Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon

Pálosfalvi Tamás

A szentszávai hercegek
Magyarországon*
Az alábbiakban egy olyan hercegi családról lesz szó, mely nem származott királyi dinasztiából, és
nem is valamely felsőbb — császári vagy királyi — hatalomnak köszönhette rangemelését. Nem a
szó nyugat-európai értelmében vett hercegségről fogunk tehát értekezni, hanem egy tipikus balkáni
képződményről, amely a Magyar Királyságban kivételnek, és talán már a kortársak szemében is kü-
lönlegességnek számított. Annyiban bizonyosan, hogy amíg más késő középkori magyarországi her-
cegek — jelesül Corvin János és Újlaki Lőrinc1 — esetében alighanem mindenki tisztában volt azzal,
honnan származik hercegi címük, és milyen területhez kapcsolódik, elenyésző lehetett azon kortársak
száma, akik, a szentszávai herceg közvetlen környezetén kívül, mondjuk 1500 táján, meg tudták volna
mondani, honnan ered a cím és mióta viselik.
Mindez nem jelenti azt, hogy a szentszávai hercegek története — előbb Magyarország határain kívül,
majd azokon belül — teljesen terra incognita volna. Éppen ellenkezőleg: a balkáni történelem páratlan
ismerője, Thallóczy Lajos több tanulmányban tárgyalta a Kosača család történetét, és külön írást szentelt
magyarországi megtelepedésüknek és ottani tevékenységüknek, továbbá több fontos dokumentumot is
publikált.2 A szerb történész, Sima Ćirković monográfiában foglalkozott a hercegi cím felvevője, Stefan
Vukčić Kosača (a továbbiakban: Vukčić István) életével és korával,3 az ugyancsak szerb Veljan (Trpković)
Atanasovski pedig Hercegovina és a szentszávai hercegek 1466 utáni történetét dolgozta fel példás ala-
possággal.4 Nagyon sokat ma sem tudunk hozzátenni az ő eredményeikhez; tekintettel azonban arra,
hogy Thallóczy vonatkozó tanulmányait ma már a legszűkebb szakmai közönségen kívül alig használja
valaki, Ćirković és Atanasovski munkái pedig, a szerb történetírás más fontos darabjaihoz hasonlóan, a
mai napig kívül maradtak a magyar történészek többségének érdeklődési körén,5 semmiképp nem lesz
haszontalan a hercegekre vonatkozó ismereteink rövid összefoglalása.

1* Kutatásaimat az OTKA (K 100 749.) támogatta.

Rájuk lásd Neumann Tibor tanulmányát jelen kötetben.
2 Ezek összegyűjtve is megjelentek, lásd Thallóczy Lajos: Bosnyák és szerb élet- s nemzedékrajzi tanulmányok. Budapest 1909.
93–259. A dokumentumokat lásd ugyanezen kötet okleveles függelékében.
3 Sima Ćirković: Herceg Stefan Vukčić Kosača i njegovo doba. Beograd 1964.
4 Veljan Atanasovski: Pad Hercegovine. Beograd, (1979).
5 Vö. Engel Pál: A török–magyar háborúk első évei (1389–1392). In: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta,
szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Budapest 2003. 555.

111
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
I.
Bosznia, ahová a leendő szentszávai hercegek történetének gyökerei nyúlnak, a (kelet-európai) kö-
zépkor korábbi századaiban (a 11–13. században) többnyire hatalmasabb szomszédai — Bizánc, a
Magyar Királyság, Szerbia — függésében élt; ez a helyzet később is csak annyiban változott, hogy a
meggyengülő politikai formációk (főképpen Bizánc és Szerbia) helyét más államok, így mindenek-
előtt Velence és az Oszmán Birodalom vették át.6 Bár Horvátország elfoglalása után a magyar királyok
igyekeztek befolyásukat a szomszédos Bosznia fölé is kiterjeszteni,7 mint Engel Pál találóan megálla-
pította, „Bosznia a nála sokkal hatalmasabb északi szomszéd, Magyarország számára […] többnyire
csak másodrendű szerepet játszott […]. Hiba lenne azt állítani, hogy Bosznia az egész középkor folya-
mán a magyar korona vazallus országa lett volna. Azt, hogy mikor és milyen mértékben beszélhetünk
a bosnyák uralkodók Magyarországtól való függéséről, csak körültekintő vizsgálatok dönthetik el”.8
A magyar–bosnyák kapcsolatok szempontjából talán legfontosabb időszak 1377-ben kezdődött,
amikor Tvrtko bosnyák bán Bosznia és Szerbia királyává koronáztatta magát, és hatalmát igyekezett ki-
terjeszteni nemcsak a felbomló szerb állam maradékaira, hanem nyugat felé, Horvátország és Dalmá-
cia irányában is.9 Törekvései ugyan I. Lajos magyar király haláláig sikertelenek maradtak, az 1382 után
kezdődő magyar politikai válságot kihasználva azonban jelentős mértékben sikerült növelnie befolyá-
sát a Magyar Királyság rovására. Halála (1391) után ugyanakkor még be sem fejezett műve azonnal
bomlásnak indult. Ennek okai összetettek, a legfontosabb minden bizonnyal az volt, hogy — részben
a földrajzi széttagoltság, részben az ehhez szükséges politikai hagyomány hiánya miatt — a bosnyák
állam nem rendelkezett olyan központi struktúrával, mint például a Magyar Királyság: vajda címet
viselő főurai gyakorlatilag függetlenül kormányozták a nekik alávetett területeket, és ennek megfe-
lelően önálló külpolitikát folytattak, alkalmasint a saját királyuk és egymás ellen is.10 Ennek magyar
szempontból az adott különös jelentőséget, hogy az első rigómezei (1389) és a nikápolyi csata (1396)
után állandósult az oszmán katonai jelenlét a Balkánon, ami kockázatos, de csábító lehetőséggé tette
bevonásukat a helyi hatalmak konfliktusaiba.
Az önálló politikai tényezőnek számító bosnyák vajdák közül számunkra talán a legismertebb
Hrvoje Vukčić (a magyar történetírásban használt nevén: Hervoja), aki Stefan Ostojić (magyarul:
Ostoja István)11 király uralkodása idején gyakorlatilag egész Boszniát kormányozta, Nápolyi László
legfontosabb párthíveként kiterjesztette a befolyását Dalmáciára, és felvette a „Spalato hercege” cí-
met.12 Hervoja hatalmát ugyan Zsigmond 1408-ra kemény harcok árán megtörte, a herceg meghódo-
lása azonban átmenetinek bizonyult, és 1415-ben immár oszmán segédcsapatok közreműködésével
mért vereséget egy Boszniába törő magyar seregre.13

6 Bosznia korai történetére lásd John V. A. Fine jr.: The Late Medieval Balkans. A Critical Survey from the Late Twelfth Century to
the Ottoman Conquest. Ann Arbor 1994. 17–21., 143–149., 275–285.
7 Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk. Kristó Gyula, szerk. Engel Pál, Makk Ferenc. Budapest 1994. 123.
8 Engel Pál: A 14–15. századi bosnyák–magyar kapcsolatok kérdéséhez. In: Uő: Honor, vár, ispánság i. m. 494–495.
9 Fine, J. V. A.: Late Medieval Balkans i. m. 392–398., Constantin Jireček: Geschichte der Serben. Zweiter Band. Erste Hälfte. (1371–
1537). Gotha 1918. 113–114. — Trvrko koronázására és annak körülményeire lásd Sima Ćirković: Istorija srednjovekovne
bosanske države. Beograd 1964. 135–137. A bosnyák–magyar kapcsolatokra Nagy Lajos halála után: uo. 151. skk., 160. skk.
10 Bosznia 1391 utáni történetére lásd Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 169. skk., Fine, J. V. A.: Late Medieval Balkans i. m.
453–488., a széttagoltság okaira és megjelenési formáira: uo. 453–457.
11 I. Tvrtko koronázásától fogva valamennyi bosnyák király használta az István nevet, így kapcsolódva a szerb uralkodói hagyo-
mányhoz, vö. Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 137.
12 Uo. 200., vö. még Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Budapest 1984. 110–111.
13 Hervoja és Magyarország kapcsolatára lásd Engel P.: Bosnyák–magyar kapcsolatok i. m. 502–506., Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár

112
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Hervoja elpártolásában jelentős szerepet játszott Sandalj Hranić, a bosnyák királyság Hervoja
mellett leghatalmasabb tartományura. Ő tartotta uralma alatt az ekkor még Hum (Halomfölde)
néven ismert területet, amely később az utódai alatt vette fel — éppen a hercegi címnek köszönhe-
tően — a Hercegovina elnevezést.14 Sandalj, maga is az oszmánok adófizetője, egyben Zsigmond
támogatását is élvezte, ezért amidőn Hervoja támadást indított ellene, a magyar király a humi vajda
pártját fogta, és ezzel kiváltotta Hervoja ellentámadását, ami a magyar sereg említett súlyos veresé-
géhez vezetett.15
Sandalj vajda tevékenysége16 ehelyütt csak abból a szempontból érdekel minket, hogy miután tö-
rök segítséggel jelentős mértékben gyarapította az uralma alatt álló területeket, ő volt az, aki megtette
az első lépéseket annak érdekében, hogy Humot mint önálló politikai entitást leválassza a bosnyák
államról. 1435 márciusában bekövetkezett halála után Zsigmond magyar király kísérletet tett Hum el-
foglalására, mégpedig arra hivatkozva, hogy „Halomföld összes nemese és lakója, akiknek elődei és kö-
vetkezésképp ők maguk is a magyar király és magyar királyságunk koronája iránti hűségben, alávetett-
ségben és engedelmességben éltek, de a néhai Sandalj vajda hatalmasul önmaga iránti alávetettségre
és engedelmességre kényszerítette őket, most az igazság és értelem parancsának szavára felajánlották,
hogy ismét visszatérnek hűségünkre, alávetettségünkbe és engedelmességünkbe”, vagyis a magyar ko-
ronához és regnumhoz, amelyekhez „mindig és régi időktől fogva tartoztak”.17 Bár a „Halomföld herce-
ge” (dux Chulmie) címet a későbbi II. András is viselte herceg korában,18 valószínű, hogy Zsigmond a
Kotromanić-örökség jogán igényelte magának a vidéket, tekintve, hogy a Vukčićok előtt Halomföldét
éppen I. Lajos király feleségének (Zsigmond anyósának) a családja tartotta uralma alatt.19 Bármi volt
is egyébként a jogcím, Halomfölde ekkor nem került magyar kézre, mert a magyar intervenció észak-
nyugat Boszniára, Jajca környékére korlátozódott.20

II.
Sandalj örököse saját utód hiányában unokaöccse, Vukčić István lett, akit Thallóczy Lajos a követke-
zőképpen jellemzett: „István herceget ravasznak, változékony természetűnek, brutálisnak, lustának,
bor- és asszonyszeretőnek, majdnem írástudatlannak jellemzik a közelkorú krónikások […], ha még
odasoroljuk szívósságát, hihetetlen könnyedségét a néha teljesen ellentétes eszközök megválasztá-
sában, néha helyes és éles érzékét a külpolitikai hatások mérlegelésében, oly tipikus balkáni fejede-
lem áll előttünk, a kiről hímet lehetne varrni a többire is. Bátran modelje lehetett volna egy balkáni
Macchiavellinek”. Majd, valamivel később: „Vukčić István egyebet sem csinál, mint megalkudni próbál

és város) története 1450–1527. Az oklevéltárat szerkesztette Horváth Sándor. (Monumenta Hungariae Historica, Diplomataria
40.) Budapest 1915. 28–47.
14 (1520): in ea Bosniae parte, quam indigenae Hercegovinam, alii ducatum Sancti Savae vocant — Thallóczy L.: Jajcza i. m. (ok-
mánytár) 290.
15 Mályusz E.: Zsigmond király i. m. 111., Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 240–243.
16 Fine, J. V. A.: Late Medieval Balkans i. m. 463–476. (passim); Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 240–250., 253–267.
(passim). Legújabban és legbővebben lásd Esad Kurtović: Veliki vojvoda bosanski Sandalj Hranić Kosača. Sarajevo 2009.
17 Thallóczi (!) Lajos – Barabás Samu: A Frangepán család oklevéltára I. 1133–1453. Budapest 1910. 266. (az oklevél eredetijét lásd
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár [a továbbiakban: DL] 88 092.)
18 Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt I–II. Budapest 1899.2 II. 13.
19 Fine, J. V. A., Late Medieval Balkans i. m. 275–285., Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 267.
20 Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. In: Uő: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Szerk. Soós István. Budapest
2003. 146–148.

113
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
a sorssal, csakhogy mindig rossz időben. Nincs benne semmiféle ethikai vonás, sem közérzés, csak
ragadozó természet […]. A herczegben sohasem lehetett megbízni, sem a szavában, sem írásbeli ígé-
reteiben. Mindig két vasat izzasztott a tűzben”.21
E jellemzés, mely egyébként a kortársak véleményét tükrözi, teljes összhangban áll a balkáni fe-
jedelmekről a katolikus európai udvarokban, így Budán is, általában formált képpel. Hátterében első-
sorban Bosznia sajátos vallási helyzete kereshető. Az ország földrajzi megosztottsága ugyanis nemcsak
politikai, hanem vallási viszonyokban is tükröződött. Ellentétben szomszédaival, Magyarországgal és
Szerbiával, Boszniában és Hercegovinában egymás mellett élt nemcsak a katolikus és az ortodox ke-
reszténység, hanem az eretneknek tekintett patarénus vallás is, de intézményesen egyik sem fonódott
össze az egyébként is gyenge államhatalommal. Találó megfogalmazás szerint „a formális vallás látszó-
lag nem bírt jelentőséggel a bosnyák nemesek számára. Szabadon változtatták hitüket, és szabadon tár-
sultak és szövetkeztek különböző hiteket valló személyekkel. A vallási intézmények egyszerűen nem
tartoztak a bosnyákok életének központi részéhez”.22 E megosztottság és változékonyság ugyanakkor a
vallásilag egységes — akár katolikus, akár orthodox — kortársak szemében egyszerű állhatatlanság-
nak tűnt, és a közönséges eretnekség gyanúját vetette a bosnyákokra. Nem véletlen, hogy a magyar
kancelláriák gyakorlatában a bosnyákok állandó jelzői a schismaticus és a patarenus lettek (mindkettő
hozzávetőleg ’eretnek’ értelemben volt használatos).23
Volt ugyanakkor e negatív képnek egy egyszerű politikai, ha tetszik, „machiavelliánus” aspektusa
is. A szomszédaikhoz képest szegény, intézményes hatalomra támaszkodni nem tudó, és egymással is
folyamatos viszályban élő bosnyák fejedelmek kénytelenek voltak folyamatosan külső hatalmak se-
gítségéért folyamodni, és az ebből fakadó függési viszonyokat a mindenkori hatalmi helyzet változá-
saihoz igazítani. Így volt ez már a középkor korábbi századaiban is, és így volt a 15. század folyamán,
amikor egy új, minden korábbinál veszedelmesebb hódító hatalom jelent meg a Balkánon. Az Osz-
mán Birodalom, mert hogy arról van szó, éppen a Sandalj vajda halálát követő két évtizedben lépett
az expanzió egy magasabb szintjére, amikor Szerbia első meghódítása (1438–1439), majd Konstan-
tinápoly elfoglalása (1453), és a két időpont között a Hunyadi János vezette seregekre mért súlyos
vereségek (Várna 1444, Rigómező 1448) alapjaiban változtatták meg a geopolitikai viszonyokat. Ma-
gyarország gyakorlatilag végleg elvesztette a dél-balkáni hatalmi viszonyok befolyásolásának lehetősé-
gét, s az oszmánok mellett csak az Adria partvidékének jelentős részét ellenőrzése alatt tartó Velence
maradt számottevő hatalmi tényező a térségben. Az oszmánokhoz és Velencéhez társult a 15. század
közepétől V. Alfonz aragón király, 1442 óta Nápoly ura. Alfonz határozott célja volt az Adria két part-
jának elfoglalása, majd Konstantinápoly visszafoglalása.24 Ebben természetes ellenfele volt az érdekeit
féltékenyen vigyázó Velence, akárcsak, érthető okokból, az oszmánok. Könnyű belátni, hogy aki mind
a három hatalommal jóban akart lenni, olyan politikai lavírozásra kényszerült, amelynek nem az adott
szó szentsége volt a központi eleme.
A helyzet bonyolultságát kitűnően illusztrálja Vukčić István példája. 1443-ban, amikor az elhunyt
II. Tvrtko utódjaként Stefan Tomaš (Tamás István) lépett a bosnyák trónra, a humi vajda az új uralko-

21 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 126., 145.

22 Fine, J. V. A., Late Medieval Balkans i. m. 484.
23 Pl. 1365: ubi in regno nostro Bozne innumerabilis multitudo hereticorum et paterinorum pululasset in errorem fidei orthodoxe —
DL 2446., 1395: in regno Bozne sepius contra cismaticos (!) et patarenos eiusdem regni incolas — DL 8030., továbbá: a manibus
condam Herwoye de Bozna, paterine iniquitatis alumpni — Engel P.: Bosnyák–magyar kapcsolatok i. m. 510. (56. sz. jegyz.).
24 Alfonz balkáni terveire és akcióira lásd Oliver Jens Schmitt: Skanderbeg. Der neue Alexander auf dem Balkan. Regensburg 2009.
47., 187–202., Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 260–296.

114
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
dó fivére, a Magyarországon, Pozsega megyében is birtokos Radivoj mellé állt, aki az oszmánok támo-
gatását élvezte. Amikor azonban a kibontakozó polgárháború folyamán szorult helyzetbe került, 1444
februárjában V. Alfonzhoz fordult segítségért, és a nápolyi király szolgálatába állt. Miután azonban a
Hunyadi vezette keresztény sereg 1444 novemberében vereséget szenvedett, immár oszmán segítség-
gel foglalta vissza elvesztett birtokait.25 Ezek után nem meglepő, hogy amikor tíz évvel később, 1454-
ben megerősítette az Alfonz királlyal kötött vazallusi megállapodást, immár kikötötte, hogy „abból
nem származhat kárunk vagy pusztulásunk a törökök szultánja által, akiknek [ti. a törököknek — PT]
mint barátainknak szolgálunk, és akikkel mindig szeretetben és barátságban voltunk”.26
A két időpont (1444 és 1454) között történt azon esemény, amelynek köszönhetően egyáltalán
szó lehet szentszávai hercegekről előbb Humban, később pedig a Magyar Királyságban: jelesül a her-
cegi cím felvétele. Jellemző a boszniai forrásadottságokra, és általában a balkáni politikai viszonyok
kuszaságára, hogy legalább hat elképzelés született a cím eredetére: adományozói között felmerült a
pápa, V. Alfonz, III. Frigyes római király, a bosnyák király, Raguza, valamint az oszmánok. Az adatok
alapos megrostálása után már Thallóczy Lajos előállt azzal a nagyon valószínű feltételezéssel, amelyet
a későbbi kutatás is osztani látszik. Eszerint Vukčić István saját elhatározásból vetette el az addig hasz-
nált vajdai (waywoda regni Bosne) címet, amely a bosnyák királytól való függést implikálta, és vette
fel előbb a „Hum és a Tengermellék hercege”, majd nem sokkal később a „Szent Száva hercege” címet,
mely teljes formájában így hangzott: „Isten kegyelméből Szent Száva hercege, Halomföld és a tenger-
melléki részek ura, drinai zsupán és a boszniai királyság nagyvajdája” (Dei gracia dux Sancti Save,
dominus terre Hulmie/Huminis maritimarumque partium ac comes Drine et magnus vayvoda
regni Bossine, szláv alakjában: herceg od Svetoga Save, gospodar humski i primorski, veliki voevoda
rusaga bosanskoga, knez drinski).27
A cím felvételének közvetlen előzménye egy háború volt, amelyet Brankovics György szerb des-
pota Tamás István bosnyák király ellen vívott az (akkor még csak) ezüstbányáiról híres Srebrnica bir-
tokáért. A háborúban Vukčić István a despota oldalán vett részt, és nyilvánvalóan az elért győzelem
nyomán érezte úgy, hogy a Boszniától való elszakadását egy formális aktussal, a hercegi cím felvételé-
vel is demonstrálja. A raguzai tanács egy sorsdöntő napon, 1448. október 17-én gratulált az újdonsült
herceg követének ura hercegi címéhez — ezen a napon győzte le II. Murád szultán Hunyadi János
seregét a Rigómezőn.28 Talán éppen az időbeli egybeesés okán már nem sokkal később felmerült — a
vádat legvilágosabban éppen a raguzaiak fogalmazták meg29 —, hogy Istvánt az oszmánok nevezték
ki hercegnek, tulajdonképpen jutalmul, amiért segített meggátolni a keresztény összefogást, s így nem
is jár neki a hercegi cím; a vád alaptalanságát azonban Thallóczy, majd az ő nyomán Ćirković meg-
győzően bizonyította.30 Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a hercegi cím felvételéhez Vukčić István —
előzetes vagy utólagos — oszmán jóváhagyást kért, amint erre a későbbiekben maga is utalt, amikor
hercegi címét „Isten és a szultán kegyelméből” eredeztette.31 Ez, tekintettel a fennálló erőviszonyokra,
és arra, hogy már Sandalj vajda is az oszmánok adófizetője volt, természetesnek tekinthető.

25 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 71–77., 90–91.

26 a qua re nos non invenisset damnum atque dispersio ab imperatore Teucrorum cui nos servimus ita ut amici nostri (!) cum
quibus (!) fuissemus in amore et amicicia — Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 462.
27 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 105–108., Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 93–112.
28 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 105–106.
29 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 101.
30 Lásd a 27. sz. jegyz-ben idézett helyeken.
31 milosti božjom i velikoga gospodina mi cara Amir-sultana Mehmed-bega — Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 199.

115
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Annyi bizonyos, hogy a hercegi címválasztás nem volt véletlen. Szent Száva Nemanjida herceg, a
szerb autokefál egyház megalapítója és első érseke volt, aki néhány évig (1190–1192) éppen Humot
kormányozta.32 Csontjai a dél-szerbiai Mileševo kolostorban nyugodtak, amely ekkor már Vukčić Ist-
ván területéhez tartozott. 1377-ben Tvrtko bosnyák vajdát, aki anyai ágon maga is a Nemanjidáktól
származott, a mileševo-i metropolita koronázta Bosznia és Szerbia királyává, talán éppen a kolostor-
ban.33 A „Szent Száva hercege” cím felvételével István egyértelműen az első bosnyák király példáját
követte, a Nemanjida szentnek saját címébe emelésével jelezve kapcsolódását a középkori szerb álla-
misághoz, egyben kinyilvánítva uralmi területének független státuszát.34
A hercegi cím felvételét követő években Vukčić István sikerrel hadakozott felváltva a bosnyák ki-
rály, a szerb despota és a raguzai köztársaság ellen, miközben adót fizetett a szultánnak, de a részletek
ismertetése szétfeszítené a jelen tanulmány kereteit. Magyar szempontból két dolgot érdemes megje-
gyezni. Egyrészt az 1451 novemberében kötött magyar–oszmán béke értelmében maga II. Mehmed
szultán utasította a herceget, hogy hagyjon fel a magyar király főségét elismerő Raguza háborgatásá-
val, és adja vissza a köztársaságnak az elfoglalt területeket.35 Másrészt 1453-ban, Tallóci Petko horvát
bán halála után István herceg — amiként a bosnyák király is — bejelentkezett a néhai bán özvegyének
kezéért és Cetina körül fekvő birtokaiért. Törekvései azonban Spalato, és a várost támogató Velencei
Köztársaság ellenállásán zátonyra futottak.36
Ezen epizódoktól eltekintve István herceg — és családja — története csak 1459, a szerb
despotátus végleges oszmán elfoglalása után kezdett szorosabban kapcsolódni Magyarországéhoz.
Egyfelől velencei támogatással próbálkozott magyar területek, így például Klissza elfoglalásával, más-
felől a bosnyák király és az oszmánok segítségével Velence kárára szerette volna kikerekíteni „ország”-
át. Közben legidősebb fia, László (Vladislav) kétszer is fellázadt az apja ellen, területi hatalmat köve-
telve magának, és úgyszintén az oszmánoktól kért segítséget.37 Minden bizonnyal a legidősebb fiával
megromló viszony miatt közeledett István herceg Mátyás magyar királyhoz, akinek a bosnyák királlyal
együtt segített előteremteni a Szentkorona kiváltásához szükséges pénzt.38 Apa és fia küzdelmének
közepette, 1463 tavaszán, II. Mehmed szultán elfoglalta a boszniai királyságot, és kivégeztette utolsó
királyát, Tomašević Istvánt.39 Ezzel egyidőben Vukčić István birtokait is feldúlták, mire a herceg a fiát,
Lászlót az oszmánokkal való együttműködéssel, saját várnagyait pedig árulással vádolta.40 Végső so-
ron ez a tragikus esemény vezetett a szentszávai hercegek magyarországi megtelepedéséhez.
Bosznia oszmán megszállása ébresztőleg hatott Velencére és Magyarországra is: Mátyás király a
fegyveres beavatkozás mellett döntött, és szövetségre lépett a Velencei Köztársasággal, amely viszont
a szentszávai hercegeknek (Istvánnak és Lászlónak) is szerepet szánt Bosznia visszahódításában. A
Signoriá-nak közvetlenül Mátyás boszniai hadjárata előtt sikerült békét szereznie István herceg és a
fia, László között. Utóbbi csapataival előbb a Ráma menti területeket hódoltatta, majd megjelent Má-
tyás jajcai haditáborában. Ugyanezt tette apja, István herceg is, bár az ostromban már nem vett részt,

32 Fine, J. V. A.: Late Medieval Balkans i. m. 116–119.

33 Uo. 393., Ćirković, S.: Istorija srednjovekovne i. m. 137.
34 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 108.
35 Uo. 172.
36 Uo. 205–206., Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 131.
37 Uo. 147–152., Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 249.
38 Uo. 248.
39 Thallóczy L.: Jajcza i. m. 81–84.
40 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 251–253.

116
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
csak katonákat és pénzt adott a magyar királynak.41 A hercegovinai hozzájárulás Mátyás boszniai hadi
vállalatához állítólag olyan jelentős volt, hogy maga II. Mehmed szultán később nem is Mátyás királyt,
hanem a herceget okolta Jajca elvesztéséért.42 Mátyás 1463. december 6-án, Jajca ostroma folyamán,
oklevélben rögzítette a László herceggel43 kötött megállapodást, melynek a következők voltak a főbb
pontjai: László élethossziglan hűséget esküdött a magyar királynak és a Szentkoronának; ígéretet tett
Busovača vár (castrum Buxovecz simul cum Nerethva)44 átadására a királynak vagy megbízottainak;
kötelezte magát, hogy valahányszor a király vagy valamelyik bárója hadat vezet Boszniába, személye-
sen csatlakozik a csapataival, ha viszont a magyar sereget nem báró vezetné (sub conductu alicuius
capitanei, qui non esset baro), csak csapatokat küld. A herceg a király többi ellenségével szemben
„a többi báró módjára” (more aliorum baronum) köteles hadba vonulni, Velencét kivéve. Cseré-
ben a herceg bármikor szabadon mehet a király udvarába, aki valamennyi birtokában megvédi őt,
és neki adományozza azon területeket, főképpen Rama és Hleva/Livno kerületeket (tota Rama ac
Illevanczky cum Hleva), amelyeket maga a herceg foglalt el a törököktől.45
Ugyanekkor, vagy nem sokkal később, Mátyás minden jel szerint István herceggel is megállapo-
dást kötött, aki ismét összeveszett László fiával, és ezúttal ennek öccsével, Vlatkóval is. A megállapodás
értelmében a herceg késznek mutatkozott magyar helyőrséget fogadni bizonyos váraiba, mindenek-
előtt Hercegnoviba,46 végszükség esetére pedig a magyar király magyarországi birtokokat helyezett
kilátásba számára. Az egyezmény végrehajtása 1465-ben került napirendre, miután világossá vált,
hogy a herceg képtelen lesz megvédelmezni Hercegovinát az oszmánokkal szemben. A diplomáciai
előkészítés után Mátyás 1465 őszén személyesen vonult serege élén a Szávához, ahonnan Vitovec Já-
nost és Rozgonyi Jánost küldte az István herceggel kötött alku végrehajtására. Mire azonban a magyar
biztosok megérkeztek, a herceg meggondolta magát, és a Narenta/Neretva folyó mellékét, valamint
Hercegnovit immár a velenceieknek ajánlotta föl.47 Ekkor került sor viszont Počitelj várának elfoglalá-
sára, amelyet 1471. évi elestéig, raguzai pénzen, magyar helyőrség védett.48
A megegyezés végül István herceg 1466 májusában bekövetkezett halála után sikerült a legidő-
sebb fiával, László herceggel: Mátyás megbízottai, ezúttal Laki Tuz János és Rozgonyi János újabb
esküt vettek ki a hercegtől, amelynek zálogaként László átadta a magyar királynak Livno várát. Laki
Tuz és Rozgonyi a király jóváhagyásával cserében a Zágráb megyei Bozsjákó (Božjakovina) kastélyt
ígérték a hercegnek, de távolról sem biztos, hogy azt végül birtokába is vette. Egy esztendővel ké-
sőbb, 1467. július elején ugyanis már arról értesülünk, hogy Mátyás király, nem akarván elválasztani
Bozsjákó erősségét a vránai perjelségtől, amelyhez mindig is tartozott, helyette a Körös megyei két
(kis és nagy) Kemlék várát adta Lászlónak, amelyek már a kezén is vannak.49

41 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 160–162.

42 A szultán kijelentésére lásd: Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 258.
43 A király oklevelében csupán „vajda”.
44 Az oklevél „castrum Buxovecz simul cum Nerethva” kifejezését (Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 495.) Thallóczy „Buzovácsa
és Neretva várát” formában értelmezi (uo. 163.), Ćirkovićnál ezzel szemben (Herceg Stefan Vukčić i. m. 264.) mint „Borovac a
Neretvánál” (Borovac u Neretvi) jelenik meg.
45 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 493–498. (az eredeti: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Fénykép-
gyűjtemény [Da továbbiakban: DF] 233 115.
46 Egy korábbi tanulmányomban Hercegnovit többször is Novigradnak neveztem, tévesen, lásd Pálosfalvi Tamás: Vitovec János. Egy
zsoldoskarrier a 15. századi Magyarországon. Századok 135. (2001) 466–467.
47 Az eseményekre lásd Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 262–266., Pálosfalvi T.: Vitovec János i. m. 466–467., Thallóczy L.:
Bosnyák és szerb i. m. 174–181.
48 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 73–74.
49 DF 233 461.

117
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
A két Kemlékre aligha véletlenül esett Mátyás választása. Az uradalom egyfajta „bosnyák honor”-
ként szolgált, ugyanis 1396 körül Vuk Vukčić bán szintén Nagykemléket kapta Zsigmondtól, ahogyan
II. Tvrtko király is 1434 táján, Kiskemlékkel együtt.50 Olybá tűnik ugyanakkor, hogy Mátyás eredetileg
jelentősebb pozíciót szánt László hercegnek Szlavóniában. 1465 júliusában ugyanis egy tiltakozásban
arról olvasunk, hogy László a panaszos birtokát Csáktornya várához akarja csatolni, amelyet, „mint
hírlik” (ut famatur), megszerzett magának a királyi felségtől.51 Csáktornya, a hozzá kapcsolt Sztrigóval
együtt, valóban királyi birtok volt ekkoriban, rövidesen azonban a néhai Cillei Ulrik gróf vezető fami-
liárisa, Friedrich Lamberger, Csáktornya királyi várnagya szerzett rá adományt.52 Lamberger halála
után (1471) az uradalom az Ernusztok birtokába került, László herceg tehát, ha egyáltalán, csupán
néhány hónapig bírhatta azt. Kétségtelen, hogy a herceg szerepének leértékelődése összefüggésben
állt Mátyás külpolitikai prioritásainak radikális megváltozásával: 1466 után ugyanis a király már egy-
értelműen nyugat felé tekintett, és az oszmán fronton legfeljebb a status quo fenntartására törekedett.
A dolgok megértéséhez szükséges egy pillantást vetni László családi körülményeire. Vukčić István her-
cegnek első feleségétől, III. Balša Stracimirović zetai uralkodó leányától két fia született: László (Vladislav)
és Vlatko. Jóllehet László volt az idősebb, többszöri lázadása miatt apja öccsét támogatta, és ő örökölte a
„hercegségi” birtokokat Hercegnovi városával és várával együtt. A két testvér közötti viszonyt elmérgesí-
tette, hogy István herceg vagyonát Raguzában helyezte letétbe, és a köztársaságot bízta meg annak kezelé-
sével. László és Vlatko az 1460-as évek második felében szünet nélkül a raguzai letét miatt viszálykodott,
amelynek egy részéért ráadásul — hivatkozással arra, hogy azt a pápának hagyta az öreg herceg — Mátyás
magyar király is bejelentkezett.53 A jelek szerint utóbbi egy darabig mintegy „talonban” tartotta Lászlót,
hogy adott esetben öccse helyére állíthassa magyar vazallusként Hercegovinában. Amikor viszont, 1470
táján, Vlatko átmenetileg átállt az oszmánokhoz, egy másik magyar zsoldban álló hercegovinai főúr, Žarko
Vlatković volt az, aki szembefordult vele, akciója azonban komoly oszmán ellencsapást vont maga után,
amely, mint említettem, Počitelj elestével végződött.54 Egyértelműen ezzel állt összefüggésben, hogy Má-
tyás lemondott a közvetlen beavatkozás szándékáról Hercegovinában, és helyette átszervezte a déli végek
védelmi rendszerét, középpontjában a Bosznia magyar fennhatóság alatt álló részeiből „feltámasztott” bos-
nyák királysággal és annak élén egy magyar mágnással, Újlaki Miklóssal.55

III.
1469 után László herceg, ha nem is tartózkodott folyamatosan Szlavóniában,56 bizonyosan birtokol-
ta a két Kemléket; 1476-ban a fia, Balsa Péter erősítette meg a Nagykemlék tartozékai közé számító
Brezovica mezőváros kiváltságait.57 Ehhez képest meglepődve látjuk, hogy 1480. október 8-án Mátyás

50 Engel Pál: Magyarország világi archontológiája I–II. (História Könyvtár – Kronológiák, adattárak 4–5.) Budapest 1996. I. 371., 342.
51 DL 94 225.
52 A várakra vonatkozó adatok itt és alább is Magyarország készülő késő középkori archontológiájának (1458–1526) gyűjtéséből
valók. Lambergerre lásd még Pálosfalvi T.: Vitovec János i. m. 456.
53 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 28–63. (a „Borba u depozit” című fejezet). István herceg végrendeletére lásd még: Thallóczy
L.: Bosnyák és szerb i. m. 185–188., Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 267.
54 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 64–74., Fine, J. V. A.: Late Medieval Balkans i. m. 587–589.
55 Újlaki boszniai királyságára lásd András Kubinyi: Die Frage des bosnischen Königtums von N. Újlaky. Studia Slavica IV. (1958:
3–4.) 373–384.
56 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 225. — Miután az 1470-es évek derekán László kibékült öccsével, aki időközben visszatért a
keresztény oldalra, immár együtt intézték megmaradt birtokaik védelmét, lásd Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 154.
57 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 522–523.

118
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
az ország védelmére fordított költségei fejében 4000 forint értékben Egervári László horvát–szlavón
bánra írta Nagykemlék várát és uradalmát, majd alig másfél hónappal később ismét László hercegnek
adta ugyanazt, Kiskemlékkel együtt, kiegészítve a Valkó megyei Marót vár adományával.58 Aligha arról
volt szó, mint Tallóczy Lajos vélte, hogy egyszerű tévedés történt.59 Sokkal inkább arról, hogy az 1480
őszén-telén a király vezetésével lebonyolított oszmánellenes hadjárat után,60 amelyet az Egervári javá-
ra tett adomány megelőzött, Mátyás még számított a szultán ellentámadására, és nem lehetett biztos
abban, hogyan alakulnak majd a dolgok az oszmán fronton. Ez ismét felértékelte László herceg szere-
pét, különösen annak fényében, hogy a magyar csapatok a Vukčićok „ország”-ának bizonyos részeit is
hódoltatták, jelesül a Narenta mellékét. Mátyás akcióján felbátorodva Vlatko herceg is mozgolódni
kezdett, de súlyos vereséget szenvedett a boszniai szandzsákbégtől.61
A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor 1481 májusában meghalt II. Mehmed szultán, és ezzel el-
hárult a komolyabb oszmán ellencsapás veszélye. Mátyás sorsára hagyta Hercegovinát, amelyet Ajas pasa
hódoltatott gyakorlatilag ellenállás nélkül,62 és 1483-ban öt évre szóló fegyverszünetet kötött II. Bajezid
szultánnal.63 László herceg politikai súlya így alaposan lecsökkent, és sem Nagykemléket, sem Marótot
nem tudta birtokba venni (illetve visszaszerezni). Előbbit Egervári László, majd Corvin János herceg,
utóbbit szintén Mátyás törvénytelen fia kapta. A szentszávai hercegnek és utódainak maradt a kiskemléki
uradalom, amely önmagában nem garantált jelentős befolyást. Mintegy 40 lakott jobbágytelekkel írták
össze időről időre,64 ami bajosan tekinthető tekintélyes vagyonnak, különösen egy herceg esetében. Úgy
tűnik azonban, hogy idővel László herceg, illetve a fia, Balsa Péter bővíteni tudta birtokállományát.
Zágráb megyében, Bozsjákó szomszédságában a kezükön volt Planyna birtok, meglehet már
1466 óta.65 1507-re Péter herceg birtokában volt Glogonca és uradalma (a helyi prépostság birtoka),
valamint több kisebb birtokrész, amelyek megszerzése ismeretlen módon történt.66 1513-ból ismer-
jük Balsa Péter herceg teljes szlavóniai birtokállományát, amely ekkor 264 portára rúgott.67 Nem volt
ez elhanyagolható mennyiség, de a szlavóniai mágnásoknak (köztük a két másik hercegnek: Corvin
Jánosnak és Újlaki Lőrincnek) ennél egy-egy uradalmában is nagyságrendekkel több porta volt, és
ha figyelembe vesszük, hogy a szlavóniai nemesség ekkoriban legtekintélyesebb tagjának, Batthyány
Boldizsárnak is több mint hatszáz portája volt egy vár és vagy féltucat kastély mellett,68 elég pontosan
érzékelhetővé válik a szentszávai hercegek helyzete.
Szórványos adataink ugyanakkor arra utalnak, hogy László, majd a fia, Balsa Péter tekintélye je-
lentősen meghaladta azt a szintet, amelyet birtokállománya indokolttá tett volna. Ebben kétségtelenül
szerepet játszott mindenekelőtt előkelő származásuk.69 László apjáról és anyjáról már esett szó, de ér-

58 Az oklevél kiadásait lásd Thallóczy Lajos – Barabás Samu: A Blagay-család oklevéltára. Budapest 1897. 386–387., és Thallóczy L.:
Bosnyák és szerb i. m. 524–525.
59 Uo. 226.
60 Thallóczy L.: Jajcza i. m. 140–145.
61 Uo. (Okmánytár) 61–62., vö. Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 132.
62 Uo. 126–147.
63 Kubinyi András: Mátyás király. Mátyás király (Tudomány – Egyetem). Budapest 2001. 88.
64 Josip Adamček – Ivan Kampuš: Popisi i obračuni poreza u Hrvatskoj u XV i XVI stoljeću. Zagreb 1976. 14., 25., 51., 92. stb.
65 Uo. 18.
66 Uo. 26.
67 Bona domini Petri Balsa ducis 264 — uo. 76.
68 Batthyány Boldizsár vagyonára lásd Pálosfalvi Tamás: Grebeni Hermanfi László alnádor. Egy tekintélyes szlavón köznemesi politi-
kus pályaképe. Első közlemény. Századok 141. (2007) 873.
69 „persona de gran sangue et etiam de auctorita” — ahogy a velencei ügyvivő fogalmazott Balsa Péterrel kapcsolatban (Atanasovski, V.:
Pad Hercegovine i. m. 158.).

119
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
demes visszatérni apja és fivére házasságaira, mert jó fényt vetnek a család pozíciójára a balkáni hierar-
chián belül. István herceg második feleségével kapcsolatban elég nagy a homály, amelyet Thallóczy,70
majd nemrégiben a bosnyák történész, Emir Filipović is kevés sikerrel próbált meg eloszlatni.71 A
probléma oka, hogy fennmaradt 1455. március 1-ről egy házassági szerződés, amelyet István herceg
Liechtenstein-i Borbála számára állított ki Hercegovinában, alig egy hónappal később azonban Ná-
polyban már úgy tudták, mégpedig éppen a herceg követétől, hogy István „Payro” hercegének lányát
vette feleségül.72 Az ellentmondás feloldására több kísérlet is történt, attól kezdve, hogy a két személy
tulajdonképpen ugyanaz lenne, tekintve, hogy a herceg második feleségét valóban Borbálának hívták,
egészen addig, hogy „Payro” hercegét, feltételesen, a bajor herceggel azonosították. Érdekes módon az
a — véleményem szerint megalapozott — hipotézis, hogy „Payro hercege” mögött az epiruszi (spa-
nyolul és olaszul Epiro, amiből magyarázható a „Payro” alak) despotát érdemes keresni, még soha nem
merült föl. István herceg második felesége eszerint Tocco-lány lett volna, talán II. Carlo Tocco valame-
lyik leánya.73 Ez a kapcsolat arra is magyarázatot adna, hogy a házasságból született fiú, István, miért
lett később, mint arról még alább szó lesz, renegát: I. Carlo Tocco törvénytelen fiai ugyanis már régóta
oszmán szolgálatban álltak.74
István herceg e második házasságával egyidőben két fiának is szerzett hitvest. Az idősebbnek,
Lászlónak Anna Kantakuzena személyében, aki Brankovics György szerb despota feleségének volt az
unokahúga. A fiatalabb, Vlatko, ugyanebben az időben Cillei Ulrik gróf egy meg nem nevezett unoka-
húgát (quandam nepotem) vette feleségül.75 Az utóbbi kapcsolat mögött nem nehéz Ulrik gróf kez-
deményező szerepét látni, és ugyancsak az ő befolyását vélték felfedezni a Liechtenstein-i Borbálával
tervezett frigy mögött.76 Úgy vélem, Lászlónak a szerb despota rokonával kötött házassága ugyanezen
kapcsolatrendszer eleme volt, amely szervesen illeszkedett Cillei egyértelmű balkáni ambícióihoz. A
Cilleieket 1427 óta örökösödési szerződés fűzte a bosnyák királyhoz,77 és aligha véletlen, hogy Ulrik
gróf éppen a házasságok idején, vagy röviddel előbb, vette fel addig használt szlavón báni címe mellé
a dalmát–horvát báni címet is.78 Utóbbi aktus után néhány hónappal már híre járt Velencében, hogy
Cillei el akarja ragadni a köztársaságtól Dalmáciát.79
Vlatko herceg másodjára, ha lehet, még előkelőbb házasságot kötött: a Nápolyi Királyságban gró-
fi, majd hercegi rangot viselő és fontos posztokat betöltő Marzano család egyik tagját vette feleségül,
akinek anyai nagyapja nem volt más, mint maga V. Alfonz király. Ezen a módon magával Mátyás ma-
gyar királlyal is rokonságba került. A herceg halála után az özvegy a neves velencei katona, Antonio
Loredano Marco nevű fiához ment feleségül.80

70 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 133–139.

71 Emir O. Filipović: Povelja hercega Stjepana Vukčića Kosače Barbari od Liechtensteina (Ključ kod Gacka, 1. mart 1455. godine).
Građa Archiva Bosne i Hercegovine. Godine V, broj 5. Sarajevo 2013. 7–18.
72 Lásd az előző két jegyzetben idézett műveket, az oklevelet mindkét szerző kiadta.
73 A despotátusra és a Tocco családra lásd Donald M. Nicol: The Despotate of Epiros 1267–1479: A Contribution to the History of
Greece in the Middle Ages. Cambridge 1984. 197–215.
74 Franz Babinger: Mehmed the Conqueror and his Time. Ed. with a preface by Ralph Manheim. Princeton 1978. 383.
75 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 130–131., 139.
76 Filipović, E. O.: Povelja hercega Stjepana i. m. 12.
77 Ćirković, S.: Herceg Stefan Vukčić i. m. 72.
78 Az első általam ismert oklevél, melyben már dalmát–horvát bánnak is címezi magát, 1454. dec. 13-án kelt: DL 100 644.
79 de ambitione quam habet comes Cilie aufferendi nobis Dalmatiam — Sime Ljubić: Listine o odnošajih izmedju južnoga
slavenstva i mletačke republike. Knjiga X. Od godine 1453 do 1469. Zagrabiae 1891. 46.
80 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 97–98., 167–168.

120
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Ez a kapcsolat nyilván szerepet játszott abban, hogy László herceg fia, Balsa Péter, egy másik velen-
cei családból, a Quirini-házból nősült.81 Mindeme házasságok természetesen nem feltétlenül tükrözik
híven a szentszávai hercegek társadalmi presztízsét, sokkal inkább az uralmuk alatt álló terület stratégi-
ai jelentőségét és szerepét a különböző politikai kombinációkban. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy
a magyar és a bosnyák királytól82 a Cillei, Brankovics és — ha feltételezésem megáll — Tocco családo-
kon keresztül a Nápolyi Királyság arisztokráciájáig és a velencei patriciátusig ívelő kapcsolatrendszer
kiemelte a szensztszávai hercegeket új hazájuk nemesi környezetéből.
Ez a helyzet elég pontosan lemérhető a hercegekre alkalmazott megszólításokon: mint is-
mert, a különböző társadalmi rétegekhez tartozó személyeknek járó címzések a társadalmi ta-
golódáshoz hasonlóan szilárd hierarchiába rendeződtek már a középkorban is.83 Az olasz nyelvű
forrásokban csak „herceg”-ként (cherzech)84 ismert Kosačák új hazájukban is általában megkap-
ták a hercegi címükhöz illő megszólítást, a „méltóságos”-t (illustris), bár előfordul velük kap-
csolatban az egy szinttel alacsonyabb „tekintetes és nagyságos” (spectabilis et magnificus) is.85
Különösen érdekes helyzettel találkozunk 1504-ben, amikor egy Beriszló Ferenc és a felesége,
Frangepán Borbála közötti birtokvitában Corvin János herceg rakonoki várában, a herceg jelen-
létében Frangepán Bernát gróf és Balsa Péter herceg közvetített.86 Az erről tudósító oklevélben,
amely Beriszló nevében kelt, Corvin mint illustrissimus princeps szerepel, tehát gyakorlatilag
uralkodói címmel, Frangepán a neki dukáló „tekintetes és nagyságos” titulussal, míg Péter herceg
mint illustris dominus kettőjük között foglal helyet, jóllehet Frangepán összehasonlíthatatlanul
gazdagabb volt nála.87
Eltérő jelenségnek vagyunk szemtanúi jó évtizeddel korábban, 1492-ben, amikor a horvát–szla-
vón rendek külön hitlevelet állítottak ki a Habsburgok örökösödéséről. A horvátországi és szlavóniai
rendek élén természetszerűleg találjuk Egervári László bánt, rajta kívül Balsa Péter herceget megelőzik
nemcsak a grófi címet viselő horvát családok (Frangepán, Korbáviai, Blagaji és Zrínyi), hanem az a
Szomszédvári Henning János is, akit egyébként legtöbbször csupán „vitézlő”-nek (egregius) címez-
tek. A herceg után sorakoznak ugyanakkor olyan személyek, akik vagy lényegesen gazdagabbak voltak
nála (mint Batthyány Boldizsár), vagy több vár uraként, hivatalaik és udvari kapcsolataik révén lénye-
gesen nagyobb helyi befolyással rendelkeztek (mint például Décsei Rohfi Bernát, Pogány Péter vagy
Kasztellánfi György).88 További adalék, hogy ellentétben a közvetlenül előtte álló két Zrínyi gróffal

81 la moier dil ducha di San Saba Hongaro, qual e zentildona nostra (ti. a velenceieké) da cha Querini — Marino Sanuto Világkró-
nikájának Magyarországot illető tudósításai I–III. A szerző eredeti kéziratából közli Wenzel Gusztáv. Magyar Történelmi Tár XIV.,
XXIV., XXV. Pest 1869., Budapest 1877–1878. (a továbbiakban: Sanuto) II. 162., vö. Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 247.
82 Vukčić István egyik leánya Tamás István felesége volt.
83 Legújabban lásd erről Neumann Tibor tanulmányát jelen kötetben.
84 Lásd pl. Atanasovski, V.: Pad hercegovine i. m. 58. (259. sz. jegyz.), 65. (4.sz. jegyz.), 89. (24. sz. jegyz.), 91. (40. sz. jegyz.).
85 illustris Wadislaus filius illustris condam Stephani ducis Sancti Sabe — DF 233 461., spectabilis et magnifici Wladislai ducis
Sancti Sabe — Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 513., illustris Ladislaus dux S. Sabe” — Thallóczy Lajos – Barabás Samu: A
Blagay-család oklevéltára. Budapest 1897. 386–387., illustris Ladislaus dux S. Sabe — Joannes Kukuljević aliter Bassani de
Sacchi: Jura regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae I. Zagrabiae 1861. 323., illustris Petri ducis — Thallóczy L.: Jajcza i. m. (Okle-
véltár) 148., illustris domini Petri Balsa ducis Sancti Sabe — DL 37 791.
86 Nem pedig, mint Thallóczy írja (Bosnyák és szerb i. m. 241–242.), „Frangepán Bernát és Péter herceg jelenlétében” Corvin János.
87 DL 37 759.
88 DF 287 346, kiadását lásd: Friedrich Firnhaber: Beiträge zur Geschichte Ungarns unter der Regierung der Könige Wladislaus II.
und Ludwig II. 1490–1526. In: Archiv für Kunde österreichischer Geschichts-Quellen. Zweiter Jahrgang. 1849. Zweiter Band.
513–515. Elemzését lásd Neumann Tibor: Békekötés Pozsonyban – országgyűlés Budán. A Jagelló–Habsburg kapcsolatok egy
fejezete (1490–1492). Második közlemény. Századok 145. (2011) 323–324., 328–329.

121
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
és Henning Jánossal, valamint az utána következő személyekkel, Balsa Péter herceg, akárcsak a többi
horvát gróf, rangjának megfelelően vörös viasszal pecsételt, és pecsétje a legnagyobb és legigényesebb
kialakítású az oklevélen függő pecsétek között.89
Okunk van feltételezni, hogy az eltérés, amely a két említett időpontban (1492 és 1504) Péter
herceg helyzetében kimutatható, nem érzékcsalódás csupán. Hátterében egy olyan rokoni kapcsolatot
kell látnunk, amely egyre nagyobb politikai jelentőségre emelkedett az idők folyamán. A fentiekben
még nem esett szó a néhai István herceg legifjabb fiáról — ugyancsak István —, aki apjának második
házasságából született (vagyis, ha hipotézisem helyes, az epiruszi despota lányától). Az öreg herceg
halála idején az ifjabb István gyermekként Vlatko bátyja mellett maradt, majd, valamikor 1473 nov-
emberét követően, áttért az iszlám vallásra, és áttelepült II. Mehmed szultán birodalmába. Ott aztán
Ahmed néven (Herceg-oglu, a keresztény forrásokban Ahmed Cherzegovich) olyan káprázatos karri-
ert futott be, amilyen ekkortájt csak az Oszmán Birodalomban volt lehetséges.90
Pályáját bursai szandzsákbégként kezdte, majd hamarosan anatóliai beglerbég lett, és ilyen mi-
nőségében vett részt II. Bajezid szultán oldalán az utóbbi fivére, a Dzsem (Cem) herceg ellen vívott
harcokban. Miután feleségül vette a szultán egyik lányát, karrierje meredeken ívelt felfelé. Az 1480-as
években az egyiptomi mameluk szultánság elleni harcokban vett részt, azután flottaparancsnok, majd
1497-ben, rövid ideig, először töltötte be a nagyvezíri posztot. Az 1499-ben kezdődő velencei–osz-
mán háborúban előbb a Peloponnészosz-félszigeten harcolt, majd 1502-ben ismét nagyvezíri kine-
vezést kapott. Ebben az időben hatalmát a szultánéhoz hasonlították,91 és bár posztjáról hamarosan
lemondott, az oszmán politikai elit tagja maradt, és Bajezid életében még kétszer viselte a szultán utáni
második pozíciót, a nagyvezírséget. Némileg meglepő módon sértetlenül vészelte át az I. Szelim trón-
ra lépését kísérő belső harcokat, és bár az új szultánnal korántsem volt olyan harmonikus a viszonya,
mint elődjével, 1517-ben bekövetkezett haláláig még kétszer viselte a nagyvezíri tisztséget.
Látjuk tehát, hogy míg 1492-ben Ahmed pasa, jóllehet már II. Bajezid szultán veje, még pálya-
futása kezdeti szakaszában járt, tizenkét évvel később már az Oszmán Birodalom második embere
volt. Ez persze önmagában még nem indokolná, hogy közvetlen összefüggést keressünk Ahmed
hivatali „előmenetele” és Szlavóniában élő unokaöccsének növekvő tekintélye között. Időközben
azonban történt valami, ami a herceg és a „hercegfi” közötti esetleges kapcsolatot komoly értékkel
ruházta fel: kitört az oszmán–velencei háború, amelybe a Signoria (valamint a pápaság és a Fran-
cia Királyság) szövetségeseként a Magyar Királyság is bekapcsolódott.92 Igen valószínű tehát, hogy
amikor 1500-ban II. Ulászló király Balsa Péter herceg László nevű fiára ruházta a Körös megyei
Béla apátságát a hozzá tartozó várral és Aparovc kastéllyal — melyeket egyébként a jajcai bánok
kormányoztak93 —, a szentszávai herceg átmenetileg megnövekedett politikai fontossága állt a
háttérben. Ugyancsak ekkortájt kaphatta meg László a glogoncai prépostságot is, amelyet, mint
láttuk, 1507-ben már az apja kezén írtak össze. A két adatból talán nem túl nagy merészség arra
következtetni, hogy Péter herceg részt vett 1501-ben a Jajca körüli harcokban. Tudjuk, hogy 1502
elején Ahmed pasa a velencei követen keresztül különbékét javasolt a köztársaságnak, és ezzel pár-
huzamosan a budai udvarral is tárgyalások folytak Brankovics Jován szerb despota közvetítésével.

89 Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek a 14–15. századi Magyarországon. Ars Hungarica XXIX. (2013: 1–2.) 143.
90 István-Ahmed pályafutásának részletes ismertetését lásd Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 189–215.
91 che l’autorità sua è tanto grande quanto quella dell’istesso Gran Signore — uo. 203.
92 A háborúra és külpolitikai kontextusára lásd Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Budapest 1978. 83–93.
93 Thallóczy L.: Jajcza i. m. (Okmánytár) 148.

122
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Hogy Balsa Péter herceg is kapcsolatban állt nagybátyjával, bizonyítja, hogy 1500 májusában, még
a magyar hadbalépés előtt, Drinápolyból Budára érkezve adott tájékoztatást a szultán szándékairól
és a keresztény alattvalóival kapcsolatos kétségeiről.94
Ugyanez magyarázhatta Balsa Péter herceg udvari státuszát az 1500-as évek derekán, jelesül 1507-
ben, amikor II. Ulászló udvari familiárisaként van róla adatunk: feltételezhető, hogy udvari pozíció-
jával a magyar uralkodó gyakorlatilag „talonban” tartotta a herceget, hogy mindig kéznél legyen, ha
közreműködésére szükség lenne.95 Ugyanolyan volt tehát a helyzete, mint az 1470-es években, Má-
tyás uralkodása alatt, apjáé, László hercegé. Az újabb alkalomra nem is kellett sokat várni: 1508 vé-
gén újabb nemzetközi szövetség alakult, a pápa és a francia király mellett most Miksa császárral és a
spanyol királlyal is kibővülve, névleg az oszmánok ellen, gyakorlatban azonban Velence ellen.96 Az új
külpolitikai konstelláció érthetően megint felértékelte Balsa Péter személyét, annál is inkább, mert a
herceg nemcsak az Oszmán Birodalomban rendelkezett rokonnal Ahmed pasa személyében, hanem
Velencében is. Unokatestvére, Kosača János — a néhai Vlatko herceg fia — velencei polgárként tagja
volt a nagytanácsnak, és a köztársaság katonájaként harcolt 1508–1509-ben a liga tagjai ellen. Mi több,
1510-ben a tízek tanácsának is tagja lett.97
Péter hercegnek eszerint mindkét ellenséges hatalom legfelső vezetéséhez közvetlen összeköttetése
volt, és aligha kétséges, hogy ezzel a magyar udvarban is tisztában voltak. Velence már a háború elején szer-
ződést ajánlott a hercegnek 500 lovasra, és bár ekkor nem került sor megállapodásra, 1510 márciusában
ismét napirenden volt a köztársaság szolgálata.98 A dolog mögött joggal kereshetjük Péter unokatestvérét,
Kosača Jánost, annál is inkább, mert a herceg fia, a már említett László glogoncai prépost, 1509 végén
Velencében tartózkodott. Ugyanekkor Péter hercegnek az oszmánok felől is pontos értesülései voltak,
hiszen tudta, hogy a nagybátyja, Ahmed pasa Konstantinápolyba ment.99 Utóbbi éppen a Magyarország
csatlakozásával kapcsolatos tárgyalások legintenzívebb szakaszában, 1510 nyarán nyerte el negyedszer a
nagyvezíri méltóságot.100 Nem véletlen tehát, hogy a Velence elleni fellépést fontolgató magyar udvar Bal-
sa Péterhez fordult, közbenjárását kérve Ahmed pasánál annak érdekében, nehogy az oszmánok velencei
kérésre hátba támadják Magyarországot, ha az megpróbálkozna Dalmácia elfoglalásával. Közbenjárását
nem kérték ingyen: cserében négy elsőrangú magyarországi várat helyeztek számára kilátásba.101
Minden valószínűség szerint az 1510. esztendő volt Balsa Péter herceg életének legfontosabb idő-
szaka, ami politikai befolyását illeti. A cambray-i liga felbomlásával a „kisbirtokos” herceg jelentősége
rohamosan csökkent. Bár, mint szó volt róla, Ahmed pasa Szelim udvarában is megőrizte vezető he-
lyét, az új szultán 1512 után jó pár éven keresztül keleten hadakozott,102 és mire az oszmánok ismét
Magyarország felé fordultak, már sem Péter herceg, sem Ahmed nem élt. Érdemes ugyanakkor ezt a

94 Sanuto I. 113.
95 Serenissimus dominus noster rex illustri Petro Balsa duci S. Sabe aule sue maiestatis familiari ad racionem serviciorum
suorum unacum prioribus pecuniis suis, que in preterita dica illius regni Sclavonie eidem restitute non sunt, de proxime futura
contribucione eiusdem regni Sclavonie ducentos et nonaginta florenos dari deputavit et commisit — DL 107 946. p. 11., vö.
Adamček – Kampuš: Popisi i obračuni i. m. 45–46. (300 forintot utal ki neki a kincstartó).
96 Az ún. cambray-i ligára lásd Fraknói Vilmos: Magyarország és a cambrayi liga 1509–1511. Budapest 1883. Kosáry D.: Magyar
külpolitika i. m. 95–100.
97 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 168–172.
98 Simeon Ljubić: Commissiones et relationes Venetae I. Annorum 1433–1517. Zagrabiae 1876. 113.
99 disse, chel bassa dela Bossina suo barba era andato a Constantinopoli — uo. 114.
100 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 208.
101 Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 246. — A négy várra (promettendoli 4 del meglior castelli che sia in Hungaria) lásd Ljubić, S.:
Commissiones et relationes i. m. 122.
102 Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 211–215.

123
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
„politikai fontosság”-ot valamelyest árnyalni. Mindenképpen jellemző ugyanis, hogy Péter herceg bá-
rói hivatalt, hercegi címe ellenére, még rövid időre sem kapott, ami világos jele annak, hogy a magyar
király politikailag általában mellőzhetőnek vélte. Ugyanezt mutatja az a tény is, hogy dacára a négy
magyarországi vár kilátásba helyezésének, II. Ulászló király a jelek szerint kísérletet sem tett arra, hogy
„helyet csináljon” a hercegi családnak Szlavóniában, Corvin halála után sem, holott Nagykemlékre vo-
natkozó igényüket még 1507-ben is fenntartották.103
Balsa Péter herceggel 1514-ben találkozunk utoljára, amikor végrendelkezett: temetkezési helyéül
a Kiskemlék alatti Szűz Mária egyházat jelölte ki, két fiát: László (Vladiszláv) glogoncai prépostot és
Mátyást pedig Ulászló és Lajos magyar királyok gondjaira bízta. A végrendelet végrehajtásával megbí-
zott személyek névsora kiválóan tükrözi azt a köztes társadalmi helyzetet, amelyet a szentszávai herce-
gek egyfelől illusztris származásuk és címük, másfelől csekély birtokállományuk ellentétes hatásának
következményeként a magyar nemesi társadalomban elfoglaltak. A névsor első három helyén Bakóc
Tamás esztergomi érseket, Perényi Imre nádort, és Beriszló Péter veszprémi püspököt és horvát–szla-
vón bánt nevezte meg. Utánuk következnek Pogány Zsigmond, Marócsai Ferenc szlavóniai ítélőmes-
ter, Turóci Benedek varasdi alispán, Pekri Lajos, Szerdahelyi Dersfi István és Radványi Kecer Ferenc,
pontosan kijelölve a szentszávai herceg „politikai érdekektől megtisztított” társadalmi súlyát: Péter
herceg a szlavóniai tehetős köznemesség élvonalához tartozott, annak rendi mozgalmaitól azonban
láthatóan távol tartotta magát, meglehet éppen családjának előkelő múltja és uralkodói ambíciói okán,
amelyek utódai tartalmatlanná vált hercegi címében éltek tovább.104
Nem véletlen ezek után, hogy a Jagelló-kor utolsó évtizedében nincs adatunk a családról, azon
túl, hogy folyamatosan birtokolták Kiskemléket. Péter herceg egyik fiáról, László glogoncai prépostról
már esett szó; tegyük hozzá, hogy a préposti pozíció általában is a köznemesi családok lehetőségeit
tükrözte az egyházi karrier terén. Másik fia, Mátyás teljesen ismeretlen számunkra, attól az informáci-
ótól eltekintve, hogy a Jagelló-korban a „vitézlők” rétegéhez tartozó, szerb Jakšić családból nősült. Ez
a házasság (1506) még nyilvánvalóan a szentszávai hercegek tágabb politikai horizontját tükrözte. A
szlavóniai anyagban ugyanakkor se Mátyásnak, se Lászlónak nincs nyoma, ami már önmagában is jel-
lemző. Annyit tudunk, hogy mind Mátyás, mind a fia, Miklós herceg a raguzai köztársaság által folyósí-
tott évdíjból tengették napjaikat, egészen 1537-ig, amikor utolsó megmaradt birtokukat, Kiskemléket
Pekry Lajosnak adományozta I. Ferdinánd, azzal az indoklással, hogy Miklós herceg a családjával
együtt Szapolyai János országába távozott. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy Miklós az anyjával
együtt átköltözött utóbbi rokonai, a Jakšićok Csanád megyei birtokaira. Szlavóniai uradalmukat ekkor
még nem vesztették el, mert Pekryt a király hamarosan fogságra vetette, szűk húsz esztendővel később,
1556-ban azonban Miklós maga vált meg szlavóniai birtokától, Geszti Jánosnak adván el azt, és ezzel
megszűnt a szentszávai hercegek szlavóniai birtoklása.105 Miklós herceg már ezt megelőzően Erdélybe
került, minden bizonnyal újfent anyja rokonságának köszönhetően.106

103 DL 37 791.
104 A herceg végrendeletének romlott szövegű másolata: DF 275 119. — Tekintettel arra, hogy több névalak is el van torzítva, bár
felismerhető (Thuracz/Thurocz, Varagiensis/Varasdiensis, Dosfy/Dersfy), „Paczani” Zsigmondot én Pogány Zsigmonddal azo-
nosítom. A végrendeletből egyébként az is kiderül, hogy, ellentétben Thallóczy vélekedésével (Bosnyák és szerb i. m. 247.), Péter
herceg felesége, donna Quirina ekkor még életben volt.
105 Monumenta Habsburgica Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae III. (1544–1554). Ed. Emilij Laszowski. Zagreb 1917. 440–
441. (Miklós herceg már csak „egregius”).
106 Illustrissimi D. Nicolai Cherzegh nunc agentis in partibus Transilvaniae — Atanasovski, V.: Pad Hercegovine i. m. 163. — A
szentszávai hercegek 1514 utáni történetére lásd uo. 161–165., ill. Thallóczy L.: Bosnyák és szerb i. m. 247–256.

124
 Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Balsa Péter herceg leszármazottai még csaknem fél évszázadig éltek Erdélyben, sőt, egy ideig Sán-
dor moldvai vajda udvarában is, akinek felesége rokonságban állt a Jakšićokkal. Létükről egyelőre csak
raguzai forrásokból tudunk, mert az Adria-parti köztársaságba egészen a 17. század elejéig küldték
követeiket az őket illető járadék ügyében. Meglehet, a 16. századi erdélyi források tartalmaznak még
információkat róluk, de — lévén a jelen kötet témája a középkori magyar hercegek és hercegségek —
ehelyütt további sorsuk érdektelen. Nem lesz viszont haszontalan néhány pontban összefoglalni, amit
Mohács előtti szereplésükről sikerült kideríteni, elsősorban a két kortárs magyarországi herceggel,
Corvin Jánossal és Újlaki Lőrinccel összehasonlítva a helyzetüket.
Vukčić István, mint láttuk, tulajdonképpen önmagát ruházta fel a hercegi címmel, utódai azt ma-
gukkal hozták Magyarországra. Ez alapvetően megkülönböztette őket Corvintól és Újlakitól, akik ap-
juk királysága után viselték hercegi címüket. A „hivatalos” külsőségek szintjén ugyanakkor e különbség
nem tükröződött: ugyanúgy kijárt nekik a „méltóságos” címzés, mint a másik két hercegnek, csakúgy,
mint a vörös pecsétviasz használatának joga. Ráadásul, származásukat és családi kapcsolataikat tekint-
ve bizonyos szempontból még fölötte is álltak Corvinnak és Újlakinak. Óriási szakadék tátongott vi-
szont a szentszávai és a magyar hercegek között a birtokállomány tekintetében. Mind Corvin, mind
Újlaki apjától kapta, illetve örökölte hatalmas vagyonát, várak és kastélyok tucatjait és falvak százait. A
szentszávai hercegek ezzel szemben megrekedtek a jómódú köznemesség szintjén; érdekes módon
még annyit sem kaptak a magyar királytól, mint az ugyancsak menekült Jakšićok. Saját erőforrások hí-
ján egyéb birtokszerzésre sem nyílt módjuk, így hercegi státuszuk és annak külsőségei — nyilván már
a kortársak szemében is — kiáltó ellentétben álltak szegénységükkel. Mivel e hátrányt a Raguzából ér-
kező járadék sem ellensúlyozhatta, valószínű, hogy már jóval korábban a legteljesebb ismeretlenségbe
süllyedtek volna, ha István–Ahmed páratlan karrierje és az oszmán–magyar szembenállás nem köl-
csönöz nekik átmeneti jelentőséget. Más szóval: helyüket a királyság arisztokráciájának hierarchiájá-
ban nem vagyonuk és azon alapuló címük határozta meg, hanem tágabb értelemben vett „geopolitikai
helyzetük”, és annak megfelelően állandó változásban volt. Ez a speciális helyzet vezetett oda, hogy e
„geopolitikai helyzet” gyökeres megváltozása — vagyis az oszmán–magyar viszonyban bekövetkező
földcsuszamlás és Ahmed pasa halála — teljesen aláásta presztízsüket, és a Jagelló-kor végére belesül�-
lyedtek a köznemesség arctalan tömegébe.

125