ISABEL WOLFF

Mesés ruhák
kalandjai
egy vintage bolt körül
Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai – egy vintage bolt körül

A fordítás az alábbi könyv alapján készült:

Isabel Wolff: A Vintage affair – Do fairytale dresses bring fairytale
endings Copyright © Isabel Wolff 2009

Hungarian translation © Sánta Orsolya

Szerkesztette: Dezsényi Katalin és Erdélyi Z. Ágnes
Borítóterv: Czeizel Balázs

SanomaMedia
Megjelent a Sanoma Media Budapest Zrt. gondozásában
1037 Budapest, Montevideo u. 9.,
tel.: 437-1100
Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató
Könyvkiadás: Szemere Gabriella
Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft. 2012
Felelős vezető: Vadász Katalin
Tördelés: Kerényi Attila

A könyvet megrendelheti a www.polc.hu online könyváruházban

Apám emlékének
„Csodás hatalommal bír a ruha”
Isaac Bashevis Singer
 ELŐSZÓ

1983, Blackheath

„Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc... húsz! Jö-vök!” – kiáltom.

„Aki bújt, aki nem...” Lehúzom a szememet takaró kendőt, és keresni
kezdem. A földszintről indulok, remélem, hogy Emma a kanapé
mögé bújt a nappaliban, vagy a karmazsinvörös függönybe
csavarodott, mint egy cukorka, esetleg a pianínó mögé kuporodott.
Már most úgy gondolok rá, mint a legjobb barátnőmre, pedig alig hat
hete ismerjük egymást.
– Van egy új osztálytársatok – jelentette be Miss Grey a félév első
napján. Rámosolygott a mellette feszes blézerben álló kislányra.
– Emma Kittsnek hívják, és a családjával nemrég költöztek
Londonba Dél-Afrikából.
Ezután Miss Grey a szomszédos padhoz vezette az új lányt.
Korához képest alacsony, kissé dundi volt, a szeme nagy, zöld, arcát
elszórtan szeplők borították, és egyenetlen frufruja mellett fényes
barna fonatokban viselte a haját.
– Segítesz majd Emmának, Phoebe? – kérdezte Miss Grey.
Bólintottam. Emma hálásan mosolygott rám.
Átvágok az előtéren az ebédlőbe, a karcos mahagóniasztal alá
pillantok, de Emma nincs ott; a konyhában sincs, ahol a régimódi
kredenc áll, egymáshoz nem illő, kék-fehér tányérokkal megpakolt
polcaival. Megkérdezhettem volna az anyukáját, melyik irányba
szaladt, de Mrs. Kitts elugrott teniszezni, és otthagyott engem
Emmával egyedül.
Bemegyek a nagy, hideg kamrába, és óvatosan kinyitok egy
alacsony szekrényt, amely elég méretesnek tűnik, de csak néhány
régi termoszüveget rejt; aztán lesurranok a lépcsőn a mosókonyhába,
ahol a mosógép utolsó köreit járva rángatózik görcsösen. A
fagyasztóládát is felnyitom, hátha ott kucorog Emma a borsók és
jégkrémek között. Visszamegyek a tölgyfa borítású, meleg, por és
méhviasz illatú előtérbe. Az egyik oldalon hatalmas, díszesen
faragott szék – szváziföldi trón, mondta Emma – annyira sötét fából,
hogy már szinte fekete. Üldögélek rajta egy picit, azon mélázva, hol
is van pontosan Szváziföld, és hogy van-e valami köze Svájchoz.
Pillantásom a szemben lévő falon, ívelt sárgaréz kampón lógó
kalapokra vándorol, egy tucatnyi van belőlük legalább: egy afrikai
fejdísz rózsaszín és kék szövetből, egy szőrmekalap, amely valódi
szőrméből készülhetett, van köztük panamakalap, puhakalap, turbán,
cilinder, lovaglókalap, fez, kemény, lapos szalmakalap, és
smaragdzöld, fácántollal átszúrt tweedkalap.
Felmászom a magas, keskeny felületű lépcsőn. Fent kis pihenő,
négy ajtó nyílik belőle. Emma szobája balra az első. Elfordítom a
kilincset, és állok kicsit az ajtóban, hátha elfojtott kuncogást vagy
árulkodó szuszogást hallok: de semmi nesz. Emma azonban sokáig
vissza tudja tartani a lélegzetét, nagy távokat tesz meg gond nélkül a
víz alatt. Visszahajtom a fényes, kék dunyhát, de nincs az ágyban,
sem alatta; egyedül a kis titokdobozát látom, amelyben – tudom – a
kedvenc szerencsepénzét és a naplóját tartja. Kinyitom a nagy,
fehérre festett sarokszekrényt az állatmintás tapétával, de ott sincs.
Talán a szomszéd szobába bújt. Amint belépek, kissé kínos érzés
tudatosul bennem: ez a szülei szobája. Emmát keresem a
kovácsoltvas ágy alatt és a kredenc mögött, amelynek belső tükre
megrepedt az egyik sarkában; aztán kinyitom a ruhásszekrényt,
narancs és szegfűszeg illata árad, a karácsonyra emlékeztet. Amikor
Mrs. Kitts élénk színű nyári ruháira gondolok és elképzelem az
afrikai napsütésben, hirtelen rájövök, hogy nem is annyira keresem
Emmát, mint inkább leskelődöm. Visszakozom, elönt a szégyen. És

7
most abba akarom hagyni a bújócskázást. Römizni akarok, vagy csak
tévét nézni.
– Fogadok, hogy nem találsz meg, Phoebe! Soha nem fogsz
megtalálni.
Sóhajtva lemegyek a fürdőszobába, benézek a vastag, műanyag
zuhanyfüggöny mögé és felemelem a szennyeskosár tetejét, de
semmi mást nem találok, csak egy halványlila törülközőt. Az
ablakhoz lépek, és szétnyitom a félig zárt reluxa lamelláit. Amint
lepillantok a napsütötte kertre, bizsergés fut végig a hátamon. Ott van
Emma egy óriási platánfa mögött, a gyep végében. Azt hiszi, nem
látom, de észreveszem, ahogy leguggol, és kilóg az egyik lába.
Leviharzom a lépcsőn, keresztül a konyhán, be a mosókonyhába és
lendületesen kivágom a hátsó ajtót.
– Megvagy! – rohanok a fa felé. – Megvagy! – ismétlem
boldogan, meglepődve saját örömömtől. – Na jó! – lihegem, most én
bújok el! Emma? Rápillantok. Nem guggol, hanem fekszik a bal
oldalán, teljesen mozdulatlanul, a szeme csukva.
– Emma, felkelsz ugye? – Nem válaszol. És most észreveszem,
hogy az egyik lába nagyon furcsa szögben hajlik alá. Akkor hirtelen
megértem. Emma nem a fa mögött bújt el, hanem a fán. Felnézek az
ágakra, kékből zöldbe futó foszlányokat látok. A fán rejtőzött el,
aztán leesett.
– Em... – suttogom, közelebb hajolok, hogy megérintsem a vállát.
Finoman megrázom, de nem válaszol, és most veszem csak észre,
hogy a szája kissé nyitva van és az alsó ajkán vékony nyálcsík
csillog.
– Emma! – kiáltok. – Ébredj fel!
De nem ébred. A bordáit tapogatom, nem érzem, hogy
emelkednek és süllyednek.
– Mondj valamit! – suttogom, most már hevesen ver a szívem.
– Kérlek, Emma! – Megpróbálom felemelni, de nem tudom. A
füle mellett összecsapom a kezemet.
– Emma! – Összeszorul a torkom, könnyek csípik a szemem.
Visszanézek a házra, kétségbeesve kívánom, hogy Emma anyja
jönne, és keresztül rohanna az udvaron, arra készen, hogy mindent

8
helyrehozzon; de Mrs. Kitts még nem jött haza a teniszezésből, ez
feldühít, mert mi még túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyedül
maradjunk itthon. Neheztelek Mrs. Kittsre, de elfog a félelem is,
hogy mit fog mondani – hogy Emma balesete az én hibám volt, mert
én akartam, hogy bújócskázzunk. Emlékszem, ahogy Mrs. Grey
megkért, vigyázzak Emmára, aztán látom csalódott fejcsóválását.
– Ébredj, Em, kérlek! – De csak fekszik ott, összerogyva, mint
egy ledobott rongybaba. Tudom, hogy futnom kell és segítséget
kérnem. De először be kell takarnom, hiszen kezd hűvös lenni.
Leveszem a kardigánomat és ráterítem Emma felsőtestére, elsimítom
a mellkasán és betűröm a válla alatt.
– Mindjárt jövök, ne aggódj! – próbálok nem sírni. Emma hirtelen
felül, vigyorog, mint egy eszelős, szemében pajkos öröm villan.
– Átvertelek! – énekli tapsolva, fejét vidáman hátravetve. –
Tényleg átvertelek, ugye? – kiáltja, és a lábára hajlik. – Aggódtál,
Phoebe, nem? Valld be! Azt hitted, meghaltam! Vagy egy évig
tartottam vissza a lélegzetemet – zihálja, szoknyáját lesöpörve. –
Kifogytam a szuszból – kifújja a levegőt, ettől a fuvallattól kissé
megemelkedik a frufruja, aztán rám mosolyog. – Oké, hibi-Phoebe,
te jössz! – Odanyújtja a kardigánomat. – Akkor kezdek számolni,
legalább huszonötig, ha akarod. Tessék, Phoebe, fogd a pulcsidat, jó?
Emma rám bámul.
– Mi van?
Ökölbe szorítom a kezemet. Ég az arcom.
– Ne csináld ezt többé!
Emma meglepetten kacsint.
– Csak vicc volt.
– De rémes!
– Sajnálom.
– Ne csináld ezt többé! Ha még egyszer megteszed, soha többé
nem állok szóba veled. Soha többé!
– Csak játék volt – tiltakozik. – Nem légy ennyire... – feldobja
kezét – ostoba. Csak játék volt... – Vállat von.
– De soha többé nem teszem, ha bosszant téged. Becs’ szóra.
Felkapom a kardigánomat.

9
 – Esküdj meg! – nézek rá. – Meg kell esküdnöd.
– Jóóóól van! – suttogja, aztán nagy levegőt vesz.
Én, Emma Mandisa Kitts esküszöm, hogy többé nem csinálok
ilyet veled, Phoebe Jane Swift. Becs’ szóra – ismétli, és szélesen
hadonászik. – Szavamat adom – aztán azzal a vicces kis mosollyal,
amelyre még annyi év után is emlékszem, hozzáteszi – amíg meg
nem halok.

10
 EGY

A szeptember legalább egy új kezdethez jó, gondoltam, miközben

kora reggel kiléptem a házból. Mindig is nagyobb volt bennem a
megújulás szándéka ebben a hónapban, mint bármelyik januárban.
„Talán – folytattam magamban, míg átkeltem a Tranquil Vale-en –
azért van ez, mert a szeptember annyira friss és tiszta az augusztusi
fülledtség után. Vagy talán – töprengtem a Blackheath Könyvesbolt
előtt sétálva, melynek ablakaiban már hirdették az iskolakezdést –
egyszerűen csak az új tanévhez kapcsolódik az érzés.”
Ahogy a Heath felé haladtam a dombon, hirtelen megláttam a
Vintage Világ frissen festett portálját, és éreztem, hogy szétárad
bennem az optimizmus. Kinyitottam az ajtót, felszedtem a leveleket a
lábtörlőről, és nekiláttam, hogy a boltot fogadásra kész állapotba
hozzam.
Megállás nélkül dolgoztam négy órán át, kiválogattam a ruhákat
az emeleti raktárból, majd az állványokra tettem őket. Karomra
hajtottam egy huszasévekbeli princesszruhát, ujjaimat végigfuttattam
a nehézselyem szatén anyagon, a bonyolult gyöngydíszítésen és a
tökéletes kézi varráson. „Ez az – mondtam magamban –, amit a
vintage ruhákban szeretek: a gyönyörű anyagot és a finom
megmunkálást, a tudatot, hogy mennyi ügyességet és művészi
tökélyt fektettek a készítésükbe.”
Az órámra pillantottam. Már csak két óra volt hátra a nyitásig.
Eszembe jutott, hogy elfelejtettem behűteni a pezsgőt. Rohantam a
kis konyhába, feltéptem a konyhaszekrényt, közben azon
gondolkodtam, hányan jönnek majd el. Legalább száz embert hívtam
meg, tehát nagyjából hetven pohárra lesz szükség. Az üvegeket
beraktam a hűtőbe, fagyasztó fokozatra állítottam, majd gyorsan
főztem magamnak egy csésze teát. Az Earl Gray-t kortyolgatva,
körülnéztem a boltban, és igyekeztem kiélvezni a pillanatot, hogy
egy álom valósággá vált.
A Vintage Világ belső tere modern és világos volt. A fapadlót
lecsiszoltattam és lemázoltattam, a falakat galamb– szürkére
festettem, és ezüstkeretes, nagy tükröket akasztottam rájuk; mázas
kaspókat tettem a krómállványokra, fényesen világító lámpákat a
hófehér mennyezetre, a próbafülke mellé pedig egy krémszínű
kárpittal bevont Bergère kanapét állítottam. Az ablakon át messzire
idelátszott az egész Blackheath, az ég nagy kék foltként terült el,
szédítő boltozatban tornyosuló felhőkkel. A templom mögött két
sárga papírsárkány táncolt a szélben, a horizonton pedig villogva
szikráztak Canary Wharf üvegtornyai a késő délutáni napsütésben.
Hirtelen eszembe jutott, hogy az újságíró, aki mára kért interjút,
már egy órája késik. Azt sem tudtam, melyik újságtól jön. Egyedül
arra emlékeztem a tegnapi rövid telefonbeszélgetésből, hogy Dannek
hívjak, és hogy azt mondta, fél négyre ér ide. Bosszúságom
kétségbeesésbe csapott át, hogy talán mégsem jön – nekem pedig kell
a nyilvánosság. Belém nyilallt nagy összegű kölcsönöm fájó
gondolata. Míg az árcédulát egy kis hímzett estélyi táskára
igazítottam, eszembe jutott, hogyan próbáltam meggyőzni a bankot
arról, hogy biztonságban lesz a pénze.
– Maga tehát a Sotheby’snél dolgozott? – kérdezte a kölcsönökért
felelős igazgatónő, miközben négyzetcentiméterről
négyzetcentiméterre vizsgálta át üzleti terveimet a kis irodában, ahol
mindent – beleértve a plafont és az ajtó hátulját is – vastag szürke
posztóval vontak be.
– A textilosztályon – magyaráztam –, vintage ruhák becslésével és
árverések vezetésével foglalkoztam.
– Tehát bizonyára sokat tud a témáról.
– Így van.
Felirkáit valamit a papírra, a toll hegye csikorgott a síkos
felületen.

12
 – De ez azért mégsem olyan, mintha kereskedéssel foglalkozott
volna, igaz?
– Igaz – mondtam nehéz szívvel. – így igaz. De nagyon vonzó és
ígéretes ajánlatot kaptam egy kellemes és forgalmas helyre, ahol
nincs másik vintage ruhaüzlet.
Átnyújtottam neki az ingatlanügynök prospektusát Montpelier
Vale-ről.
– Szép hely – mondta, miközben tüzetesen tanulmányozta.
Felcsillant a reménysugár.
– És ha épp a sarkon van, akkor jól is látható. Tündöklően
ragyogó ruhákat képzeltem el a kirakatokba.
– A bérleti díj viszont nagyon magas. – A nő letette a prospektust
a szürke laptopra, és komoran nézett rám.
– Miből gondolja, hogy képes lesz annyit eladni, hogy abból
fizetni tudja a rezsiköltséget, nem is beszélve a nyereségről?
– Abból – nyomtam el egy nyugtalan sóhajt hogy tudom, van rá
igény. A vintage ruhák annyira divatosak lettek, hogy már majdnem
a hétköznapi viselet részei. Manapság vintage ruhákat akár a főutca
boltjaiban is lehet kapni, a Miss Selfridge-nél vagy a Top Shopban.
Csend volt, megint irkált valamit.
– Tudom, hogy képes lesz rá. – Megint felnézett, de ezúttal
mosolygott. – A minap szereztem be a legcsodálatosabb Biba
műszőrmét Jigsaw-ban – kiváló állapotban van, eredeti gombokkal!
Felém fordította a lapot, kezembe adta a tollat.
– Megtenné, hogy legalul aláírja?
Elrendeztem az estélyiket az alkalmi ruhák között, kitettem a
táskákat, öveket és cipőket. A kesztyűket kosárba tettem, az
ékszereket bársony ékszertartóba, majd fent, a sarokpolcon óvatosan
elhelyeztem a kalapot, amit Emmától kaptam a harmincadik
születésnapomra.
Hátraléptem és e különleges szalmakalap-szobrot bámultam,
melynek fejdísze mintha méltóságteljesen mutatna felfelé, a
végtelenbe.
– Hiányzol, Em – suttogtam –, akárhol vagy is... – Ismerős,
fájdalmas érzés fogott el, mintha kést forgatnának a szívemben.

13
 Éles kopogás hallatszott a hátam mögül. Az üvegajtó túloldalán
egy velem egyidős, nálam talán kicsit fiatalabb férfi állt. Magas, jó
kiállású, nagy szürke szemű, sötétbarna göndör fürtös ember. Valami
hírességre emlékeztetett, de nem jöttem rá, kire.
– Dan Robinson – mondta széles mosollyal, amikor beengedtem.
– Elnézést, hogy késtem kicsit.
Visszafogtam magam, és nem mondtam neki, hogy nagyon
elkésett. Kopottas táskájából előszedte a jegyzetfüzetét.
– Az előző interjúm kissé hosszúra nyúlt, aztán dugóban
ragadtam, de úgyis csak nagyjából húsz percet veszek igénybe az
idejéből.
Kezét gyűrött bélésű dzsekijébe dugta és egy ceruzát halászott elő.
– Le kell írnom minden fontos dolgot az üzletről, és valamennyit
az ön hátteréről. – A pénztárgép és egy félig felöltöztetett próbababa
körül kígyózó selyemsálakra pillantott.
– De bizonyára nagyon elfoglalt, úgyhogy ha nincs ideje, akkor
talán. . .
– Jaj, van időm! – szakítottam félbe. – Tényleg! Ha nem zavarja,
hogy dolgozom, miközben beszélgetünk.
Egy tengerzöld műselyem ruhát csúsztattam bársony vállfájára.
– Mit mondott, melyik újságtól jött? – Szemem sarkából
megállapítottam, hogy mályvacsíkos pólója nem megy a zsályaszínű
gyapjúnadrághoz.
– Egy új, kéthetenként megjelenő ingyenes laptól, a
Black&Greentől. Blackheath és Greenwich Expressz. Csak pár
hónapja működik, tehát most építjük ki az olvasókörünket.
– Bármilyen tudósításért hálás vagyok – mondtam, miközben a
ruhát a nappali ruhák állványának elejére tettem.
– Pénteken jelenik meg. – Dan körbepillantott a boltban. – A
belső tér igazán szép és fényűző. Nem is gondolná az ember, hogy
régi holmikat árulnak itt, akarom mondani, vintage ruhákat –
javította ki magát.
– Köszönöm – mondtam kényszeredetten, bár hálás voltam a
helyesbítésért. Miközben gyors mozdulatokkal levágtam a celofánt
néhány fehér szerelemvirágról, Dan kinézett az ablakon.

14
 – Nagyon jó helyet talált.
Bólintottam.
– Szeretem, hogy egész Heathre rálátok, ráadásul a bolt is jól
látható az útról, ezért remélem, lesznek átutazó kereskedők
ugyanúgy, mint kizárólag vintage-vásárlók.
– Én is így találtam meg – mondta Dan, miközben a virágot
hosszú üvegvázába tettem. – Erre jártam tegnap, és megláttam magát
– a nadrágzsebébe nyúlt és ceruzahegyezőt vett elő –, éppen nyitotta
az üzletet, és gondoltam, érdekes cikk lehetne erről a pénteki
számban.
Amikor leült a kanapéra, észrevettem, milyen fura zoknit visel.
Egy zöldet és egy narancssárgát.
– A divat nem annyira az én világom.
– Valóban? – kérdeztem udvariasan, míg ő lelkesen hegyezni
kezdte a ceruzát.
– Nem használ diktafont? – nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem
meg.
A frissen hegyezett ceruzára nézett, és ráfújt.
– Jobban szeretem a gyorsírást. Na, akkor – tette zsebre a
hegyezőt – kezdjük. Szóval... – alsó ajkához biggyesztette a ceruzát –
mit is kellene először kérdeznem... – Próbáltam leplezni, mennyire
megdöbbent a felkészületlensége. – Tudom már! – mondta. – Ön
helybéli?
– Igen – hajtogattam össze egy halványkék kasmírkardigánt Eliot
Hillben nőttem fel, Greenwichhez közel, de az elmúlt öt évben
Blackheath központjában éltem, az állomásnál – a vasutas kis
házikójára gondoltam, a ház előtti aprócska kerttel.
– Állomás – ismételte Dan lassan. – Következő kérdés – ez az
interjú órákig fog tartani, erre van most a legkevésbé szükségem... –
Van múltja a divatszakmában? – kérdezte. – Bizonyára az olvasók is
tudni szeretnek, nem gondolja?
– Valószínű – és elmeséltem neki divattervezői diplomám
történetét a St. Martinon, és a Sotheby’snél töltött pályámat.
– És meddig is dolgozott a Sotheby snél?

15
 – Tizenkét évig – hajtogattam össze az Yves St. Laurent
selyemsálat és egy tálcára fektettem. – Sőt, nem olyan régen
kineveztek a ruházati és textilosztály vezetőjévé. De aztán. .. úgy
döntöttem, hogy kilépek.
Dan felnézett.
– Annak ellenére, hogy előléptették?
– Igen – hevesen vert a szívem. Túl sokat mondtam.
– Tudja, ott dolgoztam, mióta megkaptam a diplomámat, és
szükségem volt... – kinéztem az ablakon, próbáltam elnyomni a
bennem feltörő feszültséget. – Úgy éreztem, szükségem van...
– Arra, hogy szüneteltesse a pályát? – segített Dan.
– A változásra. Így március elején egyfajta alkotói szabadságra
mentem. – Egy Chanel strassz gyöngysort kapcsoltam az ezüstmodell
nyaka köré. – Azt mondták, tartják a pozíciómat júniusig, de május
elején láttam, hogy a korábbi bérlet helyett eladják ezt a helyiséget,
és elhatároztam, hogy fejest ugrom: magam adok majd el vintage
darabokat. Már egy ideje játszottam a gondolattal – tettem hozzá.
– Egy ideje – ismételte csendesen Dan. Ez aligha nevezhető
„gyorsírásnak”. Lopva fura ákombákomjaira és rövidítéseire
pillantottam.
– Következő kérdés – rágcsálta a ceruzavéget. Semmi hasznom
nem lesz ebből az emberből. – Már tudom is: hol szerzi be az árut? –
nézett rám. – Vagy ez szakmai titok?
– Nem igazán – rögzítettem a kapcsokat egy tejeskávé színű
selyemblúzon, amit George Rech tervezett. – Jó néhányat kisebb
aukciós házakból vásároltam Londonon kívül, valamint speciális és
egyéni eladóktól, akiket már korábban ismertem a Sotheby’stől.
Vettem holmikat vintage vásárokon, eBayen, és kétszer-háromszor
Franciaországba is elutaztam.
– Miért Franciaországba?
– Nagyon szép vintage ruhákat lehet elcsípni a vidéki piacokon –
mint például ezek a csipkés hálóingek – felmutattam egyet –, ezeket
Avignonban vettem. Nem kerültek túl sokba, mert a francia nők
nincsenek annyira odáig a vintage-ért, mint mi.
– A vintage öltözködés nagyon népszerűvé vált itt, ugye?

16
 – Nagy igény van rá! – gyors mozdulattal legyező alakban néhány
1950-es Vogue-ot helyeztem a kanapé melletti üvegasztalra. – A nők
egyéniséget akarnak, nem tömegcuccokat, és pontosan ez az, amit a
vintage megad nekik. A vintage eredetiséget és egyfajta hangulatot
sugall. Úgy értem, egy nő megvehet egy estélyit 200 fontért a High
Streeten – kezdtem belemelegedni az interjúba –, és másnap már
majdnem semmit sem ér! De ugyanezért a pénzért vehetett volna
magának valami olyat, amit fantasztikus anyagból készítettek,
amilyet senki más nem visel, és ami, ha nem megy tönkre, igazából
csak növeli az értékét. Mint ez – húztam elő egy Hardy Amies
olajkék taft estélyi ruhát, 1957-ből.
– Szép – mondta Dan, a ruha nyakpántját, vékony fűzőjét és
többrészes szoknyáját nézve. – Azt gondolnánk, hogy új.
– Minden, amit eladok, tökéletes állapotban van.
– Állapotban... – motyogta megint irkálás közben.
– Minden holmit kimosattam vagy kitisztíttattam – folytattam,
ahogyan visszatettem a ruhát a sínre. – Fantasztikus varrónőm van,
aki a nagyobb javításokat és átalakításokat végzi; a kisebbeket én is
meg tudom itt csinálni: hátul van egy kis odúm egy varrógéppel.
– És milyen árban vannak az eladásra szánt darabok?
– Egy kézzel szőtt selyemsál 15 font, 75 font egy pamutruha, 200-
300 font egy estélyi, 1500 font egy couture darab – kihúztam egy
1960-as évekből származó Pierre Balmain gyöngyös, aranyszínű,
könnyű selyemszövetből készült estélyi ruhát, amelyet
pálcikagyöngyös és ezüstflitteres csipke díszített. Felemeltem a
védőtakarót. – Ez egy nagyon fontos ruha, amit egy karrierje csúcsán
lévő vezető tervező készített. Vagy itt van ez – vettem ki egy
selyembársony trapéznadrágot, amely rózsaszín és zöld
pszichedelikus mintázatban pompázott –, ezt Emilio Pucci készítette.
Majdnem bizonyos, hogy ezt inkább beruházásként veszik meg, mint
viselésre, mivel a Pucci, Ossie Clarkhoz, Bibához és Jean Muirhez
hasonlóan nagyon is gyűjteménybe való.
– Marilyn Monroe nagyon szerette Puccit – mondta Dan. – A
kedvenc zöld Pucci selyemruhájában temették el. – Bólogattam, nem
akartam bevallani, hogy ezt nem tudtam. – Azok mókásak! – Dan a

17
mögöttem lévő fal felé intett, amelyen négy, váll nélküli, balerina
típusú estélyi ruha lógott, akár négy festmény – egy citromsárga, egy
cukorrózsaszín, egy türkiz és egy lime-színű, mindegyik
szaténfűzővel, alatta alsószoknyák habzottak és csillogtak a
kristályoktól.
– Azért akasztottam oda, mert szeretem őket – magyaráztam. –
Az ötvenes évek szalagavatós ruhái, de én csak habcsók-ruhának
hívom őket, annyira elbűvölőek és habosak. Ha csak rájuk nézek,
máris boldog vagyok! – Már amennyire az lehetek – gondoltam
lehangoltan.
Dan felállt.
– És mi az, amit most odatesz?
– Egy Vivienne Westwood fodros szoknya – mutattam fel neki –,
és ez – húztam elő egy terrakotta selyemkaftánt –, ez Thea Porter
alkotása, ezt a kis ruhát pedig Mary Quant tervezte.
– És ez? – Dan egy osztrigarózsaszín, kámzsanyakú estélyi ruhát
húzott elő, finoman redőzött, földig érő, aszimmetrikus aljjal. –
Csodálatos! Mintha Katherine Hepburn, Greta Garbo vagy Veronica
Lake hordta volna – elgondolkodva tette hozzá. – Az üvegkulcsban!
– Nem ismerem azt a filmet.
– Nagyon lehúzták. Dashiell Hammett írta 1942-ben. Howard
Hawks kölcsönzött belőle A hosszú álomban.
– Tényleg?
– De tudja mit? – Hozzám nézte a ruhát, és ettől meglepődtem. –
Nagyon jól állna magának. – Elismerően nézett rám. – Magában
megvan a fekete-fehér filmek jellegzetes hangulata.
– Valóban? – megint meglepődtem. – Igazából ez a ruha az enyém
volt.
– Tényleg? Nem szerette? – kérdezte majdhogynem dühösen. –
Pedig igazán gyönyörű!
– Igen, az, de... már nem jó rám.
Visszatettem az állványra. Nem mondhattam el az igazat. Hogy
Guy adta nekem alig egy évvel ezelőtt. Egy hónapig találkozgattunk,
és elvitt Bathba egy hétvégére. Egy kirakatban kiszúrtam ezt a ruhát,
odamentem megnézni, inkább csak szakmai szemmel, mivel ötszáz

18
fontba került. De később, amíg a hotelszobában olvasgattam, Guy
kisurrant, és a ruhával jött vissza, be volt csomagolva rózsaszínű
anyagba. Most úgy döntöttem, eladom, mivel az életemnek olyan
részéhez tartozik, amelyet reménytelenül próbálok elfelejteni. A
pénzt jótékony célra fordítanám.
– És mi az ön álláspontja a vintage öltözetekkel kapcsolatban? –
hallottam Dant, miközben a cipőket rendezgettem a kivilágított,
baloldali falra akasztott üvegkockákban.
– Az, hogy sokkal jobb minőségűek, mint a ma készült ruhák?
– Nagyrészt igen-válaszoltam, s közben elegáns szögben egy zöld
tűsarkút tettem a párja mellé. – A vintage viselése a tömegtermékek
elleni tiltakozás. De amit a legjobban szeretek a vintage ruhákban... –
ránéztem –, ne nevessen ki, kérem.
– Természetesen nem nevetem ki.
Kisimítottam egy ötvenes évekbeli fésülködőköpeny fátylas
selyemszövetét.
– Amit a leginkább szeretek bennük, az az, hogy mindegyiknek
saját története van. – Kézfejemet végigfuttattam a tollboán. – Néha
azon kapom magam, hogy arra a nőre gondolok, aki ezt a ruhát
viselte.
– Tényleg?
– Azon kapom magam, hogy az életükről elmélkedek. Sosem
tudok ránézni egy ruhára, erre a kosztümre például – odamentem
ahhoz az állványhoz, ahol a nappali ruhák sorakoztak, és levettem
egy negyvenes évekbeli női zakót és egy sötétkék tweedszoknyát –
anélkül, hogy ne gondolnék arra a nőre, akié volt. Hány éves
lehetett? Dolgozott? Férjnél volt? Boldog volt?
Dan vállat vont.
– A zakó címkéje a korai negyvenes évekből való – folytattam –,
így eltűnődöm, mi történhetett ezzel a nővel a háború alatt. Vajon a
férje túlélte? És ő túlélte?
A cipősrészleghez léptem, és elővettem egy 1930-as évekbeli
selyembrokát papucsot, amelyet sárga rózsák díszítettek.
– Vagy ezekre a tökéletes cipőkre, és elképzelem a nőt, aki
viselte, járt benne, sétált, táncolt, vagy megcsókolt valakit.

19
 Megérintettem a rózsaszín bársonykalapot az állványon.
– Ránézek egy ilyen kis kalapra – fellibbentettem a fátylat –, és
megpróbálom elképzelni alatta a viselője arcát. Mert amikor vintage
ruhaneműt veszünk, akkor nemcsak a szövetet és a fonalat fizetjük
ki, hanem valaki múltjának egy darabját is.
Dan bólintott.
– Amit ön áthoz a jelenbe.
– Pontosan. Új életet adok a ruháknak. És boldoggá tesz a tény,
hogy itt tarthatom őket – folytattam –, miközben olyan sok dolog van
az életben, amit már nem tudunk megőrizni.
Éreztem a hirtelen, ismerős rándulást a gyomromban.
– Sosem tudnék így gondolni a vintage ruhákra – mondta Dan pár
pillanat múlva. – De nagyon tetszik a szenvedély, amivel dolgozik. –
A jegyzetfüzetre lesett - mondott néhány nagyon jó mondatot.
– Remek – válaszoltam csendesen. – Örültem a beszélgetésnek. –
A kissé reménytelen kezdés után – akartam hozzátenni.
Dan mosolygott.
– Nos, jobb lenne, ha békén hagynám, és lassan elindulnék, hogy
leírjam mindezt. – Hangja elhalkult, ahogy a tekintete megállt a
sarokpolcon. – Micsoda fantasztikus kalap! Ez mikorról való?
– Kortárs. Négy éve készült.
– Rendkívül eredeti.
– Igen, olyasmi.
– Mennyibe kerül?
– Nem eladó. A tervezője, egy közeli barátom adta nekem. Csak
szerettem volna, ha itt van, mert... – éreztem, hogy összeszorul a
torkom.
– Mert gyönyörű? – kérdezte Dan. Bólintottam. Gyorsan becsukta
a jegyzetfüzetét. – És ő eljön a megnyitóra?
Megráztam a fejem.
– Még egy utolsó dolog – mondta, miközben kivette a
fényképezőgépet a táskájából. – A szerkesztőm megkért, hogy
készítsek néhány képet a cikkhez.
Az órámra néztem.

20
 – Csak ha nem tart sokáig. Mert még fel kell kötöznöm a lufikat a
bejáratra, át kell öltöznöm, és még nem töltöttem ki a pezsgőt a
poharakba: mindez időbe telik és a vendégek húsz percen belül
megérkeznek.
– Hadd segítsek – hallottam Dant –, hogy jóvátegyem a
késésemet. – A füle mögé tolta a ceruzát. – Hol vannak a poharak?
– Ó, van három doboz a pénztárgép mögött, és tizenkét üveg a
hűtőben, a kis konyhában, arra. Köszönöm – tettem hozzá idegesen,
azon gondolkodva, vajon Dan szétfolyatja-e mindenhova, de fürgén
teletöltötte a kis poharakat a Veuve Cliquot-val, vintage,
természetesen, mert annak kell lennie – míg én átöltöztem egy
harmincas évekbeli galambszürke szatén koktélruhába ezüstszínű
Ferragamo pántos cipővel, aztán kicsit kifestettem magam és
átfésültem a hajamat. Végül kibogoztam a fürtökben lebegő, halvány
aranyszínű hélium luftballonokat, amelyeket eddig az egyik szék
támlájához kötöttem, és kettesével-hármasával a bolt bejáratánál
rögzítettem őket, ahol nyugtalanul rángatózni kezdtek az erős
szélben. Aztán amikor a templom órája hatot ütött, az ajtóba álltam,
egy pohárral a kezemben, Dan pedig elkészítette a képeit.
Egy perc múlva leengedte a gépet, és rám nézett. Egyértelműen
tanácstalan voltam.
– Bocsánat, Phoebe, egy halvány mosolyra rá tudná venni magát?

Anyám épp akkor érkezett, amikor Dan távozott.

– Ki volt ez? – kérdezte egyenesen az öltöző felé tartva.
– Egy újságíró, a neve Dan – válaszoltam. – A helyi újságnak
készített velem interjút. Kissé szétszórt.
– Eléggé kedvesnek tűnt – mondta anyám, a tükör előtt
vizsgálgatva a külsejét. – Borzalmasan volt öltözve, de szeretem a
göndör férfiakat. Nem annyira szokványosak! – Tükörbéli arca
aggodalmas csalódással nézett rám. – Bárcsak találnál megint
valakit, Phoebe! Utálom, hogy egyedül vagy. Egyedül lenni nem jó.
Tapasztalataim szerint – tette hozzá keserűen.
– Én inkább élvezem. Sokáig szeretnék egyedül lenni, örökké, ha
lehetséges.

21
 Anyám kinyitotta a táskáját.
– Úgy tűnik rám ez a sors vár, de nem szeretném, ha te is erre
jutnál. Kivette az egyik új, méregdrága rúzsát. Egy arany
puskatöltényre hasonlított.
– Tudom, hogy nehéz éved volt, kedvesem.
– Igen – suttogtam.
– És tudom – nézett Emma kalapjára –, hogy szenvedtél.
Anyámnak fogalma sem lehet arról, mennyire.
– De – mondta, miközben felvitte a színt az ajkára – még mindig
nem értem – tudtam, mi következik –, miért kellett így véget vetni a
dolgoknak Guyjal. Tudom, hogy csak háromszor találkoztam vele, de
bajosnak, jóképűnek és kedvesnek találtam.
– Mindhárom állítás igaz – hagytam helyben. – Kedves volt. Sőt,
tökéletes.
A tükörben találkozott a tekintetünk.
– Akkor mi történt köztetek?
– Semmi – hazudtam. – Csak... megváltoztak az érzéseim.
Mondtam neked.
– Igen, de sosem mondtad, miért. – Anya színt – kissé rikító színt
– vitt fel a felső ajkára. – Az egész elég perverznek tűnt, már
bocsánat. Természetesen nagyon boldogtalan voltál akkoriban –
fogta vissza a hangját. – Aztán, ami Emmával történt... – Lehunytam
a szemem, és próbáltam kizárni a képeket, amelyek örökké üldözni
fognak. – Nos, az szörnyű volt – sóhajtott. – Nem tudom, hogyan
tehette azt, amit tett, és ha arra gondolok, hogy mindene megvolt...
mindene.
– Mindene – visszhangoztam keserűen.
Anya letörölte alsó ajkáról a foltokat egy zsebkendővel.
– De azt végképp nem értem hogy ez után, bármennyire szomorú
voltál is, véget vetettél a kapcsolatnak, egy igazán boldog
kapcsolatnak, ráadásul ezzel a rendkívül kedves emberrel. Azt
hiszem, egyfajta ideg-összeroppanásod volt – folytatta. – Nem lett
volna meglepő... – szorította össze ajkait. – Nem hinném, hogy
tudtad, mit csinálsz.

22
 – Pontosan tudtam – feleltem csendesen. – De tudod mit, anya?
Nem akarok erről beszélni...
– Hogyan ismerkedtél meg vele? – kérdezte hirtelen. – Sosem
mesélted.
Éreztem, ahogyan forrósodik az arcom.
– Emmán keresztül.
– Tényleg? – Anya rám nézett. – Mennyire jellemzően aranyos
tőle – mondta, amint visszafordult a tükörhöz.
– Bemutatni téged egy ilyen bájos embernek!
– Igen... – mondtam zavartan.
– Megismerkedtem valakivel – mondta Emma izgatottan a
telefonban egy évvel ezelőtt. – Forog velem a világ, Phoebe.
Csodálatos férfi! – A szívem elnehezült, nemcsak azért, mert Emma
mindig azt mondta, hogy megismerkedett egy csodálatos férfival,
hanem mert e férfiakról általában mindent el lehetett mondani, csak
ezt nem. Emma el volt ragadtatva tőlük, majd egy hónappal később
már kerülte őket, mert „rettenetesek”.
– Egy jótékonysági esten ismertem meg – magyarázta beruházási
alapot üzemeltet, de a jó az – tette hozzá megszokott, megnyerő
ártatlanságával –, hogy ez etikus vállalkozás.
– Milyen érdekes! Akkor bizonyára okos is!
– A legjobbak között végzett az LSE-n, nem mintha ezt elmondta
volna – tette hozzá gyorsan. – A Google-ban néztem meg. Voltunk
néhány randin, de a dolgok olyan gyorsan haladnak, hogy szerettem
volna, ha te is „ellenőrzöd .
– Emma – sóhajtottam –, harminchárom éves vagy és nagyon
sikeres. Te ékesíted az Egyesült Királyság leghíresebb asszonyainak
fejét. Miért van szükséged az én jóváhagyásomra?
– Nos... – csettintett –, azt hiszem azért, mert a régi szokások
lassan halnak ki. Mindig megkérdeztem a véleményedet a férfiakról,
nem? – merengett. – Egészen tinikorunk óta.
– Igen, de már nem vagyunk tinédzserek. Bíznod kellene a saját
ítéletedben, Em.

23
 – Igen, értem, mit mondasz. De attól még szeretném, ha
találkoznál Guyjal. Lesz egy kis vacsora a jövő héten, és mellé
ültetlek, rendben?
– Rendben – sóhajtottam.
Nem akarok belekeveredni, gondoltam, miközben Emmának
segítettem a maryleboni bérelt lakás konyhájában a rákövetkező
csütörtök este. A nappaliból kilenc ember beszélgetése és
nevetgélése hallatszott ki. Emma elképzelése a kis vacsoráról
valójában egy ötfogásos lakoma volt tizenkét emberre. Terítés
közben azokra a férfiakra gondoltam, akikbe Emma „őrülten
szerelmes” volt az elmúlt néhány évben: Arnia, a divatfotós, aki
kétszer megcsalta egy kézmodellel, Finian, a kerttervező, aki minden
hétvégét a hatéves lányával és az exnejével töltött. Aztán Julian, a
szemüveges tőzsdeügynök, akit érdekelt a filozófia, de más aligha.
Emma érzelmei legutóbb Peterhez kötődtek, egy hegedűművészhez a
londoni filharmonikusoktól. Ígéretesnek tűnt, nagyon kedves volt, és
Emma tudott vele beszélgetni a zenéről, de aztán Peter elment egy
három hónapos világturnéra a zenekarral, és mire visszajött,
eljegyezték egymást a másodfuvolással.
Talán ez a Guy jobb parti lesz, gondoltam, miközben Emma
szalvétái után turkáltam a fiókban.
– Guy tökéletes – mondta, miközben kinyitotta a sütőt, ahonnan
sült báránycomb illata áradt ki. – Ő az igazi, Phoebe – mondta
boldogan.
– Mindig ezt mondod – kezdtem hajtogatni a szalvétákat.
– De most igaz is. Ha ez nem jön össze, megölöm magam – tette
hozzá derűsen.
Abbahagytam a hajtogatást.
– Ne légy ostoba, Em. Hiszen alig ismered!
– Ez igaz, bár tudom, hogy mit érzek. De késik – jajgatott, míg a
báránycombot kivette hűlni. Nagy csattanással az asztalra tette a
méretes főzőedényt, arcára nyugtalanság ült ki.
– Szerinted azért felbukkan?
– Hát persze – válaszoltam. – Még csak háromnegyed kilenc,
bizonyára csak feltartották a munkában.

24
 Emma bevágta a sütő ajtaját.
– Akkor miért nem telefonált?
– Talán a metróban ragadt. – Vonásait megint idegesség torzította
el. – Em, ne aggódj...
Darabolni kezdte a húst.
– Mit csináljak? Szeretnék nyugodt és összeszedett lenni, amilyen
te vagy általában, de nekem sosem adatott meg a te
kiegyensúlyozottságod. – Felegyenesedett. – Hogy nézek ki?
– Gyönyörűen.
Megkönnyebbülve mosolygott rám.
– Köszönöm. Nem mintha hinnék neked, mivel mindig ezt
mondod.
– Mivel mindig igaz – állítottam szilárdan.
Emma a rá jellemző eklektikus módon öltözött aznap: Betsey
Johnson virágos selyemruháját kanárisárga neccharisnyával és fekete
bokacsizmával viselte. Hullámos, aranybarna haját ezüstszínű
hajpánttal fogta össze, hogy ne lógjon az arcába.
– És ez a ruha tényleg jól áll nekem? – kérdezte.
– Határozottan. A szív alakú kivágás nagyon tetszik és az
alakodhoz is előnyös – tettem hozzá, aztán rögtön megbántam.
– Azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – Emma
elcsodálkozott. – Kérlek, ne beszélj így, Phoebe, pont ma ne. Tudom,
nem ártana fogynom egy kicsit, de..
– Nem, nem, nem úgy értettem. Persze, hogy nem vagy kövér,
Em, szép vagy, én csak...
– Ó, istenem – kapta a kezét a szájához –, még nem csináltam meg
a blinit!
– Majd én megcsinálom! – kinyitottam a hűtőt, kivettem a füstölt
lazacot és egy doboz crème fraiche-t.
– Mesés barát vagy, Phoebe! – hallottam Emmát. – Mihez
kezdenék nélküled? – tette hozzá, miközben rozmaringágakat
szurkált a bárányba. – Tudsz róla – intett nekem egy szállal –, hogy
majdnem egy negyed százada ismerjük egymást?
– Ilyen régen? – suttogtam, amint vágni kezdtem a füstölt lazacot.

25
 – Igen. És valószínűleg még legalább – mennyi is? – ötven évig
ismerni fogjuk egymást!
– Ha a megfelelő márkájú kávét isszuk!
– Ugyanabba az öregek otthonába kell mennünk! – nevetett
Emma.
– Ahol majd még mindig a jóváhagyásomat kéred az új
barátodról. „Ó, Pheobe – fuvoláztam játékos hangon –,
kilencvenhárom éves, szerinted nem öreg kicsit hozzám?”
Emma felnevetett, aztán hozzám vágta a rozmaringot. Sütni
kezdtem a blinit, és igyekeztem nem megégetni az ujjaimat, míg
gyorsan megforgattam. Emma barátai olyan hangosan beszélgettek –
és valaki zongorázott is –, hogy csak tompán hallottam az
ajtócsengőt, de a hangtól Emmát azonnal kilelte a hideg.
– Itt van! – gyorsan ellenőrizte külsejét egy kis tükörben,
megigazította a hajpántját, aztán lerohant a szűk lépcsőn.
– Szia! Ó, köszönöm – hallottam az örömsikolyt. – Bámulatosak!
Gyere fel! Tudod az utat.
Tehát Guy már volt korábban a házban, ez jó jel.
– Mindenki itt van – hallottam Emmát, amint felfelé jöttek. –
Elakadtál a metróban?
Addigra már elkészítettem az első adag blinit. Aztán felnyúltam a
borstörőért és élénk mozdulattal fejjel lefelé fordítottam. Semmi. A
francba! Hol tartja Emma a borsot? Elkezdtem keresni, kinyitottam pár
szekrényt, majd végre észrevettem a fűszertartó tetején egy teljes
dobozzal.
– Hadd hozzak neked egy italt, Guy – hallottam Emmát. –
Phoebe. – Leszedtem a doboz papírját és próbáltam felnyitni a
fedelet, de megakadt.
– Phoebe – ismételte Emma. Megfordultam. A konyhában állt,
sugárzóan mosolygott, egy bokréta fehér rózsát szorongatott,
mögötte szorosan az ajtó keretében: Guy.
Döbbentem néztem rá. Emma mondta ugyan, hogy „csodálatos”,
de mivel mindig ezt mondja, akkor is, ha rémes az illető, nekem ez
semmit nem jelentett. De Guy lélegzetelállítóan jóképű volt. Magas,

26
széles vállú, nyílt és szép arcú, a haja megnyerően rövidre nyírt,
sötétkék szemében szórakozott pillantás ült.
– Phoebe – mondta Emma –, bemutatom Guyt.
– Szia! – mondtam mosolyogva, mint valami bolond, miközben a
borssal birkóztam. Miért kell ennyire vonzónak lennie? – Istenem! –
A kupak hirtelen felnyílt és fekete ívben kirepültek, aztán
puskagolyóként szétszóródtak a borsszemek a munkalapon és a
padlón. – Sajnálom, Em – hebegtem. Megragadtam egy kefét és
élénken söpörni kezdtem, ha másért nem, hát hogy álcázzam a
zavaromat. – Sajnálom – nevettem. – Milyen bosszantó!
– Nem számít! – mondta Emma. Gyorsan betette a rózsákat egy
vázába, majd megragadta a blinis tányért. – Ezeket beviszem.
Köszönöm, Phoebe, remekül néz ki!
Arra számítottam, hogy Guy követi, ehelyett a mosogatóhoz ment,
kinyitotta az alatta levő szekrényt, söprűt és szemeteslapátot vett elő.
Fájó szívvel állapítottam meg, hogy ismeri a járást Emma
konyhájában.
– Ne fáradj! – tiltakoztam.
– Semmi gond, hadd segítsek. – Guy felhúzta City nadrágja
szárát, majd leguggolt és söpörni kezdte a borsszemeket.
– Mindenfelé szétgurultak – csicseregtem. – Mennyire ügyetlen
vagyok!
– Tudod, honnan jön a bors? – kérdezte hirtelen.
– Fogalmam sincs – válaszoltam, ahogy begörbítettem az
ujjaimat, hogy felszedjek néhány szemet –, Dél-Amerikából?
– Kerala. A tizenötödik századig a bors annyira értékes volt, hogy
pénz helyett is használták, fizetőeszközként.
– Valóban? – mondtam udvariasan. Aztán belegondoltam, milyen
furcsa, hogy ott kuporgok a földön egy férfival, és éppen a feketebors
történetéről beszélgetünk, alig egypercnyi ismeretség után.
– Mindenesetre – Guy felemelkedett és a szemeteslapátot a
pedálos tárolóba ürítette – azt hiszem, jobb, ha bemegyek.
– Igen – mosolyogtam –, Emma aggódni fog. De... köszönöm.
A vacsoraparti további része homályos. Ahogyan Emma
megígérte, Guy mellé ültetett, és harcoltam, hogy visszafogjam az

27
érzelmeimet, míg udvariasan csevegtem vele. Végig imádkoztam,
hogy mondjon valami lehangolót, mondjuk, hogy épp most jött az
elvonóról, például, vagy hogy két exneje és öt gyereke van.
Reménykedtem, hogy a társalgást majd unalmasnak találom, de
csupa olyan dolgot mondott, ami tovább növelte a vonzerejét.
Érdekesen beszélt a munkájáról, arról, mibe ruházza be az ügyfelei
pénzét, és hogy az mekkora felelősség, hiszen a beruházásoknak még
pozitív hatásuk is lehet a környezetre, az egészségre és a jólétre.
Nagy lelkesedéssel beszélt a szervezetről, amit vezet, és amely a
gyerekmunka beszüntetésén fáradozott. Szeretettel szólt a szüleiről
és a fivéréről, akivel a Chelsea kikötői klubban squashozik hetente
egyszer. Szerencsés ez az Emma – gondoltam. Guy mindenben
olyannak tűnt, amilyennek Emma leírta. Ahogy sorra jöttek az ételek,
sokszor pillantott Guyra vagy utalt a kapcsolatukra.
– Egyik este elmentünk a Goya-kiállítás megnyitójára, igaz, Guy?
– Guy bólintott. – És most próbálunk jegyet szerezni a Toscára a
jövő hétre az Operába, ugye?
– Igen, így van.
– Már hetek óta minden jegy elkelt – magyarázta –, de remélem,
az interneten tudok visszamondott jegyeket szerezni.
Emma barátai egyre többször kérdeztek rá a kapcsolatra.
– Szóval ti mióta ismeritek egymást? – kérdezte Charlie ravasz
mosollyal. A szó, „ti”, amely irigységgel töltött el, Emmát boldoggá
tette.
– Ó, nem olyan régóta – válaszolta Guy csendesen,
a visszafogottsága csak megerősítette az iránta való érdeklődést...
– Na, mit gondolsz? – kérdezte Emma másnap reggel a
telefonban.
Az irattartómmal játszottam.
– Miről gondolok mit?
– Guyról, természetesen! Szerinted nem csodálatos?
– Ó igen... Csodálatos...
– Gyönyörű kék szempár, főleg a sötét hajával. Szívdöglesztő!
Kinéztem az ablakon, át a New Bond Streetre.
– Szívdöglesztő.

28
 – És nagyon jó társalgó, nem gondolod?
Odakint zümmögve duruzsolt a forgalom.
– De igen.
– Ráadásul isteni humora van.
– Ühüm.
– Annyira kedves és normális a többi pasimhoz képest!
– Ez bizonyára így van.
– Nagyon jó ember. És ami a legjobb az egészben – foglalta össze
–, lelkes!
Nem bírtam rávenni magam arra, hogy elmondjam neki, hogy
Guy egy órával azelőtt telefonált, és vacsorázni hívott. Nem tudtam,
mit tegyek. Guy könnyen lenyomozott a Sothesby'sen keresztül.
Először fellelkesültem, aztán elszörnyedtem. Megköszöntem neki, de
azt mondtam, nem érek rá. Aztán még háromszor hívott aznap, de
képtelen voltam rá, hogy beszéljek vele, mert lázasan készültem a
Huszonegyedik Századi Divat és Kiegészítők aukcióra. Amikor
negyedszer hívott, röviden beszéltem vele, ügyelve, hogy lehalkítsam
a hangomat az egyterű irodában.
– Nagyon kitartó vagy, Guy.
– Igaz, de ez azért van, mert... tetszel nekem, Phoebe, és szerintem
– ha csak nem hízelgek magamnak – én is tetszem neked.
Rákötöztem a kiállítási számot egy Pierre Cardin pettyes zöld
gyapjúöltönyre a hetvenes évek közepéről.
– Miért nem mondasz igent? – könyörgött.
– Nos... mert.... ez így nincs rendben.
Kínos csend támadt.
– Nézd, Phoebe... Emma és én csak barátok vagyunk.
– Tényleg? – vizsgálgattam valamit, ami nagyon gyanúsan
molyrágta lyuknak tűnt a nadrág egyik szárán. – Úgy tűnt, azért
eléggé ismered.
– Nos, ez nagyrészt azért van, mert Emma felhív és jegyeket
szerez mindenfelé, mint a Goya-megnyitóra is. Párszor együtt
mentünk, nevetgéltünk kicsit, de sosem akartam azt a benyomást
kelteni benne, hogy én... – elhalkult a hangja.

29
 – De egyértelmű, hogy már jártál a házában korábban. Pontosan
tudtad, hol tartja a szemeteslapátot és a söprűt – suttogtam vádlón.
– Igen, mivel a múlt héten megkért, hogy javítsam meg
a csöpögő mosogatót, és ki kellett vennem mindent a szekrényből.
– Ó – öntött el a megkönnyebbülés. – Értem. De... Guy
felsóhajtott. – Nézd Phoebe, én kedvelem Emmát, nagyon tehetséges
és vicces.
– Ó igen, elbűvölő!
– Kicsit túl intenzíven él – folytatta –, mintha egy kissé be lenne
csavarodva – erősítette meg ideges nevetéssel. – De ő és én... nem
járunk. Ezt nem gondolhatja. – Nem válaszoltam. – Úgyhogy kérlek,
eljönnél velem vacsorázni? – Éreztem, hogy kezdek feloldódni. – Mit
szólnál jövő hét csütörtökhöz – hallottam –, A Wolseleyben?
Foglalok egy asztalt fél nyolcra. Jössz, Phoebe?
Ha tudom, hová vezet ez, azt mondtam volna:
– Nem. Nem megyek. Kizárt dolog. Soha.
– Igen – hallottam magamat.
Féltem elmondani Emmának, de képtelen voltam titkolózni előtte,
nem utolsósorban azért, mert borzasztó lenne, ha valahogy rájönne.
Így szombaton mondtam el neki, amikor az Amici’sben találkoztunk,
kedvenc kávézónkban a Marylebone High Streeten.
– Guy randira hívott? – kérdezett vissza sápadtan. Pupillái
összeszűkültek a csalódástól. – Ó! – A keze remegett, amint lejjebb
engedte a csészéjét.
– Nem bátorítottam... – magyaráztam kedvesen –, nem flörtöltem
vele a vacsorapartidon, és ha azt szeretnéd, hogy inkább ne menjek,
nem fogok, de nem tudtam neked nem elmondani. Em? – a kezéért
nyúltam, észrevettem, milyen pirosak az ujjbegyei a sok ragasztástól,
varrástól, amit csinált. – Emma, jól vagy?
Megkeverte a kapucsínóját, aztán kibámult az ablakon.
– Mert egyszer sem találkozom vele, ha nem szeretnéd.
Emma először nem válaszolt. Nagy zöld szeme az utca túloldalán
kéz a kézben sétáló párra vándorolt.
– Rendben van – mondta egy pillanat múlva. – Végül is... nem
ismerem olyan régóta, mint mondtad, annak ellenére, hogy sosem

30
gátolt abban, hogy azt gondoljam... – A szeme hirtelen megtelt
könnyel. – És a rózsák, amiket nekem vett. Azt gondoltam... – Egy
papírszalvétát szorított a szeméhez. Amici’s feliratot nyomtattak rá. –
Nos – epéskedett –, nem tűnik úgy, hogy én ezek után a Toscára
megyek vele. Talán te elvihetnéd, Phoebe. Azt mondta, nagyon várja.
Zavartan sóhajtottam.
– Nézd, Emma, lemondom. Ha ennyire nyomorultul érzed magad
miatta, akkor nem érdekel.
– Ne – suttogta Emma egy pillanat múlva. Megrázta a fejét. – El
kell menned, ha ennyire tetszik, márpedig gondolom, hogy tetszik,
különben aligha beszélgetnénk most erről. Egyébként – kapta fel a
táskáját – mennem kell. Be kell fejeznem egy kalapot – Eugénia
hercegnőnek, nem másnak! – Vidáman intett. – Hamarosan
beszélünk. De hat hétig nem válaszolt a hívásaimra.

– Bárcsak felhívnád Guyt – hallottam anyámat. – Szerintem sokat

jelentettél neki. Sőt, Phoebe... valamit el kell mondanom neked...
Ránéztem.
– Mit?
– Nos... Guy felhívott a múlt héten – úgy éreztem, süllyedek,
mintha egy meredek lejtőről szánkáznék lefelé.
– Azt mondta, szeretne látni téged, csak beszélgetni veled, most
ne rázd a fejed, drágám. Úgy érzi, nem voltál tisztességes, ezt a szót
használta, bár nem mondta el, miért. De úgy gondolom, nem voltál
vele tisztességes, tisztességtelen voltál, nagyon őszintén szólva,
hülye. – Anya kivett egy fésűt a táskájából. – Nem olyan könnyű egy
rendes férfit találni. Szerintem szerencsés vagy, hogy még mindig fut
utánad azok után, ahogy dobtad.
– Nem akarok tőle semmit – erősködtem –, én csak nem érzem
iránta ugyanazt.
Guy tudta, miért.
Anya végigfuttatta a fésűt hullámos, aranyszőke haján.
– Csak remélem, hogy nem fogod megbánni. És azt is remélem,
nem bánod meg, hogy kiléptél a Sotheby sből. Még mindig azt

31
gondolom, hogy kár volt. Volt tekintélyed és stabil állásod: az
aukcióvezetés izgalma.
– Az ezzel járó stressz, így érted.
– Ott volt a kollégáid társasága – tette hozzá, mintha észre sem
venne.
– És most itt lesz a vásárlóim társasága, és a részidős
asszisztensemé, majd ha találok egyet magamnak.
– Ez fontos, divataukciót hirdettek a Christie’sben, ahová el
akartam menni.
– Volt rendszeres bevételed – folytatta anyám, fésűjét
púderkompaktra cserélve. – És most itt vagy, és megnyitod ezt a...
boltot.
Sikerült úgy kiejtenie ezt a szót, mintha azt mondta volna,
bordély.
– Mi lesz, ha nem sikerül? Kisebb vagyont vettél fel, drágám. ..
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
Púdert hintett az orrára.
– És annyira kemény munka lesz!
– A kemény munka jót fog tenni nekem – mondtam határozottan.
– Mert utána kevesebb időm marad gondolkodásra.
– Mindenesetre elmondtam, amit akartam – foglalta össze
kenetteljesen. Összepattintotta a kompaktpúdert és visszatette a
táskájába.
– És hogy megy a munka?
Anya elfintorodott.
– Nem jól. Voltak gondok azzal a nagy házzal a Landbroke
Grove-on. John kezd megbolondulni, ami megnehezíti a dolgot.
Anya egy sikeres építész, John Cranfield személyi
asszisztenseként dolgozik már huszonkét éve.
– Nem könnyű – mondta –, de szerencsém, hogy az én koromban
még van munkám.
Szemügyre vette magát a tükörben.
– Csak nézd meg az arcom! – nyögte.
– Nagyon szép arcod van anya.
Sóhajtott.

32
 – Ráncosabb vagyok, mint Gordon Ramsay, ha dühös. Az újfajta
krémek közül egyik sem ér egy fabatkát sem.
Anya szépítkezőasztalára gondoltam. Régebben egyetlen üveg Oil
of Olay volt rajta, most egy áruház kenőcsrészlegére hasonlít a Retin
A– és C-vitamin tubusokkal, a Derma Genesis és Moisture Boost
tégelyekkel, az áltudományos, lassan felszabaduló ceramidokkal és
hyaluronsav sejttápláló, epoxi visszaállító ez-az-amazzal.
– Ezek csak álmok egy üvegben, anya.
Megpaskolta az arcát.
– Talán egy kis botox segíthetne... Már eljátszottam a gondolattal.
Felhúzta a szemöldökét a mutató– és a középső ujjával.
– Murphy törvénye, hogy ami elromolhat, az el is romlik, én meg
úgy végzem, hogy a szemhéjam az orrlyukam körül lesz. Annyira
kiábrándító ez a sok ránc.
– Akkor tanuld meg szeretni őket. Normális, hogy ötvenkilenc
éves korodban ráncaid vannak.
Anya olyan meglepetten nézett rám, mintha megütöttem volna.
– Ne mondd ezt! Félve veszem meg a buszbérletemet is. Mért
nem adnak „taxibérletet”, ha betöltöd a hatvanat? Akkor azért nem
bánnám annyira!
– Mindenesetre egy gyönyörű nő a ráncoktól nem lesz kevésbé
gyönyörű – folytattam, miközben egy halom Vintage Világ kosarat
tettem a kassza mögé. – Csak érdekesebb!
– De nem apádnak.
Nem válaszoltam.
– Tudod, azt hittem, szereti a régi dolgokat – és szárazon
hozzátette: – Elvégre régész. Most mégis egy olyan lánnyal jár, aki
alig idősebb nálad. Nevetséges! – motyogta keserűen.
– Rémes lehetett neked.
Anya lesöpört egy odaképzelt porszemet a szoknyájáról.
– Ugye nem hívtad el ma estére? – mogyorószín szemében szívet
tépő pánik és reménység keverékét láttam.
– Nem, nem hívtam – válaszoltam könnyedén. – Nem
utolsósorban azért, mert a nő is jött volna. Nem akartam, hogy Ruth
is itt legyen. Az rútul vette volna ki magát.

33
 – Harminhat – mondta anya keserűen, mintha a hat zavarná a
legjobban.
– Most már bizonyára harmincnyolc – emeltem ki.
– Igen, ő pedig hatvankettő! Bárcsak soha ne csinálta volna meg
azt a silány tévésorozatot! – jajgatott.
Kivettem egy erdőzöld Hermès Kellyt a ruhazsákból és az
üvegvitrinbe tettem.
– Nem tudhattad, mi fog történni, anya.
– Elgondolni is rossz, hogy én beszéltem rá az egészre.
Elvett egy pohár pezsgőt, és jegygyűrűje, amelyet még mindig
apám tettével szembeni ellenszegülésből visel, megcsillant a
napsugárban.
– Úgy véltem, segítené a karrierjét – folytatta elkeseredve.
Belekortyolt a pezsgőjébe. – Úgy véltem, emelkedne az ázsiója, és
több pénzt kereshetne, ami jól jönne a nyugdíjas éveinkre. Erre
elmegy forgatni a Nagy Ásatást, de amit a föld helyett simogatott –
anya elfintorította arcát –, az ez a nő volt!
Ivott egy újabb korty pezsgőt.
– Csak... annyira szörnyű volt!
Egyet kellett értenem vele. Egy dolog, hogy apámnak
harmincnyolc év házasság után kellett belekezdenie első viszonyába,
és egészen más dolog, hogy anyám ezt a Daily Express hírrovatából
tudja meg. Beleborzongtam, amikor visszaemlékeztem a
képaláírásra, amelyen apám jellemtelen, sunyi módon bámul ki Ruth
Nothing Hill-i otthonának ablakán, oldalán Ruthszal.

GYEREKRŐL SZÓLÓ PLETYKÁK KÖZEPETTE DOBTA

FELESÉGÉT A TÉVÉS PROFESSZOR.

– Gyakran találkozol vele, drágám? – hallottam anyát, ahogy

magára kényszerített lazasággal kérdezett. – Természetesen nem
gátolhatlak meg benne – folytatta –, és nem is akarnálak, végtére is
az apád, de, hogy őszinte legyek, a gondolat, hogy vele töltöd az időt,
és azzal a nővel, és... és... – Anya nem tudta rávenni magát, hogy
megemlítse a gyereket.
– Nagyon régen nem láttam – vallottam be az igazat.

34
 Anya kiitta a maradék pezsgőt, majd kivitte a poharat a konyhába.
– Jobb lenne, ha nem innék többet. Csak sírni kezdek. Rendben –
mondta, ahogy visszajött –, váltsunk témát!
– Helyes. Mondd el, mit gondolsz a boltról. Hetek óta nem láttad.
Anya körbesétált, elegáns, kicsi cipősarka fel-alá kopogott a
fapadlón.
– Tetszik. Közel sem olyan, mintha használtruha-bolt lenne,
inkább mintha valami más, szebb helyen lennénk, például a Phase
Eightben.
– Ezt jó hallani – raktam sorba a csendesen gyöngyöző pezsgővel
teli poharakat a pulton.
– Tetszenek a stílusos, ezüst próbababák, és van egyfajta kellemes
zsúfoltságérzés is.
– Ez azért van, mert a vintage-boltok sokszor kaotikusak. Annyira
teletömik őket áruval, hogy külön edzés kell ahhoz, hogy kiszedjünk
egy-egy darabot. Nálam van elég fény és tér a ruhák között, így öröm
lesz a keresés. Ha egy darabot nem adok el, kihozok valami mást. De
nem imádnivalóak a ruhák?
– Deee – válaszolta anya –, bizonyos szempontból. – A habcsók-
ruhák felé biccentett. – Azok viszont mókásak.
– Tudom! Imádom is mindet! – Azon gondolkodtam, ki venné
meg őket. – És nézd ezt a kimonot! 1912-bol való. Láttad a hímzést?
– Nagyon csinos.
– Csinos? Ez művészi munka! És ez a Balenciaga operakabát?
Nézd meg a szabását! Mindössze két darabból készítették, beleértve
az ujjakat is. Lenyűgöző a szabása!
– Hmm.
– És ez a kabátruha! Ezt Jacques Fath készítette. Nézd a brokátot a
kis pálmafás mintával! Hol találhatnál bármi hasonlót manapság?
– Ez mind nagyon jó, de...
– Vagy ez a Givenchy kosztüm: nagyon jól nézne ki rajtad, anya.
Te viselhetsz térdig érő szoknyát, mert nagyon jó lábad van.
Megrázta a fejét.
– Én sosem viselnék vintage ruhát.
– Miért?

35
 Vállat vont.
– Mindig is az új dolgokat szerettem.
– Nem értem, miért.
– Már mondtam korábban, kedvesem. Azért, mert én a
jegyrendszer idején nőttem fel. Semmim sem volt, csak förtelmes,
másoktól levetett gúnyám, viszkető érzést keltő Shetland pulóverek
és szürke selyemszövet szoknyák, durva gyapjúkötények, amiknek
ázottkutya-szaguk lett, ha esett. Olyasmikre vágytam, amik senki
másnak nem voltak, Phoebe. Ez most is így van, nem tehetek róla. És
még vedd hozzá, hogy nem szeretek olyan dolgokat hordani, amiket
más emberek viseltek korábban.
– De mindent kitisztíttattam. Ez nem használtruha-bolt, anya –
tettem hozzá, miközben gyorsan letöröltem a kasszapultot. – Ezek a
ruhák kristálytiszta állapotban vannak.
– Tudom, és mind elragadóan friss illatú, nincs semmilyen
dohszag – szagolt bele a levegőbe. – Itt nem érezni a leghatékonyabb
molyirtószer fuvallatát.
Felvertem a kispárnákat a kanapén, ahol az előbb Dan ült.
– Akkor mi a probléma?
– A gondolat, hogy olyasmit viselsz, ami valakihez tartozott, aki
valószínűleg – megborzongott – már meghalt. Én máshogy
gondolkodom erről – tette hozzá. – Mindig is így volt. Ebben
különbözőek vagyunk, te és én. Te olyan vagy, mint apád. Mind a
ketten szeretitek a régiségeket... összeszedegetni. Feltételezem, hogy
amit te csinálsz, az is egyfajta régészet – folytatta –, ruharégészet. –
Ó nézd, jön valaki!
Felkaptam két pohár pezsgőt, aztán az ereimben végigfutó
adrenalinnal és arcomon üdvözlő mosollyal előreléptem, hogy
köszöntsem az ajtón belépő embereket. A Vintage Világ nyitásra
készen állt.

36
 KETTŐ

Mindig korán kelek. Meg sem kell néznem, mennyi az idő, akkor
is pontosan tudom: három óra ötven perc. Hat hónapon át minden
éjjel 3 óra 50-kor ébredtem. Az orvosom azt mondta, ez a stressz
miatti álmatlanság, de én tudom, hogy nem stressz. Hanem bűntudat.
Kerülöm az altatókat, így néha azzal ütöm el az időt, hogy
felkelek és dolgozom. Beteszek egy adag mosnivalót az állandóan
járó mosógépbe, vagy kivasalok néhány cuccot, vagy javítgatom
őket. De tudom, hogy jobb, ha megpróbálok aludni, visszasüllyedni a
feledésbe a hírekkel vagy valami késő esti betelefonálós műsorral.
De tegnap este nem ezt csináltam. Csak feküdtem, és Emmára
gondoltam. Mint mindig, amikor nem vagyok eléggé elfoglalt, ez jár
körbe és körbe az agyamban.
Látom őt csíkos nyári ruhájában a kis általános iskolánkban,
látom, ahogy fókaként merül a medencébe, ahogy csókot nyom a
szerencsepénzére egy teniszmeccs előtt. Látom a Királyi Művészeti
Iskolában a formás kalapjában. Látom Ascotban, ahogy a Vogue-nak
fotózzák, ahogy ragyog valamelyik fantasztikus kalapja alatt.
Aztán a hálószobám megtelik a hajnal szürke fényével, és úgy
látom magam előtt, ahogy utoljára láttam.
– Sajnálom – suttogtam.
– Mesés barát vagy.
– Sajnálom, Emma.
– Mihez kezdenék nélküled?
A zuhany alatt állva kényszerítettem magam, hogy a munkára és
az előző esti partira gondoljak. Nagyjából nyolcvan ember jött el,
beleértve három kollégát a Sotheby’stől és egy-két szomszédot innen
a Bennett Streetről, valamint néhány helyi bolttulajdonost. Ted az
ingatlanirodától csak erre járt és beugrott, vett egy selyemmellényt a
férfiruhák közül, aztán felbukkant Rupert, aki a virágboltot vezeti, és
Pippa, a Moon Daisy Café vezetője a nővérével.
Egy vagy két divattal foglalkozó újságíró is eljött, akiket
meghívtam. Reméltem, hogy jó kapcsolatként szolgálnak majd, ha
forgatásra kölcsönzik a ruhát reklámért cserébe.
– Ez nagyon elegáns! – mondta Mimi Long a Woman&Home-tól,
amikor a pezsgőkkel köröztem. Felém nyújtotta poharát, hogy
újratöltsem.
– Imádom a vintage-t! Olyan, mintha Aladdin barlangjában
lennénk, és a felfedezés csodálatos érzését élnénk át. Egyedül fogja
üzemeltetni a boltot?
– Nem. Szükségem lesz valakire, aki részmunkaidőben tud
segíteni, hogy mehessek árut beszerezni, tisztíttatni és javíttatni. Ha
tud valakit... Persze fontos, hogy érdekelje is a vintage – tettem
hozzá.
– Majd nyitva tartom a szemem – ígérte Mimi. – Nahát, az egy
igazi Fortuny, amit ott látok?

Hirdetést kell feladnom egy asszisztensért, gondoltam miközben

megtörölköztem és megfésültem a vizes hajamat. A helyi újságba
betehetnék egy hirdetést, talán abba, amelyiknél Dan dolgozik,
akármi is a neve.
Míg felöltöttem a vászonnadrágomat és a rövid ujjú, karcsúsított,
Pán Péter-gallérú ingemet, rájöttem, hogy Dan eltalálta a stílusomat.
Valóban szeretem a keresztben szabott ruhákat és a késő harmincas,
kora negyvenes évek bő szárú nadrágjait, szeretem a vállig érő hajat,
ami a fél szememet eltakarja. Szeretem az alul bővülő kabátokat, az
estélyi táskákat, a tűsarkúkat és a varrott harisnyákat. Szeretem a
szöveteket, amelyeknek olyan lágy az esése, mint az olaj folyása.
Hallottam a levelesláda csapódását, és lementem a földszintre.
Három levél hevert a küszöbön. Az elsőn felismertem Guy kézírását,
összetéptem, és a darabokat a szemetesbe dobtam. Már a többi
leveléből tudtam, ebben mit akar mondani. A másik borítékban egy

38
kártya volt apától. Sok szerencsét az új vállalkozáshoz! – írta. –
Gondolok rád, Phoebe. De kérlek, gyere és látogass meg
mihamarabb. Már nagyon rég találkoztunk.
Ez igaz. Annyira elfoglalt voltam mindig, hogy február eleje óta
nem is láttam. Utoljára egy kávéházban találkoztunk Notting Hillben,
békülő ebédre. Nem készültem fel arra, hogy magával hozza a
kisbabát. A hatvankét éves apám, amint egy kéthónapost szorít a
mellkasához, sokkoló látvány volt.
– Ő itt... Louis – mondta kínban, miközben a babahevederrel
babrált.
– Hogy kell ezt a micsodát kioldani? – motyogta. – Ezek az
átkozott kapcsok... Soha nem bírom... na, megvan!
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd kiemelte a babát, és lágy,
de valahogy zavart arckifejezéssel ringatni kezdte.
– Ruth filmezni ment, úgyhogy magammal kellett hoznom. – Apa
aggódva nézett Louisra. – Szerinted éhes?
Döbbenten néztem apára.
– Honnan a fenéből kéne tudnom?
Miközben apa a babatáskában turkált egy üvegért, Louist
bámultam, álla nyáltól csillogott, nem tudtam, mit is gondoljak vagy
mondjak. A kistestvérem. Hogyan ne szerethetném? Ugyanakkor
hogyan szerethetném, gondoltam, amikor a fogantatása anyám
boldogtalanságának okozója volt!
Ezalatt Louis a helyzet bonyolultságától pillanatra sem zavartatva
magát, kis kezével megfogta az ujjamat és ragacsos mosolyt küldött
felém.
– Örvendek a találkozásnak – mondtam...
A harmadik levél Emma anyjától jött. Felismertem az írását.
Remegett a hüvelykujjam, amint a boríték ragasztós része alá
csúsztattam.
Csak szerettem volna sok sikert kívánni az új vállalkozásodhoz –
írta. – Emma el lenne ragadtatva. Remélem, jól vagy – folytatta. –
Derek és én még mindig próbáljuk feldolgozni, ami történt.
Számunkra a legnehezebb az, hogy nem voltunk ott, amikor
bekövetkezett – nem tudod elképzelni, mennyire sajnáljuk. – Ó

39
dehogynem tudom elképzelni, suttogtam. – Még mindig nem néztük
át Emma holmiját – agytekervényeim dolgoztak, Emmának volt egy
naplója –, de ha végeztünk, szeretnénk neked adni néhányat a kisebb
dolgai közül emlékbe. Azt is szeretném tudatni, hogy rendezünk egy
megemlékezést az első évfordulón, február 15-én. – Nem kellett
emlékeztetni. Ez a dátum életem végéig nem fog kiégni az
emlékezetemből. – Hamarosan írok majd, de addig Isten áldjon,
Phoebe. Daphne.
Nem bántana, ha tudná az igazságot, gondoltam zordul.
Összeszedtem magam, kivettem a mosógépből néhány hímzett
francia hálóinget, kiakasztottam őket száradni, aztán bezártam a
házat, és elsétáltam a boltba.
Még mindig volt némi feltakarítanivaló, és ahogy kinyitottam az
ajtót, megéreztem a tegnap esti pezsgő savanyú illatát.
Visszaküldtem a poharakat az Oddbinsnek egy taxival, az üres
üvegeket pedig kitettem a szelektívbe, felsöpörtem a padlót és egy
kis légfrissítőt fújtam a kanapéra. Ahogy a templom harangja
kilencet ütött, megfordítottam a Zárva feliratot.
– Ez az – mondtam magamnak. – Első nap.
A kassza mögött ültem egy darabig, és javítgattam a Jean Muir
kabát bélését. Tíz óra körül lehangoltan gondolkoztam azon, vajon
igaza lesz-e anyámnak. Talán óriási hibát követtem el, gondoltam,
amint láttam, hogy az emberek elmennek az üzlet előtt, alig vetve ide
egy pillantást. Talán unalmasnak találom majd az üldögélést a
boltban a Sotheby’s mozgalmassága után. Aztán emlékeztettem
magam, hogy nemcsak egy boltban üldögélnék, hanem aukciókra
járnék, kereskedőkkel találkoznék és magánszemélyeket látogatnék
meg, hogy felbecsüljem ruháik értékét. Hollywoodi stylistokkal
tárgyalnék, ruhákat szereznék be híres ügyfeleiknek, és végre
elmehetnék a páratlan franciaországi utazásra. Futtatnám a Vintage
Világ weboldalt, mivel közvetlenül onnan adnám el a ruhákat. Több
mint elegendő dolgom lenne itt, mormoltam, amint cérnát fűztem a
tűbe. Emlékeztettem magam, mekkora nyomás volt rajtam életem
korábbi szakaszában.

40
 A Sotheby'snél állandó prés alatt voltam. Szűnni nem akaró
nyomást jelentett, hogy sikeres legyen az aukció, hogy hozzáértéssel
vezessem, az állandó félelem, hogy nem lesz elegendő áru a
következő eladásra, ha pedig sikerült eleget szereznem, akkor attól
féltem, hogy nem tudom majd eladni, vagy nem elég jó áron, vagy
hogy a vásárlók nem egyenlítik ki a számlát. Mindehhez jött az
állandó aggodalom, hogy az árut ellopják vagy tönkreteszik. A
legrosszabb pedig a megszokott, gyötrő félelem volt, hogy egy fontos
kollekció egy rivális aukciós házhoz kerül – az igazgatóim mindig
tudni akarták, miért.
Aztán jött február 15-e, és nem bírtam tovább. Tudtam, hogy ki
kell lépnem.
Hirtelen hallottam, hogy kattan az ajtó. Felnéztem, azt vártam,
hogy majd az első vásárlómat látom, de helyette Dan állt ott
lazacszínű kordnadrágban és levendulaszínű kockás ingben. Ennek
az embernek nulla a színérzéke. De volt benne valami vonzó, talán a
termete miatt – megnyugtatóan visszafogott, mint egy mackó, jöttem
rá. Talán a göndör haja miatt...
– Elképzelhető, hogy itt hagytam tegnap a ceruzahegyezőmet?
– Ööö, nem. Nem láttam.
– A francba – motyogta.
– Valami... különleges darab?
– Igen. Ezüst. Megbízható – tette hozzá.
– Valóban? Nos... majd keresem.
– Ha megtenné. És milyen volt a parti?
– Jó, köszönöm.
– Egyébként – feltartott egy újságot –, csak ezt akartam behozni.
A Black&Green volt, és a címlapján Dan fotója rólam: Vintage-
szenvedély.
Ránéztem.
– Azt hittem..., azt mondta, hogy a cikk a pénteki számban jelenik
meg.
– Így is volt, de aztán a mai vezércikket különféle indokok miatt
visszatartották, és Matt, a szerkesztőm berakta ezt, ami önről szól.

41
Szerencsére későn megyünk nyomdába – adta át nekem a lapot. –
Azt hiszem, elég jó lett.
Gyorsan átfutottam a cikket.
– Remek – mondtam, leplezve hangomban a meglepetést. –
Köszönöm, hogy a végére odaírta a weboldalt és... Ó! – leesett az
állam. – Miért írja, hogy az első héten öt százalék kedvezményt adok
mindenre?
Dan nyaka elvörösödött.
– Én csak azt gondoltam, hogy egy bevezető ajánlat, tudja... jót
tenne az üzletnek, ha már ekkora hitelt vett fel.
– Értem. De ez azért... pofátlanság, finoman szólva is.
Dan elfintorodott.
– Tudom, de el voltam foglalva az írással, és hirtelen jutott
eszembe, meg aztán tudtam, hogy már megy a parti, ezért nem
akartam telefonálni. Matt ekkor szólt, hogy szeretné azonnal leadni a
cikket és... nos... – vállat vont. – Sajnálom.
– Semmi baj – mondtam kelletlenül –, meg kell mondanom,
meglepett, de öt százalék az... rendben. – Sőt, valóban jól jönne az
üzletnek, gondolkodtam, nem mintha arra készültem volna, hogy
beleegyezzem. – Mindenesetre – sóhajtottam –, nem igazán tudtam
figyelni, mit is beszéltünk tegnap. Mit mondott, kikhez jut el a lap?
– A környéken mindenhova kirakjuk kedden és pénteken reggel.
Eljut néhány üzlethez és házhoz is, feltehetően elég széles helyi
közönséghez.
– Ez csodálatos! – mosolyogtam Danre, ezúttal őszintén. – És
régóta dolgozik a lapnál?
Kicsit eltűnődött.
– Két hónapja.
– Vagyis az indulása óta?
– Többé-kevésbé.
– És maga a környéken lakik?
– Itt lakom Hither Greenben.
Fura rövid szünet támadt, már vártam, hogy bejelenti, indul,
amikor megszólalt:
– El kell jönnie Hitherbe.

42
 Ránéztem.
– Tessék?
Mosolygott.
– Csak azt mondom, hogy valamikor beugorhatna.
– Ó.
– Egy pohár italra. Szeretném, ha látná a...
Mit? – töprengtem, a rézkarcait?
– A fészeremet.
– A fészerét?
– Igen, fantasztikus fészerem van – mondta határozottan.
– Tényleg? – magam elé képzeltem egy halom rozsdás kerti
szerszámot, pókhálóval beszőtt biciklit és törött virágcserepet.
– Vagy akkor jöjjön, ha már elkészültem vele.
– Köszönöm – mondtam. – Majd észben tartom.
– Nos... – Dan a füle mögé tolta a ceruzát. – Azt hiszem,
nekilátok, hogy tovább keressem a hegyezőmet.
– Sok szerencsét! – mosolyogtam. – Majd találkozunk.
Kiment a boltból, intett az ablakon keresztül. Visszaintettem.
– Fura egy szerzet... – suttogtam magam elé.
Alig tíz perccel Dan távozása után néhányan elkezdtek a bolt felé
szivárogni, legalább ketten a Black&Green újságot szorongatták.
Nem akartam őket a segítségem felajánlásával idegesíteni, vagy
azzal, hogy túl várakozón bámulom őket. A Hermès táskák és a
drágább ékszerek zárható üvegpultokban voltak, de nem tettem
elektronikus címkéket a ruhákra, mert félek, hogy tönkremegy a
szövet.
Délre már nagyjából tíz ember járt nálam, és eladtam az első
darabot is: egy 1950-es évekbeli ibolyamintás krepp nyári ruhát.
Örömömben legszívesebben bekereteztem volna a blokkot!
Negyed kettőkor egy aprócska, húszas évei elején járó, vörös hajú
lány lépett be egy jól öltözött, harmincöt év fölötti férfival. Amíg a
lány a ruhák között válogatott, a férfi leült a kanapéra, egyik
selyemzoknis bokáját a térdén pihentette, miközben a BlackBerryjét
nyomkodta. A lány átsétált az estélyi ruhák között, nem talált

43
semmit, majd pillantása a falon függő habcsók-ruhákra esett. A
zöldcit– rom-színűre mutatott, a négy közül a legkisebbre.
– Mennyibe kerül? – kérdezett.
– 275 font. – Elgondolkozva bólintott. – Selyem – magyaráztam –
, kézzel varrt kristályokkal. Szeretné felpróbálni? Nyolcas méret.
– Nos – aggodalmasan a barátjára nézett. – Te mit gondolsz,
Keith?
A férfi felnézett a BlackBerryjéből, a lány pedig a ruha felé
biccentett, amelyet épp akkor vettem le a falról.
– Nem jó – mondta ellentmondást nem tűrően.
– Miért nem?
– Túl élénk.
– Szeretem az élénk színeket – szabadkozott szerényen a lány.
A férfi visszatért a BlackBerryjéhez.
– Nem az alkalomhoz illő.
– De táncolni megyünk.
– Túl élénk – kötötte az ebet a karóhoz. – Ráadásul nem elég
elegáns.
A férfi iránti ellenszenvem utálatba fordult.
– Hadd próbáljam fel – kérlelte mosolyogva a lány.
– Légy szíves!
A férfi felnézett.
– Jól van! – sóhajtott nagyot. – Ha muszáj...
Megmutattam a próbafülkét, és elhúztam a függönyt
a sínen. Egy perc múlva megjelent. A ruha tökéletesen állt rajta,
kihangsúlyozta keskeny csípőjét, bájos vállát és vékony karját. A
vibráló zöldcitrom remekül ment vörösesszőke hajához és krémszínű
bőréhez, a fűző pedig kiemelte a kebleit. A zöld tüll alsószoknya
rétegekben lebegett körülötte, a kristályok szikráztak a napfényben.
– Bámulatos! – suttogtam. El sem tudtam képzelni, hogy bárki
máson szebben mutatna ez a ruha. – Szeretnél felpróbálni egy pár
cipőt is? – tettem hozzá – Hogy lásd, hogyan áll magas sarkúval?.
– Nem kell – mondta, miközben magát bámulta lábujjhegyen az
oldalsó tükörben. Megrázta a fejét. – Fantasztikus.

44
 Elvarázsoltnak tűnt, mint aki most fedezett fel magáról néhány
csodálatos titkot.
Mögötte egy másik vásárló jött be, egy karcsú, sötét hajú nő,
harmincas éveiben járhatott, leopárdmintás pólóruhájához a dereka
alatt megkötött aranyláncos övet és gladiátorszandált viselt. Megállt
a lány mellett és csak gyönyörködött benne.
– Bámulatosan nézel ki! – mondta. – Mint a fiatal Julianne
Moore!
A lány örömmel elmosolyodott boldogan.
– Köszönöm.
Megint megnézte magát a tükörben.
– Ebben a ruhában úgy érzem magam, mintha... – tűnődött – egy
tündérmesében lennék. – Idegesen a barátjára pillantott – Mit
gondolsz, Keith?
A férfi ránézett, megrázta a fejét aztán visszatért a
BlackBerryjéhez.
– Mondtam, hogy túl élénk. Ráadásul úgy nézel ki benne, mintha
egy balettelőadásra ugranál be, nem pedig egy elegáns
vacsoraestélyre a Dorchesterben. Tessék – felállt, megkerülte az
estélyiket, leakasztott egy Norman Hartnell fekete koktélruhát és
felmutatta –, próbáld fel ezt!
A lány arcára csalódottság ült ki, de visszament a próbafülkébe, és
egy perccel később megjelent a ruhában. A stílus idősebb nőknek
való, és a szín is öregítette. Úgy nézett ki, mint aki temetésre megy.
Láttam, amint a leopárdruhás nő rápillant, és diszkréten megcsóválja
a fejét, mielőtt visszafordult az állványokhoz.
– Ez már inkább – mondta Keith. Mutatóujjával köröző
mozdulatot írt le, és a lány a szemét forgatva sóhajtott, majd sarkon
fordult. Láttam, hogy a másik vásárló összeszorítja az ajkait.
– Tökéletes, mondta Keith. – Kezét a kabátjába dugta.
– Mennyibe kerül?
A lányra néztem. Remegett az ajka.
– Mennyibe kerül? – ismételte, miközben kinyitotta a
pénztárcáját.
– De én a zöldet szeretném – suttogta a lány.

45
 – Mennyibe kerül? – kérdezte megint a férfi.
– 150 font – úgy éreztem, elsüllyedek.
– Nem akarom – kérlelte a lány –, a zöldet szeretném, Keith.
Abban olyan... Boldog vagyok.
– Akkor magadnak kell megvenned. Ha megengedheted
magadnak – tette hozzá viccelődve. Megint rám nézett.
– Tehát 150 font – az újságra mutatott –, és ez azt írja, hogy öt
százalék kedvezmény van, amitől ez 142,5 font, ha jól számolom.
– Így van – mondtam teljesen lenyűgözve fejszámoló tehetségétől,
és azt kívántam, bárcsak kétszer ennyit kérnék érte, és odaadhatnám
a lánynak a habcsók-ruhát.
– Keith. Kérlek – nyögte a lány. Szemében könnyek csillogtak.
– Kelly, ugyan már – morogta. – Elég legyen! Ez a kis fekete
nagyon jó lesz, és eljön néhány nagyágyú is, szóval nem akarom,
hogy úgy nézzél ki, mint az az átkozott Csingiling a Pán Péterből,
világos? – A nagyon drágának tűnő órájára pillantott. – Na gyerünk.
Van egy konferenciahívásom a Kilburn irodában fél háromkor, ne
feledd. Akkor, most megvegyem a ruhát vagy sem? Mert ha nem,
akkor nem jössz a Dorchesterbe szombaton, az már biztos.
A lány kinézett az ablakon, és némán bólintott.
Ahogy a blokkot kitéptem a pénztárgépből, a férfi máris nyújtotta
kezét a becsomagolt ruháért, majd visszacsúsztatta a kártyáját a
pénztárcájába.
– Kösz – mondta fürgén. Aztán elindult, a vigasztalhatatlan lány
meg utána.
Ahogy becsukódott az ajtó, a leopárdmintás ruhás nő elkapta a
tekintetemet.
– Bárcsak a habcsók-ruhát vette volna meg – mondta.
– Egy ilyen „herceg” mellett szüksége lenne rá.
Nem voltam biztos benne, hogy ki kell-e beszélnem a vásárlóimat,
de egy bánatos, egyetértő mosolyt azért küldtem felé, aztán
visszatettem a zöld ruhát a falra.
– Nemcsak a barátnője. Neki is dolgozik! – folytatta a nő,
miközben egy Thierry Mugler rózsaszínű bőrkabátkát nézegetett a
nyolcvanas évek közepéről.

46
 Ránéztem.
– Honnan tudja?
– Mert sokkal öregebb, mint a lány, és mert hatalma van felette.
És mert a lány ismeri a pontos időbeosztását. Szeretem megfigyelni
az embereket – tette hozzá.
– Maga író?
– Nem. Szeretek írni, de színész vagyok.
– Játszik most valamiben?
Megrázta a fejét.
– Pihenek, ahogy mondani szokás, sőt, többet pihentem, mint
Csipkerózsika, de – színpadiasan sóhajtott - nem adom fel! – Megint
a szalagavatós ruhákra nézett. – Tényleg nagyon szépek. Nem elég jó
hozzá az alakom, sajnos, még ha a pénzem meg is van rá. Ezek
Amerikából jöttek, igaz?
Bólintottam.
– Ötvenes évek eleje. Kicsit túl habosak egy háború utáni
Angliának.
– Csodálatos anyagok – mondta a nő rájuk hunyorítva. – Az
ilyesfajta ruhák általában acetátból készültek nejlon alsószoknyával,
de ezek mindegyike selyem.
Szóval megvolt a háttértudása és a jó szeme.
– Sok vintage ruhát vásárol? – kérdeztem, miközben
újrahajtogattam egy kasmírkardigánt, és a kötöttáru polcra tettem.
– Annyit veszek, amennyit megengedhetek magamnak, ha pedig
megunok valamit, mindig eladhatom. Nem mintha ezt tenném, mert
általában nagyon jól vásárolok. Sosem felejtem el az első
szerzeményem iránti lelkesedést – folytatta, ahogyan visszatette a
Thierry Muglert az állványra. – Egy Ted Lapidus bőrkabát volt, amit
a használtruha-boltban vettem, 92-ben. Még mindig jól néz ki!
Az én első szerzeményemre gondoltam. Egy Nina Ricci
csipkepóló volt, a greenwichi piacon vettem tizennégy éves
koromban. Emma csapott le rá nekem az egyik vasárnapi
bevásárlókörúton.
– Az ön ruhája Cerutti, ugye? – mondtam a nőnek.
– Csak átalakítva. Bokáig kéne érnie.

47
 Elmosolyodott.
– Eltalálta. Egy ócskapiacon vettem, tíz évvel ezelőtt, de az alja el
volt szakadva, így megrövidíttettem.
Lesöpört egy képzeletbeli porszemet az elejéről.
– A legjobban befektetett ötven centem!
Továbbsétált a nappali öltözékek között, és kiválasztott egy türkiz
színű, lépcsőzetes krepdesinruhát a kora hetvenes évekből.
– Ez Alice Pollock, ugye?
Bólintottam.
– A híres Quorum butikjából.
– Gondoltam – az árcédulára nézett. – Nem az én pénztárcámnak
való, de nem tudtam ellenállni, amikor olvastam a helyi lapban, hogy
most nyitott. El kellett jönnöm megnézni, mije van. Ó, igen –
sóhajtott. – Álmodozni még szabad. – Barátságosan rám mosolygott.
– Egyébként Annie vagyok.
– Phoebe. Phoebe Swift. – Ránéztem. – Csak azon tűnődöm...
Dolgozol most?
– Alkalmi munkákat vállalok – válaszolta –, csinálom, ami épp
adódik.
– Errefelé laksz?
– Igen – Annie kíváncsian nézett rám –, Dartmouth Hillben élek.
– Azért kérdezem... Nézd, nem gondolnám, hogy pont nekem
akarnál dolgozni, de hátha. Szükségem volna egy részmunkaidős
asszisztensre. – Elmondtam, miért.
– Kétszer egy héten? – visszhangozta Annie. – Az nagyon jó
lenne – vállalnék valami rendes munkát, ha közben el tudok járni a
meghallgatásokra is. Nem mintha olyan sok lenne – tette hozzá
bánatosan.
– Rugalmasan kezelném az órákat, de lenne néhány hét, amikor
két napnál többször lenne rád szükségem, és valóban említetted,
hogy varrsz?
– Egész ügyesen bánok a tűvel.
– Mert nagy segítséget jelentene, ha néha, nyugodtabb
időszakokban kis javításokat végeznél vagy vasalnál. És ha segítenél
berendezni a kirakatot. Nem vagyok túl ügyes a próbababákkal.

