Származása[szerkesztés]

Lajos 1326. március 5-én született Visegrádon, a Capeting-dinasztia Anjou-házi magyar ágának

tagjaként, Károly Róbert magyar király és negyedik (egyes feltételezések szerint harmadik)
felesége, Łokietek Erzsébet lengyel királyi hercegnő házasságából. Apja, Martell Károly calabriai
herceg és Ausztriai Klemencia hercegné legidősebb gyermeke volt. Apai nagyapai
dédszülei Sánta Károly nápolyi király és Magyarországi Mária királyné (V. István magyar
király leánya), apai nagyanyai dédszülei I. Rudolf német király és Gertrud von Hohenberg (V.
Burkhard hohenbergi gróf leánya) voltak. Lajos anyja Kis Ulászló lengyel király és Kaliszi Hedvig
királyné második leánygyermeke volt. Anya nagyapai dédszülei I. Kázmér kujáviai
herceg és Opolei Eufrozina hercegné (I. Kázmér opole–racibórzi herceg leánya), anyai nagyanyai
dédszülei Boleszláv gnieznói herceg és Magyarországi Jolán (IV. Béla magyar király leánya)
voltak.
Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki
Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt. Lajos a királyi
pár harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) gyermeke volt, később még két (vagy
három) testvére született, közöttük Katalin, Świdnica hercegnéje, András, Nápoly iure
uxoris királya, István, horvát és szlavón kormányzó, valamint apja egy házasságon kívüli
kapcsolatából származó féltestvére, Kálmán győri püspök. Két bátyja, Károly és László korai
halálát követően, négy évesen lett a magyar trón örököse.

Ifjúkora (1326–1342)[szerkesztés]

Záh Felicián 1330-as merénylete a királyi család ellen, Orlai Petrich Soma festménye (1860)

Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést
kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi
nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi
Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad
művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak
a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét
apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét,
a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem
beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg.
[1]
 A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re
(lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth
Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a
két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban,
amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent
vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”.
[2]
 Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat
adományozott nekik.
A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is
a középkori Nyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például
a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi
udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15.
században keletkezett Toldi-mondakörben is). A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel
ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára
készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül
választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától
és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó
lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja
a művészeteket és a tudományokat.
A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő
is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-
ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztaltait 1336-ban,
tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat
vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak
megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget,
a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya
gondoskodásának megnyilvánulása volt.
1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. [3] Nem sokkal ezt követően, július 21-én
koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy
akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását
is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte
emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak
vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva
elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten
segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos
fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak