a

Vészkijárat – sorozat újabb része

sodró lendületű regény a szerelem erejéről
megdöbbentő téma váratlan fordulatokkal

A szerelem fáj… De biztos, hogy ennyire kell fájnia?

Anna épp kamaszkorának leggyötrőbb korszakát éli, tele fájdalommal és
kiszolgáltatottsággal, de váratlanul belép az életébe a menő és nagyon vonzó
Will. Anna a gyorsan szárba szökkenő kapcsolatban találja meg az áhított
vigaszt és reményt. Will nemcsak helyes srác, de olyan odaadóan szereti, ahogy
a lány legmerészebb álmaiban sem képzelte. A fiú ugyanakkor szeszélyes és
kiszámíthatatlan, napról napra kezdi elszakítani a barátaitól, és mindentől,
ami addig fontos volt neki. Azt akarja, hogy az övé legyen, csakis az övé. És
közben fenyegetően magasodik föléjük egy sötét titok…





Eve Ainsworth
BELEZÚGVA


Fordította: Demény Eszter

 Tomnak. Nem mondok semmit.
Csak szeretlek, de nagyon, x


ISBN 978-963-410-261-8
ISSN 2498-891X

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Crush
Scholastic Children’s Books, Euston House, 24 Eversholt Street,
London, NW1 1DB, UK
Text © Eve Ainsworth, 2016

Magyar kiadás © Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.), 2017
www.tilosazakonyvek.hu
https://www.facebook.com/tilosazakonyvek


Fordította © Demény Eszter

Felelős kiadó: Banyó Péter
Felelős szerkesztő: Péczely Dóra
Szerkesztette: Rét Viktória

© Cover illustration reproduced by permission of Scholastic Ltd.
A dalszövegeket Vajna Ádám fordította.
A szöveget Lehotka Gábor gondozta.

Műszaki vezető: Pais Andrea
Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.
Produkciós vezető: Mészáros Gabriella

Nyomás, kötés: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
www.anyrt.hu




Május másodikán ismerkedtünk meg. Nem hinném, hogy valaha elfelejtem ezt a
napot. Az öcsém tizedik szülinapját.
Aznap kezdtem el tanácsadásra járni a suliban. Nem mintha olyan nagy
kedvem lett volna hozzá. Már a főépület hátsó zugában lévő kis szoba is gyanús
volt. A mosolygó arcos matricával az ajtaján. Könyörgök, mint az általánosban!
Azok járnak oda, akikkel gáz van. Az elcseszettek. Akik elbőgik magukat az
órán, mert nem bírják a nyomást. Ilyen arcok. De nem én. Én – soha.
Nem bírják megérteni, hogy gyűlölök beszélgetni? Lezuttyantam a vaskos
bőrfotelbe, és igyekeztem nem nézni a szemben ülő nőre. Azt mondta, Debsnek
hívják, de mindenki Debbie-nek becézi. Előrenyújtotta apró, fehér kezét, de én
úgy tettem, mintha nem látnám. Nem vette magára. Finoman felkacagott, majd
úgy dőlt hátra a saját foteljében, hogy lássam, milyen halál laza és nyugodt ezzel
az egésszel kapcsolatban. Nem bírtam levenni a szemem a cipőjéről; hegyes
orrú, piros magassarkú. Méregdrága lehet, gondoltam, tuti dizájner cucc.
Egy kicsit beszélt a tanácsadásról. Aztán magáról. Aztán a suliról.
Visszamotyogtam valamit, csak hogy kitöltsem a szüneteket. Nem bírtam a
kettőnk közötti csendeket, ideges lettem tőlük, és még jobban éreztem, ahogy
engem figyel – próbál megfejteni. Én is őt néztem, és láttam, milyen gondosan
van kifestve. Egész csinos volt, de olyan öregesen csinos. A szája körüli
ráncokat, a megereszkedett arcbőrt még a smink sem tudta elrejteni.
– Van valami, amiről szeretnél beszélni, Anna?
A hangja lágy volt és édes, mint a vattacukor; a szavai hasznavehetetlenül
lebegtek közöttünk. Szinte láttam, amint ragacsosan és könnyedén úsznak a
levegőben, várják, hogy megízleljem, befogadjam őket. De ezt nem tettem,
természetesen. Csak ültem tovább, és a kezemet bámultam. Szépen összefonva
pihent az ölemben, aprón és sápadtan, szinte elveszett az iskolai szoknyám
hajtásaiban. Úgy döntöttem, utálom a szemét. A hideg futkározott tőle a
hátamon. Túl kicsi volt, túl kék – mint egy nyúlnak. Magam elé képzeltem,
ahogy egy sárgarépát rágcsál, és közben engem bámul. Várja a válaszom.
– Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz velem – sóhajtott. Élesen fújta ki a
levegőt.
Nem segített, hogy a szoba olyan szűkös volt, mintha egy cipősdobozban
ücsörögtünk volna. A falakat világosszürkére festették, a nő feje fölött pedig egy
festmény lógott: rózsaszínek és sárgák örvénylettek rajta.
Mint egy fura, alakját vesztett kerék egy begyógyszerezett álomból. Egy kis
ablakon nyalábokban áradt be a fény; az meg mintha kettészelte volna a nő lábát.
Fészkelődtem egy kicsit. A szék, bár elsőre puhának tűnt, valójában elég
kényelmetlennek bizonyult. A fenekem egészen elzsibbadt. Sehol nem láttam
órát, de biztos voltam benne, hogy mindjárt vége a sulinak. Ez sem tarthat
örökké.
A nő újra felsóhajtott, és egy szőke tincset a füle mögé tűrt, egy kis tincset,
ami elszabadult az amúgy szorosra kötött lófarkából. Ezen az egy tincsen kívül
minden porcikája önkontrollt és rendezettséget sugárzott. Az ölébe tett
mappában lévő papírok között lapozgatott, a jegyzetek között, amik mindent
elmondtak rólam. Vagy legalábbis ő azt hitte, hogy mindent.
– Mesélnél legalább egy kicsit az apádról? – kérdezte. – Hogy mennek
otthon a dolgok? Most csak te vagy, az apád meg az öcséd, ugye?
– Igen – feleltem nyersen.
– Jól kijöttök egymással?
Vállat vontam.
– Jól. Minden oké.
Elnéztem a feje mellett. Annyira gyűlölöm ezt az egészet.
– És a mamád…
– Nem! – ökölbe szorult a kezem, a körmeim felsértették a tenyeremen a
bőrt. – Nem, őt nem! Róla nem fogok beszélni!
– Rendben. Semmi gond. Talán majd később visszatérünk rá – felelte.
Bólintok. Vagy nem…
– De azért érted, ugye, hogy miért akartam beszélni veled?
– Felteszem.
– Az osztályfőnököd küldött. Aggódik, mert feszültebb vagy a szokásosnál.
Az órákon hallgatsz. Másra gondolsz?
Éreztem, hogy égek belülről. Ki kell jutnom innen. A szoba túl kicsi volt; a
lábam bizsergett az egy helyben üléstől. Kint hét ágra sütött a nap. Kint akartam
lenni, a levegőn, nem itt bent beszélni. Eszembe jutott, ahogy az órán elönt az
ideg, a semmiért, de nagyon. Láttam magamat, ahogy ököllel a falba vágok, és
felkiáltok tehetetlenségemben. Soha nem tettem ilyet, de akartam. Sokszor.
– Néha – feleltem.
– Úgy tűnik, épp elégszer, hogy ideküldjenek. Arra gondolnak, talán nem
tudsz megbirkózni valamivel. Szerinted így van?
– Néha – felelem megint.
– Nem kell félned, Anna! Nem én vagyok a botos rendőr, tényleg segíteni
szeretnék.
Bólintottam. Megint a szemét néztem, most fényesebb volt – sürgetőbb.
Szerettem volna kipucolni magamból legalább egy részét annak a sok rossznak,
ami úgy kavargóit bennem, mint valami negatív vihar. Ha ebben tudna segíteni,
örülnék. De más nem kell. Nem akartam beszélni.
Elmosolyodott.
– Akkor jó. Tudod, ugye, hogy ez az egész nem kötelező. Ha még nem állsz
készen, az is rendben van.
– Még nem.
– Csak annyi, hogy ha mégis szeretnél beszélgetni, bármiről, az anyádról,
például…
A szememet forgattam. Mekkora fafej már?
– Teljesen normális, ha hiányzik.
– Nem hiányzik.
– Azt is értem, miért haragszol rá.
Ekkor felálltam. Nem akartam, de a szavai kalapácsütésként csattantak a
fejemen, régi horzsolásokat sértettek fel.
– Most elmegyek – közöltem, és mintegy végszóra megszólalt a csengő: a
jel, hogy indulhatok.
Debs felnézett, hideg szemével nem pislogott.
– Értem. Talán még nem állsz készen?
– Nincs szükségem rá, hogy beszéljek róla.
– Csak hogy tudjam, van bárki, akivel tudsz beszélni?
– Nincs rá szükségem – mondtam újra. Tényleg fából van a feje? Vagy
süket?
– Mindenkinek szüksége van valakire.
Felvettem a táskámat, és hátat fordítottam. Olyan lomhának éreztem magam,
mintha egész éjjel nem aludtam volna. Mintha maga a szoba gyilkolna le,
kiszívná minden erőmet.
– Anna! – mondta előrehajolva, és egy kis kártyát nyújtott felém. – Én itt
vagyok, ha készen állsz. Esetleg találkozhatnánk hetente. Csak hogy lássuk,
hogy mennek a dolgok! Ha valamiről nem akarsz beszélni, az is rendben.
– Esetleg – motyogtam.
Kiléptem az ajtón anélkül, hogy visszafordultam volna.

Nem mentem haza, legalábbis nem egyenesen. Megfájdult a fejem. Sétálnom
kellett, kiszellőztetnem az agyamat. Úgyhogy csak mentem előre, ki az
iskolakapun, le a főúton.
Tudtam, hogy apa szeretné, ha időben hazaérnék. Hogy lufit fújjak Eddie-
nek, hogy körbeugráljam a hülye öcsémet. Azt hiszem, el is indultam a
megfelelő irányba, de valami arra késztetett, hogy egyszerűen elsétáljak a
buszmegálló mellett. Úgyhogy csak mentem tovább, ki a városból, a Mocsár
felé. Az iPod fülhallgatója mélyen a fülemben; eláraszt a zene. Azt hiszem,
legbelül tudtam, még nem is mehetnék haza; nem állok készen. Ha a normálisnál
egy hajszállal rosszabb hangulatban toppannék be, annak úgysem lenne jó vége.
A Mocsár egy szánalmas kis tó a város túlsó végében. Egész jól illik rá az
elnevezés. Víz nincs is benne, csak pépes iszap és néhány csóró nádcsomó. Azt
hiszem, egyszer egy halat is láttam köztük, de az is lehet, hogy kétszer. Eddie
folyton azt hajtogatja, hogy a tó feneke tele van hullákkal, meg talán
ékszerekkel. De szerintem ez hülyeség – csak szemét van ott, konzervdobozok
meg mindenféle rozsdás fémdarab. A part néha egészen csöndes, máskor meg
tele van fiatalokkal, akik a nagy, lombos fákon átvetett köteleken hintáznak,
vagy mindenféle vackokat próbálnak kihalászni a sötét vízből.
Ez az a hely, ahová mehetek, gondolom. Ahol ellehetek.
Amikor ott vagyok, a legtávolabbi zugban ülök le, egy lestrapált szomorúfűz
alá, ami már nem is szomorú, hanem konkrétan nekikeseredett. Szerintem valaki
egyszer késsel ment neki a kérgének, mert teljesen le van faragva az egyik
oldala. Mellette egy kidőlt fa csonkja meredezik. Itt meg tudok nyugodni.
Általában zenét hallgatok, miközben bámulom a kavargó iszapot. És próbálok
nem gondolkodni; azt akarom, hogy képes legyek kiereszteni. De néha annyira
tele van a fejem, hogy századszor is végigcsócsálok mindent – ízeire szedem az
életemet, kielemzem minden apró részletét. Azon gondolkodom, hogyan tudnám
megváltoztatni. Hogyan tudnék elmenekülni.
Azon a napon Debsre gondoltam, a gombszemére és a fényes, piros cipőjére.
A kis névjegykártyára gondoltam, amit a zsebembe gyűrtem. Aztán a
gondolataim apára és Eddie-re ugrottak, ahogy otthon készülnek a zsúrra.
Elképzeltem apát, ahogy a kajával bénázik. Semmi nem sikerül neki.
Fészkelődni kezdtem. Tudtam, hogy otthon kéne lennem.
– Hé!
Ösztönösen felugrottam. Hangos kiáltás volt. Kiszedtem a fülhallgatót, és
megfordultam, dühös voltam, de közben szégyelltem is, hogy rajtakaptak, ahogy
itt ücsörgők szánalmas magányomban. Arra számítottam, hogy valami gyerek áll
ott, egy idegesítő kölyök, aki csak magára akarja vonni a figyelmet. De nem.
Will Bennett volt az, egy tizenegyedikes srác, aki még életében nem nézett
rám. Most meg a kezében tartotta a pénztárcámat.
Csak bámultam rá, eltátottam a számat, aztán benyúltam a zsebembe. Nem
volt ott, és én észre sem vettem.
– Ezt keresed? – nézett rám vigyorogva.
 Esküszöm, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Úgy értem, teljes
képtelenség volt, hogy ott áll előttem, ráadásul kezében a pénztárcámmal. Nem
akármilyen srácról beszélünk, hanem arról, aki után minden lány csorgatja a
nyálát a suliban. Próbáltam összeszedni magam, bár belül émelyegtem. Nem
akartam lúzernek tűnni, aki összepisili magát a láttán.
Rám mosolygott a maga laza, szexis stílusában. Igyekeztem nem felfalni a
pillantásommal, de ez nem volt könnyű. Nem akartam, hogy tudja, pont olyan
vagyok, mint mindenki más. Nem akartam, hogy tudja, mekkora hatással van
rám. Ott állt tőlem néhány centire, magasan, karcsún. Markáns arca és álla olyan
volt, mintha különös gonddal tervezték és faragták volna. Szőke haja röviden
simult sápadt bőrére. Egy jégtömb jutott róla eszembe.
– Na, kell? — nyújtotta felém a tárcát. – A suli kapuja mellett találtam,
benne volt a diákigazolványod.
Éreztem, ahogy lángol az arcom. Borzalmasan nézek ki azon a képen.
– Köszönöm – mondtam, és kezemmel súroltam a bőrét, miközben elvettem
a tárcát. Olyan fura volt az egész: kicsit zavart a nagy hűhó körülötte, szinte már
túl jóképű volt, de így, ilyen közelről engem is elgyengített. Olyan… olyan
félénk, olyan idióta voltam.
– Tök cuki kép – mondta.
Felnevettem.
– Ne hazudj! Borzalmasan nézek ki rajta.
– Lekésted a buszt? Azért jöttél ki ide? – kérdezte aggódva. Belenéztem az
arcába, úgy tűnt, világoskék szeme akkor is szikrázik, ha tulajdonosa komolyan
beszél.
– Nem egészen – feleltem, és visszaültem a helyemre. – Csak el akartam
csapni valamivel az időt, ennyi. Az öcsémnek szülinapi bulija van, és nem
vagyok benne biztos, hogy képes vagyok végigcsinálni.
– Buli? Az jól hangzik.
Megráztam a fejemet.
– Nem, nem hangzik jól. Az öcsém tízéves, és tök gáz. Gyűlöljük egymást.
De az apám szerint ő Mr. Csodálatos, úgyhogy nekem is ott kell lennem… akár
akarom, akár nem.
Will felnevetett. Nagyon tetszett a hangja, mély volt és őszinte. Ereztem,
hogy ellazulok. Újra ránéztem, a kezére, a hosszú, vékony ujjaira. Meg a
keskeny orrára. Meg az íves, nem túl telt szájára.
– Ideülhetek melléd egy kicsit? És esetleg visszakísérhetlek a megállóba, ha
majd indulsz? — kérdezte. — Nem szívesen hagynálak magadra. Fura alakok
mászkálnak erre, te is tudod.
– Persze. — Igyekeztem lazának tűnni, de a szívem majd kiugrott a
helyéből. Két évvel jártam alatta. Egy nagy senki voltam. Mit atyáskodik ez
fölöttem?
Leült a fűbe, a lábát a mellkasához húzta.
– És mi történik egy ilyen bulin? – kérdezte.
Egészen közel ült hozzám, a lábunk szinte összeért.
– Hogy mi történik? Hát az öcsém meghívja az összes idegesítő haverját. Jól
felpörögnek, behülyülnek és… kibírhatatlanok. Az apám körülugrálja, én meg
bezárkózom a szobámba, és várom, hogy vége legyen.
– Jópofának hangzik.
– Aha, nagyon jópofa. – Megráztam a fejem. – Most komolyan. Poklok
pokla.
– És hol lennél inkább?
– Bárhol!
– Egy hordó patkánnyal összezárva? – kérdezte.
– Akár! – nevettem.
Ő is nevetett.
– Igazából örülök, hogy elhagytad a pénztárcád -mondta halkan. – így végre
beszélhetek veled.
Éreztem, hogy szikrák pattognak végig a testemen. Aztán hirtelen eszembe
jutott valami:
– Honnan tudtad, hogy hol találsz meg?
– Követtelek. Tudom, hogy ez egy kicsit furán hangzik. Mintha valami
kukkoló lennék vagy ilyesmi. De nem vagyok az. Csak láttam, hogy kiesik a
pénztárcád, és arra gondoltam, ez jó alkalom, hogy… Nem is tudom… hogy
megszólítsalak? — Kicsit mocorgott ültében, hátrasöpörte a haját az arcából. –
Remélem, nem bánod!
– Nem, asszem, nem… – vetett szaltót a gyomrom.
– Arra gondoltam, biztos megvárod majd a buszt, és addig is dumálhatunk –
folytatta. – Fú, ez de gyenge szöveg! Csak azt gondolom, hogy nagyon helyes
csaj vagy.
– Helyes? – Azt hiszem, a hangom megtört egy kicsit, tiszta bénaság.
– Aha, az vagy, komolyan!
Kuncogni kezdtem, nem bírtam magammal. Legtöbbször gyűlölöm a saját
fejemet. Igazából mindig.
– Ne nevess! Komolyan gondolom! Tök jól nézel ki!
A szeme, mint két apró fénycsepp; tekintete a húsomba hatolt. Olyan bután
hangzott, de én mégis éreztem, ahogy lassan ellágyulok, és úgy olvadok el előtte,
mint egy gombóc fagyi. Hogy történhet minden ilyen gyorsan? Igazán nem vall
rám. Ilyen egyszerűen nem történik velem!
A napom, az életem hirtelen sokkal jobb lett.

Ez fura, így beszélni, hozzád. De azt mondják, segíteni fog. Hogy feldolgozzam a
dolgokat. Egy próbát megér, nemé Ezt mondta.
Azt is mondta az a tanácsadó nő, hogy keressek valakit, bárkit, akivel
szívesen beszélnék. „Nincs senki”, mondtam neki. Valakinek csak kell lennie,
valakinek, akinek elmondhatok dolgokat. Azt mondta, hangosan is beszélhetek.
Vagy írhatok. Még csak el sem kell küldenem — összegyűrhetem és eldobhatom.
Vagy elégethetem. Ahogy tetszik. Oké, gondoltam, lesz, ami lesz, egy próbát
megér. Hátha kiszedi ezt a trutyit a fejemből.
Azért választottalak téged…
Mittudomén. Téged választottalak.
Azt mondják, szükségem van, lehet, hogy szükségem van segítségre. Én nem
hinném. Stresszelek, te meg nem vagy itt, ennyi. Elhúztál. Minden megváltozott,
de ezt te nem tudod, mi? Azt sem tudod, mit hagytál magad mögött.
Dühös vagyok, miattad. Mert anya megint bekattant. AZ EGÉSZ MIATT.
Érzem az egész testemben – mintha a kapcsolókat felkattintották volna. Úgy
bizsereg végig rajtam, mintha áramütést kaptam volna. Azt hiszem, sokkal
élőbbnek érzem magam, jobban tudatában vagyok mindennek.
Anya általában ki sem bír kelni az ágyból.
Nem is beszélhetek vele. Nem engedik. Suttognunk kell. Úgy kell bánnom
vele, mint egy törékeny… törékeny micsodával? Kacattal?
Te nem mennél bele ebbe, ugye? Nem hagynád. De persze ö sem volt ilyen
rosszul, amikor itt voltál. El sem tudod képzelni, milyen.
Felpofozhatnám anyát, fel sem venné, kibírná. Mindent kibír.
Legszívesebben leordítanám a hülye, sápadt fejét.
Szóval igen, stresszelek.
Mi ebben az új?

Úgysem fog eljönni. Ki van zárva. Ez valami rossz vicc. Igen, ez vagyok én. Meg
is érdemiem, amiért egyáltalán el mertem hinni.
Forgattam a fejem, és közben azt vártam, mikor ugrik elő Dán, hogy a
képembe röhögjön. Igazán jellemző lenne rá, hogy így felültessen.
Még öt percet adok neki, és ennyi… Ha ennél többet késik, az csak azt
bizonyítja, hogy nem is érdekli az egész. De miért is érdekelné, most komolyan?
Mégiscsak Will Bennettről van szó! Te hülye tehén, te! Miért is érdekelnéd pont
te?! Semmi vagy neki. Egy nagy semmi.
Will Bennett… istenem… most komolyan?
Ugyanazon a farönkön ültem, és a saras trutyit bámultam, miközben azt
igyekeztem eldönteni, hogy az a csillogó valami, amit látok, valamilyen víz alatti
élőlény-e, vagy esetleg egy virág? Cipőmmel a porhanyós földet túrtam,
szabályos köröket rajzoltam a barna porba. Olyan ingerült voltam, mintha
minden idegszálamat megperzselték volna. Három nap telt el azóta, hogy
telefonszámot cseréltünk, csupán három nap, és már idegbajos vagyok.
– Na, mit bámulsz annyira?
Mintha a semmiből toppant volna elő, halkan, a felszáradt sáron át.
Megtántorodtam. Mintha valami végigszikrázott volna a gerincemen.
Émelyegtem is egy kicsit. Ehhez nem voltam hozzászokva. A fiúk haverok
voltak, akikkel dumálni lehetett, röhögni egy jót. Nem reszkettem tőlük, és nem
éreztem magam silánynak.
– Azt – mutattam. – Arra próbálok rájönni, milyen lény lehet.
Will közvetlenül mögöttem állt, kicsit meggörnyedve, szinte éreztem a
testemmel. Isteni, friss illata volt. Igyekeztem nem elárulni magam, és nem úgy
lélegezni be az illatát, mint aki teljesen elvesztette a fejét.
– Hát nem hal, az biztos.
Újra megnéztem. Hunyorítva. Pedig fényes volt.
– Biztos vagy benne? – toporogtam, és elég hülyén éreztem magam.
– Szerintem egy bevásárlókocsi darabja.
Hát persze: most már én is láttam, hogy valami fémrúd az. Elpirultam. Pedig
tényleg azt hittem, hogy valami élőlény.
– Úgy látszik, szemüveg kéne – mondtam.
 – Vagy meg kéne tanulnod, hogy néz ki egy hal. – Will nevetett. – Imádok
pecázni. Egyszer eljöhetnél velem.
Hátrébb lépett, én pedig felé fordultam. Iszonyú jól nézett ki. Annak
ellenére, hogy ugyanúgy az iskolai egyenruháját viselte, mint én, még is olyan
lazának tűnt. Talán csak azért, mert levette a nyakkendőjét, és kigombolta az
ingét. A haja kócosabb volt, szerteszét állt. És mintha csak a gondolataimban
olvasna, ebben a pillanatban felemelte a kezét, és hátrasimította.
– Sétálunk egyet? – kérdezte.
Bólintottam. Megint elpirultam, amikor megfogta a kezem. Meg akartam
csípni magam, hogy elhiggyem, ez tényleg megtörténik.
– Idegesnek tűnsz – mondta, miközben elindultunk az ösvényen.
– Egy kicsit tényleg az vagyok. – Igyekeztem érthetően ejteni a szavakat. –
Jó benyomást akarok kelteni, gondolom.
– Mért ne keltenél jó benyomást? Szuperül nézel ki!
A gyomrom ugrott egyet, és úgy tekergett ide-oda, mint egy megvadult
kígyó. Igyekeztem nem megszorítani a kezét, pedig nagyon szerettem volna.
Magamhoz akartam ölelni, és szorítani, hogy minél közelebb legyen. Tuti, hogy
nem fog sokáig tartani. Hamarosan észhez fog térni. Ki kell élveznem, amíg
lehet. Erre a kis részletre örökre emlékeznem kell.
Holnapra talán már el is múlik.
Az ösvényen sétáltunk, a Mocsár körül. Nem valami nagy séta, a kutyások is
ezt használják. De ebben a napszakban meglepően csendes volt. A fák
kellemesen megszűrték a délutáni napot, felváltva vetve ránk fényt és árnyékot.
Az árnyak mintha táncoltak volna, ahogy áthaladtunk rajtuk, a víz fényszikrákat
vetett mellettünk.
– Örülök, hogy eljöttél. Féltem, hogy nem fogsz – mondta. – Már
elképzeltem magamat, ahogy itt állok, egyedül, mint egy rakás szerencsétlenség.
Ezt gondolta? Tényleg?
Rámosolyogtam, és megráztam a fejem. Megszorította a kezem.
– Láttalak az iskolai koncerten, azzal a bandával… hogy is hívják?
– Légüres Tér – feleltem, és éreztem, hogy ragyogok. – Láttál minket?
– Aha. Elképesztő voltál. A hangod! Komolyan, azt hiszem, akkor láttalak
először. Mármint akkor láttalak meg igazából…
Az iskolai koncert hónapokkal azelőtt volt. A gondolat, hogy Will ott volt, és
észrevett, elég elképesztő.
– Tetszett a zene? – kérdeztem, miközben letört faágak között evickéltünk át
az ösvényen.
– Aha. Nem volt rossz. Egy kicsit intenzív… de oké.
 Megint felnevettem. Látszott rajta, hogy kedves akar lenni. A Légüres Tér
elég kemény, sötét cuccot játszik. Leginkább a haveromnak, Dannek
köszönhetően: ő volt a gitáros, és ő írta a legtöbb dalt is. Szerette azt gondolni,
hogy ez az intenzív, „okos” zene vonzani fogja a lányokat, és az igazat
megvallva, így is volt.
– Hát, örülök, hogy tetszett — feleltem.
– Utána folyton láttalak a folyosón meg mindenhol. Próbáltam mosolyogni,
de nem hinném, hogy észrevetted. Úgyhogy örülök, hogy elejtetted a
pénztárcádat. Tökéletes ürügy volt.
Elmosolyodtam.
– Soha nem gondolnám rólad, hogy ne mernél leszólítani bárkit. Miért nem
jöttél egyszerűen oda, és köszöntél, vagy valami?
Will vállat vont.
– Nem tudom. Alapból nem vagyok félénk, de te valahogy más vagy. Olyan,
nem is tudom, zárkózott?
– Eléggé megválogatom, hogy kivel töltöm az időmet – feleltem. –
Lúzerekre nem jut belőle.
– De én nem vagyok lúzer! – tiltakozott, de csak poénból.
– Akkor jó! Örülök, hogy ezt hallom – cikiztem tovább.
Megtorpantunk. Egy nagy tölgyfa alatt álltunk, aminek az ágai kinyúltak a
Mocsár fölé. Olyan volt, mintha átkarolna minket. Egy védelmező fa.
– Fogadok, hogy időtlen idők óta itt áll – paskoltam meg a törzsét.
– Jó sokat láthatott – értett egyet Will. – Egy napon belevésem a nevünket a
kérgébe.
– Ne, azt ne! Fájni fog a fának!
– Jó, jó, akkor ráfestem. Úgy megfelel?
Bólintottam.
– Rendben. Egy napon majd megteheted.
– Egy napon.
Elmosolyodott, ujjával végigsimította a fa kérgét, elidőzött rajta. Olyan volt,
mintha már ott is lenne a nevünk, egymásba fonódva: Will és Anna.
Együtt. Nagyon fura.
Előrehajolt. Az ajka először csak súrolta az enyémet. Aztán felegyenesedett,
és rám nézett, mintha tudni akarná, hogy oké-e. Oké volt, minden tekintetben.
Ajka újra megérintette az enyémet, de ezúttal erősebben, sürgetőbben. Megfogta
a karomat. Nyelvével finoman simogatta belülről az ajkamat, aztán egyre beljebb
nyomult – közben valahogy folyamatosan húzott maga felé. Ereztem a melegét,
bőre enyhe érdességét a sajátomon.
Amikor távolabb húzódtunk egymástól, Will finoman zihált.
 – Szeretnélek többet látni! – mondta.
– Igen – mondtam, és belenéztem kék szemébe. Úgy éreztem, csak nekem
ragyog.
– Hamarosan – suttogta.
És aztán újra megcsókolt. Majd újra.

Körülbelül egy órával később elkísért a buszmegállóba. Úgy éreztem, mintha az
ajkam lángolna, megdagadt és fájt. De ez nem számított. Egyáltalán nem
számított.
Senki nem járt arrafelé. Előrenyúlt, és finoman kivette a hajamat a fülem
mögül. Eljátszott a tincsekkel, úgy tekergette az ujjai között, mintha selyem
lenne.
– Gyönyörű vagy, ha kiengeded a hajad! — mondta. – Mindig így kéne
hordanod, nem hátrafogva.
Röhögni akartam. A hajam jelentette életem legnagyobb kihívását – sűrű
volt és kifésülhetetlen. Szívem szerint tövig levágattam volna, ha nem rettegtem
volna, hogy úgy még fiatalabbnak tűnnék. Emlékszem, kisebb koromban hogyan
próbálta anyám megzabolázni. Az orra alatt átkozódott, ahogy próbálta kifésülni
a kócos hullámokat. Én pedig csak néztem az ő hosszú, szőke lófarkát, és majd
sírva fakadtam a féltékenységtől.
– Mindig felkötöm – motyogtam zavartan.
– Nem kéne! – mosolygott. Az ujjai mintha táncot jártak volna a
koponyámon, ahogy kiszabadították a tincseket. – Ne kösd hátra, kérlek!
A hasamban megint megrándult a kígyó, forgatta és tekergette a
gyomorszájamat. Azt hiszem, kicsit remegtem is. Tiszta képtelenség volt az
egész. Azt vártam, mikor ébredek fel. Ilyen soha nem történt még velem.
Hazamentem, és csak ültem a szobámban, énekeltem a falaknak. Egyetlen fiú
sem vett észre soha. Semmi voltam.
Mostanáig.
– Ez jó volt – mondta gyengéden. – Nagyon jól éreztem magam veled.
Elvigyorodtam, tiszta ciki, de képtelen voltam visszafogni magam.
– Én is veled!
– Találkozzunk többet! – mondta, és maga felé húzta az arcom. Csupán
bólintani tudtam, ahogy ajkai újra rátaláltak az enyémre.
Alig vettem észre, hogy megjött a busz. Alig vettem észre bármit is.
Csak magunkat láttam.

A lakás felé vezető lépcsőkön száguldottam. Tizenkettedik emelet.
Kétszáztizenhat lépcsőfok. Én már csak tudom: mindennap megszámoltam.
Tudtam, hogy a tizedik lépcsőfokon van egy rászáradt rágógumi. Tudtam, hogy a
huszonkettedik fok foltos és sötétebb. A negyvenedik fokra graffitit firkáltak –
két kezdőbetűt, egy T-t és egy kitekeredett S-t. El nem tudom képzelni, ki
unatkozhat annyira, hogy egy lépcsőre firkáljon, de íme, a bizonyíték, hogy fiira
alakok mászkálnak szabadlábon.
Minden lépcsőfok zene volt füleimnek, finom ritmus, még több ütem, ami
hozzáadódott a fejemben lévő dolgokhoz. Mert a zene soha nem hagyott
cserben; a zene mindig ott volt. Halkan dúdoltam az orrom alatt.

Te és én, most minden csak ennyi
Fáj, hogy nem tudlak elengedni…

Dan dalszövegei a fülembe másztak, és úgy táncoltak az agyamban, mint
csapdába esett állatkák. A dallam áradását akkor sem tudtam megállítani, amikor
valami egészen mással foglalkoztam. Ereztem, hogy most elkaptam ezt a részt,
ezt a kis részt, amivel már napok óta küszködtem. Most jól hangzott, és már alig
vártam, hogy holnap, a próbán elénekelhessem neki. A „fejzenével” könnyebb
volt megmászni a fokokat. A liftek soha nem működtek; mostanra akár meg is
szokhattam volna. Férfiak jöttek, szereltek, napokig sárga szalagok mögött
dolgoztak, aztán néha csak pár óra telt el, és megint nem működött semmi.
Nem mintha érdekelt volna. Kerültem a liftet, még ha működött is.
Borzalmas, büdös fémcsapda.
Elértem az utolsó fordulót, a leheletem száraz, reszelés köhögésbe fulladt.
Megálltam a keskeny folyosón, pislogtam a tompa fényben. Utáltam itt lakni.
Felteszem, apa is, különben miért küldött volna egy félórányira lévő iskolába?
Mindig azt mondogatta, hogy „többre vihetem”, hogy az eszemmel „bárhová
eljuthatok, ahová csak akarok”.
Aha, persze…
A zárba illesztettem a kulcsom, és finoman benyomtam az ajtót. Odabent
Eddie lejátszójából üvöltött a gangsta zene.
- Megjöttem – igyekeztem túlkiabálni a zajt.
A lakás szokás szerint tele volt Eddie haverjaival: elterültek a székeken, az
Xboxszal üvöltöztek. Eddie a földön feküdt, és persze ő volt a leghangosabb.
Épphogy egy pillantást vetett rám, és felemelte a középső ujját.
Elmentem mellette, ki a konyhába. Apa háttal állt nekem. A currys szószt
kavargatta.
– Késtél. – A hangja színtelen volt.
– Sajnálom.
– Mondtam, hogy ne késs. Neked kellett volna főznöd.
 – Mondtam, hogy sajnálom. Lekéstem a buszt.
Azt mégsem mondhattam, hogy Will-lel voltam.
Azt mégsem mondhattam, hogy fontosabb volt csókolóznom egy fiúval,
mint főznöm, és ezt a hülye lakást takarítanom.
Apa felsóhajtott, de nem fordult meg.
– Ezt fejezd be, aztán meg takarítsd föl a kupit! Kisétált a konyhából
anélkül, hogy rám nézett volna. Ezt leszámítva nem tudtam letörölni az arcomról
a mosolyt, ami folyton visszasettenkedett, ahányszor csak Willre gondoltam. A
tűzhelyhez léptem, a finoman fortyogó serpenyőhöz. Felvettem a sűrű létől
sárgára színeződött kanalat, és megkavartam a szószt. Szavak röpködtek
körülöttem. Halkan beledúdoltam a felszálló gőzbe.
Az esték általában egyformán teltek.
De most Willnek énekeltem.

Azt hiszem, jelenleg nem érzem magam olyan rosszul. Főleg mert alig vagyok
otthon. Tegnap éjjel Zaknél aludtam. Az előző este sokáig elvoltam, aztán a hátsó
kapun másztam át, ahogy te szoktál, régen.
Anya mostanában eléggé kész van. Egy csomót sír. Néha kiabál. Feladtam,
hogy beszélni próbáljak vele. Úgysem hallgat rám. Úgy néz rám, mintha ott sem
lennék.
Négy éve, hogy elmentél. Két héttel a születésnapom előtt.
Abban az évben nem kaptam jókívánságokat — sem tőled, sem tőle.
Két hónap múlva tizenhét éves leszek, lefogadom, most is elfelejtik. Egy
nagyobb összeget tennék rá.
Anyát általában időben emlékeztetem. De idén nem hinném, hogy
megteszem.



Két legjobb barátom volt a suliban. Izzy, akivel lényegében az általános óta egy
iskolába jártunk, és Dan az együttesből. Dánt nem ismertem olyan régóta, csak
hetediktől, de az első pillanattól tökéletesen kijöttünk egymással. Mindketten
imádtuk a zenét, és nagyra értékeltük a jó hangokat. Néha együtt is írtunk
dalokat, de az én szövegeim soha nem voltak olyan jók, mint az övéi. Nem
voltak olyan mélyek. Nem is szerettem azt a fajta zenét, amíg meg nem
ismerkedtem vele. Lényegében R’n’B-n meg hiphopon nőttem fel, de hirtelen
azon kaptam magam, hogy indie rockot hallgatok. Ez még jobban eltávolított
apától meg Eddie-től.
Dan volt az én tehetséges barátom, akire bizonyos fokig felnéztem. De Izzy
volt a napsütés, akivel dumálni meg nevetni lehetett.
Neki meséltem először Willről, az első „randink” másnapján. Angolon
ültünk, hátul, összebújva, és úgy tettünk, mintha nagyban dolgoznánk a
feladaton.
– Komolyan – sziszegte újra látni akar?!
Bólintottam, és igyekeztem nem túl önelégülten vigyorogni.
– Igen! Tudom! Tiszta őrület!
Izzy megrázta a fejét, a szőke, göndör tincsek csak úgy repkedtek kipirult
arca körül.
– Ez csúcs, Anna! Csajszikám, Will Bennettről beszélünk! Akire mindenki
bukik. Olyan féltékeny vagyok, hogy legszívesebben kikaparnám mindkét
szemed… ha nem szeretnélek ennyire!
– Ne kapard ki a szemem, légyszi!
– Nem is akarom elhinni! – Hatalmas szeme ragyogott az izgalomtól. –
Mindent el kell mondanod! A legutolsó részletet is!
– Még szép! – feleltem.
– Megígéred?
Megbökött, én pedig éreztem, hogy a zsebemben vibrál a telefonom. Bár
némára volt állítva, kényelmetlenül fészkelődtem, féltem, nehogy Mrs.
Andersen, a szuper szigorú tanár észrevegye. Szakértelemmel halásztam elő és
csúsztattam az ölembe a telefont. Üzenet Willtől, óra alatt. Pimasz!
 – Ő az? – kukucskált át Izzy a vállam fölött.
– Csss! – Közelebb húztam magunkhoz a tankönyvet. – Ne olyan feltűnően!
– Óvatosan lepillantottam, és a hüvelykujjammal feloldottam a képernyőt.

