a)

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

_________________________________________________

b)
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
   Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
   Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

________________________________________________

c)

A lenge hold halkal világosítja

     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

______________________________________________

d)

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.

______________________________________________

e)
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,

_____________________________________________

f)

Ez világ sem kell már nékem

Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,

Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.

_____________________________________________

g)

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

_____________________________________________

h)

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

____________________________________________

i)

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

____________________________________________

j)
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!

____________________________________________

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája. (Petőfi Sándor: A puszta, télen)

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,

   Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
   Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. (Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról)

A lenge hold halkal világosítja

     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet. (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz)

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm. (Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

Elefánt voltam, jámbor és szegény,

hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot, (József Attila: Medáliák)

Ez világ sem kell már nékem

Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,

Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása. (Balassi Bálint: Hogy Júliára talála...)

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival? (Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én)

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága! (Arany János: Letészem a lantot)

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait. (Berzsenyi Dániel: A közelítő tél)

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett! (Pilinszky János: Francia fogoly)

a)
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.

________________________________________________
b)

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

_________________________________________________

c)

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:
   Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

_________________________________________________

d)

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!

Szeretője lettem én szép lelkednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében. (Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani ne lehet...)

_________________________________________________

e)

S igy lőn hogy a kormányos belebotlott,

a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
»Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vizen át velünk mivégre jössz?

____________________________________________________

f)
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

_____________________________________________________

g)
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
   S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
   Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

______________________________________________________

h)

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

______________________________________________________

i)

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

_______________________________________________________

j)

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

________________________________________________________

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz. (Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

Az életet, ím, megjártam;

Nem azt adott, amit vártam:
   Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet. (Arany János: Epilogus)

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!

Szeretője lettem én szép lelkednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében. (Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani ne lehet...)

S igy lőn hogy a kormányos belebotlott,

a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
»Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vizen át velünk mivégre jössz? (Babits Mihály: Jónás könyve)

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! (József Attila: Nem én kiáltok)

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,

   S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
   Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld! (Janus Pannonius: Pannónia dicsérete)
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! (Kölcsey Ferenc: Huszt)

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött. (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át? (Tóth Árpád: Lélektől lélekig)

a)

Jaj, de friss rózsáim

     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

_________________________________________________

b)
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

________________________________________________
c)

Új tavaszkor ákácz, fűzfa zöldelt;

A kiszáradt fácska soha többet;
Mert a kinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma.

_______________________________________________

d)

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

______________________________________________

e)

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

_______________________________________________

f)

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

_______________________________________________

g)
Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!

_______________________________________________

h)

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

_______________________________________________

i)
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.

_______________________________________________

j)
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.

______________________________________________

Jaj, de friss rózsáim

     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném. (Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet. (Pilinszky János: Négysoros)

Új tavaszkor ákácz, fűzfa zöldelt;

A kiszáradt fácska soha többet;
Mert a kinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma. (Reviczky Gyula: Pálma a Hortobágyon)

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek. (Karinthy Frigyes: Előszó)

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet? (Petőfi Sándor: Szeptember végén)

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény! (Vörösmarty Mihály: Az emberek)

Isten veled, te híres ritka könyvtár,

Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk! (Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen. (Ady Endre: Héja-nász az avaron)

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz. (József Attila: A Dunánál)

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.

Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton. (Radnóti Miklós: Negyedik ecloga)

a)
... Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

__________________________________________

b)
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

_________________________________________

c)

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
_________________________________________

d)

Hát légy üres te s könnyű,

könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.

___________________________________________

e) Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?

____________________________________________

f)

Ott essem el én,

A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.

___________________________________________

g)

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

___________________________________________

h)
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

__________________________________________

i)

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

__________________________________________

j) Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

___________________________________________

... Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.(Radnóti Miklós:Hetedik ecloga)

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám. (József Attila: Elégia)

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg. (Vörösmarty Mihály: Elősző)

Hát légy üres te s könnyű,

könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek. (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon? (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)

Ott essem el én,

A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. - (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...)

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam. (Babits Mihály: A lirikus epilógja)

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása. (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet. (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas)

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál. (Radnóti Miklós: Razglednicák 3.)

a)
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

____________________________________________

b)

Pihenni már. - Nem, nem lehet:

Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
   Tovább! tovább!

____________________________________________

c)

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

___________________________________________
d)

Zordon erők, durva bércek, szírtok!