48
 – Boldogan!
– És azon sem kell aggódnod, hogy te meg én kijövünk-e
egymással, mert amikor te jönnél, én nagyrészt nem lennék itt, ez az
egésznek a lényege. De itt a számom. Átnyújtottam Annie-nek a
Vintage Világ képeslapot.
– Gondold meg.
– Nos, igazából... – felnevetett. – Nem kell meggondolnom.
Szívesen vállalom. De talán hoznom kéne ajánlást – tette hozzá –,
már csak azért, hogy biztos lehess benne, nem rohanok el az áruval,
bár óriási a kísértés. – Elmosolyodott. – De ettől eltekintve, mikor
kezdhetek?
Hétfőn reggel Annie tehát dolgozni kezdett, két korábbi
munkaadójától hozott ajánlást, akik dicsérték becsületességét és
szorgalmát. Megkértem, jöjjön korábban, így megmutathattam,
hogyan működnek a dolgok, mielőtt elindultam volna a Christie’sbe.
– Szánj rá egy kis időt, hogy megismerkedj a ruhákkal –
tanácsoltam. – Ezek az estélyi ruhák. Itt vannak a fehérneműk...
arrafelé néhány férfiöltözet... a cipők és táskák ezen az állványon. A
kötöttáru az asztalon. Hadd nyissam ki a kasszát. – Az elektronikus
kulccsal bajlódtam. – És ha egy kis javítást is rád bízhatnék...
– Persze. – Bementem a kis odúba, hogy megmutassam a javításra
váró Murray Arbeid szoknyát.
– Ez egy Emma Kitts, ugye? – hallottam Annie-t. Visszamentem a
boltba. A kalapot bámulta.
– Annyira szomorú... Olvastam róla az újságokban. – Felém
fordult. – De miért van itt, amikor ez nem vintage, és rá is van írva,
hogy nem eladó?
A másodperc törtrészéig arra gondoltam, bevallom Annie-nek,
hogy e kalapot nézni mindennap: a vezeklés egyik formája.
– Ismertem – magyaráztam, miközben a szoknyát a varródobozzal
együtt a pultra tettem. – Barátok voltunk.
– Nehéz lehetett – mondta Annie lágyan. – Biztosan nagyon
hiányzik.

49
 – Igen – köhögtem, hogy elfedjem a torkomból előtörni készülő
zokogást. – Mindenesetre... ez a varrás itt egy kicsit szétjött. – Mély
lélegeztet vettem. – Mennem kell.
Annie levette a varródoboz fedelét, és kiválasztott egy spulni
cérnát.
– Mikor kezdődik az aukció?
– Tízkor. Tegnap este voltam a megtekintésen. – Felemeltem a
katalógust. – Azok a tételek, amik engem érdekelnek, csak tizenegy
után következnek, de időben oda akarok érni, hogy lássam, mi fogy
jól.
– Mire szeretnél licitálni?
– Egy Balenciaga estélyi ruhára. – A 110-es tétel fényképéhez
lapoztam. Annie ránézett.
– Milyen elegáns!
A hosszú, ujjatlan, indigókék selyemruhának nagyon egyszerű
volt a szabása, merész nyakkivágásának lassan emelkedő vonalát
széles, ezüst üveggyöngyökkel kivarrt szegéllyel díszítették.
– Egy magánügyfélnek szeretném megvenni – magyaráztam –,
egy Beverly Hills-i stylistnak. Pontosan tudom, mire van szüksége a
vásárlóinak, ezért biztos vagyok benne, hogy kell neki. Aztán itt van
ez a Madame Grés ruha, amit nagyon szeretnék megszerezni a saját
gyűjteményembe.
A 112-es tétel fotójához lapoztam. A neoklasszikus, krémszínű
selyemdzsörzé ruha tucatnyi lágy redőt vetve omlott az empire
vonalú mellrészből keresztben kiindulva, és mindkét válláról
selyemuszály lebegett. Vágyakozva sóhajtottam.
– Nagyszerű – suttogta Annie. – Lenyűgöző menyasszonyi ruha
lehetne – tette hozzá incselkedve.
Elmosolyodtam.
– Nem arra kéne. Egyszerűen szeretem a Madame Grés ruhák
egyedülálló esését. – Felkaptam a táskámat. – Most tényleg mennem
kell... Ó, még valami! – és éppen azon voltam, hogy elmagyarázzam
Annie-nek, mi a teendő, ha valaki ruhákat hoz be eladásra... amikor
megszólalt a telefon.
– Vintage Világ! – e mondat újdonsága még mindig fellelkesített.

50
 – Jó napot! – mondta egy női hang. – A nevem Mrs. Bell –
egyértelműen idősebb nő francia akcentussal, ha alig észrevehetően
is. – Láttam a helyi újságban, hogy most nyitotta meg a boltját.
– Így van.
Dan cikke tehát még mindig hatott. Egy halom jókívánságot
küldtem felé.
– Nos, összeválogattam azokat a ruhákat, amelyekre már nincs
szükségem, van köztük néhány nagyon bájos darab, amelyeket soha
többé nem fogok viselni. Néhány táskát és cipőt is hozzátettem.
Csakhogy én idős vagyok. Nem tudom bevinni.
– Nem, persze – vetettem közbe. – Örömmel elmegyek önhöz, ha
megadja a címet. A noteszemért nyúltam - A Paragonban? –
kérdeztem. – Az nagyon közel van. Fel is sétálhatok. Mikor menjek?
– Tudna ma jönni? Szeretnék minél hamarabb megszabadulni a
holmiktól. Délelőtt van valami dolgom, de talán három óra
megfelelne önnek?
Addigra visszaérek az aukcióról, és Annie is ott lesz a boltban,
hogy mindenre figyeljen.
– A három óra remek lesz – mondtam, és lefirkáltam a házszámot.
A dombról lefelé, Blackheath állomás felé sétálva azon tűnődtem,
milyen foglalkozás is valakinek az otthonában felbecsülni egy
ruhakollekciót. Az általános forgatókönyv az, hogy egy nő meghal és
a rokonaival tárgyalunk. Ilyenkor nagyon érzékenyek, ezért
tapintatosnak kell lennünk. Rossz néven veszik, ha néhány ruhát
kihagyunk és bántja őket, ha kevesebbet ajánlunk, mint amennyit
reméltek.
– Csak negyven font? – kérdezik. – De hát ez egy Hardy Amies!
Ilyenkor csendesen rámutatok, hogy a bélés szakadozott, három
gomb hiányzik és a speciális száraztisztításnak kell majd eltüntetnie a
mandzsettáról a foltokat.
Néha a család nehezen válik meg a ruháktól, és neheztelnek,
amiért ott vagyunk, főképp, ha azért szabadulnának a hagyatéktól,
hogy ki tudják fizetni az adót. Ezekben az esetekben –
gondolkodtam, miközben a peronon várakoztam – úgy néznek ránk,
mint betolakodókra. Amikor hasonló becsléseken jártam nagy, vidéki

51
házakban, a szobalány vagy az inas sírva állt ott és kérlelt, hogy ne
érintsem meg a ruhákat – ez volt a legidegesítőbb. Az
özvegyemberek aprólékos részletességgel számoltak be arról, mit
viselt a feleségük, mennyit fizettek érte a Dickin&Jonesban 1965-
ben, és milyen gyönyörűen festett benne az asszonya a Queen
Elizabethen. Eddig az volt a legegyszerűbb forgatókönyv,
gondoltam, amíg begurult a vonat, hogy egy nő válik, és szabadulni
akar mindentől, amit a férje vett neki. Ilyen esetekben nagyon
gyorsan zajlott minden. De elszomorító látvány, amikor idős nők a
teljes ruhatáruktól megválnak. Szerintem ezek a holmik többek
egyszerű ruháknál. Majdnem szó szerint a szövetei valaki életének.
De bármennyire szeretem is hallgatni a történeteket, emlékeztetnem
kell magam arra, hogy az időm véges. Ezért próbálom szűkíteni a
látogatásaimat egy óránál kevesebbre, ahogy Mrs. Bell-lel is
terveztem.
Amint kijöttem a dél-kensingtoni metróból, felhívtam Annie-t.
Jókedvűnek tűnt, már eladott egy Vivienne Westwood fűzőt és két
francia hálóinget. Azt is mondta, hogy Mimi Long a Woman&Home-
tól megkérdezte, bérelhetne-e néhány ruhát a forgatásaira. Ezen
örvendezve lesétáltam a Brompton Roadon a Christie’sig, aztán az
előtérbe léptem, ami tömve volt emberekkel, mivel a ruhaárverések
igencsak népszerűek. Sorba álltam a regisztrációnál, és megkaptam a
licitálótáblámat.
A Long Gallery kétharmada megtelt. Leültem a jobb oldalon egy
félig üres sor szélére, aztán a versenytársaimat kerestem, mindig ez
az első dolgom, amikor aukcióra megyek. Láttam néhány eladót,
akiket ismerek, és egy nőt, aki vintage-boltot vezet Islingtonban.
Felismertem az Elle divatrovatának szerkesztőjét, a negyedik sorban
ült, tőlem jobbra pedig Nicole Farhire-t láttam. A gazdagság illata
úszott a levegőben.
– 102-es tétel – jelentette be az aukció vezetője. Kihúztam
magam. 102-es tétel? De hiszen csak fél tizenegy van. Amikor én
vezettem aukciókat, soha nem húztam az időt, de ez az ember
végigrohant a listán. A pulzusom gyorsan vert, ránéztem a
Balenciaga ruhára a katalógusban, aztán előrelapoztam a Madame

52
Grés-hez. 1000 fontra tartották, de talán többért is eladhatják.
Tudtam, hogy semmi olyasmit nem kéne vennem, amit nem akarok
eladni, de azt bizonygattam magamnak, ez fontos darab, aminek csak
nőhet az értéke. Ha 1500 fontért tudom megszerezni, akkor annyiért
szerzem meg.
– 105-ös tétel – mondta az aukció vezetője. – Egy Elsa
Schiaparelli vadítóan pink selyemkabátka az 1938-as Circus
kollekcióból. Figyeljék meg az eredeti, akrobatát mintázó
fémgombokat! Erre a darabra a licit 300 fontról indul. Köszönöm. És
320... 340... 360 font, köszönöm, asszonyom. Ott 380-at hallok? – Az
aukció vezetője kinézett a szemüvege mögül, és egy szőke nő felé
bólintott az első sorban – tehat 360 font. Az árverési kalapács nagyot
koppant. – Eladva. Kinek? – A nő feltartotta a licitálótábláját. - A
24-es vevőmnek. Köszönöm, asszonyom. Most a 106– os tétel.
Árveréseken töltött éveim ellenére egyre hevesebben vert a
szívem, ahogy az „én” első tételemhez közeledtünk. Idegesen
körülnéztem a teremben, azon gondolkoztam, vajon ki lesz majd a
riválisom. A vásárlók többsége nő volt, de egy kifogástalanul
öltözött, negyvenöt körüli férfi ült az én sorom legszélén. Átlapozta a
katalógust, itt-ott megjelölte egy arany töltőtollal. Eltűnődtem, vajon
mire licitál majd.
A következő három tétel mindegyikét kevesebb mint egy perc
alatt adták el telefonos licittel. Következett a Balenciaga. Éreztem,
amint ujjaim ráfeszülnek a licitálótábla nyelére.
– 110-es tétel – jelentette be az árverésvezető. – Elegáns Cristobal
Balenciaga estélyi ruha sötétkék selyemből, készült 1960-ban.
Képet vetítettek ki a ruháról a két nagy képernyőre az emelvény
mindkét oldalán.
– Figyeljék meg a kivágás egyszerűségét és a ruha szegélyét! A
licit 500 fontnál kezdődik.
Az árverésvezető körülnézett a teremben.
– 500 fontot hallok?
Mivel nem volt licit, vártam.
– Ki ajánl nekem 450-et?

53
 A szemüvege fölött a közönségre nézett. Meglepetésemre senki
nem emelte a kezét.
– Akkor 400 fontot hallok?
Egy nő bólintott az első sorban, így én is bólintottam.
– 420 font... 440 font... 460 font. 480-at hallok?
Az aukció vezetője rám nézett.
– Köszönöm, asszonyom, a licit az öné, 480 fontért. Valaki ajánl
érte 480 fontnál többet?
Ránézett a másik nőre, de az a fejét rázta.
– Akkor 480 font – ütött az árverezőkalapáccsal –, 480 fontért
eladva a... – rám nézett a szemüvege fölött, én meg feltartottam a
licitálótáblámat – 220-as vásárlónak. Köszönöm, asszonyom.
Az öröm, hogy ilyen jó áron sikerült megszerezni a Balenciagát,
hamar gyomorszorító idegességbe csapott át, ahogy a licit a Madame
Grés felé közeledett. Mocorogtam a székemen.
– 112-es tétel – hallottam az árverésvezetőt. – Estélyi ruha
körülbelül 1936-ból, a csodás Madame Grés-től. A ruha
különlegességét a mesteri redőzés és a lágy esés adja.
Kötényt viselő asszisztens vitte fel a ruhát az emelvényre amelyet
egy próbababára adtak fel. Idegesen körülnéztem a teremben.
-1000 fontnál kezdem a licitálást – jelentette be az árverés
vezetője. – 1000 fontot hallok?
Megkönnyebbülésemre csak egyetlen kéz emelkedett fel az
enyémen kívül.
– És 1100 font. 1150 font. – Megint licitáltam. – És 1200. –
Köszönöm... és 1250? Az aukció vezetője egymás után ránk nézett –
a másik licitáló megrázta a fejét aztán rám nézett megint – még
mindig 1250 font. A licit az öné, asszonyom – visszatartottam a
lélegzetemet –, 1250 font nagyon jó ár lenne. – 1250 először, 1250
font másodszor - mondta az aukció vezetője. Köszönöm,
istenem. Megkönnyebbülten lehunytam a szemem. – Köszönöm,
uram. – Összezavarodva a bal oldalra néztem. Legnagyobb
bosszúságomra a sor másik végén ülő férfi licitált. – 1300-at hallok?
– kérdezte az aukció vezetője. Rám nézett, és én bólintottam.
– És 1350? Köszönöm, uram – a szívem hevesen vert.

54
 – És 1400? Köszönöm, asszonyom. 1500-at hallok most? – a férfi
bólintott. A francba! – És 1600 font? – Felemeltem a kezem. – És ön
ad érte 1700-at, uram? Köszönöm.
Még egy pillantást vetettem a versenytársamra, feltűnt, milyen
nyugodt az arckifejezése az ár emelkedésének ellenére is.
– 1750-et hallok?
Még ez a kedves kinézetű, fura alak sem tud megakadályozni
abban, hogy megszerezzem a ruhát. Megint felemeltem a kezemet.
– 1750 font, még mindig a hölgyé a sor végén. Köszönöm, uram,
önnél most 1800 font. És 1900 font? Még mindig benne van? –
bólintottam, de belül pezsegtem az izgalomtól. – És 2000 font... ? Ön
licitál, uram? – A férfi megint bólintott.
– Ki ad érte 2100 fontot? – Felemeltem a kezemet. – És 2200
fontot? Köszönöm, uram, még mindig az öné, 2200 fontért.
A férfi egy oldalpillantást vetett rám. Megint felemeltem a
kezemet.
– Most már 2300 font – mondta az aukció vezetője boldogan. –
Köszönöm, asszonyom. És 2400 font?
Az aukció vezetője mereven rám nézett, míg jobb kezét riválisom
felé tartotta, mintha csak kettőnket akarna összezárni a versenyben –
ismerős trükk.
– 2400 font? – ismételte. – Az úr ön ellen, asszonyom – most is
bólintottam, az adrenalin perzselte az ereimet. – 2600 font? – mondta
az aukciós.
Hallottam, ahogy a növekvő feszültségben az emberek
mozgolódnak a székeiken.
– Köszönöm, uram. 2800 font? Asszonyom, licitál 2800 fontra? –
Mint egy álomban, bólogattam.
– És 2900 font, uram? Köszönöm.
Hátul sugdosni kezdtek.
– 3000 font? Valaki 3000 fontért? – Az aukció vezetője rám
nézett, amint felemeltem a kezemet.
Nem volt nálam 3000 font. Hagynom kell a ruhát.
– 3000 font felett?
Szomorú, de így volt.

55
 – 3100 font? – hallottam ismét az aukcióst.
– Nem, uram? Kiszáll?
Ránéztem a riválisomra. Szörnyülködésemre a fejét rázta. Most
hozzám fordult az aukciós.
– Akkor a licit még az öné, asszonyom, 3000 fontnál.
Ó, istenem.
– Először, másodszor... – Felemelte a kezét, az öröm és döbbenet
keverékében néztem, amint a kalapács lecsap.
– Eladva 3000 fontért a... mi volt a száma, még egyszer... –
remegő kézzel feltartottam a táblát –, a 220-as vevőnek. Köszönöm
szépen mindenkinek. Lenyűgöző a licit, kérem szépen! És most
jöjjön a 113-as tétel.
Felálltam, rosszul voltam. A vevői felárral a ruha teljes összege
3600 font. Hogyan lehetséges, hogy az én tapasztalatommal, nem
beszélve állítólagos „angol hidegvéremről”, belementem ilyesmibe?
Ahogy ránéztem az emberre, aki ellenem licitált, észszerűden
gyűlölet szállt meg. Dörzsölt nagyvárosi fickó, a Savile Row-ról
származó halszálkás öltönyben, kézzel varrt cipőben. Kétségtelen,
hogy a ruhát a feleségének szánta – trófeának, minden valószínűség
szerint. Érthetetlen módon elképzeltem a szőke tökélyt a szezon
Chaneljében.
Kimentem a teremből, még mindig erősen vert a szívem.
Feltehetően nem tarthatom meg a ruhát. Felajánlhatom Cindinek, a
hollywoodi stylistomnak – tökéletes vörös szőnyeges viselet lenne
valamelyik ügyfelének. Egy pillanatra magam előtt láttam Cate
Blanchettet, amint ezt viseli az Oscar-díjátadón – megérdemelné. De
nem akartam eladni a ruhát, mondtam magamnak, amint lefelé
lépdeltem a kasszához. Fenségesen gyönyörű, és megküzdöttem érte.
Amint a sorban álltam, hogy fizessek, idegesen törtem a fejem,
vajon füstölni kezd-e majd a Mastercardom a leolvasóban vagy sem?
Úgy számoltam, épphogy elég hitel van a kártyán a tranzakcióhoz.
Amíg a soromra vártam, elbámészkodtam, és láttam, hogy Mr.
Halszálkás jön le a lépcsőn, telefonja a fülére tapasztva.

56
 – Nem, nem tudtam – hallottam. Nagyon kellemes hang, kissé
rekedtes, jegyeztem meg. – Egyszerűen csak nem – ismételte
fáradtan. – Sajnálom, drágám.
Trófea feleség – vagy talán az Úrnő – nyilvánvalóan dühös volt,
amiért nem szerezte meg neki a Madame Grés-t.
– Nagyon erős volt a licit – hallottam a magyarázatot. Rám nézett.
– Kemény volt az ellenfelem. Ekkor, legnagyobb meglepetésemre,
rám kacsintott. – Igen, tudom, hogy szörnyű csalódás, de lesz még
rengeteg szép ruhád.
– Nyilván jól érvelt. – De megszereztem a Prada táskát, ami
tetszett neked. Ez csak természetes, drágám. Nézd, most mennem
kell fizetni. Később hívlak, jó?
Szemmel látható megkönnyebbüléssel csukta össze a telefonját,
aztán beállt mögém a sorba. Úgy tettem, mintha észre sem venném.
– Gratulálok! – hallottam.
Megfordultam.
– Hogyan?
– Gratulálok – ismételte. – Öné a tétel – joviálisan hozzátette. – A
csodálatos fehér ruha... kitől is? – kinyitotta a katalógust. – Madame
Grés-től, akárki is az.
Megsemmisültem. Ez azt sem tudja, mire licitált.
– Bizonyára örül – tette hozzá.
– Igen – álltam ellen a kísértésnek, hogy bevalljam, távolról sem
örülök az árnak.
Hóna alá csapta a katalógust.
– Őszintén szólva tovább is tudtam volna licitálni.
Rábámultam.
– Igazán?
– De aztán láttam az ön arcán, hogy mennyire hevesen vágyik rá,
és úgy döntöttem, hadd vigye.
– Ó! – bólintottam udvariasan. Most azt várja a nyomorult, hogy
megköszönjem neki? Ha korábban kilép a versenyből, akkor egy
csomó pénzt megspóroltam volna.
– Valami különleges alkalomra fogja viselni? – kérdezte.

57
 – Nem – válaszoltam hidegen. – Én csak... imádom Madame
Grés-t. Gyűjtöm a ruháit.
– Nos, akkor örülök, hogy ez is megvan – igazított Hermès
selyem nyakkendője csomóján. – Hát, mára kész vagyok. Az órájára
nézett, egy antik Rolex csillant a szemembe.
– Licitál még valami másra is?
– Édes istenem, dehogy, már kiköltekeztem.
– Ó, drágám – akkor ez valóságos horror lehetett magának, ugye?
– Olyasmi.
– Azt hiszem, én vagyok az oka. – Bocsánatkérően rám
mosolygott, és akkor vettem észre, hogy a szeme nagy és sötétbarna,
kissé karikás, ettől enyhén álmos kifejezés ül az arcán.
– Természetesen nem tehet róla. – Vállat vontam. – Ilyenek az
árverések. – Én csak tudom.
– Kérem, asszonyom? – hallottam a pénztárost.
Odafordultam és átnyújtottam a hitelkártyámat. Megkértem a
hölgyet, hogy a számlát a Vintage Világra állítsa ki, aztán leültem a
kék bőrpadra és vártam, hogy hozzák a tételeimet.
Mr. Halszálkás is fizetett, majd odajött, leült mellém, hogy együtt
várjuk a csomagokat. Amint ott ültünk egymás mellett, most éppen
nem beszélt, mert a BlackBerryjét olvasta – méghozzá igen nagy
lelkesedéssel, amit nem lehetett nem észrevenni –, azon kaptam
magam, hogy azt találgatom, hány éves lehet. Lopva a profiljára
pillantottam. Az arca elég barázdált. Akárhány éves is, vonzó a
vasreszelék színű hajával és sasorrával. Olyan negyvenhárom év
körüli lehet, döntöttem el, amint a hordár kihozta a megfelelő
táskákat. Tulajdonosi lelkesedést éreztem, amint a kezembe adták a
csomagot. Gyorsan megnéztem a tartalmát, majd búcsúmosolyt
villantottam Mr. Halszálkásra.
Felállt.
– Tudja... – nézett az órájára ettől a licitálástól egészen
megéheztem. Beugróm egy kávézóba ott a túloldalon. Nincs kedve
véletlenül velem tartani? Olyan hevesen licitáltam maga ellen, hogy
a legkevesebb, amit tehetek, ha meghívom egy szendvicsre –
nyújtotta a karját. – A nevem Miles egyébként. Miles Archant.

58
 – Ó. Én Phoebe vagyok. Phoebe Swift. Nagyon örülök – tettem
hozzá erőtlenül, miközben a kezét ráztam.
– Nos – nézett rám kérdőn netán érdekelné egy korai ebéd?
Elcsodálkoztam a férfi vakmerőségén. A) Nem ismer, és B)
egyértelmű, hogy felesége vagy barátnője van – ráadásul tudja, hogy
tudom, hiszen hallottam a telefonbeszélgetését.
– Vagy akár egy csésze kávé?
– Nem, köszönöm – mondtam nyugodtan. Feltételeztem, az a
szokása, hogy aukciós házakban szed fel nőket.
– Most vissza kell mennem.
– Dolgozni? – érdeklődött kedvesen.
– Igen. – Nem kellett megmondanom, hová.
– Hát, jó. Fantasztikusan fog benne festeni – tette hozzá, amint
megfordultam, hogy elinduljak.
Nem tudtam, felháborodjak-e vagy örüljek, bizonytalanul
rámosolyogtam.
– Köszönöm.

59
 HÁROM

Visszaérve megmutattam Annie-nek a két ruhát. Elmondtam neki,

hogy harcolni kellett a Madame Grés-ért, ám Mr. Halszálkásról nem
tartottam érdemesnek beszámolni.
– Én nem aggódnék a magas ár miatt – mondta, amint a ruhát
bámulta. – Ha valami olyan mesés, mint ez, akkor felül kell
emelkedni az ilyen kicsinyes szempontokon.
– Bár így lenne – sóhajtottam vágyakozva. – Még most sem
akaródzik elhinnem, mennyi pénzt költöttem.
– Tekintsd úgy, hogy ez majd a nyugdíjad része lesz – javasolta
Annie, miközben a Georges Rech szoknya szegélyét varrta újra.
Fészkelődött a zsámolyon. – Talán az adóhivatalnál elszámolhatod
költségként.
– Kétlem, mivel nem adom el, bár nem rossz ötlet, hogy a
nyugdíj-megtakarításomat ruhákban őrizzem! Ó – kiáltottam. –
Kitetted azokat!
Amíg távol voltam, Annie kiakasztott néhány kézi hímzésű estélyi
táskát az ajtó melletti falra.
– Remélem, nem bánod – mondta –, úgy gondoltam, itt jól néznek
ki.
– Jól is néznek ki. Sokkal jobban látni a részleteket. – A két új
ruhát védőzsákba cipzároztam. – Inkább beviszem őket a raktárba.
– Kérdezhetek valamit? – kívácsiskodott Annie, amikor a lépcső
felé fordultam.
Ránéztem.
– Igen?
– Te gyűjtöd a Madame Grés-t?
 – Így van.
– De épp itt van egy nagyon szép Madame Grés ruha – végigment
az estélyi viseletek állványa mellett, és leakasztotta a ruhát, amit Guy
vett nekem. – Valaki felpróbálta ma reggel, akkor láttam meg a
címkét. A nő túl alacsony volt hozzá, de rajtad nagyon jól állna. Nem
teszed a gyűjteményedbe?
Megráztam a fejem.
– Nem vagyok túlzottan odáig ezért a ruháért.
– Ó – Annie nézett rám. – Értem. De...
Megkönnyebbülésemre az ajtó feletti csengő csendült egyet. Egy
húszas évei végén járó pár sétált be. Megkértem Annie-t,
foglalkozzon velük, amíg én a raktárba megyek. Aztán az irodába
siettem, hogy megnézzem a Vintage Világ weboldalát.
– Estélyi ruhára lenne szükségem – hallottam a lányt, amikor
megnyitottam az e-mail fiókomat. – Az eljegyzési partinkra lesz –
tette hozzá kuncogva.
– Carla úgy gondolta, sokkal eredetibb dolgokat találhat egy ilyen
boltban – magyarázta a barátja.
– Így is van – mondta Annie. – Az estélyi ruhák részlegét arra
találjátok. 12-es a méreted, igaz?
– Istenem, nem – horkant fel a lány –, 16-os. Fogyókúráznom
kéne.
– Nem is igaz – szólt bele a barátja. – Úgy vagy szép, ahogy vagy.
– Szerencsés nő vagy – hallottam Annie nevetését. – Tökéletes a
férjjelölt.
– Tudom – mondta gyengéden a lány. – Mit nézegetsz arra, Pete?
Ó, milyen szép mandzsettagombok!
Irigykedve a párocska egyértelmű boldogságára, az e-mailes
megrendelésekhez lapoztam. Valaki meg akart venni öt francia
hálóinget a hatból. Egy másik vásárlót a hosszú ujjú, bambuszmintás
Dior ruha érdekelte, és a méretről kérdezett.
Amikor azt mondom, hogy a ruha 12-es méret – írtam vissza –, az
azt jelenti, hogy igazából 10-es, mivel a mai nők valamivel
termetesebbek, mint ötven évvel ezelőtt. Itt vannak a kért jellemzők,

61
beleértve az ujj kerületét a csuklónál. Kérem, tudassa, ha szeretné,
hogy megőrizzem az ön számára a ruhát.
– Mikor lesz az eljegyzési parti? – hallottam Annie kérdését.
– Most szombaton – válaszolta a lány. – Hát nem hagytam sok
időt arra, hogy találjak valamit. Ezek nem igazán azok, amit keresek
– tette hozzá pár pillanattal később.
– De kiegészíthetsz egy ruhát, ami már megvan, valami vintage
kiegészítővel – javasolta Annie. – Felvehetsz egy selyemkabátot, van
itt néhány nagyon gyönyörű darab, vagy egy csinos vállkendőt. Ha
behozol egy ruhát, segíthetek abban, hogy új külsőt kapjon.
– Azok csodálatosak – mondta a lány hirtelen. – Annyira...
vidámak.
Tudtam, hogy csakis a habcsók-ruhákról beszélhet.
– Melyik szín tetszik a legjobban? – hallottam a barátját.
– A türkiz, azt hiszem.
– Jól állna a szemedhez – mondta a fiú.
– Szeretnéd, hogy levegyem? – kérdezte Annie.
Az órámra pillantottam. Ideje indulnom Mrs. Bellhez.
– Mennyibe kerül? – kérdezte a lány.
Annie elárulta.
– Á. Értem. Nos, ebben az esetben...
– De legalább próbáld fel – hallottam a barátját.
– Nos... rendben – válaszolta –, bár ez túllépi a költségvetést.
Felvettem a kabátomat, menni készültem.
Amint egy perccel később kiléptem az üzletbe, a lány kijött a
próbafülkéből a türkiz habcsók-ruhában. A legkevésbé sem volt
kövér, csak szép formás. A vőlegényének igaza volt a kék-zöld
színben, és abban is, hogy menynyire jól áll a szeméhez.
– Csodálatosan nézel ki benne – mondta Annie. – Ehhez a
ruhához tökéletes homokóraalak kell, és te ilyen vagy.
– Köszönöm. – Fényes barna hajából egy tincset a füle mögé
simított. – Meg kell mondanom, ez igazán... ragyogó! Tetszik a tütü
szoknya és a flitterek. Boldognak érzem magam benne – mondta
álmodozóan. – Nem mintha nem lennék boldog – küldött egy meleg
mosolyt a vőlegénye felé. Annie-re nézett.

62
 – És 275 font?
– Így van. Tiszta selyem – tette hozzá –, ideértve a szalagot is a
fűző körül.
– És öt százalék kedvezmény van mindenre – mondtam, a
táskámat felkapva. – Úgy döntöttem, meghosszabbítom a
kedvezményt. És egy hétig őrzünk meg mindent, ha félre kívánnak
tétetni valamit.
A lány megint felsóhajtott.
– Rendben. Köszönöm. – Bámulta magát a tükörben, a tüll
alsószoknya susogott, miközben mozgott. – Nagyon szép – mondta –
, de... nem tudom. Talán... ez nem igazán. .. én vagyok. – Visszament
a próbafülkébe és elhúzta a függönyt.
– Majd nézelődöm még – mondta még, miközben elindultam a
Paragon felé.

Jól ismerem a Paragont, oda jártam zongoraórára. A tanáromat

Mr. Longnak hívták, ez mindig megnevettette anyámat, hiszen
nevének jelentésével ellentétben Mr. Long igencsak alacsony volt. A
látása sem volt tökéletes, és folyton jobbra-balra járó barna szeme
nagyobbnak látszott szarukeretes szemüvegének vastag lencséi
mögött. Miközben játszottam, fel-alá csoszogott mögöttem viseltes
mamuszban. Ha valamit félreütöttem, a jobb kezem ujjaira csapott
egy vonalzóval. Nem sértődtem meg, valahogy mély benyomást
gyakorolt rám.
Öt éven át minden kedden mentem iskola után Mr. Longhoz, míg
egy júniusi napon a felesége telefonált anyámnak, és elmondta, Mr.
Long összeesett és meghalt, miközben a Lake Districtben sétálgatott.
A kézverések ellenére igencsak megrázott a hír.
Azóta a lábam sem tettem be Paragonba, bár többször jártam arra.
Van valami lélegzetelállító az impozáns angol klasszicista
félkörívben, a hét tekintélyes házban, amelyek alacsony oszlopsorral
kapcsolódnak egymáshoz. Paragon fénykorában mindegyik házhoz
istálló, kocsiszín, halastó és tehenészet tartozott, de a háború alatt
ezket az épületeket lebombázták. Amikor az ötvenes évek végén
helyreállították, lakásokat alakítottak ki bennük.

63
 A Morden Roadon sétáltam, elmentem a Clarendon Hotel előtt,
amely a Heath határán áll, és áramlik előtte a forgalom, elhaladtam a
Walesi Hercegnő Pub előtt és a közeli tó mellett, melynek vize
fodrozódott a szélben, majd a Paragon felé fordultam. Amint lefelé
sétáltam a völgyteraszon, megcsodáltam a vadgesztenyefákat a
hatalmas füves udvaron, leveleik aranyszínben pompáztak. A 8-as
számnál felmentem a kőlépcsőn, és csengettem a 6-os lakáshoz. Az
órámra néztem. Öt perc múlva három óra. Négyre végezni akartam.
Hallottam, amint a kaputelefonban recseg Mrs. Bell hangja:
– Jövök, várjon egy percet.
Nagyjából öt perc múlva jelent meg.
– Elnézést – kezét a melléhez szorította, miközben levegő után
kapkodott. – Mindig időbe telik...
– Kérem, ne aggódjon – mondtam, és a nehéz fekete ajtót nyitva
tartottam neki. – De nem tudott volna fentről beengedni?
– Az automata kapunyitó a legnagyobb sajnálatomra nem
működik – tette hozzá elegáns tömörséggel. – Mindenesetre nagyon
köszönöm, hogy eljött, Miss Swift.
– Kérem, szólítson csak Phoebének.
Amint átléptem a küszöböt, Mrs. Bell a kezét nyújtotta, bőre
áttetsző volt a kortól, erei kidudorodtak, akár a kék színű drótok.
Mikor rám mosolygott, még mindig vonzó arca miriád ráncba futott
szét, melyek itt-ott még őrizték a rózsaszínű púder porszemeit.
Télizöld szemében sápadt– szürke foltok vibráltak.
– Bizonyára nem bánná, ha lenne lift! – mondtam, miközben
felfelé másztunk a kőlépcsőn a harmadik emeletre. Hangom
visszhangzott a lépcsőházban.
– A liftre nagyon nagy szükségem lenne – mondta Mrs. Bell,
miközben a lépcsőkorlátba kapaszkodott. Megállt egy pillanatra,
hogy felrángassa a karamell gyapjúszoknya derekát.
– De csak az utóbbi időben kezdett zavarni ez a lépcső. – Megint
megálltunk az első fordulóban, hogy pihenni tudjon. – Nemsokára
viszont feltehetően máshol leszek már, és nem kell többet
megmásznom ezeket a hegyeket, ami igazán nagy előny – tette
hozzá, míg tovább kapaszkodtunk.

64
 – Messzire megy? – mintha Mrs. Bell nem is hallotta volna a
kérdést, így megállapítottam, hogy általános törékenysége mellett
valószínűleg nagyot is hall.
Benyomta az ajtót.
– Et voilà!
Lakásának belseje a tulajdonoshoz hasonlóan tetszetős volt, bár
kissé megfakult. Csinos képek sorakoztak a falon, például egy
levendulamezőt ábrázoló fényes kis olajfestmény; a parkettán
Aubusson szőnyeg, és az előszoba plafonjáról rojtos selyem
lámpaernyők lógtak. Félúton megállt, belépett a konyhába. Kicsi
volt, négyzet alakú és már megrágta az idő vasfoga, benne kis piros
asztal és gázrózsás tűzhely, melynek tetején alumínium vízforraló és
fehér zománcozott lábas csücsült. A sima munkalapon teástálca
pihent kínai teáskannával, két összeillő csészével és alátéttel, egy kis
tejeskancsóval, amelyre fehér, kék gyöngyös rojtokkal díszített
kendőt terített.
– Megkínálhatom egy csésze teával, Phoebe?
– Nem, köszönöm. Tényleg.
– De már minden készen van, és bár francia vagyok, mégis tudom,
hogyan kell egy jó Darjeeling angol teát készíteni – mondta
ironikusan.
– Nos – mosolyogtam –, ha nem okoz gondot.
– Egyáltalán nem. Csak a vizet kell újramelegítenem. Elővett egy
doboz gyufát a polcról, meggyújtott egy szálat, majd remegő kezével
odatartotta a gázrózsához. Ezalatt észrevettem, hogy ruhájának
övrészét nagy biztosítótűvel rögzítette.
– Kérem, foglaljon helyet a nappaliban – mondta.
– Csak forduljon balra, itt.
A szoba tágas volt, nagy, íves ablakkal. Világoszöld selyemtapéta
borította a falakat, az illesztéseknél kissé felpöndörödött. Bár odakint
nem volt még hűvös, kislángon ment a gázfűtés. A
kandallópárkányon ezüst utazóórát fogott közre egy büszke
Staffordshire spániel pár.
Miközben a vízforraló fütyülni kezdett, az ablakhoz mentem, és
kinéztem az udvarra. Gyerekként nem tudtam értékelni a méretét. A

65
gyep a félkör teljes hosszán végigfutott, akár egy fűfolyam, és
tekintélyes fák nőttek ki a földből. Egy hatalmas borókabokor úgy
omlott le a lépcsőn, mint egy zöld organtin, és volt az udvaron két
vagy három hatalmas tölgyfa is. Három rézszínű bükk és egy
szelídgesztenyefa ágaskodott egy félbevágott, szív alakú
virágoskertben. Jobbra két kislány szaladgált a szomorúfűz alatt
sikongatva és nevetve. Néhány percig csak álltam és néztem őket.
– Itt is vagyok – hallottam Mrs. Bellt. Mentem, hogy segítsek neki
a tálcával.
– Nem, köszönöm – tiltakozott hevesen, amint megpróbáltam
elvenni tőle. – Lehet, hogy kissé magam is antik darab vagyok, de
azért még mindig egészen jól boldogulok. Most pedig: mivel kéri a
teáját?
Megmondtam.
– Feketén, cukor nélkül? – Felvette az ezüstszínű teaszűrőt. –
Akkor ez egyszerű.
Odanyújtotta a teát, majd leült egy kis brokátszékre a tűz mellett,
míg én a kanapén ültem, szemben vele.
– Régóta él itt, Mrs. Bell?
– Épp elég ideje – sóhajtott –, tizennyolc éve.
– Tehát abban reménykedik, hogy hozzájuthat egy földszinti
lakáshoz? – Arra gondoltam, hogy talán valamelyik idősotthonba
költözik az utca végén.
– Nem tudom, hova megyek – válaszolta egy pillanat múlva –, a
jövő héten már tisztábban fogok látni. De akárhogy is legyen, én...
hogy is mondják...
– Lejjebb igyekszik? – kérdeztem egy pillanat múlva.
– Hogy lejjebb igyekszem-e? – Bánatosan elmosolyodott. – Igen.
Furcsa kis csend támadt, amit én töltöttem ki, elmeséltem, hogy
ide jártam zongoraórára, bár elhatároztam, nem beszélek a
vonalzóról.
– És jól játszott?
Megráztam a fejemet.

66
 – Csak hármast kaptam. Nem gyakoroltam eleget, és aztán Mr.
Long halála után nem akartam folytatni. Anyám szerette volna, de
azt hiszem, nem érdekelt annyira...
Kívülről a két kislány ezüstös kacagása hallatszott.
– A legjobb barátnőmmel, Emmával ellentétben – mondtam. – Ő
ragyogóan zongorázott – fogtam meg a teáskanalat. – Már tizennégy
évesen is kitűnő minősítést kapott! Az iskolai ünnepségen is
felolvasták a nevét...
– Tényleg?
Kavarni kezdtem a teámat.
– Az igazgatónő megkérte Emmát, menjen fel a színpadra és
játsszon valamit, és ő eljátszotta azt a gyönyörű darabot
Schumanntól, a Gyermekjeleneteket, amit úgy nevezett: Álmodozás,
Träumerei.
– Micsoda tehetséges lány! – mondta Mrs. Bell egy kicsit
zavartan. – És még mindig barátok ezzel a példaképpel? – kérdezte
kényszeredetten.
– Nem – észrevettem egy magányos tealevelet a csésze alján. –
Meghalt. Idén halt meg, február tizenötödikén, nagyjából hajnali
három óra ötven perckor. Legalábbis azt gondolják, hogy ekkor
történt, bár nem biztosak benne, de szerintem valamit oda kellett
írniuk...
– Milyen szörnyű! – suttogta Mrs. Bell egy pillanat múlva. –
Mennyi idős volt?
– Harminchárom.
Tovább kavartam a teámat, belebámultam a topáz mélységébe.
– Ma lett volna harmincnégy éves.
A kanál a csésze oldalához koccant. Ránéztem Mrs. Bellre.
– Emma másban is nagyon tehetséges volt. Csodálatosan
teniszezett – bár... – éreztem, hogy mosolygok –, volt egy igen
sajátos szervája. Úgy nézett ki, mint aki palacsintát dobál. De
remekül működött, visszaadhatatlan volt.
– Valóban... ?
– Nagyszerű úszó volt. Kiváló művész.
– Micsoda tökéletes fiatal nő!

67
 – Igen. De egyáltalán nem volt öntelt, sőt inkább az ellenkezője.
Tele volt kétségekkel önmagát illetően.
Hirtelen rájöttem, hogy a teát, amiben sem tej, sem cukor nincs,
feleslegesen kavargatom. A csészealjra fektettem a kanalat.
– És ő volt a legjobb barátnője?
Bólintottam.
– Ő. De én nem voltam igazán a „legjobb” barátnője, még jó
barátnője is alig.
Elhomályosult a szemem.
– Igazából, amikor igazán szüksége lett volna rám, szörnyű barát
voltam.
Folyamatosan hallottam a gázfűtés egyenletes zaját, olyan volt,
mint egy kitartó lélegzés.
- Sajnálom – mondtam csendesen. Letettem a csészémet. –
Azért jöttem, hogy megnézzem a ruháit. Azt hiszem, most
megtenném, ha nem bánja. De köszönöm a teát – pont erre vágytam.
Mrs. Bell habozott egy pillanatig, majd felállt, én pedig követtem
őt a folyosón át a hálószobába. Mint a lakás többi része, ez is évek
óta érintetlennek tűnt. Fehér és sárga színek domináltak benne,
fényes sárga pehelypaplan feküdt a franciaágyon, sárga provence-i
függönyök és hozzá illő elemek díszítették a szemközti fal beépített
szekrényeit. Az éjjeli– szekrényen krémszínű alabástromlámpa állt,
mellette egy fekete-fehér fényképen jóképű, fekete hajú, negyvenes
évei közepén járó férfi mosolygott. A pipereasztalon egy stúdiófotó
Mrs. Bellt ábrázolta fiatal hölgyként. Inkább feltűnő jelenség volt,
mint gyönyörű, magas homlokával, római orrával és széles szájával.
A fal mellett négy kartondoboz sorakozott, kesztyűkkel, táskákkal
és sálakkal teletömve. Amíg Mrs. Bell az ágyon ült, letérdeltem a
földre és gyorsan átnéztem őket.
– Nagyon szépek! – mondtam. – Főleg ezek a selyem, négyzet
alakú kendők itt! Imádom ezt a Libertyt a fukszia– mintával. Ez is
nagyon helyes! – húztam elő egy kis Gucci kézitáskát
bambuszfogantyúval. – És tetszik ez a két kalap. Milyen csinos
kalapdoboz! – tettem hozzá a hatszög alakú dobozra pillantva,
amelyen fekete alapon tavaszi virágok pompáztak.

68
 – Az az elképzelésem – mondtam, amíg Mrs. Bell, látható
erőfeszítéssel a szekrény felé igyekezett –, hogy ajánlatot teszek
önnek azokért a ruhákért, amelyeket szeretnék megvásárolni. Ha
elégedett vele, írok most egy csekket, de nem viszek el addig
semmit, amíg be nem váltotta. Megfelel ez így önnek?
– Jól hangzik – válaszolta Mrs. Bell. – Nos – kinyitotta a
szekrényt, és megcsapott a Ma Griffe parfüm illata. – Kérem,
folytassa! A szóban forgó ruhák a bal oldalon vannak, de kérem, ne
nyúljon semmihez, ami e mögött a sárga estélyi mögött van.
Bólintottam, majd kezdtem előszedni a csinos szaténakasztókon
nyugvó ruhákat, „igen” és „nem” halomba rendezve őket az ágyon.
A többségük nagyon jó állapotban volt. Találtam köztük karcsúsított
kosztümöt az ötvenes évekből, geometrikus mintás kabátokat és
hálóingeket a hatvanas évekből, valamint egy Thea Porter
narancssárga bársonytunikát és egy csodálatos, cukorkarózsaszín
nyersselyem Guy Laroche kabátot, háromnegyedes ujjakkal. Volt
egy-két kecses, romantikus köpeny a hetvenes, és néhány
válltöméses kosztüm a nyolcvanas évekből. Olykor címkét is
találtam bennük – Norman Hartnell, Jean Muir, Pierre Cardin,
Missoni és Hardy Amies „Boutique”.
– Csodás estélyi ruhái vannnak – jegyeztem meg, miközben egy
hatvanas évekbeli, könnyű zafírkék selyem Chanel estélyi kabátkát
vizsgáltam. – Ez gyönyörű!
– A Csak kétszer élsz premierjén viseltem – mondta Mrs. Bell. –
Alastair ügynöksége intézte a filmmel kapcsolatos hirdetések java
részét.
– Találkozott Sean Conneryvel?
Mrs. Bell arca felragyogott.
– Még, hogy találkoztam! Táncoltam vele a bemutató utáni partin.
– Hű! És ez is mesés! – vettem elő egy Ossie Clark műselyem
maxiruhát, melyet krémszínű és rózsaszín virágocskák mintáztak.
– Imádom ezt a ruhát! – mondta Mrs. Bell álmodozva – Nagyon
sok jó emlékem fűződik hozzá.
Éreztem egy kis varrást a bal oldalon.

69
 – Van egy aprócska zsebe, amit Ossie Clark rejtett ide, épp elég
nagy, hogy egy ötfontost beletegyünk!
– És egy kulcsot – mondta Mrs. Bell –, bájos ötlet!
Volt néhány Jaeger darabja is, de megmondtam, hogy azokat nem
viszem el.
– De hát alig viseltem őket!
– Nem arról van szó! Csak egyszerűen nem elég régiek ahhoz,
hogy vintage-nek nevezhessük. Nem árulok olyat a boltban, ami nem
a korai nyolcvanas évekkel bezárólag készült.
Mrs. Bell megtapogatta egy tengerkék gyapjúkosztüm ujját.
– Akkor nem tudom, mit tegyek velük.
– Nagyon szép holmik! Biztosan tudná még viselni!
Vállat vont.
– Kétlem.
A címkére néztem, 14-es méret, rá kellett jönnöm, hogy Mrs. Bell
legalább két mérettel kisebb most, mint amikor a ruhát vette. Az
emberek idősebb korukra gyakran „összemennek”.
– Ha bármelyiket szeretné átalakíttatni, elvihetem őket a
varrónőmhöz – javasoltam. – Nagyon jól dolgozik, megfizethető
áron. Mennem is kell hozzá holnap, úgyhogy...
– Köszönöm – vágott közbe Mrs. Bell a fejét rázva –, de van elég
holmim, amit viseljek. Már nincs szükségem sokra. Mehetnek a
használtruha-boltba.
Most előszedtem egy spagettipántos, csokoládébarna krepdesin
estélyi ruhát, a szegélyén rézflitterekkel.
– Ez Ted Lapidus, ugye?
– Így van. A férjem Párizsban vette.
Ránéztem.
– Ön onnan jött?
Megrázta a fejét.
– Avignonban nőttem fel.
Ez megmagyarázza a levendulamezős képet és a provence-i
függönyöket.
– Az újság azt írta, hogy ön néha Avignonba megy.
– Így van. A környéken szoktam vásárolni, a hétvégi piacon.

70
 – Azt hiszem, éppen ezért jutott eszembe, hogy felhívjam –
mondta Mrs. Bell. – Egyszerűen magával ragadott ez a közös vonás.
Milyen dolgokat vásárol?
– Régi francia fehérneműket, pamutruhákat és hálóingeket,
madeirahímzéses fehérneműt, ezek nagyon népszerűek a fiatal nők
körében. Szeretek Avignonban lenni, sőt nemsokára ismét mennem
kell. – Kivettem egy feketearany moaré selyem estélyi ruhát, amit
Janice Wainwright tervezett. – És mióta él Londonban?
– Majdnem hatvanegy éve.
Mrs. Bellre néztem.
– Nagyon fiatal lehetett, amikor idejött.
Szomorkásan bólintott.
– Tizenkilenc éves voltam. Most pedig hetvenkilenc vagyok. Nem
is értem.
Rám nézett, mintha őszintén azt gondolná, hogy én tudom, aztán
megrázta a fejét és sóhajtott.
– És mi hozta ide, az Egyesült Királyságba?
Mrs. Bell elmélázott.
– Egy férfi. Pontosabban egy angol férfi.
– Hol ismerkedtek meg?
– Avignonban. Na, nem egészen sur le pont, mint a dalban, de
közel ahhoz. Épp akkor végeztem el az iskolát, és egy helyes kis
kávézóban pincérkedtem a Place Crillonon. Egy vonzó fiatalember,
aki pár évvel volt csak idősebb nálam, odahívott az asztalához,
pocsék francia– sággal közölte, hogy kétségbeesetten vágyik egy
normális angol teára, és tudnék-e neki készíteni egyet. Készítettem –
megelégedésére, nyilván, mert három hónappal később eljegyeztük
egymást. Az éjjeliszekrényen található kép felé biccentett.
– Ő Alastair. Nagyon kedves ember volt.
– Igazán jóképű.
– Köszönöm – mosolygott –, valóban un bel homme.
– De nem volt rossz érzés elhagyni az otthonát?
Kis szünetet tartott.
– Nem igazán – válaszolta. – Semmi nem volt már ugyanaz a
háború után. Avignont bombázták, megszállták. .. – az aranyórájával

71
babrált –, barátokat vesztettem el... Szükségem volt egy új kezdetre,
és akkor megismerkedtem Alistairrel... – Kezét végigfuttatta egy
szilvaszínű gabardin kosztümön. – Szeretem ezt a ruhát. Annyira
emlékeztet a vele töltött korai évekre.
– Meddig voltak házasok?
– Negyvenkét évig. Épp ezért költöztem ebbe a házba. Nagyon
szép házunk volt a Heath másik oldalán, de nem tudtam volna
ottmaradni, miután ő... – Mrs. Bell megállt egy pillanatra, hogy
összeszedje magát.
– És mivel foglalkozott?
– Alastair reklámügynökséget nyitott, egyike volt az elsőknek a
szakmában. Nagyon izgalmas időszak volt, rengeteg üzleti
rendezvényre jártunk, így... adnom kellett a külsőmre.
– Bizonyára mesésen festhetett! – Elmosolyodott. – És van
családja?
– Gyerek? – Mrs. Bell a gyűrűjével babrált, amely igencsak bő lett
az ujjára. – Sajnos nem kedvezett nekünk a szerencse.
Mivel a téma láthatóan fájdalmat keltett, visszairányítottam a
beszélgetést a ruhákra, és kiválogattam azokat, amelyeket meg
akartam venni.
– De csak akkor adja el őket, ha valóban feltett szándéka – tettem
hozzá. – Nehogy megbánja!
– Megbánni? – visszhangozta Mrs. Bell. A térdére tette a kezét. –
Volna mit, bőven! De azt nem fogom megbánni, ha megválok
ezektől a ruháktól. Szeretném továbbadni őket, és... hogy is mondta
az újságban? Új életet adni nekik.
Sorra minden darabra megtettem az árajánlatot.
– Elnézést – kérdezte hirtelen Mrs. Bell, és tétova viselkedéséből
arra következtettem, vitatkozni kíván. – Kérem, bocsásson meg,
hogy megkérdezem – mondta –, de – kíváncsian néztem rá – a
barátja... Emma... Remélem, nem haragszik.
– Nem – suttogtam, tudva, hogy valami miatt nem bánom.
– Mi történt vele? – kérdezte Mrs. Bell. – Miért... – elhalkult a
hangja.

72
 Leeresztettem a kezemben tartott ruhát, a szívem gyorsan vert,
mint minden egyes alkalommal, ha eszembe jutottak annak a napnak
az eseményei.
– Megbetegedett – válaszoltam óvatosan. – Senki nem tudta,
mennyire beteg, és amikor rájöttünk, már túl késő volt. – Kinéztem
az ablakon. – Így a napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy azt
kívánom, bárcsak vissza tudnám fordítani az időt.
Mrs. Bell mély együttérzéssel nézett, mintha őt is meg. érintené a
szomorúságom.
– Mivel erre nem vagyok képes – folytattam –, meg kell tanulnom
valahogy együtt élni a történtekkel, de nagyon nehéz... – Felálltam. –
Most már minden ruhát láttam, Mrs. Bell, már csak az az egy van ott.
Meghallottam, hogy kint az előszobában csörög a telefon.
– Kérem, bocsásson meg – mondta.
Amint eltávolodtak a léptei, a szekrényhez mentem, és kivettem
az utolsó, sárga estélyi ruhát. Az ujjatlan fűző citromszínű
nyersselyemből, a szoknya élére vasalt műselyemből készült. De
mikor kivettem, pillantásom a mellette lógó ruhára esett, egy kis kék
gyapjúkabátra. Amint végignéztem a védőfólián, láttam, hogy nem
felnőttkabát, hanem egy kislányé. Egy körülbelül tizenkét éves
kislányé.
– Köszönöm, hogy szólt – hallatszott, ahogy Mrs. Bell beszél a
telefonon. – Nem is számítottam, hogy még a jövő hét előtt felhív...
Láttam Mr. Tate-et ma reggel... Igen – ez a döntésem... Értem,
tökéletesen értem... Köszönöm a hívását.
Amíg Mrs. Bell hangját hallottam kint, azon gondolkodtam, vajon
miért tart egy kislánykabátot a szekrényben. Látszott, hogy gondosan
megőrizték. Talán tragikus magyarázata van, futott át az agyamon.
Mrs. Bellnek volt gyereke, egy kislány, és ez a kabát az övé. Valami
borzalmas történt vele, és Mrs. Bell talán nem tud túllépni ezen. Nem
mondta, hogy nem volt gyermeke, csak azt, hogy nem kedvezett
nekik a szerencse, ami aligha írja le teljesen a történetet. Az
együttérzés hulláma Mrs. Bell felé sodort. Aztán szaporán lehúztam a
cipzárt az átlátszó műanyag borításon, hogy jobban megnézzem, és
rájöttem, hogy a kabát sokkal régebbi annál, semmint hogy a

73
történetem stimmeljen. Amint kihámoztam, észrevettem, hogy az
1940-es évekből való, és gyapjúfonalból készült, újrahasznált
selyembéléssel. Igen gondos munkával, kézzel varrhatták.
Hallottam Mrs. Bell lépteit, és gyorsan visszatettem a zsákba, de
már túl későn. Meglátta, hogy fogom a kabátot és összerezzenek.
– Azt a ruhadarabot nem adom el. Kérem szépen, tegye vissza. –
Meglepődtem a hangjától és visszatettem. – Megkértem önt, hogy ne
nézzen meg semmit, ami a sárga estélyi mögött van – tette hozzá az
ajtóban állva.
– Sajnálom. – Szégyenemben elvörösödtem. – Az öné volt ez a
kabát? – kérdeztem csendesen.
Mrs. Bell habozott egy pillanatig, aztán bejött a szobába.
– Anyám varrta nekem 1943 februárjában. Tizenhárom éves
voltam. Hosszú órákon át állt sorba, hogy megvegye az anyagot, és
két hétbe tellett, mire megvarrta. Nagyon büszke volt rá – tette hozzá
az ágyon ülve.
– Nem lep meg. Gyönyörű. De... hatvanöt éven át megőrizte?
– Mi késztethette rá – tűnődtem –, csupán érzelmi okok, mert az
édesanyja készítette?
– Megtartottam hatvanöt éven át – ismételte csendesen –, és
megtartom, amíg élek.
Ismét rápillantottam.
– Kiváló állapotban van. Mintha alig hordták volna.
– Mert alig hordták. Azt mondtam anyámnak, hogy elvesztettem.
De csak elrejtettem.
Ránéztem.
– Elrejtette a télikabátját? A háború alatt? De... miért?
Mrs. Bell kinézett az ablakon.
– Mert volt valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint
nekem. Megtartottam neki, és meg is fogom tartani, amíg élek.
Ismét nagyot sóhajtott; látszott, hogy nagyon mélyre temetett
emlékről van szó.
– Ezt a történetet soha senkinek nem mondtam el. Még a
férjemnek sem – nézett rám –, de később úgy éreztem, el kellene
mondanom valakinek, csak egyetlen embernek... Ha csak egyvalaki

74
hallhatná a történetemet ezen a világon, és azt mondaná, hogy érti,
akkor... érezném... De most... - Mrs. Bell felemelte a kezét, a
halántékához nyomta, majd becsukta a szemét – fáradt vagyok.
– Természetesen – felálltam. – Megyek.
Hallottam, amint az utazóóra elüti a fél hatot.
– Nem akartam ilyen sokáig maradni. Nagyon jó volt beszélgetni
önnel. Csak visszateszek mindent a szekrénybe.
Bal oldalra akasztottam azokat a ruhákat, amiket szerettem volna
megvásárolni, aztán írtam egy 800 fontos csekket Mrs. Bellnek.
Amikor átadtam neki, megvonta a vállát, mintha nem is érdekelné.
– Köszönöm, hogy megmutatta a dolgait, Mrs. Bell. – Felkaptam
a táskámat. – Nagyon szépek. Jövő hétfőn telefonálok, hogy
tisztázzunk egy időpontot, amikor elvihetek mindent. – Bólintott. –
Van valami, amiben segíthetek, mielőtt elmegyek?
– Nem. Köszönöm, kedvesem. De örülnék, ha nem kellene
lekísérnem önt.
– Természetesen. Tehát – kinyújtottam a kezemet – akkor a jövő
héten találkozunk, Mrs. Bell.
– A jövő héten – ismételte. Rám nézett, majd két tenyerével
közrefogta az enyémet. – Már most nagyon várom!

75
 NÉGY

Reggel, mikor a varrónőmhöz, Valhoz igyekeztem, váratlanul

eszembe jutott a kis kék kabát. Égszínkék, a szabadság kékje, és a
szekrény mélyén rejtőzködik. Miközben a Shooters Hill Roadon a
zsúfolt forgalomban araszoltam, próbáltam elképzelni, mi lehet a
háttérben. Néha – és most eszembe ötlött anyám megjegyzése a
divatrégészetről – ki tudom találni egy ruha történetét abból, ahogyan
hordták. Amikor még a Sothesby’snél dolgoztam, valaki behozott
három Mary Quant ruhát. Mindegyik nagyon jó állapotban volt,
kivéve, hogy mindnek volt az ujján egy kopott folt. A nő, aki
behozta, azt mondta, hogy ezek a nagynénje ruhái, aki író volt, és a
könyveit kézzel írta. Egy Margaret Howell lennadrág egy modellé
volt, a nadrág csípőrésze kissé megkopott. A modellnek négy éven
belül három gyereke született. De most, amint vizet fröcsköltem az
ablaktörlőre, semmilyen ötlettel nem tudtam előállni Mrs. Bell
kabátjáról. Ki lehetett az, akinek 1943-ban nagyobb szüksége volt a
kabátra, mint neki? És miért nem mondta el Mrs. Bell a történetet
senkinek, még imádott férjének sem?
Nem említettem Annie-nek, amikor reggel munkába jött.
Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy megveszek néhány dolgot
Mrs. Belltől.
– Ezért mész a varrónőhöz – kérdezte, miközben újrahajtogatta a
kötött árukat –, hogy átalakíttasd őket?
– Csak néhány javítást kell elhoznom tőle. Val tegnap este
telefonált – felkaptam a kocsikulcsokat –, nem szereti, ha sokáig ott
vannak a dolgok, miután ő már elkészült velük.
 Val, akit Pippa ajánlott a Moon Daisy Caféban, rendkívül gyors,
és nagyon baráti áron dolgozik. Ruharestauráló zseni, még a teljesen
tönkrement ruhák korábbi fényét is vissza tudja állítani.
Míg leparkoltam a háza előtt a Granby Roadon, a Kidbrooke
szebbik végén, a csendes szitálásból zuhogó eső lett. Kinéztem a
homályos szélvédőn és figyeltem az esőcseppeket, ahogy
csapágygolyókként pattognak le a motorháztetőről. Szükségem lesz
az esernyőmre, amíg eljutok Val verandájáig.
Ajtót nyitott, mérőszalag lógott a nyakában, és hegyes kis arcára
mosolyt kerekített. Aztán észrevette az esernyőmet, és gyanakodva
nézett rá.
– Azt nem teszed ide, ugye?
– Természetesen nem – válaszoltam, miközben összecsuktam. Jól
megráztam –, tudom, hogy azt gondolnád, hogy nagy..
– Szerencsétlenséget hozna! – Val megrázta a fejét. – És azt is
hozna! Főképp azért, mert fekete.
– Az még rosszabb? – Beléptem.
– Sokkal rosszabb. És nem dobod a földre sem, ugye? – kérdezte
idegesen.
– Nem, de miért?
– Azért, mert ha eldobsz egy ernyőt, az azt jelenti, hogy
hamarosan gyilkosság lesz a házban, ezt pedig szeretném elkerülni,
főleg mert az utóbbi időben a néhai férjem folyton a frászt hozza
rám. Nem akarom...
– Hogy elhagyjon a szerencséd? – kérdeztem, míg a tartóba
helyeztem az esernyőt.
– Pontosan.
Követtem az átjáróban.
Val alacsony, hegyes és vékony – olyan, mint egy tű. Annyira
babonás, hogy az már szinte beteges. Nem csupán arról van szó –
amint saját maga meséli –, hogy üdvözli a magányos szarkákat, hogy
bólint a teliholdnak, és gondosan kerüli a fekete macskákkal való
találkozást, hanem enciklopédikus tudással rendelkezik a babonákról
és népszokásokról. A négy hónap alatt, mióta ismerem, megtudtam,
hogy szerencsétlenséget hoz, ha a halat a farka felől a feje felé

77
esszük, ha csillagokat számolunk, vagy gyöngyöt viselünk az
esküvőnk napján. Balszerencse, ha fésülködés közben elejtjük a fésűt
– csalódást okozhat meg az is, ha a fonálgombolyagba szúrjuk a
kötőtűket.
Másrészről szerencsét hoz, ha találunk egy szeget, ha almát
eszünk karácsonyeste, vagy véletlenül kifordítva veszünk fel egy
ruhát.
– Akkor jó – mondta Val, miközben a varrószobájába ment,
melynek minden centiméterét cérnatekercsekkel és cipzárakkal,
varrómintákkal, szalagokkal, textil színmintákkal és rézsútosan álló
orsókkal teletömött cipősdobozok fedtek. Lenyúlt az asztal alá, és
egy nagy bevásárlószatyrot húzott elő.
– Azt hiszem, elég szépen sikerültek – mondta, miközben
átnyújtotta.
Belenéztem. Való igaz. Egy bokáig érő Halston maxikabátot,
amelynek elszakadt a derékrésze, lábszárig érőre rövidített. Az
ötvenes évekbeli koktélruhából, amely izzadságfoltos volt a
hónaljrészen, elegáns ujjatlan lett, és az Yves St. Laurent
selyemkabát pezsgő okozta foltját most flitterek borították. A leendő
vásárlóknak ugyan meg kell említenem ezeket az átalakításokat, de
legalább a ruhákat sikerült megmenteni. Túl szépek és jók ahhoz,
hogy csak úgy kidobjuk őket.
– Pompásan sikerültek, Val! – mondtam, amint a táskámért
nyúltam, hogy fizessek. – Annyira ügyes vagy!
– Nos, nagyanyám tanított meg varrni, és mindig azt mondta, ha
van egy hiba a ruhán, akkor nem elég csak a hibát javítani. Erényt
kell belőle kovácsolni. Még most is hallom, amint mondja: „Erényt
kell belőle kovácsolni, Valerie”... Ó!
Az egyik ollója a földre esett, és őrült boldogan nézte.
– Ez nagyon jó!
– Micsoda?
– Mind a két éle a földbe áll – lehajolt, hogy felszedje. – Ez nagy
szerencsét jelent – magyarázta, miközben felém intett. – Általában
azt jelenti, hogy több munka áll a házhoz.

78
 – Így is lesz – elmeséltem, hogy megvettem egy ruhakollekciót, és
nagyjából nyolc darabnál lesz szükség kisebb javításokra.
– Hozd csak el őket! – mondta, míg átnyújtottam neki a pénzt,
amivel tartoztam. – Köszönöm. Ó! – a kabátomra nézett. – Az alsó
gomb egy kicsit laza. Hadd erősítsem meg, mielőtt elmész.
Ekkor háromszor, röviden egymás után csengettek.
– Val? – hangzott egy reszelős hang. – Ott vagy?
– Ő a szomszédom, Maggie – magyarázta, miközben cérnát fűzött
a tűbe. – Mindig háromszor csenget, hogy tudassa velem, ő az. Csak
becsukom az ajtót, nem zárom be, mert be szoktunk ugrani
egymáshoz. Mags, a varrószobában vagyunk!
– Gondoltam, hogy itt vagytok, halihó! – Maggie az ajtóban állt,
majdnem betöltve az egész keretet. Fizikai ellentéte volt Valnak:
nagy, szőke és terebélyes. Szűk, fekete bőrnadrágot viselt, arany
tűsarkút, amely erősen küzdött azért, hogy megtartsa kissé pufók
lábfejét, és egy mélyen kivágott piros felsőt, amely látni engedte
masszív kebleit. Homokszínnel alapozta az arcát, világoskék
szemceruzával emelte ki műszempillás szemét. A kora harmincnyolc,
de akár ötven is lehetett. Maggie Noire cigarettával kevert
izzadságillatot árasztott.
– Szia, Mags! – mondta Val. – Bemutatom Phoebét – tette hozzá a
foga közé szorítva az anyag egyik sarkát. – Phoebe nem régen nyitott
vintage-üzletet Blackheathben, nem igaz, Phoebe? Egyébként –
fordult felém – remélem, tettél egy kis sót a küszöbre, ahogyan
javasoltam. Segít védekezni a balszerencse ellen.
Annyi balszerencse ért, hogy igazából aligha számítana valamit,
gondoltam.
– Nem mondhatom, hogy megtettem, nem.
Val vállat vont, gumigyűszűt húzva a középső ujjára.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. – Nekilátott a
gombvarrásnak. – Szóval, mi újság, Mags?
Mags, látható kimerültséggel egy székbe süppedt.
– Épp most volt nálam a legnehezebb ügyfelem. Éveken át
visszautasított, nem akart belevágni, csak beszélgetni szeretett volna,
aztán egy örökkévalóságig mondta a magáét, utána pedig trükközött

79
a fizetéssel, mert csekkel akarta rendezni a számlát, én pedig
megmondtam, hogy vagy készpénz, vagy semmi, amit egyébként
már előzőleg is elég világossá tettem – rendezgette felháborodottan a
kebleit. – Amikor közöltem, hogy rendőrt hívok, akkor hamar
előkapta a bankjegyeket. Mindenesetre nagyon jól jönne egy csésze
akármi, Val, már teljesen kész vagyok, és még csak fél tizenegy!
– Akkor tedd fel a teafőzőt – mondta Val.
Mags eltűnt a konyhába, dohányillatát vitte magával.
– Aztán volt ez a másik ügyfelem – van ez a fura rögeszméje az
anyjával kapcsolatban –, még az egyik ruháját is elhozta. Nagyon
akaratos volt. Megtettem érte mindent, és volt képe azt mondani,
hogy „elégedetlen” a „szolgálataimmal”. Gondolj csak bele!
Maggie feltételezett üzletének természete mostanra egyértelmű
lett.
– Te szegény drága! – mondta Val sajnálkozva, ahogy Mags
visszajött egy csomag emésztést segítő teával. – Ezek a te
hazardőrjeid igencsak fárasztóak!
Mags hosszan sóhajtott.
– Mondhatjuk, igen.
Kivett egy kekszet és beleharapott.
– Aztán, mindennek a tetejébe, jött az a 29-es számú nő, Sheila
Whatsit.
A szemét forgatta.
– Igencsak kellemetlen volt! Az exférjével akart kapcsolatba
lépni, aki holtan esett össze a múlt hónapban a golfpályán. Ez a nő
azt mondta, olyan rettenetesen érzi magát amiatt, ahogy a férjével
bánt, mióta összeházasodtak, hogy nem tud aludni. Szóval
kapcsolatba léptem vele, rendben – Mags belehuppant a székbe –, és
sorra átadtam a nejének az üzeneteket, aki aztán két perccel később
valami miatt nagyon dühös lett, és üvöltözni meg kiabálni kezdett
vele, mint a fába szorult féreg.
– Azt hiszem, őt hallottam a falon keresztül – mondta Val
határozottan, miközben feszesre húzta a cérnát. - Jókora fa
lehetett... vagy féreg.

80
 – Nekem mondod? – helyeselt Mags, miközben morzsákat söpört
le az öléből. – Szóval azt mondtam neki: „Nézd, szivi, nem szabadna
így beszélned egy halott emberrel, ez igazán tiszteletlen...”
– Szóval... Te médium vagy? – kérdeztem félénken.
– Médium? – Maggie olyan komolyan nézett rám, hogy azt
gondoltam, talán megsértődött. – Nem, nem vagyok médium –
mondta –, én szellem vagyok. – Ekkor Val és Maggie nevetve
huhogni kezdett. – Bocsánat – horkantott Maggie. – Ezt sosem
tudom megállni – skarlátpirosra festett körmeivel kitörölt a szeme
sarkából egy könnycseppet. - De a kérdésedre válaszolva –
megérintette banánsárga haját –, médium vagyok, vagy látnok. Igen.
Hevesen vert a szívem.
– Még... sosem találkoztam médiummal!
– Soha?
– Nem, de...
– Na, itt is van, Phoebe, tessék – Val lenyisszantotta a cérna végét,
ügyesen elvarrta a szál körül ötször-hatszor, és gyorsan
visszacsomagolta a táskába a kabátot. – És mikor hozod el a többit?
– Nos, valószínűleg mához egy hétre, mivel hétfőn és keddenként
van segítségem a boltban. Itt leszel akkor?
– Mindig itt vagyok – mondta fáradtan –, az ördög nem alszik.
Maggie-re néztem.
– Szóval... azon gondolkoztam... – éreztem, ahogy elönt az
adrenalin. – Van valaki, aki nagyon közel állt hozzám, és nem olyan
régen halt meg. Nagyon... szerettem ezt az embert. Hiányzik... –
Maggie megértően bólintott.
– Soha nem csináltam még ilyesmit, és mindig is egy kicsit
szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de... ha csak beszélhetnék
vele, csak néhány percre, vagy hallhatnék róla valamit. – Idegesen
folytattam: – még kerestem is néhány látót az Arany Oldalakban, volt
ez a „Hívd a médiumot”; választottam egyet és fel is hívtam a
számot, de nem bírtam beszélni, annyira zavarban voltam, de most,
hogy veled megismerkedtem, úgy érzem...
– Szeretnél egy szellemidézést? – vágott a szavamba Maggie
türelmesen. – Ezt próbálod elmondani, édesem?

81
 Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Igen
Pólója kivágásába nyúlt, egy doboz Silk Cut cigarettát vett elő,
majd egy kis noteszt, amiből kis tollat húzott ki, megnyalta az ujját,
átlapozta az oldalakat és megkérdezte:
– Tehát, mikorra írjalak be?
– Nos, mondjuk az után, hogy leadom a dolgokat, amiket Válnak
hozok?
– Akkor jövő héten ilyenkor? – Bólintottam. – A szabályaim a
következők: ötven font készpénz, rossz kapcsolat esetén nincs
visszatérítés, és nem piszkáljuk az elhunytat – tette hozzá Mags,
miközben írogatott. – Ez az új szabályom. Tehát... – visszadugta a
naptárt, majd kinyitotta a doboz cigarettát. – Ez privát ülés lesz jövő
héten délelőtt tizenegy órakor. Ott találkozunk, drágám – mondta,
amikor elbúcsúztam.

Visszafelé vezetve Blackheathbe megpróbáltam kielemezni, mi

vitt arra, hogy médiumhoz forduljak. Az ilyesfajta dolgokat mindig is
utáltam. Nagyszüleim mind meghaltak, de a leghalványabb késztetést
sem éreztem, hogy velük, vagy bárkivel kapcsolatba próbáljak lépni
odaátról. De mióta Emma meghalt, egyre inkább tudatosult bennem a
vágy, hogy valahogy megpróbáljam elérni. A találkozás Maggie-vel
azt az érzést keltette bennem, hogy legalább érdemes lenne
megpróbálni.
De mit remélek ettől az élménytől? Ezen elmélkedtem, ahogy
Montpelier Vale felé közeledtem. Üzenetet Emmától, feltehetően. De
mit? Hogy talán azt mondja... jól van? Hogyan is lehetne jól?! –
gondoltam, miközben a bolt elé húzódtam az autóval. Valószínűleg
ott lebeg az éterben, és keserűen állapítja meg a tényt, hogy az
úgynevezett legjobb barátjának köszönhetően soha nem fog férjhez
menni, nem lesznek gyerekei, még a negyvenet sem tölti be, ahogy
Peruba sem megy el, pedig mindig is szeretett volna, nem beszélve
az OBE-díjról a divatiparban végzett szolgálataiért, amiről oly
sokszor ábrándoztunk kocsmázós estéinken. Már soha nem fogja
élvezni élete fénykorát, vagy az azt követő békés, nyugdíjas éveket

82
sem, gyermekei és unokái gyűrűjében. Hogy Emma mindebből
kimarad, gondoltam szomorúan, az én hibám. És persze Guyé.
Bárcsak Emma soha ne találkozott volna Guyjal – merengtem,
miközben leparkoltam az autóval.
– Nagyszerű délelőtt volt – mondta Annie, amint beléptem az
ajtón.
– Valóban?
– Elkelt a Pierre Balmain estélyi ruha, csekkel fizettek, de kétlem,
hogy ez bármi problémát okozna.
– Csodálatos! – suttogtam. Ez segítheti a pénzforgalmat.
– És eladtam kettőt abból az ötvenes évekbeli körszoknyából.
Ráadásul, tudod, a halványrózsaszín Madame Grés ruha, amit nem
szeretsz...
– Igen.
– Na, a nő, aki a múltkor felpróbálta, ma visszajött.
– És?
– Megvette.
– Pompás! – szorítottam a kezem megkönnyebbülten a mellemre.
Annie zavarodottan nézett rám.
– Nos, igen, ez azt jelenti, hogy több mint 2000 fontot kerestél, és
még mindig csak ebédidő van. – Nem mondhattam el Annie-nek,
hogy a ruha eladásával kapcsolatos reakciómnak semmi köze a
pénzhez. – A nő alakjára abszolút nem illik a ruha – folytatta Annie,
miközben az irodába mentem –, de azt mondta, kell neki. Működött a
kártyás fizetés, szóval elvitte.
Pár pillanatig viaskodtam magamban – annyira jól jönne az az 500
font azért a ruháért –, de megfogadtam, hogy jótékony célra
fordítom, és úgy is lesz!
Hirtelen csilingelni kezdett az ajtó feletti csengő, és belépett a
lány, aki a türkiz habcsók-ruhát próbálta.
– Visszajöttem – közölte boldogan.
Annie arca felragyogott.
– Nagyon örülök – mondta mosolyogva –, annyira jól állt neked a
szalagavatós ruha – ment, hogy leemelje a falról.

83
 – Ó, nem azért jöttem! – magyarázta a lány, bár rápillantott a
ruhára és tekintete halvány sajnálkozást tükrözött.
– Azért jöttem, hogy vegyek valamit a vőlegényemnek.
Az ékszeres pulthoz lépett, és rámutatott egy tizennyolc karátos
aranyból készült, nyolcszögletes, kagylóberakásos art deco
mandzsettagombra.
– Láttam, hogy nézte őket Peter a múltkor, amikor itt jártunk, és
gondoltam, milyen jó nászajándék lenne neki – kinyitotta a táskáját.
– Mennyibe kerül?
– 100 font – válaszoltam. – De az ötszázalékos kedvezménnyel 95
font, és mivel jó napom van, adok még öt százalék kedvezményt rá,
így összesen 90 font.
– Köszönöm – mosolygott a lány –, tessék.
Mivel Annie már ledolgozta a két napot, a hét hátralevő részében
én vezettem az üzletet. A vásárlók kiszolgálása mellett felbecsültem
a behozott ruhákat, fotókat csináltam a készletről, és feltöltöttem őket
az internetes oldalra, intéztem az online rendeléseket, kisebb
javításokat végeztem, beszéltem a kereskedőkkel és igyekeztem a
lehető legjobban odafigyelni a számlákra. A Guytól kapott ruhámért
feladtam a csekket az Unicefnek, és megkönnyebbültem, hogy
semmilyen emlékem nem maradt arról az együtt töltött néhány
hónapról. Odalettek a fényképek, a levelek, az e-mailek – mindet
kitöröltem –, a könyvek, és mindegyik közül a leggyűlöltebb
emlékem, az eljegyzési gyűrű. Most, hogy a ruha is elkelt,
fellélegeztem. Guy végre eltűnt az életemből.
Péntek reggel apám felhívott, és kért, hogy látogassam meg.
– Olyan régen voltál már nálunk, Phoebe – mondta szomorúan.
– Sajnálom, apa. Annyi minden összejött az elmúlt pár hónapban.
– Tudom, édesem, de szeretnélek látni, és szeretném, ha megint
találkoznál Louisszal. Olyan aranyos, Phoebe. Ő csak... – Hallottam,
amint elakad a hangja. Néha kissé érzelgőssé válik, de aztán
megbirkózik vele, még ha a maga módján is. – Mit szólsz a
vasárnaphoz? – próbálkozott újra.
– Ebéd után?
Kinéztem az ablakon.

84
 – Tudnék akkor jönni, apa, de jobb lenne, ha nem találkoznék
Ruthszal, ha nem haragszol meg az őszinteségemért.
– Értem – válaszolta könnyedén. – Tudom, hogy nehéz volt
neked, Phoebe. Nekem is nehéz volt.
– Most remélem, nem azt kéred, hogy sajnáljalak, apa.
Hallottam, amint sóhajt.
– Nem igazán ezt érdemlem, vagy igen? – Nem válaszoltam. –
Mindenesetre – folytatta – Ruth vasárnap Líbiába repül filmezni
egész hétre, és úgy véltem, talán ez lenne a megfelelő alkalom neked.
– Ebben az esetben igen, eljövök.
Péntek délután Mimi Long divatszerkesztője jött be, és
kiválasztott néhány ruhát a fotózásokhoz – a hetvenes évek
stílusában készült összeállítás a januári számukhoz, amelynek címe:
A régi-régi gyűrű. Épp átadtam a kért dolgok listáját és már a számlát
készítettem, amikor felpillantottam, és Pete-et, a vőlegényt láttam
meg, aki éppen a Vintage Világ felé tartott, nyakkendőjét a válla
felett lebegtette a szél.
Belépett.
– A munkából rohantam ide – lihegte, és a türkiz habcsók-ruha
felé biccentett. – Elviszem! – nyúlt a pénztárcájáért.
– Carla azóta sem nem talált semmit, amit a holnapi partin
viselhetne, pánikba is esett emiatt, és tudom, hogy igazából azért
nem talált semmit, mert valójában ezt a ruhát szeretné. Persze kicsit
drága, de szeretném, ha megkapná, és az ördög vigye a pénzt! –
számolt le hat darab 50 fontost a pénztárnál.
– Az asszisztensemnek igaza volt – mondtam, miközben a ruhát
egy nagy szatyorba hajtogattam. – Maga tökéletes férjjelölt.
Míg Pete a blokkra várt, láttam, amint vágyakozva pillant a
mandzsettagombok felé.
– Azok az aranyozott, kagylóberakásos mandzsettagombok –
mondta –, amik a múltkor még itt voltak... Gondolom...
– Ó, igazán sajnálom – mondtam –, de elkeltek.
Amikor Peter már elment, eltűnődtem, vajon ki veszi meg a többi
habcsók-ruhát. A szomorú lány jutott eszembe, aki olyan jól mutatott
a zöldcitrom-színűben. Láttam őt egyszer-kétszer az utca túloldalán,

85
aggodalmas arccal, de sosem jött be. A barátjáról is láttam egy képet
a South London Timesban. Ő volt a meghívott előadó az Üzleti
hálózat vacsoráján a blackheathi golfklubban. Úgy tűnt, övé a sikeres
ingatlancég, a Phoenix Land.
A szombat rosszul kezdődött, aztán csak még rosszabb lett.
Eleinte nagyon tele volt a bolt, és bár örültem ennek, igencsak nehéz
volt vigyáznom az árura. Valaki egy szendviccsel akart bejönni, ezért
meg kellett kérnem, hogy távozzon, ami pedig igencsak ellenemre
volt, főképp a többi vásárló előtt. Aztán anya telefonált, egy kis
vigasztalásra volt szüksége, mivel hétvégéken általában nagyon
összezuhan.
– Úgy döntöttem, nem csináltatom meg a botox-kezelést –
mondta.
– Ez remek, anya. Nincs is rá szükséged.
– Nem ezt akarom mondani. A klinikán, ahová ma elmentem, azt
mondták, túl késő már a botoxhoz, nem fog látszani a különbség.
– Akkor... mindegy.
– Viszont aranyszálas arcplasztikát csináltatok.
– Mit?
– Alapvetően annyi, hogy aranyszálakat húznak a bőröd alá, a
végén aprócska hurkok vannak, amiket meghúznak és kifeszülnek, az
pedig a bőrödet is kifeszíti. A gond csak annyi, hogy 4000 fontba
kerül. Viszont... 24 karátos arany – örvendezett.
– Eszedbe ne jusson – mondtam. – Még mindig nagyon vonzó
vagy, anya!
– Valóban? – kérdezte gyászosan. – Mióta apád itt hagyott,
leginkább a katedrálisok vízköpőire emlékeztetek.
– Nem is lehetnél távolabb az igazságtól. – Az igazat megvallva
anyám, mint annyi más elhagyott nő, soha nem nézett ki jobban.
Lefogyott, vett néhány új ruhát, és sokkal gondosabban ápolta magát,
mint amikor apámmal élt.
Ebédidőben a nő, aki megvette a Guytól kapott ruhát, egyszer
csak visszajött a ruhával együtt.
Először nem is tudtam, kicsoda.

86
 – Sajnálom – kezdte, és a Vintage Világ szatyrot a pultra tette.
Belenéztem és elcsüggedtem. – Mindent összevéve nem hiszem,
hogy ez a ruha jó.
Hogyan gondolhatta egy percig is, hogy az? Ahogy Annie is
megmondta, az alakjához egyáltalán nem illett, mert alacsony volt és
széles – mint egy kalács!
– Annyira sajnálom – ismételgette, amikor kivettem a ruhát a
táskából.
– Ne aggódjon, semmi gond – hazudtam. Amikor visszaadtam a
pénzt, arra gondoltam, bárcsak ne küldtem volna el olyan gyorsan az
500 fontos csekket az Unicefnek. Ez most olyan adakozás volt, amit
nem engedhettem meg magamnak.
– Azt hiszem, csak magával ragadott a romantikája – magyarázta
a nő, miközben arra vártam, hogy eltéphessem a blokkot. – De ma
reggel felvettem, megnéztem magam a tükörben és rájöttem, hogy...
nos...
Széttárta a két tenyerét, mintha azt mondaná: „Nem vagyok épp
egy Keira Knigthley, nem hát!”
– Nem vagyok elég magas hozzá! – folytatta. – De tudja mit?
Félrebillentette a fejét. – Nem szabadulok a gondolattól, hogy
magának milyen jól állna!
Miután a nő elment, egy sor vásárló érkezett, köztük egy ötvenes
férfi, aki feltűnő érdeklődést mutatott a fűzők iránt: fel is akart
próbálni egyet, de nem hagytam. Aztán telefonált egy nő, és
felkínálta a nagynénje szőrméit, köztük – ez volt a megdönthetetlen
érve – egy kalapot, amely leopárdkölyök szőréből készült.
Elmagyaráztam, hogy nem árulok szőrmét, de a nő erősködött, hogy
mivel ezek a szőrmék vintage darabok, ez nem lehet probléma. Meg
kellett magyaráznom neki, hogy még a gondolattól is kiráz a hideg,
hogy halott bébileopárdok bundájához hozzáérjek, bármennyire
szépek is, mivel azt a szegény párát megölték miatta. Majd egy
kicsivel később megint próbára tették a türelmemet, amikor egy nő
behozott egy Dior kabátot, amit el akart adni. Az első pillantásra
láttam, hogy hamisítvány.

87
 – Ez pedig Dior! – tiltakozott, amikor elmagyaráztam neki –, és
azt gondolom, 100 font igencsak nagyvonalú ajánlat ezért a
nagyszerű Christian Dior kabátért.
– Sajnálom – mondtam –, de tizenkét éve dolgozom a vintage-
szakmában, és biztosíthatom arról, hogy ezt a kabátot nem Dior
készítette.
– De ott a címke!
– A címke valóban eredeti. De belevarrták egy nem Dior kabátba.
A ruha szabása egyáltalán nem jó, a varrások nincsenek megfelelően
eldolgozva, és ha egy kicsit jobban belenéz, láthatja, hogy az
Burberry! – mutattam a logóra.
A nő lila lett a méregtől.
– Tudom, mivel próbálkozik! Megpróbálja lejjebb vinni az árat,
hogy aztán 500 fontért eladhassa, mint azt a másikat! – biccentett egy
próbababa felé, amire galambszürke, vízhatlan New Look Dior
télikabátot tettem. Az a darab az ötvenes évekből származott és
kiváló állapotban volt.
– Nem próbálkozom semmivel – magyaráztam kedvesen. –
Egyáltalán nem akarom megvenni.
A nő felháborodva tette vissza táskájába a kabátot.
– Akkor máshova kell vinnem.
– Ez jó ötlet – válaszoltam csendesen, ellenállva a kísértésnek,
hogy a használtruha-boltot ajánljam neki.
A nő sarkon fordult, és amint elviharzott, egy másik vásárló
tartotta neki illedelmesen az ajtót. Elegánsan öltözött, halványszínű
trapéznadrágot viselt, tengerészkék blézert, a negyvenes évei
közepén járhatott. Éreztem, hogy dobban egyet a szívem.
– Te jó Isten! – Mr. Halszálkás arca felderült. – Csak nem a nagy
licitáló riválisom? Phoebe! – tehát emlékezett a nevemre. – Ne
mondd, hogy ez a te boltod!
– De igen. – Az eufória, amit éreztem, hirtelen elpárolgott, mert az
ajtó kitárult, és egy parfümfelhőben megjelent Mrs. Halszálkás.
Ahogy elképzeltem, magas volt és szőke, de annyira fiatal, hogy
talán hívnom kellett volna a rendőrséget! Nem lehet a felesége,
döntöttem el, amint a nő a feje búbjára tolta a napszemüveget. A kis

88
huszonöt éves úrhölgy a cukrosbácsival. Micsoda pimasz alak! A nő
illatától – J'adore – majdnem rosszul lettem.
– Miles vagyok – emlékeztetett –, Miles Archant.
– Emlékszem – mondtam kedvesen –, és mi szél hozott? – tettem
hozzá, és próbáltam nem gyanakodva méregetni a kísérőjét, aki
éppen az estélyi ruhákat nézegette. A lány felé biccentett.
– Roxy.
Ez csak természetes. A helyzethez illő, kellőképpen csábos név az
úrnőnek. Roxy Nyuszi.
– A lányom.
– Nahát! – megkönnyebbülten dőltem hátra.
– Roxy éppen egy különleges ruhát keres a tinédzserek
jótékonysági báljára az Országos Történeti Múzeumban, ugye,
Roxy? – Bólintott. – Bemutatom Phoebét – tette hozzá. A lány
langyoskás mosolyából látni lehetett, mennyire fiatal.
– A Christie'sben ismerkedtünk meg – magyarázta az apja.
– Phoebe vette meg azt a fehér ruhát, amit szerettél volna.
– Ó – mondta megbántottan.
Ránéztem Milesra.
– A Madame Grés ruháért tehát azért licitáltál, mert.,. – Roxyra
néztem.
– Igen. Látta a Christies weboldalán, és beleszeretett, így van,
drágám? De nem tudott eljönni az aukcióra, mert iskolában volt.
– Milyen kár.
– Ja – mondta Roxy –, dupla angolunk volt!
Tehát Roxy volt az, aki annyira megnehezítette Miles helyzetét az
aukción. Most azon csodálkoztam, miért is képes bárki arra, hogy
közel 4000 fontot költsön egy tinédzserre?
– Roxanne a divat területén szeretne dolgozni – mondta. – Nagyon
érdeklődik a vintage iránt, így van, édesem? Roxanne megint
bólintott. Amint tovább nézegette a tartókon a ruhákat, azon
gondolkodtam, milyen lehet az anyja és vajon ő hogyan nézhet ki.
Ugyanígy, gondoltam, csak a negyvenes évei közepén.
– Mindegy, még most is nézelődünk – mondta Miles. – Ezért
jöttünk ide. A bál csak novemberben lesz, de éppen Blackheathben

89
jártunk és láttuk, hogy ez a bolt nyitva van... – Észrevettem, hogy
Roxy igencsak kérdőn néz az apjára. – Ezért úgy gondoltuk,
feljövünk ide és erre itt találjuk magát! Téged! Egy váratlan bónusz!
– tette hozzá.
– Köszönöm – mondtam azon morfondírozva, vajon mit szólna a
felesége, ha látná, hogy ilyen barátságosan csacsog velem.
– Egy csodás véletlen – foglalta össze.
Roxanne felé fordultam.
– Na és milyenfajta dolgokat szeretsz? – kérdeztem tőle,
igyekezve szakmai síkon tartani a dolgokat.
– Nos – kicsit feljebb tolta a fején a Ray-Ban szemüveget. – Kicsit
olyan Vágy és vezeklésesre, vagy... mi is volt a másik film? Gosford
parkosra.
– Értem, tehát a harmincas évek közepe-vége tetszik.
Keresztbeszabás Madeleine Vionnet stílusában – merengtem,
miközben az estélyi ruhák felé igyekeztem.
Roxy felvonta keskeny vállát.
– A’sszem.
Hirtelen bevillant a cinikus ötlet, hogy így végre
megszabadulhatnék Guy ruhájától. Aztán rájöttem, hogy Roxy túl
vékony hozzá, csak lógna rajta.
– Látsz valamit, ami tetszik, kicsim? – kérdezte az apja. Roxy a
fejét rázta, mint egy selyemgombolyag szálai, úgy repkedtek a
hajtincsei keskeny vállacskái körül. Hirtelen megcsörrent a mobilja –
mi is volt a csengőhangja? Ó igen. A dal, amelyikben a világ
legszebb lányáról énekelnek, a The Most Beautiful Girl in The
World.
– Szia – mondta vontatottan Roxy. – Nem, apámmal, valami
vintage-boltban... Tegnap? Ja. Mahikinál. Zsír volt. Ja. Zsír... Aztán
kicsit gáz lett. Irtó gáz. Ja. Zsír... – mintha valami főzőiskolában
lennék.
– Odakint intézd el a hívást, édesem – mondta az apja. Roxy a
vállára vette Prada táskáját, kitolta az ajtót, aztán megállt odakint,
nekidőlt az ablaknak, a lábát keresztbe tette, látszott, hogy a
beszélgetés nem lesz rövid.

90
 Miles színlelt kétségbeeséssel forgatta a szemét.
– Tinik!
Elnézően elmosolyodott, majd körülnézett a boltban.
– Szép dolgaid vannak!
– Köszönöm! – Ismét feltűnt, mennyire vonzó a hangja, és megint
jött az a pillanatnyi szünet, amely annyira meghatott.
– Tudod mit, vennék egy párat ezekből a karkötőkből.
Kinyitottam a pultot és kivettem a tálcát.
– Az 1950-es évekből származnak – magyaráztam. – Új termékek,
szóval még sosem viselték őket! Albert Thurston készítette, aki
mindig is kiváló minőségű angol láncokat gyártott.
– A pántokra mutattam. – Mint látod, a bőrt kézzel varrták. Miles
rájuk nézett.
– Megveszem őket – mondta, miközben kiválasztott egy zöld-
fehér pántos párt. – Mennyibe kerül?
– Tizenöt font.
Rám nézett.
– Adok értük húszat.
– Hogyan?
– Akkor huszonötöt.
Felnevettem.
– Mit akarsz?
– Rendben, kész vagyok arra, hogy harminc fontot adjak, ha ilyen
keményfejű vagy, de ennyi!
Nevettem.
– Ez nem árverés. Attól tartok, annyit kell fizetned, amennyibe a
termék kerül.
– Igen kemény alkudozás folyik – kuncogott Miles.
– Ebben az esetben a tengerészkék párt is viszem.
Amint becsomagoltam a karkötőket, tudtam, hogy Miles
vizsgálgat engem, és éreztem, hogy elpirulok. Azon kaptam magam,
hogy azt kívánom, bár ne lenne nős.
– Igazán élvezetes volt ellened licitálni a múltkor – hallottam,
miközben kinyitottam a pénztárgépet. – Bár szerintem te nem így
gondolod.