Hello! Találkozunk ebednel? Egész nap
(es egesz ejjel) rád gondoltam
xx

Megborzongtam. Vajon az idegességtől, vagy pusztán az izgalomtól, hogy a
szavait olvasom? A lábam közé szorítottam a telefonom, és elvigyorodtam.
– Na? – kérdezte Izzy.
– Találkozni akar ebédnél. – Láttam, hogy Izzynek egy árnyalatnyit elsötétül
a tekintete. Ha nem volt éppen próbám, az ebéd általában a mi időnk volt, akkor
tudtunk rendesen kipletykálni mindenkit, tervezgethettük a hétvégénket. – Nem
bánod, ugye?
Izzy elmosolyodott.
– Persze hogy nem; de azért nem mindennap lesz így, ugye?
– Még szép, hogy nem – feleltem.
A telefont nem vettem ki a lábam közül. Moccanni sem mertem, és
izgalommal töltött el, hogy ott van. Az üzenete ott várt rám a két combom
között.
Fel voltam dobva.
– Hű, de csinos vagy ma! — mondta Will halkan.
– Kösz.
A nagy fa alatt ültünk, az iskolaudvar végében. Finom hűvös volt az
árnyékban. Will egészen elterült, hosszú lábát előrenyújtotta a magas fűben. Én
inkább zavarban voltam, csak térdeltem, és pontosan tudtam, hogy a szoknyám
még így is felcsúszott, felfedve (enyhén vaskos) lábamat. Olyan hülyén éreztem
magam, ahogy ott ültünk, mintha valami nem stimmelt volna, csak egy rossz
vicc lenne az egész. Mintha egy hatalmas cetlit ragasztottak volna a
homlokomra: „NEM TARTOZOL KÖZÉNK!”
Láttam, hogy a többi lány minket figyel, miközben elsétálnak mellettünk.
Láttam, hogy ráncolják a homlokukat kíváncsiságukban. Kibeszélnek majd? Mi
leszünk a legújabb pletykaforrás? Egy csomóan még mindig minket bámultak;
éreztem, hogy éget a tekintetük. Biztos, hogy kibeszélnek. Megtárgyalják,
hogyan sikerült megkaparintanom Will Bennettet.
De az én fejemben is őrült káosz volt.
– Nem bántad az SMS-emet, ugye? – kérdezte Will.
 Hogy nem bántam?
– Persze hogy nem! – mosolyogtam rá. – Bár asszem, Mrs. Andersentől
megkaptam volna a magamét, ha észreveszi.
– Ja, az a vén tehén – húzta az orrát Will. – Nagyon-nagyon szerettelek
volna látni. Nem bírtam volna ki délutánig, amíg vége a sulinak.
– Igazából jó is, hogy szóltál; suli után próbám lesz az együttessel.
Will összehúzta a szemöldökét.
– Tényleg? Az kár. Hiányozni fogsz!
– Ilyen ellenállhatatlan lennék?
– Van benned valami. – Kezét az enyémre kulcsolta, az ujjaimat simogatta.
Apró kis energiaszikrák pattogtak végig a hátamon, alig bírtam nyugton
maradni; olyan furcsa volt az egész. – Nem tudom, hogy mi ez, de befészkelted
magad az agyam legmélyére!
Rábámultam, álltam az átható tekintetét, a szeme csillogott.
– Minden barátnődnek így hízelegsz?
– Minden barátnőmnek? – Mintha összezavarodott volna. A simogatás
abbamaradt. – Ezt hogy érted?
Megvontam a vállam.
– Semmi, csak úgy hallottam, elég sok csajjal jártál már.
Felnevetett, de valahogy lágyabban.
– Ugyan már! Tiszta pletykafészek ez a hely, megőrülök tőle! Egy lánnyal
jártam, vele sem sokáig. Sophie-val, az én évfolyamomról. De rajta kívül senki.
Tényleg senki.
Tudtam, kiről beszél. Sophie Baxter nagyon csinos lány, az a típus, aki után
megfordulnak az utcán. Igazi szőke, kék szemű szépség — nem mint én. Sőt,
olyan távol állt tőlem, amilyen távol csak lehetséges. Azt is hallottam róla, hogy
elég beképzelt, barátságtalan. Nem tudom, hogy mindez igaz volt-e vagy sem, de
az tény, hogy Will-lel igazi nagymenő párt alkottak.
– Komolyan, Anna. Nem mondanék csak úgy ilyeneket, nagyon tetszel!
Egyszerűen „elcsavartad a fejem”.
Oldalba böktem a könyökömmel.
– Ez durva! Mégsem kéne a fejedet csavargatnom!
– Pedig ezt teszed. És én nem bánom! Csak csókolj meg, hogy véget érjen a
szenvedésem!
Én pedig az egész iskola előtt megtettem.

Második legjobb barátomat, Dant annyira nem hozta lázba az új kapcsolatom.
Még csak be sem kellett neki számolnom. Már mindenről hallott, mire beléptem
a zeneterembe.
 – Szóval Will Bennett? – húzta fel a szemöldökét.
– Igen, és?
– Igazából semmi, csak nem gondoltam volna, hogy a te eseted – felelte Dan
a gitárját igazgatva. – Azt hittem, jobban izgatna, ha valaki, nem is tudom…
mélyebb.
A homlokom ráncoltam.
– Nem is ismered.
Dan mormogott valamit az orra alatt, miközben a gitárján pöntyögött
valamit.
– Mit mondasz? – kérdeztem rá.
– Csak azt mondtam, ha neked jó…
Ledobtam a cuccom a sarokba, a táskám tetejére tettem a mobilom, hátha
megcsörren. Will fotóját, amit az előbb küldött, elmentettem. Gyorsan
rápillantottam. Jól nézett ki rajta a borosta fölött kiálló arccsontja, erős, szögletes
állkapcsa, szőke haja. Kedvetlennek tűnt, mint olyan sokszor. Szerintem ezért
tetszett annyira a lányoknak.
Mintha végszóra tenné, ebben a pillanatban Dan abbahagyta a pengetést, és
mögém lépett.
– Jó kép.
Gyorsan kinyomtam a képernyőt.
– Aha, az.
Dan úgy nézett, ahogy akkor szokott, amikor fel akarja pörgetni magát. A
szeme ilyenkor erősebben, éberebben csillog, mintha minden pillanatban készen
állna, hogy támadjon.
– Na, mi van, szárnyaira vett a szerelem?
Vállat vontam.
– Még korai. De nagyon tetszik, tényleg. – Elmosolyodtam. – Megkapom az
engedélyt, főnök?
– Elég vicces, hogy az ászkirállyal jársz. Bár lehet, hogy még a bandának is
jót tesz.
– Akkor meg miért voltál olyan morcos, amikor beléptem? – kérdeztem
mosolyogva. Nem bírtam megállni, hogy ne csipkelődjek. – Csak nem vagy
féltékeny?
Dan felhorkant.
– Hiszed, mi? Soha ne feledd, én láttalak az orrodat piszkálni! – Felkiáltott,
amikor a karjába bokszoltam. – Jó, jó, jó… de most komolyan, csak… hogy egy
kicsit… tudod… – Megrántotta a vállát.
– Egy kicsit mi?! – Égett az arcom. – Hab, egy kicsit mi?! – Egy kicsit
„nézzetek ide, engem mindenki bír”! stílusban nyomja, érted, nem?
 – Mert te nem, mi?
Dan felfújta a mellkasát.
– Én más vagyok. Belőlem süt a gitáros menőség.
Most én horkantottam fel.
– Aha! Persze! Ha te mondod!
– Mindegy, hátha a zenének jót tesz. Segíthetsz kimozdulnom a sötétségből.
írhatnánk valami nyálasabb cuccot. Tudod, amilyeneket a lányok szeretnek.
Hogy bevonzza őket.
Elvigyorodtam.
– Már látom is, mennyire imádod! – Elfordultam a csillogó szemétől,
igyekeztem témát váltani. – Na gyere, végül is gyakorolni jöttünk! Azt hittem,
újra akarod venni azt a sort.
Dan bólintott.
– Igen, az jó lenne. Szólj, ha kész vagy, tőlem mehet!
Kicsit távolabb léptem, és behunytam a szemem.
Jobban szeretek nem nézni senkire, amikor énekelek. Még Danre sem, pedig
ő olyan, mintha mindig is ismertem volna. A pimasz Dán, a hosszú, zsíros hajú,
a sötétkék szemű, akire buknak a lányok, pedig nem is tudják, mekkora egy
barom tud lenni. Chris és Max, az együttes másik két tagja még nem érkezett
meg, úgyhogy csak ketten voltunk a kicsi, sötét zeneteremben. Pattanásig
feszültek az idegek, úgyhogy már alig vártam, hogy belépjenek, és véget
vessenek ennek az egésznek. Azt akartam, hogy legyünk együtt a zenében,
ahogy máskor is.
Ehelyett lassan kiengedtem a levegőt, és énekelni kezdtem.

Az kéne, hogy bízzak benned,
Bárcsak tudnám, mit kell tenned…
Miért kellett lerombolnod?
Hazudtál, megrohadt csókod.

Egy pár másodpercig csukva tartottam a szemem. Elég biztos voltam benne,
hogy most eltaláltam! A hang megvolt, jó a magasság; mintha a szavak
kitöltötték volna a számat. Imádtam, amikor ez megtörtént. Ilyenkor éreztem
úgy, hogy tényleg meg tudom csinálni.
Tudok énekelni. Jól énekelni.
– Ez csúcs, Anna! Csodás volt! – Dan mögöttem állt. Átölelt, mintha csak
egyesíteni akarná kettőnk pezsgését, és mindketten vihogtunk.
– Lehet, hogy ez lesz az! – mondtam még mindig vihorászva.
 – Az igazi! — értett egyet Dan.
Amióta csak beszálltam az együttesbe, azon viccelődtünk, hogy mikor
találjuk meg azt a számot, ami meghozza az első milliót, ami rocksztárrá, híressé
tesz majd minket.
– Megcsináljuk! – mondtam Dan térdét csapkodva izgalmamban. – Tutira!
– A te hangoddal bármit megcsinálunk! – felelte Dan, de az arca komoly
volt, már nem nevetett. – Anna, most tényleg. Ez csodálatos. Egyszerűen csodás
vagy!
Megráztam a fejem.
– Nem… én…
– El kéne kezdened hinned magadban, Anna! De tényleg! – felsóhajtott. –
Bárcsak látnád magad kívülről!
Eltoltam magamtól, mert éreztem, hogy kezdek átforrósodni,
kényelmetlenül éreztem magam. Nem akartam ezt hallani. Megesküdtem volna,
hogy a szoba összement. Nem tetszett ez a felfokozottság. Minden olyan fura lett
tőle.
– Muszáj innom. Te kérsz valamit? – Felvettem a táskámat, tudtam, hogy ki
kell mennem a teremből.
Dan megcsóválta a fejét. De egy kis mosoly ott maradt a szája sarkában.
Tudtam, hogy figyel, ahogy kimegyek.

Később, már otthon, amikor a vizet folyattam, rápillantottam a telefonomra. Will
három SMS-t küldött. Izgalom futott végig rajtam. El sem akartam hinni, hogy
még mindig nem unt rám. Úgy siklottam végig az üzeneteken, hogy közben
próbáltam visszanyelni azt az idióta vigyort, ami kifelé törekedett a számon.

Cica… hiányzol. Unatkozom. Mit csinálsz??

Aztán:

Mondtam mar, milyen csodás a szemed?
Most mondom…

És:

Anna, anna, anna… nem tudlak kiverni a fejemből.

Három üzenet. Ez már jó jel, nem? Persze nem nagyon volt mihez hasonlítanom;
fiúkkal való tapasztalatom kábé a nullával volt egyenlő, hacsak nem számítjuk a
smárolást Alfie-val még általánosban (ami legalább két másodpercig tartott).
Most pedig jön Will, és levesz a lábamról.
Az ágyon hagytam a telefont, és beálltam a zuhany alá. Mindenem fájt.
Tudtam, hogy azért, mert állandóan stresszelek az ócska toronyháztól, meg
persze attól, hogy fel kell mászni a hülye lépcsőn. Átkoztam minden napot, amit
itt töltöttünk. Gyűlöltem ezt a lakást. Gyűlöltem a szagot, a málló vakolatot, a
savanyú arcú szomszédokat.
De túl nagyra az iskolát sem tartottam. Nem volt könnyű barátokat szerezni.
Egy elit suli nem a legjobb hely, ha az ember a Mac lakótelepen lakik. Nem
tudtam nem észrevenni a lapos pillantásokat meg a suttogást a hátam mögött –
mintha egyenesen a Marsról jöttem volna, nem pedig a szomszédos telepről.
Mintha mindenki azt gondolta volna, hogy rám néz, és pontosan tudja, ki
vagyok. Telepi csaj, tuti beképzelt, durva, még az is lehet, hogy valami banda
tagja. Biztos van múltja, rejtegetnivalója.
Pedig az igazság olyan szánalmas volt, hogy magam is untam. Frankón
annyira szegények voltunk, hogy bujkálnunk kellett a végrehajtók elől. A tény,
hogy csak jótékonysági használtruha-vásárokon tudtunk ruhát venni, és hogy a
nagyitól kellett kölcsönkérnünk karácsonyra. A tény, hogy anyám sem bírta
elviselni, hogy itt élünk, úgyhogy lelépett apa legjobb barátjával… Aha, szuper.
De legalább megtaláltam az együttest. Dan zenéje tartotta bennem a lelket.
Hátradöntöttem a fejem, és hagytam, hogy a víz végigcsurogjon az arcomon.
Egész nap itt tudtam volna maradni, de Eddie bármelyik pillanatban elkezdhetett
dörömbölni, hogy pisilnie kell, vagy valami. Az agyamban cikáztak a
gondolatok, főleg Willről persze. Tisztán láttam az arcát csukott szemmel is; a
szögletes állát, a laza, nyugodt pillantását, a gyönyörű, széles mosolyát. Azt a
cuki, apró gödröcskét közvetlenül a szája sarkában. Ki tudtam tapintani az
ujjaimmal. Csak akkor volt ott, ha mosolygott, és úgy tűnt, csak nekem
mosolyog.
A másik szobából hallottam, hogy röhögcsél Eddie és apa, ahogy az Xboxon
játszanak. Egész este ezt csinálták. Zajosak voltak, és én majd megőrültem tőlük.
Apa nevetése hangos volt és öblös, mint egy hajókürt. Nem sokat nevetett
akkoriban – de ha igen, mindig Eddie-vel.
Kiléptem a zuhany alól, és egy törülközőt tekertem magam köré. Volt még
leckém, de elég nehéz volt úgy koncentrálni, hogy a gondolataim folyton Will
felé kalandoztak. Olyan volt, mintha egy gumiszalag húzna folyamatosan maga
felé. Egészen felélénkültem, ha arra gondoltam, hogy holnap is látni fogom.
Próbám lesz megint, de találkoznom kell vele. Muszáj.
Arra sem tudtam rávenni magam, hogy belekezdjek a töri háziba. Ahogy
ránéztem a lapokra, rám tört a totális unalom. A szavak összefolytak.
Körberajzolgattam a nagybetűket. Újraolvastam az első mondatot, és azon
gondolkodtam, miért nem marad meg a fejemben semmi.
Aztán a telefonom halkan megpittyent.
Lepillantottam, és láttam, hogy Will töltött fel egy újabb fotót. Az ajkamat
harapdálva megnyitottam. Ő volt, csak ő. Megint olyan szomorúnak tűnt,
egyenesen búskomornak, ahogy a távolba nézett. Felhúzta a pólóját, láttam a
mellkasa finom vonalát.
Örökké el tudtam volna nézni.
Olyan gyönyörű volt, mint egy filmcsillag.
Az én csillagom.

Na, találd ki, mi újság! Anya visszatért az élők világába! Subidubidúúú!
Holnap megint el kell mennem ahhoz a hülye pszicho-mókushoz. Mégis mit
mondjak neki? Hogy anya a nappaliban táncikál a nyolcvanas évek fura zenéire,
és arról csacsog, hogy elutazunk együtt? Ez most komoly? Máskor attól betojik,
ha ki kell lépnie a házból, most meg görög repülőjegyekről hadovái Totál kész
van, öregem…
A táncstílusa is elég fura — összevissza kaszál a kezével, ide-oda hajlong, és
hozzá iszonyat fejhangon énekel. Komolyan azt gondolja, hogy ez jó? Senki más
nem különcködik ennyire, nem? Amikor itthon voltál, akkor is ilyen rossz volt?
Szerintem nem. Tudom, hogy nem volt egyszerű eset, de esküszöm, nem volt
ennyire bolond.
Ott állok, és nézem, összezavarodva és elborzadva. Senkit nem hozhatok
haza. Hogy mutathatnám be Annának? „Szia, Anna, hadd mutassam be
anyámat! Egyet se törődj az örült hajával meg az üres tekintetével! Időnként
ilyen. ”
Lefogadom, hogy hamar lelépne. Anna túl menő az ilyesmihez.
Asszem, anya megint nem szedi a gyógyszerét. Néha egyszerűen lehúzza a
vécén. Azt mondja, nincs szüksége rá. De hát csak nem kényszeríthetem! Nem
hallgat rám, még ha kiabálok sem.
Nem bírom sokáig nézni. Csak ideges leszek. És le akarok lépni, mint te.
Miért nem tudtál elvinni magaddal?
Nem is tudom, mi a rosszabb. Őrült anya vagy pityergős anya.
Te melyiket választanád?

– A félelem nehéz ügy: ha beengeded, felemészt az ereje. – Debs rám bámul, az
arca tiszta ránc a nagy koncentrálástól.
– Hirtelen jön, a semmiből – mondom. A kezem egymásba kulcsolódott,
aztán elernyedt az ölemben.
– Gyűlölöm, ahogy rám ugrik és megragad. Néha úgy érzem… nem is
tudom… mintha nem tudnám kordában tartani.
– Mikor érezted legutóbb ezt a szorongást?
– Ma reggel – mondtam színtelen hangon. A szavak nehéz kövekként estek
ki száraz ajkaim közül. – Apa kiabált. Üvöltött, hogy ágyazzak be. De már így is
késésben voltam. Nem akartam még jobban elkésni.
Debs bólintott, és félrebillentette a fejét.
– Igazságtalan volt – folytattam. – Eddie-nek nem kell beágyaznia. Soha.
Csak nekem. Ez nem fair. Rádobáltam a cuccokat az ágyra, de ez nem volt elég
neki. Azt mondta, lusta vagyok. És önző.
– És ettől hogy érezted magad?
– Haszontalanul. Szarul, gondolom. Hogy lennék már lusta? Megcsináltam a
reggelit Eddie-nek, nem?
Kivasaltam az iskolai egyenruháját. Egy csomó min-dent csinálok.
– És aztán mi történt?
– A falhoz vágtam egy bögrét. Igazából nem akartam, és még csak el sem
tört. Csak azt akartam, hogy fogja már be, mert zúgott a fejem. Csak azt
akartam, hogy ne mondjon ilyeneket.
– Értem. Tényleg értem – felelte Debs.
– És akkor bocsánatot kért… tényleg rosszul érezte magát. De nem ez a
lényeg, ugye?
Debs tovább bólogatott, az ajka nem mozdult, de a pillantása égetett.
– Ez így nincs rendben. Én nem vagyok… nem vagyok a… – hebegtem.
Nekidőltem a szék támlájának, üresnek éreztem magam.
– Mi nem vagy?
– Nem vagyok az anyám. — Nem vagyok! Tombolt bennem a düh.
Gyűlöltem Debset és a hülye mondatait. El akartam már tűnni onnan. Nem
is szóltam egy szót sem többet, amíg ki nem csengettek. Debs meg csak beszélt,
lágyan és kedvesen, de én már kikapcsoltam. Semmit nem hallottam.
Aztán halkan elmentem, az ajtót tárva-nyitva hagytam.

*

Will már az iskola kapujának támaszkodva várt. Nem akartam, hogy közvetlenül
a pszichológus után lásson, de amikor megtudta, hol vagyok, ragaszkodott
hozzá, hogy utána találkozzunk. A tanácsadás után mindig olyan kuszák voltak a
gondolataim, mintha összeráztak volna. Általában beletelt egy időbe, mire újra
össze tudtam szedni magam. De legalább Will is ismerte ezt az érzést.
– Aha, velem is próbálkozott – vonta meg a vállát, amikor elmeséltem. –
Csak bla, bla, bla, üres beszéd, hogy kipipálhassa a kis rubrikáit.
Azonnal magához húzott, hogy megcsókoljon, és a fülem mögé tűrt egy
tincset.
– Minden rendben? – Tágra nyílt szemmel, aggódva nézett rám.
– Asszem.
– Örülnek, hogy jársz, felteszem.
A tenyerébe fogta a kezemet. Mindig meleg volt a bőre, de soha nem
nyirkos. Erősen megszorított. Biztonságban voltam.
– Lehet, hogy nem megyek többször – mondtam. – Időpocsékolás. Semmi
kedvem újra és újra átmenni ugyanazokon a dolgokon.
– Emlékszel, mit mondtam, nem?
Will nem bízott sem az orvosokban, sem a tanácsadókban, sem a
tanárokban. Igazából azt hiszem, nem valami sok emberben bízott. Azt mondta,
pontosan az ilyenek szúrtak el neki mindent. Nem akartam kérdezősködni, bár
nagyon kíváncsi voltam. Úgy éreztem, valahogy az anyjával kapcsolatos a
dolog. A suliban azt suttogták, hogy valami nincs rendben vele. Idegösszeomlás
vagy ilyesmi. Úgy képzeltem, Will majd elmondja, ha készen áll. Jobb a laza
barátnőt adni, semmint a nyomasztóan kérdezősködőt.
Egyszerűen csak sajnáltam. Ha elgondolom, hogy ezzel kell megbirkóznia…
De úgy tűnt, jól csinálja. Olyan erős!
Will azt mondta, hogy a tanárok többsége a saját kis világába zárkózott
idióta. Eleinte nem hittem neki, de lassacskán kezdtem megérteni. Nem akartam
tanácsadásra járni, de nem szálltak le rólam. Miért nem tudják felfogni, hogy jól
vagyok úgy, ahogy vagyok?
Elindultunk kézen fogva. Will nem beszélt, de tudtam, hogy a gondolatai
száguldoznak. Tudtam, hogy arra gondol, ki kellett volna hagynom a
tanácsadást, úgy, ahogy van. Talán igaza volt. Semmit sem tudtam, kavargott a
fejem.
 – Velem mindig beszélhetsz, én itt vagyok – mondta, és újra megszorította a
kezem.
Bólintottam: így mondtam köszönetét. Kedves volt tőle. Össze voltam törve,
éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam. Nagyot pislogtam.
– Tényleg olyan borzalmas minden, hogy egy idegennel kell beszélgetned?
– Annyira azért nem – feleltem, és éreztem, hogy a gyomrom megrándul. –
Asszem, csak aggódnak értem.
– Miért? Miért van rá szükséged? – kérdezte, aztán megtorpant. – Jaj, Anna,
ne haragudj! Szólj rám, hogy törődjek a magam dolgával! Alig vagyunk még
együtt, én meg már csesztetlek. Ne haragudj, ez tényleg nem kóser!
– Így van jól – mosolyogtam, és a kézfejét simogattam. – Becsszó. Jólesik,
hogy aggódsz értem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem jó, én aztán tudom!
Újra elindultunk. Ereztem, hogy Will fel van dúlva. Nem tetszett, ahogy a
szemöldökét ráncolja, nem akartam, hogy úgy érezze, bármi rosszat tett.
Bizsergett a bőröm, azt akartam, hogy megint minden olyan jó legyen, mint pár
perce.
– Semmi nem történt, tényleg semmi – mondtam. – Csak könnyen dühbe
gurulok a suliban. Amióta anya elment, néha nehéz otthon.
– Elment? — Még összébb húzta a szemöldökét. – Mikor?
– Hat hónapja. Összeszedett egy új hapsit, és lelépett. Brightonba költözött.
Elvileg nemsokára meglátogatjuk, de… nem is tudom… asszem, még nem
vagyok rá kész. Szokott hívni, de nem vagyok hajlandó beszélni vele. Nem
tudok… még nem…
– Sajnálom — felelte Will. – Ez kemény.
– Egyszerűen csak hiányzik – mondtam, és a könnyeimmel küszködtem. –
Hiányzik, hogy nincs otthon. Apa meg folyton stresszel. Mintha rám haragudna
azért, ami történt, mintha az én hibám lenne, mintha én küldtem volna el, vagy
ilyesmi. Plusz ott az öcsém, aki tiszta idióta.
Will a hüvelykujjával simogatta a kezem.
– Keménynek hangzik. Tudod, néha velem is így van… otthon…
– Tényleg?
– Igen, nem könnyű. Anya, anya küszködik… – Will hangja elhalkult. –
Figyelj, bébi, ez az egész úgy hangzik, mintha egyszerűen csak arra lenne
szükséged, hogy időnként őszintén beszélj valakivel. Én pedig örülnék, ha ez a
valaki én lennék. Szerintem én értem, miről beszélsz. Én tudom, milyen ez. Ne
egy kikent macát válassz a jegyzetfüzetével, aki könyvből tanulja, hogy kell
beszélni a tinédzserekkel!
Bólintottam.
 – Igen, azt hiszem, igazad van.
Befordultunk a sarkon, végigsétáltunk a főutcán.
Még mindig nagy volt a forgalom. Emberek siettek el mellettünk karjukra
akasztott táskával, homlokukat ráncolva. Mindenki olyan nyomorultul nézett ki.
Mint mindig.
– Semmin ne aggódj, Anna! – mondta Will. – Minden jóra fordul. Tökéletes
lesz.
Felnéztem édes, komoly arcára, és azt gondoltam: igen, igazad van.
Most már minden jó lesz.

*

– Miért nem bírsz semmit felszedni magad után?
A zoknikat szedegettem, amiket Eddie hajigáit le a padlóra. Egy pohár
feküdt mellette felborulva, gondolom, felrúgta a koszos lábával.
Eddie felmordult. A kanapén hasalt, és valami hülye rapprogramot nézett a
tévében.
– Apa nem örülne, hogy ezt nézed.
– Megengedte.
Elnéztem Eddie-t, ahogy ott fekszik. Hosszú, vékony testét. Sűrű, fekete
haját, ami még az enyémnél is sokkal bozontosabb volt.
– Nem kéne lezuhanyoznod, vagy valami? – kérdeztem.
– Nincs kedvem.
– Persze. Egyáltalán, mikor zuhanyoztál utoljára? Ez már gusztustalan.
– Hagyj békén! – motyogta, de a szemét továbbra sem vette le a tévéről.
– Bűzlesz.
Bevonultam a konyhába. Apa hagyott egy cetlit a fridzsideren. Ezek szerint
esti műszakban lesz.

Pizza a hűtőben!
Ne felejt el elmosogatni!
X

Ránéztem az x-re, arra az egy szem béna kis puszira, amit sietve
odafirkantott, és a legszívesebben sikítottam volna. Mikor ölelt meg utoljára?
Letéptem a cédulát, és összegyűrtem.
– Éhes vagyok! – kiabált Eddie.
– Jó, jó, csinálom.
 Apa papírja az előző esti krumplihéjak és a mocskos cigarettacsikkek tetején
landolt a szemetesben.

Később, már az ágyon ülve, Will-lel beszélgettem laptopon. Butaság, de utáltam,
hogy a komputer közénk férkőzik. Át akartam nyúlni rajta, megérinteni őt.
Megsimítani a bőrét. Újra megcsókolni a csodás száját. Áttörni a képernyőn, és
vele lenni megint.
– Nem akarok itt lenni – mondtam.
– Akkor gyere, találkozzunk! – A szeme csillogott. – Na?
– Nem lehet. Apám még nem ért haza.
Will felsóhajtott.
– Pedig annyira szeretnélek látni!
– Alig pár óra telt el…
Will elhúzta a száját.
– Hát tehetek róla? Elcsavartad a fejem!
– Tényleg nem akarok itt lenni. Veled szeretnék lenni! Tényleg!
Will elmosolyodott. Azzal a mosollyal. Megöl vele!
– Az életem egy rakás fos – motyogtam.
– Nem, nem az! — Egészen meg volt sértve.
– Nem, nem te, hanem itt… itthon. Minden rossz. Szerintem egyszerűen
utáljuk egymást. Legalábbis ők utálnak engem. Lehet, hogy én is utálom őket?
– Biztos vagyok benne, hogy nem.
– Mi van, ha egyedül anya tartott össze minket? És most, hogy elment, már
nincs, ami összetartson.
Will megrázta a fejét.
– Ne gondolj ilyeneket!
Sóhajtottam.
– Fáradt vagyok. Felteszem, se füle, se farka, amit itt összevissza beszélek.
– De nagyon cukin nézel ki!
A szememet forgattam.
– Will…!
– Pedig tényleg az vagy!
– Amúgy mit csinálsz éppen? – kérdeztem, hogy témát váltsak. – Milyen
estéd volt?
Kicsit hátrébb dőlt, mintha komolyan végiggondolná a kérdést. A homlokán
egy alig látható kis horpadást vettem észre, ahogy megnyomta a ceruza.
– Nem túl izgi. Vacsora. Tévé. Ennyi igazából.
– Anyukáddal?
Elkapta a tekintetét, aztán visszanézett rám. Mintha elszomorodott volna.
 – Igen, ő is ott volt.
Aztán csend lett. Ez szokatlan volt. A takaróm varrását piszkáltam, és
néztem, ahogy ott ül, az ajkát harapdálva.
– Mikor látlak? — kérdezte végül.
– Holnap, a suliban?
– De hánykor?
Gondolatban végigvettem az órarendemet. Péntek lesz, sűrű nap.
– Az együttessel ebédelek holnap. Úgyhogy csak suli után, asszem… –
Közben eszembe jutott, hogy elvileg Izzyvel találkoztam volna. De reméltem,
megérti.
– Na ne, komolyan? Megbolondulok addig!
– Sorry.
– És a suli után meddig érsz rá?
– Nem sokáig. Vacsorára haza kell érnem. Asszem, apám megint este
dolgozik.
Felmordult.
– Ki kell találnunk valamit! Többet akarlak látni!
– Mondtam, hogy utálom az életem — motyogtam. Mutatóujjával
megérintette a képernyőt.
– Ne utáld! Kitalálunk valamit.
– Sajnálom – mondtam.
– Ne sajnáld!
A szemével megint rám ragyogott.
Úgy éreztem, a feje tetejére áll minden, alig tudtam elrejteni az
izgatottságomat. Olyan volt, mint a drog. Vele akartam lenni. Megint.
 Helló! Mi a helyzet nálad? Gondolsz ránk egyáltalán? Valaha?
Hah! Erősen kétlem…
Anya mindenhová képeket tett ki. Hozzájuk beszél. Úgy beszél az arcokhoz,
mintha még mindig itt lennének. Rosszabb napokon kiabál velük. Ma
rajtakaptam, hogy azt magyarázza neked, mennyire hiányzol neki, és hogy mikor
jössz vissza. Mintha az a hülye kép válaszolhatna.
Szerintem azt kívánja, bárcsak visszaszívhatna mindent.
Hülye tyúk.
Tudod, hány fotója van rólam? Egy! Egy nyomoronc kép, amin egy kis
hülyének nézek ki. És persze te is rajta vagy!
Istenem, az az idióta pszichológusnő állandóan a dühön és a negatív
érzéseken lovagol. Töltene el nálunk tíz percet, az még Mr. Boldogságot is az
őrületbe kergetné. De tetszik neki, hogy ezt leírom. En pedig tudom, hogy miért
teszem. Vagy azért, hogy bebizonyítsam, mennyire téved, vagy pedig azért, mert
nincs senki, akinek elmondhatnám ezeket. Úgy értem, valljuk be, anya eléggé
elszúrta a dolgokat ezen a téren. Most komolyan, leültethetném beszélgetni? Az
egyik nap zokogógörcsöt kapna, a másikon meg dührohamot, és engem
hibáztatna mindenért.
Aha, persze, mintha az én bűnöm lett volna.
Beszélhetnék Annával. Tényleg. Anna egészen elképesztő. De tudod, mit?
Nem akarok. Nem akarom, hogy belerondíts. Ha megtudja ezt az egészet, abba is
belemártod a mancsod. Még valamit tönkretennél.
Felgyújtalak, miután ezt leírtam. Ezt élvezem a legjobban: nézni a
visszapöndörödő, megfeketedett papírt. Figyelni, ahogy a szavaim hamuvá
lesznek. Szeretem a sercegését, a szagát.
Rengeteget gondolok arra az estére. Mi történt? Annyira rossz nem lehetett!
Miért nem tudtad kivárni?
Nekem muszáj.

Alig néhány hét telt el, de már láttam a változást Izzy-nél. Will előre
figyelmeztetett. Mondta, hogy a csajok néha furcsán kezdenek viselkedni, ha a
barátnőjük bepasizik. Ne engem kérdezz, ez is olyan őrült csajos dolog! Hogy
nem tudtok örülni a másik boldogságának. Olyan pofát vágott, miközben
mondta, mintha valami gusztustalanságba harapott volna. Az az érzésem támadt,
hogy ez már nemegyszer fordult elő vele.
De eleinte nem hittem neki, mert Izzy a legcsodálatosabb barátnő. Tök laza.
De azt hiszem, hatalmasat tévedtem.
Szokás szerint a suli kapujánál találkoztunk ma is, de olyan arccal várt,
amire anya azt szokta mondani, mintha citromba harapott volna. Anyára
gondolva azonnal belém hasított a fájdalom. Nem voltam biztos, hogy készen
állok Izzy szemrehányásaira.
– Minden oké? – kérdeztem.
Rám nézett. Amúgy lágy vonásai most egészen megkeményedtek, mintha
maszkot viselne. Egy pillanatig arra gondoltam, talán tényleg valami
borzalmasat műveltem, mondjuk, kibeszéltem a háta mögött, és meg is
feledkeztem róla, de aztán magamhoz tértem. Soha, de soha nem mondtam róla
egyetlen rossz szót sem. Még akkor sem, amikor tényleg dühös voltam rá.
– Mi történt a suli után? – kérdezte. A hangja halk volt, de fagyos.
– Mikor? Tegnap? — Az agyam berregett, próbáltam összeszedni a
gondolatfoszlányokat. Hol voltam? Aztán eszembe jutott. – Will-lel voltam.
Bementünk a városba.
– Azt tudom. Láttalak.
– Láttál… – elakadt a szavam. Teljesen kiment a fejemből, hogy úgy volt,
vele találkozom, hogy végre bepótoljunk mindent, ami elmaradt, mert én folyton
lemondtam. De ciki! Hogy felejthettem el?
– Azt hittem, segítesz venni valamit a nagyinak – mondta. – Tudod, hogy ez
milyen fontos nekem!
Megdermedtem. Izzy nagymamája már jó néhány hónapja öregek otthonába
került, és nem volt valami jó állapotban. Izzy a születésnapjára akart venni
valami különlegeset, és szerette volna, ha ebben segítek neki.
– Ne haragudj! – mondtam. — Ma elmehetünk, ha szeretnéd.
Kivéve persze, hogy úgy volt, ma megint Will-lel leszek. Ebédnél nem
tudunk találkozni, úgyhogy csak a délután jöhetett szóba. Úgy éreztem,
kettészakadok. Egyikőjüket sem akartam megbántani.
– Ne aggódj! – felelte Izzy hűvösen. – Már megoldottam.
– Tényleg ne haragudj! Elfelejtettem.
Izzy megrántotta a hátizsákja pántját. Elfordította a tekintetét.
– Oké, de ebédidőben vagy próbád van, vagy Will-lel vagy. Suli után már
soha nem találkozunk. Az SMS-ekre sem válaszolsz. – Felsóhajtott. – Ez így
szar.
– Jó, majd kitalálok valamit. Beszélek Will-lel. Csinálhatnánk valamit
kettesben, hm? – kérdeztem.
– Nem kérek sokat, Anna. De soha nem gondoltam volna, hogy hagyod,
hogy egy pasi közénk álljon.
Erre az „egy pasi”-ra felkaptam a fejem. Nem is tudom, miért mart belém
ennyire. Elképzeltem, hogy Will ott áll mellettünk, és a fejét csóválja. Mondtam,
ugye? Féltékeny.
– De ő nem „egy pasi”, azt tudod, ugye? Tényleg szeretem! –
Felpillantottam. – De sajnálom, hogy közben téged megbántottalak.
Izzy vállat vont; úgy tűnt, azért annyira nincs kiakadva. Talán csak én
voltam túlérzékeny.
– Nincs baj – mondta. – Csak gondoltam, azért elmondom. De nem akkora
ügy!
– Na, akkor kitalálunk valamit? Mondjuk mozi, pénteken?
Izzynek felderük az arca.
– Az jól De Will nem fog haragudni?
– Még szép, hogy nemi

Hamarabb találkoztam Will-lel, mint számítottam. Megjelent a próba végén,
ebédidőben. Dan bökött oldalba a könyökével, és az ajtó felé intett.
– Azt hiszem, rajongód érkezett!
Felpillantottam, és megláttam Willt. Az ajtófélfának támaszkodva állt, úgy
tűnt, mintha unatkozna: a telefonját nyomkodta, rám sem nézett.
– Mióta áll ott? – suttogtam Dannek.
– Néhány perce – vigyorgott. – Miért? Csak nem rejtegetni próbálod?
Szó sem volt semmi ilyesmiről, és ezt Dan is tudta. Csak utáltam, ha néznek,
amikor énekelek. Kikészített. Az más, amikor színpadon állok, olyankor csak a
közönség van meg én. És az sem zavart, amikor az együttes többi tagjának
énekeltem; őket már megszoktam, mintha a családom lennének. De félkész
dallamokat énekelni valaki más előtt, na, attól görcsbe állt a gyomrom. Már a
gondolattól is. És ami még rosszabb: duettet próbáltunk. A szokásosnál kevésbé
sötétet és elvontat, de annál szenvedélyesebbet. Dan azt akarta, hogy éneklés
közben nézzünk egymás szemébe, ettől meg még jobban kikészültem.
– Asszem, én megyek – mondtam.
– Ilyen hamar? – Dan szája még szélesebb vigyorra húzódott. – Nem akarod
még egyszer elpróbálni a refrént? Annyira egy hullámhosszon vagyunk ma!
A karjába bokszoltam.
– Ne kezdd!
– Imádom, ha flörtölsz velem! – évődött tovább Dan.
– Imádom, ha befogod a szád! – Akaratlanul is visszamosolyogtam. —
Akkor holnap ugyanígy?
Dan bólintott, de pillantása Will felé rebbent, aki közben eltette a telefonját.
Arca továbbra is kiismerhetetlen maradt. Aztán rám nézett, és lusta mosolya
visszatért az arcára.
– Helló, bébi! – indult el felém. – Nem bírtam tovább nélküled, úgyhogy
gondoltam, beugrom. Csak köszönni.
– Mennyit hallottál? – kérdeztem aggódva. Biztos tök hamis voltam. Tutira
levette, hogy én vagyok a legrosszabb énekes a világon. Már a gondolattól is
émelygett a gyomrom.
A homlokát ráncolta, aztán azt felelte:
– Ne aggódj, ebben a pillanatban érkeztem!
– Akkor jó! – Megragadtam a karját. – Gyere, bemutatlak a többieknek.
Szeretném, ha te is úgy imádnád őket, mint én.
Max még mindig a dobfelszerelésnél ült a telefonját babrálva. Odaintett
Willnek. Chris és Dan a szoba túlsó végében ültek. Odavezettem Willt. Dan
azonnal felpillantott.
– Helló, haver! – ugrott fel. – Will vagy, ugye? Én meg Dan.
Will bólintott.
– Örülök, hogy találkozunk.
– Hallottad már a zenénket? – kérdezte Chris. Négyünk közül talán ő volt a
legcsendesebb típus, de az együttest nagyon komolyan vette. És a legjobb
basszista volt.
– Láttam a koncerteteket — felelte Will. — Nem volt rossz.
– Nem volt rossz? Ennyi? – kérdezte Dan, de a szája sarkában mosoly
bujkált.
– Nem rossz – felelte Will. – Nekem egy kicsit túl sötét.
A két fiú néhány másodpercig egymást bámulta. Will szinte mellékesen
mérte végig Dant tetőtől talpig. A tekintete jéghideg volt.
– Hát… örülök, hogy megismertelek – szólalt meg végül Dan. Rám
pillantott, mielőtt hátat fordított volna.
Will megfogta a kezem.
– Menjünk innen!
Ahogy vonultunk kifelé, éreztem, ahogy lassacskán elönt a méreg.
– Ez meg mi volt?
– Mi mi volt?
– Te! Miért viselkedtél így Dannel? Ilyen lenézően? Észre is vette.
– Akkor jó — morogta Will.
– Mi van? – húzódtam el tőle. – Mi az, hogy akkor jó? Ők a barátaim, és
nekem nagyon is fontosak!
 – Én meg a pasid vagyok.
– És akkor?
– Akkor… — felsóhajtott. — Figyelj, nem véletlenül csináltam! Nem
kedvelem ezt a Dan gyereket. Elég sok mindent hallottam róla.
– Például?
Megtorpant, és a fejét csóválta. Láttam, hogy elvörösödik. Nagyon
feldúltnak tűnt.
– Nem, ez így nem oké. Ezek csak pletykák. Oda sem kéne hallgatnom
rájuk. Ez nem oké.
– Milyen pletykák?
– Bébi! — az arcomat simogatta. — Nem számít. Majd legközelebb
megerőltetem magam egy kicsit.
Kezdtem ellágyulni.
– Megígéred?
– Megígérem.

Együtt indultunk el az iskolából. Kezdett hűvös lenni. Szorosan magam köré
tekertem a kardigánom, és beszívtam a friss, esti levegőt.
– Nekem akkora szerencsém van, hogy megismerkedtünk!
Will rám kacsintott.
– Tényleg? Gondolod?
– Hát persze! Izzyn és a bandán kívül senki nem barátkozik velem. Én
vagyok az unalmas, csendes lány. Soha nem is illettem ide. Nem igazán.
Will megszorította a kezemet.
– Te, unalmas? Soha.
– Köszönöm!
– Ráadásul egy együttesben zenélsz! Nem leszel ettől rögtön te a nagymenő?
– Én nem – feleltem —, de együttesben lenni tényleg menőség. Viszont az
igazi menőség, hogy veled vagyok!
Will megtorpant, hűvösen rám nézett, de azt hiszem, titokban mégiscsak
tetszett neki, amit mondtam. Aztán lassan felém nyúlt, és kipattintotta a
csatomat. Sikkantottam egyet meglepetésemben.
– Jaj, ne! Hogy nézek már ki?
– Csodálatosan. Kibontva pedig még csodálatosabban! – Szétteregette a
hajtincseket az arcomon, közben tenyerével meg-megsimított. – Mondtam már
neked; mindig így kéne hordanod!
– Az iskolában nem lehet. Úgy nézek ki, mint egy hajléktalan.
– Tojj magasról az iskolára! Jól nézel ki, és kész!
Nem feleltem rögtön.
 – Te szereted a sulit? – kérdeztem aztán.
Will vagy egy percig hallgatott. Csak bámult előrefelé, az út túloldalára.
Végül felsóhajtott.
– Nagyjából rendben van, asszem. Csak néha idegesít. Olyan béna
mindenki, folyton csak a következő bulin agyainak, meg hogy mikor rúgjanak
be. Nekem, azt hiszem, nagyobb terveim vannak.
Elmosolyodtam.
– Például?
Felém fordult.
– Elmenni. Kitörni. Te nem álmodsz erről?
Az apámra gondoltam, a veszekedésekre. Az éneklésre, és hogy az
énekléstől mennyire jól érzem magam. A titkos kis vágyaimra, arra, hogy egy
napon itt hagyom ezt a hülye várost, és új ember leszek – aki bízik magában.
Megvilágítva állok majd egy színpadon, csak én: én és a zeném.
– De, néha – feleltem halkan.
– Leérettségizem, aztán elköltözöm. A saját lakásomba. Tökéletes lesz,
pontosan olyan, amilyennek szeretném.
– És nem itt?
Will felém fordult, a tekintete mintha ellágyult volna.
– Ki tudja?
Elgondolkodtam. Mindig elfelejtem, Will mennyivel idősebb nálam.
Nemsokára főiskolás lehet, ha akar. Vajon benne van a pakliban, hogy egyszer
csak fogja magát, és elmegy?
– De téged akkor is látnom kell! – felelte, mintha csak a gondolataimban
olvasna.
A gyomrom úgy remegett, mint virágszirmok a tavaszi szélben.
– Tényleg?
– Tényleg… Tudom, hogy még alig telt el egy kis idő, de te olyan
különleges vagy!
Felém hajolt, az ajkát már éreztem is az ajkamon, eleinte lágyan, mint a
finom leheletet. Aztán egyre határozottabban, erősebben, forrón húzott maga
felé.
Abban a pillanatban csupán egyetlen dolgot láttam: magunkat.
Ma megpróbáltam mesélni anyának Annáról. A beszélgetés így nézett ki:
Én: Anya, megismerkedtem egy lánnyal.
Ő: Hmmm. Nincs mit enni. Rendelsz pizzát?
Én: Igen, persze, de anya, megismerkedtem egy lánnyal. Csodálatos!
Ő: Hmmm. Egy lánnyal… az jó.
Én: Igen. Annának hívják. Csinos és okos.
Ő: Ma valaki becsöngetett. Nem ismertem, úgyhogy nem engedtem be. Azt
mondta, hogy az önkormányzattól jött. De ezt honnan tudhatnám?
Holnap is eljön, úgyhogy akármit is akart, az várhat holnapig…
Én: Gondolom. De anya, hallottad, amit mondtam?
Ő: Felhívhatnád őket helyettem. Elmondhatnád nekik, hogy nem érzem jól
magam, vagy valami ilyesmi.
Én: Rendben.
Ő: Mit is kezdtél el mondani?
Én: Annáról?
Ő: Nem, a pizzáról!

Látod? Semmi értelme. Vicc. Még amikor éppen el akarok neki mesélni
valamit, amikor éppen szeretném „beengedni” — akkor is elrontja. Minden
kurva alkalommal.
Én nem fogok becsavarodni, mint ö.


– Még mindig nem értem, minek kellett eljönnie – sziszegte Izzy.
– Meg akarta nézni a filmet. Nem értem, mi bajod – feleltem. – Legalább
egy kicsit jobban megismerhetitek egymást.
Will a pénztárnál állt, éppen fizetett. Megsajnáltam. Nem akartam, hogy
megérezze Izzy negatív kisugárzását. Annyira rendes volt, hogy felajánlotta,
hogy megveszi a jegyeket. Úgy megörült, amikor kérdeztem, nincs-e kedve
eljönni velünk. Hogy utasíthattam volna vissza?
– Azt hittem, ez most a mi időnk! – Izzy arca elkomorult.
– Az is! Csak arra gondoltam, hogy így egyszerre lehetek mindkettőtökkel.
Will amúgy is meg akart ismerni. Szerinte ez remek alkalom.
Izzy félig elfordult, a telefonját kezdte babrálni. Látszott rajta, hogy ideges.
Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, inkább Willt néztem. A jegypénztárban
ülő sráccal beszélgetett. Láttam, hogy mosolyog, viccelődik valamin. Magamban
dühöngtem egy kicsit. Tényleg nem értettem, mi a probléma. Izzy azelőtt soha
nem volt ilyen.
– Akár el is mehetek. Hagylak titeket kettesben -mondta Izzy.
– Ne legyél már ilyen hülye! Nem ezt akarjuk!
– Hanem mit akar««^?
– Oké, nem akarom!
Izzy tovább bámult rám, de nem moccant. Vállrándítással tudatta, hogy
marad. Még soha nem láttam ilyennek. Azon gondolkodtam, tényleg féltékeny-e.
Nem titkolta, hogy nagyon szeretné, ha lenne már barátja. Will mondta, hogy
vannak lányok, akik így reagálnak a barátnőjük pasijára.
Will vigyorogva jött vissza hozzánk.
– Kértek pattogatott kukoricát?
– Én kihagyom — motyogta Izzy.
– Én szívesen – mosolyogtam vissza.
A büféhez indultunk. Will kicsit hátramaradt, és Izzyvel kezdett beszélni.
– Anna már annyit mesélt rólad, örülök, hogy végre rendesen
megismerkedünk!
– Mesélt? – Izzy meglepettnek tűnt.
– Igen, persze.
 – Nekem pedig folyamatosan rólad mesél – felelte kedvesen. Túl kedvesen.
Will elvigyorodott, de nekem nem tetszett, ahogy Izzy beszélt. A szeme még
mindig hidegen csillogott.
– Az iskolában már többször láttalak. Benne vagy a kosárcsapatban, ugye?
– Aha, benne — felelte Izzy. – Meglep, hogy tudsz róla. Nem gondoltam
volna, hogy érdekelnek a csajos sportok.
Will mintha egy pillanatra mérlegelte volna a felvetést, a homlokát ráncolta,
aztán megrázta a fejét.
– Nem, tényleg nem érdekelnek. Csak láttalak az edzésen, asszem.
Izzyre néztem, és gyűlöltem, amiért így bánik Will-lel. Nem tudna ellazulni?
Örülni, hogy nekem jó? Willre pillantottam. Hát nem látja Izzy, mekkora dolog
ez nekem? Ez maga Will Bennett, nem valami kilencedikes lúzer.
– Jöhet akkor a pattogatott? – kérdezte Will. Rám mosolygott. Mintha csak
azt mondta volna, ne aggódj, minden rendben.
Ahogy elment, Izzy hozzám fordult:
– Honnan tudja, hogy a kosárcsapatban játszom?
– Nem tudom. De mi a furcsa ebben? Végül is nem titok.
Izzy felsóhajtott.
– Nem tudom. — Megrázta a fejét. Göndör tincsei röpködtek körülötte. –
Lehet, hogy velem van valami. Ne haragudj!
A gyomrom összeszorult.
– Nem, Izzy, mi az? Miről beszélsz?
– Nem tudom, Anna. Lehet, hogy én kombinálom túl a dolgokat. Csak attól
féltelek…
Ebben a pillanatban ért vissza hozzánk Will két túl-töltött kukoricáskosárral.
– Biztos, hogy nem kértél volna, Izzy? – kérdezte. – Isteni az illata. Kár
lenne kihagynod!
– Kösz, tényleg nem kérek.
– Megkaphatod az enyémet, ha mégis meggondolnád magad – mondta
széles mosollyal.
– Kösz. – Izzy elfordította a fejét, és a tömeget pásztázta. Apró mozdulat
volt, de én láttam. Miért nem tud simán kedves lenni vele?
– Menjünk! – indult Will a bejárat felé.
Szándékosan lemaradtam, és elkaptam Izzyt:
– Klassz pasi, Izzy, csak nem ismered! Próbálj jó fej lenni, kérlek! Az én
kedvemért!
Izzy tágra nyílt szemmel meredt rám, aztán halványan bólintott.
– Hát persze!
Will már a bejáratnál várt ránk, amikor utolértük. Zavartan nézett rám, talán
aggódva. Megsimogattam a karját.
A sötét teremben előreengedett. Hátul találtam helyet, be kellett másznunk a
sor közepére. Csak mikor leültem, jöttem rá, hogy Izzy nincs mellettem.
Will közénk ült.

Will ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön velem a busszal.
– Késő van. Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál a telepen.
– És mi lesz Izzyvel? – intettem a barátnőm felé a szememmel. Egy kicsit
távolabb állt tőlünk, megint SMS-ezett. A film óta nem szólt egy szót sem, most
pedig ott állt, magához szorítva a kabátját.
– Csak megoldja – jelentette ki Will Izzy felé fordulva. – Hé, Íz! Te hogy
mész haza?
– Apám értem jön — felelte. – Téged is hazavihetünk, Anna! Ha szeretnéd.
– Nem, kösz, én elkísérem – mondta Will.
– Tényleg? – Izzy szeme fellángolt. – Nem épp arrafelé laksz. Apám
kocsival jön; feleannyi idő alatt otthon lennél, Anna!
– De én szeretném! – vágott közbe Will.
Izzy rám nézett, én visszamosolyogtam.
– Azt hiszem, Will-lel megyek – mondtam.
Izzy bólintott, de nem tudta leplezni a rosszallását.
– Ahogy akarjátok. Siessetek, nehogy lekéssétek az utolsó buszt!
– Nem hagylak csak így itt — mondtam. Hirtelen átéreztem, mennyire
elszigetelt az emberek lökdösődő, kiabáló tömege közepén. Olyan kicsinek,
sérülékenynek tűnt.
– Mondta, hogy nem lesz semmi baja – szólt közbe Will, és megrántotta a
karom. Izzy felé intett a fejével, valamit mormogott az orra alatt, ami kábé egy
„szia, örülök, hogy megismertelek”-nek felelhetett meg.
Izzy kényszeredetten vigyorgott, de látszott, hogy csak megjátssza, amit tőle
még soha nem láttam.
Mielőtt egy szót szólhattam volna, Will megfogta a kezem, és magával
húzott, át az úttesten, keresztül a már oszladozó tömegen és a pláza élénk
fényein. Hátrapillantottam, de Izzy már eltűnt az emberek pezsgő ködében.
– Fú, ez kemény volt! — fújta ki a levegőt Will.
– Pedig általában egyáltalán nem ilyen – feleltem. – Remélem, nem lesz
baja.
Az esti levegő hűvös volt, alig érezhető eső szitált. Gyorsan lépkedtünk, egy
ütemre lobogott a kabátunk, és csattogott a talpunk a járdán.
– Nem bír engem – szólalt meg Will.
– A felállás nem tetszett neki. Úgy volt, hogy ma „lányos” estét csapunk –
sóhajtottam. – Az én hibám.
– Azt hittem, meg akar ismerkedni velem. Akkor meg most mi baja? Biztos,
hogy féltékeny rád.
Zúgott a fejem.
– Gondolod?
– Naná. Különben miért kapná fel így a vizet? Nézz csak magadra!
Gyönyörű vagy! Okos, vicces… – A szavak kettőnk között lebegtek a
levegőben.
– És ráadásul éppen veled randizom! – cukkoltam. -A szexistennel!
– Dehogyis, nem így értettem! De együtt vagyunk, és ez nem tetszik neki.
– Tényleg nagyon furán viselkedett ma este.
– Hidd el, tudom, miről beszélek!
Nem akartam tovább kérdezősködni, hogy ezt hogy érti, de tény, hogy
rettenetesen felkavart az egész. Mégis milyen barátnő Izzy, ha nem bír egy estére
ellazulni velem és a pasimmal? Én nem így viselkednék a helyében. Tuti. Miatta
lett az egész este ilyen furcsa és kellemetlen.
Épp időben értünk a buszmegállóba. Will eleresztette a kezemet.
– Látod, mondtam, hogy sietnünk kell!
– Nem muszáj felszállnod velem – feleltem. – A házunk néhány lépésre van
a megállótól, alig kell sétálnom.
– Nem gond!
Gyorsan felszálltunk. A buszon csend volt. Észrevettem néhány srácot hátul,
egy kupacban; sötét ruhában, mélyen behúzott kapucniban gubbasztottak. Az
elülső ülésen egy idősebb nő ült, tiszta drappban, mereven. Magához szorította a
táskáját, és gyanakvó pillantásokat vetett hátra a fiúkra; minden porcikája azt
sugározta, mennyire undorodik és fél egyszerre. Legszívesebben szóltam volna
neki, hogy lazítson már egy kicsit, de a mosolyomra, amit megeresztettem felé,
amikor elmentünk mellette, csak egy vicsorítást kaptam válaszul. Úgy húzódott
el tőlem, mintha mocskos lennék. Éreztem, hogy befeszülök. Olyan volt, mintha
a gondolataiban olvasnék. Pontosan tudtam, mire gondol. Csupán a telepi
kölyköt látta bennem. A selejtet!
Ne ítélkezz! Ne merj ítélkezni…
Hátul ültünk le. Will egészen hozzápréselt a sötét, füstös üveghez. Az ablak
alatt húzódó fémborítást ellepték a graffitik: a sötét szívek és az olvashatatlan
feliratok. Továbbra is az idős nő hátát bámultam, azon gondolkodtam, vajon
mitől ilyen dühös. Én pedig miért hagyom, hogy ez ennyire felidegesítsen?
A rossz hangulatom Willnek is feltűnt.
– Minden oké? – kérdezte.
– Mmm, csak fáradt vagyok…
 – Hé, bébi! Csodásán nézel ki! Lefotózhatlak?
Utálom, ha fotóznak, de nem akartam nemet mondani. Némán bólintottam.
Felemelte a telefonját, rám vigyorgott, és nyomkodni kezdte a gombot. Aztán
megmutatta. Nem is tudom, hány képet készített. A legtöbb komoly volt, de az
utolsón kidugtam a nyelvem.
– Ez tetszik a legjobban! — mondta, és elmentette a képernyőjére. –
Annyira tele vagy élettel!
Elmosolyodtam, de belül összeszorult a gyomrom, és minden idegszálam
megfeszült. Még mindig azon a hülye öregasszonyon meg a rám vetett vicsorán
rágódtam. De Izzyre is haragudtam.
Miért nem tud rendesen viselkedni Will-Iel? Vagy legalább megpróbálni, az
én kedvemért?

A telep még szép időben sem tűnik valami hívogató-nak. De késő este egyenesen
nyomasztó. Volt valami a szétterülő sötétségben, a lassú lehűlésben, a
toronyházak lábánál gyülekező bandában, amitől még fenyegetőbbé,
baljóslatúbbá vált. A bandatagok általában csak flangáltak fel-alá, cigiztek, de
néha – hangulatuktól függően – akár bele is kötöttek az emberbe.
Én már megszoktam. Will nem.
Felnézett a hatalmas ikertoronyházra, és a homlokát ráncolta.
– Szép! – A hangjából csöpögött a gúny.
– Te, gondolom, valami gazdag negyedben laksz – vágtam vissza. Nem
bírtam megállni.
Will nem szólt egy szót sem, csak tovább nézte a toronyházakat, mint valami
látványosságot. Végül úgy kellett beráncigálnom az A épülethez vezető keskeny
útra.
– Utálsz itt lakni, ugye? – kérdezte végül.
– Megszoktam.
– Tényleg nem ide való vagy!
– Nincs vele baj.
Láttam, hogy a bandából néhány fiú felénk pillant. Az egyik kiáltott valamit,
de nem értettem, mit. Felröhögtek. Biztosan tudták, hogy Will nem idevalósi,
nem tudom, honnan, talán láthatatlan hullámokat bocsátott ki magából, vagy
valami ilyesmi. Talán ahogy mozgott. Még szerencse, hogy legalább nem az
iskolai egyenruhájában volt. Épp eleget cikiztek engem is, hogy gazdag suliba
járok, de ha valaki még csak nem is itt lakik, annak nem bocsátanának meg ilyen
könnyen. A gazdag kölyköket lenézték, mondván, úgysem értenek meg minket.
Amikor a bejárathoz értünk, a kapu hirtelen kinyílt, és Lyn lépett ki az
utcára. A telepről ismertem. Mindenki ismerte; valahogy fontos ember volt. Nem
túl rossz fej. A jobbak közül való. Általában barátságosan viselkedett, és nem
volt eltelve magától.
– Minden rendben? – bólintott felém.
– Aha – válaszoltam.
Lyn metsző pillantással mérte végig Willt, aztán elindult az úton.
– Ez ki volt? – kérdezte Will, és Lyn távolodó alakja után nézett.
– Ki? Ja, Lyn? Csak egy srác. Itteni. Alig ismerem.
– Aha! – Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán visszafordult hozzám. –
Oké.
Már bent voltam a kapun, de arról szó sem lehetett, hogy Will bejöjjön
velem. Pláne, hogy apa otthon van.
– Kösz, hogy hazakísértél – mondtam.
– Még szép! Szeretlek biztonságban tudni.
Előrehajolt, és a vállamnál fogva húzott maga felé.
Tudatában volt a srácoknak, akik minden bizonnyal minket néztek, de úgy
tűnt, Willt nem érdeklik. Szinte erővel rántott magához, és határozott
mozdulattal szájon csókolt.
– Váó! – kiáltottam fel. – Te aztán nem cicózol!
– Egész este erre vártam!
Újra megcsókolt, ezúttal valamivel lágyabban, de még mindig erősen
markolta a vállam. Minden ujját külön-külön éreztem, ahogy a húsomba vájnak.
Már kezdett kellemetlenné válni, amikor elengedett. A bőröm alatt lüktetett a
vér.
– Még mindig azt mondom, te nem ide való vagy. Egy kicsit sem! – szólalt
meg.
– De én…
– Nem! Te jobbat érdemelsz.
Ma későn értem haza. Miután elkísértem Annát, hazasétáltam. Szeretek sétálni.
Ilyenkor tudom a dolgaimat végiggondolni.
A Mac lakótelep tényleg borzalmas hely. Igazi pöcegö-dör. Lúzerek gödre.
A falon másztam át, és a hátsó ajtón jöttem be. Anya magában beszélt a
nappaliban — hosszas párbeszédet folytatott a láthatatlan férfival. Úgy tűnik,
jobban érdekli, mint én.
Hamarosan megint ágynak esik. Jön a többnapos sírás és a világ
hibáztatása mindenért. Újabb napok, amikor figyelhetem, hogy nem eszik, nem
beszél, nem megy el. Újabb napok, amíg azon gondolkodhatom, ez meddig mehet
így tovább, mielőtt valamelyikünk felrobban.


Oké, nem vagyok hülye, tudtam, hogy Izzy tényleg haragszik rám. Napok teltek
el úgy, hogy nem válaszolt az üzeneteimre, és hogy őszinte legyek, elegem volt
abból, hogy levegőnek néz az órákon. Még mindig egy padban ültünk, de amint
beértem, első dolga volt, hogy kipakoljon, és szorgalmasan körmöljön valamit.
Vagy a többi lánnyal nevetgélt, gondoskodva róla, hogy engem még véletlenül se
vonjon be. Gyakorlatilag egy szót sem szólt hozzám. Amikor szóba hoztam a
mozit, csak legyintett, és azt mondta: „Fátylat rá!”
– Csinálunk valami mást! – mondtam.
– Ha akarod. De nem olyan fontos, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy.
Hallottam a jeges fuvallatot, ahogy kimondta, hogy elfoglalt, de úgy
döntöttem, nem reagálok rá. Nem idegesíthetem fel magam. Will azt mondta, a
lányok így reagálnak, ő már látott ilyet. Csak reméltem, hogy hamarosan
lenyugszik.
Az iskolát csak Will üzenetei tették elviselhetővé. Ha épp nem együtt
andalogtunk valamelyik órára, akkor egymással SMS-eztünk. Már egész jól el
tudtam rejteni a telefonomat a könyvem alatt vagy a szoknyám hajtásaiban. Will
folyamatosan küldte az üzeneteket: kérdezgette, hogy vagyok, ki mellett ülök.
Édes volt, és biztonságot adott. Elképesztett, hány SMS-t képes írni egy nap
alatt. Korábban hallottam a többi lányt panaszkodni, hogy a barátjuk a suliban
rájuk sem néz. Ragyogtam a büszkeségtől.
Will nem ilyen volt.
Egyik nap, amikor egy dögunalmas történelemórán ültem, és az agyam már
éppen kezdett kocsonyássá válni, megéreztem, hogy a telefon rezeg a combom
alatt.

Felkötötted a hajad. Engedd ki! Tudod h úgy jobban
szeretem.

Bután forgattam körbe a fejem. Honnan tudja? Néhány perccel azelőtt kötöttem
fel. Nem éreztem magam kényelmesen folyamatosan kiengedett hajjal, zavart.
Az üvegajtó felé pillantottam, de senki nem állt mögötte. Gyorsan
visszaválaszoltam, és kiengedtem a hajam, ami legalább segített elrejteni a
műveletet.

Honnan tudtad?

Rövidesen jött is a válasz.

Ellogtam az orarol. Muszáj volt látnom teged -legalább egy pillanatra!

Ragyogtam! Úristen, de cuki! Ujjaimmal végigsimítottam a kiengedett tincseket,
emlékeztettem magamat, hogy mennyivel jobban szereti így.

Will elkísért a próbára, kéz a kézben lépkedtünk a terem felé. Általában ilyenkor
kaptam be valamit, de most inkább Will-lel töltöttem az időm. Így, hogy Izzy
levegőnek nézett, úgysem lett volna semmi értelme lemenni az ebédlőbe. Will
nem szeretett ott lenni. Azt mondta, csak a „hülyék” lógnak ott. De a gyomrom
korgott. Nem is reggeliztem.
– Hogy megy amúgy? – kérdezte Will. – Soha nem mesélsz a zenédről!
– Jól. Sokat nem is lehet mondani róla.
Kezdtem rosszul lenni; mintha a hasam levegővel telt volna meg. Megálltam
a szökőkútnál, hogy kinyissam a táskámat. Vészhelyzet esetére mindig volt
nálam egy falat valami, amit általában hazafelé, a buszon majszoltam el.
– Pedig én szeretnék többet tudni róla. Olyan fontos neked, úgyhogy
szeretném én is jobban érteni.
Oda sem figyelve turkáltam a táskámban.
– Mit kell megérteni? Énekelek, ráadásul nem valami hű de jól. Dan viszont
jó, nagyon jó! – Felnéztem. — Ő az igazi tehetség.
Will a vakolatot kapirgálta a falon.
– Valóban?
– Ó, igen! Elképesztő zenéket és haláli jó szövegeket ír. Azelőtt én sem
szerettem ezt a fajta zenét, de esküszöm, amikor először hallottam Danéket, úgy
éreztem magam, mint akit hipnotizáltak, vagy ilyesmi. Dan szerint jobban kijön
a lényeg egy női hanggal, de szerintem az ő hangja legalább olyan jó.
– Hát elég lenyűgözőnek hangzik. — Will tovább kaparta a falat. Egy egész
kis lyukat vájt: virágalakban.
– Az is. Szerintem ő tényleg sokra viheti, és… na végre, megvan! – húztam
elő egy szelet csokit a táskámból.
– Ez az ebéded? – vonta össze a szemöldökét Will, ahogy kibontottam a
csokit. A ránc a homlokán egészen elmélyült, mint mindig, ha aggódott vagy
bosszankodott valamin.
 – Nem lesz időm másra, de ez jó lesz. – Beleharaptam a csokiba. Meleg volt
és édes. A gyomrom mintha azonnal megnyugodott volna. – És ne felejtsd el, az
utolsó órán tanácsadásra megyek, úgyhogy csak későn végzek!
Felsóhajtott.
– Ja, igen, tiszta időpocsékolás…
– Még egyszer kipróbálom. Úgy fair. – Lenyeltem az utolsó falatot, és
lenyaltam az ujjamat. Jaj, de finom volt!
– Anna! A csokoládé nem tesz jót, nem kéne így zabálnod!
– Nem zabálok, egyetlen szelet volt. – A táskámba gyűrtem a papírt. – Na,
gyerünk, elkések, Dan már vár!
Újra elindultunk.
– Csak szeretném, ha vigyáznál magadra. Ennyi. Nem szeretném, hogy…
– Hogy mi? – megzavarodva néztem fel rá.
– Á, mindegy, nem számít. – Újra megragadta a kezem.
Siettünk a terem felé, de a csokoládé íze mintha megkeseredett volna a
számban.

– Szóval nem szereted, ha ítélkeznek fölötted? — kérdezte Debs halkan. – Azt
senki nem szereti.
– Nem tudom, miért húz fel ennyire. Egyszerűen nem bírom, ahogy
végigmérnek néha. Mint az a nő a buszon egypár nappal ezelőtt. Azt hiszik,
ismernek. Pedig egyáltalán nem.
– És ki ismer?
Mélyebbre süllyedtem a székemben, éreztem a hűvös bőrhuzatot az izzadt
testemmel. Ujjaimmal követtem a karfa mintázatát, körbe-körbe.
– Nem tudom — feleltem végül. — Talán Will. Úgy tűnik, ő nagyon is jól
ismer.
– Az jó. Pedig nem is vagytok olyan régen együtt. -Előrehajolt, a szeme
csillogott. – Nagyon jól érezheted magad vele, ha ilyen hamar így megbízol
benne.
– Nagyon jól! Jót tesz nekem.
– Mióta is vagytok együtt?
– Néhány hete. De ez más. Maga ezt nem értheti.
Debs szelíden megcsóválta a fejét.
– Nem, talán nem. A párkapcsolat magánügy, csodás magánügy. Csak te
tudhatod, hogy valójában mi történik.
Bólintottam.
– De ki van még? Willen kívül ki ért meg igazán? – A hangja leheletfinoman
lebegett közöttünk. A szavait apró kis buborékoknak képzeltem, csikizték a
bőröm.
– Az anyám… azelőtt… gondolom… – A hangom megtört, cserben hagyott.
Visszanyeltem a feltörő könnyeimet. — Sokat beszélgettünk, mindenféléről. A
jövőről, az álmainkról, mindenről. Zenét hallgattunk, együtt énekeltünk. Olyan
gyönyörű hangja volt!
– Akkor tőle örökölted? A hangodat?
– Gondolom. De ő sokkal jobb volt. Apa mindig mondogatta is, hogy
egyszerűen csodálatos. Elsírta magát csak attól, ha hallgatta.
Még jobban belesüppedek a székbe, és kettőjükre gondolok. Apa izmos
karjára, amint anya karcsú, törékeny dereka köré fonódik. Mindketten nevetnek,
apa hahotázása elnyomja anya kacagását. Mindig olyan boldognak tűntek.
– Biztos nagyon szerette.
– Igen. Nagyon. Bármit megtett volna érte, de asz-szem, semmi nem lett
volna elég.
A levelekre gondolok, amiken apa görcsölt, az ajtónkon kopogtató
emberekre. Anya menő autójára, amit elvittek. Nem engedhettük meg
magunknak azt a fajta életet, amire ő vágyott.
– Beszéltél vele? Azóta?
– Nem akarok. – A szavaim most olyanok, mint a puskagolyók,
szétpukkasztják a hülye kis buborékjait.
– Miért?
– Mert nem voltunk elég jók neki. – Lüktető düh égetett belülről. – Soha
nem voltunk elég. Ezért ment el. Nincs mit mondanom neki.
– Gondolod, hogy…
Lehunytam a szemem, összefontam a karom magam előtt. El kellett
nyomnom a borzalmas gondolatokat.
– Nincs mit mondanom – ismételtem.
És nem is mondtam semmit.

Hogy apa nincs otthon, az nem olyan nagy ügy, tényleg. Most nem. Egyszerűen
hozzászoktam.
Nem mintha akkora lenne a különbség. Alig veszem észre.

Kérdés: Ki az apád?
Válasz: Egy fickó, aki nálunk lakott, amikor gyerek voltam. Néha felhív, ha
úgy tartja kedve. Hogy emlékszem-e rá? Nem igazán…

De azt utálom, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnom.
Nem volt mindig így. Anya egész jól bírta, de ahogy elmentél, szétesett.
Atomjaira zuhant. Az itt hagyott ruháidat miszlikbe tépte – na, az félelmetes volt.
Mindig arra gondoltam, hogy egyszer majd visszajössz. Minden rendben lesz —
hazajössz, anya megnyugszik, minden visszaáll normálisra. Vagy olyan
normálisfélére.
Haha.
Hát rosszul gondoltam.
Már megint sír. Most is hallom. Hatalmas krokodilkönnyek és csöpögös,
szerelmes zenék. Úgy szorítja össze a két kezét, mintha imádkozna, és addig
hallgatja ezeket a béna, nyálas dalokat, míg csengeni nem kezd a fülem. Azt
állítja, segít neki. Segít felejteni.
Hát, ahogy én látom, nem sok mindent felejtett el.


– Ebédelni sem tudunk együtt? – kérdezte Will.
– Nem, bocs. Már megbeszéltem Dannel.
Will a homlokát ráncolta, aztán bólintott.
– Oké, legalább találkozom Zakkel és Callummal. Mostanában úgyis
hanyagolom őket. Már morognak is.
Felnevettem.
– Akkor nem bánod?
A reggeli nap szikrát vetett az iskola falain, szinte elvakított. A csengő
bármelyik percben megszólalhatott; pillanataink voltak csak hátra, hogy
elkezdődjön a nap. Idegesített, legszívesebben kimerevítettem volna az időt.
Mintha Will-lel csupán értékes másodperceket tölthetnék együtt, és azok is
elillannának egy szempillantás alatt.
– Persze hogy nem bánom. Tök jó! – csókolta meg Will lágyan a
homlokomat.
Néztem, ahogy távolodik, hogy magas, karcsú alakja milyen magabiztosan
mozog. Egész testemben bizseregtem, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy
ez megtörtént velem. És még mindig történik! Alig néhány hete még egyedül
voltam, egy nagy nulla. És most megvolt mindenem. Olyan izgalmas, olyan
valószerűtlen volt az egész.
Legszívesebben hangosan felkacagtam volna. Utána akartam kiáltani.
Hé, gyere vissza! Maradj mellettem!
De persze nem tettem, csak néztem utána. Néztem, ahogy egy csapat fiú
üdvözli a főbejáratnál. Néztem, ahogy átkarolja a vállát az egyiknek, Zaknek, azt
hiszem, és felnevettem.
Néztem, ahogy eltűnik az ajtó mögött, és már nem láttam.
Miért voltam olyan csalódott, hogy nem fordult vissza?

Amikor beértem a terembe, Izzy már ott volt. Rám nézett, aztán hátrafordult, a
mögöttünk ülő Abbie és Faye felé. Leültem, és éreztem, ahogy az Izzyből áradó
jeges levegő megfagyaszt mindent.
– Minden rendben? — kérdeztem.
– Aha – felelte Izzy, Abbie pedig kuncogott.
 Tüzelt a gyomrom.
– Arra gondoltam – hajoltam Izzy felé —, milyen jó lenne találkozni a hét
vége felé. Elmehetnénk shoppingolni vagy ilyesmi. Mit gondolsz?
– Á, nem, kösz. Ma megyek Abbie-vel.
Abbie rám vigyorgott, mintha csak nyomatékosítani akarná, amit Izzy
mondott. Legszívesebben képen vágtam volna, de persze nem tettem. Leforrázva
ültem, mint egy idióta, akire senki sem kíváncsi.
– Megértem, tudom, hogy nem nagyon voltam elérhető mostanában –
mondtam halkan.
Éreztem, hogy Izzy összerezzen mellettem.
– Hát, így is mondhatjuk…
– Hogy van a nagyid? Olyan régen nem láttam már –suttogtam.
Izzy visszafordult felém; a tekintete mintha egy pillanatra ellágyult volna.
– Ugyanúgy… igazából. Lehet, hogy bemegyek hozzá holnap.
Bólintottam.
– Jól teszed.
– Te is jöhetsz! Nagyi biztosan örülne neked! Mindig is kedvelt. – Izzy rám
bámult. Olyan volt, mintha vizsgáztatna vagy ilyesmi.
– Úgy volt, hogy Will-lel találkozom…
– Hát persze! — Szavai áttörtek a szavaimon. – Tudtam, hogy ezt fogod
mondani. Mindegy, nem olyan lényeges.
– Azt akartam mondani, hogy megkérdezem Willt. Biztosan megérti.
Izzy a fejét ingatta.
– Nem oké, hogy meg kell kérdezned, Anna.
Már épp magyarázni kezdtem volna, hogy dehogynem, hiszen ezt jelenti, ha
az embernek kapcsolata van, amiről neki persze halvány fogalma sem lehet, de
Izzy megint elfordult. Reménytelen eset. Szánalmas. Nem bírtam tovább
beszélni a hátának, úgyhogy a székembe süppedtem. Izzy meg csak fecsegett
tovább a két lánnyal. Félig figyeltem a hülye beszélgetésükre: valami múlt
hétvégi buliról dumáltak.
Körülöttem mindenki beszélgetett, nevetgélt. A fiúk az ablaknál
csoportosultak, és fogadásokat kötöttek, hogy kitör-e a verekedés a tizedikesek
között. Elnézve őket egyszer csak bevillant, mennyire untat ez az egész, és
mennyire nem találom a helyem. A legszívesebben kisétáltam volna a teremből,
megkerestem volna Willt, hogy menjünk el valahová együtt. Talán a Mocsárhoz.
Üljünk le megint a fa alá. Lazuljunk. Ne hallgassam ezt a… szemetet.
– Gondolom, nem akarsz együtt ebédelni – szólalt meg hirtelen Izzy.
Megint felém fordult. Nyugodt, barátságtalan tekintettel nézett rám. Szája
egy egyenes vonal. A szeme hideg. Megint vizsgáztat. Elegem volt belőle. Nem
én tehetek róla, hogy féltékeny.
– Próbám van – feleltem színtelen hangon.
– Akkor nem Will-lel leszel?
– Tehát csak erről van szó? Hogy Will-lel vagyok-e vagy sem?
– Talán. Elég rendesen hozzá vagy ragadva mostanában.
– Szeretek vele lenni – feleltem. – A pasim; ez a dolgom, hogy szeressek
vele lenni.
– Vagyis ha nem lenne próbád, vele ebédelnél?
Megvontam a vállam.
– Gondolom.
Izzy olyan sokáig bámult rám, hogy egy egész örökkévalóságnak tűnt. Aztán
hátradőlt, szemét a táblára szegezte.
– Soha nem lenne szabad megfeledkezni a régi barátokról – mondta halkan.
– Nem feledkeztem meg – suttogtam.
De a szavak semmit sem értek. Ő mást gondolt.

Dan az oldalára döntötte a gitár, és felnyögött. Melege volt, a feje pirosán izzott,
az arcát felfújta mérgében. Keze fejével törölgette a homlokát.
– Anna, nem gyakorolhatjuk ugyanazt a sort a végtelenségig. Miért nem
bírod felfogni?
– Sajnálom – vágtam vissza élesen. – Úgy látszik, nem vagyok jó passzban.
A zsúfolt kis teremben szörnyű meleg volt. Hogyan is várhatja el tőlem
bárki, hogy a zenére koncentráljak, amikor mindenem tapad és ragad, és
iszonyatosan érzem magam? Mindenki más a napon sütteti magát, élvezi az
ebédszünetet, én meg mit csinálok? Hallgatom Dan óbégatását, akinek a jelek
szerint sikerült belelavíroznia magát egy újabb stresszbe.
Na így, és mindez a reggeli jégcsap Izzy-jelenet után. Ráadásul Will sem
küldött egyetlen SMS-t sem egész nap. Ez nem vallott rá. Már hozzászoktam a
napi több száz üzenethez. Egy-egy képhez. Néha egyszerűen megjelent a terem
előtt, csak hogy átkísérjen a következő órámra.
De ma semmi. Néma csend.
– Ezt muszáj kigyakorolnunk — mormogta Dan. – Nem mintha nem lett
volna több heted rá, hogy megtanuld!
– Más dolgom volt.
– Aha… hallottunk róla – Dan fél szemöldökét felvonva nézett a többiekre.
Chris elfojtotta a kuncogását. Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Hogy érted ezt?
Dannek önelégült vigyor ült ki az arcára.
– Á, sehogy. Sehogy nem értettem.
 – Csak cukkol – mondta Chris.
– Azt látom – feleltem. – De akkor is tudni szeretném, hogy értette.
– Úgy értettem, hogy az utóbbi időben… egy kicsit… elfoglalt vagy.
Mindenki látott titeket. Az új szerelmespár! Mindig együtt jár! Mintha össze
lennétek ragasztva.
– És?
- És… semmi. Tőlem csináld, ha neked így jó. Chris megint kuncogott.
Esküszöm, a legszívesebben behúztam volna neki egyet.
– Oké, folytassam egyáltalán ezzel az énekkel, vagy mi legyen? – A hangom
egyre emelkedett.
Dan felhorkant.
– Anna, higgadj már le egy kicsit! Nem mi tehetünk róla, hogy a hangod
ide-oda csúszkál.
Megráztam a fejem. Most már igazán ideges voltam. Egyre melegebb lett a
teremben. Én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Fészkelődtem a
székemen, és arra gondoltam, hogy lelépek – de közben nagyon szerettem volna
pontosan elkapni a dallamot. Bosszantott, hogy a hangom remeg, mintha
kínlódna a szavakkal. Tudtam, hogy Dan észrevette, hogy küszködök. Biztos azt
gondolta, hogy nem dobom be magam eléggé, vagy valami ilyesmi.
Persze az sem segített, hogy gunyoros megjegyzéseket tettek ránk Will-lel.
Különben is, miért érdekel hirtelen mindenkit annyira a szerelmi életem?
Senkinek még csak a szeme sem rezdült, amikor Dan végigrandizta a fél
kilencediket. Ez meg most miért akkora ügy?
– Csodálkozom, hogy ennyire érdeklem az embereket – mormogtam.
– Hát ha Willről van szó, az emberek érdeklődnek – Dan szeme csillogott. –
Az ég szerelmére, Anna, ha az iskola bikájával randizol, nem várhatod el a
többiektől, hogy ne pletykáljanak!
A szavak égettek belülről, ordítani akartam. Ennek semmi köze a zenénkhez!
Sem hozzád! Vagy bármihez!
De csak hátradőltem, mély levegőt vettem, és egyenesen Dan szemébe
néztem.
– Folytathatjuk, kérlek?
Dan felnevetett.
– Oóó! A kis nebáncsvirág!
– Ne feszítsd túl a húrt! – figyelmeztettem. — Komolyan! Nagyon közel
jársz hozzá.
Egy pillanatra alaposan végigmért, aztán megrántotta a vállát, és felvette a
gitárját. Szó nélkül pötyögni kezdett. A szoba, ahol már tényleg vágni lehetett a
forróságot, most megtelt zenével. Felálltam, és mielőtt kétkedni kezdhettem
volna magamban, kieresztettem a torkom:

Sosem pihen a fájdalom,
Minden szó kés; és én hagyom,
Hogy szerelmed szúrjon agyon,
Pedig sehol a jutalom.

Gyönyörű volt. Gazdagon szárnyalt a hangom. Mintha ott előttem perdült volna
táncra, hogy aztán bejárja az egész termet. Felállt a szőr a karomon, és könnyek
gyűltek a szemembe. Ahogy a szavak röpültek, úgy tü-zesedett át a testem.
Magasabbnak éreztem magam, mintha a többiek fölé tornyosulnék.
Éltem. Éreztem. Irányítottam.
Egy pillanatra elhallgattam, a dal visszhangja még mindig ott táncolt a
fülemben. Esküszöm, teljesen új energiahullámok nyargaltak a testemben,
felvillanyoztak és felkavartak. Megrázkódtam az érzelmek alatt.
Amikor felálltam, hogy elinduljak, Dan megfogta a karomat.
– Csak szívattalak – mondta. – Nem akartalak igazából felhúzni.
– Pedig sikerült — feleltem, és kisétáltam az ajtón.

– Úgy tűnik, a zene igazán fontos neked — mondta Debs.
Már az ülés vége felé jártunk, és éppen azt meséltem neki, hogyan rohantak
meg az érzelmek, amikor elkaptam a dallamot. Olyan érzés volt, mint
amilyennek a repülést képzeltem. Erezni a levegő áramlását a tested körül, tudni,
hogy nem eshetsz le, tudni, hogy a te kezedben van az irányítás.
– Az is. — A nyirkos bőrhuzatot piszkáltam a széken, és próbáltam
visszaemlékezni erre az érzésre, próbáltam megtartani. – Iszonyú ideges bírok
lenni, ha nem sikerül, de ha sikerül, azt semmihez nem lehet hasonlítani.
– Felszabadít?
– Gondolom.
– És ma szükséged volt a felszabadulásra?
A gondolataim visszaugrottak apa dühös arcára reggel, Izzy vádjaira, Dan
piszkálódó megjegyzéseire, és hogy nem találkoztam Will-lel. Nem tudtam
felelni, de Debs látta, hogy valami megváltozott az arckifejezésemben.
– Kimerültnek tűnsz – mondta gyengéden.
– Jól vagyok.
– Milyen volt a reggeled?
– A szokásos. Felkeltem. Elkészültem. Elindítottam Eddie-t. Apa kiakadt
rám; csak a szokásos.
 – Miért akadt ki rád? – Egy kicsit lejjebb hajtotta a fejét. – Nem muszáj
elmondanod, ha nem akarod. Csak kíváncsi vagyok.
– Elfelejtettem kimosni a munkanadrágját, ennyi. Elég ideges mostanában,
még a szokásosnál is rosszabb. Szereti, ha minden elő van készítve, hogy időben
el tudjon indulni. Az én feledékenységem miatt késett el.
– És mit gondolsz, miért olyan ideges?
Egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésen: tudom én ezt, őszintén?
– Mert anya elment, gondolom. Talán nem szereti, hogy gondoskodnia kell
rólunk. Most hogy ezt mondom, igazából Eddie-vel jól van, nála nem ugrik
mindenre. – Elhallgattam, hosszan, reszketve szívtam be a levegőt. – Azt
hiszem, a meló is elég kemény. Taxizik, és előfordul, hogy zaklatják. Sokat
dolgozik, és tudom, hogy fáradt. Nem lehet könnyű. És mi sem jövünk ki Eddie-
vel, állandóan ordítozunk egymással; ezt pedig apa utálja.
– Mindannyiótoknak kemény lehet.
Felhorkantam.
– Eddie-nek nem. Azt csinálhat, amit csak akar. Apa semmiért nem szól rá.
Debs hátradőlt, kezét szépen összekulcsolva az ölében nyugtatta. Nem
bírtam levenni a szemem a körméről. Olyan ápolt, gondosan lakkozott körme
volt. Gyűlöltem a saját lerágcsált, töredezett körmeimet; idiótának éreztem
magam tőlük – mintha nem tudnék vigyázni magamra, vagy nem törődnék
magammal. Will egyszer tett egy megjegyzést; a körmeimre nézett, a homlokát
ráncolta, és azt mondta, „többet kéne törődnöd magaddal, bébi”! Ahogy ez
eszembe jutott, máris összerándultam.
– És szerinted Eddie boldog? – kérdezte Debs gyengéden. – Szerinted
tényleg ez az, amire az öcséd vágyik?
Eddie-re gondoltam. Ahogy a kanapén hever. Ahogy beint nekem, ahogy a
csokoládétól maszatos arcával engem bámul.
– Igen – feleltem. — Szerintem ő az egyetlen, aki megkapja, amit akar.
És gyűlöltem ezért.
 Haladnak a dolgok. Ó, igen, nagyon gyorsan haladnak. Alig bírom tartani a
lépést.
Először is — már nem járok tanácsadásra. Az a nő megőrjített a béna
ötleteivel és a nyálas mosolyával. Nem bírtam tovább, úgyhogy bedobtam a
törülközőt. Nem hinném, hogy meglepte. Úgysem volt köztünk valami virágzó
kapcsolat vagy ilyesmi.
Másodszor — anya megint szedi a gyógyszert. El fog tartani egy ideig, hogy
igazán lássuk a hatást, de legalább kikelt az ágyból. Egész nap a tévé előtt ül és
filmeket néz – régi, fura filmeket, amik soha nem jutottak el a mozikba.
Mindegyik valami kikent-kifent nőről szól, aki valami lenyalt hajú pacák után
fut, hogy elnyerje a boldogságát. Elég gáz, de úgy tűnik, neki bejön.
Legalább a zokogás elmúlt.
Harmadszor – Anna csodálatos.
Nem mondok túl sokat, nehogy elkiabáljam.
Le vagyok lazulva. Boldog vagyok.
Kézben tartom a dolgokat.


Fura volt, hogy ott van a lakásban.
Úgy értem, persze, szuper volt. Apa dolgozott. Eddie-t lefizettük. A
tökéletes alkalom, hogy egyedül legyünk. De én nem voltam hozzászokva, hogy
egy fiút csak úgy beengedjek a személyes terembe, hogy az ágyamon üljön, és a
cuccaimat nézegesse. És ami még rosszabb, tudtam, hogy Eddie ott ólálkodik az
ajtó mögött, próbál belesni a sunyi kis tolvaj.
Will akarta. Miután olyan hűvösen viselkedett, felhívott, és kérte, hogy
találkozzunk. „Rendesen” együtt töltött időt kért. Én is sóvárogtam már, hogy
találkozzunk, miután napokig alig-alig váltottunk üzenetet, épphogy egy-egy
pillantást vetettünk egymásra a suliban. Meg voltam rémülve, hogy már nem
érdeklem; a gondolattól is rosszul voltam. Már annyira hozzászoktam, hogy vele
vagyok. Engem is elképesztett, hogy terebélyesedik el rajtam az érzelem, szinte
felfal.
Most pedig itt volt nálam, és végtelenül laza volt. Cipzáras felsőt húzott, a
gallérja magasan felhajtva. Az arca mintha sötétebb árnyalatot öltött volna,
megkeményedett, de nekem tetszett: szexi volt. A lábát úgy remegtette fel-le,
mintha ideges lenne, vagy talán izgatott – nem tudtam rájönni, melyik. A térdére
tettem a kezem, igyekeztem megnyugtatni. A szomszéd szobából hallottam
Eddie tévéjének zümmögését. Imádkoztam, hogy maradjon ott, ahol van.
– Jó nagy rendetlenség van itt – szólalt meg Will.
Elmosolyodtam. Rendet raktam, mielőtt megjött, úgyhogy ez semmi ahhoz
képest. Maradt még egy bögre az éjjeliszekrényemen, meg néhány ruha a
széken, de nem volt vészes.
– Ha rendet tartasz magad körül, tiszta marad a fejed! – mondta, és az ágy
végébe zsúfolt plüssállatokra mutatott. – Nem vagy már egy kicsit öreg ehhez?
Akaratlanul is elpirultam.
– Tudom, hogy ciki, de kiskorom óta megvannak. Különösen Bújóka úr.
Felvettem a kutyámat. Kicsinek tűnt, és már teljesen beszürkült. A szeme
mellett egy kis lyuk jelent meg. Nem voltam biztos benne, hogy el tudnám
viselni, ha meg kéne válnom tőle. Mindig is megvolt.
– Csak azt hittem, ennél menőbb vagy.
Will hátrébb ült az ágyon, a szavak közöttünk lebegtek. Olyan volt, mintha
tudná, hogy ezzel megbánt. A földre dobtam Bújóka urat, remélve, hogy Will
értékeli ezt a lázadást. Gondolatban már pakoltam a szemeteszsákba a játékokat,
örökre búcsút intve nekik.
– Naaa… kapok egy csókot, vagy mi lesz? – cukkoltam, a pulcsija ujját
huzigálva.
Will elvigyorodott, és előredőlt: nagy rábeszélésre nem volt szükség. Eleinte
puhán érintette az ajkaimat, aztán egyre határozottabb lett. Majd felnyögött.
Hátraugrottam.
– Minden oké?
– Igen, persze. Csak annyira jó egyedül lenni veled. .. tudod, ugye?
Ebben a pillanatban hallottam meg a zörgést és a kuncogást az ajtó mögül.
Felugrottam, nem tudtam visszatartani a dühömet.
– Eddie! – sziszegtem.
Will felnevetett, aztán suttogva mondta:
– Nyugi, csak azt teszi, amit minden öcs tenne. Hadd beszéljek vele!
Felkelt, lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, és hirtelen kinyitotta. Eddie
gyakorlatilag bezuhant a szobába – ki volt pirulva, és pimasz képet vágott.
– Szevasz, haver – mondta Will.
Eddie arca elsötétült, és Will szemébe bámult.
– Válthatnánk néhány szót? – kérdezte Will, és megfogta a vállát.
Eddie a szokásos kis hülye röffentését hallatta. Szerintem olyan zavarban
volt, hogy mást nem is bírt mondani. Will rám pillantott. Látszott rajta, hogy alig
bírja visszatartani a röhögést. A jelek szerint az egészet nagyon viccesnek találta.
– Nem fog sokáig tartani, Anna! Csak szeretném egy kicsit megismerni az
öcsédet.
Együtt léptek ki a szobámból, Will lazán átkarolta Eddie vállát. Még
hallottam, hogy a legújabb játékőrületről beszélnek, mielőtt eltűntek volna Eddie
szobájában.
Visszasüppedtem az ágyamra, felsóhajtottam. Menynyire jellemző Eddie-re,
hogy pont akkor rontja el a dolgokat, amikor éppen kezdenek érdekessé válni.
Kinyúltam, és kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját, ahol a dugi kekszemet
tartom. Nemrég még hányingerem volt, gondolom, olyan izgatott voltam, hogy
jön Will, hogy nem bírtam enni, most viszont vadállatként mart bele az éhség a
gyomromba.
– Most komolyan, minek zabálod azt a szemetet? – Még az első falatot sem
nyeltem le, amikor Will belépett.
Összezavarodva néztem fel rá, a szám tele volt morzsával.
– Ezek a cuccok hemzsegnek a teljesen felesleges kalóriától. Szeretném, ha
jobban vigyáznál magadra most, hogy velem vagy.
 – Úgy érted, ha kövér lennék, már nem is kellenék? – Sikerült lenyelnem a
falatot, ami száraz volt és ízetlen. Elmúlt az éhségem.
– Ne légy hülye! Csak fontos vagy nekem. – Will olyan közel ült le mellém,
hogy a lábunk összeért. – Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! És szeretném, ha így
is maradnál.
Tökéletes, ahogy vagy… Ilyet még soha senki nem mondott nekem. A
cukrozott félholdra bámultam, aztán letettem a polcra, hogy majd később
kidobom.
– Igazad van. Abba kell hagynom a nassolást.
Megszorította a lábamat, és rám mosolygott.
– Tudod, hogy segítek!
Ahogy lesöpörtem a morzsákat a farmeromról, megint olyan hülyén éreztem
magam, mintha ezeket már rég tudnom kéne – már rég csinálnom kéne.
– Mit mondtál Eddie-nek?
– Á, csak dumáltunk egy kicsit. Mondtam, hogy tudom, milyen az, ha
kihagyják az embert valamiből, de akkor is tiszteletben kell tartania a
magánszférádat.
– És ezt elfogadta?
– Persze. Tök jó fej volt.
Megráztam a fejem.
– Úgy látszik, tényleg varázserőd van!
– Amúgy… – Will a paplanomból kilógó szálat piszkálta, és nem nézett rám.
– Milyen volt ma a próba?
– Jó. Nagyon jó. – Hátradobtam a hajam. – Dan halál izgatott, azt mondja,
hamarosan kinéz egy koncert. Csak egy másik suliban, de kezdetnek az sem
rossz.
Will felnézett, a szemében visszatükröződött a fény. Majdnem feketének
látszott.
– Akkor jó – mondta. A hangja színtelen volt. Nem stimmelt.
– Valami gond van? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Valószínűleg semmi.
A gyomrom megrándult. Ez nem hangzott jól.
– Mi? Mi „valószínűleg semmi”?
Will megint felnézett, és láttam, hogy csillog a szeme. Mintha fájna
valamije. A kezembe fogtam a kezét, és megszorítottam.
– Will… mondd el!
– Csak a srácok; bosszantani akartak. Azt mondták, hogy tetszel Dannek.
Hogy csak azért vett be az együttesbe, hogy megkaparintson.
 Felnevettem. Nem tehettem róla.
– Jézus, Will! Ez nem igaz! Dan nem ilyen! Egyszerűen haverok vagyunk,
és kész.
– Tényleg nem? – Előhalászta a telefonját a zsebéből. Pötyögött egy kicsit,
aztán a kezembe nyomta. — Ezt küldte tovább Callum tegnap. Csak azt akarta,
hogy tudjam. Megőrülök!
Idegesen vettem el a telefont. Callum és Dan együtt fociztak. Haverok
voltak. Végigszaladtam az üzeneten: tényleg Dan számáról jött.

Haver, meg szép h tetszik Anna. Bar jo nagy
K. Csak azért vettem be a bandaba h nekem is
meglegyen. Meg enekelni sem tud! D

Esküszöm, úgy dörömbölt a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból.
Hányingerem volt. A kezem remegett, ahogy fogtam azt a rettenetes telefont, a
szemem elhomályosult, ahogy újra és újra elolvastam az SMS-t. Most már
tudtam. Most már tudtam, hogy nem bízhatok benne – nem bízhatok a
barátomban, a legjobb barátomban. Iszonyat! Iszonyat…
– Sajnálom – suttogta Will. – De érted, ugye, hogy miért kellett
megmutatnom? Már egypár napja nálam van. De nem tudtam, mit csináljak. Úgy
éreztem, megőrülök. Gyűlölöm, ha valaki lábtörlőnek néz téged. Mintha ezzel
belőlem is lábtörlőt csinálna.
Bólintottam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Utáltam sírni.
Nem akartam elsírni magam Will előtt. Azt gondolná, milyen szánalmas, hogy
egy ilyen lúzer miatt sírok. Egy szemétláda miatt, akiről azt hittem, fontos
vagyok neki.
Will magához húzott. Ereztem az arcszesz frissességét, a bőre édes illatát.
– Nem kellett volna megmutatnom – mondta Will, a lehelete a nyakamat
csiklandozta. — Önző voltam. Féltékeny voltam. Attól féltem, Dan elvehet
tőlem. Nem gondoltam rá, neked mennyire fog fájni.
– Nem baj – mondtam.
– De! Nem kellett volna megmutatnom. Nem kellett volna látnod.
– De láttam – suttogtam. – És már nincs az az isten, hogy visszamenjek
hozzájuk. Majd talál egy másik balekot, énekeljen nekik az.
A próbákra gondoltam. A nevetésre. Hogy milyen jól éreztük magunkat. A
zenére. Nem akartam elhinni, mennyire naiv voltam! Hogy lehettem akkora
hülye, hogy elhittem, tudok énekelni? Minden, amit Dan mondott, színtiszta
hazugság volt, egyetlen hatalmas csapda. A többiek pedig biztos hülyére
röhögték magukat a hátam mögött. Ahogy most visszagondoltam, az utóbbi
időben állandóan ezt csinálták – mint amikor a múltkor nem sikerült
elénekelnem a dalt. Láttam, ahogy kuncognak; biztos arról sutyorogtak, milyen
béna vagyok. Haverok! Soha nem tudnék visszamenni! Soha nem lennék
ugyanaz!
– Elmondod Dannek, hogy Callum elmondta nekem? – kérdezte Will. –
Csak mert Callum is össze volt zavarodva. Nem tudta eldönteni, mi lenne a
legjobb. Nem tetszett neki, hogy így palira vesznek, de… tudod, azért mégiscsak
Dan haverja…
– Értem – mondtam. – Nem akarod, hogy Dan megtudja, hogy tudom.
– Nem erről van szó. Persze hogy elmondhatod neki, csak Calt nem akarom
kellemetlen helyzetbe hozni. Rendes srác.
Megráztam a fejem.
– Ne aggódj, nem fogok jelenetet rendezni! Még csak az kéne! Csendben
otthagyom őket. Úgyis szükségem van egy kis szünetre.
Ahogy Dant ismerem, biztosan zavarba jönne. Talán le is tagadná. Mindegy.
Kár a gőzért.
– Hagyod nyerni – mondta Will.
– Neeem. Magunkat hagyom nyerni!
Will még szorosabban ölelt magához, én pedig nagyon igyekeztem, hogy el
ne olvadjak a karjaiban.

*

Fél órával azelőtt, hogy apa hazaért volna, azt mondtam Willnek, hogy el kell
mennie. Nagy, szomorú szemmel meredt rám:
– De nem szégyellsz, ugye?
– Nem, még szép, hogy nem. Csak attól félek, hogy felkapja a vizet. Nem
vagyok biztos benne, hogy nagyra értékelné, hogy fiúkat hozok haza.
Megcsillant a szeme.
– Miért? Gyakran előfordul?
– Hagyjál már!
Kikísértem, bár szinte ráncigálnom kellett. Eddie ajtaja félig nyitva állt,
belestem, amikor elmentünk előtte. Hason feküdt az ágyon. Úgy tűnt, alszik. Szó
nélkül becsuktam az ajtót, nem akartam megzavarni.
Kiléptünk a hideg folyosóra. Áporodott szag volt, mint mindig. Nem tudtam
volna megmondani, mi az, de ott volt. Az A épület szaga. Facsarta az orrom.
Láttam, hogy Will körülnéz, a poros emeleteket, a falakra firkált graffitiket
pásztázza. Sehol nem tudott megállapodni a tekintete.
– Ti milyen házban laktok? – kérdeztem.
 – Rendesben – felelte, de ahogy észrevette, hogy összerezzenek, megfogta a
karomat. – Nem gúnyból mondom. Az őrületig rendes házban lakom. Mindig
minden el van pakolva. Még ha az anyám… ha az anyám nincs is ott, akkor is
szereti, ha minden szépen el van rendezve, különben bekattan.
– Egyszer majd megnézhetem? – kérdeztem.
Will lassú köröket rajzolt a karomra. Csikizett, de jólesett.
– Nem tudom. Talán. Engem megőrjít. Nem vagyok benne biztos, hogy meg
akarom mutatni. Épp eléggé utálok ott lenni.
– Ez a ház meg engem őrjít meg — feleltem. — De hát a lakásunk… nem is
tudom, mégiscsak hozzánk tartozik, nem?
– Nem – mondta Will határozottan. – Mi azok lehetünk, akik csak
szeretnénk.
Végigsimította az arcomat, a számat, a fülemet. Beleborzongtam a
gyönyörbe. Beletúrt a hajamba, az arcomba söpörte.
– Meg kéne növesztened! Nagyon-nagyon hosszúra! – húzogatta finoman a
tincseket.
– Mint Rapunzel?
– Akár!
Megcsókolt, és továbbra is markolta a hajam. Nem tudtam volna
kiszabadítani, nem mintha akartam volna. Ahogy csókolóztunk, egyre erősebben
szorította a hajam, szinte már fájt, égetett a töveknél, de nem bántam.
– Köszönöm a ma estét — suttogta, amikor szétváltunk. – Olyan csodálatos
így együtt… kettesben.
– Igen – feleltem.
– Több ilyen kéne!
Újra csókolóztunk. Mintha örökké tartott volna. Azt akartam, örökké tartson.
De el kellett húzódnom. Mintha apám lépteit hallottam volna a lépcsőházból.
Képzeletbeli órám már ketyegett: figyelmeztetett, hogy bármelyik pillanatban
rajtakaphatnak.
– Mennem kell – mondtam.
Megvillant a szeme.
– Nem kéne így félned az apádtól – sóhajtotta. — Miért ne lehetnénk
együtt?
– Még csak most kezdtünk járni – simogattam meg az arcát. — Hagyj egy
kis időt!
Will pár másodpercig még a kezében tartotta a kezemet. Pillantása szinte
égetett, már-már kényelmetlenül éreztem magam. Aztán azt mondta:
– Szeretlek! Rohadtul szeretlek, Anna!
A szavak megállíthatatlanul buktak elő a számból:
 – Én is szeretlek!
Még egyszer megcsókolt. Most gyorsabban, épphogy. Aztán elment.

Még aznap este SMS-eztem Dannek, hogy egy időre kilépek az együttesből. Azt
írtam, pihenőre van szükségem.
Nem válaszolt. Azt hiszem, nem is vártam választ. Valószínűleg pont
ennyire érdekli a dolog. Egyrészt szerettem volna kiprovokálni belőle valamit.
Másrészt egyetlen porcikám sem kívánta az ezzel járó idegeskedést. Totál
megalázó volt, hogy tudja, hogy tudom, mit gondol rólam. Willtől viszont három
üzenetet is kaptam.
Willtől, aki szerelmes belém.

Annyira hiányzol! Nem birok holnapig várni! Minden változik! Most
mar csak te számítasz!

Idióta mosollyal a képemen olvastam mindhármat. Olyan szerencsés vagyok!
Most már az enyém! Ez biztos! Miért törődnék bármi mással?
 Mindig azt mondogattad, hogy egy különleges valaki fenekestül fel fogja
forgatni az életemet. Csak nevettem rajtad. Pedig képzeld! Most megtörtént! Alig
tudom letörölni a képemről a hülye vigyort.
Ez a lány bármit megtenne értem. Bármit.
Ez a lány tökéletes.
Furcsa, hogy most mintha nem is hiányoznál annyira. Furcsa, de mintha
anya hangulatváltozásai sem idegesítenének annyira.
Furcsa, mennyire szarok mindenre.


A Will szerelmi vallomását követő reggelen öt üzenet várt. És két kép. Az
egyiken elgondolkodónak tűnt, szinte elveszettnek. A másikon közvetlenül a
lencsébe nézett, egyenesen rám, és mosolygott. Pedig soha nem mosolygott a
fotókon. Láttam a fényt a szemében, az édes kis kunkort a szája szögletében.
Azonnal vele akartam lenni, újra és újra megcsókolni.
– Blööö…
Megpördültem: Eddie állt a hátam mögött a tipikus sunyi arckifejezésével.
Zsebre vágtam a telefont.
– Törődj a magad dolgával! – sziszegtem.
– Ez undorító — fintorította el az orrát Eddie. – Komolyan, hányingerem
lesz tőletek!
– Nekem van hányingerem tőled! — csörtettem el mellette a nappali felé.
Apa már fenn volt, a tévé előtt majszolta a pirítóst.
– Már megint veszekedtek? – kérdezte, de a szemét nem vette le a
képernyőről.
– Semmi humorérzéke — vetette le magát Eddie apa mellé. – Amúgy mit
csinálunk ma?
Apa arcát figyeltem. Meg sem rezdült. Mikor csináltunk utoljára együtt
bármit a hétvégén? Vagy túl fáradt volt, vagy más dolga akadt.
– Bemegyünk a városba? – folytatta Eddie. – Új edzőcipő kéne.
Apa szippantott.
– Bemehetünk.
– Olyan szép nap van… – motyogtam, miközben igyekeztem elsettenkedni
mellettük.
– Elég legyen! – kiáltott rám apa. – Semmi bajod nem lesz, ha egyszer
velünk jössz!
De addigra már kiléptem a szobából. Jobb dolgom is akad!

A Mocsárnál tikkasztó volt a hőség. Még az árnyékban is éreztem, ahogy a párás
meleg beivódik a bőrömbe. Nem bírtam megülni a fűben, attól féltem,
rákvörösre égek, vagy ami még rosszabb: bűzleni fogok az izzadságtól!
 – Minden rendben? – Will lusta mosollyal az arcán figyelt. Barnára sült
bőrével a hőségben még jobban nézett ki, és ez valahogy igazságtalannak tűnt.
A hajamat lófarokba kötöttem, hogy legalább egy kis levegő érje a tarkómat.
Hátrahajtottam a fejemet. Tényleg állt a levegő, lélegezni sem lehetett. Még a fa
is, ami alatt ültünk, meghajolt, mintha csak megadná magát a szárazságnak.
– Jaj, ezt ne csináld! – nyögte Will, és felém nyúlt. – Tudod, hogy úgy
szeretem a hajadat, ahogy van!
Leeresztettem a kezem. Csatakos tincsek tapadtak a tarkómra. Klassz.
– Úgy látom, betelt nálad a pohár — mondta Will.
– Á, nem érdekes – feleltem. – Csak az apám meg Eddie. A szokásos.
– Miért, mi történt?
– Egyszerűen idegbeteg az apám. Ok nélkül nekem esik. Ha megcsinálok
mindent, akkor is. Megőrjít. Hülyébb, mint valaha.
Visszagondoltam a reggelre, a kiabálásra. Apa dühös arcára, ahogy a koszos
zabpelyhes tányért a mosogatóba vágja. Az egyeden tányért, amit elfelejtettem
elmosogatni. Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy már azt sem tudom, mi
normális és mi nem.
Will hanyatt dőlt, felnézett az égre. Én pedig határozott vonalú állkapcsát
néztem, a kiütköző borostát. A száját lassan mozgatta, unottan rágózott.
– Csak azt tudom mondani, amit eddig is: ne foglalkozz vele! Most már itt
vagyok neked, majd én vigyázok rád!
– Tudom, de…
– Semmi de, csak adj időt! — Behunyta a szemét a napsütésben. Olyan
nyugodtnak, teljesen ellazultnak tűnt. – Ne tölts annyi időt otthon, szard le!
Bólintottam. Hogy kevesebbet időt töltsék abban a nyomorúságos kis
lyukban, az mindenképpen csábítóan hangzott, különösen most, hogy Eddie
haverjai állandóan ott lógnak, teleszemetelnek mindent, aztán elvárják, hogy
rendet tegyek utánuk. Talán ha apának egyedül kellene megbirkóznia velük,
engem is többre értékelne. Talán akkor Eddie-re is rászólna, legalább egy kicsit
helyre tenné.
– Oké, jövök, és beköltözöm hozzátok – viccelődtem.
Will kinyitotta a fél szemét.
– Szerintem anyám észre sem venné. Álomvilágban él. – Mosolygott.
Szélesen. Boldogan. – Talán tényleg elviszlek egy nap. Hogy lásd, milyen
hibbant! – Félig felnevetett, kezével a földet ütögette maga mellett.
A szívem kalapált. Ez igazi eredmény volt. Will már bízott bennem annyira,
hogy elgondolkodjon a dolgon. Alig bírtam leküzdeni a késztetést, hogy tiszta
erőmből meg ne öleljem.
– Látod? – mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Ilyen fontos
vagy nekem. Még Zak és Callum sem járt nálam soha. Azt akarom, hogy lásd,
mennyire különleges vagy nekem: megismerheted az egész életemet.
Ha nem lett volna harmincegy fok, ezen a ponton akkor is izzadni kezdtem
volna. Már túrázott az agyam, próbáltam megemészteni, amit Will mondott az
imént – azon gondolkodtam, mit kell majd látnom. Tényleg olyan rossz
állapotban van az anyja? Sokat nem mondott róla, de az elpotyogtatott
információmorzsák mind negatívak és hűvösek voltak. Ilyenkor még az arca is
megfeszült és elkomorult, mintha valami gusztustalanságról beszélne.
– De soha ne felejtsd el, hogy igazából csak egymásra van szükségünk! –
folytatta, és fűszálakat csavart az ujjai köré. – Bárki más csak elvonná a
figyelmünket. Bonyodalmat okozna. És ez csak rosszabb lesz, ha látják, milyen
közel kerültünk egymáshoz. Csak magunkra van szükségünk, ne szóljon bele
senki, aki nem érti, miről van szó.
– Persze, ezt tudom.
– Akkor minek jársz még mindig ahhoz a hülye pszichológushoz? – fordult
felém hirtelen.
– Mert… azt akarják…
– Ki? Az iskola? Anna, nincs rá szükséged! Nem vagy bolond! Nincsenek
pszichés gondjaid! Nincs szükséged senkire, hogy beleturkáljon a dolgaidba, és
az életedről kérdezgessen.
– Igazából segít – mondtam halkan, ahogy eszembe jutott az utolsó alkalom,
Debs bátorító szavai. A családfa, amit együtt rajzoltunk. A felgyülemlett érzések
apával kapcsolatban, amikor átbeszéltük, milyen feszültnek és fáradtnak érezheti
magát ő is.
– Segít? – Will felült, és merőn bámult rám. – Anna, az ég szerelmére,
tényleg ekkora balek vagy? Már mondtam, hogy csak a kis rubrikáikat akarják
kipipálni. Tényleg azt hiszed, hogy érdeklik őket az érzéseid? Ez a munkájuk!
Ezért fizetik őket!
– Szerintem Debs szeretne…
Will keményen megszorította a karomat. Elképedtem az erején, mély levegőt
vettem. Ki akartam szabadítani a karom, de még erősebben szorított.
– SZART sem érdekled! – sziszegte. Aztán eleresztett, és sóhajtva hanyatt
dőlt.
Egy kicsit odébb húzódtam, a karomat dörzsöltem. A bőröm kipirosodott,
fehér foltok jelentek meg az ujjai helyén. A lenyomata. Meg voltam döbbenve.
Tényleg ennyire meg akart szorítani?
– Ne haragudj! – mondta Will a földet bámulva, újra a fűszálakat tekergetve.
– Ne haragudj! Csak szeretném, ha hallgatnál rám. Ismerem a fajtájukat. Bízz
bennem!
 Tágra nyitott szemébe néztem.
– Nem lett volna szabad így megszorítanod – suttogtam.
– Csak azért kaptalak el, mert nem hallgatsz rám — mondta. – Tudod, hogy
soha nem bántanálak.
Megráztam a fejem, bizonytalanul, a karomat dörzsölgettem.
– Te aztán tudod, hogy húzz fel! – mondta. – Megtalálod az érzékeny
pontomat.
– Nem ezt akartam – feleltem.
Megérintette az arcomat, finoman, lágyan, nem úgy, mint az előbb.
– Szeretlek! Annyira szeretlek!
Pislogtam. Mosolyogtam. Hát persze!
Hát persze hogy szeret!

Délutánra olyan hőség lett, hogy már nem bírtam tovább.
– Bedugom a lábam.
Will rám nézett, és elvigyorodott.
– Biztos? Tudod, hogy tiszta mocsok!
– És akkor? Csak le akarom hűteni a lábam.
– Lehűteni? Inkább lerohasztod, ha bedugod. Még elkapsz valami
betegséget! – Felnevetett. – Rendben, menj csak be, de aztán ne mondd, hogy én
nem szóltam!
Nyelvet öltöttem. Mit érdekel? Lerúgtam a cipőmet, és előreléptem. Na, jó,
a víz tényleg elég fura barnászöld színben pompázott, és igen, tényleg elég
gyanús dolgok úszkáltak a tetején, de a hőségtől már a duplájára dagadt a lábam.
Muszáj volt hűtenem egy-két percig.
Ahogy belegázoltam a vízbe, Will felkiáltott gyönyörűségében.
– Te tényleg meghibbantál!
– Nem olyan rossz! – feleltem, és vártam, hogy a felkavart víz leülepedjen.
Finom hűvös volt. Klassz. Lábujjaimat simogatta az iszap.
– Hajléktalan! – kiáltotta. – Hé, nézz csak ide!
Hátranéztem a vállam fölött, Will pedig lefotózott a telefonjával. Aztán még
egyszer.
– Már töltöm is fel! Hadd tudja meg mindenki, hogy a barátnőm a
mocsárban fürdik!
– Lefröcsköllek! — vigyorogtam vissza. Kihúztam az egyik lábam. Sötét
hínárok lógtak rajta.
Will felnevetett, közelebb lépett.
– Nem büdös?
– Nem igazán. – Megmozgattam a lábam, éreztem, ahogy süpped lefelé. –
Tiszta iszap. Az iszap meg állítólag jót tesz, nem?
– Hát, ha giliszta vagy… – Lehajolt, és bedugta a kezét a vízbe. – Tényleg
hideg!
– Na, ugye!
Olyan gyors volt, mint egy macska. Belemártotta a kezét a vízbe, és jó
alaposan lefröcskölt. Aztán újra. Meglepetésemben felkiáltottam, aztán
visszarúgtam, a haját teljesen beterítettem vízzel. Újra lefröcskölt.
– Disznó! – köpködtem.
Kihúzott valami zöldet a hajából, és letérdelt a parton.
– Nem tudtam ellenállni, bocs!
– De a pólóm… csurom víz!
Ráadásul olyan póló volt, aminek nem volt mindegy. Fehér volt, csurom víz,
és úgy tapadt a melltartómra, hogy minden átlátszott. Keresztbe fontam a karom,
összegörnyedtem. Már nem volt melegem. Egy pulcsi kellett volna. Vagy egy
kabát. Vagy bármi.
– Sajnálom – mondta. – Ne haragudj, tényleg! Nem bírtam megállni!
– Az apám megöl.
Will egyetlen szó nélkül lehúzta a trikóját. Csak a nyakán érte a víz,
egyébként száraz volt. Nem tudtam levenni róla a szemem. A mellkasa fehér
volt, de feszes, szép. Gyorsan elkaptam a tekintetem. Zavarban voltam, úgy
éreztem, nem kéne így látnom. Legalábbis még nem.
– Vedd fel! — nyújtotta oda. – Kicsit nagy lesz, de nem baj. Vedd le a tiedet,
különben ez is átázik.
Szégyenlősen vettem el a trikót.
– Will…
– Nem nézek oda, megígérem – fordult el. Óvatosan kiléptem a vízből. Nem
néztem rá. Nem bírtam. Gyorsan lehámoztam magamról a nedves pólót, és a fűre
hajítottam. Védtelennek éreztem magam. Aztán ügyetlenül magamra húztam
Will sötét trikóját. Körülölelt. Will-szaga volt. Arcszeszt és egy kis izzadságot is
éreztem rajta.
Visszafordultam Willhez, aki már engem nézett.
– Szép vagy – mondta. – Tényleg szép!
A telefonja a kezében volt, kacsintva dugta vissza a zsebébe.
– Annyira jól nézel ki! – mondta kedvesen. Rámosolyogtam, de összeszorult
a gyomrom, ha arra gondoltam, vajon mennyit látott.

Mire hazaértem, már elmúlt hét. Ideges voltam. Tudtam, apa azt akarta, hogy
korábban otthon legyek. Óvatosan kinyitottam a bejárati ajtót, és besurrantam a
hallba. Még mindig Will trikója volt rajtam: végigsimítottam az anyagon, és azt
kívántam, bárcsak Will is velem lenne.
Porszemek táncoltak a késő esti fényben. Az egész lakás bűzlött. Nem
nagyon, de olyan poros, fanyar szagot árasztott. A porszívó apa hálószobája előtt
hevert elhagyatva, a csöve úgy tekeredett a nyakára, mintha orra nőtt volna. Azt
hiszem, apa kezdett porszívózni néhány hete, de aztán félbehagyta. Mint
mindent.
Először észre sem vettem, de aztán megláttam őket. A kanapén kucorogtak,
valami filmet néztek. Apa átkarolta Eddie vállát. Eddie éppen bekapott valamit.
Ahogy lenéztem, észrevettem az üres pizzásdobozt a padlón. Egyikőjük sem
nézett fel rám.
– Megjöttél? – kérdezte apa, de a szemét nem vette le a képernyőről. Láttam,
hogy megfeszül az állkapcsa.
– Bocsánat, csak…
– Ne is folytasd! Nem jött a busz, vagy megfeledkeztél az időről, vagy egy
halálos veszélybe került vadidegent kellett megmentened. – Felém fordult. Nagy,
barna szemével szomorúan nézett rám.
– Sajnálom.
Apa megcsóválta a fejét, és megint elfordult. Észrevettem, hogy szorítja
ökölbe, majd lazítja el a kezét a kanapé karfáján. Egy pillanatra egészen a hatása
alá kerültem. Arra gondoltam, képes lenne-e bántani valakit. Nagydarab férfi
volt. Régebben bokszolt. Biztos képes lenne, ha akarna.
Kicsit felemeltem a karom, és rápillantottam. A nyomok természetesen
eltűntek, de olyan érzés volt, mintha még mindig lángolna a bőröm. Láttam
magam előtt Willt, ahogy a húsomba mar. Elhessegettem a képet. Hülyeség. Mit
melodrámázok itt? Jellemző! Különben is, az én hibám volt az egész. Csak az
enyém. Felbosszantottam.
Eddie még mindig evett, a piros szósz egészen belepte az arcát. Szerettem
volna kérni egy falatot, de ez persze ki volt zárva. Inkább belerúgtam a dobozba.
Nem bírtam megállni.
– Ezek szerint már ettetek? – kérdeztem.
Apa meg sem rezzent.
– Nem voltál itthon. Az öcséd éhes volt. Mit kellett volna csinálnunk?
– Majd éhen haltam – vigyorgott Eddie.
– Várhattatok volna. Gondolhattátok, hogy én is éhes leszek.
Apa kimérten és hátborzongatóan lassan felelt.
– Én már semmit sem gondolok, Anna. Mert semmit nem mondasz el. Azt
se tudom, mit csináltál az utóbbi napokban.
– Ezt hogy érted?
– Mikor gondoltad, hogy beszámolsz a fiúdról? Megdermedtem. Azt
hiszem, konkrétan megállt a szívem. Pislantottam. Aztán Eddie felé fordultam,
aki sunyin vigyorgott tovább.
– Megígérted, hogy nem mondod el! – sziszegtem.
– Igen, de… – vont vállat. – De miért? Szerintem apának tudnia kell…
– Te kis…
– Anna! – Apa nem várta meg, hogy befejezzem. — Ne rajta töltsd ki a
mérgedet! Örülök, hogy elmondta. Legalább tudom, hogy miért mész el
állandóan.
– Én is elmondtam volna – feleltem. – Nem olyan nagy ügy. Neked is
tetszeni fog Will, tök jó srác!
Apa rám bámult.
– Hány éves?
– Tizenhat. És akkor mi van?
– Az iskolában ismerkedtetek meg?
– Igen. — Legszívesebben felkacagtam volna. — Az miért jobb vagy
rosszabb, mint ha a telepen szedtem volna fel valakit?
– Nem jobb, Anna. És akkor is hazudtál nekem. – Felsóhajtott. – Mostantól
büntetésben vagy. Nem mehetsz sehová. Elegem van az örökös késéseidből és
hazudozásaidból. Végig kell gondolnom ezt a Will-ügyet. Nem vagyok biztos
benne…
Felhorkantottam.
– Nem mehetek sehová? Tizennégy éves vagyok, nem öt!
– Vigyázz a szádra! – kiáltott rám apa. – Mit képzelsz magadról, egy
ficsúrral a hátad mögött már úgy beszélhetsz velem, mint egy utolsó jöttmenttel?
– Mér’, nem vagy az?
A szavak kipottyantak a számból. Eddie felszisszent. Láttam, hogy apa
hátrahőköl, mintha megütöttem volna. Azt hiszem, akár meg is üthettem volna.
– Befelé, a szobádba! – felelte hidegen.
– Bárcsak itt lenne anya! A te hibád! Nem bírtad megtartani!
Apa felém csapott. Üres volt a tekintete.
– Tűnj innen! Menjél! Nem bírok rád nézni!
– Lúzer! – kiáltottam, sarkon fordultam, és bevágtam magam mögött az
ajtót.
Az ágyra vetettem magam. A hülye kis plüssállatokat egymás után dobáltam
a földre, és rugdostam be őket a legtávolabbi sarokba. Kivéve Bújóka urat – akit
anyától kaptam. Egy percig a kezemben tartottam. Eszembe jutott a pillanat,
amikor odaadta. Milyen más volt akkor minden!
Görcsös ujjakkal téptem ki a hülye, hűséges szemét. Aztán a kupac tetejére
hajítottam.
Már nem vagyok a lányuk.
Sok mindenre emlékszem.
Például a legóra, amit gyerekkoromban építettem – te is emlékszel? Egy
hatalmas űrállomás volt. Iszonyú menő, forgóajtókkal, tökéletes tornyokkal.
Napokba telt. Aztán anya szétrombolta, mert te azt akartad.
Emlékszel?
Egy napig sem állt. Ennyi munka, a semmiért. De amíg állt, ez volt a legjobb
dolog, ami valaha…
Ez történik, ha valami sikerül. Az emberek megpróbálják tönkretenni. Az
olyan emberek, mint te vagy anya.
Itt van Anna. De ö ezt még nem érti. Nem látja, menynyire szeretem. De azt
hiszem, végül megfogja érteni.
Ami anyát illeti — hah! Mérföldkőhöz értünk. Legalábbis ezt mondják. Újra
beszél. Talált valami csoportot az interneten, és most folyamatosan ott lóg. Azt
mondta, a gyógyulás útjára lépett.
Igyekszik megbocsátani.
De még mindig átnéz rajtam.
Még mindig nem vagyok te.

Úgy vánszorogtam a buszmegállótól az iskola felé, mintha valami ólomsúlyt
akasztottak volna a nyakamba. Apa gyakorlatilag egész hétvégén keresztül
nézett rajtam. És most nem mehetek sehová. Will utálni fog érte. Olyan
szánalmas vagyok, mint egy kislány, aki képtelen a saját életét irányítani.
Soha többé nem akar majd velem lenni.
Már épp elég rossz volt, hogy vasárnapra valami béna kibúvót kellett
kitalálnom, miért nem találkozhatunk. Azt mondtam, nem érzem jól magam.
Úgy volt, hogy bowlingozni megyünk. Úgy volt, hogy együtt leszünk. Hallottam
a csalódottságot a hangjában. Csalódottságot, ami pillanatokon belül valami
egészen mássá vált. Irtózássá?
– Akkor gyógyulj meg gyorsan! — mondta. — Majd találok valami más
elfoglaltságot.
Egész este azt képzeltem magam elé, ahogy a haverjaival bulizik. Flörtöl.
Másodpercenként ellenőriztem a telefonom, de nem jött tőle üzenet. Megnéztem
a ne-ten, és láttam, hogy egy csomó képet posztolt. Rengeteget.
Buli a haverokkal, írta.
Ő és a haverjai. De voltak ott lányok is. És az egyik képen átkarolta az
egyiket. Csinos volt, sokkal csinosabb nálam. Mindketten nevettek. A gyomrom
össze-rándult a féltékenységtől.
Hiányzol, írtam neki később, SMS-ben.
Nem válaszolt.
Egy szót sem.

– Helló!
Felnéztem, azt vártam, reméltem, hogy Will az. De nem ő volt. Hanem Dan.
– Helló! – feleltem, és tudtam, hogy a hangom színtelen. De nem érdekelt.
Dan leeresztett karral állt előttem, egy kicsit… bizonytalanul. Fejét oldalra
billentette, a frufruja egészen a szemébe lógott.
– Szóval. Az SMS. Miről van szó? Mit műveltem, hogy kilépj a bandából?
– Mért gondolod, hogy rólad szól? – kérdeztem visz-sza, és elmentem
mellette. – Pihennem kell.
– De én ezt nem értem, Anna! Már olyan jól álltunk! Te is tudod! Nem
hagyhatjuk most abba!
Idegesített.
– Szállj már le a témáról! – sziszegtem.
De Dan jött utánam. O aztán soha nem enged el semmit.
– Róla van szó, ugye? Willről. Mit mondott neked?
Megpördültem. Úgy éreztem, a gőz pillanatokon belül a bőrömön keresztül
fog kilövellni.
– Miért? Csak nem vagy féltékeny?
Dan megmerevedett. Hamis mosoly terült szét az arcán. Lassan megrázta a
fejét.
– Na, ne!
– Igazam van, ugye? Féltékeny vagy Willre.
Dan szeme csillogott, mint mindig, de most valami más is vegyült a
tekintetébe: egyfajta hidegség.
– Oké, Anna, feladom. Lebuktattál.
– Te beteg vagy! – mondtam.
Valami hangot hallatott, félig mintha nevetett volna, aztán hátralépett.
– Ebben az esetben talán jobb is, ha kilépsz. Hogy őszinte legyek, elegem
van a jelenetekből.
Bólintottam. Sétáltam tovább – de most az ólomsúly mintha már hatszor
nehezebb lett volna.

– Jól mulattál tegnap?
Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. A kérdés egész nap ott
motoszkált a fejemben.
Az iskolaudvar sarkában ücsörögtünk. Mintha ez már a saját, külön bejáratú
helyünk lett volna. Csend volt és nyugalom. Will a fémkerítésnek dőlt, én pedig
hanyatt feküdtem, fejemet a lábán nyugtattam, és boldogan eszegettem a friss
epret, amit otthonról hozott. Ha behunytam a szemem, úgy tehettem, mintha nem
is a suliban lennénk. Talán saját, elhagyatott paradicsomunkban voltunk, távol
mindenkitől. Vele voltam. És csak ez számított.
– Jó volt újra a többiekkel lenni – felelte Will.
– Jó bulinak tűnt.
– Az is volt – mondta Will. – Kár, hogy beteg lettél.
– Nem küldtél SMS-t.
– Mert el voltam foglalva. Egy csomó helyre elmentünk.
Lenyaltam az eperlét az ajkamról, és elmerengtem. Tényleg én vagyok a
hülye?
– Megkaptad az üzenetemet? – kérdeztem halkan.
 – Igen, persze, jólesett. – Fészkelődni kezdett. – Akartam is válaszolni, de
tudod, hogy van ez ilyenkor…
– Legalább a haverjaid még mindig bírnak…
– Hogy érted? Izzyről van szó? Beszélhetek vele, ha akarod.
Felültem.
– És mégis mit mondanál?
– Nem tudom. Egy csomó mindent… Például, hogy élje a saját életét…
vagy… eszembe jutott valami…
Úgy tűnt, mint aki teljesen elveszett a saját világában, de egy alattomos kis
mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Mi? – böktem meg. – Mi jutott eszedbe?
– Az is lehet, hogy leszbikus. És rád van izgulva. Nem bír meglenni
nélküled.
– Ne hülyéskedj már! Az nem lehet!
– Miért nem? Nincs pasija, és úgy tűnik, eléggé megborult attól, hogy neked
meg van. Vagy erről van szó, vagy egyszerűen egy féltékeny kis hülye.
– Talán egy kicsit többet kéne találkoznom vele, mégiscsak a barátnőm –
próbáltam érvelni.
Will felhorkant.
– Ne érezd magad megkötve! Azzal töltöd a szabadidődet, akivel akarod.
Nem mintha olyan sok lenne belőle. Mit gondolsz, én nem tölthetnék több időt a
haverjaimmal? Szerinted én nem hozok áldozatot?
– Bocs, egyáltalán nem így értettem.
– Oké, nem történt semmi, csak azt mondom, hogy járni valakivel, az egy
ilyen ügy. Csak vele akarsz lenni, mindig.
Bólintottam.
– Pontosan… mindig.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt egyszer Izzy is megérti.
– Talán – bólintottam megint, és a táskámba nyúltam a csipszeszacskóért.
– Jaj, bébi, tudod, mit gondolok az ilyen kajákról! – sóhajtott fel Will. – Ha
szemetet eszel, a tested is szemétté válik. Tudod jól…
A csinos lányra gondoltam, akit Will átkarolt az előző este. Nagyon vékony
volt. Vajon Will megutálna, ha kövérebb lennék?
– Nem tudom, hogy jutott eszembe – motyogtam, és visszatettem a zacskót,
nem törődve a korgó gyomrommal.
– Csodálatos vagy, mondtam már? – kérdezte lágyan.
– Nem elégszer – mosolyogtam rá pimaszul.
– Pedig az vagy, és elmondom, ahányszor csak találkozunk!
– Pedig – feküdtem vissza a lábára – úgy tűnik, az nem lesz sűrűn.
 – Ezt hogy érted? – pattant fel. – Mi történt?
– Apám tudja. Eddie beköpött. Úgyhogy most nem mehetek sehová. Azt
sem tudom, meddig. Apa nem áll szóba velem.
Will mélyet lélegzett, de nem szólt egy szót sem.
– Minden rendben lesz – mondtam a mellkasát simogatva. — Néhány hétig
mintagyerek leszek, majd meggondolja magát, biztos vagyok benne.
– De ez így akkor sincs rendben, nem gondolod? – kérdezte Will hidegen.
– Ez van. Mit tudok csinálni? Ott lakom, muszáj elfogadnom.
– Nem – mondta, és megszorította a kezemet. – Nem muszáj. Csak hallgass
rám! – Elmosolyodott azzal a furcsa félmosollyal, amiről soha nem tudtam
megállapítani, hogy rosszindulat vagy éppen kedvesség rejtőzik mögötte. –
Pontosan tudom, mit kell tennünk.

Will elkísért az osztályteremig, mint mindig, egészen az ajtóig jött velem. Egy
darabig még álldogáltunk az ajtó előtt. Will mindig visszafogottabb volt
nyilvános helyen, nem fogta olyan sokáig a kezemet, nem csókolt meg. Nem
akart okot adni, hogy mások a szájukra vegyenek minket.
Ahogy ott beszélgettünk, Dan ment el mellettünk. Automatikusan összébb
húztam magam. Tudatosan kerültem, hogy találkozzunk, nem akartam újabb
konfrontációt. Az sem segített, hogy Will elmondta, azt hallotta, hogy már új
énekest keresnek. Ezek szerint simán pótolható vagyok.
Dan a folyosó túloldalán vonult a haverjaival, akiket nem igazán ismertem.
Meglátott minket, és egy percig habozott. Azt hiszem, mondani akart valamit.
Rám nézett, kinyitotta a száját, és elindult felém. Aztán meglátta Willt, és
megtorpant.
Éreztem, hogy Will megfeszül mellettem. Dan ismét rám pillantott. Aztán
hirtelen egy csókot fújt felém. A haverjai röhögtek, oldalba böködték Dant, de ő
csak bámult rám, és egyáltalán nem mosolygott. Ez a komoly tekintet nem volt
jellemző rá. Valami felkavarodott bennem, egy kellemetlen érzés. Aztán
szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment.
– Ennek meg mi baja? – sziszegte Will.
– Semmi. Csak ránk nézett, ennyi.
De Will tovább bámult utána merev arccal.
– Nem bírom ezt a fickót – mondta.
Lenéztem a kezére. Úgy szorította ökölbe, hogy a bütykei egészen
kifehéredtek.

Will megint haza akart kísérni a busszal, de én nemet mondtam. Fölöslegesnek
tűnt, hogy annyit utazzon, csak azért, hogy az ajtóig kísérhessen. Még nem volt
sötét. Tudtam, hogy nem lesz gond.
Láttam, ahogy megcsócsálja magában a válaszom.
– Akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy biztonságban vagy – mondta
végül.
– Biztonságban leszek. Komolyan, nem lesz gond –szorítottam meg a karját.
– Találkozhatsz Zakkel, vagy akivel akarsz. Nem kell folyton a nyakadon
lógnom.
Bólintott. Aztán elmosolyodott.
– Persze, igazad van – felelte –, ha te is biztos vagy benne. – Aztán
könnyedén homlokon csókolt.
Ahogy elnéztem, amint elsétál az ellenkező irányba, egészen
megkönnyebbültem. Fájt a fejem. Fáradt voltam. Egyedül akartam lenni egy
kicsit. Nem bírtam kiverni a fejemből a korábban történteket. Úgy tűnt, Will
felhúzta magát valamin. És akkor mi van, ha Dan flörtölni próbált? Ahogy Dánt
ismerem, úgyis csak vicc volt az egész.
Gondolataim a korábbi próbákra kalandoztak. Még mindig éreztem a zene
ritmusát, a forróságot a teremben, a lüktetést, amit csak mi – az együttes –
értettünk. Hiányzott a heccelődés, a röhögések, a közöttünk áramló nyers
energia. De hát hogy hozhatnám mindezt vissza?
Danról tényleg azt hittem, hogy a haverom, hiszen a kezdetek kezdetétől
ismerem. Ha csak arra gondoltam, hogy mit tett, belesajdult a szívem.
Megtaposva éreztem magam, mintha kitépték volna a lelkem. Valami nem
stimmelt. Komolyan gondolta, amit abban az üzenetben írt, vagy csak
szórakozott? Lehet, hogy beszélnem kéne vele? Rákérdezni, mi volt ez az egész?
És Will? Ezzel elárulnám Willt, nem? Csalódást okoznék neki. Épp annyira
kiakadt Dan üzenetén, mint én. Olyan, mintha őt is palira vették volna.
A megálló bódéjának támaszkodva vártam a buszt, és a lehetőségeimen
rágódtam. A szemem nehéz volt és száraz; valószínűleg ott helyben el tudtam
volna aludni. Észre sem vettem, hogy Lyn jön felém, csak amikor már mellettem
állt.
– Helló! – mosolygott rám. – Jól vagy?
Megfordultam. Aztán észbe kaptam. Lyn nem a St. Nickbe jár, hanem a
Perryfieldbe, a telepen.
– Helló! Hát te meg mit keresel itt?
– Levegőváltozásra volt szükségem – nevetett. – Igazából nem, interjún
voltam, tizenegyediktől szeretnék ide járni.
Elmosolyodtam. Tényleg a szokásosnál elegánsabban volt felöltözve: sötét
nadrágot, rövid ujjú fehér inget viselt. Be kellett ismernem, elég jól nézett ki: a
bőre még sötétebbnek tűnt a világos ingben, a haja egészen rövidre volt vágva,
és a szeme jéghidegen csillogott – egyenesen rám bámult.
– És hogy sikerült?
– Egész jól, asszem… nem tudom. Elég vaskalaposnak tűnnek itt.
Valószínűleg nem szívesen kockáztatják, hogy egy telepi arc lerontsa a jó
hírüket.
– Én is telepi arc vagyok! – nevettem.
– Igen, de te szemmel láthatóan más vagy. Olyan, mint Jess, a barátnőm. Ti
mindent megtesztek, nem? Hogy bárhol beilleszkedjetek.
Vállat vontam.
– Gondolom…
– Igazából Jess miatt vagyok itt. Előtte rohadtul nem érdekelt az iskola. Egy
csomószor be sem mentem. De ő valahogy megértette velem, hogy a saját
lehetőségemet szalasztóm el. – Felnevetett. – Kiderült, hogy valami mégiscsak
zörög az agyamban!
– Ez jó – feleltem. – Mármint hogy ilyen hatással van rád.
– Igen, nagyon jó! — Most már egyenesen vigyorgott. Még én is
elmosolyodtam tőle, mintha a vigyorgás ragályos lenne.
– És te? Azzal a sráccal jársz? Akivel múltkor láttalak a telepen?
– Igen, Will-lel.
– Ismerősnek tűnt, de nem tudom, honnan. – Lyn elfintorodott. – Hogy is
hívják?
– Will, Will Bennett. Nem hinném, hogy ismered.
– Nem… nem hinném, de valami rémlik. Talán majd eszembe jut.
Elmosolyodtam.
– Jó srác. Nagyon bírom.
Lyn megérintette a karom.
– Akkor jó, Anna! Örülök nektek!
Megjött a busz. A berregő motor meleg port fújt az arcunkba. Az ajtók
nyikorogva nyíltak, és Lyn intett, hogy szálljak fel. Ő utánam lépett fel, kezét a
hátamon tartva finoman támogatott.
Egymás mellé ültünk, de nem beszéltünk többet. Lyn telefonja megcsörrent,
valószínűleg Jess lehetett, mert félig elfordult, és ellágyult az arca. Ezután már
csak mély, mormogó, megnyugtató hangját hallottam. Elringatott, aludni
akartam. Kibámultam a füstös ablakon. Hosszú nap volt, és úgy éreztem, minden
porcikám sajog.
Danre gondoltam. Arra, amikor azt mondtam neki, hogy szerintem féltékeny
Willre. Biztos tagadta volna, ha nem így lenne, nem? És miért rágom magam
ezen? Nem ér ennyit az egész. Hiszen itt van nekem Will! Boldognak kéne
lennem. Semmi szükségem Dan hülye együttesére!
 De nem tudtam szabadulni a rám telepedő szomorúságtól, miközben az
elsuhanó házakat és autókat néztem, és azon gondolkodtam, mit tudok egyáltalán
Danről.
Tényleg ennyire rossz emberismerő lennék?

Két órával később összekuporodva feküdtem az ágyamon, és próbáltam kizárni a
gondolataimból Eddie üvöltő zenéjét. Teljesen ki voltam merülve, ahhoz sem
volt erőm, hogy egyáltalán rászóljak, halkítsa le.
A telefonom pittyent egyet, és azonnal éreztem, ahogy felszikrázik bennem
az izgalom. Will volt az. Alig találtam a gombokat az ujjammal, annyira vártam,
hogy láthassam az üzenetet.
Csakhogy a szavak ezúttal olyan érdesek és durvák voltak, hogy a szívemet
tépték ki a helyéből.

Leráztál. Lattalak azzal a csávóval a telepről.
Jo hogy össze nem bujtatok. Mar ertem,
mert nem akartad h elkísérjelek! Itt a vege!

Az agyam csak nagyon lassan fogta fel, mire gondol. Aztán beütött. Lyn!
Will azt hitte, Lynnel randizom.
Ez akkora hülyeség volt, hogy kis híján hangosan felnevettem. Most
komolyan, hogy gondolhat ilyet?!
Megpróbáltam felhívni, de egyenesen üzenetrögzítőre kapcsolt. Küldtem
egy üzenetet, amiben könyörögtem, hogy hívjon fel – de tudtam, hogy úgysem
fog.
Totál félreértette a helyzetet. Csak arra tudtam gondolni, hogy vissza kell
szereznem.
Muszáj tisztáznom ezt az egészet.
 HAZUGSÁG! Nem bírom a rohadt hazudozást!
Hazamentem. Egyenesen haza. Anya a konyhában volt, a sütőt próbálta
kisikálni. Idióta mosoly ült az arcán, olyan rendíthetetlenül, mintha odafestették
volna. Ráordítottam, már arra sem emlékszem, mit, csak hogy ordítok az arcába.
Szinte meg sem rezzent. Csak folytatta a sikálást, és dudorászott hozzá.
Ha elmondanám, mit csináltam ezután — megdöbbennél? Érdekelne
egyáltalán?
Megpofoztam.
Azt hiszem, akkor abbahagyta a dudorászást.
De hogy őszinte legyek, nem vártam meg. Égett a kezem. Már ott sem
voltam. Leléptem.
Megint Zaknél aludtam. Őket nem érdekli, ki alszik ott, és ki nem. Talán be is
költözhetnék.
SMS-eztem Annának, megírtam, hogy vége. Gyűlölöm érte, hogy ezt kell
tennem. De ő akarja. Játszadozik velem. Azt pedig nem tűröm.
Gyűlölöm, hogy magam előtt látom az arcát, ha lehunyom a szemem.


Eddie dörömbölt az ajtómon.
– Gyerünk, kelj már fel! Elkésünk!
Felkászálódtam. A lepedő ragacsos volt és büdös, a szobában állt a meleg.
Minden úgy volt, ahogy hagytam – a telefon az ágyamon. A könyv olvasatlanul
hevert az éjjeliszekrényen, ruhák szerteszét a padlón. Kábé négy órát
aludhattam. Nem bírtam leállítani az agyamat, a gyomrom korgott.
Borzalmasan éreztem magam: a fejem hasogatott, a szemem még mindig
száraz volt, alig bírtam nyitva tartani. Az órára pillantottam, és rájöttem, hogy tíz
percem sincs, hogy elkészüljek.
– Anna, fenn vagy? — Eddie most is nyávogva beszélt, de úgy tűnt,
aggódik, úgyhogy kinyitottam az ajtót. Ott állt meghunyászkodva, a haja égnek
állt, tiszta lekvár volt az arca.
– Ezek szerint reggeliztél – mondtam.
– Csináltam egy pirítóst – mondta büszkén.
Csak álltam, és bámultam rá, képtelen voltam gondolkozni. Az agyamban
egyetlen gondolat dübörgött:
Will dobott. Elcsesztem. Mindennek vége.
– Jól vagy? Olyan furcsán nézel ki.
– Nem megyek ma suliba. Rosszul érzem magam — feleltem. – El tudsz
menni egyedül?
– Persze. Bekopogok Kelvinért.
Bólintottam. Eddie-vel általában a buszmegállóban váltunk el. Apa szerette,
ha legalább egy darabig együtt megyünk. De az általánosig öt perc séta. Azt
igazán meg tudja tenni egyedül.
Eddie rám pillantott; a szája szélét rágcsálta, és szemmel láthatóan
kényelmetlenül érezte magát. Egy pillanatra megláttam benne anyát. Ő álldogált
volna pont így.
– Biztos, hogy jól vagy? — kérdezte. — Ne ébresszem fel apát?
– Minden oké, becsszó. Csak muszáj aludnom még egy kicsit. –
Megsimogattam a fejét; a finom hullámok, mint a vattacukor simogatták a
bőröm. Rájöttem, hogy igazából sírni szeretnék.
Kikapcsoltam a telefonom, visszabújtam a paplan alá, és beszívtam saját
izzadságom enyhén sós illatát. Bűzlöttem. Le kellett volna zuhanyoznom. De
moccanni sem bírtam. Nehéznek és haszontalannak éreztem magam.
Végül egy órát aludhattam, nehéz fejjel és kiszáradt torokkal ébredtem.
Feltápászkodtam, és kibotorkáltam a konyhába egy korty vízért. Legnagyobb
meglepetésemre apa már fenn volt – az asztalnál ült, és valami levelet olvasott.
Szomorúnak tűnt.
– Minden rendben? — Óvatosan léptem közelebb, mert attól féltem, még
mindig haragszik rám.
Apa felnézett, de olyan volt, mintha nem is látna engem. A tekintete
homályos volt, valami nem stimmelt. Szipogott, és megdörzsölte a szemét.
– Anna? Mit keresel itt? Csak nem megint tanári továbbképzés van?
– Nem vagyok jól – feleltem. Ez legalább igaz volt. Borzalmasan éreztem
magam.
– Ó! – Szemmel láthatóan nem tudta, mit feleljen.
– Fáj a fejem, de semmi komoly.
A mosogatóhoz léptem, és töltöttem magamnak egy kis vizet. Kínszenvedés
volt az ivás, mintha a torkom teljesen összezárult volna. Willre gondoltam,
amitől a gyomrom görcsbe ugrott, de nem kellemesen. Valószínűleg benn van a
suliban. És valószínűleg már rég továbblépett. A poharamat bámultam. Talán
soha nem is szeretett annyira. Talán épp arra az estére volt szüksége a barátaival,
hogy rájöjjön, ez az egész nem működik. Ez volt az egyetlen magyarázat. Nem
flörtöltem Lynnel. Willnek csak kifogásra volt szüksége, egy tökéletes indokra,
hogy véget vessen az egésznek.
– Sápadt vagy – mondta apa kedvesen. – Mint aki kísértetet látott. Nem kéne
enned valamit?
Megráztam a fejemet.
– Hányingerem van.
– Azért egyél valamit később!
– Rendben.
– És ne gondold, hogy bármit elfelejtettem. Nem esem bele a szánalmas
kislány csapdájába. A szobafogság marad. Azt akarom, hogy velünk legyél, és
ne a fiúddal csavarogj!
– Nem csapda – sziszegtem, és igyekeztem tudomást sem venni a gyötrő
fájdalomról, ami azonnal belém mart, ahogy Will szóba került.
– Mindegy. Csak ne feledd, hogy az én házamban az én szabályaimat kell
követned!
Nem szóltam. Nem volt mit mondani.
Apa kissé lehajtotta a fejét. Aztán fogta a levelet, amit a kezében tartott, és
gondosan összehajtogatta.
 – Tudod, Anna, gondolkoztam, és arra jutottam, hogy rendeznünk kéne a
láthatást anyáddal…
– Láthatást? — Összezavarodva néztem rá.
– Tudod, amikor Eddie-vel elmentek, és találkoztok vele. Végül is az anyád,
akármit is tett, szükséged van rá.
– Nem – feleltem. Újra belekortyoltam a vízbe, és a maradékot a
mosogatóba öntöttem. – Nem érdekel.
– Talán ha majd jobban érzed magad, megbeszélhetnénk. Szerintem Eddie
szeretné, és anya is.
– Anya is, mi? – köpködtem a szavakat.
– Hát persze. Mondta, amikor legutóbb beszéltünk, és ebben a levélben is ez
áll. Tudja, hogy dühös vagy rá. Igazából mind dühösek vagyunk. De azért részt
szeretne venni…
– Tőlem fel is kötheti magát! – ordítottam, és belevágtam a poharat a
mosogatóba.
Észre sem vettem, hogy eltört, legalábbis először, de aztán hallottam, hogy
apa felszisszen, és megláttam a vért a kezemen. Vér és üvegszilánkok pettyezték
a bőröm.
– Anna… – hebegte apa. – Kicsi lányom! Jól vagy? Apró kis vágások
éktelenkedtek a kezemen, de semmi nem volt olyan rossz, mint a fájdalom
legbelül.
– Miért rontok el mindent? – kérdezte halkan. Néztem, ahogy felém
botladozik, miközben az arcára kiült a döbbenet. Remegtem.
Aztán a karjaiba zárt.

*

Visszafeküdtem az ágyba, és mintha órákra kiütöttek volna. Mintha napok óta
nem aludtam volna. Mintha a testem azt követelte volna, hadd zárkózzon el
minden elől, az agyam pedig, hogy hadd csukódjon be. A fejemre húztam a
takarót, és teljesen felöltözve feküdtem a pállott melegben. Töredezett, zavaros
álmok között vergődtem, de ez sem érdekelt.
Legalább nem gondolkodtam.
A bejárati ajtó csapódására ébredtem. Apám is elment dolgozni. A magány
úgy kúszott végig a gerincemen, mint valami hűvös szellem. Lassan felültem,
kinyújtottam ólomsúlyú lábamat. Az órára pillantva megállapítottam, hogy
Eddie még legalább egy óráig nem jön haza.
A lakás kiürült. Akárcsak én magam.
Aztán egyszer csak megláttam őt. Bújóka úr ott ült az ágyam végében.
Gombszemét megjavították, és most engem bámult. Ügyetlen volt a varrás, a
cérna vége ott lógott esetlenül, mert nem dolgozták el rendesen. Ha mélyen
beszívtam a levegőt, halványan éreztem apa dezodorjának illatát a szobában.
Magamhoz húztam a hülye kis plüssállatot, és elsírtam magam.

– Soha nem fogod kitalálni, mi történt! – robbant be Eddie a szobába, és a
sarokba hajította a táskáját. Csak bámultam rá. Eddie pletykái általában szóra
sem érdemesek. Még az idióta kvízműsor is érdekesebb a tévében.
– Tegnap megverték a haverodat. Tudod, azt a Dant – közölte csillogó
szemmel. Öklével a másik tenyerébe ütött, mintegy demonstrálva az eseményt.
– Dant? — pislogtam. – Biztos vagy benne?
– Mindenki erről beszél. Valami banda rátámadt suli után. Összetörték az
arcát meg a kezét. — Eddie arca grimaszba rándult. – Durva! Gitározik, nem?
Némán bólintottam, az agyamban egymást kergették a gondolatok.
– És tudják, hogy ki tette?
– Azt mondják, hogy felbosszantott valakit a telepen. Kikezdett a csajával.
Állítólag előre kitervelték, meg akarták leckéztetni.
Lynre gondoltam, és forogni kezdett körülöttem a világ. Igazából miért is
volt ott, abban a buszmegállóban? Igaz volt egyáltalán az a felvételi beszélgetés?
Őt haragította magára Dan?
Vagy Willt? Elhessegettem a gondolatot. Nem, Will nem ilyen. Nem az a
verekedős fajta.
– Szegény, és pont a kezét – sóhajtottam végül. Lenéztem az apró vágásokra
a saját tenyeremen, és hirtelen émelygés tört rám.
– Teljesen kikészítették – mondta Eddie, de nem tudta palástolni az izgalmat
a hangjában. – Amúgy mit főztél? Éhen halok!

Nagy elvárásaim nem voltak. Estére úgy kuporogtam az ágyamon, mintha ott
sem lennék, zenét hallgattam, nyálas klipeket néztem az interneten. Nem tudtam
a leckére koncentrálni. Semmire sem tudtam koncentrálni. SMS-t akartam
küldeni Dannek, hogy jól van-e, de inkább nem tettem. Valószínűleg én vagyok
az utolsó ember, akire vágyna. Különben is, mit mondtam volna? Remélem,
hamarosan meggyógyulsz? Sajnálom, ami a kezeddel történt… ? Az egész egy
trágyadomb, és olyan bonyolult.
Ahogy megszólalt a telefonom, úgy pattantam fel, mint akibe belecsíptek. És
amikor megláttam Will nevét, a gyomrom görcsbe rándult.
Az üzenet szikár volt és egyszerű. Legalább tízszer elolvastam, a szívem
majd kiugrott a helyéből.

 Ha azt akarod, hogy ez működjön, találkozzunk
egy óra múlva a buszmegállóban.
Ha nem vagy ott – mindennek vege.

Tudtam, hogy mit kell tennem.
 Fura, hogy ki tud tisztulni minden egy jó kis alvás után. De még a rossz
alvás után is… Elég hosszan forgolódtam és hánykolódtam, a gondolatok
egymást kergették. Pedig nem akarok mást, csak hogy a dolgok működjenek az
életben. Elegem van belőle, hogy minden kicsúszik a kezem közül.
Reggel igyekeztem oda sem figyelni anyámra. Istenem, még reggelit is
megpróbált csinálni nekem. Most komolyan: „Évek óta nem jutott eszedbe, hogy
reggelit adj nekem, most meg cornflakes-szel akarsz kiszolgálni — na, ne
már!”Mekegett a hangja: „Csak próbálkozom, ennyi!” De több pehely került a
földre, mint a tányérba. Iszonyatos, de közben vicces is. Aztán persze megint sírt,
de rendesen.
Próbáltam neki pirítást adni, jól megvajazva, ahogy régen szerette. De
tányérostul a földhöz vágta. Kurva pirítós mindenütt. Felkaptam a kést, és
nekiszegeztem. És mindenfélét mondtam. Mindenfélét, amit megérdemelt. De
csak a pengét bámulta, mintha azt gondolná, hogy belé fogom szúrni vagy
ilyesmi.
Talán meg akartam tenni.
Mert mi értelme van az ÉLETÉNEK? Mind tudjuk, hogy egy roncshalmaz,
csak halvány árnyéka annak, aki valaha volt. Mind tudjuk, hogy nincs meg
benne az, ami a változáshoz kéne – csak mondogatja, hogy meg fog változni, de
SOHA NEM FOG.
Mind tudjuk, hogy csak téged akar vissza. Téged. Senki más nem jöhet
helyetted. Én olyan vagyok, mint a szemét, egy béna másolat. Engem akar
kidobni.
Nem számít, mekkora szemétláda voltál – téged akar vissza.
Otthagytam, mint mindig, kisétáltam. Egyszerűen köddé váltam.
A kés még mindig a kezemben volt, és egyetlen gondolat dübörgött a
fejemben:
Tűnjön el ez a düh!

Kisurranni pofon egyszerű volt. Eddie, a fejhallgatóval a fülén, viszonylag korán
elaludt. Általában kikapcsolom neki a zenét, de ma este nem tettem. Apáról
tudtam, hogy csak tíz után jön, egy bő óra múlva. Elképzelésem nem volt, Will
mennyi ideig akar velem lenni, úgyhogy a saját nyomaimat is álcáznom kellett.
A plüssállatok szerencsére elég jó alakot mutattak a paplan alatt. Ezer évig
formázgattam, hogy tökéletes legyen.
Zsebre vágtam a tartalék kulcsot, és gyorsan elindultam. Olyan óvatosan
hajtottam be magam után az ajtót, ahogy csak tudtam, még a lélegzetemet is
visszatartottam, ahogy halkan kattant a zár. Nem szívesen hagytam magára
Eddie-t, de végül is tízéves volt – nem csecsemő. Különben is, volt más
választásom?
Csak miután már kiléptem a lakásból, és a lépcső-házban álltam, jöttem rá,
hogy öt percem maradt. Will szerette, ha pontos vagyok. Szerinte a késés
egyenlő a nemtörődömséggel. Ha nem érek oda percre pontosan, elmegy, ez nem
is kérdés.
Általában nem használtam a viharvert liftet, de a gyorsaság kedvéért most
mégis beszálltam. Ahogy a fémajtók nyikorogva kinyíltak, orromat befogva
próbáltam menekülni a húgy, a mocsok és úgy általában a rothadás bűze elől. A
gombokon is megült a kosz, a mélyedésekbe rágógumit ragasztottak. A padló
sötéten ragadt. Megnyomtam a földszint gombot, és behunytam a szemem,
éreztem, ahogy a lift rázkódva tiltakozik minden egyes centiméter ellen.
Magamban számoltam, miközben a vér lüktetését hallgattam a fülemben.
Tudtam, hogy nem pánikolhatok. Annál jobb vagyok. Tudtam, hogy képes
vagyok végigcsinálni. Tudtam, hogy muszáj.
Két évvel ezelőtt beszorultam a liftbe. Szombat délután volt, és csak tejért
ugrottam le anya kérésére. A lift fölfelé menet, a negyedik és az ötödik emelet
között akadt el. Én meg benn ragadtam. Most már elég nevetségesen hangzik,
mert alig pár perc telhetett el, míg a lift újra nekilódult, de emlékszem, hogy
akkor arra gondoltam, órákig leszek bezárva ebbe a szürke ketrecbe. Mire
felértem, egész testemben remegtem, és bűz párolgott minden porcikámból.
Mégis itt voltam most, újra, a szám szélét harapdáltam, magamban
számoltam az emeleteket, és imádkoztam, hogy nyíljon már ki az ajtó. És amikor
kinyílt, kis híján elhánytam magam a megkönnyebbüléstől.
Szinte kirepültem a toronyházból a hűvös éjszakába, elmentem két fickó
mellett, akik összebújva szívtak valamit. Utánam kiáltottak, de úgy tettem,
mintha meg sem hallottam volna.
Másodpercek alatt értem ki a buszmegállóba, a szívem a torkomban
dobogott. Összegörnyedtem, úgy próbáltam összeszedni magam. Beszívtam a
száraz, köhögtető levegőt.
Időben érkeztem. De Will nem volt ott.

Hülyén éreztem magam, ahogy csak álltam, és bámultam a töredezett műanyag
üléseket. Will soha nem késik. Soha. A telefonom után nyúltam, de nem tudtam
eldönteni, hívjam-e. Szánalmasnak tűnnék.
A toronyház mellett egy kisebb galeri gyülekezett. Ez természetes volt. A
hangadók, az idősebbek úgy álltak a ház lábánál, mint a kapuőrök. A többiek
kisebb csoportokban bóklásztak körülöttük, sötét dzsekijüket állig becipzározták,
edzőcipőjük világított a sötétben. Néhányan a biciklijükkel trükköztek vagy
tekeregtek céltalanul. Mások az alacsony falon ücsörögtek, vagy a háztömb
körül futkároztak, dohányoztak, nevettek, kiabáltak. Páran, mint az elkószált
darazsak, a főbejáraton belül álldogáltak, és a lift gombjait nyomkodták, vagy a
falat rugdosták, és mindenkire ráordítottak, aki el mert haladni mellettük.
Az emberek többsége távol tartotta magát a toronyházaktól éjszaka.
Danre gondoltam. Kit dühített fel a telepen? Elég megszokott volt, hogy egy
csapat együtt vadássza le azt, aki egyvalakit megsértett közülük. Meglepődtem,
hogy nem hallottam semmilyen pletykát. Túlságosan el voltam foglalva Will-lel,
azért nem figyeltem fel semmire? Megjelent előttem Lyn mosolygós arca, és
azon gondolkodtam, vajon ő is benne volt-e. Remegés futott végig rajtam.
– Minden rendben?
Megfordultam. Annyira meglepődtem, hogy szinte meg sem ismertem a
sötét kabátjában, kalapjában.
– Will! Azt hittem, nem is jössz.
Vállat vont.
– Bocs. Valami közbejött.
Valahogy olyan másnak tűnt, sápadtnak. Sötét árnyak feketéllettek a szeme
alatt, mintha valaki behúzott volna neki.
– Itt akarsz maradni? – A bandára pillantottam. Valószínűleg nem vettek
észre, pláne ahogy Will fel volt öltözve, de nem akartam kockáztatni, hogy
szóváltásra kerüljön sor.
– Nem, sétáljunk!
Bólintottam, és elindultunk, de olyan lassan, hogy szinte botorkáltunk.
Mentem utána, a mellékutcába. A park felé tartottunk. Nem valami pompás park,
de azért park.
– Szóval megléptél otthonról – mondta. – Nem voltam biztos benne, hogy
veszed a fáradságot.
– Még szép, hogy vettem! Pedig nem egyszerű.
– Nem voltál iskolában.
– Szóval feltűnt?
– Még szép, hogy feltűnt. – Megbántottnak hangzott. – Miattam nem jöttél?
Lehajtottam a fejemet.
– Igen, asszem…
Szippantott egyet. Aztán hirtelen a kezem után nyúlt. Elértük az út végét, ott
álltunk a nyílt tér szélén. Furán nézett ki a sötétben, túl fekete volt. Egy percig
álldogáltunk, és csak bámultunk bele a sötétbe.
– Hé! – simított végig a bőrömön, a durva vágások még fájtak. – Mit
műveltél?
– Semmit… eltört egy pohár.
Ujjával tovább simogatta a sebet.
– Jobban kéne vigyáznod – mondta szigorúan.
– Sajnálom…
– Nem akarom, hogy vége legyen – mondta végül. — De tudnom kell, hogy
bízhatok-e benned.
– Bízhatsz – feleltem.
Megszorította a kezemet. Erősen. Megrándultam.
– Ez nagyon fontos. Ha beengedlek, tudnom kell, hogy nem kavarsz mással.
– Nem fogok. – A nyomás a kezemen még intenzívebb lett; Will erős volt.
Tekergettem egy kicsit a tenyeremet, de nem hinném, hogy észrevette.
– Will, fájdalmat okozol. Még nagyon érzékeny.
– Tényleg?
A szavak egy pillanatra megálltak közöttünk a levegőben, aztán végre
engedett a szorításon. Kinyújtóztattam a kezem, éreztem, hogy lüktet és ég.
– Te okozol fájdalmat nekem – sziszegte. – Te tetted ezt velem.
– Nem csináltam semmit – feleltem. – Láttál Lyn-nel. Véletlenül
találkoztunk. Nem is tudtam róla, hogy ott lesz aznap.
Will felsóhajtott.
– Szeretnék bízni benned, nagyon szeretnék. De mégis mit gondoljak, ha
nekem azt mondod, menjek el, aztán meglátlak egy másik sráccal, és látom,
hogy átkarol?
– Nem karolt át – tiltakoztam.
– Hagyjál már, Anna, ne nézz madárnak!
 – Komolyan, Will. Nem emlékszem, hogy átkarolt volna. Nincs is szó
ilyesmiről. Alig ismerem.
– Pedig én láttam! — kiabált Will. Aztán hirtelen elfordult, és öklével
belevágott a téglafalba a hátam mögött. Gyomorforgató reccsenés. Aztán Will az
öklét markolta, és felüvöltött. – Látod, mit teszel velem?!
– Will! — kiáltottam, és megragadtam a karját. — Hadd lássam! Vérzik?
Will feltartotta a kezét a gyér világításban. Fehér bőr és lángoló vörös,
kisebesedett bütykök. Mintha meg is dagadt volna. — Meg kéne mutatnod egy
orvosnak.
– Jól vagyok – mondta, és lassan mozgatta a kezét. -Látod? Most már
mindketten sérültek vagyunk.
– De miért csináltad? Eltörhetted volna az ujjaidat!
– Miattad! Megőrjítesz, tudod? Ma fel akartam vágni az ereimet.
– Miért? – Nem találtam szavakat.
– Le akartam vezetni a dühömet. Eget belülről. Bántani akartam magam,
hogy lenullázzam a fájdalmat, amit te okoztál.
– Ne mondj ilyet! Soha többé ne mondj ilyet! – Könnycseppek csorogtak
végig az arcomon. Hogy gondolhatott ilyeneket? Tényleg én tettem volna ezt
vele?
– A végén mindenki csalódást okoz – mondta olyan halkan, hogy szinte nem
is hallatszott a széltől.
Magamhoz húztam, a fejemet a dzsekijébe temettem. Beszívtam a bőr, az
arcszesz, az ő illatát. Karját összefonta a hátamon, szorosan magához ölelt. Újra
biztonságban voltunk. Újra együtt voltunk.
– Soha nem fogok neked csalódást okozni. Soha – mondtam.

– Néhány dolgon változtatnunk kell – szólalt meg Will halkan. – Csak így
működhetnek közöttünk a dolgok.
Már a parkban voltunk a gumikerekekből készült hintáknál. Egyenes
derékkal ültem, a lábam elemelkedett a földtől, finoman himbálóztam ide-oda.
Will féloldalasan ült, cipőjét a repedezett aszfalton húzgálta.
– Azt akarom, hogy hivatalosan a barátnőm legyél. Hogy mindenki tudja.
Hogy senki ne merjen kikezdeni veled.
– De hát senki nem kezdett ki velem!
– Akkor jó – mosolygott rám. – Akkor, gondolom, nem bánod, ha nem
találkozgatsz ezekkel a fickókkal a telepről. Nem akarom, hogy mások velük
lássanak, hogy azt gondolják, jársz valamelyikkel. Nem akarok ezen
bosszankodni. Annyira nem lenne fair.
– Ez tiszta hülyeség… – kezdtem volna tiltakozni, de láttam, hogy valami
megváltozik Will szemében.
– Azt hittem, ennyit megteszel a kedvemért.
Egyrészt tiltakozni akartam, megmondani neki, hogy a semmit fújja fel.
Másrészt viszont tényleg olyan nagy kérés ez? Nem mondhatnám, hogy
bármelyikük a barátom lenne. Nagy veszteség nem érne.
– Rendben – feleltem. Még egy mosolyt is magamra erőltettem. Látod, ilyen
egyszerű.
– Tudtam, hogy jó fej vagy. Látod, ettől leszel olyan különleges – mondta
vigyorogva.
– Persze hogy jó fej vagyok. Csak azt akarom, hogy bízz bennem.
– És még… – Néhány másodpercig hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek
közöttünk. – És még azt is szeretném, hogy többet találkozzunk.
– Megpróbálom – feleltem. – Amikor csak tudok, veled leszek!
Kicsit előrehajolt, közelebb hozzám. Én meg csak néztem fel az arcába. Még
a sötétben is látszott, menynyire jóképű. Cuki haj. Lágy mosoly. És a szeme,
úristen, a szeme… És csak beszélt tovább, láthatóan nem zavarta, hogy
bámulom.
– Mint itt és most, ezen a helyen. Ez jó. Csak mi ketten, épp így. –
Körbepásztázta a játszóteret, a mászókák derengő árnyait, az oldalról
beszüremkedő fényeket. – Ez legyen a mi időnk!
Abbahagytam a hintázást. És abbahagytam a bámulást.
– Will, te is tudod, hogy ez milyen nehéz nekem. Ha apám dolgozik, nekem
kell vigyáznom Eddie-re. Ha pedig otthon van, tuti, hogy nem enged el. És nem
csak a szobafogság miatt, ilyen későn amúgy sem.
Will felsóhajtott.
– Ha igazán szeretnél, bármit megtennél. Én biztosan bármit megtennék.
– Ez nem fair – mondtam szinte nyafogva. Gyűlöltem magam érte. Mi a
következő lépés? Legközelebb már toppantok is?
– Miért hagyod, hogy az apád így uralkodjon fölötted? A te életedről van
szó! És csak egy esélyed van, hogy a legtöbbet hozd ki belőle!
– Tudom, de…
– Nincs de! – Felállt, és a körhintához lépett. Megpörgette. — Egyszerűen
nem hiszem el, hogy hagyod, hogy közénk álljon. Mert pont ezt akarja.
Valószínűleg nem helyesli, hogy velem vagy.
– Miért ne helyeselné?
Még a sötétben is láttam, hogy megvillan a szeme.
– Te is tudod, miért, Anna! Ne tettesd hülyének magad!
Megráztam a fejem.
– Semmit sem tud rólad. És különben is, ő nem ilyen.
 És tényleg nem volt ilyen. Mert oké, lehet, hogy a szőke, kék szemű gazdag
gyerek szúrja a szemét. Még az is lehet, hogy megvan róla a véleménye. De ha
így is van, azt tutira megtartja magának.
– Apámnak az nem tetszik, hogy egy idősebb fiúval randizok. Meg az, hogy
hazudok neki.
Hirtelen elöntött a szomorúság. Apa mindig azt hajtogatta, mennyire utálja a
hazugokat. A szemében mind gyáva volt, az alja legalja. Aztán anya pont ezt
tette vele, eltitkolt előle dolgokat, a háta mögött settenkedett. Majd folytattam
én.
– Ha több szabadságot adna, nem kéne folyton hazudoznod. Elvégre nem te
vagy Eddie anyja.
Összerezzentem. Erre igazán nem kellett emlékeztetnie.
– Különben is, szerintem bármikor kiosonhatsz. – Will rám nézett. –
Észreveszik egyáltalán, ha elmész?
Olyan volt, mintha gyomorszájon vágott volna. Megfeszült a testem. Rá
akartam ordítani, és megmondani, hogy mekkorát téved, de persze nem tévedett.
– Szerintem néha azt sem veszik észre, hogy ott vagyok – suttogtam. – Ezt
utálom a legjobban. Mintha már nem is lennék saját magam.
Will mindkét kezemet megfogta.
– Látod? Hát nem érted, mi folyik itt? Nem érted, milyen jó nekünk? És még
annál is jobb lehetne, de hagyjuk, hogy mások belerondítsanak. Nekünk kell
irányítanunk. Csak mi vagyunk. És más nem is kell.
– Igen… – mondtam. Megszorítottam a kezét, éreztem a melegségét.
– Ígérd meg! Ígérd meg, hogy mostantól úgy csinálod a dolgokat, ahogy én
mondom. Esküszöm, így lesz a legjobb.
– Megígérem – suttogtam.
Valahonnan messziről hallottam, ahogy egy autónak beindul a riasztója, és
belehasít az éjszakába. Enyhén fújt a szél, finoman zörgette a körülöttünk álló
fák leveleit. A házak mögül egy férfi torz, kongó üvöltése hallatszott.
Ezenkívül, ezeken az összefüggéstelen hangokon kívül akár egyedül is
lehettünk volna az egész világon.
 Elrendeztem egy csomó mindent, olyanokat, amiket már egymillió éve meg
kellett volna tennem.
Megmondtam anyámnak, hogy bolond. Igen, komplett örült. Megmondtam
neki, hogy gyűlölöm, gyűlölöm mindenért, amit velem tett. Gyűlölöm, hogy rád
emlékeztetem. Nem tehetek róla, hogy hasonlítok rád. Bárcsak ne így lenne!
Hasonlíthatnék bárkire, csak ne RÁD!
Kiabáltam vele. Azt kérdeztem, tudja-e egyáltalán, miért mentél el.
Egyáltalán, hogy mi történt aznap éjjel. De csak azt mondta, tűnjek el, „fogam
be a szám". Tudja, hogy mi történt, de soha nem fogja elmondani. Talán mert
attól valóságosabb lenne. Mármint ha beszélne róla.
Azt mondtam, bárcsak inkább ö ment volna el, és nem te.
Felém lépett, hogy megüssön.
El tudod hinni? A száraz kóró kezével még nyomot sem hagyott volna.
Kettétört volna a teste. Felnevettem, és otthagytam bőgve.
Elegem van. Ki kell szabadulnom innen.
Nem végezhetem én is idegbajosként, mint ő.

Tudtam, hogy nem telik majd hosszú időbe, hogy az osztályfőnököm, Ms. Harris
beszélni akarjon velem. Will előre figyelmeztetett, hogy néhány napon belül
rajta lesznek „az esetemen”. Csak mosolyogtam, amikor az ofő intett, hogy
maradjak még. Pontosan tudtam, mi következik.
– Anna, remélem, nem bánod, hogy egy kicsit szeretnék beszélgetni veled –
mondta gyengéden. — Most tájékoztattak, hogy már nem jársz tanácsadásra.
Rámosolyogtam nagy, kerek arcára, telt ajkára, hatalmas hajára, amit olyan
büszkén viselt.
– Így van – feleltem.
– Elég hirtelen hagytad abba.
– Egyszerűen már nincs rá szükségem — magyaráztam. — Végül is nem
kötelező, nem?
– Természetesen nem. – Ms. Harris a tollát csavargatta hosszú ujjai között.
– Akkor mehetek?
– Nagyon igyekszel az órádra!
– Mindig igyekszem, tanárnő! – ragyogtam rá, és éreztem, ahogy a gúny
marja a nyelvemet.
– Azért azt megkérdezhetem… minden rendben? Eleinte nehezen álltái
talpra, amikor édesanyád elment. Ez mindenkinek nagyon nehéz. Különösen
lányoknak.
Továbbra is semleges arcot vágtam. Will mondta, hogy ne áruljam el az
érzelmeimet, meg azt is elmagyarázta, hogyan próbálnak mások az agyamba
férkőzni. Szeretik azt hinni, hogy megértik az embert.
– Minden rendben – feleltem nyugodtan. – Apa jól boldogul. Teljesen oké.
Bólintott, a haja enyhén megrázkódott.
– És úgy tudom, Will Bennett-tel randevúzol mostanában.
A kijelentés meglepetésként ért. Fészkelődni kezdtem a helyemen.
– Hát… ezt… honnan tudja?
– Anna, most őszintén, ez a legnagyobb pletyka. Azt hiszem, az iskolában
mindenki tudja. – Előrehajolt. – Will remek fickó, de ha bármikor beszélni
szeretnél róla, tudod, én mindig itt vagyok.
– Beszélni? Miért akarnék beszélni róla?
 Letette a tollat, és hosszú ujjával végigsimította az előtte fekvő könyvet.
– Hát, nem is tudom… a kapcsolatok néha nagyon bonyolultak tudnak lenni,
nem? Néha csak jó tudni, hogy vannak emberek, akikkel beszélhetsz. Ha
szükséged van rá. Különösen most, hogy abbahagytad a tanácsadást.
Összezavarodva néztem rá, nem egészen értettem, mit akar mondani.
– Oké, rendben, köszönöm.
– Meg persze ott vannak a barátaid is. Talán beszélned kéne Izzyvel. Olyan
jó barátok voltatok. Most meg látlak titeket az osztályfőnöki órán…
Hirtelen leesett a tantusz. Felugrottam.
– Szóval róla van szó, ugye? Ő mondott valamit?
– Nem… nem egészen. – Láttam rajta, hogy zavarba jön. – Igazából én
kezdtem aggódni érte. Olyan lehangoltnak tűnik mostanában. És amikor
beszélgettünk, téged is megemlített…
– És mit mondott? – Felcsattant a hangom, de nem érdekelt.
– Csak azt mondta, hogy kizárod az életedből. Hogy nagyon sokat vagy
Will-lel. És, Anna…
– Nem! — kaptam fel a táskámat. A kezem remegett. – Sajnálom, tanárnő.
Értékelem, hogy segíteni próbál, de nincs semmi gond.
– Rendben, ha biztos vagy benne…
– Biztos! – mondtam, és kiviharzottam az ajtón.
A nagy rohanásban kis híján feldöntöttem valakit. Odébb ugrottam, és
valami bocsánatfélét rebegtem. Több másodpercbe telt, mire felismertem. Dan
volt az. Hátralépett, és csak bámult rám. Az egyik karja fel volt kötve, a másikat
védelmezőn tartotta a kötés elé.
– Bocsánat! Megüt… – A szavak elhaltak.
– Semmi baj. Épp átkötözésre mentem. Kilazult.
– A karod volt?
– A csuklóm. Eltörték a csuklómat. – Az arca sápadt volt. A szeme alatt már
halványuló lila folt éktelenkedett.
– Ki volt az? Ki csinál ilyen borzalmat?
Dan még hátrébb lépett.
– Nem számít – sziszegte, aztán elmasírozott az ellenkező irányba. Ahogy
távolodó alakja után néztem, csak arra tudtam gondolni, milyen kifejezéstelen
volt a tekintete. Minden csillogás eltűnt belőle.

Már hozzászoktam, hogy egyedül vagyok az órákon. Izzy ugyan legtöbbször
mellettem ül, de olyan, mintha ott sem lenne. Mintha egy szobor mellett ülnék,
ami időről időre felmordul vagy sóhajt egyet. De most más volt. Furcsán
viselkedett.
 Ahogy leültem, rögtön tudtam, hogy valami készül. Izzy fészkelődött, és
aprókat köhintett. Végül finoman megbökte a karomat.
– Anna, ne haragudj, hogy így kihagytalak mindenből – suttogta. – Olyan
lelkiismeret-furdalásom van.
Elmosolyodtam. Ez jobb, mint gondoltam. Még egy kis önelégültséget is
éreztem, azt hiszem. O a hunyó. És most végre be is látja.
– Lehetünk megint barátok? – kérdezte.
– Még jó. – Úgy legyintettem, mintha ez az egész nem számítana. – Sőt,
nagyon jó lenne!
– Nem kellett volna olyanokat mondanom – suttogta Izzy kedvesen, szemét
előre, Mr. Jonesra függesztve, nehogy észrevegye, hogy beszélünk. – Azt
hiszem, nem fogtam fel, milyen komoly ez köztetek Will-lel.
– Igen… komoly.
– Az jó. – Láttam, hogy az ajkát harapdálja, és azon gondolkodtam, vajon
ideges-e. Ez őrület! Egész életünkben barátnők voltunk. Miért kéne idegesnek
lennie?
– Nagyon jó fej, íz, tényleg… csak meg kéne ismerned.
Izzy tovább mosolygott, de a tekintetét továbbra is előrefelé fordította.
– Mesélj róla! Tényleg hallani akarom. Tarthatnánk egy dumapartit!
– Igen, az jó ötlet. – Éreztem, ahogy elönt a melegség. El sem akartam hinni,
mennyire hiányzott egy jó kis dumálás. Csupán néhány hét telt el, de valahogy
sokkal hosszabbnak tűnt. – Mi lenne, ha találkoznánk? Ebédszünetben?
Izzy felém fordult. A szeme elkeskenyedett.
– Tényleg? Nem mindig Will-lel vagy olyankor?
Vállat vontam.
– Nem fogja bánni. Mindjárt írok neki.
Nézte, ahogy bepötyögöm az üzenetet, az apró kis mosoly ott maradt a szája
sarkában.
– Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy engem választasz helyette –
mondta.
– Nagyon szeret — suttogtam. — Bizonyos dolgok felbosszantják, de
minden rendben lesz.
De amikor rányomtam a küldés gombra, összeszorult a gyomrom. Néhány
pillanatig csak bámultam a képernyőt.
Nem válaszolt.
Igazság szerint nem is láttam a nap további részében. Mintha köddé vált
volna.

Egyenesen hazamentem. Dühös voltam, hogy egész nap nem hallottam Will
felől. Nem vette fel a telefont, nem hívott vissza. Újra végigpörgettem a napot az
agyamban, azon tanakodtam, mivel bosszanthattam fel. Össze voltam zavarodva.
Eddie-nek fájt a hasa. A kanapén feküdt, rettenetesen sajnálta magát, elég
szánalmas volt. Még a kedvenc sajtos tésztája sem hozta lázba.
– Nem akarok enni – morogta. – Fáj a hasam, és szerintem meg vagyok
fázva.
Lehuppantam mellé a kanapéra.
– Mi a helyzet?
– Semmi. Csak nem érzem jól magam. Apa mikor jön haza?
– Te is tudod, csak tíz után. Ahogy mindig.
Eddie duzzogva biggyesztette a száját. Általában idegesített ez az
arckifejezés, de most valahogy megsajnáltam. A szokásosnál elveszettebbnek
tűnt, láttam, hogy tényleg torkig van.
– Nézhetünk valamit együtt, valami vicceset – böktem oldalba. Bólintott.
Mintha el is mosolyodott volna.
A csatornák között kapcsolgattam, hátha találok valamit, ami
mindkettőnknek tetszik. Végül valami valóságshow mellett döntöttem. Elég
bénaság volt, de Eddie arca felderült, amikor megjelent egy csinos lány a
képernyőn.
– Elég műnek tűnik – motyogtam, ahogy elnéztem sovány, bronzbarna bőrét,
gyönyörű, hosszú, fényesen szőke haját.
– Nem, bombázó – kuncogott Eddie.
Néztem a nőt, és azon gondolkodtam, vajon Will-nek tetszene-e. Magas volt,
kecses, karcsú. Végignéztem a saját, olcsó, ormótlan ruhákba csomagolt hülye
testemen. Nem csoda, hogy Will állandóan piszkál, hogy törődjek többet
magammal. El vagyok fuserálva. Úgy kéne kinéznem, mint ennek a nőnek. Az
ilyen csajok után vágyakoznak a fiúk. Tökéletes volt.
Csak attól, hogy Willre gondoltam, ideges lettem. Legalább százszor
megnéztem a telefonom, mióta hazaértem, de még mindig nem válaszolt.
Tényleg eny-nyire felbosszantottam? Eddie sóhajtozott, és magához ölelte a
párnát. Már épp ledőltem volna mellé, amikor kopogás hallatszott.
Mindketten felpattantunk. Eddie tágra nyílt szemmel meredt rám. Mindig
megijedtünk, ha valaki kopogott. Soha nem fogjuk elfelejteni az adóbehajtókat,
akik sötét árnyként álltak az ajtóban, és várták a pénzt, ami soha nem volt.
Ugyan már jó ideje nem jöttek, de az emlékük belénk ivódott, mint az áporodott
levegő.
Újra kopogtak, de most finomabban. Sokkal finomabban. Megnyugodtam.
– Semmi baj, Eddie – mondtam. – Várj meg itt!
Ahogy kinyitottam az ajtót, tudtam, hogy Will lesz az. Lustán mosolyogva
dőlt az ajtófélfának.
– Gondoltam, beugrom – mondta, és a szeme csillogott.
– Komolyan? – Vigyorogtam, de a szívem majd kiugrott a helyéből. –
Tudod, hogy nem kéne idejönnöd. Az apám…
– Az apád mi? – lehajolt és megcsókolt. – Jogom van hozzá, hogy lássalak.
A barátnőm vagy.
– Tudom – feleltem, és kicsit behúztam az ajtót, reméltem, hogy Eddie nem
hallgatózik. — És nagyon örülök neked. Már aggódtam.
Will finoman végigfuttatta ujjait az arcomon. Minden pontot bejárt, míg
végül valahol a nyakam közepén megállt. Egy kicsit megnyomta. Elakadt a
lélegzetem. Úgy éreztem, mintha egy nyakkendőt húzott volna szorosra rajtam.
– Nem lenne szabad csalódást okoznod, mint ma is. Kiakadtam. Látni
akartalak.
Megmozdultam, leengedte a kezét. De még mindig éreztem a nyomást.
– Megijesztesz – mondtam.
– Megijesztelek? — Will arca ellágyult. — Sajnálom, cica, nem akartalak.
Csak utáltam, hogy nem találkozunk ebédnél, ennyi.
– Sajnálom. Valami közbejött.
– Aha. — Hátralépett. – Izzyvel voltál.
– Láttál?
– Bizony, hogy láttalak – felelte. – Ezek szerint kibékültetek?
– Mondjuk.
Bólintott.
– Izzy jó fej. A legjobb barátnőm.
– Na, jó, amíg nem áll közénk.
– Az soha nem történhet meg.
A lábát nézte, a padlót csiszikolta. De amikor felnézett, már újra mosolygott,
azzal a ragyogó, csodás mosollyal, amit úgy imádtam.
– Remek. Akkor ezt lezártuk — mondta, felém lépett, és magához ölelt. A
hátamat simogatta, majd a keze továbbvándorolt a derekam felé. – Nem tehetek
róla, te csinálod ezt velem. Nem tudom, miért, de látni akarlak. Folyamatosan.
– Szeretlek – suttogtam a fülébe.
Szorosabban magához ölelt, aztán eleresztett. Megint ragyogott.
Megbocsátott nekem.
– Holnap este kijössz hozzám. Szükségünk van az együtt töltött időre.
– De…
– Vagy ez, vagy én jövök ide…
Eddie-re gondoltam, aztán apára, arra, hogy rajtakap minket, és behúztam a
nyakam.
 – Nem, rendben lesz. Kilopódzom, ha Eddie lefeküdt.
– Csodálatos vagy, Anna! – mondta. Újra megcsókolt, aztán megsimogatta
az arcom. – Néha én magam is elfelejtem, milyen különleges vagy!
Sarkon fordult és elindult, engem pedig otthagyott, és bár még többre
vágytam, közben meg is rémültem, mennyire szükségem van rá. Belesajdult
minden porcikám.
Becsuktam az ajtót, és visszamentem Eddie-hez, aki összegömbölyödve
aludt a kanapén. Izzadtan és olyan tündérien, mint egy nagyra nőtt hörcsög. Nem
is olyan rossz kölyök, főleg, ha éppen csendben van. Lefeküdtem mellé, és
magamba szívtam a melegségét.
Behunytam a szemem, de semmi másra nem tudtam gondolni, csak Willre.
BAMM! Egyszer csak mellbe vágott. Mármint a szó szoros értelmében mellbe
vágott — mit tesz velem ez a lányi
Rendben van az egyáltalán, hogy a lány, aki tetszik, ilyen érzéseket ébreszt
bennem? Úgy fel tudom húzni magam, amikor eldob magától, mint egy nagy
SEMMIT! Értéktelen vackot. Ez nincs rendben. Ennél többet kéne jelentenem
neki.
Nekem kéne a legfontosabbnak lennem — nem?
Megint érzem a dühöt. Lassan gyülemlik, de ott van, nem kérdés.
Düh.
Mi az egyáltalán? Igazából senki nem tudja, hogyan lehet kordában tartani.
Azt mondják, lélegezz mélyeket, számolj el tízig, bokszolj bele egy párnába – de
attól még nem szabadulsz meg tőle. Olyan ez, mint amikor levagdossuk egy fa
ágait, hogy ne nőhessen tovább. De a törzse ott marad. Idővel még több ágat
hajt. Semmi nem változik.
Néha egyszerűen csak azt akarom, hogy ő is érezze a fájdalmamat. A
fájdalmat, amit én érzek minden alkalommal, amikor feldühít.
Csak azt bántja az ember, akit szeret.
Ugye?
Ugye?

A következő nap úgy tettem, ahogy Will kérte. Kisurranni a lakásból nem volt
nehéz. Eddie mostanában úgy ki van purcanva, hogy nem problémázik a
lefekvéssel. Sőt, szinte olyan volt, mintha kivételesen hallgatott volna rám.
Gondosan megterveztem előre mindent, hogy Eddie egye meg a vacsoráját,
és szépen feküdjön le, mielőtt én kilopóznék Willhez. A park lett az új helyünk.
Az új, árnyas találkahelyünk. Szerencsére úgy tűnt, senki más nem jár arra
ilyenkor.
– Pontosan ezt akartam — mormogta Will, és a hajamat simogatta. – Csak
mi ketten, ahogy annak lennie kell. Ezt kell tennünk.
Úgyhogy ezt tettem. Csak arra kellett ügyelnem, hogy korábban visszaérjek,
mint apa. Ahányszor megmásztam a lépcsőt, a szívem mindannyiszor a
torkomban dobogott, annyira rettegtem, hogy már otthon lesz. De soha nem volt.
Simán megmosakodtam, és bebújtam az ágyba, mielőtt meghallottam volna
dübörgő lépteit.
Egyszer vagy kétszer felbosszantottam Willt, mert elkéstem. De soha nem
én tehettem róla. Általában Eddie-nek kellett még valami, vagy egyszerűen húzta
az időt a lefekvéssel. Ha csak egy percet is késtem, Will már SMS-ezett, hogy mi
a helyzet. Egyszer, amikor Eddie nem érezte jól magát, és tíz perc késéssel
rohantam a park felé, Will vérbe borult szemmel várt a kapuban, és követelőzve
kérdezte, hol voltam. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg elhitte, amit
mondtam. Egész este duzzogva méregetett, és azzal vádolt, hogy mindent
elrontok.
De a következő este Eddie olyan csúnyán köhögött, hogy gyógyszert kellett
adnom neki. Amikor megérintettem a homlokát, szinte lángolt a kezem alatt.
Borzalmasan éreztem volna magam, ha így otthagyom, úgyhogy vártam még egy
negyedórát, míg elaludt. Hánynom kellett magamtól, ahogy kisurrantam az
ajtón.
Hiába voltam késésben, a liftre ránézni sem bírtam. Egyszerűen nem. A
gombok felé nyúltam, de már a gondolattól is rosszul lettem. Épp elég borzalmas
volt a múltkor; még egyszer nem bírnám elviselni. Inkább lerohantam a lépcsőn,
kis híján hasra estem a töredezett fokokon.
Will a park szélén várt. Magasba lendítette a karját, amikor meglátott.
Egyértelmű volt, hogy teljesen kész van.
– Már épp indulni akartam – sziszegte.
– Sajnálom. Meg kellett várnom, hogy Eddie elaludjon. Nagyon fájt a torka.
Szerintem tényleg beteg, megfázott, vagy elkapott valamit.
– Esküszöm, fontosabb neked, mint én! – Will sötét, lesújtó pillantást vetett
felém.
– Igazságtalan vagy.
– Te vagy igazságtalan, hogy itt várakoztatsz.
– Nem akartalak megváratni, de muszáj volt vele maradnom…
– És velem lesz? – kiáltotta. Aztán megragadta a karomat, és a kerítésnek
nyomott. – Tiszta hülyét csinálsz belőlem. És nem először. Ki akarod húzni a
gyufát? Ezt élvezed?
Moccanni sem bírtam; úgy szorította a karomat, hogy már fájt.
– Will, elengednél, kérlek?
Az arcomba hajolt; éreztem a hideg, mentolos leheletét. A szeme csillogott;
de keményen, gorombán.
– Fáj?
– Igen… – leheltem.
Még erősebben megszorított, és még szorosabban nyomott a kerítéshez.
Éreztem, hogy a kerítés drótja a hátamba mélyed, a hajamba akad.
– Szánalmas vagy – sziszegte. – Rosszul vagyok tőled. Nem is értem, minek
küzdők egyáltalán.
– Kérlek, Will. Sajnálom. Engedj el!
A szorítása ölni tudott volna; a bőröm lángolt. A szabad kezével felnyúlt, és
megragadta a hajamat.
– Nézd meg ezt! Milyen már a hajad? Gusztustalan.
Behúztam a nyakam. Teljesen elfelejtettem kiengedni a lófarkamat, nem
fésülködtem.
– Sajnálom.
– Sajnálod, mi? És mégis mit sajnálsz?
– Öö… a hajamat… vagy hogy Eddie-vel voltam… – ziháltam. A szabad
kezemmel az arca felé nyúltam, próbáltam megsimogatni. Hogy lássa, tényleg
így gondolom. Mindent jóvá akartam tenni. Utáltam, hogy ezt okozom. Hogy
megint feldühítem.
Meghúzta a hajamat, jó erősen.
– Úgy nézel ki, mint egy kurva! – kiáltotta, aztán elrántotta a kezét.
Lenéztem, és hajcsomókat láttam az ujjai között. Nem tudom, mi égetett jobban,
a karom vagy a fejem, de úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Alig láttam,
minden elmosódott a szemem előtt. Az ajkamba haraptam, és tiszta erőmből
hátrarúgtam, a kerítés felé.
– Kérlek… – suttogtam.
– Még ezt sem tudod rendesen, mi? Gőzöd nincsen, hogy mit csináltál
rosszul! — sziszegte. – Jézusom, de ostoba vagy! – Nyál fröccsent a szájából az
arcomra. – Azt sem tudom, mit vacakolok itt veled, csak egy csecsemő vagy!
Eleresztett, én pedig a kerítésnek tántorodtam, mint egy csapdába esett nyúl.
Sötét, dühös arcát bámultam. Már abban sem voltam biztos, ki az, akit nézek.
– Tűnj haza! — köpött ki. – Végeztem veled.
– Sajnálom – motyogtam, és könnyek törtek át a fájdalmamon. – Nem
akartalak feldühíteni. Csak jót akartam.
– Csalódást okoztál nekem – felelte Will hidegen. – Az soha nem jó. Ilyet te
nem teszel velem.
Aztán elvonult, engem pedig ott hagyott zokogni a sötétben.
Összetörve, mint egy rakás szerencsétlenség.
Egy csecsemő.

Nem mentem haza egyenesen. Ott maradtam a merev, vasrácsos kerítésnek
dőlve, elnéztem az előttem táncoló, sodródó árnyakat, és azon imádkoztam, hogy
Will jöjjön vissza. Azt akartam, hogy mindent elsöprő öleléssel szorítson
magához, és mondja, hogy nem haragszik rám, hogy csak egy őrült vicc volt az
egész. Ha megmozdulnék, minden valósággá válna. Nem valami hülye álom
volt. Tényleg megtörtént. Feldühítettem. Veszekedtünk. De biztosan visszajön,
hogy kibéküljünk. Valahogy csak megértetem vele, mennyire, de mennyire
sajnálom.
De nem jött.
Lassan mozdultam meg, a lábam majd összerogyott, a fejem pedig még
mindig lüktetett, ahol megtépte a hajam. Minden össze volt keveredve bennem.
Újra és újra lejátszottam a fejemben a veszekedést, próbáltam rájönni, mit
mondhattam volna másképpen. Miért okozok neki mindig csalódást? Ennyire
rossz ember lennék? Úgy éreztem, beburkol a csalódottsága, mintha
piszkosszürkére színezné az egész lényemet. Semmi voltam. Selejt. Nem értem
annyit, hogy vele lehessek. A fejemben lüktető, bizonyító erejű fájdalom
emlékeztetett, hogy elbuktam mint barátnő. Megérdemlem az egészet.
Ahogy befordultam a főutcára a toronyházak felé, az utcai lámpák hirtelen
elvakítottak, pislognom kellett. A szemem előtt éles, fehér buborékok táncoltak.
Szinte vakon botorkáltam, csak arra gondoltam, hogy a toronyházhoz érjek már
oda! El akartam rejtőzni, elfelejteni mindent.
– Anna!
A kiáltás a hátam mögül jött. Reménykedve, a szorongástól émelyegve
fordultam hátra. Will? Az alak elvált a ház sarkától, és azonnal tudtam, hogy
nem ő az. Hanem Lyn. Éreztem, ahogy megzuhanok. Nem akartam találkozni
vele. Senkivel sem akartam találkozni abban a pillanatban.
– Hé, Anna! – ügetett felém olyan természetességgel, mint mindig. – Miért
vagy kint az utcán? Nincs egy kicsit késő?
– Miért, mi vagy te? A gyámom? – vágtam vissza élesen. Nem emeltem fel a
fejem, és nem lassítottam. Reméltem, hogy magamra hagy.
Két kezét feltartva megtorpant.
– Hohó! Azért nem kell leharapni a fejem! Csak kérdeztem. Ennyi.
– Jól vagyok.
Mentem tovább. Nem akartam vele lenni. Will azt kérte, tartsam magam
távol tőle, és nem akarnám még ezzel is bántani. Mert valahogy megtudná.
Hiszen mindig megtudja.
– Nem úgy nézel ki. Ideges vagy – mondta Lyn pár lépéssel mögöttem.
– Nincs semmi, Lyn. Komolyan. Ne aggódj!
– A pasidról van szó, ugye? Kábé tíz perccel ezelőtt ment el mellettem, és
pont úgy nézett ki, mint aki épp ölni készül.
Nem válaszoltam. Azt kívántam, bárcsak elhessegethetném magamtól. Miért
piszkál folyamatosan?
– Azt hiszem, már tudom, honnan olyan ismerős a neve – mondta Lyn
halkan. – Néhány napja eszembe jutott.
Megálltam; nem bírtam ki.
– Honnan? Honnan ismerős?
Lyn a fejét csóválta.
– Hát igazából… már rég volt, és csak pletyka.
– Nem érdekelnek a pletykák! – Újra elindultam; egész testemben
reszkettem. Gyűlölöm, gyűlölöm az egész telepet… a suttogásaival, az oldalba
bökéseivel, a pillantásaival. Senki nem bízik senkiben. Végtelenül szánalmas.
– Csak aggódom, hogy mibe keveredtél.
– Will jó fej – feleltem, és éreztem, hogy a védelmi mechanizmusom életbe
lép. Lelki szemeim előtt láttam Willt: ahogy mérgelődik és dühöng, és haragszik
rám, mert mindent elszúrtam. Szegény Will! Azt már tudtam, hogy mennyit kell
foglalkoznia az anyjával, aki állandóan csak panaszkodik. Nem csoda, hogy
időnként felhúzza magát. Inkább segítenem kéne neki, nem pedig még tovább
rontanom a dolgokon.
Nem akartam többet beszélni róla. Úgy éreztem, ha róla beszélek,
megszakadok. Mintha elárulnám.
– Helyes. És ha tényleg így van, akkor csak örülök nektek – mondta Lyn
lágyan.
 Csendben meneteltünk egymás mellett, a toronyházak fenyegetően
emelkedtek a magasba előttünk. Felnéztem a mi emeletünkre, és azt képzeltem,
látom a felkapcsolt fényeket. Az otthonomat.
– Szerencsés vagy, tudod, ugye? Apád jó fej – szólalt meg hirtelen Lyn. –
Igazi rendes fickó. Egy csomószor látom. Itt mindenki kedveli, olyan
egyenesnek, őszintének tűnik.
Elöntött a büszkeség.
– Igen, jó fej általában. De néha kikészít.
– Én is ezt gondoltam az apámról. De most már nem. – Lyn hangja elhalt. —
A család fontos, nem…?
Egy pillanatig nem mozdultunk, némán bámultuk a toronyház ablakaiból
sugárzó sárga melegséget. Egy hatalmas, ocsmány gyertya, ami csak miattunk
pislákol.
– Te verted meg Dant? – olyan gyorsan kérdeztem, hogy a szavak szinte
maguktól potyogtak ki a számból. – Tudnom kell, Lyn! Te voltál?
Lyn zavartan nézett rám.
– Dant? Ki az a Dan?
– Dan Mason, egy suliba járunk. Állítólag felbosszantott néhány kölyköt itt
a telepen. És állítólag ők verték meg. Arra gondoltam, hogy talán te… nem
tudom. .. – A szavaim elhaltak. Hülyén éreztem magam, hogy megkérdeztem. –
Arra gondoltam, talán te tudsz valamit legalább.
Lyn megrázta a fejét. Nyugodtnak tűnt, szinte már unottnak.
– Nem, sajnálom. Soha nem is hallottam róla. És őszintén szólva a
verekedés nem éppen az én műfajom, tudod…
– Persze, persze, tudom.
Megveregette a vállam.
– De neked akkor is válaszok kellenek?
Bólintottam. Túl sok mindenre nem tudtam a választ.
És ez volt a baj.
 Megérdemelte. Minden egyes szót megérdemelt, amit mondtam neki.
Fura volt az érzés, ahogy ott állt, könyörgött, hogy hagyjam abba — én
pedig nem bírtam. Olyan dühös voltam. Nem bírtam leállni. Rossz lennék? Rossz
ember lennék?
Te megértenél, ugye? Te fel tudnád fogni.
Te tudod, milyen belemélyeszteni valakibe a körmödet, míg vérezni nem
kezd.
Te tudod, milyen beléjük szúrni. Megrugdosni őket. Beléjük ütni.
Te tudod, milyen az. En pedig emlékszem a tekintetedre, amikor ezt tetted.
Hogy élvezted, amikor elbőgtem magam.

