- p nt nek

eBest of New Adult

Fiatal nőknek, felső korhatár rélkül!

Már nő lettél az egykori kislányból?
Már volt számtalan pont, ahol legyőzted a félelmet?
Pontok, ahol kiborultál,
pontok, ahol már csak te röhögtél mindenen?
Pontok, ahol már nem agyaltál,
pontok, ahol erősnek kellett lenned,
és egy másik, ahol el is gyengülhettél?
Már tudod, hol kezdődik az eksztázis?
Néha eljön a pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,
és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz?

Mindig lesz egy pont ezután is...

Gondolkodj! Ne gondolkodj!
Éld az életed!
Minden fejben dől el – ezt te is tudod.
Rosszul tűröd a kétes helyzeteket?
Válassz egy Rubin pöttyös könyvet!

Szereted az érzéki, de tartalmas könyveket?

Vidd haza nyugodtan, tetszeni fog!
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015
 Írta: Alessandra Torre
A mű eredeti címe: Black Lies

A művet eredetileg kiadta: EverAfter Romance

Copyright © 2014 by Alessandra Torre

Cover Image: Perrywinkle Photography Utah
Cover Design: SK Hartley

Fordította: Heresy Szilvia

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
 Katona Ildikó, 2014

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széll Katalin
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kh., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
– nem sokszorosítható.
 Ajánlom a könyvet:

Wendy Metznek
SueBee ● Bring me an Alpha! ● -nak
Keelie Chatfieldnek
Karen Lawsonnak
Marion Archernek

Ti azóta velem vagytok, hogy a könyvnek csak a fele volt

kész. Köszönöm az éjszakai hívásokat, azt, hogy
szétcincáltátok és alakítottátok, rámutattatok a gyenge
pontjaira, miközben megszállottan lelkesedtetek az
erősségeiért. Ez a kötet nélkületek nem lenne ilyen.
 NÉZTEM MOLLY LAKÁSÁT, a mediterrán stílusú, narancssárga
sorházat. Az ablakokban a virágládák tele voltak sötét rózsaszín
hibiszkusszal. Az idegen autók tengerében ott állt Lee terepjárója, az
amerikai férfiasság sárfoltos megtestesítője. Ő huszonkét perccel ezelőtt
sétált be farmerben, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, szinte
automatikusan, mint aki már százszor tette meg ezeket a lépéseket.
A sebességváltót ütögettem testszínűre lakkozott körmeimmel. Egy
kicsit becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy a légkondicionáló
szele végigfújjon rajtam. Egy óra múlva a masszőrömnél kellett volna
lennem, szóval vagy megoldódik a helyzet magától, vagy lekésem a
randimat Roberta kezeivel.
Mozgolódás a jobb felső lakásban. Az a nőé. Egy ajtó kivágódott,
Lee fejét láttam gyorsan végighaladni a folyosón, mögötte szorosan egy
szőke fej követte. A nő Lee ingét ráncigálta, miközben vadul
gesztikulált. El tudtam képzelni, hogy milyen szavak repkednek a
szájából. Lee, ne menj el! Lee, ez nem az, amire gondolsz! Kíváncsi
lettem volna, hogy a szeretlek szót vajon kiejti-e, hogy a kapcsolatuk
eljutott-e eddig a pontig.
Lee eltűnt a lépcsőházban. Hátradőltem, nagyon kívántam egy italt,
valamit, amit most kinyitnék és élvezhetnék, miközben kemény
munkám meghozza gyümölcsét. Ennek működnie kell, meg kell
történnie. Nem lehet az övé, ő az enyém.
Lee feje fel-le mozgott a kocsik között, majd az arcát is
megpillantottam, ahogy a dzsipje felé sétált. A vonásai kemények
voltak. Ezt az arckifejezést még nem láttam rajta, de jól ismertem.
Eltökélt. Határozott. Idegesen összekulcsoltam a kezemet, figyeltem,
hogy a nő halálsápadt arca is felbukkan. Tágra nyílt szemmel
magyarázott, a szája gyorsan mozgott, hatalmas mellei hullámzottak,
ahogy valamit kiabált, és vállon ragadta Leet. Le akartam húzni az
ablakot, hogy kikukucskáljak, csak hogy halljam a szóváltásukat, és
még egy picit élvezzem a pillanatot.
 Jól van. Fordulj meg, és hagyd ott szépen ezt a férfit! Soha többé
nem fogja megérinteni az arcod. Soha többé nem fogja szerelmes
ölelésben részesíteni a tested. Ő az enyém. Én foglalom el a helyed.
Figyeltem, ahogy Lee beszállt az autójába, elég keményen becsapta
az ajtót ahhoz, hogy a nő összerezzenjen, majd a gumik csikorgása
hallatszott, minden képzeletemet felülmúlóan a legszebb zaj a világon, a
véglegességé. A nő ott állt egyedül a kocsi hűlt helyén a parkolóban.
Fekete szemfestékes könnyei foltot hagytak az arcán, és a kiáltása elég
hangos volt ahhoz, hogy még a sötétített ablakon keresztül is halljam.
Az enyém a győzelem. Vigyorogtam, adtam magamnak egy virtuális
csillagos ötöst, aztán beindítottam a Mercedesemet. Az utcára hajtottam,
dél felé vettem az irányt. Talán a masszázs után beugróm a kedvesem
irodájába. Dobok neki egy szendvicset. Megünneplem a győzelmem
életem másik férfijával.
Csak tessék, ítélj el! Fogalmad sincs, hogy mivel jár a szerelmem.
Két férfit szeretek. Két férfival dugok.
De ha azt hiszed, hogy már hallottál ilyen történetet, akkor tévedsz.
AZ ÉLETEM MINDIG VALAMILYEN TERV SZERINT ZAJLOTT. Azt
hiszem, a szüleim még a fogantatásom előtt leültek és mindent
megterveztek, majd folyamatosan belém sulykolták a tervet azzal, hogy
állandóan emlékeztettek rá, és követendő példákat állítottak elém.
Jómódúak voltunk, semmit sem kellett csinálnom. Vagyis mindent.
Kitűnő bizonyítványt követeltek tőlem úgy, hogy soha nem fogok
dolgozni. Elvárták tőlem, hogy valamelyik elit magánegyetemre
vegyenek fel, de csak azért, mert ott fogok találkozni a férjemmel. Nem
lehettem túlsúlyos, mert az kellemetlen lenne, de nem is
hangsúlyozhattam az alakomat, mert az nem illik a mi köreinkben.
A terv egyszerű volt: szerezzek egy tisztességes diplomát, és közben
váljak tökéletes feleséggé. Mielőbb menjek férjhez. Támogassam a
páromat, de ne hanyagoljam el azt sem, ami érdekel. Például
jótékonykodjak vagy vezessem a háztartást.
Soha nem szerettem ezt a tervet, és minden lehetséges passzív-
agresszív módon próbáltam meghiúsítani. Már korán megtanultam,
hogy egy édes mosoly és az ártatlanság álarca mögött hogyan leplezzem
az árulást. A szüleim szemében jól viselkedtem, és szépen boldogultam.
Azzá a nővé váltam, akit az ő DNS-ük megérdemelt. Valójában azonban
csak lesben álltam, jól megszerveztem a magam kis ügyeit, és készen
álltam arra a napra, ami igazán számított: a huszonötödik
születésnapomra.



NYOLC ÉVVEL EZELŐTT

Huszonöt gyertya. Nevetséges, hogy születésnapi tortát kaptam: ennek a

hagyománynak már tinédzserkoromban véget kellett volna vetni. De
mégis volt torta, az anyám hozta be vékony karjában. Az anyaság
jelentette számomra is a tökéletes jövőt, beleértve majd a botoxot és a
ráncfeltöltés más módozatait, az ajakharapdálást és a túl keskenyre
szedett szemöldököket. Mosolyogtam, mert ezt várták el tőlem.
Hagytam, hogy elénekelje a dalt, de apám hangja már az első szavak
után elhalt, mivel a figyelmét csörgő telefonja vonta magára. A fotó
kedvéért mosolyogtam, és elfújtam a gyertyákat. Hármat szándékosan
kihagytam, mire láttam, hogy anyám szeme felvillan, de a mosolya nem
hervad le az arcáról.
Felvágta a tortát, a Chanel No. 5 illata átkúszott az asztal felett,
miközben felszolgálta nekem a lehető legkisebb szeletet, természetesen
középről, távol a négyszögletes süti legkrémesebb szélétől. Aztán
ettünk, hárman szétszóródva a tizenkét személyes asztalnál, a csendet
csak az ezüst evőeszköz porcelánon csikorgó zaja törte meg.
Apa állt fel először az asztaltól, és megpuszilta a fejemet.
– Boldog szülinapot, kicsim!
Amikor anyámmal kettesben maradtunk, megkezdődött a kikérdezés.
– Randizol valakivel? – Letette a villáját. Előretolta a tányérját a
szinte még érintetlen tortaszelettel, és átható tekintettel rám nézett.
– Nem. – Mosolyogtam, ahogy tanítottak. Mindig mosolyogtam,
mert a mosoly elrejtette az érzéseket.
– Miért nem? Huszonöt éves vagy. Már csak pár jó éved van hátra.
– Boldog vagyok anya, hamarosan biztosan megtalálom az igazit.
– Szerintem még egyszer el kellene gondolkodnod Jeff Rochesterről.
Majdnem két évig jártatok.
Négy hónapig. Két évig hazudtuk azt, hogy járunk, hogy
megnyugtassam a szüleimet, Jeff melegsége pedig titokban maradjon.
– Azt hallottam, hogy Jeff találkozgat valakivel. És köztünk tényleg
nem működött a kémia. – Ettem egy újabb falatot, és élveztem az anyám
szemében tükröződő fájdalmat, amikor lenyeltem.
– Nem a kémia a fontos. Jó családból való, gondoskodna rólad.
A befektetési alapom majd gondoskodik rólam. Semmi szükségem
nem volt egy kémia nélküli kapcsolatra, egy börtönbüntetésre, ami
mosolyt festene az őrültségemre, és idejekorán egy gyógyszerekkel
kezelt depressziós esetté változtatna. De nem akartam megemlíteni a
befektetési alapokat. Nem, mikor már csak egy órát kellett kibírnom
ezen a partin, és aztán irány a bank.
– Janice Walkins azt mondta, hogy látott a belvárosban, és ott
dolgozol. Ugye ez nem igaz?
 Mosolyogtam.
– Tudománymetriából diplomáztam. Nem ördögtől való, hogy
valami hasznát is szeretném venni. Egy orvosi cégnél vagyok tanácsadó,
és a gyógyszer- és élelmiszer-ellenőrző hatóság vizsgálatait ellenőrzőm.
– Kérlek, hagyd abba! A munka stresszt okoz, ami idő előtt öregít. És
csak...
– Pár jó évem van hátra – fejeztem be a mondatát, igyekezve
megőrizni a hangomban a derűt. Ettem még egy falatot. Az utolsó
morzsáig lekapargattam a tányérról a cukormázat, a villámat a számba
dugtam, leszopogattam, és közben egy kis darabot megöltem az anyám
lelkéből.
– Olyan keményen dolgoztunk azért, hogy neked jó életed legyen.
– Én is megteszek mindent, amit csak tudok. Csodás munkát
végeztetek, és nagyon boldog vagyok.
– És mit szólnál Ned Wimble-hez? Azt hallottam, hogy ő és az Avon
birodalom örököse szakítottak.
Letettem a villámat, és az asztal alatt a kezemet tördelve
mosolyogtam.
Néhány óra múlva, a kocsim csomagtartójában az ajándéktáskákkal,
elhagytam a szülői házat. Kasmírkardigán és zafír fülbevalók az
apámtól. Egy puha fedeles kiadású JD Robb pedig Beckytől, a
szobalányunktól, aki valószínűleg többet tudott rólam, mint amit a
szüleim össze tudtak kombinálni. Ő volt az, aki feltakarította a
hányásomat a fürdőszobában, amikor tini koromban részegen ezt nem
tettem meg éjszaka. Kidobta az óvszereket, a terhességi teszteket és a
vodkásüvegeket. Tartotta bennem a lelket, amikor tizenöt évesen
először összetört a szívem, Mitch Brokeretchnek köszönhetően, aki nem
érdemelte meg a szüzességemet, még kevésbé a könnyeimet.
Az igazi ajándékom nem a csomagtartóban lapult, hanem maga a
dátum volt, hiszen a befektetési alapokat még az első születésnapom
előtt lerendezték a szüleim. Már tíz éve ácsingóztam a tizenkét millió
dollárra, ami egy közös bankszámlán várt rám. A mai napon azokkal a
papírokkal, amelyeket aláírni készültem, megszabadulok a szüleimtől,
az elvárásaiktól és a követelményektől, amelyektől ezt az összeget az
elmúlt húsz évben függőben tartották. Az ügyvédi irodába mentem, és
harminc perc múlva szabad nő voltam. A Jackson & Scottsdale-től
kilépve egy kis – de valódi – mosolyt is megengedtem magamnak. A
bankban a befektetési alapokat egy olyan pénzpiaci számlára utaltam,
ami kizárólag az én nevemet viselte, és ekkor már egy sugárzó mosolyt
is megengedtem magamnak.
Eljött tehát a szabadság, és átkozottul jó érzés volt. Lehúztam a kocsi
tetejét, és a szélbe kiáltottam boldogságom. Az estét az egyik házam
inasával töltöttem, egy huszonegy éves fiúval, aki csak öt menetet bírt,
de hozott valami jó füvet, és nevetett a vicceimen.
Ez volt új életem szomorú kezdete.
 HÁROM ÉVVEL EZELŐTT

Az ELSŐ HÚSZ ÉVEMET kitartó tervezgetéssel töltöttem, egészen addig

a pillanatig, amíg elhagyhatom ezt a közeget. Levethetem a
kardigánomat és az illemtudásomat, és fejest ugorhatok az életbe.
Táncolhatok a holdvilágban. Elszívhatok egy szivart. Motorozhatok és
beleszerethetek valakibe, de nem a társadalmi státusz miatt. Voltak
romantikus elképzeléseim arról, hogy majd pincérlányként dolgozom,
végigstoppolok Amerikán, megcsókolok egy idegen fiút, és közben
érzem, hogy csak úgy elárasztanak az ismeretlen lehetőségek.
Gyűlöltem a környezetemet, úgy ahogy van, és közben sóvárogva
vágytam a menekülésre. Nem akartam több vacsorapartit látni, elegem
volt mások berögzült lenézéséből és az ítélkezően felvont
szemöldökökből. A filmekre jellemző örökké tartó happy endet
akartam, hogy a családtagjaimmal körbeüljük a kerek asztalt, és közben
elmeséljük egymásnak a napunkat. Egy olyan világban akartam élni,
ahol egy anya megöleli a kislányát, ha az megüti magát, és
megvigasztalja őt, ha az első randevúja balul sül el. Az álmaimhoz,
részletesen kidolgozott fantáziáimhoz kitartóan ragaszkodtam, a jövőm
éppolyan világosan állt előttem, mint a múltam. A huszonötödik
születésnapomon szabadnak éreztem magam, telve voltam reménnyel és
lehetőségekkel. Úgy éreztem, hogy hátralévő életem első napja jött el.
Öt évvel később azonban még mindig egy helyben topogtam.
Átéltem néhány vad éjszakát, és dugtam néhány olyan vadidegennel,
akiknek bőrkeményedéses volt a kezük. Jártam kisboltban, és vettem
hot dogot. Elmentem Tijuanába, és elég hosszú időt töltöttem ott ahhoz,
hogy tudjam, soha nem térek vissza. Aztán... mint egy vándormadár,
hazasodródtam ebbe a világba. Visszatelepültem, anélkül, hogy a
tudatára ébredtem volna. Öt évvel később még mindig a fiatalságomból
származó emberek vettek körül. Barátok, akik nem voltak barátok.
Bulikon, ahol mindenki mosolygott, de senki sem érezte jól magát. Ahol
az élet állandó verseny volt, hogy mindenkit megelőzzünk, és a
szalagavató bál királynője ugyanaz a kurva volt, akit senki sem
szeretett, de mégis mindenki köré csődült, mint a férgek a hús köré. El
kellett menekülnöm ebből az életből, találnom kellett valami mást, egy
saját utat, ám nehéz volt megszöknöm innen, mert csak ezt az egyet
ismertem.
A tányérsapkáját a kezében tartó férfi mögöttem jelent meg a
bejáratnál, a tükörben találkozott a tekintetünk.
– Kint az épület előtt várom, ha távozni akar az eseményről, Miss
Fairmont.
– Köszönöm! Nem maradok sokáig.
Bólintott és sarkon fordult, én pedig visszanéztem a tükörbe. Barna
szememet mentáscsoki-árnyalatban, finoman húztam ki. Ennyi smink
éppen elég volt ahhoz, hogy elrejtse a szépséghibákat. Az anyám jól
megtanított arra, hogy mi a finom elegancia, és mi az, ami már
ízléstelennek számít. Ahogy farkasszemet néztem a tükörképemmel,
próbáltam megtalálni önmagam, de a tükör azt a nőt mutatta, akivé
neveltek. Designer estélyi, finom, de rafinált. Tetőtől talpig polírozott
külső. A külső héjamat néztem és azon tűnődtem, hogy miért nem tudok
kitörni alóla. Ma este egy nagyon fontos adománygyűjtő gálára voltam
hivatalos, amit egy szívemhez közel álló szervezetnek rendeztek, és ezt
a fontos eseményt nem lett volna szerencsés kihagyni. Talán holnap új
életet tudok kezdeni. Újra megpróbálom elhagyni a fészkemet, és
próbálok hamisságoktól mentes, boldog életet élni. Átlátszó ajakfényt
tettem a rúzsomra, és kerültem a tekintetem a tükörben.



– Brant Sharp.
– Layana Fairmont.
– Tetszik a hajad.
– Nem vagyok prostituált.
A szája vonala nem változott, de a tekintete meleggé vált.
– Felül tudok emelkedni ezen a tényen.
A jótékonysági gála már két órája tartott, amikor ez az ötmondatnyi
„beszélgetés” elhangzott köztünk. Semmi romantika. Kissé merész
válaszomat az alkoholra fogtam, ugyanis már két pohár bort
felhajtottam. A merlot kissé mérsékelte önutálatomat.
Elfogadtam kinyújtott jobbját, határozottan megráztam, és közben
szemügyre vettem őt. A nevét abban a pillanatban beazonosítottam,
hogy az elhagyta ragyogó ajkait. Ha nem is kifejezetten, de már azóta
vadásztam rá, hogy bekapcsolódtam a Hontalan Amerikai Fiatalok
szervezetének munkáiba.
A zseniális Brant Sharp. A jótékony milliárdos.
Jobban festett, mint ahogy elképzeltem, mivel a sajtóban megjelenő
miniatűr képeken alig látszottak a vonásai, ami természetesen méltatlan
volt egy ilyen GQ-címlapra való férfihoz. Az intenzitása viszont igazán
meglepett. Úgy bámult, mintha valami gond lenne velem, és
megoldásképp a lelkemet keresné. Valahogy úgy tűnt, hogy a hajam is
túlzottan tetszik neki, mivel a tekintete gyakran tévedt zabolátlan
fürtjeimre.
Felül tudok emelkedtii ezen a tényen. Válaszul felnevettem, és úgy
tűnt, hogy ezt élvezi, mert az ő szája is egy kicsit megrándult. Nem
mosolyt láttam rajta, de valami hasonlót. Nekem, akinek a mosoly az
érzelmek elleplezésér jelentette, ez üdítő változatosságot hozott.
– Örülök, hogy találkoztunk. Nagy rajongója vagyok a HAF-nál
végzett munkájának. – A Hontalan Amerikai Fiatalok csak anyám
fájdalmas nevelésének maradványa volt. Ebbe a jótékonysági
szervezetbe már korán benyomott, de a hely aztán rabul ejtette a
szívemet, és később sem eresztett.
A mosoly minden árnyalata eltűnt az arcáról.
– Én ezt nem nevezném munkának. Az irodám kiállít egy csekket.
Semmi más nem történik.
– Ezek az összegek nekünk nagyon sokat jelentenek. – Az
„összegek” szó finoman fejezte ki a hozzájárulását. A múlt évben én
személy szerint félmillió dollárt adományoztam, ami az éves
adományok hat százalékát tette ki, az ő csekkje pedig kilencvenkét
százalékot fedezett, ezért az igazgatótanács tiszteletbeli elnökének is
megválasztották, bár személyesen soha nem jelent meg a
létesítményben vagy az igazgatótanácsi üléseken. Az elnökünket övező
pletykákat kávézás közben, az állott fánkunk felett üldögélve hallgattuk
és tárgyaltuk ki részletekbe menően. Beth Horton, egy éles nyelvű
hétgyerekes anyuka, aki állandóan savanyú képet vágott, kivéve, ha nem
éppen egy izgalmas pletykát mesélt, említette nekem az
eszkortlányokat.
– Százával jártak nála – erősítette meg a múlt évi igazgatótanácsi
ülésen, miközben egy egész porcukros fánkot tömött a szájába. Én
közelről figyeltem. Brant Sharp szexuális élete éppúgy érdekelt, mint
hogy Beth megfullad-e. – A sofőröm bátyja portás abban a belvárosi
társasházban, ahol van egy lakása, és ő azt mondta, hogy szinte óránként
jelennek meg nála lányok. Csodaszép példányok, de minden kétséget
kizáróan prostituáltak. Soha nem megy el velük sehová, és csak néhány
óráig maradnak. – Bólintottam, de csak félig-meddig hittem el a
hallottakat. Ez megmagyarázná, hogy miért nem kapták nőkkel soha
lencsevégre. Az a tény, hogy nem randevúzott, megőrjítette a San
Franciscó-i nőket, és gyakorta szolgált táptalajul a homoszexualitásáról
szőtt pletykáknak. A híresztelések soha nem mentek túl messzire... túl
sok olyan nő cáfolta meg őket, aki találkozott vele, vagy aki nála
dolgozott. Nekem tetszett, amit a prostituáltakról hallottam, hogy egy
férfi a lakása intimitásában a poklot szabadítja rá az éjszaka
asszonyaira.
Ezek az összegek nekünk nagyon sokat jelentenek. Nem válaszolt a
megjegyzésemre, ami így a levegőben lógott. Belekortyoltam a
pezsgőmbe.
– Meglep, hogy itt látom.
– Miért? – A férfi lézerszerűen átható tekintete megnyugtatóan
hatott. Amikor rád nézett, nem kalandozott el, kétség sem fért hozzá,
hogy odafigyel arra, amit mondasz, majd elgondolkodik rajta.
Próbáltam ellazulni, nagy volt rajtam a nyomás, hogy egy zseni előtt
most valami intelligens válasszal kellene előrukkolnom. Soha nem
voltam az a típus, aki az intelligenciát szexinek találta volna, a stanfordi
kockaagyúak társaságában töltött négy év ugyanis minden nőt
leszoktatott erről a téves elképzelésről. De ez a férfi... talán nem is az
intelligenciája volt a lényeg. Talán inkább az intelligencia, a
magabiztosság és a kíváncsiság kombinációja, amit az átható tekintetek
martinispoharában kevert össze.
Vállat vontam. Újabb korty bátorság. A pezsgőnél valami erősebbet
kívántam. Észrevettem, hogy közelebb lépett, mire az a természetellenes
vágy ébredt bennem, hogy odahajoljak hozzá, megszagoljam,
megvizsgáljam az arcvizét, úgy, hogy közben ráteszem a kezem a
szmokingja hajtókájára és meghuzigálom. Vajon tartaná a
szemkontaktust? Vagy hátrébb lépne? Vagy elráncigálna egy félreeső
helyre, és az eszméletvesztésig dugna? Vakmerő magabiztosságom
megingott a jelenlétében.
Nyeltem egyet, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a
beszélgetésre.
– Soha nem jön el a campusra, és nem vesz részt a vezetőségi
üléseken sem. Azt hittem, hogy a tavaszi jótékonysági gálát is ki fogja
hagyni.
– Thomas Yand neve is szerepel a vendégek listáján, és reméltem,
hogy tudok vele váltani néhány szót, telefonon ugyanis soha nem
sikerül elérnem.
– Ja, úgy! – Közelebb léptem és halkabban folytattam. – Akkor most
lesben áll.
– Ez volt a terv, de persze jól jönne egy segítő kéz az
összeesküvésben... – Játékosan felvonta a szemöldökét, mire
nőiességem minden porcikája készenléti állapotba került.
Á, kizárt, hogy meleg lenne! Meg tudtam érteni, hogy a női
alkalmazottai miért védelmezik oly hevesen. Csupán két percet
töltöttem a jelenlétében, és közben kilencszer izgultam fel. Nyeltem
egyet. Ezúttal az arckifejezésem híján volt minden mesterkéltségnek.
– Mire gondol?

***

Nem kellett volna konspirátor a világ egyik leggazdagabb emberének,

aki ráadásul olyan befolyással rendelkezett, mint az informatika
területén Bill Gates. De mi jól játszottuk a szerepeinket. Sajttálak felett
flörtöltünk, és pezsgőspoharak felett sugdolóztunk. Az összeesküvők
mosolyával ünnepeltünk, amikor Yandet sarokba szorítottuk, én az
egyik, Brant a másik oldalról. Hagytam, hogy belelendüljenek a
beszélgetésbe, aztán leléptem. A terem másik sarkában Anne Waters,
egy dupla D kosaras melltartójú, hidrogénszőke nő támadott le, és
miközben az ujjairól nyalogatta a ráktortát, tavaszi bevásárló kőrútjának
véget nem érő ecsetelésébe merült. Udvariasan bólogattam, miközben
teljesen máshol jártak a gondolataim. Elhatározásom, hogy új életet
kezdjek, nőietlen ujjnyalogatását látva csak megerősödött. Lopva
Brantre pillantottam, úgy láttam, hogy elmerülve figyeli Yandet és
bólint neki.
Hirtelen fellobbant bennem a vágy, hogy akarom őt; ez a vonzódás
engem is meglepett. Természetesen számítottam rá, hogy tiszteletet
fogok érezni iránta, hiszen lehetetlen nem tisztelni valakit, akinek az
intelligenciaszintje az enyém duplája, és akinek az éves adományaitól
lüktet a város jótékonysági szervezetei felének a szíve. Ellenben
akárhányszor elképzeltem, hogy találkozom ezzel a visszavonult életet
élő férfival, mindig azt vártam, hogy nem fogom őt kedvelni.
Egyes számú ok: elképzelhetetlenül gazdag volt, és már
tinédzserkorától kezdve felnőtt élete minden napján kiszolgálták és
hízelegtek neki. Ez a jól kipróbált receptje annak, hogyan lesz valakiből
seggfej.
Kettes számú ok: hihetetlenül intelligens volt. Ami az elképzeléseim
szerint azt jelentette, hogy az egója passzol az agyához, és egy
nagyképű, arrogáns kockafejet eredményez. Olyan valakit, aki azt várja,
hogy mindenki áhítattal vesse alá magát az akaratának. Aki érdektelen
tényeket köpköd ki magából, miközben a mellemet bámulja.
Erre ő minden várakozásomat megcáfolta. Csendesen magabiztos
volt. Szerény és jóképű. Valóban érdeklődött és nem játszmázott.
Egy pillanatra levette a tekintetét Yandről, és rám nézett, mire
minden megállt körülöttem. Ekkor visszanézett Yandre, kezet nyújtott
neki, lazán megrázta, aztán udvarias mosoly kíséretében otthagyta.
Felém tartott. A tekintetünk ezúttal is összekapcsolódott, hiába akartam
másfelé nézni, nem tudtam. Csak rá tudtam figyelni, ahogy puha
léptekkel átvonult a helyiségen, és előttem termett. Mosolygó szemétől
majdnem elaléltam.
A jelenlététől hirtelen meg se tudtam mukkanni. Ahogy ráébredtem
arra, hogy csendben vagyunk, Anne-re pillantottam.
– Ha megbocsátasz – mormogtam és kihasználtam a lehetőséget a
menekülésre. Brant hátrahúzta a székemet, udvariasan az asztaltársaim
felé biccentett, akik figyelmes pillantásokkal követték minden
mozdulatát, mint a keselyűk, akik teljes készenlétben várnak a
következő zsákmányra. Együtt, az ő vezetésével menekültünk a hátsó
ajtók felé.
– Köszönöm, hogy segített Yanddel kapcsolatban – mondta lágyan,
miközben finoman fölém hajolt.
 – Én köszönöm, hogy megmentett azoktól a nőktől – suttogtam
udvariasan mosolyogva, ahogy elhaladtam Nora Bishop mellett. Vele
kapcsolatban teljesen biztos voltam abban, hogy a kilencvenes évek
nagy részét hanyatt fekve töltötte, az apám alatt.
Az ajtótól tizenkét lépés választott el bennünket, ezalatt ráébredtem,
hogy mennyire akarom ezt a férfit. A történetekre gondoltam, a
prostituáltakra, mialatt forró keze gyengéden, de határozottan a
hátamról a könyökömre vándorolt. Udvariasan kontrollált, de én többet
akartam, többre vágytam. Az erkélyre lépve kettesben maradtunk, a
meleg nyári este az óceán és a nyár balzsamos illatát hozta magával.
Elengedte a karomat, és egy pillanatra képessé váltam a tiszta
gondolkodásra.
Könyökömet az erkély durva szegélyén pihentettem, a beton durva
felülete vigasztalóan jólesett ebben a nevetségesen piperkőc és gazdag
társaságban, ebben a show-műsorban. Egész évben gyűjtöttük az
adományokat olyan gyerekeknek, akik egy új edzőcipő lehetőségétől is
elsírnák magukat, aztán kidobunk százezer dollárt egy partira.
Elfordultam, és visszanéztem a három emelet magas ablakokra, amelyek
híven tükrözték az egész helyzet hamis dicsőségét. Aztán a jóképű,
fekete szmokingos Brantre pillantottam, és úgy éreztem, ő felette áll
ennek a világnak.
– Megérte? – A parti felé biccentettem és felnéztem markáns
profiljára. Ő a horizontot fürkészte, miközben a kültéri fáklyák rebbenő
fénye megvilágította az arcán a drámai árnyékokat. – Megéri ezekkel a
keselyűkkel bajlódni, hogy esélyt kapjon Yandnél?
– Megérte, mivel találkoztunk.
Lágy szavak. Drámai hatás.
Mosolyogtam, felléptem a keskeny szegélyre, így ki tudtam hajolni
az erkélyen, és az arcomat a szélbe mártottam.
– Te nem ismersz engem, Brant. – Én sem ismerem magam.
– Nem, tényleg nem. – Olyan lágyan mondta ki a szavakat, mintha a
mondottak tartalma lényegtelen lenne.
Megfordultam és figyelmesen szemügyre vettem nyugodt vonásait.
Higgadt volt, rezzenéstelen. Mintha a vonzalmam nem lenne lontos a
számára, a magabiztossága miatt, vagy mert nem érdekelte, hogy
egyáltalán találkozunk-e újra. Nekem jobban tetszett volna, ha
magabiztos, a második eshetőséget problémásnak éreztem. Mivel nem
szoktam hozzá az elutasításhoz, a vesztéshez, ezért nehezen kezeltem az
elutasítás gondolatát. Nem tudtam, hogy ki vagyok és mit akarok, de azt
tudtam, hogy kívánatos vagyok. Ha mással nem is, de öntudattal
mindenképpen rendelkeztem. Lenyeltem a belém férkőző
bizonytalanság idegen érzését.
– Menjünk innen.
Erre megfordította a fejét. Zsebre tett kézzel közelebb lépett, eléggé
közel ahhoz, hogy érezzem drága arcvizének illatát, amiről jachtokra és
szivarokra asszociáltam.
– Mit szeretnél? Hová menjünk?
Előrenéztem, behunytam a szemem, élveztem az óceán szellőjét, és
kifújtam a levegőt.
– El innen.
Á TUGROTTUNK AZ ERKÉLYKORLÁTON, pedig a túloldalán lévő.
lépcsősor le volt zárva a parti miatt, és ez az aprócska szabályszegés
teljesen viccesnek tűnt akkor. Levettem a magas sarkúmat, amitől ez a
lépcsőn való lerohanásunk olyan Hamupipőke-szerűvé vált. Erős
kezével húzott, az ujjaink összekulcsolódtak, mire leértünk. Próbáltam
összefogni a ruhám nagy részét, a drága anyag alul máris tönkrement, a
ruhatisztítómmal a Versace fog majd időpontot egyeztetni. Feladtam a
harcot, és inkább a sofőrömet kerestem a tekintetemmel. A parkolóban
álló tengernyi fekete kocsi szépen mutatta, hogy a felső tízezer képtelen
a változatosságra. Az ezüst Rolls Royce megmozdult, a sofőröm vett
észre előbb engem, előtűnt fehér kesztyűje, és kinyitotta nekem az ajtót.
– Miss Fairmont – köszöntött a fiatal férfi hűvösen, és a kezét
nyújtotta, hogy besegítsen az autóba.
Titkon azt vártam, hogy Brant a kocsiban megérint, a keze a lábamra
csusszan, prostituáltimádó énje gyönyörű ajkait a testemre tapasztja, de
ő nem csinált semmit, csak elhelyezkedett a mellettem lévő ülésen, az
ujjaival az ülés kartámláján dobolt, és kibámult az ablakon.
– Hazamegyünk, Mark. – A családom sofőrje, aki már több mint egy
évtizede volt jelen az életemben, bólintott, és szokásához híven most
sem pillantott a visszapillantó tükörbe. Ritkán vettem igénybe a
szolgálatait, olyan helyzetekre tartogattam, mint ez, olyan eseményekre,
ahol inni szerettem volna. Bár az anyám firkantása szerepelt a fizetési
papírjain, lojális volt hozzám. Ki tudja, hogy a szüleimről milyen
titkokat őrzött, de az biztos, hogy nekem is fenntartott egy iratszekrényt.
A figyelmemet ezután inkább a mellettem ülő titokra irányítottam.
Sok zsenit ismertem. Stanford tele volt velük, így minden gyártmányt
és típust kitapasztaltam, és a legnagyobb részüket ki is ismertem.
Egyesek születésüknél fogva kiváló intelligenciával, de nulla szociális
készséggel voltak megáldva. Aztán volt a felvágós bizonytalanok
tábora, akik úgy tettették a magabiztosságot, hogy minden adandó
alkalommal információ-csemegéket öklendeztek fel. De a leginkább
idegesítő típus a csendes volt, aki csak figyel, a legapróbb
jellemvonásaidat is feljegyzi, és később elemzésnek veti alá. Az a típus,
akivel most egy kocsiban ültem.
Abbahagyta a kifelé bámulást, és felém fordult. Leplezetlen
figyelemmel tanulmányozott, a tekintetével a lelkem minden sérült
darabkáját megkapirgálta.
– Hagyd abba! – csúszott ki a számon, még mielőtt
meggondolhattam volna magam.
Legörbült a szája széle.
– Miért?
– Ne gondolkodj! Az agyadnak pihenésre van szüksége. –
Mosolyogtam.
– Amiatt aggódsz, hogy mivel fogok mindjárt előrukkolni?
– Nem.
Igen.
– Miért jöttél el velem? – A tekintetében nyílt kíváncsiság. Mintha
bármelyik nőnek magyarázkodnia kellene amiatt, hogy lelép egy
milliárdossal.
– Arra gondoltam, hogy jól jönne neked egy éjszaka ingyen.
Mosolygott a tekintete.
– Szeretek fizetni.
– Miért? – Most én kíváncsiskodtam. Ennek a férfinak minden
porcikája érdekelt. Egyszerűen lenyűgözött, a legérdekesebb az volt
benne, hogy egy szemernyit sem aggódott amiatt, hogy milyen
véleményem alakul ki róla.
– Ha fizetek, akkor rendezettebb az egész. Én diktálok, és az egész
érzelemmentesen zajlik.
– Az érzelmek forróbbá tudják tenni a dolgot.
– És fájdalmasabbá.
– Valaki megbántott?
– Még nem. – Olyan állhatatosan nézett rám, a szavait olyan különös
hangsúllyal ejtette ki, mintha két kézzel nyújtaná nekem a szívét, mint
aki biztos benne, hogy ez a halálát jelenti.
Hirtelen nem akartam. Nem akartam az elvárásainak a súlyát és a
nyomását. Nem akartam mást, csak visszahozni a fényt ennek a férfinak
a szemébe.
Az autó lassított, megláttam a kaput, lassan poroszkáltunk, belépésre
várva. Felé nyúltam, kikapcsoltam a biztonsági övét. A tekintetével
követte a mozdulatomat, és lassan felvonta a szemöldökét.
– Megérkeztünk.

***

Mark a bejárati ajtó előtt tett ki bennünket. Elfordítottam az ajtógombot,

és magam után húztam Brantet a sötét házba. Csendes léptekkel követett
egyenesen befelé. Üveg siklott a gumiszegélyen, és a hálószobám hátsó
fala kinyílt: az óceán terült el előttünk. A látvány lenyűgöző volt, a
levegő mindent és mindenkit ellazított, ám én most zavarba jöttem egy
olyan férfi előtt, akinek valószínűleg saját szigetei vannak. Elfordultam
tőle, próbáltam leplezni, hogy hirtelen elpirultam. Felfogtam a hajam.
– Húzd le a cipzáramat!
Egy pillanat csend, miközben előrehajtottam a fejem, és vártam a
nyomást a cipzáron. Ami jött is. A lassú húzást a másik kezének az ujjai
követték; négy pont súrolta végig a hátamat, majd megállt. A hátam már
félig szabad volt, mire elkezdte másképp venni a levegőt. Akadozó
lélegzetvétele mosolyt csalt az arcomra. Szóval akkor mégiscsak egy
emberrel van dolgom. A keze feljebb csússzam, a testem forró pontjait
érintette, súrolta a vállam csúcsát, megszabadított a ruhámtól és az
lecsúszott rólam. Megfordultam, majdnem meztelenül, már csak a
fehérnemű volt rajtam, és pajkos mosolyt vetettem a ruhái felé.
– Te is vedd le!
– Te vedd le rólam! - A hangja egyszerre volt kihívó és parancsoló.
Megráztam a fejem.
– Azt hiszem, le kell szoktatnom téged arról, hogy parancsolgatsz a
környezetedben lévő nőknek.
Felvonta a szemöldökét, meghúzta a csokornyakkendőjét,
meglazította, és elkezdte kigombolni az ingét.
– Mikor fordult elő utoljára, hogy azt tetted, amit mondtak neked? –
kérdezte.
Vállat vontam.
– Nehéz ennyire régre visszaemlékeznem. – Aztán, akármennyire is
csak állni és nézni akartam őt vetkőzés közben, megfordultam, és
kiléptem a ruhámból. Hallottam, ahogy az ő elegáns cipője is puhán
puffan a földön. Az ágy felé léptem, előrenyúltam, hogy szétnyissam a
paplant és egy kicsit összerezzentem, mert éreztem a forró kezét, amint
kemény mellkasához von. Az egész testével, bőrével nyomult neki az
enyémnek, kemény felületek találkoztak lágy vonalakkal. Semmi nem
választotta el őt az én...
– Nincs rajtad... ? – kérdeztem halkan. Az arcunkat csupán néhány
centiméter választotta el egymástól, az övét megvilágították az éjszaka
ragyogó fényei.
– Időpocsékolásnak tűnt. – Nem csókolt meg, bár én felemeltem az
állam, vártam az érintést. A kezével a bugyim alá nyúlt, és megfogta a
fenekem.
– És milyen az enyém?
– Kellemes változatosság. – Feljebb csúsztatta a kezét, és szorosan
átfogta a derekam. Mintha mosolygott volna, mielőtt az ágyra döntött.
Meztelenül gurultunk, a lábunk összegabalyodott. Én kerültem
felülre, találkozott a szánk, az első csók elcsattant. A szája tétova volt, a
keze magabiztos, nekem meg közben az futott át az agyamon, hogy az
eszkortlányokat vajon megcsókolja-e, mielőtt megdugja őket. Elmélyült
a csókunk, szorosan öleltük egymást, én pedig elhessegettem a
prostituáltakat a fejemből.
Amikor elhúzódott, távolabb ült tőlem, végigsimította a hajlataimat,
és egy kis ideig nem történt semmi. Ezt a kis szünetet csak halk
lélegzésünk töltötte ki, ez a szünet volt a döntés pillanata. A szemembe
nézett, a tekintetében egy kérdés csillogott. Nem a számmal
válaszoltam. Átfordultam, és letettem a lábam a földre.
A gardróbszekrényhez léptem, kihúztam egy fiókot, és a bugyik és
tangák között kotorászva egy fóliát tapintottam meg. Kihúztam egy
óvszert, és visszasétáltam, elismerő tekintettel pásztáztam végig a testét,
ahogy hanyatt, kiterülve feküdt előttem. Mosolygó szemmel nézett
vissza rám, a szája csak annyira görbült, hogy egy gödröcskeszerűség
hangsúlyosabbá váljon körülötte, nem mozdult, hogy elrejtse a combján
pihenő impozáns testrészét.
Nem vártam ilyen magabiztosságot, azt hittem, hogy egy
számítógépes kockafej szégyenlősebben viszonyul a testéhez, és csak az
eszével vág fel. De ő egyetlen adatot sem idézett, és nem hozakodott elő
a cégével vagy a pénzével sem. Ugyanúgy kezelte ezt a dolgot, ahogy
én: két felnőtt jól akarta érezni magát. Elvette az óvszert, aztán letette
maga mögé az éjjeliszekrényre, és megfogta a kezem.
– Még ne. Gyere ide. – Maga mellé vont, előrébb csusszant, míg
egyes testrészeink egymáshoz értek, és elég közel volt ahhoz, hogy egy
csókot nyomjon az ajkamra. Az ujjai a vállamon kezdték, gyengéden
megdolgozták a tarkóizmaimat, finom volta tapintása, ahogy
végigsimított a testemen. Behunytam a szemem, a párnán pihenve
sóhajtottam, mire lejjebb csúsztatta a kezét, a tenyerét laposan
végighúzta a mellem domborulatán. Gyengéd volt az érintése,
szétnyitotta a kezét és megfogott.
– Gyönyörű vagy – súgta rekedtes hangon. Közelebb csusszant. –
Sajnálom, Layana, ha nem vagyok hozzászokva a romantikázáshoz.
Kinyitottam a szemem, a finom felfedezőútjukra induló kezeim
megálltak, pedig a végcél a farka volt.
– Nem hiszem, hogy a romantikát keresném.
– Azt hittem minden nő arra vágyik. – Az oldalamra fektetett,
simogatott, megfogta a fenekemet, magához húzott, a levegő pedig lel
forrósodott közöttünk.
A szemébe néztem, és végül eljött a pillanat, amikor szájon csókolt.
Nem a romantika, hanem ez. Ez az, amire minden nő vágyik. Egy
szájra, ami éhesen és gyengéden csókol.
Erre, hogy erősen magához húzza a testemet az ágy vége felé.
Határozott tekintettel, erős kézzel. Erős kézzel, mely az ágyhoz szorít és
így vallat.
Ez kell. A kezem a hajában, a vállába kapaszkodom, a testem
megfeszül, ügyes nyelve a lábam között.
Ez kell. Egymásba fonódó testek a lepedőmön, a súlyával a
csuklómra nehezedik, az ősi összekapcsolódás pillanata, amikor
szétnyitja a lábamat és behatol, a farka biztonsággal mozog, a
gyönyörtől kiabálok, a csókjaival csendesít el.
Ezt akarom. A teste együtt ível az enyémmel, a kezével keményen
magához húz, a farkát belém temeti, amikor befejezi, a nevemet leheli,
akadozva lihegi a számba, aztán megfordít, és még egyszer belém döf.
Ezt. Ezt akartam, erre vágyott az új énem. A romantika még várhat.
– MIT CSINÁLTÁL??? – Az éles hang visszhangzott a nagy irodában,
visszapattant az antik asztalokról és a bekeretezett oklevelekről.
– Felnőtt ember vagyok, Jillian. Minden jogom megvan arra, hogy
azzal erezzem jól magam, akivel akarom.
– Ő nem egy lakótelepi kis lotyó, Brant, hanem a társadalom
tiszteletben álló tagja. Rendkívül intelligens, bár a semmittevő
életmódja alapján ezt nem feltételeznéd róla.
– Nekem ezzel semmi bajom, sőt. Úgy beszélsz, mintha jobban
tetszene neked, ha egy primitív, vidéki kis libával randiznék. Tegnap
éjjel teljesen felvillanyozva jöttem haza tőle. Egész éjjel dolgozntam, és
visszahoztam az elveszett adatainkat. Ez a csaj teljesen lángra
lobbantott.
A nő megállt, a nyakláncában a gyöngyök zörögtek, a szemében i
düh megtalálta a céljár és szinte perzselt.
– Ez a nő férjhez akar menni. Nevet akar magának, végre át akarja
szakítani a célszalagot a férjfogók versenypályáján.
– Érdekes, hogy ennyi mindent tudsz a szándékairól.
– Ismersz, Brant. Csak a te érdekeidet nézem. Bízz bennem. Nem
véletlenül mondom, hogy vess ennek véget, bármi is történt tegnap éjjel.
Neked nincs szükséged párkapcsolatra, és a legjobb az lenne, ha távol
tartanád magad ettől a nőtől. Legközelebb, ha ki akarod engedni a gőzt,
akkor szólj, tárcsázom a megfelelő számot.
Brant hátradőlt, és az egyik lábát az asztalnak támasztotta.
– Van fogalmad arról, hogy milyen nevetségessé teszed magad azzal,
hogy kurvákat rendelsz nekem? A legtöbb anyafigura ragyogna az
örömtől, ha látná, hogy kifogtam egy ilyen rendes nőt.
– Az anyukád is ezt szeretné, hidd el nekem.
Brant grimaszolt, valamit bedobott a szemetes kosárba, majd a nő
szemébe nézett.
– Az esetek felében egyáltalán nem értelek.
A nő rámosolygott, de az arcán a szomorúság árnya suhant át.
 – Bízz bennem, Brant! Én is ugyanezt mondhatnám veled
kapcsolatban.
A HOMOKBAN FUTOTTAM, a teniszcipőm cuppogott a sós víztől, de
jólesett a talpam alatt a puha felület. Ahogy végigdübörög- u m a
parton, éreztem, ahogy az izmaim reagálnak, a lábam emelkedett és vitt
előre. Tovább növeltem a sebességem, amikor megpillantottam a
házamat, azaz a célvonalat. Zihálva megálltam, és remegő Kezemet a
combomra tettem. A mellkasom égett, az izmaim szaggattak a
fájdalomtól, de a magas endorfinszint miatt megérte az egész.
Megálltam, majd újra nekiindultam, mire az izmaim szinte
felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, amikor lazább tempóra váltottam.
Megráztam a karomat, az izmaim lazultak, ahogy váll- és fejkörzést
végeztem.
1200 méter. Kevesebb, mint tegnap, de gyorsabban tettem meg. Az
órámra pillantottam, néztem, hol állt meg a stopper. 15:04. Kitöröltem,
mire a stopper számlálója visszaállt, én elindultam fel a teraszra, ahol
egy pad és egy zuhanyzó várt. A kapunál egy hölgy várt, a láttára kicsit
megtorpantam, szigorú tartása az általános iskolai igazgatónőimre
emlékeztetett. Megálltam, óvatosan szemügyre vetem, aztán mentem
tovább.
– Segíthetek valamiben? – Kinyitottam a kaput, beléptem, mire ő
követett. Ahogy visszanéztem az utcafrontra, kíváncsi lettem volna,
hogyan került ide hátra.
Egymás szöges ellentétei voltunk. Az én bőröm nedves volt az
óceáni levegőtől meg az izzadságtól, és csak egy sportmelltartó és egy
spandex sort volt rajtam. Ő legalább kétrétegnyi ruhát viselt, a
nejlonharisnyájára nadrágkosztümöt vett fel, és a zakó alatt még garbót
is láttam rajta. Az ő nyakán gyöngy nyaklánc volt, rajtam az
izzadságcseppek gyöngyöztek. Vad barna hajfürtjeimet alig tudtam a
fejpánt és a gumi alá gyömöszölni, az ő gondosan fésült, feltűzött haja
alig rebbent az erős szélben.
Mégis mi lehet a baja velem?
– Jillian Sharp. – Ajakbiggyesztve kezet nyújtott, a tekintetével
végigmért, de aztán meggondolta magát. Inkább csak biccentett, mintha
ő lenne Anglia királynője, és nekem most pukedliznem kellene.
– Layana Fairmont. Miben segíthetek? – Vadul törtem a fejem,
miközben megismételtem a megválaszolatlanul maradt kérdést. Jillian
Sharp. A BSX, Brant informatikai vegyesvállalatának pénzügyi
vezetője. Ő szerepelt a nyilvánosság előtt, ő vezényelt le minden
sajtókonferenciát, interjút vagy vezetőségi ülést. Nagyon is tudatában
voltam annak, hogy rendkívül intelligens, nagyon ért az üzlethez és igen
elfoglalt. Ami miatt még inkább felvetődött a kérdés, hogy miért áll a
teraszomon – lopva az órámra pillantottam – hétfőn 13:12-kor.
– Beszéltem ma reggel Branttel. Említette az önök kis... – Szipákolt
egyet, gondolom a helytelenítése jeléül, és a vonásai kissé eltorzultak.
Ingerülten nézett a feltámadó szél miatt. – Találkozóját múlt éjjel.
Valószínűleg azt akarja, hogy behívjam. Ami udvarias gesztus lenne
a részemről, tekintve, hogy a nap pont rátűz, és a sós levegő
kétségtelenül árt a Chanel kosztümjének. De hagytam, hogy tovább
álldogáljon, a mondottakon járt az agyam.
– És?
– Bejöhetek? – Láthatóan bosszankodott amiatt, hogy ezt meg kell
kérdeznie, én pedig visszafogtam a mosolyomat, ami pedig nagyon az
arcomra kívánkozott.
– Hogyne. – Mosolyogtam. – Mivel a kapun már bejött, ennyi erővel
nyugodtan be is jöhet a házba. – Leültem a parton a hátsó ajtónál. Direkt
lassúsággal kikötöttem a cipőfűzőm, közben éreztem, hogy az
ingerültsége csak fokozódik. Kiléptem a cipőből, majd a zoknit is
lehúztam, és a meztelen lábamat lemostam és megtöröltem. Ha nem lett
volna itt, akkor ledobom a ruháimat, a kültéri zuhany alá lépek, és
lesikálom magamról az izzadságot. Egy fél órán keresztül élveztem
volna a forró vizet, végigütögettem és megmasszíroztam volna a fáradt
izmaimat, és egy törülközőt magam köré csavarva léptem volna a házba.
Az új Layana azért megőrzött valamennyit az illemtudásából, ezért
csak csontszárazra töröltem a lábamat, és kinyitottam az ajtót.
Előkaptam két üveg vizet a hűtőből, az egyiket a pulton kérésztül
odacsúsztattam neki. Ő kézbe fogta, majd szemügyre vette az üveget, és
letette.
Nem szólt semmit, amikor ránéztem, és az utolsó cseppig kiittam az
üvegem tartalmát, majd a kézfejemmel megtöröltem a szám.
Csend. Teljesen biztos voltam abban, hogy nem fogok megszólalni.
Ő volt az óra meglepetésvendége. A nagyon elfoglalt, ügyeket intéző
fontos nő. Egy hétig is kibírtam volna anélkül, hogy megszólaljak.
Finom torokköszörülése délutáni teázásokat és sütizéseket idézett, de
én ismertem a hátterét. Olvastam a Glamourban egy tárcát róla, amiben
a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb nőjének kiáltották ki őt. Nem
volt kékvérű, sőt elit egyetemi képzettsége sem volt. Állami főiskolára
járt, és 1997-ig tanítónőként dolgozott, amikor az unokaöccse, fent
nevezett Brant Sharp a háza alagsorában épített egy számítógépet. Az ő
számítógépéhez képest az IBM akkori legújabb modellje annyit ért,
mint egy tál gyümölcskocsonya. A számítógépe miatt a szülei minden
jövőre vonatkozó tervüket sutba dobták, és a megtakarításaikat Brant
fejlesztői csapatába ölték. Gyerek volt még, csak tizenegy éves, és
szüksége volt egy pesztrára. Így Jillian néni otthagyta a munkahelyét, és
hozzácsatolta a szekerét Brantéhez. Élelmiszerjegyeken és a
megtakarításaiból élt két évig Brant házában, és a vendégszobában
húzta meg magát. Amikor nyélbe ütötte az első üzletet, a Sharpék
bankszámláján szereplő összeg mögé hét nulla került.
– Azt szeretném, ha távol tartanád magad Branttől.
Azta. Nem ezt vártam, inkább arra számítottam, hogy előhúzza a
naptárát és egy ceruzát, hogy kitűzzük az esküvőnk időpontját, amíg
még szabad a nyár. Nagyot nyeltem, csak azután szólaltam meg.
– Tessék?
– Nincs most Brantnek szüksége arra, hogy egy kapcsolat elvonja a
figyelmét a fontos dolgokról. – Nem mozdult, csak állt az én házamban,
egyenes háttal, mint aki karót nyelt.
Tudja ez a nő, hogy Brant kurvázik?
– Azt hiszem, hogy ezt a döntést Brantnek kell meghoznia. – A
pultnak dőltem, és a szemébe néztem. Az én házamban vagy. Vegyél
már vissza! – Amikor utoljára láttam, úgy tűnt, már elmúlt tizenegy
éves.
Felvillant a szeme, mintha egy titkot mondtam volna ki hangosan,
pedig ez mindenki számára nyilvánvaló volt, aki hajlandó volt 3,99-ért
megvenni egy pletykalapot.
Összeszorította a száját.
– Ne feltételezd, hogy bármit is tudsz róla vagy rólam csak azért,
mert ránk kerestél az interneten! Ő nem áll készen egy kapcsolatra,
nincs ideje rád. Azért jöttem el, hogy beszélgessünk erről, mint nő a
nővel, és megkérjelek, hogy tartsd távol magad tőle.
– Én pedig erre azt tudom mondani, mint nő a nőnek, hogy semmi
köze hozzá.
Persze minden kiejtett szavával megnégyszerezte a Brant iránti
érdeklődésemet. Huszonöt éven keresztül mosolyogtam és
engedelmeskedtem. Egy kicsit sem voltam hajlandó arra, hogy ez a
tanító néni engem helyre tegyen.
Megmozdult, a táskájában, egy krémszínű Hermés darabban
kotorászott. Az enyém egyébként zöld volt. Majdnem kibuggyant
belőlem a nevetés, amikor láttam, mit húz elő.
– Csak nem akar lefizetni, hogy tartsam magam távol tőle? – A
nevetésemtől a keze megállt a levegőben, szigorú pillantása a tolláról
rám villant. – Egy éjszakát töltöttünk együtt. Nem akarja megkérni a
kezem.
– Biztos, ami biztos - mondta mereven. – Ráadásul momentán még
nincsenek érzelmek a dologban. Egyelőre még könnyen kisétálhatsz a
dologból. Te okos lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy intelligens
döntést fogsz hozni. – Aláírta a már előre kitöltött csekket, egy hiéna
finomságával letépte a tömbből, aztán odatolta nekem, mintha
megégetné az ujját, ha továbbra is hozzáérne.
Rá sem néztem a csekkre. Az arcát fürkésztem, aztán dühében ő is
felnézett, a tekintetünk a gránitpult felett találkozott.
– Nagyra értékelem a látogatását, de azt hiszem, ideje, hogy
távozzon.
– Csak a javadat akarom, kicsim. Te nem akarod Brantet. Ő már sok
szívet összetört. – A maró szavakat valami hirtelen ömlengésben adta
elő, de mézesmázos kedvessége nem vette el a szemében csillogó
igazság élét. El is hitte, amit mond. Letette a csekket, és a tollával
arrébb bökte.
– Nincs szükségem a pénzére.
– Egymillió dollár még senkinek nem ártott, kedveském.
Hirtelen a csekkre pillantottam, és meglepve láttam a nevét a tetején.
Egymillió dollár. Számomra ez egy újabb nyaralót jelentett. Esetleg egy
lakást Coloradóban. Nem változtatna az életemen. De azért mégiscsak
jelentős összeg. Főleg, hogy az ő bankszámlájáról emelhetném le.
– Megér magának egymillió dollárt, hogy Brant szingli maradjon?
Vagy csupán ennyire megvet engem?
 Újra felvillantak a szürke szemek. Trópusi érzelemvihar tombolt
ebben az apró termetű nőben.
– Bízz bennem. Én a legjobbat akarom Brantnek. És neked.
Visszatoltam a csekkfüzetet.
– Köszönöm, nem kérek belőle. És ennek semmi köze Branthez.
Engem nem lehet megvásárolni.
Felnevetett, de a nevetésében semmi kedélyesség nem volt. Sőt,
mintha hosszú, halott körmök horzsolták volna végig a gerincemet,
ahogy a hangszálait összepréselte. Úgy kezelt, mint egy szófogadatlan
gyereket.
– Jaj, hogy milyen könnyű egy jómódú gyereknek morálisan
fölényeskedni! Ha csak egy napot dolgoztál volna életedben, akkor
másképp reagálnál. Ha a te pénzedből épült volna ez a ház. Ha te vetted
volna ezt az óceánra néző házat.
Ránéztem, és lenyeltem valami értelmetlen visszavágást, ugyanis
igaza volt. Ami nem jelentette azt, hogy hagyni fogom, hogy itt álljon
az én rohadt házamban, és bűntudatot ébresszen bennem miatta.
Néztem, ahogy kettétépi a csekket, és hagyja, hogy a fecnik
szétszóródjanak a pulton.
– Óriási. Nem akarod a pénzem? A HAF sem érdekel?
Szorosabban markoltam a pultot, a konyhában egy pillanat alatt
minden megváltozott. Ezt nem teheti.
– Ez most hogy jön ide?
– Múlt évben a BSX adományai... – Végignézett a konyhán, mintha
valami komplex számítást végezne valahol az agyának egy szegletében.
– Hét és fél millió dollárt tettek ki. – Visszajött a hangom,
gondolkodás nélkül feleltem. Ezt nem teheti meg.
– Hétmillió hatszázezret – javított ki kemény hangon. – A BSX
tizenkét más osztályával együtt én vagyok az adományozásért felelős
főnök is. Lépj le, és akkor jóváhagyom az ez évi adományokat.
Egyből kisebb lett az arcom. Az adományozás a következő hónapban
volt esedékes. Nyolcmilliót kértünk a BSX-től, ami a normál kiadások
mellett fedezné három, a múlt évben épített új házunk adósságát. Az
adomány nélkül a szervezetnek mindkét jelzáloghitelei fedeznie kell egy
teljes évig. Lehetetlen feladat. És őszintén szólva adománygyűjtő
képességeim... Nem fogom tudni pótolni ezt a In.ínyt. Semmiképpen.
Alig tudtam összeszedni azt a kétmillió dollárt is, amivel a múlt évet
kihúztam. Nyeltem egyet. Ránéztem erre az ördögi nőre, aki hirtelen
egy egész házat tartott a markában. Egy egész házat, tele fedél nélküli
gyerekekkel.
– Kifelé a házamból!
Így kezdődött a kapcsolatom Jilliannel.
E GYÁLTALÁN NEM VETTEM JÓ NÉVEN, ha bárki előírta nekem, hogy mit
csináljak, emellett még önző is voltam. Mindkét nyíl abba az irányba
mutatott, hogy hívjam fel Brantet, és minden lehetséges módon
helyezzem magam az élete középpontjába.
De a gyerekeket nem hagyhattam figyelmen kívül. Az életem
felszínessége csak akkor szakadt meg rövid időre, amikor velük
töltöttem a keddeket és a csütörtököket, és bepillantást nyertem abba a
magányos, szomorú létezésbe, amit a HAF a maga szerény, de fontos
eszközeivel derűsebbé tett. Az öregasszonynak egy dologban igaza volt.
Momentán még nem voltak érzelmek a dologban, és senki nem
szólhatott volna egy szót sem, ha lelépek.
És ha lelépek, akkor gyerekek ezreinek lesz ebben az évben egy kis
fény az életében. Csak azért fosszam meg őket ettől, hogy bosszantsam
Jillian Sharpot?
Igen. Valószínűleg. Soha nem állítottam magamról, hogy szent
lennek, másrészt a manipulációnak soha nem szabad
győzedelmeskednie. Harmadrészt pedig én nem lehetek vesztes. Az új
mantrám az volt, hogy azt teszem, amire vágyom, és nem azt, amit a
társadalom elvár vagy akar. Ilyen értelemben szinte kötelességem volt
bemutatni neki a középső ujjamat.
Bőven tettem a kávémba Kahlua likőrt, leültem a kanapémra, és főtt
a fejem a döntésem és amiatt, hogy Jillian miért helyezkedett ennyire
kategorikusan szembe azzal a lehetőséggel, ami még nem is volt
lehetőség. Velem van baja? Gyűlöl egy idegent, akivel még nem is
találkozott? Vagy minden nőt gyűlöl, aki megzavarhatja Brant életének
megszokott kerékvágását? Hány konyhába tolakodott így be kéretlenül?
Hány csekket írhatott? Hány ellenséggel nézhetett szembe?
Később, már három kávé után elterültem a kanapén. Megcsörrent a
telefonom. Addigra a párna drága designos mintát nyomott az arcomra.
Azonnal életre keltem, némi karkörzés és kalimpálás után sikerült lábra
állnom, és visszanyertem a tájékozódási képességem is.
 Egy pillanatig csak álltam mezítláb a bambuszpadlón, pislogtam, és
próbáltam megtalálni a felébredésem okát. Az éles csengőhangnak hála
sikerült még ködös tekintettel is felfedeznem a mobilom a
konyhapulton. Rogyadozó lábbal közelebb botorkáltam.
BRANT neve jelent meg a kijelzőn. Lenémítottam,
visszabotorkáltam a heverőhöz és hasra vágódtam.
Gondolj a gyerekekre.

***

A második szunyókálásom valamivel ebéd után ért véget, amikor a

gyomrom ingerült morgása utat tört az alkoholos mámoron keresztül.
Egy csirkesalátás szendvicset majszoltam éppen, amikor eszembe jutott
Brant hívása. Majonézes ujjal felkaptam a telefonom, és tárcsáztam a
hangpostámat.
Új üzenet. 11:07-kor érkezett:

Szia, Layana! Itt Brant Sharp. Én élveztem a múlt éjszakát,

elnézést, hogy köszönés nélkül leléptem. Szeretnélek ma
estére meghívni vacsorára, hogy jóvátegyem. Szólj, ha
ráérsz.

Semmi búcsúzkodás. Egyszerűen letette, ezután a saját hangomat

hallottam, amit felvettem az üzenetkezeléssel kapcsolatos
lehetőségekről. Lenyomtam a négyes gombot, mentettem, befejeztem a
hívást, és ledobtam a mobilt. Tovább majszoltam a szendvicsemet.
Gondterhelten ráncoltam a homlokomat.

***

Még kétszer hívott a héten. Kétszer hagyott hangüzenetet.

A következő héten semmi.
Azt követően megint semmi.
Három hét múlva egy nagy orchideacsokrot küldött. A kísérőkártyán
egyszerűen ennyi állt:

Hívj fel!
 A harmincnegyedik napon a BSX jelezte éves adományozását, és a
kérésünknek megfelelően nyolcmillió dollárt kaptunk.
A harmincötödik napon felhívtam.
– Helló! – Süket csend a vonal túlsó végén. Semmi gépzörej vagy
nyüzsgő San Franciscó-i utca. – Sajnálom.
– Bízz bennem! Többet nem foglak otthagyni az éjszaka középen.
Tanultam a leckéből.
Nevettem. Szándékosan cinikus hanghordozása mosolyt csalt az
arcomra.
– Nem az volt a baj, tényleg. Csak néhány dolgot el kellett
rendeznem, mielőtt újra látlak.
– A versenytársakat küldted el a kispadról? – kérdezte morgolódva.
Inkább kivártam a szerződést.
– Valami olyasmi.
– Szóval akkor már tiszta a levegő?
Nevettem.
– Valami olyasmi.
– Jól van. Akkor szeretnélek ma elvinni vacsorázni.
Mosolyogtam.
– Hétre gyere értem.

***

Jilliannek közvetlen hozzáférése lehetett a férfi agyához, mert három

órán belül hívott, ismeretlen számról. Éppen a ruháimat hajtogattam, a
fehér darabok úgy hevertek a kanapémon, mint a békezászlók.
– Nem gondoltam volna rólad, hogy megszeged a szavad. – Nem
igazán udvarias köszönés, de az látszik, hogy nem kerülgeti a forró
kását. Azonnal felismertem a hangját, a mosolyom csak szélesebb lett,
egy hétre elegendő örömöt okozott azzal, hogy éreztem az ingerültséget
a hangjában.
– A szerelemben és a háborúban nincsenek törvények. Egy évünk
van a BSX következő adományozásáig. Ennyi idő alatt meg fogjuk
tudni oldani az ügyet.
– Nem hiszem, hogy egy év múlva emlékezni fogok a nevedre.
Ingerültn csettintettem a nyelvemmel.
– Adhatok egy jó tanácsot, Jillian? Ne fogja vissza magát! Ettől csak
még inkább érdekelni fog.
– Adhatok én is egy jó tanácsot, édesem? – Az utolsó szót méregbe
mártogatta, és úgy nyújtotta el, hogy ámulattal vontam fel a
szemöldököm. – Vedd észre, ha valaki szívességet tesz neked!
Erre hirtelen nem volt csattanós válaszom. Nem értettem eléggé
ahhoz, hogy reagálni tudjak. Nyeltem egyet, kettőt hajtogattam az
ujjatlan trikómon, és a kupac tetejére tettem.
– Ne izguljon Brant miatt! Nem fogom bántani.
– Nem igazán emiatt aggódom. – Habozott. Hallottam, hogy vesz
egy nagy levegőt, mielőtt folytatja. – Hívj, ha rájöttél, mi miatt!
Ezután kilenc hónapig nem beszéltünk. Azon az éjjelen hívtam,
amikor felfedeztem Brant titkát.
A GAZDAG FÉRFIAK FAJTÁJÁT JÓL ISMERTEM; engem is jómódú férfi
nevelt fel, akivel életem első tizennyolc évében alig volt néhány fontos
közös pillanatom. A fiatalabb példányokkal randiztam, olyanokkal, akik
a tőkealapok, a harvardi hagyományok és a klubok világába születtek. A
főiskola befejezése után az idősebb verziók világába kerültem, ők pedig
túlzottan is emlékeztettek az apámra: olyan férfiak voltak, akik kérés
nélkül vették el, amit akartak, és akik minden mellel rendelkező
egyéntől szolgai engedelmességet vártak el.
A jómódú férfiaknak megvoltak az előnyei is: limuzinok, nyaralók,
magánrepülőgépek és extravagáns ajándékok. Hátrányaik is voltak
persze: arrogancia, hűtlenség, lehetetlen időbeosztás. Ezen kívül a
nőkről többnyire olyan véleménnyel voltak, ami sok kívánnivalót
hagyott maga után. A partnereim többségével egy közös nevezőnk volt:
a tisztelet kölcsönös hiánya. És valószínűleg ez volt az oka annak, hogy
soha nem szökött szárba egyetlen kapcsolatom sem.
Brant teljesen más volt, mint a többi gazdag férfi, akivel addig
összehozott a sors. Amikor beszéltem hozzá, odafigyelt rám; a
szemembe nézett, és nem a mellemet bámulta. Érdekelte a véleményem,
és értékelte az intellektusom. Kapcsolatunkat olyan óvatosan közelítette
meg, akár egy macska az ételt, finoman eltolta, mielőtt biztosabb
alapokra helyezte volna, a lépései olyan újszerűek és felfedezőek voltak,
mint az enyémek. Körbetáncoltuk egymást, de a mozdulataink minden
egyes nappal egyre határozottabbá és magabiztosabbá váltak. Együtt
teremtettük meg és fedeztük fel a szerepeinket, miközben a szex volt
életünk egyetlen olyan területe, ahol nem volt szükség gyakorlásra.
Egy állat volt. Miközben a kávémat kortyolgattam a székemen
mocorogva, a közben érzett fájdalom emlékeztetett az előző éjszakákra.
Olyan ügyesen kezelte a testem, hogy négyszer, ötször, hatszor is volt
orgazmusom. Finoman megfordultam, őt néztem, ahogy belépett a
kávézóba. Amikor meglátott, odajött hozzám és csókot nyomott az
ajkamra.
 Régóta vársz?
– Itt öt perce. – Odatoltam neki a kávéját. – Sima fekete,
izgalommentes férfiaknak.
Letelepedett a székére, és tiszteletet parancsoló arckifejezéssel vette
át a kávéját.
– Így férfias. Megnő tőle a mellkasomon a szőr.
A csészémbe nevettem.
– Én nem akarom, hogy szőrös legyen a mellkasod. Nekem jobban
tetszik így, a kozmetikus csapatod által tökéletesen karbantartva.
Erre már tényleg elfintorodott.
– Nekem nincsenek kozmetikusaim. Azok... – Úgy tűnt, hogy jó
beszélőkéjű párom hirtelen nem találja a szavakat. Nevettem, finoman
eltoltam a csuklóját, hogy ne érje el a kávéját, aztán áthajoltam az
asztalon, és loptam tőle még egy csókot. Átkarolt a tarkómnál,
erősebben magához vonta a számat, férfiasságát a szenvedély egy nyers
pillanatában bizonyította. Kipirulva visszaültem, egy arra járó nő úgy
nézett rám, mintha a kávézó padlóján szeretkeztünk volna.
– Sajnálom, ami tegnap történt. – A derű eltűnt a hangjából.
Vállat vontam.
– Nem nagy ügy. Vásárolgattam. Ha már a központban jártam,
elintéztem pár dolgot.
– Nagyon szorít egy határidő a weboldaltervek kijavításával
kapcsolatban. Néha úgy beszippant a munka, hogy elveszítem az
időérzékem.
– Tényleg semmi gond. Csak aggódtam. Nem haragszom, csak
utálom Jilliant zaklatni ilyesmivel. – Finom kifejezés volt ez az „utálom
Jilliant zaklatni”. Branttel azt terveztük, hogy hatkor az Alexander’sben
vacsorázunk. Fél órát vártam az asztalnál, hiába hívtam, nem vette fel.
Tétováztam, hogy küldjek-e egy SMS-t Jilliannek, és aztán annyira
aggódtam, hogy írtam is neki, ki tudja, lehet, hogy történt valami, és
Brant elveszett. A lelkem mélyén valami goromba választ vártam,
valamit, amivel arra utal, hogy én mennyire nem vagyok fontos
Brantnek. De a nő gyorsan és profin válaszolt:

Itt van az irodában. Valószínűleg sokáig bent marad.

Biztosan elvesztette az ídőérzékét. Sajnálom.
 Udvarias válasza csak fokozta ingerültségemet, mivel egy kicsit felé
billentette a mérleg nyelvét, úgy értve, hogy hasonló helyzetben majd
nekem is hasonló civilizáltsággal kell viselkednem. Letörtem egy darab
muffint.
– Szeretném jóvátenni.
Rágás közben is őt néztem, a kék áfonya finom elegyet képezett a
számban a cukorral és a liszttel.
– Hallgatlak – motyogtam.
– Mára lefújom a munkát. Csak a tiéd vagyok.
Lenyeltem a falatot.
– De szorít a határidő. Három hete azon dolgozol, hogy...
– Nem érdekel. – Átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezem. – Te
fontosabb vagy, és most már ez lesz a program: egész napos hentergés,
amivel helyrehozhatom az előző estét.
Felvontam a szemöldököm.
– Egy egész napot? Ez hatalmas vállalkozás, Mr. Sharp.
A szemembe nézett.
– Készen állok rá.
Közelebb hajoltam, és halkan válaszoltam.
– És mit terveztél erre az egész napos hentergésre?
A kezemet az ajkához emelte.
– Arra gondoltam, hogy a lakásomon kezdhetnénk. Van néhány
elképzelésem, hogy hogyan hozhatnám helyre a bűnömet.
– Izgi elképzelések? – suttogtam játékosan.
Ő is közelebb hajolt, gyengéden átkarolt, és a száját a fülemhez
emelte.
– Olyanok, hogy a lábadat reszketve fogod a nyakam köré fonni,
nekem meg olyan merevedésem lesz, hogy hamar a lényegre térek, és te
csak a nevemet leszel képes sikoltozni...
– Gyere, menjünk. – Felpattantam, a széklábak nyikorogtak, ahogy
hátratoltam a padlón. Kézen fogott, és egyenesen az ajtó felé vettük az
irányt.
Ez A BELVÁROSI LAKÁS VOLT BRANT SZEXBUVÓHELYE, ahol az elmúlt
két évtizedben luxusprostik szórakoztatták őt és elégítették ki minden
testi vágyát. Igen, most én álltam abban a helyiségben, ahol más nők
nyögték a nevét és szolgálták ki a farkát, előttem állt ez a sötét tekintetű
férfi, aki megragadta a testem, és húzta le rólam a ruhát. A lelkébe
láthattam, neki pedig csak én léteztem a világon. Csak én jártam a
fejében és a képzeletében, nem akart semmi mást, csak amit én tudok
neki adni. Megemelt, a bárpultra ültetett, a sortomat lecsúsztatta, levette
a szandálomat, és a keze simogatva vándorolt vissza. Letérdelt a földre,
felnézett rám, és a térdem belső felénél széttolta a lábamat, míg
kinyíltam neki. Végignézett rajtam, pont tökéletes szintben volt most.
– Brant – nyögtem. Túlzottan ki voltam tárulkozva neki, és a levegő
olyan testrészeimet érte, amik jellemzően rejtve voltak.
– Most ne beszélj, bébi! – Jobb kezét a combom belső felére
csúsztatta, én a fejét fogtam meg, ő pedig simogatott. Nagy levegőt
vettem, még jobban szétnyitottam a lábam. Ő halkan felnyögött, aztán
egy ujjal megérintette a szeméremajkamat, leheletfinom érintéssel
végighúzta az ujját a redőkön. Felnézett, kicsit mozgatta a fejét a kezem
alatt, majd a tekintetünk találkozott, addig tartotta a szemkontaktust,
míg kihúzta az ujját, és megízlelt, ekkor picit lehunyni a szemét.
– Te jó ég, olyan édes vagy! Az egész arcomat beléd akarom temetni,
Lana. – Újra rám nézett, az ujja visszatért, de most kívülről ingerelt, a
finom simogatások miatt teljesen széthullottam. Minden porcikámat
simogatta, az ujjhegyével fedezett fel, tesztelt, körözött és nyomott.
Hátradőltem, a számat is nyitva felejtettem, ahogy bámultam, képtelen
voltam levenni a tekintetem az érintéséről.
Nem bírtam már tovább, csak húztam magamhoz a fejét, a száját a
genitáliáim felé, az egész testem belerázkódott, a forró érintés
beburkolt, a nyelvével mélyen belém hatolt, aztán beborította a
klitoriszom, és elkezdte nedvesen szívni. Olyan izgató volt, hogy csak
kapkodni tudtam a levegőt, hisztérikusan a fejébe kapaszkodtam,
közben az ablakban megpillantottam halvány tükörképünket. A kép is
azt mutatta, hogy milyen kétségbeesett vágyat érzek. Megragadtam a
pultot, és eltoltam a fejét, képtelen voltam... Összegörnyedtem a szája
alatt.
– Brant... én... – Aztán sikítottam, képtelen voltam visszafogni
magam, a csípőmmel őrült tempóban köröztem. Ő megragadott,
leszorított és tartott, míg teljesen szét nem estem.
A száját csak pihentette rajtam, amikor a csúcsra jutottam, a nyelve
tovább mozgott, de lágyabban. Az orgazmusom elnyúlt a nyelve alatt,
ziháltam, még a karom is teljesen elernyedt. Összeomlottam a
bárpulton, a lábam ernyedten lógott, aztán hagyta, hogy összébb zárjam.
Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor felemelt.
A hálószobába vitt, mivel a végtagjaimat nem igazán tudtam
működésbe hozni. Gyengéden az ágyra fektetett, a helyére tette a
karomat és a lábamat, és ledobta az alsógatyáját. Láttam, hogy ő is
készen áll.
– Hűha! – A karom annyira azért működött, hogy feltámaszkodjak.
Tekintetem a merevedéséről a szemére villant, láttam, hogy halványan
elmosolyodik.
– Olyan gyönyörű vagy most! – mondta, kibontott egy óvszert és a
péniszére húzta. Csábító volt az óvszerbe bújtatott farkának a teteje, az
erekciója mértékétől összefutott a számban a nyál. Felhúztam a lábam,
behajlítottam a térdem, és szétterpesztettem a lábam; tudtam, hogy
milyen látványra vágyik. Halk káromkodással térdelt az ágyra, és
simogatta a lábamat, miközben készült a behatolásra.
– Szólj, ha fáj! – morogta, és előrébb jött, a farka hegyét betolta, a
vastagságától sóhaj hagyta el az ajkamat, közben teljesen belemerültem
abba a nagyszerű látványba, ahogy a puncim becsomagolta a farkát.
Jó vastag volt. Szőrzetmentes. Ápolt. Csodás. Finoman betolta, aztán
kihúzta, hagyott még pár centimétert. Az óvszer nedves volt az
izgalmamtól, a pinám ritka szőrzete fénylő volt és gubancos, körbevette
a farkát. Nem sietett el semmit, hagyta, hogy igazodjak hozzá, lassú
húzása annyira... csodás volt. Képtelen voltam gondolkodni, már nem
néztem magunkat, hanem felnéztem rá, a szemébe. Az arcán
sérülékenység tükröződött, olyan nyers volt. Úgy nézett rám, mintha én
jelenteném neki az egész világot, mintha egy hónapos kapcsolatunk
sokkal többet jelentene, mintha már az enyém lenne a szíve és az én
szívem az övé. Szinte imádattal nézte az arcom, felemelte majd
lehajtotta a fejét, ahogy betolta és kihúzta magát, én pedig kezdtem
elveszíteni az önuralmam. Amikor teljesen betolta, akkor áttörte az édes
érzés határát, és fájdalmasba ment át, a testem teljesen alkalmazkodott
az ő hosszához és vastagságához, és amikor ,i vágy olyan hatalmas volt,
mint a kielégülés... akkor megláttam. A tekintetünkkel mondtuk ki, nem
kellettek a szavak, a szövetségünk kiteljesedett. Amikor a száját az
enyémhez emelte, ellopott egy darabot a lelkemből.
Az övé kezdtem lenni.
ODAGURULTAM HOZZÁ, A MELLKASÁT SIMOGATTAM, aztán körben a
teste körvonalát. Kifújta a levegőt, a hasa megremegett az ujjaim alatt.
A kezem lejjebb vándorolt, a takaró alá csúszott, megmarkoltam, mire
felmordult, és a vastag izom kezdett ébredezni az érintésem alatt.
– Csak akkor kezdd el, ha még többet akarsz!
– Ezzel én soha nem tudok betelni – feleltem évődve.
Megszorítottam, aztán elengedtem, a kezemet visszahúztam a
mellkasára, még néhány percig csak ennyit akartam. Ő pihent,
szunnyadó szenvedélyessége imádnivaló volt, a szemét behunyva feküdt
a párnán, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt a kezem alatt.
Egy kicsit csendben feküdtünk, a gyönyör még így szex után is meg-
megbizsergette kezem-lábam. Becsuktam a szemem, és újra
lejátszottam magamban a szexet. Nem szűzként léptem ebbe a
kapcsolatba. Nekem is megvoltak a magam szeretői, hét vagy nyolc, ha
jól számolom hirtelen. Volt már orgazmusom, és voltak különleges, vad
éjszakáim. De soha nem volt olyan szexben részem, mint Branttel, aki
csak egy dologra figyelt, mégpedig az én élvezetemre.
Neki is volt orgazmusa, mindig volt, de ez a lezáró aktus volt. Nem
cél, hanem mellékhatás. Brant célja minden egyes alkalommal az volt,
hogy engem kielégítsen, az orgazmusomat mohó kezével, szájával, és
farkával kicibálta, kirángatta a testemből.
Köré fontam a lábam, és még szorosabban magamhoz húztam.
Éreztem, hogy erre megszorít a kezével.
– Mesélj nekem az eszkortlányokról! – Nem tudtam volna
megmondani, hogy miért, de egyszerűen kicsúszott a számon a mondat.
Éreztem, hogy alattam a teste egy kicsit megfeszül, a keze abbahagyta
ráérős felfedezőútját a bőrömön.
– Miről hallottál?
– Nők százairól. Hogy ide jöttek, és nem haza vitted őket.
– Ez a lakás közelebb van az irodához. És túl sok értékem van
otthon, a munkám, a magánszférám. Itt jobban működött.
 Az államat a mellkasára támasztottam, és az arcát figyeltem. Kék
szemével rám nézett.
– És tényleg százával jöttek? – kérdeztem.
Grimaszolt.
– Á, dehogy! Az elmúlt húsz évben... – Vállat vont. – talán tizenöten
lehettek.
Emésztgettem a számot, egyrészt nekem ennél kevesebb partne- n in
volt, másrészt viszont tőle többet vártam.
– És... miért prostituáltak?
Elpirult, amit még nem láttam tőle.
– Nekem fontos, hogy kedvében járjak egy nőnek. Tanulni akartam,
egy profitól.
– Tanulni?
Elsimított egy tincset az arcomról. Az ujja köré csavarta, és a fülem
mögé dugta.
– Az elsőnél még fiatal voltam. Tizenhét. Meg nem is csókolóztam
korábban, az egész életem az alagsorra korlátozódott. Randizni akartam,
a hormonjaim megbolondultak, de Jillian és a szüleim nem akarták,
hogy a városban rohangálva leintsem az utamba akadó első lányt.
– Ezért rendeltek neked egy prostituáltat? – Feltoltam magam a
mellkasáról. A mozdulattól a mellem is megmozdult. Odanézett, nagyot
sóhajtott a látványra, a keze visszacsúszott a hátamra, majd
előrekanyarodott, és hódolattal megfogta a mellemet. – Brant –
szólítottam meg, próbáltam koncentrálni, miközben ő teljesen a
mellemmel volt elfoglalva. – Brant – ismételtem meg. – A szüleid
szereztek neked prostituáltat?
– Nem – motyogta, próbált felhúzni, a nyakamat csókolta, aztán
próbált lejjebb haladni a szájával. – Jillian szerezte nekem Bridget
McCullent, egy tizennyolc éves lányt, aki mintha egyenesen a
fantáziáimból lépett volna elő.
– Egy prostituáltat – ismételtem meg, miközben lejjebb csusszantam.
A mellem is arrébb került, de az új helyzetben is pontosan éreztem,
hogy a testem mekkora hatást gyakorol rá. Akaratlanul elvigyorodtam.
Végül felnézett.
– Nos, én nem is tudtam, hogy prostituált. Egyszer, amikor egyedül
voltam otthon, valaki kopogtatott a szobám ajtaján... A lány, akit Jillian
szerzett, tulajdonképpen felrángatott az alagsorból a szobámba. Ő
szopott le először, és jó három percre elfeledtette velem a
számítógépeket.
– Ez... nem törvénybe ütköző? Tizenhét éves voltál, ő meg a
nagynénéd. Ez annyira visszataszító, hogy nem is tudom kifejezni.
Nevetett.
– Akkoriban ez volt a legjobb dolog, amit tehettek értem. Én nem
akartam elhagyni a házat, nem akartam... – Lenézett, azzal volt
elfoglalva, hogy felhúzza a takarót. – Megértettem őket, hogy a
közelükben akarnak tartani. Védelmeznek. Nem tudtam, hogy prosti.
Azt hittem, hogy tetszem neki, és csak nemrég költözött a környékre.
Két évig lógott nálunk. Ő tett fiúból férfivá. Aztán... eltűnt.
– Mi történt?
Vállat vont.
– Elköltözött. Az is lehet, hogy bepasizott, nem tudom, de összetörte
a szívem. Biztos voltam benne, hogy minket az isten is egymásnak
teremtett, de aztán Jillian leült velem egy négyszemközti beszélgetésre,
és őszintén elmondott nekem mindent. Hogy a lányt semmi más nem
érdekelte, csak a pénz, én pedig koncentráljak a jóra, arra, amit kaptam
ettől a kapcsolattól. Teljesen leforrázott, és néhány napig nem is szóltam
hozzá. Akkoriban már elköltöztem otthonról és itt laktam. Eltelt néhány
nap, aztán küldött egy új lányt. Megértettem a próbát. Nem fújhatok rá
azért, mert azt adja nekem, amit akarok. Szóval elküldhettem volna az
új lányt is, mondván, hogy prosti, vagy elfogadom őt és azt az elcseszett
valóságot, ami az életem. – Rám nézett. – Szóval basztam őt. Más volt,
mint Bridgettel. Megértettem a dinamikát, így tudtam kontrollálni a
helyzetet. Arra fókuszáltam, amit akartam, a képességre, hogy egy
nőnek a kedvére tegyek. És egy napon rájöttem, hogy majd lesz olyan
nőm, aki megérdemli, hogy ezt a képességemet rajta kamatoztassam.
Rábámultam. Pislogtam. Csak néztem tovább.
– Glondolom tisztában vagy azzal – mondtam lassan –, hogy mindezt
nem muszáj megosztanod velem. Ezek azok a dolgok, amiket tikolnod
kellene. A csontvázak a szekrényedben, amik megmutatják a
sebezhetőségedet.
Nevetett, megölelt, gurultunk, míg ő került felülre, és a farka
továbbra is figyelemért esedezett.
– Tessék, akkor megkaptad. Az összes csontvázamat. Továbbra is
akarsz engem? – Ösvényt harapdált a nyakamon, én csak vihogtam,
egyik kezemmel lenyúltam és megfogtam azt a testrészét, amiből soha
nem volt elég.
– Csontvázak? – szóltam töprengve. – A legfinomabb csontot
kifejezetten szeretem.
A nyakamba nyögött, és a kezembe döfött.
– Ez olyan nyálas volt.
Nevettem.
– Jó értelemben nyálas?
A fejét rázta, a hajam mellett.
– Rossz értelemben.
– Én a rosszat szeretem – suttogtam, a hangom elhalt, a szorításom
erősebb lett, a csípőjével a farkát a markomba lökte.
– Te jó ég! – Előrenyúlt, végig a testemen, kihúzta az éjjeliszekrény
fiókját, és ahogy kotorászott, csomó mindent levert közben. – Nem is
tudom, hogy mitévő legyek veled.
– Tényleg? – évődtem. – Nem tudod, hogy mitévő legyél velem?
– Helyesebben – morogta és egy kicsit megemelt, hogy felvegye az
óvszert, a keze a kapkodástól kissé remegett –, pontosan tudom, hogy
mit csináljak veled.
Aztán újra felettem volt, a farka bennem, és részletesen megmutatta,
milyen tervei vannak.
JILLIAN ÉS ÉN NÉMÁN HARCOLTUNK EGYMÁSSAL, ő passzív-agresszív
módon támadott, és minden erejével azért küzdött, hogy keresztbe
tegyen a Branttel formálódó kapcsolatunknak. Szavak nélküli csata volt
ez, azon a férfin keresztül, akit ő imádott, és akibe én szerelmes voltam.
A következő akadályba egy kedd reggelen futottam bele, amikor is a
napomat a HAF-nak szenteltem. A kapu túloldalán egy ropogósán új
férfi üdvözölt, igazi kockás hasizommal és vakítóan fehér mosollyal,
olyan csiszolatlan gyémánt volt, akit egy Hilfiger-modell is kczét-lábát
törve akarna elcsábítani. A pázsiton kocogott, a piszkos verejték
elkenődött a szálkás mellkasán. Három gyerek hadonászott körülötte a
nála lévő focilabda után. Néztem, ahogy elrohan mellettem, kíváncsi
lettem volna, hogy ki ő, és mit csinál ezen a szigorúan védett területen.
A HAF alkalmazottait és önkénteseit körültekintő vizsgálatnak
vetették alá. Áttekintették az előéletüket, hogy fogyasztanak-e
kábítószert, és ajánlólevelet is be kellett mutatniuk. Az elmúlt hat
évben, mióta én is benne voltam a szervezetben, szinte egyáltalán nem
változott a személyzet. Ritkán bukkant fel új arc. Néztem őt, és ahogy a
sportkocsimmal megálltam, már az arcát is megpillantottam. Integetve
üdvözölt.
Leparkoltam, és a gyerekekre mosolyogtam. Ők elváltak az
idegentől, és az autóm felé rohantak. Amikor kinyitottam az ajtót,
megölelgettek, a ruhámat ráncigálták, és az egyik segítőkész fiú
felelősségteljes komolysággal becsukta utánam az ajtót.
– Köszi, Lucas! – Lazán átkaroltam, és futólag megöleltem.
– Látom, szeretnek téged. – Az idegen kisterpeszben állt előttem, és
a focilabdát lazán dobálta a két keze között.
– Mindenkit szeretnek. – Mosolyogtam és kezet nyújtottam. –
Layana Fairmont.
– Billy – mondta, határozottan megrázta a kezem, talán egy kicsit
hosszabban a kelleténél.
 Elhúztam a kezem, és a gyerekek felé fordultam, hogy palástoljam a
mozdulatot. A legközelebbi kislányt magamhoz rántottam, picit
megcsiklandoztam, aztán a főépület felé fordultam és előrerohantam.
– Nyomás a főépületbe!
A teniszcipőmmel a nedves fűben tapostam, hallottam magam
mögött a sikítást, és fokoztam a tempóm. Lopva hátranéztem, és láttam,
hogy az új srác, Billy szorosan mögöttem marad, a tekintete a lábamról
az arcomra vándorol, és flörtölő vigyorral bámul rám.
Nem vettem róla tudomást, visszafordultam, és az előttem magasodó
dombra koncentráltam. Amikor feljutottam a töltésre, lassítottam egy
kicsit, hogy adjak némi esélyt a gyerekeknek. Reggie, egy hetedikes fiú,
aki három éve lakott nálunk, és a karját már bandatetoválás borította,
lehagyott, hosszú lábával csak úgy falta a távolságot. Hagytam, közben
futólag végigpillantottam a többi gyereken.
Még jobban lelassítottam, aztán tettetett bosszúsággal a hangomban
felkiáltottam, amikor a verseny véget ért.
Lehajoltam, zihálva kapkodtam a levegőt, Hannah vigasztalóan
veregette meg a hátamat. Ő volt a kedvencem a HAF-ból.
Megfordultam, hogy rámosolyogjak, mire összetalálkozott a tekintetem
Billyével, aki kíváncsi vigyorral az arcán közelről figyelt. Elvontam a
tekintetem.



– Mióta dolgozol itt önkéntesként? – A kérdést a főépület konyhájának

másik végéből tették fel. Én csak kentem tovább a lekváros kenyeremet,
nem fordultam meg, anélkül is tudtam, hogy ki az elnyújtott férfihang
forrása, hogy odanéztem volna.
– Öt vagy hat éve. Csak hetente kétszer jövök. – Lecsavartam a
lekváros üveg tetejét. Direkt nem néztem rá, de biztos voltam benne,
hogy közelebb jött.
– Új vagyok. – Nahát, hogy mik ki nem derülnek! – Csak önkéntes.
– És hogy szereztél tudomást a HAF-ról?
– Miről?
Megállt a kezemben a kés. Felnéztem, és láttam, hogy a pillantása
ide-oda vándorol.
– HAF... azaz Hontalan Amerikai Fiatalok.– Valami nem stimmelt,
és próbáltam rájönni, mi az.
Ideges volt.
– Ja! – Kurtán felnevetett. – Ööö, a neten olvastam róla.
Az kizárt. Magánalapítású szervezet voltunk, adományokból élünk.
Messzemenőkig ügyeltünk a diszkrécióra.
– Ki írta az ajánlóleveledet? – Otthagytam a kenyereket, letettem a
kést, és a pultnak dőltem. Valamennyire sikerült elkerülnöm, hogy
szemérmetlenül a kockahasát bámuljam.
– Az ajánlólevelet? – Lenyűgözve néztem a gyöngyöző izzadságot a
homlokán, és kíváncsian vártam, hogy mit titkol.
– Az új önkénteseknek személyre szóló ajánlással kell rendelkezniük
egy olyan személytől, aki már a szervezetben dolgozik. – Karba tett
kézzel az arcát néztem.
A tekintete úgy villant ide-oda, mint a pingponglabda. Tudtam, hogy
van ajánlója. Kell, hogy legyen. A kapun se engedték volna be, nem
lenne hivatalos kitűzője, amit – mivel meztelen volt a felsőteste – a
rövidnadrágja elejébe dugott.
– Hm. – Körbenézett, mint aki segítséget vár valahonnan. Közelebb
léptem, oldalra billentettem a fejem, és odaszögeztem a pillantásommal,
nem vettem le róla a tekintetem. Nem tudtam rájönni, hogy mi miatt
ideges ennyire, ártatlan kérdésem eddig még senkinél nem okozott
fennakadást. Nyelt egyet, az ádámcsutkája fájdalmasan mászkált fel-alá
a nyakán. Mire meg tudott szólalni, én már ott tartottam, hogy
bemászok a torkába, és kihúzom belőle a választ. – Jillian Sharp.
Tudnom kellett volna, számíthattam volna rá. Egy jóképű idegen a
HAF-nál, aki kézzel-lábbal töri magát, hogy megismerkedjen velem, és
közben minden izmát gátlástalanul mutogatja. Mosolyogtam.
– Jillian – ismételtem meg elnyújtva. – Micsoda kellemes
meglepetés! – Oldalra billentett fejjel tanulmányoztam jóképű arcát.
Úgy elfehéredett, mintha a legközelebbi szemetesbe bele tudna hányni.
– Kedves fiúnak tűnsz, Billy. Valószínűleg úgy fogunk a legjobban
kijönni egymással, ha nem zavarjuk egymás köreit.
Nyelt egyet.
– Nem zavarjuk egymás köreit?
Mosolyogtam.
– Bizony. Jól hangzik?
A homlokát ráncolta.
 – Ez örökre szól?
Elnevettem magam.
– Hát, ha addig fizet neked... – Elindultam a főépület felé. Még
valami eszembe jutott, megfordultam és egy ujjal rámutattam.
– Ja, és Billy...
– Igen? – félelemtől remegő hangon kérdezett vissza.
– Nehogy kárt tégy ezekben a gyerekekben! Ők nagyon könnyen
lesznek szerelmesek. Köpök rá, hogy mész vagy maradsz, de nekik ne
essen bántódásuk! – Végigmértem, mire ő bólintott, láthatóan nagyon
tétován. Addig tartottam a szemkontaktust, míg megbizonyosodtam
arról, hogy felfogta, aztán folytattam utamat a hegyre.
 KÉT ÉVE ÉS NYOLC HÓNAPJA

N EM ÉRTETTEM AZ EGÉSZET. Finoman simogattam Brant haját, aki

mélyen lélegzett, és úgy tűnt, hogy nálam jobban fog aludni. Mindene
gyönyörű volt, ahogy pihent: sűrű szempillája, arccsontja, tökéletes
vonásai. Egyszerre volt zseniális és jóképű.
Nem értettem, miért én vagyok az első kapcsolata, és hogy a
férfikorba lépve miért vett továbbra is igénybe eszkortlányokat. Miért
nem voltak igazi barátai, miért nem fűzte valódi kötelék a szülein és
Jillianen kívül senkihez. Miért? Hiszen úgy tűnt, hogy tökéletesen
alkalmas egy kapcsolatra.
Nem volt tökéletes, már kiderült számomra néhány hibája. Időnként
nem tudott koncentrálni, nem mindig figyelt oda, ha beszélgettünk vagy
valamit terveztünk és a memóriája néha olyan csapnivalónak tűnt, hogy
lehet, hogy gyógyszerrel kellett volna kezelni. Máskor is előfordult,
hogy nem jött el egy megbeszélt randira, sőt nemcsak hogy egyáltalán
nem került elő, de a mobilján egészen másnap reggelig nem lehetett
elérni, majd azzal a gyenge kifogással állt elő, hogy az íróasztalánál
ülve elaludt. Mást már lehet, hogy megcsalással gyanúsítottam volna.
De Brant már korán világossá tette, hogy mire koncentrál. A munkára és
rám. Semmi és senki másra. A munka iránti odaadása elképesztő volt,
akár riasztó is lehetett volna, ha nem hajszoltam volna gőzerővel egy
kapcsolatot. Más férfi nem volt a tarsolyomban. Az alkalmi
kapcsolatokkal azonnal felhagytam, amikor Brant szenvedélyességével
találkoztam. Ő minden tekintetben kétszeresen felülmúlt bármilyen más
udvarlót. Érdeklődésemet csak fokozta a tény, hogy a nagynénje
egymillió dollárt fizetett volna nekem csak azért, hogy tartsam távol
magam tőle.
Imádtam, hogy más, mint a korábbi partnereim. Nem rejtőzködött,
mint az arisztokraták általában, nem viselkedett távolságtartóan, és nem
hordta fenn az orrát, hidegen hagyta, hogy betartjuk-e a társadalmi
előírásokat vagy a magunk szabályai szerint élünk. Három hónapi
együttjárásunk alatt a San Franciscó-i társadalomban egy saját kis
birodalmat hoztunk létre. Olyan mennyország volt ez kettőnknek, ahol
elég otthonosan éreztem magam ahhoz, hogy azt mondjam, tojok a
konvenciókra, még akkor is, ha valójában nem leptem át egyetlen határt
sem. Ez is el fog jönni, a világom tágulóban volt, a korlátaim
elmosódóban. Jó ütemben haladtam a boldogság felé. Brant irányított
erre azzal, hogy a munkán és rajtam kívül semmi más nem érdekelte.
Szerelem? Még nem mondtuk ki a szót, de közelgőben volt a
pillanat. A tekintetünkben, érintésünkben, érzéseinkben már jelen volt.
Mind a ketten óvatosak voltunk, gyenge kézzel őriztük szűz szívünket.
Folyton emlékeztettem magam arra, hogy még csak három hónap telt el.
Három hónap azóta, hogy végre visszahívtam, és mindketten
belemerültünk a kapcsolatba. Előrébb gurultam az ágyon, elvettem a
tekintetem csodás profiljáról, kiflipózban odafészkelődtem elé, ő
felemelte a karját és magához szorított, a nyakamba sóhajtott, a nevemet
suttogta.
Egyáltalán nem értem ezt az egészet. Túl tökéletes. Hogy lehet, hogy
én vagyok az első nő, aki mellett lehorgonyoz?
Öt óra múlva elindulunk, és kétórányi autózást követően találkozni
fogok a szüleivel. Talán ők az okai annak, hogy az én tökéletes barátom
még nem nősült meg. Lehet, hogy sátánisták, vagy a bőrömből fognak
mintát kérni. Az is lehet, hogy a világvégét várják, ezért megtanítanak
majd a befőzésre, és megmutatják nekem a fegyvergyűjteményüket.
Brant nem beszélt sokat róluk, mivel az életében Jillian volt az első. Az
interneten még kevesebb infót találtam. De talán ők az okai annak, hogy
egyedülálló. Arrébb csúsztam az ágyon, puha csókot nyomtam az
alkarjára, és próbáltam elaludni.

***

– Tölthetek még egy kis limonádét? – Gloria Sharp finom, dallamos

hangjára felnéztem.
– Nem, köszönöm! – Kortyoltam egyet a még tele poharamból.
Lehet, hogy a kérdése csak finom utalás arra, hogy igyam már meg ezt a
langyos citromos vizet? Letettem a poharat, fogtam az ezüst evőeszközt,
levágtam egy kis darab csirkét, és bekaptam.
Étel. Kifogás arra, hogy ne kelljen beszélgetnünk, a rágás kényelmes
szünetet jelentett a kényszeredetten udvarias társalgás közben. Úgy tűnt,
hogy Sharpék nincsenek hozzászokva a társasághoz. Úgy néztek rám,
mint valami új fajra egy múzeumi vitrinben. A látvánnyal megelégedve
csak pár kérdést tettek fel, rólam Brantre néztek, aztán vissza, mintha
megpróbálnák összerakni a mozaikokat egy olyan kirakósban, amiben a
darabok nem illenek egymáshoz.
Brant a tányérjával a kezében felállt, fölém hajolt, és megpuszilta a
fejem búbját.
– Ne haragudj, kiengednél egy pillanatra?
Mosolyogva néztem fel, a szememmel könyörögtem, hogy maradjon,
de ő a fejével intett.
– Csak a mosdóba megyek – magyarázta. Néztem, ahogy elmegy, át
az ebédlőn, a tekintetemmel próbáltam visszavonzani a piros pólóját, de
hiába. Amikor visszanéztem, láttam, hogy Sharpék pillantása rám
szegeződik. Nem rágtak, csak bámultak. Nyeltem egyet.
– Nagyon tetszik az otthonuk. A tény, hogy Brant itt...
– Miss Fairmont – szólalt meg Brant apja, aki a hangja alapján
idősebbnek tűnt. Feszült volt, a hangját a hosszú hallgatás miatt nehezen
lehetett érteni.
Elhallgattam. Az ölemben gyűrögettem a szalvétámat, és vártam,
hogy folytassa. Mosolyogtam. Te jó ég, hogy mennyire utáltam így
mosolyogni!
– Igen, Mr. Sharp?
– Szeretnénk a tudomására hozni, hogy szerintünk nem jó ötlet
Branttel járnia. Maga nagyon helyes lánynak tűnik, de talán el kellene
gondolkodnia azon, hogy továbbáll.
Mosoly. Ezt már nagyon jól megtanultam. Megtanultam, hogy a
tekintetem nyugalmat sugározzon és az arcizmaim se rezdüljenek.
Természetesnek tűnt, nem volt erőltetett vagy feszült. Egy emberről
annyi mindent elárul a mosolya. Kivéve engem. Az én mosolyom
semmit nem árult el arról, hogy a lelkem mélyén a pokolba kívánom
őket.
– És miért, Mr. Sharp? – A feleségére néztem. Ő lesütött szemmel
ült, idegesen babrált a kezével.
 – Brant jobban boldogul az életben, ha nincs barátnője.
Brant már felnőtt ember. Továbbra is mosolyogtam, éppen csak
annyira, hogy ne tűnjek zavarodottnak.
– Én is a szívemen viselem a fiuk sorsát. Ő tényleg egy zseni.
Nagyon büszkék lehetnek arra, amit elért az életben.
Az apja ingerülten rám mosolygott, mint aki készen áll arra, hogy az
ostobaságaimnak véget vessen.
– Mi csak annyit szeretnénk, hogy tartsa meg a két lépés távolságot.
Az lenne a legjobb, ha minimálisra korlátozná a vele töltött időt, és
hagyná, hogy a munkájára koncentráljon.
A házból valahonnan ajtócsapódás hallatszott. Felnéztem, Brant
közeledett. A konyhában még felkapott egy darab húst egy serpenyőből,
aztán találkozott a tekintetünk, az övé olyan félénk volt. Letettem a
villámat.
– Nagyon finom volt a vacsora, Mrs. Sharp, mindkettejüknek
köszönöm a meghívást. Brant, megmutatnád az alagsort? Annyira
szeretném látni a régi műhelyedet.
Az anyja szája lefelé görbült, az apjáé összeszorult, de egyébként
meg mindketten nyalják ki a seggem, mert Brant már felnőtt, egy
személyben intelligensebb, mint a ház többi jelenlévője együttvéve,
engem is beleértve. A nő felállt, a szandálja sarka a padlón kopogott,
fogta a tányéromat, és a konyhába indult, miközben nem kerülte el a
figyelmemet rosszalló tekintete, mivel az étel fele a tányéron maradt.
Brant határozott léptekkel kiment, közben megfogta a kezem. Egy rövid
folyosó végén kinyitott egy ajtót, és néhány lépcsőn lementem az
alagsorba.
Nagyjából ötven négyzetméteres, gyéren megvilágított helyiségbe
léptem. A hátsó falat fluoreszkáló fények világították meg, a lenyűgöző
tettekhez nem túl izgalmas berendezés szolgált hátterük Leült egy
székre, egy kicsit forgolódott, aztán kinyújtotta a karját és hátradőlt.
– Íme a birodalmam. Majdnem tíz évig itt laktam.
– Klassz. – Lassan végigmentem a pult mellett, végighúztam rajta az
ujjamat, amivel elég port kavartam fel ahhoz, hogy megfojtsak vele egy
böglyöt. A fal felé néztem, kihagyott részekből és kockákból álló precíz
rendszer volt, a lyukas felületbe egyetlen képet vagy emlékeztetőt nem
szúrtak be.
– Változott valami azóta, hogy itt laktál?
 Kihúzta a hozzá legközelebbi fiókot. Egy pillanatra el is merült
benne, kotorászott, majd visszatolta és hátradőlt. A szobán végignézve
így szólt:
– Úgy tűnik, minden a régi. – Végighúzta a kezét a tárolórendszen.
— Én rendeztem be így mindent. Úgy tűnik, hogy apu nem nyúlt
semmihez. – Előrenyúlt és megütögette a kopott fapultot. – Itt raktam
össze Sheilát.
– Sheilát? – Mosolyogtam. A szeméből csak úgy sugárzott felém a
szeretet. Leültem mellé egy székre. Jól éreztem magam, az évtizedekig
tartó magány ellenére be volt lakva a szoba.
– Sheila Anderson volt hetedikben a legklasszabb csaj. Csak
negyediktől lettem magántanuló, Jillian tanított itthon. Sheila Anderson
emléke tartott életben. Miatta tudtam koncentrálni. Azt hittem, hogy ha
összerakok egy számítógépet, attól jó fej leszek a szemében.
– Így próbáltad felkelteni az érdeklődését?
A szája legörbült, a távolba meredt.
– Valami ilyesmi.
Közelebb húztam a székem.
– És bejött?
Végigsimított a felületen, mintha meg akarná jegyezni a fa vonalait.
– Nem tudom. Soha többé nem láttam. – A fa nyikorgott, ahogy
megfordult és rám nézett. Addig rángatta a széket, míg végül a lába
közé kerültem.
Oldalra billentettem a fejem, és megjátszósan fintorogtam.
– Egy kicsit féltékeny vagyok erre a Sheilára.
Előrenyúlt, kicsit forgolódott, aztán kigombolt rajtam egy gombot,
majd még egyet, végül teljesen kigombolta az egész blúzomat. Nagyot
sóhajtott, amikor becsúsztatta a kezét. Megfogta a melltartómnál a
csipkét, a keze alatt a bőröm felpezsdült.
– Senkivel szemben nincs okod a féltékenységre.
– Nem is tudom – suttogtam. Lehúzta a melltartóm kosarát, halkan
felnyögött, a mellem kibuggyant és súlyosan lógott a vágytól a
simogatása miatt, és a mellbimbóim is teljes riadókészültségbe kerültek.
– Még egy számítógépet is elneveztél róla. – A térdemen hagytam a
kezemet. Nem tettem semmit, hogy megállítsam, ráérősen simogatta a
bőröm, az ajka lágyan dörzsölt, ahogy előrehajolt és a nyakamat
ízlelgette. A nyelvével végignyalogatta a nyakamnál lévő kis
gödröcskéket, a kezével finoman húzta a mellbimbómat, aztán a
mellemet szorongatta.
– Az a számítógép egy rakás szemét volt – súgta, kissé hátrahajtotta a
fejét és szájon csókolt. A csókja puha volt és ráérős. Az alsó ajkamat
szívta, és játszott a számmal. Elengedtem a térdemet és a hajába túrtam.
Közelebb húztam magamhoz.
– Hány lánnyal csókolóztál itt? – kérdeztem a szájába lehelve.
– Hm... – Az ajkával gyengéd ösvényt csókolt végig az államon,
közben a mellemet úgy kényeztette, amitől Sheila Anderson biztosan
fülig pirult volna. – Miért, te számolod a pasikat?
– Nem. – Közelebb húztam a fejét, és visszatereltem a számra.
– Akkor egyet se. Már ha nem számoljuk Farah Fawcett poszterét,
akinek szintén szerelmet vallottam.
– Elrontod itt az egészet, ha elkezdesz az idősekről beszélni!
Nevetett, és az övemmel folytatta. Ajtónyíkorgás hallatszott, mire
teljesen ledermedtem és eltoltam őt. Háttal ültem az ajtónak, az anyja
csoszogását hallottam.
– Brant? Készen van a desszert!
Brant továbbra is rám nézett, a száján kisfiús vigyorral. Pillantása
fedetlen mellemre esett, a blúzom továbbra is kigombolva.
– Rendben, anya. Egy másodperc múlva jövünk.
Semmi válasz. Csak távolodó léptek zaja és ajtókattanás. A kezemet
a szám elé kaptam, csak idétlen röhögés tört ki belőlem. Felém nyúlt,
még utoljára megtapogatott, aztán felállt, és a fejem tetejére nyomott
egy puszit.
– Gombolkozz be szépen, te kis rosszcsont! Menjünk ki innen,
mielőtt teljesen elvesztem a fejem.
Lepisszegtem, próbáltam összerendezni magam, biztos voltam
benne, hogy kipirult arcom és a mosolya árulkodóak lesznek. De néhány
perc múlva, amikor végigmentünk a házon, és visszaültünk az asztalhoz,
úgy tűnt, hogy a szülei nem gyanítanak semmit.
A citromos pite olyannyira finom volt, hogy a legfinomabb
cukrászda süteményeivel is felvehette volna a versenyt, a társalgás
pedig változatlan mederben haladt. Gyanítottam, hogy Brant anyja az
alagsori kiruccanásunk alatt a férjét szigorú figyelmeztetésben
részesítette. A férfi bűnbánó arcot vágott, és Mrs. Sharp tekintetéből is
folyamatosan sugárzott a bocsánatkérés. Amikor az ezüst evőeszközök
már az üres tányérokon csilingeltek, felálltam, hogy segítek leszedni az
asztalt.
Követtem az anyját egy lengőajtón keresztül a kis konyhába. A sárga
hűtő és a Formica konyhapult jelezte, hogy Sharpék nem vágynak a
költekezésre. Lesöpörtem a tányérokról a maradékot a szemétbe. A kis
helyiségben, a férfiaktól elszeparálódva hirtelen nagy lett a csend.
– Sajnálom – bukott ki belőle lágy hangon. – Amit a férjem mondott.
Hogy ne járjon Branttel.
– Semmi gond. Tényleg. – Nem akartam erről beszélni, nem
akartam, hogy a száz kíváncsi kérdés, ami bennem felmerült, utat törjön
magának. Kíváncsiskodásommal csak ártanék ennek a törékeny
kapcsolatnak. Biztonságos témát kerestem. – Óriási dolog, hogy Brantet
még gimis korában kivette az iskolából, hogy megépíthesse Sheilát.
– Sheilát? – Mrs. Brant felnézett a mosogatóról, de a zavarodottság
nyomban eltűnt az arcáról, ahogy felderengett neki, hogy mire utalok. –
Ja úgy, a számítógépet! Majdnem elfelejtettem, olyan régen volt, amikor
ez a név a számítógépét jelentette. Ez amolyan emlék volt neki. A név
aztán nem maradt meg. Az Apple tiltakozott a projekthez kapcsolódó
negatív emlékek miatt. – Elzárta a csapot, elvette a kezemből az
edényeket, és beáztatta őket a mosogatószeres vízbe.
– Mire gondol?
Rám nézett.
– Ó, elfelejtettem, hogy maga még olyan fiatal volt, amikor ez
történt! Sheila Anderson. A kislány, akit megöltek annyi évvel ezelőtt.
Azon a nyáron kezdett Brant éjt nappallá téve dolgozni. Soha nem
találták meg a gyilkost, de egyébként a kislány testét sem. Csak... –
Láthatólag habozott, hogy folytassa-e. – Csak a ruháit. Véresen. Nem
messze innen. Azon a nyáron több lány is eltűnt, de ő volt az első. És...
Brant nagyon bele volt esve. Nehéz volt neki. Hát ez történt akkoriban...
– Elhallgatott. Átnézett a vállam felett, a konyha hirtelen még kisebb
lett, éreztem, ahogy Brant megjelenik mögöttem, a kezét a derekamra
teszi és magához von.
– Anyu befogott a mosogatásba? – Megpuszilta a fejbúbomat.
– Éppen csak. Éppen arról mesélt nekem...
– Régi emlékekről – szakított félbe Mrs. Sharp. – Köszönöm, hogy
elhoztad őt hozzánk, Brant. – fogott egy kéztörlőt és megtörölte a kezét.
– Örülök, hogy találkoztunk, Layana.
 Mosolyogtam.
– Én köszönök mindent! Olyan jó, hogy találkoztam önökkel.
– Már mentek is? – Brant magas termetű apja jelent meg az
ajtónyílásban, mire kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Igen, köszönjük! – Brant háton veregette az apját, aztán
kipréselődtünk a konyhából és elhúztunk.
Hazaúton csendben voltam, mert az est eseményein járt az agyam.
Annak az okain tűnődtem, hogy miért van Jillian és Mr. Sharp ellene a
kapcsolatunknak. Az is érdekelt volna, hogy miért értett egyet Mrs.
Sharp a férjével, annak ellenére, hogy elnézést kért Mr. Sharp
kijelentése miatt. Sheila Andersonon is gondolkodtam, hogy vajon
Brant miért nem említette, hogy meghalt. Lettek volna kérdéseim, de
nem tettem fel őket. Kinéztem az ablakon, és gondolkodtam.
 KÉT ÉVE ÉS HAT HÓNAPJA

B EKUKKANTOTTAM BRANT IRODÁJÁBA, megpillantottam a fejét, ugyan

mosolygott, de közben dühödten, ritmusra verte a billentyűket.
– Micsoda meglepetés!
– Egyelőre ne izgasd fel túlzottan magad! – ugrattam, és körbejártam
az asztalát. Az ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy a sebessége már-már
emberfelettinek tűnt. A tekintete rám szegeződött, az agya ezek szerint
több párhuzamos cselekvésre volt képes, mint az enyém. – Elrabollak.
– Jól hangzik... – Abbahagyta a gépelést, a székével felém fordult,
kinyújtotta a kezét, és az ölébe vont. – És hová viszel túszként
magaddal?
Megráztam a fejem.
– Titok. Nem mondom meg, mert az tönkretenné a meglepetést.
Mennyi idő alatt tudsz összekészülni? – A számítógépek képernyőire
néztem, három is volt egymás mellett, mindegyiken fájlokat töltött le.
– A tiéd vagyok. Csempéssz ki innen, mielőtt Jillian emlékeztet a
tizennégy perc múlva kezdődő költségvetési megbeszélésre.
– Akkor gyerünk! – Felugrottam az öléből, és felkaptam a
ridikülömet a földről. – Kijuttatlak innen.
– Nagyon elrontasz – morogta, sötét tekintettel húzott vissza, hogy
még utoljára megcsókoljon.
– Hajjaj! – kuncogtam. – Lógsz a költségvetési megbeszélésről.
Lassan olyan vagány leszel, mint a bőrmellényed. Gyere velem, és
lehet, hogy a fogselymezés is ki fog maradni elalvás előtt. Örületes lesz.
Magam után húztam az asztal körül, megjátszva kikukucíjkál- tam az
ajtón, aztán hátrafordultam, és egy ujjamat a számra tettem.
– Háromra futás – suttogtam. – Egy... kettő... – Kinyitottam az ajtót
és sprinteltem.
 

– Ez lenne az? – Brant kinézett az ablakon a fiatalok lakóházai előtt, a

kocsimmal közben beálltam egy parkolóhelyre. – Már jártam itt
korábban.
– Tudom persze, az avatáson, a szalag átvágásán. Én is itt voltam, de
ez nem számít. Szálljunk ki. – Kinyitottam az ajtót, és kiléptem, tettem
néhány lépést a kocsi hátulja felé, és felvettem egy plüss egyszarvút a
pázsitról.
Brant is becsukta az ajtót. Ahogy ránéztem, kicsit esetlen volt a
tartása, miközben a létesítményt fürkészte: az öt téglaházat egy
kerítéssel körbevett udvar kapcsolta össze. Egy tölgyfa árnyékában
három gyerek gyűlt össze. Egy kutya szaglászta a kerítés szélét,
miközben szemmel tartott bennünket, mint aki nem tudja, hogy
támadjon vagy sem. Barna szemével rám nézett, és elkezdte csóválni a
farkát. A kapuhoz léptem és elhúztam a reteszt. Átbújtam, leguggoltam
és megsimogattam a collie-t.
– Szia, Buster. – Három trükköt ismételtettem át vele: ülés, pacsi és
fekvés, közben Brantre pillantottam, aki szintén bejött az udvarra és
leguggolt mellénk.
– Buster? – Kinyújtotta a kezét és összeborzolta a collie fején a szőrt.
– Aha. Bemutatom a legjobban szeretett kutyát a San Francisco-
öbölben.
Puha lépteket hallottam, majd másodpercek múlva egy kis test
lendült a levegőbe, és engem is ledöntött a puha fűbe.
– Miz Lana! – sikította Hannah, egy hatéves gondbatyu, aki elég
erősen szorította a nyakamat ahhoz, hogy alig kapjak levegőt.
– Szia, kicsim! – ziháltam. – Ha egy percre elengednél, bemutatnálak
valakinek. – A fűre támaszkodva feltápászkodtunk. A másik két
gyerekre is rámosolyogtam. Őkét nem láttam korábban, de ránézésre
néhány évvel idősebbek lehettek Hannah-nál. Szorosan egymásnak
préselődtek, ami meghitt testvéri viszonyt jelzett, feltételezésemet
egyforma bozontos vörös hajuk is alátámasztotta. A karomba vettem
Hannah-t, és a csípőmre igazgattam.
– Hannah, ő a barátom, Brant.
– Helló, Mr. Brant! – Kezet nyújtott, Brant hasonló komolysággal
szorította meg.
– Nagyon örvendek, Hannah! – Brant tekintete rám villant. Sötét és
intelligens.
A többiek felé fordultam.
– Srácok, ti biztosan újak vagytok itt. Én Lana vagyok, ő pedig a
barátom, Brant.
– Már mindent elmeséltem nekik rólad – mondta Hannah
fontoskodva, és sötét karját a nyakam köré fonta.
– Nos, akkor mesélj nekem róluk, ha már egyszer mindent tudsz –
ugrattam.
– A nevük Samuel és Ann. Boatlandről jöttek.
– Oaklandből – javította ki a fiú a lánytestvérére pillantva.
Mosolyogtam.
– Isten hozott benneteket, gyerekek. Melyik házban laktok?
A házakat az államok után nevezték el, ugyanis az volt a HAF célja,
hogy a következő öt évben ötven ház készüljön el. Jelenleg
háromhektárnyi területen öt állt. Sacramentóban, San Joséban és Los
Angelesben néztünk még ingatlanokat, hogy újabb házakat építsünk.
– A Georgiában. Bár azt mondták, hogy a jövő hónapban külön
raknak bennünket. – A testvérek aggódó pillantásokat váltottak, az
arcuk alapján olyan fiatalnak tűntek, hogy az kellett volna, hogy a
legnagyobb gondjuk legyen, hogy kiöntötték a tejet.
– Ne izguljatok emiatt! – Megigazgattam Hannah-t a csípőmön, elég
nehéz volt. – Jövő hónapra annyi barátotok lesz, hogy ti fogtok
könyörögni azért, hogy ne legyetek annyit együtt. És csak éjszakára
lesztek külön. Napközben és az étkezések alatt bárki bárkivel lehet,
szóval bőven elég időt tudtok együtt tölteni, ha akartok. – Brantre
pillantottam. – Meg szeretném mutatni Mr. Brantnek a főépületet, de
majd még találkozunk, mielőtt hazamegyünk. – Gyengéden letettem
Hannah-t, mind a két újoncra széles mosolyt villantottam, majd Brant
kezébe kulcsoltam a kezem, és a központnak is nevezett főépület felé
vonszoltam. Az ötszázötven négyzetméteres épület a terület hátsó
részén helyezkedett el, itt zajlottak a közös étkezések, de az ottalvási
lehetőségen kívül éjszakai filmvetítésekre is nyílt alkalom. Mindennap
valódi őrültekháza volt itt.
– Lenyűgöző ez a hely – mondta Brant, az otthonokra pillantva. A
kosárpálya tele volt, egy csapat lány rohant felénk egy közeli háztól, és
repült el mellettünk.
– Valóban – bólintottam. – Az adományod tette mindezt lehetővé.
– Talán növelnem kellene az összeget.
Vigyorogtam.
– Részben ez a hátsó szándék vezérelt, amikor elhoztalak ide.
Brant megtorpant, és határozott kézzel engem is megállított.
– Nem kellenek okok, Lana. Csak szólj, ha bármit szeretnél, vagy
bármi boldoggá tenne.
– Tudom. – Oldalra billentettem a fejem. – De azért gondolom, te is
szeretnéd látni, hogy mire költik a pénzed. – Előrehúztam. – Gyere.
Meg akarom mutatni neked a főépületet.



A másodikon álltunk meg. A nyitott teraszon kültéri bútorok álltak,

tőlünk jobbra egy csapat lány napozott. A magasság miatt innen be
lehetett látni az egész campust.
– Hány gyerek él ebben a házban? - kérdezte.
– Egy sem. Ez a közösségi tér, ahol mindenki eszik, játszik és tanul.
A házakban többnyire csak reggeliznek és alszanak. Úgy tűnik, hogy ez
a rendszer csökkenti a hisztit amiatt, hogy kit melyik házban helyeznek
el.
– Nem is tudom elképzelni, hogy innen egyáltalán el akarnanak
költözni a gyerekek. Olyan ez a hely, mint egy nyári tábor.
A távolba meredtem.
– Minden gyerek szeretetet akar. Szülőket, akik az ő boldogságát
akarják, és mi ezt száz gyereknek nem tudjuk megadni. Próbáljuk, de
képtelenek vagyunk rá. Egy pillanat alatt itt hagyják ezt a helyet, ha
esélyt látnak arra, hogy valaki őket akarja. Őket szereti.
– Veled nem így történt?
Nevettem, kicsit meglöktem a karjánál.
– Én a hontalan gyerekekről beszéltem, nem a szüléimről. Az én
szüleim mindent megadtak nekem, amit csak szerettem volna.
– A pénz és az ajándékok nem egyenlőek a szeretettel. Fin egy olyan
hatalmas házban élek, ahol egy csepp szeretet sincsen. Tudom, hogy mit
jelent az üresség. Ez az egyik oka annak, hogy mién utálok egyedül élni.
– Az én szüleim szerettek engem. – Miközben kimondom, tudom,
hogy igazaknak kell lenniük ezeknek a szavaknak. A szülők szeretik a
gyereküket. Csak másképp mutatják ki. Az enyémek elvárásokkal
teszik.
– Szeretlek. – Közelebb lépett, a kezét a derekamra tette. – Layana
Fairmont, téged nem lehet nem szeretni.
– Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy szeress – feleltem kissé
gúnyolódva. Belém még soha nem volt szerelmes senki. Harmincéves
voltam, és még egy férfi sem ejtette ki ezeket a szavakat. Ez a szomorú
igazság. Sajnos képes voltam arra, hogy minden férfit elüldözzek
magam mellől, kivéve azt az egyet, aki előttem állt, közelebb húzott
magához és a tekintetével megbabonázott. Én is magamhoz vontam őt,
aki rabul ejtette a szívemet, éppen akkor, amikor éppen hősies
erőfeszítést tettem, hogy elkerüljem azt a mesterséges életutat, ami
arisztokrata származásomból következett volna.
– Szeretlek. A lelked minden árnyas és derűs porcikáját. – Lehajolt,
hogy megcsókoljon, de megakadályoztam, a kezemet a mellkasára
tettem.
– A campus területén tilos a csókolózás – suttogtam. – A HAF
házirendjében is benne van.
Grimaszolt.
– Nem tartanak fenn nekem valamilyen irodát ebben a szervezetben?
– Az elnöknek van irodája.
Vigyorgott.
– Ezennel az elkövetkező öt percre törlőm ezt a szabályt a
házirendből. – Közelebb húzott magához, az ajkát az enyémhez
szorította, puhán, édesen, mégis odaadó finomsággal hozzáért, aztán
szenvedélyesebb és birtoklóbb lett, megfogta hátul a fejem, a szájával
megpecsételte a mondottakat, foglyul ejtette a szívem, ami örömében az
örökkévalóság peremére ugrott.
Én is szerettem őt. Ennyi. A szívemet elérte a végzete. Ennyit
mondtam neki, ahogy véget ért a csók, ekkor még egyszer megpuszilt,
ezzel ünnepelte az eseményt.
Jobbról egy sóhajt hallottam, mire szétrebbentünk. Megfordulva
Hannah-t pillantottam meg, barna szeme olyan tágra nyílt, mint egy
csészealj. Az arcán riadalom tükröződött, hogy rajtakapott bennünket a
szabályszegésen. Az ujját az ajkára szorította, aztán cipzárt rajzolt rá,
komoly és óvatos pantomimmel jelezte, hogy becsukja a száját és
eldobja a kulcsot.
Aztán vigyorgott egyet, és visítva a házba rohant.
 KÉT ÉVE ÉS NÉGY HÓNAPJA

A KOCSIMMAL LASSÍTOTTAM A HÁZA ELŐTT. A bejáratnál égő fények

megvilágították az utat, ahogy haladtam előre. A jármű mozgását
érzékelve még több fény villant fel, a pálmafák és a kövek olyan csodás
összhangban keltek életre, ami Brantnek biztosan dollárszázezrekbe
került. Lenyomtam a garázsnyitó gombot, az ajtó Kinyílt, és én
leparkoltam. Vártam, hogy becsukódjon az ajtó, hogy a hideg szél ne
süvítsen be tovább.
Levettem a cipőmet. Brant tisztaságmániája már-már nevetséges volt.
Átsétáltam a csendes házon, a lépcső alján vártam, a fejemet oldalra
billentve hallgatóztam. Csend. Biztos lent van.
A lifttel mentem, az ajtó csendesen kinyílt egy föld alatti
számítógépes laborban, ami méreteit és kapacitását illetően a
Vasemberével vetekedett. Görnyedt háttal, terpeszülésben, papucs
nélkül, pizsamanadrágban ült a fluoreszkáló fények alatt, és egy halom
kábellel dolgozott. Az egyiket a nyaka köré hurkolta. Gyorsan járt a
keze, az eszközök mellette precíz rendben sorakoztak. Leültem a szoba
sarkában lévő bőrfotelbe. Levettem róla a takarót, és beburkolóztam.
Néztem, hogyan dolgozik.
– Szia, kicsim! – Nem fordult meg, az eszközök zörgése volt
aktivitásának egyetlen jele.
– Szia, drágám!
– Mindjárt kész leszek.
– Ne kapkodj, csak nyugodtan! Zavar, ha felteszek valami zenét?
– Dehogy. Összerendeztem a lejátszási listáidat. Kíváncsi vagyok, mi
a véleményed.
Felkaptam Layát, Brant legújabb prototípusát, egy tabletet, amit még
egy évig nem dobnak piacra. A lejátszót megnyitva azonnal
lenyűgözött, amit csinált. Nem egyszerűen összerendezte a számokat. A
zenelejátszó layoutja is teljesen megváltozott. Kiválasztottam, hogy
milyen hangulatban vagyok: lusta. Az ujjamat végighúztam egy
örvényszerű vonalon, tettem egy pontot is valahová, vagy teljesen
esetlegesen a playre böktem. Megismerte az érintésem, egy
szempillantás alatt felismerte az ujjlenyomatot. Másodperceken belül
pontosan azt a számot játszotta, amire vágytam. Nem ismertem, de
pontosan az volt, amit akartam: a Coldplay egyik száma. A falakba
rejtett hangszóróból zene áramlott, bekuporodtam a fotelbe, és néztem
életem szerelmét.
Szerelmes voltam belé, és ez már nem volt erős kifejezés a
kapcsolatunkra. A tökéletes szó volt rá. Szerettem ezt a férfit. Nem
tudtam volna nélküle elképzelni az életemet. Megszüntette a
félelmeimet, rendelkezett azokkal a státuszszimbólumokkal, amikre
vágytam, de kellően független és magabiztos volt ahhoz, hogy észre se
vegye őket. Együtt kerültük a nyilvánosságot, elegáns, egyszerű életet
éltünk, egyre jobban felfedeztük egymást, miközben élveztük a
gyönyört, amivel egymást megajándékoztuk. Ezzel a férfival el tudtam
képzelni egy családot, egy hamisságoktól mentes életet, házasságot és
boldogságot. Ő nem egy olyan domináns férfi volt, aki csak trófeaként
tekint a feleségére.
– Tetszik? – Nem fordult meg, dolgozott tovább.
– Igen – mondtam lágyan. – Szuper vagy, drágám.
– Köszi, kicsim!
Néztem a háta vonalát, az izmait, ahogy a hajába túrt. Hallgattam a
csendes mormogását, ahogy magában beszélt. Mosolyogtam, amikor
lekapcsolódott a villany, majd a hangerő egyre erősebb lett, én pedig a
puha bőrfotelben elaludtam.

Csókok ébresztettek. A kezét végighúzta a bőrömön, lejjebb húzott a

fotelben, a lábamat szétterpesztette, forró bőre égetett, ahogy a térdem a
combja kemény izmának feszült. Igazság szerint nem kellene izmosnak
lennie. Sem barnának, izmos karúnak, kidolgozott mellkasúnak.
Sápadtnak kellene lennie és véznának. Napi tizenkét órát töltött
neonfényben, számítógépek előtt. De nem kérdeztem rá, hogy Isten
hogyhogy ilyen adottságokkal áldotta meg. Nem kérdeztem meg, hogy
hogyan és miért, főként nem az ilyen pillanatokban.
 Tovább húzott, míg a hátam a fotel ülésén volt, a fenekem lelógott
róla, a kezével lágyan, próbálgatva emelte égnek a lábaimat, húzta le
puha selyemsortomat. A tangám csipkéje birizgálta végig a bőröm,
ahogy a lábamat megemelte, majd leengedte. Teljesen levetkőztetett,
feltolta a pamutfölsőmet is, a mellem fölé, majd megállt, ahogy feltárult
előtte a látvány.
– Tökéletes – lehelte. Finoman simogatott, melltől combig, előre-
hátra, oldalra, csak az ujja begyével a bőrömet, elég finoman ahhoz,
hogy az érintésébe feszüljek, és a tekintetemmel többért könyörögjek, és
többet várjak. Egyszerűen csak lélegeztem. Szétterpesztette a lábamat,
és megemelte a térdem, a lábfejemet a fotel szélére tette, kinyíltam
előtte, mindent látott. Lenézett a lábam közé, halkan nyögött egyet, az
ujjai hegyével lejjebb vándorolt, és finoman simogatta a
szeméremajkaimat.
– Tökéletes – ismételte meg, az ujjai fel-le jártak, nem nyomta, és
nem is ment arrébb, csak gyengéden kényeztetett, míg már megemeltem
a csípőmet, a nevét suttogtam, többet akartam, többre vágytam.
Aztán az egyik ujját betolta, és minden megváltozott.
– Te jó ég... – Káromkodott egyet, majd a száját az enyémre tette.
Kemény, izmos mellkasa az enyémnek nyomult, ahogy csókolt. Köré
fontam a lábam, a keze belém fúródott, ujjának gyengéd mozgásától alig
kaptam levegőt, a szánk összeforrt.
– Hú, Brant, igen, ez az!
– Annyira szeretlek – súgta, majd elvette a száját és a nyakamat
csókolta. Egy kézzel széttolta a lábamat, és lejjebb jött, a szája puhán a
bőrömön, finom utazás volt lefelé, ahogy az ujja folytatta tökéletes
játékát a testemben. Elképesztő, hogy mire képes egy ujj, egy kicsi ujj,
ami pont képes arra, hogy egészen odáig juttasson. A hátam elvált a
bőrfoteltől, a légzésem elakadt, amikor úgy érintett, hogy a világ
elsötétült előttem.
– Ne hagyd abba! – suttogtam. – Te jó ég, nehogy abbahagyd!
Nem tudtam nyitva tartani a szemem, pedig akartam. Akartam látni
az arckifejezését, a sötét intenzitást, ami az arcára lopakodott, amikor
engem figyelt. Látni akartam a pillanatot, amikor előhúzza a farkát, látni
akartam a kemény tetejét, ahogy megragadja a tövét, ahogy az ujjaival
megrántja.
Ez volt a kedvenc pillanata – nézni, ahogy elélvezek. Ettől a farkán a
bőr megfeszült, mert hihetetlen keménységűre merevedett. A tekintete
elsötétült, a levegőt kapkodva vette. A mellkasán az izmok
megfeszültek, a keze felgyorsult, hadarva nyögte a nevemet. Tudtam,
hogy mi jön, hogy mi fog történni, amikor a reszketés abbamarad,
amikor legördülök az orgazmus hegytetejéről. Vajon ismerni fogja a
testem abban a pillanatban azt a legtökéletesebb pillanatot?
Ekkor fog behatolni. Elveszi az ujjait, és aztán betolja. Szinte a
szétpattanásig megtölt, aztán olyan ritmusba fog, ami felül fog múlni
mindent, akármilyen eksztázist éltem át az imént.
És a tudat, a várakozás... kinyitni a szemem és látni, ahogy
készülődik, az ő izgatott várakozását, hogy mi fog történni... Elnehezülő
szemhéja és zihálása, miközben az ujjával folytatta lassú mozgását
bennem. Nekifeszültem a kezének és olyan kemény volt, hogy azt
hittem, széttörök.
Az érzetek hullámokban elborítottak, a számat elhagyó hangok
értelmetlenek, jelentés nélküliek voltak. A kezének feszültem, úgy, mint
egy tüzelő állat, a testem felrobbant az ujja körül és az ujja tökéletes
mozgatására rúgtam egyet. Sötét intenzitása, a farka, keményen és
készen... nem tudtam megállítani, folytatódott a csodálatos őrület, ami a
világomat csillagokká változtatta, a testemet pedig egy konstellációvá.
És aztan, mielőtt lehulltam volna az égből, abban a pillanatban, amikor
a lélegzetvételem kezdett akadozni, és a szememet kinyitottam, belém
hatolt és újra elvesztem.
Keményen, gyorsan. Ügy dugott, mintha utálna, de a szájából elő
törő szavak csak a szerelemről szóltak. Fölém hajolt, a kezét a csípőmbe
mélyesztette és szorosan megtartott. Lökött, a nevemet ismételgette,
gyors mozgása engem is magával ragadott, fokozva a gyönyörömet. Ez
őérte volt, és értem is tette, tudta, hogy kontrollvesztése ritka ajándék,
és én azon ritka személyek egyike vagyok, aki láthatja. Köré fontam a
lábam, a sarkamat belé mélyesztettem, és a körmeimmel
végigszántottam a bőrét.
Amikor elélvezett, a Brant Sharpra jellemző intenzitással, egyik keze
a nyakamon volt, a másikkal a fenekemet markolta, szorosabban
magához vont, mintha soha nem lenne neki elég, nem lenne elég
mélyen, nem lenne neki elég, belőlem. Teljesen behatolt, a nevemet
nyögte, és megrázkódott orgazmusa utolsó lökéseitől.
– Annyira szeretlek – suttogta, megemelt, a kezét a testem alá dugta,
úgy emelt fel, hogy a farka bennem maradt, úgy fordított, hogy ő legyen
alattam és én fent, elnyúlt, a mellkasom az övén, szívünk szaporán vert,
de már nem együtt.
– Én is szeretlek, drágám.
Hallottam, hogy kint megdördül az ég. Vihar közeledett.
– MIKOR LESZ A RENDEZVÉNY? – Brant ivott egy kortyot a jéghideg
vízből, és a pincérre nézett, aki mellette termett a számlával.
– Jövő csütörtökön. Felhívlak majd délután, hogy ne felejtsd el.
Jillian letette a villáját, hátradőlt a székén, és az ölében lévő szalvétát
simogatta.
– Már elmúltam tizenhat, nem feledkezem meg egy vacsoráról. Bár,
ha hagynád, hogy legyen asszisztensem, akkor végleg abbahagyhatnád
az aggódást. Bekötné a cipőfűzőmet, és időben elindítana a munkába.
A nő tekintete ellágyult.
– Te is tudod, hogy milyen feledékeny vagy.
– De te is nagyon elfoglalt vagy, és neked sincs időd arra, hogy az én
ügyeimet rendben tartsd. A cégnek nagyobb szüksége van rád, mint
nekem. – Előhúzott a pénztárcájából egy hitelkártyát, és letette a
számlára, az asztal szélére tolta és ránézett.
– Te nem vagy annyira elfoglalt, hogy egy asszisztensre lenne
szükséged, másrészt azt sem akarom, hogy egy idegennek szabad
bejárása legyen a magánéletünkbe. Te és én már húsz éve
gondoskodunk egymásról. Semmi szükség arra, hogy ezen most
változtassunk.
Brant nézte, látszott, hogy kicsit elkalandozott, és csak akkor rezzent
össze, amikor Jillian a tenyerével a vászonterítős asztalra csapott.
– Figyelj rám, Brant! – mondta élesen. – Kezdesz elkalandozni,
nekem meg rohannom kell. Ne feledkezz el a jövő csütörtöki
vacsoráról!
– Layana majd szól. Küldd el neki e-mailben a részleteket! – Brant
hátradőlt, és figyelmesen tanulmányozta a székén feszengő nagy-
nénjét. – Még mindig utálod őt.
– Nem – felelte élesen a nő. – Soha nem is utáltam, ahogy most sem.
Ő egy remek lány, csak nem az, akire neked szükséged van.
– Fogalmam sincs, honnan tudod, hogy nekem kire van szükségem.
Még soha nem láttál bennünket együtt. Ugorj be hozzánk, hihetetlenül
jól főz. Gyere át, vacsorázz velünk!
A nő makacsul rázta a fejét, a fény visszatükröződött gyémánt
ékszerein.
– Nem, nagyra értékelem a gesztust, de nem. Nem beszélve arról,
hogy... – Végigsimított az előtte heverő köteg papíron, kiegyene-
sítgette a széleiket. – Nem hiszem, hogy különösebben vágyik a
társaságomra.
Brant felnevetett.
– Layana? Te tényleg nem ismered őt. Ő őszintén, szívből jövően
barátságos. – Újabb fészkelődés. Jillian hunyorgott. Valamit titkolhatott.
Brant ezúttal is megérezte. – Mi a baj?
– Semmi. Van valami terved a hétre?
– Layana tervezett valamit. Kellene a magánrepülőnk.
A nő erre teljesen lemerevedett.
– Mennyi időre? – kérdezte összeszorított szájjal. Előtűntek a ráncai.
Brant ránézett, és csodálkozott. Miért ragaszkodik ennyire hozzá? Miért
fél ennyire a kapcsolatától Layanával? Ez már természet-ellenesnek,
abnormálisnak tűnt. Vállat vont.
– Hétfőn jövünk vissza. Ne aggódj, a munka nem látja kárát!
– Nagyon húzós ez az időszak, Brant.
Oldalra billentette a fejét.
– Épphogy nem igazán. Nem tartunk most vasat a tűzbe. És jól letted,
hogy néhány ügyet most kicsit parkolópályára állítottál.
– Hétfőn lesz a vezetőségi ülés.
– Arra vissza fogok érni — ismételte meg halkan, nézte, ahogy a nő
gyorsan felpattan.
– Kérlek, ne felejtsd el a Rosewood-féle fogadást! Az asszisztensem
el fogja küldeni neki a részleteket.
Neki. Brantnek úgy rémlett, hogy még egyszer sem ejtette ki Layana
nevét. Apróság, de említésre érdemes. Jillian sokkal inkább az anyja
volt, mint a vér szerinti anyja. Fontos volt neki, hogy a két nő jól
kijöjjön egymással.
JILLIAN NEM ADTA FEL, AMIT NAGYRA BECSÜLTEM BENNE. Már a
kezdetektől fogva kijelölte a frontvonalakat, még mielőtt Brant
felkészülhetett volna a háborúra. Minden randi szabályos csatának
bizonyult, Brant napirendje ugyanis gyakran telítődött olyan sürgős
elintéznivalókkal, amiket Jillian éppen egy olyan napra tett, aminek
egyébként szabadnak kellett volna lennie. Az elmúlt hónapokban
kétszer járatta a bolondját velem, miután Brantet a mobilján többször
nem tudtam elérni, Jillian írt SMS-ben valami ostoba kifogást. Brant
meg hagyta, hogy azt csináljon, amit akar, és vállvonogatással intézte el
az akcióit.
– Nem értem, miért utál.
– Csak védelmezni akar engem – magyarázta. – És makacs – tette
hozzá, miközben átnyúlt az asztal felett, hogy a villájával lenyúljon egy
olajbogyót a salátámról.
– Védeni? De miért? Kérdőn néztem rá. A kaliforniai óceánpart
tökéletes keretbe foglalta a vonásait. Egy laza, fehér, V nyakú pólót
viselt, designer farmerrel, a csuklóján csillogó óra ajándék volt a
szeretteitől a harmincötödik születésnapjára. Minden porcikájában
azokra a kaliforniai playboyokra hasonlított, akik csak úgy hemzsegtek
ezen a partszakaszon. Semmi nem emlékeztetett benne egy zsenire. Egy
zsenitől nem várja az ember, hogy tökéletes külsővel, szép fogazattal,
nagyszerű vonásokkal és erős testfelépítéssel rendelkezzen. Egy
lángésztől övtáskát és pattanások utáni hegeket vár az ember, szörnyű
viselkedést és ellenszenves égőt.
Az előttem ülő jóképű férfi vállat vont. Aztán belekortyolt a jéghideg
vizébe.
– Mindig is aggódott, hogy egy nő nem a megfelelő okból akasztodik
rám.
Bólintottam.
– Érthető aggodalom. – Egy olyan gazdag férfit sem ismertem, aki ne
osztotta volna ezt az aggodalmat, ám ezek a férfiak alaposan
kihasználták aggasztó helyzetük előnyeit. Húszéves pincérlányokon
mentek végig, és úgy dobták el őket, mint a papír zsebkendőt. Brant...
Brant más volt. – Te is aggódsz emiatt?
Abbahagyta a rágást, nyelt egyet, és letette a villáját.
– Miattad? – Úgy tűnt, hogy őszintén össze van zavarodva. – Hogy
csak a pénzemért jársz velem?
– Vagy az agyadért. Vagy a farkadért. – Megjátszottan felvontam a
szemöldököm, de az ő arckifejezése nem változott. Halálos
komolysággal nézett vissza rám.
– Ez még soha nem jutott az eszembe. – Olyan hangon mondta, hogy
érezhető volt, hogy érdemes lenne elgondolkodnia erről. Úgy mondta ki
a mondatot, mint egy nevetséges ötletet, ami rangon aluli volt neki.
Megsimogattam a kézfejét, mire megfordította a kezét, és dédelgette
vele az enyémet, majd az ajkához emelte, és gyengéden megcsókolta az
ujjaimat.
Mosolyogtam.
– Köszönöm a bizalmad.
– Köszönöm, hogy kitartasz mellettem.
– De most hétvégén elutazunk, ugye? Kettesben Belize-re?
– Nem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget.
Beszélgetésünket megszakította a felszolgáló, aki hozta a második
fogást, nagy udvariaskodások közepette sürgött-forgott a tálcákkal.
Steak volt és pisztráng, ettől a társalgásunk is elmozdult a rendkívül
bonyolult személyiségű Jillianről a karácsony felé, és arról beszéltünk,
hogy melyikünk csaladját áldjuk meg jelenlétünkkel.
De az egész nem ment ki a fejemből. Néztem, ahogy felvágja a
steaket, a szemembe nézve hallgat, és alkalmanként a sörébe kortyol.
Jillianre gondoltam. Megértettem, hogy mi ez a nagy védelmezés.
Megértettem, hogy mi ez a nagy védelmezés a részéről. Tudtam, mit
érez, amikor Brant nyugtalankodik - én is heves szükségletet éreztem
arra, hogy megvédjem azt, ami az enyém. Jillian számára az volt a
probléma, hogy Brant az enyém volt. Nem az övé. Egy nagynéninek
nincs olyan területe, amit megvédhet, nem támaszthat igényt
dominanciára. És túl késő volt. Már az enyém volt, életemben nem
voltam még ennyire biztos semmiben.
Buta, öntörvényű lány voltam. Üldögélsz egy asztalnál, és
önelégülten azt hiszed, hogy valami a tiéd? Még soha nem tévedtem
ekkorát. Nem volt az enyém. Csak a fele. A másik fele? A másik fele
egy olyan életet élt, amiről én semmit sem tudtam.
 BRANT

S ZÁZ NŐVEL IS VOLTAM MAR EGYÜTT, de csak belé lettem szerelmes.

Lehettem volna ezerrel is, de még egy Layanát akkor sem találok.
Gyönyörű, elegáns, de a személyiségében van valami olyan él, a
sötétnek egy árnyalata, ami ugyan kiegészít mindent, ami benne
napfényes, de ami meg is sebezhet, ha az útjába kerülsz. Küzd azért,
amit akar, amire vágyik, és amit gondol. A szemembe néz, és a rá
jellemző hévvel szeret. Ijesztő, szenvedélyes típus a szerelemben. Nem
tűri a színlelést, ezért minden álarc és következmény nélkül szerethetjük
egymást.
Megértem, hogy a szüleim félnek, és Jillian körömszakadtáig harcol
ellene. Meg van rémülve amiatt, hogy megismétlődik a múlt azzal, hogy
ő az életem részévé vált. De én ma már erősebb vagyok. Férfi vagyok,
nem egy kisfiú. Soha nem éreztem korábban, hogy ennyire ura lennék
az életemnek, ennyire biztos talajon állnék. Talán a gyógyszerektől van,
talán az érettségtől. De nem fogok semmit kockára tenni, folytatni
fogom életem végéig a gyógyszerszedést. A gyógyszerek
kiegyensúlyozottá tesznek, biztonságossá teszik a kapcsolatomat
Layanával. Soha nem fogja megtudni, hogy ezek segítenek.
Az igaz szerelem az embert meggondolatlanná teszi, kockázatokat és
áldozatokat vállalunk miatta. Az igaz szerelem próbára teszi
személyiségünk határait, arra késztet bennünket, hogy jobbá akarjunk
válni és harcoljunk az életünk biztos alapjaiért. Harcolni fogok ezért a
szerelemért. Hazudni fogok érte. Lopni. Megéri. Papíron rettenetesen
nem illünk össze. Bennem nincs fény, ő pedig csordultig tele van vele.
Én komoly vagyok, ő vicces. De ha nem a papírt nézzük, akkor pont ez
benne a varázslatos. Szeretnék jobb lenni, olyan, mint ő. Hallani akarom
a nevetését, és azt akarom, hogy közöm legyen hozzá.
 Mindenestül szeretem, ő pedig vadul viszonozza a szerelmet. Ez a
szerelem megéri a kimondatlan igazságokat. Az elhallgatott
hazugságokat.
T UDTAM, HOGY BAJ VAN, ABBAN A PILLANATBAN, hogy a gránit
konyhapulton rezegni kezdett Brant mobilja. Odaléptem,
megfordítottam és a JILLIAN feliratot láttam a kijelzőn. Lenémítottam
a telefont, visszatértem a gabonapelyheimhez, és csak hallgattam, ahogy
Brant zuhanyozik. A bőröndjeim már az ajtóban álltak. Brantét azalatt
pakolták össze, miközben eszegettem. Két lány intézkedett, akik utazási
dolgokban nagyon ügyesnek tűntek. A következő útra kölcsön kell őket
kérnem. Olyan hatékonyak, hogy be kellene költöztetnem őket a
vendégházba. Egy hónap alatt megcsinálnák a szervezési feladataim
felét.
Miközben a müzlimet majszoltam, cipzár hangját hallottam, majd
ajtó nyílt. A két lány maga után húzott egy-egy gurulós bőröndöt, és
udvarias mosoly kíséretében biccentettek felém. Kiengedtem őket,
folytattam a reggelit, és a pultról hallottam, hogy hangüzenetem
érkezett.
Az átkozott nő tíz percen belül újra hívta, a lehető legrosszabbkor,
amikor már Brant a konyhapultnak dőlve állt egy almával a kezében.
Odalépett, és megfordította a telefont.
– Helló.
Találkozott a tekintetünk, elvette a telefont a fülétől, lenyomott egy
gombot, kihangosította, mire Jiliian éles hangja betöltötte a konyhát.
– Már hívtam a karbantartókat, most diagnosztikai vizsgálatokat
végeznek, az is lehet, hogy új alkatrészt kell rendelniük. Az viszont
biztos, hogy nem repülhettek vele.
Micsoda marhaság! Brantre néztem. Nem szólt semmit, a tarkóját
dörzsölgette, miközben a telefont bámulta.
Jillian sóhaja recsegett a telefonban.
– Sajnálom, Brant. Iszonyúan sajnálom, hogy ez tönkrevágja az
utazásotokat. A gépet néhány héten belül rendbe hozzák. Talán át
tudjátok tenni az utazást a Vision 5-ebéd utánra.
 – Semmi gond. Nem te tehetsz róla. Örülök, hogy még a reptérre
indulás előtt elértél bennünket. – Kikapcsolta a kihangosítást, és néhány
rövid szóban befejezte a hívást. Aztán a pultra dobta a telefont, és
kényszeredetten rám nézett.
– Bocs, kicsim.
Vállat vontam és leguggoltam, hogy kinyissam a táskám cipzárját, és
kipakoljak belőle minden egy decinél több folyadékot tartalmazó
dolgot.
– Nem nagy úgy. Mindjárt megnézem a laptopomon, hogy melyik
járaton van még szabad hely.
Egyszerre grimaszolt és bandzsított.
– Szabad hely?
Kiegyenesedtem.
– Igen, valamelyik járaton.
– Én nem utazom légitársaságokkal.
Nevettem, felálltam és ránéztem.
– És miért nem? Testileg nem vagy alkalmas rá?
A tekintete szigorúbbá vált.
– Majd máskor elmegyünk.
– Nem. – Végigmértem. – Csak halogatni fogod, aztán el se
megyünk. Már mindent elrendeztem erre az utazásra. Még nem voltunk
együtt sehol. Valami mindig közbe fog jönni. Megyünk és kész.
– Egy légitársasággal. – Úgy mondta ki, mintha rossz íze lett volna a
szónak.
– Igen. Első osztályon. Szedd össze magad. – Érdekes volt. Öt
perccel ezelőtt azt mondtam volna, hogy Brantből teljes mértékben
hiányzik a sznobizmus. Nincs szüksége a gazdagság és luxus
szimbólumaira, úgy tűnt, hogy egyáltalán nem foglalkozik ilyesmivel.
Lehet, hogy tévedtem. Talán éppen annyira ragaszkodott az egészhez,
mint én. Talán ő is elveszne egy olyan világban, ahol nincs masszázs és
portás, vagy annyi pénz, amennyi kitartana életünk végéig. Kinyitottam
a laptopomat, és hátat fordítottam neki. Megvettem a jegyeket Belize-
be, miközben magamban átkoztam Jilliant, hogy megint belenyúlt az
egészbe. Csak egy igazi bajkeverő ismerheti ki a másik bajkeverőt, és
tízezer dollárban fogadtam volna, hogy semmi gond nem volt a BSX
magánrepülőgépével.
 

– Ez az egész egy hatalmas marhaság.

– Ez teljesen normális. Isten hozott az életben. – Az előttem lévő
hawaii ingre bámultam, a hozzá tartozó turista a nyaralása tervezésekor
félreértelmezhette a San Franciscó-i időjárást.
Napfényes éghajlatot várt, és azt hitte, hogy a szandál és a rövid ujjú
ing megfelel áprilisban. Ezt a feleségétől tudtam meg, egy vézna nőtől,
éles könyökkel és hozzá illő hanggal, az elmúlt húsz percben ezen a
hangon oktatta a férfit a pakolásáról. Mi ezen húsz perc után még
mindig csak félúton tartottunk addig a pontig, ahol majd számítani fog,
hogy az első osztályra vettünk jegyet, és a biztonsági ellenőrzésre
kevesebbet kell majd várnunk. Még húsz perc a pár mögött.
Brant orrlyuka kitágult, érzékeltem a figyelmeztetést, hogy ő ezt nem
fogja végigcsinálni.
Nem kezelte jól a dolgot. Nem akart megállni abban a parkolóban,
ahol végül az Astont hagytuk, mert nem tetszettek neki a parkolóőrök.
Amiatt sem volt kevésbé feldúlva, hogy a bőröndjét hatszáz méteren
keresztül neki kellett elhúznia a terminálig. Nem értette, hogy amikor a
Delta Air Lines pultjához értünk, akkor azok az emberek, akik előttünk
álltak, a sorban előttünk vannak.
Rosszul voltam a nyavalygásától. Lehet, hogy Jillian emiatt gondolta,
hogy nem fog sokáig tartani a kapcsolatunk? Talán ez volt az a mély,
sötét titok, amire az elmúlt kilenc hónapban vártam?
Brant irtózott a közösségi közlekedéstől.
Magam is megdöbbentem, hogy milyen durva dolgokat gondolok
magamban, próbáltam lazán körbenézni, hogy megbizonyosodjak arról,
hogy nem szitkozódtam hangosan.
Nem, minden tiszta. Az előttünk lévő sor megmozdult, és tettünk egy
újabb csodás lépést előre. Aggodalmaskodva az órámra néztem, de túl
későn rántottam vissza a csuklóm. Egy gondosan kivitelezett ásítással
próbáltam leplezni a mozdulatot.
– Elkésünk?
Brant kényszeresen figyelni kezdte az időt. Biztos volt abban, hogy
lekessük a járatot. Az órájára nézett, és annyiszor számolta ki az
előrehaladási sebességünket, hogy végül elvettem az óráját. Bedugtam
Michael Kors táskám kilenc cipzáras rekeszének az egyikébe.
 – Nem – hazudtam. – Jól állunk.
– Szerintem nem. Százhuszonegyen várnak az első biztonsági
ellenőrző pont és közöttünk. Úgy tűnik, hogy a haladási sebességük
személyenként tizenöt-húsz másodperc. Ha személyenként tizennyolc
másodpercet veszel, akkor majdnem 2200 másodpercet kell várnunk,
ami harminchat perc. Mivel nem látom a folyamat következő állomását,
ezért csak feltételezhetünk ennyi várakozást. De a jegyünkön az áll,
hogy az indulás előtt tizenöt perccel befejeződik a beszállás. Szóval, ha
az órádon 10:12 van, vagy ne adj isten több, akkor lekéssük a gépet,
mivel már csak húsz percünk maradt a kövei kező ellenőrző pontig. – A
csuklómra nézett, mintha egyedül a pillantásának erejével képes lenne a
csontjaimat arra kényszeríteni, hogy fordítsam meg a csuklóm. Merő
makacsságból zsebre dugtam a kezem. Miért nem bír normális lenni?
Olyan barátom van, aki az órára nézve olyan megalapozatlan
előrejelzéseket tesz, hogy talán lefessük a repülőt? Nem igényeltem azt,
hogy az aggodalmaimat észérvekkel is megerősítsék, tudatlanul akartam
haladni a végzetem leié. Észrevettem, hogy az előttünk lévő szószátyár
nő is abbahagyta .1 karattyolást a ruhákról, és a mi helyünkre mozdult.
Olyan bután nézett Brantre, mintha Brant egy kijelző lenne. Kis,
göcsörtös könyökével a férjébe bökött. A fejét felszegve Brant felé
lépett, én pedig lenyeltem egy mosolyt a riadalom láttán, ami Brant
arcán átsuhant.
– Úgy néz ki, hogy újra kell számolnod az egészet – súgtam neki, és
a jobbra tőlünk lévő új sor felé biccentettem, amit most nyitottak meg,
és ami a mi egész sorunk figyelmét magára vonta. Mindenki felkapta a
fejét, ide-oda topogott, mintha valami totyogós táncba fogtak volna az
emberek. Próbálták eldönteni, hogy új útra térjenek, vagy maradjanak a
jelenlegi helyükön a hamarosan rövidebbé váló sorban. – Menjünk mi
is?
Brant nézte a mozgolódást, a szeme egyik pultról a másikra ugrált,
aztán a fejét rázta.
– Nem.
A helyemen maradtam, aztán előreléptem, ahogy a mi sorunk is
jelentősen megrövidült.
– Lehet, hogy nem volt igazad – csak ennyit mondtam röviden, látva
az új sor sebességét.
– Mivel kapcsolatban? – Nyugodtabbnak tűnt, a száját kevésbé
szorította össze.
– Hogy ez a sor gyorsabb.
– Nem gyorsabb.
Éppen egy mentolos cukorka után kotorásztam, de erre felnéztem rá.
– Tessék?
– Ez a sor nem gyorsabb. Ebben a sorban öt-hét perccel tovább fog
tartani.
Erre körbenéztem, és bosszúsan láttam jobbra a másik sorban a
hawaii inges palit és a hangos feleségét, jó nyolc emberrel közelebb
voltak a biztonsági ellenőrző ponthoz.
– De akkor miért mondtad, hogy maradjunk itt? – Nem értettem. Az
órámra néztem.
– Őt néztem. – A hawaii inges feleségére mutatott. – Aztán az
ellenkezője mellett döntöttem. – Találkozott a tekintetünk. A szája
szeglete kissé legörbült. Erre muszáj volt nevetnem, annyira rám jött a
röhögés, hogy le kellett ülnöm a bőröndöm szélére, és az egész napos
stressz egy pillanat alatt elpárolgott belőlem. És hirtelen nem számított,
hogy elérjük-e a gépet vagy sem. Hogy katasztrofális-e ez a hétvége
vagy még meg lehet menteni. Csak az számított, hogy vele vagyok. A
fejemet ráztam. Hátrahajtottam, amikor ő lehajolt, puha kezével kissé
meghúzta a lófarkam és megcsókolt.
– Tényleg nagyon szeretlek – súgtam a szájába.
– Nem is tudod, hogy ez milyen boldoggá tesz engem – felelte, és
még egy csókra kihasználta az időt.
Mögöttünk valaki nagyot sóhajtott, egy nő ingerült dobbantás- sal
jelezte, hogy feltartjuk a sort. Brant a kezét nyújtotta, felsegített, a
másik kezével megragadta a bőröndömet, és néhány perccel közelebb
kerültünk a felszálláshoz.

***

Évek telhettek volna el anélkül, hogy felfedezem a titkát, mert tényleg

elég jól leplezte. A megtévesztésben Jillian volt a fő segítsége, aki élete
nagy részét annak szentelte, hogy a titok valóban titok is maradjon.
Nem én voltam az egyedüli beavatatlan, hiszen a médiának sem volt
fogalma róla, pedig odavoltak Brantért. A cége vezetőségi tagjai sem
sejtettek semmit. És nekem, aki heti egy-két alkalommal találkoztam
vele, szeretkeztünk, simogatott, csókolt... még nekem is kilenc
hónapomba telt, hogy felfedezzem. Hosszabb ideig is tarthatott volna,
hiszen most visszatekintve is csak nagyon kevés árulkodó jel volt.
De minél közelebb kerültünk egymáshoz, minél több időt töltöttünk
egymás társaságában... mégis csak idő kérdése volt az egész. Most már
megértettem Jillian harcát, hogy távol tartson bennünket
egymástól, az apróságokat, amikkel akadályokat próbált gördíteni
elénk.
Bárhogy is volt, a titkát a paradicsomban töltött első éjszakánkon
fedeztem fel.
A KOROMSÖTÉTBEN MEGLEBBENT A FÜGGÖNY, amikor felébredtem. A
hullámok robajlása miatt akár a saját hálószobámban is érezhettem
volna magam, de a levegő más volt. Nem a jéghideg kaliforniai hűvös
levegő, hanem kellemesen simogató, jólesően nyugtató, de elég hűvös
ahhoz, hogy a bőrömet csókolja. Felültem, és próbáltam a szememet
hozzászoktatni a fényviszonyokhoz. A fehér vászonfüggöny hullámzott
a szélben, a hold bevilágított. Jólesően elnyújtóztam, aztán
megfordultam, kinyújtottam a karom, de csak üres helyet találtam
magam mellett az ágyban. Mozdulatlanul hallgatóztam, felemeltem a
fejem, de nem hallottam semmit.
– Brant?
Süket csend. Egyedül voltam a lakosztályunkban. Kicsusszantam az
ágyból, és mezítláb a fürdőszobába totyogtam. Megtaláltam a táskámat,
és kivettem a mobilomat. Bekapcsoltam.
Ezen az üdülőhelyen az elektronikai berendezések nem örvendtek
nagy népszerűségnek, az a felfogás uralkodott, hogy addig nem
pihenhet jól az ember, míg nem szabadul meg az összestől, és nem tér
vissza a természethez. Addig tetszett is ez az ötlet, amíg ideértünk, de
aztán két órán belül rájöttünk, hogy légkondi és internet nélkül nem
tudunk létezni. Elvonási tüneteink akkor csúcsosodtak ki, amikor a
szobában nem találtunk konnektort, hogy feltöltsük a mobilunkat.
Felkapcsoltam a fürdőben a villanyt, és néztem, ahogy a Samsungom
bekapcsol, és végre megjelenik az idő: hajnali 1:22. Késő van.
Hívtam Brant mobilját, akkor jöttem rá, hogy ki van kapcsolva,
amikor üzenetrögzítőre kapcsolt. Neki fontosabb volt, hogy kímélje az
akkut. A bőröndjéhez léptem, kinyitottam a tetejét, és turkáltam benne;
a mobilját kerestem. Amire az alsónadrágokat és úszónadrágokat
félretolva nem számítottam, az egy kis gyűrűs dobozka volt.
Jaj, ne! Lefagyott a kezem, ahogy a fekete bársony dobozkára
néztem. Nem, nem, nem és nem! Egy nő életében egyszer van lánykérés,
feltéve, ha bölcsen választott. Ennek tökéletesnek kell lennie, a nő
tekintetében az örömteli meglepetésnek a megfelelő mennyiségben kell
tükröződnie. Ez a felfedezés most tönkreteheti a reakciómat.
Megtapogattam a dobozka felszínét, és küzdöttem a késztetéssel, hogy
kihúzzam. Kinyissam. Belekukkantsak.
Nem tettem. Visszadugtam a helyére, és visszahúztam a bőrönd
cipzárját. Csak meredtem magam elé. Így is meg leszek lepve. Nem
láttam a gyűrűt. Gyakorolni fogom a meglepett arckifejezést, és mindent
elkövetek, hogy biztosan ne tűnjek groteszknek vagy túlzónak. Ekkor
megláttam a telefonját, az egyik oldalzsebből dudorodott ki. Kivettem.
A telefonjainkat az előszobában lévő asztalra tettem, aztán
gondoltam, hogy szerencsét próbálok, kiléptem a hátsó erkélyre és
figyelmesen végignéztem a parton. A holdfény visszatükröződött a
hullámokon, a homok érintetlen, makulátlan volt. Egy milliomos se
sétálgatott rajta, csak a természet volt jelen. Szép látvány volt, de azért
nem túl nagy ügy, simán elcseréltem volna egy tévére, amin HBO is
van.
Gyűrű. Lánykérés. Ez volt a tökéletes helyszín. Mrs. Layana Sharp.
Már magától a névtől libabőrös lettem. Ezt akartam? Teljes mértékben,
nem is kérdés. A kapcsolatunkkal kapcsolatban az volt a legnagyobb
panaszom, hogy többet akartam. Több időt Branttel. Több betekintést a
csodálatos agyába, azokba a darabkáiba, amik rejtve voltak halovány
mosolya mögött. Valódi párkapcsolatot akartam, gyerekeket tőle,
beköltözni egy közös otthonba, és megtölteni emlékekkel. A felesége
akartam lenni. Felnőtt nőként átélni, hogy megkérik a kezem. És úgy
tűnt, hogy holnap ez megtörténik velem.
Még egyszer végignéztem a parton, és megfordultam. Visszaléptem a
szobába, becsuktam az ajtót, mire az óceán morajlása elnémult. Az
ágyra pillantva felmerült bennem, hogy visszafekszem.
Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egyedül ébredek. Csak néhány
éjszakát töltöttem Brantnél, ő ilyenkor gyakran felkelt éjszaka. Lement
az alagsorba dolgozni vagy elment kocsival az irodájába. Nem zavart,
nem az a típus voltam, akire egész éjjel vigyázni kell, hogy
biztonságban érezze magát. De itt, ezen a nyaralóhelyen, ahol semmi
munka nincs kilátásban, mégis hová mehetett? És miért nem hagyott
üzenetet? A kérdések nem hagytak nyugton és megakadályoztak abban,
hogy lefeküdjek. Helyette a szekrényhez léptem. Felhúztam a selyem
pizsamámra egy köntöst, lazán megkötöttem az övét, és papucsba
bújtam. Fogtam a telefonjainkat, a szobakulcsot és egy marék
készpénzt. A lüke mosolyt egy megfelelőbbre cseréltem az arcomon.
Kiléptem, az ajtót behúztam magam mögött, és a jövendő férjem
keresésére indultam.
Nem tartott sokáig a felfedezőút, ez ugyanis egy kis nyaralóhely volt.
Ez volt a másik oka annak, hogy a kétszemélyes Sharp csapat ne
akarjon visszatérni ide, mert itt nem igazán lehetett sok mindent
csinálni. Nem olyan párnak való volt, ami nem akar hegyet maszni vagy
sporteseményeket nézni. Főleg nem egy olyan férfinak, aki teljesen
elalél minden olyan dologtól, ami csipog és világít. Tíz perc alatt
odaértem, ahol kezdenem kellett volna a keresést, a hotel bárjába, bár
Brant nem nagyon ivott és nem kereste a társas összeröffenéseket vagy
csoportokat sem. De hajnali kettő felé ez volt az egyedüli helyek egyike,
ami házon belül még nyitva volt. Beléptem az ajtón, és a gyér
vendégseregben megpillantottam: háttal ült, a keze a pulton,
ismeretlennek tűnő emberek társaságában.
Mosolyogtam, átjárt a megkönnyebbülés. Nem tudtam, hogy mit
várok, a hátam feszült izmai mit vártak, de ahogy megláttam, elillant
belőlem a szorongás. A helyhez egyáltalán nem illő pizsamámban
keresztülvonultam a báron, mire néhány nő úgy nézett rám, hogy
megérdemelte volna, hogy alaposan kiosszam, de nem álltam meg.
Kihalásztam a telefonját a zsebemből, és menet közben bekapcsoltam.
Odaadom neki, jó éjt puszit nyomok az arcára, aztán visszamegyek az
emeleti szobánkba. Nem kell itt maradnom, vissza akartam menni
aludni. Ha leissza magát, és segítségre van szüksége, hogy
visszataláljon a szobába, akkor majd a mobilomon hív. Elmosolyodtam
az abszurd gondolatra, ahogy elképzeltem őt részegen, és közelebb
léptem.
Már csak néhány lépés választott el bennünket egymástól. A többiek
kitértek, így jobban láttam.
Ahogy közeledtem, a papucsom beleakadt valamibe a padlólapon, és
picit megbotlottam. Sikerült megőriznem az egyensúlyom, de az
arcomat elöntötte a forróság.
Hallottam, hogy motyog valamit. Kinyújtottam a kezem, a vállára
tettem, és gyengéden magam felé húztam.
Lazán megfordult, közben hátrapillantott, végigmért...
 Az elkövetkező néhány percben a kapcsolatunkban minden
megváltozott.
Már beleestem. Terveztem a jövőnket, lélekben elfogadtam, hogy
megkéri a kezem.
Kiderült, hogy nem is ismerem.
 KÉT ÉVVEL ÉS HÁROM HÓNAPPAL EZELŐTT
BRANT

B ELIZE-BEN AKARTAM MEGKÉRNI A KEZÉT. Amikor a magánrepülőnk

lerobbant, töröltem a tervet, majd újra életbe léptettem akkor, amikor
Lana felkényszerített az egyik légitársaság járatára. Aztán történt egy
kis bibi: ő beteg lett, és a pillanat nem jött el.
Ma este lesz a második próbálkozás. Kirázok egy tablettát a fiolából,
a nyelvem alá teszem, és próbálok lazítani. Jéghideg vizet kortyolok, és
az irodám falát bámulom; egy rozsdamentes acél felületet, amit hegyek
látképe tör meg.
Mindent a legjobb időben. Most minden tökéletes. Nem érdemel
kevesebbet. Ez a pillanat fogja megszilárdítani a jövőnket, és ezt a
történetet fogjuk majd a gyerekeink gyerekeinek is elmesélni. Layana
már most is egy elszabadult ágyúgolyó, nem kétséges, hogy a ma este
sem úgy fog alakulni, ahogy én azt eltervezem, ehhez ő túl impulzív
személyiség. De mindent előkészítettem, hogy minimalizáljam a hatást.
Egyedül az számít, hogy megvan a gyűrű, és este fel tudom tenni neki a
kérdést. A többi majd magától megoldódik.
Igent fog mondani. Ez biztos. Szeretjük egymást, ezt az akadályt már
hónapokkal ezelőtt megugrottuk. A kettőnket összefűző kötelék
megkérdőjelezhetetlen. Én olyan vagyok, hogy a döntésemhez végig
kellett elemeznem a vele kapcsolatban rendelkezésemre álló adatokat,
neki nem lesz másra szüksége, csak az érzelmeire. A tűzre, amitől átölel
és megcsókolja a nyakam. A vigyorra, ami szétárad az arcán. Az izzó
tekintetére, amikor egy zsúfolt teremben összekapcsolódunk.
Elkötelezett. Szeretjük egymást. A házasság a következő lépés az
örökkévalóság felé vezető úton. Zsebre teszem a gyűrűt, kilépek az
irodából, az órára pillantok, és meggyőződöm róla, hogy minden a
menetrend szerint zajlik. Három óra az örökkévalóságig.



Két óra az örökkévalóságig. Nézem, ahogy a tükör előtt felteszi a

fülbevalóját, a tartása lezser eleganciát sugároz, de mégis nagyon szexi.
Kissé szétterpesztett lábbal áll, a csípője picit oldalra billentve, a fejét
oldalra hajtja, előttem van minden kis görbülete. Közelebb lépek,
letelepszem mögé, a tekintetünk találkozik a tükörben, amikor
centiméterekkel hátrébb húzom, tökéletesen hozzám simul.
Ideges. Látom, ahogy elsötétül a tekintete, és remeg a keze, amikor a
gyémánt fülbevalót a fülcimpájába tolja. Valami nem stimmel, kezdve
attól, ahogy mély levegőt vesz, a mosolyig, amit rám sugároz,
feszesebb, nem olyan szabad, mint szokott lenni. Nem azt a hamis álcát
viseli, amit másokkal szokott, de nem is azt a mosolyt látom, amit
ismerek. Zavart keveréke a kettőnek. Valami foglalkoztatja. A szeme
valamit kifejez, de még nem áll rá készen, hogy beszéljen róla.
Előrehajolok, belélegzem buja illatát, és egy puha csókot nyomok a
kulcscsontjára.
– Inkább itthon maradnál? Nem muszáj elmennünk. – A válasz
tönkreteheti a ma esti terveket, de nem akarok egy húzódozó társaságot.
Ma este, amikor egy emberként kezdjük hivatalosan az életünket.
Újabb furcsa mosoly.
– Nem. Menjünk, akarom. – A lélegzetvétele sem az igazi.
Szaporább a szokásosnál. Hirtelen a hálószobába akarom vonszolni.
Kibújtatni a ruhájából és összekapcsolódni vele. Hogy mind a ketten
elveszítsük a tudatunkat, ahogy egymásnak feszülünk. Ha újra
visszahelyezkednénk a közös kezdőpontunkba, akkor az újra biztosítana
engem arról, hogy ő az enyém, itt van velem és boldog.
Nem teszem. Tartom neki a kabátot, a vállára borítom, és kinyitom
az ajtót jövendőbelim előtt. Hagyom, hogy becsukódjon, és imádkozom
Istenhez, hogy igent mondjon. Hirtelen úgy tűnik, hogy minden, amit
tudok, a levegőben lóg.
Talán mégsem a mai nap a megfelelő. Talán megvárom, amíg ez a
félelem elmúlik belőlem, míg újra mosolyog, és a fény eléri a szemét.
Nézem, ahogy megy lefelé a lépcsőn és követem.
 ***

Egy óra az örökkévalóságig. Nem kérdezi, hogy minek a helikopter,

vagy miért megyünk ma a Rolls Royce-szal és a sofőrömmel. Belém
karol, kinéz az ablakon, San Francisco fényei aprónak tűnnek, ahogy a
helikopter egyenletesen szeli az égboltot. Nem kérdez. Csak odabújik
hozzám, nézi a lemenő nap visszatükröződését a sziklás hullámok
csúcsairól.
– Szeretlek – mondja lágyán.
A karom szorosabban köré fonódik, átölelem. Szereti, ha a karomban
tartom, a lelke mélyén szorongva vágyja kötelékünk fizikai
megerősítését.
– Én is szeretlek.
Felemeli az ál lát, és a szemembe néz.
– Örökre – mondja határozottan.
– Örökre – ismétlem meg, előrehajolok és csókot nyomok a
homlokára. A helikopter sebességet vált, én szorosabban fogom. –
Csatold be a biztonsági övét. Leszállunk.
Örökre. Baljóslatúan hangzott a szájából.
AZ ERŐS SZÉL ELLENÉRE A HELIKOPTER KÖNNYEDÉN LESZÁLL a
Farralon szigeten. Kinyitjuk az ajtókat, két szmokingos alak segít
kiszállni, és kísér a hepehupás talajon. Behúzott nyakkal szaladunk,
Lana mezítláb siet az egyenetlen földön, magas sarkúja a kezében,
valódi nevetés tör fel belőle, amikor erősen megfogja a karom, és
felkapaszkodik a kis sziklás dombra. Elegáns cipőm csúszós talpa itt
elég veszélyes. Pont erre van szükségem, szinte magam előtt látom a
címlapot:

A PÁR IDŐ ELŐTT A HALÁLBA BOTORKÁLT,

ALIG NÉHÁNY PERCCEL A LÁNYKÉRÉS ELŐTT.

Nem mintha a halál érkezhetne jó időben.

Mindent megér, amikor megpillantom őt a tetőn, és hallom, hogy
elcsuklik a hangja. Meglátta a lapos sziklán a terített asztalt, a fehér
vászonterítőt, a gyertyákat és a pezsgőt. Ebben a magasságban minden
oldalról csak a sziklák, az óceán és a lemenő nap vesz bennünket körül,
és a San Franciscó-i cikcakkos ég negyven kilométerre keletre. A tőlünk
jobbra álló pincér egy földig érő kabátot nyújt felénk, belesegítem
Lanát, majd magamra ráncigálom a sajátomat; a viharos szél miatt
hűvös az este. Már ülve, kezünkben a pezsgőspohárral nézzük, ahogy a
lemenő nap körülöttünk milyen csodásán fest. Tökéletes. Éppen így
képzeltem az intimitás kis szentélyét erre a pillanatra.
– Tényleg nagyon kitettél magadért, mindent megszerveztél. – Rám
néz. Egyenesen. Nem választ el semmi bennünket.
– A minden azt jelentette volna, hogy bálnákat is láthassunk, csak hát
őket nem lehet ilyesmire felkérni. De remélem, hogy ma este
megpillanthatunk párat. – A hullámok felé biccentettem. – Úgy
hallottam, hogy ez az a hely, ahol ki szoktak ugrani.
Csend ereszkedik közénk egy pillanatra, ő szorosabban beburkolózik
a kabátjába, és a vízre pillant. Azt kívánom, hogy jöjjön erre egy bálna,
és a természet egy bájos előadással bizonyítsa, hogy támogatja
szövetségünket. A jobb zsebemben lapul a beszédem, már vagy
százszor kihajtogattam és vissza. Nincs szükségem a papírra, tudom a
szöveget. Tökéletesen fel tudtam mondani borotválkozás közben. Az
irodába menet elpróbáltam másképp, más hanglejtéssel is előadni.
Tízszer változtattam meg a hosszát, a szövegezését pedig vagy hússzor.
A papír súlya egész nap nyugtatóan hatott rám, de most hirtelen rossz
döntésnek tűnik. Eldobom a tervet és a kezéért nyúlok.
– Tudod, hogy szeretlek.
A kezünkre pillant.
– Tudom.
Nem. A szemébe kell néznem. Kell a kapcsolat, hogy olvasni tudjam.
Layana, aki nem bújik el. Nem értem, de töretlenül haladok előre.
– Tudod, hogy mindent megtennék érted. Hogy boldoggá tegyelek.
Felnéz. Végre.
– Tudom.
Felállók, a széke mellé lépek, letérdelek, és előhúzom a dobozt, ami
a jövőnket tartalmazza.
– Szeretlek szívem minden rezdülésével. Az életem célja, hogy
mosolyogni lássalak. Kérlek, részesíts abban a megtiszteltetésben, hogy
a feleségemként velem töltőd életed hátralévő részét. – Kinyitom a
dobozt, a teteje könnyen felnyílik, a kék gyémánt így sötétedéskor is
lenyűgöző. Felé nyújtom, de ránézve már a mozdulat közben rájövök,
hogy semmi nem jó így.
Elpirul.
A szemében pánik.
Az ajkát harapdálja.
Megbánás a tekintetében.
Nedvesség a szeme sarkában.
Szorosan behunyja a szemét, és egy sötét, magányos könnycsepp
csurog le az arcán. Nézem ezt a könnycseppet, és érzem, hogy az
óvatosan felépített világom apró darabokra hullik.



Nem mondja el az okot. Csak sír, én pedig nézem közben, vizsgálom a

vonásait, ahogy a kezébe temeti az arcát. Végül mereven megrázza a
fejét, én lecsukom a dobozka tetejét, és visszateszem az elmúlt percek
alatt kihűlt zsebembe. Az ujjaim odadörzsölődnek a kasmírkabátomhoz,
ehhez az undorító szövethez. Valami sem stimmel. Valami történt, ami
megtörte a közöttünk lévő tökéletes összhangot.
Ki kell találnom, hogy mi az. Helyre lehet hozni bennünket. Semmi
nem fog ezen változtatni.
Kivárom, várok akár a halálom napjáig is. Az én életemben nincs
más, és soha nem is lesz.
A KAPCSOLATUNK TÖKÉLETES VOLT. Brant elképesztően jóképű,
zseniális férfi, aki a szíve minden rezdülésével szeretett. Kényeztetett.
Odafigyelt rám. Értékelt. Szenvedélyesen viszontszerettem, és már
terveket szőttem. Nagy terveket, amikbe teljesen beleadtam a szívem.
Egy házat terveztem, amit megtölt a gyerekzsivaj, és azt, hogy együtt
öregszünk meg. Örökké tartó szövetséget terveztem.
Aztán rájöttem a titkára, és azon az éjszakán az életem atomjaira
esett szét. Minden fantáziám a boldogságunkról, gyerekekről és
házasságról szertefoszlott. Elképesztő csalással kellett szembesülnöm,
és el kellett döntenem, hogy beleugrok-e ebbe a mély gödörbe vagy
lelépek. Befejezhettem volna az egészet. Szakítok vele, és folytatom az
életem, keresek egy új szerelmet és egy másik happy endet. Ehelyett
csak álltam a pokol kapuja előtt, és benéztem, de persze nem láttam,
mennyire mély ez a pokol.
A határozatlanság eluralkodott rajtam, még akkor is, amikor
elutasítottam a lánykérését. Határozatlankodtam, elkeseredtem, és
chardonnay-ba fojtottam bánatom. És aztán...? Kihúztam magam, és
maradtam. Nem árultam el, hogy tudom a titkát. De amikor a
tündérmesém véget ért, elvesztettem a bizalmamat benne és a
kapcsolatunkban. Aztán néhány hónappal később találkoztam Leevel.
 KÉT ÉVVEL EZELŐTT

A BELIZE-I NYARALÁSUNK UTÁN NÉHÁNY HÓNAPPAL egy kisboltban

éppen a színes cukorkákkal teli polcokat tanulmányoztam, próbáltam
eldönteni, hogy melyikért adjam ki az aprómat, amikor ő besétált. A
megszokott környéket elhagyva, Palo Altóba mentem kocsival, hogy
meglátogassam Brantet munka közben, Egy olyan helyen álltam meg,
ahol egyébként nem kellett volna, mert a Mercedesembe üzemanyag
kellett, és a mosdóba is ki kellett mennem.
Már azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy megláttam volna.
Mögöttem állt meg, kényelmetlenül közel. Megfordultam, és találkozott
a tekintetünk. Egyenesen rám nézett. Nem tért ki, de nem is szégyellte
el magát. Úgy nézett rám, ahogy a kisbabák szoktak, ártatlanul és
egyenesen, olyan egyenesen, hogy az ember ilyenkor elfordítja a
tekintetét, de én nem tettem. A tekintete annyira más volt, mint Branté,
hogy hirtelen teljesen lefagytam, beleragadtam a pillanatba. Csak
bámultunk egymásra, aztán ő elmosolyodott.
Húha. Tökös. Magabiztos. Szexi. Annyira más, mint Brant. Brant
arcán állandóan ott tükröződött valami intenzitás, de ennek a férfinak az
arca mozdulatlan és nyugodt volt. Brant először meghallgatott, utána
reagált, a spontaneitás nem tartozott az erősségei közé. Soha nem volt
gondtalan, sem játékos, nem flörtölt. Ennek a férfinak a mosolyában
mind a három benne volt, és ez azonnal rabul ejtett. Én is
elmosolyodtam.
– Nehéz döntés – mondta a polcok felé biccentve.
– Igen – bólintottam továbbra is mosolyogva. Mintha egy
marionettbábu lennék, a maga ostoba arckifejezésével. Vissza kellene
fordulnom és elhúznom innen. Ehelyett tartottam a szemkontaktust.
Romokban heverő kapcsolatom nagyon törékeny volt, a döntéshozó
képességemet pedig (nagyon) nem most kellett volna tesztelnem.
– Valahonnan ismerlek téged... – mondta lassan rám sandítva. A
mosolya egy kissé tartózkodóbbá vált, felismerés derengett a
tekintetében. Valódi felismerésnek tűnt, nemcsak a szokásos
találgatásnak, amikor ilyen szöveggel flörtöl valaki.
Elállt a lélegzetem, a mosolyom még rendben volt, izgultam, de
kíváncsi is lettem, hogy mit fog most mondani.
Az „aha” élmény akkor jött, amikor összekapcsolta a dolgokat.
– Nem te vagy Brant Sharp barátnője? – Ezzel hirtelen elfordult, és
oldalra billentett fejjel elkezdte fürkészni a mögöttünk lévő újságos
állványt. A kezével végigsimítotr rajtuk, és felkapott egyet.
Összeszorított szájjal nyögtem egyet.
A Wired Magazine, a számítógépes geekek kötelező olvasmánya
éppen a legfrissebb számában választotta meg az év legdögösebb IT-s
csaját. A díjat valójában egy IT-szektorban dolgozó nőnek kellett volna
odaítélni, nem pedig a korszakos zseni barátnőjének, de ezúttal én
szerepeltem a csillogó címlapon, csak drótok borítottak, az arcomon
lévő magabiztos vigyor eddig jól fogyhatott. A kockafejek láthatóan
kedvelték a meztelenséget, nem számított, hogy éppen kiről is van szó.
És ott, a testem közepe táján nagy betűk hirdették megjelenésem
igazolását:„Lucky Layana: Brant Sharpnak van honnan merítenie a
kreatív inspirációt.”
Abbahagytam a mosolygást, kikaptam a magazint a kezéből, és négy
lépéssel arrébb a Martha Stewart Living lakberendezési lap példányai
mögé dugtam.
– Nos, akkor válaszoltál is a kérdésemre – mondta mosolyogva. A
kezét az állványra tette, és éppen annyira hajolt közel, hogy meg-
érezzem a frissen vágott fű illatát, ami belőle áradt.
Te jó ég, hogy milyen jó ez az illat! Diszkréten megszimatoltam,
aztán hátrébb léptem. Ez a remek férfipéldány ezek szerint nem ismer.
Csak a Wired címlapjáról vagy egy másikról azonosított be. Az elmúlt
hónapokban Brant médiagépezete turbó fokozatra kapcsolt, hét
magazinba is belekerültem. A PR-kampányt Jillian irányította, aki teljes
mellszélességgel reklámozta a Layana Teamet. Beszéltünk aznap éjjel,
amikor rájöttem a Titokra. Ekkor közös célunk lett a megőrzése,
egyúttal megreparáltuk a védőbástyáit. Nem szűnt meg közöttünk a
feszengés, de mivel volt egy közös célunk, ő stratégiát váltott, és az
energiáját a kapcsolatunk aláaknázása helyett most más célokra
fordította. Jelenlegi erőfeszítései arra irányultak, hogy a rivaldafénybe
helyezzen engem. Tudtam, hogy mit csinál: el akarta vonni Brantről a
figyelmet, hogy a magánszférája érintetlen maradjon, miközben a
keselyűk az én húsomból lakomáznak. Működött. Csak ebben a
hónapban öt interjút adtam.
A médiagépezet Lucky Layanának nevezett el, mivel feltételezlek,
hogy én inspiráltam Brant legutóbbi találmányát, a Layát. A Laya csak
ebben a negyedévben nyolc számjeggyel növelte a BSX nyereségét.
Fényesen ragyogó csillag volt, az újságírók fejében pedig mindez
nekem volt köszönhető. Nevetséges.
– Akkor tehát az vagy?
Próbáltam visszatérni az édességekhez, de már nem volt esélyem.
– Mi?
– Szerencsés. – Mély hangjából sütött, hogy legszívesebben itt és
most megdugna.
Felnéztem rá, a szemébe, de a köztünk sistergő kémia miatt azonnal
elkaptam a tekintetem. Semmi nem emlékeztetett benne Brantre, ez itt
elektromosság volt, veszélyes és nyers vágy – ez a kombináció
automatikusan beindította a nőiességemet és vakmerővé tett.
– Miért nem próbálsz ki és jössz rá magadtól?
Nevetett, hátrébb lépett, sárga antilopbőr bakancsa nyikorgott a
linóleumpadlón.
– Te nem olyan lány vagy.
Tartottam a szemkontaktust, miközben elnyomtam magamban
minden rossz előérzetet. Ez így nem lesz jó. Haza kellene rohannom,
várni Brantre, és elfelejteni, hogy ez az egész valaha is megtörtént. A
hangom nem engedelmeskedett, hűvös lett, magabiztos. Mindig is
pontosan ilyennek képzeltem egy flörtöt, csak éppen most nekem ment
minden olyan gördülékenyen.
– Nem olyan lány? Akkor te tényleg nem ismersz.
– Mondani bármit lehet. – Csak bámult rám, tökös mosolya
visszatért, aztán az eldugott újságra nézett, majd vissza rám.
– Akkor vigyél el egy privát helyre. – A kihívás ott volt a
hangomban, még akkor is, ha a lelkiismeretem valahol a lelkem
legmélyén hosszú, csendes halált jósolt.
Az intimebb hely az áruház háta mögötti kavicsos parkoló volt, amit
mindkét oldalon kerítés és ócska autók határoltak, egy otthagyott
kosáron kívül üres cigarettásdobozok hevertek szerteszét, azokat arrébb
rugdostuk.
A falnak döntött, benyúlt a Vince topom alá, felülről kibújtatott
belőle, a nyakrészén közben hallhatóan hasadt egyet az anyag. Erős
kezével csak tépte tovább, mire a mellem kikandikált a csipkés
melltartóm alól.
– Jól van – mormogta, lehajtotta a fejét, mohó kézzel tolta félre a
melltartóm kosarait, míg a mellem szabadon, fedetlenül lógott. A
kezével körbefogta és szorongatta, a testével nekem nyomult. Bennem a
lelkiismeretem csatázott a vággyal. Minden simogatása, fogása és
tapogatása olyan volt, mint a tűz, az őrületig fokozta bennem a vágyat.
Harcoltam az érzelmeimmel, képtelen voltam megőrizni a
józanságomat, levegőért kapkodtam. Ő felemelte a fejét, egymásra
néztünk és megállt.
Mintha mind a ketten azt éreztük volna, hogy az idő is megállt, majd
ő törte meg a csendet azzal, hogy felröhögött.
– Mit csinálsz, Lucky? Nem késel el a délutáni teáról?
Erre csak grimaszoltam, előrehajoltam és beleharaptam a nyakába. A
bőre egyszerre volt verejtékes és sós, forró és férfias. Koszos és
kívánatos. Távol a kölnik és az úri méltóság világától, amihez hozzá
voltam szokva.
– Azt hittem, hogy a tettek embere vagy. Ideges lennél? Aggódsz,
hogy nem tudsz teljesíteni?
Elhúzta a szám a nyakáról. Megfogta az arcomat és kényszerített,
hogy nézzek rá. Domináns szemek, a játékossága eltűnt. Egy tökéletes,
dominanciára törő alfahím állt előttem. Korábban már Brantnél is
észrevettem ezt a tekintetet, amikor egy problémának ment neki ilyen
hévvel vagy egy versenytársat akart utolérni. De rám soha nem nézett
így.
– Inkább attól tartok, hogy annyira jól megduglak, hogy romba
döntöm vele az életedet.
Te jó ég, tudtam, hogy nagy hibát követek el! De a közelmúlt
eseményei ellenére nem hallgattam a józan eszemre.
Tetszett. Akartam. Akartam, hogy megdugjanak.
És megtette. Ott, a gazos parkolóhelyen. Az áruház egyik
alkalmazottjának a kocsija volt a tanúja annak, ahogy lüktetünk és
nyögünk a koszos téglának dőlve. És az égbolt felettünk, ahogy
szétnyitottam a lábamat, és hagytam, hogy a kemény farka elfoglaljon.
Egy olcsó, benzinkútnál beszerezhető óvszer a farkán. Kemény, tiszta és
forróbb, mint amit bármikor korábban tapasztaltam. Beleértve Brantet.
Ez a férfi úgy dugott, hogy használt, a saját élvezetére összpontosított,
és a vonzalmát sehogy nem leplezte. Azt kellett volna éreznem, hogy ez
nem jó, nem lett volna szabad forrónak lennie, de az volt, koszos és
elkeseredett. Hatalmasat élveztem a durva téglába kapaszkodva, a lábam
remegett, az élvezet tiltott ösvényt vágott a testemen keresztül.
Egy perccel később egy ordítással fejezte be, nem próbálta
cenzúrázni a szavait, a kiáltását a szél felkavarta, én is hangosan a
nyakába nyögtem, feszesen fogta a fenekem, húzott magára, zihálásából
tudtam, hogy milyen hosszan és jól ment el.
– Bassza meg! – káromkodott, és eltolta magár a faltól. A farka
kiesett belőlem, az egyik kezével keményen a vállamat fogta, a falnak
szegezett továbbra is, ahogy lehúzta az óvszert, és visszadugta a farkát a
nadrágjába. Egy kézzel visszacipzárazta a sliccét. Nehezen kapkodta a
levegőt, vad tekintettel végigmérte a testem.
– Akkor a másiknak most ennyi jutott.
– Baszd meg! – vágtam vissza, olyan kihívóan, amennyire csak
tudtam, figyelembe véve, hogy a len rövidnadrágom a bokámon volt, a
blúzom nyitva, a cicim kint. Erős szél támadt, mire a mellbimbóim
reagáltak, a bőröm feszesebb lett, a puncim súlyos és nedves a vágytól.
Elém guggolt. Megfogta a nadrágom derekát, és felráncigálta, a
lábammal próbáltam segíteni neki. Ékszerekkel díszített szandálom
hangja hallatszott a kavicson, ahogy a forró ujjaival végigszántott a
lábamon. A tekintetét nem vette le rólam, jobban belém hatolt vele, mint
a farkával.
A köldökömnél babrált, begombolta a nadrágom, aztán feljebb
csúsztatta az ujjait. Durva bőre végigsimított a hasamon, aztán a mellem
hajlatán, a lélegzetem elakadt, ahogy szenvedélyesen megszorongatta.
Elég keményen ahhoz, hogy majdnem fájt, így húzta fel magát, és
felfelé kellett néznem, ahogy ott állt előttem.
Újabb szorítás. Minden egyes ujját éreztem, ahogy szétterjedtek a
mellkasomon. Változtatta a nyomást, és nevettem volna, ha nem egy
hajszál választott volna el attól, hogy még egy menetre kérjem.
Elengedett. Olyan gyorsan húzta fel a melltartómat és a blúzomat,
hogy azonnal kiment a fejemből, hogy mit is akartam mondani. És...
ruhástul hirtelen már kevés volt bennünk a közös.
– Menj szépen vissza a kastélyodba, Lucky! Biztos vagyok benne,
hogy már vár.
– Nem vár.
Vigyorgott, de nem annyira játékosan, inkább keményen, cinikusan.
– Mindig baszol idegenekkel öt perccel a találkozás után?
– Kihagyták ezt a cikkből?
– Feltételezem, hogy az arisztokrata kurvák éppen annyira szeretik a
faszt, mint a többiek.
– Feltételezem, hogy a társadalom aljába tartozó férfiak nem tudják,
hogy hogyan kell randira hívni egy lányt.
A tekintetén látszott, hogy megértett. Lassú biccentés, a szája
szeglete kicsit felfelé görbült, az arcán gödröcskék jelentek meg.
Brantnek is volt gödröcskéje, de hónapok óta nem láttam az arcán.
– Meghívlak ebédelni.
Az órámra néztem, a TAG csodásán csillogott a délutáni napfényben
a kaliforniai naptól csókolt bőrömön.
– Kicsit késő van már az ebédhez.
– Akkor sörözzünk egyet. Már ha ez nem rangon aluli neked.
Vállat vontam.
– Parkolóban is tudok dugni, azt hiszem, hogy le tudok gurítani
néhány felest is.
Az arca elsötétült, és már így is több érzelmet láttam rajta harminc
perc alatt, mint Branten egész múlt hónapban. Mióta elutasítottam a
lánykérést, valamiféle mosolyszünet volt kettőnk között. Talán miattam
volt, talán ő vonult vissza, de az is lehet, hogy egy kicsit mind a kettő.
Akármi is volt az oka, ennek a férfinak a szenvedélye, hozzáállása üdítő
változatosságot jelentett.
Beültünk a kocsijába, egy dzsipbe. Volt egy utánfutója is, tele
fűnyírókkal és más szerszámokkal. Végignéztem a rakományon, leltárba
vettem mindent, amit persze észrevett.
– Sajnálom, de otthon hagytam a Ferrarimat.
Egy törött műanyag ülésre ültem. Szinte viszketett az ujjam, annyira
ki akartam húzni a kesztyűtartót, hogy ellenőrizzem az autó papírjait,
lássam a nevét, és megértsek valami keveset a mellettem ülő férfiból. A
terepjáró megrándult, aztán beindult, én persze a kormány felé estem,
ahogy tépett kifelé a parkolóból. A feher Mercedesem továbbra is elöl
parkolt, én pedig továbbra is bekaptam volna néhány cukorkát, de
hagytam, hogy menjünk.
– És a szerszámok? – Túl kellett kiabálnom a zenét. Valami
counrydalt hallgattunk összetört szívekről és Texasról, ő elvette a kezét
a remegő sebességváltóról, hogy levegye a hangot, aztán visszatért a
sebességváltóhoz, és valahogy ez a laza mozdulat is irtó szexinek tűnt.
– Tájrendezéssel foglalkozom. Vágok, metszek, ültetek. Fizikai
munka. – Rám nézett. – Ez oké neked?
– Nem kell, hogy oké legyen nekem. – Megfogtam a biztonsági övét.
Reméltem, hogy a következő kanyarban nem fogunk az árokba repülni.
Akárki is döntött úgy, hogy leszedi az ajtókat az ilyen autókról,
főbelövést érdemelt volna. Kíváncsi lettem volna, hogy ez a kocsi hány
pontot kapna egy biztonsági teszten.
– Te mindenkivel így kurválkodsz?
Nevettem, és a fejemet ráztam.
– Nem. – Brant soha nem nevezett volna engem kurvának. Nem
használt ilyen szavakat. Nem tartotta őket intelligens emberhez
méltónak, elvesztegetett szótagoknak gondolta őket, miközben annyi
megfelelő kifejezés van.
– Akkor csak szerencsés vagyok?
– Te... valahogy más vagy – elmélkedtem hangosan, nem tudom,
hogyan beszéljek olyan dolgokról, amikről nem kellene beszélnem.
– Olyan vagyok, mint bárki más, Lucky, és ez nem biztos, hogy baj.
– Nem. Szerintem a lelkünk mélyén mindannyian a normalitást
akarjuk. Magam is néha oda szeretnék elmenekülni.
Egy olyan bárhoz hajtott, amit soha nem láttam korábban, még a
városrészben sem jártam soha. Az In Between két nagyobb bár közé
ékelődött be, ahol valószínűleg ételt is felszolgáltak, voltak
felszolgálóik, és a mosdó szempontjából is meghaladták a III.
kategóriát. De mi az In Betweenbe léptünk be, ahol a pultos az
ismerősök mosolyával nézett fel és a nevén köszöntötte. Lee. Nem
találtam volna ki a nevét. A Lee valahogy nem illett hozzá, kicsit hozzá
kellett szoknom. Rájöttem, hogy a parkolói romantikus
heveskedésünkben kihagytuk a bemutatkozást.
Elég ingatag volt a szék, amelyikre leültem, de a következővel sem
jártam jobban. Nem foglalkoztam vele, beakasztottam a lábam, és
amikor felnéztem, a pultos unott arcát pillantottam meg.
– Mit kérsz?
– Mitek van?
– Miller, Bud és Pabst.
Húha, ez aztán finom hely!
– Miller Lire-ot kérek, egy pohárral.
Két perc múlva már ott állt előttem a sör, egy éppenséggel nem túl
tisztának tűnő pohárban. Még egy műanyag poharat is nagyobb
örömmel üdvözöltem volna, ha lett volna. Meghúztam a sört, örültem,
hogy hideg, aztán letettem, éreztem, hogy rám szegeződik a tekintete.
Felé fordultam, futólag láttam, hogy mosolyog, közben a pohár is
megállt picit a kezemben a levegőben, amikor újra a számhoz emeltem.
A mosolya volt a gyengém. Úgy volt szégyenlős, ahogy csak egy
magabiztos férfi képes. Lassan formálta a szavakat, szinte engedélyt
kért, hogy belépjen a világodba, hogy aztán szétbassza az agyadat.
Ittam még egy kortyot, ő közben a számat nézte. Még ha nem is
mosolygott, a szeme mosolygós maradt. A szemével tovább dugott.
Éreztem, hogy a tekintete lehúzza rólam a ruhát, ledönt, rám mászik és
magáévá tesz. Nem tudtam levenni róla a szemem. Kénytelen voltam
visszamosolyogni. Magabiztosnak kellene lennem, az én kezemben
kellene hogy legyen az irányítás, de ehelyett elvörösödtem, és nem
jutott eszembe semmi frappáns megjegyzés. Ez a férfi a halálos
ítéletemet is jelenthetné. Tudtam ezt, de féltem, hogy nem tudom
otthagyni. Ezért a férfiért még éveket is adtam volna az életemből.
A kézfejével megtörölte a száját.
– Mondta már valaki neked, hogy nem vagy normális?
– Milyen szempontból?
Nevetett.
– Semmilyen szempontból. – Nagyot kortyolt az italába, átnyúlt,
megfogta a székem, és a lábam között kotorászott a rövidnadrágom
közepén, megfogta és húzta a széket velem együtt, csak akkor állt meg,
amikor már a lába között voltam. A keze a csupasz combomon,
magabiztosan simított végig az izmon, amíg elérte a sortom szélét.
– Te is elég őrült vagy.
– Hiszen nem is ismersz.
Igaza volt. Ez a férfi egy tökéletes titok volt a számomra.
– Van egy elég jó ötletem.
 – Örülök, hogy legalább az egyikünknek van.
Lenyűgözve néztem. Az ujjait egyébként bedugta a rövidnadrágom
alá, szexi volt és őszinte, de közben titokzatos. Tökös, de a
sérülékenység árnyéka is rávetült. Megvetést és vonzalmat mutatott
egyszerre, és úgy viselkedett, mintha ez teljesen normális lenne. De a
leginkább lenyűgöző és egyben a legcsábítóbb az volt, hogy minden
szempontból Brant ellentéte volt. A kezét lazán tartotta, ahogy
hátrahajtotta a fejét, és a poharát kiürítette. A férfiassága minden
pillanatban megnyilvánult, az illatába föld, fű és verejték illata vegyült.
Maga volt a megtestesült férfiasság, és ezt legitimálta, ahogy a fal
mellett megdugott. Keményen behatolt. Inkább a saját kielégülése, mint
az enyém vezérelte. Mohón, állatiam Megjelölt a farkával. Az a típusú
férfi volt, aki elől mindig menekültem, de lehet, hogy éppen az a típus,
akire mindig is szükségem volt.
Megint felém lendült a székén, átkarolt, a székem szélére csúsztatott,
elsőször az egyik, majd a másik lábamat emelte meg, mígnem lovagló
ülésben az ölében ültem. Őrülten izgató volt, ahogy a farmerével
nyomott.
– Csókolj meg! – Kivette a poharat a kezemből. Letette a pultra, és
rám nézett. A kezébe fogta az arcom, és farkasszemet néztünk. Várt.
Behunytam a szemem, kifújtam a levegőt. Az arcomat felé fordítottam.
Semmi. Egyik szememet résnyire kinyitottam, láttam, hogy
mosolyog, a feltörő nevetésbe belerázkódott.
– Nem azt mondtam, hogy hadd csókoljalak meg, hanem azt, hogy
csókolj meg.
Mérgemben megrántottam az ingét, belekapaszkodtam, és magam
felé húztam. Megtámadtam a száját, meglepődtem az ajkaink
találkozásakor, hogy milyen gyengéd és simulékony volt a reakciója, a
keze a meztelen hátamon lefelé kanyarodott, és szorosabban magához
vont. Imádtam, ahogy csókolóztunk, ahogy a nyelve megfeszült az
enyém alatt. Nem éreztük idegennek egymást, a szánk ösztönösen
ismerte a másikét.
Megfordult a székeben, magával vont, a hátamat a pultnak döntötte,
de a kezével továbbra is az ölében tartott. Csak annyira bontakozott ki a
csókból, hogy beszélni tudjon.
– Többet akarsz? – kérdezte súgva. – Mert érezni akarom, hogy
milyen a szád belülről, mielőtt visszaküldelek hozzá.
 – Többet akarok – ziháltam.
Két perc múlva a mosdóban voltunk.
Nem gondoltam, hogy az olyan helyeken, mint ez, az olyan
bárokban, amik kisebbek, mint az én gardróbom, van egyáltalán egy
mosdó. De itt volt. Egy apró, négyzet alapú helyiség, egy lábon álló
mosdó volt a falhoz csavarozva, óvszertároló a falon, a lefolyó a lábam
alatt. Legfeljebb három négyzetméter összesen.
Az ajtó becsapódott, ahogy nekidőltem, de ő is lökött rajta egyet.
Ereztem a sör ízét a nyelvén, ahogy csókolóztunk. A kezével húzta a
blúzomat, felülről kibújtatott belőle. Egy gyors mozdulattal kikapcsolta
a melltartómat, és lerángatta rólam a pántokat. A csókunk forró volt és
heves. Minden racionális gondolatot kisöpörtem a fejemből, és élveztem
a pillanatot, élveztem a férfi érintését, akinek soha nem elég.
Elszakadt a számtól, lehajtotta a fejét, és úgy nézett, mint aki
korábban soha nem látott mellet. Nagyot sóhajtott, amikor megfogta, és
gyengéden tartotta. Csodás szája ellenben, ahogy a bőrömhöz hajolt,
már korántsem volt olyan lágy.
– Te jó ég, csodaszép! – A finom bőrt szopogatta, mély levegőt vett,
amikor a nyelvével körözött a mellbimbóm körül, váltakozva szívogatta
őket, miközben én a fejemet a falnak támasztottam. Csak hallottam,
ahogy az öve a padlón koppant, amikor a farmere lecsúszott. Segítettem
neki kibújni az ingéből. Meztelen felsőtesttel állt előttem, találkozott a
tekintetünk, láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a kontrollt. Te jó ég,
már merevedése volt. A szemem sarkából láttam, és éreztem is, ahogy
nekem ágaskodott.
– Térdelj le! – hörögte.
Semmi kedvem nem volt a földre térdelni, ugyanis biztos voltam
benne, hogy a padló hónapok óta nem látott felmosórongyot.
Ahhoz viszont abszolút volt kedvem, hogy a számba vegyem őt.
Hogy a nyers vágya továbbra is lobogjon. Lerángattam az alsónadrágját,
csináltam belőle egy kis alátétet a térdemnek, és letérdeltem előtte.
Te jó ég! Bár már százszor megtettem, most más érzés volt. Kinyitni
a szám, a kezembe fogni a teljesen merev farkát, megnyalni a számat és
hallani, hogy nagy levegőt vesz... Soha nem voltam ilyen nedves. Soha
nem akartam ezt ennyire. Soha nem vágytam egy kemény kézre a
tarkómon, a türelmetlen nyomásra, hogy felnézzek a szemébe, és a forró
tekintetben lássam a tiszteletlenséget és a vágyat. Lebuktam a farkára,
pumpáltam, az orromon keresztül vettem a levegőt, és annyit vettem el
belőle, amennyit csak tudtam, időnként öklendeztem, de a szám talált
egy ritmust. Szívás, vissza, szívás és vissza – a nyögései tudatták velem,
hogy jól csinálom.
Addig szívtam, míg már fájt az állkapcsom, ő pedig felráncigált.
Lerángatta rólam a sortomat, a gomb valahova elrepült, én pedig
meztelenül álltam előtte. Megfordított, míg mind a ketten a koszos
tükörbe néztünk, tágra nyílt szemmel, ziháló mellkassal. Valami kintről
nekiütközött az ajtónak, ami eszembe juttatta, hogy mégis hol vagyunk.
– Hajolj le – mormogta, és én lehajoltam, hátrébb léptem, hogy a
mosdónak tudjak dőlni, és a tükörképünket néztem, ő lenézett, fogta a
farkát, megvizsgálta a pinámat és behatolt.
A mosdóba kapaszkodtam, és próbáltam nem sikoltozni, de te jó ég,
függővé tett.
V ISSZAMENTÜNK A BÁRBA, ahol a sörünk már melegen várt
bennünket. A vendégek száma időközben megduplázódott, ami azt
jelentette, hogy a kis helyen most hatan szorongtak összezsúfolva.
Lehajtotta az italt, aztán előretolta az üres poharat.
– Kösz a sört!
Felvontam a szemöldököm. Én nem ittam, hanem előástam a
zsebemből a mobilomat, és ellenőriztem a nem fogadott hívásaimat.
– Én köszönöm neked!
Intett a pultosnak, egy szűk pólós férfinak, aki úgy mosolygott rám,
hogy biztos voltam benne, hogy a mosdóban töltött perceink miatt
gúnyos.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy a te italra és dugásra szánt
költségvetésed nagyobb, mint az enyém. A kocsiban várlak. – Elfordult,
néhány emberrel kezet rázott, és néhányat hátba veregetett. A járása laza
és magabiztos volt.
A pultosra néztem, aki letörölte a pultot és várakozóan nézett rám.
– Megkapta a számlát?
– Az utóbbi időben nem fizetett – felelte felvont szemöldökkel, a
poharainkért nyúlt, és betette őket a mosogatóba.
– Felfogtam. – Benyúltam a zsebembe, előkapartam egy húszast, és
letettem a pultra. – Köszönjük!
– Semmi gond. Mindig örülök, ha látom Lee egyik csaját.
Kifelé menet megálltam, és visszafordultam.
– Én nem vagyok az egyik csaj.
A férfi csak fel röhögött, vállat vont, fogta a pénzt és bedugta a
mellső zsebébe.
– Nekem aztán édes mindegy.
Lee egyik csaja. Legszívesebben azonnal felszívódtam volna. Azt
kívántam, bárcsak visszaülnék a kocsimba, és szépen hazafurikáznék a
luxuskörülményeim közé. Ehelyett felmásztam a terepjárójába, és
végigszenvedtem a tízperces kocsiutat vissza a kisboltig, miközben a
szél összevissza borzolta a hajamat, és az erősítőkből a Florida Georgia
Line basszusa recsegett.
Hirtelen megállt a kocsim mögött, a szemével végigpásztázta a
letisztult vonalakat, ami Brantnek hatszámjegyű összegbe került.
– Ha jól sejtem, ez a tiéd, Lucky.
– Layana. – Fogtam a ridikülömet, kikapcsoltam a biztonsági övét,
mire ő felpattintotta a hamutartót, és kihalászott egy a szélein már
meggyűrődött névjegykártyát. – A barátaimnak Lana.
– Egyáltalán nem izgatnak a nevek.
– Engem sem a Lee.
– Nekem mindegy. Hívj, ha akarsz egy harmadik alkalmat. – Rám
vigyorgott. Beindította a motort, mint aki már várja, hogy kiszálljak.
A kártyára néztem. Össze akartam gyűrni, de nem tettem.
Névjegykártyája van. A tény egyszerre volt nevetséges és megnyerő.
Rájöttem, hogy semmi ötletem nincs arra vonatkozóan, hogy mit
tegyek a kártyával. Néztem, ahogy távolodik a terepjárójával, mögötte
az utánfutó az arcomba verte a parkoló porát. Beszálltam a kocsimba, a
bőröm piszkos volt, a puncim meg volt babonázva, a ruháim fele kinyúlt
vagy teljesen tönkrement.
Hazafelé menet három kijáratnál is lehúzódtam, végül egy
barkácsáruház parkolójába álltam be, bezártam az ajtót, a kormányra
hajtottam a fejem és sírtam.
A HÁLÓSZOBÁBA LÉPVE LEDOBTAM A RUHÁIMAT. Jólesett volna egy
zuhany, de nem akartam lemosni magamról az illatát. Olyan szagom
volt, mint neki. Mint az olajnak, a fűnek, a kosznak és a szexnek. Egy
kicsit sem illett a világomba, a hálószobámba, az életembe. És tudtam,
hogy nincs is értelme, de többet akartam, és Brantet most még jobban
szerettem.
Ez a férfi annyira más volt, mint ő, hozzánk képest annyira
szabálytalan. Szerettem a különbséget. Többet akartam, és gyűlöltem
magam emiatt, főbbet akartam annál, mint amit Branttől megkaphattam,
több színt, többet annál a férfinál, aki a kezemet fogta, odafigyelt rám,
és holdfényben megkérte a kezem.
Kinyitottam a csapot, és féltem belépni a zuhany alá. A lábamat
feltettem a kádra, és betoltam az ujjam. Behunytam a szemem, ahogy
éreztem ott a sajgó vágyat. Akartam őt. Ha kitörölném őt az életemből,
újra szükségem lenne rá. Kinyitottam a kabin ajtaját, és beléptem a
vízsugár alá. Sírtam, amikor lemostam a napot a testemről.
Nem volt kedvem leállítani a vizet, de éreztem, hogy sietnem kell.
Fel kell öltöznöm. Ma este Branttel vacsorázom.

***

Hazugságok. Hazugságok hegyei közöttünk, a vászon asztalterítő túl

tiszta és kicsi ahhoz, hogy mindet megtartsa. Lepotyogtak az asztal
szélén, szétfolytak, és betöltötték a halfiléket előttünk, az olvadt vaj
valamennyit megfogott a lángjában.
Nekem sok volt, neki csak pár. Mindig teljesen tudatában voltam a
csalásomnak, és csak sejthettem az övéit. Órákig tudtunk beszélgetni, de
csak kevés olyan dolgot mondtunk, ami legalábbis részben ne lett volna
hazugság.
– Hallottam, hogy a szüleidet is kitünteted a Xavier-fogadáson.
Bólintott. A villájára tűzött egy gombát.
 – Úgy döntöttem, hogy az új épületet a tiszteletükre nevezem el. –
Egy épületet. Százmilliós befektetést, melynek a homlokzatán majd
büszkén csillog a nevük. Kedves gesztus, ha nem a tizedik lenne, amit
ebben az évtizedben építtetett. A BSX-campuson három már az én
nevemet viselte. Az új alkalmazottaknak kihívást jelentett megtalálni
azt, ahová éppen menni akartak, ezért ez amolyan beavatási szertartás
volt a régi munkatársak körében. Másoknak a barátaik virágokat adnak,
Brant épületeket adott. Szó szerint odaadta őket. A nevem szerepelt a
tulajdoni lapon, és a cégei minden hónapban csinos kis bérleti díjat
fizettek nekem.
Belekortyoltam a boromba. Egy kicsit ízlelgettem, csak azután
nyeltem le. 196l-es évjáratú La Mission Haut-Brion. Kellemes utóíze
volt. A siker könnyen lecsúszik.
– Az ő tőkealapjuknak adományozod az épületet?
Csak bólintott, nem válaszolt. Levágott egy darab húst.
– Tudnál holnap Jilliannel találkozni? Utánanéznétek az ez évi
ingatlanadományozásoknak. Meglátod, hogy egyetértesz-e azzal, amit
csinálnak.
Jillian. Egy udvarias mosollyal lepleztem a javaslat miatti
ellenérzésemet. Bár a Jilliannel végzendő tevékenységek sorában akár
még élvezetesnek is ígérkezett a BSX milliós összegeinek kijelölése.
– Persze. Készíthetek neked egy áttekintést a szervezetekről és az
adományozás hatásáról...
Legyintett az ajánlatomra, utána belekortyolt az italába.
– Nem szükséges. Én akkor vagyok boldog, ha te is az vagy. Hogy
telt a mai napod?
Hirtelen témaváltás. Jellemző volt Brantre, de én mégis úgy éreztem,
mint aki reflektorfénybe került, vagy éppen a kivégzéséhez hajtja le a
fejét.
– Intézkedtem. Aludtam. – Egy cikkben olvastam, hogy a hazugok
túlrészletezik a hazugságaikat, és ez hihetőnek is tűnt. Égett a nyelvem,
hogy legyek egy kicsit kreatívabb.
Felém nyúlt. Gyengéden megérintette a karomat, szokásos gesztusát
nagyon szerettem. Minikapcsolódás a szerelmi életünkben.
– Jól hangzik.
– Kivehetnél holnapra egy szabadnapot. Az ágyban tölthetnénk az
egész napot.
 Azonnali fejrázás.
– Lehetetlen. Már csak egy lépés választ el attól, hogy az Onyx
akkumulátor igényét a jelenlegi ötödére csökkentsem. Ami azt
jelentheti. ..
– Hogy egy zseni vagy – szakítottam félbe mosolyogva.
Felnézett.
– Hogy szerencsés vagyok.
Kényszeredetten ránéztem, átnyúltam az asztalon, felszúrtam egy
darab húst és a szájához emeltem.
– Ígérd meg nekem, hogy miután áttörést érsz el az akku ügyben,
együtt ünnepelünk. Adj nekem két napot az életedből, hadd vigyelek el
oda, ahová akarlak!
– Rendben, megígérem. – A szájába vette az ételt, megrágta,
hátradőlt a székében, amikor a szmokingos pincér közeledett.
Egy hónappal később feleolyan keskeny akkut csinált, mint a
legnagyobb versenytárs, ráadásul az övé kilenc napig is működött
feltöltés nélkül. Terveztem a nyaralást. Lefoglaltam a házat. De nem
mentünk. És megértettem, hogy miért nem.



Tudtam, hogy nem vagyok normális. Mindig is furcsa voltam, amit

régen még aranyosnak találtak. Mostanában, amikor reggelente a
hajamat kefélem, és van időm arra, hogy a tükörben farkasszemet
nézzék önmagammal, azt hiszem, hogy csak magányos voltam.
Magányos és kétségbeesett, aki csak azt akarja, hogy valaki a kezében
tartsa, szeresse és vágyjon rá. Talán ez normális. Talán az tett engem
furcsává, ahogy haladtam a célom felé.
Egy hétig hozzá sem nyúltam Lee névjegykártyájához. Bedugtam a
tükröm keretébe. Szempillafestés és rúzsozás közben szemeztem vele.
Fogmosás és fogselymezés közben bámultam.
Amikor éjjel lehunytam a szemem, rá gondoltam. Amikor a kezem a
takaróm alá lopózott és keményen megnyomta a lábam közötti
sóvárgást, akkor rá gondoltam. A kávémat kortyolgatva néztem a
napkeltét a pázsit felett, és arra gondoltam, hogy felveszem
alkalmazottnak, hogy nyírja le a füvet. Aztán végigvettem magamban,
hogy ez hogyan dönthetne romba mindent.
 Nem kellett volna felhívnom. De képtelen voltam nem megtenni.
Nem bírtam ki a távolságot. Ezt nem lehet ép ésszel felfogni.
De amikor hívtam, nem vette fel, és nem volt hangpostája. Egy hetet
vártam, aztán hívtam újra. A harmadik héten ki volt kapcsolva.
Szétvetett a düh, aztán hálás voltam a nehézség miatt, majd megint
dühös. Akartam őt, szükségem volt rá, nem álltam készen arra, hogy
búcsút mondjak neki. Szükségem volt arra, hogy még egyszer betölt sön
a farka. A megszállottja lettem, bár semmi jelét nem adta a létezésének,
és minél jobban kerestem, annál kevésbé találtam.
Szóval adtam egy kis időt magamnak, és arra kényszerítettem az
agyamat, hogy álljon le Lee kereséséről. Minden figyelmemet Brantre
összpontosítottam, nyaralásokat tervezgettem, és több időt töltöttem
nála. Elmentünk Új-Zélandra, vettem egy házat Hawaiin. Saját
tenyésztésű osztrigánkat bontottuk Key Western Közben próbáltam
elfelejteni Leet és az ő részeit megtalálni Brantben. Mindkét tekintetben
nyomorúságos kudarcot vallottam.
Újra hívtam, ezúttal kicsengett. A hetedik vagy nyolcadik héten. De
még mindig nem volt hangpostája. Addig hallgattam a csörgést, míg
leállt. Ekkor úgy döntöttem, hogy inkább követni fogom.
Első találkozásunk után négy hónappal megtaláltam.
 EGY ÉVE ÉS NYOLC HÓNAPJA

– MIT KERESEL ITT? – A járgánya mellett állt meg, ráérősen a kulcsait

dobálta, és engem nézett. Nem félt a szem- kontaktustól. Brant szeme
állandóan cikázott, ahogy jártak a gondolatai. Ennek a férfinak a
tekintete rám tapadt, és engem is megbabonázott. Idegesítően tudott
koncentrálni.
– Megláttam a kocsidat, és gondoltam, rád köszönök.
– Csak úgy erre jártál? – A tekintete az utcára siklott. Megtalálta az
autómat, aztán visszanézett rám. – Nem úgy tűnik, hogy ez neked a
szomszédban lenne.
Nem is volt ott. De nagyjából egy kilométerre lehetett attól a helytől,
ahol legutóbb találkoztunk, és két háztömbre a bártól, ahol megdugott a
mosdóban. Vállat vontam.
– Egy barátomhoz jöttem látogatóba. – Egyébként követlek egy ideje.
– Még mindig annak a gazdag fasznak vagy a kurvája? – A
szemembe nézve beszélt ilyen durván. Úgy peregtek a szájából a
szavak, mint a kibaszott üveggolyók, lágyan és akadálytalanul,
miközben forró tekintetétől a vaginám várakozóan lüktetett. Te jó ég,
akartam őt! A szagát, a kisterpeszben tartott lábát, a tökéletesen
megmutatkozó férfiasságát, a feszes pólóba, kopott farmerbe és melós
bakancsba bújtatott erős testét.
– Ja. – Közelebb léptem, a magas sarkúm alatt csikorogtak a
kavicsok. Domináns tekintetét végre levette az arcomról, a lábamra
siklott, végigmérte. Mosolygott. – Akarod még dugni a gazdag fasz
kurváját?
A mosoly lehervadt az arcáról, előrenyúlt, nagy tenyerét a derekamra
tette, és magához húzott. Botladoztam, de aztán vörös fejjel
nekisimultam, ő pedig háttal a kocsijának támaszkodott. A szája
kemény volt, elég mélyen csókolt ahhoz, hogy érezzem a sört a nyelvén.
A kezemmel az inge alatt kotorásztam, biztattam, tapogattam. A
nyelvemre sziszegett, amikor a kezem lejjebb csúszott, és megfogtam a
farmere korcát.
– Te jó ég, te aztán egy kibaszott őrült csaj vagy. – A kezét a
kezemre tette, lejjebb nyomta, hogy érezzem a merevedését, a
nadrágjának feszülő nyomást. Az ujjaimmal körbejártam, szorítottam,
élveztem, hogy érzem.
– Menj arrébb! – dünnyögte, aztán elvette a száját, a fejét kissé
hátravetette, elhúzta a kezem, és ezzel hirtelen megszakadt a kapcsolat
kettőnk között. – Baszd meg – káromkodott, a kezével megtörölte a
száját, közben rám nézett, mire én hátrébb léptem, mert éreztem, hogy
el akar szakadni tőlem, de nem értettem, hogy mi okozta benne a
változást. – Baszd meg – ismételte. – Te nem vagy normális.
Találkozott a tekintetünk. Hallgattam. A testem még mindig többért
kiáltott. Többet és többet akartam. Más volt, mint Branttel. Nem tudtam,
hogy miért annyira más, nem is értettem, de függetlenül az októl, a
szexuális kapcsolatom ezzel a férfival sokkal intenzívebb volt. Kellett,
hogy ő is érezze, és a szeme azt sugallta, hogy így van. Állhatatosan
nézett, és a hüvelykujját rágta. Gondolkodott.
– Van barátnőm – úgy mondta ki a szavakat, mintha piszkosak
lennének, és leengedte a kezét. Kiegyenesedett, és kissé megemelte az
ál lát. – Baj?
Ja. Kibaszottul nagy baj. Próbáltam közömbös arcot vágni, hogy ne
látsszon az arcomon az érzelmek háborúja, a pánikparti az agyam
nappalijában.
– Á, dehogy! – súgtam. Ha egy picivel hangosabban mondtam volna,
akkor megérezte volna a hazugságot.
Kinyitotta a kocsija ajtaját. Talán egy percig is csak állt ott
mozdulatlanul, elállta az utat az én kocsimhoz, az agyam pedig csak
kullogott az események után, pedig kétségbeesetten tudni akartam, hogy
mi fog történni.
– Nekem viszont baj. Viszlát, Lucky. – Az utolsó szót gúnyosan
mosolyogva vetette oda, mintha nem lennék más, mint egy szerencsés
csaj, amilyen hangon mondta, már az felért egy arculcsapással. Én csak
álltam, a cipőm sarkával a kavicsok közé süppedve, elvörösödve,
nedves bugyiban, amikor rálépett a gázra és otthagyott, a barkácsáruház
parkolójában. Egyedül. Nem fordult hátra, nem nézett rám, amikor
elhajtott. Egyszerűen elment. Talán hozzá ment. Ökölbe szorult a
kezem.

***

Brant aznap éjjel nem aludt otthon. Volt kulcsom a házához, elmentem
hozzá, és azt mondtam magamnak, hogy azért maradok, hogy reggelivel
lepjem meg, nem azért, mert azt akarom, hogy egész éjjel a karjában
tartson, és biztosítson arról, hogy szeret. Ehelyett az egész éjszakát
egyedül töltöttem az ágyában, egy hengerpárnát ölelgettem, és
próbáltam nem gondolkodni. Lee uralta a gondolataimat. Barátnője van.
Akiért engem otthagyott a parkolóban. Akit valószínűleg fél éjszaka
dugott. Behunytam a szemem, magamra húztam a takarót, és azt
kívántam, bárcsak Brant karja ölelne. Az ő üres ágyában aludtam el, és
délig nem is ébredtem fel.
 BRANT

H A IGAZÁN SZERETSZ VALAKIT, akkor nem léphetsz le csak úgy.

Függetlenül attól, hogy mit csinál a párod. Függetlenül attól, hogy
milyen hazugságok hagyják el a száját, mit tesz a teste, te szorosan a
hajója árbocához kötöd magad, és megesküszöl, hogy ott maradsz,
akármilyen is a széljárás. Hagyod, hogy a szél oda fújjon léged, ahová
akar. Még akkor is, ha minden összeomlik. Még akkor ís, ha az a hely
darabokra szaggat téged és minden jót megöl benned.
A LANY NEVE MOLLY JENKINS. Orvostanhallgató a UCLA-n. Kitűnő
tanuló, ösztöndíjas sportoló volt, míg meg nem sérült a térdszalagja.
– Milyen sportágban? – Vicsorogva lapozgattam a mappát, a képeket
egymás után, egy nálam csinosabb, fiatalabb, elevenebb, vidám szőke
lányról, akinek a melltartója D kosarasnak tűnt. Vajon ez jönne be
Leenek?
– Teniszben.
Becsuktam a mappát, semmi szükség nem volt arra, hogy tovább
nézegessem, mennyire tökéletes. Tenisz. Nem semmi.
– És mik a gyengéi?
– Tessék? – A szikár férfi előttem megmozdult a székén.
Megigazgatta a szemüvegét.
– Nem az erősségeit akarom tudni, hanem a gyengéit. Drogozik? Van
gyereke? Hétvégente fűvel-fával szexel?
Nagy, buta tekintet a válasz és pislogás a fémkeretes szemüveg
lencséi mögött. A városban a legjobb céget bíztam meg, és tessék, ezt
kaptam érte.
– Nos, a jelentésem minden részletre kiterjedő...
– És minden negatívum kimaradt belőle. – Visszadobtam a mappát
az íróasztalára. – Mi a szépséghibája?
– Semmi ilyesmit nem találtam. – Megnedvesítette az ajkát.
Idegesen, furcsa mozdulatokkal dobolt a lábán. Addig meredtem a
kezére, míg abbahagyta.
– Hol dolgozik?
Arcvonásai kissé ellazultak.
– Egy olívaültetvényen. Stonestownban.
– Kérem a beosztásának a másolatát, hogy a hét mely napjain
dolgozik.
Bólintott, kurtán és idegesen, kicsit lehajtotta a fejét, így jobban
megmutatkoztak a homlokát kipontozó pattanások.
 – Még valami?
– Ennyi. – Az ujjammal az ajkamat ütögettem. – Egyelőre.
Kihúztam az íróasztalfiókot, fogtam egy csekkfüzetet. Nagylelkű
összeggel töltöttem ki egy csekket a nevére, hogy rendesen motiváljam.
Aztán kitéptem a lapot, felálltam, és felé nyújtottam.
– Hívjon, ha bármit megtud!
Ahogy vigyorgott, kivillantotta a lepedékes fogait, amik több irányba
néztek, mint a ceruzák egy ceruzatartóban.
– Igen, Miss Fairmont.
Udvariasan rámosolyogtam, és felkaptam a mobilom. Megvártam,
míg becsukódik utána az ajtó, aztán elintéztem a hívást.

***

Korábban még soha nem nyomoztam egy lány után. Nem voltak
ősellenségeim a suliban sem, olyan rosszindulatú, többnyire modellkedő
lányok, amilyenek a tévésorozatokban szerepelnek, akik kiölik az
emberből a reményeket és az álmokat. A főiskolai barátnőim civilizáltak
voltak, a hátterük rendezett, mivel a Stanfordon a lányok sokkal inkább
a jegyeikre és a jövőjükre összpontosítottak, mint a kicsinyes
rivalizálásra, és nem is maradt felesleges, elpazarolható energiájuk.
Szóval szűzként léptem ebbe a játékba, de becsléseim szerint jó
esélyekkel. A pénzem és az intelligenciám mellett az is piros pont volt
az én oldalamon, hogy már lefeküdtem a barátjával, három órán belül
kétszer is, így volt halvány fogalmam arról, hogy mit szeret, mit akar. A
vonzalma elég magabiztossá tett, a tény ellenére, hogy a lány tényleg
gyönyörű volt, és egy kicsit sem hasonlított rám. Mintha Lee kinyitott
volna egy lexikont, a Layana ellentéte szócikkhez lapozott volna, és ott
kiválasztotta volna a fotóját. Megáll az eszem!
A meglepetés is az én malmomra hajtotta a vizet. Egyedül vettem fel
ellene a harcot, és mivel senki sem sejtett semmit a cselszövésemről,
senki nem is tudott védekezni. Egy alvó macskát készültem
megtámadni, egy ártatlan, törékeny cicát. Kitépem őt Lee kezéből, és
minden esélyét elvágom, hogy újra találkozzanak.
Bűntudatot kellett volna éreznem, szánalmat, de nem éreztem
semmit. A szerelem háború, és Lee az enyém – vagy legalábbis az lesz.
 ***

Éppen zuhanyoztam, amikor megjött az üzenet. Törülközés közben

fedeztem fel. Mivel vizes kézzel nem működött a telefon képernyője,
néhány próbálkozásra szükség volt, míg sikerült megnyitnom a
képernyőt és megnéznem az értesítést.

1 ÚJ ÜZENET

Megnyitottam. Rövid volt és édes, a jobb időket megélt magán-

nyomozómtól jött.

MOLLY JENKINSSZEL VAN ÉPPEN.

PANERA SZENDVICSBÁR. A3. UTCA.

Visszaírtam.

SZÓLJON. HA VÉGEZTEK!

Az órámra pillantottam. 11:12. Délben Branttel kellett volna

ebédelnem. Letettem a telefont, és a gardróbhoz siettem, előráncigáltam
egy sötét farmert, és az ágyra dobtam.
Ugyanakkor értem a bevásárlóközpont parkolójába, amikor Lee
terepjárója elhajtott, még éppen láttam a sötétzöld autót, benne a két
fejet, ahogy kifordultak a forgalomba. A telefonom zörgött.

ELINDULTAK. KÖVETEM ŐKET.

Nagyon köszönöm! Felhívtam, tudattam vele, hogy én is itt vagyok,

és a nap hátralévő részére szabadnapot adtam neki. Ekkor utol is értem
Leet. Nem kellene itt lennem. Nem kellene egy olyan férfi nyomában
járnom, aki nem tud eleget ahhoz, hogy érdekelhessem. A telefonom
újra jelzett. Ezúttal Jillian.

BOCSÁNAT, DE BRANT MA NEM TUD

VELED EBÉDELNI.

Szenzációs hír! A táskámba dugtam a telefonom, a magánnyomozó

kocsija felé integettem, és egy biccentést láttam viszonzásul. Két ember,
kétféle motiváció, közös cél. Ráléptem a gázra, keresztülkígyóztam a
forgalmon, és utolértem Lee dzsipjét.
Úgy vezetett, mint egy elmebeteg, miközben gyakran a lányra nézett.
Molly mosolya olyan volt, mintha tőrt döfnének a szívembe. Egy piros
lámpánál Lee a karját a lány fejtámlájára tette, és odahajolt, a szájuk egy
szívfacsaró pillanatra összeforrt, majd a kezem önjáró lett, és
lenyomtam a dudát. Lee felkapta a fejét, a lámpa felé pillantott, ami
abban a pillanatban váltott. A visszapillantó tükörbe nézett, túl messze
volt, hogy lássam, de biztos voltam benne, hogy az arca ingerültséget
tükröz. A terepjárója megindult, ekkor elvesztettem őt, ahogy a gázra
lépett. A lesötétített ablak mögött legörbült a szám széle. Bocs, bébi.
Néhány kilométerrel arrébb egy parknál megálltak. Lee megvárta,
míg a lány kiszáll. Az illemtudása egy jottányit sem változott, továbbra
sem tudta, hogy ki kellene nyitnia neki az ajtót. Néztem, ahogy a kezét
nyújtja, a lány megfogja, és elsétálnak. A lány egy takarót vitt a hóna
alatt, a vállán táska lógott, a bőrén látszott, hogy sokat van napon. Az
árnyékban parkoltam, egy bútorszállító furgon és külvárosi alakok
takarásában. Elővettem a távcsövet, amit Branttől csentem el,
beállítottam, és a párt fürkésztem.
Sziasztok, madárkák, Layana vagyok. Nagyon örülök, hogy láthatlak
titeket.
A lány ragyogó arccal futott, ő a nyomában.
Amikor a napon szunyókált, ő gyengéden simogatta a haját.
Lee levette az ingét, és elterülve élvezte a ritka San Franciscó-i
napot. A szemében csak úgy csillogott a vonzódás.
Ültem, és figyeltem. Rázoomoltam, és kémkedtem. Egy marék avas
diót majszolva morogtam és a szerelemről tanúskodó jeleneteket láttam.
Meleg vizet ittam, Lee pedig magára húzta a lányt. A lány
meglovagolta, Lee medencéje rázkódott alatta, a lány sikoltozását
annyira tisztán láttam, mintha hallottam volna az átkozott hangot.
Csókolóztak, felálltak, felkapták a lány táskáját, takaróját, és az autóhoz
siettek.
Nem követtem a terepjárót, hiszen ismertem a folytatást. Nem kellett
figyelnem őket ahhoz hazáig, hogy többet tudjak. Nem akartam egy
kocsiban ülni és tudni, hogy dugnak. Hirtelen egy ismerős érzést
éreztem a torkomban, ami a könnyeket szokta megelőzni, de helyette
nyeltem egyet, beindítottam a kocsit, és hazamentem.
 Eleget láttam. Tervre volt szükségem. Ki kellett találnom, hogyan
tegyem tönkre őket.
 EGY ÉVE ÉS HÉT HÓNAPJA

– ARRA GONDOLTAM, hogy elmehetnénk egy hétre a szigetre. Brantre

pillantottam a reggeli finomságokkal megrakodott asztal felett. Ő soha
nem hozta fel magától, hogy utazzunk el valahová. Rendszerint annyira
a munkába temetkezett, hogy nekem kellett őt elvonszolnom valahová
kikapcsolódni.
– Mikor?
– Esetleg szombaton. Éppen befejeztük a fotókeretek tervezési
fázisát. A műszaki csapat nagyjából egy hét múlva lesz kész az első
mintadarabokkal.
I Lenyeltem a lazac és a krémsajt keverékét. A számat megütögettem
egy szalvétával, és gondolkodtam.
Egy hét smaci-tapi a teniszbarbit kiiktató művelet közepén.
Egy hét. Egy hét a szerelmemmel. A nap huszonnégy órájában Brant,
akit talán egy kicsit el tudok majd lazítani. Szükségünk van rá, neki is,
hiszen utoljára három-négy hónappal ezelőtt utaztunk el valahová.
Azután ő lelkileg teljesen a legújabb fejlesztésre összpontosított, majd a
következőre, és az azt követőre. Azért élt, hogy alkosson, fejlesszen és
az e heti projekt láthatólag mi magunk voltunk.
A sziget szóval a hawaii házunkra utalt, ami igazából nem egy
szigeten volt, hacsak nem számoljuk Honolulut, ahová a magán
félszigetünk kinyúlt. Az ingatlanunkon volt egy kétezer négyzetméteres
nyaraló saját medencével, fitneszteremmel, wellnesszel kiegészítve.
Szakácsok, masszőrök, lakájok és cselédlányok. Jó lesz egy kicsit
kiszabadulni. Elugrani az egyik paradicsomból a másikba.
Rámosolyogtam.
– Persze. Megbeszélem a részleteket Jilliannel.
Felállt a tányérjától, és odajött hozzám. A kezével az asztalra
támaszkodva előrehajolt. Az ajkát az enyémhez érintette, és mosolygott.
– Szeretlek.
Hátradőltem a székemen, felnéztem, olyan jólesően simogatta az
illámat.
– Én is szeretlek.
– Mikor lehetek a férjed? – Annyi minden volr ebben a kérdésben,
olyan erős vágy. A szerelmem szemébe néztem. Egy férfit látóim, aki
bizonyos értelemben még mindig egy magányos kisfiú, aki az alagsori
szobájában játszik, miközben a többi gyerek mind kint van a szabadban.
– Egyszer majd biztosan. – Ez nem volt válasz, de már egy éve ezt
mondogattam.
– Az ember belefáradhat a várakozásba. – A szája vonala megcáfolta
a szavait.
Felnyúltam, és az ingébe kapaszkodva felhúztam magam. A nyaka
köré fontam a karomat, és szorosan hozzásimultam.
– Hát akkor lehet, hogy egy másik okot kellene mondanom, hogy
marasztaljalak.
Viszonozta a csókom. Elmélyítette. Nem tiltakozott, amikor
kihúztam az ingét a nadrágjából. Hagyta, hogy a nappaliba vonszoljam,
és majdnem teljesen ruhástul meglovagoljam. És ahogy a vasárnapi
napsütés beáramlott a nagy üvegajtón, eltereltem a figyelmét a
házasságról, és a legjobb tudásom szerint biztosítottam őt a
szerelmemről.
AM OLLY JENKINSSZEL KAPCSOLATOS LEGÚJABB TÉNYT, miszerint
szeret inni, a magándetektív jelentését tanulmányozva tudtam meg,
amelynek a kilencedik oldala egy fotókkal illusztrált leltárt tartalmazott
a lány szemeteséről. Végigfutottam, az ujjamat végighúztam a tételek
mellett, ahogy haladtam lefelé az oldalon.

12 db üres Smirnoff Ice-os üveg

4 üres doboz Bud Light sör
Egyik ruhadarabjának az árcímkéje; Gap 24,99 dollár
Ruhatisztító blokk a One Price Cleaners cégtől
Üres kahluás üveg
Üres Absolut Vanilla vodkásüveg
Köszönetkártya és boríték „Anyutól”: ld. fotó
A Capital One hitelkártya havi számlainformációja: ld. fotó
Egy üres Nacho Cheesier Doritos-os zacskó

Felhívtam, és a listát próbáltam megemészteni, miközben kicsengett.

– Hallgatom, Miss Fairmont.
– Ez normális? Ennyi alkohol?
– Ez az első zsák, amit leltárba vettünk. A múlt heti. Az ételeket
kihagytam, de ha szeretné, akkor azokat is belevesszük.
– Ételeket?
– Tudja, banánhéj, kávézacc, maradékok, tojáshéj...
– Nem kell – szakítottam félbe. – Erre nincs szükség. Csak a
mostanihoz hasonlókra. Mikor lesz kész a többi zsákkal?
– Ha fontos, akkor valakit még ma rá tudok állítani az ügyre.
– Igen. Kérem, ha elkészültek, akkor az összes jelentést küldje el.
Mielőbb.
– Akkor más projektekből átcsoportosítok embereket. Gyorsan
meglesz.
 – Köszönöm! – Letettem a telefont, és újra megnéztem a listát, aztán
megnyitottam a képet a hitelkártyája elszámolásáról. Ahogy
legörgettem, mindent megtudtam arról, mit csinált az adott hónapban.
Nevetséges, hogy a jelentésnek ez az egyetlen aspektusa, a szemetese
mennyi mindent elárult az életéről, egyszerű tényekre bontva. Forogtam
a székemen. A tőlem néhány méterre álló ezüst szemetesemre tévedt a
tekintetem. Kíváncsi lettem volna, hogy az én életemből mennyi
mindenről árulkodna a tartalma. Újabb számot tárcsáztam.
– Halló, John, itt Layana. A takarítónők mától égessék el a szemetet
utánam. És kérem, vegyenek egy iratmegsemmisítőt. Valami nagy,
irodai darabot. – Letettem, nem is hallgattam végig a választ, ugyanis
biztos voltam benne, hogy a kérés elég egyszerű ahhoz, hogy további
instrukciók nélkül végrehajtsa. Aztán visszatértem a listához. Néztem a
tételeket, és próbáltam valami kulcsot találni.



Azon a délutánon még négy e-mailt kaptam, újabb szemétlistákkal.

Mindegyiket dátumozták, és lefedték velük Molly Jenkins életének
legutóbbi hónapját.
Még több alkohol. Hat üveget és öt hatos rekeszt számoltam össze.
Nem elég ahhoz, hogy valaki alkoholista legyen, de most már biztos,
hogy a lány szeret bulizni. Fősulira jár, az is lehet, hogy ott ez az átlag.
A bankszámlakivonatából újabb információmorzsákra bukkantam,
amikor egymás mellé tettem a hitelkártya-kivonattal és
összehasonlítottam őket.
Gyakran látogatta a The Ginger Breaket. Az elmúlt hónapban ötször
is járt ott, négyszer szerdán, egyszer pénteken. Rákerestem a neten, és
megtudtam, hogy egy háztömbre található a lakásától. Amikor újra
rákerestem, azt is megtudtam, hogy szerdánként öt dollár egy martini.
Bekapcsoltam a tollam, és ellenőriztem a naptárat. Szerdáig még
három nap van hátra. Megoldható. Hátradőltem a székemen, és a
plafonra bámultam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, és valami
tervhez hasonló dolgot kovácsolni.
Első lépés. Csalit kell találni.
Második lépés. Elválasztani őt Leetől.
Harmadik lépés. Csak nézni és élvezni az eredményt.
– MIÉRT CSINÁLOD?
A gránátalma ízesítésű martini felett mélykék szemébe néztem. Jól
választottam. Iszonyúan férfias volt, ahogy a homlokát ráncolta. A
tekintete egyszerre sugárzott intelligenciát és részvétet. Mintha
kiscicákat mentett volna le fákról, mielőtt meghallgatja a problémáidat.
Telt ajka volt... és a szája széle mosoly közben kissé megrándult.
Mintha miután meghallgatná a problémáidat, az ágyában egy jó szexszel
minden aggodalmat kiűzne belőled.
– Mit is?
– Mit keresel itt? – Letette a sörét. – Minek szórakozol egy
kamasszal? – Molly felé biccentett, akit már tizenöt perce figyeltünk
fentről. A Ginger VIP-termében voltunk. A bár felett színezett ablakok
gondoskodtak arról, hogy bennünket ne lássanak, de mi tökéletesen
láttuk a lenti részt. A terem csak három óra múlva nyitott, de kétszáz
zöldhasúért hoztak nekünk ülőalkalmatosságot, és olyan bárszékeket,
hogy a térdem nekiütközött Marcusénak, ha túl mélyre hajoltam.
Találkozott a pillantásunk. Farkasszemet néztünk. A tekintete lyukat
fúrt a lelkem sötét részeibe.
– Inkább térjünk vissza a tervre.
Sóhajtott, hátradőlt, kinyújtotta a karját, és unott tekintettel nézett
rám.
– Ismerem a tervet. Te ott mész le, én pedig ott. Iszunk. Te elmész.
Mi folytatjuk az ivást, aztán elmegyünk. Hazaviszem őt,
nyolcféleképpen megdugom vasárnapig, aztán megyek az utamra.
Mocorogtam.
– Igen.
Előredőlt, a térdével beleütközött az enyémbe, előrenyúlt és finoman
megérintette a kézfejemet.
– Egyáltalán nem kell aggódnod miatta.
Elhúztam a kezem.
 – Milyen értelemben?
– Te egy gyönyörű, szexi nő vagy. Ő pedig... – Lepillantott a szőke
fejre, akiről az egész szólt. – Ő még egy kislány. Nem konkurencia. –
Közelebb hajolt, én pedig kicsit hátrébb húzódtam. A lehető
legfagyosabb tekintettel néztem rá.
– Nem azzal bíztalak meg, Marcus, hogy engem dugjál. Nekem van
barátom. Foglalt vagyok.
Finoman felnevetett.
– Ne haragudj, Layana, de mégis itt vagy, nekem nem úgy tűnsz,
mintha foglalt lennél.
Kiittam a Martinit, és felálltam. Kihúztam a kezem az övé alól.
– Hagyd meg a szexi hablatyolásodat neki, velem van, aki törődjön.
– Fogtam a táskámat. – Húsz perc múlva lent. – Levágtam elé egy
marék bankjegyet, és a női mosdó felé vettem az irányt.



Nagy levegőt vettem, és a tükörbe néztem. Megigazítottam a parókámat.

Ezer dollárt fizettem érte, mégis olyan érzés volt, mintha egy ócskásnál
vettem volna. Viszketett alatta a fejbőröm, melegített is, de legalább
álcázott. Reméltem, hogy soha többé nem látom a lányt, de muszáj volt
óvatosnak lennem. És az ég óvjon attól, hogy felismerjen valamelyik
újság címlapjáról.
A fülem mögé dugtam egy hamis eperszőke fürtöt, és a tükörbe
mosolyogtam. Próbáltam barátságosan nézni, és eltüntetni a megszállott
gyűlöletet a tekintetemből. Valamelyest sikerült. Kinyitottam az ajtót, a
klubba léptem, és Molly felé indultam.



A mellette lévő szék szabad volt, megfogtam és ügyelve arra, nehogy

rápillantsak, a pultos szemébe néztem.
– Egy flirtinit kérek.
Éreztem egy kéz puha gyengéd tapintását a karomon.
– Flirtini? Jól hangzik.
Hú, ez könnyen ment! Lazán, látszólag közömbösen megfordultam,
egy kurta mosolyt villantottam, és egy pillanat alatt felmértem, hogy mi
hiányzott a magánnyomozó jelentéséből. A lány kék szeme szikrázott.
Nyílt és őszinte volt a tekintete, az arcán a mosoly nélkülözött minden
erőltetettséget vagy hamisságot. A bőre természetesen volt barna, a
melle igazinak tűnt, és szó szerint áradt belőle a szexualitás szaga. Egy
pillanatra felvillant bennem egy kép, ahogy Leevel dugnak, de
elhessegettem.
– Tényleg finom. Pezsgő van benne. – A pultos felé biccentettem. —
Rendelek neked is.
– Ó, igazán nem kell!
– Nem gond, tényleg. – Nem törődtem a tiltakozásával. – Kérlek,
fogadd el, örülök a társaságnak. – A pultos két poharat csúsztatott
felénk, az egyiket Molly felé toltam. – Tessék. – Felemeltem a poharam.
– A lehetőségekre.
Nevetett.
– A lehetőségekre.
Kortyoltunk egyet, aztán letettem az italt, és kezet nyújtottam.
– Britney vagyok.
– Molly.
– Egyedül jöttél? – kérdeztem és körbenéztem.
Szégyenlősen vállat vont.
– Hát igen, szeretek korán ideérni a Ladies Nightra. Máskülönben itt
tiszta őrültekháza van.
– Meg tudom érteni. Én is a csendesebb helyeket szeretem. –
Néztem, ahogy az italát kortyolja, ahogy kék szeme egyre tágabbra
nyílik.
– Hú, ez iszonyú finom!
Igyad, bébi, idd már ki!
Barátságos ivó volt. Húsz perc és két ital után többet megtudtam,
mint amit eredetileg akartam. Ekkor Lee felé kormányoztam a
beszélgetést.
– És járnak ide jó srácok?
Elpirult és a fejét rázta.
– Nem igazán.
Összerezzentem.
– Hát én utálom, hogy szingli vagyok. És te?
Nevetett.
– Nekem van barátom. – Mosolygott, mintha arra a férfira gondolt
volna, aki odavolt érte. Én a fogamat csikorgattam.
– És hol van ő ma este?
Vállat vont.
– Ő kicsit olyan különc. Nem mindig jön... néha egy időre lelép. Erre
fogadni mertem volna. Bár a mai távolléte gondosan meg volt tervezve,
ugyanis három embert állítottam arra, hogy tartsák távol még a
városrésztől is. A Martinimet kortyolgattam, aztán továbbra is lágy
hangon folytattam.
– Az szívás. De tudod, a férfiak és a munkájuk... – Vigyorogtam. –
Gondolom, azért gályázik, hogy rohadtul elkényeztessen.
Láttam, hogy kissé elfintorodik. Ekkor lépett Marcus a bárba. A
tekintetünk találkozott a tömegen keresztül, mire én előredőltem, és
megjátszott izgatottsággal megragadtam Molly karját.
– Ó, te jó ég! – sziszegtem. – Itt van az exem.
Molly felkapta a fejét, a női szolidaritás teljes erővel beindult benne,
és a nyakát nyújtogatta.
– Hol?
– Magas, szőke, jóképű. – Továbbra is mereven néztem előre, a
kezemmel a csuklóját fogtam, míg a tekintete megállapodott egy helyen.
– Látod már?
– Az az irtó szexi öltönyös pasas?
Sóhajtottam, majdnem elvigyorodtam, ahogy Molly megbabonázva
nézte.
– Igen. Mondd, kérlek, hogy nem erre jön!
– Még nem. – Levetre róla a tekintetét. – Mi volt a baj vele?
– Vele? Semmi. San Diegóban volt a tartózkodási helye, én pedig
egy kicsit el is kalandozhattam, amikor nem voltunk együtt. – A hatás
kedvéért nyögtem még egyet, éreztem, hogy a karja megfeszül, amikor
abbahagyta a mocorogást.
– Tartózkodási helye? – suttogta.
– Ja. Kardiológus. Ezenfelül az ágyban rajong a természetességért. –
Felugrottam, mint aki fedezéket keres és kétszáz dollárt csúsztattam oda
a pultosnak. – Elmenekülök innen, mielőtt porig alázom saját magam,
és elkezdek áradozni róla.
– Elmész? – Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Nem akarsz beszélni
vele?
– Hogy életem legnagyobb baklövése miatt bánkódjak? – A fejemet
ráztam. A pultosnak intettem, a készpénzre mutattam, aztán Mollyra. –
Nem, eleget hibáztattam már magam emiatt. – Hátrapillantottam, aztán
megölelgettem. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk – súgtam a fülébe.
– Én is. Lehet, hogy még összefutunk. Ja, és köszönöm az italokat.
Egy pillanatra még nem bontakoztam ki az ölelésből, mert meg
akartam bizonyosodni arról, hogy a kés már a hátában van, és csak
ezután engedtem el. Bűnbánóan mosolyogtam, aztán elindultam az
egyre sűrűsödő tömegben. A túloldalon álló Marcusra kacsintottam.
Csapj le rá!
Menni fog neki. A lány be van csípve, elő van készítve. Marcus
jóképű, szexi, és Molly úgy tudja, orvos, egy pornósztár képességeivel
felszerelkezve. A csapat másik tagja felé biccentettem, egy férfi leié,
akinek a Google szemüvege a lakásom biztonsági kamerájával együtt
rendesen dokumentálja majd az egész estét.
Kiléptem a bárból, és a kocsim felé haladva az arcomon valódi
mosoly csillant fel.
Lehet, hogy szereti Leet. Az is lehet, hogy Lee is őt. De ő az enyém,
függetlenül attól, hogy ezt Lee tudja vagy sem.
K ÉSZEN ÁLLTAM A HÍVÁSRA, AMIKOR AZ MEGÉRKEZETT. A lábamra
nedves pakolást tettem, és a dohányzóasztalon pihentettem. Már javában
ment a kedvenc show-műsorom a tévében, amikor csengett a telefonom.
Az órámra pillantottam, és felvettem. Marcus hívott.
– Hallgatom a jó híreket.
– Nem akarta. – Olyan volt a hangja, mintha egy sportfogadáson
egymillió dollárt veszített volna. Figyelembe véve, hogy tízezer dollár
extrát ígértem neki, ha nyélbe üti a dolgot, megértettem a hozzáállását.
– Micsoda? – Felültem, levettem a lábamat az asztalról. – És miért
nem?
– Nem tudom. Egyszerűen nem volt benne. Nem erőltettem, amikor
nemet mondott, akkor leálltam.
Azon kaptam magam, hogy csak tátogok, mielőtt elvesztem minden
önuralmam.
– Meddig jutottatok?
– Eljött a lakásra. Csókolóztunk. Lekerült róla a blúz. Kábé ennyi.
– Azt hittem, hogy ennél többre vagy képes.
– Ki kellett volna próbálnod előtte. – Tréfálkozó hanghordozása
végképp kihozott a sodromból.
– Baszd meg, Marcus! Nevetséges, hogy nem tudsz megdönteni egy
tinédzsert.
– Foglalt a szíve. Elkezdett sírni, azt mondogatta, hogy hibát követ
el. Mégis mit kellett volna tennem, húzzam le a sliccem és vegyem elő a
farkam?
– Például. Szólj, ha felhív! Le fogom ellenőrizni a kamera felvételeit.
Akkor is ragaszkodom az eredeti tervhez, ha a felvételekből nem derül
ki semmi. Amíg nem szólok, folytasd.
– Rendben. – Szünetet tartott. – Ez a pali vagy egy a millióból, vagy
te vagy egy pszichotikus kurva.
Mosolyogtam.
 – Vagy mind a kettő.
– Ja, mind a kettő. – Elhallgattunk, egyikünk se tudta, hogy még mit
mondjon. Aztán. – Jó éjt!
– Jó éjt!



Bejelentkeztem a belvárosi lakásom biztonsági rendszerébe, ami egy

háromszáz négyzetméteres palota volt, de ide ritkán tettem be a lábam.
Elkezdtem letölteni az esti fájlokat, aztán hívtam Dont, a
magándetektívet, aki egész este követte a párt.
Ásítva válaszolt.
– Most töltöm le a képeket.
– És talált valami?
– Van köztük néhány, ami tetszeni fog önnek. Egy órán belül
átküldőm e-mailben.
– Minél előbb, annál jobb.
Letettem, a biztonsági kameráról letöltött anyagra kattintottam, és
leültem, hogy végignézzem Marcus kudarcát.
Az biztos, hogy próbálkozott, és nem követett el hibát. Nem
nyomult, hagyta, hogy a lány közeledjen. Egyszerre volt tartózkodó,
mégis szexi. Nem kérkedett a lakással, hagyta, hogy a lány csak
hüledezzen. Amikor Molly az ölébe mászott, a kezébe fogta a fejét, és
úgy mozgatta a lány csípőjét, hogy az érezze a merevedését meg hogy
milyen a szerszáma. Csókolóztak... a lány akarta... közel kerültek
egymáshoz. De láttam a pillanatot, amikor vesztett, amikor a lány agya
és a lelkiismerete akcióba lépett. Elhúzódott, a fejét rázta, és a
mellkasánál eltolta magától Marcust. Átült egy székbe és sírt. Marcus
átölelte, ringatta, majd jött a szokásos „tejóégmittettem” dráma. Marcus
tétován álldogált, egyszer a plafonon lévő kamerába grimaszolt. Aztán
leült mellé, átölelte, megsimogatta a haját. Hagyta, hogy a mellkasán
kisírja magát, és megnyugodjon.
Hűha. Miért nem lehet ez a csaj egy normális, huszonegy éves lány,
aki megadja magát a szexi doktor úrnak, akinek nagy a töke és klassz a
lakása? Te jó ég, a csaj egy kiszámíthatatlan és felelőtlen kertész
fickóval randizgat, akiről az idő fele részében azt sem tudja, hogy hol
van. Ennek simán kellett volna mennie, nyernem kellett volna. Még jó,
hogy nincs is szükségem arra, hogy hibázzon. Nekem elég volt az is,
hogy úgy tűnjön, mintha ők...
Újraindítottam a felvételt, és megnéztem még egyszer. Megállítottam
a lényeges pillanatokat. Megnéztem, és eltöltött a bizonyosság. Igen,
ennyi elég is volt. Úgy is, hogy nem is láttam Don képeit.
Küldtem egy e-mailt a grafikusomnak, és a képeket is csatoltam neki.
Don e-mailje ugrott fel a képernyőn, azt is továbbítottam. A grafikus
tudni fogja a dolgát, hogy melyik képeket válassza ki, és szombat
reggelig előállítja nekem a bizonyítékot. Akkor indulunk Branttel
Hawaiira. Én majd ellenőrzőm a bizonyítékot, aztán elrepülök a
szigetre. Egy hetet adok a fiúknak, és mire hazajövök, minden el lesz
rendezve. Becsuktam a laptopomat, és a fürdőszobába totyogtam.
Leszedtem a pakolást a lábamról, és az arcomról is leöblítettem a
hidratáló maszkot.
Elégedett szívvel és uborkaszagú lábbal másztam az ágyamba.
Nemsokára. Nemsokára minden rendben lesz, és Lee csak az enyém
lesz, csak az enyém.



A fegyverem, az újságbeli bizonyíték csodásnak bizonyult. Legörgettem

a hosszú képet, ellenőriztem a címet, dátumot, és a csaló oldalunk előtti
és utáni oldal másolatát. Minden hihető és hajszálpontos. Ha a lány
majd szükségét érzi, hogy ellenőrizze a megjelenés dátumát, meg fogja
találni, amit keres. Amit az orra elé tettem. Az oldal közepén a fő
esemény, közvetlenül a főcím alatt, ez volt a bizonyíték szépsége.
Keresztben nagy betűkkel fent pedig:

BOTRÁNYOS FÉLRELÉPÉS. A SEBÉSZ FELESÉGE

BENYÚJTOTTA A VÁLÓKERESETET.

Fotók. Ropogósán friss, fekete-fehér fotók, egy tekintélyes lap nem

közölné ezt, de ebben a hazugságban ezek minden szónál ékesebben
szóltak.
Molly és Marcus. A Gingerben. Marcus keze a lány lábán, a szája a
fülénél, a lány mosolya, amit én is láttam, amikor Leevel voltak együtt,
ordítóan egyértelmű, a vonásai könnyen felismerhetők.
Molly és Marcus. A férfi kocsijában, a lány szája az övén, a lány
keze az ablakban.
Molly és Marcus. Az én nappalimban. Az én heverőmön. A közeli
képen csak a lány meztelen háta látszik, ahogy fölé hajol, a férfi szeme
lázban ég, ahogy nézi.
Molly és Marcus. A kedvencem. A férfi a kezét a lány hátába
mélyeszti, a lány szája a nyakán, a férfi feje hátravetve, a szeme csukva.
A szerkesztés miatt olyan, mintha Marcus benne lenne, élete szexét élné
át vele, erről a képről más nem juthat az ember eszébe.
A szöveg rövid volt a fotók alatt, csak egy kis bekezdés, amit senki
nem vesz észre, kivéve az, aki számít.

Városunk egyik legnagyobb tiszteletben álló kardiológusa

ma kapta kézhez a válókeresetet, ami ötéves házassága
végére tesz pontot. Az elismert orvost, akit a felesége a
legutóbb ifélrelépései óta megfigyeltetett, egy ismeretlen
fiatal nővel kapták rajta, amiről az alábbi fotók
tanúskodnak. Egyelőre nincs hír arról, hogy a románc mióta
tart. A fotók többsége alkalmatlannak bizonyult a közlésre.
Kérdéseiket vagy hozzászólásaikat Don Insit várja a
don@newsagleprint.com e-mail címen vagy a 213-323-
9811-es számon.

Elképesztően festett az oldal, a fényképek annyira szembeötlőek

voltak, hogy muszáj volt odanézni. Ő is megnézi majd. A lány is. Lee
vádaskodni fog, mire a lány tiltakozik majd vagy bevallja az egészet.
Akármi is történik, nekik végük. Válaszoltam az e-mailre,
elismerésemet fejeztem ki, aztán hívtam Dont. Hálásan áradoztam, és
jóváhagytam a tervet. Jövő héten a napi címlapot ezzel fogom
kicserélni. A Molly háza előtti lépcsőre fogom odatűzni egy kellemetlen
üzenettel, egy olyan helyre, ahol Lee biztosan látni fogja.
Mindkettejüket szépen elárasztom a fotókkal. Aztán hátrébb lépek, és
learatom a munkám gyümölcsét.
Hibátlan és intelligens terv. Ügyetlenül megveregettem a hátam, és
befejeztem a beszélgetést Donnal. Aztán elővettem egy táskát, és a
fiókokat húzogattam. Két óra múlva felszállunk, de nem kellett sok
mindent összepakolnom. Hawaiin tele voltak a szekrényeink, a
személyzet várt bennünket, a fürdőszobák és a konyhák is teljesen fel
voltak szerelve. A fogkefémen és a laptopomon kívül nem nagyon volt
szükségem másra. Betettem még néhány könyvet a táskámba, egy új
fehérneműszettel egyetemben, amit Brant még nem látott. Küldtem egy
SMS-t Jilliannek, hogy megbizonyosodjak róla, Brant hamarosan ideér
és készen áll az útra, aztán mentem zuhanyozni.
O LYAN SÜRGETŐEN VETETTEM RÁ MAGAM BRANTRE, ami
mindkettőnket meglepett. Leesett az álla, amikor letérdeltem a
repülőgépen, lehúztam a sliccét és kivettem a farkát.
– Itt? – kérdezte suttogva, de a hangja nyögésbe ment át, ahogy
finoman a számba vettem. Keményedett. A nyelvem hatására az erek a
rájuk nehezedő nyomásra kitágultak, növelték a méretét, gyorsan
merevedett. Picit majdnem öklendeztem, ezért kicsit visszább
húzódtam, hogy magamba tudjam fogadni. A kezével nyomta a
tarkómat, megállított, vágyott rám. Megragadtam az elegáns nadrágba
bújtatott combját, és szívtam. Keményebb volt, vágyakozóbb, mint
bármikor korábban. Te jó ég, szerettem ezt a férfit, akartam őt!
Mindenét. Azt akartam, hogy rajtam kívül senki mást észre se vegyen.
A felesége akartam lenni, gyerekeket akartam tőle, de nem akartam
egyiküknek sem, sem magunknak, sem neki, hogy baja legyen. A
lehetetlent akartam, és most helyette megelégedtem a pillanattal.
A nevemet suttogta, a lába remegett, a kezével irányította a fejem.
Sürgetően döfködte a számat.
– Ne hagyd abba! – könyörgött. – Igen, ez az, bébi. – Jelezte, hogy
már közel van a csúcshoz.
És aztán.
Aztán jött a teljes kontrollvesztés. A kezével beletúrt a hajamba,
keményen feljebb és feljebb döfött, a torkomba, egyik kezével
céltalanul kotorászott és a szék karfájába kapaszkodott, a nevemet
nyögte, betöltötte a torkomat, a számmal dolgoztam, szívtam az ondóját,
fel és le, fel és le, és aztán kihúzta magát belőlem. A hajamnál fogva
felhúzott az ölébe, a farka a combomnak feszült, még mindig
rángatózott, még nedves volt tőlem. A karjában tartott, csókolta a
számat, a szerelmét suttogta el a hajamba.
Szerettem ezt a férfit.
Teljes szívemből.
 Szükségem volt rá.
Ő volt a másik felem.
Becsuktam a szemem, a mellkasához bújtam, és éreztem, ahogy
akarjával átkarol.



Az ágyunkban feküdtem, a ventilátor felettem zörgött, és a gyűrűt

néztem. Egy sötétkék dobozba volt beágyazva, a gyémánt még sötétben
is csodásán ragyogott benne. Órákkal ezelőtt vette elő. A tetőteraszon
vacsoráztunk éppen, háttérben a morajló óceánnal, pezsgővel hűtöttük a
szánkban az étel forróságát. Az egész lánykérést újra végigcsinálta,
letérdelt és a gyűrűt nyújtotta.
– Nem fogod feladni – mondtam neki szemrehányóan.
– Soha nem adom fel, ami kettőnket illet.
– Én sem – ígértem meg neki, előrehajoltam, és megpusziltam a
fejét. – Én sem.
Akartam a gyűrűt, a nevet és az életre szóló kapcsolatot. Finoman
meglazítottam a gyűrűt, a kezembe fogtam, a dobozát pedig az
éjjeliszekrényre tettem. Ahogy tenyeremben végiggurítottam a
platinafoglalatot, a különleges gyémántkő csodásán csillogott. Kék volt,
ilyen színű gyémántot még soha nem láttam. Nem volt túl nagy. Két-
három hibátlan karát. Makulátlan. Szövetségünkben az egyetlen
tökéletes és őszinte dolog, amit nem kell rejtegetni. Nem érdemelt meg
bennünket. Egy ártatlan menyasszonyt érdemelt volna, aki egy olyan
férfihoz megy hozzá, akinek csak a szerelem csillog a szemében. De
talán az ilyen pároknak csak a Zales gyémántkereskedés ezerdolláros,
tökéletlen akciós gyémántjai jutnak, és a tökéletes, megfizethetetlen
gyémántokat a státuszszimbólum-feleségeknek és a csaló férjeknek
tartják fenn. A pénzes csajoknak és a szeretőt tartó férjeiknek. Az
olyanoknak, mint én és Brant. Talán ez a gyémánt büntet bennünket a
hibátlanságával, és kiegyenlíti a tökéletlenségeinket. Felhúztam a
gyűrűt. Tökéletesen passzolt az ujjamra, a melege szinte parázslott a
bőrömön. Megfordultam, végigsimítottam Brant hátát, barna bőre
tökéletes hátterül szolgált a gyémántnak, amit soha nem fogok viselni.
Aztán odahajoltam hozzá, megcsókoltam, a melegébe fészkelődtem, a
súlyos gyűrű valahogy vigasztalt. Becsuktam a szemem, és a
tökéletességről álmodtam.
Valamikor úgy hajnalban, mielőtt a nap teljesen bevilágította volna a
szobánkat, levettem a gyűrűt, és óvatosan visszatettem a bőröndjébe, a
naptej és az összehajtogatott zoknik közé Az ágyamba visszabújva
megsirattam, hogy nem lehet az enyém. Egy rövid pillanatig azon
tűnődtem, hogy Molly vajon felhívta-e Marcust. Sötét gondolat egy
ilyen tökéletes napon, de Lee akkor sem fog kimenni a fejemből.
Szabad bejárása volt az álmaimba. Uralta a képzeletemet.
Rendíthetetlenül vonzott magához, amikor az agyam kikerült az
ellenőrzésem alól. El kellett volna felejtenem őt, és hagynom kellett
volna, hogy ő és Molly láthatóan boldogan éljék az életüket. De
képtelen voltam rá, sőt egyre csak közelebb kerültem hozzá.
Egybefontam az életemet vele, míg már nem tudtam megmondani, hogy
mikor ért véget az életem Branttel, és kezdődött a másik Leevel.
Veszélyes játék volt ez. Olyan játék, ami csak rosszabb lesz. Sokkal
rosszabb.
A HOMOKBAN FUTVA A LÉPESEIM alkalmazkodtak a talajhoz, a
sebességem annak ellenére egyenletes volt, hogy időnként mélyebb volt
a talaj. A visszahúzódó habokban ott maradt a lábnyomom. A
partszakasz lágyabb, festőibb volt, mint otthon, kevésbé sziklás. Ezen a
reggelen egyedül voltam, csak néhány szállodai alkalmazott állított fel
székeket, egyébként sehol senki. Magány. A víz monoton hangja
kitisztította a fejemet.
Elvesztem. Ez már biztosan kijelenthető. Eljutottam addig a pontig,
ahonnan már nem tudtam, hogy felfelé vagy lefelé visz az út.
Elkerülhetetlenül vesztésre álltam a megszállott játszmámban Leevel.
Tudtam. Tudtam, hogy a legokosabb, legbiztonságosabb dolog az lenne,
ha nem törődnék vele. Hagynám, hadd élje az életét. És megmaradnék a
városnak azon az oldalán, amelyik az enyém. Branttel. Nem szerettem
Leet. Brantet szerettem. Lee csak... kikapcsolódás volt, mintha arra lett
volna teremtve, hogy engem megdugjon. Ez a kikapcsolódás az élet egy
másik oldalát adta nekem, távol a finomkodástól, az életnek egy olyan
oldalát, ami tele volt impulzussal és örömmel. Erre a kikapcsolódásra
volt szükségem ahhoz, hogy egyensúlyban tudjam tartani a libikókát,
vagyis a kapcsolatomat Branttel.
Fokoztam a tempót, ziháltam, a frusztrációmat az izmaimon
keresztül vezettem le. Keményen lendítettem a karjaimat, kapkodtam a
levegőt, ahogy gyorsabban futottam, néha megcsúsztam a homokban, a
lábszáram már égett a sebességtől.
Gyorsabban, egyre gyorsabban. Addig futottam, míg a szívem is
belesajdult, és a tüdőm is majdnem kiszakadt a helyéről. Térdre rogytam
a nedves homokban, a mellkasom fel-le emelkedett, és hanyatt dőltem.
Behunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak a kaliforniai homok
lenne a hátam alatt.
Nem teljesült a kívánságom. Csak feküdtem, míg a szívverésem
megnyugodott, és a mellkasom lecsillapodott. Aztán megfordultam,
próbáltam lesöpörni a homokot a hátamról, és hazamentem. Branthez.
Az élethez, amit élnem kellene.

***

– Te szívesen laknál itt?

Kérdőn néztem Brantre.
Vállat vont. Hátradőlt a székén, a hawaii partszakasz impozáns
hátteret nyújtott.
– Azon gondolkodtam, hogy eltölthetnénk pár hónapot itt. Mondjuk
az év felét, a téli időszakot.
– És a céggel mi lesz?
Vállat vont.
– Innen is tudnék dolgozni. A garázst átalakítanám műhellyé, de
felvehetnék néhány itteni lakost is, hogy segítsenek a
projektidőszakban.
Vigyorogtam.
– Helyieket? Az is öt évbe telt, míg rátaláltál Frankre. – Frank volt az
egyetlen olyan IT-s a BSX-nél, aki már elég régóta elviselte Brant
dühkitöréseit ahhoz, hogy ne küldje el őt a fenébe.
– Ennyi erővel Frankét is elhozhatnánk. Mosolyogva megfogta a
kezem. – Szeretek nyaralni, Layana.
Az égre emeltem a tekintetem. Hagytam, hogy a kezemet az ajkához
húzza.
– És milyen a Layana-féle nyaralás?
Csücsörített. Kicsit oldalra billentette a fejét, mintha gondolkodna.
– Gondtalan.
– Gondtalan? Miért, mi vagyok én, egy tévémaci? – Felé dobtam a
muffinom megmaradt darabját.
– Nem is annyira gondtalan, inkább szuper. Kevésbé feszült. –
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Egy szigeten senki nem annyira feszült. Talán csak attól van, hogy
ezer mérföldre vagyok Jilliantől. – A nyelvemet nyújtottam felé.
– Ó... nyugi. Jillian már valószínűleg teljesen bedrótozta a helyet. –
Úgy nézett egy növényre, mintha egy bomba lehetne benne.
Felálltam, egy szalvétában megtöröltem a kezem, és ledobtam.
Odaporoszkáltam hozzá, és a széke karfáira támaszkodtam,
elválasztottam őt az asztaltól. Lovagló ülésben az ölébe ültem, és a
hajába túrtam.
– Ebben az esetben – súgtam, játékosan harapdálva a fülét –,
gondoskodnunk kell a show-műsorról.
– Benne vagyok – dünnyögte, lehámozta rólam a köntösömet, és
egyetlen csókkal belém fojtotta az összes szót.
Ott, a ragyogó reggeli napsütésben, teljes mértékben kiverhettük az
erkölcsi biztosítékot bárkinél, aki esetleg hallgatózott volna.

***

A magánrepülő simán szállt fel, a millió darabból álló gépezet tökéletes

összhangban működött, hogy hazaszállítsa Brantet és engem. A gép
hátsó részében lévő hálószobába mentem, és félrehajtottam az ágyon a
takarókat. Felráztam a párnákat, és hátrahívtam Brantet.
– Mit szeretnél nézni? – Végigmentem az érintőképernyőn a
lehetőségeken. Összerezzentem, amikor Brant keze benyúlt a nyitott
ajtón, és az ágy felé vonszolt mindkettőnket, lábával megrúgta az ajtót,
ami valahogy becsukódott.
– Azt akarom nézni, ahogy elélvezel – súgta, fogta a tabletet és
félrehajította, aztán leráncigálta rólam a bugyimat.
– Ez szuper! – feleltem évődve, a vállánál kicsit eltoltam, a szájával a
csípőm vonalát érintette, én hátrahajtottam a fejemet, amikor forró,
nedves meleg ölelte mindenhonnan körbe a bőröm. – Csak csináld,
úgyis te vagy ebben a legjobb.
Fél órával később lekapcsoltuk a villanyt, Brant finoman
megfordított, így mind a ketten az oldalunkon feküdtünk, ő hátulról
hozzám bújt, és Gene Hackman és John Cusack csatáját néztük a
nagyképernyőn. Mire a végén megjelent a szereposztás, Brant már
aludt. Mélyen, egyenletesen szuszogott a tarkómon.
Addig kotorásztam az éjjeliszekrényen, míg a kezem a mobilomba
ütközött. Rövid e-mailt küldtem Donnak.

HAZAFELÉ TARTOK HAWAIIRÓL. REMÉLEM, MÁR

KÉSZEN VAN A VÉGLEGES PÉLDÁNY. ÉS MEHETEK ÉRTE.

Aztán odafordultam hozzá, hozzásimultam, és becsuktam a szemem.

Próbáltam elaludni. Próbáltam értékelni a pillanatot, hogy együtt
vagyunk. Feküdtem csukott szemmel, a légzésem ritmusa összhangban
volt az övével, de az álom nem jött el.
Néhány óra múlva otthon leszek. Beugrom a nyomdába az
újságokért, és megbizonyosodom arról, hogy tökéletesek. Aztán kis
önkényeztetés után bepótolom a mai alvást. Nagy nap lesz a holnapi.
Szakítós nap.
M INDIG IS TERVEZŐS TÍPUS VOLTAM. Szerettem a rendet, a
kifinomultságot és a gondolatot, ami a célokat mozgásba hozza.
Ellenőriztem a kimenetelüket is.
A problémámat ezúttal Mollynak hívták.
Az újság pedig az én megoldásom volt a problémára.
Óvatosan kivitelezett lépések biztosították a pozitív kimenetelt.
Mollyt elveszítjük. Leet megnyerjük. Folytatjuk.
A győzelem az eredményesség érzetét fogja nyújtani. Kiigazít
valamit, ami nincs rendben. Ám ezúttal egy nagyobb probléma is
leselkedett rám, mégpedig az, hogy ha egyszer mind a ketten az
enyémek lesznek, akkor mégis mi lesz?
Mi lesz ennek a történetnek a vége?
Még a legtökéletesebb terveknek is kell, hogy céljuk legyen. Nekem
is meg kellett találnom az enyémet.
Egyelőre ez a mostani tökéletesnek tűnt. Végigsimítottam az újságot.
Hamis címlapunkat harminckét oldalnyi anyag tette valósághűvé. Nem
tudtam volna megmondani a különbséget, a címlap és a többi tartalom
teljesen összeolvadtak egymással. A cikkeink beleillettek a belső
oldalakba, a papír súlya, színe, állaga ugyanaz volt, a telefonszámok és
e-mailek Mollyt közvetlenül Donhoz vezették. Műalkotás volt.
Előrelapoztam, aztán hátra, végigsimítottam a ragyogó fotókon, amikről
ordított, hogy szex volt közöttük, pontosan a kívánatos benyomást
keltették. Elővettem egy piros szövegkiemelőt, és nagy, dühös betűkkel
keresztbe írtam az elején, hogy KURVA. Letettem, és abból a szögből
néztem, ahonnan Lee fogja. Tökéletes. Garantált, hogy észreveszi.
Fogtam a mobilomat, lefényképeztem és SMS-ben instrukciókkal együtt
elküldtem Donnak, aztán felhívtam.
– Tökéletes az anyag. Küldtem az előbb egy e-mailt egy hajszálnyi
kiegészítéssel.
Don nem tűnt zavartnak. Tudta, hogy mire célzok.
 – Rendben. Akkor jóváhagyja az anyagot?
– Igen, szuperül néz ki. Küldött valakit a lány házához?
– Hogyne. Én a pasast figyelem. Ahogy elindul hozzá, a megfelelő
helyre elhelyezek egy lapot.
– Nem tudom, mikor megy hozzá, az is lehet, hogy csak pár nap
vagy akár hetek múlva. Mindennap nyomtasson egy új újságot az aznapi
dátummal.
– Tudom persze, már mondta. Folyamatosan rajta leszünk az ügyön.
– A hangja nyugodt volt, hozzáértő.
Egy pici aggodalmat azért kifejezésre juttattam.
– Hívjon, ha a nyomozói látják arra. Ott akarok lenni.
– Hogyne, maga a főnök.
– Köszönöm! – A lapot egy papírzacskóba csúsztattam, amit
óvatosan lezártam. Befejeztem a hívást, és a kamrába mentem.
Csalásunk bizonyítékát a zúzógépbe tettem, aztán indultam zuhanyozni.

***

Néztem Molly lakását, a mediterrán stílusú, narancssárga sorházat. Az

ablakokban a virágládák tele voltak sötét rózsaszín hibiszkusszal. Az
idegen autók tengerében ott állt Lee terepjárója, az amerikai férfiasság
sárfoltos megtestesítője. Ő huszonkét perccel ezelőtt sétált be
farmerben, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, szinte automatikusan,
mint aki már százszor tette meg ezeket a lépéseket.
A sebességváltót ütögettem testszínűre lakkozott körmeimmel. Egy
kicsit becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy a légkondicionáló
szele végigfújjon rajtam. Egy óra múlva a masszőrömnél kellett volna
lennem, szóval vagy megoldódik a helyzet magától, vagy lekésem a
randimat Roberta kezeivel.
Mozgolódás a jobb felső lakásban. Az a nőé. Egy ajtó kivágódott,
Lee fejét láttam gyorsan végighaladni a folyosón, mögötte szorosan egy
szőke fej követte. A nő Lee ingét ráncigálta, miközben vadul
gesztikulált. El tudtam képzelni, hogy milyen szavak repkednek a
szájából. Lee, ne menj el! Lee, ez nem az, amire gondolsz! Kíváncsi
lettem volna, hogy a szeretlek szót vajon kiejti-e, hogy a kapcsolatuk
eljutott-e eddig a pontig.
Lee eltűnt a lépcsőházban. Hátradőltem, nagyon kívántam egy italt,
valamit, amit most kinyitnék és élvezhetnék, miközben kemény
munkám meghozza gyümölcsét. Ennek működnie kell, meg kell
történnie. Nem lehet az övé, ő az enyém.
Lee feje fel-le mozgott a kocsik között, majd az arcát is
megpillantottam, ahogy a dzsipje felé sétált. A vonásai kemények
voltak. Ezt az arckifejezést még nem láttam rajta, de jól ismertem.
Eltökélt. Határozott. Idegesen összekulcsoltam a kezemet, figyeltem,
hogy a nő halálsápadt arca is felbukkan. Tágra nyílt szemmel
magyarázott, a szája gyorsan mozgott, hatalmas mellei hullámzottak,
ahogy valamit kiabált, és vállon ragadta Leet. Le akartam húzni az
ablakot, hogy kikukucskáljak, csak hogy halljam a szóváltásukat, és
még egy picit élvezzem a pillanatot.
Jól van. Fordulj meg, és hagyd ott szépen ezt a férfit! Soha többé
nem fogja megérinteni az arcod. Soha többé nem fogja szerelmes
ölelésben részesíteni a tested. Ő az enyém. Én foglalom el a helyed.

Figyeltem, ahogy Lee beszállt az autójába, elég keményen becsapta az

ajtót ahhoz, hogy a nő összerezzenjen, majd a gumik csikorgása
hallatszott, minden képzeletemet felülmúlóan a legszebb zaj a világon, a
véglegességé. A nő ott állt egyedül a kocsi hűlt helyén a parkolóban.
Fekete szemfestékes könnyei foltot hagytak az arcán, és a kiáltása elég
hangos volt ahhoz, hogy még a sötétített ablakon keresztül is halljam.
Az enyém a győzelem. Vigyorogtam, adtam magamnak egy virtuális
csillagos ötöst, aztán beindítottam a Mercedesemet. Az utcára hajtottam,
dél felé vettem az irányt. Talán a masszázs után beugróm a kedvesem
irodájába. Dobok neki egy szendvicset. Megünneplem a győzelmem
életem másik férfijával.
M IRE AZ IRODÁBA ÉRTEM, BRANT MÁR NEM VOLT BENT. ami nem
igazán lepett meg. A hűtőbe raktam a szendvicsét, és firkantottam neki
egy üzenetet. Aztán elindultam Palo Altóból hazafelé a kígyózó
autópályán. Útközben nyugodtan elintéztem pár dolgot, arrafelé
autóztam, ahol Lee elő szokott fordulni, abban a tétova reményben,
hogy a sors talán összehoz bennünket. Sehol semmi. Visszahajtottam az
autópályára, és kocsikáztam tovább a lemenő nap felé.
Behajtottam a kocsibejáróba, és Lee járgánya láttán a szám vigyorra
húzódott. A felhajtó jobb oldalára parkolt. Magas termetével az ajtónak
támaszkodott, de ellépett a kocsitól, amikor én megálltam. Na, ez nem
tartott sokáig. Kiszálltam. A kezemet a kocsi tetejére tettem, és a
szemébe néztem. Ő zsebre dugott kézzel állt, görnyedt vállal, de a
tekintete határozott volt és játékosság csillogott benne. A hűvös szél
mindkettőnket átjárt.
– Eltévedtél? – kiáltottam felé.
– Rájöttem, hogy hébe-hóba el kell hagynom a szegénynegyedet. –
Egy papírt lobogtatott, amire jó két hónappal ezelőtt lefirkantottam neki
a címemet. A házam felé nézett.
– Piszkosnak tűnsz – szóltam oda neki felvont szemöldökkel.
Tényleg az volt, homokszemek csillogtak a hajában, mintha a dzsipet
lehúzott tetővel a sivatagon át vezette volna. – Biztos nem csak egy
forró zuhanyért akartál beugrani?
Közelebb lépett, kivette a kezét a zsebéből, és finoman az autóm
tetejére tette.
– Most azt szeretnéd, hogy meztelenre vetkőzzek? – kérdezte tökös
mosollyal.
– Ehhez nem kell nekem forró víz. – Becsuktam a kocsiajtót,
körbementem, ő pedig jött utánam, fel a lépcsőkön. – És hol a barátnőd?
– Jól sikerült feltenni a kérdést, lazán, ártatlanul.
– Vége, otthagyott. – Vállat vont, de ahogy oldalról rápillantottam,
láttam rajta, hogy fáj neki. Lesütötte a szemét, a hangja megremegett,
elfogódottságát egy kurta köhintéssel igyekezett leplezni.
Kinyitottam az ajtót, kitártam és vártam, hogy bejöjjön mellettem.
Szépen becsuktam az ajtót, mert tudtam, hogy ahogy becsukódik, a
helyzet dinamikája változni fog.
Kattanás. Megfordultam. Olyan közel állt, hogy csak egy lépést
kellett tennie előre, és már az ajtónak préselt. A kulcscsomóm leesett a
földre valahol kettőnk között, és a lélegzetem is elakadt. Előremozdult,
éreztem a teste melegét. Az egyik lábát becsúsztatta a lábam közé,
keménysége kellemesen érintett. Akadozva lihegett a nyakamba,
végighúzta a kezét az oldalamon, és megfogta a fenekem. Még
nősebben szorított, dörzsölődött hozzám.
– Nem akarok a pótlékod lenni – súgtam.
– Én meg nem akarok a laza kis barátod lenni. – A szavakat a
nyakamba harapta. – De ma este szükségem van egy kis pótlékra. Arra,
hogy eltemessem magam benned, és épnek érezzem magam. És ma este
a dugópajtid leszek. Így mind a kerten úgy tudunk majd dugni, mint a
felnőttek, az agyunkat szépen kikapcsoljuk, és szarunk az egészre.
Olyan keményen szorította a fenekemet, hogy már fájt. Akadozó
lélegzetvételemre felemelte a fejét, a szája egy vonalba került az
enyémmel, forró volt a lehelete, ahogy az ajkát az enyémre tapasztotta.
– Érzed ezt, Lucky? – Megfogta a kezem. A sliccére tette. Ott
tartotta, míg az ujjaim megmozdultak. Kitapogattam őt. – Ennyire
vágyom rád. Legyél most egy jó ribanc, oké?
A gombját birizgáltam, sikerült kigombolni, ezután a cipzárját
rángattam, lehúztam és benyúltam. Beleremegett, ahogy megmarkoltam
és kihúztam a farkát. Nagyon kemény volt, teljesen készen állt.
Körbefogtam a kezemmel, aztán teljes hosszában érezhettem, ahogy
keményen a magáévá tette a számat. Ajkaim cuppogó hangja elárulta,
hogy most milyen tempóban akarja. A csípőjével döfött, kemény lökése
sóvárgó puncimnak nem volt elég.
Elengedtem a farkát, két kézzel meglöktem a mellkasánál. A szájával
küzdött, az egyik kezével megfogta a csuklómat és visszatette a farkára,
könyörögve mondta a nevem.
Te jó ég, iszonyúan vágytam erre a férfira. Szükségem volt rá.
Szükségem volt arra, hogy teljesen az enyém legyen. Nem akartam egy
második legjobbat. Nem akartam felejtős szexet. A tekintete, a
dominancia és a kéj, ez a látvány függővé tett. Annyira szükségem volt
rá, hogy ez az érzés mindent vitt Branttel szemben. Nem tehettem róla.
Nem tehettem róla, hogy különböző dolgokat akarok a két férfitól. Csak
azt tudtam, hogy most, az adott pillanatban többre van szükségem, mint
arra, hogy a tökét fogjam. Legalább egy rövid ideig érezni akartam a
teljes összetartozást vele.
– Menjünk a hálószobába – ziháltam. Megmozdítottam a kezem,
próbáltam kiszabadulni a szorításából, az ágyba vezető lépcső felé
mozdultam.
– Nem. – A hangjából érezhető határozottság megállított.
Odanéztem. Láttam, hogy terpeszállásban áll, a farmere lecsúszva, a
csípője fedetlenül, a farka súlyosan a markában. – Most akarlak. Feküdj
le.
– Itt? – A padlóra néztem, a perzsaszőnyegre, ami hat számjegyű
összegbe került nekem.
– Te jó ég, Layana. Most. Vetkőzz!
Leráncigáltam a ruháimat, a kezeit néztem. Egyikkel nyomta a farka
tövét, a másikkal lassan simogatta, az arca eltorzult, a szemét egy
pillanatra behunyta, mielőtt életre kelt volna a tekintete, és rám nézett.
Már majdnem teljesen meztelen voltam, a melltartóm kapcsával
bíbelődtem. Térdre esett, maga elé húzott, hanyatt fektetett, a szőnyeg
durva csókja volt a welcome party. Szétterpesztette a lábamat, a
derekamnál megtartott, előrehúzott, rá a várakozó farkára.
Te jó ég! Tudtam, hogy annyi minden nem stimmel ezzel az
egésszel. De mégis annyira jó érzés volt! A szemébe nézve hallgattam,
hogy a nevemet suttogja, és minden másodpercet élveztem. Ezekre a
percekre megfeledkeztem Brantről, teniszbarbiról, mindenről, csak ő és
én léteztünk.
Én voltam az ő búfelejtős szexe.
Ő volt az én dugópajtásom.
És mind a ketten többet akartunk.
Én legalábbis. Az is lehet, hogy minden más hazugság volt, amit
magamnak mondtam.
 JILLIAN

N YUGODTAN KIJELENTHETEM, hogy soha nem kedveltem

Layanát. Amikor a szemébe nézek, látom benne a számítást,
és ezt nem szeretem. Jobban szeretem a nyitott könyveket,
azt a rengeteg nőt, akik mosolyogva, optimistán, úgy
mennek be Brant irodájába, mint a napsugár. Nem nézek a
szemükbe, és nem töprengek azon, hogy vajon mit
gondolnak. Nem hallom őket beszélni, és nem keresek
rejtett értelmet a szavaikban. Nem gondolkodom azon, hogy
hová mennek, amikor elmennek. De ez másként volt
Layanával. Azt reméltem, hogy ő is eltűnik. Bíztam benne,
hogy egy másik nő ragadja meg Brant fantáziáját, és nem
Layana hosszú lába és bozontos fürtjei. De sajnos nem így
történt, Layana pedig maradt. És most ott tartunk, hogy két
nő vetélkedik érte. Én csak meg akarom őt védeni, Layana
pedig szereti őt, egyébként különböző a felfogásunk arról,
hogy mit jelent szeretni őt.
Nem akarok azon gondolkodni, hogy Layana vajon mitől
tudja megtartani őt magának, mert akármit is csinál, az
működik, Brant képtelen levenni a szemét róla.
Biztosan tudnék tenni dolgokat annak érdekében, hogy
megmérgezzem a kapcsolatukat. Elmondanám Layana
hazugságait, a múlandóság árnyát teríteném arra a tökéletes
életre, amiről Brant azt hiszi, hogy élnek. Az a gond, hogy a
lány ismeri a titkot, amit én egy anyamedve erejével, foggal-
körömmel őrzök és az őrzésével éveket töltöttem. Véres
verejték és könnyek szivárogtak át a vasrácsokon, amit a
titok őrzése miatt építettem. Tegyem tönkre a
kapcsolatukat? Brant bizalmát a nő iránt? A titok porig égne
a szerelmükkel együtt, mindenki szabadon
megkaparinthatná, és úgy használná fel, ahogy akarja.
Ebben a titokban semmi más nincs, csak rombolás. így
csak ülök és várok. Fizetem az embereket, akik
folyamatosan figyelik Brantet. Mosolygok, amikor Layana
belép, segítek neki leplezni a hazugságait, és úgy teszek,
mintha olyan hévvel szeretném őt, mint Brantet. És
remélem, hogy egy szép napon kikopik a fiú életéből.
Én tudok gondoskodni róla. Layana csak ketté fogja törni
őt.

(Részlet Jillian Sharp naplójából.)

– MARADJ! – Néztem, ahogy a törülközővel lassan a haját dörzsöli,
aztán megtörli az arcát, a törülközőt a földre dobja, átlépi, egy másikat
csavar maga köré, és a farmeréhez lép.
– Nem lehet, mert ha túl sokáig maradok, akkor még azt kezdem
hinni, hogy ide tartozom.
– Csak egyetlen éjszakára, kérlek. – Kétségbeesetten szükségem volt
egy éjszakára. Mennyire más lehet egy éjszaka vele? Itt maradna egész
éjjel, vagy itt hagyna az éjszaka kellős közepén, ahogy Brant olyan
gyakran megtette? Átölelne vagy elterpeszkedne az ágy másik oldalán?
Ledobta a törülközőt, én meg csak néztem. Néztem, ahogy lazán
felhúzza az alsónadrágját, nem törődve azzal, hogy nézem, a szája
magabiztos mosolyra húzódott, ahogy felhúzta a csípőjén.
– Vannak itt ruhák. Ha akarod, tudsz tisztát venni.
Fintorgott.
– Brantét?
Sok mindent tudtam volna válaszolni, de megelégedtem a
legegyszerűbbel.
– Igen
Az ágyhoz jött, és leráncigálta rólam a takarót. Teljesen meztelenül
feküdtem előtte.
– Dugom a nőjét, az életét már nem akarom. – Kinyújtotta a kezét és
a jobb mellemet dörzsölgette. A mellbimbóm megkeményedett az
érintése alatt, a szemében égő sötétség elégedettségbe ment át.
Sóhajtottam, én is a kezemet nyújtottam és a farkára tettem, a slicce
még nyitva volt, kihúztam, az ágyról pont szemmagasságban volt. Forró
volt, a bőrét felforrósította a zuhanysugár. A kezét elvette a mellemről,
összefogta a hajam és felhúzott, a farka felé tolt.
– Mondd meg! – lehelte, a szám a bőréhez ért. A nyelvemmel
finoman nyalogattam a hímvesszőt, ami azonnal reagált rá. – Mondd
meg, hogy kit szeretsz jobban!
 Felnéztem rá. Kinyitottam a számat, és bevettem őt. Néztem, ahogy
becsukja a szemét, a feje hátrahajlik, ahogy nyög, és a hajamnál fogva
mélyebben behúzza magát a számba. Aztán fájdalmasan osszeránduít,
elhúzódott, lehúzott magáról és felemelte a fejem. Leengedte az állát és
a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy hiányzik neki valami, de nem
igazán akar engem.
– Mondd meg! – nyögte ki összeszorított foggal.
– Te vagy a jobb – súgtam, mire a tekintetünk összekapcsolódott. Az
igazat mondtam. A nyers vágy vezérelt mindkettőnket, neki
megnyugtatásra volt szüksége, én őt akartam és azt, hogy ne gondoljon
többé Brantre és Mollyra, hanem csak rám figyeljen, engem a karjon. A
többi majd elrendeződik. Muszáj, hogy így legyen.
Meglökött. Visszatolta magát a számba. Túl keményen. Nagyobbra
nyitottam a szám, próbáltam befogadni, de a szemem könnybe lábadt a
durva behatolástól. Döfött, a keze és a csípője együtt dolgozott, a
sliccének a cipzárja horzsolta az arcom, a szavai úgy hullottak rám, mint
az elfeledett könnyek.
– Nézz a szemembe, Lucky! Nézz a szemembe, miközben a farkamat
szopod! – Lassított. Égő szemmel figyelt, miközben kihúzta nedves
péniszét, a hegye a számnak dörzsölődött. A tekintetével többet
követelt. – Szereted ezt, ugye? Hogy a kurvám vagy, miközben ő fizeti
a számláidat? Megengeded, hogy kihasználjalak és tönkretéve küldjelek
vissza téged neki? – Nyögött, aztán fokozta a tempót. Én nem kaptam
levegőt, a kezemmel toltam a csípőjét, miközben álltam a tekintetét. A
mellkasa megemelkedett, a lába megrogyott a kezem alatt,
megremegett, ahogy előrehajolt, teljesen a számban volt, a jobb kezével
az ágytámlát, a másikkal a tarkómat fogta, és a torkomba élvezett.
Fájt a torkom. Az íze még a nyelvemen volt. Néztem, ahogy
felráncigálja magára az ingét. Begombolja a nadrágját. Egyik kezével
végigsimítja a haját és a kulcsait keresve megütögeti a zsebét. Nekem is
eszembe jutott, hogy vajon hol tartja a kulcsait. A kocsijában maradtak
esetleg, és egyébként is, hogy nem vesztek el már rég? Nem találta őket
a zsebében, de nem tűnt úgy, hogy emiatt aggódna. Félúton az ajtó felé
megállt, és felém fordult, mint aki hirtelen rájött, hogy azért illene
elbúcsúzni.
– Találkozunk majd.
Nem ezt vártam és nem ezt akartam, de ennyi volt. Ennyit ért a
hónapokig tartó tervezgetés, pedig már ideje volt egy valódi
kapcsolatnak. Elég volt, hogy csak megdönt, aztán lelép és
komolytalanul odaveti, hogy találkozunk majd. Randikat akartam,
odafigyelést, imádatot. Legvégső esetben egy nagy köszönömöt a két
orgazmusért. Két orgazmusban Brantet sem részesítettem egy éjszaka
alatt az elmúlt... az is lehet, hogy soha.
De... semmi. Nem válaszoltam. Ő megfordult, rávágott a rendelésre
készített ajtókeretre, és kisétált. Még egy perc sem telt el, és hallottam a
riasztóm hangját. Tudatta velem, hogy elhagyta az épületet.
Visszafeküdtem az ágyra, és próbáltam rájönni, hogy mit csináltam
rosszul.
Talán túl gyorsan történt minden, és neki időre van szüksége, hogy
rendbe jöjjön. Talán visszajön.
Egyedül feküdtem az ágyban, aminek fű, szex és hazugság szaga
volt.
– MI A HELYZET A GYEREKEKKEL? – A nyitott kabrióban Brant hangja
alig hallatszott a süvítő széltől. Csak a profilját láttam, tekintete az útra
szegeződött, mindkét keze a kormányon.
– Ezt hogy érted? – A szoknyámból kiálló szálat babráltam.
Hátradőltem, és kinéztem a nyitott ablakon. Egy kisbusz haladt el
mellettünk, a benne ülő gyerek a lesötétített, de már kopott fóliájú
üveghez nyomta az arcát, és tágra nyílt szemmel csodálta Brant autóját.
Rámosolyogtam, de szomorúság fogott el.
– Gyerekek, tudod. Amikor összejöttünk, sokat emlegetted a
családalapítást. Már régen nem hoztad szóba a témát.
Nem feleltem. Az elsuhanó tájat figyeltem, a lemenő nap fénye
romantikus hangulatot árasztva világította meg a város zsúfolt utcáit.
Kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondani. Képtelen voltam
neki elmagyarázni. Végül nyeltem egyet, tudván, hogy Brant türelme
végtelen.
– Már nem igazán akarok gyereket.
– Miért nem? Téged az ég is anyának teremtett.
Meglepetten fordultam meg.
– Miért mondod ezt?
– A HAF gyerekeitől teljesen kivirulsz. Szeretnek téged. – Hosszan a
szemembe nézett, látszott rajta, hogy komolyan beszél.
Megint kibámultam az ablakon.
– Ők kétségbeesetten kapaszkodnak valakibe. A saját gyerekeim
talán másképp éreznének irántam.
– Fogd be a szád! – Felkaptam a fejem, mert ez az indulatos hang
annyira nem vallott rá, hogy nem akartam hinni a fülemnek. – Még nem
találkoztam ilyen nővel! Aki minden helyzethez tökéletesen passzol.
Akivel jól lehet együtt dolgozni. Aki az ágyban is odaadó. Aki szerető
anya lehetne. Aki kihívást jelent számomra. Aki mellett szívesen
megöregednék. – Félrerántotta a kormányt, a kerék pedig megcsikordult
az aszfalton, ahogy kisodródtunk az oldalsó sávba, az autó egy
pillanatig irányíthatatlanul csúszott, de végül megállt. Brant gyorsan
leparkolt, majd előrehajolt, és a nyakamnál fogva magához húzott, a
csókja kemény volt és követelőző, mire én tiltakozni kezdtem, de aztán
belemarkoltam az ingébe, és nem ellenkeztem. Úgy csókolóztunk ott az
autópálya szélén, mintha napok óta nem értünk volna egymáshoz,
kezünk élvezettel fedezte fel a másik testét, miközben az elhaladó
autósok dudáltak, éljeneztek, a szél fújt, és fények villantak a
naplementében, mind-mind díszletei egy olyan pillanatnak, amit meg
sem érdemeltem. A szoknyám iclgyűrődött, ahogy átmásztam az ölébe,
ettől még vadabbul csókoltuk egymást, Brant felhúzta a ruhámat, a
fenekembe markolt, szája mohón tapadt az enyémre.
– Annyira szeretlek! – Hátrébb hajolt, hogy a szemembe nézhessen,
én a hajába túrtam, szavai a fülemben visszhangoztak, majd lehajtottam
a fejem. Már nem csókolt, de tekintete nem eresztett, és h dkan feltette a
kérdést, amit nem akartam hallani:
– Velünk van baj, Lana? Ezért nem akarsz már gyereket? Próbáltam
megint megcsókolni, de visszatartott, és az arcomat fürkészte.
Visszanéztem rá, és azt válaszoltam, amit a szívem diktált, a kegyes
hazugság könnyedén csúszott ki a számon:
– Nem, Brant. Esküszöm, nem azért.
Nagyot sóhajtott, kezével lassan a hajamba markolt és újra magához
rántott, csókján éreztem a megkönnyebbülést. És abban a pillanatban,
ahogy a szél, az autók, a város hangjai körülvettek minket, én magam is
elhittem ezt a hazugságot.
Persze hogy nem miatta. Velünk nincs semmi baj. Mi tökéletesek
vagyunk.
– MOLLY VISSZAJÖTT – mondta komor arccal. Felpillantottam a
kanapéról, nyugtalanító érzés hasított belém.
– Mikor?
– Egyik éjszaka megjelent az In Betweenben. Pár perccel utánam
érkezett. Azt akarta, menjek vissza hozzá. – Lee megdörzsölte a
tenyerén lévő friss heget, és kíváncsian rám nézett.
Azt akarta, menjen vissza hozzá. Ez nem meglepő. Próbáltam
nyugodtnak tűnni.
– És te mit csináltál?
– Úgy érted, megdugtam-e?
Elindult az ablaktól. Egyre közelebb jött, végül megállt a fejem
fölött.
Sötét arckifejezéssel nézett le rám, de szemében más tükröződött.
Inkább pimaszság, mint harag, aztán egyre inkább vágy. Tudta, hogy
megjátszom magam. Látta rajtam a rosszul leplezett félelmet. Látta. És
élvezte. Tetszett neki a féltékenységem. Durván megfogta fejem. Az
ágyékához húzta.
– Szopjál le!
– Tessék? Most rögtön? Nem! – Eltoltam magamtól, de ő elkapta a
csuklómat. A kezem a farmeréhez nyomta.
– Csináld, és meglátjuk, van-e jogod elvárni tőlem, hogy nemet
mondjak neki. – Farkasszemet néztünk egymással. Le akartam szopni.
Istenem, még a nyál is összefutott a számban a gondolatra, hogy a
kemény farkán érezhetem a nyelvem. De erőszakkal nem tud rávenni
semmire.
Próbáltam ellökni magamtól, de ő még szorosabban fogta a fejemet.
Pont a megfelelő helyzetben.
– Szopj le! Emlékeztess rá, hogy miért mondtam neki nemet!
– Nemet mondtál? – Kopott farmere helyett újra az arcát néztem.
Tekintete éppoly elgyötört volt, mint az enyém.
 – Igen – bökte ki végül, aztán felsóhajtott, ahogy kigomboltam a
farmerét, és ujjammal vágyakozón végigsimítottam a bőrét. Bizonytalan
mozdulattal húztam le a cipzárt.
– Isten bizony nem tudom, miért csináltam. Az a gyönyörű arc
egyszerűen könyörgött, hogy hanyatt vágjam és megdugjam... – A
mondat vége nyögésbe fulladt, mikor a farka elérte a torkomat.
Belemarkolt a hajamba, az arcomat bámulta, ütemesen mozgott, és
Mollyé helyett már az én nevemet suttogta.
– Te bezzeg lefekszel vele – mondta, miközben kőkemény lett, én
pedig egyik kezemmel a combját, másikkal a hímvesszőjét markoltam
azon imádkozva, bárcsak a szopás miatt gyűlnének könnyek a
szememben, nem pedig más okból.
– Rendszeresen megbasz téged, te meg elvárod tőlem, hogy
szentként viselkedjek. – Nem vettem tudomást a megjegyzéséről,
inkább arra koncentráltam, hogy az ő figyelmét is visszatereljem. Halk
nyögése azt súgta, jó nyomon járok. – Miért? – kérdezte. – Miért
kellene szentként viselkednem?
Soha nem adtam választ a kérdésére, csak azt adtam meg neki, amire
vágyott.
Aztán... miután elélvezett és magára húzott a kanapén, átkarolt, en
pedig nedves szájjal pihentem a mellkasán, és a válasz többé már nem is
tűnt olyan fontosnak.
 EGY ÉVVEL ÉS HÁROM HÓNAPPAL EZELŐTT

A HÁZAM NEM VOLT HOZZÁSZOKVA egy férfi jelenlétéhez. A

díszpárnákra nehezedő súlyhoz. Az előszobában lerúgott koszos
cipőkhöz. Lee illata átjárta a lakást, férfias lényével elnyomta és
beszennyezte az addig tisztítószerek és virágok uralta törékeny
világomat. A hímnemű betolakodó új volt otthonom számára; Brant
csupán kétszer látogatott meg, még kapcsolatunk kezdetén, aztán soha
többé. Néhány dolga még mindig ott állt a vendégszoba szekrényében,
ezeket eleinte még itthon hordtam, mielőtt nála is lett egy szekrényem.
Múlt héten szinte mindennap találkoztam Leevel, minden időmet
neki szenteltem, amíg tehettem. Brant pedig mintha teljesen felszívódott
volna. Jillian azt mondta, csak néhányszor látta őt mostanában, hébe-
hóba beugrik az irodába, de sem a hívásokra, sem az üzenetekre nem
válaszol. Szerinte ez normális – mármint hogy ilyen lett. A sok stressz
miatt gyakran előfordul az ilyesmi. És ez most, amikor az iTunesszal
folytatott tárgyalások fordulóponthoz értek, és több milliárd dollár a tét,
elég stresszes időszak. Most lenne szükség rá, de nincs itt. Az élet megy
tovább. Jillian megoldja.
Én nem bántam. Így többet lehettem Leevel. Igyekeztem ezt az időt
maximálisan kihasználni. Egy percet sem akartam elszalasztani, mert
nem tudtam, mennyi van még hátra. Éreztem, hamarosan vége a közös
jövőnknek. Bármikor bekövetkezhetett. Az, hogy eltűnik. Tudtam,
minden egyes tökéletes pillanat erre emlékeztetett. Aztán a kör bezárul,
és az egész kezdődik elölről. Egy új férfival, valakivel, aki kiegészíti
Brantet.
A hűtő előtt állt, egyik kezével a tetejét támasztva, szemével a
tartalmát vizsgálva, miközben a hideg levegő tódult kifelé a nyitott
ajtón.
 – Nincs semmi – jelentette ki.
– Ne mondd már, hiszen tele van.
– Nincs sör, se gyorskaja, se fagyi. Ha mindent megennék, amit itt
találok, akkor is lefogynék.
Becsukta a hűtőt, és átballagott a nappaliba.
– Menjünk, nézzünk valami vacsorát!
– Most? – Az órámra pillantottam. – Mindjárt kilenc.
– Épp ezért vagyok éhes. Az a szánalmas próbálkozás négy órával
ezelőtt nem számít vacsorának.
Sértődötten emeltem a plafonra a tekintetem. Az a vacsorának szánt
„szánalmas próbálkozás” libamáj volt, amit három órán keresztül
készítettem. Ez volt Brant kedvenc étele. Bonyolult
kapcsolatrendszerünket ismerve ebből tudhattam volna, hogy Lee
nyilván utálja.
– Rendben. – Felálltam, és a kanapéra dobtam a távirányítót. –
Megyek, átöltözöm.
– Ne, jó vagy így. – könyököm, és az ajtó felé vezetett.
Lenéztem a farmeremre.
– Hova megyünk?
– Csak induljunk el. Biztos találunk a közelben egy helyet, ami
megtetszik.
Felmarkoltam a kulcscsomóm, kiléptem a házból, megnyomtam a
távirányítású garázsajtó gombját, és már zártam volna a lakást, mikor
megláttam Leet a kocsifelhajtón. A garázs irányába nézett, ahol a
felnyíló ajtó lassanként látni engedte az ott parkoló összes autót.
Becsaptam a bejárati ajtót, leszaladtam a lépcsőn, és mire odaértem,
még épp elkaptam elismerő füttyentését.
– Szerencsés a kiscsaj! Azt hiszem, ezzel a sráccal még én is
összejönnék.
Ingerülten sétáltam el mellette.
– Van nekem elég pénzem. Nem Brant vesz nekem mindent.
Nevetségesen hangzott ez a magyarázkodás Lee előtt, főleg úgy,
hogy a négy autóból hármat Branttől kaptam ajándékba. A Mercedes
felé indultam, amit rendszeresen használtam, de Lee visszahúzott.
– Menjünk a feketével.
Hirtelen megálltam és ránéztem.
– A feketével? – kérdeztem, de nem mozdultam.
 A szóban forgó fekete autó egy 2004-es Land Rover Defender volt.
Ez volt mind közül az egyetlen, amiért én fizettem, az árába beszámítva
az előző kocsimat. És a helyzet iróniája az, hogy Brantnek vettem
ajándékba. Azért, hogy egy kicsit viszonozzam azt a rengeteg dolgot,
amivel nap mint nap elhalmozott.
Sajnos Brant nem rajongott ezért a kocsiért. Ezt pedig az ő brutálisan
őszinte módján – amit úgy szerettem benne – azonnal a tudomásomra is
hozta, amint átadtam neki a slusszkulcsot.
– A luxusterepjárók nem az én műfajom. – Esetlenül tartotta a
kulcsot, szégyenlősen nézte a fekete autót, majd engem. – Nem elég
biztonságosak. Az IIHS töréstesztek alapján a legrosszabb helyen
állnak. Ezek...
– Semmi gond. – Rámosolyogtam, és visszavettem a kulcsot. – Előbb
meg kellett volna kérdeznem.
– Csak nincs szükségem egy olyan autóra, amit úgysem vezetnék.
– Fölém hajolt, átkarolta a derekam, és megpuszilta a fejem búbját.
– Nem haragszol?
Hogy haragszom-e? Üres tekintettel bámultam a terepjárót, melynek
értéke az átvétel óta, azaz két nap alatt mintegy tízezer dollárral
csökkent. Aztán Brantre néztem. Hagytam, hogy lehajoljon és
megcsókoljon.
– Dehogy haragszom, szívem. Örülök, hogy elmondtad.
A BSX egyik munkatársa hozta házhoz az autót, ami aztán az idő
nagy részét a garázsban töltötte. Most pedig itt áll Lee, aki épp ezt az
átkozott tragacsot szemelte ki ma estére. Lassan indultam el a
slusszkulcsért. Kivettem a dobozból, és átnyújtottam Leenek.
– Tessék, te vezetsz!
Lee szó nélkül kikapta a kezemből a kulcsot, bepattant az autóba,
ujjaival végigsimította a bőrborítású kormányt és a műszerfalat, a
felbőgő motor hangja betöltötte a garázst. Gyanakvóan figyeltem. Arra
számítottam, hogy engem meg sem várva elhajt. Beszálltam a két és fél
tonnás, férfias erőt sugárzó járműbe. Mintha egyenesen Leenek
tervezték volna, kényelmesen és magabiztosan ült az ülésben, kezével
könnyedén markolta a sebváltót.
Pontosan így képzeltem el, mikor megvettem a terepjárót. Talán épp
ezért választottam ezt. Talán ezzel a zseniális húzással próbáltam egy
kis vakmerőséget ráerőltetni. A jófiús stílusát kicsit megtépázni.
Bekapcsoltam a biztonsági övem, és elhessegettem a bűntudatot.
Csikorgó kerékkel hagytuk magunk mögött a kaput.
Tíz perccel később, mivel a bömbölő rádió és a süvöltő szél miatt
úgysem hallotta volna a hangom, megböktem Lee karját, és az ujjammal
mutattam neki:
– Ott állj meg!
A bevásárlóközpontban volt egy bár, ahol meccset is lehetett nézni.
Lee követte az általam megadott irányt, beállt a parkolóba, kipattant az
autóból, kezével még egy darabig támasztotta a Defender oldalát, és
sóvárogva nézte.
Laza, de mégis meghitt mozdulattal átkarolta a vállamar, így a
csípőnk minden lépésnél összeért, ahogy az étterem felé sétáltunk.
Mindössze néhány hét kefélés után teljesen fesztelenül viselkedtünk
egymás társaságában. Elpirultam, felé hajoltam és megpusziltam az
arcát. Magához szorított.
Nem nosztalgia volt ez. Ennek most kellett így történnie. Minden
tökéletes volt. Úgy éreztem, ez működhet. Belém fog szeretni, és én
leszek számára az egyetlen.
Hirtelen megtorpantam, amikor Jilliannel találkozott a tekintetünk.



Jillian hosszan végignézett rajtunk, és mindent értett. Arckifejezése

megváltozott, az érzelmek egész skálája futott át rajta, de ezt csak én
vettem észre. Képtelen voltam máshová nézni, vagy akár csak
megmozdulni. Meredten bámultam, míg a kritikus méregetés után végül
elkapta a pillantásomat. Ott álltunk egymással szemben, két nő, két
ellentétes térfélen, ahol az én fegyverem a szex és a szenvedély, az övé
pedig a családi kötelék és a múlt. A szemünk szavak nélkül is mindent
elmondott a másiknak. Heves érzelmek csaptak össze, összeszorított
ajkaink néma vitába szálltak. Aztán a csata véget ért, az idősebb nő egy
hosszú, fájdalmas pillanat erejéig becsukta a szemét. Éreztem a
csalódottságát. A haragját. A frusztráltságát. Tudtam, mert a szívem
mélyén ugyanezt éreztem.
Elhúzódtam Leetől, egy hajtincset a fülem mögé simítottam, kezemet
zsebre dugtam, amit ő nem tudott mire vélni.
– Mi az? – Ekkor meglátta Jilliant, de nem tulajdonított neki
különösebb jelentőséget.
– Egy barátom. Menj csak be. Mindjárt jövök.
– Jól van. – Lee vállat vont, a kezembe nyomta a kulcsot, és
otthagyott minket. Jillian arckifcjezéséből ítélve esküdni mertem volna,
hogy rákacsintott, ahogy elhaladt mellette.
Vártam, tettem egy lépést előre, miközben a szemem sarkából látóim
Leet bemenni a bárba, ahonnan a nyíló ajtón át kiszűrődött a /ene és a
benti zaj, majd miután becsukódott mögötte, ketten maradtunk
Jilliannel, szemtől szemben, bő egy méterre egymástól.
– Mit művelsz, Layana? – Hangja fáradtnak tűnt. Meggyötörtnek.
Mintha legalább egymilliószor lejátszottuk volna már ezt a meccset, és
nem lenne ereje újra belekezdeni.
– Nem tudok... – Haboztam. Kerestem a szavakat. – Tudod, milyen
Brant. – Lee irányába biccentettem. – Ő más. Próbáltam... De nem
tudok neki ellenállni.
– Szereted Brantet. – Öregesen felsóhajtott. – Tudom.
– Igen, szeretem – bólintottam.
– És ő? – nézett át a válla fölött. – Őt is szereted?
Nyeltem egyet. Számba vettem legtitkosabb érzéseimet, melyeknek
jobban örültem volna, ha nem is léteznének.
– Egy részem őt is szereti. Nem igazán tudom a kettőt elválasztani
egymástól.
Még szorosabbra préselte az ajkát, úgy ejtette a szavakat:
– Veszélyes játékot űzöl.
– Ez az én játékom. Az én kapcsolatom. – Ahogy kimondtam, már
meg is bántam ezt a felelőtlen kijelentést.
A szemében tűz lobban.
– Te önző, buta lány! – Ujjával a bár felé bökött. – Ez a srác ott fog
hagyni téged, Layana. Egy nap majd arra ébredsz, hogy lelépett. Brant
viszont szeret. Ő örökre melletted lesz.
– Tudom. – Bólintottam. Megfordultam, és a hónom alá csaptam a
pénztárcámat, csak hogy elfoglaljam valamivel a kezem, majd
elindultam a neonfények felé. Jillian halk, mégis kemény hangja
azonban megállított.
– Brant mondta, hogy megint megkérte a kezedet.
– Igen. – Megfordultam. Tekintetünk találkozott. – Hozzámenjek?
Kitörő nevetése ridegen csengett, ami kétségekről és
reménytelenségről árulkodott.
– Lana, ugye tudod, hogy engem nem te érdekelsz?
– Nagyon is jól tudom.
– De nem hiszem, hogy bárki más, aki Branttel jár, élvezné a
támogatásomat. Elhagyhattad volna. Még Belize-ben, amikor rájöttél a
titkára. Mégsem tetted. Vele maradtál. Öt perccel ezelőtt még azt
mondtam volna, menj hozzá. Most viszont, hogy láttalak vele... –
Megint a bár felé biccentett. – Kockára teszed mindazt, amid van, mert
mindent meg akarsz szerezni, ami nem a tiéd. Ami Brantet illeti, vele
nem kapsz meg mindent. Csak amit ő megoszt veled. És ezzel kell
beérned.
A hangomba mélységes szégyen vegyült.
– Nem tudom, hogy ez elég-e a boldogsághoz.
Megrázta a fejét, szemében csalódottság csillant.
– A szerelem nem a boldogságról szól. Egyedül is lehetsz boldog. A
szerelem azt jelenti, hogy számodra ő, csakis az ő egészsége és
boldogsága a legfontosabb. Ha ez nem így van, akkor nem szereted
igazán.
Majd e jogos kirohanás után megfordult, és kopogó léptekkel,
lehajtott fejjel, behúzott nyakkal távozott. A lelkem mélyén kedveltem
ezt a nőt. Ahogy harcolt Brantért. De egy másik részem ki nem állhatta
a merészségéért.
Elindultam a bár felé, mely mintha a pokolba vezető utat jelképezte
volna, neontáblákkal és kísértéssel övezve, ami Leeben öltött testet.
 EGY ÉVVEL ÉS KÉT HÓNAPPAL EZELŐTT

– LAYANA! – Jillian meglepett arccal nézett fel az íróasztala mellől

először rám, majd az engem bekísérő, valósággal reszkető titkárára. –
Micsoda... meglepetés!
Odaléptem a legközelebbi székhez, és lekuporodtam a szélére; ha
állva maradok, úgy éreztem volna magam, mint diákkoromban az
igazgatónő irodájában.
– Beszélni szeretnék magával valamiről.
Jillian felállt, és bátorítóan kitárta a karját.
– Semmi akadálya! Bármikor szívesen látlak! Chad, kérlek, hagyj
minket magunkra, és ne engedj be senkit!
A férfi gyors léptekkel elhagyta az irodát, Jillian pedig szigorúan rám
nézett.
– Tessék, hallgatlak.
– Köszönöm, hogy tegnap nem rendezett jelenetet.
Hűvösen bólintott.
– Nem nagyon volt más választásom.
– Sokat teszek Brantért. Magáért. A BSX-ért.
– Te titkolsz valamit – biggyesztette le ajkát. – Most ne gyere nekem
a hőstetteiddel, kedvesem.
– Szeretnék kérni valamit cserébe. Öntől.
– És mi lenne az? – Egy antik asztalhoz lépett, mely a fal mellett állt,
és nekilátott kitölteni egy csésze kávét. Engem nem kínált meg, én
pedig elmosolyodtam ezen a kicsinyes gesztuson.
– Muszáj megtudnom, hányan vannak... – Az ajtóra pillantottam. –
Hogy Brant hány emberrel... – Próbáltam megtalálni az ilyen nyilvános
szituációhoz illő megfogalmazást. – Volt eddig kapcsolatban. Lee az
egyetlen, vagy van más is? Mekkora annak a valószínűsége, hogy
többen vannak?
Jillian a homlokát ráncolva elindult felém, hogy becsukja az ajtót.
– Újabb pasikra pályázol, Layana? Párhuzamosan többel is
elboldogulsz? – Egy kanál cukrot tett a kávéba. – Ahhoz nem vagy elég
intelligens. Hidd el. Senki nem lenne az.
– Kérem, válaszoljon a kérdésemre. – Képtelen voltam mellőzni a jó
modort; a bőrömbe ivódott, és csak kemény erőfeszítéssel tudtam volna
levakarni magamról.
Letette a kanalat.
– Csak Lee van. Korábban voltak mások is, de már nincsenek. Ezért
próbáltalak figyelmeztetni. Brantnek ezt az oldalát... el kell felejtened.
Inkább a vele való kapcsolatodat erősítsd meg, semmi és senki mással
ne törődj.
– A többi személyiség mennyi ideig tartott? – Nagyot nyeltem,
leltem a választól.
Vállat vont.
– Nehéz megmondani. Nem igazán beszélgetnek velem. Többnyire
két-három év az átlag, néha öt. És tudod, mit mondok, Layana?
A szemembe nézett.
– Mind közül Lee a leggyengébb. Néhányuk... visszataszító volt.
Erőszakos. Nem tudod mindegyiket megmenteni. Te kifogtad Leet,
gratulálok! Ne áltasd magad azzal, hogy a következő fiú ugyanilyen
lesz. Mert az nagy valószínűséggel egyszerűen hanyatt vág és seggbe
kúr.
Rosszullét kerülgetett, a nyers szavak éppoly kellemetlenül hatottak,
mint az általuk felidézett képek. Sorra vettem az eshetőségeket,
mindazt, amit eddig elképzelni sem tudtam, mivel tisztességes életem
túlságosan távol állt egy ilyen szintű perverzitástól.
– Most szerintem az lenne a legokosabb, ha faképnél hagynád,
máskülönben felkötheted az alsóneműd. Döntened kell. Vagy szereted
Brantet mindezek ellenére, vagy nem. Mennyire szereted őt?
A helyiségben visszhangzó szavai elgondolkodtattak. Becsuktam a
szemem, és magam elé képzeltem Brant arcát. A zseniális férfit. Akit
úgy szerettem, mint még senkit. Akiért harcolnék, lopnék, csalnék,
hazudnék, ha kell. Olyan férfit láttam, aki valamiképpen átalakul,
formálódik, de megmenthető. Ebben biztos voltam. Meg tudom
menteni. Kinyitottam a szemem, és összenéztünk Jilliannel.
Mennyire szereted öt?
– Eléggé. Még annál is jobban.
Sóhajtott. Letette a csészét.
– Nagyon remélem.
L EE RÉSZEG VOLT. ALIG ÁLLT A LÁBÁN. Még támaszkodni se bírt
rendesen a pultnál. A pultosra néztem, aki ugyanaz a seggfej volt, mint
másfél évvel ezelőtt, és kértem egy ásványvizet. Csak egy koszos
poharat kaptam, a srác meg intett, hogy arra van a mosdó. Kapd be.
Visszalöktem neki a poharat.
Leültem a mellette lévő székre. Közelebb húzódtam Leehez, hogy
megtarthassam, ha netán el akarna esni.
– Mi történt? – Megfogtam az állát, és magam felé fordítottam az
arcát. A szája csupa seb volt, állkapcsa feldagadt.
– Az a rohadék tulaj. Azt mondta, múlt héten csak félig vágtam le a
füvet.
– És így volt? – Szúrós tekintete azonban rögtön választ adott a
kérdésre. Bocsánatkérően emeltem fel a kezem. – Ne haragudj! Majd a
pultoshoz fordultam.
– Kaphatnék egy kis jeget? – Pár maréknyit beleszórt egy
szemeteszsákba, azt nyújtotta oda. Összecsavartam a csomagot, és
óvatosan Lee szájához szorítottam.
– És mitől nézel így ki?
– Az a faszfej megfenyegetett, hogy elmondja a szomszédoknak. –
Megvonta a vállát. – Erre én behúztam neki egyet.
Csak pislogtam, annyira ostobán és gyerekesen hangzott az egész.
– Miért nem hagytad ott a fenébe?
Félretolta a jeget, megmozgatta az állkapcsát, és párás tekintettel
nézett rám.
– Muszáj dolgoznom. Szükségem van a pénzre. – A söréért nyúlt,
ami már nem volt ott. – Nem várom el, hogy megértsd, hiszen te egy
napot sem dolgoztál életedben.
Egy napot sem dolgoztál életedben. Ez igaz. Egy részidős állás
kedvéért költöztem el Stanfordból, azóta eltartanak, és aranyéletem van.
Teljes munkaidőben Brantnek szentelem magam, illetve jelenleg
Leenek. A mondat végén ellenszenvet éreztem a hangjában, mintha
attól, hogy nem dolgozom, kevesebbet érnék. Brant ezt sosem említette,
és most eltűnődtem, valóban így gondolja-e. Az érzelmek gyakran
rejtve maradnak mások elől. Elfojthatjuk őket, de végül úgyis
megtalálják a felszínre vezető utat.
Megint a szájához tettem a jeget, de a szeme mérgesen villant, ahogy
a hideg borogatás a nyílt sebhez ért.
– Ne rinyálj – suttogtam –, légy férfi!
A tenyerembe hajtotta a fejét, férfias illata keveredett az alkohol, a fű
és a föld szagával.
– Elkérhetném ezt a széket, szép hölgy?
Lee azonnal kinyitotta a szemét, ahogy odébb húzódtam tőle, és
meglátott mögöttem egy tetovált karú férfit, aki egyik kezével egy
enyhén szólva testesebb nőt támogatott. Az idegen fickó a másik
kezével a székemért nyúlt, mintha ki akarná alólam rántani, otthagyva
engem a koszos padlón. A nem túl tágas bár közönségét elnézve ez a
durva megjelenésű férfi nem tűnt ki a tömegből. Egyedül én tűntem
kívülállónak a lenvászon nadrágommal és méregdrága, márkás
kiegészítőimmel. A táskám többe került, mint a kint parkoló autók
többsége. Hülye ötlet volt pénteken éjfélkor ide jönni. Besétálni a részeg
bunkók közé, elvárva tőlük, hogy ne bámuljanak meg lökdösődjenek.
Aztán még a helyemet is elveszik.
Lekászálódtam a székről.
– Csak tessék. – Mosolyogtam, de a férfi arca rezzenéstelen maradt,
a felszabaduló ülőhely felett érzett örömét eltakarták ápolatlan, koszos,
kemény vonásai.
– Ülj vissza! – mordult rám Lee, és fejét sikerült annyira felemelnie,
hogy rám nézzen. Ellentmondást nem tűrő pillantás volt ez.
– Úgyis mennem kell – mondtam halkan. Istenem, már csak ez
hiányzott. Lee lerészegedve, valami idétlen bunyó miatt eleve véresen
meg akarja védeni a becsületemet egy olyan helyen, ahová bölcsebb lett
volna el sem jönnöm.
Lee tántorogva felkelt, és kissé megingott, ahogy a mögöttem lévő
férfi felé fordult. Az sajnos továbbra is csak egylépésnyire állt tőle, a
piócaként rátapadó barátnőjével együtt.
– Mi a fasz bajod van?
Megrántottam Lee karját.
 – Lee! – Ettől mintha egy pillanatra megállt volna az idő, ő rám
nézett, és megértettem ki nem mondott gondolatait.
Ő nem tudott nekem autót venni. Nem halmozhatott el gyémántul,
lakással, dubaji nyaralással. Még a megivott sörét se tudta kifizetni. Ez
volt az egyetlen, amit megtehetett. Felállni, harcolni, a vérét ontani
értem. Erre Brant sose lenne képes. A másik életünkben soha nem
kerültünk volna ilyen helyzetbe. Ez Lee világa. Itt ő a király. Itt
legyőzheti a tetovált sárkányt, és ő lehet a hősöm. A szeme olyan vadul
izzott, hogy elakadt a lélegzetem. Elengedtem a karját, és
visszahuppantam a szóban forgó székre.
– Ti nem is isztok! Adjátok át a helyet olyannak, aki piálni szeretne!
– A férfi, akivel nem szívesen futottam volna össze az utcán, gúnyosan
elmosolyodott, kivillantva megsárgult fogait, amitől Lee egész teste
megfeszült. Mikor behúzott egyet a pasasnak, mintha nem is
ugyanabban az idősíkban lettünk volna. Egy pillanatra megcsodálhattam
megfeszülő hátizmait, ahogy támadásba lendült, de a jobbhorog fél
méterrel elvétette zaklatómat, aki könnyedén elhajolt az ütés elől.
Becsuktam a szemem. Nézni sem bírtam tovább. Félrelöktem a
széket, közben a hangzavaron keresztül is hallottam a testnek ütő- dő
ökölcsapást. A hely hirtelen elcsendesedett, majd a tömeg lökdösődve
elindult felénk, hogy minél közelebbről lássa a verekedést. Amikor
kinyitottam a szemem, Lee éppen bemosott egyet a pacáknak, akinek
ettől a feje természetellenes szögben hajlott hátra. Közéjük ugrottam, és
ránéztem a másik nőre. De az rám se hederített, csak ragozott, és
egyenesen megcélozta a felszabadult ülőhelyet, ettől kezdve tudomást
sem véve a mellette dulakodó férfiakról.
– Állj! Hagyd abba! – ordítottam Lee arcába, aki megtorpant, én
pedig ezt kihasználva belöktem őt a bámészkodó tömegbe, ami
meghaladta a bár befogadóképességét, így sikerült kikerülnünk a
csatatérről. Belékaroltam, húztam-vonszoltam magammal az ajtóig,
majd ki az utcára.
Arra számítottam, hogy káromkodni és üvöltözni fog, vagy
megpróbál visszamenni, de ő csak botladozva követett. Egy lépés előre,
egy hátra, aztán szinte kecses mozdulattal a földre rogyott, és a
bemutatott balettmozdulat után térdén összekulcsolt karral, lehajtott
fejjel ült a koszos útpadkán.
Óvatosan mellé telepedtem. Közben átfutott az agyamon, hogy a
betonszegély most tutira kivégzi az új vászonnadrágomat.
Nem szólaltunk meg. Jólesett ez a csend. Most pont erre volt
szükség, eszembe juttatta a régi időket és helyszíneket. Egy időre
kiszabadultunk a ma esti őrületből. Én is lehajtottam a fejem, és arra
gondoltam, mi a fenét csinálok itt. Most otthon kéne lennem. A csendes
lakásban, nyakig a habos fürdővízben, könyvvel a kezemben. Vagy a
nyugágyon gubbaszthatnék a hátsó teraszon, míg az óceán zúgása
álomba nem ringat.
– Sosem teszed meg. – Szavai tompán és komoran hangzottak, amit
csak súlyosbított az alkohol és az elkeseredettség.
–Mit? – Fel sem néztem, a szemem csukva. Nem akartam látni az
arckifejezését, ahogy ezt kimondta. A válaszra sem voltam kíváncsi.
– Nem hagyod el. – Hosszú csend következett, csak a távolban
hallatszott valami üvegcsörömpölés és szitkozódás. – Ugye így van? –
Éreztem magamon a tekintetét, ezért kelletlenül felemeltem a fejem,
megadva neki a tiszteletet azzal, hogy a szemébe nézek.
Egy meggyötört férfit láttam, és ahogy a térdét átkarolva ott ült
mellettem, a szívem elszorult. Annyiféle megvilágításban láttam már őt,
de most tűnt a leggyengébbnek. Most érintett meg a legjobban, és fajt
ilyennek látni. Bizonyos szempontból ezt az énjét szerettem a
legjobban.
Csak néztem őt, és nem tudtam mást mondani:
– Nem, nem fogom elhagyni. Soha.
Fejét visszatemette a kezébe, újra csend borult az utcára.
Aztán sírás fojtogatta, öklendezni kezdett, előrehajolt, és lehányta a
mocskos aszfaltot.
Taxival mentünk a lakásomig. Utáltam bárhol otthagyni az autóm, de
nem akartam, hogy Lee részegen üljön mellettem, miközben vezetek.
Mindkét kezemre szükség volt, ha esetleg öklendezni kezdene a
húszperces út alatt. De nem volt semmi. Eldőlt az ülésen, feje az
ölemben, keze ernyedten pihent a combomon, mint aki biztos akar
benne lenni, hogy ott vagyok.
Menet közben horkolt is időnként, aztán a nagyobb bukkanóknál
elcsendesedett, feje nekem ütődött, és attól féltem, megint hányni fog.
De simán hazaértünk. A ház előtt szálltunk ki a taxiból, és húsz dollár
borravalóval meggyőztem a sofőrt, hogy segítsen betámogatni Leet az
ágyamig. Levetkőztettem, betakartam, úgy aludt el. Mellé feküdtem az
én felemre, és csak gyönyörködtem benne. Közben gondolkodtam,
próbáltam rendet rakni a fejemben, mit is érzek valójában iránta.



Mikor reggel felébredtem, már nem volt ott, és a pénz is eltűnt a

tárcámból.
Tényleg lelépett. A mobilját is kikapcsolta. A dzsipet egy
magánnyomozó találta meg az út szélén hagyva. Nyoma sem volt annak
a férfinak, aki a szívemből magával vitt egy jókora darabot. Hét hónapig
színét sem láttam.
Próbáltam elfelejteni.
Próbáltam elfogadni az eltűnését, és a jó oldalát nézni.
Az életem Brant mellett folytatódott tovább. Minden rendben ment,
feszültség nélkül. Az iTunes-üzletet sikeresen megkötöttük, Brant
megduplázta vagyonát, teltek a napok. De akárhányszor egyedül
maradtam, Lee járt az eszemben. Elképzeltem őt. Hiányzott.
Újra visszautasítottam Brant házassági ajánlatát, amit a jachtja
fedélzetén, egy gyertyafényes vacsora alkalmával tett nekem, miközben
homárt ettünk. Majdnem igent mondtam. Mióta Lee elment, nehezemre
esett kikosarazni. De sikerült.
Tudnom kellett, Lee ott van-e még mindig valahol.
Le kellett ásnom a mélybe, megbizonyosodni a létezéséről,
megkeresni a válaszokat.
Máshogy nem tudtam tőle elszakadni.
 BRANT

A GYŰRŰT AZ IRODÁBAN TARTOM, az íróasztalom legfelső fiókjában.

A bársonydobozon látszik, hogy számtalan alkalommal forgattam már a
kezemben. Többször, mint amennyire tervezték.
Tizenhárom hónappal ezelőtt vettem. Hirtelen ötlet volt, mikor
egyszer csak arra eszméltem, hogy valamilyen ismeretlen okból San
Francisco belvárosában vagyok, a nyüzsgő tömegben, a nap
legelbaszottabb időszakában. Gyűlölöm ezt a várost, a fojtogató
zsúfoltságot és a bezártságot. Álltam a forgalmas utcán, a koszos,
repedezett járdán, és megláttam az ékszerboltot a túloldalon, az ezüst
alapon fekete-fehér betűk nyugalmat árasztottak az őrült forgatagban.
Átverekedtem magam az emberáradaton, és beléptem az üzletbe.
Gondoltam, vehetnék neki egy pár fülbevalót. Ami fényesen csillog
sötét fürtjei között. A drágább daraboknál már kevesen voltak, végre
kaptam levegőt. Rámosolyogtam az engem üdvözlő eladóra. Nem annál
a vitrinnél álltam meg, ahol a nyakláncok és fülbevalók voltak kiállítva,
hanem gondolkodás nélkül a baloldalt elhelyezkedő, ragyogó
jegygyűrűkhöz léptem.
Fogalmam sem volt, hogy jutott ilyesmi az eszembe. Addig nem
kérhettem meg a kezét, amíg rendbe nem jövök. Amíg nem mondom el
neki sötét titkomat. Selejtes vagyok. Tisztában vagyok vele.
Megérdemli, hogy tudjon róla. Hogy számítson rá, mivel jár mindez.
Felkészülhessen a fájdalomra, amibe belerángatom, ha esetleg a
gyógyszerek már hatástalanok lesznek. De mindenről megfeledkez-
lem, mikor a vitrinhez léptem. Tekintetem átsiklott a középszerű
darabokon, majd az üvegen keresztül rámutattam egy pár szépen
elrendezett gyűrűre.
– Azokat szeretném megnézni.
Üres kézzel távoztam. Egyik sem lett volna méltó hozzá. De odabent
jó munkát végeztek. Végül találtak egy neki való drágakövet.
Egy természetes kék gyémántot. Csak beletelt három hétbe, mire
sikerült elég nagy méretet beszerezni. Egy pajzs formájú, 2,41 karátos
követ. Egyedi forma, különleges fajta, tökéletesen illik hozzá. Egyszerű
foglalatba tették, és házhoz szállították. A gyűrű még egy hónapig állt a
fiókban, míg biztosan úgy éreztem, eljött a megfelelő pillanat. Ez
életem legfontosabb döntése, komolyabb, mint bármelyik üzlet vagy
fejlesztés a cégnél. Körültekintően mérlegeltem a mellette és ellene
szóló érveket, minden oldalról megvizsgálva Layanához fűződő
kapcsolatomat. Úgy tekintettem rá, mint egy üzleti lépésre, bár a
házasság a legkevésbé sem hasonlítható ilyesmihez. De azt rögtön
tudtam, mit érzek iránta. Semmi értelme tétlenül halogatni a dolgot,
aztán belebukni. Én biztosra mentem, ezért alaposan kielemeztem a
helyzetet.
A lánykérés előtt elvégeztem a helyzetelemzést az én nézőpontomból
(ez pozitív eredménnyel zárult), aztán az övéből. Próbáltam
meghatározni, hogy okos döntés lenne-e a részéről. Elképzeltem,
hogyan reagálna, ha kitudódnának a titkaim. Talán túltenné magát
rajtuk. Megértené.
Vagy kirohanna a világból.
Sokat rágódtam rajta, végigvettem a lehetséges forgatókönyveket,
forgattam a gyűrűt vagy ezerszer... aztán elszántam magam.
Könyvelőimmel, családommal is megosztottam döntésemet, aztán
búcsút mondtam az észérveknek.
Szerelem. Micsoda őrültségekre tudja rávenni az embert!
Ujjaim közé fogtam a gyűrűt, néztem az olvasólámpa fényét
szikrázva szétszóró gazdátlan gyémántot. Aztán visszaraktam a
dobozába, lezártam a fedelét, és visszatettem ideiglenes helyére.
Lekapcsoltam a lámpát, úgy ültem ott egy darabig az üres, néma
irodában, miközben a szívemben is csendes űrt éreztem.
 HÉT HÓNAPPAL EZELŐTT

M IKOR LEGKÖZELEBB VISZONTLÁTTAM LEET, Ő jött el hozzám. A ház

hátsó falának támaszkodott, a felkelő nap fénye bearanyozta alakját.
Csak egy rövidnadrág volt rajta, a sós víz még meg sem száradt a testén.
Megálltam, sportmelltartóm rám tapadt, arcomról folyt az izzadság.
Megtörülköztem, miközben a futás miatt levegő után kapkodtam, és
ekkor találkozott a tekintetünk.
– Szia!
– Szia!
– Szóval visszajöttél.
Ahogy kilépett az árnyékból, a bőrén megcsillant a napfény, rám
sandított, megállt előttem, és meghúzta a copfomat.
– Aha.
– Hiányoztál – bukott ki a számon a szó. Ez volt a gyűlöletes
igazság.
Lefagyott arcáról a vigyor, amikor lepillantott, de próbálta leplezni
az érzéseit. Elővette azt a nézését, amivel mindig levett a lábamról.
– Soha többé ne hagyj el! – mondtam esedezve, és ő fürkészően a
szemembe nézett. A mogorva pillantás inkább vallott Brantre, mint
Leere.
– Oké – bólintott.



Miután elélveztem, a farka még mindig mélyen bennem volt, rám hajolt,
fejjel a hálószoba ablaka felé, szája a nyakamon, ziháló mellkasát a
hátamon éreztem, miközben dugott, és nyögve ismételgette a nevemet
annak teljes tudatában, hogy az övé vagyok. Mikor ő is kielégült, újra a
nevemet suttogta, és megcsókolta a tarkómat.
 A lábam teljesen elgyengült, neki kellett tartania, hogy ne essek el,
majd felvonszolt maga mellé az ágyra.
– Úristen, de imádok veled szexelni! – Nehezen vette a levegőt, és
egy hirtelen mozdulattal közelebb húzott.
– Én is! – Lehunytam a szemem. Egy légáramlat kellemesen
simogatta a bőrömet. Az erőm visszatért.
– Lezuhanyozom.
– Előbb én – vigyorogtam. – Mindjárt jövök.
– Semmi dolgom ma. Menj nyugodtan, megvárlak.
A szemem még mindig csukva volt. Éreztem, hogy felemeli a kezem.
Ujjaival végigsimította a tenyeremet. Aztán beletemette az arcát és
megpuszilta.
– Tetszel így. – A párnák közül szinte csak motyogás hallatszott.
Csukott szemmel elmosolyodtam.
– Hogy így?
– Meztelenül. Kielégülten. Semmi nincs rajtad, amitől kisebbségi
érzésem támadna.
Erre már kinyitottam a szemem. Felé fordultam.
– Kisebbségi érzésed? Mitől lenne?
– Két külön világban élünk, Lana. Ne csinálj úgy, mintha nem
tudnád.
Csendben maradtam. Keze bocsánatkérően simogatta a hátamat az
iménti bántó hangsúly miatt.
– De most itt vagy.
– Igen. És még csak magyarázatot sem tudok adni, hol voltam eddig.
Minden... – Elhallgatott. – Minden elhalványul, ha nem vagyok veled.
Ezt valószínűleg bóknak szánta. Mégis inkább egy rabságot jelentő
ítéletnek hangzott. Egy tényszerű kijelentésnek. Nem válaszoltam.
– Bárcsak találkozhattál volna az anyámmal!
Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Vártam, mi következik. Mit akar
ebből kihozni.
– Olyan szép nő volt! A haja göndör, mint a tiéd. Soha nem bírt
velem. Körbekergetett a lakáson, és akkora zajt csaptunk, mintha
hárman lettünk volna a szobában. – Hangja elakadt, mintha elaludt
volna, én pedig feszülten vártam a folytatást. Mikor újra megszólalt,
alig hallottam a szavait.
– Az apámra alig emlékszem. Nyolcéves voltam, mikor meghallak.
Egy részeg sofőr, valami countryklubból szabadult seggfej egy vasárnap
délután frontálisan beléjük hajtott. Ő túlélte, a szüleim nem. – Ökölbe
szorult a keze a hátamon.
Csend.
– Nagyon sajnálom, Lee. – Nem tudtam mást mondani.
Mintha meg sem hallotta volna, úgy folytatta. Gyorsan beszélt, az
eddig visszatartott szavak most hirtelen kikívánkoztak belőle, hangja
feszült volt.
– Nem volt más rokonom. Nevelőintézetbe kerültem. Tizennyolc
éves koromig nyolc helyen laktam. Hárommal nem volt gond, de a
másik öt... – Hallottam, hogy nagyot nyel. Kezét levette a hátamról, én
pedig megfordultam. Fejem a vállára tettem, átöleltem. Lábamat köré
fontam, míg minden porcikám hozzá nem ért. Csak ennyit tehettem érte,
hogy megnyugtassam. – Az öt másik hely... pocsék volt. Tizennyolc
évesen leléptem. Az államtól kaptam pár ezer dollárt, és elhúztam. –
Újra éreztem a kezét. Végighúzta a gerincemen. – Te meg én...
különböző életet éltünk eddig. Velem sosem törődött senki. Soha nem
volt annyi pénzem, hogy gondoskodjak valakiről, annyi meg főleg nem,
hogy egy ilyen nőt kényeztessek, mint amilyen te vagy. Az egész életem
a túlélésről szólt. Meg kellett harcolnom mindenért. Hogy egyszer elég
jó lehessek valakinek.
Nem szóltam. Csak feküdtünk összeölelkezve. Egy darabig várta a
válaszom, de aztán éreztem, hogy elnehezül a keze és elalszik.
Csodálatos történet volt. Költőien mutatta be az életét. Megnyerő
volt. Az előttem fekvő, meggyötört, összezavarodott férfi élettörténete.
Tökéletesen megmagyarázta a szeretetéhségét és az állandó megfelelni
akarást.
Kár, hogy mindez hazugság. Ahogy a karjaiban feküdtem,
belegondoltam, hány nőnek mesélhette már el ugyanezt.
 BRANT

B IZONYOS ÉRTELEMBEN OLYAN KÖZEL VAGYUNK egy olyan élethez,

amiben tökéletesen kiegészítenénk egymást és tökéletesen passzolnánk
egymáshoz. Másrészt viszont...
Egy világ választ el bennünket.
Hazugságok. Hazugságok tartanak távol bennünket egymástól. Én
egy hazugsággal vágtam bele a kapcsolatba, a múltamnak egy részét
hallgattam el előle, és reméltem, hogy soha nem fog tudomást szerezni
róla. Ő tisztán és ártatlanul lépett be ebbe a kapcsolatba, és közben
kezdte el felhalmozni a hazugságokat.
Szeretném megszabadítani magunkat az összes hazugságtól, tiszta
lappal akarok indítani, egy olyan alkalommal, amikor mindent
beváltanánk egymásnak. De rettegek attól, hogy elmondjam neki a
titkomat, és attól is, hogy meghallgassam az övéit. Tudok róluk, de nem
akarom, hogy kimondja őket, mert nem akarok több igazságot, elég
nekem, amit most tudok.
Csak azt akarom tudni, hogy miért. Miért csal meg engem? Mit nem
kap meg tőlem? Mi nem elég jó neki bennem? Miért teszi, amikor a
szerelme irántam olyan lánggal ég, hogy szinte perzsel? Miért bujkál
egy idegennel? A legnagyobb félelmem az, hogy szereti őt, és az illető
már befurakodott a szívébe.
Túlzottan szeretem őt ahhoz, hogy osztozzak rajta, a szeretőjét pedig
olyan hévvel gyűlölöm, hogy attól felforr a vérem.
Figyeltettem őt. Felbéreltem egy magánnyomozót, aki egy hónapon
keresztül járt a nyomában. De Layana túl okos volt, és a nyomozó
jelentése csak annyit tárt fel, hogy egyetlen férfival tölti az idejét:
velem. Most Jillian figyeli őt, akit azzal bíztam meg, hogy tudjon meg
mindent arról a férfiról, aki az életem szerelmét a kezében tartja.
Intelligens embernek tartom magam, igaz számítónak is szoktak
mondani. De nem vagyok hideg vagy érzéketlen, és a szerelmem
éppolyan lánggal ég, mint a megszállottságom. A dühöm azonban nem a
felszínen pislákol, hanem rejtekben várja azt a pillanatot, amikor ki kell
törnie.
 ÖT HÓNAPPAL EZELŐTT

– TE SOHA NEM FOGSZ HOZZÁM JÖNNI FELESÉGÜL.

– Ezt most kérdezed vagy állítod?
– Ez a kérdésem eleje.
– Akkor fejezd be.
– Befejezném, ha nem szakítanál félbe.
Felnéztem az előttem heverő gyümölcskupacról, éppen egy elég
érettnek tűnő narancsért nyúltam.
– Akkor rajta, hallgatlak – biztattam mosolyogva.
Felém dobott egy mangót, átkígyózott az útszéli bódék között, míg
közelebb nem ért hozzám.
– Rendben van, hogy nem jössz hozzám feleségül... de miért nem
költözünk össze?
Tényleg, miért nem? Elfogadható válasz után kutattam az agyamban,
Leet kivéve. Abban szinte száz százalékig biztos voltam, hogy Lee nem
fog belemenni abba, hogy Brant ágyán kúrja szét az agyam.
Aztán pedig... ott volt a belvárosi lakásom, amelyiket Molly és
Marcus azért még nem törtek be igazán. Megérdemelt volna egy
fordulónyi dugást.
– Lehet róla szó – mondtam végül, a lime-ok felé mozdulva. Brant
közben úgy huzigálta a kasmírpulóverem hátulját, ahogy nem kellett
volna.
– Lehet róla szó? – Átkarolt. Megharapdálta a tarkómat, aztán
elkomorulva nézett rám. – Amikor megkérem a kezed, akkor is mindig
azt feleled, hogy talán.
– Mert ez egy jó válasz. – Rámosolyogtam. Lábujjhegyre álltam, és
szájon csókoltam.
– Nem, ez egy borzalmas válasz – morogta, és visszahúzott, amikor
próbáltam elfordulni. – Szeretsz te egyáltalán engem?
Megálltam, letettem a kosaramat, és átkaroltam a derekát. A szemébe
néztem, az arcát a saját életemnél is jobban szerettem.
– Hát persze hogy szeretlek. Ne is kételkedj benne!
Előrehajolt, és olyan lágyan cirógatta meg az ajkamat, hogy
becsuktam a szemem. Többre vágytam.
– Akkor költözzünk össze – suttogta. – Legyél az én nem hivatalos
barátnőm.
– Ez nem olyan egyszerű – mondtam a szájába.
– Akkor gyere hozzám feleségül – mondta, erősen megcsókolt és
elhúzott. Szándékosan eltúlzott arckifejezéssel nézett körbe. – Itt kérjem
meg a kezed? Térdeljek le itt? – Megütögette a zsebeit, mint aki a
gyűrűt akarja előhalászni, pedig nagyon jól tudtam, hogy az irodája
széfjében tartja.
– Ne! – kiáltottam. – Az isten szerelmére, ne! Költözzünk inkább
össze! – Átkaroltam a nyakát, és loptam még egy utolsó csókot.
– Megígéred?
– Megígérem. – Felsikítottam, mert felkapott, a kosarunk feldőlt és a
gyümölcsök szerteszét gurultak. – Brant, mit csinálsz?
– Vadászatra indulok, új ház kell. Átölelt, a mellkasára vont, aztán
ügyesen kivezetett a tömegen keresztül, én pedig a nyakamat
nyújtogatva próbáltam szemmel tartani a kosarainkat.
– De mi lesz a gyümölcsökkel?
– Veszek neked egy házat egy egész gyümölcsöskerttel – ígérte meg,
gyengéden letett a kocsija mellett a földre, kinyitotta az ajtót és tartotta,
hogy szálljak be.
– Most? – kérdeztem értetlenkedve. Beültem, aztán az arcát néztem,
ahogy becsukja az ajtót és átjön a vezetőüléshez.
– Most.
– Azt hittem, hogy a te házadba költözöm. – A ház szó nem volt jó
kifejezés rá, inkább egy kúria volt, aminek a 4600 négyzetméternyi
területét egyébként alig használta. Csak az alagsori laboratórium
berendezésére tízmillió dollárt költött. Képtelen volt elköltözni onnan,
az lehetetlen volt a számára.
– Az az én házam, de én azt akarom, hogy legyen egy közös házunk,
ahol a jövőnket építhetjük. Válaszd meg te a helyet! – Sebességbe
kapcsolt, és a telefonját az ölembe ejtette. – Hívd fel Jillt! Találjátok ki,
hogy melyik ingatlanközvetítő lenne a legjobb, aztán hívjátok fel.
Egy közös ház. Tárcsáztam Jillian számát, és azon gondolkodtam,
hogy Lee hogy fog reagálni. Lehet, hogy hibát követek el.



Az első házamat a huszonötödik születésnapom után egy héttel vettem

meg. Hárommillió dolláros volt a költségvetésem, de elszaladt velem a
ló, és négyet költöttem. Tizenkét házat néztem meg, utána hoztam meg
a nehéz döntést, és választottam ki egyet. Most, hogy együtt voltam
Branttel, valami hasonlót vártam, de a döntés végül nevetségesen
egyszerűnek bizonyult.
Nekem korábban az alacsonyabb árkategóriában döntéseket kellett
hoznom. Kinti konyhát akarok vagy teraszt? Benti színházat vagy
könyvtárat? Egy óceánra néző iroda lenne jó vagy inkább még egy
hálószoba?
Brant árfekvésében minden házban volt minden, és csak három közül
kellett választanunk. Az ingatlanos felajánlott az útra egy limuzint, de
mi Brant Aston Martinjával kanyarogtunk a part felé, ahol a házak húsz-
harminc kilométer távolságra voltak egymástól. Harmincmillió dollárért
mindent megkaphat az ember, amire csak vágyik.
Könnyű döntés volt. Az első egy palota volt hivalkodó részletekkel,
kézzel festett mennyezeti freskókkal és súlyos bársonydrapériákkal.
Sütött róla a régimódiság. Az egészre a cselédszobák tették fel a
koronát, és az, hogy egy teljes szintet hivatalos összejövetelekre
szántak, amit mi soha nem használnánk. Volt egy hatalmas bálterem is
benne, arról azonnal el tudtam volna képzelni, hogy milyen módon
hasznosíthatnánk: az ugrott be, hogy görkoripályát rendezhetnénk be ott
a gyerekeinknek. Távozóban elég volt egy pillantást vetnünk egymásra,
és tudtuk, hogy nem ilyet szeretnénk.
A második ingatlan neve Windere volt, fent egy sziklán, a
tulajdonosaik között a Kennedy család is szerepelt. Négyhektárnyi
terület, kilenc hálószoba és teniszpályák is tartoztak hozzá, a
negyvenkét emeletnyi mélységben húzódó partra lifttel lehetett lemenni.
A lift legalsó szintjén volt még egy két hálószobás parti ház is, egy száz
négyzetméteres ékszerdoboz, wellness részleggel és egy második
medencével. Az ingatlan eldugott helyen, jó félórányi útra volt Palo
Altótól, és legalább nyolcfős személyzetet igényelt, de kényelmes volt.
Modern. Illett hozzánk. Az alagsori szint ötszáz négyzetmétert tett ki.
Ráharaptunk.
– Ilyet kerestünk. – Brant finoman háton veregette az ingatlanost,
egy alacsony nőt, kiálló felső fogsorral. – Jó munkát végzett.
– Van még egy ingatlan, amit szívesen megmutatnék önöknek...
Santa Cruzban... Gyönyörű ház... – A hangja elakadt és segítség-kérőn
rám nézett.
– Ez szerintem tökéletes – visszhangoztam Brant véleményét.
Belekaroltam, és sugárzó mosollyal felnéztem rá.
– Írjuk meg a szerződést. – Átkarolt, lehajolt és megcsókolt. –
Szeretlek – mormogta, miközben az ingatlanos hátrébb lépett, hogy ne
zavarjon.
– Én is szeretlek.
– Ezek az első lépések, ugye?
Vigyorogtam.
– Első lépések. Babalépések.
Mosolyogva megcsókolt.
– Ne mondd azt, hogy baba. Én már várandósán szeretnélek téged
látni, a házunkban rohangáló gyerekekkel.
A szívemben a fény kissé elhalványult, nyújtózkodtam, és loptam
iőle egy csókot, mielőtt az érzés a szememben is tükröződött volna.
– Vessünk még egy utolsó pillantást a jövendőbeli házunkra.
– MI FOLYIK ITT?
Éppen egy képkeretet csomagoltam be a padlón. Amikor felnéztem,
Leet pillantottam meg az ajtóban, zavartan széttárta a karját.
Körülnézett az üres nappaliban, mivel a bútorok felét már az előző héten
elvitték. Hátradőltem.
– Frank?
Egy pillanat múlva Frank dugta be a borotvált fejét az ajtón.
– Igen, asszonyom?
– Össze tudná szedni a srácokat, és elmennének ebédelni valahová?
Kicsit egyedük szeretnék maradni.
– Hogyne. – Köszönt Leenek és elment.
Felugrottam, letettem a keretet, és leporoltam magam.
– Helló, bébi.
– Mi folyik itt? – ismételte meg a kérdést.
– Költözködöm. Próbáltalak hívni, tényleg be kellene állítanod most
már a hangpostát.
Úgy nézett körül, mint aki nem ért semmit, tett néhány lépést a
konyhába, majd visszatért.
– Majdnem mindent elvittek már. Mikor költözöl?
– Pénteken.
– És hová?
– Nem túl messzire. – Előreléptem, átkaroltam, és egyszerre felforrt a
vérem. O is azonnal reagált.
Lenézett, lehajolt és megcsókolt.
– Mutasd meg!
– Most?
Vállat vont.
– Persze. Úgy tűnik, jól jönne most neked egy kis szünet.
Körülnéztem, a lakásom fele már be volt dobozolva, a maradékkal
Frank és csapata már elboldogul.
 – Oké, hozom a kulcsokat.
A Defenderrel mentünk, Lee keze már ismerősen ért a kormányhoz.
Csábító lett volna odaadni neki a járgányt, hiszen egyértelműen jelezte
mindig a vonzalmát, amikor a volán mögé ült. Majd egyszer talán, mert
most csak konfliktussal járna. Brant kérdéseket tenne fel. Túl sok
gondot jelentene, felborítaná a kényes egyensúlyt.
Csendben utaztunk, csak akkor szólaltam meg, amikor mutattam
neki, hogy hol forduljunk be, merre menjünk. Csak lopva pillantottam
rá, ahogy haladtunk a rendezett utcákon. Egy világ választotta el ezt a
környéket az ő városrészétől. Ismertem ezt a bizonytalan Leet, aki
ellenségesen és ingerülten viszonyult a luxuséletemhez, és aki olyan
szenvedéllyel utálta Brantet, ami már megijesztett, falán a mai nap
mégsem a legmegfelelőbb arra, hogy megmutassam neki a házat.
– Éhen halok. – Előrenyúltam és összekulcsoltam a kezünket. – Nem
akarsz először valamit bekapni ebédre?
– Nem vagyok éhes. – Elhúzta a kezét. Visszakapcsolt. – Az új
helyen nincs kaja?
Kinéztem az ablakon, és lenyeltem a választ. Ebből katasztrófa lesz.



Láttam a tétovázást rajta, amikor befordult, miután rámutattam az új

házra. A Defender lassan megállt a kapunál, az őr meglátott bennünket,
ellépett a kis bódéja elől, és integetett. A kapu lassan kinyílt, és feltárult
az a csoda, ami Windere volt maga.
Nem váltott sebességet, alig poroszkáltunk lefelé a kocsifeljárón, a
szélcsendben hallani lehetett a lehullott falevelek zörgését. Megálltunk
egy hatkocsis garázs előtt, beállt, elfordította a kulcsot és csak ült ott,
leállított motorral, a keze a kormányon.
– Vele költözöl ide. – A halálos ítélet.
– Igen. Gyere be nyugodtan. Azt szeretném, ha te is jól éreznéd itt
magad.
Elnevette magát. Elvette a kezét a kormányról, és rám nézett.
– Nem jövök be, Lucky. Nem értettem, nem fogtam fel az egészet.
Meg kellett volna mondanod.
– Ez csak egy hely, ahol lakni fogok. Kettőnk között ez semmit sem
változtat.
 – Szerintem pedig igen. A te házadban jól megvoltam. De ez... –
Oldalra billentette a fejét és felnézett a hatalmas, négyszintes házra. –
Egek ura, ebben a házban még őrbódé is van! Azt hiszed, hogy ők majd
hagyják, hogy te itt szépen félrekúrj?
– Semmi gond, Lee. Bármikor jöhetsz-mehetsz.
– Bármikor, amikor ő nincs itt. A fenébe. – Nagyot sóhajtott, és
felém fordult. A szemembe nézett. – Én soha nem fogom tudni neked
ezt megadni. A francba. Én soha nem fogok neked tudni adni semmit.
– De nem is kell. – A fejemet ráztam. – Nekem csak az kell, hogy
szeress. – Valahogy a torkomban ragadtak a szavak, abban a pillanatban
megbántam, hogy kimondtam őket. Nem érti meg úgysem, többet
gondol mögéjük, mint amit jelentenek, és túl nagy terhet raktam vele a
viszonyunkra.
– Szeresselek? – Lenézett, halkan nevetett, aztán újra rám tekintett. –
Lucky, azóta szeretlek, hogy megláttalak. Soha nem hittem volna, hogy
az enyém lehetsz.
A szívem szakadt belé, odamásztam a műszerfal előtt az ölébe, és a
karomat a nyaka köré fontam. Szájon csókoltam, nem törődve azzal,
hogy az őrbódé és a három költöztető premier plánban lát, akikkel
egyébként az elmúlt hetekben nem is találkoztam. Végigcsúsztatta a
kezét a testemen és a fenekemet szorongatta, miközben a száját az
enyémre tapasztotta. Nem azt mondtam, amit kellett volna, az ő
vallomása pedig összetörte a szívem, de egyúttal iszonyú boldoggá is
tett.
Elhúzódtam, ziháltam, találkozott a tekintetünk, és az igazság egy
torz változatát mondtam ki.
– Én is szeretlek.
– Ennyi jóban van részünk legalább.
– Gyere be! – kérleltem. – Avasd fel a lakást, tégy minden szobában
a magadévá! Tedd a házat a magadévá!
A teste megfeszült alattam.
– Ő még nem tette ezt meg?
Mosolyogtam. Utoljára megízleltem a száját.
– Egyáltalán nem – suttogtam.
– Ezúttal visszavonom, ha valaha is okosnak mondtam őt. – Átkarolt,
a villával kinyitotta az ajtót, és kiemelt a kocsiból. Óvatosan lábra
állított, bevágta az ajtót, és tartózkodón felnézett a házra.
 – Gazdag fasz – morogta, és valahogy húzatta magát, lassan ment fel
a lépcsőn.
Egy költöztetőnő jött el mellettünk, és a profikra jellemző mosoly
ragyogott az arcán.
– Miss Fairmont. Mr. Sharp – csiripelte, de egy pillanatra sem állt
meg, azonnal ment is tovább.
Éreztem, hogy Lee kicsit megindult, aztán sikerült behúznom a
házba.
– Azt hitte, hogy én vagyok Brant – sziszegte, közben a válla felett
visszanézett a nőre.
– Velem vagy, Brant pedig még nem járt itt. A többi költöztető is
valószínűleg ugyanígy viselkedne. – Az előttünk lévő helyiség felé
biccentettem, egy három emelet belmagasságú előtérbe, ahol négyen is
pakoltak.
– Ami azt jelenti, hogy akár itt helyben is megdughatlak, és senki
nem fog tudni róla? – Közelebb lépett, és egy oszlopnak döntött, a
testének a nyomása nagyon világossá tette, hogy hol járnak a
gondolatai.
Vihogva elhúzódtam tőle.
– Viselkedj! – suttogtam, elléptem és megkocogtattam egy, a
közelben álló férfi karját.
– Igen, Miss Fairmont? – A férfi megfordult, széles mosolyt
villantott rám, miközben tisztelettudóan Leere biccentett.
– Szeretnénk kettesben lenni. Megkeresné Annt és megkérné, hogy
legyen üres a ház?
– Hogyne. – A férfi elsietett, Lee pedig döbbenten nézett utána.
– Itt mindenki azt teszi, amit te mondasz neki?
Visszaléptem az oszlophoz és magam elé vontam őt.
– Csókolj meg!
Elsötétült tekintettel engedelmeskedett, és nekem préselődött. A
csókja kemény volt, követelőző, szemérmetlenül tapogatta vékony
pamut nyári ruhámat.
– Gondolom ez egy igen – motyogta.
– Igen – hagytam rá. – Akkor most nyolcféleképpen csináljuk
vasárnapig.
– Értettem, Miss Fairmont – mondta elnyújtva, és egyetlen határozott
mozdulattal lehúzta a bugyimat. – Örömmel.
T UDOM, HOGY NEM ÉRTESZ ENGEM, ÉS GYŰLÖLSZ, de hamarosan
megtudod Brant titkát, mert képtelen vagyok magamban tartani. Halkan
fog süvíteni, ahogy a dugót kihúzom, majd éles hangja betölti a levegőt.
És ha egyszer rájöttél, meg fogsz érteni, mert te is ugyanezt tetted volna.



Majdnem két évet szántam Leere. Betörtem az életébe, és elhárítottam

minden akadályt az elől, hogy belém szeressen. Minden porcikájából
kipréseltem a szerelmet, és kierőszakoltam, hogy a szerelem teljesen
átjárja a szívét.
Sikerrel jártam, mert teljesen az irányításom alá került. Az egyetlen
gondnak az bizonyult, hogy nem tudtam, mit tegyek vele ezen a ponton.
Nagyon jól lehet valakit kontrollálni, manipulálni, de csak addig, míg
a kontroll póráza el nem szakad. Főleg egy olyan férfira igaz ez, mint
Lee, aki még akkor is többre vágyott, amikor mindent megszerzett, amit
csak tudott. Éreztem, hogy a pórázom fájdalmat okoz neki. Éreztem,
ahogy foszladozik az anyag, amikor keményen húzta a kötelet,
méghozzá Brant felé. A gyűlölete iránta annál erősebb lett, minél többet
érzett irántam.
Jilliannek igaza volt: veszélyes játékot játszottam, és mindent
kockára tettem önző célom érdekében.
 KÉT HÓNAPPAL EZELŐTT

Az ÓCEÁNRA NÉZŐ VENDEGHÁZ lett légyottjaink helyszíne, ami elég

messze volt a főépülettől ahhoz, hogy az oázisunk legyen. Volt, hogy
Lee hetente kétszer jött, néha csak havonta kétszer, a megjelenése
éppoly szórványos volt, mint a napsütés. Az idegeskedése amiatt, hogy
el kell mennie az őrök előtt, az ötödik vagy hatodik alkalommal
elpárolgott, ekkortól már úgy ment át a kapun, hogy a biztonsági őrök
egy pillanatra sem tétováztak, barátságos biccentéssel vették tudomásul
a jelenlétét.
– Nagyon gyenge őreitek vannak.
– Hogy érted? – Az ölében volt a fejem, elfordítottam, mire
találkozott a tekintetünk, az övé zavartnak tűnt.
– Meg is ölhetnélek.
Nevettem.
– Ez már hónapokkal ezelőtt is megtörténhetett volna. – A csatornák
között kattintgattam, és az ESPN-nél horgonyoztam le. Az elmúlt egy
év alatt több sportközvetítést néztem, mint korábban egész életemben.
Míg Brant szabadidejében olvasott és feltalált, Lee értelmetlen
meccseket nézett, amiknek semmi hatása nem volt senkinek az életére.
– Komolyan beszélek. Minek vannak a biztonsági őrök, ha csak
mosolyognak és integetnek bárkinek?
– Mondtam már. hogy tudják, ki vagy.
– És ki vagyok? A te dugópajtásod? – Hangjának keserű tónusára
felkaptam a fejem. Lenémítottam a tévét, az oldalamra fordultam, és
felnéztem rá.
– Ők nem a kebelbarátaim, Lee. Megmondtam nekik, hogy mindig
engedjenek be. Ez nem elég?
– De miért nem lojálisak Branttel? Mégiscsak ő adja a fizetésüket,
hiszen itt mindenkinek ő fizeti a számláit. Egyébként hol a fenében van?
– A dühös Lee beszélt, a hangulatember, a mindenre és mindenkire
zsörtölődő Lee. Ezt az arcát kedveltem a legkevésbé, a szenvedélyes
férfinak ez volt a velejárója. Brant soha nem őrjöngött. – Már tízszer is
jártam itt, és soha nem volt itthon. Egyáltalán itt lakik?
– Tudod, hogy igen. – Az ölébe hajtottam a fejem, a plafonra
bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan kerülök én ezekbe a
helyzetekbe, és vajon hány lehetetlen kérdést fog ma még nekem
feltenni. – Emlékszel? Ezért is meg kellett küzdenem. – Ezzel a férfival
tízszer annyit kellett harcolnom, mint Branttel valaha.
– Gazdag fasz. – Letolt az öléből. Ahogy felállt, én lecsúsztam a
kanapéról, de egy kézzel elkapott, ahogy felkaptam a fejem és ránéztem.
Csípőre tett kézzel az ablakhoz ment, testtartása meztelen felsőtestének
minden porcikáját hangsúlyozta. – Lana, komolyan mondom, jobb, ha
imádkozol azért, hogy ne botoljak bele... leküldesz engem ide, mint
valami kib... kertészfiút, miközben ő ott fent a kastélyban dug téged...
– Utálod a főépületet. Ezért jövünk ide.
– Itt már baszott téged? – Hirtelen megfordult a lemenő nap derengő
fényében. Rám nézett, tekintete tele volt gyűlölettel és fájdalommal.
– Kérlek, ne mondd többet azt, hogy baszott – suttogtam.
– Megbaszta a te kis édes pinádat ebben a házban? – kérdezte,
miközben közeledett. Minden egyes szót külön hangsúlyozott, a mondat
végét pedig fenyegetően felvitte. Talpra ráncigált, olyan keményen
emelt meg a derekamnál, hogy az már fajt. A gránit konyhapultnál tett
le, szétnyitotta a lábamat, és közé állt.
– Nem. – Keményen a kezébe fogta az arcom, a szájával pedig
fájdalmas mohósággal csapott le az ajkaimra.
– Esküdj meg rá! – A másik kezével keményen megmarkolta a
fenekem, és előreráncigált a pult szélére. A sortja puha anyaga nem
leplezte, hogy felállt neki. Utáltam, hogy képes volt erre, hogy a vágya
egy pillanat alatt nyers hússá változtatott engem a szemében.
– Tényleg nem voltunk itt együtt – ziháltam. – Kérlek, add oda... –
Belé kapaszkodtam, köré fontam a lábamat, és a nyakát magamhoz
húztam, hogy a száját csókoljam.
– Mondd!
A kezemmel a rövidnadrágjánál kotorásztam. Benyúltam,
megragadtam, az ő fogása is erősebb lett, ahogy én is megfogtam őt.
 – Ezt.
– Tudod, hogy szerintem neked mire van szükséged? – A kezembe
tolta magát. – Hogy rossz legyél.
– Igen?
– Igen.
A vágytól nagyot nyeltem.
– Akkor tegyél rosszá.
– Rosszabbá teszlek.
És ekkor megdugott. Ott a pulton. Az orgazmusomat a hullámokba
sikoltottam, a sirályoknak és a szélbe. És az óriási kúria a szikla tetején,
negyvenkét emeletnyi magasságban felettünk csendes volt és üres.
AZ EGYÜTTÉLÉS MEGVÁLTOZTAT EGY KAPCSOLATOT , de a mi
kapcsolatunkból hiányoztak a szokványos csetepaték. Nem voltak
például mosatlan edények, amik miatt vitatkozhattunk volna, de nem
hevertek szerteszét a szennyes zoknik sem. Nem, az összetűzések
hagyományos forrásait a rendkívül figyelmes héttagú személyzet
kezelte. De a kapcsolatunk még konfliktusok nélkül is megváltozott,
javult azáltal, hogy együtt laktunk.
Ha lett volna bármilyen kétségem a szerelmemre vonatkozóan, az is
elpárolgott minden reggel, amikor mellette ébredtem. A legjobban
reggelente figyelt rám, lágyan simogatva ébresztett, a hajamat cirógatta,
és puha csókokat nyomott a bőrömre. Hozzásimultam, és még egy órát
töltöttünk az ágyban, kipislogtuk az álmot a szemünkből, ahogy a kávé
melege elárasztotta ereinket. Néha olvasott, ilyenkor hozzákuckóztam,
és újra elaludtam a vállán. Máskor, ha merevedése volt, szeretkeztünk,
ilyenkor játékos csókokból lett valami több, ám többnyire inkább
beszélgettünk. Az ő napjáról vagy az enyémről. A HAF eseményeiről
vagy a BSX-projektekről. A jövőnkről, hogy két vagy négy gyerekünk
lesz. A magán- és állami iskolákról. Melyik a jobb? A Standford vagy a
Békehadtest?
Esténként, éjszakánként, amikor hazajött, főztünk. Christine, a
főszakácsunk volt az oktatónk. Minden vacsorával fejlődtünk,
ügyesedtünk. Én a kivitelezésben jeleskedtem, Brant az előkészítést
szerette. Feltettünk valamilyen zenét, Christine valamilyen általános
utasítással látott el bennünket, aztán volt, hogy szörnyű kudarc lett a
vége.
Néha túl későn jött haza. Ilyenkor hagytam neki egy tányérral
Christine alkotásából, és a fenti teraszon üldögéltem vele. Hallgattuk az
óceán zúgását és beszélgettünk, én bort kortyolgattam, ő meg úgy evett,
mint egy kamasz. Akkora étvágya volt, amit nem is feltételeztem volna
róla az együttélésünk előtt. Nem tudtam, hogy lolyamatosan nassol,
aztán hatalmas adagokat eszik meg, mintha ezer kalóriát égetne el egy
nap. Az ízlése viszont éppolyan változatos volt, mint az enyém.
Elképesztően sokat volt képes dolgozni. Amikor leültünk
beszélgetni, akkor a napjai felére nem is emlékezett, de az időérzékét
akkor is elvesztette, amikor grilleztünk. Mindennél jobban viszont azt
szerette hallgatni, ha orgazmusom volt, és a legjobban arra vágyott,
hogy velem töltse le az élete hátralévő részét.
Minél jobban összenőttünk, annál jobban vágytam egy valódi
beszélgetésre a bennünket elválasztó titkokról. Tudtam, hogy van
esélyünk arra, hogy valóban közös jövőnk legyen. Az ördögbe kívánom
Jilliant és azokat a dolgokat, amiket mondott nekem. Hittem, hogy a
szerelmünkkel át tudjuk hidalni a problémákat. Hittem, hogy a
szerelmünk lehet az a ragasztó, ami összetartja őt, amikor a világa
szétesik.
Ki akartam rúgni a támaszait a helyükről. Fel akartam tárni az
igazságot, és el akartam mondani neki mindent. Látni akartam, hogy
túléli-e, és mellettem marad-e.
Azt kockáztattam, hogy elveszítem.
Azt kockáztattam, hogy tönkreteszem az életét.
Kockáztattam a szerelmünket. A jövőnket.
 BRANT

T UDOM, HOGY NEM VAGYOK EGY EGYSZERŰ ESET, erre már tizenegy
éves koromban rájöttünk. Azon a nyáron havazott San Franciscóban, és
a három lány is akkor tűnt el. A szüleim akkor vettek egy számítógépet,
és én nem játszottam többet kint a szabadban. Azon a nyáron minden
megváltozott.
Az egyszerű Apple II processzor az apám irodájában egy merőben új
világot tárt fel előttem. Már gyerekként megszállottan érdeklődtem a
számológépek és a kis készülékek iránt, és ez az érdeklődésem a
fejlettebb technológiával új szintre lépett. Mintha egy kapcsoló átbillent
volna a fejemben, én pedig szélesre nyitottam az ajtót, és tengernyi új
gondolat áramlott az agyamba. Kérdések merültek fel bennem, amelyek
úgy kezdődtek, hogy mi lenne ha...
Szétszedtem a drága új szerzeményt. Apám íróasztalára
kirakosgattam a belsejét, és napok alatt megtanultam a nyelvét. A
szüleim először tomboltak dühükben, aztán össze voltak zavarodva,
végül meglátták bennem a zsenit, és leköltöztettek a számítógéppel
együtt az alagsorba. Adtak nekem műhelyt, eszközöket és szabadságot.
Örült tempóban tanultam. Könyvtárba jártam, és minden könyvet
áttanulmányoztam, ami csak a technológiáról a kezem ügyébe került.
Érdeklődésemből megszállottság lett, szenvedélyemből őrület. Minél
többet tanultam, minél jobban megismertem az agyam működését és
potenciálját, annál jobban kitoltam intellektuális képességeim határait.
Káosz kezdett uralkodni az agyamban, egy elképesztő intenzitású
intellektuális verseny, a gondolatok egymást kergették a fejemben, és
mindegyik először a tudatalattim arcvonalával akart megküzdeni.
Erre még keményebben dolgoztam, nem ettem, alig aludtam. Nem
törődtem a szüleimmel, ingerült lettem, és minden szabad percemet az
alagsorban töltöttem. Úgy tűnt, mintha egyedül a technológia beszélné
azt a nyelvet, amit az újonnan megtalált őrületem értett. Az alagsor falai
között pedig a káosz egy-egy rövid pillanatra megszűnt, és én tudtam
összpontosítani. Minden mást kiiktattam ilyenkor. Én csak dolgoztam az
új otthonomban, mire a szüleim szakembereket hívtak, és fojtott hangon
vitatkoztak arról, hogy beteg vagyok-e.
Aztán eljött október 12-e, a mi kis családi armageddonunk, finoman
szólva is egy katasztrófa. Orvostól orvosig cipeltek, de csak egy
pszichológus, dr. F. arca maradt meg bennem. A különböző vizsgálatok
és orvosok útvesztőjében az ő jelenléte állandó volt. Kérdéseket tett fel,
vizsgálta a tapasztalataimat, az élményeimet, próbálta feltérképezni az
agyam kaleidoszkópját, megérteni a szerkezetét és az egyensúlyát.
Történetek százait mondtam el neki, a múltam minden kis részletét
megosztottam vele, kivéve azt, hogy mi történt október 12-én, mert
arról a napról hallgattam. Nem tudatosan döntöttem így, hiszen nem
voltam makacs vagy titkolózó. Azért nem beszéltem neki róla, mert
egyszerűen magam sem tudtam, mi történt. Nem emlékeztem rá – vagy
a tudatalattim nem engedte, hogy emlékezzek.
Végül egy újfajta felállás alakult ki: Jillian és én szemben az egész
világgal. Én számítógépeket alkottam, ő üzleteket kötött, és ketten
újradefiniáltuk a siker fogalmát. Bármilyen módon is trükköztünk... úgy
tűnt, semmi nem számít. A pénz csak úgy ömlött, kiegyensúlyozott
voltam, a szüleim mindent elhittek, akármit mondtunk nekik.
Majdnem egy évtizedig hazudoztam, Jillian pedig mosolyogva
fedezte a bűneimet, olyan kedves szavakkal, hogy szinte én magam is
hittem bennük. Aztán a hazugságok abbamaradtak, mert a gyógyszerek
minden problémámat megoldották.
Október 12. óta huszonhét év telt el, én pedig ura voltam az
életemnek. Szerelmes voltam. Meg akartam győzni Layanát arról, hogy
legyen a feleségem.
Soha jobbkor.
 EGY HETE

A LEREPÜLŐ TÁNYÉR KEMÉNYEN BELEVÁGOTT A GERINCEMBE, amikor

Lee egy dühös mozdulattal mindent lesöpört az asztalról. Részeg volt, a
tekintete ködös, úgy jelentkezett be, hogy folyamatosan a főépület és a
vendégház között jelző kapucsengőnek dőlt. Belebújtam a köntösömbe,
és a lifttel felmentem hozzá. A csengő a liftben is folyamatosan
berregett, előre jelezte a rám váró rettenetes látványt.
– Én ezt soha nem akartam! Befurakodtál, baszd meg, az életembe,
és most, hogy már megszereztél magadnak, már nem akarsz engem! –
Tágra nyílt szemmel, a fájdalomtól eltorzult vonásokkal beszélt, közben
alig kapott levegőt, a mellkasa vadul hullámzott.
– Dehogynem akarlak, hogyne akarnálak. Szeretlek.
– De még mindig vele vagy! Milyen egy beteg, torz csaj vagy te?
Esküszöm, hogy én ezt nem bírom! Nem bírom tovább! És ha
visszamész hozzá és vele dugsz? Én ebbe belehalok. Nem tudom
elviselni a gondolatot, hogy hozzád ér.
A tekintete tele volt fájdalommal, és számtalan érzelem örvénylett
benne. A mellkasa remegett, ahogy kapkodta a levegőt. Nagyot
sóhajtott, remegő ujjakkal vont magához, és a szemembe nézve
folytatta:
– Mondd, hogy szeretsz!
– Szeretlek. – Farkasszemet néztünk, közben azt kívántam, hogy
felfogja, amit mondok, és az én szemem is megtelt könnyekkel.
– Mondd még egyszer!
– Szeretlek!
Egy kézzel leráncigálta a bugyimat, a másikkal a tarkómat szorította
úgy, hogy már fájt. Tombolt, vágyott rám, és amikor belém hatolt, én
még nem álltam készen rá. Túl kemény volt. Én is ziháltam, ugyan más
okból, de te jó ég, szerettem ezt az embert.
– Nem bírom tovább – zihálta és felhúzott az asztal szélére. A széle
nagyon nyomta a fenekem. A kezével megtartott, és a csípője elkezdett
mozogni. – Nem bírlak elveszíteni, Lana. Te vagy mindenem. –
Lehajtotta a fejét. A szája a kulcscsontomon remegett, és a többi
testrészével ellentétben az ajka puha volt. Én megfeszültem, a farkához
szorítottam magam, és közelebb húztam a fejét. Amikor a szánk
találkozott, akkor csókolt és harapott, birtokolni akart. Húzott és tolt, és
megbélyegzett a farkával, a ritmus csak fokozódott, én pedig nyögve
belekapaszkodtam. Az izmai az ujjaim alatt megfeszültek, minden
érzését beleadta.
Aztán kinyitotta a száját a bőrömön, és felkiáltott, a nevemet nyögte.
A lökései lassultak, ahogy belém ürített. A testünk lelassult, utolsó
lökései kemények voltak és mélyek, aztán megállt. Bennem maradt,
miközben a nyakamba zihált.
– Mondd újra!
– Szeretlek.
Aztán felkapott, és az ágyunkba vitt. Lefektetett, és az oldalamra
gurított. Én a hátammal simultam a mellkasához, ekkor átkarolt, és
szorosan magához ölelt. Annyival magasabb volt, hogy ahogy hozzá
simultam, a szája a fejem tetejénél volt.
– Nem tudom, mit csináljak – motyogta a sötét szobába, és a szavai
majdnem elvesztek a ventilátor zümmögésében. – Túlzottan szeretlek
ahhoz, hogy elhagyjalak. De erre is képtelen vagyok. Belehalok. –
Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyektől rettegtem, és amelyeket
soha nem akartam hallani, de amelyek még az álmaimban is követtek. –
Választanod kell. Muszáj.
Tíz perccel később a légzése egyenletessé vált. Ahogy feküdtem az
ölelésében, sírni kezdtem. Néha hatalmas szívás, ha megkapsz mindent,
amit valaha is akartál.
Elég volt. Elég erős kell, hogy legyen a szerelmünk. Eljött az idő,
hogy lerántsam a leplet minden hazugságunkról.
 KÉT ÉVE ÉS NÉGY HÓNAPJA

A BBAN A PILLANATBAN, hogy Brant hajnali l:43-kor a belize-i szálloda

bárjában megfordult, tudtam, hogy valami nincs rendben, csak azt nem
tudtam, hogy mi. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért lett
libabőrös a karom, és miért tűnt úgy, hogy minden elnémult
körülöttünk. Csak álltam, néztem őt, és próbáltam rájönni, hogy mi lehet
a gond.
– Szia! – Vigyorgott. Széles mosolyára előtűntek az arcán a
gödröcskék és a fehér fogai, mosolya a szombat esti focimeccsek
gondtalan hangulatát idézte. Amikor mosolygott, akkor a szemei is
mosolyogtak, a szeme szélén kis ráncocskák jelentek meg. Olyan férfi
gyakorolt így hatást, aki tudja, hogy jóképű, és megfelelő
könnyedséggel is kezeli ezt a dolgot. – Olyan elveszettnek tűnsz,
édesem. – Előrenyúlt, megfogta a könyökömet, és magához vont. Én is
megérintettem az ingét, ahogy próbáltam megállni, picit megtoltam,
közben pedig igyekeztem rájönni, hogy mitől van olyan rossz érzésem.
Jobbra egy széken egy szőke csaj gubbasztott egy pólóban, az öltözéke
alapján úgy tűnt, a szálloda személyzetéhez tartozik. A sörösüvege
nyakát szorongatta, a kora alapján egyébként meg voltam győződve
arról, hogy még nem ihatna alkoholt. Brant a másik kezét az ő meztelen
combján nyugtatta. A kezére bámultam, és nem értettem, miért nem
veszi le róla.
– Édesem. – Már ez furcsa volt. Az arcát néztem, a széles mosoly
még mindig rajta volt, és a szemembe nézett. Hozzám beszél.
Édesemnek hív. Soha nem hallottam tőle ezt a szót. A kezére néztem.
Figyeltem, megmozdultak az ujjai. A lány combját simogatta.
Miközben, a fenébe, én őt nézem.
Elvettem a tekintetem a kezéről, és visszanéztem rá, az arcára, ott
kerestem megoldást. Drogozott? A pupillái normálisak. Részeg? Nem
igazán tűnt úgy. Normálisnak tűnt, már ha normálisnak mondható egy
olyan arc, ami egyáltalán nem hasonlított rá. Már ha normális ez a
flörtölés és ez a lezserség. Mint egy olyan férfi, aki baráti körben
meccset néz, és közben a keze feljebb vándorol egy sportos pipi lábán.
Keményen megütöttem a mellkasát, és a mutatóujjammal
nyomatékosítva figyelmeztettem a lányt:
– Te pedig tűnj el innen, de gyorsan, még mielőtt kirúglak innen! –
Csak pislogott és Brantre nézett, aztán vissza rám. Nem vártam meg a
választ. Brant felé fordultam, és arra készültem, hogy a bennem
felgyülemlett minden mérgemnek szabad utat engedjek.
Az arca meghiúsította minden zsarnoki tervemet. Ingerültség látszott
rajta, a vállánál fogva visszatolta a szőkét a székére, amikor az felállni
készült.
– Maradj csak, Summer – mondta halkan. A név csak fokozta a
mérgemet amiatt, hogy még nem avatkoztam be. Summer? Brant felállt,
fölém tornyosult. Rajtam csak a szállodai papucsom volt. – Miss, talán
inkább önnek kellene távoznia.
Miss? Leesett az állam. Az Édesemmel még csak meglegyintett, a
Miss-szel viszont akkorát rúgott belém, hogy csak jövő héten fogok
földet érni. Nem néztem jobbra, utáltam volna a szőke tekintetét, ahogy
a barátom komplett hülyét csinál belőlem.
– Miss? – Köpni-nyelni nem tudtam. – Mi a fene ütött beléd?
Értetlenkedve a fejét csóválta, majd a mellette állókra nézett,
vadidegenekre, mintha én lennék az őrült. Közelebb lépett, és halkabban
folytatta, a fejét lehajtotta, és egyenesen dühödt szemembe nézett.
– Valami elkerülte a figyelmem? Megbántottam volna úgy, hogy
nem is vettem észre? – Lenézett, és egy pillanatra elvörösödtem, amikor
rájöttem, hogy egyenesen a topom átlátszó anyagát bámulja, mivel a
köntös elég nyitott volt ahhoz, hogy belásson. Hátrébb léptem,
szorosabban összefogtam magamon a köntöst, odanyújtottam neki a
mobilját, és gépiesen valami összefüggéstelen dolgot mondtam, a
dühöm szavak formájában kibukott belőlem.
– Nem tudom, hogy milyen beteg játékot játszol most velem, Brant,
de én torkig vagyok veled. Fogd a mobilodat, és menj a kib... szobádba.
– Brant? – Felvonta a szemöldökét, úgy, ahogy még soha nem láttam
korábban, de elképesztően fura volt. A látvány miatt alig figyeltem arra
a marhaságra, amit ezután mondott. – Engem nem is Brantnek hívnak.
Nem Brantnek hívják. Fogadni mertem volna, hogy okos szájából
ennél idiótább mondat még nem hangzott el. Nevettem.
– Nem Brantnek hívnak?
– Nem. – Olyan magától értetődően mondta, hogy egy pillanatig azt
hittem, hogy lehet, hogy én vagyok itt az őrült. – Valakivel
összetévesztett. - Kezet nyújtott, mintha meg kellene ráznom. A
szemembe nézett. – De kicsoda maga?
Ezután kezdődött az őrület. Csak pislogtam rá, és nem értettem
semmit, csak azt, hogy minden összeomlott.

***

– De hát tudod, hogy engem hogy hívnak – suttogtam.

Oldalra billentette a fejét, mint aki próbál emlékezni, aztán a fejét
rázta.
– Sajnálom, de nem. Találkoztunk már valamikor?
Ártatlan arcáról a szőkére néztem, aki úgy ült ott felvont
szemöldökkel, hogy egyértelműen látszott rajta, megkérdőjelezi a
józanságomat. A körülöttünk lévők arcáról is hasonló kifejezéseket
olvastam le, döbbent sajnálatuk egyetlen személyre, mégpedig rám
irányult, nem pedig Brantre, aki láthatólag egy idegösszeomlás kellős
közepén állt. Normálisnak tűnt, miközben fogalma sem volt arról, hogy
ki ő. Mindenki azt hitte, hogy en őrültem meg. Karba tett kézzel álltam,
és megcsíptem magam a bordám felett, hogy nem álmodom-e. De nem.
Brant mobiljára néztem, amit továbbra is felé nyújtottam, de ez
senkit nem érdekelt, ezért egy szó nélkül zsebre dugtam, sarkon
fordultam, és elhagytam a bárt.
Forró könnyek folytak le az arcomon, és teljesen össze voltam
zavarodva, úgy éreztem, hogy valami elveszett. Belöktem a lépcsőházba
vezető ajtót, és levágódtam az első lépcsőfokra. Csak addig tartottam
magam, míg az ajtó becsukódott, és teljesen egyedül maradtam. Véget
ért volna a kapcsolatunk? Ráadásul nem is Jillian, vagy egy félrelépés
miatt, vagy mert összevesztünk volna az esküvői meghívókon... Mi volt
ez az őrült éjszakai vita egy férfival, aki nem is tudja a nevem?
Előre-hátra ringattam magam, aztán leálltam. Kivel találkoztam az
előbb? Egy férfival, aki nem tudja a nevem? Elemeztem. Az arcát. A
reakcióit. A szavait. A benyomásaimat. Elhittem, amit mondott.
Elhittem, hogy ő is elhiszi, és éppen ez tette az egész jelenetet őrjítővé.
Ha elhiszi, amit mondott, ha elhiszi, hogy nem ismer, ha elhiszi, hogy ő
nem Brant...
Ez a titka? Ha igen, akkor ez valódi titok. Nem egy kis abnormalitás,
hanem az egész életét befolyásolja... Örökre szól. Előhúztam a
mobilomat, és fütyülve a következményekre tárcsáztam Jillian számát.
Az utolsó csengésre felvette, pedig már féltem, hogy a hangpostája
lesz.
– Igen? – Öregedett a hangja, de az is lehet, hogy csak azért, mert
hajnali kettő volt.
A torkomat köszörültem.
– Layana Fairmont vagyok.
– Láttam a kijelzőn.
– Csak amiatt telefonálok... hogy Brant... lent volt a bárban. És nem
ismert meg engem. – Becsuktam a szemem és reméltem, hogy volt
értelme annak, amit mondtam. Teszteltem őt, vajon pontosan érti-e,
amit mondok, vagy arra a következtetésre jut, hogy megőrjítettem a
barátomat. Utóbbi a helyzetet figyelembe véve, nagyon is valós
lehetőség volt.
A sóhajtása mindent elárult. Nem volt meglepve és nem volt ingerült.
Beletörődő volt. Várakozó.
– Ki volt?
– Hogy érti? Azt mondta, hogy nem Brant.
Újabb sóhaj.
– Reméltem, hogy ez nem fog megtörténni.
– Tessék?
Egy hosszú pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, egy öreg nő
hangját hallottam.
– Volt oka annak, amiért nem akartam, hogy együtt elutazzatok. Azt
hiszed, hogy utállak, és keresztbe akarok tenni a kapcsolatotoknak. de
tévedtél, mert csak próbáltam elodázni ezt a pillanatot. Próbáltam
megőrizni az esélyét annak, hogy Brant normális maradhasson.
– Nem értem. – Ennél jobban nem bagatellizálhatná a dolgot.
– Brantnek disszociatív személyiségzavara van. Az elmúlt harminc
évben körülbelül öt különböző személyisége volt. Bárcsak kiderült
volna, hogy ma este kivel találkoztál. Azt hittem, hogy javult az
állapota... – Egy pillanatra elhallgatott, már-már attól tartottam, hogy
szétment a vonal. A kijelzőre pillantva magamban szitkozódtam az
alacsony feltöltöttség miatt. – Korántsem tudok annyit róla, amennyit
szeretnék. Nagyon jól titkolózik, a személyiségei pedig még jobban,
mert ők még Brant elől is rejtőzködnek.
– Rejtőzködnek Brant elől? – Felálltam. Ökölbe szorítottam a kezem,
és próbáltam józanul gondolkodni. – Nem tud róluk?
– Nem. – Ahogy kimondta ezt a szót, a hangja élesebbé vált. – Az
orvosai egyértelműen jelezték, hogy nem is képes rá. A tudata egy
érzelmi kötéltáncot jár, és ha ráébredne minderre, akkor az azt jelentené,
hogy lelökjük a kötélről, és hagyjuk, hogy összetörje magát. Minden
összeomlana. A tehetsége, a személyiségei... Az orvosok még azt sem
tudják, hogy vajon Brant képes lenne-e uralni az egészet. Jelenleg azt
kockáztatjuk, hogy akár örökre elveszítjük azt a Brantet, akit ismerünk,
akit te szeretsz.
Rogyadozó lábbal leültem, minden erőmet felemésztette, hogy
megőrizzem a józanságomat. Becsuktam a szemem, azt kívántam,
bárcsak rossz álom lenne az egész.
A titok. Rettegtem tőle, kerültem minden áron, miközben jelek után
kutattam.
Íme, itt van hát, és bár találkoztam vele, semmit sem akartam jobban,
mint visszafordítani az idő kerekét, és összeszedegetni összetört szívem
darabkáit. Úgy hevertek ezek a darabok a bárban, mint az összetört
üveg, Brant és a nő talpa alatt.
– Nem fog sokáig tartani – tette hozzá. – Rendszerint csak néhány
óráig tartózkodik egy személyiségben. Hamarosan visszavált, attól
függően, hogy mennyi ideje van így.
– Mennem kell – motyogtam a telefonba.
Nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy Jillian mutat majd egy
cseppnyi részvétet és esetleg másképp kezel, mint egy pénzhajhász
piranhát? De ő csak három szót mondott.
– Őrizd a titkot.



– Layana? – A hangja zavart volt. Felemeltem a fejem, és felnéztem rá.

Az üres lépcsőház szürke porában a kedvesem állt előttem, zsebre
dugott kézzel, a tekintetében aggódással. Layana. A nevemet mondta.
Figyelmesen ránéztem. A széles mosoly eltűnt az arcáról, ahogy a
lány is. Summer. Kipróbáltam, hogy mit szól a nevéhez.
– Brant?
– Mit csinálsz itt? – Leguggolt, megsimogatta a karom, ami
rendszerint melegséggel töltött el. – Minden oké?
Bólintottam. Az oké a lehető legtávolabb állt a jelen állapotomtól.
Mosolyogtam, közben éber tekintettel fürkésztem az arcát, de minden
ismerős vonását felfedeztem. A felelősségteljes megfontoltságot, a
kibillenthetetlen nyugalom auráját. A karomat a nyaka köré fontam, és
belélegeztem az illatát, még éreztem a füstöt a ruháján. Szorosan
átkaroltam, ő végigsimított rajtam. Megcsókoltam a nyakát, és eszembe
jutott, hogy vajon őt is csókolta-e.
Felemelt a lépcsőről, és mint egy gyereket, a szobánkba vitt.
Hozzábújtam, és amikor letett az ágyra, úgy csináltam, mint aki elaludt.
Nem akartam kérdezősködni, annyira sok kérdés volt a fejemben, amik
kibukhattak belőlem. A puha párnán feküdtem, és hagytam, hogy
betakarjon. Éreztem, ahogy az ágy besüpped, amikor egy fél óra múlva
szappanszagúan ő is bebújt az ágyba. Átkarolt, és magához vont.
– Szeretlek – súgta a szoba csendjébe.
Én is szeretlek. Nem mozdultam, csak egyenletesen lélegeztem.
Vártam, hogy elaludjon, és próbáltam nem gondolni a bőröndjében lévő
gyűrűre.
M ÁSNAP REGGEL ÁGYBAN MARADTAM. Felnyögtem, amikor Brant a
szájával cirógatta a tarkómat.
– Ideje felkelni, bébi. – Édes érzés volt a hangját a bőrömön érezni. –
Nagy terveink vannak mára.
Felhúztam a térdem, és a gyűrűs dobozra gondoltam. Nagy tervek.
Ijesztő. Magamra húztam a takarót, és nyögtem egy újabbat, riasztóbbat.
– Mi a baj? – A kezét finoman a hajamra tette. Vajon ezt a kezét
csúsztatta felfelé annak a nőnek a lábán? Olyan gyengéden cirógatta a
combját, mintha meg akarta volna dugni.
– Nem érzem jól magam.
– Tényleg? – Aggodalommal vegyes csalódottság a hangjában.
– Kérlek, hívd fel a recepciót, és kérdezd meg, hogy tudnak-e egy
nővért küldeni. – Nem emeltem fel a fejem, hagytam, hogy a párna
tompítsa a szavaimat, így is biztos voltam benne, hogy hallani, amit
mondok.
– Nővért? Ennyire rosszul vagy? – A keze feljebb csúszott.
Gyengéden megérintette a homlokomat, mintha esetleg meleg lehetne,
mintha a láz a tünete lenne annak, ha valakinek összetörik a szívét.
– Siess, kérlek! – suttogtam. Hallottam az ágynemű suhogását, és az
ágy egy kicsit megemelkedett. Az íróasztalhoz ment. Fojtott hangon
beszélt valakivel, de nem igazán tudtam kivenni, hogy mit.
– Pár perc múlva küldenek valakit. Hozzak valamit? Vizet?
Aszpirint? – Már pánikot éreztem a hangjában.
Csak nyögtem válaszul.
Az ötcsillagos kiszolgálás két ápolónőt és a lakájunkat jelentette.
Fájdalmas arcot vágtam, és arra kértem Brantet, hogy hagyjon egyedül a
nővérekkel. Készpénzben ötszáz dollárt adtam kettejüknek, mire
komoly arcot vágtak, miután pedig Brant a szobába lépett, kijelentettem,
hogy azonnal haza kell utaznom. A lakáj előrelépett, felajánlotta, hogy
intéz egy charterjáratot. Brant beleegyezett, ő is adott borravalót, így a
nővérek duplán jól jártak, aztán mindenki akcióba lépett: a nővérek
elkezdtek csomagolni, Brant az ágyam mellé térdelt, az arca
szemmagasságba került, és a kezemet fogta. A hatás kedvéért
összerezzentem, kicsit megfeszültem.
– Annyira sajnálom, drágám. Bárcsak tudnék valamit tenni. –
Behunytam a szemem, reméltem, hogy abbahagyja. Lelép. – Annyira
szeretlek. Ha bármi bajod esne... – Megtört a hangja, kétség- beesettnek
tűnt. Kikémleltem a szempilláim alól, láttam, hogy a zsebeit ütögeti,
vadul nézelődik. Csak ezt ne. Magamhoz húztam a kezét, a figyelmét
magamra vontam.
– Most csak aludni szeretnék – motyogtam. – A nővérek adtak
valami fájdalomcsillapítót... – Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy
a kezem elernyedjen a szorításában, aztán elvette a kezét és felállt.
Megpuszilta a fejem, majd hallottam, hogy utasításokat osztogat a
szobában.
Hazafelé magánrepülőgéppel mentünk, akár harmincezer dollárjába
is belekerülhetett az út, viszont megúsztuk a biztonsági és a
poggyászellenőrzést. Autóval egy magánrepülőtérre vittek bennünket,
és tizenöt perc múlva már a levegőbe is emelkedtünk. A légiutaskísérő
engem a kanapé egyik végébe ültetett, Brantet a másikba. Brant lehúzta
a cipőmet, a lábamat az ölébe vette, és gyengéden masszírozta a
talpamat.
Kerültem a kontaktust, hogy ránézzek vagy halljam a hangját.
Visszahőköltem az érintésére, rettegtem attól, hogy bármi olyat teszek,
amitől felbátorodik, előveszi a gyűrűs dobozt, és felteszi azt a kérdést,
amire hat hónapot vártam. Becsuktam a szemem, és kizártam őt,
számoltam, hány óra van még hátra a leszállásig.
... Disszociatív személyiségzavar. Figyelembe véve, hogy hány éves,
és milyen életszakaszokon ment át, eddig öt különböző személyisége
volt... A férfi, akivel a bárban találkoztam. A keze a lány combjáin.
Szétkenödött ajakfény. Hány nőt dugott meg csak az elmúlt évben?
Nagyon jól rejtőzködik, a személyiségei még jobban. Amikor nem
jött el a randikra, és amit a feledékenysége számlájára írtam. És
hányszor lépett le csak úgy éjszaka...
Kockáztatunk... örökre elveszíthetjük Brantet, akit szeretsz.

Mielőbb otthon akartam lenni. A saját házamban, a magányomban. Meg

akartam érteni ezt az egészet, utánajárni, hogy van-e esély arra, hogy a
szívemet még egy darabban vegyem ki az egészből.
Te mit tettél volna a helyemben? Amikor három hónappal később I
ee elém lépett a benzinkút boltjában, és rám villantotta a mosolyát?
Szerettem Brant egyik oldalát. Tényleg olyan furcsa, hogy
beleszerettem a másikba?
 NAPJAINKBAN

I TT AZ IDEJE, MEG KELL TENNEM. Le kell ülnöm Branttel, és át kell

beszélnem vele ezt a dolgot. Intelligens ember, és szeret. Lee is szeret.
Beszélnem kell Jilliannel is, de nem akarok, mert túl ideges vagyok
amiatt, hogy mit mondana. Az utasításai miatt, amiket lenyomna a
torkomon, de amiket eszem ágában sincs követni. Tudom, mit kellene
tennem: meg kellene engednem Brantnek. hogy mindenféle beavatkozás
nélkül élje a külön életeit. Felfogtam. De ehhez már túl késő van. Az
egészet két éve kúrtam el nagyon, amikor megláttam Leet, és nem
léptem le azonnal. Egy parkolóban dugtunk, és beleszerettem a
mosolyába. Megszereztem magamnak, és elértem, hogy alárendelje
nekem a szívét.
Korlátozottak a lehetőségeim, hiszen vagy elveszítem Leet, vagy
beszélek Branttel. Veszélynek teszem ki Brant lelki egészségét, mert túl
önző vagyok ahhoz, hogy elveszítsem Leet. Megismétlem: tudom, mit
kellene tennem, hogy mit kiabálna Jillian a gyűlöletétől vezérelve a
fülembe.
Annyira szörnyű lennék? Azt hiszem, a válaszom igen. Tudom, nem
jól van ez így, de a szerelmem túl erős ahhoz, hogy az érzéseim rendben
legyenek. Nem veszíthetem el Leet, másrészt pedig mindent a Brant
iránti szerelmem vezérelt.
Igen, ez önzés.
Igen, veszélynek teszem ki Brantet.
Igen, az is lehet, hogy meg tudom menteni a kapcsolataimat.
Igen, életem legnagyobb szerencsejátékát játszom.
Túlzottan szeretem mind a kettejüket ahhoz, hogy bármi mást tegyek.
Két pohár bort tartok a bal kezemben, és átlépek a nyitott üvegajtón.
Az óceán felől csípősen hűvös szél fúj a sötét estében. Leülök a kinti
kanapén Brant mellé, és az egyik lábamat magam alá húzom. Odaadom
neki a poharát. Próbálom kitalálni, hogy hol kezdjem.
A BORA FELÉT MEGITTA MÁR, AMIKOR VÉGRE BESZÉLNI KEZDEK.
– Valamit nem mondtam el neked. – Leteszem a poharamat az
asztalra, és felé fordulok. Nincs szükség arra, hogy felkeltsem a
figyelmét, mert most is, mint mindig, teljes odaadással rám koncentrál.
Követi a példámat, leteszi a borát, a szemembe néz, feszültségének az
az egyedüli jele, hogy szorosan összezárja az állkapcsát. Nézem a feszes
izmot, és eszembe jut, hogy alig láttam őt korábban tikkelni. Nyelek
egyet, próbálom kitalálni a következő mondatot, a kezemmel idegesen
babrálok, miközben próbálok valami értelmes gondolatot összeszedni.
– Róla akarsz beszélni? – A hangja halálosan nyugodt, ilyen
nyugodtan még soha nem hallottam őt beszélni, de a dühös Brantet
egyébként ilyennek vártam. Számító. Kontrollált. Dühös.
Csak pislogok.
– Tessék?
– Akivel találkozni szoktál. – Lazán mondja ki a szavakat, de látom
az arcán a feszültséget, hogy milyen mereven összezárja a száját.
– Miről beszélsz? – Hát persze, hogy tudja. Zseniálisan okos férfi.
Százoldalnyi kódban azonnal észreveszi a változásokat. Igazából nem is
viselkedtem rejtőzködőén. Én úgy gondolkoztam, hogy egy nem
jelenlévő férfi nem tud rajtakapni valakit, aki az ő tudatában nem is
létezik.
– Intelligens felnőttek vagyunk mind a ketten, Layana. Ne játszd a
hülyét! – A hangja keményebb, mint bármikor, de csendes. Nem
kiabálós fajta. Nyelek egyet.
– Jó, részben róla akarok beszélni. Csak várj egy percet, kérlek. El
fogok jutni odáig.
– Már vártam, hogy elmondod, hogy megmagyarázod, mégis mi az
ördögöt nem kapsz meg tőlem. – Érzem a fájdalmat a hangjában, csak
egy apró zönge, de nála ez olyan, mintha kiabálna.
– Nem arról van szó, amire gondolsz.
 – Mióta tart? Öt hónapja? Régebben? Már korábban is gyanítottam,
de nem tudtam biztosan, csak azután, hogy összeköltöztünk.
Előrehajol, a térdére könyököl, és átható tekintettel néz rám. Elemez.
Keresi az igazságot a sok régi hazugság között.
– Két éve.
Látom, hogy fáj neki, hogy összerezzen. Nyel egyet, a szeme
sarkában látom a nedvességet. A fejét a kezébe temeti.
– Ezért nem akarsz hozzám jönni feleségül?
– Nem úgy van, ahogy gondolod. – Nem akartam, hogy a Lééhez
fűződő kapcsolatom legyen a katalizátor, ahol elkezdjük a beszélgetést,
de most már folytatom. Tárjuk ki szélesebbre a kaput.
– Szereted őt?
Közelebb hajolok, megfogom a kezét, és kényszerítem, hogy nézzen
rám.
– Én téged szeretlek. Az egész rólad szól.
Elveszi a kezét.
– Lejezd be ezt a kib... rejtélyeskedést, és mondd el, hogy miért!
– Nézz rám, és hallgass meg, kérlek!
Meghallgat. Nem szól közbe, a szemembe nézve figyel. Háttérbe
szorítja az egoját, a fájdalmát, és a szavaimra figyel. Azt teszi, amire
Brant született. Elemez és értelmez.
Már nem keresem a tökéletes kifejezéseket, inkább nekivágok, és
belemerülök a témába.
– Leenek hívják. Mission Bayben találkoztunk, arrafelé szokott
alkalmi kertrendezési munkákat vállalni készpénzért. A múlt év nagy
részében egy másik lánnyal járt. Hébe-hóba feküdtünk le egymással két
évig, eleinte az én házamban, mostanában pedig itt, a vendégházban.
Lee nem az igazi neve, ez csak egy felvett személyiség. – Nyelek egyet,
mert most jön a gyilkos rész. – Brant... az ő valódi személyisége te
vagy. Őt a te agyad teremtette, és időről időre, rendszerint stresszes
időszakokban felveszed az ő személyiségét. Az állapotodat úgy hívják,
hogy disszociatív személyiségzavar, korábban többszörös
személyiségzavarnak nevezték. Nem csaltalak meg. A másik férfi... te
magad vagy, a személyiségednek egy másik oldala, egy olyan valaki,
akinek megvan a saját személyisége.
Az arckifejezése nem változik, amikor befejezem. Csak néz a
szemembe, és hallgatja a csendet. Néhányat pislog, köztük hosszú
szünetekkel.
– Gondolkodom – mondja végül. – Próbálok rájönni, hazudsz vagy
komolyan elhiszed, amit most mondtál.
– Nem hazudok.
Továbbra is a szemembe néz. Tanulmányoz. Finoman megmozdul,
látszik, hogy rájött valamire.
– Elhiszem, hogy komolyan beszélsz – mondja lassan. – Ami nem
jelenti azt, hogy nem vagy őrült.
Finoman elmosolyodom.
– Nem vagyok őrült.
– Pedig az egyikünk az. Jobb szeretném, ha te lennél az.
A mosolyom lehervad.
– Te nem vagy elmebeteg.
– Lehet, hogy szórakozott vagyok, de nem élek különböző életeket.
– Én a te másik személyiségeddel dugok már két éve. Ő is te vagy.
– Szereted őt? – A kérdés, másodszor megismételve teljesen
másképp hangzik.
– Igen. – Pislogok, és hirtelen kibuggyannak a könnyeim, teljesen
elárasztanak az érzéseim. Nem igazságos egy embert kétféleképpen
szeretni, hiszen egyféleképpen is elég nehéz.
– Jobban, mint engem?
– Nem.
– Tévedsz. – Hajthatatlannak tűnik.
– Jillian beszélt nekem róla. – Kockáztatok, de erre tényleg felkapja a
fejét és felém fordul.
– Miről?
Letérdelek elé, és a kezemet a térdére teszem.
– Belize-ben. Azon a hétvégén, amikor először akartad megkérni a
kezem. Az éjszaka kellős közepén felébredtem, nem találtalak, ezért
lementem a földszintre... és a bárban láttalak meg. De nem voltál
önmagad, nem ismertél meg, sőt más néven mutatkoztál be, mint...
Elhallgatok, mire fölém magasodik, elmegy mellettem, és közben
durván félretol. Mint Lee, nem mint Brant. A mondatom végét
lenyelem.
– Nincs igazad, össze voltál akkor zavarodva. Az is lehet, hogy be
voltál csípve.
Feltápászkodom, próbálom megfogni a kezét, de nem hagyja. A
frusztráció szétárad bennem.
– Nem igaz! Azt mondtad a bárban, hogy nem ismersz engem.
Bolondot, hülyét csináltál belőlem. Más néven mutatkoztál be, egy
másik nőt tapogattál. A bárból kijövet felhívtam Jilliant, és ő beszélt
nekem róla. – Halkabban mondtam, és végre megint a szemembe nézett.
– Ő mondta, hogy tizenegy éves korod óta szenvedsz disszociatív
személyiségzavarban, mióta zseni lettél. Azt is mondta, hogy az orvosok
szerint soha nem tudhatod, hogy mikor jön elő. Az is lehet, hogy
idegösszeomlást kapsz, Brant eltűnik, és a többi személyiséged közül
egy másikat veszel fel. A szüleid, Jillian... mindenki tud a titokról, csak
nem árulják el senkinek, hogy megvédjenek! – A hangom megtörik,
rekedtes krákogásom miatt csak két részletben tudom végigmondani a
mondatomat.
Ökölbe szorított kézzel közelebb lép, bár a beszéde nyugodt ritmusa
egyáltalán nincs összhangban a hangjából érezhető frusztrációval.
– De Layana, akkor miért mondod el most ezt nekem?
– Nem bírom... – Kikészülök én is. Nem akarom kimondani az önző
gondolataimat. – Lee... ő akarja, hogy válasszak. Képtelen vagyok arra,
hogy ne vegyek tudomást arról, amit te a többi életedben csinálsz. Nem
lehetek a feleséged úgy, hogy tudom, amikor távol vagy és a másik
életedet éled, akkor más nőket tapogatsz, más nőket szeretsz.
Szükségem van rád, teljesen. Arra van szükségem, hogy csak engem
szeress. Most mind a ketten az enyém vagytok. Mind a kettőtöket
szeretlek. De Lee... azt akarja, hogy válasszak. Nem tudom őt
elveszíteni, Brant. Muszáj találnom egy megoldást, hogy mind a ketten
az enyém legyetek, anélkül, hogy az egyikőtöket elveszteném.
– Szóval erről akartál beszélni. Rám rakod ezt a terhet.
– Titkon reméltem, hogy ez felszabadítólag hat majd.
– Beszélni akarok Jilliannel. Nem hiszek neked.
– Hogyan szerethetsz, akarhatsz feleségül venni úgy, hogy közben
azt hiszed, hazudok neked ezekről? – Csak nézek rá, miközben azt
akarom, hogy a férfi, akit szeretek, felismerje a férfit, aki nélkül nem
tudok élni.
– Ez az egész felfoghatatlan, Layana. Te mit tennél, ha én azt
mondanám neked, hogy van egy másik személy, aki benned él?
– De ez nincs így.
– Így érzem most magam. Én egész nap, majdnem negyven éve a
fejemben élek, és hidd el nekem, hogy senki más nincs ott rajtam kívül.
Ezzel elfordul, és elindul be a házba. Kevesebb, mint egy perc múlva
hallom a kocsija dübörgését.
Hallgatom, hogy elmegy, és azon gondolkodom, ki fog visszajönni.
 BRANT

E Z AZ EGÉSZ LEHETETLEN, PEDIG NEM HAZUDIK. Nem lehet.

Ordít az egészről, hogy az igazságot mondja. Szükségem van
Jillianre. A szemébe akarok nézni, és ki akarom deríteni az igazságot.
Nagy most a nyomás, ami a mellkasomra nehezedik, és nem tudok
megbirkózni vele. Itt az ideje, hogy bevegyek egy tablettát. Érzem, hogy
jön a blackout, a józan ész határára lök, és a gondolataim egyedül a
blackout fekete feledésében képesek megnyugodni. Küzdők a
késztetéssel, hirtelen gyanús kezd lenni, hogy az egyedüli megnyugvás,
amit valaha ismertem, a fehér pirula, és csak ez képes megnyugtatni.
Átfókuszálja a szorongásomat, segít elaludni és megszakítás nélkül
folytatni az életemet.
Minden hazugság volt, amit eddig hittem? Milyen mély gyöke rei
vannak a csalásnak?
Október 12-én blackoutom volt, amiből úgy ébredtem fel, hogy
Jillian arca félig szét volt verve. Azt mondták, megőrültem. Megprobált
lecsillapítani, de én ellene fordultam. Addig ütöttem, rúgtam, öklöztem,
míg a földre rogyott. Egy gyermekpszichiátrián ébredtem, de semmire
nem emlékeztem.
Ettől kezdve voltak ilyen kieséseim. Úgy magyarázták, hogy az
agyam így próbál megküzdeni a nyomással, amelyre az intellektusom
miatt rákényszerül.
Ezek olyan időszakok, amikor értelmetlenül viselkedem, közülük a
leghosszabb öt óráig tartott. Két évtizeddel ezelőtt Jillian talált egy
orvost, aki megoldotta a problémámat, mert olyan gyógyszer-
kombinációt adott, ami lecsillapította a sötét démonjaimat. Nem volt
több blackoutom, csak akkor voltak sötét pillanataim, amikor a
mellékhatásként fellépő álmosság kiütött. Évtizedekig nem estem
vissza.
 Blackoutok. Ezt mondták nekem, és én elhittem.
Gázt adok, remeg a kezem a kormányon. Jillian. Ő azóta velem van,
hogy minden elkezdődött. Ő fog tudni nekem válaszolni.

Jillian a háza előtt áll, amikor behajtok. A szél fújja a hosszú kabátját, a
kezét zsebre dugja, és az arca határozottságot sugároz. Anyámként
szeretem őt. Leállítom a motort, és az ablakon keresztül egymásra
nézünk. Látszik rajta, hogy fél, és próbálom megérteni. Össze vagyok
zavarodva, elveszettnek érzem magam. Layanára lenne szükségem.
Kinyitom a kocsiajtót, megállók. Nézem, ahogy Jillian hátrébb lép, a
lépcső felé fordul, és felsiet rajta. Fekete kabátos alakját hatalmas fehér
háza keretezi. A beállt alkonyaiban a fények hirtelen felvillannak,
megvilágítják a fákat és az oszlopokat, ebben az amúgy is zavaros
helyzetben semmi szükség erre a drámai hatásra.
Ellépek a kocsitól, a hideg miatt zsebre dugom a kezem. Nehezen
emelem a lábamat, ahogy fellépek a lépcsőkön. Jillian profilját az
ajtóban megvilágítja a belülről kiszűrődő fény. Nyitva tartja az ajtót.
Találkozik a tekintetünk, ahogy belépek.
– Jillian.
– Brant – mondja beletörődő sóhajjal. – Gyere be a kuckómba.
A kuckó szót egy olyan nő használja, aki nem érti a szó jelentését.
Egy kuckó kényelmes, de ebből a helyiségből csak a hivatalos
atmoszféra árad. Leülök egy dívány szélére, és nézem az arcát. Ő egy
egyenes támlájú székre ül le.
– Layana hívott – mondja –, és elmondta, hogy mit mondott neked.
Nézem, ahogy a nadrágja redőit simogatja.
– Soha nem tetszett nekem, hogy azzal a nővel jársz, Brant.
Nem ezt vártam.
– És az igazat mondja?
A kezére néz, aztán fel, rám.
– Nekem se hinnél, ha ilyeneket mondanék neked. Ez a nő viszont
még teljesen az ujja köré is csavart téged. Többszörös személyiség? –
fújtat. – Ezzel a szöveggel akarja megmagyarázni a félrelépését! –
Feláll, és elém lép, a cipője úgy kopog a padlón, mint egy metronóm. –
Benned merült fel a gyanú, hogy megcsal. – Remegő ujjal mutat rám.
Remeg a keze! Dühös vagy fél? – Tudod, hogy mi folyik itt, Brant.
Talált valaki mást, és közben téged sem akar elveszíteni.
 Én is felállók.
– Szóval ezért találta ki a disszociatív személyiségzavart, hogy ezt
megmagyarázza? Van fogalmad arról, hogy ez mennyire eszementen
hangzik? – Nem néz a szemembe, a tekintete összevissza repdes a
szobában. – Ő nem tud az emlékezetkieséseimről. Nincs mire alapoznia
ezt az egészet. A szemembe nézve mondott valamit, amiről azt
gondolja, hogy igaz, és azt állította, hogy te mondtad neki. – A levegő
forró hullámokban lökődik ki a mellkasomból, és a fejemben már fáj a
kalapálás. Dühroham. Egy idegen érzés, amit már hosszú ideje nem
éreztem. Nem értem, csak azt érzem, hogy valami lehámlik a lelkemről,
elveszítek valamit, amiről azt hittem, tudom kontrollálni. Pislogok,
Jillianre összpontosítok, érzem, hogy vicsorgók, ahogy közelebb lépek.
– Brant... te ezt nem érted – mondja tétován. – A gyógyszerek ezt
megszüntették.
– Mit? Az emlékezetkieséseket? Vagy azt, hogy más
személyiségekbe lépek át?
Felemeli a kezét, és én megállók. Rájövök, milyen közel vagyok
hozzá, és arra is, hogy a félelemtől nyílt ekkorára a szeme. Tőlem fél?
Nevetséges gondolat. Kiengedem az öklömet, és a légzésemre
összpontosítok.
– Én semmit nem tudok más személyiségekről. Csak azt tudom, hogy
mostanában tökéletesen működtél. Soha nem dolgoztál még ilyen jól,
soha nem tudtál ilyen remekül összpontosítani, a kreativitásoddal
ennyire összhangban.
– Az ördögbe a munkával! Az életemről beszélek, arról az emberről,
aki vagyok, amikor álomra hajtom a fejem.
– Ezt te sem gondolod komolyan. – Kihúzza magát. – Neked a
munka az életed, Brant. Te és én... mi ketten megváltoztatjuk a világot.
– Számítógépeket csinálunk, Jill. – Vállon ragadom, és arra
kényszerítem, hogy nézzen a szemembe. – Mi történik velem? Igaza
van?
A szememmel könyörgök az igazságért, de az ő tekintetében
tétovaságot és határozatlanságot látok.
A düh felforr az ereimben, a higgadtságomnak lőttek, és a bal
kezemmel a másik vállát is megfogom. Megrázom a madárcsontú nőt,
akiről azt hittem, hogy ismerem.
– Mondd meg az igazat! kiabálok. – Van még valaki bennem?
Gyerünk, szólalj már meg!
Nézem, mint egy lassított felvételen, ahogy összekoccannak a fogai,
a rángatózását, ahogy a vállát rázom. Elborít a gyűlölet érzése az
ismeretlennel szemben, az önuralom minden kötelékét lerázza rólam,
pedig eddig minden a helyén volt. Évtizedek óta először most
érzékelem, ahogy a világom darabokra hull. A felejtés sötétsége feloldja
a dühömet egy fekete tengerben.
Feketeség.
Semmi.
Talán egy másik személyiségem veszi át az uralmat, de az is lehet,
hogy a hátamba szúrt injekció miatt érzek így. Jillian mögém néz, és
bólint.



Megkötözve ébredek, alig tudom megmozdítani a csuklómat és a

bokámat, nagyjából csak öt centiméternyire, amennyire
begyógyszerezett agyam meg tudja állapítani. Ráncigálom, húzom a
szíjakat, de semmi értelme, csak annyit érek el vele, hogy a teremben
lévő férfi megmozdul. A fejemet szabadon el tudom fordítani, azt nem
szíjazták le. Ahogy kinyújtom a nyakam, latom, hogy a kopasz férfi
közelebb jön. A vonásaira összpontosítok, és még ködös agyammal is
azonnal felismerem.
– Dr. F. – Leengedem a fejem. Odaérve hozzám nyugtatólag a
mellkasomra helyezi a kezét, és aggodalommal néz le rám. – Hol
vagyok?
– Jillian házában. Úgy gondolta, hogy jobb, ha itt van, távol az
újságíróktól, a nyilvánosságtól.
– Szabadítsanak ki! – Olyan udvariasan próbálom kérni, ahogy csak
lehetséges, de biztos vagyok benne, hogy árulkodó a hangom.
– Egyelőre nem tehetjük. Jillian elmondta, mi történt... és a saját
biztonságunk érdekében egy ideig jobb, ha így marad. – Megpaskolja a
karomat, mintha egy pálcikás jégkrémet kértem volna tőle, nem az
Istentől kapott szabadságomat.
– Engedjen már el, az istenit neki! Nem fogom bántani magukat, és
semmi olyat nem tettem, hogy maguk így lekössenek, mint egy állatot –
bukik ki belőlem. Tiszta erőből ráncigálom a szíjakat, kezd eluralkodni
rajtam a klausztrofóbia.
– Brant, felejtse el egy pillanatra ezeket a béklyókat. Beszélnünk
kell. – Tudomást sem véve a riadalmamról, visszamegy a székéhez,
elővesz egy tollat, és bekapcsolja.
Csukott szemmel próbálom az izmaimat ellazítani, enyhíteni a
kötelek nyomását a bőrömön. Elképzelem a Laya alaplapját. Az
alkatrészeit, amiket össze kell kapcsolni, hogy működjön. Az
önmagukban értelmetlen darabkákat, amik egymással kommunikálva
életre keltenek egy tárgyat. Béke. Kinyitom a szemem.
– Beszéljünk, tessék.
– Mi történt az emlékezetkíhagyásakor?
– Mikor?
– Tegnap. Itt. Jillian kuckójában.
– Ez nem egy kib... kuckó. Ez egy hivatalos hely érdektelen
csevejekre. És ez nem lehetett tegnap. Biztos, hogy ma történt. Én... –
Észreveszem, hogy a fény beáramlik az ablakokon. Tegnap volt. – Hol
van Lana? Látni akarom őt. – El kell magyaráznom neki olyan dolgokat,
amikről még magam sem tudok igazán.
– Véleményünk szerint nem tenne jót önnek, ha látogatókat fogadna
addig, amíg nem járunk ennek a dolognak a végére.
– Tessék?
– Véleményünk szerint...
– Hallottam, amit mondott, csak nem hiszem el, hogy maga úgy
beszél velem, mint egy gyerekkel. Felnőtt vagyok, és nem érdekel hogy
mi a maguk véleménye.
– Mr. Brant, már kimondták a maga cselekvőképtelenségét. Ebben a
pillanatban, egészen addig, míg Jillian nem nevez ki valaki mást, én
vagyok az ön orvosa, Jillian pedig a maga személyes képviselője.
Te jó ég, újra össze fogok omlani! Érzem az árnyékát, pontokai látok
magam előtt...
– Nem nyilváníthatnak cselekvésképtelennek, hiszen ezt egy bt
rósági eljárásnak, egy orvos szakértő által végzett pszichológiai
vizsgálatnak kell megelőznie.
– Brant, én orvos vagyok, Jillian pedig már elindított bizonyos
folyamatokat. Ideiglenes hatállyal kérvényt nyújtottunk be, amit egy
helyi bíró jóváhagyott, és addig érvényben marad, amíg a bíróság hétfőn
elkezd dolgozni. Kérem, lazítson, és engedje, hogy kezeljük.
 Az agyam szalmaszálakba próbál kapaszkodni.
– A gyógyszereimre van szükségem – zihálom. – Kérem.
– Addig felfüggesztjük a gyógyszerezését, míg nem látjuk, hogy
milyen gyakoriak a váltások.
– A váltások? – Fáj a mellkasom. A stressz rám nehezedik, attól
félek, hogy összetörik a mellkasom alatta.
– A más személyiségekbe történő váltások. Addig nem tudjuk
megérteni őket, amíg nem figyeljük meg.
– Más személyiségekbe? – Ezek szerint igaz. Layanára van
szükségem. Meg kell magyarázni...
FEKETESÉG.
A Z ÖREG NŐKRE JELLEMZŐ KIB... LUXUSBAN ÉBREDTEM. Lee
megmozdul az ágyban, a tekintete a díszes tapétára vándorol, próbál
rájönni, hogy hol van. Milyen részeg lehetett, hogy hazakísért egy idős
nőt és az ágyában kötött ki. Lassan balra fordítja a fejét, és egy öreg és
kopasz férfival találja magát szemben. Pislog. A férfi úgy néz fel rá,
mintha fel akarná boncolni. Lee próbál felülni, ekkor ráébred, hogy a
keze nem mozog. Hiába rántja meg keményen a csuklóját, csak azt éri el
vele, hogy rájön, fáj a karja, mivel már órák óta küzd.
– Ki a fene vagy te? – horkant fel.
A férfi mosolyog, türelmes egy fickó.
– Először a vezetéknevét, ha szabadna. Aztán én is bemutatkozom.
– Lee.
– Milyen Lee?
Lee grimaszol, nem tudja, mire megy ki a játék.
– Lee. Lerúgom azt a kibaszott fejed.
A kopinak van mersze nevetni.
– Ja, értem. Örvendek. Én dr. Finzlesk vagyok.
– Letartóztattak? – Nem ez lenne az első alkalom, hogy
börtöncellában ébred. Bár a legtöbb börtöncellának nincs fapadlója,
négyméteres belmagassága, és nincsenek bekeretezett képek a falon.
– Nem. Csak szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Hogy kerültem ide?
– Gyakran teszi fel magának ezt a kérdést?
Ránéz.
– Válaszolj már a kib... kérdésemre!
– Erőszakoskodott, ezért nyugtatót adtunk magának. Lekötöttük,
hogy ne tegyen kárt másokban.
– Bántottam valakit?
– Nem volt olyan vészes. – A férfi mosolyog, pedig nincs min. Lee
próbálja megérteni a választ. Fáj a feje. Becsukja a szemet.
 – Ez kinek a háza?
– Egy hölgyé, Jillian Sharp a neve. Ismeri ezt a nevet?
– Nem. – Sharp. – Rokona Brant Sharpnak?
– Igen.
Igen. Micsoda segítőkészség! Köpi elég csapnivalóan bánik a
betegekkel. Ezek szerint bántalmazott valakit Brant Sharp rokonának a
házában. Végre talán jól odavágott. Elkapta azt a gazdag faszt, és jól
seggbe rúgta. Harcolt a nőért, akinek a vonzalmát nem igazán ér demli
meg.
– Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
A fenébe ezzel a seggfejjel! Aki lekötöz valakit, meg akarja vizsgálni
a fejét, közben pedig semmi információt nem akar adni cserébe. A
plafonra bámul.
– Lee? Mi az utolsó dolog, amire emlékszik?
– Menj a fenébe! Add ide a mobilomat!
Ezután elhallgat. Órák telnek el így, Köpi ott marad az ágya mellett,
Lee pedig nem nyitja ki a száját, és minden kérdést elenged a füle
mellett. Nem tudja, hogy hány óra, de kint már sötét van, amikor a férfi
sóhajtva feláll. Leteszi az üres jegyzettömböt, kinyitja a táskáját,
elővesz valamit, és az ágyhoz közeledik.
Lee összerándul a fém forró szúrásától, dühödten néz az orvosra, a
karját feszíti, de az izmai nekilendülnek az engesztelhetetlen szíjaknak.
– Mi volt ez, te rohadék?
FEKETESÉG.
M ÁR KÉT NAP TELT EL. Brant nem veszi fel a mobilját, és Lee sem.
Vicces, hogy még most is úgy gondolok rájuk, mint két külön
személyre. Tegnap elmentem Jillianhez. A háza előtti lépcsőn
megálltam, és a szemébe néztem. Vörös volt, az arca feszült, akárcsak
az enyém. Mi mind a ketten szeretjük őt, ezt értem, és azt is megértem,
hogy ő ezzel már évtizedekkel régebb óta küzd, mint én. Azt is értem,
hogy ideges, hogy felborítottam az egyensúlyt, hogy a következmények
ellenére Brant arcába toltam az igazságot. Én lennék a felelős érte, ha
elveszíteném. Lehet, hogy felborítottam az egyensúlyt, miattam
összeomlott lelkileg, és olyan mélyre zuhant, ahonnan már nem tud
kijönni. A vallomásom pillanatában elveszíthettem a férfit, akit
szeretek.
Elképzelhetetlen gondolat, de muszáj számításba vennem.
Jillián sem tudta, hogy hol van, őt sem hívta, és nem válaszolt az
SMS-eire.
Jillian nem mondta ki, de éreztem, hogy hibáztat, hiszen pontosan
erre figyelmeztetett korábban. Az arckifejezéséről le tudtam olvasni a
véleményét rólam, és most először úgy éreztem, hogy megérdemeltem a
szemrehányást.
Egyetértettünk abban, hogy nem hívjuk a rendőrséget, hanem várunk,
és reméljük, hogy felbukkan. Jillian figyeli a hitelkártyáit és a
bankszámláit, hiszen előbb vagy utóbb használni fogja valamelyiket.
Ezután hazamentem. Csak járkáltam fel-alá a házban, és kora
hajnalig imádkoztam.

***

Amikor hajnali négykor felébredtem, támadt egy ötletem. Addig

forgolódtam, míg az agyam eléggé működött ahhoz, hogy tervet
kovácsoljak belőle. Eszembe jutott Don, de aztán elvetettem, és inkább
Marcust hívtam.
– Hol vagy?
– Ágyban, mivel éjszaka van.
– Felugrom hozzád, küldd el SMS-bcn a címed.
– Mollyval kapcsolatos?
Válasz nélkül bontom a vonalat, az Ugg csizmámba bújok, és
felkapom a kulcsaimat. A lifttel lemegyek a garázsba, és épp, amikor az
ajtó nyílik, a telefonom jelez, hogy megjött Marcus címe.
Marcus megszabadított Mollytól. Remélhetőleg segíteni fog, hogy
megtaláljam Brantet.



Marcus egy szál pizsamaalsóban nyit ajtót, szépen kidolgozott hasizmai

most teljesen hidegen hagynak. Bemegyek a házába, egyenesen a
konyhába, és a pultra hajítok egy papírt.
– Ez lenne most a feladat – elmagyarázom a tervet, aztán odatolom
neki a telefonomat. – Hívd fel őket!
Töprengőn néz rám.
– Egyetlen hívás? Csak ennyi? Ezer dollárért?
Vállat vonok.
– Hajnali öt óra, kifizetem az éjszakai pótlékot.
Nagyot sóhajt, közelebb húzza magához a papírt, és tárcsázza a
számot.
– Hangosítsd ki – súgom neki.
Szót fogad, úgy néz rám, amit sokan tiszteletlennek mondanának.
– Eurowatch Assistance, miben segíthetek?
Marcus rám néz.
– Itt Brant Sharp beszél. Az autóm pontos helyzetét szeretném
megtudni.
– Természetesen, Mr. Sharp. Fel kell tennem önnek néhány
biztonsági kérdést, hogy beazonosítsuk.
– Rajta! – mondja Marcus. Óvatosan rám pillant. Biccentek.
– Mi a járműazonosítási száma annak az autónak, aminek a helyzetét
szeretné meghatározni?
– J2R43L2KS14JD799F – olvassa fel a papírról a számsort.
– Remek. Kérem, tartsa a vonalat, míg felhozom a profilját. –
Kopognak a billentyűk, aztán a kikérdezés folytatódik. Drukkolok,
remélem, hogy elég információ birtokában vagyunk. A széfből minden
olyan mappát elhoztam, ami fontos lehet a kocsival kapcsolatban,
ráadásul azt is, amiben a személyazonosító iratainak másolatait tartja.
Nem tudom elképzelni, hogy az Aston Martin sokkal többet tud annál,
mint amit a vásárláskor bemutattunk.
– Mr. Sharp, megmondaná a címét?
– Ocean’s Bluff Drive 23.
– A jogosítványa száma?
Még három kérdés, amelyeket Marcus sikeresen abszolvál. Mind a
ketten kissé nyugodtabban vesszük a levegőt, amikor az operátor
folytatja.
– Kérem, tartsa a vonalat, amíg lokalizáljuk a járművet. Ha gondolja,
értesítjük a helyi rendőrséget.
– Á, hagyja csak! – szól Marcus könnyedén felnevetve. – Az
unokaöcsémnek már két órája otthon kellene lennie. Egy randira kérte
kölcsön az autómat, és valahol a parti fáradalmait pihenheti ki éppen.
Egyszerűen csak megkönnyebbülést jelentene, ha tudnánk, hol van.
– Értem, uram. Egy perc és mondom, hol az autó.
Felemelt hüvelykkel jelzek neki, ő pedig a kezét dörzsöli. A
zsebemben kotorászva megtalálom és odadobom neki a pulton a pénzt.
Visszahúzom a cédulát, és fogok egy tollat. Várjuk a hangot, hogy
megmondja a lelki társam helyzetét. Drukkolok, és imádkozom, hogy
ott legyen, ahol az autója.
– Mr. Sharp, ha van egy tolla, akkor diktálom a címet.
– Mondja!
A papír fölé hajolva várok.
– Evergreen Trail 8912, San Francisco, Kalifornia. Szeretném, ha
tudná, hogy ha kívánja, akkor távirányítással működésképtelenné tudjuk
tenni a motort.
Marcus rám néz, én a fejemet rázom.
– Nem szükséges, köszönöm a segítségét.
– Köszönjük, hogy a Eurowatchot hívta, Mr. Brant. Köszönjük, hogy
az Aston Martin család tagja.
Marcus befejezi a hívást.
– Na? Hasznos volt?
– Igen, köszönöm! – Beütöm a címet a telefonomba, fogom a pa
pírokat, gondolatban már a következő lépéseket tervezem. Fel kellene
hívnom Jilliant. Be kellene vonni, vagy legalábbis tájékoztatni, mielőtt
elindulok oda, ahol Brant van.
Az ajtó előtt hirtelen megtorpanok, mire Marcus hátulról belém
ütközik.
– Mi történt? – kérdezi hátrébb lépve. – Minden rendben?
A kereső első találatát nézem a telefonomon: az ingatlan becsült
helye San Francisco megye. Evergreen Trail 8912, egy magáncím. Nagy
ingatlan, 6,5 millió dolláros vételáron vásárolta hét évvel ezelőtt Jillian
Sharp.
Lezárom telefonomat, dühödt lendülettel felrántom a bejárati ajtót.
– Mi a baj? – kiált utánam Marcus. FIátrapillantok, az ajtókeretnek
támaszkodva áll.
Teszek egy lépést visszafelé, letépek egy lapot a jegyzettömbből és
lefirkantom azt a néhány adatot, amire az Aston Martin képviselője
rákérdezett. Átnyújtom neki a papírt.
– Hívd vissza őket! Találj ki egy új sztorit, de tudd meg, hogy mióta
van ott az autó! Aztán küldd az infót SMS-ben!
– Ingyen? – A hitetlenkedő hangnemre felkapom a fejem, de ő
felemelt kézzel tiltakozik, amikor látja a szememben a fellobbanó
lángot. – Csak vicceltem. Hívom őket.
– De azonnal! – kiáltok rá, megfordulok és lekocogok a
kocsibehajtón, az autóm csipog, amikor felé csörtetek.
Gyanúim beigazolódnak, amikor megjön Marcus SMS-e.

PÉNTEK ESTE ÓTA.

A ribanc. A nő a saját teraszán állva hazudott nekem, és Brant

kocsiját mindent kétséget kizáróan az egyik garázsában rejtette el.
Hagyta, hogy ott álljak előtte bűntudattól gyötörve, és elhitette velem,
hogy Brant valahol elveszetten kóborol, úgy, hogy azt sem tudja, hogy
ki ő, mert idegösszeomlást kapott az én akcióim miatt. Ez a nő ott állt
elítélően, „nekemvoltigazam” pillantással, miközben Brant végig bent
volt a házában. Vajon az ablaknál állva figyelt engem? Dühös rám?
Jillian arra használja fel ezt az időt, hogy Brantet ellenem fordítsa?
Tudnom kell, hogy mit mondott neki, milyen gondolatok járnak most
Brant fejében. Erős vagy gyenge?
5:24. Lehajtok az autópályáról Jillian háza felé, és gondolatban
dühösen seggbe rúgom magam, amiért nem jöttem rá azonnal, hogy ez
az ő címe, amikor a segítőkész ügyfélszolgálatos a kötelező brit
akcentusával megmondta a címet. Brant és én olyan gyakran mentünk
hozzá, hogy látásból tudtam, merre van, de a címét így sem ismertem
fel. Mostanáig. A számat harapdálom, és próbálom összerendezni a
gondolataimat. Hamarosan találkozom Branttel. Biztonságban van, nem
tűnt el. Az értelme ép, ha Jilliannél van. Beszélnem kell vele. Nélküle el
vagyok veszve.
J ILLIAN NOBB HILLBEN LAKIK, San Francisco sznobok lakta
körzetében, már ha van jogom ahhoz, hogy bárkit sznobnak nevezzek.
Megállók a kocsibehajtón, leparkolok, leállítom a motort, és a házát
nézem. Az útpadkán egy új BMW. Érdeklődve nézem, próbálok
visszaemlékezni, hogy vajon tegnap is itt volt-e, de nem jut eszembe
semmi. A bejárati ajtó felé megyek. Megállók, és számításba veszem a
tényt, hogy hajnali fél hat van.
Rendkívül udvariatlan ilyenkor kopogni, és az illemtudásom
megállítja a kezemet. Hátralépek. Gondolkodom. Előrelépek, és inkább
próbálom kinyitni az ajtót. Zárva. A meglepetéstől összerezzenek, aztán
felemelem a kezem, és kiverem a szart is az ajtóból.
Zaklatottságomnak abban a pillanatban vége, hogy Jillian megjelenik
az ajtóban, felöltözve, kisminkelve, összeszedetten. Láttomra
látványosan eljátssza a nagy rémületet.
– Mi a baj? Történt valami Branttel? Megtaláltad?
Erre leesik az állam, csak bámulok rá, miközben az agyam dühödten
pörög. Valamit ki kellett volna találnom idefelé. Továbbra is játssza a
szerepét. És én még a Casa Jillian felé autózva azt vártam, hogy
bűnbánó és őszinte lesz.
– Nem – felelem lassan. – Nem. Bejöhetek?
Becsukja a száját, és sajnálkozó arcot vág.
– Borzasztó korán van, Lana. A személyzet sem kelt még fel.
Ekkora marhaságot. Jillian a BSX-nél megköveteli a titkárnőktől,
hogy 6:30-ra érjenek be. Biztos vagyok benne, hogy a házában a
személyzet már napkelte előtt elkezdi a napot. Az sem kerüli el a
figyelmemet, hogy Lanának nevez, mert soha nem kedveskedett így
korábban. Ma azt hiszi, hogy ilyen könnyen befolyásolható vagyok,
akkor most azonnal meg fog győződni az ellenkezőjéről. Előrelépek,
határozottan benyomom az ajtót, bepréselem magam mellette, ő pedig
ingerült fújtatással veszi tudomásul a behatolásom.
 – Csak egy perc, Jillian, egyszerűen megőrülök az aggódástól. –
Hagyom, hogy remegjen a hangom, remélem, hogy olyan, mintha
hisztérikus lenne.
– Jól van, de halkan – mondja mereven. – És fogd rövidre, kérlek,
Lana.
Rövidre? Tehetsz nekem egy szívességet. Megvárom, míg becsukja
az ajtót. Figyelem, ahogy felém fordul, és a legközelebbi székre mutat.



Alábecsültem ezt a nőt. Három éve harcolok ellene, de egészen

mostanáig nem tudtam, hogy milyen álnok és csaló. Már tudom az
igazságot, de még most is szinte meggyőző a viselkedése. A házában
ülök, hallgatom a hazugságait, és közben fonom én is a kötelét.
Mondatról mondatra vastagodik, ahogy egy egyenes támlájú, vörös
kárpittal borított széken ül, bonyolult hurkot köt a nyaka köré és
felakasztja magát.
Mesterien csinálja. Ingerültségen, szimpátián és teljes összeomláson,
könnyeken keresztül vezet az előadás. Ó, jaj, merre lehet ez a fiú'1
Nagyon aggódik érce. A szerető nagynéni rettegő portréja. Tökéletesre
csiszolt előadás. Tompa tekintettel figyelem, elborzasztanak ennek a
nőnek a képességei. Két évtizedig ő szervezte Brant életét! Vezette a
BSX-et! Védte a titkokat, miközben saját hazugságait szőtte. Előtte
ülök, a székem karfájába kapaszkodom, és azon gondolkdom, hogy
vajon hol van a házban Brant.
Egyszer csak készen van a hurok.
Egyszer csak kiismerem az önző hűségét.
Megértem az ellenségem.
Felállok.
Elátravetem a fejem, és Brant nevét sikoltom, olyan hangosan,
amennyire csak emberi hangon lehetséges.
J ILLIAN FELPATTAN, A SZEMÉBEN ZAVARODOTTSÁG, jobbra pillant, én
pedig elkezdek felfelé rohanni a lépcsőn. A csizmámban gyorsabban
futok, mint ahogy egy magas sarkút viselő idősebb hölgy a
legmerészebb gondolataiban is képes lenne rá. Brant nevét kiabálom,
ahogy teperek végig a márványfolyosón. Hirtelen lefékezek, amikor a
nevemet hallom, pár ajtóval messzebbről. Megpördülök, és egy
hálószobába viharzok be. Jillian csak ekkor ér fel a lépcső tetejére.
Először nem értem a jelenetet. Egy számomra ismeretlen férfi áll az
ágy végében, az ágyban pedig egy takarókba gubancolódva küszködő
alak. Megállók, az idegennel egy rövid pillanatig csak farkasszemet
nézünk, aztán Brantre pillantok, aki mosolyog, én pedig úgy érzem,
hogy felrobban a szívem.
– Lana – zihálja –, vigyél ki innen! – A kezét rángatja, erre meglátom
a szíjakat, és teljesen elborul az agyam.

– MÉGIS MI A KIBASZOTT FRANC FOLYIK ITT? – Ahogy

megpördülök, Jillian lép be a helyiségbe két alkalmazott társaságában, a
három vörös arc úgy bámul rám, mint akik csatára készülnek.
– Layana – kezdi Jillian a levegőben hadonászva, mint aki meg akar
nyugtatni.
– KI A FENÉNÉL VANNAK A KULCSOK, HOGY
KISZABADÍTSAM EZEKBŐL A KIBASZOTT KÖTELÉKEKBŐL?
– A bilincsekre mutatok, amikkel, tejó ég, leláncolták Brantet, mintha
közveszélyes lenne vagy elmebeteg. Az én Brantem, az én nagyszerű,
iszonyú okos Brantem le van kötözve, mint egy állat.
– Le kellett kötnünk. Erőszakos volt.
– Ez nem igaz – szól Brant mögülem.
– Te nem tudod, hogy milyen voltál! – veti oda Jillian.
– Magának... – mordulok fel - kibaszottul nincs joga ahhoz, hogy
hozzá szóljon. Azonnal elmegyünk innen.
 – Vigyázz a nyelvedre, Layana! – Jillian helytelenítően csettint. –
Végre kimutatod a fogad fehérjét, hogy milyen közönséges is vagy
valójában a jól szituált mosolyod mögött.
Hitetlenkedve nézek rá.
– Hogy én vigyázzak? Ezt akarja most éppen megvitatni? Miközben
leszíjazták Brantet? – Az idegen arcáról Jillian alkalmazottjaira nézek,
akik láthatólag mind bizonytalanok. – A FENÉBE MAR, KINÉL
VANNAK A KIBASZOTT KULCSOK? – Kiabálok, kérdéses, hogy én
vajon meg tudom-e őrizni a józanságom.
– Nálam. – A férfi előrelép, előhúz a zsebéből egy kulcscsomót, és
Jillianre néz. Közéjük lépek, a férfi elé állok, és az ágyra mutatok.
– Szabadítsa ki, gyerünk!
– Ne mozdulj, George! – csattan fel Jillian.
Elveszem a kulcscsomót, és az ágyhoz lépek. Brant szemébe nézek,
és kiszabadítom a jobb kezét.
– Szeretlek – lehelem.
– Bocsáss meg – feleli.
– Fogd már be a szád! – A lábán lévő szíj felé fordulva Jillianbe
ütközöm, aki vasmarokkal megszorítja a csuklómat.
– Hívjátok Duane-t és Jimet! – mondja keményen a mögötte álló
nőnek. – Azonnal jöjjenek ide!
Rángatom a kezem, addig forgatom, míg elengedi. Két kézzel
meglököm, felkiált, ahogy hátra tántorodik, és a földre esik.
– Állj! – kiáltok az egyenruhás nőknek, akik megállnak, és két
aggodalomtól eltorzult arc fordul felém. – Azonnal! – zihálom. –
Gondolom, a BSX-nél dolgoznak, szóval a maguké a döntés: ha meg
szeretnék tartani az állásukat, akkor most szépen segítenek nekem
kiszabadítani a vállalat tulajdonosát.



Csikorgó gumikkal hajtunk ki Nobb Hillből, mire Brant az anyósülésen

felnyög. Kicsit elengedem a gázpedált, és egy pillanatra ránézek, hogy
felmérjem, milyen állapotban van.
– Mi a baj?
– Semmi. Csak tűnjünk el innen, minél messzebbre tőle.
Lenyomok egy gombot a kormányon, és amikor egy hang
bejelentkezik, így szólok:
– Az otthoni számot kérem.
Megfogom Brant kezét, az ujjaink összekulcsolódnak. Azt kívánom,
bárcsak örökre így maradnánk, szorosan összekapaszkodva.
A kihangosítóban véget ér a csengés, az egyik biztonsági őrünk
határozott hangja váltja fel.
– Sharp-rezidencia, itt Len Rincon beszél. Jó reggelt, Miss Fairmont!
– Len, Branttel olyan tíz perc múlva érünk haza. Kérem, zárják le a
házat! Senki ne jöjjön se ki, se be, anélkül, hogy engem értesítenének.
Ez főleg Jillian Sharpra vonatkozik.
– Mr. Sharppal is tudnék váltani pár szót?
– Itt vagyok én is, Len. Mindennel egyetértek, amit Lana az imént
mondott. – Brant előrehajol, hogy az alkalmazott biztosan hallja a
hangját.
– Kérem, hogy mind a ketten mondják meg a biztonsági kódjukat. —
Minden haverkodás, ami volt az elmúlt hat hétben ezzel a férfival,
eltűnt. Hirtelen belátom, hogy nagy kincs, hogy egy egykor a
különleges alakulatnál szolgáló katonát vettünk fel.
– 4497 – mormogja Brant és hátrahajtja a fejét a fejtámlára.
– 1552 – mondom én.
– Köszönöm! Készen fogunk állni, amikor megérkeznek. Értesítsem
a rendőrséget?
Brantre nézek, ő a fejét rázza.
– Nem, köszönjük! Csak biztosítsa Windere-t!
– Meglesz, Miss Fairmont.
– Kérem, kapcsolja Annát.
– Természetesen.
A ház menedzsere azonnal felveszi, és több frissességgel reagál, mint
amire bárki képes lenne reggel hét óra előtt. Hadarok, mielőbb be
akarom fejezni, hogy aztán beszélhessek Branttel.
– Megkérné Christine-t, hogy készítsen reggelit? Legyen benne
minden, amit Brant szeret. Kérem, készítsék elő a hálószobát és egy
forró fürdőt. A kandallót is gyújtsák be. Szerezzenek egy orvost is, egy
teljes laborvizsgálatot szeretnénk majd, a szervezetben található
mérgekre vonatkozóan, ehhez hozzon el mindent, amire szükség van. –
Még valami eszembe jut. – Hívja inkább dr. Susan Renhartot, a HAF-
nál dolgozik. Mondja meg neki, hogy sürgős, és hogy fontos a
diszkréciója.
Megismétli az utasításaimat, befejezem a hívást, és Brantre nézek. Ő
lehunyt szemmel ül.
– Ne hagyj el, bébi! – mondom neki lágyan. A nap látványosan kel
fel, ahogy az autó beszáguld egy kanyarba.
– Soha nem hagylak el – feleli. – A magam akaratából nem. – Felül,
finoman magához húzza a kezem. – Annyira sajnálom, Lana. Amin
miattam keresztül mentél.
– Életünk hátralévő részében még tudunk beszélni róla. –
Megszorítom a kezét. – Most jobban aggódom Jillian miatt. Brant... ő...
– Őrült – fejezi be a mondatot fintorogva. – Még nálam is őrültebb –
teszi hozzá kényszeredett nevetéssel.
– Felhívjuk a szüléidét? Próbálok rájönni, hogy mik lesznek a
következő lépései. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha még Jillian előtt
beszélnél a szüleiddel. – Nem szívesen teszem, de elveszem a kezem
tőle, a kormányt fogom két kézzel, ekkor megérzem, hogy remeg a
tenyerem. Szó szerint remegek az idegességtől, saját magam és Brant
miatt, amiatt, hogy ez a nő hogyan manipulálta az életünket – Brant, ez
a nő megkötözött téged. Milyen beteg ember csinál ilyet?
– Mi van akkor, ha tényleg veszélyes vagyok, Lana? – Halkan
beszél, de nagyon súlyos dolgokat mond ki.
Lelassítok, ránézek.
– Te nem vagy veszélyes, Brant.
– Brant nem veszélyes, de te mondtad, hogy más személyiségeim is
vannak. Mi van akkor, ha azok közül... – Előrehajol, és a fejét fogja. –
Te jó ég!
– Mi a baj? – A jobb kezemet felé nyújtom, a ballal elég erősen
fogom a kormányt ahhoz, hogy behajtsak a kapun. A térdébe
kapaszkodom, és oldalra dőlve behajtok a kocsibejárón. Az ingét
húzom, ahogy beállók a parkolóba. Próbálom kizökkenteni, de nem
figyel rám, csak a fejét fogja, és jobbra-balra rázza.
– Október 12. – suttogja. – Te jó ég, október 12.!
Nem szólok semmit, várok, amikor újra megismétli a dátumot, ami
nekem nem mond semmit. Aztán mozdulatlanná dermed, és már nem
mozgatja olyan őrült módon a fejét. Valami nyugalom szállja meg,
amikor rám néz.
– Emlékszem – mondja halkan. – Emlékszem október 12-ére!
N INCSEN OLYAN PILLANAT, amikor érzem a váltást, ami
átbugyborékolna rajtam, és az egyik személy a másik helyébe lépne.
Nem tudok mi ellen küzdeni, nincs mi ellen harcolni. Egyszerűen
kinyitom a szemem, és egy ismeretlen helyen találom magam. Ilyenkor
körülnézek, szemügyre veszem a környezetemet, és teszem a dolgom.
Az elménk különleges abban a tekintetben, hogy úgy működik, mint
egy csecsemő, aki mindig elfogadja az elé táruló látványt. Én sem
töprengek azon, hogy nem emlékszem a tegnapra, mert soha nem volt
tegnapom, számomra ez a normális. Ez a személyiség soha nem élt
másképp. Nem tartom furcsának, hogy hirtelen egy étteremben találom
magam, ahol éppen eszem valamit, mert ezt ismerem, ilyennek ismerem
az életet. A normális világ, az emberi faj tagjai nem kérdőjelezik meg
azt a tényt, hogy amikor becsukják a szemüket, akkor nyolc óra úgy
telik el, mint egyetlen szempillantás. Nem kérdőjelezik meg azt a tényt,
hogy beszélhettek álmukban, az éjszaka közepén rövid beszélgetést
folytattak a házastársukkal, amiből aztán semmire nem emlékeznek. És
ahogy ők sem furcsállják mindezt, én sem kérdőjeleztem soha meg azt a
két évtizedet, ami kor a dolgoknak nem mindig volt értelmük. Az
emlékezetkihagyásaimat vagy a hirtelen helyváltoztatásaimat a
gyógyszerek mellék hatásának tulajdonítottam.
Bár most hirtelen eszembe jutott valami, és emlékszem egy olyan
napra, amiről huszonhét évig gondolkodtam.
Amikor október 12-én kinyitottam a szemem, nem tudtam sok
mindent az engem körülvevő világról, csupán néhány egyszerű tényt.
Jennernek hívtak, és tizenegy éves voltam. Az utca végében lakott egy
lány, Trish, akinek volt egy háziegere, de nem engedte, hogy játsszak
vele. Az apró, remegő lényt néhány héttel korábban megmutatta nekem,
és meg is érintettem. Hófehér volt, vörös szemekkel, de túl durván
nyúltam hozzá, ezért a lány ellökött. Szorosan magához szorította, és azt
kiabálta, hogy soha többé ne érjek hozzá.
 Elkalandoztam. Szóval Jennernek hívtak. Nem tudtam, hogy ki volt
az a nő előttem, és nem érdekelt, hogy milyen alapon parancsolgat
nekem. Az anyukámat akartam, a kék házat a terasz törött korlátjával, a
jeges teás kancsót, amire a hűtőben mindig lecsapódott a pára. Nem
akartam az alagsorban lenni az összeszorított szájú, fe kete szemű nővel,
aki ecet- és kávészagot áraszt, és aki folyamatosan ütögeti a papírt
előttem.
– Figyelj már oda, Brant! Szorozd be a törteket! Nincs erre egy egész
napunk.
Soha nem láttam még ezt a rakás szemetet magam előtt. Felül
számokat és lent vonalakat. Az x jelet, amiről tudtam, hogy a szorzást
jelenti, de nem tudtam, hogy hogyan. Eltoltam a papírt, és ránéztem. Az
egyetlen igazságot mondtam, amit nem éreztem butaságnak.
– Nem vagyok Brant.
– Dehogynem vagy Brant. háromoldalnyit megcsináltál azalatt, míg
én kimentem a mosdóba. Ne meséld be nekem, hogy nem tudod, hogyan
kell csinálni.
Fogalmam sincs, hogy kell. Nem mondtam semmit, csak néztem rá.
– Anyut akarom. – Nem is annyira az anyámat akartam, hanem meg
akartam szabadulni ettől a nőtől.
Rám nézett.
– Te is tudod, hogy az anyukád munkában van, és hatra jön haza.
Addig velem leszel.
Hazugság. Amikor a csúnya nő kinyitotta a száját, akkor minden,
amit kiköpött belőle, hazugság volt. Anyámnak nem volt munkája, és
egész nap otthon volt, velem. Hagyta, hogy nézzem a tévét, és a
reklámszünetekben csokit és tejet tett elém. Becsuktam a szemem, és a
papírra néztem. Utáltam ezt az idegent.
– Akarsz egy kicsit a számítógépeden dolgozni, és utána megcsinálni
ezt a feladatot?
– Tévézni akarok. – A polcoknál lévő óra majdnem négyet mutatott.
Az anyám három után már mindig engedte a tévézést.
Az idegen fintorgott.
– Már nem szeretsz tévézni, Brant. Árt az agyadnak, nem emlékszel?
Miért nem dolgozol a számítógépeden? – Meghúzta a karom, de én
elrántottam, kibújtam a szorításából. Erre még keményebben elkapott,
és a körme annyira belevájt a puha bőrömbe, hogy az már fájt.
 Nem tudtam, mit akar tőlem, mit csináljak ezzel a szétterített
szemétkupaccal, a számítógép képernyőjével, ami hozzá volt kötve a
teljesen különálló alkatrészekhez. Nem volt ott számítógép, csak
kábelek kusza összevisszasága. Az egyetlen számítógép, amit
használtam, az apámé volt. Az egyszerűen működött, úgy, hogy először
le kellett nyomni a nagy és könnyen észrevehető bekapcsoló gombot. Itt
nem volt bekapcsoló gomb, és ettől csak még butábbnak éreztem
magam. A fejemet ráztam.
– Akkor térjünk vissza a törtekhez – sóhajtott. – Csináld meg most
ezt a négy oldalt! Nincsenek kifogások, Brant.
Felnéztem a gyűrött papírról, amit addig húztunk-vontunk egy más
között, hogy már kicsit beszakadt a jobb sarka.
– Nem vagyok BRANT! – kiáltottam, a düh úgy jött ki a számon,
mintha lett volna lába és karja, és küzdene, hogy hallani lehessen.
A nő megmozdult, felkapta a fejét, láttam, hogy valami megváltozik
a tekintetében, valahogy hezitál. Szerettem ezt a nézést. Eltoltam
magam az asztaltól, majdnem egyforma magasak voltunk. Hirtelen
nőttem meg, és ezért már egy fejjel magasabb voltam az
osztálytársaimnál. Erőt adott másokkal szemben. Ezzel a nővel
szemben.
– Kussolj már el! – szólt rám, visszanyerte magabiztosságát, a kezét
a vállamra tette, a körmét belefúrta, próbált lenyomni, a székbe, de a
lábizmaimmal gond nélkül hatástalanítottam a próbálkozását.
– NEM VAGYOK BRANT! – kiáltottam, és előrenyúltam. Két
kézzel megragadtam a mellkasát, és eltoltam magamtól. Kamaszkori
élvezettel töltött el a női mellek tiltott tapintása, még akkor is, ha egy
öreg nőhöz tartoztak. Elesett, botladozott, elengedte a vállam, és vadul
kalimpált.
Közelebb léptem, ráültem a hasára, ahogy pár héttel korábban a
tévében a Rowdy Roddy Piper csinálta Hogannel. Jól működött a
mozdulat, a nő harcolt és kapálózott, de nem ért el semmit. Hulk egy
atletikus ugrást csinált, mire Roddy kirepült a ringből, de ez a nő csak
izgett-mozgott, mint egy halálra rémült kutya.
– Brant! - rikoltotta, és a mellkasomat ütögette. Olyan hangon
rikácsolt, mint ahogy anyám szokott, amikor valami tényleg komoly
dologról volt szó.
– NEM VAGYOK BRANT! – Úgy lendítettem az öklömet, ahogy
apám tanította a garázsban, bele a baseballkesztyűjébe. A hüvelykujjam
biztos volt, a csuklóm erős. Láttam, hogy a feje csattan egyet,
abbahagyja a rikoltozást, a kezével próbálja védeni az arcát, de az
ütések könnyedén átjutottak kalimpáló kezén. A hangja szipogásba
ment át, és mire a kezem elfáradt, teljesen el is némult.
Az apám érthetően, világosan magyarázott: csak egy bizonyos pontig
szabad engedni, hogy valaki üssön, aztán visszaütünk. Ki kell állni
magadért, először szavakkal, és ha a szavak nem érik el a hatást, akkor
az öklöddel. Az ő szavait hasznosítottam ez ellen a hazug ellen.
Egyértelműen kiálltam magamért, mielőtt erőszakot alkalmaztam volna.
Élveztem az öklözést. Ahogy néztem a mozdulatlan nőt magam alatt,
szinte reméltem, hogy még egyszer Brantnek hív. Aztán lemásztam róla,
és megnéztem a kezem, a nyögdécselésével nem törődtem. Vér volt a
kezemen. Valaki másnak a vére, életemben először. Beletöröltem a
nadrágomba, túl későn jöttem rá, hogy az anyám ideges lesz a vörös
csíkok miatt, ha meglátja a világosbarna anyagon. Aztán az ajtó felé
indultam, mert biztos voltam benne, hogy valahol a közelben lesz egy
tévé, és legalább két órát nézhetem, mielőtt anya értem jön.
Mosolyogva mentem fel az ismeretlen lépcsőkön, és biztos voltam
benne, hogy apám büszke lesz rám.
B RANT EZZEL BEFEJEZI A TÖRTÉNETET, és a tekintetén látszik, hogy
mennyire sebezhető. Egy pillanatra még az is átfut rajtam, hogy elsírja
magát, és teljesen összeomlik. Megfogom a kezét, és a számhoz
emelem.
– Brant, ez nem te voltál. Tudom.
– Pedig én voltam... ahogy most felidéztem, igen, én, Olyan, mintha
most egy másik világba pillantottam volna be, aminek nincs értelme
vagy oka. Én tettem. Én ütöttem őt, újra és újra, mintha egy tárgy, egy
játék baba lenne. Az anyám... – a hangja ekkor elcsuklott, elvette a
kezét, és a szeme között összefogta, szorította a bőrt.
– Amikor az anyám hazajött, engem a kanapén talált, éppen tévéztem
és pattogatott kukoricát majszoltam, véres kézzel. – Felszisszen.
– Emlékszem. Olyan volt, mintha én lettem volna, de mégsem. De
miért emlékszem hirtelen minderre? Huszonhét év kiesés után?
– Ismered Leet? Emlékszel belőle bármire is? – Szinte félek a
választól, hogyan reagálhat Lee emlékeire.
A fejét rázza.
– Nem. Semmi, Lana. Egyetlen emlék, most ennyi az egész, de ennyi
elég is. Ezek után nem akarok többet.
Megszorítom a kezét és elengedem.
– Gyere, menjünk he. Egy kicsit ne gondolkozz, hagyd, hogy
babusgassalak.



Anna a fizetésének minden centjét megérdemelte. Bemegyünk a

házunkba, ami étel- és otthonszagot áraszt. A személyzet az
érkezésünkre diszkréten láthatatlanná válik. Szinte tapintható a csend,
amikor Brant leül a konyhaasztalhoz, gyorsan felfal egy adag rákkal
készült omlettet és két palacsintát. Kerüli a tekintetem, az ételt nézi.
Amikor befejezi, egy halk köhintéssel feláll, és a vászonszalvétával
megtörli a száját.
– Kérlek, mondd meg Christine-nek, hogy köszönöm a reggelit.
– Rendben. Anna előkészített egy fürdőt, ha szeretnél.
– Inkább zuhanyoznék.
A gondolat, hogy a forró habokba telepszem vele, szertefoszlik.
Mosolyogva bólintok.
– Hár persze.
Hirtelen idegenek vagyunk, két szerető ügyedenül botladozik a saját
házában. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, és úgy tűnik, hogy ő is
zavarban van egy olyan tény miatt, amiről már két éve tudok. Meg
akarom ölelni. Meg akarom szabadítani a félelmeitől, és azt szeretném,
hogy azok hagyjanak nyugtot neki. Csókolni akarom, és megmondani
neki, hogy örökké szeretni fogom. De ő ellép, és amikor beszél, mintha
egy felhőbe burkolózna, ami azt kiáltja, ne érj hozzám. Nem mozdulok,
nézem, ahogy a hálószobába indul.
Amikor a tányérjáért nyúlok, Anna azonnal mellettem terem.
– Hagyja csak, összeszedem, Miss Fairmont.
– Köszönöm szépen! – Leengedem a kezem. – Sikerült elérni az
orvost?
– Igen, egy órán belül itt lesz.
– A speciális lakosztályba kísérje, ha megérkezik, jó?
– Persze.
– Köszönöm! – Mivel nincs több dolgom a konyhában, a
hálószobába megyek, és csendesen résnyire nyitom az ajtót, mielőtt
belépek. A lámpa le van kapcsolva, a helyiséget csak a Csendes-óceán
felől derengő hajnali fény világítja meg. A levegő hűvösségét a
mögöttem ropogó tűz enyhíti. Belépek a fürdőszobába, ellenőrzőm,
hogy a törülközők melegek, és a zuhanykabin párás üvegére irányul a
tekintetem.
Az üvegre nézve próbálok rájönni, hogy mit szeretne Brant. Mivel
semmi nem jut eszembe, leveszem a ruhámat, a márványpadlón
hagyom, és belépek a zuhanykabinba.
Minden tiszta pára, még a saját kezemet sem látom a fehér gőztől. A
kőpadlót csak a lábammal érezve átbotorkálok a gőzön, és elérem Brant
meleg testét. Az érintésemre összerezzen. Nem szólok, csak közelebb
lépek a forró sugárba, átölelem, és vizes mellkasához bújok.
 – Nem vagyok most valami jó társaság – motyogja, végigsimít, és
erősen a mellkasához szorít.
– Te mindig jó társaság vagy. – Lábujjhegyre állok, gyengéden
megcsókolom, de az első próbálkozásom kudarccal végződik, valahogy
összeütközünk.
– Olyan elveszettnek érzem most magam, Lana – suttogja.
– Itt vagyok neked. Együtt nem leszünk soha elveszettek.
– Mióta is vagy te nekem? Ezzel nem akarhatsz megbirkózni.
Megsimogatom a karját, a vállát, és odaérek, ahová akartam: a
kezembe fogom az arcát.
– Már évek óta mondom neked, Brant, hogy én örökre a tiéd vagyok.
Évek óta tudok az állapotodról, és évek óta szeretlek. És nem ennek
ellenére szeretlek, hanem ezzel együtt. Minden porcikádat szeretem,
még azokat is, amikről nem tudsz.
Felmordul, a mellkasa remeg.
– Ebbe én beleőrülök. Féltékeny vagyok rá, tudod? – Zord, birtokló
hanghordozására elmosolyodom, örülök, hogy nem lát.
– Kire, Leere?
– Igen, Leere. – Úgy mondja ki a nevet, mintha mocskos lenne.
– Kölcsönös az ellenszenv. Ő is iszonyú féltékeny rád.
– Tényleg? – A hangjából érezhető döbbenetén csak nevetni tudok.
– Hülyéskedsz? A milliárdos, aki az éjszakáit az én szexi seggemmel
tölti? Hát persze hogy féltékeny. Tudja, hogy mennyire szeren lek, még
akkor is, ha vak vagy rá.
Közelebb hajol, érzem, hogy a kapcsolódásunk stabilizálódik, lelki
síkon helyreáll az egyensúly kettőnk között.
– De akkor ezért nem jössz hozzám feleségül?
Nyelek egyet. Végigsimítom a mellkasát, a hátát, végigcsókolom a
kulcscsontjat.
– Ezért nem akartam hozzád jönni. A hazugságaim miatt, a titkok
miatt, amelyeket emiatt elhallgattam előled. Azt gondoltam, hogy nem
olyan nőt érdemelsz, aki titkolózik előtted.
Megfogja a fenekemet, és kedvesen megszorítja.
– És most?
Kicsit elhúzódom, hogy fel tudjak nézni rá, a gőzbe, de így is alig
tudom kivenni a vonásait.
– Most... most már nincs több hazugság. Részemről.
 Ebben a pillanatban az egész teste megdermed, a bőre megfeszül,
megmerevedik, a kezem és a testem is érzi a változást. Amikor beszél,
csak az ajkai mozognak.
– Most azt akarod mondani, hogy... – Megtörik a hangja, és nagyon
sebezhetőnek tűnik, ahogy suttogva formálja a szavakat. – Hozzám
jössz feleségül? Úgy, hogy ilyen vagyok?
Még közelebb lépek hozzá, magamhoz szorítom minden porcikáját,
bele akarok bújni, meg akarom ölelni összetört, rettegő szívét.
– Azt akarom mondani, hogy semmi nem tenne ennél boldogabbá.
Nyög, olyan keményen és erősen nyomja a száját az enyémhez, hogy
szinte fáj. Hosszan, birtoklón szorongat, úgy szorít magához, mintha
most érinthetne utoljára.
– Ez akkor egy igen? – kérdezi hirtelen, mintha egy utolsó meg
erősítés után sóvárogna.
Mosolyogva a szemébe nézek.
– Igen, ez egy igen, Brant Sharp. Hozzád megyek feleségül, a
feleséged leszek, akármikor csak akarod.
– Tegnap is késő lett volna – böki ki, és megcsókol. – De akkor
legyen most. – Még erősebben szorít magához, a testemmel érzem,
hogy mennyire vágyik rám. – Örökre.
Aztán a jövendőbeli férjem otthonunk zuhanyzójában szeretke zik
velem. És az elkövetkezendő tizenöt percre megbizonyosodom arról,
hogy senki más nem jár a fejében. Sem konkrétan, sem átvitt
értelemben.
– Mikor ér már ide az orvos? – Brant a bokszeralsójára egy pólót
vesz, és a farmeréért nyúl, miközben én szívesebben látnám
pizsamában, mintha a páciensem lenne.
– Fél órán belül.
Kinyit egy fiókot, és benyúl, fog egy fiola Aciphexet és odadobja
nekem.
– Kérdezd meg tőle, hogy mi ez, és mit kezelnek vele.
Megvizsgálom az üvegcsét, lecsavarom a tetejét, és látom, hogy tömve
van fehér tablettákkal.
– Nem is Aciphex van benne?
– Nem. – Hirtelen ijedten néz. – Jillian azt mondta, hogy ezekkel
kontrollálni lehet a blackoutjaimat.
– A micsodáidat? – Felemelem a kezem. – Várjunk csak. Tiszta
őrület, hogy mennyi mindenről kell beszélnünk, főleg Jillianről. El
tudnál mondani mindent tizenöt percben?
Vállat von.
– Öt perc is elég lesz.
Zsebre teszem a tablettás üvegcsét.
– Üljünk ki a teraszra, és hallgatlak.



– Tizenegy éves koromban kezdett minden megváltozni az életemben.

Az egész azzal kezdődött, hogy a családom vett egy számítógépet. A
fejlett technológia óriási, mély hatással volt rám, nem csupán az
érdeklődésemet elégítette ki. Mintha az agyam maximális, százszoros
sebességre kapcsolt volna, és egy olyan ajtó nyílt volna meg előttem,
ami korábban zárva volt. Mindig is intelligens voltam, de hirtelen
tehetséges lettem. Elkezdtem alkalmazni az általam ismert egyszerű
tényeket, fogalmakat, matematikai tudást, és úgy használtam azokat,
ahogy a számítógépem, olyan egyszerű szabályokként, amelyek
működhetnek egymással, és valamilyen kimenetet eredményeznek. Az
agyam újjászületett, én pedig a felfedezés, a feltalálás megszállottjává
váltam. Jobban gondolkodtam, nagyobb mennyiséget tudtam
feldolgozni, egy perc alatt akár száz számítást is végre tudtam hajtani,
de a színek, képek, gondolatok is bombázni kezdtek, intenzívebben,
mint ahogy meg tudtam volna emészteni minden hatást. Egyszerre
három dolgot akartam építeni, vagy kétféle, teljesen eltérő véleményem
volt ugyanarról a dologról. Vitatkoztam magammal, teljesen ellentétes
érveket sorakoztattam fel. Az agyam kiválóan felfogta, és át is tudta
érezni az ellentétes vélemények közti akár árnyalatnyi különbségeket is.
– Összegyűjti a gondolatait, aztán folytatja.
– Néhány hónap alatt mindez őrjítő lett. Az agyam teljes
túlterhelésben működött, én pedig kimerültem. Egy bizonyos ponton,
azon a nyáron... akkor kezdődtek a blackoutok, a tudat- és
emlékezetkihagyások. Az agyam ezerrel pörgött, aztán... semmi. Órák
estek ki az emlékezetemből. Olyan dolgokat tettem és mondtam,
amelyekre egyáltalán nem emlékeztem.
Szünetet tart, én várok, hogy folytassa.
– Az október 12-i blackoutomból egy gyermekpszichiátriai
kórteremben ébredtem. Jillian is bejött a kórházba. Ekkoriban kezdődtek
a kivizsgálások. Sok dologra nem emlékszem abból az időszakból, de
amikor kijöttem, Jillian hozzánk költözött. Nem mentem vissza a suliba,
nem találkoztam többet a barátaimmal, a szüleimmel együtt minden
erejükkel azon voltak, hogy otthon tartsanak és lefoglalják az agyamat.
Rájöttünk, hogy jobban működöm, ha van valami feladat, amire
összpontosítok: összetett matematikai problémák, egy kód feltörése, egy
vírus hatástalanítása... bármi, ami összetett gondolkodást igényelt,
csillapította az őrületem. Ez még az internet kereskedelmi forgalomba
kerülése előtt történt, amikor a számítógépekkel még számítási
feladatokat végeztek. Az adatfeldolgozásról szólt akkoriban az egész.
Én addigra már megtanultam, hogyan kell összerakni egy számítógépet,
és az alagsorban töltöttem minden időmet, arra koncentráltam, hogy
fejlesszem a gépet, a teljesítményét, aztán, miután ezt megoldottam, a
tulajdonságait. – Iszik egy korty bort, rám néz.
– De a blackoutok folytatódtak. A szüleim... aggódtak. Aggódtak,
hogy újra megismétlődnek az októberi események, ezért nyugtatózni
kezdtek, ami megszüntette ugyan az emlékezetkihagyásokat, viszont a
nyugtatoktól nem tudtam gondolkodni. A gyógyszer letompított,
beleértve az intelligens gondolkodásra való képességemet is, legalábbis
a korábbi szinten nem voltam képes rá. Egyre csendesebb lettem,
elvesztettem az érdeklődésemet a számítógépek és bármi más iránt.
így... – Megmozdul, egyik lábát felemeli, és a kőfalnak támasztja. –
Jillian és én üzletet kötöttünk.
Kiszárad a szám, mert elfelejtek nyelni.
– Üzletet?
– Nem szedtem tovább a gyógyszereket, ő pedig eltitkolta az összes
blackoutomat. Nem sokkal Sheila elkészülte előtt az időm 90 százalékát
már az alagsorban töltöttem, nagyrészt vele együtt. A szüleimmel csak
az étkezésekkor és lefekvéskor találkoztam. Jillian az összes
blackoutomat fedezte, én pedig ezért cserébe arra összpontosítottam,
hogy befejezzem Sheilát, és készen álljak a megbeszélésekre a
befektetőkkel.
– És te hány éves voltál ekkor? Tizenkettő?
– Igen, akkor töltöttem be a tizenkettőt.
– Nem elég idős ahhoz, hogy üzleteket köss.
– Nem voltam egy átlagos tizenkét éves. Elég intelligens voltam
ahhoz, hogy mérlegeljem egy döntés kockázatait és nyereségét. Mivel
Jillian viselte a legnagyobb kockázatot, másrészt ő volt velem egyedül...
én meghoztam a döntést.
– Nem. Ő döntött. A kezdeti eladásokból mennyit kapott?
– Néhány millió dollárt. Az üzlet tíz százalékát.
Nem szólok, hagyom, hogy az én gondolataimból levonja a saját
következtetéseit. Egy pillanat múlva folytatja.
– Olyan húszéves lehettem, amikor megalapítottuk a BSX-et.
Abbahagytuk a fejlesztéseim értékesítését, ehelyett a cégen belüli
fejlesztésekre koncentráltam. A bevételeink megtízszereződtek, én
pedig úgy döntöttem, hogy elég volt. Elég pénzem van ahhoz, hogy az
életem hátralévő részében jólétben éljek, sőt, elég jövedelemmel
rendelkezem ahhoz is, hogy a gyerekeimnek se kelljen dolgozni.
Odamentem Jillianhez, és elmondtam neki, hogy változtatni
szeretnék. Elmondtam neki, hogy szeretném újra szedni a
gyógyszereket.
– Miért?
 Sóhajt.
– Állandó félelmet jelentett az életemben, hogy nem tudok a
blackoutjaimról. Úgy történtek meg, hogy nem is tudtam róluk. Jillian
egyébként hosszú ujjú blúzt viselt, és bennem felmerült, hogy azért,
mert ezzel rejtegeti a véraláfutásokat a durvaságaim miatt. Az idő nagy
részében a világtól hermetikusan elzárva éltünk, én pedig élni akartam,
azt akartam, hogy legyen saját életem, és olyan környezetben
dolgozzak, ahol együtt tudok működni másokkal, kapcsolataim,
barátságaim vannak. Normális életet akartam, és ezért a karrieremet is
hajlandó voltam feláldozni. Készen álltam arra, hogy a számítógépeket
félretéve egy letompított intellektuális életet éljek, ha ez biztonságot
jelent, vagyis azt, hogy tudatában vagyok a tetteimnek és kontrollálni is
tudom őket. Legfőképpen a nem tudatosan végrehajtott cselekedeteimet.
– Mit szólt ehhez?
Felhorkan.
– Nem vette jó néven, szörnyű ötletnek tartotta. A folyamatban lévő
projektekkel hozakodott elő, kinyomtatta a tízéves tervünket.
Szemrehányást tett, hogy elvesztegetem a tehetségemet, majd stratégiát
váltott. Felkereste a régi orvosomat, őt láttad ma reggel nála. A BSX-től
adott neki fizetést.
Felmordulok. Ő nevet, és felém nyújtja a karját.
– Gyere ide. – Odamegyek a székemből hozzá, a sezlon nem elég
nagy, csak az ölébe tudok kucorogni, ő pedig a mellkasára von. – Dr. F.
átállított egy másik gyógyszerre, vagy hát arra az akármire, ami az
üvegcsében volt. Ez állítólag egy koffeinnel kevert nyugtató, lenyugtat,
de közben éber maradok, és tudok koncentrálni. Azonnal hatott. Az
agyam ugyanolyan gyorsan dolgozta fel az infokat, és a kihagyásaim is
megszűntek.
Várok, hogy folytassa, de a pillanat nagyon elhúzódik, a kíván
csiságom nem bírja tovább, ezért kérdezek.
– És?
– Ennyi. Majdnem két évtizede szedem a gyógyszereket, és azóta
nem volt emlékezetkihagyásom. – Hátradőlök és felnézek rá.
Összeszorítja a száját, a távolba mered. Próbálja megoldani az élőt te
álló problémát.
Igyekszem a célom felé terelgetni a gondolatait.
– Akkor te el hiszed ezt az egészet? Vagy azt gondolod, hogy
hazudik neked? Előled is eltitkolja a blackoutokat?
Rám néz, látom a fájdalmat a szeme körüli vonalakban, az állkapcsa
összeszorul, amikor nyel egyet.
– Ő... ő olyan nekem, mintha az anyám lenne. Olyan sokáig függtem
tőle. Nem tudom elképzelni, nem tudom, hogy miért tenne ilyet.
Ostobaság. Pontosan tudja, hogy miért tenne ilyet. De nem akartam
megsérteni ezt az intelligens férfit azzal, hogy kimondom. Egyébként is
ennyi idő alatt már egy fél Venn-diagramot lefuttatott az agyában.
– Van itt még valami. – Elnéz, sóhajt, kicsit megigazít az ölében. –
Jillian azt mondja, hogy cselekvőképtelenné nyilváníttatott, és saját
magát nevezte ki a gyámomnak.
– Gyámodnak? Ami azt jelenti, hogy ellenőrzi az üzleti és
pénzügyeidet? – Rosszalló tekintettel nézek. – Megteheti ezt?
– A kompetenciám természetesen megkérdőjelezhető, és helytálló az
az érvelés, hogy egy másik személyiségem hozhatott olyan döntéseket,
amelyek negatívan befolyásolták az életemet, és a döntéshozás
képessége nem illeti meg a személyiségem egészét.
– De te egy zseni vagy! Húsz éve tudatában vagy a döntéseidnek!
– És vajon előfordult, hogy kockára tettem volna valamit, ami az
enyém? Láttál engem valaha Leeként valami olyat tenni, ami veszélybe
sodort volna engem vagy az életvitelünket? – Úgy fordít meg engem,
hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Szemkontaktus, amit azt hiszem,
kerültem az elmúlt két évben.
Lee sok nővel találkozik. Veszélybe sodorja a kapcsolatunkat,
esetleges nemi betegségek. Részeg, verekszik, gyakran véres, és tele van
zúzódásokkal. Rémálom a felelősségére gondolni, hogy milyen veszélyt
jelent önmagára és másokra. Iszákos, hajlik a dührohamokra, és ittasan
vezet. Több felelősség. Nagyobb kockázat.
– Tettem ilyesmit? - Brant nem tágít, az arcomat maga felé fordítja.
– Bizonyos értelemben igen – felelem óvatosan. – Lee egy időzített
bomba. Nem rendelkezik sem a te önuralmaddal, sem az
intelligenciaszinteddel. Nem gondol végig dolgokat, hanem azonnal
cselekszik. De nem is fog bemenni a bankodba, és nem emeli le a
pénzedet. Fogalma sincs arról, hogy ő te vagy, ezért nem fogja
beleártani magát az üzleti vagy pénzügyeidbe. Leginkább a
büntethetősége jelent kockázatot. Tehet valami olyat, amiért aztán Brant
Sharpot beperelik. Nem szándékosan veszélyes, egyszerűen gátlástalan.
 Brant sóhajt, hátrahajtja a fejét.
– Ez elég katasztrofálisan hangzik.
– Mikor történik ez meg? Mikor kerülsz gyámság alá?
– A gyógyszerezés miatt kicsit zavaros az időérzékem, de azt hiszem,
hogy ma reggel.
Mögöttünk a tolóajtó megmozdul, Anna feje jelenik meg tétovázva.
– Mr. Sharp? Miss Fairmont? Az orvos megérkezett, ha fogadni
szeretnék.
– Köszönjük! – Rámosolygok, várom, hogy becsukódjon mögöt te az
ajtó, aztán Brant szemébe nézek. – Fel szeretném hívni a családom
ügyvédjét, hogy állítsa le Jilliant. Nem akarom megbízni a BSX jogi...
– Én se – szakít félbe. – Egyetértek, külső ügyvédet vonjunk be. Az
apádé megfelel, míg nem találunk egy állandó tanácsadót.
– Fel kellene hívnod a szüleidét.
Elfintorodik.
– Tudom, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam.
– Szerinted Jillian pártján állnak?
Finoman a fejét rázza, a távolba mered a tekintete.
– Nem tudom – mondja lassan. – Olyan sokáig, minden
kérdezősködés nélkül ráhagytuk, hogy irányítsa a dolgokat. Nem tudom,
hogy én elhinném-e az egészet, ha nem láncolt volna oda az ágyhoz.
Látom, ahogy összeszorítja a kezét, ez az első jele annak, hogy
dühös. A mellkasához bújok.
– Szeretlek – súgom neki.
– Én is szeretlek, Lana. Köszönöm, hogy... végigcsinálod ezt velem.
Vigyorgok.
– Köszönöm, hogy nem adtad fel, amikor annyiszor kikosaraztalak.
Megfogja a kezem, az ujjait végighúzza az enyémeken.
– A gyűrű az irodában van. Még ma megszerzem. Nem akarok még
egy olyan éjszakát, hogy nem látom az ujjadon.
– Rendben. – Felállok. – Készen állsz, hogy találkozz az orvossal?
– Teljes mértékben.
K ORÁBBAN MÁR TALÁLKOZTAM NÉHÁNYSZOR dr. Susan Renharttal.
Majdnem olyan magas, mint Brant, mindkettőnket halvány mosollyal
üdvözöl, nem olyan széles vigyorral, mint amit a HAF gyerekekre
sugároz. Bemutatom őket egymásnak, aztán Brant elmondja a
legfontosabb emlékeit.
– Majdnem húsz éve szedem ezeket a tablettákat. – Átadja az
üvegcsét. A doktornő az üvegre írtak láttán felvonja a szemöldökét,
gyakorlott kézzel nyitja ki és a fehér pirulákat barna tenyerére önti. –
Mit mondtak önnek, mik ezek?
– Valamiféle antidepresszánsok, koffein hatóanyaggal. Megőrzi a
produktivitásomat, miközben eléggé lenyugtat ahhoz, hogy elkerüljem
az emlékezetkihagyásokat. Amikor stresszes állapotban vagyok,
beveszek egyet. Reggelente kettőt szedek be belőle.
Fél füllel hallgatom csak, érdekel, hogy mit mond, de fel kell hívnom
az ügyvédet is. Kikeresem a számát. John Forsythnak hívják, évek óta
nem beszéltem vele. A küld gombra kattintok.
A doktornő a kezében görgeti a tablettákat, egyet megtart, a többit
visszateszi a fiolába.
– Mikor vett be belőle utoljára?
– Körülbelül két nappal ezelőtt, reggel. És most, hogy nem szedem,
lehet, hogy volt blackoutom azalatt, míg Jilliannél voltam. Nem tudom.
– Blackoutja? – kérdez vissza a doktornő felvont szemöldökkel. –
Azt hittem, disszociatív személyiségzavarban szenved.
– Így van. – Rám néz. – Elnézést, hozzászoktam ahhoz, hogy úgy
gondoljak rájuk, mint blackoutokra, úgy tudom, hogy azok.
A doktornő vállat von, de nem megy bele a témába.
– Kapott valamilyen gyógyszert Jilliannél?
– Nem önszántamból, de az orvos adott valamilyen injekciót. Talán
kétszer, nem emlékszem pontosan. Tudni szeretném, hogy mi van most
a szervezetemben, és erről írásban is kérnék egy kimutatást, mivel lehet,
hogy még szükségünk lesz rá.
A doktornő bólint, és előhúz pár dolgot a táskájából.
– Most vért veszek öntől, és vizeletmintára is szükség lesz.
– Layana – az ügyvéd mély, basszus hangja dörög a mobilomból,
ezért kimegyek a folyosóra.
– Helló, John. A segítségedre van szükségem.



Jillian és csapata már azelőtt megjelenik, hogy dr. Renhart végzett

volna, az őrbódéból érkezik a figyelmeztető hívás. Alig négy perc
múlva távozik is a brigádja. A három hatalmas Cadillac gyorsan tesz
egy kört a zsákutcában. Feltételezem, hogy a kapuban álló három
felfegyverzett biztonsági őr késztette arra Jilliant, hogy megváltoztassa
a véleményét. Egy emeleti erkélyről nézem, és próbálom megérteni őt.
Úgy tűnik, ez a nő rendíthetetlenül hisz az igazában, még a
hazugságaiban és az álcázásában is. Miért? Brant érdekében, vagy a
BSX javát tartja szem előtt? Vagy inkább a saját érdekeit? Ellépek az
ablaktól, és lemegyek a földszintre. Brant az ajtóban éppen kezet ráz a
doktornővel, nagyban búcsúzkodnak.
– A vérvétel eredménye csak holnapra lesz meg. E-mailben elküldöm
a leleteket, mihelyt feldolgozták őket. De gyanítom, hogy akármit is
injekcióztak önbe, az az elkövetkező huszonnégy órában ki fog ürülni a
szervezetéből. – Egy névjegykártyát húz elő a zsebéből. – Ez dr. Elenry
Terra elérhetősége. A kapcsolataim révén úgy tudom, hogy ő a
legnagyobb szaktekintély, már ami a disszociatív személyiségzavarokat
illeti. Azt javaslom önnek, hogy hívja fel azonnal, nem is csak a
pszichológiai kezelése miatt, hanem hogy jogi tanácsot kérjen vagy
támogatást, akárhogy is végződik a csatája. Feltételezem, hogy a
disszociatív személyiségzavarok kezelése is fejlődötr a gyermekkora
óta. – Hozzám fordul, és határozottan átölel. – Ha ezen túl leszel, akkor
remélem, hogy látlak a HAF-ban.
– Tudod, hogy képtelen vagyok sokáig távol maradni. – Vigyorgok,
de érzem a szomorúságot, amikor látom a sajnálatot a szemében, és el
akarom hessegetni. Mi nagyon jól megvagyunk Branttel. Erősek
vagyunk. Lerántottam a leplet az összes hazugságról, és túl éltük.
Harcolunk, dühünk Jilianre összpontosul. Szeretjük egymást, a többi
pedig vagy jól vagy rosszul alakul, de inkább alakul jón rosszul,
minthogy továbbra is hazugságban kelljen élnünk. Tartom az ajtót, és a
távozó doktornőt követem a tekintetemmel. Brant átkarol, szorosan
magához von, és nyakon puszil.
Ebben a békés pillanatban, amikor ennyire egyek vagyunk, szörnyű
belegondolni, hogy mi akkor most már így kettesben maradunk? A
lelkem mélyén igazából azt akarom, hogy bukkanjon fel Lee, döntsön a
falnak, és kúrja szét az agyamat. Semmi gondolkodás, semmi elemzés,
csak a mindkettőnket betöltő nyers vágy. Brant karjába dőlök. Próbálok
szorosan hozzásimulni és felgyújtani a testemben a vágyat, de nincs ott
semmi, most, amikor ő össze van törve, én pedig kimerült vagyok, és
nagyon nehezen tudom játszani a jó kislányt.
Az imént mondtam magamban, hogy az újabb hazugságoknál még az
is jobb, ha rosszabb lesz. Szerettem Brantet, és csak azért mentem Lee
után, hogy a szerelmem mindkét fele hű maradjon hozzám, és a
közelemben maradjanak. Ha Lee elhagy, ha az orvosnak van valami
gyógymódja, hogy kigyomlálja Leet, és csak Brant marad, akkor az
tökéletes kell, hogy legyen, nem?
Nem?
Nem hallgatok a lelkem mélyéről feltörő válaszokra. A vallomásra,
hogy a lelkem mélyén szeretem Leet. Szükségem van rá.
K EDD REGGEL.
Jillian intézkedéseit, hogy Brantet gyámság alá helyezze, leállítottuk.
Jogi képviselőink új, ügyvédekből álló hatfós csapata lelkesítő
nyolcszáz dolláros órabérért szigorúan szembehelyezkedett a Brant
Sharp személyisége elleni minden támadással. Jillian a pénzügyi
alapjainak hála körömszakadtáig tud harcolni ellenünk, de nem hiszem,
hogy fog, mivel a végeredmény hónapokig a nyilvánosság előtt zajló
jogi csatározásokat követel meg, ami csak árthat a BSX imázsának és a
kibékülésnek közte és Brant között. A laboreredmények azt mutatták ki,
hogy Brantnek illegális gyógyszerek egész koktélját adatta be,
miközben fogva tartotta, mint egy börtönben. Nem hallottunk róla azóta,
hogy tegnap nálunk járt. Feltételezem, hogy a sebeit nyalogatja,
miközben Brant fogva tartásának minden nyomát próbálja eltüntetni a
házából.
Csak az autópálya zümmögése hallatszik, ahogy az autónk némán
szeli a kilométereket, az irodából tartunk hazafelé. A gyűrűsujjam nehéz
az új szerzeményemtől. Végre úgy érzem, hogy megérdemlem,
megengedtem, hogy Brant fél térdre ereszkedjen a széfje melletti
szőnyegen, és megismételje azt a kérdést, amelynek tökéletesítésével
éveket töltött. Eldöntöttük, hogy várunk máig, és csak akkor megyünk
be az irodába, ha előtte elrendeztük a jogi dolgokat. Nem akartuk, hogy
Jillian ellenőrzési mániája miatt a rendőrség várjon ott bennünket, vagy
valami hasonló kellemetlenség érjen bennünket.
– Vele kapcsolatban mit tervezel? – Futólag egymásra pillantunk,
ahogy Brant is felnéz az útról. Összeszorítja a száját, erősebben
megszorítja a kormányt, a kezét hajlítgatja.
– Nem tudom. Akarok beszélni a pszichiáterrel, hogy képes vagyok-e
vezetni a céget. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy van választásom
Jilliannel kapcsolatban. Mindenféle hatalmi pozícióból el kell távolítani.
Sóhajtok.
 – A cég az élete. Húsz éve. – Brant nem akarja vezetni a céget.
Legalábbis nem a régi Brant. A pénzügyi beszámolók untatják, a
megbeszélésektől megőrül, és nem tudná megmondani tíz ember nevét a
vezetőségből. Szeret egyedül dolgozni egy szobában. Dolgozni, javítani,
alkotni. Jillian remek munkát végzett ebben a tekintetben, még akkor is,
ha úgy bánt Branttel, mint egy őrült. Semmi kedvem megjutalmazni azt
a nőt, de utálom, hogy a helyzet ilyen veszteséggel jár.
Brant keze megmozdul a kormányon, odanézek, és látom, hogy a
mobiljáért nyúl és a BSX számát tárcsázza.
Pillanatokkal később egy élénk hang válaszol.
Brant a torkát köszörüli.
– Hank Michent kérem a biztonsági szolgálattól. – Pislogok, meglep,
hogy tud egy nevet a biztonságiaktól. Talán mégis fel tudja sorolni
szünet nélkül tíz alkalmazott nevét.
A bejelentkező hang mélyebb, a köszönése is valahogy
félelmetesebb.
– Hank, itr Brant Sharp beszél. Ki kell zárnom Jillian Sharpot
mindenből.
Hosszú szünet. Végül a hang vontatottan megszólal a kagylóban.
– Még ha az állásomat is kockáztatom, muszáj megkérdeznem, hogy
most viccel?
– Feltételezem, hogy van hívásazonosítója. Ellenőrizze a céges belső
telefonkönyvben. Azonosításhoz meg tudom adni a jogosítványom
számát vagy a társadalombiztosítási számomat. Feltételezem, hogy
mind a kettő megvan önnek valahol egy dossziéban.
– Nem szükséges, Mr. Sharp. Amikor azt mondja, hogy mindenből,
akkor úgy érti, hogy...
– Az irodájából, az e-mail fiókjából... Minden hozzáférését le akarom
tiltani. Szüntessék meg a belépési kódjait, a jeladóját, hogy ne léphessen
a BSX területére úgy, hogy a személyzet egy tagja ezt nekem nem jelzi,
és nem állítja meg őt.
Újabb hosszú szünet.
– Átmenetileg vagy állandóan?
– Még nem tudom. Egyelőre határozatlan ideig, amíg nem adok
újabb utasítást.
A férfi a torkát köszörüli.
– Tudnia kell, Mr. Sharp, hogy tegnap hasonló hívást kaptunk Miss
Sharptól ugyanezen instrukciókkal.
– És?
– Nemet mondtam. Próbáltam hívni önt akkor, de nem vette fel a
mobilját. Üzenetet hagytam a hangpostáján.
– Jól tette. Mennyi ideig tart blokkolni a hozzáférését?
Fojtott hangú beszélgetés, majd a férfi visszatért a vonalhoz.
– Kevesebb, mint fél óra. A távoli hozzáféréseit már a hívásunk
befejezése előtt blokkoljuk, uram.
– Köszönöm! Hívom majd, ha bármiféle változás van. Senki mástól
ne fogadjon el utasítást rajtam kívül! És küldje el SMS-ben a
mobilszámát!
– Igen, uram.
Brant rám néz. Úgy tűnik, hogy valamit mérlegel.
– Hank, ha telefonálok, vagy valaki az én nevemben hívja, akkor ne
hallgasson az utasításaimra addig, míg jelszóval nem azonosítom
magam. Személyesen se engedelmeskedjen addig, míg nem azonosítom
magam egy szóval.
– Mi legyen az? – A férfit láthatólag nem zökkenti ki a furcsa kérés.
– Sheila.
– Értettem.
– Egyúttal kövesse Layana Fairmont utasításait, ha én bármilyen
okból cselekvőképtelenné válnék.
– Nem szívesen fogadok el utasításokat egy olyan személytől, aki
nem BSX-alkalmazott, Mr. Sharp.
– Ez egy különleges helyzet. Csak amíg megoldódik.
A férfi sóhajt, sóhajtása kifejezi az érzéseit.
– Neki is van jelszava?
Megszólalok, a Bluetooth remekül érzékeli a hangom.
– Ugyanaz, csak hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat.
– Rendben. Még valami, Mr. Sharp? – A Sharp név hangsúlyozása
egyértelműsíti, hogy milyen szinten fogad el engem. Vigyorgok a
visszautasításán, és megsimogatom Brant tarkóját.
– Ennyi volt. Köszönöm, Hank! – Befejezi a hívást, és a kezembe
dől. Nem szól semmit, akkor sem, amikor az autó 280-ra gyorsul.


