KRISTÓ GYULA:

TÁJSZEMLÉLET ÉS TÉRSZERVEZÉS
A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON
Szegedi Középkortörténeti Könyvtár

S orozatszerkesztő:
Kristó Gyula

Kiadja:
a Szegedi Középkorász Műhely
 Szegedi Középkortörténeti Könyvtár
19.

K r is t ó G y u l a

TÁJSZEMLÉLET ÉS TÉRSZERVEZÉS
A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

SZEGED, 2003
 Címlapterv:
Tandi Lajos

Felelős kiadó:
Sebők Ferenc

Műszaki szerkesztő:
Szekretár Attila

ISSN 1216-3120

ISBN 963 482 59 4 X

© Kristó Gyula
 ELŐSZÓ

Amikor Kádár László 1941-ben a magyar szakirodalom­

ban az elsők között tett kísérletet arra, hogy meghatározza
a táj fogalmát, ezt írta: „Alig van nehezebben meghatároz­
ható fogalom, mint a táj. Pedig ki ne tudná, hogy mit je ­
lent? Ha boncolgatni kezdjük a táj fogalmát, akkor egy se­
reg tényezőt találunk, amiket tájalkotó elemeknek szoktunk
nevezni, s amik mind részesei ugyan a tájnak, de csak
együttesük teszi igazában a tájat”. A tájalkotó elemek sok­
félesége különféle természeti, illetve emberi tényezőkre
vezethető vissza, s „a domináns tájtényező fejezi ki a tájnak
a lényegét... Ez adja meg a tájnak a nevét is”. A magyar
nyelvben a fogalom kifejezésére nem egyetlen szó, a táj
szolgál, hanem vannak szinonimái: a vidék, a környék, a
föld. „Mint rokonszavaknál általában a fogalmaik többé-
kevésbé fedik egymást, de nem teljesen azonosak. Nehéz
volna megmondani, hogy mi a különbség közöttük... A há­
rom szó közül a vidék fogalma a legáltalánosabb, mert
mindkét másikat egyaránt helyettesítheti. Ezzel szemben a
»föld« inkább természeti tájat jelöl és városi tájra nem al­
kalmazható. Az ilyen tájakban a föld mint tájalkotó ténye­
ző valósággal ki is van küszöbölve. A »környék« minden­
kor bizonyos mag körül elterülő tájat jelöl”.1 Hasonló -
legfeljebb nagyobb elvi igénnyel, gazdagabb példaanyag
alapján megfogalmazott - eszmefuttatást még számosat le­
hetne idézni, ettől azonban eltekintek.

' Kádár 1941. 5-7.

5
 Az eddigi, erre a tárgykörre irányuló kutatások ugyanis
általában egyfelől időbeli korlátok nélkül - a 9. századtól a
20. századig - próbálták a kérdéskör feldolgozását adni,
másfelől viszont egy-egy tudományterület szempontjából
végezték ezt el. Ebben egyfajta feloldhatatlan ellentmondás
van: az időszakasz teljessége áll szemben egy-egy tudomá­
nyos diszciplína maga állította behatároltságával. Ráadásul
több tudományterület magának vindikálta a tájjal való fog­
lalkozás előjogát. Természetesnek tekinthető ez a földrajz­
tudománynál. Princz Gyula úgy vélte: mivel „a nép nyel­
vén, a műveltség köztudatában nincs is országrészekre
irányuló szilárd felosztás, a tájékozódás felosztási műveletét
tudományos feladatként is, a földrajzi bemutatás követel­
ményeként is magunknak kell megszerkesztenünk” .2 Beje­
lentette igényét erre a néprajztudomány is: „A magyarságot
jellemző rendkívüli gazdag táji és népi műveltségbeli ta­
goltság föltárása a néprajztudomány feladata” .3 A(z írott)
források révén tanulmányozható teljes magyar történelem
idejére kiterjedő, többféle szempontot érvényesítő vizsgá­
latok szükségszerűen kényszerültek tipológiák alkotására,
így pl. a néprajztudomány „a táji különbségekkel magyarázott
valóságos és az annak tetsző néprajzi egységek”-et három
nagyobb kategóriába sorolta: 1) néprajzi vagy etnikai csoport,
ezen belül két alcsoport: a) sajátos „mi”-tudattal rendelke­
ző (pl. székelyek, kunok, hajdúk), b) ilyennel nem rendel­
kező csoportok (palócok, matyók, csángók); 2) etnokul-

2 Princz é. n. 279.
3 Kósa-Filep 1975. 7-8.

6
turális csoport: ezek létét néprajzi vizsgálat határozza meg,
azaz a néprajzi vagy etnikai csoporttal szemben nem valós
csoport, csak a tudományos kutatás különíti el (ormánsági
csoport, palócok); 3) táji csoport, amelynek alapját kisebb-
nagyobb táj vagy vidék alkotja, ezen belül két alcsoport ál­
lapítható meg: a) a népi táj szemlélet révén természetes úton
létrejött egységek (pl. Rábaköz, Somogy, Erdőhát), b) a
földrajztudomány által íróasztal mellett alkotott, mestersé­
ges tájak (pl. M agas-Felföld, Nagyróna, Dunántúli-
Dombság).4 Ugyancsak többnyire sajátosságuk az eddigi
vizsgálódásoknak, hogy feltűnően tartózkodtak a történeti­
ségben rejlő szempontok érvényesítésétől. Még ha tekintettel
voltak is történeti adatokra, az egymásra rétegeződő törté­
nelmi korszakokat, illetve azok táj szemléletre nézve adódó
tanulságait kevéssé vették figyelembe és különítették el
egymástól. Nem róhatok meg ezért, hiszen maga a történet-
tudomány sem mutatott eddigelé különös fogékonyságot a
táj fogalom történeti rétegeződésének vizsgálata iránt. Ami
e téren történt, azt jobbára a földrajztudomány (és ezen be­
lül elsősorban a közigazgatási földrajz) végezte el.5
Magam a jelen könyvben arra vállalkozom, hogy e hiá­
nyon valami keveset enyhítsek. A tér, amelyet e helyütt
vizsgálok, a középkori Magyarország területe, vagyis a
Kárpát-medence, a táj pedig a tér része, méghozzá a telepü­
lési egységeknél (városoknál, falvaknál) nagyobb része.
Felfogásom szerint tehát a táj kiterjedését tekintve közbül-

4 Uo. 40-51.
5 Hajdú 2001.

7
ső helyet foglal el az ország (Magyarország) és a település
között. A táj szónak a Magyar értelmező kéziszótárban
rögzített, bennünket érintő jelentései sorában az első:
„Földrajza, növényzete stb. alapján egységes v.[agy] össze­
függő (kisebb) terület”, második jelentése pedig „környék,
tájék”.6 Ez azonban csak a szó mai jelentéstartományát il­
letően igazít el. Nem közömbös annak ismerete, hogy a
vizsgált időszakban, vagyis a középkorban mi volt a táj szó
értelme. A dolog lényegét tekintve ugyanazt tapasztaljuk,
mint a jelenben. Első jelentése „valaminek a közelében,
környékén levő hely” (az erre idézett példák: 1435:
Baczkafayathaya föld, 1476 körül: Sabach vartayath). Má­
sodik jelentése: „viszonylag egységes jellegű terület, terü­
leti egység” (német megfelelői: Gegend, Landschaft, Regi­
on) (erre az értelemre 1519-ből van adat). Mivel táj
szavunk inkább ugor kori (osztják megfelelőjének jelenté­
se „hely”), semmint finnugor kori (a vele kapcsolatba ho­
zott lapp szó értelme „vidék, rész, táj”),7 jelenléte bárme­
lyik eredeztetés esetén már az ősmagyar korban, vagyis a
honfoglalás előtti magyar nyelvben feltehető. Ennek alap­
ján csábító lenne azt mondani: a középkorban táj mindaz,
amit ekkor ennek neveztek. Ám ezen elv érvényesítése ki­
vitelezhetetlen. Már Kádár László felfigyelt arra, hogy
„maga a »táj« szó tájneveinkben a legritkábban fordul elő.
Tudtommal csak a Csallóköz felső és alsó részét megkülön-

6 Magyar értelmező kéziszótár. Bp. 1972. 1324.

7 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. III. Főszerk. Benkő Lo-
ránd. Bp. 1976. 822.

8
böztető Főtáj (Föltáj) és Altáj nevének összetevője” .8 (Mel­
lesleg ezek első előfordulása 1837-ből való, azaz e tájnevek
nem közép-, hanem újkoriak.9) Az imént vázolt - mai, de
főleg középkori - nyelvi jelentések megóvnak bennünket
attól, hogy mai fogalmak (pl. az ún. eurorégiók) soha nem
létezett középkori „előzményét” tárjuk fel, azaz szilárd ta­
lajt jelentenek számunkra abban a vonatkozásban, hogy
csakis olyasmi után nyomozzunk, ami már a középkorban
bizonyosan létezett. A többit a középkori forrásokra kell
bízni. Miután ott a táj szó - és általában bármiféle rokon ér­
telmű magyar szó - után az esetek legnagyobb részében hiába
kutatunk, meg kell keresnünk azokat a latin közszavakat,
amelyek 1526 előtt a táj (illetve szinonimái: vidék, környék,
körzet, régió stb.) fogalmának kifejezésére szolgáltak. Sza­
kítani kell azzal a gyakorlattal, hogy a vizsgálatok csak vulgár-
(azaz magyar) nyelvi anyagra terjeszkedjenek ki, és a kö­
zépkorra jellemző forrásadottságoknak megfelelően be kell
vonni azokba a latin értelmezéseket. Át kell tekinteni, hogy
az 1526 előtti (vagyis a középkori) forrásanyagban a fenti
jelentéstartományok alapján mi minősül tájnak. Ebben a
munkában két mankóra támaszkodhatunk: a „táj” jelentésű
latin közszavakra (amelyek mellett bizton tájnévként értelmez­
hető megnevezések szerepelnek), valamint azon nevekre,
amelyeket ugyan ilyen értelmű latin közszó nem minősít,
de igazolhatóan térségi képződmények, és nagyságrendjüket
tekintve az ország és a település között helyezkednek el.

s Kádár 1941.7.
» Juhász 1988. 60., 75.

9
 Nem mellékes kérdés annak felvetése, hogy kritériuma-e
a - külön névvel megnevezett - tájnak lakott volta. Más
szavakkal: lehet-e tájnak minősíteni lakatlan erdőségeket,
néptelen hegyvidékeket? Az utóbbi évtizedek társadalom-
történeti indíttatású (főleg néprajztudományi) táj vizsgálatai
értelemszerűen a lakott térségekre irányultak, ahol emberi
megnyilvánulásokat (magatartás-formákat) tettek megfi­
gyelés tárgyává, és ezért az indokoltnál kevesebb figyelmet
kaptak a lakatlan tájak. Általában véve ez utóbbiak vizsgá­
latból való kirekesztése annál kevésbé indokolt, mivel a be­
telepedés folyamatában az egykor lakatlan táj előbb-utóbb
több-kevesebb népességet kapott, vagyis a hosszú időtávra
irányuló vizsgálatok során a tájnevek közé tartozónak kell
tekintenünk a hegy- és erdőneveket is. Hogy magam a kö­
vetkezőkben ezt az elvet mégsem érvényesítem, annak me­
rőben gyakorlati okai vannak. Minthogy én csak a közép­
kori viszonyokat vizsgálom, amikor a hegyek (főleg a
magasabbak) még lakatlanok, ezek neveinek összegyűjtése
- lévén igen nagy számúak - elvonta volna a figyelmet a la­
kott kultúrtáj aktól.
E könyv voltaképpen azt vizsgálja, hogy a K árpát­
medencét elfoglaló és abban berendezkedő magyarok miként
látták és hogyan szervezték meg e területet. A tájnevek
spontán módon, bármiféle felsőbb irányítás vagy utasítás
nélkül jöttek létre. Azt lehet mondani, hogy népi alkotások.
Bennük a magyar nép térlátásának, térérzékelésének sajá­
tosságai érhetők tetten. Mint a helynévadásban általában,
úgy ebben is nép- (csoport-) lélektani szempontok játszot­
tak meghatározó szerepet. A megnevezés „nem társadalmi

10
törvények függvénye, hanem a népiélek megnyilatkozásai­
nak terméke, végső fokon társadalmilag tehát véletlensze­
rű, esetleges”.10 A tájnevek egy nép (adott esetben a ma­
gyar) világlátását tükrözik, amely persze nem független
megélt történelmétől. A tájnevek megszületésével párhuza­
mosan többféle - egymást bonyolult módokon keresztező -
térszervezés és térelnevezés történt. Az alábbiakban nem
foglalkozom a gazdasági alapon eszközölt, tehát birtokokat
összefogó, uradalmakat eredményező térelhatárolásokkal.
Vizsgálataim az igazgatási jellegű térszervezésre terjednek
ki, amelynek során a kisebb egységekre osztás a hatalmi
szervezet munkája, és az így létrejött térbeli egységek meg­
nevezése a hivatalosság (a szervezést megvalósítók) akara­
tát fejezi ki. Persze - mint alább majd kiderül - e közpon­
tilag, mintegy felülről elterjesztett nevek közül is számos
vált tájnévvé, de itt a nép nem alkotó, kezdeményező, ha­
nem befogadó, átvevő volt. A tájnevek ebben az értelem­
ben vett kettősségének, egymásra hatásának feltérképezése
új vizsgálati szempontot jelent.
További kutatási feladat - és a könyv jelentős részét ez
teszi ki - a többféle módon megszervezett tér területi for­
málódásának, alakváltozatainak nyomon követése. Önma­
gában az izgalmas kérdés, hogy a hivatalos szervezés tisz­
ta lappal indult-e, a kiindulópontot fabula rása alkotta-e,
vagy a történelmi örökség ebbe a folyamatba tevőlegesen

10 Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájá­

hoz. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae.
Acta Historica 55 (1976) 14.

11
belenyúlt. Mivel azonban a tér - bármiféle értelemben vett
- megszervezése nem egyszeri és egyféle igényt szolgáló
tevékenység volt, hanem különböző szempontok szerint el­
térő időkben végrehajtott organizációk sorozata, sokféle
vizsgálati irányt jelentenek ezek egymással fennálló kap­
csolatai, korrelációi. Már a tájnevek is egy-egy szeletet ha­
sítanak le a térségből azzal, hogy önállóan nevezik azokat,
és ezzel a terület más részeitől - ha csak az elnevezés szint­
jén is - elkülönülnek, mássá válnak. Sokszorosan érvényes
ez a hivatalos térszervezésre. Ez esetben már nem csupán a
név különbözik, hanem a mögötte álló tartalom is. Ennél­
fogva a tájnevek esetében fellelhető halvány törésvonalak
itt sokkal markánsabb színezetet nyernek. Vajon az évszá­
zadok nyomán ezek a belső törésvonalak mennyire tudnak
megerősödni, a részek mennyire fenyegetik az egészet?
Egyáltalán: vált-e, válhatott volna-e a rész (vagy egy-egy
rész) egésszé (akár több egésszé)?
Ezen a ponton a problematika - beleértve az igazgatás
területiségének vizsgálata részeként olyan kérdést, mint
amilyen a tartományi irányú fejlődés - oly szélessé válik,
hogy szinte az egész középkori magyar történelem felidé­
zése szolgálhatna csak feleletül. Ez nyilvánvalóan ebben a
célkitűzésben nem járható - de ugyanakkor teljesen meg
sem kerülhető - út. Már az eddigi megfogalmazásból is ki­
tűnhetett, de nem haszon nélküli külön is kiemelni: e
könyvben a térszervezés alapkérdésének a területi (végső
fokon földrajzi) szempontokat tekintem, és ennek társadal­
mi-emberi vonatkozásai csak afféle háttér-információként,
másodlagos ismeretanyagként jutnak szóhoz. Miután a tér-

12
szervezés középkori megoldásai közül többet (vármegye,
hercegség, tartományuraság, Erdély) magam részesítettem
beható vizsgálatban, és tettem közzé ezekről monográfiái­
m at," a részletek ismétlése alól ezen okból is felmentve ér­
zem magam.

Szeged, 2002. október hó.

>' Kristó 1988.; Kristó 1974.; Kristó 1979.; Kristó 2002a.

13
 TÁJSZEMLÉLET

Ha a középkori magyarság táj szemléletéhez közel aka­

runk férkőzni, abban a szerencsében van részünk, hogy en­
nek már 9. századi előzményeire is vethetünk egy pillan­
tást. Ez azt a kiindulópontot jelenti, ahonnan a későbbi
fejlemények levezethetők. A 9. századi magyarság két,
Kárpát-medencét megelőző „országáról” maradtak ránk
adatok Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 10.
század közepi munkájában. Az egyik „ország” Levedia, a
másik Etelköz. Hatalmas irodalom foglalkozik mindkettő­
vel, amelynek bemutatása nem lehet itt feladatom. M eg­
elégszem azzal, hogy saját kutatási eredményemet ismerte­
tem. Eszerint valójában egyik sem igazi országnév. Nem
csupán azért, mert ekkor a magyaroknak szilárd határok ál­
tal közrefogott, későbbi értelemben vett országuk még nem
volt, hanem főleg azért, mert mindkét elnevezés csak egy-
egy résznek felel meg az egészen, a magyar szállásterüle­
ten belül. Levedia és Etelköz egyaránt a vezértörzs feje, il­
letve a magyar fejedelem központi területére utal, arra a
térségre, amelyet a bizánci követek többször felkereshet­
tek, és közvetlen tapasztalat alapján ismertek. Eszerint te­
hát Levedia is, Etelköz is csupán része - bár a politikai ura­
lom szempontjából legfontosabb alkotó eleme - a magyar
törzsszövetség, illetve a Magyar Fejedelemség egész terü­
letének. A Levedia név a bizánci szerző, Konstantin csá­
szár alkotása. Önmagában erre mutat a megnevezés végén
álló -ia országnévképző. Ha ezt onnan lehántjuk, a megma­
radó Leved alakot meg azért nem tekinthetjük sem a teljes

14
magyar szállásterület, sem egy törzs, a vezértörzs, Levedi
törzse szálláshelyének, minthogy a magyar nyelvben a sze­
mélynévből közvetlenül alakult helynév soha nem jelöl
nagy térséget, azaz országot vagy nagyobb területet, hanem
mindig csak kisebb térséget, egyedi szálláshelyet, birtokot,
települést. A Levedia megnevezésből tehát a korai magyar
táj szemléletre vonatkozóan semmiféle következtetést nem
vonhatunk le.
Más a helyzet Etelközzel (a császár írásmódja szerint
Etelküzüvel). Elmondása szerint Etelküzüt „az ott keresz-
tülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik”. Esze­
rint az Etelköz név első tagját nem köznévről nevezték, ha­
nem egy Etel nevű folyóról, amely átfolyik a térségen, s ez
alkot - régi magyar szóval - kiizüt, azaz közt (szegletet)
egy másik folyóval. Az Etel - bizonyos valószínűség sze­
rint - a Prut folyóval lehet azonos, míg annak a másik fo-
lyónak, amellyel egy földdarabot zárt közre, a Duna vagy a
Dnyeszter felelhet meg. A magyar névadási gyakorlatban
ugyanis két folyó közét rendre a kisebbikről nevezték el.
Az Etelköz eszerint a Prut és a Duna (vagy Dnyeszter) kö­
zét jelentette. Ez viszonylag kis területet tett ki, hiszen a hét
magyar törzs közül csak egynek, a vezértörzsnek, Álmos
törzsének a szállására vonatkozott.12 Etelköz neve magyar
névadási gyakorlatot tükröz, benne egy megnévezett folyó
neve található, és egy másik, meg nem nevezett folyónév

12 Kristó Gyula: Levedia és Etelköz. Magyar Nyelv 94 (1998)

151-157.; Kristó-Makk 2001. 32-35., 48-51. (a vonatkozó rész
Kristó Gyula munkája); 1. Benkő 1985. 11., 23-25.

15
lappang. Ez önmagában arra hívja fel a figyelmet, hogy
mekkora fontosságuk volt a folyóvizeknek a korai magyar­
ság életében. Ezt húzza alá az a körülmény, hogy Konstan­
tin császár Levedia földrajzi fekvéséről szólva ezt írta: itt
„folyik a Chidmas folyó, m elyet Chingilusnak is
neveznek”.13 Vagyis Etelköz nevében, Levedia jellem zésé­
ben hordta egy-egy folyó nevét. Ennek a folyók iránti ki­
tüntetett figyelemnek az a magyarázata, hogy a steppén,
ahol a 9. századi magyarság élt, a folyók szolgáltak biztos
tájékozódási pontként, amit az bizonyít, hogy Konstantin
császár minden nomád nép szállásterületét következetesen
folyóvizek megnevezésével írta körül, szemben a letelepedett
népekkel, ahol erre városaik szolgáltak. Mivel a nomádok­
nak városaik nem voltak, így a folyók maradtak a szilárd
lokalizáció egyetlen eszközei.14 Hogy itt nem sajátos görög
íráshagyományról, hanem általános steppei gyakorlatról
van szó, azt Ibn Rusztának a 880 körüli Dzsajháni-alap-
szövegre visszamenő tudósítása mutatja éppen a magya­
rokkal kapcsolatban: „Országuk kiterjedt. Egyik határuk a
Rúm-tengert éri, amelybe két folyó öm lik... Lakhelyeik a
két folyó között vannak” .15 Két folyó köze (amelyen a Du­
nát és a Dont szokták érteni) tehát az arab földrajzi iroda­
lomban is felbukkan a honfoglalás előtti magyarokat illetően.

U HKÍF. 121-122.
14 Kristó, Gyula: Les villes et les fleuves dans le DAI (De administran-
do imperio). In: Kultúrák találkozása. Ünnepi tanulmányok Olajos
Terézia professzomő tiszteletére. Szerk. Makk Ferenc. Szerkesztő-
társ Galántai Erzsébet. Szeged 2002. 83-88.
'5 HKÍF. 33.

16
 Ugyancsak folyókkal jellemzik a 10. század közepi, te­
hát már a Kárpát-medencébe költözött magyarok szálláste­
rületét arab és görög források. Hispániái arab híradás sze­
rint a magyarok szálláshelyei „a Duna folyó mentén
vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Váro­
saik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban lak­
nak, szétszórt táborhelyeken”.16 A bizánci császár arról
szólt, hogy ami a Duna folyótól felfelé esik, „ahol Turkia
[Magyarország] egész szállásterülete van, azt mostanában
az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első
folyó a Temes, második folyó a Tutis [Bega?], harmadik
folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik
folyó a Tisza” .17 Nem érdektelen megemlíteni, hogy a fe-
hérló-mondában is egy folyóvíz, a Duna jut fontos szerep­
hez: a magyarok már a Kárpát-medence birtokbavétele
előtt hallottak arról, hogy „a Duna a legjobb folyó”, az itte­
ni viszonyokat kifürkészni hivatott Küsid a „dunai részek
körül állapodott meg”, ízelítőül is „a Duna vizéből töltötte
meg palackját”.18 A magyarság tehát a dél-ukrán steppéről
hozta magával a Kárpát-medencébe a folyóvizek iránti fo­
gékonyságát, amely nem csupán a reá vonatkozó 10. száza­
di külországi tudósításokban maradt ránk, hanem saját táj-
szemléletében is maradandó nyomot hagyott. Sajnos, a
sajátos magyarországi forrásanyag - főként a 1í —12. száza­
di adatok szinte teljes hiánya - nem ad lehetőséget arra,

'6 Uo. 65.

17 Uo. 130.
>* Uo. 359-360.

17
hogy lépésről lépésre mutathassam be azt a folyamatot,
amiként a magyarság az elnevezések tükrében birtokba vet­
te a Kárpát-medencét. Meg kell elégednem egyes típusok
bemutatásával, ám ahol eshetőség adódik, igyekszem kro­
nológiai szempontokra is felhívni a figyelmet.
Bizonyára nem véletlen, hogy a kárpát-medencei ma­
gyar tájnevek közül nagyon sok a folyókkal kapcsolatos. A
legszembetűnőbb a -köz utótagú összetételek magas száma,
amelyek ugyanazt a típust képviselik, mint ami már az
Etelköz névben megjelent. Ezt az alábbi összeállítás19 mu­
tatja: Rábaköz (első előfordulása 1214, a Rába, a Rábca és
a Kis-Rába köze), Bőköz (1217, a Dráva és a Bő köze),
Vágköz (1239, a Duna és a Vág köze), Két jó köze vagy
Jóköz (1246, a Hernád és a Tárca köze, a névben a folyó je ­
lentésű jó szó található), Csallóköz (1250, a Duna és a
Csalló köze), Cserőköz (1261, a Tisza és a Cserő köze),
Muraköz (1264, a Dráva és a Mura köze), Ormánköz (1264,
a Dráva és az Ormán köze), Tormásköz (1270, a Nyitra és
a Tormás köze), Bászaköz (1275, a Száva és a Básza köze),
Csilizköz (1276, latin körülírásban, a Duna és a Csiliz kö­
ze), Szamosköz (1284, a Tisza és a Szamos köze), Körösköz
(1299, a Berettyó és a Sebes-Körös köze), Pályázóköz,
utóbb Vízköz (1299, a Kis-Duna és a Pályázó köze), Sárköz
(1303, Balatonszentgyörgy környéke), Tóköz (1325, a Han­
ság szomszédságában), Temesköz (1327, a Berzava és a

19 A tájnévi összeállítások alapja itt és a következőkben Juhász 1988.

59-107., amelyet Gy. adatai (Cserőköz: Gy. III. 39.; Keresköz: Gy.
III. 469.; Tormásköz: Gy. IV. 428.) alapján bővítettem.

18
Temes, illetve a két Temes köze), Sárköz (1359, a Duna és
a Sárvíz köze), Berenköz (1364, a Száva, illetve a Boszut és
a Bérén köze), Keresköz (1390, a Krassó és a Keres köze),
Vízköz (1400, a Duna és az Úz/Mosztonga köze), Bodrog­
köz (1432, a Tisza és a Bodrog köze), Szigetköz (1483, a
Duna és a Mosoni-Duna köze).
Az első előfordulások - szélesebb körre kiterjedő adat­
gyűjtés révén bizonnyal még tovább pontosítható - dátum­
sora arra mutat, hogy jelentős részük már a 13. század előtt
létezett, és joggal lehet arra gondolni: ez a tájnévtípus a
legkorábbiak egyike volt, bizonnyal a 10. században is
használták eleink. Ehhez logikai úton is eljuthatunk. Ha év­
százados szünet lenne a 9. századi Etelköz és a csak a l l .
század után megszülető -köz utótagú nevek között, akkor
kérdéses, hogy ez utóbbiak egyáltalán létrejöhettek volna,
ugyanis egy, mélyen a szemléletben gyökerező névadási
gyakorlat mechanizmusa (automatizmusa) szakadt volna
meg. Ugyancsak e névadási eljárás korai időtől kezdve
intenzív és folyam atos volta érhető tetten abban, hogy
viszonylag egyenletes a térbeli elhelyezkedésük: Erdélyt
kivéve a Kárpát-medence szinte minden nagyobb tájegy­
ségében megtalálhatók. Érdekes, hogy a Muraköz első
adatai Dráva-M uraköz, a Bodrogköz első adatai pedig
Tisza-Bodrogköz alakot mutatnak. Ez a -köz utótagú tájne­
vek kialakulási folyamatára vet fényt, nevezetesen arra,
hogy a nevek eredeti állapotuk szerint mindkét folyó nevét
tartalmazták, majd az első helyen álló nagyobb folyó neve
lekopott, és a második helyen szereplő kisebb vízfolyás al­
kotott a -köz utótaggal együtt tájnevet. Tanulságos annak

19
kiemelése, hogy a -köz utótagú tájnevek közül a Bászaköz
(első ízben 1388-ban), a Bodrogköz (1432), a Csallóköz
(1298), a Muraköz (1397), az Ormánköz (1264), a Rábaköz
(1358), a Duna menti Sárköz (1400), a Szigetköz (1521), a
Temesköz (1387) districtuskérú. fordul elő. Mivel a distric-
tus szónak - egyebek mellett - „vidék, környék” (latin ér­
telmezés szerint „régió”) jelentése van,20 így a -köz utótagú
helynevek mellett álló latin szó azok táj né vi jellegére utalt.
A districtusszal megleltük az egyik latin szót, amely a táj-
névi minősítés kérdésében eligazíthat. A Csallóköz (elő­
ször 1309-ben), a Pályázóköz (1299)21 provincia megneve­
zéssel szerepel forrásban, ami szintén a vidék, táj latin
megfelelője lehet. A -köz utótagú helynevek mindegyikére
jellemző, hogy az általuk jelölt terület viszonylag kis kiter­
jedésű, egyik sem éri el egy átlagos megyéét. A -köz utóta­
gú tájnevek későbbi időben is keletkeztek. Jelen ismerete­
ink szerint csak a középkoron túl mutatható ki első
előfordulása a Duna-Tisza közének (eredetibb alakváltozat
szerint Tisza-D una köze) (1562 előtt), a Kétkörösköznek
(1567), a M aros-K örös közének (előbbi névalakja
Körös-M aros köze) (1594), a Dráva-Száva közének (vagy
Száva-Dráva közének) (1706), a Taktaköznek (1706), a
Drávaköznek (1707), a Krasznaköznek (1773) és a zemplé­
ni Sárköznek.

20 MKLSz. 111. 200.

21 Neumann Tibor: A Vízköz kisnemesi társadalma a középkorban.
Századok 1 3 6 (2002)418.

20
 A magyar tájnevek egy viszonylag kis létszámú csoport­
ját alkotják azok, ahol a puszta víznév (vagyis a víznév ön­
magában) vált tájnévvé. Ide sorolható a Dunántúlon a
Csernec, az Ormán (ez utóbbi bizonytalan), a Tiszántúlon a
víznévi eredetet nevében hordozó Kölesér, Erdélyben a
Barca, a Kalota, a Kászon, a Székes, esetleg a Gyergyó, és
ugyancsak van folyónévi előzménye az erdélyi Csíknak.22
Az említettek kivétel nélkül kis patakok, jól jelzik azt, hogy
a tőlük származtatható tájnevek szintén kis területre terjed­
tek ki. Több közülük utóbb -ság utótaggal bővült:
Csernecség, Ormánság, Barcaság. M egfigyelhető, hogy a
-ság utótaggal ellátott nevek általában tájnevek. Ugyancsak
vizek (de nem folyó-, hanem állóvizek, mocsarak) adtak
nevet a dunántúli Sárrétnek és a tiszántúli Nagysárnak.
A víznek volt meghatározó szerepe azon tájnevek kiala­
kulásában is, am elyek egy-egy folyó nevéhez kapcsolt
-mellék utótaggal vagy melléke birtokos jelzői összetétellel
jöttek létre. Mivel az adatgyűjtés23 csak a magyar utótagú
tájnevekre terjedt ki, így ezek listája viszonylag szerény: a
bodrogi Vízmellék (1339), a Marcal melléke (1358), a Her-
nád melléke (1373), a Bodrog melléke (1405), a Szárazér
melléke (1437), az Érmellék (1455), illetve a nevét a Cse-
pel-szigettől nyerő Sziget melléke (1329) sorolható fel itt.
Ezek közül az Érmellék és a Szárazér melléke districtus
(„vidék, környék”) minősítéssel szerepel a forrásokban. Tí­
pusukat tekintve ezek azonosak a 10. század közepi időre

22 Juhász 1988. 59-107. mellett 1. még Benkő 1998. 183-184.

« Juhász 1988. 59-107.

21
vonatkozóan arab kútfőben előforduló „Duna folyó men­
tén” kifejezéssel, azzal a különbséggel, hogy nagy távol­
ságról, a Hispániai-félszigetről elégséges volt a magyar
szállásterületet a Duna mente alapján megnevezni, a Kár­
pát-medencén belül azonban ekkora óriási térség már nem
szolgált volna biztos azonosításul, így nem véletlen, hogy
kisebb és közepes méretű folyókkal (vizekkel) kapcsolat­
ban fordul elő a -mellék vagy melléke utótag. Bizonyosra
vehető, hogy - a viszonylag kései előfordulások ellenére is
- ilyen típusú tájnevek a 10. század óta folyamatosan kelet­
keztek, természetesen a középkoron túl is. Ilyen a Balaton-
mellék (1559), a Homoród melléke (1657), a Marosmellék
(1661), Fejérben a Sármellék (1773), az erdélyi Vízmellék,
mesterségesen létrehozott név a Drávamellék. A magyarul
megnevezett efféle {-mellék, melléke utótagú) nevek tájné-
vi voltához nem férhet kétség. Ha azonban arra gondolunk,
hogy a középkorban rengetegszer alkottak kifejezést a fo­
lyóvíz neve elé tett iuxta („mellett”) praepositioval, akkor
nem indokolatlan arra gondolni: számos esetben bizonyára
nem alkalmi, eseti megnevezésről van szó, hanem magyar­
ról latinra fordított tájnévvel állunk szemben. Ilyen pl. a ba­
ranyai iuxta Alma (amely utóbb Almamellék formában fa­
luként szerepel), a gömöri iuxta Thuruch (Györffy György
szerint a „két Turóc patak összefolyása körüli földet kez­
detben Turóc vagy Turócmelléke néven nevezték”), az
abaúji iuxta Myzla (amely Györffyt meggondolkodásra in­
tette: kérdéses, hogy faluval, avagy „nem konkrét hellyel,
hanem vidékelnevezéssel állunk szemben”).24
« Gy. I. 270., II. 544., I. 120.

22
 Anonymus egymaga rövid gestájában efféle latin alako­
kat szerepeltetett (valamennyi esetben a iuxta elöljárószó­
val): iuxta Danubium („a Duna mellett”), ~ Morisium („a
Maros mellett”), ~ fluvium Budrug („a Bodrog folyó mel­
lett”), ~ Thysiam („a Tisza mellett”), ~ fluvium Buldua („a
Boldva folyó mellett”), ~ fluvium Zomus („a Szamos folyó
mellett”), ~ fluvium Souiou („a Sajó folyó mellett”), ~ flu­
vium Copus („a Kapós folyó mellett”), ~ quendam fluvium
nomine Humusover („egy bizonyos Omsóér nevű folyó
mellett”), ~ fluvium Turu („a Túr folyó mellett”), ~ fluvium
Heuyou („a Hejő folyó mellett”), ~ fluvium Hongun („a
Hangony folyó mellett”), ~ fluvium Ypul („az Ipoly folyó
mellett”), ~ fluvium Gron („a Garam folyó mellett”), ~ flu­
vium Sytva („a Zsitva folyó mellett”), ~ fluvium Voyos („a
Vajas folyó mellett), ~ fluvium Culpe („a Kulpa folyó mel­
lett”), ~ fluvium Seztureg („a Csesztreg folyó mellett”), ~
fluvium Ponoucea („a Panyóca folyó mellett”), ~ fluvium
Bolotun („a Balaton folyó [!] mellett”), ~ fluvium Couroug
(„a Kórógy folyó mellett”), ~ fluvium Tekereu („a Tekerő
folyó mellett”), ~ fluvium Iouzas („a Jószás folyó mel­
lett”).25 A névtelen jegyző által itt említett kifejezések túl­
nyomó többsége kétséget kizáróan helymegjelölés, és ben­
nük tájnevet aligha lehet keresni. De mivel a Bodrog
melléke magyarul előforduló tájnév, és Anonymusnál is ol­
vashatjuk, hogy magyar vezérek lovon átkeltek a Bodrog

25 An. 32., 52., 62., 66., 72., 78., 80., 82., 84., 86., 88., 98., 100., 104.,
112., 116., 118.

23
folyó melletti erdőn, nem szabad kizárni azt a lehetőséget,
hogy egy Bodrog melléki erdőről van szó, és ekkor már táj­
névnek tekinthetjük. Arra, hogy a latin iuxta + folyónév ab­
ban az esetben, amikor magyar megfelelőjét ismerjük, táj­
nevet jelent, az alábbi példát hozhatjuk fel: 1307-ben
előfordul a iuxta Er,26 amely latin alakváltozata lehet a ma­
gyar Érmellék tájnévnek. Ugyanakkor ez ilyen alkalmi lo­
kalizációs pontok sokasága Anonymusnál rávall arra a fon­
tos szerepre, amit a tájékozódásban, végső fokon pedig a
korai magyar tájnévadásban a vizek, vízfolyások játszottak.
A magyar táj szemléletben jelentős az irányok megjelölése.
Mindenekelőtt a valami alatti és a valamin túli helyet kife­
jező tájnevek tartoznak ide. Az alacsonyabban fekvő he­
lyet, a mélyebb fekvést tükröző nevek a m agyarban ma
-alja (a régiségben -ot) utótagú kifejezésben jelentkeznek.
Bizonyosan hegyhez viszonyítva mélyebben fekvő terület­
nek kell értelmezni a Bakonyalja (1274: Bokonol), a zemp­
léni Hegyalja (1341), a Fenyőalja (1366, az oklevél értel­
mezése szerint a Havas alatt), a Meszesalja (1391, sub
monte Mezzes alakban latinul fordul elő 1552-ben), a ma
már pontosan nem lokalizálható baranyai Hegyalja (1469)
elnevezést. A Meszesi részek (partes Mezesine) a 13. század
eleji Anonymusnál tájegységnévként bukkan fel.27 Bizo­
nyosra vehető, hogy a latinul szereplő Meszesi részek, illet­
ve a magyarul előforduló Mezesallya egyazon tájegység-

26 Gy. I. 647.
27 An. 72.

24
nek kétféle elnevezése, amelynek központi eleme a Meszes
hegység. Ez az adat adja kezünkbe a districtus és a provin­
cia mellett a harmadik latin szót, amely a középkorban tá­
jat jelentett, ez pedig a partes (jelentése: „részek”). Ugyan­
akkor felmerült, hogy az -alja utótagot tartalmazó kifejezés
alkalmanként átvitt jelentésben valaminek a tartozékaként
is értelmezhető.28 Erre szolgáltat példát az Erdődalja
(1383), a Meggyesalja (1391) és a Somlyóalja (1453).
Megjegyzendő, hogy ez utóbbi három terület mindegyike
egy szűkebb régióban, Szatmár és Közép-Szolnok megye
területén található, ami arra mutat: e sajátos jelentés nem
országosan, hanem csak lokálisan érvényesült.
A valamin túli (valami mögötti) helyzetet a korai idő­
szakban nem a túl, hanem az el(ii) névutóval fejezték ki.
Ennek legismertebb példája Erdély neve, amelynek legko­
rábbi latin nyelvi előfordulása interpolált 1075. évi oklevél­
ben ultra silvam „erdőn túl”. A 12. századi alakokban az
„erdő” jelentésű latin silva szó már többes számban fordul
elő: ultra silvas „erdőkön túl”. Közben Erdély nevével a
11. század végétől latin melléknévi formában Trans-
silvanus ~ Ultrasilvanus alakban találkozunk. Az Erdély
nevében szereplő erdő a bihari Igyfon erdővel azonos.
1138-ban kerül elő első ízben az Erdélyi részek
(Ultrasilvane partes) kifejezés, amely később Erdély minő­
sítésének sokáig talán a legáltalánosabban használt formá­
ja lett, világosan jelezve azt, hogy a tájszemlélet, illetve a

28 Juhász 1988. 72., 90.

25
nyelvhasználat Erdélyt tájként minősítette. Erdély magyar
nevét első ízben Anonymus jegyezte fel Erdevelu (azaz
Erdőelü „erdőn túl”) alakban. A magyar középkor első szá­
zadaitól kezdve az Igyfon erdőn túl, attól keletre levő tér­
ség magyar neve Erdély, hivatalos latin neve Trans(s)ilva-
nia volt.29
A 13. század elején bukkan fel az oklevelekben a latin
ultra Drawam (azaz a „Dráván túl”) kifejezés. Ez a Dráva
folyótól délre eső területet jelölte. Érdekes, hogy a közép­
korban m agyar nevével, azaz a *Drávaellel vagy a
*Drávántúllal egyszer sem találkozunk, miközben a térség­
re melléknévi alakban használt Ultradrawanus („dráván-
túli”) szó a 13. század későbbi szakaszaiban politikai tartal­
mat is nyert. A latin Dráván túl (ultra Drawam) kifejezés a
szlavóniai bánság fogalmával vált azonossá. A Dráván túl
szintén szerepel részekként (in partibus ultradrawanis) ,30
A magyar megnevezés hiánya ellenére is kevés a kétség a
tekintetben, hogy - Erdély esetéhez hasonlóan - a *Dráváéi
vagy *Drávántúl a régió magyar népi, Sclavonia (Szlavó­
nia) pedig hivatalos latin nevének tekinthető.31
Erdély és *Dráváéi (*Drávántúl) neve mellett további
tájnevek igazolják az -el(ü) utótagnak a tájnévképzésben
játszott szerepét, illetve elevenségét. 1285-ben a Nyírségről
mint tiszaeli, azaz Tiszán túli részről (ultra partém de
Tizael) olvashatunk, amely az erdélyi részig (ad partém

» Kristó 2002a. 21-23.

30 Smiö. VI. 122.

31 Kristó 1979.

26
Transsilvanam) terjed.32 Fontos hangoztatnom, hogy min-
den valószínűség szerint ez még nem tekinthető a későbbi
Tiszántúl tájnév első előfordulásának, hanem azt juttatta ki-
fejezésre, hogy a kérdéses terület túl a Tiszán feküdt. An-
nak ellenére megkockáztatható ez, hogy a Tizael név előtt
felbukkan a tájra utaló pars „rész" közszó. Úgy kell értel-
meznünk ezt az adatot, hogy a Tiszától nyugatra eső terü-
letről az ország egy részét túl a Tiszán fekvő tájnak tekin-
tették, de állandó jelleggel a név és a táj azonossága még
nem rögzült. (Az itt elmondottakat hihetőbbé teszi majd az
alább a Dunántúlról szóló adatsor.) Magának a Tiszántúl-
nak biztosan tájnévként való legkorábbi magyar nyelvű
(Thyzan Thwl) felbukkanása 1535 tájáról dokumentál-
ható.33 Az ország északkeleti vidékén, Sáros és Zemplén
megyében egy kiterjedt térséget hol latinul ultra indagines
(,,gyepűkön túl"), hol magyarul Gyepüel(ü), utóbb Gyepel
alakban említettek a középkorban.34 Hont megyében 1291-
ben egy ultra Bykelew (,,Bykelewen túl") kifejezésre
akadunk.35 Tekintettel arra, hogy itt, az Ipoly völgyében a
középkorban is és ma is Bik(k) néven szerepel egy erdős
hegyi vonulat, kevés kétségünk lehet - különös tekintettel
az ultra praepositiora-, hogy a nevet nem Bikkelőként (a Bikk
előtereként),36 hanem Bikkelveként, vagyis Bikkelként

32 Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár. I. Bp. 1997. 262.

33 Juhász 1988. 103.
34 Juhász 1988. 77.; Kristó 2002a. 23 .

3s Gy. III. 150.

36 Juhász 1988. 64.

27
(Bikken túli területként) célszerű értelmezni.37 Sajátosan
alakult egy, időnként Magyarországhoz tartozott, a Kárpá­
tok hegyein kívül eső terület neve. E „Havasok hegyein
túli” (ultra montes nivium) földet (terra Transalpina) a ma­
gyarban előbb *Havasel(ü) föld, majd *Havaséi föld, utóbb
népetimologikusan Havasalföld néven nevezték.38 Nevé­
ben eszerint nem alföld közszavunk rejtőzik. Havasalföldet
gyakran részeknek (partes Transalpine) mondották.39 Bár
ugyan néhány évtizeddel a középkor után, 1575-ben, a
Heltai-krónikában Felső-Magyarország megnevezésére a
Duna elue („Dunán túl) kifejezés fordul elő.40
Erdély (Erdőelü), *Dráváéi, Tiszáéi, Gyepüel, Bikkel(ü),
*Havasel(ü/ve) és a Dunael(ve) példája azt mutatja, hogy a
korai magyar tájmegnevezésben a belső, középső területek
felől a szélek felé tekintő szemlélet érvényesült. Ez a köz­
ponti rész már korai időktől kezdve „az ország közepe”
(médium regni) nevet viselte. A 14. századi krónikakompo­
zícióban található fehérló-mondában arról olvasunk, hogy
a honfoglalást közvetlenül megelőzően Küsid magyar kö­
vet felderítés céljából „Magyarország közepére (in médium
Vngarie) érkezett, és a dunai részek körül (circa partes
Danubii) megállapodott” . Az ország közepét tehát közvéle­
kedés a Duna mellé helyezte. Ugyanebben a forrásban az
1046. évi pogánylázadás leírása kapcsán azt találjuk, hogy

37 Gy. III. 150.

38 Kristó 2002a. 23-24.

35 ZW. I. 443., 458., 471.
<0 Viski 1938. 19.

28
kelet felől érkezve András és Levente Magyarország köze­
pén (per médium Hungarie) áthaladva közeledtek a Pest
nevet viselő rév felé.41 Ebből eleve az következik, hogy az
ország közepe nem szorítkozott a Duna bal partján egy kes­
keny sávra (Pest és Rákos vidékére), hanem tetemes részt
ölelt fel, amelyen átvonultak. A ország közepét emlegető
más adatokból4243viszont az derül ki, hogy e fogalom a Du­
na jobb partján több helyi központot: Székesfehérvárt,
Óbudát, Budát (és talán Esztergomot, bár erre semmiféle
adat nincs) magában foglalta. Úgy tűnik, az ország közepe
a Duna-kanyar tágabb környékén, ahol az ország igazgatá­
si központja volt, nagyobb területre, legalábbis Pest, Pilis
és Fehér megye területére (vagy azok jelentős részre) kiter­
jedt. Ha viszont így áll a helyzet, nem kell mereven elzár­
kóznunk attól, hogy a médium regnit ne pusztán igazgatási
értelemben véve az ország közepének, hanem általánosab­
ban az ország közepének, középső, belső részeinek értel­
mezzük. Erre mutat az az 1320. évi adat, amely szerint Ká­
roly király bizonyos hűtlen nemeseket ki akart irtani az
ország belsejéből (de medio regni nostri)A3
Az ország közepe imént vázolt fogalma nem csupán a
13. századtól kezdve létezett, amióta közvetlen adatok áll­
nak rendelkezésünkre, hanem már a l l . század (legalábbis
annak vége) óta. Ezt a nagyobbik István-legendából - és

«' SRH. 1.288., 339.

42 Kumorovitz L. Bernát: Buda (és Pest) „fővárossá” alakulásának kez­
detei. Tanulmányok Budapest Múltjából 18 (1971) 44-53.
43 Anjou-oklt. V. 845. szám.

29
nyomában a Hartvik-legendából - tudhatjuk, amely szerint
Bonifácot Szent István igehirdetés céljából Magyarország
Alsó részeire (in inferiores Ungarie partes) küldte.44 A ku­
tatás - a körülmények eltérő értelmezése ellenére is -
egyetértett abban, hogy itt Pécsvárad környéki, illetve Ba­
ranya megyei térítésről van szó.45 Az „Alsó részek” tehát
onnan kapta nevét, hogy az ország központjához (belsejé­
hez) képest délebbi fekvésű terület volt. A későbbi évszá­
zadokban az ország déli vidékének megnevezésére szintén
ugyanezt a kifejezést használták. Zsigmond király török be­
törésre utalva szólt 1400-ban arról, hogy a bán az ország
határainak védelmében az Alsó részeken (in partibus infe-
rioribus) volt elfoglalva.46 Az Al-Duna mentéről az ország
belsejébe költözött ráckeveiek panaszaként hallhatjuk
1440-ben, hogy a törökök nagy erővel törekednek pusztíta­
ni „a mi Alsó részeinket” (partes nostras inferiores) .47 Má­
tyás király 1459-ben országa Alsó részeiből (de partibus
inferioribus regni nostri) tért vissza Szeged városába.
Ugyancsak Mátyás 1464-ben arról hozott törvényt, hogy az
országban Albert király halála (1439) után épült összes vá­
rat, kivéve azokat, amelyek az Alsó részeken (in partibus
inferioribus) a török támadások ellen, továbbá Bács és
Bodrog megyében, valamint az ország határvédelmét ellá­
tó más megyékben épültek, pünkösdig le kell rontani48 A

44 SRH. II. 382., 410.

45 L. Thoroczkay Gábor: in: ÁKÍF. 279.
46 ZsO. II/l. 72. szám.
47 Magdics István: Ráczkevei okmánytár. Székesfehérvár 1888. 22.
4* DRH. III. 109., 144-145.

30
honvédelem terén e térségben az Alsó részek 1478-ban hi­
vatalba lépett kapitánya, Kinizsi Pál járt el.49 Thuróczy Já­
nos krónikájában többször említette az Alsó részeket. írt ar­
ról, hogy a törökök 1456-ot megelőzően elpusztították az
ország Alsó részeit (partes regni Hungarie inferiores) a Ti­
száig, valamint a teljes Szlavóniát meg a Száva-Dráva fo­
lyók közti földet, hogy Hunyadi János 1453-ban az ország
Alsó részeit (partes regni inferiores) járta, hogy Temesvár
az ország Alsó részeiben (partibus regni in inferioribus)
található.50 Az 1514. évi törvényekben arról intézkedtek,
hogy az Alsó részekben (in partibus inferioribus) állított
vajdákat és rablóvezéreket ( beslia: török szó51) ejtsék el.52
Az Alföld név először személynévben szerepel 1452-
ben (Alfewldy).53 Magyar néven tájnévként első ízben
1524-ben jön elő: vywanak meg az Alffelden az Dwna mellett,54
Tévesnek látszik az a vélemény, hogy nevében az al- elő­
tag a központhoz képest mélyebben, alacsonyabban fekvő,
azaz síkvidéki voltával van összefüggésben.55 Bizonyosnak
látszik, hogy az -al előtag „alsó” jelentésű, a -föld utótag
értelme pedig „vidék” ;56 ennélfogva az Alföld eredetileg

49 Engel-Kristó-Kubinyi 2001. 243 (Kubinyi András).

5» JThChH. 243., 265., 277.
5' MKLSz. I. 338.
52 CJH. 726-727.
53 Szamota István-Zolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár. Bp.
1902-1906. 14.
34 Juhász 1988. 59.
55 Kósa-Filep 1975. 54.; Juhász 1988. 59.
55 FNESz. I. 68.

31
Magyarország alsó (azaz déli) vidékét jelentette, beleértve
a Szerémséget és a mai Dél-Dunántúlt is.57 Az Alföld tehát
az Alsó részek, azaz Alsó- (vagyis Dél-) Magyarország szi­
nonimájaként kelt életre. Abban, hogy az Alföld széles kör­
ben elterjedt tájnévvé vált, a 19. században Petőfi Sándor,58
a 20. században pedig a tudományos földrajzi irodalom tett
igen sokat. Princz Gyula „Európa egyik legsajátságosabb
külön darabjáénak tekintette az Alföldet, úgy vélte: „mint
egységes országrésznek tájjellege egészen szembeötlő”.
Ezt időben visszafelé igazolandó még azon kijelentés meg­
tételétől sem riadt vissza: „Nem is értjük, hogy népünk ezt
nagy terjedelme ellenére is nem fogta volna fel és nem
érezte volna át. Az Alföldnek, mint tájnévnek régisége bi­
zonyosra vehető”, bárcsak a 16-17. századtól van biztos tu­
domásunk arról, hogy az Alföld megnevezés előfordul.59
Az ismertetett adatokon túl az a körülmény is Princz pre­
koncepciója ellen szól, hogy a ma Alföldhöz számított
északkeleti tájak (Szamoshát, Erdőhát, Tiszahát) népei nem
tartják magukat alföldieknek, mert szemléletükben az Al­
föld csak a Nyírségen túl (attól délre) kezdődik,60 ami az
imént vázolt történelmi helyzettel lehet kapcsolatos: ők
hosszú évszázadokon át valóban nem tartoztak az ország
Alsó részéhez, nem voltak alsó-magyarországiak. Az Alsó
részek és az Alföld szinonimája az Alsó-Magyarország (el-

57 Beluszky Pál: A Nagyalfóld történeti földrajza. Bp.-Pécs 2001. 23.

58 Bátky Zsigmondi Alföld. Magyar Nyelv 12 (1916) 334.
59 Princz é. n. 285., 286.
60Kósa-Filep 1975. 54.

32
ső adata 1533-ból: Alsó Magyar orsag, latin értelmezése
„Pannónia inferior”).61
Ezek tükrében nem okoz különösebb gondot a Felföld, a
Felső részek fogalmának értelmezése sem. Az Alsó részek­
hez hasonlóan a Felső részek is már az Árpád-korban elő­
fordul. Rogerius leírása szerint a tatárjárás idején, 1241-
ben Bulcsú Csanádi püspök és Barc fia Miklós házuk népét
a tatárok elől ad partes superiores („a Felső részekre”)
akarták vinni.62 Mátyás alatt nemcsak az Alsó, hanem a
Felső részeknek is volt főkapitánya.63 Kivált gyakran sze­
repel e fogalom Thuróczy János krónikájában. Zsigmond
Kis Károly halála után Magyarország Felső részei (partium
regni Hungarie superiorum) főembereinek kíséretében vo­
nult be Budára. Ugyanezen részek főurainak támogatását
élvezte fogsága után, mivel partes superiores regni
Hungarie nem fordultak el tőle. 1440-ben a Felső rész
(partis superioris regni Hungarie) bárói és nemesei szinte
hiánytalanul I. Ulászló mellé álltak. A Felső részek lokali­
zációja szempontjából fontos a Thuróczy-krónika néhány
helye, az egyik szerint Hunyadi László igen sok zsoldos ka­
tonát toboroztatott Magyarország Felső részeiből (partibus
regni Hungarie de superioribus) egészen Pest városáig, il­
letve a másik szerint Giskra János megtámadta az egész
Mátyusföldet, a Kassa városával szomszédos megyéket és
Magyarország csaknem egész Felső részét (pene totam

61 Juhász 1988. 59.

« SRH. II. 567.
« DRH. III. 120.

33
partém regni Hungarie superiorem). A Felső részek fogal­
ma tehát az ország északnyugati sávjától (a Mátyusföldtől)
az északkeleti térségig (legalább Kassa tágabb környéké­
ig), dél felé pedig egészen Pestig, vagyis az ország közepé­
ig (belsejéig) terjedt.64 A Felső részek magyar nyelvi meg­
felelője a Felföld, amely először személynévként fordul elő
1469-ben (Felffuldj), közszóként legkorábban 1538-ból
adató Iható: ah felföldi jó borokval, de már 1533-ból ismert
ezek szinonimája, a Felső-Magyarország (Felső Magyar
orsag), latin értelmezése szerint „Panonia superior”.65 Már
idéztem az imént a Heltai-krónika azon adatát 1575-ből,
miszerint Duna elue („Dunán túl”) megfelelője Felső-
M agyarország.66*Ez a Dunán túl tehát éppen nem a mai Du­
nántúl, hanem a Dunától északra eső rész.
A központi tájszemlélet annak megfelelően, hogy az or­
szág közepe mely pontjáról tekintett a szélek felé, más és
más helyekre tette a Dunán túlt. Ha a mai Dunántúl volt az
igazodási pontja, akkor a Dunán túl egyaránt jelenthette a
Dunától északra elterülő, ma nyugat-szlovákiai térséget
vagy a Duna-Tisza közét. Általában ez a gyakoribb eset.
Rogerius szerint a tatárok egész Magyarországot felosztot­
ták a Dunán túl (ultra Danubium).61 Mivel ez még azt meg­
előzően történt, hogy a tatárok átkeltek volna a Dunán, e
helyt tehát a Dunán túl a Duna észak-déli vonalától kelet-

« JThChH. 206., 219., 237., 277., 240.

65 Juhász 1988. 74., 75.
« Viski 1938. 19.
«7 SRH. I. 574.

34
re eső országrészt jelenti. Ugyanez a szemlélet tükröződik
akkor is, amikor Istvánnak, IV. Béla király fiának a tarto­
mányáról mint a Dunán túli földről (terra Transdanubialis)
esik szó.68 Amikor 1294-ben az Esztergom megyei Bulcsú
faluról mint a Dunán túl (ultra Danubium) levő településről
olvasunk,69 az oklevél fogalmazója megint a mai Dunántúl­
ról tekintett át a Dunától északra levő vidékre. Egészen
másfajta szemlélet tükröződik Thuróczy krónikájában. Ő
arról írt, hogy a 15. század elején a törökök erőszakosan rá­
törtek a Dunán inneni részekre (partes Cisdanubiales) és a
„mi szavunk szerint” (azaz magyarul) Temesköznek neve­
zett földre. Ugyanakkor a keletről támadó hunok Pannónia
Dunán túli részeire (partes Pannonié Transdanubiales)
rontottak. E szöveghelyek tanúsága szerint Thuróczy nem a
mai Dunántúlról, hanem azon kívüli területről szemlélte a
tájat, így nála a Dunán túl a mai Dunántúlnak felel meg, a
Dunán inneni rész pedig a mai Dunántúlon kívüli terület­
nek.70 Szó sincs tehát a középkorban megállapodott, kikris­
tályosodott Dunántúl vagy Dunán innen fogalomról. Eseti,
alkalmi nézőpont döntötte el, hogy a folyó mikor melyik
partja számított túlparti vagy innenső parti térségnek. A
mai értelemben használt Dunántúl és Dunán innen megne­
vezések csak az újkorban rögzültek.71

f>8 Smic. VI. 35.

<>9 Csánky Dezső-Gárdonyi Albert: Budapest történetének okleveles
emlékei. I. Bp. 1936. 288.
70 JThChH. 226., 37.

71 Juhász 1988. 70.

35
 A vizek mellett a másik fontos igazodási pontot a hegy­
ségek, illetve magaslatok jelentették a középkor embere
számára. Fentebb már elősoroltam azon középkori adato­
kat, amelyek -alja utótaggal a térség hegy alatti fekvését je ­
lentették (ilyen a Bakonyalja, a Meszesalja, a névadási in­
dítékot közvetlenül kifejező Hegy alj a, illetve a Fenyőalja
is, amely latin értelmezés szerint possessiones sub Alpinis
wlgo Fenuallya „a közönségesen Fenyőalja havasok alatti
birtokok”72). Idetartoznak a hegynevek (Bakony, Vértes,
Pilis, Bársonyos stb.). Ezek számbavételétől - nagy mennyi­
ségükre tekintettel - eltekintettem. Kivételt az Igyfonnal
tettem, mivel annak az Erdély-fogalom értelmezése szem­
pontjából fontos szerepe van. A tájnév és a hegynév kap­
csolatára jó példát nyújt Lázár titkár térképe, ahol a Gyalui
havasok (a középkorban Feketeerdő) mint Kalata alpes
(„Kalota havasok”) fordul elő.73 Mivel a hegyeket erdők
borították, a hegyek neve gyakorta mint erdő (silva) jelenik
meg a forrásokban. Ekként található Anonymusnál erdő­
ként az így fon, a Mátra, a Peturgoz (a Gozd), a Vértes, sőt
még a Havas is.74 A magyar tájszemlélet sajátja, hogy a
Kárpát-medence belsejében levő síkvidéki területeket
északról és keletről övező hegyek belső oldalát Feketeerdő­
nek nevezte, a fölébük magasodó kopár hegyvonulatokat
pedig Havasnak (Alpes) .75 A Feketeerdők az erdőségek sű-

73 Uo. 76.
73 Lazarus 70.
« A n . 52., 84., 100., 114., 48.
73 Gy. I. 40., II. 457., III. 325., IV. 41., 326., I. 5I9„ II. 447., IV. 111.

36
rű, sötét voltáról kapták szemléletes nevüket.76 Ugyancsak
a hegyoldalak elnevezésére szolgáltak az Erdőhát nevek.
Ilyenekkel a Kárpát-medence különböző pontjain találko­
zunk: északon Trencsénben (első adata 1440-ből való),
Nógrádban (1327) és Gömörben (1318), nyugaton Zalában
(1251) és Baranyában (1330), a Tiszától keletre Biharban
(1335), Krassóban (1353), valam int a Székelyföldön
(1332/1337). A középkoron túl is több Erdőhát bukkan fel
a forrásokban.77 A Győrhöz közeli Sokoró tájnév „dom­
boktól és völgyektől átszeldelt terület” értelmű.78 Ezt az ér­
telmezést tükrözi első előfordulása: silve, colles, valles et
nemora, que vulgo dicuntur Sacorov (1237-1240), vagyis
„a közönségesen Sokorónak mondott erdők, dombok, völ­
gyek és berkek”.79 Egyértelműen domborzati viszonyok
miatt kapta nevét a honti Borvölgy (1275).80 Ugyanez gya­
nítható a zalai Lakosság (1524) és a bihari Lak (1366,
utóbb Lakság) esetében. Mindkettőben a magyar lók „kis
völgy, mélyedés; lapályos erdőség” szó rejtőzik.81
Az is sajátja a magyar névadásnak, hogy nem csupán a
magas hegyeket vagy dombokat nevezte hegynek, hanem
síkvidéken a térfelszínből alig néhány m-re kiemelkedő
halmokat, magaslatokat is. Anonymusnál egyaránt hegy­
ként szerepel a Tátra és az Alföldön a Szolnok melletti

™FNESz. I. 448.
77 Juhász 1988. 73-74.
78 FNESz. II. 480.
77 Juhász 1988. 97.
só Gy. III. 152.
8' Juhász 1988. 88.; Benkő 1998. 146-147.

37
Tetétlen.82 A hegy ellentéte, a sík terület a középkorban
nem az alföld, hanem a mező nevet viselte. E földrajzi sa­
játosságként kapta -mező utótagú elnevezését a Berettyó
felső folyása mentén már a l l . században szereplő Bölény­
mező (1090 körül, latin neve planicies „síkság”),83 a Maros
egy kiöblösödő völgyében a Kenyérmező (Kinyr mezon)
(Bonfminél a 15. század végén),84 és ugyanide sorolható az
Erdélyi-medencében a Mezőség név is (1515 körül).85 Az
esetek többségében persze hegyek övezte medencéket hív­
tak mezőnek, de arra is van példa, hogy - megkülönbözte­
tő jellel ellátva - síkvidéki területen szintén előfordul e név.
Lázár titkár térképén így bukkanunk az Alföldön a
Cumanorum Campus „a kunok mezeje” kifejezésre, ami a
Kunság megfelelője, illetve a Campus Maxonsra „Makszond-
mező”.86 A tájszemlélet másik aspektusa viszont a hegyek
és a síkság találkozásánál nem a mező jelleget emelte ki,
hanem azt, hogy ahol a hegy véget ér, a síkvidék ott kezdő­
dik el. Erre példa az Erdőszád („erdőtorok”) név (1278),
amely a Maros azon szakaszát jelöli, ahol a völgy fokoza­
tosan kitágul, és a folyó a síkságra ér.87
A tájnevek viszonylag kis csoportja a térség talajáról,
növényzetéről kapta nevét. A Duna-Tisza közén egy táj
középkori neve Homok volt, a homokos talaj ugyanis a vi-

82 An. 64., 94.

83 Gy. III. 503.
84 Bonfíni 843.
85 Juhász 1988. 90.
86 Lazarus 69., 70.
82 Gy. I. 163.

38
dék meghatározó ismérve. Már Anonymus nemcsak Alpár
homokját (sabulum Olpar) említette, hanem magát a
Sabulum („Homok”) tájnevet is: Ősbő és Velek a Csepel-
szigetről elindulva átlovagoltak a Homokon, és a Tiszához
érkeztek.88 A magyar Homogshag név 1579-ben bukkan
fel. Nagyjából ezzel egy időben vannak az első adatok a
Tisza-Duna köze névalakra is.89 A Nyír (utóbb Nyírség)
Anonymusnál fordul elő először mint részek (partes Nyr)
és erdő (síivé Nyr).90 A részek minősítés tájnévi jellegére
utal, az erdő minősítés pedig biztossá teszi, hogy nevét a
nyírfaerdőkről kapta, e faféleség ugyanis tömegesen tenyé­
szik ezen a homokvidéken.91 A Szilágy tájnév nem a rajta
átfolyó Szilágy víztől vette eredetét, hanem a szil fanévből.
Mindjárt első előfordulásakor silua Zilag „Szilágy erdő”
(1231) alakban szerepel. E tájnevünk később - mint oly
gyakran megfigyelhető a tájnevek esetében - -ság képzővel
bővült.92 A lakosság foglalkozása alig egy-két tájnévben
tükröződik. Ilyen az ott lakó őrökről nevét nyerő Őrség
(1409). A Zselic (1093 körül, utóbb Zselicség) alkalmasint
egy „vas” jelentésű szláv szóból eredhet,93 az itteni vasmű-
vesség emléke lehet. A király birtoklásának emléke a Királyi
(1264), Csák Máté ottani uralmáé a Mátyusföld (1402).
Nincs megnyugtató etimológiája a Hetés (1510, Hetésalja

88 An. 58., 116.

Juhász 1988. 70.
90 An. 72.
9>FNESz. II. 258.
9* Juhász 1988. 101
93 Uo. 94., 107.

39
névalakja is van), a Kemej (mint „részek” már Anonymus-
nál szerepel, 1219-ben provincia), a Makszond (1370,
utóbb districtus), a Sosold (1075) és a Szörény (1237, ké­
sőbb Szörénység) tájnévnek. Végső fokon talán ugyanide
sorolható - mert feltett puszta személynévi eredeztetése
mellett származhat a népnyelvi böge „vízállás, tóállás” szó­
ból is - a csak Anonymusnál előforduló és ott partes
(„részek”) minősítéssel szereplő Begej.94 A Beszterce vidé­
ke (1264) és a Fogarasföld (1291) tájneveket nem magyar,
hanem korai latin előfordulásaik miatt vettem számba.95
Egyelőre további indoklás nélkül sorolom a tájnevek közé
a megyenévként ismert Somogyot, amelyre a következők­
ben visszatérek. Ekként mindent egybevéve a térképen ösz-
szesen 84 középkori tájnevet regisztráltam (1. térkép).
Ezek száma erőteljesen növelhető. Helyük lenne itt a
hegyneveknek.96 Én - az egyetlen Beszterce vidékétől elte­
kintve - nem vettem be gyűjtésembe sem a vidéke, sem a
környéke utótaggal ellátott neveket. Bizonyos, hogy az ok­
levelek tömegeinek ilyen szempontú gondos átvizsgálása
főleg mikrotájak (két-három falura kiterjedő kis vidékek)
esetében járna eredménnyel. Ha bátrabban merhetnénk a
latin kifejezések mögött valóságos tájakat fellelni, ez is
gyarapíthatná a számot, főleg a folyó melletti tájegységek

» U o . 85., 89., 80-81., 84., 89., 98., 102. A Begejre 1. An. 104.;
FNESz. I. 183.; Benkő 1998. 178-185.
« Gy. I. 557-558., II. 450.
96 Egy részüket felsorolja és értelmezi Kiss Lajos: Hegynevek a törté­
nelmi Magyarországon. Magyar Nyelv 93 (1997) 154-168.

40
esetében. Számos esetben feltételezhetjük, hogy csak 1526
után felbukkanó (ezért adattáramból kimaradt) tájnevek
egyike-másika már létezhetett a középkorban. Mindezen
hiányok és korlátok ellenére is úgy gondolom, hogy az így
összeállt 84 tájnév alapvetően megbízhatóan reprezentálja
a középkori magyar táj szemléletet (főleg a nagyobb kiter­
jedésű és közepes nagyságú tájak vonatkozásában), és al­
kalmas bizonyos következtetések levonására.
Vajon sok-e a 84 név vagy kevés? Princz Gyula azt írta:
„Magyarország népének rövidsugarú földrajzi szemléletét
mutatja az, hogy nemcsak országrészeket, de még tájfogal­
makat sem vett be tudatába... Az általánosan napijáróföld-
nyi, vagyis kis megyényi terjedelmű vidékekre felosztása
hazája földjének szintén nem hézagtalan, sőt nagyon is hi­
ányos. Hiába böngésszük régibb irodalmunkat és elég szá­
mos régi térképeinket, táj- és vidéknevekre csak elvétve
akadunk” .97 A tájnevekkel kapcsolatban fontos megfigye­
lés, hogy nem fedik le a teljes országterületet. A tájak ne­
veit a nép adta, így nem is várható el, hogy azok hézagtala-
nul kitöltsék egész Magyarországot. Ott jelennek meg, ahol
a népi megfigyelés valami sajátosságot észlelt, és ott ma­
radnak meg, ahol eléggé bevésődtek a népi tudatba. Kosa
László ekként összegezte ezzel kapcsolatos véleményét:
„A népi táj szemlélet nem törekszik minden kis darab föld­
nek nevet adni, sőt olykor nagyobb területeket sem nevez
meg. Idegen tőle mind a geográfiai látásmód, mind a mes­
terkélt névadás. Elsősorban a felszín tagolódásához igazo-

97 Princz é. n. 308.

41
1. A középkori Magyarország tájnevei
 1 Erdőhát 22 Bakonyalja 43 Homok 64 Erdőhát
2 Pályázóköz (Vízköz) 23 Marcal melléke 44 Vízmellék 65 Szárazér melléke
3 Csallóköz 24 Sárrét 45 Vízköz 66 Erdőszád
4 Csilizköz 25 Őrség 46 Fenyőalja 67 Begej
5 Vágköz 26 Csernec 47 Berenköz 68 Temesköz
6 Mátyusföld 27 Hetés 48 Bászaköz 69 Erdőhát
7 Tormásköz 28 Lakosság 49 Nyír 70 Makszond
8 Sosold 29 Muraköz 50 Szamosköz 71 Keresköz
9 Borvölgy 30 Erdőhát 51 Kemej 72 Szörény
10 Bikkel 31 Sárköz 52 Meggyesalja 73 Beszterce vidéke
11 Erdőhát 32 Somogy 53 Erdődalja 74 Királyi
12 Erdőhát 33 Zselic 54 Szilágy 75 Kalota
13 Két jó köze 34 Sárköz 55 Somlyóalja 76 Mezőség
14 Hernád melléke 35 Ormán 56 Meszesalja 77 Gyergyó
15 Hegyalja 36 Ormánköz 57 Bölénymező 78 Csík
16 Bodrog melléke 37 Bőköz 58 lgyfon 79 Kászon
17 Bodrogköz 38 Hegyalja 59 Érmellék 80 Kenyérmező
18 Szigetköz 39 Cserőköz 60 Körösköz 81 Székes
19 Tóköz 40 Csepel-sziget 61 Nagysár 82 Erdőhát
20 Rábaköz 41 Sziget melléke 62 Kölesér 83 Fogarasföld
4:::...
21 Sokoró 42 Kunság 63 Lak 84 Barca
v.;
dik, annak jellegzetességeit ismeri föl, de épp ily erős ben­
ne a történeti, társadalmi, nemzetiségi változásokat meg­
örökítő törekvés. A tájnevek általában tömörek, ritka köz­
tük az összetett, bonyolult kifejezés. A névtípusok igen
régiek” .98
A magam összeállításából kiderülhet, hogy Kosa iménti
megállapítása revízióra szorul. A középkori tájnevek döntő
többsége ugyanis valóban a tájból fakad, főleg vizekkel,
emellett erdőkkel, növényzettel, talajjal kapcsolatos. A vi­
zekkel kapcsolatos tájnevek az összesnek mintegy a felét
teszik ki. A vizek kitüntetett szerepe a nomád kor hagyomá­
nya is lehet, ami az itatóhelyek fontosságával van összefüg­
gésben, de az is igaz, hogy „nagyban és kicsinyben ősidők
óta él a népekben a tájékozódásnak az a legegyszerűbb
módja, mely a folyók folyásából következik ki”.99 Különös
tekintettel arra, hogy a honfoglaló magyarság nomád élet­
módjából következően szinte kizárólag síkvidéki, nomadi-
zálásra alkalmas térségeket szállt meg,100 ezen az asztallap
simaságú területeken a vízfolyásokon kívül szinte más alig
szolgált tájékozódásra. A síkságon az aprócska halmok
ugyanezt a funkciót töltötték be, ezek a népi szemléletben
hegyekké magasodtak. így váltak a pusztán (önmagukban)
a vízfolyások, a folyóközök, a folyómellékek, a folyón túli
(esetleg folyón inneni) területek, a mocsarak (sarak) tájéko-

98 Kósa-Filep 1975. 46.

99 Princz é. n. 277.
100 Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok megtelepedése. In: Honfog­
laló őseink. Szerk. Veszprémy László. Bp. 1996. 207-222.

44
zódási ponttá, majd amikor az alkalmi megnevezések ne­
vekké kövültek, akkor tájnévi funkciót nyertek. A vízne­
vekkel a tájnevek között a mennyiséget tekintve más, mint
a megyenév nem is versenyezhet, de ez utóbbi - minthogy
eredendően nem tájnévi jelleggel kelt életre - külön vizsgá­
latot igényel, éppen ezért a középkori tájnevek sorában
nem is vettem ezeket számba (az egy Somogy kivételével).
A népi tájnevek egyik legfontosabb ismérve, hogy spontán
módon alakultak ki, semmi hivatalos jelleg nem figyelhető
meg sem létrejöttükben, sem fennmaradásukban.
A középkori tájnévadásban oly mértékben dominál a tá­
ji sajátosságokkal összefüggő, azokból levezethető szemlé­
let, hogy egyenesen szemet szúr, mennyire csenevész -
szemben Kosa megállapításával - „a történeti, társadalmi,
nemzetiségi változásokat megörökítő törekvés”. A történe­
tiség e nevekben úgyszólván teljesen hiányzik, a magyar
tájnevek kortalanok, időtlenek, ezért hajlamosak vagyunk
azt hinni, hogy nem kis részük már a 10-11. században
megvolt (amit a 9. századi Etelköz és a 11. századi Bölény­
mező megléte hitelesíthet). A történetiségre mindössze két
név utal, Királyi és Mátyusföld. Királyi neve aligha lehet
korábbi a 13. századnál,101 Mátyusföldé pedig a 14. század
középső évtizedeinél.102 A Csepel-sziget nevében a Csepel
szó névadója nem - az Anonymus által életre keltett - Cse­
pel kun lovászmester volt, hanem a köznévi (és nem sze-

Gy. I. 554.
102 M. Jersová: Kde bola „MatúSova zem”? Historické Stúdie 5 (1947)
405-407.

45
mélynévi) eredetű Csepel helység.103 A társadalmi indítékú
tájnévadást az Őrség név képviseli, amely szintén kései ala­
kulás. 1391-ben Zalafő néven is előfordul, de a 15. század­
ra az Őrség név állandósult.104 Kései voltát az is mutatja,
hogy már csak -ség utótaggal ismerjük. A nemzetiségi vi­
szonyokra a Kunság tájnév utal. (Mint alább kiderül, Szla­
vónia nem tartozik a tájnevek közé.) A Kunság nem csupán
Lázár titkár 16. század első évtizedeiből származó térképén
fordul elő Cumanorum Campus („a kunok mezeje”) alakban,
de már Mátyás király 1486. évi törvényében olvashatunk
arról, hogy a nádor hivatalból ítélkezik az egész Kunság
(totam Cumaniam) felett.105Bár ez esetekben a Kunságként
vélelmezhető névalak latinul fordul elő, mégis kevés kétsé­
günk lehet a tekintetben, hogy ezek a névformák - a ma­
gyar névalak középkori hiánya esetén is - valóban egy ma­
gyar Kunság tájnevet takarnak. A Kunság megnevezés nem
keletkezhetett a kunok betelepedése, azaz a 13. század
előtt. Nem fogható fel a nemzetiségi viszonyok tájnévi tük­
röződésének az a néhány tájnév, a l l . századból adatolható
Zselic, valamint a későbbi korból való Csernec, amelyek
szláv átvételek,106 de nevükben etnikai jelentéstartalmat

103 Benkő Loránd: Az anonymusi hagyomány és a C s e p e l név eredete.

Magyar Nyelv 62 (1966) 134., 292.; Hajdú Mihály: A Csepel-sziget
helynevei. Bp. 1982. 35^12.
104 Engel Pál-Érszegi Géza: Őrség. In: KMTL. 520.
Lazarus 69.; DRH. III. 317.
i°6 FNESz. II. 165-166.; Gy. I. 247.; Kiss Lajos: Magyarország földraj­
zi és társadalmi arculata az Árpád-korban. Magyar Nyelv 84 (1988)
134.

46
nem hordoznak. Megállapítható tehát, hogy az a néhány
név, ami történeti, társadalmi és nemzetiségi indíttatású, ki­
vétel nélkül a középkor későbbi szakaszából való, és nem
tartozhatott a tájnevek korai keletkezésű csoportjába. Ha e
neveket elkülönítjük a többi tájnévtől, a megmaradó mint­
egy 80 név egységesen tájjal összefüggő névadási indíték­
nak köszönheti létét, igazolva Kosa idézett megállapítását,
hogy „a népi táj szemlélet... elsősorban a felszín tagolódá­
sához igazodik, annak jellegzetességeit ismeri fö l... A név­
típusok igen régiek”.
Ugyancsak a magyar tájnévadás sajátossága a központtól
a szélek felé tekintő szemlélet. Ez alapvetően azzal kapcso­
latos, hogy a Kárpát-medence síkvidéki területei a meden­
ce közepén, belsejében helyezkedtek el, és a honfoglaló
magyarság a nomád állattartás biztosítása érdekében ezeket
szállta meg. Ezt a mélyföldi térséget szinte minden oldalról
dombságok, illetve magas hegyek ölelik körbe, amelyeket
a magyarság kezdetben megszállatlanul hagyott. Ennélfog­
va amennyiben a Kárpát-medence közepén élők kitekintet­
tek saját szállásaik peremvidékei felé vagy azon túlra, a lo­
kalizációt irányok megjelölésével végezték el, a széleket a
biztos támpontokat jelentő vizekhez és hegyekhez viszo­
nyították az -el(ü), illetve a -túl viszony szavak segítségé­
vel. Az így megnevezett vidékek határai - főleg kezdetben
- pontosan aligha voltak körülírhatók, hiszen a viszonyítá­
si ponttól távolabb eső részek hovatartozása nem volt ma­
gától értetődő. A középkori szemléletben a Tiszán túl két­
ségtelenül a Tiszánál kezdődött, de hogy meddig terjedt,
azt nem lehet megállapítani. Ez az efféle utótaggal alkotott

47
nevek irányjelző (és nem feltétlenül zárt területet körülha­
tároló) funkciójával kapcsolatos. Kérdés, hogy az ilyen ne­
vek - kivált korai időszakban - teljes értékű tájneveknek
tekinthetők-e. Később, amikor jelentéstartalmuk állandó­
sult, szilárd tájnévi arculatot öltöttek, ez már nem kérdéses.
A tájnevek maguk is történelmi képződmények, tehát
kialakultak, megmaradtak, de el is tűnhettek. Feltűnő, hogy
számos mai - főleg idegenforgalmi szempontból frekven­
tált - tájnevünknek nincs középkori előfordulása. A Han
(utóbb Hanság) 1558-ban, Bugac 1560 táján, a Jászság
1670 körül, Göcsej 1679-ben, a Hortobágy 1791-ben, aP a-
lócföld 1863-ban, a Kisalföld pedig csak 1893-ban bukkan
fel először.107 Ezek közül egy-egy persze élhetett a közép­
korban is, így pl. a latin marchia minősítéssel már 1067 kö­
rül előforduló Hortobágy (Chartybak) ,108 ami eredendően
szintén víznév volt. A Palócföld kései előfordulását az hi­
telesíti, hogy magát a palóc népnevet sem említik a közép­
korban, ennek első előfordulása 1683-ból dokumentál­
ható.109 Új távlatot kap a kérdés, ha a palóc nevet a kunokra
alkalmazott polovec népnévvel hozzuk kapcsolatba. A Kis­
alföld viszont kétségtelenül új nyelvi képződmény.
A tájnevek - amint ezt már Princz Gyula is észrevételez­
te - „Magyarország népének rövidsugarú földrajzi szem­
léletét” mutatják, ugyanis hiányoznak a nagy térségeket le-

1117 Juhász 1988. 78., 65., 82., 77., 82., 94., 85.
DMA. I. 184.
...Kovács Béla: Palócok. In: KMTL. 523-524.

■IS
fedő, országrészeket átfogó megnevezések. Valóban hiá­
nyoznak. A néptől nem lehet elvárni, hogy ezeket érzékel­
je, illetve hogy igénye legyen ilyenek megalkotására. Az
egész középkor lényegét - a világra ablakokat nyitó, de
összességében mégis szerény mértékű és szintű árutermelés,
pénzgazdálkodás, kereskedelem és városiasodás ellenére is
- a zárt, apró mikrovilágok testesítették meg. A tájneveket
alkotó nép (azaz a népet kitevő emberek) mozgástere és
szemhatára igen szűk volt, néhány falura, kis körzetre ter­
jedt ki, nagyjából pontosan arra, amit a táj átfogott, főleg az
ún. mikro tájakra. Igazságtalan volt Princz Gyula (avagy a
középkor alapvető sajátosságát nem ismerte fel), amikor -
szintén idéztem már e megállapítását - értetlenségét fejez­
te ki amiatt, hogy a nép miért nem fogta fel az „Alföldnek,
mint egységes országrésznek tájjellegé”-t, pedig az „egészen
szembeötlő”. Természetesen csak annak, aki végigutazta,
repülőgépről a magasból látta, és emellett még másutt is
járt, hogy a különbségeket érzékelni tudja. A középkor em­
berének ez nem adatott meg, tisztelet a kivételnek, vagyis
az „utazó királyság” tisztségviselőinek. A tájneveket vi­
szont nem a király és szűk környezete alkotta.
Kiterjedésre nézve a középkori tájak közül a Homok, a
Nyír és a Kunság számított a legnagyobbnak, bár néhány­
nak - főleg az -el, -túl és melléke utótaggal ellátottaknak -
nem ismerjük még megközelítőleg pontos kiterjedését sem.
Ezek közül a Kunság nem feltétlenül népi alkotású tájnév,
lehet hivatalos névadás eredménye is, hiszen amikor Má­
tyás király a Kunság dolgában intézkedett, arra hivatkozott,
hogy mindezeket Lajos és más király-elődei okleveleiből

49
gyűjtette össze.110 Vagyis a Kunság jogosítványait a kirá­
lyok adminisztrációja számon tartotta. A Homok név által
jelölt terület határait sem ismerjük, ha - amint látszik - a
Duna-Tisza köze északabbi fekvésű, homokbuckás térsége­
ire terjedt ki, valóban nagy kiterjedésű lehetett. Ezzel azon­
ban kivétel számba ment. Részben átfedte a Kunság (a ké­
sőbbi Kis-Kunság) fogalmát. Figyelembe véve a terület
gyér kútfőadottságait, még azt sem szabad kizárnunk, hogy
kisebb részei, mikrotájai külön neveket viseltek. A Homok­
nál bizonyosan kisebb Csallóköz esetében ezt a szerencsés
forráshelyzet miatt bizonyítani is tudjuk. A Csallóköz déli
része Csilizköz, keleti része Vágköz néven önálló tájegység
néven szerepelt. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a tájne­
vek nem feltétlenül egymást kizáró, hanem olykor egymást
átfedő megnevezések voltak.
Végül is a feltett kérdésre, hogy sok-e avagy kevés a 84
tájnév, nem lehet választ adni. Legalább ennyit lehetett
nagy biztonsággal listába foglalni, de ennél kétségtelenül
több, alkalmasint jóval több volt (főleg ha a hegyeket és az
erdőket is számba vennénk). Nyilván annyi tájnév keletke­
zett a középkorban, amennyire a népnek, a tájban élő em­
bereknek önmaguk és szomszédaik, illetve tágabb környe­
zetük elhelyezéséhez, lokalizálásához szükségük volt. A
tájnév ugyanis maguk és tágabb környezetük számára szólt,
a tájnévadás pedig végső fokon a térszervezés sajátos,
spontán módon megvalósuló formájának tekinthető. A
Kárpát-medencébe beköltöző magyarság új hazáját a tele-

110 DRH. III. 317.

50
pülésnevek mellett - sőt azt megelőzően - a tájnevek révén
vette birtokába. A magyarok falvakat (téli szállásokat) csak
a 10. század második felétől hoztak létre, ettől kezdve szá­
molhatunk körükben településnevekkel.111 Azt megelőzően
és még sokáig azt követően a puszta személynevek, illetve
az ezekkel egyező helynevek igazították el őket, ha legszű­
kebb környezetüket elhagyták. Ennyiben tehát a puszta sze­
mélynevek kezdetben pótolták, utóbb a puszta személyne­
ves helynevek - más névtípusokkal osztozva - maguk
testesítették meg a településneveket. Ugyanakkor már a
honfoglalástól kezdve a puszta személynévvel egyező
helymegjelölések mellett (amelyek kis térségek azonosítá­
sára szolgáltak112) nyilván szerephez jutottak a lokalizáció­
ban a tájnevek (amelyek a puszta személyneves helynevek­
nél nagyobb területeket öleltek fel). Mivel a tájneveket
minden hivatalosság mellőzésével a nép alkotta, és mivel a
természeti környezet, amelyen szemléletüket illetően a táj­
nevek alapultak, évszázadok alatt sem változtak lényege­
sen (maradtak vizek között vagy erdő, azaz hegy alatt),
ezért a tájnevek igen szívósnak bizonyultak, és miközben
sok-sok új név is keletkezett, nem kevés tájnév a 10-11.
század óta napjainkig nagy szívóssággal él tovább.

111 Kristó Gyula: A Kárpát-medence X. századi helyneveiről. Magyar

Nyelv 93 (1997) 133-135.
"2 Benkő 1985. 11.

51
 AZ EGYHÁZI ÉS A VILÁGI IGAZGATÁS
ALAPVETÉSE

Arról, hogy a Kárpát-medencébe jött magyarság közvetlenül

beköltözését követően hogyan szervezte meg „hivatalosan”
a teret, források híján nincs ismeretünk. Amit e téren mon­
dani lehet, az nomád analógiákon, illetve feltételezéseken
alapul. A megszállás törzsenként történt. Ez általános gyakor­
lat a nomád népeknél, hiszen a törzs foglalt szállás-, legelő-
és itatóhelyet, a törzs rendelkezett akkora erővel, amely képes
volt azok megvédésére. A magyarok elűzése után Etelközben
a besenyők nyolc törzse közül négy a Dnyepertől nyugatra,
négy attól keletre helyezkedett el. Konstantin bizánci csá­
szár 950 táján a besenyők szállásterületét a Dnyeper, a
Déli-Bug, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret folyók nevével
jellemezte, ugyanekkor a magyarokét (illetve annak egy ré­
szét) ugyancsak öt folyó, a Temes, a Tutisz (Bega?), a Ma­
ros, a Körös és a Tisza nevével. A törzsenkénti megszállás
elhomályosult emlékét a magyar hagyomány is megőrizte.
A részletek azonban ismeretlenek. így le kell mondanunk
arról, hogy bármelyik honfoglalás kori törzs szállásterüle­
tét megbízható módon körülrajzolhassuk. Még azt sem tud­
juk, hogy a vezértörzs, azaz az Árpádok törzse hol telepe­
dett meg. Nomád analógia alapján gondolhatunk arra, hogy
a vezértörzset a többiek körbevették. Az akkori magyarság
lakott területét figyelembe véve Duna melléki (esetleg Ka­
locsa környéki?) szállásközpontra gondolhatunk.113 Ezt

113 Kristó-Makk 2001. 88-89. (Kristó Gyula).

52
erősíti, hogy 942. évből származó (bár később írásba fog­
lalt) arab tudósítás szerint a magyarok „szálláshelyei a Du­
na folyó mentén vannak”.114 Egy nomád hatalmi csoporto­
sulás népeinek szállásterületére a vezér- vagy fejedelmi
törzs elhelyezkedése, a nomád hatalmi központ fekvése a
mérvadó. Ilyen értelemben informálhatták a 942-ben fog­
ságba esett magyarok a hispániai arabokat arról, hogy hol
fekszenek szállásaik. Minden alapot nélkülöz tehát az az
ötlet, hogy a „X. század első felében a Felső-Tisza-vidékén
volt a magyar nagyfejedelmek hatalmi központja” .115 Any-
nyit bizonyosan mondhatunk, hogy a fejedelmi centrum a
Duna síkvidéki területéről a Duna egy másik pontjára, a he­
gyek és dombok által körbevett Esztergomba Géza fejede­
lem alatt (mindenképpen 980 előtt) került.116
Azt tehát, hogy a magyar nomádállam a 10. században
miként szervezte meg a Kárpát-medence térségét, nem tud­
juk. Ismereteink hiányának azonban nem pusztán a 10. szá­
zadi forráshiány az oka, hanem csaknem ilyen mértékben
az a körülmény, hogy erre későbbi kútfők sem utalnak. Ez
már önmagában azt a gyanút táplálja, hogy a 10-11. század
fordulóján megkezdődött új szervezés új alapvetésen tör­
tént, azaz nem a 10. századi állapotokra épült rá. Ez eset­
ben ugyanis a korábbi berendezkedés bizonyos elemei -

114 HKÍF. 65.

'is Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok
a Felső-Tisza-vidék X. századi történetéhez. M iskolc 1996.
202-203.
116 Kristó Gyula: Szent István király. Tudomány - Egyetem. Bp. 2001.
31-32.

53
akár csak említések formájában - ránk maradtak volna.
Hogy mennyire markáns és a régit gyökerestül elsöprő vál­
tozás következett be Szent Istvánnal kezdődően, azt Ajtony
leverésének és területén István hadvezére, Csanád beiktatá­
sának története mutatja. A nagyobbik Gellért-legenda sze­
rint Ajtony fejedelem (azaz törzsfő) Marosvárott (in űrbe
Morisena) székelt. Amikor Csanád legyőzte Ajtonyt, aki
életét vesztette, István király ekként szólt hadvezéréhez:
„Mától fogva azt a várost nem Maros városának hívják töb­
bé, hanem Csanád városa lesz a neve. Amiért te pusztítot­
tad ki közepéből ellenségemet, te légy ennek a megyének
az ispánja, amelynek majd a magad nevét adod, és hívják is
Csanád megyének, míg csak emberi nemzedék létezik”.117
E történet hitelét nagyban növeli, hogy az itt megszülető,
utóbb szintén Csanádi nevet nyert egyházmegye első főpap­
ja, Gellért magát munkája titulusában a maros(vár)i egyház
püspökének (Moresenae aecclesiae episcopus) nevezte.118
E történet tehát egy 11. század eleji, esetleg bizonyos való­
színűséggel 10. század végi törzsfői központ Marosvár(os)
nevét örökítette ránk. Az a kitüntetett szerep, amelyben a
10. századi magyarok a folyókat részesítették, ebben az el­
nevezésben is nyomot hagyott. Az idézett szöveg ritka ki­
vétel, amely halvány résnyire enged bepillantani a Szent
István-i államalapítás előtti viszonyokba. Ennek érvénye
természetesen nem vonatkozik sem a 9-10. század forduló­

id ÁKÍF. 416.
1,8 Karácsonyi Béla-Szegfü László: Deliberatio. Elmélkedés a három
fiú himnuszáról. Szeged 1999. 2-3.

54
ja, sem a 10. század közepe állapotára, legfeljebb a leírt
eseményt közvetlenül megelőző évtizedekre. A történet
igazi tanúságtétele mégiscsak az, hogy István - a katonai
sikert követően - egy tollvonással eltörölte a föld színéről
a régi rendet, és esze ágában sem volt ebből akármit - leg­
alábbis tudatosan, előre megfontolt szándékkal - a maga új
berendezkedésébe átvenni.
Istvánnal a magyar történelemben gyökeresen új kezdő­
dött, és a továbbiakban az ő alapvetésén felépülő térszerve­
zés kérdéseivel foglalkozom. Tárgyunk szempontjából e
korszakos változások legfontosabbika a vérségi elv megha­
tározó szerepének óriási mértékű csökkenése volt. A l l .
században még gyakorta olvashatunk a vérségi alapon fel­
épült nemzetségek létéről és bizonyos jogosítványairól, de
a területi alapra helyezett közigazgatást (a világi igazga­
tást) István teremtette meg. „A jövőben az ügyeket egyre
kevésbé a nemzetség mint vérrokonságon felépülő szerve­
zet, hanem a közigazgatás különféle szintjei mint területi
alapon álló intézmények gondozták”. Az istváni szervezés
eredményeképpen létrejött új típusú, a nomád berendezke­
déstől gyökeresen különböző államiság leverte a törzsfő­
ket, megszüntette a törzsi különállást, tűzzel-vassal irtotta a
régi törzsi-nemzetségi rend emlékeit. Ennek radikális vol­
tára jellemző, hogy nem csupán a hajdani törzsi területek
emléke enyészett el, hanem a magyar hagyomány még a
törzsneveket is elfelejtette (illetve értelmüket, eredeti funkció­
jukat vesztett állapotukban helynevekben őrizte csak meg).119

Kristó 2000. 103.

55
A Szent Istvánnal kezdődő új állami berendezkedésben te­
hát a korábbi, 10. századi nomádállami rendszer nem foly­
tatódott. A térszervezés terén - mint majd látni fogjuk - ez
a megállapítás csak bizonyos megszorításokkal érvényes.
A következőkben az egyházi, illetve a világi igazgatás
(konkrét megjelenési formájukban a püspökség és főespe-
resség, illetve a várispánság és vármegye) területi vonatko­
zásainak kérdéskörét tekintem át.
Vajon melyik a korábbi, az egyházi vagy a világi szerve­
zet-e? Mellőzve a korábbi szakirodalom taglalását, a kér­
désben legfrissebben Zsoldos Attila akként nyilvánított vé­
leményt: „Aligha lehet kérdéses, hogy abban az országban,
ahol a kereszténység elterjesztése érdekében olykor a vilá­
gi hatalom fegyveres akciójára volt szükség..., az egyház-
szervezet kiépítése csak a világi hatalom támogatásával,
annak védőszárnyai alatt volt lehetséges. Szempontunkból
ez azt jelenti, hogy a megye vagy megyék megszervezése
feltétlenül megelőzte az egyházmegyék kialakítását egy-
egy területen”. „Ezen elvi megfontolás mellett nagy nyo­
matékkai szóló érvnek tekintem, hogy 1009-ben a veszpré­
mi püspökség területét az egyházigazgatási szempontból
ahhoz tartozó megyék felsorolásával határoztak meg, azaz
ez esetben is nyilvánvalóan az egyházmegye határai iga­
zodtak a megyékéhez és nem fordítva”. Ezzel szemben an­
nak, hogy „a pécsi püspökség alapítólevele az egyházme­
gye területét - ellentétben a veszprémi oklevéllel - nem a
helyi megye vagy megyék megnevezésével, illetve felsoro­
lásával oldotta meg, hanem az egyházmegye határainak ki­
jelölésével, aligha a világi igazgatás helyi intézményeinek

56
kiépítetlensége lehetett az oka. Nyilvánvalónak tűnik
ugyanakkor, hogy a pécsi egyházmegye területén már a
püspökség alapításakor is létező megye vagy megyék kö­
zött mindenekelőtt Tolna vagy Baranya - esetleg mindket­
tő - jö h e t szóba, ám biztosat mondani e kérdésben magam
nem mernék”. Zsoldos Attila az egyházmegyék és a várme­
gyék időrendjének kérdésében mindenféle kompromisszu­
mos megoldástól óvakodott: „A világi és egyházi igazgatás
egyidejű létesítését is csupán lehetséges, de nem különö­
sebben valószínű elképzelésnek vélem” .120 Magam ezzel
szemben „az egyházmegye és a vármegye kapcsolatának
lehetséges kétféle modelljé”-ről szóltam: az egyik szerint
az egyházmegye a korábbi, ennek alapítását követte utóbb
a vármegyék létrehozása, a másik szerint a vármegye kiala­
kítása együtt haladt az egyházmegye felállításával, vagy
esetleg - ha röviddel is - megelőzte azt.121
A kérdésben a források, illetve - ezek hiánya miatt - ál­
talános megfontolások alapján lehet állást foglalni. Olyan
kútfő, amely expressis verbis eligazítana bennünket ebben,
nincs. Az állásfoglaláshoz az alábbiakat kell számításba
venni. A nagyobbik Gellért-legenda Ajtony leverésének el­
mondása kapcsán előbb szólt Csanád ispánságáról, Csanád
megye létesítéséről, majd ezt követően Gellért püspökké
tételéről. Nem tudjuk azonban eldönteni, hogy ez csak a
tárgyalás sorrendje-e, vagy a tényleges eseménymeneté.
Miután Csanád legyőzte Ajtonyt, nem azon nyomban kö-

120 Zsoldos 2001a. 46.; Zsoldos 2002. 682-683.

>2' Kristó 1988. 210-211.