Ahogy felébredtem, meghallottam a halk, remegő zokogást. A hang úgy úszott
be a szobámba, mint valami beteg altatódal. A gyomrom görcsbe rándult,
kiugrottam az ágyból, és rohantam egyenesen Eddie-hez. Az ágyon ült, az
ágyneműt ledobálta a földre. Forró izzadságban úszott, tátott szájjal nyüszített.
Letérdeltem mellé, finoman megsimogattam az arcát.
– Eddie, jól vagy? Itt vagyok. Felébresztem apát.
Hunyorgott, aztán a pillantása megpihent az arcomon.
– Nem tudtam aludni. Mindenem fáj – nyögdécselte.
– Hozok egy kis vizet – mondtam.
– Nem tudtam aludni – ismételte. – Itt hagytál. Itt hagytál egyedül.
A testem összerándult, éreztem, hogy remegek.
– Nem voltam el sokáig — suttogtam. – Hazaértem, mielőtt apa megjött
volna.
– Egyedül hagytál. – Tágra nyílt szemében félelem tükröződött. —
Kiabáltam neked, de te nem jöttél. Azt hittem, elmentél… mint anya. És aztán
nem tudtam aludni, nem tudtam…
Könnyek peregtek végig izzadt arcán. Furdalt a lelkiismeret. Azt
ismételgette, hogy szörnyű nővér vagyok. Miért rontok el mindent?
Megragadtam a karját, és erősen megszorítottam.
– Soha többé nem hagylak itt éjszaka! – mondtam.
– Megígéred?
– Megígérem.
Willre gondoltam, de gyorsan elhessegettem az aggodalmaimat. Azt sem
tudtam, egyáltalán akar-e még látni valaha. Ha igen, akkor majd kitalálok
valamit.
– Hiányzik anya – suttogta Eddie nagyokat pislogva. – Amikor beteg
voltam, mindig itt ült mellettem. És mesélte a hülyébbnél hülyébb kitalált
meséit.
Elmosolyodtam.
– Mellettem is.
– És neked is hiányzik?
Haboztam. A szokásos szavak már a nyelvem hegyén voltak. Azt akartam
mondani, hogy „nem”, meg hogy „gyűlölöm” és „soha többé nem akarom látni”.
De aztán Eddie édes, nyílt arcába néztem, és ugyanazt a fájdalmat láttam
tükröződni benne. Egyformák voltunk.
– Mindennap! — suttogtam, és úgy éreztem, megfulladok.
– Szeretném látni. De azt akarom, hogy te is ott legyél.
– Hogy én is ott legyek? Komolyan?
Eddie tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Igen, még szép! Végül is a nővérem vagy, nem?
Bólintottam.
– Végül is a nővéred vagyok.
Megint megszorítottam a kezét, hagytam, hogy csorogjanak a könnyei.
Eddie behunyta a szemét. Valahogy most nyugodtabbnak tűnt.
– Anna – szólalt meg csukott szemmel.
– Igen?
– Egyszer csinálsz nekem olyan tojást, amilyet anya csinált mindig?
Az orromat húztam zavaromban.
– Milyet, buggyantottat?
– Igen, olyat… annyira imádtam. O csinálta a legjobban.
– Megpróbálom – feleltem.
Elmosolyodott. Lassan felálltam, hogy magára hagyjam, végre pihenjen egy
kicsit.
– Hozok valami gyógyszert – suttogtam.
Ahogy megfordultam, megláttam, hogy apa az ajtóban áll.
Minket nézett, és hangtalanul sírt.

Egyáltalán nem akartam bemenni az iskolába, de tudtam, hogy nem
mulaszthatok még egy napot. Elkezdenék apát piszkálni, az pedig senkinek nem
hiányzik.
Furcsa volt az út a suliba. Mintha teljesen kikapcsoltam volna, csak néztem
az elsuhanó autókat, a bandukoló gyalogosokat — mindenki el volt foglalva a
saját kis életével. A gondolataim ide-oda kapcsoltak Eddie és Will között. Olyan
rég volt már, hogy ilyen… nos, igen, szeretetet éreztem volna iránta. Az utóbbi
időben folyton csak idegesített.
És nem vettem észre, hogy ő is ugyanolyan pocsékul érzi magát. Csak nála
ez így nyilvánul meg. Ha eltaszítjuk egymást, nem kell bevallanunk, mennyire
fáj mindkettőnknek. És ez hová vezetett?
Az ablaküvegnek nyomtam a homlokom, éreztem a finom vibrálást. Ha
behunytam a szemem, magam elé tudtam képzelni anyát. Megengedtem neki,
hogy előretolakodjon a gondolataimban, nem harcoltam vele, hogy
visszataszítsam az emlékek sötét árnyékába. Tisztán láttam magam előtt a
mosolygós arcát, a kontyba felkötött hosszú haját, a szeme elé bukó, elszabadult
tincseket. A gyönyörű szemét, amely mintha színt váltana a fényben; világos-
vagy sötétbarna, sőt néha zöld. Eszembe jut, amikor elment; megszorította a
kezemet, és könyörgött, hogy bocsássák meg neki, én pedig eltaszítottam
magamtól, és azt sziszegtem, hogy tűnjön el…
Forduljon föl.
Mondtam neki ezt is?
Így is gondoltam? Komolyan? Hogy soha többé ne lássam?
El tudtam képzelni, hogy mellette állok. Böködöm, ahogy mindig is
böködtem. És a tanácsát kérem. Te mit tennél a helyemben, anya? Miért nem
tudom boldoggá tenni a barátomat? Miért érzem úgy, egyszerre, egy időben,
hogy minden rendben és semmi sincs rendben? Ha eléggé koncentráltam, azt is
magam elé tudtam képzelni, ahogy a homlokát ráncolja, mint régen, amikor
valamin nagyon erősen gondolkodott. Ilyenkor halkan beszélt, gondosan
megválogatta a szavakat, időt hagyott a válasznak. Mindig tudta, hogy mit
mondjon. És megnyugtatott, valahogy jobbá tett mindent.
Kinyitottam a szememet, könnyben úszott. Belül pedig kongott az üresség.
Semmi nem lett világosabb. Arra gondoltam, bárcsak Debsnek elmondhatnám,
de tudtam, hogy azzal csak még jobban magamra haragítanám Willt. Hiszen azt
mondta, ott van ő ezekre a dolgokra, de mégsem akartam untatni az összes
problémámmal. Azt gondolná rólam, hogy szánalmas vagyok, csak nyafogok. O
is megbirkózik a beteg anyjával. Tőlem is ezt várná, nem?
Miért ennyire bonyolult minden?
Összezavarodva, fáradtan szálltam le a buszról. Mindenki egyszerre
nyomakodott az ajtókhoz, úgyhogy egy kicsit hátramaradtam, mélyeket
lélegeztem, és igyekeztem megnyugodni.
Ahogy leléptem a lépcsőről, elvakított a reggeli napsütés, pislognom kellett.
Gyorsan megfordultam, és azonnal megláttam. Willt. Az egyik padon ült,
hátizsákja a lába között, halvány mosoly az ajkán.
— Helló! — mondta, és felállt. — Minden oké?
Csak toporogtam, azt sem tudtam, mit feleljek. Egész éjjel nem hallottam
felőle. Azt gondoltam, még mindig dühös rám. De lazának és nyugodtan tűnt.
Sőt, mintha kifejezetten örült volna, hogy lát.
– Helló! – nyögtem ki végül. – Mit keresel itt?
– Gondoltam, te is örülnél, ha együtt mennénk! – felelte. – Na, puszit nem
kapok?
– De – feleltem, és könnyedén megpusziltam az arcát.
Will hátrált egy lépést.
 – Nem ilyet! Rendes csókot! – Magához húzott, és az ajka az ajkamra
tapadt, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Szép csók volt, gyengéd és kedves.
És amikor elhúzódott, finoman végigsimított az arcomon. — Gyönyörű a hajad!
Ki volt bontva, épp ahogy szereti. Pedig paráztam, hogy biztosan zsíros a
vége, de tudtam, hogy ha hátrafésülöm, Will megint dühös lesz rám.
– Szörnyen nézek ki – mondtam. – Alig aludtam.
El akartam mondani, hogy miatta nem aludtam.
Mert nem tudtam, mi az ördög folyik itt. De Will annyira fel volt dobva,
hogy nem akartam elrontani a hangulatát. Nem akartam, hogy megint rosszra
forduljanak a dolgok.
– Gyönyörű vagy! — Még mindig az arcomat simogatta, ujjaival az ajkam
körül körözött. — Szeretem, ha nem fested ki magad annyira. A természetes
sokkal szebb.
Összerezzentem. Vagyis általában túl sok sminket használok? Ezt is rosszul
csinálom?
Megfogta a kezemet, elindultunk az iskola felé.
– A tegnap estével kapcsolatban… – fogott bele végül.
– Igen? – Belém mart a félelem. Elképzelésem nem volt, hová akar
kilyukadni.
– Hibát követtél el. Hagytad, hogy csak várjak rád. De bocsánatot kértél.
Úgyhogy borítsunk fátylat rá! Lépjünk tovább! Lehet? – hadarta, a szavak
bukdácsolva jutottak el a fülemig. Eltartott egy ideig, hogy felfogjam, amit
mond.
– Sajnálom – mondtam. Nagy levegőt vettem. – De fájdalmat okoztál, Will.
Horkantott, és megszorította a kezemet.
– Ne legyél már primadonna, Anna! Szinte hozzád sem értem!
Veszekedtünk, ennyi. Ez teljesen normális. Mindenkivel megesik. Ne játszd itt
az ártatlant; láthattad, milyen dühös voltam. És tudhattad előre, hogy az leszek.
Mintha direkt élveznéd, hogy felhúzol.
– De Eddie beteg volt…
– Semmi baja nem lett volna néhány percig. Csak néhány percet akartam. Ez
csak nem olyan nagy kérés. – Will hangja megtört. Nagyon dühösnek tűnt.
– Rendben – bólintottam. – De ma nem hagyhatom egyedül. Neki is
szüksége van rám.
Will felsóhajtott.
– Én is látni akarlak. Megőrjít, hogy mindig csak a második helyen vagyok.
Már közeledtünk az iskola kapujához. Tudtam, hogy Will egyre jobban
befeszül. Láttam a testén, a mozgásán. És ezt nem akartam. A gondolataim ide-
oda cikáztak.
 – Találkozhatunk suli után – mondtam. Támadt egy ötletem. Még annyi
mindent nem tudtam Will-ről. Talán itt lenne az esély, hogy egy kicsit mélyebbre
ássak? – Esetleg felmehetnénk hozzád? Majd azt mondom apának, hogy bent
maradtam leckét írni. Akkor lenne egypár óránk. Utána meg hazabuszozok.
– Vagy inkább kimehetnénk a Mocsárhoz? – kérdezte Will reménykedve.
– Ne! Hányok attól a helytől. Inkább menjünk hozzátok! Azt mondtad,
szeretnél elvinni, nem? – Elhallgattam. – Mármint ha nem szégyellsz.
– Nem. – Will megrázta a fejét, és elfordult. — Nem szégyellek.
– Hát akkor? – Viccelődve elkerekítettem a szemem. De Will még mindig
háttal állt nekem; én pedig úgy éreztem, mintha valami jeges fuvallat venne
körbe hirtelen.
– Hagyjuk inkább, jó? — mondta végül. – Ma este hagyjuk. Rendesen meg
kell beszélnünk…
– De hát…
– Azt mondtam, hagyjuk! – sziszegte újra szembefordulva, elkeskenyedett,
hideg szemmel.
Úgyhogy hagytam. A hidegség belül nehéz, kemény csomóvá gyűlt. Nem
tudtam nyelni. Nem tudtam megszólalni.
Az út hátralévő részét csendben tettük meg.

Dan a terem előtt állt, amikor megszólalt az ebédcsengő. Amikor kijöttem az
óráról, a falnak támaszkodva babrálta a telefonját. Felnézett, amikor meglátott,
de aztán gyorsan elkapta a pillantását.
– Helló! – mondtam esetlenül. – Mit keresel te itt?
– Miss Elliottot várom – motyogta. – Nem nagyon tudok lépést tartani az
írásbeli feladatokkal, muszáj kölcsönkérnem egy laptopot.
– Hogy vagy? – kérdeztem a kezére pillantva. Utáltam, hogy így kell
látnom.
Dan vállat vont.
– Nem valami jól.
– Remélem, hamarosan meggyógyul. – Azon kaptam magam, hogy a padlót
bámulom. Mit mondhattam volna?
– És te? Hová mész? – kérdezte. – Az ebédlőbe?
– Veszek valamit, aztán leülök Will-lel.
– Naná – sóhajtotta gunyorosan.
Éreztem a szúrást, és már éppen vissza akartam vágni, de inkább mégsem
tettem. Semmi értelme veszekedni. Csak megigazítottam a hátizsákomat a
vállamon, és elindultam.
– Neked nem hiányzik, Anna? – kérdezte Dan hirtelen.
 – Micsoda?
– Az éneklés. A banda. Én megőrülök, úgy hiányzik!
– De hát ti nem jártok már össze? — kérdeztem.
– Hogy? Nincs énekesünk, a gitárosunk pedig nem tud játszani… – nevetni
akart, de inkább horkantás lett belőle. — Jelen pillanatban a banda nem létezik.
Megráztam a fejem. Ez rosszul hangzott. Dannek az együttes volt a
mindene. És valaha nekem is. Ez így nem jó. Játszaniuk kéne.
– Nem hiányzik? – kérdezte újra, határozottabb hangon.
Nem tudtam válaszolni, legalábbis nem rögtön. Minden úgy felpörgött az
utóbbi időben, gondolkodni sem tudtam rajta, hogy hiányzik-e vagy sem. De az
a zúgó nyomás, a nyomasztó gondolatok anyáról, Will-ről, úgy égettek belülről,
mint a tűz. Az éneklés segít; mindig is segített. De most nem énekeltem, a
nyomásnak nem volt hová mennie. Csak bugyogott, és kereste a menekülő utat.
Üres tekintettel bámultam Danre, felidéztem a kettőnk között áramló
energiát. A csodálatos vibrálást, a felfelé áradó zenét, ami az izgalom hullámával
szinte hisztérikusan söpör le minket a lábunkról. Persze hogy hiányzott. Olyan
tompának éreztem magam, mint egy fa, ami nem kap napot. Szinte éreztem,
ahogy szép lassan elsorvadok.
De hát áldozatot kell hoznom, nem igaz? Csak egy hülye kis együttes volt.
Némi szórakozás. Néha el kell engedni a dolgokat, még ha szeretjük is őket.
– Nincs valami sok időm… – suttogtam.
– Akkor csinálj időt! – sziszegte Dan a foga között. – Túl jó vagy ahhoz,
hogy csak úgy eldobd magadtól.
– Nem dobom el magamtól!
– Oké… – fordult el. – Ha tényleg ezt hiszed.
– Volt egyáltalán választásom? — vágtam vissza. – Nem is a hangom miatt
tartottál a bandában. Tudom, hogy igazából mit gondoltál rólam!
Dan arca most már lángolt.
– Hogy mit gondoltam rólad? Na, mit gondoltam rólad, Anna? – Szinte
kiabált. – Hogy csodálatosan énekelsz? Hogy lenyűgözöl? Hogy te vagy a
legjobb barátom?
– Na, ne! – léptem közelebb. A parázs lángra gyűlt. Már nem tudtam
megállítani. – Elküldted azt az üzenetet. Láttam. Azt mondtad, csak azért
akartad, hogy benne legyek az együttesben, hogy megkapjál. Azt mondtad, hogy
tök bénán énekelek… — elcsuklott a hangom.
Dan nem moccant; az arca megfagyott.
– Üzenetet? Milyen üzenetet?
– Ne próbáld tagadni! Láttam. A te telefonodról jött. Callumnak küldted.
A fejét rázta, el volt képedve.
 – Ki van zárva. Nem küldtem ilyet. Annyira nem is bírom Callumot. Olyan
gyökerekkel lóg, mint a te pasid… – Az ajkába harapott. – Anyám, ha tudtam
volna, hogy ezt terjeszti rólam, eléd álltam volna. De azt hittem, csak Will miatt
viselkedsz így.
– Láttam — mondtam újra, de a hangom remegett.
Dan viszont lehiggadt.
– Nem én voltam. És ha kell, be is bizonyítom.
Hátráltam egy lépést, össze voltam zavarodva.
– Nem tudod bizonyítani, Dan! Inkább ismerd be, hogy ilyeneket mondtál
rólam. Talán igazad is van. Talán tényleg tök béna vagyok.
Mert annak érzem magam, az egyszer biztos…
– Nem vagy béna! Távolról sem! – Hirtelen felmordult. – Istenem… hát
ezért hagytad ott a bandát? Feladtál mindent egy rakás hazugság miatt?
– Én már nem tudom, mit higgyek – feleltem. Aztán hirtelen, ahogy
észrevettem, milyen régóta beszélünk, újfajta szorongás töltött el. – Dan, muszáj
mennem. Elkések Willtől.
– Félsz tőle, ugye? – nyúlt felém. – Mit csinál veled? Mivel tart a markában?
Ez nincs jól így.
– Nem félek tőle.
– Te tudod… – ráncolta a homlokát.
– Nem félek.
Az arckifejezése megváltozott, hirtelen ellágyult. Nem láttam még ilyennek.
– Bárcsak hihetnék neked… Anna, kérlek, írjál, vagy hívjál, vagy valami.
Csak beszéljünk, ha aggódsz valamiért. Csak soha, de soha ne félj!
– Nem félek – mondtam újra. Széles mosolyt villantottam felé, hogy
bizonyítsak. – Szuper az egész, becsszó!
– Tényleg nem tartasz tőle?
– Nem.
– Pedig lenne rá okod – mondta Dan kedvesen. — Meg vagyok róla
győződve, hogy ezt Will tette velem. Megszervezte. Szerintem gyűlöl. Féltékeny,
vagy ilyesmi.
Dan a karjára mutatott, és bár ösztönösen felnevettem volna: „Na, persze!”,
belül egy félénk kis hangocska csak nem akart elhallgatni.
– Láttad?
– Nem. Kapucniban voltak, és sálat kötöttek az arcuk elé. De abból, amit
mondtak, biztos vagyok benne, hogy ő áll az egész mögött.
Láttam már Will arcát elsötétülni. Láttam már, ahogy megváltozik. Láttam
már…
– Valami nem stimmel ezzel az egésszel — mondta Dán. – Megváltoztál.
Már Izzyvel sem találkozol soha. Will irányít téged. Hát nem látod?
Nem, nem, nem, nem. Engem nem. Én szerencsés vagyok. Szerencsés, hogy ő
van nekem…
Ugye?
Ugye?
– Te többet érsz ennél – suttogta.
– Jól vagyok – mondtam. – Komolyan.
De egyáltalán nem voltam biztos benne, kit próbálok meggyőzni: Dant vagy
saját magamat.
Mire odaértem a helyünkhöz, ahol találkozni szoktunk, Will már nem volt
ott. Azt hiszem, nem igazán lepődtem meg. Gyorsan körbenéztem, de nem
láttam sehol.
Legyőzöttnek, kiüresedettnek éreztem magam. Mintha épp most vesztettem
volna el valami értékeset, vagy bántottam volna meg valakit, akit nem akartam.
Éhes is voltam, mert már nem volt időm, hogy vegyek valamit kifelé jövet. De
ez nem is számított. Hiába korgott a gyomrom, egy falat sem ment volna le a
torkomon.
Legalább Will örülhet. Utálja, ha sokat eszem…
A gondolat közepén leállítottam magam. Ez nem oké. Miért gondolok
ilyeneket? Vajon mindig is így volt? Szavak ugrottak elém a Dannel való
beszélgetésből. Megváltoztál…
Félsz…
Irányít téged…
Ez persze nem igaz. Will szeret. Olyan jók vagyunk együtt. Szerencsés
vagyok, hogy vele lehetek.
De…
De…
Megzizzent a telefonom. Tudtam, ki az, mielőtt ránéztem volna.

Elmentem a srácokkal kajálni. Nem jöttél.
Talalk holnap. Megbeszéljük

Nem tudtam kiolvasni a hangulatát a szavaiból. Mérges? Vagy nyugodt? Miért
kell ezen stresszelnem egyáltalán? Az ajkamba haraptam, éreztem, mennyire
cserepes. Általában kenek rá valami szájfényt vagy ilyesmit, de Will annyira
utálja.
Irányít téged…
Beletúrtam a hajamba, az ujjaim beleakadtak a csomókba. Reggel nem volt
időm fésülködni, és tudtam, semmilyen kence nem segít. Amúgy lófarokba
kötöttem volna. De ma nem. Will miatt.

Irányít…
De hát szeret, te hülye. Hagyd abba a kétkedést! Te akartad. Most is akarod.
Will Bennettet.
De…
De…
Néha el kell engedni a dolgokat, még ha szeretjük is őket.

Levegőre volt szükségem. Hogy megemésszem a dolgokat. A gondolatok majd
szétfeszítettek belülről. És nem tudtam eldönteni, melyik hangnak van igaza.
1.tény Amikor az árnyékodban kúsztam, nehogy fel
dühítselek, azok az évek készítettek ki.
2.tény Nem kell nekem pszichológus, hogy ezt meg
mondja nekem.
3.tény Nem kell nekem pszichológus, hogy megmondja, egy tízéves gyereket
nem szabad bántani. Nem csak bántani. Verni. Mert te ezt
élvezted, ugye?
4.tény Nem kell nekem pszichológus, hogy megmondja, anyának le kellett
volna állítania. Nem pedig azt gondolnia, hogy a verekedés és
rugdosás normális, hogy majd jól megkeményít. „Játék
verekedés”, ahogy ö nevezte. De nem hinném, hogy én egyszer is
nevettem volna. Te viszont igen.
5. tény Nem kell nekem pszichológus, hogy megmondja, anya azért nem
foglalkozott az egésszel, mert így könnyebb volt neki.
Nem kell.
Most már késő. Olyanná tettél, amilyen te voltál.
Azt látom, amit te látsz.
És ez így van Annával is. El tudom kapni, bántani. Meg tudom tenni, mert
könnyű. És nem tudom leállítani magamat. A karom magától lendül. Erős
vagyok, úgy érzem, élek. Jó vagy rossz — ez vagyok én.
Olyan, mint te.
És nem tudom, hogyan hagyjam abba.

Nem gondoltam, hogy jól fogok aludni. És végre valamiben igazam lett. Egy
darabig szinte mozdulatlanul feküdtem az ágyban, hallgattam a lakás hangjait.
Megnyugtató hangokat. A hangokat, amelyek soha nem változnak. Ahogy apa
halkan dúdol valami béna slágert, ami a rádióban megy. Ahogy Eddie fecseg, és
a jelek szerint jobban érzi magát. A „helyzettel való megbirkózás”, a
„továbblépés” hangjai. Valahogy sikerült átevickélnünk az elmúlt hónapokon,
saját formánkból öntött celluxszal ragasztgatva össze magunkat. Nem jelentett
állandó megoldást. Még törékeny volt, de megvoltunk.
Valamire azonban elhatároztam magam. Találkozni fogok anyával. Muszáj.
El kell mondanom dolgokat, amiket csak ő tud meghallani. Készen álltam.
Kimentem a konyhába, apa rám mosolygott. Eddie szokás szerint beintett,
de most csak elvigyorodtam, és én is beintettem neki.
– Jobban vagy?
– Aha… éhes vagyok – mondta, és a nyomaték kedvéért nagyot harapott a
pirítósból. – Mintha ezermillió éve nem ettem volna!
– Jobban nem is lehetne! – mondta apa. – A legjobb csapat vigyáz rá.
Eddie-re pillantottam, vajon mond-e valamit arról, hogy elmentem, de meg
sem rezzent. Csak evett tovább. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk. El fogja
engedni.
Reszketve vettem levegőt. Szinte egész éjszaka járt az agyam, forgattam a
gondolatokat a fejemben. Az egyetlen dolog, amit kristálytisztán láttam magam
előtt, az volt, hogy apának többé nem fogok hazudni. Mert nem így működünk.
Túl sokáig hazudtak neki. Mindannyiunknak.
– Ma találkozom Will-lel – mondtam halkan.
Apa éppen a konyhapultot törölte le. Megállt a mozdulattal, és ugyan nem
láttam az arcát, tudtam, hogy a homlokát ráncolja. Láttam, ahogy a nyakán
megfeszülnek az inak.
– Fel akarsz húzni?
– Nem. Őszinte szeretnék lenni.
– Nos, igazán nagylelkű vagy, de már most megmondhatom: nem mehetsz
el.
Vártam egy vagy két percig, fejben számoltam a másodperceket. Ezt most
jól kell csinálnom. Láttam, hogy Eddie lassabban eszik, majd belehal a
kíváncsiságba, hogy most mi lesz. A hangulat feszült volt, megfagyott a levegő.
– Apa, kérlek, muszáj megtennem! És nem akarom a hátad mögött csinálni.
Tényleg nem.
Megfordult. Az arca olyan volt, mint a kő, de a szemében féltő aggódás
csillogott.
– Mit kell megtenned?
– Meg kell tudnom, mi folyik itt. Azt hiszem, Will szívatja a barátaimat. –
Dan karjára gondoltam, és összerándult a gyomrom az enyhe fogalmazástól. –
Muszáj beszélnem vele. Ennyi. Hamar hazajövök. Megígérem.
Láttam, hogy meginog az elhatározásában. Lassan formálta a szavakat,
hagyott időt magának a válaszra.
– És mi van, ha tényleg ő tette? Akkor mi lesz?
– Akkor… – Émelyegtem. – Akkor… nem tudom.
– Tényleg szereted, ugye?
Bólintottam.
Apa felsóhajtott, és ledobta a törlőrongyot.
– És gondolom, elmész, akármit mondok is, igaz?
Megint bólintottam.
– Sejtettem. – Hozzám lépett, és gyengéden megszorította a vállam.
Lepillantottam hatalmas, medvemancsára. Soha nem bántott, soha nem volt
durva vagy erőszakos. Olyan gyengéd volt, mint egy tollpihe. – Akkor, azt
hiszem, bíznom kell benned, hogy a legjobb dolgot teszed.
Ahogy kilépett a konyhából, a megkönnyebbülés hulláma söpört végig
rajtam. Nincs több hazugság. Éreztem, ahogy a feszültség egy része felenged.
Eddie lecsapta a poharát.
– Bárcsak kirúgnád végre azt a faszkalapot!
– Eddie! – képedtem el.
– Elegem van belőle! Egy idióta!
– De miért mondasz ilyeneket?
– Még mindig nem érted, ugye? – horkant fel Eddie. — Bepróbálkozott
nálam, megfenyegetett. Hogy hagyjalak békén titeket, mert ha nem, megver. –
Elhúzta az orrát. – De már nem érdekel! Nem félek tőle!
– Eddie! Komolyan beszélsz? És ezt miért nem mondtad eddig?
– De mondtam! Elmondtam apának, azt hittem, majd ő véget vet ennek az
egésznek. De szemmel láthatóan te annyira belezúgtál, hogy semmit nem lehetett
tenni. Nem mintha eleinte annyira érdekelt volna. Csak szánalmasnak tartottam.
De aztán a képembe mászott, az első este, amikor idejött. Hogy tartsam a
távolságot. És ne merészeljek árulkodni, ha te elmész vele.
 – Eddie, ez iszonyat! – Alig találtam szavakat. – Annyira sajnálom!
– Nem normális a csávó – csóválta a fejét Eddie. – És te sem vagy normális,
hogy vele jársz. – Úgy nézett rám, mint egy igazi lúzerre, még bandzsított is
hozzá, és tettetett szánalommal csóválta a fejét.
Máskor azt mondtam volna neki, hogy takarodjon. De most nem bírtam.
Csak bámultam undorodó arcát, és arra próbáltam rájönni, miért nem tudtam
mindezt hamarabb!
Ahogy ott álltam, az agyam szétesett darabkái megmozdultak, és lassacskán
visszakerültek a helyükre. Kezdett tisztulni a kép. Egyre tisztább lett.

Azt beszéltük meg Will-lel, hogy a megállóban fog várni. Ahogy a busz
közeledett, úgy feszültem be egyre jobban. Nyomasztó volt. Nem így képzeltem
a dolgok alakulását.
Csak beszélned kell. Minden rendben lesz. Ha muszáj, véget tudsz vetni
ennek az egésznek. Meg tudod csinálni.
A busz megint tele volt, úgyhogy az elején állva kapaszkodtam. Mögöttem
egy csapat lány, olyan tizenegy év körüliek, röhögcséltek egy fotón, amit a
telefonjukon nézegettek.
- Nézd már, hogy néz ki a csaj… tök undorító…
Azon gondolkodtam, vajon kit nézegethetnek. Egy hónappal ezelőtt mi
röhögcséltünk volna így Izzyvel.
És ez így lesz megint. Csak egyenesen meg kell mondanod Willnek. Úgy kell
látnia a dolgokat, ahogy vannak. Csak egyenesen kell beszélned.
És ha nem tetszik neki, akkor mi lesz?
Megráztam a fejem, mintha elhessegetném a gondolatot.
A busz hirtelen fékezett, majdnem átestem a másik oldalra. Lebotorkáltam a
lépcsőn, alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Közben végigpillantottam
magamon, hátrasimítottam szerteszét álló hajamat, mosolyt erőltettem fáradt
arcomra. Muszáj, hogy működjön. Be kell bizonyítanom az egész világnak, hogy
Will jó fej, nem pedig egy szörnyeteg, aminek beállítják.
Azonnal megláttam; a megálló oldalának dőlve várt. Hunyorgott a
napfényben, amitől vonásai megkeményedtek, és kedvetlennek tűnt. Mosolygott,
ahogy hozzám lépett, és beletúrt a hajamba.
– Ez jó. Csinos így!
– Mindig ilyen – feleltem.
– De most egyenesebb, nem? Mindegy, jól néz ki, nagyon csinos.
– Lehet. – Kezem önkéntelenül a rakoncátlan tincsek felé nyúlt. De hát nem
úgy szereti, ha olyan természetes? Megint kezdem. Túl sokat agyalok.
 – Nem messze lakom innen – mutatott Will a háta mögé. – Gyere, menjünk!
– Hozzád… – dadogtam. Erre nem számítottam. Azt hittem, a Mocsárhoz
megyünk. – Miért gondoltad meg magad?
– Be akarom bizonyítani, hogy nem szégyellek. – Will megvonta a vállát. –
Nem nagy ügy amúgy. – De az arca valahogy meggyötörtnek, furcsának tűnt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy igenis nagy ügy.
Megmarkolta a kezemet, elindultunk. Enyhe feszültséget éreztem, egyfajta
elektromosságot, ami dallamtanul búgott közöttünk. Az agyam zakatolt.
Egyáltalán nem erre számítottam.
– Vártalak tegnap – mormolta. – Mi történt?
– Csak… – El akartam mondani neki. Őszinte akartam lenni, de úgy
éreztem, csapdába kerültem. — Feltartottak az órán, sajnálom.
Megszorította a kezemet.
– Semmi baj. Megkaptad az üzeneteimet? Bólintottam. Eszembe jutott az a
rengeteg SMS, amit tegnap este küldött, csak végül olyan fáradt voltam, hogy
nem tudtam válaszolni. A legtöbbje ugyanazt mondta: Az enyém vagy; Szeretlek;
Mit csinálsz?, és ahogy olvastam őket, ugyanúgy elöntött a boldogság, ugyanúgy
megerősített, hogy még mindig engem akar. De éreztem valami mást is, egyfajta
nyugtalanságot. Ami soha nem volt ott azelőtt.
– Ha külön vagyunk, folyamatosan rád gondolok. – Fél szívvel nevetett. —
Ez őrület! Soha nem hittem volna, hogy ilyen leszek.
– Ez aranyos — mondtam.
– Csak el ne áruld senkinek! Nagyon cikinek hangzik. Kezdtem
megnyugodni. Will szemmel láthatóan örül, hogy láthat. Beszélhetek vele, nem
fog eldurranni az agya.
– Remélem, nem fogsz… nem is tudom… – Küszködött a szavakkal, és a
szabad kezével úgy gesztikulált, mintha ettől várna segítséget. – Csak azt
remélem, hogy nem fogsz máshogy nézni rám, miután találkoztok.
– Találkozunk, kivel? – Nem értettem. – A mamáddal?
– Igen… vele – sóhajtott. – Mert… mert nem szeretném, ha ez alapján
ítélnél meg engem, vagy ilyesmi.
Megrántottam a kezét, szinte kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Úgy nézek én ki, mint aki bárki fölött ítélkezik? Most komolyan?
– Nem… – Elmosolyodott.
– Akkor jó.
Befordultunk egy mellékutcába, és Will lassított. Elengedte a kezemet.
– Ez az. Itt lakom.
Odafordultam, amerre nézett. A ház semmiben sem különbözött az utca
többi házától; a régi, teraszos, barna kavicsvakolású házsortól. Nem is tudom,
mit vártam; valami flancosat talán? Nagy volt. És persze sokkal szebb, mint ahol
én laktam, de nem ilyet képzeltem. Az elülső, fekete fémkerítésen az itt-ott
lepattogzott festék zöld sebhelyeket hagyott. A kertet ellepte a gaz, fű verte fel a
kerti ösvényt. A faveranda mellett, ami mintha elsorvadt volna a sok esőtől, sötét
függöny takarta el az ablakot. Minden elhanyagoltnak, szomorúnak,
elhagyatottnak tűnt. Mintha szeretetre szomjúhozna.
– Apám mostanában nincs itt – mondta Will. Szerintem észrevette, hogy
bámulom a házat.
Elindult az ösvényen, követtem. A bokrok között megláttam egy macskát,
keskeny, sárga szemével engem figyelt. Nyávogott egyet, és kilőtt, rajtam pedig
újra végigsöpört a nyugtalanság.
Will az ajtót nyitotta.
– Nem biztos, hogy ébren van – suttogta. – Megnézzük a nappaliban. De ha
nem, akkor se aggódj!
Követtem a dohos félhomályba. A sötétség magába ölelt. Minden olyan
sivár és zord volt. A függönyök súlyosan hullottak alá, nem eresztették be a
fényt. Baljós. Nem jó.
Will belökte a bal oldali ajtót, és azon nyomban felsóhajtott:
– Szia, anya!
Szorosan a nyomában maradtam, nagyokat pislogtam. Habár bent is sötét
volt, mindenből tisztaság, szinte már kórházi tisztaság szaga áradt, mintha egy
üveg légtisztítót spricceltek volna szét. Will odébb lépett, én pedig
megnézhettem az egész nappalit. Rend volt, mindennek megvolt a maga helye.
Bőrborítású kanapék ragyogtak a tapétázott fal előtt, a szőnyeg puha volt és
bolyhos, a fabútorok csillogtak.
És képek borítottak mindent. A falakat. A kandallópárkányt. Egy sötét hajú,
nevető fiú volt a képeken.
Egy fiú, aki nem Will volt.
A sarokban pedig egy nő ült egy széken.
Will anyja egyáltalán nem hasonlított Willre. Úgy nézett ki, mint egy apró
kis madár, ahogy a lábát maga alá húzta, állát a karján nyugtatta. Rövid, sötét
haja és nagyon-nagyon fehér bőre volt. Magában mosolygott, éppen olvasott
valamit. Egy könyvet talán. Ujjait a lapon futtatta, fel és le, mintha simogatná a
papírt.
– Anya? – szólt Will halkan. Mintha csak próbálkozna.
Felnézett. De nem egyenesen ránk.
– Á – mosolygott. – Hazajöttél. – Aztán érdeklődését vesztve visszatért a
könyvhöz.
– Elhoztam Annát, hogy bemutassam. A barátnőm. – Will hangja valahogy
másmilyennek hangzott. Mintha könyörögne. Az arcába néztem, és láttam tágra
nyílt szemében az idegességet. Olyan kicsinek tűnt, mintha minden
fesztelenségét elfújták volna.
– Mmm. – Csak olvasott tovább, hosszú ujjai a papírt cirógatták.
Megrémítettek azok az ujjak. Túl vékonyak, túl fehérek voltak, mintha apró
csontok lennének.
– Anna, bemutatom anyámat – mondta Will, mintha nem tudtam volna.
Kicsit meglökött hátulról, úgyhogy muszáj volt közelebb lépnem.
– Jó napot! – mondtam. – Örülök, hogy megismerhetem. – A hangom éles
volt és erőltetett.
Újra felemelte a tekintetét, de nem tudott koncentrálni. Homály tükröződött
szemében, mintha nem lenne egészen ott. Izzy nagymamája jutott róla az
eszembe, aki alig ismeri meg Izzyt, pedig minden héten meglátogatja.
– Anna… – A hangja lágy volt. — Nem olyan vagy, mint gondoltam.
Megrökönyödtem. Belül felizzott a parázs, de leküzdöttem. Ez nem a
megfelelő pillanat.
– Mit olvasol, anya? – kérdezte Will a hátam mögül.
– Hát… ezt – lebbentette meg Will anyja a papírokat. Most már láttam:
valami gyakorlófüzet volt. — Jez füzete. Valami iskolai munka. Szeretem nézni
az írását…
Összezavarodva Willre néztem. Jez?
Will káromkodott mögöttem, valamit motyogott az orra alatt. Csak álltam ott
feszengve, éreztem, ahogy nő a feszültség.
– Gyere, Anna, menjünk föl! – mondta végül Will.
Az anyja visszatért a füzethez, ujjaival követte a betűket, szájával
hangtalanul formálta a szavakat, mint egy olvasni tanuló kisgyerek.
– Hagyd! – mondta Will, most már határozottan. – Bolond. Megmondtam.
Minden hasztalan.
Ahogy kiléptünk a szobából, Will bevágta maga mögött az ajtót.
Megugrottam a hangra.
– Hasztalan! – fröcsögte Will összeszorított foggal.

