ÁLLATTENYÉSZTÉSTANI SZIGORLAT

1. Ismertesse a gazdasági állatok legfontosabb mennyiségi tulajdonságainak öröklési jellemzőit az

egyes fajok (szarvasmarha, juh, sertés, baromfi) konkrét példáin keresztül!
Genetikai szempontból az értékmérő tulajdonságokat ugyancsak két csoportra szokták
osztani: kvantitatív (mennyiségi) és kvalitatív (minőség) tulajdonságokra. A gazdaságilag jelentős
értékmérő tulajdonságok döntőtöbbsége mennyiségi jellegű, kifejeződésüket sok gén határozza meg,
általában additív módon öröklődnek, kialakulásukban nagy szerepe van a környezetnek, a szokásos
mértékegységekkel kifejezhetők. A minőségi tulajdonságok közül a gazdasági állatfajokban viszonylag
kevésnek van gazdasági jelentősége (pl. szín, szarvatlanság). Ezek a tulajdonságok kevésbé függnek a
környezettől, öröklődésüket egy génpár határozza meg, s általában a mendeli szabályok szerint
öröklődnek.
Takarmányértékesítő képesség:
 azt fejezi ki, hogy az állat egységnyi termék (egy kg tej, tojás, testtömeg stb.)
előállításához mennyi táplálóanyagot (takarmányt) használ fel.
 teljesítményvizsgáló állomásokon állapítják meg, optimális és azonos feltételek mellett
 takarmányértékesítés h2-értékei állatfajonként a következő értékek között mozognak:
szarvasmarha h2= 0,3–0,7, sertés = 0,2–0,3, juh = 0,2–0,4.
Hústermelő képesség:
• sok génpár határozza meg
• A rövid fejű és lábú, a mély, széles és hengeres törzsű, a telt húsformákat mutató állatok rend-
szerint jó hústermelők.
• A hústermelő képesség áll:
 mennyiségi (növekedési erély, takarmányértékesítő képesség, a hizlalás időtartama stb.)
 minőségi (vágási %, az értékes húsrészek aránya, a hús és a csont aránya, a hús és a zsír
aránya, a színhústartalom, a hús minősége stb.) összetevőkből.
• Az állat hústermelésének mértékét és értékét tehát a hizlalási- és a vágási eredmény együttesen
határozza meg
Tejtermelő képesség:
 sok génpár határozza meg, jól öröklődő tulajdonság
 befolyásolja:
 a takarmányozás,
 a tartás,
 a laktáció állapota,
 az állat kora,
 a napi fejések száma stb.
 a tej mennyisége, a tejzsír- és tejfehérje százalék, a perzisztencia és a gépi fejhetőség
összegeződésének az eredménye.
 kifejezhető a napi, a laktációs, az éves tejtermeléssel és az életteljesítménnyel
Gyapjútermelő képesség:
Gyengén öröklődik, befolyásolja: fajta, hasznosítási irány, életkor, tartás, takarmányozás.
A gyapjútermelő képesség elbírálásakor figyelemmel kell lenni:
 a gyapjú mennyiségére (nyírótömeg),
 a gyapjúszál finomságára,
 színére,
 a szálhosszúságára,
 a tömöttségére,
 benőttségére,
 kiegyenlítettségére
 testnagyságra
Tojástermelő képesség:
A tojástermelő képesség összetett tulajdonság, a küllemből nem állapítható meg. Biztos támpontot csak
a termelési eredmények pontos nyilvántartásakor kapunk. A tojás mennyisége gyengén öröklődik, a
tömege már közepesen.
Tojástermelő képesség (h2 = 0,25–0,30). A tojástermelő képességet öt alaptulajdonság határozza meg.
Ezek: a perzisztencia, az intenzitás, a hosszú tünetek hiánya, a kotlás hiánya és a korai ivarérés.
A perzisztencia a tojástermelési időszak hosszát jelenti. A ciklusok hosszúsága, vagyis az egymás után
folyamatosan lerakott tojások száma a tojástermelés intenzitását adja. Minden négy napnál hosszabb
kihagyást a tojásrakásban hosszú szünetként tartunk számon. A kotlás is hosszú ideig tartó kihagyást
jelent a tojásrakásban.
Az egészség, ellenálló képesség:
Az ellenálló képesség a szervezet azon tulajdonsága, hogy a kórokozóknak, az időjárás gyors
változásainak, a környezet káros hatásainak közömbösítésére képes.
A termékenység és a szaporaság:
Tágabb értelmezésben ugyanakkor magában foglalja még a következő értékmérő tulajdonságokat is:
 anyai ösztönök (szopástűrés),
 ivadékgondozás,
 nevelőképesség,
 keltethetőség (baromfi),
 ivari koraérés.
A reprodukció alapvető kifejezésmódjai:
 vemhesülési % (fertilitási % a hímivarban!),
 ellési % (ellési forgó),
 szervizperiódus (elléstől a vemhesülésig eltelt napok száma),
• felnevelési %, így a választási alomszám és alomsúly
A reprodukció öröklődhetősége kicsi (h2-érték 0,1–0,2), tekintettel arra, hogy megjelenését
(manifesztálódását) a környezeti tényezők 80–90%-os arányban befolyásolják.
A szaporaság a nőivarú állatok azon tulajdonsága, hogy a fajra, a fajtára, a típusra, az életkorra jellemző
számú, életképes ivadékot hoznak a világra.
 egyet ellő (unipara) (szarvasmarha, ló stb.)
 többet ellő (multipara) (sertés, házinyúl stb.)
A szaporaság mutatói:
 a szaporasági %,
 a két ellés közötti intervallum (ellésforgó)
 a service period (az elléstől az újrafogamzásig eltelt idő).
Vérmérséklet, természet, rossz szokások:

Emberi bánásmódra adott reakció jelenti. Befolyásolja: ivar, életkor, környezeti ingerek.
A vérmérséklet lehet:
 élénk (pl. a ló, a hím állat, a fiatal stb.): mozgékony, környezete iránt érdeklődő,
anyagcseréje is élénk
 nyugodt (a juh, a hízó, az anya, az idős állat stb.): anyagcseréje renyhébb, lomha
mozgású, nyugodt tekintetű, hízásra hajlamos
Minőségi tulajdonság:

Kültakaró, színeződés: Kültakarón az állat bőrét, szőrzetét vagy tollazatát értjük. Megítélése a bírálat
során azért fontos, mert minőségéből és színéből sok, gazdaságilag jelentős tulajdonságra lehet
következtetni. Az állat fajtabeli hovatartozását általában a kültakaró alapján állapítjuk meg. Az állat
egészségi állapotára ez alapján következtetünk. A kültakaró alapján a termelőképességre biztonsággal
következtetni nem lehet.
 2. Ismertesse a tenyészérték fogalmát, a tenyészértékbecslés általános alapelveit, valamint a
teljesítményvizsgálatok szerepét és jelentőségét úgy, hogy az elmondottakat a gazdasági fajok
példájával illusztrálja!
A tenyészérték:
A tenyészérték egy egyednek, mint genetikai szülőnek az átörökítő képességére utaló értéke.
Megkülönböztetünk általános és különleges (speciális) tenyészértéket.
Az általános tenyészértékét úgy kapjuk meg, hogy az ivadékcsoportjának (V) átlageredménye és a teljes
populáció (A) átlageredménye közötti különbséget kettővel szorozzuk.
Az általános tenyészértéket az adott tulajdonságot kialakító gének additív hatásainak átlageredménye
határozza meg, bár az additív gének mellett a dominanciahatások és a génkölcsönhatások is
érvényesülhetnek, de nagyszámú és véletlenszerű párosításban ezek pozitív és negatív irányban
kiegyenlítik egymást
Különleges (speciális) tenyészérték. Az általános tenyészértékkel szemben a különleges tenyészérték az
ún. speciális párosítások esetén jelentkezik, tehát akkor, ha egyes apaállatokat „meghatározott” nőivarú
egyedekkel (anyai tenyészvonalakkal) párosítunk. Ebben az esetben a tenyészérték az additív génhatáson
felül kölcsönhatásokra (dominancia, episztázis, génkapcsolódás) vezethető vissza, és csak ritkán, kis
valószínűséggel ismétlődik.
Haszonérték. A haszonérték az adott termelési tulajdonság fenotípusos egyedi megnyilvánulása, tehát a
megállapítható, a mérhető teljesítmény. A haszonérték nem kapcsolódik az átörökítés jellege, módja és
mértéke fogalomköréhez.
A nemesítőmunka során megkülönböztetjük még a következőket:
• a CC %: a kor- és istállótársak átlagos teljesítményének százalékában kifejezett egyedre
jellemző, tehát a képességet, a genetikai értéket jelzőinformációs érték;
• istállóátlag indexe: általában vegyes életkorú, de istállótársak időszakos, éves, laktációs stb.
teljesítményéhez viszonyított, az örökítőértékre utaló, ezt jelzőindexszám;
• teljesítmény viszonyszáma: az átörökítő képességre, az egyed vagy a tenyészvonal genetikai
értékére utaló egyéb relatív értékű indexszám.
Tenyészértékbecslés:
Azokat a vizsgálatokat, amelyek a tenyészérték meghatározására irányulnak, tenyészértékbecslésnek
nevezzük.
A tenyészérték pontos megállapítására nincs lehetőségünk, mert ehhez a tenyészállat összes lehetséges
utódának teljesítményét ismernünk kellene. A tenyészértékbecslés matematikailag különböző rokonsági
kapcsolatban lévő egyedek fenotípusos tulajdonságai között számított regresszióanalízisen alapszik és
genetikailag az additív génhatások előrejelzéseként értelmezhető.
A tenyészértékbecslés megbízhatóságának mérésére az ún. megbízhatósági együtthatót (b) használjuk,
amely a becsült és a valóságos tenyészérték összefüggésének szorosságát fejezi ki. A megbízhatósági
értékszám 0 és 1 között változhat. A tenyészértékbecslés megbízhatósága a h2-től, a rokonsági foktól és
a rokonok számától függ. A mutatószámot akkor tartjuk megbízhatónak, ha eléri vagy meghaladja a 0,7
értéket.
Egy állat adott értékmérő tulajdonságára vonatkozó tenyészértékét a következő információs források
figyelembevételével állapíthatjuk meg:
1. az ősök (szülők vagy nagyszülők),
2. az oldalági rokonok teljesítmények (édestestvérek, apai, anyai féltestvérek, unoka),
3. a saját teljesítmény és
4. az ivadékok teljesítménye alapján.
Teljesítményvizsgálatok:
Tenyészértékbecslés az ősök és az oldalági rokonok teljesítménye alapján: az ősök teljesítményén
alapuló tenyészértékbecslés megbízhatósága, a h2-től függően, elég csekély. Az ősökre alapozott
tenyészértékbecslés során az ősök termelése és a jelölt tenyészértéke közötti összefüggés (regresszió)
megállapításának alapját a rokonságból fakadó közös génhányad teremti meg.
Saját teljesítmény alapján: Hatékony a sajátteljesítményre épülő szelekció, ha az értékmérő
tulajdonságok öröklődhetősége eléri vagy meghaladja a 0,5-öt. A jól öröklődő tulajdonságokban
megbízható módon tudjuk a tenyészállatjelölt tenyészértékét becsülni, s ezért előszelekciós módszerként
használható. Az anyaállathoz kötődő (ivarra korlátozott) tulajdonságok esetében – tej- és tojástermelés,
szaporaság – az apaállat-jelölteknek saját teljesítménye nem lehet. Ilyenkor csak nőivarú rokonaik
termeléséből – az előzőekben leírtaknak megfelelően – következtethetünk tenyészértékükre.
A sajátteljesítmény-vizsgálat három szakaszból áll:
• előkészítés (célpárosítás, származási adatok ellenőrzése, ellési, illetve fialási adatok begyűjtése stb.),
• végrehajtás (a tulajdonképpeni vizsgálat: adaptáció idő szükséges mérések végrehajtása), utáni
felnevelés és a
• értékelés (tenyészértékek számítása és az egyedek rangsorolása).
A vágóérték élőállapotban történő megítélésre közvetett módszerek állnak rendelkezésünkre:
• küllemi bírálat (húsformák, zsírosság-faggyússág értékelése),
• ultrahangos készülék használata a hát-, mar és ágyéki faggyú, illetve zsírréteg vagy a rostélyos, illetve
a karaj keresztmetszetének megállapítására
Ivadékok teljesítménye alapján: Az ivadékvizsgálatban a szülő tenyészértékét – utódainak teljesítménye
alapján – becsüljük. Az ivadékvizsgálat előnyeként említhető, hogy alacsonyabb h2-értékkel öröklődő
tulajdonságokban is megbízható becslést tesz lehetővé, valamint, hogy csak az egyik ivaron megjelenő
és a vágási (vágóérték) tulajdonságokban is megállapítható a tenyészérték. Hátrányként jelentkezik ennél
a módszernél egyrészt az, hogy az értékeléshez két nemzedék szükséges, így növeli a vizsgálathoz
szükséges időt, másrészt a vizsgálat költségei igen jelentősek. A becslés megbízhatósága tehát, az
ivadékok számától és a tulajdonság öröklődhetőségétől függ. Ha növeljük az ivadékok számát, javul a
becslés pontossága. Az ivadékvizsgálatokat a saját teljesítményhez hasonlóan végezhetik üzemi
körülmények között vagy speciálisan ilyen vizsgálatok céljára alkalmas állomásokon.
A szelekciós index: A szelekciós indexben vonható össze az egyed és rokonainak egy tulajdonsága, az
egyed több tulajdonsága, az egyed és rokonainak több tulajdonsága, amiből egy indexpont képezhető. A
szelekciós index használatához megbízható genetikai és gazdasági paraméterek szükségesek. Indexszel
tehát összevont tenyészérték számítható.
BLUP módszer:
A modellben a termelést befolyásoló tényezők a következők szerint csoportosíthatók:
• környezethatás tényezőcsoport (tenyészet, év, évszak, tényezők),
• genotípus csoport (az apák közötti lényeges különbségek okai, pl. különböző években vizsgált
csoportok, hazai vagy importált apák),
• apa saját örökítőértéke (az apa ivadékainak és a vele azonos genetikai csoportba tartozó apák összes
ivadékának átlagos termelése közötti különbség),
• anyák hatása (génösszetétel, keresztezési konstrukció),
• az egyed hatása (az egyed genetikai értéke),
• véletlenszerű hatás (bármely egyed termelése véletlenszerűen befolyásolható, a modellben nem
azonosított hatás).
A BLUP esetén először a modellt, egy a varianciaanalízisnél ismert modellt kell megfogalmaznunk,
amely tartalmazza a vizsgált tulajdonságot befolyásoló tényezőket. Ez az eljárás legfontosabb része, amit
a tenyésztőigénye és a számítástechnikai feltételek alakítanak.
3. Foglalja össze a tenyészkiválasztás genetikai alapelveit és a szelekció hatékonyságát befolyásoló
tényezőket, valamint mutassa be a tejtermelő állományok tartástechnológiáját!
Szelekció fogalma
Szelekcióról akkor beszélünk, ha a populációt alkotó egyedek nem egyenlőeséllyel, illetve arányban
vesznek részt a következőgeneráció létrehozásában. Ennek oka lehet egyrészt a kiválogatódás, másrészt
a kiválasztás is.
Kiválogatódás (természetes szelekció) az a folyamat, amikor emberi beavatkozás nélkül, a természet
gátolja szaporodásukban azokat az állatokat, amelyek nem képesek alkalmazkodni az adott környezeti
feltételekhez.
Kiválasztás (mesterséges szelekció) az ember tudatos tevékenysége, amellyel meghatározott célok
(tenyészcél) elérése érdekében választja ki a populáció azon egyedeit, amelyeket a következőgeneráció
szülőinek szán.
A tenyészkiválasztás a szelekció tudatos, tervszerű formája, amelyen ilyen vonatkozásban a
következőgeneráció szülőinek kiválasztását–kijelölését értjük annak érdekében, hogy a termelés
színvonalát (a teljesítmény szintet) fenntarthassuk, illetve fejleszthessük, a gazdasági és biológiai
szempontból egyaránt fontos értékmérő tulajdonságokban. A kiválasztott egyedeket tenyészállatoknak,
és ennek megfelelően a kiválasztást, vagyis a mesterséges szelekciót tenyészkiválasztásnak nevezzük.
A szelekció genetikai hatásai
Az állatnemesítés célja az egyes egyedek és rajtuk keresztül az állomány fenotípusos értékének –
termelési eredményének vagy teljesítményének – növelése. Ahhoz, hogy a populáció átlagos termelése
javuljon, a tenyésztőnek generációról generációra az áltagos genetikai színvonal növekedését kell
megvalósítania.
A gazdasági állatok populációiban az átlagos genetikai érték megváltoztatásával érhető el a kedvező
fenotípus kialakulása. Ennek lehetősége a fajok genetikai varianciájában (VG) rejlik. A gazdasági
állatfajok genetikai varianciája többé-kevésbé ismert. A varianciát feloszthatjuk a fajták között (vagy
populációk közötti), valamint a fajtán belüli (vagy populáción belüli) varianciára.
Az előbbiek alapján két lehetőség nyílik a gazdasági állatok nemesítésére:
1. Szelekció révén a fajtatiszta populációkban fellelhető változékonyság kiaknázása, vagyis a
tenyészállatok additív genetikai értékének növelése.
2. Keresztezéssel, amely a gének közötti interakciók kedvezőkövetkezményeire épít a populációk
vagy a fajták (vonalak) közötti változékonyság kiaknázása révén.
Mind a szelekció, mind a keresztezés alkalmazásánál, a tenyészőnek azonos általános elveket kell
érvényesítenie vagyis:
• meg kell határoznia a tenyészcélt,
• meg kell választania az ennek megfelelő szelekciós vagy keresztezési módot vagy
módszereket.
Eredményes szelekcióról csak akkor beszélhetünk, ha a tenyészkiválasztás hatására a populáció
genetikai szerkezete a kívánt irányban és mértékben változott meg.

A szelekciós kritérium olyan tulajdonság vagy tulajdonságok együttese, amely mérhető (megítélhető) a
kiválasztásra szánt egyeden vagy annak rokonain, és ennek következtében lehetővé teszi azok
rangsorolását. A szelekciós kritérium annál jobb, minél inkább megfelel az alábbi feltételeknek vagy
minél jobban megközelíti azokat:
 Kedvező és szoros genetikai korrelációban áll a szelekciós célkitűzésekkel
 Jól öröklődik, vagyis nagy a h2 értéke, és az abszolút genetikai variancia értéke nagy
 Semleges azokkal a tulajdonságokkal szemben, amelyek nem szerepelnek a célkitűzések között,
vagyis nincs azokkal kedvezőtlen genetikai korrelációban
 Korán, könnyen és megbízhatóan mérhető (megítélhető) minden kiválasztásra szánt egyeden,
és/vagy annak rokonain.
A ma alkalmazott szelekciós eljárások – a genotípus pontos ismeretének hiányában – még a fenotípusos
értékekre alapulnak. A populációt alkotó egyedek fenotípusos értékei az átlag körül szóródnak.
A szelekció eredményét befolyásoló tényezők közül az alábbiakat kell figyelembe venni:
 A tulajdonságok varianciáját (amit az alkalmazott tenyésztési eljárás jelentősen befolyásol)
 A tulajdonságok öröklődhetőségét (összefüggésben a választható szelekciós módszerrel)
 A szelekció intenzitását (összefüggésben az utánpótlási hányad szükséges nagyságával)
 A kiválasztás alapjául szolgáló becsült tenyészérték megbízhatóságát.
4. Csoportosítsa az állatnemesítésben alkalmazott tenyésztési eljárásokat és röviden mutassa be a
fajtatiszta tenyésztés módszereit. Ismertesse a borjú- és üszőnevelés technológiáját.
A párosítás fogalmán a következőgeneráció szüleinek kijelölését, kiválasztását értjük.  A párosítás célja
tehát nem más, mint a számunkra legkedvezőbb genotípus-gyakoriság kialakítása a populációban.
 A tenyésztési eljárások két nagy csoportja:
- fajtatiszta tenyésztés és a
- keresztezés.

A fajtatiszta tenyésztés azonos fajtába tartozó egyedek párosítását jelenti. A fajtatiszta tenyésztésben a
tenyészállat és a haszonállat állomány azonos. A genetikai előrehaladás legfőbb eszköze a szelekció,
ezért elsősorban az additív génhatásokat használja ki. Ebből következik, hogy elsősorban a jól öröklődő
tulajdonságok javíthatók vele eredményesen. A fajtatiszta tenyésztés célja hosszú ideig elsősorban a
fajtajelleg megőrzése volt.
Napjainkban a fajtatiszta tenyésztés céljait a következőkben lehet összefoglalni:
 fajtatiszta tenyésztés árutermelés céljából
 fajtatiszta tenyésztés fajtamegőrzés céljából (pl.: őshonos fajták fenntartása)
 fajtatiszta tenyésztés keresztezési partnerek előállítása céljából, a hibridprogramok számára.
A homozigozitást növelő párosítási módszerek (fajtatiszta tenyésztés):
Ha egy populációt zárt körben tenyésztünk, akkor genetikai értelemben beltenyésztést folytatunk. Ennek
következtében generációról generációra csökkent a heterozigóta és növekszik a homozigóta génpárokkal
rendelkező egyedek száma.
Genetikai értelemben egymással rokonságban lévő egyedek párosítása a rokontenyésztés.
A rokontenyésztés célja a kívánatos gének homozigóta formában való rögzítése a populációban. Így a
rokontenyésztésnek két alapvető genetikai hatása van: egyrészt a homozigozitás növekedése, illetve a
heterozigozitás csökkenése, másrészt az eredeti állományon belül egymástól genetikailag jelentős
különböző részállományok, ún. rokontenyésztett vonalak kialakítása.
A gyakorlati állattenyésztők tudatosan tartózkodnak a rokontenyésztéstől, mert tapasztalatuk szerint
károsan befolyásolja az állatok növekedését, szaporodóképességét, életképességét,
alkalmazkodóképességét és termelését. Ez a jelenség a beltenyésztési leromlás, ami a rokontenyésztés
fenotípusos hatásaként érzékelhető.
Módszerei:
Vonaltenyésztés célja az ún. rokontenyésztett vonal létrehozása. Elsődleges cél a rokontenyésztettség
növelése anélkül, hogy a vonal tagjai a vonalalapító ősök bármelyikével is szorosabb rokoni kapcsolatba
kerülnének, mint a többi egyeddel.
A vérvonaltenyésztés a rokontenyésztésnek általában enyhébb változata. A vérvonaltenyésztés célja a
vonalalapító értékes génjeinek minél nagyobb arányban való akkumulálása és megőrzése a vonal
egyedeinek genotípusában.
A szintetikus vonal olyan genetikailag zárt részpopulációt jelent, amelyet több fajta, illetve típus
keresztezésével hoznak létre, majd a keresztezett állományt önmagában szigorú szelekcióval tenyésztik
tovább. A szintetikus vonalakat kifejezetten keresztezési célokra, a hibridizáció számára állítják elő.
Ezúton valamely tulajdonság(ok)ban nagyobb genetikai előrehaladás érhető el, mint fajtatiszta
tenyésztési módszerekkel.
A heterozigozitást növelő párosítási módszerek (keresztezési eljárások)
Keresztezés az állomány genetikailag jelentősen különböző egyedeinek párosítása. Tágabb értelemben
keresztezésnek minősül minden olyan párosítás, ahol a szülők akárcsak egyetlen tulajdonságban (egy
génpárban) különböznek egymástól.
Az állattenyésztés gyakorlatában a fajták, illetve a fajtán belüli vonalak párosítását tekintjük
keresztezésnek. A keresztezés révén az additív és a nem additív génhatások hasznosíthatók.
A keresztezés fenotípusos hatása, hogy felszámolja mindazokat a kedvezőtlen hatásokat, amelyek a
rokontenyésztett populációkban a homozigozitás folytán felszínre jöttek. Sőt, a keresztezett
ivadéknemzedék számos tulajdonságban jobb eredményt ér el, mint a szülők átlaga.
Ezt a jelenséget nevezzük heterózishatásnak, ami keresztezett nemzedék életképességben,
termékenységben, alkalmazkodóképességben, növekedésben és a termelési tulajdonságokban
megnyilvánuló érdemi javulásában mérhető.
Heterózis fogalma, típusai
Klasszikus értelemben heterózishatásról akkor beszélünk, ha az egymástól genetikailag eltérő
felépítettségű homozigóta szülők párosításából született ivadékok fenotípusos átlagértéke valamely
tulajdonságban meghaladja a szülői átlagot, vagy a jobbik szülő teljesítményét.
A heterózisnak elsősorban a különböző keresztezési módszerekben való kihasználhatósága
szempontjából több alaptípusát különíthetjük el.
Az egyedi heterózis a keresztezett egyed fenotípusos teljesítményben mutatkozó fölénye a tisztavérű
egyedekkel szemben.
Az anyai heterózis elsősorban az anyai tulajdonságokban mutatható ki. A keresztezett anyák fölényét
jelzi pl. az ovulációs rátában, az embrionális elhalás arányában, a születéskori alomnépességben, a
választási testtömegben, a fogamzóképességben stb.
Az apai heterózis a keresztezett apák utódainak jobb termelésében mutatkozik meg.
A típusheterózisra az egymástól morfológiailag és élettanilag, továbbá a teljesítményben jelentős
mértékben eltérő anyai és apai állományok keresztezésekor számíthatunk.
Additív génhatásokat hasznosító keresztezési eljárások
A keresztezési eljárások közül ebbe a csoportba a tenyészállat-előállító keresztezések  tartoznak.
Mindegyik módszer alapja a fajtatiszta tenyésztés, mert fajtákat keresztezünk egymással.
A tenyészállat-előállító keresztezési módszerek közé a nemesítő, cseppvér-, fajtaátalakító és az új fajtát
előállító keresztezést soroljuk. Mindegyik módszer elsődleges célja az additív génhatás kihasználása.
Nemesítő keresztezés. Használata akkor indokolt, ha a nemesíteni kívánt populáció jellegét és értékes
tulajdonságait meg akarjuk őrizni, csupán néhány értékmérő tulajdonságát kívánjuk javítani.

Fajtaátalakító keresztezés. Ebben az esetben nem a meglévőfajta megőrzése a cél, hanem teljes

átalakítása egy másik fajtává. A keresztezést 5–6 nemzedéken át folytatják, majd a javító fajtával már
gyakorlatilag azonos, átalakított fajta egyedeit egymás között párosítják. A fajtaátalakító keresztezés
hatására nemzedékről nemzedékre nő a javító és csökken az eredeti fajta génaránya.

Új fajtát előállító keresztezés. Két vagy több fajta előnyös tulajdonságainak egyesítését, „ötvözését” és
ezáltal alapvetően új tulajdonságokkal bíró fajta előállítását célozza.

Cseppvérkeresztezés, amikor a nemesítő fajtával csak egyszer keresztezik a nemesítendő fajtát, majd az
F1 nemzedéktől visszatérnek az eredeti fajta hímjeihez. Ennek következtében a nemesítő fajta hatása
fokozatosan megszűnik.
 5. A tanultak alapján foglalja össze a szaporasággal kapcsolatos értékmérő tulajdonságok
legfontosabb ismérveit. Példáiban térjen ki valamennyi faj jellemzésére, és részletesen ismertesse a
kocák tartásának, valamint takarmányozásának mikéntjét a reprodukciós ciklus egyes
szakaszaiban!

Értékmérő tulajdonságnak az állat azon sajátosságait nevezzük, amelyek haszonvételét meghatározzák,

termelését közvetlenül vagy közvetve befolyásolják. Az állattenyésztőket tehát a gazdasági állatok
tulajdonságai közül azok érdeklik, amelyek gazdasági jelentőséggel bírnak. A termelést, a haszonvételt
közvetlenül befolyásoló tulajdonságok például a tejtermelő képesség, a hústermelő képesség, a
tojástermelő képesség, a gyapjútermelő képesség. A tulajdonságok egész sora, – pl. a termékenység,
szaporaság, a takarmányfogyasztó és értékesítőképesség, a koraérés, az igényesség vagy igénytelenség,
az egészség és ellenálló képesség stb. – az előállítható termék mennyiségét és minőségét, a termék-
előállítás gazdaságosságát közvetetten befolyásolja.
A szaporaságot a másodlagos (szekunder) értékmérő tulajdonságok közé soroljuk.
Szaporasággal kapcsolatos értékmérő tulajdonságok:
Baromfi:
Szaporasággal kapcsolatos értékmérők:
1. Tojástermelő képesség
2. Termékenység
3. Keltethetőség
A tojástermelő képesség
A tyúkfajban a tojástermelő képesség jelentősen befolyásolja a termelés gazdaságosságát, mert
potenciálisan meghatározza az egy tojó után felnevelhető ivadékok számát mind a tojó-, mind a
hústípusú állományokban. Árutojás-termelő állományokban a termelt tojás mennyisége – akár darabban,
akár kilogrammban mérjük – ugyancsak meghatározója a tojástermelés gazdaságosságának, és
jelentősen befolyásolja az egy tojás előállítására felhasznált takarmány mennyiségét is.
A tojástermelés viszonylag gyengén öröklődő kvantitatív tulajdonság (h2=0,15-0,25). Ma már
klasszikusnak számító amerikai vizsgálatok szerint (Goodale és Hays) örökléstani értelemben a
tojástermelő képességet 5 alaptulajdonság határozza meg, amelyek egymástól genetikailag többé-
kevésbé függetlenek. Ezek:
1. az állóképesség vagy perzisztencia,
2. az intenzitás,
3. a hosszú szünetek hiánya,
4. a kotlás és
5. az ivarérés ideje.
A perzisztencia lényegében a biológiai év, a tojástermelési periódus hosszát fejezi ki.
A tojástermelés intenzitása többféle módszerrel ítélhető meg. Az egyik az átlagos ciklusnagyság,
amelyet egy adott tyúkra nézve a következő módon számíthatunk ki:

Ha egy tojó egy tojóév alatt 280 tojást termelt 40 ciklusban, akkor:

A 7-es intenzitás azt jelenti, hogy a kérdéses tojó éves átlagban 7 tojást termelt ciklusonként. Az
intenzitás rövidebb termelési periódusokra is kiszámítható.
Egy állomány intenzitásának kifejezésére jó támpontot nyújt a tojástermelés százalékos alakulása a
tojásrakás szakaszában. Az a kedvező, ha ez a szakasz a lehető legmagasabb értékek mellett minél
hosszabb ideig tart. Tojótípusú állományokban a csúcstermelés idején ez az érték 90 % fölötti, a
hústípusú tyúkoké pedig néhány százalékkal 80 fölött lehet. Az átlagos intenzitást az egész tojóév
átlagában nyújtott %-os termelés is jól tükrözi.
Hosszú szüneten a tojóidőszakon belül előforduló négynapos vagy annál hosszabb szünetet értjük. Ez a
termelési év bármely időszakában előfordulhat, és tojótípusú állományokra ma már alig jellemző,
szemben a kettős hasznosítású és hústípusú állományokkal. A zárt, intenzív tartás, a világítási program
mérsékli a hosszú szünetek gyakoriságát, természetes viszonyok között viszont a hőmérséklet és a
megvilágítási hatások – különösen télen és késő ősszel – szinte törvényszerű hosszú szüneteket okoznak.
Jellegzetes hosszú szüneteket okozhat a kotlás is.
A kotlás ideje alatt szünetel a tojástermelés, ezért szelekcióval a kiküszöbölésére törekednek.
A kimondottan egyoldalú tojástermelő fajták, vonalak és hibridek nem kotlanak. A ketreces tartás
amúgy is gátolja a kotlás kialakulását. A kettős hasznosítású és a hústípusú állományokban kotlás még
előfordul. Az alternatív tojástermelési rendszerekben a kotlás egyes tojóhibridek esetében gyakrabban
tapasztalható.
A korai ivarérés gazdasági szempontból azért nagy jelentőségű, mert így lerövidül a nevelés időtartama,
és emiatt csökkennek a felnevelési költségek.
A korai ivarérésre tojótípusú és vegyes hasznosítású állományokban szelektáltak már több évtizede.
Ezért az egyoldalú tojástermelő fajták és hibridek már korán, 4-5 hónapos korban (144 napos korban;
adott fajtára vagy hibridre vonatkozóan) ivarérettek.
Termékenység
Termékenynek nevezzük az olyan tojást, amelyben a megtojás pillanatában életképes zigóta van.
A termékenység kismértékben öröklődő tulajdonság (h2=0,05-0,16). A hústípusú állományok
termékenysége gyengébb, mint a tojótípusúaké.
A termékenységet számos belső és külső környezeti tényező befolyásolja, ezek:
• Termelésben eltöltött idő
• Ivararány
• Hőmérséklet
• Megvilágítás
• Tartási mód
• Takarmányozás
A termelésben eltöltött idő függvényében a termékenység igen határozott változásokat mutat. Gyengébb
a termékenység a tojástermelés megkezdését követő néhány héten, legjobb a csúcstermelés idején és az
azt követő 3-4 hónapban, és újból romlik a tojástermelési időszak utolsó szakaszában. A termékenység
kortól függő változásának tendenciája kifejezettebb a hústípusú, mint a kimondottan tojó jellegű vagy
kettős hasznosítású állományokban.
Az ivararány azt fejezi ki, hogy egy kakasra hány tojó jut. Könnyű testű állományokban 1 kakas:12-15
tojó, nehéz testű, hústípusú állományokban 1 kakas:8-10 tyúk a kedvező ivararány. Ezek az irányszámok
természetes pároztatásra érvényesek. Mesterséges termékenyítés esetén egy kakasra jóval több tojó
számítható (1 kakas:40 tojó vagy több). A nem megfelelő ivararány rontja a tojások termékenységét.
A termékenységre jelentős hatást gyakorol a környezet hőmérséklete. Nyáron, nagy melegben romlik a
termékenység és a hideg is kedvezőtlen hatású.
A termékenység szempontjából döntő fontosságú a megfelelő időtartamú és intenzitású fény. Tojó- és
hústípusú állományok reakciója a megvilágított órák idejére és erősségére különböző. Ezért a
különbségekre a technológiai fejezetekben kitérünk. (Pontos előírásokat a technológiák tartalmaznak.)
A tartási mód sok szempontból befolyásolja az állatok teljesítményét is. Bizonyos padozatrendszerek
kedvezőtlenül hatnak a termékenységre azáltal, hogy nehezítik a kakasok párzását (pl. lécrács padozat).
A zsúfoltság is egyértelműen kedvezőtlen.
A takarmányozás alapvető fontosságú a termékenység színvonalának fenntartásában. Különösen a
takarmányok fehérje- és vitamintartalmának van döntő jelentősége.
Keltethetőség
Keltethetőségen a megtermékenyített tojásnak azokat az alaki, fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságait
értjük, amelyek – megfelelő keltetési technológia mellett – lehetővé teszik az embrió normális
fejlődését, az életerős csibe kikelését a tojásból. A keltethetőség rendkívül komplex értékmérő, mert a
tojás szabályos alakjától, kémiai összetételétől, az egyes alkotórészek arányától, sőt az embrió
genotípusától is függ.
A keltethetőség örökölhetősége – érthetően – kismértékű (h2= 0,05-0,15).
A keltethetőséget a legnagyobb mértékben a következő örökletes és környezeti tényezők befolyásolják:
• Tenyészállomány típusa,
• Rokontenyésztés, illetve keresztezés,
• Tenyészállományok termelésben töltött ideje,
• Tojások tömege,
• Tojások minősége (héj, alak, szennyezettség stb.),
• Tojástárolás ideje,
• Takarmányozás.
Általában jobb a keltethetősége a tojó- és vegyes hasznosítású tyúktípusoknak, és gyengébb a
hústípusúaknak.
A rokontenyésztés egyértelműen rontja a keltethetőséget, a keresztezés viszont javítja. Különösen
kedvező, ha az anyai állományok maguk is keresztezettek és a tőlük nyert ivadékok egy harmadik
vonalba tartozó apától származnak (hármas keresztezés). Ez utóbbi felismerést hasznosítjuk a
brojlercsirke előállításában. Különösen határozottak ezek a törvényszerűségek, ha a berakott tojásra
számítjuk a kelési százalékot.
A keltethetőség az ivarérést követően gyengébb, a csúcstermeléskor és az azt közvetlenül követő
időszakban a legjobb, majd a tojástermelési ciklus második felében fokozatosan romlik. A
tojóidőszak második felében tapasztalható rosszabb kelési százalék okai sokrétűek.
A tojások tömege a termelésben eltöltött idő előrehaladásával minden tyúktípusban nő. A tojás tömege
növekedésének döntő részét a fehérje abszolút és relatív arányának növekedése jelenti, mert a sárgájának
a tömege viszonylag állandó, így a sárgája:fehérje arány tendenciájában a tojóév vége felé mind jobban
változik, eltávolodva az embriófejlődés számára optimális arányoktól. Ily módon függetlenül a korral
összefüggő egyéb – negatív hatású – tényezőktől, a keltethetőség bizonyos mértékben automatikusan is
romlana csupán a tojás tömegének folyamatos növekedése következtében.
Az adott fajtára és korra jellemző átlagos tojástömegnél jelentősen kisebb és nagyobb tojások a
keltetésre kevésbé alkalmasak, de például a brojler szülőpárok 70 g-os tojásainak gépbe rakása is
indokolt lehet gazdaságossági megfontolásokból, különösen a tojástermelési ciklus második felében.
A nem megfelelő minőségű, repedt héjú, szennyezett, vékony héjú és a szabályostól jelentősen eltérő
alakú tojások rossz eredményt adnak. A tojás alakjának a tyúkfajra – kis eltérések mellett – jellemzőnek
kell lennie. Ez válogatáskor szemmértékkel kellő pontossággal becsülhető.
A tojás tárolási idejének növelése rontja a keltethetőséget, növeli a kelési időt, fiatal állományok tojásai
kevésbé, öregebb állományok tojásai fokozottan érzékenyek a tárolási idő meghosszabbítására.
Az optimális tojástárolási idő 1-3 nap. A kelési százalék jelentősen romlik, ha a tojásokat 7 napnál
tovább tároljuk. A hústípusú állományok kelési százaléka a hosszabb tárolás hatására nagyobb
mértékben csökken, mint a tojótípusúaké.
A tojások keltethetősége sokkal érzékenyebben jelzi a takarmányozási hibákat, mint a tojástermelés
intenzitása. Számos olyan takarmányreceptúra állítható elő ugyanis, amellyel igen jó tojástermelési
eredmény érhető el, ugyanakkor a keltethetőség nem lesz kielégítő. Különösen fontos e tekintetben a
takarmányfehérjék minősége és mennyisége, valamint az egyenletes A1-, D3-, B2-, B12-vitamin, az
ásványianyag- és nyomelem-ellátottság.
Szarvasmarha:
A funkcionális vagy szekunder értékmérő tulajdonságok semmivel sem alárendeltebbek a primer
értékmérőknél, legfeljebb a termék-előállítással közvetlenül nincsenek kapcsolatban. Ellenben minden
hasznosítási típusban egyaránt fontosak.
Ide tartozik a termékenység, (szaporaság) is
A termékenység a szarvasmarhánál különösen fontos értékmérő tulajdonság, szaporulat (ellés) nélkül
ugyanis sem tejtermelés, sem pedig hústermelés nincs. Mivel jellemzően egyet ellő (unipara) fajról van
szó, a szaporaság nehezen értelmezhető a szarvasmarha-tenyésztésben
Termékenység alatt a nőivarú állat esetében azt értjük, hogy az állat rendszeresen ivarzik és
termékenyül, valamint életképes utódot hoz a világra. Hímivarú állat esetében az életképes spermiumok
termelése mellett, ma a sperma mélyhűthetősége is meghatározó szerepet játszik.
A termékenység kifejezetten rosszul öröklődik, h2-értéke mindössze 0,05-0,15 körül alakul, azaz a
környezeti tényezők a meghatározóak. Ezek közül is kiemelkedik a takarmányozás, aminek az egyik fő
indikátora a termékenység. Nem is elsősorban a takarmány energiatartalmáról és még kevésbé annak
fehérjetartalmáról van szó; sokkal inkább a mikroelemekről és a vitaminokról. A mikroelemek
különböző komplex vegyületek központi atomjaként meghatározóak (Cu, Mn, Mo, Se, Zn).
A vitaminok közül elsősorban a zsírban oldódóak (A, D, E, K) a lényegesek, amelyek közül az A-
vitamin (karotin), illetve az E-vitamin (tokoferol) a legjelentősebb a termékenység szempontjából. A
tartástechnológia elsősorban a mozgáson, illetve a szabad levegőn (napfényen, D-vitamin) való
tartózkodáson - kötetlen tartás - keresztül van közvetett kapcsolatban a termékenységgel. A kötött tartás
előnyei viszont az ivarzók pontosabb megfigyelésében és kiválogatásában realizálódik. Az ivarzók
kiválogatása már emberi tényezőkkel van összefüggésben. Kötetlen, istállózott (általában tejelő típusok)
tartás esetén ez a fejőházba való felhajtás során történik. Ezzel szemben kötetlen, istálló nélküli
(általában húsmarha, de nyáron lehet üsző is) tartás alkalmazásakor csak valamilyen karámrendszeren
történő áthajtás jöhet szóba. Az ivarzók kiválogatásával megbízott gondozónak, valamint az
inszeminátornak rendkívül lelkiismeretes munkát kell végeznie. Az eddig felsoroltakon kívül hatással
van még a termékenységre a bika fertilitása (természetes pároztatás), illetve a sperma minősége
(mesterséges termékenyítés), valamint az időben elvégzett vemhesség-vizsgálat is. A legújabb kutatások
szerint a nagy (tej)termelés, illetve a termékenység között negatív irányú korreláció tapasztalható. Az
évszak - hőségnapok káros - hatását, ugyanakkor húshasznú anyatehenek szezonális termékenyítésekor
figyelték meg. A termékenység mérőszámai között megemlíthetjük a vemhesülési százalékot, amely a
vemhes és a vemhesítésre kijelölt egyedek arányát fejezi ki. Mivel egy termékenyítésre ez az arány
igencsak kicsi lenne ezért mindig egy adott időszakra (pl.: évre) vetítik. A termékenyítési-, vagy
sperma-index árulja el azt, hogy hányadik termékenyítésre sikerült vemhesíteni az adott állatot.
Populáció szinten természetesen tört számokat is kaphatunk (pl.: tehenek esetében a hazai átlag 3,0-3,5,
üszőknél pedig 1,2-1,5 körül alakul). Talán a legfontosabb mérőszám az ellési százalék, amely az
állomány szaporulati mutatóit fejezi ki. Addig azonban amíg az induló létszámra vetített ellési % csak a
tehénelléseket tartalmazza, addig az átlagos létszámra vetített ellési százalékban benne vannak az
üszőellések is.
A két ellés közötti idő ideális esetben 365 nap (305 napig a tehén tejet termel, majd 60 napig szárazon
áll). A hazai átlag - a fejt állomány vonatkozásában - azonban jóval meghaladja a 400 nap feletti értéket.
Ha ebből levonjuk a szarvasmarha vemhességi idejét (285 nap) kiderül, hogy az ún. nyitott napok száma
"open day", 115 feletti, ami azt jelenti, hogy átlagosan negyedszerre-ötödszörre sikerül vemhesíteni a
tehenet. Végül a szerviz periódus az első termékenyítés és az eredményes vemhesülés között eltelt idő.
Optimális esetben ez lehet akár 0 nap is.
Sertés:
1. Termékenység
2. Szaporaság
3. Vehemnevelő képesség
4. Tejtermelő képesség
5. Malacnevelő képesség
A termékenység
A sertésnél a termékenység fogalmán
• kocák esetében a fogamzóképességet,
• kanoknál a termékenyítőképességet
értjük.
A termékenység a sertés legfontosabb értékmérő tulajdonságai közé tartozik, mert malac nélkül
hústermelés nem képzelhető el. Gyakran előfordul, hogy a nem teljes értékű takarmányozás, a
természetidegen tartás következtében a tenyészsertések között sok lesz a nem ivarzó, a csendesen ivarzó,
a többször visszaivarzó koca vagy a gyenge minőségű ondót termelő kan. Az egyedek termékenységi
problémáinak felismerése, az okok feltárása és megszüntetése késedelmet szenvedhet, s ebből fakadóan
jelentős lehet a gazdasági kár.
A termékenységet a vemhesülési %-kal szoktuk jellemezni. Ez nem más, mint a termékenyítési index
reciproka százalékban kifejezve. Tehát azt mutatja, hogy egy adott időszakban, például egy tenyésztési
évben, mennyi volt az eredményes pároztatások %-os aránya. A kocák vemhesülését 80 % felett jónak,
70-80 % között közepesnek, ez alatt gyengének minősítjük állományszinten. Mind a kan, mind a kocák
termékenységét alapvetően befolyásolja az egészségi állapot, a kondíció, a hőmérséklet, a tartási és
takarmányozási tényezők. A kanok termékenységét örökletes tényezők jobban, h2=0,03-0,4
(spermaminőség, libidó, herék tömege, a kocáké kisebb mértékben befolyásolják. A keresztezés mindkét
ivar termékenységét javítja.
Szaporaság
A szaporaság a nőivarhoz kötődő legfontosabb tulajdonság, azt fejezi ki, hogy a kocák fialásonként hány
malacot hoznak a világra. A fialásonkénti összes malacszámon az élő és holt malacok együttes számát
értjük. A tartós adatgyűjtések alapján végzett elemzések szerint a holtan született és az életképtelen
malacok aránya általában 8-10 %-os.
A szaporaság alakulásában genetikai tényezőknek és a környezeti tényezőknek egyaránt jelentős a
szerepük. Az összes megszületett malac számát illetően nagyszámú vizsgálat alapján a h2 érték átlaga
0,1 körüli. Az élve született malacok száma hasonló értéket mutat. Állományok között azonban
számottevő szórás tapasztalható.
A kocák szaporasága azonban nagyon komplex tulajdonság. A koca potenciális szaporodóképességét az
egy ivarzás alatt levált érett petesejtek száma mutatja (ovulációs ráta). A vemhesség alatt azonban a
zigóták jelentős része elhal, és felszívódik, ezért a megszülető malacok száma mindig kevesebb a koca
potenciális szaporaságánál. Az elhalt embriók száma 20-50 % között szóródik, az elhalás döntő része a
vemhesség 8-12. napja, kisebbik része 50-70. napja között következik be.
Annak ellenére, hogy a kocák realizált szaporaságának (élő és holt malacok együttes száma)
örökölhetősége alacsony, mégis hosszú ideig tartó és intenzív szelekcióval fajták között jelentős
különbségek alakultak ki a szaporaságban. Így pl. egyes szapora kínai fajták, 14-15 malacot is fialnak
átlagosan, az európai kultúrfajták közül a lapály és a nagy fehér típusok szaporasága is meghaladja
átlagosan a 10-11-et, míg a pietrain, a duroc és a hampshire fajták ennél alacsonyabb szaporaságúak, (9.
táblázat) a mangalicasertés jóval kisebb szaporaságú, 6,5-6,7 malacot fial átlagosan.
A sertéstenyésztés gyakorlatában a szaporaság tágabb értelmezése is elfogadott, így a szaporaságot az
anyakocák adott időegység alatti pl. egy év alatt született összes ivadékainak számával jellemzik. Nem
vitás, hogy utóbbi már komplexnek tekinthető mutató állomány-, illetve üzemi szinten is jó, a
gazdálkodás színvonalát is jellemző paraméter. A kocák szaporasága függ azok korától is, előhasi kocák
1-1,5 malaccal általában kevesebbet fialnak, mint 2. 3. 4. 5. vemhességük során. Idősebb kocák a
szaporasága már csökken. A kocák egyedi genetikai képességére nagyon jó jelzőszám az
életteljesítmény, amely egyúttal a szervezeti szilárdság jelzője is.
A kocák szaporaságának megítélése szempontjából lényeges tényező a kocáknak azon képessége, hogy
milyen sűrű időközönként lehet őket fiaztatni. A szoptatási időszak lerövidítése lehetővé tette, hogy
évenként kétszer, sőt kétévenként ötször is fialjon egy koca. Azt, hogy egy kocapopuláció átlagos
egyede egy év alatt hányszor fial, nevezzük fialási gyakoriságnak. Az évenkénti 2,1-2,2szeres fialás a
leggyakrabban előforduló mutatószám. Ebben az esetben a két fialás közötti idő 165-180 nap között
ingadozik. A szaporaság jónak mondható, ha állományszinten egy kocára átlagosan évente 22-25 élve
született malac jut. A kocák szaporaságát az esetek döntő többségében a keresztezés javítja, ez
vonatkozik a potenciális, de még inkább a realizált szaporaságra. A heterózis hatás tehát a szaporaság
esetében számottevő tényező.
A kocák szaporaságát a kanok is befolyásolják, mert vitathatatlan, hogy az ondó minősége, a
spermiumok életképessége pozitív, illetve negatív befolyásoló tényező lehet. Ezért érdemes a kanok
termékenyítőképességét is figyelemmel kísérni.
Vehemnevelő képesség
A vehemnevelő képesség jellemző mutatója az alom egynapos tömege. Az egynapos alomtömeg a
megszületett malacok számától és egyedi testtömegétől függ. A malacok születési tömege 0,5-2 kg
között ingadozik, átlagosan 1,1-1,3 kg. A malacok születési testtömege és életképessége között szoros a
kapcsolat. Széles körű tapasztalatok igazolják, hogy az európai sertésfajtáknál a 0,8 kg-nál könnyebb
malacok elhullási aránya növekszik, az összefüggések fő tendenciáit a születési testtömeg és a malacok
elhullási aránya között a 6. ábra szemlélteti.
A koca vehemnevelő képessége részben örökletes tulajdonság, h2 értéke 0,2-0,3 körüli, ugyanakkor
vitathatatlan, hogy számos egyéb tényező is befolyásolja. A vehemnevelő képesség fontos mutatószáma
a születéskori alomtömeg is, amely a megszületett malacok számának összsúlya, ezen túlmenően
gyakorlati szempontból is nagyon lényeges, hogy a megszületett malacok súlya kis szórást mutasson,
amit az alom kiegyenlítettségével fejezünk ki.
Tejtermelő képesség
A malacok legtermészetesebb tápláléka a kocatej. A felnevelt malacok számát és fejlettségét a koca
tejtermelő képessége döntően befolyásolja. Mint minden állatfajban, a koca tejtermelő képessége is
örökletes tulajdonság (h2 0,10-0,20), de mértékét jelentősen befolyásolják tartási, takarmányozási és
egyéb környezeti tényezők is. A nagy növekedési erélyű fajták kocái általában jobb tejtermelők, mint a
kisebb növekedési képességű típusoké. A keresztezés általában javítja a tejtermelő képességet.
A koca föcsteje a kolosztrum, az újszülött malacok egészséges fejlődéséhez nélkülözhetetlen,
immunbiológiai szempontból ellenálló képességük fokozása érdekében elengedhetetlen. Az első fejésű
kolosztrum szárazanyagtartalma magas, 23-24 %, zsírtartalma meghaladja az 5 %-ot. A laktáció
második, harmadik napjáig erősen nő a szárazanyag-, döntően a zsírtartalom, eléri a 13 %-ot. A laktáció
későbbi időszakában a kolosztrum szárazanyagtartalma és zsírtartalma is csökken (18 %, illetve 6,5 %
körülire).
A kocák laktációs görbéje kezdetben gyorsan emelkedik, a 21-23. nap között éri el a csúcspontját, ezután
fokozatosan csökken.
A kocák a 3., 6. fialásuk során termelik a legtöbb tejet. A jól tejelő kocák testtömege a szoptatási idő
folyamán csökken, hiszen saját testállományuk tartalékait is részben tejtermelésre használják fel. A
testtömeg-veszteség normális esetben 10 % körüli.
A kocák tejtermelő képességét a gyakorlatban a 21 napos korig alomtömegből határozhatjuk meg, mert a
fialás utáni 3. hét végéig a malacok az anyatejen kívül érdemleges mennyiségű takarmányt még nem
vesznek fel, így testtömeg-növekedésük a kiszopott kocatej mennyiségétől függ. Figyelemre méltó, hogy
a modern, főleg lapály és nagy fehér típusú kocák tejtermelése jelentősen nőtt az 1960-as éveket
követően, döntően a 21 napos alomtömeg növelésére irányuló szelekció hatására.
A kocák tejtermelését a szoptatott malacok száma és összes testtömege jelentősen befolyásolja, így
növekvő alomszám esetében a koca tejtermelése emelkedik.
A koca tejtermelésének az alom nagyságától, illetve összes tömegétől függő változását hasznosítjuk a
gyakorlatban a dajkásítás alkalmazásakor. A mai széles körben elterjedt és jó anyai tulajdonságokkal
jellemezhető sertésfajtáinknál a 21 napos alomtömeg eléri, sőt meghaladja hibridkocáknál a 60 kg-ot. A
kocák szervezete a tejtermelési csúcsidőszakban nagyon jelentős igénybevételnek vannak kitéve, hiszen
magyar nagy fehér vagy lapály kocák a csúcstermelés idején napi 10-11 liter tejet is termelnek, ugyanez
például a mangalicánál 4-5 liter.
Malacnevelő képesség
A kocák reprodukciós teljesítménye összegződik a malacnevelő képességben. A választásig felnevelt
malacok száma és testtömege mellett fontos az alom kiegyenlítettsége. Gyakorlati tapasztalatok azt
mutatják, hogy a 9-12-es létszámú almokon belül nagy egyedi különbségek nem szoktak előfordulni, ha
a takarmányozási és tartási környezeti feltételek megfelelőek. A nyugodt vérmérsékletű malacait
gyakran szoptató, figyelmesen viselkedő koca alatt a malacok zavartalanul növekedhetnek, az ilyen
kocáknak jók az anyai tulajdonságai.
A malacnevelő képességet természetesen olyan öröklődő tulajdonságok is befolyásolják, mint a csecsek
száma, a malacok genetikai növekedési képessége és vitalitása.
Tekintettel arra, hogy a sertéshústermelés hatékonyságára a választáskori összes alomtömeg és annak
kiegyenlítettsége meghatározó jelentőségű, így a koca szaporaságának e komplex mérőszáma nagyon
nagy gyakorlati jelentőségű. Mivel e komplex szaporasági mutatót sok értékmérő tulajdonság határoz
meg, ezeket összefoglalóan a 10. táblázatban adjuk meg, megadva az egyes résztulajdonságok
öröklődhetőségét és annak szórásait is. A táblázat adatai rávilágítanak arra, hogy milyen komplex
tulajdonságcsoportról van szó, és azokat külön-külön is jelentős mértékben határozzák meg a környezeti
tényezők, ebből következik, hogy a tartástechnológia különböző elemeit jól össze kell hangolni ahhoz,
hogy a nagy genetikai képességű kocaállomány potenciális teljesítménye realizálódjon is.
Juh:
Magyarországi viszonyok között általánosságban megkívánjuk, hogy egy jerke 2 éves koráig
termékenyüljön, illetve az anyajuhok évente 1x bárányt hozzanak világra. →A nőivarban a
termékenységet a fajtára jellemző, rendszeres ivarzással, érett petesejt termelésével, fogamzással és
elléssel fejezzük ki.
A hím ivarban a spermatermelés, a párzás és a termékenyítés képességét értjük termékenység alatt.
→A szaporaságot csak a nőivarban lehet értelmezni, mivel „bárány-előállító képességgel” a hímivar
nem jellemezhető. Fontos számunkra, hogy életében milyen ellési gyakorisággal, ovulációnként hány
petesejt leválasztásával, ellésenként hány báránnyal jellemezhetjük anyajuhainkat.
A szarvasmarhával szemben a juhok csendesen ivarzók. Természetes ideje a napfényes órák számának
és a hőmérséklet csökkenésének évszaka, az ősz. Csekélyebb eredménnyel, de ezen az időszakon kívül
is termékenyíthetők a juhok.
Ivarzási ciklusuk átlagosan 17 nap, az ivarzás ideje 1½-2 nap.
A juhok vemhességi ideje 146-152 nap között ingadozik. Az 1 éven belüli többszöri termékenyítés
ellenére nem ellő anyát meddőnek tekintjük. A nyírás, fürösztés, hőség és helytelen, takarmányozás
következményeként a magzatelhalás 10-40 % is lehet. A vetélés a vemhesség vége felé következik be,
elérheti a 2-3%-ot is.
A juhok legelterjedtebb szaporítási módja az anyák évi egyszeri elletésével valósul meg, de jobb tartási,
takarmányozási és gondozási feltételek mellett sűrítve is ellethetők. Elméletileg a két ellés közötti idő
akár 6 (5+1) hónapra is redukálható, amennyiben a bárányozást követő 1 hónapban az anyajuh újra
termékenyíthető. Célunk, az ellések közti idő csökkentése mellett a szaporulati-% növelése. A sűrítve
elletés gyakran alkalmazott módja az anyák 2 évente 3x, azaz 8 hóna-ponkénti elletése. Ez utóbbi
elletési módszer tartós alkalmazása, csak optimális körülmények esetén valósítható meg, de ekkor is
számolhatunk az alomszám, a szaporulati-% csökkenésével.
A kosok termékenységét befolyásoló értékmérők: párzási kedv, sperma mennyiség és a minőség.
Kevésbé szezonálisak, mint az anyák, de a stresszre érzékenyebbek. A juh átlagos vemhességi ideje 150
nap. A méh involúciója (eredeti állapotba való visszaalakulása) 14-17 nap, a szoptatás 30-60 nap. A
juhoknál gyakori az ikerellések száma. A merinó juh szaporasága 110-130%, a szapora fajtáké ennél
magasabb.

Kocák tartásának, valamint takarmányozásának mikéntje a reprodukciós ciklus egyes

szakaszaiban:
Sertéstenyésztés könyv:
• 70. oldal – vemhesítő istálló
• 76. oldal – vemheskoca szállás
• 77. oldal - fiaztató istálló

6. Mutassabe a hízékonyságot és a vágóértéket jellemző értékmérő tulajdonságokat az

abrakfogyasztó sertés és baromfi, valamint a juh faj példáján keresztül!
A növekedési erély, testtömeg-gyarapodás

Növekedésen a test tömegében és a testméretekben bekövetkező gyarapodást értjük. Az egyes szövetek

növekedési sorrendje szigorúan meghatározott, ezek fontossági sorrendben a következők és élettani
értelemben logikusak is: idegszövet, csontszövet, izomszövet és végül zsírszövet. Szűkös táplálás,
koplalás vagy betegség esetén a test szövetei fordított sorrendben épülnek le. A növekedés
meghatározásában és szabályozásában a genetikai tényezőknek nagyon nagy szerepe van ,sertésfajták,
típusok között nagyok a különbségek. A hím nemi hormonok fokozzák a növekedést, így a kanok
növekedési erélye, átlagosan 7-8 %-kal nagyobb a kocákénál.
Azoknak a sertéseknek, amelyek kitűnnek nagy intenzitású és kapacitású hústermelő képességükkel,
nagyobb az átlagos napi takarmányfogyasztásuk is, ami kedvezően hat a fehérjebeépülésre, az ún.
színhústermelő képességre.
A növekedési erélyt az időegységre jutó testtömeg-gyarapodással fejezzük ki a leggyakrabban. A napi
testtömeg-gyarapodás értékét vonatkoztathatjuk az egész élettartamra, ekkor életnapi testtömeg-
gyarapodásról beszélünk. Ha csupán a hizlalás időszakára vonatkoztatjuk, akkor a hizlalás alatti
tömeggyarapodásról van szó. A sertéstartási gyakorlatban használatos jelzőszám az átlagos napi vagy
havi tömeggyarapodás, amelyet a hizlalás időszakában történő gyarapodás és a takarmányozási napok,
illetve hónapok hányadosaként számolunk ki.
A tenyésztő, nemesítő munkában inkább az ún. nettó testtömeg-gyarapodás használatos, amely a vágás
utáni meleg hasított testtömeg és az életkor hányadosa.
A nagy növekedési erély következtében az állatok gyorsabban érik el a vágáshoz megkívánt végtömeget,
ezáltal csökken az életfenntartó táplálóanyag-szükséglet, összességében mérséklődnek a tartási
költségek. A növekedési erély mellett szokás a növekedési kapacitást is figyelembe venni, egyes
sertéstípusok vagy fajták ugyanis nem azonos ideig képesek nagy növekedési intenzitásukat megtartani,
hamarabb következik be annak mérséklődése.
A hazai üzemek legjobbjaiban a napi átlagos testtömeg-gyarapodás eléri a 800-900 gr-ot, a gazdaságok
többségében ez az érték azonban csupán 600-650 g. A növekedési erélyt alakító genetikai tényezők
mellett legfontosabb a táplálóanyag-ellátás, a takarmányozás, de az elhelyezés és tartás környezeti
feltételei és természetesen az egészségi állapot is nagymértékben módosítják a testtömeg-gyarapodást.

A takarmányértékesítés

A takarmányértékesítő képesség az az értékmérő, amely meghatározza, hogy adott sertés vagy

sertésállomány egységnyi élőtömeg felépítéséhez mennyi takarmányt igényel, illetve fogyaszt el. A
takarmányértékesítés különös figyelmet érdemel, mert a hizlalás gazdaságosságát alapvetően
meghatározza azáltal, hogy a hízósertés előállítás ráfordításainak általában 65-75 %-át képviseli a
takarmányozási költséghányadA takarmányértékesítés kifejezésére legáltalánosabban az 1 kg élőtömeg-
gyarapodáshoz felhasznált takarmány mennyiségét használjuk. A takarmányértékesítő képességet
azonos feltételek (tartási, takarmányozási) között azonos testtömegű sertéseknél célszerű vizsgálni, hogy
az összehasonlításhoz megbízható adatokat nyerjünk.
Magyar nagy fehér hússertések takarmányértékesítése 30 és 105 kg közötti testtömegben hizlalva az
elmúlt 25 évben 2,9 kg-ról 2,59 kg-ra, a magyar lapálysertéseké 3 kg-ról 2,47 kg-ra javult.
Természetesen üzemi körülmények között az eredmények gyengébbek előbbieknél. A legjobb üzemi
eredmények 3 kg körüliek, az átlag azonban meghaladja a 3 kg-ot.
A vágási veszteség
A vágóérték kifejezésének egyik mutatója az élő és a vágott testtömeg közötti különbség. Ennek kg-ban
megadott értéke a vágási veszteség. Meghatározása úgy történik, hogy a felfüggesztve felbontott sertés
belső szerveit kiemelik (emésztő-, légző-, keringési és kiválasztó-szervek, valamint a gerinc és agyvelő),
a testet a hátgerincvonalán kettéhasítják, majd a féltesteket lemérik. A vágási veszteség átlagosan hazai
ivadékvizsgálati mérések alapján 23-25 kg, ez mintegy 23 % 105 kg-os élősúlyban.
Hústermelő képesség
A hústermelés biológiai szempontból nem más, mint a vázizom-sejtek megnagyobbodása az
egyedfejlődés folyamán. Annak alapján, hogy a növekedés milyen ütemű, és az egyedfejlődés során
meddig tart, a hústermelés intenzitásáról és tartamáról és ezek eredőjeként a hústermelés kapacitásáról
beszélünk.
A hústermelő képességet is alapvetően az egyed genetikai adottságai határozzák meg, melyek
realizálásában a környezet hatásainak is fontos szerep jut. A növekedési erélyhez hasonlóan a
hústermelő képességben is szerepet játszik az ivar, legnagyobb a kanok, ezt követi az ártányok,
előbbiektől valamelyest elmarad a kocák potenciális hústermelő képessége.
A sertés hústermelő képességét általában a vágás után lehet számokkal is pontosan kifejezni. Újabban
kifejlesztett modern technikai eszközök, mint a fejlett ultrahangos készülékek, röntgen komputer
tomográfok és MRI készülékek azonban ma már lehetővé teszik, hogy az élő egyeden is nagy
pontossággal nyomon követhessük a hústermelést

Színhús arány

A színhús fogalma alatt a sertésben lévő vázizomzat tömegét értjük. Európában, így Magyarországon is,
bevezették az ún. SEUROP vágottsertés osztályozási rendszert, ami a színhús arány megállapítására
illetve becslésére épül.
A minősítési rendszerben a féltestekből kinyerhető színhús alapján sorolják osztályba a vágott
sertéseket.
A színhústartalom becslésére számos módszert dolgoztak ki, amelyek közül a legáltalánosabban az ún.
szúrószondás módszereket alkalmazzák (FOM). A szúrószondás eszköz segítségével határozzák meg a
bőrös, hasított sertésfelek szalonna- és izommérete alapján mért húsarányt.
Ahol (főleg kis vágóhidakon) nem rendelkeznek szúrószondás vagy egyéb minősítő-műszerekkel, ott a
Németországban kidolgozott, ún. ZP (kétpontos) minősítési eljárással lehet a színhúsarányt
meghatározni.
Ez esetben a hasítási felületen a megadott mérési helyeken kell elvégezni a távolságok hosszmértékkel
történő meghatározását. Legtöbbször hitelesített, átlátszó műanyag vonalzóval vagy tolómérővel történik
a méretfelvétel. Ezt követően kerül sor megfelelő képlet alapján a színhústartalom kiszámítására.

A színhús tartalom alapján a besorolás az egyes osztályokba az alábbi:

Az értékes húsrészek aránya
A sertéstenyésztésben általánosan elfogadott értékmérő, amellyel a fogyasztók által legtöbbre becsült
húsrészek arányát fejezzük ki. Ezek sorrendben: a comb, a lapocka, a karaj és a tarja. Az értékes
húsrészek arányát az értékes húsrészek együttes tömegét a hasított testhez viszonyítva annak %-ában
fejezzük ki. A hazai sertésfajtákban az értékes húsrészek aránya átlagosan 50 % körüli (magyar nagy
fehér, magyar lapály, duroc), a pietrain fajtáé 55 %-nál általában magasabb. Általában az értékes
húsrészek aránya viszonylag jól öröklődik, a h2 érték különböző állományokban viszonylag magas, 0,5-
0,7 közötti.

A fehéráru arány

A sertéstest zsírosságának jellemzésére szolgál a fehéráru aránya. Fehéráru alatt a szalonna és a háj
együttes tömegét értjük. Ha a fehéráru mennyiségét a hasított test százalékában fejezzük ki, megkapjuk a
fehéráru aránytA fehéráru arányára a szalonna vastagságából nagy biztonsággal lehet következtetni, mert
a szalonnavastagság és a fehéráru mennyisége között szoros az összefüggés.

7. Jellemezze a tojást, mint élelmiszert, és mint nagyméretű petesejtet! Ismertesse az

étkezési tojással szemben támasztott követelmények, valamint az árutojás-termelés
technológiáját és az uniós követelményeket!
A tojás szaporodásbiológiai értelemben egyetlen óriássejtből álló, tápanyagokban gazdag, bonyolult
felépítésű és az utódfejlődést lehetővé tevő, ideális összetételű képződmény, azaz
egy nagy méretű petesejt. A tojástermeltetés elsődleges célja a szaporítás.A kikelt utódokat
továbbtenyészthetjük (tenyésztojás) vagy haszonállatként/végtermékként (keltetőtojás/étkezési tojás)
hasznosíthatjuk. A tojásképződés folyamata azonban a termékenyítéstől függetlenül is végbe megy a
nőivarú madarak szervezetében.

A női ivarsejteket, vagy más néven petesejteket (szik vagy tojássárgája,) a petefészek (ovárium) termeli.
A szőlőfürthöz hasonló petefészek eredendően páros szerv, de a nőivarú baromfiban a jobb oldali
petefészek fejlődése embrionális korban megáll, a szervkezdemény ugyanezen oldali petevezetővel
együtt elsorvad és csak a hasüreg bal oldalán, a vese előtt helyezkedő bal oldali petefészek, illetve
petevezető fejlődik ki. A tojásképződés alapja a petefészek tüszőiben (primer folliculus) található
petesejt. A tojótyúk petefészke 3-6 ezer tüszőt tartalmaz, amely annak a „készletnek” az alapját képezi,
amelyből a tyúk az élete folyamán a tojásképzéshez szükséges petesejtet állíthatja elő. A petevezető
(oviductus) hosszú, kacskaringós, csőszerű, rugalmas szerv, amelyet rövid hashártyakettőzet függeszt a
testüreghez. A működő petevezető öt, egymástól jól elhatárolható szakaszra osztható: petevezető tölcsér
(infundibulum), petevezető öböl (magnum), petevezető szoros (isthmus), tojástartó vagy madárméh
(uterus) de nevezik héjmirigynek is és a hüvely (vagina).
A petevezető funkciója, hogy az egyes szakaszaiban kiválassza és a szik köré rétegezze a rajta
keresztülhaladó valamennyi alkotórészt.
A tojás felépítése és részei
A tojáshéj döntően szervetlen és mintegy 4%-nyi szerves anyagból álló (mátrix) szilárd mészfal, amely
alapvetően a tojás mechanikai védelmét szolgálja, de keltetés esetén másodlagos funkciója az embrió
ásványi anyag ellátásának biztosítása. A tojáshéj a tojás összsúlyának 10-12 %-át teszi ki.
Kívülről befele haladva legkívül helyezkedik el a glikoproteinből felépülő kutikula. A meszes héj a
felső, oszlopos (palisad) és az alsó, szivacsos (mamilláris) állományból áll, amiben apró nyílásokat,
pórusokat találunk. A pórusok a tojás belseje és a környezete közötti gázcserét és vízmozgást
bonyolítják le. Száma 7-9 ezer között változik, eloszlásukat tekintve a tojás tompa végén sűrűbben
helyezkednek el, mint a tojás többi részén.
A héjhártya a tojást belülről bélelő, szorosan összesimuló hártya kettőzet.– általában a tojás tompa végén
– kettéválnak és rétegei a légkamrát fogják közre. A légkamra a tojás lehűlése következtében előálló
vákuum hatására jön létre. A tojásfehérje (albumin) a tojás sárgáját veszi körül és négy rétegből áll.
Kívülről befele haladva a külső hígfehérje az első (a tojás tömegének 12-13 %-a), ezt követi a külső
sűrűfehérje réteg (a tojás tömegének 30 %-a), utána jön a belső hígfehérje (a tojás tömegének 12-13 %-
a), végül a minimális tömegű belső sűrűfehérje helyezkedik el a jégzsinórral. A jégzsinór színtelen,
átlátszó albuminréteg, amely spirálisan megcsavart. Lényegében ez a negyedik (sűrű) fehérjeréteg, ami
biztosítja a szik centrális elhelyezkedését. A sűrűfehérje aránya a tojás tárolása során csökken, mert
belőle víz lép kiA tojásfehérje enyhén lúgos kémhatású, kezdetben a pH-ja 7,6-8,0, majd hígulásával
9,3-9,5 értéket mutat. A szik (vitellus) a tojásfehérjében úszik. A sziket – három-három rétegpárba
rendeződve – világosabb és sötétebb színű, egymást koncentrikusan körülvevő rétegek alkotják. A
világos (vagy peteszik) és a sötétebb (vagy tápláló-) szik nemcsak színében (pigment tartalmában),
hanem kémiai összetételben is különbözik. A világosabb 86%, a sötétebb 45% vizet tartalmaz, pH-értéke
4,6-6,5 között ingadozik. Színét a luteinnek köszönheti, amely kifejezetten erős színezőanyag. A lutein
30 %-ban zeaxantin és 70 %-ban xantofil keveréke. Friss tojásban a szikhártya rugalmas, azonban a tojás
öregedésével elveszti ezt a tulajdonságát, ilyenkor a tojás feltört állapotban lapított sárgájú lesz.

Az étkezési tojás minőségi tulajdonságai

A minőséget kifejező tulajdonságok közül az alábbiak a legfontosabb: (1) a tojás tömege; (2) alakja; (3)
a héj színe; (4) annak vastagsága és (5) szilárdsága; (6) a szik (tojássárgája) külső megjelenése,
különösképpen a színe; (7) a fehérje állaga, ezen belül is a sűrű fehérje magassága; (8) a vér- és
húsfoltok száma, valamint előfordulási gyakorisága. A felsoroltakon kívül számos egyéb tulajdonság is
létezik, de ezek rendszerint származtatott jellemzők, például a tojás frissességét kifejező Haugh-értéket
(HU-index), vagy ugyancsak a tojás korára utaló érték a légkamra magassága, de ide tartozik a tojás
sűrűsége
A tojás tömege
A tojástömeg egy jól öröklődő tulajdonság (h2 = 0,5-0,6), alakulása legnagyobb mértékben a tyúk
életkorától függ. A tojástömeg a tojóév első harmadában jelentősen, míg a későbbiek során lassabb
ütemben, de állandóan növekszik. A genetikai tényezőkön és a tojók korán kívül a tojástömeget
legnagyobb mértékben az istálló hőmérséklete, a világítási technológia, a tartás módja és a
takarmányozás befolyásolja. (S = 53 g alatti; M = 53 és 63 g közötti; L = 63 és 73 g közötti; XL = 73 g
fölötti) és rendszerint tömegkategóriánként eltérő áron hozzák forgalomba. A tojás súlyával
kapcsolatban ki kell emelni, hogy a minimális tojástömeg nem lehet kisebb 43 grammnál.
A tojás alakja
A tojás alakja igen jól öröklődő tulajdonság, amely esetében elvárt a ’szabálytalan’ ellipszis, tojásdad
forma. A tenyészállományok szelekciója során a nemesítők törekszenek is erre, melynek oka elsősorban
a keltethetőség megőrzése és nem pedig az esztétikai szempontok. A héj színe
A tojáshéj színe a lerakódó festékanyag mennyiségétől függ, ami elsősorban a fajtától függ, de ezen
belül egyedenként is nagyon változó. A tyúk tollazatának színe és az általa megtermelt tojások színe
között nincs direkt kapcsolat, tehát van olyan jellemzően fehér színű fajta, amelyik barna mészhéjú
tojásokat rak. A tojáshéj színe a mészfehértől a csokoládébarnáig terjed, de amivel kapcsolatban három
alapvető kategóriát különböztetünk meg: fehér, barna és türkiz színű. A héjszín kizárólag kereskedelmi
jelentőségű tulajdonság,
A sűrűfehérje magassága
A sűrű- és a híg fehérjerétegek aránya a tojás belső minőségének egyik jelzője. A sűrűfehérjemagasság a
tojás frissességének kiváló mutatója, amit azonban befolyásol a genotípus is.
A szik színe
A tojássziket, annak pigment-anyagai a fajtára jellemző színűre festik, ugyanis az intenzív termelésre
képes fajták az egy tojás előállítására felvett kevesebb takarmány mennyiségéből érthető módon
világosabb színű tojássárgáját termelnek. A termelés előre haladtával a tojássárgája halványodik, mert a
szervezet pigment tartalékai fokozatosan kimerülnek. Ugyanakkor a szik színe jelentős mértékben függ a
felvett tápláléktól is. A színező anyag a takarmányban felvett xantofill és származékai, nem pedig a
provitamin hatású béta-karotin, A
szik színének intenzitását egy 1-15 fokozatú tesztskálához hasonlítjuk, amit LaRocheskálának (Roche
Yolk Color Fan) nevezünk. Gyakran elvárás a 13-15-ös érték a LaRoche-skálán, ezzel szemben
Angliában a 9-11-es értéket már megfelelőnek ítélik.

Vér- és húsfoltok a tojásban

Módszertani szempontból vérfoltosnak tekintjük azt a tojás, amelyikben a szik felszínén egy vagy több,
élénkpiros színű, az ovuláció alkalmával a szikhártya felületére került különböző méretű és számú
vérfolt, vércsík látható. Ez rendszerint annak a következménye, hogy a tojás képződésének kezdeti
fázisában, a petefészek felületén a preovulációs tüsző burka nem a stigma folliculi, azaz a fehér vonal
mentén reped fel, hanem annak átszakadása néhány véredény sérülésével történik. A nagyobb testű, és
rendszerint hústípusú genotípusok tojásaiban gyakrabban fordul el, mint a kistestűekében.

Héjvastagság, héjszilárdság

A tojáshéj szilárdsága igen fontos értékmérő, melynek javítására napjainkban is szelektálnak.

Kereskedelmi értéke ugyanis csak az olyan tojásnak van, amely jól viseli az automata gépi tojásgyűjtést,
osztályozást, csomagolást és a nagy távolságra történő szállítást. Az ép mészhéjú tojás az étkezési
tojástermelő ágazat főterméke, amely után árbevételt realizálunk, míg a makroszkóposan törött, sérült
tojás veszélyes hulladék, melynek megsemmisítése költség az üzem vagy vállalkozás számára. Általában
a barna színű tojások héjtömege és héjvastagsága nagyobb. A tojáshéj vastagsága 0,250 és 0,400 mm
között mozog,

Árutojás-termelés technológiája:

Az árutojás-termelés alapvetően két tartási módszerrel történhet: padlós és ketreces rendszerben. Az

utóbbi másfél évtizedben néhány európai országban döntően az állatvédelmi mozgalmak hatására ún.
alternatív tartási módszerek is terjednek.

Padlós tojótyúk-tartás

Az almos tartásban az istálló alapterületét 8-10 cm vastagon bealmozzák. Az etetők, itatók az alom fölött
vannak, az istálló hosszanti irányában leggyakrabban a falak mentén vannak a tojófészkek, ha lehet,
előnyösebb azokat blokkokban, a falakra merőlegesen elhelyezni.

A részben mélyalmos, részben rácspadlós istállóban az etetők és az itatók a rácspadlón, a tojófészkek

lehetnek középen egymásnak háttal, de elhelyezhetőek a harántfalak mentén is.

A teljesen fa vagy drótrácsos rendszerben a tojófészkeket a falak mentén és az istálló középső részén
keresztben célszerű elhelyezni úgy, hogy azok legkevésbé akadályozzák a keresztirányban kialakított
szellőzést.

Padlós, almos tartásban 7 tyúk/m2, rácspadlóval épített istállóban 8 az ajánlott sűrűség.

A tojóistállók ideális hőmérséklete 18-23 °C, A tojóházakban a megvilágított órák száma a 35-36.
tojóhétig 15-16 óráig növelhető, és ez marad a tojóidőszak végéig.
A tojások gyűjtése

A tojók napi életritmusa igazodik az alkalmazott világítási programhoz. A tojások megtojási gyakorisága
állományszinten a villanygyújtást követő időszakban a következő:

 az első órában még kevés a tojás,

 a 2-3. órában termelődik a napi tojás 40 %-a,
 a 4-5. órában 30 %-a,
 a 6-7. órában 20 %-a,
 a 8-9. órában 10 %-a,
 a 10-11. órában alig tojnak a tyúkok.

Ketreces tojótyúk-tartás

Világszerte a legelterjedtebb módszer. A ketreces tartás előnyei a következők:

 Azonos alapterületű tojóházban többször annyi állat helyezhető el, mint bármely más tartásmód
mellett,
 állategészségügyi szempontból sokkal kedvezőbbek a feltételek,
 a tojás tisztább, megszűnik vagy minimálisra csökken a tojásevés,
 kedvezőbbé tehető az istállóklíma azáltal, hogy a trágya naponta vagy meghatározott időnként
eltávolítható az épületből,
 jelentősen növelhető a munka termelékenysége azáltal, hogy szinte minden munkafolyamat –
beleértve a tojásgyűjtést is – gépesíthető,
 könnyebbé válik a dolgozók munkája, áttekinthetőbbek, jobban ellenőrizhetőbbek az
állományok,
 csökken az egy tojás előállítására felhasznált takarmány mennyisége (kevesebb mozgás, csökken
a takarmánykiszórás),
 könnyebben megoldható a gondozói létszám időszakos csökkentése (munkaszüneti napok).

A ketrecrendszereknek két alapvető típusa terjedt el, az egyszintes (flat deck) és a többszintes
ketrecrendszerek. Hazánk klimatikus adottságai mellett mindegyik alkalmazható.

A többszintes ketrecrendszereknek (battériák) számos változata van a kétszintestől a sokszintesig, a

gyakorlatban 5 szintnél magasabbra nagyon ritkán építenek battériás rendszereket.

Istállóklíma

A tojótyúkok számára 13-18 °C-os istállóhőmérséklet az optimális. Az optimálisnál alacsonyabb

hőmérséklet kevésbé hátrányos (+8 °C-ig), mint a magas.

Az ideális relatív páratartalom a tojóházban 60-75 %. Alacsonyabb páratartalom mellett igen erős a
porképződés, és ez hajlamossá teszi az állatokat légzőszervi megbetegedésekre.

Tojásgyűjtés és –tárolás

Kézi tojásgyűjtésnél is jól begyakorlott személy akár 30.000 tojó tojását képes gyűjteni a folyosókon
tolható, vagy felsőpályás kocsi segítségével. A tojásokat itt is napi 2x gyűjtik. A gépi, szalagos
gyűjtőrendszerek kapacitása szinte tetszőleges.

A tojásgyűjtőről az istálló légterén kívüli tojásosztályozó gépbe juttatható a tojás. Ez tömege szerint
osztályozza, sőt egyes gépek csomagolják is a tojást. A tömege szerint szétválogatott és csomagolt
tojásokat elszállításig hűtőtárolóban kell tárolni, amelynek hőmérséklete a 16 °C-ot lehetőleg ne haladja
meg, és a relatív páratartalom 80% körüli legyen.

A tojótyúktartás alternatív rendszerei

Kialakulásukat az európai országokban állatvédelmi indíttatású mozgalmakat ösztönözték. A feljavított

ketreces rendszerekben a tyúkoknak módjuk van legalapvetőbb viselkedési formáinak gyakorlására, így
tojófészket, almos részt szükséges biztosítani, ahol kapirgálni is tudnak, és ülőrudak is vannak. A
feljavított ketrecrendszerek közül is két változat ajánlott: a kisebb méretű ketrecekből álló és a nagyobb
ketreces rendszerek, az előbbiben 10-12 tojó, a nagyobbakban egészen 60 tojó maximális létszámig
telepíthető.

Más alternatív tojótyúktartási rendszerekben számos változat kialakítása történt meg, egy- és többszintes
változatokban. Ilyen a madárház, az ülőrudas ház és többszintes drótrácsos változatok. A hagyományos
ketreces tartásrendszerekhez képest az alábbi főbb megállapítások tehetők. Mind a feljavított
ketrecrendszerekben, mind pedig az egyéb alternatív tartásrendszerekben a tojások 5-6 százaléka nem
értékesíthető (alomtojások, törött tojások, túlságosan szennyezett tojások stb.). A tyúkok tojástermelése
kismértékben csökken a ketreces tartáshoz képest, a takarmányértékesítés is romlik.

8. Fogalmazza meg az ivarhoz kötött gének jelentőségét az állattenyésztésben. Ebből az

aspektusból jellemzésére a korszerű tojóhibrid típusokat, valamint térjen ki a
sertéstenyésztésben alkalmazott hibridizációs programokra!
Ivari kromoszómához kötött öröklődésről akkor beszélhetünk, ha a tulajdonságot kialakító gén nem testi,
hanem ivari kromoszómán helyezkedik el.

A tyúk-, illetve a galambtenyésztésben gazdasági előnyöket hozott az ivari kromoszómához kötött

színöröklés felismerése az autosex vonalak előállításával. Ennek jelentősége az, hogy tyúkfajban
a naposkori ivarmeghatározás (szexálás) az árutojás termelés gazdaságosságának fontos tényezője.

Tojóhibrid típusok:
A fajtatiszta állományok tenyésztése és szaporítása világszerte erősen háttérbe szorult, különösen
azokban az országokban, ahol az árutermelésben az iparszerű, nagyüzemi módszerekre tértek át. A
különböző hibridek gazdaságosabb termelést tesznek lehetővé, egyúttal termelőképességüket nagyobb
stressztűrő képességük, vitalitásuk folytán üzemi körülmények között biztonságosabban képesek
ismételni. A hibridek kisüzemi viszonyok között is terjednek, és ahol a minimális takarmányozási és
technológiai igények kielégíthetők, a termelési eredmények igen kedvezőek. A tojóhibrideket étkezési
tojás termelése céljából tartjuk. Egy tojóhibridtől – típustól függetlenül – a következő általános
teljesítmény-színvonalat kell megkívánnunk:
• tojástermelés beólazott tojóra 12 hónap alatt 300-320 db
• átlagos tojástömeg 60-63 g,
• életkor az 50 %-os tojástermelés elérésekor 145-150 nap,
• elhullás a nevelés alatt (18. élethétig) 2-5 %
• elhullás tojóházi tartás alatt (12 hónap) 5-16 %,
• egy kg tojás előállítására felhasznált takarmány 1,90-2,0 kg.
Az 1950-1960-as évek óta a tojóhibrideket előállító tenyésztő vállalatok száma drámaiam lecsökkent az
éles verseny, a szelekciós programok mind nagyobb tőkeigénye miatt. Ma a tojóhibridek döntő
többségét az egész világ számára gyakorlatilag öt tenyésztő vállalat állítja elő, mindegyik széles
típusválasztékot kínál fehér, barna, sőt krémhéjszínű (tinted) tojást termelő hibridektől, ezek a
Wesjohann-Lohmann, a HyLine-Heisdorf Nelson, a Hubbard-Isa, a Hendrix és a Bábolna Tetra. Az
általuk tenyésztett és forgalmazott tojóhibrideket a 33. táblázatban foglaltuk össze.

Tenyésztő vállalat Leghorn típusú hibridek Barna héjú tojást termelő

 hibridek
Wesjohan- Lohmann Lohmann White Lohmann Brown, Lohmann Silver
HyLine- Heisdorf Nelson HyLine White HyLine Brown
Hubbard - ISA Shaver St. 288
Hendrix Hisex White
Bábolna Tetra Bábolna Tetra SL, Bábolna Harco

Tulajdonság Könnyű testű tojóhibrid Középnehéz testű tojóhibrid

Beólazáskori testtömeg 1235-1320 g 1400-1520 g
Kifejlett kori testsúly 1,5-1,7 kg 1,9-2,2 kg
Kivágáskori testtömeg 1500-1700 g 2050-2200 g
Tojástermelés 320-365 db 320-375 db
Intenzitás 93-96 % 93-96 %
Tojás tömeg 62-65 g 63-65 g
Tojáshéj színe fehér barna /krém
Vérmérséklet élénk nyugodt
Tak. értékesítés kedvező több tak. igényel
Takarmányozás igényes luxus fogyasztásra hajlamos
Ketreces tartás jól tűri jól tűri
Tojóházi kiesés magasabb alacsonyabb
Selejt tyúk érték csekély magasabb

Az ISV Pannonhibrid program

A keresztezési programban az I-es fajtacsoportból a magyar nagy fehér hússertés, a II-es fajtacsoportból
a magyar lapálysertés, a III-as fajtacsoportból a duroc sertés, a IV-es fajtacsoportból a pietrain
sertésfajták és keresztezések azon egyedei vesznek részt, amelyek az ISV Pannon hibrid tenyésztési
programjában leírt speciális és magas követelménynek megfelelnek.

A programban részt vevő fajták és keresztezéseik után született és felnevelt állatok megnevezése ISV
Pannon hibrid márkanévvel ellátott végtermék-előállító fajtakeresztezés. Az ISV Pannon hibrid
programban részt vevő fajták egymással jól kombinálódnak, mind az anyai oldalon (MNF × ML) F1,
illetve reciprok keresztezése, míg befejező apai oldalon duroc, pietrain, illetve D × Pi F1, illetve
reciproka.
A HUNGAHYB HIBRID program
A keresztezési programban az I-es fajtacsoportból a magyar nagy fehér hússertés, a II-es fajtacsoportból
a magyar lapálysertés, a III-as fajtacsoportból a hampshire, míg a IV-es fajtacsoportból a pietrain fajták
és keresztezések azon egyedei vesznek részt, amelyek megfelelnek a hungahyb hibrid tenyésztési
programban leírt speciális követelményeknek. A programban résztvevő fajták és keresztezéseik után
született és felnevelt állatok Hungahyb hibrid márkanévvel ellátott végtermék-előállító
fajtakeresztezésnek minősülnek.

Az anyai oldalon a magyar nagy fehér × magyar lapály F1 hibridkocák, illetve reciprok keresztezéseik,
míg az apai oldalon a hampshire, a pietrain fajták fajtatisztán is jó befejező apai partnerek, de apai
befejezési partnerként a hampshire × pietrain keresztezett kanok végtermék ivadékai is igen jó
teljesítményt nyújtanak.

Az anyai oldalon szereplő fajták és az általuk előállított F1 kocák igen jó szaporaságúak és malacnevelő
képességűek, míg az apai befejező tisztavérű vagy keresztezett kanok utódai a végtermékek vágóértéke,
súlygyarapodása és takarmányértékesítése is igen jó.
A Hódhyb program
A programban az I-es fajtacsoportból a magyar nagy fehér hússertés, a II-es fajtacsoportból a magyar
lapály, a III-as fajtacsoportból a duroc, a IV-es fajtacsoportból a pietrain fajták és keresztezések azon
egyedei vesznek részt, amelyek megfelelnek a hódhib tenyésztési program által előírt kritériumoknak.
Az anyai oldalon a magyar nagy fehér × magyar lapály F1 és reciprok keresztezésű kocák egyaránt
megfelelnek a program kitűzött céljainak. Az apai befejező keresztezési partnert a pietrain × duroc F1,
illetve a reciprok keresztezésű kanok adják.

A Topigs hibridsertés
A külföldi sertéshibridek közül a legelterjedtebb hazánkban, a törzskoca létszám is a legnagyobb (6309
db 2008-ban). A Topigs hollandiai eredetű, a legnagyobb hibridsertést előállító szervezet Európában. A
Topigs tenyésztési programjára jellemző, hogy anyai állományait nagy fehér, lapály és speciális
szintetikus vonalainak különböző kombinációjával állítják elő, míg az apai befejező kanvonalak is
speciálisan szelektált nagy fehér, pietrain és duroc vonalakból állnak.

A Rattlerow Seghers sertéshibrid

A Rattlerow Seghers sertéshibrid, illetve elődjének kialakítása Belgiumban kezdődött. Anyai szülőpárt
úgy állítják elő, hogy első lépcsőben egy nagy fehér és egy lapály vonal keresztezésével állítanak elő
egy F1 hibridkocát, amelyet egy harmadik szintetikus vonallal keresztezve állítják elő a hármas
keresztezett anyai szülőpárt. Ez a hármas keresztezésű hibridkoca állomány igény szerint 3 befejező apai
vonal kanjaihoz párosítható. így tehát a MIRA programban végül is egy hármas keresztezésű anyai
partnerre kerülhet a 3 külön apai vonal kanja, mint befejező partner. Magyarországon jobban ismert a
másik keresztezési program a CORA.

9. Jellemezze a gyapjút és a gyapjútermelő képességet! Melyek a juhok szaporításának

módszerei, és hogyan szervezzük az elletést? Ismertesse a báránynevelési
technológiáit, a vágóbárány-előállítás tartási módszereit és az értékesítés
magyarországi sajátosságai!
Gyapjú
A gyapjú a juhok szőrbundája. Kedvezőtulajdonságai miatt ez fonásra, különböző textilipari
feldolgozásra kiválóan alkalmas. Más állatfajok fonható szőrét is esetenként gyapjú néven említik,
azonban ezeket a szaknyelv „állati szőrnek” nevezi (teve, alpaka, angórakecske, kasmírkecske,
angóranyúl).

Juhokon a következő gyapjúszáltípusokat különböztetjük meg:

Fedőszőr: az elsődleges tüszőkből fejlődő durva szálak, ezeknek van velőállományuk és a juhok
gyapjútakaróval nem fedett testrészeit (fej, lábak) borítják.

Felszőr: a fedőszőr és a gyapjúszál közötti átmeneti típus. A vadjuhoknál ismeretlen, elsősorban a kevert
gyapjas juhfajtákban fordul elő (pl. skót feketefejű).

Gyapjúszál: minden háziasított és tenyésztett juh bundájában megtalálható speciális szőrtípus.

Finomsága és hosszúsága a fajták között – és ezeken belül is – jelentős különbségeket mutat. Az
egymással szomszédos gyapjúszálak fürtöket alkotnak.
A kiegyenlítettség szálak és fürtök, illetve a bunda, valamint a populáció finomságának egyöntetűségét
vagyis a szálátmérő szórását kifejező mutató.

Fürthosszúság. A gyapjúfürt eredeti (kinyújtatlan) állapotban mért hosszúságát élő állaton mérve
fürthosszúságnak nevezzük.

A gyapjúszálak hullámos lefutásúak, ha gyújtás nélkül kiegyenesítjük az egyes szálakat, és így mérjük
meg a hosszukat, akkor megkapjuk a szál hosszúságát.

A szálhosszúság és fürthosszúság aránya merinóknál pl. 1,4–1,9,

Ívelődések száma. A finom gyapjú hullámos lefutású.
A gyapjú színe és fénye. A textilipar szempontjából a fehér színű gyapjú a kívánatos,
A gyapjú tisztasága. A gyapjú tisztaságát alapvetően meghatározza a gyapjú zsírtartalma. A
A rendement – mint fontos index, illetve mutatószám – azt fejezi ki, hogy egységnyi zsíros gyapjúból
hány százalék 17% nedvességtartalmú tiszta gyapjú nyerhető.
A gyapjútermelő képességet befolyásoló fontosabb tényezők az alábbiak:

• genetikai meghatározottság,

• fajta, típus, hasznosítási irány (racka, texel, ausztrál),

• kor és élősúly (pl. 31–40 kg-nál nyírósúly az élő tömeg %-ban 14–15%, de az 51–60 kg-nál ugyanez
csak 8–9%, MIHÁLKA, 1986),

• bőrfelület nagysága és a gyapjúszálak sűrűsége,

• tartás (alomellátás) és takarmányozás (kéntartalmú aminosavak).

A juhok szaporításának módszerei és elletés szervezése.

Hazánkban tenyésztett fajták többsége szezonálisan ivarzik. Az anyajuh átlagosan 16-17 naponként
ivarzik (ivari ciklus), viszonylag tünetszegényen, ezért csendes ivarzónak is nevezzük. Az anyajuhok
involúciója az ellés után 3-5 hétig tart. A legintenzívebb időszak szeptembertől novemberig terjed. A
december és a január az utószezont jelenti.
Anyajuhok ivari életét befolyásoló külső tényezők
A juhoknál a csökkenő nappali megvilágítás elősegíti az ivarzást, a növekvő pedig gátolja.
A hőmérséklet  is hatással van az ivarzásra. A juh a hideggel szemben nem érzékeny, a meleggel
szemben viszont igen. A magas hőmérséklet gátolja az ivari funkciókat.
Az anyajuhok ivarzására a 80%-os páratartalom a kedvező. A légnyomás növekedése szintén elősegíti
az ivarzást.
A kosok vagy bakkecskék „illatukkal” (feromonok) elősegítik az anyák ivarzását. Bármilyen
eredetű stressz így pl. a tavaszi nyírás, fürösztés és oltás gátolja a májusi ivarzást és fogamzást.
A betegségek (büdössántaság, külső-, belső paraziták) szintén kedvezőtlen hatással vannak az ivarzásra.
A takarmányozás színvonala jelentős mértékben segítheti (flushing) vagy gátolhatja az ivarzást.
Termékenyítési módok
Vadpároztatás
Az utódok származása ismeretlen, mivel több kost helyeznek az anyák közé a 6 hetes termékenyítési
időszakban. Tenyészutánpótlásra tehát nem alkalmas e módszer, csak árutermelő tenyészetekben
alkalmazható. 

Kézből való pároztatás

Az utódok származása és az anya termékenyítési ideje ismert. A kos nemi potenciálját gazdaságosabban
ki tudjuk használni, így egy javakorabeli kossal 70-80 anyát lehet párosítani egy szezonban.

Háremszerű pároztatás
Az apai származás ismert, ezért tenyészállat előállítására alkalmazható módszer. Minden koshoz 20-50
anyát osztunk be, a párosítási tervnek megfelelően.
Mesterséges termékenyítés
A termékenyülés természetes úton megy végbe, pusztán a spermiumok nemi szervekbe juttatásánál
alkalmazunk mesterséges beavatkozást.
Előnyei: akár 300-1000 utód is nyerhető.  Kevesebb apára van szükség, így csökken a kostartás költsége.
A kevés apától származó utódok egyöntetűek. Hátrányai : jól képzett munkaerőt és költséges technikai
felszerelést igényel;fokozottan előtérbe kerül az emberi hibaforrás lehetősége; a kevesebb apaállat
használata miatt csökken az állomány genetikai varianciája.
A mesterséges termékenyítés első lépése az ivarzó anyák kiválogatása , amelyet
ún. próbakosok segítségével végzünk. Három módszert alkalmaznak a párosodás megakadályozására.
Az ún. vazektomizált kosnál az ondóvezetőből műtéti úton 3-5 cm-es szakaszt eltávolítanak, így nem tud
spermát üríteni.  A termékenyítés optimális időpontja az ivarzás kezdetétől számított 12-24 óra között
van.

Ellés

Az átlagos vemhességi idő juhoknál 146-152 nap. Az ellés Jelei: has leereszkedik, horpaszok üresek, far
besüpped, péra duzzadt, a tőgy telt. A hüvelyből nyálka távozik, az anyaállat izgatottan keres helyet,
nyugtalan, körbejár, kapar, feláll – lefekszik, legeltetéskor félrevonul a nyájtól – előkészítő fájdalmak.
Ellés idején az anyát nem szabad zavarni, a juhász ne avatkozzon be, ha indokolt állatorvost kell hívni.
Újszülött bárány ellátása: légzési akadályok megszüntetése, (orr és a szájnyílásból a nyálka eltávolítása),
magzatmáz eltávolítása (az anya leggyakrabban felnyalja bárányáról a magzatmázat), a köldökzsinór
általában magától elszakad, ellenkező esetben a hasfaltól 6-8 cm-re roncsoló ollóval (emaszkulátor)
elvágjuk. Ezt követően fertőtlenítő, szárító, alkoholos fakátrány vagy jód keverékébe mártjuk, az anya
tőgyét megtisztítjuk, első tejsugarakat kifejjük, a zavaró gyapjú fürtöket és a koloncokat a tőgy körül
eltávolítjuk, és végül ügyelünk arra, hogy 12 órán belül az újszülött bárány minél többször föcstejhez
jusson.

A báránynevelés technológiái, a vágóbárány-előállítás tartási módszerei és az értékesítés

sajátosságai Magyarországon.

A báránynevelés a születéstől a választásig tart, végterméke a választott bárány.

A báránynevelés módjának megválasztását alapvetően az anyatartás formája határozza meg.
A hagyományos, hosszú szoptatásos báránynevelés, tehát az évi 1x-i elletést alkalmazó juhászatoknak
felel meg. Sűrített elletésnél a cél a bárányok mielőbbi elválasztása, így a rövid ideig tartó szoptatás
vagy mesterséges báránynevelés kínál megoldást.
Hagyományos (hosszú szoptatásos) báránynevelés
A báránynevelés legősibb, legtermészetesebb módja. A bárányok születésüktől 3-6 hónapos korukig az
anyjukkal a legelőn vannak, amíg az el nem apaszt. Az elválasztás emberi beavatkozás nélkül történik.
Egy részük ekkorra eléri a 30-35-45 kg-ot és hízóbárányként értékesíthető. E báránynevelési technológia
az évi 1x, tavaszi elletés és fejés nélküli anyatartáshoz kapcsolódik. Előnyei:
a legtermészetszerűbb módszer, mivel a bárányok a legelőn tartózkodnak, edzettek,
értékes tenyészanyagot biztosítanak; a báránynevelés és az anyatartás technológiája egyszerűbb,
alacsony a báránynevelés takarmány-, munkaerő-, eszköz- és épület költsége. Hátránya : az anyák nem
fejhetők, sűrítve nem ellethetők; a bárány fejlődése lassúbb, mert az anyja tejtermelésétől és a legelő
minőségétől függ; vágásra később, de kevésbé faggyúsan készül el. Főbb technológiai szempontok: az
anyák őszi termékenyítését úgy kell kezdeni, hogy az ellések a legelő kizöldülésére (március végére,
április elejére) essenek. A hideg napok miatt, az ellések lehetőleg az istállóban történjenek. Az anyatej
melletti fokozatosan növekvő fűfogyasztásukkal, apránként fejlődnek ki az elő-gyomrok. A
kosbárányokat 100 napos korban le kell választani a nyájtól, mert az ivarzó jerkéket, anyákat
befedezhetik. A hízóbárányokat az olaszok vallási ünnepére (Ferragosto) értékesítik, augusztus első 2
hetében.

A mesterséges báránynevelés

A mesterséges báránynevelés technológiája azért alakult ki, hogy az anyáktól minél több tejet
fejhessenek, a szapora fajták bárányait szakszerűen, minél kevesebb veszteséggel felneveljék és a mind
gyakoribb elletéssel a szaporulatot növeljék. A technológia legfőbb jellemzője, hogy a bárányokat
anyjuktól röviddel születésük után elválasztják és tejpótló készítményekkel mesterségesen
felnevelik. Előnyei : az anyák fejése a lehető legkorábban megkezdhető; a bárányuktól elválasztott
anyák újraivarzását, a bárányok jelenléte, szoptatása már nem gátolja, így azok a lehető leghamarabb
újra termékenyíthetők; a szapora fajták többes iker bárányai és a tej nélkül maradt bárányok is
felnevelhetők. Hátrányai : a legkevésbé természetszerű báránynevelési mód; nagyobb műszaki-,
elhelyezési-, takarmányozási-, gondozási követelményeket, nagyobb technológiai fegyelmet igényel; a
tejporárak és a berendezés miatt a báránynevelés beruházási és üzemelési költségei nagyobbak. A
tenyésztésre szánt bárányok nevelésére alkalmatlan módszer. Az életerős, egyes bárányok
föcstejellátását természetes úton, szoptatással célszerű biztosítani úgy, mint a korábbi báránynevelési
módszerek esetében. A föcstejet, annak hiányában vagy elégtelen volta okán, a bárányok elesettsége
miatt, mesterségesen kell pótolni. Minden báránynak legalább 200 g kolosztrumot el kell fogyasztani
naponta, amit az 1. és 2. napon, 2-3 részre osztva kell megkapnia. A föcstejes időszak után a 2.-3.
életnaptól a bárányokat mesterséges tejpótlóval tovább neveljük. A mesterséges tejpótló összetétele a
lehető legjobban közelítse meg a juhtej összetételét. 3 hetes korukig a bárányok más takarmányból,
szénából, tápból jelentősebb mennyiséget nem vesznek fel. Átlagos napi tejpótló fogyasztásuk 1-1,5
liter. 3 hetes korra elérik átlagosan a 7-9 kg-ot. Az 5-6 hetes korú választásra a bárányoknak 10-12 kg
átlagsúlyúnak kell lenniük.

Bárányhizlalás
Célja, a piaci igényeket kielégítő, jövedelmező vágóbárány előállítása. A juhtermékek körén belül
legfőbb árbevételi forrást (kb. 95%) jelentő bárányok több mint 90%-a exportra kerül. Ez határozza meg
alapvetően a juhtenyésztés gazdaságosságát. A 3 fő értékesítési időszak, a Karácsonyt, a Húsvétot és a
Ferragosto-t (VIII.15.) megelőző 2 hétre esik. Legnagyobb importőrünk Olaszország, ahova többségében
élő állapotban szállítunk. A hizlalás alapanyaga a választott bárány, melynek hízlalási eredményességét
a születéskori és a választási súly alapvetően befolyásolja. A hizlalás a választástól a vágásra érettségig
tart. Annál gazdaságosabb e tevékenység, minél rövidebb ideig tart és minél jobb a bárányok fajlagos
takarmányfogyasztása.

Expressz pecsenyebárány-hizlalás
Célja, hogy az 5-7 hetes korú, 14-16 kg-os választott bárányokat intenzíven, főleg granulált tápon, ad
libitum etetéssel felhizlalják, és 150 napos életkor előtt értékesítsék. Előnyei : a bárányok nagy napi
súlygyarapodásra képesek; a fiatalkori nagy növekedési erély teljes mértékben kihasználható; 50-70
napra lerövidül a hízlalás időtartama, a férőhely és eszközlekötés ideje; a hizlaldák rotációja növelhető
(4-5/év-re); függetleníthető az anyajuhok tartásától, legeltetésétől; a hízlalás munkaerő igénye csekély; e
termék keresett áru a nemzetközi piacon. Ivar szerint elkülönítve, legfeljebb 30-50-es csoportokban
hizlaljunk, mivel a kosbárányok 10-15%-kal jobban gyarapodnak a jerkéknél A súlygyarapodás fajtától,
ivartól függően eltérő; a magyar merinó kosbárányok 250-300 g/nap, a jerkebárányok 240-280 g/nap.
Az optimális értékesítési súly kosoknál 30-35 kg (4-5 hónapos életkor), jerkéknél 25-28 kg (3,5
hónapos életkor).
10. Ismertesse a gazdasági állatok néhány kiemelt minőségi tulajdonságának öröklési
jellemzőit. Mutáció és szelekció. Mutassa be a húshasznú tehéntartás üzemi feltételeit
és tartástechnológiai jellemzőit.
Genetikai szempontból az értékmérő tulajdonságokat ugyancsak két csoportra szokták
osztani: kvantitatív (mennyiségi) és kvalitatív (minőség) tulajdonságokra. A gazdaságilag jelentős
értékmérő tulajdonságok döntőtöbbsége mennyiségi jellegű, kifejeződésüket sok gén határozza meg,
általában additív módon öröklődnek, kialakulásukban nagy szerepe van a környezetnek, a szokásos
mértékegységekkel kifejezhetők. A minőségi tulajdonságok közül a gazdasági állatfajokban viszonylag
kevésnek van gazdasági jelentősége (pl. szín, szarvatlanság). Ezek a tulajdonságok kevésbé függnek a
környezettől, öröklődésüket egy génpár határozza meg, s általában a mendeli szabályok szerint
öröklődnek. Az értékmérő tulajdonságok egy része, pl. hústermelő képesség, termékenység,
takarmányfogyasztó és értékesítőképesség minden állatfajban fontos értékmérő, másik viszont pl.
tojástermelő képesség, gyapjútermelő képesség, csak meghatározott állatfajban bírnak gazdasági
jelentőséggel.

Mutáció
Mutációnak nevezzük a gén egyik alléljának másik alléllá történő öröklődő átalakulását, aminek
hátterében a nukleotidok sorrendjének vagy számának megváltozása áll. Keletkezése a mutabilitástól
függ. Létre jöhet spontán vagy ismert hatásra, egyszerien vagy ismétlődően.  A mutáció hatása[37]a
populáció genetikai szerkezetére eltérő lehet, attól függően, hogy a fellépő mutáció ritka, úgyszólván
egyszeri jelenség vagy pedig ismétlődő mutációs változás. Az első eset – nagy populációt véve alapul –
nem hoz folyamatos megváltozást, míg a második igen. A megváltozás mértéke legtöbbször igen
csekély. A mutáció hatásai általában hosszú távon érvényesülnek és irányíthatatlanok.
Mutációs nyomásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor a mutáció rekurrens, és ezáltal a populáció
géngyakorisága generációról-generációra fokozatosan változik.

A populáció akkor van mutációs egyensúlyban, ha a kétirányú rekurrens mutáció miatti allélváltozás

éppen kiegyenlíti egymást.

Szelekció

A gén- és genotípus-gyakoriság megváltozásának alapvető és legáltalánosabb oka a szelekció. A

szelekció evolúciós értelemben az a folyamat, ami a rátermettebb, alkalmazkodóbb egyedek
fennmaradását, kiválogatódását eredményezi, ezáltal a populáció a környezeti feltételekhez mind jobban
igazodó egyedek összessége lesz.
A szelekció azáltal hat az állomány szerkezetének megváltozására, hogy a populációt alkotó egyedek
nem egyenlőeséllyel vehetnek részt a szaporodásban. Az utódgenerációhoz való hozzájárulás mértékét,
az eltérő reproduktivitást fitneszben (jele: f) fejezhetjük ki. A fitnesz (adaptív vagy szelektív érték) lehet
abszolút és relatív.

Az abszolút fitnesz (fabsz) azt fejezi ki, hogy adott egyed hány ivadékkal járult hozzá a következő
generáció kialakításához.
A relatív fitnesz (frel) a genotípusnak az utódnemzedékhez való relatív hozzájárulását jelenti.

A húshasznú tehéntartás üzemi feltételei és tartástechnológiai jellemzői.

Hasznosításának célja:
A húsmarhatartás elsődleges célja azoknak a legelőterületeknek és melléktermékeknek a hasznosítása,
amelyeket más állatfajokkal és korcsoportokkal nem lehet vagy nem érdemes hasznosítani.
A húsmarhatartás technológiai megoldásaiban minden körülmények között a költségtakarékos
megoldások jöhetnek csak szóba. Legelőre és melléktermékekre alapozott takarmányozás,  lehetőség
szerint minél kisebb szántóterület-lekötés, épület nélküli, téli időszakban esetleg színszerű elhelyezés,
munkaerő-takarékos  szervezési megoldások jelentik a technológia alapelemeit.
A felsorolt alapelveken belül a megoldások széles skálájával találkozunk, melyek a ráfordítás és az
előállított hozam mértékétől függően (input-output) extenzív, félintenzív vagy relatíve intenzív
(elsősorban tenyészállat-előállítás céljával) termeléstechnológiákba ötvözve jelennek meg.

Szaporítása
A húsmarha egyedüli hozama a borjú. Ezért elemi érdekünk, hogy a tehenek lehetőség szerint évente
elljenek. Figyelembe véve a tartási körülményeket, elfogadható a szaporaság akkor, ha a tehenek 90%-a
évente ellik, és 100 tehén után 85 borjút tudunk választani. Ez az alapvető törekvés csak akkor
valósítható meg, ha a tehenek szaporításakor a legnagyobb körültekintéssel járunk el, és a vemhesítési,
valamint ellési időszakokat a technológia tervezésekor kiemelt gondossággal kezeljük.
A szezonális elletés  a húsmarhatartásban általános gyakorlat. A szezonalitáson belül a legelő állapotához
és a vegetáció változásához kell igazodnunk. Klimatikus viszonyaink között a tél végi–kora tavaszi
(február–április) elletés a legáltalánosabb.
Előnyei a következők:
 A tehén akkor jut a legjobb legelőhöz, amikor erre a legnagyobb szüksége van, hiszen a
frissen ellett borjak szoptatásával egyidejűleg május–június hónapokban újra vemhesülniük
kell. Amint a legelő kisül (július–augusztus), a borjak már önállóan legelnek, illetve szilárd
takarmányokon (abrakkiegészítés) is jól fejlődnek.
 Az ellés időpontjára a téli fagyok már rendszerint elmúlnak; másrészt a fiatal borjak nem
szenvednek a nyári hőségtől és a legyektől.
 Viszonylag hosszú a borjúnevelési időszak (6-7 hónap), ezért jól fejlett, nagy tömegű borjak
választhatók.
 A jól fejlett üszőborjak – megfelelő utóneveléssel – a következő év tavaszán tenyésztésbe
vehetők.
Hátrány, hogy a tél végi (február–március) ellésekhez elletőistálló (szín!) szükséges, és csak a késői
(április-május) elléseket lehet biztonsággal a legelőre ütemezni. Bizonyos körülmények között
megvalósítható a téli elletés a szabadban is, de ehhez mindenképpen fokozott gondosság és felügyelet
szükséges.
Ilyenkor a tavasszal üresen maradt teheneket ősszel (szeptember–október) vemhesítik. Ezek ellése
nyáron (július–augusztus) a legelőn zajlik le.
A mesterséges termékenyítés  vitathatatlan tenyésztői előnyei mellett azonban olyan tartási-elhelyezési
megoldásokat követel, melyben az ivarzók biztonságos kiválogatása és rögzítése megvalósítható.. Ha a
tartási körülmények a mesterséges termékenyítést bizonytalanná teszik, célszerűbb természetes
pároztatáshoz  folyamodni.
Figyelembe véve a tenyészbikák nagy igénybevételét, egy-egy bikára legfeljebb 30–35 tehenet
számítsunk.
A fogamzási eredmények javítása érdekében a tehenek „flushingolásáról” és a tenyészbikák megfelelő
táplálásáról is gondoskodjunk.
A termékenyülés javítására a gyakorlatban előfordul a mesterséges termékenyítés és a fedeztetés
kombinálása is
Takarmányozásuk:
A tehenek táplálóanyag-szükségletét a létfenntartás igényén felül a termelt tej mennyisége – vagy a
vehem fejlettségi állapota – befolyásolja. A tejtermelés táplálóanyag-igénye megegyezik a tejelő
tehenekével. Úgy kell számítanunk, hogy a szopós borjak életük első 70–80 napos időszakában szinte
kizárólag tejjel táplálkoznak. Életüknek ebben a szakaszában mintegy 700–900 kg tejet szopnak. Ezután
választásukig (200–220 napos korukig) az anyjuk tejtermelésétől függően még további 600–800 kg tejet
fogyaszthatnak a borjak. Így tehenenként mintegy 1500–1700 kg tejtermeléssel kell számolni. A
húsmarhák táplálóanyag-ellátásában két kritikus időszakot különböztetünk meg.
A vemhesítés időszaka  talán ezek közül is legfontosabb. A vemhesülési eredményeket a javuló kondíció
kedvezően befolyásolja. Ezért a vemhesítés megkezdése előtt mintegy két héttel úgy kell takarmányozni
a teheneket, hogy szervezetük „feltöltődjön” (flushing).
Fontos, hogy a legelő füvének ásványianyag-tartalmát ismerjük. Ennek tudatában készíthetünk
megfelelő ásványianyag-keveréket (premixet). Az ásványi premix adagolható sózóládából vagy nyalósó
formájában.
A vemhes tehén – miután borját is elválasztották – az előkészítésig szinte létfenntartó takarmányon
tartható. A borjak taplálóanyag-szükségletét  élőtömeg-gyarapodásuk mértéke szabja meg. Napi 1000 g
testtömeg-gyarapodáshoz – a fölnevelési időszak 3–4 hónapjának átlagában – 12–13 kg tejre van
szükségük. A gulyába kihelyezett tenyészbikák táplálóanyag-szükségletüket nagyobbrészt a legelőfűvel
elégítik ki. Az intenzív igénybevétel időszakában napi 3-4 kg vegyes abrakot adjunk nekik.
Kondíciójukat és hágókedvüket figyelni kell. Ha csökken – az adagot növeljük.
Csak olyan körülmények között célszerű a húsmarhát tartani, ahol a nyári takarmányellátás legelővel,
illetve szántóföldön legeltetés céljára termesztett takarmánynövényekkel (pl. szudáni fű) megoldható.
Hazánkban a szárazművelésű gyepek jelentős része júliusban–augusztusban kisül. Ezért a termelés
folyamatossága, az állatok kondíciójának megtartása végett az extenzív gyepekhez közvetlenül
kapcsolódó szántóterületeken – kiegészítő takarmányként – egynyári szálas takarmányokat is érdemes
termeszteni. Erre a célra a szárazságtűrő, nagy tömegű zöldtakarmányt szolgáltató, a kaszálás után jól
sarjadzó különféle cirokfüvek kitűnően megfelelnek.
Nyár végén, az esős idő beálltával a gyepek általában újrasarjadnak, és ha gyengébb minőségben is, de
kielégítő takarmányellátást tesznek lehetővé. (Ilyenkor a tavasszal ellő teheneknek jóformán csak
létfenntartó igényük van.)
A tarlók legeltetésével a legeltetési idény jelentősen megnyújtható. E tekintetben a legjelentősebb a
kukorica- és cukorrépatarló. A vízellátás megoldásáról itt sem szabad megfeledkezni.
Jó szervezéssel, a kukoricatarlók legeltetésével akár november–decemberig olcsón megoldható az
anyatehenek takarmányozása. Tavasszal az első fűnövedéket – nagyobb tömege miatt – a tehenek nem
tudják teljes egészében „lelegelni”. Ezért ezt időben le kell kaszálni és szénává szárítani vagy
szenázsként tartósítani a téli időszakra.
A szántóföldi melléktermékek közül télen a kukoricaszár, a répakorona és a kalászosok szalmái jöhetnek
számításba.
A szükséges fehérjepótlást, – főleg az ellés után – a legolcsóbb takarmányforrásokkal célszerű
megoldani. Ilyenek a különböző keverékekben adagolt NPN-anyagok is.
A szopós borjak legfontosabb takarmánya az anyatej. Arra kell azonban törekedni, hogy a borjak a
szilárd takarmányok fogyasztásához korán hozzászokjanak. A takarmányfogyasztást a borjak életkora
befolyásolja. Egy 6–8 hetes borjú (élőtömege cca. 60–100 kg) például szénából naponta mintegy 0,3–0,4
kg-ot, abrakból pedig 0,6–0,7 kg-ot fogyaszt.

Elhelyezése:
A szarvasmarha biológiai adottságainál fogva kevésbé érzékeny az időjárás viszontagságaival szemben.
A változó éghajlati viszonyokhoz aránylag jól alkalmazkodik. A hideget jól elviseli, a nagy meleget (25
°C fölött) azonban nem kedveli. A huzatra és a levegő nagy (85–95%-os) páratartalmára is érzékeny.
Húsmarhatartás épület nélkül
Épület nélküli húsmarhatartáskor az állatokat télen sem tartják istállóban. Ezt a tartási módot akkor
célszerű választani, ha az anyatehenek legeltetésére nagy kiterjedésű, extenzív legelő áll rendelkezésre,
amelyet igénytelen, kiváló legelőkészségű állományokkal hasznosítunk. Fontos, hogy télen is száraz,
huzatmentes pihenőhely álljon rendelkezésre.
Az épület nélküli téli tartás legegyszerűbben az ún. telelőkertben valósítható meg. Erre a célra lehetőleg
erdős, szélvédett, lejtős területet jelöljünk ki, ahonnan a csapadékvíz gyorsan elfolyik. Ezt a területet
kerítéssel vegyük körül. Az etető- és itatóhelyek környéke azonban feltétlenül szilárd burkolattal
készüljön.
Természetes adottságok hiányában az anyateheneket almozott karámban is átteleltethetjük. Ilyenkor a
karám közepén pihenődombot készítsünk. Erre bőségesen almozzunk. Így az időjárástól függetlenül
viszonylag száraz pihenőhely áll az állatok rendelkezésére. Télen a takarmányt a karám szélén
elhelyezett jászolból etethetjük. A zavartalan ivóvízellátás érdekében – a fagyveszély miatt – az itatókat
feltétlenül temperálni kell.
Húsmarhatartás épületben
A húsmarha átteleltetésére szolgáló épületnek csak a szélsőséges időjárási viszontagságok ellen (eső, hó)
kell védelmet nyújtania. Erre a célra egyéb módon nem hasznosítható épületek is számításba jöhetnek
(dohánypajta, gépszín stb.).
A húsmarhaistálló legfeljebb 3 oldalán zárt, színszerű épület legyen, amelyben az állatok kötetlenül,
csoportos elhelyezésben tartózkodnak. Az épületen belül mélyalom legyen.
Az anyatehenek elletőistállóban és istálló nélkül a legelőn, illetve elletőkarámban ellethetők.
Az elletőistálló  vagy elletőszín mélyalmos rendszerű, bőségesen almozott épület legyen.
Istálló nélkül, szabadban csak kedvező időjárási viszonyok között lehet biztonságosan elletni.
A hazai gyakorlat szerint, ha legelőn elletnek, az elletés időpontját kissé későbbre (április, május)
tervezik. Ez esetben is csak olyan tehénállományt ellethetünk szabadban, amelynek egyedei
adottságaiknál fogva könnyen, komplikációk nélkül ellenek. Az újszülött borjú életmegnyilvánulásait
figyelemmel kell kísérni. Szükség esetén segítségére kell sietni. Arra kell törekedni, hogy a borjú
mihamarabb föcstejhez jusson. Az első szopás előtt esetenként indokolt az anya tőgyét megtisztítani.
Tőgynegyedenként néhány tejsugarat ki kell fejni, hogy ezzel is csökkentsük az újszülött borjú
fertőződésének lehetőségét.
A szabadban tartott állatok rendszeres bőrápolására nincs szükség
Mesterséges termékenyítéskor az ivarzók kiválogatása és optimális időben való inszeminálása a
dolgozók legfontosabb feladata. A dolgozót és az inszeminátort a tehenek vemhesülése alapján célszerű
premizálni.
Elletési szezonban – különösen, ha sok előhasi tehén van a gulyában – kisegítő személyről kell
gondoskodni.  Jó, ha az elletéssel és a borjak ellátásával a tapasztaltabb gondozó foglalkozik.

11
Az ivadékvizsgálatok helye és jelentősége az állatnemesítésben

A különböző teljesítményvizsgálati módszerek közül az ivadékvizsgálat eredményei szolgáltatják a legpontosabb

információkat a tenyészállatjelölt tenyészértékére vonatkozóan.

Az ivadékvizsgálatban a szülő tenyészértékét – utódainak teljesítménye alapján – becsüljük. Ha valamely apaállat-

jelöltet véletlenszerűen párosítjuk nőivarú egyedekkel, akkor az ivadékok átlagos termelési színvonalának kétszeres eltérése a
viszonyítási alaptól (bázispont) az apaállatjelölt tenyészértékét mutatja.
A becsült tenyészérték fele az örökítő érték arról tájékoztat, hogy a tenyészállat későbbi ivadékai valószínűleg mennyivel
termelnek többet vagy kevesebbet a populációátlagot képviselő más apaállatok ivadékainak termeléséhez viszonyítva.
Az ivadékvizsgálat előnyeként említhető, hogy alacsonyabb h2-értékkel öröklődő tulajdonságokban is megbízható becslést
tesz lehetővé, valamint, hogy csak az egyik ivaron megjelenő és a vágási (vágóérték) tulajdonságokban is megállapítható a
tenyészérték. Hátrányként jelentkezik ennél a módszernél egyrészt az, hogy az értékeléshez két nemzedék szükséges, így
növeli a vizsgálathoz szükséges időt, másrészt a vizsgálat költségei igen jelentősek.

Az ivadékvizsgálatokat a saját teljesítményhez hasonlóan végezhetik üzemi körülmények között vagy speciálisan ilyen

vizsgálatok céljára alkalmas állomásokon. Annak érdekében, hogy az ivadékvizsgálat eredményei a tenyésztőmunkában
hasznosíthatók legyenek, a következő alapelveket kell szem előtt tartani:
• A vizsgálandó alapállat-jelölttel a teljes állományt képviselő nőivarú egyedeket szükséges párosítani. A nőivarú csoport
képviselje az ivartársai átlagát és szórását. Ha ez nem így történik, akkor a jelölt tenyészértéke vagy fölfelé, vagy lefelé fog
változni.
• A nőivarú egyedeket olyan számban és időben kell termékenyíteni, hogy a vizsgálathoz elegendő számú ivadék szülessék
egy meghatározott időtartamon belül. A szükséges létszám fajonként változik

• A jobb összehasonlíthatóság végett lehetőleg nagy állománylétszámú üzemben vagy nagy férőhely-kapacitású állomáson
javasolt az ivadékvizsgálatot végrehajtani. Az üzemi vizsgálatok eredményei jelentősen pontosíthatók, ha az
ivadékvizsgálatot úgy szervezik, hogy több üzemben és nagyjából azonos arányában történik – a jelöltek mindegyikével – a
nőivarúak termékenyítése.
• Lényeges elv az is, hogy egy üzemen belül azonos környezeti hatások érjék a vizsgálatban részt vevő egyedeket.

• Fontos, hogy minden ivadék szerepeljen az értékelésben, mert az egyedek selejtezése torzítja a becslés eredményét. A
központi vizsgálatban az adott férőhely-kapacitás miatt, meghatározott elvek alapján, a megszületett ivadékok között
esetenként válogatni kell.

• A viszonyítási alap az összes ivadékcsoport teljesítményének átlaga legyen (mozgó vagy fix érték).

• Az ivadékvizsgálati rendszer tegye lehetővé a „genetikai trend” figyelembevételét, vagyis az apákat nemcsak egyszer,
hanem mindaddig értékelje, ameddig ivadékaik születnek.

• Az ivadékvizsgálat a minél korábbi információszerzés érdekében, az ivadékok első termelésének befejezésekor tegye
lehetővé az értékelést (előértékelés), s a vizsgálat lehetőleg folyamatos legyen, tehát ne záruljon le.

Malacnevelés technológiája

Az újszülött malac ápolása, táplálása

Normális körülmények közt a fialás három órán belül lezajlik. Ha a fialáskor a két malac megszületése közt több mint három
óra eltelt, a magzatburok távozása három óránál tovább tart beavatkozás szükséges, esetleg állatorvosi segítséget kell kérni.
A megszületett malacot a gondozó kézbe veszi, a száját, orrlyukait a nyálkától megtisztítja, hogy légzése akadálytalan legyen.
Ha az újszülött légzése, szívműködése nem indul meg a malacot egy pillanatra hideg vizes vödörbe meríti, majd papírtörlő
kendővel - ha nincs, megfelelően almozott istállóban a szalmacsutak is megfelelő- szárazra törli. Újabban terjedt el a
gyakorlatban a malacok „panírozása”, ami azt jelenti, hogy a malacokat egy nagy nedvszívó képességű ásványi anyaggal
behintik, mely összegyűjti róla a nedvességet és lepereg a malacról (Malacpanirozás (21.0. videó)). Ezt követően
emaszkulátorral a köldöktől mintegy 10 cm-re elroncsolja a köldökzsinórt, azt jóddal, vagy más jódtartalmú
fertőtlenítőszerrel fertőtleníti. A következő munkafolyamat a metsző és tűhegyes szemfogak lecsípése valamint farok-rágós
állománynál a malacok farokkurtítása. Sem a farokkurtítás, sem a szegletfogak lecsípése nem lehet automatikus, rutinszerű
tevékenység. Ezeket a műveleteket csak abban az esetben szabad elvégezni, ha egyértelművé válik és bizonyítékkal
alátámasztható, hogy a kocák csecsbimbója e nélkül sérül, vagy a malacok egymás fülét, farkát rágják, sértik. A teljes
felszáradás idejére a malac az infralámpa alá, kosárba vagy ládába, majd a koca alá kerül. A malacokat minél gyorsabban a
koca alá csecsre kell helyezni, hogy kolosztrumhoz jussanak. Ezzel annak feltételét teremtjük meg, hogy a malac időben és
kielégítő mennyiségben jut a föcstejhez, aminek felvétele nagyban meghatározza az egész malacnevelés sikerét. A csecsre
helyezett malac a csecsek maszírozásával és hangadással stimulálja a kocát, melynél erősödik az oxytocinkiválasztás, ami
felgyorsítja a fialás lefolyását. Az újszülöttek anyjuk csecseit rendkívül gyorsan „privatizálják”, ezzel kialakítva a későbbi
szopási rendet. A fialás befejeztével eltávolítják a magzatburkokat (népies nevén a „poklát”), valamint az esetleg holtan
született malacok tetemeit (zárható hullatároló). Ezt követően lemossák a szennyezett területeket, eszközöket. A malacokat 1.
életnapjukon egyedi azonosítóval látjuk el,- ami történhet csipkézéssel, tetoválással vagy krotáliázással, rögzítjük az
alomnépesség adatait (élő + életképtelen malacok száma).
Nagy szaporaságú kis és nagy állományokban egyaránt szükség lehet a malacok dajkásítására. A dajkásítás munkája abból
áll, hogy ha a kocának több malaca született, mint amennyi egészséges csecse van, a „létszám feletti” malacokat másik,
kevesebbet fialt koca alá helyezik. Ezzel egyszerre két cél érhető el. Az egyik, hogy a malac szopási lehetőséghez jut, a másik
az, hogy az így elfoglalt csecs nem apad el a többinél korábban. A dajkásítást a malacok születése után néhány órával még
megtehetjük, mivel ilyenkor a koca még jobban elfogadja a malacot, s az egyben kolosztrumhoz is jut. A fialás befejezése
után két napon át célszerű a koca egészségi állapotát megfigyelni, hogy az esetleg beteg kocákat mielőbb kiszűrhessük,
kezelhessük. A kocák egészségi állapotát nagyon jól jelzi a koca takarmányfogyasztása, szoptatási készsége,a malacok
szopási viselkedése, a csecsek teltsége, a kocaürülék állapota és az estleges hüvelyváladék megjelenése. Ha koca
testhőmérséklete 39,3-39,5 °C feletti, a koca kezelésre szorul.
A szopós malacok és szoptató kocák ellátása, ápolása
A fiatal malacoknak az első szopásokat követően mielőbb vasutánpótlást kell biztosítani a vérszegénység/anémia/
megelőzésére mivel az újszülött malacnak olyan szűkös a tartaléka, hogy a megfelelő hemoglobin-képzéshez nem elegendő.
A vaskészítményeket biztosíthatjuk a malacoknak ízletes vivőanyaggal poralakban több napon át, de adagolhatjuk vaspaszta
formájában műanyag adagolóból is a 2-3. napos malac nyelvére. A vasbiztosítás harmadik formája intramuszkulárisan
injekcióval a malacok far-, vagy nyakizmába, vagy a bőr alá adott 100-200 mg vaskészítménnyel a malacok 2-3. életnapján.
Ebben az esetben tudni kell, hogy az injekció beadás helyén a szövetek roncsolódnak, ez hosszú ideig megmarad és ronthatja
a hús minőségének megítélését (sonkagyártás). Végtermék előállításban a hizlalásra szánt kan malacokat ivartalanítják, mivel
ivarérésüket követően izomzatukban, zsírszövetükben megjelenő nemi hormonok rontják a hús ízét, fogyaszthatóságát. A hús
„kanszaga”, kellemetlen íze elfogadhatatlan a fogyasztó számára, ezért általános gyakorlat, hogy a kanmalacokat
ivartalanítják (herélik). Az ivartalanításra a legkedvezőbb időpont a malacok 12-15. életnapja, mert ilyenkor a beavatkozás
még nem viseli meg nagymértékben a malac szervezetét. Ivartalanítás után a sebek gyógyulásáig különösen fontos a fiaztató
tisztasága, a malacok száraz fekvőhelye, valamint hogy ad libitum álljon rendelkezésükre ivóvíz. (Megemlítendő, hogy
néhány országban nem ivartalanítják a kanmalacokat, hanem 130-150 napos életkorban, 80 kg körüli súlyban vágják őket,
amikor még általában izomzatuk nem kanszagú és alkalmas emberi fogyasztásra.)
A szopós malacok esetében a szoptatást célszerű gyakran figyelemmel kísérni, mivel így megfigyelhető a társai által kimart
vagy beteg malac is./ Szükség esetén ilyenkor jól alkalmazható a mesterséges malacnevelés, melynél a kimart, gyengébben
fejlett malacokat elkülönítjük, és mesterségesen tápszerrel neveljük fel. Az ehhez szükséges segédeszközök ma már a
kereskedelemben beszerezhetők. Ugyancsak célszerű a malac pihenőtér hőmérsékletének rendszeres ellenőrzése. A malacok
viselkedésükkel is jelzik, hogy fáznak, vagy melegük van-e. A látottak alapján a kutricában a pihenőtér hőmérsékletét
biztosító infrát, hősugárzót vagy a fűthető malac-pihenő lapot újra kell beállítanunk.
A malacok gondozása során a fiaztatókutricák rendszeres takarítása jelenti a legtöbb munkát. Akármilyen rendszerű is a
fiaztató, ajánlatos a napi két-háromszori takarítás, mivel a szükséges higiéniai állapotot csak így tudjuk biztosítani. A szoptató
kocák takarmány adagjának kiosztását végezhetjük kézzel, de a gépiesítése is jól megoldott. A takarmányadag
meghatározásánál elsődlegesen a szoptatott malacok számát és a koca kondícióját vesszük figyelembe. Gyakran, különösen a
nagy szaporaságú kocáknál bizony a kellő mennyiségű takarmányfelvétel gondot okoz.
A malacok szilárd takarmánnyal való ellátását 10. életnapjuktól kezdjük annak érdekében, hogy a 28 nap szoptatás után
kellően megtanulják annak felvételét. A koca tejtermelése a fialást követő 21-28.napokon van a maximumon, így a malacok
nagyon kevés takarmányt fogyasztanak, inkább turkálnak, nyalogatják, ismerkednek a jó ízű és illatú takarmánnyal. Ezzel
természetesen folyamatosan nedvesítik a malactakarmányt, mely a meleg hőmérsékleten nagyon gyorsan romlásnak indulhat.
Emiatt a malacetető edényeket naponta kell tisztítani, ami után csak annyi malactápot célszerű a malacoknak biztosítani,
amennyit egy nap alatt el is fogyasztanak. Újabban fejlett ipari háttérrel rendelkező országokban egyre jobban terjed a szopós
malacok nedves, meleg takarmánnyal való ellátása. Ez élettanilag rendkívül előnyös számukra. Mikorra a malacok kellően
rászoknak a szilárd takarmányra, már malac önetető automatából is kaphatják a tápot. A szopós malacok itatását biztosítja a
kutricában kellő magasságba állított szopókás önitató, vagy anyjukkal közös tányéros.
 
 
A malacok elválasztása
Választási idő tekintetében a sertéstenyésztésben különböző választási idők alkalmazhatók a malacoknak anyjuktól való
elválasztására. Korábban a malacokat 49-56 napos, (7-8 hetes korukban választották el anyjuktól, amikor azok már kiválóan
megtanultak táplálkozni. Ez idő alatt a koca sokat veszít súlyából, hosszú idő telik el újra ivarzásáig és termékenyüléséig.
Ebből adódóan az évenkénti ellések száma (a kocaforgó) csökken.
Manapság a malacokat általában 21-28 napos szoptatás után anyjuktól leválasztják. Ez a választási idő a koca számára teljes
mértékben megfelelő, viszont a malacok fejlettsége sokszor hagy magán kívánnivalót. Ez a szoptatási idő évente 2,1-2,3-as
kocaforgót tesz lehetővé. A hazai törvénykezés szerint a malacokat 28 napos koruk előtt csak abban az esetben szabad
elválasztani, ha a koca vagy a malacok egészsége vagy jóléte veszélyeztetett. Nyilvánvalóan ismeretesek ennél jóval
korábban történő választási technikák (0-napos) választás-SPF (specifikus kórokozóktól mentes malacok létrehozására), vagy
a 14. napos választás-early medicated weaning (vírusmentesítésre, pl. PRRS), azonban ezek különleges technológiák, melyek
az állategészségügy tárgykörébe tartoznak.
Az elválasztásnak alapjában azt kell szolgálnia, hogy a választás napján a koca tejtermelése minimális legyen, a malacok
pedig tejhiány következtében minél jobban rákényszerüljenek a tápfogyasztásra. Az elválasztás fő módszere az apasztás,
mely a koca laktációs-folyadék tartalékait csökkenti. Az apasztás végrehajtása sok figyelmet igényel és végrehajtásának
különbözők lehetnek módszerei. A gyakorlatban leginkább a „drasztikus-elválasztás”-t használják, amikor a kocáktól hirtelen
vonják meg a takarmányt és a vizet. Ezt 28 napos szoptatás esetén az elválasztási idő előtt négy nappal ajánlatos megkezdeni.
A kocák választását a fiaztatóban végezzük, aminek kedvez, hogy az állományt egyszerre tudjuk apasztani, kezelni.
Választáskor a választott kocákat a vemhesítő istállóba telepítjük. Választás után a jól elapasztott kocák ivarzása
kiegyensúlyozottan és gyorsan bekövetkezik. Az ily módon végrehajtott választás után a kocák 80-90 %-a ivarzik a választást
követő 10 napon belül. Célszerű, ha választást követően ellenőrizzük, hogy kocánk csecseit a szoptatás mennyire vette
igénybe, esetleg nem sérült-e, mert ez esetben a szükséges kezeléseket érdemes elvégezni. Az első három napon általában
nincs ivarzás, az ivarzások zöme a választást követő 4-5. napra esik. Különösen sok az ivarzó az 5. napon.
A malacok számára a választás számos kockázati tényezőt hordoz. Számukra a változások óriásiak, megszűnik a tejellátás,
szilárd takarmányt kell fogyasztani, a megszokott fiaztató kutricából új környezetbe kerülnek, emésztőtraktusuk még nem
érett, immunitásuk még gyenge. Gyomrukban a HCL termelés még hiányos, a pH > 4, a pepszin még nem aktiválódik,
alacsony az antibakteriális aktivitás. A vékonybélben kialakulhatnak fertőzések (pl. E. coli), a béltraktusának mozgékonysága
még nem megfelelő, könnyen lehetségesek az akut fertőzések. A rosszul végrehajtott választásnak a malacok növekedési
erélyének, takarmányértékesítésének csökkenése és gyakran a malacok elhullása lehet a következménye. A malacok választás
utáni fejlődését döntően meghatározza a választáskori testsúly. 28 napos szoptatás után az átlagos egyedi malacsúly 8 kg
körüli. Ezt a súlyt a malacok 10-15 %-a rendszerint nem éri el.(tejhiány, nagy alomnépesség, kólifertőzés stb.). A malacok
életében ez az időszak stresszterhesnek számít, ezért törekedni kell a stresszhatások csökkentésére. Célszerű, ha a választás
nem jár együtt az azonnali hely- és takarmányváltozással. A malacokat hagyjuk egy-két napig a fiaztatókutricában és a
malacnevelőben is ugyanazt a takarmányt fogyasszák, mint amit választás előtt fogyasztottak. A 28 napig történő szoptatás
esetén az 5,5 kg-nál kisebb malacok gyengének számítanak, ezért őket külön válogatva kell elhelyezni és takarmányozni. A
fiatal malacok megfelelő takarmányozással képesek kompenzálni kezdeti fejlődési lemaradásukat. (Szóba jöhet a mesterséges
malacnevelés.) Ebben az esetben gyakran nagyobb veszteség nélkül felnevelhetők, ellenkező esetben erősebb társaik közt
gyakran pusztulásra ítéltek.
Választott malacok nevelése
A növendék sertések tartása meglehetősen összetett feladat mivel gyorsan növekednek, igényeik gyorsan változnak. Minél
fiatalabb malacokkal kezdjük a nevelést és minél hosszabb a nevelés ideje, technikailag annál nehezebb alkalmazkodni az
állatok eltérő fejlettségéhez. Általában ilyenkor egy új nevelési fázis nemcsak tartástechnológiailag jobb, mint az előző,
hanem egyben új lehetőséget is ad arra, hogy az adott technikai fejlettséghez leggazdaságosabban igazodó komplex
technológiát alkalmazzunk. (A malac életében fázisnak nevezzük az önálló technológiával jellemezhető szakaszt a
malacnevelésben.) A sertéstenyésztésben a fázisok száma alapján megkülönböztetünk egy-, két-, és háromfázisú
malacnevelést.
Egyfázisú malacnevelésnek nevezzük, ha a malacok megszületésük helyén a fiaztatóban nevelkednek 70-80 napos (25-30 kg)
korukig. (Választást követően ekkor a malacvédőrács kiszerelésre kerül, a fiaztatóba nagyobb tartályú önetető kerül.)
Kétfázisú malacnevelésről beszélhetünk, ha a választott malacokat különálló malacnevelő istállóban nevelik 70-80 napos
korukig (25-30 kg). Ezek az istállók rendszerint teljes rácspadlósak, de nagycsoportos nevelésben a tömör padozat, illetve a
részleges rácspadlós padozat is gyakran előfordul. Az istálló a malac igényei szerint fűthető.
Háromfázisú malacneveléskor a malacok nevelése a választást követően két szakaszban, két épületben történik. Ez a
harmadik szakasz az előzőre alapozódik és a 70-80. életnaptól kezdődően a malacok 120. életnapjáig tart. Gyakran
előhizlalásnak is nevezik, mivel a nevelés végén a növendékek kb. 60 kg-osak, így minden aggály nélkül telepíthetik őket a
nem fűthető hizlaldákba. A malacok utónevelése a 28 napos választás általános bevezetésével egy időben alakult ki.
Kialakulásának elsődleges célja a kocaproduktivitás növelése volt.
A malacnevelő istálló
A 28 napos korban elválasztott malacok utónevelése a fiaztatókutricában eléggé kockázatos, mert nehéz a kellő higiéniai
körülményeket biztosítani. Az optimális környezeti feltételek biztosítása jól megoldható utónevelő ketrecekben, alomnélküli
tartással. A korai elválasztás bevezetésével szükségessé vált külön malacnevelő épület létrehozása.
A malacneveléshez szükséges környezeti feltételek
A malacok rendszerint közvetlenül az elválasztás után kerülnek át az utónevelő épületbe. Az egy fiaztatóból (teremből)
kikerülő malacok önálló állományegységet képeznek, ezért a továbbiakban is egységesen kezelendők, alkalmazni kell az
egyszerre ürítés - egyszerre telepítés elvét (a malacok a fiaztató egy légteréből az utónevelő egy légterébe kerülnek a rotáció
szerint). Benépesítés előtt az utónevelőt elő kell készíteni a malacok fogadására (takarítás-fertőtlenítés végrehajtása, az épület
pihentetése, a kívánatos hőmérséklet biztosítása).
A malacok elválasztása (a kocatej elmaradása) a bélflóra bizonyos mértékű megváltozásával jár együtt és ez mindenkor
megterheli a szervezetet. Az elválasztás sikere döntően az egyéb környezeti megterhelések mérséklésétől, ill. lehetséges
kiiktatásától függ. A választáshoz és az utónevelés kezdetéhez több olyan stressz tényező kapcsolódik, amelyek
elkerülhetetlenek. Ilyenek a csoportosítás, a szállítás, a battériába telepítés. Mindenesetre ezek megterhelő hatása is
mérsékelhető kíméletes végrehajtással. Elkerülendő viszont minden esetben a tápváltozás, az ivartalanítás és az oltás.
A malacok elválasztása és utónevelőbe telepítése során arra kell tehát törekedni, hogy a lehető legkevesebb környezeti
ártalom érje és minél rövidebb ideig terhelje az állatokat. Az utónevelés kezdetén a 28-35 napos malacok hőmérséklet iránti
igénye 25-27 °C, ami az utónevelés végére (kb. 90 napos életkorra) fokozatosan 22 °C-ra csökken. A relatív páratartalom
értéke 67-75 % között változhat.
A kívánatos hőmérséklet fenntartása érdekében az utónevelőben elengedhetetlen a fűtés. Alapkövetelmény ezért az épületek
jó hőszigetelése. Fűtésre többnyire hőlégfúvókat alkalmaznak, a meleg levegő egyenletes elosztására könnyűfém- vagy
fóliacsöveket használnak. A fűtés mellett gondoskodni kell a szellőztetésről is, amelynek célja a keletkező pára és káros
gázok eltávolítása. A szellőztetésnél fontos az egyenletes légelosztás, a hideg- és huzathatás megszüntetése. A fűtés és
szellőztetés összhangja akkor megfelelő, ha a légtér hőmérséklete jelentősebb ingadozás nélkül a kívánatos szinten tartható.
Lényeges, hogy az utónevelés végén a hőmérséklet a hízlalóépület hőmérsékletéhez közelítsen. A nagyobb
hőmérsékletkülönbségek elkerülésére télen a hízlalóépületet betelepítés előtt temperálni kell (mobil hőlégfúvók).
A malacok áttelepítése kíméletes, gondos munkát igényel, mert a kézi erővel történő fel- és lerakodás, a szállítás, a
betelepítéssel egyidejűleg végrehajtott falkásítás nagy megterhelést jelent a malacok részére.
A választott malacok élőtömeg szerinti falkásítása elkerülhetetlen a kedvezőbb tömeggyarapodás és takarmányértékesítés
elérése érdekében. A csoportképzés során nemcsak a létszámra, hanem a fejlettségre és még az ivari elkülönítésre is
tekintettel kell lenni. A falkásítást az áttelepítéssel egyidőben, leggyakrabban mérlegeléssel együtt végzik (mobil
állatmérlegek). A csoportok kialakításakor az egyöntetűségre kell törekedni, de a 10-15 %-os súlykülönbség megengedhető.
A hagyományos utónevelés módszerét azok a régebbi megoldások képviselték, amelyekben a választott malacok nevelése
tömör padlón történt. Kezdetben a tömör padozatú almozott fiaztatókutricákat használták utónevelésre, azonban a kívánatos
higiéniai viszonyokat még a rendszeres almozással sem lehetett biztosítani megfelelően, ennek következtében viszonylag
nagy volt a felnevelési veszteség. Voltak próbálkozások a hagyományos kutricákban az alom nélküli tartással is, ami szintén
kedvezőtlenül befolyásolta az utónevelés alatti malacfelnevelés eredményét. A malacok választás utáni tartására jobb
megoldásnak bizonyult a fiaztatók olyan kialakítása, ahol a tömör padozatú kutricák mellé még rácspadozattal fedett
trágyázó-folyosót is építettek, amit az utónevelés időszaka alatt a malacok is igénybe vehettek.
A fiaztatókutricák használata utónevelésre azzal a következménnyel jár, hogy a korai választást követően a fiaztatókutricák
használati ideje meghosszabbodik, emiatt a kocák fialási gyakoriságának növelése több fiaztatókutricát igényelne.
Malacnevelő épület
Nyilvánvalóvá vált, hogy a malacok utónevelése külön erre a célra kialakított épületben jobban megoldható. Tömör padlón
almozás nélkül a malacok utónevelése nem javasolható, mert nem biztosítható a száraz, tiszta, meleg pihenőhely. A részleges
rácspadozatú utónevelőkben általában nem almoznak. A szennyeződés a rácspadozatra jut, illetve szükség szerint a tömör
padozatú pihenőtérről a rácspadlóra söpörhető.
A malacok etetése vályúból vagy önetetőből történhet kézi vagy manapság már gépi feltöltő módszerrel. A malacok ivóvíz
ellátására legmegfelelőbb a szopókás önitató. Rekeszenként 1 db önitatót az önetető berendezéstől távolabb, a rekesz hátsó-
vagy oldalfalán helyezik el a padozat fölött 25-30 cm magasságban. Amennyiben a malacok takarmányozása vályúból
adagolt etetéssel történik, akkor 100 %-os etetőtér szükséges. A vályú osztása 15 kg testtömegig 9-10 cm, 28-33 kg
testtömegig 20 cm lehet. Ad libitum önetetés esetén a 25-50 %-os etetőtér ellátottság megfelelő.
A szoptatás időszakában a malacok takarmányfogyasztása igen csekély mennyiségű (30 napos korig átlagosan 0,2-0,5 kg). A
fiatal választott malacok emésztőenzimeinek aktivitása még nem kielégítő, ezért az utónevelőbe áttelepítés után a szilárd
takarmányra átállással az emésztés hatásfoka romlik, takarmánypangás léphet fel, coli enterotoxemia alakulhat ki,
megelőzésképpen a gyomorflóra pH-jának savasításával, az ivóvíz savanyításával lehet leghatékonyabban védekezni.(Az
ivóvíz savasítást napi tartály vagy más adagoló berendezés segítségével érhetjük el.) A régebben ajánlott, 10-15 napig tartó
visszafogott adagú etetés hátrányosan hat a malacok későbbi emésztésélettani folyamataira. Arra kell törekedni, hogy az
elválasztás zökkenőmentes legyen, ezért a takarmányváltoztatás nem eshet egybe az elválasztás időpontjával. A kedvező
malacnevelési eredmények elérése érdekében igen lényeges, hogy a malacok életkoruknak és fejlettségüknek megfelelő
minőségű és mennyiségű takarmányt kapjanak, és ivóvizet korlátozás nélkül fogyaszthassanak.
A háromfázisú malacnevelés (előhizlalással) hazánkban még nem terjedt el széles körben. Lényege, hogy a második fázisból
kikerülő 20-25 kg-os malacokat újabb nagyobb battériákra telepítik és 120 napos korig 50-60 kg eléréséig előhizlalják. Ebben
az előhizlalási fázisban már 04,-05 m2 alapterületet kell a növendékeknek biztosítani. Ezeket az 50-60 kg-os növendékeket
már nyugodtan telepíthetjük fűtéssel nem rendelkező hizlaldákba.
A harmadik fázisban az utónevelés végéig a teremhőmérséklet 5-10 oC-ra is csökkenhet. Ilyen teremhőmérséklet általában
elérhető a jő hőszigetelésű- és hőtartó képességű épületben az utónevelés elején 3-5 oC-nál nem hidegebb, az utónevelés
végén még -5 oC körüli külső hőmérséklet esetén is. Eddig a hőmérsékleti határig az izolációs módszer alkalmazásával a
fűtési energia megtakarítható. Azt mondhatjuk, hogy a teljes hizlalási időszakból kb. 1/3 rész esik az előhizlalásra és 2/3 rész
az utóhizlalásra. Az elő– és utóhizlalás elkülönítésével mintegy 8-10 % beruházási költség takarítható meg, amivel azonban
szemben áll a többletmunkaerő költsége, az áttelepítéssel járó stressz és a többszöri takarítás költsége. A malac utónevelésben
a malacok itatását minden fázisban szopókás önitatókkal biztosítjuk.
Az agresszió a csoportban fellépő fenyegető vagy támadó viselkedés. Tömegesen előfordul a falkásítás után, a battérián
tartott malacok között gyakoribb, ill. erősebben nyilvánulhat meg. A falkásítás alkalmával a marakodás elkerülhetetlen, de
hevessége attól is függ, hogy egy csoportba hány kocától származó malac kerül, a férőhely- az etetőhely nagysága és a
mikroklíma is befolyásolja.
Az agresszív viselkedés szélsőséges megnyilvánulási formája a farokrágás és a kannibalizmus. A kiváltó okok között a
zsúfoltság, a magas hőmérséklet, rossz levegőminőség, a fronthatás, a fehérje-, aminosavak-, ásványi anyagok és
nyomelemek hiánya szerepel. Az eredményesség érdekében az utónevelés első fázisában 0,23-0,25 m2/egyed, második
fázisában pedig 0,33-0,35 m2/egyed férőhely biztosítása indokolt a 30 kg körüli átlagos testtömeg eléréséig tartó
utónevelésben. A világra jött malac nagy értéke miatt több figyelmet érdemes szentelni a fejlődésben visszamaradt malacok
életben tartásának. A fejlődésben visszamaradottnak és az átlagostól eltérő igényűnek kell tekinteni azt a malacot, amely a
választásra jellemző fejlettségtől 30-35 %-kal elmaradt. Például 28 napos választás esetén a 4 kg alatti malacok minősülnek
fejlődésben visszamaradottnak. A fejlődésben lemaradt malacok jelentős része, kb. 80 %-a megmenthető, ha választás után
elkülönítetten, külön légtérben helyezik el és igényeik szerint takarmányozzák őket. Ezek a malacok normális fejlettségű
társaikhoz képest 2-3 héttel meghosszabbított egyfázisú utónevelést igényelnek. A sertéstelepeinken célszerű lenne ezt a
felnevelési módszert betervezni és kiterjedtebben alkalmazni, mivel a veszteségek ezzel is jelentősen csökkenthetők.
Jó hőszigetelésű épületekben a malac utónevelés fűtés nélkül is eredményes lehet. Az energiatakarékos malac utónevelési
módszer lényegét az izolált pihenőtér kialakítása képezi, amelyben a malacok hőtermelése hasznosítható. A fűtés nélküli
utónevelésben az utónevelés kezdetén 13-15 oC körüli teremhőmérséklet fenntartására kell törekedni, mert így biztosítható az
izolált téren a kívánatos hőmérséklet.
12
Mi a beltenyésztés hatása egyes gazdasági állatfaoknál?

A homozigozitást növelő párosítási módszerek (fajtatiszta tenyésztés)

Ha egy populációt zárt körben tenyésztünk, akkor genetikai értelemben beltenyésztést folytatunk. Ennek következtében
generációról generációra csökkent a heterozigóta és növekszik a homozigóta génpárokkal rendelkező egyedek száma.
Meghatározott idő elteltével a párosítandó egyedeknek már számottevően sok, származásilag azonos génje lesz, megnő a
genotípusos és fenotípusos hasonlóságuk. A származásilag azonos géneket tartalmazó, tehát genetikai értelemben egymással
rokonságban lévő egyedek párosítása a rokontenyésztés.
A rokontenyésztés célja a kívánatos gének homozigóta formában való rögzítése a populációban. Így a rokontenyésztésnek két
alapvető genetikai hatása van: egyrészt a homozigozitás növekedése, illetve a heterozigozitás csökkenése, másrészt az eredeti
állományon belül egymástól genetikailag jelentős különböző részállományok, ún. rokontenyésztett vonalak kialakítása.
A rokontenyésztésnél azonban nemcsak a kívánatos, hanem a nemkívánatos géneket is felhalmozhatjuk, és homozigóta
állapotban fixálhatjuk a populációban. A gyakorlati állattenyésztők tudatosan tartózkodnak a rokontenyésztéstől, mert
tapasztalatuk szerint károsan befolyásolja az állatok növekedését, szaporodóképességét, életképességét,
alkalmazkodóképességét és termelését. Ez a jelenség a beltenyésztési leromlás, ami a rokontenyésztés fenotípusos
hatásaként érzékelhető. A rokontenyésztési leromlás logikus következménye a homozigozitás növekedésének, mivel felszínre
jönnek a kedvezőtlen hatású recesszív gének, amelyek heterozigóta allélpárokban nem érvényesülhetnek a fenotípusban.
A rokontenyésztési leromlás mértéke több tényezőtől függ. Az állomány genetikai szerkezeté illetően az a döntő, hogy az
állomány génkészletében mennyi kedvezőtlen hatású recesszív gén fordul elő, és mekkora a gyakoriságuk. Függ a leromlás
mértéke, továbbá a párosítandó egyedek rokonsági fokától, illetve tenyésztettségük mértékétől. Minél nagyobb a szülők
rokonsági foka, annál nagyobb a tenyésztési leromlás nagysága.
A rokontenyésztésre eltérően reagálnak a különböző állatfajok.
A rokontenyésztés iránti érzékenység tekintetében legfontosabb gazdasági állatfajok sorrendje a következő: tyúk (a
legérzékenyebb), sertés, juh, ló, szarvasmarha. Ugyanazon fajon belül a kiegyenlítettebb fajták általában jobban, a
heterogénebbek kevésbé érzékenyek.
Fajon belül a nagyobb vitalitású fajtákra jellemző a rokontenyésztés jó tűrése. A tojástermelő vitális fajták, pl. a leghorn
jobban tűri a rokontenyésztést, mint a konstitucionálisan gyengébb húsfajták, pl. a plymouth.
Maga a tulajdonság is befolyásolja a leromlás értékét. A szaporodással összefüggő tulajdonságokban, valamint az
életképességben, alkalmazkodóképességben sokkal nagyobb a leromlás, mint más tulajdonságokban. Általában a kisebb
örökölhetőségű, nem additív génhatásokon alapuló tulajdonságokban nagyobb mértékű a rokontenyésztési leromlás.
A rokontenyésztés tehát csak tudatos és tervszerű alkalmazás esetén hatékony eszköz a nemesítő kezében. Ellenkezőesetben
súlyos gazdasági károkkal kell számolni.
A rokontenyésztés tudatos felhasználásának a következőfőbb területei vannak:
• a kedvezőtlen hatású recesszív gének kiküszöbölése (pl. heterozigóta apaállatjelöltek felderítése szoros rokontenyésztéssel,
– apa × leány párosítás),
• rokontenyésztett állományok kialakítása keresztezés céljára (hibridtenyésztés),
• értékes, tulajdonságaikat megbízhatóan örökítő apaállatok előállítása.

Korszerű hústipusú szülőpárokkal szembeni követelmények, brojler nevelés technológia

 
A húshibrid végtermék-naposcsibéket az apai és anyai szülőállományok keresztezésével állítják elő. Az apai partner minden
esetben fehér cornish jellegű, az anyai szülő pedig egy fehér plymouth jellegű állomány. Az anyai szülőpár tojók testtömege
22 hetes korban általában 2,3–2,4 kg, a tojóházi tartás végén 3,5–3,8 kg. A cornish jellegű kakasok 22 hetes korra 2,8-3,1 kg,
a tojóházi tartás végén 4,5–5,0 kg testtömegűek. Az anyák tojástermelése 40–42 tojóhét alatt, indulólétszámra számítva 160–
180 db, amelyből 150–170 keltetésre alkalmas. Szülőpár tojónként 140–150 értékesíthető brojlernaposcsibe nyerhető. A
keltetésre berakott tojások számához viszonyítva a keltethetőség 75–85%-os, az egész tojástermelési időszak átlagában. A
pecsenyecsirkék (húshibrid végtermékek) jellemző sajátosságai. A brojlerek 6–7 hetes hizlalási idő alatt üzemi viszonyok
között elérik az 1,9–2,3 kg átlagos testtömeget vegyes ivarban. Az 1 kg testtömegtermeléshez felhasznált takarmány
mennyisége 1,8–2,1 kg közötti. A húshibridek genetikai képességei ennél jobbak, amit számos teljesítményvizsgálat adata
bizonyít. A brojlerek tollazata döntően fehér (néhány tarka folt előfordulhat), gyorsan betollasodnak. Ez a tulajdonság a jó
minőségű gépi kopasztás elengedhetetlen előfeltétele. A hizlalási kiesések mértéke nem haladja meg a 2–4%-ot. Hazánkban a
sárga láb- és bőrszín a kívánatos. Arbor Acres. Tenyésztője és forgalmazója itthon és külföldön a Bábolna Rt. Államilag
elismert hibrid. Az anyai szülőpárt két plymouth jellegű vonal keresztezésével állítják elő, az apai keresztezési partner fehér
cornish jellegű, igen nagy növekedési erélyű vonal. A tenyésztőmunka igen nagy génbázisra és tesztvizsgálati kapacitásra
alapozott. A szülőpárok döntő többségét Bábolna tartja, néhány partnergazdasággal együtt. Az Arbor Acres hibridek hazai
forgalma jelentős, meghaladja az összes húshibrid naposcsibe forgalmazásának 50%-át. A szülőpárok és a brojler
végtermékek értékmérő tulajdonságai azonosak az általános jellemzésben leírtakkal. Tollfejlődés alapján szexálható
változatát is kitenyésztették. Ross. Tenyésztője a skóciai Ross Breeders Ltd. cég. Magyarország nagyszülőpárokat importál.
A brojlert a He-Ross vállalkozás forgalmazza. A szülőpárokat a taggazdaságok tartják. A brojler a hazai forgalomban
mintegy egyharmados részaránnyal jelentős szerepet játszik. Növekedési erélye igen jó, kedvező takarmányértékesítés
mellett. A szülőpárok és a végtermékek értékmérői megegyeznek az általános jellemzésben leírtakkal. Ma már a tollfejlődés
alapján naposkorban szexálható változatát is kitenyésztették és forgalmazzák. E változat növekedési erélye, húsformái és
takarmányértékesítése nem rosszabb, mint a korábbi Ross brojlereké. Külföldön a felsoroltakon kívül több nagy teljesítményű
brojlert forgalmaznak, amelyek közül a Hybro G, a Cobb, a Peterson, az ISA, a Shaver Starbro és Minibro, az Anak, a
Hubbard, a Lohmann és az Indian River a legismertebbek. Kivétel nélkül plymouth jellegű anyai vonalak és fehér cornish
jellegű (zömében ún. szintetikus vonalakból kialakított) apai vonalak keresztezésével állítják elő őket. Különleges igényeket
kielégítő brojlerkombinációk. Törpésített anyai vonalak. A hagyományos típusú brojlerkombinációkon kívül több
tenyésztővállalat jelentős erőfeszítéseket tesz recesszív törpe nővonalak kitenyésztésére, a dw gén segítségével. Elsőként a
francia INRA forgalmazott törpésített szülőpár-kombinációkat, amelyekkel hazánkban kedvező tapasztalatokat szereztek
(ISA brojler). A szülőpárok tartása, a brojlernaposcsibe előállítása törpésített anyákkal mintegy 30%-kal olcsóbb, a kisebb
létfenntartó takarmányszükséglet, a jobb keltethetőség következtében. Ma a törpe anyáktól és normál testtömegű apavonalak
kakasaitól származó brojlerek egyes kombinációit kisebb végsúlyig hizlalt brojlerek előállítására használják. Szín és
tollfejlődés alapján szexálható brojlerkombinációk. A ’70-es évek óta több tenyésztővállalat dolgozik olyan brojlertípusok
kialakításán, amelyeknek ivara tollszín vagy tollfejlődés alapján már naposkorban biztonsággal megállapítható. E célból
arany faktorral bíró cornish apai és ezüst plymouth anyai vonalakat állítottak elő. Hasonló célból, tollfejlődés alapján
szexálható brojlerkombinációkat is létrehoztak.

13.
Különböző értékmérők közötti kapcsolat fogalma és jelentősége a nemesítésben

 tulajdonságok összefüggését a korreláció (r) fejezi ki. A korreláció két tulajdonság együttes változásának mérőszáma, ami
azt mutatja, hogy az egyik változó változása milyen mértékben és irányban befolyásolja a másik változót.
Két változó között akkor számíthatunk korrelációt, ha közöttük az összefüggés lineáris.
A korrelációnak nincs mértékegysége. A korreláció könnyebben értelmezhető, mint a kovariancia értéke.
A korreláció -1 és +1 között változik. Ha a kovariancia 0, a korreláció 0.
Az összefüggés szorossága szerint a korrelációt osztályozzuk:
laza: r < |0,4|,
közepes: |0,4| < r < |0,7|,
szoros: |0,7| < r < |0,9|,
igen szoros: r > |0,9|.
Fenotípusos (rF), genetikai (rG), környezeti korrelációk (rK)
Ahogyan a tulajdonság fenotípusos értéke felbontható genetikai és környezeti értékre. ugyanilyen alapon különböztethetünk
meg fenotípusos, genetikai és környezeti korrelációkat. Két tulajdonság fenotípusos értékei között számítjuk a fenotípusos
(rF), genetikai értékei között a genetikai (rG), és környezeti értékei között a környezeti korrelációt (rK). A korreláció
genetikai alapja a kapcsolt gének illetve a pleiotrópia. Ha két tulajdonság közötti korreláció közel van az egyhez – egyik
tulajdonságbani egységnyi szórásváltozáshoz a másik tulajdonságban egységnyi szórásváltozás járul - akkor a két
tulajdonságot ugyanazon gének határozzák meg. Ha közel van a nullához, akkor kevés közös gén határozza meg a két
tulajdonságot. A környezeti korrelációból látjuk, hogy a környezet változása hogyan hat a két tulajdonságra. Ha ez közel van
az egyhez, akkor a környezetváltozás a két tulajdonságra közel azonos módon hat.

A korrelációkat szám szerint a közvetett szelekciós előrehaladásnál és a szelekciós indexben használjuk fel. Az állattartó
számára a fenotípusos korreláció a fontos, mert ő az egyedek fenotípusa alapján jut árbevételhez. A tenyésztő számára a
genetikai korreláció a fontosabb, mert az megmutatja, hogy két tulajdonság közötti kapcsolat hogyan érvényesül az
ivadékokban, s különben is a gének kerülnek át a következő generációra, nem a fenotípus.
Két tulajdonság közötti korreláció a h2 értékhez hasonlóan nem állandó szám.
 Mivel ez is hányados, az összetevők állományonkénti, időszakonkénti változásával a hányados is változik. Ezért kell ezt is
időszakonként újraszámolnunk. Ha sorrendet kellene felállítanunk a három korreláció között, azt mondhatjuk,
hogy legváltozékonyabb a környezeti korreláció, majd kevésbé a fenotípusos és a genotípusos. Nem mondhatjuk azt, hogy
pozitív korreláció előnyös, negatív korreláció hátrányos. Például a tejfehérje és a tejzsírmennyiség közötti korreláció pozitív,
ez számunkra előnyös. A testsúly és a nehézellés gyakorisága közötti korreláció szintén pozitív, de számunkra hátrányos.
Sertésben a testhosszúság és hátszalonna vastagság korrelációja negatív, ez előnyös, míg a tojásszám és a tojássúly közötti
negatív korreláció hátrányos.

Előfordulhatnak az egyes állományokban olyan egyedek, melyeknél a két tulajdonság közötti összefüggés eltér az állományra
jellemzőtől. Ha például az állományban a tejfehérje és a tejzsír között pozitív a korreláció, tehát tejfehérjében átlag fölötti
termelésű egyedek tejzsírban is átlag fölöttiek, és van néhány egyed, amely átlag alatti tejfehérjéjéhez átlag fölötti tejzsír
tartozik, ezeket az egyedeket korrelációtörő egyedeknek nevezzük. Ha számunkra a pozitív korreláció volt az előnyös, akkor
a korrelációtörő egyedeket kiselejtezzük (mint például az előbb említett egyedeket). Ha a pozitív korreláció hátrányos volt, a
korrelációtörő egyedeket továbbtenyésztjük.
A nemesítés szempontjából a korrelációt először a tenyészcél kiválasztásakor használjuk fel. Ha két tulajdonság közötti
kapcsolat számunkra előnyös, a két tulajdonságot együtt tudjuk fejleszteni. Ha két tulajdonság közötti korreláció szoros, és ez
számunkra hátrányos, s a két tulajdonságot a korreláció ellenében szeretnénk javítani (negatív korreláció esetén mindkettőt
azonos irányban szeretnénk javítani), akkor specializált vonalakat kell kialakítanunk. Ilyen például a fitnesz és a gyarapodási,
vágási tulajdonságok csoportja. Külön hozunk létre anyai vonalakat, amelyekben a szaporaságot, a tejtermelést, az anyai
nevelőképességet, a betegség ellenállóságot javítjuk. A szelekciót mindkét ivarban ezekre a tulajdonságokra végezzük. Külön
hozunk létre apai vonalakat, amelyekben a gyarapodást, takarmányértékesítést, vágóértéket javítjuk.

Pulyka
Annak ellenére, hogy a pulykatojás a tyúkéhoz hasonlóan emberi fogyasztásra alkalmas, előállításának magas költsége miatt
csak szaporításra, a következő generáció kikeltetésére használjuk. Ezért a pulykát ma kifejezetten a hústermelésén keresztül
hasznosítjuk. Fajtától, hibridtől függetlenül a testnagyság tekintetében ma három fő típust különböztetünk meg: kis testű típus
(mini), középnagy testű típus (midi), nagy testű típus (maxi).
A kis testű típusba tartozó pulykák 12–14 hétre viszonylag kedvező növekedési intenzitással 3,5–4,5, illetve 4,5–5,5 kg
testtömeget képesek elérni, de továbbtartásuk esetén a tömeggyarapodás üteme számottevően csökken. Emiatt az e típusba
sorolható pulykák hizlalási idejének meghosszabbításával ennél lényegesen nagyobb testtömeget nem lehet gazdaságosan
elérni. Az előbbivel ellentétben a középnagy és nagy testű pulykák kedvező növekedési intenzitásukat nemcsak a 12–14.
élethétig, hanem tovább, 16–20, esetenként 24 hétig is megtartják, ezért lényegesen nagyobb testtömeg elérésére képesek,
viszonylag kedvező takarmányértékesítés mellett. Amikor arról beszélünk, hogy a baromfi a hizlalás végére vagy kifejlett
korára mekkora élőtömeget képes elérni, ez az állat növekedési, illetve hústermelési kapacitását fejezi ki. Ha azonban azt
vizsgáljuk, hogy a baromfi tömeggyarapodása (g, kg) az idő függvényében milyen képet mutat, akkor ennek grafikus
ábrázolásakor egy fektetett „S” alakú szigmoid görbét kapunk és lényegében az abszolút növekedésre vonatkozó adatokat
elemezzük. Az abszolút növekedési görbe azonban nem fejezi ki számunkra azt, hogy a növekedés sebességét tekintve
vannak-e, és ha igen, milyen jellegű változások az állat fejlődésében. Azt, hogy a pulyka növekedésében milyen szakaszosság
figyelhető meg, és ezekre a szakaszokra milyen növekedési sebesség a jellemző, arról csak a relatív növekedés elemzése
adhat felvilágosítást. E szerint a pulyka növekedési erélye, illetve az ezt szemléletesebben kifejező növekedési sebesség az
életkortól függően változik. A növekedés sebessége a kelést követő első 3–4 hétben a legnagyobb, majd fokozatosan
csökken. A relatív növekedés trendjében bizonyos szakaszosság figyelhető meg. Azokat a pontokat, ahol a növekedés
sebessége egy alacsonyabb sebességi fokozatba megy át, szakaszváltó pontoknak nevezzük. Ezek a szakaszváltó pontok
többnyire valamely élettani változással is összefüggésben vannak (például vedlés, vöröshányás, ivarérés stb.). Az egyes
növekedési szakaszok ismerete hasznos információ a takarmányozási és tartástechnológiai módszerek kidolgozása, valamint
az optimális vágási idő megállapítása szempontjából. A hím és nőivarú pulykák növekedésének sajátosságait elemezve
szembetűnő, hogy mind a testtömeg (hústermelési kapacitás), mind pedig a növekedés intenzitása (abszolút és relatív
növekedés) tekintetében az ivarok között lényeges különbség tapasztalható. Kitűnik, hogy a kakasok növekedési erélye
valamint kapacitása mindkét típusban lényegesen nagyobb, és növekedési sebességük csökkenése is jóval később következik
be, mint a tojóké. Ez a tény nélkülözhetetlenné teszi a tartástechnológiai megoldások gyakorlatában az ivar szerinti
elkülönített nevelés feltételeinek megteremtését. A feldolgozott pulykatest legértékesebb része a mell és a comb. Ezért ezt a
két testrészt elsőrendű, míg a grillfertig test fennmaradó részét – far-hát és szárny – másodrendű testrészeknek nevezzük. A
felsorolásból hiányzó tisztított fej, nyak és lábvégek aprólékként, valamint a szív, a máj és a zúza mint ehető belsőség kerül
forgalomba. A vágásra kerülő pulykák minőségi megítélésére általánosan elterjedt mutatószámmá vált a mell és a combhús
tömegének együttes vagy külön-külön megadott %-os aránya a grillfertig, esetenként pedig az élőtömeghez viszonyítva. A
kívánatos húsformát mutató pulyka melle rendkívül széles, a mellcsonti taréj nem emelkedik ki, hanem azt a mellizmok
túlnövik, ezért a mell középvonalában mélyedésszerűen tapintható ki. Az életkor előrehaladtával a pulyka értékes
testrészeinek (mell és comb) a vágás előtti élőtömegéhez viszonyított %-os aránya nő, míg a másodrendűek (szárny és far-
hát) valamint a fej, nyak és lábvégek együttes aránya csökken. Utóbbiak aránya különösen a 14. élethétig csökken igen
erőteljesen, ugyanakkor a mellé ettől az életkortól növekszik a legdinamikusabban. Egy 15–16 kg-os zsigerelt tömegű
pulykáról a továbbfeldolgozás céljára nyerhető szín mellhús és combhús együttes tömege megközelítheti akár a 8 kg-ot,
átlagosan a grillfertig tömeg 45–50%-át. A pulyka takarmányértékesítő képessége fontos értékmérő tulajdonság, ami a
hizlalás gazdaságosságát döntően befolyásoló tényező, mert a közvetlen termelési költség mintegy 65–70%-át a
takarmányozási költség teszi. A takarmányértékesítést befolyásoló legfontosabb tényezők a következők: az állat típusa, a
genotípus, az ivar, az életkor, a takarmányozás és a tartási és technológiai körülmények. A szélsőségesen nagy testtömeg
elérésére kitenyésztett típusok növekedési intenzitásukat és kapacitásukat – ezzel együtt a kedvezőbb takarmányértékesítő
képességüket – sokkal hosszabb életkorig, azaz jelentősen nagyobb hizlalási végtömeg eléréséig megtartják. A két ivar
közötti takarmányhasznosulásban megfigyelhető különbség a növekedés eltérő ütemére és sajátosságaira vezethető vissza.
Ugyanis a nőivarú pulyka a kifejlettkori testtömegét lényegesen rövidebb idő alatt eléri, mint a hímivarú. Az állat minél
inkább megközelíti a végleges testnagyságot, annál jobban csökken a növekedési erély, amivel együtt látványosan romlik a
takarmányhasznosító képesség is. A pulyka takarmánytranszformáló képessége a legkedvezőbb közvetlenül a kelést követő
első 3–4 hétben, amikor a fajlagos takarmányfelhasználás – az intenzív növekedésnek köszönhetően – 1,4–1,8 kg testtömeg
kilogrammonként. A növekedési sebesség mérséklődésével fokozatosan romlik a takarmányhasznosulás, azaz egyre inkább
növekszik annak a takarmánynak a mennyisége, ami egy kilogramm élőtömeg előállításához szükséges.
 
A halmozott takarmányértékesítés – azaz a nevelés kezdete és vége közötti időszakra vonatkoztatott fajlagos
takarmányfelhasználás értéke a 12–14 hetes korig nevelt brojlerpulykák estében – középnagy testű típusra vonatkozóan –
általában 2,2–2,5 kg/kg között változik. A hizlalási idő növelésével a takarmányértékesítő képesség további romlásával kell
számolni, ami a 20. élethétre a hímivarban 2,7–2,9 kg/kg, míg a nőivarban 2,9–3,1 kg/kg körüli eredményeket mutat. A
pulyka takarmányértékesítő képességét az etetett takarmányok összetétele, táplálóanyag-tartalma és fizikai állapota
számottevő módon befolyásolja. A pulyka szükségletét tekintve szembetűnő az állatfaj meglepően magas fehérjeigénye, és az
is különösen az indítófázisban. A nagyobb fehérjeszükséglet mellett fokozott az igény a nélkülözhetetlen aminosavak
mennyisége iránt is. A többi baromfiféléhez képest a pulyka lényegesen magasabb szinteket igényel D3-, E-, K3-, B1-
vitaminokból, valamint biotinból, kolinból és niacinból. A mikroelemek közül a pulyka a többi állatfajjal szemben relatíve a
legtöbb szelént igényel. A takarmányok fizikai állapota, azaz hogy dercés vagy granulált formában történik-e a tápok etetése,
számos tényezőn keresztül van hatással a takarmányfelvételre, de még a táplálóanyagok hasznosulására is. Ugyanis a
granulált takarmánynak jobb az emészthetősége, kedvezőbb bennük a különböző komponensek és kiegészítők homogenitása,
jobb a mikrobiológiai állapota, ezzel együtt természetszerűbb és alkalmazásukkal jelentősen csökkenthető a
takarmánypazarlás. A granulált tápból egységnyi idő alatt több takarmányt, ebben pedig nagyobb táplálóanyag-mennyiséget
tud felvenni az állat, ami csökkenti a takarmányfelvételre fordítandó idő hosszát. A tartási és technológiai körülményeknek is
számottevő hatásuk van a takarmányértékesítés alakulására. Rangsorolás nélkül e tényezők a következők: a tartás jellege, a
tartástechnológia módja, világítási program, telepítési sűrűség, klimatikus tényezők.

14
Víziszárnyas ágazatok haza sajátosságai és előállított vágóállat típusok

Lúd hazai sajátságai: Magyarország a lúdtartásban és a lúdtermékek előállításában világelső. Sehol másutt a világon nincs
olyan nagy sűrűségű lúdállomány és koncentrált termelés, mint nálunk. Az előállított termékek jelentős része külföldi
piacokra kerül. Hazánkban a lúdtenyésztésnek és -tartásnak évszázados múltja és hagyománya van. A XIX. század második
felében lúdállományunk a felnőtt baromfiállománynak több mint 18%-át tette ki, és még 1935-ben is 2 millió volt. Hazánk
már a II. világháborút megelőző években is igen jelentős helyet foglalt el Európában a lúdtermékek előállításában. A máj, a
toll, a hízott liba és a pecsenyeliba kedvező piacot talált Nyugat-Európa sok országában. A termelés és a piaci kereslet is
idényszerű volt. A hízott liba őszi, téli termékként jelent meg. Májának kitűnő minősége jó hírnevet szerzett ennek az
árucikkünknek. Legnagyobb vásárlónkká Franciaország vált, és ez napjainkra is jellemző. A fiatal pecsenyelibát vágva,
tolltépés nélkül, kosarakban, jég közé csomagolva szállították exportra. A lúdágazat napjainkban kifejezetten exportorientált,
jelentős dollárárbevétel forrása. A dollárkitermelés mutatói a baromfiágazaton belül a legkedvezőbbek. Termékei jól
eladhatók, ami az egyik legnyereségesebb ágazattá tette a lúdtermelést. Az előállított libahús (pecsenyeliba, húsliba, zabos
liba, hízott liba) 65–70%-a külföldi piacra kerül, legnagyobb vevőnk Németország. A 8–10 hetes korban
vágott pecsenyeliba és a 13–16 hetesen értékesített fiatal hizlalt lúd iránt napjainkban növekszik a kereslet, mióta az élve
tépett lúdtoll iránti igény csökkenő tendenciát mutat. Húslibatermelésünk (ide tartozik a zabbal hizlalt lúd is) alakulásában
jelentős szerepe van a libatoll mindenkori világpiaci helyzetének. A termék mennyisége ugyanis többnyire összefüggésben
van a lúdtoll eladhatóságával, keresettségével. Esetenként minőségi problémák is felmerülnek, amelyek abból fakadnak, hogy
kevés az igazán húshasznú, hús típusú fajtánk, illetve hibridünk. Hízott lúdból (máj nélküli test) is jelentős tételt termelünk és
nagyrészt exportálunk, zsírossága miatt azonban eladási gondokkal küzdünk. A felvásárolt tömeget a termelt máj mennyisége
határozza meg, hiszen ebben az ágazatban e termék világpiaci megítélése dönti el a jövedelmezőséget. Továbbfeldolgozott
formában (darabolt, zsírtalanított, filézett, pácolt és füstölt libamell, illetve libacomb formájában) a hízott libatest is kedvező
áron értékesíthető. A libamáj szinte teljes egészében exportra kerül, legnagyobb mennyiségben Franciaországba. Jelentős
partnerünk még Japán. Termelésünkhöz megfelelő genotípusokkal rendelkezünk. A libatollnak mintegy 90%-át exportáljuk
Nyugat-Európa országaiba, Japánba és az USA-ba. A feldolgozott toll és pehely mennyisége az utóbbi években 2000–2500 t
körül alakult. A tolltermelés helyzetét azzal az ágazattal összefüggésben kell szemlélnünk, amelyben a toll keletkezik.  A
lúdágazatra ma még a szezonalitás és az extenzív jellegű tartástechnológiák jellemzők. Kezdetét vette azonban a korszerű
hibridek és az intenzív tartástechnológiák megjelenésével az a specializáció, ami a többi baromfifajban már évtizedekkel
ezelőtt lezajlott.
Kacsa hazai sajátságai: A Római Birodalom idejéből származó több hazai lelet arra utal, hogy a tőkés réce háziasításával
Pannóniában is foglalkoztak. Feltételezhető, hogy a domesztikáció nagyon korai fázisába jutottak el, amikor a madarak a
vadságukat és a repülőképességüket még nem veszítették el. Az ágazat jelentőségét hosszú ideig meghatározta, hogy a kacsa
kitűnően hasznosította a hazánkban bőségesen rendelkezésre álló abszolút legelőket, tocsogókat. Nálunk is létrejött az erre a
célra megfelelő parlagi fajta. Az ebből kialakított magyar nemesített kacsára a pekingi fajta volt a legnagyobb hatással. A
magyar fajta napjainkra elveszítette a jelentőségét. A század eleji kacsatartásunkra a teljes extenzivitás volt a jellemző. A
falvak és a tanyák környékén lévő vizes területeken az állatok úgyszólván ingyen felnőttek. Ősszel töméses hizlalásra fogták
őket: jó minőségű húst, zsírt, nemritkán még nagy májat is produkáltak. Kacsaállományunk a II. világháborút követően
jelentősen megcsappant. A nagyüzemi kacsatermelés kialakulása a hasznosítás formáját egyetlen termékre, a pecsenyekacsára
szűkítette. Az 50-es években a fiatal, 52 napos, kb. 2,5 kg tömegű termék nagy részét halgazdaságokban állították elő. Ebben
az időben a halastavi pecsenyekacsa-nevelésnek jelentős szerepe volt Magyarországon. A hazai kacsatenyésztésben a Cherry
Valley hibrid importja hozott először fordulatot a 70-es évek elején. Az angol hibrid és a vele meghonosodó intenzív
technológia jelentősen megváltoztatta kacsatermelésünk hatékonyságát, a genotípus fokozatosan meghatározóvá vált. Új
szakaszt nyitott a kacsatermelésben a mulard, majd a pézsmaréce szülőpároknak a 80-as években Franciaországból történő
behozatala. Mindkét típus hasznosításában a májtermelés uralkodik. Kacsatermelésünkben ma is meghatározó termék
a pecsenyekacsa. Megfelelő genotípusokkal (főleg a külföldről származó hibridekkel) rendelkezünk ahhoz, hogy az európai
piac minőségi igényeit kielégítsük. A pecsenyekacsa felvásárolt mennyisége több éven keresztül 20 ezer–22 ezer tonna volt,
majd a 80-as évek végére 25 ezer–26 ezer tonnára emelkedett. A rendszerváltást követően termelésünk jelentősen visszaesett,
napjainkra pedig a 3. táblázatban szemléltetett helyzet alakult ki. Pecsenyekacsából jelentékeny mennyiséget exportálunk –
egyes években a vágott, feldolgozott mennyiség 60%-át – az európai országokba, elsősorban Németországba és Ausztriába.
Keresettségét a természetszerű körülmények között nevelt kacsa kedvező ízének is köszönheti. A kacsamájtermeléssel
párhuzamosan jelent meg a hízott kacsa, amelynek alapanyaga a mulardkacsa és a pézsmaréce. A hízott lúdhoz képest
számottevően alacsonyabb a test zsírtartalma, ennek köszönhetően a piaci megítélése is kedvezőbb. A legutóbbi felmérések
szerint az ellenőrzött hazai kacsatörzsállomány 167 ezer, az éves naposkacsa-szaporulat 12 millió körül alakul.
Hústípusú lúdfajták: Közös jellemzőjük a kiemelkedően nagy növekedési kapacitás és fiatalkori növekedési erély, valamint a
jó húsformák. Szaporaságuk mérsékelt vagy gyenge. Emdeni lúd: Világszerte a legismertebb, a legrégebbi és a
legelterjedtebb lúdfajta. A fehér leghornéhoz hasonlatos szerepet töltött be a lúdtenyésztésben, mert Európa szinte minden
kultúrfajtájának nemesítésében közrejátszott. Tenyésztése bizonyíthatóan a XIII. századig nyúlik vissza. Az emdeni lúdban
egy kiváló hústermelő képességű, nagy testű, rendkívül tetszetős küllemű lúdfajta áll a rendelkezésünkre. A standard a
gúnárokra 10,0 kg, a tojókra 9,0 kg kifejlettkori testtömeget irányoz elő. Irodalmi adatok szerint húslibaként akár 15 kg-os
végtömegre is hizlalható. Tojástermelése 35–40 között alakul, számottevő szóródással (25–65 db). Kotlási hajlama nem
jelentős. Külleme számos jellegzetes fajtabélyeget mutat. A tollazata teljesen fehér, a tojókon azonban megengedett a háton
és a szárnyon az enyhe szürke színezet vagy csekély mértékű szürke foltosság. Az ivar szerinti színeltérés a kiinduló
populáció maradványa, ami naposkorban is megfigyelhető (ld. A lúd genetikai sajátosságai c. fejezetet). A testfelépítést illető
néhány tipikus fajtabélyeg: a széles és hosszú, enyhén emelkedő törzs; a közepesen mély, dupla haslebeny; a markánsan
bevágott torokrész, lebeny nélkül; a nagyon hosszú, enyhén S formájú ívelt, de nem kifejezetten vastag nyak. Az emdeni lúd
gazdasági értékét elsősorban a nagy testtömegű, jó hústermelő képességű apai vonalak kialakításában, vagy egyszerű
fajtakeresztezésekben apai partnerként betöltött fontos szerepe adja. Pomerániai lúd: A pomerániai lúd is régen kialakult fajta,
célirányos tenyésztése mintegy 70 éve folyik. Az emdeninél kisebb elterjedésű, elsődleges előfordulási területe a
németországi Rügen szigete és környéke (Mecklenburg), valamint Lengyelország. Fehér, szürke és tarka színváltozatban
fordul elő. Hajlamos a búbosságra (tollbóbita a fején). A vágótest minősége szempontjából a fehér az
értékesebb. Típusában különbözik az emdenitől. Teltebb, mert ugyanazon testhosszúsághoz mélyebb mell tartozik és törzsét
vízszintesebben hordja. Lényeges eltérés a csak középhosszú nyak, a kissé vastagabb fej és a szimpla haslebeny. Gazdasági
szempontból a pomerániai a legjobb húshasznú lúd. A jól kialakult mellizomzat mellett az erősen izmolt comb teszi értékessé.
Zsírosodásra hajlamos, az idősebb hizlalt ludakat ez igen tetszetőssé és ízletessé teszi. A tojók standard
szerinti testtömege, színüktől függetlenül 7,0 kg, a gúnároké 8,0 kg. Szaporaságukra a standard 20 tojást, ill. 10 naposlibát
jelöl meg tojónként, szóródása 4–46 db. Megbízható kotló, ami a szaporaságra nézve kedvezőtlen tulajdonság. A pomerániai
lúd a kifejezetten jól legelő típushoz tartozik, ezért tágas, füves kifutót igényel. A múltban a kis testű parlagi fajták
testtömegének javítására használták, részben ez vezetett a pomerániai és a toulouse-i lúd közötti haszonállat-előállító
keresztezésekhez is. Napjainkban a húshasznú hibridek létrehozásában vagy egyszerű keresztezésekben ugyanazt a szerepet
tölti be, mint az emdeni lúd.
 
Májhasznú fajták: A májtermelésre hasznosított fajták nagy- és középnagy testűek, rendkívül hízékonyak. Extrém nagy (1000
g fölötti, esetenként 1300–1600 g-os) máj termelésére képesek. Szaporaságuk gyenge, illetve közepes.
Toulouse-i lúd: A fajta kialakulása a délnyugat-franciaországi Garrone völgyében a XIV. században kezdődött, nevét is e
terület székhelyéről, Toulouse-ról kapta. A testtömegre irányuló kizárólagos szelekció egy szélsőségesen nagy testű, 15 kg
körüli ludat adott. További szempont volt a kihizlalt máj termelése, ami a test elzsírosodásához is vezetett. Kezdettől fogva
nagyra becsülték e fajta húsát is, ami még ma is igen ízletesnek és zamatosnak számít. A küllem lényeges megváltoztatása
angol tenyésztőkhöz fűződik. A szelekció célja a nagyon széles és mély törzs kialakítása volt. Így jött létre a toulouse-i lúd
mai, jellegzetes, kompakt, vaskos, tömeges „doboz formája” és alakult ki a nagy terjedelmű toroklebeny és a kiterjedt,
mélyen lelógó dupla haslebeny. Kiváló májtermelő, nem ritkák az 1 kg feletti májak sem. Ugyanakkor rossz élelemkereső és
legelő, igényes lúdfajta. Tollhasznosítása a szürke színe miatt kissé háttérbe szorul, bár a pelyhe igen jó töltőképességű. A
nemzetközi standardban csak szürke tollszín szerepel, pedig irodalmi adatokból tudjuk, hogy a régebbi időkben fehér színű és
sötétebb árnyalatú változata is volt. Szürke színe a fehér has kivételével az egész testfelületre jellemző. Fekete és kék
árnyalata is előfordul. Szürke landeszi lúd: A toulouse-i lúd fajtán belüli szelekciójával, mintegy 30–35 évvel ezelőtt
tenyésztették ki Franciaországban a fajtát. A nemesítés célja kisebb testű, mozgékony, jó legelőképességű, jobb szaporaságú
fajta létrehozása volt, de kiemelkedően jó májtermelő képességét igyekeztek megtartani. A fajta 1963-ban került először
hazánkba. A gúnárok testtömege 7–8 kg, a tojóké 6–7 kg. A hazai állományok tojástermelő képessége az elmúlt 10–15 évben
jelentősen javult: az első tojóévben 40–45, az idősebb állományok 45–50 tojást raknak. A termékenység és a keltethetőség is
jó (85–95%, illetve 75–80%). Kotlásra hajlamos. A landeszi lúdfajta legfőbb gazdasági értékét kiváló hízékonysága és
májtermelő képessége adja. A fajtára jellemző, hogy 800–900 g-os máj előállítására képes. Keresztezésben a májnagyság
intermedier módon öröklődik. Egyes egyedei 1000 g-ot meghaladó máj termelésére is képesek, 800 g fölött azonban hajlamos
az ún. zsírmáj kialakítására. Tollazata szürkésbarna, a has alján ezüstszürke. Gyakran megtalálható a toroklebeny, jellemzője
a mély tojóhas és a kettős haslebeny. A csőr és a láb palaszürke, a szem barna. Valamennyi külföldi és hazai májhibrid
létrehozásában meghatározó fajta.
 
Lúdhibridek: A lúdhibridek jelzik, hogy a lúdfajban is lehetséges a specializálódás és a modern tenyésztési eljárások
felhasználása. A következőkben a hazai és a Magyarországon forgalmazott külföldi hibrideket ismerhetjük meg. Babati
májhibrid: A hibridet anyai ágon szürke landeszi, apai ágon magyar lúdvonalak felhasználásával állítják elő. Ebben a
kombinációban a nőivarú utódok színe fehér, a gúnároké pedig csaknem fehér (a szárnyakon elszórtan találhatók szürke
tollak). A hibrid végtermék intenzív tömés mellett 600–700 g-os máj előállítására képes. Élőtömege 10–12 hetes korban 4,5–
5,0 kg. Tojástermelése a szürke landesziéhoz hasonló (45–50 db), termékenysége is kifogástalan. Lippitsch húshibrid: A
Lipcsei Egyetem kutatóinak irányításával, mintegy 15 éve folyó nemesítő munka eredményeképpen jött létre a kelet-
németországi Lippitschben a húshasznú hibrid. Az anyai vonal kiinduló fajtája az olasz lúd volt, míg az apai vonalé a német
nemesített lúd emdenivel javított változata. A szülőpárok és a végtermékek kiemelkedő teljesítménye mutatja, hogy speciális
vonalakkal látványos genetikai előrehaladás érhető el a lúdfajban is, és egyúttal a jövő útját is jelzik. Szaporasága 60–70
tojás/tojó, illetve 40–45 naposliba/tojó. A fehér tollazatú végtermékek élőtömege 9 hetesen 5,7 kg, 16 hetes korban 6,8 kg,
takarmányértékesítésük az előbbi sorrendben 2,6, ill. 4,6. A szelekciós szempontok között különös jelentőséget kapott a
melltömeg és a tollasodás üteme. Ennek köszönhetően a végtermékek mellhús aránya 17,9%, tollhozama pedig mintegy 30%-
kal meghaladja a középnehéz fajtákét. Gourmaud SI 14 májhibrid: Az INRA Lúdkutató Állomásának segítségével kialakított
májhasznú hibrid nevét a családi vállalkozásról kapta. A szürke landeszi lúd eltérő irányú szelekciójával hoztak létre egy
kisebb testű, de jó szaporaságú anyai vonalat, míg az apai vonal a fajta májtermelő képességre szelektált nagytestű változata,
amelynek kialakítása folyamán a hústermelő képességet, illetve a mellkihozatalt is figyelembe veszik. A szülőpárok
teljesítménye 40–50 tojás/tojó, kiváló termékenységgel és keltethetőséggel. A végtermékek májtermelő képességét a
franciaországi igényeknek megfelelően alakították ki: átlagosan 750 g-os máj termelésére képesek, igen jó minőségben.
Húshasznú (hústípusú) kacsafajták: Az ebbe a csoportba sorolt fajták közös jellemzője a jó hústermelő képesség, a nagyobb
zsírosodási hajlam és a mérsékelt szaporaság. Többségük a parlagi típusba tartozik. Közvetlen gazdasági jelentőséggel ugyan
már csak a pekingi kacsa bír, a hústermelő képesség javításában azonban az aylesbury és a roueni fajtának is szerepe lehet.
Pekingi kacsa: A pekingi kacsa az Ázsia délkeleti részén honos pingvin típusú récére vezethető vissza, melyet Kínában
pekingi, Japánban pedig japán kacsa néven tenyésztettek tovább. Világszerte csak a múlt század végétől vált ismertté, amikor
Kínából 1873-ban az Egyesült Államokba néhányat behoztak. A pekingi kacsa tenyésztése eltérő elképzelések szerint
folytatódott, így két változata alakult ki. A középnehéz, jobb szaporaságú amerikai és a nagy testű, hústermelésben
kedvezőbb, szaporaságban hátrányosabb helyzetű német pekingi kacsa. Az amerikai pekingi kacsa tenyésztésére feltehetően
az aylesbury fajtát is felhasználták. Gyors növekedésű, korai ivarérésű és magas tojástermelő képességű változatot kaptak.
Teste csak enyhén felemelt, tollazata tiszta fehér. Az amerikai változat képviselői a kedvezőtlen környezeti hatásokkal
szemben nem érzékenyek. Könnyen nevelhetők, korán vágóérettek. Nem kotlanak, tojástermelésük esetenként az évi 200-at
is meghaladja. A gácsérok legkevesebb 3,0 kg, a tojók 2,5 kg tömegűek kifejlett korban. Az amerikai pekingi kacsa terjedt el
Európában, így Magyarországon is. A német pekingi kacsa tenyésztői (az amerikaiakkal ellentétben) inkább a külső
formákra, a meredek testtartásra helyezték a hangsúlyt. Németországban az Angliából származó állományt tenyésztették
tovább, bizonyos mértékig a formalizmus jegyében. Pingvinszerű testtartása mellett jellemzővé vált erre a típusra a nagyobb
testtömeg és a gyengébb szaporaság. A pekingi kacsa nemesített változatai hazánkban a hortobágyi pekingi és a szarvasi K
94. Ez utóbbit elsősorban halastavi tartásra alakították ki. Aylesbury kacsa: Angliában tenyésztették ki a kacsafajtát és a
terület székhelyéről, Aylesburyről nevezték el. Zsenge és rövid rostú húsával, valamint korai vágóérésével tűnt ki, nyolchetes
korra 2,5–3,0 kg-ot ért el. Kedvező tulajdonságainak köszönhetően előbb Anglia gyarmataira, Amerikába, majd Európa
különböző országaiba is bevitték. Kitűnő húsformái alapján több fajta nemesítésében szerepet játszott. Testtömege a tojók
esetében legalább 3,0 kg, a gácséroknál 3,5 kg. Tollazata és bőre fehér, csőre és lába halvány lilásrózsaszínű. Teste széles,
mély és hosszú, testtartása vízszintes, jellegzetessége a lapos fejtető. Tojástermelése 80 db, 80 g-os átlagtömeggel, de a
tartási, takarmányozási feltételeknek és a tenyésztés irányának megfelelően, 100–120 db vagy akár 200 db is lehet. Roueni
kacsa: Ezúttal egy Franciaországban, közelebbről a normandiai Rouen közelében kitenyésztett fajtáról van szó. A helyi
parlagi fajtákból indult ki a szelekció, amely a testnagyság növelésére, a hústermelő képesség javítására és a koraérésre
irányult. Századunk elején hazánkba is bekerült, hatással volt a helyi kacsaállományokra. Küllemét tekintve a roueni kacsa a
tőkés réce felnagyított mása. Tenyésztésekor ugyanis ügyeltek arra, hogy a vadas színe megmaradjon. Jellegzetessége a
haslebeny, azaz a mellcsont felé lefutó bőrredő, amely csaknem a talajig ér. Testtömege, kitűnő hizlalhatósága és húsformái,
valamint jó minőségű húsa emelte a legmegbecsültebb fajták közé. Húsának ízletességét egyetlen fajta sem múlja fölül.
Hátrányos azonban tollazatának tarka színe. A kifejlett tojó 3,0–4,0 kg, a gácsér 4,0–4,5 kg tömegű. Fiatalkori növekedési
erélye az aylesburyhoz hasonlóan nagy. Tojástermelése viszonylag gyenge, évente átlagosan 60–90 db, minimális tömege 80
g.
Kacsahibridek: A tyúkfajhoz hasonlóan a házikacsa esetében is mindkét hasznosításra (étkezésitojás- és hús-) forgalmaznak
hibrideket. Kontinensünkön természetesen csak az utóbbiaknak van jelentősége. A Cherry Valley 2000 néven forgalmazott
kacsa tojóhibrid éves tojástermelése 275 db, átlagosan 75 g-os tojás. A kacsa húshibridek a brojlerekhez mérhető léptékű
előrehaladást mutatnak, a szaporaság tekintetében talán még kedvezőbbet. Összefoglalóan a következőkkel jellemezhetőek:
Az ivarérett szülőpár tojók testtömege – a szigorú takarmánykorlátozás következtében – 24 hetes korban 2,5–2,9 kg, a
tojástermelés végén (60 hetes korban) 3,0–3,2 kg, a szülőpár gácséroké ugyanebben az életkorban és sorrendben 3,0–3,3,
illetve 4,0–4,2 kg. A szülőpár tojók ivarérettségüket 22 hetes, 5%-os tojástermelésüket 25 hetes életkorban érik el, és 40
termelési hét alatt beólazott létszámra vetítve 200–220 db tojást raknak, amelyből 190–210 alkalmas a keltetésre. A
keltethetőség a berakott tojások számához viszonyítva átlagosan 80%, így tojónként 155–170 naposkacsa várható. A
húshibrid végtermékek, a pecsenyekacsák 42, 46 vagy 49 napra vágóérettek, testtömegük az első esetben 2800–3000 g
vegyes ivarban, a takarmányértékesítés 2,2–2,3 kg. Későbbi vágás esetén a paraméterek az előbbi sorrendben: 3200–3700 g,
ill. 2,4–2,5 kg. A felnevelés alatt 2,5%-os elhullással számolnak. Cherry Valley hibrid: A világ egyik legnagyobb és
legismertebb kacsatenyésztő vállalatának központja Angliában van, de több országban képviselteti magát és öt kontinens 80
országába exportál termékeiből. Magyarországra először 1967-ben került be, a hetvenes évek eleje óta folyamatosan jelen
van. A Cherry Valley cég rendszeresen megújítja hibrid konstrukcióit, amihez nagyszámú kísérleti vonalat tartanak fenn. A
szaporaság és a növekedési erély javítása mellett nagy gondot fordítanak a mellhús arányának növelésére, a zsírosodás
mérséklésére és a takarmányértékesítés javítására. Legutóbbi pekingi típusú hibridjük a Cherry Valley Super M2. A tojó- és
húshibrid mellett pézsmarécét (CV Barbary Super M) és mulardot is forgalmaznak.

Húsliba előállítás technológiája:

Liba töméses hízlalása:

Pecsenyekacsa előállítás:

Májalapanyag kacsák felnevelése:

 A kényszeretetésre szánt pézsmarécék és mulardkacsák felnevelése csak végső szakaszában, az ún. előtömés idején tér el a
húshasznosításra kidolgozott technológiától:
 Az első három héten (előnevelés/indítás) ad libitum indítótáp (12,1 MJ ME/kg, 21,0 % nyf), majd az azt követő 4-5 héten
(utónevelés) ad libitum nevelőtáp (12,1 MJ ME/kg, 19,0 % nyf).
 Felkészítés a tömésre: A töméses hizlalásra szánt gácsérok nevelésének egyik legfontosabb része az előtömés, amelynek
három feladata van:
•       előkészíteni a nyelőcsövet, növelni annak térfogatát, hogy a későbbiekben a kacsa be tudja fogadni és meg tudja
emészteni a nagy mennyiségű takarmányt;
•       alkalmassá tenni a máj szöveti állományát a tetemes zsírmennyiség felvételére és megtartására;
•       kiváltani azon enzimek termelését, amelyek a későbbiekben a töméses hizlalás során fontos szerephez jutnak.

15
Fajta fogalma, tenyészkiválasztás

 
Tenyészkiválasztás (szelekció):
Szelekcióról akkor beszélünk, ha a populációt alkotó egyedek nem egyenlőeséllyel, illetve arányban vesznek részt a
következőgeneráció létrehozásában. Ennek oka lehet egyrészt a kiválogatódás, másrészt a kiválasztás is.
Kiválogatódás (természetes szelekció) az a folyamat, amikor emberi beavatkozás nélkül, a természet gátolja szaporodásukban
azokat az állatokat, amelyek nem képesek alkalmazkodni az adott környezeti feltételekhez.
Kiválasztás (mesterséges szelekció) az ember tudatos tevékenysége, amellyel meghatározott célok (tenyészcél) elérése
érdekében választja ki a populáció azon egyedeit, amelyeket a következőgeneráció szülőinek szán.
A tenyészkiválasztás a szelekció tudatos, tervszerű formája, amelyen ilyen vonatkozásban a következőgeneráció szülőinek
kiválasztását–kijelölését értjük annak érdekében, hogy a termelés színvonalát (a teljesítmény szintet) fenntarthassuk, illetve
fejleszthessük, a gazdasági és biológiai szempontból egyaránt fontos értékmérő tulajdonságokban. A kiválasztott egyedeket
tenyészállatoknak, és ennek megfelelően a kiválasztást, vagyis a mesterséges szelekciót tenyészkiválasztásnak nevezzük.
 
Az állatnemesítés célja az egyes egyedek és rajtuk keresztül az állomány fenotípusos értékének – termelési eredményének
vagy teljesítményének – növelése. Ahhoz, hogy a populáció átlagos termelése javuljon, a tenyésztőnek generációról
generációra az áltagos genetikai színvonal növekedését kell megvalósítania. A gazdasági állatok populációiban az átlagos
genetikai érték megváltoztatásával érhető el a kedvező fenotípus kialakulása. Ennek lehetősége a fajok genetikai
varianciájában (VG) rejlik. A gazdasági állatfajok genetikai varianciája többé-kevésbé ismert. A varianciát feloszthatjuk a
fajták között (vagy populációk közötti), valamint a fajtán belüli (vagy populáción belüli) varianciára.
Az előbbiek alapján két lehetőség nyílik a gazdasági állatok nemesítésére:
1. Szelekció révén a fajtatiszta populációkban fellelhető változékonyság kiaknázása, vagyis a tenyészállatok additív genetikai
értékének növelése.
2. Keresztezéssel, amely a gének közötti interakciók kedvezőkövetkezményeire épít a populációk vagy a fajták (vonalak)
közötti változékonyság kiaknázása révén.
Mind a szelekció, mind a keresztezés alkalmazásánál, a tenyészőnek azonos általános elveket kell érvényesítenie vagyis:
•         meg kell határoznia a tenyészcélt,
•         meg kell választania az ennek megfelelő szelekciós vagy keresztezési módot vagy módszereket.
A fajta olyan többé-kevésbé egységes állatcsoport amelynek egyedei színbeli, alaki, szervműködési tulajdonságaik és
bélyegeik alapján a faj többi egyedétől jól elhatárolható. Ezek a fajta bélyegek, ezek vannak leírva a fajta standard -ben.

Vágómarha előállítás és tartástechnológia

Ma a hizlalás gyakorlatilag a növendék bikák hizlalását jelenti. Elsősorban nem szakmai, hanem a kistermelői gazdasági,
gazdaság-szerkezeti átalakítások miatt várhatóan az eddigieknél nagyobb súllyal szerepel a tenyésztésbe nem vont vagy
onnan kizárt üszők hizlalása és a selejt tehenek feljavítása. A borjú- és a baby-beef hizlalás (átmenet a borjú és növendékbika
hizlalás között) nagyon visszaesett, a tinóhizlalás (ivartalanított bikaborjak) pedig szinte megszűnt. 

A hizlalás jelenét, de a jövőjét még inkább - más árutermelő ágazatokhoz hasonlóan - elsősorban az határozza meg, érdemes-
e csinálni, vagyis nyereséges-e? A nyereséget alapjaiban befolyásoló árbevétel és termelési költség, az ezekkel összefüggő
tényezők mellett azonban figyelembe kell venni olyan, korábban nem megszokott kategóriákat, melyeknek éppen ezért
nálunk még az értelmezése sem egységes. Ilyenek: a termelés környezetvédelmi-és állatvédelmi vonatkozásai,
élelmiszerbiztonság stb. Az ágazat jövője szempontjából természetesen meghatározóak lehetnek a nemzeti és EU- s
támogatások. Mindenféle számítás azt igazolja, hogy a területalapú támogatások az állattenyésztési ágazatoknak nem
kedveznek, ezen belül mégis a juh- és a marhahús-ágazat lehetnek a csatlakozás nyertesei a különböző piaci ártámogatási és
más mechanizmusokkal (intervenciós felvásárlás, referenciaárak, közvetlen jövedelemkiegészítő támogatások, szezonalitást
csökkentő támogatás, borjas-tehén prémium, extenzív állattartás ösztönzése, EU-tagállamokon kívüli importszabályozás,
exporttámogatás stb.). 
Az ökonómiai háttér a hizlalást "lenni vagy nem lenni" - mértékben határozza meg, ennek ellenére talán hasznos lehet, ha a
mai lehetőségek figyelembe vételével visszatérünk a biológiai, tartási, takarmányozási alapokhoz. 
Biológiai alapok: 
Alapvető fontosságú a hízóalapanyag mennyisége és minősége. Kérdés, rendelkezésünkre áll-e az a hízóalapanyag, melynél
jól érvényesülnek a hizlalással és a végtermékkel kapcsolatos értékmérő tulajdonságok, a hízékonyság és avágóérték,
melynek összetevői: 
· Növekedési erély, a szervezet mennyiségi változása, az időegységre jutó súlygyarapodás, mely hizlalásnál értelemszerűen a
választás utáni időszakban különösen fontos. Az állatok növekedési üteme fiatal korukban a legjobb.
· Hústermelés intenzitása: mennyi húst képes beépíteni az állat szervezetébe, gyakorlatilag az átlagos napi testtömeg-
gyarapodás a születéstől a vágásig. (A növekedési eréllyel összefügg). 
· Hústermelés tartama: meddig képes az állat arra, hogy izmot építsen jelentősebb faggyúsodás nélkül? 
· Hústermelés kapacitása: mennyi csontos hús termelhető ki az állatból? A gazdaságos hizlalási végtömeggel fejezzük ki, a
nagyobb testű fajták nagyobb, a kisebb testűek kisebb végsúlyig hizlalhatók gazdaságosan. 
· Húsformák: milyen az értékes húsrészeket tartalmazó testtájak (hát, ágyék, far, comb) izmoltsága illetve ezek egész
szervezethez való aránya? 
Mivel az előbbiek fajtához és típushoz köthető, jól öröklődő és a küllemben is érzékelhető tulajdonságok, viszonylag könnyű
a dolgunk, mert már "ránézésre" megítélhetjük 
munkánk eredményét a hizlalás különböző szakaszaiban.
· Takarmányértékesítő képesség: az állat az elfogyasztott takarmányból mennyi húst állít elő, vagyis mennyi az 1 kg
súlygyarapodásra felhasznált takarmány? Ez közepesen öröklődő tulajdonság, tehát az ivar, életkor, egyediség és külső
körülmények (termelés színvonala, takarmány minősége, környezet) jobban befolyásolják, mint a fenti tulajdonságok
érvényesülését. 
Az összetett tulajdonságú
vágóérték (vágási %, hús-csont arány, faggyútartalom, értékes húsrészek aránya, márványozottság, hússzín stb.)
értelemszerűen már a vágott árú mennyiségi és minőségi jellemzője. 
A hizlalás eredményességét természetesen az ún. másodlagos értékmérők (pl. egészségi állapot, alkat, ellenálló-képesség,
vérmérséklet stb.) is befolyásolják. Ezek öröklődése rossz, a környezettől tehát jelentősen függenek, a fajtához és típushoz
kevéssé köthetők.
Mindenféle számítás azt igazolja, hogy a fiatal növendékbikák hizlalása a leghatékonyabb: a 6-hónapos korban, 180-220 kg-
os testtömeggel választott borjak a hizlalás intenzitásától függően16-18 hónapos életkorra 540-600 kg-os értékesítési súlyt
érnek el, napi testtömeg-gyarapodásuk 800-1500 gramm között változtatható, nagy fejlődési erélyük folytán
takarmányértékesítésük kedvező és jó minőségű húst produkálnak. 
Intenzív hizlaláskor kicsit korábban, 4-6 hónapos korban, 150-200 kg-os súlyban kezdődik és 13-15 hónapos korig tart a
hizlalás.
A növendék üszők hasonló tartási, takarmányozási körülmények mellett a takarmányt mintegy 25%-kal rosszabbul
értékesítik, korábban faggyúsodnak, így indokolt kisebb testtömegre hizlalni azokat. A gazdaságos hizlalás felső határa
üszőknél fajtától függően 420-480 kg, a napi súlygyarapodás 900-1100 gramm, ez tömegtakarmányokkal és napi 2-3 kg
abrak-kiegészítéssel elérhető. 
Az üszőhizlalás a gyakorlatban két életkorban is kezdődhet: 6-7 hónapos életkorban, 180-220 kg-os testsúlynál, amikor
választáskor kiselejtezzük a tenyészutánpótlásra alkalmatlan üszőket és 16-20 hónapos életkorban, 350-400 kg-os testsúlynál,
amikor meddőség vagy más ivarszervi rendellenesség miatt állítjuk hízóba azokat. 
A borjúhizlalás manapság már ritka, ha mégis előfordul, főként a tejtermelésre specializált tehenek borjait hizlalják meg kis
testtömegre, 120-150 kg-ra. Korábban a hizlalást legkésőbb 2-3 hetes korban, 40-50 kg-os súlyban kezdték és a tejtáplálási
időszak után, 10-12 hetes életkorban, 90-120 kg-os súlyban vágták azokat. Ma inkább nagyobb súlyra hizlalnak, a hizlalás
18-22 hetes életkorig, 150-220 kg-os súlyig tart. A borjakat tejjel, tejpótló szerekkel, étvágy szerint etetett abrakkal és
szénával táplálják, a napi testtömeg gyarapodás 1000-1200 gramm. 
A borjúhizlalás speciális változata a fehér húsú borjúhizlalás egy különleges minőségű, világos-rózsaszínű, kalóriaszegény,
porhanyós hús elérése érdekében. Itt a borjút a hizlalás egész ideje alatt csak tejjel és tejpótló tápszerekkel táplálják, szilárd
takarmányt egyáltalán nem etetnek, nem is almoznak (almozásra legfeljebb fűrészport használnak, de gyakoribb a
rácspadlón-tartás). Emiatt egy mesterségesen keltett vashiány lép fel, ez eredményezi a hús "sápadt" színét. Rendkívül drága
módszer, ma már állatvédelmi okok miatt is akadályba ütközik. 
A baby-beef hizlalás átmenet a borjú- és a növendék hizlalás között, gyakorlatilag kisebb végsúlyig folytatott növendékbika-
hizlalás. Ez a hizlalási módszer elsősorban a korán érő, kistestű, de nagy növekedési energiájú húsfajtáknak kedvez (hereford,
angus). A hizlalás kezdete 3-4 hónapos életkor, 100-140 kg-os testsúly, a hizlalás 10-12 hónapos életkorig, 350-400 kg-os
súlyig tart, a napi súlygyarapodás 1200-1400 gramm. Koncentráltabb takarmányokat etetnek, kezdetben tejporos hízótáp,
később jó minőségű széna, szilázs vagy zöldtakarmány, abrak a takarmány összetevői. 
Az utóbbi években gyakori módszer volt, hogy az előhizlalt, 300 kg körüli testsúlyú hízómarhákat megvásárolták, majd
ezután tovább hizlalták. Ez természetesen nem azonos a baby-beef hizlalással, melynek "végeredménye" az ízletes,
porhanyós, energiában szegény hús. 
A selejt tehenek hizlalására a fiatalabb életkorban, az I.-II. laktáció után, 2,5-3,5 éves korban, 500-600 kg-os testsúlynál vagy
az idősebb életkorban történő selejtezés után kerül sor. A "feljavított" hús minősége nagyjából azonos a hízott üszőkével, az
idősebb tehenek kondíciójukon már nemigen képesek javítani, vágási százalékuk rossz, a hús értéke gyenge, inkább csak
töltelékárunak alkalmas. A tehenek feljavítására nem érdemes drága takarmányokat etetni, olcsó tömegtakarmányokat és
melléktermékeket használunk, legfeljebb kevés abrakkiegészítéssel. 
Aki bármely más ok miatt akar "megszabadulni" tehenétől, jobban jár, ha nem várja meg az elapasztást, hanem még a
laktáció alatt megkezdi a feljavítást, így a tehén már az elapasztáskor értékesíthető. 
A tinóhizlalás szinte megszűnt, pedig a hús porhanyós, jól márványozott, felülete faggyúval csak annyira borított, ami még
ízletesebbé teszi. Legfeljebb legelővel ellátott területeken gyakorolják. A bikaborjakat 5-6 hónapos életkorban ivartalanítják,
egy hónapos "gyógyulási idő" után legelőre hajtják, majd a hizlalás befejező szakaszában istállóban, tömegtakarmányokon és
napi 2-4 kg abrakon tartják. A napi súlygyarapodás a legelőn 600-800 gramm, az istállóban 800-1000 gramm. Az állatok 2,0-
2,5 éves korban, 600-650 kg-os súlyban kerülnek értékesítésre. 
A növendékbika-hizlalás gazdaságosságát és a vágóértéket tekintve általánosságban azt mondhatjuk, hogy a korán érő,
kistestű fajtákat (hereford, angus), valamint a korán faggyúsodni kezdő, tejtermelő fajtákat (holstein-fríz, jersey) kis
végsúlyig, 400-450 kg-ig, a nagyobb testű, hústermelésüket hosszú ideig megőrző, nagyobb élősúlyban is jó húsminőséget
adó fajtákat (magyar tarka, charolais, limousin, fehér kék belga) és ezek keresztezéseiből származó utódokat nagyobb
végsúlyig, 550-600 kg-ig érdemes hizlalni, amit 1200 gramm-körüli átlagos napi súlygyarapodással 15-17 hónapos korra
érnek el. 
A gazdaságos hizlalás felső határa általában a kifejlettkori tehénsúly 80-85%-a. 
A hizlalásra felhasznált takarmányok szerint a növendékbika-hizlalás lehet:
· Tömegtakarmányokra alapozott. Testtömegtől függően napi 12-30 kg kukoricaszilázs, 2-4 kg réti-vagy lucernaszéna vagy
4-8 kg szenázs. Nyáron zöldet is etethetünk (takarmánykeverékek, kukorica-, napraforgó-csalamádé, cirokfű stb.), ilyenkor a
szilázs mennyiségét csökkentjük. A gyakorlatban a takarmányfelvételt nem korlátozzuk, a kukoricaszilázst étvágy szerint
etetjük. Napi 900-1100 gramm testtömeg-gyarapodás érhető el. 
· Tömegtakarmányra és abrakra alapozott. Ugyanazokat a tömegtakarmányokat etetjük étvágy szerint, mint az előző
hizlaláskor, de folyamatosan növekvő abrakadagokat is adunk: a hizlalás kezdetén 2-3 kg, a hizlalás végén 4-5 kg abrak
szerepel a napi takarmányban. Mivel az energia- és fehérjeszükséglet a hizlalás különböző szakaszaiban eltérő, más
összetételű abrakkeveréket kell adni a hizlalás elején, mint a végső szakaszában. 
Az elválasztáskor hízóba állított bikaborjak napi takarmányadagja: 5-6 kg szilázs, 1 kg széna, 1,5 kg abrak. Napi adag a
hizlalás közepén: 15-20 kg szilázs, 2 kg széna, 2,5-3,0 kg abrak. Napi adag a hizlalás végén: 25-30 kg szilázs, 2-3 kg széna, 4
kg abrak. Napi 1200-1300 gramm testtömeg-gyarapodás érhető el. Hagyományos, adagolt etetésnél a szilázst, szénát és
abrakot külön kapják az állatok. Először az abrakot adagoljuk ki, majd a szilázst, végül a szénát etetjük. A szilázs mindig friss
legyen, a fülledt, bemelegedett szilázst nem szívesen eszik az állatok. Mivel az adagolt etetés eléggé munkaigényes, egyre
inkább elterjedt a különböző takarmányok kevert etetése. 
· Melléktermékekre alapozott. Szántóföldi és ipari eredetű melléktermékeket etetünk abrak- és széna kiegészítéssel.
Gyakoribb, hogy a tömegtakarmány egy részét (pl. a kukoricaszilázst) helyettesítjük valamelyik melléktermékkel. Ezek közül
a leggyakoribbak: kukoricaszár, keverékszilázs (kukoricaszár és leveles répafej), takarmányszalmák, melasz, nyers
répaszelet, szárított répaszelet, sörtörköly stb.). A melléktermékek a hizlalótápok, koncentrátumok alapanyagaiként is
szerepelnek a karbamid vivőanyagaként. 
· Legelőre alapozott. Nálunk ritka, mert rövid a legeltetési idény, aszályos években kicsi a fűhozam. A tavaszi legelőre az
ősszel született, 4-7 hónapos borjakat helyezik ki, majd az első legeltetési szezon után olcsó takarmányokkal átteleltetik
azokat, a hizlalás befejezésére a következő tavasszal-nyáron kerül sor. A napi testtömeg gyarapodás 500 gramm körüli, ha
ennél többet szeretnénk, napi 1-2 kg abrak-kiegészítésre van szükség. Gyakoribb az a módszer, hogy a legelőn előhizlalnak,
majd 3-4 hónapon keresztül szilázsra és abrakra alapozott hizlalást folytatnak, így a napi testtömeg-gyarapodás a hizlalás első
szakaszában 800-1000 gramm, második szakaszában akár 1200 gramm is lehet. 
· Abrakra alapozott. Drága, élettani szempontból a szervezetet megterhelő módszer. Az abrakot étvágy szerint etetik, de
fontos, hogy ezt minimum 1-2 kg strukturális rosttartalmú takarmány (széna, szalma) egészítse ki, ellenkező esetben
napirenden lesznek az emésztőszervi problémák (felfúvódás, emésztőszervi és anyagforgalmi megbetegedések). A túlzott
foszforfogyasztás miatt hízó bikáknál elég gyakori a húgykövesség is, ez kalcium-adagolással előzhető meg. Ügyelni kell
arra, hogy az önetetőkben mindig legyen takarmány, mert ha kiürülnek, újratöltésükkor az állatok hirtelen túl sok abrakot
fogyasztanak, ilyenkor gyakoribbak az előbbi betegségek. Célszerű, ha az etetők újratöltése előtt szálas takarmányt etetünk,
hogy megelőzzük a hirtelen nagy abrakfogyasztást. Napi testtömeg-gyarapodás 1300-1500 gramm.
Elhelyezés:
Abból kell kiindulnunk, hogy a hízó marha környezetével szemben nem túl igényes, még a szélsőséges időjárási viszonyokat
is meglehetősen jól tűri. Ha pihenőhelyén kellő mennyiségű száraz alom van, fagypont alatt is jól érzi magát, azonban a nagy
meleget, főként, ha az magas páratartalmú, már nehezebben viseli. Kedveli a mérsékelt légmozgást, de nem szereti a huzatot.
A hízékonyság a genetikai adottságok és a takarmányozás mellett leginkább attól függ, van-e megfelelő nagyságú férőhelye
és kényelmes pihenőtere? 
Mind az állatok komfortérzete, mind munkaszervezési- gépesíthetőségi szempontból igen előnyös a kötetlen rendszerű
csoportos tartás, mely lehet zárt és nyitott, ahol egyszerű, nagy fesztávolságú istállókban tartják a hízó marhákat. Az
istállóknak több változata van aszerint, hogy az állatokat zárt istállóban, nyitott vagy féltetős istállóban, netán karámban
helyezik el. A kötetlen rendszerű, zárt istálló részei: etetőút, jászol, etetőtér, pihenőtér. Az istállók leginkább a pihenőtér
szerint különböznek egymástól. A pihenőtéren az egyes csoportok erős korlátokkal szétválasztott rekeszekben helyezkednek
el, a választókorlátok szétszedhetők és összerakhatók, így a trágyázás gond nélkül gépesíthető. A pihenőtér lehet mélyalmos,
pihenőboxos és rácspadlós. Legjobban bevált a mélyalmos: a kb. 1 méterre mélyített padozatot betelepítés előtt szalmával
vagy kukoricaszárral feltöltik, ezt az állatok kellően összetömörítik, lenyomják, erre naponta egyedenként 3-6 kg szalmát
tesznek. A mélyalmot 3-4 havonként kell kitermelni. Egy állatra 4,0-4,5 m pihenőteret számítanak. Pihenőboxos tartásnál egy
boksz hossza kb. 2,0 m, szélessége kb. 1,1 m. A döngölt agyag padozatra szükség szerint szecskázott szalmát szórnak. A
rácspadlós tartás drágasága, higiéniai és komfortérzeti hiányosságai, környezetszennyezési 
veszélyei (hígtrágya) miatt nálunk nem terjedt el, inkább a szalmahiánnyal küszködő nyugat-európai farmokon gyakoribb.
Minden csoportos tartásnál nagy gondot kell fordítani a csoportok kialakítására és arra, hogy "menet közben" a csoportokat
lehetőleg ne kelljen megbontani! A csoport létszámában bekövetkező bármilyen változás felborítja a "hierarchikus" rendet,
megzavarja a társas viselkedést, megnő az agresszív egyedek száma, vagyis romlik a hízékonyság. Jó módszer, ha a
csoportnagyságot az egy szállító járműre felrakható állatok számának figyelembe vételével alakítjuk ki, mely nálunk
általában 13-26 hízó marhát jelent. 
A kötetlen tartású, nyitott istállók három oldalról határolt, színszerű épületek, melyeket hidegebb teleken bálaszalmával
téliesítenek. Szilárd burkolatú kifutó csatlakozik hozzájuk, pihenőterük mélyalmos, ezt évente kétszer termelik ki. A jászol
legtöbbször a kifutóban van, ezért féltetővel védik. 
Istálló nélküli tartás: bár az istállós tartásénál rosszabbak a hizlalási eredmények (a vágási minőség viszont a kevesebb
faggyú-felrakódás miatt kedvezőbb lehet), rendkívül alacsony beruházási költsége és munkaerő-szükséglete miatt nálunk is
terjed ez a korábban csak Amerikában ismert módszer. Az állatokat nagy csoportokban (50-100 db), tető nélküli karámban,
legfeljebb vázszerkezet által tartott, oldalfalak nélküli védőtető alatt helyezik el. Jó, ha a karám szélvédett helyen, erdő vagy
domboldal szélárnyékában van, ha a terület nem ilyen, az uralkodó szélirányra merőleges palánkokat létesítenek. A karámban
egy hízó marhára 20-25 m területet számolnak. Lapos, sík területen a karámokban pihenődombokat hoznak létre, melyről a
csapadékvíz lefolyik, így minden évszakban találnak az állatok száraz területet. 
Kötött, egyedi tartás: az istálló megegyezik a középhosszú állású tehénistállókéval. Az ezredforduló előtti évtizedekben
általános volt, ma már inkább csak a kisüzemi méreteknél alkalmazzák és ott, ahol kihasználatlan tehénistállók vannak,
melyek átalakításával a kitrágyázás és a takarmányozás is gépesíthető. Előnyük, hogy a kötött tartású hízó marhák
könnyebben szállíthatók.
Hízlalás módszerek, vágómarha kategóriák
A szarvasmarhából testtömegtől, életkortól, ivartól, takarmányozástól függően, kereskedelmi szempontból jól elkülöníthető,
eltérő minőségű termékként megjelenő vágómarha állítható elő. Az eltérő kategóriájú vágómarhákat különböző módon
hizlaljuk. A fontosabb hizlalási módszerek az alábbiak:
Borjúhizlalás. A vágóborjú maximum fél éves korú, és 250 kg súlyú, vágásra szánt szarvasmarha. A piaci igényektől függően
természetesen lehet ennél fiatalabb, kisebb tömegű is. Korábban például hazánkban gyakori volt a 80-120 kg súlyú, 6-12
hetes borjak vágásra történő értékesítése.
Fehérhúsú borjú hizlalás. E kategória 180-200 kg élősúlyú, 20-22 hetes, világos színű húst adó borjú. E termék úgy állítható
elő, hogy a borjakat kizárólag tejjel, vagy tejpótló készítményekkel takarmányozzuk, szilárd takarmányokat (széna, abrak)
csak korlátozottan etetünk. A vasfelvételi lehetőséget csökkentjük, így mesterséges anémiát idézünk elő, aminek
következtében az állatok húsa világos színű lesz. E termékre van igény a piacon, de az állatvédelmi előírások miatt a
vashiányos takarmányozás alkalmazása kérdéses lehet.
Baby beef hizlalás. Az angolszász országokban terjedt el, ahol a kisebb testű fajtákat (hereford, angus) 350-400 kg súlyig, 10-
12 hónapos korig hizlalják.
Növendék bika hizlalás. E hizlalási mód célja 550-600 kg, vagy nagyobb súlyú, hímivarú vágómarha előállítás. E terméket
előállíthatjuk intenzív (nagyobb mennyiségű abrak, kevés széna felhasználása), illetve félintenzív (nagyobb mennyiségű
silókukorica szilázs, kevesebb abrak és széna etetése) takarmányozással. Az előbbi esetben 13-15 hónapos, az utóbbiban 16-
18 hónapos korukra készülnek el a vágómarhák.
Növendék tinó (borjúfogas tinó) hizlalás során a bikákat fiatalon ivartalanítják, és tinóként hizlalják. A vágótinó lehet kisebb,
500-550 kg, illetve nagyobb, 600-650 kg súlyú. A tinók növekedési erélye kisebb, mint a bikáké, emiatt később készülnek el,
de húsuk márványozottabb, ízletesebb, porhanyósabb. A tengerentúli országokban a tinóhizlalás az általános, ahol az
ivartalanításból adódó kisebb súlygyarapodást növekedési hormon készítmények alkalmazásával kompenzálják. Az EU
tagországaiban a növekedési hormonok ilyen célú felhasználása nem megengedett.
Növendék üsző hizlalás. Ha növendék üszőket hizlalunk, akkor azok rendszerint 400-450 kg súlyban, 15-20 hónapos korban
kerülnek vágásra. A nőivarú állatok növekedési erélye, takarmányértékesítése rosszabb. Az üszők elsősorban a
tehénállomány pótlását szolgálják, ezért csak a tenyésztésre nem alkalmasa egyedeket indokolt hizlalni, vágásra értékesíteni.
Fiatal tehén (előhasznosított üsző) hizlalás. Ha a fiatal vágótehén ára kedvezőbb, mint a vágóüszőé (pl. Franciaországban)
akkor célszerű lehet az előhasznosított üszők, azaz a fiatal, egyszer borjazott tehenek hizlalása és vágásra értékesítése. A
fiatal vágótehén 400-500 kg súlyú, 24-28 hónapos életkorú, ami azonban fajtától, a piaci igényektől függően ettől eltérő is
lehet.
Selejt tehén, selejt tenyészbika bika feljavítás. Az ilyen állatok a selejtezés idejétől, a tartási és takarmányozási viszonyoktól
függően különböző súlyúak, életkorúak és kondíciójúak lehetnek. Az előbbiekben felsorolt növendék marhákétól eltérően az
idős vágómarhák húsa száraz, durva rostú, melegen darálva sok vizet vesz fel. Elsősorban leveshúsnak való, vagy nem tartós
töltelékáru (szafaládé, párizsi) készítésére alkalmas.
A szarvasmarha hízlalás - melynek célja jól értékesíthető vágómarha gazdaságos előállítása – a hízóba állítástól a vágásig
terjedő időszakot öleli fel. A fogyasztók igényeinek, a növekedés sajátosságainak, valamint a hízó alapanyag minőségének
alapján különböző hízlalási módok ismertek. A rendelkezésre álló módszerek közül a hízlalás gazdaságossága eldönti, hogy
milyen korban történjen a vágás és azt, hogy milyen intenzitású takarmányozással tudjuk azt elérni. A fogyasztói igényekhez
alkalmazkodó értékesítési, illetve vágási testtömeget ugyanis rövid idő alatt, intenzív takarmányozással, vagy kis testtömeg
gyarapodást biztosító extenzív tartással, hosszú ideig tartó hízlalással is elérhetünk. Az elmúlt évtizedekben a
Magyarországon alkalmazott hízlalási technológiák nagymértékben átalakultak annak köszönhetően, hogy a tenyésztett fajták
aránya gyökeresen megváltozott és az abraktakarmányok ára is megemelkedett. A rendelkezésre álló hízóalapanyag
meghatározó részét adó holstein-fríz állományok bikaborjainak gazdaságos hízlalása a jelenlegi viszonyok mellett
megkérdőjelezhető. Ennek ellenére célszerű a szarvasmarhatartók rendelkezésére álló hízlalási módok áttekintése (1.
táblázat).
Borjakat gazdaságosan hizlalni csak kivételes árviszonyok mellett lehetséges. A korábban alkalmazott tejes-, vagy
fehérhúsú borjúhízlalás elvétve fordul elő, speciális technológiai elemeit a gyakorlat nem alkalmazza. Borjak vágására sor
kerülhet, azonban ezt nem előzi meg egy technológia szerinti hízlalási folyamat. Az utóbbi időben ugyanakkor speciális
kereslet jelentkezhet a fehérhúsú borjúra, amelynek a felnevelése technológiai különlegességeket követel. Az extrán világos
színű, energiában szegény porhanyós hús termeléséhez ugyanis csak tejre, vagy tejpótló tápszerre van szükség. Szilárd
takarmányt egyáltalán nem etetünk, s az így fellépő vérszegénység eredményezheti a szokásosnál halványabb színű húst. A
technológia során meg kell akadályozni az alomszalma evését, valamint a vas elemek használatát.
 A szarvasmarhatenyésztésben alkalmazható hízlalási módok:
A baby-beef hízlalás átmenetet képez és borjú és a növendékbika hízlalás között. Az ehhez szükséges korán érő, kis testű, de
nagy növekedési erélyű fajták Magyarországon kis számban találhatók, így ennek a hízlalási módszernek az alkalmazására is
alig találunk példát.
A korábbiakban az üszőnevelés során említettük, hogy hazánkban az üszőborjak döntő hányadát tenyészállat utánpótlásra
használjuk, így hízlalásra csak a tenyésztésre alkalmatlan üszők maradnak. Hízlalásuk 450-500 kg-ig történhet, általában
félintenzív módon (abrakkal és tömegtakarmánnyal). Tartástechnológiájuk, elhelyezésük hasonló a növendékbikák
hízlalásánál alkalmazott technológiához.
Évszázadokkal ezelőtt hazánkban általánosan alkalmazott hízlalási módszer volt a tinóhízlalás. Extenzív, legelőre alapozott
hízlalással az állatok 2-3 éves korukra érték el a 600-700 kg-ot. Mivel e hízlalási módszernek a feltétele a későn érő és lassan
fejlődő genotípus és a legeltetéses állattartás, napjainkban e módszer majdnem kizárólag a magyar szürke fajtához
kapcsolódik. Az így hizlalt tinó húsa jól márványozott, porhanyós, felülete akár 10 mm-es faggyúval borított, steak
készítésére kiválóan alkalmas. A fogyasztói igények változásával, a minőségi marhahús iránti kereslet növekedésével e
hízlalási módszert célszerű újraértékelni és akár a tejtermelő állományok bikaborjainak nagy súlyra történő hízlalásánál
alkalmazni.
A selejt tehén feljavítása elméletileg létező hízlalási mód, a gyakorlatban azonban ritkán találkozhatunk vele. A
magyarországi vágó alapanyag több mint 50 %-át ugyanakkor tejhasznosítású selejt tehén adja, melyek feljavítása a
vágóhídra kerülő marhahús minőségét javítaná. Mivel holstein-fríz teheneink sok esetben fiatalon selejtezésre kerülnek, így
az általuk előállított marhahús minősége kiváló is lehet. A selejtezés utáni tömegtakarmánnyal, vagy abrak kiegészítéssel
történő feljavításnál az alapanyag testtömege 50-100 kg-mal, kondíciója pedig több kategóriával javítható. E faggyúval
kiválóan átszőtt marhahúsért az igényesebb nyugati piacok is érdeklődhetnek.
Hazánkban elterjedt hízlalási módként szinte csak a növendékbika hízlalást említhetjük. E módszerrel a fiatal állatok nagy
növekedési erejét és hústermelő képességét igyekszünk a lehető legjobban kihasználni. A hízlalás fajtától függően 450-650
kg-os testsúlyig történik, időtartama a hízlalás intenzitásától függ.
Jellemzőnek nevezhetjük a kötetlen kiscsoportos tartást, ahol csoportnagyság 12-24 egyed (2. kép). A viszonylag kisebb
csoportlétszámot az indokolja, hogy az eltérő temperamentumú növendékbikák egymás zavarásával hátrányosan
befolyásolhatják a súlygyarapodást. A félénk, vagy az átlagnál agresszívebb állatok viselkedésükkel egy egész csoport
nyugalmát zavarhatják, így különösen az agresszív bikák kiemelése indokolt lehet. Az USA-ban ugyanakkor gyakran
előfordul, hogy egy csoportban 40-100 egyedet helyeznek el. Azokon a területeken - ahol az időjárás ezt lehetővé teszi
(Észak- és Dél-Amerika bizonyos vidékei) - ott alkalmazhatják az istálló nélkülifeed-lot-os tartást. E rendkívüli hatékonyságú
tartásmódban akár több százezer állatot is hizlalhatnak együtt. Ennek a tartásmódnak nagy az állategészségügyi kockázata,
amelynek kivédésére rendkívüli szabályokat kell bevezetni és nagy mennyiségű antibiotikum adagolása is szükséges.
A hízómarhák elhelyezésénél figyelembe kell venni az állatoknak azt a biológiai adottságát, hogy az éghajlati viszonyokhoz
jól alkalmazkodnak. A hazánkban általánosan alkalmazott elhelyezésnél az almozás lehet napi, mélyalmos, almozás nélküli
rácspadlós, vagy kombinált. Ez utóbbi mélyalmos pihenőteret és rácspadlós etetőteret jelent. Az állatok férőhely igénye
mélyalmos tartásnál 4-5 m2, rácspadlónál pedig 3-4 m2. A megfelelő komfortérzet biztosításához szilárd burkolatú kifutót is
építhetünk, ahol további 3-3,5 m2 pihenőtér juthat állatainknak. Ebben az esetben az etetést a kifutóban célszerű megoldani
és állatonként 50-60 cm jászolhosszal számolhatunk. Ennél kevesebb jászolhossz is elegendő (40 cm), ha az állatok a nap
folyamán bármikor hozzájuthatnak a takarmányhoz. Legtöbbször csoportos, szinttartós önitatókat használnak és az itató
berendezést az egyes csoportokat elválasztó korlátok vonalában kell elhelyezni. A trágya eltávolítása történhet naponta (napi
almozás), 3-4 havonta (mélyalmos), amikor is a trágyaréteg vastagsága elérheti a 60 cm-t. A rácspadozatú istállóknál - melyet
esetenként a nagy állatlétszám és a hatékonyság indokolhat – a trágyát általában úsztatással távolítják el. Ha a trágyacsatorna
3 méternél nem szélesebb, úgy beépített szárnylapáttal is eltávolítható a hígtrágya. E technológia ellen szól, hogy a képződött
hígtrágya kezelése és kijuttatása a szántóföldre költséges, valamint fent áll a környezetszennyezés veszélye is. Az említett
hátrányok miatt teljes rácspadlós istálló építése manapság nem jellemző, e technológia elsősorban nyugat-európai farmokon
terjedt el. Magyarországon rácspadlót a hízómarha istállók etető terében alkalmaznak.