éjszakára, amikor kezdtek beérkezni a
hívások, hogy a »célpont kitárulkozott« – mondja Grever. – Az
emberek rohanva igyekeztek elfoglalni a helyüket.”
Az ügynökök az elektromos fali aljzatokba építették be a
mikrofonokat, az egyiket a klub hátsó szobájában álló asztal
közelébe, a másikat a folyosóra, a harmadikat pedig az emeleti
lakásba. Az elektromos aljzatok vagy foglalatok használatának az
is az előnye, hogy ezzel a megoldással a lehallgatókészülék saját
áramutánpótlást is kap, ezért nincs szükség arra, hogy időről
időre besurranjanak a helyiségbe és kicseréljék az elemeket.
Gotti a felvételeken más maffiózóknak kérkedett a saját
hatalmáról és azokról az emberekről is beszélt, akiket „hidegre
tett”. Amikor például azt magyarázta, hogy miért rendelte el a
Gambino család egyik közkatonájának, Louis DiBonónak a
meggyilkolását, Gotti a felvételeken azt mondta, hogy a
maffiatag egyetlen egyszerű hibát vétett: nem tisztelte eléggé a
főnököt. „Tudni akarjátok, hogy miért fog meghalni? – kérdezte
a drága ruhái miatt Ficsúr Donként is ismert Gotti az egyik
tanácsadójától, egy lehallgatott beszélgetésen, amely már
előrevetítette DiBono 1990-es meggyilkolását. – Azért fog
megdögleni, mert nem volt hajlandó idejönni, amikor hívtam. Ez
az egyetlen bűne.”
Nem sokkal a beszélgetés után bukkantak rá DiBono
holttestére, a fejében három golyóval.
„30 napon belül már elég felvett anyagunk volt ahhoz, hogy
örökre a süllyesztőbe küldjük a Dont – meséli Grever. – Az FBI
egy dologban biztos jó: türelmesek vagyunk.”
1990. december 11-én az FBI emberei és a New York-i
városi rendőrség tagjai lerohanták a Ravenite társasági klubot és
elfogták Gottit. A maffiózó 2002-ben halt meg egy szövetségi
börtön kórházában, rákban. Persze, mondja Grever, az is
előfordul, hogy „időről időre kapunk egy fülest, hogy valaki
valami törvénytelen dolgot művel, de a lehallgatás során kiderül,
hogy az akció nem jó, nem megbízható információra épült.
Ilyenkor elég gyorsan lekerülnek ezek az emberek a
radarjainkról, mi pedig minden felhajtás nélkül továbblépünk.”
Az FBI egyik legnagyobb dobása az volt, amikor 1989.
október 29-én sikerült bepoloskázni és lehallgatni egy
maffiabeiktatási ceremóniát, és igen szemléletes részletekkel
tudták igazolni, hogy a szervezett bűnözés valóban létezik.
„Vasárnap délelőtt, mintegy fél 10-kor kaptam egy hívást az
egyik bostoni technikusunktól – avat be az ügybe McDevitt. –
Megkérdezte: »Mike, van-e bármiféle esélye annak, hogy ide
küldöd néhány emberedet? Azt az infót kaptuk, hogy lesz itt egy
beavatási ceremónia.«”
McDevitt és Uttaro az Iroda gépén azonnal Bostonba repült.
A Patriarca család által szervezett szertartásra a rákövetkező
éjjel került sor a Guild utcában álló ház alagsorában, a
Massachusetts államban lévő Medfordban.
Az utcában a házak közel álltak egymáshoz, ezért
meglehetősen nehéz lett volna úgy besurranni egy oldalajtón,
hogy azt senki ne vegye észre. Az egyik ügynök éppen ezért azt a
szomszédban lakó párt tartotta szemmel, akik az ablakukon
keresztül tisztán ráláthattak volna az oldalajtóra.
Egy zár feltörése időigényes lehet. Ráadásul, ha már egyszer
egy zárat feltörnek, az addig feltörve marad, amíg vissza nem
csukják, márpedig ha egy biztonsági őr megpróbál benyitni és az
ajtót ki is tudja nyitni, akkor okkal hiheti azt, hogy betörés
történt. Ezen felül, ha egy ott lakó, például egy követségi
alkalmazott később arra gyanakszik, hogy betörés történt, akkor
a bűnügyi helyszíni vizsgálat során is kiderül, ha a zárat feltörték.
A behatolás után az ügynököknek éppen ezért a zárat vissza kell
zárniuk. Az ügynökök pontosan az efféle problémák miatt
készítettek egy olyan szerkezetet, amely kereskedelmi
forgalomba nem kerül, de képes megfejteni a zárszerkezetet, ezt
követően pedig már el lehet készíteni a zár lenyomatát és ennek
alapján a zárba illő kulcsot. A helyiségbe így már később nem
nagy kunszt betörni, ha valamilyen problémát kell megoldani,
például egy elemet kell kicserélni. Ezekre az esetekre az
ügynökök mindig hagynak egy kulcsot a területi irodán.
Miután a poloskákat beépítették a házba, ahol a beavatási
szertartásra sor került, McDevitt és Uttaro a már meglévő
telefonvezeték között elvezette a hang továbbítására szolgáló
zsinórt. A szertartás utáni napon tudták meg a területi irodától,
hogy az akció során négy ember beavatását sikerült lehallgatni,
akik Raymond L. „Junior” Patriarca, a Rhode Island-i szervezett
bűnözés fejének irányítása alatt léptek be a maffiába.
Biagio DiGiacomo volt az, aki előmondta az eskü szövegét:
„Én … be kívánok lépni e szervezetbe, hogy védelmezzem a
családomat és védelmezzem valamennyi barátomat. Esküszöm,
hogy ezt a titkot ki nem adom, és a szeretet és az omerta
törvényét szem előtt tartva engedelmeskedem.”
Az omerta, az a hallgatási fogadalom, amely alapján a
„beavatott férfi az életét éli. És ha ezt a fogadalmat megszegi,
akkor a büntetése halál. Beléptünk e szervezetbe, és az egyetlen
mód kikerülni onnan az, ha meghalunk, más módja nincs –
mondta DiGiacomo az FBI által készített felvételen. – Sem Jézus,
sem a Szűzanya, sem senki más nem segít rajtunk, ha valaha is
eláruljuk ezt a titkot másoknak.”
Ezt követően minden beavatásra váró férfi mutatóujját
megszúrták, hogy elcsöppenjen a vére, és elégették a Patriarca
család védőszentjét ábrázoló megszentelt kártyalapot. A felvétel
alapján a szertartás mind a 17 résztvevőjét börtönbe csukták.
A TacOpsnál töltött évei alatt Grever egy-egy évben akár
170 napot is utazással töltött. Gyakran dolgozott hálaadáskor,
karácsonykor, szilveszterkor vagy húsvét idején is, mert
gyakran ezek az ünnepnapok – beleértve a ramadánt is – a
legalkalmasabbak arra, hogy lebukás nélkül betörjenek egy
lakásba vagy irodába. Másfelől viszont a munkaideje
meglehetősen rugalmas volt, és egy-egy feladata között azt
csinálhatott, amit akart. A különösen érzékeny munkák sikeres
elvégzéséért pedig jutalomban részesült. Az ügynökök gyakran
utálják a munkájukhoz kapcsolódó papírmunkát. Márpedig a
titkos betörések végrehajtása után az embernek nem sok űrlapot
kell kitölteni.
„Az USA minden államában jártam már kettőt leszámítva,
és a legjobb nyaralóhelyeket kereshettem fel, mert gyakran
ezeken a helyeken dolgozunk – meséli Grever. – És imádom azt
az érzést, amikor csörög a telefon, megragadom a hátizsákom és
közlöm a családdal: »Mennem kell! Szükségük van rám! Az
országnak szüksége van rám!«”
Az ügynökök gyakran az FBI vagy az Egyesült Államok
Hadügyminisztériumának (Department of Defense) repülőgépein
utaznak. „Az ember leszáll, és már várják a repülőtéren: »Hál’
istennek, hogy ideért!« Te pedig ott állsz, a köpenyed lobog a
szélben, és magadban azt mondod: »Rajta, vágjunk bele!« Olyan
vagy, mint James Bond, aki a titkos küldetés során betör a
rosszfiúk irodájába és körbeszaglászik.”
A dolog hátulütője, hogy egy lakásba vagy irodába betörő
ügynököt le is lőhetnek. Idáig még nem történt ilyen, de ezért
van az, hogy csak felfegyverzett ügynökök vehetnek részt a
betörésben.
„Lekopogom, de még egyszer sem fedeztek fel bennünket
egy lakásban, és még senkit nem lőttek le – mondja Grever. –
Olyan már megesett, hogy egy biztonsági kamera rögzített
minket. De ha minden a helyén van, semmi sincs felforgatva,
akkor vészjelzés sincs. A tulajdonosok általában soha nem nézik
vissza ok nélkül a biztonsági kamerák felvételeit.”
„Ha felfedeznek bennünket, akkor a legelső opció a futás –
avat be minket Grever. – A második, hogy megpróbáljuk
kibeszélni magunkat a csávából, s elmagyarázzuk, hogy kik
vagyunk.”
Meglehetősen szokatlan lenne azonban, ha bárki is hinne egy
betörőnek, aki azt állítja magáról, hogy FBI-ügynök, ezért
lebukás esetére az ügynökök egy Taser elektromos sokkolót is
visznek magukkal.
Noha az ügynököknek nem tiltják, hogy golyóálló mellényt
hordjanak „a legtöbb fickó a TacOpsnál úgy gondolja, hogy a
mellény körvonala a ruha alatt feltűnne a járókelőknek, vagy
pedig akadályozná őket a mozgásban, esetleg mindkettő –
magyarázza Grever. – A legtöbbünk jól eszébe véste, hogy a
legjobb megoldás az, ha nem kapnak el minket, és így kerüljük el
a fegyveres összecsapást.”
Ha azonban bekövetkezik a legrosszabb forgatókönyv, akkor
a TacOps emberei embert is ölhetnek. „A kezedben bírósági
végzés van, amely kimondja, hogy a kormánynak jogában áll
abban az ingatlanban tartózkodni. Ha halálos erővel fenyegetnek
bennünket, akkor az ügynök is halálos erőt alkalmazhat
olyasvalakivel szemben, aki úgy véli, hogy csak a saját ingatlanát
védi. Noha egy ilyen esetben az amerikai kormányt hatalmas
felelősség terhelné, az akciót végrehajtó ügynököt, amennyiben
jóhiszeműen cselekedett, nem lehetne felelősségre vonni. De ez
tényleg már az utolsó utáni megoldás.”
3. FEJEZET
A VÖRÖS RUHA
Az FBI történetének kezdetén, amikor még J. Edgar Hoover volt
az igazgató, az FBI olyan érzékeny témának tekintette a
nagykövetségeken végrehajtott betöréseket, hogy senki nem
mert engedélyt kérni ezekhez az igazgatótól. Ha valami balul
ütött ki, akkor az ügynököket és közvetlen feletteseiket
hibáztatták. Az ügynökök éppen ezért betörtek a követségekre,
elhelyezték a poloskákat vagy ellopták a kódkönyveket, aztán
írtak egy feljegyzést Hoovernek, amelyben engedélyt kértek az
akcióra. A feljegyzés végére pedig odabiggyesztették: „A
biztonság garantált.” Az FBI vezetői ebből tudták, hogy a
munkát addigra már lebukás nélkül elvégezték. Ezek után a
feljegyzést már aláírhatták és továbbíthatták Hoovernek anélkül,
hogy bármiféle bonyodalomtól kellett volna tartaniuk.
Ez a színjáték tökéletesen szimbolizálja a módot, ahogyan
Hoover az FBI-t vezette. Egyfelől tökéletességre törekedett:
gyermekkorában egy cseléd készítette számára reggelenként a
főtt tojást a Washington délkeleti részén, a Seward téren álló
házukban. Ha azonban főzés közben a tojás megrepedt, akkor
Hoover nem ette meg, hanem elölről kellett kezdeni az egész
tojásfőzést. A hibás tojást azonban felajánlotta Airedale
terrierjének, Spee Dee Bozónak.
Hoover tökéletesség iránti mániája vezetett ahhoz, hogy a
laboratóriumokban egyre inkább az élvonalbeli technológiák
segítségével próbálták megoldani a bűnügyeket. Még a
számítógépek megjelenése előtt Hoover létrehozott egy olyan
kartoték- és dossziérendszert, amelynek segítségével
hatékonyan voltak képesek hatalmas adatmennyiséget is tárolni
és visszakeresni. Ő hozta létre az ujjlenyomat-nyilvántartót.
Röviden tehát, az FBI Hoover szüleménye volt.
Ugyanakkor Hoover vakfoltjai és hóbortjai is legendásak
voltak. Ha egy ügynök viselkedése kívánnivalót hagyott maga
után, Hoover úgy érezte, hogy a fickó személyesen rá vet rossz
fényt. Filozófiáját a híres szállóigében foglalta össze: „Ne
bosszantsd fel az Irodát!” A mondat másik értelme ugyanakkor
az volt: „Ne bosszants fel engem!” Hoover magát és az irodát egy
és ugyanazon dolognak tekintette. Az ügynököket pedig a
családtagjaiként kezelte.
Hoover olyan félelemben tartotta az embereit, hogy amikor
egy feljegyzést írt, amelyben csupán ennyit állt, „Ügyeljenek a
határokra!”, a központban a vezetők kétségbeesetten próbálták
eldönteni, hogy a mexikói vagy a kanadai határon lévő
problémára akarta-e felhívni a figyelmet.
„Valaki azzal állt elő, hogy kérdezzük meg Hoovert arról,
hogy mi az, amiről ő tud, de mi nem – emlékszik vissza az esetre
Hoover egy főtanácsadója, Cartha D. »Deke« DeLoach. – De
senki nem akart tudatlannak tűnni.”
Az FBI-ügynökök ezek után nekiálltak érdeklődni a
vámhivatalnál, de ott sem tudtak semmit arról, hogy bármelyik
határon bármilyen emlékezetes dolog történt volna. Néhány
nappal később az FBI egyik vezetője ismét ránézett a
feljegyzésre, és akkor vette észre, hogy a papírlapon szinte alig
hagytak margót. A mindig precíz Hoover erre fel fogta a tollát és
odafirkantotta a feljegyzésre: „Ügyeljenek a határokra!”
Hoover furcsaságai közé tartozott, hogy az ügynököknek
betiltotta munkaidőben a kávézást, és megtiltotta a színes ingek
viselését. A kávéivás nem fért össze azzal a képpel, hogy az
irodában csupa kemény szupermen dolgozik, aki soha egy
percnyi szünetet sem tart. De Hoover parancsának az
eredménye az lett, hogy az ügynökök inkább a munkájukat
félbeszakítva indultak kávézót keresni ahelyett, hogy az
íróasztaluk mellett ittak volna egyet.
De még ennél is nagyobb jelentőségű volt az a tény, hogy
Hoover nem vett tudomást a maffiáról. Az alkoholtilalom miatt a
szeszesital-kereskedelem a maffiózók kezébe került, és a
bűnözők lefizették a rendőröket is, hogy hunyjanak szemet az
üzelmeik felett. A maffia a leszámolások segítségével elültette a
félelmet a szakszervezetekben, majd átvették ezek irányítását,
például a szállítmányozókat tömörítő Teamsters
szakszervezetét, de szinte az összes nagyvárosban az irányításuk
alá vontak más jelentős iparágakat is, az építőipartól kezdve a
szemétszállításon át egészen a ruhaiparig és az áruszállításig.
Ahogy nőtt a szervezett bűnözés ereje, úgy szivárgott be a
politikába is. A maffia immár beleszólhatott a bírák és a
rendőrfőnökök kinevezésébe is. Az így kiépített, az egész
országot behálózó kapcsolatrendszer miatt a szervezett bűnözést
érinthetetlennek tartották. De miközben a maffia szorítása egyre
fojtogatóbb lett az országban, addig Hoover következetesen
tagadta azt, amit mindenki más pontosan látott: azt, hogy a
bűnözés tekintetében az Egyesült Államokat fenyegető
legnagyobb veszély a maffia. Hoover ragaszkodott ahhoz, hogy a
maffia vezetői csupán helyi bajkeverők, akik nem képeznek
semmiféle országos szindikátust.
1957. november 14-én New York Állam Rendőrsége (New
York State Police) kapott egy fülest, hogy 63 maffiavezér gyűlt
össze egy sor különböző államból, és találkozót tartanak Joseph
Barbara Sr. egyik világtól elzárt tanyáján, New York állam
Apalachin nevű falucskájában. Miután már nem lehetett azt
bizonygatni, hogy a szervezett bűnözés helyi ügy lenne, Hoover
vonakodva hozzálátott a rajtaütés megszervezéséhez. Ekkortájt
Hoover irányítása alatt az FBI-nál a sikert nem az
eredményességben, hanem statisztikákban mérték.
„Akkoriban az FBI-nál még mindig divatban volt az a
sületlenség, hogy minden ügy egyformán fontos – meséli Dan
Reilly, egy ügynök, aki a New York-i szervezett bűnözés ellen
harcolt. – Ha az ember elfogott két pitiáner felnitolvajt, az jobb
volt, mintha Bernie Madoffot kapta volna el. Akkoriban ráadásul
rengeteg faragatlan és durva exkatona szolgált az FBI-nál. Ők
pedig azt az elvet vallották, hogy ha valaki tollal és papírral
követi el a rablást, az amolyan anyámasszony katonája. Ők a
páncélozott pénzszállítókat kirabló fegyvereseket, a
bankrablókat és az emberrablókat kedvelték. A New York-i
irodánkban még az 1960-as évek végén is amolyan
aljamunkának tartották, ha az ember a maffiát üldözte.”
Akkoriban a New York-i irodának két szervezett bűnözés
elleni egysége volt. Az egyik az illegális szerencsejátékkal
foglalkozott, a másik az illegális sportfogadással. Az 1970-es évek
végén már öt olyan, egyenként 15–20 ügynökből álló egységet
hoztak létre, amelyeknek az lett a feladatuk, hogy a New York-i
maffiacsaládok után nyomozzanak. Az ügynökök feladatul
kapták, hogy térképezzék fel a maffiatagok hátterét: mikor
születtek, vajon akad-e köztük Szicíliából érkezett illegális
bevándorló, szerepelnek-e a bűnügyi nyilvántartásban, kik a
rokonaik.
„A New York-i Városi Rendőrkapitányságon (New York City
Police Department) dolgozó detektívek segítségével az FBI
lassan kinyomozta, hogy kik a kulcsfigurák, és ezekre az
emberekre összpontosította a figyelmét – magyarázza Reilly. –
És amikor kikérdezték őket, igencsak kézzelfogható
információkkal tudták őket meglepni. Már a tudat, hogy az FBI
ennyi mindent tud róluk, önmagában is megrémítette ezeket a
titkos bűnszövetkezetekben működő embereket.”
A rendőri korrupció burjánzott akkoriban.
„A rendőrkapitányság néhány magas beosztású embere ezt
a képembe is mondta, sőt egyenesen dicsekedtek is vele, hogy
csupán a szerencsejátékból származó tiszta pénzekből fogadnak
el kenőpénzt, és soha nem nyúlnának a kábítószer-
kereskedelemből jövő mocskos pénzhez – meséli Reilly. –
Magamban fortyogtam a dühtől, legszívesebben pofán csaptam
volna őket, és elmondtam volna nekik, hogy azok irányítják a
drogos ügyleteket, akik a szerencsejátékot is szervezik.”
A Colombo maffiacsalád feje minden áldott nap leparkolt
fehér Rolls-Royce-ával egy tűzoltóság előtt lévő buszmegállóban,
Brooklynban. „Ez az ő parkolóhelye volt – meséli Reilly. – Más
nem is parkolhatott ott. A helyi rendőrőrsöt személyesen néhány
FBI-ügynök tájékoztatta erről, de soha nem láttam, hogy az
autón büntetőcédula lett volna, vagy elvontatták tiltott
parkolásért.”
A korrupció a legmagasabb politikai körökig is elért. A
Colombo család egyik tagja elmondta Reillynek, hogy az
alkoholtilalom alatt a későbbi elnök, John F. Kennedy apjával,
Joseph P. Kennedyvel kellett versenyezniük a szeszcsempész-
bizniszben. A Kennedy dinasztia alapítója egy egész flottányi
hajóval csempészte be az illegális szeszes italt az országba.
Egy később bevett gyakorlattá vált húzással az FBI 1972-
ben elindította saját szemétszállító vállalkozását Bronxban, hogy
így kapja el azokat a maffiatagokat, akik megpróbálják
megfélemlíteni az új céget. Mindeközben az FBI a maffia köreiből
is beszervezett besúgókat, többek között a Colombo maffiacsalád
egyik tagját, egy bizonyos Gregory Scarpát.
„Scarpa két lábon járó enciklopédia volt maffiaügyekben –
emlékszik vissza Reilly. – A Scarpával kapcsolatot tartó ügynök
bármelyik napon bármilyen vad kérdést feltehetett neki a
szervezett bűnözésről, a válasz vagy egy telefonszám perceken
belül ott volt az íróasztalán. És az információ minden esetben
tökéletesen pontosnak bizonyult.”
Egy másik besúgó azt közölte az FBI-jal, hogy a Genovese
család egy FBI-ügynök meggyilkolását fontolgatja. Reilly minden
további nélkül odasétált, a saját háza előtt odalépett a Genovese
család fejéhez és átadta az üzenetet, a becenevén szólítva a
főnököt: „Funzi, hozzánk is eljutottak azok az őrült pletykák,
hogy az embereid ki akarnak nyírni egy FBI-ügynököt. Nézd, az
FBI most jó, ha fél napot dolgozik. De csak azért, mert az
arkansasi és az oregoni ügynökeink a nap másik felében azon
törik a fejüket, hogyan jutnak majd vissza Arkansasba vagy
Oregonba. De ha te meggyilkoltatsz egy FBI-ügynököt, akkor
rendesen végigdolgozzuk majd az egész napot, sőt még
túlórázunk is. Az embereid közül olyan sokat fogunk letartóztatni
és elítélni a következő hónapban, hogy magad sem hiszed majd
el.”
Az FBI csupán Hoover 1972-es halála után kezdett
kidolgozni hosszú távú stratégiákat arra, hogyan lehetne egyes
maffiacsaládok teljes vezetőségét kiiktatni. Addigra azonban a
maffia már annyira megerősödött, hogy rendkívül nehéz lett
volna teljesen kiiktatni.
Sok teória született már arról, hogy Hoover miért ódzkodott
attól, hogy lecsapjon a szervezett bűnözésre. Anthony Summers
az Official and Confidential: The Secret Life of J. Edgar Hoover
(Hivatalos és bizalmas: J. Edgar Hoover titkos élete) című
könyvében azt állítja, hogy Hoover azért nem üldözte a
szervezett bűnözést, mert a maffiának olyan anyag volt a
birtokában, amellyel zsarolta őt. Summers idézi Susan L.
Rosenstielt, annak a Lewis S. Rosenstielnek a volt feleségét, aki a
Schenley Industries Inc. elnöke volt. Susan azt állítja, hogy 1958-
ban részt vett egy partin a Plaza Hotelben, ahol Hoover női
ruhában parádézott Susan akkori férje és Roy Cohn előtt, aki
valamikor Joe McCarthy szenátor tanácsadója volt.
„[Hoover] fekete ruhát viselt, egy igen csinos, bodros
darabot, az alján fekete fodrokkal és harisnyakötővel, magas
sarkú cipő volt rajta, meg egy fekete, fürtös paróka – idézi
Summers Susant. – Ki volt sminkelve és álszempillát ragasztott.”
Egy évvel később Susan azt állította, hogy ismét látta
Hoovert a Plazában. Ez alkalommal az igazgató vörös ruhát vett
fel, s a nyaka köré egy fekete tollboát csavart. A kezében egy
Bibliát tartott, és az egyik ott lévő szőke fiúcskát arra kérte, hogy
olvasson fel belőle egy részletet, miközben egy másik fiú
cirógatta.
Egykori szeszcsempészként Lewis Rosenstiel igen behatóan
ismerte a maffia tagjait. De Susant, aki 2009-ben halt meg,
nehezen lehetne megbízható tanúnak nevezni. Pláne, ha tudjuk,
hogy még ült is a Rikers szigeten lévő börtönben, egy 1971-es
ügyben tett hamis tanúvallomása miatt.
 „Susie Rosenstiel csak a sérelmeit dédelgette – állítja
William G. Hundley, aki a szervezett bűnözés elleni ügyészségi
osztályt vezette az Igazságügyi Minisztériumban. – Valaki, aki
nekem dolgozott, beszélt a nővel. Az egész [női ruhás sztori] csak
a nő agyszüleménye. Utálta ugyanis Hoovert, mert az állítólag
elkövetett ellene valamit. Ráadásul az egész sztori amúgy is
bűzlik.”
Noha mindig is folytak találgatások a Hoover és a helyettese,
Clyde Tolson között meglévő kapcsolatról, de az FBI-on belül
vagy azon kívül sem hallott senki olyasféle pletykát, hogy
Hoover női ruhába öltözött volna. Oliver „Buck” Revell, az FBI
volt társigazgatója arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha a maffia
bármit is tudott volna Hooverről, akkor annak nyoma lenne
azokon a lehallgatott beszélgetéseken is, amelyeket Apalachin
után a szervezett bűnözés elleni harcban eszközként használtak.
De a szalagokon nyoma sincs efféle utalásoknak, mondja Revell.
Hoover jobban ismerte az amerikaiakat, mint a legtöbb
elnök. Ha az FBI igazgatója ilyesmibe keveredik – pont a
Plazában, ahol egy sor szemtanúja lett volna az eseménynek –,
az egész biztosan kiszivárog.
Másfelől viszont Hoover és Tolson, a két agglegény
elválaszthatatlan volt. Minden nap együtt ebédeltek és csaknem
minden este együtt költötték el a vacsorájukat is. Együtt mentek
vakációzni, egymás melletti szobákban szálltak meg, és
rajongással teli fotókat készítettek egymásról.
Az 1950-es évektől kezdve az FBI rendszeresen küldött
ügynököket a washingtoni területi irodából, hogy diszkréten
kövessék Hoovert és Tolsont – amolyan biztonsági
óvintézkedésként. R. Jean Gray, egyike volt azon ügynököknek,
akiket ráállítottak a Hoowatch (Hoofigyelő) néven futó akcióra.
Gray szerint a megfigyelőcsapat két, az Irodához tartozó kocsival
követte Hoovert és Tolsont, amint ezek ketten munka után
kiléptek az Igazságügyi Minisztérium épületéből. Noha
mindketten sejtették, hogy ügynökök figyelik őket, általában
nem tudták kiszúrni az ügynököket.
„Követtük őket a Harvey’sbe vagy a Mayflowerbe, ahol
együtt vacsoráztak – meséli Gray. – A következő megálló Tolson
lakása volt a Cathedral sugárúton, ahol Tolson kiszállt. Aztán
Hoover lakásához hajtottunk. Egész éjszaka ott őrködtünk. És
másnap reggel az újonnan jött ügynökök követték Hoovert, aki
felszedte Tolsont, majd a Rock Creek parkon átvágva, a
Constitution sugárúton keresztül elértek az Igazságügyi
Minisztériumba. Persze, mi is találgattuk, hogy mi lehet Edgar és
Clyde között – folytatja –, de ha bármi botrányos történt volna
az igazgatóval, akkor az Irodán belül 30 perc alatt híre ment
volna a történetnek a nyugati parttól egészen a keletiig.”
Ennek ellenére az a tény, hogy Hoover a szabadidejét egy
férfival töltötte, és rajongó képeket készítettek egymásról, arra
vall, hogy Hoover homoszexuális lehetett. Anyja akkor halt meg,
amikor Hoover 43 éves volt, és a férfi egészen addig vele élt a
családi házban. Később Hoover a birtokot Tolsonra hagyta. Noha
meglehet, hogy a szexuális orientációját maga előtt is tagadta, az
is elképzelhető, hogy tudott róla, de elfojtotta, ugyanakkor azt
sem lehet kizárni, hogy szexuális kapcsolatot folytatott
Tolsonnal, amikor egyedül voltak ketten egymás lakásán –
márpedig ez gyakran megtörtént. Az érzelmi kötődést látva
elmondható, hogy Hoover és Tolson amolyan házastársi
kapcsolatban élt, a kifejezés legszélesebb értelmében.
4. FEJEZET
A TITKOS AKTÁK
Hoover összetett személyiség volt, ezért semmit sem bízott a
véletlenre. Az igazgató okosan felismerte, hogy a világ
legkitűnőbb bűnüldöző szervezetének létrehozása még nem
biztosítja, hogy örök időkre ő fogja vezetni ezt a szervezetet.
Éppen ezért megválasztását követően az irodájában elkezdett
egy különleges „hivatalos és bizalmas” címkével ellátott
aktarendszert vezetni. A köztudatban ezek titkos aktákként
vonultak be, és ezeknek kellett volna garantálni, hogy Hoover
addig maradjon az igazgatói székben, ameddig csak akar.
Hoover védelmezői – azok az egyre fogyatkozó számban élő,
öregebb ügynökök, akik még Mr. Hooverként emlegetik őt – azt
állítják, hogy a „hivatalos és bizalmas” aktákat soha nem
használta arra, hogy a Kongresszus tagjait vagy az elnököket
zsarolja vele. Azt mondják, hogy Hoover a politikusokról szóló és
kényes információkat tartalmazó aktákat a saját irodájában
tartotta, pontosan azért, hogy a fiatal aktatologatók ne tudják
átnézni azokat és ne terjeszthessenek pletykákat. Ugyanakkor
Hoover támogatói azt állítják, hogy ezek az akták sem voltak
titkosabbak, mint az Iroda bármelyik másik aktája.
Noha valóban elképzelhető, hogy Hoover ezeket az aktákat a
saját irodájában tartotta, hogy megóvja őket a kíváncsi
hivatalnokok tekintetétől, ugyanakkor az tény, hogy sokkal
kényesebb információkat tartalmazó aktákat, például az éppen
folyó kémkedési ügyekről készített szigorúan titkos anyagokat, a
központi aktarendszerben őriztek. Ha Hoover valóban aggódott
volna amiatt, hogy információk kerülnek ki, akkor sokkal inkább
ezekben a szigorúan titkos dossziékban őrzött információk miatt
kellett volna aggódnia.
Ráadásul a „hivatalos és bizalmas” akták csupán abban az
értelemben voltak titkosak, hogy ezekről Hoover soha nem
beszélt nyilvánosan, míg az Iroda többi dossziéját minden
további nélkül szóba hozta. Az Iroda többi aktájától a „bizalmas”
megjelöléssel különböztette meg ezeket az aktákat, és ezzel
jelezte, hogy a dossziékat titkosnak nyilvánította. De akár
titokban tartotta ezeket, akár nem, és akár az irodájában őrizte
őket, akár nem, igazából nem ez számított. A fontos kérdés az,
hogy Hoover hogyan használta az ezekből és az Iroda többi
aktájából származó információt.
„Abban a pillanatban, hogy Hoover megtudott valamit egy
szenátorról – meséli William Sullivan, aki Hoover alatt lett az
Iroda harmadik számú vezetője –, az egyik lótifutiját elküldte a
szenátorhoz a következő tanáccsal: »éppen nyomozás folyik egy
ügyben, és véletlenül ilyen meg ilyen adatra bukkantunk az ön
lányáról is. De szeretnénk, ha ön is értesülne erről. Tisztában
vagyunk ugyanis azzal, hogy erről ön is mindenképpen értesülni
akart volna.« Maga szerint mire gondolhatott ezek után ez a
szenátor? És attól a pillanattól fogva az az ember a zsebében
volt.”
Lawrence J. Heim, aki a bűnügyi nyilvántartóban (Crime
Records Division) dolgozott, megerősítette nekem, hogy az Iroda
valóban ügynököket küldött azokhoz a kongresszusi
képviselőkhöz, akikről Hoover valamiféle lejárató információt
tudott meg.
„[Hoover] a legbelső köréből küldött ilyenkor oda valakit” –
állítja Heim. Ha például a washingtoni városi rendőrségnek
(Metropolitan Police Department) bizonyítéka volt arról, hogy az
illető homoszexuális, akkor „[Hoover] a következőket mondta
volna: »ezzel a tevékenységével a városi rendőrség tisztában
van, és néhány informátorunk is tud róla, és önnek is érdeke,
hogy megtudja.« De soha senki nem állította, hogy Hoover
megzsarolta őt. Ebből pedig olyan következtetést von le
mindenki, amilyet csak akar.”
Természetesen a legfőbb oka annak, hogy senki soha nem
állt a nyilvánosság elé azzal, hogy megzsarolták, az éppen az,
hogy a zsarolás, meghatározásánál fogva olyan dehonesztáló
információk gyűjtését jelenti, amelyet az emberek nem akarnak
kiteregetni. De nem mindenki hagyta magát megfélemlíteni.
Roy L. Elson, Carl T. Hayden szenátor titkára soha nem
felejti el a találkozót, amikor szembekerült DeLoachcsal, azzal az
FBI-ügynökkel, aki a Kongresszussal tartotta a kapcsolatot. 20
éven át Hayden vezette a Szenátus Ügyrendi Bizottságát (Senate
Rules and Administration Committee), majd később a
Költségvetési Bizottságot (Senate Appropriations Committee),
amely az FBI költségvetéséről is döntött. Hayden a Kongresszus
egyik legbefolyásosabb képviselője volt. Amikor a képviselő, aki
demokrata pártiként Arizonát képviselte a Kongresszusban,
egyre inkább elvesztette a hallását, és életének utolsó éveiben a
demencia jelei is kiütköztek rajta, Elsont egyre inkább a „101.
szenátorként” kezdték emlegetni, mivel a szenátor döntései
közül sokat valójában ő hozott meg.
Az 1960-as évek elején DeLoach plusz költségvetési
támogatást szeretett volna szerezni az FBI új központi épülete
számára, és ezt a kérvényt a Kongresszus 1962 áprilisában jóvá
is hagyta.
„A szenátor támogatta az épület megépítését – meséli Elson.
– Ő mindig megadta az FBI-nak a pénzt, amire szükségük volt.
Ebben az esetben azonban extra költségvetési támogatást
kértek, és nekem fenntartásaim voltak az üggyel kapcsolatban.
DeLoach azonban kitartó volt.”
DeLoach elkezdett „célozgatni arra, hogy olyasféle
információ van a birtokában, ami nem túl hízelgő rám nézve, és a
házastársi kapcsolatomnak is ártana, és feltehetően a szenátor
»sem nézné a dolgot jó szemmel« – mondja Elson, aki akkor már
második feleségével élt. – Kétségtelen, hogy ebből a szempontból
nem voltam feddhetetlen. És még csak nem is egy lánnyal
randizgattam. … A célozgatás lényege persze az volt, hogy a
szexuális életemről tudnak valamit. Én persze pontosan tudtam,
hogy miről beszél.”
Elson ekkor a következőket mondta DeLoachnak:
„Menjünk, tájékoztassuk erről őt [a szenátort] is! Úgy gondolom,
hogy ő már tud mindenről, amit rólam tudni kell. És hozza a
fotókat is, ha a birtokában van ilyen! Ennél a pontnál – folytatta
Elson – DeLoach elkezdett kihátrálni az ügyből. »Csak
vicceltem«, mondta nekem. »Egy fenét!« válaszoltam. A magam
részéről zsarolási kísérletnek értékelem az egészet.”
Amikor szembesítettem Elson vádjaival, DeLoach csak
annyit mondott: „Ilyen soha nem történt”.
A fennmaradt hivatalos és bizalmas aktákat olvasgatva
világossá válik, hogy a dossziék összeállításának egyetlen célja
lehetett csak: a zsarolás. Például 1958. június 13-án a
Washingtoni Iroda (Washington Field Office – WFO) vezetője
arról tájékoztatta Hoovert, hogy egy kongresszusi képviselővel
történt házassága előtt, a képviselő feleségének „egy négerrel
volt viszonya [és] egy alkalommal kapcsolatot létesített a
kongresszusi postaszolgálat egyik alkalmazottjával is”.
Nemrégiben, folytatta a jelentés, a kongresszusi képviselő
felesége „kísérletet tett, hogy viszonyt létesítsen egy indonéz
férfival, aki azonban visszautasította”.
Az információmorzsára válaszul Hoover június 25-én azt írta
vissza, hogy „nagyra értékelem azt az erőfeszítést, hogy e
jelenleg is érdeklődésre számot tartó ügyről tájékoztattak, és
örülök, hogy az információt hasznosíthattam”.
„A kongresszusi képviselőket ezzel a módszerrel lehetett
értesíteni arról, hogy van valami a kezünkben róluk, ők pedig
sokkal megértőbben szavazták meg azt a pénzt, amit az Iroda a
szükségleteire kért, és tartották ezzel a hatalomban Hoovert –
mondja John J. McDermott, aki a washingtoni irodát vezette, és
aki végül az FBI igazgatóhelyettese lett.
Hoover az elnökökkel is közölte, ha valamiféle piszkos
információval rendelkezett róluk. 1962. március 22-én például
Hoover Kennedy elnökkel ebédelt. Hoover közölte vele, hogy a
lehallgatások során az FBI tudomására jutott, hogy az elnöknek
viszonya van Judith Campbell Exnerrel, egy 20 éves, elvált
nővel. Hoover arról is tájékoztatta, hogy Exner a chicagói
maffiafőnökkel, Sam Giancanával is viszonyt folytat. Mivel
Hoover ismerte ezeket az apró, de fontos információkat, ezért
egyetlen elnök sem rúgta ki.
Ahogyan Lyndon B. Johnson mondta: „Inkább egy olyan
alak [Hoover], aki a sátron belül hugyozik, mint egy olyan, aki
kívülről hugyozik be a sátorba.”
A bizalmas akták közül sokat megsemmisítettek Hoover
halála után. Az egyik ilyen dosszié, amelyről korábban nem esett
szó, egy telexüzenet volt, amelyet William Simon, a Los Angeles-i
iroda vezetője küldött az FBI-központba 1962. augusztus 5-én,
nem sokkal azután, hogy Marilyn Monroe meghalt a kaliforniai
Brentwoodban lévő otthonában. DeLoach, aki látta ezt a
telexüzenetet, azt állítja, hogy nem sokkal Marilyn halála előtt a
főügyész, Robert Kennedy kölcsönvette Simon saját autóját és
felkereste Monroe-t.
Ezt Simon fia, Greg is megerősíti: „Az apám elmesélte, hogy
Robert Kennedy gyakran kölcsönvette a fehér, lenyitható tetejű
Lincolnját. Gyakran ezért nem volt hétvégenként nálunk az
autó.” Simon lánya, Stephanie Branon szintén megerősítette,
hogy az apja kölcsönadta az autóját Kennedynek, és emlékezett
arra is, hogy a főügyész egyszer a kesztyűtartóban hagyta Ray-
Ban márkájú napszemüvegét. Főügyészként Kennedy jogosult
volt arra, hogy az FBI által biztosított biztonsági konvoj kísérje.
Az a tény, hogy Simon autóját használta, egybecseng William
Simonnak azzal a központnak elküldött jelentésével, hogy
kölcsönadta saját kocsiját Kennedynek, hogy titokban
találkozhasson Monroe-val. Ezek ismeretében van
létjogosultsága azon spekulálni, hogy ez az utolsó találkozás
Monroe-val, amelynek feltehetően az volt a célja, hogy szakítson
a nővel, hozzájárult-e a színésznő öngyilkosságához.
Miközben bőségesen áll rendelkezésünkre bizonyíték arról,
hogy Hoover zsarolásra használta az aktáiban őrzött információt,
általában magára a zsarolásra nem került sor. Már a tudat, hogy
az információ létezik, elég volt ahhoz, hogy a politikusok
beálljanak a sorba.
Végső soron a válasz arra a kérdésre, hogy Hoover miért
nem üldözte a szervezett bűnözést mindaddig, amíg rá nem
kényszerítették, ugyanaz, amiért aktákat gyűjtött a Kongresszus
tagjairól. Hoover mindenekelőtt az állását féltette. A Kongresszus
sok tagját – nem is beszélve a befolyásos helyi politikusokról –
szoros szálak fűzték a szervezett bűnözéshez, és ezek az
emberek megpróbálhatták volna eltávolítani Hoovert a székéből,
ha a maffia nyomába ered. A maffia legalább olyan erős volt,
mint az elnök. Ráadásul Hoover, aki a tökéletességre törekedett,
nem akarta azt kockáztatni, hogy valamilyen ügyben veszítsen
egy nagy hatalmú emberrel szemben.
Hoover hasonló okokból nem indított bűnügyi nyomozást, a
korrupt politikusok után sem. Az FBI igazgatójaként Hoovernek
kutyakötelessége lett volna, hogy a korrupt politikusokat éppen
úgy üldözze, mint a maffiatagokat. De amíg rá nem
kényszerítették, hogy a szervezett bűnözéshez kapcsolódó
ügyekben nyomozzon, addig ez a két célpont szent és
sérthetetlen volt.
1972. május 1-jén Helen Gandy, Hoover személyi titkárnője
átadta főnökének annak a leleplező cikksorozatnak az első
darabját, amely Jack Andersonnak, a The Washington Post
egyik rovatvezetőjének a tollából jelent meg. Korábban Anderson
azzal dühítette fel Hoovert, hogy megbízott egy riportert azzal,
hogy forgassa fel és kutassa át Hoover szemeteskukáját. A
kutatás nyomán keletkezett cikkben derült fény arra, hogy
vasárnaponként Hoover főtt tojásból és palacsintából álló
bőséges reggelit fogyaszt. Az is kitudódott, hogy Ultra Brite
fogpasztával mossa a fogát, Palmolive a mosogatószere és
Noxzema borotvahabbal borotválkozik. De most, a legújabb
cikkben Anderson már arról számolt be, hogy az FBI titokban
megfigyelte Martin Luther King szexuális életét.
King nem csupán szexorgiákon vett részt, de az irodájának
egyik fiatal női alkalmazottjával is viszonya volt, állította az az
ügynök, aki egykoron a King irodájában és otthoni telefonjáról
lehallgatott beszélgetéseket végighallgatta.
„Kingnek a házán felül volt még egy lakása is – mondta ez az
egykori ügynök. – Keddenként erre a lakásra ment, a
nyilvánosságnak szánt verzió szerint azért, hogy meditáljon és
szentbeszédeket írjon.” Valójában ott már várta őt a barátnője,
akivel lefeküdt.
Egy olyan embernek, aki egész életében azt az elvet vallotta,
hogy ne packázz az Irodával, a folyamatosan áradó és
kellemetlen leleplezések nagy örömet szerezhettek. Ugyanakkor
Hoover ritkán mutatta ki saját érzelmeit. A szfinxálarcot viselve
ugyanazt az arcát mutatta a barátainak, a családjának és a
közvéleménynek. A magánéletében az egyetlen különbség az
volt, hogy valamiféle humorérzékről is tanúbizonyságot tett.
Időnként el-elmosolyodott vagy kieszelt valamiféle tréfát.
James H. Geer, a hírszerzési osztály későbbi vezetője idézi
fel azt az esetet, amikor egy újonnan érkezett, ideges ügynök a
kiképzést követő avatáson kiment kezet fogni Hooverrel és
megilletődöttségében Mr. Hooverként mutatkozott be.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Hoover –
válaszolta az igazgató mosolyogva.
1972. május 1-jén, nem sokkal délután 6 óra előtt Tom
Moton, Hoover személyes FBI-sofőrje Tolson lakására vitte a
főnökét, ahol a két férfi megvacsorázott. Moton este negyed
tizenegykor vitte haza Hoovert. Másnap reggel negyed 9-kor,
Annie Fields, Hoover házvezetőnője aggódni kezdett. Addigra
már hallania kellett volna a zuhanyozás zajait. Hoover pirítósa,
lágy tojása és kávéja is kezdett kihűlni. Közben megérkezett
James Crawford, Hoover korábbi sofőrje, hogy elültessen néhány
rózsatövet. Ő ment fel megnézni, hogy mi történt Hooverrel, akit
az ágya mellett, egy keleti szőnyegen összegörnyedve talált meg.
Megérintette a kezét, de az addigra már jéghideg volt.
Miután megvizsgálta Hoover meztelen testét és konzultált
Hoover orvosával, valamint Columbia kerület halottkémével, dr.
James L. Luke az igazgató halálának okaként a hipertenzív
kardiovaszkuláris betegséget jelölte meg. A szexuális életéről
keringő pletykák részeként ekkor kelt lábra az a szóbeszéd, hogy
Hoovernek igen apró nemi szerve volt. Ez azonban nem igaz,
állította nekem dr. Luke.
Amikor felnyitották Hoover végrendeletét, kiderült, hogy
Tolson örökölte a birtokot, beleértve a házat is, amelynek
értékét akkoriban 560 ezer dollárra becsülték. Mai áron ez
mintegy 2,9 millió dollárnak felel meg. Gandy 5 ezer dollárt
kapott, Annie Fields 3 ezret, míg James Crawford 2 ezret. A
Tolsonra hagyott vagyon volt az utolsó bizonyíték arra, hogy
milyen szoros kapcsolat fűzte egymáshoz a két férfit.
Hoover hitvallása az volt, hogy még a helytelen viselkedés
látszatát is kerülni kell. Ha egy ügynök elveszítette a bilincseit,
akkor pellengérre állította őt. A mindenható FBI-igazgató halála
után egy az Igazságügyi Minisztérium és az FBI által indított
vizsgálat feltárta, hogy az évek során Hoover az FBI
alkalmazottjaival építtette fel a házához tartozó verandát és egy
hátsó fészert, a Washington North West negyedében, a 4936 30.
szám alatt álló házában. De ugyanezek az alkalmazottak ásták ki
a vízpumpával és világítással is ellátott halastavat, ők szerelték
fel a polcokat és más berendezési tárgyakat is. A házat ők
festették ki, ők gondozták a kertet, cserélték a kavicságyat, ők
rakták helyére a mesterséges gyepet, ők ültették a bokrokat és
ők rakták át ezeket egyik helyről a másikra. Ők húzták fel a
vörösfenyőből készített kerítést és ők fektették le a járólapokkal
kirakott felhajtót és járdákat.
Az FBI alkalmazottjai állították be Hoover óráit, ők
javították ki a tapétát és ők készítették el az adóbevallását.
Hoover sok olyan ajándékot is kapott az FBI alkalmazottjaitól,
például különböző bárszekrényeket és pultokat, amelyeket ezek
az emberek munkaidőben készítettek el. Hoover azt is
megparancsolta az embereinek, hogy írják meg az ő nevében a
Masters of Deceit (Az átverés mesterei) című könyvet. A jogdíjat
azonban már ő zsebelte be.
Amikor az FBI és az Igazságügyi Minisztérium Clarence M.
Kelley FBI-igazgató vezetésével végre kivizsgálta az 1970-es
években elkövetett jogsértéseket, „egy sor ügynök addigra már
nyugdíjba vonult, mi pedig keresztül-kasul utazhattunk az
országban, hogy kihallgassuk őket – meséli Richard H. Ash, aki
az e célra létrehozott FBI-vizsgálócsoportot vezette. – Az
ügynök, akit meghallgattunk, sokszor csak annyit mondott:
»Várjanak egy pillanatra!«, aztán odasétált az aktáihoz és
kihúzott egy egész dossziét ezekről az ügyekről, mert őket is
emésztette az, hogy ilyen dolgokra használták fel őket. Hoover
[és még néhány társa] ellen a mai törvények szerint vádat
kellene emelni. Ehhez kétség sem férhet. És már akkoriban is az
lett volna a helyes.”
Buck Revell, aki egykoron igazgatóhelyettesként a
vizsgálatokat irányította, így vall erről: „Hoovert azért kellett
volna felelősségre vonni, mert megtartotta a pénzt egy olyan
könyvért, amit állítólag ő írt, noha ez nem volt igaz. Ráadásul
személyes céljaira használt kormányzati pénzeket és forrásokat.
Ezen felül, kormányalkalmazottakkal tartatta rendben a házát.
Márpedig ez az állam kárára elkövetett sikkasztás. Akárcsak az,
hogy a vakációk alkalmával FBI-os utalványokkal fizetett. Az
ügynököket ezért lecsukták volna. Akkoriban azokat a dolgokat,
amikért ma vádat emelnének az ember ellen, teljesen
természetesnek tartották.”
„Hoover sok éven át jól végezte a munkáját – állítja John
McDermott, a Washingtoni Iroda vezetésével megbízott egykori
különleges ügynök, aki később az FBI igazgatóhelyettese lett. –
Az évek folyamán azonban utat tévesztett. Egy zsarnoki hajcsár
lett belőle. Miközben azon dolgozott, hogy megőrizze az Iroda jó
hírét, aközben önmagát egyre inkább összemosta az Irodával.
Mindenki azzal biztatta, hogy mennyire jól csinálja a dolgát. Ő
pedig elhitte azt a fellengző dicséretet, amivel elárasztották. De
aki bedől a hízelgéseknek, annak a jellemében valami hibádzik.”
Hoover negyvennyolc évig irányította az FBI-t. Azóta sem
tartotta senki ennyire a hatalmában a szervezetet. 1975-ben és
1976-ban a Hírszerző Tevékenységekkel Kapcsolatos
Kormányzati Akciókat Vizsgáló Bizottság (Select Committee to
Study Governmental Operations with Respect to Intelligence
Activities), amelyet Frank szenátor vezetett, az FBI és a CIA
jogsértéseit is vizsgálta. Az ügyek között szerepelt Martin Luther
King megfigyelése, a törvénytelen lehallgatások, levelezésének a
felnyitása, és persze a titkos behatolások is, az úgynevezett
„hátizsákos munkák”.
Ezt megelőzően a Kongresszus tagjai azon az állásponton
voltak, hogy nem igazán akarnak tudni arról, hogy mit csinál az
FBI és a CIA. A Church-bizottság meghallgatásai – ahogy később
ezek ismertté váltak – valódi visszaéléseket tártak fel, és
olyasféle figyelemhiányról számoltak be, amely már ezeknek a
szerveknek az akcióit is veszélybe sodorta. A meghallgatások
végső soron mindkét ügynökség munkáján javítottak és
létrehoztak egy hatékony felügyeleti rendszert.
Amikor 1908. június 29-én létrehozták az FBI-t, a 34
különleges ügynökből álló névtelen nyomozószervet az
Igazságügyi Minisztériumon belül, a Kongresszus még ódzkodott
attól, hogy egy országos hatáskörű rendőri erőt hozzon létre.
Emiatt az ügynökök kezdetben még fegyvert sem viselhettek. De
a hatalmát korlátozó rendelkezések ellenére igen hamar
kérdések merültek azzal kapcsolatban, hogy mire terjedjen ki az
iroda fennhatósága és milyenek legyenek a módszerei. Ám amint
egy új fenyegetés jelent meg a színen, ezeket a kérdéseket és
kétségeket félresöpörték, és a Kongresszus új hatalmi
eszközökkel ruházta fel az FBI-t.
5. FEJEZET
BETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE
Hat héttel Hoover halála után a WFO egyik vezetője 1972. június
17-én, reggel 7 órakor otthon hívta fel Jerry Pangburn FBI-
ügynököt. A WFO azt üzente, hogy a városi rendőrség
letartóztatott öt embert, akik éjszaka betörtek a Demokrata Párt
Országos Bizottságának Központjába (Democratic National
Committee Headquarters), a washingtoni Watergate-irodaházba.
A rendőrség pedig talált valamiféle szerkezetet, amelyből drótok
lógnak ki, márpedig ez még bomba is lehet. A
robbanószerkezetekkel foglalkozó egység vezetőjeként
Pangburnnak kellene ellenőrizni a dolgot.
Pangburn felhívta két emberét az egységből és utasította
őket, hogy nézzék meg a szerkezetet. Egy órával később az
egyikük telefonált a második kerületi rendőrkapitányságról és
közölte vele, hogy be szeretné vinni a szerkezetet a WFO-ba,
hogy Pangburn megvizsgálja. Pangburn emlékeztette, hogy a
kiképzés során az első alapszabály, amelyet belevernek az
emberek fejébe az, hogy ne vigyenek bombát az irodába. „Ne
aggódj, ez aztán nem fog ártani senkinek” – válaszolta az ügynök.
Pangburn egyetlen pillantással felmérte, hogy valóban nem
bombát találtak. Egy lehallgatókészülék volt, amelyet egy
bejárati csengő műanyag borításába építettek be, és a
pártközpont egyik titkárnőjének asztalához közel, a falra
szereltek fel.
Pangburn felhívta Robert G. Kunkelt, a WFO rangidős
különleges ügynökét (special agent in charge – SAC) és közölte
vele, hogy a szerkezet egy elektromos poloska. Kunkel megkérte
az egyik irodavezetőt, hogy hívja fel Angelo J. Lanót, aki a
marylandi Hyattsville-ben élt. Az irodavezető, aki azt hitte, hogy
a betörés egyszerű rablás volt, azt mondta Lanónak, hogy
nemzetközi ékszertolvajok törtek be a Watergate-épületbe.
Az átlagos magasságú, fekete hajú, bajszos, 33 éves Lano a
kisebb bűnügyekkel foglalkozó egységnél dolgozott. Lano egyik
feladata az volt, hogy nyomon kövesse a szállodából és
lakásokból is álló Watergate-épületben elkövetett tolvajlásokat,
mivel itt éltek Washington legpuccosabb lakói.
Aznap volt Lano szabadnapja és éppen indult fia edzésére,
aki a baseball-kölyökbajnokságban játszott. Hétvégenként a
területi irodánál egy bűnügyekkel és egy kémelhárítással
foglalkozó ügynököt is kijelöltek ügyeletesnek.
– Én ugyan nem megyek oda – közölte Lano a
hivatalvezetővel. – Már a bűnügyiektől van ott egy fickó. A
fiamnak meg baseballedzése van.
Kunkel szinte rögtön visszahívta.
– Mi a gond? – kérdezte Kunkel.
– Már van ott egy fickó a bűnügyiektől – válaszolta Lano. –
A fiamnak pedig baseballedzése lesz.
– Te vagy az egyetlen, aki ismeri azt a helyet – erősködött
Kunkel. – Nem leszel ott sokáig. Egy gyors ellenőrzés és már
mehetsz is haza.
A következő három évben Lano kizárólag a Watergate-
betörésen dolgozott. Az ügyre ráállított ügynökként személy
szerint ő volt leginkább felelős az eset megoldásáért és azért,
hogy bíróság elé álljanak azok, akik megpróbálták elleplezni,
hogy az ügyben nyakig benne volt a Fehér Ház és az Elnök
Újraválasztásáért Felállított Bizottság (Committee to the Re-
elect the President – CREEP).
Lano felhívta Peter Pault, egy másik ügynököt az
egységéből, és megkérte, hogy vigye el a második kerületi
rendőrkapitányságra, amely akkoriban a 23. utca és az L utca
sarkán állt. A rendőrség azt közölte, hogy a betörőket a
Demokrata Párt Országos Bizottságának Irodájában, a hatodikon
fogták el. Két 35 mm-es Nikon fényképezőgép, több tekercs
röntgenfilm, rádió adó-vevő, könnygáz és Playtex orvosi
gumikesztyű volt náluk. A gyanúsítottak közül ketten hamis
nevet adtak meg igazoltatáskor.
 A rendőrség az ujjlenyomat-adatbázisban nézett utána a
személyazonosságuknak. Végül sikerült is a betörőket
azonosítani: Bernard L. Barker, Virgilio R. Gonzalez, Eugenio
Martinez, Frank A. Sturgis és James W. McCord Jr. Korábban
mindnek köze volt így vagy úgy a CIA-hez. McCord például két
évvel korábban a CIA Biztonsági Hivatalából (CIA’s Office of
Security) ment nyugdíjba.
A rendőrőrsön Lano kiborította az asztalra a hátizsákot,
amelybe a gyanúsítottaktól elkobzott tárgyakat rakták. Ezek
között vécépapír-gurigákban rejtve további, betöréshez
szükséges szerszámokat talált. A rendőrségnek akkor még nem
is volt tudomása ezekről. Az ékszerrablás helyett az ügynökök
előtt egyre inkább egy lehallgatási ügy körvonalai kezdtek
kibontakozni. Miután átkutatták a Watergate szállodának azt a
két szobáját, ahol a betörők közül kettő megszállt, a rendőrség
négy köteg százdollárost talált, és két, címekkel teli noteszt,
amelyek közül az egyikben szerepelt egy bizonyos E. Howard
Hunt, aki az „FH-ban” dolgozik. A bennfentes washingtoniak
számára az „FH” a Fehér Házat jelentette. Később kiderült, hogy
a betörésbe valóban Hunt is belekeveredett.
A bizonyítékok begyűjtése közben Lano rájött, hogy noha a
Watergate-betörés úgy indult, mint Nixon által a Fehér Házban
létrehozott különleges nyomozóegység, a
„vízvezetékszerelőknek” is nevezett csoportnak az akciója,
amelynek célja a politikai jellegű információk megszerzése volt,
az ügy szereplői most már minden követ megmozgattak annak
érdekében, hogy az akciót eltussolják. Ennél a pontnál Lano
segítséget kért. Két napon belül az egységéből, amelyet a 2.
Bűnüldöző Egységnek (Criminal Squad Number Two) neveztek,
s ezért rajtuk ragadt a C-2 elnevezés, vagy két tucat ügynököt
állítottak rá az ügyre.
Az ügynökök figyelmének célkeresztjébe gyorsan a Fehér
Ház került, de ennél a pontnál megakadtak, mert Hoover alatt az
FBI-nál az volt a szabály hogy a Fehér Házból senkit nem
lehetett kikérdezni a központ engedélye nélkül. A központnak
azonban négy-öt napba is bele tellett, amíg az engedélyt
megadta. Lano kétségbeesve közölte a központtal, hogy előzetes
engedély nélkül is ki kellene hallgatnia a Fehér Ház dolgozóit, és
erre meg is kapta az engedélyt. Az FBI területi irodájának szinte
minden ügynöke azzal foglalkozott, hogy a szertefutó szálakat
ellenőrizze. Lano azt akarta, hogy az ügyet jól ismerő ügynökök
folytassák le a kulcsfontosságú kihallgatásokat, bárhol is kerüljön
sor ezekre az országban. A Hoover-féle FBI-nál azonban a
szabály ismét csak az volt, hogy a központból kell jóváhagyást
kérni ahhoz, hogy olyan területen dolgozzanak, amely már egy
másik területi iroda illetékességébe tartozik. De Lano engedélyt
szerzett ahhoz is, hogy az egységébe tartozó ügynökök a központ
bármiféle előzetes engedélye nélkül kihallgassák az ügy
kulcsfontosságú szereplőit, bárhol is legyenek azok.
Két héttel a betörés után Paul P. Magallanes ügynök a
CREEP – amely rövidítés egyben rémületet is jelent – egyik
tagjának, McCordnak a titkárnőjét hallgatta ki. A Fehér Ház egy
ügyvédet rendelt ki minden ilyen kihallgatásra. Ebben az
esetben azonban a fiatal nő nem volt túl közlékeny.
„Másnap reggel hívást kaptam az irodából: mondták, hogy
az előző nap meghallgatott nő telefonált és velem akar beszélni –
meséli Magallanes. – Átkapcsolták az otthoni vonalamra, ő pedig
azt mondta: »Figyeljen csak, én vagyok az a nő, akit tegnap
kihallgatott. Sok mondanivalóm van, de a Fehér Ház ügyvédje
előtt nem mondhattam semmit. Magával akarok beszélni,
személyesen.«”
A nő két feltételt szabott. Azt akarta, hogy Magallanes a
saját autójával menjen érte, ne FBI-os autóval, és azt akarta,
hogy ne az az ügynök kísérje Magallanest, aki részt vett az előző
napi kihallgatáson, mert ő valamiért nem volt szimpatikus neki.
Magallanes John W. Mindermann ügynököt kérte meg, hogy
tartson vele. A nőt Magallanes saját autójával vették fel, és a
kocsiban beszélgettek vele, miközben fel-alá furikáztak
Washington belvárosában.
„Ömlöttek belőle az információk arról, hogy mi történt,
miután a betörést felfedezték – emlékszik vissza Magallanes. –
Elmondta, hogy McCord, akit akkor már csak óvadék ellenében
engedtek ki, és G. Gordon Liddy visszament az irodába, és
nekiálltak az iratmegsemmisítőben felaprítani a
dokumentumokat, és egy csomó más dolgot is.”
Rendkívül meleg szombat volt aznap Washingtonban és a
kocsi kezdett túlmelegedni. Magallanes felhívta Kunkelt.
– Rendben, vegyetek ki egy szállodai szobát, és szedjetek ki
a nőből annyit, amennyit csak lehet, bármennyi időbe is telik! –
utasította őket a SAC.
A legközelebbi szállodába, a Mayflower Hotelbe jelentkeztek
be. Néhány óra elteltével, miután az ügynökök befejezték a
kihallgatást, a fiatal nő még hozzátette:
– Maguk persze azt gondolják, hogy sok értékes infót kaptak
tőlem. De a barátnőm még ennél is többel tudna szolgálni.
– Miért, ki a barátnője? – kérdezte Magallanes.
– Hát a CREEP egyik könyvelője. Őt tényleg kiakasztja, ami
ott bent történik, és nála megvan minden információ, amire
szükségük lehet – válaszolta a nő.
Amikor Magallanes megkérdezte, hogy rábírná-e ezt a
barátnőjét, hogy szóba álljon az ügynökökkel, a nő azt válaszolta,
hogy megkérdi és hétfőn visszahívja Magallanest.
„Hétfő lett. Telefonhívás egy darab sem. Én nem hívhattam
fel, hiszen még mindig a CREEP-nél dolgozott. Akkoriban még
nem volt mobiltelefon vagy ilyesmi. Jött a kedd. Nincs hívás.
Szerda. Nincs hívás. Végül csütörtökön az asszony mégis
telefonált.”
– A barátnőm hajlandó találkozni magával és a társával, de
először meg akarja ismerni magát – közölte velem. – A saját
szemével akarja látni, hogy bízhat-e magában.
A könyvelő a Virginia állambeli Rosslynban lévő Key Bridge
Marriott szállodában akart találkozni az ügynökökkel. Azt
javasolta, vacsorázzanak ott együtt.
Másnap este az ügynökök találkoztak is a két nővel a
Marriott halljában. Miután néhány udvarias szót váltottak
egymás családjáról, a könyvelő a következőket mondta:
– Most már megbízom magukban. Most már hajlandó
vagyok beszélni a Watergate-ügyről. Mindent elmondok, amit
tudni akarnak.
A könyvelő – akit később a közvélemény Judy Hoback
néven ismert meg – azt javasolta, hogy menjenek a házába, a
marylandi Bethesdába.
„Mind a négyen odamentünk, és a nyomozás során először
esett le nekünk, hogy nem a CIA keveredett bele az ügybe,
hanem a Fehér Ház, és töméntelen suskus van a dologban, egy
csomó törvénytelen tevékenység” – meséli Magallanes.
Elmondta, hogy a CREEP vagy 3 millió dollárt tart készpénzben a
széfben, amit a Fehér Ház emberei hordtak össze.
Hoback azt is közölte velük, hogy ebből a pénzből
törvénytelen akciókat fizettek, például a betörést a Watergate-
épületben. A kihallgatás hajnali négyig folytatódott.
„Az egész dolgot elmondta nekünk, ott a saját házában –
eleveníti fel Mindermann. – A Key Bridge Marriott halljában
találkoztunk, még egy italt is bedobtunk, noha ez ellenkezik az
FBI szabályzatával. Aztán az ő kérésére mentünk abba a
külvárosi házba, Marylandbe. És elmondom azt is, hogy miért
tisztelem annyira ezt a nőt: egy fiatal asszony volt, alig múlt 30
éves, de már özvegy, mert a férje szívinfarktust kapott,
összeesett és meghalt. Egyedülálló anyuka lett, akinek csak egy
apró háza volt egy marylandi külvárosban, no meg egy kölyke.
És kétségbeesetten szüksége volt arra a segédkönyvelői állásra.
Mégis volt bátorsága, hogy mindent elmondjon nekünk.”
6. FEJEZET
MÉLY TOROK
Az FBI korábban soha nem fordult szembe egyetlen amerikai
elnökkel sem, sőt még kormányszervet sem igen vizsgált
korábban. A Hoover-féle FBI-ban a helyi serifek és a
Kongresszus tagjai érinthetetlennek számítottak, nem is beszélve
a hivatalban lévő elnökről, a miniszterekről és a Fehér Ház
alkalmazottairól.
De Hoover akkor már nem élt, és csupán egyetlenegyszer
fordult korábban elő, hogy a központ megpróbálta lassabb
tempóra bírni a Watergate-betörést és az ügy eltussolását
vizsgáló ügynököket. Ez akkor történt, amikor L. Patrick Gray,
az FBI ügyvivő igazgatója a Nixon-féle Fehér Ház kérésére nem
vizsgálta annak a pénznek az eredetét, amellyel Mexikón
keresztül finanszírozták a betörést. Nixon az állította ugyanis,
hogy a CIA mexikói akcióit próbálta fedezni. Valójában ezt a
kifogást ő maga találta ki, hogy eltussolja azt a tényt, hogy az
ügybe a saját újraválasztását segítő bizottság is belekeveredett.
De ez is csak egy héttel késleltette a nyomozást.
„Nem próbálták leállítani a munkámat – meséli Daniel C.
Mahan, egy másik, a Watergate-ügyön dolgozó ügynök. – Az FBI
legdicsőségesebb pillanatai voltak ezek.”
Amikor a Watergate-ügyben folytatott FBI-nyomozás
részletei kiszivárogtak a The Washington Post számára, és a
részletek előkerültek Bob Woodward, Carl Bernstein és mások
cikkeiben is, Gray 1973. június 24-én összehívta az Angie Lano
egységében dolgozó 26 ügynököt, és azzal vádolta meg őket,
hogy „eljárt a szájuk”.
– Valaki szivárogtat a sajtónak – mondta Gray. – És azt
akarom, hogy az az ügynök vagy ügynökök, aki szivárogtat, az
most lépjen előre! Rakják ki a jelvényüket az asztalra, és azonnal
mondjanak le, vagy én rúgom ki őket!
Egy árva pisszenés sem hallatszott.
 Gray tovább folytatta az ügynökök ostorozását. Az arca
céklavörössé változott és teli torokból üvöltött:
– A végére járok én ennek! Hadnagyként az Egyesült
Államok Haditengerészeténél (U.S. Navy) szolgáltam. Egy
atomtengeralattjáró parancsnoka voltam. És a Georgetown
Egyetem jogi karán végeztem. A haditengerészetnél rengeteg
nyomozást vezettem, pontosan tudom, hogyan kell csinálni.
Ezzel hirtelen be is fejezte, sarkon fordult és kiviharzott a
teremből.
„Nem hittem a fülemnek, hogy miket mond – emlékszik
vissza Magallanes. – De ezzel nem voltam egyedül.”
Aztán persze kiderült, hogy maga Gray volt az, aki a
szabályokat megszegve átadta az FBI-nál FD-302-es néven
ismert jegyzőkönyvkivonatokat a Watergate-nyomozás során
folytatott kihallgatásokról a Fehér Ház egyik tanácsadójának,
John Deannek. 1972. június 21-én a Fehér Ház két alkalmazottja,
Dean és John Ehrlichman találkozott Grayjel, és utasították,
hogy semmisítse meg azokat a politikai szabotázsra vonatkozó
aktákat, amelyeket Hunt széfjében találtak a Watergate-
irodaházban. Közölték vele, hogy az anyag „nemzetbiztonsági
jellegű dokumentumokat” tartalmaz, amelyeknek semmi közük
sincs a Watergate-ügyhöz, mondta el később Gray. Hat hónappal
később pedig a dokumentumok közül néhányat valóban elégetett
az otthoni kazánjában.
Miután Grey Ehrlichmantól megtudta, hogy Dean
együttműködik az ügyésszel és kipakol neki arról, mi is történt
június 21-én, Gray ezt az infót továbbadta a kongresszusi
támogatójának, Lowell Weicker szenátornak, hogy Weickert se
érje váratlanul a dolog. Weicker pedig a dokumentumok
megsemmisítéséről szóló megbeszélés részleteit kiszivárogtatta a
sajtónak.
1973. április 23-án Leonard M. „Bucky” Walters, az FBI
egyik igazgatóhelyettese az irodába menet felszedte William
Soyarst, az FBI egy másik igazgatóhelyettesét. Walters közölte
Soyarsszal, hogy a tervei szerint aznap lemond a posztjáról Gray
bizonyítékmegsemmisítési ügye miatt. Soyars megígérte, hogy ő
is hasonló módon fog eljárni. Reggel kilenckor Walters találkozott
W. Mark Felttel, a Gray által irányított FBI legmagasabb
beosztású vezetőjével.
„Közöltem Felttel, hogy nem fogok együtt dolgozni egy olyan
igazgatóval, aki bizonyítékokat semmisített meg egy olyan
ügyben, amelyben az FBI nyomozott – meséli Walters. – Azt is
közöltem, hogy a nap végén felmondok és a többi
igazgatóhelyettestől is ezt kértem.”
A következő fél órában Walters végighívta a többi
igazgatóhelyettest. Egytől egyig beleegyeztek, hogy ők is beadják
lemondásukat. Walters erről beszámolt Feltnek is, aki
továbbadta a hírt Graynek. Egy órával később, délelőtt fél
tizenegykor Gray összehívta az igazgatóságot és bejelentette,
hogy a nap végén lemond posztjáról.
Később, amikor Gray megkapta az idézést, hogy jelenjen
meg az esküdtszék előtt, amely döntött arról, hogy ellene is
vádat emeljenek-e a Watergate-ügyben, Lano ügynök – egyike
azoknak, akiket Gray megvádolt azzal, hogy információkat
szivárogtattak ki Woodwardnak és Bernsteinnek – nagy gondot
fordított arra, hogy személyesen ő adja át az idézést Graynek. A
Watergate-épületben rajtakapott hét betörő és tettestársaik
mellett végül 40 kormánytisztviselőt helyeztek vád alá
összeesküvésért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és hamis
tanúzásért. Azok között, akiket végül elítéltek, ott találjuk a
főügyészt, John N. Mitchellt, a Fehér Ház tanácsadóját, Deant, a
Fehér Ház kabinetfőnökét, H. R. Haldemant és John Ehrlichman
belpolitikai tanácsadót. Nixont magát is felbujtóként nevezték
meg, és noha ellene nem emeltek vádat, az elnöki posztról le
kellett mondania.
Az a tény, hogy Bob Woodward és Carl Bernstein, a The
Washington Post két újságírója szüntelenül szállította a híreket a
nyomozásról, és ezekben leleplezték, hogy Nixon legfőbb
munkatársai jól összehangolt politikai kémkedést végeztek, majd
ezt megpróbálták eltussolni, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az
FBI nyomozását ne lehessen leállítani. Ennek ellenére Lanót és a
többi ügynököt a mai napig bosszantja, hogy a két újságírónak az
FBI-tól is szivárogtattak információkat, és a közvélemény a mai
napig is úgy véli, hogy a két újságíró oldotta meg a Watergate-
ügyet.
Másfelől viszont, mondja Mindermann, „a cikkeik tényleg,
de tényleg rendkívül sokat segítettek, mert ezek miatt
folytatódott a nyomozás. Létfontosságú volt, hogy élvezzük a
közvélemény ki nem mondott támogatását. Egy ilyesféle
nyomozás csakis akkor halad előre, ha élvezi azt a
nyilvánosságot, amit a The Washington Post szolgáltatott
Woodwardon és Bernsteinen keresztül, mert ha ez nincs meg,
akkor előbb vagy utóbb, így vagy úgy úgyis leállítják az ügyet.”
„A média nagyon is sokat segített – vélekedik egy másik
ügynök, Edward R. Leary, aki szintén az ügyön dolgozott. –
Egyfelől persze úgy hiányzott, mint egy fenékberúgás, mert amit
az újságcikkekben megírtak, az legkevesebb egy nappal, de
legfeljebb két hónappal volt csak lemaradva attól, ahol mi
tartottunk, és akkor a főnökség felé nekünk kellett
megmagyarázni vagy éppen cáfolni azt, amit ők az utcán
hallottak. Ebben a helyzetben azonban nem értettük, hogy miért
tartja bárki is a mi feladatunknak, hogy tájékoztassuk arról, hogy
egy cikkben szereplő információk pontosak vagy sem. Másfelől
viszont, mivel az ügy felgöngyölítésében a média is részt vett,
ezért a közvélemény is figyelemmel kísérte az ügyet, és a
közvélemény figyelme olyan ajtókat is megnyitott előttünk,
amelyek amúgy zárva maradtak volna.”
Az eseten dolgozó ügynököknek egytől egyig megvolt az
elméletük arról, hogy ki is lehet Mély Torok. Amikor a cikkeiket
beszélték át a szerkesztőkkel, Woodward az egyik forrását, aki
sokat tudott, de néha nem volt túl közlékeny, úgy emlegette,
mint a „barátomat”. A gúnyos humorral megáldott Howard
Simons, aki akkor a The Washington Post ügyvivő
főszerkesztője volt, egy akkoriban futó és a hírekben is szereplő
pornófilm után nevezte el ezt a forrást Mély Toroknak. Mivel a
név meglehetősen közismert volt, ezért ezt a Watergate-ügyben
kiszivárogtató forrást is sokkal fontosabbnak kezdték tekinteni,
mint más forrásokat, amelyek ugyan hasonlóan kiemelt
szerephez jutottak az ügyben, de amelyek a mai napig is
ragaszkodnak névtelenségükhöz.
Néhány FBI-ügynök úgy vélte, hogy Mély Torok alakját
több emberből gyúrták össze, hogy ezzel zavarják össze azokat,
akik le akarnák leplezni Woodward és Bernstein forrásainak
valódi személyazonosságát. Ráadásul a név kialakulásával
kapcsolatban is kering egy félreértés. A Watergate-ügy idején én
is a The Washington Post riportere voltam, s a Bernstein
melletti asztalnál ültem. Minden este Woodward odaállt
Bernstein mellé, aki kettőjük közül jobban tudott írni, és
Bernstein az írógépén leírta a történeteket, miközben egymás
között megvitatták az információkat és a forrásokat.
Azokból a megbeszélésekből egyértelműen kiderült a
számomra, hogy egy sor teljesen törvényes forrásból is
merítettek infókat. Voltak telefonkönyveik a Fehér Ház és a
CREEP embereiről, és esténként végigjárták ezeket a címeket, és
előfordult, hogy az éjszaka közepén kopogtak be valakihez.
Néhány esetben az FBI azt hitte, hogy az általa lefolytatott
kihallgatások jegyzőkönyveihez is hozzájutottak, pedig a
riporterek valójában – ahogyan például a könyvelő, Judy Hoback
esetében is – maguk is elbeszélgettek ugyanazokkal az
emberekkel. Nem volt tehát semmi okuk arra, hogy a különféle
forrásokat összeolvasszák.
Ugyanakkor a sors fintora, hogy Gray pontosan azt a W.
Mark Feltet bízta meg a kiszivárogtatások kinyomozásával, aki a
Mély Torok volt. Feltet és Edward Millert később vád alá
helyezték, mert információkat adtak ki azokról az illegális
betörésekről, amelyeket Miller szerint Gray engedélyezett. A
vádemelési javaslat előkészítése során az FBI 1979-ben
megkérte Paul V. Daly ügynököt, hogy nézze át a Watergate-ügy
anyagait is, hogy nem kerülhet-e elő valamilyen terhelő dolog
onnan is. Daly ekkor beszélt Dick Longgal, aki a fehérgalléros
bűnözés elleni osztályt vezette a központban, és aki a Watergate-
nyomozást is felügyelte.
„Mi valójában csak ellenőrizni akartuk, hogy nem találunk-e
valami újdonságot, amikor Long közölte velem: »Azt ugye tudod,
hogy Mark [Felt] volt a Mély Torok?«” – emlékszik vissza az
esetre Daly.
Long, aki már régóta halott, soha nem árulta el, hogy
honnan szerzett tudomást Mély Torok személyazonosságáról.
„Soha nem árulta el, honnan tudta meg – mondja Daly. –
Mindössze annyit közölt velem, hogy »mi tájékoztattuk Feltet,
Felt pedig továbbadta az infókat«”.
A The Bureau: The Secret History of the FBI (Az Iroda: Az
FBI titkos története) című könyvem írása közben, 2001
augusztusában interjút készítettem Felttel is a kaliforniai Santa
Kosában lévő otthonában, ahol a lányával, Joannal élt. Joan
elmondta nekem, hogy egy évvel korábban Woodward
váratlanul megjelent a házuk ajtajánál és elvitte Feltet ebédelni.
Joan elmondása szerint az apja úgy üdvözölte Woodwardot, mint
régi barátját, és rejtélyes találkozásuk sokkal inkább úgy festett,
mintha ünnepelnének valamit, nem pedig úgy, mintha Felt
interjút adna.
„Woodward megjelent az ajtóban és közölte velem, hogy
pont arra járt – meséli Joan Felt. – Egy fehér limuzinnal
érkezett, amelyet egy iskolánál parkolt le vagy 10 háztömbnyire.
Onnan sétált a házhoz. Megkérdezte, hogy elviheti-e az apámat,
hogy megigyanak egy martinit ebédnél, mire közöltem, hogy
részemről rendben van a dolog.”
Miután Woodward elment a kocsiért, Joan Felt utána indult
és be is érte, mert el akarta mondani hogy az apja mit ehet
ebédre. Együtt mentek a limóhoz, visszafele pedig Joan is beült
Woodward mellé az autóba, hogy felszedjék az apját. Feltnek
korábban szélütése volt, ezért fizikai állapota miatt semmiféle
hihető információval nem tudott szolgálni. Amikor interjút
készítettem vele, még arra sem emlékezett, hogy Woodwarddal
ebédelt, aztán pedig Woodwardot összekeverte egy
államügyésszel. Felt ahhoz azonban elég összeszedett volt, hogy
kijelentse nekem: „határozottan tagadom, hogy én voltam a
Mély Torok”.
Ugyanakkor Woodward nem tett volna ilyen
óvintézkedéseket, hogy egy találkozót titokban tartson, hacsak
nem Felt volt a Mély Torok. A 2002-es könyvemben leírtam,
hogy a körülményekből leszűrhető leghihetőbb következtetés az,
hogy valóban Felt volt a Mély Torok, és 2005-ben ezt Felt végül
el is ismerte.
„Ha nincs Felt, aki információval tömi, aki megerősíti és
vezeti ezeket a riportereket, akik olyan tényeket hoztak
napvilágra, amelyek megdöbbentették a közvéleményt és
fenntartották azt a politikai és a nagyközönség felől érkező
nyomást, hogy a nyomozást folytassák, akkor mi sem jutottunk
volna el olyan messzire, ahová végül eljutottunk – állítja
Mindermann. – Mark Felt egy valódi amerikai hős.”
7. FEJEZET
PROFILALKOTÁS
Clarence M. Kelley, aki 1973. július 9-én lett az FBI igazgatója,
pontosan tudta, hogy az Iroda milyen hibákat örökölt a Hoover-
korszakból. Kelley, aki valamikor FBI-ügynök és rendőrfőnök is
volt, gyorsan felszámolta a statisztikák mániákus tiszteletét, és a
minőséget a mennyiségi szempontok fölé helyezte. A zömök,
szögletes állkapcsú Kelley előírta, hogy csakis akkor induljon
egy-egy ügyben nyomozás, ha okkal lehetett úgy gondolni, hogy
valóban törvénysértés történt. Bátorította azt is, hogy üldözzék a
közvélemény érdeklődésére számot tartó korrupciós ügyeket.
Nyomást gyakorolt a szervezetre, hogy nőket és a
kisebbségekhez tartozókat is felvegyenek. És nyitott volt az
Iroda modernizációjára is.
Míg Hoover pályafutásának első éveiben az FBI élen járt
abban, hogy a bűnügyek megoldásában a tudományt is segítségül
hívják, később azonban Hoover már gyakran útját állta az
innovációknak.
Ezért történt, hogy amikor az FBI kizárólag rendőrtisztek
számára nyitva álló Nemzeti Akadémiáján (FBI National
Academy) Howard D. Teten ügynök elkezdte tanítani annak az
eljárásnak az alapjait, amely később a bűnügyi profilalkotás
nevet kapta, az igazgatónak erről senki nem szólt egy szót sem.
A bűnügyi profilalkotás szülőatyjaként számon tartott Teten
volt az, aki elsőként meglátta az összefüggést a bűntett helyszíne
és a bűntett elkövetője között. Bármiféle tett végrehajtása
közben a bűnözők és a nem bűnözők egyaránt jellegzetes módon
viselkednek. Például van olyan író, aki számítógépet használ, míg
a másik a toll-papír módszert részesíti előnyben. Néhányan
délelőtt írnak, mások éjszaka. Minden egyes írónak megvan a
saját egyedi stílusa, amely nyelvezetében, mondatszerkezetében
és a hangnemében elüt a másikétól. A bűnözők szintén a saját,
csakis rájuk jellemző módon követik el a bűncselekményeket.
Sokkal jobban elárulja őket, amit tesznek, mint amit mondanak.
Ezekben a jelekben olvasva a profilalkotó gyakran meg tudja
határozni a bűncselekmény helyszínéből, hogy miféle ember
követte el a bűntényt és miféle tévképzetek vették rá a tett
elkövetésére – valójában az elkövető jellegzetes kézjegyét. Noha
a profilalkotás bármilyen bűntény megoldásában segíthet, a
leghasznosabb mégis a legerőszakosabb és legindulatosabb
bűntettek – a gyilkosságok és a nemi erőszak – feltárásában.
A profílalkotók a bűntett valamennyi jellegzetességét
megvizsgálják, beleértve a kihallgatásokról készített
jegyzőkönyveket, a fotókat, a nyomozásról készült beszámolókat,
a boncolási jegyzőkönyvet és a laboratóriumi eredményeket. A
profilalkotást az különbözteti meg a jó rendőri munkától, hogy
következtetéseit azokra a mintákra alapozza, amelyeket annak
nyomán kapnak, hogy több ezernyi hasonló ügyben összevetik a
bűnügyi helyszín jellegzetességeit a később elfogott tényleges
bűnelkövető tulajdonságaival.
Az igazságügyi szakértői adatok és a tanúkból kihúzott,
illetve a más kihallgatásokból nyert információk mellett a
profilalkotók a motivációt is vizsgálják.
„Miért pont ez az áldozat lett a bűntett célpontja, és miért
pont abban az időben? – sorolja a szempontokat Mark A. Hilts,
aki annak az FBI-egységnek a vezetője, amelyik a felnőttek ellen
elkövetett bűncselekmények megoldását segíti a profilalkotással.
– Bizonyos szempontból belemászunk a bűnöző elméjébe. De
ehhez nincs szükségünk semmiféle pszichikai módszerre, csupán
feltérképezzük a bűnözőket, és megértjük, hogy miért követik el
azokat a bűncselekményeket, amelyeket elkövetnek. Hogyan
vonja irányítása alá az áldozatát? Hogyan manipulálja az
áldozatát? Hogyan őrzi meg az irányítást? És hogyan választja ki
áldozatát a bűntény elején?”
A profillal a kezükben a nyomozók leszűkíthetik a kutatást
és egy-két személyre koncentrálhatnak. Időnként a szakértők
olyan pontos profilt készítenek, hogy az már kísértetiesen
pontos. A rendőrség egyszer két megcsonkított tinédzsernek a
folyóban lebegő torzójára bukkant, és sikerült nekik
beazonosítani, hogy az eltűnt személyek közül találtak rá egy
fiúra és egy lányra. Az FBI elkészítette a gyilkos profilját: a
negyvenes éveiben járó férfi, aki ismerte a fiatalokat.
Feltehetően macsó életstílust visz, westerncsizmát hord, gyakran
vadászik és horgászik, és négykerék-meghajtású autón
közlekedik. Vállalkozó, aki már többször is elvált, és kisebb
szabálysértése miatt a bűnügyi nyilvántartóban is szerepel.
A profillal a kézben a rendőrség figyelme a gyerekek
mostohaapja felé fordult, akire tökéletesen illett a leírás, de akit
korábban nem gyanúsítottak. További tanúvallomásokból
azonban sikerült még annyi információt szerezni, hogy a férfit
végül a következő évben elítélték a gyilkosságért.
Az FBI a korábbi tapasztalatok alapján úgy következtetett,
hogy egy olyan gyilkos, aki elég óvatos ahhoz, hogy a folyóba
dobva szabaduljon meg a holttestektől, általában egy ravaszabb
gondolkodású és gyakran idősebb emberre vall. Ha a holttestet
egy lakott helytől távol rejti el, akkor a gyilkos feltehetően sokat
kirándul és ismeri azt a környéket. Amikor az áldozat testén a
vágások kegyetlenségre utalnak és a nemi szervekre irányulnak,
akkor a támadó sok esetben ismeri az áldozatát. Ha nincs nyoma
erőszakos behatolásnak és az elkövető a gyilkosság elkövetése
után is a helyszínen marad, hogy harapjon valamit, akkor
feltehetően a környéken él és ismerte az áldozatot. Ezzel
szemben, ha a gyilkos nem érzi kényelmesen magát a lakásban,
akkor azonnal távozik.
Néhány alapvető tényre alapozva az FBI képes volt
megrajzolni a gyilkos profilját: egy idősebb férfi, aki szereti a
természetet, ismerős a környéken, ahol a holttesteket elrejtette,
ismerte az áldozatokat és a környéken él. Az efféle elemzéseket
felhasználva az FBI az évek során esetek ezreinek megoldásában
nyújtott segédkezet, hogy a sorozatgyilkosok és a sorozatos nemi
erőszakot elkövetők ne csaphassanak le újra.
 A tudásuk gyarapításának érdekében a program első
éveiben az FBI profilalkotói egy sor börtönben ülő elítéltet is
kikérdeztek. Az orgyilkosokkal kezdték a sort: Sirhan Sirhannal,
Sara Jane Moore-ral és Lynette „Squeaky” (Vinnyogó) Fromme-
mal.
Egyik alkalommal Robert K. Ressler azt az Edmund E.
Kemper III-at kérdezte ki, aki megölte az anyját, a nagyszüleit
és hat másik embert. Kempert ezért többször halálra ítélték
Kaliforniában. Hannibal Lecter, A bárányok hallgatnak (The
Silence of the Lambs) című film gyilkosa, akit Anthony Hopkins
játszott, valójában több, Kemperhez hasonló sorozatgyilkosból
összegyúrt figura. Kemper volt például az, aki levágta az
áldozatainak a fejét és trófeaként őrizgette azokat; Edward Gein
otthonát az áldozatairól lenyúzott bőrrel díszítette, míg Richard
T. Chase megette a meggyilkolt emberek belső szerveit.
Amikor befejezte az éppen a halálos ítélet végrehajtására
váró Kemper kihallgatását a cellájában, Ressler megnyomta a
csengőt, amivel az őrt kellett hívnia, hogy engedje ki. Amikor az
őr csak nem jött, a mintegy 150 kilós rab közölte Resslerrel, hogy
„ne aggódjon”, az őröknél éppen műszakváltás van és az ételeket
is olyankor osztják.
„Ha itt most rám jönne a hoppáré, akkor maga nagy szarban
lenne – mondta neki Kemper vészjóslóan. – Lecsavarhatnám a
fejét és a tálcára rakhatnám, hogy onnan vigyorogjon az őrre,
amikor ideér.”
Resslernek azonban sikerült lecsillapítania valahogy
Kempert, akivel elhitette, hogy a ruhájában elrejtett valahol egy
fegyvert. Az eset után a börtönlakókat kihallgató ügynökök
minden esetben egy társukkal mentek be. És a filmmel
ellentétben, a Jodie Foster által előadott jelenetre soha nem
kerülhetett volna sor, mivel az FBI soha nem küldött volna egy
kiképzés alatt álló embert, hogy bárkit is kihallgasson a
börtönben.
Ezekből a kihallgatásokból egy meglehetősen egyértelmű
minta kezdett kibontakozni. A legtöbb bűnöző fantáziavilágban
él, s ebben a világban elképzeli mindazokat a
bűncselekményfajtákat, amelyeket aztán a valóságban elkövet. A
bűncselekmény teszi lehetővé a számukra, hogy a fantáziájukat
megvalósítsák. Most, hogy már tudták, mi van a bűnözők
fejében, az ügynökök is jobban össze tudták vetni azt, amit a tett
helyszínén láttak, azzal a módszerrel, ahogyan a gyanúsítottak a
bűntetteiket elkövették.
Hogyan térképezik fel a terepet a gyanúsítottak, mielőtt
kiválasztják az áldozatukat? Mit látnak meg egy nemi erőszak
áldozatában? Mondhatott volna-e bármit is az áldozat, amivel
lebeszélhette volna a tettest a nemi erőszak elkövetéséről? Vajon
megtartottak-e valami trófeát, ami az áldozataikra emlékezteti
őket? Ha igen, mit? Beszéltek-e valakivel a tetteikről, vagy
kapcsolatba léptek-e az áldozattal a bűntett után?
Roger Depue, aki 1973-ban kezdte a munkát Teten mellett,
és aki később az FBI Akadémián a profilalkotó egységet vezette,
a profilalkotást az FBI nyomozásainak részévé tette, s olyan
ügynököket jelölt ki, akik kizárólag ezzel foglalkoztak, hogy ezzel
is segítsék a rendőrséget és az Irodát a bűncselekmények
megoldásában.
A profilalkotók a gyilkosokat két nagyobb csoportba osztják:
a szervezett és a szervezetlen kategóriába. A két kategóriába
tartozó gyilkosok eltérő típusú fantáziavilágban élnek, és ezek
mindegyikéhez tartozik egy sor olyan személyes jellegzetesség,
amely alapján azonosítani lehet ezeket.
„A szervezetlen gyilkos kevésbé átgondolt – mondja Depue.
– A bűntett helyszínén az ügynökök a düh és a gyenge szervezés
nyomait fedezhetik fel, mert a bűncselekményt hirtelen
felindulásból követi el. Az áldozatának nem mond semmit vagy
szinte semmit, csak hirtelen erőt vesz rajta a düh. A fegyver
olyasvalami, ami éppen a kezébe akad. Például a gyilkos egy, a
földön fekvő kővel öli meg az áldozatát. Az eszközt pedig a tett
helyszínén hagyja. A tetthelyen rengeteg bizonyíték marad:
vérnyomok, szövetdarabok és hajszálak. A holttestet ott találják
meg, ahol a gyilkosság történt. És a gyilkos nem tesz
erőfeszítéseket, hogy elrejtse az áldozatát.”
A szervezetlen gyilkos intelligenciája átlag alatti és
szociálisan sem képes beilleszkedni. „Jobban kedveli a
képzettséget nem igénylő munkákat és szexuális téren sem
képes teljesíteni – folytatja Depue. – Általában van egy fiatalabb
testvér is a családban. Az apjának nem volt rendes állása és
gyerekként nemegyszer keményen fogták. Egyedül lakik. A
bűntett elkövetése előtt nyugtalannak tűnik. Általában azonban
nem iszik alkoholt, mielőtt elköveti a tettét. A bűncselekményről
szóló híradások nem különösebben érdeklik. A bűntett után a
viselkedése jelentősen megváltozik. Vélhetően sorozatosan berúg
vagy kábítószert használ, vagy rendkívül vallásossá válik.”
A sorozatgyilkos ezzel szemben a szervezett gyilkosok közé
tartozik. Az átlagosnál magasabb az intelligenciája. A
képzettséget igénylő munkákat részesíti előnyben és szexuálisan
is aktív. Az apjának stabil munkája volt, de gyerekkorában a
fegyelmezése során nem voltak következetesek. Ha van
testvére, akkor általában ő az idősebb. Edmund E. Kemper III,
John Wayne Gacy Jr., David „Son of Sam” Berkowitz, Ted Bundy
és Henry Lee Lucas egyaránt szervezett sorozatgyilkosok voltak.
„A szervezett gyilkos élvezi az ölés ragadozó jellegét: a
vadászatot, a manipulációt és az áldozat feletti hatalom
megszerzését – mondja Depue. – Jellemző, hogy egy bizonyos
típusú fegyvert választ, és a tapasztalataiból okul. Gyakran iszik
a tett elkövetése előtt, és a szociális képességeinek is a
birtokában van. Általában együtt él valakivel. Az autóját rendben
tartja. A bűncselekményről szóló híradásokat követi. A bűntett
elkövetése után feltehetően más munkahelyet keres vagy
elhagyja a várost. Az áldozattal kommunikál. Mivel nagyon
képzett, ezért elkapni sem könnyű. És amikor mégis elkapják,
mindenki azt mondja róla: »álmomban sem gondoltam volna,
hogy ő tette«.”
 A szervezett gyilkost a fantáziavilága irányítja. „Edmund
Kemper például elmondta nekem, hogy neki arra volt szüksége,
hogy az emberekkel különleges élményeket élhessen át. Ehhez
azonban először »ki kellett űznie őket a testükből«. Más szóval
meg kellett ölnie őket” – meséli Depue.
Sok sorozatgyilkos újra felkeresi a tett helyszínét, csak hogy
a fantáziáját újból átélhesse. Amikor Berkowitz arra a
következtetésre jutott, hogy túlságosan kockázatos megölni egy
éppen kiszemelt nőt, visszatért egy korábbi gyilkosságának a
színhelyére és ismét eljátszotta a gyilkosságot; a fegyverét
felemelve célzott, ahogy egykor az áldozatát vette célba. Jeffrey
L. Dahmer képeket tartott magánál a megcsonkított áldozatairól.
A legtöbb elkövető olyasféle rituálékat követ, amelyek soha
nem változnak. Például a nemi erőszakot elkövető tettes, miután
belopózott éjjel a házba, az áldozatát egy rá jellemző módon
cserkészi be, mondjuk akkor, amikor az alszik. Megáll fölötte és
figyeli alvás közben: élvezi, hogy az ő kezében van az irányítás.
Örömet lel abban, hogy az áldozata tehetetlennek érzi magát,
amikor felébred és meglátja, hogy a támadója föléje magasodik,
esetleg meztelenül. Miközben a módszere egyre csiszoltabbá
válik, ő maga pedig egyre szervezettebb lesz, addig maga a
rituálé nem változik, mert pontosan azért követi el a bűntettet,
hogy ezt a rituálét kiélvezze.
Az Irodához kerülő esetek mellett az FBI profílalkotói a
helyi rendőrség által szállított ügyeket is kivizsgálják. Megesett,
hogy a rendőrök ilyen esetekben nem vették figyelembe a
profilalkotók tanácsait, de később ezt keservesen megbánták.
Egy Illinois állambeli kisváros rendőreinek például a
profilalkotók felvetették, hogy a bűntett évfordulóján a tettes
feltehetően felkeresi áldozatának a sírját a temetőben. A
rendőrök egész nap lesben is álltak, hátha a gyilkos felbukkan. Az
időjárás azonban szörnyű volt, ezért végül feladták a figyelést.
Egy videokamerát hagytak a temetőben, amelynek
indítógombját egy mozgásérzékelővel kapcsolták össze. És láss
csodát, a gyilkos valóban eljött. A rendőrség azonban nem volt a
helyszínen, hogy azonosítsa. Van ugyan egy felvételük egy
férfiról, de hogy ki az, arról fogalmuk sincs.
Amikor 1984-ben interjút készítettem a profilalkotókkal a
virginiai Quanticóban működő FBI Akadémia alagsorában, még
csak négy profilalkotó dolgozott: Roger Depue, John Douglas,
Roy Hazelwood és Robert Ressler. Ma huszonnyolcan dolgoznak
ilyen beosztásban az FBI-nál egy jellegtelen irodaépületben a
virginiai Staffordban, nem messze Quanticótól.
A profilalkotás mellett az ügynökök egy sor olyan új
technikát is kidolgoztak, amelyek szintén segítségére lehetnek az
FBI-nak a bűnügyek megoldásában: hogyan viselkedjenek
például a kihallgatáson a gyanúsítottakkal az ügynökök, és
hogyan értékeljék ki a gyanúsítottak által mondottakat. A
gyanúsított értékelésének alapján például a profilalkotók meg
tudják állapítani, hogy a szóban forgó embert reggel vagy éjszaka
érdemes kihallgatni és vajon a szelíd vagy a kemény
megközelítés a célravezető-e az esetében.
„Ha valaki például azt mondja: »A feleségemmel és a
gyerekeimmel elmentünk vásárolni és a gyerekek egy kicsit
rendetlenkedtek«, azaz valamiért a gyerekeimről átvált a
gyerekek kifejezésre, akkor a gyanúsított öntudatlanul is
távolságot tart a gyerekeitől – mondja Teten. – Pont az ilyen
dolgokra érdemes figyelni, mert ebben az esetben nincs
semmiféle logikus magyarázat erre a távolságtartásra, és ennek
nyomán akár az is felmerülhet, hogy az apa ölte meg a saját
gyermekeit.”
Az ehhez hasonló megfigyelések alapján jutottak a
profilalkotók például arra a következtetésre, hogy ha egy
jobbkezes személynek felteszünk egy kérdést, és az illető a bal
oldalára félrenéz, akkor valóban megpróbál a válaszra
visszaemlékezni és igazat mond. Ha azonban a szóban forgó
személy jobb oldalra pillant, akkor megpróbál információt
kitalálni – más szóval hazudik. És pontosan a fordítottja igaz a
balkezes emberekre: ők általában balra néznek, amikor
hazudnak. „Márpedig ha valaki az emlékeiről akar beszélni,
annak nincs szüksége arra, hogy azokat ott találja ki” – jegyzi
meg Teten.
Azóta, hogy Teten a profilalkotás kifejlesztésével kezdett
foglalkozni, a kifejezés egy kissé rossz ízű árnyalatot is kapott,
mert sokan azzal a metódussal azonosítják, amikor a
gyanúsítottakat kizárólag etnikai alapon választják ki. Ez
azonban olyasféle csapnivaló detektívmunka, aminek semmi
köze sincs a jó profilalkotáshoz és a jó bűnüldözéshez.
8. FEJEZET
ÉDES HÁRMAS
1976. május 23-án, vasárnap reggel a washingtoni irodából
keresték az éppen otthon lévő Joseph Judge ügynököt. A
központ kérésére neki kellett kivizsgálnia, hogy történt-e
törvénytelen szövetségi pénzkifizetés egy kongresszusi
munkatársnak, aki semmiféle munkát nem végzett a pénzért
cserébe.
Ezt Elizabeth Ray, egy Észak-Karolinában született
dúskeblű, harminchárom éves szőke hölgy állította egy cikkben,
amely a The Washington Post aznapi számában jelent meg. Azt
állította, hogy az egyetlen szolgáltatás, amiért ő felkerült egy
kongresszusi képviselő kifizetési listájára, a szex volt. A szóban
forgó, 65 éves képviselő azonban nem egyszerű mezei képviselő
volt. Wayne L. Haysről volt ugyanis szó, a Demokrata Párt ohiói
képviselőjéről, aki a nagy hatalmú Ügyviteli Bizottságot (House
Administration Committee) vezette. Ez a bizottság rendelkezett
a képviselők szívéhez oly közel álló extra juttatások felett, a
fővárosi rendőrség által biztosított védelmen keresztül egészen
az ingyenes parkolási igazolványokig.
„Gépelni nem tudok, aktákat rendezni sem, még a
telefonokat sem tudom felvenni” – állította a The Washington
Post szerint Ray, aki 1974 áprilisában kezdett gyakornokként
dolgozni Hays irodájában. Azóta azonban egyszer sem kérték fel,
hogy bármiféle, a Kongresszus munkájához kapcsolódó feladatot
végezzen. Ehelyett egy héten egyszer vagy kétszer pár órára
meg kellett jelennie a Capitol Hillen lévő irodájában, amely egy
névtábla nélküli ajtó mögött volt a kongresszus Longworth nevű
irodaépületében. „A beosztásom szerint az ellenőrző bizottság
munkáját segítem – mondta el az újságban. – De én inkább a
senkit-sem-ellenőrző bizottságnak hívom.”
Ray azt állította, hogy egy héten egyszer vagy kétszer le
kellett feküdnie Haysszel. Általában Hays a virginiai Key Bridge
Marriott szállodalánc valamelyik vendéglőjébe vitte a nőt este 7
óra körül, majd hazakísérte a nő arlingtoni lakásába.
Hays mindezt persze tagadta: „A pokolba is! Rendkívül
boldog házasságban élek!” Valójában éppen akkoriban vált el 38
éves feleségétől és vette el személyi titkárnőjét, de ennek
ellenére Liz Rayt is meg akarta tartani szeretőként.
Hays azt meg külön is tagadta, hogy valaha is együtt
vacsorázott volna Rayjel, de Marion Clark és Rudy Maxa, a Post
két újságírója, akik a történetet előásták, több alkalommal
maguk is a vendéglőben ültek, amikor Hays együtt vacsorázott a
nővel a Hot Shoppes and Chapparral nevű vendéglőben, a Key
Bridge Marriott szállodában. Ráadásul belehallgattak a Hays és
Ray között folytatott telefonbeszélgetésekbe, amelyek szintén
megerősítették a kettejük közötti intim kapcsolatot.
A Post cikke szerint Ray lakása egy arlingtoni toronyházban
volt, amelynek bejáratát egy színes kövekből kirakott szökőkút
díszítette. Judge ügynök nyomban rájött, hogy a leírás pontosan
illik arra a házra, amelyben ő is lakott.
Miután őt rendelték ki az ügy kivizsgálására, Judge
felmutatta az FBI-igazolványát és az épület gondnoka
megerősítette, hogy Ray valóban a házban él. Még a lakás
számát is elárulta. Délelőtt fél 11-kor Judge bekopogott Ray
ajtaján, de a nő nem volt otthon. Két nappal később azonban a
társával együtt egy ügyvéden keresztül megállapodtak, hogy az
ügynök kihallgathatja a lakásán.
„Addigra már állt a cirkusz, mert az egész média ott
gyülekezett az épület előtt, mi pedig bementünk, hogy
kihallgassuk, miközben a nő addigra már gyakorlatilag fogságba
esett – meséli Judge. – Lényegében mi vittünk enni neki, egy kis
kenyérrel, löncshússal és tejjel állítottunk be, mert ő nem tudott
kilépni a lakása ajtaján.”
Ray többször is beszélt az ügynökökkel és elmondta, hogy
meglehetősen rendszertelenül járt be a kongresszus Longworth
irodaépületébe. Ha valamelyik nap kedve szottyant bemenni,
akkor általában délelőtt 10 órára ért be és délután 2-kor már le
is lépett.
„Ő volt az egyetlen, aki bevihette a munkahelyére a
kiskutyáját – meséli Judge. – És a kutya játékai meg a vizes
tálkája ott hevert az irodájában. Ott intézte a találkáit, oda hívta
a manikűrösét, és egész idő alatt a telefonon lógott. Munkája
soha nem akadt egy percnyi sem.”
Arra azonban egészen mostanáig nem derült fény, hogy Ray
édeshármas partikat is szervezett Haysnek.
„Elizabethnek más lányokat is fel kellett fogadnia – állítja
Judge –, az is a munkájához tartozott. De úgy vélem, hogy ennél
több lányra soha nem volt szüksége. Aztán Hays őket is felvette
az alkalmazottak névsorára. Gyakorlatilag korlátlan hatalma
volt, ezért el tudta intézni, hogy a Kongresszusban bárhol
kapjanak állást.”
Judge arra is rájött, hogy a képviselőházban az efféle
megállapodások korántsem voltak szokatlanok.
„Egy sor lányt kérdeztünk ki a végén a Kongresszusból
arról, hogyan működnek arrafelé a dolgok. Jönnek ezek a fiatal
lányok és valaki felveszi őket a képviselőházi munkára: csinos,
csillogó szemű lánykák, a másik oldalon pedig ott vannak a
jóképű és nagy hatalmú férfiak. És a világon még nem találtak
jobb szerelmi ajzószert a hatalomnál. Márpedig ezeknek a
fickóknak abból volt bőven.”
Egy volt kongresszusi munkatárs mesélte, hogy még az
AIDS előtti időkben vett részt egy havonta rendezett „dugó
bulin”, egy fenomenális alakú 25 éves szőkével, aki a kaliforniai
demokrata párti szenátornak, Alan Cranstonnak dolgozott. A
szenátusi hivatal épületének volt egy padlása – meséli ez a
munkatárs. „Bizonyos napokon elterjedt a hír, hogy a lány aznap
kapható a dologra, a fiúk pedig beindultak. Felmentünk a
padlásra és beálltunk a sor végére. Nagyon csinos lány volt.”
Idővel a lányra, aki egyszerre két tisztviselőt is képes volt ellátni,
ráragadt a kedveskedő „Padláslány” becenév.
 Liz Ray ellen végül nem emeltek vádat, mivel a jogszabályok
akkoriban meglehetősen homályosak voltak. „Végül vádalkut
kötöttünk, ő [Hays] pedig beleegyezett, hogy lemond a bizottsági
elnöki posztról” – mondja Judge.
Az ügy, amiből az egyik legnagyobb washingtoni botrány
keveredett, végül Hays politikai karrierjének végét jelentette.
Egykor abban reménykedett, hogy Ohio kormányzója vagy
házelnök lehet. Ehelyett már az újraválasztásáért sem indult.
1989-ben, 77 évesen halt meg.
Miután Hoovert követően az FBI-nak már nem kellett
politikai ügyekben leállni a nyomozással, 1976-ban az Iroda
elkezdett kutatni azon kenőpénzek után, amelyeket a szóbeszéd
szerint egy igen befolyásos dél-koreai kijáróember, egy bizonyos
Tong-szun Park fizetett kongresszusi képviselőknek. A később
Korea-gate néven elhíresült botrány nyomán az Igazságügyi
Minisztérium több szövetségi bűncselekménnyel, így
pénzmosással és vesztegetéssel vádolta meg Parkot, valamint
azzal is, hogy eltitkolta az amerikai hatóságok elől, hogy a Koreai
Központi Hírszerző Ügynökség (Korean Central Intelligence
Agency – KCIA) embere.
Amerikai bíróság előtt azonban Parkot nem ítélték el. Dél-
Koreába menekült és miután beleegyezett, hogy visszatér az
USA-ba és tanúvallomást tesz a Kongresszus előtt, ejtették a
vádakat ellene. Park a kongresszusi meghallgatáson beismerte,
hogy bizonyos szívességekért cserébe készpénzt adott át a
Kongresszus 30 tagjának. A képviselők közül csupán kettő, a
Louisiana állambeli demokrata Otto Passman és a kaliforniai
demokrata Richard Hanna ellen emeltek vádat. Passmant
felmentették, és csak Hannát ítélték el.
„A kongresszusi képviselők időről időre 10 ezer dolláros
bankjegyekkel kibélelt borítékokat kaptak Parktól” – állítja Allan
E. Meyer, az üggyel foglalkozó FBI-ügynök.
Az ügyben a vádat képviselő ügyész, Paul R. Michel szerint
Park azt állította, hogy több tucatnyi képviselőt fizetett le, s
ennek a saját pénzügyi nyilvántartásaiban is nyoma maradt,
miután ezeket az általa „kitömésnek” nevezett pénzeket
kénytelen volt elszámolni, hogy visszakapja az összegeket a
KCIA-tól.
„Dél-Koreában azzal dicsekedett, hogy egy sor képviselőt
lefizetett, és ő kezelte azt a pénzt, amit állítólag a Kongresszus
tagjainak kifizettek” – mondja Michel.
A dél-koreai kormány segítségével létrejött alku keretében
„Park beleegyezett, hogy időkorlát nélkül rákapcsoljuk a
hazugságvizsgálóra – folytatja az ügyész. – Reggel 8-kor
megjelent Szöulban, és a hazugságvizsgálóval végigmentünk azon
a vallomáson, amelyet előző nap tett előttünk. Három és fél
héten keresztül mást sem tettünk, mint hogy vele együtt
ellenőriztük minden egyes feljegyzését a pénzátadásokról.” Mivel
Park minden egyes hazugságvizsgálaton átment azzal
kapcsolatban, amit Michelnek elmesélt, ezért Michel ezt mondta:
„Meggyőződésem, hogy Park végső soron igazat mondott
nekünk.”
9. FEJHET
VAKOND A CIA-BAN
Miután 1978. február 23-án az FBI igazgatója lett, William H.
Webster olyan ügynököket kezdett beszervezni az Irodához, akik
a kémkedés elleni kifinomult technológiákat tudtak kifejleszteni.
Az egykoron szövetségi bíróként és ügyészként is szolgáló
Webster alatt az Iroda hírszerző osztálya egyre inkább
hanyagolni kezdte a jól ismert háborúellenes tüntetőket és a volt
kommunistákat, és a figyelem középpontjába inkább a más
országokból érkező valódi kémek és az őket segítő amerikai
árulók üldözése került.
Az FBI már nemcsak az Egyesült Államokba vezényelt és
diplomatának álcázott szovjet Állambiztonsági Bizottság
(Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi – KGB) tisztjeit
figyelte meg, de egyre inkább megelőző tevékenységbe is fogott.
Például kettős ügynököket állított hadrendbe, hogy velük is
lekösse a KGB tisztjeinek figyelmét, hogy megtudja, mire
készülnek az oroszok, és végső soron segítsen abban, hogy ezeket
a kémeket ki lehessen utasítani az országból.
A később „külföldi hírszerző program” összefoglaló néven
ismertté vált akciók keretében az FBI Hírszerző részlege
(Intelligence Division) egy titkos és rendkívül hatékony játékba
fogott a KGB-vel és a szovjet katonai hírszerzéssel (Glavnoje
Razvedovatyelnoje Upravlenyie – GRU): figyeltek, tanultak és
amikor egy-egy kémakciót meg kellett hiúsítani, akkor közbe is
léptek.
Mivel a legnagyobb KGB-s különítmény Washingtonban és
New Yorkban székelt, a kémelhárítási tevékenység java része is
itt zajlott. A sajtó orra előtt az FBI-nak sikerült titokban tartani,
hogy sok közműcéges dobozban valójában olyan kamerákat
rejtett, amelyeken keresztül a KGB akcióit figyelték. Az FBI
néhány hifiboltot is üzemeltetett, hogy az ott dolgozó fedett FBI-
ügynökök barátságot köthessenek néhány KGB-tiszttel. A KGB-
tisztek szomszédjai bulikba hívták az oroszokat, ahol a
vendégsereg többi része egytől egyig FBI-ügynök volt. A
virginiai Springfieldben, egy tökéletesen jellegtelen iroda volt
valójában az a főhadiszállás, ahonnan egy igen sikeres, Courtship
(udvarlás) fedőnevet kapott közös FBI–CIA-akciót irányítottak,
amelynek során legalább egy olyan KGB-tisztet sikerült
átállítani, aki a washingtoni szovjet nagykövetségen dolgozott.
A Washingtonban furikázó KGB-tisztek autói közül sok
olyan akadt, amelyeket az FBI bepoloskázott. A kocsikba
beépített nyomkövetők segítségével az ügynökök pontosan be
tudták mérni a KGB-tisztek tartózkodási helyét. És egy erre a
célra kifejlesztett program jelezte azt, ha egy tiszt letért a
naponta rutinszerűen bejárt útvonalról.
A kémeket sokszor még akkor sem helyezték vád alá, ha
lebuktak. Mivel kínos lett volna beismerni, hogy árulók vannak a
soraikban, ezért a CIA, a Hadügyminisztérium és a többi
nemzetbiztonsági szervezet az évek során sikeresen győzte meg
arról az Igazságügyi Minisztériumot, hogy ne emeljenek vádat
kémkedési ügyekben. Ehelyett a külföldi országoknak kémkedő
amerikaiak csendben lemondhattak arról a posztjukról, amely
lehetővé tette a számukra, hogy érzékeny információkhoz
férjenek hozzá.
Egy évvel azelőtt, hogy Webster lett az igazgató, a főügyész,
Griffin Bell változtatott ezen a felfogáson, és elkezdte lecsukatni a
kémeket, hogy ezzel másokat elrettentsen a kémkedéstől. Ennek
az új politikának a kiagyalója John L. Martin volt, egy volt FBI-
ügynök, aki 1973-tól képviselte a vádat ügyészként a kémkedési
ügyekben, és aki 1980-ban az Igazságügyi Minisztérium
kémelhárítási osztályának a vezetője lett. Mikor Martin
munkához látott, már csaknem 10 év telt el azóta, hogy egy
szövetségi bíróság előtt sikeresen vádat emeltek egy kém ellen.
Mire 1997 augusztusában visszavonult a posztról, Martin
irányítása alatt 76 kém ellen emeltek vádat. És a vádlottak közül
csupán egyetlenegyet mentettek fel.
 „Szilárdan hiszek abban, hogy meg kell adni nekik az őket
megillető valamennyi alkotmányos jogot, aztán pedig börtönbe
kell küldeni ezeket az embereket, életük végéig” – mondogatta
Martin, ez a jóképű, mindig napbarnított férfi.
A kémelhárító tevékenység csúcspontja 1985-ben
következett be, amely a kémek éveként vonult be az Iroda
történetébe: az FBI ugyanis 11 kémet tartóztatott le abban az
évben. Közéjük tartozott John A. Walker Jr., a haditengerészet
egyik tiszthelyettese; Jonathan J. Pollard, aki Izraelnek
kémkedett; Ronald Pelton, az Egyesült Államok
Nemzetbiztonsági Ügynökségének (U.S. National Security
Agency – NSA) volt alkalmazottja és Larry Wu-Tai Chin, aki
Kínának adott ki titkokat. Valamennyien bűnösnek vallották
magukat, és egytől egyig el is ítélték őket.
Míg Walker ügye az FBI egyik legfontosabb kémkedési
esete volt, addig a legbizarrabb mind közül Karl és Hana
Koecheré volt. 1962-ben a cseh titkosszolgálat megkezdte az
eredetileg Karel Frantisek Köcher néven anyakönyvezett férfi
kiképzését, hogy vakondként tudjon beépülni. Noha nem tartozik
a hivatalos hírszerző kifejezések közé, a „vakond” névvel a
közvélemény azokat a kémeket illeti, akik az ellenséges hírszerző
szolgálatnál szereznek állást maguknak, és innen továbbítják
folyamatosan a titkos információkat a saját hírszerző
ügynökségüknek.
Egy 1963-as prágai partin Koecher találkozott Hana
Pardamcovával, egy 19 éves tolmáccsal, aki szintén a
kommunista párt tagja volt. A 160 centis Hana elragadó nő volt,
meleg és közvetlen teremtés. 3 hónappal később
összeházasodtak. A ragyogóan okos, sokoldalú Karl 1965-ben
érkezett Amerikába, ahol egy rendkívül jól kidolgozott
legendával, jobban mondva fedősztorival állt elő. Azt hazudta,
hogy hajthatatlan kommunistaellenes hozzáállása miatt a prágai
rádió kirúgta őt, mert a rendszert szidta és panaszkodott, hogy
milyen borzalmas az élet a kommunisták alatt. Karl remek
ajánlóleveleket szerzett a Columbia Egyetem professzoraitól és
ezek segítségével folyamodott állásért a CIA-nál.
1973. február 5-én Koechert végül olyan fordítóként
alkalmazták a CIA-nál, aki a legmagasabb szintű titkosítással
ellátott dokumentumokba is betekinthetett. Koecher, aki a CIA
első vakondjaként vonult be a történelembe, írásos vagy
magnószalagra vett CIA-anyagok hosszú sorát fordította le.
Mivel jól ismerte a tudományos és a műszaki kifejezéseket, ezért
a CIA a legérzékenyebb orosz és cseh anyagok fordítását is rá
bízta.
Karl közvetlenül a KGB-nek küldte meg jelentéseit.
Szolgálataiért cserébe pedig a KGB és a cseh titkosszolgálat is
többször kitüntette. Hana segített neki megszervezni a „futó
találkozásokat” (ilyenkor a kém és a megbízója csupán egy
szótlan, rövid, de személyes találkozón fut össze), illetve ő hozta-
vitte a „lerakóhelyekre” az információkat és hozta el onnan a
pénzt. A fordítások során szerzett információkból Karl
kikövetkeztette Alekszandr D. Ogorodnyik személyazonosságát
is, aki a CIA egyik legértékesebb zsákmánya volt.
Ogorodnyik – aki Trigon fedőnév alatt működött – a
moszkvai Külügyminisztériumban (Minisztersztvo Inosztrannyik
gyel SSSR) dolgozott. Több száz mikrofilmre vett, titkos szovjet
dokumentumot adott át a CIA-nak, többek között a szovjet
nagykövetségek jelentéseit is. Az információ olyan értékes volt,
hogy még a Fehér Házban is sokan olvasták.
A KGB 1977-ben tartóztatta le Ogorodnyikot. A férfi
beleegyezett, hogy vallomást tesz, és csupán egy tollat és papírt
kért kihallgatóitól. „Mellesleg néhány éve már mindig ugyanazzal
a tollal írok, egy Mont Blanc-nal – mondta. – Azt hiszem, az
íróasztalom tetején hever. Ha a következő napokban valamelyik
emberük arrafelé jár, hozza már el nekem.”
A KGB annak rendje és módja szerint át is adta neki a tollat,
amelybe a CIA korábban gondosan elrejtett egy méregtablettát.
Ogorodnyik kinyitotta a tollat és lenyelte a tablettát.
Másodperceken belül halott volt.
Fordítási munkái mellett Koecher a titkos információk
megszerzésének kevésbé szokványos módszereit is alkalmazta:
szexpartikon vett részt. A vörös képű, törékeny testalkatú,
őszülő szakállú Koecher párcserés bulikra kezdte vinni a
feleségét. Hana annyira megszerette ezt a szórakozást, hogy
sokkal lelkesebben vetette bele magát, mint a férje. Karl és Hana
rendszeres résztvevői lettek a Washingtonban és New Yorkban
rendezett orgiáknak és szexpartiknak. Gyakran látogatták a
Plato’s Retreat és a Hellfire nevű helyeket, amely két olyan New
York-i szexklub volt, amely mindenki előtt nyitva állt, aki
befizette a belépőt. De jártak egy washingtoni bárba, a Capitol
Couples in the Exchange-be és a marylandi Jessupban lévő
Swinging Gate-be is. Ez utóbbi, röviden Gate-ként ismert hely
egy udvarház kinézetű épület volt, amelyben a szobákat faltól
falig matracok borították, és a vendégeknek különféle eszközök
álltak rendelkezésükre, hogy élvezzék az akrobatikus
édeshármasokat.
Karl és Hana egy sor olyan baráti házaspárral állt
kapcsolatban, amelyekkel efféle párcserélést folytattak. Egy
szvingerpartin jöttek össze például egy párral, amely a New York
állambeli New Paltzból érkezett. Az ősz hajú, napbarnított férj
úgy nézett ki, mint Cary Grant. A feleségének rövidre nyírt
szőke haja volt, a bőre pedig olyan bársonyos, mint valamilyen
szappanreklám modelljéé. Amikor találkoztak, a teljesen
felöltözött Hana egy díványon üldögélt. A férfi leült melléje.
Miután bemutatkozott, felmentek az egyik hálószobába és
szeretkeztek, mesélte nekem később a nő.
Rendkívüli szexuális étvágya miatt Hana gyorsan az
orgiákban részt vevő körök egyik kedvence lett. A hatalmas kék
szemekkel megáldott, szexi, szőke Hana a virginiai In Place-be is
szerette elkísérni Karlt: ezt az elit magánklubot 1972-ben
alapította egy, a kertvárosban élő virginiai ingatlancég
tulajdonosa, aki ráunt a feleségére. A klub számára a férfi egy
hatalmas házat bérelt a virginiai Fairfaxben, alig néhány
percnyire a Potomac folyó túloldalán, a Washington állambeli
Rosslynban lévő CIA-irodától, ahol Koecher dolgozott. A házhoz
egy hatalmas, kör alakú felhajtó tartozott és a ház sarkait 4
magas oszlop díszítette. Hétvégenként a ház adott otthont a
szexpartiknak. Hana a legaktívabb látogatók közé tartozott.
Egyik partnere szerint „szédítően gyönyörű nő volt” és a
„szexuális étvágya hihetetlen”. Hana akár 3 vagy 4 férfival is
szeretett egyszerre szeretkezni egy franciaágyon. Noha ezekre
az alkalmakra Karl is elkísérte, ő ilyenkor inkább visszavonult a
társalgóba és beszélgetett az emberekkel.
Noha a párcserés programot mindkét kém élvezte, arra is
rájöttek, hogy ezek az orgiák remek alkalmat teremtenek ahhoz,
hogy találkozzanak a CIA-nak vagy más fontos washingtoni
szervezetnek dolgozó emberekkel. Mivel ezeknél a
kormányszerveknél, így a CIA-nál is a belső szabályzat tiltotta az
efféle szórakozást, ezért aki mégis részt vett ezeken, az több
szempontból is kompromittáló helyzetbe hozta magát.
Koecherék ezt 100%-ig ki is használták, és értékes információkat
szereztek a partikon feltűnő emberektől, akik között akadt, aki a
Hadügyminisztériumban, a Fehér Házban vagy a CIA-nál
dolgozott.
1982 elején az egyik átállt kém tájékoztatta az FBI-t először
Koecherékről, és az Iroda megkezdte a megfigyelésüket. Végül a
házaspárt letartóztatták. Miután egy New Yorkban, titokban,
zárt ajtók mögött lezajlott bírósági tárgyaláson bűnösnek
vallották magukat, Koecheréket egy 1986 februárjában lezajlott
fogolycsere során – amelynek a kémügyekben az ügyészi
feladatot ellátó John Martin is szemtanúja volt – átadták az
oroszoknak, cserébe pedig többek között a szovjetek szabadon
engedték Natan Saranszkijt, az ismert másként gondolkodót. A
cserére egy havas napon került sor az NDK-t és Nyugat-Berlint
összekötő Glienicker hídon. Ugyanezen a hídon cserélték ki több
mint 20 évvel korábban az amerikaiak Rudolf Abelt, a KGB
egyik tisztjét a lezuhant U-2-es kémrepülőgép pilótájára, Gary
Powersre.
A megállapodás feltételei szerint Koecherék soha többé nem
léphettek amerikai földre. A csalással szerzett amerikai
állampolgárságukról is le kellett mondaniuk.
1987. április 29-én 5 napon át készítettem interjút velük
Prágában, s ennek során Karl Koecher elmesélte, hogy mennyire
hasznos volt az, hogy részt vettek ezeken az orgiákon, „Már az is
lényeges információ volt, ha valakiről, például egy magas
beosztású CIA-alkalmazottról kiderült, hogy ilyenféle partikra
jár – mondta Koecher. – Ilyenkor elég volt továbbadni az infót
valaki másnak [egy másik hírszerző tisztnek], és onnantól fogva
ő törődött az üggyel. A dolgok már csak így mentek.”
A csoportos szex „nem volt semmi nagy durranás akkortájt
– mondta Hana Koecher, ragaszkodva a tényszerűséghez. –
Minden barátunk járt kisebb klubokba vagy ilyesmikbe. Mi is
eljártunk, hogy lássuk, mi újság.”
Megkérdeztem Koechertól, hogy mit érzett Ogorodnyik
halálával kapcsolatban.
„Nagyon lesújtott a dolog – válaszolta. – De igazából a CIA-
nak és önmagának köszönheti, hogy lebukott. Ritka ügyetlen
módon történt ugyanis a beszervezése.”
10. FEJEZET
TÖBB MARHAHÚST!
Hoover annyira ódzkodott attól, hogy kiengedje a kezéből az
irányítást, hogy a titkos akciókat is gyanakvással fogadta.
Borzalmasnak találta azt a gondolatot, hogy egy ügynök elvegyül
egy olyan környéken, ahol maffiatagok vagy terroristák élnek,
szakállt növeszt és hétköznapi ruhákat kezd hordani. Az
ügynököknek kutya kötelességük, hogy minden nap
bejelentkezzenek az irodában, és csakis az Iroda által a
rendelkezésükre bocsátott autókat (ezeket Bucar néven
emlegették) vezethettek. Könnyen felismerhető, négyajtós
Fordok voltak ezek, a kétirányú rádiókapcsolatot lehetővé tevő
antennarengeteggel.
Szögesen ellentétes álláspontot vallott William Webster, aki
már engedélyezte, sőt bátorította a hosszabb időre szóló
beépülést és a kelepceállítást.
„Hoover után került sor arra a feladatbővülésre, amelynek
nyomán már hosszabb időre szóló fedett akciókat is
engedélyeztek, és az ezekre a munkákra kijelölt ügynökök nem
kaptak jól körülírható feladatot, csupán azt, hogy szervezzenek
be a legfelsőbb körökhöz tartozó bűnöző informátorokat és
maguk is épüljenek be a maffiába” – mondja Sean McWeeney,
aki a szervezett bűnözés elleni osztályt irányította az FBI
központjában, 1979 és 1986 között.
Az 1990-es évek közepén az FBI létrehozott egy titkos
csoportot, amely a shortstack (kurta) fedőnevet kapta, és amely
kizárólag a titkos akciókkal foglalkozott.
„Mi láttuk el az ügynököket mindennel, a hamis tb-
igazolványtól kezdve, a jogosítványon és a hamis útlevélen
keresztül egészen a meséjüket igazoló fedőcégekig” – mondja
Michael Reith, aki 9 évig, egészen 2003-ig vezette a csoportot.
Manapság az FBI már olyan messzire ment, hogy a fedett
ügynökökkel egyenesen azt közlik, hogy ha úgy alakul, hogy az
álcázásukra azért derülne fény, mert nem fogyasztanak
kábítószert, akkor ilyen esetben akár még drogozhatnak is. Ha
azonban jelentették a kábítószer-fogyasztást, akkor hónapokig
orvosi teszteken vizsgálják azt, hogy nem alakult-e ki függőség
náluk. Hoover forogna a sírjában, ha erről tudomást szerezne.
A gyanúsítottak követésére és a megfigyelések
lebonyolítására az FBI az 1970-es években hozta létre a
Különleges Támogató Csoportot (FBI Special Support Group –
SSG). A csoport tagjai, akiket röviden csak G-knek emlegettek,
általában kisebb fizetésért dolgozó, fegyverviselésre nem jogosult
alkalmazottak voltak az Irodánál, akiket a kémelhárítási
ügyekben vettek igénybe. Ők voltak azok, akik kocogónak,
hajléktalannak, görkorisnak, papnak, fagylaltárusnak, postásnak
vagy titkárnőnek öltöztek. És miközben ők vagy az ügynökök a
gyanúsítottat követték az utcán, szünet nélkül kapcsolatot
tartottak egymással. Vezetés közben előfordul, hogy kézről kézre
adják át a gyanúsítottat, vagy párhuzamos utcákon át követik.
Az is megesik, hogy követés közben autót cserélnek, hogy ezzel is
megtévesszék a célszemélyt. A járműveik között pedig épp úgy
akadnak sportkocsik, mint öreg batárok, bulldózerek, buszok
vagy fagylaltoskocsik.
Hosszú idővel azelőtt, hogy a hívásazonosítást bevezették,
Reithre hárult az a feladat, hogy a telefontársaságokat rávegye,
adják át az FBI számára a bejövő hívásokról megőrzött listákat,
amikor egy-egy sürgős esetben erre szükség volt. Ezek a listák
egy sor eset megoldásában bizonyultak létfontosságúnak, többek
között Joseph és Beverly Gibson meggyilkolásának ügyében is.
1987. december 24-én a Gibson házaspárt holtan találták meg a
lakókocsijukban, a Delaware állambeli Hazlettville-ben. Lelőtték
őket. Alig kilenc nappal korábban született fiuk pedig eltűnt. A
lövöldözés előtt valamivel Joseph Gibson szülei, akik a lakókocsi
közelében éltek, két telefonhívást kaptak egy nőtől, aki az után
érdeklődött, hogyan tudna eljutni a lakókocsihoz. A telefonáló azt
állította, hogy abban a kórházban ismerte meg a házaspárt, ahol
a fiuk született.
Reith megkérte a telefontársaságot, hogy adjanak neki egy
olyan listát, amelyen a nagyszülőkhöz befutott és a 302.
kódszámú körzetből érkező telefonhívások szerepelnek. „Azt
mondták, hogy nem tudnak ilyen listát előállítani – emlékszik
vissza Reith. – Mire azt feleltem, hogy ez az információ a
társaság által kiállított számlákon is rajta van.”
Nem kevés ösztökélés után a telefontársaság végre
beleegyezett, hogy írnak egy számítógépes programot, amely
másodpercek alatt kilöki ezt az információt. Kiderült, hogy a
nagyszülőket aznap este Richard W. Lynch és Joyce Lynch
lakásából hívták. Az FBI arra is rájött, hogy Joyce Lynch a
családjának azt hazudta, hogy terhes, noha nem volt az. Nem
sokkal karácsony előtt Richard Lynch elújságolta a barátainak és
a családjának, hogy a felesége fiúgyermeknek adott életet.
Lynchék tehát azért rabolták el Matthew-t, mert egy kisfiúra
volt szükségük. Két héttel a lövöldözés után Lynchéket
letartóztatták, és gyilkosság gyanújával vád alá helyezték.
Matthew-t a hálás nagyszülők vették magukhoz.
Webster idején, az 1970-es évek végén és az 1980-as évek
elején az FBI számára még a Kongresszus sem volt tabu. Egy
kétemeletes bérelt washingtoni házban fedett ügynökök
dolgoztak az ún. Abscam-akcióban, amelynek során azzal a
mesével keresték meg a kongresszusi képviselőket, hogy egy
arab sejknek dolgoznak, aki bizonyos politikai előnyöket szeretne
kapni. Ezt követően az ügynökök filmre vették, ahogy a
képviselők készpénzt kapnak a beígért előnyökért cserébe. Hét
képviselőt, többek között New Jersey állam szenátorát, Harrison
A. Williams Jr.-t is elítélték. Eltérően Hoover regnálásának
gyakorlatától, most már nem megfenyegették a képviselőket,
hanem börtönbe küldték őket.
De nemcsak a képviselők kerültek az FBI célkeresztjébe,
hanem Las Vegas nagy hatalmú köztisztviselői is, például Harry
E. Claiborne főbíró, a nevadai körzeti bíróság (U.S. District Court
in Nevada) vezetője. 1983 decemberében vád alá helyezték
kenőpénz elfogadásáért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért
és hamis adóbevallás kitöltéséért. Végül jövedelemadó-csalásért
ítélték el. Miközben folyt a Claiborne ellen indított FBI-
nyomozás, Harry Reid, aki akkoriban nevadai képviselő volt,
majd később a Szenátus többségi frakcióját vezette, találkozót
kért Webstertől, mondván, magyarázatot akar kapni arra, hogy
az FBI miért szállt rá Claiborne-ra. A kérés Walter B. Stowe Jr.
FBI-ügynökhöz futott be, aki akkoriban az Iroda Kongresszusi és
Közügyi Hivatalánál (Congressional and Public Affairs) dolgozott,
ő pedig megszervezte a találkozót.
„Maga a találkozó ennél unalmasabb nem is lehetett volna:
Reid lényegtelen kérdéseket tett fel a Claiborne-ügyben
folytatott nyomozásról, Webster pedig elmagyarázta, hogy még
egy képviselővel sem lenne helyes, ha egy még éppen zajló
nyomozás részleteit megvitatná – emlékszik vissza Stowe. – A
találkozóról nekem az a benyomásom maradt meg, hogy
Webster finoman ugyan, de egyértelműen Reid tudomására
hozta, hogy kinek a kezében van a hatalom, és azt is, hogy az FBI
igazgatóját nem lehet politikailag befolyásolni.”
Amikor azonban Webstert később a CIA igazgatói székébe
jelölték, Reid volt az egyetlen, aki a kinevezése ellen szavazott.
Claiborne-t 1984-ben adócsalásért kétévi börtönre ítélték. Fél
évszázad óta ő volt az első aktív szövetségi bíró, akit
eltávolítottak a hivatalából.
A kortalan képű, vékony szájú és magas homlokú Webster
remek hivatalvezetőnek bizonyult. Különösen jó képességű
vezetőket sikerült választania és hagyta, hogy ők irányítsák az
Irodát, ugyanakkor soha nem kerülhették el húsbavágó és
éleslátó kérdéseit. Webster azt is világossá tette, hogy az
ügynökök nagy bajba kerülnek, ha a problémákat eltitkolják
előle. Ha Webster úgy látta, hogy egy ügynök nem a teljes
történetet tárja fel előtte vagy nem végezte el a házi feladatot,
akkor máris éles hangnemre váltott és a szemei szinte
szikráztak.
„Az egyik első vezetői értekezleten elkezdték nyomni neki a
rizsát – meséli William A. Gavin, aki Webster alatt lett az FBI
egyik igazgatóhelyettese. – De 17 másodperc sem telt el, ő máris
nekik esett. Elég volt egyetlen rövid, szigorú megjegyzés, és az,
ahogyan a szeme kék szikrákat szórt. Nem szeretném egynél
többször átélni ezt az érzést. Olyan volt, mint amikor az ember
apja kiosztja a feladatot. És tudod, hogy nem szeretnéd még
egyszer felbosszantani. Az első perctől kezdve átlátott ezen az
egész bürokratikus szarhalmon. És az emberek hirtelen rájöttek,
hogy ha nem tudják a választ, akkor jobb bevallani, hogy nem
tudják.”
Noha Webster alatt sokat fejlődött a szervezet, Hoover
távozása után az FBI-on belül a fegyelem lazulni kezdett. Az
Irodában terjedő legenda szerint egyszer egy New York-i
ügynök kiment ebédelni az akkor még a 64. utca és a 3. sugárút
sarkán lévő irodából az egyik, egy saroknyira levő
szendvicsbárba. Az ügynök azt hitte, hogy az is egy olyan hely,
ahol az FBI-ügynökök és a rendőrök vagy árkedvezményt
kapnak, vagy nagyobb adag kaját. Marhahúsos szendvicset
rendelt, és figyelte, ahogyan a kiszolgáló a kenyér közé rakja a
hússzeleteket. Aztán a pultos fogta a tányért és odarakta az
ügynök elé. Az ügynök legnagyobb megrökönyödésére a
szendvics egy falatnyival sem tűnt nagyobbnak, mint a többi
marhahúsos szendvics. Előkapta hát a jelvényét és rákiáltott a
kiszolgálóra: „FBI! Több marhahúst!”
A történet futótűzként terjedt el az egész FBI-ban. Az
Irodában talán ez a legismertebb anekdota. Amikor valami miatt
elkeserednek az ügynökök, gyakran mondogatják: „Több
marhahúst!” Amikor beszámolnak a főnökeinknek, hogy fel
kellett valahol mutatni a jelvényüket, azt mondják:
„Megkínáltam egy kis marhahússal.”
A történet – amely alapvetően igaz – azért ilyen kedves az
ügynökök szívének, mert a lényegénél ragadja meg, hogy mit is
jelent ügynöknek lenni. Az FBI-ügynököknek rendkívüli
hatalmuk van. Fegyvert viselhetnek és akár embert is ölhetnek.
A gyanúsítottat megfoszthatják szabadságától és akár egy egész
életre rács mögé küldhetik. Magán-telefonbeszélgetéseket
hallgathatnak le, videoszalagra vehetik, hogy ki járt valakinek a
hálószobájában, esküdtszék elé idézhetnek szemtanúkat,
kinyithatják a postaládákat, lekérhetik az emberek e-mailjeit és
telefonhívás-listáját, és betekinthetnek a jövedelemadó-
bevallásokba.
Aktáikból a legterhelőbb személyes információkról is
tudomást szerezhetnek. A jelvényüket felmutatva kikerülhetik a
repülőtéri biztonsági szolgálatot, fegyvert vihetnek a repülőre,
ingyen bemehetnek a mozikba, és akár tilosban is parkolhatnak
anélkül, hogy ezért büntetőcédulát kapnának. De ha az ügynök
nem az Iroda által rábízott ügyben jár el, ha nincs megfelelő
felhatalmazása vagy sok esetben bírósági végzése, akkor csupán
annyi hatalma van, mint bármely másik állampolgárnak. Ha
valaki azért „villant jelvényt” – ahogy ezt az FBI-nál mondják –,
hogy a helyi szendvicsbárban több ételt kapjon, azzal az FBI
legalapvetőbb becsületkódexét szegi meg.
Amikor arról kellett döntenie, hogy kirúgjon-e egy-egy
ügynököt a testületből, Webster általában eléggé elnéző volt, és
maximálisan igyekezett figyelembe venni az enyhítő
körülményeket. Ha arra gondolunk, hogy a közvélemény
mennyire megbízik az ügynökökben, akkor meglehetősen
lehangoló az a tudat, hogy igazgatói időszaka alatt nem számított
kirúgást érdemlő főbenjáró vétségnek, ha meghamisították a
kihallgatásokról készült jegyzőkönyveket, ha barátok számára az
Iroda aktáiból adtak ki információkat, és hazudtak az ellenőrző
szervek által szervezett meghallgatásokon.
Amikor a becsület forog kockán, a mércét nem szabad
alacsonyra helyezni – állítja Buck Revell, aki Webster alatt
szintén igazgatóhelyettesi posztot töltött be. „Éles határvonalat
kell húzni, amit senki nem léphet át. Az ember nem tesz hazug
kijelentéseket, nem hazudik, nem tesz hamis tanúvallomást. Ha
pedig mégis megteszi, akkor az ilyen embernek nincs helye a
szervezetben.”
Idővel az elnézőbb hozzáállásnak meglettek a
következményei. 1980. április 16-án, délután fél hatkor Earl
Thornton, az FBI egyik gondnoka kinyitotta a Szövetségi
Takarékszövetkezet (Federal Credit Union) ajtaját, amely az
FBI-épület 8-ik emeletén volt. Az FBI központja egy megdöntött
tetraéderhez hasonlít, nem pedig kockához. A helyi építési
szabályzatnak megfelelően az épület a Pennsylvania sugárút felől
csupán 7 emeletes, a hátsó frontja azonban már 11. A hátsó
fronton magasodó nyúlvány miatt az emberben az a benyomás
támad, hogy az épület bármelyik pillanatban a gyalogosokra
dőlhet – és kétség sem férhet ahhoz, hogy az épület tervezésekor
Hoover pontosan ezt a hatást akarta elérni.
Miután bejutott a takarékszövetkezet irodájába, Thornton
felkapcsolta a villanyt. Éppen nekifogott volna a porszívózásnak,
amikor a pult mögött, a nyitott széfnél megpillantott egy testes,
barna hajú férfit. Pár pillanatnyi szünet után a férfi hirtelen
felpattant és elkiáltotta magát: „FBI! Kezeket fel!”
A takarító gyorsan rájött, hogy a behatoló H. Edward Tickel
Jr., az FBI legjobb betörője. Tickel szinte bármilyen zárat fel
tudott törni, nem maradt előtte csukott széf, és anélkül tudott
bármilyen lakásba vagy nagykövetségre behatolni, hogy később
bárki gyanút fogott volna. E különleges képessége miatt az Iroda
a legféltettebb titkainak egy részét bízta rá.
Tickel közölte Thorntonnal, hogy riasztást kapott telefonon,
hogy jöjjön a takarékszövetkezetbe, amely 260 ezer dollárt
őrzött a széfjében, mert az ajtót feltörték. És rögvest le is
tartóztatta Thorntont – de Tickel története sántított, mert nem
tudta megnevezni, hogy ki hívta a takarékszövetkezethez.
A nyomozás során aztán kiderült, hogy a
takarékszövetkezetnél végzett tevékenysége mellett Tickel
lopott gyűrűket és gyémántokat is árult. Lopott autók eladásába
is belekeveredett, a barátai számára pedig ő maga lopott rádió
adó-vevőket.
A washingtoni szövetségi bíróság Tickelt felmentette a
takarékszövetkezeti betörés vádja alól. Az adó-vevők ellopását
azonban beismerte. A 9 napig tartó tárgyalás után Tickelt a
virginiai Alexandriában ítélték el ékszerlopással kapcsolatos
bűncselekményekért: lopott áruk államok közötti szállításáért,
hamis tanúskodásért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért és
adócsalásért.
Ha Tickel esete bizarrnak tűnik, akkor mit mondjunk a két
FBI-ügynök, Frank és Suzanne Monserrate ügyéről. A házaspárt
akkor tartóztatták fel fegyverrel, amikor éppen távoztak a
Miami déli külvárosában, Perrine-ben lévő Playhouse klubból,
1987. január 4-én. Monserraték éppen kiléptek az épületből
hajnali kettőkor, amikor Chester Williams odalépett hozzájuk és
a pénzüket követelte.
Williams, akit már számtalan bűncselekményért elítéltek,
elkezdte letépni az arany nyakláncot Sue Monserrate ügynök
nyakáról. De Williams rossz áldozatokat választott. Frank
Monserrate ügynöknél nem volt ott a saját fegyvere, de azt
tudta, hogy a felesége a retiküljében hordja a sajátját. Amikor
Williams pénz követelt tőlük, Suzanne Monserrate a retiküljébe
nyúlt, hogy átadja a tárcáját. Ennél a pontnál a férje megragadta
feleségének 38-as revolverét és többször rálőtt Williamsre, aki
halálos sebet kapott. De eközben Williams is elsütötte a
fegyverét és a hátán megsebesítette Sue Monserrate-ot.
Minden ilyen lövöldözésnél bevett gyakorlat, hogy az Iroda
nyomozói vizsgálatot folytatnak. Legelőször a házaspár
megpróbált hazudni, hogy mit kerestek ott, de a történetük nem
állt össze. Végül Frank „beismerte, hogy ő és a felesége valójában
az ott [a klubban] zajló szexuális tevékenységben vett részt,
amelynek keretében párcserére is sor került” – áll abban a
jelentésben, amelyet az FBI egyik szerve, a Hivatásos Állomány
Felelősségét Vizsgáló Hivatal (FBI Office of Professional
Responsibility – OPR) készített. A párcserében többek között
részt vett egy olyan pár, akit előző éjjel a nyomozók kihallgattak,
illetve „több másik pár is, akiknek személy-azonosságát nem
ismerte, vagy akiknek nevére nem tudott visszaemlékezni”.
Néhány kihallgatás után Suzanne Monserrate, aki amúgy
sokra tartott és ártatlan vidéki lánynak kinéző ügynök volt,
először ismerte be, hogy ő és Frank két év óta meglévő
klubtagságuk alatt többször is „szexuális kapcsolatot létesítettek
más emberekkel” a klubban. A korábban általa elmondottakat
visszavonta és kijelentette, hogy „orális szexben is részt vett,
illetve a klubban lévő más nőkkel is szexuális kapcsolatot
létesített”.
1987 júliusában az FBI mindkettőjüket kirúgta. Az ügy
tanulsága a jelek szerint az volt, hogy az FBI-ügynökök egész
egyszerűen nem járhatnak szexklubokba. Pedig a Monserrate
házaspár feltehetően csak felfüggesztést kapott volna, ha nem
hazudnak arról, hogy mit kerestek ott. Ráadásul Suzanne
Monserrate még egy olyan bűnt elkövetett, ami felért azzal, hogy
szexklubba járt – leadta a jelvényét és a fegyverét a klub egyik
alkalmazottjának. Valóban, meglehetősen nehéz lett volna úgy
szeretkezni, hogy valaki fegyvert és jelvényt visel, de az FBI-
ügynökök a szabály szerint ezektől soha nem válhatnak meg.
Sok ügynök úgy gondolja, hogy Hoover, aki ellenezte, hogy
nők is ügynökök lehessenek, még mindig ott bujkál valahol az
FBI-központ pincéjében, és csak az első adandó alkalomra vár,
hogy visszatérjen az igazgatói székbe. Márpedig, ha valamikor
szüksége lett volna erre, akkor az pont a Monserrate-ügy volt.
11. FEJEZET
WACO
Szövetségi bíróként töltött időszakából William Webster
határozott morális tartást mentett át az FBI-os korszakába.
Reagan elnök éppen ezért gondolta úgy, amikor Webstert
választotta ki a CIA igazgatójának 1987 májusában, hogy remek
ötlet, ha újból egy bírót ültet a távozó Webster helyébe az
igazgatói székbe. Reagannek William S. Sessionsre esett a
választása, aki San Antonio körzet főbírája volt, és aki 1987.
november 2-án lett az FBI igazgatója.
Az ősz hajú, széles mosolyú Sessions hatalmas kerek lencsés
szemüvegen keresztül kíváncsian tekintett a világra. Úgy festett,
mint egy egyszerű vidéki srác, aki egy farmon nőtt fel, és akibe
elég texasi vér szorult ahhoz, hogy senki ne kételkedjen a
történeteiben.
Sessions imádta a beosztásához tartozó kellékeket. Rézszínű
FBI-jelvényét minden alkalommal kitűzte az ingére. Amikor
nyugállományba vonult ügynökökkel beszélgetett, akkor is egyes
szám harmadik személyben „az önök igazgatójaként” emlegette
magát. Ezek a hóbortok néhány ügynököt bosszantottak, mert az
ügynök – hacsak nem letartóztatni indul valakit – a jelvényét az
igazolványát rejtő, kihajtható tárca belsejébe tűzi.
Sessionsről az ügynökök között gyorsan elterjedt, hogy
csupán jóindulatú kívülállónak lesz jó, aki az oldalvonal mellől
biztatja az embereket, és az úgynevezett „Sessions-hablaty” a
specialitása.
„Semmi értelmes nem jött ki a száján – meséli Larry
Lawler, aki Sessions alatt szolgált különleges ügynökként. – A
rangidős tisztek számára rendezett konferenciákon felállítottunk
egy sületlenségmérőt, és amikor Sessions szólásra emelkedett, a
mutató rögtön kilendült. Azt hitte magáról, hogy remek szónok,
de amikor megszólalt, mindenki a másikra nézett, és azt
kérdezte kimondatlanul is: »Mi a fenéről beszél ez a pasas?«”
 Több ügynök is azt állította, hogy fontos ügyekről próbálták
tájékoztatni az irodájában, de ő elnézett mellettük és a tévéjét
bámulta. A legemlékezetesebb hozzájárulása az ügyekhez az volt,
amikor sütivel kínálta őket. Utazás közben gyakran
félbeszakította a kém- vagy maffiaügyekben éppen zajló
tájékoztatást, hogy a helyi látnivalókról érdeklődjön.
Sessions mindig rendet tartott az irodájában. Büszke volt
például arra a tényre, hogy a beérkezett aktáknak fenntartott
irattartója másnapra már kiürült. Az FBI irányítását azonban
képtelen volt kézben tartani. Mivel nagy híve volt az új
technológiáknak, ezért minduntalan e-mailben feltett
kérdésekkel bombázta az igazgatóhelyetteseket, s utasította
őket, hogy ilyen meg olyan kutatásokat végezzenek, de ezek
gyakran teljesen értelmetlennek bizonyultak, mert Sessions még
azt is elfelejtette, hogy kérdéseket tett fel nekik.
Egy alkalommal Sessions egy kérdést intézett Joe Stehrhez,
aki a Sessions biztonságáról gondoskodó egység vezetője volt.
Amikor Stehr visszajött, hogy megválaszolja a kérdést, Sessions
oda sem figyelt rá, hanem a „Texas sárga rózsája” című dalt
kezdte dúdolni, majd odébb sétált.
1990 decemberében Sessions Atlantic Citybe utazott, hogy
nyilvánosan is bejelentse Dick Thornburgh főügyésszel együtt,
hogy az FBI egyik nyomozása alapján az Igazságügyi
Minisztérium polgári pert indít a városban dolgozó
kaszinóalkalmazottak egyik legnagyobb szakszervezete ellen. Az
úton Sessions megkérte az egyik ügynököt, aki a newarki
irodából érkezett, hogy tájékoztassa az ügyről. A tájékoztatás
közepén azonban egy reklámdalocskát kezdett énekelni:
„Brylcreem, egy kis adag is megteszi, Brylcreem, s a hajad máris
csillog”.
Webstertől eltérően Sessions semmiféle értelmét nem látta
annak, hogy az egyes nyomozások részleteivel megismerkedjék,
és nem is igen érdeklődött azok után. Ehelyett az Iroda technikai
felszereltsége, a személyi állomány és a rendszerezettség
érdekelte, megpróbált egyenlő lehetőségeket teremteni a nők és
a kisebbségek számára, és azt szerette volna elérni, hogy az FBI
legyen a DNS-azonosítás úttörője. A nyomozások ügyét
átengedte az alacsonyabb beosztású vezetőknek.
A wacói és a Ruby Ridge-ben kialakult patthelyzetben ez a
hozzáállás azonban katasztrofálisnak bizonyult. Mindkét eset
egy-egy olyan balul sikerült letartóztatási kísérlettel kezdődött,
amelyet más szervezetek próbáltak foganatosítani. A Ruby
Ridge-nél lezajlott felfordulás 1992. augusztus 21-én vette
kezdetét, amikor szövetségi rendőrök, azaz marsallok léptek
Randall „Randy” Weaver birtokára. Weaver a szövetségi állam
fennhatóságát elutasító, fajvédő keresztény volt, aki családjával
együtt az Idaho állam északi részén fekvő Ruby Ridge közelében
élt, egy eldugott hegyi fakunyhóban. Weavert korábban óvadék
ellenében helyezték szabadlábra, de nem jelent meg azon a
tárgyaláson, amelyen arra a vádra kellett volna felelnie, hogy
miért próbál eladni a nyilvántartásban nem szereplő
fegyvereket: két lefűrészelt csövű puskát, amelyeket még 450
dollárért vett az Alkohol-, Dohány-, Lőfegyver-és
Robbanóanyag-ügyi Iroda (Bureau of Alcohol, Tobacco, and
Firearms – ATF) egyik besúgójától.
Miközben négy marsall Weaver ingatlanán ólálkodott, a férfi
kutyája felugatott és leleplezte a rendőröket. Tűzharc robbant ki,
amelynek során az egyik marsall, William F. Degan, és Weaver
14 éves fia, Sammy halálos sebet kapott. A család többi része
azonban bezárkózott a kunyhóba. Amikor a marsallok segítséget
kértek az FBI-tól, az Iroda egy Túszmentő Csapatot (Hostage
Rescue Team – HRT) küldött Richard M. Rogers vezetésével a
helyszínre augusztus 22-én, a légierő két C-130-as gépén. A
HRT azonban a letartóztatással nem várta meg, amíg a
gyanúsítottak elhagyják a kunyhót, hanem tizenegy emberrel
körbevették Weaver búvóhelyét. Mivel egy marsall már életét
vesztette és Weavert rendkívül veszélyesnek tartották, ezért
Larry A. Potts igazgatóhelyettes, aki Sessions idején a Bűnügyi
Nyomozási Részleget vezette, elrendelte, hogy az ügyben a
különleges beavatkozási szabályoknak megfelelően járjanak el, és
utasításba adta, hogy az ügynökök a Weaver kunyhójában
tartózkodó valamennyi fegyveres felnőttre „tüzelhetnek, sőt
tüzelniük is kell”.
A quanticói lőgyakorlatokon minden ügynöknek a fejébe
verik azt az FBI-eljárást, amely során halálos erőt alkalmazhat:
az ügynök csakis akkor lőhet, ha meg van győződve arról, hogy a
gyanúsított halált vagy súlyos sérülést okozó támadásra készül
ellene vagy egy másik személy ellen. Minden más esetben, ha az
ügynök tüzet nyit – mondta ki az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága (Supreme Court of the United States) egyik ítéletében
–, az „felér azzal, hogy a háborús időkben megszokott
szabályokat alkalmaz, márpedig ez rendőri akciók esetében
nyilvánvalóan alkotmányellenes”.
Ilyen esetekben a másik eljárás – amit az FBI szintén
belever minden új ügynök fejébe – abból a felismerésből fakad,
hogy néha a legjobb megoldás az, ha nem tesznek semmit: idővel
a gyanúsított kifárad, megéhezik, unatkozni kezd, és végül
békésen megadja magát. Az FBI a Quanticóban tartott
válságkezelő foglalkozásokon éppen ezért a következő hármas
alapszabályt tanítja: „szigeteld el, tartsd a helyszínen, és
tárgyalj!”
Ruby Ridge-nél mindkét alapszabályt áthágták. Olyannyira,
hogy Rogers még egy olyan támadási tervet is kidolgozott, hogy
két páncélozott csapatszállító járművel bontják le a kunyhót, ha
Weaver és a családja nem jön ki a házból két napon belül.
Nem sokkal délután 5 után a HRT mesterlövész tagjai
elhelyezkedtek a kunyhó körül. Havas eső kezdett esni. Egy
órával később a FBI egyik helikoptere felderítő járőrözésre
indult a kunyhó körül. Amikor a helikopter a kunyhó fölött
zúgott el, Weaver, a 16 éves lánya, Sara, és a fogadott fia, Kevin
Harris kilépett a kunyhóból, és mindhármuknál puska volt. Lon
Horiuchi FBI-ügynök úgy látta, mintha az egyik férfi arra
készülne, hogy rálő a helikopterre, mire fel Horiuchi leadott egy
lövést. Mivel Horiuchi úgy gondolta, hogy a férfi tüzelésre készül,
ezért a lövésekkel nem hágta át az FBI halálos erő alkalmazására
vonatkozó szabályát. Az ügynök a lövéssel megsebesítette Randy
Weavert.
Miközben mindhárman rohanni kezdtek vissza a kunyhóba,
Horiuchi ismét rálőtt a férfira. Úgy gondolta ugyanis, hogy a férfi
a kunyhóból is veszélyt jelent majd a helikopterre, márpedig ott,
az asszonyok és a gyerekek között nehezen lehetne tisztán célba
venni. Később kiderült, hogy Horiuchi második lövése áthatolt a
kunyhó faajtaján és egyenesen arcba találta Vicki Weavert,
Randy feleségét. A golyó az asszony fején is áthaladt, majd Harris
karjába csapódott. Vicki Weaver nyomban meghalt. Csak a
holttestek átvizsgálásakor vette észre Horiuchi, hogy ő ölte meg
a nőt.
Mivel Horiuchi azt gondolta, hogy egy olyan férfira ad le
lövést, aki szerinte egy FBI-helikopterre lőne, ezért a második
lövéssel sem szegte meg az FBI halálos erő alkalmazására előírt
eredeti szabályát. Weaver ezt követően még 10 napig tartotta
magát a kunyhójában, s csak akkor adta meg magát.
Az idahói államügyész vádat emelt Horiuchi ellen, de a bíró
az ügynöknek adott igazat abban, hogy hivatalos minőségében
járt el, ezért az ügyben szövetségi bíróságnak kell dönteni. A
szövetségi bíróság azután felmentette Horiuchit.
Weaver ellen vádat emeltek Degan marsall
meggyilkolásáért. 1993 júliusában egy szövetségi esküdtszék
arra a következtetésre jutott, hogy a marsall lőtt először és a
férfi ellen ejtették a vádat. Ugyancsak nem találták bűnösnek az
illegális fegyvervásárlásban sem. Végül az Igazságügyi
Minisztérium 3,1 millió dollárnyi kártérítést fizetett Randy
Weavernek, amiért jogtalanul állították bíróság elé emberölésért.
Kétségtelen, hogy az FBI számtalan hibát követett el az
ostrom alatt, de a Ruby Ridge-i esetből végül egy véletlen lövés
miatt lett ügy: Horiuchi ugyanis nem akarta lelőni Vicki Weavert.
A fegyverhasználatra vonatkozó laza szabályoknak azonban –
bármennyire is szörnyű ezt kimondani – semmi közük nem volt
ebben az esetben ehhez a végkifejlethez. Bárki, aki sütött már el
lőfegyvert, az pontosan tudja, hogy milyen könnyű eltéveszteni a
célt, különösen, ha az emberre nyomás nehezedik. A
rendőrtisztek csaknem minden nap lelőnek véletlenül egy-egy
gyanúsítottat, és általában ezt a tényt nem is kíséri olyan
hatalmas közfelháborodás – hacsak nem kerekedik etnikai
kérdés belőle.
A Ruby Ridge-i esetet az tette a kormányzati zsarnokság
szimbólumává, hogy a szélsőjobboldali csoportok a zászlójukra
tűzték az ügyet és hatalmas hűhót csaptak körülötte. És ugyanez
történt Waco esetében is.
A katasztrófa itt 1993. február 28-án kezdődött, amikor az
ATF egy meglehetősen zajosra sikeredett rajtaütésbe fogott a
texasi Carmel hegynél lévő szedett-vedett tanya ellen, amely
úgy 15 km-re keletre feküdt Wacótól. Ezen a tanyán húzta meg
magát a 33 éves David Koresh és vallási fanatikusokból álló
gyülekezete, akik illegálisan beszerzett géppuskákkal és
robbanószerekkel szerelkeztek fel, mert Koresh azt mondta
nekik, hogy készüljenek fel a hitetlenekkel folytatott véres
összecsapásra.
A rajtütés alatt 45 percen át ropogtak a fegyverek, és a
dávidiánusok – ahogyan magukat nevezték – négy ATF-
ügynököt öltek meg és másik tizenötöt megsebesítettek. Az ATF
kénytelen volt visszavonulni, és Clinton elnök utasította az FBI-t,
hogy vegye át az ügyet. A San Antonió-i iroda rangidős
különleges ügynöke, a nagydarab Jeffrey Jamar lett az ügy
felelőse, és utasítására a HRT tagjai február 28-án délután
körbevették a tanyát, azt remélve, hogy tárgyalásos úton véget
vethetnek a patthelyzetnek.
De egy hónap elteltével az FBI rájött, hogy a Koreshsel
szemben kialakított stratégiája csődöt mondott. Koresh ugyan
időről időre megígérte, hogy kijön, de aztán közölte, hogy Isten
utasítására tovább kell várakoznia. Eközben a tanyán az
állapotok egyre romlottak. Több ember önként kijött az
épületből, és az FBI tőlük tudta meg, hogy a dávidiánusok
emberi ürülék és az ATF-rajtaütés nyomán szerteszét heverő
hullák között élnek. Ráadásul Koresh továbbra is együtt hált
feleségeivel, akik között 12 éves lányok is akadtak, ezzel pedig az
állam törvényei szerint gyerekmolesztálást és nemi erőszakot
követett el.
Miután megszerezte Sessions és a főügyész, Janet Reno
engedélyét, Jamar április 19-ének reggelét jelölte ki a tanya
elleni támadás időpontjára. Nem sokkal reggel 6 óra előtt, amikor
elült a szél, az FBI hangosbeszélőkön figyelmeztette Koresht és
követőit: „Ez nem támadás! Ne tüzeljenek! Jöjjenek ki és nem
esik bántódásuk!” Néhány fanatikus számára ezzel csak
megerősítették Koresh próféciáját, hogy közeleg a világ vége.
Steve Schneider, Koresh helyettese megszakította a
kommunikációt az FBI-jal, miután harciasan kidobta az ablakon
azt a telefont, amelyen addig a kapcsolatot tartották.
Néhány másodperccel később egy módosított M–60-as tank
elkezdett lyukakat ütni a tanyaépület bejáratánál és a tankra
szerelt hosszabbító segítségével könnygázt fújtak az épület
belsejébe. A dávidiánusok tüzelni kezdtek a tankra, de az
ügynökök nem hátráltak meg a tűzharcban. Reggel 9-kor egy
tank áttörte a bejárati ajtót, hogy megkönnyítse a kijutást a bent
lévőknek. A tanyaépület északkeleti sarkán ugyancsak egy
tankkal még egy lyukat ütöttek az épületen. Délre az FBI már az
épület egyes részeit teljesen lerombolta. Az 51 napon át tartó
patthelyzet véget ért.
Dél után öt perccel azonban egy kis füstoszlop emelkedett az
ég felé, majd egy apró tűznyelv jelent meg a tanyaépület
délnyugati sarkánál. 12 óra 20 perckor a tűz, amelyet a 48 km-
es, a préri felől fújó szél is szított, átterjedt a tanya nyugati
oldalára is. Két perccel később az FBI-ügynökök előmásztak a
tankból és körbevették az épületet. Az egyik lángoló ruhájú
szektatag az épület tetejéről hullott alá. Miközben a szektatagok
a lángoló ruháját próbálták oltani, az ügynökök letépték róla az
égő ruhát és a páncélos járműbe rakták. A lángok közül egy
zavarodott asszony bukkant fel, a ruhájából füst szivárgott. Egy
ügynöknek kellett letepernie, mert megpróbált visszarohanni az
égő épületbe. Az ügynökök behatoltak és megpróbálták
megtalálni a gyerekeket, miközben combközépig gázoltak egy
betonteknőben, amelyet víz, emberi ürülék, a felszínen úszó
emberi végtagok és patkányok töltöttek meg. A helyszínen
tartózkodó FBI-ügynököktől egészen az eseményeket a
parancsnoki központban követő vezetőkig mindenki döbbenten
figyelte az eseményeket.
A tűz okát kutató helyi vizsgálat megállapította, hogy a
tűzvészt elindító tüzeket az épületen belül gyújtották meg. A
nyilvánvaló bizonyítékok – például a tűz terjedését gyorsító
szerekre utaló, feketén gomolygó füstfelhők – mellett az FBI
által készített infravörös légifotók megmutatták, hogy a tanyán
belül legalább négy különböző, egymástól legalább fél
lakótömbnyi távolságra lévő helyen egyszerre gyulladtak ki a
tüzek. De az infravörös fotókon felül az épület ablakain keresztül
távcsöveken benéző FBI-mesterlövészek is elmondták, hogy
látták, amint a szektatagok másodpercekkel a tüzek kigyulladása
előtt valami folyékony anyaggal öntik le egymást. Azt is látták,
hogy a kezükkel csészét formáznak, mintha csak gyufát
gyújtanának meg. Néhány túlélő ruháján kerozin és gázolaj
nyomait találták meg, noha ezek az emberek azt állították, hogy
a tüzet az FBI gyújtotta. Miután az elektronikusan lehallgatott
beszélgetéseket hallhatóvá alakították, az FBI azt is megtudta,
hogy amikor a tüzek kigyulladtak, a dávidiánusok egymást
biztatták arra, hogy még több üzemanyagot locsoljanak körbe az
épületben.
80 szektatag lelte halálát a tűzben, köztük 25 gyerek. Hét
ember halálát – köztük Koreshét is – az okozta, hogy fejbe lőtték
őket, feltehetően saját maguk. A halottkémi jelentésből az is
kiderült, hogy néhány gyereket leszúrtak vagy agyonvertek.
Az eredménytől lesújtott FBI-ügynököknek, akik a saját
életüket is veszélybe sodorták, csak hogy megmentsék a szekta
tagjait, a média, a Kongresszus, a túlélők és a családtagok
mindent elsöprő kritikájával is szembe kellett nézniük. Miért
nem tudott az FBI várni? Jó kérdés. A túsztárgyalók több időt
akartak, miközben a Rogers vezetése alatt álló HRT
agresszívabb fellépést erőltetett.
„Két hónapon keresztül vártunk – védekezik Rogers. –
Árulja el nekem, mennyi az ésszerű idő egy kormányszerv
számára? Négy ügynök meghalt, tizenhat megsebesült.
Fegyvereik voltak és ezeket a helikopterek ellen is használták.
És ilyen helyzetben mi a legkisebb bevethető erő? A könnygáz.
És mit mondtak volna akkor, ha hagyjuk tovább folytatódni a
dolgot és valamilyen fertőzésben pusztulnak el? Az ember
ilyenkor a saját szabályai szerint akarja befejezni a játékot.”
Sessions hasonló állásponton volt. A főügyésszel, Renóval
lezajlott egyik találkozón, amelyre még a rajtaütés előtt, április
17-én került sor, Sessionst elragadták az érzelmei, miközben a
karjával hadonászott: „Ezek [a dávidiánusok] majmot csinálnak
az FBI-ból!” – mondta.
„Rogers hatalmas nyomást gyakorol ránk” – panaszkodott
egy feljegyzésben, még március 23-án, azaz csaknem egy
hónappal a rajtaütés előtt Danny O. Coulson főosztályvezető.
Az eredmény ismeretében azt ma már a vezető FBI-
tisztviselők is elismerik, hogy az Irodának türelmesebbnek
kellett volna lennie a dávidiánusoknál, ahogyan azt az Iroda más
túszesetekben már sikeresen megtette. Noha való igaz, hogy
fiatalkorú gyerekeket molesztáltak, de még ennek a
megakadályozása sem érte meg azt a kockázatot, hogy a
szektatagok tömeges öngyilkosságba kezdenek.
Mivel az FBI helyszínen tartózkodó különböző egységei – a
HRT, a tárgyalók és a profilalkotók – nem egységes irányítás
alatt dolgoztak, végül a HRT álláspontja győzött és az FBI
belevágott az ostromba. A koordináció hiánya miatt „mi voltunk
saját magunk legártalmasabb ellenségei” – állítja Byron Sage, az
FBI fő túsztárgyalója.
12. FEJEZET
A TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG
Először akkor merült fel, hogy valami nem stimmel, amikor John
E. Otto, az FBI ügyvezető igazgatója többször is otthonában hívta
fel William Sessionst, hogy megvitassák Sessions ünnepélyes
igazgatói beiktatásának részleteit. Alice, Sessions felesége,
minden egyes alkalommal magához ragadta a kagylót és közölte
a kívánságait.
„Alice minduntalan közbeszólt, a beiktatás lépéseit kritizálta
– meséli Otto. – Végül már azt mondtam neki, hogy nem
engedhetjük meg, hogy más hordja helyette a nadrágot, és az
diktáljon az Irodának. Sessions ezzel egyet is értett.”
Később azonban kiderült, hogy Alice Sessions afféle
társigazgatónak tartja magát. Mikor például arról beszélt, hogy a
férje lett az FBI igazgatója, erről így szólt; „amikor beiktattak
minket a hivatalunkba…” Máskor azt mondta magáról, hogy ő „a
férje szeme és füle”. Az itt-ott felszedett pletykákról pedig
kijelentette, hogy „sok mindent hall az ember a liftben”.
Amikor arról mesélt, hogy a felesége hogyan segített neki az
FBI-t reprezentálni, Sessions a következőket mondta: „Azt
hiszem, ez afféle egyet fizet, kettőt kap üzlet. Megkapja az
igazgatót és mellé az igazgató feleségét is, ami rendkívül fontos az
Iroda számára.”
Alice Sessions egyes kijelentései azonban finoman szólva is a
furcsa kategóriába tartoztak.
„Meglehet, hogy most is felveszik, amit beszélünk” –
mondta nekem sokatmondóan, amikor telefoninterjút
készítettem vele akkor készülő könyvem, The FBI: Inside the
World’s Most Powerful Law Enforcement Agency (Az FBI: A
világ legerősebb rendőri szervezete belülről) számára, egy olyan
vonalon keresztül, amelyet az FBI központján keresztül
kapcsoltak. Egy másik interjúban azt kérdezték tőle, hogy
szerinte az FBI valamennyi hívását lehallgatja-e, vagy csak
azokat, amelyek az FBI-központon keresztül futnak be az otthoni
telefonjukhoz. „A másik vonalon gyakran veszem észre, hogy
valami nincs rendben – mondta erre az otthoni második
telefonra utalva. – Fogalmam sincs, hogy vajon más hívásokkal is
ezt csinálják-e.” Amikor pedig az FBI-lehallgatókészülékei
kerültek szóba, Alice a következőket mondta: „Néhány
szakértővel konzultáltam már ez ügyben. Sőt egy évvel ezelőtt a
telefontársaságot is megkértem, hogy nézzenek be hozzánk.”
Egyszer még az is előfordult, hogy Alice Sessions közölte
Ronald H. McCall-lal, aki akkoriban az FBI igazgatójának
biztonságáért felelős egység vezetője volt, hogy az Iroda egy
elektronikus lehallgatókészüléket helyezett el a hálószobájukban.
Alice Sessions közölte, hogy szerinte a poloskát egy olyan adó-
vevőbe rakták, amelyet Sessions az Irodától kapott, hogy
titkosított csatornán keresztül lehessen elérni az igazgatót.
„Egyszer csak gyanakodni kezdtem, hogy a rádió furán
viselkedik” – mesélte nekem Alice.
A gyanúját aztán az ellátásért felelős osztály (Administrative
Services Division) hivatalból továbbította a felsőbb vezetésnek is,
amíg az el nem ért az igazgatóhelyettesi posztokig is, és az eset
nyomán az egész Iroda kezdett furcsán nézni a nőre.
Ráadásul Alice Sessions fenntartások nélkül beleszólt
minden ügybe, az Iroda munkatársainak alkalmasságán
keresztül egészen addig, hogy hogyan küldje gyesre az
alkalmazottakat. Az emberekről általában negatív véleménnyel
volt, és ezt az ott dolgozó tisztviselők feleségeivel is minden
további nélkül megosztotta. Véleménye szerint az Iroda tele volt
alkalmatlan, önző emberekkel, akik csak a saját pecsenyéjüket
sütögették.
A külföldi nagykövetségeken rendezett fogadásokon Alice
azzal hozta zavarba a kíséretére kirendelt FBI-os testőröket,
hogy becsomagoltatta és hazavitte az ételt. Amikor a
franciaországi Lyonban az Interpol egy konferenciát szervezett,
az Interpol vezetői az egyik legjobb francia vendéglőbe vitték el
vacsorára Alice Sessionst. Alice a megdöbbent FBI-ügynököknek
panaszkodott, hogy az étel csapnivaló volt.
Amikor a férje még csak bíró volt, Alice Sessions nemigen
érdeklődött az igazságszolgáltatás iránt. Ahogy azonban
Sessionst kinevezték az FBI igazgatójának, máris meglátta a
lehetőséget saját hatalma és státusza növelésére. Amikor az FBI
úgy döntött, hogy az igazgató washingtoni házában, amely a 16.
utcán állt, javítani kell a biztonsági rendszeren, Alice azzal az
ötlettel állt elő, hogy a biztonsági szolgálat Donald Munford
szakértelmét vegye igénybe. A férfi annak a Sarah Munfordnak
volt a férje, aki már régóta Sessions titkára volt, és Donaldnak
egy saját, házi riasztórendszereket szerelő cége volt San
Antonióban. Washingtonban viszont nem. Mivel mégiscsak az
igazgató felesége kérte őket, ráadásul Alice elég eltökélt volt,
ezért a biztonsági szolgálat teljesítette a kérést és egy árajánlatot
kért a férfitől.
Don Munford egy olyan rendszer kiépítését javasolta, amely
97 046 dollárt kóstált volna, márpedig ez majdnem a negyede
volt annak a 435 ezer dollárnak, amelyet Sessionsék 1989-ben
fizettek az egész, három hálószobás házért. Az Iroda tisztviselői
megvétózták az árajánlatot. Ha hagyták volna, hogy a férfi
azelőtt belevágjon a munkába, hogy a többi cég is árajánlatot
tehetett volna, akkor azzal megszegik a kormányzati
közbeszerzésekre vonatkozó szabályokat, hiszen nem lettek
volna cégek, amelyek versenyeznek a munkáért. Ráadásul az
Iroda tisztviselői úgy döntöttek, hogy már csak azért is helytelen
lenne a férfit megbízni a munkával, mert kapcsolatban áll az
igazgató személyi titkárnőjével.
Végül az FBI egy másik céget bízott meg a biztonsági
rendszer modernizálásával, többek között egy kerítés
felhúzásával. Azért, hogy a behatolókat könnyebb legyen
észrevenni, az FBI egy biztonsági kerítést akart emelni
függőlegesen álló vastüskékkel, azt a fajtát, amelyet a
washingtoni Fehér Háznál és a külföldi követségeknél is
alkalmaznak. De Alice Sessions 2 méter magas fakerítéshez
ragaszkodott, amelynek palánkjai csaknem összeértek. Ez jobban
óvná a magánéletét, mondta. Az FBI biztonsági szakértői
azonban nem mentek bele ebbe. Azt mondták, hogy az FBI nem
fizetné ki ennek a kerítésnek a költségeit, mert egy ilyen kerítés
mögött az orvlövészek könnyebben meghúzhatnák magukat,
márpedig ez nem fokozná a biztonságot. Úgy gondolták, hogy
Alice Sessions csak azért akar ilyen kerítést, hogy ne kóboroljon
el Petey, a család kutyája.
A kérdés megvitatására összehívott FBI-értekezlet közepén
William Sessions felállt és kisétált a szobából, az ügy rendezését
pedig feleségére hagyta. Hasonló történt, amikor Alice olyan
belépőkártyát kért, amivel az FBI központjába is kíséret nélkül
léphetett volna be: az igazgató elrendelte, hogy készíttessenek
neki egy ilyet.
Noha ilyen kártyája csak olyan alkalmazottaknak lehet,
akiket a legmagasabb szintű biztonsági ellenőrzésen erre
alkalmasnak találtak, ennek ellenére az FBI kiállította a 14 592.
számú belépőkártyát, amely olyan kiváltságokkal ruházta fel
Alice-t, amelyek csak az igazgatóhelyetteseknek vagy az ennél is
magasabb beosztású FBI-vezetőknek jártak. A különleges, arany
belépőkártyával Alice Sessions úgy vihetett látogatókat magával,
hogy nem kellett a recepción jelentkezniük.
Amikor a központban dolgozók otthon felejtik a kártyájukat,
a vezetőiket írásban értesítik erről. Mivel a nő túl gyakran
felejtette el magával vinni a kártyáját, ezért egy idő után Alice
Sessionst és a barátait mindenféle kártya nélkül is beengedték.
Miután rájöttek, hogy az igazgató semmiféle szabályt nem tart
kötelezőnek a feleségére nézve, ezért az FBI biztonsági
szolgálatának tagjai féltek attól, hogy kérdőre vonják az asszonyt.
De még ezek a kiváltságok sem elégítették ki Alice Sessions
étvágyát, mert ezek után egy olyan négyjegyű digitális kódot
kért, amelynek segítségével úgy mehetett be az igazgatói
irodába, hogy nem kellett ehhez előbb a recepción
bejelentkeznie. A belépést azért ellenőrizték ilyen szigorúan,
mert ebben az irodában rendkívül bizalmas információkat
őriztek. Az igazgató íróasztalán akár egy maffiabesúgó vagy egy
éppen megfigyelés alatt tartott kém neve is lehetett, de más,
szupertitkos szervezettől, például a CIA-tól vagy a
Nemzetbiztonsági Ügynökségtől átküldött dokumentumok is
fekhettek ott. Általában csak azoknak az FBI-munkatársaknak
volt ilyen biztonsági hozzáférési kódjuk ehhez a rendkívül szigorú
biztonsági intézkedésekkel védett területhez – amelyet az
épületben a faborítása miatt „mahagóni sor” néven emlegettek
–, akik ott dolgoztak. Amikor rákérdeztem ezekre a különleges
kiváltságokra, Alice Sessions azt mondta, hogy nem tudta, hogy
ilyen szigorú biztonsági ellenőrzéshez kötötték a belépést. „Miért
ne mehettem volna be Bill irodájába, amikor csak akarok? –
kérdezte. – Amúgy sem ártana, ha sürgősen ellenőriznék, hogy
milyen szigorúan titkos dolgokhoz férhetek hozzá, mert higgye el,
sokkal több dologról tudok, mint azok a lányok ott, a telefonos
szobában. Sokkal több dologról van tudomásom ennél.”
Saját ügyeiben Sessions látszólag mindig a végletekig ügyelt
arra, hogy a becsületén egy csepp folt se essék. Az otthonába
küldött dokumentumokhoz használt FBI-os gemkapcsokat
visszaküldte az irodába. A tárgyalóteremben gondosan ügyelt
arra, hogy minden szabályt és eljárási rendet pontosan
betartsanak. Beszédeiben mindig kiemelte a szabályok és
törvények betartásának fontosságát.
Más helyzetekben viszont már közel sem viselkedett ilyen
visszafogottan. Igazgatóként a beszédei helyszínének
kiválasztásakor sorozatosan előnyben részesítette szülőállamát,
Texast. Az igazgatói székben eltöltött első 4 éve alatt minden
ötödik hivatalos útja a saját államába vezetett – azaz átlagban
két hónaponként legalább egyszer felkereste Texast. Noha
Sessions minden útjára rá lehetett fogni, hogy a munkájához
kapcsolódott, a mintából mégis világosan kitűnik, hogy a
pozícióját használta fel arra, hogy meglátogassa Texasban élő
családját, háziorvosát és a fogorvosát.
Eltérő időpontokban, de az FBI legfelső vezetői közül mind –
többek között Floyd Clarke, Jim Greenleaf, John Otto és Buck
Revell is – figyelmeztette Sessionst, hogy visszaél a beosztásával,
és nem hagyták szó nélkül azokat a problémákat sem, amelyeket
Sessions titkárnője, Sarah Munford, illetve Alice Sessions
okozott. Revell még egy olyan utasítást is kiadott, hogy
bármelyik ügynök a dallasi irodában, aki telefonhívást kap Alice
Sessionstől vagy Sarah Munfordtól, az semmilyen kérésüket
nem teljesítheti, hanem azokat nyomban továbbítani kell őhozzá.
Revell és a többi magas beosztású FBI-vezető talán jó előre
megérezte, hogy Sessionsnek akár az igazgatói székébe is
kerülhet, ha a visszaélésekről kiszivárog valami. Noha az
igazgatói posztot senki nem töltheti be 10 évnél hosszabb ideig,
az elnök bármikor felmentheti az FBI igazgatóját.
Sessions titkárnője, Sarah Munford 1991. december 24-én
igen szemléletesen demonstrálta azt a meggyőződését, hogy
fölötte áll a törvényeknek: két texasi megyei rendőr megállította
őt és a fiát, Glennt egy mérföldnyire a texasi San Sabától
nyugatra, mivel az autójukon hátul sötétített üveg volt, márpedig
ezzel megszegték a texasi törvényeket.
Az egyik járőr, Stephen L. Boyd szerint, miközben a vezető
felőli oldalon a kocsi mellé léptek, Munford letekerte az utasoldali
ablakot és kimutatta az FBI igazolványát. Noha Munford csak
kisegítő alkalmazott volt, mégis kapott egy ún. lebutított
igazolványt, amely hasonlóan festett, mint a rendes ügynököké
és ugyanolyan tokban is tartották. Nyilvánvalóan úgy gondolta,
hogy ha meglengeti az igazolványát, akkor megússza a
büntetőcédulát. Közölte, hogy ő az FBI igazgatójának titkárnője
és az egész családja a rendfenntartók kötelékében szolgál.
Munford még azt is közölte a járőrrel, hogy „mikor maga este
hazamegy, a gyerekei persze azt gondolják, hogy milyen rendes
alak, most pedig képes ilyet tenni!”
Boyd elmesélte nekem, hogy szóra sem méltatta a nőt, csak
kiállította a büntetőcédulát. Aztán elmagyarázta neki, hogy a bíró
feltehetően ejti az ügyet, ha a fia – az autó tulajdonosa – elküld
neki postán egy fényképet, amelyen látszik, hogy a
sötétítőmatricát leszedték az üvegről.
Munford az FBI-os névjegykártyáját hozzátűzte a feljelentés
másolatához, amely Boydnál maradt, Boyd pedig a rákövetkező
héten úgy döntött, hogy felhívja a kártyán szereplő számot és
panaszt tesz. Gyorsan átkapcsolták az OPR-be, amely vizsgálatot
indított Munford eljárásával kapcsolatban.
Miután tudomást szereztem a Sessions által elkövetett
visszaélésekről, és ezeket az akkor készülő könyvemben (The
FBI: Inside the World’s Most Powerful Law Enforcement
Agency) dokumentumokkal alátámasztva közölni kívántam,
szerettem volna, ha Sessions is hozzáfűzi ezekhez a
megjegyzéseit. Amikor a sajtóosztály nem volt hajlandó
megszervezni egy olyan interjút, amelyen végigvehettem volna
az egyes tételeket Sessionsszel, Greenleaf, az egyik aligazgató,
azt javasolta, hogy levélben soroljam fel ezeket és küldjem el az
igazgatónak. 1992. június 24-én egy levélben számos visszaélést
vázoltam fel. Mivel az FBI köteles értesíteni az OPR-t, ha
bármelyik magas rangú FBI-vezetőt bármiféle visszaéléssel
gyanúsítanak meg, ezért az Iroda a tízoldalas, egyes sorközzel írt
levelemet át is adta az OPR-nek. Ezt követően ők hivatalból
továbbították az Igazságügyi Minisztériumban működő és a
visszaéléseket vizsgáló irodához.
Nem sokkal ezután William Barr főügyész egy második
levelet is kapott, amelyet állítólag egy nyugállományba vonult
FBI-ügynök írt. A levelet 1992. június 25-re dátumozták, s az
állt benne, hogy Sessions a saját magánútjait hivatalos utaknak
álcázta. A tény, hogy a második levelet egy nappal később írták,
mint hogy az FBI megkapta az én levelemet, azt sejteti, hogy a
névtelen levélíró ismerte az én levelemet is. A két levél alapján a
minisztériumi iroda vizsgálatot indított Sessions tetteivel
kapcsolatban, ráadásul az FBI OPR-je kiterjesztette a vizsgálatot
Sarah Munford tevékenységére is.
Másfél hónap után Sessions úgy döntött, hogy kötélnek áll és
interjút ad nekem. Amikor a találkozóra sor került az igazgatói
konferenciateremben, az FBI igazgatója kijelentette, hogy a
levélben felvetett egyetlen kérdésre sem hajlandó válaszolni.
Ehelyett fél órán át csak engem szapult. Felrótta például, hogy
példátlan lehetőséget biztosított a számomra, hogy az FBI-on
belül szabadon mozoghassak, elintézte, hogy mindenki segítőkész
legyen, és még azt a bevett szabályt sem kellett betartanom,
hogy az interjúkon mindig részt vesz a sajtóosztály valamelyik
munkatársa is. Azt mondta, eredetileg abban a hitben volt, hogy
a könyvem kizárólag az FBI által végzett nagyszerű munkára fog
koncentrálni. Megbántottam és csalódást okoztam neki, mondta,
mert az FBI személyi ügyeibe ártottam magam, s különösen igaz
ez a feleségét érintő ügyekre.
Ahogy azt sejteni lehetett, Alice Sessions is előállt a saját
verziójával. A San Antonio Light által készített interjúban azt
állította, hogy a bizonyítékokat meghamisították, és a férje
„mintha valamilyen mámorból ébredt volna, amikor rádöbbent,
hogy csőbe húzták”. Az interjú másolatát valaki aztán kitűzte az
FBI-központ üzenőtáblájára és azt írta alá: „Alice
Csodaországban”.
Azután, miközben éppen folyt az a vizsgálat, amit az FBI
repülőgépének nem rendeltetésszerű használata ügyében
indítottak, a Sessions házaspár – akár önpusztító, akár önámító
megfontolásból – az FBI Sabreliner sugárhajtású repülőgépén
utazott el 1992. november 27-én Atlantic Citybe, hogy a Sands
szálloda kaszinójában megnézzék a Bolsoj Balett előadását. Az
előre lefoglalt 100 dolláros jegyeket a Sands hozatta el nekik.
Amikor 1993 januárjában végül napvilágra került az
Igazságügyi Minisztérium visszaéléseket vizsgáló irodájának
jelentése, abban még ezen felül is oly sok példa szerepelt arra,
hogy a Sessions házaspár hogyan élt vissza hatalmával és
mennyire képtelenek voltak felmérni a helyzetet, hogy a hír
bombaként robbant. A 161 oldalas jelentés olyasmire derített
fényt, amit a The New York Times „a csalások és a számlákkal
folytatott visszaélések szinte végeérhetetlen sorának” nevezett.
Amellett, hogy Alice az FBI-jal fizettette ki a háza körül
felhúzott kerítést, noha az a ház biztonságát egyenesen
csökkentette, a jelentésben még az is szerepelt, hogy Sessions a
hivatalos útjait saját céljaira fordította, rendszeresen a személyes
biztonságára ügyelő testőröket bízta meg kisebb személyes
feladatokkal, és engedélyezte, hogy a felesége a megfelelő
biztonsági vizsgálatok nélkül belépőkártyát kapjon az FBI
épületébe.
A jelentés szerint négyszer is előfordult igazgatósága alatt,
hogy ő és felesége az FBI repülőgépén utazott el karácsonykor
San Franciscóba, ahol a lányuk élt. Ráadásul annak érdekében,
hogy a magánutat hivatalos útnak álcázzák, az FBI-nak kellett
valami indokot találni arra, hogy miért a kormány pénzéből
utazgatnak. Olyannyira igaz volt ez, hogy egy alkalommal,
amikor Alice Sessions egy olyan reggelivel egybekötött
értekezleten vett részt, amelyre meg sem hívták, a nő
bizalmasan megjegyezte testőrének, hogy csak azért ment el az
értekezletre, mert valamivel igazolni kellett az útjukat. Ráadásul,
mialatt a jelentés született, Sessions még egy hasonló utat tett
San Franciscóba, 1992 karácsonyán. Egy másik útja alkalmával
Sessions utasította az FBI ügynökeit, hogy az otthonra szánt
tűzifát rakják be az FBI-os szolgálati autójába, majd a fával
elvezetett a Conneticut állambeli Salisburytől egészen a New
York államban lévő Poughkeepsie-ig, onnan pedig repülővel
küldette haza a fát Washingtonba. Az OPR jelentése azzal a
következtetéssel zárult, hogy a belső vizsgálat olyan súlyos
visszaéléseket tárt fel, hogy az elnöknek meg kell fontolnia, hogy
Sessions a posztján maradhat-e. Barr főügyész elrendelte, hogy
Sessions fizessen vissza a kormánynak 9890 dollárt a háza körül
felhúzott kerítésért, fizesse meg az adót az után az összeg után,
amibe az került, hogy az FBI furikázta őt haza és a
munkahelyére, bocsássa az OPR rendelkezésére a záloghitel
szerződésének dokumentumait, és a személyes célú útjai
esetében fizesse vissza a kormánynak az útiköltséget és a
napidíjat.
Az OPR jelentése egy nappal azelőtt látott napvilágot, hogy
Bill Clintont elnöknek választották. Amikor a jelentésről
kérdezték, Clinton szóvivője, George Stephanopoulos
„nyugtalanítónak” nevezte azt. A The New York Times
szerkesztőségi cikkében, amely a „Lejárt William Sessions ideje”
címmel jelent meg, az igazgató leváltását sürgette.
A sajtóban megjelent kommentárjaiban William Sessions
magán kívül mindenkit hibásnak kiáltott ki és igen erőteljes
lobbizásba kezdett maga mellett. Meggyőzte például a
Washingtonian magazint, hogy egy olyan összeesküvés áldozata
lett, amelyet többek között jómagam, a Hoover-pártiak, a bigott
FBI-ügynökök, az igazságügy OPR-jének egyik vezetője, Michael
Shaheen és Barr főügyész szervezett. Amikor azonban
felajánlottam, hogy megjegyzéseket fűzhet azokhoz az
állításokhoz, amelyek ebben a könyvben látnak napvilágot, ő
válaszra sem méltatott.
Sessions sok szempontból rejtély maradt. Mindenképpen
elmondható azonban róla, hogy nem Webster klónja volt, hiszen
Webster akár hídba is lement volna, hogy a becstelenségnek még
csak a látszatát is messze elkerülje. Noha Sessions látszólag
mindenre kész volt az Iroda érdekében, a valóság azonban mégis
az, hogy ő – akárcsak a felesége – soha nem bízott az FBI-ban, az
ügynököket pedig lenézték.
Noha Sessions látszólag kedves embernek tűnt, Barr és az
igazságügyi tárca, valamint az FBI tisztviselői végül mégis arra
jutottak, hogy valójában arrogáns fickó. Hogyan lehetne
máskülönben megmagyarázni Sessionsnek azt az álláspontját,
hogy rá nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyek mindenki
másra érvényesek?
A Sessions körül kialakult patthelyzet az Iroda
működésének minden más területét – a személyzeti és
költségvetési politikát, az igazgatást és a jogi működést – is
megbénította.
Miközben a bűnözés ismét emelkedőben volt és a szövetségi
költségvetés egyre kevesebb pénzt adott, az FBI-nak
éppenséggel az lett volna a dolga, hogy a technikai képességeit
fejlessze. Az erre vonatkozó javaslatok azonban, akkor már
hónapok óta gyűltek Sessions íróasztalán.
Sessions kétszer is találkozott Janet Renóval és mindkétszer
kétségbeesett, de hiábavaló kísérletet tett, hogy az ellene
felhozott vádakat cáfolja. Reno kétszer tagadta meg Sessionstől,
hogy az Igazságügyi Minisztérium repülőgépén látogathassa meg
a fiát San Antonióban, illetve a lányát San Franciscóban. Mindkét
alkalommal Sessions valamiféle az Irodát érintő ügyet próbált
felhozni indokul. Reno pedig, akárcsak korábban Bill Barr, már
Sessions nevének hallatán dühbe gurult.
1
„Tudtam, hogy Miamiben kellett volna maradnom –
jegyezte meg egyszer, amikor értesült arról, hogy Sessions
hogyan élt vissza újból a hatalmával, majd hozzátette, hogy az
igazgató –, mindezt csakis magának köszönheti.”
Miután 1993. április 6-án Reno beszédet mondott az
Igazságügyi Minisztérium belső udvarán, Sessions megpróbált a
közelébe férkőzni, azt remélve, hogy néhány szót válthat vele.
Reno azonban tudomást sem vett róla és elsétált a másik
irányba. Végül azonban 1993. július 17-én, egy szombat délelőtt
Reno bekérette Sessionst az Igazságügyi Minisztériumba egy
megbeszélésre. A találkozón, amelyen jelen volt a Fehér Ház
tanácsadója, Bernard Nussbaum is, Reno közölte Sessionsszel,
hogy ha nem mond le hétfő reggelig, akkor Clinton elnök leváltja.
Miután távozott a Renóval folytatott megbeszélésről, a
tévétársaságok és az újságok kamerájának kereszttüzében
Sessions megbotlott az Igazságügyi Minisztérium előtt lévő
járdaszegélyben és elesett. Eltörte a könyökét. Miután az estét a
kórházban töltötte, Sessions a háza előtt rendezett egy
sajtótájékoztatót. Ezen harciasan közölte a riporterekkel, hogy
„elveihez hűen” nem fog lemondani. A saját érdekeinek
érvényesítésén túl az azonban nem volt egészen világos, hogy
milyen más elvekre gondol. Miután visszautasította Clinton
ajánlatát, hogy a becsületét megőrizve távozzon, Sessions a
posztjáért folytatott reménytelen csatával a káoszba taszította az
FBI-t is. Hétfőn Clinton bejelentette azt a döntését, amelyet már
6 hónappal korábban meg kellett volna hoznia. A Fehér Ház
sajtószobájában az elnök közölte, hogy telefonált Sessionsnek, és
elmondta neki, hogy felmenti a posztjáról. A Fehér Házban az
elnök mellett megjelent Reno is, aki elmondta, hogy az OPR-
jelentésből megismert tények alapján arra a következtetésre
jutott, hogy Sessions „híján van a józan ítélőképességnek”.
Végül azonban az egész ügy arra a kérdésre szűkült le, hogy
Sessions önszántából távozik-e az FBI központjából vagy
ügynököknek kell őt kivezetni. Clinton, aki mindenáron biztosra
akart menni, hogy Sessions veszi az adást, délután 4 óra előtt 10
perccel felhívta az igazgatót és közölte vele, hogy leváltja a
posztjáról. Philip Heymann, a helyettes főügyész Sessions
irodájában találkozott az igazgatóval, hogy figyelmeztesse a
hívásra. Heymann elmagyarázta Sessionsnek, hogy mi ilyenkor
az eljárás. Mint minden felmentett ügynöknek, neki is le kell
adnia az FBI-igazolványát és jelvényét, és el kell vinnie az
irodájából a személyes holmiját. Eközben Clinton faxon egy
levelet is küldött Sessionsnek, amelyben szintén tájékoztatta a
felmentéséről. De 4 óra előtt 1 perccel a volt igazgató még mindig
az irodájában volt. Clinton másodszor is felhívta, ezúttal azonban
azt közölte vele, hogy a felmentés „azonnali hatályú”. Sessions
végre felfogta az üzenetet. Az utasításoknak megfelelően átadta
jelvényét és igazolványát Heymann-nak. Ettől a pillanattól fogva
már csak látogatónak számított, ezért a saját biztonsági
különítményének kellett kikísérnie őt a hallon keresztül. A
központ előtt aztán tartott még egy utolsó sajtótájékoztatót. Ezen
kijelentette, hogy „ordenáré támadások” érték. Majd
megesküdött, hogy továbbra is „a lehető legkeményebben fogok
fellépni, ha arról van szó, hogy meg kell védeni [az FBI-t] a
manipulációtól, és attól, hogy akár kívülről, akár belülről a
politika szolgálatába akarják kényszeríteni”.
Sessions 6 órakor hagyta maga mögött az FBI központját.
Egykori biztonsági kísérete még utoljára hazaszállította. Ez volt
az első alkalom, hogy egy FBI-igazgatót kirúgtak.
Az FBI-on belül nagy ünneplés vette kezdetét, noha voltak,
akik sajnálkoztak azon, hogy az események ilyen tragikus
fordulatot vettek. Darlene Fitzsimmons, Sessions másik
titkárnője például elbőgte magát. „Sessions nagyon jó ember, de
Sarah Munford és a felesége az orránál fogva vezette” – közölte
velem. A többi titkárnő a „mahagóni soron” viszont pezsgőt
bontott.
13. FEJEZET
VINCE FOSTER ÖNGYILKOSSÁGÁNAK
TITKA
A William Sessions leváltását követő napon egy férfi egy fehér
furgonnal behajtott a Potomac folyó mellett lévő Fort Marcy
parkba, Észak-Virginiában, hogy találjon egy helyet, ahol vizelni
tudna. Miközben néhány perccel délután 6 óra előtt besétált a
fák közé, egy halott férfi testére bukkant. Ezt jelentette a
parkőröknek, akik felhívták a 911-es segélyhívót. 1993. július
20-án 6 óra után 10 perccel az amerikai parkőrség és a
mentőszemélyzet talált rá a Fehér Ház tanácsadó-helyettesének,
Vincent W. Foster Jr.-nak a holttestére, a kezében egy 38-as
revolverrel, a kezén pedig lőpornyomhoz hasonló
maradványokkal. A tarkóján golyó ütötte seb látszott.
Dulakodásnak nem volt nyoma.
A halottkémi jelentés szerint Foster halálát egy
revolvergolyó okozta, amely a torkán áthaladva a tarkóján
keresztül hagyta el a fejét. A rendőrség megtudta, hogy Foster a
halála előtti napon felhívta háziorvosát és antidepresszáns
orvosságot kért, négy nappal a halála előtt pedig közölte
nővérével, Sheilával, hogy depressziótól szenved, mire a nővére
három pszichiáter nevét is megadta neki. A férfi viszont aggódott
amiatt, hogy visszavonhatják a belépőjéhez szükséges biztonsági
minősítését, ha felkeres egy pszichiátert.
Noha az amerikai parkőrség és a halottkém jelentése
egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy Foster
öngyilkosságot követett el, óhatatlanul is több kérdés felmerült.
Néhányan azzal álltak elő, hogy Fostert meggyilkolták, a
holttestét pedig a parkba vitték, hogy ezzel titkolják el a bűntény
eredeti helyszínét. Noha racionális okokkal soha nem lehet
egyetlen öngyilkosságot sem megmagyarázni, az kétségtelen,
hogy az ügyben folytatott nyomozás után nem hozták
nyilvánosságra, hogy miért döntött úgy Foster, hogy pont akkor
és pont ott vet véget az életének.
A Bill és Hillary Clinton ellen a Whitewater
ingatlanbefektetés ügyében folytatott átfogóbb vizsgálat
keretében Kenneth W. Starr független államügyész Foster
halálának ügyében is nyomozni kezdett. Ennek egyik oka az volt,
hogy a Whitewater-ügyet érintő dokumentumok Foster
irodájában voltak. Starr volt és aktív FBI-ügynököket kért fel,
hogy hallgassák ki azokat, akiknek valamilyen dolguk volt
Fosterrel a Fehér Házban vagy Little Rockban.
Ebben az ügyben a nyomozást egy volt FBI-ügynök, Coy
Copeland vezette, ezért ő a többi ügynök által készített jelentést
is olvasta. Copeland elmondta azt a korábban sehol el nem
hangzott információt, hogy az ügynököknek a tudomására jutott,
hogy egy héttel a halála előtt Hillary Clinton és Foster – aki
korábban a nő mentora volt a Little Rockban működő Rose
ügyvédi irodában – egy találkozón vett részt, ahol a Clinton által
előterjesztett egészségbiztosítási törvénycsomagot vitatták meg.
A találkozón részt vevők elmondták a Starrnak dolgozó FBI-
ügynököknek, hogy Hillary erőteljesen letorkolta Fostert, amikor
az a jogi aggályait említette meg, és a többi tanácsadó előtt
megalázta a férfit.
„Hillary tényleg a földbe döngölte őt, ami nem veszi jól ki
magát egy ilyen nagy létszámú értekezleten – mondja Copeland.
– Azt mondta neki, hogy Foster nincs képben, és mindig is olyan
kisvárosi ügyvéd marad, aki láthatóan nem alkalmas nagyobb
feladatokra.”
Arra alapozva, amit legalább tucatnyi olyan ember állított,
akik az értekezlet után találkoztak Fosterrel, az ügynökök arra a
következtetésre jutottak, „hogy ez a letolás lehetett az a végső
lökés, ami után borult a bili Fosternél – állítja Copeland. – Ez volt
az utolsó csepp a pohárban.”
Az értekezlet után Foster viselkedése észrevehetően
megváltozott. Akik ismerték őt, azt állítják, hogy a hangja
feszültté vált, visszahúzódó és magába forduló lett, és a
humorérzéke is odaveszett. Időnként mások előtt is kifakadt,
arról beszélt, hogy csapdában érzi magát. Július 13-án kedden,
miközben a feleségével, Lisával vacsorázott, Foster összeomlott
és sírni kezdett. Aztán azt mondta, hogy a lemondását
fontolgatja.
Azon a hétvégén Foster és a felesége autóval a marylandi
Eastern Shore-ba utazott, ahol a barátaikat, Michael Cardozát és
Webster Hubbellt, és a családjaikat látogatták meg.
„Azt tervezték, hogy teniszeznek, úsznak, meg kiülnek a
kerti székbe, és csak úgy üldögélnek odakint – meséli Copeland.
– Azt is elmondták, hogy aznap Vince nem volt önmaga. Noha
imádott teniszezni és kedvelte a társaságot, aznap csak a
sarokban ült egymagában, és maga elé bámult vagy egy könyvet
olvasott.”
Két nappal később Foster délután 1 óra után 10 perccel
hajtott ki a Fehér Ház parkolójából. Azt nem lehetett pontosan
megállapítani, hogy mikor lőtte fejbe magát. Miután a
parkrendőrség megtalálta a holttestét, este fél 9-kor értesítették
az amerikai titkosszolgálatot.
„Azt hiszem, hogy azon a hétvégén döntötte el, hogy mit fog
tenni” – vélekedik Copeland.
A 114 oldalas jelentésében Starr igen aprólékosan felsorolta,
hogy milyen problémák nyomasztották Fostert, kezdve a
tevékenységét bíráló szerkesztőségi cikkektől a Wall Street
Journalban, egészen az éppen kezdődő kongresszusi
meghallgatásokig, amelyeken a Fehér Ház utazásait intéző
osztályán (White House Travel Office) történt kirúgásokról
kérdezték volna.
A tökéletességre törekvő Foster hatalmas elvárásokat
támasztott magával szemben. A halálát megelőző napokban, sőt
hetekben azt írta, hogy „nem nekem való az olyan munka,
amelyik ennyire a közvélemény figyelme előtt zajlik
Washingtonban. Itt az emberek sportnak tekintik a másik
tönkretételét.”
„Soha életemben nem dolgoztam ilyen keményen – írta
Foster egy barátjának március 4-én. – A jogi kérdések
összezavarnak és a nyomás hatalmas. Ha valaki ezen a szinten
szolgálja a közt, akkor a jutalma a stressz, a pénzügyi áldozatok
és a családi élet felbomlása lesz. De ahogy mondják: a hegytetőn
fúj a legkeményebb szél.”
Starr jelentése beszámol arról is, hogy az FBI hogyan járt
utána a Foster haláláról keringő legbizarrabb történeteknek is.
Igen aprólékos ballisztikai vizsgálatokat is lefolytattak, amelyek
aztán megcáfolták azokat a feltevéseket, hogy Foster nem
öngyilkosságot követett el. Starr felkérte dr. Brian D.
Blackbourne-t, aki igazságügyi patológusként a kaliforniai San
Diego megye igazságügyi orvosszakértője volt, hogy nézze át az
ügyet. Az orvosszakértő arra a következtetésre jutott, hogy
„Vincent Foster öngyilkosságot követett el 1993. július 20-án a
Ft. Marcy Parkban, mégpedig oly módon, hogy 38-as kaliberű
revolverének csövét a szájába vette és meghúzta a ravaszt.
Halálát önkezűség okozta.”
Starr dr. Henry C. Leet, a fizikai bizonyítékok és a bűnügyi
helyszínek rekonstrukciójának szakértőjét is felkérte a
nyomozásban való részvételre. Dr. Lee akkoriban Connecticut
Állam Bűnügyi Igazságügyi Laboratóriumát (Connecticut State
Police Forensic Science Laboratory) vezette. Ő a jelentésében azt
írta, hogy „a bűntett helyszínéről készített fényképek, a
jelentések és a fizikai bizonyítékok újbóli és alapos vizsgálata
után az adatokból az a következtetés vonható le, hogy Vincent
W. Foster Jr. halálát öngyilkosság okozta. A helyszín, ahol
rábukkantak Foster holttestére, megfelel az elsődleges
helyszínnek”, azaz az volt az a hely, ahol Foster az öngyilkosságot
elkövette.
Ebben a jelentésben azonban Starr egy szóval sem említette
azt az értekezletet, ahol Hillary a többi tanácsadó előtt
megalázta, és nem említette a kedélyében bekövetkezett
változást sem. Ezekről a dolgokról csak azokban a jelentésekben
esik szó, amelyeket az ügynökök a kihallgatásokról készítettek,
legalábbis ezt állítja David Paynter, az a levéltáros, aki olvasta
ezeket a jelentéseket, amikor az információhoz való szabad
hozzáférést szabályozó törvénynek (Freedom of Information
Act) megfelelően katalogizálta és elérhetővé tette ezeket a
jelentéseket az Országos Levéltárban (National Archives).
Mostanra azonban ezek a jelentések eltűntek a levéltárban
fellelhető és az ügyre vonatkozó aktákból. Starr soha nem
mondta el Copelandnek, hogy miért döntött úgy, hogy ezt a részt
kihagyja a jelentésből, és Copeland is csak találgatni tud az
indítékait illetően.
„Starr nagyon becsületes fickó volt, és ha valami nem
tartozott szorosan a hivatalosan folytatott nyomozás
hatáskörébe, akkor nem ment a dolog után – állítja Copeland. –
Azt hiszem, Hillary személyiségét és azt a módot, ahogy a Fehér
Házban dolgozó beosztottjaival bánt, nem tartotta a nyomozás
szempontjából lényegesnek.”
Kétségtelen, hogy Foster mindezektől függetlenül is
dönthetett az öngyilkosság mellett, de az FBI nyomozása alapján,
ez az öngyilkossága előtt egy héttel történt epizód lehetett az,
aminek alapján megérett benne a döntés, hogy önkezével vet
véget az életének. Amikor Starrt is megkérdeztem, hogy ez a
részlet miért maradt ki a jelentéséből, nem válaszolt. Amikor
pedig azt kértem, hogy maga a külügyminiszter, Hillary Clinton
fűzzön kommentárt a dologhoz, Philippe Reines, a miniszter
főtanácsadója és államtitkár-helyettes azt mondta, hogy mivel
Hillary a „világ problémáira” összpontosítja figyelmét, ezért a
tanácsadói „igyekeznek megkímélni őt attól, hogy olyan
lényegtelen dolgokkal, mint amilyen az ön fantazmagóriákba illő
vádaskodása, eltereljék a figyelmét a fontos kérdésektől”.
Mindebből az következik, hogy „ezeket a kérdéseket nem
tesszük fel neki, és nem is fűzünk hozzájuk megjegyzést” –
mondta Reines.
 Mivel a Fehér Ház a kormánytagokat megillető mentelmi
jogra hivatkozott, ezért a Starr által megbízott nyomozók soha
nem kérdezhették ki Hillaryt. „Az egyik ügynökünk azonban
alaposan megszenvedte az egyik ilyen tombolását” – meséli
Copeland. Az ügynök ugyanis egy idézést kézbesített az
Eisenhower kormányzati irodaépületben, amely pontosan a
Fehér Ház mellett van, és az ügynök elkövette azt a hibát, hogy
köszönt Hillarynek, amikor az elhaladt mellette.
„Volt olyan bátor, hogy megszólította az egyik folyosón –
mondja Copeland. – Az íratlan szabály ugyanis az, hogy senki
nem szólhat hozzá, amikor egyik helyről a másikra megy.
Olyannyira, hogy amikor az emberek látják, hogy közeledik,
inkább besurrannak valamelyik nyitott irodába. De ez az ügynök
nem ismerte az alapvető szabályokat. Miközben már kifelé
tartott az épületből, Hillary éppen kiszállt a liftből és feléje
közeledett.
– Jó reggelt, Mrs. Clinton! – köszönt az ügynökünk.
Erre fel a nő nekirontott.
– Hogy merészeli? Maguk éppen azon dolgoznak, hogy
tönkretegyék a férjemet!
Épp akkoriban zajlott az a hatalmas hűhó a jobboldali
összeesküvésről.
– És hol vásárolja az öltönyeit? Turkálóban? – tette még
hozzá mindezek betetőzéseként.
Az ügynök heteken át senkinek sem szólt egy szót sem a
találkozásról. „Végül nekem mesélte el a dolgot – mondja
Copeland. – És még azt is hozzátette, hogy aznap a legjobb
öltönyét viselte.”
14. FEJEZET
MEZEI ÜGYNÖKÖK
Az ügynökök, akik testközelből láthatták, hogyan él vissza
hatalmával William Sessions, túláradó örömmel fogadták, amikor
Clinton elnök 1993. július 20-án Louis J. Freeht jelölte a
következő igazgatónak. Freeh korábban szövetségi bíróként,
majd szövetségi ügyészként dolgozott, s pályafutását FBI-
ügynökként kezdte. Az ügynökök úgy vélték, hogy végre egy
olyan igazgatójuk lesz, aki érti, hogy mit csinálnak, és
hatékonyan tudja irányítani az Irodát.
Sessionstől eltérően, aki csak az „önök igazgatójaként”
emlegette magát, Freeh ragaszkodott ahhoz, hogy a
keresztnevén szólítsák. Ám hiába haverkodott az utcán dolgozó
ügynökökkel, és hiába utasította vissza azokat a juttatásokat,
amelyeket Sessions annyira imádott, Freeh sem tudta az Irodán
kívül hagyni a saját hóbortjait. A nyomozásról például még az a
kép volt a fejében, amelyet 10 évvel korábban ügynökként
elsajátított: az ügynök bekopog a bejárati ajtón és kikérdezi az
ott lakókat. Képtelen volt felfogni, hogy időközben a technika
elengedhetetlen része lett a bűnüldözésnek. A számítógépet
felesleges kacatnak tartotta, e-mailt pedig nem használt.
Weldon L. Kennedy, akit Freeh szakigazgatási aligazgatónak
nevezett ki, jól emlékszik arra, hogy Freeh a számítógépét az
íróasztala mögötti tálalószekrényen tartotta. „Egyszer sem
láttam, hogy használta volna” – állítja Kennedy.
Mikor Freeh leköszönt az igazgatói posztról nem sokkal
2011. szeptember 11-e előtt, az FBI számítógépei már olyan
elavultak voltak, hogy még a templomi jótékonysági gyűjtésekre
sem vették volna be azokat. Még a Pentium korszak előtti
gépmatuzsálemek voltak, amelyeken nem lehetett az akkor
használatos szoftvereket futtatni, nem volt CD-ROM olvasójuk,
de még egeret sem lehetett használni velük. Az FBI belső
levelezése olyan lassú volt, hogy az ügynökök inkább a saját e-
mail címüket használták. Ráadásul az FBI rendszere nem
engedélyezte, hogy az ügynökség hálózatán kívülre is küldjenek
e-mailt. Gyakran előfordult, hogy az Igazságügyi Minisztériumtól
kapott támogatásból a helyi rendőrőrsök jobb technikához
jutottak, mint az Iroda. Mivel az FBI számítógépei közül csak
kevésen volt grafikus program, ezért az ügynökök a helyi
rendőrőrsöt kérték néha meg, hogy otthoni gépükre küldjék el e-
mailen a gyanúsítottak fotóit.
Az ügynökök gépén a legfontosabb program az ún.
automatizált esetkezelő rendszer (automated case support
system) volt. Ezt az 1990-es évek közepén fejlesztették ki és az
1980-as évek technológiáját használta. Az internetre nem
lehetett rácsatlakoztatni és az egeret nem ismerte fel. A rendszer
lassú volt és a nyomozásoknál használhatatlan, ezért az Iroda
további 42 különálló programot fejlesztett, amelyeket az
ügynökök a fő program helyett használtak. De minden egyes új
programban egyenként kellett ellenőrizni az adatokat, ha
biztosak akartak lenni abban, hogy az egyes személyekre
vonatkozó valamennyi személyes adatot átnézték.
A „mezeiek”, azaz a legalacsonyabb fizetési osztályba tartózó
ügynökök – különösen a New York-iak – a felső vezetésben
általában az ellenséget látták. És ez alól Freeh sem volt kivétel.
Noha most már ő is a vezetőséghez tartozott, a felsővezetőkben
továbbra is a saját hatalmát veszélyeztető fenyegetést látott, és
gyanakvással, ellenségesen kezelte ezeket az embereket.
„Freeh elérte, hogy a rangidős ügynökök nem szívesen
döntöttek saját hatáskörben, mert féltek a megtorlástól –
mondja Anthony E. Daniels, akit Freeh nevezett ki
igazgatóhelyettesnek a Washingtoni Iroda élére. – Rettegtek
tőle. Freeh ugyanis megvetette a vezetőket.”
„Freeh közölte, hogy nyíltságot vár tőlünk. De az első
embernek, akinek volt mersze nyíltan beszélni vele, leharapta a
fejét. Ha egy ügynök rossz híreket hozott, akkor a hírhozót
gyilkolta meg vagy lökte az oroszlánok elé” – állítja Weldon
Kennedy.
Minden hibája ellenére Hoover felismerte, hogy a sajtó
milyen fontos szerepet játszik. Az FBI erejét növelte ugyanis az a
kissé ugyan túlságosan is felfújt kép, hogy az Irodának dolgozó
ügynökök egytől egyig szupermenek. Ha az emberek bíznak az
Irodában, akkor feltehetően szívesebben működnek együtt az
ügynökökkel is. Webster alatt a rangidős ügynökök kiképzési
programjához tartozott az is, hogy ál-sajtókonferenciákat kellett
rendezniük. Mivel azonban Freeh kevesebb mint hat évig volt
ügynök, ezért még csak a közelébe sem jutott az FBI
sajtóosztályának. Freeh az Irodában csupán az ügyészség
kisegítő eszközét látta – amely csupán hivatalos
sajtótájékoztatókon érintkezik a médiával nem pedig azt az
intézményt, amely felelősséggel tartozik az egész amerikai
közvéleménynek.
AZ FBI-nál megszokott gyakorlat volt, hogy a riporterek
interjúkat készíthettek az ügynökökkel azokról az esetekről,
amelyben már elsőfokú ítélet született. Freeh azonban úgy
döntött, hogy egyetlen esetet sem lehet megvitatni addig, amíg
az összes fellebbezési szintet végig nem járta az ügy – márpedig
ez a folyamat gyakran évtizedekbe tellett. Ez pedig azt jelentette,
hogy szinte nem volt olyan ügy, amelyről tájékoztatást lehetett
kapni. Freeh idején még a pozitív történetekről, így a profilalkotó
programról vagy a többi FBI-os sikerről sem lehetett
beszámolni. Mivel Freeh nem engedélyezte a sajtóosztály
munkatársainak, hogy ismertessék egy-egy ügyben az FBI
véleményét, ezért olyan negatív történetek jelentek meg,
amelyekben az FBI álláspontja nem kapott hangot.
Ez a felfogás különösen akkor lett káros, amikor egyre
vadabb pletykák kezdtek keringeni arról, hogy az FBI miket tett
Ruby Ridge-nél és Wacónál. Noha mindkét eset William Sessions
alatt történt, mégis Freeh volt az igazgató, amikor ezt a két
ügyet felkapta a politika. Freeh azonban ahelyett, hogy hagyta
volna, hogy az FBI cáfolja a hamis állításokat és az ügyeket a
saját környezetükbe helyezve megmagyarázza, inkább nagy
csinnadrattával sajtótájékoztatókat hívott össze vagy
közleményeket adott ki, amelyekben elítélte a korábban
történteket és fegyelmi lépéseket jelentett be. Ezzel azonban úgy
fényezte magát, hogy közben nagy károkat okozott az Irodának.
„Válaszolnunk kellett volna ezekre a légből kapott vádakra,
és gyorsan a nyilvánosság elé kellett volna tárni a tényeket –
mondja Bob Ricks, egyike azon rangidős ügynököknek, akiket
kivezényeltek a wacói esethez. – Még azt is mosolyogva kellett
tűrnünk, hogy gyilkosnak nevezzenek bennünket. Még soha nem
láttam az FBI-t ilyen helyzetben. Senki nem volt hajlandó
megvédeni bennünket, mert ezek a problémák még akkor
történtek, amikor nem Freeh volt a felelős vezető.”
A központi vezetés ellen intézett keresztes hadjárata
részeként Freeh a központokban dolgozó személyzetet is
pergőtűz alá vette, és ezeket az embereket – akiket egyébként
„droidoknak” nevezett – terepmunkára küldte. Weldon Kennedy
figyelmeztette Freeht, hogy az Irodának szüksége lenne
tapasztalt emberekre a központban is, hogy az ügyeket
felügyeljék. Kennedy kötelességének érezte, hogy közbelépjen
akkor is, amikor Freeh az egyik laboratóriumban dolgozó
ügynököt, aki a világ első számú szakértőjének számított a
cipőtalp- és autógumi-lenyomatok vizsgálatában, a jacksonville-i
területi irodába akarta áthelyezni, hogy ott háttér-ellenőrzéseket
végezzen. John W. Hicks, a laboratóriumot vezető
igazgatóhelyettes, szintén igen éles hangon kikelt Freehnél a
létszámcsökkentés miatt, és közölte vele, hogy a munka
minősége fog romlani és elmaradásokat fognak felhalmozni, ha az
eredeti terveinek megfelelően a laboratóriumban dolgozó 130
ügynök felét utcai munkára vezényli ki. Őrült gondolat, hogy
olyan embereket, akik évtizedes szakértelmet szereztek a
ballisztika vagy a robbanószerek terén, most az utcára küldenek
mezei ügynöknek. De Freeh dühét, amit a központban dolgozók
iránt érzett, nem lehetett lecsillapítani. Mivel Freeh nem vett
tudomást a panaszairól, Hicks kilépett az Irodától.
Freeh azt akarta, hogy a legtapasztaltabb ügynökök a
központokból az utcára menjenek, ezért a kínai hírszerzéssel
foglalkozó, sokat megélt felügyelők kiléptek az FBI-tól. Ennek
viszont az lett az eredménye, hogy senki nem volt képben, aki
irányítani tudta volna a nyomozást, amikor kiderült, hogy Wen
Ho Lee, egy tajvani születésű tudós, aki a Los Alamos-i Országos
Laboratóriumban (Los Alamos National Laboratory) dolgozott,
titkos anyagokat adott át Kínának. Az FBI sorozatos döntései oda
vezettek, hogy ezt a nyomozást alaposan elszúrták.
„Mivel Freeh kezében nem volt elegendő bizonyíték egy
klasszikus kémügyhöz, ezért megpróbálta a lehető
legkatasztrofálisabb színben feltüntetni az esetet, és a bizonyíték
hiányát azzal próbálta leplezni, hogy homályos és semmivel sem
alátámasztott vádakra építve 59 rendbeli bűncselekményért
emeltetett vádat Lee ellen” – meséli a kémügyekben részt vevő
volt ügyész, John Martin.
Lee óvadéki tárgyalásán 1999 decemberében a kormány
meggyőzte a bírót, hogy Lee annyira veszélyes, hogy óvadék
ellenében sem lehet szabadlábra helyezni. Lee emiatt 9 hónapot
töltött börtönben szigorú megfigyelés alatt. A cellájában például
állandóan égett egy kis lámpa, hogy mindig szemmel tudják
tartani. Amikor pedig napközben kiengedték sétálni, mindvégig
lábbilincset kellett hordania.
Hogy Lee kétszínűségét bizonyítsa, Robert Messemer, az
ügyben nyomozó egyik új ügynök azt mondta az óvadéki
tárgyaláson, hogy Lee kölcsönkérte egyik kollégájától a
számítógépét, mondván, hogy le akar tölteni egy rezümét. Pedig
Lee, állította eskü alatt Messemer, azért vette kölcsön a
számítógépet, hogy titkos fájlokat töltsön le.
A tényfeltáró eljárás során a védelem azonban felfedezte,
hogy Messemer hamisan tanúskodott. Lee kollégája soha nem
mondott olyasmit, hogy Lee egy rezümét akart letölteni, hanem
egyértelműen közölte a kollégájával az igazat: azért van szüksége
a számítógépére, hogy fájlokat töltsön le. A 2000. augusztus 17-
én tartott második óvadéki tárgyaláson Messemer elismerte,
hogy jó szándékú hibát követett el. A beismerés azonban
katasztrofális hatásokkal járt.
1985-ben, egyetlen év alatt a Webster irányítása alatt álló
FBI tizenegy fontos kémet tartóztatott le, és egyetlen esetben
sem emeltek a gyanúsítottak panaszt, hogy megsértették a
jogaikat, vagy hogy az FBI törvénytelenül járt el. Sem Webster,
sem az Igazságügyi Minisztérium kémkedési ügyekre
specializálódott főügyésze, Martin nem támogatott volna egy
olyan vádemelési javaslatot, amely Martin szerint a bizonyítékok
hiánya miatt ilyen szemmel láthatóan gyenge lábakon állt.
James A. Parker bíró, akit szörnyen feldühített, hogy
„kormányunk végrehajtó szerve … ilyen átlátszó félrevezetéssel”
próbálkozott, 2000. szeptember 13-án szabadon bocsátotta a 61
éves Leet. A bíró azt is közölte, hogy Lee letartóztatása
„szégyent hozott az egész nemzetre és annak minden egyes
tagjára”. A nézőközönség soraiban Lee barátai és családtagjai
elsírták magukat.
Lee egyetlen vádpontban vallotta bűnösnek magát: abban,
hogy törvénytelenül gyűjtött és őrzött nemzetbiztonsági
szempontból fontos adatokat. Beleegyezett abba, hogy az addig
előzetesben töltött idejét szabják ki rá büntetésként, és ezenfelül
vállalta, hogy részt vesz egy összesen 60 órán át tartó
kihallgatáson, ahol eskü alatt vall a feltett kérdésekről.
Freeh volt a felelős azokért a problémákért is, amelyek a
Richard Jewell-ügy kapcsán felmerültek. Amikor 1996. július 27-
én egy bomba robbant az olimpiai játékok során az atlantai
Centenáriumi Olimpiai Parkban, az FBI figyelmét felkeltette
Jewell, az a biztonsági őr, aki éjjel egy órakor felhívta a rendőrség
figyelmét egy gyanús zöld hátizsákra. Jewellt a tévébe is
meghívták, ahol elmondta, hogyan próbálta meg evakuálni a
helyszínt, mielőtt a bomba felrobbant, és megölt két embert és
megsebesített másik 111-et.
 Három nappal később az Atlanta Journal-Constitution
névtelen forrásokra hivatkozva azt állította, hogy az FBI által
folytatott nyomozás egyik gyanúsítottja Jewell. A cikk szerint
nem ritka az, hogy maguk az elkövetők állítják magukról, hogy a
tett helyszínén hősies módon viselkedtek. A cikk miatt az FBI
úgy döntött, hogy előrehozza Jewell kihallgatásának időpontját.
Aznap délután Don Johnson és Diader Rosario ügynökök
Jewell lakásához hajtottak és megkérdezték tőle, hogy bemenne-
e velük a helyi irodába. Ha Jewell az ügynök kérdéseire
kielégítően válaszol, akkor onnantól békén hagyják.
Jewell beleegyezett, és a saját autóján követte az
ügynököket a helyi irodába. A kihallgatás már egy és negyed
órája zajlott és az ügynökök még mindig Jewell hátterét
próbálták feltérképezni, amikor Freeh felhívta David W.
„Woody” Johnson Jr.-t, az FBI atlantai irodájának egyik rangidős
ügynökét. Johnson az irodájában volt, egy folyosóval feljebb,
mint ahol Jewell kikérdezése folyt. Az irodában éppen ott ült
néhány másik rangidős ügynök is, valamint Kent B. Alexander
ügyvéd.
Freeh utasította őket, hogy olvassák fel Jewellnek a jogait.
Az FBI quanticói Akadémiájáról épp kikerülő, kezdő FBI-
ügynök is tudja, hogy egy sor bírósági döntés miatt minden
gyanúsítottnak fel kell olvasni a törvényben rögzített jogait, ha
őrizetbe veszik vagy letartóztatják. De Jewell esetében egyikre
sem került sor.
Johnson ezt közölte is Freehvel, majd a kihangosított
telefonon át Alexander is elmondta, hogy egyetért Johnsonnal.
De az igazgató hajthatatlan volt.
Woody Johnson ezután lesétált a lépcsőn és kirángatta a
szobából a két ügynököt, akik már szépen haladtak Jewell
kikérdezésével, majd átadta nekik Freeh üzenetét. Az ügynökök
visszatértek a konferenciaszobába és felolvasták Jewellnek a
jogait. Erre fel Jewell közölte, hogy ügyvédért akar telefonálni, a
kihallgatásnak pedig vége szakadt.
 „Ha folytathattuk volna a beszélgetést Jewell-lel, akkor
sikerült volna igazolni, amit elmondott nekünk, és akkor
gyorsabban tisztázhattuk volna” – állítja Woody Johnson.
Három hónappal később az FBI valóban tisztázta Jewellt,
ahogy az rögtön megtörténhetett volna, ha Freeh nem avatkozik
az ügybe. A három hónap alatt azonban Jewell neve
besározódott. Végül egy szökésben lévő férfit, Eric Robert
Rudolphot vádolták meg a robbantással.
Amikor Eugene F. Glenn, az FBI Salt Lake City-i területi
irodájának vezetője arról panaszkodott, hogy az Iroda vizsgálata
a Ruby Ridge-i fiaskó ügyében inkább az eset eltussolásával ér
fel, Freeh főtanácsadója, Howard M. Shapiro erre azt válaszolta,
hogy az efféle vádak felemlegetése „színtiszta felelőtlenség és
káros az FBI számára”. Ez volt az a mentalitás, amely az egész
Irodát belengte J. Edgar Hoover idején is.
Freeh egyetlen pozitív lépése az volt, hogy megerősítette az
FBI külföldi jelenlétét. Miután az egyik legjelentősebb FBI-
maffiaügyben, az ún. pizza connectionben (pizzakapcsolat) a
vádat képviselte, Freeh rájött arra, hogy a bűnözés mennyire
globális jelenséggé vált. Mire Freeh távozott az igazgatói székből,
az FBI-nak már negyvennégy tengerentúli irodája volt
Moszkvától és Panamavárostól kezdve egészen Nairobiig és
Iszlámábádig. Amikor a hivatalát elfoglalta, ezekből az ún. jogi
attaséi kirendeltségekből csupán 20 akadt, ma már azonban 75
ilyen kirendeltség vagy képviselet akad világszerte. Freeh annak
ellenére átverte a bővítést, hogy az Iroda vezetői közül többen
ellenezték a dolgot, mert képtelenek voltak belátni, hogy miért
lenne szükség a külföldi jelenlét növelésére.
Freeh óriási bakijai miatt azonban úgy tűnt, hogy a
szervezet, amelyet Hoover oly nagy szeretettel épített fel, a saját
lerombolásán fáradozik. Csaknem minden fél évre jutott egy
újabb botrány. Mivel Freeh olyan területeken is érvényesítette
az akaratát, amelyekhez nem sokat értett, ezért ilyenkor
megzavarta az FBI berkeiben megszokott és bevált eljárási
folyamatokat. Fő szempontja minden esetben az volt, hogy rövid
távon ő kerüljön jól ki az ügyekből. Hosszú távon azonban ez a
hozzáállás lerombolta az FBI hitelességét és hírnevét, és sokkal
nagyobb károkat okozott az Irodának, mint Sessions visszaélései
a hatalmával.
15. FEJEZET
HANSSEN ELFOGÁSA
Az Utolsó jelentés (Breach) című filmben az egyik színész, aki az
FBI egyik nem ügynökként dolgozó munkatársát, Eric O’Neillt
alakítja, a következőket mondja: „Ez az alak, akit lebuktatott,
Amerika történetének leggonoszabb kéme volt.” De a valós
történet, ahogyan az FBI felfedezte a saját soraiban megbúvó
kémet, Robert Hanssen ügynököt, már korántsem hasonlít a
filmben látottakhoz, és mostanáig még a nagyközönség sem
ismerhette meg.
Az FBI 1986 óta próbálkozott azzal, hogy kiderítse, ki lehet
az amerikai titkosszolgálatok soraiban megbúvó vakond. Miután
a KGB sorra buktatta le és végezte ki az amerikaiak embereit,
mind az FBI, mind a CIA arra a következtetésre jutott, hogy a
KGB egy magas beosztású forrással rendelkezik, és ez a forrás
adja át azokat az információkat, amelyek nyomán leleplezik az
amerikai ügynököket.
Amikor 1994-ben letartóztatták a CIA egyik tisztjét, Aldrich
Amest, az sok lebukást megmagyarázott. Ames legalább kilenc, a
Szovjetunióban dolgozó kém haláláért volt felelős, ráadásul az
amerikai kémelhárítási technológiák közül is sokat átadott a
szovjeteknek. De a lebukások közül még ez sem adott
mindegyikre magyarázatot. Felmerült a gyanú, hogy egy másik
kém is volt, aki beárulta az ügynököket, és ez a gyanú
bizonyossággá vált, amikor az FBI elkezdte vizsgálni, hogy az
egyik amerikai diplomata, Felix Bloch nem a szovjeteknek
dolgozik-e.
Bloch már régóta állt a Külügyminisztérium szolgálatában:
egészen 1987-ig a bécsi követségen szolgált a kirendeltség
második embereként. Párizsban ugyanakkor a francia
kémelhárítás megfigyelés alatt tartott egy bizonyos Reino
Ginkmant, a KGB egyik tisztjét, és ennek során 1984. május 14-
én lefényképezték, ahogy Gikman találkozik egy italra Blochhal
az Hôtel Meurice bárjában, a rue de Rivolin. Miután legurítottak
néhány whiskyt, Bloch és Gikman együtt ebédelt a hotel barna
faborítású vendéglőjében. Az étkezés végén Ginkman azzal a
fekete aktatáskával sétált ki a vendéglőből, amelyet Bloch
hagyott az asztal alatt. Május 28-án ismét találkoztak, ezúttal
Brüsszelben. Eközben a francia titkosszolgálat értesítette az FBI-
t is a találkozókról.
Június 22-én egy férfi telefonált Blochnak, és közölte vele,
hogy Pierre nevében telefonál – Ginkman ezt a kódnevet
használta Bloch előtt. A lehallgatott beszélgetés során, a férfi
sokat-mondóan közölte Blochhal, hogy Pierre nem tudja
felkeresni a közeljövőben, mert beteg lett. „Fertőzésre
gyanakodnak mondta. Aggódóm maga miatt is. Vigyázzon
magára!” A figyelmeztetés azt jelentette, hogy a KGB tudomást
szerzett arról, hogy a nyugati hírszerző szolgálatok tudnak Bloch
és a szovjet titkosszolgálat kapcsolatáról.
1994 novemberében az FBI nagy erőkkel kutatni kezdte,
hogy ki lehetett az a kém, aki megsúgta az oroszoknak, hogy
leleplezték Bloch kapcsolatát Ginkmannal, és aki amerikai
kémeket adott ki a szovjeteknek.
A Graysuit (szürke öltöny) fedőnév alatt futó akcióban 16
magas beosztású FBI-ügynök vett részt Mike Rochford
vezetésével, aki az FBI titkos kémelhárító programját vezette,
később pedig az FBI hírszerzési osztályának élére került. Végül
maga Rochford szervezte be azt az orosz hírszerző tisztet, aki
feladta Hanssent és ezzel megoldotta az ügyet.
Ehhez azonban elsősorban arra volt szükség, hogy Rochford
bizalmat keltsen az emberben. A professzor külsejű Rochford
mindig halkan beszél. Az ember nem bízik meg első látásra
abban, akinek a vonásai túl szabályosak, vagy akinek a
választéka pontosan a feje tetején húzódik. Rochford arca
azonban épp egy kicsit szabálytalan. Őszes-fekete haja pedig úgy
áll, mint egy szénaboglya. Ezüstkeretes szemüvege lecsúszik az
orrára, s azért, hogy az emberre tudjon nézni, a fejét kicsit előre
billenti, márpedig ez a mozdulat azt sugallja, hogy figyelmesen
hallgatja az embert, ami ismét csak bizalmat ébreszt. A
szemüvege felett meleg kék szemeivel az emberre pillant, majd
halkan mindössze annyit mond, „ühüm”, amivel megint csak az
egyenességét hangsúlyozza és a beszélgetőtársa legszívesebben
bármit elmondana neki.
Rochford nekem mondta el először Hanssen lebukásának
történetét: „Én kezdtem összerakni a csapatot, de elsőre
senkinek nem mondtam meg, hogy beveszem. Mivel azt
mondták, hogy bárkit vihetek, akit csak akarok, ezért inkább
először körbementem és kiszúrtam magamnak azokat a fickókat,
akikre számítottam. És akkor ezek a fiúk váratlanul kaptak egy
furcsa hívást, hogy a hazugságvizsgáló csoport várja őket.
Elvégezték a hazugságvizsgálatot, és mire átmentek rajta, én
már kint vártam rájuk. A kémelhárító ügyekben legjártasabb
embereket gyűjtöttem magam köré az egész Irodából.”
Csaknem valamennyi kémet azért sikerül leleplezni, mert
valaki feldobja az illetőt. Mivel most senkitől sem kapott tippet,
ezért Rochford készített egy 58 elemből álló mátrixot, amelyben
az elemek egytől egyig ráillettek a kémre, akit kerestek. Az
elemek között szerepelt az a tény is, hogy ennek az azonosítatlan
személynek lehetősége nyílt arra, hogy a CIA kémelhárító
központjában tartott heti értekezletekről rendszeresen
tájékoztassa a KGB-t, illetve később annak utódját, az orosz
Külföldi Hírszerző Szolgálatot (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki –
SZVR). A kém tudott arról is, hogy az FBI nyomoz Felix Bloch
után, és hozzáférhetett azokhoz a szigorúan titkos technikai
adatokhoz, amelyek a szovjet, illetve később az orosz
létesítményekbe való behatolásokhoz kapcsolódtak. Ezen felül,
ismerte azoknak a KGB-tiszteknek a személyazonosságát, akik a
CIA-nak kémkedtek.
Csaknem valamennyi olyan akció, amelyről az adatok
kiszivárogtak, a CIA hatáskörébe tartozott. Ennek nyomán pedig
mind a CIA, mind az FBI azt a téves következtetést vonta le,
hogy a kém a CIA-n belül van. Az első körben 253 azonosítatlan
személy került fel a listára, majd az egység a lehetséges kémek
listáját leszűkítette először 35, majd ló, aztán 8, legvégül pedig
egy ember nevére. Ez az ember a CIA egyik tisztje, Brian Kelley
volt, aki hozzáférhetett a legtöbb olyan programhoz, amelyről
infók szivárogtak ki. Többek között ő vezette a CIA-n belül a
Bloch ügyében indított nyomozást. A sors fintora, hogy véletlenül
még közel is lakott Hanssenhez.
„Minden okunk megvolt azt feltételezni, hogy a behatolás a
CIA-ban történt – mondja Rochford. – De elképesztően nagy
hibát követtünk el azzal, hogy az Irodán belül nem vizsgálódtunk
elég alaposan.”
Ugyanakkor Rochford arra is rámutatott, hogy az ügyön
dolgozó CIA-tisztek is úgy gondolták, hogy a CIA-n belül van a
kém.
„Ebbe az elemzésbe bevontuk az Ügynökséget is, és az ő
elemzőik legalább annyira értették a dolgukat, mint a mieink –
állítja Rochford. – Ott ültünk egy asztal körül a CIA
Kémelhárítási Központjában (CIA’s Counterintelligence Center),
és lényegében szavazással döntöttük el, hogy ki a leggyanúsabb
személy. És a szavazásnál mindenki egy emberként úgy döntött,
hogy az ügynökségen dolgozók között van az emberünk, Nem mi
voltunk egyedül a hunyok.”
A vizsgálat egyik pontján az FBI még hazugságvizsgálatnak
is alávetette Kelleyt.
„Odajöttek hozzám és azt mondták: »Nézd, van köztünk egy
kém, tudjuk, hogy van köztünk egy kém« – meséli Kendall Shull,
aki az FBI-nál a hazugságvizsgálatokat végzi. – Aztán azt
mondták: »ezekről a programokról infók szivárogtak ki. Most
már tudjuk, hogy ki volt az. Brian Kelley, aki a CIA-nál dolgozik.«
Ezt követően pedig bepoloskázták a házát és az autóját.”
A várakozásokra rácáfolva Kelley azonban átment a
hazugságvizsgálaton.
„Elmagyaráztam nekik, hogy a teszt pontos, mire
lényegében azt mondták, hogy a fickó kicselezte a tesztet –
magyarázza Shull. – Ők ugyanis azt gondolták, hogy ez
lehetetlen. Túl sok bizonyíték van arra, hogy ez a fickó ugyanaz a
fickó, akit keresünk. Erre azt válaszoltam: én ennek ellenére sem
változtatom meg a tesztem eredményeit. De erre nem is kértek
meg. Mondtam nekik, hogy ragaszkodom ahhoz az állításhoz,
hogy a gép nem rögzített hazugságot. És azt gondolom, hogy nem
a jó fickót hoztátok ide.”
Rochford is megerősítette, hogy Kelley átment a hazugság-
vizsgáló teszten, de állítása szerint a tesztet követően Shull a
szabvány FD-302-es jelentésében azt írta, hogy a teszt
eredményei szerint Kelleynél akkor sem lehetett kimutatni
hazugságot, amikor azt kérték tőle, hogy szándékosan hazudjon
az ún. stimulációs teszt során, amely lényegében egy olyan
próbateszt, amely alatt az alanynak bemutatják, hogyan
működik a hazugságvizsgálat. Rochford szerint Shull azt írta,
hogy az a tény, hogy a hazugságvizsgálat nem mutatta ki az
alany hazugságát, a teszt eredményeinek érvényességét is
kétségbe vonja.
Shull azt állítja, hogy nem emlékszik már erre az
eredményre, vagy arra, hogy mit írt a jelentésben, amely még
jelenleg is titkosnak számít. De azt mondja – és szavait
alátámasztja az FBI egykori hazugságvizsgálója, Richard Keifer is
–, hogy a próbateszt csupán azt a célt szolgálja, hogy az alany
megismerkedjen a hazugságvizsgálat menetével és ennek semmi
köze a végeredmény érvényességéhez.
