Borsod-Abaúj-Zemplén megye (Miskolc)

Csongrád megye (Szeged)

Fejér megye (Székesfehérvár)
Győr-Sopron megye 1. számú (Győr)
Győr-Sopron megye 2. számú-(Sopron)
Hajdú-Bihar megye (Debrecen)
Heves megye (Eger)
K o m á r o m megye (Esztergom)
N ó g r á d megye (Salgótarján)
Pest megye (Budapest)
Somogy megye (Kaposvár)
Szabolcs-Szatmár megye (Nyíregyháza) . \
Szolnok megye (Szolnok)
Tolna megye (Szekszárd)
Vas megye (Szombathely)
Veszprém megye (Veszprém)
Zala megye (Zalaegerszeg).
A területi levéltáraknak a tanácsok irányítása alá kerülését a magyar levéltárügy­
nek az elmúlt két évtized társadalmi, gazdasági és politikai változásaihoz igazított
átfogó szabályozása törvényesítette: a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1969. évi
27. számú törvényerejű rendelete, amelynek végrehajtásáról az 1969. évi 30. számú
kormányrendelet kimondja, hogy a különböző szempontból jelentős, történeti értékű
iratokat tulajdonosuktól függetlenül levéltári anyagnak kell tekinteni és védelemben
kell részesíteni. A levéltárak, a különböző hatóságok és személyek tulajdonában lé­
vő levéltári anyag védelmét a Minisztertanács a művelődésügyi (1974 júliusa óta a
kulturális) miniszter útján látja el.
Az új rendezés egyik legnagyobb érdeme, hogy végre megteremtette a korszerű, az
ügyviteli és a levéltári érdekeket egyaránt figyelembe vevő irattárügy alapjait, és jogi
bázist biztosított a levéltáraknak sajátos levéltári szempontjaik érvényesítésére és
ellenőrzésére. Az iratkezelés szabályozásával a törvényerejű rendelet a sokszor m á r
létrejöttük pillanatában történeti értékű iratok védelméről még levéltárba kerülésük
előtt gondoskodni kíván.
A felszabadulás utáni országos jelentőségű szervek iratainak átvételére és őrzésére
- amely feladatot eddig az Országos Levéltár Népi demokratikus Osztálya látott el
- létrehozta, mint már említettük, az Új Magyar Központi Levéltárat. (Ezzel a M a ­
gyar Országos Levéltár immár alig-alig gyarapodó anyagával lezárt, történeti levél­
tárrá vált.)
A törvényerejű rendelet, amely a levéltárakat igazgatási feladatokat is ellátó, tu­
dományos intézményeknek nyilvánította, különbséget tett általános és szaklevéltá­
rak között. Általános levéltár a Magyar Országos Levéltár és az Új Magyar Köz­
ponti Levéltár. Országos hatáskörű kormányzati szervek, ilyen jellegű és jelentőségű
gazdasági szervek, testületek, intézmények és egyesületek, továbbá valaha országos
szerepet játszó családok és személyek iratai tartoznak gyűjtőkörükbe, amelynek idő­
határát a törvényerejű rendelet a felszabadulásban jelölte meg.
Általános levéltárak a tanácsi levéltárak is, amelyek az illetőségi területükön mű­
ködő, illetve korábban m ű k ö d ö t t szervek iratait és az egyéb, helyi jellegű levéltári
anyagot őrzik. A tanácsi levéltárak szervezetében fióklevéltárak is működhetnek. F i ­
óklevéltár van Békésen, Kőszegen, Nagykőrösön és Vácott.
A Minisztertanács határozza meg az egyéb szervek által létesített levéltárak, a
szaklevéltárak szervezésének módját. A szaklevéltárak meghatározott szakterület,
vagy szerv iratanyagát őrzik. Felettük a kulturális miniszter gyakorol felügyeletet.
Szaklevéltár létesítéséhez, székhelyének, szervezetének megállapításához az ő hozzá­
járulása szükséges. Szaklevéltárat tart fenn a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a
Honvédelmi Minisztérium, a Magyar T u d o m á n y o s Akadémia, a Központi Statiszti­
kai Hivatal és az Országos Vízügyi Hivatal. A katolikus egyháznak az előző száza­
dokbanjátszott nagy szerepénél fogva a katolikus egyházi levéltárak igen jelentősek.
(Leggazdagabb anyaga az esztegomi prímási és a pannonhalmi bencés főapátsági le­
véltárnak van.)
Külön levéltári hálózattal rendelkezik a Magyar Szocialista Munkáspárt.
A levéltári törvény, törvényerejű rendelet és nem utolsósorban a levéltárak
működését részletesen szabályozó 130/1971. sz. művelődésügyi miniszteri utasítás a
Levéltárak Ügyviteli Szabályzatának (LÜSZ) kiadásáról a magyar levéltárügy évti­
zedes, sőt, mondhatni, évszázados szükségletét elégítette k i . A Levéltári Ügyviteli
Szabályzat 27 fejezetben, ill. 194 §-ban határozta meg a levéltárak működésének ke­
reteit, különféle funkcióit.
A magyar levéltárak szervezete, a raktáraikban őrzött iratanyag, az anyag gondo­
zása erősen magán viseli a felettük eljárt századok, de a legutolsó évtizedek, évek bé­
lyegét is. Ugyanakkor az ügyintézésben egyre nagyobb szerepet kapnak a hagyomá­
nyos iratok mellett a hang- és képdokumentumok, valamint a gépi adatfeldolgozás
termékei. Levéltárba kerülésük, archiválásuk, amely csak idő és szervezés kérdése,
már az elkövetkező századokra utal.

8. Az irattár és a levéltár fogalma

Az irattár, irattári anyag értelemben, az olyan iratok összességét jelenti, amelyek­
nek m á r keletkezésük szempontjából meghatározott, rendeltetésszerű helyük van.
Eredendően valamely természetes vagy jogi személyhez (szervhez), annak iratai közé
tartoznak, és a mindennapi ügyintézésben szükség van, i l l . meghatározott ideig
szükség lehet rájuk. Ezeket az iratokat élő iratanyagnak nevezzük, amely akkor ke­
rül levéltárba, amikor arra az iratanyagra „az iratképzőnek ügyvitele érdekében m á r
nincsen szüksége". Az iratok levéltárba helyezésének azonban csak egyik feltétele,
hogy a mindennapos ügyintézésben nincs m á r szükség rájuk. Levéltárban való meg­
őrzésre csupán az olyan iratokat érdemesítjük közülük, amelyeknek a tudomány, el-
• sősorban a történettudomány számára lényeges mondanivalója van, amelyek az el­
múlt századok életének megvilágítására tartalmaznak a történettudomány által érté­
kesíthető adatokat.
A levéltár tehát természetes vagy jogi személy működése során létrejött, rendelte­
tésszerűen hozzá befutó és nála maradó olyan iratok összessége, amely m á r elvesz­
tette kapcsolatát a folyó ügyvitellel, de amely a múlt megvilágítása szempontjából
becses,* azaz történelmi értékű adatokat tartalmaz. Ezek az iratok alkotják a levél­
tári anyagot.

9. A levéltárak, könyvtárak és múzeumok.

Nemzetközi együttműködés
Abból következően, hogy nagy mennyiségű levéltári anyag található a levéltára­
kon kívül, így elsősorban a könyvtárakban és múzeumokban, a levéltáraknak m á r
csak ennek az anyagnak biztonságos őrzése s feltárása érdekében is szorosan együtt
kell működniök a könyvtárakkal, múzeumokkal és más intézményekkel. A nagy
közgyűjtemények együttműködésének hagyományai vannak Magyarországon. Szer­
vezett, á m nem szerencsés formában a Horthy-korszakban az Országos Magyar
Gyűjteményegyetem (Magyar Nemzeti Múzeum) létesítésében jutott ez első ízben
kifejezésre. A könyvtárak, levéltárak és múzeumok irányítása jelenleg is a Kulturális
Minisztérium egy főosztálya alá tartozik.
A magyar történelem forrásbázisának szinte az egész világot átfogó, szétszórt vol­
ta indokolja a magyar levéltárak együttműködését más országok levéltáraival is.
Magyarország Mohács utáni h á r o m részre szakadása s ennek következtében törté­
netének sajátos alakulása szükségessé teszi a szomszédos országok levéltáraiban őr­
zött iratemlékeink, az ún. Hungarica-anyag rendszeres feltárását, szoros együttmű­
ködésünket a szovjet, csehszlovák, román, jogoszláv és osztrák levéltárakkal.
Ugyanígy forrásbázisunk hazai levéltárakban őrzött részének a szomszéd népek tör­
ténete szempontjából jelentős iratait azok rendelkezésére kell bocsátanunk s ezért ál­
landó összeköttetésben állnunk levéltáraikkal. Magyarországnak évszázados bele­
tartozása a Habsburg-birodalomba, illetőleg az O s z t r á k - M a g y a r Monarchiába, a
birodalom egykori fővárosában, Bécsben őrzött levéltári iratokat történetünk legbe­
csesebb forrásaivá tette. E tény nemcsak az osztrákokkal való együttműködésben j u t
kifejezésre, hanem abban is, hogy mind az ottani polgári, mind hadi levéltáraknál
magyar levéltári delegáció működik. Mivel Magyarország történetének iratemlékei
Európa szinte minden államának levéltárában fellelhetők, forrásbázisunk kiszélesí­
tése is indokolja együttműködésünket Európa jelentősebb levéltáraival.

* A levéltár szót azonban levéltári intézmény értelmében is használjuk. Levéltár tehát nemcsak az ira­
tok összessége, hanem az az intézmény, sőt épület is, amely őrzi a levéltári iratokat.
 A levéltárak nemzetközi együttműködésének ma már nemcsak az egymást kölcsö­
nösen érdeklő történeti értékű iratok feltárása az alapja és célja. Egyre nagyobb
súllyal jelentkeznek az anyag különböző szempontú feltárásán túl azok a sajátos le­
véltári feladatok (levéltár-igazgatás, anyagmegóvás, konzerválás, filmezés stb. . . ) ,
amelyeket igazán jól csak állandó és szoros együttműködésben, a tapasztalatok szer­
vezett kicserélésével lehet ellátni. A Kulturális Minisztérium Levéltári Osztálya, i l l .
ennek, valamint a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának engedélyével magyar le­
véltárak, elsősorban az Országos Levéltár, állandó érintkezésben vannak a szocia­
lista levéltárakkal és jelentős számú kapitalista államéval is. E kapcsolatok szervesen
beletartoznak a Magyar Népköztársaságnak ezekkel az államokkal folytatott nem­
zetközi szerződéseken alapuló kulturális és tudományos együttműködésébe.

10. A Levéltárak Nemzetközi Tanácsa

A levéltárak internacionális összefogásának ma m á r szinte az egész világot átfogó
szerve van, a Levéltárak Nemzetközi Tanácsa (Conseil International des Archives).
A Conseil International des Archives-ot 794#-ban hívták életre azzal a céllal, hogy
kapcsolatot teremtsen az egyes országok levéltárai között, támogassa a levéltári
anyag védelmét célzó intézkedéseket, tegyen meg mindent a levéltárak technikai fej­
lesztése, a levéltárak igazgatásának tökéletesítése, az információcsere frissesége érde­
kében, továbbá igyekezzék koordinálni a levéltárak munkáját, működjék együtt kü­
lönböző dokumentációs intézményekkel.
A Tanács (Conseil) élén más-más országbeli elnök és két alelnök áll. Van irodája
(1. alább) és több bizottsága (mint pénzügyi, szervezési, mikrofilm-, informatika-, pe-
cséttani, kiadvány- stb.. . ) . A Tanács alapszabálya lehetővé teszi területi, regionális
szervezetek kiépítését is (ilyen a dél-ázsiai, a kelet- és közép-afrikai, az arab stb.).
Legfőbb szerve a közgyűlés. Két közgyűlés közti időben a végrehajtóbizottság, ille­
tőleg ennek vezetősége (Bureau) jár el a felmerülő ügyekben. Négyévenként kong­
resszust hívnak össze a levéltárak egyetemét érdeklő kérdéseknek, a levéltárügy leg­
újabb fejleményeinek megtárgyalására, valamint a Tanács tisztségviselőinek meg-,
illetőleg újraválasztására. A kongresszusok helyét és időpontját az előző kongresz-
szus állapítja meg. A végrehajtóbizottság számol be a nemzetközi szervezet két ülés­
szak közötti tevékenységéről. A különböző kérdésekben szótöbbséggel elfogadott
ajánlások nem kötelezőek a kongresszus tagjaira. Az ülések jegyzőkönyveit az
UNESCO és a levéltári kongresszus védnöksége alatt megjelenő nemzetközi folyó­
irat, az Archívum" közli, amely szakcikkek megjelentetése mellett rendszeresen hoz
beszámolót a tagországok levéltárügyének problémáiról.
1954-ben Ch. Braibant-nak, a párizsi Archives Nationales főigazgatójának javas­
latára á Tanács hívta létre a Table Ronde des Archives-ot (a levéltárak kerekasztal­
konferenciáját), amely évente ülésezik (azoknak az esztendőknek kivételével, ame­
lyekben kongresszust tartanak). A levéltárügy időszerű problémáit megbeszélő ke­
rekasztal-konferenciákon a tagállamok egy-két képviselővel vesznek részt.
 11. Levéltártudomány
A t u d o m á n y a természet, a társadalom és a gondolkodás összefüggéseiről szerzett,
azok törvényszerűségeit összegező igazolható ismeretek rendszere.
Ilyen, a levéltári anyagra, a levéltári szervekre, ezek összefüggéseire vonatkozó s
igazolható ismeretek rendszerezett tára a levéltártudomány. Tulajdonképpen komp­
lex tudomány, amely egybefogja mindazokat a tudományágakat, illetőleg e tudo­
mányágaknak minden olyan részét, amely a levéltári anyaggal és a levéltári szervek­
kel foglalkozik. A levéltudományt görög eredetű szóval archívisztikának is neve­
zik. A levéltártudomány körébe tartozik a levéltártan, levéltári igazgatástan, levéltá­
ri statisztika, levéltári irattan (ez egyszersmind történelmi forrástudomány is), levél­
tári jog, levéltári technika, írásbeli igazgatástan és levéltártörténelem.
A levéltártan a levéltári anyag elméleti vizsgálatával (levéltárelmélet), valamint a
levéltári munka elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik (levéltári módszertan,
vagy alkalmazott levéltártan). A levéltártannak azt a részét, amely a levéltári intéz­
mények igazgatásának elvi és gyakorlati kérdéseit tárgyalja, levéltári igazgatástan­
nak nevezzük. A levéltártan és a levéltári munka fontos támasza, segítője a levéltári
statisztika, amely egyfelől a levéltári anyagra vonatkozó számszerű adatokat csopor­
tosítja a legkülönbözőbb vonatkozásban (terjedelem, fizikai állapot, rendezettség,
segédletekkel ellátottság, fényképezettség, az anyag restaurált volta s t b . . . ) , másfe­
lől pedig a levéltári dolgozókról (életkor, képzettség, nyelvtudás, besorolás stb.....
szerint), a munkakörökről, a kutatók által használt levéltári egységek számáról, tár­
gyak szerinti megoszlásáról stb. állít össze kimutatásokat.
A levéltári jog része mind a jogtudománynak, mind a levéltártudománynak. A le­
véltári anyag védelmének és a levéltárak működésének, a levéltári anyag tulajdoná­
nak és használatának jogi vonatkozású kérdéseivel foglalkozik. Ide tartozik a levél­
tári jogalkotás is. A jogalkotás természetesen különböző szinteken történik. Tehát
különböző szintűek a levéltári vonatkozású jogszabályok is (országgyűlési, ill. elnö­
ki tanácsi, minisztertanácsi, minisztériumi, levéltárfenntartói stb.). Ügyviteli kérdé­
sekben maga a levéltár is alkothat jogszabályokat.
A levéltári technika a műszaki és a természettudományoknak, egyben a levéltártu­
dománynak a levéltári épülettel, helyiségekkel, berendezésükkel, a levéltári anyag
védelmével, reprodukálásával, a technika vívmányainak a levéltári munka során va­
ló alkalmazásával foglalkozó részterülete.
Az írásbeli igazgatástan a közigazgatás-tudománynak s a levéltártudománynak az
az ága, amely az írásban történő igazgatásnak elvi és gyakorlati kérdéseit taglalja.
Nem jelentéktelen ága a levéltártudománynak (egyszersmind a történettudomány­
nak is) a levéltár-történelem, amely a levéltárak, a levéltárügy, annak egyes szakaszai,
a levéltári anyag, a levéltártudomány s mindennemű levéltári kérdés történetével
foglalkozik. Alig van olyan része a levéltártudománynak, amelynek a levéltár-törté­
nelem ne nyújtana értékes segítséget adataival és megállapításaival.
 Levéltártudományt ma a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsé­
szettudományi Karán adnak elő, ahol a történelem szakkal kapcsolatosan, főképp a
történelmi segédtudományok tanszékére támaszkodva, levéltárosképzés is folyik.
Nem véletlen, hogy a levéltárosok képzését éppen a történészképzéssel kapcsolták
egybe. A hihetetlen mértékben növekedő modern irattermelés hatására, a ma levél­
tárosától elvárják, hogy az ügyvitelben folyamatosan termelődő iratanyag ügyviteli
szempontú, szakszerű kezeléséhez szükséges tudományos módszereket is ismerje és
alkalmazza. A levéltári kutatótermek látogatóinak legszélesebb sávját ma is a törté­
nészek alkotják. Kisebb számban kutatnak ott államigazgatási és technikai szakem­
berek, akik valamely időszerű ügy vagy kérdés múltbeli előzményeire keresnek
adatokat.

* * *

A levéltárakban felhalmozott iratanyag a történettudomány legjelentősebb forrás­

bázisa. A levéltári és egyéb forrásokat a történettudomány segédtudományai, a tör­
ténelmiforrástudományok készítik elő feldolgozásra. Ezek: az oklevél- és irattan, az
írástörténet (paleográfia), a pecséttan (szfragisztika), a címertan (heraldika), a ge­
nealógia (származástan), a kortan (kronológia).
 MÁSODIK RÉSZ

II. A feudális magyar államszervezet

A ) 1526 előtt

1. A középkori államfogalom
Magyarország bekapcsolódása az európai, keresztény, feudális államok sorába
lassú folyamat eredménye volt. Az új politikai, gazdasági és társadalmi alapok és ke­
retek érlelődésének éppen ez a lassúsága tette lehetővé, hogy a nagy fordulat, a ma­
gyar fejedelemség európai, feudális királysággá válása súlyosabb megrázkódtatások­
tól mentesen ment végbe. A magyar társadalmat minden valószínűség szerint már
jóval a honfoglalás előtt, a délorosz sztyeppéken érhették olyan hatások, amelyek
szerkezetét, összetételét hasonlóvá tették a honfoglaláskor itt, a Kárpát-medencében
talált népekéhez. Géza fejedelem ily m ó d o n szinte az előkészítettség állapotában fo­
gott hozzá népének a feudális állami keretekbe illesztéséhez. A nemzetségek hozzá
hű fegyvereseit, kíséretének, „uraságának" („uruszágának", „országának") embereit
szétosztotta a hatalmában lévő területek különböző pontjain. A későbbi megyék, a
királyi hatalom vidéki szervei alighanem e gócpontok körül kristályosodtak k i .
Mindaz, amit a délorosz síkságon megindult társadalmi, gazdasági átalakulás elő­
készített, s amit az európai, feudális világhoz csatlakozás a kereszténység felvételével
jelentett, István királlyá koronázásában nyerte el formai és tartalmi betetőzését.
A koronázásról egykorú magyar feljegyzés nem maradt. Ez felettébb nehezíti a vá­
laszadást e kérdésre: mi és miképpen is történt azon az évszázadok ködébe vesző ün­
nepnapon, 1000 karácsonyán Magyarországon? •
A legkorábbi magyar beszámoló a nagy eseményről Hartvik püspök Szent István
legendájában olvasható. E szerint a pápa, önnön elhatározásából, mintegy isteni su­
gallatra ajándékozta meg István magyar fejedelmet a koronával. Jobban megközelít­
heti az igazságot a nevezetes eseményhez korban is közelebb álló nyugati krónikás,
Thietmar, aki szerint a magyar fejedelem a német-római császár biztatására kapott
koronát és áldást (ti. a pápától).
A koronaküldés egyetemes, európai cselekedet volt, amelyet nem egymással szem­
ben állva, egymással versengve, hanem szükségképpen szorosan együttműködve haj­
tott végre a pápa és a császár. Többet jelentett tehát egyszerű egyházi jellegű, szim­
bolikus cselekménynél. Nem utolsósorban a m ó d és a körülmények, ahogyan István
fejedelem a koronát kapta, határozta meg a magyar királyság helyét az európai álla­
mok sorában.
A koronázás fejedelmi elődjeitől eltérő, nagyobb és másnemű hatalom birtokosá­
vá tette István királyt. Az egyház- és államszervezés egymással összefonódott.
 A középkor nem ismerte az állam elvont fogalmát. A király személye és hatalmá­
nak jelvénye, a korona együttesen képviselte az államot és pótolta a hiányzó állam­
fogalmat. Királyról és koronáról beszéltek forrásaink ott, ahol ma államot monda­
nánk. Zsigmond uralkodása óta a király személye egyre inkább háttérbe szorult a
korona mögött. A korona ekkor m á r a nagybirtokosok hatalmát is jelképezi. A hű­
ség, amelyet eddig a királynak és a koronának fogadtak, a X V . század ó t a elsősor­
ban az ország koronájának szólt, és csak azon keresztül a királynak. Werbőczynél
m á r a szent korona magába foglalja az egész nemességet is, vagyis az egész uralkodó
osztályt. A jobbágyságot azonban nem, és ezzel évszázadokra szentesítette a dolgozó
népjogfosztottságát. (A korona, mint az állam jelképe, egyébként a X I V . század vé­
ge óta már nemzetközi szerződésekben is szerepel.)
A hűbéri hűségre emlékeztető, az ország lakosait a királyhoz fűző személyes hűség
magasabb rendű, modern fogalomnak: az állampolgári hűségnek adott helyet. Az
ország lakói, Magyarország állampolgárai „Magyarország szent koronájának alatt­
valói". Az ország területe a „szent korona" tulajdona, annak sérelme a „szent koro­
na" sérelme. A királyi kincstár a „szent korona" kincstára. A k i k u t ó d o k nélkül hal­
tak meg, és a hűtlenségbe esetteknek birtokai a „szent k o r o n á r a " szálltak. (Csehor­
szágban is megvolt ez a fajta szent korona eszme. Azzal a különbséggel, hogy ott azt,
a király személyétől teljesen elválasztva, a rendek képviselték, és nem kapcsolódott,
mint nálunk, a valóban meglévő koronához. A magyar szent korona elméletnek ép­
pen ez a tény adott különös színt.)