57
vetkezett a megye kialakítása. A csata után Ajtony fejét el­
küldték a királynak, Csanád pedig még elment Oroszlános­
ra, nagy lakomát csapott harcostársainak, majd csak ezt kö­
vetően indultak a királyhoz. Mire odaértek, Ajtony feje már
ott csüngött a városkapu tornya felett. Miután tisztázódott,
hogy a győzelem valóban Csanád érdeme, ekkor döntött
István Marosvár Csanáddá történő átkereszteléséről, Csa­
nád ispáni kinevezéséről és Csanád megye felállításáról. A
legenda ezt követően szólt arról, hogy „Szent István király,
miután látta országában a harcok elcsöndesedését, vissza­
hívta a remeteségből Istennek szolgáját, Gellértet”, hogy
közölje vele szándékát: fogadja el az e területen létesítendő
püspökséget.122 Mivel Ajtony legyőzésének híre - a törzs­
fő levágott fejével együtt - előbb ért Istvánhoz, mint maga
Csanád, nem dönthető el, hogy már ekkor Gellértért kül­
dött-e a király, vagy csak Csanád megérkezte után. Min­
denesetre, amikor Gellért megjött az uralkodóhoz, ő már a
kiszemelt püspök érdekében az ispánok (több és nem egy!)
segítségnyújtását helyezte kilátásba. A szövegből tehát
egyértelmű időrend nem állapítható meg a vármegye és az
egyházmegye felállítását illetően.
Nem szolgál egyértelmű tanúságtétellel a veszprémi
püspökség alapítása sem. Ha igaz az a gyanú, hogy a veszp­
rémi egyházmegyét még Géza életében Gizella hathatós
közreműködésével hozták létre,123 akkor nem alaptalan a
feltételezés, hogy ez esetben a vármegyék létesítése követ-

ÁKÍF. 415-417.
Kristó 2000. 122-123.

58
te és nem megelőzte az egyházmegyéét, ellenkező esetben
ugyanis azt kellene feltételeznünk - amire egyébként sem­
mi nem mutat hogy az első vármegyék Géza koriak len­
nének. 1009. évi oklevél szerint István király lelke üdvéért
„négy várat, név szerint Veszprémet, ahol a püspökség
székhelye van, Fehérvárat, Kolont és Visegrádot” rendelte
a veszprémi Szent Mihály-egyház alá „minden templomukkal,
kápolnáikkal és oltáraikkal, határaikkal és vidékeikkel”.
Minden vár megyéjéből (kerületéből), valamint Úrhida vár
kerületéből falvakat adományozott az uralkodó a veszpré­
mi püspökségnek.124 Ebből azonban Zsoldoséhoz hasonló
következtetésre jutni (hogy ti. „az egyházmegye határai
igazodtak a megyékéhez”) nem lehet, ugyanis az oklevél
nem a vármegye és az egyházmegye prioritásának kérdésé­
ben foglal állást, hanem csak arról tájékoztat: 1009-ben - jó
néhány évvel az alapítást követően - a püspökség területét
négy megye területének összessége alkotta,125 és még egy
várkerület is létezett ott. Ebből az is következhet, hogy
négy megyét fogtak össze egy püspökséggé, de az is, hogy
egy püspökség területét osztották fel négy megye között.
Magam a kérdés eldöntésére egy hallgatásból eredő ér­
vet tekintek fontosnak, ám - argumentum e silentio jellege
miatt - nem perdöntőnek. Egy másik 1009. évi oklevél sze­
rint István a pécsi püspökséget az alábbi határok mellett ál­
lította fel: „Az első határt Zemogny falucskától egészen
Tápé faluig jelöltük ki, a másodikat az Ozora [víztől] ad-

™ ÁKÍF. 96-97.
125 Kristó 2002c. 688-689.

59
dig, amíg el nem ér egy másik, Lupa nevű vizet, a harma­
dikat a Kapóstól egészen az Almás vízig, a negyedik pedig
[amelyet Kőároknak hívnak] a Dunától kezdődve a Száva
folyónál végződik”.126 Bár mind a veszprémi, mind a most
idézett pécsi oklevél 1009-ből való, de jellegüket tekintve
alapvetően különböznek egymástól: a veszprémi ugyanis
adomány-, a pécsi pedig alapítólevél. A veszprémi egyház­
megye már évek óta létezett 1009-ben, a pécsit viszont ez
évben hozta létre István király. Ám abból adódóan, hogy az
évtizedes múltra visszatekintő veszprémi püspökség eseté­
ben az oklevél megyéket említett, míg az éppen csak meg­
alapított pécsi esetében nem, magam arra következtetek:
Pécs arra szolgál esettanulmányul, hogy volt olyan helyzet,
amikor előbb az egyházmegye jött létre, és csak ezt köve­
tően a vármegyék. Könnyen előfordulhat, hogy több ilyen
is lehetett, de ebben a kérdésben legfeljebb csak találgatha­
tunk. Én mindenesetre - szemben Zsoldossal - nem gondo­
lok vaskövetkezetességgel érvényesülő egyféleségre az
egyházmegyék és a vármegyék kialakításának időrendjét
illetően, hanem továbbra is elfogadom mindkét lehetséges
modellt, azt is. hogy az egyházmegye felállítása megelőzte
a vármegyé(k)ét. illetve azt is, hogy a vármegye volt az el­
sődleges az egyházmegyéhez képest. Szent István korában
- magam ezt tekintem e kérdésben a legfontosabb mozza­
natnak - számottevő időbeli különbség a kétféle igazgatás
létrehozása között nem volt, a kettő együtt járt, kart karba
öltve haladt. Joggal feltételezem: a szándék egy-egy térség-

126 ÁKÍF. 93.

60
ben egyházmegye és vármegye létesítésére egyszerre fo­
galmazódhatott meg az uralkodóban, legfeljebb a kivitele­
zés technikai kérdéseinek ütemében előzhette meg röviddel
az egyik a másikat.
A nomád korból átörökölt szemléletként nagyon jellem ­
zőnek gondolom azt, hogy a pécsi püspökség határait - az
északi kivételével - részben vagy egészben folyók alkották,
illetve hogy a határok megvonásában a vízfolyások játszottak
nagy szerepet. A pécsi alapítólevélben említettek nagyobb
része (Ozora = Sió, Lupa, Kapós, Almás) nem jelentős fo­
lyó. Hogy mégis ezek szolgáltak határként egyházmegyék
között, a vizek azon kitüntetett szerepére utal, amely a no­
mád korban a magyarságot jellemezte. Már ennek alapján
feltételezhető, hogy a világi és egyházi igazgatás határai­
nak megállapításában a nomád táj szemlélet alapvonása
fontos szerephez jutott. Mindazon példák, amelyek - im­
már nem egykorú, hanem későbbi adatok tükrében - ren­
delkezésünkre állnak, megerősítik ezt. Ezek sorában a leg­
fontosabb a legnagyobb kárpát-medencei folyam, a Duna
kezelése az igazgatási határok szempontjából. Végig a Du­
na több száz km-re rúgó egész magyarországi szakaszán
egyházmegyei határ futott. Két rövid szakasz említhető ki­
vételként. Az egyik északon Esztergom város és közvetlen
környéke. Ez azzal kapcsolatos, hogy a Kárpát-medencé­
ben az első egyházmegye a veszprémi volt, amely északke­
let-délnyugati irányban átfogta a mai Dunántúlt. Amikor
1001-ben sor került az esztergomi érsekség felállítására,
annak számára már nem jutott hely - éppen a veszprémi
püspökség miatt - természetes környezetében, a Duna jobb

61
partján, így területét a székhely kivételével teljes egészében
a folyam bal partján jelölték ki.127 így állt elő az a furcsa
helyzet, hogy akinek az esztergomi egyházmegye területé­
ről el kellett jutnia az érsekség székvárosába, annak át kel­
lett kelnie a Dunán. Ugyanez a sors várt azokra is, akik
Esztergomból szálltak ki a dioecesis területére. A másik
térség, ahol az egyházmegyei határ eltért a Duna vonalától,
a Szerémséget észak-déli irányban átszelő és az 1009. évi
pécsi oklevélben későbbi betoldásként szereplő Kőárok.
Ugyan minden jel arra mutat, hogy ez későbbi interpoláció,
de a Szerémséget már 1009 óta valóban kettéosztotta egy
függőleges vonal. Ez is vízfolyás, a Mandjelos patak men­
tén húzódott. Eszerint a kalocsai érsekség és a pécsi püs­
pökség kezdettől fogva osztozott a Szerémségen, a két egy­
házmegye közti vitás terület a Mandjelos patak és a Kőárok
(a római vízvezeték) között levő, 6 km széles területsáv
volt.128 Arról természetesen nincs szó, hogy minden eset­
ben folyók alkották az egyházmegyei határokat. A Tisza pl.
csak egyes szakaszain szolgált választóvonalként dioece-
sísqk között, a Dráva és a Maros pedig egyáltalán nem. A
biztosan Szent István-inak tekinthető egyházmegyék legye-
zőszerűen m últak ki beljebb fekvő központjaiktól az or­
szághatár felé. a Dráva és a Maros pedig éppen az egyház-
megyei terjeszkedés irányára m erőlegesen futottak
torkolatuk felé.

1:7 Kristó 2000. 122-123.

Györffy 1952. 338-340., 1953. 94.; Kristó 1988. 300-301.

62
 Szent István nevéhez legalább nyolc egyházmegye létesíté­
se fűződik, kialakulásuk sorrendje szerint a veszprémi (997
táján), a győri (1000-1001 körül), az esztergomi (1001-
ben), az erdélyi (közvetlenül 1003 után), a pécsi, a kalocsai,
az egri (mindhárom 1009-ben vagy e tájt) és a marosvári
(csanádi) (1030-ban vagy kevéssel azt megelőzően). E
nyolc dioecesisböl sajátos szempont miatt a csanádi érdemel
külön figyelmet. Ennek területe ugyanis megfelel Ajtony
törzsi államáénak. Hasonló területi egybeesésre gyanakod­
hatunk az erdélyi püspökség és a Gyula-törzs esetében is.
Miközben tehát István állama a legtöbb területen és szinte
minden vonatkozásban új alapvetésen jött létre, egy-két
esetben éppen az egyházi szervezet törésvonalait a minapi
törzsi államok határai szabták meg. A Szent István-i egy­
házmegyék elnevezése egy kivételével székhelyükről tör­
tént, az erdélyi viszont területről kapta nevét, lévén ennek
térségi előzménye egy görög rítusú, székhelyhez szigorúan
nem kötött (talán Doboka központú) térítő püspökség,
amelynek székhelye utóbb Gyulafehérvárott állapodott
m eg.129 E nyolc egyházmegye mindegyike elért Magyaror­
szág határaiig, és legkésőbb 1030-ra az egyházmegyei ha­
tárok nyolc részre osztották a Magyar Királyság területét,
ám az egyes dioecesisek kiterjedésre igencsak különböztek
egymástól. A valóságban az eltérés jóval kisebb lehetett a
térképen ábrázoltnál (2. térkép), ugyanis az észak (Eszter­
gom), északkelet (Eger) és kelet (Erdély) felé kiterjeszkedő
egyházmegyék országhatárhoz közeli részei jobbára - és

■29 Kristó 2000. 122-131.

63
 f Oobqka
érsekj székhely
püspöki székhely
államhatár
egyházmegyei határ
2. Egyházmegyék 1050 táján ~
még hosszabb ideig - lakatlanok vagy rendkívül gyéren la­
kottak voltak. Ha csak benépesült területeiket vesszük ala­
pul, a különbség már jóval kisebb. Bizonyos aránytalanság
tükröződik abban, hogy a mai Dunántúlon (átnyúlva a
Dráva-Száva-közre) három egyházmegye terült el, míg az
összes többi, a dunántúlinak több mint háromszorosát kite­
vő országterületen csak öt egyházmegye osztozott. A főleg
a Dunától keletebbre eső térségben megmutatkozó tagolat­
lanság azonban mindössze néhány évtizedig állt fenn. Alig­
ha kétséges, hogy az 1009-től Szent István haláláig eltelt
közel három évtized alatt a későbbi bihari és váci egyház­
megye területe sem volt mentes az egyházi igazgatás alól.
A bihari püspökségről egészen bizonyos, hogy az egri­
ből szakadt ki, ugyanis a bihari egyházmegyétől délre eső
kisebb terület (Zaránd megye, illetve a későbbi pankotai fő-
esperesség) Egerhez tartozott, későbbi enkláve jellegéből
következően eredendően Eger egyházmegyéjével területi­
leg is összefüggött. Ebből arra kell következtetnünk, hogy
Eger déli irányban egészen Ajtony törzsi államáig elnyúlt,
amelynek helyén legkésőbb 1030-ban a Csanádi püspökség
létesült. Lehet, hogy a bihari püspökség már Szent István
király uralkodásának vége felé állt, de az sem nélkülözi a
valószínűséget, hogy az 1046. évi pogánylázadás leverése
után szerveztek itt külön egyházmegyét. 1050 táján biztos
adat van létére.130 Kérdés, hogy a váci püspökség területe
eredendően melyik egyházmegyéhez tartozott. Számba ve-

™ U o. 131-132.

65
hető az esztergomi és a kalocsai érsekség,131 a veszprémi132
és az egri püspökség.133 Ebben adatok hiánya miatt teljes
bizonyossággal lehetetlen dönteni. Magam azt a feltevést
tartom a legkevésbé valószínűnek, amely szerint a veszpré­
mi egyházmegye a l l . század elején átnyúlt a Dunán, és az
tűnik számomra a leginkább meggyőzőnek, amely a váci
püspökség későbbi területén kezdetben az egri püspökség­
gel számol mint az egyházi joghatóság gyakorlójával.134
Magyarország legkésőbb 1050-re immár tíz egyházmegyé­
re tagozódott, ebből a bihari és a váci az ország belső terü­
letein foglalt helyet, másodlagos voltukra enged következ­
tetni, hogy egyik sem ért el az országhatárig.
A püspökségek tízes számához járult a l l . század végén
a zágrábi, a 11-12. század fordulója táján a nyitrai, 1229-
ben a szerémi püspökség, míg a korábbi alapítású boszniai
püspökséget a pápa 1247-ben sorolta át a magyarországi
egyháztartományba.135 A középkori magyar egyházi igaz­
gatás ezt követően e 14 egyházmegyén alapul, bár a szoro­

131 Török József: A tizenegyedik század magyar egyháztörténete. Ke­

resztény Századok. Bp. 2002. 60.
132 Zsoldos 1998. 4 -5 .
133 Koszta László: A váci püspökség alapítása. Századok 135 (2001)
367.
'3“ Kristó 2002b. 477-480.
135 Rokay Péter: Zágrábi püspökség, Kordé Zoltán: Nyitrai püspökség,
Koszta László: Szerémi püspökség, Rokay Péter: Boszniai püspök­
ség. In: KMTL. 739., 499., 642., 124.; Gyetvai Péter: Egyházi szer­
vezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza
mentén. Dissertationes Hungaricae ex História Ecclesiae. VII. Mün­
chen 1987. passim.

()U
sabban vett Magyarország határain belül területi szerveze­
tet csak 12 dioecesis esetében tudunk megállapítani. A
szerémi püspökség esetében ugyan 1314-ben három főes­
perest említ oklevél,136 de ezek területi hatáskörét nem is­
merjük, sőt még az is bizonytalan, hogy egyáltalán volt-e
önálló fennhatóságú területe e püspökségnek a Szávától
északra, vagy csak a Száván túli Szerémségre (ulterior
Sirmia) terjedt ki. Kettős székhelye a Szávától északra
(Kő), illetve a Száva egy szigetén (Szenternye) állt.137 A
boszniai püspökség viszonyai erőteljesen hasonlítottak a
szerémihez. Ennek székhelye szintén magyar államterüle­
ten (Diakóváron) volt, viszont joghatóságot Boszniában
gyakorolt. Amikor onnan kiszorult (a 14. század közepén),
az csupán magyarországi birtokaira korlátozódott. A szeré­
mi és a boszniai püspökség abban is hasonlít egymáshoz
(és még az erdélyihez), hogy nem székhelyükről nyerték
nevüket (amint ez általában szokás), hanem az általuk fel­
ügyelt terület neve vált a püspökség hivatalos elnevezésé­
vé. Ebben mind az erdélyi, mind a szerémi és a boszniai
püspökség eredendően missziós jellege jutott kifejezésre. A
14 egyházmegyén kívül az újonnan meghódított területeken
létesültek még további térítő (vagy missziós) püspökségek
(milkói, nándorfehérvári, vidini stb.),138 ezek azonban álta­
lában rövid életűek voltak. A dioecesiseken belüli kisebb,
középszintű igazgatási egységek, a főesperességek gyöke­

136 Anjou-oklt. III. 794. szám.

137 Takács Miklós: Mitrovica. In: KMTL. 460.
138 Koszta László: Missziós püspökségek. In: KMTL. 458-460.

67
rei ugyan sok esetben Szent István korára mennek vissza,
de végső kiformálódásuk a lakott térségekben a l l . század
második felében történt. Kálmán király idejében már mint
kialakult szervezet jelenik meg előttünk.139
Mielőtt erre kitérnék, az időrend figyelembevételével a
vármegyei szervezetről kell szólnom, amelyről az imént ál­
lapítottam meg, hogy legelső egységei egyidősek a korai
egyházmegyékkel, és azokkal együtt, kart karba öltve ala­
kultak ki. A további tárgyalásban mellőzhető - ámbár
egyébként távolról sem elhanyagolható - szempont, hogy
Szent István és utódai alatt a világi igazgatásnak nem egy,
hanem kétféle szervezete jött létre. A latin mindkettőt
comitatusnak nevezte. A terminológiai egyezés is nagy sze­
repet játszott abban, hogy sokáig nem sikerült felfedni e vi­
lági szervezet kettős jellegét. Magyar szakszóval élve a
várispánságokról és a vármegyékről van szó. A várispánsá-
got az egy-egy várhoz rendelt királyi ingatlanok összessége
alkotta, amely területileg végső fokon szórt birtokszerve­
zetnek tekinthető. Ezzel szemben a vármegye összefüggő
területet alkotott, amelynek fogalmába a határain belül fek­
vő valamennyi, bárki által birtokolt föld beletartozott. Az
első időben minden vármegye mögött várispánság volt, de
várispánságok fennállhattak vármegyei háttér nélkül. Saját
tisztikarral csak a várispánság rendelkezett, ugyanez a tisz­
tikar irányította a vármegyét is. A két szervezet - főleg kez­
detben - igen közel állt egymáshoz, ugyanis a várispánság

139 Kristó 1988. 215-218.; Érszegi Géza: Esperes. In: KMTL. 198-199.

68
kizárólag, a vármegye pedig túlnyomórészt királyi tulajdo­
nú birtokokat foglalt magában. Éppen ezért e vármegyetí­
pust királyi vármegyének nevezzük. A közigazgatást csak a
vármegye testesítette meg, ráadásul a 13. században a várispán-
ságok - a várakhoz kapcsolt földek nagyarányú eladomá-
nyozása, magánkézre kerülése következtében - elenyész­
tek,140 így a továbbiakban figyelmünket a vármegyékre
összpontosítjuk, és - nem eléggé szabatosan - a várispán-
ságokat is ezek fogalma alá vonjuk.
Hogy Szent István hány vármegyét alkotott, a biztosan
soha meg nem válaszolható kérdések sorába tartozik. Szin­
te ahány szerző foglalkozott a kérdéssel,141 annyiféle ered­
ményre jutott. Magam az alábbiakban saját kutatási ered­
ményeimre építek, tudva azt, hogy a dolog természetéből, a
forrásanyag hiányából, illetve értelmezési nehézségeiből
adódóan feltevéseim vitathatók. Menti a helyzetet, hogy
ezúttal nem a Szent István kori állapotok rekonstruálását
tekintem feladatomnak, hanem a térszervezésben kifejezés­
re jutó tendenciák vizsgálatát, az abban megnyilvánuló ösz-
szefüggések vagy azok hiányai bemutatását, így megállapí­
tásaimnak nem „szálával”, hanem tendenciajelleggel illik
megbízhatónak, sőt még akár igaznak is lenniük. Magam
29 vármegyével számolok az 1000-1038 közti időszakban.
Ha ezek központjait térképre visszük (3. térkép), nagyon
sajátos kép rajzolódik ki. Közel egyharmaduk (a 29-ből ki­
lenc) alig 25 ezer km2-es területen „zsúfolódik össze”, mi-

140 Kristó 1988. passim.

141 Kristó 1988. 197-206. Legújabban 1. Zsoldos 2001a. 49.

69
3. Vármegyék, várispánságok Szent István korában
közben az ország többi, lakottnak tekinthető 175 ezer km2-es
térségében összesen 20 vármegyeközpont állt. A Dunától
északra Komárom, Hont és Nógrád vára, a mai Dunántúl
északi sávjában Győr, Esztergom, Visegrád, Veszprém,
Úrhida, Fehérvár erőssége szinte egy rakáson található. Kö­
zülük is kivált feltűnő Úrhida és Fehérvár (12 km), Hont és
Nógrád (18 km), Esztergom és Visegrád (26 km), valamint
Győr és Komárom (38 km) közelsége. További aránytalan­
ságot mutat, hogy a Duna-völgytől, azaz a Nógrád-Bács
vonaltól nyugatra eső térségben 19 vármegyeközpont talál­
ható, az ettől keletre eső, sokkal nagyobb térségben pedig
mindössze tíz. A nyugati várak közül Baranyavár és Bod­
rog (25 km) fekszik közel egymáshoz, továbbá Kapuvár és
Karakó vár távolsága is alig lépi túl az 50 km-t. Az arányta­
lanságot jól mutatja, hogy amíg a mai Dunántúlon nagy vo­
nalaiban már Szent István alatt készen állt az a vármegyei
beosztás, amely a 20. századig lényegében életben volt, ad­
dig az ország más részein a következő századokban a vár­
megyéket illetően nagyon jelentős területi változások kö­
vetkeztek be. Mindebből eleve arra a következtetésre kell
jutnunk, hogy Szent István vármegyéinek központjait nem
mérnöki tervezőasztalon, nem sakktáblaszerű szabályos­
sággal jelölték ki.
Bár a Szent István korabeli vármegyék pontos területét
nem áll módunkban rekonstruálni, de sok konkrét példa
szól amellett, hogy a határok megvonásában a folyóvizek­
nek jelentős szerepük volt. Ez már eleve következik abból,
hogy az egyházmegyék és vármegyék között szoros terüle­
ti megfelelés állt fenn. Felfogásom szerint eredetileg nem

71
volt egyetlen olyan vármegye sem, amely két egyházmegye
között oszlott volna m eg.142 Más szavakkal: a korai idő­
szakban minden egyes egyházmegye vagy több teljes vár­
megyét foglalt magában, vagy egy-egy vármegye területé­
nek felelt meg. Márpedig ha az egyházmegyék határai
gyakorta vizek voltak (a Dunától kezdve a Tiszán át a ki­
sebb vízfolyásokig), akkor ugyanez érvényes a vármegyék­
re is. A Duna egész magyarországi szakaszán - Esztergom
közvetlen környékét és a Szerémséget leszámítva - egy­
házmegyei határvonal húzódott, ennek megfelelően a Duna
szinte végig vármegyei választóvonalat képezett. Bács vár­
megyét két irányban a Duna, a harmadik oldalon a Tisza
határolta. Bodrog széles nyugati határa ugyancsak a Duná­
ra támaszkodott, Csanádé pedig a Tiszára. A Tisza képezett
választóvonalat egyfelől Zemplén és Újvár, másfelől Sza­
bolcs között. Hosszabb-rövidebb szakaszon Győr és Kapu­
vár közös határa a Rába, Nyitráé és Barsé a Zsitva, Nógrá-
dé és Újváré a Zagyva, Újváré és Zempléné a Hernád,
Biharé és Zarándé a Fekete-Körös, Baranyáé és Somogyé
az Alma (Almás) volt stb. Számos nyom mutat arra, hogy
a Szent István halála után alakult vármegyék határainak
megvonásában is jutott szerep a folyóknak. így egy-egy
szakaszon Borsovát (Bereget) Ungtól a Latorca, Zemplén­
től a Tisza, Mosont Soprontól a Rábca, Békést Külső-Szol-
noktól és Hevestől a Túr, Fehért és Küküllőt Tordától a Ma-

142 Kristó 1988. 213-214. Erről a közelmúltban Visegrád megye kap­

csán vita folyt: Zsoldos 1998. 3-5.; Kristó 2002b. 477-480.; Zsol­
dos 2002. 681-683.; Kristó 2002c. 687-688.

72
ros, Küküllőt a Szászföldtől a Nagy-Küküllő választotta el
stb. Kizárólagosságról azonban nem lehet szó: a Szent
István-i megyék közül Újvár és Csongrád a Tisza mindkét
partjára kiterjedt, az eredeti nagy Csanád megyét (majd fel­
bomlása után Arad megyét) a Maros kettészelte, eredendő­
en Kólón, Somogy és Baranya is túlnyúlt a Dráván.143
Nem tanulságok nélküli, ha áttekintjük, hogy a 29 Szent
István-i megye honnan kapta nevét. Összefoglaló jelleggel
annyit mondhatunk: mindegyik egy-egy várról. Eredetileg
ugyanis minden vármegyének volt várispánsági háttere, s a
várispánság lételeme a vár volt, amelyhez bizonyos királyi
birtokok tartoztak. Persze, könnyen lehet, hogy előbb ne­
vezték el a még fel sem épült várról a várispánságot (és a
vármegyét), mintsem hogy a vár állt volna, hiszen a név
megadása egy pillanat műve volt, a vár felépítése pedig
éveket vett igénybe. Ez azonban nem teszi érvénytelenné a
fenti megállapítást, amit azzal támogathatunk meg, hogy
mindegyik korai vármegye neve egyféle sablon szerint ala­
kult ki. A névsorban élen álló Bács példáján illusztrálva ezt
előbb volt Bácsvár (valóságosan létező vagy felépíteni
szándékolt erősség), ehhez hozzákapcsoltak bizonyos kirá­
lyi birtokokat akár a vár közelében, akár távolabb (ezen bir­
tokok összessége alkotta Bács várispánságot), illetve a tér­
ből elkülönítettek egy önmagába visszatérő vonal által
határolt területet (ez tette ki Bácsvár határát, vagyis a me­
gyét mint közigazgatási egységet). Mivel a szlávból átvett

'« Gy. I—IV.; Rristó 1988.

73
megye szó „határ” jelentésű, Bácsvár határát a korai időben
Bácsvár-megye (azaz Bácsvár megyéje) névvel illették.
Ebből utóbb a szótaghatár eltolódásával Bács vármegye
lett.144 A korai vármegyék nevében tehát minden körülmé­
nyek között eredendően várak nevét kell látnunk, még ak­
kor is, ha ma már a régész ásója nem leli fel az erősséget.145
A várak (és így a vármegyék) nevének közel fele sze-
mélynévi eredetű: ilyen Bács, Baranya, Bars, Bihar, Bor­
sod, Csanád, Doboka, Győr, Hont, Kólón, Komárom, Sza­
bolcs, Veszprém, Zaránd, vagyis a 29-ből 14. Mivel biztos
adat van arra, hogy Csanád vármegye neve Csanád hadve­
zér nevéből ered, továbbá ismerünk egy Hont nevű sze­
mélyt Szent István korából, ebből arra szoktak következtet­
ni: a felsorolt nevek viselői a várak első ispánjai, ilyen
minőségükben a vármegyék névadói voltak. Magyar köz­
névből származik Bodrog (eredetileg folyónév, jelentése:
„hullámos, nem sima víztükrű folyó”), Fehér és Fejér
(mindkettő a vár fehér színére utalt), Kapuvár (a határvéde­
lemmel függött össze), Somogy (a som növénynévből), Új­
vár, Úrhida neve. Szlávból lett átvéve Csongrád („fekete
vár”), Karakó („Krák személyé” vagy „folyóág”), Nógrád
(„új vár”), Visegrád („magas vár”), Zemplén („föld-[vár]”).
Szláv vagy bolgár-török eredetű Esztergom („őrzött”, illet­
ve „tímár”). Nyitra a hasonnevű folyónévből való, Tolna
pedig a latin telon(i)umbó\ („vám”).146

Kristó 1988. 38-44., 194.

'« Bóna 1998. 52-58.
'« FNESz. I—II.

74
 A 29 vármegye nevéből mindössze egy kapcsolódik
(vagy pontosabban: kapcsolódhat) a tájnévadáshoz, Somo-
gyé. Ez csak akkor igaz, ha valóban a som növénynév szol­
gált Somogyvár névadójaként. Mivel a középkor folyamán
ismerünk Somogy személyneveket,147 így számolnunk kell
azzal a lehetőséggel, hogy Somogy neve személynévi ere­
detű. Történeti szempont azonban segít dönteni ebben a di­
lemmában. Ha hihetünk a forrásnak, Somogy már Szent
István trónra lépte előtt létezett, ugyanis Koppány somogyi
vezér volt.148 Ez esetben Somogy személyt nem lehet meg­
tenni a vár és a vármegye Szent István kori névadójának. A
Somogy név személynévi eredete ugyan teljes biztonsággal
még így sem zárható ki, de megnőtt a valószínűsége a nö-
vénynévi származtatásnak. Eszerint az a kis körzet, ahol
Szent István uralkodásának végére felépült a föld-fa vár,149
bővelkedett somfában, és erről azt már a 10. század második
felében Somogynak nevezhették. A Somogy tájnév kerül­
hetett tehát át a vár nevébe, onnan pedig a vár megyéjének
megnevezésére. Fentebb ilyen megfontolásból szerepeltet­
tem Somogyot a tájnevek között. Miután Somogy várme­
gye neve lett, a megyenevek jó részéhez hasonlóan immár
nagyobb térséget (a megye területét) átfogó táj nevévé vált.
1524-től kezdve napjainkig Somogyság alakban gyakorta
szerepel.150 Györffy György a Somogyország kifejezést

Uo. II. 487.

'« SRH. I. 313.
149 Bóna 1998. 40.
■só Juhász 1988. 97-98.

75
egészen a 10. századig vezette vissza, és Koppány herceg­
ségére vonatkoztatta.151 Ez azonban teljességgel valószí­
nűtlen, mivel Somogyország adatai a régiségben hiányoz­
nak, csak a modem korból ismertek.152
A Szent István halálától a 12. század közepéig eltelt
több mint száz év a magyarországi vármegyék számában a
robbanásszerű gyarapodás ideje (4. térkép). A vármegyék
egy része nevet váltott: Kapuvárt Sopron, Karakót Vas,
Kolont Zala váltotta fel. A vármegyék többsége úgy alakult
ki ekkor, hogy a Szent István kori nagy kiterjedésű várme­
gyék részekre szakadtak, területükön több kisebb várme­
gye létesült. A mai Dunántúlon Győr megye nyugati ré­
szén, ahol Szent István alatt oroszok felügyelte határvidék
(marchia) volt, Moson megye jött létre. A soproni-vasi ha­
tárvidéken Locsmánd, Baranya vármegye területén Váty és
Kovázd várispánság kelt életre. Sokkal több változás zajlott
le Észak-Magyarországon: Komárom kettészakadt Po­
zsony és Komárom vármegyére, Nyitrából Trencsén vált
ki. E térségben, a Vág folyó völgyében a várispánságok
száma növekedett meg: egymáshoz közel feküdt Bolondóc,
Bánya, Galgóc, Szolgagyőr és Sempte. Hont és Borsod
északi részén Gömör vármegye alakult ki. Zemplén terüle­
téből Ung részesedett. A Zempléntől keletre eső térségben
Borsova vármegye és Sásvár várispánság jö tt létre,
Borsovától délkeletre pedig Szatmár vármegye. Az ország
Duna-Tisza-közi részén Nógrádból hasadt ki Pest (bizony-

151 Györffy 1959. 97.

'52 Viski 1938. 8.

76
4. Vármegyék, várispánságok a 12. század közepén
tálán), illetve megszületett Szolnok vármegye. A délnyuga­
ti (szlavóniai) részen, ott, ahol Szent István alatt Kólón és
Somogy külső peremvidéke terült el, Varasd megye, vala­
mint 14 várispánság létesült (Csezmice, Garics, Gerzence,
Gora, Gordova, Gorica, Kemlék, Kőrös, Morócsa, Oklics,
Podgorje, Rojcsa, Zagorje, Zágráb). Délen, a káliz határvi­
dék (marchia) területén állt fel Szerém megye. A délkeleti
és keleti országrészben a hatalmas kiterjedésű Csanád öt
részre szakadt: Csanád, Arad, Temes, Keve, Krassó várme­
gyére, Bihar és Doboka között Kraszna, a szintén nagy
Doboka megye helyén pedig a megkisebbedett Doboka,
Szolnok, Kolozs és Torda jött létre. Erdélyben Újvár váris­
pánság létesült. Lehet, hogy Fehérből már ekkor kihasadt
Küküllő vármegye. A gyarapodás 44 vármegye, illetve vár­
ispánság. Új vármegyék és várispánságok részint a már la­
kott területeken népességgyarapodással, részint korábban
lakatlan területek megszállásával összefüggésben keletkeztek.
A várispánságok felállításának határvédelmi okai voltak.
A 12. század közepétől a 14. század elejéig eltelt újabb
évtizedek alatt megint tetemesen nőtt a megyék száma. Egy
sor erdő vidék szerveződött igazgatási egységgé: a mai Du­
nántúlon Bakony és Pilis, Észak-Magyarországon Zólyom,
Szepes153 és Torna, a Bodrog folyó vidékén Patak,154 to-

1S3 Zsoldos Attila: Szepes megye kialakulása. Történelmi Szemle 43

(2001) 19-30.
IM Szűcs Jenő: Sárospatak kezdetei és a pataki erdőuradalom. Történel­
mi Szemle 35 (1993) 22-37.
vábbá Borsova helyén Bereg, Sásvár körül Ugocsa, ettől
délre Erdőd és Szilágy. Ezek egy részének már nem volt
várszervezete, vagyis ettől kezdve a megye mögött nem
kellett szükségszerűen várispánságnak meghúzódnia. Ez
esetekben immár nem is jogosult (illetve félrevezető) vár­
megyékről szólni, elegendő ehelyett megyét mondani. Az
imént vázolt folyamat ellentettjeként még ebben a korszak­
ban is alakult - igaz, nagyon elkésetten - várispánság, a
Morva folyó mentén Stomfa. Királyi magángazdaságként
funkcionált Nagysziget (Csepel-sziget), királynéi urada­
lomként Segesd és Verőce. Tovább tartott a nagyobb me­
gyék felosztásának folyamata. Biharból vált ki Békés, Új­
vár három részre szakadtával Abaúj, Heves és Sáros
létesült. Az erdélyi Fehér megyéből hasadt ki Hunyad. A
szlavóniai területen ekkor formálódott ki a várispánságok
elenyészésével párhuzamosan Zágráb és Kőrös, a Dráván
túli területen Pozsega és Valkó, a Száván túlon Dubica,
Szana és Orbász. Ekkor kapott megyei szervezetet északke­
leten Máramaros. E korszakban alakultak ki az etnikai
különkormányzatok: a Szászföld, ezen belül Szeben kerü­
let, Beszterce vidéke, Brassó vidéke (a Barcaság), illetve
Fogarasföld. Létrejöttek a kontúrjai a Kunságnak, a Szé­
kelyföldnek. A 14. század első felében bomlott fel a nagy
kiterjedésű zólyomi erdőispánság, és belőle négy megye:
Árva, Liptó, Turóc és Zólyom kelt életre. Az ekkori álla­
potnak megfelelően Magyarország térképén - két (és még
nem három) Szolnokkal számolva - 69 megyét tüntethe­
tünk fel. Ehhez kell még hozzávennünk a különféle etniku­
mok fentebb említett egységeit. A 14. század elejére vala-

79
mennyi várispánság elenyészett, és amelyik erdőispánság
nem alakult megyévé, az más megyékbe olvadt.155 A 14.
század folyamán, illetve a 15. században az etnikai külön-
kormányzatok is artikulálódtak: szász, székely, kun székek,
illetve román kerületek alakultak ki. A két Szolnok megyé­
ből a 15. században immár három alakult. 14. század elejé­
től 1526-ig Magyarország közigazgatási térképét már nem
az Árpád-kori területi kiegyensúlyozatlanság és tarkaság
(kis és nagy megyék; vármegyék, várispánságok, erdőis-
pánságok, királyi és királynéi magánuradalmak) jellem ez­
te, ekkor a megyék egyhangúságát csak helyenként szakí­
tották meg az etnikumok önálló igazgatási tömbjei (5.
térkép). Ez nagyfokú konszolidációra vall, amelynek sajá­
tosságairól egy későbbi fejezetben szólok. E helyütt inkább
a 14. század elejéig végbement igazgatásszervezési folya­
mat néhány sajátosságát állapítom meg.
A térszervezés szempontjából a legfontosabb annak rög­
zítése, hogy amíg a várispánságok, királyi magángazdasá­
gok léteztek (nagy általánosságban mondva egészen a 13.
század végéig156), addig maga a világi igazgatási szervezet
nem volt egynemű és egységes alapon álló. Egyfelől „álla­
m i” és privát szempontok keveredtek benne. A magánjelleg
egyértelműen és kizárólagosan a király (és a királyné) bir­
tokai egy csoportjának külön kezelésében nyilvánult meg.
Amit e rendszerben „állami”-nak lehet nevezni (a várme-

'55 Minderre 1. Kristó 1988.; Gy. I-IV.; KMTL.

156 Esettanulmányként 1. Zsoldos Attila: A vasi várispánság felbomlása.
Vasi Szemle 54 (2000) 27—46., különösen 44.

80
gye), voltaképpen az is erőteljesen magán színezetű, hiszen
elméletileg úgyszólván kontroll nélkül (a gyakorlatban
csak kevesek és nem igazán hatékony kontrollja által) a ki­
rály tartotta életben. Nem véletlen az erre a formára alkal­
mazott királyi vármegye elnevezés. Ezt hiába keresnénk a
korabeli forrásokban, nem találjuk. A 11-13. században ez
volt a comitatus (vármegye/várispánság), a kor embere ezt
tekintette természetes egységnek, eszébe sem jutott - mi­
ként is juthatott volna - , hogy más, későbbi fejleménnyel
összevetve bármiféle jelzővel lássa el. A királyi vármegye
találó nevet a történettudomány alkotta meg annak jelzésé­
re, hogy ezen világi igazgatás legfőbb ismérve a királyi
akarat magas fokú érvényesülése. Másfelől e szervezet nem
következetesen területi alapon állt. Igaz ugyan, hogy a vár­
megye körülhatárolható térség volt, amely határozottan el­
vált más vármegyék területétől, de a várispánságok exterri-
toriális (területen kívüli, de legalábbis enkláve jellegű, azaz
szórt területi) elemet vittek be a rendszerbe. Hiába volt egy
ispán egy megye elöljárója (persze, a király kegyéből), ha
megyéje területén más várispánságnak volt birtoka (és a
legtöbb esetben volt), afelett már nem ő, hanem ezen váris-
pánság ispánja rendelkezett, viszont az ő joghatósága meg
kiterjedt akár az ország másik részében levő, az ő várához
kapcsolt birtokra és népeire.
Ugyancsak általánosnak mondható, hogy míg kezdetben
az ispán a megyében viszonylag széles igazgatási jogható­
sággal rendelkezett, a 13. század végére a megyésispáni
jogkör alól nagyon sokan mentességet kaptak: egyházak,
nemesek, városok. A megyésispán (eredendően a várispán-

81
82
83
ság elöljárója) egyre inkább légüres térbe szorult. Területi
hatalma papíron volt, de azt többféle ok miatt egyre kevés­
bé gyakorolhatta. Ezt számos további tényező korlátozta.
12. századi példák alapján megfigyelhető ugyanis, hogy
egyes megyékkel összefüggő ügyeket a királyi udvarban az
uralkodó megbízása alapján más megyék ispánjai intéztek.
Amint Váczy Péter megfogalmazta: „A király az udvarába
vitt ügyeket legszívesebben udvari kíséretének tagjaira bíz­
ta. Hogy ki milyen üggyel kapcsolatban szerepel, az azon­
ban teljesen független volt esetleges ispáni megbízatásától.
A megyés ispánok nem olyan ügyeket intéznek az udvar­
ban, melyek területi hovatartozásuk szerint különben ügy­
körükbe tartoznának” .157 Ez azt jelenti, hogy egy megyés­
ispánnak voltaképpen külön királyi felhatalmazásra volt
szüksége ahhoz, hogy saját megyéjében bizonyos ügyek­
ben eljárhasson. Hasonló példák még a 13. század első év­
tizedeiből is idézhetők,158 ami arra mutat, hogy a megyés­
ispán területi illetékessége csak a 13. század második
felében szilárdult meg. Hasonló a helyzet az igazságszol­
gáltatásban. Az egyházak, nemesek, városok exemptioja.
(kivételezettsége) mellett tovább korlátozta az ispán ez irá­
nyú megyei ténykedését, hogy a szabadok ügyében - leg­
alábbis a 11-12. század bizonyos részében - kiküldött ki­
rálybírók ítélkeztek. Ugyancsak nem volt bírói joghatósága
az ispánnak a várszervezeten kívüli más királyi népek (pl.

157 Váczy Péter: A magyar történelem korai századaiból. História

Könyvtár. Monográfiák. 5. Bp. 1994. 107.
158 Kristó 1988. 190-191.

84
az udvamokok) felett, akiket saját ispánjuk ítélt. Az ispán
minden külön felhatalmazás nélkül „a várispánságához tar­
tozó népek felett” mondhatott ítéletet.159 A hadügy terén
ugyancsak a várkatonaság kiállításában járhatott el önál­
lóan.160 Hiába volt a vármegye ispánja, igazából joghatóság­
gal a várispánsági ügyekben rendelkezett. Tehát mindaddig,
amíg a várispánság létezett, ez mintegy gúzsba kötötte az
ispánt, döntően az exterritoriális várispánsági illetőség
Prokrusztész-ágyába szorította be. Ennélfogva az ispán
vármegye feletti területi joghatósága többszörösen korláto­
zott volt.
A tér felosztását, megszervezését felülről irányították. A
várispánságokat elvileg a király létesítette, hiszen saját vár­
birtokait fogta össze. A vármegye is királyi vármegye volt,
élén a király magángazdaságának irányítója állt. Ennélfog­
va a megyék névadásában is az uralkodó játszott szerepet.
Már idéztem Csanád vármegye esetét, amikor kifejezetten
Szent István akarata következtében nevezték ezen igazga­
tási egységet a győztes hadvezér, Csanád nevéről. Ebből az
esetből joggal gondolhatunk arra, hogy hasonló módon ju ­
tott nevéhez Hont vármegye, amelynek névadóját biztosan
ismerjük, továbbá Doboka vármegye, amelynek névadóját
inkább csak kikövetkeztetjük.161 Nyilván más vármegyék
is e módon kapták nevüket, amennyiben puszta személyné-

159 Zsoldos 2001a. 51.

160 Kristó 1986. 184., 190.
161 Vő. Fehértói Katalin: Csanád apja Doboka. A Gesta Hungarorum
egy vitatott kérdése. Magyar Nyelv 97 (2001) 15-28.

85
vi eredetűek, és nem csupán a Szent István koriak, hanem
a későbbi alakulásúak is (így pl. Arad, Szatmár, Szolnok és
Torda vármegye szintén első ispánja nevét őrizheti). Etimo­
lógiájukat tekintve az 1038 után alakult egységek ugyanazt
a tipológiát mutatják, mint a Szent István koriak. Csak pél­
daként említve néhányat: víznévből való Kraszna, Küküllő,
Zala vármegye neve, magyar közszóból Beregé („berek”),
Sásváré, Vasé, szláv eredetű M oson ,,m ocsár-[vár]”,
Pozsega „felgyújtás”, Trencsén „Trnkáé”.162 Már említet­
tem, hogy nagyfokú aránytalanság figyelhető meg a várme­
gyék központjaiul szolgáló várak helyének kiválasztásá­
ban. Miközben Nógrádtól Hont csak 18 km-re fekszik,
ugyanakkor kelet felé - Heves megye önállósulása előtt - a
Nógráddal „szomszédos” vármegyeszékhely, Borsod 135,
déli irányban pedig - azt megelőzően, hogy Szolnok életre
kelt volna - Csongrád 155 km-re van, pedig példáimat nem
is a még tagolatlanabb keleti térségből vettem. Ebből kö­
vetkezett az, hogy részint furcsa formájú vármegyék ala­
kultak ki, részint pedig a vár a legtöbb esetben nem a vár­
megye középső, belső területein feküdt.
A vármegyék formájának kialakításában az a tény já t­
szott szerepet, hogy a magyarság előbb csak a Kárpát-me­
dence közepét kitevő térséget, az egymással párhuzamosan
futó Duna és Tisza folyók tágabb környékét szállta meg, és
innen indult el a peremterületek tényleges birtokbavételére,
azaz benépesítésére. Ebből adódik, hogy a belső szélükkel
a belsőbb területekhez tapadó ún. határvármegyék, ame-

'« FNESz. I—II.

86
lyeknek külső széle egyszersmind országhatárt képezett,
legyező alakban hosszan nyúltak el a határok felé, követve
ebben az egyházmegyék alakját. Kis túlzással azt lehet
mondani, hogy a Kárpát-medence szélein körszeletekhez
vagy tortaszeletekhez hasonló alakú vármegyéket találunk
a korai időszakban. A pálmát kétségtelenül Doboka megye
viszi el, amely a 12. század közepén több mint 150 km
hosszan, átlag 15 km-es szélességben húzódott az ország­
határig, de helyenként szélessége alig néhány km-re zsugo­
rodott. Csaknem ugyanilyen volt az alakja 1150 táján észa­
kon Borsovának, Zemplénnek, Újvárnak, Borsodnak,
Hontnak, Barsnak, nyugaton és délnyugaton a valamivel
szélesebb Vas, Zala és Somogy vármegyének, keleten pe­
dig Kolozsnak és Tordának.
Izgalmas kérdéseket vet fel a tájnevek és vármegyene­
vek kapcsolatának kérdése. Önmagában kontraszt van a két
fogalom között, hiszen a tájneveket a nép adta, a várme­
gyék nevét pedig jobbára a várakat is felépítő, azokat elne­
vező hatalom, a hivatalosság. Ezért nem kell meglepőd­
nünk, hogy számottevő átfedéssel nem találkozunk. Ezt
eleve kizárta az a körülmény, hogy - amennyire a korai vi­
szonyok esetében egyáltalán biztos megfigyelésről szó le­
het - már a korai vármegyék is tájegységeket metszettek
ketté, sőt háromfelé. A Bakony Veszprém és Zala, a Zselic
Somogy és Baranya, a Szigetköz Moson és Győr között, a
Szigetközzel szembeni nagyobb sziget pedig, amelyet ma
egészében Csallóköznek hívunk, a középkorban többféle
tájnévvel jelölve Pozsony, Komárom és Győr között oszlott
meg. Princz Gyula a Felső-Nyitra völgyéről, a Privigyei-

87
medencéről szólva állapította meg: „Szinte megdöbbentő,
hogy ezt az eszményi [földrajzi] egységet a megyerendszer
a legszeszélyesebb és legcélszerűtlenebb határmegszabás­
sal két részre vágta”, megosztotta Nyitra és Bars között, sőt
a szomszédos Báni-m edence Trencsénhez került. „A
Nyitra-völgynek ilyen széttépdesése természetszerűen le­
hetetlenné tette, hogy népe és földje harmonikus egységbe
olvadjon össze”.163 A hasonló tanúbizonyságot szolgáltató
példák száma szinte tetszés szerint szaporítható.
Tényként kell megállapítani: a korai vármegyehatárok
megvonásakor nem vették figyelembe a földrajzi, táji sajá­
tosságokat. Ez azonban már aligha a hatalom számlájára
írandó. Magam a megyehatárok kialakulásában az egy-egy
várhoz tartozó várelemek spontán migrációjának, expanzi­
ójának juttattam döntő szerepet. Amint ez kezdett nagyobb
méreteket ölteni, többé a virtuális egyházmegyei határ sem
jelentett akadályt, a várelemek, majd nyomukban a várme­
gye átlépte azt, így jöttek létre szép számmal olyan várme­
gyék, amelyek immár két egyházmegye területére terjedtek
ki.164 A várelemek spontán expanziójáról a közelmúltban
vita folyt.165 Zsoldos Attila véleménye szerint az Árpád-kori
vármegyék területi változásainak „hátterében sokkal in­
kább indokolt a királyi hatalom döntéseit keresni, mint va­
lamiféle spontán településtörténeti folyamatot”.166 Az eltérő

163 Princz é. n. 316.

>« Kristó 1988. 110-112., 250., 437-438. stb.
Zsoldos 1998. 6 -7.; Kristó 2002b. 481-483.; Zsoldos 2002.
683-685.; Kristó 2002c. 689-690.
166 Zsoldos 1998. 7.