Noha Rochford továbbra is Kelleyt tartotta az első számú
gyanúsítottnak, a nyomozást más szálon is folytatták. A hajsza
oly elszántan folyt, hogy Rochford arra a döntésre jutott, hogy
megkísérel megvesztegetni néhány aktív vagy visszavonult orosz
hírszerző tisztet, akik feltehetően releváns információkkal
rendelkeznek, és akiket a nagy lé esetleg elcsábít. Rochford még
az árat is megszabta: egymillió dollár minden átadott skalpért.
Rochford ezt az ötletet a KGB egyik tisztjétől, Vitalij Jurcsenkótól
lopta, aki egyszer elárulta Rochfordnak, amikor a KGB-t elárulva
átállt a CIA-hoz, hogy a KGB ezt a megközelítést tartja
célravezetőnek.
„Senki nem szereti a hideghívásos becserkészéses eljárást,
mert a hírszerző szakmában ezt tartják az egyik legrosszabb
módszernek – meséli Rochford. – Olyan ez, mintha odamennél
egy vadidegenhez és arra kérnéd, hogy bújjon ágyba veled. Ez
egy nagyon bensőséges kapcsolat, és ha az ember nem valamiféle
emberies módon, valamilyen már korábban létrejött kapcsolatra
alapozva vág bele, akkor az esetek 99,9%-ában a fickó nemet fog
mondani.”
Rochford összeállított egy listát, amelyen mintegy 200
potenciális célpont szerepelt, akik aktív vagy visszavonult tagjai
voltak a KGB-nek vagy az SZVR-nek. Már volt egy korábbi lista,
amelyet még Tim Caruso, Jim Holt, James Milburn és Art
McLendon állított össze, ezt frissítették most fel az ő, és az ügyön
dolgozó, Rochford MC-43 egységébe tartozó ügynökei
segítségével.
A világ különböző tájain dolgozó CIA-tiszteket is megkérték,
hogy a lehetséges célpontok közül ők is cserkésszenek be
néhányat, míg Rochford és a többi FBI-ügynök másokkal
foglalkozott. Wayne Barnes ügynök például azt állítja, hogy ő
szervezte be azt a hírszerző tisztet, aki szerinte végül feladta
Hanssent. De Barnes ebben az esetben tévedett, mondja
Rochford.
Egy-egy hideghívás előtt az FBI-ügynökök és a CIA-tisztek
a szóban forgó egyénről elérhető összes információt
áttanulmányozzák. Még ha üres kézzel is térnek vissza, az a
hírszerző, akit kiválasztottak, jelentést fog tenni a találkozóról,
ezzel pedig lényegében másoknak is elújságolja, hogy nagy pénzt
fizetnek annak, aki feladja az addig sikeresen rejtőző kémet.
Rochford 28 ilyen hideghívást hajtott végre, mielőtt
megütötte a főnyereményt. Ebben az esetben az FBI egy ál-
telefontársaságot hozott létre, hogy egy baráti országba csalják
az orosz SZVR egyik tisztjét, egy üzletembert. A telefontársaság
feje, aki mellesleg az FBI ügynöke volt, azt hazudta, hogy
lehetőséget kínál az orosz tisztnek, hogy az beindíthassa saját
üzleti vállalkozását. Miután az orosz odautazott, a cégvezető
közölte, hogy az üzlet kútba esett. Miután a férfi otthagyta a
találkozót, ahol közölték vele a rossz hírt, Rochford kiszállt egy
furgonból és odasétált a férfihoz.
– Helló, hogy van? – köszönt oda Rochford.
– Hát maga meg kicsoda? – kérdezett vissza a hírszerző
tiszt, miközben egy furcsa pillantást vetett rá.
Normális esetben Rochford álnevet használt volna, de most
sutba dobta a megszokott szabályokat és kertelés nélkül közölte
a másikkal, hogy az FBI ügynöke, majd megmutatta az
igazolványát és átnyújtotta az FBI-os névjegykártyáját.
– Ez provokáció! – kiáltott fel a férfi.
– Nem tudom, hogy miről beszél. Üljünk be egy italra
valahová! – javasolta Rochford.
– Nem, arról szó sem lehet – mondta az ügynök. –
Idegenekkel nem iszom.
Ennek ellenére a férfi mégis beleegyezett, hogy egy pohár
vizet megiszik az ügynökkel a férfi szállásának vendéglőjében.
– Most elmondom, hogy mit csinálok a névjegykártyájával –
vágott bele a férfi. – Elviszem a legközelebbi orosz érdekeltségű
helyre, beszélek a biztonsági tiszttel, ő fogja és elviszi egy
fontosabb napilaphoz, és a maga névjegykártyája és a képe
holnap már az újság címlapján fog virítani.
– Ez remek, de ennyire ne tartsa sokra magát – válaszolta
Rochford. – Maga nem ennyire fontos személy.
– Maguk húztak csőbe ezzel az üzleti ajánlattal! Tudom,
hogy maguk voltak azok.
– Nem akarok rosszat az üzletének, nem akarok rosszat
magának. Még az országának sem akarok ártani – tagadta a
vádakat Rochford. – Ellenben van egy ajánlatom. Felajánlom,
hogy maga lehet a legsikeresebb orosz üzletember a posztszovjet
korszakban.
Az FBI úgy intézte a repülőjegyeket az álcaként létrehozott
üzleti vállalkozáson keresztül, hogy az orosz üzletembernek még
egy hétig a városban kellett maradnia mielőtt visszatérhetett
volna Oroszországba. Ha pedig előbb akart volna hazamenni, egy
sokkal drágább jegyet kellett volna megvennie, márpedig nem
volt túl sok pénze.
– Amikor csak eljön, engem itt talál – mondta Rochford. –
Vacsorázzunk együtt ma este, és akkor alaposabban
átbeszélhetjük ezt a dolgot, mert látom, hogy most zaklatott! És
ameddig a városban van, addig én fizetek.
– Megmondom mi lesz – válaszolta erre az orosz. – Ott
leszek a vacsorán, de velem lesz valamelyik orosz létesítmény
biztonsági tisztje is.
– Remek, vele is szívesen találkozom – mondta erre
Rochford. – Ő is a vendégem.
Erre fel a hírszerző tiszt hosszasan szidalmazni kezdte
Amerikát, olyasmiket mondott, hogy a kommunizmus
felsőbbrendű ideológia, és a Szovjetunió csak azért esett szét,
mert Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta az
oroszokat. Miközben a férfi oroszul káromkodott, Rochford
előhúzott egy tollat és kezdte leírni, amiket a férfi mondott.
– Most meg mit csinál? – kíváncsiskodott a férfi, aki nem
jött rá, hogy Rochford folyékonyan beszél oroszul.
– Gyönyörű, változatos nyelv – válaszolt az amerikai. –
Egyszer még majd hasznát veszem ezeknek a szavaknak. Ezt jól
írtam le? – kérdezte, és a tollával az egyik szóra mutatott.
Később Rochford egy csapat FBI-ügynökkel és elemzővel,
valamint CIA-tiszttel találkozott, akik egy másik szállodában
szálltak meg, és elmesélte a nap eseményeit. Lehangolt volt, s azt
állította, hogy a célpont nem igazán akart szóba állni vele. Két
orosz szakértő, Jim Milburn és Carolynn Gwen Fuller, akik a
cserkészéshez segítettek neki kitalálni a fedősztorit, további
tanácsokkal látták el Rochfordot. Ők és a többiek meggyőzték,
hogy érdemes még egy esélyt adni a dolognak. Rochford is
beleegyezett, hogy még egyszer találkozik a pasassal, 6 órakor a
szállodájánál.
– Maga fizet? – kérdezte a fickó, amikor Rochford meghívta
vacsorára. – Mert akkor ma este homárt vacsorázunk – mondta
az orosz, amikor Rochford közölte vele, hogy ő állja a számlát.
A következő pár napban Rochford és az orosz hírszerző tiszt
együtt reggelizett, ebédelt és vacsorázott. A férfi, hol barátságos
volt vele, hol meg ellenséges. Végül Rochford előhozakodott egy
olyan gyanúba keveredett CIA-kém esetével, akit soha nem
állítottak bíróság elé. Megkérdezte azt is, hogy Aldrich Ames
többet súgott-e az oroszoknak, mint amiről tudomásuk volt.
Rochford a két esetet úgy emlegette, mint az első, illetve mint a
második számú esetet. Az elképzelés az volt, hogy fokozatosan
jut el a történetben az azonosítatlan személyig – ez lett volna a
hármas számú eset –, Rochford valódi célpontjáig.
Italozás közben a forrás néhány apróságot árult el az első
két esetről.
„Látszott rajta, hogy kezd egészen megbarátkozni velem, és
én is egészen megkedveltem” – meséli Rochford. Mégis, amikor
együtt rótták az utcákat és a férfi meglátott egy drága autót,
máris kötözködni kezdett Rochforddal. „Látta azt a férfit a
Mercedesben? – kérdezte. – Ha egyszer eljön Oroszországba és
megkeres, akkor majd az embereim szereznek magának egy
ilyet.”
A találkozóikat követően Rochfordban még több kétség
merült fel, és ezekről a csapatának is beszámolt. Úgy tűnt, hogy
amint egyet lép a férfi irányába, az máris két lépést hátrál.
„Ez a fickó nem vesz be semmit, amivel etetem – újságolta
csalódottan Rochford. – Csak szórakozik velem. Láttam már
ilyet.” De a többiek egyre csak bátorították, és azt mondogatták,
hogy már látják a haladást.
Végül Rochford előállt a farbával, és közölte az SZVR-
tiszttel, hogy „kész vagyok egymillió dollárt fizetni, ha az egyik
ügyben megválaszolja a kérdésemet és onnantól fogva nem is
látjuk egymást.”
A férfi erre fel még több részletet árult el az első számú
üggyel kapcsolatban, olyasmiket, amelyek akár a szóban forgó
személy letartóztatásához is vezethettek volna. Ráadásul még a
kettes számú esettel – azaz Amesszel – kapcsolatban is
elmondott még pár dolgot, és elárulta, hogy kik buktak le miatta.
Két nappal azelőtt, hogy a férfi hazaindult volna, ők ketten
megint együtt koktéloztak vacsora után. A férfi tósztot mondott.
„Mike, magából még egyszer tábornokot faragok, és ahogyan
maga is mondta, én leszek a legsikeresebb orosz-amerikai
üzletember az országaink történelmében. Ha mi ketten
összefogunk, sikerülni fog!”
Erre koccintottak.
Később együtt sétáltak a városban. A férfi Rochfordra
pillantott és elmondta neki, hogy az amerikaiak hogyan oldottak
meg technikailag egy szigorúan titkos behatolást az oroszok
rendszerébe, ez pedig szemmel láthatóan izgalomba hozta az
FBI-ügynököt. A másik nyugtázta is Rochford reakcióját. Aztán
közölte vele, hogy a reakciójából egyértelműen kiderült a
számára, hogy az FBI-ügynök is tudott erről a titkos akcióról.
– Ha ez látszik rajtam, akkor rendben, de nem fogok semmi
olyasmit mondani, hogy bármit is tudok a dologról – mondta neki
Rochford.
– Akarja tudni, hogy mit tudunk, honnan tudjuk és hogyan
jutottunk az információhoz? – kérdezte a férfi.
– Nos, ez valóban érdekelne – válaszolta Rochford és
megpróbált nem túl mohónak tűnni.
A férfi erre fel azt javasolta, hogy menjenek Rochford
hotelszobájába és írjanak szerződést.
– Szükségem lenne pár millió dollárra – közölte.
– Fantáziavilágban él. Ilyen üzleteket én nem köthetek –
válaszolt neki Rochford. – Már megmondtam, egy skalp
egymillió dollár. Talán az egyes és a hármas számú esetért
tudunk szerezni valamit.
Mivel a kettes számú esetben, ez volt Ames, az FBI már
letartóztatta az emberét, ezért érte, bár további információk is
érdekelték őket, egymillió dollárt nem akartak kifizetni.
– Ha ezt elmondom, akkor át kell települnöm egy
biztonságos nyugati országba és valamiféle új civil munkát is kell
tanulnom – válaszolta a forrás.
– Rendben, beszéljünk a dologról, de ne itt – felelte erre
Rochford.
Aztán mintha a férfi mégis meggondolta volna magát.
– Ha a hotelszobába megyünk, akkor mindent jelenteni fog,
és az egyik embere felveszi a beszélgetésünket, akkor pedig
lebukom és megölnek – mondta a férfi.
Mégis elmentek együtt Rochford szállodai szobájába, ahol
Rochford kézzel megírta a szerződést. Rochford először azt
mondta neki, hogy csupán két ember tud a kapcsolatukról és
csak ők ketten írhatják alá a szerződést: Louis Freeh, az FBI
igazgatója és George Tenet, aki a CIA-t vezette.
– Maga hazudik nekem – közölte erre fel a férfi. – Egy egész
csapat dolgozik magának. Még az is meglehet, hogy a szomszéd
szobában hallgatóznak.
– Meg kell bíznia bennem – mondta erre Rochford. – Az FBI
és CIA igazgatója természetesen tud a dologról, és persze mások
is.
Ezek után Rochford szobájában még hét órán át folyt az
alkudozás, s a szobában költötték el az ebédet és a vacsorát is. A
szerződés végső változata mintegy öt oldalra rúgott. Ennek
megfelelően a férfi rögtön megkap 750 ezer dollárt, de a teljes
összeg, amely magában foglalta az áttelepülés, a képzés és az
évjáradékok összegét is, elérte a 7 millió dollárt. Cserébe a
szerződés szerint a férfi egy-egy skalpot szolgáltat az egyes és a
hármas számú esetben, míg további hírszerzési információkat ad
át más ügyekhez kapcsolódóan. A férfi abba is beleegyezett, hogy
ha bírósági tárgyalásra kerül sor bármelyik ügyben, akkor
hajlandó lesz tanúvallomást tenni. A személyazonosságát
azonban nem fedik fel a tárgyaláson.
– Ezt eljuttatom az FBI igazgatójának kezébe – közölte
Rochford. – Ő átadja a központi hírszerzés igazgatójának, és
reggelre meglesz a válasz.
Miután a szerződést helybenhagyták és aláírták, Rochford
elrendezte a módját, hogy a pénzt átutalják a forrásnak, majd ezt
követően megállapodtak, hogy a CIA-n keresztül fognak titokban
találkozni és kommunikálni Oroszországban.
Az oroszok nem ismerték Hanssen valódi nevét, vagy azt,
hogy hol dolgozik. Ők Ramon fedőnév alatt tartották számon.
Akárcsak az FBI és a CIA, ők is azt feltételezték, hogy a férfi a
CIA-nál dolgozik. A forrás ezért kissé aggódni kezdett, hogy a
CIA is belekeveredik az ügybe. Rochford biztosította őt, hogy a
dolgokat egy olyan CIA-tiszt szervezi majd, akivel éveken át
együtt dolgozott és akiben megbízott.
Ezek után kezet ráztak és meghatározták azt a dátumot,
amikor Oroszországban a forrás átadja a dokumentumokat az
álcázott CIA-ügynöknek.
De a megbeszélt időpontban a forrás nem bukkant fel. „A
kérdés az volt, hogy átvert-e bennünket – meséli Rochford. –
Akkor már 500 ezer dollárt kézhez kapott. Mindkét
ügynökségen akadtak olyan kétkedők, akik azt kérdezgették:
»Lehet, hogy átvert bennünket?«”
16. FEJEZET
AZ „UTOLSÓ JELENTÉS”
Kiderült, hogy az SZVR hírszerzője azért nem bukkant fel a CIA-
val megbeszélt találkozón, ahol fel kellett volna adnia Robert
Hanssent, mert attól félt, hogy lebukhat. Beleegyezett azonban
abba, hogy egy másik időpontban kerüljön sor a találkozóra, ahol
is átadott egy köteg dokumentumot, amelyekből kiderült, hogy a
kém, akit Mike Rochford üldözött, Hanssen volt.
A CIA a dokumentumokat repülővel visszaküldte
Amerikába, és az egész ügyet hibátlanul kezelte. Az FBI által
kért előírásoknak megfelelően az Ügynökség a dokumentumok
átadásáról feljegyzést készített, a bűnügyi eljárásokban bevett
szabályoknak megfelelően.
A központban az FBI technikusai a Mike Rochford által
beszervezett forrástól érkező dokumentumok minden oldalát
feldolgozták és beszámozták. Az FBI és a CIA egyaránt arra
számított, hogy a dokumentumok Brian Kelleyre fognak vallani.
Ehelyett az derült ki a papírokból, hogy a kém egy olyan
időpontban adott át egy jelentős iratmennyiséget orosz
kapcsolattartójának Észak-Virginiában, amikor Kelley nem
tartózkodott az országban.
„Hacsak nem volt egy bűntársa, akkor nem lehet a mi
fickónk” – döbbent rá Rochford.
Az orosz hírszerző tiszt által átadott egyik borítékon az állt,
hogy azt addig ne nyissák ki, amíg Rochford nem beszélt a
forrással. Később a forrás megkérdezte Rochfordtól, hogy az
FBI-nak tetszett-e az anyag, amit küldött. A különleges módon
feliratozott borítékra külön is rákérdezett.
– Kinyitotta a borítékot? – kérdezte.
– Nem – felelte Rochford. – Azt mondta, ne nyissam ki
addig, amíg nem beszéltünk.
– Maguk tökelütöttek! Azt reméltem, fogta az adást. Csak
annyit akartam elérni, hogy körültekintően bánjanak vele. Rajta,
nyissák ki!
A borítékban egy magnószalag volt, amelyen egy férfi
beszélt az FBI egyik New York-i, nem központi épületéből a KGB
egyik tisztjével, aki egy telefonfülkéből hívta. A két férfi
megegyezett, hogy ha a kapcsolat megszakad, akkor az orosz
fogja ismét keresni, mégpedig oly módon, hogy az egyik újságban
egy nem létező Plymouth modellt hirdet meg eladásra. Az
oroszok azért vették fel a beszélgetést, hogy ha egyszer valaha
személyesen is találkoznának a kémmel, akkor igazolni lehessen
a személyazonosságát.
Amint belehallgattak a beszélgetésbe, az FBI két elemzője,
Jim Milburn és Robert King rögvest felismerte egyik kollégájuk,
Robert Hanssen ügynöknek a hangját. Eközben az FBI azokat az
ujjlenyomatokat próbálta beazonosítani, amelyet egy olyan
műanyag zacskón találtak, amelyben a beépült kém hagyta a
titkos dokumentumokat az oroszok számára az egyik
lerakóhelyen. Akárcsak a magnószalag, ez a zacskó is egy olyan
borítékban volt, amelyen az állt: „Ne nyissák ki!”. Az FBI
gyorsan azonosította a zacskón talált ujjlenyomatokat: az is
Hanssené volt.
Az Iroda drága árat fizetett azért, hogy a borítékokat későn
nyitották fel. 2000. november 13-án Hanssen az addigi
legvaskosabb anyagot adta át az oroszoknak. Az FBI egy héttel
később nyitotta fel a két borítékot, ellenőrizte az ujjlenyomatokat
és hallgatta meg a felvételt a magnószalagon.
„Ha tudtuk volna, hogy Hanssen a mi emberünk, akkor
követhettük volna a lerakóhelyre, és megakadályozhattuk volna,
hogy átadja az anyagot – mondja Rochford. – A november 13-án
átadott anyagok között volt egy vaskos, mintegy 5 centiméter
széles dokumentumköteg is, amely felfedte az itteni
Ügynökségnek dolgozó és a Kanadában, Ausztráliában és
Angliában működő forrásainkat is.”
November 15-én reggel fél 7-kor a két elemző belépett
Rochford washingtoni irodájába.
 – Nem Brian az – közölte Milburn. – Bob Hanssen az
emberünk.
– A francba! – kiáltott fel Rochford.
„Valaki az én szervezetemből! Hogyan kerülhette el a
figyelmemet? – szaladt át az agyán. – És hogyan lehettem ilyen
agresszív Briannel? Ekkora bakot lőni! Hogyan fogjuk ezt
jóvátenni?”
Hanssen olyan biztonsági felhatalmazással rendelkezett,
hogy nem csupán a CIA, az NSA, a Fehér Ház és a
Hadügyminisztérium titkaihoz férhetett hozzá, de az FBI
adatbázisában azt is le tudta ellenőrizni, hogy folyik-e ellene
bármiféle FBI-vizsgálat. Noha Hanssen hozzáférhetett a legtöbb
olyan információhoz, amihez Kelley is, a gyanúsítottakról
készített mátrixban még csak nem is szerepelt a neve.
„Az Irodából egy név sem merült fel ~ meséli Rochford. –
Elkúrtuk a dolgot, ehhez kétség sem férhet. De – teszi hozzá –
senki nem gondolta, hogy az Iroda sérthetetlen lenne.” Rochford
még élénken emlékezett az egyik FBI-ügynök, Richard Miller
esetére, akiről szintén kiderült, hogy kém. Rochford pedig
személyesen is részt vett abban az ügyben, amelyben a szintén
Oroszországnak kémkedő FBI-ügynök, Earl Pitts ellen
nyomoztak.
Ami pedig azt a tényt illeti, hogy Kelley átment a
hazugságvizsgálaton, Rochford csupán annyit tesz hozzá: „Az
agyam legmélyén még jól emlékeztem arra, hogy a letartóztatása
előtt Aldrich Amest is hazugságvizsgálatnak vetették alá, és a
CIA szerint ezen átment. Az FBI később ismét megnézte a
grafikonokat, és azt állította, hogy azok alapján Ames
megbukott.” Ráadásul, Kendall Shull, aki Kelley
hazugságvizsgálatát végezte, azt mondta Rochfordnak, hogy a
próbateszten „Brian átverte őt” – állítja Rochford.
Miután ehhez hozzáfűzte, hogy Shull az FBI legjobb
hazugságvizsgáló szakértője, Rochford így folytatja: „Mit kellett
volna gondolnunk? Ha ugyanis nem ezt mondja, akkor sokkal
könnyebb lett volna ejteni ezt a szálat. De ezek után ezt nem
tehettem meg.” Ugyanakkor Rochford elismeri, hogy „akadtak
az Irodában olyanok, akik másként vélekedtek, akik úgy vélték,
hogy ideje más gyanúsítottat is számba venni, és feltehetően
igazuk is volt. De mégsem ezt tettük.”
Miután végre az FBI látókörébe került, 2001. január 13-án
Hanssent áthelyezték a központba és létrehoztak neki egy fal
pozíciót, hogy szemmel tudják tartani. 2001. február 18-án, nem
sokkal este nyolc óra után öt ügynök didergett a hidegben,
miközben azt figyelték, hogy Hanssen elsétál egy lerakóhelyre, a
Virginia állambeli Viennában lévő Foxstone parkban álló egyik
híd alá. Mikor az ötvenhat éves Hanssen előbukkant a híd alól, a
kezükben fegyvert tartó ügynökök körbevették ügynöktársukat
és megbilincselték. Ügynökök egy másik csapata egy második
lerakóhelyen 50 ezer dollárt talált Hanssennek odakészítve,
százdolláros bankjegyekben.
Miután az Oroszországnak folytatott kémkedés vádjával
eljárás indult ellene, Hanssen bűnösnek vallotta magát abban,
hogy 21 év során körülbelül 6000 oldalnyi dokumentumot és 27
számítógépes lemezt – amelyeken titkos és szigorúan titkos
programok részletei szerepeltek – adott át először a
Szovjetuniónak, majd később Oroszországnak.
Több mint két tucat csomagot hagyott a különféle
lerakóhelyeken a kapcsolatai számára, különféle New York-i és
washingtoni parkokban. Hanssen 1979-ben kezdett a GRU-nak
kémkedni. Ő adta fel például Dimitrij F. Poljakovot, a GRU egyik
tábornokát, akinek „Cilinder” volt a kódneve. Poljakov 1960 óta
volt az FBI kettős ügynöke, és orosz hazafinak tartotta magát,
aki elkötelezetten küzd a kommunista rezsim megbuktatásán.
Évente alig háromezer dollárt fogadott el, ezt is jórészt Black and
Decker barkácsszerszámok, horgászfelszerelések és puskák
formájában.
1985-ben Hanssen úgy döntött, hogy a KGB-vel kezd
üzletelni, amely tekintélyesebb és hatalmasabb szervezet volt,
mint a GRU. Jószándéka jeléül egyik New York-i útja alkalmával
Hanssen elárulta 3 olyan KGB-tiszt nevét a kapcsolattartóinak,
akiket az amerikaiaknak sikerült átállítani: Valerij Martinov,
Szergej Motorin és Borisz Juzsiny volt ez a három ember. Nem
sokra rá mindhármat visszarendelték Moszkvába. Juzsinyt
tizenöt évre csukták le, a másik kettőt kivégezték.
Őket amúgy Ames is feldobta.
Amellett, hogy az Egyesült Államok számára kémkedő
kilenc ügynököt leplezett le, Hanssen dokumentumokat is
átadott az oroszoknak, így a kormányzás folyamatosságát
biztosító tervet (Continuity of Government Plan), azt a
programot, amely egy atomtámadás esetén az amerikai
kormány túlélését volt hivatott biztosítani; az Országos
Hírszerzési Programot (National Intelligence Program), amely
arra az évre meghatározta az amerikai hírszerző közösség
számára a feladatokat; és az oroszok kezére adta az FBI
Kettősügynök Programját (Double Agent Program), amely a
világszerte végrehajtott kettősügynök-beszervezéseket
értékelte.
Hanssen elmondta az oroszoknak azt is, hogy a
Nemzetbiztonsági Ügynökség hogyan hallgatja le a Szovjetunió és
más országok műholdas kommunikációját, és átadta a KGB egyik
dezertőrjének, Vitalij Jurcsenkónak a kihallgatásáról készült
dokumentumokat is. De ezen felül is számtalan, a CIA-tól és az
Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsától (U.S. National
Security Council) származó iratot adott át.
De minden aljasság közül a legnagyobb talán az volt, hogy
Hanssen tájékoztatta a szovjeteket arról, hogy az Egyesült
Államok egy titkos alagutat fúrt a szovjetek új diplomáciai
épülete alatt, amely a washingtoni Wisconsin sugárút és a Mount
Alto kereszteződésében állt. Az amerikaiak egy vadonatúj
technológiát használtak, amelyet az NSA fejlesztett ki és amellyel
hang nélkül lehetett fúrni. Az NSA nekifogott egy rendkívül
fejlett lehallgatókészülék kifejlesztéséhez is, azt remélve, hogy
valamelyik FBI-ügynöknek talán sikerül azt elhelyezni a
nagykövetségen belül. Az FBI tulajdonában lévő egyik villánál
kezdődő alagút megépítésének költsége – beleértve az új
technológia kifejlesztését is – csaknem egymilliárd dollár volt.
Noha Ames árulása közvetlenül több ember halálát okozta,
Hanssen a hírszerző közösség koronaékszereit játszotta az
ellenség kezére. Amesszel összehasonlítva „Hanssen még
nagyobb jelentőséggel bírt a számunkra [a KGB számára], mivel
az információi segítségével a washingtoni hírszerzési
infrastruktúra alapjaiba nyerhettünk betekintést” – írja Viktor
Cserkaszin, a KGB volt ezredese a Spy Handler (Kémek
kezelője) című könyvében.
1990 novemberében Felix Bloch, aki után az FBI éppen
azért nyomozott, mert egy KGB-tiszttel találkozgatott,
elvesztette állását a Külügyminisztériumban, de hivatalosan soha
nem emeltek vádat ellene. Mielőtt az FBI kihallgatta volna
Blochot, az Igazságügyi Minisztérium képviselője, John Martin
átvette az ügynökökkel, hogyan lehetne a kémkedés
bűntettének tényállásait megállapítani, és hogy mikor olvassák
fel a gyanúsítottnak a jogait, ha egyáltalán ez szükséges lesz.
Bloch ugyanis nem volt sem előzetesben, sem letartóztatva. El is
kezdett beszélni az ügynököknek, és úgy tűnt, hogy már a
határán van annak, hogy elismerje, hogy pénzt kapott a
szovjetektől. Ekkor azonban az ügynökök megakasztották és
felolvasták a jogait.
– Ha jogomban áll hallgatni, akkor hallgatni is fogok –
reagált erre Bloch.
Martin dührohamot kapott. Ugyanazt a hibát követték el,
mint amikor Freeh utasítására az ügynökök felolvasták Richard
Jewellnek a jogait, a kihallgatás kellős közepén.
„Külön felhívtam az ügynökök figyelmét arra, hogy nem
kötelező felolvasni Blochnak a jogait – meséli Martin. – Csakis
abban az esetben van erre szükség, ha az ügynököknek már a
kihallgatás előtt elegendő bizonyíték van a kezükben a
letartóztatáshoz, és ezzel a szándékkal kezdik meg a kihallgatást,
vagy ha Bloch már előzetes letartóztatásban van. Teljes
képtelenség volt, hogy a kihallgatás közepén olvasták fel a jogait.
A ma napig nem tudom, hogy mi járt a fejükben. Egyértelmű,
hogy volt valami saját tervük.”
Amikor Louis Freeh bejelentette Hanssen letartóztatását a
2001 februárjában tartott sajtótájékoztatón, rámutatott arra,
hogy noha Hanssen kémkedése katasztrofális
következményekkel járt, az FBI lenyűgöző nyomozati munkáját
sikertörténetnek tartja. Az egyik riporter megkérdezte, hogy az
igazgató mennyiben érez felelősséget azért, hogy Hanssen 15
éven át elkerülte az FBI figyelmét.
„Nos, ne keressenek más felelőst, mint engem! – válaszolta
Freeh. – Én vagyok a felelős, rajtam lehet mindent számon
kérni.”
Freeh megjegyzése ravasz volt, de elfedte azt a tényt, hogy
miután 1994-ben letartóztatták Amest, Robert „Bear” Bryant,
aki akkor az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Részlegének
(U.S. National Security Division) vezetője volt, arra bíztatta
Freeht, hogy engedélyezze a kémelhárító szerepben dolgozó
valamennyi ügynök rendszeres hazugságvizsgálatát. Sok
rangidős ügynök és az FBI érdekvédelmi szervezete, az FBI
Ügynökök Egyesülete (FBI Agents Association) azonban
ellenezte ezt, ezért Freeh a javaslatot elfektette.
A hazugságvizsgálatok persze nem tökéletesek, de ha másra
nem is, elrettentésre kitűnőek. Ha Freeh 1994-ben szabad utat
adott volna Bryant javaslatának, hogy a kémelhárító ügynököket
vessék alá ilyen teszteknek, akkor igen valószínű, hogy Hanssen
sem kockáztatta volna, hogy továbbra is fenntartja a kapcsolatot
az oroszokkal. Ilyen értelemben a Hanssen-ügy újból csak olyan
botrány volt, amely részben Freeh sara is.
Ami pedig az Utolsó jelentés című filmet illeti: ennek a
filmnek soha nem is volt a célja, hogy Hanssen elfogásának valódi
körülményeit bemutassa. Ehelyett Eric O’Neillt állítja be hősnek,
aki a Hanssen elleni vád dokumentációjának elkészítésében
segített, miután az Iroda figyelme már Hanssenre terelődött.
Valójában a Különleges Támogatói Csoporthoz tartozó O’Neill
feladata egyszerűen annyi volt, hogy abból a három hónapból,
amely idő alatt Hanssen az FBI megfigyelése alatt állt, hat hétig
nyomon kövesse. Ezzel szemben Rochford már 1986 óta
próbálkozott a kém leleplezésével.
A drámaiság fokozása érdekében a filmben Hanssen elsüti a
revolverét a Rock Creek parkban és csaknem eltalálja O’Neillt.
„Ilyesmi soha nem történt – állítja ezzel szemben Rochford.
– A valóság az, hogy egyszer Eric meglátta az irodában, hogy
Hanssen egy pisztolyt tart az aktatáskájában. És emlékszem,
hogy akkor azt jelezte a kapcsolattartó ügynökének, aki amúgy
egy női ügynök volt, és hogy ez egy kissé megrémítette.”
O’Neill mellett az FBI további két fedett megfigyelőt is
ráállított Hanssenre, Robert King és Rich Garcia ügynököket. Ők
legalább olyan fontos szerepet játszottak az ügyben, mint O’Neill,
állítja Rochford. A kém gyanújának eloszlatására King többször is
összefutott ebédidőben Hanssennel különféle vendéglőkben a
letartóztatását megelőző egy hónapban.
„King ilyenkor megnyugtatta és azt a benyomást próbálta
kelteni, hogy már nem vagyunk messze attól, hogy megtudjuk, ki
a vakond, noha akkor már pontosan tudta ő is, hogy a vakond
Hanssen” – meséli Rochford.
Két nappal a letartóztatása előtt Hanssen váratlanul
megjelent a kémügyet is kezelő irányítási központban, az FBI
központ 4. emeletén. Mivel ez egy szoba volt egy szobán belül,
amelyet mind a külső, mind a belső elektronikus
lehallgatókészülékek elől leárnyékoltak, az ügynökök maguk
között csak „széf”-ként emlegették a helyiséget. Az ügynökök a
szobában épp a végső simításokat végezték a letartóztatási
terven, amelyet a Washingtoni Iroda készített. Hanssen közölte,
hogy Kinggel akar beszélni.
„King a »széf« egyetlen bejáratához ment, majd az
előszobában elbeszélgetett Hanssennel – emlékszik vissza
Rochford –, miközben bent a »széfben« a többiek lázasan
dolgoztak. Hanssen megkérdezte, hogy mi az a nagy felbolydulás
odabent. King elaltatta a gyanakvását és közölte vele, hogy csak
a szokásos elemzői munka zajlik.”
A filmben ábrázoltakkal szemben O’Neill soha nem járt
össze Hanssennel vagy a feleségével. Azt valóban elmondta az
FBI-nak, hogy Hanssen hol hagyta a Palm III Pilot kézi
számítógépét, amikor Hanssen távozott az irodájából: Hanssen
bőr aktatáskájában. Az FBI a külföldi hírszerzési ügyekben
folytatható eljárások szabályait rögzítő törvény (Foreign
Intelligence Surveillance Act – FISA) alapján beszerezte a
szükséges bírósági végzést, így az Iroda TacOps Központja és az
ügyben nyomozó ügynök, Stefan Pluta átkutathatta Hanssen
irodáját és aktatáskáját. Valójában nem is O’Neill, hanem Regina
Hanson, egy új FBI-ügynök volt az, aki letöltötte a PalmPilot
memóriakártyáját, amelyen Hanssen telefonszámokat és más
titkos információkat tárolt.
Összességében „több mint 300 ügynök, SSG, irányító,
elemző és FBI-alkalmazott dolgozott az ügyön – mondja
Rochford. – A filmben az Eric O’Neillnek tulajdonított dolgoknak
a 90%-át valójában nem is ő csinálta. A CIA és az Iroda jó ideig
együttműködött, hogy kitalálja a legjobb megoldásokat a
behatolásra, így kaptuk el Amest, így kaptuk el Harold James
Nicholsont, Pittst és így kaptuk el Hanssent is.”
Amikor rákérdeztem O’Neillnél, hogyan vélekedik a filmben
bemutatott szerepe és a valóságos szerepe közötti különbségről,
ő kezdetben azt állította, hogy Kingnek semmi köze sem volt az
ügyhöz. Amikor részletesen ismertettem vele a tényeket, akkor
pedig azt mondta, hogy ezekről nem tudott. Azt is mondta, hogy
Regina Hansonnak sem volt köze az ügyhöz. „Ilyen személy nem
is létezik” – közölte velem. Amikor pedig megint szembesítettem
a tényekkel, akkor megint csak azt állította, hogy nem is tudott
arról, hogy Hanson milyen szerepet játszott az ügyben.
 Ugyanakkor O’Neill kitartott amellett, hogy az ügyben a
legnagyobb dobása az volt, hogy ő állt elő azzal az ötlettel, hogy
töltsék le az adatokat Hanssen PalmPilotjáról, márpedig az ügy
megoldásában ez létfontosságú lépés volt.
„[Hanssen] úgy bánt azzal a PalmPilottal, mintha csak a
gyereke lenne – mondja O’Neill. – Én pedig azt gondoltam, hogy
azt a kütyüt mindenképpen meg kell szereznünk tőle.” A
PalmPilotból kinyert adatokból tudták meg az ügynökök, hogy
Hanssen legközelebb mikor és hol adja át a dokumentumokat a
KGB-nek. Az FBI pedig ott és akkor tartóztatta le.
Noha Rochford szerint elképzelhető, hogy O’Neill állt elő az
ötlettel egy ponton, ugyanakkor az efféle elektronikus eszközök
adatainak letöltése „bevett eljárásnak” számított az ilyen
ügyekben, és mindenképpen sor került volna rá. Mivel Hanssen
„minden percben” megfigyelés alatt állt, Rochford szerint az
ügynökök akkor is tudomást szereztek volna a következő
dokumentumátadásról, ha előre nem is tudtak róla.
Amikor felvetettem, hogy az eset megoldásának valódi
kulcsát az adta, hogy beszerveztek egy olyan forrást, aki feladta
Hanssent, O’Neill, akitől eredetileg az ötlet származott, hogy
filmet kellene csinálni az ügyből, és aki eladta a történet
megfilmesítési jogait, azt mondta: „Elismerem, hogy a filmben
rengeteg a kitalált elem és túlhangsúlyozza a szerepemet. De hát
ez egy film, és el kell adni a jegyeket, és kell, hogy legyen benne
egy jófiú és egy rosszfiú. Nem én csináltam a filmet, én csak néha
a jó irányba lendítettem, elmondtam, ha valami úgy történt, és
ha valami nem.”
Ami pedig a kém saját indítékait illeti, arról Hanssen maga
írt meglehetősen drámaian a KGB-nek, 2000 márciusában.
„Egyesek szerint vagy őrülten bátor, vagy egyszerűen csak őrült
vagyok. A válasz az, hogy egyik sem. Csupán őrülten lojális.”
Ha őrült nem is, teljesen épeszű biztos nem volt. Első
pillanatra odaadó családapának tűnt, aki a feleségével és hat
gyerekével egy négy hálószobás társasházban élt a virginiai
Viennában egy zsákutca, a Talisman Drive végén. Csaknem
minden nap részt vett a misén a Great Falls-i St. Catherine of
Siena templomban, véletlenül pont ott, ahová Freeh is járt.
Hanssen tagja volt a templom konzervatív és hevesen
antikommunista Opus Dei társaságának is.
De az örökös mosolygás mögött Hanssen elméjében még
számos rejtett tulajdonság bújt meg. Amellett, hogy az
oroszoknak kémkedett, Hanssen barátságot kötött Priscilla Sue
Galeyvel, egy minden tekintetben jól felszerelt nővel, akivel
Hanssen a nő munkahelyén, egy washingtoni sztriptízbárban
ismerkedett meg. Hanssen egy használt Mercedest, ékszereket
vett neki, és elvitte egy hongkongi útra is, ahová azért ment,
hogy az FBI ottani jogi kirendeltségét felkeresse.
Amikor Hanssen gimnáziumi barátja, Jack Hoschouer
egyszer látogatóba érkezett hozzájuk, Hanssen bekötött a
lakásba egy ipari kamerát, hogy a barátja egy másik szobából
követhesse, ahogy a feleségével, Bonnie-val szeretkezik. Bonnie-
ról az internetre is kitett erotikus történeteket, és ezekben az
asszony teljes nevét és címét is leírta.
Hanssen mindenkit lenézett, különösen az FBI-nál dolgozó
nőket. Kollégáinak többször is elmondta, hogy soha nem lett
volna szabad nőket is felvenni ügynöknek. Egyszer előfordult,
hogy vitába keveredett az egyik női hírszerzési elemzővel.
Hanssen a vita hevében meglökte a nőt, aki elesett.
1995-ben Bear Bryant áthelyezte Hanssent a
Külügyminisztérium külszolgálat! irodájába, ahol kevesebb
titokhoz férhetett hozzá.
A zöld kezeslábast viselő, barátságtalan képet vágó Hanssen
2001. július 6-án bűnösnek vallotta magát. Nem sokra rá
megkezdte a hetente kétszer tartott vallomásokat, amelyeken a
dolgairól adott számot. Végül tényleges életfogytiglanra ítélték.
Hanssen minden jel szerint nem is a pénzt élvezte annyira,
mint inkább azt, hogy kijátszotta az FBI-t, túljárt a hírszerző
közösség eszén és a kezében tudhatta az irányítást. Gyűlölte a
bizonytalanságot, közölte egyszer a KGB-vel, de a kémkedéssel
úgy érezte, hogy egyaránt felülkerekedett a KGB-n és az FBI-on
is.
17. FEJEZET
A REJTÉLYES KÉSZPÉNZ
Robert Hanssen letartóztatásának estéjén Kathleen McChesney,
a chicagói rangidős különleges ügynök felhívta Walt Stowe-t, a
helyettes rangidős ügynökét a helyi irodában, és közölte vele,
hogy 20 perc múlva érte megy autóval. Azt nem mondta el, hogy
miért.
Amikor Stowe beszállt McChesney szolgálati autójába, a nő
elmagyarázta neki, hogy Hanssent letartóztatták kémkedés
vádjával. Az FBI azt akarta, hogy számoljanak be Mark A.
Waucknak a letartóztatásról. A Chicagóban ügynökként dolgozó
Mark Hanssen feleségének, Bonnie-nak volt a testvére.
Nyolc óra körül McChesney és Stowe megállt Wauck háza
előtt az Illinois államban lévő Park Ridge-ben és bekopogtak.
Wauck legfiatalabb fia nyitott ajtót, majd hátraszólt:
– Apa, valaki keres!
Wauck ismerte McChesneyt, mivel ő is ahhoz a mintegy 500
ügynökhöz tartozott, akiknek a nő volt a főnökük, Stowe-t
azonban még nem látta. Bekísérte a két ügynököt a
könyvtárszobába. Stowe jól emlékszik, hogy amint előálltak
azzal, hogy a sógorát letartóztatták, Wauck rögtön megemlítette
azt a tényt, hogy mintegy 10 évvel korábban figyelmeztette
James Lylet, a chicagói iroda szovjet kémelhárításért felelős
felügyelőjét, hogy Bonnie egyszer 5 ezer dollárt talált Hanssen
fiókjában. Wauck azt is elmondta, hogy mindvégig abban a hitben
volt, hogy az FBI utánajárt a figyelmeztetésnek.
Pedig nem, Lyle emlékezett a beszélgetésre Wauckkal, de
állítása szerint Mark csupán annyit közölt vele, hogy Bonnie
valami pénzt talált egy fiókban, és nem tudta, hogy honnan
származott. Emiatt aztán Lyle semmit nem csinált, és az
információt sem továbbította a központba.
„Magamban azt gondoltam: na és?” – emlékszik vissza Lyle.
Még közölte is Markkal: „Mi itt a baj, Mark? Miért nem kérdezi
meg Bonnie, hogy honnan van az a pénz?” Elképzelhető ugyan,
hogy Mark a pénz összegét is említette, de hogy mennyit
mondott, arra Lyle már nem emlékezett pontosan.
De Wauck azt állítja, hogy kimondottan azt közölte Lyle-lal,
hogy mivel Hanssent a szovjetek elleni kémelhárítási feladatokra
osztották be, ezért kötelességének érezte, hogy beszámoljon
Bonnie felfedezéséről – két másik nyugtalanító ténnyel együtt –,
mert ezek nyomán felmerült benne, hogy a sógort esetleg
lefizették a szovjetek. Stowe pontosan emlékszik arra, hogy
Wauck szerint a 10 évvel korábbi beszélgetésen olyan gyanús
tevékenységéről ejtett szót Lyle-nak, amely a kémkedéssel is
kapcsolatban lehet.
„Emlékszem, hogy Mark megemlítette, hogy nővére 5 ezer
dollárt talált készpénzben a fiókban, én pedig elhűltem – meséli
Stowe. – Miért nem vizsgálta ezt senki? Nekem úgy tűnt, hogy
Mark teljesen őszinte volt velünk.”
Stowe beszámolóját az is megerősíti, hogy McChesney
szerint Wauck rögtön előhozakodott az 5 ezer dollár történetével
és azzal a ténnyel, hogy a gyanús pénzt jelentette Lyle-nak.
„Ennyi otthon dugdosott készpénz bármelyik
kormányhivatalnok gyanúját felkeltette volna – állítja
McChesney. – Éppen ezek a helyzetek azok, amelyeket az
ügynököknek jelenteni kell a feljebbvalóiknak, függetlenül attól,
hogy a pénz honnan származott.”
Az a tény, hogy Wauck az állítása szerint már 1990-ben
közölte az FBI-jal a gyanúját, korábban sem volt ismeretlen. De
egészen mostanáig nem került nyilvánosságra az, hogy amikor
közölték vele, hogy Hanssent letartóztatták, Wauck rögvest
elmondta azt, hogy korábban már figyelmeztette Lyle-t. Mivel
biztos nem volt elég ideje, hogy ott helyben rögtönözve kitaláljon
egy ilyen sztorit, a spontán reakciója megerősíti azt az állítását,
hogy valóban riadót fújt még akkor, amikor a pénz a tudomására
jutott, és felhívta a figyelmet arra, hogy utána kellene nézni a
gyanús tevékenységnek.
 Mivel erről senki nem tudott, és mivel Lyle is tagadta, hogy
ilyen állítás elhangzott volna, ezért az FBI-on belül sokan
akadtak, aki nem adtak hitelt Wauck történetének, hiszen az
szembe ment a józan ésszel.
„Ha az ember FBI-ügynökként dolgozik, és azt gondolja,
hogy valamelyik családtagja belekeveredett valamibe, és az a
családtag éppen a sógora, és ha ennek az embernek éppen olyan
biztonsági előjogai vannak, mint neked, és te is ügynök vagy,
téged is FBI-ügynöknek képeztek ki, akkor ilyen esetben mi
lenne a teendő? – teszi fel a kérdést Mike Rochford, aki igen
sokra tartja Lyle-t. – Nos, ilyen esetben az ember hivatalos
meghallgatást kér. Az nem elég, hogy elsuttogod a dolgot a
feljebbvalód fülébe. És ha nem hajlandóak szóba állni veled,
akkor írsz egy nyomozati feljegyzést vagy egy elsőbbséget élvező
üzenetet küldesz, majd dokumentálod. Márpedig ő soha nem
dokumentálta a dolgot. Nekem ezért nem stimmel az üggyel
valami. Nincs az az ügynök, aki ilyen helyzetben így viselkedne.
Nekem úgy tűnik, hogy az egészet csak a letartóztatás után
találta ki, hogy jobban kerüljön ki a dologból.”
Stowe emlékszik, hogy Hanssen letartóztatásának estéjén
ugyanezeket a kérdéseket Waucknak is feltette. „Miért nem
erőltetted a dolgot? – kérdezte Stowe tőle. – Wauck erre azt
felelte, hogy ő megtette a kötelességét. Lyle-nak elmondta a
dolgot és semmi sem történt. Vajon Stowe erőltette volna a
dolgot, ha a felettese úgy dönt, hogy nem tesz semmit?” –
kérdezett vissza.
Az első interjúban, amiben Wauck teljes részletességgel
beszámolt arról, hogy mi történt, olyan új részletekkel is előállt,
amelyek az ő verzióját támasztják alá, és amelyek segítségével
már érthetővé válik, hogy miért gondolta úgy, hogy Lyle
lenyomoztatta az általa jelentett gyanút és erről a központnak is
jelentést tett.
Wauck azt állítja, hogy első ízben 1985-ben lett neki gyanús
a sógora, amikor Wauckot éppen át akarták helyezni New
Yorkból Chicagóba a lengyel ügyekkel foglalkozó kémelhárítási
részlegre, ahol meg kellett volna tanulnia lengyelül. Amikor ezt
megemlítette Bonnie-nak, a nő azt felelte:
– Hát nem nagyszerű? Bob amúgy is azt mondogatja, hogy
majd a nyugdíjas éveinket Lengyelországban töltjük.
Lengyelország akkoriban a szovjet birodalom része volt. És
egy FBI-ügynök nem élhetett volna ott, hacsak nem dezertál, és
nem működik együtt a lengyel és a szovjet hírszerzéssel.
– Bonnie, ez hülyeség! – mondta erre Wauck.
Noha a nő megjegyzése nyugtalanította Wauckot, valahogy
mégis sikerült meggyőznie magát, hogy a lengyelországi
nyugdíjas évek gondolata azért merülhetett fel Hanssenben,
mert buzgó katolikus volt és csodálta a Lengyelországból
származó II. János Pál pápát.
1990-ben Wauck két hetet töltött a Külügyminisztérium
egyik washingtoni továbbképzésén, amelyen a Szovjetunió és
Kelet-Európa volt a téma.
„Amikor hazaértünk, a feleségem, Mary Ellen mondta, hogy
a nővérem, Jeanne Beglis mesélte neki, hogy egyik nap Bonnie
sietett felé az utcán – a két nővér alig egysaroknyira lakott
egymástól – és elmondta neki, hogy 5 ezer dollárt talált Bob
zoknis fiókjában.”
Ez mai értéken 8340 dollár lenne. Wauck még sohasem
hallott olyan FBI-ügynökről, akinek ennyi készpénze lett volna,
nemhogy ennyi pénzt tartson otthon, a fiókban.
Miután Hanssent letartóztatták, Bonnie – aki még mindig
nem vált el tőle – beismerte az FBI-nak, hogy már 1980 körül
tudomást szerzett arról, hogy a férje törvénytelen üzleteket
kötött a szovjetekkel. 1980-ban ugyanis rányitott a férjére a
New York-i Scarsdale-ben lévő házuk pincéjében, amikor
Hanssen éppen egy feljegyzést írt a GRU-nak, a szovjet Katonai
Hírszerzésnek. Hanssen próbálta ugyan elrejteni előle a papírt,
de a nő arra gyanakodott, hogy a férjének barátnője van. Hogy a
félelmeit eloszlassa, Hanssen beismerte, hogy információkat ad
át a szovjeteknek készpénzért cserébe. Azt állította, hogy az
információk hasznavehetetlenek, és megígérte, hogy megszakítja
velük a kapcsolatot, felkeres egy papot, a pénzt pedig odaadja
Teréz anya valamelyik jótékonysági szervezetének.
Bonnie tagadta az FBI előtt, hogy bármiféle nagyobb
összeget talált volna a házban. De Wauck nővére, Jeanne
ugyanazt a történetet mesélte el a pénz megtalálásáról idősebbik
testvérüknek, Gregnek, aki szintén visszamondta az egészet
Waucknak. Wauck aggodalmát tovább fokozta, amikor az egyik
kollégájától, aki a központban dolgozó egyik felügyelővel beszélt,
megtudta, hogy az FBI a hírszerző közösségen belül megbúvó
vakond után kutat.
Miután tudomást szerzett az égből pottyant készpénzről,
Wauck az ügyet megvitatta a feleségével: ha közli az FBI-jal,
amit megtudott, akkor a családja és az FBI is rossz szemmel fogja
őt nézni, ha felveti, hogy egy másik ügynök kémkedik, akkor
talán az ő ítélőképességét vonják kétségbe, gondolta. Egészen
addig csupán egyetlen FBI-ügynököt tartóztattak le
kémkedésért – Richard W. Millert –, ráadásul ő is csak kisebb
jelentőségű anyagokat adott át.
„Akkoriban az FBI-on belül úgy vélték, hogy az árulás és a
kémkedés a CIA-s okostojásoknál előfordulhat, de az egyenes
FBI-os fickóknál soha” – mondja Wauck.
Ironikus módon, hiába az FBI nyomozott kémkedési
ügyekben, mégsem volt olyan belső ellenőrzési egység az Irodán
belül, ahol az efféle aggasztó dolgokat jelenteni lehetett volna.
Ráadásul Wauck a központban sem volt olyan jó viszonyban
senkivel, hogy ilyen kényes információt megosszon bárkivel.
Felesége azt mondta neki, hogy csinálja azt, amit jónak lát.
Úgy döntött, hogy Lyle-nak mondja el, amit megtudott. Még a
New York-i munkája alatt ugyanannál az egységnél dolgoztak és
együtt jártak munkába is. Ráadásul Wauck úgy vélte, hogy
Hanssen bizonyára a szovjeteknek dolgozik és nem egy másik
országnak. Márpedig Lyle pontosan azért érkezett a központból
Chicagóba, hogy a szovjet ügyeket felügyelje, azaz ő lesz a
legalkalmasabb személy, hogy Wauck jelentését továbbítsa a
központba.
Wauck emlékezete szerint felkereste Lyle-t és azt mondta
neki, hogy el kell mondani neki valamit, de a dolog olyan kényes
ügy, hogy nem az irodában akar beszélni róla. Ragaszkodott
ahhoz, hogy felmenjenek az egyik első emeleti ablaktalan
kihallgató szobába.
„Elmondtam neki a készpénz dolgot, a vakondvadászatot és
a megjegyzést a lengyelországi nyugdíjas évekről – meséli
Wauck. – Legalább egy fél órán át beszélgettünk, lehet, hogy
tovább is, és átvettünk mindent töviről hegyire. Egy ponton
aztán azt mondta: »Felfogtad, hogy miről beszélünk?« Mire én
azt feleltem, hogy igen. Kémkedésről.”
Noha Wauck nem volt biztos abban, hogy Hanssen kém,
arról meg volt győződve, hogy az a három pont, amit felhozott
Lyle-nak, elegendő ahhoz, hogy legalább egy előzetes vizsgálat
elinduljon.
– Innen átveszem a dolgot – mondta Lyle, legalábbis Wauck
szerint.
Ezután Wauck azt feltételezte, hogy az ügyet kivizsgálják. Az
iroda gyakorlata az volt, hogy a nyomozásokról folytatott
információt csak akkor osztották meg másokkal, ha az illető
bevonására szükség volt.
„Úgy éreztem, hogy megtettem minden lehetségest, és az én
pozíciómban bíznom kellett abban, hogy az Iroda kézbe veszi a
dolgokat – mondja. – Tisztában voltam azzal, hogy kémkedési
ügyekben sok évig is eltarthat a nyomozás, és egy vakond csak
időről időre aktivizálja magát, ahogy Hanssen esetében ez is
történt.”
A családi esküvőkön kívül Wauck nem túl gyakran
találkozott Hanssennel. Másokhoz hasonlóan ő is furcsa alaknak
tartotta a sógorát.
„A szüleim és Hanssenék, no meg a családomnak vagy a fele
az Opus Dei tagja volt – mondja Wauck. – Én az unszolásuk
ellenére sem léptem be, és a szüleim mindig Hanssent állították
elém példaképnek. Ő Opus Dei-tag volt, ráadásul a házassága is
tökéletes volt, legalábbis ők úgy gondolták.”
Wauck egyetlenegy alkalommal maradt kettesben
Hanssennel, még az 1990-es évek elején, amikor a jogász
végzettségű Wauck némi időt töltött Quanticóban, ahol
jogtanácsosi továbbképzést kapott. Hanssenékat az otthonukban
kereste fel.
Emlékezett arra, hogy amikor együtt mentek az autóban,
Bob Hanssen keserűen elpanaszolta, hogy a központból a
washingtoni irodába helyezik át.
„Emlékszem, hogy nagyon csöndben ültem és igyekeztem
megfontoltan viselkedni, mert miközben beszélt, az futott át az
agyamon, hogy te jóságos ég! Lehet, hogy nyomoznak utána és
így próbálják elszigetelni, hogy ne férjen hozzá érzékeny
anyagokhoz.”
1997-ben, miután létrehozta első e-mail fiókját a Juno.com-
on, Wauck Hanssentől kért tanácsot, hogyan tudja feltelepíteni
gépére a Linux operációs rendszert, és ennek nyomán e-mailezni
kezdtek egymással. De ha Wauck kémnek vélte Hanssent, akkor
miért levelezgetett vele ilyen baráti hangnemben? Ugyanezt a
kérdést feltették azok az FBI-ügynökök is, akik azt akarták
tudni, hogy vajon nem Wauck találta-e ki az egész történetet
arról, hogyan figyelmeztette Lyle-t.
„Addigra magamban már azt gondoltam, hogy minden jel
szerint semmit sem találtak – mondja Wauck. – Rájöttem, hogy
chicagói helyi ügynökként nekem úgyse fogja elmondani senki,
hogy mi történt az ügyben.”
A Walt Stowe által felvetett kibúvót leszámítva Lyle
beszámolója az 1990-es találkozóról Wauckkal nem hangzik túl
életszerűnek. Miért hozta volna valaki fel, hogy a nővére
készpénzt talált a férje fiókjában, ha nem mondja el a részleteket,
és azt sem árulja el, hogy miért akart a dologról beszélgetni.
 Stowe szerint, amint Hanssen letartóztatásának estéjén
Wauck szóba hozta azt a régi beszélgetését Lyle-lal „világossá
vált számomra, hogy 10 évvel korábban valami balul sült el.
Nekem se esne jól, ha el kellene magyaráznom, hogy miért nem
adtam tovább azt az információt a feljebbvalóimnak.”
18. FEJEZET
„MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT”
2001. szeptember 11-én, reggel háromnegyed 9-kor Robert S.
Mueller III éppen egy kötetlen sajtóreggelire sietett, amikor a
titkára szólt neki, hogy kapcsolja be a tévét.
Az FBI új igazgatója lesietett a 7. emeleten lévő irodájából a
komor fehér folyosókon a Stratégiai Információs Műveleti
Központba (FBI Strategic Information Operations Center –
SIOC), amely egy 20 millió dollárért épült, 20 szobás
komplexum volt, ahol telefonokon, számítógépeken és
tévéképernyőkön keresztül lehetett nyomon követni és
koordinálni a frissen beérkezett, jelentős ügyeket. Mueller alig
egy héttel korábban költözött be a szobájába, és most hirtelen
duplán szakadt nyakába az áldás: egyszerre kellett foglalkoznia a
támadásokkal és megpróbálni leleplezni az új támadásokra szőtt
terveket, miközben ki kellett tanulnia azt is, hogy új állása
egyáltalán miről szól.
A George W. Bush elnök által jelölt Mueller a Princeton
Egyetemen végzett. Szolgált a vietnami háborúban, és a
Bronzcsillag és a Bíbor Szív kitüntetéseket is megkapta. A
haditengerészet után Mueller FBI-ügynök szeretett volna lenni.
Ezt szem előtt tartva, 1973-ban jogászdiplomát szerzett a
Virginia Egyetem jogi karán. Mégsem az FBI-hoz csatlakozott,
hanem ügyész lett belőle, először San Franciscóban, majd a
bostoni államügyészi hivatalban. Eközben elvette gimnáziumi
szerelmét, Ann Standisht. 1990-ben Muellert
főügyészhelyettesnek nevezték ki és ő lett az Igazságügyi
Minisztérium bűnügyi osztályának vezetője. Ebben a
pozíciójában ő felügyelte a John Gotti elleni vádemelési eljárást, a
103-as Pan Am járat elleni líbiai bombamerénylők ellen indított
büntetőeljárást és a panamai vezető, Manuel Noriega vád alá
helyezését.
Mueller 1993-ban otthagyta a minisztériumot és egy bostoni
ügyvédi irodában, a Hale and Dorrban lett ügyvéd. A
magánpraxist azonban gyűlölte. Aztán egyik nap felhívta Eric H.
Holder Jr.-t, a washingtoni államügyészt. Amikor még Mueller
vezette az Igazságügy bűnügyi osztályát, Holder a beosztottja
volt. Most azonban Mueller hívta fel, hogy állást kérjen tőle.
„Semmi előzménye nem volt a hívásnak, és annyit mondott,
hogy gyilkossági ügyekben szeretne ügyész lenni – meséli
Holder. – Én meg alig tértem magamhoz. Mi a fene? Itt ez a
fickó, aki valamikor főügyészhelyettes volt, a bűnügyi osztály
vezetője. Most pedig felhívja az államügyészi hivatalt és bírósági
tárgyalásokra akar járni, mint valami kezdő?”
Miután 1995 májusában feladta évi 400 ezer dolláros
ügyvédi jövedelmét a közalkalmazotti bérért, Mueller kezdetben
késelések és lövöldözések ügyében képviselte a vádat. A
telefonba is így szólt bele: „Mueller, gyilkossági csoport”. 1996-
ban Muellert kinevezték az ügyészség gyilkossági csoportjának
vezetőjévé. Ezt követően San Franciscóban lett államügyész.
Bush elnök beiktatása után Mueller lett a főügyész helyettese,
majd később Bush kinevezte az FBI 56. igazgatójának.
A kongresszusi meghallgatásán Muellert megkérdezték,
hogy hajlandó lenne-e hazugságvizsgálatnak alávetni magát.
Korábban erre a kérdésre Freeh azt felelte, hogy hajlandó lenne,
ennek ellenére soha nem végeztek vele ilyen tesztet.
– Feltehetően a haditengerészetnél szerzett kiképzésem
mondatja velem, hogy ne kérjen senki olyat az embereitől, amire
ő maga nem lenne hajlandó – válaszolta Mueller. – A válasz igen,
sőt már végeztek is rajtam hazugságvizsgálatot.
– És mi lett az eredmény? – kérdezte Orrin Hatch szenátor.
– Most is itt ülök, ennyi legyen elég – válaszolta Mueller,
mire a szenátorok felnevettek.
Freehvel ellentétben, Mueller elkötelezett híve volt az új
technológiáknak. 1989-ben vásárolt egy Gateway házi
számítógépet, mert a Quicken program segítségével gyorsabban
rendbe tudta szedni az adóbevallásához szükséges tételeket.
Amikor még San Franciscóban volt ügyész, megkért egy
tehetséges programozót, hogy készítsen egy új szoftvert,
amellyel könnyebben nyomon lehet követni az eseteket. Az
Alcatraznak elkeresztelt programot aztán az egész országban
átvették az ügyészségi hivatalok.
Néhány héttel azelőtt, hogy elfoglalta hivatalát, Mueller
találkozott Bob Diesszel, az FBI új számítógépes gurujával.
Mueller egy papíron bejelölte neki, hogy az irodai gépére milyen
programokat szeretne, például a jól megszokott Microsoft Office-
t. Dies közölte vele, hogy felrakhatja ugyan ezeket a gépére, de
egyetlen más FBI-os programmal sem lesznek kompatibilisek.
Muellernek elakadt a szava a meglepetéstől.
Alig valamivel 2001. szeptember 11-e előtt Mueller elkezdte
ezrével rendelni az új Dell számítógépeket. De az Iroda központi
rendszere olyan csapnivalóan működött, hogy az ügynökök által
elküldött emlékeztetők soha nem értek célba, és a küldő azt sem
tudhatta, hogy elolvasták-e ezeket vagy nem. Egyetlen
dokumentum tárolásához az FBI automatizált esetkezelő
rendszerében 12 különálló parancsot kellett kiadni a
számítógépnek. A zölden derengő képernyőkön az FBI
rákereshetett ugyan arra a szóra, hogy „repülő” és arra szóra is,
hogy „iskolák”, és minden egyes kereséssel milliónyi találatot
adott ki a gép, de ha arra akartak volna keresni, hogy
„repülősiskolák”, az már olyan bonyolult eljárást igényelt volna,
hogy ezt az FBI-nál senki nem tudta megcsinálni. A CIA-nál
ezzel szemben 1958 óta lehetett olyan kereséseket végrehajtani,
amelyek az összetett kifejezésekre, például a „repülősiskolákra”
is kiadták a találatokat.
Mivel az eltérített gépeken az utaskísérőknek sikerült
néhány gépeltérítő ülésszámát megadni a légi irányításnak, ezért
az FBI-ügynökök az utaslista alapján megpróbálták
beazonosítani, hogy az adott ülésen ki ült. Az ügynökök a
hitelkártya- és telefonadatok alapján eredtek az egyes emberek
nyomába. Bárki, aki korábban egy szállodában vagy egy
szobában aludt a gépeltérítővel, azt nyomban a megfigyelés alatt
tartott személyek egyre bővülő listájára tették.
A szeptember 11-i támadás után néhány nappal John
Ashcroft főügyész már elkérte az FBI-tól azoknak a
terrorizmussal gyanúsítható személyeknek a listáját, akiket
megfigyelés alá kell helyezni. Az FBI azonban közölte vele, hogy
nincs ilyen lista. Az akták szerteszét voltak az országban,
ráadásul csupán papíron léteztek. Amikor Ashcroft megkérdezte,
hogy az FBI-nak miért nincs ilyen listája számítógépen, közölték
vele, hogy az Irodának legalább 40 számítógépes rendszere van,
de a legtöbb nem képes kommunikálni a másikkal.
Mivel az automatizált esetkezelő rendszer ennyire primitív
volt, ezért az ügynökök már korábban kifejlesztették a Rapid
Start rendszert. Ez a házilag összeeszkábált program képes volt
ugyan összefogni a legfontosabb ügyeken dolgozó ügynökök
nyomozati jelentéseit, de egy ekkora üggyel már nem volt képes
boldogulni. Amint kezdtek befutni a támadásról a jelentések és a
nyomok, a Rapid Start annyira túlterhelt lett, hogy a
dokumentumokat nem lehetett megnyitni. Ez viszont további
késedelmeket okozott.
És tovább rontott a dolgon, hogy mivel a Rapid Start nem
volt képes összekapcsolni a területi irodákat, ezért minden egyes
területi irodában az automatizált esetkezelő rendszeren
keresztül kellett letölteni minden anyagot. Az időpocsékoláson
túl ez a folyamat ráadásul még megbízhatatlan is volt, ezért az
SIOC ügynökei gyakran telefonon keresztül érintkeztek a
területi irodákkal vagy faxokat küldözgettek. A falak mentén
tucatjával sorakoztak a faxgépek és a SIOC-t lassan elborították
a papírhalmok.
„Néha egyetlen házhoz háromcsapatnyi ügynököt is
kiküldtek, noha egy is elég lett volna, mivel valaki három
példányban küldte el a tippet – meséli Dies. – De eközben
szükség lett volna azokra az extra ügynökökre, hogy más
tippeket ellenőrizzenek.”
 Néhány esetben, mivel a letöltött anyagok soha többé nem
kerültek elő a rendszerből, senki nem érdeklődött telefonon vagy
faxon arról, hogy mi történt az ügyben. Egyes tippeket napokig
nem vizsgáltak ki.
Robert M. Blitzer, aki a központban a támadások előtt a
terrorelhárító csoportot vezette, azt állítja, hogy az Iroda
egyszerűen nem rendelkezett a terrorizmus elleni harchoz
szükséges erőforrásokkal. Az FBI olyan szakértői, mint Buck
Revell és Bill Baker, akik már kezdettől fogva jelezték, hogy a
terrorizmus mekkora problémát jelenthet majd egyszer, már
régen kiléptek a szervezetből. És a maradók közül sokan
egyszerűen nem voltak elég találékonyak ahhoz, hogy
kidolgozzanak egy új stratégiát a fenyegetés elhárítására. Ha
pedig mégis előálltak ilyesmivel, akkor Freeh nem törődött a
dologgal.
„Azt hiszem, Freeh soha nem bízott egyikünkben sem” –
mondja Blitzer.
Blitzer jól emlékszik arra, hogy a terrortámadások előtt az
FBI-hoz özönlöttek a CIA-tól, a külügytől, az NSA-tól és az
Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Ügynökségtől (U.S. Defense
Intelligence Agency – DIA) a fenyegetésekről szóló hírek és a
tippek. De ezeket az FBI még kielemezni sem tudta rendesen,
nemhogy az egyes tippeknek logikusan a végére járjon.
„Az FBI az erőforrások hiánya miatt képtelen volt elemezni
és kiaknázni az Oszama bin Ladenről összegyűjtött valamennyi
hírszerzési anyagot. – mondja Blitzer. – Az asztalomon
hegyekben álltak a papírok. Nem volt más, csak az őrült
kapkodás. Még hétvégenként is bejártam. Elöntött minket a
munka. Minden évben ezrével kaptuk a fenyegetéseket. És én
mindig feltettem magamban a kérdést: »Ezzel vajon most mi
legyen? Ez most valódi vagy nem? Hova kellene továbbítanom?«
Megpróbáltuk kihámozni a lényeget. De, azt hiszem, egyetlen
pillanatra sem sikerült átlátni az egészet.”
Míg a terroristák az interneten különféle rejtjelekkel
kommunikáltak, az ügynökök számítógépein még CD-ROM
meghajtó sem volt. Az elemzők és a komputerek hiánya miatt
„azt sem tudtuk, hogy mi van a kezünkben – mondja Bear
Bryant, a volt igazgatóhelyettes. – Nem tudtuk még azt sem,
hogy mi az, amit tudunk.”
Noha Mueller nyilvánosan soha nem kritizálta Louis Freeht,
az egyik tanácsadója elárulta, hogy amikor Mueller az igazgatói
székbe került, „megdöbbenésének” adott hangot, hogy Freeh
technikai és igazgatási szempontból „romba döntötte” az FBI-t.
Muellert elkeserítette, hogy az FBI milyen keveset tud az
országban tartózkodó lehetséges terroristákról.
Új igazgatóként Mueller nyomban belefogott az Iroda
átalakításába. A technikára, az elemzői munkára helyezte a
hangsúlyt és a terrorizmussal kapcsolatos nyomozói munkát a
központba helyezte át. A változások egyértelműen elárulták,
hogyan vélekedett Mueller Freehről és Freeh vezetési
gyakorlatáról.
Freeh az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy úgy tett,
mintha ő lenne a szaúd-arábiai Dharanban 1996. június 25-én, az
amerikai katonák hálókörlete ellen elkövetett bombamerénylet
ügyéért felelős ügynök. A hivatalában eltöltött utolsó évben,
közvetlenül a 2001-es terrortámadások előtt Freeh egy interjút
adott Elsa Walshnak a New Yorker riporterének és ebben
igencsak kedvező színben tüntette fel a saját szerepét a Khobar-
torony elleni támadást követő FBI-nyomozásban, és kiemelte azt
is, hogy övé az érdem, amiért a szaúdi kormánytisztviselőkkel
folytatott tárgyalásokon elnyerte a szaúdiak együttműködését.
Freehvel szemben Mueller sokkal inkább egy gépezet
irányítójának látta magát, nem pedig egy ügyhöz kirendelt
ügynöknek. Mueller sokat lapozgatja a menedzserkönyveket és
egyes cégek vezetőinek, így az IBM-es Lou Gerstnernek a
tanácsát is kikérte. Meghívta a Harvard Business School tanárait
és diákjait, hogy készítsenek egy esettanulmányt az FBI-ról,
majd a javaslataikat végre is hajtotta. Freehtől eltérően, Mueller
nem fényezte önmagát. A velem készült interjúiban nem árulta
el, hogy mivel érdemelte ki a Bronzcsillagot és a Bíbor Szívet.
Csupán annyit mondott, hogy „belekeveredtem valami
tűzharcba”. Aztán még hozzátette: „Soha nem azért kapja az
ember a kitüntetéseket, amiért valóban megérdemelné. Mindig
olyasmiért kapunk kitüntetést, amit nem is gondoltál, hogy
egyszer még megteszed.” A haditengerészettől azonban sikerült
megszereznem a Bronzcsillaghoz mellékelt laudációt. Ebben az
szerepel, hogy 1968. december 11-én a Mueller parancsnoksága
alatt álló szakaszra az észak-vietnami hadsereg egyik százada
kézifegyverekből, géppuskákból és aknavetőkből pergőtüzet
zúdított. „Mueller alhadnagy csendben védekező félkört
foglaltatott el az embereivel, majd félelem nélkül az egyik
tüzelőállásból a másikba kúszva irányította az emberei pontos
ellentüzét, miközben fennhangon bátorította őket.”
Ezt követően Mueller saját biztonságát sem féltve „nagy
szakértelemmel megszervezte a sebesültek kimentését a
veszélyes területről, és egy alkalommal személyesen vezetett
egy kisebb csapatot a tűz alá vett területen, hogy
visszaszerezzék az egyik halálos sebet kapott haditengerész
holttestét, aki valamivel előrébb esett el, mint ahol a saját
vonalaik voltak”.
Ez a tűzkeresztség volt az, ami kellően megacélozta Muellert
ahhoz, hogy szembe tudjon nézni az FBI igazgatói pozíciójából
fakadó kihívásokkal.
„Azt gondolom, hogy az FBI igazgatói állása sokkal inkább
egy nagyvállalat ügyvezető igazgatói posztjához hasonlít, s nem
az a fontos, hogy az igazgató legyen a legjobb ügynök a
szervezetben, mivel a teendők nagy része abból áll, hogy a
vezetőnek biztosítania kell azt, hogy a nyomozómunkához
szükséges valamennyi eszköz a szervezet rendelkezésére álljon –
mondja Daniel Levin, aki Mueller igazgatóságának első évében az
igazgató irodavezetője volt. A munka nagy része nem túl
izgalmas, nem az a szexi feladat, ugyanakkor rettentően fontos a
technológiai, az adatfeldolgozási és a személyügyi dolgok
menedzselése, a megfelelő emberek toborzása, és egy olyan
ösztönzőrendszer kidolgozása, amelynek segítségével meg is
tarthatjuk az embereinket és még karrierépítési lehetőségeket is
biztosíthatunk. Ezeket a dolgokat Mueller rendkívül komolyan
vette.”
A hatalmas tengerjáró hajókhoz hasonlóan az FBI sem tud
túl gyorsan irányt váltani. Muellernek egy olyan bürokráciával
kellett együtt dolgoznia, amely gyakran szembeszállt a
változásokkal és nem mindig adott egyenes válaszokat neki.
Mueller első lépéseinek egyike az volt, hogy eltávolította a
hírszerzési osztály éléről Sheila Horan ügyvezető igazgatót.
Amellett, hogy Mueller szerint általában sem volt a csúcson, az
igazgató úgy vélte, hogy Horan nem tájékoztatta őt megfelelően
egy kínai kémelhárítási ügyről, amelybe az FBI egyik Los
Angeles-i ügynöke, James J. Smith is belekeveredett, és nem
figyelmeztette Muellert, hogy az üggyel kapcsolatban még
merülhetnek fel problémák. Smith végül bűnösnek vallotta
magát abban, hogy hazudott az FBI-nak, hogy titokban tartsa
kapcsolatát Katrina Leunggal, az FBI egyik informátorával. Az
Igazságügyi Minisztérium emberei ugyanakkor úgy vélték, hogy
Leung kínai kettős ügynök és titkos dokumentumokat adott át
Kínának, mégsem emeltek vádat ellene kémkedésért.
Az új igazgató és Freeh között a különbséget talán semmi
sem szemlélteti olyan jól, mint éppen Horan leváltása. Freehnek
megvolt az a jó szokása, hogy megbüntetett mindenkit, aki nem
értett egyet vele vagy rossz hírt hozott. Ezzel szemben Mueller
azokat tüntette el a színről, akik nem tájékoztatták őt a
tényekről.
Mueller soha nem volt diplomatikus természet. Amikor még
az Igazságügyi Minisztérium bűnügyi osztályát vezette, a saját
házában rendezte meg az irodai partikat. És amikor úgy érezte,
hogy ideje véget vetni a bulinak, ezt a lámpák le- és
felkapcsolgatásával jelezte. A haditengerészetnél töltött idő után
azt is elvárta, hogy a parancsait teljesítsék. És senki sem
számíthatott tőle arra, hogy elérzékenyülve a kezét szorongatja.
Ugyanakkor mindent megtett azért, hogy ha valamelyik FBI-
dolgozó elvesztette valamelyik szerettét, akkor ő is kifejezze a
részvétét.
„Az első benyomása az róla az embernek, hogy ilyennek
képzeli a filmekben a haditengerészeket: keménykötésű,
földhözragadt fickó, aki nem szíveli a hülyéket” – mondja
Michael R. Bromwich, az Igazságügyi Minisztérium egykori
főfelügyelője.
„Az első években, ha az ember nem tudta a tényeket
szállítani, akkor azzal szemléltette, hogy tisztában van azzal,
hogy semmi sincs az illető kezében, hogy egy sor kérdéssel
sorozta meg: »Mi a helyzet ezzel? És mi a helyzet abban az
ügyben?« – meséli Art Cummings, aki később a terrorelhárító és
kémelhárító részleg vezetését is átvette. – És a választ meg sem
várta. A lényeg ugyanis az volt, hogy nincs a kezedben ez, nincs a
kezedben az, semmi sincs a kezedben. És az ember ilyenkor
vette az üzenetet: »Legközelebb ne merészelj a jó válaszok
nélkül elém kerülni!« Idővel ezek a kihallgatások is szelídültek –
mondja Cummings. – De mindvégig nagyon célratörő és nagyon
egyenes volt.”
Ha egy-egy embere nem felelt meg Mueller elvárásainak
vagy figyelmen kívül hagyta az utasításait, akkor az igazgató
csendben távozásra bírta. Mueller alatt az Iroda küldetését
ismét a háború szabályaihoz igazították.
19. FEJEZET
A HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS
Ahhoz képest, hogy az FBI második embereként Art Cummings
feladata volt, hogy az országot megvédje a terroristáktól és a
kémektől, a férfi meglehetősen furcsa körülmények között élt.
1987 óta szolgált ügynökként, és szinte nem volt olyan ügy,
amelyben ne nyomozott volna; a kémelhárítástól kezdve, az
erőszakos bűncselekményeken és a kábítószer-kereskedelmen
keresztül egészen a gyerekmolesztálásig, végül azonban kikötött
a terrorizmusnál. Cummingst soha nem izgatták az FBI-
ügynököket fenyegető veszélyek. Bizonyos szempontból
hozzászokott a kockázatvállaláshoz. Miután leérettségizett a
marylandi Bowie középiskolában, Cummings csatlakozott az
Egyesült Államok Haditengerészetének elit kommandós
egységéhez (U.S. Navy SEAL), majd jelentkezett a Kaliforniai
Egyetemre. Az egyetemen és a kommandósoknál is mindvégig
két motorja is volt: egy BMW 650-es és egy Honda 900-as.
Amikor 1982-ben elvette feleségül Ellent, megígérte neki, hogy
többet nem ül motorra, és eladta a járműveket.
A haditengerészetnél és az FBI-nál Cummings százhatvan
ejtőernyős ugrást hajtott végre. Amikor úgy döntött, hogy ezt a
sportot választja hobbijának, a felesége a következőket közölte
vele: „Én csak egyetlen dolgot kérek: üljél le és írjál egy
búcsúlevelet a gyerekeidnek – biztos, ami biztos.” Az ejtőernyős
ugrásoknak ezzel vége is szakadt.
FBI-ügynökként Cummings a ranglétrán emelkedve jutott
el a Terrorelhárító Részleg aligazgatói posztjáig, s ebben a
pozícióban a nemzetközi terrorizmusellenes nyomozások
tartoztak az irányítása alá. Egy évig ő töltötte be az Országos
Terrorelhárító Központ (National Counterterrorism Center –
NCTC) igazgatóhelyettesi posztját. A Központban a CIA, az FBI,
az NSA és a többi hírszerző ügynökség mintegy 200 elemzője
dolgozott egymás mellett: megosztották a különféle
ügynökségekhez befutott hírszerzési információkat és napi 24
órában nyomoztak a különféle fenyegetések után. Cummings
szolgált egy ideig Guantánamón is, ahol személyesen hallgatta ki
a foglyokat.