2. A korai feudális magyar államszervezet

A királyi hatalomnak valóságos, reális alapját óriási kiterjedésű birtokai adták.
A korai feudális állam ezekre a birtokokra s a belőlük származó jövedelmekre épült.
Belső igazgatásának módját és szerkezetét is ez határozta meg.
A magyar királyság első két századában a király személyében összpontosult a leg­
főbb törvényhozó, törvénykező és igazgatási, szinte korlátlan hatalom. A törvények
a király nevében szóltak s ünnepélyes formában kerültek kibocsátásra. Az első, ere­
detiben ránk maradt törvény I V . Béla 1267-es decretuma, amelyet az Aranybulla
harmadik kiadásának szoktunk tekinteni. (Korábbi törvényeink, így I . István két
törvénykönyve is, későbbi kódexmásolatokban maradtak fenn.) A törvények egyko­
rú, latin neve decretum (határozat), létrejöttük módjára utal. A király akaratának
volt kifejezése a törvény; a királyénak, aki rendszerint meghallgatta az udvarában
állandóan vagy alkalomszerűen tartózkodó főembereit, a különösebb szervezettség
nélkül m ű k ö d ő királyi tanácsot, a senatust. A decretumok szövegéből ez egész vilá­
gosan kiolvasható.
Királyaink a X I - X I I . században Esztegomban tartózkodtak, birtokaiknak köz­
pontja Fehérvár volt, és ott őrizték a koronát és más koronázási jelvényeket. Az
ügyek írásbeli intézésének kialakulásával ott működött ennek központi műhelye, a
királyi kancellária is. Az első két században mindössze néhány egyházi embert fog­
lalkoztatott a királyi udvar írásos tevékenysége. Hivatallá szerveződésének első nyo­
mai I I I . Béla korában mutatkoznak. I V . Béla óta már magas egyházi méltóság visel­
te a kancellári tisztet. A z iroda tényleges irányítója az alkancellár, aki rendszerint a
fehérvári prépost volt.
A király személyi hatalmát, az „államhatalmat" e korai századokban nem testüle­
tek, hanem egyedi szervek gyakorolták. A királyi udvar ispánja, a nádorispán, nádor
{palatínus, comes palatii) a királyi udvar személyzetének volt a főnöke, a királyi bir­
tokok gazdasági központjainak, udvarházainak az elöljárója. Az uralkodó első b i ­
zalmasa urát előbb bírói, majd hadvezéri mivoltában, végül más, országos feladatok
ellátásában is helyettesítette. Ennek során egyre több alkalommal kellett az udvar­
ból eltávoznia. Ilyen esetekben a X I I . század óta eleinte gazdasági, később - amikor
tehermentesült a gazdasági ügyek intézése alól - igazságszolgáltatási ügyekben he­
lyettese az udvarbíró (iudex curiae) volt, akinek jogszolgáltató tevékenysége a X I I I .
században m á r kiterjedt az egész országra, és aki az Aranybulla idejében m á r a kirá­
lyi kúria állandó főbírája lett. Méltóságának magyar neve ekkortól országbíró (latin
neve továbbra is iudex curiae).
I I I . Béla uralkodása alatt a különböző szolgáltató népek egy-egy udvari elöljárót
kaptak: lovászmester (magister agazonum), pohárnokmester (magister pincerna-
rum), asztalnok (magister dapiferorum). Közülük a legjelentősebb a termény begyűj­
tő, a királyi birtokokból származó jövedelmeket kezelő t á r n o k o k vezetője, a tárnok­
mester (magister tavernicorum) volt. A többi, a királyi birtokok felaprózódásával, a
természeti gazdálkodás alkonyultával hatáskör nélküli, puszta méltóságcímmé vált.
E méltóságok megmaradtak a királyi tanács tagjainak. (Címüket mint zászlósurakét
egészen 1918-ig adományozták királyaink.) A X I I I . század folyamán a tárnokmester
lett a királyi udvar legfőbb gazdasági vezetője. Különösen jelentőssé vált szerepe I .
Károly korában, akinek tárnokmestere a X I I I - X I V . századfordulói anarchiát szá­
molta fel. Később, a X I V . század végén a tárnokmester hatáskörének egy része a fő-
kincstartóra, (summus thesaurarius) szállt. A tárnokmester pedig mint az egyik legje­
lentősebb és legállandóbb királyi jövedelem, a városokból befolyó jövedelmek keze­
lője, a városok elöljárója, bírói széke pedig, a tárnoki szék, a városoktól fellebbezett
perek legfőbb bírói fóruma lett.
A királyi központtól távol eső Erdélyben a király helyett és a király nevében az er­
délyi vajda (vaivoda Transsilvaniae) gyakorolta a legfőbb igazgatási, főképp had­
ügyi, pénzügyi és bírói hatalmat. Helyettese a familiárisai* közül megbízott alvajda
volt. A vajda hatalma nem terjedt k i a székelyek területi alapon kialakított igazgatá­
si szerveire, a székekre. A székelyek élén a király által kinevezett székely ispán (co­
mes Siculorum) állt. A vajdáéhoz hasonló jellegű királyi méltóság volt Horvátország,
Szlavónia és Dalmácia bánjának (banus Croatiae Slavoniae et Dalmatiae) tiszte.

* Familiárisnak nevezték az előkelő egyházi és világi u r a k t ó l személyes függésbe került szegényebb ne­
meseket, akik hűséggel és különféle szolgálattal tartoztak uruknak.
 Az államigazgatás területi szervei a királyi vármegyék (comitatus) voltak, amelyek
az itt talált, vagy a magyarok által épített várak körül kristályosodtak ki. I . István a
frank államszervezet szláv közvetítéssel szerzett tapasztalatait használva fel, építette
k i országában a megyerendszert. A megye élén az ispán (comes) állt, akinek hatalma
a Géza fejedelem által odatelepített fegyvereseken nyugodott. Ezeket a katonákat,
későbbi nevükön várjobbágyokat (iobagiones castri), mintegy kétszer annyi várnép
(castrenses) szolgálta k i . A megye népei felett a legfőbb igazgatási és bírói hatalmat a
várispán (comes castri) gyakorolta, aki elsősorban a megye gazdaságának volt az irá­
nyítója. ( A megyéktől meg kell különböztetnünk a királyi udvarházaknak, a királyi
jövedelmeket begyűjtő k ö z p o n t o k n a k az egész országot behálózó szervezetét. Ennek
élén állott a nádorispán.)
A királyi, ispánsági, püspöki székhelyek körül kialakult vagy telepített városok­
nak e korai időkben nem volt jelentősebb szerepe. Igazgatási és bírósági szervezetük
lényegében a tatárjárás után alakult k i .

3. A késő középkori magyar állam központi szervei

A kezdetben szinte korlátlan királyi, a legfőbb „állami" hatalomban a fejlődés so­
rán a társadalomnak mind t ö b b eleme részesült. Az átalakulás a természeti gazdál­
kodás bomlásával és a királyi birtokok nagyobb mérvű eladományozásával indult
meg. A kialakuló új rend is változatlanul a feudális kizsákmányoláson alapult, de a
kizsákmányolásnak egyre szélesebbé vált a társadalmi bázisa. A király mellett kez­
detben főpapok, majd a főurak, később köznemesek, a korszak végén pedig már a
városi polgárok haszonélvezői voltak. Ez a nagy társadalmi, gazdasági átalakulás, a
hatalomban osztozók körének tágulása megmutatkozott az államigazgatás fejlődé­
sében is.
A királyi tanács (senatus) törvényben nem szabályozott összetétele megváltozott.
Az 1298. évi X X I I I . törvénycikk előírta, hogy a király megfelelő fizetéssel alkalmaz­
zon tanácsosokat, immár nemeseket is, akiknek meghallgatása nélkül nagyobb dol­
gokban semmit se tegyen. Megjelenhettek a tanácsban a királyi család tagjai, első­
sorban a királyné, az ország legfőbb méltóságai, az éppen az udvarban tartózkodó
főispánok, nagybirtokosok. A tanács hatáskörébe tartozott minden olyan ügy,
amely a királyi hatalom gyakorlásával függött össze. Az I . Ulászló halálát követő in­
terregnum idején a királyi tanács országtanácsként működött, saját pecséttel. M á ­
tyás alatt csökkent a királyi tanács jelentősége. A Jagellók k o r á b a n azonban számot­
tevően megnőtt a befolyása az ország vezetésében. Törvény határozta meg létszá­
mát, és gondoskodott a tanácsosok háromévenkénti újraválasztásáról. A királyi ok­
levelekre vezetett kancelláriai jegyzetek tanúsága szerint a tanácsban az ügyeket re­
ferensek adták elő. Területi illetékesség vagy tárgyi körülmény döntött a tanácsi elő­
adók kiválasztásában. Az erdélyi ügyeket pl. a vajda, a városiakat a tárnokmester
referálta.
 Az ügyintézésnek ez a szakszérűsödése is egyik jele annak; hogy az árutermeléssel,
a belső áruforgalom és a külkereskedelem jelentős növekedésével az élet "sokrétűbbé,
bonyolultabbá vált. A z emberek közti kapcsolatok rendben tartása mindinkább
megkívánta az ügyek m a r a d a n d ó b b formájú, írásos elintézését, mindenekelőtt az ál­
lamigazgatás központjában, a királyi udvarban.
A királyi kancellária az egyházi emberek mellett mind több hivatásos, világi, értel­
miségi alkalmazottal bővült. A külföldi egyetemet j á r t papok és jogászok mellett az
írásos ügyintézés mindennapos aprómunkája kisebb képzettségű világi emberekre,
mesterekre (magisterekre) hárult. Az ügyek számának növekedésével s a király - fő­
képp I . Lajos - gyakori távollétével kettévált a kancellária: a beligazgatás írásos fel­
adatait a nagykancellária látta el, élén a főkancellárral, a királyi nagypecsét őrével, a
titkos kancellária pedig a diplomáciai s a bizalmas iratokat szerkesztette. Ennek élén
a titkos kancellár, a titkos pecsét őre állott, aki a királyt külföldi útjaira is elkísérte.
Zsigmond a királyi udvar (curia) bíróságai okleveleinek ellátására felállította az ún.
kisebb kancelláriát. M á t y á s a fő- és titkos kancellári állást egybeolvasztotta. A napi
munkát ellátó jegyzők (nótáriusok) főnöke, a protonotarius (első jegyző) a X V . szá­
zadban már részt vett az udvari bíróságok munkájában. A protonotariusok voltak az
ország első hivatásos bírái. (Innen e tisztségviselők magyar neve: ítélőmester.)
Egyébként a kancellárok, illetőleg a kancelláriák már a X I V . században bekapcso­
lódtak a királyi udvar igazságszolgáltató tevékenységébe. Mátyás alatt a szakképzett
értelmiségiek szerepe jelentősen megnőtt. Az ügyeket a királyi tanácsban mind keve­
sebbszer referálták a j o b b á r a írástudatlan főurak. Helyüket - már-már a modern ál­
lamok hivatalnokai módjára - a királyi titkárok (secretariusok) foglalták el, akiknek
feladata az ügyek írásbeli előkészítése, s akik ily m ó d o n komoly befolyásra tettek
szert az ország kormányzásában. Működésükkel a királyi tanács olyan hivatallá kez­
dett átalakulni, mint amilyennel később az abszolút uralkodók kormányozták az
országot.
A X I V - X V . században a nádor végleg kivált a királyi udvarból. (Önálló bírói íté-
lőszékéről alább lesz szó.) Családi birtokain nyugvó, szinte tartományúri hatalma
nagy befolyáshoz juttatta a köznemesek körében. (Ismeretes pl., hogy Werbőczynek
csaknem az egész országra kiterjedtek a birtokai. Ennek köszönhette, hogy minde­
nütt voltak pártján álló, mozgósítható familiárisai a köznemesek között.) A X V .
század közepéig a király nevezte ki a nádort.
Attól kezdve egyre t ö b b esetben a rendek választották. Tisztsége ennek folytán
jellegzetesen rendi méltósággá vált, a nádornak pedig az lett a fő feladata, hogy
őrködjék a rendi kiváltságokon. Hatáskörét első ízben az 1485-ös, ún. nádori cikkek
szabályozták. Trónüresedéskor és a király kiskorúsága esetében ő hívta össze az
országgyűlést. Királyválasztáskor az első szavazat a nádort illette meg. A nádor a
kiskorú király gyámja, aki ebben a minőségében királyi tekintéllyel intézi az ország
ügyeit; ő az ország főkapitánya, a békesség legfőbb őré. Viszály esetén ő közvetít a
király és az ország között; ő az ország legfőbb bírája, a király távollétében hely­
tartója, a kunok főbírája stb.
 Araint m á r a kora középkori fejezetben említettük, a nádor örökébe az udvarbíró
(curialis comes) lépett. Gazdasági, pénzügyi dolgok intézése mellett rövidesen ő is
bíráskodik az udvarban. Miután a gazdasági teendőktől megszabadult, tisztán bírói
funkcionáriussá vált.

4. A nemesi vármegye kialakulása

A X I I I . század első felében, amikor királyaink, főképp I I . András, már-már me-
gyényi területeket adományoztak el birtokaikból, az ország vidéki igazgatási és tör­
vénykező szerveinek alakulásában sajátos fejlődést figyelhetünk meg. A királyi vár­
megye helyén, részben abba mintegy belenőve, megszületik a nemesi vármegye. Erről
a folyamatról a kortárs közvetlenségével szól a zalai királyi serviensek (azaz királyi
szolgák*) 1232-es oklevelének megfogalmazója. A servienseket - mint az oklevél
mondja - sok sérelem, jogtalanság, kártétel érte. A királyi várbirtokadományokkal
hatalmassá vált nagybirtokosok részéről eddigi jogállásukat egyre inkább veszélyek
fenyegetik. A bírák pedig, akiktől jogorvoslatot várhatnának, messze vannak, így
hát királyi engedély alapján maguk veszik kezükbe ügyük irányítását. Bírákat vá­
lasztanak, és ezek ítéletét ismerik el magukra nézve irányadónak. Választott bíráik
neve (szolgabíró) egészen a legújabb időkig őrizte a magyar megyei önkormányzat
kialakulásának emlékét, azokét az évtizedekét, amikor a nemeseket, illetőleg a ne­
mesi osztály elődjeit még királyi szolgáknak (servienseknek) nevezték. A szolgabírá-
kat - megyénként általában négyet - kezdettől a megye nemesei választották. Még­
pedig a nemesi megye legjelentősebb testületi (igazságszolgáltató és közigazgatási)
szerve, a vármegyei közgyűlés (a generalis congregatio), amelyen minden nemesnek
szavazati joga volt. Hatásköre igazában Mohács után fejlődött k i . A szolgabírák az
ispánnal, ill. később az alispánnal együtt látták el a törvénykezési teendőket. Végez­
hettek birtokba iktatást, határjárást (egy-egy birtok kiterjedésének, határának meg­
állapítását), részt vettek a perek előkészítésében, a perbeli ítélet végrehajtásában is.
Az immár nemesi megye élén továbbra is az ispán áll, akit a X V I I . századtól kezd-
ve főispánnak (supremus comes) neveznek. A király nevezte ki őt a megye tekintélye­
sebb, nagyobb birtokosai közül. Neki kellett gondoskodnia a királyi parancsok vég­
rehajtásáról, határjárásokat végeztetett, a peren kívüli eljárást vezette. A megyei tör­
vényszéken a szolgabírákkal együtt ítélkezett. Megyéjében a király személyének volt
a képviselője. M i n t a király bizalmának letéteményese, nemegyszer több megyének
is lehetett főispánja. A több főispánságot viselő udvari méltóságok egyike-másika
szinte állandóan a királyi udvarban tartózkodott.
Helyettese az alispán (vicecomes) volt, akit familiárisai közül választott ki. A főis­
páni familiáris alispán nemegyszer megtartotta ura magángazdaságában viselt tiszt-

* Ez a kifejezés a királytól való függést jelentette. Azt juttatta kifejezésre, hogy az illetők nem valame­
lyik nagyúr alárendeltjei.
ségét is. Innen persze hosszú volt az út odáig, amikor az alispánt is a megye nemessé­
ge választotta a maga köréből, akárcsak a szolgabírákat. A nemesek először még a
X V . század végén, azt érték el, hogy a főispán ne más megyebeli familiárist tegyen
alispánjává. 1504 óta m á r csak a megyei nemesség beleegyezésével nevezhetett ki
bárkit alispánná a főispán. Ettől kezdve a megyei önkormányzat befolyása az alis­
pánválasztáson biztosítottnak látszott. Az ügyintézésben a X I V . század második fe­
létől kezdve jutott az alispán nagyobb szerephez. A királyi parancsok most már
majdnem mindig az alispán és a szolgabírák nevére érkeztek. Lassanként az alispán
lett a megyei igazgatás és törvénykezés vezetője. Érdekes, hogy - a megyének a kö­
zépkorban nem lévén pecsétje - a megyei hatóság nevében kiadott iratokat a hatósá­
got képviselő alispán és négy szolgabíró pecsétjével hitelesítették.
A megye hatóságára hárult az országgyűlésen hozott törvények, a királyi paran­
csok, a különböző királyi adománylevelek kihirdetése. Közreműködött a különböző
adók beszedésében. A jobbágysereg, a telekkatonaság*, valamint a személyesen fel­
kelt nemesek a megye zászlaja alatt az alispán vezetésével vonultak hadba. Ellensé­
ges betörés esetén is a megye szervezte meg saját védelmét. Az 1463. évi V I I I . te. ér­
telmében a megye seregének szükségleteiről a főispánnak, illetőleg az alispánnak
kellett gondoskodnia. A nemesi önkormányzat szerve, a vármegye, a századok fo­
lyamán az államnak egyre több funkcióját veszi át, és válik maga is az erőszakszer­
vezet részévé.
Mindebből világos, hogy a megye hatóságának sokrétű és szerteágazó igazgatási
teendői voltak. É p p az igazgatási feladatok megsokasodása, elsősorban a X I V . szá­
zad közepétől az adókivetés rendszeres ellenőrzése tette szükségessé a szolgabírák i l ­
letékességének területi elhatárolását. Ennek során alakultak k i a járások. A járás
(districtus) a megye területének az a része volt, amelyben a négy szolgabíró közül
csupán az egyik intézhette a hatáskörébe tartozó igazgatási ügyeket.

5. A középkori törvénykezési szervezet

A törvénykezésben az alispánnak és a négy szolgabírónak egyszerre kellett részt
vennie. Mindenekelőtt kötelesek voltak megjelenni a n á d o r által a megyében (néha
egyszerre több megyében) négy-ötévenként tartott bírósági közgyűlésen (iudicium
generale, vagy palatinale), amely a közbűntettesek (gyilkosok, rablók, gyújtogatok,
oklevél- és pénzhamisítók) felett ítélkezett. Esetenként hívtak egybe bírósági köz­
gyűlést a hatalmaskodások (fegyveres birtokfoglalás, testi sértés stb.) kivizsgálására.
Ilyenkor a megye bírái a szemtanúktól, a szomszédoktól, az egyhatárbeliektől vallo­
mást (köztudományt) vettek fel. A tanúvallomásokról azután jelentést tettek a ná­
dornak, aki saját ítélőszékén mondott ítéletet. A X I V . században találkozunk először