88
felfogások mögött a korai királyi hatalom szinte korlátlan,
illetve (erősen) korlátozott voltát feltételező ellentét húzó­
dik meg. Mivel magam nem tartom elképzelhetőnek, hogy
a korai időben az uralkodó elé kerültek volna az amúgy is
bizonytalan határokkal rendelkező, enklávékkal átszőtt vi­
lági igazgatási egységek határainak, főleg pedig ezek meg­
változtatásának ügyei, ezért nem tartom valószínűnek,
hogy a vármegyék határait apró részleteiben a királyi aka­
rat szabta volna meg és rögzítette volna pontosan a Magyar
Királyság első századaiban. Más megítélés alá esnek a vár­
megyéknél kisebb számú és többnyire nagyobb területeket
átfogó egyházmegyék határai. A pécsi püspökség alapítóle­
vele amellett tanúskodik, hogy a fő irányokat illetően kirá­
lyi döntés állapította meg a határvonalakat.
A fentebbiek során arra a következtetésre jutottam, hogy
a Szent István-i 29 vármegye közül legfeljebb egynek, So­
mogynak a neve tekinthető - bizonyos hibalehetőség mel­
lett - tájnévi eredetűnek. A később alakult igazgatási egy­
ségek sorában - a hegynévvel azonos erdőispánságokat
(amilyen pl. a Bakony vagy a Pilis) leszámítva - megint
mindössze egy tájnévi eredetű van, Szilágy, ami szintén er-
dőispánság. A tájnevek e feltűnő mellőzése az igazgatási
egységek megnevezésében, tekintettel az egységek magas
számára, merő véletlennek aligha tekinthető. Magam két
körülmény bizonyságát látom ebben. Egyrészt a hivatalos
névadók, a hatalom képviselői nem ismerték a népi tájne­
veket, alkalmasint nem is voltak kíváncsiak azokra. M ás­
részt a gazdasági (és nem igazgatási) alapú térszervezés,
vagyis birtoktestek, uradalmak kialakítása során - a szórt

89
birtokszervezet mint uralkodó birtoklási forma körülmé­
nyei közepette - éppen az számított előnynek, nyereség­
nek, ha különféle művelési és/vagy természeti tájak kerül­
tek egyazon tulajdonos kezére (erdő, legelő, szántó,
halászóhely), hogy az önellátás biztosított legyen. Ennél­
fogva rendszerjelleggel szabdaltak szét azonos földrajzi
térségeket. Ez helyenként a közigazgatási beosztásba is be-
szüremkedhetett. Ugyanakkor úgy tűnik, legkorábban a 14.
században, amikor a világi közigazgatás alapvetése már be­
fejeződött, és a névadás is jórészt megtörtént, néhány eset­
ben kisebb igazgatási egységek (székek) neveként tájnév
bukkant fel. Sopron megyén belül a Rábaköz számára önál­
ló törvényszék létesült.167 Talán volt bizonyos különállása
Pozsony megye részeként a Csallóköznek. A Sebes- és a
Fekete-Körös közét források többször is körösközi comita-
tusnak nevezték, ami alkalmasint egy új igazgatási egység
elindulására utalhat.168 Ezek az elszórt adatok arra mutat­
nak, hogy egy, lényegében lezárt folyamatnak csupán a leg­
végénél jutottak (illetve juthattak volna) csekély szerephez
a tájnevek.
Sokkal általánosabb az a helyzet, hogy a vármegyenév
alakult önmagában vagy -ság, -ség képzővel tájnévvé.
Princz Gyula úgy vélte: „Magyarországon a vidék és a me­
gye fogalmi tartalma majdnem ugyanaz”.169 Viski Károly
szerint „ahol a későbbi, többszöri megyerendezés az erede-

Kristó 1988. 272-273.; Csukovits 1997. 367.

'« Kristó 1988. 345., 482.
169 Princz é. n. 316.

90
tibb egységeket túlzottan meg nem bolygatta, a megye ne­
vében egyúttal a tágabb szülőföld nevének tudata él” . Mi­
vel ezt általános jelenségnek ítélte, példái között csak a
Szalaságot és a Somogyságot említette.170 Kádár László ha­
sonlóan vélekedett: „Csaknem valamennyi vármegyénk ne­
ve egyúttal tájnév is, és jogosan, hiszen ezek a megyék ezer
esztendő alatt többnyire'hozzásimultak a tájhoz”. Ennek el­
lenére az újkori 63 vármegye közül mégis csak 25-nek a
csupasz nevét ítélte tájnévnek (Arad, Baranya, Békés,
Bereg, Bihar, Csanád, Csongrád, Gömör, Hajdúság, Heves,
Hont, Sáros, Somogy, Szatmár, Szilágyság, Tolna,
Trencsén, Ugocsa, Ung, Vas, Zala meg négy székely
szék).171 Kosa László és Filep Antal hét (Bihar, Hunyad,
Máramaros, Somogy, Szalaság, Szepesség, Szerémség),172
Juhász Dezső öt (Som ogyság, Szalaság, Szepesség,
Szerémség, Valkóság) megyei eredetű tájnevet foglalt listá­
ba.173 A tájnevek igazgatási egység nevévé válása iránt
megmutatkozó hivatalos tartózkodást (vagy elzárkózást) az
iménti fejlemény érdekesen ellensúlyozza: megyék elneve­
zésének tájnévvé válása azt a készséget mutatja, amellyel a
nép - bizonyos idő után - elfogadta és saját önazonosítása
mutatójának ismerte el a megyeneveket. Hogy a várme­
gyék nevének tájnévvé válásához túlságosan hosszú időre
nem volt szükség, arra Anonymus hozható fel tanúként.

170 Viski 1938. 9., 5., 8.

171 Kádár 1941. 17. és passim.
'77 Kósa-Filep 1975. 69-71., 120-121., 139., 167-168., 177-179.
'75 Juhász 1988. 97-98., 100., 104.

91
 1210 körül készült gestájában összesen kilenc, partes
(„részek”) néven szereplő tájnév fordul elő. Ebből eredeti­
leg is tájnév volt a Nyír, a Meszes, a Begej és a Kemej, míg
megyenévből alakultak a gömöri vár részei, továbbá az
ungi, a nógrádi, a bodrogi és a nyitrai részek tájel­
nevezések.174
Ezek után kanyarodhatunk vissza az egyházi igazgatás
alakulásának imént félbehagyott bemutatásához, az egy­
házmegyéken belül alakult főesperességek kérdéséhez.
Ezek egy része - Szent István kori gyökerekre visszamenő­
en - a 11. század második felében alakult ki, és e század vé­
gére öltött határozott formát. Más részük az ezt követő év­
századok során jött létre. A főesperességek az egyházi
igazgatás középszintű intézményei voltak, a nekik megfele­
lő világi egységek a vármegyék. A 14. század későbbi év­
tizedeiben 69 megyével, továbbá az etnikai különkor-
mányzatok már kialakult vagy alakulóban levő egységeivel
(hét székely, hét szász szék stb.) számolhatunk. Ugyanek­
kor a főesperességek száma 92-re rúg, a főesperesi funkci­
ót betöltő egyéb egyházi testületeké (prépostságoké, dé-
kánságé, kerületé) hétre, azaz a főesperességi (vagy ilyen
jellegű) egységek száma összesen 99 (6. térkép). A világi
és egyházi igazgatás intézményeinek száma egymáshoz vi­
szonylag közeli értéket mutat. Ez eleve arra hívja fel a fi­
gyelmet, hogy lehet genetikus kapcsolat a vármegye és a

>WAn. 54., 72., 104., 132., 54., 84., 92., 98. Vö. Benkő 1998. 179-180.

92
főesperesség között. A részletesen elvégzett vizsgálatok ezt
a feltételezést mindenben megerősítették.175
Az esetek egy részében a főesperesség területe hozzáve­
tőlegesen megfelel a vármegye területének, illetve a főes­
peresség neve szintén megegyezik a megyéével. Viszont a
világinál konzervatívabb176 egyházigazgatási beosztás
megőrizte a vármegyék korai (általában 1100 körüli) terü­
leti állagának fő mutatóit. A vármegye és a főesperesség
kapcsolatában tehát a vármegyéé a primátus, de egyszer­
smind ez a változékonyabb kategória. A főesperesség ké­
sőbbi a vármegyénél, de ennek ellenére többet árul el a me­
gye korábbi területi viszonyairól, mint az utóbb gyakran
eredeti alakját vesztő megye. Az esetek másik részében -
minden alkalommal egyéni vizsgálat révén kideríthető
okokból - egy-egy megye több főesperességre tagoló­
dott.177 Amikor a vármegyék átlépték egy-egy egyházme­
gye határait, olykor a vármegye neve mint főesperességi
név megkettőződött, vagyis két egyházmegyében fordul
elő azonos nevű főesperesség. Ez azonban nem járt együtt
az egyházmegyei határ módosulásával. A vármegyékhez
hasonlóan - azok önállósodási ütemét követve - a főespe-
rességek is több évszázadon keresztül alakulva nyerték el a
14. századra végső formájukat, vagyis hagyományőrzőbb
voltuk ellenére a főesperességek sem maradtak teljesen
változatlanok az évszázadok alatt. Az alábbi összeállítás
az ekkori helyzetnek megfelelő adatokat tartalmaz. Az
175 Kristó 1988. 214-235. és 239-512. passim.
176 Erre 1. már Viski 1938. 8-9.
’77 L. pl. Kristó 1988. 287., 404., 455^156.

93
egyes egyházmegyék főesperességeiről - a dioecesisek ki­
alakulásának vélhető sorrendjében - röviden az alábbi
mondható el.
A veszprémi püspökség területén hat főesperesség fe­
küdt. Megyenévvel egyezik a veszprémi, fehérvári, zalai és
somogyi főesperesség neve. Közülük legpontosabban a
veszprémi felel meg a középkori Veszprém megyének. A
fehérvári főesperesség - szemben Fehér megyével - nem
terjedt át a Dunán, és ezzel amellett tanúskodik, hogy Fe­
hér megye is eredendően csak a Duna jobb partján terült el.
A zalai főesperesség a hajdan elvben a Száváig elnyúló Za­
la (előbb Kólón) megyének északabbi, 1100 táján lakottnak
tekinthető felére terjedt ki. A somogyi főesperesség kezdet­
ben egész Somogy megyét átfogta (a Drávától északra), de
amikor a 12-13. század fordulója táján megszervezték a
segesdi királyi (utóbb királynéi) magánuradalmat, ezt ha­
marosan a segesdi főesperesség felállítása követte, így So­
mogy megye területe e két főesperesség között oszlott meg.
A szentendrei (majd később budai) főesperesség a korai Vi-
segrád vármegye egyházigazgatási megfelelője.
A győri egyházmegye területén nyolc főesperesség és
egy, főesperességi hatáskört ellátó prépostság létezett a kö­
zépkorban. Megyenévből származik a győri, a soproni, a
mosoni, a komáromi főesperesség. Győr vármegyének a
győri, Moson vármegyének a mosoni főesperesség felel
meg. Sopron megyében három főesperességet regisztrálha­
tunk: a rábai vagy rábaközi főesperesség annak lehet a mu­
tatója, hogy a vármegyei fejlődés ebből a térségből, Kapu­
várból indult ki, a soproni az új vármegyei központra utal,

94
a locsmándi pedig egy korai várispánsági szerveződéssel
kapcsolatos. Vas vármegye területén főesperesi feladatot a
vasvári társaskáptalan prépostja látott el. Ismeretlen idő­
ben, de lehet, hogy csak a 14. századtól kezdődően ebben
osztozni kényszerült a Répce és Gyöngyös melléki főespe-
rességgel. Az Északi-Bakony sűrű erdőségeire kiterjeszke­
dő pápai archidiaconatus alkalmasint későbbi alakulás, mi­
vel e terület 1100 táján még lakatlan lehetett. Ugyancsak
utóbb jöhetett létre a komáromi főesperesség, amely nem
lehet korábbi annál, mint hogy az eredetileg a Dunától
északra elterülő Komárom megye kiterjesztette fennhatósá­
gát a Duna jobb partján fekvő vidékekre.
Az esztergomi érsekség kebelén belül tíz (formálisan in­
kább kilenc) főesperesség és három prépostság helyezke­
dett el. Mindegyik főesperessége megyenévvel egyezik. Az
esztergomi főesperesség az egyre kisebb területűvé zsugo­
rodó Esztergom megyének felelt meg. Az ezen egyházme­
gyében található, a győri dioecesisben is fellelhető hason­
nevű főesperességnél korábbi alakulású volt a komáromi
archidiaconatus, amely az eredeti, Duna bal parti Komá­
rom megyére terjedt ki. A barsi főesperesség plébániái Bars
megye határain belül helyezkedtek el. A honti főesperesség
egy korai, nagy kiterjedésű Hont megyét fedett le, amely­
ből a zólyomi erdőispánság megyévé alakulása idején, a
14. század első évtizedeiben a zólyomi főesperesség sza­
kadt ki, illetve egyházigazgatás szempontjából Honttól te­
rületileg elkülönülve Liptó szintén az önálló fejlődés útjára
lépett, alesperesség lett, az itteni alesperes tényleges jogkö­
re azonban meghaladta az átlagos alesperesi szintet. A nyit-

95
ESZTERG OM I GYŐ RI PÜSPÖ KSÉG 2 S z ig e tfő i 11 T e le g d i
ÉRSEK SÉG 1 G y ő ri f o e s p e r e s s é g fo esp eresség fo e s p e re s s é g

1 E s z te rg o m i 2 M o so n i 3 P e s ti fo e s p e re s s é g 12 K é z d i f o e s p e r e s s é g

fo esp eresség fo e s p e re s s é g 4 S z o ln o k i 13 H u n y a d i
2 P o z s o n y i p r é p o s ts á g 3 L o c sm án d i fo esp eresség fo esp eresség

3 K o m áro m i fo esp eresség 5 C s o n g rá d i

fo esp eresség 4 S o p ro n i fo e s p e re s s é g CSAN Á DI
4 N y itr a i f o e s p e r e s s é g fo esp eresség PÜSPÖ KSÉG
5 B a rs i f o e s p e r e s s é g 5 R á b a (k ö z )i N Y IT R A I 1 C s a n á d i f o e s p e re s s é g

6 Z ó ly o m i fo esp eresség PÜSPÖ KSÉG 2 M a ro s o n tú li

fo e s p e r e s s é g 6 V a sv á ri p r é p o s ts á g 1 N y itra i fo e s p e re s s é g fo e s p e re s s é g
7 L ip tó i fo e s p e r e s s é g 7 R épce és G yöngyös 2 G a ra d n a i 3 T o ro n tá li
8 H o n ti fo e s p e r e s s é g m e llé k i fo e s p e r e s s é g fo esp eresség fo e s p e re s s é g
9 N ó g rá d i 8 K o m á ro m i 3 T re n c sé n i 4 T e m e s (k ö z )i
fo esp eresség fo esp eresség fo esp eresség fo e s p e re s s é g
10 G ö m ö ri 9 P á p a i fo e s p e r e s s é g 5 K ra s s ó i f o e s p e re s s é g
fo esp eresség B Á C S -K A L O C S A I 6 S e b e s i fo e s p e r e s s é g
11 T o rn a i PÉCSI PÜSPÖ K SÉG ÉRSEK SÉG 7 A ra d i f o e s p e r e s s é g
fo esp eresség 1 P écsi fo esp eresség 1 K a lo c s a i (s á rk ö z i)
12 S z e p e s i p r é p o s ts á g 2 B a ra n y a i fo esp eresség VÁRADI
13 S z e b e n i p r é p o s ts á g fo e s p e re s s é g 2 B á c s i fo e s p e re s s é g PÜSPÖKSÉG
és b ra ssó i d é k á n sá g 3 A szu ág i 3 S z e ré m i 1 B ih a ri fo e s p e r e s s é g
fo esp eresség fo esp eresség 2 B é k é s i fo e s p e re s s é g
EGRI PÜSPÖ K SÉG 4 P o z s e g a i p ré p o s ts á g 4 Szegedi 3 S z e g h a lm i
1 T á r c a f ő i ( s á ro s i) 5 V alk ó i f o e s p e r e s s é g fo esp eresség fo e s p e re s s é g
fo esp eresség 6 M a rc h ia i ( m a ró ti) 5 B o d ro g i 4 K ö le s é ri fo e s p e re s s é g
2 Z e m p lé n i fo e s p e re s s é g fo e s p e re s s é g 5 H o m o ro g i
fo esp eresség 7 R e g ö ly i fo e s p e re s s é g
3 U n g i fo e s p e re s s é g fo e s p e re s s é g ERDÉLYI 6 K a lo ta i fo e s p e re s s é g
4 A b a ú ji fo e s p e r e s s é g 8 T o ln a i f o e s p e r e s s é g PÜSPÖ KSÉG
5 B o r s o v a i ( b e r e g i) 1 F e h é rv á ri ZÁGRÁBI
fo esp eresség VESZPRÉM I fo esp eresség PÜ SPÖ KSÉG
6 B o rs o d i PÜ SPÖ KSÉG 2 S á s v á ri (u g o c s a i) 1 Z á g r á b i fo e s p e re s s é g
fo esp eresség 1 V e s z p ré m i fo esp eresség 2 B ek c sé n y i
7 H e v e s i fo e s p e r e s s é g fo e s p e re s s é g 3 S z a tm á ri fo e s p e re s s é g
8 P a ta i f o e s p e r e s s é g 2 Z a la i f o e s p e r e s s é g fo e s p e re s s é g 3 V a ra sd i fo e s p e re s s é g
9 S z a b o lc s i 3 Segesdi 4 K ra s z n a i 4 V rb ó c i f o e s p e r e s s é g
fo esp eresség fo esp eresség fo esp eresség 5 K a m a rc s a i
10 K e m e ji 4 Som ogyi 5 S z o ln o k i fo e s p e re s s é g
fo esp eresség fo e s p e re s s é g fo esp eresség 6 V a sk a i fo e s p e re s s é g
11 M á r a m a r o s i 5 F e h é rv á ri 6 D obokai 7 K e m lé k i
fo esp eresség fo esp eresség fo esp eresség fo e s p e re s s é g
12 Z s o m b o ly i 6 S z e n te n d re i ( b u d a i) 7 K o lo z s i 8 C sázm ai
(p a n k o ta i) fo e s p e re s s é g fo e s p e re s s é g fo e s p e re s s é g
fo esp eresség 8 Ó z d i fo e s p e re s s é g 9 C s á z m a i p r é p o s ts á g
13 E g e r v ö lg y i k e r ü le t VÁCI PÜSPÖ K SÉG 9 T o rd a i fo e s p e re s s é g 10 D u b ic a i
1 V á c i ( n ó g rá d i) 10 K ü k ü llő i fo e s p e re s s é g
fo e s p e r e s s é g fo esp eresség 11 G e rc s e i fo e s p e re s s é g

96
 3

6. Egyházigazgatás a középkor második felében

rai főesperesség a középkori Nyitra megye középső részét
ölelte fel. Az esztergomi egyházmegye nógrádi főesperes-
sége másodlagos alakulás a váci püspökségben fekvőhöz
képest. A gömöri főesperesség nagyjából Gömör megye te­
rületét követte. A tornai archidiaconatus csak a 14. század
folyamán formálódott ki az azonos nevű erdőispánság,
majd Torna megye területén. Főesperesi jogköre volt a po­
zsonyi és a szepesi prépostnak a nevükben jelzett térség­
ben. Esztergom alá tartozott egyházigazgatási szempontból
a dél-erdélyi Szászföld (a szebeni prépostság meg a brassói
dékánság).
Az erdélyi püspökség 13 főesperesség otthona volt.
Ezek többsége - Ózd, Kézd és Telegd kivételével a többi,
azaz tíz - megyenévvel azonos. A nevével egyező megye
területének felelt meg a dobokai, a hunyadi, a krasznai, a
küküllei és a szolnoki főesperesség. Ezzel szemben a szat­
mári főesperesség Szatmár megyének csak nyugati részét
foglalta magában, az ugocsai (korábbi nevén sásvári)
archidiaconatus Ugocsa egy részén kívül szatmári térségre
is kiterjedt. A kolozsi főesperesség Kolozs megye középső
részén terült el. A tordai főesperesség Torda megye egy da­
rabja mellett Aranyosszék plébániáit fogadta magába. Az
ózdi főesperesség Kolozs és Torda megye keleti részén lé­
tezett. A fehérvári főesperesség két területi tömbben Fehér
megyét és a székelyek lakta Háromszék nagyobbik részét
ölelte fel. A Székelyföldön a telegdi főesperesség Maros-
és Csíkszék, valamint az Erdőhátként is szerepeltetett
Udvarhelyszék, a kézdi pedig Kézdiszék egyházkormány­
zati megfelelője.
97
 A pécsi egyházmegye területén hét főesperességet és
egy főesperesi feladatkört ellátó prépostságot találunk. M e­
gyenévvel a baranyai, a tolnai, a baranyai és a valkói
archidiaconatus egyezik meg. Tolna megye területén a tol­
nai és a regölyi, Baranya megye területén a baranyai, a
vátyi (várispánsági háttérrel) és az aszuági főesperesség
osztozott. A valkói főesperesség a középkori Valkó megyé­
nek csak kisebbik (középső) részére terjedt ki. A marchiai
(vagy maróti) főesperesség, amely Valkó megye keleti fele
mellett a Szerémség nyugati részét is magában foglalta,
M archia nevét az itteni határvidékről kapta. Pozsegai terü­
leten a pozsegai társaskáptalan prépostja gyakorolt főes­
peresi jogkört.
A bács-kalocsai érsekség öt főesperességgel rendelke­
zett, ebből háromnak (Bács, Bodrog, Szerém) a neve egye­
zett meg megyenévvel. Bács főesperessége területileg iga­
zodott Bács vármegyéhez, a szerémi főesperesség Szerém
megyének felelt meg. Bodrog vármegye területén (amely­
ből utóbb Fehér megye is részesedett) a bodrogi és a kalo­
csai (székesegyházi, utóbb sárközi) főesperesség osztozott.
A keleti rész a szegedi archidiaconatushoz tartozott.
Az egri egyházmegye 12 főesperességnek meg egy ke­
rületnek adott otthont. A 12-ből nyolcnak a neve (Heves,
Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Borsova, Máramaros és
Szabolcs) megyenévvel volt azonos. Területileg a borsodi
főesperesség Borsod megyének, a zempléni Zemplén megyé­
nek és kisebb eltérésektől eltekintve az ungi Ung megyének
felelt meg. Heves megye egyházigazgatási szempontból
négy részre oszlott: a hevesi, a patai és a kemeji főesperes-

98
ség mellett az egervölgyi kerületre. Az (aba)újvári főespe-
resség a 14. század első harmadáig Abaúj és Sáros megyét
ölelte fel, de 1323-ban az egri püspök a nagy kiterjedésű
abaújvári főesperességtől leválasztotta a tárcafőinek neve­
zett, újonnan létrehozott főesperességet, amelynek területén
irtásföldek kialakítása révén a népesség megszaporodott.178
Ritka alkalom, hogy egy főesperesség felállításáról és an­
nak okáról okleveles adat áll rendelkezésünkre. A tárcafői
főesperesség Sáros megyére terjeszkedett ki. A szabolcsi és
a borsovai (utóbb beregi) archidiaconatus a két megye te­
rületi viszonyának 14. századi előtti állapotát mutatja, ami­
kor Borsova messzebb nyúlt el nyugat felé, mint a 14. szá­
zadban, így az egyházigazgatási beosztás nem felel meg a
14. századi, Bereggel szemben Szabolcs javára módosuló
megyei területi állapotnak. A kései, 14. század eleji kelet­
kezésű máramarosi főesperesség nyugati irányban túlter­
jedt Máramaros megyén, bizonyos ugocsai (és talán kelet­
szatmári) területeket is hozzászámítottak. Enkláve jelleggel
tartozott az egri egyházmegyéhez a zsombolyi (utóbb
pankotai) főesperesség, amely eredetileg Zaránd várme­
gyével esett egybe.
A Csanádi püspökség területén hét főesperesség létesült.
Ebből öt (Csanád, Arad, Temes, Torontál és Krassó) vár­
megyei eredetű nevet visel. Az aradi főesperesség területi
értelemben azonos Arad megyével, továbbá a temesi főes­
peresség az eredeti, megnagyobbodása előtti Temes vármegye
területét árulja el. A temesi főesperesség változatos neve-

178 Anjou-oklt. VII. 514. szám.

99
ken, olykor m int temesközi, két Temes közi, illetve
Temes-Berzava-közi főesperesség is szerepel. Csanád me­
gyében két archidiaconatusszal, a Csanádival és a bizon­
nyal utóbb alapított marosontúlival találkozunk. A kévéi
(később torontáli) főesperesség a korábbi Keve és a későb­
bi Torontál megye területére terjedt ki. Az eredeti Krassó
megyének (amely egészen Erdély határáig nyúlt) csak nyu­
gati részét ölelte fel a krassói főesperesség, keleti térségé­
ben - amely a 14. században Temes megyéhez került át -
az 1300 táján felállított sebesi főesperesség terült el.
A bihari egyházmegyében hat főesperesség volt. Közü­
lük megyenevet Bihar és Békés viselt. A hat főesperesség-
ből négy (a bihari, a homorogi, a köleséri és a kalotai) Bi­
har megyére, kettő (a békési és az ebből kivált szeghalmi)
Békés megyére esett. A megyehatárok változásai azonban
ezt az eredetileg tiszta képletet itt is megzavarták, ugyanis
a kalotai főesperesség keleti fele (Kalotaszeg) Kolozs me­
gyébe és ezzel Erdélybe került át, míg a köleséri főesperesség
egy darabjára utóbb Zaránd megye fennhatósága terjedt ki.
A váci püspökség területén öt főesperességről vannak
adatok, ebből négynek (Nógrád, Pest, Szolnok, Csongrád) a
neve azonos a megyenévvel. A szolnoki főesperesség a Ti­
sza menti Szolnok megyének felel meg. A nógrádi (utóbb
váci), illetve a csongrádi főesperesség az eredeti Nógrád, il­
letve Csongrád vármegye területét mutatja, mindkét várme­
gye kiterjedése a 14. századra erőteljesen átalakult. Pest me­
gyén a pesti és a szigetfői archidiaconatus osztozott.
A zágrábi dioecesis korszakunkban 10 főesperességből
és egy prépostságból (csázmai) tevődött össze. A főespe-

100
rességek közül megyenevet viselt a zágrábi, a varasdi és a
dubicai, várispánsági nevet a kemléki és a goricai. Itt a vi­
lági és az egyházi igazgatási intézmények általában nem fe­
leltek meg egymásnak. A főesperességek többsége (szám
szerint hét: a bekcsényi, a csázmai, a kamarcsai, a kemléki,
a varasdi, a vaskai és a vrbóci) a Szávától északra helyez­
kedett el. A Száva metszette ketté a zágrábi főesperességet,
míg a Szávától délre terült el a dubicai és a gercsei (utóbb
goricai). A zágrábi egyházmegyében több olyan főesperesség
volt, amely a 14. századra már megszűnt: a Dráva-M ura-
közi összeolvadt a bekcsényivel, a guscseit pedig a csázmai
prépostsághoz kapcsolták. Ugyanakkor későbbi időben ala­
kult ki a gorai és a zagorjei főesperesség.
A nyitrai püspökségben három főesperességet találunk.
Megyenevet közülük a nyitrai és a trencséni viselt. E nyit­
rai archidiaconatus másodlagos az esztergomi egyházme­
gyében fekvőhöz képest. Ez Nyitra megye egy részén kívül
Turócra terjedt ki. Trencsén megye területén a trencséni és
a garadnai főesperesség osztozott.
Mint a fentebbiekből kiderülhetett, a középkori 14 egy­
házmegye közül többé-kevésbé 12-nek ismerjük a főespe-
rességi viszonyait. A másik kettő közül a boszniairól egy­
általán nincsenek ismereteink, a szerémiből pedig csak az
ottani főesperesség hármas számáról szerezhetünk tudo­
mást, de azok fekvéséről nem. Mivel ezeket nem tudjuk
térképen elhelyezni (kérdés, hogy nincsen-e átfedés ezek és
a bács-kalocsai érsekség egyik-másik főesperessége kö­
zött), így a szerémi egyházmegye középszintű igazgatási
egységeit a főesperességek fenti 92-es számában nem sze-

101
repeltettük. Ha mégis tekintettel lennénk ezekre, úgy az
archidiaconatusok. száma végösszegében 95-re (az ilyen
funkciót betöltő prépostságokkal stb. együtt 102-re) rúgna.
Úgy tűnik, mind a világi, mind az egyházi igazgatásban
a 14. század eleje tekinthető választóvonalnak; mindkét,
egyébként egymással szoros összefüggésben levő területen
az alapvetés megtörtént. Ekkorra a világi igazgatás szerve­
zeti és területi sokszínűsége, többféle átfedése, ami a külső
szemlélő számára olykor szinte áttekinthetetlen zűrzavart,
kusza viszonyok halmazát jelentette, megszűnt. A rendszer
letisztult, sokban egyszerűsödött, bár ennek új tartalommal
való megtöltése jórészt csak ezután következett be. Az kö­
zépszintű világi igazgatás megújulását az jelentette, hogy
ezekben az évtizedekben szerte az országban kialakult az a
szervezeti modell, amit a kutatás - mert hiszen a királyi
vármegyéhez hasonlóan itt sem középkori terminusról van
szó - nemesi megyének nevez. Ugyancsak 1300 tájára, il­
letve az erre következő néhány évtizedre a már korábban
állandósult egyházmegyei felépítés további belső tagoltsá­
ga - kevés kivételtől eltekintve - végleges formához jutott,
a főesperességi hálózat az ország egész területét átfogta.

102
 TARTOMÁNYOK

Miután áttekintettük a tájneveket, valamint a korai egy­

házi és világi igazgatással összefüggő elnevezéseket, meg­
állapíthatjuk a máshonnan is tudható tényt: Magyarország
nem kapott örökül a múltból történeti régiókat, illetve ré­
gióneveket, amelyek pedig olyannyira jellemzők Európa
korábbi középkori országainak legtöbbjére. Itt hiába keres­
sük az olyan neveket, mint Itáliában Lombardia vagy
Langobardia, a Német-római Császárság német részén
Burgundia vagy Bavaria („Bajorország”), Franciaország­
ban Normandia vagy Gothia, Csehországban Morávia
(„M orvaország”), Lengyelországban Kujávia vagy
Mazóvia, a balkán nyugati részén pedig Dalmácia vagy
Dioklea (Duklja). A Kárpát-medence esetében az egyetlen,
végső fokon ókori előképre visszamenő Pannóniával talál­
kozunk, de az sem részt jelöl az egészen belül, hanem a tel­
jes térség, azaz Magyarország szinonimája.179 Az elnevezé­
sekből levonható iménti tanulságot a történelem menete is
visszaigazolja: miközben Európa országainak nagy része a
korábbi középkorban kisebb-nagyobb mozaikkockákból,
azaz térségekből, régiókból tevődött össze, amelyek miatt
az egész mint a részek elnagyoltan egymásra hányt összes­
sége jelenik meg, addig az embernek az az érzése, mintha
Magyarországot egyetlen gránittömbből faragták volna ki,
amelyen repedések sem igen láthatók. Persze, a részletes

179 Veszprémy László: Pannónia. In: KMTL. 526.

103
elemzések kimutatták, hogy ez nem egészen így van. Egy­
felől valóban tény, hogy Magyarországnak nem volt mit
örökölnie. Szilárd, masszív államiság évszázadok óta nem
volt e térségben (a hun és az avar a legcsekélyebb mérték­
ben sem volt ilyen), ami a 9. században akadt, az más álla­
miságok peremterülete, végvidéke. Ám még ha lett volna
is, kérdéses, hogy túlélte volna-e a „sötét” 10. századot,
amikor a magyaroknak a legkisebb gondjuk is nagyobb
volt, semmint a Kárpát-medence történeti értékeinek védel­
me és integrálása. Másfelől ugyanakkor kiderült, hogy a
10. században (főleg annak második felében) több törzsi ál­
lamiság létezett itt, amelyek eltérő irányokban tájékozód­
tak.180 Ezek leverése oly jól sikerült a következő évtizedek­
ben, hogy a törzsi tudatnak még emléke is hamarosan
kiveszett. A magyarok emlékezete nem őrizte meg sem a
törzsneveket, sem a velük élő etnikumok (fekete magyarok,
kavarok) nevét. Ennélfogva miközben Európa túlnyomó
részén az állami egység biztosítása volt a legfontosabb fel­
adat (az idegen hódítók visszaverése mellett), Magyaror­
szágon ez a kérdés évszázadokon át komoly kihívást nem
jelentett. Amikor Magyarországon e korai időszakokban
mégis tartományokról beszélünk, legfeljebb egy tartomá­
nyi irányú fejlődés alacsony lépcsőfokairól lehet szó. Szö­
gezzük le mindjárt: amiről e könyvben idáig beszéltünk, az
nem tartozik ebbe a kategóriába. A táj, a tájnév a népi tér-
szemlélet (kistérségi identitás) kifejezése, az egyházi és vi-

180 Kristó 2000. 7-10.

104
lági igazgatás szervei pedig az egész jobb kormány ozható-
ságának eszközei. Az előbbi nem hordoz magában tárgyi
elkülönülést, az utóbbiak pedig részeiben is éppen homo­
genizáló hatásúak, a központi akarat végrehajtásának esz­
közei.
A tartományok létesítésére irányuló kezdeményezések
Magyarországon több mint két évszázadon át a királyi csa­
lád nevéhez kapcsolódtak. Megfelelő háttér, azaz széthasa­
dást lehetővé tevő, illetve arra késztető törésvonalak nélkül
ez bizony „vihar egy pohár vízben”. Az első kísérlet tarto­
mány létesítésére Magyarországon a l l . századi hercegség
volt. Ezt 1048 táján I. András király hozta létre azáltal,
hogy hazahívta Lengyelországból öccsét, Bélát, és vele
megosztozott az országon. Aligha lehet tagadni azt, hogy a
létesítés elsődleges szándéka szerint ebben is benne volt az,
ami a középszintű igazgatás szerveinek felállításában, vagyis
a hatalom - megosztás által történő - jobb gyakorlása. Azt
nem lehet mondani, hogy ebbe az alattvalóknak semmi be­
leszólásuk nem volt, sőt éppen az gyanítható, nem ellenük­
re történt. A hatalom megkettőződése két uralkodói köz­
pontot eredményezett, ami megduplázta az udvari világi
elit létszámát. Ezért a nagyuraknak érdekük fűződött ennek
fenntartásához. A főpapok viszont, akiket ez inkább hátrá­
nyosan érintett („párt”-politikára kényszerítette őket),
többnyire ellene voltak ennek. Fennállásának mintegy 60
éve alatt (1107-ben szűnt meg) a királyi hercegség nem
funkcionált folyamatosan. Az első tíz évben az elsődleges
szándék dominált: az erők egyesítése megnövelte a haté­
konyságot. 1058 táján, amikor Béla egyre nyíltabban főha-

105
talomra tört bátyja ellenében, ez felszínre hozta a megosz­
tás másik arcát, az egymásnak feszülő világi elit acsarkodá-
sát, a nyílt hatalmi rivalizálást. Nagyjából a későbbi évtize­
dek is ezt a kettősséget tükrözik. Amikor a 12. század
elejére világossá vált, hogy egyre inkább a másodlagosan
felszínre került szándék szabott fazont a hercegségnek, a
főhatalmát féltő Kálmán király felszámolta azt.
Ami ennek területi lecsapódását mint a bennünket ezút­
tal közelről érintő kérdést illeti, annyi bizonyos, hogy a
hercegség - amely az ország egyharmadára terjedt ki - két
központtal kelt életre, az egyik Bihar, a másik Nyitra volt.
A 14. századi krónikakompozíció - amelynek idevonható
tudósításai nem lehetnek korábbiak a l l . század végénél -
megyék megnevezése révén határozta meg a dukátust.181
Bihar és Nyitra említéséből világosan kitetszik, hogy a her­
cegség nem egy tömbben feküdt, hanem eleve megosztott
térségre terjedt ki. Mindkét terület a l l . század közepén ha­
tárvidéke volt Magyarországnak. Nyitra esetében ez külön
bizonyítást nem igényel, Bihar helyzetét pedig az jellemzi,
hogy még jobbára előtte vagyunk a nagy erdélyi
betelepüléseknek.182 Vagyis mind Bihar, mind Nyitra határ­
vár, mögöttük pedig északon keskenyebb, keleten széle­
sebb, de mindkét esetben egyként kevéssé lakott gyepűte­
rület húzódott (a Kis-Kárpátok, illetve Erdély). A hely
kiválasztásában tehát amellett, hogy a periféria felzárkózta­
tásában a hercegre fontos feladat várt, határvédelmi szem-

>81 SRH. I. 377., 389.

>82 Kristó 2002a. 72-79., 144-156.

106
pontok is szerepet játszhattak. Bár önmagában nem volt
csekély a szuverenitás azon szintje, amelyet egy-egy her­
ceg elért, hiszen némelyikük pénzt veretett, önálló külpoli­
tikát folytatott, de az igazi tartománnyá alakulás veszélyét
ez nem hordozta magában. Amikor a megosztással együtt
járó másodlagos tényező, a konfrontáció került előtérbe az
együtt-uralkodás helyett, a herceg egyáltalán nem saját
uralmi körzete elszakítására, államjogi elkülönítésére tört,
hanem arra, hogy ő üljön le a királyi trónusra. Oly erősen
élt az állami egység tudata, hogy a dukátus a főhatalom
megszerzésének eszköze lett ahelyett, hogy a részuralom
állandósuló terepévé alakult volna.183 Maradandó nyomot
ennélfogva a későbbiekben sem hagyott, egyedül a 12. szá­
zad 60-as éveinek elején II. László ellenkirály támasztotta
fel hat hónapi időtartamra.184 Magyarországon a dinaszti­
kus országfelosztás következő formájával majd csak a 12.
század végén találkozunk.
A l l . század elejétől a 12. század végéig eltelt közel két
évszázad alatt viszont olyan folyamat játszódott le az ország
két, még Biharhoz és Nyitrához képest is inkább peremvi­
déknek számító területén, Erdőel(ü)ben és *Drávaelben,
vagyis Erdélyben és a Drávántúlon, amely hosszabb távon
valóságos tartományok megteremtéséhez biztosított terüle­
ti lehetőséget. Mivel e fejlemények lényegében forrástalan
korszakban következtek be, sokkal inkább feltevésekről le­
het beszélni, semmint megbízható tények láncolatáról. Az

'83 Kristó 1974. 60-124.

'84 Makk 2000. 126.

107
erdélyi vajdaság és a szlavón bánság kialakulásáról van
szó. Biztosabb ismereteink Erdéllyel kapcsolatban vannak.
Erdély nevét fentebb már tárgyaltam. Ez a forrásanyagban
latin és magyar alakban fordul elő. Az oklevelekben latin
névalakokkal találkozunk. Legkorábban ultra silvam „er­
dőn túl” vagy ultra silvas „erdőkön túl” a megnevezése, az­
az még irányhatározós nyelvi szerkezet segítségével nevez­
ték meg a térséget. Ezekkel egy időben melléknévi alakban
mint Ultrasilvanus vagy Transsilvanus szerepel. 1138-ban
bukkan fel először az „erdélyi részek” (Ultrasilvane
partes), amely hosszú időn át az Erdély térségére leginkább
használt kifejezés maradt. A latin nyelven főnévi formá­
ban, -ia képzővel ellátott Transsilvania alakváltozat folya­
matos használata csak 1462-től figyelhető meg. Természe­
tesen szemernyi kétség sem férhet hozzá: ezek a névalakok
nem eredeti latin elnevezések, hanem egy vulgárnyelvi
névalak latinra fordított változatai. A fordítás alapjául a
magyar nyelv szolgált. A 13-14. századi latin nyelvű elbe­
szélő forrásokban (Anonymusnál, Kézai Simonnál és a 14.
századi krónikakompozícióban) Erdély neve magyar alak­
ban mint Erdőel(ü) fordul elő. Ugyanakkor a magyar nyelv
- mint fentebb tárgyaltam - más esetekben is használta a
valam in túli (valami mögötti) fekvés meghatározására az
-el(ü) utótagú kifejezéseket, vagyis a magyar táj szemlélet­
nek ez a fajta m egnevezés sajátja volt. Végezetül nem
mellékes, hogy a németség Erdélyt csak a 13. századtól
használatos, saját szemlélete alapján alkotott névvel nevez­
te Siebenbürgennek, a román nyelv pedig a magyar Erdély­
ből alkotott Ardeal nevet használta a térség meg-

108
nevezésére.185 Nagyon fontos hangoztatnunk, hogy az Er­
dély (erdélyi), illetve a Transilvania (Transilvanus) megne­
vezések között nem egyszerűen az eredeti és a lefordított
név közti viszony áll fenn. Az előbbi magyar táj szemlélet­
ből fakadó magyar népi elnevezés, az utóbbi pedig hivata­
los latin terminus. Az oklevelek ezért használják az utóbbit,
az elbeszélő források pedig megengedhetik maguknak,
hogy az előbbit is megemlítsék.
A korai magyar táj szemlélettől azonban idegen az, hogy
nagy területeket nevezzen meg. Az Erdőntúl eredendően
irányt jelölt meg, olyan térséget, ami az erdőn (erdőkön) túl
feküdt. Mivel Anonymus az Igyfon erdőt Erdüel(ü) felé
fekvő erdőségként határozta meg, ez az erdő (illetve ennek
szomszédai) tekinthető(k) Erdély névadójának. Ebből adó­
dóan az eredeti Erdély csakis a közvetlenül e mögött fekvő
terület lehetett, azaz a Sebes-Körös tágabb értelemben vett
forrásvidéke, a későbbi (történeti) Erdély északnyugati ré­
sze, a Feketeerdőtől (a Gyalui havasoktól) északra eső táj.
Az Erdély név tehát Erdélyen kívül, attól nyugatra eső tér­
ségben keletkezett, méghozzá minden valószínűség szerint
már a 10. században. Ezen erdélyi térségben élt a 10. szá­
zad második felétől, és itt szenvedett vereséget 1003-ban
Szent Istvánnal szemben Gyula, akinek görög rítusú térítő
püspöksége szintén itt működött. Gyula leverését követően

185 Kristó 2002a. 20-25.; Áron Péter: Erdély történelmi tájneveinek

adattára és népeinek tájszemlélete. Magyar Nyelvjárások 24 (1981)
103-104.

109
e területen alakult ki a nagy kiterjedésű Doboka megye
(amely bizonnyal első ispánja, a Gyula ellen győztes
Doboka hadvezér, Csanád apja nevét viseli), és itt létesült
- a görög szertartási! ortodox püspökség hagyományát tisz­
telve - a latin rítusú erdélyi püspökség, amelynek legkoráb­
bi ingatlanai is e térségben helyezkedtek el. Az erdélyi püs­
pökség - talán dobokavári központjából kiindulva - észak
és dél felé egyaránt terjeszkedett, azaz terjesztette a latin
kereszténységet. Észak felé bizonytalan időben a Tiszáig
ért el, dél felé pedig már az 1080-as években egészen a M a­
rosig. Szent László 1077-1081 között a püspöki székhelyet
a Maros menti Fehérvárra (szláv nevén Belgrádba) helyez­
te át. Ez a korábbi szűk Erdély-fogalom kitágulását ered­
ményezte. Az erdélyi püspöki székhely Fehérvárra történt
átvitele azzal járt, hogy legkésőbb 1080 táján már Fehérvár
környéke is Erdélynek számított. Összhangban van ezzel,
hogy Szent István király 1083 után, de még a l l . század vé­
ge előtt íródott nagyobbik legendájában e Fehérvár (a mai
Gyulafehérvár) mint erdélyi Fehérvár szerepel,186 megkü­
lönböztetve a Dunától nyugatra levő másik Fehérvártól (a
mai Székesfehérvártól). Az Erdély-fogalom nagymérvű ki-
terjesztése szakítás volt az eredeti, kis térséget átfogó táj-
szemlélettel, hiszen az erdélyi Fehérvár már csak nagyon
áttételesen minősülhetett erdőn túlinak. Idővel azonban el­
halványult Erdély nevének konkrét, „erdőn túl(i terület)”
értelme. Az eredeti jelentését elvesztő Erdély-fogalom rö-

'86 ÁKÍF. 292.

110
videsen az egész Kelet-Magyarországot lefedte, vagyis egy
hatalmas régiót.187
Az erdélyi vajdaság kialakulása elválaszthatatlan az er­
délyi térségben végbement vármegye-alakulásoktól. Kez­
detben az egész térségben két hatalmas kiterjedésű várme­
gye létesült, északon, Gyula törzsi államának területén
Doboka (amely bizonnyal első ispánja nevét viseli), délen,
a Szent István által legyőzött Keán vezér egykori uralmá­
nak térségében pedig Fehér megye (nevét Fehérvár fehér
falairól vette), amelynek első ispánja Szent István rokona,
a közelebbről ismeretlen Zoltán volt. A vajdaság kifejlődé­
se Dél-Erdélyben következett be. A Fehér vármegyei ispán
neve Szent István korában tribunus, 1097-ben comes
Bellegrate („belgrádi ispán”), 1111-ben és 1113-ben prin-
ceps Ultrasilvanus („erdélyi főember”), 1177 táján comes
Albensis Ultrasilvanus („erdélyi fehérvári ispán”). A meg­
nevezések értelmezéséhez fontos adalék, hogy az 1097., il­
letve az 1111. és 1113. évi tisztségnevek viselője valószínűleg
azonos személy. Az 1097. évi funkció a realitást tükrözi, az
1111. és 1113. évi a vágyálmot (aminek elképzeléséhez az
ekkor már szintén Fehérvárott székelő főpap episcopus
Ultrasilvanus „erdélyi püspök” címe szolgálhatott alapul).
Az ott élő szlávok a dél-erdélyi elöljárót talán már Keán ve­
zér óta vajdának hívták. E vulgámyelvi megnevezés Keán
halála után az örökébe lépő magyar tisztségviselőre, Zol­
tánra, majd az őt követő fehérvári ispánokra szállt. A reá-

187 Kristó 2002a. 25-112. passim.

111
juk alkalmazott különféle latin nevek (tribunus, princeps,
comes) arra mutatnak: a vulgámyelvi (szláv) vajda szót
akarták valamiképpen visszaadni. Legkésőbb a 12. század
második felében a fehérvári ispánoknak sikerült - egyelőre
még csak alkalmilag - megszerezniük több észak-erdélyi, a
hajdani nagy Doboka vármegyéből kiszakadt kisebb m e­
gye, így oklevelesen bizonyítható módon Kolozs és
Doboka ispánságát. Ezzel vágyuk közel jutott a beteljesü­
léshez, vagyis hogy - az erdélyi püspökhöz hasonlóan,
csak ők a világi igazgatás terén - egész Erdély elöljárói le­
gyenek. A vajda cím velük kapcsolatban először 1199-ben
fordul elő, majd 1201-től kezdődően - a legészakabbi erdé­
lyi megye, Szolnok kivételével - immár egész Erdély felett
ténylegesen ők gyakoroltak fennhatóságot. A szolnoki is-
pánságot időlegesen már 1214-ben megszerezte a vajdák
egyike, de tartósan csak 1263-tól tudták kormányzatuk alá
vonni.188
Mi az oka annak, hogy éppen azokban az évtizedekben,
amikor az ország más területein a nagyobb kiterjedésű vár­
megyék kisebb részekre szakadtak, és ezzel újabb világi
igazgatási egységek keltek életre, Erdélyben az általánossal
éppen ellentétes irányú, integrációs folyamat játszódott le?
Semmi nyom nem mutat arra, hogy ebben a múlt feneket­
len kútjának mélyén rejtőző okot kellene keresnünk. Az er­
délyi különállásnak nincsenek nyomai sem a magyar hon­
foglalást m egelőző időben, sem a közvetlenül arra
következő évtizedekben. A 10. század második felétől is

188 Uo. 128-133.

112
legfeljebb annyi - az is csak mintegy 25 esztendeig tartó ér­
vénnyel - , hogy egy magyar törzs költözött be a térség
északi felébe. Ám mivel a törzsek, illetve törzsi államok a
Kárpát-medence más részein ennél négyszer, ötször hosz-
szabb idő (100-130 év) alatt sem hozták létre a különállás
tartós kereteit, ezt a Gyulák, illetve (Eszak-)Erdély eseté­
ben is bízvást elejthetjük. Nem marad más hátra, mint hogy
az okokat Gyula leverése, azaz az 1003 utáni idő viszonyai
között keressük meg.
Az erdő(k) mögötti területen végbement integrációs fo­
lyamat nem nélkülözte az egyéni ambíciót. Egy kiterjedt
térség ispánja még nagyobb hatalomra vágyott. Ebben az
erdélyi fehérvári ispán nyilván nem volt egyedül, de ezt ki­
rályi jóváhagyás nélkül semmi esélye nem volt elérni. Az
igazi ok tehát nem az ispáni vágyálomban kereshető, ha­
nem a térségi körülményekben. Erdély igen messze feküdt
az ország közepétől, széles határszakaszokon ellenséges
környezet szomszédságában, ahonnan pogány nomádok ál­
landó támadása volt várható. A 12. században ehhez a bi­
zánci fenyegetettség járult. Manuél bizánci császár három
hadából kettő - soraikban vlachokkal (románokkal) -
1166-ban Erdélyre tört, hatalmas pusztításokat okozva
ott.189 A magyar uralkodó elsődleges szándéka az erdélyi
integrációval az volt, hogy a királyság keleti végein egyet­
len fő, a fehérvári ispán (a majdani vajda) alá rendelt erős
katonai szervezet biztosítson védelmet a várható idegen tá­
madásokkal szemben. Fokozottabban kellett a biztonságról

'*» Makk 2000. 147.