2008 januárjában Mueller Cummingst bízta meg az FBI
Nemzetbiztonsági Ágazatának (FBI National Security Branch)
vezetésével ügyvezetői igazgatóhelyettesi rangban, és rábízta a
terrorelhárító és kémelhárító tevékenység irányítását.
Cummings továbbra is megtartotta a virginiai Richmondban lévő
házukat, ahol Ellen és a három tinédzserkorú gyerekük élt.
Hétvégenként csaknem két órát vezetett Richmondba és vissza.
Hétközben Cummings egy 7 méter hosszú hajón élt, amelyet
a marylandi Annapolis közelében horgonyoztak le, mintegy 45
percnyi vezetésre Washingtontól. Az ébresztőórát hajnali 3 óra
10 percre állította be. Negyed 5-kor már az FBI edzőtermében
gyúrt. Hatra végzett a zuhanyozással és az irodájában volt. 45-ös
Glock pisztolyát minden nap elzárta a széfjébe. Azután leült és
átnézte a legfrissebb terroristafenyegetésekről befutott
jelentéseket és a kémügyek legújabb fejleményeit.
Cummings 7. emeleti irodájában a redőnyök mindig le
vannak eresztve – újabb óvintézkedés a lehallgatások ellen,
nehogy az üvegtáblákra irányított eszközök bármit is
felszedjenek a bent folytatott beszélgetésekből. Noha az FBI
valamennyi látogatójának előéletét ellenőrzik, arra a folyosóra,
ahol Cummings, Mueller és a többi felső vezető irodája van, csak
úgy léphet be bárki is, ha beüti a személyes PIN-kódját egy
biztonsági beléptető-szerkezetbe.
Reggel 7-kor Cummings megbeszélést tart az embereivel, fél
8-kor Mueller irodájában van értekezlete, fél 9-kor pedig a
főügyésszel. Ezt követően 9-kor megint találkozik Muellerrel.
Nagy ritkán Cummings összefut Obama elnökkel is, akárcsak
korábban elődjével, Bush elnökkel is történt. Esténként
Cummings háromnegyed 8-kor vagy 8-kor hagyja ott
munkahelyét. Visszavezet Annapolisba, útközben pedig megáll
egy csemegeboltnál, a közeli Chesapeake Bay hídnál, ahol a
kiszolgáló már pontosan tudja, hogy mit tegyen elé: 25 deka
tonhalsalátát, egy csomag SunChipset és egy doboz hideg Dos
Equis vagy Sol Brava sört. A hajójára tartva még megáll a kikötői
klubban, ahol megmossa a fogát. Ezután még vagy 400 métert
vezet a mólóig. Ha valamelyik hétvégén új, nagy jelentőségű ügy
robban ki, akkor Cummings nem megy haza Richmondba.
Ez a rohanós életforma attól a naptól fogva szakadt
Cummings nyakába, hogy támadás érte a World Trade Centert
és a Pentagont. Akkoriban Cummings egy terrorelhárító
egységet vezetett az FBI richmondi területi irodájánál. Aznap
délután Dale L. Watson, aki akkor az országos terrorelhárító
tevékenységet irányította az FBI-on belül, kétségbeesetten hívta
Cummingst. A férfit éles eszű, jó szervezőnek tartotta, aki nem
fél elmondani a főnökének, ami a fejében jár. Watsonnak pont
egy ilyen emberre volt szüksége Washingtonban. Éjfélig adott
neki határidőt, hogy odaérjen. Cummings fél 12-kor esett be.
Aztán három hónapon keresztül napi 14 órán át dolgozott,
miközben éjszakára a 9. és az F utca sarkán lévő Marriott
hotelben húzta meg magát.
Az összes beérkező hírszerzői információ azt jelezte, hogy
egy második támadási hullám is várható, feltehetően pár
hónappal a szeptemberiek után. A Los Angeles-i Library tornyot
is a célpontok között emlegették. Hatalmas nyomás nehezedett
rájuk, hogy megelőzzék ezeket a támadásokat.
„Figyeljetek emberek, még egy ilyen támadás és
mindannyiunknak annyi!” – közölte Pasquale „Pat” D’Amuro a
szeptemberi támadások ügyében indított nyomozás vezetője
Cummingsszal és az értekezlet többi résztvevőjével. A
szeptemberi merényletek utáni napokban Cummingst csupán
átmenetileg vezényelték a központba. De miután végignézte
Cummings egyik PowerPointos előadását, D’Amuro úgy döntött,
hogy állandóra odaveszi a férfit. D’Amuro megtette Cummingst a
dokumentumellenőrző szekció (Documentation Exploitation
Section) vezetőjének, majd a kommunikációellenőrző szekció
(Communication Exploitation Section) fejének. Ezt követően
nevezte ki az FBI első országos hatáskörű Egyesített
Terrorelhárító Akciócsoportjának (FBI Joint Terrorism Task
Force) élére, amely több tucatnyi hírszerző és bűnüldöző
ügynökséget vont be a közös terrorizmusellenes harcba. Az FBI
végül 106 területi egyesített terrorelhárító akciócsoportot állított
fel, míg szeptember 11-e előtt csupán 35 létezett. 2003
márciusára Mueller a Nemzetközi Terrorelhárító Műveleti
Szekció 1 (ITOS-1) vezetésével bízta meg Cummingst, amely az
al-Káidával kapcsolatos valamennyi akciót irányítja.
„A legnagyobb aggodalmat az váltotta ki [szeptember 11-e
után], hogy rendben, mondjuk azt, hogy már tényleg bejutottak
az országba. De akkor hogyan tudjuk biztosan megakadályozni,
hogy még egy merényletre sor kerülhessen? – teszi fel a kérdést
Cummings. – Mi nem pazarolhattuk az időt. Ha itt vannak, akkor
már biztosan terveznek valamit. Ez az első hullám egy időre
talán megakasztotta őket, de ha lesz egy második hullám is,
akkor nekünk már előttük kell járnunk.”
Jelenleg, az FBI terrorelhárító és kémelhárító
tevékenységének irányítójaként Cummings feladata az is, hogy
az Iroda akcióit összehangolja a hírszerző közösség többi
szervezetével. Mióta kinevezték a terrorelhárítás és a
kémelhárítás vezetőjének, Cummings még soha nem adott
interjút a sajtónak, most először azonban egy sor interjút
készíthettem vele e könyvhöz, amelyekben a tapasztalatairól és
a gondolatairól beszélt.
Szeptember 11-e előtt Cummingsnek meg kellett küzdenie
azzal az általa tökéletesen értelmetlennek tartott gyakorlattal is,
amely szétválasztotta a hírszerzést és a bűnügyi nyomozást,
köszönhetően annak a „falnak”, amelyet még Janet Reno
főügyész emelt a két tevékenység közé. Richard Scruggs, az
Igazságügyi Minisztérium egyik szakértője, akit Reno kért fel a
munkára, 1995-ben értelmezte a törvényt ily módon, ezzel
viszont gyakorlatilag lehetetlenné tette azt, hogy az amerikai
hatóságok levadásszák a terroristákat, mielőtt azok megöltek
volna valakit.
Az Igazságügyi Minisztériumban Scruggs volt a hírszerzési
politikát időről időre felülvizsgáló hivatal (Office of Intelligence
Policy and Review) főtanácsadója, s ő volt az, aki arra a döntésre
jutott, hogy ha külföldi kémelhárítási vagy terrorelhárító
ügyekben kérelmet nyújtanak be elektronikus lehallgatás
folytatásához, akkor a hírszerzési célokra összegyűjtött
információt nem lehet felhasználni egyszerű bűnügyi
nyomozásoknál. Az 1978-as törvény a külföldi hírszerzési
ügyekben folytatott lehallgatásokról (FISA) létrehozott egy
bíróságot, ahová a kérelmeket kellett beterjeszteni, ha ilyen
ügyekben elektronikus lehallgatást akartak alkalmazni. Amíg
Scruggs színre nem lépett, addig nem volt semmi probléma. John
Martin, aki az Igazságügyi Minisztérium kémkedési ügyekben
eljáró részlegét vezette, több mint 76 kém ellen emelt vádat és
mindeközben a szabályoknak megfelelően választotta külön a
hírszerzési célokra megszerzett információkat azoktól, amelyeket
egyszerű bűnügyekben indított nyomozásoknál akartak
felhasználni.
Az ügynökök tájékoztatása közben Martin felhívta a
figyelmüket arra is, hogy miközben egy rutin kémelhárító
nyomozás során diplomáciai mentességet élvező KGB-tiszteket
figyelnek meg, elképzelhető, hogy olyan információk birtokába
jutnak, amelyből az szűrhető le, hogy egy amerikai
kormányalkalmazott titkokat ad át az oroszoknak. A FISA külön
is megemlíti, hogy ilyen esetek rendszeresen előfordulnak, és
emiatt gyakran nem lehet éles határt húzni egy külföldi kém
ellen folytatott eljárás és egy amerikai állampolgárságú kém
ügyében folytatott nyomozás között. A bíróság pedig egy
végzésben kimondhatja, hogy mindaddig, amíg a kezdeti
nyomozás „elsődleges célja” a hírszerzési adatgyűjtés volt, addig
az így összegyűjtött bizonyítékot minden további nélkül fel lehet
használni bármiféle bűnvádi eljárás során. És még nem fordult
elő, hogy egy vádemelési javaslatot elutasítottak volna erre
hivatkozva.
De Scruggs azt állította, hogy ahhoz, hogy bizonyítani
lehessen, hogy egy nyomozás kezdeti célja a hírszerzési anyagok
gyűjtése volt, nem pedig az, hogy egy másféle bűnvádi eljáráshoz
bizonyítékot gyűjtsenek, először is az kell, hogy azok, akik
eredetileg az ügyön dolgoztak, semmiféle kapcsolatban ne
álljanak az ügyészekkel. Amikor feltettem neki a kérdést, hogy
miért ítélte olyan fontosnak, hogy ne legyen kapcsolat az FBI és
az Igazságügyi Minisztérium ügyészei között, tudva azt, hogy a
korábbi kémkedési ügyekben milyen sikeresen működött a
vádemelési rendszer, Scruggs azt közölte velem, hogy egy
bíróság azt az ítéletet hozta, hogy az Igazságügy „nem a
megfelelő módon” járt el a Ronald Humphrey ellen folytatott
vádemelés során. Humphrey, az amerikai Információs
Ügynökség (U.S. Information Agency) alkalmazottja egy
bizonyos David Truonggal együtt a külügyből származó titkos
dokumentumokat adott át az észak-vietnamiaknak. De ez az ügy
amely 1978-ban került bíróság elé, még a FISA törvény
elfogadása előtt történt. Éppen ezért a törvény szempontjából
lényegtelennek számított. Ráadásul a feljebbviteli tárgyaláson
helyben hagyták a korábban hozott elmarasztaló ítéleteket.
Amikor erre is rákérdeztem, Scruggs azt felelte, hogy azt hitte,
hogy az eset a FISA elfogadása után történt. Valójában, amikor
Scruggs megírta jogi véleményét, nem volt olyan bírósági ítélet,
amely kimondta volna, hogy a FISA hatályba lépése óta
bármiféle kémkedési ügyben nem megfelelő módon használták
volna fel a hírszerzési adatgyűjtés során beszerzett
bizonyítékokat.
Miután Reno és a főállamügyész-helyettes, Jamie Gorelick
helyben hagyta Scruggs jogi véleményét, amely a hírszerzési és a
normál bűnügyi eljárások elkülönítését indítványozta abban az
esetben, ha a FISA-ban előírt végzésért folyamodnak, Scruggs
emberei az Igazságügyi Minisztériumban úgy gondolták, hogy a
legjobban úgy lehet érvényt szerezni ennek az utasításnak, ha
megfenyegetik az FBI-ügynököket, hogy kirúghatják őket, sőt
akár vádat is emelhetnek ellenük, ha túllépik hatáskörüket. Az
FBI és CIA persze túlreagálta a figyelmeztetést, és elkezdte
külön kezelni a hírszerzési forrásokból származó, illetve a
normális bűnügyi nyomozási eljárás során szerzett
információkat, még akkor is, ha senki nem kért az adott ügyben
a FISA által előírt lehallgatási engedélyt. Mindennek a vége az
lett, hogy egy olyan áthatolhatatlan fal nőtt ki, hogy még az
azonos terrorelhárító csapatban dolgozó FBI-ügynököknek is
megtiltották, hogy a másikkal megvitassák az esetet, amin éppen
dolgoztak. Az FBI-on belül pedig az egy-egy esetről gyűjtött
aktákat is külön tartották. Amit az eset normális bűnügyi
részéről lehetett tudni, azt a 65-ös iktatási számmal sorolták be,
míg a hírszerzési módszerekkel beszerzett információkat a 199-
es szám alatt iktatták.
„Gyakorlatilag ez a fal az utolsó esélyünket is tönkretette,
hogy még a szeptember 11-ei támadás előtt elkapjuk a
gépeltérítőket” – írja Stewart Baker, a Nemzetbiztonsági
Ügynökség egykori főtanácsadója és a Belbiztonsági
Minisztérium államtitkára a Skating on Stilts: Why We Aren’t
Stopping Tomorrow’s Terrorism (Korcsolyázás gólyalábakon,
avagy miért nem állítjuk meg a jövő terrorizmusát?) című
könyvében. A címmel arra utalt, hogy ez a fal akadályozta meg
az FBI-t abban, hogy rábukkanjon Khalid al-Mihdharra, a
szeptember 11-i gépeltérítés egyik elkövetőjére, noha a címe és a
helyfoglalási rendszerben meglévő adatai alapján egyértelműen
össze lehetett volna kapcsolni a nevét a gépeltérítők közül 11
másikkal.
Scruggs „gondolkodása meglehetősen merev, de ezt Janet
Reno és Jamie Gorelick elfogadta” – mondja Martin. Az FBI
soraiban nemigen akadt olyan ember, aki egy ilyen elképesztően
nagy kormányzati baklövésre szívesen felhívta volna a figyelmet.
Cummings volt a kevés bátor ember egyike. Még emlékszik,
amikor a dolgot szóba hozta Marion „Spike” Bowmannak, az FBI
jogászának, aki akkor a Nemzetbiztonsági Jogi Osztályt (FBI
National Security Law Unit) vezette, és aki személyesen felelt
azért, hogy a „fal-szabályt” senki ne hágja át:
– Spike, ez hülyeség! Képtelenség így dolgozni!
– Pedig nincs más választásod – felelte Bowman.
De Cummings kitalálta, hogyan tudja megkerülni a falat –
noha ez szinte már szabotázzsal ért fel.
– Először nyitok egy 199-es aktát – közölte Bowmannel. –
És úgy folytatom a nyomozást, mintha ez egy hírszerzési ügy
lenne, de az ügyhöz csatolok egy bűnügyi kiegészítő aktát is.
– De ehhez egy 65-ös nyomtatványt kell nyitnod –
válaszolta Bowman.
Esze ágában sincs, mondta erre Cummings. Nem engedheti
meg magának azt a luxust, hogy egy második ügynököt is
ráállítson az ügyre, hogy az egyik bűnügyként dolgozzon rajta,
míg a második hírszerzési ügyként. A kiegészítő akta nyitásával
egy értelmetlen gesztust tesz, amivel kielégíti Bowmant,
ugyanakkor megkerüli a Scruggs által hozott szabályt.
A szeptember 11-ei merényletek után hozott hazafias
törvény végül lerombolta ezt a falat és hatálytalanította a
törvénynek azt az értelmezését, amely Scruggs feljegyzésével
kezdődött. A hazafias törvény (Patriot Act) lehetővé tette az FBI
számára, hogy úgy hallgasson le egy terroristagyanús személyt,
hogy közben ne legyen tekintettel arra, hogy milyen telefont
használ. Korábban, ha a gyanúsított vezetékes vonalról
mobiltelefonra váltott, majd átment egy telefonfülkébe, akkor
minden egyes alkalommal minden egyes telefonálási módszer
lehallgatásához egy új FISA-engedélyt kellett szereznie, és ez
hetekben mérhető időveszteséget okozott. Hihetetlen, de a
maffiaügyek vagy a kábítószer-kereskedők esetében az FBI
számára a törvény lehetővé tette, hogy ne kelljen új bírósági
végzést szerezni a gyanúsított lehallgatásához, ha az telefont
váltott, de az ország túlélését veszélyeztető terroristaügyekben
ezt nem tehették meg az FBI-ügynökök.
Ugyanakkor a terrorelhárításért felelős FBI-vezetőként
Cummingsra egy sokkal nagyobb feladat is várt: meg kellett
változtatnia az FBI berkeiben uralkodó kultúrát, hogy a
szervezet hatékonyabban tudjon a megelőzésre koncentrálni.
Két nappal a terrorista merényletek után Mueller és
Ashcroft főügyész megkezdte Bush elnök tájékoztatását.
„Elmondták, hogy a terroristák hogyan jutottak
repülőjegyekhez, hogyan kerültek fel a fedélzetre, hogyan
mozogtak a repülőterek között, és aztán hogyan támadták meg
az állampolgárainkat – meséli Andy Card, Bush kabinetfőnöke. –
Mire az elnök, bár nagyon érdekelték ezek a részletek, annyit
mondott: »Igazgató úr, ezek a dolgok az ügyészségre tartoznak.
Engem az érdekel, hogy mit tud mondani azokról a terrorista
fenyegetésekről, amelyek még nem valósultak meg, és hogyan
tudjuk ezeket megakadályozni.«”
Ahogy Bush írja Decision Points (Fordulópontok) című
könyvében: Mueller biztosította őt arról, hogy „a szervezetnek
immár új küldetése van: a támadások megakadályozása”.
Mueller ezzel az üzenettel tért vissza a központba: már nem
elég, hogy egyszerűen csak válaszoljanak a támadásokra, immár
csírájában kell ezeket elfojtani. Természetesen az FBI mindig is
tett kísérleteket, hogy elejét vegye a terrortámadásoknak. És az
Iroda ebben gyakran sikerrel is járt. A szeptember 11-ei
merényleteket megelőző hat évben 40 terrorista merényletet
hiúsított meg még a tervezés szakaszában. Az FBI akadályozta
meg például azt is, hogy az al-Káida felrobbantsa a New Jerseyt
és Manhattant összekötő Holland és Lincoln alagutakat, az
ENSZ-épületet és az FBI New York-i területi irodáját.
De Freeh vezetése alatt az Iroda hajlamos volt minden
egyes ilyen ügyet önálló esetként kezelni, emiatt viszont nem
ismerték fel a nagyobb fenyegetést és nem kezdtek átfogó
támadásba az egész al-Káida ellen, ahogyan pedig korábban a
Ku-Klux-Klan és a maffia esetében megtették.
Mindezek tetejében, a merényletek előtt a média szüntelen
bírálata és az Igazságügyi Minisztérium által kiadott egyértelmű
irányvonal hiánya miatt az FBI olyannyira erőszakellenes és
politikailag korrekt lett, hogy hiába tudták azt, hogy a terroristák
a mecsetekben tervezgetik a merényleteket, az FBI visszariadt
attól, hogy a gyanúsítottakat ott is megfigyelje. Mivel egy papról
volt szó, ezért az FBI és az Igazságügyi Minisztérium jogászai
hónapokig vitatkoztak azon, hogy kezdjenek-e nyomozásba
Omar Abdel Rahman sejk után, akit később a World Trade
Center elleni első bombatámadás miatt elítéltek.
A szeptember 11-e előtt hatályban lévő irányelvek szerint
az FBI ügynökei még csak tippekért sem nézhettek bele azokba
az internetes fórumokba, ahol helyenként terroristákat
toboroztak vagy éppen a bombagyártás receptjét osztották meg
másokkal. Az FBI-nak először alapos gyanúra volt szükség, hogy
a nyomozás során belenézhessen olyan internetes fórumokba,
ahová egy 12 éves kölyök is minden további nélkül beléphetett.
Más szóval, „gyakorlatilag valamilyen bűntényre volt
szükség ahhoz, hogy bármiféle nyomozás elinduljon – mondja
Weldon Kennedy, az FBI egykori igazgatóhelyettese. – Ha pedig
nem volt bűntett, akkor nem indulhatott semmiféle nyomozás.”
„Szeptember 11-e előtt közölték velünk, hogy az interneten
nem folytathatunk nyomozótevékenységet, noha az internet
nyilvános volt – meséli Cummings. – És ugyanez volt a helyzet a
mecsetekkel is. Noha ezek nyilvános imahelyek, mégis
megtiltották, hogy FBI-ügynökként betegyük a lábunkat egy
mecsetbe. De az is tilos volt, hogy olyan forrást szervezzünk be,
aki tájékoztatott volna bennünket arról, hogy mi történik egy
mecsetben, vagy aki megnézte volna, hogy mi van a mecsetben,
hacsak nem a mecsetben tartózkodó célpont után nyomoztunk.”
És igen alapos fejmosást kapott az a phoenixi ügynök is, akit
aggasztani kezdett, hogy arab férfiak repülőórákat vesznek,
ezért egy feljegyzésben felvetette, hogy közelebbről is meg
kellene vizsgálni a helyzetet.
„Emlékszik még arra, hogy még a merényleteket megelőző
napon is olyan kormányzat volt nálunk, amely alatt az
Igazságügy Minisztérium vizsgálatot indított a pittsburghi
rendőrkapitányság ellen, mert azok profilalkotókat
foglalkoztattak? – teszi fel a kérdést Cummings. – Akkoriban a
profilalkotás még nagyon, nagyon csúnya dolognak számított.
Képzelje csak el, hogy még szeptember 11-e előtt elmegy a
repülőiskolába és azt mondja: »Kérem adják meg az összes
közel-keleti diákjuk adatait!« Mire persze azt felelték volna:
»Már megbocsásson, de van valami olyan probléma a közel-
keleti diákokkal, amiről mi nem tudunk? Miért nem fordul akkor
az Amerikai Civil Jogvédő Irodához (American Civil Liberties
Union), vagy miért nem keresi fel az Amerikai-Arab
Diszkriminációellenes Bizottságot (American-Arab Anti-
Discrimination Committee) és teszi fel nekik a kérdéseit?«
Képzelheti, hogy akkor hányan kopogtak volna az ajtónkon. Ha
azt akartuk volna vizsgálni, hogy miféle arab férfiak vettek
repülőórákat, a nyomozást semmiféle indoklással nem tudtuk
volna alátámasztani.”
Ez azonnyomban megváltozott, ahogy Mueller visszatért a
Bush elnöknél tartott raportról szeptember 11-e után.
Cummings aztán az ügynököknek is továbbadta a hírt: „Az
igazgató azt közölte, hogy »mától új a küldetésünk. És ennek a
küldetésnek a célja a megelőzés.«”
Az FBI elsődleges célja mindig is az volt, hogy embereket
csukjanak le. Most azonban Cummings közölte az ügynökökkel,
hogy ez a felfogás akár még veszélybe is sodorhatja az országot.
A vádemelési eljárás előkészítése helyett a fő cél olyan
hírszerzési információk beszerzése, amelyek segítségével
beszivároghatnak a terrorista szervezetekbe és
megakadályozhatják a jövőbeli merényleteket. Cummings mindig
úgy tartotta, hogy a hírszerzés elnevezés nem más, mint a tippek
begyűjtésének előkelőbb elnevezése. Az FBI ilyen értelemben
már akkor hírszerzési adatokból dolgozott, amikor egy tipp
nyomán rajtaütöttek a gengszteren, John Dillingeren a chicagói
Biograph mozinál. A hírszerzés segítségével számolták fel a Ku-
Klux-Klant és győzték le majdnem a maffiát. A hírszerzés szó
azonban már egy másfajta gondolkodást jelent, egy olyat, amely
azt hangsúlyozza, hogy adott esetben nagyobb hasznot hajthat,
ha várnak egy-egy letartóztatással.
Amikor egy ügynök azzal jön hozzá, hogy egy gyanúsítottat
akar letartóztatni valamilyen idegenrendészeti vétség miatt,
Cummings a következőket kérdezi tőle: „Szóval azt állítja, hogy
elvégezte a házi feladatot, már mindent tud, amit tudni lehet a
pasasról, a szervezetéről, mindenről, ami körülötte van, az
útjairól, az összes barátjáról, minden családtagjáról? Szóval a
pasas már nem megbízható forrás, már nem lehet kisajtolni
belőle semmiféle további használható hírszerzési információt?”
Nemegyszer néma csönd volt a válasz.
Cummings ilyenkor így folytatta: „Magának kell meghozni a
döntést, de jól fontolja meg! Ne a letartóztatás legyen a célja! A
cél az, hogy a gyanúsított a mi adatforrásunk legyen. A fickó
nekünk fogja elárulni, hogy milyen nagy, milyen kiterjedt a
fenyegetés. Mostantól fogva már nem az adatgyűjtés célpontja,
hanem az eszköze lesz a számunkra. Azt akarom, hogy az egész
kis univerzuma nyitott könyv legyen előttünk.” A beszélgetés
végén pedig Cummings még azt is hozzátette: „Persze, ha már
nem kiaknázható forrás, és nem tud hasznos hírszerzési adatokat
kipréselni belőle, akkor gyerünk, fogja magát, és a magára
ruházott törvényi hatalommal élve foganatosítsa a
letartóztatást!”
Sok ügynök, aki csakis azért csatlakozott az FBI-hoz, hogy
embereket dugjon a dutyiba, ilyenkor csak a fejét vakarta.
„Kommunikációs hibáról volt szó – magyarázza Cummings. – Az
ügynökök azt mondták: »Én az egész pályafutásom alatt
terroristaügyekkel foglalkoztam. Mégis mi a fenét gondol a
főnök, azt hiszi, hogy a támadások megakadályozásán kívül mi
nem csinálunk semmi mást?«”
A különbséget, mondja Cummings, jól mutatja az, hogy
amikor az FBI letartóztatta Ramzi Juszefet, a World Trade
Center elleni első bombamerénylet értelmi szerzőjét, az FBI úgy
gondolta, hogy részéről ezzel a történet véget is ért, és nem ment
utána az ügynek, hogy a jövőbeli merényletek
megakadályozásához hasznos nyomokra bukkanjon.
„Szeptember 11-e előtt az elsődleges célkitűzés az volt, hogy
a zsebemben legyen a letartóztatási parancs – mondja
Cummings. – A CIA persze pont a másik oldalról közelítette meg
a dolgot, és ez így volt helyes. Ők semmit sem szerettek volna
kevésbé, mint hogy egyik ügynöküknek a tárgyalóteremben
kelljen tanúvallomást tenni. Mi pedig annak a feltételezésnek az
alapján működtünk, hogy ha az embernek van egy letartóztatási
parancsa, azt használja is. Az ember kicsapja az asztalra, begyűjti
a fickót és felrakja egy repülőre. Hazahozza, börtönbe csukja,
majd hazamegy, miközben magában ezt mondja: »Na, ma is
remek munkát végeztem!«”
Ha ma ez történne, véli Cummings, „akkor egy ilyen
ügynökkel azt közölném, hogy lényegében ezzel nem a
fenyegetettséget csökkentette, hanem nagyobb veszélybe
sodorta Amerikát. A mai felfogásunk gyökeresen tér el a
korábbitól, szinte már nyomokban sem emlékeztet arra.”
Nick Abaid, aki már 28 éve dolgozik ügynökként
terrorelhárító és kémelhárító ügyekben, szintén megerősíti
Cummings szavait: „Korábban gyakran meglehetősen nehezen
tudtuk beleverni a döntéshozók és az ügynökök fejébe, hogy a
hírszerzés hosszú és gyakran igen vontatott folyamat, de még
mindig ez a szükséges információ megszerzésének legjobb
módszere. És amióta csak itt dolgozom, az Irodánál olyan
hozzáállás uralkodott, amely miatt a FISA-ban előírt végzések
beszerzéséhez nem állt rendelkezésre elegendő idő, ami miatt a
főnökök mindig a források lassú beszervezését rótták fel, és ami
miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy az ügyek letartóztatással és a
gyanúsított elítélésével végződjenek. E hibák egy része annak a
számlájára írható, hogy kedvező statisztikákat kellett előállítani,
amelyeket aztán a kongresszusi meghallgatásokon is lobogtatni
lehetett, hogy lám, milyen remekül végeztük a dolgunkat.”
Hordoz persze bizonyos veszélyeket, amikor ezt a rövid távú
gondolkodást megpróbálják felváltani az újfajta
hírszerzéscentrikus felfogással. Amikor Cummings arról dönt,
hogy mi történjen egy gyanúsítottal, akkor lényegében azt
mérlegeli, hogy a hírszerzési információk további megszerzése a
fontosabb, vagy az, hogy a terrorista ne csapjon le újra, miközben
az FBI megfigyelése alatt áll.
„Egyet hibázol és emberek halnak meg” – mondja
Cummings.
20. FEJEZET
A KÖZPONT
Az FBI Műszaki Fejlesztő Létesítményének (Engineering
Research Facility) bejárata úgy fest, mint egy római gladiátor
sisakja: négyzet alakú kémlelőnyílások vetnek ellenséges
pillantásokat minden belépőre. A quanticói FBI Akadémia
területén egy keskeny, kétemeletes fogadóépülethez jut először a
látogató, ezen keresztül lehet belépni a két magasabbra nyúló,
üvegből és téglából készült, de hasonlóan elrettentő külsejű
épületbe. A látogatónak egy előzetes háttérellenőrzésen kell
átesnie, hogy betehesse ide a lábát.
A 2. emeleten helyezték el a Taktikai Bevetési Szekció
irodáit (FBI Tactical Operation Unit – TacOps). De az osztály
legtitkosabb része, a Taktikai Bevetéseket Támogató Központ
(FBI Tactical Operation Support Center), amely a fedett betörő
csapatokat egy-egy helyszínre vezényli, nem itt van, hanem egy
szigorúan titkos, világtól elzárt virginiai helyszínen. Az ügynökök
azt a helyet maguk között csak úgy emlegetik: „a Központ”.
A lehallgatókészülékek és nyomkövetők elkészítése mellett
a Műszaki Fejlesztő Létesítményben dolgoznak azon is, hogy
megtalálják a módját a különféle lakatok és zárak feltörésének,
és a riasztó- és megfigyelőrendszerek kijátszásának. A
létesítmény például úgy egymillió dollárt költött arra, hogyan
lehetne kinyitni az izraeliek által kifejlesztett, szuperbiztos Mul-
T-Lock termékcsaládot, amelyről a cég azt állította, hogy sem
kinyitni, sem megfúrni nem lehet. A riasztóberendezéseket
gyártó cégek legújabb kínálatával is tartani kell a lépést, ezért a
TacOps ügynökei a személyazonosságukat titokban tartva
beiratkoznak azokra a továbbképző tanfolyamokra, amelyeket
ezek a cégek szerveznek. Ha elárulnák, hogy FBI-ügynökök,
akkor bizonyosan kitiltanák őket ezekről a továbbképzésekről.
Az ügynökök liftkezelői és buszvezetőképző tanfolyamra is
járnak. Amellett ugyanis, hogy épületekben rejtőznek el és a
liftek tetején közlekednek egy-egy fedett betörés előtt, az
ügynököknek meg kell tanulni a liftek kezelőtáblájának
programozását is, nehogy véletlenül olyan helyen akadjon el a
lift, ahol éppen a poloskák beszerelése folyik. Az FBI-nak végzett
fedett betörések mellett a TacOps a többi négy ügynökség,
például az Egyesült Államok Kábítószer-ellenes Hivatala (U.S.
Drug Enforcement Agency – DEA) vagy az NSA számára is
segítséget nyújt, amikor külföldi követségek kommunikációját
kell lehallgatni, vagy kábítószerügyekben kell a gyanúsítottakat
bepoloskázni. Néhány esetben, az adott külföldi országok
engedélyével, a TacOps külföldön lévő épületekbe is behatol,
hogy a két ország által közösen üldözött célpontok – például az
orosz maffia – nyomába eredhessen az FBI.
Időnként előfordul, hogy a Kongresszus tagjai vagy a
kormányzat képviselői, akik szigorúan titkos anyagokba is
betekinthetnek, tájékoztatást kérnek a TacOps tevékenységéről.
Az FBI legtöbbször elhárítja ezt a kérést, ha azonban mégis
tájékoztatni kell őket, akkor a tájékoztatást általában igen
rövidre fogják, ahogyan az például Peter Orszag, Obama elnök
költségvetési hivatalának (Office of Management and Budget)
igazgatója esetében is történt. De az FBI igazgatójának
engedélyével az ügyvezető igazgatóhelyettes, Louis Grever
megszervezte számomra, hogy interjúkat készíthessek azokkal,
akik ezeket az akciókat irányítják: J. Clay Price-szal, a TacOps
vezetőjével, és helyettesével, azzal az ügynökkel, aki jelenleg a
Taktikai Bevetéseket Támogató Központot irányítja. Mivel egy
titkosügynökről van szó, ezért a könyvben álnéven, Jimmy
Ramirezként szerepel.
Az egyik interjúra a Műszaki Fejlesztési Létesítmény
nyugati szárnyának 2. emeleti konferenciatermében került sor.
Ebben a szárnyban gyártják a lehallgatókészülékeket, itt
fejlesztik a riasztóberendezéseket, és a számítógépes biztonsági
rendszereket kiiktató eszközöket és programokat is. Az újabb
építésű keleti szárnyban főként a kommunikációs csatornák
lehallgatására, az e-mailek feltörésére és a telekommunikációs
berendezéseknél használatos titkosítási módszerek feltörésére
alkalmas módszereket fejlesztik. Az épület komor külsejével
ellentétben, belül már minden levegős, világos és tágas.
A TacOpsnál eltöltött 14 éve alatt Ramirez a saját állítása
szerint több mint 5 ezer fedett betörést hajtott végre. Most,
hogy már a bevetések egyik vezetője lett, már csak a különösen
nagy szakértelmet igénylő eseteknél száll be személyesen.
„Sokkal szívesebben lennék valahol a terepen, valamelyik
titkos betörésnél” – mondja Ramirez.
A külföldi hírszerző szolgálatok ellen folytatott akciók
jelentik a legnagyobb kihívást, mert azok a betörések ellen
rejtett csapdákat állítanak fel. Amikor egy ellenséges ország
hírszerzésének tisztje felkereste az Egyesült Államokat, az FBI
szeretett volna egy másolatot készíteni laptopjának
merevlemezéről, amelyet az ügynökök feltevése szerint a
szállodai szobájában tartott, Noha a hírszerző tisztek semmiféle
érzékeny vagy védelemmel nem ellátott anyagot nem
tárolhatnak a számítógépükön, ők is csak emberek, és
hibázhatnak néha. De az is meglehet, hogy pont azelőtt törölte az
érzékeny információt tartalmazó fájlokat, mielőtt Amerikába
érkezett, márpedig ebben az esetben az FBI ezeket helyre tudja
állítani.
Az ellenséges hírszerző tiszt megközelítése érdekében az
FBI emberei ugyanabban a szállodában vettek ki egy szobát,
ahol a férfi. Ramirez, aki a megfigyelő egységtől megtudta, hogy
a célpont elhagyta a szobáját és a hotelben rendezett
konferenciára ment, zöld utat adott a behatoláshoz.
Az ügynökök a célpont bőröndjeinek átkutatásával kezdtek.
A behatolás felfedezésének egyik módja az, hogy a hírszerző
tisztek egy zsinórt tekernek a csomagjuk köré és azt egy adott
módon csomózzák össze. Vagy a cipzárt hagyják félig nyitva. Az
ügynököknek éppen emiatt kell meggyőződniük arról, hogy
minden dolgot pontosan úgy hagynak maguk után, ahogyan az
volt.
„Van külön erre egy csapatunk, a »kupak és pecsét« egység,
amelyik először lefényképezi az adott tárgyat – meséli Ramirez.
– Ők nézik át, hogy nincs-e valahol egy hajszál vagy egy
szövetszál elrejtve az adott tárgyon; ezeket a rejtett csapdákat
nevezik a szakzsargonban »szakértelemnek«. Mielőtt
elmozdítjuk a számítógépet a helyéről, meg kell győződnünk
arról, hogy vissza tudjuk-e tenni az eredeti helyére. Az is
meglehet, hogy a szemüvegét rakta le úgy, hogy egy adott
szögben álljon. Nem kell valamilyen bonyolult módszerre
gondolni, bőven elég, ha a módszer hatékony.”
Az ügynökök éppen fényképeket készítettek, amikor
Ramirez valami zajt hallott a szoba ajtajánál.
„Odasétáltam az ajtóhoz és kinéztem a kémlelőnyíláson, és
azt látom, hogy egy alak álldogál odakint, akire illik a célszemély
személyleírása.”
Ramirez megkérte az akció parancsnokát, hogy ő is nézze
meg.
– Ez a mi kib…tt pasink! – mondta az ügynök, azaz a férfi
azonos volt a célszeméllyel.
– De ez lehetetlen! – mondta Ramirez. – A fülhallgatómon
most is azt hallom, hogy a megfigyelő csapat egy vonaton követi.
A megfigyelők azonban valahogy elhibázták a célszemélyt.
Az FBI-zsargonban a megfigyelő csapat tagjait „kulcstartónak”
nevezik. Az ő feladatuk az, hogy a kulcstartót a „zsebben”
tartsák. Ebben az esetben viszont egyértelmű volt, hogy a
célszemély valahogyan kiesett a zsebükből.
„Vagy összekeverték valakivel a konferencián, és még
mindig joggal vélték úgy, hogy a célszemélyt tartják szemmel,
vagy pedig nem akarták elárulni senkinek sem, hogy szem elől
tévesztették az emberüket – meséli Ramirez. – Talán azt
gondolták, hogy bármelyik pillanatban újra feltűnik a pasas, és
egy ilyen akció során nem akarták a rádión keresztül beismerni,
hogy elvesztették a férfit. Mindenesetre közöltem velük, hogy
nincs azzal semmi baj, ha szem elől tévesztették, de erről
mindenképpen tudnunk kell. Ne titkolják előlünk az ilyesmit.
Már csak azért sem, mert a pasi mindjárt betoppan a szobába.”
A hírszerző tiszt eközben egyfolytában a kulcsát próbálgatta
a zárban, de Ramirez belülről bedugott egy olyan eszközt a
zárszerkezetbe, amelyet a Műszaki Fejlesztési Létesítményben
állítottak elő és megakadályozta, hogy kívülről ki lehessen nyitni
az ajtót. A felfordulás közben Ramirez rádión üzent egy spanyol
ajkú ügynöknek, aki a hotelben tartózkodott. Utasította, hogy
adja ki magát a szálloda szerelőjének, aki éppen meglátta, hogy a
férfinak valami gondja támadt a zárral. Azt is közölte, hogy
javarészt spanyolul beszéljen és minél jobban zavarja össze a
férfit.
„Az ügynök tört angolsággal közölte vele, hogy a hotelben
rendszeresen baj van az ilyen zárakkal – meséli Ramirez. –
Aztán megkérte a férfit, nehogy szóljon a hotel vezetőségének,
mert kirúgják. Sűrű bocsánatkérések közepette felajánlotta,
hogy meghívja az emberünket egy kávéra. Na, ilyen remek
alakok dolgoznak a csapatunkban! Elég ideig tartotta ugyanis
távol a szobától ahhoz, hogy evakuálni tudjuk az embereinket.”
A behatolás érdekében az ügynökök néha a célpont
vezetékes telefonvonalát teszik sistergőssé egy telefonpóznáról
vagy egy szerelőaknából. Amikor a célpont felhívja a
telefonszerelőket, hogy bejelentse a problémát, az ügynökök egy
apró eszköz, az ún. pen regiszter segítségével láthatják, hogy a
célszemély milyen számot hívott. Ezek után a telefont már az
ügynökök veszik fel és a telefontársaság alkalmazottjának adják
ki magukat. Megígérik, hogy azonnal küldenek egy
szerelőbrigádot. Amikor befutnak a telefontársaság egyenruháját
viselő álszerelők, egy poloskát szerelnek be az elromlott
készülékbe vagy a közeli falicsatlakozóba.
Egy brooklyni maffiaügyben Ramirez és Price, akik szintén
vagy 200 behatolásban vettek részt, arra próbáltak rájönni,
hogyan tudnának bejutni a célszemély lakásába. A férfi egy
háromemeletes, vörös vakolatos bérház 2. emeletén lakott.
Három nappal karácsony előtt észrevették, hogy a férfi le-
lemegy a pincébe, hogy felhozza a karácsonyi díszeket.
Kiszámították a mozgását és akkor szerelték be a mikrofonokat a
lakásába, amikor éppen egy újabb utat tett a pincébe. De a
telefonjára szerelt mikrofon minduntalan begerjedt, amikor a
férfi a vezetékes vonalat próbálta használni.
„Erre onnan jöttünk rá, mert elkezdett telefonálni, majd
káromkodott, mint a kocsis, hogy nem működik a telefonja” –
meséli a 49 éves Price. A maffiózó végül felhívta a
telefontársaságot, az FBI meg örömmel sietett a segítségére.
„Amikor telefonált, mi elfogtuk a hívását és valójában minket
hívott fel” – meséli Price.
– Igen, uram, mit tehettek önért? – kérdezte az ügynök.
– Ez az átkozott telefon nem működik – mondta a férfi.
– Azonnal ott leszünk – nyugtatta meg az ügynök.
„A magunk által hamisított egyenruhában és a magunk által
hamisított furgonnal kiszálltunk a helyszínre – folytatja Price. –
A fickó végig ott álldogált mellettünk. Mondjuk neki, hogy
szétkapjuk a telefonját. Ez is történt: a régi mikrofont kiszedtük,
betettük az újat és megjavítottuk a telefonját.”
– Maguk a legjobbak – mondta a pasas.
Amikor az FBI később letartóztatta a maffiózót, az
„nyomban elkezdte játszani a nagyfiút – meséli Price. – »Semmi
nincs a kezetekben, basszátok meg!«, ordítozta.”
Az ügynökök ekkor rövid részleteket játszottak le neki a
felvett beszélgetéseiből. „Végül mindent bevallott és
együttműködött velünk” – fejezi be a történetet Price.
Mielőtt egy kutya sorsáról döntenek, az ügynökök általában
saját maguk is felmérik az állatot. A nem rendőrségi vagy katonai
kiképzést kapott kutyák is harapnak ugyan, de közel sem olyan
vadul, mint azok az állatok, amelyeket harapásra idomítottak. Ha
egy kutyáról kiderül, hogy túl vad, az ügynökök inkább
elaltatják.
 „Amikor az adagot beállítom, nagyon pontosan kell tudnom
a kutya súlyát – mondja Ramirez. – Mert ha túl sokat adok be
neki, akkor elképzelhető, hogy a betörés kellős közepén kell
újraéleszteni. Ha pedig túl keveset, akkor ezeknél a kutyáknál
előfordul, hogy dührohamot kapnak és agresszívebbek lesznek,
mint korábban. Persze a szegény pára mindvégig azt csinálja,
ami a dolga, a családot védelmezi.”
A kábítás helyett az ügynökök szívesebben barátkoznak a
kutyákkal vagy a poroltóval nevelik meg az állatokat. Ártani
semmiképpen sem akarnak nekik. Egy lenyugtatózott kutyánál
mellékhatások is jelentkezhetnek, például hányhat, márpedig az
ügynökök mindenképpen el akarják kerülni, hogy a célszemély
bármi miatt is gyanút fogjon.
Miután egy Las Vegas-i maffiózó lakását feltérképezték, az
ügynökök azt jelentették, hogy egy 18 kilós schnauzerje van. De
Ramirez – biztos, ami biztos – maga is megnézte a dolgot és
döbbenten látta, hogy a kutya egy majdnem 40 kilós flandriai
pásztorkutya, amelyik valóban hasonlít egy óriás schnauzerre.
Amikor a ház körül szenzorokat telepítettek, Ramirez letesztelte
a kutyát, amelyiket Burger Kinges Whopperrel tömött.
„Imádta a Whoppert – meséli Ramirez. – Először ugyan a
drótkerítést akarta kettéharapni és már majdnem ki is húzta a
földből, de aztán mégis inkább a Whopper mellett döntött.
Kétnapi Whopper-kúra után, már a kerítésnél várt és nem
ugatott meg.”
Amikor Ramirez és Grever végül betört a házba, a kutya
már lelkesen várta a Whopper-adagját, amit meg is kapott
Ramireztől. És a kutya nem támadt rá, hanem az arcát kezdte
nyalogatni. A TacOps csapat tagjai attól fogva csak
„kutyásemberként” kezdték hívni Ramirezt.
Ramirez egyszer egy külföldi hírszerző tiszt washingtoni
lakásában lépett akcióba, és a lakásba lépve egy macska fogadta.
„A macska végigmért és rájött, hogy nem én vagyok a gazdája –
meséli Ramirez. – Valami nem stimmel, gondolta. Aztán eliszkolt
a hátsó ajtó irányába. A hátsó ajtó azonban egy majd 2 méter
széles tolóajtó volt. A macska pedig egyenesen belerohant az
üvegtáblába, de annyira, hogy az ütközéstől kifeküdt a
szőnyegen.”
Ramirez éppen azt próbálta kifundálni, hogyan élessze újra a
macskát, nehogy a célszemély rájöjjön a betörésre. „Végül
valahogy a macska összeszedte magát: valószínűleg csak az
ijedségtől merevedett meg és elviharzott a hálószobába. Az akció
végéig nem is került elő.”
Amikor az orosz maffia egyik tagjának lakásába hatoltak be,
Ramirez azt figyelte, hogy működésbe lép-e a riasztó. Mielőtt a
ház biztonsági szolgálata értesülne a dologról, Ramirez igyekszik
azt kiiktatni egy elektromos szerkezet segítségével. De semmi
sem történt, és Ramirezben felmerült a gyanú, hogy a riasztó
azért nem szólalt meg, mert volt még valaki a lakásban.
„Persze, ilyenkor az első dolgunk meggyőződni arról, hogy
van-e valaki a lakásban – mondja Ramirez. – Ezért éjjellátó
készülékekkel nekiláttunk átfésülni a házat, amikor is
meghalljuk, ahogy valaki elkiáltja magát: »Helló!«”
Az ügynökök megdermedtek, egymásra néztek és előhúzták
a fegyvereiket. És abban a pillanatban a papagáj, amelyik az
imént hellózott, ismét megszólalt és folytatta a társalgást. A
madár egy üvegezett verandán lakott, de ilyenkor az egész
lakásban szabadon kószálhatott.
„Jobban beszélt angolul, mint a zárszerelő embereim” –
tréfálkozik Ramirez. Hogy semmi ne sülhessen el rosszul,
Ramirez ilyenkor mindig beavat egy rendőrtisztet is, aki az FBI
és a rendőrség közös akciócsoportjának a tagja. Az ügynökök
csak a legritkább esetben tájékoztatják a rendőrfőnököt. Ennek
az az oka, hogy időnként az egész rendőrkapitányság vagy a
kapitányságról egy-két ember ellen is folyhat FBI-nyomozás.
Egy washingtoni ügynél minden lakó távol volt. De egy
kislány az utca túloldaláról az egyik szomszédos háznál aludt a
barátnőjénél. Minden jel szerint azonban az éjszaka közepén
összeveszett vele, ezért hajnali 2-kor úgy döntött, hogy hazasétál
a kutyájával együtt, akivel eredetileg átment a szomszédba.
„A hátsó ajtónál álldogáltam a két zárszerelő fickóval –
meséli Ramirez. – Azt gondoltuk, hogy akár egész éjszaka ott
álldogálhatunk, akkor sem lesz semmi. De akkor jött ez a fiatal
leány, és a kiskutyája megérezte a szagnyomot, amit feltehetően
akkor hagytunk, amikor a hátsó ajtóhoz mentünk. A kutya
megbökte a lánykát. Az pedig egy pillanatra meglátott minket és
máris hallottuk a rádiónkon, hogy egy civil járókelő tart az utca
túloldalán lévő ház felé a járdán.”
Miután kiszúrta a szemközti ház gyepén ólálkodó két gyanús
alakot, a kislány okosan továbbsétált, bement a saját házába,
aztán felébresztette az apját és elmondta neki, hogy valakik
éppen most törnek be a szemközti házba.
„A papája felhívta a rendőrséget, mi pedig bemértük a
segélyhívást – meséli Ramirez. – De nem egy hétköznapi rendőr
szállt ki, hanem a közös akciócsoport egyik rendőrtisztjét
küldettük ki a házhoz. A rendőr ment egy kört a ház körül, aztán
átment a kislány szüleinek házához és ott úgy tett, mintha
rendesen kihallgatná a kislányt. A célpontnak azonban pár
hónapig nyugtot hagytunk.”
Ebben az esetben az FBI-jal együttműködő akciócsoport
rendőr tagja el tudta érni, hogy ne küldjenek rendőrt a házhoz.
Ha azonban a rendőrség mégis kiszáll, az ügynökök felmutatják
az igazolványukat, és csak annyit mondanak: „dolgozunk”.
Ennyi elég is.
Az ügynökök néha-néha beöltöznek rendőrnek, de ebből
veszélyes helyzet is kialakulhat.
„Nagyon óvatosan kell bánni az álcázással, mert ha egy
másik rendőrt akarok becsapni, az biztosan ismerni fogja az
összes társát abban a műszakban, innentől kezdve pedig már le
is buktam” – mondja Ramirez. Az ügynökök soha nem kérik
olyan rendőr segítségét, aki a közelben lakik, mert ő akár a
célpont barátja is lehet, sőt még az is előfordulhat, hogy a
célszemély lefizette.
Az egyik behatolásuk alkalmával a szemközti lakásból a
szomszéd kiszúrta az udvaron keresztül, hogy valami gyanús
dolog történik, és felhívta a rendőrséget. A férfi közölte a
diszpécserrel, hogy neki is van pisztolya, és akár át is mehet,
hogy lefülelje a tolvajt. „Persze, a rendőrségnél ez az utolsó dolog,
amire vágynak – mondja Ramirez –, ezért a diszpécser azt a
remek tanácsot adta neki, hogy üljön le a fenekére és várjon.
Mindenki hálát adhat Istennek, hogy a fickó megfogadta a
tanácsot.” Mire a rendőrség felbukkant, az embereik már
„kijelentkeztek”.
A küldetések végrehajtása során a TacOps a technikáit
megosztja Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada
titkosszolgálataival is. A terrorista bűncselekmények ügyében az
ügynökök szorosan együttműködnek a brit MI5-val is. „Ezek a
szervezetek sokkal inkább kockázatkerülők, mint mi – avat be
minket Ramirez. – Mi 2-3 hét alatt megcsináljuk azt, amit nekik
hónapokig vagy akár évekig tart megtervezni.”
Minden területi irodában dolgoznak olyan technikusi
végzettségű ügynökök, akik egyes behatolások esetében
együttműködnek a TacOps Központtal. Ritkán az is előfordul,
hogy miután felmérte a kockázatokat és a célpontról
összegyűjtött információkat, a TacOps engedélyt ad a területi
irodának, hogy saját maga hajtsa végre a behatolást. A területi
irodákat vezető rangidős különleges ügynökök néha előállnak
olyan követeléssel, hogy a TacOps a szükséges előzetes
megfigyelés nélkül is hajtson végre egy behatolást.
„Péntek esténként szoktak befutni az ilyen hívások, és
mindenfélét kitalálnak, hogy miért szálljunk ki a hétvégén
melózni – mondja Ramirez. – Mi pedig nem tudunk semmit a
célpontról. Ez a legijesztőbb az egészben.”
A TacOpsnál a kockázatot mindig összevetik a várható
nyereséggel. Ha a célpont egy terrorista, aki éppen felrobbantani
készül egy bombát vagy tömegpusztító fegyvert akar bevetni,
akkor a TacOps teljesíti a kérést, akár még több ügynököt
vezényel a helyszínre a megfigyeléshez, ha arra van szükség.
Ilyen esetekben „megteszünk mindent, amit kell. Minden
szükséges kockázatot felvállalunk, csak hogy bejussunk” –
mondja Ramirez. Ha azonban nincs közvetlen veszély, akkor a
TacOps ügynökei finoman felvetik, hogy ha mégis valami
probléma adódik, akkor a rangidős különleges ügynök karrierje
bánhatja a dolgot. Ilyenkor az ügynök inkább gyorsan kihátrál a
dologból.
Ha nincs szükség fedett behatolásra, akkor a területi iroda
technikus ügynökei maguktól is végrehajtják a feladatot.
Cincinnatiban például a helyi technikusok szereltek be egy GPS-t
2007. április 26-án abba a Mercedes-Benzbe, amely Gerardo
Mulatóé volt. Az illegális bevándorlóként Mexikóból érkezett
Mulatóról azt gyanították, hogy egy olyan banda tagja, amelyik a
fekete kátrányként ismert mexikói heroint csempészi be
Cincinnatiba. Mivel a GPS-t kívülről szerelték fel a kocsi aljára,
ezért technikai értelemben ez nem számított fedett
behatolásnak.
Mulato a lakása mellett lévő parkolóban állt le az autójával, a
Waycross Road 1995. számú háznál. Az autótolvajok ellen egy
mikrofonos kamerát szerelt fel az egyik parkolóra néző ablakra.
A kamera által felvett képek és hangok a hálószobájába futottak
be, ami az épület hátsó részében volt. Mulato hajnali fél 4 előtt
10 perccel felébredt, és a kamerán keresztül meglátta, hogy
férfiak négykézláb mászkálnak a kocsija körül. Megragadta 9
mm-es Ruger pisztolyát és kirohant. Egy szál pólóban és
rövidnadrágban rátámadt az idegenekre, akik az FBI technikusai
voltak a területi irodától.
„Meglátta, hogy ezek a fickók az autója körül matatnak –
meséli Price. – Előhúzta a revolverét és lement megnézni, mi
történik. A pisztolyt pedig ráfogta az egyik ügynökre. Mire az
ügynök rákiáltott: »FBI! Dobja el a fegyvert!« Nem dobta el, és
az ügynök megölte.”
 A tragikus végeredmény miatt az FBI azt követően
megváltoztatta az ún. slap-on (felcsatolt) szerkezetekre
vonatkozó előírásokat és eljárásokat.
„Ma már megköveteljük, hogy az akcióról a helyi
rendfenntartókat is értesítsék, hacsak nincs valami nyomós
indok az ellenkezőjére – magyarázza Grever. – Az FBI-
technikusoknak golyóálló mellényt kell hordani és a kezük
ügyében kell tartaniuk a hivatalos azonosítójukat is. Készíteni
kell egy írásos akciótervet, amely a vészhelyzetekre szóló
forgatókönyvet is tartalmazza. Készen kell állni egy beavatkozó
egységnek is, amelyik elég közel van a helyszínhez ahhoz, hogy
megakadályozza a célszemélyt abban, hogy a védtelen és
észrevehető ügynökökkel szembekerüljön.”
Manapság az ilyen akciókat már nem a nyílt utcán vagy
parkolókban hajtják vége, hanem – Grever eufemisztikus
megfogalmazását használva – „ellenőrzött környezetben”. Ha
például az iroda egy bírósági végzés alapján lehallgatja egy
célpont hívásait, akkor az ügynökök arról is értesülnek, hogy az
adott célszemély mikor akarja szervizbe vinni kocsiját. Ha
megbíznak az autószerelő cégben, akkor felvehetik az
együttműködő cégek listájára, és az autóra GPS-es nyomkövetőt
szerelhetnek, amíg a szervizben van.
„A másik lehetőség, hogy ellopják az autót – folytatja
Grever. – Persze, technikai értelemben nem lopjuk el ezt a
kocsit, csupán szerzünk egy bírói végzést, amely felhatalmazza az
FBI-t, hogy olyan hosszú ideig tartsa magánál a kocsit, amely
elég ahhoz, hogy a törvényesen felszerelhető eszközöket
beszereljük az autóba.”
Némi gondolkodás után Grever még hozzáteszi: „Talán a
»kölcsönzés« jobb szó lenne. Amikor kölcsönveszünk egy autót,
akkor többnyire arra a rövid időre, amíg nálunk van az eredeti,
az autó egy pontos másával leparkolunk oda, ahol a delikvens
járműve állt, ha pont ebben az időben ellenőrizné ő vagy egy
bűntársa, hogy minden rendben van-e az autójával.” Egy New
York-i esetnél a célszemély felbukkant, benézett az autóba, amit
a sajátjának hitt, majd a felesége autójával elhajtott. Eközben a
valódi autója egy utcával odébb, egy tűzoltószertárban állt és
éppen egy nyomkövetőt szereltek fel rá. De az ilyen esetekben a
gyanakvás elaltatásához „a mesterségünk szabályainak
megfelelően mindig kivesszük a látható elemeket a célszemély
autójából, például a szatyrokat és a tárcákat, és ezeket átrakjuk
az ál-autónkba”. A TacOpsnál az is felmerült, hogy a
helyettesítésként beállított autóban kicserélik a zárakat és az
indítókulcsot, de a tulajdonos feltehetően ebben az esetben
észrevenné, hogy az autónak más hangja vagy szaga van.
Szerencsére, mondja Grever, „eddig még senki nem próbálta
elvinni egy körre a csereként használt autót”.
21. FEJEZET
A VADÁSZAT
Szeptember 11-e után, az eseményekre visszatekintve a
bírálatok zöme azt állította, hogy az FBI-nál és a CIA-nál nem
kötötték össze a pontokat. Ezzel pedig burkoltan azzal vádolták
meg a két szervezetet, hogy simán leleplezhették volna a
merényleteket, elég lett volna, ha a számítógép előtt ülve a
kurzort mozgatják a képernyőn. De ezzel semmiképpen sem
lehetett volna felfedni azt a rendkívül körültekintően részekre
bontott tervet, amelyet Oszama bin Laden és pár alvezére
kiötlött. Kétségtelen, hogy ha összegyűjtötték volna valamennyi
adatot és megfelelő módon elemezték volna ezeket, akkor
feltehetően nagyobb erőkkel indultak volna el a nyomozások és
ezek feltehetően több nyomot is felfedtek volna. De hogy
ezeknek a segítségével a merényleteket is meg lehetett volna
akadályozni, azt senki nem tudhatja biztosan. Az viszont
bizonyos, hogy a jövőbeli merényletek megakadályozásához már
szükség lesz efféle nyomozásokra.
Szeptember 11-e előtt a fő probléma abból adódott, hogy a
merényletek leleplezéséhez szükséges információ egyszerűen
nem állt rendelkezésre. Magyarán, nemigen voltak pontok,
amiket össze lehetett volna kötni.
Art Cummings munkája éppen az volt, hogy olyan
titkosszolgálati módszerekkel álljon elő, amelyek ezeket a
pontokat teszik láthatóvá. Cummings agyában a terrorelhárítás
egyenlő volt a vadászattal.
„Tudom, hogy ott van, tudom, hogy megpróbál megölni
valakit. De hogyan találom meg? A dolog lényege, hogy
megértsem a viselkedését, hogy átlássam a tetteit, tudjam,
hogyan néznek ki a rosszfiúk, milyen a szaguk, milyen a
leheletük, és ennek alapján felállítsak egy rendszert, amelynek
segítségével már le lehet vadászni őket” – mondja Cummings.
Cummings már egész korán létrehozott egy FBI-
nyomozócsoportot a guantánamói börtönben, és első kézből
tanulta meg, hogyan lehet együttműködésre bírni egy terroristát
kényszerítő eszközök használata nélkül. Amikor Cummings
először jelent meg ott, a börtönt vezető amerikai tábornok
közölte vele:
– Fogalmam sincs, hogy miért jött. Maguk itt aztán nem
fognak letartóztatni egyetlen fickót sem!
– Tábornok úr, ön alapvetően félreérti, hogy mi az FBI-nál
mivel keressük a kenyerünket – mondta neki Cummings. – Még
bilincseket sem hoztunk magunkkal. A feladatom az, hogy titkos
infókat szerezzek. Nekem azt kell elérnem, hogy az infók,
amelyek a fejükben vannak, kikerüljenek onnan.
Amikor Cummings és a többi ügynök megkérdőjelezhető
kihallgatási módszereket tapasztaltak a börtönben, azt
jelentették az FBI-központnak is, 2002 októberében egy
tengerészgyalogos hadnagy az egyik muzulmán fogoly intenzív
kihallgatása közben a Korán egyik példányára ürített. Még
ugyanabban a hónapban a kihallgatók egy szakállas fogoly fejét
szigszalaggal tekerték körbe, mert az megállás nélkül a Koránt
idézte.
Az egyik kihallgató azzal dicsekedett az FBI ügynökeinek,
hogy az egyik foglyot arra kényszerítette, hogy órákon át
sátánista metálzenét hallgasson, majd katolikus papnak öltözött
és „megkeresztelte” a foglyot. A katonai rendőrség azonban az
efféle viselkedést nem üldözte.
A kényszerítő technikák nem voltak ismeretlenek
Cummings előtt sem. Amikor a kommandós SEAL-egységnél
megkapta a kiképzést, őt is alávetették efféle kínzásoknak,
például a vízbemerítésnek, mindezt abból kiindulva, hogy
elfogásuk esetén feltehetően az amerikai katonákat is így
kínozzák majd. Ennek ellenére úgy vélte, hogy az efféle
erőszakos és megalázó technikák nem működnek a harcedzett
iszlamistákon.
„Rendben, lássuk, jól értem-e, amit mondott! – kérdezte az
embereket. – Maga, aki semmiféle célirányos kiképzést nem
kapott, valahogy majd erőszakkal ráveszi ezt a fiatal dzsihadistát
– aki ezer kilométereket utazott a sivatagon és ismeretlen
terepen keresztül csak azért, hogy a seggét kockáztassa, és akár
meg is haljon koszos, szörnyű körülmények között egy sziklás,
ótvaros helyen – arra, hogy beszéljen? Maga azt hiszi, hogy
bármilyen módon kényelmetlenné teheti ennek az embernek az
ittlétét? Erre az emberre egy barlangban bukkantak rá, ahol
éhezett, ahol csak vizet ivott. Mit fog tenni vele, ami után majd
engedelmeskedik magának, és nem csak a gyűlöletét szítja fel
még jobban?”
„Másfelől viszont – teszi hozzá Cummings –, ha Joe ellen
veti be ezeket, aki szemközt lakik az utcában, aki a
középosztálybeli amerikai jólétben nőtt fel, akkor talán még
működhet is a dolog. Egy dzsihadista esetében mindenképpen
kétesélyes.”
Cummings elismeri, hogy az erőszakos technikákkal
feltehetően gyorsabban lehet információkhoz jutni. „De még az is
előfordulhat, hogy ezzel a hazugságra bátorítjuk az emberünket
– állítja. – Mert bármit elmond ilyenkor az ember, csak hogy
végre kikerüljön a feje abból a vízzel teli vödörből.”
Cummings azt is tudja, hogy mi az, ami működik. Mások
talán nem értik, hogy az FBI-ügynökök hogyan tudnak akár
gyilkosokat is rávenni arra, hogy együttműködő források
legyenek agresszív taktikák nélkül is. Pedig az igazság az, hogy
szeptember 11-e után „egymás után sorakoztak az olyan esetek,
amikor igazi, földhözragadt rosszfiúk leültek velünk egy
hotelszobában, és hetekig, vég nélkül ontották magukból az
információt”.
Noha az FBI szeretné magával is elhitetni, hogy mindezt
azért csinálja így, mert erkölcsileg ez a magasabb rendű,
„mégsem ez a valódi oka – ismeri be Cummings. – A valódi ok az,
hogy azt gondoljuk, hogy szervezetként sokkal hatékonyabban
tudunk így működni, és még csak nem is kerül sokkal több időbe.
Ez olyasvalami, amit menet közben tanultam meg. Együtt
dolgozol valakivel és látod rajta, hogy mi számít neki igazán.
Vajon a család az, ami előre hajtja? A gyerekek? Vagy a
karrierje? Esetleg a szabadság a hajtóerő? Mi az, ami motiválja,
és mi tartja életben ezt a motivációt?”
És ugyanez a megközelítés a bűnügyeknél is működik. „Van
egy ittas vezetőd, és te mindent végigzongorázol nála a logikus
érveléstől a megszokott témákig. Aztán azt mondod neki:
»Látom magán, hogy már meg is bánta. Persze, hogy megbánta.
Otthagyta a helyszínt, ami butaság volt, de mindannyian
csinálunk ilyet.« Ez persze nem igaz. De ha meglátod a szemében
azt az apró szikrát, akkor arra a vonalra fogsz rámenni.”
Másfelől viszont a CIA azzal érvel, hogy egyes merényletek
esetében azért sikerült az ügyet felgöngyölíteni, mert a
kihallgatásokon, amelyeken kényszerítő eszközöket is
alkalmaztak, olyan tippeket kaptak, amelyek aztán elvezették
őket az egyes terroristákhoz. A CIA tisztjei azt állítják, hogy a
kihallgatásnál használt technikáktól függetlenül, ők próbálnak
leellenőrizni minden tippet, amit a terroristáktól kicsikarnak. De
még a lehallgatott beszélgetésekben is akadnak hazugságok,
jegyzik meg. Előfordulhat, hogy az egész beszélgetés csak egy
csapda, ezért a CIA minden birtokába jutott információt
leellenőriz.
Amikor a Guantánamón őrzött terroristákból próbált
információt kiszedni, Cummings is végigpróbált több
megközelítést. „Megpróbálod megérteni azt a kölyköt, bárki is
legyen az – magyarázza. – Mert a legtöbbjük tényleg nagyon
fiatal volt. Megpróbálsz rájönni, hogy mi hajtja előre, mi az, ami
számára, a saját kultúrájából fakadóan, fontos. Lehet, hogy a
házasság és a gyerekek.”
Cummings ilyenkor veti be a „soha többet nem látod majd
az anyádat!” típusú szólamokat. Aztán elmagyarázza azt is, hogy
miért mond ilyesmit: „Ezek a kölykök megkeményednek, de az
egyik érzés, amelyik soha nem vész ki belőlük, az az együttérzés.
Az ember soha nem gyűlölködik csak a gyűlölködés kedvéért. És
nem csak amiatt, mert az emberiség ilyen nagyszerű példányai
lennénk, hanem azért sem, mert az együttérzés valóban
működik bennünk. Leülünk például egy bankrabló elé és
elmondjuk neki, hogy az élete teljesen kisiklott, és ha egyszer
még ebben az életben normálisan akar élni, akkor vissza kell
állnia a helyes vágányra. Elég meggyőző érvelés.”
Cummings rájött arra, hogy a terroristákat leginkább az
bírja válaszra, ha ráveszi őket, hogy egy pillantást vessenek a
jövőjükre. „Tudja ugye, hogy ebben az acéldobozban fog
meghalni? – közölte velük Cummings. – És ha már halott lesz,
akkor az élete semmivé válik. Meghal, és onnan kezdve senkinek
nem fog jelenteni semmit. Egy névtelen sírba fogják elkaparni, és
senki nem fogja megtudni, hogyan halt meg, és mikor és hova
temették.”
Cummings ilyenkor a testbeszédet figyelve próbált rájönni,
hogy a módszere működik-e vagy sem. Ha nem, akkor mással
próbálkozott.
„Megláttam egy kölyköt, aki ott üldögélt, mozdulatlanul –
emlékszik vissza. – És amikor arról kezdtem neki beszélni, hogy
soha nem lesznek gyerekei, a könnyeivel egy hordót meg
lehetett volna tölteni. Elkezdett ugyan mellébeszélni, de én
tudtam, hogy most elkaptam. Lehet, hogy pár napba majd
beletelik. De semmiképpen nem fogom képen törölni. Az csak
megacélozná. Megacélozná az elszántságát, csak újból
megerősítené benne, hogy miért gyűlöl minket annyira.”
Cummings ehelyett reményt ajánlott neki: „Ha egyszer
valamikor szeretné, hogy kiálljak maga mellett, akkor ne felejtse,
hogy én vagyok az út, amelyen keresztül kikerülhet innen –
mondta. – Bizony én. Nézzen a szemembe! Én vagyok a kivezető
út! És a világon senki más. Senki. És ha maga segít nekem, akkor
én is segítek magának.”
A legtöbben a mindennapi kis kényelmükért cserébe is
beadják a derekukat. „Ez az egy dolog, ami biztosan kifizetődik,
ha az embernek van ideje kivárni – magyarázza Cummings.
– Ezek a fickók ugyanis egy idő után belefáradnak a sivár
környezetbe, és a kormány annak megfelelően ajánl fel nekik
különféle kényelmi szintű szálláslehetőségeket, amilyen szinten
hajlandóak együttműködni. Egyszer például egy olyan fickóval
volt dolgom a guantánamói börtönben, aki megpróbált
csatlakozni a dzsihádhoz. A fickó meglátta a számon, hogy
tubákot használok, amiről amúgy mára már leszoktam. Kért egy
kicsit, mire azt feleltem: »Tessék«, és adtam neki egy keveset. A
bázison a doktorok meg majd megőrültek, mert tubákot adtam
neki. »Rendben, mondom nekik, de árulják már el, hogy mi a
gond a tubákkal.« »Nem egészséges«, válaszolták. »De az
egyetlen oka annak, hogy egyáltalán szóba áll velem, az a tubák«,
válaszoltam nekik. És közöltem az orvosokkal azt is, hogy
minden egyes alkalommal, amikor kihallgatom a rabot, viszek
neki egy doboz Copenhagen márkájú tubákot. »És garantálom,
hogy minden egyes alkalommal, mielőtt elkezd nekem beszélni,
egy nagy, egészséges tubákfolt lesz a szája szegletében«,
mondtam végül az orvosoknak.”
A terrorista végül megnyílt Cummingsnak.
Amikor Cummings végül visszatért Kubából, Mueller
megkérdezte, hogy mit tudott meg.
– Az egész gondolkodásukról kaptunk egy általános képet –
válaszolta Cummings.
– Hozzájutottunk bármiféle taktikai jelentőségű válaszhoz?
– kérdezte az igazgató.
– A taktikai infó csak az elfogásuk utáni 1-2 hétig hasznos –
mondta Cummings –, de ezek a fickók már hónapok óta ott
vannak. Viszont tőlük megtudhatjuk, hogyan mozgatja a
szervezetük a pénzt, hogyan juttatják el az embereiket egyik
helyről a másikra, hol tanultak, hol lettek radikálisok, mikor
történt a dolog és milyen idősek voltak akkor.
Cummings rájött arra, hogy nem feltétlenül a vallási
fanatizmus a fő hajtóereje a terroristáknak.
 „A szélsőséges iszlám vallás persze szerepet játszott benne –
mondja. – De a terroristák közül sok olyan fiatal akadt, aki csak a
kalandot kereste. Sokat közülük a családja kényszerített arra,
hogy ezt a feladatot is kipipálja, mert azt akarták, hogy a
fiacskájuk is büszkén viselhesse a »dzsihadista« kitüntető címet.
De a fő motivációjuk között semmiképpen sem szerepelt az, hogy
ha meghalnak, 72 szűz várja őket, és milyen nagyszerű dolog az
életedet adni Allah szent ügyéért.”
Akárcsak az őrizetbe vett bűnözők esetében, Cummings a
terrorista gyanúsítottakban is a lehetséges információforrást
látta. Ez a megközelítés nagyon jól működött már 2002-ben is
Iyman Faris esetében, aki azt a feladatot kapta Khalid sejk
Mohamedtől (a röviden KSM-ként ismert terroristától), a
szeptember 11-ei merényletek fő kieszelőjétől, hogy rombolja le
a Brooklyn hidat. A pakisztániak már éppen arra készültek, hogy
őrizetbe veszik KSM egyik rokonát, de Cummings a CIA-n
keresztül megkérte a pakisztániakat, hogy addig ne lépjenek,
amíg fel nem állítanak egy olyan megfigyelő csapatot, amelyik a
férfi letartóztatására adott reakciókat figyeli.
„Négy teljes órát kaptunk a pakisztániaktól” – meséli
Cummings. – És ez alatt a négy óra alatt alapvetően sikerült
azonosítani az Amerikában lévő bűntársait – persze néhányukról
már tudtunk –, és kihelyezni a begyűjtőszerkezetet [az
elektromos lehallgatókészülékeket], amelyek aztán elvezettek
bennünket Parishoz.”
Miután megszerezték a FISA által előírt végzést,
megkezdhették Faris lehallgatását.
„Faris egyike volt azoknak, akik külföldre utaztak és
kapcsolatba léptek az al-Káidával is – mondja Cummings. – Még
Pakisztánban is voltak kapcsolatai. Találkozott KSM-mel, akitől
azt a feladatot kapta, hogy térjen vissza ide és tanulmányozza,
hogyan lehetne összedönteni a Brooklyn hidat.”
Faris „még valami vágószerszámot is keresgélt, amivel a
hidat összetartó kábeleket lehetett volna elvágni – meséli
Cummings. – El tudják képzelni, ahogy valamelyik idióta ott ül
fenn a hídon és megpróbálja átvágni a 45 centi átmérőjű kábelt
egy lángvágóval? – kérdezi Cummings. – Feltehetően a New
York-i járókelők már azelőtt leteperik és agyonverik, hogy
elmenekülhetne. Ugyanakkor egy sor más megoldást is fontolóra
vett. A probléma az volt, hogy az al-Káida központjával is
közvetlen kapcsolatban állt. Ezért nem lehet kizárni, hogy végül
mégis odáig fajult volna az ügy, hogy tőlük kap valami
használható tippet. Ráadásul egy csomó embert ismert.”
Szeptember 11-e előtt „egyszerűen vád alá helyeztük volna,
bekasztlizzuk és az ügyvédein keresztül letárgyaljuk, hogy
hajlandó-e együttműködni velünk. Minden további nélkül. És
szeptember 11-e után? Semmiképpen sem. Nagy
tapasztalatokkal bíró ravasz ügynökök keresték meg, akik
meggyőzték arról, hogy neki is érdeke együttműködni velünk.”
Faris gyorsan beleegyezett, hogy kooperálni fog.
„Egy hónapon át dolgoztuk meg – meséli Cummings. –
Győzködtük, győzködtük, aztán megint győzködtük egy darabig.
És ebben az ügyben a CIA, a hadsereg, mindenki egy hajóban
evezett.”
2003 júniusában Faris bűnösnek vallotta magát és
beismerte, hogy anyagi támogatást és erőforrásokat bocsátott az
al-Káida rendelkezésére, valamint azt, hogy lehetséges amerikai
célpontokról információkat adott át a terrorista szervezetnek, s
ezzel az összeesküvés bűncselekményét követte el. Októberben
20 év börtönbüntetésre ítélték.
Cummings ugyanezt a módszert alkalmazta Mohamed
Junaid Babar esetében is, aki Londonban élt amerikai
állampolgárként, de időnként az USA-ba és Pakisztánba utazott.
Az FBI akkor figyelt fel rá, amikor az NSA rájött, hogy egy New
York-i közkönyvtárból az al-Káida tagjainak küldözget e-
maileket. A főügyész, Ashcroft később Babarra hivatkozva
jelentette ki, hogy az FBI-nak felhatalmazást kellene adni, hogy a
könyvtárakban lévő számítógépeket is megfigyelje. Mindeközben
a brit titkosszolgálat tudomására jutott egy merénylet, amelyben
londoni célpontokat akartak felrobbantani. A terrorista sejtből
származó nyomok pedig Babarhoz vezettek.
„Együttműködtünk velük, ők pedig infókat adtak át az
Angliában működő sejtről, valamint a sejt és Babar kapcsolatáról.
Mi pedig fogtuk az összes infót és átfutattuk a rendszerünkön – a
CIA, az FBI és a NSA rendszerén. Aztán sikerült a nyomára
bukkannunk. Éppen Amerikába tartott repülővel. A hírszerző
közösség első reakciója az volt, hogy amint amerikai földre lép,
rögtön reagáljunk az érkezésére. Azt mondták: »Rendben, ide
tart, de mégis, mit kezdjünk vele? Azt mégsem engedhetjük
meg, hogy csak úgy bejöjjön az országba.«”
Cummings azonban úgy érvelt, hogy az FBI használja őt
információforrásnak.
„Mindenki szálljon le róla, hagyja őt mindenki békén! –
közölte a többiekkel Cummings. – Nekünk már összeállt a kép,
tudjuk, hogy mikor érkezik, melyik járattal, mindent tudunk
róla. Az amerikai kormánynak és a terrorelhárítás ügyének
semmit sem használunk azzal, ha az utcáról eltakarítjuk. Semmi
haszna. Nem tudjuk, hogy miért jön ide. Nem tudjuk, hogy kikkel
áll kapcsolatban. De szükségem van erre a lehetőségre, hogy
annyi időt töltsek az ellene szóló infók begyűjtésével, amennyi
csak szükséges.”
A többi szervezettel karöltve az FBI ezt is tette. „A New
York-iak kapták az ügyet, és a központ úgy mikromenedzselte az
esetet, mintha istenek lennének – meséli Cummings. –
Bevetettünk Babar ellen mindent, ami a kezünk ügyébe került.
Amink csak volt, azt ráállítottuk: a teljes információbegyűjtő
arzenált. Technikai, fizikai megfigyelés, repülőgépek, megfigyelő
egységek, amit csak akar. Első látásra úgy tűnhet, hogy kissé
túllőttünk a célon, de ez nem volt igaz. Babar az irányítók közé
tartozott. Néhány fickót ő küldött el kiképzésre, és ezek az
alakok most arra készültek, hogy embereket öljenek.”
Cummingsnak meg kellett győznie a főügyészt és az FBI
igazgatóját, hogy az FBI mindent az ellenőrzése alatt tart, és
képes dolgozni Babarral az utcán, miközben az ügynökök az
ellene szóló bizonyítékokat gyűjtik. „Olyasféle egyensúly volt ez,
amelyet egy ilyen akciónál nap mint nap újra mérlegelnünk
kellett – magyarázza Cummings. – A naponta tartott
megbeszéléseken a következők merültek fel: jelenleg milyen
infók vannak Babarról? Milyen fenyegetésekkel kell ebben a
pillanatban szembenéznünk? És vajon nyugodt szívvel
közölhetjük-e a főügyésszel és az igazgatóval, hogy 100%-ig
biztosak vagyunk abban, hogy nem tévesztjük szem elől és nem
öl meg senkit? Mi azonban csak 99,9%-ban tudtunk erre
biztosítékot vállalni. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy
beüt valami váratlan esemény.”
Miután az FBI mindent megtudott Babarról, az ügynökök
végül közbeléptek. 2004 áprilisában az FBI, a New York-i
Egyesített Terrorelhárító Akciócsoporttal (New York Joint
Terrorism Task Force) együttműködve Long Islanden
letartóztatta a férfit. Miután szembesült azzal, hogy akár
életfogytiglani is kaphat, a férfi igen gyorsan köpönyeget
fordított és együttműködővé vált.