* A X I V . század vége óta a földesurak bizonyos számú jobbágytelek u t á n bizonyos számú fegyverest
voltak kötelesek kiállítani. A z így kiállított sereg volt a telekkatonaság.
egy-egy megye nemeseinek „meghirdetett" közgyűlésével, „proclamata congregatio"-
jával, amelyen az ítélkezés mellett tanúbizonyításokat is lefolytattak és sok más ügy­
gyei is foglalkoztak.
A megye a X I I I . század első felében megszerzett bírói önkormányzati joghatósá­
gát a megyei törvényszék (sedes iudiciaria, állandóan használt rövidítéssel: sedria)
útján gyakorolta. Hatásköre meglehetősen korlátozott volt, mert a nemesek minden
fontosabb ügyükben a kúriához fordultak. Birtokjogok és kiváltságok feletti ítélke­
zés nem tartozott feladatkörükbe. A megyei törvényszék illetékessége a megye min­
den lakójára, nemesekre és nem nemesekre egyaránt kiterjedt. (Voltak ez alól fel­
mentések. Mátyás azonban az effajta kiváltságokat megszüntette.)
Elsőnek (már a X I I . században) az egyháziak szerezték meg azt a jogot, hogy a
birtokaikon élők felett maguk bíráskodhassanak. A X I V . században a világi birto­
kosok jobbágyai is uruk bírósága, az úriszék (sedes dominalis) elé tartoztak. Súlyo­
sabb bűncselekményekben azonban (gyilkosság, gyújtogatás, rablás) a megye tör­
vényszéke ítélkezett, kivéve, ha a földesúr ún. szabad ispánságot, illetve pallosjogot
(ius gladii) kapott a királytól.
A legfőbb bírói hatalom a királyt illette meg. Kezdetben ő maga személyesen, me­
gyéről megyére járva, „látott törvényt". Ám nagyon kevesen juthattak elébe. Ezért
Szent László megyénként 2-2 királybírót küldött vidékre. A várispán udvarában a
latrok felett ítélkeztek. Ősi magyar nevük billogos (latinul bilochus) onnan szárma­
zik, hogy a király trónon ülő alakját ábrázoló pecséttel (billog) végezték az idézést.
(Egyetlen ilyen törvénybe idéző pecsét, billog maradt ránk, amelyen I . András képe
látható. A veszprémi Bakony M ú z e u m őrzi.) A királybírák intézménye a X I I I . szá­
zad idején kiveszett. A székely és az erdélyi szász királybíráknak, akikről alább lesz
szó, nem volt közük a korai Árpád-kori királybírákhoz.
A király személyének képviselete a legfőbb bírói hatalom gyakorlásában problé­
ma volt a feudalizmus egész korszaka folyamán, mert az ügyek szaporodtával, az or­
szágból való gyakori s néha hosszas távollétével a királynak mind kevesebb lehetősé­
ge nyílt az ítélkezésre.
A nádor hatásköre, aki a királyt bírói minőségben szinte kezdettől helyettesítette,
a X I I . század során már az ország valamennyi lakosára kiterjedt. A X I V . században
a nádor bejárta az országot. A X V . századtól kezdve azonban ismét az udvarban
ítélkezett (praesentia palatinalis).
A praesentia annyi, mint jelenlét. A perbe idéző oklevelek a király személyes jelen­
létét akkor is hangsúlyozták (vagy éppen ezért hangsúlyozták), ha a király személye­
sen nem jelenhetett meg. Azokat a bíróságokat, amelyek a király - vagy a királyt he­
lyettesítő személy - jelenlétében folyó perekben ítélkeztek, jelenléti, praesentia-bíró-
ságoknak nevezték. H á r o m ilyen királyi bíróságról tudunk a M o h á c s előtti száza­
dokban. Az országbíró, mint a királyt helyettesítő bíró elnökletével m ű k ö d ő bíróság
neve praesentia regia volt. A kivételezett személyek felett vagy különlegesen fontos
ügyekben a királyi különös jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága ítélkezett.
A X I V . század végén már ennek a bíróságnak is megvolt királyhelyettesítő elnöke, a
főkancellár. Zsigmond alatt a mérhetetlenül elszaporodott hatalmaskodás! ügyek­
ben a király gyakori távolléte idején helytartói ítélkeztek, 1430-tól azonban legtöbb­
ször már maga a király. Az így létrejött bíróságot Mátyás 1464-ben egyesítette a spe­
cialis praesentia regia ítélőszékével. Ez lett a királyi személyes jelenlét (personalis
praesentia regia) bírói fóruma, a korszak végéig a királyi udvar legfontosabb bírósá­
ga, elnöke pedig a személynök (personalis). Megkülönböztetésül a királyi udvar töb­
bi bíróságaitól, a királyi személyes jelenlétet m á r Mátyás idejében királyi ítélőtáblá­
nak (tabula regia iudiciaria) kezdték nevezni. Egyébként az udvar különböző bírósá­
gait, amelyeknek hatásköre nem vált el élesen egymástól, s amelyek mindegyike a k i ­
rály neve alatt bocsátotta k i ítéletlevelét, összefoglalóan kuriális bíróságnak hívták.
Munkájukban mind nagyobb szerephez jutottak a jogvégzett ítélőmesterek (proto-
notariusok). M á t y á s idejében a személynöknek m á r két ítélőmestere volt.
A szabad királyi és a bányavárosok polgárai ügyében első fokon a bíróból és
- többnyire - 12 esküdtből álló városi bíróság ítélkezett. A bíróság pallosjoggal is
rendelkezett. ítélete ellen a királyhoz lehetett fellebbezni, aki helyett a X I V . század
vége óta rendszerint a tárnokmester (tavernicus) ítélkezett kuriális bírótársaival.
A polgárság megerődödése a X V . században az igazságszolgáltatás alakulásában is
megmutatkozott: a tárnokmester a kúriától független, bírói hatósággá vált. Bírótár­
sai immár a polgárok közül kerültek k i . Később a városok fellebbviteli hatósága ket­
tévált, aszerint, hogy miféle városi jog alapján ítélkeztek. A X V . században a tárnoki
szék annak a nyolc (később jóval több) szabad királyi városnak (Buda, Bártfa, Eper­
jes, Kassa, Nagyszombat, Pest, Pozsony és Sopron) lett fellebbviteli bírósága, amely
a budai joggal élt; a tárnoki székhez fellebbező városokat tárnoki városoknak nevez­
ték. A többi szabad királyi város, amely nem a budai jog alapján állt, a személynök-
höz fellebbezhetett. A személynöki szék (sedes personalitia) bírói fórumának tagjai
nem a városi polgárok közül kerültek k i , hanem a királyi tábla bíráiból. Az ide tar­
tozó városokat (Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, később Debrecen, Szeged stb.)
személynöki városoknak nevezték.

6. A középkori Erdély
Erdélyben, ha más alapokon is, ugyancsak kialakult a vármegyei szervezet. A me­
gye ispánját és alispánját a középkor végéig a vajda nevezte k i . A szolgabírákat, me­
gyénként kettőt, a vajdai közgyűlések választották. Ily módon a megye egész igazga­
tási, hatalmi szervezete az anyaországi megyéknél sokkal erősebben függött a köz­
ponti hatalomtól, azaz, a király személyének képviselőjétől, a vajdától. - A széke­
lyek nemzetségi szervezete a magyar nemesi vármegyéknél jóval később adott helyt
területi alapon nyugvó igazgatási, bírói szervezetnek. A székely székek, amelyek
nagyjából a magyar megyéknek feleltek meg, onnan kapták nevüket, hogy egy-egy
területi egység központjában tartott bírói „széket" a nemzetségi önkormányzat feje,
a hadnagy a székbíróval. A székelység feje a székely ispán volt, aki a X V . század óta
királybírókat nevezett k i a székbírák ellenőrzésére. A Hunyadiak óta az erdélyi vajda
töltötte be a székely ispáni tisztséget is. Erdély harmadik „nemzete" (már t i . jogilag
elismert nemzete), a X I I . században a Rajna vidékéről bevándorolt szászok élére I I .
András, aki 1224-ben szabadságlevelet adott k i számukra, a szebeni ispánt állította.
A király helyett az volt a főbírájuk. Később a szebeni tartományt nyolc székre osz­
tották, élükön főispáni jogkörrel királybírók állottak. A szebeni szék királybírája
volt a szászok ispánja, más néven a szebeni gróf. Mátyástól kezdve a királybírákat a
szászok maguk választották. A király a területileg szétszórt, s addig kis részben a
székely ispán fennhatósága alá tartozó szászságot jogilag egységesítette (Königsbo­
den, Királyföld). Végül a szebeni gróf választását is engedélyezte. Ilyképpen kiala­
kult a szász egyetem (a szászok összessége, universitas Saxonum) teljes igazgatási és
igazságszolgáltatási önkormányzata.

B) 1526-1848

1. A magyar királyság államszervezete

A fél évezreden át egységes magyar királyság a mohácsi csatavesztés után há­
rom részre esett szét. A h á r o m országrész a fejlődésnek különböző útját járta meg, és
természetesen belkormányzata is egymástól lényegesen eltérő m ó d o n alakult.
A nyugati és északi részek rendjei I I . Lajos sógorát, Ferdinánd Habsburg főherce­
get választották királyuknak. Ha a királyválasztó rendek látták is a török előnyomu-
lással az államuk létét fenyegető veszedelmeket, politikai és az államkormányzatra
vonatkozó nézeteikben mindig a régi, M o h á c s előtti, erős Magyarországból indultak
ki. Mohács előtt is egyes évtizedekben Magyarország királya más országoknak is
uralkodója volt, de akkor még ezekben a perszonáluniókban egyenrangú fél volt a
magyar királyság. A Habsburgok uralma alá került országrésznek azonban nemcsak
területe és népessége, hanem gazdasági és katonai ereje is hasonlíthatatlanul kisebb
volt. Ebből pedig az következett, hogy a török nyomással szemben rászorult az erő-
sebb szomszéd gazdasági és hatalmi támogatására. így történt azután, hogy a kis
Magyarország óhatatlanul és egyre jobban függésbe került a török elleni védekezést
irányító központi kormányszervektől. Ez ellen a magyar rendek úgy próbáltak véde­
kezni, hogy szívósan ragaszkodtak a M o h á c s előtti, független és erős Magyarország­
tól örökölt belkormányzati szerveikhez. Ezekben látták ui. államuk önállóságának,
helyesebben a maguk rendi előjogainak legfőbb biztosítékát.
Avult rendi kiváltságok megőrzésére alkalmas is volt ez a régi magyar államszer­
vezet, annál alkalmatlanabb azonban az ország védelmét szolgáló pénzügyi és had­
ügyi igazgatási feladatok ellátására. Ezeket a feladatokat hasonlíthatatlanul jobban
oldották meg a jobban szervezett és mindinkább korszerűsödő, bécsi központi kor­
mányhivatalok. 1555-ben a magyar király, Ferdinánd főherceg, a N é m e t - R ó m a i Bi­
rodalom császára lett. A magyar királyság immár nem néhány osztrák tartománnyal
és a cseh királysággal, hanem az akkori világ leghatalmasabb birodalmával került
unióba.
A rendi maradiság és a birodalmi központosításnak az ügyintézést gyorsabbá,
olajozottabbá tevő modernsége súlyos, szinte kibékíthetetlen ellentétben állott egy­
mással. Magyarország és a Habsburg-birodalom kapcsolata mégis fennmaradt szá­
zadokon át. Sőt a francia forradalom hatása alatt az ellentétek tompultak. A feudá­
lis kiváltságaikra féltékeny magyar rendek éppen úgy rájöttek, mint a központosított
birodalmuk belső nyugalmát féltő Habsburgok, hogy a társadalmi egyensúly fenn­
tartása, az adott társadalmi viszonyok konzerválása mindkét félnek egyaránt ér­
deke.
A Habsburgok a magyar királyságot a Mohács előtti századokból örökölt szer­
vekkel és keretek között kormányozták. Régi szokásjogon alapult a törvényhozás
szervezete, amelyet első ízben 1608-ban a koronázás utáni I . tc. szabályozott. Az or­
szággyűlés kétkamarás volt. A főrendi táblán az összes katolikus főpapok s személy
szerint valamennyi főúr, az alsótáblán a megyék, sz. kir. városok, káptalanok 2-2 k ö ­
vete, valamint a kiváltságos apátok, prépostok, s a távollévő mágnások követei fog­
laltak helyet. A felsőtáblán a nádor, az alsótáblán a személynök elnökölt. - A feuda­
lizmus korában kialakult gyakorlat szerint a király SL törvényhozással egyenrangú té­
nyező volt. Az 1791. évi X I I . tc. a törvényhozás jogát a megkoronázott királyra és az
országgyűlésre ruházta. Eszerint a király csupán olyan törvényt szentesíthetett, ame­
lyet előzően az országgyűlés elfogadott. A király, akit a végrehajtó hatalomnak szin­
te teljessége illetett meg, csupán olyan rendeleteket bocsáthatott k i , amelyek nem j u ­
tottak ellenkezésbe a törvényekkel. A bíróságok törvények által megállapított' rend­
jét nem változtathatta meg.*
T o v á b b m ű k ö d ö t t az ország legfőbb világi és egyházi méltóságaiból álló királyi
tanács, amely - hogy meg lehessen különböztetni a H a b s b u r ^ k központi, cseh stb.
tanácsaitól - a magyar tanács elnevezést vette fel. Összetétele nagyjából azonos volt
a M o h á c s előtti királyi tanácséval. (Mohács előtt a királyi tanács az udvarban rend­
szeresen vagy alkalomszerűen tartózkodó egyházi és világi méltóságokból állt.) Je­
lentősége, az ügyek intézésére gyakorolt befolyása azonban egyre csökkent. Főkép­
pen két okból. Először is a Habsburg-királyok csak a legritkább esetben tartózkod­
tak Magyarországon, a magyar tanácsosok pedig nem hagyhatták el az ország terü­
letét, nem mehettek Bécsbe (esetleg, ha az udvar ott tartózkodott, Prágába). Leg­
többjükre ui. az ország igazgatása és védelme szempontjából fontos feladatok nehe­
zedtek. Másfelől már a X V I . század közepén (1569-ben) kimondta az országgyűlés,
hogy a tisztán magyar ügyekben az uralkodó tartozik meghallgatni magyar tanácso-

* M i n t ismeretes, a magyar rendek 1687-ben, elismervén a Habsburgok „érdemeit" az ország török

uralom alól történt felszabadításában, lemondtak a Habsburg családon belüli királyválasztó jogukról.
Ugyanakkor az országgyűlés kötelezte a királyt, hogy megkoronáztassa magát, az ország a l k o t m á n y á r a és
törvényeinek épségben tartására hitlevelet adjon k i s arra esküt tegyen.
sait.* A törvénynek ez a rendelkezése idők múltán rendkívül sok kárt okozott ép­
pen a magyar ügynek. A leglényegesebb kérdések, a török elleni védekezés hadászati
s az ezekkel kapcsolatos pénzügyi problémák ui. nemcsak tisztán magyar ügyek vol­
tak. Sőt a kérdések megoldásához szükséges anyagi erők hasonlíthatatlanul na­
gyobb része felett nem Magyarország, hanem a Német Birodalom rendelkezett. Ez
pedig oda vezetett, hogy a Habsburg-uralkodókat idevágó döntéseikben sokkal in­
kább császári, mint magyar királyi mivoltuk vezette. Az 1569-es törvény ráadásul
mindehhez legális alapot is adott. A Mohács előtti századok komoly kormányzati és
politikai súllyal bíró szervének, a királyi tanácsnak így egyre kevesebb szerepe volt
az ügyek intézésében. Ezt az is előmozdította, hogy a X V I I . században mind többen
kaptak tanácsosi rangot. A király magyar tanácsa, amely országgyűlési szintű
ügyekben hallathatta szavát, végül is csak ünnepélyes alkalmakkor szereplő, repre­
zentatív szervvé korcsosodott. Egyes tanácsosokat továbbra is meghallgattak a Habs­
burgok, de csak mint bizalmukat élvező embereket, akik e célból meghívást kaptak a
központi birodalmi kormányszervek valamelyikének üléseire.
Ha a király tartósabban távol volt az országból, m á r M o h á c s előtt is, rendszerint
a nádor helyettesítette, mint helytartó. A Habsburgok csak ritkán s csupán rövid
időre tartózkodtak az országban, ezért a helytartói tisztség állandósult. A nádori
széket a Habsburgok gyakran nem töltötték be, ilyenkor más világi főméltóságok
(kancellár, országbíró) vagy - és ez volt a gyakoribb - főpapok voltak a helytartók.
Mellettük tanács állt, amelynek tagjait a király nevezte k i . A helytartó és tanácsa ál­
talában belügyekben, eleinte még kamarai ügyekben is intézkedett. A helytartóság
(locumtenentia) legfőbb feladata a bíráskodás volt. (Nem szabad összetévesztenünk
a később alakult helytartótanáccsal.) Nála mint legfőbb törvényszéknél, minden
pert fellebbezni lehetett. - Attól kezdve, hogy a nádori tisztséget ismét rendszeresen
betöltötték, a helytartóság intézménye elsorvadt, hisz a n á d o r a korai középkor óta
hivatalból volt a király helyettese.
A királyi kancellária fénykora Mátyás uralkodására esett. Alkalmazottai már-
'már újkorias szakszerűséggel intézték a király elé döntésre kerülő ügyeket. I . Ferdi­
nánd trónra léptével a magyar kancellária (cancellaria Hungarica) jelentőségét vesz­
tette. A főkancellári állást ugyan betöltötték (rendszerint az esztergomi érsekkel), ez
azonban akkor m á r alig volt több puszta címnél. A Magyarországnak szóló királyi
leiratokat, parancsleveleket és m á s okleveleket, utasításokat a Habsburgok udvará­
ban dolgozó királyi titkárok fogalmazták, akik magától az uralkodótól vagy udvari
kancelláriájától kaptak érdemi eligazítást. A magyar rendek, amint nem egy X V I I .
századi törvényből kitűnik, állandóan tiltakoztak ez ellen a gyakorlat ellen. Változás
csak 1687-ben, az országnak a török alól való felszabadulása után következett be.

* A z 1569. évi I I I . tc. szerint a magyar igazságszolgáltatást s az ország szabadságait és jogait érintő
ügyeket a király a magyar tanácsban, a kamarai v o n a t k o z á s ú a k a t a magyar k a m a r á b a n , a katonai ügye­
ket pedig a hadi t a n á c s b a n tartozik magyar tanácsosok meghallgatásával intézni. Ezért két magyar taná­
csosnak állandóan a király kíséretében kell lennie, hogy szükség esetén véleményt nyilváníthassanak.
 1690-től a magyar udvari kancellária (cancellaria aulico-Hungarica) néven Bécs
székhellyel megszervezett királyi hatóság elsődleges feladata az elpusztult ország
helyreállítása, a feudális rend, főképp a királyi hatalom teljességének biztosítása
volt. Hatáskörébe tartoztak a királyi kegyből eredő döntések, kinevezések, cím- és
nemesség-adományozások, megyei címerek megállapítása, szabad királyi városi
rangra emelés stb. (Az utóbbiakról - miként Mohács előtt is - könyveket vezetett a
kancellária, ezek neve libri regii volt.) A király döntéseit a magyar udvari kancellária
útján hozta a magyar rendek tudomására, ahogy a magyar hatóságok is (így elsősor­
ban a helytartótanács) a kancellárián át érintkeztek a királlyal. A magyar udvari
kancellária feladata a királyi döntések, határozatok formába öntése volt. A lényeges
kérdésekben a Habsburgok központi birodalmi hatóságai intézkedtek.
A török uralom alól való felszabadulás az államszervezetben is lényeges változá­
sokra vezetett. Az újjáépítés szolgálatában hozta létre az 1723-as országgyűlés a ma­
gyar belügy igazgatás legfőbb hatóságát, a magyar királyi helytartótanácsot (consili-
um regium locumtenentiale). Székhelye Pozsony volt, 1785-től pedig Buda. Elnöke a
nádor, vagy, a nádori szék üresedése esetén, a helytartó, illetve a rangban utána kö­
vetkező méltóságok egyike, az országbíró vagy a tárnokmester. Kezdetben 22 taná­
csosa volt, akiket az ország különböző vidékeiről a király nevezett k i , lehetőleg úgy,
hogy az egész ország képviselve legyen a tanácsban. Az ügyeket eleinte bizottságok,
I I . Józseftől ügyosztályok (departamentumok) készítették elő. (Közülük a Departa-
mentum Urbariale - az Úrbéri Osztály - gazdag anyaga állandó tárgya a gazdaság­
történelmi kutatásoknak.) A felekezetenkénti megosztású vallásügyi, továbbá a köz­
oktatásügyi, kereskedelmi és közlekedésügyi, városi, megyei, rendőrségi, árvaügyi,
egészségügyi, végül a katonaság elszállásolásával és ellátásával foglalkozó hadbiz­
tossági ügyosztályokból álló tanácsnak a korszak végén (1848-ban) m á r csaknem
300 tagú hivatalnoki kara volt, amely a pénz- és igazságügyön kívül Magyarország
egész beligazgatását ellátta, s az alsóbb fokú közigazgatásnak, a megyéknek és a vá­
rosoknak volt központi hatósága.
Habsburg-Magyarország legjelentősebb kormányszerve a magyar kamara volt,
amelyet I . Ferdinánd 1528-ban Budán szervezett meg. Amint láttuk, a magyar ta­
n á c s a k a d o z v a működött, a magyar kancellária pedig puszta közvetítő szervvé vált
az uralkodó és a magyar hatóságok között. A magyar kamara volt az egyetlen és
amellett modernül szervezett kormányhatóság, amely századokon át rendszeresen és
megszakítás nélkül látta el sajátos igazgatási feladatait. Ez az állandóság - s nem
csupán a pénzügyeknek az ország nehéz helyzetében elsőrendű jelentősége - tette a
kamarát a Habsburg-királyság legfontosabb szervévé.
A kamara élén az elnök állott, aki kezdetben 3-5, a X V I I I . században m á r 10-14
tanácsossal döntött - szótöbbséggel - az illetékes tanácsos által előadott ügyben.
Hatáskörébe elsősorban azok a királyi jövedelmek tartoztak, amelyekre a rendek­
nek nem volt befolyásuk, az ún. regale-k (királyi jövedelmek): bányajövedelmek, a
sómonopólium, pénzverés, vámok és a királyi birtokok. Fontosságából következett,
hogy a kamara ügyintézésébe beleszólt a pénzügyek központi kormányhatósága, az
udvari kamara. A pénzügyek központi irányítása, a birodalom többi részének pénz­
ügyeivel közös kezelése mintegy előképe volt a kiegyezésben megállapított közös­
ügyes rendszernek. Egyébként a rendek, amelyek nemegyszer tiltakoztak Magyaror­
szág ügyeinek központi irányítása ellen, 1569-ben kénytelenek voltak elismerni,
hogy igenis vannak a többi Habsburg-ország és tartomány ügyeivel közös ügyeik.
Szorosan együttműködött a kamarával a kincstári jogügyigazgatóság, amelynek
egyik legfőbb feladata volt a királyi öröklési jog érvényesítése a magtalanul elhalt,
vagy hűtlenségbe esett családok birtokaira.
A hegyeken átmenő forgalom akadályai és a szinte szakadatlanul folyó háborúk
nehézkessé, néha lehetetlenné tették az ország keleti részeinek Pozsonyból való igaz­
gatását. Ezért még I . Ferdinánd Eperjesen, majd Kassán külön igazgatóságot állított
fel, amelyből a szepesi kamara fejlődött k i , a pozsonyiéhoz hasonló hatáskörrel, s a
tiszán-inneni és -túli megyékre kiterjedő illetékességgel.
A szepesi kamara fő feladata az illetékességi körébe tartozó bányák jövedelmé­
nek fokozása volt. De gondoskodnia kellett a végvárakról is (azok ellátásáról, felújí­
tásáról, sőt új várak építéséről).

Rákóczi Ferenc szabadságharca, ha csak átmeneti időre is, kiszakította a királyi

Magyarország területének nagy részét a Habsburgok uralma alól. Az államigazgatás
és igazságszolgáltatás központja, Habsburg-Magyarország fővárosa, Pozsony, nem
került a kurucok kezére. Részben ez a tény, részben pedig az, hogy I . Lipót 1705-ben
meghalt, és utóda, I . József elsőként lépett trónra, mint örökös király a kurucok ál­
tal el nem ismert 1687-es örökösödési törvény* alapján, megérlelte a sajátos helyzet­
nek megfelelő államberendezés kialakításának szükségességét. Az 1705-ös ország­
gyűlés nem mondotta k i az interregnumot,** a királyi hatalom szünetelését, átmene­
ti megoldást választott. Bercsényi Miklós javaslatára a lengyelek példáját követték,
és az országgyűlés rendjei egymással szövetségre, konföderációra léptek, amelynek
élére Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választották meg. Melléje a rendek az
ország igazgatására senatus-t (tanácsot) állítottak, amely 3 püspökből, 9 fő- és 12
köznemesből állott. A szabadságharc folytatása szempontjából igen fontos gazdasá­
gi ügyek intézésére pedig gazdasági tanácsot (consilium oeconomicum) szerveztek, a
magyar kamara testületi (kollegiális) ügymenetére emlékeztető ügyintézéssel. Az
igazgatás napi feladatait a fejedelem udvari kancelláriája, látta el, amely a Rákóczi­
uradalom ügyigazgatásából nőtt k i . Az 1707-es országgyűlés Ó n o d o n a Habsburg-

* Az országgyűlés a H a b s b u r g - h á z n a k Magyarország felszabadításával szerzett érdemeiért „ h á l á b ó l "

lemondott királyválasztó s az Aranybulla 31. pontjában kimondott ellenállási j o g á r ó l s fiágon elismerte a
Habsburgok örökösödési jogát a magyar királyi trónra. (Aligha véletlen, hogy az Aranybulla - amelyet
hét példányban állítottak k i - valamennyi példányának nyoma vész 1687 után.)
** Interregnum az államok életében az az átmeneti időszak, amikor, rendszerint a trónutódlás rende­
zetlensége miatt, nincs uralkodója az országnak.
családot megfosztotta trónjától, és függetlenségi nyilatkozatában a magyar „nemze­
tet" a szabad és független nemzetek sorába emelte. A szabadságharc katonai erejé­
ének növelését szolgálta az országgyűlés által elfogadott hadi törvénykönyv. Rákóczi
még egy alkalommal tartott országos jellegű gyűlést 1708-ban Sárospatakon. Ennek
két előremutató határozata azonban (a szabadságharcban résztvevő jobbágy-kato­
nák felszabadítása a földesúri hatalom és a közterhek viselése alól) m á r túl későn
jött.
A vidéki igazgatási szervekben nem állott be változás, mint ahogy az alsóbb fokú,
törvénykezési szervezet is a szokott, feudális alapokon nyugodott. A fellebbezési bí­
róságok székhelye Habsburg-kézen maradván, a Rákóczi hatalma alá tartozó bíró­
ságok ügyeit, a hol Korponán, hol pedig Eperjesen ülésező ítélőtáblánál (tabula iudi-
ciaria) fellebbezték meg.
A magyar rendek által vezérlő fejedelemmé választott Rákóczi Ferencet az erdélyi
rendek Erdély fejedelmévé is megválasztották. Ily m ó d o n tulajdonképpen perszonál-
unió* jött létre Magyarország és Erdély között. Erdély e korabeli államszervezete a
magyarországiéhoz volt hasonló.

• 2. A Habsburg-birodalom központi kormányszervei

A kicsinyre zsugorodott magyar királyság kormányhatóságainak hálózata a M o ­
hács utáni századokban alig volt t ö b b közvetítő apparátusnál. Magyarországnak az
osztrák tartományokkal, ill. a N é m e t Birodalommal való szoros összefonódottsága
következtében a Habsburgok (mint magyar királyok is) a székhelyükön működő
központi birodalmi kormányhatóságokat hallgatták meg magyar ügyekben is.
Az uralkodó legfőbb tanácsadó testülete a titkos tanács volt. Tagjainak számát
törvények nem szabták meg. Az u r a l k o d ó tetszésétől függött, kiket emel tagjai közé.
Rendszerint a császár elnökölt a tanácskozásokon. A tanácsosok ott kifejtett véle­
ményét írásba foglalták s a különböző vélemények alapján kialakult döntéseket az
illetékes kancelláriák útján bocsátották k i . A X V I I I . század közepétől voltak a tit­
kos tanácsnak magyar tagjai is. Ekkorra azonban ennek a testületnek a súlya a ta­
gok számának növekedésével egyenes arányban csökkent. Főképpen a külügyek in­
tézésére a X V I I . század vége óta a titkos tanács szűkebb bizottságainak egyike, a
„Geheime Konferenz", a titkos konferencia vette át a titkos tanács szerepét, a X V I I I .
század eleje óta pedig a legtöbbször miniszter-konferenciának nevezett testület.
Ezekben az időkben a titkos tanács m á r csak ünnepélyes, reprezentatív feladatokat
látott el. A titkos tanács írásos ügyintézése az udvari kancelláriára hárult (Hofkanz-
lei). A német birodalmi kancelláriában magyar titkár is működött.

* Perszonáluniónak nevezik két, egymástól független, monarchikus formájú államnak olyan kapcsola­
tát, amely a közös u r a l k o d ó személyére korlátozódik. Ha az u r a l k o d ó személyének közösségén túl közös-
. sé válik a két állam védelmének ügye, külpolitikája, pénzügye stb. . . reálunióról beszélünk.
 Ferdinánd magyar titkárával adatta k i azokat az iratokat, amelyeket sürgősségük
miatt nem akartak leküldeni Pozsonyba, hogy ott - a törvényes előírásoknak megfe­
l e l ő e n - a magyar királyi kancelláriától kerüljenek ki. A király nem tartózkodott ál­
landóan Magyarországon, így nemegyszer megtörtént az is, hogy valamelyik más,
nem magyar kancelláriával foglaltatta írásba a csak Magyarországot érintő fontos
döntését. Ilyen esetekben az ország függetlenségének formai maradványai is semmi­
vé váltak.
Az I . Ferdinánd által felállított udvari kamara (Hofkammer) a birodalom legfőbb
pénzügyi hatósága volt, amely a különböző országokból és tartományokból befolyó
jövedelmeket tartotta számon. Az udvari kamara élén is elnök állt. Az ügyeket egy-
egy kamarai tanácsos adta elő. Testületileg vitatták meg a kérdéseket. Az ügyek sza-
porodtával nőtt a tanácsosok száma is; m á r nem minden ügy megvitatására jutott
idő, számtalan kérdésben az uralkodó egyszerűen a kérdés szakértőjének számító ta­
nácsos véleménye alapján döntött.
A háborús viszonyok következtében a gazdaság és pénzügy jelentősége egyre nőtt,
s ezzel együtt nőtt azoknak az ügyeknek a száma is, amelyeknek elintézése a kamara
hatáskörébe került. így vált az udvari kamara a legszélesebb hatáskörű kormány­
szervvé, amelyet a Habsburgok birodalmuk, elsősorban Magyarország népének k i ­
zsákmányolására használtak fel.
A kamara befolyása Mohács után a hadianyag beszerzése, a végvárak karbantar­
tása, a hadviselés, a hadseregszervezés ügyeinek intézésében is érvényesült. I . Ferdi­
nánd 1556-ban állította fel a hadügyi igazgatás központi szerveként az udvari hadi
tanácsot (Hofkriegsrat). A nem nagy létszámú testület (eleinte öt, később hét tábor­
noki rangú tanácsosa volt) hadi tapasztalatokban gazdag hadvezér elnöklete alatt
(egy időben Savoyai Jenő herceg) működött. A hadviselés pénzügyi vonatkozásai
tették szükségessé, hogy a hadi tanácsban az udvari k a m a r á n a k egy tanácsosa is ál­
landóan jelen legyen.

