Arany Janos:

Mindvegig
Ars poetica
Az ARS POETICA latin elnevezés, jelentése: költői mesterség, költészettan. A témára
utaló elnevezés eredeti értelmében a gondolati líra világosan elkülönülő
költeménytípusának megjelölésére szolgál. Olyan, általában versben írt, hosszabb
terjedelmű, a szerzői szándék szerint tanító és szabálymegfogalmazó műveket sorolnak
alá, amelyek összegző és rendszerező, normaadó igénnyel születtek. E költeménytípus
legjellemzőbb klasszikus(ókori latin) példája  Horatius De arte poetica című költeménye,
amely máig mintadarabja, követett vagy elutasított normája a verscsoportnak. 
Voltak olyan korok, például Boileau kora (a klasszicizmus), amelyekben Horatius műve
szinte kánonként szolgált, noha szerzője eredetileg nem szigorúan normaképző
alkotásnak szánta. Ma szűkebb értelemben vett ars poeticának tekintünk minden
olyan költeményt, amelynek témája a költői mesterség, annak fogásai, a
„költészetcsinálás”, vagyis magának a megalkotásnak a mikéntje.
Tágabb értelemben az ars poetica témája rendkívül változatos lehet. Szólhat a
költészet esztétikai, illetve társadalmi szerepéről, a költői szerepfelfogásról, én- és
világfelfogásról. Ezek a tágabb értelemben vett ars poeticák általában (de nem
feltétlenül) vallomásos jellegű, személyes hitvallások. Ilyen, közvetlenül és
vallomásosan megnyilatkozó ars poeticák a romantika korától, a XIX. századtól váltak
jellemzővé.

1. Melyek a vers ars poetica jellegű és melyek létösszegző, életbölcseleti jellegű elemei,
gondolatai?
Ars poetica az 1-2, és az utolsó három szakaszban mutatkozik: a lant költészettoposza,
az élet és a költészet szoros összetartozása.
Létösszegző, életbölcseleti jelleg a  3-4. szakaszokban a meghatározóbb: az élet
szépségei (“szép ez az élet”), illetve a megmaradt értékek élvezése (“Ami derűs, élvezd”)

2. Vizsgáljuk a vers beszédhelyzetét: vagyis ki a megszólított és ki a megszólító? Milyen

szándékkal szólal meg a vers beszélője?
A vers beszélője önmagát szólítja meg. A szándék az önvigaszatalás és önmeggyőzés. Az
önmegszólítás igénye a kudarc érzékeléséből fakad (“Bár füstbe reményid”). Ezt
mérsékeli a költészethez való szenvedélyes ragaszkodás.
3. Milyennek érzékeli a vers beszélője jelenbeli léthelyzetét és hogyan viszonyul ehhez?
A beszélő csonkának tapaszatalja létét, mégis arra biztatja önmagát, hogy vállalja a
teljességet felmutatni képtelen, töredékes költészetét: “Hisz szép ez az élet/Fogytig, ha
kiméled /Azt ami maradt”. Az önbiztatás a léthelyzettel való megbékélést jelenti.: “Ami
derüs, élvezd,/Borúját meg széleszd:/Légy te vidorabb.”
Hol az önirónia hangja (“Légy te vidorabb”), hol csúfondáros önszemlélet (“És érzelem az
van”) hallatszik a sorokból.

4. Hogyan értékeli a lírai én a jelenlegi költészetét?

A megváltozott hangú költészet értékeit az utolsó 3 versszak taglalja. A lírai én elfogadó,
beletörődő magatartással fordul a töredékes élet ihletet adó külső és belső tárgyai felé:
“Tárgy künn, s temagadban - /És érzelem az van,/Míg dobban a szív:/S új eszme ha
pezsdül,/Ne vonakodj restűl/Mikor a lant hív.”
A versírás (alkotás) menedék voltát, önkifejező jellegét hangsúlyozza a zárlat tücsök-
hasonlata. A tücsök költészettoposz, így visszautal a verskezdet lantmotívumára is.
Mindkettő az antikvitás óta költészetjelkép. 

5. Hangnem és műfaj kettőssége

Műfaja a hangmen kettősségéből (egyszerre elégikus és derűs) adódóan kevert: dalszerű
formában megnyilatkozó elégia. Témája szerint ars poetica tartalmú létösszegző vers.  A
létösszegző elégikus tartalom rövid sorokból építkező, egyszerű dalformával társul. Az
első versszak kivételével rímképlete: aabccb.