„Babar mentette az irháját – mondja Cummings. – Egész
egyszerűen tudta, hogy egy amerikai börtönben fog meghalni. És
ha alkut akarunk, akkor valamit ajánlanunk is kell, nem igaz?
Meg kell valamit csillantani a másik előtt, ha alkura akarod
bírni.”
Babar végül öt vádpontban vallotta bűnösnek magát, többek
között abban, hogy pénzt és utánpótlást biztosított az
Afganisztánban az amerikai és a nemzetközi erők ellen harcoló
al-Káida terroristáknak, illetve e célból összeesküvést szőtt.
2006 márciusában Babar tanúvallomást tett azok ellen a férfiak
ellen, akik 2004 márciusában Londonban terveztek
bombamerényletet, de a tervet a Crevice (hasadék)
hadműveletnek elkeresztelt akció során meghiúsították. Mivel az
ügyészek úgy ítélték, hogy az eljárás során „rendkívül hasznos
módon” működött együtt az FBI-jal, ezért 2010 decemberében
kiengedték a börtönből.
22. FEJEZET
FELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES
Az FBI Akadémia az I–95-ös főút mellett, egy 220 hektáros
területen fekszik a virginiai Quanticóban. A fákkal övezett
bejárat mellett rózsaszínű és fehér begóniák nyílnak, és a
gondozott, kellemes parkban 21 vöröstéglás épület áll elszórva.
Az épületek közötti árnyas ösvények egyikén egy pettyes őzgida
várja, hogy az anyja visszatérjen.
A parkolók mögötti területen lévő völgyből lövések zaja
hallatszik ki, mintha a kivégzőosztagok egymás után adnák le a
sortüzeket, de senkinek nem rebben a szeme sem. Az újoncok és
a kiképzők céltudatosan vonulnak a szeptember 11-ei merénylet
emlékére kiépített udvaron keresztül, és tudomást sem vesznek
a lőgyakorlat irányából hallatszó lövések robajáról. Az FBI
Akadémián ez a zaj éppen olyan megszokott, mint a
madárcsicsergés.
A vezetőképző részleg folyosójának falára valaki egy kézzel
írt, finom lelkű feliratot tűzött fel: „Legyél elnézőbb, mint
kellene, mert bárkivel is találkozol, az éppen valamiféle csatát
vív!” A Hoover-korszakban még valóban ez volt az FBI
berkeiben uralkodó felfogás: bánj tisztelettel a gyanúsítottakkal,
majd vágd hűvösre őket! De Hoover nem ismerne rá a mai
Akadémiára, és arra a 20 hetes kiképzési programra sem,
amelynek végén az ide érkező hétköznapi férfiakból és nőkből
FBI-ügynökök lesznek.
Robert Mueller egyik első utasítása volt, hogy elrendelte egy
olyan kiképzési program indítását az Akadémián, amelynek
során elemzőket képeznek, és kibővítette az adatbányászatot
oktató és vezetőképző tanfolyamokat is. 2008-ban létrehozta az
FBI Hírszerző Iskoláját (FBI School of Intelligence), ahol a
legfőbb kulcsszó a „megelőzés”. A jelentkezőknek megtanítják,
hogy nem csupán az a fontos, hogy „tudjuk, mi az, amit tudunk,
de ugyanilyen fontos tudni azt is, hogy mi az, amit nem – mondja
Jeffrey Mazanec ügynök. – Mert ha tudod, hogy mit nem tudsz,
akkor az információk begyűjtésével kivédheted a
tudatlanságodat. De ehhez megelőző lépésekre van szükség –
nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csupán
reagálunk az eseményekre.”
Minden évben 70 ezer ember jelentkezik ügynöknek.
Kevesebb mint 1000 ember kerül be a képzésre és végzi el az
Akadémiát. Az átlagéletkor 30 év, és a legtöbb jelentkezőnek
már volt valami munkája korábban. A legtöbben
jogászdiplomával vagy más hasonlóan magas végzettséggel
jelentkeznek.
A kiképzés alatt az újoncok a közös körletekben élnek. Az
Akadémián tanulják meg, hogyan lehet elfogni a rosszfiúkat egy
díszletként emelt kisvárosban, ahol ijesztően magasra csapott a
bűnözés lángja. A kisvárost Hogan’s Alleyként ismerik és a
határában egy „Üdvözöljük Hogan’s Alleyben!” tábla fogadja a
gyanútlan látogatót.
Az egyik legszórakoztatóbb látványosság a hogani
takarékszövetkezet, amely azzal a kétes és hivatalosan meg nem
erősített dicsőséggel büszkélkedhet, hogy ez Amerika legtöbbet
kirabolt bankja. Ha ugyanis hetente kétszer nincs bankrablás,
akkor lehúzhatják a redőnyt. És persze ott van a postaláda is,
amelynek a bedobónyílását le kellett ragasztani, mert az
emberek rendszeresen bedobták a leveleiket, de mivel ez egy ál-
kisváros, ezért nincs postás sem, aki elvitte volna ezeket. Persze,
amikor ennyit lövöldöznek a környéken, akkor nem csoda, hogy
senki nem jelentkezik pénzespostásnak.
A látogatók felkereshetik a Magas Fenyves parkot is, amely
az FBI és a hírhedt bankrabló, John Dillinger első, 1934-es
találkozásáról kapta a nevét. Amikor a wisconsini Little
Bohemiában az ügynökök bekerítették Dillingert, a bűnözőnek
egy magas fenyvesben sikerült elmenekülnie. Három hónappal
később azonban, 1934. július 22-én két különleges ügynök,
Clarence Hurt és Charles Winstead a chicagói Biograph mozi előtt
agyonlőtte Dillingert. Hogan’s Alleyben felépítették a Biograph
mását is, amelynek homlokzati fényreklámján a mai napig is
Clark Gable és Myrna Loy filmjét, a Manhattani melodrámát
(Manhattan Melodrama) hirdetik. És ez az előadás lesz már
mindörökké műsoron, mert ez volt az a film, amelyet Dillinger
utoljára látott.
Ebben az utolsó tégláig hamis kisvárosban egy sor divatos
butik, néhány bár és egy valódi szendvicseket áruló pékség is
található, és persze Pollitt számítógép szervize is. A kirakat
üvegére festve pedig ott díszeleg a szlogen, ami minden
számítógép-mániás járókelő számára ismerős lehet: „Ez valóban
az, aminek látszik.”
Jelenleg, magyarázza John Wilson, Hogan’s Alley
polgármestere, aki egyben a tereptárgyak működéséért felelős
vezető is, a helyi motelben egy zsarolási ügyben éppen a pénz
átadása folyik. A tanulók feladata az, hogy lekapcsolják a
rosszfiúkat. A gyanúsítottak azonban fel vannak fegyverezve és
veszélyesek. Csikorognak az autógumik és visítanak a szirénák.
Hogan’s Alleyben minden áldott nap egyfolytában
bűncselekményeket állítanak színpadra, és sok közülük a
motelben végződik, ahol az oktatók és a jogászok együtt értékelik
az újoncok reagálását.
Hogan’s Alley terjeszkedik, ma már több mint három
hektáron terül el, erre tanúbizonyság a három újonnan felhúzott,
taktikai kiképzési épület a Memorial úton. A Memorial út 102.-
ben egy ősz hajú nénike üldögél egy díványon a nappaliban és
képes újságokat lapozgat. Ő Polly Raines, a színésznő, az FBI
alkalmazottja, és aki egy Mona Lisa-i mosollyal az arcán dől
hátra. A nőt már többször bilincsbe verték és lelőtték. A férje,
meséli a látogatóknak, szintén részt vesz a szerepjátékban, s
hozzáteszi: „Ma ő játssza a rosszfiút. Már vagy ezerszer
letartóztatták.”
A sarkon túl található a nagy motel, ahol soha nem
jelentkezik be vagy ki senki sem, és a vendégeknek nem kell
bemutatni a recepción a fegyvereiket. Miközben a zsarolási ügy
már a végéhez közeledik, lövések csattannak, és egy fickó, aki
minden jelenetben a rövidebbet húzza, a szoba előtt esik össze. A
kék fegyverekből, amelyeket a kiképzésen részt vevők kapnak,
ugyan csak vaktöltényt lehet kilőni, de a színészi játék meggyőző.
Egy másik rosszfiú elordítja magát: „Valaki hívjon mentőt!” A
tanulók azonban tudomást sem vesznek róla: lehet, hogy csak
figyelemelterelő taktika. Miközben arccal lefelé a betonon
fekszik, a fickó, aki a rövidebbet húzta, nem mozdul. A barátja
újból elüvölti magát: „Valaki hívjon már egy kib…ott mentőt!” De
a mentő csak nem jön. Ellenben a jelenet a letartóztatással ér
véget és megkezdődik a szereplők kiértékelése.
Eközben a taktikai és mentőjárművek vezetéstechnikai
oktatói központjában (Tactical and Emergency Vehicle Operation
Center) a baseballsapkás és napszemüveges Stanley Switala
ügynök bemutatja, hogy az ügynököknek hogyan kellene nehéz
terepen vezetni. Ha az ember beül a négykerék-meghajtásos
Jeep Grand Cherokee Laredo terepjáróba és elindul vele a füves
sávról, akkor kap észbe, hogy ez nem a megszokott
terepkocsikázás lesz. Amikor olyan megjegyzéseket tesz, hogy
„az orrát figyeld!” vagy a „hátsóját”, akkor nem valakinek a
fizimiskájára tesz megjegyzéseket, hanem az éles kanyarokba
beérkező autót irányítja helyes irányba.
Switalával egy 25 fokos lejtőn ereszkedünk le egy erdős
területre, ahol fiatal szilfák, juharok, tulipánfák, bükkfák és
fenyők között vezet a sáros off-road pálya mintegy 1,5
kilométeren keresztül. Switala ezt nevezi „bedobozolt
vezetésnek”. Egyik oldalon sincs egyetlen centi felesleges hely
sem, de úgy viszi végig az autót az úton, mint ha minden nap ezt
csinálná – ami feltehetően igaz is.
„Az erdőben az ember elveszti a mélységi érzékelését –
magyarázza –, mert a nap bizonyos szakaszaiban a fák között a
napsugár csak foltokban süt be. Ilyenkor a napszemüvegem
nélkül talán még jobban is megy a terepezés” – mondja,
miközben az egyik jelzőoszlopnál élesen beveszi a kanyart, majd
arról a gerendahídról kezd beszélni, amelyet éppen magunk
mögött hagytunk. Amikor visszanézek, akkor veszem csak észre,
hogy valójában csak két gerendáról van szó, egy-egy minden
keréknek. A zöld tető alól kiérve az utazás hirtelen
gyomorforgató lesz, mert szédítő szögben vágtatunk felfelé egy
domboldalon, mint a hullámvasút, amikor a nagy zuhanás előtt
felkapaszkodik a csúcsra. Off-road kiképzést néhány taktikai
bevetési egység, például a túszszabadító egység és a SWAT tagjai
kapnak, de valamennyi ügynöknek képesnek kell leküzdenie egy
akadálypályát az FBI-nál rendszeresített ötajtós autókkal. Ez az
akadálypálya egy hatalmas játszótérhez hasonlít, amelyet
kanyargós vonalakban narancsszínű bólyákkal raktak ki. Minden
egyes feldöntött bolya mínusz öt pontot ér és a visszaszámlálás
100 pontról indul. Aki nem éri el a 75 pontot, az megbukik. Egy
másik gyakorlat során a tanulónak ugyanezt az éles kanyarokkal
tarkított pályát kell végigvezetnie, de ezúttal végig rükvercben,
egy hivatali autóban. A tanulóknak ütközéselkerülő
tesztvezetésen is részt kell venni, ahol még akkor is
biztonságosan kell vezetniük, miközben térképet olvasnak,
rádión a központtal beszélnek vagy éppen az ablakon fürkésznek
kifelé, hogy egy rosszfiút azonosítsanak – aki persze csak egy
statiszta.
Az egyik osztályteremben, ahol a lőfegyverkiképző
szimulátor áll, a tanulók különféle letartóztatási helyzeteket
néznek végig a nagy képernyős kivetítőn. Miközben az interaktív
videó képei feltűnnek a vásznon, az ügynökjelölteknek úgy kell
tenniük, mintha ők is részt vennének a jelenetben: élet-halál
döntéseket kell hozniuk a gyorsan és szünet nélkül változó
helyzetben. Ha szükséges, a digitális pisztolyaikat is el kell
sütniük. Vajon miért nyúlt a gyanúsított, a fegyveréért vagy a
mobiltelefonjáért? A tanulónak ezt nem kell biztosan tudni, de
mindenképpen alapos indok kell ahhoz, hogy tüzelhessen. És
nem várhat addig, amíg a rosszfiú lő először.
 A leendő ügynökök számára a lőfegyver-kiképzési
szimulátor olyan, mint egy stresszlöket: meg kell őrizned a
hidegvéred, miközben körülötted mindenki elveszíti a fejét. És
eközben nem szabad elfeledkezni a feltételes reflexekről: az
ember csak akkor helyezze az ujját a ravaszra, ha lőni akar. És ha
lőni kell, akkor a törzs közepére vagy a fejre célozzunk.
És mindeközben nagyon figyeljünk oda Tinára: Tinának
nevezték el azt a trükkös forgatókönyvet, amikor a
nagyképernyőn feltűnő gyanúsított egy egyszerű pólóban és
farmerben lévő nő, aki egy raktárban dolgozik. A tanuló egy
másik ügynök társaságában megpróbálja kihallgatni Tinát. A nő
egyre dühösebb lesz, leüti a tanuló társát és egy karateütéssel
szembefordul a másik ügynökkel. Beszélgetésre már nincs idő. A
tanuló legnagyobb meglepetésére, a nő elveszi tőle a szolgálati
fegyverét és rálő az ügynökre.
„Halálos erőt akkor használunk, ha közvetlen veszély
fenyeget bennünket – magyarázza Jonathan Rudd ügynök. – Ha
a veszély továbbra is fennáll, akkor folytatjuk az erő használatát.
Nem adunk le figyelmeztető lövéseket, nem azért lövünk, hogy
harcképtelenné tegyük az ellenfelet. A mellkasra leadott lövés az,
ami a legbiztosabban harcképtelenné teszi az ellenfelet. És csak
azért, mert valakit mellkason lőnek, még nem feltétlenül hal
meg.”
A fizikai és a lőfegyverkiképzés mellett az ügynökök etikai
eligazítást is kapnak.
„Amikor a füvet nyírod, akkor is FBI-ügynök vagy” –
magyarázza James T. Reese ügynök. Előfordulhat, hogy a
szomszédok kérik meg az ügynököt, hogy lépjen közbe egy olyan
helyzetben, amelyet pedig jobban tenne, ha messziről elkerülne.
„Ilyen esetben az illető közölje velük, hogy inkább a rendőrséget
hívják. De logikusan el kell magyarázni ebben az esetben is, hogy
nem mi vagyunk Batman” – mondja Reese.
A kiképzésen a leendő ügynökök szerepjátékokkal
gyakorolhatják a kihallgatásokat. Titkárnőket, ügynököket,
szakácsokat kérnek meg, hogy játsszák el a rosszfiúkat vagy
rosszlányokat. De amíg nem épült meg Hogan’s Alley 1987-ben,
addig a tanulók bűnözőket játszó FBI-ügynököket hajszoltak az
Akadémián. Aztán egyik nap Vincent P. Doherty, aki akkoriban a
létesítmény energikus könyvelője volt, hivatalos vendégeket
vezetett körbe a területen. Dohertyre viszont éppen ráillett egy
személyleírás, amelyet az egyik oktató egy banki csalás
elkövetőjéről adott a hallgatóinak. Az egyik tanuló megpillantotta
Dohertyt és a szokásos FBI-os figyelmeztetést kiáltotta felé:
„Állj! FBI!” Doherty közölte vele, hogy éppen vendégeket vezet
körbe, majd hozzátette: „Na, tűnés!” De a tanuló, aki egy lány
volt, elgáncsolta a könyvelőt, aki egy pillanat múlva már a földön
fekve találta magát.
Az ügynökjelölteknek mintegy 2%-a lemorzsolódik: vagy a
szabályok megszegéséért kirúgják őket, vagy ők maguk
döntenek úgy, hogy az ügynöklét nem nekik való. Ez utóbbi
gyakran azért történik, mert rájönnek, hogy egy adott
helyzetben egy másik ember életét kellene kioltaniuk és ezt
képtelenek lennének megtenni.
Nemrégiben az egyik jelöltet azért rakták ki, mert a
kiképzés ideje alatt ittas vezetésen kapták. Amikor még a
kiképzésért felelős igazgatóhelyettesi posztot töltötte be az FBI-
nál, James D. McKenzie éppen az Akadémia területén sétált,
amikor meglátta, hogy az egyik jelölt egy csokoládészeletet vesz
az egyik automatából, kicsomagolja a csokit, eldobja, majd a
csomagolást megeszi. McKenzie az irodájába hívatta.
– Éppen az aulában sétáltam és megláttam, hogy vesz egy
csokit az automatából, a csokit eldobja, a csomagolást pedig
megeszi – vonta kérdőre a fiút.
– Ez történt, uram – válaszolta a jelölt.
– Miért tette ezt?
A tanuló elmondta, hogy kisgyerek korában a szülei nem
engedték, hogy a szobájában csokit egyen, ezért kénytelen volt
becsempészni azt. Először megette a csokit, de aztán kénytelen
volt megenni a csokipapírt is, hogy ne maradjon bizonyíték.
– Egy idő után kezdtem megszeretni a csokipapírt – közölte
McKenzie-vel.
„El tudja képzelni, hogy egy ilyen alakból FBI-ügynök
legyen? – kérdezi tőlem McKenzie. – A fickót kiküldjük
megfigyelésre, éhes lesz és felfalja a megfigyelési naplót. Annak
az alaknak nem volt ki mind a négy kereke. Természetesen az
ilyen emberekből nem lesznek FBI-ügynökök. Emiatt aztán ki is
lépett a programból.”
A kiképzés végén az újonnan felavatott ügynökök
megkapják azt a 40 mm-es Glock 23-ast, amelyet a kiképzés
során használtak, ezenfelül kapnak egy Colt M4 gépkarabélyt,
egy Remington 870-es 12 lövetű puskát és egy Heckler & Koch
MP5 10 mm-es géppisztolyt.
„Már a főiskola alatt úgy éreztem, hogy ez az én hivatásom
– mondja Ryan, egy Indianapolisból érkezett tanuló, aki éppen
avatás előtt áll. – Úgy érzem, hogy ezzel én is valami hasznosat
teszek, valamit, ami segít megvédeni Amerikát.”
23. FEJEZET
A DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN
A terrorelhárításért felelős ügynökként Art Cummings – Mueller
támogatását maga mögött tudva – kiadta a parancsot, hogy
egyetlen nyom sem kerülheti el a figyelmüket. Szeptember 11-e
előtt, ha beérkezett egy e-mail, hogy valaki fel akarja robbantani
a Sears tornyot, akkor az „ment volna a szemetesbe, mondván,
hogy semmi alapja sincs – mondja Cummings. – De most minden
követ felforgattunk. Lehet, hogy egy nyomról lerítt, hogy 99%-ig
csak szemét. De már azt az 1%-nyi bizonytalanságot sem
tűrhettük. Emiatt ugyanis emberek halhattak meg.” Százával
jöttek a tippek, hogy arab férfiak gyanúsan viselkednek, például
egy bárban terrorista merényletekről beszélgetnek. „Gondoljon
bele, mennyire ésszerű, hogy angolul beszélő arab férfiak sört
iszogatnak és közben nyilvánosan, ott, ahol bárki kihallgathatja
őket, egy merényletet tervezgetnek? – kérdezi Cummings. –
Ilyenkor legszívesebben azt mondtam volna: bocs, de ez nem
lehet komoly. De még így is volt egy szemernyi esélye annak,
hogy valaki nem tudott uralkodni magán és tényleg elkotyogott
valamit arról, amit terveztek. A legtöbb, hozzánk hasonló
szervezet ügyet sem vetett volna ezekre a tippekre. Lehet, hogy
ettől leszünk jobbak, az is lehet, hogy nem. Mindenesetre több
munkát adott nekünk, az biztos. Mert ezekből a tippekből egy
sem jött be.”
De hiába mondták azt a bírálói az FBI-ról, hogy a szervezet
szétesett, az ügynökök pedig csupán buta zsaruk, az Iroda pár
hónaponként azért mégiscsak szállított egy-két terroristát.
Cummings arra jött rá, hogy egyre gyakrabban kerülnek elő
olyan dzsihadisták, akik ugyan bin Ladent tekintették
példaképnek, de akik nem a terroristavezér irányítása alatt
álltak. Például Ali al-Timimi, egy észak-virginiai mecset szellemi
vezetője egy gyűlésen arra biztatta a férfiakat, hogy menjenek
Pakisztánba, és ott vegyenek részt azokon a katonai
kiképzéseken, amelyeket a Laskar-e-Taiba, az Afganisztánban
állomásozó amerikai csapatok ellen küzdő terrorista szervezet
tart. Amikor ezek az emberek visszatértek Amerikába, az FBI
megfigyelés alá helyezte őket.
2002. szeptember 13-án az FBI öt, Amerikában született
terroristát tartóztatott le a New York állambeli Lackawannában,
mert anyagi támogatást nyújtottak az al-Káidának. A hatodik
társukat Bahreinből hozatták haza. Az ügy egy névtelen levél
nyomán került az FBI figyelmének középpontjába, majd az iroda
kiépített egy forrást a csoporton belül, amely bin Laden
támogatására jött létre.
Ezek a férfiak jemeni származású amerikai állampolgárok
voltak, akik zárt, vidéki közösségben éltek. A csoport 2001
nyarán repült el Afganisztánba, hogy részt vegyenek azon a
kiképzésen, amelyet Oszama bin Laden al-Farukban lévő
dzsihád táborában tartottak. Ott tanulták meg, hogyan kell
robbanószert készíteni, hogyan gyártsanak házilag
rakétameghajtású gránátvetőt, gyalogsági aknákat és más
katonai felszereléseket.
Senki még csak nem is gyanította, hogy terroristák
lennének. Olyannyira nem, hogy például Jasein Tahert az 1996-
ban végzett középiskolai osztályában a legbarátságosabb diáknak
választották. Az iskola labdarúgócsapatának kapitánya volt, majd
feleségül vette a gimiben megismert szerelmét, a csapat egyik
pompomlányát. A letartóztatott férfiak között volt Sahim Alwan,
aki a New York állambeli Medinában dolgozott tanácsadóként az
Iroquois munkaközvetítő cégnél. „Persze, nagy volt a
szájhősködés, de maga is tudja, hogy a szájhősködés az csak
szájhősködés – mondja Cummings. – Mi magunk között
dzsihadista szájkaraténak hívjuk ezt. Rendőrségi szemmel nézve
a dzsihadista szájkarate csak annyira visz előre, hogy megtudjuk:
vannak olyan emberek, akik így gondolkoznak. Nekünk azonban
ez is elég volt ahhoz, hogy közelebbről is megnézzük őket
magunknak.” Amikor az FBI tovább nyomozott az ügyben,
rájöttek, hogy a dolog halálosan komoly.
„Tényleg csinálni akartak valamit – mondja Cummings. –
Elutaztak egy külföldi kiképzőtáborba, visszajöttek, és itt
nagyon, de tényleg nagyon nyomorúságos körülmények között
éltek lakókocsikban. És eközben ők már második generációs
amerikaiak voltak.”
2003 márciusában a gyanúsítottak valamennyien bűnösnek
vallották magukat és együttműködtek az FBI-jal. Végül 8-tól 10
évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket.
Noha soha nem derült fény arra, hogy ki írta azt a névtelen
levelet, amelyben az FBI a tippet kapta a lackawannai ügyben, az
világosan kiderült, hogy az illető egy muzulmán volt, aki a
terroristáknak vagy barátja, vagy rokona lehetett. Más esetben
is előfordult, hogy egy muzulmán adott tippeket az FBI-nak:
Mohamed Osman Mohamud esetében például az apja számolt be
az FBI-nak fia szélsőséges tevékenységeiről. Ennek nyomán
derült ki, hogy a fiú az erőszakos dzsihád nevében arra készül,
hogy felrobbantson egy karácsonyi ünnepséget az Oregon
állambeli Portlandben.
Az FBI létrehozott olyan vallási közösségek felé nyitó
programokat, amelyekkel a muzulmán közösségen belül
megpróbáltak forrásokat beszervezni és tippeket szerezni, de
Cummings kevés fogadókészséget tapasztalt. Míg tudott olyan
esetekről, amikor muzulmánok hívták fel egy-egy ügyre az FBI
figyelmét, addig a muzulmán vezetők gyakran még azt sem
voltak hajlandók beismerni, hogy az Egyesült Államokat
fenyegető terroristák muzulmánok lennének.
„Megbeszélésem volt az egyik nagy tekintélyű washingtoni
muzulmán szervezet igazgatójával – meséli Cummings. – Ő pedig
azt kérdezte tőlem: »Maguk miért mindig a muzulmán
közösséget vizsgálják?«”
Cummings erre nevetésbe tört ki, majd így folytatta
„Rendben. Tudja, mit fogok csinálni? Létrehozok egy ír
akciócsoportot. Vagy még inkább: egy japán akciócsoportot. Azt
várja tőlem, hogy arra pazaroljam az időmet és az adófizetők
pénzét, hogy az írek vagy a japánok után nyomozzak? Nem az
írek vagy a japánok gyilkolják az amerikaiakat! Arra költőm a
pénzt és az embereim idejét, hogy ott keressék a veszélyt,
ahonnan az jöhet.”
Cummings még arra is megkérte, hogy vegye már sorra
azokat a sejteket, amelyeket az FBI az Egyesült Államokban
számolt fel.
„Sorra meg tudom nevezni az összes itt alakult sejtet, és
minden ilyen sejtet muzulmánok alapítottak, és mindegyiknek az
volt a célja, hogy amerikaiakat gyilkoljanak. Nem az írek, nem a
franciák, nem a katolikusok, nem a protestánsok, hanem csakis a
muzulmánok!”
Amikor ezekkel az érvekkel hozakodott elő, a muzulmán
csoportok közölték vele, hogy bántó és tapintatlan.
„Nem vagyok sem bántó, sem tapintatlan – vágott vissza
ilyenkor Cummings –, csak maguk nem szoktak hozzá, hogy
valaki a szemükbe mondja az igazat.”
Mire válaszul rendszerint irtózatosan bedühödtek rá.
Noha a muzulmánok időnként elítélték az al-Káidát, „ritkán
akadt olyan eset, hogy eljöttek volna hozzánk és azt mondták
volna: »Itt van három fickó a közösségben, és mi nagyon
aggódunk miattuk« – mondja Cummings. – Ők szeretik a
dolgokat a közösségen belül elrendezni. Nagyon összetartó
csoport az övék, nagyon, nagyon összetartó. A kultúrájuk része,
hogy a problémákat a saját közösségükön belül rendezik le. És
ezt ők maguk is elmondták nekem, mire fel én persze majdnem
idegbajt kaptam.”
Egyfelől, „nem akartak tudomást venni arról, hogy
szélsőségesek vannak a közösségeikben – folytatja Cummings. –
Ami rendben is van. Kivéve akkor, ha valaki olvassa az
újságokat. Mert onnantól kezdve már nem kérdés mindez. Az a
vonat már elment. Rengeteg szó esik a közeledésről, de
véleményem szerint még nagyon hosszú lesz az út odáig.
Nagyon, nagyon hosszú.”
Az egyik egyeztetésen egy muzulmán csoport tagjai
felvetették, hogy a tagjaikról készüljön egy csoportkép, amelyen
Bob Mueller is szerepel, azt demonstrálandó, hogy a közösség
nem a terroristák búvóhelye, hanem a terrorizmus elleni háború
elkötelezett híve.
– Lenne nekem is egy javaslatom – felelte a felvetésre
Cummings. – Ha valódi szélsőségesekre hívják fel a figyelmemet,
akik itt terveznek valamit, akik itt támogatják a terrorizmust, és
én az önök információi alapján végezhetem a munkámat, akkor
megígérem, hogy az igazgató ott fog állni a színpadon, magukkal
együtt.
– Ilyesmi soha nem történhet meg – jött a válasz Cummings
legnagyobb döbbenetére. – Akkor elveszítenénk a választóinkat.
Soha nem ismerhetnénk be, hogy valakit mi adtunk ki az FBI-
nak.
– Nos, így már mindenki jól láthatja, hogy mi a probléma –
válaszolta erre Cummings.
Szeptember 11-e után az Egyesült Államokban lévő mintegy
2 ezer mecsetben az imámok mintegy 10%-a Amerika ellen
uszította és a dzsihádra buzdította a híveket, állítja Cummings. A
18 és 29 év közötti amerikai muzulmánok mintegy negyede véli
úgy, hogy az öngyilkos merényletek jogosak is lehetnek, állítja a
Pew Kutatóintézet (Pew Research Center) egyik felmérése. Az
utóbbi idők egyik fejleménye azonban az, hogy a „dzsihád
dicsőítése és az USA elleni nyílt gyűlöletkeltés egyre ritkább, és
egyre inkább visszaszorul a magánéletbe – mondja Cummings. –
A radikalizálódás terepe immár az internet. Ha megnézi az
Amerikai–Iszlám Kapcsolatok Tanácsának (Council on
American–Islamic Relations), a Muzulmán Közügyek
Tanácsának (Muslim Public Affairs Council) vagy az Arab-
Amerikai Diszkriminációellenes Bizottságnak (Arab-American
Anti-Discrimination Committee) a honlapját, akkor azt láthatja,
hogy a terrorizmus elítélése meglehetősen lanyha, mintha csak a
kötelező házi feladatot akarnák letudni. Az arab és a muzulmán
közösségek számára a legjelentősebb válságot az okozza, hogy
sokan a terroristákat látják bennük, noha csak egy elenyésző
töredékük az – mondja Cummings. – De akkor miért nem állnak
elő nagyon harsány, nagyon tevékeny programokkal,
amelyekben kijelentik, hogy bárkinek a meggyilkolása
erkölcstelen, törvénytelen és ellentmond az iszlámnak is, és
bárki, aki támogatja a terrorizmust vagy menedéket nyújt a
terroristáknak, az problémát jelent?”
Kétségtelen, hogy akadtak olyan muzulmánok is, akik
tippeket adtak az FBI-nak. És ezek a tippek vezettek azokhoz az
ügyekhez, amelyeket Lackawannában, New Yorkban, a
kaliforniai Lodiban, illetve a georgiai Atlantában számoltak fel.
„Nem látom azonban, hogy az egész közösség ezt tenné –
mondja Cummings. – Szóba elegyedtem egy igen nagy tekintélyű
imámmal, itt az Államokban. Együtt ettük az édességeket és
ittuk a nagyon édes teát. Sokat beszéltünk az iszlámról. Azt
mondtam neki, hogy mi értjük az iszlámot, és azt is, hogy ők
honnan érkeztek. Aztán elmondtam, hogy a mi küldetésünk az,
hogy megakadályozzuk, hogy amerikaiakat, vagy pontosabban,
bárkit meggyilkoljanak.”
Hónapokkal később az FBI megtudta, hogy annak az
imámnak a mecsetjében volt két olyan szélsőséges, akik annyira
radikális nézeteket vallottak, hogy már onnan is kirúgták őket.
Teljesen egyértelmű, hogy a két szélsőséges az FBI
érdeklődésére is számot tarthatott volna. Ha csupán szóban
hangoztatják Amerika-ellenes nézeteiket, akkor az FBI nem
zargatta volna őket. De sokkal valószínűbb, hogy olyan akciókat
terveztek, amelyek illettek volna a szóban hangoztatott
nézeteikhez.
– Mi történt? – kérdezte Cummings az imámtól.
– Hogy érti, hogy mi történt? – kérdezett vissza a férfi.
– Miért nem számolt be erről? – faggatta az ügynök.
– Miért kellett volna? – értetlenkedett az imám. – Ők nem
terroristák. Csupán gyűlölik az amerikai kormányt.
Noha az FBI ért el sikereket a terroristák lefülelésében és a
merényletek megakadályozásában, Cummingsnak egy új
veszéllyel is szembe kellett nézni: egyre nagyobb méreteket
öltött ugyanis az a mozgalom, amely azt követelte, hogy
szüntessék meg az FBI terrorelhárító tevékenységét, és a
helyébe hozzanak létre egy olyan új, a terrorizmus ellen küzdő
ügynökséget, mint amilyen a brit MI5. Ennek az ügynökségnek
lenne ugyan hasonló nyomozati hatásköre, mint az FBI-nak,
bűnüldöző tevékenységet azonban nem folytathatna.
Az ötletet William E. Odom, egy nyugdíjas tábornok, az NSA
egykori feje vetette fel először. A The Washington Post egyik
olvasói levelében, amely a „Why the FBI Can’t Be Reformed?”
(Miért nem lehet megreformálni az FBI-t?) címet kapta, Odom
azt írta, hogy az FBI olyan hibákat követ el a terroristák ellen
vívott harcban, amelyek a szervezet felépítéséből fakadnak. „Egy
rendfenntartó szervezetből senki nem tud hatékony hírszerző
szervezetet létrehozni – állt a levélben. – A rendőrségi munka és
a hírszerző munka nem összeegyeztethető. A két
tevékenységhez ugyanis egymást kizáró képességekre és
szervezeti hajtóerőre van szükség. Ilyen alapon ugyanolyan
joggal várhatná el valaki, hogy a Washington Nationals
baseballcsapat nyerje meg az amerikai futball döntőjét, a Super
Bowlt is, mint amilyen joggal azt várjuk el, hogy az FBI a
hírszerző munkában is hatékony lehet.”
Ez, és az FBI feldarabolására született egyéb javaslatok
olyan emberektől származtak, akik soha életükben még nem
nyomoztak terrorista ügyekben, és akiknek láthatóan fogalmuk
sem volt arról, hogy szeptember 11-e után az FBI hogyan ered a
terroristák nyomába. Ez azonban nem akadályozta meg a
Kongresszust abban, hogy felkarolja a javaslatot, noha ezt
feltehetően csak azért tették, hogy így ismét a tv képernyőjére
kerülhessenek.
Valójában az MI5 ötlet nem túl ésszerű. Ezzel ugyanis csak
egy olyan új falat emeltek volna, amely kettévágja a
terrorelhárító munkát. Nagy-Britanniában, amikor le kell
tartóztatni valakit, az MI5 átadja a bizonyítékokat egy rendőri
szervnek, például a Nagy-London területén működő városi
rendőrségnek (Metropolitan Police), amelynek központja az Új
Scotland Yardon van. Az MI5 feladata ebben az esetben az, hogy
meggyőzze a rendőrséget, hogy nyomozzanak az ügyben. Éppen
ezért az MI5 mintájára létrehozott új amerikai ügynökség éppen
hogy nem lebontaná az együttműködést és az
információmegosztást akadályozó gátakat, hanem egy vadonatúj
falat emelne. De még ennél is fontosabb, hogy a bűnüldözői
felhatalmazással nem rendelkező MI5 nem fenyegetheti meg
vádemeléssel a delikvenseket, amikor együttműködésre akarja
bírni, vagy éppen informátornak akarja beszervezni őket. Mivel
a terroristák gyakran cigarettacsempészésből, hamis márkás
ruhák eladásából vagy éppen kábítószer-kereskedelemből
fedezik tevékenységüket, ezért az FBI felépítéséből következően
az egyszerű bűncselekményeket üldöző ügynököktől is
könnyebben jutnak el tippek a terrorelhárításnál dolgozó
ügynökökhöz.
Egy új ügynökség létrehozása idején az ország
kiszolgáltatottá válna a támadásokkal szemben, hiszen
kezdetben még csak az új nyomozók felvétele és kiképzése
zajlana, illetve ekkor kellene kiépíteni a kapcsolatokat a külföldi
országok hasonló szerveivel. A 22 ügynökséget és részleget
tömörítő Belbiztonsági Minisztérium megalakulását kísérő és
nagy visszhangot kapott káosz is jól mutatja, hogy mivel jár egy
új ügynökség létrehozása.
Az FBI legnagyobb előnye, hogy mivel a szervezet csak a
büntetőjogba ütköző cselekmények kivizsgálását végezheti, ezért
ez visszatartja az ügynököket attól, hogy a polgári
szabadságjogokat korlátozzák. Ha nincs ugyanis ez a megszorítás,
akkor az ügynökök esetleg az egyes emberek politikai
meggyőződését, a többségtől elütő véleményét is firtatni
kezdenék, sőt akár még személyes adatokat is gyűjthetnének,
hogy politikusokat zsaroljanak vele, ahogy az J. Edgar Hoover
igazgatósága alatt megtörtént. Ha az FBI így tenne, akkor a
szervezet utat tévesztene, elfelejtené, hogy kiket is kellene
üldöznie, és emiatt a nyomozások kudarcba fulladnának.
Cummings őrült elképzelésnek tartotta, hogy ilyen
elképesztő hatalmat adjanak egy olyan új ügynökségnek,
amelynek még semmi tapasztalata sincs a rendőri
tevékenységben. Cummings és a többi olyan ügynök, aki már
dolgozott együtt az MI5-val Angliában, pontosan tudta, hogy a
brit tiszteket mennyire hátráltatta a munkában az, hogy nem
végezhetnek bűnüldözői tevékenységet, noha az utóbbi időben a
rendőrség és az MI5 közötti koordináció sokat javult.
„Elképesztőnek találom, hogy bárki előáll egy olyan ötlettel,
hogy mostantól kezdve visszavesszük a rendőrségi munkára
szóló felhatalmazásotokat, és most pedig »menjetek és
harcoljatok a terrorizmus ellen!« – mondja Cummings. – Bolond,
aki azt hiszi, hogy a semmiből elő tud rángatni egy hírszerző
ügynökséget, és az a szervezet 10 éven belül nemhogy talpra áll,
de még önállóan is tud járni. És hasonlóan eszement az az
elképzelés is, hogy emellett ez a szervezet figyelembe veszi az
Alkotmányt és az abból fakadó összes szabadságjogot.”
Az MI5-hoz hasonló szervezet létrehozása mellett kiálló
mozgalom egyik fő hajtóereje Richard A. Posner, az egyik
amerikai fellebbviteli bíróság bírája, aki könyvet is írt a
hírszerzésről. A The Washington Postban megjelent olvasói
levélben ő állította azt, hogy az FBI munkája eltolódott „a
letartóztatások és a vádemelések irányába, míg a terrorista
szervezetek megértéséhez és e szervezetekbe való beépüléshez
szükséges hírszerzési információk nagy türelmet igénylő
összegyűjtésére az FBI már nem fordít ugyanekkora energiát”.
„Aznap, amikor letartóztatok valakit, az egyben ugyanaz a
nap is, amikortól kezdve már nem gyűjthetek bizonyítékokat
ellene – mondja Cummings. – Nem tudok róla semmit, vakon
folytatom a munkámat. És aznap, hogy begyűjtők valakit az
utcáról és otthagyok valakit, aki holnap majd meggyilkol engem,
az egyben olyan nap is, amikor csapnivaló munkát végeztem.”
„A velünk szövetséges külföldi hírszerző szolgálatok
valamennyien nagy irigységgel tekintenek az FBI-modellre,
amelyben a hírszerzési munkát és a rendőrségi felelősséget
ötvözzük – mondja John Martin, aki már 25 éve vezeti az
Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának (U.S.
Department of Justice) Terrorelhárító Osztályát
(Counterespionage Section), és aki rengeteg alkalommal
dolgozott együtt az MI5-val. – Ez olyannyira így van, hogy az
MI5-ot folyamatosan megakasztja a munkában, hogy a
megszerzett hírszerzési információkat képtelenek gyorsan
hasznosítani a letartóztatásoknál és a vádemeléseknél. Az MI5
amerikai megfelelőjének létrehozása pont akkor emelne
szükségtelen, ugyanakkor jelentős akadályt a terrorizmus és a
kémkedés elleni harc elé, amikor az országnak éppenséggel arra
lenne a legnagyobb szüksége, hogy az ügynökségek közötti
kommunikáció kibővüljön és a terrorista fenyegetésekre
gyorsabban lehessen reagálni.”
24. FEJEZET
A PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE
Szeptember 11-e után Mueller kétezer ügynököt vezényelt a
bűnügyekkel foglalkozó állományból a terrorelhárításhoz. Ezzel a
terroristákkal hadakozó ügynökök létszáma megduplázódott és
az Iroda 11 ezer fős létszámából immár négyezren dolgoztak itt.
Ugyanakkor növelte a központban dolgozó felügyelők számát is
30-ról 850-re. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a
hétköznapi bűnügyeket, beleértve a fehérgalléros bűneseteket is,
már kisebb erővel üldözték.
„Több olyan értekezleten is részt vettem, ahol az ügyészek
szinte már ordítva követelték, hogy több ügynököt állítsanak a
csalási esetekre” – meséli Thomas Fuentes, aki egykor az FBI
nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese volt.
Az ügynökök – akik közül sokan már az első pillanattól
kezdve ellenezték a változásokat – most morogni kezdtek
Mueller vezetése ellen. De amint a gazdasági hanyatlás nyomán
megrendült a bankok és a többi pénzügyi vállalkozás helyzete,
Mueller is egyre több embert állított rá ezekre a bűnügyekre.
Ezt pedig azért tehette meg, mert az Irodán belül az ügynökök
száma évről évre nőtt.
Ezt a munkát Thomas J. Harrington irányította, az FBI
Bűnügyi, Számítógépes, Gyorsreagálású Szolgálati Ágazatát (FBI
Criminal, Cyber, Response, and Service Branch) vezető
ügyvezető aligazgató. Harrington azóta ügynök akart lenni, hogy
egyszer magával vitte FBI-ügynök édesapját egy óvodai
bemutatóra a Massachusetts állambeli Fitchburgbe, ahol a
gyerekeknek azt kellett elmesélni, hogy mit dolgozik az apjuk.
Ott látta ugyanis, hogy óvodás társait mennyire lenyűgözi
apjának a foglalkozása.
Noha könyvelőnek tanult, Harrington gyorsan halad előre a
ranglétrán: először a terrorelhárító ügyeket és a pénzügyi
visszaéléseket ellenőrző felügyelő lett, majd az FBI vezetésének
és számítógépes rendszerének fejlesztését kapta feladatul.
Denverben ő irányította azt a titkos FBI-akciót, amelynek során
a tőzsdére is bevezettek két FBI által irányított céget, hogy így
leplezzék le a tőzsdei kis cégek körében meghonosodott
korrupciót. Harrington vezette azt a nyomozói csoportot is,
amely a guantánamói börtönben őrzött foglyok ellen elkövetett
visszaéléseket vizsgálta, és ő volt az, aki ennek nyomán az FBI
nevében levelet írt a Pentagonnak, amelyben néhány túlontúl
kemény kihallgatási módszer ellen tiltakozott.
Az FBI bűnügyi ágának vezetőjeként Harrington közelről
látta, hogy a válság milyen hatást gyakorol a pénzügyi
bűnözésre. „Sajnálatos módon a gazdaság a fejünk felett szakadt
be – mondja Harrington. – Az elmúlt pár év pedig ennek nyomán
a Ponzi-féle svindlik éve lett. Egyik nagyszabású befektetési
csalás követte a másikat. Ha jól emlékszem, Warren Buffett
mondta egyszer: »amíg a dagály vissza nem húzódik, nem veszed
észre, hogy kin nincs fürdőgatya.« És milyen igaza lett!”
Miután a két fia feladta, a 70 éves Bernard Madoff
beismerte két FBI-ügynöknek, akikkel manhattani lakásán
találkozott, hogy cégének befektetési ága „alapvetően egyetlen
hatalmas Ponzi-sémára épülő csalás”, egyfajta pilótajáték, és a
cég már évek óta fizetésképtelen. A vállalkozásnak 22,5 milliárd
dollár bevétele volt, de a befektetőknek kiadott nyilatkozatokban
az szerepelt, hogy a cég könyv szerinti értéke eléri a 60 milliárd
dollárt.
Madoff végzete a zuhanó tőzsde lett, mivel képtelen volt
kifizetni azokat a befektetőit, akik visszakérték a pénzüket. Ez
lett a történelem legnagyobb Ponzi-sémára épülő csalása,
amelynek nyomán befektetők ezrei mondhattak búcsút egész
életen át gyűjtött vagyonuknak. Ahelyett, hogy dollármilliókat
kaptak volna, sokan akkor döbbentek rá, hogy szociális segélyen
kell majd élniük.
„Ezek az emberek azért bíztak meg benne, mert ő is ehhez a
közösséghez tartozott – mondja Patrick Carroll, a nyomozást
vezető ügynök. – Az áldozatok hatalmas pénzeket vesztettek, és
oda lett a méltóságuk is, és mindezt azért, mert úgy gondolták,
hogy nem kell utánanézniük a fickó dolgainak. Megbíztak benne.”
A pénzügyi csalások utáni nyomozások a leginkább
időigényes esetek közé tartoznak, mondja Harrington. „Egy
olyan bankcsőd esetében, ahol a csalás gyanúja is felmerül, ott
átlagban legalább két évig tart az ügy, onnantól kezdve, hogy
dossziét nyitunk az esetnek, egészen odáig, hogy elkészül a
vádemelési javaslat.”
Ugyanakkor az eljárás alá vont cégek mérete is megnőtt.
„Szeptember 11-éig a 100 ezer dolláros határ alá eső ügyek
tették ki ügyeink mintegy 70%-át – mondja Harrington. – Ma
már ez az arány teljesen megfordult. Olyannyira, hogy ma már
szinte alig találkozom 100 ezer dollár alatti ügyekkel pénzügyi
csalások esetében. A jelzáloghitelezéssel kapcsolatos csalások
68%-ában az ügyek értéke meghaladja az egymillió dollárt.”
Az FBI az emelkedő ügyszámra úgy reagált, hogy egy sokkal
célirányosabb módszerrel választják ki, melyik ügyekben van
szükség az Iroda közreműködésére.
„A stratégia került a gondolkodásunk előterébe, már nem
szükségképpen az egyéni ügyeket vesszük vizsgálat alá, hanem
sokkal inkább az egy-egy területen fenyegető veszélyeket
próbáljuk feltérképezni – magyarázza Harrington. – Leülünk
például a rangidős különleges ügynökökkel, és ők pontosan
elmondják, hogy egy adott területen milyen fenyegetéseket
látnak. Korábban az egyes ügyekről próbáltak volna beszámolni.
Ma, ha a bandákról kérdezi őket az ember, akkor a terület
nagyságáról beszélnek, arról, hogy azon a területen hány banda
tevékenykedik, hányan vannak a bandatagok, a város mely
részeit vonták az ellenőrzésük alá. És az egyes ügyeket is ma
már inkább arra használják fel, hogy beszivárogjanak és
beépüljenek ezekbe a szervezetekbe, és végül megzavarják vagy
feloszlassák azokat.”
Az értekezleteken Mueller is részt vesz. „Amikor olyasmit
hall, ami nem tetszik neki, ő maga hozza fel a dolgot és vonja
kérdőre az ügynököket – jegyzi meg Harrington. – Ennek
ellenére még mindig akadnak olyan ügynökeim, akik azt
mondják: »én azért jöttem a céghez, hogy embereket vágjak a
sittre«. Úgy érzik, hogy túl sok idejük megy el a lényegtelen
dolgokra – mondja Harrington. – Én erre úgy felelek, hogy
megkérdem tőlük: »Rendben, akkor számolj be arról, hogy most
éppen milyen fenyegetésen dolgozol! Ha erőszakos
bűncselekmények, akkor áruld el, jobban állunk-e ma, mint
tegnap?« A legtöbben persze azt felelik, hogy rosszabbul.
Magamban pedig erre azt mondom: no lám, akkor mégiscsak
változtatni kell a stratégián és jobban kell összpontosítanunk!
Nem lehet mindenkit letartóztatni, aki bűncselekményt követ el.
A mi dolgunk, hogy a legrosszabbak közül is a legocsmányabbak
után eredjünk, és a tőlünk telhető legjobb módon javítsunk
ezeknek a közösségeknek az életén.”
Jelenleg az FBI 60 ezer bűnügyben nyomoz, a
gyermekrablásoktól kezdve egészen a maffiaügyekig. A
bankrablásokat szinte teljes egészében átengedik a helyi
rendőrségnek. Ugyanakkor a legfontosabb feladatok közé lépett
a kiberbűnözés elleni harc, mind a bűnügyekben, mind a
nemzetbiztonságot érintő ügyekben.
„A feladat nagyságát jól illusztrálja a Google nemrégiben
történt esete, amikor is a cég nyilvánosan beismerte és közölte
az emberekkel, hogy elveszített néhány forráskódot, és úgy
vélik, hogy ezért a kínai ügynökök lehetnek a felelősek – meséli
Harrington. – A kérdésnek azonban nemzetbiztonsági vetülete is
van. A kormányzati számítógépeket minden nap érik támadások,
amelyeket külföldi hatalmak ügynökei vagy olyan szervezett
bűnözői csoportok indítanak, amelyek a lehető legtöbb adatot
próbálják megszerezni, majd saját hasznukra fordítani.”
A bűnözők tízezrével kerítik hatalmukba az otthoni és irodai
számítógépeket az úgynevezett botnetek segítségével, és a
veszély ezen a területen drámai mértékben nőtt meg. A botnet
(robot network) lehetővé teszi a bűnözők számára, hogy az
interneten keresztül különféle kártevő programokkal:
kémprogramokkal, férgekkel, trójai falovakkal fertőzzenek meg
számítógépeket, majd ezeken keresztül az adott gépet az
ellenőrzésük alá vonják.
Egyetlen paranccsal a botnet irányítója minden egyes ún.
zombi-gépet arra utasíthat, hogy lépjen be egy adott
számítógépes hálózatba, és ezzel meg is béníthatja az adott
hálózatot, amelyik képtelen lesz a hálózati pontjain jelentkező
túlterhelést kezelni. Egy cég akár dollármilliókat is veszíthet
azzal, ha egy időre kiesik az üzletmenetből. Ha a célpont egy
rendőrőrs vagy egy kórház, akkor a számítógépes hálózat
tönkretétele akár a közbiztonságot vagy emberek egészségét is
veszélybe sodorhatja.
Ráadásul a zombi-gépeket arra is fel lehet használni, hogy
még több gépet fertőzzenek meg a botnettel, de használhatják
ezeket a gépeket adathalászatra is, amikor arra vesznek rá
embereket, hogy önként adják át személyes adataikat egy olyan
hamis e-mailre válaszul, amelyet például egy bank nevében
küldenek nekik. Harrington erre azt az ügyet hozza fel
példaként, amikor egy csoport a Royal Bank of Scotland ügyfeleit
rövidítette meg 9,5 millió dollárral úgy, hogy ellopták a
bankkártyaszámaikat és PIN-kódjaikat. A rendszerbe való
behatolást az tette lehetővé, hogy akadt egy apró hiba a bank
számítógépes biztonsági rendszerében.
„Azt gondoljuk, hogy a számokat azután átadták különféle
szervezett kelet-európai bűnbandáknak, amelyek legyártatták a
bankkártyákat – mondja Harrington. – Aztán 12 vagy 24 órán
belül szó szerint dollármilliókat szívtak le több száz
bankautomatából vagy egy tucatnyi országban. A pénzt ezt
követően összegyűjtötték és eljuttatták szervezett
bűnbandáknak.”
A kiberbűnözés egy másik formája az, amikor lezárják egy
cég számítógépes rendszerét és készpénzt követelnek azért a
kulcsért cserébe, ami a zárolást feloldja. „Mostanában
találkoztunk néhány olyan zsarolási esettel, amikor a bűnözők
betörtek egy vállalat rendszerébe, majd egy jelszóval levédték és
ezzel zárolták a rendszert – meséli Harrington. – A vállalat még
a saját adataihoz sem férhetett hozzá. Ezt követően jelentkezett
a zsaroló, aki a jelszóért cserébe pénzt kért.”
Akadt olyan cég is, amelyik hajlandó volt fizetni. Más
esetekben az FBI Kiberbűnözés-elleni Részlegének (FBI Cyber
Division) sikerült feltörni a kódokat és megszüntetni a rendszer
zárolását.
2009-ben a kiberbűnözés elleni részleg 2600 számítógép-
feltörés és 7300 számítógéppel elkövetett bűncselekmény
esetében indított nyomozást, és 1900 esetben az ügyek nyomán
az elkövetőket el is ítélték.
Ugyanebben az időben az FBI soha nem látott emelkedést
tapasztalt a korrupciós ügyek számában is. Harrington két esetet
említ: a volt illinoisi kormányzó, Rod Blagojevich ügyét és a
louisianai demokrata képviselő, William J. Jefferson esetét, aki
90 ezer dollárt tartott hűtőszekrényének a fagyasztójában.
Az efféle esetekkel kapcsolatban Harrington azt emeli ki,
hogy sajnálatos módon „a köztisztviselők annak adják el a
szolgálataikat, aki a legmagasabb árat kínálja”. Az FBI „soha
annyi ügynököt nem állított rá a korrupciós ügyekre, mint most
– mondja Harrington, akit később az FBI aligazgatójának
neveztek ki. – Jelenleg is 3400 ügy van függőben és több mint
700 ügynök dolgozik a korrupciós eseteken. Amiről amúgy azt
gondolom, hogy mindkét félnek árt. Az persze jó, hogy rajta
vagyunk az ügyön és tesszük a dolgunkat, az viszont nem túl
biztató, hogy ennyire dúskálunk az ügyekben.”
Noha az ügyszám robbanásszerűen megnőtt, Mueller mégis
úgy döntött, hogy támogatja az egyik ügynök, Cynthia Deitle
erőfeszítését, aki olyan Ku-Klux-Klan-tagokat próbált bíróság elé
állítani, akik még az 1960-as években követtek el
gyilkosságokat. Ez a nyomozás annak nyomán indult újra, hogy
az FBI ismételten és sikeresen megnyitotta a nyomozást az
1963. szeptember 15-én az alabamai Birminghamben, a 16.
utcában lévő baptista templom ellen elkövetett bombamerénylet
ügyében.
Aznap a 11 éves Denise McNair és a 14 éves Carole
Robertson, Cynthia Wesley és Addie Mae Collins hófehér
ünneplőbe és csatos lakkcipőbe öltözve indultak a gyerekmisére.
De valaki 19 dinamitrudat rejtett a templom egyik lépcsőfeljárója
alá, amelyek centikre a gyerekektől robbantak fel. Mind a négy
gyerek meghalt és egy másik kislány, Sarah Collins, az egyik
szemére megvakult. A merénylet az egész országot megrázta, és
ez vezetett az 1964-es polgárjogi törvény elfogadásához.
Akkoriban senki ellen nem emeltek vádat, de az FBI
nemrégiben tett erőfeszítései nyomán 2001-ben, illetve 2002-
ben mégis sikerült az ügyben elítélni a Ku-Klux-Klan két volt
tagját, Thomas E. Blanton Jr.-t és Bobby Frank Cherryt. Az ügy
sikeres lezárásához azonban szükség volt William L. Flemming
ügynök kitartására és zsenialitására is. Flemming azután kezdett
az üggyel foglalkozni, hogy G. Robert „Rob” Langford, a
birminghami rangidős ügynök úgy döntött, hogy újra megnyitja a
bombamerényletes ügyet és új nyomozást indít.
Deitle 2007 óta vezeti az FBI Polgárjogi Osztályát (FBI Civil
Rights Unit) és az ügynökei már 122 olyan esetet vizsgáltak ki,
amelyek évtizedekkel ezelőtt történtek. Az ügyek mintegy 20%-
ában az derült ki, hogy nem történt gyilkosság vagy ezeket nem
etnikai alapon követték el. Sok más esetben nem létezett még
akkoriban olyan állami vagy szövetségi törvény, amelyeket
ezekben az esetekben alkalmazni lehetett volna, a gyanúsítottat
a csupa fehérekből álló esküdtszék felmentette, vagy a
bizonyíték volt túl kevés. A bizonyítékok összegyűjtése még a
friss gyilkosságok esetében sem könnyű. De Deitlének sikerült
hat olyan ügyet felterjeszteni az állami hatóságok elé, amelyek
esetében lehetőség nyílt a vádemelésre, és arra számít, hogy
további hat esetben ugyanez történhet.
 „Sok fickót bíróság elé állítottak ugyan, de az akkoriban csak
fehérekből álló esküdtszék felmentette őket. Viszont a törvény
szerint nem lehet újra bíróság elé állítani valakit ugyanazért a
bűncselekményért – mondja Deitle. – De ha a vádemelés nem is
lehetséges, a családnak még ilyen esetben is elmondjuk, hogy mi
történt.”
Az akció vegyes érzelmeket váltott ki, a hálától egészen a
nyílt elutasításig. Néhányan az FBI-nyomozások alaposságát is
megkérdőjelezték. Mások képtelenek voltak elfogadni, hogy az
autóbalesetért vagy öngyilkosságért nem a Ku-Klux-Klan által
felfogadott bérgyilkost terheli a felelősség. „Kaptunk hideget-
meleget. Volt, aki azt mondta, hogy nagyra értékeli a
munkánkat, más esetben a családtagok azt közölték velünk, hogy
nem kíváncsiak arra a levélre, amelyben elmagyaráztuk, hogy az
ügyben miért nem történt vádemelés” – meséli Deitle.
25. FEJEZET
BOTLÓZSINÓR
A terroristák levadászásához az FBI kifejlesztett egy olyan
eszközt, amelyet Art Cummings „botlózsinórnak” nevez, és
amelytől azt várják, hogy előre jelezze az Irodának, ha valahol
terrorista aktivitás történik. A vegyszereket szállító cégeket
például arra kérték fel, hogy tájékoztassák az FBI-t arról, ha
valaki nagy tételben vagy gyanús körülmények között vásárol
olyan vegyszereket, amelyekből robbanóanyag készíthető.
Ezt kiegészítendő, Cummings útjára indított egy 350 ezer
dolláros projektet, amely gyakorlatilag visszapörgeti a
terroristák által elkövetett merényletet. A program megalkotói
végignézték a terrorista merényleteket, majd az időben
visszafelé haladva kiemelték mindazokat a tárgyakat, amelyeket
a terroristának feltehetően be kellett szerezni céljának
eléréséhez. Mindezt pedig azért, hogy a jövőben az FBI előre
felfigyeljen az efféle gyanús jelekre.
„Kihelyeztük ezeket a botlózsinórokat, és amikor az
emberek átesnek rajtuk, mi már figyelünk bizonyos dolgokra:
lám csak, valaki kettős felhasználhatóságú technológiát vásárolt,
vagy ideggáz, esetleg ipari erősségű peroxid készítéséhez
szükséges anyagokat szerzett be – magyarázza Cummings. –
Egy rossz lépés, és bumm! Máris riadóztat bennünket, mert
vagy valaki súg nekünk vagy valamiféle technikai úton kapjuk a
jelzést.”
Egy terroristának szüksége van „kommunikációs
stratégiára, elő kell teremteni valahonnan a pénzt, ezt a pénzt
valahogy mozgatni is kell, szüksége lesz egy jól felépített
szervezetre is, amely ezt lehetővé teszi, és persze az anyahajóval
is tartani kell valahogy a kapcsolatot” – mondja Cummings.
Éppen ezért nyomoztat le az FBI minden olyan embert, aki
a vámnál 10 ezer dollárt meghaladó készpénzzel bukik le.
„Összepasszítjuk azt az embert, aki ennyi készpénzzel lép ki
az országból, minden általa folytatott kommunikációval –
magyarázza Cummings. – Ha például a pénzt a Hamasz számára
teremtette elő, és a megszállt területeken élőkkel kommunikál
valamilyen módon, akkor máris érdekel minket a fickó.”
Aztán, folytatja, „megkapjuk a bankoktól a személyes
átutalásairól készített kivonatokat, és azt látjuk, hogy az
emberünk éppen a már jelentésköteles 10 ezer dollár alatt vesz
fel vagy utal át pénzeket. Aztán kiderül, hogy a fickó egy
palesztin, aki egy olyan mecsetbe jár, ahol a Hamasz támogatói
és a palesztinok vannak többségben, és rendszeresen utal
összegeket a megszállt területekre. Látja, máris összeállt a
tipikus Hamasz-támogató portréja.”
Az FBI a kozmetikai szereket árusító üzleteket is felkérte,
hogy jelentsék, ha valaki nagy koncentrációjú hidrogén-
peroxidot vagy hasonló vegyszereket vásárol.
„Megkérték őket, ha bármiféle gyanús dolgot tapasztalnak
azokkal kapcsolatban, akik nagy tételben vásárolnak efféle
vegyszereket, és ezt azonnal jelentsék telefonon az FBI-nak
mondja Cummings. – A szervezet politikája az, hogy senkinek a
személyiségi jogait sem fogjuk megsérteni csak azért, mert nagy
tételben vásárolt hidrogén-peroxidot.”
Egyes hírforrások azt állították, hogy egy hasonló vásárlás
hívta fel az FBI figyelmét Najibullah Zazira is, aki az al-Káida
megbízásából akarta felrobbantani a New York-i metrót. Ebben
az esetben azonban a nyomozás azt követően kezdődött, hogy a
CIA és a hírszerző közösség többi tagja is szolgáltatott
információkat, állítja Cummings.
„Dolgoznak embereink a tengerentúl is, és ők pontosan azt
tették, amit tenniük kellett, de még így is szinte az utolsó
percben kaptuk el a fickót – meséli Cummings. – Zazi már a
robbanószereket gyártotta. Márpedig ez azt jelenti, hogy a
szakadék peremén táncoltunk.”
Ráadásul a New York-i rendőrség is még a startpisztoly
eldördülése előtt kilőtt.
 „A New York-i rendőrség hírszerzési osztálya kiszállt a
helyszínre és feltett néhány kérdést, megmutatott néhány
fényképet. És az egyike azoknak, akit kifaggattak, beszélt Zazi
apjával és elmondta neki, hogy a fiát keresi a rendőrség –
mondja Cummings. – Az apa persze felhívta Zazit, de addigra
már Zazi antennái is jeleztek: feltehetően rájött, hogy figyelik.”
Noha Cummings nem gondolja azt, hogy a rendőrség lépése
bármiféle rosszindulatból fakadt volna, azt azért hozzáteszi, hogy
„létezett egy megállapodás a New York-i rendőrség és az FBI
ottani irodája között, hogy bármilyen olyan akcióba, amit a
tőlünk kapott információk alapján indítanak, minket is bevonnak.
Márpedig ebben az esetben semmi ilyen nem történt.” A sajtó is
kiszagolta a sztorit és értesítette Zazi családját a nyomozásról,
emiatt viszont az FBI-nak a Cummings által tervezettnél előbb
kellett néhány letartóztatást végrehajtania.
„A sajtó lerántotta rólunk a leplet – mondja. – Én
elkötelezett híve vagyok ugyan a sajtószabadságnak, de
fenntartom, hogy a sajtónak néha felelősségteljesebben kellene
viselkedni a mostaninál. Egyfolytában csak azt hallani, hogy a
közvéleménynek joga van a tájékoztatáshoz. De amikor
utánanézek annak, hogy mi az, amit a sajtó szerint a
közvéleménynek jogában áll megtudni, akkor magamban mindig
elcsodálkozom: »ez lenne az, amiről a közvéleménynek tudnia
kellene?« Rendszeresen előfordul, hogy a sajtóval folytatott
versenyfutás miatt kell a stratégiánkon változtatni. Rájövünk
ugyanis, hogy a sajtó kiszagolt valamit, mire fel nekünk is
teljesen más stratégiára kell átállnunk, mert tudjuk, hogy
hamarosan előállnak valamilyen sztorival, és amint kijön a
történet, onnan kezdve már nem tudunk információkat
begyűjteni. És amikor előhozakodunk ezzel a problémával a
komolyabb lapoknak, akkor egy-kettő hajlandó némi
együttműködésre, de nem túl segítőkészek. Ez megnehezíti a
munkánkat, ráadásul emberéleteket sodorhat veszélybe.”
A Zazi-ügyön több mint ezer FBI-ügynök dolgozott. A
különféle raktárak átvizsgálása során robbanószer-kereső
kutyákat is bevetettek. Cummings, ahogy az ilyen gyorsan
napvilágra kerülő eseteknél szokta, most is az irodájában aludt
egy fekete bőrdíványon, s maga köré rendezte feleségének és
három gyermekének a fényképét.
De egy botlózsinór vezetett el Khalid Ali-M Aldawsari
letartóztatásához is: a 20 éves főiskolai diák, aki Szaúd-Arábiából
érkezett az USA-ba, állítólag azt tervezte, hogy felrobbantja a
volt elnök, George W, Bush dallasi házát. Az FBI-t a Carolina
nevű, szerves vegyszereket forgalmazó cég értesítette 2011.
február 1-jén, hogy Aldawsari nagy mennyiségben próbált
koncentrált fenolt vásárolni, amely alkalmas nagy hatásfokú
robbanószer készítésére. A megrendelést egy szállítmányozási
céghez küldették, amely értesítette a lubbocki rendőrséget –
ebben a városban élt Aldawsari –, a rendőrség pedig tájékoztatta
az FBI-t. A gyanúsított lubbocki házába az FBI kétszer is
behatolt titokban, és a TacOps tagjai egy vegyvédelmi ruhát,
robbanószer gyártásához használatos vegyszereket és
bombakészítő eszközöket találtak. Meglett a férfi naplója is,
amelyben az egység a következő bejegyzésre bukkant: „Miután
az angol nyelvet elsajátítottam, megtanultam a bombakészítést,
és folyamatosan tervezem a hitetlen amerikaiak elleni
támadásokat. Eljött a dzsihád ideje!” A napló szerint a férfi
csupán azért szerzett ösztöndíjat és azért érkezett Amerikába,
hogy szent háborút vívjon.
Aldawsari az egyik, feltételezhetően önmagának elküldött e-
mailben, amely Bush dallasi címét tartalmazta, a „Tárgy” sorba
azt írta: „A zsarnok háza.” Más e-mailekben is felsorolt általa
„kívánatos célpontoknak” nevezett helyeket, többek között
víztározók gátjait, atomerőműveket és vízerőműveket. Emellett
egy e-mailben elküldte magának különféle robbanószerkezetek
leírását és egy olyan technikai megoldást is, amelynek
segítségével mobiltelefonból időzítőt lehet készíteni. A
gyanúsított az általa létrehozott szélsőséges blogban a dzsihádot
pártoló hozzászólásokat írt, és nem titkolta azt sem, hogy
Oszama bin Ladent tekinti példaképének.
A botlózsinórok kifeszítése mellett az Iroda átírta azt a
szabályrendszert is, amelynek alapján addig eldöntötték, hogy
egy tippet komolyan vegyenek-e vagy sem. Most, ha egy tipp
hasznavehetetlennek bizonyul, az FBI megköveteli az ügynöktől,
hogy a jelentésben leírja, hogy „az információ feldolgozása során
valós fenyegetés lehetőségét kizártuk, szemben azzal, hogy az
információt nem tudtuk megerősíteni” – mondja Cummings.
És amikor egy ügynök lezár egy esetet, mindig felteszik neki
a kérdést, hogy mi okból tett így.
„Ilyen esetben jobban teszi, ha nem úgy válaszol, hogy »nem
találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy az illető terrorista« –
folytatja Cummings. – Az elfogadható válasz az, hogy »a
tényekre alapozott döntést hoztam, s az általam begyűjtött
információk alapján az illető nem tekinthető terroristának. Nem
tartott telefonon kapcsolatot terroristákkal, nincsenek terrorista
szervezetekhez pénzügyi vagy családi kapcsolatai, és a
kapcsolatait nagy körültekintéssel leellenőriztem.« Egy ilyen
válasz már gyökeresen eltér attól, hogy »nem találtam semmit,
tehát nincs is semmi«.”
Az új szabályrendszer miatt „az elvégzett munka nagysága
is 5-10%-kal megnő – mondja Cummings. – Hiszen az
adatgyűjtést mindaddig folytatni kell, amíg az ember a saját
megítélése alapján jut el oda, hogy az illető nem terrorista. Még
akkor is, ha alapvetően sem a CIA-nak, sem az NSA-nak, sem az
FBI-nak nincs semmiféle adata róla. Még akkor is, ha úgy tűnik,
hogy köze sem lehet terroristákhoz. Még akkor is, ha teljesen
hétköznapi fickónak tűnik. Akkor is, ha az illető biztosítási
ügynök és még soha nem hagyta el az országot.”
Az új megközelítésre jó példa lehet az az eset, amikor az
FBI-hoz befutott egy jelentés, amely szerint egy férfi nagy
tételben vásárolt robbanószerek készítésére alkalmas vegyszert.
A jelentést minden további nélkül figyelmen kívül hagyhatták
volna, hiszen a férfi egy úszómedencéket árusító cégtől vásárolta
a vegyszert, a saját cége pedig úszómedencék üzemeltetéséhez
szükséges felszerelések forgalmazásával foglalkozott.
„A magyarázat azonban nem volt elég jó – eleveníti fel a
történetet Cummings. – Nem elégedtünk meg azzal, hogy »ez is
a medencékhez szükséges felszerelés, ezért az ügy lezárva.«
Nem, az ügynek ezzel még nem volt vége. Pontosan kitől
vásárolta a vegyszert az úszómedencés cégnél? Hogyan zajlott a
tranzakció és hogyan folytatódott a történet? A vásárló a barátja
volt-e, vagy üzlettársa, esetleg egy olyan személy, aki ártani
akar nekünk? Volt olyan idő, amikor simán azt mondtuk volna:
»Ez egy egyszerű kereskedelmi tranzakció, emiatt nem kell
aggódni.« De most minden egyes nyomot tisztázunk, egészen az
utolsó, legapróbb részletig.”
Ez a fokozott elővigyázatosság azonban, amely szeptember
11-e előtt elképzelhetetlen lett volna, frusztrálja az ügynököket.
„Az ügynökök azzal jönnek: »Az ég szerelmére, ez csak egy
fürdőmedence-felszereléseket árusító cég, a fickó pedig ilyen
felszereléseket szállít az ügyfeleinek!« – meséli Cummings. –
Mire én azt felelem: »Rendben. Nézzétek át a cég rendeléseit,
szedjétek sorba, hogy ki vásárolt és mit, hova szállították az árut,
pontosan mi is az áru, vajon nincs-e közte katonai célra is
használható dolog!« És amikor már ezeknek a dolgoknak is
utánanéztek, akkor mondhatjuk el, hogy az összes elérhető
információ alapján hoztunk döntést.”
Szeptember 11-e előtt „feltehetően Aldawsarit sem kaptuk
volna el” – teszi hozzá Cummings.
Cummings szerint az FBI azután kapta meg azt a
szabadságot, amely ahhoz szükséges, hogy a terroristákat még a
merénylet elkövetése előtt lefogják, hogy az Igazságügyi
Minisztérium 2008-ban Michael Mukasey főügyész vezetésével
kidolgozta az új irányelveket. Az FBI továbbra is csak megfelelő
ok alapján kezdheti meg valakinek a megfigyelését, de az okok
között már nem kell szerepelnie a gyanúnak, hogy az illető
valamilyen bűncselekményre készül.
„Korábban az irányelveket úgy fogalmazták meg, hogy az
FBI ügynökei nem kereshettek olyan dolgokat, amelyekről
korábban nem volt tudomásuk – mondja Cummings, aki a
változásokat sürgetők egyike volt. – Kétségtelen, hogy a
nyomozások most rendkívül szerteágazóak és a tippek nyomán
számtalan irányba indulunk el. De minden egyes esetben van
valamilyen nyom, valami kézzelfogható információ – érkezzen ez
pénzügyi forrásoktól, más akciókból, egy telefonbeszélgetésből
vagy akár egy informátortól –, amelyből az szűrhető le, hogy egy
adott személy terrorista lehet.”
Az új irányelvek nagy lökést adtak annak a megelőzést
szolgáló új szabályrendszernek a kialakításához is, „amely már
azelőtt lehetővé teszi az adatgyűjtést, hogy a problémát
észlelnénk” – mondja Cummings.
„Az irányelvek lehetővé tették a számunkra, hogy mi
magunk keressük meg a problémát, és ne kelljen megvárni, amíg
valaki felhívja rá a figyelmünket, ne kelljen megvárni, hogy
emberek haljanak meg” – fogalmaz az FBI főjogásza, Val
Caproni.
A Zazi-ügy a jó példa arra, hogy „a küldetések teljesítéséhez
kiegészítő eszközök egész tárházára van még szükség. Ha például
az NSA nem végezne adatgyűjtést, akkor a terrorizmus elleni
megelőző tevékenységünket sem folytathatnánk. Képtelenség
lenne. Ennek hiányában ugyanis mindaz, ami az Egyesült
Államok határain kívül történik, az számunkra olyan, mintha
nem is létezne” – mondja Cummings.
Amikor megtörténik egy letartóztatás, „az emberek nem
veszik észre az ügyön a CIA és a szélesebb értelemben vett
hírszerző közösségnek a keze nyomát – mondja Cummings. –
Amikor meghiúsítanak egy németországi terrorista merényletet,
vagy egy Ausztriában, Svájcban, Norvégiában vagy
Olaszországban tervezett merényletet előznek meg, akkor az
esetek többségében szintén a CIA keze van a dologban.
Szeptember 11-e előtt sokszor ujjat húztam a
nemzetbiztonságiakkal. Ha bármilyen ügyben felmerült egy
amerikai neve, és az illető külföldre távozott, akkor onnantól
kezdve nem hallottunk róla” – mondja Cummings.
A Bush elnök által jóváhagyott nemzetbiztonsági lehallgatási
program ezt azonban megváltoztatta, és az NSA már szélesebb
felhatalmazást kapott a külföldről beérkező telefonhívások
lehallgatására. Az első időkben azonban a program olyan sokat
markolt, hogy az FBI vezetői szerint képtelenek voltak
bármilyen hasznos információra bukkanni. Idővel azonban
finomítottak a programon, és egyre inkább a potenciális
terroristákra összpontosítottak, s így már sikerült hasznos
nyomokat feltárni. A Kongresszus pedig a programot összhangba
hozta a már létező FISA törvénnyel.
Mivel a magányos merénylők egyre nagyobb veszélyt
jelentettek, ezért a botlózsinórok jelentősége is megnőtt. A
magányos merénylők ugyanis nem tartanak kapcsolatot a már
létező terrorista szervezetekkel vagy hálózatokkal. A magányos
merénylők esetében „nincsenek olyan pénzügyi hálózatok,
amelyeket, ha az ember igazán közelről, szinte már nagyítóval
szemügyre vesz, akkor felfedezheti, hogy dollárezrek
vándorolnak egy irányító zsebébe – jegyzi meg Cummings. –
Nem látunk semmit, mert a magányos farkasoknak senki nem
küld dollárezreket. Rendkívül nehéz ilyenkor a helyzetünk, ezért
kell olyan nagy mértékben a botlózsinórokra és az
informátoroktól származó adatokra támaszkodnunk.
Ők a mi szemeink és füleink, akiket az utcára küldünk. És
persze bízunk abban, hogy a magányos farkas egyszer majd csak
kimerészkedik abból a tökéletes és abszolút elszigeteltségéből,
amelyben élt. És ismerve az emberi természetet, egyszer
megteszi. Nemrégiben lefüleltünk jó néhány ilyen alakot, akik
meglehetősen magányosan éltek, de még így is szerettek volna
beszélgetni az emberekkel az ideológiájukról, szerettek volna
másokat is maguk mellé állítani.”
 Egy ilyen akció nyomán tartóztatták le például 2010
októberében a 34 éves Faruk Ahmedet, aki a virginiai
Ashburnben élt. A vád az volt, hogy összeesküvést akart szőni
azokkal az emberekkel, akiket ő az al-Káida embereinek vélt,
hogy bombákat robbantsanak a washingtoni metróban. Az iszlám
szélsőségeseknek álcázott ügynökök áprilisban vették fel a
kapcsolatot Ahmeddel, aki ugyan Pakisztánban született, de már
megkapta az amerikai állampolgárságot. A különféle észak-
virginiai hotelekben tartott megbeszéléseken a férfi állítólag
beleegyezett, hogy videofelvételeket készít a különböző
metróállomásokról, és egyben javaslatokat is tett, hogy melyik
időszakban és melyik helyszíneken kellene végrehajtani úgy a
merényleteket, hogy a bombák a lehető legtöbb áldozatot
szedjék.
Problémák ennek ellenére továbbra is maradnak. Az FBI
például mindenképpen felvehette volna a megfigyelendő
személyek listájára azt a Nidal Malik Hasant, az amerikai
hadsereg őrnagyát, aki 13 embert lőtt agyon Fort Hoodban, ha
annyit tudott volna a férfi nézeteiről és tevékenységéről, mint a
hadsereg, állítja Cummings.
Hasan például közölte a kollégáival, hogy az iszlám saría
törvények felette állnak az amerikai törvényeknek, és az
orvosokat azzal szórakoztatta, hogy a hitetleneket le kellene
fejezni, majd forró olajat kellene önteni a torkukba. Az FBI
azonban minderről semmit sem tudott, míg a hadseregben
tökéletesen ismerték Hasan rémisztő megjegyzéseit és
szélsőséges nézeteit. De hiába voltak a megbeszéléseken
elhangzó kijelentései, a hadseregben a munkáját kiválóra
értékelték.
„Az emberek azt kérdik: »Miért nem állították meg, amikor
szóba állt a radikális nézeteket valló pappal, Anwar al-Awlakival?
Hiszen egyértelmű, hogy terrorista volt« – mondja Cummings. –
Pedig ez nem igaz. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ez az
ember terrorista. Széles a spektrum, és a radikális nézetekkel
való szimpátiától meglehetősen távol áll a militáns fellépés.”
A felszínen úgy tűnt, hogy Hasan azért tartotta a kapcsolatot
a jemeni származású radikális imámmal, al-Awlakival, hogy
kutatásokat folytasson arról, hogy a hadseregben szolgáló
muzulmánok hogyan viselkednek a terrorizmus ellen indított
háború láttán, mondja Cummings. „Noha Hasan kérdések
formájában valójában tanácsot kért al-Awlakitól, ezek első
látásra mégis tökéletesen harmonizáltak azzal a kutatási
jelentéssel, amelyet az amerikai hadsereg megbízásából és
pénzéből készített. Ugyanakkor a kérdéseivel valójában
iránymutatást kívánt szerezni: »Miként vélekedjek erről a
kérdésről? Hogyan lehet ezeket a dolgokat jogosnak tartani?« Az
persze kérdéses, hogy a fordulópont mikor történt – töpreng
Cummings. – Mikor érkezett el az a pont, amikor átlépett a
militánsok táborába?”
Az szinte egyértelmű, hogy Hasant az lökte át az ellenség
táborába, amikor megkapta a parancsot, hogy Afganisztánban
fogják bevetni, ahol muzulmán testvérei ellen kell harcolnia.
Mivel azonban a vádeljárást a hadsereg folytatja le, meséli
tovább Cummings, az FBI a mai napig nem kapta meg azokat az
iratokat, amelyekből kiderülne, hogy mikor kellett volna riadót
fújni Hasan nézetei és meggyőződése miatt.
26. FEJEZET
PARTI A JACHTON
Egy csípős őszi napon vagy fél tucat feltűnően csinos nő jelent
meg egy pezsgős partin egy jacht fedélzetén, amely a keleti part
előtt hajózgatott. A partin részt vevő férfiak valamennyien
rosszfiúk voltak egy maffiaügyben, a lányvendégek pedig
valamennyien az FBI álcázott ügynökei.
A férfiak egy másik titkosügynök meghívására érkeztek a
fedélzetre, aki korábban haverkodott össze velük. Az elképzelés
az volt, hogy egy időre lefoglalják a férfiakat, és ezalatt a TacOps
titokban behatol a maffia két titkos búvóhelyére. A jacht amúgy
az FBI tulajdonában volt, egy kábítószer-ellenes akció során
kobozták el és adták át az Iroda „díszletező programja” számára.
A jachton megrendezett partihoz a női ügynökök egy
nyugati parti irodából érkeztek repülőn, hogy ezzel is
csökkentsék a lebukás veszélyét. Ha a férfiak közül bármelyik
megpróbálta volna elhagyni a hajót, akkor az ügynököknek egy
előre megbeszélt és kódolt elektronikus üzenetet kellett volna
küldeni a parancsnoki központba, amely aztán értesítette volna a
betörést végrehajtó TacOps-ügynököket, hogy azonnal
távozzanak a helyszínről.
Mindkét betörés simán ment: a poloskákat elhelyezték és a
számítógépek merevlemezét lemásolták. Egyetlen bökkenő volt
csupán: a férfiak annyira összemelegedtek a lányokkal, hogy még
azt követően sem akarták abbahagyni a bulizást, hogy a TacOps
ügynökök már régen befejezték az aznap estére elrendelt
munkát.
„A célszemélyek nem foghattak gyanút és a kedvüket kellett
keresni, ezért a parti még több órán át tartott, jóval azután is,
hogy a TacOps ügynökök leléptek a betörés helyszínéről – meséli
Louis Grever, aki az egyik betörésben személyesen is részt vett.
– Ez volt egyike azon ritka alkalmaknak, amikor a behatolást
végrehajtó legénység már jóval azelőtt a szállodai szobában
pihent, hogy a megfigyelők és a titkosügynökök egyáltalán
elindulhattak volna hazafelé.”
A kommunikációs lehetőségek szédületes fejlődését látva, az
ember azt hinné, hogy manapság már nem olyan fontos egy-egy
szoba bepoloskázása. De a kommunikációs módszerek bővülése
és a titkosításra alkalmas szoftverek megjelenése miatt az FBI is
egyre nehezebben tud belehallgatni a beszélgetésekbe. Éppen
emiatt a poloskák talán soha nem játszottak olyan fontos
szerepet, mint most.
„Ennek a behálózott világnak az egyik mellékterméke az,
hogy néha még akkor sem tudunk külső helyszíneken adatokat
gyűjteni, ha megvan rá a felhatalmazásunk – mondja Grever az
FBI központjában zajló interjú során. – Az adatforgalmat
titkosították, minket szorít az idő, hogy rájöjjünk, hogy melyik
kommunikációs csatornát használják, elrejtőznek a háttérzajban
és a modern kommunikációs zsivajban. Emiatt aztán nem marad
más választásunk, mint behatolni és elhelyezni egy mikrofont,
amivel elcsípjük a beszélgetéseiket.”
Grever az íróasztalához sétál és egy csúcstechnikát
képviselő FBI-os poloskával a kezében tér vissza. A szerkezetet
a kezembe teszi. Egy bélyegméretű nyomtatott áramkör, amely
csupán olyan vastag, mint két egymásra rakott negyeddolláros.
„Ez egy adó-vevővel egybeépített sztereó hangrögzítő –
mondja Grever. – Mintegy 21 órán keresztül képes felvenni a
hangokat, amelyeket kódolt formában juttat el egy helyi
vevőkészülékhez. Sok esetben az adó-vevő funkciót nem is
élesítik. Az adás ugyanis egy újabb olyan dolog, amely növeli a
lebukás esélyét. Ez a készülék néhány modellünkhöz képest
kimondottan nagynak számít.”
Grever megmutatja azt is, hogyan lehet elrejteni egy
poloskát egy mobiltelefon akkumulátorában. A másik lehetőség
az, hogy az FBI magát a mobiltelefont programozza át úgy, hogy
az a beszélgetéseket továbbítsa. Míg a poloskákat az FBI
Műszaki Fejlesztési Létesítményében állítják elő, addig a
készülékeket a titkos helyen lévő TacOps Központban helyezik
be a TacOps-ügynökök által „házigazdának” vagy „búvóhelynek”
nevezett álcákba. Ez lehet egy elem, egy kép, egy számológép
vagy akár egy könyv is.
A gyanú elterelése érdekében a központ kívülről úgy néz ki,
mint egy ipari tesztüzem.
„Az üzem kívülről normálisan működő gyárnak tűnik:
emberek hajtanak be az autóikkal és a gépek egyfolytában
zúgnak, ezért amikor a postás, a kézbesítő, a közegészségügyi
ellenőr elmegy az épület mellett, azt gondolja, hogy ez egy
teljesen szokványos cég” – mondja Grever.
A TacOps-ügynökökön kívül a központban 50 tagú,
mérnökökből, asztalosokból, gépészekből és más szakértőkből
álló személyzet dolgozik. Találunk itt szerszámmegmunkáló
üzemet, gyorsgravírozót és egy sztereolitográfia-berendezést,
amelyen műanyag tárgyakat lehet legyártani, például olyan
bögréket, amelyeknek az aljába poloskákat lehet rejteni. A
Taktikai Bevetési Szekció, amelyhez a központ is tartozik, a 8,3
milliárdos FBI-összköltségvetésből 62 millió dollárt kap. Az FBI
ezenfelül még az Országos Hírszerzési Program (National
Intelligence Program) keretéből is hozzájut némi pluszpénzhez.
Egy baltimore-i ház zárjának feltöréséhez el kellett rejteni a
TacOps ügynökeit, amihez először lefényképezték a ház
téglahomlokzatát. A TacOps-központ azután a képet egy
vízhatlan vászonra nyomtatta, amely eltakarta az egész bejáratot
és a környékét is. A vászon egyik oldalát műanyaggal vonták be,
a másik oldala pedig szövetanyagból készült, erre nyomtatták a
képet. A vásznat aztán úgy erősítették egy könnyű, műanyag
csőhöz, hogy úgy lehessen kinyitni és összecsukni, mint egy
esernyőt. Az ügynökök egy hosszú tornazsákban vitték
magukkal a szerkezetet. Az éjszaka közepén aztán a bejárattól
60 cm-re kifeszítették a vásznat, és mögötte elbújva másolatot
készítettek a zárba való kulcsról anélkül, hogy a járókelők
észrevették volna őket.
 „A TacOps szerszámgépgyártó üzemében gyártottak egy
könnyűfém keretet, ami a vásznat megtartotta, míg a TacOps
nyomdájában készült az életnagyságú vászon, amire a ház
homlokzati képét nyomtatták – meséli Grever. – Többször is
elpróbáltuk a vászon kifeszítését, hogy élesben már zökkenő-
mentesen és gyorsan menjen a dolog. Hat méter távolságból, a
félhomályban nem volt ember, aki megmondta volna, hogy csak
egy vászonra nyomott képet lát. Az akció óraműpontossággal
zajlott, és noha sokan mentek el aznap este a ház előtt, egynek
sem tűnt fel a turpisság.”
Egy másik esetben a célpont a maffia egyik Las Vegas-i háza
volt, és a TacOps ebben az esetben egy álbokrot készített: ebben
rejtőzött el a két ügynök, hogy a garázskapu zárját
megbütykölve bejussanak a házba, ahol poloskákat kellett
elhelyezniük.
A bokorról készült képet ismételten csak vászonra
nyomtatták. És akárcsak a ház frontjáról készült kép esetében,
ezt is egy műanyag csőhöz erősítették, és a vásznat itt is úgy
lehetett csukni és nyitni, mint egy esernyőt. Csukott állapotban a
szerkezet úgy nézett ki, mint egy lefelé fordított teáscsésze. Egy
sötét éjjelen az ügynökök centiről centire kúsztak egyre közelebb
a házhoz, miközben igyekeztek elrejtőzni az utcában sétáló
járókelőktől, akik mintegy 30 méterre voltak a háztól. Noha az
ügynökök a bokorban is elrejtőzhettek volna, ők mégis inkább
maguk elé tartották a szerkezetet, hogy gyorsan el tudjanak
futni, ha a helyzet úgy hozza.
„Az egyetlen különbség az álbokor és a ház körül lévő igazi
bokrok között az volt, hogy az álbokor néhány percenként,
amikor éppen nyugalom volt a környéken, lábakat növesztett és
egyre közelebb osont az épülethez – meséli Grever. – Hála
istennek, hogy nem látott meg minket senki. Talán még az
»Amerika legviccesebb házi videói« sorozatba is bekerültünk
volna.”
Mielőtt egy jachton helyeznének el poloskákat, az ügynökök
egy ugyanolyan modellen próbálják el a betörést. A
legérzékenyebb célpontok, például követségek vagy külföldi
kormányok tulajdonában lévő más épületek esetében a TacOps-
ügynökök esetleg több fázisban hajtják végre az akciót.
„Első körben talán csak a legelső ajtósorhoz jutunk el, és
arról készítünk felvételeket – magyarázza Grever. – Itt
elvégezzük a szükséges méréseket, majd a következő éjjel
megpróbálunk messzebb jutni és esetleg már az érzékelőket is
feltérképezzük. Az egyes szakaszok között akár heteket is
várunk, miközben figyeljük, hogy tényleg nem csaptunk-e túl
nagy felfordulást.”
Noha a behatolás legkönnyebb módja az, ha találnak egy
belső informátort, ez az ember akár kettős ügynök is lehet.
„Ez olyasfajta mérlegelést kíván, ami az ügyet vivő
ügynökre hárul – avat be Grever. – Megpróbáljak egy forrást
találni, vagy inkább mindent fedett módszerrel végezzek el?
Egyes esetekben mindkét módszert igénybe vesszük. Szerzünk
egy belső forrást, és a behatolással csupán a forrás
megbízhatóságát ellenőrizzük le, megbizonyosodunk arról, hogy
valóban mindent elmond-e nekünk és igazoljuk a tőle kapott
információkat.”
A TacOps az időjárás-előrejelzést is figyeli, hogy a betörésre
a legalkalmasabb éjszakát válasszák ki.
„Bármennyire is hihetetlen, mi azt próbáljuk megjósolni,
hogy mikor lesz rossz idő – magyarázza a TacOps-főnök Jimmy
Ramirez. – Mi a ködöt szeretjük, az esőt, a hideget és a hóesést,
mert akkor az emberek nem sétafikálnak csak úgy,
jókedvükben.”
A hó azonban egy eléggé speciális problémát is felvet.
„Ilyenkor ügyelnünk kell arra, hogy ne hagyjunk a célpontba
befelé, illetve kifelé vezető nyomokat, amiket mi
»nyúlcsapásnak« nevezünk. Ha túl erősen havazik, és olyan
bizonyíték maradhat utánunk, ami elárulja, hogy ott jártunk,
akkor inkább elhalasztjuk az akciót. Ha azonban mindenképpen
be kell jutnunk, akkor először intézkedünk, hogy a járdáról és az
utcáról takarítsák el a havat.” Ilyenkor az FBI emberei jó
szomszédnak adják ki magukat, és ellapátolják a havat a
célszemély és még néhány szomszéd járdájáról.
A területi irodától küldött ügynökök is okozhatnak
meglepetést.
„Nagyon körültekintő vagyok, amikor egy olyan fickóval
dolgozom, akit korábban nem ismertem – mondja Ramirez. –
Vajon nem szór-e el egy drótdarabkát a padlón? Vajon a lakatos,
akit magammal viszek, nem hagy-e egy kis rézreszeléket a zár
környékén, amikor a ráspollyal a kulcsokon dolgozik?”
A legnagyobb felelősség minden esetben a helyiségből
utoljára távozó emberre hárul.
„Ő a felelős azért, hogy a riasztót újra élesítse, neki kell
bezárni az ajtót, neki kell körülnézni, hogy nem hagyott-e valaki
ott egy csavarhúzót vagy drótokat – jegyzi meg Grever. –
Hatalmas felelősség nyomja az ember vállát, miközben néha
rendkívül gyorsan kell cselekedni, és olykor előző éjszaka talán
ha pár órát aludtál. Az is elképzelhető, hogy egész éjszaka le sem
hunytad a szemed, most pedig hajnali 4 vagy 5 óra van. Ez
nagyon ijesztő képes lenni.”
A TacOps-ügynökök azt tartják, hogy a legnagyobb veszély
az ún. „Mrs. Kravitz-tényező”.
„Technikai szempontból persze tudjuk, hogy mi az a
berendezés, ami az utunkba állhat, és tudjuk azt is, hogy mivel
tudjuk hatástalanítani – mondja Ramirez. – De arra már nem
tudunk felkészülni, hogy Mrs. Kravitz felébred az éjszaka
közepén, kinéz az ablakon az utca túloldalára, és azt mondja a
férjének: »Valami nem stimmel a Jonesék házánál!«”
Egy alkalommal az ügynökök hajnali fél 5-re végeztek a
melóval egy San Franciscó-i családi háznál és már éppen indultak
volna hazafelé. „Ekkor azonban mindkét oldalt lévő szomszédos
házból kijöttek a lakók, és a megszokott napi rutinjuknak
megfelelően nekiálltak tai-chi gyakorlatokat végezni” – meséli
Ramirez.
De bonyodalmat okozhat az a szomszéd is, aki úgy dönt,
hogy kora hajnalban áll neki kertészkedni, esetleg megnyírni a
sövényt. „Ilyen esetben az egyik emberünk az ajtajához megy és
megnyomja a csengőt, és addig nyomja, amíg a szomszéd el nem
jön a sövénytől. A tai-chiző szomszédokat is rávesszük valamivel,
hogy függesszék fel addig a gyakorlást, amíg az utolsó emberünk
is ki nem jutott a házból.”
Az ügynökök a fedőtörténeteket is gondosan megtervezik,
mert ezek könnyen lebuktathatják őket. Az ügynök például
mellékesen megjegyezi valakinek, hogy középiskolai tanárként
dolgozik. „És persze, hogy ilyenkor a másik vagy egy középiskolai
tanár, vagy ismer egy tanárt az iskolából, ahol állítólag tanítasz,
és máris újabb hazugságokkal kell előállnod – mondja Ramirez. –
Ezért kell nagyon gondosan kitalálnod a fedőtörténetet. Alaposan
végig kell gondolni. Mert ha ezt elmulasztod, és csak hebegsz és
habogsz, akkor nem fognak hinni neked.” Előfordul, hogy a
TacOps egy pizzafutárnak álcázott ügynököt küld ki a házhoz.
Amikor kinyitják az ajtót, akkor az ügynök láthatja, hogy van-e a
házban kapcsolótábla a riasztó-rendszerhez, és ha van, akkor
milyen típusú.
„Persze a lakók nem rendeltek pizzát. De mi van, ha mégis
úgy döntenek, hogy kérik az ételt? Nem lehet egy üres
kartondobozzal odaállítani. Jobb, ha van pizza a dobozban, mert
különben gyanússá válik a dolog” – mondja Ramirez.
Problémát okozhat az is, ha az ügynökök telefonszerelőnek
adják ki magukat és a színen feltűnnek az igazi szerelők.
„Egyszer az egyik telefontársaság utcai telefonfülkéjénél
dolgoztunk, amikor feltűnt néhány fickó a valódi társaságtól –
elevenít fel egy esetet Ramirez. – Szerencsére New Yorkban
voltunk és a csapatunk egyik tagja ismerte a területen dolgozó
egyik biztonsági őrt. A biztonsági őr pedig közölte velük, hogy
nagyon gyorsan húzzanak el onnan. Ők pedig elhúztak.”
Amikor egy-egy célszemélyből az ügynökök felkészülnek,
igyekeznek olyan fedőtörténetet kitalálni, amihez nem tartozik
semmiféle előzmény. „Például kis falragaszokat hordozunk
körbe, amelyen egy elveszett kutya fényképe van – mondja Clay
Price. – A kutya akár egyikünk saját kutyája is lehet. Ha bárki
odajön és megkérdi, hogy mit keresünk arrafelé, csak
megmutatjuk a képet és annyit mondunk, hogy elveszett a
kutyánk. »Nem látta véletlenül?« És azután egyszerűen
odébbállunk.”
Néhány terrorizmussal vagy hírszerzéssel kapcsolatos
ügyben a TacOps akár két éven át is megfigyelheti a célszemélyt.
És azután még újabb két évbe is beletelhet, amíg az ügy
megnyugtatóan lezárul. Egy emberrablásos vagy
gyermekeltűnéses ügyben az eredmények azonban hamarabb
jelentkeznek. A TacOps mikrofonján keresztül értesültek például
az ügynökök arról, hogy a két szülő éppen azt beszéli meg,
hogyan szabaduljanak meg gyermekük holttestétől.
Egy renói motoros banda esetében túlságosan kockázatos
lett volna a banda klubjába betörni. Az ügynökök inkább
kivártak. A banda egyik tagja nem sokra rá közlekedési
balesetben meghalt. „Mindannyian a temetésre mentek. Senki
nem maradt az épületben, nekünk pedig lehetőségünk nyílt
zavartalanul ügyködni” – meséli Ramirez.
Egy clevelandi maffiaügyben is hasonlóan jártak el az
ügynökök: akkor helyezték el a poloskákat, amikor a célszemély
a lánya esküvőjén volt a közeli templomban.
Ennek ellenére voltak olyan esetek is, amikor csak egy
hajszálon múlt a lebukás. Egy New Haven-i betörés során a
megfigyelőcsapat csak azt a tényt hagyta figyelmen kívül, hogy
az egyik maffiatag vendéglőjébe éjjel szállítják ki a kenyeret.
„Már bent jártunk, lekapcsoltuk a riasztót is, amikor hajnali 4-
kor megjelent a kenyérszállító fickó az épületnél. A tulajdonos
megbízott a szállítóban, még kulcsot is adott neki és a riasztó
kódját is elárulta” – meséli Ramirez.
Amikor meghallották, hogy a kenyeres belép a vendéglőbe,
az ügynökök futva kerestek búvóhelyet. De a fickó távozáskor
újból beélesítette a riasztót. A mozgás- és hőérzékelők pedig
elárulták volna az ügynököket, ha újból előbújnak. Az
ügynököknek azonban sikerült a riasztó kapcsolótáblájából
érkező elektronikus jeleket befogni, és egy távirányítóval
valahogy mégis újból kikapcsolták a riasztót. Ezután befejezték a
mikrofonok telepítését a maffiatag irodájában.
Egy San Franciscó-i kémügyben egy takarítóbrigád sétált be
az épületbe, mialatt az ügynökök az irodaépületben helyezték el
a poloskákat. Az ügynökök úgy tettek, mintha ők is ott
dolgoznának: a takarítók elvégezték a munkájukat, majd úgy
távoztak, hogy egy pillanatra sem fogtak gyanút.
Egy clevelandi üzletbetörés előtt az ügynököknek fel kellett
húzni az ajtó előtt lévő nehéz, fémből készül redőnykaput. A
kulcs megszerzése nem okozott problémát. De amikor az
ügynökök lehúzták a redőnyt, az irtózatos zajt csapott. A
megfigyelőcsapat azt jelentette, hogy az üzlet feletti lakásban
senki sincs, de tévedtek. Az emeleti ablakból a szomszéd dugta ki
a fejét és elkezdett ordítozni: „Mi a fene folyik odalent?”
Az egyik felügyelő erre fel visszaordított: „Rendőrségi ügy.
Menjen vissza a lakásba!” Az ügyben azonban a szomszéd is
érintett volt, ezért rögtön szólt a rosszfiúnak és közölte vele,
hogy szerinte lent éppen egy házkutatási parancsot próbálnak
átadni neki.
A hívás következménye az lett, meséli Ramirez, hogy „a
célszemély olyan ideges lett ettől, hogy ügyvédet fogadott,
besétált a helyi FBI-irodába és közölte: »A legelőnyösebb alkut
akarom kötni! Tudom, hogy most elkaptatok. Tudom, hogy
felvették, amiket mondtam.« A fickón annyira erőt vett az
üldözési mánia, hogy egyszerűen besétált és kiköhögte az egész
sztorit.”
Egy New York-i maffiaklubban a bejárati ajtót egy lakattal
lezárt acélrács védte. A lakatkengyelt azonban nem lehetett
kihúzni a lakatból, és ezért az ügynöknek rá kellett ütnie, ami
meglehetős nagy zajjal járt. Ebben az esetben az FBI már
megfigyelés alatt tartotta azokat a maffiatagokat, akik a klub
feletti lakásban éppen kártyáztak. A zajra persze a maffiózók is
felfigyeltek.
„A felvett beszélgetésen aztán azt hallottuk vissza, ahogy az
egyik odaszól a társának: »Ez nem lehet az FBI. Azok nem
csapnának ekkora zajt betörés közben«” – meséli Ramirez.
És a fickók, mintha mi sem történt volna, folytatták a
kártyázást.
A Hoover-korszakban a kémelhárítási ügyekben
végrehajtott betörések az anagramma fedőnév alatt folytak.
Amikor egy, a szovjet blokkhoz tartozó ország nagykövetségére
törtek be, az egyik ügynök szívrohamot kapott és a nagykövet
irodájában halt meg. Az ügynökök ugyan kicipelték a hullát a
szobából, de menet közben a belei elengedték magukat és a
tartalmuk bepiszkolta az iroda keleti szőnyegét. Az ügynökök
egy nonstop szőnyegtisztítóhoz siettek a szőnyeggel, és még azon
az éjjelen kitisztíttatták. Mindössze egyetlen bökkenő akadt. A
szőnyeg még mindig vizes volt, amikor visszarakták a helyére,
ezért festéket kentek a plafonra, hogy úgy nézzen ki, mintha a
plafon beázott volna.
Előfordul, hogy az ügynökök a lehallgatott beszélgetéseken
különféle, éppen zajló bűncselekményekről értesülnek. Az egyik
ilyen vérfagyasztó epizód az volt, amikor az FBI egyik
lehallgatókészüléke rögzítette, ahogyan Zein Isa, egy palesztinai
származású amerikai megöli 16 éves lányát. Az FBI két éven át
hallgatta azokat a beszélgetéseket, amelyek az aprócska St.
Louis-i lakásban folytak, amelyet feleségével, Mariával osztott
meg. Az Irodának szent meggyőződése volt, hogy Zein Isa
terrorista cselekményekben vesz részt. Isa rendkívül rosszallta,
hogy a lánya, Palestina munkát vállalt a helyi Wendy’s
gyorsétteremben és az engedélye nélkül randizik egy fiúval.
Amikor a Tinának becézett lány 1989. november 6-án este
hazaérkezett, az anyja arabul kérdezte meg tőle:
 – Merre jártál, te kurva?
– Dolgoztam! – ordított vissza Tina, az FBI-magnószalagok
tanúsága szerint.
– Nem egyezünk bele, hogy eljárj dolgozni! – szólt közbe Isa.
– Miért csinálod ezt velünk? – kérdezte Palestinát az anyja
dühösen.
– Én semmit sem csinálok veletek – válaszolta Tina.
– Te ördögfattya! – sziszegte neki az apja. – Jól figyelj most
rám, drágaságom! Tudod, hogy ma van az életed utolsó napja?
Ma meg fogsz halni!
Amikor Tina rájött, hogy a szülei komolyan gondolják a
dolgot, egy hosszú sikoly szakadt ki belőle. Aztán zuhanás zaja
hallatszott és Tina sikolya fojtottá vált. Az anyja lefogta a fiatal
lányt, miközben az apja egy 15 centi hosszú csontozókéssel
többször a mellkasába szúrt.
– Dögölj meg! Dögölj meg gyorsan! Dögölj már meg! –
kiabálta az apja az erőlködéstől lihegve.
Tina utoljára még felsikoltott. De addigra Isa kése már
átszúrta a tüdejét. A szalagon csak a lány egyre gyengülő
légzését lehetett hallani.
Amikor másnap visszahallgatták a felvételt, az FBI rögtön
hívta a St. Louis-i rendőrséget. A házaspárt letartóztatták. A
szalagon még az is hallatszott, ahogyan Isa felhívja a 911-es
segélyhívót és azt állítja, hogy önvédelemből leszúrta a lányát.
Noha a szalagon hallott párbeszédből az ember másképp
gondolná, de Isa valójában azért ölte meg a lányát, mert Tina
lázadó fiatal volt és túl sokat tudott apja tevékenységéről a
terrorista csoportban. A lány meggyilkolását is az egyik
terrorista javasolta, nehogy Tina eláruljon valamit. A lány apja is
egyetértett ezzel, és az egyik rokonukkal még közölte is: „Jobb
lesz, ha már a föld alatt lesz.”
A felvételek alapján Isára és a feleségére méreginjekcióval
végrehajtott halálos ítéletet róttak ki. Mialatt a siralomházban
tartózkodott, Zein Isa és három másik bűntársa ellen vádat
emeltek, mert a vádirat szerint merényletet terveztek zsidók
ezreinek meggyilkolására és a washingtoni izraeli nagykövetség
felrobbantására, valamint pénzt akartak kicsempészni az
országból az Abu Nidal terrorista szervezet tagjai számára. Zein
Isa a siralomházban halt meg, cukorbetegségben. Feleségének
halálbüntetését tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre
enyhítették.
Egy másik philadelphiai esetnél az ügynökök az egyik
maffiózó éttermébe szereltek be kamerákat. 15 perccel a
távozásuk után az egyik rivális banda tagjai betörtek az
étterembe és lelőttek egy embert. A videokamera mindent
rögzített.
A maffia tulajdonában lévő olasz éttermekben végrehajtott
behatolásoknak persze vannak speciális előnyei is. Az egyik ilyen
brooklyni helyen például a TacOps egyik ügynöke, mint később
elismerte, megdézsmálta a hűtőben talált és igen gusztusosnak
látszó rákokat.
A lakás- és irodabetörések nagy bátorságot kívánnak, de
akad olyan ügynök is, aki annyira fél a kutyáktól, hogy nem
hajlandó olyan helyekre betörni, ahol szembetalálkozhat velük.
Egy másik ügynök 1999 szilveszterének éjszakáján nem volt
hajlandó elrepülni egy houstoni melóra, mert attól félt, hogy a
számítógépes rendszerek felmondják a szolgálatot, amint az új
évezred elkezdődik. Mindkét esetben más TacOps-ügynökök
ugrottak be a helyükre.
A poloskák és más eszközök ellenőrzése során az ügynökök
gyakran bukkantak törvénytelen dolgokra. Az egyik esetben
kinyitottak egy ágyneműtartót és 2 millió dollár készpénzt
találtak benne. Egy másik esetben az ügynökök azt látták, hogy a
gyanúsított – megint csak a szervezett bűnözés egyik tagja – a
saját fiatal lányával létesít szexuális kapcsolatot. „A
megfigyelőcsapat, amely az utca túloldaláról követte nyomon az
eseményeket, ezt látva erőszakkal behatolt a lakásba, felügyelet
alá helyezte a lányt, majd megvárta, amíg kiérkeznek a
rendőrök” – meséli Grever.
A legnagyobb fogás azonban az, amikor a TacOps betörése
egy már folyamatban lévő terrorista merényletet akadályoz
meg, ahogy az például a Bush elnök házának felrobbantására
készülő Khalid Ali-M Aldawsari esetében is történt. De hasonló
volt a helyzet Najibullah Zazi esetében is, aki már a vegyszereket
keverte össze ahhoz a robbanóanyaghoz, amivel a New York-i
metró felrobbantását tervezte, amikor a TacOps ügynökeinek
sikerült a letartóztatásához elegendő bizonyítékot összegyűjteni.
A bizonyítékok között volt kilencoldalnyi jegyzet is, amit a bérelt
kocsijában hagyott laptopról töltöttek le, s ebben különféle
leírásokat és kezelési utasításokat találtak a gyújtótöltetek,
robbanótöltetek, detonátorok és robbanókanócok készítéséhez és
kezeléséhez.
Amíg a titkos betörések technikai kivitelezése Aldawsari
lubbocki lakásába nem okozott túl nagy fejtörést a TacOps
számára, „a legnagyobb akadályt az jelentette, hogy rendkívül
korlátozott információkkal rendelkeztünk a célpontként kijelölt
lakás belső elrendezéséről, és nem tudtunk semmit arról, hogy
mennyire barátságosak és óvatosak a szomszédok, és a
célszemély mennyire figyelne fel arra, ha egy megfigyelőcsapatot
állítanánk rá – magyarázza Grever. – Az életvitele rendkívül
hektikus volt, ami az ő korában nem szokatlan, és a betörést
végző egységnek több napon át végig a lakás közvetlen
közelében kellett tartózkodni.”
A TacOps létfontosságú szerepet játszott abban az akcióban
is, amelynek során 2011 januárjában a keleti parton
tevékenykedő hét maffiacsoport 120 feltételezett tagját
tartóztatták le. Ez volt az FBI legnagyobb maffiaellenes akciója,
és a letartóztatások azt követően kezdődtek, hogy a TacOps a
bírósági végzések birtokában két fedett betörést hajtott végre.
A többi FBI-ügynökhöz hasonlóan a TacOps tagjait is
rendkívül szórakoztatja, hogy mekkora különbség van a média
által sugallt kép és az FBI valódi tevékenysége között. Ramirez,
Grever és pár TacOps-ügynök a feleségekkel karöltve együtt
nézte meg a moziban az Utolsó jelentés című filmet, amelyben az
egyik kisegítő alkalmazott, Eric O’Neill érdemének tudták be
egyedül, hogy sikerült leleplezni a kémet, Robert Hanssent.
„Egyszerre tört ki a röhögés belőlünk a film alatt – meséli
Ramirez. – Azért volt a dolog olyan mulatságos, mert pontosan
tudtuk, hogy mi történt, és persze azt is, hogy mi nem.”
Betörőnek lenni azonban idegtépő munka.
„Néhány ügynök olykor elhagyja az egységet, mert nem
bírja tovább a stresszt – mondja Ramirez. – Akik maradnak,
azok is általában csak a családjuk áldozatos támogatása miatt
képesek erre. Ahhoz, hogy végig lehessen ezt csinálni, kell egy
olyan feleség is, aki azt mondja: »Nem tudom, hogy mit csinálsz
esténként, de melletted állok«” – magyarázza Ramirez.
Mivel a munkájuk szigorúan titkos, ezért az ügynököket a
főügyész ki sem tüntetheti. „Még csak ki sem írhatjuk
magunkból a dolgot, mert túl sok mindent árulnánk el” – mondja
Price.
„Számtalan rossz dolgot akadályoztunk már meg ebben az
országban – mondja Ramirez. – De nem akarunk érte dicséretet,
nem jár érte dicséret, és nincs is rá szükségünk. Sokszor
előfordul, hogy a területi iroda rangidős ügynöke felhív minket,
és azt mondja: »Az egységetek itt járt valamelyik este, de még
azelőtt leléptek, hogy alkalmunk lett volna köszönetet mondani
nekik.« És ez amiatt volt, hogy vagy már a következő betörésen
dolgoztak, vagy mert akkor már 2-3 napja nem aludtak. Az efféle
vállveregetésre nincs is igazából szükségünk. De azzal mindenki
legyen tisztában, hogy ezek a fickók és lányok a legjobbak ebben
a szakmában.”
27. FEJEZET
KARÁCSONY
Miután értesült arról, hogy Omar Farúk Abdulmutallab
megpróbálta felrobbantani a Northwest Airlines repülőjét,
Cummings délután már az FBI-központban lévő irodájában volt.
Az irodájához vezető folyosón lévő ajtóra egy 90 × 150 centis
fotót ragasztott fel, amelyen azt látszódott, ahogy a World Trade
Center helyén felvonják az amerikai zászlót. Az FBI-os kék
rohammellénye – noha még soha nem használta – egy fogason
lógott az íróasztala mellett.
Abdulmutallab egy olyan bombával készült felrobbantani a
gépet, amelynek összetevői között akadt pentaeritrit-tetranitrát,
azaz PETN, illetve triaceton-peroxid, más néven TATP:
mindkettő rendkívül erős robbanóanyag. A bombát a férfi az
alsónadrágjába rejtette, az ágyéka közelébe, és a szerkezetet úgy
tervezték, hogy akkor robbanthassa fel, amikor akarja.
Ha sikerrel jár, akkor a nigériai állampolgárságú
Abdulmutallab 253 utast és 11 főnyi személyzetet ölt volna meg
a gép fedélzetén. Azonban valahogy elrontotta az
elsütőszerkezetet, ezért a bomba nem robbant fel. Amikor az
utasok látták a lángokat és a füstöt, leteperték és lefogták a
férfit.
Miután egy biztonságos vonalon beszélt az Országos
Terrorelhárító Központot (NCTC) vezető Mike Leiterrel, aki
korábban szövetségi államügyész volt, Cummings, akinek
különleges ügynökként a bombák voltak a szakterülete,
összehívott egy biztonságos vonalon lebonyolított
videokonferenciát. A beszélgetésbe Leiteren kívül
bekapcsolódott többek között John Brennan, a Fehér Ház
terrorelhárító főnöke, és Jane Lute, a Belbiztonsági Minisztérium
államtitkára.
Az NCTC-ben megrendezett videokonferenciák egy olyan
szobában zajlanak, amelyet mintha egyenesen a Dr. Strangelove
című filmből koppintottak volna. Középen egy ovális alakú
tölgyfa asztal áll, amely körül legalább húszan foglalhatnak
helyet, és minden egyes székhez egy egér is tartozik, amelyek
nyolc darab láthatatlan számítógéphez kapcsolódnak. Egyetlen
parancs az érintőképernyőn, és a terminálok úgy emelkednek ki
az asztal közepéből, mintha Atlantisz bukkanna fel a tenger
mélyéről. Az asztal végében álló táblára a szokványos órákat
szerelték fel: ezek az új-delhi, stockholmi, shanghaji, szarajevói,
jeruzsálemi, párizsi, teheráni és New York-i időt mutatják.
Az asztal másik végén plazmaképernyőket erősítettek a
falra. A napi rendszerességgel megtartott videokonferenciák
során ezeken a képernyőkön a hírszerző közösség – az FBI, a
CIA, az NSA, a Pentagon, a Belbiztonsági Minisztérium, valamint
a Fehér Ház – magas rangú és a megfelelő biztonsági
hozzáféréssel rendelkező tagjai tűntek fel.
A meghiúsult repülőgép-merényletről rendezett
videokonferencia nem sokkal azután kezdődött, hogy az
ügynökök ismertették Abdulmutallabbal a jogait. A konferencia
mintegy két órán át tartott: ezalatt „végigvettük, hogy mi az,
amit tudunk, kinek mi a feladata, kivel kell felvenni a
kapcsolatot, és kit kell tájékoztatnunk” – sorolja Cummings. A
jogok ismertetésének témája amúgy a konferencián nem került
szóba, mondja.
Brennan később azt állította, hogy karácsony estéjén
tájékoztatta a Kongresszus republikánus vezetőit: Kit Bond és
Mitch McConnell szenátort, illetve John Boehner és Peter
Hoekstra képviselőket. Beszélt nekik a letartóztatásról és arról,
hogy később hogyan bántak Abdulmutallabbal.
„Az itt felsorolt személyek közül akkor még senki nem
említette, hogy bármi gondja is lenne az üggyel kapcsolatban –
mondta Brennan az NBC televízió »Meet the Press«
(Sajtópáholy) című műsorában. – Nem kérdezték meg tőlem,
hogy a hadsereg foganatosítja-e a letartóztatást, ahogy azt sem,
hogy felolvasták-e a jogait. Sőt nagyra értékelték a tájékoztatást.
Azt is közöltem velük, hogy a további fejleményekről szintén
tájékoztatni fogjuk őket. És így is lett.”
A négy kongresszusi vezető azonban azt állítja, hogy
Brennan mindössze annyit közölt, hogy Abdulmutallabot
letartóztatták, ezenfelül azonban semmit sem mondott arról,
hogy az ügyet milyen módon fogják kezelni. A republikánus
vezetők közül akadtak páran, akik úgy vélekedtek, hogy az efféle
ügyeket katonai törvényszék elé kellene vinni, s ebben az
esetben arra sem lenne szükség, hogy egy külföldi
gyanúsítottnak felolvassák azokat a jogokat, amelyek egy
amerikai állampolgárt illetnek meg.
Cummings szerint az ügy legszokatlanabb részlete az volt,
hogy – eltérően az FBI-ügyek többségétől – Abdulmutallabot az
Egyesült Államok Vám- és Határőrsége (U.S. Customs and
Border Protection) tisztjei őrizetbe vették, mire az FBI odaért.
Emiatt fordulhatott az elő, hogy az FBI-nak nem nyílt lehetősége
még a letartóztatása előtt kikérdezni a férfit.
A Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) egyik 1984-es ítélete
a New York Quarles elleni ügyben kimondta, hogy a jogok
felolvasását el is lehet halasztani, ha a közbiztonság ezt követeli
meg. „Ilyen esetekben a gyanúsítottat általában nem
tartóztatjuk le rögtön – mondja Cummings. – Először
beszélgetünk vele egy kicsit, elmagyarázzuk neki, hogy miről szól
a dolog, hogy mit hoz majd az élet. Ez rendszeresen így történik,
és éppen ezért nem is úgy állunk neki a dolognak, hogy leülünk
és közöljük vele: »Jogában áll ezt meg ezt tenni.«”
A 23 éves gyanúsított kezdetben gátlások nélkül beszélt
velük. „Az első órában nagyon hasznos információkkal látott el
bennünket a lényeget illetően – meséli Cummings. – »Igen, az
al-Káida megbízásából tettem ezt. Igen, az a dolog Jemenben
történt.«” Neveket árult el, helyszíneket, kiképzőtáborokat. De
aztán átszállították a Michigani Egyetem orvosi központjába egy
orvosi vizsgálatra, és onnan kezdve mintha megkukult volna.
„Fájdalomcsillapítók hatása alatt állt, mivel a testéről
lesikálták a bőrt, ott ahol megégett – meséli Cummings. – Amint
a szerek hatása múlni kezdett, két ügynök látogatta meg a
kórházban. Azt az utasítást kapták, hogy a helyszínen
tapasztaltak alapján járjanak el.”
Az ügynökök egy nappal a letartóztatása után keresték fel a
nigériait. Éppen imádkozott. Elsőre olyan alapkérdéseket tettek
fel neki, amelyekre korábban már válaszolt. „De a fickó vagy
hazudott valamit, vagy egyáltalán nem mondott semmit a
kérdéseikre – mondja Cummings. – És ennél a pontnál azt
gondolták magukban: »na, ez a vonat már elment!« És ekkor
olvasták fel neki a jogait.”
Az elkövetkező öt hétben az FBI alaposan megdolgozta a
fickót. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mi az, ami iránt
még nem közönyös. „Vajon az anyja az? Vagy a családja? Vagy a
jövője? Esetleg az, hogy szégyent hoz a családjára? Ilyenkor
felajánljuk számukra a lehetőséget, hogy ne egy amerikai
börtönben haljanak meg, hogy egyszer valamikor az életben
talán még hazamehetnek és találkozhatnak a családjukkal, hogy
nem végezzük ki őket, és nem az általuk annyira gyűlölt nemzet
fogja a halálukat okozni.”
Hasonlóan a Times Square elleni sikertelen
bombamerénylet kitervelőjéhez, Faisal Shahzadhoz,
Abdulmutallab is a saját szakállára vágott bele a merényletek
kitervelésébe, és az al-Káida csupán segített neki.
„Az ember ilyenkor tényleg elkezd azon gondolkodni, hogy
mi a fene történik itt – töpreng Cummings. – Mi az, ami képes
rávenni egy ilyen fiatal fickót [Shahzadot], aki lényegében az
Egyesült Államokban nőtt fel, hogy ilyen útra lépjen? Végső
soron ezek a fiatalok sokban hasonlítanak azokhoz, akik az
erőszakos bandákhoz csatlakoznak. De ők inkább úgy döntöttek,
hogy az al-Káida mellett szállnak harcba.”
Cummings két ügynököt küldött Nigériába, hogy tudjanak
meg mindent Abdulmutallab előéletéről és a családjáról.
„Kapcsolatba léptek a családjával, és elmagyarázták, hogy az ügy
nagyon, de nagyon komoly, és a fiuk tényleg jobban teszi, ha
valamiféle alkut köt” – magyarázza Cummings.
Az egyik ügynök elutazott Abdulmutallab nagybátyjához és
rávette, hogy repüljön vissza vele Detroitba. Később a fiú apja is
Detroitba jött. Mindketten elmondták Abdulmutallabnak, hogy a
saját érdekében jobban teszi, ha hallgat az ügynökre.
Eközben az ügynökök folyamatosan azt sulykolták a fiúnak,
hogy „még hosszú élet áll előtte, és nem mindegy, hogy azt
milyen körülmények között éli le – meséli Cummings. – A dolog
csak rajta áll.”
Öt héttel azután, hogy elhallgatott, Abdulmutallab ismét
elkezdett együttműködni az FBI-jal.
Cummings azt állítja, hogy noha közbiztonsági okokból
adódhat olyan helyzet, amikor a jogok felolvasását kis időre el
lehet halasztani, feltehetően előnyös lenne oly módon változtatni
a törvényen, hogy ez a halasztás hosszabb időre is kiterjedjen.
Ugyanakkor az is igaz, mondja, hogy sok esetben az FBI-nak
nem is kell a jogok felolvasása miatt aggódnia, mert a szóban
forgó személy nincs is őrizetben. Ha a gyanúsított mégis őrizetbe
kerül, az FBI a legtöbb esetben még a jogai felolvasása után is
információkhoz juthat tőle, feltéve, ha korlátozások nélkül
tarthatják vele a kapcsolatot és valamiféle ösztönzést tudnak
felkínálni az együttműködésért cserébe.
„Az igazság az, hogy egyetlen olyan esetre sem emlékszem,
amikor egy terrorista ügy gyanúsítottja ne állt volna szóba
velünk – mondja Cummings. – Elmondod neki, hogy a dolog
miről szól, aztán ismerteted a jogait, és azt mondod: »De ha itt
aláírja, akkor folytathatjuk a mi kis beszélgetésünket.« A legtöbb
esetben hajlandók aláírni a joglemondó nyilatkozatot és tovább
beszélgetnek velünk. A kérdés legtöbb esetben nem az, hogy
sikerül-e rávenni őket arra, hogy beszéljenek. Az igazi kérdés az,
hogy mennyi időbe telik, amíg megszólal.”
Ha az FBI az Egyesült Államok területén tartóztatja le a
gyanúsítottat, akkor Cummings semmi értelmét nem látja a
katonai törvényszéknek. Aztán arra is rámutat, hogy Jose
Padillát, azt a brooklyni születésű férfit, aki áttért az iszlám
vallásra, kezdetben ellenséges harcoló félként vették őrizetbe. „A
jogait nem ismertették, ügyvédet nem kapott – meséli
Cummings. – De nem is húztak ki belőle semmit.”
Padillát végül átadták a civil igazságszolgáltatásnak, és a
külföldi iszlamista dzsihád harcosok megsegítésére szőtt
összeesküvés vádpontjában bűnösnek találták és elítélték. Az
FBI magas rangú vezetői között ugyanakkor akadnak olyanok,
akik négyszemközt pártolják a hadbírósági eljárást.
Noha az ügy elbírálása kizárólag az FBI illetékességébe
tartozik, Janet Napolitano, az Obama-adminisztráció
belbiztonsági minisztere továbbra is azon az állásponton van,
hogy a minisztérium is beleszólási jogot kellene kapjon, amikor
arról döntenek, hogy egy gyanúsítottnak felolvassák-e a jogait
vagy sem, állítja Cummings. „Ez amolyan washingtoni
bolondéria: a Belbiztonsági Minisztérium képviselői azt hiszik,
hogy beleszólhatnak abba, hogy az ügynökeink felolvassák-e
valakinek a jogait vagy sem – mondja Cummings. – Nem kellene
taktikai jellegű terrorelhárító döntésekbe belefolyniuk.”
Bush idején a Belbiztonsági Minisztérium még nem próbált
ilyen ügyekben részt venni. Amikor azonban Michael Chertoff
volt Bush minisztere, a minisztérium megpróbált nyomást
gyakorolni, hogy a helyi terrorelhárító akciócsoportokat
bevonják, amit az FBI nem nézett jó szemmel.
„Az ő feladatuk az infrastruktúra védelme, és ezt rajtuk
kívül senki más nem végzi el – mondja Cummings. – A gátak
biztosítása, az erőművek biztosítása, a vegyiműveké, a célpontok
megvédése az ellenségtől. Ezt a feladatot kizárólag ők végzik, és
az igazat megvallva, nem vagyok biztos abban, hogy teljes erőből
a feladatra koncentrálnának.”
Az NCTC dönti el, hogy egy adott személy felkerüljön-e a
Terrorista Személyi Nyilvántartó Adattárházba (Terrorist
Identities Datamart Environment – TIDE), amelyben mintegy
550 ezer személy neve és címe szerepel, különféle más adatok,
például autók és fegyverek mellett. Az FBI ebből az
adattárházból válogatja le a Terrorista-megfigyelési Adatbázist
(Terrorist Screening Database – TSDB), amelyből aztán a
konzulátusoknak, a határőrségnek és a repülőtereknek átadott
listákat készítik el. A TSDB-ben már csak 430 ezer név szerepel.
Az Egyesült Államok Közlekedésbiztonsági Hivatala (U.S.
Transportation Security Administration) egy saját listát is
összeállít, amely mintegy 4 ezer nevet tartalmaz, akiket soha,
semmilyen körülmények között nem lehet felengedni egy belföldi
vagy Amerikába tartó repülőgépre. Létezett még egy mintegy 14
ezer nevet tartalmazó lista: az ezen szereplő „kiválasztottak”
további vizsgálódást igényelnek, de ők legalább feljuthatnak a
repülőkre. Mindegyik lista eltérő szempontok alapján készült és
eltérő célokra használták. A TIDE adatbázis a legnagyobb és
ebben minden gyanús egyén szerepel. A repülési tiltás alatt álló
személyek listája pedig csakis a minden kétséget kizáróan
veszélyes embereket tartalmazza. Az Amerikai Polgárjogi
Szövetség (American Civil Liberties Union – ACLU) és a többi, a
szabadságjogokat védő civil szervezet folyamatosan nyomás alatt
tartja a hírszerzést a lista miatt, és azt állítják, hogy a listák és
adatbázisok nagysága az ezeket készítő szervek eredendően
rosszindulatú hozzáállásáról tanúskodnak. Timothy Sparapani, az
ACLU személyes adatok védelmével foglalkozó jogtanácsosa
„megdöbbentőnek” nevezte a számokat.
Abdulmutallab apja például figyelmeztette a nigériai
amerikai tisztviselőket, hogy a fia a radikális iszlám hatása alá
került, és azt mondta a családjának, hogy soha többé nem látják
a fiút. Emiatt aztán Abdulmutallab be is került a TIDE
adattárába – a szűkített listákra azonban, amelynek tagjait már
szorosabb vizsgálat alá veszik, nem került fel a neve.
„Az Abdulmutallab-ügy mintapéldánya annak, hogyan lehet
egyszerre elszalasztani az összes lehetőséget” – magyarázza
Cummings. A Külügyminisztériumot szinte lehetetlen meggyőzni
arról, hogy az FBI kérésére tagadja meg valakitől a vízum
kiadását, állítja Cummings, aki szüntelen próbálta meggyőzni a
Bush-, majd az Obama-kormányzat vízumpolitikában illetékes
tisztviselőit, hogy változtassák meg a vízumpolitikát, de
hasztalan.
„Ebben az országban, ha egy külföldi diák Amerikába jön
tanulni, miközben az FBI terrorizmus gyanúja miatt nyomoz
utána, nem lehet a vízumot visszavonni tőle – magyarázza
Cummings. – Én erre fel persze megkérdem: mi a csoda az, hogy
jogukban áll itt lenni? Mikor történt ez? Mikor lett a kiváltságból
jog?”
Ugyanakkor Cummings örömmel fogadta azt az új
átvilágítási eljárást, amelyet az Obama-kormányzat vezetett be
a légijáratokon. Immár nemcsak a nemzetiség alapján döntik el
ugyanis, hogy az Amerikába irányuló repülőgépeken mely
utasokat vessék alá további ellenőrzésnek, hanem a kormány az
utasokat annak alapján választja ki, hogy mennyire illenek össze
a lehetséges fenyegetésekről szerzett információkkal, és ennek
alapján akár már a fizikai megjelenésük vagy az utazási szokásaik
miatt is ellenőrizhetik őket. Korábban az utasok csak akkor
számolhattak extra ellenőrzéssel, ha a tizennégy előre megadott
ország valamelyikéből érkeztek. Az új irányelvek szerint az extra
ellenőrzésre a legfrissebb hírszerzési információk alapján kerül
sor.
Az FBI-nál betöltött pozíciója miatt Cummings rendszeresen
találkozott a Fehér Ház tisztviselőivel, így Bushsal és Obamával
is. Az FBI-ügynök nem lát túl nagy különbséget a két
kormányzat között, és nem tapasztalta azt sem, hogy politikai
indíttatásból megváltozott volna a vezetés irányvonala. „Az
igazat megvallva, egy ilyen változást nem is vettünk volna igazán
figyelembe” – mondja Cummings.
A leginkább még az a megnövekedett bürokratikus teher
frusztrálta, amely az Országos Hírszerzés Igazgatói Hivatalának
intézkedései nyomán nehezedett rá. Noha a szeptember 11-ei
merénylet után létrehozott bizottság még úgy gondolta, hogy a
hivatalnak csupán néhány száz alkalmazottja lesz, akik a
hírszerző közösség munkáját hangolják össze, az ügynökség végül
1500 fős szervezetté dagadt. Egy kis hányaduk valóban
létfontosságú munkát végez az NCTC számára, de az ügynökség
fennmaradó része Cummings szerint nem túl sok mindent tesz
hozzá a hírszerző közösség erőfeszítéseihez.
Mi sem szimbolizálja ezt a megállapítást jobban, mint az az
interjú, amelyet 2010 decemberében készített az ABC televízió
riporternője, Diane Sawyer az ODNI igazgatójával, James R.
Clapper Jr.-ral, aki a műsorban beismerte, hogy nem tudott
arról, hogy letartóztattak Londonban 12 terroristát. Pedig aznap
ezzel voltak tele a hírek. Cummings Clappert tartotta messze a
legalkalmasabbnak az igazgatói posztra, de ez a kínos affér
felhívta a figyelmet arra, hogy milyen elbaltázott ötlet volt
létrehozni egy bürokratikus szervezetet a terrorista veszélyekre
szüntelenül figyelő és a terepen dolgozó ügynökségek mellett.
„A hírszerző közösség irányítói jó munkát végeznek –
magyarázza Cummings. – A munkájukat körülvevő hatalmas
bürokrácia azonban lelassítja és frusztrálja őket. A nyakunkba
kaptuk ezeket az óriási tervgyártó gépezeteket, amelyek egyre-
másra ontják magukból az értekezleteket. És ezekről mindig a
fejünket csóválva sétálunk ki.”
28. FEJEZET
ATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN
2010-re Art Cummings kezdte azt tapasztalni, hogy a
terrorizmus ellen vívott háborúban elmozdulás történt, ami
jórészt annak volt köszönhető, hogy Pakisztán és a többiek
hajlandóak voltak a szorosabb együttműködésre, illetve
bevetették a pilóta nélküli Predator robotrepülőket.
A fordulópontot 2006 augusztusára teszi, amikor a brit
hatóságoknak sikerült meghiúsítani az al-Káidának azt a tervét,
hogy felrobbantsanak kilenc, Londonból Amerikába tartó
repülőgépet. Cummings akkoriban a terrorelhárító részleg
igazgatóhelyettese volt. Ebben a minőségében ő adta ki a
parancsot az USA-ban a terrorizmussal gyanúsított személyek
lehallgatására és fizikai megfigyelésére. A cél az volt, hogy
megfigyeljék, hogyan reagálnak ezek a gyanús alakok, amikor
hírt kapnak arról, hogy Nagy-Britanniában letartóztatták a
terroristákat.
Az összeesküvés felgöngyölítése után a Bush-kormányzat
egyre sürgetőbben követelte az együttműködést a pakisztáni
kormánytól. Ezzel egy időben pedig Bush elrendelte, hogy
háromszorozzák meg a robotrepülőgépek számát. Mivel egy
ilyen repülőgép legyártása több évbe is telhet, ezért a
Predatorok csak 2010-től kezdték rendszeresen kiiktatni az al-
Káida vezetőit. Mielőtt a nyomást fokozni kezdték volna
Pakisztánra, Cummings irodájának falán egy térkép függött,
amelyen a világon fellelhető többszörös fenyegetést jelentő
helyszíneket jelölték be.
„Mindenki felhördült, hogy »ez meg mi a szent szar?« Az
egész világon merényletek készültek ellenünk és ezek
kiindulópontjai minden esetben a törzsi irányítás alatt álló
pakisztáni területeken lévő al-Káida-bázisok voltak. A
pakisztániak 2006-ban már pontosan tudták, hogy ha nem
tesznek valamit, akkor mi megyünk oda rendet rakni, mert a
dolgok kezdtek nagyon rosszra fordulni. Mostanra azonban –
mondja Cummings – már a szart is kipofoztuk belőlük. De úgy
gondolom, hogy ha nem lett volna a Predator-program, akkor
most rendes háborút vívnánk Pakisztánban. Mert ez az ország
nem tűrhette volna, hogy az al-Káida olyan sikeres
merényleteket hajtson végre ellenünk, amelyek Pakisztánban
fogantak és onnan indultak ki. Már teljesen tehetetlennek
éreztük magunkat, hogy az al-Káida embereket képez ki
ellenünk, és a jelek szerint nem akadt senki, aki hathatósan fel
tudott volna lépni ellenük.”
De amint az FBI és az USA megváltoztatta taktikáját, az al-
Káida is lépett.
„Az Arab-félszigeten állomásozó al-Káida működése immár
nemcsak Jemenre és Szaúd-Arábiára terjed ki, hanem az Arab-
félsziget mellett az Egyesült Államokra is” – állítja Cummings. Az
Arab-félszigeten működő al-Káida volt a felelős azokért a
sikertelen merényletekért, amelyek során 2009 karácsonyán és
2010 októberében két, Jemenből az Egyesült Államokba
feladott, csomagnak álcázott bombával próbáltak felrobbantani
két repülőgépet. Noha a szaúdi hírszerzés pontosan tájékoztatta
a jemenieket, hogy a bombák hol lehetnek elrejtve a gépeken, a
bombakereső kutyák mégsem bírták kiszagolni a szerkezeteket.
Egy radikális pap, az Arab-félszigeten működő al-Káida csoport
vezetője, Anwar al-Awlaki irányította Nidal Malik Hasant is, azt
az amerikai hadseregben szolgáló őrnagyot, aki 13 embert lőtt
agyon a Fort Hood támaszponton.
Noha az al-Káida hatalmas veszteségeket szenvedett, de
eközben a szervezet kifinomultabbá és hatékonyabbá vált, és
immár a Facebookon és a YouTube-on toborozták a terrorista
utánpótlást.
„A médiagépezetük valóban rendkívül hatékony – állítja
Cummings. – Ennek köszönhetik, hogy szerte a világból
érkeznek hozzájuk az önkéntesek. Valamit tényleg jól csinálnak.
A kommunikációs stratégiájuk hangosan és hatékonyan célozza
meg azokat a fiatal férfiakat és némely esetben nőket is, akik a
rossz utat választják.”
A szétszóródás veszélye ellenére az al-Káida nagyon
szeretne biológiai, vegyi vagy nukleáris fegyvert bevetni az
Egyesült Államokban. De az atomfegyverek esetében „hiába az
igyekezet, amikor az erőforrások korlátozottak, amikor a
kapacitás véges és örökké menekülni kell, akkor mire költik
majd a pénzüket? – teszi fel a kérdést Cummings. – Akkor már
inkább vásárolnak 3 ezer kiló ammónium-nitrátot, nem pedig
egy atomtöltetet.”
Noha egyesek szerint egy atomfegyver megszerzése nem
jelent leküzdhetetlen akadályt, de egy efféle fegyver beszerzése
és titokban tartása „igen nagy kockázatot hordoz és szinte biztos
kudarccal végződik” – mondja Cummings.
Egy atomfegyver felrobbantásán ügyködő terroristának
több akadályt is sikeresen kellene vennie, magyarázza dr. Vahid
Majidi, az FBI Tömegpusztító Fegyverek Igazgatóságának (FBI
Weapons of Mass Destruction Directorate) igazgatóhelyettese. A
terroristának először is találnia kell egy megfelelő ismeretekkel
rendelkező szakértőt. Aztán meg kell szereznie a megfelelő
anyagot. Ezt követően a terroristának valahogy be kell
csempészni a szerkezetet az országba, miközben ki kell játszania
a pont az efféle szerkezetek felismerésére létrehozott
programokat.
„Noha ennek a valószínűsége rendkívül csekély, egy 10
kilotonnás robbanószerkezet hatalmas pusztítást végezne –
mondja Majidi. – Ebből pedig az következik, hogy még a
rendkívül elhanyagolható valószínűség ellenére is egy nagyon
hatékony és integrált megközelítéssel kell szembeszállnunk ezzel
a lehetőséggel.”
A nyomozó- és hírszerzési munka mellett szükség van a
detektorokat és más technikai eszközöket ismerő igazságügyi
szakértők bevonására is, mondja Majidi. „Ezt a háromféle
megközelítést kell összehangolni, és egy adott időpontban a
három megközelítés segítségével egy adott mennyiségű
információra lehet szert tenni” – magyarázza. Noha a férfi is
imádja a „24” című sorozatot, amelyben rendre felbukkannak a
bőrönd méretű atomfegyverek, Majidi – aki saját bevallása
szerint egyetlen részt sem hagyna ki – azt állítja, hogy egy ilyen
fegyver csupán a fantázia szüleménye.
„A fegyverkészletünk egyik legkisebb darabja a különleges
romboló atomgránát, amely mintegy 75 kilót nyom és hidak fel-
robbantására tervezték – mondja Majidi. – Gondoljon bele, ez
olyan, mintha az ember három, 25 kilós krumpliszsákot cipelne
magával. És ez a legkisebb, önállóan bevethető fegyverünk.”
Kétségtelen, hogy egy atomfegyver ellopása valamelyik országtól
könnyebben járható út, mint az, hogy az ember épít egyet
magának. Irán például „olyan, mint egy veszett kutya. Teljesen
kiszámíthatatlan – magyarázza Cummings. – Egyszerűen nem
lehet előre tudni, hogy mit fognak csinálni, ráadásul mindehhez
eszközeik is vannak.”
Jelenleg Majidi egy olyan módszer kifejlesztésén dolgozik,
amellyel a biológiai támadásoknál felhasználható új organizmusok
jelenlétét lehetne kimutatni. De az „új” jelzőből értelemszerűen
következik az is, hogy egy ilyen organizmust nem lehet addig
kimutatni, amíg rá nem szabadul a világra, és ellenanyagot is
csak ezt követően lehet fejleszteni ellene.
„Nem ülünk a babérjainkon, és nem a tegnapi nap történései
alapján készítjük el a holnapra vonatkozó jóslatainkat – mondja
Majidi, majd erre rögtön felhoz egy példát is. – Valaki
megtervezhet egy teljesen új organizmust is a semmiből. És bár
ebben az esetben nincs kézzelfogható tény, ami a veszélyérzetet
kiváltja, mégis feltámad bennünk a gyanú, hogy egy adott
technológiát vagy tudományos eredményt akár rossz célra is
lehet használni, akár véletlenül, akár szándékosan.”
Több más módszer mellett az FBI együttműködik a
szintetikus biológiával foglalkozó tudósokkal is, és az ő
segítségükkel fejlesztenek olyan eljárásokat, amelyekkel
nyomára bukkanhatnak bármi olyan nyomnak, amely arról
tanúskodik, hogy valaki ilyen organizmusok kifejlesztésén
fáradozik.
„Nem azon vagyunk, hogy a tudományos munkát
hátráltassuk, hanem azon, hogy a mi tevékenységünket is
vegyék fel a feladataik közé, ezért amikor az idők folyamán
kialakul valamiféle veszély, vagy akárcsak a veszélynek a
lehetősége, mi már a probléma előtt járjunk.”
Egy másik, „óriási” veszélyforrás, magyarázza Cummings,
az, ha az ellenség egy atombombát robbant fel olyan magasan az
atmoszférában, hogy az elektromágneses impulzust
(electromagnetic pulse – EMP) kelt. A robbanás által keltett
impulzus ugyanis az összes elektromos készüléket tönkretenné
Észak-Amerikában. És mivel manapság mindent mikrochipek
irányítanak – a számítógépeket, a pénzügyi adatok tárolását, a
tűzhelyeket, a hűtőszekrényt, a rendőrségi segélyhívásokat, a
kórházakat, a telefonokat, az autókat, a vonatokat és a
repülőgépeket is –, ezért egy ilyen robbanás nyomán Amerika
ismét a középkorban találná magát. Egy EMP-támadás esetén,
akár a terroristák hajtanak végre egy ilyet, akár – és ennek
nagyobb a valószínűsége – valamelyik külföldi hatalom, az
elektromos hálózat is tönkremegy, mert az irányítását végző
számítógépek is gajra mennek. A hálózat működtetéséhez
szükséges transzformátorok pótlása évekbe telne. Ezeket a
transzformátorokat csupán néhány országban gyártják, és egy-
egy darab legyártása több mint egy évig tart.
Az amerikaiak túlnyomó többsége éhen halna, a betegségek
vinnék el őket, vagy halálra fagynának, állítja dr. William
Graham, aki az EMP-támadások Veszélyei az Egyesült
Államokra Kongresszusi Vizsgálóbizottság (Commission to Assess
the Threat to the United States from EMP Attack) elnöke volt.
Noha a hadsereget a leárnyékolási technikák jórészt megvédik az
EMP-támadástól, a kormány gyakorlatilag semmit sem tett
azért, hogy a polgári lakosságot megvédje egy efféle támadás
lehetséges hatásaitól, mondja Graham.
29. FEJEZET
A HELYSZÍNELŐK
Quantico füves dombjai és erdős ligetei felett emelkedik az FBI
Laboratóriumának új épülete. A hosszú, téglalap alakú doboz a
csillogó üvegablakaival kívülről irodaépületre emlékeztet, de a
tetején kinyúló szellőzőkémények miatt az ember mégis inkább
valamiféle feldolgozóüzemnek hihetné. De az, amit itt
feldolgoznak, az nem más, mint bizonyíték: foltok és emberi
maradványok, kódok és titkosító kulcsok, festékek és fehérjék,
golyók és bombák.
A szemtanúk közmondásosan megbízhatatlanok és a
dokumentumok hazudhatnak. A furfangos ügyvédek a bűntettről
készített videofelvételeket is magyarázhatják úgy, hogy kétség
merül fel az elkövető bűnösségével kapcsolatban. De a tetthelyen
talált fizikai bizonyítékok – egy kilőtt golyó, egy üvegszilánk, egy
csepp sperma vagy vér – a legbiztosabb tanúbizonyságnak
számítanak, ezeket nehéz többféleképpen magyarázni. És ezek a
tárgyak perdöntőek lehetnek: börtönbe küldhetnek egy
gyanúsítottat, vagy felmenthetik a vádak alól az ártatlant.
Az FBI Laboratóriuma 1932-ben egyetlen mikroszkóppal,
egy ultraibolya lámpával, egy lőfegyverek azonosítására szolgáló
rajzolótáblával, és egyetlen, a tetthelyre száguldó ötajtós Packard
márkájú autóval kezdte meg működését. Hoover azután döntött
a laboratórium létrehozása mellett, hogy több esetben is a
tudományos elemzés segítségével tudtak megoldani
bűneseteket, így például a Lindbergh-bébi, az ifjabb Charles A.
Lindbergh elrablását is. A Lindbergh-ügyben a helyi rendőrség
bizonyítani tudta, hogy az a falétra, amelynek segítségével Bruno
Richard Hauptmann bejutott a baba hálószobájába, a
Hauptmann padlásán lévő lécekből készült.
A laboratórium főbejárata igen csendes. Egy tavacska,
közepén egy csörgedező szökőkúttal, húzódik előtte, és a
drágának tűnő gyepszőnyeget csak a csendes, de dugig telt
parkoló szakítja meg. Egy gondosan nyírt bokrokkal,
begóniaágyásokkal és virágzó mirtuszfákkal szegélyezett ösvény
vezet a garázstól a bejáratig, amelyen keresztül nagy néha belép
valaki az épületbe.
A laboratóriumhoz vezető úton lévő hátsó bejáratnál már
annál nagyobb a nyüzsgés – álló nap egymást követik a FedEx
csomagküldő szolgálat furgonjai, amelyek a bizonyítékokkal teli
dobozokat szállítják ki. Minden egyes doboz minden egyes szélét
áttetsző sárga műanyag ragasztószalaggal zárják le. A
laboratóriumi részleg (Laboratory Division) több mint egymillió
igazságügyi szakértői vizsgálatot végez el egy évben a rendőrség
és az FBI számára.
Az épületen belül a bézs színű folyosók, amelyek mintegy
400 méter hosszan hálózzák be az épületet, szinte teljesen
üresek. Noha mintegy 800-an dolgoznak itt – 10%-uk
különleges ügynök, a többiek laboratóriumi technikusok,
vegyészek és más tudományágak képviselői, igazságügyi
szakértők és kisegítő személyzet –, az átjárók mindig csendesek.
A laboratóriumok üvegablakain keresztül azonban látni lehet,
hogy belül fehér köpenyes technikusok szorgoskodnak a
kémcsöveik, üvegpoharaik, mikroszkópjaik és mosogatóik
társaságában.
Az FBI Bizonyítékellenőrző Osztályán (FBI Evidence Control
Unit) a laboratóriumi technikusok távolítják el a sárga
ragasztószalagot, amely azt bizonyítja, hogy senki nem babrált a
bizonyítékkal. Ezt követően nyitják ki a dobozokat.
A bizonyítékot – ez éppúgy lehet egy combcsont, egy ing
vagy egy kocsiajtó – osztályozzák és a területi irodától a
számítógépükre érkezett utasítások alapján felmérik. Az egyik
bizonyítéktároló akkora, hogy még egy 18 kerekű kamion is
belefér.
Az egyik ilyen bizonyítéktároló üvegablakán felirat áll:
„Bizonyítékosztályozás folyamatban. Belépni tilos!” Az ablakon
keresztül az látszik, hogy az egyik lila szemüveget és
védőmaszkot viselő technikus éppen egy darabka szövetet
helyez az asztalon kiterített barna papírlapra. A szöveten pedig
egy folt látható. Ezt látva az ember kezdi megérteni, hogy miért
a síri csend.
Ha az itt dolgozó FBI-munkatársak minden egyes
alkalommal a levegőbe ugranának örömükben, hogy megoldottak
egy bűnügyet, akkor „egész álló nap ugrálhatnának, mert szinte
minden pillanatban rájönnek valamire” – állítja dr. D. Christian
Hassell, a laboratóriumi részleget vezető igazgatóhelyettes.
Az új épület, amely 2003-ban nyílt meg, 43 ezer négyzet-
méteren terül el, és ez nagyjából a duplája annak a területnek,
amelyet korábban a központban a laboratórium kapott. Minden
irodába besüt a nap: még ha nincs is minden szobán ablak, a
bejáratnál lévő csarnok ablakain keresztül akkor is mindenki
kilát a szabadba. Már nem kell egy sötét alagsori szobában
dolgozni, ahogyan korábban sok technikus tette, amikor még a
központban a laboratórium helyiségeinek egy része a
harmadikon, a másik részük azonban az első alagsori szinten volt.
Annak érdekében, hogy vészhelyzet vagy baleset esetében
se szennyezzék meg egymást a bizonyítékok, az új épületben két
beléptetőrendszer van az épület két szemközti oldalán: az irodák
kaptak helyet az egyik oldalon, míg a másikon vannak a
laboratóriumok. Az egyik folyosón a fal mellett újabb adalékot
láthatunk arra, hogy a bizonyítékok feldolgozása veszélyes lehet:
ott, ahol szokványos esetben ivókutat találnánk, egy szemmosó
mosdó áll, valamint a falból kiálló zuhanyrózsa egy húzókarral,
amely vészhelyzet esetén hatalmas adag vizet zúdít a
felhasználóra.
2003 szeptemberében George W. Bush elnök is felkereste
az új laboratóriumot, majd a kart meglátva odanyúlt és
megkérdezte, hogy mire való. A laboratórium igazgatója úgy
húzta el onnan az elnök karját, mint a szélvész. Miután
elmagyarázták neki, hogy miért történt így, Bush állítólag a
következőket mondta: „Most már értem, hogy a titkosszolgálat
miért mondja mindig, hogy hordjak magammal egy váltás
öltönyt.”
A drótkeretes szemüveget viselő, sörtehajú, nagydarab dr.
Hassell valójában nem ügynök, hanem vegyész. Évekkel ezelőtt
még ügynökök vezették a laboratóriumot. De amikor Louis
Freeh a laboratóriumban dolgozókat elkezdte terepmunkára
vezényelni, az ügyek felhalmozódtak, az elmaradás már egy
évnél is tovább nyúlt és a munka akadozott. Aztán 1995
szeptemberében Frederic Whitehurst, az FBI vegyésze és a
laboratórium egyik vezetője elmondta a sajtónak, hogy nem elég,
hogy a laboratórium csapnivaló munkát végez, de a vizsgálatot
végzők hamisan tanúskodtak és bizonyítékokat is hamisítottak.
A vizsgálatot követően Michael R. Bromwich, az Igazságügyi
Minisztérium vizsgálóbiztosa megállapította, hogy a hamis
tanúzással és a bizonyítékok meghamisításával kapcsolatos
vádak teljesen alaptalanok voltak. Ugyanakkor a bíróságok előtt
tett tanúvallomásokban valóban követtek el a laboratórium
munkatársai hibákat, az elemzői munka valóban csapnivaló volt,
és az irattár körül is adódtak problémák. Ennek alapján legalább
ötven olyan, évekre visszanyúló esetet találtak, amire ezek a
hibák hatással voltak. Ott, ahol egy évben 600 ezer vizsgálatot
végeznek el, ez nem is olyan magas szám. Noha védőügyvédek
azt állították, hogy ügyeik ezreit érinthette a botrány, a
laboratóriumban napvilágra került problémák miatt egyetlen
ügyet sem bíráltak felül. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy az
eljárásokat szigorúbban kell ellenőrizni.
Az FBI többi részlegéhez hasonlóan, a laboratórium sem
kedvelte soha a külső vizsgálódást. És arra sem volt szükség,
hogy a részlegben ugyanazokat az eljárási szabályokat vezessék
be, mint a többi igazságügyi szakértői intézetben. A Bűnügyi
Laboratóriumok Igazgatóságának Amerikai Minősítő Tanácsa
(Laboratory Accreditation Board of the American Society of
Crime Laboratory Directors) elvégezte az FBI Laboratórium
akkreditációját, és az intézetet rendszeresen ellenőrzik. A
Laboratóriumot sem ügynök vezeti immár, hanem egy tudós. És
miközben tudományos munkát végez, Hassellnek nem okoz
gondot az sem, hogy nehezen érthető szakterületét, a bűnügyek
tudományát, a laikusok számára is érthető módon adja elő.
Ilyen vagy olyan formában, de a laboratórium az Egyesült
Államokban történt összes jelentős tragédiában érintett, és
nemegyszer külföldi esetekhez is közük van. Mivel felmerült a
bűntény lehetősége, ezért a laboratórium részt vett a
washingtoni metrószerencsétlenség vizsgálatában, amelyben
kilenc ember halt meg. Az intézet emberei vizsgálták meg a Fort
Hood támaszponton és a Holokauszt Múzeumnál történt
lövöldözés után maradt bizonyítékokat. A bírósági
tárgyalásokhoz és az esetek rekonstrukciójához az intézetben
építették meg az ikertornyok és a Pentagon modelljét, illetve
annak a kocsinak a csomagtartóját, ahonnan a washingtoni
sorozatgyilkos orvlövészek szedték áldozataikat. Az intézet
irányítása alatt álló FBI-helyszínelők segítettek felkutatni annak
a U.S. Airways repülőgépnek a motorjait, amely a Hudson folyón
landolt.
A laboratóriumban hétköznapi halálesetek azonosításával
nem is igen foglalkoznak.
„Inkább az emberi maradványok érdekelnek bennünket, az
olyan embereké, akik már régen eltávoztak közülünk” – mondja
Hassell. 2008-ban bukkantak rá például egy Orlandóból eltűnt
csavargó, Caylee Anthony maradványaira, és ezeket az intézetbe
küldték, „mi pedig elvégeztük a DNS-vizsgálatot” – meséli. A
laboratórium koordinálja az 56 területi FBI-iroda valamennyi
helyszínelő csapatát. „A helyszínelő, noha a milwaukee-i
irodának dolgozik, a kiképzést itt kapja meg.”
Hassell gyorsan hozzáteszi azt is, hogy „A helyszínelők”
(Crime Scene Investigation – CSI) sorozatokban látott
helyszínelési módszerek csak igen csekély mértékben
hasonlítanak arra a munkára, amelyet az FBI laboratóriumi
részlegében végeznek.
 A rejtett foltok megtalálásához például a technikusok „itt
nem használnak különleges szemüveget és a tv-ben látható
zseblámpákat”. A központban időről időre körbevezetnek
látogatócsoportokat is és ezeken a túrákon a legnagyobb sikert
az FBI Lőfegyvereket és a Bűnelkövetésnél Használt Eszközöket
Vizsgáló Egysége (FBI Firearms and Toolmarks Unit) aratta. A
fegyvergyűjteményt – amely ma már több mint 6 ezer darabra
rúg, és amelyben az automata fegyverektől kezdve a tüzérségi
ágyúkon át egészen az 1935-ös Sears, Roebuck áruházi
katalógusban is kínált, sétapálcába beépített pisztoly is szerepel
– Quanticóból helyezték át ide. A gyűjtemény legbecsesebb
darabjai azok a fegyverek, amelyeket Bonnie és Clyde, Ma
Barker, Baby Face Nelson és John Dillinger használt. A
fegyverek több millió dollárt érnek, mégsincsenek biztosítva. „A
biztonság errefelé meglehetősen jó” – mondja Hassell, némi
iróniával.
Ennél az egységnél folyik a lövedékek elemezése is,
amelynek során megállapítják, hogy a golyó egy adott fegyverből
származott-e. Hasonló módon elemzik a drótvágókat is:
megvizsgálják, hogy egy ilyen eszközzel átvágott dróton hasonló
vágási mintát találnak-e, mint a bizonyítékon – például a
bombakészítéshez felhasznált drótokon.
Az FBI egyedülálló szigszalaggyűjteményét elvitték a
belvárosi laboratóriumból, akárcsak a színmintákat tartalmazó
katalógusukat. Ezek a színmintás katalógusok létfontosságúak
lehetnek egy-egy bűntény vagy baleset megoldásában. „Ezek
révén tudtuk például megmondani, hogy Franciaországban Diana
hercegnő autójába egy fehér Fiat szaladt bele” – mondja Hassell.
Az FBI Rejtjelelemző és Zsarolási Osztályán (FBI
Cryptanalysis and Racketeering Records Unit) az egységet
vezető Dan Olson pár szóval foglalja össze, hogy mi a feladatuk:
„Kódokat törünk fel.” No, nem a számítógépek által generált
kódokat, hanem amolyan régimódi rejtjeleket, amelyek azonban
éppen ugyanakkora kihívás elé tudják állítani a szakembereket.
Sokan használnak rejtjeles szövegeket: a kémek, a bandák és a
maffia tagjai. A levélbombás merénylő, Theodore Kaczynski is
rejtjeles naplóban írta le tetteit, és azt, hogy mit gondol az általa
elkövetett bűntényekről. Az egységnél 20 ember dolgozik, és a
szakértelmük átfogja a hírszerzés, az üzleti élet, az informatika és
a matematika területét. Még egy volt rendőr és egy valamikor a
kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó ügynök is van közöttük.
„Azt akartam, hogy valóban széles legyen a merítés –
magyarázza Olson. – Mert szükségem van a sokféle tudásra,
ezekre a szerteágazó tapasztalatokra.”
Az egység egy adott pillanatban egyszerre 50 rejtjelet
próbál megfejteni. A tipikus rejtjeles szöveg egy BlackBerryn
keresztül jut el hozzájuk, és a mellékelt kérdés általában így szól:
„Ezt most találtuk egy kaliforniai börtöncellában. Gyilkosságra
készül az ürge vagy csak szerelmeslevelet írt?” – meséli Olson.
Tíz üzenet közül kilencet még aznap megfejtenek. „Vagy
nagyon gyorsan rájövünk, vagy amit beküldtek, az nem is
rejtjeles üzenet. A rejtjeles üzenetek megfejtésének első szabálya
az, hogy vagy nagyon gyorsan megvan a megoldás, vagy soha.”
A legnehezebben feltörhető kódok olyan bűnözőktől
érkeznek, akik figyeltek történelemórán. Ők azok, akik időnként
felkutatnak egy-egy olyan rejtjelezési technikát, amelyet utoljára
a polgárháborúban használtak, vagy olyan rendszert, amely a
napóleoni háborúk idején volt használatos. „Az internet korában
már elég beütni a Google keresőjébe, hogy »nehezen feltörhető
rejtjel«” – magyarázza Olson.
Ahogyan az FBI-nak van egy top tízes körözési listája,
ugyanúgy létezik a top tíz megoldatlan rejtjellista is. Az első
helyezett a listán az a rejtjelezési módszer, amelyet a zodiákus
gyilkos néven ismert sorozatgyilkos használt, aki az 1960-as
évek végén, a ‘70-es évek elején ölt Kaliforniában, és akinek
kiléte a mai napig is homályban van.
Az FBI Robbanóanyag-vizsgáló Osztályának (FBI Explosive
Unit) bemutatószobájában Greg Carl, az egységvezetője éppen
azt magyarázza, hogy az Iroda hogyan oldotta meg a nemrégiben
még a hírekben szereplő bűnügyeket. Ő 1987 óta dolgozik az
FBI-nál, és többek között a skóciai Lockerbie felett felrobbantott
PanAm gép ügyében indított nyomozásban is részt vett.