91
 – Nem bizony – válaszoltam udvariasan –, sőt meglehetősen
dühös voltam. De mivel kész voltál arra, hogy ennyi pénzt fizess a
ruháért, azt gondoltam, talán a feleségednek akarod megszerezni.
Miles megrázta a fejét.
– Az nekem nincs.
Akkor tehát együtt él valakivel, vagy egyedülálló apa, vagy pedig
elvált.
– A feleségem meghalt.
– Ó! – Az örömöm szégyenbe fordult. – Igazán sajnálom.
Miles vállat vont.
– Nem számít... már ha azt nézzük, hogy tíz éve történt – tette
hozzá gyorsan –, tehát jócskán volt időm arra, hogy feldolgozzam.
– Tíz éve? – ismételtem csodálkozva. Olyasfajta ember tehát, aki
egy évtized alatt sem nősült újra? Nem is beszélve arról, hogy a
feleség temetése utáni héten sem, ahogyan azt sok özvegyember
teszi. Fagyosságom kezdett oldódni.
– Otthon csak Roxy és én vagyunk. Épp most kezdett Portland
Place-ben, a Bellingham College-ban. – Már hallottam róla,
valóságos versenyistálló. – Kérdezhetek valamit? – tette hozzá Miles.
Átadtam neki a blokkot.
– Persze.
– Csak gondoltam – aggodalmas pillantást vetett Roxyra, de ő
még mindig csevegett, közben egyik szőke hajtincsét tekergette az
ujjai köré. – Tudod, azon gondolkodtam, hogy... vajon... nos,
eljönnél-e velem vacsorázni?
– Ó...
– Biztosan azt gondolod, túl öreg vagyok – folytatta gyorsan –, de
nagyon szeretnék találkozni veled, Phoebe. Sőt, bevallhatok valamit?
– Mit? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem egészen véletlen, hogy itt vagyok. Illetve, hogy tökéletesen
őszinte legyek, a véletlennek ehhez semmi köze.
Rábámultam.
– Akkor honnan tudtad, hogy hol vagyok?
– Onnan, hogy a ruháért fizettél a Christie’sben. Hallottam,
amikor azt mondtad, Vintage Világ. Aztán rákerestem a Google-ban

92
és feljött a weboldalad. – Szóval ezt nézte olyan elmélyülten a
BlackBerryjén, amikor mellettem ült.
– Mivel nem lakom olyan messze, csak itt, Camberwellben,
gondoltam, beugrom hozzád, és... beköszönök. – Tehát az
őszintesége győzedelmeskedett a furfang felett. Magamban
mosolyogtam. – Nem akartál velem ebédelni vagy kávézni a múltkor.
Felteszem, azt hitted, nős vagyok.
– Valóban azt hittem, igen.
– De most, hogy tudod, nem vagyok az, lenne kedved egy
vacsorához?
– Nem is tudom – éreztem, milyen vörös lett az arcom.
Miles a lányára pillantott, az még mindig a mobilján beszélt.
– Nem kell most válaszolnod. Tessék... – kinyitotta a pénztárcáját,
és elővett egy névjegykártyát. Ránéztem. Miles Archant jogász,
Senior Partner, Archant, Brewer és Clark jogtanácsosok. – Csak
szólj, ha van kedved!
Hirtelen rájöttem, hogy van. Van kedvem. Miles nagyon vonzó
volt a szép rekedtes hangjával, ráadásul felnőtt ember, gondoltam,
ellentétben jó pár korombeli férfival. Mint Dan, most azon kaptam
magam, hogy a rendetlen hajára gondolok, az össze nem illő ruháira,
a ceruzahegyezőjére és... a fészerére. Miért akarnám megnézni Dan
fészerét? Milesra néztem. Igazi férfi, nem egy nagy gyerek. De
másrészről, gondoltam most, hogy visszazökkentem a valóságba,
teljeséggel idegen, és igen, sokkal idősebb, mint én: negyvenhárom
vagy negyvennégy éves.
– Negyvennyolc éves vagyok – mondta. – Ne nézz rám ilyen
rémülten!
– Jaj, sajnálom, erről szó sincs, csak nem látszol ennyire...
– Öregnek? – fejezte be kényszeredetten.
– Nem éppen erre gondoltam. Igazán kedves, hogy el akarsz hívni,
de őszintén szólva jelenleg igencsak el vagyok foglalva. –
Nekiláttam, hogy újrarendezzem a sálakat. – És az üzletre kell
koncentrálnom-próbálkoztam tovább. Majdnem ötvenéves! – És az a
helyzet... Jaj, elnézést-megcsörrent a telefon. Felvettem, örültem,
hogy félbeszakította a beszélgetést – Vintage Világ.

93
 – Phoebe? – a szívem hirtelen vadul kezdett verni. – Kérlek, ne
tedd le, Phoebe – mondta Guy. – Nekem beszélnem kell veled –
erősködött –, egyetlen levelemre sem válaszoltál és...
– Így van... – mondtam csendesen, próbáltam harcolni az
érzéseimmel Miles előtt, aki most a kanapén ült, és kifelé bámult a
blackheathi égboltra. Becsuktam a szemem és mély lélegzetet
vettem.
– Muszáj beszélnem veled – mondta Guy. – Nem hagyom, hogy
ennyiben maradjanak a dolgok, és nem adom fel, amíg te...
– Sajnálom, de nem segíthetek – mondtam olyan nyugalommal,
amelynek nyoma sem volt bennem. – De köszönöm a hívást.
A leghalványabb bűntudat nélkül tettem le a kagylót. Guy tudta,
mit tett.
Tudod, hogy Emma mennyire hajlamos a túlzásokra, Phoebe.
A telefont rögzítőre kapcsoltam.
– Elnézést – mondtam Milesnak. – Mit is mondtál?
– Nos – felállt –, csak azt, hogy... negyvennyolc éves vagyok, és
ha képes vagy arra, hogy szemet hunyj e fölött az aprócska hátrány
fölött, szívesen venném, ha velem vacsoráznál valamikor. De
egyáltalán nem tűnik úgy, mintha lenne hozzá kedved. –
Aggodalmasan rám mosolygott.
– Pedig Miles, az a helyzet, hogy lenne.

94
 ÖT

Vasárnap délután elmentem apámhoz – pontosabban mondva

Ruth-hoz. Bár csak egyszer találkoztam vele, úgy tíz másodperc
erejéig – a mai lesz az első alkalom, hogy átlépem a háza küszöbét.
Kértem apát, hogy valami semleges területen jöjjünk össze, de azt
mondta, hogy Louis miatt könnyebb lenne, ha én mennék, és
„otthon” találkoznánk.
„Otthon” – ismételtem elgondolkozva, amint lefelé sétáltam a
Portobellón. Egész életemben az az Edward-kori villa volt az
„otthon”, amelyben felnőttem, és amelyben anyám a mai napig él.
Hogy apámnak az otthon most már egy kétszintes házat jelent
Notting Hillben a keskeny fejű Ruth és kisfia társaságában, nos, ez a
gondolat még mindig felfoghatatlan volt számomra. Kiábrándítóan
valóságos volt a séta odáig.
Apám egyszerűen nem illik a Notting Hillre – tűnődtem,
Westbourne Grove divatos butikjai előtt elhaladva.
Hiszen mit jelenthet neki L. K. Bennet vagy Ralph Lauren?
Ő a barátságos, régimódi Blackheathhez tartozik.
A válás óta apám arcán egyfajta bódult kifejezés ült, mintha csak
most kólintotta volna fejbe egy idegen. Így festett most is, amint
kinyitotta a Lancester Road 88-as számú ház ajtaját.
– Phoebe! – lehajolt, hogy megöleljen, de Louisszal a kezében
nehézkes volt, a kicsi összepréselődött köztünk és felsírt. – Annyira
örülök, hogy látlak! – tessékelt be. – Jaj, megkérhetlek, hogy vedd le
a cipődet? Itt ez a szabály.
Nyilván az egyik a sok közül, gondoltam, miközben pántos
cipőmet az egyik szék alá löktem.
 – Hiányoztál, Phoebe – mondta apa, mikor követtem a mészkő
burkolólapos folyosón át a konyhába.
– Te is hiányoztál, apa – túrtam bele Louis szőke hajába, aki apa
karján ücsörgött a rozsdamentes acélasztalnál. – Rengeteget
változtál, kicsike.
A ráncos, sötét rózsaszín testecskéből Louis édes kisfiúvá
cseperedett, aki kurta végtagjaival ágaskodott felém, mint egy
bébipolip.
A csillogó fémfelületekre néztem. Ruth konyhája túlságosan távol
volt attól a környezettől, amit egy olyan férfi köré képzelünk el, aki
szakmai élete nagy részét a piszokban turkálva tölti. Cseppet sem
hasonlított konyhára, inkább halottasházra! Az ócska, kopott kis
fenyőasztalunkra gondoltam a valódi otthonunkban, és a Portemirion
„botanikus kert virágcserepek halmaira. Mi az ördögöt keres itt az
apám?
Rámosolyogam.
– Louis hasonlít rád.
– Tényleg? – kérdezte elégedetten.
Nem, de nem akartam, hogy Louis Ruthra hasonlítson.
Kinyitottam a nagy ajándéktáskát, amit idáig a kezemben
szorongattam, és átnyújtottam apának a kék masnis fehér játék
mackót.
– Köszönjük – ugráltatta a játékot Louis előtt. – Hát nem aranyos?
Nézd, Phoebe, mosolyog rá!
A kicsi, pufók lábacskájára pillantottam.
– Nem gondolod, hogy valamivel többet kellene viselnie a
pelenkánál, apa?
– Jaj, igen! – mondta tétován. – Épp akkor öltöztettem, amikor
megérkeztél. Most hová tettem a ruháit? Na, meg is vannak.
Döbbenten néztem, amint apa bal karjával a mellkasához szorítja
a meglepetten pislogó Louist, aztán valahogy beleszuszakolja a lábát
a kék csíkos pizsamába. Miután ezzel végzett, belebirkózta
rozsdamentes acél etetőszékébe, két kis lába egyetlen lyukból
kandikált ki, így Louis valami furcsa pozícióba került, mintha

96
bobszánkózna. Apa a csillogó amerikai hűtő felé fordult, és kivett
egy üvegcsét a nagy választékból.
– Lássuk csak! – mondta, miközben lecsavarta a tetejét.
– Most szoktatom rá a darabos ételekre – magyarázta a válla
fölött. – Próbáljuk meg ezt, jó, Louis?
Louis, mint egy kismadár, nagyra tátott szájjal várta az ételt, és
apa adott neki egy kanállal az üvegcse tartalmából.
– Micsoda jó fiú! Ügyes vagy, kisfiam! Jaj!
Louis barna színű kásával borította be apát.
– Nem hiszem, hogy ízlik neki – mondtam, míg apa letakarította a
– mint kiderült – biocsirkés rakott lencsét a szemüvegéről.
– Néha igenis ízlik neki – ragadott meg egy törlőkendőt, amivel
Louis arcát is letisztította. – Most kicsit komisz hangulatban van,
bizonyára azért, mert nincs itthon az anyja. Na, akkor próbáljuk ki
ezt, jó, Louis?
– Nem kellene felmelegítened?
– Ó, megeszi hidegen is.
Apa kinyitotta a második üvegcsét.
– Marokkói báránycomb kuszkusszal és barackkal. Hm, nyami!
Louis ismét kinyitotta aprócska száját és apa belekanalazott
néhány falatot.
– Na, ezt szereti! – mondta diadalittasan. – Nagyon is!
Hirtelen Louis kiöltötte a nyelvét, mint egy maori, és kizúdította a
marokkói csirkét egy narancsszín csíkban, ami lávaként, lassan
folydogált lefelé az arcán.
– Partedlit kéne adnod rá – világosítottam fel, miközben apa
éppen Louis mellkasáról törölgette a kiköpött ételt. – Ne, apa, ne
tedd vissza!
Az asztalon egy szórólap hevert, a Választási siker.
– Nem vagyok túl jó ebben – mondta szomorúan. Az elutasított
üvegcsét kidobta a csillogó króm szeméttárolóba. – Sokkal
egyszerűbb volt, amikor cumisüveggel kellett etetni.
– Szívesen segítenék, de hát halvány gőzöm sincs, érthető
okokból. Miért kell ennyit foglalkoznod a gyerekkel?

97
 – Nos... mivel Ruth megint elutazott – mondta kissé fáradtan. –
Most nagyon elfoglalt, és az az igazság, hogy akarom is csinálni.
Először is, semmi értelme ezért fizetni egy dadust – védekezett apa –,
most, hogy nem dolgozom. Ráadásul, amikor te kicsi voltál, annyit
voltam távol, hogy sok dolog kimaradt nekem az apaságból.
– Valóban sokat voltál távol – helyeseltem. – Az a sok
terepmunka és ásatás... mintha egész gyerekkoromban csak
elköszöntem volna tőled – tettem hozzá keserűen.
– Tudom, kedvesem – sóhajtott –, és igazán nagyon sajnálom. De
most ezzel a kis fickóval – borzolta fel Louis haját – úgy érzem,
esélyt kaptam arra, hogy olyan apa legyek, aki kéznél van.
Louis úgy nézett, mintha cseppet sem akarná, hogy apa kéznél
legyen.
Hirtelen megcsörrent a telefon.
– Bocsáss meg, drágám – mondta apa. – Ez a Lincoln Rádió lesz,
telefonos interjút csinálunk.
– Lincoln Rádió?
Apa vállat vont.
– Jobb, mint a Semmilyen Rádió.
Amíg apa interjút adott, jobb kezével a fülére tapasztotta a
telefont, a ballal további adag ragacsos izét tömött Louisba, jómagam
pedig gyászos szakmai bukására gondoltam. Egy évvel ezelőtt még
az Összehasonlító régészet széles körben elismert oktatója volt a
Queen Mary College-ban, Londonban. Aztán jött a Nagy Ásatás, és a
média megsemmisítő tálalásának hatására, melynek során a Daily
Mail apámat „Nagy Töfködőként” aposztrofálta – azonnali hatállyal
korai nyugdíjba küldték. Öt évet lenyestek a karrierjéből,
megkurtították a nyugdíját, és a hat héten át fő műsoridőben
sugárzott, vasárnap esti adás ellenére virágzó tévés karrierje is lejtőre
került.
– Nos, ha azt kérdezik, mi is a régészet – mondta apa, miközben
mangó– és licsipürét lapátolt Louisba –, azt mondhatnánk, hogy
leletek és lakóhelyek tanulmányozásáról van szó, elveszett
civilizációk felfedezéséről, egyre kifinomultabb eszközök
használatával, mint például a szénóra, vagyis a radiokarbonos

98
kormeghatározás. Amikor azonban civilizációról beszélünk, tisztában
kell lennünk azzal, hogy modern definíciót használunk, amelyet a
nyugati értelmiségi perspektíva erőltetett rá a múltra. – Megragadott
egy piszkos muszlint. – Bocsánat, újravehetnénk ezt? Azt mondták,
előre felveszik, nem? Jaj, bocsánat...
A tévében apa igazán jól teljesített, főként azért, mert volt egy
forgatókönyvírója, aki a meglehetősen tudományos mondatait jóval
közérthetőbbre formálta. Ha nem lett volna ez a nagy médiafelhajtás
Ruth terhességéről, talán még színvonalasabb munkái születhettek
volna, de mióta a sorozat véget ért, az egyetlen, amit felajánlottak
neki, az a Vigyázz, kész, főzz! Ruth karrierje ezzel ellentétben
virágzott. Vezető producernek nevezték ki, és Kadhafi ezredesről
forgatott egy fontos műsort, ami miatt épp most repült el Tripoliba.
Ekkor kivágódott az ajtó.
– Nem fogod elhinni! – kiáltotta Ruth. – A rohadt terroristák miatt
megint lezárják a Heathrow-t! Közben nem is voltak terroristák!
Nem hát! – majdhogynem csalódott volt. – Csak valami
szerencsétlen félnótás akart potyázni Tenerifébe. Lezárták a hármas
terminált, két órába telt, mire a stábbal kijutottunk. Próbálok
holnapra jegyet szerezni! Jézusom, micsoda rumlit csináltál itt,
drágám! És ne tegyél bevásárlószatyrot az asztalra – leemelte az
ajándék– tasakomat –, tele van baktériummal, és semmi játékot ne
hozz ide, ez konyha, nem játékszoba, és kérlek, csukd be a
szekrényeket, utálom, ha nyitva vannak... Ó!
Hirtelen észrevett engem, amint az ajtó mögött ücsörgők.
– Szia, Ruth – mondtam csendesen. – Apámat jöttem
meglátogatni.
Apára néztem. Takarított, mint a kisangyal.
– Remélem, nem bánod!
– Egy cseppet sem – válaszolta könnyeden. – Érezd otthon
magad!
Na, az nem lesz könnyű, akartam mondani.
– Phoebe hozta Louisnak ezt a remek mackót – szólt apa.
– Köszönjük – mondta Ruth –, ez igazán kedves.

99
 Homlokon csókolta Louist, rá se hederítve feléje ágaskodó kis
karjára, aztán felment az emeletre. Louis hátradőlt, és sírva fakadt.
– Igazán sajnálom, Phoebe – mondta apa baljós mosollyal. –
Találkozhatnánk valamikor máskor?

Mikor másnap reggel felsétáltam a Vintage Világba, még mindig

apán gondolkoztam, és azon, milyen az, hogy apám belekerült egy
kapcsolatba, anélkül, hogy bármi elképzelése is lett volna a
felfordulásról, ami vele jár. Anya úgy hitte, hogy apa korábban soha
nem lépett félre, annak ellenére, hogy lett volna rá alkalma a vonzó
régészhallgató kislányokkal, akik csüggtek minden szaván, miközben
együtt ücsörögtek a poros ásatásokon, örömmel kaparászva ki
föníciai, mezopotámiai és maja maradványokat, bármi legyen is az.
Az együgyűség, amellyel apám a Ruth-szal való kapcsolatát kezelte,
azt mutatta, aligha lehetett tapasztalata a házasságtörésben.
Miután elköltözött, apám írt nekem. Levelében leszögezte, hogy
még mindig szereti anyát, de amikor Ruth teherbe esett, úgy érezte,
vele kell maradnia. Majd hozzátette, hogy nagyon odáig van Ruthért,
és ezt meg kell értenem. De nem tudtam megérteni. És még most
sem tudom.
Tökéletesen értettem, miért vonzódott Ruth apámhoz a huszonöt
év korkülönbség ellenére. Apa magas, jóképű, markáns megjelenésű,
arányos testalkatú férfi, ráadásul intelligens, laza és kedves is. De
vajon ő mit látott Ruthban? Egyáltalán nem volt olyan könnyed vagy
csinos, mint az anyám. Kemény, akár egy deszka – és nagyjából
annyi érzékenységgel is volt megáldva. Szörnyű volt látni, ahogy
apám kiköltözik a szülői házból, de a megrázkódtatást csak fokozta,
hogy az erősen terhes Ruth már kint várta a kocsiban.
Anya és én csak ültünk aznap este, próbáltunk nem nézni az
üresen tátongó polcokra, ahol korábban apa könyvei és kincsei álltak.
Legbecsesebb lelete, a bronzszobrocska egy gyermekének életet adó
nőről, amelyet a mexikói kormány ajándékozott neki, eltűnt a konyha
kandallópárkányáról. Az adott körülményekre tekintettel anya
kijelentette, hogy nem is igen hiányzik neki.

100
 – Bárcsak ne a baba miatt történt volna így! – siránkozott. – Nem
akarok gonosz lenni a még meg sem született kis párával, de
egyszerűen nem tudom megállni, hogy azt ne kívánjam, bárcsak
sohase történt volna meg, hiszen ha ő nincs, megbocsáthatnék, és
elfelejthetnék mindent. Ehelyett a hátralévő életemet egyedül fogom
leélni.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy jómagam pedig anyám
felvidításával fogom tölteni hátralévő életemet.
Próbáltam győzködni apámat arról, hogy ne hagyja el anyámat.
Azt magyaráztam neki, hogy ebben a korban ez igencsak
tisztességtelen.
– Szörnyen is érzem magam miatta! – mondta a telefonba. – De
belekerültem ebbe a helyzetbe, Phoebe, és úgy érzem, helyesen kell
cselekednem.
– Harmincnyolc év után elhagyni a feleségedet miért helyes
cselekedet?
– Nem a gyereked mellett lenni miért volna az?
– Mellettem sem voltál ott, apa!
– Tudom, és pontosan ez bírt rá erre a döntésre.
Sóhajtott.
– Talán azért, mert egész életemet a távoli múltba merülve
töltöttem, és ezzel a gyerekkel a jövő egy darabkáját kaptam meg,
ami az én koromban igencsak szívderítő. Ráadásul szeretnék Ruth-
szal élni. Tudom, hogy nehéz ezt hallani tőlem, Phoebe, de ez van.
Anyád megkapja a házat és a nyugdíjam felét. Van munkája, ott a
bridzsköre és a társasága. Szeretnék a barátja maradni – tette hozzá. –
Hogyan is volna lehetséges, hogy ilyen hosszú házasság után ne
legyünk barátok?
– Hogyan lehetnénk, ha egyszer elhagyott! – jajgatott anyám,
amikor ezt elmeséltem neki. Tökéletesen megértettem. ..
Felfelé sétáltam Tranquil Vale felé, közben azt kívántam, hogy a
hely, már csak a nevéhez illően is megnyugtasson. Annie nem jön,
csak késő délelőtt, mert meghallgatásra kellett mennie. Miközben
nyitottam az ajtót, enyhe bűntudatom támadt, hiszen reménykedtem,
hogy nem kapja meg a munkát, mert az két hónapos turnét jelentett

101
volna. Örültem, hogy Annie nálam dolgozik. Mindig pontos volt,
mosolygós, jól kezelte a vásárlókat, és ő léptette életbe a szabályt,
hogy újra meg újra átrendezzük a készletet, így mindig minden újnak
tűnt. Igazi nyereség volt a Vintage Világnak.
Boldogan nyugtáztam az e-mailek olvasása után, hogy a napot
máris eladással kezdtem. Cindi írta Beverly Hillsből, hogy nagyon
szeretné a Balenciaga ruhát az egyik A-listás ügyfelének, aki az
Emmy-díj átadón viselné, és délután felhív a fizetés ügyében.
Kilenc órakor megfordítottam a Zárva táblát, azután felhívtam
Mrs. Bellt és megkérdeztem, mikor mehetek a ruhákért, amiket meg
szeretnék venni.
– Tudna jönni ma délelőtt? – kérdezte. – Mondjuk tizenegy
órakor?
– Lehetne inkább fél tizenkettő? Addigra itt lesz az asszisztensem.
Kocsival megyek.
– Remek, akkor várom!
Hirtelen megcsörrent az ajtó feletti csengő, és egy vékony,
harmincas szőke nő lépett be az üzletbe. Jó néhány percig nézegette a
ruhaállványokat, kissé zaklatott arckifejezéssel.
– Valami különlegeset keres? – kérdeztem egy perc múlva.
– Igen – mondta. – Valami... vidámat keresek. Egy vidám ruhát.
– Értem... valamilyen alkalomra lenne?
Vállat vont.
– Nem számít. Csak legyen élénk és vidám.
Mutattam neki egy búzavirág mintás Horrocks taft nyári ruhát az
ötvenes évek közepéről. Megérintette a szoknyát.
– Nagyon szép.
– Horrocks igazán csodálatos taftruhákat készített, annak idején
egy heti bérbe kerültek! És azok? – A habcsókruhák felé
biccentettem.
– Nahát! – a nő szeme tágra nyílt. – Igazán mesések!
Felpróbálhatom a rózsaszínt? – kérdezte, majdnem úgy, mint egy
kisgyerek. – Szeretném felpróbálni a rózsaszínt!
– Természetesen – emeltem le –, 12-es méret!

102
 – Csodálatos! – örvendezett, mikor beakasztottam a próbafülkébe.
Bement és elhúzta a lenvászon függönyt. Hallottam, hogy
kicipzározza a szoknyáját, majd az alsószoknya puha zizzenését,
amint a ruhába lép.
– Annyira tele van örömmel – hallottam a függöny mögül. –
Imádom a tüllszoknyát, olyan, mintha virágtündér lennék! Kidugta a
fejét a fülkéből. Felhúzná rajtam a cipzárt? Nekem nem igazán
sikerült. Köszönöm.
– Csodálatosan néz ki! – mondtam. – Tökéletesen áll!
– Tényleg! – nézett magára a tükörben. – Pont ez az, amire
vágytam: egy szép, boldog ruhára!
– Ünnepel valamit?
– Hát... – borzolta fel a tüll merev rétegeit –, babát szerettem
volna. – Udvariasan bólintottam, nem tudtam, mit is mondjak. – És
nem sikerült természetes úton teherbe esnem, így két és fél év után
megpróbálkoztunk a lombikbébiprogrammal, borzasztó ügy – szólt
hátra a válla felett.
– Nem muszáj elmondania – szabadkoztam –, tényleg!
A nő hátralépett, és megnézte magát a tükörben.
– Mindenesetre naponta tízszer mértem a testhőmérsékletemet, az
összes vegyi anyagot magamba szívtam, addig injekcióztam magam,
míg a csípőm olyan volt már, mint egy tűpárna. Ötször csináltam
végig, közben teljesen eladósodtam, aztán tegnapelőtt eljött a hatodik
alkalom, az utolsó kísérlet, mert a férjem kijelentette, hogy ő ezt
többé nem hajlandó végigcsinálni – megállt levegőt venni. –
Úgyhogy ez az utolsó dobás.
Kilépett a fülkéből, és megnézte magát az oldalsó tükörben.
– És ma reggel megkaptam az eredményt. A nőgyógyászom hívott
fel, hogy elmondja – tapogatta meg a hasát –, hogy nem sikerült.
– Jaj! – suttogtam. – Nagyon sajnálom.
Hát persze. Miért is venne magának szalagavatós ruhát, ha terhes?
– Szóval most elég szörnyű állapotban vagyok, és úgy döntöttem,
meglepem magam. – Rámosolygott a tükörképére. – Ez a ruha pedig
tökéletes kezdés. Csodálatos.
Örvendezve fordult felém.

103
 – Úgy értem, hogyan is lehetne szomorú bárki egy ilyen ruhában?
Lehetetlen!
Csillogott a szeme.
– Lehetetlen.
Lehuppant a próbafülke székére, arcvonásai zavart szomorúságot
tükröztek.
Az ajtóhoz rohantam, és megfordítottam a táblát.
– Nagyon sajnálom... – zokogott. – Nem kellett volna idejönnöm.
Annyira... összetört vagyok.
– Ez teljesen érthető – mondtam csendesen, és átnyújtottam pár
zsebkendőt.
Rám nézett.
– Harminchét éves vagyok. – Kövér könnyek gördültek az arcán.
– Nalam sokkal idősebb nőknek is van gyerekük, nekem miért nem
lehet? Legalább egy! – szipogott. – Olyan nagy önzés ez?
Elhúztam a függönyt, hogy át tudjon öltözni.
Pár pillanat múlva a pulthoz hozta a ruhát. Megnyugodott, bár a
szeme piros volt még.
– Nem kell megvennie – mondtam.
– De szeretném! – tiltakozott kedvesen. – Aztán ha egyszer
rosszul érzem magam, felveszem vagy kiakasztom a falra, ahogy ön
itt, és már ha rápillantok, jól fogom érezni magam.
– Remélem, megteszi a kívánt hatást, de ha meggondolja magát,
nyugodtan visszahozhatja, ugye tudja?
– Tudom – mondta –, de köszönöm...
– Nos... – mosolyogtam tehetetlenül –, a legjobbakat kívánom.
Becsomagolva átnyújtottam neki a vidám ruhát.
Annie tizenegykor ért vissza a meghallgatásról.
– A rendező egy hitvány alak! – magyarázta. – Úgy kérte, hogy
forduljak meg, mintha egy darab hús lennék!
Eszembe jutott a rettenetes Keith mozdulata, amivel a barátnőjét
utasította, hogy forduljon meg.
– Remélem, nem tetted.

104
 – Naná, hogy nem! Fogtam magam és kisétáltam. Fel kéne
jelenteni! – morogta, miközben levette a kabátját. – Ezek után
felemelő érzés a boltodban lenni.
Bűntudatom volt, amiért örülök, hogy nem volt sikeres a
meghallgatás, aztán elmeséltem neki a nőt, aki megvette a rózsaszín
habcsók-ruhát.
– Szegénykém – suttogta, most már nyugodtan. – Te szeretnél
gyerekeket? – kérdezte, miközben gyorsan szájfényt tett az ajkára.
– Nem – válaszoltam –, gyerek nincs a listámon.
Kivéve apám gyereke, gondoltam szárazon.
– Van barátod? – kérdezte Annie, amint becipzárazta a táskáját. –
Nem mintha rám tartozna...
– Nem, nincs. Csupa fura alakkal jártam – közelgő randevúmra
gondoltam Milesszal. – Most a munkám az első. Neked?
– Egy darabig találkozgattam egy Tom nevű sráccal – válaszolta –
, festő, Brightonban lakik. De én még mindig túlságosan is a
karrieremre koncentrálok, nem arra, hogy megállapodjak, még csak
harminckettő vagyok, van még időm – vállat vont. – Neked is van
még időd.
Az órámra néztem.
– Nem igazán! El fogok késni. Most megyek a ruhákért Mrs.
Bellhez.
Annie-t a boltban hagytam, fogtam két bőröndöt, és vezettem
Paragonig.
A múlt hét óta, mióta nála jártam, megjavították a kaputelefont a
nyolcas számú házban, így Mrs. Bellnek nem kellett lejönnie, és ez
nagy előny számára, gondoltam, mivel haloványabbnak tűnt, mint a
múltkor.
Melegen üdvözölt, amint beléptem, sovány, szeplős kis kezét a
karomra tette.
– Menj, szedd össze a ruhákat, és szívből remélem, hogy maradsz
egy kávéra is.
– Köszönöm. Az jó lenne.
Bementem a hálószobába a bőröndökkel, a táskákat, cipőket,
kesztyűket beletettem az egyikbe, aztán kinyitottam a szekrényt,

105
hogy kivegyem a ruhákat. A szemem sarkából láttam a kis kék
kabátot, és megint eszembe jutott a története.
Meghallottam Mrs. Bell lépéseit a hátam mögött.
– Végeztél, Phoebe?
Éppen a csípőjén húzódó szalaggal bíbelődött a piroszöld
szoknyáján, ami olykor kicsit félrecsúszkált.
– Majdnem – válaszoltam.
A két kalapot beletettem a szép dobozokba, amit Mrs. Bell adott,
aztán belehajtogattam az Ossie Clark maxiruhát a másik bőröndbe.
– A Jaeger... – mondta Mrs. Bell, amikor becsuktam a táskát. –
Legszívesebben odaadnám egy használtruhaboltnak, szabadulni
akarok mindentől, amíg ilyen hangulatban vagyok. Megkérném az
itthoni segítőmet, Paolát, de most nincs itt. Megtennéd nekem ezt a
szívességet, Phoebe?
– Természetesen – beletettem a ruhákat egy nagy
bevásárlószatyorba. – Az Oxfam boltba vigyem őket?
– Ha megkérhetlek – mondta. – Köszönöm. Most pedig helyezd
magad kényelembe, amíg én megfőzöm a kávét.
A nappaliban halkan sziszegett a gázfűtés. A nap besütött a félkör
ablakokon, rácsos árnyékokat vetítve a padlóra.
Mrs. Bell bejött a tálcával, és reszkető kézzel töltött
mindkettőnknek kávét az ezüst kiöntőből. Miközben kortyolgattuk, a
boltról kérdezgetett és arról, hogyan fogtam bele. Beszéltem
magamról és a hátteremről. Megtudtam, hogy a házassága révén van
egy unokaöccse Dorsetben, aki néha meglátogatja és egy unokahúga
Lyonban, aki viszont feléje se néz.
– Neki elég nehéz, mert gondoskodnia kell a két unokájáról, néha
azonban felhív. Ő a legközelebbi rokonom, az öcsém, Marcel lánya.
Még néhány percig csevegtünk, aztán az utazóóra fél egyet ütött.
Letettem a csészémet.
– Mennem kell. De köszönöm a kávét, Mrs. Bell. Nagyon
örültem, hogy ismét találkoztunk.
Sajnálkozás futott át az arcán.

106
 – Annyira örültem, hogy láttalak, Phoebe. Remélem, hogy
továbbra is tartjuk a kapcsolatot – tette hozzá. – De nagyon elfoglalt
fiatal nő vagy. Miért is akarnál időt vesztegetni. ..
– Nagyon szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot – vágtam közbe –
, de most vissza kell mennem a boltba, és nem akarom önt tovább
fárasztani.
– Nem vagyok fáradt – mondta Mrs. Bell. – Egyszerre olyan
furcsa energia támadt bennem.
– Nos, tehetek még önért valamit, mielőtt elmegyek?
– Nem – válaszolta –, de köszönöm.
– Akkor most elköszönök – felálltam.
Mrs. Bell rám pillantott, mintha nyomasztaná valami.
– Maradj még egy kicsit – mondta hirtelen. – Kérlek.
Elöntött a sajnálkozás. Ez a szegény nő egyedül van, és társaságra
van szüksége. Épp a számon volt, hogy van még időm, és
maradhatok vagy húsz percet, amikor Mrs. Bell eltűnt, bement a kis
folyosón a hálószobába. Hallottam, hogy nyílik a szekrényajtó.
Amikor visszajött, kezében ott pihent a kis kék kabát.
Rám nézett, szemében különös tűz lobogott.
– Szerettél volna többet tudni róla...
– Nem! – ráztam a fejem. – Ez... nem rám tartozik!
– Kíváncsi voltál.
Döbbenten néztem rá.
– Egy... kicsit – ismertem be. – De nem tartozik rám, Mrs. Bell.
Meg sem kellett volna érintenem a kabátot.
– De én szívesen mesélek neked róla – mondta szeretném
elmondani a történetét, és hogy miért rejtettem el. Mindennél jobban
szeretném elmesélni, Phoebe, el akarom mondani, miért tartottam
meg ilyen sokáig.
– Nem kell elmondania semmit! – tiltakoztam erőtlenül. – Hiszen
alig ismer engem!
Mrs. Bell felsóhajtott.
– Ez igaz. De már egy ideje érzem, hogy el kell mondanom
valakinek a történetet, amit olyan régóta magamban tartottam, itt –

107
bal keze ujjaival a mellkasához kapott és valamiért úgy érzem, hogy
ha valakinek elmondom, akkor az te leszel.
Rábámultam.
– Miért?
– Nem tudom pontosan – válaszolt óvatosan. – Csak azt tudom,
hogy valamiféle rokonszenvet érzek irántad, Phoebe, olyan kötődést,
amit nem lehet megmagyarázni.
– Ó! De hát... mégis miért most akar erről beszélni – kérdeztem
egyszerűen –, miért ennyi idő után?
– Mert... – Mrs. Bell lehuppant a kanapéra, idegesség futott át az
arcán. – Nos, a múlt héten, amikor itt voltál, megkaptam néhány
orvosi vizsgálat eredményét, amik nem jósolnak sok biztatót a jövőre
– folytatta csendesen. – Már abból is rosszat sejtettem, hogy
mostanában elég sokat fogytam. – Már értettem, miért volt olyan fura
a reakciója, amikor befejeztem a mondatát, hogy „lejjebb költözik”.
– Felajánlottak egy kezelést, de visszautasítottam. Nagyon
kellemetlen lenne, nem sokkal hosszabbítaná meg az életemet, és az
én koromban... – lemondóan felemelte a kezét. – Majdnem
nyolcvanéves vagyok, Phoebe. Már eddig is sokáig éltem, amit te is
nagyon jól tudsz. – Emmára gondoltam. – De ahogy lassan elmúlik
belőlem az élet, a régóta gyötrő kín csak egyre rosszabb lesz. –
Könyörögve nézett rám. – Csak egy embernek el kell mesélnem a
kabátka történetét, még most, amíg eszemnél vagyok. Kell, hogy az a
személy, akinek elmesélem, figyeljen rám, és hogy talán megértse,
mit tettem és miért. – A kert felé nézett, az ablakkereten átbúvó
árnyék félbevágta az arcát. – Azt hiszem, az az igazság, hogy meg
kell gyónnom. Ha hinnék Istenben, elmennék egy paphoz. –
Visszapillantott rám. – Elmondhatom neked, Phoebe? Kérlek! Nem
lesz hosszú, megígérem... Csak pár perc!
Zavarodottan bólintottam, majd hátradőltem. Mrs. Bell
előrehúzódott a kanapén, ujjával megérintette az ölében élettelenül
fekvő kabátot... Mély lélegzetet vett, szeme összeszűkült, amint
elnézett mellettem, ki az ablakon, mintha ott rejtőzne az átjáró a
múltba.
– Avignonból jöttem – kezdte –, ezt tudod.

108
 Bólintottam.
– Egy nagy faluban nőttem fel, ami úgy három mérföldre van a
városközponttól. Álmos kis helyecske volt, szűk utcákkal, melyek
platánfákkal árnyékolt, boltokkal és kellemes bárral díszített nagy
térre vezettek. A tér északi részén volt a templom, ajtaja fölé nagy
római betűkkel belevésték: Liberté, Egalité, Fraternité – fanyar
mosoly élénkítette Mrs. Bell arcát. – A falu határában szántóföldek
terültek el – folytatta –, és vasút futott mellettük. Apám Avignon
központjában dolgozott, vasáruboltot üzemeltetett, és nem messze a
háztól kis szőlőskertje is volt. Anyám maîtresse de maison-ként
apámról, rólam és öcsémről, Marcelről gondoskodott.
Fizetéskiegészítésként gyakran vállalt varrást.
Mrs. Bell egy ősz hajtincset simított a füle mögé.
– Marcel és én a helyi iskolába jártunk. Roppant kicsi volt, nem
volt benne több száz gyereknél, többségük olyan családból
származott, akik már generációk óta éltek a faluban, így mindig
ugyanazok a nevek ismétlődtek: Caron, Paget, Marigny... és
Aumage.
Bizonyos, hogy ennek a névnek különleges jelentősége volt. Mrs.
Bell fészkelődött kicsit az ülőalkalmatosságán.
– 1940 szeptemberében, amikor tizenegy éves voltam, új kislány
jött az osztályunkba. A nyári szünet alatt csak párszor láttam, nem
tudtam a nevét. Anyám azt mondta, hogy a lány a családjával
Párizsból költözött ide. Hozzátette, hogy a megszállás után számos
hasonló család ment délre. – Mrs. Bell rám nézett. – Akkoriban még
fogalmam sem volt arról, hogy ez a jelentéktelen szó, „hasonló”
igencsak nagy jelentőséggel bír. Nos, a lány neve... – Mrs. Bell
hangja megállt – Monique volt – suttogta pár pillanat múlva –,
Monique-nak hívták. Monique Richelieu. És engem kértek meg,
hogy segítsek neki.
Megfogta a kabátot, majdhogynem vigasztalóan, és ismét kinézett
az ablakon.
– Monique aranyos, barátságos lány volt. Okos és szorgalmas,
nagyon csinos, kiálló kis arccsonttal, fürge tekintet ült a sötét
szemében, ébenfekete haja a fényben egészen kéknek tetszett, és

109
bármennyire próbálta elrejteni, fura hangsúllyal beszélt, ami igencsak
egyedülálló volt a többiek provence-i akcentusa közt. Amikor emiatt
csúfolták az iskolában, azt állította, hogy párizsi akcentusa van. De a
szüleim azt mondták, hogy nem párizsi, hanem német.
Mrs. Bell összefonta az ujjait, fényes karperece hozzákoccant
aranyórája fémpántjához.
– Monique átjárt hozzám játszani, együtt barangoltunk a földeken
és a dombokon, vadvirágokat szedtünk, lányos dolgokról csevegtünk.
Néha Párizsról kérdeztem, amit csak fényképekről ismertem.
Monique elmesélte az ottani életét a nagyvárosban, bár mindig kissé
titokzatos volt azzal kapcsolatban, hogy hol is élt a család. De sokat
beszélt egy barátnőjéről, Miriamról. Miriam – Mrs. Bell arca
felragyogott – Lipietzka. Most, ennyi év után eszembe jutott a neve.
Rám nézett, csodálkozva rázta a fejét.
– Van ilyen, ha az ember megörekszik, Phoebe. A régen eltemetett
dolgok megdöbbentő élességgel bukkannak a felszínre. Lipietzka –
suttogta. – Persze... Azt hiszem, ők eredetileg Ukrajnából jöttek. De
Monique azt mondta, hogy nagyon hiányzik neki Miriam, akire
roppant büszke volt, nem utolsósorban azért, mert csodálatosan
hegedült. Emlékszem, kicsit fájt, amikor Monique Miriamról beszélt,
és titokban azt reméltem, hogy én leszek Monique legjobb barátja,
akkor is, ha egyáltalán nincsenek zenei képességeim. Nagyon
szerettem Monique-ékhoz járni, kicsit messzebb laktak, a falu másik
végén, közel a vasúthoz. Csinos kis előkertjük volt, telis-tele
virágokkal és ott állt egy kút. A bejárati ajtó felett egy faragott
oroszlán díszelgett.
Mrs. Bell letette a csészéjét.
– Monique apja álmodozó, nem túlságosan gyakorlatias ember
volt. Mindennap bebiciklizett Avignonba, könyvelőként dolgozott
egy cégnél. Anyja otthon maradt, Monique ikertestvéreire vigyázott,
Olivier-re és Christophe-ra, hárman voltak testvérek. Egyszer,
amikor ott voltam, Monique egy egész vacsorát elkészített, annak
ellenére, hogy akkor még csak tízéves volt. Azt mondta, meg kellett
tanulnia főzni, mert az ikrek születése után az anyja két hónapig

110
ágyhoz volt kötve. Remek szakács volt, bár, ahogyan emlékszem,
nemigen ízlett a főztje.
Mindenesetre javában zajlott a háború. Mi, gyerekek tisztában
voltunk vele, de csak keveset tudtunk úgy igazán róla, hiszen nem
volt televízió, csak rádió, a felnőttek pedig próbáltak minket annyira
távol tartani tőle, amennyire csak lehetett. Sőt, alig beszéltek róla
előttünk, kivéve, ha a jegyrendszerről panaszkodtak. Apám fő bánata
az volt, hogy csak nehézségek árán lehetett sörhöz jutni.
Mrs. Bell megint szünetet tartott, összeszorította az ajkait.
– Egy nap, 1941 nyarán, amikor már közeli barátok voltunk,
Monique és én sétálni mentünk. Úgy két mérföld után az egyik kis
úton, amely arra kanyarog, düledező, régi pajtához értünk.
Beléptünk, hogy megnézzük, közben a nevekről beszélgettünk.
Mondtam, hogy nem szeretem a nevemet – Thérèse. Túl közönséges.
Azt szerettem volna, ha a szüleim Chantalnak neveznek. Aztán
megkérdeztem Monique-ot, hogy ő szereti-e a sajátját.
Meglepetésemre elvörösödött, aztán hirtelen kibökte, hogy a
Monique nem az igazi neve. A valódi neve Monika – Monika
Richter. El voltam. .. – Mrs. Bell elmélázva rázta a fejét – képedve.
Aztán elmondta, hogy a családja Mannheimből költözött Párizsba öt
évvel azelőtt, és az apja változtatta meg a nevüket, hogy könnyebben
be tudjanak illeszkedni. A Richelieu mellett döntött, a híres bíboros
miatt.
Mrs. Bell megint kinézett az ablakon.
– Amikor megkérdeztem Monique-ot, hogy miért hagyták el
Németországot, azt válaszolta, hogy nem érezték magukat
biztonságban. Először nem akarta elmondani, miért, de amikor
erősködtem, bevallotta, hogy azért, mert a családja zsidó. Azt is
hozzátette, hogy sosem beszéltek erről senkinek, és ezt mindenki
előtt titkolják. Aztán megesketett, hogy soha egy árva léleknek sem
beszélhetek erről, különben nem lehetünk többé barátok.
Beleegyeztem, természetesen, bár nem igazán volt világos, miért kell
titkolni, ha valaki zsidó. Tudtam, hogy évszázadok óta éltek zsidók
Avignonban, volt egy nagy zsinagóga is a városközpontban. De ha
Monique így érzett, nekem tiszteletben kellett tartanom.

111
 Mrs. Bell megint végigfuttatta kezét a kabáton és megszorította az
anyagot.
– Ezután úgy éreztem, hogy nekem is el kell mondanom egy
titkomat. Így tehát megosztottam vele, hogy nem olyan régen
beleszerettem az egyik iskolatársunkba, Jean-Luc Aumage-ba.
Mrs. Bell ajkai cérnavékonyságúra szorultak.
– Emlékszem, amikor Jean-Lucről beszéltem Monique– nak,
kicsit furcsán nézett rám. Aztán azt mondta, hogy valóban kedves
fiúnak tűnik, és roppant jóképű.
Mrs. Bell tekintete megint az ablak felé fordult.
– Telt-múlt az idő, és mindent megtettünk, hogy figyelmen kívül
hagyjuk a háborút, hálásak voltunk azért, mert a déli szabad zónában
éltünk. De egyik reggel, 1942 kora júniusában feltűnt, hogy Monique
szomorú. Azt mondta, levelet kapott Miriamtól, aki azt írta, hogy
most, mint minden zsidó a megszállt területen, arra kényszerül, hogy
viselje a sárga csillagot. A hatágú csillag közepén, amit fel kellett
varrni a kabátra, az állt: Juive.
Mrs. Bell megint elrendezte a kabátot az ölében, ismételten
megsimogatta az anyagot.
– Onnantól kezdve figyelni kezdtem a háborúra. Esténként a
szüleim szobája előtt ültem, feszülten figyeltem a hírekre a BBC
Londonban, csak titokban hallgatták, mint sokan mások, apám is
ezért vette az első zsinór nélküli rádiót. Emlékszem, hogy amikor a
közleményeket olvasták fel, apám undorodva vagy szomorúan
magyarázott. Az egyik ilyen adásból tudtam meg, hogy már minden
zónában külön rendelkezések vonatkoznak a zsidókra. Nem
csatlakozhattak a hadsereghez, nem viselhettek fontos pozíciót a
kormányban, nem tehettek szert tulajdonra. Kijárási tilalom
vonatkozott rájuk, és Párizsban csak az utolsó metrókocsiban
utazhattak. Másnap megkérdeztem anyámat, miért történnek ezek a
dolgok, de csak annyit mondott, hogy nehéz időket élünk, és nem jó,
ha erről az elkeserítő háborúról gondolkodom, amely – grâce à Dieu
– úgyis hamar véget ér. Tehát próbáltuk az életünket normálisan élni.
De 1942 novemberében a normálisnak tűnő élet látszata hirtelen
elillant. November 12-én apám korán hazarohant, gyorsan kapkodva

112
a levegőt, pusztán azért, hogy elmondja, két német katonát látott
motorbiciklijük oldalkocsijára erősített géppisztollyal, akik a
városközpontba vezető főútnál várakoztak.
Másnap reggel a többiekkel együtt a szüleim, az öcsém és
jómagam bementünk Avignonba, és rémisztő volt látni a német
katonákat, akik ott álltak a Pápák palotája udvarán sorokban parkoló,
hivatalosan kirendelt, fényes, fekete Citroënjük mellett. Más német
csapatokat is láttunk a városháza előtt, vagy a történelmi utcácskákon
lefelé masírozva a felfegyverzett járműveiken, sisakban és
védőszemüvegben. Nekünk, gyerekeknek akkor viccesnek tűntek,
mint az idegenek, és emlékszem, a szüleink mérgesek voltak rám és
Marcelre, amiért mutogatunk a katonákra és nevetünk rajtuk. Azt
mondták, nézzünk keresztül rajtuk, mintha ott sem lennének. Azt
állították, ha minden avignoni így tenne, akkor a németek nem is
tudnának mit kezdeni velünk. De Marcel és én tudtuk, hogy ez csak
hősködés, tökéletesen értettük, hogy a szabad zóna nincs többé, és
hogy most már mindannyian „sous la botte” vagyunk.
Mrs. Bell megállt, és megint egy hajtincset simított a füle mögé.
– Attól kezdve Monique távolságtartóvá és óvatossá vált. Iskola
után mindennap egyenesen hazament. Már nem mehetett játszani
vasárnap, és engem sem hívtak többé hozzájuk. Bántott a dolog, de
amikor megpróbáltam vele erről beszélni, csak annyit mondott, hogy
most már kevesebb ideje van, mert az édesanyjának szüksége van a
segítségére.
Egy hónappal később sorban álltam lisztért, amikor hallottam,
hogy egy ember arról panaszkodik, hogy mostantól minden zsidónak
igazolnia kell magát, és a jegyükre rá kell pecsételni, hogy „zsidó”.
A férfi, aki, mint rájöttem, maga is zsidó volt, azt mondta, ez szörnyű
sértés. Három generáció óta él a családja Franciaországban, hát nem
harcolt ő Franciaországért az első világháborúban?
Mrs. Bell összeszorította apró, világos szemét.
– Emlékszem, az öklét rázta a templom felé, és megkérdezte, hol
van hát a Liberté, Égalité, Fraternité eszméje? Magamban azt
gondoltam, naivan, hogy legalább nem kényszerítik arra, hogy viselje
a csillagot, mint Miriamot, az annyira... szörnyű volna.

113
 Rám nézett, aztán megrázta a fejét.
– Aligha tudhattam, hogy a sárga csillag viselése sokkal, de
sokkal jobb lett volna a hivatalos papírokra nyomott pecsétnél.
Mrs. Bell behunyta szemét egy pillanatra, mintha kifárasztották
volna az emlékek. Majd ismét kinézett az ablakon.
– 1943 elején, valamikor február közepén megláttam Monique-ot,
amint az iskola kapujánál állt, és nagyon belemélyedt egy
beszélgetésbe Jean-Luckel, aki addigra igen jóképű tizenöt éves
fiatalemberré érett. Abból, ahogy a fiú összébb húzta a sálat a nyaka
körül – szörnyű hideg volt –, megéreztem, hogy Monique tetszik
neki. Azt is észrevettem, hogy Jean-Luc is tetszik Monique-nak,
feltűnt abból, ahogy rámosolygott, nem biztatóan, de édesen, és egy
picit zavartan, azt hiszem...
Mrs. Bell felsóhajtott, aztán a fejét rázta.
– Még mindig teljesen bele voltam habarodva, pedig ő alig vett
észre engem – tette hozzá mogorván. – Micsoda félnótás voltam!
Megint a melléhez kapott, mintha megütné magát. Aztán remegő
hangon folytatta:
– Másnap megkérdeztem Monique-ot, hogy tetszik-e neki Jean-
Luc. Csak rám nézett, nagyon feszülten, majdnem szomorúan, és azt
mondta: „Thérèse, te ezt nem érted”, ami csak megerősíteni látszott,
hogy tetszik neki. Eszembe jutott, hogyan reagált, amikor elmondtam
neki, mennyire odavagyok a fiúért. Akkor feszengett, és most már
tudtam, hogy miért.
Mrs. Bell megint a melléhez kapott.
– De Monique-nak igaza volt: nem értettem. Bárcsak értettem
volna! – suttogta rekedten. – Bárcsak értettem volna!
Mrs. Bell megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, aztán
folytatta.
– Iskola után sírva rohantam haza. Anyám megkérdezte, mi
bajom, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy elmondjam neki.
Aztán átölelt, és megkért, mosakodjak meg, mert meglepetése van
számomra. Bement a varrósarokba és kihozott egy táskát. Benne ott
volt egy szép kis gyapjúkabát, olyan kék, mint az ég a júniusi
reggeleken. Amikor felpróbáltam, elmesélte, hogy öt órát állt sorba

114
az anyagért és éjszakánként varrta, míg aludtam. Megöleltem
anyámat, és azt mondtam neki, hogy nagyon tetszik a kabát,
olyannyira, hogy örökre meg fogom tartani. Nevetett és azt mondta:
„Dehogy fogod, te kis butus!”
Mrs. Bell üres tekintettel rám mosolygott:
– De megtettem!
Megint megszorította a kabát hajtókáját és lejjebb vonta a
szemöldökét.
– Aztán egy áprilisi napon Monique nem jött iskolába. Nem jött
az azt követő napon sem, és azután sem. Amikor megkérdeztem a
tanárunkat, hol van Monique, azt mondta, nem tudja, de bizonyára
sokáig nem jön. Elkezdődött a húsvéti szünet, és továbbra sem láttam
Monique-ot, mindig kérdeztem a szüleimtől, merre lehet, de azt
mondták, jobb, ha elfelejtem őt és új barátokat keresek. Nem akartam
új barátokat, Monique-ot akartam. Így másnap elrohantam a
házukhoz. Kopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Bekukkantottam a
redőnyök résein, és láttam az ételmaradékokat az asztalon. Törött
tányér darabjai hevertek a padlón. Rájöttem, hogy iszonyú nagy
sietségben lehettek, eldöntöttem, hogy azonnal írok Monique-nak.
Leültem a küszöbre, és fogalmazni kezdtem a levelet a fejemben,
amikor rájöttem, hogyan is írhatnék neki, amikor a leghalványabb
fogalmam sincs arról, hogy merre van? Szörnyen éreztem magam.
Mrs. Bell nyelt egyet.
– Akkor – folytatta – még mindig borzasztó hideg volt. –
Önkéntelenül is megborzongott. – Bár késő tavasz volt már, még
mindig a kék kabátomat hordtam. És mindeközben azon
gondolkodtam, hová mehetett Monique, és miért távozott ő is és a
családja is ilyen hirtelen. De a szüleim nem akartak beszélni róla.
Aztán önző gyerek módjára megnyugtattam a lelkiismeretemet, hogy
minden rosszban van valami jó. Monique biztosan vissza fog jönni,
ha nem most, akkor a háború után, de a távolléte alatt Jean-Luc talán
majd észrevesz engem. Emlékszem, mindent megtettem, hogy
észrevegyen. Akkor lettem tizennégy éves, kezdtem lopkodni az
anyám rúzsából, göndörítő papírokat tettem a hajamba éjszakánként,
ahogy ő, és fakó szempilláimra cipőbokszot kentem, néha igencsak

115
komikus eredménnyel; csipkedtem az arcomat, hogy pirosas legyen.
Marcel, aki két évvel fiatalabb volt nálam, észrevette, és
irgalmatlanul ugratott vele.
Aztán egy meleg szombat reggel összevesztem Marcellel, annyit
ugratott, hogy már nem bírtam tovább. Kirohantam a házból, és
bevágtam az ajtót. Vagy egy órát sétálhattam, amikor egy rozoga kis
csűrhöz értem. Bementem, leültem a földre, ahová a napfény foltja
esett, hátamat a szénabálának támasztva hallgattam a fecskék
csipogását fölöttem az ereszen és a vonatok távoli zakatolását.
Hirtelen úgy éreztem, rám telepszik a szomorúság. Sírni kezdtem,
nem tudtam abbahagyni. És amint ott ültem könnyeimet ontva,
halvány susogást hallottam magam mögött. Azt gondoltam, talán egy
patkány lehet, megijedtem. De aztán győzött a kíváncsiság.
Felkeltem, a csűr végébe mentem, és ott, a bálahalmok mögött egy
durva, szürke takaró alatt hevert... Monique.
Mrs. Bell zavarodottan nézett rám.
– Elképedtem. Nem értettem, miért van ott. Gyöngéden a nevén
szólítottam, de nem válaszolt. Pánikba estem. Összecsaptam a
tenyeremet a fülénél, letérdeltem és finoman megráztam...
– Felébredt? – kérdeztem. Kalapált a szívem. – Felébredt?
Mrs. Bell kíváncsian nézett rám.
– Felébredt, hála az égnek. De sosem felejtem el az arcára ült
kifejezést. Mert még ha felismert is, tekintete a vállam felett
kóborolt: rémült pillantása átváltott megkönnyebbülésbe és
zavarodottságba. Aztán azt mondta, félénken suttogva, hogy nem
hallott bejönni, mert aludt, nagyon rosszul aludt éjszaka, annyira
kimerült. Aztán merev mozdulatokkal felkelt, és ott állt, csak nézett
rám, átölelt és csak szorított, szorított, mialatt megpróbáltam
megnyugtatni. ..
Mrs. Bell megállt, szemében könnyek csillogtak.
– Leültünk egy szalmabálára. Monique elmondta, hogy nyolc
napja van a csűrben. Valójában tíz napja. Onnan tudtam, hogy azt
mondta, a Gestapo április 19-én járt a házukban, és amíg ő kenyérért
ment, elvitték a szüleit és testvéreit, de a szomszédok, Antignacék
látták, amikor megy haza és megállították. A padlásra vitték, aztán az

116
éj leple alatt elhozták ebbe az elhagyatott csűrbe. A sors keze, hogy
ez az a pajta volt, ahol Monique először fedte fel nekem valódi énjét.
Azt mondta, hogy Monsieur Antignac a lelkére kötötte, addig kell ott
maradnia, amíg biztonságos idők nem jönnek. Nem tudta, meddig, de
türelmesnek és bátornak kell lennie. Ne csapjon zajt, és soha ne
hagyja el a pajtát, kivéve, ha sötét van, akkor elkúszhat a
kancsójával, vízért.
Mrs. Bell ajka megremegett.
– A szívem szakadt meg Monique-ért, mert annyira egyedül volt,
elszakítva a családjától, fogalma sem volt arról, hogy hol lehetnek, és
elvesztésük gondolata gyötörte minden egyes ébren töltött percében.
Megpróbáltam elképzelni, hogy viselkednék egy ilyen borzalmas
helyzetben. Akkor értettem meg a maga valójában a háború
szörnyűségét.
Mrs. Bell rám nézett, a szeme lángra gyúlt.
– Hogyan lehetséges, hogy ártatlan emberek, férfiak, nők... és
gyerekek – tette hozzá indulatosan –, gyerekek!
Világoskék szeme megtelt könnyel.
– Hogyan lehetséges – folytatta –, hogy egyszerűen elvitték őket
az otthonukból – csak így! – vonatokba rakva, mint valami csomagot
az... „új horizont felé”? – idézte gúnyosan. – Ez volt az egyik
diplomatikus megfogalmazása, mint később megtudtuk, a
munkatáboroknak keleten.
Elakadt a hangja.
– Ismeretlen végállomás – krákogta. – Ez volt a másik.
Arcához kapta a kezét.
Hallani lehetett az óra ketyegését.
– Biztosan folytatni akarja? – kérdeztem óvatosan.
Mrs. Bell bólintott.
– Igen, szeretném. – Blúza zsebébe nyúlt, és zsebkendőt húzott
elő. – Meg kell tennem... – szeméhez nyomta a zsebkendőt, párszor
pislogott, aztán folytatta, hangját megtörte az erőlködés és az
érzelmek. – Monique már akkor sovány volt és megviselt. Haja
kócos, arca, ruhája tiszta kosz. De a nyakában ott díszlett egy
gyönyörű velencei üveg nyaklánc, amit anyjától kapott a

117
tizenharmadik születésnapjára. A nagy, kocka alakú gyöngyöket
örvénylő rózsaszín és bronzszínű minták ékesítették. Beszéd közben
állandóan azt szorongatta, mintha már a puszta érintése
megvigasztalná. Azt mondta, kétségbeesetten meg akarja találni a
szüleit, de tudja, hogy most ott kell maradnia, ahol van. Azt mondta,
Antignacék nagyon kedvesek, de nem tudnak mindennap ételt hozni
neki.
Mondtam, hogy majd én hozok. Monique kijelentette, szó sem
lehet róla, mert veszélybe sodornám magamat. „Senki nem fog
meglátni – tiltakoztam. – Majd azt mondom, hogy erdei szamócát
szedek – kit érdekel, mit csinálok?” Ekkor már másodjára esketett
meg Monique a titokra. Azt mondta, senkinek nem szólhatok arról,
hogy láttam őt – még a családomnak, az öcsémnek sem. Megígértem,
hogy senkinek nem szólok, aztán hazarohantam, csak úgy cikáztak
fejemben a gondolatok. Bementem a konyhába és kivettem egy kis
kenyeret az adagomból, kentem rá egy kevés vajat, levágtam egy
darabot a csekélyke adag sajtomból. Találtam egy almát, és mindezt
beletettem egy kosárba. Aztán azt mondtam anyámnak, hogy megint
elmegyek, mert szeretnék szedni egy kis íriszt, ami az év azon
szakában vadon nőtt. Tett valami megjegyzést a bennem buzgó
energiáról, és kérte, ne menjek messzire. Futottam a pajtába,
csendesen becsusszantam, és odaadtam Monique-nak az ételt. Mohón
megette a felét, azt mondta, a maradékot a következő két napra
hagyja. Aggódott a patkányok miatt, ezért a maradék ételt egy régi
edény alá tette. Megígértem, hogy hamarosan jövök, és hozok
ennivalót megint. Megkérdeztem, mire van még szüksége. Azt
mondta, hogy bár nappal elég meleg van, éjszaka annyira fázik, hogy
nem is tud aludni. Csak egy vászonruha volt rajta és egy kardigán,
meg vele volt a vékony szürke takaró. Kell neked egy kabát,
mondtam, egy igazán meleg kabát. És akkor már tudtam. „Elhozom
neked az enyémet – ígértem –, holnap, késő délután. De most
megyek, mert a szüleim keresni fognak.” Megpusziltam és
elmentem.
Aznap este alig aludtam. Monique járt a fejemben, hogy ott van
egyedül a csűrben, patkányok és egerek hangját hallgatja, meg a

118
baglyok huhogását, és el kell viselnie a mardosó hideget, amitől
reggelre mindene fáj. Aztán a kabátra gondoltam, hogy mennyire
felmelegítené, és a gondolat, hogy neki adom, örömmel töltött el.
Monique a barátom volt – Mrs. Bell szája reszketett –, és segíteni
akartam rajta.
Félrenéztem, alig bírtam elviselni a történetet, annyira
fájdalmasan emlékeztetett az enyémre.
Mrs. Bell megint megérintette a kabátot, mintha ez megnyugtatná.
– Tervezgettem, mennyi csodálatos dolgot tennék Monique-ért:
viszem a kabátot; ceruzákat és papírt, hogy teljen az idő, néhány
könyvet, szappant és fogkrémet. És természetesen ételt – rengeteget!
Valahonnan messziről, azt hiszem, csengetést hallottam.
– Azzal a gondolattal merültem álomba, hogy micsoda lakomát
terítek Monique elé – Mrs. Bell megint a szívéhez kapott.
– De nem így lett. Elhagytam őt, szörnyű módon.
Katasztrófálisan.
Csiiiiiiiing.
Mrs. Bell ijedten felnézett, amikor megszólalt a csengő. Aztán
felállt, óvatosan visszafektette a kabátot a székre, és kiment a
szobából, közben a haját lesimítva. Hallottam az előtérben a lépéseit,
aztán egy nő hangját.
– Mrs. Bell? ... a körzeti nővér... csak egy rövid beszélgetésre. ..
sajnálom, az orvos nem mondta önnek?... úgy fél óra... Biztosan
megfelel?
– Nem! Egyáltalán nem! – suttogtam, amikor Mrs. Bell visszajött
a nappaliba, mögötte a nővér, egy őszes hajú, ötvenes éveiben járó
nő. Gyorsan felnyalábolta a kabátot, és visszavitte a hálószobába.
A nővér rám mosolygott.
– Remélem, nem szakítottam félbe semmit. – Alig bírtam
megállni, hogy ne mondjam ki: de igen. – Ön Mrs. Bell barátja?
– Igen, éppen... beszélgettünk. – Felálltam és Mrs. Bellre néztem,
aki akkor tért vissza. A történet keltette érzések még mindig ott ültek
az arcán.
– Most megyek, Mrs. Bell, de hamarosan telefonálok. Kezét a
karomra fektette, mélyen a szemembe nézett.

119
 – Igen, Phoebe, kérlek – mondta csendesen –, tedd meg!
Elnehezülten mentem le a lépcsőn, bár nem a két bőrönd volt
súlyos, azt észre sem vettem. Amíg a rövid úton hazavezettem, Mrs.
Bell története járt az eszemben, és elszomorított, hogy még mindig
rosszul érzi magát valami miatt, ami réges-rég történt.
Otthon szétválogattam azokat a ruhákat, amiket Valhoz kell
vinnem – rettegve gondoltam megbeszélt szeánszomra; a többit a
mosásra vagy száraztisztításra készítettem elő.
A bolt felé menet betelefonáltam az Oxfam boltba. Átnyújtottam a
Mrs. Bell holmijait tartalmazó táskát az eladónak, egy kora hetvenes
éveiben járó hölgynek, akit gyakran láttam ott. Néha meglehetősen
zsémbes volt.
– Mind Jaeger, kiváló állapotban – magyaráztam. A szemem
sarkából láttam, amint a kartonfüggönyt elhúzzák a próbafülkében.
Elővettem egy akvamarin zakót. – Ez úgy 250 font lehet újonnan –
csak kétéves.
– Igazán szép a színe – mondta a nő.
– És az anyaga is finom, ugye?
Most elhúzódott a függöny, és Dan tűnt fel egy élénktürkiz
kordbársony kabátban és karmazsinvörös nadrágban. Legszívesebben
a napszemüvegem mögé bújtam volna.
– Szia, Phoebe! Sejtettem, hogy te vagy az. – Megnézte magát a
tükörben. – Hogy tetszik ez a kabát?
– Hogy tetszik? – Mit is mondhattam? – A szabása még rendben
lenne, de a színe... borzalmas! – csüggedten bámult. – Bocsánat, de
te kérdeztél.
– Nekem tetszik ez a szín – tiltakozott Dan. – Ez olyan... nos...
milyennek is neveznéd?
– Pávakéknek – javasoltam. – Nem! Ciánnak!
– Ó – magára nézett. – Mint a cianidban?
– Pontosan. És egy kicsit... mérgező – fintorogtam az eladóra. –
Bocs!
Vállat vont.

120
 – Ne aggódjon. Szerintem is ócska. Elnézést, Dan, de mivel tudná
egyáltalán felvenni? – biccentett felé. – Pedig csinos az arca és az a
sok haj.
Danre néztem, aki hálásan mosolygott a nőre. Valóban jóképű,
ismertem el, az orra erős, egyenes, az ajka szép, körülötte lágy
gödröcskék, a szeme tiszta, szürke. Kire is emlékeztet?
– Gondolja meg! Mivel ön nagyra becsült vásárló, úgy érzem,
adhatok tanácsot.
– Ó, igazán sok mindenhez illik – válaszolta Dan lelkesen. –
Például ehhez a nadrághoz!
– Hát, nem éppen – mondtam. Dan hozzáállása a ruhákhoz igen
„figyelemre méltó”.
Levette a kabátot.
– Megveszem – mondta boldogan –, és a könyveket is –,
biccentett a keményfedelűek felé a pulton. A felső Greta Garbo
életrajza volt. Dan a kezébe vette, és odaadta nekem.
– Tudta, hogy Louis B. Meyer le akarta beszélni a Garbo névről,
mert nem tetszett neki?
– Nos, nem tudtam – pillantottam a borítón lévő gyönyörű arcra. –
Szeretem Garbo filmjeit. Nem mintha láttam volna egyet is az utóbbi
időben – tettem hozzá, miközben Dan fizetett.
Dan rám nézett.
– Akkor szerencsés vagy. A Greenwich Picturehouse a hónap
végén rendez egy Oroszország Anyácska fesztivált, és levetítik az
Anna Kareninát. – Felkapta az aprót. – Ott a helyünk!
Rábámultam.
– Nem is tudom.
– Miért nem?
A pénztárgép melletti gyűjtőbe csorgatta az aprópénzt.
– Ne mondd, hogy egyedül akarsz lenni!
– Nem, csak... szeretnék gondolkodni.
– Nem értem, miért – szólt közbe az eladó, Dan blokkját letépve.
– Igazán csodásan hangzik: egy Greta Garbo-film egy kedves
fiatalemberrel...

121
 – Igen, de... – nem akartam szóba hozni, hogy eltekintve a
szemtelen modortól, ahogy meghívott, csak kétszer találkoztam
Dannel. – Nem tudom, ráérek-e.
– Ne aggódj – Dan kinyitotta a táskáját. – Itt van a Picturehouse
szórólapja – kivette és megnézte. – A vetítés szerdán, 24-én lesz, hét
óra harminc perckor. Az megfelel?
Várakozással telve nézett rám.
– Nos...
Az eladó eleresztett egy sóhajt.
– Ha te nem mész vele, majd megyek én. Öt éve nem voltam
moziban – tette hozzá –, mióta meghalt a férjem. Minden pénteken
ott voltunk, de most már nincs senki, akivel mehetnék. Mindent
megtennék egy ilyen meghívásért!
Megrázta a fejét, mintha el sem hinné, milyen goromba vagyok,
majd vigasztaló mosoly kíséretében átnyújtotta Dannek a csomagot.
– Tessék, szívem. Remélem, hamarosan újra látom.
– Hát persze – mondta Dan, és együtt mentünk ki a
boltból.
– Merre mész? – kérdezte, amint a Tranquil Vale-en
megindultunk.
– A bankba kell mennem, már ott kellene lennem.
– Én is arra tartok. Elkísérlek. És mi van a Vintage Világgal?
– Teljesen rendben van, köszönöm – válaszoltam.
– Nagyrészt a te cikkednek köszönhetően – tettem hozzá, kis
bűntudatot érezve az ingerlékenységem miatt, de – mint mindig –
Dan kizökkentett az egyensúlyomból a... spontaneitásával. – És mi
újság a lapnál?
– Jól megy – válaszolta megfontoltan –, a példányszám
tizenegyezerre ment fel a kezdeti tízezerről, és ez jó. De hasznát
vennénk egy kis reklámnak, sok helyi hirdető nem tud még rólunk.
Lesétáltunk a dombról, a kereszteződésnél befordultunk. Dan
hirtelen megállt a Régmúlt Központ előtt.
– Ide bemegyek. – A gesztenyebarna ajtóra néztem.
– Miért?
– Írni fogok róla, fel kell készülnöm belőle – mondta Dsn.

122
 – Nos, én nem hiszem... hogy van időm, úgyhogy azt hiszem, nem
megyek veled, Dan. Csak... – De miért utasítom vissza?
Gondolkodtam. Annie ott van a boltban, nem kell sietnem. – Na jó.
De csak egy perc.
A Régmúlt Központba belépni olyan volt, mint visszamenni az
időben. Egy régimódi boltra emlékeztetett, a polcokon háború előtti
csomagolásban Sunlight szappan, Brown&Polson konzervek, Eggo
tojáspor és Player&Senior Service cigaretta. Volt még egy díszes
sárgaréz pénztárgép és egy írógép, lemezjátszó bakelitlemezekkel
néhány Brownie Box fényképezőgép, valamint egy faládika,
melynek apró fiókjaiból régi medálok, horgolótűk, varrott babák és
pamuttekercsek választéka kínálták magukat – elmúlt korok
limlomjai.
Dannel átsétáltunk a galériába, a központ másik végébe, ahol
fekete-fehér fotókból nyílt kiállítás, amely az East End harmincas,
negyvenes évekbeli mindennapjait ábrázolta. Az egyik képen egy
kislány játszott a lebombázott utcán Stepneyben, őt bekarikázták,
mert most nyolcvanas éveiben, Blackheathben él.
– Tehát ez a hely afféle múzeum – mondtam.
– Inkább közösségi központ – válaszolta Dan –, ahol az idősebbek
visszaemlékezhetnek a múltra. A kávézó mögött van egy színház.
Ami azt illeti... – a konyhai pult felé biccentett –, meginnék egy
kávét. Velem tartasz?
Amíg az asztalhoz ültünk, Dan elővette a jegyzetfüzetét és egy
ceruzát, amelyet hegyezni kezdett.
– Tehát végül megtaláltad.
– Igen, hála az égnek!
– Annyira különleges?
Dan letette az asztalra.
– A nagyanyám hagyta rám. Három éve halt meg.
– Egy ceruzahegyezőt hagyott rád? – Bólintott. – Csak ennyit? –
Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
– Nem – fújt rá a kihegyezett ceruzahegyre. – Egy igen förtelmes
festményt is rám hagyott. Csöppet... csalódott voltam – fejezte ki
magát finoman. – De a hegyezőt szeretem.

123
 Írt néhány jegyzetet furcsa gyorsírási technikájával, én pedig
megkérdeztem, mióta újságíró.
– Csak néhány hónapja – mondta. – Kezdő vagyok – ez tehát
magyarázza a kissé idétlen interjútechnikát.
– Mivel foglalkoztál előtte?
– Egy marketingügynökségnél dolgoztam, termékpromóciókat
készítettem. Többnyire személyre szabott jutalékrendszerrel,
utalványadással, hűségkártyákkal, pénzvisszafizetés-ösztönzéssel,
egyet fizet, kettőt kap ajánlatokkal foglalkoztam.
– Öt százalék kedvezmény mindenre az első héten? – kérdeztem
gúnyosan.
– Igen – pirult el –, ilyesmikkel.
– És miért hagytál fel vele?
Habozott.
– Már tíz éve végeztem ugyanazt a munkát, és változást akartam.
A régi iskolatársam, Matt akkor hagyta ott a Guardiant, ahol üzleti
szerkesztő volt, hogy megalapítsa a saját lapját. Régóta dédelgette ezt
az álmot, és azt mondta, szüksége van... segítségre. – Dan folytatta: –
Szóval kicsit gondolkodtam, aztán úgy döntöttem, hogy megyek.
– Tehát arra kért, hogy állj be és írj az újságnak?
– Nem, akkor már felvett két teljes állású riportert; én csak a
marketingért vagyok felelős, de szabad kezet adott, hogy írhatok
bármiről, ami érdekel.
– Ez igazán hízelgő.
Dan rám nézett.
– Én már láttalak téged – mondta – a nyitás előtti napon, azt
hiszem, meséltem, hogy mentem az utca másik oldalán és láttalak a
kirakatban, amint egy műizét...
– Kirakati próbababát, kérlek.
– ...öltöztetsz, és gondterhelt voltál, mert az egyik keze állandóan
leesett.
A szememet forgattam.
– Utálok vesződni velük!

124
 – És olyan erősen koncentráltál arra, hogy helyrehozd a
kompozíciót. Arra gondoltam, szívesen beszélgetnék ezzel a nővel.
És megtettem. Ez a jó az újságírásban – tette hozzá mosolyogva.
– Két kávé! – mondta az eladónő, és a pultra tette a csészéket.
Értük mentem, elhoztam, és átnyújtottam Dannek.
– Melyiket szeretnéd? A pirosat vagy a zöldet?
– A... – habozott – pirosat.
Kinyújtotta a kezét.
– De a zöldet vetted el.
Dan rásandított. – Akkor azt.
Akkor esett le a tantusz.
– Dan, te színvak vagy?
Összeszorította az ajkait, aztán bólintott. Milyen nehezen jöttem
rá!
– Nehéz így?
– Nem igazán. – Sztoikusan megvonta a vállát.
– Csak éppen nem mehettem villanyszerelőnek.
– Ó igen, a színes drótok!
– Vagy légiközlekedési ellenőrnek, vagy pilótának, ha már itt
tartunk. Színtévesztőnek lenni, ahogy mondják, azt is jelenti, hogy a
cirmos cicák nekem zöld csíkosak, nem vagyok jó az eperszedésben,
és gyakran egymáshoz nem illő színekbe öltözöm, ahogy arra
egyértelműen felhívtad a figyelmemet.
Elvörösödtem.
– Ha tudom, hogy ennek van valami oka, tapintatosabb lettem
volna.
– Az emberek gyakran tesznek durva megjegyzéseket arról, amit
viselek, de sosem magyarázkodom, amíg nem muszáj.
– És mikor jöttél rá?
– Az első tanítási napon. Kértek, hogy rajzoljunk egy fát, az
enyémnek élénkpiros lombja volt és zöld törzse. A tanár szólt a
szüleimnek, hogy küldjenek el látásvizsgálatra.
– Akkor a nadrágodat nem látod karmazsinvörösnek?
Dan lenézett.

125
 – Nem tudom, mi az a karmazsinvörös, számomra
értelmezhetetlen fogalom, mint a csengőhang egy süketnek, de ez a
nadrág nekem olívzöld.
Belekortyoltam a kávéba.
– És milyen színeket látsz jól?
– A pasztellszíneket. Világoskéket, mályvát, és természetesen a
feketét és fehéret. Szeretem fekete-fehérben látni a dolgokat – tette
hozzá a kiállítás felé biccentve –, van valami az egyszínűségben,
ami...
Valahonnan az As Time Goes By zenéje szólalt meg, egy
pillanatra azt hittem, a teremben, aztán rájöttem, hogy csak Dan
csengőhangja.
Bocsánatkérően nézett rám, és felvette.
– Szia, Matt – mondta csendesen –, itt vagyok egy saroknyira, a
Régmúlt Központban... Igen, tudok beszélni – csak egy pillanat.
Bocsánat – tátogta felém. – Ó, rendben – Dan felállt, komoly
kifejezés ült az arcán. – Igen, ha kiáll a sztori mellett – tette hozzá,
amint elsétált. – Megbízható bizonyíték - hallottam, amint kilépett
az udvarra –, megtámadhatatlannak kell lennie... Pár percen belül ott
vagyok...
– Bocsánat – mondta az asztalhoz visszatérve. Zavartnak tűnt. –
Matt beszélni akar velem. Mennem kell.
– Nekem is dolgom van – felvettem a táskámat. – De örülök, hogy
eljöttem – köszönöm a kávét.
Kimentünk a központból, aztán megálltunk a járdán egy percre.
– Nos, én erre megyek – Dan jobb felé biccentett
– A Black&Green ott van feljebb, a posta mellett, te pedig arra
mész, de... ugye megnézzük az Anna Kareninát?!
– Még meggondolom.
Dan vállat vont.
– Miért nem mondasz egyszerűen csak igent?
Aztán, mintha teljesen megszokott dolog volna, arcon csókolt és
elment.
Amikor öt perccel később benyitottam a Vintage Világba, Annie
épp letette a telefont.

126
 – Mrs. Bell volt az – mondta –, úgy látszik, ottfelejtetted a
kalapdobozt reggel.
– Ottmaradt a kalapdoboz? – Még csak fel sem tűnt.
– Azt javasolta, menj el érte holnap négy órakor. Azt mondta,
hívd vissza, ha nem jó neked. De én is elmehetek érte...
– Nem, nem, majd megyek én, köszönöm. Holnap négykor jó
lesz. Nagyon jó.
Annie zavartan nézett rám.
– Szóval milyen volt Mrs. Bellnél? – kérdezte, amint felvette a
szatén estélyi ruhát, ami lecsúszott a vállfáról.
– Nagyon... kedves, igazán érdekes személyiség.
– Gondolom, jó néhány idős ember cseveg veled néha.
– Így van.
– Fogadok, hogy néhányuk története nagyon érdekes. Igazán
lenyűgözőnek tartanám, ha ez is a munkám lenne – folytatta Annie. –
Szeretem, ha az öregek az életükről beszélnek, szerintem többet
kellene hallgatnunk rájuk.
Elmeséltem Annie-nek, hogy milyen a Régmúlt Központ, ahol ő,
mint mondta, még sosem járt azelőtt, és ekkor megcsörrent a telefon.
A London Rádió volt, azt mondták, látták az interjút a
Black&Greenben, és bemennék-e a jövő héten, hogy a vintage
ruhákról beszéljek. Boldogan! Aztán Miles írt, hogy foglalt asztalt az
Oxo Towerben csütörtökön este nyolcra. Volt még egy halom
internetes rendelés, amivel foglalkoznom kellett, ezek közül öt a
francia hálóingekre érkezett. Látva, mennyire fogy az árukészlet,
lefoglaltam egy Eurostar jegyet Avignonba szeptember utolsó hetére.
A délután maradék része azzal telt, hogy beszéltem az emberekkel,
akik ruhákat hoznának be eladásra.
– Nem leszek itt holnap ebédig – mondtam Annie-nek, amikor
aznap bezártam a boltot. – Valhoz megyek, a varrónőmhöz.
Nem tettem hozzá, hogy egy médiummal is találkozóm van.
Hirtelen ijesztőnek találtam a gondolatot. Eldöntöttem, hogy délután
visszamegyek Mrs. Bellhez.

127
 HAT

Másnap reggel feladtam a Balenciaga ruhát Cindinek Beverly

Hillsbe, szórakozottan találgattam, vajon melyik A-listásának szánja,
aztán az izgalomtól keletkezett pillangókkal a gyomromban
Kidbrookba vezettem. A kézitáskámba tettem három rólam és
Emmáról készült képet. Az elsőn tízévesek vagyunk, a Lyme Regis
tengerparti öbölben, ahová apa vitt minket, hogy kőzeteket
gyűjtsünk. Emma egy nagy ammonitot tart a kezében, ő találta, és
tudom, hogy örökre megtartotta. Emlékszem, egyikünk sem hitte el
apámnak, hogy nagyjából 200 millió éves lehet. A második kép
Emma diplomaosztó rendezvényén készült, a Királyi Művészeti
Iskolában. A harmadik kép pedig – mint azóta kiderült – az utolsó
szülinapján ábrázolja. Fején kalap, amit szokatlan módon magának
készített – egy zöld szalmaharangból kibomló pink rózsával.
– Ez jól áll – mondta, s maga is meglepődött, amint belenézett a
kézitükörbe.
– Ez lesz az a kalap, amiben eltemetnek!
Felemeltem a kezem és becsengettem Valhoz. Amikor ajtót
nyitott, azt mondta, nagyon ideges, mert most borított ki egy üveg
szemes borsot.
– Milyen bosszantó! – mondtam, élesen belém nyilalló
gyötrelemmel visszaemlékezve Emma vacsorapartijára.
– Mindenfelé szétgurult, ugye?
– Nem az a baj – mondta Val –, attól vagyok kiborulva, hogy ha
kiömlik a bors, az nagy szerencsétlenséget jelent!
Ránéztem.
– Miért?
 – Mert általában egy közeli barátság végét jelenti! – Éreztem,
amint a gerincemen remegés fut végig. – Úgyhogy vigyáznom kell,
mit beszélek, kinek és hogyan, igaz? – tette hozzá. – Most pedig... –
Val a táskáim felé pislantott. – Mit hoztál?
Még mindig megrendülve attól, amit mondott, megmutattam neki
Mrs. Bell ruháit.
– Csak kis javításokra lesz szükség – jelentette ki, amíg
vizsgálgatta őket –, óóó, imádom ezt az Ossie Clark ruhát.
Elképzelem, amint valaki ebben sétálgat a King’s Roadon 1965-ben.
– Kifordította. – Szakadt a bélése? Hagyd csak itt, Phoebe. Majd
hívlak, ha kész van.
– Köszönöm. Akkor rendben – erőltetett vidámsággal hozzátettem
–, akkor csak... beugrom a szomszédba.
Val biztatóan rám mosolygott.
– Sok szerencsét!
Mikor becsöngettem Maggie-hez, a szívem úgy vert, mint egy
tamtamdob.
– Gyere be, szivecském – kiáltotta Maggie. – A nappaliban
vagyok! – Követtem a Magie Noire állott cigarettafüstjének szagát a
folyosón át, és rátaláltam Magsre, egy kis asztal mögött. Intett, hogy
üljek le a szemközti székre. Közben körülnéztem. Semmi sem
mutatott arra a tevékenységre, ami itt rendszeresen zajlik. Nem
voltak rojtos lámpaernyők, kristálygömbök, sem használatra váró
tarot-kártyák. Mindössze egy egyszerű ülőgarnitúra, egy nagy
plazmatévé, egy faragott tölgy pohárszék, sarokszék, rajta hatalmas
porcelánbaba ült csillogó fürtökkel és üres arckifejezéssel – ebből állt
a berendezés.
– Ha Ouija-táblát vártál, akkor csalódást kell okoznom – mondta
Mags epésen. Mintha a gondolataimban olvasott volna – ez igazán
biztató volt. – Én nem megyek bele ebbe a „fogjuk meg egymás
kezét és várjuk, míg lekapcsolódik a villany” marhaságba. Nem. Én
csak annyit teszek, hogy összeköttetésbe hozlak a szeretteddel. Úgy
gondolj rám, mint egy kapcsolótábla kezelőjére, aki oda kapcsol,
ahová szeretnéd.

129
 – Mags – hirtelen aggodalom fogott el –, most, hogy itt vagyok,
egy kicsit... aggódom. Úgy értem, nem gondolod, hogy kicsit profán
dolog..., nos... felébreszteni egy halottat?
Főképp a nappaliban, ötlött fel bennem hirtelen.
– Nem, nem az – válaszolta Mags. – Mert a lényeg az, hogy ők
igazából nem halottak. Csak elmentek valahová máshová, de –
feltartotta az ujját – kapcsolatba lehet lépni velük. Na, akkor, Phoebe.
Kezdjük! – Mags várakozással telve nézett rám – akkor kezdjük –, a
táskám felé bólintott.
– Ó, bocsánat!
– Előbb az üzlet, aztán az élvezet – mondta Mags.
– Köszönet érte.
Elvett ötven fontot, és a keblei közé tűrte. Elképzeltem, ahogy
teste melegét átveszik a bankjegyek. Aztán azon gondolkodtam, mi
mást tarthat még ott? Egy igáslovat? A telefonkönyvét? Egy
kiskutyát?
Most, hogy Mags készen állt, lefelé fordította a tenyerét, az
asztalra helyezte, ujjait az asztallapra nyomta, mintha így készítette
volna fel magát a lelki utazásra. Cinóbervörös körmei olyan
hosszúak voltak, hogy a végükön felkunkorodtak, mint a szablyák
vége.
– Tehát elvesztettél valakit – kezdte.
– Igen – már elhatároztam, hogy nem mutatom meg Magsnek a
képeket, és semmi információt nem adok Emmáról.
– Tehát elvesztettél valakit – ismételte –, valakit, akit szerettél.
– Igen – az ismerős torokszorító érzés tolult fel.
– Nagyon.
– Igen – ismételtem.
– Egy közeli barátot. Aki a világot jelentette számodra. – A
könnyeimet visszatartva bólintottam.
Mags behunyta a szemét, aztán mély lélegzetet vett, és az orrán
keresztül fújta ki a levegőt.
– És mit szeretnél mondani ennek a barátodnak?
Meglepődtem, hiszen nem készültem, hogy bármit is

130
 mondjak. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és arra gondoltam,
hogy amit a leginkább szeretnék mondani Emmának, az talán a
bocsánatkérés; ezen kívül szeretném elmondani, mennyire hiányzik,
hogy olyan, mint egy nem múló szívfájdalom. És végül azt is el
szeretném mondani, hogy haragszom rá azért, amit tett.
Magsre néztem és hirtelen idegesség fogott el.
– Most éppen... nem tudok semmire sem gondolni.
– Rendben van, szivecském, de... – Színpadias szünetet tartott. –
A te barátod viszont mondani szeretne valamit.
– Mit? – kérdeztem könnyedén.
– Nagyon fontos.
– Mondd el, mi az – dobogott vadul a szívem –, kérlek
– Nos...
– Mondd!
Mély lélegzetet vett. – Nos, ez a férfi azt...
Pislogtam.
– Nem férfi.
Mags kinyitotta a szemét, és döbbenten meredt rám.
– Nem férfi?
– Nem.
– Biztos vagy benne?
– Persze, hogy biztos vagyok!
– Ez fura, mert a Robert nevet kaptam meg – nézett rám –, és
nagyon erősen jön át.
– De semmilyen Robertet nem ismerek.
– Hát Robot?
A fejemet ráztam. Mags félrebillentette a fejét.
– Bob?
– Nem.
– A David mond valamit?
– Maggie, a barátom egy nő.
Összeszűkült a szeme, műszempilláin keresztül pillantott rám.
– Persze, hogy az! – mondta belátóan. – Gondoltam! Megint
behunyta a szemét, és zihálva vette a levegőt.

131
 – Oké, már meg is van. Közeledik... Pár pillanat múlva
összekapcsollak vele.
Már vártam, hogy megszólal egy hívásvárakoztató jelzés, például
a Négy évszak régi lemezfelvétele.
– Na és most milyen név jön elő? – kérdeztem. Mutatóujját a
halántékához nyomta.
– Erre még nem tudok válaszolni, de elmondhatom, hogy igen
erős kapcsolatot érzek külfölddel.
– Külfölddel? – kérdeztem boldogan. – Ez jó! És mi a kapcsolat?
Maggie rám bámult.
– Nos, a barátod szeretett külföldre járni, nem így van?
– De igen – mint nagyjából akárki más. – Mags, csak hogy
biztosak legyünk abban, hogy a megfelelő személlyel van dolgunk,
megmondanád, melyik országgal volt különös kapcsolata, egy
országgal, ahová elutazott épp három héttel azelőtt, hogy...
– Elhunyt? Ezt meg tudom mondani.
Mags ismét behunyta a szemét, a szemhéja metálkék
szemceruzával volt kihúzva, és a szeme sarkában felkunkorítva.
– Most kapom meg, hangosan és tisztán.
Füléhez kapta a kezét, aztán a plafonra bandzsított.
– Hallottalak, drágám, nem kell kiabálnod. – Mags csendesen
felém fordította a tekintetét.
– Az az ország, amivel a barátodnak igen különleges kapcsolata
volt, az... Dél– visszafojtottam a lélegzetemet – Amerika.
Felnyögtem.
– Nem. Soha nem járt ott. Bár mindig szeretett volna odamenni –
tettem hozzá.
Mags kifejezéstelenül nézett rám.
– Nos, akkor ezért jött ez a gondolat. Mert a barátod oda akart
menni, de sosem ment, és ez még mindig bántja. - Mags az orrát
kapirgálta. – Most ez a barátod... akinek a neve – becsukta a szemét,
hangosan lélegezve – Nadine – kinyitotta a szemét, rám nézett –
Lisa?
– Emma – mondtam fáradtan.

132
 – Emma – csettintett a nyelvével –, természetesen. Lássuk csak...
Emma nagyon érzékeny, természetes személy volt, igaz?
– Nem – válaszoltam. Reménytelen volt az egész
– Emma egyáltalán nem ilyen volt. Kicsit heves és egy hajszálnyit
naiv, kicsit talán neurotikus. Bár nagyon szeretett nevetni, hajlamos
volt a rosszkedvre. Kiszámíthatatlan volt vakmerő dolgokat művelt.
Keserűen gondoltam Emma végső vakmerő tettére.
– De tudnál beszélni a karrierjéről? Csak hogy biztosak legyünk
benne, hogy a jó Emmával van dolgunk.
Mags lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta.
– Egy kalapot látok – gyötrelemmel vegyes eufória tört fel
bennem –, egy fekete kalapot – folytatta.
– Milyen a formája? – kérdeztem, miközben szaporán vert a
szívem.
Mags összeszorította a szemét.
– Lapos, négy sarka van, és hosszú bojt lóg róla.
Elcsüggedtem.
– Egy egyetemi díszsapkát írsz le éppen.
Mags elmosolyodott.
– Így van, mivel Emma tanár volt, nem?
– Nem.
– Akkor talán viselte a diplomaosztóján. Talán ezt látom.
Mags megint hunyorított, lassan felemelte a fejét, mintha
olyasmire próbálna összpontosítani, ami épp most tűnik el a
horizonton.
– Nem – sóhajtottam elkeseredetten –, Emma a Királyi Művészeti
Iskolába járt.
– Gondoltam, hogy művész volt – mondta Mags boldogan –,
akkor ez jó!
Megmozgatta a vállát, aztán behunyta a szemét, mintha
imádkozna. Valahonnan telefoncsörgést hallottam. Milyen dallam
volt? Ó, igen – a Spirit in The Sky. Rájöttem, hogy a hang Maggie
keblei közül jön.
– Bocsáss meg egy pillanatra – mondta, miközben a kivágásból
először kivette a Silk Cut cigarettát, majd a mobiltelefonját.

133
 – Na, szia – szólt bele. – Értem, nem tudsz... Teljesen rendben
van. Kösz, hogy szóltál. – Összecsukta a telefont, és a középső
ujjával finnyásan visszatolta a keblei közé.
– Szerencséd van – mondta –, a tizenkét órás lemondta.
Folytathatjuk.
Felálltam.
– Köszönöm, Mags, de ne.

Lehet, hogy jót tesz, ha ilyen elmebeteg dolgokat művelek! –

gondoltam, miközben visszafelé autóztam Blackheath– be. Őrültség
volt egyáltalán egy percig is komolyan venni! Mi van, ha Mags
kapcsolatba lép Emmával? Lehet, hogy a sokktól idegösszeomlást
kaptam volna. Inkább örülnöm kellene, hogy Mags sarlatán.
Felháborodásom csillapodott, és a megkönnyebbülés vette át a
helyét.
Beálltam a ház elé a megszokott helyemre, bementem, hogy
kiürítsem a mosógépet, és beraktam a következő adagot. Éreztem,
hogy éhes vagyok, így megálltam a Moon Daisy Cafénál, hogy
bekapjak valamit. Leültem egy kinti asztalhoz és Pippa, aki a kávézót
vezeti, és aki először beszélt nekem Valról, kihozta a The Times
egyik példányát. Szórakozottan nézegettem a belföldi, majd a
külföldi híreket, és elolvastam egy cikket a londoni divathétről, ami
akkoriban kezdődött. Aztán, ahogy az üzleti részre lapoztam, azon
kaptam magam, hogy meredten bámulok Guy fotójára, alatta: „A jó
fiú magasra tör". Taplószáraz szájjal olvastam a cikket. Guy
Harrap... 36... megalapította az Ethixet... olyan cégekbe ruházott be,
amelyek nem károsítják a környezetet... környezetbarát technológia...
gyermekmunka ellen... állatok jóléte... olyan cégek, amelyek az
emberi egészség és biztonság növelése mellett kötelezték el magukat.
Rosszullét környékezett. Guy nem törekedett éppen Emma
egészségének vagy biztonságának növelésére, ugye nem?
Tudod, mennyire hajlamos a túlzásokra, Phoebe! Valószínűleg
csak fel akarja hívni magára a figyelmet!
Nem olyan „jó fiú”, amilyennek gondolja magát.