113
gondoskodni Erdélyben amiatt is, mert a 11-12. században
Erdélybe jelentős betelepedések történtek, vagyis az ország
belsején kívül immár Erdély belsejét is védeni kellett. Ez­
zel kapcsolatos, hogy a határvédelem a gyepűkről egyre in­
kább a föld-fa várakra helyeződött át, ami a korábbinál na­
gyobb szervezettséget igényelt.
Az erdélyi vajdaság alapvetően királyi akaratból kelt
életre, a 12-13. század fordulója magyarországi viszonyai
közepette - amikor a folyamat döntő szakaszába érkezett -
más nem is képzelhető el. A vajda a király tisztségviselője
volt, akit tetszése idejére állíthatott oda, és bármikor el­
mozdíthatott onnét. Jellemző, hogy az 1199 és 1288 közti
89 év alatt 43 ízben cserélt gazdát a vajdai poszt, vagyis
egy vajda átlagosan két évet töltött e funkcióban. Ám ha a
hosszabb ideig tisztséget viselők számát és idejét levonjuk,
akkor 58 évre 39 vajda jut, vagyis a legtöbb erdélyi méltó­
ságviselő alig másfél évig volt hivatalban. Ez mindennél
jobban bizonyítja, hogy a vajda a királyi (vagy ha Erdély
élén külön Árpád-házi herceg állt, akkor a hercegi) akarat
játékszerének, bábjának tekinthető. Mindamellett és ezzel
együtt Erdély már a 13. században is valójában tartomány.
Állandósult határai voltak, 1288-ban összeült az első erdé­
lyi (tartományi) közgyűlés. István ifjabb király erdélyi her­
cegsége következtében 1266-tól kezdve megjelent - de
nem vált általánossá - Erdély minősítéseként a regnum
(„ország, királyság”).190 Erdély tartományi jellege egyelőre
ugyan erőteljesen magán viselte a királytól való teljes füg-

>*> Kristó 2002a. 132-142., 304-305., 223.

114
gést, de potenciálisan a valóságos tartománnyá válás lehe­
tőségét hordozta magában, hiszen állandó elöljárója még­
sem a herceg (a királyi család főhatalomra törő tagja) volt,
hanem a vajda, tehát dinasztián kívül álló ember, ráadásul
Erdélynek a központtól való távolsága és területi zártsága
(csaknem minden oldalról hegyekkel körülvett volta) erő­
síthette a tartományi jelleget. Ez jutott kifejezésre abban is,
hogy bár Erdélyben a megyék megmaradtak, de lényegé­
ben a vajda alá rendelődtek. Szemben az ország más része­
ivel, Erdélyben a megyésispánokat a vajdák nevezték ki, és
ők mozdították el. Ez azzal járt, hogy a megyésispánok - és
rajtuk keresztül a megyék - közvetlen kapcsolata az ural­
kodóhoz már a 13. században megszakadt, a vajda közéjük
ékelődött. Amíg a vajda a királyi hatalom engedelmes esz­
köze volt, addig a rendszer a király szája íze szerint műkö­
dött, ha azonban ebben változás következett be, akkor a tar­
tomány önállósága markáns arcéit kaphatott.
Az erdélyi vajdasággal sokban azonos pályán futott a
szlavón bánság (Szlavónia bánsága) létrejötte és berendez­
kedésének alakulása. A vizsgálatot itt is a fogalmak tisztá­
zásával célszerű kezdeni. Szlavónia a l l . században annyit
tesz, mint szlávok lakta térség, ország. III. Ottó német-ró­
mai császár evangélium ában az Itáliával (Rómával),
G erm ániával és Galliával egy sorban szerepeltetett
Szklavínia191 nyilván valamennyi szláv országot jelképez-

191 Wolfgang Christian Scheider: Imperator Augustus és Christo-

mimetes. III. Ottó önmagáról alkotott képe a könyvfestészetben. In:
Európa közepe 1000 körül. Szerk. Alfried Wieczorek-Hans-Martin
Hinz. Stuttgart 2000. 499.

115
te. 1045 táján a tota gens Slavonia („egész Szlavónia
népe”) Lengyelországot, 1091-ben Szent László magyar
király levelében a tota Sclauonia („egész Szlavónia”) egész
Horvátországot jelenti.192 Horvátországnak természetesen
nem ez volt a szokásos neve (mint ahogy Lengyelország­
nak sem). Szent László levelével azonos évben, 1091-ben
Drago zárai perjel arról írt, hogy László magyar király
megtámadta Horvátország királyságát (Chroacie invadens
regnum), és oda unokaöccsét, Almost állította király­
ként.193 Kálmán magyar király a 12. század elején elfoglal­
ta Horvátországot és Dalmáciát. E megnevezések közül
Dalmácia a tengerparti szigeteket és városokat jelenti, Hor­
vátország pedig a tengertől a Gozd, más néven Kapella
hegységig terjedő területet, amelyen túl északkelet felé sem
ekkor, sem korábban nem nyúlt túl. Kálmán hódításától
kezdve a magyar uralkodók címében mindig e két terület
neve szerepel,194 és soha nem Szlavónia. Ez kétségtelenné
teszi, hogy az Adriai-tengerpart vidékének bevett neve Dal­
mácia és Horvátország volt. Ezt Kálmán király is tudta, hi­
szen maga említette 1097-ben a velencei dogét mint Dal­
mácia és Horvátország hercegét.195 A magyar királyok
címébe átkerült ezen titulusokból következik, hogy Kál­
mán a meghódított tengermelléket királyságként kebelezte
be Magyarországba. Ezt kettős jogcímmel tehette. Egyrészt

'92 DHA. I. 136., 272.

Uo. 273.
1,4 Uo. 416.
'« Uo. 327.

116
ő maga király volt, tehát királyság az általa uralt terület is,
másrészt a magyar hódítást megelőzően Horvátország
ténylegesen királyság volt (925 óta). Ugyancsak Kálmán az
újonnan uralma alá jutott területet egy helyi tisztségviselő
nevével egyező bán alá rendelte. A vulgárnyelvi szót
(banus) - a vajdához hasonlóan - megpróbálták latinul ér­
telm ezni, amint ezt 1116-ban II. István bánjának,
Kledinnek princeps huius provintie et banus („e tartomány
főembere és bánja”) címe mutatja.196
Nem állapítható meg pontosan, hogy a tengermelléken
kormányzó bán fennhatósága mikor terjedt ki a Gozdtól
északkeletre húzódó vidékre, a Száva folyó környékére.
Györffy György szerint erre 1190 körül került sor, amikor
a Velence részéről katonailag fenyegetett Dalmácia és Hor­
vátország nem biztosíthatta az azon térségben hercegséget
viselő Imre trónörökös „ott-tartózkodását és költségeit”, és
ezért csatolták Dalmácia és Horvátország (Györffy szerint
már ekkor Szlavónia) dukátusához a Gozd és a Dráva köz­
ti, pannóniai szlávok által lakott vidéket.197 Magam ezt né­
hány évtizeddel korábbi időre helyeztem. Abból indultam
ki, hogy Dalmácia egésze és Horvátország egy része
1165-1180 között bizánci uralom alá került. „A bán kárpót­
lására csatolhatták a Száva-vidéket vagy annak egy részét a
horvát bánság maradékához. Az összekapcsolás o k a... ka­
tonai vonatkozású: a Bizánccal elsősorban szembenálló
horvát bánság erősítését célozta, hogy az alkalomadtán ké-

'96 Uo. 401.

Györffy 1970. 228-229.

117
pes legyen a tengermellék visszafoglalására”.198 Bár már
bizonnyal a tengermellékre szorítkozó horvát-dalmát bán­
ság létesítésétől sem lehet elvitatni határvédelmi funkciót
(ami a térség földrajzi helyzetéből, határvidék jellegéből, a
központtól való nagy távolságából fakadt), annak kiterjesz­
tése a Száva-vidékre - mind Györffy, mind a magam véle­
ménye szerint - szintén biztonsági okokból következett be.
Ez a folyamat erős hasonlóságot mutat az erdélyi vajdaság
önállósulásával. Talán az sem egészen véletlen, hogy - fel-
tételezés szintjén - mindkettőben játszott valami szerepet a
Bizánc részéről az 1160-as években jelentkező fenyegetettség.
A bán korm ányzata eszerint a 12. század nagyobbik
részében (legalább kétharmadában) csak Dalmáciára és
Horvátországra terjedt ki. Hogy fennhatósági területét ki­
terjesztették a Gozdtól északkeletre is, egyelőre a termino­
lógiában nem jelentkezett. Még a 12. század végén is Dal­
mácia és Horvátország bánjáról, illetve kormányzójáról
olvashatunk.199 A Szent László által Horvátországra értett
Szlavónia alkalmi megnevezés. Ennek folyamatos haszná­
latáról a 12. században a térségre nézve éppen úgy nem le­
het szó, miként arról sem, hogy Szlavónia már ekkor a
Gozd hegység és a Dráva folyó közti területet jelölte volna.
Bármelyik feltételezést adatok hiánya teszi kétségessé.
Ugyanakkor a 12. század végétől kezdenek gyarapodni a
Szlavónia előfordulások. 1183-1184-ben arról olvasha­
tunk, hogy Dénes mint Dalmácia és Horvátország, illetve a

>98 Kristó 1979. 89.

>99 Uo. 89-90.

118
tengermelléki tartomány bánja Szlavónia zsupánjainak ta­
nácsára ítélt.200 Az 1195 táján készült jövedelem-összeírás
Szlavónia hercegéről szólt.201 Ez Imre herceg volt. Hogy
Imre miként nevezte saját tisztségét, nem ismerjük, de
1194-ben kétszer is Dalmácia és Horvátország kormány­
zásával kapcsolatban említették nevét, és e méltóságban
utóda és fia, András szintén Dalmácia és Horvátország her­
cegének címeztette magát.202 A Szlavónia terminus tehát
még a 12. században is inkább Horvátországot (és Dalmá­
ciát) jelölte, semmint a Száva-vidéket.
A nehézség annak megmagyarázásában rejlik, hogy
ilyen előzmények után - még pontosabban: számottevő
előzmény nélkül - miként válhatott a Szlavónia terminus
éppen a Gozd és a Dráva közti térség utóbb általánosan
használt megnevezésévé. Erre Zsoldos Attila lapidáris egy­
szerűségű választ adott: a 11-12. században a Szlavónia ki­
fejezés önálló igazgatási intézmény neveként azért nem
szerepel forrásainkban, mert „egyszerűen nem létezett, te­
rülete Somogy és Zala megyékhez tartozott” . Szerinte oly
módon terjesztették ki a bán illetékességét a Száva-vidék-
re, hogy „a területet eredetileg igazgató somogyi és zalai is­
pánok joghatóságát - formálisan legalábbis - nem szüntet­
ték meg”.203 Sajátságos ezt az okfejtést attól a kutatótól
olvasni, aki szerint már a legkorábbi időszakban is „a me-

200 Smié. II. 184-185., 189.

201 Kristó Gyula-Makk Ferenc-Marosi Ernő: III. Béla emlékezete.
Bibliotheca Historica. Bp. 1981. 92.
2°2 Szabados 1999. 87-88., 94-95.
203 Zsoldos 2001b. 276.

119
gyehatárok m egváltozása... nehezen képzelhető el a királyi
hatalom döntése nélkül” .204 Ez esetben valóban nehezen hi­
hető el - legalábbis számomra hogy az uralkodó úgy vál­
toztatta meg a bán hatalmának területi kiterjedését (még­
hozzá nem is kis mértékben, hanem alapjaiban), hogy erről
a „kárvallottakat”, a somogyi és a zalai ispánt elfelejtette
tájékoztatni, hiszen így - Zsoldos szavai szerint - „az érin­
tett méltóságviselők területi illetékességének elhatárolat-
lansága valóban jelentős zavart okozhatott” .205 Mivel a ma­
gyarázat kiindulópontja kevéssé tűnik reálisnak, a reá épülő
következtetések szintén aligha bizonyulnak hihetőnek.
Zsoldos Attila nem zárta ki annak lehetőségét, hogy „a
korabeli köznyelvben földrajzi fogalomként ne élhetett vol­
na a helyi szlávok által lakott vidéket jelölő Sclavonia
területnév... A Száva-vidék és Horvátország kormányzatá­
nak a bán joghatósága alatt történő egyesítése értelemsze­
rűen maga után vonta azoknak a szálaknak a meglazulását,
amelyek a Drávántúlt Somogy és Zala vármegyékhez fűz­
ték. Ennek eredményeként a földrajzi fogalomként talán
már korábban is használatos Sclavonia kifejezés politikai­
igazgatási szerephez jutott, s megjelent a bán jelzőjeként a
»szlavón« minősítés” .206 Ez több szempontból valószínűt­
len. Itt is gond van a kiindulóponttal. Könnyen belátható,
hogy a Gozd és a Dráva közti térséget a helyi lakosok alig­
ha nevezhették latinul Szlavóniának (Sclavonia), mert ők

™ Zsoldos 2002. 685.

205 Zsoldos 2001b. 276.
2<* Uo. 276., 278.

120
szlávok voltak, így ez a név nem felelt volna meg a hely­
névadás azonosítást biztosító kritériumának. Nem áll job­
ban a helyzet akkor sem, ha a Györffy György által felve­
tett lehetőséget mérlegeljük, miszerint Szlavónia régi
magyar nevéül Tótország szolgált.207 Juhász Dezső szerint
„a Regnum Sclavonie középkori m.[agyar] megfelelője
Tótország volt, mivel a magukat slovéne-nek nevező szlá-
vokat a magyarság tótok-nak nevezte” . A bökkenő azonban
az, hogy - mint éppen Juhász adattárából tudható - a
Tótország megnevezésnek nincs középkori előfordulása,
adatai 1535 tájától folyamatosak.208 Persze, azt teljességgel
kizárni, hogy az 1526 előtti években már létezhetett, nem
lehet.
A probléma nem is ez, hanem az, hogy a Szlavónia ne­
vet fordította-e le a magyarság Tótországnak, illetve hogy
a Tótország név fordítása-e a Szlavónia. Nagy valószínű­
séggel mindkét megoldás kizárható. A Szlavónia fogalom
eredendően nem a később Szlavóniának mondott, a Gozd
és a Dráva között elterülő térséget fedte. így a Drávától dél­
re a Gozdig elterülő Szlavónia nevét legkorábban csak a
13. századtól lehetett volna Tótországnak fordítani. Ennek
azonban több körülmény látszik ellentmondani. Mindenek­
előtt az, hogy nincs korai adat a Tótországra. Nem elhanya­
golható továbbá, hogy a 13. század előtt ebben a térségben
(Pozsegát és Valkót is beleértve) bizonyára több magyar él-

207 Györffy 1959. 95-96.

2°s Juhász 1988. 101-102.

121
hetett, mint a középkor végén,209 és ez a körülmény az et­
nikai indítékú Tótország elnevezést kevésbé indokolhatta
volna. Végezetül az új (Tótország-féle) elnevezésre szük­
ség sem volt, hiszen ennek a térségnek a jelölésére éppen a
13. század elejétől sok adattal bizonyíthatóan a magyarság­
nak saját neve volt, a *Drávael vagyis a Drávántúl, ami né­
pi eredetű tájnév, és pontosan beleilleszkedik a magyar táj-
szemléletbe, amint erről fentebb szóltam. A magyaros
Tótország alak pedig túlságosan későn jelenik meg ahhoz a
forrásokban, hogy ez szolgált volna alapul a Szlavónia la­
tin névalak megszületéséhez. így hát a Tótország kora új­
kori (legfeljebb késő középkori) önálló elnevezése az akkor
már döntően szlávok lakta Drávántúlnak, olyan etnikai in­
dítékú elnevezés, amit a latin Cumania fordításaként meg­
született (Kis- és Nagy-) Kunság (magyar alakjai a l ó . kö­
zepe utáni időből ismertek, de családnévként a Kyskwn már
1503-ból adatolható)210 és az ország északi területein a
szlovákok lakta térség jelölésére 1512-től szereplő Szlavó­
nia (Sclavonia) neve mutat.211
Úgy vélem, miután a horvát-dalmát bán fennhatósági
körzete a 12. század utolsó harmadában átterjedt a Száva-
vidékre, ezt követte némi késéssel a Horvátország nevére
olykor használt Szlavónia név áttolódása erre a régióra.

209 Kiss Lajos: A magyarság legkorábbi nyomai a Délvidék helységne­

veiben. Magyar Nyelv 88 (1992) 414-415.
210 Juhász 1988. 86., 91.
211 Peter Ratkos: A szlovák nemzetiség fejlődése a 16. század végéig.
In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Értekezések a
Történeti Tudományok Köréből. Új Sorozat. 64. Bp. 1972. 115.

122
Tárgyi alapját az adta, hogy a Gozd és Dráva közti térség­
ben - a dalmát és horvát területekhez hasonlóan - jelentős
számbeli fölényben voltak a szlávok. Néhány évtizedes in­
gadozás után212 végül is a 13. század első évtizedeitől kezd­
ve a tisztség nevében a szlavón bán (az egész Szlavónia
bánja) kifejezés állandósult. Az egész Szlavónia bánja any-
nyit jelentett, hogy viselője mindkét (a Gozdon túli és inne­
ni) terület bánja. A szlavón báni fogalom meggyökeresedé-
se azonban nem járt együtt azzal, hogy a Szlavónia
elnevezés Horvátország és Dalmácia élő fogalmát kiszorí­
totta és helyükbe lépett volna. így idővel a terminológiai
zavarok letisztultak: miközben az egész Szlavónia bánja ki­
fejezésben Szlavónia a Drávától az Adriáig húzódó teljes
térséget jelölte (a 13. század első harmada után egyre in­
kább a régebbi idők viszonyait konzerváló kövületként),
addig a szorosabb értelemben vett Szlavónia csak a Gozd
és a Dráva közére vonatkozott. Szlavóniát hivatalos név­
ként használták, a *Drávael (Drávántúl) pedig egy ideig
megmaradt magyar tájnévnek, amely olykor a latin iratok­
ba is utat talált, amint erről fentebb szóltam. Ez utóbbi név
azonban később kikopott, helyére a hivatalos Szlavónia lé­
pett, am elyet a m agyar tájnévadás a 16. századtól
Tótországnak kezdett nevezni. Zsoldos Attila helyesen utalt
arra, hogy az „egész Szlavónia” kifejezés „politikai és nem
földrajzi fogalom volt”,213 miként Erdély is. A különbség

212 A z adatokat 1. Györffy 1970. 229.; Kristó 1979. 92-93.; Zsoldos

2001b. 272., 278.
2'*2 Zsoldos 2001b. 279.

123
az, hogy Szlavónia eredetileg nem tekinthető tájnévnek,
hanem más térség (Horvátország) megjelöléséről csúszott
át a Drávántúlra, ahol végül is megállapodott, míg Erdély
kezdetben valóságos tájnév volt, ám területe oly mértékben
kiterjedt, hogy elvesztette originális tájnévi jellegét, politi­
kai fogalommá vált, végül azonban a magyarság ma már
mind Szlavóniát, mind Erdélyt egyként tájnévként veheti
számba.214
A szlavón bánságot tehát eredendően ugyanúgy a kirá­
lyi akarat keltette életre, mint az erdélyi vajdaságot. A bá­
nok a 13. században éppen azt a tojástáncot járták, mint a
vajdák. A királyi kegy magas polcra ültethette és könnyen
elmozdíthatta őket. A báni tiszt viselői sorában 1200 és
1300 között 54 személyt tartunk számon,215 vagyis átlag­
ban két év sem jutott egy-egy bán tisztségviselésének ide­
jére. Ha levonjuk ebből a hat évet vagy ennél hosszabb időt
tisztségben töltő méltóságviselők számát és funkcionálása
idejét, akkor 70 évre 50 ember jut, azaz a bánok túlnyomó
többsége még másfél évet sem maradt hivatalában. Ezek a
számok csaknem teljes megfelelést mutatnak a 13. századi
vajdákra vonatkozó adatokkal, és jól tükrözik a tényleges
helyzetet: az Árpád-kor utolsó századában a bánok a kirá­
lyi hatalom eszközei voltak. De ennek ellenére Szlavónia
tartományi jellegét nem lehet elvitatni. Határai állandósul­
tak, területén a megyei szervezet kialakult. Északnyugaton
Varasd, keleten Pozsega kívül maradt onnét, területén a sok

2'“ Juhász 1988. 70-72., 101.

215 Szabados György: Szlavón bánok. In: KMTL. 649-650.

124
kis 12. századi várispánság helyén két nagy megye (Zágráb
és Kőrös) létesült, megyévé alakult az eredendően királynéi
magánuradalom, Verőce, továbbá a Szávától délre a kisebb
területű Dubica, Orbász és Szana megyék alkották a késő
középkori Szlavónia területét. Mivel Szlavónia élén herce­
gi rangban 1226 óta Kálmán halicsi exkirály állt, királyi
rangja 1232-től kezdve regnum („ország, királyság”) minő­
sítést biztosított Szlavóniának. Ez Kálmán halála után is
megmaradt, mígnem 1358-ban a címet hivatalosan is el­
nyerte. 1255-ben Szlavóniában báni pénzverőkamara léte­
sült. 1272-től a pénzverésből származó jövedelem már nem
a királyt, hanem a bánt illette meg. Az első szlavóniai (tar­
tományi) közgyűlés 1273-ban ült össze.216 A 13. században
- Erdélyhez hasonlóan - itt is érvényesült az a gyakorlat,
hogy a megyék ispánjai a bántól kapták kinevezésüket,
vagyis az itteni megyék és ispánjaik közvetlen kapcsolata a
királlyal megszűnt. Bár egyelőre Szlavóniában a király
akarata érvényesült, de a bán léte és lehetőségei más politi­
kai viszonyok közepette a tartományi önállósodás lehetősé­
gét hordozták magukban.
Miután Kálmán felszámolta a bihari és nyitrai hercegség
rendszerét, és miközben napirenden volt az erdélyi vajda­
ság és a szlavón bánság kialakulása, a 12. század középső
évtizedeitől a dinasztikus (tehát a királyi család tagjai köz­
ti) országfelosztás újabb formája jelentkezett. Ez területi
értelemben nem folytatása a l l . századi dukátusnak, de ab­
ban hasonlított hozzá, hogy alapvetően ez is az ország pe-

*'« Kristó 1979. 93-94., 125., 122.

125
remterületeire terjedt ki. Háromféle módon jelent meg: ré­
szint a Magyar Királyság frissen meghódított területeit
vonta be az osztozásba, részint azokat a határ menti egysé­
geket, amelyekben már amúgy is megindult vagy végbe­
ment a tartományi irányba ható térségi fejlődés, részint pe­
dig olyan térségeket, amelyek az előző kettő egyikébe sem
sorolhatók. Az első típus első esetének az tekinthető, ami­
kor II. Béla király 1137-ben másodszülött fiát, Lászlót
boszniai herceggé tette. E döntésével a frissen uralma alá
vont Boszniát (amely a magyar uralkodók titulusában Rá­
m a alakban jelentkezett) bízta a későbbi II. Lászlóra. Bosz­
nia később is többször állt Árpád-házi herceg (a későbbi II.
András), illetve hercegnő, anyakirályné (Anna, Kun Erzsé­
bet) fennhatósága alatt. Boszniában a magyar uralmat ál­
landó jelleggel a boszniai bán testesítette meg, az uralkodó
család tagjai elvétve jutottak ott szerephez.217 A későbbi II.
András király 1198-ban a frissen meghódított Hűim (Her­
cegovina) nevét is felvette hercegi címei közé. Ezt András
nem adományul kapta III. Bélától (vagy Imrétől), hanem
fegyveresen maga szerezte meg.218
A Szávától délre eső területet a központi magyar táj-
szemléletnek megfelelően vulgárnyelvi (magyar) alakban
bizonyára *Szávaelnek nevezték. Erre enged következtetni,
hogy 1324. évi oklevélben „Száván túli részekéről (partes
Transzauane) olvashatunk.219 E latin terminus pontos meg-

217 Rokay Péter: Bosnyák-magyar kapcsolatok. In: KMTL. 122.

218 Szabados 1999. 94-95.
219 Anjou-oklt. VIII. 203. szám.

126
felelője a Havason túli részek (partes Transalpine), illetve
a Dráván túli részek (partes Ultradrawane) latin kifejezé­
seknek. Miután rendre megfigyelhető, hogy a népi tájnevek
mellett minden esetben élt a térség megnevezésére hivata­
los latin névalak is, ez a * Száváéi esetében kezdetben a
Sirmium ~Sirmia („Szerémség”) volt. A 13. század első fe­
lének forrásai ezt az alakot mutatják, és irányjelző latin szó
kitételével különböztették meg a Duna-Száva közti, azaz
innenső Szerémséget (Sirmia citerior) a Száva jobb partján
fekvő túlsó Szerémségtől (Sirmia ulterior) 220 Ez utóbbi ér­
telemben szerepel 1235-ben a Szerém uraként (dominus
Sirmiensis) Kálóján, III. Béla magyar király unokája.220221 A
túlsó Szerémség mellett a 13. század közepén megjelent a
térség jelölésére a Macsó elnevezés, amely eredendően egy
ottani vár neve.
Macsó első hercege IV. Béla magyar király veje,
Rosztyiszláv volt, majd halála után őt özvegye, Anna és fi­
uk, azaz IV. Béla unokája, Béla követte.222 Kun Erzsébet
1280-ban Bosznia mellett megkapta fiától, IV. László ki­
rálytól Bosznia mellett Macsó (sőt rövid időre Szlavónia)
kormányzását. Minden jel arra mutat, hogy néhány évig Er­
zsébet uralma alatt állt e tartományok mellett több déli or­
szágrészben fekvő vármegye is, Pozsega, Valkó, Baranya,
továbbá az ekkor még megyei szervezettel nem rendelkező

220 Kristó Gyula-Takács Miklós: Szerémség. In: KMTL. 643. L. még

Györffy 1952. 331-333., 337-340.
221 Petar Rókái: „Gyletus dux Sirmii”. Matica Srpska. Zbomik za istori-

ju 27 (1983) 121-127.; Gy. III. 317.

222 Rokay Péter-Takács Miklós: Macsó. In: KMTL. 421.

127
Verőce.223 Macsóban a magyar uralmat - már amikor a m a­
gyar korona alá tartozott - az ottani bán jelenítette meg. Az
a körülmény, hogy Erzsébet királyné Macsó mellett több
vármegye felett is fennhatóságot gyakorolhatott, megadja
azon feltételezés lehetőségét: a 14. században valóságos
tartománnyá fejlődött macsói bánság történeti előképe Á r­
pád-kor végi előzményre megy vissza. 1259-1260-ban a
frissen magyar fennhatóság alá jutott, de onnan rövidesen
kikerült Stájerország élére IV. Béla király fiát, Istvánt he­
lyezte hercegként 224 Ez esetekben szó sem lehet arról,
hogy e hosszabb-rövidebb ideig magyar uralom alatti tarto­
mányok (Bosznia, Hűim, Macsó, Stájerország) vezetői
azok Magyarországtól való elszakítására törekedtek volna.
Éppen ellenkezőleg, kinevezésük azt a célt szolgálta, hogy
teljes erejükkel azon munkálkodjanak: szorosan fűzzék
azokat a magyar koronához.
A dinasztikus osztozkodás másik formája az, amikor az
uralkodó család tagja egy, már létező különkormányzati
egység élére került, azaz mintegy közbeiktatódott a király
és annak vezetője (a bán és a vajda) közé. Szlavónia (Hor­
vátország, Dalmácia) és Erdély számított ilyennek. A szla­
vón hercegek listája sokkal bővebb, mint az erdélyi herce­
geké. E rendszer - megszakításokkal - az 1160-as évektől
az 1350-es évekig, azaz két évszázadon át állt fen n 225 Hosz-

223 Zsoldos Attila: A királyné udvara az Árpád-korban. Századok 136

(2002) 273.
224 Kristó 1979. 49.
225 Makk Ferenc: Hercegség. In: KMTL. 261.

128
szabb szünet után a 15. század végén újult fel, amikor II.
Ulászló király Hunyadi Mátyás fiának, Korvin Jánosnak
adta Szlavóniát.226 E második típus esetén nem lehet som­
más ítéletet mondani arról, hogy a tartomány adott esetben
meddig jutott el az önállóság sok ismérvét felmutató, való­
ságos tartományi fejlődés útján. Azért is nehéz erről nyilat­
kozni, mert e forma más alapvetésű tartományi kerettel, a
szlavón bánsággal és az erdélyi vajdasággal együtt jelent­
kezett. A szélsőségek mindenesetre igen nagyok. Míg Ár­
pád-házi Béla (IV. Béla fia), András (V. István fia) és An­
jou István (I. Lajos testvére) hercegsége a széttagolódás
szinte semmi veszélyét nem idézte fel, addig ez korántsem
mondható el a későbbi IV. Béla és főleg a későbbi V. István
erdélyi dukátusáról. Főleg Istváné tűnik ki erős önállósodá­
si szándékával (államjogi értelemben önálló államiságot
vindikált magának saját nádorral, külön pénzveréssel, szu­
verén külpolitikával stb.).227
Árpád-házi István hatalmi ambícióinak az adott különös
nyomatékot, hogy mint ifjabb király, erdélyi herceg és a ku­
nok ura nem csupán Erdély kormányzatát tartotta kezében,
hanem a Dunától keletre eső hatalmas, a királyét területre
nézve messze felülmúló országrészét is, amelynek Erdély
csak kisebbik darabját alkotta. Ezt összefoglalóan Dunán túli
földnek (terra Transdanubialis) mondták,228 vagyis a lejegy­
ző a mai Dunántúlról tekintett István országrészére. Ebben az

226 Kristó 1979. 82-83.

227 Uo. 68-73.
228 Smiö. VI. 35.; W. IX. 58.

129
az érdekes, hogy a Duna észak-déli folyásiránya - legalább­
is István szándékai szerint - szinte államjogi értelemben vett
országhatárként szerepelt. Ez esetben a dinasztikus megosz­
tás harmadik formájával állunk szemben, hiszen a Duna vo­
nalától keletre eső térség se újonnan megszerzett területnek
nem számított, se egészében különkormányzati egységnek.
Bármekkora is volt a szuverenitás István által elért szintje, or­
szágrésze önálló tartomány létrejöttével nem fenyegetett,
mert IV. Béla fiának fő célja nem tartományának az országtól
való elszakítása és önállósítása volt, hanem éppen az, hogy
ennek segítségével maga legyen az egész ország uralkodója.
Hogy szándéka valóban erre irányult, az mutatja: rövid két­
éves országlása alatt nem osztozott meg az országon fiával.
Hasonló mondható el III. András alatt anyja, Morosini
Tomasina éppen más irányba eső országrészéről. Az anyaki­
rályné leggyakrabban használt címe „egész Szlavónia herceg­
nője és a Dunán innen a tengermellékig terjedő részek kor­
m ányzója” (ducissa tocius Sclauonie et gubernatrix
citradanubialium parcium usque maritimá) volt.229 Az ő tar­
tománya - Istvánéval szemben - a Dunától nyugatra húzó­
dott, a megnevezés ez esetben is a mai Dunántúlról kitekintő
szemlélet következménye. Tomasinától mi sem állt távolabb,
mint ezen óriási térség önállósítása. Anjou István azt megelőző­
en, hogy erdélyi, majd dalmát-horvát-szlavón bánná emelke­
dett volna, szepesi hercegi címet viselt,230 ami azért érdekes,
mert eddigelé Szepes nem volt dinasztikus osztozás tárgya.

229 Kristó 1979.31-32.

230 Csukovits Enikő: István. In: KMTL. 294.

130
 Az uralkodóházon belül jobbára a 13. századra jellemző
felosztások mögött - a l l . századi hercegséghez hasonlóan
- a világi arisztokrácia állt,231 amelynek ekkori ereje össze
nem hasonlítható módon nagyobb volt, mint két évszázad­
dal korábban. A sok esetben általa szított dinasztikus osz­
tozkodást voltaképpen a hatalomgyarapítás és a tapasztalat-
szerzés eszközének szánta, gyakorló terepnek tekintette
ahhoz, hogy ennek során ellesse mindazon fortélyokat,
amelyek révén majd maga kísérelheti meg önálló tartomá­
nyok létrehozását. Ez az időszak a 13. század legvégén ér­
kezett el. Szinte egy csapásra alakultak ki az ország legkü­
lönbözőbb pontjain a kiskirályok tartom ányai. Igazi
veszélyt Magyarország egységére a tartományi irányú fej­
lődés során első ízben ezek jelentettek, ugyanis tudatosan
törekedtek az őket a királyi hatalomhoz kötő szálak elvágá­
sára és szuverén államiság kialakítására. Önállósodásuk -
szemben a királyi hercegekéivel - önelvű volt. Nem arra
vágytak - erre semmi esélyük nem volt - , hogy erőgyara­
podásuk révén a hatalom királyi birtokosától maguk sze­
rezzék meg az egész feletti főhatalmat, hanem abból lehe­
tőleg minél nagyobbat akartak leharapni, ám tudatában
kellett lenniük, hogy bármekkora is lesz az, mindenképpen
rész marad. Először a magyar történelem során ekkor vető­
dött fel komoly esélye annak, hogy Magyarország - frissen
kialakult tartományainak törésvonalai mentén - részekre
hullhat.

23' Kristó 1979. 58-66.

131
 Ekkor - alig több mint két évtized alatt - egész Magyar-
ország meghatározó rendszere a tartományi berendezkedés
lett. Nem véletlenül nevezi a történetírás az 1301 utáni esz­
tendőket a tartományi megosztottság korának, illetve a tar­
tományurak időszakának.232 Az előzőekből kitűnhetett,
hogy a magyar történelemben tartományok nem a 13-14.
század fordulóján születtek meg első ízben, hanem a tarto­
mányi irányú fejlődés - bár kétségtelenül kezelhető módon,
az ország egységét veszélyeztető jellege szempontjából
alacsony szinten - évszázadok óta jelen van. Ami újszerű
ebben 1301 táján, az az, hogy a jelenség a királyi hatalom
számára rövid időre szólóan óriási kihívást jelentett. Nem
az Árpád-ház fiági kihalása a fő bűnös ebben - bár nem el­
hanyagolható jellege tagadhatatlan - , vagyis nem az inter-
regnum okozta a súlyos gondokat. (Valójában nem király -
talan kor ez, hiszen a problémák egyike éppen az, hogy
egyazon időpontban több királya is volt az országnak.) Ek­
korra azok a társadalmi folyamatok értek be, amelyek év­
századok alatt az arisztokrácia hatalmának megnövekedé­
séhez, a világi nagybirtok kiterebélyesedéséhez vezettek.
Ugyancsak hiba lenne a tartományok megerősödését ere­
dendő bűnként ábrázolni. Európa nagy részén, ahol korai
időktől fogva számottevő tartományi berendezkedés léte­
zett, magában a tartományi fejlődésben vagy visszafejlesz­
tésében mérsékletesség, fokozatosság nyilvánult meg. M a­
gyarországon a veszélyt önmagában véve nem a folyamat
kiteljesedése idézte elő, hanem annak rohamos, szinte kö-

232 Engel-Kristó-Kubinyi 2001. 27. (Kristó Gyula); Engel 2001. 108.

132
vethetetlenül gyors volta, valamint ennek folyományaként
a tartományok urain elemi erővel kitörő „éhség”, mohóság
minden személyi és tárgyi hatalom minél gyorsabb meg­
szerzésére. A későbbi magyarországi fejlemények igazol­
ják, hogy lassabb, szervesebb, kiszámíthatóbb és előrelát-
hatóbb fejlődés esetén a „tartományosodás”, a tartományi
alakulások keltette problémák kezelhetők.
A 14. század elején az új típusú tartományok (tarto-
mányuraságok) felszínen jelentkező első mutatója, hogy -
szemben az eddigi ilyen jellegű szárnypróbálgatásokkal -
ellenségesek a központi királyi hatalommal. A tartomány­
urak felm ondták a király iránt elődeik és általuk eddig
kimutatott hűséget és lojalitást, szembefordultak vele.
Mindegyikre egyetemlegesen jellemző, hogy saját tartomá­
nyukban minél kevesebb teret biztosítottak az uralkodónak,
és olyan szeparatista politikát folytattak, ami a királytól va­
ló teljes elfordulás, az országból való kiszakadás veszélyét
hordozta magában. Saját udvart tartottak, saját tisztviselőik
voltak, többen közülük külön pénzt verettek, szuverén kül­
politikát folytattak. Ezek legtöbbje ugyan már a dinasztikus
országfelosztások hatalomgyakorlóinál megtalálható, ám
ami itt többlet azokhoz képest, az adja meg a tartományúri
hatalom lényegét. Ezek sorában az első a nagybirtok. A tar­
tományurak - vagyis világi előkelők - kezében korábban
elképzelhetetlen birtokkoncentráció jött létre. A 14. század
eleje tartományai világi nagybirtok (saját kezükön levő bir­
toktömbök) nélkül nem jöhettek volna létre. Kellett hozzá,
hogy birtokaik és közhatalmi funkcióik színtere összees­
sék. A nádori, báni, vajdai, megyésispáni tiszt birtokosa ott

133
tudott tartományt kiépíteni, ahol a magán- és a közszféra
elválaszthatatlanul összefonódott. A környék társadalma
olykor csak nagyon elkésve figyelt fel arra (ha egyáltalán
felfigyelt), hogy miközben jóhiszem űen, „törvénytisz­
telőén” a királyi méltóságviselőt szolgálta, valójában a ma­
gánember hatalmát gyarapította, illetve hogy amikor a ma­
gánember magánügyben járt el, gyakorta a hivatalosság
talárját öltötte magára. Személyi vonatkozásban a hűbéri­
ség magyarországi válfajának, a familiaritásnak a 13. szá­
zad közepe utáni gyors és sokszor kíméletlen terjedése/ter-
jesztése csalhatatlanul jelölte ki azt az időpontot (a
birtokok összeharácsolásának ugyancsak ekkorra tehető
időpontja mellett) a 13-14. század fordulójára, amikor Ma­
gyarországon legkorábban jöhetett létre a királyi hatalom
ellenében tartományi berendezkedés. A familiárisok adták
a tartományurak magánhadseregének katonáit, ügyintézői­
nek széles körét.
A fentiekből következik, hogy a területiségnek e tarto­
mányúri rendszerben kiváltképpen fontos szerepe van.
Ahol az erőszakosan megvalósított, folytonosan nagyobbodó
magánfennhatóság és az ott kisajátított közhatalom egybeesett,
azon a területen jö tt létre tartomány. A dolog természetéből
adódik, hogy a tartományok - mint „ártalmatlanabb” elődei
is - a perifériákon, az ország peremterületein jöttek létre.
Ennek ellenpróbája, hogy az ország közepén, belsejében (a
Duna folyó Pilis, Pest és Fejér megyei szakaszán) tartomá­
nyok nem alakultak ki. Összesen 11 (esetleg 12) tarto­
mányúrral és ugyanennyi tartománnyal számolhatunk a 14.
század eleji Magyarországon. Valószínűleg nem a véletlen

134
hozta úgy, hogy a leghatalmasabbak az ország nyugati ré­
szén alakultak ki. Itt magasabb volt a népsűrűség, több az
egyház (plébánia és kolostor), fejlettebb a termelési techni­
ka, előrébb tartott a városiasodás, magasabb lehetett az
életszínvonal, a földrajzi tér tagoltsága jobban kedvezett az
új hatalmi erőviszonyokat szimbolizáló várak építésének,
egyáltalán a többinél gazdagabb tájék volt, ahol nagyobbat
és többet lehetett a tartományuraknak is kisajátítaniuk akár
a királytól, akár az egyházaktól, akár a társadalom birtokos
elemeitől és a jobbágyoktól. Magam úgy látom, a középkori
Magyarország történetében a térségi (regionális) különb­
ségek most manifesztálódtak első ízben egészen nyilvánva­
lóan.
A tartományurak élmezőnyét az északnyugat-magyaror­
szági Csák Máté, a mai Dél- és Nyugat-Dunántúlon, vala­
mint Szlavónia északi és keleti részében fennhatóságot
gyakorló Kőszegi-családtagok, valamint az Adriai-tenger
partján és körzetében „országló” Subicok alkották. Az elő­
ző két tartományúr kezén csaknem 20-20 megyében 50-50
kővár, 500-500 birtok volt, és magánhadseregük létszáma
fejenként 5 ezer főből állt. A Subicok erejét ilyen mutatók­
kal nem jellemezhetjük, az ő hatalmuk elsődleges bázisát a
nagyon gazdag adriai városok feletti uralom jelentette. A
második csoportba azok tartoztak, akik egyenként négy­
nyolc megyében 10-15 várral és 100-150 birtokkal rendel­
keztek. Idesorolhatók Nyugat- és Dél-Szlavóniában a
Babonicok, az ország északkeleti részén Aba Amadé és fi­
ai, Bihar megye tágabb környékén Borsa Kopasz, Erdély­
ben és a Maros-völgyben Kán László. Más szempontok

135
alapján ezzel tekinthetők egyenlő súlyúaknak az észak-ad­
riai Frangepánok. Végül a legkisebb tartományok az ország
északkeleti és délkeleti részén találhatók. Egy (esetleg két)
vármegyében legfeljebb öt-öt vára és 50-50 birtoka volt a
zempléni központú Petenye fia Péternek, a Borsodban
székhelyet tartó Ákos Istvánnak, illetve az Al-Duna mentén
Vejtehi Teodornak.233 Számosán sorolják még a tartomány­
urak közé a Dráva-Száva-közi Csák Ugrint.234 E tartomá­
nyok térképre vitele (7. térkép) jól mutatja, hogy területük
szinte hiánytalanul kiterjedt Magyarország határvidékeire,
illetve azok hátországára, és mintegy szorongató gyűrűként
fogták közre az ország belsejében „rekedt” Károly Róbertét.
Túlságosan rövid ideig állt fenn ahhoz a tartományúri
berendezkedés, hogy az ország más területi képződménye­
ihez való viszonyát megbízhatóan megállapíthassuk. Amit
tudunk, az arra mutat, hogy érdemben nem nyúltak hozzá
az ország megyeszervezetéhez. Pedig e tartományok pon­
tosan akkor léteztek, amikor sajátságos vákuumhelyzet jel­
lemezte a megyei berendezkedést. A királyi várispánság (és
az arra ráépült királyi vármegye) az 1300 körüli évtizedek­
ben bomlott fel. A királyi birtokok nagy részét éppen a tarto­
mányurak szerezték meg, nekik lehetőségük lett volna arra,
hogy újraszabják tartományuk belső igazgatásának határa­
it. Az adatok arra mutatnak, hogy a tartományurak maguk-

233 A tartományúri hatalomra 1. Kristó 1979. 139-212.

234 Engel 2001. 109.; Tóth Ildikó: Adalékok a Valkó megyei oklevél­
adás kezdeteihez. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica
115 (2 0 0 1 )2 8 -2 9 .

136
nak tartották fenn a fennhatóságuk alá tartozó megyék ispá-
ni tisztét, illetve azokat familiárisaiknak adományozták.
Mivel azonban e tartományok léte és ereje a frissen épült
kővárakon alapult, igazából nem csodálható, hogy néhá-
nyan a tartományok vezetői közül a megyeszervezet m el­
lett várkerületeket hoztak létre. Csák Mátéval kapcsolatban
hét trencséni vár külön-külön provinciájáról, azaz körzeté­
ről olvashatunk mint adózási egységekről. Ezek feladata a
várak katonáskodó elemeinek élelemmel való ellátása lehe­
tett. Aba Amadé tartományában kisebb területi egység ér­
telemben Sárvár castellacio]a fordul elő. Ezt várnagyság­
nak fordíthatjuk, mivel ekkor már a várnagyokat a latin
castellanus szóval jelölték. Sajnos, további adatok nem áll­
nak rendelkezésünkre, így széles forrásbázisra épülő követ­
keztetést nem lehet tenni. Annyi talán megkockáztatható,
hogy a tartományurak egyike-másika vissza akarta állítani
a királyi várispánságok rendszerét, csak immár magánföl­
desúri formában.235 E szórványos adatok azért érdemelnek
különös figyelmet, mert a tartományurak leverését követő­
en mintha hasonló rendszerrel próbálkozott volna Károly
Róbert is.
Az 1320-as évek elejétől kezdődően Károly király kor­
mányzati berendezkedése alapjává a honort tette. A honor
szó tisztséget jelent,236 a honorrcndszQx pedig azt a kor­
mányzati formát, amikor a tisztségekhez bizonyos javakat
rendeltek. A tisztségeket az uralkodó adományozta hívei-

235 Kristó 1979. 194-196.

236 MKLSz. IV. 274.

138
nek, tehát a javakat is az uralkodónak kellett saját ingatla­
naiból biztosítania. A honorrendszer felfedezője, Engel Pál
szerint „a tisztségviselő (azaz a báró) a felügyeletére bízott
várak birtokainak jövedelmét megkapta haszonélvezetül
arra az időre, amíg hivatalát viselte” .237 Ez alapelveit te­
kintve megfelelt a Szent István korában létrejött és a 13.
század végéig fennállt királyi várispánsági rendszernek,
amennyiben az ispán a vár és a várhoz kapcsolt királyi ja ­
vak (várbirtokok) felügyelője volt. Engel maga elismerte,
hogy a honor intézménye „az Árpádok korából szállt örök­
ségként az Anjoukra, ...szerintünk a 14. századi honor a
13. századi várispánságoknak volt egyenes leszármazott­
ja ”.238 Megfelelésről azonban nem lehet szó a 11-13. szá­
zadi és a 14. századi rendszer között. Egyrészt az Árpád­
korban a várispánságok alapját képező várak túlnyomó
többsége föld-fa vár volt, ezek jelentős része a tatárjáráskor
elpusztult239 A királyi honort képező több mint 150 várból
(kővárakból) mindössze nyolc volt „valamilyen formában
hagyományos ispáni székhely”.240 Az igazgatás központjá­
ul szolgáló várak tehát az évszázadok alatt alaposan kicse­
rélődtek. Másrészt megváltozott a vártartozékok kialakítá­
sának rendszere is. Az Árpád-korban a várispánsághoz
kapcsolt birtokok - az archaikus termelési struktúra és a
szórt birtokszervezet kívánalmainak megfelelően - nagy

“ 7 Engel 1982. 882.

238 Uo. 898.

2” Béna 1998. 42., 59. stb.

240 Engel 1982. 900.

139
területi szórtságban, gyakorta enkláve jelleggel helyezked­
tek el. A 14. századi vártartozékok már döntően a vár köz­
vetlen közelében egy tömbben feküdtek.
Abban is a Szent István-i modellhez igazodott - nyilván
a tudatosság legcsekélyebb jele nélkül - Károly Róbert,
amikor a kővár élére helyezett ispánt területi hatalommal
ruházta fel, megye élére állította. Szent István és 11-12.
századi utódai alatt azonban a megyésispán a megyében
ténylegesen nagy hatalommal rendelkezett, ugyanis a me­
gye területének nagy része a király tulajdonában volt. N o­
ha a 13. században a királyi birtokállomány jelentősen le­
apadt, de az ispán még nem került légüres térbe. Szűcs Jenő
megállapítása szerint a nemesi megye az 1260-as években
onnan indult el, hogy „a helyi választott testületnek volt
kellő társadalmi fedezete a királyi megye keretei között élő
nemességnél, de nem volt hatalma; a megyésispánnak volt
kellő hatalma a minden »bomlás« ellenére is még számot­
tevő »nemes« várjobbágyi kontingensben, de nem volt elég
társadalmi fedezete” .241 Az azóta eltelt évtizedekben - a
várjobbágyság erodálása következtében is242 - az ispán ha­
talma tovább gyengült, a nemesség pedig „megkapta a
megyét”.243 Éppen ezért a 14. század 20-as éveitől a megye
élére állított ispán „tisztéből kifolyóan nem rendelkezett
többé politikai hatalommal, nem lehetett tehát a királyi aka-

241 Szűcs 1993. 135.

242 Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság
történetéből. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok. 26.
Bp. 1999. 158-167.
243 Szűcs 1993. 135.

140
rat letétem ényese... Ezért az ispánokat, ha a királyság sze­
repet kívánt juttatni nekik uralma fenntartásában, hatalom­
mal, azaz várakkal kellett felruházni. így is történt, és a 14.
század folyamán a királyi várak túlnyomó része valamely
ispáni tiszt tartozékává vált”.244
Bár a királyi vármegye felbomlott, de a megye megma­
radt. Két olyan kihívás érte a 13. század utolsó és a 14. szá­
zad első harmadában a megyét, illetve - témánk szempont­
jából ez hordoz különös jelentőséget - annak a királyi
vármegyére visszamenő területi jellegét, ami teljesen új
alapokra helyezhette volna azt. Más szavakkal: 1300 táján
reális esélye volt annak, hogy a kárpát-m edencei teret
teljesen újraosszák. Az egyik kihívást a tartományuraság
jelenítette meg, a másikat a nemesi megye megjelenése. A
lehetőség azonban nem vált realitássá. A tartományuraság-
nak nem volt ideje, hogy konszolidálódjék, és a teret saját
igényeihez szabja, a nemesi megye pedig legitimációs té­
nyezőnek tekintette azt, hogy - ha tartalmában teljesen kü­
lönbözött is attól - területileg a királyi vármegye örökébe
lépjen. Ez a magyarázata annak, hogy bár a királyi várme­
gye a 13-14. század fordulója körüli évtizedekben meg­
szűnt, területisége túlélte azt, és helyenként a modern korig
konzerválódtak a hajdani vármegyei határok. A megye
ugyan gyökeresen átalakult 1300 táján, de comitatus neve
és területe átöröklődött, így a megye továbbra is a térszer­
vezés és a közigazgatás alapegysége maradt. A megyene-

244 Engel 1982. 900.

141
vek fontos tájnevekké váltak, amint Princz Gyula írta:
„Magyarországon a vidék és a megye fogalmi tartalma
majdnem ugyanaz”.245 Hajdú Zoltán azon véleményének
adott hangot: „A magyar közigazgatási rendszerváltások
során mindenkor alapvető kérdésként jelent meg a megye.
A megyéhez való viszony határozta meg a központi és a te­
lepülési közigazgatásban való gondolkodás kereteit. A ma­
gyar megyerendszer nagyarányú flexibilitásról tett tanúbi­
zonyságot, sőt azt is mondhatjuk, hogy az ezeréves magyar
megyerendszer a »flexibilitás csodájáéként is megfogal­
mazható” .246
A hagyományos felfogás úgy véli, hogy a királyi várme­
gye felbomlását a nemesi (vár-)megye kialakulása követte,
vagyis hogy a kétféle igazgatási szervezet hézagtalanul il­
leszkedik egymáshoz. Ezzel szemben legalábbis megfonto­
landó Engel Pál véleménye: a 14. századi megye (ami a
/zcworrendszeren épült fel) „nem más, mint »nemesi
megye« és »királyi megye« sajátos egysége..., egyazon in­
tézmény két arca” .247 Ebben a nemesi megye az ispáni jo g ­
hatóság területe, amely ekkor már a nemesi autonómia ér­
vényességi területe is, a királyi megye pedig a királyi
várhoz kapcsolt földek összessége. Amikor a királyi vár és
annak földjei magánosok kezére kerültek (ez a 14. század
végére lényegében megtörtént), akkor a megye elveszítette
kétarcúságát, és egyértelműen nemesi megyévé lett. Jobbá-

245 Princz é. n. 316.

24<>Hajdú 2001. 11.
242 Engel 1982. 888-889.

142
ra Engel Pál kutatási eredményei alapján tudjuk, hogy az
Anjou-korban a - közigazgatási célzatú - térszervezés két­
féle módon történt: megyék és tartományok révén. A kü­
lönbségtétel egyszerű: megyeinek tekinthető az a szerve­
zet, amely nem tartozott tartományi szintű egységhez. Ez
oly módon jutott kifejezésre, hogy a tartományhoz nem kö­
tődő megye ispánja közvetlenül a királytól függött, ő ne­
vezte ki és mozdította el. A tartományok viszont több me­
gyéből álltak, ez esetben a megyésispánok előmenetelét a
tartomány vezetője tartotta kézben. A tartományi megyék
ispánjainak tehát megszűnt a közvetlen kapcsolatuk a királlyal.
Abban viszont nincs eltérés a tartományon kívüli és tar­
tományon belüli megye között, hogy ispánjának várral kel­
lett rendelkeznie. Ez az alapelv rokon a Szent István-i vár­
megyei berendezkedéssel, amely szintén várakon, jóllehet
föld-fa várakon alapult, míg a 14. századi rendszer kővára­
kon. Szent István korában minden megyében kellett lennie
várnak (amely köré várispánság szerveződött), Károly Ró­
bert és Nagy Lajos alatt ez nem kritérium. Egy sor olyan
megyét találunk, amelynek területén nem volt királyi vár és
uradalom; ebben az esetben a szomszédos megye egy vára
és annak tartozékai szolgáltak a várat nélkülöző megye is­
pánjának honorjaként. Ez volt a helyzet Bodrog megyével
(honorja a baranyai Kőszeg vára és részben Bodrogba át­
nyúló uradalma), Gömörrel (a nógrádi Fülek vára részint
Gömör megyei falvakkal), Győrrel (a komáromi Gesztes,
Vitány és utóbb Tata vára), Szabolccsal (a bihari Adorján
vára). A területiség elvének mondott ellent, hogy egy me­
gyésispán honor'jm más megye területén feküdhettek még

143
akkor is, amikor az ispán saját megyéjében rendelkezett
honorral. így a pozsonyi ispán honorjának számított a nyit-
rai Korlátkő és Jókő, illetve a zólyomi ispánénak a barsi
Saskő. Ugyancsak enkláve jellege volt annak, hogy az er­
délyi vajda alá tartozó Szolnok megye két erősségét (Ara­
nyos és Kővár) nem a vajda, hanem a szatmári ispán kor­
mányozta. Valkói királyi uradalmat sem a területileg
illetékes macsói bán irányított, hanem a várnagy.248
Ha egy megyében egyetlen királyi vár és uradalom léte­
zett, akkor annak honor]a általában azon megye ispánját il­
lette (ezt tapasztaljuk Arad, Bereg, Csongrád, Máramaros,
Torontál és Ugocsa esetében).249 Számos megyében (Bé­
kés, Fejér, Somogy) egyáltalán nem volt honorbvcídk, ezek
megyésispáni tiszte presztízsben a többieké alatt m aradt250
Jó néhány megyében viszont egynél több királyi várral ta­
lálkozunk. A főleg Károly Róbert korára jellemző rendszer
szerint ezen várak legtöbbje nem tartozott annak az ispán­
nak a fennhatósága alá, amelynek területén feküdt, hanem
közvetlenül királytól függő vámagy kormányozta. Ilyen
volt pl. Abaújban Regéc, Gönc, Boldogkő, Biharban Kö­
rösszeg, Zalában Szigliget, Tátika, Hegyesd, míg Nyitra
megyében az ilyen várak száma fél tucatra rúgott (Appony,
Berencs, Csejte, Gimes, Kesselőkő, Tapolcsány)251 Ez ha­
tározottan exterritoriális jelleget kölcsönzött ezen irányítá-

248 Engel 1996. 114., 129., 132., 183., 159., 244., 200., 221.
244 Uo. 97., 109., 124., 152., 210., 217.
2 50 Uo. 108., 127., 175., 122.

251 Uo. 94., 112., 234., 159. L. még uo. 106., 118., 127., 132., 170.,
175., 239., 241.

144
si rendnek, és elvben a hasonló megítélés alá eső 11-13.
századi királyi várispánságokkal mutat rokonságot. Később
ezek száma csökkent, ugyanis a várak és uradalmaik vagy
az ispáni honor részévé váltak, vagy magánkézre kerültek.
A megyék mellett a közigazgatási jellegű térszervezés
másik formáját a tartományok jelentették. Ezek közül kettő,
az erdélyi vajdaság és a szlavón bánság - mint már tárgyal­
tam - Árpád-kori előzményekre ment vissza. Ezek tartomá­
nyi jellegét a 14. század eleje tartományúri berendezkedé­
se sem tette semmissé. Erdélyben Kán László kiskirálysága
lényegében az erdélyi vajdaságon alapult, bár területét te­
kintve túlnyúlt azon (a Maros mentén Arad és bizonyára
Csanád területére). Szlavónia jó néhány esztendeig ugyan
megoszlott a Babonicok és a Kőszegiek között, de a tarto­
mányúri berendezkedés rövid volta maradandó változáso­
kat ennek ellenére a szlavón bánságban sem tudott
előidézni.252 Az oligarchák leverése után Károly Róbertnek
az erdélyi vajdaság és a szlavón bánság Árpád-kori formá­
jában történő helyreállítása területi értelemben különösebb
gondot nem okozott. Az Anjouk alatt a vajda, illetve a bán
a király képében járhatott el saját tartománya területén, to­
vábbra is a vajda és a bán nevezte ki területük ispánjait, ha­
talmuk anyagi alapját a vajdaságban és a bánságban talál­
ható, a király által hivatali idejére kezére adott várak és
birtokok, vagyis vajdai és báni honorál jelentették. Az er­
délyi vajda honor]a két területen terjedt túl a történeti Er-

252 Kristó 1979. 143-144.; Kristó 2002a. 309.

145
dély határain. 1426-ig ő irányította mindkét (majd mindhá­
rom) Szolnok megyét, és 1402-ig hozzá tartozott Arad
megye.253 A erdélyi vajdaság esetében markánsan jelentke­
zik a Lackfiak azon igyekezete, hogy ők sajátítsák ki e
tisztséget. Lackfí Istvánnak mind a négy fia betöltötte e
tisztséget, és 1359-1376 között egymás kezébe adták Er­
dély kormánypálcáját.254 A szlavón bán Nagy Lajos alatt
terjesztette ki fennhatóságát a Szávától délre eső, ún. alsó­
szlavóniai megyékre, Orbászra és Szanára. Dubica megye
örökös ispánja 1353-tól kezdődően a vránai johannita per­
jel volt. Az Árpád-kori szlavóniai várispánságok egy része
(Gerzence, Rojcsa, Morócsa) az Anjou-korban fejezte be
pályafutását.255
Engel Pál megállapítása szerint „a két nagy tartomány
esetében használt szervezési forma összehasonlíthatatlanul
előnyösebb volt az uralkodás szempontjából, mint a ki-
sebb-nagyobb váruradalmak élére állított várnagyocskák
megszervezhetetlen, szinte már áttekinthetetlen tömege.
Egy fontos kívánalom volt csak: a kiszemelt méltóságvise­
lő megingathatatlan hűsége, mert enélkül óriási territóriu­
maik az alig leküzdött oligarchia újjáéledéséhez nyújtottak
volna alapot” . Ha ez a feltétel teljesült (márpedig maradék­
talanul megvalósult), „személyükön keresztül a király
könnyedén tudta mozgósítani egy-egy hatalmas terület
minden erőforrását, az uralmat ugyanakkor biztosan tartot-

253 Engel 1996. 11., 97., 200., 246-251.

254 Engel-Kristó-Kubinyi 2001. 86. (Kristó Gyula).

255 Engel 1996. 16., 162., 187., 252-259., 81.

146
ta kézben, és így több érv amellett szólt, hogy hatalmát az
anyaországban is lehetőleg ezen a módon szervezze
meg”.256 Erre Károly Róbert több kísérletet tett.
Az egyik tartományt a Nápolyból Magyarországra ke­
rült Drugetek hozták létre (8. térkép). Kialakulása az ezen
a területen Károly Róbert ellen sorra fellázadt tartomány­
urak (Aba Amadé, Ákos István fiai, Petenye fia Péter) le­
verésével kapcsolatos. Druget Fülöp vetette meg az alapját
azzal, hogy 1315-ben elnyerte a királytól Szepes, 1317-ben
Újvár (Abaúj), 1320-ban Gömör, Heves és Torna és talán
ugyanekkor Borsod megye ispánságát. Druget Vilmos
1328-ban került Sáros, ugyanekkor Druget János Ung és
Zemplén, majd Druget Miklós 1337-ben Ugocsa megye
élére.257 Azon összefüggő terület, amely felett 1340 táján
fennhatóságot gyakoroltak, tíz megyére, mintegy kéttucat
várra terjedt ki (köztük voltak /zouorbirtokok és saját tulaj­
donúak is). Valamennyi megye ispánságát ők tartották ke­
zükben, a várak és a megyék tényleges kormányzását fami­
liárisaik végezték várnagyi, illetve alispáni rangban, akiket
természetesen a Drugetek állítottak oda. Mindez a koreográ­
fia egy, Erdélyhez és Szlavóniához hasonló tartomány
meggyökeresedésével kecsegtetett. Pontosan ma sem is­
merjük azokat az okokat, amelyek gyors megszűnéséhez
vezettek. Tény mindenesetre, hogy időben ez egybeesett
Károly Róbert és Druget Vilmos nádor 1342. évi halálával.
A családnak Vilmossal nem szakadt magva, voltak öccsei,

256 Engel 1982. 904.

2” Engel 1996. 94., 129., 134., 209., 118., 170., 217., 219., 241., 217.

147
 148
8. Tartományok 1320-1457 között
nekik azonban nem engedték meg, hogy átvegyék a hatal­
mas tartomány igazgatását.258
Károly király másik, sokkal maradandóbbnak bizonyult
„alkotása” a macsói bánság, bár a fentebb mondottak értel­
mében könnyen lehet, hogy ennek volt késő Árpád-kori
előzménye. Ha így is áll a helyzet, a zavaros viszonyok (a
tartományúri hatalom, a szerb hódítás) felszámolását köve­
tően Károly Róbert érdeme az újjászervezés. Az első ma­
csói bán az Anjouk alatt 1320-ban lépett hivatalba. Már
ugyanebben az évben hozzárendelték Bodrog és Valkó is-
pánságát. Szerém 1323-ban, Baranya 1328-ban, Bács
1333-ban, végül Tolna a 14. század utolsó negyedében ke­
rült a macsói bán fennhatósága alá. Macsó tehát a Száván
túli törzsterület mellett a 14. század nagy részében öt (majd
hat) megyére terjedt ki. Az ispáni címet mindig a macsói
bánok viselték, övék voltak 1411-ig e megyék honor]d\
számos várral, a várnagyok és az alispánok - az ismert re­
cept szerint - familiárisaik lettek.259 Ugyancsak Károly Ró­
bert alatt jött létre a székelyispáni honor. A Székelyföldön
kívül jobbára erdélyi szász területeket ölelt fel: Radnát,
1320-tól Medgyest, 1322-től Besztercét, 1344-től Brassót
várakkal egyetemben.260 A Szörényi bánságot több évtize­
des tetszhalott állapotából 1335-ben élesztette fel Károly
király. Időlegesen létezett, eredetileg csekély területe átme-

258 Engel 1982. 904-907.

259 Engel 1996. 27., 114., 221., 199., 102., 100., 206. L. még Mályusz
1957. 52-53.
260 Engel 1996. 192., 155., 111., 121.

149
neti jelleggel Nagy Lajos alatt Keve és Krassó megyével
bővült.261
Néhány esetben sajátos integrációs folyamat megindul-
tát és bizonyos mérvű előrehaladtát tudjuk regisztrálni. Ez
általában abban a formában jelent meg, hogy két-két megye
élére azonos ispánt nevezett ki Károly Róbert. Ez az eljárás
nem volt idegen az Árpád-kori királyi gyakorlattól sem. A
sok példa közül csak néhány korai előfordulást említve II.
Géza korában Sopron és Vas, II. András alatt Pozsony és
Bars vagy Újvár és Szepes megye élén találunk azonos
ispánt.262 Ez esetekben azonban tartományalakítás érdeké­
ben tett kezdeményezésre nem gondolhatunk. Más a hely­
zet Károly alatt. Ekkor ugyanis ez tendenciajelleggel érvé­
nyesült, ugyanakkor a donorok biztos léte e téren minőségi
újat jelentett. Károly korában Fejér és Tolna, Sopron és
Vas, illetve Győr és Komárom együttes kormányzása fi­
gyelhető meg 1328-tól, 1330-tól, illetve 1332-től kezdő­
dően.263 A megyepárok egyike általában nélkülözte az
önálló honort. Már említettem, hogy Fejér megyének egy­
általán nem voltak donorbirtokai, Győr megye ispáni do­
norjaihoz komáromi várak tartoztak, a Sopron honorjáriak.
tekinthető Kapuvár (mint a rábaközi kerület központja) sa­
ját alispánnal rendelkezett. Alapos a gyanú: a megyepárok
egyikének „gyengesége” vezette a királyt arra, hogy más,

261Uo. 32., 139., 142.

262Nagy Imre: Sopron vármegye története. Oklevéltár. I. Sopron 1889.
8 .; CDES. I. 115., 164-165.

2« Engel 1996. 127., 206., 178., 181., 228., 140.

150
„erősebb” megyével közös ispán igazgatása alá helyezze.
Hogy a megyék önállósága azonban a több évtizedes
együttlét ellenére is megmaradt, azzal kapcsolatos, hogy a
megyében a királyi jelleg továbbélése mellett már műkö­
dött az annak másik arcélét meghatározó nemesi megye,
amely nem engedte a hatalmi szóval összekapcsolt megyé­
ket előrehaladni a tartománnyá válás útján.
E Károly által elindított területi politika folytatódott fia,
Nagy Lajos idején. A legjelentősebb tartományi képződ­
mény alapjait azáltal vetette meg, hogy 1370 táján Temes
megye ispánjának igazgatása alá helyezte Csanádot, 1372-
ben a K eve-Krassó megyepárost, majd Temes ispánja nyert
fennhatóságot Zaránd felett 1387-től, Csongrád felett
1399-től, Arad felett 1404-től kezdődően. így az ország dé­
li, a 14. század vége óta a töröktől leginkább veszélyezte­
tett részén hét megyéből, valamint az éppen szünetelő
Szörényi bánságba tartozó oláh (román) kerületekből álló
tartomány jött létre. Az 1426 előtti mintegy két évtizedben
mind a hét megye ispánságát Ozorai Pipo viselte (róla rö­
videsen külön is szólok). Lajos alatt 1346-tól kezdve - rö­
vid időszakra szólóan - Keve és Krassó élére került azonos
ispán.264 Egy további tartománykezdemény körvonalai raj­
zolódtak ki azáltal, hogy Szatmár megye ispánja 1347-ben
vagy e tájt elnyerte Máramaros, Ugocsa és Kraszna megye
ispánságát.265 Lajos uralmának végére a /zonorrendszeren
felépülő térszervezés eredményeképpen az ország peremvi-

Uo. 202., 122., 139., 142., 239., 125., 97.

265 Uo. 187., 152., 217., 146.

151
dákéin egy sor tartomány (vagy ahhoz hasonló, illetve ab­
ba az irányba fejlődő igazgatási egység) funkcionált: délen
a szlavón és a macsói bánság, a temesi ispánság, keleten az
erdélyi vajdaság és a székelyispánság (a Szörényi bánság
ekkor éppen nem létezett). Ez azonban nem szorítkozott
csak a déli és keleti végekre, nyugaton ebbe az irányba fej­
lődött a Sopron-Vas megyekettős, és Engel Pál szerint a
pozsonyi ispánság. Noha ez utóbbi csak egyetlen megyét
jelentett, Engel mégis azért vette territoriális alapon szerve­
zettnek, mert a megye minden királyi vára a pozsonyi ispán
alá tartozott, azaz ott nem érvényesült a területen
kívüliség.266
A /zonorrendszer Lajos halálát követően rövid idő alatt
összeomlott. A 150 királyi vár közül alig 70 maradt meg az
uralkodó kezén. „A hajdani honorbirtokok helyét hatalmas,
addig ismeretlen méretű főúri vagyonok foglalták el. 1396
körül az ország várainak körülbelül a fele [150 erősség]
alig harminc bárói család kezén halmozódott fel. Közülük
is messze kiemelkedett a [Zsigmonddal kötött] liga élén ál­
ló családok vagyona: a Lackfiaké 10, a Garaiaké és a Kani­
zsaiaké 9-9, a Bebekeké, Jolsvaiaké és Losonciaké 7 -7
váruradalommal”.267 Ez a földcsuszamlás éreztette hatását
a térszervezés elveiben is. Zsigmond uralkodásának végére
az erdélyi vajda horrorjai közül már csak Küküllővár, a
szlavón bánéi közül Kőrös város maradt meg, a macsói bán

2“ Engel 1982. 908-913.

267 Engel 2001. 171.

152
tisztséghez kötött birtokai 1411-re teljesen elvesztek, a na­
gyobb egységek vezetői közül a székelyispán és a temesi
ispán rendelkezett számottevő hononal,268
A 15. századig a tartományszervezés - az ország bármi­
lyen területére terjedt is ki - valamilyen módon a királlyal
függött össze. Ez talán csak a 14. század eleji tartományúri
berendezkedésre nem érvényes, bár az oligarchák hatalmá­
nak legitimitásában egykor az uralkodótól elnyert állami
tisztségeiknek nem kis szerepük volt. Csák Mátétól és kor­
társaitól eltekintve a többiek az uralkodótól kapták nem­
csak a tisztséget, amit betöltötték, hanem a birtokot is, ami
tisztségüknek hatalmat biztosított. A 15. században a kép­
let bonyolultabbá vált. Zsigmond korától kezdve nincs mód
arra, hogy a tartományalakulás bonyolult folyamatait oly
részletesen mutassam be, mint a korábbiak során tettem. A
forrásanyag hallatlan mérvű megnövekedése és ezzel
arányban viszonylagos feldolgozatlansága ezt amúgy sem
tenné lehetővé. Emellett azon szempontot is mérlegelni
kell, hogy ettől kezdve a tartományok tevőlegesen bele­
szóltak az ország történetének alakulásába, sokkal inkább,
mint 1400 előtt, így a folyamatok bemutatása gyakorlatilag
megkövetelné Magyarország 15. századi történetének fel­
vázolását, ami a jelen keretek között nem vállalható. Ennél­
fogva a 15. századi tartományok köréből mindössze típuso­
kat, illetve metszeteket mutatok fel. Zsigmond folytatta azt
a korábbi gyakorlatot, hogy két-két megyét közös ispán

“ * Engel 1996. 11., 16., 27., 192.

153
igazgatása alá helyezett, így 1405 tájától Hevest és Borso­
déit, illetve Hontot és Nógrádot.269
A valóban tartományi képződmény egyik megjelenési
formájának az tekinthető, amikor a Zsigmond alatt egyes
területeken aránylag épségben megmaradt honorrznd-
szeren alapult a tartomány. Ez tehát az Anjou-királyok kor­
mányzási modelljének továbbélését jelentette. Ennek pél­
dájául a firenzei kereskedősegédből magyarországi báróvá
lett Ozorai Pipo délvidéki tartománya említhető. Ebben a
térségben a honorok nem kerültek magánkézre. Pipo kezén
mintegy 16 királyi vár összpontosult, ami a 70-re rúgó ural­
kodói erősségek alig kevesebb mint negyedét tette ki. Tar­
tománya, amely hét megyét (Temes, Arad, Csanád, Csong-
rád, Keve, Krassó és Zaránd), valamint az egykor a
Szörényi bánsághoz, most viszont hozzá tartozó oláh (ro­
mán) kerületeket foglalta magában, a Körös-vidéktől az Al-
Dunáig, Erdélytől a Duna-Tisza-közéig terjedő nagy terü­
letet fogta át. Hatalmának fontos mutatója az a befolyás,
amelyet a kalocsai érsekség és a váradi püspökség fölött él­
vezett. O felügyelte az országos sóigazgatást is. Ezzel
szemben magánvagyona viszonylag mérsékeltnek mondha­
tó, jócskán elmaradt más báró-kortársaiétól. Igazi, a király-
lyal szembenálló tartomány kialakulásával azért nem fe­
nyegetett Ozorai territórium a, mivel Zsigmond iránti
hűsége vitán felül állt, valamint azért sem, mert birtokköz­
pontjai (a tolnai Ozora és a vasi Sárvár) nem hivatali tény­
kedése területére estek, azaz magán- és közjogi fennhatósá-

269 Uo. 134., 136.

154
ga tehát jórészt elkülönült egymástól. 1426. évi halálával
tartománya széthullott. A térségben új alapokon új tartomá­
nyi egységet 1441-től Újlaki Miklós és főleg Hunyadi Já­
nos teremtett.270
1441-ben I. Ulászló király Újlakit és Hunyadit tette meg
erdélyi vajdává, kezükbe adta a székelyispáni és több me­
gye ispáni tisztét, továbbá megtette őket Temesvár és a töb­
bi déli végvár kapitányává, emellett Újlaki macsói, Hunya­
di Szörényi bán volt. Ez vetélkedett a Tallóciak alább
említendő területi hatalmával. Rövidesen területi megosz­
tás következtében Hunyadi fennhatósága a tiszántúli és er­
délyi területekre terjedt ki. Hunyadi hatalma a honorként
azon a területen megmaradt várakon alapult, jellegét tekint­
ve tehát megegyezett az Ozorai által gyakorolt hatalomé­
val. Bár növelte magánvagyonát is, de „ennek igazán nem
volt jelentősége, mert a többit is úgy tekintette, mint a
sajátját”. Címben is magasabbra hágott elődeinél, hiszen
1453-ban V. László királytól elnyerte az örökös besztercei
ispáni címet, amivel „utolérte” a Cilleieket. Hunyadi halá­
la után a hatalmas vagyon fiának, Mátyásnak mint király­
nak a rendelkezése alá került.271
Ozorai tartománya nem előzmények nélküli, miként
nem az a szlavón bánság sem. A 15. század első évtizedei­
ben a nagy különbség köztük az, hogy a temesi ispánság-
nak voltak honorjai, a szlavón bánságnak viszont gyakorla-

270 Mályusz 1957. 52.; Engel Pál: Ozorai Pipo. In: Ozorai Pipo emléke­
zete. Szekszárd 1987. 53-88.
271 Engel 2001.238., 245., 261.

155
tilag már nem. Ez utóbbit tehát a birtokok szétosztogatása
után, az 1420-as évektől kezdődően már a régi módon nem
lehetett kormányozni. A szlavón bánságot 1423-1435 kö­
zött Ciliéi Hermann, 1435-1445 között Tallóci Matkó,
majd őt követően újra egy Ciliéi, Ulrik töltötte be haláláig.
Ez az időszak a Tallóci és a Ciliéi család harca a szlavón
bánság birtoklásáért. A Korcsula szigetéről származott
Tallóciak társadalmi rang és elismertség, valamint magán­
vagyon szempontjából kezdetben nagy hátrányban voltak a
Cilleiekkel, akik egyike már 1399-ben megkapta Zagorje
(Szlavóniával szomszédos terület) örökös ispánságát, és
Zsigmond király apósa volt. A Cilleiek hatalmas magánbir­
tokokkal rendelkeztek, több tucat stájerországi várukkal a
háttérben Zagorjéban tíz, Szlavóniában négy erősséget
mondhattak sajátjuknak. A Cilleiek végig magánbirtokaik
erejében bíztak. A Tallóciak viszont - akik Ozorai Pipo
örökébe léptek - hivatali karriert futottak be, bánok, ispá­
nok, főpapi javadalmak gondozói voltak, az egész déli
országterületen Erdélytől az Adriáig közel 50 királyi várat
felügyeltek (többségüket tisztségük fejében), ezek mellett
magánbirtokaik eltörpültek. Ráadásul birtokközpontjuk
sem esett Szlavónia területére. A szlavón bánságért folyta­
tott harcuk Ciliéi Ulrik győzelmével ért véget, az ő tarto­
mányépítésének viszont 1456-ban Hunyadi László kardja
vetett véget.272 A Zsigmond kor végén a magántulajdonú

272 Engel 1977. 78-81.; Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. Törté­
nelmi Szemle 23 (1980) 531-576.; Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és
Tallóciak: küzdelem Szlavóniáért. Századok 134 (2000) 45-96.

156
ingatlanokat tekintve Garai László nádor számított 13 vár­
ral és sok uradalommal az ország leggazdagabb földesurá­
nak.273
Megint más típust képviselt a lengyel származású, Nagy
Lajos alatt Magyarországra került Stiborici Stibor tartomá­
nya. Ennek sajátossága abban van, hogy - szemben a szla­
vón bánsággal, az erdélyi vajdasággal és a temesi ispánság-
gal - nem volt előzménye. Stibor több mint húsz évig
viselte a nyitrai ispáni méltóságot, éveken át volt erdélyi
vajda és aradi ispán, továbbá több északnyugat-magyaror­
szági megye (Pozsony és Trencsén) ispánja. Hatalma nem
elsősorban honorokon, hanem kiterjedt magánbirtokain
alapult. Ennek nagy nyomatékot adott, hogy a Zsigmond
elleni felkelést követően ő lett a lázadóktól elkobzott esz­
tergomi érseki és egri püspöki javak kormányzója. Egészen
szokatlan módon magát „a(z egész) Vág folyó ura” címmel
illette. Ezt lényegében megfelelt a valóságnak, hiszen ma­
gánbirtokai - összhangban nyugat-magyarországi ispánsá-
gainak színhelyeivel - Pozsony, Nyitra és Trencsén megyé­
ben terültek el, „kisebbfajta fejedelemséget formálva”.
Stibor 12 saját váruradalommal Garai László és Ciliéi
Hermann mögött az ország harmadik legnagyobb földesura
volt. Mivel köz- és magánjogi fennhatósága összeesett, ez
kiváltképpen alkalmas alap volt önálló tartomány kiépíté­
sére. Halála (1414) után azonban ez a veszély már nem fe­
nyegetett, hiszen fia bárói hivatalt nem kapott, majd annak

™ Engel 1977. 47^18.

157
elhunyta után Zsigmond király szerezte meg a hatalmas va­
gyon túlnyomó részét.274
M ályusz Elemér szerint arra, hogy az önálló fejedelem­
ség alapításában „nem nagybirtok, hanem az állami jogok
uzurpálása játszott szerepet” , Giskra János esetét hozta fel.
O - vélte Mályusz - „talpalattnyit sem mondhatott a magá­
énak Magyarország földjéből, mégis a vajdákkal és bánok­
kal vetekedő hatalmat szerzett, amikor Albert özvegyétől,
Erzsébettől megkapta a főkapitányi címet s a megbízatást,
hogy a felségjogokat a kiskorú László nevében gyakorol­
ja ... Ő is saját embereit helyezte a fennhatósága alá került
várak, sőt egy-egy megye élére”. Maga viselte a sárosi is-
páni tisztet, Szepesnek ő adott ispánt. A gazdag városok
(Kassa, Lőcse, Bártfa) felett a joghatóságot mint kapitány
érvényesítette. Uralkodói jogokat gyakorolt: adót szedett,
pénzt veretett, harmincadokat, bányákat zálogosított el,
pénzverő-kamarát adott bérbe, rendkívüli bevételi forráso­
kat nyitott.275 Mályusz e tétele kétségtelenül nem állja meg
a helyét a 14. század eleje tartományúri hatalma esetén, de
bizonnyal a 15. század első felében sem. 1300 táján az oli­
garchák tartomány alapításához a saját tulajdonú ingatlan
elengedhetetlen feltétel volt, és az szabta meg egy tarto­
mány erejét, hogy mekkora birtokmennyiségen alapult. A
14. század 20-as éveitől kezdve egészen Mátyás királyig

274 Wenzel Gusztáv: Stibor vajda. Életrajzi tanulmány. Bp. 1874.;

Mályusz 1984. 29.; Engel Pál: Stiborici (I.) Stibor vajda és fia. (II.)
Stibor. In: Művészet Zsigmond király korában. I. Tanulmányok.
Szerk. Beke László-Marosi Emő-Wehli Tünde. Bp. 1987.444-448.
275 Mályusz é. n. 349. L. még Mályusz 1957. 51-58.

158
ezt lehetett helyettesíteni a megfelelő nagyságú királyi
(Tzouor-j birtokkal. Olyan tartományi vezetőt azonban, aki­
nek sem szabad rendelkezésű önálló birtoka, sem általa
igazgatott királyi ingatlana nem volt, nem ismerünk.
Vajon a sok próbálkozás ellenére miért nem alakultak ki
az önállóság magas fokát tartósan elérő tartományok Ma­
gyarországon? Erre Mályusz Elemér két okot hozott fel.
Egyrészt a „főurak nem tudták hatalmukat családjukban
örökletessé tenni”; ez csak a vagyon esetében sikerült, az
államtól elnyert jogok esetében már nem. Másrészt a fő­
urak a bírói jogkört, a szabadok feletti bíráskodást csupán
korlátozott mértékben tudták megszerezni; ez leginkább az
erdélyi vajdának és a szlavón bánnak sikerült, ezért ők ju ­
tottak legmesszebbre a tartományok kiépítésében és nem a
nádor vagy az országbíró.276 Ezek távolról sem adnak a fel­
tett kérdésre kielégítő feleletet. Ehelyütt magam a követke­
ző szempontokra hívom fel a figyelmet. A 14. század eleji
tartományuraság volt az egyetlen a középkori magyaror­
szági tartományok történetében, amely a királyi hatalom
gyámkodása nélkül, sőt kifejezetten annak ellenére, annak
szétrombolásának célzatával jött létre. Az összes többi,
időben ezt megelőző és követő tartomány létesítésében és
fenntartásában az uralkodónak jelentős, sőt helyenként
döntő szerepe volt. Míg 1300 körül a király által adomá­
nyozott cím egy-egy tartományúr számára csak legitimáci­
ós fügefalevél volt, addig 1320 után ez minden esetben
ténylegesen törvényesítő tényező.

276 Mályusz é. n. 342-346.

159
 Csák Máté és kortársai leverése után valamennyi tarto­
mány élén királyi tisztségviselő állt (vajda, bán, főkapitány,
ispán), aki a királyt szolgálta. A 13-14. század fordulójától
eltekintve a magyarországi tartományok közigazgatási egy­
ségeknek tekinthetők. Azon veszélyeket, amelyek a tarto­
mányok - mint nagyobb területet átfogó, többnyire a köz­
ponttól távolabb fekvő egységek - létéből következtek, és
végső fokon a tartományi önállósulás veszélyét hordozták
(vagy hordozhatták) magukban, az uralkodók általában ke­
zelni tudták: a nagyurak magánbirtokait megszerezték, a
nagy donorokat megosztották, azokat feltétlen híveikre
bízták, egy bizonyos határon túl további birtokokat már
nem adományoztak. Szinte ahány eset volt, annyiféle mód­
szert alkalmaztak. Kifejezetten a tartományok stabilitása
ellen dolgoztak a 15. század zavaros belső viszonyai, kivált
az a körülmény, hogy gyakorta az egyes tartományi veze­
tők törték le riválisaik nagyra törő ambícióit. Olykor a de­
mográfiai-genetikai viszonyok segítették a királyokat: a fő­
úr kevés számú és nem hozzá hasonló kvalitású utódot
hagyott hátra. Mátyás király alatt a Szörényi bánság veszí­
tett jelentőségéből, az uralkodó fel is akarta számolni. Amit
itt csak tervezett, azt véghezvitte a macsói bánság esetében;
ezt 1478-ban megfosztotta a délvidéki megyék felett élve­
zett joghatóságától, és ezzel az mint tartomány megszűnt
létezni. A már régebb óta különvált dalmát-horvát és szla­
vón bánságot egyesítette, kifejezetten határvédelmi feladat­
tal látta el. A szlavón bán hatáskörét azzal csorbította, hogy
megengedte a szlavóniai nemeseknek főkapitány választá­
sát, aki a bánnal együtt gondoskodott a védelemről. 1468-

160
bán összeolvasztotta az erdélyi vajdai és a székelyispáni
tisztet, azaz ez utóbbit lényegében felszámolta. A temesi is-
pánságot összekapcsolta az Alsó részek 1478-ban létreho­
zott főkapitányságával, és ennek is erőteljes katonai jelle­
get kölcsönzött.277
Hogy Mátyás uralkodásának utolsó éveiben miként fes­
tett az ország képe a tartományalakulás szempontjából, an­
nak illusztrálására - utolsó középkori metszetként - az
alábbi helyzetet lehet vázolni, amely a hagyományos tarto­
mányokra (Erdély és Szlavónia) nem terjed ki (9. térkép).
Mátyás király fia, Corvin János apjától kisgyermekként óri­
ási juttatásokat kapott. Északnyugat-magyarországi java­
dalmai alapján nevezte magát liptói hercegnek. Corvin
fennhatósága érvényesült számos más megyében, így Po­
zsonyban, Varasdban, Baranyában, Valkóban, Aradban és
Hunyadban. A megyéket azonban nem ő, hanem familiári­
sai (voltaképpen Mátyás király bizalmas emberei) irányí­
tották. Északnyugaton ezt a szerepkört Árva, Liptó, Turóc,
Nyitra ispánjaként az eredetileg kisbirtokos Cecei Kis Má­
té töltötte be, aki rövidesen további négy megye (Abaúj,
Sáros, Zemplén, Ung) első embere lett, azaz egy időben
nyolc megye élén állt, amelyek két tömbben helyezkedtek
el. Ezek szomszédságában a Szapolyaiak tartománya épült,
akik már 1465-ben megkapták az uralkodótól az örökös
szepesi ispáni címet. A szepesi mellett a gömöri, tornai és

277 Engel-Kristó-Kubinyi 2001. 243., 354. (Kubinyi András); Tóth

Zoltán: I. Mátyás hadügyi politikája. Bp. 1912. 48.; Mályusz é. n.
380-381.

161
 K SáSa Czeczei Kis Mát* megyei
V ///A Raskai Balázs területe
részben vagy egészben Corvin János n
(TTTTTTn Kinizsi Pál megyéi
'- zápolyai István megyéi
1 a Királyné megyéi
Nagylucsei Orbán megyéi
9. Tartományok az 1480-as években
trencséni ispáni tisztet szintén ők viselték. Ezek területi ér­
telemben szintén két csoportot alkottak. Északon helyez­
kedtek el a Beatrix királyné megbízottai által igazgatott
megyék (Zólyom, Borsod, Máramaros), egymástól elég je ­
lentős távolságra. Az ország közepén a Csepel-sziget tarto­
zott még a királynéhoz. Az ország északi részén
Nagylucsei Orbán két megyét kormányzott: Barsot és mint
egri püspök örökös ispánként Hevest. Ezek területileg nem
érintkeztek egymással. E térségben Ráskai Balázs beregi,
szabolcsi, komáromi, az ország belsejében békési ispán
volt, továbbá a budai vár udvarbírájaként befolyást gyako­
rolt az ispánokkal nem rendelkező Pest és Pilis megye fe­
lett, valamint jászkun ispánként a Kunság és a Jászság fe­
lett. Megyéi eléggé szétszórtan helyezkedtek el. Kinizsi Pál
mint az Alsó részek főkapitánya temesi ispán lett, ezzel járt
együtt a torontáli, kévéi (?), csongrádi és Csanádi ispánság.
Ez voltaképpen szerves folytatása a késő Anjou-kori, majd
Zsigmond alatt Ozorai által kormányzott temesi ispánság-
nak. Emellett Kinizsi megkapta igazgatásra Veszprém,
Bács és Bihar megyét, így megyéi három tömbben feküd­
tek. Az itt említettek közül a Szapolyaiak, Nagylucsei és
Kinizsi jelentős birtokokkal rendelkeztek, viszont Cecei és
Ráskai ilyenekre nem tettek szert. Ők „a királyi birtokok
kezelésével pótolták azt, amit egy Zápolyai... saját uradal­
maiból élvezett: a hatalmat”.278
A Jagelló-korban a korábbi bonyolult képlet a tartomá­
nyokat illetően letisztult. Ekkorra már megszűnt a székely-

278 Kubinyi 1982. 169-179.

163
ispánság és a macsói bánság, kicsiny területi hatáskörre ter­
jedt ki a Szörényi bánság, míg a temesi ispán jobbára kato­
nai feladatot ellátó főkapitány volt. A világiaknak (így pl.
1399-ben a Cilleieknak Zagorjét, 1453-ban Hunyadi János­
nak Besztercét, 1470-ben Ernuszt Jánosnak Turócot, 1471 -
ben és 1488-ban az Alsólendvai Bánfiaknak Aradot és Ve­
rőcét illetően) adott örökös ispánságok279 a történelmi
körülmények és a kedvezményezett családokat érintő de­
mográfiai viszonyok folytán nem jelentettek garanciát a ha­
talom biztos átörökítésére mégoly kis területen sem (ami
viszont tartomány kialakítását eleve nem tette lehetővé).
Számos személy, illetve család, akiknek neve előkerült a
korábbi időszak tartományi alakulatainak ismertetésekor, a
történelem süllyesztőjébe került. Bár nyilván nem ezen m ú­
lott a dolog, de megemlítendő: 1498-ban törvényt hoztak
arról, hogy - Pestet és Pilist kivéve, amelyeknek eddig sem
volt ispánjuk Budához való közelségük miatt - minden vár­
megyének saját ispánja legyen.280 így 1490 után valójában
mindössze azon két országrészben működött tartományi
jellegű kormányzat, ahonnan a folyamat az Árpád-korban
érdemben elindult: az erdélyi vajdaságban és a Mátyás ki­
rály által egyesített horvát-szlavón bánságban (amelyhez
Mátyás alatt Verőce is átkerült). Erdélyben - ha megfogyat­
kozva is - voltak vajdai és székelyispáni honorok, amelye­
ket a vajda igazgatott. Ennek révén lett a vajda Erdély leg-

279 Uo. 169-170.; Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyar-

országon. Bp. 1900. 237-254.; Mályusz é. n. 343-344.
280 CJH. 618-619., 550-551.

164
nagyobb földbirtokosává, minthogy számottevő magánbir­
tokokkal Erdély területén általában egyikük sem rendelke­
zett. A vajdai poszt az ország főméltóságai sorában is jelen­
tősnek számított, a korszak gazdag főurai közül Bátori
István és Szapolyai János is ült hosszabb-rövidebb ideig a
vajdai méltóságban. Ezzel szemben Szlavóniában nem ma­
radtak meg a királyi birtokok, ennélfogva a bán gyengébb
volt a vajdánál. Van valami szimbolikus abban, hogy végül
is 1526-ban a királlyá választott Szapolyai János az egyik -
az erősebb - tartomány éléről került az ország trónjára,
még ha a főhatalomban Habsburg Ferdinánddal osztozni is
kényszerült. Ez talán mutat valamit a magyarországi tarto­
mányi hatalom erejéből.281

281 Engel-Kristó-Kubinyi 2001. 353-356. (Kubinyi András).

 A SZAKIGAZGATÁS TERÜLETI EGYSÉGEI

A közigazgatást vagy más szóval az általános világi

igazgatást Szent István óta a (vár-)megyék, időnként és te­
rületenként pedig mellettük a tartományok valósították
meg. Ezen túl bizonyos speciális igazgatási feladatokat más
egységek láttak el. Modern korunkban határozott törekvés
figyelhető meg a köz- (általános) igazgatás és a szak- (spe­
ciális) igazgatás elkülönítésére, de ma is a szakigazgatás je ­
lentős része a közigazgatás keretében (azaz megyei, illetve
városi szinten) zajlik (pl. adó-, építési, gyám-, oktatási
ügyek stb.), viszont kisebb része a megyénél nagyobb terüle­
tet átfogó (regionális) keretekben valósul meg (ma idetarto­
zik a vám- és pénzügyőrség, a környezetvédelem, a polgári
védelem, a postai-távközlési felügyelet, a vasútirányítás
stb.).282 Hogy ez miért van így, azaz hogy a törésvonalak
miért ott húzódnak, ahol, nem feltétlenül a szikár logika
alapján megmagyarázható dolgok, hanem részint történeti­
leg kialakult helyzet eredményei, részint pedig politikai
döntések következményei (hatáskörök létesítése, elvoná­
sa). Ha napjainkban az átlagember számára ennek átlátása
eléggé nehézkes, jóllehet erről jogszabályok rendelkeznek,
és a folyamat döntési mechanizmusa nincs előttünk rejtve,
sokkal inkább bonyolult az illetékességi körök behatárolá­
sa még a szakemberek számára is a középkorban, amikor
erről nem közvetlen direktívák döntöttek, hanem jelensé­
gek halmazából kell visszakövetkeztetnünk a lényegre,

282 Hajdú 2001. 262.

166
vagyis az esetekből, a gyakorlatból az elvekre, az elméleti
alapra. Az alábbiakban mindezen bonyolult kérdéskör csak
azon részeit vonom be a vizsgálatba, amelyeknek közvetle­
nül hasznosítható tanulságuk van arra, hogy a középkorban
e szempontból miként szervezték meg a teret.
A vizsgálat kiindulópontjául az igazságszolgáltatás kí­
nálkozik. Ennek egy része bizonyosan az egész középkor
során kötődött a megyéhez, illetve a megyésispánhoz
és/vagy a tartományi elöljáróhoz. Érthető ez, hiszen „a köz­
ponti és helyi bírósági szervezet az államszervezés kereté­
ben alakult ki”, akkor, amikor a vármegyék is létrejöttek.
Ennek megfelelően „a helyi bíráskodás jórészt a különböző
ispánsági szervezetekhez kapcsolódott” .283 Mindjárt a l l .
században azt gyaníthatjuk, hogy megosztás következett be
a helyi ítélkezésben, hiszen az ispán csak a várispánságá-
hoz tartozó népek felett ítélkezett, a szabadokat pedig ki­
rálybírók ítélték.284 A Kálmán király I. törvénykönyvében
előforduló megyei bírák (iudices megales) kifejezés285 arra
mutat, hogy ezek szintén megyei keretben működtek, vagy­
is saját területi szervezetükről nincsenek adataink.
Az igazságszolgáltatással is összefüggésben van az a
fejlődési sor, amelynek végső megjelenési formái a hiteles
helyek lettek. Az ítélkezésben „Európa fejlettebb jogéletet
nélkülöző területein - vagyis Bizáncot kivéve - szinte min­
denütt alkalmazták” az istenítéletet, azaz a tüzesvas- és for-

283 Zsoldos Attila: Bíróság. In: KMTL. 104.

284 Zsoldos 2001a. 51.
283 Kristó 1988. 43.

167
ró víz-próbát mint a bizonyító eljárás fontos (alkalmasint
egyetlen) eszközét. Kálmán király egyik törvénycikkében
arról olvasunk, hogy ilyeneket 1100 táján csak a püspöki
székhelyeken, a nagyobb prépostságokban, továbbá Po­
zsonyban és Nyitrán lehetett tartani.286 „A királyi döntés ér­
telmében a nagy kiterjedésű királyságban csak mintegy
húsz egyházi intézményre koncentrálódott a sajátos eljárás
lebonyolítása. A bíróságok és a peres felek csak hozzájuk
fordulhattak, ha a bizonyítást istenítélettől várták. Innen
egyenes út vezetett ahhoz, hogy 1200 táján ezek az egyhá­
zi intézmények legyenek a legelső hiteleshelyek..., az írás­
beliség meghatározó központjai”.287 A világi igazságszol­
gáltatás menetében (egyik fázisában, a bizonyításban,
illetve annak írásba foglalásában) tehát az egyházi igazga­
tási szervezet nem jelentéktelen szerephez jutott.
A 13. században megnőtt a hiteles helyek száma, „most
már nemcsak a régi székes- és társaskáptalanok, hanem az
újabbak és a szerzetesrendek, mindenekelőtt a bencés, a
premontrei és a johannita konventek is egyre inkább bekap­
csolódtak a sajátos munkába. Megbízott tagjaik a poroszló
kíséretében jelen voltak az idézésnél, a bizonyításnál, az
ítélet foganatosításánál, részvételük nyomán az egyházi
testület a peres eljárás alapvető fázisairól pecsétes okleve­
let állított k i... A 13. század harmadik-negyedik évtize­
dében a bírói és a hiteleshelyi szervezet széles körű együtt-

286 Solymosi László: Istenítélet. In: KMTL. 290-291.

287 Solymosi László: A perjogi írásbeliség első százada. Vigilia 67
(2002) 523.

168
működése megteremtette azokat a kereteket, amelyek Ma­
gyarországon a perjogi írásbeliséget alapjaiban évszáza­
dokra meghatározták”.288 A hiteles helyek száma a 14. szá­
zad közepéig rohamosan nőtt, ekkor 80 körül mozgott.
Mivel „a társadalom jogi írásbeliségének ellátására olyan
egyházi testületek is vállalkoztak, amelyek kellő anyagi
háttérrel nem rendelkeztek, és magánkegyuraik objektivitá­
sukat is veszélyeztették, ezért I. (Nagy) Lajos király az
1351. évi törvény (3. te.) értelmében felülvizsgálta a hiteles
helyek működését, és a kisebb testületek pecsétjét bevonta,
hiteles helyi tevékenységét megszüntette. Intézkedése nyo­
mán a hiteles helyek száma közel a felére, mintegy 40 in­
tézményre csökkent”.289
Ha leszámítjuk a négy országos hatáskörű hiteles helyet
(a boszniai, a budai, a fehérvári káptalant és a fehérvári ke­
resztes konventet), a többiek területi „illetékessége” kelet­
ről nyugatra haladva a 14. század közepét követően ezt a
képet mutatja: „A Gyulafehérváron működő erdélyi kápta­
lan és a kolozsmonostori konvent területi hatásköre többé-
kevésbé lefedte Erdély területét, de a nyugati részekre már
besegített a váradi káptalan is. A váradi káptalan hatáskö­
rébe Bihar megyén kívül Szatmár, nem ritkán Szabolcs,
Középszolnok és Kraszna megyék tartoztak. A leleszi kon­
vent szorosan vett hatóköre mintegy 11 megyére (Zemplén,
Abaúj, Sáros, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szabolcs,
Középszolnok, Szatmár és Kraszna) terjedt ki. A jászói

288 Uo. 527.

289 Solymosi László: Hiteleshely. In: KMTL. 264.

169
konventé Abaúj, Sáros, Szepes, Torna és Borsod megyék­
re. Az egri káptalané Heves, Külsőszolnok, Borsod és
Gömör, a szepesi káptalannak Sáros, Szepes, Liptó és Árva
megyékre, míg a túróéi konventé Turóc, Trencsén és Liptó
megyék Vág völgyi részét foglalta magába. Délen az aradi
és a Csanádi káptalan hatáskörének területe nagyjából meg­
egyezhetett, habár valószínű, hogy a Csanádié inkább [Csa-
nád], Csongrád, Békés, Temes és Torontál, míg az aradié
Zaránd, Temes, Keve, Krassó és Erdélyben Hunyad megye
volt. A bácsi káptalan hatóköre Bács, Bodrog, Szerém és
Valkó megyékre, a pécsi káptalané és a pécsváradi konven­
té korszakunkban jószerével csak Baranyára, a kalocsai
káptalané a Duna menti megyékre, a szekszárdié pedig jo b ­
bára Tolna és Baranya megyére, valamint Fejér megye dé­
li, Somogy megye keleti, Bács és Bodrog megyék Duna
menti részére terjedt ki. A váci káptalan és sági konvent ha­
tásköre nagyjából Nógrád, Hont, Pest, Esztergom (Dunán
túli része) és Zólyom, [a] garamszentbenedeki konventé
Bars, Esztergom és Komárom (Dunán túli részeik) megye
területére korlátozódott. A nyitrai káptalan és a mellette le­
vő zobori konvent hatásköre Nyitra és Trencsén, ritkán
Bars megyék területére terjedt. A pozsonyi káptalané Po­
zsony és Nyitra megyének Pozsonnyal határos, illetve a
Vág folyóig terjedő részét fedte le. Az esztergomi káptalan
területe Esztergom és Komárom megyék Dunán inneni ré­
sze, a veszprémi káptalané megyéjére és a környező me­
gyék határmenti sávjára, míg a győri káptalané és a pan­
nonhalmi konventé Győr, Moson, Komárom, Pozsony,
Sopron és Vas megyék területére terjedt ki. A csornai kon-

170
 vént hatásköre csak közvetlen környezetére korlátozódott,
amellett, hogy működése 1353-1393 között szünetelt. A
vasvári káptalan főterülete éppen úgy, ahogy a kapornaki és
a zalai meg a somogyi konventé, saját megyéje volt” .
Területi szempontból kétségtelenül fontos megállapítás,
hogy „a hiteleshelyek száma keletről nyugatra növekszik és
ezzel exponenciálisan területi illetékességük csökken”. En­
nek magyarázatául született feltevés szerint az Alföldön a
tatárjárás okozta pusztítás megakadályozta, hogy ott -
szemben a mai Dunántúllal - az egyházi intézmények leg­
többje hiteles hely legyen.290 A hiteles helyek mint igazság­
szolgáltatással összefüggő központok körül vonzáskörzet
alakult ki, amely egyfajta regionális centrum helyzetet biz­
tosított a hiteles helyként funkcionáló egyházi intézmény­
nek és az annak otthont adó településnek. A „vonzás-
körzet” megállapításának igényével vetette fel Borsa Iván:
„egyes hiteleshelyek esetében külön-külön térképen kelle­
ne megmutatni, hogy honnan keresték fel a hiteleshelyet
fassio megtétele végett és a hiteleshely mely területre ka­
pott megbízást rendszeresen”.291
Nyitott kapukat döngetett, hiszen Koszta László már ezt
megelőzően elvégezte a pécsi káptalan 1353 előtti területi
hatáskörének vizsgálatát, és azt nemcsak szövegesen mu-

290 C. Tóth Norbert: Adatok a megyék és a hiteleshelyek közötti vi­

szonyra a 14. és a 15. században. Századok 136 (2002) 361-362.
291 Borsa Iván: A hiteleshelyekről. In: „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi
tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk.
Piti Ferenc. Szerkesztőtárs Szabados György. Szeged 2000. 103.