Carl szerint a Robbanóanyag Osztály annyiban szokatlan a
quanticói laboratóriumban, hogy az osztályon megfelelő számban
keverednek az ügynökök és a tudósok. Olyannyira, hogy állítása
szerint „a tudósok már kezdenek ügynökfejjel gondolkodni, az
ügynökök pedig tudósfejjel”.
A változások jele, hogy az orosz SZVR robbanószer-
szakértői időnként találkoznak az FBI Laboratórium
szakértőivel, hogy összevessék jegyzeteiket. Persze bármennyire
is nagy segítség lehet ez, az FBI ébersége egy pillanatra sem
lankad. Éppen ezért ezekre a találkozókra az FBI Akadémián
kerül sor, nem a titkos laboratóriumokban.
A repeszdarabokat, gyújtószerkezeteket, bombareplikákat
és álbombákat bemutató kiállítószobában a tárolószekrények
közül az egyikben egy tornacipő 60 centi hosszúságúra
felnagyított talprészét is kiállították. A keresztmetszeti képen a
cípőbomba-merénylőnek elnevezett Richard Reid lábbelijének
belső része látható. Reid az al-Káida önkéntes tagjaként 2001.
december 22-én megpróbálta felrobbantani az American Airlines
63-as, Párizsból az Egyesült Államokba tartó gépét. A férfi a
kisméretű bombákat a gumiból készült cipőtalp légrekeszeiben
rejtette el. Mivel mindkét cipőjében voltak bombák, ezért az
átvilágítás során a röntgengépek nem mutattak ki semmiféle
eltérést a két cipője között.
De Reid olyan zavartnak tűnt a párizsi repülőtéren, hogy
gyanakodni kezdtek rá. A biztonsági átvizsgálása pedig annyira
elhúzódott, hogy lekéste a járatot Miamibe, és a következő napig
várakoznia kellett. De Reid túl sokáig tartotta magán a
tornacipőjét. A lába eközben pedig izzadt. Azaz, nem fogadta meg
a tanácsot, és nem tartotta szárazon a puskaport.
„Nem mintha a Pakisztánból származó időzítős
gyújtószerkezet nem lett volna elég jó – magyarázza Carl –, de
ott a gyújtószerkezethez pamutból készült vattát használtak.”
Mivel a vatta felszívja a nedvességet, ezért a
robbanószergyártók többsége műszálas vattát használ. A
gyújtószerkezet a cipőtalpon belül volt, ebből állt ki az időzítő
zsinór egy kis darabja, amelynek a tetején ott volt Reid zoknija.
Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a fekete lőpor,
amelyből a bomba készült, nedves lett.
A repülőgépen Reid ráadásul gyufát próbált használni, míg
előző nap egy öngyújtót vitt volna a repülőgépre, márpedig
gyufával nehezebb meggyújtani a nedves gyújtózsinórt és a
puskaport. Az egyik utaskísérő megérezte az égő gyufa szagát és
megvádolta Reidet, hogy dohányozni akart. A férfit nem sokra rá
őrizetbe vették.
A karácsonyi bombamerénylő, Omar Farúk Abdulmutallab
által készített bomba szintén nem robbant fel, pedig a férfi nem
volt olyan ostoba, mint elsőre látszott. Azzal ugyanis, hogy a
szerkezetet alsónadrágjának kiöblösödő részébe rakta, sikerült
elkerülnie a lebukást.
„Miért rejtene el bárki is egy bombát a testére erősítve az
alsógatyájában – morfondírozik Carl hangosan – amikor
pontosan tudja, hogy akár meg is motozhatják? Ugyanakkor a
biztonsági őrök nem szívesen nyúlnak oda” – válaszolja meg
rögtön a saját kérdését.
A Robbanóanyag-vizsgáló Osztály azt is méri, hogy milyen
pusztítással járt volna, ha valamelyik merénylet valóban sikerül.
A cipőbomba esetében az egység először a cipő másolatát
robbantotta fel és a lábbelinek nyoma sem maradt. De ez nem
ugyanaz, mintha a cipő a repülőgép túlnyomásos kabinjának
falába ütött volna egy lyukat 11 ezer méter magasan. Az egység
számításai szerint, ha Reid a cipőjét a kabin falának nyomta
volna a robbanás pillanatában, akkor már egy kisebb adag
robbanószer is jelentősen megrongálta volna a repülőgép
alumíniumborítását. És ha egyszer az alumínium már felszakadt
egy ponton, onnantól kezdve az anyag hajlamos arra, hogy
elkezdjen visszafelé felhajlani. És ebben az esetben a lyuk egyre
nagyobb és nagyobb lesz, ahogyan az a Lockerbie felett
felrobbant gép esetében is történt.
Ahmed Ressam, a millenniumi bombamerénylő akár
sikeresen is bejuthatott volna az USA-ba, és végrehajthatta
volna az eltervezett merényleteket Seattle-ben, de a férfi túl
ideges volt. Amikor 1999. december 14-én a bérelt kocsijával
lehajtott egy kompról a Washington állambeli Port Angeles
kikötőjében, a személyazonosságának igazolására mindössze egy
Costco bevásárlói klubkártyát tudott felmutatni a
vámhatóságnak. Ez azonban gyanút keltett, elkezdték faggatni,
mire a férfi menekülőre fogta.
Autójának pótkerekében 55 kiló karbamidot találtak,
továbbá négy fekete dobozt, amelyekben időzítős
gyújtószerkezetek voltak, különféle üvegeket olívaolaj, fejfájás-
csillapító és cinktabletta feliratokkal. Amikor az ügynökök
megmozdították az olívaolaj feliratú üveget, a 30 éves algériai
férfi a földre vetette magát és fedezéket keresett.
„A rendőrségi munka során mi ezt nevezzük »nyomnak«” –
mondja Carl. Amikor a nyomozók átkutatták Ressam montreali
lakását, találtak egy nadrágot, amelyet savval több helyen
kiégettek. Felhívták a börtönt, ahol Ressamot fogva tartották és
megkérték az őröket, hogy nézzék meg, találnak-e égési
nyomokat a férfi lábán. A válasz igen volt. A bíróság előtt aztán
ezt a tényt is bizonyítékként hozták fel.
De mi volt az üvegekben? Biztosan nem olívaolaj, fájdalom-
csillapító és cinktabletta. Az FBI-laboratórium számára nem volt
gond ezt megállapítani: az üvegekben HMTD-t találtak, egy
olyan elsődleges robbanóanyagot, amely hő hatására robban,
RDX-et, amely ugyan nem annyira erős robbanószer, de más
robbanószerek berobbantására alkalmas, valamint találtak még
etilénglikol-dinitrátot, más szóval dinamitot.
A bemutatószobában látható egy hátizsák is, hasonló ahhoz,
amit Eric Rudolf, az olimpiai merénylő használt az 1996-os
atlantai nyári olimpián. A hátizsák aljában Rudolf egy időzítővel
ellátott Claymore típusú katonai aknát rakott össze, ami
robbanáskor repeszdarabokat szór szét maga körül. A hátizsákot
úgy helyezte el, hogy amikor a bomba felrobban, legalább 500
szöget lőjön ki az emberektől hemzsegő Centennial park
irányába. Néhány kölyök azonban felfedezte a hátizsákot, és
megpróbálta ellopni. Mivel a hátizsák túl nehéz volt, ezért
lerakták, ezzel viszont a bomba már más irányba állt, ezért a
repeszszilánkok nem abban a zónában szóródtak szét, ahová
Rudolf szánta őket. A több tucat remélt áldozat helyett ezért
mindössze egy ember halt meg.
Art Cummingshoz hasonlóan Carl is megemlíti a
botlózsinórok fontosságát. A bombák készítéséhez hidrogén-
peroxidra van szükség, ráadásul nem olyan koncentrációban,
mint amilyet a fürdőszobai kisszekrényében tart az ember. A
kozmetikai felszereléseket árusító cégek 18%-os oldatot árulnak,
a kerti medencékhez szükséges felszereléseket árusító cégeknél
pedig 30%-os oldatot lehet beszerezni, szemben a helyi
drogériában árult 3%-ossal. Éppen ezért kell az FBI-nak vagy a
helyi terrorelhárító akciócsoportnak jelenteni, ha valamilyen
gyanús személy nagy tételben visz a szerből.
„Nagyon fontos, hogy kihelyezzük ezeket a botlózsinórokat –
magyarázza Carl. – Mert ez már nem az apáink korában
megszokott FBI. Mi nem csak reagálunk. Nekünk már a
megelőzés is a feladatunk.”
30. FEJEZET
KÉMCSERE
A terrorelhárító és kémelhárító részleg vezetőjeként Art
Cummings feladata volt, hogy megvédje az országot a kémektől,
a külföldi országokból érkező kibertámadásoktól – és persze a
terroristáktól. Amikor Mueller kinevezte Cummingst, az igazgató
közölte vele, hogy az a hír járja róla, hogy „nem tesz lakatot a
szájára”, az új posztján viszont diplomatikusabban kell
viselkednie.
– Tanulja meg, hogyan kell a jófiút játszani a homokozóban!
– közölte vele Mueller.
– Nem azért fizet, hogy lakatot tegyek a számra – válaszolta
Cummings. – Ön személy szerint sem tolerálja, ha a
feladatainkat nem százszázalékosan teljesítjük, és ha minden
helyzetben a konszenzust keressük. A konszenzuskeresés nem
más, mint a kudarchoz vezető út. Engem nem érdekelnek a
felvizezett megoldások, amelyekkel mindenki egyetért. Nekem
jól megalapozott információkra van szükségem, amelyek alapján
meghozom a végső döntésemet, ami egyben a helyes döntés is,
mert mindent figyelembe veszek, de sok mindent elvetek.
Az új pozíciójában Cummings irányította az FBI Elnöki
Fenyegetéselemző Akciócsoportját (FBI Presidental Threat Task
Force), amelyet azért hoztak létre, hogy összegyűjtse, nyomon
kövesse és elemezze azokat a fenyegetéseket, amelyeket az
amerikai vagy a nemzetközi terrorizmus jelentett. Az
akciócsoport, amelynek létéről a nagyközönség először az In the
President’s Secret Service (Az elnök titkosszolgálata) című
könyvem új kiadásához írt fejezetből szerezhetett tudomást, a
különféle ügynökségek embereiből, így az FBI és a titkosszolgálat
ügynökeiből, és a CIA, az NSA és a Hadügyminisztérium
tisztjeiből, valamint elemzőkből összeállított 20 fős csoport.
Minden egyes nap több mint 10 ezer kísérlet történik a
különféle kormányok, de elsősorban a kínai kormány részéről
arra, hogy behatoljanak az US katonai és kereskedelmi
számítógépes hálózataiba.
„Elárasztanak bennünket, de szinte szó szerint elárasztanak
bennünket a kínai kibertámadások – mondja Cummings. – Noha
ezeket a kínai kormány és a kínai kormány megbízásából
tevékenykedő cégek indítják, a kínai kormány mégis rendkívül
ügyesen rejti el ezeknek a támadásoknak a forrását” – jegyzi
meg.
A kibertámadások mellett Kína nagy hasznát veszi azoknak
az Amerikában dolgozó kínaiaknak, akik lojálisak maradtak
anyaországukhoz. „Tízezrével találunk sebezhető pontokat ott,
ahol kínaiak és más külföldiek olyan projektekben dolgoznak,
amelyek során nagy értékű szabadalmi joggal vagy szerzői joggal
védett termékeket állítanak elő, mivel ezek az emberek ezeket
hazaviszik magukkal Kínába” – állítja Cummings. A gazdasági
kémkedés nyomán a külföldi cégek kilopják az országból az
amerikai technológiai újításokat. „Az országból áradnak kifelé a
titkok, a szellemi tulajdonra vonatkozó információk és a
technológia – mondja Cummings. – És ha elveszítjük a gyártási
jogokat, és nem mi állítjuk elő ezeket a termékeket, akkor ezzel
együtt adódollárok százmilliói úsznak el.”
Korábban az FBI kibertámadásokkal foglalkozó részlegét
Shawn Henry vezette, onnan került először a washingtoni
területi iroda, majd a bűnügyi részleg élére, Tom Harrington
helyére. Noha Henrynek szinte már védjegyének számít a busa
szemöldöke és az elfoglaltságot sugalló, mindig máshová
kalandozó pillantása, valójában rendkívül kedves és nyugodt
férfi. Arca bal oldalán van egy kis gödröcske, és úgy kopaszodik,
mint Bruce Willis.
„Léteznek olyan terrorista csoportok, amelyek az
informatikai támadások segítségével ugyanakkora pusztítást
akarnak végezni az országunkban, mint amekkorát 10 évvel
ezelőtt elértek azzal, hogy a repülőgépeket az épületeknek
vezették – mondja Henry. – Tönkre akarják tenni a
kommunikációs rendszerünket, az infrastruktúra létfontosságú
elemeit veszik célba. Biztosan tudjuk, hogy ez a céljuk. És még ha
nincsenek is meg az eszközeik ehhez, fel tudnak bérelni
olyanokat, akik már elég képzettek ezeknek a célkitűzéseknek a
végrehajtásához és hajlandóak is áruba bocsátani a tudásukat.
Éppen ezért jelentős fenyegetéssel kell szembenéznünk a külföldi
titkosszolgálatok, a terrorista csoportok és a szervezett bűnözői
csoportok részéről.”
A dzsihád ügye mellett elkötelezett terrorista csoportok
valójában már többször is próbáltak kibertámadásokat indítani,
meséli Henry. „A céljuk az, hogy a hétköznapi életünket
megzavarják. Felmérték az infrastruktúránk kritikus pontjait: az
elektromos hálózatot, a víztisztító üzemeket.”
Ugyanakkor mintegy tucatnyi külföldi országnak van az
„arzenáljában valamiféle elektronikus információgyűjtő terve”,
amelynek a segítségével az amerikai katonai és céges titkokat
begyűjthetik.
Noha az USA-nak van országos kibervédelmi stratégiája,
„abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ez különösebben
hatékony – állítja Cummings. – Azoknak a cégeknek,
amelyeknek tényleg van valami értékes a birtokukban, én azt
tanácsolnám, hogy távolítsák el azt az internetről. Tegyék egy
zárt rendszerbe! Ha ugyanis bármilyen szálon, de kapcsolódik az
internethez, akkor onnan kezdve nem lehet védekezni az
elvesztése ellen. Ha rajta van az interneten, azzal de facto
kimondja az ember, hogy nem bánja különösebben, ha az
információ elvész.”
Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland kivételével
minden olyan ország, amely akárcsak egy kis hatalommal is
rendelkezik, kémkedik az USA ellen, míg az USA ugyancsak
kémkedik ellenük. Különösen igaz ez Oroszországra, amely
manapság csaknem olyan aktív, mint a hidegháború alatt volt.
Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 2010 végén az FBI
elfogott tíz orosz kémet, akik különféle kutatóintézetek
munkatársaitól és kormányzati tisztviselőktől próbáltak az
amerikai politikához kapcsolódó titkos hírszerzési információkat
kicsalni. A tizenegyedik társukat a hatóságok Cipruson vették
őrizetbe. Az oroszok úgymond „törvénytelenek” voltak, azaz
olyan, a hírszerzés szolgálatában álló tisztek vagy emberek,
akiket úgy küldenek kémkedni egy másik országba, hogy nincsen
semmiféle diplomáciai fedőállásuk, és közvetlenül a kormánnyal
sincsenek kapcsolatban.
2010 novemberében a Kommerszant nevű orosz napilap
számolt be arról, hogy az SZVR egyik tisztje, akit a cikkben
Scserbakov őrnagyként emlegettek, árulta el a kémeket az USA-
nak, és nem sokkal azelőtt elhagyta Oroszországot, hogy az FBI
letartóztatta a kémeket. A lap idézett egy meg nem nevezett
orosz kormánytisztviselőt is, aki gyakorlatilag halálosan
megfenyegette Scserbakovot. Később aztán kiderült, hogy a
férfit valójában Alekszander Potejev őrnagynak hívták, és ő volt
az SZVR-en belül a külföldi illegális ügynökök munkáját
koordináló S osztály helyettes vezetője. Potejevet a CIA
szervezte be.
Az azonban a mai napig nem került napvilágra, hogy az ügy
még 2001-ben kezdődött, amikor az egyik CIA-ügynöknek
sikerült beszerveznie Potejevet, azt az SZVR-tisztet, aki
pontosan ismerte az Amerikát és az egész világot behálózó orosz
kémhálózatot. Ez a CIA-ügynök nem hivatalos
fedőtevékenységet folytatott, azaz elfogása esetén sem élvezett
volna diplomáciai mentességet és egy bíróság akár halálra is
ítélhette volna.
Az orosz kémek végül nem jutottak hozzá semmiféle titkos
információhoz. Olyannyira nem, hogy sokkal olcsóbban, sokkal
több titokhoz jutottak volna hozzá az interneten. Az FBI azonban
nem leplezte le a kémeket idejekorán, elsősorban azért, hogy ne
hozza nehéz helyzetbe a CIA hírszerzőjét és a forrását,
másodsorban pedig azért, mert a kémek megfigyelése közben az
Iroda az oroszok módszereit is feltérképezte.
 Mivel az orosz kémek soha nem férhettek hozzá értékes
információkhoz, ezért csupán azért emeltek vádat ellenük, mert
nem jelentették be, hogy külföldi ügynökök, illetve kémkedés
helyett egyeseket közülük pénzmosással vádoltak meg.
Mindezért a maximálisan kiszabható büntetés 20 év volt.
De nem sokkal június 27-i letartóztatásuk után a CIA
igazgatója, Leon Panetta felhívta Mihail Fradkovot, az orosz
titkosszolgálat, az SZVR fejét, és kémcserét javasolt. Rögtön
azután, hogy kinevezték a CIA igazgatójának, Panetta mindjárt
felvette a kapcsolatot Fradkovval, akit 2007-ben tett meg az
SZVR fejének az orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin, és a két
férfi jó kapcsolatot alakított ki egymással. Hetente többször is
beszéltek telefonon és kidolgozták a csere részleteit.
2010. július 9-én az Egyesült Államok a bécsi repülőtéren
átadta az orosz kémeket, cserébe négy személyért, akik addig
Oroszországban ültek kémkedésért. Noha akadtak, akik
kritizálták a cserét, mondván, hogy az USA egyenlőtlen alkuba
ment bele, az orosz börtönből szabadult négy fogoly között akadt
két olyan férfi – Alekszandr Zsaporozsszkij és Gennagyij
Vasziljenko –, akik felbecsülhetetlen értéket képviseltek.
Zsaporozsszkij, aki őrnagyi rangban szolgált az SZVR-nél, az
amerikai osztály helyettes vezetője volt, és ő volt az, aki feladta
Aldrich Amest, azt a CIA-tisztet, akit 1994. február 21-én
tartóztattak le, mert hírszerzési források szerint az oroszoknak
kémkedett. 1997-ben Zsaporozsszkij az Egyesült Államokba
költözött feleségével és három gyerekével, és az üzleti szférában
helyezkedett el. De 2001-ben a volt KGB-s kollégái
visszacsábították Moszkvába, mondván, hogy hatalmas
ünnepséget csapnak a KGB fennállásának évfordulójára.
Zsaporozsszkij azt hitte, hogy az SZVR egészen addig nem tudott
arról, hogy a CIA-nak dolgozott, és az FBI tanácsát figyelmen
kívül hagyva, hazatért.
„Az utolsó két amerikai, aki találkozott Zsaporozsszkijjal,
hogy lebeszélje a visszatérésről, az a CIA-s Steve Kappes volt és
jómagam, amikor együtt ebédeltünk Észak-Virginiában, nem
sokkal Hanssen letartóztatása előtt – meséli Mike Rochford, akit
az FBI orosz megfelelőjének tartott Szövetségi Biztonsági
Szolgálat (Federalnaja Szluzsba Bezopasznoszti Rosszijszkoj
Federacii – FSZB) berkeiben csak „Professzor” fedőnéven
emlegetnek. – Elmondtuk neki, hogy Hanssen felfedte az oroszok
előtt a személyazonosságát abban az anyagban, amelyet 2000.
november 13-án adott át, de ő nem hitt nekünk és hazatért.”
Zsaporozsszkijt már a repülőtéren letartóztatták és
kémkedésért 18 évre ítélték.
Vasziljenko, a másik életbevágóan fontos kém, akit az
oroszok kiadtak, Hanssen lebuktatásában segített. Mielőtt
Rochford átállította volna azt az SZVR-tisztet, aki később
lebuktatta Hanssent, Vasziljenko mutatta be az oroszt egy
nyugdíjas CIA-s tisztnek. A nyugdíjas CIA-s volt azután az, aki
az orosz forrást bemutatta egy amerikai üzletembernek, és ez az
amerikai ültette fel úgy az oroszt, hogy Rochford
megpróbálkozhatott az utcán a hideghívással. Rochford ma már
nem dolgozik az FBI-nak, de az orosz FSZB még mindig azt hiszi
– tévesen –, hogy a külföldi útjain a forrásokkal tartja a
kapcsolatot és új embereket szervez be.
Az orosz őrök kegyetlenül megverték Zsaporozsszkijt és
Vasziljenkót a börtönben, a szóbeszéd szerint egyenesen az FSZB
egyik vezetőjének, Alekszandr Zomovnak a közvetlen
utasítására. Az FSZB-tábornok Zomov vezeti az amerikai
osztályt, és megszállottan keresi, hogy kik dobták fel az
amerikaiaknak Amest és Hanssent.
„Zomov személyes sértésnek vette, hogy az FBI-nak
sikerült beszerveznie egy olyan forrást, aki kiadta Hanssent –
meséli a hírszerzés egyik embere. – Zsaporozsszkijt és
Vasziljenkót hibáztatta, mert képtelen volt rátalálni az igazi
forrásra, aki átadta Hanssent az FBI-nak. Zomov így azoknak az
életét keserítette meg, akik a keze ügyében voltak és elintézte,
hogy mindketten megszenvedjék a börtönben eltöltött időt.
Hírszerzési forrásaink arról számoltak be, hogy az ő személyes
parancsára az őrök rendszeresen verték őket az elítélésük előtt
és után egyaránt, és a rendszeres verést megkapták mind az öt
börtönben, ahol a büntetésüket töltötték. Feltehetően
mindketten a börtönben haltak volna meg, ha nem cseréljük ki
őket.”
E részletek mellett most kerül először napvilágra az is, hogy
az oroszok a kémcserébe megpróbálták bevenni Robert
Hanssent és Aldrich Amest is. Az amerikaiak azonban ezt
határozottan elutasították. A nyár folyamán lezajlott
kémcserével az USA jó üzletet kötött, állítja John Martin, az
Igazságügyi Minisztérium kémügyekben eljáró egykori
főügyésze. Márpedig, ha valaki meg tud ítélni egy ilyen
kémcserét, akkor Martin az. Munkaköréből adódóan ugyanis
már hat korábbi csere megszervezésében vett részt. Ezek közül
a legemlékezetesebb az volt, amikor 1986-ban külföldre
engedték az orosz másként gondolkodót, Natan Saranszkijt és
társát, cserébe a cseh titkosszolgálat két kémjéért, Karl és Hana
Koecherért, akiket visszaküldtek Prágába.
Martin azt mondja, hogy az Egyesült Államok az orosz
törvénytelenekért cserébe sokkal értékesebb négy foglyot
kapott. A kémcserében részt vevő oroszok meglehetősen kisstílű
kémek voltak, soha nem fértek hozzá titkos információkhoz. Az
FBI kémelhárításánál már azon töprengtek, hogy nem arról van-
e szó, hogy az SZVR képességei csökkentek és a hatalma nem
fogható elődjéhez, a KGB-hez.
„Ez a kémkedéssel megvádolt 11 személy csupa
hasznavehetetlen alakokból állt, egy összeomlott rendszer itt
felejtett maradványai voltak – mondja Martin. – A bűnvádi
eljárás során a személyazonosságuk teljes mértékben
lelepleződött: a bíróság előtt a valódi nevüket kellett megadni.
Valamennyi vagyontárgyukat – az autóikat, otthonaikat,
bankszámlájukat – elkobozták, a gyerekeikkel együtt felpakolták
őket és hazaküldték Oroszország anyácskához, az Egyesült
Államokba pedig soha többé nem tehették be a lábukat.”
Martin arra is rámutat, hogy ha a kormányzat folytatta
volna ellenük a bűnvádi eljárást, akkor az orosz politikai
közhangulat is megváltozhatott volna, márpedig akkor
elképzelhető, hogy az oroszok még a kémcserétől is elállnak.
„Addig kell ütni a vasat, amíg meleg – mondja Martin. – A
nyomozás kezdetén az FBI nem tudta, hogy mihez fértek hozzá
ezek az emberek – jegyzi meg Martin. – Miért vágtak egyáltalán
bele ebbe az oroszok? Fogalmam sincs, mert ha valaki a New
Jersey államban lévő Montclairben él, az nemigen tud közel
kerülni senkihez Washingtonban, aki bármiféle titok birtokában
van, és ezeknek az embernek valóban nem voltak használható
kapcsolataik.
A magyarázat feltehetően a paranoiás orosz mentalitásban
keresendő. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy dolgot mindig is
belevertek a saját embereikbe: azt, hogy mindenütt a háborúra
utaló jeleket keressék. Lehet, hogy ezek az emberek valamiféle
primitív korai felismerő rendszer elemei voltak. Lehet, hogy erre
képezték ki őket.”
Az is lehet, hogy az akciójuk csupán arra szolgált, hogy
néhány aktatologató a kormányból jó színben tűnhessen fel a
főnöke előtt, mondja Martin. „Akció az akció kedvéért. Azért
csinálták, mert megtehették, mert a vérükben van, mert a
bürokráciájuk megköveteli, a rendszerük ilyen. És közben a
főnökeik előtt is megmutathatják, hogy nem ingyenélők. »Főnök,
figyeljen, itt vannak ezek az emberek, akiket még soha nem
fedeztek fel, akiket még soha nem kaptak el, és ott vannak az
egész országban!«” – magyarázza Martin, aki ezzel arra is utal,
hogy feltehetően nem kapták el az összes törvénytelent.
„Az oroszok kezdték a dolgot, nem az FBI – mondja. – Az
oroszok képezték ki és építették be az állampolgáraikat az
amerikai társadalomba (egy vádlott kivételével), ők használtak
álneveket, hamis dokumentumokat, és ők adták nekik az összes
régimódi kémfelszerelést, bár a kémfelszerelés igazából soha
nem avul el.”
Az FBI javára kell írni, hogy még így is a nyomukra
bukkant. A 11 törvénytelen közül azonban egy, az óvadékot
hátra hagyva Cipruson, lelépett, ezért a kémcserében csak 10
oroszt adtak át.
Amikor arról kellett dönteni, hogy azonnal elindítsák-e a
kémcsere akciót, „a vezetőség azzal a kérdéssel került szembe,
hogy mi haszna lenne annak, ha ezt a 10 embert három
különböző területi bíróság előtt, három különböző bíróval együtt
törvényszék elé állítanánk? – folytatja Martin. – Mit nyernénk
az ügyön? Ezek az emberek büntetlen előéletűek voltak,
ráadásul nem fértek hozzá semmiféle titkokhoz. Páran közülük
bizonyosan felfüggesztett büntetést kaptak volna, a többiek
pedig nagyon enyhe börtönbüntetést, de a vezetőség tudta, hogy
a pénzünkért nem kapnánk túl szórakoztató előadást.”
A bírósági tárgyalás „10 hosszadalmas pert jelentett volna,
és mindegyiken be kellett volna mutatni, hogy honnan szereztük
az információt, bizonyítani kellett volna, hogy az
információszerzés, minden titkos behatolás és a megfigyelések
minden technikai részlete a megfelelő FISA-engedélyek
birtokában zajlott, ráadásul ezek egy részét nem is lehetett volna
titkos tárgyaláson ismertetni” – mondja Martin.
Ráadásul ebben az esetben „az orosz börtönökből kihozott
emberek minősége messze meghaladta azokét, akiket
visszaküldtünk” – magyarázza. Ugyanakkor példa nélkülinek
nevezte, hogy az oroszok a kémcserébe megpróbálták bevonni
Hanssent és Amest is. A korábbi cserék során az oroszok
kizárólag letartóztatott orosz hírszerző tiszteket vagy
törvényteleneket kértek. A kémeknek beszervezett amerikaiak
sorsa egy cseppet sem érdekelte őket.
„Az oroszok mindig afféle eldobható, értéktelen kacatnak
tartották azokat az amerikaiakat, akik nekik kémkedtek –
mondja Martin. – Az a tény tehát, hogy az alkudozás során az
oroszok Aldrich Amest és Robert Hanssent is fel akarták venni a
cserelistára, nekem azt sugallja, hogy még mindig valamilyen
értéket láttak bennük. Az oroszok feltehetően azért akarták
visszakapni őket, hogy megtudják, hogyan kapták el őket,
hogyan fedték fel a kilétüket, hogyan tartóztatták le őket és
emeltek vádat ellenük, mert csak így tudták volna a lebukásuk
körül keringő minden kétséget eloszlatni. Tudni akarták, hogy
vannak-e még olyan vakondok a szovjet rendszerben, akik az
amerikaiaknak és a szövetséges hírszerző szerveknek dolgoznak,
és akik lebuktatták Amest és Hanssent.”
Ez olyannyira igaz volt, hogy az FBI az 1990-es évek végén
még értesült arról, hogy az SZVR „az egyik, az USA-ban
akkreditált orosz újságíró segítségével próbálta felvenni a
kapcsolatot Amesszel a börtönben” – meséli Rochford. Az FBI
úgy véli, hogy az oroszok még akkor is készségesek voltak,
amikor a kémkedéséért elítélt volt CIA-s tiszt, Harold James
Nicholson pénzt kért tőlük, „mert az SZVR úgy gondolta, hogy
még a börtöncellájából is olyan értékes információkhoz juthatnak
a kémtől, amelynek segítségével megtalálhatják az
Oroszországban lévő vakondot” – mondja Rochford.
Az oroszok próbálkozásait látva az FBI most már minden
esetben visszautasítja a média megkereséseit, hogy interjút
készíthessenek Amesszel. És mivel úgy gondolják, hogy az
oroszok Hanssennel is megpróbálják felvenni a kapcsolatot, ezért
az Iroda különleges végzést hozott, amely nyomán a két elítélt
kém heti egy óra kivételével elzárásban tölti a büntetését, teszi
még hozzá Rochford.
Az oroszok azzal, hogy bevették volna őket is a kémcserébe,
gyakorlatilag meghúzták felettük a harangot, mondja Martin.
„Ha bármelyik szövetségi bíróságon az ügyük
felülvizsgálatát kérik, például kérelmet nyújtanak be, hogy
helyezzék őket szabadlábra vagy próbára bocsátást kérnének,
esetleg elnöki kegyeimért folyamodnának, a kormány most már
könnyűszerrel mondhatja, hogy semmilyen körülmények között
ne engedjék szabadon őket, mert még mindig jelentős értéket
képviselnek az orosz titkosszolgálat számára – mondja Martin. –
Az oroszok tehát balga módon saját maguk verték be az utolsó
szöget Ames és Hanssen koporsójába, és ők ketten már soha
többet nem jönnek ki onnan. Pedig normális esetben ez történt
volna, de hiába gondolják úgy a jövőben, hogy egy adott
pillanatban a politikai légkör megváltozott, ezért akár ki is
szabadulhatnának, az oroszok ezt a lehetőséget örökre
eljátszották.”
31. FEJEZET
GERONIMO
2010 decemberében a CIA tájékoztatta az FBI-t, hogy egy
rendkívül értékes terrorista célpont került a célkeresztjükbe. A
legmagasabb szintű titkosítás miatt kezdetben még azt sem
árulták el az FBI-nak, hogy a célszemély kicsoda. A
Nemzetbiztonsági Tanács ülésein részt vevő Mueller azonban
akkor már tudta, hogy Oszama bin Ladenre bukkantak rá. Ettől
a pillanattól fogva az FBI ügynökeinek kulcsszerep jutott abban,
hogy az amerikai haditengerészet SEAL-kommandósait
kiképezzék a küldetésre, és egyben megtanítsák őket arra is,
hogy gyűjtsenek bizonyítékokat az al-Káidáról, amint bejutottak
az Oszama bin Ladent rejtő házba.
Oszama bin Laden búvóhelyéről, a pakisztáni fővárostól,
Iszlámábádtól mintegy 50 kilométerre lévő Abbotabadban álló
házról az amerikaiak még 2002-ben jutottak információhoz,
amikor vízbemerítéses technikával kihallgatták Abu Zubajadot.
Ő árult el információkat bin Laden futárairól, és olyan
információkat is kiadott, amelyek nyomán végül sikerült elkapni
Ramzi bin al-Shibet, aki bin Laden legbelső köréhez tartozott.
Némi kínvallatás után Abu Faraj al-Libi, az al-Káida egyik
magas rangú, Oszama bin Ladennel is kapcsolatban álló
közvetítője még több részletet árult el a futárokról. Az Abu
Zubajadtól és bin al-Shibtől kapott nyomon haladva jutottak el
aztán Khalid sejk Mohamedig, a 2001. szeptemberi merényletek
kitervelőjéig. Miután KSM-et is vízbemerítéses kihallgatásnak
vetették alá, megerősítette bin Laden legfontosabb futárának
személyazonosságát, de azt tagadta, hogy a férfi az al-Káida tagja
lett volna, s ezzel felkeltette a gyanút, hogy egy valóban fontos
személyről lehet szó. Ezeken, illetve a máshonnan kapott
nyomokon elindulva a CIA minden erejével bin Laden legfőbb
futárára összpontosított, aki az Abu Ahmed al-Kuwaiti álnevet
használta. 2010-ben végül a futár felvett egy olyan
mobiltelefont, amelyet az NSA-nak sikerült bemérni, és
hajszálpontosan meghatározták a tartózkodási helyét. A
megfigyelőegységek és egy RQ-170 lopakodó robotrepülőgép
segítségével a CIA ezután 2010 augusztusában egészen addig a
házig követte, ahol 2005 óta Oszama bin Laden rejtőzött.
Természetesen a haditengerészet SEAL és Delta Force
egységei szorosan együttműködtek az FBI Taktikai Bevetéseket
Támogató Központjával, hiszen ebből a központból kapták azokat
a felszereléseket, amelyekkel gyorsan be lehetett hatolni a
házba, illetve amelyekkel a radioaktív sugárzást és a biológiai
vagy vegyi fegyvereket fel lehetett fedezni.
„A SEAL kommandósainak nincs sok idejük a küldetés
teljesítésére – mondja Louis Grever. – A legtöbb esetben
ellenséges területen mozognak. Éppen ezért megpróbálunk olyan
dolgokat készíteni nekik, amelyeket meglehetősen gyorsan,
titokban vethetnek be, és nem is túl kockázatosak.”
Afganisztánban az FBI-ügynökök képezték ki a támadásra
kijelölt 6. SEAL-csapatot, hogy mire figyeljenek behatolás
közben és hogyan kezeljék az elhozott anyagokat. Addigra
ugyanis már az FBI Terrorelhárító Részlege is tisztában volt a
célponttal.
„Gyorsan felmarkolnak egy tárgyat, zsákba dugják,
felcímkézik, bedobják egy konténerbe, lezárják és repülőgépre
teszik” – magyarázza egy hírszerző tiszt. Mire a SEAL-egység
lecsap a célszemélyre, addigra „már vagy több százszor
elpróbálták és begyakorolták az egészet – mondja. – Álmukból
felverve is képesek rá. Tudják, hogyan gyűjtsék be a valóban
fontos tárgyakat. Ugyanakkor arra már nem volt idejük, hogy
minden fiókba benézzenek és minden rejtett zugot
átkutassanak.”
Az is felmerült, hogy egy földi egységet küldenek bin Laden
meggyilkolására, de a CIA és a SEAL úgy döntött, hogy a
helikopteres behatolás a legbiztonságosabb.
„Azért helikopterrel közelítették meg a célt, mert nagy
erőkkel akartak nagyon gyorsan támadást intézni a célpont ellen,
és fent kellett tartani a gyors evakuálási lehetőséget – állítja a
terrorelhárítással foglalkozó egyik forrás. – Könnyen
belopózhatott volna egy csapat, de feltehetően nem tudtak volna
titokban annyi embert eljuttatni a Pakisztán szívében lévő
helyre, hogy az elég legyen a támadáshoz.”
Ha az amerikai támadás a földről indul, akkor bin Laden
emberei könnyen eltorlaszolhatták volna a bejáratokat a SEAL
kommandósai elől azzal, hogy gázolajat locsolnak szét és
meggyújtják. „Ezért született az a döntés, hogy jobb lesz, ha
felülről ereszkednek le kötélen, és ezzel megmaradna a lehetőség
arra is, hogy nagyon gyorsan evakuálni tudjanak mindenkit” –
mondja a hírszerző tiszt.
A rajtaütésre 2011. május 2-án került sor, pakisztáni idő
szerint éjjel egy órakor. A támadás során az egyik Black Hawk
helikopter rotorja leállt és emiatt kényszerleszállást kellett
végrehajtani, ami után a gép üzemképtelenné vált. A kéttucatnyi
SEAL-kommandós az eredeti tervtől eltérően már nem tudott
kötélen leereszkedni a főépület tetejére. Ehelyett a földről kellett
támadást intézni az épület ellen és eközben berobbantották a
bejáratokat. A robbanások vakító fénye és zaja a bent lévőket
megbénította és összezavarta.
Az Obama elnök által aláírt, a titkos küldetést engedélyező
parancsban az szerepelt, hogy a SEAL-egységek öljék meg bin
Ladent, „hacsak nem a megadást jelző teljesen egyértelmű
pozíciót vesz fel – mondja a hírszerző tiszt. – Előre lehetett tudni,
hogy a legkisebb lyukon is megpróbál majd kislisszolni, és
eközben habozás nélkül hajlandó lesz kioltani bármelyik SEAL-
kommandós életét. A végeredmény OBL kezében volt [a
hírszerzésen belül ez volt Oszama bin Laden fedőneve], ő pedig
nem volt hajlandó megadni magát.”
Miután egy SEAL-katona egy golyót eresztett bin Laden bal
szemébe és a mellkasába, a csapat értesítette a Fehér Házat,
hogy Geronimo – ez volt bin Laden kódneve – halott. Négy
másik embere is meghalt és bin Laden egyik feleségét, aki
berohant a harmadik emeleten lévő hálószobába, hogy megvédje
a férjét, lábon lőtték.
A 38 percen át tartó rajtaütés során a SEAL-egység tagjai
levették bin Laden ujjlenyomatát egy szkennerrel, amely az
adatot továbbította az FBI-nak. De a régimódi módszerrel is
vettek ujjlenyomatot tőle, egy görgős tintapárna segítségével. Az
FBI korábban azt gondolta, hogy bizonyos dokumentumokon bin
Laden ujjlenyomatait fedezték fel, de kiderült, hogy az
ujjlenyomatok nem stimmelnek. Bin Laden azonosítása így
kizárólag úgy történt, hogy a DNS-profilját összevetették a
rokonai DNS-ével, illetve egy arcfelismerő szoftver segítségével
az arcát is azonosították. Miután lelőtték, a házban tartózkodó
egyik felesége is azonosította, és később az al-Káida kiadott egy
közleményt, amelyben bosszút esküdtek vezetőjük haláláért.
2001. szeptember 11-e után az FBI-ra hárult az a feladat,
hogy őrizze mindazokat az anyagokat, amelyeket az amerikai
terrorelhárító akciók során szerte a világon begyűjtöttek. Ezzel
lehet biztosítani, hogy a bizonyítékok kezelése és sértetlensége
mindvégig dokumentálva legyen, ha egy gyanúsítottat az
Egyesült Államokban vagy bárhol másutt a világon vád alá
helyeznek. Ezen felül az FBI az ujjlenyomatok, a DNS-minták és
a kézírások elemzésének első számú hivatala is.
Az FBI Laboratóriuma több mint 100, bin Laden házából
elhozott tárgyat vett lajstromba. Többek között különféle
dokumentumokat, így bin Laden leveleit és kézzel írt
feljegyzéseit, vállról indítható fegyvereket és kézi lőfegyvereket,
digitális mikromeghajtókat, laptopokat és számítógépes
merevlemezeket, CD-ket, DVD-ket és mobiltelefonokat. Ha az
anyagokat kinyomtatták volna, akkor az egy kisebb főiskolai
könyvtár állományát tette volna ki. A DVD-ken videók voltak,
amelyeken bin Laden volt látható, amint a róla készült tévés
híreket nézi. De a lefoglalt DVD-ken megtalálták az al-Káida által
készített propagandafilmek kivágott jeleneteit is, amelyekből
kiderült, hogy ezek szigorúan egy előre megírt forgatókönyv
alapján készített felvételek voltak. Bin Laden a felvételek előtt
kiszőkítette és megnyírta a szakállár, majd addig ismételgették a
felvételeket újra meg újra, amíg az időzítést és a világítást
tökéletesnek nem találta. A CIA utasítására az FBI az anyagról
készített másolatokat vagy fényképeket átadta a CIA
Terrorelhárító Központjának és más ügynökségeknek is,
amelyek nyomok után kutatva böngészték át ezt a
kincsesbányát.
„A dokumentumokon akár ujjlenyomatok is lehetnek –
magyarázza egy kémelhárító tiszt. – A szerteszét heverő
médiaeszközökön is találni ujjlenyomatokat, akár még DNS-
mintákat is. Sokan hagynak DNS-mintát egy-egy tárgyon,
amikor megfogják ezeket.”
„Mindent összevéve ez egy CIA-akció volt – állította egy
hírszerző forrás egy nappal a rajtaütés után. – Ők kaptak
lehetőséget, és ilyenkor az ő kezükben van a döntés arról, hogy
az akció hogyan zajlik majd le. A legtöbb esetben, ha az ügynek
belföldi vonatkozása van, vagy az Egyesült Államokat érinti és
valamilyen fenyegetés is kapcsolódik hozzá, akkor az vagy az FBI
vagy a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) hatásköre. Ha azonban
egy tengerentúli vagy külföldi begyűjtési akcióról van szó, akkor
azt vagy a CIA intézi, vagy a Külügyminisztérium kiadja a
munkát egy baráti titkosszolgálatnak. Semmiképpen nem
akarjuk ugyanis, hogy valami balul üssön ki Norvégiában vagy a
Fülöp-szigeteken. Ha pedig olyasféle hadszíntéren történik
valami, ahol a más nemzetekkel közös parancsnokságnak van
valamiféle érdekeltsége, vagy többek is aktív szerepet játszanak
az ügyben, ott a hadsereg lép közbe.”
Bin Laden ruhájába varrva a kommandósok ötszáz eurót
találtak, valamint két telefonszámot. Miután azonban
kiszivárgott a sajtónak a két telefonszám léte, a hírszerző tisztek
már óvatosabban osztották szét az anyagot a különféle
ügynökségeknek.
 „A telefonszámok felfedezésének kiszivárgása egyben
lehetetlenné tette, hogy ezeket bármilyen módon
felhasználhassuk – mondja az előbbi hírszerző tiszt. – Idő kell
ahhoz, hogy lenyomozzuk és követni kezdjük a telefonszámokhoz
tartozó embereket. És a telefonszámokkal van még egy baj:
viszonylag könnyű megszabadulni tőlük és megszakítani minden
kapcsolatot azzal a korábbi számmal.”
Az FBI és a CIA mellett még az NSA és a Védelmi
Hírszerzési Ügynökség is kap másolatokat az anyagokból és ők is
ellenőrzik a nyomokat.
„Ezek az ügynökségek összevetik a megszerzett adatokat a
saját adatbázisaikkal: felbukkan-e valamiféle jelzés; előkerül-e
egy adott telefonszám valamilyen korábbi üggyel kapcsolatban;
találkoztunk-e már ezekkel a nevekkel? És innen fogva minden
egyes nap összeülnek ezek a szervezetek és egyeztetik az
eredményeket. Elmondják, hogy ezt meg ezt találták, miközben a
vezető szerep ebben a munkában a CIA-ra hárul, és az
ügynökség feladata az, hogy ami később a hírszerzési
jelentésekbe bekerül, az egyeztetett és ellenőrzött információ
legyen, és a jelentés a megfelelő ügynökséghez jusson el, például
az FBI-hoz, amely később ennek alapján tudja a megfelelő akciót
végrehajtani.”
Kiderült, hogy az al-Káida Achilles-sarka az volt, hogy a
szervezet kénytelen volt kommunikálni. A megszerzett
anyagokat átvizsgáló elemzők azt fedezték fel, hogy bin Laden a
lebukást úgy próbálta elkerülni, hogy a helyi al-Káida
vezetőknek szóló utasításait apró számítógépes
memóriakártyákra töltötte le. Ezeket az elektronikus kütyüket a
futárok szállították el azoknak, akiknek ezeket az üzeneteket
aztán e-mailen vagy más elektronikus eszközön keresztül
továbbítani kellett a címzettekhez.
„Ez a módszer rendkívül hatékonyan akadályozta meg, hogy
a házából bármiféle elektronikus kommunikáció menjen ki,
ennek ellenére ez lett bin Laden sebezhető pontja – mondja a
hírszerző tiszt. – Ha az ember egy szervezett csoportot akar
létrehozni, akkor kommunikálnia kell. Bin Laden a házában
megfogalmazott egy parancsot és a futárok ezt valamiféle
elektronikus adathordozón elvitték, majd ezt az üzenetet e-
maillé vagy valamilyen közvetlenül kommunikálható formává
alakították át.”
„Noha az üzenetek címzettjei között akadt olyan, aki
megkérdőjelezte, hogy valóban a vezetőjüktől kaptak-e valódi
üzenetet, nemigen volt más választásuk, mint hogy az üzenetben
leírtak szerint cselekedjenek” – állítja egy másik hírszerző.
És most, a megkaparintott anyagok segítségével a különféle
ügynökségeken dolgozó elemzők képesek lesznek ezeket az
üzeneteket visszanyomozni egyes személyekig, s őket
megfigyelés alá helyezik.
„Valódi nyomok kerültek a kezünkbe, telefonszámok,
digitális adatok, amelyeket össze tudunk kapcsolni egy olyan
aprócska információval, amelyet valamilyen lehallgatott
beszédben csíptünk el, vagy valamelyik forrásunktól hallottuk –
mondja egy terrorelhárítással foglalkozó tiszt. – Ezt most
egészen bin Ladenig tudjuk visszavezetni, és látjuk, ahogyan a
szálak összekapcsolódnak. Eddig nem is sejtettük, hogy
mennyire hatékonyan működtek ezek a futárok. Ők szállították
az információt elektronikus eszközökön, majd ők rakták fel online
az infókat.”
A DHS szinte rögtön riasztotta a rendőri erőket, hogy bin
Laden merényletet fontolgatott a vasút ellen, a 2001.
szeptemberi merényletek tízedik évfordulóján.
„Mi még több forrást kutatunk fel, ők egyre több hírszerzési
infót szereznek be a célszemélyekről, és a menet közben
felmerülő lehetőségek nyomán új célpontok tűnnek fel a
célkeresztben. De hónapokba, sőt akár még évekbe is telhet,
amíg rájövünk, hogy az egész akció kiindulópontja az az
információ volt, amelyet még két évvel korábban szereztünk az
eredeti helyszínen, annak az akciónak a során, amit mi a
szakzsargonban az érzékeny helyszín kiaknázásának (Sensitive
Site Exploitation) nevezünk” – véli a terrorelhárítással foglalkozó
szakember.
Ez a folyamat sokban hasonlít ahhoz, amelynek a végén
eljutottak bin Ladenhez. „A folyamat elején a kihallgatásokon
szerzett információk sokban hasonlítottak a mostaniakhoz.
Akkor is előfordult, hogy az első információk még nem álltak
össze – mondja a hírszerző tiszt. – De idővel összeállnak egy
képpé. Ebben az esetben a futár beazonosítása vezetett el a
célszemélyhez.”
Két nappal a rajtaütés után a CIA igazgatója, Leon Panetta
elismerte az NBC csatorna egyik műsorvezetőjének, Brian
Williamsnek, hogy a CIA a bin Laden elfogásához vezető
információk egy részét intenzív kihallgatási módszerek, többek
között vízbemerítéses módszer segítségével szerezte meg.
A rajtaütés nyomán az al-Káidának nem maradt a
közvélemény előtt is jól ismert vezetője, ez pedig a szervezet
létét sodorta veszélybe.
„Nem hiszem, hogy akad olyan karizmatikus vezető, aki
Oszama bin Laden helyébe lép – mondja Art Cummings. –
Hosszú távon ez viszont igencsak veszélybe sodorhatja a
szervezet jövőjét. Mostanra sokkal szétesőbbé vált a szervezet,
mintsem hogy az egész világot átfogó központosított
szervezetként működjön, amely egy nagy támadásra készül. Az
al-Káida visszahúzódott és a céljai sokkal szerényebbek lettek.”
32. FEJEZET
A LEGNAGYOBB VESZÉLY
Amikor visszatekint az FBI élén töltött tíz évére, Robert Mueller
még emlékszik arra, hogy milyen félelmekkel vágott bele a
feladatba. Az Igazságügyi Minisztérium bűnügyi osztályának
vezetőjeként gyakran csak nagy nehézségek árán tudott
információt szerezni az FBI-tól, mert az Iroda számítógépes
rendszere katasztrofális állapotban volt. A Ruby Ridge-nél és a
Wacóban tapasztalt hiányosságok is megrémítették. Ráadásul
már csak az igazgatói kinevezése után közölték vele, hogy az
olyan népszerű programok, mint például a Microsoft Word, az
FBI számítógépein nem használhatók. De mindezek nem voltak
összemérhetőek azzal, amit 2001. szeptember 11-én tapasztalt,
amikor is rá kellett döbbennie, hogy mennyire keveset tud az
FBI a lehetséges terroristáról, és az információs rendszere még
mindig jórészt papíralapú.
„Bármire is számítottam, azt szeptember 11-e többé-
kevésbé zárójelbe tette – vallja meg nekem Mueller ritkán adott
interjúinak egyikében. – Hiába gondoltam valamit arról, hogy mi
lesz a dolgom, ez nem feltétlenül esett egybe azzal, amit
valójában csinálnom kellett. Már amikor ide jöttem, tisztában
voltam azzal, hogy lesznek információtechnológiai problémáink.
És aggasztott, ahogy a Ruby Ridge-i vagy a wacói kérdést
kezeltük, az, hogy a parancsnoki lánc nem volt elég egyértelmű.
Némileg nyugtalanított az is, hogy feltehetően nem mindig a
legmegfelelőbb embereket küldtük a pályára az országos
jelentőségű ügyekben. Tudtam persze, hogy a terrorizmus nagy
jelentőségű kérdéskör, de nem számítottam arra, hogy néhány
nappal később már ennyire fontos lesz.”
Az FBI központ 7. emeletén lévő irodája melletti
konferenciateremben zajlik az interjú: Mueller ingujjban van, a
fehér pamutszövetből készült inghez egy meglehetősen
halványszínű, Brooks Brothers nyakkendőt kötött. Noha jóképű
férfi, leginkább mégis parancsoló jelenléte nyűgözi le a
beszélgetőtársat. Egy FBI-ügynök viselkedését elegyíti egy
ügyész megjelenésével, ami nem is csoda, hiszen korábban az
volt.
Szeptember 11-e után az első számú feladat az lett, hogy
megváltoztassa az FBI gondolkodását: a támadások
megakadályozása legyen a legfőbb cél, a támadók letartóztatása
csak ezek után jöhet.
„Noha az amerikai közvélemény azt gondolta, hogy mi
igazából abban vagyunk jók, hogy a terrorista támadásokat
követően nyomozzunk, és néhány merénylet meghiúsítását is a
mi javunkra írták, addig a tevékenységünk egyetlen mérőszáma
szeptember 11-e után az lett, hogy mennyire vagyunk képesek a
merényleteket megakadályozni – mondja Mueller. – Már nem
volt elég, hogy az eseményekre reagáljunk, már azt is tudnunk
kellett, hogy hol van a fenyegetés, nekünk kellett meghatározni,
hogy a kirakós játékból hol hiányoznak a darabkák, és az üres
helyeket nekünk kellett kitölteni a források felkutatásával, és a
lehetséges merényleteknek elébe menve nekünk kellett titkos
módon megszerezni az infókat.”
Ehhez azonban szorosabb együttműködésre volt szükség a
CIA-val és a NSA-val. Mára, jegyzi meg Mueller, az FBI több
mint 100 ügynökét rendelte ki a CIA mellé. Cserébe a CIA
minden területi FBI-iroda és közös akciócsoport mellé kijelölt
egy CIA-s hírszerző tisztet. Szeptember 11-re visszatekintve
Mueller kiemeli, hogy milyen nagy eredményt ért el a CIA azzal,
hogy eljutott Khalid sejk Mohamedig és Abu Zubajadhig, mivel
„az Egyesült Államok biztonsága igen nagy mértékben
megerősödött az akciók nyomán”. A CIA-tól származó
információk vezettek egy sor olyan letartóztatáshoz, amelyeket
az FBI hajtott végre, jegyzi még meg Mueller.
Manapság a legnagyobb veszélyt egy tömegpusztító
fegyverrel végrehajtott támadás jelentené.
„Az atomcsapás lehetősége meglehetősen csekély, de soha
nem szabad ezt nullának tekinteni a támadással okozható
pusztítás nagysága miatt – mondja Mueller. – Egy sugártámadás
lehetősége már közel sem ennyire elképzelhetetlen, mert
viszonylag könnyű sugárzó anyaghoz jutni és ebből egy a
radioaktivitás hatására felrobbanó szerkezetet összerakni. Noha
a pusztítás közel sem lenne akkora, mint egy atombomba
esetében, a veszély ennek ellenére most is fennáll.”
Olyannyira, hogy dr. Vahid Majidi, az FBI Tömegpusztító
Fegyverek Igazgatóságának (Weapons of Mass Destruction
Directorate) vezetője azt állítja, hogy 100% annak a
valószínűsége, hogy az Egyesült Államokat valamikor a jövőben
tömegpusztító fegyverrel fogják megtámadni. Ezt a támadást
külföldi terroristák fogják végrehajtani, esetleg magányos
farkasok, akik terroristának csaptak fel, de az sem
elképzelhetetlen, hogy bűnözők lesznek majd a támadók, mondja
Majidi. Mueller szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy
vegyi, biológiai vagy radioaktív fegyvert vetnek be, nem pedig
atomtöltetet.
Majidi mindehhez hozzáteszi azt is, hogy az amerikai
hírszerzéshez minden évben több száz olyan jelentés fut be,
amelyek szerint külföldi terroristák tömegpusztító fegyverhez
jutottak. Amikor az amerikai csapatok megszállták Afganisztánt,
olyan nyomokat találtak, amely szerint az al-Káida egy Majidi
szerint „éppen születőben lévő” tömegpusztítófegyver-
programon dolgozott és ennek során vegyi és biológiai
fegyvereket akartak előállítani.
Minden más esetben azok a jelentések, amelyek szerint
tömegpusztító fegyverek jutottak külföldi terroristák kezébe,
megalapozatlannak bizonyultak. Ennek ellenére Majidi
igazgatósága minden évben több mint egy tucat olyan esetet
vizsgál ki az Egyesült Államokban, amikor bűnözők próbálnak
tömegpusztító fegyvert használni. 2008-ban például az FBI
letartóztatta Roger Bergendorffot, akinél ricint és anarchista
könyveket találtak.
 A ricin olyan szer, amely a sejtek számára létfontosságú
fehérjeszintézist blokkolja. Az, akinek a szervezetébe belélegezve
vagy szájon át ricin jut, annak a mája, veséje és lépe néhány nap
múlva leáll, és az illető meghal.
„Teljesen felesleges azon morfondírozni, hogy egy
tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás esélye alacsony-
e vagy magas, mert ez a lehetőség minden pillanatban 100%-on
áll – mondja Majidi. – Láttunk már rá példát a múltban és
fogunk látni a jövőben is. Lesznek támadások, amelyekben vegyi,
biológiai vagy sugárfegyvereket vetnek majd be.”
Még ha egy ilyen támadás során nem is halnak meg nagy
számban emberek, a pszichológiai hatás akkor is szörnyű lehet.
„Egy magányos farkas az éjszaka leple alatt, a saját kis
laboratóriumában csekély mennyiségű anyaggal is elő tud állítani
olyan szereket, amellyel néhány emberben kárt tenne,
ugyanakkor az amerikai pszichére szörnyű csapást mérne” –
mondja Majidi.
Ez az a lehetőség, ami éjszakánként nem hagyja aludni
Muellert sem. „A legnagyobb veszélyt azok az emberek jelentik,
akik valamilyen módon kapcsolódnak Amerikához, akik értik az
Egyesült Államok életét, akik önmagukban vagy másokkal
együtt viszonylag szabadon beutazhatnak az országba, és az
országon belül is tudnak ide-oda utazgatni” – mondja.
Újabb fenyegetést jelent egy olyan kibertámadás, amely az
amerikai infrastruktúrát iktatná ki. „Azt hiszem, előbb vagy
utóbb valaki átjut majd, és az erőművek számítógépeit
megtámadva kiiktatja a villamoshálózatot – véli Mueller. –
Ugyanakkor egy sor ország, többek között Kína, Oroszország,
Irán és pár hozzájuk hasonló állam a jövőben adatszerzési célból
fog támadásokat intézni az amerikai kormányzati és nem
kormányzati szervek ellen. A támadás következő hulláma ez
lesz.”
A posztján eltöltött 10 év alatt Mueller állítása szerint „az
FBI hosszú utat tett meg, hogy átlássuk a hírszerző közösséget
és mi is a részévé váljunk, s ehhez egyfelől tanulásra volt
szükség, másfelől jobban kellett végezni a munkánkat, a
hírszerzési információk megszerzését, elemzését és terjesztését.
És az Irodának még mindig sokat kell tennie azért, hogy javítsa
és fejlessze a tevékenységét, és megismertesse eredményeit a
hírszerző közösség fennmaradó részével is.”
„Ha valaki Amerikában valóban komolyan terrorelhárítással
akar foglalkozni – folytatja Mueller –, akkor elengedhetetlen,
hogy átlássa azt, hogyan működik a CIA, miféle információkkal
rendelkeznek, és honnan szerzik be ezeket. De ugyanez
vonatkozik a Nemzetbiztonsági Ügynökségre és a Védelmi
Hírszerző Ügynökségre is.”
Néhány magas beosztású FBI-tiszt igencsak meglepődött,
hogy ebben a könyvben Louis Grever valamennyire betekintést
engedett abba, hogy az Iroda hogyan végzi a titkos
behatolásokat. Olyannyira, hogy az egyik Greverrel készített
interjú során a sajtókapcsolatokért felelős FBI-ügynök
közbevágott és megkérdezte Grevertől, hogy valóban helyes-e
ezekről a titkokról beszélni, s tette ezt annak ellenére, hogy
Grever beosztása mindössze egy fokkal alacsonyabb, mint az FBI
igazgatóhelyetteséé.
Grever azt felelte, hogy néhány lehallgatókészülék
teljesítménye közel sem olyan érzékeny információ, mint
ahogyan az első hallásra tűnik. Később pedig hozzátette, hogy
Mueller mellett még más magas rangú FBI-tisztviselőkkel is
konzultált, mielőtt a TacOpsról szóló történeteket felfedte.
„Ha csak a könyvben olvasott információk alapján
dolgoznak, akkor célpontjainknak nehéz, sőt szinte lehetetlen
feladat lenne megakadályozni, hogy behatolhassunk a személyes
terükbe – mondja Grever. – Az amerikai közvéleménynek
jogában áll megtudnia, hogy a kormányszerveik mit csinálnak:
mire költik a pénzt, és miért fontos, hogy ilyen eszközök
legyenek a kezükben.”
Amikor rákérdeztem, hogy miért állt Grever javaslata
mellé, hogy ezeket a legféltettebb titkokat is megismerhessem,
Mueller tréfálkozva ezt felelte: „Az a véleményem, hogy már így
is túl sokat mondott magának. – De aztán hozzátette: – Bármit is
mondott, azt vállalom én is… Grever a diszkréció nagymestere.”
Muellerről az FBI-on belül közismert volt, hogy igen sokra
tartja Obama elnök intelligenciáját és a terrorelhárítás iránti
elkötelezettségét, ugyanakkor igencsak elgondolkozott azon,
hogy teljesítse-e az elnök parancsát, amikor Obama elrendelte,
hogy Mueller repüljön Tucsonba, és személyesen vegye kezébe a
Gabrielle Giffords képviselőnő elleni merénylet ügyében indított
nyomozást, 2011 januárjában. Hoover igazgatósága óta nem
fordult elő, hogy egy elnök személyesen beavatkozzon az FBI
napi munkájába, és ezzel azt a látszatot keltse, hogy az Iroda a
Fehér Ház befolyása alatt áll, és ez a befolyás politikai jellegű is
lehet.
Ráadásul Muellernek nem volt tapasztalata efféle
nyomozások irányításában és kedve sem igen volt hozzá. A
jelenléte azt hozná magával, hogy az ügyben nyomozó FBI-
ügynököknek még azzal is időt kellene tölteniük, hogy őt
tájékoztassák a nyomozás állásáról. Noha Mueller Obama
parancsait nem tagadta meg, ő és a többi magas beosztású FBI-
vezető igyekezett távolságot tartani a belbiztonsági minisztertől,
Janet Napolitanótól, aki Mueller szerint túlságosan a politika
szemszögéből nézett minden ügyet.
Mueller igazgatósága alatt két probléma merült fel. Az első
az volt, hogy meglehetősen hanyagul ellenőrizték a
nemzetbiztonsági felhatalmazások kiadásának folyamatát. A
nemzetközi terrorista és kémkedési ügyekben ezeknek a
felhatalmazásoknak az alapján lehetett adatokat szerezni arról,
hogy bizonyos telefonhívások és e-mailek honnan hova futottak
be és mikor. A sajtóban megjelent beszámolókkal ellentétben a
nemzetbiztonsági felhatalmazás sem jogosítja fel az FBI-t arra,
hogy a telefonbeszélgetéseket lehallgassa vagy az e-maileket
elolvassa.
 Az Igazságügyi Minisztérium felügyelője, Glenn A. Fine
tábornok folytatta le azt a vizsgálatot, amelynek során a 2003 és
2005 között kiadott 293 felhatalmazás közül 22 esetben
állapított meg hiányosságokat. Néhány esetben a felhatalmazást
a nyomozásra megállapított időszak lezárulta után adták ki, és
előfordult az is, hogy egy ügynök véletlenül rosszul adta meg a
nyomozás alatt álló személy telefonszámának számjegyeit.
De Fine külön is kihangsúlyozta a jelentésében azt, hogy az
FBI szándékosan nem sértett meg semmiféle szabályt. Arra a
megállapításra jutott, hogy leszámítva azokat az eseteket,
amikor a felhatalmazást megadó szerv követett el hibákat, az
FBI a legtöbb esetben nem jutott hozzá olyan információkhoz,
amelyeket ne lett volna joga megszerezni. Mire a jelentés
napvilágot látott, Mueller már nekilátott a felsorolt problémák
kijavításának, így többek között létrehozott egy olyan
internetalapú adatrendszert, amellyel jobban nyomon lehet
követni a nemzetbiztonsági felhatalmazások sorsát, valamint egy
új felülvizsgálati rendszert is bevezetett, és az ügynököket
továbbképzésre küldte.
„Fogalmam sem volt arról, hogy nem tartjuk be szóról szóra,
betűről betűre azokat az eljárási szabályokat, amelyek ezeknek
az adatoknak a megszerzéséhez szükségesek” – magyarázza
Mueller.
Mueller legnagyobb kudarcának azonban az FBI esetkezelő
számítógépes rendszere (case management computer system)
bizonyult, amelynek a papíralapú aktákat kellett felváltania. A
legtöbb kormányszervhez hasonlóan az FBI is úgy döntött, hogy
a készen kapható szoftverek nem lesznek megfelelőek kiindulási
pontnak, s ezért úgy határoztak, hogy az Iroda maga fogja
feltalálni a spanyolviaszt, és a semmiből építi fel az új rendszert.
De az FBI-nak soha nem volt világos elképzelése arról, hogy mit
is szeretne, és minduntalan megváltoztatta a kívánalmait.
2008 decemberében Mueller Chad Fulghamet tette meg az
FBI új informatikai vezetőjének. „320 FBI-munkatárs dolgozott
az új programon – meséli Fulgham. – Soha ilyet még nem láttam.
Túl sok volt a dudás a csárdában.”
Fulgham leegyszerűsítette és hatékonyabbá tette a
közbeszerzési folyamatot, és leállította a fejlesztést addig, amíg a
legfontosabb kérdésekben dűlőre nem jut az Iroda. Azzal számol,
hogy a nehézségeken hamar túljutnak és 2011 végére a rendszer
teljesen működőképes lesz.
„A virtuális aktakezelő rendszer létrehozásának első
körében még nem akadékoskodtam – meséli Mueller. – És a
problémákra csak a legutolsó körben figyeltem fel, amikor a
beszállítónak a második szakasz végén már üzembe kellett volna
állítani a teljesen üzemkész rendszert. De most végre már azt
látom, hogy a jó úton járunk.”
Ezt a kudarcot leszámítva Muellernek sikerült a szervezetet
felforgatva egy rendkívül hatékony terrorelhárító fegyvert
kovácsolni az Irodából. Az FBI szinte havonta jelenti be, hogy
ismét terroristákat tartóztatott le. Sok esetben az Iroda nem vár
évekig, hogy ezeket az embereket valamilyen terrorista
bűncselekmény vádjával bíróság elé lehessen állítani, hanem
olyan kisebb súlyú bűncselekményekért emelnek vádat ellenük,
amelyek miatt vagy évekre rács mögé kerülnek, vagy kiutasítják
őket. És mindezek mellett Mueller igazgatóságának idején
egyetlen törvénytelen vagy politikai okokból elkövetett
visszaélésre sem derült fény.
J. Edgar Hoovertől és William Sessionstől eltérően, Mueller
soha nem élt vissza a beosztásával. És Louis Freehtől eltérően,
Mueller soha nem adta áldását olyan balul elsült akciókra,
amelyek aláásták az FBI tekintélyét és akadályozták a
nyomozást. Noha William Webster a kémek és a maffia elleni
FBI-nyomozások hatékonyságát nagyban erősítette, addig
elmondható, hogy Hoover óta egyetlen igazgató sem gyakorolt
akkora pozitív hatást az Irodára, mint Mueller.
Hoover visszaélései miatt a Kongresszus 1968-ban
elfogadott egy olyan törvényt, amely szerint az FBI-igazgatókat
az elnök ajánlására a képviselőház szavazza meg, az igazgató
mandátumát pedig 10 évben korlátozták. Mueller lesz az első
olyan igazgató, aki ezt a 10 évet maradéktalanul ki is tölti.
Hoovert leszámítva senki nem szolgált nála hosszabb ideig
az Iroda élén. Mielőtt 2011 szeptemberében a mandátuma lejárt
volna, Obama elnök kérésére Mueller beleegyezett, hogy további
két évre még az igazgatói székben marad, ha ezt a Kongresszus is
jóváhagyja. Muellert teljesen megdöbbentette a kérés, hogy a
tízéves mandátum lejárta után is maradjon a posztján. Néhány
napnyi gondolkozási idő után azonban igent mondott.
Az FBI-on belül akadt néhány ügynök, akit ez a fejlemény
nem töltött el boldogsággal, mert szerették volna, ha az új
igazgató megváltoztatja Muellernek azt a gyakorlatát, hogy a
terepen tevékenykedő felügyelőknek hét év után vissza kellett
térni a központba vagy le kellett mondani felügyelői rangjukról.
Mint minden szervezetben, itt is akadt néhány ügynök, aki csak
a saját jólétét nézi és a szervezet érdekeit csak másodlagosnak
tartja. A legtöbb ügynök azonban képes volt az átfogó képet is
meglátni, és Mueller érdemének tudták be azt, hogy az FBI
sikeresen akadályozott meg merényleteket és gondoskodott az
ország biztonságáról szeptember 11-e után.
Amikor először készítettem interjút Muellerrel hat hónappal
a beiktatása után, fekete hajába alig néhány ősz hajszál vegyült.
Ma már a haja ezüstösen csillog. A nyársat nyelt, egyenes tartás
azonban megmaradt. Megkérdeztem tőle, hogy milyen
tanácsokkal tud szolgálni a jövendő igazgatók számára.
„Ismerd meg a szervezetet! – mondja Mueller. – Mert ennél
hazafiasabb, elkötelezettebb, keményebben dolgozó,
szakmájában élen járó és nagyobb tudású szervezetnek nem
lehetsz a tagja. Ne riadj vissza kemény kérdésektől, és
kompetens és nagy tudású emberekkel vedd körbe magad!”
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Feleségem, Pamela Kessler az életben és az újságírásban
egyaránt társam. Pamela egykoron a The Washington Post
riportere volt és ő a szerzője az Undercover Washington
(Washington kémszemmel) című könyvnek, amely az ország
fővárosában fellelhető, a kémkedéssel kapcsolatos helyeket
mutatja be. Pam gyakran elkísért az FBI központjában, az
Akadémián és a laboratóriumában folytatott kulcsfontosságú
interjúkra. Tőle származnak a könyvben szereplő és a mű
legjobb részeit adó, életszerű leírások. A kézirat első
megszerkesztését is ő vállalta magára. Nagy áldás az élettől
számomra, hogy Pam megajándékozott szeretetével, bölcs
észrevételeivel és soha nem lankadó támogatásával.
Hálás vagyok immár felnőtt gyermekeim: Rachel és Greg
Kessler szeretetéért és támogatásáért is. Mostohafiam, Mike
Whitehead is hűséges és fáradhatatlan tagja volt ennek a
csapatnak.
Korábbi könyveimhez hasonlóan, Mary Choteborsky, a
Crown kiadó főszerkesztője most is remek tanácsokkal látott el,
és a kézirat végső változatát is ő szerkesztette meg, briliáns
módon. Ha egy könyv kiadásáról van szó, akkor Maryhez és
csapatához nincsen fogható.
Nagy szerencsém, hogy ügynökömnek tudhatom Robert
Gottliebet, a Trident Media elnökét. Robert 1991 óta irányítja
írói karrieremet, azóta nem lankad támogatása, és azóta nem
fogy ki a bölcs tanácsokból.
Az FBI példátlan módon tárulkozott ki előttem a könyv
megírása során. Hálás vagyok az FBI igazgatójának, Robert S.
Mueller III-nak, az FBI sajtóosztályát vezető
igazgatóhelyettesnek, Michael Kortannak és Susan McKeenek, az
Iroda sajtóosztályáról, amiért mindent elkövettek, hogy
segítségemre legyenek.
A Volt FBI Ügynökök Társasága (Society of Former FBI
Agents) a 135 ügynök szóbeli visszaemlékezéseiből készült
leiratokat bocsátotta a rendelkezésemre, köztük olyanokét is,
akik még a ‘60-as évek elején a Rudolf Abel-ügyön dolgoztak.
Ezért hálás vagyok Sean McWeeneynek és Craig Dotlónak.
Egykori és jelenleg is dolgozó FBI-ügynökök százai osztották
meg tapasztalataikat és meglátásaikat velem, hogy a könyv
elkészülhessen. Hálával tartozom nekik is.
Robert S. Mueller III az FBI igazgatója. Álmatlan éjszakáin azon
gondolkodik, vajon mi következik: tömegpusztító fegyverrel
támadnak legközelebb az Egyesült Államokra, vagy amerikai
repülőgépeket térítenek el újra.
A virginiai Quanticóban lévő FBI Akadémián az ügynökök 116
órás lőfegyver-kiképzést kapnak.
A leendő ügynökök 176 órás gyakorlati képzés során
sajátíthatják el a nyomozáshoz szükséges ismereteket.
Cynthia Deilte ügynök olyan Ku-Klux-Klan tagokat üldöz, akik
még az 1960-as években öltek meg feketéket.
John L. Martin, az amerikai Igazságügyi Minisztérium
kémelhárítási osztályának vezetője. Az orosz–amerikai
kémcserét sikeresnek tartotta. 76 kém ellen emelt vádat. Az
oroszok azt szerették volna, ha a kémcsere Robert Hanssenre és
Aldrich Amesre is vonatkozik.
Karl Koecher, a CIA szervezetébe beférkőzött „vakond” és
felesége, Hana, szexorgiákon vettek részt, hogy ott szerezzenek
információkat a KGB részére, egészen addig, amíg az FBI
kémkedésért letartóztatta és visszatoloncolta őket Prágába.
Az FBI-központ épületét a helyi építési szabályoknak
megfelelően tervezték. Pennsylvania sugárútra néző homlokzata
7 emelet magas, míg az épület hátsó része már 11 emelet.
Vincent W. Foster, a Fehér Ház helyettes tanácsadója. Az FBI
ügynökei tárták fel, hogy Hillary Clinton nagy nyilvánosság előtt
megalázta őt, amikor már súlyos depresszióban szenvedett.
Feltehetően ez váltotta ki, hogy az eset után egy héttel
öngyilkosságot követett el.
Mike Rotchford ügynök sikeresen szervezte be az orosz Külföldi
Hírszerző Szolgálat egyik tagját, aki később leleplezte Robert
Hanssent, az FBI soraiban megbúvó kémet.
Robert Hanssen, az oroszoknak kémkedő egykori FBI ügynök.
Az FBI az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat egyik tagjának több
millió dollár értékű juttatást helyezett kilátásba.
Marilyn Monroe nem sokkal az után lett öngyilkos, hogy Robert
F. Kennedy, az Egyesült Államok főügyésze – egy különleges
ügynök, a Los Angeles-i irodát vezető William Simon autóját
kölcsönkérve – titokban felkereste.
J. Edgar Hoover (jobbra), az FBI egykori igazgatója. Szinte már
házastársi kötelékben élt helyettesével, Clyde Tolsonnal (balra).
Nyaralni is magával vitte, sőt halála után a birtokát is őrá hagyta.
Arthur M. „Art” Cummings, az FBI nemzetbiztonsági
nyomozásainak vezetője. Kevesen tudnak annyi titkot, mint ő.
Louis E. Grever 12 éven keresztül az FBI ügyvezető
igazgatóhelyettese volt. Saját kifejezésével élve a „kormány által
megbízott betörőként” dolgozott, lehallgató készülékeket
helyezett el maffiavezetők lakásaiban, korrupt kongresszusi
képviselők, kémek és külföldi hírszerzők irodáiban és terroristák
rejtekhelyein. Ha eközben rajtakapják, mint betörőt, akár le is
puffanthatták volna.
A virginiai Quanticóban lévő Műszaki Fejlesztési Létesítményben
telefonlehallgatásokhoz különféle eszközöket, poloskákat és
nyomkövetőket fejlesztenek, valamint olyan érzékelőket és
megfigyelő kamerákat terveznek, amelyek segítségével
megfigyelhetik a célpontokat, és az eseményeket rögzíthetik. Az
épület egyúttal az FBI TacOps – irodákba, lakásokba és
nagykövetségekre behatoló különleges egységek – központja.
Megjegyzések
[←1]
Reno korábban Miam i állam főügy észe v olt.
Table of Contents

ELŐHANG
1. FEJEZETTACOPS
2. FEJEZETOMERTA
3. FEJEZETA VÖRÖS RUHA
4. FEJEZETA TITKOS AKTÁK
5. FEJEZETBETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE
6. FEJEZETMÉLY TOROK
7. FEJEZETPROFILALKOTÁS
8. FEJEZETÉDES HÁRMAS
9. FEJHETVAKOND A CIA-BAN
10. FEJEZETTÖBB MARHAHÚST!
11. FEJEZETWACO
12. FEJEZETA TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG
13. FEJEZETVINCE FOSTER ÖNGYILKOSSÁGÁNAK
TITKA
14. FEJEZETMEZEI ÜGYNÖKÖK
15. FEJEZETHANSSEN ELFOGÁSA
16. FEJEZETAZ „UTOLSÓ JELENTÉS”
17. FEJEZETA REJTÉLYES KÉSZPÉNZ
18. FEJEZET„MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT”
19. FEJEZETA HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS
20. FEJEZETA KÖZPONT
21. FEJEZETA VADÁSZAT
22. FEJEZETFELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES
23. FEJEZETA DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN
24. FEJEZETA PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE
25. FEJEZETBOTLÓZSINÓR
26. FEJEZETPARTI A JACHTON
27. FEJEZETKARÁCSONY
28. FEJEZETATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN
29. FEJEZETA HELYSZÍNELŐK
30. FEJEZETKÉMCSERE
31. FEJEZETGERONIMO
32. FEJEZETA LEGNAGYOBB VESZÉLY
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Megjegyzések
 Table of Contents
ELŐHANG
1. FEJEZETTACOPS
2. FEJEZETOMERTA
3. FEJEZETA VÖRÖS RUHA
4. FEJEZETA TITKOS AKTÁK
5. FEJEZETBETÖRÉS A WATERGATE-ÉPÜLETBE
6. FEJEZETMÉLY TOROK
7. FEJEZETPROFILALKOTÁS
8. FEJEZETÉDES HÁRMAS
9. FEJHETVAKOND A CIA-BAN
10. FEJEZETTÖBB MARHAHÚST!
11. FEJEZETWACO
12. FEJEZETA TÁRSIGAZGATÓ FELESÉG
13. FEJEZETVINCE FOSTER ÖNGYILKOSSÁGÁNAK TITKA
14. FEJEZETMEZEI ÜGYNÖKÖK
15. FEJEZETHANSSEN ELFOGÁSA
16. FEJEZETAZ „UTOLSÓ JELENTÉS”
17. FEJEZETA REJTÉLYES KÉSZPÉNZ
18. FEJEZET„MUELLER, GYILKOSSÁGI CSOPORT”
19. FEJEZETA HÍRSZERZŐ-GONDOLKODÁS
20. FEJEZETA KÖZPONT
21. FEJEZETA VADÁSZAT
22. FEJEZETFELFEGYVERZETT ÉS VESZÉLYES
23. FEJEZETA DZSIHÁD SZOLGÁLATÁBAN
24. FEJEZETA PONZI-FÉLE SVINDLIK ÉVE
25. FEJEZETBOTLÓZSINÓR
26. FEJEZETPARTI A JACHTON
27. FEJEZETKARÁCSONY
28. FEJEZETATOMBOMBA A BŐRÖNDBEN
29. FEJEZETA HELYSZÍNELŐK
30. FEJEZETKÉMCSERE
31. FEJEZETGERONIMO
32. FEJEZETA LEGNAGYOBB VESZÉLY
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Megjegyzések
Table of Contents