Will szobája pontosan olyan volt, mint a nappali; tiszta, rendes, gyakorlatias.
Igazság szerint egészen kiakasztott. Ahogy a nappaliban, itt is minden a helyén
volt. Az ablak alatt álló ágy szépen be volt vetve. Az éjjeliszekrényen egy pohár
víz és egy óra volt; semmi más. Sehol egy poszter a falon, sehol egy földre
dobált ruha, semmi.
– A rendetlenségtől csak még jobban kiakad – mondta Will, mintha
magyarázkodna.
 Leültem az ágyára, próbáltam elengedni magam, de Will szemmel láthatóan
nem tudott megnyugodni. Türelmetlenül, idegesen járkált fel-alá a szobában.
– Mindig van valami. Soha nem hagyja abba – túrt bele a hajába. –
Állandóan csak róla van szó.
– Kiről? Ki az a Jez?
Will megtorpant, és szembefordult velem. Szemében égett a düh.
– Igen, igen. Csak róla van szó. Nem láttad a fotókat? Mindenhol?
Megszállott. Nem tudja elengedni.
– Ő a… ? – Próbáltam megtalálni a helyes szavakat. – A bátyád vagy öcséd
vagy ilyesmi?
– Az… igen, a bátyám. De évekkel ezelőtt elment. Lelépett. Anyám azóta
nem ugyanaz az ember.
– Tényleg egy kicsit…
– Őrült? Igen, így is lehet mondani. Mármint soha nem volt teljesen százas,
de amióta Jez elment, teljesen kész van. Jez mindig balhés volt. Emberek jöttek,
dörömböltek az ajtón, őt keresték. Anyám annyira be volt tojva, hogy ki sem
lépett a házból. Aztán minden megváltozott.
– De mit csinált? – kérdeztem halkan.
– Mit nem csinált? Igazi bűnöző volt. Mindenkit magára haragított, kivéve
persze őt!
– Mert gondolom, szereti – suttogtam.
De Will nem figyelt rám.
– Mindig mindent megbocsát neki. Azt hiszi, ő érti félre a dolgokat… – Will
megint járkálni kezdett. – Köd van a szeme előtt. Mindennap ugyanolyan.
– Sajnálom – mondtam, és egy kicsit előrébb dőltem. – Apád soha nincs itt?
– Jön és megy, ahogy kedve tartja. Ő is kész van tőle.
– Nehéz lehet.
– Nehéz? – Szinte rám köpte a szót. – Kurvára elviselhetetlen. De hát mi a
fenét tudsz te erről?
Alig néhány centire állt tőlem. Láttam, hogy ökölbe szorul a keze. Egész
testemben megfeszültem. Ki kellett jutnom abból a szobából. Meg kellett törnöm
a feszültséget.
– Bocsánat, Will, ki kell mennem – mondtam gyorsan. – Bepisilek. Itt van
valahol a vécé?
Hunyorított, aztán bólintott. Elsurrantam mellette, és még pont láttam, ahogy
lerogy az ágyra, amikor kiléptem az ajtón.
A kis fürdőszoba nem jelentett igazi menekülést. Az ajtón nem volt zár.
Lecsuktam a vécé fedelét, ráültem, a fejemet a hideg falnak támasztottam. Még
ott bent is minden nyomasztó volt. A barna falak, a zuhanyfüggönyön a hatalmas
szakadás, a zuhanyfej, ami csak lógott magában, lassan csöpögtetve a vizet.
Minden olyan elhanyagoltnak, szeretettelennek tűnt.
Elmehetnék. Egyszerűen felállhatnék, és elmehetnék, most rögtön.
De el akarom rendezni a dolgokat. El kell rendeznem.
A zsebembe nyúltam, és elővettem a telefonomat.
Most beszelek vele — írtam gyorsan. – A hazukban vok, de nagyon dühös.
Ide tudsz jönni? A biztonság kedvéért. Csak kint várj!
Gyorsan a küldés gombra nyomtam, és eltettem a telefont, mielőtt
meggondolhattam volna magam.
A zsebemből hallottam a zizegést, hogy megjött a válasz.
Will mellett ültem az ágyon. Most nyugodtabbnak tűnt; a lábát
előrenyújtotta, az arca kisimult.
Simogatni kezdte a lábam.
– Nem akarok sem Jezről, sem az anyámról beszélgetni. Csak felhúzom
magam. Ez most a mi időnk. Értékes idő. Ne vesztegessük rájuk! – Ügy mondta
ki a szót, „rájuk”, mintha kiköpne egy rossz ízű falatot.
– Megértem.
– Tudtam, hogy meg fogod… – Alig hallhatóan suttogott. – Ez olyan
csodálatos benned. Hogy érted a dolgokat.
Bólintottam, és engedtem, hogy közelebb csússzon hozzám. Azon kaptam
magam, hogy megérintem az arcát, a pólójánál fogva magam felé húzom. A csók
maga volt a mámor, lassú és édes. Örökre így akartam maradni, de a háttérben az
agyam tovább zakatolt. Elhúzódtam.
– De valamit meg kell kérdeznem – mondtam.
Will felmordult.
– Miért hagyod most abba? Olyan jó volt!
– Will, muszáj megkérdeznem, sajnálom. Tudnom kell.
– Mi az? – sóhajtott fel. – Mit kell tudnod?
– Te bántottad Dant? Te voltál? – Nagyot nyeltem, még közelebb húzódtam,
kezét a kezembe fogtam. – Will, kérlek, mondd, hogy nem te tetted ezt vele!
És a másodperc törtrésze alatt minden megváltozott.
Megérdemeltél mindent, ami történt veled.
Tessék. Kimondtam.
És nem hiányzol. Kéne, hogy hiányozz, mégsem hiányzol. Nem igazán.
Én nem fogok sírni utánad, mint anya.
Mindent megérdemeltél.
Mindent elrontottál.
Semmi vagyok, MIATTAD.


– Mi a franc bajod van már? Miért nem bírod elengedni a dolgokat? – Will az
ágyra csapott, aztán felugrott. – Miért kell tovább és tovább ásnod, mint egy kis
patkánynak? Mintha oda sem figyelnél rám!
– Csak az igazat akarom tudni – mondtam, és igyekeztem nem meghátrálni.
– Mert te verted meg, ugye? És az öcsémet is megfenyegetted, ugye?
– És akkor mi van? – Az arcával szinte belemászott az enyémbe. Vegytiszta
düh. – Akkor mi van? Ha a dolgokat rendbe kell tenni, én rendbe teszem őket.
Ennyi.
– Mit kellett rendbe tenni? – Próbáltam nem felemelni a hangomat, hogy
megnyugtassam, de hallottam benne a remegést, ami elárult. Vesztésre álltam.
– Hogy beleszóljanak! — Hátralépett, és a levegőbe dobta a karját. –
Istenem, mekkora idióta vagy már? Tényleg azt hiszed, hogy Dan a haverod?
Csak meg akart húzni. Hülyét csinálni belőled. Az öcsédet, azt az elkényeztetett
lúzert csak a helyére tettem. Valakinek meg kellett mondania neki.
– Dan azt mondta, nem ő küldte azt az üzenetet.
– És te hiszel neki?
Haboztam, az ajkamba haraptam, és csak aztán válaszoltam:
– Igen. Hiszek neki.
Will úgy ugrott nekem, mint egy veszett állat. Megragadta a hajam,
hátrarántotta, teljesen hátrabillentve a fejemet. Forróság öntötte el a nyakamat,
kúszott fel a koponyámba. Alig kaptam levegőt.
– Inkább neki hiszel, mint nekem? – sziszegte.
– Igen — mondtam összeszorított foggal, a könnyeimet már nem tudtam
visszatartani. Nem fogok hazudni. Most nem.
– Lehet, hogy végig tévedésben voltam? És neked igazából végig Dan
tetszett? – Erősebben húzta a hajamat, miközben szabad kezével a bőrt markolta
a nyakamon; alig kaptam levegőt. – De most már értem. Engem használtál, hogy
féltékennyé tedd. Ez megmagyarázza, miért álltái ki mellette folyton. Különben
eszedbe sem jutott volna. A legtöbb lány szót fogad a kedvesének.
– Nem tetszik Dan. Will, kérlek… – lihegtem. A fájdalom már
elviselhetetlen volt. A levegő hörögve próbált utat törni magának a torkomban. A
fájdalom a szemem mögött lüktetett. – Azt hittem, meg tudjuk beszélni…
 – Megbeszélni! Csak vádolsz!
– Nem vádollak, kérlek…
Hirtelen elengedett, aztán erősen meglökött, vissza az ágyra. A fejem a
falnak csapódott. Káromkodtam.
– Will… – Végigsimítottam a nyakamat. Köhögni akartam. Meg köpni.
Mindenem lángolt.
– Nézz magadra… szánalmas vagy – köpte a szavakat. – Miért is akarok
veled mutatkozni? Minek foglalkozom veled egyáltalán?
– Sajnálom, ha felidegesítettelek. – Próbáltam felülni, szédültem, és az egész
testem sajgott. – Azt hittem, meg tudjuk beszélni. De lehet, hogy nem. Most már
szeretnék elmenni.
– Most már szeretnél elmenni? – gúnyolt kegyetlenül. Felém nyúlt, a keze
súrolta a mellemet. Előrébb hajolt, és újra megfogta.
Hátrébb húzódtam.
– Mi a gond? Azt hittem, szeretsz – sziszegte.
– Ezt ne – suttogtam. – Kérlek, Will…
A szeme megint megvillant.
– Mit ne? Komolyan! Gondolod, hogy hozzád érnék? – Felnevetett. – Egy
ocsmány ribanc vagy.
Ocsmány ribanc…
Ribanc…
Megkeményedtem. A pofonok, a hajhúzás, a csípések fájtak – de ez
valahogy még annál is rosszabb volt. A fájdalom élesebb volt, mélyebb. Azonnal
apára gondoltam. Az erejére, a becsületességére. Apa soha nem hagyná ezt.
Hirtelen nagyobb szükségem volt rá, mint valaha. Hogy tévedhettem ekkorát?
Will fölém hajolt: kegyetlen, gonosz arcával engem bámult. Az igazi
arcával.
– Elmegyek – toltam odébb, és megpróbáltam felkelni.
Will visszalökött.
– Nem mész sehová!
A szemem megvillant. Az arcába akartam köpni.
– Vagy elengedsz, vagy sikítok… – sziszegtem.
Will vállat vont, de hátrált egy kicsit.
– Úgysem érdekelné… – motyogta.
– Ha még egyszer hozzám érsz, úgy fogok sikítani, hogy összedől a ház –
szedtem össze magam. Én is meglepődtem, milyen jeges a hangom. – Az egész
utca hallani fogja.
Will felkacagott.
– Hallanod kéne, miket beszélsz! Mégis mit képzelsz magadról?
 Most már hangosabban beszéltem.
– Valaki ide fog jönni, Will. Be fog kopogni. Eljön megnézni, hogy jól
vagyok-e.
Will fészkelődött, hideg mosolya úgy hatolt a lelkembe, mint a jégvágó.
– Na persze… – A nyála az arcomra fröccsent. Mindent meg kellett tennem,
hogy ne öklendezzek.
– Komolyan beszélek – mondtam egy fokkal higgadtabban. – Én szóltam
neki, hogy jöjjön.
Valami megváltozott az arcában. Az undort hidegség váltotta fel, a gúnyt
valamiféle mosoly. Ellépett tőlem, és úgy legyintett, mintha egy nagy semmi
lennék.
- Tessék, menjél! — Lassan, nyugodtan beszélt. — Menj már! Menj már, te
szánalmas, frigid kurva! Elhányom magam tőled!
Elfordult.
Mint egy kő.
Olyan gyorsan távoztam, ahogy a remegő, félhalott lábam vinni bírt.
Elmentem a nappali csukott ajtaja mellett, és egy másodperc töredékéig
eltűnődtem, vajon mit csinálhat odabent az anyja. Hallotta vajon Will kiabálását?
Érdekelte egyáltalán? Vajon még mindig Jez füzetét simogatja, elmerülve saját
világában, a múlt fogságában?
Alig vártam, hogy kijussak onnan. Hogy magam mögött tudjam ezt a fura,
sötét helyet. Atbukdácsol-tam a bejárati ajtón, ki a levegőre. A lábam olyan
nehéz volt, hogy alig bírtam mozdítani, de lassan kiértem az ösvényre. A torkom
égett – mintha a légcsövemet savba mártották volna. Nagyokat nyeltem, hátha
attól elmúlik a fájdalom.
Alig vonszoltam magam, egész testemben remegtem. A zsebembe nyúltam a
telefonomért.
– Anna!
Vakon pislogtam körbe. Csak nem Will az?
Hagyj békén, kérlek… csak menj…
Futni próbáltam, de végre sikerült fókuszálnom, és akkor megláttam, ki az.
Kis híján összeestem a megkönnyebbüléstől.
– Anna! – Dan megragadott, és a karjába zárt.
Sírni akartam, de nem tudtam. Mintha semmi nem működött volna rendesen.
– Eljöttél – mondtam inkább.
– Még szép! Ahogy megláttam az SMS-edet. – Dan a homlokát ráncolta; az
arcom felé nyúlt. – Tiszta vörös a nyakad! Úristen, Anna, azok karmolások?
– Gondolom.
– Ezt tette veled? Hamarabb kellett volna elmenekülnöd!
 – Olyan hirtelen dühödött be – dörzsöltem meg a nyakamon az ujjai fájó
nyomát. – Egyszerűen felrobbant, amikor rólad kérdeztem. – Túlságosan
szégyelltem magam, semhogy a többit is elmondjam.
– Annyira sajnálom… – sóhajtott Dan. – Hamarabb kellett volna jönnöm.
Ha tudtam volna…
– Semmit nem tehettél volna, nem tudtad volna leállítani. – Újra
megérintettem a nyakamon a bőrt. Még mindig érzékeny volt.
– Levertem volna az ajtót, és kiszabadítottalak volna. Ez egy őrült! – Dan a
fejét ingatta, kivörösödött mérgében. – Fel kell hívnod a rendőrséget. Ez
tettlegesség. Nem úszhatja meg.
– Nem megyek a rendőrségre. – Olyan fáradt voltam. Semmi mást nem
akartam, csak aludni. – Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Olyan hülye voltam.
És ekkor megindultak a könnyek. Már meg sem tudtam állítani őket.
Utáltam, hogy így elengedem magam Dan előtt, de nem tudtam abbahagyni a
sírást.
– Hívjam fel az anyámat vagy valakit? Az apukádat?
Megráztam a fejem.
– Hazakísérlek. Fel kell dolgoznod, ami történt – sóhajtotta. – Tudtam, hogy
nem százas, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Hogy így bántson
téged…!
– Nem kell, Dan…
– Akkor legalább sétáljunk el hozzánk. Onnan már haza tudlak vinni.
Bólintottam. Ez jól hangzott. Dan jött mellettem, ép karját a derekamra
fonta, mintha vezetne.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam. – Azt hiszem, éreztem, hogy nem
lesz jó vége. Egyszerűen szükségem volt valakire, aki tudja, hol vagyok.
– Örülök, hogy szóltál — felelte.
– Sajnálom, amit a csuklóddal tett.
Dan elfintorodott.
– Semmi gond. Mármint gond van, de nem a te hibád. Végig tudtam, hogy ő
volt az. Ő és Callum. Nyilvánvaló volt. Figyelmeztettek, hogy tartsam tőled
távol magam. Én pedig, mint egy gyáva nyúl, távol tartottam magam. Nem
akartam még jobban elrontani a dolgokat.
– Nem te vagy a gyáva nyúl.
A falnak támaszkodtam, próbáltam elnyomni a lüktetést a fejemben.
– Miért nem láttam, hogy milyen?
– Mert tetszett és belezúgtál, gondolom.
Szippantottam.
 – Nagyon kedves tud lenni. Különlegesnek éreztem magam mellette.
Dan kényelmetlenül izgett-mozgott.
– De hát te különleges vagy, Anna. Ehhez nem kell Will, hogy megmondja.
Csak másokra is hallgatnod kéne.
Éreztem, hogy elpirulok.
– Kösz.
– Ő küldte azt az SMS-t is – mondta Dan halkan. – Azt tettem, amit
mondtál. Megkérdeztem Callumot. Valószínűleg a foci alatt szerezték meg a
telefonomat. Megírták az üzenetet, és elküldték Calnak, hogy aztán Will azt
mondhassa, hogy Cal megmutatta neki. — Dan megrántotta a vállát. — Egész
okos húzás volt tőlük. Callum azt hitte, csak vicc az egész. A hülyéje.
Éreztem, hogy megint forrni kezd bennem a düh.
– Nem kellett volna hinnem neki – suttogtam.
– Nem, nem kellett volna – felelte Dan gyengéden.
Behunytam a szemem.
Csak Will arcát láttam magam előtt.
Csak az ő szavait hallottam.
Ribanc.
Ocsmány ribanc.
Frigid kurva.
A zsebemben hangosan megzizzent a telefon. Összerezzentem, és
kinyitottam a szemem. Dan rám bámult. — Ne nézd meg! — figyelmeztetett. –
Még ne!
De már nyúltam a telefonért. Tudtam, hogy Will az. Azt hiszem, már
vártam.
Először nem is értettem.

Nem kene felbosszantanod. Gyere vissza most
azonnal v mindenki megkapja.

Aztán rányomtam a mellékletre. Néhány másodpercbe telt, mire felfogtam, mit
látok. És amikor felfogtam, azt kívántam, bárcsak ne nyitottam volna ki.
A fotó a Mocsárnál.
Melltartóban.

– Megoldjuk, csak ne pánikolj! – próbált nyugtatni Dán.
De én magamon kívül voltam.
– Hogy teheti ezt? Hogy lehet ilyen gonosz? – kiabáltam. Felemeltem a
telefonom, hogy a falhoz vágjam. – Beteg szemétláda! – ordítottam, mintha
hallana. Bele akartam nyúlni a képernyőbe, hogy egyenesen az önelégült képébe
ordíthassak.
Felidéztem azt a napot a Mocsárnál. Ahogy belegázoltam a mocskos vízbe.
Ahogy Will mögöttem állt, és figyelt. De azt nem tudtam, hogy lefényképezett.
Pedig elöl volt a telefonja. Miért nem jutott eszembe?!
Miért?
Miért!!!
– Elmondjuk apádnak. Majd ő elrendezi a dolgot.
– Nem mondom el apának, Dan! – A gondolat is fájt. Apa nem tudhatja meg.
– Biztos vagyok benne, hogy törvénytelen — felelte Dan. – Valakinek el kell
mondanunk.
– Nem harcolok vele — mondtam. – Befejeztem. – Biztos voltam
magamban. Pontosan tudtam, mit kell tennem.
Igyekeztem nyugodt maradni, amíg a választ pötyögtem, de az ujjaim úgy
ütötték a betűket, mint a géppuskatűz, pedig a kezem remegett, ahogy a telefont
fogtam.

Tégy amit akarsz! Nem felek tőled

Már nem kellett menekülnöm.

Igen, és akkor mi van, begurulok.
Befejeztem az irkálást.


Alig aludtam. Újabb sebzett éjszaka. Sós könnyekből és keserű zokogásból lett
dühödt szavak és mérges, elvadult gondolatok. Kikapcsoltam a telefonom, mert
nem akarom látni a zaklatást. Tudtam, hogy már az egész évfolyam a fotómon
csámcsog, kommentelnek, ítélkeznek.
Kikapcsoltam a telefonom, mert nem akarok tudni az egyetlen emberről, aki
ezt az egészet okozta.
Ezt nem érdemeltem.
Ahogy visszafekszem az ágyra, és nézem a plafonon táncoló fénykarikákat,
a gondolatok felkavarodnak, aztán leülepszenek legbelül.
Ha Will-lel lenni azt jelenti, hogy bánt és fájdalmat okoz: kapja be!
Ha Will-lel lenni azt jelenti, hogy bohócot csinál belőlem: nem bírom
tovább!
Ha Will-lel lenni azt jelenti, hogy nem lehetek önmagam: akkor mi lesz
velünk?
Reggelre tudtam a választ.

A pillantások mindent elárultak. Kuncogás az aulában. Suttogás a hátam mögött.
Próbáltam felkészülni rá, de nem sikerült. Egyáltalán nem. El akartam tűnni.
Ez az ő műve. Megalázott. Ez volt az utolsó késszúrás a hátamba.
Persze megtehettem volna, hogy nem megyek be. Elkerülhettem volna ezt az
egészet. Arra sem tudtam rávenni magam, hogy a neten megnézzem. Látni sem
bírtam volna még egyszer. A halvány reménysugárba kapaszkodtam, hogy Will
észhez tér, és kitörli a képet. Vagy esetleg bocsánatot kér.
Végül is szeret. Vagy szeretett. Nem?
Ezek szerint nem.
Beszélgetésfoszlányokat hallottam, ahogy mentem végig a folyosón.
– … láttad… ?
– … egy szál melltartóban. Vicces.
-… gáz…
– … nézz már rá…
Próbáltam kihúzni magam, igyekeztem nyugodt maradni, mint akit nem
érdekel az egész. Egy csapat hetedikes gyülekezett a lépcsőnél. Rám néztek, és
abban a pillanatban röhögésben törtek ki. Mintha rakétákat lőttek volna ki rám;
minden becsapódást külön éreztem a bőrömön.
Gondolkodás nélkül berohantam a legközelebbi mosdóba. A legkisebb
zugba akartam bemászni, és elrejtőzni. Meghalni. Mert rólam beszéltek, rólam, a
testemről, a hülye, gusztustalan testemről.
Jéghideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy szúrjon. Nem bírtam a tükörbe
nézni. Nem akartam látni az arcomat, ezt az idióta balekot, akin mindenki röhög.
Mozgást hallottam a hátam mögül, az egyik fülkéből. Valaki lehúzta a vécét,
aztán megjelent Kacey, az évfolyamtársam.
– Úristen, Anna! – mondta. – Tele van a fotóddal az internet!
Rábámultam. Kell ez nekem, hogy valaki a képembe mondja?
– Tudtad, hogy ezt fogja tenni? – suttogta.
– Nem – köptem vissza.
– Hát… talán eleve nem kellett volna hagynod, hogy lefotózzon – vonta fel
tökéletesre szedett szemöldökét. – Csak mondom.
Legszívesebben ráordítottam volna, de visszafogtam magam. Miért kéne
magyarázkodnom? Még ha meg is engedtem volna Willnek, hogy így fotózzon
le, akkor sem lenne joga a világ elé tárni a képet.
– Ő csinált rosszat, nem én – motyogtam.
De akkor mégis miért én érzem rosszul magam?

Délelőtt magamba roskadva ültem végig az órákat, a könyveimbe temetkeztem,
és igyekeztem tudomást sem venni a körülöttem zajló sutymorgásról,
kacarászásról. Egyetlen mondat visszhangzott a fejemben:
Semmi rosszat nem tettél.
És amikor megszólalt ez a hang, a dühöm újra és újra lángra kapott.
A rajzteremben, a székemhez lépve láttam, hogy Izzy másokkal beszélget.
Felkacagott, aztán a tekintete megállapodott rajtam. Összeszorult a szívem, nem
tudtam, vajon ő is rólam beszél-e.
Azonnal odajött, és leült a mellettem lévő székre. Kedvesen és megértőén
mosolygott rám.
– Annyira sajnálom – mondta. – Amit tett… ez annyira gonosz. Olyan aljas.
– Ezen nevetgéltetek? – néztem erősen a szemébe.
– Igen, éppen azt mondtuk, mekkora egy balfék már ez a Will. Látszik a
képen, hogy utánad lopózott. Milyen már ez?
– Komolyan? Tényleg ezt mondják?
– A legtöbben. Olyan meglepetten nézel rá, nem úgy, mint aki éppen a
fotózáshoz pózol, vagy ilyesmi. Látszik, hogy nem tudtad, mit csinál. Elég
perverz, ha engem kérdezel. Fura.
 – Igen… elég fura is volt.
– De legalább jó a melltartód – bökött oldalba. – Lehetne rosszabb is.
– Gondolod? – Olyan pocsékul voltam, hogy legszívesebben a karjába
vetettem volna magam, és a vállán zokogtam volna.
– Nincs miért szégyellned magad. Inkább hálásnak kéne lenned. Legalább ki
tudtál lépni. – Izzy egészen közel hajolt. – Hallottam, hogy az excsaját is
rendesen kikészítette, mégis hónapokon keresztül vele volt.
Meglepetten néztem rá. Szóval nem csak velem történt meg?
– Ribancnak nevezett — suttogtam. – Akkor telt be a pohár. Bántott engem
is, Dant is, de ez volt az utolsó csepp.
Izzy szeme fénylett.
– Jaj, Anna…
– Jól vagyok – mondtam nem túl meggyőzően.
– Gyere, elmondjuk az igazgatónak. Csak te és én. Ezt nem úszhatja meg. Ez
zaklatás.
– Nem vagyok benne biztos…
– De. Meg kell tenned! – fogta meg Izzy a kezemet. – Kérlek! A kedvemért?
Arra gondoltam, hányszor nem hallgattam rá, a legjobb barátnőmre.
Megszorítottam a kezét, és bólintottam.
Valamit tennem kellett.

*

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk. Feltételeztem, hogy
inkább távol tartja magát tőlem. De ahogy kiléptem a rajzteremből, megláttam,
hogy ott vár, a kinti ajtónál. Izzy közvetlenül mögöttem jött. Hallottam, hogy
elakad a lélegzete.
– Rá se nézz, Anna! – suttogta.
A gyomrom görcsbe állt, de kényszerítettem magam: elindultam, az
agyammal próbáltam lehűteni az arcom lángolását, a lábam remegését.
– Minden rendben lesz – mondta Izzy gyengéden. Kivéve, hogy Will nem
volt hajlandó kiengedni az ajtón. Elém lépett, arcán széles vigyor ült.
– Helló, Anna! Ne szaladj el! Beszélnünk kéne!
– Nem akar veled beszélni! – lépett közbe Izzy.
– Tényleg? – Will Izzy felé intett. – Hagyod, hogy más beszéljen helyetted?
Ennél azért többre tartottalak.
Bántottak a szavai.
– Pedig így van – sziszegtem. — Nem akarok beszélni veled.
– Haragszol rám? – Szemét ártatlanul nagyra nyitotta.
 – Will… kérlek… engedj át.
– Csak vicc volt – vonta meg a vállát. — Nem tudom, miért csinálsz belőle
ekkora ügyet.
Mostanra már egész kis tömeg gyűlt fel mögöttünk. Minket néztek. Valami
érdekes történik.
– Vicc? Megaláztál – mondtam.
– Szemét vagy — tette hozzá Izzy.
Erre valaki felnevetett, én pedig láttam, hogy Will összerezzen.
– Bébi… ne legyél már ilyen! Csak vitatkoztunk. Majd kibékülünk!
Ránéztem, végre egyszer rendesen megnéztem. A szép arcát, a széles
mosolyát, a nagy szexi szemét. De csak egy talaját vesztett kisgyereket láttam
magam előtt. Aki kivágja a hisztit, ha a dolgok nem az ő kedvére történnek.
Aki másokat bánt.
– Nem akarok – mondtam. – Vége!
Will megpróbálta megfogni a karom, de ellöktem.
– Hozzám ne nyúlj!
– Ne butáskodj már!
– Ne butáskodjak? Neked hogy tetszene, ha lefényképeznélek a tudtod
nélkül? És aztán mindenhová kiplakátoznám? Az hogy tetszene? – Helyeslő
mormogást hallottam a hátam mögül. – Túl messzire mentél. Megaláztál.
Tisztára beteg vagy!
Willnek lángolt az arca. Körbefordult, és azt látta, hogy mindenki őt nézi.
– Te nem vagy magadnál – mondta.
– Nem én nem vagyok magamnál — feleltem, és éreztem, ahogy a méreg
utolsó szikrája is elhagyja a testem. – Hanem te.
A tömeg éljenzett. Will pedig az egyetlen dolgot tette, amire képes volt:
megint megpróbált megragadni. De most készen álltam.
Gyorsan odább léptem, és elmentem mellette, még egy kicsit meg is löktem.
Kibillent az egyensúlyából, és káromkodva a falnak esett.
De nem álltam meg. Csak mentem tovább, a sírás szúrta a szememet, és
hallgattam az aulát betöltő éljenzést, ahogy beborítja Willt saját
megszégyenülésével.
Reméltem, belefullad.

– Úgy örülök, hogy visszajöttél – mosolygott rám Debs. Olyan ragyogást
árasztott magából, hogy bevilágította a kis szobát.
Ugyanazt az enyhén fás illatú parfümöt használta, mint mindig. Anyára
emlékeztetett – ez miért nem jutott eszembe korábban? Megnyugtató volt,
ismerős.
 Hátradőltem a székben, hagytam, hogy ellazítson a hideg bőrhuzat. A kezem
elernyedt, a lábam kinyúlt előre.
– Kösz, hogy szakított rám időt – mondtam.
– Hallottam, hogy nehéz napokon mentél keresztül. Gondoltam, jól jönne,
ha beszélgetnénk egyet. – Debs éles tekintetével nézett rám; még mindig nyálra
emlékeztetett, de valahogy most kevésbé. Észrevettem a nyaka finom ívét, az
ajka ragyogó rózsaszínjét, a mozdulatai könnyedségét: mintha lebegne. –
Szeretnél beszélni róla? – kérdezte.
– Willről? – A gondolat úgy lebegett közöttünk, mint egy tollpihe. — Talán.
– Nem muszáj…
– Nem hiszem, hogy túltettem volna magam rajta — feszítettem szét az
ujjaimat. — Nem is értem, hogy engedhettem meg, hogy ekkora hatással legyen
rám.
– Tényleg nem tudod?
Elhallgattam. Kint finom ritmusban verte az eső az ablakot. Eszembe jutott,
hogy azt hittem, szükségem van Willre. Hogy jobb vagyok mellette.
– Azt hiszem, boldogtalan voltam – mondtam.
– Akarod ezzel kezdeni?
Will képe lassan elmosódott a fejemben. Hirtelen anya állt a helyén
csomagokkal megpakolva, láttam, ahogy otthagy minket. Apa kiabál. Eddie bőg.
De én miért nem?
Miért nem sírtam egyszer sem?
– Anyáról szeretnék beszélni – mondtam.
És róla beszéltem.

Furcsa, mennyire elhúzódtam mindenkitől utána, ahogy mentem hazafelé. Nem
akartam senkivel együtt lenni, úgyhogy a busz elejére ültem. Annyi mindent
végig kellett gondolnom. Nem akartam, hogy bárki hozzám szóljon.
A telefonom folyamatosan pittyegett egész nap. SMS-ek Willtől. Olvasás
nélkül töröltem őket; így könnyebb volt. Nem akartam hallani a béna kifogásait.
Nem akartam látni az üres fenyegetéseket.
Az ebédemet a zeneszobába zárkózva ettem meg, a bandával dumáltam. Dan
arról beszélt, hogy újrakezdjük, ha meggyógyul a karja. Én nem voltam biztos
benne. De örültem, hogy újra ott vagyok, hogy nevetünk.
Hogy én vagyok én.
Amikor észrevettem a buszon, hogy egyenesen felém tart valaki,
összerezzentem, felkészültem, hogy azonnal felállók, és odébb megyek. De nem
volt baj. Lyn volt az.
Ledobta magát a mellettem lévő ülésre.
 – Nem fogod elhinni! Felvettek, ráadásul végzősnek!
Rábámultam, aztán elmosolyodtam.
– Lyn, ez fantasztikus! Szuper!
– Tudom, nem is akarom elhinni. Jessnek igaza volt. Lehet, hogy mégis okos
vagyok!
– De jó! – feleltem, de közben éreztem, ahogy a mosoly leolvad az
arcomról. Visszafordultam az ablakhoz.
– És nálad minden rendben? – bökött oldalba Lyn. – Olyan lehangolt vagy
mostanában. Pedig nem jellemző.
– A, semmi – mondtam elnehezülő szemmel. — Nem akarok belemenni.
– Szóval nem az a hülye barátod akkor? — kérdezte Lyn csendesen.
– Már nem a barátom – feleltem élesen.
– Ó! — mondta Lyn. — Sajnálom.
– Ne sajnáld! Így jó.
Vagy jó lesz végül…
Az út hátralévő részén hallgattunk. Lyn SMS-ezett mellettem, dobolt a
lábával. Láthatóan alig bírt magával, mindenkivel meg akarta osztani a jó hírt.
Egy megállóval hamarabb felállt, mint én: – Jess-szel találkozom – vigyorgott. –
Ünnepelünk!
– Szuper — feleltem, és utáltam, hogy belém mar a féltékenység.
Megfogta a kapaszkodót, hogy elinduljon. Aztán visszafordult. Tanácstalan
kifejezéssel nézett rám.
– Én egyébként ismertem a pasidat, vagyis inkább a bátyját.
– Jezt? – néztem fel. – Komolyan? Ismerted?
Lyn lassan csóválta a fejét.
– Vagyis igazából hallottam róla. Piszok egy alak volt. Itt lógott folyton a
telepen, be akart kerülni a gengbe – horkantott. – Egy kis úrifiú, aki nem tud
beilleszkedni, de próbál keménynek látszani; elég veszélyes, mit mondjak.
– És aztán elszökött, ugye? Will ezt mondta.
– Ahogy mondtam, piszok egy alak volt, gonosz. Aprópénzért gyerekeket
vert, ilyenek. Azt is hallottam, hogy egy kisfiút iszonyatosan eltángált, igazából
a semmiért. Kikapott tőle fociban, vagy valami ilyesmi, neki meg elszállt a feje.
Szétütötte a gyerek arcát, eltörte az orrát, pépesre verte. Ilyen volt, dühében
bárkire rátámadt. Nem ismert mértéket, nem tudta, mikor kell abbahagyni. A
gyerek csak tizenhárom éves volt. A tesói bosszút akartak állni, Jez pedig
felszívódott. Az a pletyka járta, hogy valami rokonoknál húzta meg magát
Londonban.
– Mi a fene… – fújtam ki a levegőt.
– Igen… hát, asszem, ez Willnek is betett, nem kicsit.
 – Mi? Hogy nem jött vissza?
– Nem. Nem csak erről van szó… – halkította le Lyn a hangját.
Kinyíltak az ajtók, hideg szél söpört végig a buszon. Megborzongtam.
– A gyerek tesói végül megtalálták, és még csúnyábban összeverték. Sokkal,
sokkal csúnyábban. Beverték a fejét. – Lynnek ellágyult az arca. – Jez meghalt,
Anna. Négy évvel ezelőtt.
A suliból felhívták apát. Anyát próbálták először, de nála persze se kép, se hang.
Azt mondták, segítségre van szükségem. Szerintük a viselkedésem az utóbbi
időben „arra utal, hogy nehezemre esik feldolgozni” a halálodat.
Szerintem meg szimplán idióták.
Úgyhogy most itthon van. Őszintén szólva kicsit kellemetlen, de szerintem
magát hibáztatja, mert ő is meglépett. Azt ígérte, hogy most mellettem marad.
Hát majd meglátjuk…
Azt mondta, nem akarja, hogy engem is tönkretegyenek. Anyára nézek,
ahogy begubózva ül a fotelben, és úgy érzem, van valami abban, amit mond.
Megérte? Mindenkivel megutáltatni magad'? Hogy a végén szétrúgják a
fejedet valami sötét sikátorban? Megérte egyedül meghalni a mocsokban,
miközben mindenki gyűlöli
Megérte?
Talán tényleg tennem kéne valamit. Talán van más út.
A baj az, hogy hiányzol. Hiányzik a bátyám. Még ha általában úgy bántál is
velem, mint egy ronggyal, akkor is szerettelek. Te voltál minden, ami lenni
akartam. Nem voltál mindig rossz, ezt elfelejtik az emberek, még én is. És most
már elmentél – és csak az űr maradt. Ami beszippant. Bent pedig sötét van.
Sírni akarok, de nem tudok. Soha nem tudtam. Bárcsak megérteném a
dolgokat! Bárcsak megérteném, miért tetted velem azt a sok rosszat!
De ezt már soha nem fogom megtudni. Azt hiszem, meg kell tanulnom
elengedni téged.
Ez az utolsó levelem. Holnap kimegyünk a sírodhoz. Nem voltunk, amióta…
de te is tudod.
Nem foroghat körülötted tovább az életem, Jez.


Később



A fény fokozatosan erősödik, végül már úgy vakít, hogy alig látok. Dan gitárja
még rezonál mellettem, a dobpergés csúcsra jár.
Ez az a pillanat, ami mindig szíven üt. Repülök. Energiahullámok szaladnak
végig a karomon, át a mellkasomon, ki a fejemen. Az utolsó hangjegy magas és
hangos. Hagyom, hogy hasítson. Nyers energia bugyog ki belőlem.
Ez volt az én dalom. Új. Az enyém. Csak én tudom megérteni.
Ének a szerelemről. És az irányításról. Meg a fájdalomról.
És Willről. Neki is értenie kell.
Tomboló tapsorkán. Felemel, elsöpör, érzem, hogy szeretnek és értékelnek.
Valaki kurjant, hatalmas füttyentés. Dan hozzám rohan, átölel, olyan szorosan,
hogy levegőt is alig kapok.
– Ez csodálatos volt! – ordítja a fülembe.
Ragyogok. A magasba lendítem a karom. Sikítok. Ugrálok.
Élek. Szabad vagyok. Én vagyok.
A nézőtérre sandítok, és látom őket. Apát az első sorban, integet. Eddie
mellette ül. Nyelvet ölt rám, de látom, hogy alig bírja elfojtani a vigyorgást.
A tömeget pásztázom. Keresek valakit a hátsó sorokban. Aztán meglátom.
Felgyorsul a légzésem. Látom, teljesen tisztán látom. Hátulról a negyedik sorban
áll. Haját szorosan felkötötte, szeme csillog a lámpafényben. Rám mosolyog.
– Anya! — suttogom, és alig bírom ki, hogy el ne bőgjem magam.
Anya…
Aztán meglátom őt. Hátul ül, magába roskadva, aprón. Mintha összement
volna. Valami megmozdul bennem. Sajnálat? A bánat, amiért szétrombolta?
Valami…
Elveszettnek tűnik.
Gyorsan pislantok egyet, és elfordulok. Hiába vannak ilyen érzéseim, az erőt
mindig is az adta, hogy hátat tudok fordítani.
És most erős vagyok.
Igazság szerint mindig is az voltam.