171
tatta be, hanem grafikonok és térképek segítségével is. En­
nek kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy „a hite­
leshelyi működés első két évszázadában az egyes káptala­
nok és konventek területi illetékességét nem korlátozták,
így azok nem követték sem az egyházi, sem a világi igaz­
gatási határokat” . Itt - normatív erejű szabályozás híján -
az emberek szabadon megválasztott mozgásirányáról van
szó, amit nem az igazgatás, hanem más szempontok (alap­
vetően ügyeik elintézése, továbbá a közlekedési lehetőségek,
a piacokon való részvétel stb.) motiváltak. Ennek kapcsán
Koszta arra is rámutatott, hogy „a jelentékeny területre ki­
terjedő pécsi hiteleshelyi tevékenység nyomán a város
nemcsak az egyházjog alá tartozó perek, hanem a régió ma­
gánjogi ügyeinek is legjelentősebb központja lett. Az ebből
szárm azó bevételek jótékonyan hatottak Pécs gaz­
daságára. .., a városban hosszasan időzök emelték a hetivá­
sárok forgalmát, illetve távoli vidékekre vitték el a piac és
a pécsi kézművesek hírét. Mindez hozzájárult Pécs közép­
kori központi funkcióinak és általános vonzáskörzetének
bővítéséhez” .292 Természetesen nem minden hiteles hely­
nek otthont adó település lett város.
Az igazságszolgáltatás szempontunkból vizsgálandó
másik intézménye a közgyűlés. A latin congregatio gene­
rális kifejezéssel az egész ország, több megye és egyes me­
gyék számára tartott törvénykezési, bírósági alkalmakat

292 Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége

(1214-1353). Tanulmányok Pécs Történetéből. 4. Pécs 1998.
79-95., különösen 94-95.

172
egyaránt jelölték. Témánk szempontjából csak a vidéki bí­
ráskodás, annak is a megyeitől eltérő területi vonatkozásai
jönnek szóba. Kezdetben, a 13. század második felében a
király hívott össze nagyobb térségek számára kongregáci­
ót, illetve a nádor tartott - királyi felhatalmazásra, illetve
saját kezdeményezésére - közgyűléseket. A 14. század ele­
jén az országban uralkodó kaotikus állapotok miatt ez a
forma erősen visszaszorult, helyükbe a tartományurak által
saját tartományukban celebrált közgyűlések léptek, ugyan­
ekkor az egyes megyésispánok is tartottak ilyeneket királyi
felhatalmazás nélkül. Amikor Károly király konszolidálta
hatalmát, visszaálltak a nádori közgyűlések. Ez lett a nádor
vidéki bíráskodásának rendszeres fóruma. Ugyanakkor ál­
landósultak a megyegyűlések. A kétféle forma között érde­
mi különbség nem volt. A megyegyűlések Nagy Lajos ural­
kodásának elején beolvadtak a megyei törvényszékekbe, a
nádori közgyűlések viszont továbbfolytatódtak. Ezek fény­
kora Nagy Lajos időszaka. A közgyűlések mellett megje­
lentek a kikiáltott közgyűlések. A 15. század elejétől a
kongregációk megritkultak, hosszabb ideig szüneteltek is,
többszöri felélesztési kísérlet után véglegesen 1486-ban
szűntek meg.293
Az első kongregációt IV. Béla király tartotta 1254-ben
Vácott három megye (Nógrád, Hont és Gömör) számára.
Hogy miért éppen e három megyére esett az uralkodó vá-

293 Petrovics István: Nádori közgyűlés, Tringli István: Megyegyűlés,

Zsoldos Attila: Congregatio generális. In: KMTL. 473-474., 449.,
141.

173
lasztása, nem ismeretes. Mindenesetre egy tömbben fekvő
három megyéről van szó, ami - ha e gyakorlat folytatódott
volna - akár egy tartományi irányú fejlődést is elindíthatott
volna. Erre azonban nem került sor. A második kongregá­
ciót 1263-ban István ifjabb király (a későbbi V. István) hív­
ta össze Borsod, Újvár, Zemplén, Heves és Gömör megye
részére.294 Ezúttal is egymással határos, egyetlen tömböt
alkotó megyékről van szó. Ebből világosan kitetszik, hogy
az alig egy évtizeddel korábban még Nógráddal és Honttal
együtt kezelt Gömör immár más megyék társaságában sze­
repel. István Hont megyét aligha hívhatta meg a gyűlésre,
ugyanis ez a közte és apja, IV. Béla között 1262-ben történt
megosztás értelmében Béla országrészében maradt, vagyis
efölött Istvánnak nem volt illetékessége.295 Nem tudjuk,
hogy miért nem vették be viszont ezen öt megyébe Nógrá-
dot, amely István uralma alá tartozott. István trónra kerül­
ve országjárásba fogott, és ennek során 1270-ben Vasváron
kongregációt tartott. Nem ismeretes, hogy ezen mely terü­
let népessége vett részt. Ugyancsak István, valószínűleg
folytatva az ország különböző részeinek felkeresését,
1271-ben a Dunától keletre (a parte Danubii versus orien-
tem) élő nemesek számára Hajóhalmon és Hevesen (vagy
inkább a hevesi Hajóhalmon) hívott össze kongregációt.
Abból következtetve, hogy itt 25 nemes tett esküt az egri
egyházmegye régi kiváltságai tárgyában, és név szerint

294 S. Kiss 1971. 13-14., 18.

295 Szűcs 1993. 114.

174
megemlíti az oklevél azon megyék nevét, amelyek tizedei
Egert illetik, a gyűlésen az egri egyházmegye térségének
(Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa,
Szabolcs, Zaránd, Külső-Szolnok megyének) a nemesei bi­
zonyosan jelen voltak.296
IV. László 1278-ban Váradon - közvetlenül a fellázadt
Geregyék leverése után - hét megye (Bihar, Szolnok,
Szatmár, Kraszna, Békés, Zaránd, Szabolcs) számára ce­
lebrált gyűlést.297 A királyok által nem hagyományos tarto­
mányi keretben (tehát nem Erdélyben) lebonyolított kong­
regációk sorát III. A ndrásnak 1290-1291 fordulóján
ugyancsak Váradon Bihar, Szabolcs, Szatmár, Szolnok és
Kraszna megyék részére összehívott gyűlése zárja.298 Bár
ez nem terjedt ki Békésre és Zarándra, a többi öt megye
azonos az 1278-ban szerepeitekkel. Ezek mellé alább még
újabb adatokat állíthatunk, de ez már önmagában arra mu­
tat: a királyi igazságszolgáltatás terén a Tisza és az Erdély
közötti térségben elterülő öt megyét kezdték nagyobb egy­
ségként kezelni. Ezt megerősíti, hogy III. András Váradról
egyenesen Gyulafehérvárra ment, és ott 1291 márciusában
az erdélyi részeken élő nemesek, szászok, székelyek és olá­
hok (románok) részére tartott kongregációt.299 A Tiszától
keletre fekvő öt megye és Erdély egyazon időpontban azo-

296 Kondomé Látkóczki Erzsébet: Árpád-kori oklevelek a Heves Me­

gyei Levéltárban. Eger 1997. 35-37.; S. Kiss 1971. 19.; Szűcs 1993.
151.
292 S. Kiss 1971. 33-34.; Szűcs 1993. 298.
298 Z. I. 99.
299 ZW. I. 177.

175
nos módon való kezelése mindenesetre határozottan efféle
feltevést gyámolít.
A 14. század elején Kopasz nádor néhány alkalommal
több megye számára celebrált közgyűlést: 1312-ben Újvár
és Zemplén, 1314-ben bizonyára ő Bihar, Békés, Szolnok,
Kraszna megye számára. Ez utóbbi adat arra mutat: tovább­
ra is erős volt a hajlam arra, hogy a nagy kiterjedésű Bihart
és az azzal szomszédos megyéket ítélkezés szempontjából
egységként kezeljék, bár - Szolnokot leszámítva - megye­
társai egyelőre váltakoztak. Ugyancsak 1314-ben Kopasz
három megye (Szerém, Bács, Valkó) vele együtt ülésező
nemeseivel ítélkezett.300 Ebben az adatban a macsói bánság
területi kialakulása felé vezető folyamat egy állomását lát­
hatjuk. 1317 júniusában Debreceni Dózsa magát mint a ki­
rály személye helyett eljáró bírót és ispánt nevezte meg a
nemesek öt megyéjében (Bihar, Szabolcs, Szatmár, Zemp­
lén, Szolnok). Két hónappal később bihari és szabolcsi is­
pánként Szatmár, Szolnok és Kraszna megyében a király
helyett kiküldött különleges bíróként tüntette fel titulusát,
és ezen öt megye részére tartott közgyűlést.301 Ugyancsak
Dózsa 1320-ban - ekkor már mint erdélyi vajda és szolno­
ki ispán - Szabolcs, Szatmár és Szolnok megye részére
összehívott kongregáción elnökölt. 1321-ben vajdaként és
szolnoki ispánként mint öt megyébe kiküldött bíró címezte
magát.302 Az öt megye részletezés nélkül történő említése

300 Anjou-oklt. III. 287., 849., 793. szám.

3°' Uo. IV. 495., 527., 528. szám.
302 Uo. V. 721., 722., VI. 12., 14. szám, stb.

176
 arra mutat, hogy a kortársak számára ez félre nem érthető
módon körülhatárolható területet jelentett, vagyis Bihar,
Szabolcs, Szatmár, Szolnok és Kraszna megyét. A kongre­
gációk területi vonatkozásainak vizsgálata tehát arra mutat,
hogy az 1300 körüli évtizedekben a Tisza és az Erdély köz­
ti térségben is több megyére kiterjedő integrációs folyamat
indult el. Dózsa immár nádorként 1322 januárjában négy
megye nemeseivel celebrált közgyűlést, utóbb derült ki,
hogy e négy megye Szatmári, Szabolcsot, Szolnokot és
Krasznát ölelte fel. Ugyanakkor az év közepén Bihar,
Szatmár és Szabolcs számára tartott közgyűlést.303 A me­
gyék száma, amelyeket a 13-14. század fordulója táján
igazságszolgáltatási szempontból egységként kezeltek,
nem állandósult.
A későbbi fejlemények már nem kedveztek ennek,
ugyanis a kongregációkat mind gyakrabban egy-egy megye
számára hívták össze, így pl. 1323-ban külön Szabolcs, kü­
lön Szatmár és külön Bihar számára,304 ami voltaképpen a
végét jelentette azon integrációs kísérletnek, ami Erdély
nyugati és északnyugati határvidékén végbement, és ami a
jóval későbbi Partium - bár kétségtelenül nem genetikus -
előképének tekinthető. Mindamellett Károly Róbert korá­
ban még egyáltalán nem számított kivételnek, ha több me­
gye részére hirdették meg a közgyűlést. 1332-ben Druget
Vilmos nádorhelyettes - a régi időkre emlékeztető módon

303 Uo. VI. 408., 411., 587., 620. szám.

304 Uo. VII. 13., 14., 19., 274., 485., 556., 526., 527., 545. szám.

177
- egyenesen hét megyét fogott egybe,305 de vannak adatok
Bereg és Ugocsa, Zemplén és Ung, Nógrád és Hont, Zala
és Veszprém stb. összekapcsolására.306 Érdekes, hogy
1321-ben az uralkodó helyett Pest, Fejér, Esztergom me­
gyébe és a besenyők ispánságába kiküldött bírákról
olvashatunk.307 Mivel a besenyő ispánság Fejér megye dé­
li részén terült el,308 így e három megye - megtoldva azzal
a Pilissel, ahová a két bíró (a visegrádi várnagy és a buda­
vári bíró) tartozott - megfelel az ország közepének, belse­
jének. Hogy a fogalom ekkor élt, az az 1320. évi oklevél
mutatja, amely említi is a médium regni („az ország
közepe”) kifejezést.309 Két-két megye közös kongregációja
nemcsak Károly korában, hanem utódai alatt is meglehető­
sen szokásos dolog volt.
Nagy Lajos idejében eléggé sok megyében rendeztek
közös kongregációt. Ez azonban mindig csak két megyét
fogott át, hármat vagy többet már nem. Hogy mely megyék
sorolhatók a párba állított megyék közé, illetve hogy me­
lyek esetében mindig ugyanaz a pár, azt csak részletes, az
érintett megyé(k)re kiterjedő vizsgálatok dönthetik el. Két­
ségtelen ez Pest és Pilis esetében, ahol egyetlen példa sem
ismert arra, hogy akár Pest, akár Pilis más megyével lépett

3°5 Nagy Imre: Anjou-kori okmánytár. II. Bp. 1881. 601.

306 Anjou-oklt. VII. 482., XVII. 383. szám; Magyar Országos Levéltár,
Diplomatikai levéltár 39 015.; Kumorovitz L. Bemát: Veszprémi
regeszták (1301-1387). Bp. 1953. 110.
307 Anjou-oklt. VI. 15. szám.
30« Gy. II. 337.
309 Anjou-oklt. V. 845. szám.

178
volna párba.310 Abban is bizonyosak lehetünk, hogy Zalá­
nak, amely korábban olykor Veszprémmel alkotott párt,
Lajos korától kezdve - egy 1344. évi adatot leszámítva -
mindig külön közgyűlésen intézték az ügyeit.311 Hont köz­
gyűléseit általában közösek voltak Nógráddal,312 de arra is
akad példa, hogy külön-külön üléseztek. Viszonylag rend­
szeres az összekapcsolása Nyitrának és Trencsénnek, Po­
zsonynak és M osonnak, G yőrnek és Komáromnak,
Gömömek és Tornának, Abaújnak és Sárosnak, Zemplénnek
és Ungnak, Szabolcsnak és Beregnek, Szatmámak és Ugocsá-
nak, Biharnak és Krasznának, Békésnek és Zarándnak,
Kévének és Torontálnak, de van példa arra, hogy Pozsony,
Győr, Komárom, Abaúj és Bihar megye számára külön is
tartottak közgyűlést. Borsod és Heves összevonása csak
eseti, általában külön gyűléseik voltak. Úgy tűnik, szinte
mindig külön hívták össze a kongregációt a legtöbb mai
dunántúli (Sopron, Vas, Zala, Veszprém, Fejér, Somogy
Tolna, Baranya), D una-Tisza-közi (Bodrog, Bács),
Duna-Száva-, illetve Száva-Dráva-közi (Szerém, Valkó)
megye, továbbá Észak-Magyarországon Szepes, Bars, Dél-
Magyarországon Temes, Krassó, Arad, Csongrád, valamint az
ország belső területén Borsod és Heves megye számára.313

310 Tringli István: Pest megye a késő középkorban. In: Pest megye mo­
nográfiája. 1/2. A honfoglalástól 1686-ig. Szerk. Zsoldos Attila. Bp.
2001. 173.
311 Holub József: Zala megye története a középkorban. I. Pécs 1929. 172.
312 Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Bp. 1971. 22.
313 Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy La­
jos alatt. Bp. 1908. 127-139.

179
 A tendencia általában az, hogy az ország déli és délnyu­
gati felében kötődik inkább a közgyűlés egy-egy megyéhez
(északi és északkeleti felében viszont gyakoriak a megye­
együttesek). A megyepárok létrejöttének magyarázatára fel­
merült, hogy az ország északi és keleti vidékein a lakosság
gyérebb volta miatt jegecesedett ki ez a szokás, illetve hogy
a nyugati vidékeken a kis területű megyéket (Moson, Győr)
kapcsolták hozzá nagyobbakhoz.314 A megyepárok megje­
lenése és viszonylagos állandósulása összefügg azzal a fen­
tebb már tárgyalt jelenséggel, hogy az önálló horrorral nem
rendelkező megyéket olyan, más megyével közös ispán
kormányzása alá helyezték, ahol voltak szolgálati birtokok.
Győr és Komárom közgyűléseinek közös rendezése bizo­
nyára ilyen okkal magyarázható. Zsigmond korában Hont
és Nógrád állt közös ispán alatt. Tökéletes magyarázattal ez
sem szolgál, mivel más esetekben az együttesen igazgatott
megyék (pl. Sopron és Vas) rendre külön-külön tartották
közgyűléseiket. Ismerve a megyei nemesség kongregáció­
kon játszott döntő szerepét, felvethető, hogy esetleg egy-
egy megye nemeseinek létszáma is kapcsolatba hozható a
közös kongregáció tartásának gyakorlatával, bár természe­
tesen ez bizonyítást igényel. E feltevések mellett nyilván
még sok más megoldás is elképzelhető.
Zsigmond korában a Nagy Lajos alatti viszonyokhoz ké­
pest érdemi változás az alaphelyzetben nem történt. Ugyan­
csak egy párt képezett ekkor is Nyitra és Trencsén,315 Po-

314 Istványi 1939. 67.

3'5 ZsO. III. 1223., 1229., 1569., IV. 1287. szám, stb.

180
zsony és M oson,316 Győr és Komárom,317 Pest és Pilis,318
Hont és Nógrád,319 Gömör és Torna,320 Abaúj és Sáros,321
Zemplén és Ung,322 Szabolcs és Bereg,323 Szatmár és
Ugocsa,324 Békés és Zaránd.325 Az a körülmény, hogy a La­
jos korában (vagy még előbb) párba állított két megye ösz-
szetétele Zsigmond alatt is megmaradt, ezen megye­
együttesek viszonylag szilárd jellegére utal. A Lajos koriak
közül csak a Bihar-K raszna és a Keve-Torontál párral nem
találkozunk 1387 után, ugyanakkor 1399-ben Temes és
Krassó megye közös kongregációját tartották meg.326 Per­
sze, számos esetben most sincs szó kizárólagosságról, hi­
szen pl. Győrnek ezúttal szintén volt önálló közgyűlése,
vagy Gömör egyszer Torna helyett Borsoddal alkotott
párt.327 Ugyanakkor a szokásos összekapcsolásra, Gömör

Uo. I. 6141., 6150., III. 1539., 1551. szám, stb.

Uo. III. 1168., VII. 489., 511. szám, stb.
3'8 Uo. I. 6021., 6149., III. 1057. szám, stb.
3'9 Uo. II/l. 3890., 3909., III. 2152., 2161. szám, stb.
320 Uo. II/l. 5019., 5038., II/2. 6832., III. 2030., 2064., IV. 552., 756.
szám, stb.
321 Uo. I. 3095., II/l. 5091., 5092., III. 2176., 2189., IV. 254., 2664.
szám, stb.
322 Uo. I. 3121., II/l. 98., 728., III. 2055., 2056., IV. 732., 982. szám,

stb.
323 Uo. I. 3178., 3180., 3931., III. 1602., 1603., 1785. szám. stb.

324 Uo. I. 3205., 3208., III. 1346., 1347., 1678., 2226. szám, stb.
32s Uo. V. 1998. szám.
326 Ortvay Tivadar: Oklevelek Temesvármegye és Temesvárváros törté­
netéhez. I. Pozsony 1896. 285.
327 ZsO. III. 1210., 1221., I. 4830. szám, stb.

181
és Torna együttes kezelésére Mátyás király korabeli pél­
dánk is van.328 A kongregációkról utolsó, megszüntetés
előtti szakaszukban Mátyás 1478-ban akként intézkedett,
hogy az ország szűkös helyzete miatt öt éven belül nem kell
ilyeneket tartani, kivéve Pozsega, Valkó, Szerém megye, a
Dráva jobb parti baranyai rész, Csanád, Temes, Zaránd és
Arad megye területét, ahol állítólag lopások, útonállások,
gyilkosságok és más gonosztettek történnek.329 Ez az adat
már nem is a közgyűlésekre, mint inkább a török torkában
levő megyecsoport sajátos helyzetére vet világot.
A tartományokban a közgyűléseket illetően eltérő gya­
korlat érvényesült. Erdélyben a vajda a tartomány egész
közössége számára hirdette meg, de a 14. század derekától
elmaradtak az egyes megyéknek külön-külön tartott kon­
gregációk. Ezzel szemben Szlavóniában a fejlődés éppen
fordított. Bár kezdetben a bán ott is Szlavónia egésze szá­
mára celebrálta a közgyűlést, de az 1340-es években meg­
kezdődött a megyék szerinti elkülönülés, a tartományi köz­
gyűlés egy ideig még megmaradt. Az 1360-as évektől vált
végleges szokássá, hogy Szlavónia közönségét megyén­
ként (külön Zágrábban és külön Kőrösben) hívták össze, de
párok itt is előfordultak, így Zsigmond alatt Kőrös és Verő­
ce alkotott megyeegyüttest.330 Horvátországban a generális
congregatio intézménye nem vert gyökeret. A macsói bán
uralma alatti megyékben a 14. században a nádor tartott

328 Istványi 1940-1941. 189.

3» DRH. III. 240.
33° ZsO. II/2. 5939., 5956., III. 2276. szám.

182
kongregációt, a macsói bánok csak mint megyésispánok.
Nagy Lajos halála után e megyék kiváltak a nádori ítélke­
zésből, és a bán celebrált közgyűlést számukra. Ez a ma­
csói bánság előrehaladását mutatja a valóságos tartomány-
nyá válás útján. Ugyanez figyelhető meg a temesi ispán
fennhatósága alatti térségben is, ahol 1397 után sohasem a
nádor, hanem mindig a temesi ispán tiszte volt a közgyűlé­
sek megrendezése. 1391-et követően - ha ritkán is - a
Szörényi bán ugyancsak hirdetett meg kongregációt az oláh
(román) kerületek számára.331
Az igazságszolgáltatás területiségben is tárgyalható fó­
rumait áttekintve megállapítható, hogy a hiteles hely von­
záskörzete és a generális congregatio egybefogta terület
részben nem azonos alapon áll. A hiteles helyek vonzáskör­
zetei kezdetben függetlenek voltak a megyehatároktól, ezt
a sajátosságukat utóbb elvileg és a gyakorlatban is többnyi­
re megőrizték, de később bizonyos területeken, ahol elég
káptalan és konvent létezett, hozzáidomultak a megyéhez,
és főleg ott, ahol egy megyében egy hiteles hely működött,
afféle megyei intézményként szerepeltek. Ezzel szemben a
közgyűlések mint a vidéki bíráskodás legfontosabb intéz­
ményei már kezdettől fogva és fennállásuk közel negyed
évezrede alatt mindig a megyékhez (illetve a megyei ala­
pon felépülő tartományokhoz) igazodtak. Az eltérésnek -
túl azon, hogy az egyik eredendően egyházi, a másik pedig
világi intézmény - az a magyarázata, hogy a hiteles helyek
kezdetei még a megyék megszilárdulása előtti időre, a 12.

Istványi 1940-1941. 193-205.

183
század végére mennek vissza, a kongregációk viszont már
a stabilan álló megyerendszer időszakának termékei.
Noha a korai, 13. századi időszakban nem látunk világo­
san, de a 14. századtól bizton állítható: a pénzügyigazgatás
decentralizációja során létrejött területi egységek sem
függetlenek - legalábbis részben - a megyei rendszertől.
Kezdetben a magyar pénzverés egyetlen székhelye Eszter­
gom volt, pénzverési joggal csak a király rendelkezett.332
1221-ben megkezdődött a pénzverés a Csanádi egyházme­
gye területén (in Cenadiensi diocesi) is. Az ekkor támadt
viszályt úgy oldották meg, hogy az itt vert pénz tizede nem
a Csanádi püspököt, hanem az esztergomi érseket illeti.333
Ez az adat (annak egyházi illetékességű lokalizációja) arra
hívja fel a figyelmet, hogy a pénzverés (illetve annak ellen­
őrzése) dolgában egyházi személyek, adott esetben a Csaná­
di püspök bizonyos hatáskörrel rendelkezhetett. A pénzve­
rés állami felügyeletét egyébként a kamarák látták el. Az
Árpád-korban az esztergomi és a Csanád egyházmegyei
pénzverőkamarán kívül a szerémi (1253), a budai (1255) és
a drávántúli (pakraci, zágrábi; 1255 körül) létezett. Hogy
miért e helyek képviselik a 14. század előtt a magyar pénz­
verés decentralizációját, nem ismert. Tóth Csaba az Árpád­
kori helyzetet azzal jellemezte, hogy a székhelyeket „nem
a nyersanyag, tehát a bányák közelsége határozta meg, ha-

332 Kristó Gyula: in: Magyarország története tíz kötetben. I. Előzmé­

nyek és magyar történet 1242-ig. 2. Főszerk. Székely György.
Szerk. Bartha Antal. Bp. 1984. 1088.
333 Augustinus Theiner: Vetera monumenta historica Hungáriám
sacram illustrantia. I. Romáé 1859. 29.

184
nem politikailag és gazdaságilag fontos helyekre helyezték
őket”.334
Az esztergomi és a budai kamara kezdettől fogva szoros
kapcsolatban állt egymással, egyesülhetett is, a 14. század
második felétől már csak mint budai kamara fordul elő. Az
1320- as évektől kezdődően további új kamarák létesültek.
1321- ben már szerepel a kassai, nevét (és nyilván székhe­
lyét) később szomolnok(bánya)ira változtatta, majd 1367-től
újra kassai a neve. 1327-től van adatunk a pécsi kamarára,
amely utóbb összeolvadt a szerémivel. Ugyancsak 1327 óta
adatolható a szatmári kamara (a 15. században már nagybá­
nyai nevet viselt). 1328-ban jött létre a frissen alapított vá­
rosban a körmöc(bánya)i kamara. Az erdélyi kamarára
1336-ban, a váradira 1339-ben bukkanunk. A szatmári és a
váradi kamara között szoros kapcsolat állt fenn, a későbbi­
ekben többször össze is vonták. Hóman Bálint általában
utalt arra - az Anjou-kori fejleményeket is figyelembe vé­
ve - , hogy a székhelyek megválasztásában forgalmi szem­
pontok voltak a meghatározók, azaz a kereskedővárosok,
egy-egy vidék kereskedelmi központjai lettek a cent­
rumok.335 Tóth Csaba úgy vélte, hogy Károly Róbert alatt
már nagyobb súlyt helyeztek a kamarák „geográfiai elhe­
lyezkedésére, tekintetbe véve a bányák közelségét”.336
Az egyes kamarák területét (10. térkép) részint az
1330-1340-es évekből ránk maradt kamarabérleti szerző-

33" Tóth 2002. 168.

335 Hóman 1921. 199.
336 Tóth 2002. 168-175.

185
10. Pénzügyigazgatás a kései középkorban °o
dések meghatározták, részint következtetések útján lehet
megállapítani. 1335-ből ismerjük a körmöci kamara terüle­
tét. Eszerint fennhatósága kiterjedt Pozsony, Nyitra, Zó­
lyom, Trencsén, Bars, Hont, Nógrád megyére, továbbá Ko­
márom és Pest másik, Vác város oldalán levő részére.
(Zólyom ekkor még Liptót, Turócot és Árvát is magában
foglalta.) 1338-ban ugyanezt a kilenc megyét sorolják fel,
de ekkor még világosabban fogalmaznak: azok tartoznak
ide, amelyek a Duna másik (túlsó) partján, ti. a pozsonyi és
váci oldalon helyezkednek el. Minimális szövegeltéréssel
szintén ugyanezt a területi meghatározást olvashatjuk
1342-ben.337 A körmöci kamara tehát kizárólag a Duna bal
partjára terjedt ki, déli határa végig a Duna vonalán futott,
jóllehet ekkor már a Duna mindkét partjára kiterjedő me­
gyéket szakított ketté (éppen Komáromot és Pestet; Eszter­
gom megyéről a szövegek nem szólnak). Nem lehet szaba­
dulni attól a benyomástól, hogy a határvonal ekként történt,
a megyékhez csak részben igazodó meghúzásában az esz­
tergomi érsekség konzervatív viszonyokat megőrző határai
szolgáltak zsinórmértékül, vagyis a korai pénzverőkamarák
és az egyházmegyék között létezhetett valamiféle területi
és intézményi kapcsolat. A körmöci kamara létesítése előtt
az északnyugat-magyarországi térség nyilván az esztergo­
mi (illetve az esztergom-budai) kamarához tartozhatott.
Tóth Csaba úgy foglalt állást, hogy az esztergomi érsek

337 DRH. II. 86., 96., 116. Az 1338. évi kamarabérleti szerződés magyar
fordítását 1. KRE. 179-186. Blazovich László értelmező fordítása a
pozsonyi és váci résztől „északra lévő” megyéket említ.

187
már Szent István óta rendelkezett a pénzverés tizedével, a
pénzverést ellenőrző jogköre (pisetum-jog) viszont csak IV.
Béla alatt alakult ki.338 A Csanád egyházmegyei vonatko­
zású, 1221. évi pénzverési adatot figyelembe véve az esz­
tergomi érsek pisetum-joga is talán IV. Béla idejénél ko­
rábbra helyezhető.
A körm öd kamarához keletről illeszkedő szomolnoki
kamara területét 1338-ban Szepes, Újvár, Sáros, Zemplén,
Ung, Gömör, Borsod és Heves megyével határozták
meg.339 A szomolnoki kamara az esztergomi egyházme­
gyéből Szepesi és Gömört foglalta magában, a többi hat
megye az egri püspökség területén feküdt. Az erdélyi ka­
marához 1336-ban Fehér, Hunyad, Torda, Kis- és Nagy-
Küküllő, Belső-Szolnok, Doboka és Kolozs megye tarto­
zott.340 Ez pontosan megfelel a hét vármegyére kiterjedő
történeti Erdélynek, de teljesen nem fedi le az erdélyi egy­
házmegyét. Az ország déli területéről az együtt kezelt pécsi
és a szerémi kamara kiterjedését 1342-ből és 1345-ből is­
merjük. A pécsi kamara Baranya, Somogy, Tolna és Zala, a
szerémi pedig Szerém, Bács, Valkó és Bodrog megyét,
egyesített formájában pedig e nyolc megyét ölelte fel.341 A
kamarák és az egyházmegyék itt sem feleltek meg egymás­
nak. E négy (öt) kamara alapján a többiek területe viszony­
lag pontosan meghatározható. A buda-esztergomi kamara a

338 Tóth 2002. 162-163.

339 DRH. II. 95.
390 Uo. 90.

391 Uo. 107., 118-119.

188
mai Dunántúl északi felét (Moson, Sopron, Győr, Vas,
Veszprém, Fejér, Pilis megyét, valamint Komárom és Pest
megye Duna jobb parti részét) foglalta magában (Eszter­
gom bizonytalan). A Tisza és Erdély közti rész két (vagy
három) kamarája közül (a leg)biztosabban a hajdan Csanád
egyházmegyeinek, utóbb lippainak (egy időben szegedinek
is?) nevezett kam ara területe állapítható meg. Ez -
Duna-Tisza-közi része kivételével - bizonnyal megfelelt
Csanád egyházmegye területének, és Csanád, Csongrád,
Arad, Keve, Torontál, Temes és Krassó megyére terjedt ki.
Az összevont szatmár-váradi kamara területe Szatmár,
Bereg, Ugocsa, Szabolcs, a két (Közép- és Külső-) Szol­
nok, Bihar, Kraszna, Békés, valam int kérdőjelesen
Máramaros és Zaránd megyét, továbbá a Kunságot ölelte
fel. A két kamara közti határvonal bizonytalan. Végezetül
a pakraci (zágrábi) kamara Szlavóniát foglalta magában a
Drávától a Gozd hegységig.342
A pénzügyigazgatási rendszer egyfelől mutat bizonyos
kapcsolódást az egyházmegyékhez. Ebben a kamarák tíz
körüli száma is szerepet játszik, hiszen ez közel áll a tény­
legesen magyarországi területtel rendelkező 12 egyházme­
gyéhez. Ugyanakkor talán a majdnem megegyező számú
egységek miatt spontán bekövetkező egyezéseknél is na­
gyobb a kamarák és az egyházmegyék kapcsolata. Teljes
megfelelésről területi értelemben azonban egyetlen esetben
sem beszélhetünk. Ugyanakkor a pénzverőkamarák szoro­
san, sőt a püspökségi összeköttetéseknél is sokkal szoro-

342 Ezzel kapcsolatban 1. Hóman 1921. 211-212.; Tóth 2002. 169-175.

189
sabban kötődtek a megyékhez, hiszen területüket általában
megyék vagy megyerészek megnevezésével határozták
meg. Ha a kamarák 15. századi biztos vagy feltételezett
székhelyeit (Buda, Körmöcbánya, Kassa, Kolozsvár, Zágráb,
Pécs, Nagybánya, Lippa) számba vesszük, egyfelől bizo­
nyos területi arányosságot fedezhetünk fel elhelyezkedé­
sükben, másfelől többségük akkor az ország legjelentősebb
települései közé tartozott, tehát egyfajta regionális köz­
pontként is felfoghatók.
Nem lehet szó nélkül elmenni azon jelenség mellett,
hogy a szakigazgatás területi egységei mily mértékben kö­
tődtek vagy legalábbis igazodtak a megyékhez. Fentebb
már szóltam azon sajátosságról, hogy a megyék a hosszabb
ideig fennálló közös irányítás (azonos ispán, illetve tarto­
mányi vezető) ellenére sem vesztették el önállóságukat.
Ennek okaként azt jelöltem meg, hogy a megyében a 14.
században fellelhető királyi jelleg mellett nagyon fontos, a
megyei szuverenitás megőrzése irányába ható tényező volt
a megye nemesi jellege. A 15. században ez utóbbi elem
rendkívüli mértékben megerősödött. A megyei hatóság egy
sor területen új jogosítványokat szerzett magának: ő volt il­
letékes, amikor a földesúr nem adott elégtételt a jobbágyai
által okozott károk miatt, reá hárult a jobbágyok szabad
költözésének biztosítása, ő foglalhatta le a hadba vonulók
által okozott károk miatt azok birtokait, szembefordulhatott
a hatalmaskodó bárókkal, elérte a nemesség, hogy megkér­
dezése és jóváhagyása nélkül adót nem lehetett kivetni,
erőteljesen megnövekedtek jogosítványai a hadügy terüle­
tén is, amint erre rövidesen kitérek. Mindez azt eredmé-

190
nyezte, hogy a megyében - a királyi jelleg háttérbe szoru­
lásával - a nemesi jelleg döntővé vált, valójában ekkortól
kezdve beszélhetünk igazán „tiszta” nemesi megyéről; az
országnak a nemességgel való azonosítása a 15. század kö­
zepére megtörtént.343
A megye területe szintén a 15. századra „kanonizáló-
dott”. Az ország 307 ezer km2-nyi területén e században 72
megye, illetve etnikai különkorm ányzat (Jászkunság,
Szászföld, Székelyföld) osztozott, azaz átlagban valamivel
több mint 4200 km2 esik egy-egy igazgatási egységre. Va­
lóban azt tapasztaljuk, hogy a megyék zömének területe
közel esik ezen átlaghoz. Úgy tetszik, ez volt az az opti­
mum, amely a leginkább kedvezett az efféle területi egysé­
gek megállapodásának, az ügyek intézésének. Ezzel szem­
ben volt négy olyan megye, amelynek területe nem érte el
az ezer km2-t (Árva, Pilis, Torna, Verőce), ugyanakkor há­
rom megyéé, illetve etnikai különkormányzaté (Biharé,
Szászföldé, Székelyföldé) túllépte a 11 ezer km2-t.344 Az
említett kis megyék sajátos, különleges úton (erdőurada­
lomból, uralkodói magánbirtokból elindulva) jutottak el, de
eljutottak az önálló megyei léthez. Ők is az ezer km2-t ke­
véssel túllépő társaikkal (Turóccal, Esztergommal,
Ugocsával) együtt szívósan védték önállóságukat. A stabi­
litás jele, hogy a 15. században már csak egy megye szűnt

343 Mályusz 1957. 62-69., 104-123., 548.

344 Kubinyi András: A magyar királyság népessége a 15. század végén.
In: Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Millecente-
náriumi előadások. Szerk. Kovacsics József. Bp. 1997. 109-110.

191
meg, Keve.345 A török veszély híján talán ez sem követke­
zett volna be.
A megye egészen a 15. századig nagyon sokat megőr­
zött hajdani határaiból, bár a l l . századhoz képest már a
13. században helyenként jelentős változás észlelhető. A
további változások a megye nemesi jellegének erősödésé­
vel, a megyei törvényszék hatáskörének és elismertségének
növekedésével kapcsolatosak. „A megye joghatósága im­
már nem egy, a birtokhatároktól független területre, hanem
meghatározott földbirtokokra terjedt ki, és a megyén ezóta
e birtokok összességét értették. Ennek folytán a régi, ter­
mészetes megyehatárokat új határ váltotta fel: a megyei
törvényszéknek alávetett birtokok határa. Ezóta vált lénye­
gessé az is a földesurak számára, hogy a birtokuk melyik
megyében fekszik, azaz melyiknek a törvényszéke alá tar­
tozik. 1411-től kezdve egyre gyakrabban fordult elő, hogy
egyes földesurak valamely birtokukat átcsatoltatták a ki­
rállyal egy közeli, számukra kedvezőbb megyéhez, több­
nyire oda, ahol többi birtokuk feküdt”.346 A Jagelló-kori
törvények kifejezetten intézkedtek is általában és konkré­
tan a megyék területét érintő kérdésekben.347 Mindebből
persze nem következik, hogy a 15. század előtt egy-egy te­
rület hovatartozása nem lehetett vitás két megye között.348

343 Kubinyi 1982. 174.

346 Engel 2001. 189.
347 CJH. 658-659., 768-769.
348 Anjou-oklt. VII. 383., 482. szám.

192
 A honvédelem sajátos, önálló területi egységekben meg­
nyilvánuló szervezete nem korábbi a 15. századnál. A dol­
got nagymértékben leegyszerűsíti két tény: a magyar hadá­
szat a 13. századig a várispánságokon (vármegyéken), a 14.
században pedig a szintén jobbára megyékhez (és várak­
hoz) kapcsolódó honorokon nyugodott.349 A honorok ele-
nyészésével gondoskodni kellett a honvédelem, illetve álta­
lánosabban véve a hadakozás új alapokra helyezéséről.
Ennek egyik megoldási kulcsa a telekkatonaság, amely azt
jelenti, hogy az uralkodó a bárókat és a nemeseket jobbá­
gyaik száma alapján katonák kiállítására kötelezte.350 A
másik mód erre az, hogy a katonailag értéktelen nemesi fel­
kelés helyett a társadalom kifejezetten hadakozása miatt ki­
váltságokat élvező részét, a „vérével adózó” nemességet a
király az ispán alá rendelje, előbb csak közvetlen veszély
esetén és külön uralkodói megbízás alapján, majd pedig
minden hadba szállás esetére automatikusan.351 Mindkét
lépés Zsigmond király nevéhez fűződik, és mindkettő szer­
vezeti megoldása erősen kötődik a megyéhez, amely ek­
ként hadügyi vonatkozásban is jelentős új jogosítványok
birtokába jutott.

349 Kristó 1986. 186-208.; uő.: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988.

203-206.; Engel Pál: Adatok az Anjou-kori magyar hadseregről. In:
Analecta Mediaevalia. I. Tanulmányok a középkorról. Szerk. Neu­
mann Tibor. Bp. 2 0 0 1 .7 3 -8 1 .
350 Borosy András: A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális
magyar hadszervezetben. Értekezések a Történeti Tudományok Kö­
réből. Új Sorozat. 60. Bp. 1971. 15-63.
351 Deér József: Zsigmond honvédelmi politikája. Pécs 1936. 31-34.

193
 A különböző oldalakról az országot Zsigmond korában
fenyegető külső veszély különböző, többnyire alkalmi me­
gy ecsoportosulásokat segített világra. így 1432-ben az or-
szágnagyok a megnevezett kapitányok Szatmár, Kraszna,
Ugocsa és Szabolcs megyében levő seregeit a husziták el­
len az észak-magyarországi Semptére rendelték.352 Zsig­
mond 1432-143 3-bán, miközben az itáliai Sienában idő­
zött, hogy császárrá koronázása céljából Rómába
bevonulhasson, tervezetet készített, amely hat irányban az
alábbiakban vázolta fel a mozgósítási tervet. (Ebből csak a
tartományokra, illetve a megyei kontingensekre vonatkozó
részt közlöm, amelyek területi szempontból témánkba vág­
nak.) Az elsőbe Dalmácia és Horvátország tartozott, ezek
nyilván a tengerpart védelmét voltak hivatva ellátni. A má­
sodik irányt az Una folyó felé Szlavónia (méghozzá bi­
zonnyal a Száván túli, ún. alsó-szlavóniai megyék: Dubica,
Szana és Orbász) testesítették meg, ez a boszniai területek­
ről fenyegető török veszély elhárítására szolgált. A harma­
dik az Ozora folyó felé képviselte a török elleni védelmet,
ide a király Macsót, továbbá Zágráb, Kőrös, Varasd, Verő­
ce, Pozsega, Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna,
Somogy és Zala megyét sorolta. A negyedik irányban a Te­
mesköz felé Szörényig szintén a törökkel szemben Temes,
Csanád, Arad, Zaránd, Csongrád, Krassó, Keve és Torontál
megye jelentette a védelmet. Az ötödik irányt az uralkodó
Erdély felé jelölte ki, ide maga Erdély, Moldva, továbbá
Bihar, Békés, Szatmár, Szabolcs, M áramaros, Bereg,

352 z. V ili. 482.

194
Ugocsa, Kraszna, Közép- és Külső-Szolnok tartozott. Végül
a husziták ellen a hatodik irányba Sopron, Vas, Veszprém,
Fejér, Győr, Esztergom, Pilis, Komárom, Moson, Pozsony,
Nyitra, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Zólyom, Szepes, Sá­
ros, Zemplén, Abaúj, Borsod, Torna, Gömör, Nógrád, He­
ves, Pest, Külső-Szolnok és Ung megyét sorolta.353
Megállapítható, hogy a tervezet erősen támaszkodott az
ország adott vagy formálódó területi-tartományi struktúrá­
jára. Nem igényel ez külön bizonyítást az első, a második
és az ötödik irány esetében, ahol az odatartozó egységeket
(illetve az irányt) Zsigmond maga is a tartományok nevé­
vel jelölte. Az ötödik irányhoz kapcsolta a Tisza és Erdély
közti térség amúgy is változatos összetételben sokszor
együtt szereplő megyéit, a vidék néhány más megyéjével
megtoldva. A harmadik irányban összevonta a szorosan
vett (Száva két parti és Száva bal parti) Szlavóniát és a
macsói bánságot, amelyet Somoggyal és Zalával egészített
ki. A negyedik kontingens teljesen megfelel a temesi ispán
fennhatósága alatti térségnek. Végezetül amire nem volt
szükség az első öt helyen, az „maradt” a husziták ellen.
Zsigmond e tervezete úgyszólván változatlanul szerepel
egy 1437 utáni keltezetlen katonaállítási jegyzékben.
Mindössze annyi az eltérés, hogy a hatodik irányba beke­
rült Hont és - Bereg néven - Bars, kimaradt Ung és Külső
Szolnok (ez utóbbi az ötödik iránynál már különben is elő­
fordult).354 E koncepció a magyar hadügyet egyértelműen

353 DRH. II. 418^122.

354 Uo. 426-429.

195
tartományi-megyei (megyék csoportjai által alkotott) alap­
ra helyezte. Mályusz Elemér ezzel kapcsolatban úgy vélte:
ez az elképzelés feladta az egységes haderő elvét, és „azzal
a veszedelmes következménnyel járhatott, hogy a megyék
és főurak hozzászoknak a partikuláris szemlélethez”.355 Ha
ezt némileg túlzott megállapításnak tartjuk is, az kiviláglik
belőle, hogy Zsigmond élő realitásként tekintett a tartomá­
nyokra, és az országkormányzati elvek sorában épített rájuk.
A későbbiek során a honvédelemmel kapcsolatban vál­
tozó összetételben fordulnak elő különféle megyecsoportok.
1454 őszén Terebesen 11 megye (Hont, Nógrád, Heves,
Borsod, Gömör, Abaúj, Torna, Sáros, Szepes, Zemplén,
Ung) részvételével tárgyaltak az országrész védelméről.356
Ez a Zsigmond-féle tervezet hatodik (28 megyét tartalma­
zó) csoportjából 11-et foglalt magában. Nem kizárt, hogy
ekkortájt más országrészekben is tarthattak hasonló tanács­
kozást. Az 1498. évi országgyűlésen úgy döntöttek, hogy
az általános elv (36 kapu vagy telek után kell egy jól fel­
fegyverzett lovast kiállítani) helyett az Alsó részek megyéi
(Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Zaránd,
Torontál, Arad, Temes és Békés) 24 kapu után egy huszárt
küldjenek hadba.357 Merő véletlen, hogy itt is éppen 11 me­
gye szerepel; ezek a török által leginkább fenyegetett és
sújtott déli megyék. 1518-ban arról határoztak, hogy a Fel­
ső részek megyéi (Trencsén, Árva, Nyitra, Turóc, Liptó,

sss Mályusz 1984. 121-122.

sss Mályusz 1957. 121-123.
357 CJH. 604-605.