Este átkarol az ágyban, a tévé lenémítva. Érzem, hogy aggódik, hogy az
agya feldolgozza azokat a lehetőségeket, amiket az elmúlt három év
hozott.
– Megcsaltalak? – Halkan beszél a nyakamba, titkon remélve, hogy
alszom. Felé fordulok, a közelében maradok, és ránézek.
– Nem, soha.
– De mint Lee, soha nem...
Előrehajolok és megcsókolom.
– Úgy igen, de az nem volt megcsalás.
– Ne mentegess, Lana! Ha megcsókoltam bárkit... ha hozzáértem egy
másik nőhöz, akkor hűtlen voltam hozzád.
– Én is csináltam pár hitvány dolgot, hogy megnyerjelek magamnak
– felelem. – Olyanokat, amikre nem vagyok büszke.
Fintorog.
– Férfiakkal?
A mellkasára csapok.
– Nem! – A sötétség eltűnik a szeméből, és most ő van soron, hogy
lopjon egy csókot, egy mélyebbet. Magára húz, és megfordít bennünket.
– Te jó ég! – suttogja, a kezét végigcsúsztatja a hátamon, elkapja a
fenekemet, és olyan keményen megszorítja, hogy az már fáj. – Annyi
éjszakán át figyeltelek, ahogy alszol, és azon gondolkodtam, hogy vajon
megcsalsz-e. Hogy mit rejtegetsz előlem.
Elhúzódom, ráülök, a tévé viliódzó fénye megvilágítja a kínlódást az
arcán.
– Tessék? Még soha nem beszéltél erről.
– Mégis mit mondtam volna? Megvádoltalak volna azzal, hogy
megcsalsz?
– Igen. Pontosan ezt kellett volna tenned. Képtelen vagyok felfogni,
hogy nem szembesítettél egyszer sem. – Fintorgok, nem értem, hogy
miért vagyok megbántva emiatt az elhallgatás miatt. Mindig olyan
egyenesek voltunk egymással. Olyan őszinték. Mindennel kapcsolatban,
kivéve a hatalmas titkát.
– Nem akarlak elveszíteni, Lana. – A hajamba túr, a homlokát
ráncolja, majd magához von, szorosan megölel, érzem, milyen kemény.
– Aggódtam – súgja –, hogy te talán...
– Ne aggódj! – lehelem, fogadom a csókját, az ajkaival összenyomja
az enyémet, közben keményen szorongat. Mozgatom a csípőmet, ő
előre-hátra ringat, közben nekem nyomja a forró farkát. A bugyim rám
ragad, őrjítő, ahogy az is finoman hozzám dörzsölöd ik. A szájába
zihálok:
– Örökre a tiéd leszek, örökre.
Úgy gördíti a testünket, hogy teljesen eggyé válunk, lehúzza a
bugyimat és az atlétáját, így már nincsenek köztünk akadályok, és
hirtelen már bennem nyomul előre. Te jó ég! Talán most először
mezteleníti le magát előttem Brant ennyire! Bár már átéltem ezt Leevel,
most mégis más. Ők ketten mindenben mások. A csókjuk, az érintésük,
a dugásuk. Brant nyomul befelé, szétnyitom a lábam, mohó kezekkel
húzom őt magamba, a nevét kiáltom, ahogy belém hatol, közben a nevét
a lelkembe égeti.
Hazugságok nélkül, titkok nélkül... jobb, mint bármikor korábban.
Megtörök a teste alatt, és a szívem utolsó darabkáját is ennek a férfinak
ajándékozom. Ennek a bonyolult, összetett, okos férfinak. Övé lett a
lelkem.
S ZERDA. Dr. Terra, a pszichiáter Dallasból repül San Franciscóba, és
délután érkezik meg. Brant tegnap beszélt vele, és hangsúlyozta, hogy
mennyire fontos lenne mielőbb találkozni. A férfi az egész heti
programját törölte, mivel Brant nagylelkű kompenzálást helyezett
kilátásba. Feltételezem, hogy a disszociatív személyiségzavarosok
körében a milliárdosok olyan ritkák, mint a fehér holló.
A magánrepülőtéren várunk, amikor dr. Terra leszáll, a repülőgép
láttán Brant önkéntelenül szinte lábujjhegyre áll. Érzem, hogy milyen
ideges, összerezzen az érintésre, még a térde is remeg. A gyógyszerek
nélkül más. Új, váratlan módon reagál. Bőbeszédűbb, és többet
mosolyog, még egy ilyen napon is, amikor kevés mosolyognivalónk
van.
Összekulcsoljuk a kezünket, és várunk. Figyeljük, hogy az alacsony
fekete férfi felénk sántikál, a szája mosolyra görbül, amikor találkozik a
tekintetünk.
– Jó napot! – köszön sugárzó mosollyal. – Brant Sharp, ha nem
tévedek.
– Igen. Ő pedig a menyasszonyom, Layana Fairmont.
– Örvendek. Köszönjük, hogy ilyen gyorsan eljött.
Biccent egyet, a kezét dörzsöli.
– Izgatottan várom a beszélgetést önökkel.
– A kocsim kint vár – mondja Brant. Menjünk a házba. Útközben
mindent megbeszélhetünk.

***

– Leginkább az érdekelne, hogyan lehet megjavítani ezt bennem –

mondja Brant abban a pillanatban, hogy a kocsi ajtaja becsukódik, és
így senki nem hall bennünket. Beindítja a motort, az Aston figyelmet
keltőén meglódul, mire az orvos gyorsan a biztonsági övért nyúl.
 – Megjavítani... úgy érti, hogy eltávolítani a felesleges
személyiségeket?
Elnyomok egy vigyort, és csak belülről harapdálom az arcomat,
amikor Brant hirtelen lefékez a repülőtér kijáratánál, és türelmetlenül
vár, míg a kapu lassan kinyílik. A türelem Brant gyenge pontja, ha
valami ismeretátadásról van szó. Frusztrált, mert az orvost mielőbb
tájékoztatni akarja erről a zavaros helyzetről. Biztosan elégedetlenkedni
fog majd máskor is, ha kapuk előtt vagy közlekedési dugókban kell
várnia, vagy szembesül majd mindazon kényelmetlenségekkel, amiket
Jillian korábban kezelt. A pénz – mint mindig – ezúttal is segíteni fog.
Fel lehet venni alkalmazottakat, a helyzet majd kiforrja magát. De hiába
a pénz, dr. Terra nem tud csak úgy besétálni Brant múltjába. A pénz
nem tudja elsimítani azt a tényt, hogy a szerelmem most összetörtén érzi
magát.

***

– A disszociatív személyiségzavar nem egy könnyen kezelhető állapot.

Míg sok más pszichiátriai zavart gyógyszerekkel lehet kezelni, ez a
személyiségzavar nem gyógyítható. Az eredeti gyógyszerek, amiket
gyerekkorában kapott, feltételezésem szerint antidepresszánsok lehettek,
és olyan dózisban kapta őket, hogy annyira letompították az egyes
személyiségeit, hogy már nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.
Nyilvánvaló, hogy ez nem egy olyan megoldás, amivel érdemes lenne
behatóbban foglalkozni.
Brant szorosabban fogja a tollát, az alkarja megfeszül. A karjára
teszem a kezem, és bátorítóan megszorítom.
– Akkor mi az a megoldás, amivel érdemes lenne behatóbban
foglalkozni? – kérdezi csendesen.
– A terápia. Nem olyan vonzó, ráadásul időigényes, de ez kecsegtet a
legbiztosabb sikerrel. Adok önnek egy beutalót egy helyi orvoshoz,
hetente több alkalommal kellene járni hozzá. Többször fogják
hipnózisban kezelni, amikor is az orvos beszélni fog önnel és Leevel. A
folyamat során mindkettejüknek ad tanácsokat, végül Lee vagy eltűnik,
vagy a személyiségének bizonyos részei összeolvadnak az önével.
Látok olyan jeleket rajta, amelyeket más nem venne észre. A szeme
körül kissé összehúzódik a bőr. A kézfeje elfehéredik, ahogy erősebben
ökölbe szorítja a kezét.
– Csak éppen nekem nincs olyan érzésem, hogy valaki lenne még
bennem. Lehet, hogy Layana téved? – Nem néz rám. Egymás mellett
ülünk, a lábunk egymáshoz ér az ideiglenes iroda kanapéján, de mégis
mintha kilométerek választanának el bennünket egymástól. Lehet, hogy
téved? A kérdés valójában azt jelenti, hogy vajon Layana hazudik?
A férfi mosolyog, aztán mosolya szomorúságba, majd megértésbe
megy át.
– Lehet, hogy még nem ismeri Leet, de a folyamat során meg fogja
ismerni őt. Már ha részt szeretne venni az általam javasolt terápiás
programban.
– Igen. Mindent megteszek, hogy megszabaduljak tőle. – Éles
hangneme engem is feszültté tesz. Ahogy a tőle szó is, amivel Leere
utal.
– Mindkettejükre szükségem lesz. Layanára is, hogy beszélni tudjak
Leevel. Neki kell meggyőznie őt a távozásról.
Felnézek.
– Én győzzem meg, hogy tűnjön el? – Soha nem győztem meg Leet
semmiről, egyetlenegyszer sem a két év alatt. Állandóan harcoltunk,
egyedüli sikerem az volt, hogy úgy tudtam manipulálni, hogy szakítson
Mollyval.
– Igen. Nem tudjuk őt erőszakkal kiemelni Brant életéből. Csak
akkor érhető el siker, ha Lee maga hajlandó rá.
Bólintok, bár ez ellentétes a gondolataimmal.
– Mindent megteszek, amivel csak segíteni tudok. – Ezt várják el
tőlem, hogy ezt mondjam, ezért mondom. Közben próbálok rájönni,
hogy a szívem mélyén milyen érzés, hogy Lee örökre elhagy engem.
Brant szólal meg.
– Nem akarom, hogy valaki máshoz utaljon. Önnel szeretnék
dolgozni, itt. Legalább az elkövetkezendő pár hónapban.
Udvariasan mosolygok, azt a hamis arckifejezést veszem fel, amiről
azt hittem, hogy már a múlté. Mosolygok, és próbálok rájönni, hogy a
lelkem mélyén milyen gondolatok homályosítják el az agyamat.
Próbálom megérteni, hogy most mit érzek.
Na jó, ezt befejezem. Nem számít, hogy én mit akarok. Kit szeretek.
A boldogságom áldozat Brant megmentése érdekében. Figyelem az
orvos száját. Próbálom leolvasni róla, hogy mit mond, és felkapni a
beszélgetés fonalát.
 KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

– SZAKÍTANI AKARSZ VELEM? – Lee rám néz, szorosan fogja a széket

maga előtt, az arca behorpad, ahogy belülről rágja. Hirtelen hiányzik
nekem ez az ideges gesztusa. Hiányozni fog, hogy tikkel. Hiányzik,
ahogy néha lesüti a szemét, amikor kérdez valamit, mintha félne a
választól. Hiányzik, ahogy a mosoly úgy árad a szeméből, akár a szex a
testéből. Hiányzik, hogy ő a legszexibb, legmagabiztosabb férfi, akivel
eddig találkoztam, közben pedig néha fájóan bizonytalan. Azóta retteg a
visszautasítástól, hogy találkoztunk. És most, egy olyan szobában, amit
nem ismer fel, a pszichiáter új, hideg és személytelen irodájában, a
félelmei valósággá válnak. – Lee, próbáljon meg lazítani! – szól dr.
Terra a hátunk mögül. A doktor hangjának hallatán becsukom a
szemem. Befoghatná a száját. Nem kellene itt lennie, és ezt meg is
mondtam neki. Mondtam neki, hogy ez egy intim pillanat, és könnyebb
úgy túl lenni rajta, ha nincs tanúja Lee visszautasításának. Főleg egy
olyan résztvevő nem hiányzik, aki úgy érzi, közbe kell avatkoznia. Bár
ők, mármint az orvos és Brant aggódtak a biztonságom miatt. Úgy
gondolták, hogy az orvosnak és a nyugtatójának jelen kell lennie
minden eshetőségre készen. Ha Lee erőszakos lesz. De nem lesz, tudom,
hogy nem, velem nem. De ők nem hallgattak rám. Szóval most itt
állunk, Lee és én... és az orvos. Az orvos, akire Lee most a teljes
figyelmét összpontosítja.
– Ne haragudjon, de maga mégis ki az ördög? – Három lépés, és már
a falnak lökve a torkát szorongatja. Az arca közel az övéhez, Lee az
egész testében remeg, ahogy rám néz, nem is törődik a finom nyakkal,
amit éppen szorongat. – Lana, most komolyan! Szakítasz velem? Ezért a
gazdag faszért?
Végig Lee szemébe nézek, mialatt az orvos ügyetlenül a zsebébe
nyúl, kihúz egy fecskendőt, és Lee vékony pamutingébe szúrja. Nem
veszem le a szemem Leeről, akkor sem, amikor a szemhéja összerándul.
Amikor az árulás tudata beszivárog a tekintetébe, és úgy néz rám, hogy
egyszerre gyűlöl, szeret, és hiányzóm neki. Nézem őt, figyelem, ahogy
becsukódik a szeme, és a földre rogy.
 BRANT

A MIÓTA KIDERÜLT AZ ÁLLAPOTOM, mindent elolvastam, ami csak a

kezem ügyébe került a disszociatív személyiségzavarról, bár a
folyamatot lassította az a tény, hogy kevés az elérhető anyag a témában.
De amit elolvastam, az aggasztó, és még aggasztóbbá tette az
emlékezetkihagyás, amit az agyam nem akar feltárni.
A disszociatív személyiségzavart rendszerint valamilyen érzelmi
trauma okozza, abúzus vagy más olyan fontos esemény, amit az agy
megpróbál elnyomni. Az első alszemélyiséget ezért a nemkívánatos
tudással szembeni védekezésképpen alkotja meg. Ritka kivételek az
agyi vagy más fizikai károsodások, amik szintén kihagyásokat
okozhatnak a kisagy lebenyében, ezek eredményezik az egyéni
furcsaságokat.
Nekem nem volt fizikai károsodásom, a fejemet nem érte semmilyen
kemény ütés, vagy szörnyű baleset, ami Brant megtöbbszöröződését
eredményezte volna. Október 12. kivételével traumatikus események
sem értek, egyébként is október 12. már utána történt, a disszociatív
személyiségzavar kialakulásának eredménye volt.
Nyilvánvaló, bogy valamilyen traumatíkus élmény érhetett, amit
magam elől is titkolni próbáltam. Megkérdeztem a szüléimét, és hiszek
nekik, amikor azt állítják, hogy nem tudnak semmilyen kiváltó
eseményről. Annyira nem vagyok kíváncsi, hogy megkérdezzem
Jilliant, iránta a dühöm olyan neheztelésbe ment át, ami a közeljövőben
nem fog csillapodni.
Dr. Terra megpróbálta kerülő úton feltárni ezt a lehetőséget,
miközben nem veszi figyelembe az embert, akivel foglalkozik. Elég
intelligens vagyok ahhoz, hogy egyenesen megküzdjek a problémával,
és nincs szükségem arra, hogy finom kis lépésekben csipegessünk az
emlékeimből. Fel kell tárnom a lelkemet, és a problémám gyökeréig
ásnom.
Képes vagyok arra, hogy átéljem az élményt, ami belülről rág.
Olyasmi, mintha azzal bíznának meg, hogy lépj be egy szobába, csinálj
ott valamit, de aztán elfelejted, hogy miért mentél be. Éppen csak nem
érem el, de ott van a tudatom küszöbén, időnként kopogtat, amikor
teljesen megőrülök. Fel kell tárnom. Fel kell tárnom a múltamat, és meg
kell találnom a kulcsot.
Most is ezt próbálom, ez már a harminckettedik este egyhuzamban.
A szék nyikorog alattam, ahogy a hátsó teraszon ülök, a lábamat a
korlátnak támasztom, az ég sötét, vihar közeleg. Érzem, hogy a levegő
sűrűbbé válik, mennydörgés robajlik, villám cikázik át az égbolton.
Azon tűnődöm, hogy bemenjek-e az eső miatt, de a kinti ernyő miatt
nem fogok megázni. Ahogy megnyílik az ég, az eső ritmikusan ütögeti a
tetőt felettem. Becsukom a szemem, és próbálok a múltra emlékezni.
Próbálok emlékezni a huszonhét évvel ezelőtti nyárra.
És ahogy hallgatom az eső ismerős hangját, megjön az emlék.
S HEILA ANDERSON GYÖNYÖRŰ VOLT. Félig kubai származása miatt
kreol volt a bőre, sötét a haja, és a szeme csillogott, amikor nevetett.
Soha nem beszéltem vele. Három sorral mögötte és egy sorral arrébb
ültem, és csak bámultam őt. Ideges voltam, esetlen. Érinthetetlen volt.
Amikor befejezte a napot a suliban, én követtem. Mindig. Volt
kifogásom. Egy utcával feljebb lakott, logikus, hogy ugyanazon az
útvonalon mentünk haza. Követtem, figyeltem, ahogy a haja ugrál, és
még mást is. Mindig barátokkal volt, nevetgélt, suttogott, hümmögött,
én pedig hallgatóztam. Addig a napig, amikor sírt, és a világom
kettétört.
Szerda volr. Esett az eső. Nagy, sáros zápor, amikor az ember
alighogy kiteszi a lábát, máris a bőrére tapad a ruha, de nem érdemes
gyorsan nekilódulni se, mert akkor is teljesen elázik. Láttam, ahogy a
suli előtt álldogál, tétován lépked, mintha az első lépésen gondolkodna,
nekivágjon-e az esőnek. Mellette álltam, ő barátságos mosolyt sugárzott
rám, mire én is mosolyogtam picit. Együtt vártunk addig a pillanatig,
míg ő behúzott nyakkal, sikítva szaladni kezdett, a kezével védve a
fejét.
Én pedig követtem. Csak mi ketten szaladtunk a parkolón keresztül.
Át a templom előtti téren. Végig az úton a kerítés mellett. El a ház előtt,
ahol a kutya volt. Szaladtunk, az eső pedig szakadatlanul ömlött. Aztán
lelassított és én is, mert ekkor kellett volna befordulnom. Megálltam. Ő
ment tovább. Mosolygott. Integetett az esőn keresztül. Néztem, míg már
alig láttam rózsaszín blúzát. Aztán balra néztem, a postaládánk is alig
látszott az esőn keresztül, a hideg esőcseppek úgy érték a bőrömet, akár
a vizes tűhegyek, de inkább utánafutottam.
A férfi karját láttam százszor is rémálmaimban, de soha nem tudtam
megmondani, hogy pontosan hol. Vastag volt, sötét, nem a származása
miatt, hanem a tetoválásoktól. Sugárzott róla a gonoszság, koponyák és
kígyók kanyarogtak a bőrén, a karizmai életre keltették a rajzolatokat.
Egy házzal voltam hátrébb, amikor a karja kilőtt, olyan könnyen
megfogta a lányt hátulról, mint egy kiscicát. A zápor elhomályosította a
látványt, csak karokat és lábakat láttam elmosódva, az eső dobogása
eltompította a kiáltásokat. Lelassítottam, nem értettem, mi történik. A
férfi a mellkasára húzta, a járdáról a fák súlyos árnyékába lépett, és
elbújt az udvarban, ahonnan kilépett. Megtöröltem az arcomat, és
közelebb mentem, szorított a mellkasom a futástól, de attól is, hogy
éreztem, valami rossz történik. Az udvar mintha elnyelte volna őket, de
én hallottam Sheilát. A kiáltásokat valami más is eltompította, nem az
eső. Jobbra-balra néztem, próbáltam látni, találni valamit az esőn kívül.
Egy felnőttet. Egy felnőttre volt szükségem.
Aztán megmozdultam. Közelebb mentem a házhoz. Óvatosan
lépkedtem a köveken, az egyik annyira csúszós volt, hogy a fűbe estem,
a kezem végigcsúszott a földön, összesároztam magam, de gyorsan
talpra álltam. Ekkor már nem hallottam őt, ami jobban megijesztett,
mint a kiáltások. Feljebb rángattam a hátizsákomat, és a farmerem
elejébe töröltem a kezem. A ház teraszának a lépcsőjét néztem.
Felléptem, és az esőt magam mögött hagytam.
Furcsa volt, hogy nem ázom. Csendesebb lett minden. Elég csendes
ahhoz, hogy halljak valamit. Óvatosan felléptem a következő két
lépcsőn, és a bejárati ajtó felé mentem. Ránéztem. A csengő. Ez az. A
csengő.
Bentről hangok hallatszottak. A terasz sarkáig szaladtam.
Összegömbölyödtem egy hinta mögött, de az elárult, ahogy
megnyikordult. Arrébb lopakodtam a ház falához, és hirtelen lett annyi
bátorságom, hogy letérdeljek, és bekémleljek az ablakon. A két kék
függöny közötti résen beláttam. Egy tévét láttam, egy szőnyeget és egy
oldalára dőlt sörösdobozt, néhány lépésre a szemetestől. És akkor a
doboz fölé néztem, a szobában megláttam Sheila Andersont.
Nem fogom elmondani a borzalmat, ami a szemem elé tárult, ahogy
ott térdeltem a teraszon. Tudom, hogy túl későn csuktam be a szemem.
Tudom, hogy a kezem ökölbe szorult, ahogy a halántékomra
szorítottam, mert próbáltam elnyomni sikításának tompa hangjait.
Most már tudom, hogy miért gyűlölöm az eső hangját.
Most már tudom, hogy azon az augusztusi délutánon az elmém
kisebb darabokra esett szét, és az emléket egy olyan helyre zárta be,
ahol soha nem találom meg.
 A lábam lecsúszik a korlátról, ahogy felállók, nagy nehezen, mert
annak a napnak a képe örökre beleégett az elmémbe. Az ajtóhoz
botorkálok, legalább az eső hangja elől el akarok menekülni. Kinyitom a
tolóajtót, látom, hogy Lana feláll a kanapéról, és rám néz.
– Visszajött az emlék? – kérdezi.
Bólintok, képtelen vagyok többet mondani. Széttárom a karom, ő
odalép hozzám, és átölel.
M ÁSODIK NEKIFUTÁS. Már másodszor próbálok szakítani Leevel, és
ezúttal az orvos beleegyezett, hogy nem szól közbe. Csak figyel minket
a szomszédos szobából, a félig átlátszó üveg mögül. Brant utálja ezt;
elküldött mindkettőnket a fenébe, aztán elvesztette türelmét és elment,
de végül megbeszéltük a dolgot, szóval most egyedül vagyok,
átismétlem magamban a betanított szöveget, amellyel előhívhatjuk Leet,
míg Brant hipnózis alatt van.
Az első próbálkozásomnál Lee még nem tudott semmiről. Mivel a
kísérlet teljes kudarccal végződött, új tervet kellett kidolgoznunk. Úgy
döntöttünk, elmondjuk Leenek is, mi történik vele, és reménykedünk a
sikerben.
Két héttel ezelőtt dr. Terra mesélt Leenek a disszociatív
személyiségzavarról. Lee egy szót sem hitt el az egészből, Branttel akart
beszélni, es mikor megtudta, hogy nem találkozhatnak, dühében
szétverte a berendezést. Dr. Terra nyugodt maradt, tovább sorolta a
tényeket, felfedve Lee előtt a teljes igazságot, olyan egyszerűen és
érthetően, hogy még egy gyerek is elfogadta volna. Lee azonban
ellenállt, trágár szavak tömkelegével adva hangot Brant iránti
gyűlöletének. Kész katasztrófa volt. Már a kifakadása közepén
kirohantam a szobából, képtelen voltam végignézni, ahogy a férfit, akit
egy részem annyira szeretett, módszeresen megtörik.
Azóta dr. Terra még négy alkalommal beszélt vele, mely találkozók
során Lee egyre kevésbé volt agresszív, és sokkal tartózkodóbbá vált. A
legutóbbi beszélgetéskor fel sem állt, még a szemét sem nyitotta ki.
Feküdt a díványon, és egyedül azokra a kérdésekre válaszolt, amikhez
kedve volt. Ma is csak remélni tudom, hogy nyitott lesz. Hogy
meghallgat. Bízom benne, hogy nem töri össze a szívemet még jobban.
– Lucky! – Kinyitja a szemét és felül. Körülnéz. Vártam, hogy teste
megfeszül, ökölbe szorított kézzel felugrik, de nem teszi. Csak
megmasszírozza a nyakát és szomorkásán rám mosolyog. – Még mindig
tart a fiúgos futam, mi?
– Igen.
Felém nyújtja a karját.
– Gyere ide! Hadd érezzem az illatodat! Meg akarlak érinteni!
Milyen egyszerű kérés! Elindulok felé, máris felrúgva a tervet, de
szükségem van rá. Hiányzott. Oldalról beülök az ölébe, és hozzábújok, a
nyakamon érzem a leheletét, a mellkasa megemelkedik, ahogy beszívja
a levegőt, a szája hozzám ér, majd gyengéden belém harap.
Előrehajolok, a keze végigsiklik a testemen, a nevemen szólít, miközben
végigcsókol a fülemtől egészen a kulcscsontomig.
– Ne csináld! – suttogja. – Tudom, mit akarsz mondani, de nem
mondhatod ki.
– Muszáj. – Felsóhajtok, ahogy végigsimítja a meztelen combomat,
és hiába szorítom össze a lábam, az ujjai mégis befurakodnak közé.
Eszembe jut, hogy látnak minket az üveg mögül. Ezt is felveszik
videóra, hogy később megmutathassák Brantnek. Követnem kell a
forgatókönyvet. Azt kell mondanom ennek az őrülten jóképű férfinak,
hogy sosem voltam belé szerelmes. Csak azért randiztam vele, hogy
megfigyelhessem Brantet. Azért kell elmennie, hogy Branttel lehessek.
Hazugság! Sötét, mocskos hazugság. Ujjai egyre feljebb csúsznak a
combomon, a szoknyám alá, ami csak megkönnyíti a dolgát. Én
választottam ezt a szoknyát. Pedig száz másik ruha közül bármit
felvehettem volna ma reggel, ami kevésbé kihívó. Talán előre tudtam?
Szándékosan esett a választásom éppen erre a darabra? Ennyire
kegyetlen vagyok? Magammal szemben? Vagy Branttel szemben? Nem
merem feltenni a kérdést, pedig valahol tudom a választ.
– Nem kell megtenned – mondja, majd még feljebb fúrja a kezét, míg
a másikkal próbálja szétfeszíteni a térdem, a szája forrón tapad a
nyakamra, és csókokat lehel rám, miközben beszél. Ezek a csókok
örökre a bőrömbe égtek.
– De igen, Lee. – Azonnal megfeledkezem a forgatókönyvről, ahogy
a lábam feladja a harcot, és egészen a bugyimig engedi a kezét, majd
forróság önt el, mikor simogatni kezd a falatnyi, selymes ruhadarabon
keresztül, a nevemet ismételgetve. – Nem rángathatom ebbe bele
Brantet állandóan. Csak úgy van jövőnk, ha te elmész.
Félrehúzza a bugyimat, két ujjával hirtelen belém hatol, amitől a
szám is tátva marad, de ő rögtön betapasztja egy szenvedélyes csókkal.
Ujjai mind mélyebbre vándorolnak. Ott helyben, az orvos szeme láttára
megujjaz a díványon, én pedig széttárt lábbal, kipirult arccal hagyom.
Nem tudom leállítani. Minden éjjel erre vágytam, miközben Brant
mellett feküdtem. Eltávolodtunk egymástól, pedig ő mindent
megpróbált. Engedtem, hogy Lee kényeztessen. Hogy eljuttasson a
csúcsra, és még annál is tovább.
– Nem érdekel az az ember – morogja, aztán eltol magától, alám
mászik, de elkap, mielőtt a földre estem volna, noha ezt a durva
mozdulatot inkább a vágy, mint a lovagiasság vezérelte.
– Hajolj előre! – adja ki az utasítást, és már húzza is le a farmere
cipzárját. – Lucky, én sosem foglak elhagyni! Nem dughat meg úgy
téged, hogy nem az én nevemen szólítod! – Erővel lenyom, és felhajtja a
szoknyámat. – Mondd, hogy még mindig szeretsz! – A hátam ívben
meghajolt az első lökésre, ahogy ez a határozott, kemény, dühös férfi
maradék ellenállásomról tudomást sem véve magáévá tett. A dívány
háttámláját markolva levegőért kapkodok, miközben a farka ki-be jár
bennem. Csillagokat látok, amikor beteszi, amikor pedig kihúzza,
folytatásért sóvárgok. Sírni tudnék, mikor félúton megáll, az enyhülő
nyomás annyira más érzés, a várakozás kibírhatatlan.
– Kérlek... – könyörgök, és belé kapaszkodom. Még sosem kívántam
ennyire.
– Mondd, hogy még mindig szeretsz!
Minden erőmmel próbálok ellenállni, összeszorított szemhéjam alól
kicsordul a könny, a lábam megfeszül, ahogy kicsit előbbre nyomul,
míg végül megadom magam.
– Szeretlek! – suttogom neki, ő cserébe még beljebb hatol.
– Mondd, hogy kívánsz!
– Kívánlak! – sírom el magam. – Kérlek!
A keze lesiklik a hátamról, a szoknyámat összegyűrve a fenekembe
markol, és tövig nyomja belém a farkát.
Újra és újra.
És újra. Úgy dug engem, mint egy mocskos kis kurvát, aki csak az
övé, akivel bármit megtehet. Akinek csak füttyentenie kell, és térdre
omlik előtte, hogy őt imádja. Mintha a farka nélkül élni se tudnék, így
minden mozdulatával magához láncolhat. Könnyek között mondom ki a
nevét és becsukom a szemem, mert valóban ez az igazság.
– Sosem hagylak el, Lucky! – súgja a fülembe, és átkarol. A
hajamnál fogva hátrahúzza a fejemet, és megcsókol. Mintha a lelkem
egy darabját tépte volna ki. – Sosem hagylak el – ismétli el az ígéretét,
miközben belém élvez.
 BRANT

R Á SEM TUDOK NÉZNI. Ha meglátom, rögtön az a kép ugrik be, ahogy

ott fekszik a díványon. Magam előtt látom az arcát, miközben a csávó
tolja. Ő pedig sír. És azt mondja neki, szereti.
Nem tudom pontosan leírni, milyen érzés. Végignézni, ahogy valaki
az én bőrömben keféli a menyasszonyomat. Mielőtt dr. Terra elkezdte
videóra venni a találkozókat, egy részem el sem hitte mindezt. Addig
azt gondoltam, talán Layana bolondult meg. Hogy Jilliannel együtt
mindketten őrültek, egyedül én vagyok normális. Hogy valamiképpen
ők is ugyanazt az agyament nézetet vallják, mint a szüleim. Ez
lehetetlen egybeesés, az agyam mégis ragaszkodott ehhez a
magyarázathoz. Aztán megláttam az első felvételt a hipnózisról, ahol
olyan dolgokat csináltam, mint egyébként soha. A mosolyom is egész
más volt. Más szavakat használtam. Úgy dugtam a csajomat, ahogy
sosem szoktam.
Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy látom, hogy mennyire
zaklatott, vagy a tény, hogy ezt élvezte. Tudom, milyen, mikor
igalomba jön. Amikor küzd az orgazmusért. Szeretném hinni, hogy én is
voltam már rá ilyen hatással. Mikor így karmolja a hátam. Mikor
ennyire elveszti a fejét és az önuralmát pusztán attól, hogy szexelünk.
Szeretném hinni, hogy nem hazudok magamnak, és a féltékenységem
nem száműzi azt az oldalamat, amire Layanának szüksége lehet.
Úton vagyunk hazafelé. A házba, ahol családot szeretnénk alapítani.
De most valahogy üresnek tűnik. Eltávolodtunk egymástól. Előbb
magamra kell találnom ahhoz, hogy újra összetartozzunk. Meg kell
mentenem a kapcsolatunkat, de túlságosan lefoglal a saját bajom. Az a
fickó megdugja? Néhány hét alatt sikerült ugyanolyan közel kerülnie
hozzá, mint én vagyok, és ezért még inkább gyűlölöm.
Nem tudok ránézni. Nem bírom elviselni a csalódottságot a
szemében. Azt szeretné, ha én lennék Lee.
Inkább az utat figyelem, és gázt adok, hogy a felbőgő motor hangja
elnyomja gondolataimat.
M EG KELL TENNEM. Tökölődés helyett ideje a tettek mezejére lépnem.
Brant hipnózisa nem csalt elő belőle újabb személyiségeket. Egyedül
Lee áll köztünk, megakadályozva, hogy normális életet éljünk.
Szakítanom kell Leevel. Nem veszek róla tudomást a következő öt,
vagy akár tíz találkozón, hátha ennyi idő alatt feladja. Ha pedig így lesz,
talán visszavonul duzzogni Brant elméjének egy rejtett zugába, és ott is
marad. Dr. Terra szerint a disszociatív személyiségzavarral küzdő
betegek azért hoznak létre alternatív személyiségeket, hogy saját
magukat védjék, vagy hogy olyasmit is megtehessenek, amit elsődleges
személyiségük sosem engedne. Ha a beteg maga is képes betölteni ezt
az űrt, az alternatív személyiségek el is tűnhetnek.
Talán. Ez a rövidke szó milyen súlyos jelentést hordoz. Mennyi más
lehetőséget sejtet... Dr. Terra ezekről nem hajlandó beszélni. Azt
mondja, ha ezekre koncentrálunk, Brant agya nagyobb valószínűséggel
választja a nemkívánatos utat, elfogadva egy irracionális, ám számára
tetszetősebb gondolatmenetet, mielőtt mindketten becsavarodunk.
Úgyhogy ma újra megpróbálom. Egyértelműen Lee tudomására
hozom, hogy vége. Nem úgy, mint legutóbb, mikor szánalmas
próbálkozásom azzal végződött, hogy megdugott, miközben úgy
fordította a fejemet, hogy a kamera mindent lásson. Nagyon ciki volt,
teljesen gyengének bizonyultam az orvos és Lee előtt egyaránt. De isten
látja lelkemet, nem tudok úgy ránézni, hogy a jövendőbeli férjem arcát
látom... és közben úgy teszek, mintha nem szeretném. Hogy bár látom a
kínlódást akár Brant, akár Lee szemében, színleljek közömbösséget. És
maradjak érzéketlen az érintésére. Különösen Lee érintésére.
Megteszek minden tőlem telhetőt. De tudom, hogy mihelyt leülök a
székre, és Brant feszülten rám mosolyog, Lee azonnal belém lát majd.
Mély levegőt veszek, miközben Brant előttem fekszik a díványon, és
a tervezett forgatókönyv szerint kezdetét veszi a hipnózis.
 

Ezúttal másként jelenik meg. A küzdelem homályosan tükröződik a

szemében. Nem nyúl rögtön felém, nem ugrik talpra. Hirtelen mintha
egy öregember bújt volna Brant bőrébe.
Én mozdulatlanul ülök a széken, és úgy érzem, a szemem láttára
haldoklik. A szavai erőtlenül csengenek.
– Én nem vagyok okos. Veled és Branttel ellentétben. Kicsordulnak a
könnyeim, fogalmam sincs, miért és honnan, mindenesetre úgy tűnik,
hogy a könnycsatornáim jobban átlátják a helyzetet, mint én magam.
– De érzem, hogy terveztek valamit. Te és Brant. Félre akartok
állítani.
A padlóra meredek. Próbálom megszakítani a köztünk lévő
láthatatlan kapcsolatot. Érzem, hogy akaratlanul legördül az arcomon
egy könnycsepp.
– Mire készültök? Mi a tervetek? – Felsóhajt, ahogy felteszi nekem a
súlyos kérdéseket.
– Már tudod, hogy szakítani akarok veled. – A hangom elcsuklik, és
felnézek arra a férfira, akit talán soha többé nem fogok látni.
– És utána? Amikor harcolni fogok? Amikor újra átveszem az
uralmat Brant teste felett, valahányszor kihagy a tudata?
– Semmibe veszlek majd. Visszautasítalak. Egyértelműen kimutatom
az érzéseimet.
Halkan, szomorúan elneveti magát, ami egyszerre izgató és szív-
szorító.
– Az érzéseid elég egyértelműek, akárhányszor a szemembe nézel.
Korábban azt hittem, belém vagy szerelmes. Most már úgy gondolom,
inkább őt szereted. – Végighúzza a kezét a nadrágján. – Beszéltem a
dokival, miután megdugtalak itt a rendelőben. – Összerezzentem,
annyira hanyagul hozza szóba az esetet, mintha semmi jelentősége nem
lenne. Mintha nem tépte volna ki akkor a szívemet és dobta volna a
padlóra pont ott, ahol most vagyunk.
– Te beszéltél dr. Terrával? – ráncolom össze a homlokom, mert
bosszant, hogy Brant és dr. Terra ezt eltitkolta előlem.
– Aha. – Közelebb hajol, a térdére könyököl, és úgy néz rám, amitől
nekem rögtön felgyorsul a szívverésem. – Elmagyarázta, hogy azért
randiztál és keféltél velem, hogy Brant mellett maradhass. – Feláll, a

I
pillantása nem ereszt, majd elindul felém. – Mikor engem csókoltál.
Mikor széttetted nekem a lábad. Mikor előttem térdeltél és leszoptál, az
mind neki szólt. El tudod képzelni, ez hogy esik nekem?
A székem karfaján megtámaszkodva fölém hajol, az izmaim
megfeszülnek, ahogy az orra a nyakamhoz ér, és mélyen beszívja a
levegőt. Aztán a hajamat szagolja, a nevemet suttogja.
– Istenem, de fog hiányozni az illatod!
Ekkor már megállíthatatlanul patakzanak a könnyeim, hiába szorítom
össze a szemem és maradok mozdulatlan, az ujjaim pedig olyan erővel
mélyednek a bőrülésbe, hogy a kezem begörcsöl. Zokogok, mire ő
gyengéden megpuszilja az arcomat, az államat, puha ajkával letörli a
könnyeimet, végül megcsókol. Már nyitom én is a számat, de ő
visszahúzódik. Kinyitom a szemem, és látom, ahogy előttem áll zsebre
dugott kézzel, arcán aggodalom és harag keveréke.
Harag. Megértem, de utálom, hogy így érez. A szemébe nézve
tudom, hogy azt gondolja, kihasználtam. Az ördögbe is, talán igaza van.
Nem voltam hűséges, nem voltam az övé teljesen. Szerettem Brantet. A
szexet viszont Leevel élveztem. Imádtam Lee tökéletlenségét, míg Brant
annyira tökéletes volt, megingathatatlan és éles eszű. Szerettem Lee vad
oldalát, mellette végre más lehettem, mint az anyám, én választottam,
milyen életet élek. Igaz, nem túl fényűző életet, ami épp arra volt elég,
hogy csirkeszárnyat egyek, kamatyoljak egy fiúval és hétköznapi
autókkal furikázzak. Kihasználtam volna? A szemében gyűlölet,
szerelem és sértettség keverékét látom. Próbálok megszólalni, de nem
tudok semmi értelmeset kinyögni.
– Szerettelek. Még mindig szeretlek. Még akkor is, amikor utállak.
Mindig szeretni foglak. Nem vagyok egy lángész, de ezt tudom. –
Megtörtén az ajkába harap. Mint aki mindjárt sírva fakad. Ettől megint
könnybe lábad a szemem, meg kell dörzsölnöm, hogy élesen lássak, az
emlékezetembe akarom vésni ezeket az utolsó pillanatokat, mielőtt
végleg elveszítem őt. Pislog egyet, az arca megmerevedik.
– Mondd el, mit szeretnél. Ha akarod, elmegyek. Nem miatta. Érte
soha semmit nem fogok tenni. De érted bármit. Ha kell, meg ölöm
magam az ő fejében.
El akarom neki mondani, hogy szeretem. De már nem vagyok biztos
benne. Vajon tényleg őt magát szeretem, vagy csupán Brantnek ezt az
énjét? Tetteim súlya hirtelen óriásinak tűnik, bűnösnek érzem magam.
El akarok neki mondani mindent, amit csak hallani akar. Felsorolni
azokat a tulajdonságokat, amelyekért valóban őt szeretem, de ez még
tovább bonyolítaná a helyzetet. Ezért azt válaszolom, ami leginkább
helyénvaló. Amivel Brantnek a legtöbbet segíthetek. Kimondom hát a
szavakat, és kíváncsian várom a hatást.
– Azt akarom, hogy elmenj, Lee. Brant és én... családot szeret nénk.
Közös életet. De sosem foglak elfelejteni. Mindig hiányozni fogsz.
Lehajtja a fejét, nagyot nyel, a keze ökölbe szorul, ajkai szigorú
vonallá préselődnek. Mikor újra felnéz, a szemében könny csillan, az
arca feldúlt, és csak bámulunk egymásra.
Tényleg szeretem. Biztosan szeretem. Különben most nem lennék
ennyire megsemmisülve.
Becsukja a szemét, és lehajtja a fejét. Rám sem néz, miközben
beszél.
– Hívd vissza a dokit, Lucky! Hadd tüntessen el innen.
– Elmész? – kérdezem félve.
Megvonja a vállát, de nem néz fel.
– Szerinte el tudok menni. Csak úgy elleszek a saját világomban,
vagy eltűnök Brant tudata mélyén. Felszívódok a francba.
Megengedem, hogy végigcsinálja velem, amit kell. Rád nem lesz
szükség.
Meg akarom ölelni. Érezni akarom, ahogy erős karjával átölel és
megcsókol, hogy még egy utolsó percet vele tölthessek. Azt akarom,
hogy magához szorítson, mint aki nem tud velem betelni. Önző vagyok.
Mégis erre vágyom akkor is, ha ez összetöri a szívét. De csak állok
tehetetlenül.
– Keresni foglak Brantben. Nem ártana neki egy kicsi belőled.
– Ahogy akarod, Lucky.
Elindulok a kijárat felé. Ott megállók és várok, felpillant-e még
utoljára, de nem teszi. Tekintetét a padlóra szegezi, nem nézhetek többé
a szemébe.
Kinyitom az ajtót, és szívem egy darabját magam mögött hagyva
kilépek a szobából.
N ÉGY ÓRÁT VÁROK AZ ORVOSRA AZ ELŐTÉRBEN. Járkálok. Tévét
nézek. A recepción kirakott összes édességet felfalom. Életemben nem
voltam még ilyen ideges. Majdnem olyan, mint gimis koromban, amikor
Dianna Forge szülei elutaztak, és két másik barátnőnkkel négyesben
csajos bulit tartottunk náluk. Beszedtünk pár tablettát, fetrengtünk,
vihogtunk, feltúrtuk a szülők hálószobáját, ahol rábukkantunk egy
vibrátorra meg egy bárszekrényre. Megittunk egy üveg keserű, drága
piát. Marha jól éreztük magunkat, de aztán mindenki kiütötte magát,
egyedül én maradtam ébren, és a gyógyszerek hatására teljesen magam
alá zuhantam. Csak pislogtam és a fogamat csikorgattam hajnali ötig,
majd mikor ez lassan elmúlt, a végkimerülés határán elaludtam.
Most nem három hidrogénszőke kiscsajjal bámuljuk egymást azon
parázva, hátha túl sok bogyót vettünk be, vagy Dianna szülei hamarabb
érnek haza. Jelen pillanatban nem a drogok veszik el a józan eszemet.
Egyedül vagyok, és azon stresszelek, vajon a leendő férjem két
személyiséggel tér vissza vagy eggyel.
Inkább otthagyom az egészet. Szólok a recepciósnak, hogy
hazamegyek, de hívjanak, mielőtt befejeződik a terápia. Brant autójával
száguldók Windere felé. Mikor megérkezem, zuhanyozás nélkül,
ruhástól bújok ágyba. Teljesen besötétítek, és a ventilátor hangja az
altatóm. Becsukom a szemem, a lábam sajog a járkálástól, betakarózom.
Nem akarok semmire sem gondolni, inkább elmondok egy hosszú imát
Brantért.
Imádkozás közben el is alszom.

***

Telefoncsörgésre riadok fel, egy pillanat alatt kiugrók a takaró alól.

Menet közben kapom fel a telefont, és már a cipőm is rajtam, mire
megtalálom a sötétben a villanykapcsolót.
 – Halló!
– Miss Fairmont, Irene vagyok dr. Terra rendelőjéből. A doktor úr
azt üzeni, hogy már majdnem végeztek Mr. Sharppal.
– Tíz perc múlva ott vagyok! Köszönöm, Irene! – Leteszem a
telefont, a hálószobából kilépek az előtérbe, majd szinte futva elindulok.
Hamarosan visszakapom őt! Hogy milyen formában, az most cseppet
sem érdekel. Egyszerűen csak vissza akarom kapni.

***

Ahogy kilép a rendelőből és elindul a kocsi felé, a szél belekap az

ingébe, és ahol ráfeszül, látni engedi izmos felsőtestét, én pedig
elmosolyodok. Brant visszatért. Ugyanaz a Brant, akivel három éve
kezet fogtam a HAF gálaestjén. Ugyanaz az ember, aki elutasításom
ellenére újra meg újra megkérte a kezemet. A gondterhelt, sötét
arckifejezés, mely aznap jelent meg, mikor tönkretettem az életét,
mostanra eltűnt. Önbizalma visszatért, meglepő határozottsággal húz
magához, és mohón megcsókol.
– Minden rendben?
Végignéz rajtam, miközben még mindig olyan szorosan fogja a
derekamat, mint aki sosem akar elereszteni. Aztán ő is elmosolyodik.
– Mindketten jól vagyunk. Menjünk, majd a kocsiban megbeszéljük.
– A választ meg sem várva még egyszer megcsókol, olyan erővel, hogy
a lélegzetem is elakad, alig ismerek rá, de ebből a gesztusból biztosra
veszem, hogy hatalmasat kefélünk, amint hazaérünk. Elengedi a
derekam, kézen fog, és szinte húz maga után az autóig.
– Mi történt? – kérdezem abban a pillanatban, ahogy elindultunk, és
ebben a két szóban benne van a többórányi várakozás alatt felgyülemlett
összes feszültség.
– Dr. Terra beszélt Leevel. Beleegyezett, hogy elmegy.
Várom a folytatást. Ennél többet szerettem volna hallani.
– És? – kérdezem végül.
– Elment.
Az órámra nézek.
– Hét órába telt.
Homlokát ráncolva rám pillant, a keze könnyedén siklik a
kormányról a sebváltóra. A laza mozdulat eszembe juttatja az érintését,
meg azt, hogy majdnem három hete nem voltunk együtt.
– Hét órába? – Ő is megnézi az időt. – Az igen! Én... – Leellenőrzi,
jól jár-e az órája. – Észre sem vettem, hogy ilyen sokáig turkált a doki
Lee fejében.
Elfordulok, és kibámulok az ablakon.
– Dr. Terra nem mondta, mi vezetett Lee távozásához?
Érted megteszem. Ha kell, megölöm magam az ő fejében. Lee szavai
nem hagytak nyugodni.
– Nem. Vagyis... annyit mondott, hogy Leenek el kellett fogadnia a
helyzetet. A siker valószínűsége sokkal nagyobb, ha ő is
együttműködik.
– Vagyis elment? Örökre? – Tartom magam. A hangom nyugodt és
természetes.
– Nem gyógyultam meg. Továbbra is szedem a gyógyszert...
ugyanazt, amit az utóbbi pár hétben. Könnyen visszaeshetek, főleg
érzelmi megterhelés vagy stressz hatására. Alkoholt sem ihatok. De
ezeket te is tudod, ott voltál, mikor a doki ismertette a szabályokat.
Bólintok. Mialatt Brant egész napos terápián vett részt az elmúlt
hetekben, az idő nagy részében az üvegfalon túl figyeltem az
eseményeket, onnan hallgattam az instrukciókat, amennyire tudtam.
Brant új élete tele lesz szabályokkal. Mindennek meghatározott rendszer
szerint kell történnie. Nem úgy, ahogy Jillian mellett megszokta. Brant
tudatalattija új személyiségeket hozott létre, hogy azok vegyék át az
uralmat az elméje felett, ha ő besokall. Fiatal korában ez olyankor
fordult elő, amikor túl sokat támadták az intelligenciája miatt, túlterhelt
agya pedig nem tudott szelektálni, így jött létre egy másik személyiség,
aki lassúbb, kevésbé okos és érzelmileg labilisabb. Később a rendkívüli
stressz, az idegesség vagy valamilyen váratlan helyzet váltotta ki
ugyanezt. Nem véletlenül változott át Leevé akkor éjszaka, mielőtt
először akarta megkérni a kezemet.
Vagy egy új termék megjelenése előtti napokban, vagy a vállalat
bővítésekor. A kockázatot pedig csak tovább növelte a Jilliantől kapott
gyógyszer. Az új szabályrendszer és a tény, hogy tisztában van a
betegségével, remélhetőleg elég lesz egy viszonylag stabil élet
kialakításához. Talán nem lesz szüksége egy külön személyiségre,
például egy balhés szexmániásra, aki már most hiányzik nekem.
Nézem, ahogy elsuhanunk Windere borostyánnal befuttatott fala
mellett, és megérkezünk a garázs elé. Vállig érő sűrű fürtjeimet
félresöpörve a tarkómra teszi a kezét.
– Jól vagy?
Megfordulok, és a szemébe nézek. Azt a férfit látom, akibe
beleszerettem, még mielőtt Leet megismertem volna. Azt az embert,
akihez Belize-ben még feleségül akartam menni.
– Igen – suttogom –, jól vagyok.
Leparkol az autóval. Kikapcsolja a biztonsági övét, és előrehajol.
Közelebb húz magához.
– Több leszek – mondja rekedtes hangon. – Bennem lesz mindaz,
ami benne megvolt.
Becsukom a szemem. Próbálom lecsendesíteni a szívverésemet,
mielőtt újra ránézek. Az arcomat fürkészi.
– Nekem csak te kellesz, Brant.
– Nem fogsz bennem csalódni – válaszolja, és egészen közel hajol
hozzám. – Ígérem, egy nap tökéletes társad leszek.
Végül megcsókol, és egy pillanatra megérzem benne Leet.
 ÖT HÓNAPPAL KÉSŐBB

E GY EGÉSZ ALAKOS TÜKÖR ELŐTT ÁLLOK, és nem az anyámat látom

magam előtt. Ez furcsa érzés az esküvőm napján, mégis boldog vagyok.
Mögöttem profi stáb igazgatja gyöngyökkel szegélyezett uszályomat.
San Francisco legelitebb esküvőszervezői gondoskodnak arról, hogy
gyönyörű legyek, és minden részletében tökéletes kis esküvőt
vezényeljenek le.
A társadalom krémje nem vesz részt az eseményen. Nem hiányzik a
sok erőltetett mosoly azoktól a nőktől, akiket csak látszólag kedveltem
annyi éven át. Mindössze kilencen leszünk: a szüleink, Anna, Christine,
Brant és én, plusz a koszorúslány. Brant szüleivel megváltozott a
viszonyom. Nem állunk közel egymáshoz, Brant pedig, aki Jillian
felügyeletének köszönhetően évekig elszigetelten élt, szintén csak
diplomáciai kapcsolatot tart fenn velük. De napról napra csökken a
köztük lévő távolság, a családi kötelékek kezdenek megerősödni, ahogy
növekszik az egymásba vetett bizalmuk. Már messziről hallom a
koszorúslány viháncolását, aztán látom, ahogy habos fehér ruhájában
befordul a sarkon, és megtorpan a tükör előtt.
– Hűha! – Hannah szájtátva nézi a tükörképemet. – Gyönyörű vagy!
– Köszi, drága! – Kinyújtom a kezem, hogy lesegítsenek a lépcsőn,
és leguggolok a kislány elé. – Te is nagyon szép vagy! – Felemelem pici
kezét, és megcsodálom rózsaszínre lakkozott körmeit.
– Egy néni csinálta. – Lehuppan a szőnyegre, mit sem törődve a rajta
tündöklő miniatűr Dior estélyivel. Lekapja ezerdolláros, ékkövekkel
kirakott papucsát, és meglóbálja előttem meztelen lábacskáit. – Nézd, itt
is ugyanolyanra van festve!
– Fantasztikus! – Elmosolyodom. – Hogy megy a sziromszórás? –
Visszaadom a cipőjét, és nézem, ahogy felveszi, miközben a
koncentrálástól még a nyelvét is kidugja.
Mikor végez, mosolyogva rám néz, talpra szökken, majd eltúlzott
mozdulatokkal bemutatja szórási technikáját, kicsi ugrásokkal tarkítva.
– Ilyen ügyesen megy! – lelkendezik.
– Lenyűgöző! – Kuncogva összepacsizunk.
– Hol van Brant bácsi? - kérdi hirtelen, és körülnéz.
Összerezzenek, felállók.
– Nem is tudom. Menj, keresd meg, és kísérd be a kertbe! Nehogy
elkéssen a ceremóniáról!
Komoly arccal rábólint, mint aki tudja, milyen fontos feladatot
kapott.
– Már megyek is, előkerítem! – ígéri, és nevetgélve kiszalad az ajtón.
Visszafordulok, a tükörben megigazítom a ruhám.
– Imádnivaló kislány. – Egy nőt látok magam mögött a tükörben,
összenézünk.
Bólintok, és eszembe jut, ahogy Hannah a magángépünk fedélzetén
mindent végigfogdosott, még mielőtt felszálltunk volna.
– Igen, az. Mindig is ilyen volt. Tündéri kis rosszcsont. Tartsd rajta a
szemed, mert szeret bajba keveredni – figyelmeztetem.
A konyha felől csörömpölés hallatszik, mire a nő sietve távozik.
Nevetve lépek az öltözőasztalhoz, és felteszem öltözékem utolsó
kiegészítőjét, egy pár gyémánt fülbevalót, amit Branttől kaptam az első
közös karácsonyunkon.
Az esküvőm napja – közeleg az emlékezetes pillanat, mikor Brant és
én örökre összekötjük életünket. Kutatom szememben az idegesség
jeleit, de nem találom. Nem vagyok meglepve. Lee távozása egy új
kezdetet jelentett számomra, attól fogva a kapcsolatunk jobban nem is
alakulhatott volna. Visszanézve azt hiszem, aznap minden tiszta lappal
indult újra.
H IBISZKUSZOKKAL SZEGÉLYEZETT KIS ÚTON LÉPKEDEK, mögöttem
hawaii otthonunk, előttem Brant és a pap, a háttérben elterülő óceán ped
ig csak még tökéletesebbé teszi a képet ezen a nagy napon.
Minden egyes lépés mintha közös történetünk egy-egy fejezetét
jelképezné.
Egy lépés előre. Az éjszaka, mikor Brant visszajött az orvostól,
miután Lee végre kisétált az életünkből. Amint hazaértünk, máris az
ágyban kötöttünk ki, Brant vadul tépte le rólam a ruhát, míg végül
teljesen meztelenül feküdtem alatta. Úgy megdugott, mint még soha.
Ahogy korábban Lee szokott: birtoklóan, kisajátítóan. Közben a
hajamba markolt. Nyögve mondta ki a nevemet, majd megfordított, és
hátulról kapott el. Kielégített a farkával, utána a kezével, aztán a
szájával, majd olyan hihetetlen tempóval tett magáévá, amit sosem
fogok elfelejteni. Ezután lefektetett a nappali közepére, a kandalló elé,
és elégedett sóhajok közepette elkezdtünk egy újabb menetet, de most
lassabban. Ez már inkább az a Brant volt, akit szerettem. Szerelmes
szavakat súgott a fülembe, és minden addigi félresikerült együttlétünket
elfeledtette velem. Aztán összeölelkezve elaludtunk. Mikor a nap első
sugarai besütöttek az ablakon, még mindig ott volt. Az én Brantem.
Egyedül ő.
Újabb lépés. Mikor megszabadult Jilliantől, eltávolítva őt az
igazgatótanácsból, Brant lett az új cégvezető, de emellett továbbra is
részt vesz a fejlesztésekben. Nem úgy dolgozik, mint eddig, az ajtaja
nyitva áll az alkalmazottak előtt, két asszisztense gondosan kézben tartja
a napirendjét, amire Jillian sosem volt képes. Ma már több csapat is
együtt dolgozik az irányítása alatt, nem egyetlen stáb végzi a munkát. Jó
látni, ahogy a kollégái felnéznek rá, és csodálják sokoldalú
intelligenciáját. Aggódtunk, hogy veszíteni fog intellektuális
képességeiből, ezt a kockázatot Brant ismerte és elfogadta. De a terápia
csak személyisége egyéb oldalait érintette, e tekintetben semmi sem
változott.
Ismét egy lépés előre. Lee még mindig benne van valahol, néhány
tulajdonsága megnyilvánul Brant viselkedésében, ami még vonzóbbá
teszi. Látom őt Brant mosolyában, attól a széles vigyortól mindig
összefacsarodik a szívem. Vagy mikor nevetésben tör ki. Múlt héten
pedig egy pimasz kacsintása emlékeztetett Leere, mikor a zuhany alól
kilépve észrevette, hogy pucér testét nézegetem. Időnként úgy méreget,
hogy megesküdnék rá, Lee visszatért, ilyenkor sejtelmesen rám
mosolyog, mintha ez a titok lenne a kulcs a lelkemhez, aminek
köszönhetően kedvére megtehet velem bármit. Azt hittem, elveszítem
Leet, de helyette Brant újabb oldalait fedezem fel magamnak.
Még egy lépés. Látom, ahogy Hannah ott terem előttem fehér
ruhájában, megfogja Brant kezét, ránéz és mosolyog. Brant keddenként
elkísért a HAF-találkozókra. Ugyanolyan gyorsan megszerette Hannah-
t, mint én. Ma este, ha vége lesz a ceremóniának, teleette magát tortával,
és kiszaladgálta magát a fehér homokos tengerparton, feltesszük neki a
kérdést. Meglátjuk, szeretne-e a családunk részévé válni. Brant már
beszélt az ügyvéddel, a papírok elő vannak készítve. Egyedül Hannah
beleegyezése hiányzik még ahhoz, hogy elindítsuk az örökbefogadást.
Rájuk mosolygok. Brant gyengéd pillantást vet a kislányra, majd rám.
Szemén keresztül mintha a lelkébe látnék. A jövőnkbe. Még több
gyerek, két-három saját, és talán néhány a HAF-ból. A nyarakat itt
töltjük majd, a teleket otthon, Windere igazi családi fészek lesz.
Megint lépek egyet. Megállók Brant előtt, figyelem az arcát.
Tekintete magabiztos, a kapcsolatunk immár sziklaszilárd, és érzem,
hogy minden rendben lesz. Egy csapat vagyunk, és annyi vihart
átvészeltünk már, hogy ahhoz képest a többi fáklyás menet lesz.
Hazudtam és loptam érte, sőt meg is csaltam, saját magával, eladtam
neki a lelkem már az első csóknál.
Szeretem ezt a férfit. Elismétlem a pap szavait, melyekkel összeköti
életünket, miközben Brant megszorítja a kezem. Felé hajolok, lehunyom
a szemem, és elcsattan az első hitvesi csók.
 BRANT

E L SEM HISZEM, MILYEN SZERENCSÉS VAGYOK, hogy megismertem ezt

a nőt. Lelki társra leltem benne, elraboltam a szívét, és bebizonyítottam,
mennyire szeretem, ő pedig kitartott mellettem minden hullámvölgy
ellenére, melyek eddig a kapcsolatunkat kísérték. Egy ilyen selejtes
alak, mint én, talán meg sem érdemli őt, mégsem fogom soha elengedni,
mert akár tudja, akár nem, testem-lelkem csak az övé. Az ő feltétel
nélküli szeretete új életet lehelt belém. Kiemelt unalmas, magányos
világomból, szó szerint megmentve engem saját magamtól.
Egy nap méltó párja leszek. Amikor teljesen rendbe jövök, és
megmutatom neki, hogy mindez nem volt hiábavaló. Minden erőmmel
ezért fogok küzdeni. Egyre közelebb a cél, lassanként visszatérek egy
normális életbe.
Aznap éjszaka, mikor fel tudtam idézni Sheila halálát, elmentünk a
rendőrségre. Beszéltem nekik a férfiról. Elmondtam, milyen tetoválásai
vannak, és hol lakik. Ahogy elgurultunk a ház előtt, visszatértek az
emlékek arról a napról. Fájdalmasan éles képek villantak fel előttem,
mintha csak tegnap történt volna, mintha az elméik évtizedek alatt
érintetlenül őriztem volna minden részletet tudatom egy titkos
rekeszében. Azt reméltem, letartóztatják a tettest, de a rendőrtől
megtudtam, hogy az illető, egy bizonyos Nick Coppen, hat évvel Sheila
eltűnése után meghalt. A lakásán megtalálták a bűnjeleket, melyek
alapján több megoldatlan esettel is összefüggésbe hozták.
Megkönnyebbülve léptem ki a rendőrség épületéből, Lana pedig
szorosan fogta a kezem.
Ebben a kapcsolatban kettőnk közül rá hárult a nagyobb teher, de
néha én is küszködtem. Hála istennek nem hagytam el, mikor
megsejtettem, hogy viszonya van valakivel. Szerencsére túl erős volt az
iránta érzett szerelmem ahhoz, hogy elengedjem. A frusztráltság, a
titkolózás, a féltékenység... kimerítő volt, de csak megerősítette azt a
kijelentésemet, melyet elsők között mondtam ki Lanának: „A
kezdetektől fogva megérte.”
Igen. Nagyon is megérte. Akkor kezdtem élni igazán, aznap új-
jászülettenr.
Szeretem őt. A lelkem mélyén – bárki rejtőzzön is ott – tudom, hogy
örökké szeretni fogom.

VÉGE
Az EGÉSZ AZ ő HIBÁJA. Tudtam, hogy bajt hoz ránk, többet
és keményebben kellett volna küzdeni, talán ha időben
felemelem Brant gyógyszeradagját, és a pasi összeomlik, az
elriasztotta volna a csajt. Ha nem lép színre, hogy
belefolyjon Brant életébe, minden másképp alakul. A tervek
szerint. Akkor a BSX erős lenne, Brant és én közösen
vezetnénk, fényes jövő állna előttünk. A kurvák az ágyában,
a gyógyszerek pedig az agyában gondoskodnának róla, hogy
kihozza magából a maximumot. A többi személyisége senkit
nem zavarna; ellennének magukban. Kellemesen
éldegéltünk volna, hála az én szorgalmamnak és
előrelátásomnak. Az ember semmit nem kap készen;
mindent ki kell érdemelni, vagy más módon megszerezni.
Én megdolgoztam azért, amim van. Vagy ha ez nem
sikerült, elvettem, amit akartam. Végül elnyertem a
jutalmam, Branttel együtt. Nélkülem semmire sem vitte
volna. Hogy feledkezhetett meg erről? Hogy takarhatta el
előle az a nő az igazságot?
Szét kell választanom őket. Layana miatt már a saját
nővérem sem beszél velem, felém se néz. Szintén Layana
miatt úgy rúgtak ki a cégtől, mint valami bűnözőt,
visszavonták a címemet és minden jogosultságomat. Én
építettem fel ezt a vállalatot húsz év verejtékes munkájával.
Az én reményeimre, álmaimra épült ez az egész, most meg
egyszerűen kizárnak innen. Ha szétválasztom őket, újabb
esélyt kapok. Hogy beszéljek vele. Hogy újra
felhasználhassa valódi képességeit. A gyógyszerek
segítenek majd. Én is segíteni fogok neki. Összehozzuk a
régi csapatot. Brant pedig visszavonul az árnyékba.
Megkeressük dr. F-et. És Mollyt is visszavesszük. Neki
 talán sikerül Leet előhívni Brant tudatának mélyéről, bár
előző alkalommal csúfos kudarcot vallott. Igen, ha mindent
gondosan és okosan kitervelek, még helyrehozhatom a
dolgot. Muszáj helyrehoznom. így nem tudok tovább élni.
Nincs semmim. Nincs senkim.
Bezzeg neki... mindene megvan.
Kivonat Jillian Sharp naplójából.

Ezt a naplót egy rutinvizsgálat során foglaltuk le a beteg kórterméberi,

március 23-án. Elkoboztunk továbbá három fehér tablettát, amelyek
más betegektől származhattak. Tekintettel az írásos anyag tartalmára,
valamint a narkotikumok birtoklására, a beteget nem engedjük haza
mindaddig, amíg önmagára vagy másokra nézve veszélyt jelenthet. A
következő vizsgálat jelen dokumentum dátumától számítva 86 nap múlva
esedékes.

A jelentést készítette:
John Ferguson, Hendu Elmegyógyintézet.
KÖSZÖNÖM, KEDVES OLVASÓ, hogy végigolvastad ezt a könyvet.
Remélem, élvezted a fordulatos cselekményt. E történet megírása
számomra egészen különleges érzelmi kirándulást jelentett, a szívem
egy darabját hagytam e lapokon. Félelmetes élmény volt. Csak remélni
tudom, hogy jó munkát végeztem.
Felelősségkizárás: A könyv megírása előtt és közben is
tanulmányoztam a disszociatív személyiségzavarral kapcsolatos
tudnivalókat. Hamar rájöttem, hogy a betegség ábrázolása a jellegéből
adódóan több szempontból is megnehezítené a történet élvezhető
formában történő tálalását. Ezért az írás során bizonyos részeket
szabadabban értelmeztem. A valóságban tehát egy ilyen tüneteket
produkáló beteg esetleg másképp viselkedne, mint a főszereplő. Ameny-
nyiben szeretnél többet megtudni a disszociatív személyiségzavarról,
látogass el az alábbi linkre, ahol hasznos forrásanyagot találsz:
www.alessandratorre.com/DID
Ha tetszett a könyv, bátran ajánld ismerőseidnek, vagy küldj róla
visszajelzést. Weboldalámon megtekinthetőek más, korábban megjelent
könyveim is:
www.alessandratorre.com
További részletekre is kíváncsi vagy?
Iratkozz fel hírlevelemre, és elküldöm neked a könyvből kihagyott
részeket:
www.AlessandraTorre.com/bldeletedscenel
ALESSANDRA TORRE
New York Times bestsellerszerző, művei középpontjában a kortárs
erotika áll. Hat regényt írt, közülük több nemzetközi szinten is bestseller
lett. Az írónő a floridai tengerparton él, házas, egy gyermeke van. Szeret
olvasni, a családjával lenni és a kutyáival játszani. Egyik kedvenc
szerzője Jennifer Cruise