134
 Az érdeklődés hiányával vizsgálgattam az omlettet, amit Pippa
elém tett. Megcsörrent a telefonom. Anya volt.
– Hogy vagy, Phoebe?
– Jól – hazudtam. Remegő kézzel becsuktam az újságot, így nem
kellett tovább bámulnom Guyt. – És te?
– Én is jól vagyok – válaszolta könnyedén –, jól vagyok, jól, én
abszolút... Igazából nyomorultan, kicsim. – Hallani véltem, ahogy a
sírással küszködik.
– Mi történt, anya?
– Nos, ma terepen vagyok, Landbroke Grove-on. El kellett
hoznom Johnnak néhány rajzot, amire szüksége volt, és... – nyelt
egyet – kiborít a tudat, hogy ennyire közel vagyok ahhoz a helyhez,
ahol apád él... VELE és... és...
– Szegénykém. Ne is gondolj rá! A jövőbe nézz!
– Igen. Igazad van, drágám – szipogta –, így fogok tenni. Ehhez
már találtam is egy csodálatos, új – reméltem, hogy azt mondja, férfit
– kezelést!
Elcsüggedtem.
– A neve bőrmegújító lézeres kezelés, vagy más néven Fraxel.
Lézeres izével végzik – rendkívül tudományos. Valóban
visszafordítja az öregedési folyamatot.
– Igazán?
– Annyit tesz, hogy – itt van a szórólap –, hallottam a fényes papír
zizegését – az irányított lézersugár a károsodott bőr mély rétegeiben
eltávolítja az elöregedett, károsodott sejteket és pigmentfoltokat.
Fokozatosan állítja helyre az arc egyes részeit, akárcsak egy
festménynél, amikor restaurálják. Az egyetlen hátulütője – tette
hozzá anya hogy erős hámlást idéz elő.
– Akkor legyen kéznél a porszívó.
– És összesen hat alkalomra van szükség.
– Mennyiért is?
Nagy levegőt vett.
– Háromezer font. De a különbség az előtte-utána képek közt
óriási!

135
 – Ez azért van, mert a nők az „utána” képeken ki vannak
sminkelve, és mosolyognak.
– Csak várd ki, amíg hatvan leszel – nyögte –, mindenféle ilyen
bajod lesz és még másfajta is, amikre ilyen idős korban gondolni
lehet.
– Nekem nem lesz ilyen gondom – tiltakoztam. – Én nem kerülöm
a jelent, anya, hanem értékelem. Ezért csinálom azt, amit csinálok.
– Nem kellene ennyire ájtatosnak lenned – mondta ingerülten –,
na, de mondd csak, veled mi van?
Úgy döntöttem, nem szólok anyának arról, hogy most voltam egy
médiumnál. Azt viszont elmondtam, hogy utazom Franciaországba a
hónap végén, és egy lendülettel megemlítettem Milest is. Nem
akartam, de gondoltam, talán felvidítaná.
Ez ígéretesen hangzik! – mondta, miután kicsit meséltem róla. –
Egy tizenhat éves lány? – vágott közbe. – Igazán csodás
mostohaanya lenne belőled, és még mindig lehetnek saját gyerekeid.
Tehát elvált? ...özvegy? Ó, tökéletes! És mennyi idős? .. .Á, értem.
Másrészt – tette hozzá hangjában némi élénkséggel, ahogyan a
helyzet lehetőségeit vizsgálta – ez azt jelenti, hogy nem fiatal és nem
szegény! Jaj, istenem! John integet. Mennem kell, drágám!
– Fel a fejjel, anya, és felejtsd el, hogy mit csinálnál a fejeddel,
pontosabban az arcoddal!
Az ebéd utáni két órát leltározással töltöttem, kereskedőket hívtam
fel, megnéztem az árverési házak internetes oldalait, és feljegyeztem,
ha közelgő árverést találtam, ami érdekelt. Négy óra előtt tíz perccel
felvettem a kabátomat és elmentem Paragonba.
Mrs. Bell beengedett az emeletről, én pedig felkaptattam a
harmadikra, cipőm kopogott a kőlépcsőn.
– Jaj, Phoebe! Örülök, hogy újra látlak. Gyere be!
– Elnézést, hogy itt felejtettem a kalapokat, Mrs. Bell.
Az előszoba asztalán egy kis füzetke hevert a Macmillan
rákkezelésről.
– Semmi baj. Főzök egy kis teát. Csak menj és ülj le.
Bementem a nappaliba és megálltam az ablak előtt, lenéztem a
kertre, ami egy szürke rövidnadrágos-pólós kisfiútól eltekintve

136
igencsak kihaltnak tűnt. A fiú a leveleket rugdosva vadgesztenyét
keresett.
Mrs. Bell megjelent a tálcával, de ezúttal elfogadta a
segítségemet, amikor felajánlottam.
– Nem olyan erős már a karom, mint régen. Kezdi átvenni a
testem felett a hatalmat az ellenség. Az első hónapban meglehetősen
jól fogom magam érezni, úgy tűnik, később. .. nem olyan jól.
– Sajnálom – mondtam tehetetlenül.
– Ez van – vállat vont –, nincs mit tenni, kivéve azt, hogy a
hátralévő rövid időm minden pillanatát értékelem, amíg még képes
vagyok rá.
Felemelte a kannát, bár mindkét kezére szüksége volt.
– És milyen az ápolónő?
Mrs. Bell sóhajtott.
– Annyira kedves és hivatalos, amennyire elvárható. Azt mondta,
maradhatok itt addig, amíg... – hangja elhalkult. – Szeretném
elkerülni a kórházat.
– Természetesen.
Csendben leültünk és ittuk a teát. Addigra egyértelműnek látszott,
hogy Mrs. Bell nem fejezi be a megkezdett történetét. Valamilyen
oknál fogva így döntött. Talán megbánta, hogy elmondta. Letette a
csészéjét, aztán hátrasimított egy kóbor hajszálat.
– A kalapdoboz a hálószobában van, Phoebe. Menj be és hozd ki.
Így tettem, amikor utánam szólt:
– Lennél olyan kedves, és kihoznád a kék kabátot?
Zakatolt a szívem, amint a szekrényhez mentem, kivettem a
kabátot a zsákjából, bevittem a nappaliba, és átnyújtottam Mrs.
Bellnek.
Térdére fektette, keze a hajtókáját szorongatta.
– Tehát – mondta csendesen, amint újra leültem. – Hol is
tartottam?
– Nos – letettem a lábamhoz a kalapdobozt –, azt mondta, hogy
megtalálta a barátját, Monique-ot egy pajtában, ahol akkor már tíz
napja bújkált... – Mrs. Bell lassan bólintott – vitt neki egy kis
ennivalót...

137
 – Igen – suttogta. – Vittem neki ennivalót és megígértem, hogy
nekiadom ezt a kabátot.
– Így van – olyan volt, mintha Mrs. Bell engem is bevonna a
történetbe.
Ismét kinézett az ablakon, amint megrohanták az emlékei.
– Emlékszem, milyen boldoggá tett a gondolat, hogy segíthetek
Monique-nak. De nem segítettem – tette hozzá csendesen. –
Elárultam őt.
Ajkait egy pillanatra összeszorította, majd levegőt vett.
– Úgy volt, hogy késő délután visszamegyek Monique-hoz, azon
gondolkodtam, mennyi mindent tennék a barátomért. ...
Mrs. Bell megállt.
– Ebéd után elmentem a boulangerie-be a kenyéradagért. Egy órát
kellett sorban állnom, hallgatva a várakozó vásárlótársaim morgását
erről meg arról az emberről, aki feltehetően a marché noir-ról vásárol
dolgokat. Végre megkaptam a fél bagettemet, ami járt, és amint
keresztülvágtam a téren, láttam, hogy Jean-Luc egyedül ücsörög a
Bar Mistral előtt. Meglepetésemre nem nézett keresztül rajtam, mint
addig: hanem rám nézett. További ámulatomra hívott, hogy
csatlakozzak hozzá. Annyira felvillanyozott, hogy alig tudtam
beszélni. Vett egy pohár almalevet nekem, amit addig kortyolgattam,
amíg ő a sörét itta. Öröm és izgalom mámorosított meg, hogy ott
ülök az áprilisi napfényben ezzel az ördögien jóképű fiúval, aki után
már olyan régóta epekedtem.
A bár rádiójából Frank Sinatra szólt és a Night and Day-t
énekelte, ami akkor roppant népszerű volt. Hirtelen Monique-ra
gondoltam, aki éjjel-nappal – Night and Day
a pajtában van, és rájöttem, hogy indulnom kell, méghozzá
azonnal. De aztán a pincér hozott még egy sört Jean– Lucnek, és
Jean-Luc megkérdezte, kóstoltam-e már sört. Természetesen nem,
hiszen csak tizennégy éves voltam.
Nevetett, és azt mondta, épp itt az ideje. Felajánlott egy kortyot a
Kroenenbourgjából, és ez megint olyan romantikus volt számomra,
nem utolsósorban azért, mert a sört is szigorú adagokban mérték.
Úgyhogy kortyoltam belőle egy kicsit, aztán még egyet és még egyet

138
– annak ellenére, hogy egyáltalán nem ízlett –, de azt akartam, hogy
Jean-Luc azt higgye, ízlik. A nappal fénye elhalványult. Tudtam,
hogy mennem kell. Azonnal. De akkorra már forgott velem a világ,
majdnem sötét volt, és rájöttem, hogy szégyenszemre nem jutok el
éjjel a pajtába.
Eldöntöttem, hogy majd reggel, már hajnalban elindulok, azzal
vigasztaltam magam, hogy az csak pár óra eltérés.
Mrs. Bell még mindig a kabátot szorongatta, mintha nyugtatgatná.
– Jean-Luc azt mondta, hazakísér. Annyira romantikus volt az
alkonyatban átkelni a téren, amint az első csillagok kigyúltak az
égen. Rájöttem, hogy tiszta éjszaka lesz – és nagyon hideg.
Mrs. Bell ujjai szórakozottan keresték a kabát gombjait.
– Gyötört a lelkiismeret-furdalás Monique miatt. Furcsán és
könnyeden éreztem magam, és hirtelen eszembe ötlött, hogy talán
Jean-Luc segíthet rajta. Az apja elvégre is csendőr – bizonyára csak
tévedett a hatóság, gondoltam én. És így, amint elértük a házat...
Mrs. Bell belekapaszkodott a kabátba. Ujjpercei egészen
kifehéredtek.
– Meséltem Jean-Lucnek Monique-ról... Elmondtam, hogy a régi
pajtában találtam rá. Elmagyaráztam, hogy csak azért mondom el,
hátha tud rajta segíteni. Jean-Luc aggodalmasan nézett, olyannyira,
hogy – emlékszem – belém nyilallt a féltékenység is, aztán eszembe
jutott a szeretetteljes mozdulata Monique sáljával. Mindenesetre...
Mrs. Bell nyelt egyet – megkérdezte, merre van a pajta, én pedig
leírtam a helyet. – Megrázta a fejét. – Egy pillanatig Jean-Luc
hallgatott, aztán azt mondta, hogy hallott más gyerekekről, akik
hasonló helyeken rejtőznek, vagy emberek házaiban bujkálnak. Azt
mondta, hogy nehéz helyzet ez mindenkinek, akit érint. Aztán a
házunkhoz értünk és elköszöntünk.
A szüleim zenés műsort hallgattak a rádión, így nem hallották,
hogy besurrantam és felmentem a lépcsőn. Nagyon sok vizet ittam,
mert szomjas voltam, aztán ágyba bújtam. A székemen pedig, a
holdfényben jól látszott a kis kék kabát.
Mrs. Bell felemelte és magához ölelte.

139
 – Másnap reggel felébredtem, nem az első sugarakra, amint
szerettem volna, hanem két órával később. Borzalmasan éreztem
magam, hogy nem tartottam be, amit Monique-nak ígértem. De azzal
vigasztaltam magamat, hogy nemsokára ott leszek a csűrben és
odaadom neki a szép kabátomat, ami jelentős áldozat, emlékeztettem
magamat. Monique így majd tud aludni este, és minden rendben lesz
– és talán Jean-Luc is tud majd segíteni.
Mrs. Bell komoran elmosolyodott.
– Mivel bűntudatom volt, amiért nem találkoztam vele előző este,
annyi ennivalót csomagoltam, amennyit gondoltam, hogy anyám
nem vesz majd észre, beleraktam a kosárba, és indultam a pajtához.
Amikor odaértem, bementem. „Monique!” – suttogtam, miközben
levettem a kabátot. Semmi válasz. Aztán megláttam a takaróját az
egyik oldalon egy kupacban. Megint a nevén szólítottam, de semmi
válasz, csak a fecskék röppentek ide-oda az ereszen. Akkorra már
éreztem valami görcsöt a gyomromban – de olyan volt, mintha az
egész testemben érezném. A pajta végébe mentem, a szalmabálák
mögé, és a padló egyik gödrében, ahol Monique aludt, a szalma közt
szanaszét hevertek az üveggyöngyei.
Mrs. Bell megmarkolta a kabát ujját.
– El sem tudtam képzelni, hová tűnt Monique. Lementem a
patakhoz, de nem volt ott. Továbbra is reménykedtem abban, hogy
hirtelen előkerül, és így odaadhatom a kabátot – hiszen szüksége volt
rá!
Önkéntelenül felém nyújtotta, aztán feleszmélve, mit is csinál, az
ölébe ejtette.
– Nagyjából két órát vártam, aztán gondoltam, már ebédidő lehet,
és a szüleim talán aggódnak, merre járok. Amikor hazaértem, látták,
milyen rosszkedvű vagyok, és kérdezték, mi bajom. Hazudtam, azt
mondtam, a miatt a fiú miatt búsulok, aki tetszik – Jean-Luc Aumage
–, de nem hiszem, hogy én tetszem neki. „Jean-Luc Aumage! –
magyarázta apám. – René Aumage fia! Az a semmirekellő apja-fia!
Ne vesztegesd az idődet rá, lányom, találsz majd nála különbet is!”
– Nos – Mrs. Bell szeme lángolt a felháborodástól –, szívesen
megütöttem volna apámat a csúnya megjegyzésért. Ő nem tudta, amit

140
én, hogy Jean-Luc megígérte, segít Monique-nak. Aztán azon
gondolkoztam, hátha már segített is neki. Lehet, hogy ezért nem volt
Monique a pajtában, hiszen talán épp most segít neki Jean-Luc
megkeresni a szüleit és a testvérét. Biztos voltam abban, hogy
mindent megtesz, amit csak tud. Így reményteli szívvel futottam el a
házukhoz, de Jean-Luc anyja azt mondta, hogy a fia Marseille-be
ment, és nem jön vissza másnap délutánig.
Aznap este megint elmentem a pajtába, de Monique továbbra sem
volt ott. Bár egyre hidegebb volt, nem tudtam felvenni a kabátot,
mert úgy tekintettem rá, mint ami már Monique-é. Amikor
hazaértem, felmentem a szobámba. Az ágyam alatt volt egy
meglazult padlódeszka, itt őriztem a titkos dolgaimat. Ügy
döntöttem, ott tartom majd a kabátot, amíg oda nem adom Monique-
nak. De előbb be kellett csomagolnom újságpapírba, hogy védjem az
anyagot. Így találtam rá a Gazette Provençale egyik példányára, amit
apám olvasott, s amint szétszedtem az oldalakat, megakadt a szemem
az egyik cikken. Az „idegenek” és más „hontalanok” „sikeres
letartóztatásáról” szólt Avignonban, Carpentras-ban, Orange-ban és
Nîmes-ben augusztus 19-én és 20-án. A razzia sikere, folytatta a
cikk, közvetlenül a zsidók élelmiszerjegyét jelölő pecsétet előíró
politikának köszönhető. – Mrs. Bell rám nézett. – Akkor már tudtam,
mi történt Monique családjával. A cikk írt az északra irányított
vonatokról, amelyek „külföldi zsidókat” és „más idegeneket”
szállítanak. Elrejtettem a kabátot, lementem a földszintre, a fejemben
cikáztak a gondolatok.
Másnap reggel Jean-Lucékhez mentem, és bekopogtam.
Örömömre ő nyitott ajtót, és hevesen dobogó szívvel, suttogva
megkérdeztem, hogy tudott-e segíteni Monique-on. Nevetett és azt
mondta: „nagyon is”. Rossz érzéssel kérdeztem meg, hogy érti. Nem
válaszolt, ezért erősködtem, hogy Monique-nak szüksége van arra,
hogy gondoskodjanak róla. Jean-Luc azt válaszolta, hogy majd
gondoskodnak róla a „többi hozzá hasonlóval” együtt.
Megkérdeztem, hol van most, és azt válaszolta, hogy segített az
apjának elszállítani Monique-ot a St. Pierre börtönbe, Marseille-be,
ahol amint lehet, felteszik a Drancyba menő vonatra – egy

141
internálótáborba Párizs mellett. Amit nem tudtam – tette hozzá Mrs.
Bell –, hogy Drancy volt az a tábor, ahonnan az embereket
Auschwitzba, Buchenwaldba és Dachauba vitték tovább.
A szeme ragyogott.
– Aztán Jean-Luc bevágta az ajtót, és rám nehezedett a helyzet
súlyossága. A falnak dőlve suttogtam magamban: „Mit tettem?”
Segíteni akartam a barátomnak, de a teljes naivitásom és hülyeségem
oda vezetett, hogy felfedezték és elvitték...
Mrs. Bell ajka megremegett, két könnycsepp gördült végig az
arcán, és a kabátra hullva sötét foltot hagyott az anyagon.
– Hallottam a vonatfüttyöt a távolban, és arra gondoltam, hogy
Monique talán épp azon a vonaton lehet. Le akartam futni és
megállítani...
A zsebkendőért nyúlt, amit felé tartottam, és a szeméhez
szorította.
– Aztán amikor a háború után megtudtuk, mi lett a zsidók igazi
sorsa, én... – Mrs. Bell hangja elakadt – ...megháborodtam.
Mindennap elképzeltem a megpróbáltatásokat, amelyeket a barátom,
Monique Richelieu – született Monika Richter – elszenvedett.
Gyötrődtem, mert tudtam, hogy egészen bizonyossá vált, egy isten
tudja, milyen pokoli helyen és milyen erőszak következtében, de
meghalt. Miattam.
Mrs. Bell megint a mellére csapott.
– Sosem bocsátottam meg magamnak. Nem is fogom.
Fájdalmasan összeszorult a torkom, legalább annyira
Mrs. Bellért, mint magamért.
– Ami a kabátot illeti... – gyűrte markába a zsebkendőt –, továbbra
is a padló alatt tartottam, anyám mérges utasítása ellenére, hogy
keressem meg végre. De nem érdekelt. Monique-é volt. Vágytam rá,
hogy odaadhassam neki, felsegítsem rá és begomboljam.
Megfogta az egyik gombot.
– Arra is vágytam, hogy ezt odaadhassam neki – a közelebbi
zsebbe nyúlt és egy nyakláncot húzott elő. A rózsaszín és barna
üveggolyók ragyogtak a napfényben. Mrs. Bell a gyöngyöket az ujjai
köré fonta, aztán az arcához emelte.

142
 – Mindig arról álmodoztam, hogy egy napon Monique– nak adom
a kabátot és a nyakláncot. El tudod ezt hinni?
Rám nézett.
– És még most is erre gondolok.
Keserűen elmosolyodott.
– Bizonyára nagyon furcsállod ezt, Phoebe.
Megráztam a fejem.
– Nem.
– De a kabátot a rejtekhelyén tartottam 1948-ig, amikor, mint
meséltem, elhagytam Avignont, hogy új életet kezdjek itt,
Londonban – messze attól a helytől, ahol ezek a dolgok történtek;
olyan életet, amelyben nem futok össze Jean-Luckel vagy az apjával
az utcán, nem megyek el a ház előtt, ahol Monique és a családja élt.
Nem bírtam látni, elviselni a tudatot, hogy soha nem térnek vissza.
És azóta sem voltam ott egyszer sem.
Mrs. Bell mélyet sóhajtott.
– De amikor Londonba költöztem, magammal hoztam a kabátot,
még mindig reménykedtem, hogy egy nap eleget tehetek a
barátomnak tett ígéretemnek – ami valójában őrültség, mert addigra
már tudtam, hogy Monique-ot utoljára 1943. augusztus 5-én látták,
amikor megérkezett Auschwitzba.
Mrs. Bell pislogott.
– De továbbra is őriztem a kabátot, ennyi év után is. Ez az én...
Rám nézett.
– Melyik szó is illik erre?
– Vezeklés – válaszoltam csendesen.
– Vezeklésem – bólintott Mrs. Bell. – Természetesen.
Majd visszacsúsztatta a nyakláncot abba a zsebbe, amelyikben
volt.
– Ez hát a története ennek a kis kék kabátnak. – Felállt.
– Visszaviszem. Köszönöm, hogy meghallgattál, Phoebe.
Fogalmad sincs róla, mit is jelent ez nekem. Annyi éven át vágytam
rá, hogy valaki meghallgassa ezt a történetet, és ha nem is ítél el, de
legalább... megért. – Rám nézett. – Érted, Phoebe? Érted mit és miért
tettem? Miért érzem azt, amit érzek?

143
 – Igen, értem, Mrs. Bell – válaszoltam csendesen. – Jobban, mint
gondolja.
Mrs. Bell bement a hálószobába, és hallottam, amint becsukja a
szekrényajtót, aztán visszajött és leült, arcát elárasztották az
érzelmek.
– De... – mocorogtam a széken –, miért nem mondta el a férjének?
Ha jól értem, ön egyértelműen szerette.
Mrs. Bell bólintott.
– Nagyon. Éppen azért nem mondtam el, mert nem mertem,
hiszen annyira szerettem. Féltem, hogy ha megtudná, mit tettem,
másképp nézne rám, elítélne.
– Miért? Mert kislányként megpróbált jót tenni, ami végül...
– A rosszra fordult – foglalta össze Mrs. Bell. – A lehető
legrosszabbra. Persze nem szándékos árulás volt – folytatta. – Ahogy
Monique mondta, nem értettem. Nagyon fiatal voltam, és sokszor
próbáltam magam vigasztalni azzal a gondolattal, hogy Monique-ot
egyébként is biztosan megtalálták volna, ki tudja...
– Igen – mondtam sietve –, megtalálták volna, egyébként is
meghalhatott volna, ennek semmi köze önhöz, Mrs. Bell, semmi, a
világon semmi.
Mrs. Bell kíváncsian nézett rám.
– Amit ön tett, az csak egy téves megítélés volt – tettem hozzá
gyorsan.
– De ettől nem könnyebb együtt élni vele, mert ez a tévedés a
barátom életébe került!
Nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta.
– És ez az, amit olyan nehéz elviselni.
Felvettem a kalapdobozt és az ölembe tettem.
– Én megértem ezt, túlságosan is jól. Mintha óriási kövekkel a
kezében támolyogna, és senki, egyedül csak maga cipelhetné, és
sehová le nem tehetné...
Hirtelen csend borult ránk. Hallottam a kandallóban égő tűz
pislákolását.
– Phoebe – suttogta Mrs. Bell. – Mi történt a barátoddal,
Emmával?

144
 A kalapdobozt díszítő kis virágcsokrokra bámultam, fél-absztrakt
volt, de világosan láttam a tulipánokat és harangvirágokat.
– Azt mondtad, beteg volt.
Bólintottam. A kis utazóóra tiktakolt a csendben.
– Egy évvel ezelőtt kezdődött, október elején.
– Emma betegsége?
Megráztam a fejem.
– Azok a dolgok, amik oda vezettek, és valamilyen értelemben a
betegségét okozták.
Guyról meséltem Mrs. Bellnek.
– Emmának bizonyára nagyon fájt.
Bólintottam.
– Nem is igen ismertem fel, hogy mennyire. Ragaszkodott ahhoz,
hogy majd megbékél vele, de egyértelmű volt, hogy nem viselte jól.
Szenvedett.
– És magadat hibáztattad?
Kiszáradt a szám.
– Igen. Emma és én nagyon közeli barátok voltunk majdnem
huszonöt éven át. De miután találkozgatni kezdtem Guyjal, a napi
telefonhívásai egyszerűen abbamaradtak: amikor én hívtam, vagy
nem vette fel és nem hívott vissza, vagy nagyon távolságtartó lett.
Egyszerűen kilépett az életemből.
– De a kapcsolatod Guyjal folytatódott?
– Igen, nem tudtunk mit tenni, érti? Egymásba szerettünk. Guy
semmi rosszat nem látott ebben. Azt mondta, nem a mi hibánk, ha
Emma túl sokat képzelt bele a vele való barátságba. Idővel majd
megbékél. Ha igazi barát lenne, elfogadná a helyzetet és
megpróbálna velem örülni.
Mrs. Bell bólintott.
– Gondolod, hogy van ebben némi igazság?
– Igen, természetesen. De könnyebb beszélni, mint cselekedni, ha
az érzéseinket sérelem érte. És abból, amit Emma később tett, tudom,
mekkora sérelem érte.
– Mi történt?

145
 – Karácsony után síelni mentünk Guyjal. A szilveszteri vacsora
bevezetőjeként egy pohár pezsgőt rendeltünk. És amint Guy
átnyújtotta nekem a poharat, láttam, hogy van benne valami.
– Ó – mondta Mrs. Bell –, egy gyűrű!
Bólintottam.
– Gyönyörű drágakővel. Nagyon boldog voltam és örömittas, mert
csak három hónapja ismertük egymást. De amikor igent mondtam és
megcsókoltuk egymást, már azon görcsöltem, hogy mit szól majd
hozzá Emma. Hamarosan kiderült, mert másnap reggel,
meglepetésemre felhívott és boldog új évet kívánt. Csevegtünk egy
kicsit, és megkérdezte, hol vagyok. Így elmondtam, hogy Val
d’Isére-ben vagyok. Megkérdezte, hogy Guyjal vagyok-e, és
megmondtam. Aztán kiböktem, hogy eljegyeztük egymást. Döbbent
csend fogadta.
– La pauvre fille – suttogta Mrs. Bell.
– Aztán vékony, remegő hangon annyit mondott, hogy reméli,
boldog leszek, és azt mondtam, látni szeretném, és majd felhívom, ha
hazaértem.
– Próbáltad tartani vele a kapcsolatot?
– Igen. Azt gondoltam, hogy ha megszokja, hogy Guy és én
együtt vagyunk, talán másképpen látja majd. Azt is hittem, hogy
hamarosan beleszeret valakibe, és a barátságunk visszaáll a régi
kerékvágásba.
– De nem így történt.
– Nem. – Ujjam köré csavartam a kalapdobozt összefogó
gumiszálat. – Egyértelmű volt, hogy nagyon heves érzelmek fűzik
Guyhoz, és meg volt győződve arról, hogy egészen más irányt vett
volna a barátságuk, ha... Guy...
– Nem szeret beléd.
Bólintottam.
– Tehát amikor visszatértem Londonba január 6-án, felhívtam
Emmát, de nem vette fel. A mobilján is hívtam, de nem válaszolt.
Sms-t és e-mailt is küldtem, de nem érkezett válasz. Az asszisztense,
Sian sem volt elérhető, tehát nem sikerült megtudnom, hol van
Emma, így felhívtam az anyját, Daphnét. Elmondta, hogy három

146
napja elhatározta, elmegy Dél-Afrikába meglátogatni régi barátait, és
Trasvaalban, ahol tartózkodik, nagyon gyenge a térerő. Aztán
Daphne megkérdezte, hogy jól van-e Emma, mert mostanában eléggé
letörtnek találta, de sosem mondta el, mi a baja. Úgy tettem, mintha
nem tudnám, mi lehetett vele. Daphne hozzátette, hogy Emma néha
nagyon rosszkedvű tud lenni, és csak időre van szüksége, hogy
kiheverje. Totális köpönyegforgatónak éreztem magam, miközben
igazat is adtam neki.
– Hallottál Emmáról, amíg Dél-Afrikában volt?
– Nem. De január harmadik hetében már tudtam, hogy visszajött,
mert megkaptam az írásos válaszát az eljegyzési partink
meghívására, amit a következő szombaton tartottunk. Sajnálatát
fejezte ki, hogy nem tud jönni.
– Ez rosszuleshetett.
– Igen – suttogtam. – Nem tudom elmondani, mennyire. Aztán
jött a Valentin-nap – motyogtam. – Guy asztalt foglalt a Bluebird
Caféban, Chelsea-ben, nem messze a lakásától. Már épp indulni
készültünk, amikor, meglepetésemre, Emma telefonált. Ez volt az
első alkalom újév óta, hogy felhívott. A hangja kicsit fura volt –
mintha nem kapna rendesen levegőt –, így megkérdeztem, jól van-e.
Azt mondta, borzalmasan érzi magát. Gyengének és reszketegnek
tűnt a hangja, mintha influenzás lenne. Megkérdeztem, bevett-e
valamit, azt mondta, paracetamolt. Azt is mondta, annyira rosszul
érzi magát, hogy meg akar halni. Ettől rossz érzésem támadt, és
megmondtam, hogy át akarok menni hozzá. És hallottam Emma
suttogását: „Tényleg? Tényleg eljössz, Phoebe? Kérlek, gyere.” Fél
óra múlva ott leszek, mondtam neki.
Amikor összecsuktam a telefont, láttam, hogy Guy elszomorodott.
Azt mondta, nagyon szép Valentin-napi vacsorára készült, és szerette
volna élvezni, ráadásul nem hitte, hogy Emma tényleg ilyen rosszul
van. „Tudod mennyire hajlamos a túlzásokra! – mondta. – Biztosan
csak fel akarja hívni magára a figyelmet!” De Emma tényleg
betegnek hallatszott, és erősködtem, hogy sok ember influenzás
manapság. Guy azt mondta, Emmát ismerve biztosan csak egy
megfázásról van szó. Hozzátette, túlreagálom a dolgot az alaptalan

147
bűntudatom miatt, közben pedig Emmának kellene bűntudatot
éreznie. Három hónapig duzzogott, és még az eljegyzési partira sem
jött el. Azt mondtam Guynak, hogy Emma kissé érzékeny teremtés,
akivel óvatosan kell bánni. Azt mondta, elege van az őrült
kalaposnőből, mert így hívta. Vacsorázni megyünk. Felvette a
kabátját.
Minden ösztönöm azt súgta, hogy menjek el Emmához, de nem
akartam konfliktust Guyjal. Emlékszem, ott álltam, oda-vissza
forgattam az eljegyzési gyűrűt az ujjamon, és tétováztam:
„Egyszerűen nem tudom, mitévő legyek.” Guy kompromisszumként
azt javasolta, költsük el a vacsorát, és Emmát akkor hívjam fel, ha
visszaértünk. Mivel nem akartunk sokáig maradni, beleegyeztem. Így
aztán elmentünk a Bluebirdbe. Emlékszem, az esküvőről
beszélgettünk, ami ebben a hónapban lett volna. Most igen furcsa
ebbe belegondolni – tettem hozzá.
– Szomorú vagy miatta?
Mrs. Bellre néztem.
– Furcsa, de majdnem semmit nem érzek. Mindenesetre, amikor
visszaértünk a Bluebirdből, megint felhívtam Emmát. A hangomra
sírni kezdett. Azt mondta, sajnálja, hogy nem volt kedvesebb velem
és Guyjal. Azt is mondta, hogy pocsék barát. Azt válaszoltam, hogy
ez az egész már nem számít, és nem kell aggódnia, mert segítek neki.
– Éreztem, amint a szempillámon megakad egy könnycsepp. –
Hallottam, amint motyogja: „Ma este, Phoebe?” „Ma este” –
ismételtem. Guyra néztem, de a fejét rázta, mozdulataival ittas
vezetőre utalt és rájöttem, valószínűleg én is túlléptem a megengedett
határt, ezért azt mondtam – nyelni próbáltam, de a torkom teljesen
kiszáradt –, azt mondtam, hogy reggel ott leszek. – Megálltam. –
Emma először nem válaszolt. Aztán hallottam, amint azt suttogja „..
.alszom most... Ezért azt mondtam: „Igen, most menj aludni – holnap
reggel te leszel az első dolgom! Szép álmokat, Em!”
A kalapdobozra néztem. A tulipánok és harangvirágok
elhomályosodtak.
– A gyomromban kavargó érzéssel ébredtem reggel. Gondoltam,
felhívom Emmát, de nem akartam felébreszteni. Így levezettem

148
Marylebone-ig, és leparkoltam közel a házhoz, amit a Nottingham
Streeten bérelt. Tudtam, hol tartja a pótkulcsot, ezért észrevétlenül
kihalásztam a rejtekhelyéről, és beléptem. A ház igen elhanyagoltnak
tűnt. Levelek hevertek a lábtörlőn, a mosogatóban pedig tornyosultak
a mosatlan tányérok.
Először voltam Emma házában a sorsfordító vacsoraparti óta.
Amint ott álltam, visszaemlékeztem a villámcsapásra, amit akkor
éreztem, amikor bemutatott Guynak, és az eufóriára, amikor Guy
felhívott. A barátságunkat kikezdték a történtek, de most majd
minden rendbe jön. Aztán a nappaliba mentem, ahol ugyancsak
rendetlenség uralkodott, törülközők a kanapén, szemeteskosár
használt papír zsebkendővel és üres vizesüvegekkel teletömve.
Emma egyértelműen rosszul volt. Felmentem a szűk lépcsőn, el a
modellek képei előtt, akik Emma gyönyörű kalapjait viselték, és
megálltam a hálószoba ajtajánál. A túloldalról semmi nesz nem
hallatszott, és emlékszem, kicsit megkönnyebbültem, mert ez nekem
azt jelentette, hogy mélyen alszik, az pedig jót tesz neki.
Lenyomtam a kilincset, és nesztelenül beléptem. Amint közelebb
mentem az ágyhoz, rájöttem, hogy Emma annyira mélyen alszik,
hogy nem is hallom a lélegzését. De az is eszembe jutott, hogy
mindig is jól vissza tudta tartani a lélegzetét, hiszen remek úszó volt.
Gyerekkorunkban sokszor ijesztgetett azzal, hogy összeesett, és
sokáig nem vett levegőt. Az jutott eszembe, hogy ugyan miért
csinálná ezt most, harminchárom évesen? Amint ott álltam,
képzeletben hallottam a zongoradarabot, amit iskoláskorunkban
játszott – Träumerei. Álmodik, gondoltam.
„Emma” – szóltam gyengéden – „Én vagyok!” – suttogtam –
„Ébredj fel!” Nem moccant. „Ébredj, Emma!” - mondtam, de már
hevesen vert a szívem. „Kérlek, tudni akarom, hogy vagy!” Nem
válaszolt. „Emma, kérlek, kelj fel!” – mondtam pánikba esve. A
fejéhez közel összecsaptam a két tenyeremet egyszer... kétszer. És ez
eszembe juttatta, hogy egyszer, amikor bújócskát játszottunk, annyira
meggyőzően tettette magát halottnak, hogy tényleg elhittem és
megrémültem, aztán hirtelen talpra ugrott hangos nevetés közepette.
Annyira dühös és ideges voltam, hogy elsírtam magam.

149
 Nagyon vártam, hogy felugrik, és nevetve azt kiabálja:
„Átvertelek, Phoebe! Azt hitted, meghaltam, mi?”, amíg eszembe
nem jutott, hogy megeskettem, soha többé nem teszi ezt velem. De
továbbra sem mozdult. „Ne csináld ezt velem – keseregtem –,
kérlek!”
A kalapdobozra néztem, most csillagfürtöt láttam – vagy
gyűszűvirágot?
– Visszahajtottam a paplant. Emma az oldalán feküdt, szeme félig
nyitva, és csak bámult előre. Ujjai a telefonkagylón.
Emlékszem, üvöltés szakadt ki belőlem, aztán a mobilomért
nyúltam. Annyira remegett a kezem, hogy nem találtam el a 9-es
gombot, és háromszor vagy négyszer kellett próbálkoznom. Láttam a
paracetamolos üvegcsét – üres volt. Hallottam a segélyhívó
központban a nő hangját, hogy milyen sürgős segítséget kérek.
Levegőért kapkodtam és alig bírtam beszélni, de sikerült
elmondanom, hogy a barátomnak azonnal mentőre van szüksége,
ebben a percben, úgyhogy küldjenek, legyenek szívesek egyet
azonnal, most... – nyelni próbáltam. – De ha el is mondtam mindezt,
tudtam, hogy... hogy Emma... hogy Emma... meg...
Könnycsepp koppant a kalapdobozon.
– Ó, Phoebe – suttogta Mrs. Bell.
Felemeltem a fejem, és kinéztem az ablakon.
– Később elmondták, hogy az érkezésem előtt három órával
halhatott meg.
Pár pillanatig ültem csendben, még mindig a kalapdobozt
ringattam, oda-vissza futtatva ujjaimat a halványzöld gumiszálon.
– Milyen szörnyű ilyesmit tenni – mondta Mrs. Bell csendesen –,
akármennyire szomorú is, elkövetni egy...
Ránéztem.
– De nem az volt – bár annak tűnt elsőre. Egy darabig zavar volt a
körül, hogy mi is történt valójában Emmával. Hogy mi okozta a...
Mrs. Bell arca elmosódottá vált előttem. Lehorgasztottam a fejem.
– Sajnálom, Phoebe. Nagyon felzaklat téged, ha erről mesélsz.
– Igen, így van. Mert hibásnak érzem magam.
– De nem a te hibád, hogy Guy beléd szeretett és nem Emmába.

150
 – De tudtam, mennyire tetszik neki Guy. Sokan azt mondták, nem
kellett volna folytatni a kapcsolatot, ennek tudatában.
– De talán az lehetett az egyetlen szerelem az életed során.
– Én is ezt mondtam magamnak. Hogy talán sosem fogom ezt
érezni mással. És azzal vigasztaltam magam, hogy Emma majd
túlteszi magát Guyon, és beleszeret valaki másba, mert korábban
mindig így volt a férfiakkal. De ezúttal nem.
Nagyot sóhajtottam.
– És meg tudtam érteni, mennyire utálta a gondolatot, hogy engem
lát vele, amikor azt remélte, hogy ő lesz a párja.
– Nem hibáztathatod magad azért, mert a reményei félrevezették,
Phoebe.
– Nem. De hibáztathatom magam azért, mert nem mentem el
hozzá aznap éjjel, amikor minden ösztönöm ezt súgta!
– Nos – Mrs. Bell megrázta a fejét –, talán ez sem változtatott
volna semmit.
– Ezt mondta az orvosom is. Hogy akkorra Emma már lassan
átcsúszott a kómába, ahonnan soha... – Reszketve ziháltam. – Sosem
tudom meg. De hiszem, hogy ha akkor átmegyek, amikor hívott, és
nem tizenkét órával később, Emma még mindig élne.
Letettem a kalapdobozt, aztán az ablakhoz léptem. A kihalt kertet
néztem.
– Ezért érzett velem egyfajta kapcsolatot, rokonszenvet, Mrs. Bell.
Mindkettőnknek volt egy barátja, aki csak a mi jöttünkre várt.

151
 HÉT

Miközben a Milesszal való vacsorameghívásra tartottam, azon

gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy vannak, akik azt állítják,
képesek külön rekeszekbe osztani a gondolataikat, mintha a rossz
vagy elszomorító dolgokat lehetséges volna az agy takaros fiókjaiba
zárni, és csak megfelelő lelki állapotban elővenni. Csábító
elképzelés, de sosem hittem benne. Tapasztalataim szerint a
szomorúság és a bánat akarva-akaratlanul illan a tudatba vagy
hirtelen tör ránk, és letaglóz. Az egyetlen orvosság az idő, bár néha a
sok sem mutatkozik elegendőnek - ahogy Mrs. Bell története is
bizonyítja. A munka is jó ellenszer a boldogtalanságra, de csak mert
eltereli a figyelmet. Miles üdvös figyelme elterelés, határoztam el a
találkozóra menet csütörtökön, kevéssel nyolc óra után.
Kicsit kiöltöztem, egy hatvanas évekbeli koktélruhát viseltem
halvány rózsaszínű szári selyemből. Fölé antik aranyszínű pashmina
sálat kerekítettem.
– Mr. Archant már itt van – mondta az Oxo Tower étterem
vezetője. Amint követtem őt a teremben, megláttam Milest, a
hatalmas ablak mellett ücsörgött, és a menüt tanulmányozta. Kissé
csalódva szemléltem őszülő haját és félhold alakú olvasószemüvegét.
Amikor felnézett és meglátott, arcát örömteli, de ideges mosoly
öntötte el, ami véget vetett kellemetlen érzéseimnek. Felállt, felső
zsebébe csúsztatta a szemüvegét, és megfogta sárga selyem
nyakkendőjét, hogy mozdulatai miatt ne libbenjen el. Megnyerő
látvány volt, hogy egy ilyen kifinomult ember milyen esetlenül tud
viselkedni.
 – Phoebe! – Megpuszilta az arcomat, kezét a vállamra téve, szinte
maga felé vont. Látva, milyen vonzó férfi, hirtelen feszült érdeklődés
támadt bennem, ami igencsak meglepett.
– Innál egy pohár pezsgőt? – kérdezte.
– Az remek lenne.
– Dom Pérignon megfelel?
– Ha nincs jobb – viccelődtem. – Esetleg valami Krug Vintage? –
kérdeztem nevetve, majd rájöttem, hogy Miles nem viccelt.
Csevegtünk, élveztük, hogy a napfényben fürdő folyón túl
egészen a Temple Churchig és a Szent Pál-katedrálisig ellátni. Nem
hagyott érintetlenül, hogy Miles mennyire le akart nyűgözni, és
milyen boldognak tűnt a társaságomban. A munkájáról kérdeztem,
elmondta, hogy egy ügyvédi iroda társalapítója volt, ahová heti
három alkalommal jár be.
– Félig nyugdíjas vagyok – kortyolt bele a pezsgőbe –, de
szeretem beleütni az orromat, és az ügyfelek szórakoztatásával
segítek új üzletek megszerzésében. Na, de mesélj a boltodról,
Phoebe! Miért döntöttél úgy, hogy megnyitod?
Röviden beszámoltam a Sotheby’snél töltött időről. Szeme tágra
nyílt.
– Tehát egy valódi profival álltam szemben az árverésen?
– Így igaz – mondtam, miközben átnyújtotta a borlapot a
pincérnek. – De én valóságos amatőrként viselkedtem. Teljesen
érzelmi alapon licitáltam.
– Meg kell mondanom, hogy meglehetősen heves voltál. De mi
az, ami ennyire csodás ebben a... bocsáss meg, mi is a tervező neve?
– Madame Grès – mondtam türelmesen – a legjobb couturière a
világon, aki redőkkel és berakásokkal készített fantasztikus ruhákat,
közvetlenül a modell testére szabva, amitől a nők gyönyörű
szobrokká váltak. Ugyanúgy, mint a Rolls Royce legendás angyal
hűtődísze, az Eksztázis Szelleme. Madame Grès szobrász volt, aki a
textilbe vésett! És rendkívül bátor is volt!
Miles szétnyitotta a kezét.
– Milyen tekintetben?

153
 – Amikor 1942-ben megnyitotta a Grès Házat Párizsban, egy
hatalmas francia zászlót lógatott ki az ablakon a megszállás elleni
tiltakozásképpen. Minden alkalommal, amikor a németek letépték,
újat tett ki. Tudták, hogy zsidó, de békén hagyták, mert azt remélték,
hogy majd a tisztek feleségeit is ő öltözteti. Amikor ezt
visszautasította, elfogták. Elfeledve és szegényen halt meg, de zseni
volt.
– És mihez kezdesz a ruhával?
Megvontam a vállam.
– Nem tudom.
Elmosolyodott.
– Tedd el az esküvődre!
– Már más is javasolta, de kétlem, hogy valaha is felhasználom
ilyen célra.
– Voltál már férjnél?
Megráztam a fejem.
– Kerültél közel hozzá?
Bólintottam.
– Eljegyeztek?
Bólintottam.
– Kérdezhetek erről?
– Bocsáss meg, de inkább nem beszélnék róla.
Guyt próbáltam kiszuszakolni a gondolataimból.
– És te? – kérdeztem, amíg megérkeztek az előételek.
– Tíz éve egyedül vagy. Miért nem...?
– Nősültem újra? – Miles vállat vont. – Volt pár barátnőm – fogta
meg a leveseskanalat. – Mind nagyon kedvesek voltak, de...
valahogy egyszerűen nem.
Most egyértelműen Miles feleségére terelődött a szó.
– Ellen csodás személyiség volt. Egyenesen imádtam – tette
hozzá. – Amerikai volt, sikeres portréfestő, főképp gyerekeket
festett. Tíz éve halt meg, júniusban.
Visszatartotta a lélegzetét, mintha egy bonyolult kérdésen
tűnődne.
– Egy délután egyszer csak összeesett.

154
 – Miért?
Leengedte a kanalat.
– Agyvérzés. Egész nap szörnyen fájt a feje, de mivel mindig
migrének gyötörték, nem tűnt fel neki, hogy nem a szokott fejfájás
jelentkezik. – Miles megrázta a fejét.
– Gondolhatod, micsoda megrázkódtatás...
– Igen – mondtam csendesen.
– De legalább annyi vigaszom volt, hogy nem hibázott senki.
Szemernyi irigységet éreztem.
– Csak a szörnyű, elkerülhetetlen dolgok egyike... Isten ujja, vagy
nevezzük, ahogy akarjuk.
– Borzasztó lehetett Roxanne-nak.
Bólintott.
– Még csak hatéves volt. Az ölembe ültettem és próbáltam
elmagyarázni, hogy anya többé... – hangja elakadt. – Sosem fogom
elfelejteni az arckifejezését, ahogy küszködve próbálja megérteni a
megérthetetlent, hogy a világegyeteme egyszerűen csak... eltűnt! –
Miles sóhajtott. – Tudom, hogy még mindig ott van Roxyban ez az
érzés, csak a felszín alatt. Roxyban néha úgy látom, hogy nincs meg
a...
– Megfosztottság érzése? – javasoltam.
Miles rám nézett.
– Megfosztottság. Igen. Ez az.
Hirtelen megcsörrent a BlackBerryje. Kivette a szemüvegét a
felső zsebéből, orrára helyezte, és a kijelzőre nézett.
– Roxy hív. Jaj, szegénykém. Megbocsátasz egy pillanatra,
Phoebe?
Megint levette a szemüvegét, és kiment az étteremből a terasz
sarkába, a korlátnak támaszkodott, nyakkendője libegett a szellőtől,
és nyilvánvalóan komoly beszélgetést folytatott valamiről Roxanne-
nal. Majd zsebre tette a telefont.
– Igazán sajnálom – mondta visszaérve az asztalhoz –, biztosan
nagyon illetlennek tűnik, de ha a gyerekedről van szó…
– Megértem – mondtam.

155
 – Elakadt az őskori történelem esszében – magyarázta, amikor a
pincér meghozta a főételt. – Boadiceáról ír.
– Nem Boudicának hívják manapság?
Miles bólintott.
– Mindig elfelejtem. Arra is emlékeztetnem kell magam, hogy
Bombay most már Mumbai.
– És ahhoz mit szólsz, hogy a Millenniumi Dóm „02”?
– Tényleg? – kérdezte, majd elmosolyodott. – Mindenesetre
Roxynak holnap kell leadnia ezt az esszét, és még alig írt valamit. A
munkában néha kissé szétszórt.
Szomorúan elmosolyodott.
Kezembe vettem a villát.
– És szereti az iskolát?
Miles hunyorgott.
– Úgy tűnik, igen, de még csak most kezdte, csak két hete jár ide.
– Előtte hová járt?
– A Szent Máriába, egy dorkingi leányiskolába. De... az nem
igazán jött be.
– Nem szerette a bentlakásos iskolát?
– Azt nem bánta, de volt egy... – habozott – félreértés, néhány
héttel a vizsgák előtt. Az egész... tisztázódott - folytatta –, de
aztán úgy éreztem, jobb volna neki tiszta lappal indulnia. Úgyhogy
most kezdett Bellinghamben. Úgy tűnik, szeret odajárni, így
drukkolok, hogy jól sikerüljön majd az érettségi is – kortyolt bele a
borba.
– Utána egyetem?
Miles megrázta a fejét.
– Roxy szerint időpocsékolás.
– Komolyan? – letettem a villát. – Nos... nem az. Nem azt
mondtad, hogy szeretne a divatvilágban dolgozni?
– Igen, csak valami olyan legyen, amit én nem ismerek! Azt
mondta, valami csilivili újságnak dolgozna, mint a Vogue vagy a
Tatler.
– De óriási a verseny, és ha komolyan gondolja, akkor egy
diplomával nagyobb esélyei lennének.

156
 – Mondtam neki – szólt fáradtan –, de igencsak keményfejű.
A pincér elvitte a tányérokat, így megragadtam az alkalmat és
témát váltottam.
Nagyon szokatlan a vezetékneved – jelentettem ki. – Egyszer
találkoztam egy bizonyos Sebastian Archant-nal, övé a Fenley
Castle. Egy tizennyolcadik századi ruhagyűjteményt kellett
felbecsülnöm, azért voltam ott. Emlékszem egy bársonyfrakkra és az
1780-as évekből származó bricsesznadrágokra, gyönyörű
kökörcsinekkel és nefelejcsekkel hímezve. Legtöbbjük múzeumba
került.
– Sabby a másod-unokatestvérem – magyarázta Miles kissé
fásultan. – Ne is tagadd: ugye megpróbált elkapni egy fordulóra a
pergola mögött?
– Azt azért nem – forgattam a szemem. – De a kastélyban kellett
maradnom három napig, mert óriási munka volt, és a közelben egy
szál hotel sincs.
Kutattam az emlékezetemben.
– Megpróbált bejönni a szobámba. Egy ládát kellett az ajtó elé
tolnom. Elég kísérteties volt.
– Ez teljesen rá vall, attól tartok, nem mintha hibáztatnám, amiért
megpróbálta. – Miles tekintete az enyémbe mélyedt egy percre. –
Nagyon szép vagy, Phoebe!
A bók közvetlenségétől elállt a szavam. Éreztem, hogy kisebb
vágyhullám csap át rajtam.
– Én a család francia ágához vagyok közelebb – mondta Miles –, a
szőlőtermelőkhöz.
– Hol?
– Châteauneuf-du-Pape-ban, néhány mérföldre északra...
– Avignontól – vágtam közbe.
Rám nézett.
– Ilyen jól tudod?
– Időről időre Avignonba megyek áruért, és ami azt illeti, a jövő
hét végén is ott leszek.
Miles leengedte a vörösboros poharat.
– Hol szállsz meg?

157
 – Az Hôtel d’Europe-ban.
Örömteli csodálkozással csóválta a fejét.
– Nos, Miss Swift, amennyiben beleegyezne egy második
randevúba szerény személyemmel, szívesen elvinném ismét
vacsorázni, mivel én is a környéken leszek.
– Tényleg?
Miles örömmel bólintott.
– Hogyhogy?
– Mert a másik unokatestvéremé, Pascalé a szőlészet. Mindig
közel álltunk egymáshoz, és minden szeptemberben elmegyek hozzá,
segíteni a szüretelésben. Ők már el is kezdték, én csak az utolsó
három napot töltöm ott. Mikor érkezel?
Elárultam.
– Akkor minden klappol! – jelentette ki szívemet gyönyörködtető
örömmel.
– Tudod – folytatta, amikor megérkezett a kávé –, egyszerűen
nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ezt a sors rendezte
így.
Hirtelen összerezzent, és a telefonjáért nyúlt.
– Jaj, már megint. Annyira sajnálom, Phoebe!
Feltette a szemüvegét és a kijelzőre nézett, homlokán ráncok
hullámoztak.
– Roxy még mindig az esszével bajlódik. Teljesen el van
keseredve, így, csupa nagybetűvel, felkiáltójelekkel írva!
Sóhajtott.
– Jobb, ha visszamegyek. Megbocsátasz?
– Természetesen.
Már majdnem vége volt az estének, és a gyermekéhez fűződő
kapcsolata igazán meghatott.
Miles intett a pincérnek, aztán rám nézett.
– Nagyon élveztem ezt az estét.
– Én is – mondtam őszintén.
Rám mosolygott.
– Akkor jó.

158
 Rendezte a számlát, aztán lementünk a földszintre. A járdára lépve
készen álltam, hogy elköszönjek Milestól és legyalogoljam az
ötperces utat a London Bridge megállóig, de beállt mellénk egy taxi.
Lehúzta az ablakot.
– Mr. Archant?
Miles bólintott majd rám nézett.
– Foglaltam egy taxit, ami engem elvisz Camberwellig, aztán
téged letesz Blackheathben.
– Ó, épp a vonathoz készültem.
– Hallani sem akarok róla.
Az órámra néztem.
– Csak negyed tizenegy – tiltakoztam. – Nem gond.
– De ha elviszlek, akkor egy kicsit több időt tölthetek veled.
– Ebben az esetben... – rámosolyogtam – köszönöm.
Amíg átszeltük Dél-Londont, Milesszal próbáltuk összeszedni,
mit tudunk Boudicáról. Csak annyi sikerült, hogy vaskori királynő
volt, aki fellázadt a rómaiak ellen. Apa tudná, gondoltam, de túl késő
volt, hogy felhívjam, és úgyis fel kell kelnie Louishoz.
– Nem ő rombolta le Ipswichet? – kérdeztem, miközben a
Walworth úton haladtunk.
Miles a BlackBerryjén keresgélt az interneten.
– Az Colchester volt – mondta a kijelzőt bámulva félhold alakú
szemüvegén át. – Minden itt van a britannica pont com-on. Ha
hazaérek, csak kiemelek részeket és újraírom.
Arra gondoltam, hogy ez bizonyára olyasmi, amit a tizenhat éves
Roxy egyedül is meg tudna csinálni.
Most a Camberwell Greenen haladtunk, aztán a Camberwell
Grove-ra fordultunk és félúton, a bal oldalon megálltunk. Tehát itt él
Miles. Amint az elegáns György korabeli ház felé pillantottam,
láttam, hogy a földszinti függönyt valaki félrehúzza, és az ablakban
látszott Roxy sápadt arca.
Miles odafordult hozzám.
– Örülök, hogy együtt lehettünk, Phoebe.
Előrehajolt és megcsókolt, az arcát az arcomhoz nyomta egy
pillanatra.

159
 – Akkor viszontlátásra Franciaországban!
Ideges arckifejezése elárulta, hogy ez inkább kérdés volt, mint
állítás.
– Franciaországban találkozunk! – mondtam.

Örültem, hogy a London Rádió felkért egy beszélgetésre a vintage

ruhákról. Emlékeim szerint a stúdió a Marylebon High Streeten volt.
Úgy készültem, hogy hétfőn reggel lesétálok Marylebonba. A
szalagbolt előtt elhaladva, ahol Emma vette a kalapdíszeit, próbáltam
magam elé képzelni a házat, ahol lakott, alig néhány utcányira onnan.
Bizonyára új lakói vannak már. A dolgaira gondoltam, amelyek
ládákba csomagolva álltak a szülei garázsában. Aztán megrémültem,
mert eszembe jutott a naplója, amibe mindennap írt. Az anyja már
biztosan régen elolvasta.
Közeledve az Amici’shez, a kávéházhoz, ahová mindig jártunk
Emmával, mintha csak őt láttam volna az ablak mellett ülve, sértetten
rám nézve, zavart kifejezéssel. De persze nem Emma volt, csak
valaki, aki egy kicsit hasonlított rá.
Benyomtam a London Rádió üvegajtaját. A portás felírta a
nevemet egy kitűzőre, átadta, és megkért, hogy várjak. A recepción
ülve a kihallatszó hangokra figyeltem.
Most pedig közlekedési hírek... South Circular... baleset a
Highbury Cornernél... 94.9 FM és az időjárás Londonban. .. 22 fok...
velem, Ginny Jonesszal... és a következő pár percben régi kalapokról
– vagy inkább régi ruhákról beszélgetünk a vintage-bolt
tulajdonosával, Phoebe Swifttel.
Görcsbe szorult a gyomrom az izgalomtól. A producer, Mike,
megjelent egy írótáblával a kezében.
– Csak egy kellemes, ötperces beszélgetés lesz – magyarázta,
miközben elirányított a fényesen kivilágított folyosón. Vállát a nehéz
stúdióajtónak nyomta, az pedig hangos sssssvung hangot adva
kitárult.
– Megy egy előre felvett adás, tehát nyugodtan beszélhet –
magyarázta.
– Ginny, bemutatom Phoebét.

160
 – Szia, Phoebe – mondta Ginny, amikor leültünk. Az előttem
fekvő fejhallgatók felé biccentett. Felvettem, és hallottam az adás
befejezését. Kicsit heccelték az egyik sportriportert a londoni olimpia
kapcsán.
– Most tehát – mondta Ginny és rám mosolygott – a szegényektől
a gazdagokig! Ebben reménykedik Phoebe Swift, aki nemrég nyitotta
meg vintage-üzletét, a Vintage Világot Blackheathben –, és éppen itt
ül velem a stúdióban. Phoebe, a londoni divathét csak most ért véget
és idén a vintage a nagy téma, ugye?
– Így van. A nagyobb divatházak új kollekcióiban is érződik a
hatása.
– És miért ennyire de non jours a vintage?
– Úgy gondolom, hogy ha egy olyan divatikon, mint Kate Moss
ilyen ruhát vesz fel, az nagy hatással van a piacra.
– Egy arany szatén, rojtos, harmincas évekbeli ruhát viselt, ugye?
– Igen, az viszont igencsak a gazdagoknak való, mert 2000 fontra
becsülik az árát. Most már nagyon sok hollywoodi sztár választ
vintage ruhát a vörös szőnyegre, például Julia Roberts az Oscar-díj
átadón vintage Valentino ruhát viselt, Renée Zellweger pedig egy
1950-es évekbeli kanárisárga ruhát, amit Jean Desses tervezett.
Mindez megváltoztatta a vintage-dzsel kapcsolatos előítéleteinket,
korábban ugyanis inkább bohém és mókás volt, roppant kifinomult
választás helyett, vagyis ahelyett, amit ma jelent.
Ginny irkáit valamit a papírjára.
– És mit tesz a vintage a lányokért?
– Az a tény, hogy olyasmit viselhetünk, ami nemcsak teljesen
egyéni, hanem csodálatosan megmunkált, már önmagában felemelő.
És tisztában vagyunk azzal, hogy a ruhának is története van, egyfajta
öröksége, ha tetszik, ami az egésznek a lényegét jelenti. Egyetlen mai
darab sem tudja megadni ezt a pluszt.
– Milyen tippeket tudsz adni a vintage ruha vásárlásához?
– Szánjunk elég időt a nézelődésre, és mindig legyünk tudatában
annak, mi illik hozzánk! Ha kicsit gömbölydedek vagyunk, akkor ne
a húszas vagy hatvanas évek ruháinál keresgéljünk, mert a kockás
stílus nem illik majd hozzánk, hanem a negyvenes-ötvenes éveknél

161
nézelődjünk, az jobban illik az alakhoz! Amennyiben a harmincas
éveket szeretjük, legyünk tisztában azzal, hogy az alakot kiemelő
ruha nem szerencsés, ha van egy kis pocakunk vagy nagyobb a
mellünk. Azt is hozzátenném, hogy legyünk realisták! Ne menjünk
be egy vintage-üzletbe abban reménykedve, hogy majd Audrey
Hepburnt csinálnak belőlünk, mondjuk, az Álom luxuskivitelben című
filmből, mert lehet, hogy az a stílus egyáltalán nem jó nekünk, vagy
kihagy valamit, és hiányérzetünk lesz.
– Na és te mit viselsz, Phoebe?
A ruhámra néztem.
– Egy márka nélküli műselyem tearuhát a harmincas évek végéről,
ez a kedvenc korszakom, és egy vintage kasmírkardigánt.
– Nagyon szép ez is. Igen nyugodt hölgynek tűnsz.
– Elmosolyodtam. – Mindig vintage ruhát viselsz?
– Igen. Ha nem abba öltözöm, akkor vintage kiegészítőket hordok,
és ritka az olyan nap, amikor nincs rajtam semmi vintage.
– De – vetette közbe Ginny –, én nem hiszem, hogy szeretném
mások ruháit viselni.
– Sokan éreznek így – anyára gondoltam. – De vintage-
kedvelőnek születni kell, csak úgy nem lesz az senki. Nem vagyunk
finnyásak. Egy apró foltocska vagy egy kis kopás elhanyagolható ár
azért, hogy olyasmi kerül a birtokunkba, ami nemcsak eredeti, de
ikonikus márkanévvel is bír.
Ginny feltartotta a tollát.
– Akkor mi a hátránya a vintage-nek? Az ár?
– Nem, ezért a minőségért méltányos az ár, ami igen nagy pluszt
jelent napjaink nehéz pénzügyi helyzetében. Inkább a méret: a
vintage ruhák kisebbek. A csípők divatosan keskenyebbek voltak a
negyvenestől a hatvanas évekig, a ruhák és kabátok szűkebbek, a nők
fűzőt és övet viseltek, hogy beléjük férjenek. Tegyük hozzá ehhez,
hogy a mai nők nagyobbra nőttek. Azt tanácsolom, hogy amikor
vintage ruhát keresgélünk, ne a méretet nézzük. Próbáljuk fel!
– Hogyan kell kezelni ezeket a ruhákat? – kérdezte. – El tudnád
mondani, hogy bánjunk a vintage-kinccsel?
Elmosolyodtam.

162
 – Van néhány alapszabály. A kötöttárut kézzel mossuk,
babasamponnal, és ne csavarjuk ki, mert attól kinyúlik az anyag.
Kifordítva, fektetve kell szárítani.
– Mi a helyzet a molyokkal? – húzta fel az orrát Ginny.
– Undorítóak, és a legillatosabb alternatívák sem hatásosak
ellenük. Mindent, amit a moly megrághat, tartsunk műanyag zsákban
és egy leheletnyi parfüm igazi csodákat tehet a szekrényben – bármi,
ami olyan erős és édes, mint a Fendi, elriasztja a molyokat.
– Engem biztosan – nevetett Ginny.
– Ha pedig selyemről van szó – folytattam –, akasszuk párnázott
vállfára, és óvjuk a napsütéstől, mert gyorsan kifakulhat! A szatént
ne érje víz, mert beráncosodik, és sose vegyünk olyan szatént, ami
kicsit merev vagy összeugrott, mert nehéz lesz a viselése.
– Ahogy arra Kate Moss is rájött.
– Pontosan. Azt is ajánlanám a hallgatóknak, ne vegyenek semmi
olyasmit, ami erősen szennyezett, mivel lehetetlen lesz kitisztítani. A
zselatinflitterek megolvadnak az új mosási technikákban. A bakelit–
vagy üveggyöngyök pedig összetörhetnek.
– Igazi vintage szó! Bakelit! – mondta Ginny szórakozott
arckifejezéssel. – De hol vehetünk vintage ruhákat? Eltekintve az
olyan boltoktól, mint a tied, természetesen.
– Árveréseken – válaszoltam –, vintage-vásárokon, évente
néhányszor rendeznek ilyeneket a nagyobb városokban. Aztán ott az
eBay is, bár minden méretet meg kell kérdezni az eladótól.
– És a használtruha-boltok?
– Ott is találhatunk vintage darabokat, de nem kedvező áron,
mivel ők nagyon is tisztában vannak az értékükkel.
– Feltételezem, folyamatosan kínálnak neked ruhákat megvételre,
vagy megkérnek, nézd át a szekrényt és a padlást.
– Igen, így van, és a munkámnak ezt a részét nagyon szeretem,
mert sosem tudhatom, mit találok. Amikor pedig meglátok valamit,
ami tetszik, csodálatos érzés fog el. – A szívemre fektettem a kezem.
– Olyan, mintha szerelembe esnék.
– Akkor te valóban egy vintage világban élsz!
Elmosolyodtam.

163
 – Igen, így is lehet mondani.
– Van még más tanácsod?
– Igen. Ha eladunk valamit, nézzük meg a zsebeket!
– Benne felejtenek dolgokat?
Bólintottam.
– Mindenfélét: kulcsokat, tollakat, ceruzákat.
– Esetleg fémpénzt is? – viccelődött Ginny.
– Sajnos nem, bár egyszer találtam egy postai rendelést két
shilling hat penny értékben.
– Akkor kukkantsanak be a zsebekbe – mondta Ginny –, és
nézzék meg Phoebe Swift boltját is, a Vintage Világot
Blackheathben, ha tudni akarják – a mikrofonra hajolt –, miket
viseltünk régen!
Ginny kedvesen rám mosolyogott.
– Phoebe Swift, köszönjük!

Anya hívott fel, miközben a metró felé mentem. Hallotta az adást

a munkahelyén.
– Fantasztikus voltál – lelkesedett –, el voltam ragadtatva!
Hogyan akadtak rád?
– Az újságinterjún keresztül. Amit az a Dan nevű hapsi írt a parti
napján. Emlékszel? Épp akkor ment el, amikor érkeztél!
– Tudom. A rosszul öltözött, göndör hajú férfi. Szeretem, ha egy
pasi göndör hajú – tette hozzá –, az nem szokványos!
– Igen, anya; mindenesetre a rádiós szerkesztő olvasta, és szeretett
volna valami anyagot a londoni divathét kapcsán a vintage-ről.
Hirtelen rájöttem, hogy majdnem minden jó, ami az utóbbi időben
előrelendített, Dan cikke révén jutott el hozzám. Amiatt nézett be a
boltba Annie, az vezette hozzám Mrs. Bellt, ez a rádiós lehetőség is
neki köszönhető, nem is beszélve a vásárlókról, akik azért jöttek,
mert olvasták a cikket. Hirtelen őszinte hálát éreztem Dan iránt.
– Nem csináltatom meg a Fraxelt – jelentette ki anya.
– Hála az égnek!
– Rádiófrekvenciás bőrfiatalítást csináltatok helyette.
– Az mi?

164
 – Rádiófrekvenciával felmelegítik a bőröd alsó rétegét, ez pedig
összehúzza, így nem ereszkedik meg. Lényegében megsütik az
arcodat. Betty, az egyik bridzspartnerem megcsináltatta. Nagyon fel
van dobva tőle, kivéve, hogy azt mesélte, másfél órán át olyan volt,
mintha cigarettákat nyomkodnának el az arcán.
– Micsoda kínzás! És hogy néz ki Betty?
– Őszintén szólva pontosan úgy, mint azelőtt, de meg van
győződve arról, hogy fiatalabb lett tőle, úgyhogy nyilvánvalóan
megérte. – Már értettem a dolog logikáját.
– Na, mennem kell, Phoebe, John már integet.
Benyitottam a bolt ajtaján. Annie felnézett a varrásból.
– Csak az adás felét hallottam, sajnos, mert volt egy kis gondom
egy tolvajjal.
Az ijedségtől kihagyott a szívem.
– Mi történt?
– Amíg a rádióval bajlódtam, a hapsi megpróbált a zsebébe
csúsztatni egy krokodilbőr pénztárcát. – Annie a pulton lévő,
tárcákkal teli kosár felé biccentett. – Szerencsére a döntő pillanatban
épp a tükörbe néztem, így megláttam, és legalább nem kellett az
utcán üldöznöm!
– Hívtad a rendőrséget?
Megrázta a fejét.
– Könyörgött, hogy ne tegyem. Megmondtam neki, hogy ha még
egyszer meglátom, akkor hívni fogom. Aztán itt volt az a nő... –
Annie a szemét forgatta. – Fogta a Bill Gibb ezüst bőr miniruhát, a
pultra rakta és azt mondta, egy húszast ad érte!
– A szemét!
– Erre elmagyaráztam, hogy nyolcvan font eleve nagyon jutányos
ár, és ha alkudozni akar, menjen a bazárba vagy a bolhapiacra! –
Felnevettem. – Aztán majd’ kivert a víz, mert Cloe Sevigny lépett be.
Dél-Londonban filmeznek, remekül elcsevegtünk a színészetről.
– Rengeteg vintage-t visel, nem? És vett valamit?
– Az egyik Jean-Paul Gaultier Body Map felsőt. Meg még van
néhány üzeneted. – Annie egy jegyzetpapírt lobogtatott. – Dan

165
hívott, hogy megvannak a jegyek az Anna Kareninára szerdára, és
hogy hétkor vár a Greenwich Picturehouse előtt.
– Akkor most...?
Annie rám nézett.
– Nem mész?
– Nem voltam benne biztos, de... úgy tűnik, megyek, vagy mégse?
– tettem hozzá kicsit bosszúsan.
Annie zavart pillantást vetett rám.
– Val hívott, befejezte a javításokat, mehetsz értük. És volt egy
üzenet a rögzítőn egy bizonyos New York-i Rick Diaztól.
– Ő az amerikai eladóm.
– Azt mondta, van még pár szalagavatós ruhája.
– Remek, szükségünk is lesz rá a báli szezonra!
– Bizony. Hozzátette, hogy van néhány táska is, amit szeretné, ha
megvennél.
Morogtam.
– Van egy teherautónyi táskám!
– Tudom. De megkért, hogy írj neki egy e-mailt. Aztán végül, de
nem utolsósorban ez jött neked.
Annie eltűnt a konyhában, és amikor visszajött, egy hatalmas
csokor vörös rózsát tartott a kezében, a fél fejét eltakarta.
Jól megnéztem.
– Három tucat – hallottam a virágok mögül. – Ezek is ettől a Dan
nevű sráctól jöttek? – kérdezte, én meg kivettem a csokorba tűzött
kis kártyát. – Nem mintha rám tartozna a magánéleted – tette hozzá,
amint a pultra tette a csokrot.
Csók, Miles
Üdvözlés ez, vagy parancs? Elgondolkodtam.
– Egy olyan férfitól jött, akivel nemrég találkoztam – mondtam
Annie-nek. – Ami azt illeti, a Christie'sben ismerkedtem meg vele, az
árverésen.
– Tényleg?
– Milesnak hívják.
– Helyes?
– Annak tűnik.

166
 – És mivel foglalkozik?
– Ügyvéd.
– És sikeres. A virágokból ítélve, amiket küld. És mennyi idős?
– Negyvennyolc éves.
– Á! – vonta fel Annie a szemöldökét –, tehát ő is vintage.
Bólintottam.
– Körülbelül 1960-ból. Kicsit elhasználódott, enyhén ráncos, de...
– Igen karakteres.
– Azt hiszem. Csak háromszor találkoztunk.
– Nos, egyértelműen megigézted, szóval remélem, hamarosan újra
látjátok egymást.
– Feltehetően. – Nem akartam bevallani, hogy a hétvégén
találkozom vele Provence-ban.
– Vázába tegyem ezeket?
– Igen, kérlek.
Elvágta a csokrot átkötő szalagot. – Azt hiszem, ehhez két váza
kell majd – mondta.
Levettem a kabátomat.
– Egyébként még mindig megfelel neked, hogy pénteken és
szombaton is dolgozz?
– Igen – válaszolt, miközben leszedte a celofánt. – De ugye
mindenképpen itt leszel már kedden?
– Hétfő este jövök vissza. Miért?
Az ollóval lecsipdeste az alsó leveleket.
– Lesz egy másik meghallgatásom kedden reggel, nem érek vissza
ebéd utánig. Majd pénteken bepótolom az időt, ha nem baj.
– Rendben. Milyen meghallgatás lesz? – kérdeztem csüggedten.
– Vidéki turné – válaszolta fáradtan. – Három hónap Stoke-on-
Tentben.
– Akkor hajrá! – mondtam hamiskásan, majd megbántam, hogy
abban reménykedem, Annie nem jár sikerrel. Csak idő kérdése, hogy
munkát kapjon, aztán...
Gondolataimat a csengő szakította félbe. Már épp Annie– re
akartam hagyni a vásárlót, amikor megláttam, ki az.

167
 – Sziasztok! – mondta a vörös hajú lány, aki felpróbálta a
zöldcitrom-színű habcsók-ruhát majdnem három héttel ezelőtt.
– Szia – mondta kedvesen Annie, miközben vázába tette a rózsák
felét.
A lány megállt, a zöld habcsók-ruhára bámult, aztán lassan
behunyta a szemét.
– Hála Istennek! – lehelte. – Még megvan!
– Még megvan – visszhangozta Annie örömmel, és az asztal
közepére tette az egyik vázát.
– Biztosra vettem, hogy már nem lesz meg – mondta most már
felém fordulva. – Be sem tudtam volna jönni, ha eladtátok.
– Már két ilyen szalagavatós ruhát eladtunk, de a tiédet, mármint
ezt a zöldet nem – javítottam ki magam.
– Megveszem! – mondta boldogan.
– Igazán?
Leakasztottam a falról, és észrevettem, mennyivel magabiztosabb
ez a lány, mint amikor... hogy is hívják, kivel jött?
– Keithnek nem tetszett – nyitotta ki a táskáját. – De nekem igen –
rám nézett –, és ő ezzel tisztában volt. Nem kell újra felpróbálnom –
mondta, amikor a próbafülkébe akasztottam. – Tökéletes.
– Tökéletes – bólintottam –, rajtad. Nagyon örülök, hogy
visszajöttél érte – mondtam bizalmasan, és a pultra tettem. – Amikor
egy ruha ennyire illik egy vásárlóra, mint rád, annyira szeretném,
hogy az övé legyen. Valami csodás partira fogod felvenni? –
Elképzeltem, milyen szomorúan festhetett abban a fekete ruhában a
Dorchesterben a gonosz Keith karján, a topmenedzserek körében.
– Fogalmam sincs, mikor fogom viselni – válaszolta nyugodtan –,
csak azt tudom, hogy az enyém kell, hogy legyen. Amikor
felpróbáltam – húzta fel a vállát –, ...ez a ruha akart engem!
Összehajtottam, hatalmas alsószoknyáját lenyomkodtam, hogy ne
lógjon ki a szatyorból.
A lány elővett egy rózsaszín borítékot a táskájából és átnyújtotta.
Disney hercegnő volt rajta, sarkában Hamupipőkével. Kinyitottam. A
belsejében 275 font hevert, készpénzben.
– Boldogan adom rá az öt százalék kedvezményt – mondtam.

168
 Egy pillanatig habozott.
– Nem, köszönöm.
– Igazán nem bánnám.
– 275 font – ragaszkodott hozzá –, ez volt az ára! – tette hozzá
rátartian, majdnem erőszakosan. – Csak tartsuk hozzá magunkat!
– Nos, rendben. – Vállat vontam, kissé meglepődve. Átnyújtottam
a ruhát, és örömmel felsóhajtott. Majd felszegte a fejét és kiment.
– Tehát végül megszerezte a mesebeli ruháját – mondta Annie,
miközben láttam, amint a lány átmegy az úton.
Elrendezte a maradék rózsát.
– Bárcsak kapna hozzá egy mesebeli férfit is! De ma igazán
másképp nézett ki, nem gondolod? – tette hozzá, s a rózsákat a pultra
helyezte. Az ablakhoz ment és kinézett. – Mintha a föld felett járna!
Nézd!
Hunyorgott, amint követte tekintetével a lányt.
– A vintage ruhák képesek erre – tette hozzá egy pillanat múlva. –
Egyszerűen képesek finoman... átalakítani az embert!
– Ez így igaz. De igazán furcsa, hogy visszautasította az öt
százalékot!
– Azt hiszem, fontos volt neki, hogy ő maga fizesse ki az egészet,
az utolsó fillérig! De vajon mi történhetett, hogy meg tudta venni? –
morfondírozott.
Vállat vontam.
– Talán Keith megkönyörült rajta és kölcsönadott neki.
Megrázta a fejét.
– Sosem tenne ilyet! Talán ellopta tőle a pénzt – találgatta.
Hirtelen egy kép tolult a fejembe, amint a lány rács mögött viseli a
ruhát. – Talán egy barát adott kölcsön neki.
– Ki tudja? – mondtam, amint visszamentem a pulthoz.
– Örülök, hogy megvette a ruhát, akkor is, ha sosem tudjuk meg,
miből.
Annie még mindig kifelé nézett az ablakon.
– Talán megtudjuk!

169
 Amikor szerdán találkoztam Dannel a moziban, elmeséltem neki
az esetet. Gondoltam, jó téma lesz, ha elakad a beszélgetés.
– Megvette az egyik ötvenes évekbeli szalagavatós ruhát –
magyaráztam a bárban ücsörögve a vetítés előtt.
– Á, tudom, amit habcsók-ruhának hívsz!
– Pontosan. Felajánlottam neki az öt százalék kedvezményt, de
nem fogadta el.
Dan belekortyolt a Peroniba.
– Furcsa!
– Több mint furcsa! Kész őrület! Hány nő mondana nemet arra,
hogy tizenöt fonttal kevesebbet fizessen? De ez a lány ragaszkodott
hozzá, hogy kifizesse a teljes 275 fontot!
– 275 fontot mondtál? – visszhangozta Dan. Miközben a vásárlás
hátterét magyaráztam valami igencsak zavarba hozta.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Micsoda? Ja, igen, bocsánat – lendült túl rajta. – Egy picit
szétszórt vagyok. Rengeteg munkám van. Mindenesetre – felállt –,
lassan kezdődik a film. Kérsz valamit inni? Bevihetjük.
– Még egy pohár vörösbor jólesne.
Dan a bárpulthoz ment, eszembe jutott, hogyan kezdődött az este.
Amikor hétre odaértem, telefonált, hogy kicsit késni fog, ezért
leültem az emeleten az egyik kanapéra, és élveztem a greenwichi
kilátást a panorámaablakon át. Aztán az egyik ottfelejtett
újságpapírra néztem. A hátulján egész oldalas hirdetés volt a fészerek
világáról. Amíg nézegettem, azon gondolkodtam, milyen lehet Dan
legendás fészere. Vajon melyik típus lehet? Az Álomfészer? A dupla
ajtós Udvari tároló, vagy a Limlom Kert? Úgy döntöttem, talán fém
szerszámoskamra lehet, ami „kiváló tárolást biztosít”, amikor Dan
futva megérkezett.
Lehuppant mellém, megfogta a bal kezem és könnyedén az
ajkához emelte, majd visszahelyezte az ölembe.
Ránéztem.
– Gyakran csinálsz ilyet olyan nőkkel, akiket csak kétszer láttál
életedben?

170
 – Nem – válaszolta –, csak veled. Bocsánat, kicsit késtem –
folytatta, miközben próbáltam ismét lenyugodni –, de egy cikkel
voltam elfoglalva.
– A Régmúlt Központról?
– Nem, az már kész. Ez egy... üzlettel kapcsolatos
magyarázta kissé bizonytalanul. – Matt írja, de én is benne
vagyok. Volt egy pár nehézség, amiből ki kellett másznunk, de már
vége. Jó! – Csapta össze a tenyerét. – Hadd hozzak valamit inni. Mit
is? Ne is mondd! „Adj egy viszkit – mondta rekedtes hangon –
gyömbérsörrel – és ne légy fukar, bébi!”
– Hogyan?
– Ezek Garbo első, filmvásznon elhangzott szavai, korábban csak
némafilmekben játszott. Szerencsére a hangja csodásan illett az
arcához. De te mit kérsz?
– Egyértelműen nem viszkit. Talán egy pohár vörösbor jólesne.
Dán felemelte a menükártyát.
– Választási lehetőségek: Merlot a Le Carredon Pays d’Ocból,
amely úgy tűnik, „könnyű, kerek, bársonyos aromájú, testes”, vagy a
Cháteauneuf-du-Pape, Chante le Merle, amely „rabul ejt a vörös
bogyós gyümölcsök mesés illatával és csábító bukéjával”. Tehát
melyik?
Provence-i utamra gondoltam.
– Legyen a Cháteauneuf-du-Pape. Tetszik a neve.
Fél órán keresztül beszélgettünk. Dan vett nekem még egy pohár
Chante le Merle-t, majd lementünk a földszintre a vetítőbe,
belehuppantunk a fekete bőrfotelekbe, és átadtunk magunkat Anna
Kareninának és Garbo ragyogó szépségének.
– Garbónál minden az arcról szól – mondta Dan, amikor kijöttünk
a moziból. – A teste lényegtelen, és ugyanígy a játéka is, pedig
egyébként rendkívüli színésznő. Az emberek mindig csak Garbo
arcáról beszéltek, az alabástrom tökéletességről.
– A szépsége olyan, mint egy maszk – mondtam. – Mint egy
szfinx.
– Pontosan. Magányosságot, melankolikus zárkózottságot áraszt.
Mint te – tette hozzá lazán. Dan megint meglepett, de talán a bor

171
miatt, vagy azért, mert élveztem a társaságát, és nem akartam
elrontani az estét, elengedtem a megjegyzést a fülem mellett.
– Gyere, együnk valamit – mondta most. Választ sem várva karját
a karomba fűzte, én pedig nem bántam a fizikai közelségét. Sőt, mint
rájöttem, nagyon is élveztem. Könnyűvé tette a dolgokat.
– A Café Rouge megfelel? – kérdezte. – Attól tartok, nem éppen
egy Rivington Grill.
– A Café Rouge jó lesz.
Bementünk, és egy sarokasztalnál találtunk helyet magunknak.
– Miért vonult vissza Garbo olyan korán? – kérdeztem, amíg a
pincért vártuk, hogy felvegye a rendelést.
– Azt mondják, azért, mert nagyon kiborította utolsó filmje, A
kétarcú nő fogadtatása, és egyszerűen bedobta a törülközőt! Az ennél
tetszetősebb verzió szerint tudta, hogy a szépsége csúcsára ért, és
nem akarta, hogy az idő elhomályosítsa az akkori hatást. Marilyn
Monroe harminchat évesen halt meg – folytatta Dan –, vajon
ugyanígy éreznénk vele kapcsolatban, ha hetvenhat évig élt volna?
Garbo élni akart. De nem a nyilvánosság előtt.
– Roppant jól informált vagy.
Dan széthajtogatta a szalvétáját.
– Szeretem a filmeket. Főleg a fekete-fehéreket.
– Azért, mert nem látod jól a színeket?
A pincér kenyeret nyújtott felé.
– Nem. Azért, mert megvan az alapvető természetessége annak,
hogy a mindennapi életben mindent színesben látunk: a fekete-
fehérből pedig árad valami belső erő, ami azt sugallja, hogy ez
művészet.
– Festékes a kezed – mondtam –, csak nem barkácsoltál?
Dan az ujjait vizsgálta.
– Még dolgoztam egy kicsit a fészeren – már az utolsó simításokat
végzem.
– Ugyan mi van a te titokzatos fészeredben?
– Október 11-én, a hivatalos megnyitón majd meglátod. Meghívó
hamarosan. Jössz, ugye?
Arra gondoltam, mennyire jól éreztem magam.

172
 – Igen, megyek. Hogyan kell öltözni? Mi az előírás?
Kertésznadrág? Gumicsizma?
Dan sértődötten nézett.
– Elegáns alkalmi.
– Esetleg szmoking?
– Az kissé feltűnő lenne, bár ha gondolod, viselheted az egyik
vintage rucidat. Sőt, azt a halvány rózsaszín ruhát kellene felvenned,
amiről azt mondtad, hogy a tiéd volt.
Megráztam a fejem.
– Azt biztosan nem fogom viselni.
– De miért nem? – merengett Dan.
– Én csak... nem szeretem.
– Tudod, kicsit tényleg olyan vagy, mint egy szfinx – mondta
Dan. – Kész talány. Azt hiszem, belül harcolsz valamivel. – Ismét
sikerült meglepnie.
– Igen – mondtam csendesen –, harcolok. Harcolok azzal a
ténnyel, hogy mennyire... szemtelen vagy!
– Szemtelen?
Bólintottam.
– Nagyon közvetlen, ha nem egyenesen személyes
megjegyzéseket teszel. Olyan dolgokat mondasz és csinálsz, amiktől
teljesen elképedek. Te mindig olyan... Melyik is a legjobb szó...
– Spontán? Mindig spontán vagyok?
– Nem! Te mindig felforgatsz... megzavarsz... Összekuszálsz
engem! Igen, mindig összekuszálsz, Dan.
Elmosolyodott.
– Tetszik, ahogy azt mondod, összekuszál... elmondanád még
egyszer? Igazán szép szó! Csupa „sz ! – folytatta.
– Nem használjuk eleget! Ösz-sze-ku-szál! – szótagolta vidáman.
A szememet forgattam.
– Most pedig bosszantani próbálsz!
– Bocsáss meg! Talán mert annyira visszafogott vagy és nyugodt.
Nagyon kedvellek, Phoebe, de alkalmanként előbújik a kisördög és
csak... nem tudom... szeretnélek kiforgatni a nyugalmadból egy
kicsit.

173
 – Ó, értem. Nos, nem sikerült, még mindig... nyugodt vagyok. De
mi van veled, Dan? – folytattam, eltökélten változtatni akartam a
témán. – Már tudsz rólam valamennyit, elvégre interjút készítettél
velem. Én viszont nagyon keveset tudok rólad.
– Kivéve azt, hogy szemtelen vagyok!
– Rendkívüli módon! – mosolyogtam, megint nyugodtnak éreztem
magam. – De miért nem mesélsz te is magadról?
Dan vállat vont.
– Rendben. Nos, Kentben nőttem fel, Ashfordhoz közel. Apám
háziorvosként, anyám tanítónőként dolgozott, mára mind a ketten
nyugdíjasok. A családdal kapcsolatos legérdekesebb figura talán Jack
Russel Percy volt, aki tizennyolc évig élt, ami emberi korra
átszámítva százhuszonhat évet jelent. A helyi fiúgimnáziumba
jártam, aztán Yorkba mentem történelmet tanulni. Ezt követte a
mesés évtized a direktmarketing területén, majd a mostani munkám a
Black&Greennél. Se házasság, se gyerek, néhány kapcsolat, melyek
közül a legutóbbi úgy három hónapja ért véget, keserűség nélkül.
Bingo – ez a vázlatos történetem.
– És szeretsz a lapnál dolgozni? – kérdeztem, megint nyugodtan.
– Kalandos, de nem olyasmi, amit hosszú távra tervezek.
– És még mielőtt megkérdezhettem volna, mit csinálna szívesen
hosszú távon, már témát is váltott. – Oké, tehát megnéztük az Anna
Kareninát. Pénteken, még mindig ebben a sorozatban levetítik a
Doktor Zsivdgó legújabb kópiáját. Eljössz?
Danre néztem.
– Jönnék, de nem tudok.
– Ó – mondta Dan –, miért?
– Miért? – ismételtem. – Dan! Már megint ezt csinálod!
– Összekuszállak?
– Igen. Mert... Nézd... nem kell elmondanom, miért nem tudok
jönni.
– Nem, nem kell – mondta. – Már kitaláltam. Mert van valami
fickód, aki ha együtt látna minket, darabokra szaggatna. Ez az oka?
– Nem – mondtam fáradtan. Dan elmosolyodott.

174
 – Azért nem tudok hát jönni, mert Franciaországba megyek,
árubeszerzésre.
– Á! – bólintott. – Emlékszem, Provence-ba. Ebben az esetben
majd megnézünk valamit, ha visszajössz. Nem, bocsánat, hat hét
gondolkodási időre van szükséged, igaz? Előbb hívjalak fel
november közepén? Ne aggódj, majd küldök egy e-mailt, hogy fel
foglak hívni, és talán írnok az előtte való héten, hogy
figyelmeztesselek, hogy majd küldök egy e-mailt, így majd nem
gondolod, hogy szemtelen vagyok.
Danre néztem.
– Azt hiszem, sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen csak igent
mondanék.

175
 NYOLC

Kora reggel beszálltam az Eurostarba St. Pancras-ban Avignon

felé. Elhatároztam, hogy élvezni fogom az utazást, mely legalább hat
órán át tart, beleértve egy lille-i átszállást is. Míg a vonat indulásra
várt, átfutottam a Guardiant. A City rovatot olvasgatva, meglepő
módon Keith fotójára bukkantam. A cikk az ő ingatlancégéről szólt,
a Phoenix Landről, amely arra specializálódott, hogy barnamezős
területeket vásárol fel újrahasznosítás céljából. Nemrég értékelték fel
20 millió fontra, és most készültek bevezetni a vállalkozást az
Alternative Investment Marketre. A cikkből kiderült, hogy Keith úgy
kezdte, hogy lapra szerelt konyhabútorokat árult katalógusból, de
2002-ben egy elégedetlen alkalmazottja felgyújtotta a raktárát. Keitht
idézték: Az volt életem legszörnyűbb éjszakája. Az égő épületet nézve
megesküdtem, hogy valami igazán emlékezeteset építek a hamvakból.
Így kapta hát a cég a nevét, gondoltam, míg a vonat kigördült a
peronról.
Most a Black&Greenért nyúltam, amit a blackheathi állomásról
hoztam. Korábban túl fáradt voltam, hogy beleolvassak. Kezdődött
az üzlethelyiségek növekvő bérleti díjáról, a független
bolttulajdonosokat fenyegető High Street-i áruházláncokról, majd
folytatódott a parkolási és közlekedési gondokkal. Volt benne egy
hétvégi melléklet, beleértve egy oldalt, ahol részletezték, milyen
programok lesznek az O2-ben. A Társasági körkép rovatban a
kerületbe látogató híres emberek fotói is helyet kaptak, köztük Chloe
Sevigny, aki épp a Vintage Világ ablakában nézelődött. Néhány híres
lakóról is készültek képek: Jools Holland virágot vásárolt, Glenda
Jacksont pedig a Blackheath Hallsban szervezett adománygyűjtő
estén fényképezték le.
A középső oldalakon volt Dan cikke a Régmúlt Központról, címe:
A LA RECHERCHE DU TEMPS. A Régmúlt Központ az a hely,
ahol féltve őrzik a múltat – írta. – Ahová eljöhetnek az idősek és
megoszthatják emlékeiket kortársaikkal, akárcsak a fiatalabb
generáció képviselőivel... a történetmesélés fontossága... az elbeszélt
történelem... a nagy törődéssel válogatott emléktárgyak segítik a régi
élmények felidézését. .. a központ fiataloknak és időseknek egyaránt
hangsúlyozza az emlékek fontosságát, ezzel segíti az idősek
életminőségének javítását. ..
Szimpatikus, jól megírt cikk volt.
Most, hogy a vonat gyorsulni kezdett, becsuktam az újságot és
kinéztem a kenti tájra. A betakarítás már mindenhol befejeződött, a
sápadt mezőket itt-ott sötét, tarlóégetésből származó foltok
tarkították, a még parázsló föld felett játszó fuvallat alabástromszínű
füstfátylat sodort a késő nyári égen. Ashfordon keresztülhaladva
hirtelen elképzeltem Dant az össze nem illő ruháiban, amint integet,
míg én a vonaton suhanok. Majd hamarosan bebújtunk a Csalagútba,
átrobogunk a lapos belga tájon, az óriási villanyoszlopok szegélyezte
unalmas mezőkön.
Lille-ben átszálltam a TGV-re, amely Avignonba vitt. Fejemet az
ablaknak támasztva elszundítottam, és Miles– ról álmodtam, meg
Annie-ről és a lányról, aki megvette a zöld habcsók-ruhát, meg a
másikról, aki nem tudott teherbe esni és megvette a rózsaszínt. Utána
Mrs. Bell következett álmomban, még kislány volt, a mezőn sétált
kis kék kabátjában, kétségbeesetten keresve a barátját, akit sohasem
talál már meg. Kinyitottam a szemem, és meglepetésemre a
messzeségben már ott tündökölt a provence-i vidék apró terrakotta
házaival, kavicsoktól ezüstös talajával és zöldfekete ciprusfáival,
amelyek úgy ágaskodtak ki a földből, mint a felkiáltójelek.
Egyenes sorokban, mintha csak kifésülték volna a mezőket,
mindenfelé szőlőtőkék sorjáztak. A mezőgazdasági munkások
világos színű ruhákban baktattak a port felverő, döcögő
szőlőbetakarító gépek után. Még javában zajlott a vendange.

177
 Avignon, TGV – szólt a hangosbemondó. – Descendez ici pour
Avignon, Gare TGV.
Az éles napfénytől hunyorogva léptem ki az állomásról, aztán
átvettem a bérelt autómat, és behajtottam a városba, követve az utat a
középkori falak mentén, végigkacskaringóztam a szűk kis utcákon a
hotelig.
Bejelentkeztem, megmosakodtam, átöltöztem, leballagtam
Avignon főutcájára, a Rue de la République-re, beleolvadtam a
boltok és kávézók kora esti zajába. Pár percre megálltam a Place
l’Horloge-on. Az impozáns városháza előtt lassan forgott egy
körhinta. A gyerekeket néztem, ahogy fel-alá hintáztak a
krémszínűre és aranyra festett lovakon.
Arra a régebbi Avignonra gondoltam, amelyik nem volt ennyire
ártatlan: német katonák álltak ott, ahol én, oldalukon gépfegyver, és
magam elé képzeltem Mrs. Bellt és az öccsét, amint nevetve
mutogatnak rájuk, és az őket csitító szüleiket is. Majd a Pápák
palotájához sétáltam, és beültem egy kávézóba a középkori erőddel
szemben, miközben a nap már lemenőben volt a majdnem türkizkék
égen. Mrs. Bell azt mesélte, hogy a háború vége felé a palota pincéit
óvóhelyként használták. A jókora épületre nézve elképzeltem a visító
szirénák között feléje igyekvő tömeget.
Gondolataimat visszatereltem a jelenbe, a tervezett utakra,
amelyek a következő napokban várnak rám. A térképet nézegettem,
amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantottam és
megnyomtam a Válasz gombot.
– Miles! – mondtam boldogan.
– Phoebe! Avignonban vagy?
– A Pápák palotája előtt ülök. És te?
– Épp most értünk az unokatestvéremékhez. – Feltűnt, hogy Miles
többes számban beszél, ami azt jelenti, hogy biztosan Roxy is vele
van. Bár aligha volt meglepő, mégis csalódott voltam kissé. – Holnap
mit csinálsz? – kérdezte.
– Reggel elmegyek a piacra Villeneuve-lez-Avignonba, utána
Pujaut-ba.

178
 – Nos, Pujaut félúton van Châteauneuf-du-Pape felé. Nem jönnél
át ide, ha végeztél? Elviszlek vacsorázni.
– Jó lenne, Miles, de mi az az „ide”?
– Château de Bosquet. Könnyű megtalálni. Keresztülmész
Châteauneuf-du-Pape-on, aztán amint elhagyod a falut, az Orange
felé vezető útra fordulsz. Egy nagy, négyszögletes házban vagyunk,
úgy egymérföldnyire, jobbra. Gyere, amint tudsz!
– Rendben, megyek!
Így délelőtt átkeltem a Rhône folyón Villeneuve-lez– Avignon
felé. A falu legmagasabb pontján álltam meg, aztán lesétáltam a szűk
kis főutcán a piacra, ahol a kereskedők földre terített abroszokról
árulták az antiquités-t. Régi biciklik, kifakult nyugágyak, csorba
porcelántárgyak és kar– cosnak tűnő metszett üvegek. Voltak még
antik madárkalitkák, rozsdás régi felszerelések és kopaszodó játék
mackók megkopott bőrmancsokkal. Állványokról régi
olajfestményeket árultak és fakó provence-i paplanokat, két platánfa
közé kifeszített szárítókötélen pedig himbálóztak és tekeregtek a régi
ruhák a szellőben.
– Ce sont que des vrais antiquités, madame – mondta
megnyugtatóan az egyik eladó, miközben a ruháit nézegettem. –
Tous en très bon état.
Volt mit átnéznem. Néhány órát azzal töltöttem, hogy egyszerű,
negyvenes és ötvenes évekbeli nyomott mintás ruhákat válogattam,
fehér hálóingeket a húszas, harmincas évekből, melyek közül néhány
chambre-ból készült – durva, rusztikus vászonból –, mások métisse-
ből – ez lenvászon és pamut keveréke –, néhány pedig valencienne-
ből, habkönnyű pamutfátyolból, ami lebeg a szélben. A hálóruhák
nagy részét gyönyörű csipke díszítette. Elgondolkoztam, kinek a
keze varrta a tökéletes virágokat és leveleket, melyeket most én
érintek, örömet jelentett-e számára ez a csodálatos munka, és hogy
gondolt-e valaha is arra, hogy a későbbi nemzedék értékelné és
gondolna rá.
Amikor mindent megvettem, amit akartam, leültem egy
kávézóban, tízóraiztam. Engedélyeztem magamnak, hogy az aznapi
dátumra gondoljak. Azt hittem, elszomorodom majd, de nem, bár

179
örültem, hogy távol vagyok. Egy percre Guyra gondoltam, vajon mit
csinálhat, és mit érez. Aztán felhívtam Annie-t.
– Sok a munka a boltban – mondta. – Már eladtam a Vivienne
Westwood pörgős szoknyát és a Dior gyűrtselyem kabátot.
– Ez jól hangzik.
– De emlékszel, mit mondtál a rádióban Audrey Hepburnről?
– Igen.
– Nos, ma reggel volt itt egy nő, aki megkért, hogy alakítsam át
Grace Kellyvé.
– És nem volt elég vonzó?
– De, csodálatos volt. Csak egyszerűen könnyebb lett volna
inkább Grace Jonesszá alakítani.
– Á.
– Anyád is beugrott, hogy megkérdezze, nem akarsz-e vele
ebédelni, elfelejtette, hogy Franciaországban vagy!
– Felhívom.
Így is tettem rögvest, de valami új kezelésről kezdett el beszélni,
amiről nemrég hallott: plazmaregeneráció.
– Kivettem a tegnap reggelt, hogy elmenjek a klinikára érdeklődni
– mondta, miközben a kávémat kortyoltam. – Jó a mély ráncokra –
magyarázta. – Nitrogénplazmát használnak a bőr természetes
regeneráló folyamatának stimulálására. A bőr alá injekciózzák, és ez
beindítja a fibroblasztokat. Az eredmény, akár hiszed, akár nem, egy
teljesen új külső bőrhám!
A szememet forgattam.
– Phoebe! Ott vagy még?
– Igen, de most mennem kell.
– Ha nem a plazmaregenerációt csinálom végig – folytatta –,
akkor az egyik feltöltést – van Restylane, Perlane vagy Sculptra –, és
beszéltek még az autológzsír-eredetű szöveti őssejtek átültetéséről is,
amikor a farból zsírt távolítanak el, és az arcra rögzítik, egyik oldalon
és a másikon is, ahogy mondják, de az a helyzet, hogy...
– Sajnálom anya. Most mennem kell. – Rosszul voltam.

180
 Visszaültem az autóba, igyekeztem elterelni a gondolataimat a
groteszk beavatkozásokról, amelyekről anyám beszélt, aztán Pujaut-
ba mentem.
Amikor megláttam a Châteauneuf-du-Pape táblát, izgatott lettem,
hogy újra látom Milest. Hoztam magammal váltóruhát, amit
átvehetek majd, mielőtt odamegyek, mivel egész nap ugyanaz volt
rajtam.
A pujaut-i piac kicsi volt, de további hat hálóruhát vettem, és
néhány csipkés nyakú, madeirahímzéses kabátot, mivel a lányok
szeretik farmerral hordani. Fél négy volt. Az egyik kávéházban
átöltöztem a korai hatvanas évekbeli, tengerészcsíkos St. Michael
pamut kötényruhámba.
Pujaut-t elhagyva robotoló mezőgazdasági munkásokat láttam a
minden irányba elterülő szőlőskertekben. Az út melletti jelzések erre
a domaine-re és abba a château-ba hívogattak borkóstolásra.
Előttem, egy domb tetején magasodott Châteauneuf-du– Pape,
krémszínű házai egymáshoz bújva ültek a középkori torony alatt.
Áthajtottam a városon, majd jobbra fordultam, Orange felé.
Nagyjából egy mérföld után megláttam a Château de Bosquet jelzést.
Lekanyarodtam a főútról egy ciprusfákkal szegélyezett útra, melynek
végén hatalmas, várszerű ház állt. Az út két oldalán elterülő
szőlőskertben nők és férfiak görnyedtek a tőkék felett, arcukat a
kalapjuk karimája borította árnyékba. A kerekek zajára egy ősz férfi
felegyenesedett, kezével árnyékot formált szemére, majd integetett.
Visszaintettem.
Leparkoltam, Miles pedig sietős léptekkel jött felém a szőlőn át.
Leeresztettem az ablakot, elmosolyodott. Az arcát csíkokban
maszatos por lepte, a szeme körül szarkalábak sorjáztak, mint a
küllők.
– Phoebe! – kiáltott fel a kocsiajtót kinyitva. – Üdv Château de
Bosquet-ban! – Kiszálltam, és megcsókolt. – Pascallal és Cécile-lel
kicsit később találkozol, most mindenki őrülten dolgozik – a
szőlőskert felé biccentett. – Holnap van az utolsó napunk, úgyhogy
kicsit bele kell húznunk!
– Segíthetek?

181
 Miles rám nézett.
– Szeretnél? Bár elég piszkos leszel tőle!
Vállat vontam.
– Nem számít.
A munkásokat figyeltem, akik vödrökkel és metszőollókkal
dolgoztak.
– Nem használtok szőlőbetakarító gépet?
Megrázta a fejét.
– Châteauneuf-du-Pape-ban kézzel kell szüretelni, hogy
megfeleljünk az eredetmegnevezésre vonatkozó szabályoknak. Ezért
kell ez a kis hadsereg... – a tornacipőmre nézett –, a lábbelid
megfelel, de kell egy kötény. Várj meg!
Miközben Miles a ház felé tartott, észrevettem Roxyt egy fügefa
árnyékában, amint magazint olvasgatott egy padon.
– Szia, Roxy! – kiáltottam. Tettem pár lépést felé. – Hé, szia
Roxy!
Roxanne felnézett, és anélkül, hogy felhúzta volna a
napszemüvegét, sovány mosolyt küldött felém, majd újra
belemélyedt az olvasnivalójába. Elutasítónak éreztem, de aztán arra
gondoltam, hogy a legtöbb tizenhat évesnek igen szegényesek a
társasági képességei, ehhez vegyük hozzá, hogy csak egyszer
találkoztunk, szóval miért is kéne barátságosnak lennie?
Miles kijött a házból, kék nyári kalapot tartott a kezében.
– Erre szükséged lesz – nyomta a fejembe –, és erre is – nyújtott át
egy üveg vizet –, ez a kötény meg majd védi a ruhádat. Pascal
anyjáé, nagyon kedves nő volt, igaz, Roxy? Nagyobbacska.
Roxy belekortyolt a kólába.
– Úgy érted, kövér.
Miles kihajtogatta a terjedelmes kötényt, átbújtatta a fejemen,
majd mögém nyúlt, hogy hátul összehúzza a fekete zsinórokat, és
elöl megkösse. A fülemen éreztem a leheletét.
– Így ni! – mondta, miután masnira kötötte. Hátralépett, és
szemügyre vett.
– Szép vagy.

182
 Kénytelen-kelletlen tudomásul vettem, hogy Roxy a Ray Banje
mögül vizsgálgat. Miles felkapott két üres kosarat, és a szőlőskert
felé indult, mind a két karjára kapva egyet-egyet.
– Na, akkor gyere, Phoebe!
– Milyen képesség szükséges az efféle munkához? – kérdeztem.
– Gyakorlatilag semmilyen – válaszolta, és belépett a göcsörtös
tőkék közé. Verebek rebbentek fel itt-ott, néhány szöcske ugrott
arrébb a közeledtünkre. Miles leszedett pár fürt szőlőt, majd
átnyújtotta.
Fogtam egyet és megízleltem.
– Mennyei! Milyen fajta?
– Grenache. Igen régi tőkék ezek. 1960-ból származnak, akárcsak
jómagam. De ők még elég elevenek – tette hosszá ravaszul.
Az égre nézett, tenyerével árnyékolta a szemét.
– Hála istennek jó volt az idő. 2002-ben katasztrofális áradások
voltak, és tönkrement a szőlő. Abban az évben csak ötezer üveg
borunk lett százezer helyett. Katasztrófa volt. A falusi pap mindig
megáldja a szüretet, úgy tűnik, idén jó munkát végzett!
Rekordtermésünk van.
Körülöttünk nagy, kerek kavicsok hevertek, a törött darabok
belsejében látni véltem a csillogó kvarcot.
– Ezek a nagy kövek igen kellemetlenek – mondtam, amint
átmentem köztük.
– Idegölőek! – helyeselt Miles. – A Rhône hordta ide őket
eónokkal ezelőtt. De szükségünk is van rájuk, mert tárolják a hőt a
nap folyamán, éjjel pedig kibocsátják, és ez az egyik oka annak,
miért olyan jó bortermő vidék ez. Most pedig, tudnál itt kezdeni?
Miles egy tőke fölé hajolt, félrehúzta a nagy leveleket, és leszedett
egy hatalmas kék szőlőfürtöt.
– Alul fogd meg – meleg volt a kezemben –, most vágd le a
szárat, levelet nem kérünk, aztán tedd az első vödörbe a lehető
legkevesebb érintéssel.
– Mi megy a második vödörbe?
– Amit kidobunk. Nagyjából húsz százaléktól szoktunk megválni,
ebből asztali bor készül.

183
 Igazi bulis hangulat alakult körülöttünk, a tucatnyi vagy még több
munkás nevetgélt és beszélgetett, néhányan walkmant vagy iPodot
hallgattak. Az egyik lány áriát énekelt a Varázsfuvolából, férjekről és
feleségekről. Tiszta, édes szopránja csilingelt a tőkék felett.
Mann und Weib, und Weib und Mann...
Milyen fura pont ma hallani ezt, gondoltam.
... reichen an die Gottheit an...
– Kik a szőlőszedők? – kérdeztem Milest.
– Néhány helyi lakos, akik minden évben segédkeznek, valamint
néhány diák és pár külföldi munkás. A birtokon a vendanges tíz
napig tart, aztán Pascal nagy bulit csap, hogy mindenkinek
köszönetet mondjon.
A metszőollót a szárhoz fogtam.
– Itt kell elvágnom?
Miles lehajolt és kezét a kezemre tette.
– Itt jobb – mondta –, így.
Pillanatnyi vágy kerített hatalmába.
– Most nyisszantás..., de nagyon nehezek, szóval ne hagyd leesni!
Óvatosan a kosárba helyeztem a fürtöt.
– Ott leszek, arra – mondta, és elment a vödreihez, kicsit távolabb
tőlem.
Meleg volt, a munka pedig nehéz. Örültem a víznek, és különösen
hálás voltam a kötényért, ami máris poros lett. Felegyenesedtem,
hogy megmozgassam a hátamat. Láttam Roxyt, aki az árnyékban ült,
hideg üdítőjével és a Heat magazinnal.
– Szerettem volna, ha Roxy is segít – mondta Miles, mintha a
gondolataimban olvasna. – De a tinédzserekkel csak az ellenkezőjét
éred el, ha erőltetsz valamit.
Éreztem, amint egy izzadságcsepp gyöngyözve gurul le a
lapockáim közt.
– És hogy sikerült az őskori történelem projekt?
– A végén jól. Remélem, kitűnőt kap rá – tette hozzá szárazon. –
Megérdemlem, hiszen egész éjjel fent voltam és írtam.
– Akkor apaként is megérdemled. Tele a kosár, most mi
következik?

184
 Miles odajött és a kevésbé jó szőlőket áttette a második vödörbe,
majd felkapta mind a két vödröt. – Betesszük a présbe – a két
betonépület felé nézett a ház jobb oldalán.
Beléptünk az első épületbe, élesztőillat és az előttünk tornyosuló
hatalmas fehér hengerből kiszűrődő akadozó hang uralkodott
odabent. Mellette magas létra állt, tetején egy kék overallt viselő,
köpcös emberke egyensúlyozott a szőlőkkel, amiket egy sárga ruhás
petite blonde nyújtott fel neki.
– Ő Pascal – mondta Miles –, ő pedig Cécile – intett
mindkettőjüknek. – Pascal! Cécile! Megjött Phoebe.
Pascal barátságosan bólintott, és átvette a kosarat, amit Cécile
nyújtott felé, tartalmát a hengerbe ürítve. Cécile rám nézett, és
melegen elmosolyodott.
Miles a távolabbi falnál sorakozó, roppant méretű piros
tartályokra mutatott.
– Ezek az erjesztőtartályok. A szőlőlét egyenesen ide pumpáljuk
át a hengerből azzal a tömlővel. Most pedig átmegyünk ide –
követtem a másik épületbe, ahol jóval hűvösebb volt, jó néhány
acéltartályt őriztek itt, krétával dátumokat írtak rájuk. – Itt érlelődik
az erjesztett szőlőlé. Azokban a tölgyfa hordókban is érlelünk, aztán
úgy egy év múlva készen állnak majd a palackozásra.
– És mikor fogyasztható?
– Az asztali bort tizennyolc hónap múlva, a rendes bort két-három
év múlva, a vintage borokat úgy tizenöt év múlva nyitjuk ki. Az itt
készülő borok nagy része vörös.
Az egyik oldalon egy kis asztal állt néhány félig üres üveggel,
szürke dugóval, ott állt pár pohár néhány dugóhúzóval és bor-
kézikönyvvel. A falon különböző bekeretezett diplôme d'honneur-ök
sorakoztak, amelyeket Château de Bosquet szerzett meg a
nemzetközi borfesztiválokon.
Észrevettem, hogy az egyik üvegen csinos címke van, melyen egy
feketerigó tart a csőrében egy szőlőfürtöt. Közelebbről szemügyre
vettem.
– Chante le Merle – mondtam, majd Mileshoz fordultam. – Ezt
kóstoltam a múlt héten a Greenwich Picturehouse-ban.

185
 – A Picturehouse-lánc vásárol a borainkból. Ízlett?
– Nagyon finom volt. Csábító bukéja van, emlékeim szerint.
– És milyen filmet néztél?
– Az Anna Kareninát.
– Kivel?
– Greta Garbóval.
– Jaj, nem, úgy értem, kivel nézted a filmet? Csak
kíváncsiskodom – tette hozzá félénken.
Igazán meghatott a visszafogottsága, főképp azért, mert olyan
magabiztos és nyájas volt, amikor először találkoztam vele.
– Egy barátommal voltam, Dannel. Odáig van a filmekért.
Miles bólintott.
– Nos – az órájára nézett. – Majdnem hat óra. Jobb lesz, ha
visszamegyünk. A faluban fogunk vacsorázni. Roxy valószínűleg itt
marad Pascallal és Cécile-lel, legalább gyakorolhatja a franciatudását
– tette hozzá. – Most, gondolom, szeretnél megmosakodni.
Feltartottam a lila foltos tenyeremet.
A házhoz visszafelé vezető úton láttam Roxy üresen hagyott
helyét, kólásüvege kiürítve, nyakánál szomjas darazsak döngicséltek.
Miles benyitott a hatalmas bejárati ajtón, és beléptünk a hűs házba.
Jókora előszobáját boltíves mennyezet borította szabadon futó
fagerendákkal, és volt benne egy hatalmas, tágas kandalló. Az egyik
falnál hosszú sorban álltak a hordók. A lépcsőfeljárónál egy kitömött
medve állt őrt, fogai és karmai kilátszottak.
– Miatta ne aggódj! – mondta Miles, amikor elhaladtunk mellette.
– Soha senkit nem harapott még meg. Na, most fel. – Átmentünk a
folyosón, és Miles kinyitotta a kazettás ajtót, amely egy hatalmas
mészkő kádra nyílt, szarkofág formája volt. Levett egy törülközőt az
akasztóról.
– Megyek fürödni.
– Felteszem, nem itt – viccelődtem, azon gondolkozva, hogy
Miles vajon levetkőzik-e itt előttem. Rájöttem, hogy nem bánnám.
– Az én szobámban van fürdőszoba – magyarázta a szobát
elhagyva. – Találkozzunk lent úgy... húsz perc múlva? Roxy! – szólt,
amint kiment és becsukta az ajtót. – Roxy, beszélnem kell veled!

186
 Kikötöttem a kötényt, amely tökéletesen megvédte a ruhámat, és
letöröltem a port a cipőmről. Az antik réznek tűnő zuhanyrózsával
letusoltam, nedves hajamat kontyba fogtam, majd megint
felöltöztem, és halványan kisminkeltem magam.
A folyosóra kilépve Miles suttogó szavait hallottam, majd Roxy
panaszos hangját.
– Nem maradok sokáig, édesem.
– Miért van itt?
– Dolga van a környéken.
– ...nem akarom, hogy elmenj...
– Akkor gyere velünk.
– Nincs kedvem!
A legfelső lépcsőfok megnyikordult a talpam alatt.
Miles ijedten nézett fel.
– Na, itt is vagy, Phoebe – mondta. – Elkészültél? – Bólintottam.
– Csak megkérdeztem Roxyt, nincs-e kedve velünk jönni – tette
hozzá, míg lejöttem a lépcsőn.
– Remélem, jössz – mondtam Roxynak, teljesen eltökélten, hogy
megpróbálom levenni a lábáról. – Beszélhetnénk a ruhákról, apád azt
mondta, hogy a divat területén szeretnél elhelyezkedni.
Mogorva pillantást vetett rám.
– Így van – mondta.
– Akkor mért nem jössz? – kérdezte az apja kedvesen.
– Nincs kedvem kimozdulni.
– Akkor vacsorázz a szőlőszedőkkel!
Elfintorodott.
– Nem, köszönöm!
Miles a fejét rázta.
– Roxy, nagyon sok kedves fiatal van itt. A lengyel lány, Beata
operaénekesnek tanul. Csodálatosan beszél angolul, beszélgethetnél
vele.
Roxy megvonta vékony vállait.
– Akkor egyél Cécile-lel és Pascallal.
A lány morgott egyet, majd kitárta a kezét.

187
 – Ne legyél ilyen kelletlen – mondta az apja. – Kérlek, Roxanne,
csak szeretném, ha... – de a lány akkor már az előszoba másik
végében volt.
Miles felém fordult.
– Sajnálom, Phoebe – sóhajtott. – Roxy problémás időszakát éli.
Megértően bólintottam, aztán egyszerre csak eszembe ötlött a
francia szó a tinédzser korszakra – l’âge ingrat.
– Ellesz itt egy pár órát. Most... – megcsörgette a slusszkulcsot –
menjünk!
Miles lehajtott a faluba, majd a főutcán leparkolta a bérelt
Renault-t. Amint kiszálltunk, egy étterem felé biccentett, a kinti
asztalok fehér terítőit lebegtette a szél. Abba az irányba indultunk,
majd Miles benyitott.
– Á... Monsieur Archanti – mondta kenetteljesen a maître d', míg
nyitva tartotta nekünk az ajtót. – C’est un plaisir de vous revoir! Un
grand plaisir.
Elmosolyodott, és a két férfi hátba veregette egymást.
– Örülök, hogy látlak, Pierre – mondta Miles. – Hadd mutassalak
be a szép Phoebének.
Pierre az ajkaihoz emelte a kezemet.
– Enchanté!
– Pierre és Pascal iskolatársak voltak – magyarázta Miles,
miközben követtük Pierre-t az egyik sarokban lévő asztalhoz. – A
nyári szünetben állandóan együtt lógtunk, mennyi is már? Úgy
harmincöt éve!
Pierre a száját biggyesztette.
– Oui, ily a trente cinq ans. Mielőtt megszülettél – tette hozzá
kuncogva.
Hirtelen belém hasított egy kép a tizenöt éves Milesról, amint a
kezében tart egy újszülöttet – engem!
– Kérsz egy pohár bort? – kérdezte kinyitva a carte des vin-t.
– Kérek – válaszoltam megfontoltan –, de talán nem kellene,
mivel még vissza kell mennem Avignonba.
– Te döntesz – mondta Miles és feltette az olvasószemüvegét. Az
itallapra nézett. – Végül is vacsorázni is fogsz.

188
 – Akkor iszom egyet, de többet nem.
– Ha pedig úgy döntesz, hogy a pohár fenekére nézel, maradhatsz
nálam – tette hozzá lazán. – Van egy szabad szoba. Egy hatalmas
ládával.
– Nem lesz rá szükségem. Úgy értem, a szobára – javítottam ki
magamat elpirulva. – Mármint, nem maradok, köszönöm.
Miles elmosolyodott a zavaromon.
– Tehát... azt mondtad, hogy minden évben szüretelsz?
Bólintott.
– Azért csinálom, hogy megőrizzem a családi hagyományt. A
birtokot a dédapám, Philippe alapította, aki Pascal dédapja is. Azért
jövök, mert van egy kis részem az üzletben, és szeretem érezni, hogy
érintett vagyok benne.
– Akkor Château de Bosquet a te Vintage Világod?
– Azt hiszem, igen – mosolygott Miles. – De az egész borkészítési
folyamat nagyon tetszik. Tetszik a művelet, a zajok és a szőlő illata,
a kapcsolat a földdel. Szeretem, hogy a szőlőtermesztés annyi
területet érint: a földrajzot, kémiát, meteorológiát és a történelmet!
Lenyűgöz, hogy a bor azon dolgok egyike, amit az idő csak jobbá
tesz.
– Mint téged? – kérdeztem játékosan.
Elmosolyodott.
– Na, és most, mit szeretnél inni?
A Châteauneuf-du-Pape Fines Roches-t választottam.
– Én pedig egy pohár Cuvée Reine-t kérnék – mondta Miles
Pierre-nek. – Sosem Bosquet-beli borokat iszom, ha nem vagyok ott,
mondta, felvéve az étlapot. – Jó, ha ismerjük a versenytársakat. .
Pierre az asztalra helyezte a borospoharakat egy kövér
olívabogyókkal megrakott tányérral együtt. Miles felemelte a
poharát.
Milyen kellemes újra látni téged, Phoebe. Amikor a múlt héten
együtt vacsoráztunk, reméltem, hogy megint találkozunk, de sosem
gondoltam, hogy az majd... ó. – A zsebébe nyúlt a BlackBerryért. –
Nézd, Roxy – suttogta, míg én a menüt tanulmányoztam. –

189
Elmondtam, hová megyünk, mondtam neked, a Mirabelle-ben
vagyunk. – Felállt.
– Hívtunk – sóhajtott, miközben az ajtó felé indult. – Tudod, hogy
így van. Mi értelme annak, hogy mindezt most mondod?
Miles odakint állt, Roxyval beszélt, majd elkeseredett kifejezéssel
az arcán visszatért.
– Bocsánat – mondta, és zsebre tette a telefonját. – Most mérges,
amiért nem jött! Meg kell mondanom, Roxy néha igencsak
kellemetlen tud lenni – de a szíve mélyén nagyon jó kislány.
– Természetesen – motyogtam.
– Sosem tenne semmi... – Miles habozott egy percig – rosszat.
Pierre az asztalunkhoz jött és felvette a rendelést.
– De inkább rólad szeretnék beszélgetni, Phoebe – folytatta. – A
legutóbbi alkalommal minden kérdésemet elhárítottad, én pedig
szeretnék többet tudni rólad.
Vállat vontam.
– Miről?
– Nos... személyes dolgokról. Beszélj a családodról!
Így hát meséltem a szüléimről és Louisról.
Miles a fejét csóválta.
– Ez aztán nehéz lehet. Bizonyára konfliktust jelent számodra –
tette hozzá, amikor Pierre kihozta az előételt.
Szétterítettem a szalvétát az ölemben.
– Így van. Szeretném gyakrabban látni Louist, de az egész olyan
kellemetlen volt. Elhatároztam, hogy többször látogatom majd meg,
és nem mondom el anyámnak. Általánosságban persze imádja a
kisbabákat – tettem hozzá –, de hogyan szerethetné valaha pont ezt a
babát?
– Nos... – a fejét csóválta. – Nem tudom.
– Most nagyon érzékeny – folytattam, miközben elfeleztem egy
zsemlét. – Azt mondja, sosem gondolta, hogy apám elhagyná, de ha
kicsit belegondolok, nem igazán csináltak együtt semmit. Vagy már
évek óta, mindenesetre nem emlékszem.
– Azért nagyon nehéz lehet neki.
– Az, de legalább ott a munkája.

190
 Most anya munkájáról meséltem Milesnak.
Felvette a kanalát.
– Szóval ennek a hapsinak dolgozik már huszonkét éve?
Bólintottam.
– Olyan, mint egy szakmai házasság. Amikor John nyugdíjba
megy, akkor anya is, bár John azt mondja, hogy hetvenéves koráig
akar dolgozni, és az még kicsit odébb van, szerencsére. Szüksége van
arra, hogy a munka kicsit lefoglalja, ráadásul a pénz is jól jön, főleg
úgy, hogy apám szünetelteti a munkáját – fogalmaztam óvatosan.
– És látsz arra esélyt, hogy anyád és a főnöke...
– Ó, nem – nevettem. – John imádja anyámat, de nem igazán
érdeklik a nők.
– Értem.
Belekortyoltam a borba.
– A te szüleid együtt maradtak?
– Ötvenhárom évig. Míg a halál el nem választotta őket. Néhány
hónap különbséggel haltak meg. Az rengette meg a házasságba vetett
hitedet, ami a szüleiddel történt?
Leengedtem a villámat.
– Feltételezed, hogy nekem van ilyenem?
– Mivel azt mondtad, hogy el voltál jegyezve, feltételezem.
Miles a borba kortyolt, majd a jobb kezemre pillantott.
– Ez volt az eljegyzési gyűrűd?
– Jaj, dehogyis! – A rombusz alakú smaragdra néztem, melyet két
oldalról két kis gyémánt fogott közre. – Ez a nagymamámé volt.
Nagyon szeretem, nem utolsósorban azért, mert annyi emlékem van
arról, amikor viselte.
– És régen volt az eljegyzésed?
Megráztam a fejemet.
– Idén volt.
Meglepetés ült ki Miles arcára.
– Sőt – kinéztem az ablakon –, ma lett volna az esküvőm.
– Ma? – leengedte a poharát.
– Igen. Ma lett volna az esküvőm Greenwich város anyakönyvi
hivatalában, délután három órakor, melyet nyolcvanfős vacsora és

191
tánc követett volna a blackheathi Clarendon Hotelben. Ehelyett
szőlőt szedtem Provence-ban egy férfival, akit alig ismerek.
Miles zavartan nézett.
– Nem igazán tűnsz szomorúnak.
Vállat vontam.
– Fura, de... majdnem semmit sem érzek.
– Ami azt jelenti, hogy te voltál az, aki szakított.
– Igen.
– De... miért?
– Mert... Muszáj volt. Egyértelmű lett, hogy muszáj.
– Nem szeretted a vőlegényedet?
Belekortyoltam a borba.
– De igen. Méghozzá nagyon szerettem. De aztán történt valami,
ami alapvetően megváltoztatta az érzéseimet iránta, úgyhogy
lefújtam az eljegyzést. – Milesra néztem.
– Érzéketlennek tűnök?
– Egy kicsit – mondta némi rosszallással a hangjában. – De
anélkül, hogy ismerném a dolgok hátterét, nem fogok ítélkezni.
Feltételezem, hogy hűtlen lett, vagy valami hasonló megcsalási
történet állhat a háttérben.
– Nem. Egyszerűen olyat tett, amit nem tudtam megbocsátani. –
Miles nyugtalan arcára néztem. – Elmondhatom, ha szeretnéd. Vagy
témát válthatunk.
Miles habozott.
– Rendben – mondta egy pillanat múlva. – Nem tagadhatom, hogy
most már kíváncsi vagyok.
Röviden meséltem hát Emmáról és Guyról. Miles félbetört egy
kenyeret.
– Ez nagyon kellemetlen lehetett.
– Az volt – megint a borom felé nyúltam. – Bárcsak sose
találkoztam volna Guyjal!
– De mit tett az a szegény ember?
Kiittam a poharamat, éreztem, amint a folyadék melege átáramlik
az ereimen, és elmondtam Milesnak az eljegyzés történetét, majd a

192
Valentin-napot, Emma telefonhívását. Végül pedig azt, amikor
elmentem Emmához.
Miles a fejét csóválta.
– Micsoda trauma, Phoebe.
– Trauma? – ismételtem. Träumerei – Igen. Állandóan visszatér.
Gyakran álmodom azt, hogy Emmánál vagyok, felhajtom a takarót...
Miles arcát szomorúság árnyékolta be.
– Szóval az összes paracetamolt beszedte?
– Igen, de a patológus szerint csak négyet, értelemszerűen az
utolsó négyet, mivel az üveg üres volt.
Miles értetlenül nézett.
– Akkor miért...
– Nem ismertük fel elsőre, hogy mi történt – szorítottam a
szalvétát –, de furcsa módon aluladagolás okozta a...
Miles rám bámult.
– Azt mondtad, azt hitted, influenzás.
– Igen, annak tűnt, amikor felhívott.
– És akkor nemrég jött vissza Dél-Afrikából.
Bólintottam. – Akkor már harmadik hete volt otthon.
– Maláriás volt? – kérdezte óvatosan. – Nem diagnosztizált
malária?
Éreztem az ismerős zuhanó érzést, mintha lefelé húzna valami.
– Igen – suttogtam. – Az volt. – Behunytam a szemem. -
Bárcsak olyan hamar rájöttem volna én is, mint most te.
– A testvérem, Trish is maláriás volt pár éve – mondta csendesen.
– Ghánában járt. Szerencséje volt, hogy túlélte, mert ez a halálos
típus volt.
– Plasmodium falciparum – vágtam közbe. – Fertőzött Anopheles
szúnyog terjeszti. De csak a nőstény. Most már a szakértője vagyok.
Sajnos.
– Trish nem szedte be az összes malária elleni gyógyszerét. Ez
történt Emmával is? Azt hiszem, ezt érted aluladagoláson.
Bólintottam.
– Néhány nappal a halála után az anyja megtalálta a malária elleni
gyógyszert Emma szennyestartójában. A gyógyszer csomagolásából

193
kiderült, hogy csak tíznapi adagot szedett be a nyolcheti helyett.
Ráadásul túl későn kezdte el, már az utazás előtti héten el kellett
volna kezdenie.
– Volt már előtte Dél-Afrikában?
– Számtalanszor. Onnan származott.
– Tehát ismernie kellett az adagolást.
– Igen.
Szünetet tartottam, miközben Pierre elvitte a tányérunkat.
– Még ha a malária kockázata alacsony is azon a vidéken, Emma
mindig vigyázott. Ezúttal úgy tűnik, meggondolatlan volt.
– Miért gondolod, hogy így volt?
A pohár szárát piszkálgattam.
– Egy titkos rekesz az agyamban azt súgja nekem, hogy talán
szándékos volt.
– Úgy érted, hogy saját magának...
– Talán. Nagyon maga alatt volt, gondolom, hogy ezért határozta
el hirtelen, hogy odautazik. Vagy egyszerűen csak elfelejtette
bevenni, vagy jólesett orosz rulettet játszania az egészségével. Csak
annyit tudok, hogy mennem kellett volna, amikor először hívott.
Elfordítottam a fejem. Miles a kezemért nyúlt.
– Fogalmad sem volt, milyen beteg.
– Nem – mondtam zordonan. – Egyszerűen meg sem fordult a
fejemben, hogy... – megráztam a fejem. – Emma szülei rájöttek
volna, de gyalogtúrán voltak Spanyolországban, nem lehetett elérni
őket. Úgy tűnik, kétszer is próbálta hívni az édesanyját.
– Akkor ez olyan fájdalom, amivel együtt kell élniük.
– Igen. És ráadásul, ahogy történt... hogy Emma egyedül volt!
...Nagyon nehéz nekik. És nekem is. Nekem kellett elmondanom –
éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel. – Nekem kellett
elmondanom...
Megfogta a kezem.
– Micsoda megpróbáltatás!
Összeszorult a torkom, zokogás kerülgetett.
– Igen. De a szülei máig nem tudják, hogy Emma neheztelt rám a
halála előtti hetekben, és ha nem lett volna szomorú, talán el sem

194
megy Dél-Afrikába, és akkor nem betegedett volna meg. –
Belesajdult a szívem, amint a naplójára gondoltam. – Nagyon
remélem, hogy sosem jönnek rá... Miles, kaphatok még egy pohár
bort?
– Természetesen – intett Pierre-nek. – De ha még kérsz, akkor
jobb lesz, ha nálunk alszol, rendben?
– Jó, de nem lesz rá szükség.
Miles rám nézett.
– Azt továbbra sem értem, miért kellett felbontani az eljegyzést.
Megint a pohár szárával játszottam.
– Nem tudtam együtt élni azzal, hogy Guy beszélt rá: ne menjek el
Emmához. Azt állította, csak ki akarja kényszeríteni, hogy figyeljünk
rá – még emlékeimben is elöntött a méreg. – Azt mondta, hogy
biztos csak egy megfázás.
– De valójában őt hibáztatod Emma halála miatt?
Megvártam, míg Pierre kitölti a bort.
– Mindenekelőtt, és leginkább magamat hibáztatom, mert én
vagyok az, aki mindezt megelőzhette volna. Hibáztatom Emmát,
amiért nem vette be a gyógyszereit. És igen, hibáztatom Guyt, mert
ha ő nem... Akkor azonnal elmentem volna Emmához. Ha ő nem...
akkor láthattam volna, hogy menynyire beteg és hívhattam volna a
mentőket, és talán túlélte volna. Ehelyett Guy meggyőzött, hogy
várjak, így csak másnap mentem át, amikor már... – behunytam a
szememet.
– Elmondtad ezt Guynak?
Belekortyoltam a borba.
– Először nem. Még mindig le voltam sújtva, próbáltam elviselni
az egészet. De a temetés reggelén... – Szünetet tartottam, mert
eszembe jutott a koporsó, tetején Emma kedvenc zöld kalapja
rózsaszín rózsák tengerében – ...levettem az eljegyzési gyűrűmet.
Amikor utána Guy hazavitt, és kérdezte, hol a gyűrű, bevallottam,
egyszerűen képtelen voltam arra, hogy Emma szülei előtt viseljem.
Borzalmas jelenet játszódott le köztünk. Guy állította, hogy
egyáltalán nem kellene bűntudatot éreznem, hogy Emma a saját
hibájából halt meg, és hogy az egészsége elhanyagolása nemcsak a

195
saját életébe került, de szenvedést okozott a családjának és a
barátainak is. De megmondtam Guynak, hogy bűntudatom van,
mindig is lesz, és gyötör a gondolat, hogy amíg mi a Bluebirdben
ücsörögtünk, eszegettünk és iszogattunk, Emma haldokolt. Aztán
kiejtettem a számon azt, ami már akkor két hete égette a lelkemet:
hogy ha ő nem jelenik meg az életünkben, Emma talán még ma is
élne. Guy úgy nézett rám, mint akit arcon ütöttek. Felháborodott a
vádakon, megmondtam, hogy ez az igazság. Felmentem a lakásom
lépcsőjén, kivettem a gyűrűt a táskámból, és visszaadtam neki.
Akkor láttam utoljára. Hát ezért nem mentem ma férjhez –
összegeztem csendesen.
Felsóhajtottam.
– Azt mondtad, nem tudsz rólam semmi személyeset, hát most
már tudsz. De ez talán személyesebb is annál, mint szeretted volna.
– Nos – Miles a kezem után nyúlt nagyon sajnálom, hogy ilyen...
szívet tépő dolgokat kellett elviselned. Mégis örülök, hogy
elmondtad.
– Engem is meglep. Hiszen alig ismerlek.
– Nem, nem ismersz. Legalábbis még nem – tette hozzá kedvesen.
Megragadta az ujjaimat és hirtelen mintha elektronikus töltés futott
volna át rajtam.
– Miles – néztem rá –, azt hiszem, mégiscsak kérném azt a
harmadik pohár bort.
Nem maradtunk sokáig az étteremben, már csak azért sem, mert
Roxy megint hívogatni kezdte Milest, aki megígérte, hogy tízre
otthon leszünk. Aztán kihozták a desszertet, és Roxy újra telefonált.
A szájamat kellett összeszorítanom, hogy ne szóljak. Nem akart
ugyan eljönni az apjával, de eltökélte, hogy az nem érezheti jól
magát.
– Nem olvashatna egy könyvet? – javasoltam. Vagy pár másik
Heat magazint, gondoltam gonoszul.
Miles a borospohár szárával babrált.
– Roxy okos lány, de nem olyan... talpraesett, mint amennyire
szeretném – tette hozzá megfontoltan. – Kétségtelenül azért van így,
mert túlságosan jelen voltam az életében az elmúlt években. –

196
Felemelte a kezét, mintha azt mondaná: megadom magam! – De
amikor egyedül nevelsz egy egykét, akkor ez majdnem
elkerülhetetlen. Ráadásul próbálom kompenzálni mindazt, ami
történt, teljesen tisztában vagyok vele.
– De tíz év hosszú idő, és te nagyon jóképű férfi vagy. – A villáját
rendezgette. – Igazán meglep, hogy soha nem találtál senkit, aki
anyaként léphetett volna fel Roxy életében, és persze a te
érzelmeidnek és szükségleteidnek eleget tett volna.
Miles sóhajtott.
– Semmi nem tett volna boldogabbá. Tenne! Volt valaki néhány
évvel ezelőtt, akiért nagyon odáig voltam, de nem működött. Talán
most majd jó irányba fordulnak a dolgok.
– Futólag elmosolyodott, és a szeme alatti ráncok mélyebbek
lettek. – Mindenesetre – tolta hátra a székét – jobb lesz, ha megyünk!
A házban Pascal közölte Milesszal, hogy Roxy épp elment aludni.
Miután az apját hazarángatta az étteremből, gondoltam. Miles
elmagyarázta, hogy maradnom kell aznap estére.
– Mais bien sur – mondta Pascal tenyerét összecsapva. Rám
mosolygott – Vous êtes bienvenue.
– Köszönöm.
– Megágyazok a vendégágyon – mondta Miles. – Segítesz,
Phoebe?
– Persze! – A bor miatt kissé bizonytalan léptekkel követtem
Milest az emeletre. Amint felértünk, kinyitott egy hatalmas, levegős
szekrényt, melyből a meleg pamut finom illata áradt, aztán levette az
ágyneműt a polcok deszkáiról.
– A szobám a folyosó végén van – magyarázta, míg követtem őt.
– Roxyé szemben, te pedig itt leszel. Benyitott, és beléptünk egy
nagy hálószobába, melynek falait Toile de Jouy tapéta borította,
almaszedő fiúk és lányok bukolikus jelenetét megörökítve.
Egy kicsit furcsa volt Milesszal ágyazni; egyszerre volt kínos és
izgató a meghittség, ahogy a kövér paplannal birkóztunk.
Lesimítottuk a lepedőt, ujjbegyeink összeértek és hirtelen mintha
áramütés ért volna. Felhúzta a párnahuzatot.

197
 – Így – félénken elmosolyodott. – Adjak kölcsön egy inget
éjszakára? – Bólintottam. – Csíkosat vagy egyszínűt?
– Pólót, légy szíves.
Az ajtó felé ment.
– Póló egy személyre, azonnal.
Miles visszatért egy szürke Calvin Klein pólóval, és átnyújtotta.
– Nos, azt hiszem, mennem kell aludni. – Puszit nyomott az
arcomra. – Holnap is hosszú napom lesz a szőlőben. – A másik
oldalra is puszit nyomott, aztán pár másodpercig a karjában tartott. –
Jó éjszakát, édes Phoebe – suttogta.
Becsuktam a szemem, élveztem a pillanatot, hogy a karjában
lehetek.
– Annyira örülök, hogy itt vagy – suttogta. Éreztem meleg
leheletét a fülemen. – Mennyire furcsa belegondolni, hogy ez az este
lehetett volna a nászéjszakád.
– Furcsa.
– És most itt vagy egy provence-i hálószobában egy idegennel.
De... Van egy kis gondom. – Milesra néztem, arcára hirtelen
aggodalom ült ki.
– Micsoda?
– Meg akarlak csókolni.
– Ó.
– Mármint nagyon, tényleg meg akarlak csókolni.
– Értem.
Ujjával végigsimította az arcomat.
– Nos... – suttogtam. – Nem bánom.
– Megcsókolhatlak? – suttogta.
– Megcsókolhatsz – susogtam vissza.
Miles a tenyerébe vette az arcom, közel hajolt, felső ajkával
megérintette az enyémet, az övé hűvös és száraz volt, és így álltunk
pár pillanatig. Majd hevesebben kezdtünk csókolózni, aztán
fokozódó sietséggel, és éreztem, ahogy a ruhám hátához ér, hogy
kicipzárazza. De nem tudta.
– Bocsánat – mondta nevetve –, már egy ideje nem csináltam
ilyesmit. Még egy kicsit bajlódott vele. – Á, na így.

198
 Vállamra engedte a pántokat, a ruha a földre huppant, én pedig
kiléptem belőle, Miles az ágy felé vezetett, gombolni kezdte az ingét,
kicipzáraztam a farmerét, kiengedve ágaskodó vágyát. Az ágyra
feküdtem és néztem, ahogy megszabadul a ruháitól. Majdnem
ötvenéves, de a teste sima és feszes, valóban olyan volt, mint a
születésekor palántázott szőlők: életerős.
– Akarod, Phoebe? – suttogta, amint mellém feküdt, és
megsimogatta az arcomat. – Mert a láda, amiről beszéltem, ott van –
megcsókolt. – Csak az ajtóhoz kell tolnod.
– Hogy kizárjalak?
– Igen – újra megcsókolt –, hogy kizárj.
– De nem akarom. – Visszacsókoltam, még vadabbul, aztán
remegő vággyal magamhoz húztam. – Azt akarom, hogy bent légy.

199
 KILENC

Mann und Weib, und Weib und Mann...

Arra ébredtem, hogy a lengyel lány az ablakom alatt énekel a

szőlőben.
Reichen an die Gottheit an...
Miles már elment, csak egy mélyedést hagyott a párnán és férfias
illatát a lepedőn. Felültem, két karomat a térdem köré fontam, és az
életemben megesett fordulatra gondoltam. A szobában még mindig
sötét volt, csak a fénynyalábok világítottak a padlón, amint a
napsugarak átszűrődtek a redőnyön. Kívülről gerlék turbékolása
hallatszott, távolról pedig a prés morajlása és zümmögése.
Kitártam az ablakot és a hajnalpírban fürdő tájat néztem
sárgászöld ciprusfáival és tornyosuló fenyőivel.
A távolban Miles vödröket pakolt egy kocsira. Pár pillanatig
álltam ott, őt figyeltem és arra gondoltam, milyen hevesen,
majdhogynem áhítattal szeretkezett és szerzett gyönyört a testemnek.
Ablakom alatt egy fügefa magasodott, két fehér gerle csipkedte a
barnáslilára érett gyümölcsöket.
Megmosakodtam, felöltöztem, lehúztam az ágyneműt és
lementem. A reggeli fényben a kitömött medve inkább vigyorogni,
mint morogni látszott.
Az előszobából a konyhába értem. A hatalmas asztal egyik
végénél Roxy reggelizett Cécile-lel.
– Bonjour, Phoebe – köszönt kedvesen Cécile.
– Bonjour, Cécile. Szia, Roxy.
 Roxy felvonta kozmetikailag kiigazított szemöldökét.
– Te még itt vagy?
– Igen – válaszoltam ugyanígy. – Nem akartam Avignonba
visszavezetni a sötétben.
– Et vous avez bien dormi? – kérdezte Cécile halvány, megértő
mosollyal.
– Trés bien. Merci.
A croissant-nal és péksüteményekkel megrakott kosárra mutatott,
majd adott egy tányért.
– Kér egy csésze kávét?
– Igen, kérek – míg Cécile kitöltötte a kávét a szörcsögő
kávéfőzőből, végigpillantottam a konyhán. A padlót terrakotta kő
borította, fokhagyma– és csilikoszorúk lógtak, régi rézedények
csillogtak az állványokon.
– Ez igazán mesés, csodálatos ez a ház, Cécile.
– Köszönöm – kínált egy brióssal –, remélem, hamarosan újra
meglátogat minket!
– Akkor most elmész? – kérdezte Roxy, miközben vastagon vajat
kent a kenyerére. A hangszíne semleges maradt ugyan, de
egyértelmű volt, hogy nem kedvel.
– Reggeli után indulok – fordultam Cécile-hez. – íle sur la
Sorgue-ba kell mennem.
– C’est pas trés loin – mondta, míg a kávét kortyoltam. – Talán
egy óra ide.
Bólintottam. Már voltam korábban Ile sur la Sorgue– ban, de nem
ebből az irányból. Végig kellett gondolnom az útvonalat.
Míg Cécile-lel „frangolul” beszélgettem, egy csinos fekete
kismacska sompolygott a konyhába, farkát az ég felé tartva.
Cicegtem egy kicsit neki, meglepetésemre felugrott, és
összegömbölyödött az ölemben, elégedetten dorombolva.
– Ő Minou – mondta Cécile, míg a cica fejét simogattam. – Úgy
látom, kedveli magát.
Cécile a jobb kezemre pillantott.
– Quelle jolie bague!– mondta lenyűgözve – Gyönyörű gyűrű!
– Köszönöm – néztem én is a kezemre –, a nagymamámé volt.

201
 Roxanne hirtelen hátradobta a haját és felállt. Kivett egy barackot
a gyümölcsöstálból, jobb kezével a magasba hajította, és fürgén
elkapta.
– Elég volt a petit déjeuner, Roxanne? – kérdezte Cécile.
– Igen – mondta hanyagul. – Később találkozunk.
– Velem már nem – mondtam. – De remélem, hogy hamarosan
ismét látjuk egymást, Roxy.
Nem válaszolt, és miután elhagyta a helyiséget, kínos csend
ereszkedett ránk, amit aztán Cécile tört meg.
– Roxanne est trés belle – mondta, miközben feltakarította
Roxanne reggelijének maradványait.
– Igen, gyönyörű.
– Miles l'adore?
– Ez csak természetes – helyeseltem, majd vállrándítva
hozzátettem: – Elle est sa fiile.
– Oui – sóhajtott Cécile. – Mais elle est aussi... Comment dire?
Son talon d'Achille.
Újult érdeklődést színleltem a macska iránt, szerencsére tekeregni
kezdett a hátán, hogy megvakargassam a pocakját. Megittam a kávét,
aztán az órámra pillantottam.
– Most mennem kell, Cécile. Mais merci bien pour votre
hospitalité.
Kiemeltem a macskát az ölemből, a tányéromat és csészémet a
mosogatóba akartam tenni, de elvette tőlem, ejnye– bejnyét intve. Az
ajtóig kísért.
– Au revoir, Phoebe – mondta a napfényre kilépve –, érezze jól
magát, Provence-ban – mindkét oldalról megpuszilt. – És – a napon
ücsörgő Roxanne-ra pillantott – sok szerencsét!
A kocsi felé sétálva azt kívántam, bárcsak Cécile ne mondta volna
ezt. Roxy lehet, hogy kezelhetetlen, önző és követelőző, de hány
ilyen tinédzser van még? Mindent összevéve csak nemrégiben
ismerkedtem meg Milesszal, vagyis a sok szerencsének ehhez semmi
köze nem volt. De tetszett Miles, rá kellett jönnöm. Nagyon tetszett.
Kezemmel a napot árnyékolva a szőlőskertet pásztáztam, és
megláttam Milest, amint felém közeledik, a megszokott, kissé

202
nyugtalan kifejezéssel az arcán, mintha attól félne, hogy elszaladok.
A jó modor és érzékenység e keverékét meglehetősen vonzónak
találtam.
– Csak nem mész el? – kérdezte, és közelebb húzott magához.
– De igen, megyek. De... nos... köszönet... mindenért.
Miles elmosolyodott és ajkához emelte a kezét, ami
megint csak átmelegítette a szívemet. A térképem felé intett, ami a
sapkámon feküdt.
– Megnézted, hogyan menj Ile sur la Sorgue-ba?
– Igen. Meglehetősen egyenes, nem túl kacskaringós úton.
Szóval...
A kormány mögé ültem, hallottam a feketerigó ezüstös énekét.
– Chante le Merle – mondtam.
– Igaz – Miles behajolt az ablakon és megcsókolt. – Londonban
találkozunk! Legalábbis remélem.
Kezemet az övére tettem és visszacsókoltam.
– Találkozunk Londonban ... – mondtam.

Élveztem az utat Ile sur la Sorgue-ba, tündöklő napfényben a régi

utakon át, takaros cseresznyéskertek és frissen szüretelt szőlőskertek
mellett haladva, amelyek peremét vörös foltokban tarkították a
pipacsok. Milesra gondoltam, hogy mennyire vonzónak találom.
Ajkam még mindig remegett az ajkától.
Leparkoltam a folyóparti városka egyik végén, majd átvergődtem
a tömegen a piac elülső részére. Állványokon levendulaszappanok
díszelegtek, kancsókban tárolt olívaolaj, kosarakban csípős
felvágottak, valamint provence-i paplanok és szalmakosarak
terrakotta, zöld, sárga, földszínű árnyalatokban. Vásári, zajos
hangulat uralkodott.
– Vingt euros!
– Merci, monsieur.
– Les prix sont bas, non?
– Je vous en prie.
Aztán arrébb sétáltam a kis fahídon, ami a keskeny patakon vitt át.
Itt, a város felső részén csendesebb volt a hangulat, az árusok halkan

203
egyezkedtek a limlomok és antiquités-k pultjai között. Megálltam az
egyik árusnál, akinél egy régi nyereg, egy pár piros bokszkesztyű,
egy üvegbe applikált nagy hajó, néhány bélyegalbum és egy kosárnyi
L’Illustration magazin sorakozott a negyvenes évekből. Átlapoztam
őket, volt néhány jellegzetes címlap a Magnum Photos ügynökségtől
a normandiai partraszállásról, az ellenállás hőseiről, akik a
szövetséges csapatok oldalán harcoltak, és az ünneplésről Provence-
ban, amikor a német megszállás véget ért. L’ENTREE DES
TROUPES ALLIÉES, állt a felirat a fedlapon. LA PROVENCE
LIBERÉE DU JOUG ALLEMAND.
Most már azzal kezdtem foglalkozni, amiért jöttem, és
végignéztem a vintage ruhákat. Fehér pamutpólókat válogattam,
nyomott mintás ruhákat és ingruhákat, madeirahímzéses
mellényeket, és mindet kiváló állapotban találtam. Elképzeltem
Milest, amint még mindig a tőkék felett görnyed, segít a
szüretelőknek, és este nagy bulit csapnak a szőlőszedőknek.
A táskákat a csomagtartóba tettem, és beszálltam az autóba.
Minden ablakot kinyitottam, hogy kiengedjem a meleget. Az út
Avignon felé meglehetősen egyenes volt, de amint közelebb értem,
rájöttem, hogy elvesztettem az útjelzést, így nem dél felé haladtam,
amerre kellett volna, hanem északnak. Nemcsak száznyolcvan fokkal
tértem el a jó iránytól, hanem még csak meg sem tudtam fordulni.
Sőt, ami még ennél is rosszabb: autók hosszú sora torlódott fel
mögöttem. Egy Rochemare nevű hely felé tartottam.
A tükörbe pillantottam. A mögöttem lévő autó annyira közel jött,
hogy szinte a sofőr szemgolyóját is láttam. Összerezzentem idegesítő
dudálásától. Kétségbeesve próbáltam szabadulni tőle, ezért hirtelen
jobbra fordultam, egy szűk útra, és megkönnyebbülten sóhajtottam.
Nagyjából fél mérföldet tettem meg, amikor egy nagy, kellemes térre
értem. Az egyik oldalon kis boltok és egy bár utcai asztalokkal,
melyekre göcsörtös platánfák vetettek árnyékot, alattuk egy öregúr
iszogatta a sörét. A tér másik oldalán hatalmas templom. Amint
elhajtottam előtte, az ajtajára pillantottam, és áramütésszerű érzés
futott át rajtam.
Valahonnan Mrs. Bell hangját hallottam.

204
 Egy nagy faluban nőttem fel, ami úgy három mérföldre van a
városközponttól. Álmos kis helyecske volt, szűk utcákkal, melyek
platánfákkal árnyékolt, boltokkal és kellemes bárral díszített nagy
térre vezettek.
A lehető legközelebb, egy boulangerie előtt leparkoltam,
kiszálltam, és visszasétáltam a templomhoz, Még mindig hallottam
Mrs. Bell hangját.
A tér északi részén volt a templom, ajtaja fölé nagy római betűkkel
belevésték: Liberté, Égalité, Fraternité. A szívem hevesen vert,
tanulmányoztam a híres feliratot, amelyet mélyen véstek bele a kőbe
a római betűkkel, majd megfordultam és a térre néztem. Itt nőtt fel
Mrs. Bell. Kétség sem fér hozzá. Ez az a templom. Ott a bár – Bar
Mistral – már láttam a nevet is, ahol akkor este ült. Hirtelen az jutott
eszembe, hogy az ott ücsörgő öreg talán Jean-Luc Aumage. A férfi a
nyolcvanas éveiben járhatott, így akár ő is lehetett. Míg ott álltam,
kiürítette a poharát, felállt, fejébe nyomta a barettsapkát és egy botra
támaszkodva lassan átsétált a téren.
Visszamentem a kocsihoz, indítottam. A házak el-eltünedeztek,
láttam a zsebkendőnyi szőlős– és gyümölcsöskerteket félúton,
messze a távolban.
A falu határában szántóföldek terültek el, vasút futott mellettük.
Apámnak a háztól nem messze kis szőlöskertje is volt.
Egy megállóban lehúzódtam, és míg az autóban ültem,
elképzeltem a kis Thérése-t és Monique-ot, amint a mezőn sétálnak a
szőlőn és a gyümölcsöskerteken át. Elképzeltem Monique-ot, aki a
túlélés reményében elrejtőzik a pajtában. A sötét ciprusfák mintha
vádló ujjaikat szegezték volna az ég felé. Gyújtást adtam, és újra
elindultam. Itt, a falu legtávolabbi végén meglehetősen új házakat
láttam, de az egyik sorban mintha négy régebbi lett volna. Közelebb
mentem hozzájuk és elhaladtam mellettük.
Előttük csinos kert terült el kaspókkal és rózsaszínfehér
muskátlikkal. Volt egy régi kút is, és az ajtó felett ovális plakett, rajta
egy oroszlán feje volt kifaragva. Csak ácsorogtam és elképzeltem a
házat hét évtizeddel ezelőtt, miközben ijedt, tiltakozó hangok
kíséretében elhagyták volt lakói.

205
 Hirtelen mozgást észleltem a redőnyök mögött – csak egy
átsuhanó árnyék, semmi más, de valamilyen okból éreztem, hogy
feláll a hátamon a szőr. Egy pillanatig haboztam, majd visszamentem
az autóhoz, a szívem kalapált.
Beültem a volánhoz, a tükörből visszanéztem a házra, aztán
remegő kézzel indítottam.
Mire a falu központjába értem, lassult a szívverésem. Örültem,
hogy a véletlen elhozott Rochemare-ba, de ideje volt indulni.
Próbáltam visszatalálni a kivezető útra, és lefordultam balra, egy
szűk utcába. A végén megálltam, leengedtem az ablakot. Szokásos
háborús emlékmű állt ott. Aux Morts Glorieux – hirdették a fekete
betűk a karcsú, fehér márványtornyon. Neveket véstek bele az első és
második világháború idejéről. Ismerős neveket – Caron, Didier,
Marigny és Paget. Aztán hirtelen összerezzentem, mintha ismerném
őt, ott állt: 1954. Indochine. J.-L. Aumage.

Mrs. Bell feltehetően tud róla, elmélkedtem kedden, amikor

néhány ruháját rendezgettem a boltban. Biztosan visszament
néhányszor Rochemare-ba, gondoltam, amíg vállfára raktam egy
tyúklábmintás Pierre Cardin öltönyt. Átkeféltem, és azon
töprengtem, vajon mikor tudta meg ezt a hírt.
Ki akartam akasztani Mrs. Bell estélyi ruháit, de eszembe jutott,
hogy a többségük még Valnál van. Épp azon morfondíroztam, mikor
mehetek és hozhatom el őket, amikor megcsendült az ajtó feletti
csengő, és két iskolás lány lépett be ebédszüneti mustrára. Míg
átnézték az állványokat, Mrs. Bell Jean Muir zöld szarvasbőr kabátját
adtam egy próbababára. Begomboltam, és az utolsó habcsók-ruhára
pillantottam. Vajon ki veszi meg?
– Elnézést – fordultam meg. A két lány a pénztárnál állt. Roxyval
lehettek egyidősek – talán kicsit fiatalabbak.
– Segíthetek?
– Nos... – Az első lány, akinek vállig érő sötét haja volt, kissé
mediterrán típusú, egy kígyóbőr pénztárcát tartott a kezében, ami
más tárcákkal együtt feküdt a kosárban.
– Csak ezt nézegettem.

206
 – A hatvanas évekből való – magyaráztam. – Nyolc font.
– Igen, ez van ráírva. De nézze csak...
Alkudni próbál, gondoltam fásultan.
– ...itt ez a kis titkos rekesz. – Ránéztem. – Itt – visszahajtotta a
bőrt, és felfedte a rejtett cipzárt. – Nem hinném, hogy ezt látta, vagy
igen?
– Nem, valóban nem – mondtam csendesen. Árverésen vettem a
tárcákat és csak letörölgettem, mielőtt a kosárba kerültek.
A lány kicipzárazta.
– Nézze – egy köteg bankjegy volt benne. Átnyújtotta a
pénztárcát, és kivettem a pénzt.
– Nyolcvan font – mondtam ámulva. Bevillant Ginny Jones a
London Rádiótól, amint megkérdi, találtam-e valaha pénzt azokban a
holmikban, amiket árulok. Felhívhattam volna, hogy elmondjam:
találtam.
– Gondoltam, szólnom kell.
Ránéztem.
– Ez hihetetlenül rendes dolog volt tőled.
Két részre osztottam a húszfontos bankjegyeket, és az egyiket
átnyújtottam neki.
– Tessék.
A lány elpirult.
– Nem úgy gondoltam.
– Tudom, hogy nem, de kérlek, ez a legkevesebb, amit tehetek.
– Nos, köszönöm – mondta vidáman. – Tessék, Sarah – ajánlotta
fel az egyik papírpénzt a barátnőjének, aki ugyanolyan magas volt,
de rövid, világos hajú.
Sarah megrázta a fejét.
– Te találtad, Katie, nem én. Mindenesetre jobb lesz, ha sietünk,
nincs sok időnk.
– Segíthetek esetleg valamiben? – kérdeztem őket.
Elmondták, hogy különleges ruhákat keresnek, amit a Leukémiás
Fiatalok Alapjának jótékonysági bálján viselhetnének.
– A Természeti Múzeumban lesz – mondta Katie. Tehát ugyanaz
az estély, amire Roxy is megy. – Több ezren leszünk, úgyhogy

207
mindnyájan kétségbeesve próbálunk kitűnni a tömegből. Attól tartok,
nem túl nagy a költségvetésünk – tette hozzá mentegetőzve.
– Hát... jó böngészést! Van itt néhány szemrevaló ruha az ötvenes
évekből, mint ez. – Leakasztottam az ujjatlan, fényes pamutruhát,
amire absztrakt négyzeteket és köröket nyomtattak – ez nyolcvan
font.
– Meglehetősen szokatlan – mondta Sarah.
– Horrockstól való. Csodálatos gyapjúruhákat készítettek a
negyvenes-ötvenes évek vége felé. Ezt a nyomott mintát Eduardo
Paolozzi tervezte.
A lányok bólintottak, majd Katie szeme a sárga habcsókruhára
vándorolt.
– Az mennyibe kerül? – Megmondtam az árat. – Ó, az túl drága.
Mármint nekem, úgy értem – tette hozzá sietve –, de biztos vagyok
benne, hogy valaki megad ennyit érte, mert ez egyszerűen – sóhajtott
– fantasztikus.
– Nyerned kell a lottón! – mondta Sarah, miközben a ruhát nézte.
– Vagy szerezned kell egy jobban fizető szombati munkát!
– Bárcsak tudnék! – mondta Katie. – A Costcuttersnél csak 45
fontot keresek naponta, úgyhogy ezért... vagy két hónapot kéne
dolgoznom, és addigra a bálnak már rég vége!
– Hát, már van negyven fontod – mondta Sarah –, így csak a
maradék 235-öt kell megkeresned.
Katie a szemét forgatta.
– Próbáld fel – sürgette a barátnője.
Katie megrázta a fejét.
– Mi értelme?
– Az az értelme, hogy szerintem jól fog állni.
– Akkor sem engedhetem meg magamnak, ha jól áll.
– Vedd csak fel! – mondtam. – Csak úgy, ráadásul szeretem látni
a ruhákat a vásárlókon.
Katie megint a ruhára nézett.
– Rendben.
Levettem és beakasztottam a próbafülkébe. Katie bement, és pár
perc múlva megjelent.

208
 – Olyan vagy, mint egy napraforgó! – mondta Sarah mosolyogva.
– Nagyon jól áll neked – értettem egyet, míg Katie magát
nézegette a tükörben. – A sárga nem könnyen hordható szín, de a te
barna, meleg bőröddel csodálatos!
– Viszont kell valami cucc a melltartódba! – mondta Sarah
elgondolkodva, míg Katie rögzítette a felsőrészt – rakhatsz bele párat
azokból a csirkefilékből...
Katie lemondóan legyintett.
– Úgy beszélsz, mintha meg tudnám venni a ruhát. Pedig nem.
– Anyukád nem tud segíteni? – kérdezte Sarah.
Katie megrázta a fejét.
– Ő is tele van adóságokkal. Talán vállalhatok egy esti munkát! –
merengett, míg a csípőjére tette a kezét és erre– arra sétált, susogtak
az alsószoknyái.
– Vállalhatnál bébiszitterkedést! – javasolta Sarah. – Öt fontot
kapok óránként, hogy vigyázzak a szomszéd gyerekekre. Amint
sikerül őket ágyba raknom, megírom a leckét.
– Nem rossz ötlet – morfondírozott Katie, miközben lábujjhegyre
állt és oldalról is megnézte magát. Kitehetnék egy hirdetést a
játékboltban vagy a Costcutters kirakatába! Mindenesetre jó volt
látni magamon a ruhát.
A tükörképére nézett, mintha le akarná magát fényképezni, hogy
ilyen szép. Aztán bánatos sóhajjal elhúzta a függönyt.
– Erős akarat diadalt arat! – kiáltotta vidáman Sarah.
– Igen – válaszolta Katie de mire összegyűjtök elég pénzt, ahogy
az lenni szokott Murphy törvénye szerint, addigra valaki más már
elvitte!
Egy perccel később kijött a próbafülkéből, és gyászosan nézett
végig a szürke iskolai egyenruháján.
– Majd nyitva tartom a szemem, hátha összefutok a jó tündérrel –
mondta Sarah. – Mennyi időre tudná félretenni? – kérdezte.
– Általában legfeljebb egy hétig. Szeretném tovább is, de...
– Ó, nem lehet – mondta, felkapva a hátizsákját –, csak tudja,
lehet, hogy nem jövök érte vissza. – Az órájára nézett. –

209
Háromnegyed kettő – Sarahra pillantott. – Miss Doyle roppant dühös
lesz, ha késünk, igaz? Mindenesetre – rám mosolygott – köszönöm.
Amint a lányok elmentek, megjött Annie.
– Kedvesnek tűntek.
– Aranyosak, igen. – Elmondtam neki, milyen őszinte volt Katie a
pénztárcával.
– Ez igazán lenyűgöző.
– Teljesen belezúgott a sárga habcsók-ruhába – magyaráztam –,
szeretném félretenni, amíg összejön elég pénze, de...
– Kockázatos – mondta megfontoltan. – Elbukhatsz egy üzletet!
– Valóban... És hogy ment a meghallgatás? – kérdeztem
aggodalmasan.
Levette a kabátját.
– Reménytelen. Még az atyaisten is eljött, annyian voltak!
– Nos... hátha sikerül – mondtam nem túl meggyőzően –, de az
ügynököd nem tudna több munkát szerezni neked?
Annie végigfuttatta ujjait rövid, szőke haján.
– Nincs ügynököm, mivel az utolsó egy igazi semmirekellő volt,
úgyhogy kirúgtam, és most nem tudok újat szerezni, mert nem
szerepelek semmiben, amit látni lehetne. Úgyhogy csak küldözgetem
az önéletrajzomat, és alkalmanként meghallgatásra megyek.
Törölgetni kezdte a pultot.
– Ami a színészetben a legrosszabb, az a kontroll hiánya. Nem
tudom elviselni a gondolatot, hogy az én koromban otthon ülve
várjam, amíg felhív egy rendező. Nekem kell megírnom a saját
anyagomat.
– Azt mondtad, szeretsz írni.
– Így is van. Szeretnék találni egy történetet. Amit egy
egyszemélyes előadássá lehet alakítani. Én megírnám, eljátszanám,
és előadásokat rendeznék! Én felelnék érte!
Eszembe ötlött Mrs. Bell története, de még ha el is mondanám
Annie-nek, az a baj, hogy túl szomorú a vége.
A telefonom pittyegett és a kijelzőre néztem – arcomon öröm
futott át, Miles volt az, színházba hívott szombatra. Visszaírtam neki,
majd szóltam Annie-nek, hogy el kell mennem Paragonba.

210
 – Megint Mrs. Bellhez mész?
– Csak egy gyors teára ugrom be.
– Az új legjobb barátnőd – mondta Annie vidáman. – Remélem,
engem is meglátogat majd egy kedves fiatal nő, amikor öreg leszek!
– Remélem, nem bánja, hogy eljöttem – mondtam Mrs. Bellnek
húsz perccel később.
– Bánni? – ismételte, míg bekísért. – Örülök, hogy látlak!
– Jól van, Mrs. Bell?
Soványabbnak tűnt, mint egy hete, amikor utoljára láttam, és
mintha kicsit összement volna.
– Jól vagyok, köszönöm. Persze, nem olyan jól... – a hangja
elment. – De szeretek csak ülni és olvasni, vagy kinézni az ablakon.
Van egy-két barátom, aki meglátogat. A segítőm, Paola hetente két
délelőtt is jön, az unokahúgom pedig csütörtökön érkezik, három
napot velem tölt. Bárcsak lettek volna gyerekeim! – mondta Mrs.
Bell, miközben követtem a konyhába. – De nem volt szerencsém, a
gólya nem jött hozzánk. A nők ma már kaphatnak segítséget –
sóhajtott, és kinyitotta a faliszekrényt.
Kaphatnak segítséget, ez igaz, gondoltam, de nem mindig sikerül.
A nőre gondoltam, aki megvette a rózsaszín sza– lagavatós ruhát.
– Sajnálatos módon az egyeden dolog, amit a petefészkem adni
tudott, az a rák – mondta, míg levette a tejeskancsót. – Borzasztó
gonosz dolog ez tőle. Most, ha kérhetlek, hoznád a tálcát?
– Most jöttem vissza Avignonból – mondtam pár perccel később
teát töltve a csészékbe.
Mrs. Bell komolyan bólintott.
– Sikeres volt az utad?
– Abból a szempontból igen, hogy nagyon szép árukat sikerült
beszereznem – átnyújtottam a csészéjét. – Voltam Châteauneuf-du-
Pape-ban is.
Meséltem neki Milesról.
A teát kortyolgatta, két kezével kapaszkodott a csészébe.
– Ez igazán romantikusan hangzik!
– Nem minden szempontból – Roxanne viselkedését is
elmondtam.

211
 – Tehát Cháteauneuf-du-Papában voltál.
Elmosolyodtam.
– Valóban volt ilyen érzésem. Roxanne nagyon követelőző,
finoman fogalmazva is.
– Ugyancsak nehéz lesz – mondta megfontoltan Mrs.
Bell.
– Az bizony! – Roxy ellenszenvére gondoltam. – De úgy tűnik,
Miles kedvel...
– Meglehetősen őrült, ha nem!
– Köszönöm... De valójában azért mesélek most erről, mert
Avignonból hazafelé menet eltévedtem, és Rochemare– ban kötöttem
ki.
Mrs. Bell fészkelődött a széken.
– Á.
– Nem mondta meg a faluja nevét.
– Nem. Jobbnak láttam így, és nem kellett tudnod.
– Megértem. De felismertem a leírásból. És ott volt az az öregúr,
aki a téren álló bárban ücsörgött, és még az is megfordult a fejemben,
hogy akár Jean-Luc Aumage is lehetne...
– Nem – vágott közbe Mrs. Bell. Letette a csészéjét.
– Nem, nem. – A fejét rázta. – Jean-Luc Indokínában halt meg.
– Aztán megláttam a háborús emlékművet.
– A Dien Bien Phu-i csatában ölték meg. Úgy tűnik, épp akkor,
amikor segített egy vietnami nőt biztonságba helyezni. – Ránéztem
Mrs. Bellre. – Furcsa belegondolni – gondolkozott el csendesen. –
Néha arról ábrándoztam, hogy talán e lovagias cselekedetét az egy
évtizeddel korábbi tette felett érzett bűntudat ösztönözte. – Felemelte
a kezét.
– Ki tudja? – Az ablak felé nézett. – Ki tudja? – ismételte
csendesen.
Hirtelen eltolta a széket, arca kicsit eltorzult, miközben
felegyenesedett.
– Bocsáss meg, Phoebe, szeretnék mutatni valamit.
Kiment, és átvágott a folyosón a hálószobájába, ahol, hallottam,
amint kihúz egy szekrényt. Pár pillanat múlva visszajött, kezében

212
nagy barna borítékot tartott, melynek sarkai már okkerszínűre
fakultak.
Leült, kinyitotta, kihúzott belőle egy nagy fényképet, rápillantott,
pár másodpercig nézelődött rajta, utána intett. Melléhúztam egy
széket.
A fekete-fehér fotón vagy száz fiú és lány lelkesen állt vigyázzba
a sorban, néhányan kissé unottnak tűntek oldalra billentett fejjel,
vagy a tűző napfény miatt hunyorgó szemmel, az idősebbek délcegen
feszítettek a hátsó sorban. A legkisebbek keresztbe tett lábbal ültek
elöl, a fiúk hajában merev választék, a lányokéban szalag vagy fésű
díszelgett.
– Ez 1942 májusában készült – mondta Mrs. Bell. – Nagyjából
százhúszan jártunk akkor az iskolába.
Néztem az arcok tengerét.
– És maga hol van?
Mrs. Bell a harmadik sor bal oldalán álló, magas homlokú, széles
szájú, félhosszú hullámos hajú lányra mutatott. Aztán az ujja
továbbsiklott a rögtön mellette álló, fényes hajú, bubifrizurás lányra,
magas arccsonttal, sötét szempárral, amely barátságosan, de mégis
valamiféle tartózkodó pillantással nézett.
– Ő pedig Monique.
– Mintha némi óvatosság lenne az arcán.
– Igen. Látszik az aggodalma, a lelepleződéstől való félelme. –
Sóhajtott. – Szegény lány.
– És hol a fiú?
Mrs. Bell az utolsó sor közepén álló fiúra mutatott, aki a kép
kompozíciójának csúcsán állt. Könnyen megértettem Mrs. Bell
tinédzserkori rajongását iránta, szép vonásai és búzaszőke haja láttán.
– Mulatságos – motyogta –, de bármikor eszembe jutott Jean-Luc
a háború után, keserűen mindig arra gondoltam, hogy biztosan késő
öregkoráig fog élni, és békésen, álmában hal majd meg, gyerekeivel
és unokáival körülvéve. Valójában huszonhat éves volt, amikor az
otthonától távol, a csata zűrzavarában megölték, mialatt ő bátran
segített egy idegenen. Azt írták róla – Marcel küldte el a kivágott
cikket –, hogy visszament, és a vietnami nő segítségére sietett, aki

213
túlélte a harcot és „hősként” tekintett rá. Az ő számára végül is az
volt.
Mrs. Bell leengedte a képet.
– Sokat gondolkodtam, miért tette Jean-Luc Monique– kal, amit
tett. Fiatal volt, persze, bár ez nem kifogás. Egekig magasztalta hős
apját – pedig Rene Aumage sajnos nem volt hős. És részben talán az
elutasítás is motiválhatta, hiszen Monique távolságtartó volt vele. Jó
oka volt rá.
– De Jean-Lucnek fogalma sem volt arról, mi lesz Monique igazi
sorsa.
– Nem, nem tudhatta, hiszen senki sem tudta, csak a háború után
derült ki. És azoknak, akik tudták, és megpróbálták elmondani,
egyszerűen nem hitt senki. Azt állították, elment az eszük. Bárcsak...
– Mrs. Bell a fejét csóválva motyogott. – Marad a tény, hogy Jean-
Luc szörnyen viselkedett, mint sok más ember akkoriban, sokan
pedig hősnek bizonyultak – tette hozzá. – Mint az Antignac család,
akik, mint kiderült, négy gyereket is rejtegettek az otthonukban, és
ők mind túlélték a háborút. – Rám nézett. – Sok olyan bátor ember
volt, mint az Antignac család tagjai, én rájuk gondolok – csúsztatta
vissza a képet a borítékba.
– Mrs. Bell – mondtam óvatosan –, Monique-ék házát is
megtaláltam.
Megtorpant.
– Sajnálom – mondtam. – Nem akartam felzaklatni, Mrs. Bell. De
felismertem a házat a kútról és a bejárat feletti oroszlánról.
– Hatvanöt éve láttam azt a házat utoljára – mondta csendesen. –
Persze többször is jártam Rochamare-ban, de sosem mentem el
Monique-ék házához. Nem bírtam. Miután a szüleim 1970-ben
meghaltak, Marcel Lyonba utazott, és megszakadt a kapcsolatom a
faluval.
Megkavartam a teát.
– Furcsa volt, Mrs. Bell, mert amikor ott álltam, mozgást láttam a
redőnyök mögül, egy elsuhanó árnyékot, valahogy mégis
megrázott... Úgy éreztem...
Mrs. Bell szúrósan kérdezte.

214
 – Hogy?
Ránéztem.
– Nem vagyok benne biztos, olyasmi volt, amit nem tudok
megmagyarázni, olyan érzés volt, hogy odamehetnék a bejárati
ajtóhoz, bekopoghatnék és megkérdezhetném...
– Mit kérdeznél? – kérdezte élesen. Meglepett a hangja.
– Mit kérdezhetnél? – ismételte.
– Nos...
– Mit találhatnál, te, Phoebe, amit én nem tudok? – Mrs. Bell
halványkék szeme lángra gyúlt. – Monique és családja 1943-ban
meghalt.
Viszonoztam a pillantását, próbáltam nyugodt maradni.
– De ezt biztosan tudja?
Mrs. Bell leengedte a csészéjét, csilingelve koccant a kistányéron.
– Amikor a háború véget ért, információkat kerestem róluk, félve
attól, amit találhatok. Mind a francia, mind a német nevük alatt
kerestem őket a Nemzetközi Vörös– kereszt Keresőszolgálatán
keresztül. A talált adatok szerint – és a keresés két évet vett igénybe
– Monique anyját és testvérét 1943 júniusában vitték Dachauba,
nevük ott volt a transzport listáján. Utána már nem tudni róluk, mert
akik nem élték túl a szelektálást, azokról nincs adat, és a nők, akik
gyerekkel voltak, általában nem élték túl ezt az eljárást – Mrs. Bell
hangja elhalkult. – De a Vöröskereszt talált adatot Monique apjáról.
Kényszermunkára vitték, és hat hónappal később meghalt. Ami
Monique-ot illeti... – Mrs. Bell hangja megremegett –, a háború
utánról a Vöröskereszt nem talált nyomot. Kiderült, hogy három
hónapot töltött Drancyban, mielőtt Auschwitzba küldték. A tábor
adatai – a nácik igen gondosan vezették az aktákat – azt mutatták,
hogy 1945. augusztus 5-én érkezett oda. Az, hogy erről volt adatuk,
azt jelzi, hogy túlélte a szelektálást. De úgy hiszik, hogy végül
mégiscsak megölték, vagy egy nem ismert dátum szerint meghalt.
Sebesen vert a pulzusom.
– De nem tudja biztosan, hogy mi történt vele.
Mocorgott a széken.
– Nem, de.,.

215
 – És azóta nem kereste újra?
Mrs. Bell megrázta a fejét.
– Három évig kutattam utána, és amit találtam, meggyőzött arról,
hogy nem élte túl. Úgy éreztem, hogy hiábavaló és felzaklató lenne
tovább keresni. Férjhez mentem, Angliába költöztem, esélyt kaptam
az új kezdetre. Elhatároztam, talán szívtelen módon, hogy húzok egy
vonalat mindaz alá, ami történt: nem tudtam volna egész életemen át
magammal vonszolni és örökre büntetni magam... – Mrs. Bell hangja
megint elfulladt. – Mint ahogy a férjemnek sem tudtam beszélni róla,
mert rettegtem attól, hogy csalódik bennem és az mindent...
tönkretenne. Eltemettem hát Monique történetét – évtizedekre,
Phoebe, soha senkinek nem meséltem róla. Egyetlen léleknek sem.
Amíg nem találkoztam veled.
– De nem tudja, hogy Monique tényleg Auschwitzban halt-e meg
– erősködtem. A szívem hevesen vert.
Mrs. Bell rám nézett.
– Ez igaz. De ha nem ott halt meg, akkor nyilván egy másik
koncentrációs táborban, vagy az 1945 januári káoszban, amikor a
szövetségesek támadtak, és a nácik arra kényszerítették a még járni
tudó foglyokat, hogy a hóban meneteljenek egy másik táborig,
valahol Németországban – alig a fele élte túl! Annyi embert
hurcoltak el vagy öltek meg azokban a hónapokban, és több ezer
ember halálát fel se jegyezték, én pedig azt gondolom, hogy
Monique ezek között az emberek között lehetett.
– De nem tudja – nyelni próbáltam, de kiszáradt a szám –, és a
biztos tudás nélkül néha talán elgondolkozik azon, hogy...
– Phoebe – mondta Mrs. Bell, halványkék szeme csillogott. –
Monique számomra hatvanöt éve halott. A háza pedig, mint a ruhák,
amiket te árulsz, új életre kelt, új lakókkal. Akármit éreztél is a ház
előtt állva... irracionális! Mert mindaz, amit láttál, nem volt más,
csak egy ott élő ember alakja, nem pedig... Nem is tudom...
valamiféle jelenlét, ha erre akarsz kilyukadni, ami meg akar téged
győzni, fogalmam sincs miről. Most pedig... – keze a mellkasára
szállt, és mint egy sérült madár, repdesett – fáradt vagyok.
Felálltam.

216
 – Nekem pedig vissza kell mennem. – A teástálcát a konyhába
vittem, majd visszajöttem. – Sajnálom, ha felzaklattam Mrs. Bell.
Nem akartam.
Fájdalmasan kifújta a levegőt.
– Én pedig sajnálom, hogy ilyen... nyugtalan lettem. Tudom, hogy
csak jót akarsz, Phoebe, de ez fáj nekem, főképp most, amikor azzal
kell szembenéznem, hogy az életem lassan véget ér, és úgy halok
meg, hogy tudom, sosem voltam képes jóvátenni a rosszat, amit
okoztam.
– Úgy érti, azt a hibát – javítottam ki.
– Igen. A hibát. A szörnyű hibát. – Mrs. Bell kinyújtotta felém a
kezét, én pedig megfogtam. Kicsinek és könnyűnek éreztem.
– De igazán értékelem, hogy gondolsz a történetemre.
Éreztem az ujjait az ujjaim körül.
– Igen. Sokat gondolok rá, Mrs. Bell.
– Mint ahogy én is a tiédre.

217
 TÍZ

Csütörtökön Val megint telefonált a megjavított ruhák miatt,

úgyhogy munka után rögtön értük mentem Kidbrooke-ba.
Leparkoltam a ház előtt, és kétségbeesetten reménykedtem abban,
hogy Mags nincs ott. Zavar és szégyen fogott el a léleklátással
kapcsolatban. Annyira hihetetlen és... szomorú volt.
Val csengőjére tettem a kezem, de hirtelen visszakaptam, hiszen
egy kövér potrohú pók, az a fajta, amelyik ősszel tűnik fel, fonogatta
a hálóját. Inkább hangosan kopogtam, és amikor Val ajtót nyitott,
rámutattam.
Megnézte.
– Nahát, ez jó! A pók szerencsét hoz, tudod miért?
– Nem.
– Mert egy pók rejtette el a kis Jézust Heródes katonái elől azzal,
hogy hálót font föléje. Hát nem hihetetlen? Ezért nem szabad soha
agyoncsapni a pókokat! – tette hozzá.
– Ezt álmomban sem gondoltam volna.
– Érdekes! – még mindig a pókot nézte. – Felfelé fut a hálóján, ez
azt jelenti, hogy elutaztál, Phoebe.
Meglepetten néztem rá.
– Tényleg most jöttem vissza Franciaországból.
– Ha lefelé futna, azt jelentené, hogy utazásra készülsz.
– Valóban? Igazi információs bánya vagy! – mondtam, amint
befelé mentem.
– Nos, szerintem fontos tudni az ilyesmit.
 Követtem Valt az előszobán át, és közben megéreztem a Magie
Noire nikotinnal keveredett tömény illatát. Maggie Noire, gondoltam
komoran.
– Szia Mags! – mondtam erőltetett mosollyal.
– Szervusz, édesem – mondta a körmét reszelve, Val
varrószobájának egyik székében terpeszkedve. Valami emésztést
segítő kekszet rágcsált. – Igazán sajnálom a múltkori alkalmat. De
hagynod kellett volna, hogy tovább próbálkozzam. – Szája sarkát
megvakarta karmazsinvörös körmével. – Azt hiszem, Emma akkor
már majdnem átjött hozzánk!
Ránéztem, hirtelen elfutott a méreg, és felháborodtam, hogy a
legjobb barátnőmet ilyen durva módon emlegeti.
– Nem hiszem, Maggie – mondtam, miközben küszködve
próbáltam megnyugodni –, sőt ha már felhoztad, el is mondom:
szerintem a szeánsz komplett időveszteség!
Mags úgy nézett, mint akit arcon csaptak.
Egy csomag zsebkendőt vett elő a melle közül, és kihúzott egyet.
– Az a gond, hogy nem hiszel benne.
Néztem, amint széthajtja a papírt.
– Ez nem igaz. Nem tagadom azt az elképzelést, hogy az emberi
lélek tovább létezhet, vagy hogy akár észlelhetnénk is egy halott
személy jelenlétét. De mivel minden egyes részletet elhibáztál,
beleértve a nemét is, nem tudok nem cinikus lenni a különleges
képességeidet illetően.
Mags kifújta az orrát.
– Rossz napom volt – szipogta. – Ráadásul az éter mindig kicsit
ködös kedd reggelente.
– Mags tényleg nagyon jó, Phoebe! – mondta Val lojálisan. – Az
egyik este engem is összehozott a nagyival, nem igaz? – Mags
bólintott. – Elvesztettem a citromkrém-receptet, úgyhogy rajta
keresztül visszaadta!
– Nyolc tojás – mondta Mags –, nem hat!
– Erre nem emlékeztem – mondta Val. – Mindenesetre, hála
Magsnek, a nagyi meg én kellemesen elcsevegtünk! – Alig
észrevehetően forgattam a szemem. – Sőt! Mags olyannyira jó, hogy

219
meghívták vendégmédiumnak az In Spirit műsorba az ITV2-n, igaz,
Mags? – Mags bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy sok nézőnek
vigaszt ad majd! Talán te is nézhetnéd, Phoebe – tette hozzá
barátságosan. – Minden vasárnap fél háromkor!
Felkaptam a csomagot.
– Felírom! – mondtam.

– Ezek remekül fognak kinézni! – mondta másnap Annie, amint

megmutattam a ruhákat, amiket Val megjavított. Köztük volt Mrs.
Bell sárga rakott szoknyás estélyi ruhája, a csodás rózsaszín Guy
Laroche selyemkabát, az Ossie Clark maxiruha és a szilvaszínű
gabardin kosztüm. Megmutattam neki a szivárványcsíkos kötött
Missoni ruhát, amelynek a csípőrészén molyrágta lyuk volt.
– Milyen ügyes javítás! – jelentette ki Annie a kosztümöt
vizsgálgatva. Val belekötött egy darabot, hogy elfedje a lyukat. –
Bizonyára apró tűket használt, hogy összeillessze a szálakat, és a szín
is tökéletes!
Annie felemelte a Chanel Boutique zafírkék, háromnegyedes ujjú
estélyi kabátkáját.
– Ez aztán mesés! Kirakatban a helye, nem gondolod? Talán a
Norma Kamali nadrágkosztüm helyére... – merengett.
Annie nyolcra jött be, hogy még nyitás előtt segítsen újrarendezni
az árukat. A ruháknak majdnem a felét elrámoltuk, az ősz színeiben
pompázó darabokkal helyettesítettük őket – éjkék, paradicsompiros,
tengerzöld, sötétlila és arany, a reneszánsz festmények színeit
felidéző ékszerekkel. Találtunk olyan ruhákat, amelyek a szezon
szabásait idézték: A-vonalú kabátokat és ruhákat kámzsagallérral és
hosszú szoknyarésszel, díszesen megmunkált bőrkabátokat hatalmas
vállakkal és hajlított ujjakkal. Olyan anyagokat kerestünk, melyek
kapcsolódnak a mai divathoz is: brokátot, csipkét, szatént és
damasztot, tört bársonyt, tartánt és tweedet.
– Attól, hogy vintage-t árulunk, még nem hagyhatjuk figyelmen
kívül a formák és színek aktuális trendjét! – mondtam, mikor ruhákat
szorongatva kijöttem a raktárból.

220
 – Sőt, talán még fontosabb is – szögezte le Annie. – Meg kell
teremteni a szezon hangulatát! – tette hozzá, amint átnyújtottam a
Balmain cseresznyepiros ruhát trapéz alakú tulipánszoknyával, az
Alaia Couture karcsúsított derekú, óriási hajtókájú csokoládébarna
bőrruhát és a Courréges futurista narancssárga kreppruhát a hatvanas
évek közepéről.
– Minden nagy és fényűző – folytatta. – Forró, merész színek,
strukturált formák, kemény, testtől elálló anyagok. Minden van itt,
Phoebe, csak annyit kell tennünk, hogy egymás mellé rakjuk őket!
Annie Mrs. Bell legtöbb ruháját kitette, és most a kétrészes,
szilvaszínű gabardin kosztümöt nézte. – Ez nagyon szép, de talán
felfrissíthetnénk egy könnyű, széles övvel és egy műszőrme gallérral.
Nézhetek ilyesmit hozzá?
– Igen, kérlek.
Míg felakasztottam a kosztümöt, elképzeltem benne Mrs. Bellt a
negyvenes évek végén. A három nappal ezelőtti beszélgetésünkre
gondoltam, hogy milyen nehéz lehetett neki a háború után kutatni a
Monique-kal történteket. Ha, ne adj’ isten, ma történne ilyesmi,
rádiós vagy tévés felhívást kérhetne, e-maileket írhatna a világ
minden pontjára, internetes üzenőfalakon érdeklődhetne vagy a
Facebookon, MySpace-en, YouTube-on. Egyszerűen be kéne írnia
Monique nevét egy keresőbe, és várni, mi jön elő a virtuális térből,
ha ugyan előjön...
– Itt is van – mondta Annie, amikor lejött egy ocelotmintás
gallérral. – Azt hiszem, ez jól illik hozzá, akárcsak ez az öv. – A
kabáthoz tartotta. – így is van!
– Rátennéd a ruhákra? – kérdeztem Annie-t, és az irodába
mentem. – Még meg kell néznem a weboldalt.
– Persze!
Mióta Mrs. Bell elmondta a történetét, azóta töprengtem azon,
hogy bármi utalást keressek Monique-ról az interneten, még ha nem
is találok semmit. De mit tennék, ha találnék valamit? Hogyan
titkolhatnám el Mrs. Bell elől? Lévén, hogy ha találok is valamit, az
valószínűleg nem lesz jó hír, sőt inkább lesújtó, így ellenálltam a
kísértésnek és nem kerestem rá. De mióta Monique házánál jártam,

221
másképp érzek, elfogott a vágy, hogy megtudjam. Így pedig valami
megmagyarázhatatlan belső kényszertől ösztönözve leültem a
számítógép elé, és beírtam Monique nevét a Google-ba.
Semmi különösebb nem ugrott fel, csak néhány hivatkozás az
Avenue Richelieu-re Quebecben, és a Richelieu bíboros
Gimnáziumra Párizsban. Beírtam a nevet az első „e” nélkül. Aztán
beírtam „Monika Richtert”, és feljött egy kaliforniai pszichiáter, egy
német gyermekorvos és egy ausztrál konzervatív, akik közül egyik
sem látszott kapcsolódni a régi névrokonhoz. Aztán rákerestem „c”-
vel írva a Monikát. Hozzáírtam, hogy Auschwitz, gondolván, hátha
egy szemtanú megemlítette a milliárd szó közt, ami a táborról
megjelent. Most hozzáadtam Mannheimet, mert emlékeztem, hogy
eredetileg onnan jött. De semmi sem kapcsolódott
Monique/Monicához vagy a családjához – csak egy kiállítás, amit
Gerhard Richter szervezett.
A képernyőre meredtem. Hát ez van. Igaza volt Mrs. Bellnek,
amit Rochemare-ban láttam, csak egy múló pillanata volt valakinek,
aki a házban él, és a ház már rég kitörölte magából a háború idején
ott lakók emlékét. Be akartam csukni az Internet Explorert, aztán úgy
döntöttem, megnézem a Vöröskereszt honlapját.
A nyitó oldalon elmagyarázták, hogy felderítő szolgáltatásuk a
háború végén kezdődött, és észak-németországi archívumukban ma
már közel ötvenmillió náci dokumentumot tárolnak a koncentrációs
táborokkal kapcsolatban. Bármely magánszemély érdeklődhet, a
kutatást a Nemzetközi Vöröskereszt levéltárosai végzik. A kérések
mennyiségétől függően azonban a kérelmezőnek legalább három
hónapot kell várnia a válaszjelentésre.
Rákattintottam a „Kérdőív letöltése” feliratra. Meglepett, milyen
rövid a kérdőív: csak a kívánt személy személyes adatait kérték, és a
helyet, ahol utoljára látták. A kérelmezőnek be kellett nyújtania a
saját személyes adatait, leírni, milyen kapcsolatban állt a keresett
személlyel, és mi a keresés oka. Két választási lehetőséget adtak
meg: „Jóvátételi dokumentáció” vagy „Felderíteni, hogy mi történt”.
– Felderíteni, hogy mi történt – motyogtam.

222
 Kinyomtattam a kérdőívet és borítékba tettem. Majd elviszem
Mrs. Bellhez, ha már nem lesz nála az unokahúga, és együtt kitöltjük,
utána elküldöm a Vöröskeresztnek. Ha a hatalmas információs
tárházukban bármit is találnak Monique-ról, akkor, érveltem, lenne rá
esély, hogy Mrs. Bell lezárhassa ezt a történetet. A maximum három
hónap azt sugallja, hogy a jelentés kevesebb idő alatt is elkészülhet,
talán egy hónapon belül, vagy akár két hét múlva! Azon is
gondolkodtam, csatolhatnék-e hozzá egy megjegyzést, miszerint
betegség miatt sürgős, hiszen nincs sok időnk hátra. De ez bizonyára
sok Mrs. Bell-lel egykorú kérelmezőre is igaz, elmélkedtem, hiszen
közülük a legfiatalabb is meglehet akár hetvenéves!
– Na és vannak internetes rendelések? – kiáltotta Annie.
– Ó! – gondolataimat visszakényszerítettem a boltra, és gyorsan a
Vintage Világ weboldalára navigáltam, ott is a Postaládára. – Igen...
Három is. Az egyik a smaragdzöld táskát szeretné megvenni, van egy
érdeklődő a Pucci Palazzo nadrágra és hurrá! Valaki megvenné a
Madame Grés ruhát!
– Amit nem szeretsz.
– Így van.
Amit Guytól kaptam. Visszamentem a boltba, levettem az
állványról, hogy becsomagoljam és elküldjem.
– Ez a nő kérdezett a múlt héten a méreteiről – mondtam, amint
lecsúsztattam a vállfáról –, és most visszatért, pénzzel, hála istennek.
– Nagyon meg akarsz szabadulni tőle, igaz?
– Azt hiszem, igen.
– Azért, mert a barátodtól kaptad?
Annie-re néztem.
– Igen.
– Kitaláltam, de mivel nem ismerlek, nem akartam megkérdezni.
Most, hogy ismerlek, gondoltam, beleüthetem az orrom...
Elmosolyodtam. Annie és én tényleg ismerjük már egymást.
Megszerettem barátságos, könnyed társaságát és bolt iránti
lelkesedését.
– Tehát kicsit elmérgesedett a vége?
– Mondhatjuk így.

223
 – Akkor teljesen érthető, hogy el akarod adni a ruhát. Ha Tim
dobna engem, valószínűleg mindent kihajítanék, amit adott, kivéve a
festményeket – tette hozzá. – Már persze, ha kiderülne, hogy érnek is
valamit. – Egy pár skarlátszínű Bruno Magli tűsarkút tett a
cipősállványra. – És mi van a rózsák küldőjével? Mármint ha nem
bánod, hogy megkérdezem...
– Jól van... sőt, találkoztam vele Franciaországban – elmondtam
miért.
– Ez remekül hangzik. És egyértelműen bolondul érted.
Elmosolyodtam. És amíg egy rózsaszín kasmírkardigánt
gombolgattam, kicsit többet is meséltem róla.
– És milyen a lánya?
Néhány súlyos, aranyozott láncot fűztem egy próbababa nyaka
köré.
– Tizenhat éves, rendkívül csinos és szörnyen elkényeztetett.
– Mint sok tinédzser – tette a megfigyelést Annie. – De nem
marad örökre az.
– Igen – mondtam vidáman.
– Néha gonoszak tudnak lenni.
Hirtelen valaki bekopogott az ablakon, Katie állt ott az
egyenruhájában és integetett.
– Néha meg nagyon kedvesek! – gondoltam. Kinyitottam az ajtót,
Katie bejött.
– Szia! – mondta. Aztán aggodalmasan a sárga szalagavatós
ruhára nézett. – Hála istennek! – mosolygott. – Még itt van!
– Itt van – mondtam. Nem állt szándékomban elmondani, hogy
valaki épp tegnap felpróbálta. Úgy nézett ki benne, mint egy jól
megtermett sárga grépfrút.
– Annie, bemutatom Katie-t.
– Emlékszem, mintha láttalak volna itt egy-két héttel ezelőtt –
mondta Annie kedvesen.
– Katie-t a sárga szalagavatós ruha érdekli.
– Imádom! – mondta vágyakozva. – Gyűjtök rá!
– Megkérdezhetem, hogy állsz vele? – kérdeztem.

224
 – Bébiszitterkedem két családnál, úgyhogy van már 120 fontom.
Mivel a bál november 1-jén lesz, kicsit bele kell húznom.
– Akkor csak így tovább. Bárcsak lennének gyerekeim, akkor
rájuk is tudnál felügyelni!
– Csak beugrottam ide suliba menet, és nem tudtam megállni,
hogy ne vessek rá egy pillantást. Lefényképezhetem?
– Persze!
Katie feltartotta a telefonját, és hallottam a kattanást.
– Így ni! – nézett a képre. – Jó lesz motivációnak! Egyébként most
már sietek, háromnegyed kilenc van.
Katie a vállára vette az iskolatáskát és már kifelé tartott, aztán
lekuporodott, hogy felkapja az újságot, ami épp akkor landolt a
lábtörlőn. Átnyújtotta Annie-nek.
– Köszönöm, szívem – mondta Annie.
Intettem Katie-nek, majd hozzáláttam, hogy átrendezzem az
estélyi részleget.
– Atyaisten! – kiáltotta Annie.
Kidülledt szemmel meredt az újság címlapjára. Aztán elém
tartotta, hogy megnézhessem.
A Black&Green elején ott volt Keith fényképe. Nyúzott arca felett
a főcím: CSALÁSSAL VÁDOLJÁK A HELYI INGATLANPIACI
FŐNÖKÖT – EXKLUZÍV!
Annie felolvasta a cikket:
„A prominens helyi ingatlanfejlesztő, Keith Brown, a Phoenix
Land elnöke immár esetleges bűnügyi nyomozás elé néz, miután
lapunk bizonyítékokat talált arról, hogy érintett lehet egy kiterjedt
biztosítási csalásban.” – Együttérzően gondoltam Keith barátnőjére,
ez borzalmas lehet számára! – „Brown 2004-ben indította a Phoenix
Landet – olvasta tovább Annie –, abból a biztosítási összegből,
amelyet a két évvel korábbi, gyújtogatás miatt tönkrement üzlete
után kapott kézhez. Brown biztosítója, a Star Alliance vitatta Brown
állítását, miszerint a raktárt egy elégedetlen alkalmazott gyújtotta
volna fel, aki ezután eltűnt és nem találják nyomát. Visszautasították
a kifizetést” – hallottam, miközben újrarendezgettem a ruhákat. –
„Brown új eljárást kezdeményezett... a Star Alliance pedig végül

225
átutalt... kétmillió fontot” – hallottam, amint Annie levegőért kap, és
ránéztem. – „A Black&Greennek meggyőző bizonyítékokat
nyújtottak be arról, hogy a tüzet maga Keith Brown okozta...” –
Annie rám bámult, szeme kikerekedett a meglepetéstől, aztán
visszafordult az újsághoz. – „Mr. Brown megtagadta a választ a neki
tegnap este feltett kérdésekre, ugyanakkor a Black&Green ellen
indított eljárási kísérlete sikertelen maradt!” – Nos! – kiáltott fel
szigorú elégedettséggel –, jó tudni, hogy nem nekünk volt igazunk! –
átnyújtotta az újságot.
Gyorsan átfutottam a cikket, aztán eszembe jutott, mit mondott
Keith a Guardianban, hogy mennyire pusztító volt látni, ahogyan
égett a raktár, és „mennyire vágyott arra, hogy valami hasznosat
építsen fel a hamvakból”. Mindez kissé álságosan hangzott, és most
már tudtam, miért.
– Azon gondolkodom, vajon hogy szerezte meg a Black&Green a
sztorit! – mondtam Annie-nek.
– Feltételezhetően úgy, hogy a biztosítók végig gyanakodtak, és
most előálltak a „meggyőző bizonyítékokkal”, bármi is az!
– De miért tennék a helyi újságba? Bizonyára elmentek a
rendőrségre.
– Á – csettintett a nyelvével –, jó pont!
Akkor tehát ez lehetett az a bonyolult üzleti sztori, amin Dan
dolgozott, ami miatt Matt felhívta, amikor a Régmúlt Központban
ültünk.
– Remélem, a barátnője nem fog a pártjára állni – hallottam
Annie-t. – Persze még mindig meglátogathatja a börtönben a zöld
habcsók-ruhában, amiben úgy néz ki, mint az „átkozott Csingiling a
Pán Péterből” – kuncogott.
– És ha már a szalagavatós ruháknál tartunk: írtál az amerikai
eladódnak?
– Nem, de kellene, ugye? – annyira lefoglalt Monique, hogy
elfelejtettem.
– Igen, kellene – mondta Annie. – Hamarosan kezdődik a báli
évad, ráadásul nagyon divatosak ebben a szezonban a Vogue szerint
– minél több alsószoknya, annál jobb!

226
 – Írok is neki most!
Visszamentem a számítógéphez, megnyitottam az Outlook
Expresst, hogy írjak Ricknek, de láttam, hogy megelőzött. A levelére
kattintottam.

Szia Phoebe!
Hagytam egy üzenetet a rögzítődön valamelyik nap, hogy szóljak,
még hat szalagavatós ruhát tudok felajánlani neked, mindegyik
kiváló minőségű és tökéletes állapotban van. – A fotókra
kattintottam. Gyönyörű habcsók-ruhák voltak, vibráló színekben –
tökéletesek lennének őszre: indigó, cinóbervörös, mandarinsárga,
kakaó, sötétlila, jegmadárkék.
Ráközelítettem a képekre, hogy lássam, fakul-e valahol az anyag,
aztán visszatértem a szöveghez.
Csatoltam képeket a tárcákról, táskákról, amelyeket
említettem, és amelyeket a ruhákkal együtt szeretnék eladni,
árukapcsolásként, vagyis olcsón.
– A francba – motyogtam. Nem akartam a táskákat, főleg mert a
font jelentősen esett a dollárhoz képest; de rájöttem, hogy meg kell
vennem, különben Rick nem fog olyan dolgokat küldeni, amiket
szeretek. – Nézzük! – mondtam fáradtan.
A táskákat együtt fotózta le egy fehér lepedőn, többségük
nyolcvanas-kilencvenes évekbeli darab volt. Elég átlagosnak tűntek,
eltekintve néhány szemrevaló bőr Gladstone táskától valószínűleg a
negyvenes évekből, és egy elegáns, fehérosztrigaszínű
borítéktáskától a hetvenes évek elejéről.
– Mennyit akar? – motyogtam.
800 amerikai dollár az üzlet, szállítással együtt.
A Válaszra kattintottam.
– Rendben, Rick! – írtam. – Áll az alku! Paypallal fizetek majd,
mihelyt megkapom a számlát! Kérlek, küldj el mindent, amint lehet!
Üdv, Phoebe.
– Épp most vettem hat szalagavatós ruhát – jelentettem Annie-
nak, amikor visszamentem a boltba.
Az egyik próbababát öltöztette.

227
 – Jó hír! Könnyű lesz eladni őket!
– Vettem tizenkét táskát is, a többségüket nem is akartam, de meg
kellett vennem, valamit valamiért alapon.
– Nincs túl sok hely a raktárban – mondta, amint visszahajtotta a
próbababa kezét.
– Tudom, szóval amint megérkeznek, a nem vintage darabokat
majd leadom az Oxfamban. De most postára adom a Madame Grés-t.
Bementem az irodába, gyorsan selyempapírba csomagoltam a
ruhát, fehér szalaggal átkötöttem, majd óriási bélelt borítékba tettem,
átfordítottam a „Zárva” táblát „Nyitva” feliratra.
– Hamarosan jövök, Annie.
Amint kiléptem a boltból, anyám telefonált. Épp akkor ért be a
munkába.
– Döntöttem – suttogta.
– Miről? – kérdeztem, amint befordultam a Montpelier Vale-re.
– Hagyom a fenébe az összes hülye kezelést, amit nézegettem. A
plazmaregenerációt, a frakcionális újraalapozást és a
rádiófrekvenciás visszafiatalítási képtelenséget!
A szépségszalon ablakára pillantottam.
– Ez nagyon jó hír, anya!
– Nem hiszem, hogy bármi változást eredményeznének.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így van – mondtam az utcán
átkelve.
– És annyira sokba kerülnek!
– Valóban. Kész pénzkidobás volna az egész!
– Pontosan. Úgyhogy el is döntöttem, hogy mégis megcsináltatom
a ráncfelvarrást!
Megálltam.
– Anya! Ne!
– Megcsináltatom a ráncfelvarrást – ismételte csendesen, míg a
sportüzlet előtt álltam. – Nagyon magam alatt vagyok, ez pedig majd
felvidít egy kicsit. Ez lesz a hatvanadik születés– napi ajándékom
magamnak, Phoebe. Annyit dolgoztam mostanában – tette hozzá,
míg továbbmentem. – Úgyhogy miért ne kaphatnék egy kis
kozmetikai frissítést, ha szeretném?

228
 – Miért ne, anya? A te életed. De mi lesz, ha mégsem tesz
boldoggá az eredmény?
Anyám csinos arcát vizionáltam, amint eltorzul, túl feszes, vagy
furcsán durva és egyenetlen lesz rajta a bőr.
– Utánanéztem – mondta, miközben a játékbolt előtt haladtam el.
– Tegnap kivettem egy napot, és három plasztikai sebésszel
konzultáltam. Elhatároztam, hogy Freddie Church lesz az, aki
élesítheti a szikéjét, Maida Vale-i klinikáján. Már az időpont is
megvan: november 24-e.
Arra gondoltam, vajon emlékszik-e anya arra, hogy ez Louis első
születésnapja.
– És ne akarj lebeszélni, drágám, mert eldöntöttem. Befizettem az
előleget, és folytatom.
– Rendben – sóhajtottam. Nem volt értelme tiltakozni. Ha anya
valamit eldöntött, akkor sosem tágított, ráadásul annyi minden járt a
fejemben, nem volt energiám vitára.
– Csak remélem, hogy nem fogod megbánni.
– Nem fogom. De mondd csak, hogy van az új barátod? Tart még?
– Holnap találkozom vele. Az Almeida Színházba megyünk.
– Nahát, úgy tűnik, kedveled, úgyhogy kérlek, ne csinálj semmi
butaságot! Úgy értem, harmincnégy éves vagy – tette hozzá, míg én a
Blackheath Grove-ra fordultam –, mielőtt kettőt pislogsz, már
negyvenhárom leszel!
– Sajnálom, anya, most mennem kell. Összecsuktam a
telefonomat. A postahivatal üres volt, úgyhogy két perc alatt
feladtam a csomagot. Amikor ismét kiléptem az utcára, Dan jött
felém mosolyogva. De ma valóban volt oka a mosolygásra.
– Éppen kinéztem az ablakon, és megláttalak – felnézett az
irodára, a tőlünk jobbra lévő gyermekkönyvtár felett.
Követtem a pillantását.
– Tehát itt vagy, egészen a központban. Egyébként gratulálok.
Épp most olvastam a riportodat.
– Nem az enyém – mondta megfontoltan. – Matt érdeme, én csak
az ügyvéddel ültem le beszélgetni. De óriási sztori egy ilyen helyi
lapnak, mint a mienk! Mindnyájan repesünk az örömtől!

229
 – Megöl a kíváncsiság, hogy kitől hallottátok! – mondtam. – Nem
mintha felfedhetnétek a forrásotokat... Vagy felfedhetitek? – tettem
hozzá reménykedve.
Dan elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Asszem, nem.
– Azért a barátnőjét sajnálom. Ráadásul biztosan elveszíti a
munkáját.
Dán vállat vont.
– Bizonyára talál majd másikat, nagyon fiatal. Láttam róla képeket
– tette hozzá. Aztán Franciaországról kérdezett, emlékeztetve, hogy
megígértem neki a mozit.
– Gondolom, holnap nem érsz rá, igaz, Phoebe? Tudom, későn
szólok, de lefoglalt a Brown-sztori. Elmehetnénk megnézni a Coen
testvérek új filmjét. Vagy egyszerűen csak vacsorázhatnánk egyet.
– Nos – néztem rá. – Remek lenne. De programom van.
– Ó – mosolygott bánatosan. – Végül is persze, hogyne lenne
elfoglalt egy ilyen lány, mint te, szombaton este?
Sóhajtott.
– Micsoda szerencsétlen flótás vagyok! Már hamarabb meg kellett
volna kérdezzelek! Tehát... találkozgatsz valakivel, Phoebe?
– Nézd, Dan. Megint... Összekuszálsz – mondtam.
– Sajnálom. – Vállat vont. – Nem tudok mit tenni. De megkaptad
a meghívást tizenegyedikére? A boltba küldtem.
– Igen, még tegnap.
– Azt mondtad, eljössz, úgyhogy remélem, így lesz!
Danre néztem.
– Igen. Elmegyek.
Reggel igencsak nehezemre esett a munkára koncentrálni, mert
állandóan Milesra gondoltam, és hogy mennyire várom, hogy
találkozzunk a színházban. A Waste-et nézzük meg Harley Granville
Barkertől. A vásárlók közti szabadidőmben elolvastam pár kritikát
róla az interneten, részben azért, hogy emlékeztessem magam a
cselekményre – évekkel ezelőtt láttam –, részben pedig, hogy le
tudjam nyűgözni Milest rendkívüli megjegyzéseimmel. De elég sok
volt a vásárló, ahogy az szombaton lenni szokott. Eladtam Mrs. Bell

230
Guy Laroche selyemkabátját – szinte sajnáltam, hogy meg kell
válnom tőle – és egy Zandra Rhodes barackszínű organza
selyemtunikát arany gyöngydíszítéssel szegélyezve. Aztán valaki fel
szerette volna próbálni a sárga habcsókruhát, a héten már harmadik
alkalommal. Amint a nő a próbafülkébe ment, idegesen néztem az
alakját és megállapítottam, hogy valószínűleg jó lesz rá. Miközben
elhúztam a függönyt, imádkoztam, hogy ne tetsszen neki. Hallottam
a tüll susogását, majd a cipzár hangját, amit rövid horkanás követett.
– Imádom! – kiáltotta. A nő elhúzta a függönyt és nézte magát a
tükörben jobbra-balra forogva. – Mesés! – mondta lábujjhegyre
állva. – Lenyűgöző ez a habos csillogás! – Rám nézett: –
Megveszem!
A szívem belesajdult, ahogy Katie-re gondoltam, hogy milyen
csalódott lesz. Eszembe jutott, ahogy lefotózta a ruhát, és hogy
milyen helyes volt, amíg nézegette, hogy sikerült-e. Tízszer szebb
volt a ruhában, mint ez a nő, aki túl öreg hozzá, és nem elég vékony
a húsos vállával és vaskos karjával.
A nő a barátnője felé fordult.
– Ugye szerinted is mesés, Sue?
Sue, aki magas volt és szögletes – egy Modigliani-festmény a
kissé molett, rubensi idomú barátnőjéhez képest a száját
biggyesztette.
– Őszintén szólva, Jill, édesem, nem tudom. A bőröd színe túl
világos hozzá, ráadásul a fűző szűk, nézd, hátul kicsit kidudorodik a
bőröd.
Megfordította a barátnőjét, így Jill észrevehette a merevített ruha
felső részéből kelttésztaszerűen kibuggyanó keskeny hurkákat.
Sue félrebillentette a fejét.
– Ismered azt a pudingot, amit a boltban lehet kapni? A
fagyasztott citromosat, aminek a tetején kifröccsen a sörbet. ..
– Igen? – mondta Jill.
– Hát, pont úgy nézel ki, mint azok.
Visszatartottam a lélegzetemet, Jill reakciójára várva. Végignézett
magán, aztán lassan bólintott.
– Igazad van, Sue. Kegyetlen, de igaz.

231
 – Mire való a legjobb barát? – kérdezte barátságosan. Bűnbánó
mosolyt küldött felém – Bocs, most miattam buktál egy kis bevételt!
– Nem baj – mondtam vidáman. – Inkább legyen tökéletes.
Egyébként hamarosan érkezik néhány új szalagavatós ruha, talán az
egyik majd jobban áll! Jövő hétre itt lesznek!
– Majd benézünk!
Amikor elmentek, a sárga ruhát áttettem a „foglalt” állványra
„Katie” felirattal, hogy ne kelljen több ilyen izgalmat kiállnom.
Aztán előhoztam a Lanvin Castillo málnaszínű selyemestélyit, és a
helyére akasztottam.
pontosan fél hatkor bezártam a boltot, hazasiettem, hogy
letusoljak és átöltözzek, mielőtt Islingtonba megyek, hogy Milesszal
találkozzam. Az Almeida utcán lefelé sietve megláttam, a színház
előtt állt, és rám várt. Amikor észrevett,
intett.
– Bocsánat, késtem – mondtam lélekszakadva. Megcsörrent a
csengő. – Ez az első csengetés?
– Nem, ez már az utolsó. – Megcsókolt. – Aggódtam, hogy nem
jössz!
Köréfontam a karomat.
– Hogyne jönnék!
Meghatott az aggodalma, és míg befelé sétáltunk, azon
gondolkodtam, vajon a köztünk lévő tizennégy év táplálja-e ezt, vagy
egyszerűen kortól függetlenül mindig bizonytalannak érzi magát, ha
megkedvel valakit.
– Nagyon jó színdarab – mondta egy órával később, amikor
kigyulladtak a fények az előadás szünetében. Felálltunk. – Már
láttam korábban, néhány éve a Nationalban. Talán 1991-ben.
– Akkor, mert azt az előadást én is láttam – az osztályommal.
Emlékszem, Emma a második felvonásra ért vissza, ginszagúan.
Miles nevetett.
– Akkor annyi idős lehettél, mint most Roxy, én pedig
harmincegy, fiatalember. Akkor is beléd szerethettem volna.
Elmosolyodtam. Kimentünk a folyosóra, majd a bár felé
sodródtunk a tömeggel.

232
 – Hozok valamit inni – mondtam. – Mit szeretnél?
– Egy pohár Côtes du Rhône-t, ha van.
A táblára néztem.
– Van. Én pedig, azt hiszem, iszom egy Sancerre-t.
Amíg a pultnál álltam, Miles kicsivel mögöttem várakozott.
– Phoebe... – suttogta pár pillanat múlva. Megfordultam.
Zavartnak tűnt és elpirult. – Kint várlak – mormolta.
– Rendben – válaszoltam elgondolkodva...
– Jól vagy? – kérdeztem pár perccel később a bejárat előtt.
Átnyújtottam a pohár bort. – Aggódtam, hogy talán nem vagy jól.
Megrázta a fejét.
– Jól vagyok. De... amíg te a borra vártál, kiszúrtam pár embert,
akiket szerettem volna elkerülni.
– Tényleg? – kíváncsivá tett. – Kiket?
Miles alig észrevehetően a folyosó távolabbi vége felé biccentett,
ahol egy szőke, negyvenvalahány éves nő állt türkiz ruhában,
mellette egy őszes férfi sötét öltönyben.
– Kik ők? – kérdeztem csendesen.
Miles összeszorította az ajkait, majd megszólalt.
– Wycliffe-ék. A lányuk Roxy régi iskolájába jár – felsóhajtott. –
Nem túl jó kapcsolat.
– Értem – mondtam, eszembe jutott, amit Miles mondott korábban
a St. Mary-beli „félreértésről”. Akármi volt is az, még mindig
felzaklatja. Felcsendült a második felvonásra szólító csengő,
visszatértünk a helyünkre.
Az előadás után a szemközti étterembe mentünk, és a zebránál
várakozva láttam, hogy Mrs. Wycliffe lapos pillantást vet Milesra,
majd finoman megrántja a férje kabátujját. Amint vacsorázni
kezdtünk, megkérdeztem Milest, mit tett Mr. és Mrs. Wycliffe,
amivel ennyire megbántották.
– Nagyon csúnyán viselkedtek Roxyval. Sőt... Borzasztóan
kellemetlen volt – kezébe vette a vizespoharat, remegett.
– Miért? – kérdeztem. Miles habozott. – Nem jöttek ki jól a
lányok egymással?

233
 – De igen. – Leengedte a poharát. – Sőt Roxy és Clara a legjobb
barátnők voltak. Aztán a második félév elején... történt valami.
Milesra néztem, azon gondolkodtam, mi lehet az, ami ennyire
felzaklatta.
– Clarának eltűnt valamije – magyarázta –, egy arany karkötője.
Roxyt vádolta azzal, hogy ellopta.
Miles megint összeszorította az ajkait, arcizmai megfeszültek.
– Ó.
– De én tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Roxanne valóban
bosszantó tud lenni, ahogy a tinédzserek általában, de soha ilyesmit
nem tenne – ujjaival meglazította a gallérját. – Mindenesetre az
iskola felhívott, és azt mondták, Clara és a szülei kitartanak amellett,
hogy Roxy lopta el azt az istenverte karkötőt. Teljesen
felháborodtam, és azt mondtam, nem akarom, hogy igaztalan
dolgokkal vádolják a lányomat. De az igazgatónő gyalázatosan
viselkedett.
Míg ezt mondta, bal halántékán kidudorodott egy ér.
– Miért?
– Elfogultnak bizonyult. Nem akarta elfogadni Roxy verzióját.
– Ami az volt, hogy...
Miles sóhajtott.
– Mint mondtam, Roxanne és Clara nagyon jó barátnők voltak.
Állandóan kölcsönadták egymásnak a dolgaikat, ahogy a velük
egykorú lányok is teszik. Láttam, hogy amikor Clara nálunk töltötte a
húsvétot – folytatta –, és lejött reggelizni, Roxy ruháit és ékszereit
viselte, Roxy pedig az övéit. Végig így ment, ezt ők viccesnek
találták.
– Tehát... úgy érted, hogy a karkötő Roxynál volt?
Miles elvörösödött.
– A szekrényében volt, de a lényeg az, hogy nem lopta el. Úgy
értem, miért is lopna el bármit bárkitől, amikor annyi mindene van?
Úgy magyarázta, hogy Clara kölcsönadta a karkötőt, és neki is jó
néhány ékszere van a lánynál, ami igaz is volt, és állandóan
cserélgették a dolgaikat. Hát ez mindenképpen véget vetett ennek. –

234
Miles felsóhajtott. – De Wycliffék kötötték az ebet a karóhoz, és
mindenáron ki akarták hozni Roxyt bűnösnek. Gonoszak voltak.
Keserűen felsóhajtott.
– Mit csináltak? – kérdeztem.
Levegőt vett, majd lassan kifújta.
– Azzal fenyegetőztek, hogy hívják a rendőrséget. Úgyhogy nem
volt választásom, én is megfenyegettem őket, hogy becsületsértési
pert indítok, ha nem hagynak fel a lányom rágalmazásával.
– És az iskola?
Miles szája egyetlen keskeny vonallá szűkült.
– Wycliffék oldalára álltak, kétségtelenül azért, mert az a fickó
félmilliót adományozott az iskola új színházára. Undorító volt.
Szóval... kivettem Roxyt abból a suliból. Amikor letette az utolsó
vizsgáját, már ott álltam a kocsival, hogy hazavigyem. Az én
döntésem volt, hogy hagyja ott azt az iskolát.
Miles belekortyolt a vízbe. Én pedig azon gondolkodtam, mikor
viszi már el a pincér a tányérunkat.
Amikor elvitte, és gyorsan visszajött a főételekkel, Miles már nem
tűnt olyan zaklatottnak, a kellemetlenség Roxy iskolájával
távolodott, lassan feledésbe merült.
Hogy javítsak kicsit a hangulaton, a színdarabról beszéltem. Aztán
Miles fizetett.
– Kocsival jöttem egyébként – mondta –, ami azt jelenti, hogy
hazavihetlek.
– Köszönöm.
– Hazavihetlek... – mondta Miles – akár hozzám is, ha szeretnéd.
– Az arcomra nézett, várva a reakciót. – Megint kölcsönadhatok egy
pólót – tette hozzá csendesen –, és egy fogkefét is kaphatsz. Roxynak
hajszárítója is van, ha kell. Ma egy partiba ment a Cotswoldsba –
tehát ez magyarázza, miért nem hívta fel még eddig hússzor... -
Holnap délután megyek érte. Szóval gondoltam, együtt
tölthetnénk a reggelt, aztán ebédelhetnénk valahol. – Felálltunk. –
Hogy tetszik, Phoebe?
Az étteremvezető felsegítette a kabátunkat.
– Remekül hangzik.

235
 Miles mosolygott.
-Jó.
Átmentünk Dél-Londonon, míg Mozart klarinétversenye szólt a
CD-lejátszóból, és örültem, hogy Milesszal vagyok. A ház mellé
húzódott, én pedig az előkertet néztem, ami csodás látványt nyújtott
az alacsony, kovácsoltvas kerítés mellett álló bukszusokkal. Miles
kinyitotta az ajtót, és beléptünk a széles előtér folyosójára, ahol
terjedelmes belmagasság, kazettás falak és fekete-fehér, vízfényűre
csiszolt márvány padlókövek fogadtak minket.
Lesegítette a kabátomat, én pedig a nagy ebédlőre pillantottam,
borvörös falai hatalmas mahagóniasztalt fogtak közre. Követtem az
előszobán át a konyhába, ahol a kézzel festett csempében és gránit
munkalapokban gyönyörködtem, sötéten sziporkáztak a mennyezeten
csillogó spotlámpák fényében. A franciaablakokon át homályba
vesző fákkal szegélyezett gyepszőnyeg terült el.
Miles egy üveg Eviant vett elő az amerikai hűtőből, majd
felmentünk az első emeletre a széles lépcsőn. A hálószobája sárga
színű volt, hozzá tartozó tágas fürdőszobával, amiben különálló
vaskád állt, közel hozzá egy kandalló. Levetkőztem.
– Megkaphatom azt a fogkefét? – kiáltottam.
Miles bejött a fürdőszobába, elismerő pillantást vetett meztelen
testemre, majd kinyitotta a faliszekrényt, amiben samponos és
habfürdős üvegek sorakoztak.
– Na, most merre van? – motyogta. – Roxy állandóan itt matat...
Á, megvan.
Átnyújtott egy új fogkefét.
– És a póló? Hozhatok egyet.
Hajamba fúrta ujjait, belecsókolt a tarkómba, aztán a vállamba.
– Ha gondolod, hogy szükséged lesz rá.
Feléje fordultam és átöleltem a derekát.
– Nem – suttogtam –, nem lesz.

Későn keltünk. A kis éjjeliszekrényen álló órára néztem, éreztem

Miles ölelését és tenyerét a mellemen.

236
 – Annyira szép vagy, Phoebe – motyogta. – Azt hiszem, beléd
szerettem.
Megcsókolt, kezemet a fejem fölé fogta, és megint szeretkezett
velem.
– Még úszni is lehet ebben a fürdőben – mondtam később, amikor
a kádba ereszkedtem. Miles még beletöltött némi fürdősót, majd
mögém feküdve ő is csatlakozott. Egy habszigetet összenyomva
hátradőltem a mellkasára.
Pár pillanat múlva felemelte a kezemet és megvizsgálta.
– Összeráncosodtak az ujjaid.
Mindegyiket végigcsókolta.
– Ideje megszárítkozni.
Mindketten kiszálltunk a kádból, aztán egy könnyű, fehér
fürdőlepedőt emelt le a fürdőszobai székről, és körém tekerte.
Fogat mostunk, aztán kivette a kezemből a fogkefét, és a
sajátjával együtt a tartóba tette.
– Tartsd itt – mondta.
– A hajam... – megérintettem –, kölcsönvehetem a hajszárítót?
Miles egy törülközőt tekert a dereka köré.
– Gyere velem!
Átmentünk a folyosón, a kora őszi napfény beáradt a hatalmas,
mennyezettől a földig érő tolóablakokon. Amint felnéztem, a
távolabbi falon egy gyönyörű portré lógott Roxyról.
– Ő Ellen – magyarázta Miles, amikor megálltunk előtte. – Az
eljegyzésünkre rendeltem. Huszonhárom éves volt.
– Roxy annyira hasonlít rá! – mondtam. – Bár...
– Milesra néztem – az orrát tőled örökölte. Meg az állát is.
A kézfejemmel megérintettem.
– És itt éltél Ellennel?
– Nem – Miles kinyitott egy ajtót, amin rózsaszínnel ott állt:
Roxanne –, Fulhamben laktunk, de miután meghalt, el akartam
költözni, nem tudtam együtt élni az állandóan rá emlékeztető
dolgokkal. Aztán meghívtak ide egy vacsorapartira, és amikor nem
sokkal később eladásra hirdették, a tulajdonosok nekem ajánlották fel
az elővételi jogot. Most...

237
 Roxy szobája tágas, vastagon fehérrel tapétázott helyiség volt,
fehér, keretes ággyal, melyet rózsaszín-arany damaszt-baldachin
koronázott meg. Egy fehér szépítkezőasztalon drága arckrémek és
testápolók nagy tárháza sorakozott különböző méretű J'adore
parfümös üvegekkel. A rózsaszín és arany függönyös ablak előtt
heverő állt világos rózsaszín brokátból és mellette egy alacsony
asztalkán vagy két tucat csillogó magazin, jegesen fénylő borítóval.
Az oldalsó asztalon észrevettem a babaházat, egy György korabeli
városi házat, csillogó, fekete bejárati ajtóval és hatalmas, földtől
plafonig érő tolóablakokkal.
– Olyan, mint ez a ház – mondtam.
– Ez a ház az – magyarázta Miles. – Tökéletes másolata ennek. –
Kinyitotta a bejárati ajtót és bepillantottunk.
– Minden részlet pontos. Ott a csillár, a működő redőnyök és a
sárgaréz kilincsek.
A karmos lábú kád másolatára pillantottam, amiből az imént
szálltunk ki.
– Roxy a hetedik születésnapjára kapta – mondta Miles.
– Azt gondoltam, talán majd ettől jobban otthon érzi magát. Még
mindig játszik vele... Mindenesetre gyere itt át – most az öltözőben
voltunk –, itt tartja Roxy a hajszárítóját.
– Az asztal felé biccentett, ahol fodrászkellékek tömkelege
sorakozott Roxy professzionális hajszárítójával, hajvasalóival és
hajgöndörítőivei, hajsütő vasaival, hajkefékkel, fésűkkel és
hajpántokkal.
– Megyek, készítek reggelit.
– Nem maradok sokáig.
Gyorsan megszárítottam a hajamat, futó pillantást vetettem a
három fal mentén lógó ruhákra. Vagy száz ruha és kosztüm lehetett
ott. Balra egy téglavörös Gucci szarvasbőr kabát lógott, amit
felismertem a tavaly tavaszi kollekcióból. Előttem egy Matthew
Williamson szatén nadrágkosztüm és egy Hussein Chalayan
koktélruha. Négy vagy öt síruhát is észrevettem és legalább nyolc
hosszú ruhát, muszlinba csomagolva. Az egyik fal mellett jó néhány
kosár állt roskadásig telve vagy háromtucatnyi táskával.

238
 Lábamnál az e havi Vogue hevert. Felvettem, és a divat résznél
nyílt ki, ahol a ruhák felét rózsaszín, szív alakú Post-ittel jelölték be.
A Ralph Lauren babakék selyem báli ruha 2100 fontért kapott egy
rózsaszín szívet, ahogyan a Zac Osen egyvállú fekete ruha is. A
Roberto Cavalli rózsaszín miniruha 1595 fontért szintén jelölést
kapott, a szív közepére odafirkantva nagy, kerek betűkkel: Sienna
Fenwick tutira nem kapja meg! A Christian Lacroix „ólomüveg”
selyem estélyi mellett is ott díszelgett a szívecske. 3600 fontba
került. Csak speciális rendelésre – írta Roxy. Megcsóváltam a fejem,
és azon gondolkodtam, vajon melyik ruhát kapja meg Roxanne.
Kikapcsoltam a hajszárítót, és pontosan oda tettem vissza, ahol
volt. Amint visszamentem a szobába, a kis babaházhoz léptem és
becsuktam a bejárati ajtaját, amit Miles nyitva felejtett. Amint
odanéztem, észrevettem a nappaliban két babát: az apukát egy barna
öltönyben és mellette a kanapén egy lánybabát rózsaszín-fehér tarka
pamutkötényben.
Visszamentem Miles szobájába, felöltöztem, kisminkeltem
magam, visszavettem a fülbevalóimat a kád melletti zöld
csészealjból, majd a kávé illatát követve lementem az emeletről.
Miles a reggelizőpultnál állt egy tálca pirítóssal és lekvárral.
– Nagyon szép a konyha – mondtam körbepillantva –, de nem
olyan, mint a babaházban.
Miles lenyomta a kávéfőző dugattyúját.
– Tavaly csináltattam meg, nem utolsósorban azért, mert
szerettem volna egy igazán profi boroskamrát.
A bal oldalam felé biccentett, és a kamrába néztem, ahol két
hatalmas hűtő és padlótól plafonig érő, méretre igazított fatartók
sorakoztak vörösboros üvegekkel. Felvette a tálcát.
– Majd tartunk itt néha Chante le Merle-t, mivel ízlett neked.
A franciaablakos falon fotómontázst láttam tucatnyi fotóval, amin
Roxy síelt, lovagolt, mountain bike-ozott és teniszezett. Volt egy kép
róla, amin a Tábla-hegy előtt mosolygott és egy másik, amin az
Ayers-szikla tetején állt.
– Roxy hihetetlenül szerencsés – mondtam, amint arra a fényképre
néztem, melyen egy jacht hátulján horgászott, talán valahol a Karib-

239
szigeteken. – Az ő korához képest már annyi mindent csinált, és
ahogy mondtad, annyi mindene van!
Miles felsóhajtott.
– Valószínűleg túl sok mindene van. – Nem válaszoltam. – De ő
az egyetlen gyerekem, és nekem a világot jelenti. Ráadásul csak ő
maradt nekem Ellenből.
Elcsuklott a hangja.
– Csak azt szeretném, ha olyan boldog lenne, amennyire csak
lehetséges.
– Természetesen – suttogtam. Elle est son talon d’Achille. Ez az,
amire Cécile gondolt? Egyszerűen arra, hogy Miles elkényezteti
Roxyt?
A teraszról a hosszú, széles pázsitra néztem, ami a hullámzó
lágyszárú növényeket és cserjéket ölelte közre. Miles a kovácsoltvas
asztalra tette a tálcát.
– Behoznád az újságot, ha megkérhetlek? A bejárati ajtó előtt lesz.
Kitöltötte a kávét, én pedig kimentem és felkaptam a The Sunday
Timest, majd visszamentem és kivittem a kertbe. Míg ő az újság fő
részét lapozgatta, én átlapoztam a Stílus mellékletet. Aztán
kinyitottam az üzleti részt, hogy átnézhamvakban. Átnéztem a cikk
első felét. A Black&Green sztoriját vették át, kiemelték a csalás
vádját. Kivéve, hogy ott állt egy fénykép Keith Brown barátnőjéről,
alatta a képaláírás: Kelly Marks: Lerántotta a leplet. Tehát ő volt a
forrás?
A cikk azt állította, hogy Brown egyszer részegen kibökte a
barátnőjének, hogy hogyan tervezte és vitte véghez a csalást, majd
fogta rá az egészet egy elégedetlen alkalmazottra, akinek, mint
kiderült, hamis személyi igazolványa volt, és eltűnt a tűzeset után,
feltehetően azért, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást. A rendőrség
képet adott közre az elkövetőről, de sosem bukkantak a nyomára,
még mindig eltűnt személyként tartják számon. Brown, miután
rendkívül elégedett volt azzal, hogy hatalmas ingatlanbiztosítási
kártérítést kap, örömittasan árulta el Kelly Marksnak, hogy nemcsak
hogy az az ember soha sem létezett, de ő maga okozta a tüzet. Két
héttel ezelőtt „lelkiismereti okokból” elhatározta, hogy kiadja az

240
információit a Black&Greennek. A cikk idézett Matt-tői is, aki azt
mondta, hogy bár nem akar nyilatkozni a forrásairól, minden szó
mellett kiáll, amit ezzel kapcsolatban leírtak.
– Milyen érdekes! – sóhajtottam.
– Micsoda?
Átnyújtottam a cikket Milesnak, gyorsan átolvasta.
– Ismerem az ügyet – mondta. – Egy ügyvéd barátom védte a
biztosítási céget Brown állításával szemben. Azt mondta, sosem hitte
el Brown történetét, de mivel nem lehetett cáfolni, a Star Alliance
kénytelen volt fizetni. Brown nyilvánvalóan azt hitte, hogy
megúszhatja, de nem volt elég óvatos.
Megfordult a fejemben, hogy a barátnője leplezte le – elmeséltem
boldogtalan látogatásukat a Vintage Világban –, de aztán kivertem a
fejemből. Miért is dobná fel, mikor a főnöke volt, és egyben a párja?
Miles vállat vont.
– Bosszú. Bizonyára megcsalta, ez az általános forgatókönyv,
vagy el akarta hagyni, a lány pedig rájött. Vagy talán előléptetést
ígért, amit aztán más kapott meg. A motivációja majd kiderül.
Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Kelly Marks, amikor
kifizette a ruhát.
– 275 font. Ez volt az ára.

241
 TIZENEGY

Reggel felhívtam Mrs. Bellt.

– Nagyon szeretnélek látni, Phoebe – mondta –, de ezen a héten
nem megy.
– Még mindig ott az unokahúga?
– Nem, de a férjem unokaöccse meghívott hozzájuk Dorsetbe.
Holnap jön értem, és pénteken hoz vissza. Most kell mennem, amíg
még elég jól vagyok az utazáshoz.
– Utána találkozhatunk?
– Persze! Máshová nem készülök – mondta Mrs. Bell. – Úgyhogy
nagyon is örülnék a társaságodnak, ha tudsz rám időt szakítani.
A Vöröskereszt kérdőívére gondoltam, ami még a táskámban
rejtőzött.
– Jöhetnék vasárnap?
– Már alig várom! Gyere négykor!
Letettem a kagylót, és Dan meghívójára néztem, ami a szombati
partira szólt. Semmit nem mondott a kártya, csak a cím és az időpont
volt rajta. Még csak a fészerét sem említette, ami nyilvánvalóan
valami nagyobb dolog lehet, gondoltam, talán valami nyári lak vagy
kerti iroda. Talán egy játékterem, nagy biliárdasztalokkal vagy
játékgéppel, vagy pedig csillagvizsgáló, teleszkóppal és csúsztatható
tetővel. A kíváncsiság, és az, hogy élvezhetem a társalgást Dannel,
az ő derűjével, melegségével, meggyőzött arról, hogy elmenjek.
Abban is reménykedtem, talán kifaggathatom a Phoenix Land-
sztoriról. Még mindig azon töprengtem, miért tette Brown barátnője,
amit tett.
 Hétfőn még többet írtak erről a sajtóban. Kelly Marks bevallotta
az Independentnek, hogy ő volt az információ forrása, de amikor
megkérdezték, mi késztette erre, nem nyilatkozott.
– A ruha miatt volt – közölte Annie, a Black&Green legfrissebb
számával a kezében kedden reggel. Leengedte az újságot. –
Megmondtam: a vintage ruhák teljesen megváltoztathatnak.
Szerintem a ruha miatt tette.
– Azt akarod mondani, hogy a ruha a hatalmába kerítette, és azt
„mondta” neki, hogy dobja fel Keitht?
– Nem. De azt gondolom, hogy a ruha iránti heves vágy adott neki
erőt, hogy lapátra tegye a fickót, méghozzá ilyen látványosan.
Csütörtökön a Mail megjelentetett egy cikket TOP MARKS
címmel, amelyben Kellyt ünneplik, mert kiadta Brownt. Más nőket is
idéztek, akik szintén feladták „trük– köző” barátjukat. Az Express is
írt a gyújtogatással kapcsolatos csalásról, miszerint Keith Brownt
azzal vádolják, hogy 2002-ben maga gyújtotta fel a raktárépületét.
– Hogy adhatja le mindezt egy újság? – kérdeztem Milest aznap
délután. Csak beugrott a boltba Camberwellbe visszafelé menet, és
mivel nem volt vásárló, ottmaradt csevegni. – Ez nem lejáratás? –
kérdeztem, amikor helyet foglalt a kanapén.
– Mivel a bűnügyi eljárás még nem kezdődött meg, nem –
előkapta a BlackBerryjét, felvette a szemüvegét, és nyomkodni
kezdte. – Egyelőre a lapok ismételhetik a vádakat, és bármit
kinyomtathatnak, amit csak igazolni tudnak – például a barátnő
szerepét a feltételezett bűncselekmény felfedésében. Amint
megkezdődik a bizonyítási eljárás, vigyázniuk kell, mit írnak le.
– Miért nem vették még őrizetbe?
Miles rám nézett a szemüvege fölött.
– Mert a biztosítók és a rendőrség feltehetően arról vitatkoznak,
hogy ki indítson büntetőeljárást, és ez nyilvánvalóan költséges dolog.
Na de beszélhetnénk végre valami felemelőbb ügyről? Szombaton
szeretnék elmenni az Operába. A Bohéméletet adják, és van még
néhány üres hely, de még ma le kell foglalnom. Sőt felhívhatnám
őket akár most is. Épp itt a telefonszám. – Miles beütötte a számot,

243
aztán rám nézett, zavarodottan. – De nem úgy nézel ki, mint aki ég a
vágytól...
– De igen, mármint nagyon szeretnék menni, csodásán hangzik.
De nem tudok.
Miles arca csalódott volt.
– Miért nem?
– Már van programom.
– Ó.
– Egy partira megyek, csak itt helyben. Igazán visszafogott dolog.
– Értem. És kinek a partija?
– Dané, egy barátomé.
Miles rám nézett.
– Őt már említetted korábban.
– A helyi újságnak dolgozik. Már nagyon régen megígértem neki.
– Inkább elmennél arra, mint a Bohéméletre az Operába?
– Nem erről van szó, csak egyszerűen már megígértem, és
szeretném megtartani a szavamat.
Kutatóan nézett rám.
– Remélem, nem több mint barát, Phoebe. Ugye nem? Tudom,
hogy nem vagyunk együtt régóta, de inkább szeretném tudni, ha van
más...
Megráztam a fejemet.
– Dan csak egy barát – mosolyogtam –, valójában egy kicsit
különc típus.
Miles felállt.
– Nos... kissé csalódott vagyok.
– Sajnálom... de nem terveztünk semmit szombatra.
– Ez igaz, de én azt gondoltam... – sóhajtott. – Rendben.
Felvette a táskáját.
– Akkor Roxyval megyek. Elviszem báli ruhát venni délután,
biztosan örül majd, hogy eljöhet velem az Operába...
Próbáltam magamban tartani, hogy a Királyi Operaházba vinni
Roxyt valószínűleg sokba fog kerülni az apjának: például egy
méregdrága ruhába. – Talán csinálhatnánk valamit a hét elején –

244
mondtam Milesnak, amikor felállt. – Elmenjünk a Festival Hallba?
Mondjuk kedden? Megveszem a jegyeket.
Ez kicsit megnyugtatta, úgy tűnt.
– Az jó lenne – megcsókolt. – Holnap hívlak.
A szombat, mint általában, nagyon forgalmas volt, és bár nagyon
örültem, hogy ilyen jól megy az üzlet, rá kellett jönnöm, hogy alig
bírom egyedül. Délután bejött Katie. Látta, hogy a Lanvin Castello
ruha a falon lóg ott, ahol korábban a sárga habcsók-ruha, és nagyon
csalódott arcot vágott. Egy pillanatra azt hittem, sírva fakad.
– Minden rendben – mondtam gyorsan –, a foglak részlegre
raktam.
– Ó, köszönöm! – szorította kezét a mellére. – Már 160 fontot
gyűjtöttem, úgyhogy majdnem megvan a fele. Épp szünet van a
Costcuttersban, gondoltam, benézek. Nem tudom, miért, de az a ruha
nagyon a hatalmába kerített.
Reméltem, elszabadulok fél hatkor, de öt huszonötkor bejött egy
nő és felpróbált vagy nyolc ruhát, beleértve egy nadrágkosztümöt is,
amit az egyik kirakati próbababáról kellett levennem, aztán mindet
visszaadta.
– Sajnálom – mondta a kabátját felvéve –, talán csak nem vagyok
jó hangulatban.
Hat óra ötkor én sem voltam.
– Semmi gond – mondtam olyan kedvesen, ahogyan csak tudtam.
Nem lehetsz utálatos, ha boltot vezetsz. Aztán bezártam, és
hazamentem, hogy készüljek Dan partijára. A meghívóra fél nyolcat
írt, külön kiemelve, hogy ha lehet, nyolcra mindenképpen legyünk
ott. Már majdnem sötét volt, amikor a taxi megállt a ház előtt –
Viktória korabeli villa egy csendes utcában, közel a Hither Green
állomáshoz. Dan igazán kitett magáért, gondoltam, miközben
kifizettem a taxit. Tündérfényt fűzött a kerti fákra, felszolgálókat
bérelt – egy kötényes pincér nyitott ajtót. Belépve hallottam a
beszélgetést és nevetést. Meglehetősen válogatott társaság jött össze,
gondoltam, amikor a nappaliba mentem, ahol tucatnyi ember
gyülekezett. Ott állt Dan, és végre ügyesen öltözött: sötétkék

245
selyemdzsekit viselt, mindenkivel beszélgetett, pezsgőspoharakat
emelgetett.
– Vegyél egy falatkát – mondta. – Még nem most eszünk.
Tehát vacsoraparti lesz.
– Phoebe! – kiáltotta melegen, amint meglátott.
Arcon csókolt.
– Gyere, ismerkedj meg mindenkivel!
Dan gyorsan bemutatott a barátainak, egyikük Matt volt és a
felesége, Sylvia, aztán ott volt Ellie, riporter az újságnál a barátjával,
Mike-kal, néhány szomszéd, és meglepésemre a meglehetősen
zsémbes nő az Oxfam használtruha-boltból, akinek a neve, mint
megtudtam, Joan.
Joan és én csevegtünk egy kicsit, elmondtam neki, hogy kapok
majd néhány táskát az Egyesült Államokból, amiket feltehetően
elviszek neki. Aztán megkérdeztem, találkozott-e fém vintage
cipzárakkal, mert nekem sajnos nem sok van belőlük.
– Láttam egy tételt a múltkor – mondta –, és egy halom régi
gombot is, ha jól emlékszem.
– Megtartanád nekem?
– Persze! – Belekortyolt a pezsgőbe. – Egyébként tetszett az Anna
Karenina?
– Csodálatos volt – válaszoltam, és azon gondolkodtam, honnan
tudta, hogy elmentem.
Joan levett egy falatkát a tálcáról.
– Engem a Doktor Zsivágóra vitt el Dan. Gyönyörű.
– Ó – Danre pillantottam: tele van meglepetésekkel, ráadásul
igazán kedvesekkel, gondoltam. – Nos, remek film.
– Remek – ismételte Joan. Behunyta szemét, majd kinyitotta. – Öt
éve először voltam moziban. Utána pedig vacsorázni vitt.
– Igazán? Milyen kedves – azon kaptam magam, hogy alig bírom
visszatartani a könnyeimet. – A Café Rouge-ba?
– Ó, nem – megütközve nézett. – A Rivingtonba.
– Á.

246
 Dant figyeltem. Most a pohár szélén csilingelt, bejelentette, hogy
mivel mindenki megérkezett, ideje az este fő eseményével
foglalkozni, úgyhogy mindannyian legyünk kedvesek kifáradni.
A hátsó kert jó nagy volt, legalább tizenöt méter hosszú, a
végében pedig ott állt... a fészer. És tényleg fészer volt, kivéve, hogy
vörös szőnyeg vezetett az ajtóhoz és vörös kötelet feszítettek a
fémállványok közé. A falon néhány plakát várta a hivatalos avatást,
erre következtettem a kis arany függönyökből, amelyek eltakarták.
– Nem tudom, mi van abban a fészerben – mondta Ellie, amint
felé haladtunk a vörös szőnyegen –, de feltételezem, hogy nem egy
fűnyíró.
– Igazad van, valóban nem – mondta Dan. Összecsapta a tenyerét.
– Nos, köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek – mondta
odakint állva. – Most megkérném Joant, hogy legyen oly kedves és
avassa fel...
Joan előrelépett és megfogta a függöny madzagját. Amint Dan
bólintott, felénk fordult.
– Örömömre szolgál, hogy én nyithatom meg Dan fészerét, amely
mostantól új nevet visel.
Meghúzta a madzagot.
Robinson Rio.
– Robinson Rio! – mondta Joan, a plakátra pillantva. Ugyanolyan
értetlenül állt, mint mi.
Dan kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a villanyt.
– Gyertek be.
– Csodálatos – suttogta Sylvia, amint belépett.
– Nahát! – mondta valaki.
Csillogó csillár lógott a plafonról, alatta húsz vörös bársonyfotel
állt négy sorba rendezve, egy örvénylő mintázatú vörös-arany
szőnyegen. A szemközti falon feltekert vásznat láttunk, a közelebbi
fal mellett nagy, régimódi vetítő árválkodott. Jobb kéz felől királykék
táblán fehér műanyag betűk hirdették az E HETI MŰSOR-t; Camille
és KÖVETKEZŐ BEMUTATÓ: Diadalmas szerelem. Bal kéz felől
keretezett vintage moziképen díszelgett A harmadik ember.

247
 – Foglaljatok helyet, ahol jólesik – mondta Dan a vetítővel
babrálva. – Padlófűtés van, így nincs hideg. A Camille csak hetven
perc, de ha nem vagytok rá kíváncsiak, akkor nyugodtan menjetek
vissza a házba, és igyatok valamit. A film után vacsorázunk, kilenc
óra körül.
Elfoglaltuk a helyünket, Joan és Ellie mellé ültem. Dan becsukta
az ajtót és eloltotta a villanyokat, hallottuk a vetítő zúgását, amint
életre kel, aztán jött a film hipnotikus vonzása, ahogy beindultak a
fogaskerekek. A motorizált függönyök szétmentek, és feltárták az
MGM ismert oroszlánját, amely mordulva ásított, jöttek a
kezdőképek, és hirtelen ott találtuk magunkat a tizenkilencedik
század Párizsában.
– Csodálatos volt – mondta Joan, amikor ismét felgyulladtak a
fények. – Mintha egy régi moziban ültünk volna, ahol annyira
szerettem a vetítőgép illatát!
– Mint a régi szép időkben! – szólalt meg Matt mögöttünk.
Joan hátrafordult a széken.
– Maga túl fiatal ahhoz, hogy ezt mondja!
– Úgy értem, az iskolában Dan vezette a filmklubot – magyarázta.
– Minden kedden ebédszünetben bemutatta a Stan és Pant, Harold
Lloydot és a Tom és Jerryt. Örömmel mondhatom, hogy a technikája
azóta sokat fejlődött.
– Az a régi Universalom volt – mondta Dan. – Ez egy Bell and
Powell vetítő, de beszereztem néhány modern erősítőt és
légkondicionálót is. A fészert hangszigeltettem, így a szomszédok
sem panaszkodnak majd.
– Mi aztán nem panaszkodunk – mondta az egyik szomszédja. –
Itt vagyunk!
– De mit tervezel a mozival? – kérdeztem Dant a ház
felé sétálva.
– Klasszikus filmklubként szeretném működtetni – válaszolta,
amint beléptünk a nagy, négyzet alapú konyhás ebédlőbe, ahol nagy
fenyőasztalt terítettek meg tizenkét emberre. Minden héten lesz
vetítés, a közönség érkezési sorrendben ülhet be és nézheti meg a

248
filmeket, aztán beszélgetés következik, ha van rá érdeklődő, egy kis
itallal.
– Remekül hangzik – mondta Mike. – És hol vannak a filmek?
– Az emeleten, egy nedvességtől mentes szobában őrzöm őket.
Összegyűjtöttem pár százat az évek során, hol bezárni készülő
könyvtárakból, hol árveréseken. Mindig is szerettem volna saját
mozit. Sőt, ez a nagy fészer volt az egyik fő vonzereje a háznak,
amikor két évvel ezelőtt megvettem.
– Hol szerezted a foteleket? – kérdezte Joan, mikor Dan
készségesen alá tolta a széket.
– Öt éve vettem egy Odeon moziban, Essexben, mikor bezárták.
Raktárban tartottam. Most... Ellie, ülj ide Phoebe, te ülj Matt és
Sylvia mellé.
Leültem, Matt egy pohár bort töltött nekem.
– Természetesen felismerlek – mondta – a cikkről, amit közöltünk
rólad.
– Igazán sokat segített nekem – mondtam, míg a pincér
ínycsiklandó rizottót szedett a tányéromra. – Dan kiváló munkát
végzett.
– Kissé szétszórtnak tűnik, de... jó ember. Jó ember vagy, Dan –
nyilatkozta kuncogva.
– Kösz, haver.
– Jó ember – visszhangozta Sylvia –, és tudod, kire hasonlítasz?
Most jutott eszembe: Michelangelo Dávid-szobrára!
Dan hálás csókot küldött felé, és rá kellett jönnöm, hogy
Sylviának igaza van. Hát ez az a híres ember, aki, hiába kínlódtam,
nem jutott eszembe!
– A hasonmása vagy – folytatta. Elfordította a fejét. – Mackós
kiadásban, mindenesetre! – tette hozzá nevetve.
Dan rögbijátékos mellére tette a kezét.
– Jobb lenne, ha eljárnék mozogni, ezek szerint. Na, ki kér inni?
Kihajtottam a szalvétámat és Matt felé fordultam.
– A Black&Green... remekül megy!
– Túlszárnyaltuk a legmerészebb álmainkat! – válaszolta.
– Egy különleges sztorinak köszönhetően, nyilvánvalóan.

249
 Megfogtam a villámat.
– És beszélhetsz róla?
– Mivel már minden nyilvános, igen, de az országos sajtó
érdeklődése tizenhatezerre növelte a példányszámunkat, ami azt
jelenti, hogy pénz is kezd befolyni, mert most már harminc százalék
a hirdetésünk. Rengeteg pénzt kellett PR– ba fektetni, hogy láthatóvá
váljunk, de ez a sztori megtette a magáét!
– És hogyan szereztétek meg a sztorit? – kérdeztem.
Mike belekortyolt a borba.
– Kelly Marks személyesen jött el hozzánk. Tudtam Brownról a
Guardiannál töltött időszakom óta – folytatta –, évek óta keringtek
róla pletykák. Mindenesetre ott volt, jól ment a cége, azon dolgozott,
hogy az üzleti sajtó minél többet mutassa, amikor egyszer csak a
semmiből telefonál nekem ez a nő, névtelenül, azt állítva, hogy van
egy jó sztorija Keith Brownról és érdekelne-e.
– Szóval érdekelt – folytatta Sylvia. Átadta a salátástálat és Mike-
ra nézett: – Mondd el Phoebének, hogy történt.
Letette a poharát.
– Azt hiszem, hétfő volt, úgy három héttel ezelőtt. Kértem a nőt,
hogy jöjjön be. – Matt kihajtotta a szalvétáját.
– Másnap ebédidőben érkezett. Rájöttem, hogy Keith barátnője,
mert láttam róluk közös fényképet. Amikor elmondta az egész
históriát, tudtam, hogy le akarom közölni, de megmondtam, hogy
semmit sem tehetek addig, amíg készen nem áll arra, hogy aláírjon
egy részletes nyilatkozatot, megerősítve, hogy minden, amit mondott,
igaz. Azt mondta, megteszi... – Matt a kezébe vette a villát –, és
abban a pillanatban azt gondoltam, jobb lesz, ha beszélek Dannel.
Bólintottam. Aztán eltöprengtem, vajon miért kellett Dannel
beszélnie, hiszen ő nem több mint szerkesztői asz– szisztens vagy
tapasztalatlan újságíró, ha már itt tartunk. Danre pillantottam.
Joannal csevegett.
– Aligha hagyhattad ki ezt a lépést – mondta Sylvia –, mivel ő
tulajdonostárs.
Sylviára néztem.

250
 – Azt hittem, Dan dolgozik Mattnek. Hogy ez Matt lapja, ő pedig
felvette Dánt marketingesnek.
– Dan foglalkozik a marketinggel – válaszolta –, de nem Matt
vette fel. – Úgy tűnt, mulattatja ez az elképzelés. – Anyagi
támogatást kért Dantől. Mind a ketten 50-50 százalékot tettek a
vállalkozásba, ami félmillió volt.
– Ér-tem...
– Így természetesen Mattnek kellett Dan beleegyezése a sztorihoz
– tette hozzá Sylvia.
Ezért beszélt Dan az ügyvéddel, jöttem rá.
– Dan nagyon izgatott volt, ahogy én is – folytatta Matt, miközben
átnyújtotta a parmezánt Sylviának. – Kelly alá írása következett.
Elmondtam neki, hogy nem szoktunk fizetni az információkért, de
azt állította, hogy ő nem akar pénzt. Úgy tűnt, valami erkölcsi harcot
folytat Brownnal, holott már több mint egy éve tudott a tűzről.
– Szóval történhetett valami, ami nagyon feldühítette - mondta
Sylvia.
Matt leengedte a villáját.
– Ezt feltételeztem. Mindenesetre bejött, és felvettük a
nyilatkozatát. De aztán, amikor az aláírásra került a sor, hirtelen
leeresztette a tollát, rám nézett és azt mondta, meggondolta magát, és
pénzt akar.
– Ó.
Matt megrázta a fejét.
– Megállt a szívverésem. Azt gondoltam, most majd kér vagy
húszezret, és hogy végig ez volt a terve. És már ott volt a nyelvemen,
hogy felejtsük el az egészet, amikor azt mondta: 275 font az ára.
Csodálkoztam. Megismételte: „275 fontot akarok. Ez az ára.”
Ránéztem Danre, ő megvonta a vállát és bólintott. Kinyitottam a
készpénzes kasszát, kivettem 275 fontot, borítékba tettem, és
átnyújtottam neki. Olyan boldognak tűnt, mintha húszezret adtam
volna. Aztán aláírta a nyilatkozatot.
– Rózsaszín boríték, Disney hercegnő – mondtam.
Matt meglepetten nézett rám.

251
 – Igen. A könyvelőnk kislánya előző nap bent volt az irodában,
magával hozta az írókészletét, és mivel az volt az első boríték, ami a
kezem ügyébe akadt, azt használtam, mert hamar le akartam zárni az
ügyet. De honnan tudod?
Elmagyaráztam, hogy Kelly Marks bejött a boltba, és megvette a
zöld szalagavatós ruhát, amit Brown nem engedett meg neki. Dan
ekkor csatlakozott a beszélgetéshez.
– Meséltem neked, Dan, nem igaz? Hogy Kelly visszautasította az
engedményt.
– Igen. Akkor nem beszélhettem róla – tette hozzá –, ültem, és
próbáltam átgondolni. Oké, a ruha 275 font volt, és tőlünk is 275
fontot kért, biztosan van valami kapcsolat a kettő közt, de nem
tudtam, mi.
– Azt hiszem, tudom – mondta Sylvia. – Véget akart vetni a
kapcsolatának Brownnal, de nehéz volt, lévén, hogy a főnöke is
egyben – felém fordult. – Azt mondtad, Brown nem akarta megvenni
azt a ruhát. Zaklatottnak tűnt Kelly?
– Borzasztóan – válaszoltam –, sírt is.
– Nos, feltehetően ez volt az utolsó csepp a pohárban – vállat
vont. – Úgyhogy eldöntötte, véget vet a kapcsolatnak, de úgy, hogy
Keith ne tudjon kimászni belőle. A ruha megtagadása váltotta ki a
bosszút.
Keithnek nem tetszett. De nekem igen. És ezt tudta... Sylviára
néztem.
– Számomra ez logikus. Azt hiszem, a 275 font szimbolikus. A
szalagavatós ruha a szabadságot jelentette neki, ezért nem akart
kevesebbet fizetni érte.
Matt rám nézett.
– Azt akarod mondani, hogy az egyik hacukád miatt kaptuk meg a
sztorit?
Amikor felpróbáltam, a ruha meggyőzött.
Rájöttem, Annie-nek igaza volt.
– Igen, azt hiszem.
Matt felemelte a poharát.

252
 – Akkor ezt a vintage ruháidra, Phoebe! – Megrázta a fejét, majd
felnevetett. – Istenem, az a ruci igencsak rabul ejthette!
Bólintottam.
– Ezek a ruhák képesek rá!
Útban Mrs. Bellhez másnap, a mesés őszi napfényben Danre
gondoltam. Számtalan alkalma lehetett volna rá, hogy elmondja, a
Black&Green társtulajdonosa, de nem tette. Talán azt gondolta,
nagyképűnek tűnne. Vagy nem tartotta fontosnak. De most eszembe
jutott, hogyan számolt be arról, hogy Mattnek szüksége volt a
segítségére – hát akkor pénzügyi segítségre gondolt, egyértelműen.
Dan eddig nem mutatta jelét annak, hogy bőségesen volna pénze, sőt,
inkább az ellenkezője tűnt igaznak a használtruha-boltos cuccaival és
a kissé rendetlen megjelenésével. Talán kölcsönvette a pénzt,
gondoltam, vagy jelzáloggal terhelt valamit. Ebben az esetben
viszont meglepő, hogy azok után, hogy ennyit belefektetett az
újságba, nem akar sokáig ott dolgozni. A Paragon felé fordultam, és
azon gondolkodtam, vajon mik a tervei hosszú távon.
A partin éjfélig maradtam, és amikor felvettem a táskámat, láttam,
hogy két nem fogadott hívásom volt Milestól. Hazaérve még kettő
várt az üzenetrögzítőn. A hangszíne laza volt, de egyértelműnek
látszott, nem örül, hogy nem tudott velem beszélni. Felmentem a
nyolcas ház lépcsőjén, és becsöngettem Mrs. Bellhez. A szokásosnál
hosszabb szünet után engedett be a kapunyitóval.
– Hello, Phoebe.
Benyomtam az ajtót, és felmásztam a lépcsőn.
Majdnem két hete nem láttam Mrs. Bellt. Annyira feltűnő volt a
változás, hogy ösztönösen is megöleltem. Azt mondta, az első
hónapban jobban érzi majd magát, utána pedig nem olyan jól...
Láthatóan ez a „nem olyan jól” időszak volt. Fájdalmasan lefogyott,
halványkék szeme most még nagyobbnak tűnt összezsugorodott
arcocskáján, törékeny kezén kidudorodtak fehér csontjai.
– Milyen szép virágok! – mondta, amikor átnyújtottam neki a
szellőrózsát, amit hoztam. – Annyira imádom a drágakő színüket,
olyanok, mint a festett üveg!
– Vázába tegyem?

253
 – Kérlek. És ma megfőznéd te a teát?
– Természetesen.
Bementünk a konyhába, megtöltöttem a vízforralót, levettem a
csészéket, a csészealjakat, és megfogtam a tálcát.
– Remélem, nem volt egész nap egyedül – mondtam, miközben
ráakadtam egy kristályvázára, és beletettem a virágokat.
– Nem. A körzeti nővér volt itt reggel. Most már mindennap jön.
Három kanál Assam teát tettem az edénybe.
– És jól érezte magát Dorsetben?
– Remekül! Nagy örömömre szolgált, hogy egy kicsit Jamesszel
és a feleségével lehettem. A házukból rálátni a tengerre, úgyhogy az
időm nagy részében csak ültem az ablaknál és néztem a vizet.
Odatennéd a virágokat az előszoba asztalára, kérlek – tette hozzá. –
Félek, hogy én elejteném.
Helyére tettem a virágokat, aztán bevittem a tálcát a nappaliba.
Mrs. Bell előttem ment, nehézkesen, mintha fájna a háta. Amint leült
szokott helyére, a brokátszékre, nem tette keresztbe a lábát, ahogy
szokta, kezét a térdén pihentetve. A bokájánál keresztezte, és
fáradtan hátradőlt.
– Kérlek, ne haragudj a rendetlenség miatt – mondta az asztalon
álló, papírokkal teli vödrök felé biccentve. – Régi leveleket és
számlákat dobok ki, az életem hulladékát – tette hozzá, míg
kitöltöttem a teát. – Olyan sok van!
– A roskadásig telt szemeteskosár felé biccentett a széke mellett. –
De Jamesnek könnyebb lesz így. Egyébként, amikor a múlt pénteken
eljött értem, áthajtottunk Montpelier Vale-en.
– Akkor látta a boltot?
– Igen. És két ruhám is kint volt a kirakatban. A gabardin
kosztümkabátra szőrmegallért tettél. Nagyon csinos.
– Az asszisztensem, Annie gondolta, hogy így remek lenne őszre.
Remélem, nem szomorította el, hogy ott látta a ruháit...
– Épp ellenkezőleg! Nagyon örültem. Próbáltam elképzelni a nőt,
aki majd megveszi ezt a ruhát.
Mosolyogtam. Aztán Mrs. Bell Milesról kérdezett és elmeséltem
neki a házában tett látogatásomat.

254
 – Tehát kényezteti a kis hercegnőjét.
– Igen. Őrülten! – mondtam. – Roxyt túlságosan is a tenyerén
hordozza!
– Nos, jobb, mintha elhanyagolná – ez igaz –, és úgy tűnik,
nagyon tetszel neki, Phoebe.
– Nem szeretném siettetni a dolgokat, Mrs. Bell. Csak hat hete
ismerem, és majdnem tizenöt évvel idősebb, mint én!
– Értem. Nos, ez csak előnyödre válhat!
– Azt hiszem, így van, de nem vagyok biztos benne, hogy jobb
nekem, ha ennyivel fiatalabb vagyok.
– De nem a kora a fontos, csak az számít, hogy kedveled-e, és jól
bánik-e veled.
– Kedvelem. Nagyon kedvelem. Vonzónak találom és igen,
nagyon jól bánik velem, igazán figyelmes.
Aztán témát váltottunk, és azon kaptam magam, hogy Mrs.
Bellnek a Robinson Rióról beszélek.
– Dan igazán vidám férfi lehet.
– Az is. Csupa joie de vivre?
– Ez mindenkiben kedves tulajdonság. Én is próbálom kiművelni
magamban a joie de mourir--t? – tette hozzá egy fintorral. – Nem
könnyű. De legalább volt időm arra, hogy mindent rendbe tegyek – a
papírokkal teli vödrökre nézett hogy lássam a családomat, és
elköszönhessek tőlük egy adieuvel.
– Talán csak au revoirral – javasoltam kissé félszegen.
– Ki tudja? – mondta Mrs. Bell. Hirtelen csend ereszkedett ránk.
Most jött el a pillanat. Felvettem a táskámat.
Mrs. Bell elszontyolodva nézett rám.
– Nem mész még, ugye?
– Nem, nem megyek... De van valami, amiről szeretnék beszélni,
Mrs. Bell. Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, mivel nincs jól,
de... – Kinyitottam a táskámat. – Vagy talán ettől lesz még fontosabb
a dolog.
Visszatette a csészét a csészealjra.
– Phoebe, mit akarsz mondani?

255
 Kivettem a táskámból a borítékot, kihúztam belőle a
Vöröskeresztes kérdőívet, az ölembe tettem, kisimítva ott, ahol
összegyűrődött. Mély lélegzetet vettem.
– Mrs. Bell. Nemrég megnéztem a Vöröskereszt internetes oldalát.
És azt hiszem, ha újra meg akarná próbálni, hogy megtudja, mi
történt Monique-kal, akkor valószínűleg sikerülne.
– Ó – suttogta. – De hogyan? Megpróbáltam.
– Igen, de az nagyon régen volt. És azóta annyi új információ
került a Vöröskereszt birtokába! A honlapjukon leírják, különösen
azt, hogy 1989-ben a Szovjetunió rengeteg náci dokumentumot adott
át, ami a háború óta náluk volt – ránéztem. – Mrs. Bell, amikor ön
megkezdte a keresést, akkor a Vöröskeresztnek csak egy kártyás
indexe volt. Most majdnem ötvenmillió dokumentummal
rendelkeznek a koncentrációs táborokba küldött százezrekről.
Mrs. Bell felsóhajtott.
– Értem.
– Kérhetne keresést. Számítógépen keresztül is lehet. Megrázta a
fejét.
– Nincs számítógépem.
– De nekem van. Mindössze annyit kell tennie, hogy kitölt egy
kérdőívet. Van is nálam egy... – átnyújtottam Mrs. Bellnek, ő
mindkét kezével megemelte, egyik szemét becsukta, míg olvasta. –
E-mailben visszaküldhetem nekik, és a Bad Arolsen-i archívumba
érkezik, Észak-Németországba. Pár hét múlva választ kapna.
– Mivel csak pár hetem van, az pont megfelelne – mondta
szárazon.
– Tudom, hogy az idő... nem az ön oldalán áll, Mrs. Bell. De azt
gondoltam, ha megtudhatná, mi történt, akkor meg is szeretné tudni.
Nem igaz? – Visszafogtam a lélegzetemet.
Mrs. Bell leengedte a papírt.
– De miért akarnám tudni, Phoebe? Vagy inkább, miért most?
Miért akarnék információkat Monique-ról, csak azért, hogy valami
hivatalos levélben olvashassam, hogy valóban utolérte a borzalmas
vég, amit eddig csak gyanítottam? Gondolod, hogy ez segítene?

256
 Mrs. Bell felegyenesedett a székén, fájdalommal küszködve, aztán
kisimultak a vonásai.
– Phoebe, most meg kell nyugodnom, hogy szembenézhessek az
utolsó napjaimmal. El kell csendesítenem minden megbánt tettemet,
nem pedig újra és újra gyötörni magam – felemelte a papírt és
megrázta a fejét. – Ez csak zűrzavart okozna. Lásd be, Phoebe.
– Belátom, Mrs. Bell, és természetesen nem akarok semmilyen
felfordulást vagy boldogtalanságot okozni önnek – összeszorult a
torkom –, én csak segíteni akartam.
Mrs. Bell rám nézett.
– Segíteni akarsz, Phoebe? – kérdezte. – Biztos?
– Igen, természetesen, biztos vagyok benne. Azt hiszem, ezért
találtam magam Rochemare-ban, nem gondolom, hogy puszta
véletlen lett volna. Érzem, hogy valami miatt odakerültem, a sors, a
végzet miatt, vagy nevezzük, aminek akarjuk. És azóta bennem van
ez az érzés Monique-kal kapcsolatosan, és képtelen vagyok lerázni
magamról.
Mrs. Bell engem nézett.
– Bennem van ez a nyomasztó érzés, Mrs. Bell, nem tudom
elmagyarázni, miért, de úgy érzem, hogy talán túlélte, és ön csak
azért gondolja, hogy meghalt, mert, rendben, igen, úgy tűnik! De
talán valami csoda folytán az ön barátja igazából nem is halt meg,
nem halt meg... nem halt meg – a szívem a mellkasomban vert.
Zokogás tört ki belőlem.
– Phoebe – mondta Mrs. Bell csendesen. Ereztem az arcomon
legördülő könnycsepp sós ízét a számban. – Phoebe, ez nem
Monique-ról szól, igaz? – A szoknyámra néztem. Volt rajta egy
aprócska lyuk. – Emmáról szól. – Most Mrs. Bellre néztem a
könnyfüggönyön át. – Próbálod Monique-ot visszahozni az életbe,
mert Emma meghalt – suttogta.
– Talán... Nem tudom – leheltem könnyes sóhajjal, aztán kinéztem
az ablakon. – Csak azt tudom, hogy annyira szomorú vagyok, és...
össze vagyok zavarodva.

257
 – Phoebe – mondta Mrs. Bell kedvesen –, azzal, hogy segítesz
bebizonyítani, hogy Monique túlélte, nem változtatod meg azt, ami
Emmával történt.
– Nem – krákogtam. – Semmi sem tudja ezt megváltoztatni. Soha,
soha, soha semmi! – arcomat a tenyerembe temettem.
– Szegénykém – suttogta Mrs. Bell. – Mit mondhatnék? Csak azt,
hogy egyszerűen meg kell próbálnod úgy élni az életedet, hogy nem
terheled magad túlzott megbánással olyasmiért, amit már nem lehet
helyrehozni, és ami, akárhogy is nézzük, feltehetően nem a te hibád
volt.
Fájdalmasat nyeltem, aztán ránéztem.
– Elég, hogy úgy érzem. Mindig is hibáztatni fogom magam, ezt a
terhet mindig cipelni fogom. Vonszolni fogom magammal, egész
életemben.
Már a puszta gondolata is elfárasztott. Behunytam a szemem,
hallottam a tűz halk lobogását és az óra folyamatos ketyegését.
– Phoebe – mondta Mrs. Bell –, még hosszú élet áll előtted, amit
végig kell élned, lehet ötven év, vagy akár több is. – Kinyitottam a
szememet. – Meg fogod találni a módját, hogy boldogan éld le.
Amennyire közülünk bárkinek is megadatik. Tessék – papír
zsebkendőt nyújtott felém, a szememhez nyomtam.
– Nem tűnik lehetségesnek.
– Még nem – mondta csendesen. – De majd kialakul.
– De maga sem lépett azon túl sosem, ami történt.
– Nem, nem léptem túl, de megtanultam a helyére tenni, így nem
nyomott agyon. De úgy tűnik, téged még mindig nyomaszt, Phoebe.
Bólintottam, majd kinéztem az ablakon.
– Mindennap bemegyek az üzletbe. Segítek a vásárlóimnak.
Beszélek az asszisztensemmel, Annie-vel. Mindent elvégzek, amit
kell. Szabadidőmben barátokkal találkozom, vagy Milesszal.
Működöm. Működöm, sőt jól működöm. De a felszín alatt...
küszködöm... – elcsuklott a hangom.
– Ez nem meglepő, Phoebe, tekintve, hogy mindez csak néhány
hónapja történt. És azt hiszem, ezért van, igen, hogy ennyire
Monique-ra koncentráltál. A saját bánatod miatt teljesen a

258
megszállottja lettél, olyannyira, hogy azt gondoltad, ha Monique-ot
valahogy visszahozod az életbe, akkor valamiképp Emmát is.
– De nem tudom – a szememet szárítgattam. – Nem tudom!
– Úgyhogy hagyjuk ezt, Phoebe. Kérlek. Mind a kettőnk
érdekében elég ebből.
Most Mrs. Bell felemelte a Vöröskereszt kérdőívét,
kettészakította, és a szemetesbe szórta a darabokat.

259
 TIZENKETTŐ

Később rájöttem, Mrs. Bellnek igaza volt.

Több mint egy órát ültem a konyhámban, csak az asztal lapját
nézve, arcomat a kezeim közé rejtve.
Valóban megszállottja lettem Monique-nak, és e megszállottságot
a gyászom és a bűntudatom okozta. Szégyelltem magam, amiért e
törékeny, idős hölgyben ennyi fájdalmas emléket kavartam fel.
Vártam pár napot, aztán, bár még mindig éreztem a
szemrehányást, elmentem Mrs. Bellhez. Ezúttal nem beszéltünk sem
Monique-ról, sem Emmáról, csak mindennapi dolgokról, hogy mi
volt a hírekben, helyi eseményekről csevegtünk, hiszen közeledett a
tűzijáték éjszakája, és szót ejtettünk a tévében látott műsorokról.
– Valaki megvette a könnyű selyemkabátját, Mrs. Bell –
mondtam, miközben elkezdtünk scrabble-t játszani.
– Tényleg? És ki volt az?
– Egy nagyon csinos, húszas évei végén járó modell.
– Akkor csodaszép partikra jár majd a kabátom – mondta Mrs.
Bell, amint kirakta maga elé a betűket.
– Ebben biztos vagyok. Mondtam a hölgynek, hogy ez a kabát
még Sean Conneryvel is táncolt. Ez nagyon felvillanyozta!
– Remélem, megtartasz legalább egyet a ruháim közül – tette
hozzá.
Ezen még nem gondolkoztam.
– Nagyon tetszik a gabardin kosztüm. Még a kirakatban van. Azt
talán megtartom, azt hiszem, illene hozzám.
 – Szeretném elképzelni, ahogy viseled. Jó ég – mondta –, hat
mássalhangzóm van. Mit csináljak? Á! – néhány betűt remegő kézzel
a táblára tett – így.
A TARTSD szót rakta ki.
– És virágzik még a románc?
Megszámoltam a pontjait.
– Milesszal?
– Persze. Ki másra gondolhattam volna?
– Ez harminckilenc. Jó pont! Milesszal kétszer-háromszor
találkozom hetente. Tessék – elővettem a fényképezőgépemet és
megmutattam Mrs. Bellnek az egyik fényképet, amit Milesról
készítettem a kertben.
Elismerően bólintott.
– Igazán jóképű férfi. Vajon mért nem nősült meg? – merengett.
– Én is ezen gondolkodtam – válaszoltam a betűimet rendezgetve.
– Azt mondta, úgy nyolc évvel ezelőtt volt valaki, akit szeretett,
aztán múlt pénteken a Michelinben vacsoráztunk, és elmesélte, mi
nem működött azzal a nővel. Az volt a helyzet, hogy Eva gyereket
szeretett volna.
Mrs. Bell legalább olyan zavartnak tűnt, mint amilyen én voltam.
– Miért lenne ez probléma?
Vállat vontam.
– Miles nem volt biztos abban, hogy szeretne-e még egyet. Úgy
gondolta, túl bonyolult lenne Roxynak.
Mrs. Bell egy ezüst hajszálat söpört el a szeme elől.
– Jó dolog lehetett volna az életében. Talán a legjobb.
– Én is valami ilyesmit motyogtam... De Miles kijelentette,
aggódott, hogy talán rosszul hatna Roxyra, ha volna egy figyelemért
lármázó gyerek, amikor Roxynak is annyira szüksége van az
odafigyelésre. Az anyja akkor még csak két éve halt meg.
Lenéztem az udvarra, visszaemlékeztem a beszélgetésre.
– Sokat gyötrődtem miatta – vallotta be Miles kávézás közben. –
De múlt az idő. Eva betöltötte a harmincötöt, és már egy éve együtt
voltunk.
– Értem – mondtam –, tehát dönteni kellett.

261
 – Igen. Természetesen tudni akarta, merre haladnak a dolgok... és
én egyszerűen nem tudtam, mit csináljak.
– Leeresztette a csészéjét. – Úgyhogy megkérdeztem Roxyt.
Milesra néztem.
– Megkérdezted... de miről?
– Megkérdeztem, hogy akar-e egy kistestvért valamikor.
Megsebzetten nézett rám, aztán könnyekben tört ki. Úgy éreztem,
már pusztán azzal elárulom őt, hogy csak elképzeltem. .. – vállat
vont.
– Tehát szakítottál Evával?
– Meg akartam védeni Roxyt a további stressztől.
Megcsóváltam a fejem.
– Szegény lány.
– Igen, annyi mindenen ment keresztül.
– Úgy értem, szegény Eva – mondtam csendesen.
Miles levegőt vett.
– Nagyon zaklatott volt. Hallottam később, hogy Eva
meglehetősen gyorsan talált magának valakit, gyerekei is lettek, de
én úgy éreztem... – sóhajtott.
– Hogy hibát követtél el?
Miles habozott.
– Azt tettem, amiről azt hittem, hogy a legjobb a gyerekemnek. ..
– Szegény lány – mondta Mrs. Bell, amikor elmeséltem neki.
– Eva?
– Roxy. Hogy az apja ennyi hatalmat adott neki. Sokat árt a
gyerek személyiségének.
Elle est sort talon d’Achille... Talán erre gondolt Cécile. Hogy
Miles túlságosan alkalmazkodik, hogy megengedi, Roxy olyasmiről
döntsön, amiről Milesnak egyedül kellett volna.
Kitettem a betűimet: REMÉNY
– Ez tizenkettő.
Mrs. Bell átadta a betűket rejtő zsákot.
– Persze, hogy sajnálom a barátnőjét is. De mi lesz, ha te is akarsz
majd gyereket, Phoebe? – Összeszorította az ajkait.
– Remélem, nem kérdezné meg megint Roxyt!

262
 Megráztam a fejem.
– Azt mondta, éppen ezért mesélt erről. Azt akarta, hogy tudjam,
ha családot szeretnék, nem lenne kifogása ellene. Mint kiemelte,
Roxy már majdnem felnőtt – kivettem néhány betűt. – De még korai
ezen gondolkodni, vagy egyáltalán beszélni róla.
Mrs. Bell rámnézett.
– Szülj gyereket Phoebe, ha tudsz! Ne csak a boldogságért, amit a
gyerekek adnak, hanem azért is, mert a családi élet nyüzsgésében
kevesebb idő marad majd múltbéli dolgokon bánkódni.
Bólintottam.
– Gondolom, hogy így van. Nos, harmincnégy éves vagyok,
szóval még mindig van időm... – Ha nem hagy el a szerencse,
gondoltam, mint azt a szegény nőt, aki megvette a rózsaszín
habcsók-ruhát.
– Megint maga jön, Mrs. Bell.
– Megbékélek – mondta mosolyogva Mrs. Bell. A betűire nézett,
majd lerakta őket egymás után: B, É, K, É, L.
– Ez tíz pont.
– És mondd csak, van forgalom a boltban?
– Nagyon forgalmas most, kezdődik az ünnepi időszak.
Nemsokára karácsony lesz, várjuk már – tettem hozzá, elpirulva a
tapintatlanságomon.
Mrs. Bell szomorúan elmosolyodott.
– Nos, azt hiszem, aligha fogok bárkivel is karácsonyi süteményt
sütni, ahogy szokás. Bár... ki tudja? – Vállat vont. – Talán mégis.

Kedden egy negyvenes nő hozott be néhány ruhát.

– Mind fehérnemű – mondta, amikor leült az irodámban. Kinyitott
egy kis bőr bőröndöt –, soha nem viselték őket.
A táskában gyönyörű selyem és szatén hálóingek,
fésülködőköpenyek voltak csipkeszegélyekkel, és csinos fűzők,
harisnyatartóval. Volt köztük egy meglehetősen pompás, jégkék,
hosszú selyem alsónemű, húzott mellrésszel és hálós szegéllyel.
– Azt akár egy partira is fel lehetne venni, nem igaz? – kérdezte,
amint magam elé tartottam.

263
 – Bizony. Nagyon szépek. – Végigsimítottam a lazacszínű
steppelt szatén hálókabáton. – A negyvenes évek végéről
származnak, és mindegyik csodálatos állapotban van.
Kiemeltem egy tearózsaszín, rézsútosan szabott selyemalsót
csipkeberakással, és két barackszínű szatén melltartót a hozzájuk illő
francia bugyival.
– Ezek Rigby&Pellertől vannak, nem sokáig gyártották őket.
A ruhák többségén még ott volt a címke, és tökéletes állapotban
voltak, kivéve egy vagy két narancssárga foltot az egyik övön, ahol a
lyukacskákban levő fém megrozsdásodott, és nyomot hagyott az
anyagon.
– Ez valakinek a kelengyéje volt?
– Nem egészen – mondta a nő. – Mert nem volt esküvő. Anyám
testvéréé volt, Lydiáé. Idén halt meg, nyolcvanhat évesen. Ő volt az
iskola hajadon nénikéje, igazán bájos személyiség! Iskolai tanító volt
– folytatta –, soha nem érdekelte a divat, mindig egyszerű, praktikus
ruhákat viselt. Mindenesetre pár héttel ezelőtt elmentem Plymouthba,
hogy szétválogassam a holmiját. Megnéztem a szekrényét, és a
legtöbb dolgot a használtruha-boltba vittem. Aztán felmentem a
padlásra, és ezt a bőröndöt találtam. Amikor kinyitottam, egyszerűen
lenyűgözött. Alig hittem el, hogy ezek valóban az övéi voltak.
– Azért, mert annyira csinosak és... szexisek?
A nő bólintott.
– És eljegyezték valaha az ön nagynénjét?
– Nem, sajnos sohasem – sóhajtott. – Tudtam, hogy egyszer érte
egy csalódás – folytatta –, de már elfelejtettem a részleteket, csak
annyira emlékeztem, hogy az illető amerikai volt. Úgyhogy azonnal
felhívtam anyát, aki nyolcvanhárom éves, és elmondta, hogy Lydia
nénikém beleszeretett egy amerikai katonába, Walterbe, akivel egy
táncestélyen ismerkedett meg a Drill Hallban, Totnesben, 1943
nyarán. Katonák ezrei állomásoztak ott, Slapton Sandsben és
Torcrossban gyakorlatoztak a normandiai partraszálláshoz.
– Elesett a háborúban?
Megrázta a fejét.

264
 – Túlélte. Anyám azt mondja, nagyon jóképű férfi volt és igen
kedves. Emlékezett rá, hogy megjavította a biciklijét, édességeket és
nejlonharisnyákat hozott nekik. Walter és Lydia sokszor találkoztak,
és mielőtt Walter visszament volna az Államokba, újra elment
Lydiához és megígérte neki, hogy érte fog majd küldeni, amint
„mindennel elkészül”, így fogalmazott. Walter tehát visszament
Michiganbe, írtak egymásnak, és mindegyik levelében azt írta, hogy
majd eljön a nagynénémért „hamarosan”, de...
– Sosem jött?
– Nem. Három évig ment ez így, hírekkel telizsúfolt levelekben
képeket küldött magáról, a szüleiről, a két fivéréről és a család
kutyájáról. Aztán 1948-ban csak annyit írt, hogy megnősül.
Kiemeltem egy fehér szaténfűzőt.
– És a nagynénje egész idő alatt ezeket gyűjtögette?
– Igen. A nászútra, amire sosem ment el. Anyám azt mondta, hogy
a nagymamával állandóan győzködték, felejtse el Waltert, de Lydia
ragaszkodott ahhoz, hogy visszajön. Annyira összetörte a szívét,
hogy soha senki másra rá se nézett – milyen kár!
Bólintottam.
– Szomorú ezeket a szép darabokat látni, és arra gondolni, hogy a
nagynénje soha nem... örülhetett neki.
– Nem volt nehéz elképzelni az álmokat és reményeket, amelyek e
holmik beszerzésének vágyát táplálták. – És rengeteg pénzt költött
rájuk, gondolom.
– Bizonyára így volt – sóhajtotta. – Mindenesetre kár, hogy nem
hordta őket, reméljük, hogy majd valaki más... átélheti velük a
szenvedélyt.
– Nos, szívesen megvenném – javasoltam egy árat. A nő elégedett
volt vele, így megírtam a csekket, aztán felvittem a darabokat a
raktárba. Mivel sosem viselték őket, hagytam, hogy kicsit
kiszellőzzenek és az enyhe dohszag kimenjen belőlük. Míg
felakasztgattam őket, hallottam a csengőt, majd egy férfihang kérte
Annie-t, hogy írjon alá.

265
 – Csomag jött! – kiáltotta Annie. – Két hatalmas doboz, bizonyára
a szalagavatós ruhák. Igen! – tette hozzá, amikor lejöttem a lépcsőn.
– A feladó Rick Diaz, New York.
– Épp ideje! – mondtam, miközben Annie az első dobozt nyitotta
egy ollóval. Felhajtotta a tetejét és kiszedte a ruhákat, a tüll
alsószoknya rugózva huppant ki.
– Gyönyörűek! – mondta Annie. – Nézd, milyen vastagok az
alsószoknyák és micsoda fantasztikus színek!
Felemelte a cinóbervörös ruhát.
– Ez olyan, mintha lángolna, ez az indigókék pedig mint a nyári
éjszakán az ég! Ezek el fognak kelni, Phoebe! Még rendelnék, ha a
helyedben lennék.
Kivettem a mandarinszínűt és kiráztam belőle az apró
gyűrődéseket.
– Négyet a falra akasztunk, mint korábban, kettőt pedig a
kirakatba teszünk, a pirosat és a kakaóbarnát.
Aztán Annie kibontotta a másik dobozt, ami, ahogy vártam, tele
volt táskával.
– Igazam volt – mondtam, amint rápillantottam –, a többsége nem
is vintage, igencsak másodosztályú termékek. Az a Louis Vuitton
Speedy táska például hamisítvány.
– Honnan tudod?
– A bélésből. Az igaziban barna pamutvászon van, nem szürke, és
a pánt alapjánál pontosan öt varrásnak kellene lennie. Nem kell –
mondtam visszadobva egy Saks tengerészkék válltáskát a
kilencvenes évekből. – Ez a fekete Kenneth Cole táska divatjamúlt,
és a gyöngyök is leperegtek róla... Ez nem, ez sem... ez sem... és ez
sem! – mondtam, amint kinyitottam egy Birkin stílusú táskát
„Loehmann diszkont” címkével a belsejében.
– Annyira dühít, hogy meg kellett vennem ezeket – tettem hozzá –
, de azt hiszem, muszáj, hogy Rick elégedett legyen, különben nem
küld olyat, amilyet szeretnék.
– Ez pedig szép – mondta Annie, egy negyvenes évekbeli
Gladstone táskát előszedve – és jó állapotban van.
Megvizsgáltam.

266
 – Valóban. Kicsit kopott, de majd kifényesítem. Ó, ez tetszett a
fotón is.
Kihúztam a fehér, osztrigaszínű borítéktáskát.
– Nagyon elegáns, talán megtartom magamnak – felkaptam, a
hónom alá dugtam, és megnéztem magam a tükörben. –
Mindenesetre most mindent beteszek a raktárba.
– És mi van a sárga habcsók-ruhával? – kérdezte Annie, az újabb
darabokat elrendezve a párnázott vállfákon.
– Még mindig a „Foglalt” részlegen tartod. Mi van Katie– vel?
– Több mint két hete nem láttam.
– Mikor lesz a bál?
– Tíz nap múlva, szóval még van időnk.
De eltelt egy hét, és Katie még mindig nem jött, nem telefonált. A
bál előtti szerdán arra gondoltam, meg kéne keresnem. Épp egy nagy,
faragott tököt emeltem az ablakba (ez volt az egyetlen, amit
halloweennel kapcsolatosan megengedtem), amikor rájöttem, hogy
nem tudom a telefonszámát, de még a vezetéknevét sem. Hagytam
üzenetet a Costcutters rögzítőjén, megkértem őket, hogy hívják fel a
nevemben, de még pénteken sem hallottam róla, így ebéd után
visszaakasztottam a ruhát a mandarin-, a lila és a jégmadárkék színű
mellé – az indigókéket akkorra már elvitték.
Megigazgattam a szoknyáját, és azon gondolkodtam, vajon talált-e
Katie olcsóbb ruhát, ami ennyire tetszik neki, vagy hogy akar-e még
menni a bálba. Aztán az a ruha jutott eszembe, amit Roxy vesz majd
fel, bizonyára a Christian Lacroix estélyi ruha lesz a szezon
kollekciójából, 3600 fontért, ahogy a Vogue írta.
– Ez döbbenetes összeg – mondtam Milesnak, amikor a
konyhámban ültünk az után, hogy megvette a ruhát. Először volt a
lakásomban. Csináltam néhány szelet steaket, ő pedig egy finom
üveg Chante le Merle-t hozott. Két pohárral ittam, és igencsak
feloldódtam.
– Háromezerhatszáz font – ismételtem, alig hittem el.
Miles belekortyolt a borba.
– Sok pénz. De mit mondhattam volna?
– Például azt, hogy „ez túl drága” – javasoltam jókedvűen.

267
 Miles megrázta a fejét.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem? – azon gondolkodtam, hallotta-e valaha Roxy azt a szót,
hogy „nem”.
Miles leengedte a villáját.
– Roxy beleszeretett abba a ruhába, és ez az első igazi
jótékonysági bálja. A sajtó is ott lesz, és reménykedik benne, hogy
lefotózzák. Ráadásul kiosztják a „Legjobban öltözött vendég” díjat
is, szóval felébredt benne a versenyszellem és így... – sóhajtott –, azt
mondtam, rendben.
– Nem kellene valamivel viszonoznia?
– Mivel? Mondjuk mossa le a kocsit és húzkodja ki a gyomokat?
– Igen, ilyesfajta dolgokra gondoltam, vagy csak teljesítsen
jobban az iskolában.
– Én nem így működöm – mondta Miles. – Roxy tudja, milyen
sokba kerül nekem, és nagyon hálás azért, amiért megveszem neki,
nekem pedig ez elég. Az iskola olcsóbb így, hogy nem bentlakásos
diák, szóval nem sajnálom. És emlékszel, arra is készen álltam, hogy
egy vagyont fizessek a Christie’sben!
A szememet forgattam.
– Hogyan felejthetném el?
Míg Miles salátát szedett nekem, a csodás fehér selyemdzsörzé
ruhára gondoltam és a műselyem hullámokra. Viselem majd valaha?
– De nem akarod, hogy Roxy úgy érezze, megérdemelte azt a
ruhát? Vagy hogy legalább valamit tett érte?
Miles megint vállat vont.
– Nem igazán. Nem. Mi értelme lenne?
– Nos, szerintem az lenne az értelme – belekortyoltam a boromba
–, hogy most hagyod, hogy minden az ölébe hulljon, anélkül, hogy
bármit is tenne ezért. Mintha minden pusztán azért lenne az övé,
mert... elveszi őket.
Miles rám nézett.
– Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani?
Összerázkódtam a hangjára.

268
 – Azt akarom mondani, hogy a gyerekeknek ösztönzésre van
szükségük. Ennyi.
– Ó – Miles arca kisimult. – Igen. Természetesen.
Elmondtam neki Katie-t és a sárga szalagavatós ruhát.
Belekortyolt a borba.
– Tehát ez szolgáltatja a példát, igaz?
– Igen. Szerintem amit Katie csinál, igazán csodálnivaló.
– Az. De Roxy más helyzetben van. Nem érzem magam
bűnösnek, amiért ilyen sokat költök rá, mert... megengedhetem
magamnak, és mert igen bőkezűen adakozom is, tehát nem vagyok
teljesen önző, amikor a pénzt költöm. De jogomban áll eldönteni,
mihez kezdek azzal a pénzzel, amit az állam bácsi meghagy nekem,
én pedig azt választom, hogy a családomra költöm, ami Roxyt
jelenti.
– Nos – vontam vállat –, a te gyereked.
Miles a borospoharával babrált.
– Az enyém. Tíz éven át egyedül neveltem. Nem volt könnyű, és
gyűlölöm, ha mások azt mondják, rosszul csinálom.

Tehát mások is megjegyezték, Miles mennyire elkényezteti Roxyt,

gondoltam, amint a boltba értem szombaton reggel. De lehetetlen
volt nem észrevenni. Míg az ajtót nyitottam, azon gondolkodtam,
vajon ha gyerekünk lenne Milesszal, vele ugyanígy viselkedne? Nem
engedném, döntöttem el. Aztán azon kaptam magam, hogy
elképzelem, milyen család is lenne belőlünk. Roxy irántam tanúsított
magatartása biztosan megenyhülne az évek során, és ha nem...
Tizenhat éves, mondtam magamnak, hamarosan a saját életét fogja
élni.
Átfordítottam a „Zárva” táblát, és azt kívántam, bárcsak lenne
segítségem, mivel a szombat a legforgalmasabb nap. Említettem
Annie-nak, de azt mondta, inkább nem dolgozna a hétvégén, mivel
általában ilyenkor megy Brightonba. Elvetettem azt az ötletet, hogy
megkérjem anyát, mivel egyáltalán nem érdeklik a vintage ruhák,
ráadásul teljes munkaidőben dolgozik, így pihenésre van szüksége.

269
 Csak az első órában már nyolc vásárlón estem túl. Eladtam a lila
szalagavatós ruhát, a Burberry viharkabátot a férfiruhák közül, aztán
bejött egy férfi, aki a feleségének akart ajándékot venni, és végül
választott néhány darabot Lydia néni fehérneműi közül. Utána volt
egy kis nyugalmam, úgyhogy nekidőltem a pultnak és élveztem a
kilátást a Heathre. Gyerekek kerekeztek, rollereztek, emberek
futottak, babakocsit toltak, sárkányt eregettek. Az égre néztem,
figyeltem a nagy tömegben torlódó fehér gomolyfelhőket, az
alacsonyan úszó esőfelhőket és messze, messze a pehelyfelhő-
fátylakat. A nyakamat nyújtogatva látni véltem repülőgépeket, amint
megcsillantak a napfényben és csíkot húztak a kékségben. Lejjebb,
mint egy űrhajó, alacsonyan szálló felhő kezdte árnyékával eltakarni
a Heatht. Elképzeltem, milyen lesz majd egy hét múlva a tűzijáték
ezen az égen.
Szeretem Blackheathet, és jó lesz majd itt lenni Milesszal.
Hirtelen megszólalt a csengő.
Katie volt. Elpirult, amikor bejött, aztán a falra nézett és meglátta
a sárga ruháját az újabbak között.
– Tehát visszatette – mondta leverten.
– Igen. Nem tudom tovább őrizgetni.
– Megértem. Nagyon sajnálom.
– Tehát? Nem akarod már?
Zavartan felsóhajtott.
– Dehogynem. Csak a múlt héten ellopták a mobiltelefonomat, és
anya azt mondta, ki kell fizetnem az újat, mert nem vigyáztam a
régire. Aztán lemondtak két gyerekfelügyeletet, mert a feleség
elfelejtette, hogy félév vége van, és elküldtek a Costcuttersből is,
mert én csak helyettesítettem valakit. Attól tartok, nem tudom
megvenni a ruhát, száz font még hiányzik hozzá.
– Igazán kár. De mit fogsz viselni helyette?
Vállat vont.
– Nem tudom. Van egy báliruhám évek óta – grimaszolt –
almazöld poliészter moaré.
– Ó ez igazán...

270
 – Förtelmes? Hányós zacskót kellene adni hozzá. Fel akartam
menni a Nextbe, hogy vegyek valamit, de kicsit későre hagytam.
Valószínűleg nem megyek el a bálba – forgatta a szemét –, csak túl. .
. bonyolult.
– Nincs itt valami, ami egy kicsit olcsóbb, és tetszik?
– Nos... biztosan van. – Katie átnézte az estélyi ruhákat, aztán
megrázta a fejét. – Nem látok semmi izgalmasat.
– Tehát 175 fontot kerestél? – bólintott. A ruhára néztem. – Igazán
szeretnéd?
Katie rápillantott.
– Imádom. Róla álmodom. A legrosszabb dolog, hogy
elvesztettem a telefonomat, az, hogy elveszett a fénykép is, amit
csináltam róla.
– Ez válasz a kérdésemre. Nézd... Odaadom 175 fontért.
– Tényleg? – A boldogságtól lábujjhegyre állt. – De biztosan el
tudná adni a teljes áron is!
– Igen, el tudnám adni. De sokkal jobban szeretném neked eladni,
ha tényleg tiszta szívből szeretnéd. Ez még mindig elég nagy összeg,
legalábbis a legtöbb tizenhat évesnek az, szóval biztosnak kell lenned
benne.
– Biztos vagyok benne – mondta Katie.
– Akarod előbb felhívni anyukádat? – biccentettem a telefon felé a
pulton.
– Nem. Ő is azt gondolja, hogy nagyon szép. Megmutattam neki a
képet. Azt mondta, nem tudja nekem megvenni, de adott 30 fontot,
ami igazán bőkezű.
– Remek – levettem –, a tiéd.
Katie összecsapta a tenyerét.
– Köszönöm!
Aztán kinyitotta a táskáját és elővette Maestro kártyáját.
– Cipő? – kérdeztem, miközben beírta a PIN-kódját.
– Anyának van egy pár sárga pántos bőrcipője, nekem pedig egy
sárga üvegvirágos nyakláncom, és néhány csillogó hajcsatom.
– Ez tökéletesen hangzik! Sálad van hozzá?
– Nincs.

271
 – Egy pillanat.
Előhoztam egy citromszínű, selymes organza estélyi stólát,
amelyen ezüstszálak futottak végig. A ruhához fogtam.
– Ez jó lesz. De kérlek, utána majd hozd vissza.
– Persze! Köszönöm.
Összehajtottam a stólát a habcsók-ruhával együtt, betettem egy
szatyorba, aztán átnyújtottam Katie-nek.
– Érezd jól magad a ruhában. És a bálon is!

Meglepő éjszakát éltek át a dinoszauruszok a londoni

Természettudományi Múzeumban – adta hírül a SkyNews bemondója
másnap reggel. Miles kapcsolta be a konyhai tévét, és reggeli közben
fél füllel hallgattuk. – Ezer tinédzser jelent meg a múzeumban a
Pillangó Bálon, a Leukémiás Fiatalok Alapja rendezvényén. Az
elegáns estét a Chrysalis szponzorálta, a két műsorvezető pedig Ant
és Dac, az örökijjú páros. A mulatozók, akik közt ott volt Beatrix
hercegnő is... – Most Beatrix hercegnőt láttuk a képernyőn, amint a
kamerába mosolyog, miközben hosszú orchidea-rózsaszín
estélyijének aljával a padlót söpörte – élvezhették a pezsgőt, az apró
szendvicseket, táncolhattak az emlékzenekar, a Bootleg Beatles
muzsikájára és a High School Musical színpadi előadásának
színészei szórakoztatták a közönséget. IPhone-okat, digitális
fényképezőgépeket és tervezői termékeket sorsoltak ki, illetve egy
New York-i utazást, amelyhez hozzátartozott a Quantum of Solace
premierjére szóló két belépő, összesen 65 000fontot sikerült
összegyűjteni.
– Vajon Roxyt is látni fogjuk? – kérdezte Miles a képernyőt
bámulva.
Roxy még mindig ágyban volt, de összeszedte magát. Egy barátja
anyukája hozta haza egy óra előtt. Miles fennmaradt, megvárta, de én
aludni mentem.
– Elmondtad Roxynak, hogy én is itt vagyok? – kérdeztem,
miközben lekvárt kentem a pirítósra. – Azt mondtad, elmondod –
tettem hozzá aggodalmaskodva.
– Sajnos nem. Nem volt túl jó passzban, összetört volt.

272
 – Remélem, majd jobban lesz.
– Ó, biztos vagyok benne!
Hirtelen galambszürke kasmírköntösben és rózsaszín nyuszis
papucsban megjelent Roxy. A térdem remegni kezdett, így gyorsan
az asztal alá rejtettem. Emlékeztettem magam arra, hogy kétszer
idősebb vagyok nála.
– Szia, édesem – Miles rámosolygott Roxyra, aki pökhendi
kifejezéssel és mesterkélt zavarodottsággal nézett rám. – Emlékszel
Phoebére, igaz?
– Szia, Roxy – a szívem idegesen vert –, milyen volt a bál?
A hűtőhöz ment.
– Jó.
– Ismerek pár gyereket, aki szintén ott volt – mondtam.
– Milyen izgalmas – válaszolta, amint kivette a narancslevet.
– Sok barátod volt ott? – kérdezte Miles, miközben poharat
nyújtott felé.
– Ja, néhány. – Fáradt mozdulattal egy bárszékhez vonszolta
magát a reggelizőasztalnál, és öntött a poharába egy kis
gyümölcslevet.
– Sienna Fenwick, Lucy Coutts, Ivo Smythson, Izzy Halford,
Milo Debenham, Tiggy Thornton, ó, és a régi jó Caspar von
Schellenberg, igen, ő, nem pedig von Eulenberg. – Hatalmasat
ásított. – Találkoztam Peaches Geldoffal a budiban. Nagyon jó arc. –
Roxy kivett egy pirítóst a kosárból.
– És Clara ott volt? – kérdezte Miles.
Roxy felemelte a kést.
– Ott volt. De rá se néztem. A kis ribanc! – tette hozzá könnyedén,
és vajat kent a kenyérre.
Miles felsóhajtott.
– De ettől eltekintve jól érezted magad?
– Igen. Amíg valami idióta tönkre nem tette a ruhámat.
– Valami idióta tönkretette a ruhádat? – ismételtem bután.
Roxy megvetően nézett rám.
– Pontosan ezt mondtam.

273
 – Roxanne! – A szívem hevesen vert. Miles végre rendreutasítja
Roxyt a durvasága miatt, és végre épp időben. – Az a ruha nagyon
sokba került. Ennek nem szabadott volna megtörténnie, drágám.
Elcsüggedtem.
Roxy dühbe gurult.
– Nem az én hibám volt. Az a hülye kiscsaj rálépett, amikor
mindenki felfelé ment a „Legjobban öltözött vendég” verseny
zsűrizésére. A szakadt ruhám nem igazán jelentett pluszpontokat.
– Meg tudom neked javíttatni – mondtam –, ha megmutatod.
Vállat vont.
– Visszaküldöm a Lacroix-ba.
– Az sokba fog kerülni. Szívesen elviszem a varrónőmhöz,
remekül dolgozik.
– Teniszezhetünk majd, apa? – kérdezte Roxy.
– Vagy akár én magam is megjavíthatom, ha nem olyan nagy a
gond.
– Nagyon szeretnék teniszezni – kivett meg egy szelet pirítóst a
kosárból.
– Megcsináltad a házidat? – kérdezte Miles.
– Tudod, hogy félév vége van, apa, nincs házi feladat!
– De úgy tudtam, meg kell írnod a földrajz esszét, amit még a
félév kezdete előtt be kellett volna adnod!
– Ó igen... – Roxy egy kócos szőke hajgombolyagot nyomott a
füle mögé. – Az nem tart sokáig, talán majd segíthetnél is.
Túlzott türelemmel felsóhajtott Miles.
– Rendben, utána majd játszunk. – Rám nézett. -Nem csatlakoznál
hozzánk, Phoebe?
Roxy félbehajtotta a pirítóst.
– A teniszt nem lehet hárman játszani.
Milesra néztem, vártam, hogy rendreutasítja Roxyt, de nem tette.
Az ajkamba haraptam.
– Ráadásul szeretném gyakorolni a szervákat, szóval ütnöd kell
nekem a labdát, apa.
– Phoebe? – kérdezte Miles. – Szeretnél játszani?

274
 – Rendben – mondtam csendesen. – Azt hiszem, visszamegyek.
Sok a dolgom.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Igen, köszönöm.
Felkaptam a táskámat. Ideje távozni. Egyelőre elég annyi, hogy
Roxy látta, ott aludtam a házban.

Hétfőn reggel megkértem Annie-t, ugorjon be a bankba és vegyen

ki némi készpénzt. Amikor visszajött, a kezében az Evening Standard
egyik példányát lobogtatta.
– Ezt láttad?
A középső oldalakon nagy cikket közöltek a bálról, és volt egy
méretes fénykép a Legjobban öltözött vendégről: a győztes lány
meglehetősen futurisztikus krinolinban pózolt, amit saját maga
készített, egymást fedő ezüstszínű bőrkörökből. Gyönyörű volt. Egy
másik közös képen két fiú és két lány állt, egyikük Katie. Idézték,
hogy azt mondta, a ruhája a Vintage Világból van, Blackheathből,
ahol csodálatos vintage ruhákat lehet kapni elérhető áron!
– Köszönjük, Katie!
Annie mosolygott.
– Nagyon jó PR. Szóval akkor elment a bálba.
– Hajszálon múlott – elmondtam Annie-nek, mi történt.
– Nos, épp most kaptad vissza a száz fontodat, Phoebe.
Kamatostul! – jelentette ki, miközben bevitte a kabátját az irodába. –
Lesz ma valami, amiről tudnom kéne?
– Megnézek egy ruhagyűjteményt Sydenhamben. A nő
Spanyolországba utazik a nyugdíjas éveire, és a legtöbb holmijától
meg akar szabadulni. Két óráig leszek ott.
Végül majdnem négy óra lett, mert Mrs. Price – kiérdemesült
hatvanas nő állatmintás ruhában – szája be nem állt. Míg egymás
után vette elő a ruhákat, végig hadart, és percre pontosan
elmagyarázta, hol vette az első férje ezt, hol vette a harmadik férje
azt, miért nem volt képes a második férje elviselni amabban, és
milyen kellemetlen alaknak mutatkozott, ha ruhákról volt szó.

275
 – Azt kellett volna viselnie, amelyik jólesik – mondtam
kötekedve.
– Ha olyan egyszerű lett volna! – sóhajtott. – De most megint
elválok. El fogok válni.
Vettem tíz ruhát, köztük két pöttyös koktélruhát Oscar de la
Rentától, és egy Nina Ricci báli ruhát, fekete selyemből, fehér
selyemrózsákkal a vállán, egy elefántcsont színű kreppruhát, csipkés
szegéllyel, Marc Bohan keze munkája a Diornál. Adtam egy csekket
Mrs. Price-nak és megszerveztem, hogy egy héten belül mindent
elszállítok.
Amint visszafelé vezettem Blackheathbe, azon aggódtam, vajon
lesz-e elég hely a raktárban, ugyanis a falakon már egymáson lógtak
a ruhák.
– Megszabadulhatnál azoktól a táskáktól, amiket Ricktől vettél –
mondta Annie, amikor beszámoltam neki a dilemmámról.
– Ez igaz.
A raktárban ott terpeszkedett a doboz telis-tele Rick táskáival,
előástam azt a tízet, amire nem volt szükségem. Kihalásztam egy
töltőceruzát a Saks táskából, és néhány Neiman Marcus receptet a
hamis Louis Vuitton Speedyből. Belenéztem a Kenneth Cole
táskába, nem voltam biztos abban, hogy akár a használtruha-boltnak
is odaadhatom-e, mert a bélése csupa tinta volt egy folyós toll miatt.
A táskákat három nagy szatyorba tettem, majd abba a két táskába is
belekukkantottam, amiket meg akartam tartani.
Kivettem a Gladstone-t. Azt akár már most levihetem a boltba. A
bőr szép konyakszínű, kicsit megkarcolódott az alja, de nem túl
feltűnő. Gyorsan kifényesítettem, aztán az osztrigaszínű táskához
fordultam. Elegáns és egyszerű darab volt, kiváló állapotban,
vigyázhattak rá. A zárja remekül működött, és amikor kinyitottam,
láttam, hogy van benne valami, egy szórólap vagy valami program.
Kivettem és széthajtogattam. Egy 1975. május tizenötödikei
kamarakoncert programfüzete volt a Grazioso Vonósnégyes
előadásáról a Massey Hallban, Torontóban. Tehát a táska eredetileg
Kanadából származik, és nyilván azért van ilyen jó állapotban, mert
azóta nem is használták.

276
 Egyszerűen nyomtatott, fekete-fehér papír volt. A borítóján ott állt
a négy hangszer absztrakt rajza, hátul pedig egy fénykép a
zenekarról, három férfiról és egy nőről, akik harminc-negyven év
körüliek lehettek. Deliust és Szymanowskit játszottak a koncert első
felében, majd a szünet után Mendelssohnt és Bruchot. Volt egy leírás
is a csoportról, amely szerint 1954 óta játszanak együtt, és ez az est
az országos turnéjuk része. A belső oldalakon a zenészek önéletrajza
állt. Elolvastam a neveket, Reuben Keller, Jim Cresswell, Hectore
Levine és Miriam Lipietzka...
Hirtelen, mintha az összes levegő kiszaladt volna a tüdőmből.
Miriamnak hívták. Miriam... Lipietzka. Most, ennyi év után
eszembe jutott a neve...
Újra levegőt vettem, gyorsan, amint a névhez tartozó arcot
vizsgáltam. Sötét hajú, kissé szigorú tekintetű nő, a negyvenes
éveiben. Ez a koncert 1975-ben volt, tehát most... nyolcvanéves
lehet. Miközben az önéletrajzot olvastam, remegett a papír a
kezemben.

Miriam Lipietzka (elsőhegedüs) a montreali

Zenekonzervatóriumban tanult 1946-49-ig Joachim Sicotte keze
alatt. Később öt évet töltött a Montreali Szimfonikus Zenekarnál,
mielőtt társalapítója lett a Grazioso Kvartettnek, férjével, Hectore
Levine-nel (cselló). Miss Lipietzka rendszeresen ad szólókoncerteket
és egyetemi órákat a torontói egyetemen, amely a Grazioso
Vonósnégyes székhelye.

Majdnem leestem a székről a sietségben.

– Vigyázz! – mondta Annie. – Jól vagy? – kérdezte, miközben a
számítógéphez rohantam.
– Jól. Lesz egy kis dolgom – becsuktam az ajtót, leültem, és
beírtam a Google-ba: Miriam Lipietzka+hegedű.
Biztosan ő az, gondoltam, míg betöltődtek az eredmények. „Siess”
– mormogtam a képernyőnek. Már ott állt az összes hivatkozás
Miriam Lipietzkára, ami a Grazioso Kvartetthez kapcsolta: kanadai
újságokban megjelent kritikák a koncertjeiről, róla készült felvételek
és fiatal hegedűsök neve, akiket tanított. De részletesebb leírásra volt

277
szükségem. Rákattintottam a kanadai Zenei enciklopédia
hivatkozására. Feljött az oldala. Majd’ felfaltam a szememmel a
sorokat.

Miriam Lipietzka, kitüntetett hegedűs, hegedűoktató és a Grazioso

Kvartett alapítója. Lipietzka 1929. július 18-án született Ukrajnában.

Ő volt az. Semmi kétség nem fért hozzá.

1933~ban költözött a családjával Párizsba. 1945-ben emigrált

Kanadába, ahol Joachim Sicotte fedezte fel, aki pártfogásába vette...
ösztöndíj a montreali konzervatóriumban... öt év az MSZZ-vel,
akikkel országos és nemzetközi turnékra jártak. De az igazi
fellépések Miss Lipietzka életében bizonyára a háború idején
lehettek, amikor tizenhárom éves lányként játszott az Auschwitzi Női
Zenekarban.

Ó.

Lipietzka az egyik legfiatalabb tagja volt e zenekarnak, amelynek

negyven tagja közé tartozott Anita Laskerfallwich és Fania Fénelon,
Gustav Mahler unokahúga, Alma Rosé irányítása alatt.

Tehát ugyanaz az ember, és minden bizonnyal életben volt, mert

nem írta másképp az oldal, amit egyébként nemrég frissítettek. De
hogyan tudnék kapcsolatba lépni vele? Ismét a Google találatokat
néztem. A Grazioso Kvartett nemrég készített felvételt Beethoven
kései kvartettjeiből, talán meg tudom találni. De amikor
rákattintottam, láttam, hogy a címkét már rég eltávolították. Úgyhogy
a torontói egyetem oldalára kerestem rá, a Zeneművészeti Karra.
Tárcsáztam a telefonszámot, amit a „Kapcsolat” oldalon adtak meg.
Ötször kicsengett, mire felvették.
– Jó reggelt, Zeneművészeti Kar, itt Carol beszél, miben
segíthetek?
Majdnem összefüggéstelen magyarázkodással elmondtam, hogy
Miriam Lipietzka hegedűssel szeretnék kapcsolatba lépni.

278
Hozzátettem, hogy tudom, hogy a hetvenes évek közepén az
egyetemen tanított, de nincs más információm róla. Reméltem, hogy
az egyetem tud segíteni.
– Nos, én új vagyok itt – mondta Carol. – Úgyhogy tovább
érdeklődöm és visszahívom. Elkérhetem a számát?
Megadtam neki, a mobilszámommal együtt.
– Mit gondol, mikor tud hívni?
– Amint lehetséges.
Letettem. Biztos voltam benne, hogy valaki ismeri ott Miriamot.
Talán csak néhány telefonhívásnyira lehet. Monique és ő biztosan
egy időben voltak Auschwitzban. Valószínű, hogy kapcsolatban
lehettek a táborban és utána is. Már ha volt utána Monique számára.
Újult erővel tört rám a sürgető érzés: meg kell tudnom, mi történt.
Talán nem is megszállottság volt ez. A Sors vezérelt a rossz
terelőútra és Rochemare-ba.
És a Sors most ismét közel vitt Monique-hoz egy műsorfüzeten
keresztül, ami abban a kis fehér táskában rejtőzött immár harmincöt
éve. Egyszerűen nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami
egyre csak felé vezet.
Önkéntelenül megrázkódtam.
– Jól vagy, Phoebe? – kérdezte Annie. – Kissé... izgatottnak tűnsz.
Nyoma sincs a szokásos nyugalmadnak!
– Jól vagyok, Annie, köszönöm. – Vágytam rá, hogy
megbízhassak benne, hogy mindent elmondhassak. – Jól vagyok.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy kérdésekre
válaszoltam a weboldalon. Öt óra volt, már egy órája, hogy Carollal
beszéltem.
Hirtelen csilingelt a csengő odalenn, és Katie állt ott az iskolai
egyenruhájában.
– Szép kép van rólad a Standardben – kiáltotta Annie.
– És nagyon jó reklám a boltnak – tettem hozzá –, köszönöm.
– Ez a legkevesebb, amit tehettem, ráadásul, amit mondtam, az
igaz.
Kinyitotta a hátizsákját és kivett egy szatyrot.
– Csak ezt hoztam vissza.

279
 Kivette a gondosan összehajtogatott stólát.
– Tartsd meg! – mondtam, félig örömittasan mindattól, ami az
előző órában történt. – Viseld egészséggel!
– Komolyan? – nézett rám csodálkozva. – Nos, akkor megint
köszönöm. Hamarosan jó tündérnek kezdelek hívni – mondta,
miközben visszatette a stólát a táskájába.
– Na és, milyen volt a bál? – kérdezte Annie.
– Csodálatos. Kivéve egy dolgot – grimaszolt. – Sikerült
tönkretennem valakinek ruháját.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben magam elé képzeltem egy
kirakott bokát és némi vörösborfröccsenést.
– Nem egészen az én hibám volt – mondta fáradtan. – Felfelé
menteni a lépcsőn, és közvetlenül előttem ott volt az a lány, aki
többszínű selyemruhát viselt, fodrok lebegtek rajta, és lenyűgöző
volt. Mindenesetre hirtelen megállt, hogy beszéljen valakivel, én meg
bizonyára ráléphettem a ruha szélére, mert amikor ismét
megmozdult, reccsenés hallatszott.
– Hoppá! – mondta Annie.
– Teljesen ledöbbentem, de még mielőtt bocsánatot kérhettem
volna, kiabálni kezdett velem. – Dolgoztak az agytekervényeim. –
Azt mondta, hogy a ruhája az idei szezon Christian Lacroix-ja és
hogy az apjának 3600 fontjába került, nekem kell kifizetnem a
javítását, ha egyáltalán meg lehet még javítani.
– Biztos vagyok benne, hogy meg lehet javítani – mondtam. Nem
akartam beavatni, hogy ismerem a ruha tulajdonosát, és hogy
valójában láttam a „kárt”, Miles megmutatta, és magam is meg
tudtam volna javítani.
Katie összeszorította az ajkát.
– Aztán eltrappolt, és sikerült elkerülnöm egész este. Ettől
eltekintve valóságos tündérmese volt, Phoebének hála. De néha
beugrom majd, nézni is szeretem ezeket a ruhákat. Talán segíthetek
is – tette hozzá.
– Miben?
– Ha bármire, bármikor szükséged lesz, hívj!
Lefirkálta a telefonszámát egy darab papírra, és átnyújtotta.

280
 Elmosolyodtam.
– Még szavadon foghatlak.
– Majdnem fél hat – mondta Annie. – Bezárjam a pénztárat?
– Légy szíves. És fordítsd meg a táblát is – csörgött a telefon –, az
irodában veszem fel.
Becsuktam az ajtót, és felvettem.
– Vintage Világ – mondtam izgatottan.
– Itt Carol beszél a torontói egyetem Zeneművészeti Karáról.
Phoebével beszélek?
Száguldozott a vér az ereimben.
– Igen, igen. Köszönöm, hogy visszahívott.
– Van néhány információm Miss Lipietzkáról. – Áramlott az
agyamban az adrenalin. – Azt mondták, 1980 óta nem dolgozik az
egyetemen. De a tanszéken van valaki, aki továbbra is tartja vele a
kapcsolatot. Egy korábbi tanítványa, Luke Kramer. Ő viszont most
apasági szabadságon van.
Elcsüggedtem.
– Telefonon lehet hívni?
– Nem. Azt kérte, inkább ne.
Zavartan sóhajtottam.
– De ha esetleg betelefonálna, majd elmondom neki a kérését.
Addig azonban várnia kell.
– És nincs más, aki...
– Nincs, sajnálom. Amint mondtam, addig várnia kell.

281
 TIZENHÁROM

Amint másnap reggel a használtruha-bolt felé sétáltam a

nemszeretem táskákkal, ostoroztam magam, amiért nem néztem át
őket azonnal. Ha így tettem volna, nem késem le Luke Kramert.
Hogyan tudom majd kivárni azt az egy hetet?
– Szia, Phoebe – mondta Joan, amint beléptem. Leengedte a
Black&Green példányát. – Hoztál valamit?
– Igen. Néhány nem különösebben elbűvölő táskát.
– Megkímélt állapotú-mondta, mikor átnyújtottam neki a
szatyrokat. – Ezt szokás mondani most már. Nem használt, hanem
megkímélt – forgatta a szemét. – Bár azt gondolom, talán jobb, mint
a „leselejtezett”, nem igaz? Kellenek még a cipzárak és gombok?
– Hát persze.
Joan a pult alatt keresgélt, majd előhúzta őket – egy tucat
fémcipzárat több színben és egy nagy befőttesüveget különféle
gombokkal. Legalul még kis repülőgép, játék mackó és katicabogár
alakú gombokat is láttam, a kardigánokra emlékeztettek, amiket anya
kötött, amikor még kicsi voltam.
– Elmulasztottál egy jó filmet csütörtökön – mondta Joan. – Ez
négy font ötven penny lesz. – Kinyitottam a táskámat. – Key Largo.
1948, Bogart és Bacall. Fekete-fehér melodráma, amelyben a
visszatérő háborús veterán Florida Keysen harcol a gengszterekkel.
Nagyon jót beszélgettünk utána, utalva természetesen a Szegények és
gazdagok című Bogart-filmre, amely a háború utáni kétségbeesett
hangulatot jelenítette meg. Azt hiszem, Dan azt remélte, te is jössz –
tette hozzá, míg átnyújtottam neki egy tízfontost.
 – Majd megyek máskor. Eléggé... sok minden foglalkoztatott
mostanában.
– Sok minden van a fejedben? – Bólintottam. – Ezzel Dan is így
van. Az újság szponzorálja a hotdogokat a vasárnapi tűzijáték
idejére, úgyhogy most negyvenezer virslit kell felhajtania. Te mész?
– Igen. Már nagyon várom!
Joan letette a Black&Greent a pultra. Odapillantottam, a címlapon
a tűzijátékról írtak, a második oldal alján kis keretben jelentették be,
hogy az újság példányszáma elérte a húszezret, a kezdeti kétszeresét.
Örültem, hogy én is részese lehettem ennek a sikernek, habár nem
közvetlenül, és végül is a Black&Green meg nekem segített. Ha nem
lett volna Dan interjúja, nem ismerkedem meg Mrs. Bell-lel, és úgy
éreztem, a vele való barátságom valami... fontos felé vezet. Nem
tudtam, merre. Csak az állandó, kérlelhetetlen nyomást éreztem.
Pénteken este elmentem hozzá. Törékenynek látszott, kezét
védelmezően tartotta a hasa fölé, ami láthatóan fel volt puffadva.
– Kellemes heted volt, Phoebe? – kérdezte. Mrs. Bell hangja
észrevehetően egyre gyengült. Lenéztem a kertre, ahol a fákról lassú
cikcakkban sodródva hullottak a levelek. A szomorúfűz hervadtan és
sárgán kókadozott.
– Érdekes volt – válaszoltam, bár nem mondtam el neki, hogy mit
találtam a táskában. Mrs. Bell felhívta a figyelmemet, hogy vigyázni
kell a nyugalmára.
– És mész a tűzijátékra?
– Igen, Milesszal. Már nagyon várom. Remélem, nem fogja önt
túlságosan zavarni a zaj – tettem hozzá a teát kitöltve.
– Nem. Szeretem a tűzijátékot, majd a hálószobám ablakából
nézem – sóhajtott. – Azt hiszem, utoljára.
Hirtelen úgy tűnt, kifárasztotta a beszéd, úgyhogy most én
kezdtem beszélni. Annie-ről meséltem neki, a színészetről, és hogy
mennyire reménykedik abban, hogy majd írhat egy színdarabot,
amivel felléphet. Aztán meséltem a bálról és Roxy ruhájáról. Mrs.
Bell világoskék szeme nagyra nyílt a csodálkozástól, aztán
megcsóválta a fejét. Elmondtam azt is, hogy Katie lépett rá. Mrs.
Bell arca ráncokba futott a nevetéstől, aztán elfintorodott.

283
 – Ne nevessen, ha fáj – kezemet a kezére fektettem.
– Ez megérte a fájdalmat – mondta csendesen. – Meg kell
mondanom, nem igazán bájolt el ez a lány, azok után, amiket
hallottam róla.
– Nos, Roxy nem könnyű eset. Sőt, rémesen nehéz!
– Hirtelen boldogan adtam utat negatív érzéseimnek.
– Nagyon undok velem, Mrs. Bell. Milesnál voltam tegnap este,
és amikor Roxyhoz beszélek, rám se hederít, ha pedig az apjához
szólok, közbevág vagy átbeszél rajtam, mintha ott se lennék!
Mrs. Bell fájdalmasan megmoccant.
– Remélem, Miles rendre utasította amiatt, hogy... ilyen
udvariatlanul viselkedett. – Mélyet sóhajtottam. – Ugye? – tette
hozzá, rám pillantva.
– Nem igazán. Azt mondta, veszekedés lett volna belőle, ő pedig
utál veszekedni Roxyval, ráadásul napokig zaklatott lesz tőle.
– Értem – Mrs. Bell összefonta a kezét. – Akkor, attól tartok, így
te leszel zaklatott.
Az ajkamba haraptam.
– Egy kicsit nehéz, de biztos vagyok benne, hogy Roxyval majd
kialakulnak a dolgok. Végül is csak tizenhat éves, és eddig ketten
voltak az apjával, szóval gondolom, ez most óhatatlanul
kényelmetlen neki. Nem igaz?
– El tudom képzelni, hogy Miles pont ezt mondja.
– Hát igen – sóhajtottam –, azt mondja, együttérzőbbnek kellene
lennem Roxyval.
– Nos – mondta csendesen Mrs. Bell –, ha megnézzük, hogyan
nevelkedett, akkor feltehetően annak kellene lenned.

Szombat reggel, amikor épp nem volt vásárló a boltban, felhívtam

Milest, hogy megbeszéljük a tűzijátékot.
– Nyolc órakor kezdődik, mikor érsz ide?
A bolt ablakán át láttam, hogy már állítják fel a kordonokat és az
üdítős sátrakat, a máglyához pedig régi bútorokat és deszkákat
készítenek elő nagy halomban.

284
 – Hét óra ötven körül érkezünk – mondta Miles. Tehát Roxy is
jön. – Nem baj, ha Roxy elhozza egy barátját, Allegrát?
– Dehogy! – Sőt, még könnyebb is lesz így, gondoltam.
– De vezetni nem tudsz majd, mivel a Heath körüli utakat
lezárják.
– Tudom. Vonattal megyünk.
– Készítek majd valami enni– és innivalót, aztán felsétálunk a
Heathre.
Amikor a nap végén hazaértem, üzenet várt apától, melyben
emlékeztetett, hogy november 24-én lesz Louis szülinapja.
– Gondoltam, játszhatnánk vele a Hyde Parkban, aztán
megebédelnénk valahol. Csak te, én és Louis – tette hozzá diszkréten
–, Ruth Suffolkban filmez aznap.
Bekapcsoltam a Rádió 4-et a hatórás hírekhez. Újabb riport ment a
bankválságról. Egyszer csak hallom, hogy bemutatják Guyt. Gyorsan
benyomtam a kikapcs gombot. Olyan lett volna a hangját hallani,
mintha itt lett volna a szobában.
Fogtam a süteményeket, amiket a hazafelé úton vettem, betettem
alacsony hőfokra a sütőbe, és készülődtem. Hét óra tízkor Miles
telefonált. Allegra nem tud jönni, így Roxy sem akar.
– Ami persze nekem is problémát okoz.
– De miért? Roxy tizenhat éves. Ha nem akar jönni, bizonyára el
tud tölteni otthon néhány órát.
– Azt mondja, nem akar egyedül maradni otthon.
– Akkor veled kell jönnie Blackheathbe, ahogy megbeszéltük.
Felsóhajtott.
– Nem könnyű meggyőzni. Próbáltam.
– Miles, nagyon vártam ezt az estét.
– Tudom... Nézd, ráveszem, hogy jöjjön, majd később
találkozunk.
De még hét óra negyvenkor sem érkeztek meg. Úgyhogy
felhívtam Milest, hogy ha nem lesznek ott tíz perccel nyolc előtt,
akkor elmegyek a Vintage Világba, és ott találkozhatunk. Öt perccel
nyolc előtt csüggedten felvettem a kabátomat, és csatlakoztam a
Heath felé sietők későn érkező csoportjához.

285
 Ahogy felfelé baktattunk a Tranquil Vale-en, láttuk az égen
pásztázó lézersugarakat és a tűz barackszín ragyogását. A boltnak
támaszkodva hallottam a vidámparkból csilingelő zenét, amit
elnyomott a tömeg hangos visszaszámolása.
– Négy... Három... Kettő... Egy... WVVUUUUUSSSS!!!
BUUUUUM!!! KERRRAKKK.
A rakéták izzó virágokként robbantak szét az éjszakában. Miért
kell Roxynak mindig kellemetlenkednie? És miért ilyen gyenge
Miles?
BANG!!! BANG-A-BANG!!! BANG!!!
Amíg virágoztak és csillogtak a tűzkrizantémok, Mrs. Bellre
gondoltam, és arra, hogy az ablakból nézi mindezt. FFFFFUTTY...
FFFFUTTTY... FFFFUTTY.
Jelzőrakétákként rohantak fel a római gyertyák, zöld és
rózsaszínben játszó cikcakkban.
RAKATAKKKK!!! BUMMM!!!! Ezüstös szökőkút zuhogott
felettünk, kékre, zöldre és aranyra váltó, csillogó cseppeket csurgatva
az égre.
Hirtelen éreztem, hogy rezeg a telefonom. Betettem a
fülhallgatómat, és a másik fülemre tapasztottam a kezem.
– Sajnálom, Phoebe – mondta Miles.
Az ajkamba haraptam.
– Feltételezem, nem jössz.
– Roxy nagyon kiakadt. Próbáltam rávenni, hogy jöjjön, de
visszautasított. Most azt mondja, mehetek nélküle, ha akarok, de
gondolom, már késő.
ZIP! ZIP!!! VÍÍÍÍÍÍ!!!!
Apró fehér rakéták pörögtek, sivítottak és fütyültek spirál alakban
minden irányban. Fanyar illat lebegett a levegőben.
– Késő – mondtam hidegen –, lecsúsztál róla. – Összecsuktam a
telefont.
BUMM! RAK-A-TAK-A-RAK!!! BUUUUUMMM!!!
Volt egy utolsó szupernóva-robbanás, technikolor parazsa
remegett, majd elhalványult: az ég, a halvány kósza füstöt leszámítva
tiszta volt.

286
 Nem akartam visszafordulni és egyszerűen hazamenni, úgyhogy
átkeltem az úton, bevetettem magam a növekvő tömegbe, sétáltam a
fénykardokkal és csillagszórókkal hadonászó gyerekek mellett.
Pár másodperccel később Miles újra hívott.
– Sajnálom a ma estét, Phoebe – mondta. – Nem akartam
csalódást okozni.
Megborzongtam a hidegtől.
– Pedig csalódást okoztál!
– Nagyon bonyolult.
– Tényleg?
Sült hagyma illatát éreztem. Balra a vendéglátó sátoron át
észrevettem a Black&Green kivilágított zöld-fekete logóját.
– Mindenesetre megyek és beszélek a barátommal, Dannel.
Végeztem a hívással, aztán átnyomakodtam a tömegen. Ha Miles
úgy érzi, hogy büntetem, akkor jó.
A telefonom megint rezgett. Vonakodva vettem fel.
– Kérlek, ne legyél ilyen – mondta Miles. – Nem az én hibám.
Roxy néha nagy kihívás.
– Kihívás? – éreztem magamban a kísértést, hogy elmondjam,
hogyan lehetne ennél pontosabban leírni.
– A tinédzserek rendkívül egocentrikusak tudnak lenni – tette
hozzá. – Azt hiszik, körülöttük forog a világ.
– Nem mindegyikük, Miles. – Katie jutott az eszembe. – Roxynak
azt kellett volna tennie, amit te akarsz. Isten a tanúja, mennyi
mindent teszel érte. Egy héttel ezelőtt egy olyan ruhát viselt, ami
három és fel ezer fontodba került!
– Nos... igen – sóhajtott. – Ez igaz.
– Amit magam javítottam meg!
– Nézd, tudom és sajnálom, Phoebe.
– Mindenesetre, kérlek, nem hagyhatnánk ezt az egészet most? –
Nem akartam, hogy mindenki lássa, hogy vitatkozom. Megnyomtam
a „Hívás vége” gombot, aztán felhúztam a kapucnimat a sűrűsödő
esőben.
Közeledtem a hatalmas sátor felé, észrevettem a vendéglátókat
szép Black&Green kötényekben, amint éppen hot dogot készítettek.

287
A segítők közt ott volt Sylvia, Ellie, Matt és Dan, aki a ketchupot
adagolta. Azon gondolkodtam, vajon milyen színűnek láthatja.
Feltehetően zöldnek. Észrevett és intett. Annyira nagy volt, stabil és
barátságos, megnyugtató, hogy azon kaptam magam, hogy az
ölelésére vágyom. Beálltam a sor végére, hogy beszélni tudjak vele.
Dan rám nézett.
– Jól vagy, Phoebe?
– Igen, jól.
Nyomott egy kis ketchupot a hot dogra, aztán átnyújtotta a
következő vásárlónak.
– Kicsit zaklatottnak tűnsz.
– Nem... igazán.
– Figyelj, menjünk, igyunk valamit! – a sörsátor felé intett.
– Túlságosan sok dolgod van, Dan – tiltakoztam.
– Nem érsz rá.
– De rád van időm! – tiltakozott. – Tessék, Ellie – nyújtotta a
ketchupos üveget Ellie-nek. – Mostantól te nyomkodod, édesem.
Gyere, Phoebe.
Míg Dan kioldotta a köténye pántját, rezegni kezdett a telefonom.
Beraktam a fülhallgatómat. Megint Miles volt, levertnek tűnt.
– Nézd, mondtam, mennyire sajnálom, úgyhogy kérlek, ne
büntess, Phoebe.
– Nem büntetlek – suttogtam a mikrofonba, miközben Dan
kilépett a sátorból. – Csak most nincs kedvem beszélni veled,
úgyhogy ne hívj újra, kérlek! – megnyomtam a piros gombot.
Dan kézen fogott és keresztülhúzott a még mindig növekvő
tömegen a sörsátorig.
– Mihez van kedved?
– Talán egy Stellához, de kérlek, hadd vegyem meg én. De Dan
már a pultnál állt, aztán jött vissza a két
üveggel, valami csoda folytán pedig épp akkor állt fel valaki a
legközelebbi asztaltól, így leülhettünk.
Dan kihúzta a széket és várakozóan nézett.
– Szóval... mi van veled?
– Semmi – sóhajtottam. Dan kérdőn pillantott rám.

288
 – Oké, úgy volt, hogy itt találkozom a... barátommal és a lányával.
Nagyon vártam, de végül a lánya meggondolta magát, így ő sem
akart jönni, annak ellenére, hogy a lány már tizenhat éves és otthon is
maradhatott volna.
– Ó, te szegény, szóval kényeztető típus? – Bólintottam.
– De a lány miért nem akart jönni?
– Mert szereti tönkrevágni a randijainkat, és az apja mindent
megad neki, mert... mindent megad neki!
– Értem. Szóval papucs-papa, igaz? – Tehetetlenül
elmosolyodtam. – Mióta találkozgatsz vele?
– Néhány hónapja. Kedvelem, de a lánya... megnehezíti a
dolgokat.
– Á, értem, ez nem könnyű.
– Nem, de ez van – Dan kötényére néztem. – Tetszik a címke.
Dan lenézett rá.
– Köszönöm. Azt gondoltam, ha megegyezünk a szponzorral,
felértékelődik az arculatunk, és mivel ez a mai elég nagy esemény,
rendeltem pár terméket. Van néhány Black&Green esernyő is, majd
adok egyet.
– Dan – belekortyoltam a sörbe –, nem mondtad el, hogy te vagy a
lap tulajdonosa.
Vállat vont.
– Nem az enyém a lap. Csak a fele! És miért mondtam volna el?
– Nem tudom. Talán mert... Miért ne? – Leengedtem a Stellás
üveget. – Szóval gyakran vásárolsz lapokat?
Megrázta a fejét.
– Azelőtt sosem, és nem gondolom, hogy még egyszer
előfordulna velem. Egyértelműen csak a Matt-tel való barátságom
miatt mentem bele.
– Az viszont fantasztikus, hogy megengedhetted magadnak! –
mondtam, azon gondolkodva, vajon honnan volt rá pénze, bár ezt
aligha kérdezhetem meg.
Dan belekortyolt a sörbe.
– Mindez a nagymamámnak köszönhető, ö tette lehetővé.

289
 – A nagymamád? – visszhangoztam. – Csak nem az, aki a
hegyezőt hagyta rád?
– De igen, Robinson nagyi. Ha ő nincs, sosem tudtam volna lapot
venni; de tudod, nagyon váratlan volt, ami történt...
– Ó, sajnálom, Dan – a telefonom megint rezegni kezdett, a
csengőhangot nem is lehetett hallani a csevegés zaja miatt. Betettem
a fülhallgatómat, aztán megnyomtam a zöld gombot, felkészülve
arra, hogy megint Miles lesz az. De a kijelzőn másik szám villogott.
Észak-amerikai kóddal.
– Beszélhetnék, kérem, Phoebe Swifttel? – szólalt meg egy
férfihang.
– Igen, én vagyok.
– Luke Kramer vagyok a torontói egyetemről – az adrenalin
futkosott az ereimben. – A kollégám, Carol mondta, hogy beszélni
szeretett volna velem.
– Igen – mondtam izgatottan –, így van. Szeretnék önnel beszélni
– felálltam. – De most éppen a szabadban vagyok... és irgalmatlan a
hangzavar. Mr. Kramer, haza kell mennem. Adna nekem tíz percet,
hogy hazarohanjak, és visszahívjam?
– Persze.
– Meglehetősen fontos hívásnak tűnik – mondta Dan, amint
zsebre vágtam a telefont.
– Fontos – hirtelen örömmámor fogott el. – Nagyon fontos. Sőt...
– Élet-halál kérdés? – vágott közbe kényszeredetten.
Ránéztem.
– Igen, mondhatjuk így – felvettem a sálamat. – Szóval sajnálom,
mennem kell, de köszönöm, hogy felvidítottál.
Megöleltem.
Egyszerre Dan tűnt meglepettnek.
– Bármikor... Majd hívlak – tette hozzá. – Lehet?
– Persze. Lehet! – intettem.
Visszarohantam a házba, a konyhaasztalra tettem a telefont és
benyomkodtam a számokat.
– Mr. Kramer? – mondtam lélekszakadva.
– Igen, Phoebe, itt Luke.

290
 – Hadd gratuláljak a kisbabához!
– Köszönöm. Még mindig fáradt vagyok kissé. Első gyerekünk.
Mindenesetre hallottam a kolléganőmtől, Caroltól, hogy Miriam
Lipietzkával szeretne kapcsolatba lépni.
– Igen, így van.
– Mivel tolmácsolni fogom neki a kérését, megmondaná, milyen
okból?
Nagy vonalakban elmagyaráztam.
– Gondolja, hogy beszélne velem? – tettem hozzá.
Szünet.
– Nem tudom. De holnap találkozom vele, szóval elmondom neki,
amit most öntől hallottam. Hadd írjam le a fontosabb neveket. Az ön
barátja tehát Mrs. Thérèse Bell.
– A lánykori neve Laurent.
– Thérèse Laurent – ismételte. – És a közös barátjuk neve
Monique. Richelieu?
– Igen, bár Monika Richterként született.
– Richter. És ez mind azzal kapcsolatos, ami a háború idején
történt?
– Igen. Monique szintén Auschwitzban volt 1943 augusztusától.
Szeretném kideríteni, mi történt vele, és amikor megláttam Miriam
nevét abban a műsorfüzetben, azt gondoltam, ő talán tudja, vagy
legalább valamit...
– Nos, beszélek vele. De hadd mondjam el, hogy harminc éve
ismerem Miriamot, és ritkán mesél a történtekről, mivel az emlékek
annyira fájdalmasak neki. De ez érthető; ráadásul meglehet, hogy
nem is tudja, mi történt ezzel a baráttal... Monique-kal.
– Értem, Luke. De kérem, kérdezzen rá!

– Milyen volt a tűzijáték? – kérdezte Annie, amikor hétfőn

megérkezett a munkába. – Brightonban voltam, kihagytam.
– Meglehetősen alulmúlta a várakozásaimat. – Nem akartam
elmondani, miért.
Annie kíváncsian nézett rám.
– Kár.

291
 Sydenhambe indultam, hogy elhozzam a ruhákat a bőbeszédű
Mrs. Price-tól. Miközben beszélt, láttam, hogy természetellenesen
„tágra nyílt” a szeme, az állkapcsán túl feszes a bőr, a keze pedig jó
tíz évvel mutatkozott öregebbnek az arcánál. Szomorú volt anyámat
ilyennek elképzelni.
Visszafelé menet csörgött a telefonom, ezért leparkoltam az út
szélén. Amikor megláttam a torontói előhívó számot, összeszorult a
gyomrom.
– Üdv, Phoebe – mondta Luke. Tehát beszélt vele.
– Attól tartok, akadt egy kis probléma tegnap, amikor Miriamhoz
mentem.
Izgatott lettem.
– Nem akart beszélni erről?
– Nem kérdeztem rá, mert amikor odaértem, láttam, hogy nincs
jól. Valami komoly mellkasi fertőzése van, főként tavasszal jön elő,
részben annak a „hozománya”, amin keresztülment. A doktor
antibiotikumokat adott neki és pihenésre intette, így nem említettem
neki a dolgot.
– Nem, természetesen. – Csalódás fogott el. – Nos, köszönöm
azért, hogy visszajelzett. Talán ha jobban lesz? – elcsuklott a
hangom.
– Talán. De addig, úgy érzem, várnom kell.
Addig... Az lehet egy hét is, gondolkodtam, amint a visszapillantó
tükörbe néztem és visszakanyarodtam az útra, vagy egy hónap is,
vagy akár – soha!
A boltba visszaérve meglepve láttam, hogy Miles ott ücsörög a
kanapén, Annie-vel beszélget, aki kissé félve mosolygott rá, mint aki
rájött, hogy problémák vannak köztünk.
– Phoebe – Miles felállt. – Abban reménykedtem, hogy talán van
egy kis időd teázni velem.
– Igen, ööö... Csak hadd tegyem be ezeket a bőröndöket az
irodámba, aztán elmegyünk a Moon Daisy Cafeba. Fél óra múlva
jövök, Annie.
Ránk mosolygott.
– Persze!

292
 A kávéház forgalmas volt, így egy kinti üres asztalnál ültünk le.
Épp elég meleg volt a napon, és így legalább magunk lehettünk.
– Ne haragudj a szombat miatt – kezdte Miles. Felhúzta a
gallérját. – Szigorúbbnak kellett volna lennem Roxyval, tudom, hogy
túl sokat engedek neki. Nem helyes.
Ránéztem. – Rendkívül nehéz nekem Roxyval. Láttad, mennyire
utálatos, és mindig megleli a módját, hogy tönkretegye a
találkozóinkat.
Miles felsóhajtott.
– Fenyegetést lát benned. Már tíz éve ő a világegyetemem
középpontja, szóval sok szempontból érthető. – Várt, míg Pippa
kihozta a teánkat. – De sokáig beszélgettem vele tegnap. Elmondtam,
milyen dühös vagyok rá a szombat miatt, és hogy a világot jelenti a
számomra, és ez mindig így lesz, de nekem is jogom van a
boldogsághoz. Elmondtam, milyen fontos lettél nekem, és hogy nem
akarok nélküled lenni. – Roppant mód meglepett, hogy Miles szeme
csillogott, miközben mindezt elmondta. – Tehát – nyelt egyet, majd a
kezem után nyúlt – szeretném visszakapni a korábbi dolgainkat, és
boldogabb alapokra helyezkedni veled, Phoebe. Elmagyaráztam,
hogy a barátnőm vagy, ez pedig azt jelenti, hogy néha nálam leszel,
és a kedvemért legyen veled kedves.
A haragom azonnal elszállt.
– Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, Miles. Szeretnék jól
kijönni Roxyval – tettem hozzá.
– Tudom, hogy szeretnél. És ha néha nehéz esetnek tűnik is, a
szíve mélyén jó és tisztességes lány. – Miles az ujjaim köré fonta az
ujjait. – Remélem, most már jobb neked egy kicsit, ezt nagyon
fontosnak tartom.
Ránéztem.
– Jobb – mosolyogtam. – Sokkal jobb – tettem hozzá csendesen.
Miles előrehajolt és megcsókolt.
– Akkor jó.

Miles beszélgetése Roxyval valóban változást hozott. Már nem

ellenszenvezett nyíltan velem, de úgy tett, mintha a jelenlétem nem

293
változtatna semmit. Amikor szóltam hozzá, válaszolt, egyébként nem
vett rólam tudomást. Örültem ennek a semlegességnek. Előrelépést
jelentett.
Közben semmit sem hallottam Luke felől. Egy héttel később
üzenetet hagytam neki, de nem válaszolt. Azt gondoltam, hogy
Miriam még mindig nincs jól, vagy ha jól van, akkor csak nem akar
beszélni velem. Nem említettem Mrs. Bellnek, amikor látogatóba
mentem hozzá. Látszott, hogy sokkal nagyobb fájdalmai vannak,
mint korábban, és most már morfintapaszt viselt.
Közeledett Louis első születésnapja – anyám ráncfelvarrásával
együtt. Még mindig aggódtam miatta, és el is mondtam neki, így
kedden átjött vacsorázni.
– Csak újra leszögezem, hogy még mindig nagyon vonzó vagy, és
nincs rá szükséged. – Öntöttem neki egy pohár bort. – Mi van, ha
rosszul sikerül?
– Freddie Church hasonló... eljárások ezreit csinálta már – mondta
csendesen –, soha senki nem halt bele!
– Nem ez a legcsábítóbb ajánlás, amit hallottam!
Anya kinyitotta a táskáját és elővette a naptárját.
– Téged adlak meg legközelebbi hozzátartozómként, így tudnod
kell, hol vagyok. A Lexington Klinikán leszek, Maida Vale-en –
átnyálazta az oldalakat. – Itt a szám... A műtét fél ötkor kezdődik, és
délelőtt fél tizenkettőre ott kell lennem az előzetes vizsgálatok miatt.
Négy napig leszek bent, szóval remélem, meglátogatsz.
– Elmondtad a munkahelyeden?
Anya megrázta a fejét.
– John azt hiszi, Franciaországba megyek két hétre. És nem,
egyetlen barátomnak sem mondom el. – Becsukta és visszatette a
táskájába a naptárt. – Magánügy.
– De nem lesz az, ha mindenki látja majd, hogy tizenöt évvel
fiatalabbnak látszol, vagy rosszabb esetben: hogy másvalakinek
nézel ki!
– Nem így lesz. Csodásan fogok kinézni.
Anya az állkapcsán lévő bőrt nyomkodta.

294
 – Csak egy kicsit megemelik. Az a trükk, hogy új frizurám lesz,
hogy eltereljem róla a figyelmet.
– Talán nincs is többre szükséged – és némi új sminkre,
gondoltam. Megint azt a borzadályos rúzst viselte. – Anya, olyan
rossz előérzetem van ezzel az egésszel, nem mondanád vissza?
– Phoebe. Már kifizettem egy vissza nem térítendő, négyezer
fontos letétet, az egész összeg felét, úgyhogy semmit sem mondok
vissza.

Rossz előérzettel ébredtem Louis születésnapján. Szóltam Annie-

nek, hogy egész nap távol leszek, aztán a vonathoz mentem, hogy
apával találkozzam. Ledöcögtünk a Circle Line-ig, kiolvastam az
Independentet, amely, számomra meglepő módon arról írt, hogy a
tulajdonosa, a Trinity Mirror éppen tárgyalásokat folytat a
Black&Green megvásárlásáról. A Notting Hill Gate állomás lépcsőin
lefelé lépegetve azon gondolkodtam, hogy ez most vajon jó-e vagy
rossz Dannek és Mattnek.
Gyönyörűen sütött a nap, november végéhez képest meglepően
enyhe volt az idő a Bayswater úton. Azt beszéltük meg apával, hogy
tíz előtt találkozunk a Kensington kert felé nyíló Orme Gate
bejáratnál. Amikor öt perccel tíz előtt odaértem, már láttam, hogy jön
a babakocsival. Azt gondoltam, Louis majd integet, ahogy szokott,
de ma csak egy mosolyt kaptam tőle.
– Szia, szülinapos! – lehajoltam, hogy megsimogassam a pofiját.
Finom, meleg volt a bőre. – Már tud járni? – kérdeztem apát, amikor
bementünk a parkba.
– Még nem igazán. De majd hamarosan. A kisbabák közt még
mindig a „magabiztos mászók” csapatának tagja, és nem akarom
siettetni a dolgot.
– Persze, hogy nem.
– De a Monkey Musicban már feljebb lépett egy szinttel.
– Az jó – emeltem meg a szatyromat. – Hoztam neki egy xilofont.
– Ó, azt szívesen fogja gyepálni!

295
 Hallottuk, ahogyan a szél keresztülsüvít a Diana hercegnőről
elnevezett játszótér füvén. Amint megkerültük, egy kalózhajó
emelkedett a látószögünkbe, mintha a fű felett lebegne.
– A játszótér üresnek tűnik – mondtam.
– Azért, mert tízig nem nyitják ki. Gyakran jövök ilyenkor hétfőn
reggel, mert szép és csendes. Mindjárt ott vagyunk, Louis – gügyögte
apa. – Ilyenkor már általában alig fér a bőrébe, igaz, drága? De ma
reggel egy kicsit bágyadt.
A parkőr kinyitotta a kaput, és apa kivette Louist a babakocsiból,
majd a hintába tette. Úgy tűnt, élvezi, hogy csendesen ül, míg mi
hajtjuk. Aztán a fejét a láncnak döntötte és becsukta a szemét.
– Nagyon bágyadtnak tűnik.
– Elég rossz esténk volt – sokat hisztizett, talán mert Ruth nincs
itthon. Suffolkba ment forgatni, de ebédre visszajön. Na, lássuk,
megállsz-e, Louis.
Apa kiemelte a hintából és a földre tette, de Louis hirtelen nagyon
zaklatottnak tűnt, és tartotta a kezét, hogy emeljék fel. Elvittem hát a
játszótérre, beleraktam a csúszdába, apa pedig elkapta. De
egyfolytában anyán járt az eszem. Mi van, ha rosszul reagál az
altatóra? Az óratoronyra néztem. Tíz óra húsz volt. Már félúton lehet.
Azt mondta, taxival megy egészen Blackheathből.
Apa elkapta Louist, amikor újra lecsúszott.
– Nagyon álmosnak tűnik, ugye az vagy, kicsim? – Apa átölelte. –
Nem is akartál kikelni a kiságyból! – Louis hirtelen sírni kezdett. –
Ne sírj, aranyom! – Apa megsimogatta az arcát. – Nem kell sírni.
– Szerinted jól van?
Apa a homlokára tette a kezét.
– Egy kicsit magasabb a hőmérséklete.
– Éreztem, hogy meleg az arca, amikor megpusziltam.
– Fél fokkal a normális felett lehet, de szerintem jól van. Inkább
menjünk vissza a hintához, azt szereti.
Így is tettünk, egy rövid időre úgy látszott, ez felvidítja Louist,
mert abbahagyta a sírást, de aztán csak ült kedvetlenül, megint
becsukta a szemét, és tehetetlenül lógatta a lábát.

296
 – Adok neki egy Calpolt – mondta apa. – Kiszednéd onnan,
Phoebe?
Így tettem, közben Louis zöld kabátja felcsúszott. Megijedtem. A
hasát vörös foltok borították.
– Apa, láttad ezeket a kiütéseket?
– Igen, újabban van egy kis ekcémája.
– Nem hiszem, hogy ez ekcéma – simogattam meg a bőrét. – Ezek
nagy, sima foltok, és a keze is jéghideg.
Louisra néztem.
Az arca beesettnek tűnt, és volt valami kékes árnyalat a száján.
– Apa, szerintem nincs jól.
Louisra nézett, aztán levette a babatáskát a babakocsiról és kivette
a Calpolt.
– Ez jót fog tenni, leviszi a lázat. Tartanád nekem, Phoebe?
Ültünk az egyik piknikezőasztalnál, fogtam Louist, amíg apa a
rózsaszín szirupot a kanálba folyatta. Aztán hátrahajtottam Louis
fejét.
– Jó fiú – mondta apa, és beleöntötte a szájába. – Általában kész
harc, de most nagyon jól viselkedik. Jól csináltad, kisfiam.
Louis hirtelen elfintorodott, aztán kiöklendezte az egészet. Amíg
apa letakarította, éreztem, mennyire forró a kis feje. Hirtelen élesen
felkiáltott.
– Apa, mi van, ha ez valami komoly?
Megállt.
– Kell egy pohár – mondta csendesen –, hozz egy poharat,
Phoebe.
Berohantam a kávéházba, és kértem egyet a pincérnőtől, de azt
mondta, nem vihetünk poharat a Diana játszótérre. Pánikba estem.
– Apa, van nálad egy üveg?
Rám nézett.
– Van egy üveg áfonyapuding a babatáskában, használd azt!
Kivettem, berohantam a mosdóba, kimostam belőle a lila pépet,
kiöblítettem és próbáltam annyira leszedni a címkét az ujjaimmal,
amennyire csak lehetséges. Amikor kijöttem, körülnéztem, hátha

297
találok valakit, aki segíthet nekünk, de a játszótér majdnem kihalt
volt, leszámítva néhány embert a távolban.
Apa fogta Louist, amíg a poharat a hasához nyomtam. Louis teste
megrándult a hidegtől, és sikítani kezdett, patakzottak a könnyei.
– Hogyan csináljam, apa?
– Csak nyomd, és nézd meg, hogy halványodnak-e a foltok!
Újra próbáltam.
– Nehéz megmondani, halványodnak-e, vagy sem. – Apa
tárcsázott a telefonján. – Kit hívsz? Rutht?
– Nem. A háziorvosunkat. A fenébe is! Foglalt!
– Az Országos Egészségügyi Szolgálatnak is van segélyvonala, a
tudakozóban megmondják!
Louis félig behunyta a szemét, zavarta a nap. Megint a hasához
nyomtam az üveget, de az alja olyan vastag volt, hogy nem láttam át
rajta tisztán, apa még mindig telefonált.
– Miért nem veszik fel? – nyögte. – Mi lesz már? Megcsörrent a
telefonom. Megnyomtam a zöld gombot.
– Anya – lihegtem.
– Édesem, csak gondoltam felhívlak – mondta gyorsan. -
Valójában kicsit ideges vagyok...
– Anya...
– Hamarosan megérkezem a klinikára, és már görcsben van a
gyomrom. Meg kell mondanom...
– Anya! Apával vagyok és Louisszal a Diana játszótéren. Louis
egyáltalán nincs jól, kiütések vannak rajta, sír és magas a láza,
fényérzékeny, álmos, és látszik, hogy beteg! Próbálom megcsinálni
az üvegtesztet, de fogalmam sincs, hogyan!
– Nyomd az üveg oldalát a bőréhez! – mondta. – Csinálod?
– Igen, de még mindig nem látom!
– Próbáld újra! De mindenképp az oldala legyen.
– Az a helyzet, hogy ez egy kis üveg, a címke nem jött le róla
teljesen, szóval nem látom, hogy a foltok halványodnak-e vagy sem,
de Louis nagyon rosszul van.
Hátracsuklott a feje, és újabb éles sikítás tört elő belőle.
– Nincs egy órája, hogy ez az egész elkezdődött.

298
 – Apád hogy boldogul? – kérdezte.
– Őszintén szólva nem túl jól – mondtam csendesen. – Még
mindig az orvost próbálta elérni.
– Miért nem válaszolnak? – motyogta.
– Nem éri el az ügyeletet...
– Állj! – hallottam hirtelen anyát. Miről beszél? – Megtenné, hogy
jobbra fordul és beáll abba parkolóba?
Egyszerre csak egy kocsiajtó nyitását hallottam, majd anya
gyorsan kopogó lépteit a betonúton...
– Jövök, Phoebe – mondta.
– Hogy érted?
– Tedd a gyereket a babakocsiba, azonnal gyertek ki a játszótérről,
visszafelé, egyenesen a Bayswater úton. Ott találkozunk!
Úgyhogy becsatoltam Louist a babakocsiba, áttoltam apával a
játszótéren, és siettünk a park kapuja felé, azon gondolkodva, mi
folyik itt. Hirtelen ott termett anya, aki nemhogy sietett, futott felénk.
Apát szinte meg sem látta, csak Louisra figyelt.
– Add ide az üveget, Phoebe!
Felhúzta Louis trikóját, és az üveget a hasához nyomta.
– Nehéz megmondani – szólt –, és néha halványodnak a kiütések,
de attól még lehet agyhártyagyulladás. – A gyerek homlokára tette a
kezét. – Nagyon forró! – Levette róla a sapkát, és kigombolta Louis
kabátját. – Szegény kicsikém!
– A háziorvosomhoz megyünk – mondta apa –, a Colville Square-
en.
– Nem – mondta anya –, egyenesen az ügyeletre megyünk. Ott a
taxim! – Odafutottunk, és beemeltük a babakocsit. – Változott a terv.
A Szent Máriába, kérem! - mondta anya a sofőrnek, miközben
bemászott a kocsiba. – A sürgősségi bejárathoz, amilyen gyorsan
csak lehet.
Öt percen belül ott voltunk, kiszálltunk, anya kifizette a sofőrt, mi
berohantunk, beszélt a recepcióssal, és leültünk a gyerekosztályon a
sürgősségi váróteremben, törött karú és vérző ujjú gyerekek közé,
míg apa mindent megtett azért, hogy megnyugtassa Louist, aki még
mindig vigasztalhatatlanul sírt. Aztán jött egy nővér, gyorsan

299
megvizsgálta Louist, megmérte a lázát, azt mondta, menjünk, és
észrevettem, hogy sietősre fogja a lépteit. A doktor, aki a beosztást
végezte, azt mondta, nem mehetünk be mind, azt hitte, én vagyok
Louis anyja, ezért elmagyaráztam, hogy a testvére vagyok, és apa
megkérte anyát, hogy menjen be vele. Szóval anya odaadta nekem az
utazótáskáját, visszavittem a váróterembe Louis babakocsijával és a
xilofonnal együtt, és vártam...
Vártam, nekem úgy tűnt, az örökkévalóságig... Ott ültem a kék
műanyag széken és hallgattam az italautomata zümmögését és
kattogását, a többi ember sutyorgását és a falra szerelt tévé
szakadatlan fecsegését. Odapillantottam, az egyórás híreket mondták.
Louis másfél órája lehetett bent. Ez azt jelenti, hogy
agyhártyagyulladása van. Próbáltam nyelni, de késhegynyire szorult
össze a torkom. Az üres babakocsijára néztem, éreztem, hogy a
szemem megtelik könnyel. Amikor megszületett, magam alatt
voltam, nem is néztem meg nyolc hétig, aztán most megszerettem, ő
pedig haldoklik.
Hirtelen gyereksírást hallottam. Meggyőzve magam, hogy ez csak
Louis lehet, a recepciós ablakhoz mentem, és megkérdeztem a
nővért, tudja-e, mi történt. Elment, majd visszajött és azt mondta,
további teszteket végeznek Louison, hogy lássák, szükség van-e
gerinccsapolásra. Elképzeltem a kis testéből kilógó csöveket és
drótokat. Felkaptam egy újságot, olvasni próbáltam, de a képek és
szavak összevissza csúsztak és mosódtak. Aztán felnéztem, anya
közeledett felém, szomorú volt. Kérlek, Istenem...
Fáradt mosollyal nézett rám.
– Louis jól van.
Elárasztott a megkönnyebbülés.
– Vírusos fertőzés. Nagyon gyorsan lekezelték, de bent tartják
éjszakára. Minden rendben, Phoebe.
Nyelt egyet, aztán egy csomag zsebkendőt húzott elő a zsebéből
és adott egyet.
– Most hazamegyek.
– Ruth tud már róla?
– Igen. Hamarosan itt lesz.

300
 Átnyújtottam a táskáját.
– Akkor, gondolom, nem mész Maida Vale-be – mondtam
csendesen.
Megrázta a fejét.
– Túl késő. De örülök, hogy itt voltam.
Megölelt, aztán kisétált a kórházból.
Az egyik nővér elkísért a gyerekkórteremig. Felmentem, és ott
találtam apát egy széken az utolsó gyerekágynál, amelyben Louis ült
és egy kisautóval játszott. Megint többé-kevésbé önmaga volt,
eltekintve a kötéstől a kezén, ahová az infúziót kapta. Az arcszíne is
visszanyerte már a szokásos árnyalatot, kivéve...
– Mi az? – kérdeztem. – Az arcán!
– Mi mi? – kérdezte apa.
– Az arcán. Ott! – Louisra néztem, aztán rájöttem, mi az: egy
korallszínű csók lenyomata.

301
 TIZENNÉGY

Egy napomba telt, amíg túljutottam a traumán, amit Louis és a

sürgősségire tett út okozott. Felhívtam anyát, hogy megtudjam, hogy
van.
– Jól vagyok – mondta csendesen. – Meglehetősen furcsa helyzet
volt, hogy finoman fogalmazzak. És hogy van apád?
– Nem túl boldog. Ruth mosolyszünetet tart.
– Miért?
– Dühös, amiért apa nem tudta, hogy egyenesen a sürgősségire
kell menni, ha agyhártyagyulladásra gyanakszol.
– Hát akkor neki kéne több felelősséget vállalnia! Apád hatvankét
éves! – folytatta anya. – A legjobbat próbálja kihozni magából, de a
megérzései nem voltak... jók. Louisnak rendes felügyeletre van
szüksége. Apád nem dadus. Apád régész.
– Igaz, nem mintha most dolgozna. De mi van a műtéttel, anya?
Fájdalmasan felsóhajtott.
– Épp most fizettem ki a maradék négyezer fontot.
– Úgy érted, nyolcezer fontot költöttél egy olyan ráncfelvarrásra,
amit el sem végeztek?
– Igen, mert fel kellett bérelniük a műtősöket, ki kellett fizetni az
ápolókat és az altatóorvost, aztán ott volt Freddie Church díja, szóval
nem volt mentség. De amikor elmagyaráztam, mi történt, kedvesen
azt mondták, hogy adnak huszonöt százalékos kedvezményt, ha
elvégzik a műtétet.
– És az mikor lesz?
Habozott.
– Nem... tudom.
 Két nappal később Miles a bolt előtt felvett, és nála töltöttük az
estét. Mivel kicsit piszkosnak éreztem magam, gyorsan
megfürödtem, aztán lementem a földszintre vacsorát főzni. Amint
leültünk enni, arról beszéltünk, mi történt Louisszal.
– Hála istennek, hogy anyád épp a közelben volt.
– Igen, kész szerencse! – Nem mondtam el Milesnak, hogy hová
készült. – Az anyai ösztön igencsak elevenen él benne.
– De milyen furcsa találkozás lehetett ez a szüleidnek!
– Igen, tudom. Most találkoztak először, mióta apa elment.
Szerintem mind a kettőjüket megrázta.
– Nos, minden jó, ha a vége jó – Miles töltött egy pohár fehérbort
–, és azt mondtad, jó a bolt forgalma is.
– Kész őrültekháza, részben az Evening Standardben történt
említés miatt. – Úgy döntöttem, nem mondom el Milesnak, hogy az a
lány reklámozta a boltot, aki Roxy ruháját elszakította. – Szóval ez
hozta a vevőket, ráadásul jött pár amerikai is, akik hálaadásra
vásároltak dolgokat.
– Az mikor is van? Holnap?
– Igen. Rendesen fogytak a habos, ide-oda hullámzó ruhák.
Mindegyik nagyon retró hangulatú.
– Remek! – Miles felemelte a poharát. – Akkor tehát minden
rendben?
– Úgy tűnik.
Kivéve, hogy továbbra sem volt semmi hírem Luke-ról. Mivel két
hét eltelt már, úgy sejtettem, elmondta Miriam Lipietzkának a
kérésemet, és ő, bármilyen indokkal is, de visszautasította.
Vacsora után Milesszal a nappaliba mentünk tévét nézni. Amint
elkezdődtek a tízórás hírek, hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó –
Roxy egy barátjától jött. Miles kiment az előszobába, hogy beszéljen
vele.
Roxy ásított.
– Megyek aludni.
– Rendben, drágám, de ne feledd, hogy reggel korán viszlek, mert
találkozóm lesz. Hétkor indulunk. Phoebe fog bezárni, ő kicsit
később indul.

303
 – Persze. Jó éjt, apa.
– Jó éjszakát, Roxy! – kiáltottam.
– Jó éjszakát.
Miles és én fennmaradtunk még úgy egy órát, megnéztük a
Híréjszaka felét, aztán ágyba mentünk, egymás karjaiba csomagolva
merültünk álomba. Kellemesebben éreztem magam vele most, hogy
tovatűnni látszottak a problémák Roxyval. Végre először el tudtam
képzelni a közös életet.
Reggel csak halványan észleltem Miles mozgolódását a
hálószobában. Hallottam, hogy Roxyval beszél a folyosón, aztán
pirítós illata szállt, és az ajtó távoli csapódását hallottam.
Lezuhanyoztam, megszárítottam a hajamat a hajszárítóval, amit
Miles nekem tartott ott a szobájában. Aztán visszamentem a
fürdőszobába, hogy fogat mossak és kicsit kisminkeljem magam. A
csészealjhoz léptem, hogy kivegyem a smaragdgyűrűmet, amit előző
este hagytam ott. A zöld csészealjra néztem, amelyben hagytam. De
csak Miles három mandzsettagombja, két másik gomb és egy levél
gyufa volt benne. Semmi más.
Az első reakcióm az volt, hogy talán Miles tette el valahová,
biztonságos helyre. Nem gondoltam, hogy szó nélkül ilyet tenne, így
körülnéztem a csészealj környékén, hátha leesett, de nem volt sehol,
a padlón sem, pedig mindent átnéztem centiről centire. Ereztem,
ahogy gyorsul a légzésem, mikor belegondoltam, hogy nem találom
majd meg.
Leültem a fürdőszobaszékre és végiggondoltam, mit csináltam
előző este. Milesszal érkeztem, és mivel egész nap meg sem álltam,
gyorsan megfürödtem. Ekkor vettem le a gyűrűt, és tettem a zöld
csészealjba, ahová mindig teszem az ékszereimet, ha Milesnál
vagyok. Ügy döntöttem, nem veszem vissza, mert épp főzni
készültem. Tehát a csészealjban hagytam, és lementem a földszintre.
Az órámra néztem. Háromnegyed nyolc. Hamarosan indulnom
kell a vonathoz, de még dúlt bennem a gyűrű miatti kétségbeesés.
Eldöntöttem, felhívom Milest. Biztosan az autóban van, de van
Bluetootha.
– Miles? – kérdeztem, amikor felvette.

304
 – Itt Roxanne. Apa kérte, hogy vegyem fel, mivel elfelejtette a
fülhallgatót.
– Meg tudnál kérdezni tőle valamit, kérlek?
– Mit?
– Megmondanád neki, hogy a smaragdgyűrűmet tegnap a
kandallópárkányon hagytam egy csészealjon, és most nincs ott,
szóval azon gondolkodom, lehet, hogy elrakta valahová.
– Én nem láttam – mondta.
– Megkérdeznéd, kérlek, édesapádat? – ismételtem.
– Apa, Phoebe nem találja a smaragdgyűrűjét, azt mondja, a
fürdőszobában hagyta a zöld csészealjban és talán te elraktad.
– Nem, természetesen nem – mondta. – Nem tennék ilyet.
– Hallottad? – mondta Roxy. – Apa hozzá sem ért. Senki sem.
Biztosan elvesztetted.
– Nem... Határozottan ott volt. Ha fel tudna hívni később. .. Én...
A hívás megszakadt.
Annyira elvonta a figyelmemet a gyűrű, hogy majdnem
elfelejtettem beállítani a riasztót. Aztán a kulcsot visszacsúsztattam
az ajtó alatt, felsétáltam Denmark Hillig, vonatra szálltam, és
egyenesen a boltba mentem.
Amikor Miles telefonált, megígérte, hogy majd később segít
megkeresni a gyűrűt. Azt mondta, talán leeshetett valahol. Ez az
egyetlen magyarázat.
Aznap este Camberwellbe hajtottam.
– Tehát, hol hagytad? – kérdezte Miles, amikor a fürdőszobában
álltunk.
– Ezen a csészealjon, itt...
Aztán beugrott. Túlságosan ideges voltam, hogy feltűnjön, de
Roxy azt mondta az apjának, hogy a „zöld csészealj”, miközben én
nem mondtam, hogy zöld volt, én csak azt mondtam, „egy”
csészealjon hagytam. Valójában három is volt, mindegyik más színű.
Megszédültem, mintha hirtelen emelkednék a libikókán, és a
kandallópárkányba kapaszkodva próbáltam megtartani magam.
– Ide tettem – ismételtem. – Gyorsan megfürödtem, és úgy
döntöttem, nem veszem vissza, mert vacsorát készültem főzni,

305
úgyhogy lementem. Amikor ma reggel fel akartam venni, már nem
volt itt.
Miles a zöld csészealjra nézett.
– Biztos vagy benne, hogy ide tetted? Mert nem emlékszem arra,
hogy láttam volna tegnap este, amikor levettem a
mandzsettagombjaimat.
Dolgoztak az agytekervényeim.
– Határozottan ide tettem le, nagyjából fél hétkor.
Kellemetlen csend borult ránk.
– Miles – a szám itatóspapír szárazságú volt –, Miles, nagyon
sajnálom... de nem tudok nem arra gondolni, hogy...
Rám nézett.
– Tudom, mire gondolsz, és a válaszom: NEM!
Forróság öntötte el az arcomat.
– De Roxy volt az egyetlen személy a házban rajtunk kívül.
Szerinted van rá esély, hogy elvette?
– Miért tenné?
– Véletlenül – mondtam kétségbeesetten. – Vagy talán csak...
hogy megnézze, és aztán elfelejtette visszatenni.
Ránéztem, a szívem kalapált.
– Miles, kérlek, megkérdeznéd?
– Nem. Nem fogom. Hallottam, amint Roxanne azt mondta neked,
hogy nem látta, és ennyi.
Elmondtam Milesnak, hogy úgy tűnik, Roxy tudta, hogy a
csészealj zöld volt.
– Nos – tárta szét a kezét –, tudja, hogy van zöld csészealj, mert
bejön ide néha.
– De van kék és piros is. Ha nem mondtam neki, akkor honnan
tudta, hogy a zöldbe raktam?
– Onnan, hogy tudja, hogy a mandzsettagombjaimat a zöldben
tartom, és talán ezért feltételezte, hogy ott hagytad, vagy csak
egyszerű asszociáció, hiszen a smaragd zöld.
Vállat vont.
– Tényleg nem tudom, de azt biztosan tudom, hogy Roxy nem
vette el a gyűrűdet.

306
 Hevesen dobogott a szívem.
– Hogyan lehetsz biztos benne?
Miles úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.
– Mert a szíve mélyén jó, tisztességes lány. Soha nem csinálna
semmi rosszat. Már mondtam neked, Phoebe.
– Igen, így van, sőt, gyakran mondod, Miles. Nem igazán tudom,
miért.
Miles arca rákvörös lett.
– Azért, mert igaz! És ugyan már, hiszen láttad, mennyi mindene
van Roxynak – kezével végigszántotta a haját –, semmire nincs
szüksége, ami a másé!
Zaklatottan felsóhajtottam.
– Miles – mondtam csendesen –, megnéznéd, kérlek a szobáját?
Én nem tehetem.
– Persze, hogy nem teheted! Én pedig nem fogom!
Az aggodalom könnyei hullottak a szememből.
– Csak vissza akarom kapni a gyűrűmet. És szerintem Roxy bejött
ide este és felvette, mert nincs rá más magyarázat. Miles, kérlek,
megnéznéd?
– Nem – halántékán egy ér kidudorodott és nem hiszem, hogy
helyes, hogy ilyesmire kérsz.
– Nem hiszem, hogy helyes, ha visszautasítasz! Főképp azért,
mert tudod, hogy Roxy egy órával hamarabb ment aludni, mint mi,
szóval rengeteg ideje volt bejönni ide, és te magad is megmondtad,
hogy be szokott jönni.
– Egy flakon samponért, de nem azért, hogy a barátnőm ékszereit
lopkodja!
– Miles. Valaki kivette a gyűrűt abból a csészealjból.
Rám nézett.
– Nincs rá bizonyítékod, hogy Roxanne volt az. Valószínűleg csak
elvesztetted, és őt hibáztatod.
– Nem vesztettem el – a szemem megtelt könnyekkel –, tudom,
mit csináltam vele. Csak próbálom megérteni.
– Én pedig próbálom megvédeni a lányomat a hazugságaidtól!
Leesett az állam.

307
 – Nem hazudok – mondtam csendesen –, a gyűrűm ott volt, ma
reggelre pedig eltűnt. Te nem vetted el, és csak egyetlen másik
személy volt a házban.
– Nem megyek bele ebbe – kiáltotta –, nem hagyom, hogy
megvádolják a lányomat!-Dühében drótként feszültek a nyakán az
erek. – Nem hagytam korábban sem, és nem hagyom most sem.
Phoebe, pont olyan vagy, mint Clara és a szülei! – Ujjait a gallérja
alá futtatta. – Ők is megvádolták, ugyanilyen kevés bizonyítékkal.
– Miles, a karperecet Roxy fiókjában találtad meg.
A szemében harag égett.
– És volt rá tökéletesen helytálló magyarázat!
– Igazán?
– Igen, tényleg.
– Miles – nyugalomra kényszerítettem magam –, megoldhatjuk a
dolgot, amíg Roxy nincs itthon. Elfogadom, hogy még fiatal, és csak
fel akarta venni, aztán elfelejtette visszatenni. De kérlek, megnéznéd
a szobájában?
Kiment a fürdőszobából. Remek, most megnézi. De
elcsüggedtem, amikor hallottam, hogy e helyett leviharzott az
emeletről.
– Annyira szomorú vagyok – mondtam tehetetlenül, és követtem
őt a konyhába.
– Én is. És tudod mit? Talán a gyűrűd nem is veszett el.
Miles levett egy üveget a fa bortartóról.
– Ezt hogy érted?
Turkált a fiókban, aztán kivett egy bornyitót.
– Talán valójában megvan a gyűrű, és ezt az egészet csak
kitalálod.
– De mért tennék ilyet?
– Hogy visszaadd Roxynak, amiért kicsit gonoszkodott veled.
Felháborodottan néztem Milesra.
– Micsoda őrültség! És nem akarok semmit visszaadni, meg
akarok vele békélni! Miles, én úgy hiszem, a gyűrű a szobájában van,
szóval csak meg kell találnod, aztán többé nem beszélünk róla!
Miles összeszorította az ajkát.

308
 – Nincs Roxy szobájában, Phoebe, mert ő nem vesz el dolgokat
csak úgy. A lányom nem lop. Nem tolvaj! Ezt megmondtam nekik,
és megmondom neked is. Roxy nem tolvaj. Nem és nem és nem!
Hirtelen odacsapta az üveget a mészkőpadlóra. Apró darabokra
robbant. A szétszóródott, zöld szilánkokra néztem, a terjedő vörös
tócsára és a csinos, félbevágott madárkás címkére.
Miles nekidőlt a pultnak, kezébe temette arcát.
– Kérlek, most menj el – hörögte. – Phoebe, kérlek, elmennél, én
így nem...
Furcsán nyugodtnak éreztem magam, átléptem a törött üvegen,
fogtam a kabátomat és a sálamat, és kiléptem a házból.

Egy percig a kocsiban próbáltam megnyugtatni felbolydult

idegeimet, hogy ne kezdjek úgy vezetni. Majd még mindig remegő
kézzel ráadtam a gyújtást. A ruhám ujján észrevettem egy kis
vörösborpöttyöt.
Mindig ott van Roxyban...
Nem volt más magyarázat.
Roxyban... nincs meg a... valamitől való megfosztottság érzése.
Miles annyi mindent adott neki, hagyta, hogy minden az ölébe
hulljon, igen, mintha minden az övé lenne attól, hogy elveszi.
Mit értesz ez alatt?
Kiválasztottnak érzi magát, kiválasztottnak arra, hogy elvegye a
barátnője karkötőjét, hogy több ezer fontos ruhát kapjon, hogy üljön
és kólázzon, míg mások robotolnak, hogy zsebre vágjon egy értékes
gyűrűt, amit talál. Miért is habozna, hogy elvegyen-e valamit, ha
soha semmit nem tagadtak meg tőle? De ahogy Miles reagált... Erre
semmi nem készített fel. Most megértettem.
Elle est son talon d’Achille.
Miles egyszerűen képtelen elfogadni, hogy Roxy bármi rosszat
tudna tenni.
Ahogy nyitottam otthon az ajtót, a megrázkódtatás eddig elfojtott
hullámai kezdtek átcsapni felettem. Leültem a konyhaasztalnál, és
hagytam, hadd törjön elő belőlem a könnyes zihálásba átmenő
zokogás. Papír zsebkendőt nyomtam a szememhez, hallottam, hogy a

309
szomszédba emberek jönnek. Az ott élő pár partit rendez. Eszembe
jutott, hogy bostoniak, bizonyára hálaadásnapi vacsora lesz.
Megcsörrent a telefon. Hagytam, hadd csörögjön, tudtam, hogy
Miles az. Azért hív, hogy elmondja, sajnálja, borzalmasan
viselkedett, és megnézte Roxy szobáját, és igen, ott a gyűrű. Meg
tudok bocsátani? Még mindig csörgött. Bárcsak abbahagyta volna.
De nem. Valószínűleg kikapcsoltam az üzenetrögzítőt.
Bementem az előszobába és felvettem a kagylót, anélkül, hogy
egy szót szólnék.
– Halló? – mondta egy idős női hang.
– Igen?
– Phoebe Swift? – egy percre azt hittem, Mrs. Bell-lel beszélek.
Aztán feltűnt az észak-amerikai hangsúly a francia akcentus mellett.
– Beszélhetnék Phoebe Swifttel, kérem?
– Igen, itt Phoebe Swift, kivel beszélek?
– A nevem Miriam Lipietzka...
Lerogytam a székre.
– Miss Lipietzka?
Fejemet a falnak döntöttem.
– Luke Kramer mondta...– hallottam, hogy lihegett és tüdejéből
hörgés tört elő beszéd közben. – Luke Kramer mondta, hogy beszélni
szeretne velem.
– Igen – motyogtam –, szeretnék, szeretnék beszélni önnel. Már
azt gondoltam, nem fog felhívni sosem. Tudom, hogy mostanában
nem volt jól.
– Valóban, de már többé-kevésbé meggyógyultam, így készen
állok, hogy... – megállt, majd sóhajtott. – Luke elmondta, milyen
természetű ügyben keres. Meg kell mondanom, ez olyan időszaka az
életemnek, amiről csak igen ritkán beszélek. De amikor
meghallottam azokat a neveket, olyan ismerősek... tudtam, hogy
válaszolnom kell. Szóval elmondtam Luke-nak, hogy felhívom
magát, ha jobban leszek. És most készen állok...
– Miss Lipietzka...
– Kérlek. Miriam.
– Miriam, visszahívom, ez távolsági hívás.

310
 – Mivel zenésznyugdíjból élek, ez igazán kedves tőled.
Fogtam a papírtömböt, és felírtam a számot. Aztán gyorsan
lefirkáltam néhány dolgot, amit meg akartam kérdezni Miriamtól,
hogy biztosan ne felejtsem el. Összeszedtem magam és felhívtam.
– Tehát... Te ismered Thérèse Laurent-t? – kezdte Miriam.
– Igen. Közel lakik hozzám. Nagyon jó barátok lettünk. Londonba
költözött a háború után.
– Nos, én sosem találkoztam vele, de mindig úgy éreztem, hogy
ismerem, mivel annyit olvastam róla a levelekből, amiket Monique
küldött nekem Avignonból. Azt mondta, barátságot kötött egy
Thérèse nevű lánnyal, és remekül mulatnak együtt. Emlékszem,
kicsit féltékeny is voltam.
– Thérèse azt mondta, hogy ő is kicsit féltékeny volt, mert
Monique annyit beszélt magáról.
– Monique és én nagyon közel álltunk egymáshoz. 1936-ban
ismerkedtünk meg, amikor megérkezett a kis iskolánkba, a Rue des
Hospitaliers-be a Marais-ban, a zsidó negyedben. Mannheimból jött,
alig beszélt franciául, így én fordítottam neki mindent.
– És ön Ukrajnából származik?
– Igen. Kijevből, de a családom Párizsba költözött, amikor
négyéves voltam, mert el akartak menekülni a kommunizmus elől.
Emlékszem Monique szüleire, Lenára és Emilre. Úgy látom őket,
mintha csak tegnap lett volna – tette hozzá elgondolkodva. –
Emlékszem arra, amikor az ikrek születtek. Monique anyja sokáig
betegeskedett utána, és Monique-nak, aki akkor még csak tízéves
volt, meg kellett tanulnia főzni. Az anyja mindig az ágyból mondta
meg neki, mit csináljon – megállt –, és fogalma sem volt arról, mit
adott ezzel a lányának. – Nem tudtam, mit ért ezen, de nem akartam
félbeszakítani. A maga tempójában mesélte ezt a bonyolult
történetet, vissza kellett fognom a türelmetlenségemet.
– Monique családja, mint az enyém is, a Rue de Rosiers-ben
lakott, így nagyon sokat találkoztunk. Szívszakasztó volt, amikor
Provence-ba mentek. Emlékszem, keservesen sírtam, és arra kértem a
szüleimet, hogy mi is menjünk utánuk, de ők nem aggódtak annyira a
helyzet miatt, mint Monique szülei. Apámnak még mindig megvolt

311
az állása, tisztviselő volt az Oktatási Minisztériumban. Viszonylag jó
életünk volt. Aztán kezdtek megváltozni a dolgok – Miriam
köhögött, megállt, hogy igyon egy kis vizet.
– 1941 vége felé apámat elbocsátották. Csökkentették a
hivatalokban dolgozó zsidók számát. Aztán életbe léptették a kijárási
tilalmat. Majd 1942. június 7-én bejelentették, hogy a legújabb
rendelet szerint, a megszállt területen élő zsidóknak kötelező
viselniük a sárga csillagot. Anyám felvarrta a kabátom bal oldalára,
ahogy a rendelet előírta, és emlékszem arra is, hogyan bámultak ránk
az utcán, amit én ki nem állhattam. 1942. július 15-én az apám
mellett álltam az ablaknál, amikor hirtelen megszólalt: „Itt vannak.”
Ekkor a csendőrök bejöttek a házba és elvittek bennünket.
Miriam ekkor elmondta, hogy Drancyba kerültek, és egy hónapot
töltött ott, mielőtt vonatra rakták volna a szüleivel és Lilianne
testvérével együtt. Megkérdeztem, félt-e.
– Nem igazán – válaszolta. – Azt mondták, munkatáborba
visznek, és nem gyanakodtunk, mert utazókocsival szállítottak, nem
marhavagonokban, mint a későbbieket. Két nap múlva érkeztünk
Auschwitzba. Hallottam, ahogy egy zenekar Lehár egyik indulóját
játssza, amíg mi a kopár földre léptünk a vonatról, és arról
győzködtük magunkat, hogy ugyan hogyan is lehetne ez rossz hely,
ha muzsikálnak? Ugyanakkor mindent elektromos árammal ellátott
szögesdrót vett körül. Egy SS-hivatalnok felelt értünk. Széken ült,
egyik lábát zsámolyon pihentette, fegyvere az ölében nyugodott, és
amint az emberek elhaladtak előtte, hüvelykujjával jelezte, merre
menjenek – jobbra vagy balra.
Nem tudhattuk, hogy ezen a hüvelykujjon áll vagy bukik az
életünk. Lilianne csak tízéves volt, és egy nő azt súgta anyámnak,
kössön kendőt a fejére, hogy idősebbnek tűnjön. Anyám nem értette
ugyan, de megtette. Ez mentette meg Lilianne életét. Az értékeinket
nagy ládákba kellett pakolnunk. A hegedűmet is, és nem értettem,
miért; emlékszem, anyám sírt, amikor levette a jegygyűrűjét és az
aranymedált, amelyben a szülei képét őrizte. Aztán elválasztottak
apámtól, akit a férfiak barakkjába vittek, minket meg a nőibe.

312
 Míg Miriam ismét belekortyolt a vízbe, én a jegyzeteimbe néztem,
rondán irkáltam, de olvashatóan. Majd átírom később.
Miriam várt egy pillanatot.
– Másnap munkába állítottak mindannyiunkat. Árkot ástunk.
Három hónapig ástam, éjszaka pedig az emeleti priccsemre kellett
kúsznom. Hárman szorongtunk ott, a végtelenül keskeny
szalmazsákokon. Ügy vigasztaltam magam, hogy egy fogólapon
gyakoroltam a hegedülést, aztán egyik nap meghallottam, hogy két
női őr beszélget, egyikük Mozart első hegedűversenyét említette, és
hogy mennyire szereti. Mielőtt visszafoghattam volna magam, azt
mondtam: „El tudom játszani.” A nő szúrós tekintetet vetett rám, és
azt gondoltam, meg fog ütni – vagy még rosszabb amiért engedély
nélkül szóltam hozzá. A szívem a torkomban dobogott. De
legnagyobb meglepetésemre arcán örömittas mosoly terült szét, és
megkérdezte, hogy tényleg el tudom-e játszani. Elmondtam, hogy az
előző évben tanultam meg, és már közönség előtt is játszottam. Így
kerültem Alma Roséhoz.
– Tehát ekkor csatlakozott a Női Zenekarhoz?
– Női Zenekarnak hívták, de csak lányok voltunk, többnyire
tizenévesek. Alma Rosé talált nekem egy hegedűt, ami egy óriási
raktárból került elő, amelyben minden táborba érkező értékes
holmiját tartották, mielőtt továbbküldték volna Németországba. A
raktárat Kanadának nevezték, mert tele volt drága holmikkal.
– És Monique? – kérdeztem.
– Nos, így találkoztam Monique-kal, mivel a zenekar játszott a
kapunál, amikor a munkacsoportok reggel kimentek és este
visszatértek. Játszottunk akkor is, amikor a vonatok beérkeztek, hogy
a kimerült és riadt emberek Chopint és Schumannt hallva ne vegyék
észre, hogy valójában a pokol tornácára érkeztek. Aztán 1943.
augusztus elején épp a kapunál hegedültem, amikor beállt a vonat, és
az újonnan érkezők tömegében megláttam Monique-ot.
– Mit érzett?
– Szédült örömöt, aztán rémületet, hogy talán nem kerül be, de
hála istennek, a jobb oldalra küldték. Az élők közé. Aztán néhány
nappal később megint láttam. Mint mindenki másét, az ő haját is

313
leborotválták, és roppant sovány volt. Nem a kék-fehér csíkos
rabruhát viselte, amit a legtöbb tábori lakó, hanem egy hosszú
hálóruhát, ami „Kanadából” jöhetett, meg egy pár férficipőt, ami túl
nagy volt rá. Talán nem jutott neki rabruha, vagy csak „mókából”
csinálták. De ott állt ebben a gyönyörű szaténruhában, és köveket
cipelt az útépítéshez. A zenekarral visszafelé sétáltunk a
barakkunkba, ekkor Monique hirtelen meglátott.
– Tudott vele beszélni?
– Nem, de sikerült egy üzenetet eljuttatnom hozzá, és találkoztunk
a barakkjánál három nappal később. Addigra ráadták a kék-fehér
rabruhát, amit a nők viseltek, fejkendővel és fapapuccsal. A zenészek
több ételt kaptak, mint a többi táborlakó, így adhattam neki egy darab
kenyeret, amelyet a karja alá szorított. Röviden beszéltünk. Kérdezte,
láttam-e a szüleit és a testvéreit, de nem, kérdezett az én családomról:
elmondtam, hogy apám tífuszban halt meg három hónappal a
megérkezésünk után, anyámat és Lilianne-t Ravensbrückbe vitték a
lőszergyárba. Nem láttam őket a háború végéig. Így igazán jólesett,
hogy tudtam, Monique ott van, de ugyanakkor nagyon aggódtam is
miatta, mert az ő élete nehezebb volt, mint az enyém. Az ő munkája
any– nyira fárasztó volt, és az étel annyira kevés és borzalmas! Azt
pedig mindenki tudta, mi történik azokkal a rabokkal, akik túl
gyengének bizonyulnak – hallottam, hogy Miriam hangja elcsuklik,
levegőt vesz –, és elkezdtem félretenni Monique-nak. Néha egy
répát, néha egy kis mézet. Emlékszem, egyszer egy kis krumplit
vittem neki, és amikor meglátta, annyira örült, hogy elsírta magát.
Akármikor új emberek érkeztek, Monique lement a kapuhoz, ha csak
tudott, mert tudta, hogy én fogok játszani és megvigasztalta, hogy
közel lehet a barátjához.
Miriam nyelt egyet.
– Aztán... 1944 februárjában Monique ott állt, épp abbahagytuk a
játékot, és az egyik női őr, ez a... lény... Mi csak „vadállatnak”
hívtuk...
Miriam megállt.
– Odament Monique-hoz, megragadta a karját és megkérdezte,
mit csinál ott, felpofozta, és azt mondta neki, hogy menjen vele –

314
azonnal! Monique sírni kezdett és még a zenét játszva, arra
koncentrálva is láttam, ahogy rám néz, mintha ugyan tudnék segíteni
– elcsuklott a hangja ismét. – De tovább kellett játszanom. És míg
Monique-ot elráncigálta, Strauss Terefere polkáját zengtük... annyira
életteli, szép darab, azóta sem tudtam sem meghallgatni, sem
eljátszani...
Míg Miriam tovább beszélt, kinéztem az ablakon. Aztán a
kezemre pillantottam. Mi egy gyűrű elvesztése mindehhez képest?
Most Miriam hangja megint elhalványult és elfojtott zokogást is
hallottam, aztán folytatta a történetet a végéig, majd elköszöntünk.
Amikor letettem a kagylót, áthallatszott a szomszédok hangja,
nevettek, beszélgettek és ünnepelték a hálaadást.

– Hallottál Milesról a történtek óta? – kérdezte Mrs. Bell a

következő vasárnap délután. Épp akkor meséltem el neki, mi történt
Camberwellben.
– Nem – válaszoltam –, és nem is számítok rá, ha csak nem azért
keres, hogy elmondja, megtalálta a gyűrűmet.
– Szegény fickó – motyogta Mrs. Bell. Megsimogatta a
világoszöld moherkendőt a derekán, amit most már mindig viselt. –
Ez nyilván visszahozta az egész iskolai históriát. – Rám nézett. –
Látsz esélyt kibékülésre?
Megráztam a fejem.
– Őrült haraggal támadt rám! Talán ha valakivel már régebben
együtt vagyunk, hozzászokhatunk az ilyen heves vitákhoz, de én még
csak három hónapja ismerem Milest, és ez az eset megdöbbentett. De
főleg az döbbentett meg, ahogy viselkedett.
– Talán Roxy pont azért tette el a gyűrűt, hogy veszekedést
provokáljon köztetek.
– Gondoltam rá, és arra jutottam, hogy ez már csak a ráadás lenne.
Szerintem azért tette el a gyűrűt, mert ő általában elvesz dolgokat.
– De vissza kell szerezned!
Széttártam a kezem.
– Mit tehetek? Nincs bizonyítékom arra, hogy Roxy volt, és még
ha lenne, akkor is... szörnyű lenne. Nem tudok szembenézni vele.

315
 – De Miles nem hagyhatja annyiban – mondta Mrs. Bell. – Meg
kell keresnie.
– Nem hiszem, hogy megteszi, mert akkor valószínűleg már
meglenne, ez pedig lerombolná a Roxyról épített mítoszt!
Mrs. Bell megrázta a fejét.
– Ez igazán keserű tabletta neked, Phoebe, és le kell nyelned.
– Igen, az. De megpróbálom túlélni. Ugyanakkor tudom, hogy
sokkal becsesebb dolgokat is el lehet veszteni, mint egy gyűrű,
bármennyire is nagy kincs.
– Miért mondod ezt, Phoebe? – Mrs. Bell rám nézett.
– Könnyes a szemed! – A kezemért nyúlt. – Miért?
Sóhajtottam.
– Jól vagyok. – Nem szabad elmondanom Mrs. Bellnek, amit
tudok. Felálltam. – De most mennem kell. Tehetek még valamit
önért?
– Nem – az órára nézett. – Macmillanéktől a nővér hamarosan itt
lesz. – Megfogta a kezemet. – Remélem, hamarosan jössz megint,
Phoebe. Annyira örülök, ha láthatlak.
Lehajoltam és megpusziltam.
– Jövök.

Hétfőn Annie behozta a Guardian egyik példányát, és megmutatta

a rövid közleményt a Média rovatban: a Black&Greent eladták a
Trinity Mirrornak 1,5 millió fontért.
– Gondolod, hogy ez jó hír nekik? – kérdeztem.
– Ez bármelyik tulajdonosnak jó – válaszolta –, mert pénzt csinált
belőle. De a stábnak talán nem jó, mivel lehet, hogy az új vezetés
mindenkit elbocsát.
Eldöntöttem, hogy megkérdezem erről Dant, talán elmegyek a
következő vetítésére.
Annie épp a kabátját vette le.
– Mit tervezel a karácsonyi dekorációval? – kérdezte.
– Végül is december elseje van.
Bambán néztem rá. Túlságosan elfoglalt voltam, hogy akár csak
gondoljak is erre.

316
 – Valamennyi dekoráció kell, de csakis vintage díszek.
– Papírgirlandok – javasolta Annie, amint körülnézett a boltban –,
arany és ezüst. Beugorhatok John Lewishoz, amikor a Tottenham
Courtra megyek meghallgatásra. Talán szereznünk kéne magyalt is,
majd hozok a virágostól, aki az állomásnál árul, és jó lenne néhány
karácsonyi lámpa is.
– Anyának van pár szép, régi darabja – mondtam –, elegáns arany-
fehér angyalok és csillagok. Megkérdezem, köl– csönvehetjük-e.
– Hát persze! – mondta anya néhány perccel később, amikor
felhívtam. – Sőt, most mindjárt átnézem és elviszem, a sok
dolgomtól igazán ráérek. – Anya még mindig tartotta magát ahhoz,
hogy úgy tegyen, mintha vakáción volna.
Egy órával később érkezett, kezében egy hatalmas
kartondobozzal, és a karácsonyi égősort kifüggesztettük a bejárat
melletti ablakokra.
– Nagyon szép – mondta Annie, amikor bekapcsolta.
– A szüleimé volt – magyarázta anya. – Még gyerekkoromban
vették, az ötvenes évek elején. A dugaszát ki kellett cserélni, de
amúgy máig kitart, sőt, jól néz ki a korához képest.
– Bocsásson meg a személyeskedésért, Mrs. Swift – mondta
Annie –, de ez önre is igaz! Csak néhányszor találkoztunk, de most
csodásan fest. Levágatta a hajat vagy...
– Nem – anya boldognak tűnt, de kissé riadtnak is, miközben a
szőke fürtjeit simogatta. – Semmi sem változott.
– Nos – Annie vállat vont –, csodásan néz ki. – Felkapta a
kabátját. – Jobb, ha megyek, Phoebe.
– Persze – mondtam. – Most mire?
– Gyerekszínház – forgatta a szemét – A pizsamás láma.
– Mondtam, hogy Annie színésznő, ugye, anya?
– Igen.
– És éppen elegem van belőle. – Felkapta a táskáját. - Annyira
szeretném megírni a saját darabomat! Épp valami jó történet után
kutatok.
Bárcsak elmondhattam volna azt a történetet, amit én tudok!
Ahogy Annie elment, anya a ruhákat kezdte nézegetni.

317
 – Ezek elég szépek. Még a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy
vintage-t viseljek. Igaz, Phoebe? Teljesen elutasítottam.
– Így van. Miért nem próbálsz fel valamit?
Anya elmosolyodott.
– Na jó, nem bánom. Ez tetszik.
Levette az 1950-es Jaques Fath kabátruhát apró pálmafás
mintával, és bement a próbafülkébe. Egy perc múlva elhúzta a
pamutvászon függönyt.
– Igazán jól áll rajtad, anya. Vékony vagy, így viselheted ezt a
karcsú szabást, nagyon elegáns.
Anya kissé meglepett örömmel nézte a tükörképét.
– Tényleg jól áll! – végigsimított az ujján. – És az anyaga olyan...
érdekes – megint megnézte magát, majd elhúzta a függönyt.
– De most nem veszem meg. Kissé sokba került az elmúlt néhány
hét.
Mivel a bolt csendes volt, anya ott maradt csevegni.
– Tudod, Phoebe – mondta, mikor leült a kanapéra nem hiszem,
hogy visszamegyek Freddie Churchhöz.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Igazán jó döntésnek tűnik.
– Még a huszonöt százalékos kedvezménnyel is hatezer font. Ki
tudnám fizetni, csak, most valahogy... valóságos pénzkidobásnak
tűnik.
– A te esetedben, anya, mindenképpen az.
Rám nézett.
– Kissé közeledtem a te hozzáállásodhoz a témával kapcsolatban,
Phoebe.
– Miért? – kérdeztem, bár tudtam.
– Múlt hét óta – válaszolta csendesen –, mióta találkoztam
Louisszal. – Elgondolkodva rázta meg a fejét.
– A keserűségem és szomorúságom egy része csak úgy... elillant.
A pultnak dőltem.
– És mit éreztél, amikor apát láttad?

318
 – Nos – anya felsóhajtott –, azzal kapcsolatban is jót. Talán azért,
mert nagyon megérintett, mennyire szereti Louist, és nem tudtam rá
haragudni. Valahogy minden kicsit. .. jobbnak tűnik.
Hirtelen én is észrevettem, amit Annie: anya másképp néz ki,
nyugodtabbak voltak a vonásai, csinosabbnak tűnt, és igen, kicsit
fiatalabbnak is.
– Szeretném újra látni Louist – tette hozzá könnyedén.
– Nos, miért ne? Talán együtt ebédelhetnél néha apával.
Lassan bólintott.
– Ezt mondta ő is, amikor elváltunk. Vagy mehetnék veled,
amikor meglátogatod. Elvihetnénk Louist a parkba, ha Ruth nem
bánja.
– Annyira elfoglalt a munkájával, kétlem, hogy törődne vele.
Mindenesetre nagyon hálás neked azért, amit tettél. Gondolj csak
arra a szép levélre, amit küldött!
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy örülne, ha apáddal tölteném az
időt.
– Nem tudom. Szerintem nem bánná.
– Nos – anya felsóhajtott –, meglátjuk! És hogy van Miles?
Elmondtam anyának, mi történt. Leesett az álla.
– Apám adta azt a gyűrűt anyámnak, amikor megszülettem,
anyám nekem, amikor betöltöttem a negyvenet, és én neked a
huszonegyedik születésnapodon. Phoebe – a fejét rázta –, ez igazán...
elszomorító... – Összeszorította az ajkát. – Micsoda megtévesztett
ember. Legalább annyira, mint apa.
– Meg kell mondanom, nem teljesítmény, amit Roxyval csinál.
– Van rá mód, hogy visszaszerezd a gyűrűt?
– Nincs. Úgyhogy próbálok nem is gondolni rá.
Anya megint kinézett az ablakon.
– Ott az a férfi! – mondta.
– Melyik?
– A nagy, rosszul öltözött, göndör hajú – követtem a tekintetét.
Dan az utca másik oldalán sétált, majd átvágott az úton és felénk jött.
– Másrészt viszont, szeretem, ha egy férfinak göndör a haja. Nem
szokványos!

319
 – Igen – mosolyogtam –, már mondtad.
Dan benyomta az ajtót.
– Szia, Dan – mondtam. – Bemutatom az édesanyámat.
– Tényleg? – zavartan nézett rá. – Nem a nővéredet?
Anya felnevetett, és hirtelen ragyogóan szép lett. Ez az egyetlen
„beavatkozás”, amire szüksége volt: egy mosoly!
Felugrott.
– Mennem kell, Phoebe, Bettyvel ebédelek a bridzskörből, fél
egykor találkozunk. Örültem, hogy ismét láttam, Dan – intett, majd
elment.
Dan a férfiruhákat vizslatta.
– Keresel valamit esetleg? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem igazán. Csak azt gondoltam, bejövök és költök egy kis
pénzt abból a vagyonból, amit ennek a boltnak köszönhetek.
– Ezt talán kicsit túlzás állítani, Dan.
– Nem annyira – kivett egy kabátot –, ez szép. Jó a színe –
ránézett –, ízléses világoszöld, igaz?
– Nem. Rágógumi-rózsaszín. Versace.
– Á – visszatette.
– Ez jól állna – húztam elő egy galambszürke Brooks Brothers
kasmírkabátot –, illik a szemedhez. És talán a mellkasodra is elég bő.
42-es.
Dan felvette, és a tükörképét nézte.
– Megveszem – mondta örömmel. – Aztán abban is
reménykedtem, hogy velem jössz és eszünk egy ünnepi ebédet.
– Ó, igazán szívesen, Dan, de sosem zárok be ebédidőben.
– Nos, egyszer igazán tehetsz valamit, amit sosem szoktál. Csak
egy órát leszünk oda, és mehetünk a Chapters borbárba, így a
közelben maradunk.
Felvettem a táskámat.
– Rendben, most úgy sincs nagy forgalom. Miért is ne?
Megfordítottam a „Nyitva” táblát és bezártam az ajtót.
Amint elsétáltunk a templom előtt, Dan elmesélte
a Black&Green eladását.

320
 – Fantasztikus volt! – mondta. – Ebben reménykedtünk Matt-tel.
Azt akarta, hogy a lap legyen sikeres, el lehessen adni, és
visszakaphassuk a pénzünket, lehetőleg kamatostul.
– Feltételezem, sikerült.
Dan elvigyorodott.
– Megdupláztuk a tőkénket! Egyikünk sem gondolta, hogy ez
ilyen gyorsan bekövetkezhet, de a Phoenix-sztori hamar feltett
minket a térképre.
Bementünk a Chapters bárba, az ablak mellett kaptunk asztalt.
Dan rendelt két pohár pezsgőt.
– Mi lesz most a lappal? – kérdeztem.
Felvette az étlapot.
– Nem lesz sok változás, mert a Trinity Mirror olyannak akarja
megtartani, amilyen. Matt kisebb részesedéssel szerkesztő marad, ők
is azt szeretnék, amit mi, hogy hasonló kis kezdeményezéseket
indítsunk be Dél-London más részein is. Mindenki marad, engem
kivéve.
– Miért? Élvezted.
– Élveztem, de most már azt csinálhatom, amit mindig is akartam.
– Mit?
– Saját mozit.
– De az már megvan.
– Én igazira gondolok, egy függetlenre, ahol új filmeket is
vetíthetnék természetesen, de ugyanolyan hangsúlyt fordítanék a
klasszikusokra, beleértve a ritkaságokat is, amiket nehéz beszerezni,
mint például a Peter Ibbetson, egy Gary Cooper-film 1934-ből, vagy
Fassbindertől a Petra von Kant keserű könnyei. Olyan lenne, mint
egy kis mini Brit Filmintézet, vetítés utáni beszélgetésekkel.
A pincér kihozta a pezsgőt.
– És felteszem, modern vetítővel.
Dan bólintott.
– A Bell and Howell csak vicc... Majd karácsony után elkezdek
nézelődni.
Rendeltünk.

321
 – Örülök neked, Dan – emeltem a poharamat. – Gratulálok! Sokat
kockáztattál.
– Igen, de jól ismertem Mattet, és bíztam benne, hogy jó lapot fog
összehozni, aztán a szerencse is jócskán velünk volt. Úgyhogy
igyunk a Vintage Világra! – Felemelte a poharat. – Köszönöm,
Phoebe.
– Dan... – mondtam később –, van valami, ami érdekelne. A
tűzijáték éjjelén a nagymamádról beszéltél, hogy neki köszönhetően
tudtál befektetni a lapba.
– Így van. De aztán el kellett menned. Nos, azt hiszem, mondtam,
hogy az ezüsthegyező mellé még rám hagyta azt a pocsék képet is.
– Igen.
– Azt a borzalmas félig absztrakt izét, ami harmincöt éven át
lógott a vécé falán.
– Azt mondtad, kicsit csalódott voltál.
– Igen. De pár héttel később kivettem a barna papírból, amibe
becsomagolták, és a hátuljára ragasztva ott volt egy levél a nagyitól,
amiben leírta, hogy tudja, hogy mindig is utáltam ezt a képet, de úgy
gondolta, „még érhet valamit”. Úgyhogy elvittem a Christiesbe, és
kiderült, hogy ez egy Erik Anselm – és erről addig nem is igazán
tudtam, mivel olvashatatlan volt az aláírás.
– Hallottam Erik Anselmről – mondtam, míg a pincér elvitte a
halaspités tányérokat.
– Rauschenberg és Twombly fiatalabb kortársa volt. A nő a
Christie’sben rendkívül izgatott lett, amikor meglátta, és azt mondta,
hogy ez egy Erik Anselm-festmény, amit újra felfedeztek, és úgy
látja, hogy 300 000 fontot érhet... – tehát innen jött a pénz –, de 800
000 fontért kelt el.
– Te jó ég! Akkor a nagymamád bőkezű volt hozzád.
Dan felvette a villáját.
– Rendkívül bőkezű!
– Gyűjtötte a műalkotásokat?
– Nem. Szülésznő volt. Azt mondta, a festményt a hetvenes évek
elején kapta az egyik hálás férjtől egy igen kockázatos szülés után.
Megint felemeltem a poharat.

322
 – Akkor ezt Robinson nagyira!
Dan elmosolyodott.
– Gyakran iszom az egészségére. Ráadásul nagyon kedves volt. A
pénz egy részéből vettem a házat – folytatta, míg a pitét ettük. –
Aztán Matt mondta, hogy nem sikerült megkapnia a Black&Green
indításához szükséges tőkét. Elmeséltem neki ezt a váratlan
fordulatot, és megkérdezte, kész lennék-e befektetni a lapba,
úgyhogy gondolkoztam, majd eldöntöttem, hogy megteszem.
Elmosolyodtam.
– Jó döntés volt.
Dan bólintott.
– Az. Mindenesetre... olyan jó, hogy látlak, Phoebe, már régóta
nem találkoztunk...
– Kicsit el voltam foglalva, Dan. De most jól vagyok –
leengedtem a villámat. – Mondhatok valamit? – Bólintott. – Tetszik a
göndör hajad.
– Igazán?
– Igen. Nem szokványos – a karórámra néztem. – Most mennem
kell. Letelt az egy óra. Köszönöm az ebédet!
– Öröm volt veled ünnepelni, Phoebe. Nincs kedved valamikor
megnézni egy filmet?
– Ó, dehogynem! Adnak valami jót a Robinson Rióban?
– A Diadalmas szerelmet.
Danre néztem.
– Ez... jól hangzik.
Így hát csütörtökön elmentem Hither Greenbe. A fészer tele volt,
Dan sietve mondott nekem pár szót a filmről: klasszikus fantáziafilm,
romantika és bírósági dráma egybefűzve, melyben egy második
világháborús bombázópilóta azt hiszi, meghalt.
– Peter Carter arra kényszerül, hogy ejtőernyő nélkül ugorjon ki
az égő repülőből. Csodák csodájára túléli – magyarázta Dan –, csak
azért, hogy rájöjjön, ez csupán egy mennybéli melléfogás része, amit
hamarosan rendbe hoznak. S hogy életben maradhasson és a szeretett
nővel lehessen, Peter az égi Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezhet az

323
esetével – folytatta. – De valóság ez, vagy csak a sebesülés miatti
hallucináció? Mindenki maga dönti el!
A fények elsötétültek, a függönyök szétnyíltak. Utána néhányan
még ott maradtunk vacsorára és a filmről beszélgettünk, arról, hogy
Powell és Pressburger mindketten feketefehéret használtak.
– A tény, hogy a mennyország monokróm, a Föld pedig
technikolor, az élet halál feletti győzelmét hivatott jelezni – mondta
Dan. – Valamit, amit a háború utáni közönség erősen át tudott érezni.
Kellemes este volt, és hazafelé vezetve sokkal boldogabbnak
éreztem magam, mint az elmúlt napokban.
Másnap reggel anya beugrott és elmondta, úgy döntött, hogy
végül is megveszi a Jacques Fath kabátruhát.
– Betty azt mondta, hogy Jimmel karácsonyi összejövetelt
tartanak huszadikán, úgyhogy szeretnék egy új ruhát, azaz egy új régi
ruhát – javította ki magát.
– A régi az új új – mondta Annie harsányan.
Anya elővette a hitelkártyatartóját, de egyszerűen nem tudtam
elviselni, hogy pénzt fogadjak el tőle.
– Hadd legyen egy korai szülinapi ajándék – mondtam.
Anya a fejét rázta.
– Ez a te megélhetésed, Phoebe. Nagyon keményen dolgoztál érte,
és vegyük hozzá, hogy a szülinapom még messze van – kivette a
Visa kártyáját –, 250 font, igaz?
– Igen, de kapsz rá húsz százalék kedvezményt, így csak 200 font.
– Ez aztán az üzlet!
– Erről jut eszembe – mondta Annie –, lesz januári leárazásunk?
Az emberek kérdezgetik.
– Jó lenne – válaszoltam, miközben összehajtottam a kabátruhát
és beletettem egy Vintage Világ szatyorba. – Más is tart ilyesmit, és
hasznos lenne arra is, hogy megmozgassuk az árut – átnyújtottam
anyának a táskát.
– Szervezhetnénk egy előnézegetős bemutatót is hozzá – javasolta
Annie. – Egy kisebb felhajtást! Szerintem keresnünk kellene más
lehetőségeket is arra, hogyan reklámozzuk még hatásosabban az

324
üzletet – tette hozzá a kesztyűket tisztogatva. Mindig meghatott,
Annie mennyire a szívén viseli, hogy Vintage Világ sikeres legyen.
– Tudom, mit kéne tenned! – szólalt meg anya. – Vintage
divatbemutatót kellene rendezned! Phoebe minden ruháról ejt néhány
szót. Eszembe jutott már akkor, amikor a rádióban hallottalak.
Beszélhetnél a ruhák stílusáról, a korszak társadalmi hátteréről, pár
szót a tervezőjükről, hiszen olyan sokat tudsz minderről!
– Nem csoda, elvégre tizenkét éve dolgozom ezen a területen –
anyára néztem –, de tetszik az ötlet.
– Kérhetnél fejenként tíz fontot a belépőre, amiért egy pohár bor
is járna – mondta Annie –, a jegy ára pedig levásárolható lenne a
boltban. A helyi lapokban biztosan megjelenne. Rendezhetnéd a
Blackheath Hallsban.
A fagerendás nagyteremre gondoltam, dongaboltozatos plafonjára
és széles színpadjára.
– Jó nagy hely.
Annie vállat vont.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudnád tölteni. Remek alkalom
lenne arra, hogy szórakozva tanuljunk a divat történetéről.
– Modelleket kellene fizetnem, az sokba kerülne.
– Ott vannak a vásárlóid, ők modellkedhetnének – javasolta
Annie. – Biztosan örömmel vállalnák, és mókás lenne! Viselhetnék
azt, amit már megvásároltak, és a jelenlegi árukat is.
Annie-re pillantottam.
– Viselhetnék.
Elképzeltem a kifutón lebegő négy habcsók-ruhát.
– A bevételből adakozhatnánk.
– Csináld meg, Phoebe! – kérlelt anya. – Mind segítünk majd
neked.
Majd integetett és elment.
Jegyzetelni kezdtem pár dolgot ezzel kapcsolatban, és felhívtam a
Blackheath Hallst, hogy mennyibe kerülne a nagyterem bérlete,
amikor megcsörrent a telefon.
Felvettem.
– Vintage Világ.

325
 – Phoebével beszélek?
– Igen.
– Phoebe, Sue Rix vagyok, a Macmillan nővér, aki Mrs. Bellt
gondozza. Most is nála vagyok, és megkért, hogy hívjam fel önt.
– Jól van? – kérdeztem gyorsan.
– Nos... erre nehéz válaszolni. Rendkívül izgatott. Azt mondja,
hogy szeretné, ha eljönne hozzá, méghozzá most azonnal. Pedig
mondtam neki, hogy talán nem ér majd rá.
Annie-re néztem.
– Ami azt illeti, ma van segítségem, úgyhogy nincs akadálya,
rögvest indulok. – Míg vállamra tettem a táskámat, aggódva
megborzongtam.
– Majd jövök, Annie.
Bólintott. Kimentem a boltból és elindultam a Paragon felé, a
szívem hevesen vert a rossz előérzettől.
Amikor odaértem, Sue nyitott ajtót.
– Hogy van Mrs. Bell? – kérdeztem amint beléptem.
– Nagyon rémült – válaszolt –, és rendkívül felfokozott érzelmi
állapotban van. Úgy egy órája.
Bementem a nappaliba, de Sue a hálószoba felé mutatott.
Mrs. Bell az ágyon feküdt, nem láttam korábban az ágyban, és bár
tudtam, milyen beteg, szörnyen meglepett, mennyire sovány a takaró
alatt.
– Phoebe... Végre! – Mrs. Bell megkönnyebbülten mosolygott.
Kezében egy papír feküdt. Levél. Ránéztem, a szívem hevesen vert.
– Szeretném, ha ezt felolvasnád nekem. Sue felajánlotta, hogy
megteszi, de csak te olvashatod fel.
Odahúztam egy széket.
– Maga nem tudja elolvasni? A szemével van gond?
– Nem. El tudom olvasni, és már úgy hússzor el is olvastam az
alatt a rövid idő alatt, amióta megérkezett. De el kell olvasnod,
Phoebe. Kérlek.
Mrs. Bell átnyújtotta a krémszínű papírt, aminek mind a két
oldalát szorosan gépelt írás fedte. Egy pasadenai címről érkezett,
Kaliforniából.

326
 Drága Thérèse! – olvastam. – Remélem, megbocsátja e levelet egy
idegentől, habár nem vagyok teljesen idegen. A nevem Lena Sands és
a barátja, Monique Richelieu lánya vagyok.

Mrs. Bellre pillantottam. Világoskék szemében könnyek

csillogtak. Visszatértem a levélhez.

Tudom, hogy édesanyám és ön régen barátok voltak Avignonban.

Tisztában vagyok vele, hogy tudja, anyámat elvitték, és hogy a
háború után kereste őt, így megtudta, hogy anyám Auschwitzba
került. Azt is tudom, hogy úgy hitte, meghalt– nem alaptalan e
feltételezés. E levél célja nem más, mint hogy elmondjam, mint ahogy
a létezésem is bizonyítja, anyám túlélte.

– Igazad volt – motyogta Mrs. Bell. – Igazad volt, Phoebe!

Thérèse, szeretném, ha végre megtudná, mi történt az

édesanyámmal. Azért írhatok most Önnek, mert a barátja, Phoebe
felhívta anyám örök barátját, Miriam Lipietzkát, és Miriam ma
telefonált nekem.

– De hogy tudtad elérni Miriamot? – kérdezte Mrs. Bell. –

Hogyan lehetséges?
Elmeséltem a programfüzetet, amit az osztrigaszínű táskában
találtam. Rám nézett, szája tátva maradt.
– Phoebe – suttogta pár pillanat múlva –, nem olyan rég azt
mondtam neked, nem hiszek Istenben. Most már hiszek benne.
Visszafordultam a levélhez.

Anyám ritkán beszélt az avignoni időszakáról. Túl fájdalmas volt

visszagondolni erre, de amikor oka volt rá, hogy említse, az ön neve,
Thérèse, mindig előkerült. Csakis szeretettel beszélt magáról.
Emlékezett arra, hogy maga segítette, amikor el kellett rejtőznie. Azt
mondta, nagyon jó barátja volt.

327
 Mrs. Bellre néztem. A kezét tördelte, míg az ablakon nézett kifelé,
fejben követte a levelet. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

Anyám 1987-ben halt meg, ötvennyolc éves korában. Egyszer azt

mondtam neki, úgy érzem, kevesebbet kapott az élettől', mint
amennyit megérdemelt. Ő pedig azt mondta, hogy éppen
ellenkezőleg, negyvenhárom év legcsodálatosabb váratlan
szerencséjét kapta.

Most arról az esetről olvastam, amit Miriam mondott el a

telefonban, amikor Monique-ot megragadta az őr.

Ez a nő, akit „vadállatként” ismertek, anyámat a következő

„szelekciós” listára tette. De azon a napon, amikor anyám másokkal
együtt a teherautó végében várt arra, hogy elvigyék őket – és alig
bírom leírni ezeket a szavakat – a krematóriumba, felismerte a fiatal
SS-katona, aki az érkezéskor regisztrálta. Akkor hallotta, hogy
anyanyelvi szinten beszéli a németet, és megkérdezte, honnan jött.
Anyám azt mondta, Mannheimből. Elmosolyodott és elmondta, ő is
Mannheimból jött, és utána, akárhányszor látta anyámat, mindig
megragadta az alkalmat, hogy beszélgessen vele a városról. Amint
azon a reggelen észrevette, hogy a teherautó hátulján ücsörög, szólt
a sofőrnek, hogy tévedés történt, és anyámra parancsolt, hogy
szálljon le. Mindig azt mondta, hogy az a nap, 1944. március elseje a
második születésnapja.

Lena levelében leírta, hogyan intézte el az SS-őr, hogy anyja a

tábori konyhán dolgozhasson, padlót pucolt, ami azt jelentette, hogy
bent dolgozott és ami ennél fontosabb, krumplihéjat ehetett, néha
még egy kis húst is. A túléléshez épp elég. Majd egy héttel ezután,
folytatta a levél, Monique konyhai kisegítő lett, bár főzni nehéz volt,
hiszen mindössze krumpli volt, káposzta, margarin és liszt, néha egy
kis szalámi, valamint kávé, darált makkból. Három hónapig tartott
ez.

328
 Anyámat utána két másik lánnyal együtt kirendelték, hogy néhány
női felügyelőnek főzzenek a barakkjukban. Mivel a két öccse
születése után meg kellett tanulnia főzni, nagyon jó munkát végzett,
szerették a krumplis palacsintáit, savanyú káposztáját és réteseit. Ez
a siker biztosította anyám túlélését. Mindig azt mondta, hogy amit az
anyja tanított neki, az mentette meg az életét.

Most már értettem Miriam megjegyzését az igazi adományról,

amit Monique anyja biztosított a lányának. Megfordítottam a levelet.

1944 telén az oroszok közeledtek keletről, ezért a németek

Auschwitzot evakuálták. Azokat, akik még a lábukra tudtak állni,
arra kényszerítették, hogy a hóban meneteljenek a távolabbi német
táborokba; halálmenet volt ez, és mindazokat, akik megálltak pihenni
vagy összeestek, azonnal lelőtték. Tíznapi menetelés után húszezer
rab érkezett meg Bergen– Belsenbe – köztük anyám. Azt mondta,
pokoli volt, szó szerint nem volt étel, és több ezer rab szenvedett
tífusztól. A Női Zenekart is odaküldték, így anyám láthatta Miriamot.
De áprilisban Bergen-Belsent felszabadították. Miriam
csatlakozhatott anyjához és a testvéréhez, és nem sokkal később
Kanadába emigráltak, ahol családtagjaik éltek. Anyám nyolc
hónapot töltött egy átmeneti táborban, ott várta a híreket a szüleiről
és a testvéreiről. Szinte megtébolyodott, amikor megtudta, hogy nem
élték túl. De a Vöröskereszt segítségével apja testvére megkereste, és
új otthonra lelhetett a családjával Kaliforniában. Így anyám idejött,
Pasadenába 1946 márciusában.

– Tényleg tudtad – motyogta megint Mrs. Bell. Rám nézett.

Könnyek gyűltek a szemébe. – Tudtad, Phoebe. Ez a furcsa
meggyőződésed... helyes volt! Helyes volt! – Ismételte
elgondolkodva.
Visszatértem a levélhez.

Bár anyám élete normális volt a háború után abban az érte–

lemben, hogy dolgozott, férjhez ment és gyereket szült, sosem
»gyógyult ki” abból, amit átélt. Még évekkel azután is leszegett fejjel

329
járt az utcán. Gyűlölte, amikor valaki azt mondta: „Csak ön után”,
mert a táborban a rabok mindig a kísérő őrök előtt jártak. Felizgatta
magát, ha csíkos szövetet látott, és ebből semmilyen fajtát nem tűrt
meg a házban. Az ételek megszállottja lett, mindig tortát sütött, amit
aztán elajándékozott.
Anya elkezdte ugyan a középiskolát, de nehezen tudta rávenni
magát a tanulásra. Egy nap a tanára azt mondta, hogy nem tud
koncentrálni. Anyám pedig közölte, hogy mindent tud a
koncentrációról, dühösen felhúzta a ruha ujját és megmutatta a bal
alkarjára tetovált számot. Nem sokkal azután, hogy befejezte az
iskolát, bár okos volt, mégis úgy döntött, hogy nem megy főiskolára.
Azt mondta, ő csak etetni akarja az embereket. Munkát kapott egy
hajléktalanoknak szervezett állami programon keresztül, és így
találkozott apámmal, Stannel, aki pékként dolgozott és a jótékonysági
szervezet két intézményének adományozott kenyeret. Stan és anyám
fokozatosan egymásba szerettek, 1952-ben összeházasodtak, és
együtt dolgoztak apám pékségében, ahol anyám készítette a
süteményeket és a habcsókokra specializálódott.
A pékségük nagy vállalkozássá nőtt, és 1970-ben Pasadena
Habcsók Társaság lett belőle, amelynek pár éve én vagyok a
vezérigazgatója.

– De nem értem, Phoebe – mondta Mrs. Bell –, nem értem, hogy

lehet az, hogy tudtál minderről, és nem szóltál? Hogyan ülhettél itt,
Phoebe, néhány nappal ezelőtt, beszéltél hozzám, közben egy szót
sem szóltál arról, amit tudsz.
Megint a levélre pillantottam. Majd hangosan felolvastam az
utolsó bekezdést.

Amikor Miriam ma telefonált, azt mondta, már mindent elmondott

Phoebének. Thérèse, Phoebe úgy érezte, hogy nem tőle kellene
hallania, ami történt, hanem tőlem, mivel én állok a legközelebb
Monique-hoz. így megbeszélte velem, hogy én írom meg, és mondom
el Önnek anyám történetét. Nagyon örülök, hogy megadatott
számomra ez a lehetőség.
Maradok barátsággal,

330
 Lena Sands

Mrs. Bellre néztem.

– Nagyon sajnálom, hogy várnia kellett, de ezt a történetet nem
nekem kellett elmondanom, és tudtam, hogy Lena azonnal megírja.
Mrs. Bell felsóhajtott, majd szeme megint megtelt könnyel.
– Annyira örülök... – motyogta –, és annyira szomorú is vagyok.
– Miért? – suttogtam. – Mert Monique élt, és maga nem hallott
róla? – Mrs. Bell bólintott, majd egy másik könnycsepp gördült le
arcán. – De Lena azt írja, hogy Monique nem szeretett Avignonról
beszélni, érthető amiatt, ami ott történt vele, fátylat akart borítani
életének azon részére. Azt sem tudta, hogy vajon maga túlélte-e a
háborút, vagy hogy hol volt. – Mrs. Bell bólintott. – Aztán maga
Londonba ment, ő pedig Amerikában élt. Ha ma történt volna
mindez, modern kommunikációval újra egymásra találtak volna. De
bizonyos értelemben most egymásra találtak.
Mrs. Bell a kezemért nyúlt.
– Annyi mindent tettél értem, Phoebe. Talán többet, mint bárki
más, de... szeretném, ha még egyvalamit meg– tennél... Talán már ki
is találtad, mi az.
Bólintottam, aztán újraolvastam Lena utóiratát.

Thérèse, február végén Londonban leszek. Igazán remélem, hogy

lesz szerencsénk találkozni, hiszen tudom, hogy ez anyámat olyan
boldoggá tenné.

Visszaadtam a levelet Mrs. Bellnek, aztán a szekrényhez léptem,

és kivettem a kis kék kabátot a ruhazsákjával együtt.
Hozzáfordultam.
– Persze, hogy megteszem – mondtam.

331
 TIZENÖT

Közeledett a karácsony. A bolt nagyon forgalmassá vált, ezért

Katie átjött segíteni szombatonként, anya pedig visszaállt a munkába,
boldogan várva, hogy újra láthassa Louist és apát karácsonyeste.
Elhatározta, hogy születésnapja alkalmából partit ad január tizedikén,
és azzal viccelődött, hogy majd egy buszon rendezi meg.
Tervezni kezdtem a divatbemutatót, amit a Blackheath Hallsban
tartunk majd, szerencsére valaki visszamondta a nagyterem
foglalását február elsejére.
Mrs. Bellt még kétszer látogattam meg. Az első alkalommal még
tudta, hogy ott vagyok, bár nagyon kábának tűnt a sok gyógyszertől.
A második alkalommal, december 21-én már nem észlelte a
jelenlétemet. Akkor már huszonnégy órán át morfinon élt. Így csak
ültem, fogtam a kezét, és elmondtam, mennyire örülök, hogy
megismerhettem, és sosem fogom elfelejteni, és hogy azóta sokkal
erősebbnek érzem magam, ha Emmára gondolok. Ekkor finom
szorítást éreztem Mrs. Bell ujjaiból. Arcon csókoltam és
elköszöntem. Míg hazamentem a szürkületben, a gyülekező felhők
csíkozta égre néztem, rájöttem, hogy ez az év legrövidebb napja, és
nemsokára visszatér a fény...
Amikor hazaértem, csörgött a telefonom. Sue volt az.
– Phoebe, nagyon sajnálom. Azért telefonálok, mert Mrs. Bell ma
három óra ötven perckor elhunyt, nem sokkal az után, hogy elmentél.
– Értem.
– Mint láttad, békés volt. – Éreztem, ahogy könnyel telik meg a
szemem. – Egyértelmű, hogy téged nagyon közel érzett magához –
tette hozzá, míg én leültem az előszobai székre. – Feltételezem, hogy
régóta ismertétek egymást.
– Nem – zsebkendőért nyúltam a kabátom zsebébe.
– Alig négy hónapja. De mintha egy egész élet lenne.
Vártam pár percet, majd felhívtam Annie-t, aki nagyon
meglepődött, hogy vasárnap este keresem.
– És jól vagy, Phoebe? – kérdezte.
– Jól vagyok – nyeltem –, de volna pár perced? Mert van egy
történet, amit szeretnék elmesélni...
A következő néhány nap nagyon forgalmas volt, aztán
karácsonyeste a bolt elcsendesedett. Figyeltem a szatyrokkal
megrakodott embereket, akik elhaladtak a bolt előtt, átkeltek a
Heathen Paragon felé, és Mrs. Bellre gondoltam, hogy mennyire
örülök, hogy megismertem. Azzal, hogy segítettem neki, magamból
is felszabadítottam valamit.
Öt órakor a raktárban voltam az emeleten, eladásra válogattam és
dobozokba tettem a ruhákat, kesztyűket, sapkákat és öveket. Hirtelen
meghallottam a bejárati ajtó feletti csengő csilingelését, majd lépések
közeledtek. Lementem, arra számítottam, hogy vásárló lesz, aki még
az utolsó pillanatban venni akar valamilyen karácsonyi ajándékot, de
Miles állt ott kedvesen, bézs télikabátjában, barna bársonygallérral.
– Szia, Phoebe – mondta csendesen.
Ránéztem, zakatolt a szívem, aztán lelépkedtem a maradék pár
lépcsőfokon.
– Zárni készültem.
– Én csak... beszélni szerettem volna veled... – Megint feltűnt a
hangjában az a rekedtség, amitől mindig elolvadtam. – Nem tart
sokáig.
Átfordítottam a táblát a „Zárva” feliratra, majd a pult mögé
mentem, mintha kellett volna onnan valami.
– Jól vagy mostanában? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.
– Jól, igen – válaszolta tisztán. – Eléggé elfoglalt vagyok, de... – a
kezét a kabátzsebébe dugta –, csak ezt szerettem volna elhozni.
Előrelépett, és egy kis zöld dobozt tett a pultra. Kinyitottam, majd
megkönnyebbülten lehunytam a szemem. Benne volt a

333
smaragdgyűrűm, ami a nagyanyámé volt, majd anyámé, végül az
enyém lett, és egyszer talán, jutott eszembe, majd az én lányomé
lesz, ha szerencsém lesz, és életet adhatok neki. Kezembe zártam egy
pillanatra, majd az ujjamra csúsztattam. Milesra néztem.
– Nagyon örülök, hogy visszakapom.
– Természetesen – piros folt kúszott fel a nyakán –, elhoztam,
amilyen hamar csak tudtam.
– Szóval csak most találtad meg?
Bólintott.
– Tegnap este.
– És... hol?
Megfeszült egy izom Miles szája sarkában.
– Roxy éjjeliszekrényében – megrázta a fejét. – Nyitva felejtette a
fiókot, és megláttam egy pillanatra.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Mit mondtál neki?
– Nagyon mérges voltam rá, persze, nemcsak azért, mert elvette,
hanem amiért hazudott. Megmondtam, hogy tanácsadásra kell
vinnem, mert, és ezt nagyon nehéz bevallanom, szüksége van rá. –
Lemondóan vállat vont. – Azt hiszem, már sejtettem egy ideje, csak
nem akartam szembenézni a dologgal. De Roxyban nincs meg a...
– ... megfosztóttság érzése?
– Igen, az – szorította össze az ajkát –, megfosztottság. –
Ellenálltam a kényszernek, hogy Miles szemébe vágjam, talán neki is
szüksége lenne tanácsadásra. – Mindenesetre, Phoebe, sajnálom.
Megcsóválta a fejét.
– Minden szempontból sajnálom, mert nagyon sokat jelentettél
nekem.
– Nos... köszönöm, hogy visszahoztad a gyűrűt. Nem lehetett
könnyű.
– Nem. Én... Mindenesetre... – felsóhajtott. – Itt van. Remélem,
jól telik a karácsonyod.
Rám mosolygott.
– Köszönöm, Miles. Remélem, a tiéd is jól telik.

334
 Most, hogy már nem volt mit mondanunk egymásnak, kinyitottam
az ajtót és Miles elment, én pedig figyeltem, ahogy végigmegy az
utcán, míg el nem tűnik. Aztán visszamentem az emeletre.
A gyűrű feletti megkönnyebbülésem ellenére a Milesszal való
találkozás felzaklatott és megzavart. A ruhákat az egyik állványról a
másikra raktam, az egyik ruha beakadt a másikba, nem tudtam
szétszedni, húzgáltam, próbáltam leakasztani, de nem ment, úgyhogy
megrántottam egy Dior blúzt, de olyan durván, hogy elszakítottam a
selymet. A földre rogytam, és könnyekben törtem ki.
Pár percig ültem, és amikor hallottam, hogy a Mindenszentek
temploma hatot üt, feltápászkodtam. Amint fáradtan lefelé
vonszoltam magam, megcsörrent a telefonom. Dan hívott, s ettől
jobb kedvre derültem, mert a hangja mindig felvidít. Azt akarta
tudni, van-e kedvem később átmenni egy „magánvetítésre” egy
„különlegesen csábító” klasszikusra.
– Netán az Emmanuelle 3-ra? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem, de majdnem. Godzilla vs. King Kong. A múlt héten
sikerült beszereznem egy 16 mm-es kópiát az eBay– en. De megvan
az Emmanuelle 3 is, ha érdekel egy másik alkalommal.
– Hm, meglehet.
– Gyere át hét után bármikor! Csinálok rizottót.
Azon kaptam magam, hogy kifejezetten szeretnék Dannel
üldögélni, aki nagy, megnyugtató, vidám, miközben ősrégi
klasszikusokat nézünk a fészerében.
Most már felderültem, kivettem a „Akciós!” címkéket a dobozból,
hogy kirakjam őket az ablakba 26-án este, hogy hirdessék a 27-én
induló árleszállítást. Annie egészen január elejéig távol maradt, mert
arra akarta használni az év e nyugodt szakaszát, hogy írjon, ezért
Katie helyettesítette, de január közepétől Katie már csak
szombatonként járt be. Fogtam a kabátomat, a táskámat és bezártam.
Hazafelé menet az éles szél csípte az arcomat, és engedélyt adtam
magamnak, hogy ha óvatosan is, de várakozással nézzek az új év
felé. Jön a leárazás, anya születésnapja, a divatbemutató, ami biztos
sok szervezést igényel majd. Később aztán Emma évfordulója lesz,
amin túl kell esnem, próbáltam nem gondolni rá.

335
 Befordultam a Bennet Streetre, kinyitottam a bejarati ajtót és
beléptem. Felvettem a postát a küszöbről. Néhány késői karácsonyi
lap hevert ott, az egyik Daphnétól. Bementem a konyhába, töltöttem
magamnak egy pohár bort. Kívülről éneklést hallottam, majd a
csengőt. Kinyitottam az ajtót.
Csendes éj, szentséges éj...
Négy gyermek állt ott egy felnőttel, akik a válság miatt gyűjtöttek.
Angyalok álma mély...
Tettem egy kis pénzt a perselybe, végighallgattam a dalt, majd
becsuktam az ajtót és felmentem, hogy készüljek a találkozóra
Dannel. Hétkor megint megszólalt a csengő. Lerohantam, felkaptam
a pénztárcámat az előszobaasztalról, gondolván, hogy újabb
betlehemesek jönnek, mert amúgy senkit sem vártam.
De amikor kinyitottam az ajtót, jéggé dermedtem.
– Szia, Phoebe – mondta Guy.
– Bejöhetek? – kérdezte egy pillanat múlva.
– Ó, igen... – Azt hittem, kiszalad a talaj a lábam alól.
– Nem számítottam rád.
– Nem. Bocsánat. Csak azt gondoltam, beugrom, mivel
Chislehurstbe megyek.
– A szüleidhez?
Guy bólintott. Fehér sídzsekit viselt, amit Val d'Isére-ben vett.
Emlékszem, csak azért választotta, mert nekem tetszett.
– Tehát túlélted a bankválságot? – kérdeztem, és a konyhába
mentem.
– Igen – Guy nagy levegőt vett –, pontosan. De... Leülhetnék egy
pár percre, Phoebe?
– Persze – mondtam idegesen. Leült az asztalhoz. Guy jóképű,
nyílt arcára néztem, kék szemébe és rövid, sötét hajára, ami hosszabb
volt, mint az emlékeimben, és a halántékán láthatóan őszült.
– Kérsz valamit? Egy pohár italt? Egy csésze kávét?
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem, semmit, nem maradhatok sokáig.
A munkalapnak dőltem, vadul vert a szívem.
– Tehát... Mi szél hozott?

336
 – Phoebe – válaszolta Guy türelmesen –, te is tudod.
Zavarodott pillantást vetettem rá.
– Tudom?
– Igen. Tudod, hogy azért vagyok itt, mert hónapok óta próbálok
veled beszélni, de egyetlen levelemre, e-mailemre és hívásomra sem
reagáltál.
Megfogta az egyik magyalt, amit egy nagy fehér gyertya alapjára
tettem, és forgatni kezdte.
– Engesztelhetetlen voltál – nézett rám. – Nem tudtam, mit
tegyek. Sejtettem, hogy ha találkozni próbálok veled, elutasítasz. –
Ez igaz. Nem mentem volna el. – De ma este, tudván, hogy az ajtód
előtt járok, arra gondoltam, teszek egy próbát, hátha itthon vagy –
fájdalmasan felsóhajtott –, mert... ez befejezetlen maradt kettőnk
között, Phoebe.
– Számomra befejezett.
– De számomra nem – mondta –, és szeretném megoldani.
Kapkodtam a levegőt.
– Sajnálom, Guy, de nincs mit megoldani.
– De van – erősködött fáradtan –, és szeretném úgy kezdeni az új
évet, hogy ez az ügy tisztázva legyen.
Összekulcsoltam a kezem.
– Guy... ha nem tetszik, amit kilenc hónapja mondtam, akkor
miért nem tudod egyszerűen csak elfelejteni?
Rám nézett.
– Mert túlságosan súlyos dolog ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem,
ezt te is tudod. És amikor próbáltam folytatni az életemet, nem
bírtam elviselni a gondolatot, hogy ilyen... szörnyűséggel vádolnak. –
Hirtelen eszembe jutott, hogy nem rámoltam ki a mosogatógépből. –
Phoebe – mondta Guy, amikor elfordultam –, meg kell beszélnünk,
mi történt akkor este! Csak még egyszer, és aztán soha többé. Ezért
vagyok most itt.
Kivettem két tányért.
– De én nem akarok erről beszélni. Ráadásul nemsokára mennem
kell.
– Akkor csak meghallgatnál, kérlek? Pár perc.

337
 Guy összekulcsolta a kezét maga előtt az asztalon. Ügy néz ki,
mint aki imádkozik, gondoltam miközben a tányérokat visszatettem a
szekrénybe. De nem akartam ezt a beszélgetést. Csapdában éreztem
magam, dühös voltam.
– Először is szeretném elmondani, hogy sajnálom. – Guy felé
fordultam és ránéztem. – Őszintén sajnálom, ha tettem vagy
mondtam bármit aznap éjjel, ami hozzájárult, akár akaratlanul is
ahhoz, ami Emmával történt. Kérlek, bocsáss meg, Phoebe.
Nem vártam. Ezt nem vártam. A neheztelésem alábbhagyott.
– De szeretném, ha beismernéd, hogy a teher, amit rám tettél,
teljesen igazságtalan.
Kivettem két üvegpoharat a mosogatógépből.
– Nem ismerem be, mert igaz.
Guy megrázta a fejét.
– Phoebe, ez igazságtalanság, tudtad akkor, és tudod most is. –
Egy poharat a polcra tettem. – Nyilván zaklatott voltál...
– Igen. Mint aki megtébolyodott. – A második poharat is a polcra
tettem, olyan lendülettel, hogy majdnem eltört.
– És amikor az emberek ilyen állapotban vannak, szörnyű
dolgokat mondhatnak egymásnak.
Ha te nem léptél volna az életünkbe, még élne...
– Te engem hibáztattál Emma haláláért, és én nem bírtam elviselni
a vádat. Kísértett egészen mostanáig. Azt mondtad, én beszéltelek le
arról, hogy elmenj Emmához.
Szembefordultam vele.
– Ezt tetted! Azt mondtad, hogy „őrült kalaposnő”, aki mindent
„eltúloz”.
Kivettem az evőeszközös kosarat a mosogatógépből és
behajigáltam a késeket a fiókba.
– Ezt mondtam – szólt Guy. – Akkoriban igencsak elegem volt
Emmából, nem tagadom, mert mindenből drámát kerekített. De csak
azt mondtam, hogy tartsd ezt az eszedben, mielőtt elrohannál hozzá.
Bedobáltam a kanalakat és villákat is.

338
 – Aztán azt mondtad, hogy menjünk a Bluebirdbe, ahogy
terveztük, és vacsorázzunk, mert lefoglaltad az asztalt és nem akarod
lemondani.
Guy bólintott.
– Igen, ezt mondtam. De azt is hozzátettem, hogy ha tényleg nem
akarsz jönni, akkor lemondhatom az asztalt. Azt mondtam, hogy
rajtad múlik. – Guyra néztem, a fülemben dobolt a vér, aztán
visszafordultam a mosogatógéphez és kivettem a tejeskancsót. –
Phoebe, te akartál vacsorázni menni. Te mondtad, hogy majd újra
hívod Emmát, ha visszaértünk.
– Nem – tettem le a kancsót a pultra. – Te javasoltad. A te
„kompromisszumod volt.”
Guy megrázta a fejét.
– A tied volt. – Az ismerős süllyedés-érzés fogott el. –
Emlékszem, meglepődtem, de úgy véltem, Emma a te barátod, a te
döntésed szerint kell lépnem ebben az ügyben.
Hirtelen döbbenet töltött el.
– Rendben... tényleg mondtam, hogy vacsorázzunk, de csak mert
nem akartam neked csalódást okozni, hiszen mégiscsak Valentin-nap
volt.
– Azt mondtad, nem maradnánk sokáig.
– Igen, így van – mondtam. – És nem is maradtunk sokáig.
Amikor visszaértünk, fel is hívtam Emmát, rögtön telefonáltam neki
és épp át akartam menni hozzá, azonnal – Guyra néztem –, de te
lebeszéltél! Azt mondtad, valószínűleg túlléptem a megengedett
alkoholszintet, és nem vezethetek. Részeg vezetős mozdulatokat
imitáltál, amikor telefonáltam.
– Igen, mert szinte biztosan tudtam, hogy túl sokat ittál!
– Hát tessék! – vágtam be a mosogatógép ajtaját. – Te állítottál le,
amikor át akartam menni Emmához.
Guy a fejét rázta.
– Nem, mert utána hozzátettem, hogy talán taxival kéne menned,
és majd fogok egyet. Már épp indultam is, ha emlékszel, nyitottam az
ajtót – most már nem süllyedtem, hanem zuhantam, száguldottam a

339
szakadék felé –, amikor hirtelen azt mondtad, hogy mégsem mész.
Úgy döntöttél, hogy nem.
Guy rám nézett. Próbáltam nyelni, de nem tudtam.
– Azt mondtad, úgy gondolod, Emma reggelre talán jobban lesz.
A lábam feladta. Egy székre huppantam.
– Azt mondtad, fáradtnak tűnt, és az lenne a legjobb, ha kialudná
magát.
Az asztalt néztem, és a szemem megtelt könnyel.
– Phoebe – mondta Guy csendesen –, sajnálom, hogy megint
felhozom az egészet. De súlyos dolgokkal vádoltál, és esélyem sem
volt megcáfolni... Ez nagyon felkavart az elmúlt hónapokban.
Képtelen voltam megnyugodni. Azt akarom, sőt arra van szükségem,
hogy ismerd el, amit mondtál, nem igaz.
Guyra néztem. Vonásai elmosódtak. Lelki szemeim előtt láttam a
Bluebird Café előtti kis udvart és Guy lakását, aztán Emma házának
szűk lépcsőházát, végül a hálószobája ajtaját, amikor benyitok.
Levegőt vettem.
– Hát jó – krákogtam. – Jó, rendben – ismételtem csendesen. –
Talán – kibámultam az ablakon –, talán... én... -– az ajkamba
haraptam.
– Talán nem emlékszel egészen jól – mondta Guy könnyedén.
Bólintottam.
– Talán nem. Tudod... nagyon zaklatott voltam.
– Igen, úgyhogy érthető, hogy elfelejtetted, mi történt.
– Nem, ez több volt annál.
Az asztalra néztem.
– Nem bírtam elviselni, hogy csak magamat hibáztassam.
Guy a kezemért nyúlt és a tenyerébe zárta.
– Phoebe, nem kellene magadat hibáztatnod. Nem tudhattad,
milyen beteg Emma. Csak azt tetted a barátoddal, ami helyesnek
tűnt. És az orvos is azt mondta, hogy igen kevés valószínűsége lett
volna, hogy Emma túléli, még akkor is, ha kórházba viszik akkor
este.
– De ez nem biztos! Szörnyű, gyötrő lehetőség, hogy túlélte
volna, ha másképpen intézem a dolgokat.

340
 Arcomat a tenyerembe temettem.
– És bárcsak, bárcsak így intéztem volna, azt kívánom, bárcsak...
A fejem a mellemre bukott. Aztán hallottam, hogy Guy hátratolja
a székét, és leül mellém.
– Phoebe. Mi szerettük egymást – suttogta.
Bólintottam.
– De ami történt, mindent összetört. Amikor felhívtál akkor
reggel, hogy elmondd, Emma meghalt, tudtam, hogy a kapcsolatunk
ezt nem éli túl.
– Nem – nyeltem –, hogyan lehettünk volna boldogok azok után?
– Nem hiszem, hogy lehettünk volna. Mindig árnyékként
nehezedett volna az életünkre. De nem tudom elviselni, hogy ilyen
szörnyű körülmények közt váltunk el – a válla megrándult –, és
szeretném, ha mindez nem történt volna meg.
– Mennyire szeretném én is! – Néztem magam elé. – Teljes
szívemből kívánom! – Csörgött a telefon, ez arra indított, hogy
kirángassam magam a képzelődésből, hogy mi lett volna, ha...
Megragadtam egy törlőkendőt, a szememhez nyomtam, majd
felvettem a hallgatót.
– Hé, merre vagy? – kérdezte Dan. – Mindjárt kezdődik a film, és
morcosan néznek a későn érkezőkre.
– Ó, jövök, Dan – köhögtem, hogy ne legyen sírós a hangom –, de
egy kicsit később, ha nem baj – szipogtam. – Nem, jól vagyok, csak
azt hiszem, megfáztam. Igen, biztosan ott leszek – Guyra néztem –,
de nem hiszem, hogy szembe tudnék most nézni King Konggal és
Godzillával.
– Akkor nem azt nézzük – mondta Dan. – Semmit sem kell
néznünk. Csak hallgatunk egy kis zenét, vagy kártyázunk. Nem
számít. Csak gyere, amikor tudsz.
Letettem a kagylót.
– Jársz valakivel? – kérdezte Guy kedvesen. – Remélem, hogy
igen – tette hozzá. – Szeretném, ha boldog lennél.
– Nos – töröltem meg a szemem megint –, van egy... barátom.
Egyelőre csak ennyi, egy barát, de szeretek vele lenni. Nagyon jó
ember, Guy. Mint te.

341
 Guy levegőt vett, majd lassan kiengedte.
– Megyek, Phoebe. Örülök, hogy láttalak.
Bólintottam.
Kikísértem a bejáratig.
– Boldog karácsonyt neked, Phoebe – mondta Guy.
– Remélem, ez jó év lesz!
– Én is ezt kívánom neked – suttogtam, amint megölelt.
Egymást átölelve álltunk néhány pillanatig, aztán elment.

Karácsony napját anyával töltöttem, aki-mint észrevettem – végre

levette a jegygyűrűjét. Nála volt a Woman&Home januári számának
egy példánya a „Régiek körében” divatmelléklettel, amely –
örömmel konstatáltam – ígéretes hitelességgel reklámozta a
ruháimat. Néhány oldallal hátrébb láttam egy fényképet Reese
Witherspoonról, aki az Emmy-díjátadón viseli az én égszínkék
Balenciaga ruhámat, amit a Christie's árverésen szereztem be. Tehát
ő volt az A-listás, akinek Cindi megvette a ruhát. Egy ilyen nagy
filmcsillagot látni a ruhámban, igazán örömömre szolgált.
Ebéd után apa telefonált, hogy Louis nagyon vidáman játszott a
Lights'n'Sounds babasétáltatóval, amit anya adott neki tegnap, és az
én Thomas a gőzmozdony készletemmel. Reméli, hamarosan
mindketten meglátogatjuk Louist, és miközben a Dr. Who karácsonyi
adását néztük, anya tovább kötötte a kék kis babakabátot Louisnak,
amihez én adtam a repülőgép alakú gombokat.
– Hála istennek szereznek egy dadát Louisnak – mondta,
miközben a fonalat a kötőtűre hurkolta.
– Igen. És apa azt mondta, tanítani fog a Nyitott Egyetemen,
úgyhogy ez nagyon feldobja! – Anya helyeslően bólintott.
27-én elkezdődött a leárazás, és a boltba egyre több vásárló tért
be. Mindenkinek beszámoltam a vintage divat– bemutatóról.
Megkérdeztem a vásárlókat, hogy szeretnének-e modellek lenni.
Carla, aki a türkiz habcsók-ruhát vette meg, azt mondta, szívesen
jönne, ez ugyan az esküvője előtti hét lesz, de rendben. Katie azt
válaszolta, boldogan lenne modell a sárga habcsók-ruhában. Danen
keresztül kapcsolatba léptem Kelly Marksszal, aki azt mondta,

342
szívesen viseli Csingiling ruháját, ahogy ő nevezte. Aztán a nő, aki a
rózsaszín ruhát vette meg, újra bejött az üzletbe, így neki is
elmeséltem, hogy lesz vintage divatbemutató, jótékonysági célra
szervezzük, és megkérdeztem, lenne-e kedve modellkedni a
rózsaszín habcsók-ruhában.
Arca felragyogott.
– Persze, hogy lenne kedvem! Micsoda móka! Mikor lesz? –
Megmondtam. Elővette a noteszét, és beleírta. – Modell. .. vidám
ruha – motyogta. – Az egyetlen dolog... nem, nem jó. – Akármit is
akart mondani, meggondolta magát. – Február elseje jó lesz.
Január 5-én délelőtt szabaddá tettem magam, és elmentem Mrs.
Bell temetésére Verdant Lane-be. Nagyon szűk körben tartották. Két
barátja volt ott Blackheathből, az otthoni segítője, Paola, Mrs. Bell
unokaöccse, James, a felesége, Yvonne, akik mindketten a
negyvenes éveik végén járhattak.
– Thérèse már készen állt – mondta Yvonne a kápolna melletti
virágokat nézve. Az enyhe szélben összébb húzta válla körül a sálat.
– Elégedettnek tűnt – mondta James. – Amikor legutóbb láttam,
azt mondta, hogy meglehetősen nyugodt és... boldog. A boldog szót
használta.
Yvonne az íriszeket vizsgálta.
– A kártya azt írja „Szeretettel Lenától” – Jameshez fordult: –
Sosem hallottam, hogy Thérèse emlegetne bárkit is, akit Lenának
hívnak, és te?
Vállat vont, majd megrázta a fejét.
– Nekem említette – mondtam. – De úgy tudom, ez már nagyon
régről származó kapcsolat.
– Phoebe, van valamim számodra a nagynénémtől – mondta
James. Kinyitotta az aktatáskáját, és egy kis csomagot nyújtott át. –
Megkért, hogy ezt adjam neked, hogy emlékezz rá.
– Köszönöm.
Eltettem. – Sosem fogom elfelejteni.
Nem tudtam elmagyarázni, miért.
Amikor hazaértem, kinyitottam a csomagot. Gondosan
újságpapírba csomagolva ott volt az ezüst utazóóra, és egy levél,

343
december tizedikei dátummal, amit Mrs. Bell írt, már igencsak
remegő kézzel.

Drága Phoebém!
Ez az óra a szüleimé volt. Neked adom, nemcsak azért, mert ez
volt a legértékesebb tárgy, amit őriztem, de azért is, hogy a mutatói
körbe járva emlékeztessenek arra, hogy életed minden órája, perce
és napja is elmúlik. Phoebe, kérlek, ne tölts több drága időt abból,
ami maradt, hogy olyasmit bánj meg, amit tettél vagy nem tettél,
vagy mi lehetett volna és mi nem. És akármikor szomorúnak érzed
magad, remélem, megvigasztal majd az a felbecsülhetetlen
jótétemény, amit értem tettél, a barátodért,
Thérése-ért.

Beállítottam az órát, óvatosan felhúztam a kis kulcsával, aztán a

nappali kandallópárkányának közepére tettem.
– Várni fogom – mondtam, amint tiktakolni kezdett –, várni
fogom.
És vártam. Elsősorban anyám szülinapját. A Chapters borbár
emeleti termében adott partit, húsz embert hívott vacsorára. Rövid
beszédében elmondta, hogy úgy érzi, „beérett”. Ott voltak a
bridzspartnerei, a főnöke, John is eljött, és néhány más kolléga a
munkahelyéről. Meghívott egy kedves férfit, Hamisht, akivel Betty
és John karácsonyi partiján találkozott.
– Kedvesnek tűnt – mondtam anyának másnap a telefonban.
– Nagyon kedves – helyeselt anya. – Ötvennyolc éves, elvált, két
felnőtt fia van. A vicc az, hogy Jim és Betty partiján rengetegen
voltak, de Hamish a ruhám miatt kezdett velem beszélgetni. Azt
mondta, tetszik neki a pálmafás mintája. Ekkor meséltem neki a
lányom vintage ruhaboltjáról, és ez egy hosszabb beszélgetéshez
vezetett az anyagokról, mivel az ő apja Paisleyben dolgozott a
textilgyárban. Másnap felhívott és randevút kért. Koncertre mentünk
a Barbicanbe. Jövő héten pedig a Coliseumba megyünk – tette hozzá
boldogan.
Közben Katie, a barátnője, Sarah, Annie és én teljes erőnkkel a
divatbemutatóra koncentráltunk. Dan kezelte a fényeket és a

344
hangokat, összegyűjtött egy zenei válogatást, ami Scott Joplintól
elrepített minket a Sex Pistolsig. Egy barátja felépítette a kifutót.
Kedd délután elmentünk a nagyterembe, hogy mindent
ellenőrizzünk. Dan magával hozta az aznapi Black&Green egyik
példányát, amelyben Ellie írt a bemutatóról beharangozót.

Még mindig van pár jegy a Vintage Szenvedély Divatbemutatóra,

amit ma este nézhetnek meg Blackheath Hallsban. A jegyek ára tíz
font, amely beváltható a Vintage Világban.
A bevétel a „Ne legyen több malária!” jótékonysági szervezet
számlájára megy, amely Fekete-Afrikában osztogat rovarirtó
szerekkel kezelt szúnyoghálókat. Afrika ezen a részén a malária
sajnos naponta háromezer gyermek életét oltja ki. Ezek a
szúnyoghálók, melyek darabja két font ötven penny, megvédhetik a
gyerekeket és az édesanyákat is. A rendezvény szervezője, Phoebe
Swift reméli, hogy elegendő pénz gyűlik össze ahhoz, hogy több ezer
hálót vásárolhasson a szervezet.

Mialatt zajlott a próba, a színpad mögé mentem az öltözőbe, ahol

a modellek az „ötvenes évek” sorozatra készültek: New Look
kosztümöket viseltek, kerek szoknyákat, és testhez álló szűk ruhákat.
Anya a kabátruháját viselte, Katié, Kelly Marks és Carla a habcsók-
ruhákat. Lucy, a rózsaszín ruha tulajdonosa egyszer csak magához
intett.
– Van egy kis probléma – suttogta.
Ahogy megfordult, láttam, hogy a ruhát nem tudja végig
becipzárazni, legalább három centi kellene még.
– Adok egy stólát – mondtam. – Vicces – tettem hozzá, miközben
ránéztem. – Emlékeim szerint tökéletesen jó volt rád, amikor
megvetted.
– Tudom – mosolygott –, de, akkor még nem vártam gyereket...
Ránéztem.
– Te...?
Bólintott.
– Negyedik hónap.
– Ó – öleltem meg –, ez annyira meseszép!

345
 Lucy szemében könnyek csillogtak.
– Még mindig alig hiszem el. Nem említettem, amikor felkértél,
mert még nem voltam túl az első bizonytalan heteken, de most
voltam az első ultrahangon, és már beszélhetek róla.
– Tehát a vidám ruhának meglett a hatása – mondtam örömmel.
Lucy felnevetett.
– Nem vagyok benne biztos, de elmondom, hogy szerintem mi
segített – lehalkította a hangját. – Október elején a férjem bement a
boltodba. Valami olyasmit akart venni, ami felvidíthat engem, és
látott néhány gyönyörű fehérneműt, csodás bugyikat és alsókat a
negyvenes évekből.
– Emlékszem rá! – mondtam. – De nem tudtam, hogy ki ő. Tehát
neked vette?
Lucy bólintott.
– És nem sokkal később... – a hasára tapintott, aztán felnevetett.
– Ez... – mondtam –, ez csodálatos!
Így Lydia néni fehérneműi annyi idő múltán végül csak megtették
a magukét.
Katie viselte a Madame Grés ruhát, amit a Christie’sben vettem az
1930-as gyűjteményembe, Annie a vékony, fiús alakjával a húszas és
hatvanas évekből választott. A rendszeres vásárlóim közül négyen
1940-es és nyolcvanas évekbeli ruhákat mutatnak majd be. Joan
segített hátul az átöltözésnél és a kiegészítők cseréjénél, valamint
abban, hogy minden pontosan a helyére kerüljön.
Miután mindent szemügyre vettünk, Annie és anya elővette a
poharakat az italokhoz. Nyitogatták a dobozokat, de az ezzel járó
zajon túl is hallottam, hogy Annie a színdarabjáról mesél anyának.
Már majdnem befejezte, és előreláthatólag az lesz a címe: A kék
kabát.
– Remélem, jó a vége – aggodalmaskodott anya.
– Ne féljen – válaszolta Annie –, az! Matiné színdarabként fogom
bemutatni a Régmúlt Központban, májusban. Van ott egy ötvenfős
terem, az tökéletes lesz.
– Remekül hangzik – mondta anya. – Utána talán még nagyobb
helyeken is bemutatod majd!

346
 Annie kinyitott egy borokkal teli dobozt.
– Persze megpróbálom, hívok majd az előadásokra néhány
menedzsert és ügynököt is. Chloé Sevigny nemrég megint eljött a
boltba, és megígérte, ha Londonban jár, megnézi.
Dan és én az üléseket kezdtük rendezni, kétszáz bársonyszéket
állítottunk fel a kifutó mindkét oldalán. Amikor elkészültünk,
elégedettség töltött el bennünket, így aztán átöltöztem Mrs. Bell
szilvaszínű kosztümjébe, ami olyan volt, mintha rám öntötték volna.
Amíg felvettem, még éreztem a Ma Griffe halvány illatát.
Este fél hétkor kinyíltak az ajtók, és egy órával később már
minden hely foglalt volt. A terem elcsendesült, Dan tompára állította
a fényeket, és bólintott felém. Felmentem a színpadra, leemeltem a
mikrofont az állványról, és izgatottan vizsgáltam a felém forduló
arcok tengerét.
– Phoebe Swift vagyok – kezdtem –, szeretném üdvözölni önöket,
és megköszönni mindnyájuknak, hogy eljöttek. Jól fogjuk érezni
magunkat, látunk majd néhány szép, régi ruhát és adakozunk egy
igazán fontos ügy érdekében. Szeretném elmondani azt is – éreztem,
ahogyan az ujjaim összeszorulnak a mikrofon körül –, hogy ezt az
estét egy barátom, Emma Kitts emlékének szentelem.
Most elkezdődött a zene, Dan erős fényre kapcsolt, és kisétáltak
az első modellek...

Régóta rettegtem e naptól. Most elérkezett. Egyetlen évforduló

sem lehet ennyire nehéz, mint ez, gondoltam, amikor autóba ültem és
a Greenwich temetőbe mentem. Lefelé sétáltam a kavicsos úton, új
és régi sírok előtt haladtam el, némelyikük olyan régi volt, hogy alig
lehetett elolvasni a rávésett neveket. Felnéztem, megláttam Daphnét
és Dereket, akik csendesen, fegyelmezetten lépkedtek. Mellettük
Emma bácsikája és nénikéje, két unokatestvére, és Emma fotós
barátja, Charlie, aki csendesen beszélgetett az asszisztensével, a
zsebkendőt szorongató Siannal. És végül ott volt Bemard atya is, aki
Emmát temette.
Azóta nem jártam a temetőben, képtelen lettem volna
szembenézni vele, így a most láttam először a sírkövet.

347
Szörnyűséges, félreérthetetlen és cáfolhatatlan sokkot váltott ki
belőlem.

Emma Mandisa Kitts, 1974-2008

Drága lányunk, örökké a szívünkben élsz.

Apró hópelyhek lepték el a sír talapzatát, krókuszok törtek fel a

fagyos földből lila virágjaikat kibújtatva. Tulipánból, nárciszból és
harangvirágból kötött csokrot vittem, és amint a fekete gránitra
fektettem a bokrétát, Mrs. Bell kalapdoboza jutott eszembe.
Kihúztam magam, és a korai tavaszi fény a szemembe sütött.
Bemard atya mondott néhány üdvözlő szót, aztán Dereket kérte
fel, hogy beszéljen. Ő elmondta, azért hívták Mandisának Emmát,
mert dél-afrikai nyelven ez azt jelenti, „édes”, ő pedig rendkívül édes
jelenség volt. Beszélt a kalapgyűjteményéről és arról, hogyan vezette
el Emmát a kalapok iránti gyerekkori rajongás ahhoz, hogy végül
kalapkészítő legyen. Daphne Emma tehetségéről szólt, és arról,
milyen szerény volt mindig, és mennyire hiányzik nekik. Sian
elfojtotta a zokogást, Charlie átölelte. Majd Bemard atya mondott
imát, áldást, és vége lett. Amíg visszafelé bandukoltunk az úton, azt
kívántam, bárcsak ne vasárnapra esett volna ez az évforduló, jobb lett
volna, ha munkanap, akkor el tudtam volna terelni a figyelmemet.
Elértünk a kapuhoz, Derek és Daphne mindenkit meghívott a
házukba.
Évek óta nem jártam ott. A nappaliban Siannal és Charlie-val
beszélgettem, majd Emma nagynénjével és nagybácsijával, aztán a
konyhába mentem, majd a kertbe. A platánfánál álltam meg.
Tényleg átvertelek, ugye?
– Igen, tényleg – suttogtam.
Azt hitted, meghaltam!
– Nem, azt hittem, alszol.
Felnéztem, és Daphnét láttam a konyha ablakában. Barátságosan
intett, és felém közeledett a füvön. Észrevettem, mennyire
megőszült.
– Phoebe – mondta könnyedén. A kezem után nyúlt. – Remélem,
jól vagy.

348
 Nyeltem. – Jól... vagyok, köszönöm, Daphne. Én... próbálom
elfoglalni magam.
Bólintott. – Helyesen teszed. Nagy sikered van a bolttal, láttam a
helyi lapban, hogy remek volt a divatbemutató.
– Igen, több mint háromezer fontot sikerült összegyűjteni, ami
tizenkétezer szúnyoghálóra elég, és... tehát... – vállat vontam –, ez
már valami, nem?
– De igen. Nagyon büszkék vagyunk rád, Phoebe – mondta –, és
Emma is az lenne. De azt akartam elmondani, hogy Derek és én
nemrég átnéztük a dolgait.
Sebesen száguldottak a gondolataim.
– Akkor bizonyára látták a naplóját is – vágtam közbe idegesen,
hogy minél hamarabb túljuthassak ezen a szörnyű pillanaton.
– Megtaláltam... – mondta Daphne –, tudom, hogy azonnal el
kellett volna égetnem, anélkül, hogy beleolvasnék, de nem voltam
képes magam megfosztani semmitől, ami valaha Emmáé volt. Tehát
igen, meg kell, hogy mondjam, elolvastam.
Daphnéra néztem, kutatva rajta a nyilvánvaló neheztelés jeleit.
– Nagyon elszomorított, hogy Emma ennyire boldogtalan volt
élete utolsó hónapjaiban.
– Boldogtalan volt – hagytam helyben csendesen –, és mint ahogy
most már tudja, én voltam az oka. Beleszerettem valakibe, akit
Emma nagyon kedvelt, és szörnyen szomorú volt emiatt, én pedig
rémesen érzem magam, ha arra gondolok, mennyi keserűséget és sok
más bajt okoztam neki. Nem akartam.
Vége volt a gyónásnak. Daphne ítéletére vártam.
– Phoebe – mondta –, Emma egyáltalán nem mutatott haragot
irántad a naplójában. Ellenkezőleg. Azt írta, hogy semmiről sem
tehetsz, és hogy ez csak súlyosbítja számára a helyzetet, mert nem
hibáztathat téged. Magára volt dühös, amiért nem viselkedett
felnőttként... ebben az ügyben, azt hiszem. Bevallotta, hogy képtelen
legyőzni a rossz érzéseit, de elismerte, hogy idővel minden rendbe
jön.
Idővel, ami neki már nem jutott. Zsebre dugtam a kezem.
– Bárcsak semmi se történt volna meg!

349
 Daphne megrázta a fejét.
– Hiszen ez olyan, mintha azt mondanád, bárcsak az élet ne történt
volna meg! Ez csak az élet volt, Phoebe. Ne tégy magadnak
szemrehányást. Nagyon jó barátja voltál Emmának.
– Nem. Nem mindig voltam az.
Nem akartam azzal gyötörni Daphnét, hogy megmenthettem volna
Emmát.
– Úgy érzem, magára hagytam – mondtam csöndesen.
– Tehettem volna még érte. Akkor éjjel. Én...
– Phoebe, egyikünk sem tudta, mennyire beteg – vágott közbe. –
Gondold csak el, hogyan érzek én, aki épp téli vakáción voltam, nem
tudott elérni... – Könnyek gyűltek a szemébe. – Emma borzalmas
hibát követett el, ami az életébe került, de nekünk mind tovább kell
mennünk. Meg kell próbálnod boldognak lenni, Phoebe, különben
két élet vész oda. Sosem felejted el őt, hiszen a legjobb barátod volt,
mindig is része lesz annak, aki te vagy, de az életedet jól kell élned. –
Bólintottam, és zsebkendőért nyúltam. – Most – nyelt egyet –
szeretnék adni neked néhány dolgot emlékbe. Gyere velem.
Követtem a konyhába, ahol elővett egy piros dobozt.
Benne volt Emma szerencsepénze.
– Emma nagyszülei adták, amikor megszületett. Szeretném, ha a
tiéd lenne.
– Köszönöm – mondtam –, Emma kincsként őrizte, és én is így
teszek.
– Aztán itt van ez – Daphne nekem adta az ammonitot. A
tenyerembe helyeztem, meleg volt.
– Emmával voltam, amikor ezt találta a Lyme Regis partján.
Igazán vidám emlék. Köszönöm Daphne, de... – egy félmosolyt
küldtem felé – azt hiszem, most megyek.
– De azért továbbra is tartod a kapcsolatot velünk, ugye? Az
ajtónk mindig tárva-nyitva áll előtted, ezért kérlek, gyere át néha, és
meséld el, mi van veled.
Daphne átölelt, én pedig bólintottam.
– Így lesz.

350
 Pár perccel azután, hogy hazaértem, Dan hívott. A temetőbeli
látogatásomról kérdezett. Már tud Emmáról. Azon tűnődött,
elmennék-e vele megnézni egy helyet, ami jó lehetne mozinak, egy
viktoriánus raktárt Lewishamben.
– Épp most láttam az Observer Ingatlan rovatában – magyarázta.
– Eljössz velem, míg szemügyre veszem kívülről? Felvehetlek úgy
húsz perc múlva?
– Persze – mindennél jobban örültem annak, hogy eltereli a
figyelmemet.
Dannel már megnéztünk egy régi sütödét Charltonban, egy
használaton kívüli könyvtárat Kidbrooke-ban és egy régi bingótermet
Catfordban.
– Jó helyszín kell – mondta fél órával később, amikor Elmont Hill
felé haladtunk. – Olyan, ahol két mérföldön belül nincs másik mozi.
– És mikor szeretnéd megnyitni?
Dan lefékezte a fekete Golfot és balra fordult.
– Ha minden jól megy, jövő ilyenkor szeretném megnyitni és
üzemeltetni.
– És mi lesz a neve?
– A Ciné Qua Nonra gondoltam.
– Hm, attól tartok, ez nem lenne elég népszerű.
– Akkor legyen Lewisham Lux.
Dan lehajtott a Roxborough útra, és megállt a barna tégla
raktárépület előtt.
– Ez az.
Mivel nem akartam szoknyában átmászni a lezárt kapun, azt
mondtam neki, hogy járok egyet. Végigsétáltam a Lewisham High
Streeten, a Nat West és egy függönybolt és a Brit Vöröskereszt
jótékonysági boltja előtt. Aztán a Dixonshoz értem, melynek
kirakatában plazmatévék villogtak. Már majdnem túljutottam rajta,
de hirtelen megálltam. A legnagyobb képernyőn ott virított Mags a
stúdió közönsége előtt, skarlátvörös nadrágkosztümben és fekete
tűsarkúban. Ujjait a halántékához nyomta, fel-alá húzogatta. Mivel
feliratozva volt, láthattam, mit mond. „Most egy katona érkezik
felém. Egyenes hátú fazon, mint egy szép szál szivar – felnézett. –

351
Mond ez valakinek valamit? Míg a közönség csodálkozva bámult, én
a szememet forgattam, és hirtelen tudatosult bennem, hogy Dan ott
áll mellettem.
– Ez hamar ment – mondtam kedves arcára nézve.
– Milyen?
– Tetszett, szóval majd felhívom az ügynököt. Az épület állaga is
jó, a mérete pedig tökéletes – most követte a tekintetemet, észrevette,
hogy Magst nézem. – Miért nézed ezt, édesem? – A képernyőre
pillantott. – Valami médium?
– Azt mondja.
Csak tekints rám úgy, mint egy kapcsolótábla kezelőjére...
Elmeséltem Dannek a találkozásunkat.
– Szóval érdekel a spiritualizmus?
– Nem, nem igazán – mondtam, mikor továbbsétáltunk.
– Egyébként anyám telefonált – mondta, míg kéz a kézben
gyalogoltunk az autóhoz. – Azt kérdezte, van-e kedvünk átmenni
hozzá egy teára vasárnap.
– Vasárnap? – visszhangzottam. – Szeretnék, de sajnos nem
tudok. Más dolgom van. Valami fontos.
Míg elhajtottunk, elmondtam, mi az a fontos.
– Ez... tényleg fontos – mondta Dan.

352
 EPILÓGUS

2009. február 22. vasárnap

A Marylebone High Streeten sétálok, nem úgy, mint ahogyan az

álmaimban szoktam, hanem igaziból, hogy találkozzam valakivel,
akit még soha nem láttam azelőtt. A kezemben szatyor, olyan erősen
szorítom magamhoz, mintha a koronaékszerek rejtőznének benne.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy napon Monique-nak adom a
kabátot...
A varróeszközök boltja előtt megyek el.
El tudod ezt hinni? Még mindig erre gondolok.
Amikor Lena telefonált, hogy a szállodája Marylebone
központjában van, nagyot dobbant a szívem.
– Van egy kis kávézó az egyik könyvesbolthoz közel, a neve
Amici's. Megfelel?
Már a nyelvemen volt, hogy szívesebben mennék máshová, mert
fájdalmas emlékeket hoz fel az a kávéház, amikor hirtelen
meggondoltam magam. A legutóbb, amikor ott voltam, szomorú
dolog történt. Most meg valami jó történik majd.
Benyitok, a tulajdonos, Carlo meglát, vidáman int, és
megpillantok egy vékony, csinosan öltözött nőt, aki az ötvenes évei
elején járhat, feláll az asztaltól, és kitartóan mosolyog.
– Phoebe?
– Lena? – kérdezem lelkesen. Kezet rázunk, és az élénk kifejezést
nézem az arcán, arccsontját és sötét haját.
– Olyan vagy, mint édesanyád.
 Meglepettnek tűnik.
– Honnan veszed?
– Mindjárt megtudod – mondom. Kávét rendelek, váltok pár szót
Carlóval, aztán az asztalhoz viszem a csészéket. Könnyed kaliforniai
akcentussal mesél a londoni útjáról, amire azért indult el, hogy részt
vegyen egy barátja esküvőjén a Maryleboni Anyakönyvi Hivatalban.
Azt mondja, nagyon várja, de még mindig nem állt át a szervezete a
hosszú repülőút után.
Miután túljutunk a társalgási kötelezettségeken, a találkozásunk
tárgyára térünk. Kinyitom a szatyrot, és átnyújtom a kabátot
Lenának, melynek történetét már ismeri.
Végigsimít a kék anyagon, a pamuthajtókán, a selyembélésen és a
szép kézi varráson.
– Nagyon szép. És Thérèse édesanyja készítette... – meglepett
mosollyal nézi –, igazán nagyszerű munkát végzett!
– Igen. Csodálatos.
Léna a gallért simogatja.
– Milyen lenyűgöző, hogy Thérèse sosem adta fel, és megőrizte
anyámnak.
Megtartottam hatvanöt éven át, és megtartom, míg meg nem
halok.
– Meg akarta tartani, amit ígért – mondom –, és most, valamilyen
szinten meg is tartotta.
Lena arca szomorúsággal telik meg.
– Szegény... abban a tudatban, mi minden történt az évek során...
Sosem nyugodhatott meg... egészen a végéig.
Amíg a kávét kortyoljuk, elmesélem Lénának az egész történetet,
hogy hogyan terelte el Jean-Luc a figyelmét azon a végzetes estén, és
hogy sosem bocsátotta meg magának, amiért elárulta neki Monique
rejtekhelyét.
– Anyámat mindenképpen megtalálták volna – mondja. Leengedi
a csészét. – Mindig azt mondta, rettentő nehéz volt a pajtában,
csendben, magányosan, egész álló nap. Azzal vigasztalta magát,
hogy azokra a dalokra gondolt, amelyeket anyja éneklelt neki, és

354
hogy majdnem megkönnyebbült, amikor megtalálták. Persze fogalma
sem volt arról, mi vár rá – teszi hozzá komoran.
– Szerencséje volt – suttogtam.
– Igen – a kávéjába néz, pár pillanatra a gondolataiba mélyed. –
Az, hogy anyám túlélte... Csoda volt. Így az létezésem is csoda.
Sosem felejthetem ezt el. És gyakran gondolok arra a német
katonára, aki megmentette őt azon a napon.
Most odaadom a borítékot. Kinyitja, kivesz belőle egy nyakláncot.
– Gyönyörű – mondja a fény felé tartva. A rózsaszín és bronz
üveggyöngyökön végigfuttatja a kezét. – Anyám sosem tett említést
erről. – Rám néz. – Ez hogyan illik a történetbe?
Míg mesélem, elképzelem Thérèse-t, amint reménytelenül keresi a
gyöngyöket a szalmában. Bizonyára mindegyiket megtalálta.
– Azt hiszem, jó a kapcsolója – mondom Lenának, amint kinyitja.
– Thérèse azt mondta, pár évvel ezelőtt újrafűzette.
Lena felveszi a láncot, a gyöngyök csillogva szórják fényüket
fekete pulóverén.
– És még valami.
Átnyújtok egy okkersárga borítékot.
Lena kicsúsztatja a képet, keresgél az arcok tengerében, aztán az
ujja egyenesen Monique arcára vándorol. Rám néz.
– Tehát innen tudod, hogy nézett ki anya.
Bólintok.
– Aki pedig mellette áll, az Thérèse.
Most Jean-Luc-re mutatok, Lena arca pedig elsötétül.
– Anya nagyon keserűen gondolt rá mindig – mondja –, sosem
tudta túltenni magát azon, hogy iskolatársa volt, és mégis elárulta.
Elmesélem, mit tett Jean-Luc egy évtizeddel később.
Csodálkozva csóválja a fejét.
– Bárcsak tudta volna anyám. De minden kapcsolatot megszakított
Rochemare-ral, bár sokat álmodott a házról. Álmában a szobákon
rohant keresztül, a testvéreit és a szüleit kereste, kiáltott valakiért,
bárkiért, aki segíthet.
Enyhe borzongás futott végig rajtam.

355
 – Nos – Lena magához öleli a kabátot, aztán ösz– szehajtja –, meg
fogom őrizni ezt, Phoebe, és odaadom a lányomnak, Monicának.
Most huszonhat éves, csak négyéves volt, amikor anya meghalt.
Emlékszik rá, és néha az életéről kérdez, ez pedig majd segít
megismerni a történetét.
Felkapok egy papírszalvétát. Az Amici's feliratot nyomtatták rá.
– Van még valami, ami segít megismerni a történetet – mondom.
Elmesélem Annie színdarabját.
Lena arca felragyog.
– De hát ez nagyszerű! Egy barátod írta?
Arra gondolok, mennyire megkedveltem Annie-t az elmúlt fél
évben, mióta ismerem.
– Igen, nagyon jó barátom.
– Talán visszajövök és megnézem – mondja Lena –, Monicával.
Ha tudunk, jövünk. De most... – óvatosan elteszi a kabátot és a
fényképet a táskájába. – Nagyon örültem, hogy találkoztunk, Phoebe
– elmosolyodik köszönöm.
– Én is örülök – mondom. Felállunk.
– Van még valami? – kérdezi.
– Nincs – válaszolom vidáman. – Nincs semmi. Elköszönünk,
megbeszéljük, hogy majd hívjuk egymást.
Ahogy elindulok, megcsörren a telefonom. Dan hív.

356