196
Zólyom és Szepes) ne lovasokat, hanem minden 20. jobbágy­
telek után egy puskás gyalogost vigyenek magukkal.358
1523-ban ugyanezt ismételték meg, de Nyitra nélkül.359 Az
1525. évi rákosi országgyűlés határozatai sorában arról ol­
vashatunk, hogy az Alsó részek nemeseit, 12 megyét Szö-
rénytől Pozsegáig szabadságukban fenn kell tartani. Az Al­
só részek megyéi (Temes, Torontál, Bács, Valkó, Szerém,
Pozsega) az Alsó részek őrzésére maradjanak otthon. A
Felső részek vármegyéiként ekkor Nyitrát nélkülöző, de
Sárossal bővült listát olvashatunk: Trencsént, Turócot, Á r­
vát, Liptót, Zólyomot, Szepest és Sárost sorolták ide.360
A dolgok jelen állása szerint kevéssé viszi előre a tér-
szervezéssel kapcsolatos ismereteinket az adózás vizsgála­
ta. Ebből eleve ki kell vennünk a földesúri adót, amely a tu­
lajdonviszonyok alapján illette meg a föld urát. Ebből az
ország birtokszerkezetére vonatkozóan juthatunk következ­
tetésekre, ami persze szintén a térszervezés egyik, sajátos
formája, de jelen munkánk tárgyán kívül esik. Ugyancsak
röviden elintézhető az egyházi adózás, amely az egyházi
igazgatás már ismertetett keretei között valósult meg. Szá­
munkra így csak az állami adó kínál hasznosítható szem­
pontokat. Minden jel szerint ezt a legkorábbi időtől kezdve
megyei (kezdetben várispánsági) keretben valósították
meg. Kálmán törvénykönyve szólt arról, hogy a szabadok
dénárjait, amelyeket a századosi kerületekből (centuriona-

™ Uo. 746-747.
359 Uo. 814-815.
3“ Uo. 834-837.

197
tus) hajtottak be, az ispánnak kellett Esztergomba küldenie.
Az adókból és a vámokból (ez utóbbiak ekkor még teljesen
az uralkodót illették) az ispán a harmadrészt kapta meg.361
A századosok a várispánság tisztségviselői voltak, az ispá­
nok pedig a várispánság vezetői. A bérleti rendszer uralom­
ra jutása idején a kamara bérlői is megyénként szedték be
az adót. Ellenőrzésük Nagy Lajos alatt a megyei hatóság,
azaz a szolgabírák dolga volt. 1427-ben a király saját adó­
szedőit küldte ki, akik szintén megyénként dolgoztak. Új­
donság, hogy a megyén belüli, általában négy szolgabírói
kerületet tekintették kisebb egységnek. A megyék egy ré­
szében (az erdélyi megyékben, valamint Bács, Krassó,
Moson, Pilis, Pozsega, Külső-Szolnok, Torna, Valkó, Verőce
és Veszprém megyében) a késő középkorban, illetve annak
különböző szakaszaiban nem négy, hanem két szolgabíró­
val találkozunk.362 A szolgabírói kerületet latinul reambu-
lationak, magyarul járásnak nevezték. Ez a később nagy
pályát befutó közigazgatási egység első előfordulása. A tér-
szervezésben ez nem teremtett gyökeresen új helyzetet,
csak a megyét tagolta kisebb egységekre.363

361 Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán kora­

beli törvények és zsinati határozatok forrásai (Függelék: A törvé­
nyek szövege). Bp. 1904. 193., 180.
362 Csukovits 1997. 379. 68. jegyzet; Verőcére 1. Tringli István: Az
1481. évi szlavóniai közgyűlés. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszte­
letére. Szerk. Csukovits Enikő. Bp. 1998. 296.
363 Engel Pál: Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Új Történelmi Tár.
2. Bp. 1989. 6-12.

198
 Ha a harmincadvám megmaradt volna annak, aminek
eredendően indult, azaz az ország belsejének forgalmas pi­
acaira kivetett pótlólagos vásárvámnak, ebből az ország re­
gionális tagolódását illetően komoly következtetésekre le­
hetne jutni. A 13. században Esztergomban, Győrött,
valamint feltehetően Budán és Zágrábban létesült harmin-
cadállomás. E korai állapotot konzerválta a budain és az
esztergomin kívül a székesfehérvári harmincadhivatal.
Mindez arra mutat: az ország gazdaságilag legfejlettebb te­
lepülésein létesültek. Később azonban a harmincad az or­
szág nyugati és északi részén lebonyolódó forgalom meg­
csapolására szolgált. A győrit Pozsonyba, a sárvárit
Sopronba helyezték, a 14. században újonnan állították fel
a nagyszombati, szakolcai, zsolnai, kassai, lőcsei, lublói és
bártfai harmincadhivatalt.364 Az 1498. évi törvényben Ár­
va, Trencsén, Pozsony, Sopron, Kassa, Zágráb, Dráva-
vásárhely (Nedelic), Varasd, Muraszombat, Szombathely
(Kőszeg helyett), Nándorfehérvár és Temesvár szerepelnek
fő harmincadhelyként (capitalis tricesima) .365 Ezen ada­
tokból térszervezésre vonatkozó megállapítások nem von­
hatók le.
Ugyancsak korlátozott következtetésekre lehet jutni té­
mánk szempontjából a vámszedés adataiból. Itt elsősorban
a részleges vámmentesség366 megjelölése bír számunkra

364 Pach Zsigmond Pál: A harmincadvám az Anjou-korban és a 14-15.

század fordulóján. Történelmi Szemle 41 (1999) 231-276.
3« CJH. 612-613.
366 Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a
magyar középkorról. Bp. 1981. 253-255.

199
fontossággal, mert ez résnyire kaput nyit a középkori szem­
lélet megismerése felé, hogy milyen területre vonatkozott a
mentesség, illetve hogy ezt a területet milyen névvel illet­
ték. Alábbi áttekintésünk a 13. századi és a 14. század ele­
jéről való kiváltságlevelekre terjed ki. Eszerint a körmendi
hospesek 1244-ben, a vasváriak 1279-ben Vas és Zala me­
gye területén nyerték el a vám alóli immunitást.367 IV. Bé­
la ezt 1254-ben a Zólyomban fekvő Dobronya és Bábaszék
hospeseinek a Dunáig biztosította.368 A sátoraljaújhelyi
vendégek 1261-ben hét megyére (Zemplén, Újvár, Sáros,
Ung, Borsova, Szabolcs, a hetedik ismeretlen),369 a pozso­
nyiak 1291-ben Pozsony megyére370 szólóan jutottak hoz­
zá ehhez. Károly Róbert Kolozsvár /zö rejein ek azt a ki­
váltságot adta, hogy Erdély határain belül áruik után ne
fizessenek vámot.371 1319-ben Kassa hospesei a vám és a
rév fizetése alól Újvár és Zemplén megyében a Tisza és a
Sajó folyóig, egészen Bereg megyéig mentesültek.372 A
Trencsén megyei Zsolna /z ö re je in e k vámmentessége
1321. évi szabadságuk alapján négy trencséni település
(Budetin, Kiszucaújhely, Sztrecsény és Trencsén) vámjaira

367 Ipolyi Arnold-Nagy Imre-Véghely Dezső: Hazai okmánytár. VI.

Bp. 1876. 43.; Irmtraut Lindeck-Pozza: Urkundenbuch des Burgen-
landes. II. Graz-Köln 1965. 133.
3«» CDES. 11.313.
3« W. VIII. 6.
370 S. L. Endlicher: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana.
Sangalli 1849. 624.
371 Anjou-oklt. IV. 313. szám.
372 Uo. V. 425. szám.

200
és réveire volt érvényes.373 Az uralkodó 1323-ban a sopro­
niakat a Sárvíz (vagyis a Lajta) és a Rába folyókig vezető
utak mentén (más megfogalmazás szerint a Sárvíz és a Rá­
ba folyók között, valamint a Rába folyón) fizetendő vámok
alól mentesítette.374 A sárvári hospesek 1328-ban megne­
vezett Zala, Vas és Sopron megyei településeken (Tapolca,
Karakó, Kér és Cenk) szedett vám alól kaptak felmentést
Károly királytól.375 A mentességek tehát hol megyére (tar­
tományra), hol folyók által meghatározott területre, hol bi­
zonyos településekre terjedtek ki.
Az utolsó terület, ahol területi egységeket nyomozha­
tunk, a városi vonzáskörzetekkel kapcsolatos. Ez már nem
is tartozik a szakigazgatás tárgykörébe - még kevésbé,
mint a vámmentesség - , hiszen egy-egy város vonzáskör­
zetét egyáltalán nem központi előírások, hanem a minden­
napi élet realitásai alakították ki. Ennek a kérdésnek a be­
ható vizsgálata külön könyv tárgya lehetne, hiszen
voltaképpen az egész középkori magyar várostörténet
problematikáját felöleli. A városok maguk is történeti kép­
ződmények, vonzáskörzetük, kisugárzó hatásuk a középkor
évszázadai alatt szintén változott. Ennélfogva nagyon is in­
dokolt lenne a kérdéskör korszakonkénti bemutatása, de ez
szétfeszítené e könyv kereteit. Örvendetes viszont, hogy
amióta Major Jenő felhívta a figyelmet a városok térbeli el-

373 Uo. VI. 198. szám.

374 Uo. VII. 112., 120. szám.
373 Uo. XII. 253. szám.

201
helyezkedésének, térszerkezetének vizsgálatára,376 nagyon
sok érdemi eredmény született e téren, elsősorban Kubinyi
Andrásnak köszönhetően. Noha a vizsgálatok távolról sem
zárultak le, és maga Kubinyi hangsúlyozta, hogy a későbbi
kutatások pontosíthatják majd a jelenlegi megállapításokat,
úgy vélte: a középkor végén kilenc régióval számolhatunk
Magyarországon. Központi helyet foglal el Buda és Pest.
Ezt hat régió veszi körül: a nyugati (központja Pozsony és
Sopron), az északnyugati (Körmöcbánya), az északkeleti
(Kassa), a keleti (Nagyvárad), a délkeleti (Szeged) és a dél­
nyugati (Pécs). Végül önálló körzetet alkotott a két tarto­
mány: Erdély és Szlavónia 377 Ezeken belül természetesen
további alrégiókkal számolhatunk.
E régiókat magam az emberek területi közelségből adó­
dó mindennapi tevékenységi köreiként gondolom meghatá­
rozni, ahol a vezető szerep nem az igazgatási, hanem a gaz­
dasági szemponté. A gazdasági egymásrautaltság, a piaci
vonzáskörzet, az emberek mozgásiránya tűnik a spontán
módon kialakuló regionális tagolódás rendezőelvének.
Hogy valóban erről lehet szó, azt egy körülmény meglehe­
tős élességgel húzza alá: a Kubinyi által megállapított kö­
zépkor végi régióközpontok feltűnő egybeesése a pénzügy-
igazgatás centrum aival. M int ism eretes, a középkor
második felében Buda, Körmöcbánya, Pécs, Kolozsvár, to-

376 Major Jenő: A magyar városhálózatról. Településtudományi Közle­

mények 16 (1964) 32-65.
377 Kubinyi András: Pécs gazdasági jelentősége és városiassága a késő­
középkorban. In: Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon.
Szerk. Font Márta. Tanulmányok Pécs Történetéből. 9. Pécs 2001.48.

202
vábbá hosszabb-rövidebb ideig még Kassa, Nagyvárad,
Szeged (?) és Zágráb volt kamarai központ. Ez összesen
nyolc város. Nem lehet a véletlen számlájára írni, hogy
mind a nyolc egyszersmind regionális központ is Kubinyi
kutatásai szerint. Vagyis a kilenc régióközpontból nyolc át­
menetileg vagy tartósan pénzverőkamara székhelyéül is
szerepelt (egyedül a nyugati körzet központja, Pozsony és
Sopron maradt ki ebből). Ha ez a kapcsolat valóban fennáll
a kamarai székhelyek és a feltett regionális centrumok kö­
zött, ebből további következtetések adódnak. Az egyik az,
hogy már a 14. századtól kezdve - amikor Károly Róbert
alaposan megemelte a pénzverőkamarák számát - fel kell
tételeznünk az országot a kiteljesedő gazdasági tevékeny­
ség (kereskedelem, iparűzés, piacra történő agrártermelés)
eredményeképpen átfogó regionális rendszer, illetve ennek
folyományaként régióközpontok kialakulását. A másik pe­
dig az, hogy a gazdasági alapvetésűnek gondolt regionális
központoknak bizonnyal voltak illeszkedési felületeik az
igazgatási központok funkcióihoz is. Ugyanerre mutat Ko­
lozsvár és Zágráb kiemelkedése a két tartományban. Abban
már ma is biztosak lehetünk, hogy a régióközpontok komp­
lex (gazdasági, igazgatási, közlekedés-földrajzi, természe­
ti-táji stb.) okok következtében választódtak ki, viszont az
egymást erősítő és metsző kapcsolódási pontok, illetve vo­
nalak feltérképezése a szó konkrét és átvitt értelmében is
további kutatások feladata.

203
 KITEKINTÉS

Az alábbiakban két vonatkozásban tekintek ki a közép­

kori Magyarország táj szemléletét és térszervezését belülről
(oklevelek és elbeszélő források révén) mutató adatokon
túlra. Egyrészt azt teszem mérlegre, hogy a korszak során
az országban megfordult vagy az országot ábrázoló, leíró
idegenek mit észleltek ebből. Ők kívülről látták az orszá­
got. M ásrészt azt villantom fel, hogy az emberi önkifejezés
három alapegységében (a nyelvben, a zenében és a tánc­
ban) a m odem vizsgálatok mennyiben számolnak sajátsá­
gos területi egységekkel, illetve hogy hol húzódnak az em­
bercsoportok, közösségek ilyen szem pontok szerint
vizsgált térségi tagozódásának határai.
A középkorból összesen hat olyan, külországi szerzőtől
származó, Magyarországra vonatkozó leírás, illetve térképi
ábrázolás ismert, amely tárgyunk szempontjából komolyan
szóba jöhet. Az első kettő a 12. század közepéről való.
Freisingi Ottó német püspök, aki átvonult az országon a
második keresztes hadjárat (1147) alkalmából, arról írt,
hogy a Magyar Királyság 70 vagy még több ispánságra
(comitatus) oszlik, és minden bevétel kétharmada a királyi
kincstárat illeti, egyharmada pedig az ispánt.378 Az arab
Abu-Hámid az 1150-es évek elején több évig időzött ma­
gyar földön, és ezt örökítette ránk: „Országuk, amelyet
Unkúrijjának hívnak, 78 városból áll, s mindegyikben

378 Albinus Franciscus Gombos: Catalogus fontium históriáé

Hungaricae. III. Budapestini 1938. 1767.

204
számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal,
hegyekkel, erdőkkel, kertekkel”.379 A 70 körüli vagy azt
meghaladó számú igazgatási egységek a várispánságokra
értendők.380 Mindkét leírás pontosan tükrözi azt a valós
helyzetet, hogy a 12. század közepén Magyarország igaz­
gatási jellegű térszervezete a várispánságokon alapult.
Egy ismeretlen francia szerző 14. század elejéről való
leírása szerint Magyarországnak „nagy tartományai és her­
cegségei vannak, amelyek közül az első Pozsony, a máso­
dik Trencsén, a harmadik Szepes, a negyedik Cungolipso,
az ötödik Ung, a hatodik Máramaros, a hetedik Szilágy, a
nyolcadik az erdélyi rész, a kilencedik a székelyek, a tize­
dik a sicurriták, a tizenegyedik a Szörényiek, a tizenkette­
dik a Szerémség, a tizenharmadik Marchia, a tizennegyedik
Sopron, a tizenötödik Horvátország, a tizenhatodik Dalmá­
cia... Magyarország pedig két részre oszlik, tudniillik az er­
délyi és a dunai részre. Az erdélyi részt pedig azért nevezik
így, mert közötte és a másik rész között négynapi járóföld­
re áthatolhatatlan erdők vannak. A dunai részt középütt az
a híres folyó öntözi, amelyet Dunának neveznek... Magyar-
országon öt hercegség van... Minden hercegséget, vagyis
közönséges magyar nyelven bánságot a király birtokol,
hogy a nemeseknek adja, és újból elvegye tőlük, és mások­
nak adja tetszésének óhaja szerint”.381 A leírás földrajzilag

379 O. G. Bolsakov-A. L. Mongajt: Abu-Hámid al-Gamáti utazása Kelet-

és Közép-Európában. Bp. 1985. 56.
380 Kristó 1988. 204-205.
38' KRE. 73., 75.

205
pontos, hiszen külön említette a Duna(-Tisza)-medencét,
valamint az Erdélyi-medencét. Várispánságokról itt már
nincs szó. A részletező áttekintésben tartományoknak vagy
hercegségeknek nevezett egységek sorában az első hat, va­
lamint a tizennegyedik valójában megye, ahol Cungolipso
alkalmasint Hontot és Liptói jelenti, amelyeknek (egykori)
együvé tartozása ezen adattól függetlenül is kimutatható.382
A tizenkettedikként lajstromozott Szerémségről szintén in­
kább vélhető megyei, semmint tájnévi volta. A hetedikként
említett Szilágy viszont talán tájnév (és kevésbé valószínű,
hogy az erdőispánságot jelöli). A tizenharmadikként szere­
peltetett Marchia eredendően szerémségi határvidék, illet­
ve főesperesség neve. A tizedik sorszámot kapott sicurriták
értelmezhetetlen. A többiek valóban hercegségek (tényle­
gesen bánságok), illetve tartományok. Idetartozik Erdély
(vajdaság), a Székelyföld (ispánság), a Szörénység, Hor­
vátország és Dalmácia (bánságok). Ezek száma megfelel a
szerzőnél említett hercegségek (bánságok) ötös számának.
E forrásban a terminológiai átfedések és botlások ellenére
is tipológiailag pontos képét kapjuk a 14. század eleji Ma­
gyarország megyékre, tartományokra, etnikumokra és tá­
jakra tagozódó térszerkezetének.
A Genovában és Mallorca szigetén 1330-ban és 1339-
ben, feltehetően azonos szerző által készített térképen ke­
vés a bennünket érintő adat. A Duna három nagy szigetét
ábrázolja, az egyiket Insula Jaurum („Győr sziget”), a har-

382 Kristó 1988. 376-377.

206
madikat Insula Sirmia („Szerém sziget”) néven, a kettő kö­
zött fekvőt pedig név nélkül. Az első a Csallóköz és a Szi­
getköz, a második a Buda környéki szigetek, a harmadik
pedig egy szerémségi földnyelv lehet. A térkép egyetlen
tartományt tüntet fel, Erdélyt régió Septemcastra („Hétvár
[= Erdély] régió”) névvel. Ábra melletti latin szöveg is
megerősítette ezt: „Itt van a transzilvániai rész, amelyet a
ném etek H étvárnak, a m agyarok pedig Erdélynek
neveznek”.383 Itt említem meg, hogy Erdély régióként nem
csupán e helyütt szerepel, hanem előfordul 1273. évi magyar
királyi oklevélben is (homines regionis Transilvane) .384
Az ötödik kútfő Pietro Ransano 15. század végi munká­
ja. Az itáliai püspök viszonylag rövid időt töltött Magya­
rországon. Ezt írta: „Egész Magyarországot területekre és
kerületekre osztják, mivel ezeket megyéknek nevezik, ezért
az egész ország megyékre van osztva, ezek a megyék a vá­
rosoktól kapták a nevüket; körülbelül ötvenhét megye van,
némelyek a Duna jobb, mások a bal partján találhatók... Jól
tudom, hogy van több olyan megye, amelyet akaratom el­
lenére kihagytam, mert bár szorgosan kerestem, mégsem
találtam olyan embert, aki felsorolta volna nekem vala­
mennyit” 385 Amint a kutatás megállapította,386 végül is a

383 Papp-Váry Árpád-Hrenkó Pál: Magyarország régi térképeken. Bp.

1989. 48.
3*> Smié. VI. 36.
385 Ransanus 30-39.
386 Kulcsár Péter: A humanista földrajzírás kezdetei Magyarországon.
Földrajzi Közlemények 17 (1969) 297-308.; Ransanus 200-201.

207
Ransano által adott leírás a körülményekhez képest sok hi­
bát nem tartalmaz. 57 megyéről szólt, de csak 56 területi
egységet részletezett. A megyék közül nem tett említést
Szolnokról és Krassóról, viszont tévesen önálló Báta és
Zengg megyéről emlékezett meg, sőt egész Erdélyt egyet­
len megyének tekintette. Általában véve fukarkodott a ma­
gyarországi tartományi struktúra bemutatásával, ami any-
nyiban érthető, hogy e téren Mátyás király bizonyos
ritkítást hajtott végre. Összesen három tartományi jellegű
térségről szólt: Szlavóniáról, amely a Dráva és a Száva
közti területre terjedt ki, a Száván túli Horvátországról, va­
lamint a M armatiában (népiesen Máramarosban) levő
Bereg és Ugocsa megyéről. Ha Máramaros tartományként
való szerepeltetése nem Ransano félreértése, akkor ez a kö­
rülmény magyarázatra vár. Erdély „megye” részeként meg­
említette a Székelyföldet.
Végül időrendben az utolsó, hatodik szerző Ransano
kortársa, Antonio Bonfíni, aki országleírásában Ransa-
nóhoz képest nem sok újat adott. Szerinte Magyarország­
nak „igen sok megyéje v a n ..., a megyék pedig részint a vá­
rosokról kapták a nevüket, részint meg azokról a magyar
vezérekről, akik Szkítiából kijöttek, és a Duna két partját
elfoglalták”. Nála Báta már csak faluként szerepel. Ő Szla­
vóniát és Dalmáciát Zengg és Zágráb megye között osztot­
ta fel. Bonfininél szintén kitüntetett szerephez jutott
Marmatia (Máramaros), amelyet Gömörrel, Bereggel és
Ugocsával hozott kapcsolatba, de kevésbé egyértelműen,
mint Ransano. Turóc megyéről azt jegyezte meg, hogy
ugyanahhoz a vidékhez tartozik, mint Liptó és Árva me-

208
gye. Erdélyt megyeként szerepeltette, ennek kapcsán szólt
a székelyekről. A Ransanón alapuló leírás - forrásához ha­
sonlóan - ugyancsak fukarul bánt a tartományokkal.387 A
14. század elején, valamint a 15. század végén keletkezett
három szöveges országleírásban egyaránt kifejezésre jut,
hogy Magyarország térszervezése immár alapvetően a me­
gyéken alapult.
A könyv utolsó oldalain három olyan vizsgálatról teszek
említést, amelyek mindegyike valamilyen módon ember-
csoportok térségi kapcsolatait fürkészte. Mindhárom egy-
egy sajátos kifejezésmód kutatásával jutott el eredményei­
hez. Az egyik a nyelvi dialektust (a nyelvjárásokat), a
másik a zenei dialektust, a harmadik pedig a táncdialektust
tekintette tárgyának. Ezek közül a nyelvi dialektusok a leg­
közismertebbek, hiszen ha önmagában dialektust említünk,
akkor is általában a nyelvjárásokra szoktunk gondolni.
Hogy milyen régiek a nyelvjárások, akár még hozzávetőle­
ges pontossággal is megállapíthatatlan. Benkő Loránd már
az ősmagyar korban, vagyis a honfoglalás előtt számolt
nyelvjárások létével, és úgy vélte: „A nyelvjárási tagolódás
mindenesetre nagyobbrészt a törzsi megoszláshoz igazod­
hatott, s a törzsek mindenkori gazdasági és politikai kap­
csolatának megfelelően nagyobbodhatott vagy kisebbed-
hetett”. A honfoglalás után „nyelvünk korábbi, főként
törzsi jellegű nyelvjárási különbségei állandóbb területi jel­
leget öltöttek, területi nyelvjárási különbségekké váltak. A
viszonylag nagy területen való letelepülés és a viszonylag

387 Bonfini 39-44.

209
gyér lakosság föltétlenül kedvezett a nyelvi elkülönülés­
nek, s ez persze a következő évszázadokban is a legfőbb té­
nyezője volt jelenségek területenként különböző fejlődé­
sének”. Benkő szerint „ha a »kiskirályok« hűbériségei
időről időre valamelyest el is határolták nyelvileg egyes te­
rületek lakosságát a másiktól, az ezt követő nyelvi elkülö­
nülés nyomai a hübérbirtok területének viszonylag gyors
változásával hamar elmosódhattak”. Más szavakkal: Benkő
nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tartományok­
nak a nyelvjárási jelenségek divergenciájában. Végső ösz-
szegzése szerint a középkorral egybeeső ómagyar korban a
„nyelvjárások tagoltsága a nyelvjárási különbségeknek
mind számában, mind hatóerejében valamivel nagyobb le­
hetett, mint az ősmagyar korban, bár a mai méreteket nyil­
vánvalóan nem érte el”.388
Arról természetesen - megfelelő számú adat híján - nem
lehet szó, hogy a középkori nyelvjárásokat területi elkülö­
nülésükben meghatározhassuk és térképen ábrázolhassuk.
A modern dialektológia hatalmas recens anyag felvonulta­
tásával összesen tíz nyelvjárási régiót állapított meg, ezen
belül pedig - leszámítva az egy nyelvjárásban a régió és a
csoport közé iktatott tömböket - csoportokat különített el,
és összesen 43 csoporttal számolt. Az eddig hagyományos
nyolc egységgel szemben azért emelte tízre a régiók szá­
mát, mert kettéválasztotta a korábban délinek nevezett te­
rületet dél-dunántúli és dél-alföldi régióra, továbbá helye-

388 Benkő Loránd: Magyar nyelvjárástörténet. Egyetemi Magyar N yel­

vészeti Füzetek. Bp. 1957. 66., 70-72.

210
sebbnek látta külön tárgyalni a székely és a moldvai (ko­
rábban: csángó) nyelvjárásokat is. Ilyen módon a korábbi­
nál árnyaltabb, az elválasztó jegyeknek nagyobb szerepet
tulajdonító osztályozás állt elő. Eszerint nyugat-dunántúli,
közép-dunántúli-kisalföldi, dél-dunántúli, dél-alföldi, pa­
lóc, Tisza-Körös-vidéki, északkeleti, mezőségi, székely és
moldvai régiót lehet elkülöníteni.389
A nyelvjárási régiók térképen történő ábrázolása (11.
térkép) határozottan mutatja, hogy a Kárpát-medence nagy
folyói fontos szerepet játszanak az elkülönülésben. A Drá­
va valójában már a középkor óta etnikai-nyelvi határ a ma­
gyarok és a horvátok között. A Duna vonala is több nyelv­
járási régiót választ el egymástól. A Tisza esetében a folyó
középső folyása szolgál nyelvi értelemben vett régió hatá­
raként. Az ország egészétől különálló, de önmagában nem
egységes nyelvjárási terület Erdély. Ha e térkép mögé oda­
képzeljük a késő középkori gazdasági jellegű régiókat
(amelyeknek pontos határai még kijelölésre várnak), he­
lyenként átfedést, más helyeken eltérést tapasztalunk. A
pécsi régióközpontnak megfelelhet a dél-dunántúli, a sze­
gedinek a dél-alföldi, a váradinak a Tisza-Körös-vidéki és
talán a kolozsvárinak is a mezőségi nyelvi régió. Ezzel
szemben Pozsony-Sopron és Kassa a magyar nyelvhatár
peremvidékén, Körmöcbánya és Zágráb azon kívül fekszik,
Buda és Pest pedig nyelvjárási régiók között sajátos helyet
foglal el. Jelenlegi ismereteink és módszereink alapján nem

389 Kiss 2001. 264.

211
212
 I NYUGAT-DUNÁNTÚLI
RÉGIÓ
1 Északnyugat-dunántúli
csoport
2 Őrségi csoport
3 Zalai csoport
4 Hetési csoport
11 KÖZÉP-DUNÁNTÚLI-
KISALFÖLDI RÉGIÓ
1 Balaton vidéki csoport
2 Észak-dunántúli csoport
3 Észak-dunai csoport
4 Csallóközi-szigetközi csoport
III DÉL-DUNÁNTÚLI RÉGIÓ
1 Közép-somogyi csoport
2 Dél-somogyi csoport
3 Észak-baranyai csoport
4 Dél-baranyai csoport
IV DÉL-ALFÖLDI RÉGIÓ
t,..J 1 Kiskunsági csoport
._
(.,.;
2 Baja környéki csoport
3 Szeged környéki csoport
V PALÓC RÉGIÓ
A) Középső tömb
l Ipoly vidéki csoport
2 Középpalóc csoport
B) Nyugati tömb
3 Nyugati palóc csoport
4 Északnyugati palóc csoport
C) Déli tömb
5 Déli palóc csoport
6 Eger vidéki csoport
D) Keleti tömb
7 Keleti palóc csoport
8 Hernád vidéki csoport
VI TISZA-KÖRÖS VIDÉKI
RÉGIÓ
1 Közép-tiszántúli csoport
2 Hajdú-bihari csoport
3 Kalotaszegi csoport
VII ÉSZAKKELETI RÉGIÓ
1 Szabolcs-szatmári csoport
2 Bereg-ugocsai csoport
3 Ungi csoport
4 Észak-szilágyi csoport
VIII MEZŐSÉGI RÉGIÓ
1 Belső-mezőségi csoport
2 Aranyos vidéki csoport
3 Maros-Küküllő vidéki csoport
IX SZÉKELY RÉGIÓ
1 Udvarhelyszéki csoport
2 Háromszéki csoport
3 Kászoni csoport
4 Alcsíki csoport
5 Felcsíki csoport
6 Gyergyói csoport
7 Kelet-marosszéki csoport
X MOLDVAI RÉGIÓ
l Északi csángó csoport
2 Déli csángó csoport
3 Moldvai székely csoport
lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a nyelvjárási
osztályozásból mi a középkori örökség és mi az újkori fej­
lemény, vagyis egyes mai nyelvjárási régiókat nem lehet
minden további nélkül megfeleltetni középkori gazdasági
egységeknek, bár magam kevéssé kételkedem abban, hogy
a nyelvjárási együvé tartozásnak és elkülönülésnek lehet­
nek (sőt vannak is) középkori alapjai, csak azt a kulcsot
nem ismerjük, amelynek segítségével ezek megállapíthatók
lennének.
Az óvatosság a mai állapotok középkori gyökereinek
megállapításában még inkább indokolt a zenei és táncdia­
lektusok esetében. Bartók Béla szerint az egész magyarlak­
ta terület négy zenedialektusra osztható: a dunántúlira, a
felső-magyarországira (a Dunától és a Tiszától északra), a
Tisza-vidékire vagy nagy-alföldire, végül az erdélyire.390
Ez területi kapcsolatot mutat a nyelvjárási régiókkal annyi­
ban, amennyiben a dunántúli zenedialektusnak a három du­
nántúli nyelvjárási régió, a felső-magyarországinak a palóc
régió, a nagy-alföldinek újabb három (az északkeleti, a
Tisza-Körös-vidéki és a dél-alföldi), míg az erdélyi zene­
dialektusnak két nyelvjárási régió (a mezőségi és a székely)
felel meg. A zenei dialektusok is kifejezésre juttatják tehát
a nagy folyók (a Duna és a Tisza), valamint az Erdélyt az
anyaországtól elválasztó Bihari-középhegység elhatároló
szerepét.

390 Bartók Béla összegyűjtött írásai. Közreadja Szöllősy András. Bp.

1966. 105.

214
 Ami a táncdialektusokat illeti, Martin György szerint bi­
zonyos gyökerek a honfoglalás koráig nyúlnak vissza. „Az
egységes nemzeti kultúra kialakításának tudatos törekvése,
az írásbeliség fokozatos, de minden eddiginél nagyobb mé­
retű térhódítása, a közlekedési hálózat nagyarányú kifejlő­
dése fokozatosan feloldja a korábbi regionális különb­
ségeket”. A népcsoportok sajátos vonatkozásai egyre
inkább háttérbe szorultak, de teljesen máig nem tűntek el.
M artin szerint tehát a táji különbségek - szemben
Benkőnek a nyelvjárásokkal kapcsolatban kifejtett vélemé­
nyével - korunkhoz közeledve, az idő múlásával arányosan
csökkennek. Martin György a magyar nyelvterület tánckul­
túráját területi értelemben három nagy egységre (a nyugati
vagy dunai, a középső vagy tiszai és a keleti vagy erdélyi
táncdialektusra) és azon belül 20 csoportra391 osztotta (12.
térkép). E felbontás szerint Erdély szintén külön rész, vi­
szont a magyar nyelvterületet megosztó másik markáns vá­
lasztóvonal a tánc vonatkozásában nem a Duna vagy a Ti­
sza folyásvonalán, hanem a két folyó közén húzódik.
Eszerint tehát a nagy folyók inkább összekötnek, semmint
elválasztanak. Magam úgy vélem, a nyelvi, zenei és táncdi­
alektusok közül ez utóbbi tartalmaz legkevesebb olyan
gyökeret, amely a középkorra visszavezethető lenne. Meg­
fontolandó ugyanakkor, hogy a táncdialektusok csoportjai
több ponton markáns egyezéseket mutatnak a nyelvjárási

391 Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptánc­

pedagógusok Kiskönyvtára. H. é. n. 6-7., 104-247.

215
12. A modern kori magyar táncdialektusok
I NYUGATI VAGY DUNAI
1 Északnyugati (nyugati) palóc
2 Csallóköz-Szigetköz
3 Rábaköz
4 Nyugat- és Közép-Dunántúl
5 Dél-Dunántúl
6 Kelet-Dunántúl
7 Kalocsa vidék
8 Kiskunság, Solt és Tápió vidék
II KÖZÉPSŐ VAGY TISZAI
1 Felső-Tisza vidék
2 Északkelet-Felvidék
3 Keleti palócok és matyók
4 Nagykunság, Jászság
5 Dél-Alföld, Alsó-Tisza vidék

III KELETI VAGY ERDÉLYI

1 Kalotaszeg
2 Mezőség
3 Székelyföld
4 Hétfalusi csángók
5 Gyimesi csángók
6 Bukovinai székelyek
7 Moldvai csángók
régiókon belüli csoportokkal. Ez arra mutat, hogy a megfe­
leléseket nem csupán a nagy egységek, hanem a kistájak,
illetve kisrégiók szintjén is érdemes és szükséges vizsgálni.
A táj, a régió és a település modern kori kapcsolatáról
Enyedi György ezt írta: „A táj a társadalom természeti föld­
rajzi környezetét jelenti, az átalakított, használt
környezetet... A régió gazdasági-igazgatási szervezet. A
gazdasági tevékenység, az üzleti szolgáltatások, a kulturá­
lis gazdaság spontán módon formálódó térbeli hálója,
amelyre egy tervezett, kijelölt közszolgáltatási-közigazga­
tási területi rendszer települ. A harmadik térbeli keret pe­
dig a település, épített környezetével, intézményeivel, helyi
társadalmával. Az a térkeret, amelyet mindenki érzékel,
amelyben mindennapi életünkfolyik... Ezt a három térkere­
tet persze csak a kutatók választják szét, mivel vizsgálatuk
eltérő módszereket kíván. A valóságban egyszerre vagyunk
jelen tájban, régióban és településen, a társadalom működé­
sében egyidejűleg vannak jelen a környezeti, nagytérségi és
helyi hatások”.392 Mindez persze csak az újabb korokra
nézve igaz. A középkor embere benne élt a tájban, és tele­
pülésen lakott, de a mai értelemben vett régiót nem szabad
a középkorra visszavetíteni. A régió úgy alakult meg szá­
mára, ahogyan kitágultak a mikrovilágok határai, kinyíltak
a kistérségi „börtönök” kapui, leomlottak a természeti gaz­
dálkodás emelte falak. A 11-12. században a szemhatár
még aligha lépett túl a kistájon, legfeljebb ha ellátott a me-

392 Enyedi György: Tájak, régiók, települések Magyarországon. Ezred­

forduló 2001/4. 19.

218
gyéig, a 13. században már megjelentek és izmosodtak a
tartományok, a 14. században kezdtek kirajzolódni a tarto­
mányi méretű gazdasági régiók körvonalai, hogy azután
ezek kikristályosodásával a 15. századi rendi társadalom
érzékelhető valósággá tegye - az érzelmi elemekkel telített
haza fogalmának393 elterjedésével arányban - magát az or­
szágot is.

393 Kristó Gyula: A magyar nemzet megszületése. Szegedi Középkor­

történeti Könyvtár. 12. Szeged 1997.

219
 BIBLIOGRÁFIA
(A legalább kétszer idézett munkák jegyzéke)

ÁKIF. = Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk.

Kristó Gyula. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár. 15.
Szeged 1999.
An. = Die „Gesta Hungarorum” des anonymen Nőtárs. Die
álteste Darstellung dér ungarischen Geschichte. Unter
Mitarbeit von László Yeszprémy herausgegeben von
Gábriel Silagi. Ungarns Geschichtsschreiber. 4.
Sigmaringen 1991.
A njou-oklt. = A njou-kori oklevéltár. I-X II., XVII.,
X X III-XXIV. Szerk. Almási Tibor-B lazovich
László-Géczi Lajos-Kristó Gyula-Piti Ferenc. Szeged
1990-2002.
Benkő 1985. = Benkő Loránd: A magyarság honfoglalás
előtti történetéhez Levéd és Etelköz kapcsán. In: Tanul­
mányok a magyarság honfoglalás előtti történetéből. A
Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 172.
Bp. 1985. 7-37.
r

Benkő 1998. = Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-

korról. Bp. 1998.
Bóna 1998. = Bóna István: Az Árpádok korai várai.
Ethnica Kiadás. Debrecen 1998.2
Bonfini = Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei.
Ford. Kulcsár Péter. Bp. 1995.
CDES. = Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Ad
edendum praeparavit Richard Marsina. I—II. Bratislavae
1971-1987.

221
CJH, = Corpus Juris Hungarici. M agyar Törvénytár.
1000-1526. évi törvényczikkek. Bp. 1899.
Csukovits 1997. = Csukovits Enikő: Sedriahelyek - me­
gyeszékhelyek a középkorban. Történelmi Szemle 39
(1997)363-386.
DHA. = Diplomata Hungáriáé antiquissima. I. Edendo
operi praefuit Georgius Györffy. Budapestini 1992.
DRH. = Decreta regni Hungáriáé 1301-1457. [= II.],
1458-1490. [= III.] Collectionem m anuscriptam
Francisci Döry additamentis auxerunt, commentariis
notisque illustraverunt Georgius B ónis-V era
B ácskai-G eisa Érszegi-Susanna Teke. Publicationes
Archivi Nationalis Hungarici. II. Fontes. 11., 19. Bp.
1976-1989.
Engel 1977. = Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia
viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Értekezések a
Történeti Tudományok Köréből. Új Sorozat. 83. Bp. 1977.
Engel 1982. = Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Tanulmá­
nyok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Szá­
zadok 116(1982)880-922.
Engel 1996. = Engel Pál: Magyarország világi archon-
tológiája 1301-1457.1. História Könyvtár. Kronológiák,
adattárak. 5. Bp. 1996.
Engel 2001. = Engel Pál: Szent István birodalma. A közép­
kori Magyarország története. História Könyvtár. M o­
nográfiák. 17. Bp. 2001.
E ngel-K ristó-K ubinyi 2001. = Engel Pál-K ristó
G yula-K ubinyi András: M agyarország története
1301-1526. Osiris Tankönyvek. Bp. 2001.2

222
FNESz. = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára.
I—II. Bp. 1988.4
Gy. = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország törté­
neti földrajza. I-IV. Bp. 1963-1998.
Györffy 1959. = Györffy György: Tanulmányok a magyar
állam eredetéről. A M agyar Néprajzi Társaság Könyvtá­
ra. Bp. 1959.
Györffy 1970. = Györffy György: Szlavónia kialakulásá­
nak oklevélkritikai vizsgálata. Levéltári Közlemények
41 (1970) 223-240.
Hajdú 2001. = Hajdú Zoltán: Magyarország közigazgatási
földrajza. B p.-Pécs 2001.
HKÍF. = A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos Teréz,
H. Tóth Imre és Zimonyi István közreműködésével
szerk. Kristó Gyula. Szegedi Középkortörténeti Könyv­
tár. 7. Szeged 1995.
Hóman 1921. = Hóman Bálint: A magyar királyság pénz­
ügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp.
1921.
Istványi 1939, 1940-1941. = Istványi Géza: A generális
congregatio. Levéltári Közlemények 17 (1939) 50-83.,
18 (1940-1941) 179-207.
JThChH. = Johannes de Thurocz Chronica Hungarorum. I.
Textus. Ediderunt Elisabeth G alántai-Julius Kristó.
Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum.
Series Nova. VII. Bp. 1985.
Juhász 1988. = Juhász Dezső: A magyar tájnévadás. Nyelv-
tudományi Értekezések. 126. Bp. 1988.

223
Kádár 1941. = Kádár László: A magyar nép táj szemlélete
és Magyarország tájnevei. A Magyar Táj- és Népisme­
ret Könyvtára. 3. Bp. 1941.
Kiss 2001. = Magyar dialektológia. Szerk. Kiss Jenő.
Osiris Tankönyvek. Bp. 2001.
KMTL. = Korai magyar történeti lexikon (9-14. század).
Főszerk. Kristó Gyula. Szerk. Engel Pál-M akk Ferenc.
Bp. 1994.
K ósa-Filep 1975. = Kosa László-Filep Antal: A magyar
nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi Tanulmányok.
Bp. 1975.
KRE. = Kristó Gyula-M akk Ferenc-M arosi Ernő: Károly
Róbert emlékezete. Bibliotheca Historica. Bp. 1988.
Kristó 1974. = Kristó Gyula: A XI. századi hercegség tör­
ténete Magyarországon. Bp. 1974.
Kristó 1979. = Kristó Gyula: A feudális széttagolódás M a­
gyarországon. Bp. 1979.
Kristó 1986. = Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Bp.
1986.
Kristó 1988. = Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Ma­
gyarországon. Nemzet és Emlékezet. Bp. 1988.
Kristó 2000. = Kristó Gyula: írások Szent Istvánról és ko­
ráról. Szeged 2000.
Kristó 2002a. = Kristó Gyula: A korai Erdély (895-1324).
Szegedi Középkortörténeti Könyvtár. 18. Szeged 2002.
Kristó 2002b. = Kristó Gyula: Néhány vármegye kialaku­
lásának kérdéséhez. Századok 136 (2002) 469-484.
Kristó 2002c. = Kristó Gyula: Rendszerjelleg a korai kö­
zépkor kutatásában. Századok 136 (2002) 686-690.

224
K ristó-M akk 2001. = Kristó Gyula-M akk Ferenc: A kilen­
cedik és a tizedik század története. Magyar Századok.
Bp. 2001.
Kubinyi 1982. = Kubinyi András: A megyésispánságok
1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problé­
mái. Adatok a veszprémi püspök örökös főispánsági jo ­
ga felfüggesztéséhez. A Veszprém Megyei Múzeumok
Közleményei 16 (1982) 169-179.
Lazarus = Lazarus secretarius. The First Hungárián
Mapmaker and His Work. Edited by Lajos Stegena. Bp.
1982.
Makk 2000. = Makk Ferenc: A tizenkettedik század törté­
nete. Magyar Századok. Bp. 2000.
Mályusz é. n. = Mályusz Elemér: A magyar társadalom a
Hunyadiak korában. A hűbériség és rendiség problémá­
ja. In: M átyás király. Em lékkönyv születésének
ötszázéves fordulójára. Szerk. Lukinich Imre. Bp. é. n.
[1940.] 309—433.
Mályusz 1957. = Mályusz Elemér: A magyar rendi állam
Hunyadi korában. Századok 91 (1957) 46-123.,
529-602.
Mályusz 1984. = Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma
Magyarországon. Bp. 1984.
MKLSz. = A magyarországi középkori latinság szótára.
I-V. K iadásra előkészítette Boronkai Iván-B ellus
Ibolya-Szovák Kornél. Bp. 1987-1999.
Princz é. n. = Princz Gyula: Magyar földrajz. I. Magyaror­
szág tájrajza. Magyar föld, magyar faj. Bp. é. n.

225
Ransanus = Blazovich László-Sz. Galántai Erzsébet:
Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid fogla­
lata. Millenniumi Magyar Történelem. Források. Bp.
1999.
S. Kiss = S. Kiss Erzsébet: A királyi generális kongregáció
kialakulásának történetéhez. A cta U niversitatis
Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica
39 (1971).
Smic. = Marko Kostrencic-T. Smiciklas: Codex diplomati-
cus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. I-XVII.
Zagrabiae 1904-1981.
SRH. = Scriptores rerum Hungaricarum. I—II. Edendo operi
praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini 1937-1938.
Szabados 1999. = Szabados György: Imre és András. Szá­
zadok 133 (1999) 85-111.
Szűcs 1993. = Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. História
Könyvtár. Monográfiák. 1. Bp. 1993.
Tóth 2002. = Tóth Csaba: Pénzverés és pénzforgalom az
Anjou-kori Magyarországon. Doktori disszertáció. Bp.
2002. (A kéziratot a szerző szívességéből használtam.)
Viski 1938. = Yiski Károly: Etnikai csoportok, vidékek. A
M agyar Nyelvtudomány Kézikönyve. 1/8. Bp. 1938.
W. = Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. I—XII.
Pest-B p. 1860-1874.
Z. = A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának
okmánytára. I-X II. Pest-Bp. 1871-1931.
ZW. = Urkundenbuch zűr Geschichte dér Deutschen in
Siebenbürgen. I—VII. Hermannstadt-Köln-Wien-Bukarest
1892-1991.

226
ZsO. = Mályusz Elem ér-Borsa Iván: Zsigmond-kori okle­
véltár. I-V II. Bp. 1951-2001.
Zsoldos 1998. = Zsoldos Attila: Visegrád vármegye és utó­
dai. Történelmi Szemle 40 (1998) 1-32.
Zsoldos 2001a. = Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi.
In: Államalapítás, társadalom, művelődés. Szerk. Kristó
Gyula. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmá­
nyok. 27. Bp. 2001. 43-54.
Zsoldos 2001b. = Zsoldos Attila: Egész Szlavónia bánja.
In: Analecta Mediaevalia. Tanulmányok a középkorról.
Szerk. Neumann Tibor. Bp. 2001. 269-281.
Zsoldos 2002. = Zsoldos Attila: Somogy és Visegrád me­
gye korai története, valamint a „várelemek spontán
expanziója”. Századok 136 (2002) 679-685.

227
 TÉRKÉPEK JEGYZÉKE*

1. A középkori Magyarország tájnevei (42. old.)

2. Egyházmegyék 1050 táján (64. old.)
3. Vármegyék, várispánságok Szent István korában (70. old.)
4. Vármegyék, várispánságok a 12. század közepén (77. old.)
5. M egyék a 15. században (82-83. old.)
6. Egyházigazgatás a középkor második felében (KMTL.
184-185. közti térkép alapján, tervezte Koszta László)
(96-97. oldal között)
7. Tartományok 1301-1320 között (137. old.)
8. Tartományok 1320-1457 között (148. old.)
9. Tartományok az 1480-as években (Kubinyi 1982. 172.
alapján) (162. old.)
10. Pénzügyigazgatás a kései középkorban (Hóman 1921.
melléklet alapján) (186. old.)
11. A mai magyar nyelvjárási régiók (Kiss 2001. 5. mellék­
let alapján) (212. old.)
12. A modern kori magyar táncdialektusok (216. old.)

* Az 1., 5., 7., 8., 10. és 12. térképet Molnárné Kasza Ka­
talin rajzolta.

228
 TARTALOMJEGYZÉK

Előszó 5
Táj szemlélet 14
Az egyházi és a világi igazgatás alapvetése 52
Tartományok 103
A szakigazgatás területi egységei 166
Kitekintés 204
Bibliográfia 221
Térképek jegyzéke 228

229
Készítette: Generál Print Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Cím: 6726 Szeged, Fürj u. 92/B
Tel.: 62/458-653, Fax: 62/548-443