Arany János (1817-1882) a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja.

Irodalmi tevékenysége során költőként, műfordítóként, drámaíróként és kritikusként is

maradandót alkotott.
Költői munkássága négy pályaszakaszra osztható. A korai pályaszakaszára (1845-49)
az epikus művek jellemzőek. Ezt követően, a második pályaszakaszban (1851-1860)
balladákat, elégico-ódákat és irónikus elégiákat alkotott. Pályájának harmadik szakaszában
(1860-1877) főleg irodalomszervezőként tevékenykedett. Végül (1877 után), a kapcsos
könyvben írt Őszikék ciklusban csendes derűvel szemléli az élet elmúlását, ami a pályájának
negyedik szakaszára jellemző.
Összehasonlító elemzésünk tárgya két vers: a Letészem a lantot és a Mindvégig című
költemények.
A Letészem a lantot című alkotás a második pályaszakasz során 1850-ben íródott,
közvetlenül a szabadságharc bukása után, amikor Petőfi elvesztése és a nemzeti tragédia a
csalódás és kiábrándultság érzését keltette a költőben. Viszont az 1877-ben írt Mindvégig
című vers a negyedik pályaszakaszhoz tartozik és az Őszikék ciklus legjelentősebb alkotásai
közé soroljuk.
Mindkettő mű ars poetica, azaz Arany megfogalmazza az akkori élethelyzetének költői
hitvallását.
A Letészem a lantot című vers címe már egy mondatban magába foglalja a költő
szándékát, hogy „Tőlem ne várjon senki dalt”, vagyis többé nem akar alkotni, hisz már semmi
nem ugyanolyan, mint régen volt. Szerinte a külső és a belső világ összhangja megbomlott.
Úgy érzi, hogy a jövő sem hoz változást, a nemzetet és a költészetet a kihalás veszélye
fenyegeti.
Azonban a Mindvégig című alkotás címe egy önálló kijelentés, amelyben örök időkre
szólónak tartja a költészetet.
Mindkettő a vers a felütésében előfordul a lant, mint ősi költészeti jelkép, csak más
szerepben. Az első költemény felütésében az a gondolat fogalmazódott meg benne, hogy le
kell tenni a lantot, tehát költészetének most már nincs semmi értelme. Az a másik műben
ezzel szemben azt vallja, hogy amíg él alkotni kell, még akkor is, ha senki nem hallgatja, nem
olvassa, mert neki ez a feladata. Emellett meg kell elégednie azzal, amit az élet nyújt számára
(„Hisz szép az élet – Fogytig, ha kíméled – Azt, a mi maradt”).
A korábban keletkezett alkotás idő- és értékszembesítő vers, amelyben a költő
összehasonlítja az értékteli múltat (dicsőség, remény) az értékvesztett jelennel (céltalanság,
haszontalan költészet). A másik mű ezzel ellentétben csak a jelen és a jövő kérdésével
foglalkozik.
A Letészem a lantot sajátossága, hogy minden versszak vége ugyanazzal a refrénnel
zárul, amivel a költő folyamatosan nyomatékosítja a fájdalmát, a kilátástalanságát. A vers
jellemzője még, hogy az első és a hetedik versszak keretes szerkezetet alkot.
Sok más mellett a két vers hangvétele is különbözik. Míg az első vers egészét a
negatív hangvétel jellemzi, addig a második a pozitív hangvételű („Ami derüs, élvezd, -
Boruját meg széleszd: Légy te vidorabb.”), hisz az idős kort derűvel és öniróniával könnyebb
elviselni.