* * *

Ahogy a központi kormányszervek befolyása kezdettől nagy volt a magyar ügyek

intézésére, úgy, ha lehet, még nagyobb mértékben volt hatással a birodalom központi
igazgatásának Mária Terézia-korabeli átszervezése a magyar politikai életre, i l l . a
magyar államigazgatásra. Mária Teréziát Poroszország példája indította arra, hogy
birodalmát jobban szervezze meg, oly módon, hogy páratlanul gazdag anyagi erő­
forrásait az addiginál hatékonyabban használhassa k i .
A politikai bonyodalmakból tanulván, a külügyek intézésére felállította 1742-ben
az udvari és államkancelláriát (Hof- und Staatskanzlei). Élén az államkancellár (Sta-
atskanzler) állott, aki az elkövetkező évszázadban a Habsburg-monarchia legna­
gyobb tekintélyű államférfia, az uralkodó legbizalmasabb tanácsadója volt, és aki­
nek épp ezért nagy volt a befolyása a magyar ügyekre is. Az udvari és államkancellá­
ria a külügyek mellett az uralkodóház ügyeit is intézte. A Habsburg-birodalom leg-
nevesebb politikusai közül államkancellár volt a X V I I I . században Kaunitz, a X I X .
század első felében pedig Metternich.
A nagy birodalom különböző tartományainak, országainak gazdasági életét, ipa­
ri, mezőgazdasági termelését volt hivatva összehangolni az ugyancsak Mária Terézia
által felállított Gazdasági Igazgatóság (később Udvari Gazdasági Tanács; Commerz
Directorium, Hofcommerzien-Rat). E szerv működése nem kedvezett a magyar ipar
felemelkedésének, Magyarország szinte félgyarmati helyzetbe került.
A birodalom belkormányzatának egységesítésére állította fel Mária Terézia
1760-ban az Államtanácsot (Staatsrat). Feladata az volt, hogy a különböző kor­
mányszékek felterjesztései között összhangot teremtsen. Az Államtanács véleményt
nyilvánított minden kisebb és nagyobb jelentőségű dologban, amely az uralkodó elé
került döntésre. Az ügyeket nem testületi üléseken tárgyalták meg, hanem az állam­
tanácsosok külön-külön írásban fejtették k i véleményüket, s ennek alapján hozta
meg döntését az uralkodó. Minthogy a magyar kormányszékek felterjesztéseiről is
kikérte a király az Államtanács véleményét, Magyarország belkormányzati önálló­
sága most már formailag is végképp semmivé vált. Ügyeit legfelső fokon idegenek
intézték. I I . József óta egyre több, kisebb jelentőségű kérdés került az Államtanács
elé, ügyintézése elsekélyesedett. Részben ezért, részben Ferenc egyre fokozódó bizal­
matlansága, gyanakvása miatt az Államtanács fölé Konferencia-tanács (Konferenz­
rat) néven a kormányszervek vezetőiből álló tanácsadó testületet szervezett. Az Ál­
lamtanács véleményezése után a legfontosabb ügyekben ennek a szervnek volt d ö n t ő
szava az uralkodói elhatározás meghozatalában. De még ezen túl is, a Mária Terézia
óta m ű k ö d ő titkos kabinetet is meghallgatta az uralkodó. A gyengeelméjű V. Ferdi­
nánd uralkodása alatt az államügyeket az Allamkonferenciá-nak nevezett (StaatST
konferenz) öttagú testület intézte. Voltaképp tanácsadó szervnek szánták, de a k i ­
rály uralkodásra való képtelensége miatt, mintegy kormányzótanácsként működött.
Budán és Pozsonyban is volt hivatala a I I . Lipót által felállított Rendőrminisztéri­
umnak (Polizeihofstelle). Ahogy az előbb említett kormányszervek, ez is minden tör­
vényes alap nélkül működött. A haladó eszmék terjedésének megakadályozása volt
főfeladata. Sajtó- és levélcenzúra, valamint kiterjedt kémhálózat szolgált a fennálló
rend szempontjából gyanús elemek leleplezésére.

3. A megyei szervezet
Habsburg-Magyarország vidéki igazgatási szervei nagyjából a Mohács előtti
időkben kialakult keretek között és módon működtek tovább. Szerepük azonban a
háborús viszonyok közepette s a rendiség súlyának növekedésével jelentősebbé vált.
A megyei hatóság legfőbb szerve a közgyűlés volt, amely a megye elvi irányítását vé­
gezte. A közgyűlés látta el a megye országgyűlési követeit utasításokkal (instrukci­
ókkal). Ezekben az instrukciókban jutott kifejezésre legvilágosabban a Habsburgok
elnyomó, központosító törekvéseivel szemben a magyar rendek függetlenségi akara-
ta. Az általánosságban mozgó törvények rendelkezéseinek a helyi viszonyokhoz al­
kalmazását szolgálták az ugyancsak a közgyűlés által alkotott jogszabályok (statútu­
mok).
A megye élén a király kinevezte főispán állott, lényegében a k o r á b b a n kialakult
jogkörrel. Ebben a korszakban m á r nemcsak egyes magas egyházi méltóságok, ha­
nem főúri, nagybirtokos családok is kaptak örökös főispánságot. Ha az örökös főis­
pánsággal rendelkező családban nem volt nagykorú férfi, a kiskorú főispán mellé
gyámot rendeltek, aki intézte (adminisztrálta) a megye ügyeit. Ebből a szokásból fej­
lődött k i a megyei adminisztrátori intézmény. A X V I I I . század vége óta, ha a főispán
bármi okból nem tudta ellátni hivatalát, az uralkodó főispáni helytartót nevezett ki
a megye élére. Ezt a főispáni helyettest is adminisztrátornak nevezték. A reformkor­
ban a megyék többségében a főispánok mellett adminisztrátorok működtek. A kor­
mány ezekkel igyekezett ellensúlyozni a megyék haladó szellemű megnyilvánulásait.
A megyei önkormányzat első tisztviselője e korban is az alispán (vicecomes) volt.
Választását az 1723: L V I . tc. szabályozta. Eszerint a főispán négy jelöltje közül a
közgyűlés választotta az alispánt. Legtöbb megyében az alispánnak helyettese is
volt, a másodalispán (substitutus vicecomes). Időnként „substitutus"-nak nevezték
azt is, aki a vicecomest betegsége alatt, vagy távolléte idején tartósan helyettesítette.
A századok óta meglevő tisztségviselők (mint a szolgabírák, jegyző) mellett a X V I I .
század óta újabb, szakigazgatási tisztviselők is megjelennek. Közülük legjelentősebb
volt a tiszti ügyész (fiscalis), aki a megyét érintő ügyekben mint jogász járt el, bűn­
ügyekben pedig a vádat képviselte. - A megyei ügyintézés a főjegyző (nótárius comi-
tatus) s helyettesei, az aljegyzők kezében volt. A levéltár kulcsát is, amely egyszer­
smind állásának jelképe is volt, a főjegyző őrizte, s irányította a levéltáros munkáját.
A járásokat a X V I I I . században a könnyebb igazgatás végett 2-3 kerületre (circu-
lusra) osztották. A járás élén a szolgabíró (iudex nobilium, illetőleg a magyarországi
latinság összevont szavával: iudlium), a kerületek élén pedig az alszolgabírák állot­
tak. I I . József abszolutista kormányrendszere felfüggesztette a megyék önkormány­
zatát. A megyéket kerületekbe (Magyarországon 10, Erdélyben 3 kerületbe) vonta
össze. A kerületek élére királyi biztos főispánokat nevezett ki. Hivatalos nyelv min­
den szinten a német lett. József közvetlenül halála előtt megszüntette a kerületeket,
és így 1790-től újra visszaállt a megyei önkormányzat.
Nem tartozott a megyei szervezet keretébe néhány, kiváltságos nép lakta terület.
így mindenek előtt a székelyek, a X I I I . század első negyedében bevándorolt erdélyi
szászok és a X I I I . század második felében hazánkba jött szepesi szászok földje.
A székelyek és erdélyi szászok székekbe tömörülve éltek. A székelyek élén a király
által kinevezett székely ispán állott, akinek tisztségét gyakran egyesítették az erdélyi
vajdáéval. - Az erdélyi szász székek életét a székek központjában egy-egy város irá­
nyította, a középkor végére m á r maguk választotta tisztviselőkkel. A szepesi szászok
is városi közösségekben éltek az V. Istvántól (1270-1272) kapott kiváltságaik keretei
között. A városok nagy részét Zsigmond király elzálogosította és a szász nép önkor­
mányzata, a szász egyetem (universitas) szabadsága csak a Lengyelországhoz került
16 városban élt tovább. Mária Terézia Lengyelország felosztása után az elzálogosí­
tott városokat visszacsatolta Magyarországhoz.
A tatárjárás után a Duna-Tisza közé (Kiskunság) és a Tiszántúlon (Nagykunság)
letelepített kunok s a velük érkezett jászok (Tisza-Zagyva vidéke) együttesen alkot­
ták a jászkun kerületet. A jászkunok egyeteme (universitas-a) székekre tagozódott.
A jászkunok élén a főkapitány állott, akinek tisztét I . Mátyás a nádorsággal kötötte
egybe. A török időkben elpusztult tiszántúli falvak földönfutó lakosainak, a Bocskai
István által letelepített, katonáskodó hajdúk-nak a fejedelem önkormányzatot biztosí­
tott. Településeik közül csupán a városoknak volt teljes önállósága. Az önkormány­
zattal rendelkező városok összessége alkotta a hajdúság egyetemét (universitas),
amelynek élén a király által kinevezett főkapitány állott.
A Habsburgok nagy gondot fordítottak örökös tartományaik védelmére. E célból
hozták létre a hadi tanács felügyelete, i l l . igazgatása alá tartozó, horvátországi és
szlavóniai határőrvidéket. (Zágráb soha nem is került török kézre.) Különleges jogál­
lást kapott a töröktől 1718-ban visszafoglalt Temes, Torontál és Krassó-Szörény
vármegye is. Területükön szervezték meg a Habsburgok a 11 kerületből álló temesi
bánságot, amely az osztrák kormányhatóságok alá tartozott. 1779-ben h á r o m kerü­
let kivételével a bánság területén visszaállították a megyei igazgatást. A h á r o m kerü­
let ún. határőrvidék lett, amelynek különállását a kiegyezés után szüntették meg.
Mária Terézia Erdélyben a székelyek és románok lakta terület peremét is határőrvi­
dékké alakította át. A székelyek fellázadtak ősi szabadságjogaik csorbítása miatt.
Egy részük a kegyetlen katonai megtorlás (mádéfalvi veszedelem) elől Bukovinába
menekült és ott telepedett le. Közülük sokan áttelepültek Magyarországra a közép­
kor óta ott élő csángómagyarokkal a második világháború alatt, és után.

4. Erdély kormányszervei
A mohácsi vésszel kettészakadt Magyarország keleti felén - akkor, amikor János
Zsigmondot 1541-ben a szultán Erdély fejedelmévé tette, s ezt az 1571-es speyeri
egyezményben Miksa király is elismerte - megalakult a magyar királyságtól függet­
len erdélyi fejedelemség. M i n t a szultán hűbérese, a fejedelem rendszeres évi adót
fizetett. Egyébként az országgyűlés által választott fejedelem hatásköre csaknem
azonos volt a magyar királyéval. Mellette állt a fejedelmi tanács, élén a kancellárral,
aki a közigazgatás vezetője volt.
1690 után Erdélyben, amikor a Habsburgok uralma alá került, a közigazgatást az
uralkodó által kinevezett kormányzóság (gubernium) irányította. A pénzügyeket a
fejedelemség korában a kincstartóság, a Habsburgok alatt a kincstári hivatal intéze­
te. Erdély kormányzatának központi, birodalmi irányítására pedig a Habsburgok
- mint egyéb tartományaik esetében is - Bécsben erdélyi udvari kancelláriát állítottak
fel. A helyi igazgatás megőrizte a Mohács előtti idők h á r o m nemzet (magyar, székely
és szász) szerinti, hármas tagoltságát.