     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

___________________________________________

e)

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

___________________________________________

f)

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek

       dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!

____________________________________________

g)
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

____________________________________________

h)
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?

____________________________________________

i)

A sötétség, az éji, rút csuha,

Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

___________________________________________

j)

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

__________________________________________

k)

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

__________________________________________

l)
A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

___________________________________________

m)
Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.

__________________________________________

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, (Radnóti Miklós: Nem tudhatom...)

Pihenni már. - Nem, nem lehet:

Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
   Tovább! tovább! (Arany János: Az örök zsidó)

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget. (József Attila: Óda)

Zordon erők, durva bércek, szírtok!

     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant. (Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz)
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! (Babits Mihály: Ősz és tavasz között)

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek

       dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe! (Balassi Bálint: Egy katonaének)

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret. (Pilinszky János: Harbach 1944)

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd? (Vörösmarty Mihály: A merengőhöz)

A sötétség, az éji, rút csuha,

Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába. (Tóth Árpád: Hajnali szerenád)

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel. (Ady Endre: Hunn, új legenda)
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán! (Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

A költő – ajkán csörömpöl a szó,

de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát. (József Attila: A város peremén)

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem

hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán. (Radnóti Miklós: Pirul a naptól már az őszi bogyó)

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

_________________________________________

Lám, mely zavart lármák között forognak

A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

_________________________________________

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.

________________________________________

Adj már csendességet, lelki békességet,

       mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
       kit sok kín fúr!

________________________________________

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

________________________________________

Mocsok esett lepedőmön,

Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

_________________________________________

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

__________________________________________

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

___________________________________________

Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.

___________________________________________
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

_____________________________________________

Mi már a mezőt vágtatjuk, a falut az estre hagyjuk:

lányokat, templomot, kocsmát, nénit és pipáló gazdát
fölvillanva, s tűnve, hullva - mintha nem is lettek volna.
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?

______________________________________________

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

_______________________________________________

Nekem egyforma, az én fülemnek,

Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.

_________________________________________________

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

_____________________________________________

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

______________________________________________

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
 
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
_______________________________________________

S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,

Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
- Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt verítékezett tested -
Utunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

_________________________________________

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
________________________________________________

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

_________________________________________________
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."

___________________________________________________

Haldoklik a sárgult határ,

Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

___________________________________________________

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
     Nem félek. A kürt harsogását,
          A nyihogó paripák szökését
 
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
     Ez tette Rómát föld urává,
          Ez Marathont s Budavárt hiressé.

___________________________________________________

Egész uton hazafelé –

Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

_____________________________________________________
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

_____________________________________________

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,

     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

_______________________________________________

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. (Petőfi Sándor: A puszta, télen)

Lám, mely zavart lármák között forognak

A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
 Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

(Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz)

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország. (Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

Adj már csendességet, lelki békességet,

       mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
       kit sok kín fúr! (Balassi Bálint: Adj már csendességet)

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok. (Ady Endre: Párisban járt az Ösz)

Mocsok esett lepedőmön,

Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el. (Arany János: Ágnes asszony)

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

(Berzsenyi Dániel: A közelítő tél)

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor. (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon. (Arany János: Epilogus)
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd. (Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

Mi már a mezőt vágtatjuk, a falut az estre hagyjuk:

lányokat, templomot, kocsmát, nénit és pipáló gazdát
fölvillanva, s tűnve, hullva - mintha nem is lettek volna.
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek? (Babits Mihály: Vasárnapi impresszió,
autón)

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet. (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas)

Nekem egyforma, az én fülemnek,

Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög. (Ady Endre: Vér és arany)

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég. (Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez)

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép. (Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
 
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt. (Vörösmarty Mihály: Szózat)

S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,

Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
- Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt verítékezett tested -
Utunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. (Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek. (Ady Endre: szeretném, ha szeretnének)

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT. (Kölcsey Ferenc: Emléklapra)

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait." (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

Haldoklik a sárgult határ,

Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák. (Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák)

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
     Nem félek. A kürt harsogását,
          A nyihogó paripák szökését
 
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
     Ez tette Rómát föld urává,
          Ez Marathont s Budavárt hiressé. (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz II.)

Egész uton hazafelé –

Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki. (Petőfi Sándor: Füstbement terv)

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő? (Babits Mihály: Esti kérdés)

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,

     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait. (Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz)