Rex Gunner.

A megkeseredett, jóképű férfi Gingham Lakes

legnagyobb tervezővállalatának a tulajdonosa.
Számtalanszor megégette már magát, de a végső csapást
a felesége mérte rá, amikor elhagyta őt és közös
gyermeküket.
Azóta a kislánya az egyetlen, aki beférkőzhet a szívébe.
Rynna Dayne.
A gyönyörű, de sebezhető lány tizenhét éves korában
elmenekült Gingham Lakesből.
Akkor megesküdött, hogy sohasem fog visszatérni.
A nagymamája azonban meghalt, és ráhagyta a kis
kifőzdét, amelyet egykor annyira szeretett, így mégis
hazaköltözött.
Amikor Rex először találkozik újdonsült szomszédjával,
azonnal tudja, hogy bajban van.
A lány káprázatos, édes és minden, amiben képtelen
megbízni.
Egyetlen csók mégis eksztázisba sodorja őket, múltjuk
azonban közéjük áll.
Csapdába esve a hazugságok, az árulás és a hűtlenség
hálójában, Rexnek döntenie kell.
Elbújik a gondosan felépített falai mögé, vagy tesz egy
próbát?
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
A. L. Jackson: Show Me The Way (Fight For Me #1), 2017
Fordította
VARGA CSABA
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
Elvesznék benned (Nem engedlek I.), 2019
Visszatérnék hozzád (Nem engedlek 2.), 2019
Örökké veled (Nem engedlek 3.), 2019
Copyright © 2017. SHOW ME THE WAY by A. L. Jackson
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Varga Csaba, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Borítóterv: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook
ISBN 978-615-6067-02-9
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Barkó Imre
 PROLÓGUS

Alabama – tizenegy évvel korábban

Eső hullott a dühös égboltból, a szél élesen üvöltött, az egyre

sötétebb éjszakában vadul hajladoztak a fák. Fájdalomtól eltelve
rohantam, tudtam, hogy a szívem pont olyan hangosan dübörög,
mint a fejem fölött az eget megrázó mennydörgés.
Felkiáltottam, ahogy a lábam megcsúszott a sáros talajon,
megtántorodtam, és keményen négykézlábra esve a földre zuhantam.
Feljajdultam, bár nem is tudtam, honnan tört rám a fájdalom – az
elmémből, a szívemből, vagy talán megkínzott húsomból?
Miért tették ezt velem?
A könnyeim a földre hulltak, remegtem a fájdalom, az árulás
miatt, majd nagy nehezen feltápászkodtam, és megpróbáltam
továbbmenni. Tántorogva lépkedtem az út szélén álló, meleg,
barátságos fényben ragyogó ház felé. Megkapaszkodtam a lépcső
fakorlátjában, felmentem, feltéptem az ajtót, és bevonszoltam
magam. Nyüszítve vinnyogtam a fájdalomtól, miközben
megtorpantam, körülnéztem. A veszteség érzése olyan erővel zúdult
rám, mint a kint tomboló vihar.
Miért bántak így el velem? Hogy lehettek ennyire kegyetlenek?
Minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy végre
megmozduljak. Jól tudtam, hogy nem maradhatok. El kell mennem.
Ki kell szabadulnom innen. Visszafojtva a rám törő zokogást,
odamentem a belső lépcsőhöz, a korlátba kapaszkodva valahogy
felszenvedtem magamat az emeletre, és be a szobámba. A térdemet
sár és vér borította. Lerogytam a padlóra, és az ágy alól kirángattam
a bőröndöt. Tántorogva felkeltem, odamentem a ruhásszekrényhez.
A könnyek miatt alig láttam, miközben letéptem a vállfákról a
ruhákat, és begyömöszöltem őket az ágyra hajított bőröndbe. A
mozdulataim egyre hevesebbe váltak minden egyes ruhadarab után.
Még inkább úgy éreztem, azonnal menekülnöm kell, amikor
odaálltam a komód elé. Kétségbeesetten valósággal kitéptem a
fiókokat, és egyszerűen beleöntöttem a tartalmukat a bőröndbe:
mindent, ami belefért.
Közben egész idő alatt azért küzdöttem, hogy ne zokogjak
hangosan. Hogy csendben maradjak. Úgy akartam tenni, mintha
semmi sem történt volna. Mintha nem kényszerültem volna pont
erre.
Remegő kézzel rángatni kezdtem a cipzárt.
– Rynna, ez mégis mit jelentsen? – Az aggodalommal teli, álmos
hang hátulról zúdult le rám.
Lecsapott rám a fájdalom korbácsa. Becsuktam a szemem, és a
szavak valósággal előtörtek remegő számon:
– Ne haragudj rám, nagymama, de mennem kell.
A padló megreccsent, ahogy a nagyanyám közelebb jött. Elakadt
a lélegzete, amikor odaállt elém, megdöbbentette viharvert
megjelenésem.
– Jóságos egek, mi történt veled? – Megremegett a hangja. – Ki
bántott? Mondd el, Rynna, ki volt az? Nem hagyom annyiban!
Vadul megráztam a fejem, valami hazugságot kerestem.
– Senki, én csak… egyetlen percig sem maradhatok tovább
ebben a hülye kisvárosban. Megkeresem anyut!
Ez szörnyű volt. Nagyanyám arcát már attól elöntötte a
fájdalom, hogy egyáltalán szóba hoztam az anyámat.
– Te meg miről beszélsz?
– Arról, hogy elmegyek innen.
Egy öregségtől ráncos kéz ragadta meg az alkaromat.
– De már csak egy hónap van hátra az érettségiig. Amikor
beszédet mondasz az iskola előtt. A végzősök kalapjában és
ünneplőjében. Kiállsz mindenki elé. Hiszen ma reggel még annyira
boldog és izgatott voltál emiatt! Most pedig fogod magad és lelépsz?
Ha bennem nem bízol, akkor mégis kiben akarsz megbízni? Mondd
el, mi történt veled ma éjjel! Amikor este elmentél, szinte daloltál a
boldogságtól, most pedig halálra rémülten el akarsz menekülni.
Könnyek csorogtak végig mocskos arcomon, összeszedtem
magam annyira, hogy rá tudjak nézni arra az asszonyra, aki
mindenkinél fontosabb volt nekem.
– Nagyi, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom. Éppen
ezért kell elmennem. Maradjunk ennyiben.
Nagyanyám ráncos arcára kiült a mély fájdalom.
 – Rynna, nem hagyhatom, hogy így menj világgá.
Felemelte a kezét, és a szemem alól letörölt egy könnycseppet.
Lágy mozdulattal oldalra biccentette a fejét, és olyan kedves
mosollyal nézett rám, ahogy korábban már legalább egymilliószor.
– Ugye emlékszel arra, hogy aki nem nevet, az valójában sír?
Na, most melyiket szeretnéd inkább csinálni? – Elhallgatott, én
pedig képtelen voltam rávenni magamat arra, hogy válaszoljak. –
Töröld le a könnyeidet, és majd kitalálunk valamit. Pontosan úgy,
ahogy korábban mindig is.
A parányi szobába alig fért be az iszonyatos szomorúságom. A
veszteség érzése. A bánat. Mintha ott suttogott volna a fülemben a
nagyanyámtól kapott rengeteg bátorítás visszhangja.
– Nem maradhatok itt, nagyi. Ne kérd ezt tőlem!
Nagyanyám ezt hallva halkan feljajdult. Egy gyors puszit
nyomtam az arcára, beszívtam a vanília édes, jól ismert illatát. Az
emlékezetembe véstem.
Leemeltem a bőröndömet az ágyról, és elindultam az ajtó felé.
Nagyi felemelte a kezét, és az ujja hegyével megsimította a
karomat.
– Rynna, ne menj el! Kérlek, ne hagyj egyedül! – könyörögte. –
Nem létezhet olyan szörnyűség, amit ne tudnék megérteni. Amit
együtt ne tudnánk rendbe hozni.
Nem lassítottam. Nem is válaszoltam.
Futásnak eredtem.
Nem néztem vissza.
 1 . FEJEZ E T
Rynna

Faágak árnyéka táncolt a szélvédőn, köztük időnként vakító erővel

csapott le rám a tündöklő égboltból áradó napfény, ahogy
előbukkantam a kocsival a kétsávos, kanyargó országutat szegélyező
fatörzsek sűrű lombkoronája alól.
Minél közelebb értem, a mellkasomban annál vadabbul zakatolt
a szívem, és nemsokára már alig kaptam levegőt. Erősebben
markoltam a kormánykereket, a tekintetem megállapodott az út
melletti, kopott táblán.
Üdvözöljük az alabamai Gingham Lakesben! Nálunk a fű
tényleg zöld, az emberek tényleg barátságosak.
Az aggodalomtól remegtek az idegeim.
Bár csak tizenegy év telt el azóta, hogy hátat fordítottam az
inkább jókora községnek tűnő kisvárosnak, mégis úgy éreztem, hogy
menekülésemre egy emberöltővel ezelőtt került sor. Akkor
megfogadtam, hogy soha többé nem térek vissza.
Most mégis itt vagyok.
Bárcsak sokkal hamarabb megszegtem volna a fogadalmamat!
Nem vártam volna vele addig, míg már túl késő.
– A Föld hívja Rynt!
Összerezzentem, amikor meghallottam a kihangosított
mobiltelefont a kocsiban. Pattanásig feszültek az idegeim. Nem is
csoda. Azóta kételkedtem a saját épelméjűségemben, hogy odaírtam
a nevemet a kipontozott vonalra.
– Itt vagy még velem, vagy máris eltűntél ott lent, a messzi
délen? – kérdezte Macy. Szinte láttam magam előtt, ahogy felhúzza
az egyik sötét szemöldökét. Tovább beszélt. – Te aztán tényleg
elszántad magad, hogy szilánkokra töröd az érzékeny kis szívemet,
igaz? Itt hagytál, itt maradtam egy szál magamban. Nincs senkim,
akivel péntek esténként buliba mehetnék, és szombat reggel senki
sem ad majd olyan csodakaját, amitől elmúlik a másnaposságom.
Nagy gazember vagy. Ne akarj azzal olajat önteni a tűzre, hogy úgy
teszel, mintha nem is léteznék. Mi ketten a legeslegjobb barátnők
vagyunk, emlékszel? Ha megfeledkezel rólam, megkereslek, és
szétrúgom a ványadt seggedet. Ha pedig már ott vagyok, akkor
visszaszerzem a fekete farmeremet, amit csakis te lophattál el! Két
napja égre-földre keresem. Le merném fogadni, hogy ott rejtegeted
az egyik dobozod aljában.
– Eszembe sem jutna az ilyesmi. – Alig tudtam kinyögni ezeket
a szavakat a torkomban lévő gombócok miatt. – Az a farmer amúgy
is ott porosodik valahol az ágyad alatt abban a rendetlen szobádban.
Hozzád képest még egy kamasz fiú is a takarítás megszállottja.
Erőnek erejével megpróbáltam úgy tenni, mintha jókedvű
lennék, de nem sokra mentem vele, mert abban a pillanatban, hogy a
kanyarból kiérve megpillantottam lent, a völgyben a kisvárost,
elakadt a szavam.
Gingham Lakes.
Istenem, de gyönyörű!
A völgy a zöld legkülönfélébb árnyalataiban pompázott. Tele
volt megtermett, dús koronájú fákkal. A túloldali hegylánc lába előtt
elterülő hatalmas tó innen, a messzeségből csillogó látomásnak tűnt.
A városka közepét átszelő szelíd és barátságos folyó két,
hajszálpontosan egyforma részre osztotta a települést. Ez a hely tele
volt a legszebb és a legiszonyatosabb emlékeimmel.
A legkiválóbb emberekkel és a legmegátalkodottabb
ellenségekkel.
Csupán egyvalaki élt itt, aki képes lett volna rávenni a
visszatérésre.
A nagyanyám természetesen a legkörmönfontabb módon
hajtotta végre a tervét.
– Ugye nem most gondoltad meg magadat, miután elmentél oda
a világ végére? Egyedül, hiszen nem voltál hajlandó engem is
elvinni. Úgy viselkedsz, mintha kerékkötő volnék, nem pedig
segítség. Simán elbírok… öt mázsát! Le merném fogadni, hogy én
vagyok a világ legjobb költöztetője.
– Mondja ezt az, aki szerint tök jó ötlet az üvegpoharakkal teli
papírdobozt lerúgni a lépcsőn, ahelyett, hogy lecipelné.
Macy elnevette magát.
– Ne légy irigy! Nemcsak erős, de kreatív is vagyok!
– Szerintem inkább egy megátalkodott bajkeverő.
 Hördült egy hatalmasat.
– Ezzel most nagyon megbántottál. Képzeld, sütöttem pizzát, és
nem gyújtottam fel a lakást!
– Kamuzol – ugrattam.
– Komolyan mondom!
Halkan elnevettem magam, miközben lüktetett bennem a
fájdalom.
– Nagyon fogsz hiányozni, Mace.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy fényévnyire kerültem
San Franciscótól. Egy másik galaxisba. Komolyan, mintha nem is
ugyanabban a valóságban létezett volna az a város, mint ahová most
úton voltam.
Komor csend támadt, amit Macy csak halkan tört meg:
– Tényleg ezt akarod? Komolyan? Hátat fordítasz az imádott
nagyvárosnak meg a hihetetlen cuki kis lakásodnak? Felmondtál egy
olyan munkahelyen, amiért bárki ölni is képes lenne. A fenébe,
hiszen fényes karrier várt rád. Ráadásul itt hagytál engem!
Fájdalom hasított a szívembe, miközben megpróbáltam
ellenállni a késztetésnek, és nem fordultam vissza San Francisco
felé. Már nem az az összetört szívű kislány voltam, aki tizenegy
évvel korábban elmenekült Gingham Lakesből! Megerősödtem, és
nem hagyom félbe azt, amibe egyszer belevágtam.
– Tudod jól, hogy miért kellett visszatérnem.
– Tudom, mint ahogy azt is, mennyire megvisel téged ez az
egész.
Rám tört a gyász és a fájdalom. Ez tökéletesen kiegészítette az
acélos elszántságot, ami eltöltött.
– Megvisel, ám legalább annyira miatta jöttem, mint saját
magam miatt.
– Ez a város nélküled már nem lesz ugyanolyan, Ryn. – Bár
hosszú éveket éltem Macy mellett, csupán egyszer láttam sírni. Most
jól tudtam, hogy a könnyeivel küszködik. Halk szipogás hallatszott a
telefonban, és a nagy távolság dacára is megérintett.
A számra szorítottam a kezem, megpróbálva valahogy féken
tartani a bennem remegő, felkavaró érzelmeket.
– Ugye majd meglátogatsz?
Bizonytalanul elnevette magát.
 – A nagy nyavalyát! Hiszen ott, mit tudom én… aligátorok is
élnek! Megpillantanak egy ilyen édes kis töltött galambot, mint én,
és máris elhívják magukhoz az összes spanjukat bulizni egy nagyot.
Jó lett volna elmondani neki, hogy én, ha nem is töltött galamb,
de ennivaló kiscsirke voltam, amikor elmenekültem innen. Az
aligátorok miatt fájt a legkevésbé a fejem. Ráharaptam a nyelvemre,
nem hagytam, hogy előtörjön belőlem a mélyre elásott, régi
bizonytalanság.
– Szóval neked még ennyit sem érek meg? – kérdeztem inkább.
Hallottam a szipogását, és valósággal láttam magam előtt a vigyorát.
– De igen, Ryn! Nagyon is megérsz ennyit!
Krákogva próbáltam összeszedni magam, el sem tudtam volna
képzelni, hogyan birkózók meg az érzelmeimmel, amikor a
következő éles kanyar után megláttam a sebességkorlátozást jelző
táblát.
– Most elköszönök. Mindjárt beérek a városba.
– Sok szerencsét, drágám! Minden rendben lesz. Szeretném, ha
tudnád, mennyire büszke vagyok rád, még akkor is, ha közben
iszonyúan hiányzol.
– Köszönöm, Mace – válaszoltam.
Minden csepp szerencsére szükségem lesz.
 2 . FEJEZ E T
Rex

A döbbenettől tágra nyílt a szemem, és megtorpantam a küszöb előtt.

– Egész biztosan ebben akarsz jönni? – A kezemmel beletúrtam
hosszú, nedves hajamba, és megpróbáltam eltitkolni, hogy pánikba
estem a látványtól.
Komolyan nem tudtam, hogy most hangosan nevessek-e, vagy
pedig térdre borulva zokogjak.
Ilyen az életem.
Már így is tíz percet késtünk, ő meg ott áll a szobája közepén, és
a fürdőruhája fölött csak egy rövid, vakítóan rózsaszín tüllszoknyát
visel.
– Hát izé. A tánchoz nagyon csinosan fel kell öltözni. Annie
szerint a legjobb táncosok lábszárvédőt viselnek, és az anyukája
megvette neki a legszebb színű harisnyákat. Olyan, mint a
szivárvány – csacsogta Frankie, miközben a lábára rángatta azt a
fekete, magas szárú Converse kosarascipőt, amit legutóbb
megvetetett velem a bevásárlóközpontban.
A cipőből még így is kilátszott az a régi térdzokni, amit
alighanem az egyik fiókomban talált. Már rég el kellett volna
égetnem ezt a visszataszító, felül két kék csíkkal díszített
ruhadarabot.
– Ezért én is szépen felöltöztem. – Jobbra-balra forgatta a
lábfejét, miközben a padlón ülve megcsodálta az öltözékét.
Utána pedig váratlanul rám nézett, és a mosolya hatalmas krátert
olvasztott a kőkemény szívembe. Soha életemben nem láttam még
ilyen aranyos teremtést. Igazi tünemény volt, pedig elől lent
hiányzott az egyik foga, és a kontya úgy festett, mintha most ért
volna ide egy szélviharból.
– Ugye én vagyok a legjobb táncos, igaz, apu?
– Te vagy a legjobb és legcukibb táncos széles e világon,
Frankie Leigh, kismanó!
 Csakhogy attól tartottam, hogy Jezlyn tanárnő, az a hisztériás
némber másként gondolja majd ezt. Már így is kaptam tőle egy
hülye irományt a „helyénvaló balettöltözékről”, ami ugyebár nem
lehet más, mint a fekete balett-trikó és a narancssárga (most
komolyan?) harisnyanadrág. Az öltözék nem lehet szakadt. Úgy tűnt,
hogy Frankie nem felelt meg az elvárásoknak.
Mert bizony pontosan a fenti különleges látvány fogadott,
miután késő este elhoztam Frankie-t az anyámtól, és itthon azt
mondtam neki, hogy öltözzön egyedül át, miközben én gyorsan
lezuhanyozom. Egész nap kint robotoltam az építkezésen, izzadt
voltam, mocskos és poros. A balettórán szerettem volna a lehető
legjobb benyomást kelteni.
Szokás szerint az volt a baj, hogy nem tudtam, lehetek-e én
valaha is eléggé jó.
Úgy szorítottam össze a két tenyeremet, mintha imádkoznék,
aztán leengedtem a kezem, és lemondóan kifújtam a levegőt.
– Hát akkor jó. Az lesz a legjobb, ha indulunk, mielőtt még
nagyobb bajba sodornálak.
Frankie felpattant, a magasba emelte a karját.
– Mehetünk! – kiáltotta.
Halkan kuncogva felkaptam a tornazsákját az ajtó melletti
rózsaszín padról, a vállamra dobtam, és a gyerek felé nyújtottam a
kezem.
– Menjünk, balerinám!
Kuncogva odaugrált hozzám, és parányi kezével megragadta a
tenyeremet. Olyan apró és sebezhető volt így mellettem.
A nyomomban kilépett az ajtón, és szökdécselve keresztüljött az
előszobán.
Olyan ártatlan.
Szinte ragyogtam a boldogságtól. Biztosra vettem, a lányomból
áradó kedvesség elég ahhoz, hogy megfutamítsa a szívemre rakódott
sok ezer kilónyi megfeketedett keserűséget. Amikor ez a kölyök a
közelemben van, nem nehezedik rám a hatalmas teher.
Azon a napon, amikor megszületett, megfogadtam: sosem
fogom megengedni, hogy megkínozza ez a kegyetlen, iszonyatos
világ. Őt nem fogják bemocskolni úgy, mint annak idején engem.
Csak azért éltem, hogy mindentől megvédjem.
 Felkaptam a kulcsokat a bejárat melletti asztalkáról, amikor
meghallottam, hogy odakint valaki becsap egy ajtót. Elkomorodva
hátrahajoltam, hogy kinézhessek az ablakon az utcára.
Egy régebbi évjáratú fehér Grand Cherokee parkolt a túloldalon,
Dayne néni egykori háza előtt. Ezek szerint végre eladják. Az idős
hölgy egy örökkévalóság óta lakott ott, már az előtt is, hogy mi öt
éve ide költöztünk a szemközti házba az utca túlsó oldalára. Két
hónapja teremtett lélek sem járt abban az épületben.
Görcsbe rándult a gyomrom a rám törő érzelmektől. Hiba volt,
hogy ennyire felkavart a néni halála. De annyira kedves volt
Frankie-hez, hogy egyszerűen nem lehetett kizárni az életünkből. A
fenébe is, hiszen valósággal ránk törte az ajtót, mintha csak joga lett
volna ahhoz, hogy velünk legyen. Számtalan alkalommal finom
vacsorával lepett meg minket, meg ínycsiklandó süteményekkel a
saját kis belvárosi étterméből.
Frankie kiszökdécselt a kijáraton a ház melletti, deszkapadlós
teraszra.
A környékünkön az összes házat így alakították ki. Az
épületeket oszlopok tartották a talaj fölött, és a bejáratuk nem előre,
hanem oldalra nyílt. Mindegyik mellé tágas teraszt építettek,
ahonnan remek kilátás nyílt az utcára és a szomszéd házakra. Innen
fentről egy rövid lépcsőn lehetett lejutni az épület másik oldalára a
kocsifeljáróhoz.
A környék bizonyára elég furcsán nézett volna ki, ha a telkeket
nem ezek a hatalmas, dús koronájú fák választották volna el
egymástól.
A fasortól az egész városrész meghitt lett és nyugodt.
Én pedig ilyennek szerettem.
Éppen ez volt az egyik fő oka, hogy ezt a helyet választottam,
amikor keresni kezdtem egy felújításra szoruló, régi házat. Frankie
elengedte a kezem, és az utca túloldalára mutatott.
– Hé, apu, nézd csak! Valaki van Dayne néni házánál!
A lányom után kiléptem a teraszra, becsuktam az ajtót, mielőtt
megpróbáltam volna megszelídíteni a kontyából előmerészkedő ádáz
hajtincseket, melyekbe most belekapott a forró szellő. Egy puszit
nyomtam a homlokára.
– Valószínűleg csak az ingatlanközvetítő készíti fel eladásra,
Frankie Leigh. Ugye emlékszel, hogy beszéltünk erről?
 Hátrahajtotta a fejét, és zavarodott, de reménykedő tekintettel
nézett fel rám.
– A néni felment a mennyországba?
– Igen – feleltem halkan.
Dayne néni házának oldalán hatalmas csattanással bezáródott az
ajtó. Amikor odakaptam a fejemet, egyből észrevettem a teraszon
átsiető és a lépcsőn a terepjáró felé lerohanó nőt.
A rohadt életbe!
Persze lehet, hogy csak meglepődtem.
Elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy elakadjon a
lélegzetem.
Maradjunk annyiban, nem számítottam arra, hogy felbukkan itt
egy ilyen gyönyörű nő. Azt hiszem, azt gondoltam, hogy az
ingatlankereskedő elegánsabb lesz. Idősebb. Ehelyett itt volt ez a
csaj a maga szexi, gondtalan lazaságában. Elképesztő hajkoronája
még Frankie sörényénél is vadabbnak látszott.
Valamennyire összefogta a feje tetején, de hosszú, göndör
tincseinek egy része elszabadult. Egy igencsak testhezálló, ujjatlan,
fehér felsőt viselt magas derekú farmerjába tűrve.
Aki ilyen farmert vesz fel, annak igazából ápolatlannak és
ódivatúnak kellett volna tűnnie, ám az összkép elég volt ahhoz, hogy
a vágy forró hulláma dübörögjön végig az ereimen, meg sem állva
egészen a farkamig.
Az ilyen nő könnyedén képes arra, hogy egy felnőtt férfit
kizökkentsen a nyugalmából.
Lenyűgöző volt.
Gyönyörű!
Túl érzéki ahhoz, hogy kiengedjék az utcára.
Vagy inkább ahhoz, hogy a szemem elé kerüljön.
Magyarázhatnám azzal a reakciómat, hogy már túl hosszú ideje
tartott az önmegtartóztatásom, ám abban a pillanatban rádöbbentem
arra, hogy még soha egyetlen nő sem volt rám ilyen döbbenetes
hatással a puszta külsejével.
Az alkarjával letörölte az izzadságot a homlokáról, és elindult
hátra, a költöztetődobozokkal teli csomagtartója felé. Én cseppet
sem bántam volna, hogyha azokat a ládákat az utca túloldalán álló
házból pakolta volna be a kocsijába, ám kurvára úgy tűnt, hogy ez a
nő éppen beköltözik ide.
 Nehogy már ez a csaj legyen az új szomszédunk!
Összeszorítottam a fogamat, és megmarkoltam Frankie kezét,
éreztem, hogy el kell tűnnünk innen.
– Gyere, Frankie Leigh, ideje indulnunk. Már így is késésben
vagyunk.
Őt nem kellett bíztatni, a kezét jókedvűen lengetve leszökdécselt
a lépcsőn, végig a rövid ösvényen. A kora alkonyati napfény izzó
fényárba borította az alakját.
– Sziíjja, szijja, szijja! Én Frankie vagyok. Te ki vagy? – kiabált
át az úttest túloldalára.
A meglepődött nő felénk pillantott, eltűnt az eddigi
határozottsága, és lelassult, amikor megpillantotta a lányomat.
Rózsabimbóra emlékeztető ajkán jókedvű mosoly villant fel,
ahogy felfogta, Frankie milyen elképesztő összeállítást visel. Mintha
egy pillanatra elbizonytalanodott volna, sietve körülnézett, mint aki
keres valamit, aztán irányt váltva elindult felénk.
– Szia Frankie, én Corinne Dayne vagyok, de az emberek csak
Rynnának hívnak.
Rynna Dayne.
Hogy a pokolba?
Valósággal éreztem a lányomból áradó meglepődött izgalmat,
miközben magamban némán átkoztam a világot, amiért mindent
megtesz azért, hogy a legcsúnyábban kiszúrjon velem.
– Az a neved, hogy C’Rinne? Dayne nénit is úgy hívták. Egy
étteremben dolgozott, a Pöttöm Pitében, és iszonyúan finom sütiket
tudott csinálni. Az apukám, hamm, megette mindet! Az összeset,
amíg csak el nem fogytak. Néha bementünk a városba, az étterembe,
de többnyire itt ettünk a házamban, csak hát a néni most már felment
az angyalok közé.
Láttam, ahogy a nő elszomorodik, és a bánata azonnal rám
zúdult. Mindezek dacára továbbra is tündöklően mosolygott.
– Ő sütötte a világ legfinomabb pitéit, igaz?
Frankie majdnem felrobbant a boldogságtól.
– Igeeen! Te is ismered Dayne nénit?
Új szomszédunk elindult felénk az úttesten. Gesztenyebarna
hajából, kávébarna szeméből és a testéből csak úgy áradt a csábítás.
Ahogy erre rádöbbentem, mintha villám csapott volna belém.
Hátraléptem, kihúztam magam, összeszorítottam a fogam, miközben
oltalmazóan megragadtam a lányom kezét.
A nők kivétel nélkül mind ilyenek.
Csábítók.
Bajkeverők. Kurvára tiltott gyümölcs az összes.
Azért, mert a végén valamennyien a kárhozatba taszítanak. Így
aztán tartom tőlük a távolságot. Azt a bizonyos háromlépésnyit. Ha
nem nyúlok a lángba, akkor nem is fogom megégetni a kezem.
Ő meg odatérdelt a lányom elé, és a kezét nyújtotta.
– Örülök, hogy megismertelek, Frankie. Úgy tűnik, hogy te a
nagymamám jó barátja voltál.
Hát igen.
Ezek szerint jól gondoltam.
Ettől persze ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint eddig.
Frankie szemében csillagok ragyogtak, ahogy lelkesen megrázta
a lány kezét. Mintha csak egy sztárral, mondjuk Taylor Swifttel
találkozott volna.
– Azt mondta, hogy én vagyok a kedvence. A legjobb kisbarátja.
Néha megengedte, hogy átmenjek hozzá, és sütött nekem sütit.
– Komolyan? – kérdezte Rynna kedvesen.
– Bizony!
Rynna közelebb hajolt, az orromat édes illat csapta meg.
– Elmondjak neked egy titkot? – kérdezte suttogva. Frankie
azonnal szökdécselni kezdett.
– Ó, igen, légyszi! Imádom a titkokat! Nem mondom el
senkinek!
Rynna szájából halk kacagás csendült fel. Nagyon a nehezemre
esett, hogy ne bámuljam puha, rózsaszín, biggyesztésre termett ajkát.
– Ez egy olyan titok, amit mindenkinek elmondhatsz. Képzeld,
nekem megmaradt néhány sütireceptem.
Frankie leesett állal bámulta, és az én átkozott gyomrom pedig
hangosan megkordult.
– És sütsz majd nekem sütit? – kérdezte a lányom.
– De még mennyire! – válaszolta Rynna, és a következő
pillanatban rám emelte a tekintetét. Attól féltem, hogy mindjárt
mosolyogni fog. Meglepően határozott állkapcsa volt, miközben
minden más annyira lágynak tűnt rajta.
Ismét megéreztem az édes illatot. Ott úszott a szélben. A nőt
körülölelő melegben. A frissen sült cseresznyés pite illatát.
 Megfeszültek az arcizmaim, ő már nem mosolygott, mert látta,
hogy felháborodott tekintettel bámulok le rá. Esküszöm, levegő után
kapott, amikor a jeges szemembe nézett. Láttam, hogy a torka
enyhén megremeg, ahogy kihúzta magát és hátrébb lépett.
Ott viszont megvetette a lábát.
Volt benne valami tántoríthatatlan. Mintha be akart volna
bizonyítani valamit. Abban nem voltam biztos, hogy nekem, vagy
magának.
– Üdvözlöm. Rynna Dayne vagyok. Ugyanaz a nevem, mint a
nagyanyámé – mondta nagy nehezen, és ugyanolyan mozdulattal
nyújtotta felém a kezét, mint a lányomnak.
Úgy bámultam az ujjait, mintha egy vipera sziszegett volna
előttem. Végül felemeltem az államat, és megpróbáltam a lehető
legudvariasabban válaszolni. Nem ment könnyen.
– Rex Gunner. Sajnálom, ami a nagymamájával történt.
Késésben vagyunk… nagyon örültem.
Óvatosan megrántottam Frankie kezét.
– Induljunk, Frankie Leigh. Oda kell érnünk a táncórára.
Frankie ott lépdelt mellettem, közben hátra-hátranézett a válla
fölött, és jól tudom, hogy a világ legaranyosabb vigyorát küldte a nő
felé.
– Seggfej – hallottam a hátam mögül Rynna mormogását,
miközben megfordultam, és átvezettem a lányomat a furgonom
anyósüléséhez.
Égett bennem a keserűség.
Persze.
Seggfej vagyok.
Idióta.
Ilyesmi.
A hidakat érdemes még az előtt felégetni, hogy bárki is átkelne
rajtuk.
Megráztam a fejem. Beemeltem Frankie-t a magas
vezetőfülkébe, ettől vidáman felkiáltott, és csapkodott, mintha
repülne. Becsatoltam a gyerekülésbe, majd futva megkerültem a
kocsit. Beültem a kormány mögé, és közben az járt az eszemben,
hogy a motor dübörgése talán majd elfeledteti velem, amit az utca
túloldalán láttam. Rynna válla megroggyant a megbántottságtól.
 Mégis mi a fenéért érzem úgy, hogy szar alak vagyok? Ezen
töprengtem, miközben a visszapillantó tükörben a fiatal nőt
bámultam. Úgy állt ott a félhomályban, mint aki egy álom rabja.
Csalódott arckifejezéssel figyelte a távozásunkat.
Az egy dolog, ha összebarátkozunk egy kedves idős nénivel.
Na de hogy megengedjem egy Rynna Dayne-hez hasonló
lánynak, hogy belépjen az életünkbe? Egy olyannak, akinek a
közelségére ilyen őrülten reagál a testem? Az bizony égbekiáltó
ostobaság lett volna.
 3 . FEJEZ E T
Rynna

Ezt meg mégis miért csinálom?

Szorongás lüktetett az idegeimben, miközben azt vártam, hogy
beinduljon a számítógépem. Az az igazság, hogy nem tudtam a
választ. Felcsatlakoztam a wifire, kinyitottam a Facebookot. Egy
örökkévalóságig ücsörögtem ott, miközben a képernyőn kavarogtak
az alakzatok. Mintha kinyitottam volna egy, a tegnapba nyíló
ablakot. Szinte éreztem, ahogy a múlt megfeszül, hogy az ujjaival
megérinthessen. Gúnyolódni akar velem, hiszen oly sokáig a rabja
voltam.
Túl sokáig.
Remegő kézzel begépeltem a félelmetes nevet a keresőbe. Ezt a
feladatot legkevesebb húsz alkalommal megpróbáltam már
végrehajtani, mielőtt elindultam volna vissza, haza. Egyszer sem
sikerült összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megnyomjam az
enter gombot.
Ma viszont megtettem.
A harmadik találat volt. Eléggé elmosódott volt a fénykép.
Szinte felismerhetetlen. Én mégis tudtam, hogy ő az.
Missouriban.
Missouriban él.
Bezártam a számítógépet.
Ez volt minden, amit tudnom kellett.
Amíg nincs itt a közelemben, simán ki fogom itt bírni, újra a
városban.

– Valld be, hogy szenvedsz nélkülem!

Halkan nevetve, mezítláb mentem ki a konyhába. A
mobiltelefonomat a vállam és a fejem közé szorítva lassan
kipakoltam a magammal hozott pár dolgot. Nem volt túl sok holmira
szükségem, hiszen a nagyanyám mindenét rám hagyta.
 – Iszonyatosan szenvedek – feleltem Macynek, és megpróbáltam
kétségbeesettnek tűnni, miközben lábujjhegyre álltam, hogy a
kedvenc karácsonyi bögrémet felrakhassam a poharas szekrény
legfelső polcára.
– Hűha. Ez furcsa. Én ugyanis észre se vettem, hogy elmentél –
vágta rá hidegvérűen.
– Mondod ezt te, miután ma legalább tízszer felhívtál! –vágtam
vissza.
Vihogni kezdett.
– Jó, lehet, hogy mégis feltűnt a hiányod. – Ezután viszont már
suttogva folytatta. – Szerintem kísértet van ebben a lakásban.
– Kísértet a lakásban? Az elmúlt három nap alatt költözött be? –
kérdeztem jókora adag hitetlenkedéssel a hangomban.
– Te is tudod, hogy megy ez! A szellemcsaj már régóta a
nyomomban járt, és abban a pillanatban, amikor észrevette, hogy te
már nem vagy itt, befurakodott, hogy átvegye a helyedet.
– Ugye tudod, milyen nagy hülyeséget beszélsz.
– Pont ezért szeretsz annyira.
Tényleg nagyon kedveltem. Hogy a csudába fogom kibírni,
hogy ne lássam mindennap?
– De most komolyra fordítva a szót, Ryn. Hogy bírod ki így, egy
szál magad? Hátborzongató lehet egyedül abban a régi házban. Isten
a tanúm, már az is épp elég furcsa, hogy nem vagy itt.
Megtorpantam és körülnéztem a meglehetősen régimódi
helyiségben – a padlót linóleum borította, a szekrények a nyolcvanas
évek elején kerültek ide, a bézs színű laminált munkalapok
piszkosnak tűntek, és a színük helyenként már kellemetlen sárgává
fakult. A dekorációt leginkább az a sok apróság jelentette, amit a
nagyanyám összegyűjtött az évek során. Az alacsony, kerek asztalon
még mindig ott volt a két virágmintás tányéralátét a
gyermekkoromból.
Úgy éreztem, hogy a nagyanyám egész idő alatt arra készült,
hogy visszatérjek ide. Szinte semmi sem változott meg idebent
azóta, hogy tizenegy éve elmentem innen.
Muszáj lenne felújítani a házat, állapítottam meg. Már ha
valamikor lesz rá pénzem. Őszintén megmondom, ebben a
pillanatban fogalmam sem volt arról, miként fogom tudni összefonni
a kirojtosodott szálakat. Mégis visszatértem ide, hogy mindent ott
folytassak, ahol a nagyanyám abbahagyta. Mintha hinném, hogy
megvan bennem a nagy feladathoz szükséges erő, és életet tudok
lehelni mindabba, amit ő felépített.
Vettem egy mély lélegzetet. Szinte éreztem a tűzhelyen barnuló
cukor halvány emlékét. Amikor eléggé összpontosítottam, a nyelvem
hegyén szinte ott volt a sütemények édes töltelékének és a ropogós
héjának az íze. Ha pedig kellőképpen erőltettem a fülemet, akkor
mintha halkan meghallhattam volna nagyanyám határozott jó
tanácsainak visszhangjait. Ő hitt bennem.
– Komolyan?
– Persze – felelte Macy.
Meghitt melegség öntött el, ám az érzés bizonytalansággal
keveredett, és a félelemmel, ami miatt oly sok éven át nem mertem
visszatérni.
– Otthon érzem magamat. Mintha el sem mentem volna. Mintha
azt várnám, hogy ha benyitok az ajtón, akkor a nagymamám talán ott
áll majd a konyha közepén, és éppen kihúz a sütőből valami finomat
vacsorára. – Nyeltem egy nagyot, mert alig kaptam levegőt a
torkomban lévő gombóc miatt, és megremegtem, mert rádöbbentem,
milyen sokat veszítettem. – Bárcsak korábban visszajöttem volna!
Most már minden túl késő.
Fájdalom hasított a szívembe, amikor felidéztem a két hónappal
ezelőtti telefonhívást. A vonal túlsó végén egy szociális munkás
volt, aki elmondta, hogy a nagymamám szívinfarktust kapott a
kocsija kormánya mögött ülve. A mentősök mindent megtettek, amit
csak lehetett. Nem jártak sikerrel. A kórházban már csak a halál
tényét tudták megállapítani.
Macy komoly hangon folytatta.
– Ne kárhoztasd magadat, Ryn! Bár a nagyanyád nem tudhatta,
miért jöttél el, azt hiszem, a végén mégiscsak megértette.
– Akkor miért érzem ennyire pocsékul magam?
– Nézd, nem ismerhettem személyesen a nagymamádat, de a
hosszú idő alatt, amíg mi ketten együtt éltünk, nem emlékszem
egyetlen olyan napra sem, amikor nem beszéltél vele. Szóval talán
csak a helyzet volt szar. Abban viszont biztos lehetsz, a nagymamád
tudta, hogy mennyire szereted. Amúgy pedig tudni akarod, hogy
miért érzed magadat annyira pocsékul? Azért, mert túlléptél a
múltadon. Magad mögött hagytad a menekülésed. Ma már
semmiben sem hasonlítasz arra a félénk, bizonytalan kislányra, aki
tizenegy évvel ezelőtt felhívott, mert látta a hirdetésemet, hogy
albérlőtársat keresek. Felnőttél, megváltoztál. A nagymamád felfogta
ezt. Okos asszony volt.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Tudom. De… bárcsak időben visszajöttem volna. Amíg még
nem volt késő.
Milyen jó lett volna, ha a nagyi szól, hogy nincs jól. Ha több
időt tölthettünk volna együtt. Azt hiszem, nekünk, Dayne lányoknak
a vérünkben van a makacsság.
– Le merném fogadni, hogy a nagymamád teljesen másként látta
ezt az egészet. Pontosan ez az oka annak, hogy te most újra ott vagy.
Nyeltem egy nagyot az erős érzelmek miatt, és csak halkan
tudtam beszélni:
– Köszönöm, Mace. Pont erre volt szükségem.
Halkan cöcögött.
– Még szép! Ezért pont rám van szükséged.
A telefon fülhallgatójából halk susogást hallottam. Éreztem,
ahogy Macy hangulata megváltozik, miközben hátradől kényelmes
heverőjén az otthonos szobában. Lelki szemeim előtt megjelent,
hogy egy pohár vörösbort tart a kezében.
– Na és eddig milyen érzés visszatérni Gingham Lakesbe?
Belefutottál már valamelyik régi ismerősbe? – A hangjában enyhe
gúnnyal folytatta. – Remélem, sikerült kiderítened, hogy az a picsa
fejest ugrott a tóba, és azóta sem jött fel levegőt venni. Vagy talán túl
nagy sebességgel hajtott be egy éles kanyarba? A kettő közül melyik
tetszene jobban?
Önkéntelenül is elnevettem magamat.
– Szörnyű vagy, Mace.
– Dehogy. Ne akard már elhitetni velem, hogy te nem
álmodoztál ilyesmiről vagy ezer alkalommal.
– Jól van, beismerem. Egyszer vagy kétszer reméltem, hogy
valami baj éri.
Az az egy-két alkalom valójában jó két éven keresztül az összes
szabad pillanatomat jelentette, amikor csak behunytam a szememet.
Azon törtem a fejemet, mi történhetett volna, ha annak idején én
szorítom őt sarokba, miközben vágytam arra is, hogy mindent
visszavonjon.
 Mégis mi olyat tettem, amivel rászolgáltam volna erre a
szörnyűségre? Vajon sejtette egyáltalán, hogy milyen iszonyatos
fájdalmat okozott nekem azzal, amit tett?
A régi emlékektől görcsbe rándult a gyomrom. Újra hallottam
azt a gonosz, megátalkodott kacagást, és lelki szemeim előtt láttam,
ahogy az a némber ott áll előttem, és látszólag oda sem figyelve
romba dönti az egész világomat. Mintha pusztán csak szórakozásnak
tekintette volna az összezúzásomat.
– Rákerestem az interneten. Elköltözött Missouriba.
– Rákerestél? – Macy hangjából kiérződött a meglepődés.
– Én csak… kénytelen voltam.
Egy ideig csendben maradtunk.
– Értem – mondta végül.
Lehajolva előhúztam a kávéskannámat a dobozból, közben
szusszantam egy nagyot.
– Visszatérve az eredeti kérdésedre, nem. Nem találkoztam
egyetlen ismerőssel sem. A nagyanyámnak igaza volt, ez a város
tényleg óriásira nőtt, amíg odavoltam. Nincsen úgy tele ismerős
arcokkal, mint annak idején. Ma délután bementem a boltba, és
teremtett lelket sem ismertem odabent.
– És ez jó, vagy rossz?
Felsóhajtottam.
– Nem is tudom… Azt hiszem, mind a kettő. Annak idején
élveztem, hogy mindenkit ismerek. Jó érzés volt úgy beülni az
étterembe, hogy a bent lévők legalább fele az ismerősöm. Úgy tűnt,
biztonságban vagyok. Csak hát utána, mikor elindult a szóbeszéd…
– Összeszorítottam az ajkam. – Jó tiszta lappal kezdeni egy olyan
helyen, amit szeretek. Mintha kaptam volna egy második esélyt.
Azért imádkoztam, hogy ez tényleg így is legyen.
– Mindegy. Ha már nem futottál bele ismerőseidbe, akkor,
remélem, láttál néhány nyálcsorgatóan jóképű pasit. Tudod, egykét
szívdöglesztő, állatira dögös fickót, akik ott lógnak, és csak azt
várják, hogy elcsavarhassák a fejedet. Nem aggódnék annyira érted,
ha tudnám, hogy máris sündörögnek körülötted a férfiak.
Majdnem elkáromkodtam magam. Macy sót hintett a sebeimre.
– Ó, találkoztam egy igazi szívtipróval, de ő egész biztosan nem
azért lóg itt, hogy elcsavarja a fejemet.
 Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam a messzeségből egy
közeledő kocsi erős motorjának a dübörgését.
Hát persze.
Nagyanyám szerint, ha falra festjük az ördögöt, az megjelenik.
Valamiért a ma reggeli találkozásunk teljesen felkavart. Az
ismeretlen nyugtalanná és kíváncsivá tett.
Felkeltette az érdeklődésemet.
Az a pasi igazi rejtély.
Kemény, merev és hideg.
Ugyanakkor hihetetlenül kedves ahhoz a kicsi lánykához, aki
úgy kapaszkodott a kezébe, mintha ez a férfi volna az egész világ
közepe.
Egészen egyszerűen nem tudtam visszafogni magam, óvatosan
odaléptem az ablak mellé, ügyelve rá, hogy kintről ne
pillanthassanak meg.
Félrehúztam a függöny szélét, és kikukucskáltam.
Fényszórók martak az éjszakába, az ostoba szívem vadul
zakatolni kezdett. A pulzusom úgy dübörgött, mintha mennydörgést
hallottam volna. Rám zúdult az az elemi erejű vonzalom, amit ma
reggel éreztem, mikor a földön guggolva felnéztem, és ez a pasi ott
tornyosult felettem. Nagyon furcsán viselkedett a gyomrom, és a
nyugtalanság, ami elkísért ide, Gingham Lakesbe, most új alakot
öltött.
A fényszórók még erősebben ragyogtak, bevilágítva házaink
között az úttestet. Majd a jókora teherautó lassított, és
odakanyarodott a szemközti ház elé.
– Ó, ó, ó! Mondjál el róla mindent. Valaki ingerültnek tűnik… és
teljesen be van indulva.
– Te is tudod, hogy nekem aztán nincs szerencsém a pasikkal. –
Mindig pofára estem. – Cseppet sem fog meglepni, ha elárulom,
hogy a szomszédom… lenyűgöző.
– Ezt hogy érted? – kérdezte lelkesen Macy.
Néztem, ahogy Rex kiugrik a járgányából, és odamegy a hátsó
ajtóhoz.
A holdfényben tökéletesen láttam a százkilencven centi szív-
fájdító gyönyörűséget. Összefutott a nyál a számban.
– Mint a hatalmas pörölyét szorongató görög isten.
Hallottam, hogy Macy nagyot toppant a lábával.
É
 – És ez mégis miért volna baj?
– Azért, mert biztosra veszem, hogy ez az alak legszívesebben
belefojtana a tóba, és teljesen ki van akadva amiatt, hogy itt élek,
velük szemközt az utca túloldalán.
– Velük?
– Találkoztam a kislányával is. Legalább a gyerek örült annak,
hogy összefutottunk.
Majdnem elnevettem magamat, amikor eszembe jutott, hogy
nézett ki a házból kiszaladó lányka. Kész katasztrófa volt a vibrálóan
rózsaszín tüllszoknyájában, meg abban a visszataszító zokniban,
amit alighanem az apjától nyúlt le.
Áradt belőle az energia és az ártatlanság.
Macy hangjába őszinte aggodalom vegyült.
– Jóságos egek! Ugye nem zúgtál bele a szomszédban lakó nős
pasiba? Az nagyon csúnya dolog volna, Ryn.
A halvány éjszakai csillagfényben érdeklődve néztem, ahogy
Rex kiemelte Frankie-t a hátsó ülésről, magához szorította, a gyerek
feje az apja vállán pihent. Megsimogatta a kislány haját, és adott egy
puszit a tarkójára.
Ebben a pillanatban cseppet sem hasonlított arra a kiállhatatlan
alakra, aki velem szemétkedett.
Éreztem, hogy fellobban bennem a láng, és kiszáradt a szám,
miközben a ház felé lépdelő férfit bámultam.
Talán az volt ilyen nagy hatással rám, hogy megláttam benne a
szomorúságot. Jól állt neki a keménység, a zord férfiasság, de alatta
tehetetlenség és rémület rejtőzött. A mélyben Rex keserű és megtört
volt.
Ekkor rádöbbentem egy fontos tényre, csak suttogni tudtam:
– Azt hiszem, nincs felesége.
– Nincs felesége? Szóval… akkor ő… egyedül neveli a
gyerekét?
– Talán – dadogtam halkan, miközben az éjszakát kémlelve
magamba ittam a hosszú lábak mozgását, és bámultam a bejárati ajtó
felé tartó férfit. Óvatosan vitte az alvó kis balerinát. – Azt hiszem.
Nem biztos.
Miért is szeretném ilyen nagyon tudni?
– Amúgy miért suttogsz? – kérdezte Macy suttogva.
 Ráharaptam az alsó ajkamra, miközben bűnbánó csend
telepedett a szobára. A barátnőm felkacagott.
– Jóságos egek! Te titokban éppen őt bámulod, igaz?
– Pofa be! – förmedtem rá, és gyorsan elengedtem a függönyt.
Visszamentem, hogy folytassam a kicsomagolást.
– Valaki szerelmes – énekelte Macy.
– Befogni.
Egyáltalán nem kémkedtem a pasi után, és hülyeség, hogy
belezúgtam volna.
Éppen csak találkoztunk, és annál nagyobb ostobaságot el sem
tudtam volna képzelni, mint hogy kavarni próbáljak az utca
túloldalán lakó, harapós kedvű faszival. Mondjuk, az a cuki kislánya
odavolt a nagymamámért. A gyereknek legalább jó az ízlése.
Na de az apjának! Annak a pasinak valami nagyon nyomja a
szívét, és nekem éppen elég saját bajom van ahhoz, hogy ne akarjak
arról töprengeni, mégis mitől fedeztem fel a szeme mélyén a
szomorúság árnyékát.
Olyan szürke volt a szeme, mint a friss zsálya. A pupilláját
szinte már fekete gyűrű övezte.
Nem, egy pillanatig sem gondoltam a határozott állkapcsot
borító izgalmas borosta erdejében rejtőzködő lágy, telt ajkakra.
Tökéletesen elkerülte a figyelmemet az is, hogy milyen nagy a keze,
és mennyire erős, napbarnított, izmos a karja.
Nem ám.
Csöppet sem.
Erről a fasziról üvölt, hogy összetört szívek szilánkjain tapos.
Ebben az életben nincs szükségem több szerelmi csalódásra.

A konyhát betöltötte a fazék fémfalához ütődő kanál éles csendülése.

Hónom alá vettem az edényt, és a másik kezemmel vágtam egy kis
darab vajat. Ahogy beletettem a lisztbe, élveztem, hogy mélységes
nyugalom és békesség fog el.
A késő éjszaka meleg paplanként borította be a házat, meghitt
nyugalommal ajándékozott meg, lassan ügyködtem a konyhában, az
egész épületet átjárta a kellemes, biztonságot ígérő csend.
Az összegyűrődött levelet kisimítottam, és odatettem magam
mellé a konyhapultra, ahol dolgoztam. Időről időre egy pillantást
vetettem a papirosra, és élveztem, hogy itt van nekem. Legalább
egymillió alkalommal elolvastam azóta, hogy két hónappal ezelőtt
kicsúszott az irattartóból, amit az ügyvédtől kaptam. Újra és újra
kézbe vettem, azon töprengve, hogy miért csak most jut ez el
hozzám.
Miért nem kért meg rá már jóval korábban?

Amikor elmentél, azt mondtad, én vagyok az egyetlen, akiben

megbízol. Az összetört szíved miatt azon az éjszakán az enyém is
meghasadt. Hát nem vicces, ahogy körbejárnak ezek a dolgok? Az a
nagy helyzet ugyanis – függetlenül attól, hogy hány év telt el azóta
–, végső soron te vagy az egyetlen, akire ezt rábízom.
Tudom, ebben a pillanatban rémült vagy, és nem érted, mit
akarok. Csupán arra kérlek, hogy most az egyszer, utoljára bízzál
meg bennem. E négy fal között éltem le az életem, és teljes
szívemből szerettem az otthonom. Neked talán sosem tűnt fel, de
mindvégig azért dolgoztam, hogy egy napon majd neked adhassam.
Most már a tied. Töltsd meg élettel, Corinne Paisley! Ott leszek
veled az úton, minden lépésnél.

Fájdalom nyilallt a mellembe, amikor lesújtott rám a bánat és a

szeretet.
Éreztem, hogy a nagyanyám szelleme itt lebeg körülöttem. A
gyengéd, kedves bátorítást. Ugyanazt a biztatást, amire mindig is
számíthattam.
A hitet. Az is itt volt, bizony. Együtt ragyogott a sok
megválaszolatlan kérdéssel.
– Annyira félek, nagymama. Nem tudom, hogy nélküled mire
mehetek. Azt viszont megígérem neked, hogy megpróbálom.
Mindenre hajlandó vagyok azért, hogy te büszke lehess rám.
Összerezzentem, amikor pityegett a sütő, jelezve, hogy a
hőmérséklet odabent elérte a 190 fokot.
Lehetséges, hogy így hat rám ez a régi ház?
Letettem magam mellé a fazekat, és beletúrtam a papírzacskóba,
hogy kivegyem a mandulakivonatot.
Egész biztos voltam abban, hogy délután vettem
mandulakivonatot a boltban.
De akkor most miért nincs itt a szatyorban?
 Elkomorodva hintáztam a sarkamon. Elkeseredettség ömlött
végig az ereimen.
A fenébe!
Az első pitém, és máris csődöt mondtam. Talán a
mandulakivonat elhagyható, csak úgy a végeredmény nem lesz
ugyanaz. Körülnéztem, és a tekintetem megállapodott a kamra
ajtaján.
– Lássuk csak, mit őrzöl odabent, nagymama – mormogtam,
kinyitva a kamra ajtaját, majd turkálni kezdtem bent azon kevés
holmi között, amit meghagytam.
– Ez az! – kiáltottam diadalmasan, és a magasba tartottam a
mandulakivonat üvegcséjét. A jókedvem nem tartott sokáig. A
kivonat szavatossága három évvel ezelőtt lejárt.
– A fenébe – mormogtam újra. De ahogy kidobtam a
szemetesbe, a szemem sarkából felfedeztem, hogy az éléskamrában
egy fehér borítékot dugtak a polc mögé. Mintha csak a lejárt
szavatosságú fűszerek és kivonatok elfeledett őrizője lett volna. Egy
emlék a múltból.
Feszült izgalommal, aggódva és bizonytalanul, lassan
odamentem érte.
Úgy éreztem, valamilyen titok vár rám.
Mintha csak veszélyes küldetésre indultam volna.
Tudtam, hogy bután viselkedem, de az ujjam akkor is remegett,
amikor megfogtam és előhúztam a borítékot. A papírt valamilyen
ragasztóval rögzítették a kamra falához.
Egyre jobban szorongtam, összeszűkült a torkom,
megszédültem, és görcsbe rándult a gyomrom.
A borítékra jól ismert kézírással a nevemet írták. Amikor ez
történt, a nagyanyámnak már remegett a keze.
– Édes istenem! – Ismét rám zúdult a szomorúság, de sikerült a
szememből kipislogni a váratlanul kibuggyanó könnyeket, miközben
felszakítottam a papírt.
Mélységes nyugalommal töltött el annak tudata, hogy a
nagyanyám biztosra vette, egy napon majd megtalálom, amit rám
hagyott.
Előhúztam, és gyorsan átfutottam a levelezőlapot.
 Minden egyes pillanat fontos. Csak ritkán tudjuk, mennyire
fontosak a dolgaink. Ne szalaszd el az alkalmat, ha módodban áll
cselekedni!

A lelkemet elöntötte a szeretet, és a keblemre szorítottam ennek a

csodálatos asszonynak az emlékét. A nagyanyám mindig is úgy
tekintett a világra, mintha bármelyik pillanatban varázslatos csodák
történhettek volna. Nem félt a nehéz időktől sem, mert a
megpróbáltatások ugródeszkaként dobtak fel minket oda, ahol
lennünk kellett.
Bizonytalanul hátrébb léptem, amikor megéreztem, hogy
odakint, túl a konyhám ablakán valami megváltozott. Fény villant az
utca másik oldalán. Nem tudtam ellenállni, óvatosan odaosontam a
nyikorgó ajtón túlra, miközben gondosan ügyeltem rá, hogy ne
lépjek az ablak elé. Félrehúztam a csipkefüggöny peremét, és a
szemközti ház felé fordultam, miközben nem tudtam eldönteni,
bűnös dolgot cselekszem-e, vagy éppen a kötelességemnek teszek
eleget.
Most ugyanis kétség sem férhetett hozzá, hogy kémkedek.
Nem tudtam másfelé nézni.
Tisztán éreztem, hogy nem fordulhatok el.
A hatalmas férfi sziluettje szinte teljesen kitöltötte a
konyhaablakot. Sötétszőke haját hosszúra hagyta felül, és a tincsei
összevissza, kócosan meredeztek. Mintha egész éjjel álmatlanul
forgolódott volna az ágyában, egy olyan háborúban küzdve, amit én
nem érthetek meg. Lehajtotta a fejét, így nem láthattam az
arckifejezését, és a két kezével valószínűleg a konyhapulton
támaszkodott. De ettől még megértettem, hogy Rex éppen
valamilyen kínzó démonok ellen küzd.
– A fenébe – suttogtam, és megszorítottam a kezemben tartott
levelet. Ott volt nekem a saját háborúm. Valamikor számos csatát
vesztettem ebben a városkában. A kudarcok emléke miatt
megremegtem, de az elmúlt évek alatt társamul szegődött erő a
segítségemre sietett, és bátorsággal töltött el.
Újra a levélre pillantottam.
Úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot.
Mielőtt meggondolhattam volna magamat, az ajtó boltíve alatt
átmentem a kopottas nappaliba. Belebújtam a szandálomba, és
odaléptem az ajtóhoz.
Utána kiengedtem magamat a langyos, alabamai éjszakába. A
levegőben az édes folyondár és a frissen nyírt fű illata úszott.
A magasban ragyogó, hatalmas hold ezüst fénybe vonta a
szendergő házakat és a fákat. Körülöttem a kabócák hangos
ciripelése vibrált.
Úgy éreztem, mintha visszarepültem volna a gyermekkoromba.
Olyan sok estét töltöttem idekint a verandán a nagyanyámmal.
Együtt bámultuk a csillagokat, melyek az emlékeim szerint annyira
közelinek tűntek, hogy megpróbáltam megérinteni őket a kezemmel.
Most ez a múlt is kézzelfogható távolságban lebegett előttem.
Belélegeztem az éjszaka illatait, és nesztelen léptekkel
továbbmentem. A talpam alatt megreccsentek az ösvény apró
kavicsai. Felbátorodva teleszívtam levegővel a tüdőm, miközben így,
késő éjjel átmentem az úttesten, és csendben elindultam a
szomszédom háza felé.
Óvatosan felmentem a lépcsőn, és úgy szorítottam a korlátot,
mintha attól erkölcsi támogatást remélnék. Keresztülsiettem a
nemrég lefestett verandán. Amikor megálltam az ajtó előtt, a
szívemben dübörgő mennydörgés vihart támasztott a keblemben.
Mi a fenét csinálok?
Ez őrület.
Ez a pasi minden ok nélkül utál engem.
Ennek dacára felemeltem a kezem, és halkan bekopogtam az
ajtaján.
Mire elfordult a kilincs és az ajtó feltárult, már egész testemben
remegtem. Pontosan ugyanaz a teljesen oktalan harag zúdult le rám,
mint délután. Sőt, Rex most még dühösebb volt.
Bizony ám.
Kemény volt a tekintete, az arckifejezése, akárcsak izmos
testének minden gyönyörű, éles vonala.
Édes. Jó. Istenem.
Egyszerűen képtelen voltam visszafogni magamat, és a
tekintetem bebarangolta az elém táruló, meztelen bőr vonzó tájait.
Nem volt rajta az inge, összesen csak egy bokszeralsót viselt.
Nyeltem egy nagyot. Rám zúdult az az ostoba vonzódás,
nedvesen, forrón, ragadósan. Tombolt bennem a tűz, és elgyengült a
térdem.
 A tekintetem ekkor megállapodott a bal felkarját teljesen
beborító tetováláson. A tájkép egy meredek sziklabércet ábrázolt,
amiről egy vízesés zúdul a mélybe, felkorbácsolva a lenti tavacska
vizét, melynek ragyogó, színes hullámai úgy táncoltak, mintha csak
magukon érezték volna a szellő simítását.
Bánat és remény.
Egyértelműen ez a két érzelem áradt a képből.
– Maga meg mit csinál itt?
Éles hangja valósággal belemetszett az éjszakába. Felriasztott a
kábulatból, így felkaptam a fejemet, és az arcába néztem.
Természetesen az is pontosan ugyanolyan gyönyörű volt, mint a
teste.
Erőteljes és határozott.
Megremegtem, és bizonytalanul hátrébb léptem.
Hú, a fenébe. De hülye vagyok. Iszonyúan hülye.
De azért felszegtem az állam.
– Én csak… – dadogtam, és megpróbáltam értelmes okot adni
arra, hogy mégis mit keresek hajnali egykor az ajtajában. – Szóval
nincs véletlenül egy kis mandulakivonata?
Kihúzta magát, és ha ez lehetséges, még ádázabb tekintettel
nézett le rám.
– Úgy nézek én ki, mint akinek van mandulakivonata?
– Hááát… – dadogtam.
Remek.
Rendes beszédre is képtelen idióta vagyok.
Ez a pasi teljesen kibillentett az egyensúlyomból. Mindenben
más volt, mint azok, akikhez hozzászoktam San Franciscóban.
Keményebb.
Csiszolatlan és nyers.
Veszélyesen szebb annál, mint amihez bármelyik férfinak joga
volna.
Talán az is közrejátszott, hogy nagyon halványan Aaronra
emlékeztetett. Arra a seggfejre, aki miatt a középiskolában
szilánkokra hasadt a szívem.
De nem csak erről volt szó. Ez a férfi más.
Rex Gunnert egyszerűen senkihez sem lehetett hasonlítani.
Elvakított a komorságával.
Tűzbe hozott a hidegségével.
É
 – Én csak… – Az utca túloldalán álló házam felé intettem. – A
nagymamám receptje alapján éppen cseresznyés pitét sütök, és
elfogyott a mandulakivonatom. Láttam, hogy ég a lámpa az
ablakában. Gondoltam, szerencsét próbálok.
Minden egyes pillanat fontos. Csak ritkán tudjuk, mennyire
fontosak a dolgaink. Ne szalaszd el az alkalmat, ha módodban áll
cselekedni!
Talán ez is a fontos pillanatok egyike?
Miért érzem úgy, hogy most mindenképpen érdemes kockázatot
vállalnom?
 4 . FEJEZ E T
Rex

A testemben fellángolt a vágyakozás, ahogy a küszöbön álló nőt

bámultam. A holdfényben olyan volt, mint egy látomás.
Egy angyalarcú, gonosz varázslónő.
Aki ráadásul éppen a kedvenc süteményemet akarta elkészíteni.
Rám zúdult az illata. Cseresznye és cukor.
Összefutott a számban a nyál, miközben a kezemet ökölbe
szorítva próbáltam leküzdeni a vágyat, hogy megragadjam és
megkóstoljam ezt a nőt.
Lehet, hogy valójában még mindig az ágyamban fekszem, és ez
csupán az éjszakáról éjszakára megkínzó rémálmok legújabb
változata?
Ha csak álmodnék, akkor most behívnám, és elmerülnék feszes
testében. Keményen és vadul megdugnám. Úgy, ahogy régen
szerettem. Erre pillanatokkal az előtt kerülne sor, hogy agyarakat
növesztene és darabokra tépne. A fenébe is. Azzal, ahogy rám
bámult, egyértelművé tette, máris készen áll arra, hogy
szétszaggasson.
– Vannak helyzetek, amikor nem érdemes kockáztatni –
figyelmeztettem rekedten. Az értésére kellett adnom, hogy olyan
területre keveredett, ahol nemkívánatos személy. Nem vagyok
hajlandó elviselni, hogy az éjszaka közepén az ajtómat döngesse.
Hogy a csudába gondolhatta, hogy ezt lehet?
Megmarkoltam a kilincset, és tudtam, hogy a testem minden
porcikája szikrázik a kihívás miatt.
Kivéve a farkamat. Úgy tűnt, hogy ezt a testrészemet cseppet
sem háborította fel a betolakodó.
A lány dacosan felszegte határozott állát.
– Tényleg? És arról nem hallott, hogy csak azt ismerjük
igazából, amit kipróbáltunk?
– Hány ajtót vágtak már a képébe emiatt?
 – Se szeri, se száma az ilyen ajtóknak. Miért érzem úgy, hogy
maga is mindjárt beáll az ajtócsapkodók népes táborába?
Hitetlenkedő nevetés dübörgött végig a mellkasomon. Ez a lány
elképesztően makacs és elszánt volt.
– Úgy tűnik, könnyű átlátni rajtam.
Halkan felhorkant.
– Nagy nyavalyát. – Félrehajtotta a fejét, és meleg szeme szinte
könyörgőn nézett rám. – Nézze, ott fogok lakni az utca túloldalán…
Már ennek a puszta gondolata is elég volt ahhoz, hogy
izgalomba jöjjek és feszültté váljak.
Lágyabb hangon folytatta:
– Már senkit sem ismerek errefelé, és jól jönne egy barát. Azt
gondoltam, hogy talán önnek és Frankie-nek is elkelne egy.
Röhögés tört elő a számon.
Halk és könyörtelen.
– Sajnálom, de nekem pontosan annyi barátom van, amennyire
szükségem lehet. Nagyra becsülném, ha békén hagyná a lányomat.
Nincs szüksége olyanokra, akik a levegőbe beszélnek, és nem tartják
be az ígéreteiket.
Mielőtt bármi ostobaságot tehettem volna, a képébe vágtam az
ajtót. Pontosan azt tettem, amire számított. Nekitámaszkodva az ajtó
deszkájának megpróbáltam lélegzethez jutni, és elhallgattatni a belső
hangot, aminek nem tetszett, hogy ilyen seggfej módjára viselkedek.
Közben azt ismételgettem magamban, hogy ezt meg kell
tennem.
Volt valami ebben a lányban, amitől kiborultam. Elveszítettem
az egyensúlyomat.
Általában nem okozott nekem gondot az önfegyelem, és a fene
egye meg, nehéz lett volna ezt a közjátékot mással megmagyarázni,
mint hogy a csaj úgy kínálta fel magát nekem, mint egy szelet forró
süteményt.
Elég volt rápillantanom, és máris elfogott a vágy, hogy
megkóstoljam.
Éreztem, hogy ott áll az ajtó túloldalán. A közelsége felkavarta a
levegőt. Mintha az elutasításommal testi fájdalmat okoztam volna
neki, és ez szállt volna vissza rám.
Lehet, hogy egyszerűen csak kedves akart lenni?
Talán nem is voltak hátsó szándékai.
 Csak hát ezen a területen egyszerűen nem kockáztathatok.

Félelem áramlott az ereiben, sebesen megtöltötte a mellét. Őrjöngve

keresztülverekedte magát a sűrű aljnövényzeten a magasba törő fák
árnyékában. A karja meztelen bőrére ágak csaptak, az inge szövetébe
akadó tövisek marasztalták.
Ettől még elszántabb lett.
Gyorsabb.
Egy nevet üvöltött:
– Sydney!
Sydney, Sydney, Sydney!
A szél vonyítása volt a válasz.
Sydney.

Vadul felültem, és remegve, zihálva próbáltam meg lélegzetet venni.

Mi lehetett az a nesz, amire felriadtam az álomból?
– Apu, apu, apu! Ébresztő, ki az ágyból! Csináltam neked
reggelit.
Frankie vigyorogva felmászott az ágyamra. Barna haja kócosan
lobogott, és most is pontosan olyan vad és szabad volt, amilyen
mindig. Ilyenek voltak az érzelmei is. Teljes szívéből, fenntartások
nélkül szeretett.
Két kézzel gyorsan megdörzsöltem az arcomat, aztán
leengedtem a karom. Egyáltalán nem esett a nehezemre viszonozni a
vigyorát.
Az arckifejezése önmagában is elég volt ahhoz, hogy eltűnjön az
állandóan a vállamra nehezedő teher. Csupán pár órányi nyugtalan
alvás volt mögöttem. Rémálmokat okozott az életemet pokollá tevő
átok.
Megpróbáltam legyőzni a félelmet. Iszonyattal töltött el, hogy
egy napon emiatt esetleg elveszíthetem a gyermekem.
– Reggelit csináltál nekem? – kérdeztem álomittasan, és
gyengéden félresimítottam ártatlan arca elől a túl hosszú tincseket. –
Ez nagyon kedves tőled. Kora reggel egyből az apukádra gondoltál?
Kuncogni kezdett.
– Még szép, hogy rád gondolok, apu. Egy teljes mélytányérral
csináltam, mert a nagyi azt mondja, hogy te meg tudnál enni egy
egész tehenet is.
Ó
 – Ó, tényleg ezt mondja?
Lelkesen bólogatott, aztán tágra nyílt a szeme, mert kipattantam
az ágyból, és feldobtam a vállamra. Frankie hangosan kacagott.
Rövidnadrág és póló volt rajta, meg persze az az átkozott, bántóan
rózsaszínű tüllszoknya.
Olyan cuki.
– Akkor a nagyi ma nagy bajba kerül, ha találkozom vele –
ugrattam a vállamon vadul fickándozó gyermeket, majd futva
elindultunk a nappali felé.
Hangosan kiabálva rúgkapált, és teljes erővel kapaszkodott a
nyakamba.
– Ó, ne, ne mondd el a nagyinak! Ez a kettőnk titka.
– Én pedig már azt hittem, hogy te senkinek nem mondod el a
titkokat.
Ó, a fenébe.
A fenébe!
A legcsekélyebb szükségem sem lett volna arra, hogy ismét
szóba kerüljön a tegnapi beszélgetés Rynnával. Elég megemlíteni azt
a némbert ahhoz, hogy minden oldalról rám zúduljon az álmodozás
özöne. Az arca, a haja, a teste…
Édes, a nyelvem hegyén elolvadó cukor.
Azt gondoltam, hogy ma reggelre a lányom elfeledkezik az
egész közjátékról.
Nem volt ilyen szerencsém.
Félresöpörtem ezeket a gondolatokat, és nem voltam hajlandó
ezzel foglalkozni. Mindenre pontosan abban a pillanatban került sor,
amikor a nemrég rendbe hozott konyhába lépve szinte kővé
dermedtem.
Frankie felegyenesedett, két kézzel félresimította az arca elől a
zabolátlan tincseit, és reménykedő mosoly ragyogott fel az arcán.
– Egy icipici tejcsi véletlenül kiömlött, apu. Ugye nem baj?
Majd szépen feltakarítom, mert ugye siettem, nehogy elázzon a
gabonapelyhed, hiszen akkor undi lesz. Pfuj!
Fintorgott az orrával, és lebiggyesztette a száját, mintha csak
valamilyen kellemetlen ízt érzett volna.
Elkomorodva állapítottam meg, hogy az az „icipici” tej
valójában a doboz teljes tartalmát jelentette, kivéve azt a keveset,
amit sikerült beleöntenie a gabonapelyhes tálba. A két személyre
megterített asztal és a hátsó fal mellett álló hűtőszekrény között egy
hófehér tenger hullámzott. Az üres műanyag tejesdoboz ott lebegett
a közepén.
Frankie behúzta a nyakát, és ijedten nézett rám.
– Most mérges vagy?
Magamhoz öleltem, és egy puszit nyomtam pufók arcára.
– Dehogyis! Nem vagyok mérges. Viszont elviszlek magammal
a konditerembe, mert nem ártana kicsit izmosodni. – Könnyedén
megszorítottam parányi bicepszét. – Ehhez mit szólsz? Készen állsz
a nehéz vasak emelgetésére? Sitty-sutty, nemsokára olyan erős
leszel, mint Hulk.
Olyan hangosan kacagott, mintha valami viccet hallott volna.
– Hulk! Ne butáskodj, apu, én Wonder Woman leszek. Hát nem
tudod, hogy kislány vagyok?
Égnek emelte mindkét karját, majd gyorsan lecsusszant az
oldalamon, kiszabadult a kezemből, és odarohant a törlőrongyokkal
teli polchoz. Fellépett egy sámlira, hogy elérje a fiókot, és amikor
hátrasandított a válla fölött, a mosolya beragyogta az egész konyhát.
– Mit szólsz, apu? Lehetek a világ legjobb balerinája és Wonder
Woman?
Odamentem a felmosóért, hogy segítsek neki eltakarítani a
rendetlenséget.
– Persze, kicsi balerinám! Az lehet belőled, ami csak lenni
akarsz.
Ezért én kezeskedem.
Hiszen ez a gyerek az életem értelme.
Megteszek bármit, hogy boldog legyen.
 5 . FEJEZ E T
Rynna

A járókelőkkel teli utcára nyíló, színes ablakok hosszú során

keresztül napfény áradt be az étkezdébe. Ragyogó tűzgömbként
csapott le az eddig csendes homályban szendergő, poros helyiségre.
Nem volt elég erős, hogy bevilágítsa a távolabbi sarkokat is, így
idebent barátságos félhomály uralkodott, magához ölelte a békés
nyugalom, a megbánás és a bennem mocorgó szorongás
maradványainak leheletfinom egyvelegét.
Könnyed mozdulattal végighúztam az ujjam a bárpultot fedő
porrétegen. Ragyogó, fehér felület csillant fel alatta.
Nem felejtettem el ezt a helyet.
Miközben lassan körbesétáltam a régimódi étterem
helyiségeiben, a lelkem megtelt lüktető vágyakozással. Dalolt
bennem a tettvágy, de nagy súly nyomta a szívemet, és valamiért
összeszorult a torkom. Ez a hely olyan sokáig volt az életem
középpontjában.
Hány napot is töltöttem el a pult mellett ülve? Kislányként itt
rajzolgattam, majd ugyanezen a pulton tanultam tizenévesként az
érettségi vizsgáimra.
Hány hajnalt töltöttem itt azzal, hogy a sámlira állva
bebámultam a hátul meghúzódó konyhába? Lenyűgözve figyeltem a
nagymamámat, ahogy előkészíti a hozzávalókat, segítettem neki
mindent beletenni az edénybe, és a karomon megfeszültek az izmok,
miközben az útmutatását követve belenyomkodtam a tésztát a
sütiformákba. Egész idő alatt csendben hallgattam a csacsogását,
ahogy az életről mesélt, mivel nemcsak a piték érdekelték, hanem az
egész világ.
Milyen sokak életének volt része ez a népszerű étkezde!
Rengeteg család ült be a bokszokba. Emlékszem a bárpult előtt ülő
idős férfiakra és az öregek elképesztő, hihetetlen meséire.
A nyüzsgés helyét átvette a csend, de az élet nem tűnt el innen.
Ezt jól éreztem. Kicsit visszavonult, de még mindig itt volt.
Remegve körülvett a falakban, és azért rimánkodott, hogy
szabadítsam ki a tömlöcéből.
Arra várt, hogy valaki újra higgyen benne.
Arra, hogy ismét életet leheljünk ezekbe a falakba.
A nagymamám engem választott ki erre a feladatra. Bízott
bennem.
Még így is, hogy gyáván elmenekültem.
Bárcsak méltó lehetnék a belém vetett bizalomra!
Összerezzentem, mikor az ajtó fölött megszólalt a vén csengő, és
valaki bekiabált:
– Kopp-kopp!
A szívem a torkomban dobogott, ahogy megpördültem. Minden
önuralmamra szükségem volt, hogy ne legyek a rémület rabja.
Összeszűkülő szemmel néztem az ajtóban álló két, elmosódott
alakot.
Beljebb léptek, és most már jobban ki tudtam venni őket az
étterem félhomályában.
Két nő.
Az arcuk nem tűnt ismerősnek, de velem egykorúak lehettek,
olyan huszonnyolc-harminc évesek. Az egyik olyan öltözéket viselt,
amilyet San Franciscóban a munkahelyemen én is hordtam volna.
Tökéletesen szabott ceruzaszoknya, blúz és magas sarkú cipő.
Fekete haját elegáns kontyba fogta. A társa sokkal lazábban
öltözködött: divatos farmer és virágmintás póló, kissé kócos haj.
A farmeromba töröltem a kezem, eléjük mentem.
– Segíthetek?
– Te egész biztosan Corinne Dayne unokája vagy.
Biccentettem.
– Hallottuk, hogy itt vagy a városban – folytatta. – Remélem,
nem veszed zaklatásnak, de szerettünk volna bemutatkozni. Én
Lillith Redd vagyok.
Az elegáns nő barátságos mosollyal előrejött, és felém nyújtotta
a kezét. Odaálltam elé, és kezet fogtunk.
– Örülök, Lillith. Rynna vagyok.
A laza csaj elnevette magát.
– Ó, nehogy már Lillithnek szólítsd! – Hüvelykujjával a
barátnője felé bökött. – Ezt a némbert itt mindenki Lily Padnek
hívja. Ne hagyd, hogy megtévesszen az elegáns, tárgyalótermi
megjelenésével! Az ügyvéd asszony valójában igazi vadóc, már ha
közelebbről is megismered. Amúgy tök jó, hogy végre
találkozhatunk a híres Rynna Dayne-nel, akit nem fogunk
összetéveszteni a neve miatt Corinne nénivel. Úgy érzem, mintha a
gyerekkori jó barátom lennél, hiszen a nagymamád egyfolytában
csak rólad mesélt. Nikki Walters vagyok.
Áradt belőle a barátságos és játékos magabiztosság, ahogy
habozás nélkül a kezem után nyúlt. Az önbizalom.
Én meg azért küzdöttem, hogy valahogy talpon maradjak.
Emlékezni akartam arra, mennyire megváltoztam hosszú távollétem
alatt. Ma már erős és bátor vagyok. Őrjítő, hogy a kisvárosba
visszatérve ösztönösen szerettem volna meglapulni és elbújni.
– Nagyon örülök, Nikki. – Alaposan megnéztem őket
magamnak. – Szóval ti ismertétek a nagymamámat?
Nagyon jólesett, hogy nem csak Frankie és az apja emlékezik a
nagyira. Lassacskán ugyanis felfogtam, hogy magányosan tértem
vissza, és egyedül nézek szembe a kisebb-nagyobb problémákkal.
Minden egyes másodperc csak növelte bennem a magány érzését.
Az sem igazán segített, hogy tegnap éjjel Rex Gunner szó szerint
a képembe vágta az ajtót.
Hülyét csináltam magamból az ajtaja előtt, és tényleg úgy
tűnhetett, mintha felkínálkoztam volna neki. Persze fájt, hogy olyan
durván elutasított. Olyan jó lett volna utálni azt a pasit! Azt gondolni
róla, hogy egy seggfej. Kár, hogy képtelen voltam rá.
Talán azért, mert a nagymamám éppen ilyennek nevelt.
Megtanított, hogy megfontolt legyek, és nézzek a dolgok mélyére. A
mélységet fürkésszem, fedezzem fel, hogy mi rejlik ott.
Isten a tanúm, gyerekkoromban gyakran törtek felettem pálcát.
Már a külsőm miatt is vesszőfutás volt az életem, és minden egyes
megvető pillantás tövisként mart a bőrömbe. Rexet ezért
alaposabban is megnéztem. A bőréből méregként szivárgó zordság
rétege alatt fájdalom, félelem és bizonytalan lábakon álló önvédelmi
mechanizmus rejtőzött. Zordságból és gyűlöletből kovácsolt
magának pajzsot, amivel valamit elszántan meg akart védeni.
Elfogott a vágy, hogy áttörjem ezt a pajzsot. Hogy apránként
eltüntessem. Fel akartam tárni a mélység titkait, hogy kiderüljön, mi
rejtőzik odalent.
 A dolgomat nem tette könnyebbé, hogy bizsergett a gyomrom,
és rám tört a borzongás, valahányszor Rexre pillantottam.
Mi a fene lehet ezzel a fickóval, hogy valahányszor csak
ránézek, lecsap rám az elemi erejű vonzalom? Ledönt a lábamról,
elgyengülök tőle, és mindennél jobban vágyom rá, hogy
megsimogassam izmos testét.
Ez tiszta őrület. Hiszen nem is ismerem. Ugyanakkor képtelen
lettem volna kitörölni a fejemből ezt a vágyálmot. Pedig ezt kellett
volna tennem.
Nikki tágra nyílt szemmel meredt rám, mintha ostobaságot
kérdeztem volna.
– Még szép, hogy ismertük a nagymamádat! – Felnyögött, és az
égre emelte ábrándos tekintetét. – Messze földön híres volt a
süteményeiről. Ölni tudtam volna a pitéjéért.
Boldogan felnevettem.
– Na igen. A sütijeinek tényleg ilyen hatása volt az emberekre,
igaz? Hihetetlen finom dolgokat csinált.
Nagymamám húsos pitéje legalább annyira híres volt, mint az
édességei.
– Nagyon remélem, arra készülsz, hogy újra megnyisd az
éttermet, és a nagymamádtól megkaptad a titkos receptjeit –mondta
Nikki olyan rimánkodó hangon, mintha a válaszomon múlott volna
az élete.
Körülnéztem a két hónappal ezelőtt bezárt éttermen, ami a rövid
idő dacára is olyan lepusztultnak tűnt, mintha évek óta nem
használták volna. Mindent ujjnyi vastag por borított, a bokszok
vörös, műbőr borítása megrepedezett, helyenként ki is szakadt. Még
jobban aggasztott a konyha felszereltsége, mert ott a dolgok régiek
voltak, és igencsak elhasználtak.
Elszántan kihúztam magam.
– Legalábbis megpróbálom.
Lillith csengő hangon felnevetett.
– Ha csak kicsit is olyan vagy, mint a nagymamád történeteiben,
akkor szerintem menni fog.
Szomorú mosoly jelent meg a szám szélében.
– Azt hiszem, előfordulhat, hogy a nagymamám kicsit eltúlozta a
pozitív tulajdonságaimat.
 – Ugyan már! – Nikki legyintett a kezével. – Ha megvannak a
receptjei, semmi gondod nem lehet.
– Ó, a receptek betartása, az még a dolog könnyebbik része!
Sokkal inkább a kétszázezer dollár miatt fáj a fejem. Ennyi pénzre
van szükségem ahhoz, hogy talpra állítsam az éttermet –
válaszoltam, mégpedig úgy, mintha mulatságosnak tartanám a
helyzetem, és nem félnék attól, hogy a valóság térdre kényszerít.
Közben az járt az eszemben, hogy mi a fenéért tartom ennyire
rokonszenvesnek ezt a két csajt. Habozás nélkül megosztottam velük
még az ilyen kényes pénzügyeket is.
Csíptem őket, na.
Lillith elkomorodott. Arckifejezése elárulta, tisztában van a
helyzettel.
– Úgy hallottam, hogy adótartozás miatt jelzálog van rajta.
Felsóhajtottam, de nem titkoltam az elégedettségem.
– Csak volt rajta, mert sikerült ezt-azt pénzzé tennem
Kaliforniában. Kifizettem az adótartozást, és a ház elmaradt
törlesztését is. Így aztán mindkettő az enyém lett. – Savanyúan
felnevettem. – Tudjátok, a végén még öt egész dollár is maradt a
számlámon.
Ennyire persze nem voltam a padlón, de nehéz volt a helyzetem.
– Hé, egy határozott nő öt dollárral is csodát művelhet! –
figyelmeztetett Nikki savanyú mosollyal.
– Mondjuk, előfordulhat, szükségem lesz némi varázserőre
ahhoz, hogy minden jól alakuljon.
Lillith együttérzően nézett rám.
– Sajnálom, hogy ilyen döcögősen sikerült a visszatérésed.
Remélem, tisztában vagy vele, hogy a nagymamád a közösségünk
oszlopos tagja volt, és csodálatos barát. Annyira hiányzik! Ha pedig
segítségre van szükséged, egy pillanatig se habozz! Ügyvéd vagyok,
és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek újra megnyitni
ezt az éttermet. Csörögj rám, ha szerződést vagy ilyesmit kell írnod,
vagy jogi tanácsra van szükséged! Vagy ha csupán egy jó baráttal
akarsz beszélni.
Nagyon óvatosan fogalmazta meg az ajánlatát, ám minden arról
árulkodott, hogy őszintén gondolja.
– Ez igazán kedves tőled. Köszönöm. Lehet, hogy majd igénybe
veszem a segítséged – mondtam.
 Lillith elmosolyodott.
– Az egész város lázban ég a hírre, hogy esetleg újra kinyit a
Pöttöm Pite, főleg, hogy itt szemben egy hotel is épül. A Fairview
Street Helyreállítási Programnak éppen az a lényege, hogy az új és
régi házak összhangot teremtsenek együtt. A múlt és a jelen
szervesen kiegészítheti egymást, én meg nagyon örülnék, ha ennek
ez az étterem is részese lenne.
Büszkeség ragyogta be az arcát, amikor a válla fölött kisandított
az ablakon a szemközti építkezésre.
Nikki erre a szemét forgatta. Közelebb hajolva úgy tett, mint aki
halkan suttog, ám a szavait a barátnője is jól hallhatta.
– Bocsásd meg neki, hogy ilyen! Az épülő szálloda a vőlegénye
cégéé lesz, és ez a csajszi fülig szerelmes abba a fickóba.
Lillith meglökte.
– Fogd be! – Vigyorogva rám nézett. – Éppenséggel Nikki rágta
a fülemet azért, hogy adjak egy esélyt annak a fiúnak. Miután pedig
összejöttem vele, ez a némber egyfolytában szívat miatta. Azt
hiszem, kicsit féltékeny.
– Hé, nyugodtan valld be, hogy hálásan a lábamat csókolgattad,
hogy összehoztalak kettőtöket! Hihetetlenül ügyesen
összeboronáltalak titeket! Gondolj bele, hogy miattam milyen sok
orgazmusban lehetett részed!
– Nikki, ne csináld már! – Lillith játékosan behúzott neki egyet.
A barátnője a szívére szorította a kezét.
– Színtiszta igazság minden szavam. Viszont tény és való,
tényleg nagyon irigyellek a sok gyönyör miatt. Ezt persze nem úgy
értem, hogy Broderick izmos testére vágyok. Az visszataszító és
helytelen lenne.
Nikki rám kacsintott.
– Tudod, a legjobb barátnője pasiját békén hagyja az ember.
Csak irigylem, hogy ezt a csajszit rendszeresen laposra kefélik.
Megjátszott szomorúsággal megrázta a fejét.
– Véleményem szerint kicsit mohó ez a nőszemély. Senkinek
sincs szüksége olyan sok orgazmusra.
– Ó, hidd el, nekem igenis kell mind! – Bár Lillith vigyorgott, az
arca lángba borult, miközben újra hátranézett az építkezés felé.
Az utca túloldalán dróthálóból készült kerítés zárta el a jókora
telket, amelyen lassan testet öltött egy hatalmas épület.
Elmosolyodtam, látva Lillith ábrándos tekintetét. Képtelenség lett
volna nem csípni a két csajt. Semmiben sem hasonlítottak egymásra,
ugyanakkor nehezen tudtam volna elképzelni őket egymás nélkül.
Lillith szinte vonakodva visszafordult felém.
– Lassacskán mennünk kell, nem szeretnénk feltartani a
munkában. Mindenképpen be akartunk mutatkozni. Komolyan, ha
bármire szükséged van, csak szólj!
– Örülök, hogy benéztetek hozzám, és szólni fogok.
– Várj csak! – kiáltotta Nikki. – Ma péntek van!
Felhúztam a szemöldököm. Úgy nézett rám, mintha teljesen
hülye lennék.
– Hahó… Hallottál már a péntek esti bulizásról? Ragaszkodom
ahhoz, hogy ma este velünk tarts!
– Komolyan?
Na jó, lehet, hogy kicsit túl lelkesen csaptam le az ajánlatra.
Csak hát iszonyat hiányzott nekem Macy, és pontosan erre volt
szükségem – társaságra és barátságra. Valódira. Tartozni akartam
valahová, főleg az elmúlt néhány nap után, amikor úgy éreztem,
ingoványos talajon járok. Hiába ismertem nagyon jól ezt a várost,
mégis idegennek éreztem itt magam.
Lillith rábólintott.
– Remek ötlet!
– Persze hogy az! – méltatlankodott Nikki.
A barátnője sokatmondó tekintettel nézett rám.
– Nem árt, ha tudod, ha esetleg nemet mondanál, jó esély van
arra, hogy Nikki rád tör, és csak azért is elrángat magával.
Egyszerűbb igent mondani neki és élvezni a kalandot. Én legalábbis
éppen ezt teszem.
A szavaiból könnyed, játékos szeretet áradt.
– Mert te tudod, hogy mi a jó neked – mordult rá Nikki, aztán
megragadta a csuklómat, és vadul megrázta a karom. – Gyere
velünk! Légyszi! Máris úgy érzem, mintha mindig is ismertelek
volna, és… Azt hiszem, talán te lehetnél a hiányzó harmadik a
paklinkban. Teljessé tennél minket.
Két mutatóujjával egy szívecskét rajzolt a levegőbe.
– Látod? – kérdezte Lillith. – Tisztára bolond a csaj.
Elvigyorodtam. Örömmel elkísérem ezt a bolondot. Elfelejtem a
félelmeimet. Hiszen tizenegy év telt el azóta. Mégis ki ismerne fel?
Ha pedig felismernének, kit érdekelne a visszatérésem?
Hideg futott végig a gerincemen.
De mi van, ha még emlékeznek rám?
Összeszedtem magam, és elmosolyodtam. Nem fogok szétesni.
Azt csinálom, amit akarok.
– Tök jól hangzik! Hol találkozzunk, meg, ugye, mikor?
Nikki átölelte a vállamat, és én odamentem velük az ajtóhoz.
– Nyolckor az Olive’s bárban. Ott van a Macaber és az Ötödik
utca sarkán.
– Miért érzem úgy, hogy az a bár a törzshelyed?
Lillith majd kipukkadt a nevetéstől.
– Azért, mert Ollie a tulajdonosa. Ez a némber le nem szállna
róla.
Nikki drámaian felsóhajtott.
– Ollie. A legdögösebb pasi széles e világon. Aki sajnos csak a
barátjának tart. De egy szép napon rájön majd, mit hagy ki.
– Ó, lassacskán kezdem érteni az összefüggéseket – mondtam.
Nikki álszent képpel elvigyorodott, és megcsóválta a fejét.
– Nem, Rynna, a pasikat egészen egyszerűen nem lehet
megérteni. Tök üres a tökfejük.
Elnevettem magam. Jóságos egek, ezek tényleg jófej csajok.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam.
Lillith kinyitotta az üvegajtót. Azt is zsíros porréteg borította.
Elöl alig lehetett látni a Pöttöm Pite feliratot és a lógót, de én olyan
jól emlékeztem rájuk, mintha én rajzoltam volna oda őket. A lógó
egy oldalra dőlt borsszórót ábrázolt, amiből fekete szemcsék hullnak
a húsos piték, a sütemények és a pizzák halmára.
A nagymamám mindig is különleges csemegékkel várta a
vendégeit.
Ő maga is különleges személyiség volt.
Ismét elöntött a melegség, és úgy éreztem, elkerülhetetlen volt a
visszatérésem. Nem számít, hogy mit zúdított rám a múlt, én igenis
ide tartozom.
Kiléptünk az alabamai nyár forró napsütésébe, nagyot pislogtam
a vakító fénytől és a meleg, párás levegőtől. A messzeségben
gyülekező felhők azt ígérték, hogy még fokozódik az izzasztó hőség.
Lillith dúdolva szökdécselni kezdett. A tekintete az utca
túloldalán álló férfiakra tapadt. Jó páran álltak közvetlenül a kerítés
túloldalán. A legtöbben melósszerelést viseltek: farmert, hosszú ujjú
inget és bakancsot. Egy férfi háttal állt nekünk. Ő fekete öltönyben
és sárga munkavédelmi sisakban volt.
Nikki odahajolt hozzám, és úgy tett, mint aki egy titkot súg a
fülembe.
– Az öltönyös fickó nem más, mint a vőlegény, Broderick Wolfe.
Tudod, az a faszi, aki miatt ennek a csajnak egyfolytában lángol a
bugyija. Nézd csak, most is alig tudja visszafogni magát.
Megpróbáltam nem felkacagni, és én is úgy tettem, mintha
suttognék:
– Meddig bírja ki anélkül, hogy átvágtatna hozzá?
– Ó, szerintem legfeljebb két és fél másodpercig.
Lillith ekkor belebokszolt az én karomba, és édes istenem,
amióta csak visszatértem ebbe a városkába, most először éreztem
úgy, hogy tényleg otthon vagyok.
– Fejezzétek be, ti ketten! Minden szavatokat hallottam.
Felkacagtunk. Nikki leengedte a kezét, odalépett elém, és a
farzsebéből előhúzta a mobilját.
– Beleírom a számodat, hátha esetleg elkeveredsz – mondta
vigyorogva, mielőtt a telefon felé fordult volna. Az ujja már
mozdult, hogy beírja a számomat.
Majdnem a teljes számomat sikerült lediktálnom, amikor
hirtelen kiszáradt a szám, a torkomra forrt a szó, és a nyelvem
mintha kővé dermedt volna.
A Broderick mellett álló férfi ugyanis megfordult és felénk
nézett.
Gyönyörű arcáról azonnal lefoszlott a mosoly, amikor
észrevette, hogy őt bámulom. Csakhogy valami miatt a dühös
arckifejezésével ugyanúgy lenyűgözött.
Szinte hipnotizált.
Jobban tetszett, mint amikor mosolygott.
A pillantását látva majdnem lebegni kezdtem.
Remegtem és elbizonytalanodtam.
Megdermedtem.
A szürke szempár keményen, áthatóan figyelt. Bilincsbe vert.
Foglyul ejtett. A sötét tekintet elég erős volt ahhoz, hogy elfedje a
mélyben tomboló tüzet, aminek a lángja megperzselte ennek az
embernek a lelkét.
É
 De én láttam. Éreztem a szívéből áradó, égető forróságot.
A mélyben lángoló fájdalmat.
Nikki értetlen arccal felemelte a fejét, mert hiába várt az utolsó
két számjegyre.
– Hahó?
Összerezzentem, és megköszörültem a torkom.
– Ó… Izé, bocsánat. Hat-kettő.
– Megvan – mondta, majd viccesen tisztelgett, és hátrébb lépett.
– Akkor nyolckor, barátném. Ne akard, hogy eljöjjek érted! Tudod,
hogy megtenném.
Elszakítottam a tekintetemet az utca túloldalán álló férfiról, aki
miatt szinte megdermedtem. A jelenléte olyan erővel nehezedett
rám, mintha itt állt volna mellettem, és a karomat szorította volna
hatalmas mancsával.
– Ott leszek – ígértem meg.
– Ajánlom is! – kacsintott Nikki.
Lillith finoman megszorította a kezemet, és elindult az úttest
felé.
– Tök jó, hogy végre találkoztunk, Rynna. Nagy buli lesz,
meglátod! Érzem. Annyira örülök annak, hogy nem riadtunk vissza a
kockázattól, és benéztünk hozzád.
Amikor kimondta e szavakat, nem is sejthette, hogy milyen nagy
hatással lesz rám. Melegség öntött el, és remény. A lelkem
legmélyéhez szólt, az ott rejtőzködő vágyaimhoz, melyek végre ki
akartak szabadulni a csapdából.
A tekintetem közben visszasiklott a túloldalt mozdulatlanul álló
férfira. Úgy áradt belőle az ellenségesség, mint egy hősugárzóból a
meleg.
Nem értettem, hogy miért érzek így. Miért nyűgöz le? Mi okból
vonz ez a merev, elutasító, a lelki békémre nagy veszélyt jelentő
férfi?
Egy fontos dolgot éreztem. Legalább ugyanolyan nagy szüksége
van arra, hogy valaki visszaadja az emberekbe vetett hitét, mint
nekem. Mindezt talán a külseje árulta el?
Váratlanul megértettem, hogy nem erről van szó. Az a lényeg,
ami odabent pislákol.
Éreztem, hogy kockázatot kell vállalnom.
Nem tudhatjuk, mi vár ránk.
Talán siker, talán kudarc.
Nem számít.
Kockáztatnom kell ezért az emberért.
 6 . FEJEZ E T
Rex

Biztos vagy abban, hogy tényleg ezt akarod ma este? – kérdeztem

Ollie-tól. Majdnem elemésztett a lelkiismeret-furdalás. Kis híján
padlóra küldött. Térdre kényszerített.
Ellenálltam neki, megpróbáltam talpon maradni, mivel rohadtul
nem szerettem volna, hogy éppen én legyek az, aki szilánkokra
hasad.
Ollie, Kale és én a bár hátsó részében, a csendes irodában
ültünk. Csak mi. Kintről csupán egészen halványan szűrődött be a
rengeteg vendég zsongása. A fellépő együttest sem hallottuk, az
erőfeszítéseikről leginkább a padló gyenge remegése árulkodott.
Ollie a szájára szorította tetovált kezét, mintha ez a mozdulat
elég erős lett volna ahhoz, hogy eltűnjön a teher. Halkan,
rosszkedvűen felnevetett.
– Szerinted akár csak kicsit is számít, hogy éppen hol vagyunk?
Ez a rohadt emlék mindenhova elkísér minket. Bizony.
– Na igen – mormogtam. Olyan jó lett volna kételkedni Ollie
szavában, de nem tehettem. Lidércnyomásként kínoz minket annak
az átkozott napnak emléke, és nem számít, hol vagyunk. Az sem,
hogy mennyi idő telt el azóta. Számunkra nem maradt kiút.
Kale a bártulajdonos íróasztala mögött ült. Megpördült a
bútordarabbal, hogy szembeforduljon velünk, hátradőlt, maga elé
nyújtotta hosszú lábát, és a két kezét összefogta a tarkóján.
– Tizenkét éve. Tizenkét év, és a teher semmivel sem lett kisebb,
igaz?
Ollie a falnak szorította a fejét, és lehunyta a szemét.
– Tizenkét éve. – Halkan beszélt, szinte nyöszörgött, és
majdnem elsírta magát. – Esküszöm az élő istenre, ha becsukom a
szemem, mintha csak tegnap történt volna.
Ezt a hatalmas termetű, izmos seggfejet tetoválások borították,
és ha valaki nem ismerte, könnyen azt gondolhatta volna róla, hogy
félelmetes gazember. Előfordult, hogy felnőtt férfiak átmentek az
utca túloldalára, ha szembejött velük Ollie.
Amikor annak idején megvette ezt a bárt, az csak egy lepukkant
csehó volt, romos és veszteséges. Segítettem neki, dolgoztam az
átalakításán, de Ollie lelkesedésétől lett ez a bár Gingham Lakes
legnépszerűbb szórakozóhelye.
– Néha úgy tűnik, egy kibaszott évszázad telt el azóta –
mondtam, és elléptem az irattartó szekrény mellől, aminek eddig
támaszkodtam.
– Én csak… – Kale elhallgatott, nem tudta kimondani azt, amire
mindannyian gondoltunk.
Túl késő.
Nincs esélyünk.
Reménytelen a helyzetünk.
Még akkor is, ha képtelenség volna feladni.
Mindig is Kale tartotta bennünk a lelket. A helyi kórház baleseti
részlegén volt orvos. Bár halálra dolgozta magát, az arcán mindig ott
ragyogott a mosoly.
Ez a fickó bármikor hajlandó lett volna tűzbe menni a barátjáért.
A pokolba is, ha úgy hozná a sors, simán bemászna egy vulkán
kráterébe, csak hogy segíthessen! Cipelte helyetted a terhedet. Sőt,
igazából a vállára vette az egész világ minden baját, mert úgy érezte,
kötelessége másokon segíteni.
Kale, Ollie és én. Megjártuk a poklok poklát. Annyira
különbözőek voltunk egymástól, hogy néha felmerült bennem,
mostanra már rég eltávolodtunk volna, ha az nem történik. Felmerült
bennem, hogy az az átkozott nap kovácsolt minket acélkemény
egységbe. Olyan erős kötelék fűzött össze hármunkat, aminek
sohasem szabadott volna létrejönnie.
Persze legalább annyira áldás is, mint átok.
Ollie felnyögött, és vadul megrázta a fejét, mintha csak így
akarta volna kiverni belőle az emlékeket, a borzalmat. A helyiség
másik végébe ment, felkapta a whiskey-s üveget. Töltött
mindenkinek, és a poharakat Kale meg az én kezembe nyomta.
A sajátját felemelte a magasba.
– Sydney-re! Sosem felejtünk el!
Követtem a példáját, akárcsak Kale. Összekoccant a három
pohár.
 – Sosem felejtünk el!
Egy hajtásra megittam az italt, és a torkomat elöntő forróság
lángba borította a gyomromat.
Nem.
Esély sincs arra, hogy valaha is elfelejtsem.
Tíz perccel később Kale társaságában kimentünk a bárba.
Leültem hátra a törzsasztalunkhoz, a doki elment italért.
Hangok kavalkádja visszhangzott a földszinti vörös
téglafalakról. Az Olive’s volt Gingham Lakes legnépszerűbb bárja.
Divatos, közkedvelt és zsúfolt.
Valószínűleg nagy ívben elkerültem volna ezt a helyet, ha nem
Ollie lett volna a tulajdonosa.
A hangok zsongása elbágyasztott és elzsibbasztott, mint a
mennyezetről lógó lámpák tompa hangulatvilágítása. A
félhomályban lassú, szívhez szóló számokat játszott az együttes,
ettől még nyugodtabbá vált a hangulat.
Úgy éreztem, így is a történések középpontjában állok, hogy
eszem ágában sincs elvegyülni a tömegben. Mintha örökké tartana
ez az éjszaka, közben az is megtörténhet, hogy már véget is ér, mire
pislogok.
Az emeleti biliárdszobából hangos kacagás és vidám kiabálás
szivárgott le. A fenti hatalmas teraszról remek kilátás nyílt a folyóra.
Ez az este sem volt más, mint amilyen a péntek szokott lenni az
Olive’sben. A zsúfolt bárban rengeteg ember próbált kikapcsolódni.
Néhány percre szerettek volna megszabadulni a gondjaiktól és a
problémáiktól.
Én viszont legszívesebben felpattantam volna, hogy
hazamenjek.
Ugyanakkor felbőszített a távozás gondolata is. Tudtam, hogy a
lányom ebben a pillanatban összegömbölyödve szunyókál az anyám
mellett a heverőn. Imádták, ha együtt tölthettek egy kis időt. Anyám
Frankie péntekjeinek hívta azokat az estéket, amikor a lányom ott
aludhatott nála.
Ha most beállítanék hozzá, anyu páros lábbal rúgna ki az ajtón.
Egyfolytában azzal piszkált, hogy többször ki kellene mozdulnom
otthonról. Állandóan hozzám vágta, hogy több időre van szükségem
ahhoz, hogy „magamra találjak”, és végre-valahára kiderítsem,
miként akarom leélni az életemet.
 Halvány fogalma sem lehetett arról, hogy semmi ilyesmire nincs
szükségem. A legcsekélyebb mértékben sem érdekeltek a bárban
iszogató pasikat sólyomként szemmel tartó nők, és azt is tudtam,
hogy a férfiak meg zsákmányként néznek rájuk.
Állandóan ezt a kibaszott játékot játszották.
Így aztán péntek esténként hátradőltem a székemben, és úgy
tettem, mintha nem is lennék itt. Mintha nem látnám a
környezetemet.
Éveken át bevált ez a módszer. Egészen a mai estéig. Csakhogy
az önuralmam abban a pillanatban semmivé foszlott, amikor tágra
nyílt az ajtó.
Beáramlott a félhomály, és hirtelen eltűnt a teremből a kibaszott
levegő.
A kurva életbe!
Kémkedik utánam ez a nő?
Egyszerűen nem találtam rá más magyarázatot. Állandóan
felbukkan a közelemben. Betolakodik az életembe. Olyan
gondolatokat ébreszt bennem, amiknek nincsen ott helyük.
És most itt volt.
Már megint.
Egyszerűen besétált az Olive’s ajtaján. A felbukkanásával
valósággal a helyemhez szegezett. Majdnem felfalt.
Izgalom támadt bennem, megperzselve a bőrömet. Ma este úgy
nézett ki, mintha éppen egy divatbemutatóról érkezett volna ide.
Hosszú, karcsú lábát szűk, fekete nadrágba bújtatta, és ijesztően
magas sarkú cipőt vett. Általában kócos vagy kontyban összefogott
gesztenyebarna haja most egy éjféli folyó selymes nyugalmával
keretezte az arcát.
A fészkes fenébe!
Nem tudtam eldönteni, hogyan tetszik jobban. Olyan ziláltan,
ahogyan általában kinéz, például ma délután, amikor valósággal
kővé dermesztett az építkezésen. Ott álltam Broderick Wolfe mellett,
hogy eligazítást tartsak az embereimnek. Valószínűleg azt hitték
rólam, hogy egy dadogó idióta vagyok, aki képtelen összefüggően
beszélni.
Teljesen kiakadtam.
Ennek persze az volt az oka, hogy a vér a fejem helyett a
farkamba költözött, és az az áruló egyből ágaskodni kezdett, ahogy
megpillantottam a nagyanyja lepukkadt, bezárt, ám valamikor jobb
napokat is megért étterme előtt álló nőszemélyt.
Broderick végül rám szólt, sokatmondóan vigyorgott, míg én
nagy nehezen magamhoz tértem a kábulatból, és újra oda tudtam
figyelni a megbeszélésre.
Lehetett volna annyi eszem, hogy megérzem a veszélyt, amikor
a Pöttöm Pite előtt megpillantottam Nikki és Lillith társaságában.
Mert ez baj ám a javából.
Rynna szélesen elvigyorodott, ahogy meglátta a két bajkeverőt.
Ott ültek a bárpultnál, a felcicomázott italukat kortyolgatták, és
ugyanúgy járatták a szájukat, ahogy péntek esténként mindig is
szokták.
Ekkor valaki a hátam mögé állt, és a vállamra csapott.
Ijedtemben majd kiugrottam a bőrömből.
Kurvára nem hiányzott ez nekem.
Kale elnevette magát.
– Haver, mitől vagy te ilyen ijedős? – Odarakott elém egy újabb
sört, és lassan leült. Szélesen vigyorgott, áradt belőle a jókedv.
Kale már csak ilyen. Egészen egyszerűen mindenben meglátja a
jót, a vidámat, a szerethetőt, még egy olyan napon is, mint a mai.
– Beszóltál valamelyik nagyfiúnak, és most félsz, hogy
lenyomnak? – Meglehetősen feltűnő módon néhány nagydarab
vendégre mutatott, akik ránézésre most kászálódtak le a motorjukról,
miután sikerült megszökniük a börtönből. – Nem kell aggódnod,
majd én leállítom őket, és megvédelek.
Kale tényleg ilyen.
Viszont legalább nem tudhatta, hogy mitől készültem ki ennyire.
Kicsit arrébb csúsztam a székemmel, hogy Rynna ne az orrom
előtt legyen, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy az a
nőszemély nincs is itt.
Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem érzem a
gyönyörű testéből áradó hőséget.
Meg arról, hogy nem kavarognak az érzelmeim. Nem vagyok
nyugtalan sem.
Feszült.
Nem vágyom olyasmire, amit nem tudok szavakba önteni.
Dühös pillantást vetettem Kale-re.
 – Csak szeretnéd, tesó! Tudod, kinek kell a kemény fickóktól
tartania? Hát neked, cukifiú. Üvölt rólad, hogy rászolgáltál egy
kiadós verésre.
Jókedvűen felkacagott.
– Hé, szóval valaki el akarja látni a bajomat? Ennek csupán az
az oka, hogy mindenki irigy rám. Tudod, az összes csaj belém
szerelmes.
Vigyorogva felhajtotta a whiskey-s pohárban táncoló, sötét
folyadékot. Kale volt a környék legnagyképűbb gazembere.
Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ezzel egy időben hogyan
lehet aranyból a szíve.
Ahogy ott ültünk egymás mellett, az emberek bizonyára azt
hitték, hogy a doki rossz asztalhoz telepedett le. A pofám alapján én
inkább a viharvert motorosok közé tartoztam volna, míg ő maga volt
a testet öltött elegancia a vasalt ingében, a simára borotvált képével
és a hátrafésült szőke hajával. Makulátlan volt a zakója és a nadrágja
is.
– Ezek szerint most hétvégén nem kell ügyelned?
Elégedetten sóhajtott egy hatalmasat.
– De nem ám! Enyém az egész hétvége. Csak vasárnap este kell
szolgálatba lépnem. Olyan ez nekem, mint egy karácsonyi csoda.
Kicsit fura így a nyár közepén. – Megvonta a vállát. – Ezenkívül arra
gondoltam, hogy Ollie-nak talán szüksége lehet rám, úgyhogy
szabadnapot kértem. Szerencsére meg is kaptam.
Felfogva, hogy miről beszél, rábólintottam, de ügyeltem rá,
hogy ne fogjon el ugyanaz a komor hangulat, mint kicsit korábban
az irodában. Tudtam, sem Ollie-nak, sem Kale-nek nem hiányzik a
bánat. Rohadtul nem segít semmit a múlton rágódás.
– Na és hogy van a kicsi Frankie? – váltott témát gyorsan Kale.
Egyből elmosolyodtam.
– Remekül. Elkezdett balettozni. Hihetetlen, milyen cuki az új
szerelésében!
– Komolyan? – Megrázta a fejét. – Máris ilyen nagy? Rohan az
idő, igaz? De hát mintha csak tegnap tanult volna meg járni!
Beletúrtam a hajamba.
– Bizony. Kurvára múlik az idő. Már a puszta gondolattól is
kikészülök, hogy jövőre be kell íratnom az óvodába.
 A poharat tartó kezével felém bökött, és akkorát kacagott, hogy
alig értettem a szavait.
– Aztán az iskola… Haver… Neked annyi. Én már így is azt
hiszem, hogy túlzásba viszed az aggódást…
Hirtelen leizzadtam. Gyorsan megtöröltem a homlokom.
Tényleg nem tudtam, hogyan kezeljem majd az iskolát. Hiszen ott
valaki más felel majd a lányom biztonságáért. Nem fogom tudni,
pontosan hol van, mit csinál és kikkel.
Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, nem akartam
meghallani a hangjukat, és inkább panaszkodni kezdtem a balett-
tanárnőre, mert úgy véltem, hogy ez a téma tetszeni fog Kale-nek.
Ekkor vált cseppfolyóssá körülöttem a levegő.
Ellenálltam a késztetésnek, és inkább megnyomkodtam a
nyakszirtemet.
Egy tekintet csapott le rám a félhomályos bárban.
Vibráló, kiakasztó és forró.
Kikészített, hogy tudom, ki néz rám, és mégsem tehettem
semmit sem ellene.
Csupán a szemem sarkából sandítottam oldalra a félhomályban.
A bárt csupán halvány hangulatlámpák világították be, de a
tekintetem ennek dacára egyből odatalált, ahova nem kellett volna.
Mohón vágytam a szenvedésre, mert rám tört a kétségbeesés, hogy
megnézzem magamnak.
Ennek ellenére sem készültem fel a látványra. Arra sem, hogy
tűzbe borul a bőröm, amikor észreveszem, hogy ő éppenséggel
engem bámul. Pont, amikor rápillantok.
Gyorsan és lopva.
Mint aki most döbbent rá arra, hogy én is ott vagyok.
– A kislányod tényleg egészen elképesztően aranyos – folytatta
Kale az áradozást, és részletesen nemcsak azt fejtette ki, milyen kis
cuki tündér a gyermekem, de azt is, hogy az életem egészen másként
alakult, mint ahogyan arra bárki is számított volna. Idegesen
mocorogva hallgattam, úgy viselkedtem, mint egy idióta, miközben
olyat éreztem, amit nem lett volna szabad.
Megkívántam egy nőt, akit nem is ismerek.
Kale már belekortyolt volna az italába, amikor kissé lejjebb
engedte a poharát, és éles pillantást vetett rám.
– Neked meg mégis mi a bajod, haver?
 – Semmi.
– Mintha… ideges lennél. – Sokatmondóan felvonta a
szemöldökét. Ezért veszélyes, ha valaki régóta a barátod. Néha a
kelleténél is sokkal jobban ismer téged.
Az tény, hogy nem az évforduló miatt voltam nyugtalan.
Gyorsan vállat vontam.
– Tényleg semmi.
Kale arcára kiült a kétkedés, amikor a rám törő nyugtalanság
miatt ismét mocorogni kezdtem. A barátom elnézett a vállam fölött,
majd sokatmondó pillantással rám szegezte a tekintetét.
– Azt mondod, semmi? Akkor mégis mi a fenéért bámulod olyan
arckifejezéssel Lillithet és Nikkit, mintha hirtelen szarvuk nőtt
volna? Úgy értem, mindenki tudja, mennyire ki nem állhatod a
nőket, és hogy szörnyetegnek tartod őket, de ha mást nem is, eddig
legalább ezt a két csajt elviselted. Mi történt?
Erősen reméltem, hogy a legcsekélyebb érzelem sem ült ki az
arcomra.
– Gőzöm sincs arról, miről karattyolsz. Semmi nem történt.
A homlokát ráncolva megint abba az irányba nézett, ahova én is.
Azt figyelte, hogy mi változott meg. Hirtelen tudálékos mosollyal
félrehajtotta a fejét.
– Ki ez a dögös új csaj? Nem hinném róla, hogy idevalósi.
Megvontam a vállam.
– Nem tudom.
Úgy tűnik, a vállam megvonásával elárultam, hogy hazudok,
mert Kale elnevette magát. Túl hangosan röhögött ki.
– Ó, értem már. Úgy tűnik, valakinek még nem száradt le a
farka.
– Állj le! – figyelmeztettem komolyan. Úgy is gondoltam.
Kale elég jól ismert. Megcsóválta a fejét.
– Az a ribanc annak idején csúnyán elintézett, igaz? Gondolod,
jót tesz Frankie-nek, ha úgy nő fel, hogy te gyűlölőd az összes nőt,
aki csak szembejön? Nagyon gáz, amit csinálsz, haver! Össze kell
rántanod magadat, mielőtt a problémáid miatt valami bekattan a
lányod fejében.
A fenébe! Ez fájt. Megszorítottam a sörösüveget.
– Te most komolyan azt vágod a képembe, hogy elszúrom a
kölyköm nevelését?
 Elfintorodott.
– Talán nem ez az igazi barát dolga? Hogy figyelmeztessen, ha
valami hülyeséget csinálsz? Itt az ideje, hogy megértsd, teljesen
hülyén látod a világot. Már eltelt három év. Bassza meg, haver, te is
tudod, milyen jó apuka vagy, de ettől még nem kellene úgy tenned,
mintha minden rendben lenne az életedben.
Hátradőlt a székében, keresztbe fonta a karját a mellén, és
kihívón a szemembe nézett.
– Mikor is dugtál utoljára?
Ollie a legalkalmasabb pillanatban bukkant fel az asztalunknál a
következő kör itallal. Odarakott egy whiskey-s poharat Kale elé, én
is kaptam egy üveg hideg sört.
Ollie savanyúan elmosolyodott. Neki is megvolt a maga baja,
ám ennek nem adta tanújelét, és a problémáit valahol odalent, a
mélyben őrizte.
– Le merném fogadni, hogy Rex fasza elsatnyult, sőt már le is
esett. Nagyon szomorú, hogy ez a helyzet.
Magasba vontam a szemöldököm.
– Köszönöm, haver – mondtam száraz hangon.
– Hé, fáj talán az igazság? – kérdezte, és jól hátba vert.
Belekortyoltam a sörömbe, és megráztam a fejem.
– Miért nem valaki mást tisztelsz meg az igazságoddal?
Elvigyorodott a bajsza alatt.
– Szerintem az cseppet sem volna vicces.
Kale előbbre hajolt.
– Komolyan, nézd már meg, hogy mit művelsz! Árad belőled a
bánat, és ez nemcsak Frankie-re van rossz hatással, de rád is. Persze
ücsöröghetsz itt tovább, mintha minden rendben lenne, amíg csak
jólesik, de én tudom, hogy magányos vagy.
Nyeltem egy hatalmasat, és eszem ágában sem volt Rynna felé
nézni.
Mégis odafordultam.
A pillantásommal megragadtam, és szinte felfaltam.
A fenébe is, nem vagyok normális.
Miért élvezem ennyire, hogy belém hasít a vágy?
Tiszta hülyeség, amit teszek. Csakhogy nem tudtam elnyomni a
felzubogó, nem kívánt érzelmet, és feszültem néztem, ahogy az a
lány jókedvűen nevet a bár túlsó végében. Ahogy felemeli az állát és
elmosolyodik. Olyan szabad volt!
Pontosan az ellentéte annak, amilyen én vagyok. Rosszkedvűen
visszafordultam Kale-hez.
– Figyelj, az én életemben csak Frankie-nek jut hely.
Ő az én mindenem.
Miatta élek.
Meghalnék érte.
Nem engedem meg senkinek, hogy megzavarja kettőnk
kapcsolatát.
 7 . FEJEZ E T
Rynna

– Te meg mit mereszted a szemed? – Nikki megfordult a bárszéken,

és alaposan körülnézett maga mögött. A hangulatvilágítás miatt
meghitt, meleg fénybe borult a bár, a sok árnyék titkokat ígért.
Egy férfi élesen elütött ettől a háttértől. Minket bámult. Nagyot
csaptam Nikki combjára, és a hangom rémült suttogássá halkult.
– Te mit művelsz?
Szégyentelen némber!
Úgy nézett rám, mintha én lennék a hülye.
– Izé… Próbálom kitalálni, melyik szerencsés gazfickó keltette
fel máris az új barátnőm érdeklődését. Munkaköri kötelességem,
tudod? Én vagyok itt a fő kerítő. Igaz, Lily Pad?
Rávigyorgott Lillithre, aki válasz helyett felmutatta a
gyűrűsujját. A hatalmas kővel díszített ékszer mindent elmondott.
Lillith belekortyolt a borába.
– Nem szemezek senkivel – tiltakoztam.
Ez elég gyenge volt. Közben ugyanis egyfolytában Rexék
asztala felé pislogtam. Az a pasi kezdett rátelepedni az összes
gondolatomra. Rég nem jöttem így tűzbe. Nem is leskelődtem senki
után. Tényleg.
Ebben a férfiban volt valami, ami a rabjává tett.
Amivel lenyűgözött és lebilincselt.
Talán az aranyos kislánya?
Egész biztosan. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
Nikki követte a tekintetemet. Egy pillanatra megdermedt,
mielőtt visszafordult volna az irányomba. A döbbenettől leesett az
álla.
– Édes istenem! Ugye nem Rex Gunner az, aki miatt
egyfolytában forogsz, mint a búgócsiga?
Mielőtt egy újabb átlátszó kifogással próbálkozhattam volna, az
arcára kiült a felismerés.
 – A fészkes fenébe! Hiszen ott lakik veled szemben. – Nagyot
csettintett az ujjával az orrom előtt, mintha csak rájött volna
valamire. – Ó, és az ő cége építi az éttermeddel szembeni Fairview
szállodát… Az utca túloldalán.
A vállamat megvonva jeleztem, hogy engem ez cseppet sem
érdekel. Egyáltalán nem Rex miatt jöttem tűzbe, és nem is ő felel
azért, hogy egyfolytában görcsöl a gyomrom.
– A minap átmentem hozzájuk, hogy bemutatkozzak. Ez
minden.
Az egyszerűség kedvéért kihagytam azt a részt, amikor a
képembe vágta az ajtót. Igen, az ördög a részletekben bújik meg.
Lillith jókedvű gúnnyal nevetett fel. Olyan volt ez, mint egy
figyelmeztetés.
– Talán jobb is, ha beéred ennyivel. Rex Gunner életében csak
két nőnek van hely… A lányának és az anyjának. Legyél óvatos. Ez
a srác hihetetlenül cinikus.
Újra Rex felé pillantottam, és lenyűgözve néztem, ahogy a torka
mozog, miközben felhajtja a sörét, az erős nyakizmokat és a sűrű,
rövidre nyírt, a borostánál alig erősebb szakállát.
Istenem, ez a pasi elképesztően vonzó. Valósággal kirántotta a
lábam alól a talajt. Éreztem, hogy remeg a térdem. Odahajoltam a
lányokhoz, és suttogva, túlságosan is kíváncsian megkérdeztem:
– Mi történt vele?
Lillith összenézett Nikkivel.
Nikki felém hajolt, és ugyanolyan halkan válaszolt, ahogy én
kérdeztem:
– A felesége egyszerűen eltűnt. Senki nem tudja, pontosan mi
történt vele.
Talán félelem szánkázott végig a hátamon? Ez a pasi ijesztőnek,
veszélyesnek, kockázatosnak tűnt. A szívem azonban egészen más
ok miatt dobogott hevesebben. Cseppet sem érdekelte az elmémet
foglalkoztató hátborzongató rejtély. Tágra nyílt szemmel még
közelebb hajoltam a barátnőmhöz.
– Csak nem… gondolják azt az emberek, hogy… meghalt?
Nikki vonyítva kacagott, hátradőlt, egy nagyot csapott a
combjára, és szemmel láthatóan iszonyúan élvezte, hogy így csőbe
húzott.
 – Haha! Szerintem Rex örülne annak, ha ez így volna. Az a
némber egy önző picsa, aki egyszerűen lepattant, amikor elege lett a
síró újszülöttből. Ezt senki sem tudja biztosan, mert Rex sosem
beszél róla, ám én mindig utáltam azt a ribancot.
– Megvonta a vállát, és belekortyolt a Cosmo koktéljába. – Az
ügy ezzel lezárva.
– Igazából nem csak a csaj miatt ilyen – tette hozzá Lillith, és
figyelmeztetően felemelte a kezét. – Kölyökkorunk óta ismerem.
Ugyanabba az iskolába jártunk a város túlsó végében Ollie-val és
Kale-lel. Ez a három srác átélt valamilyen iszonyatos dolgot. Azóta
sem tudtak kilépni az árnyékából, miatta lettek ilyenek. Kivéve Rex.
Ő megváltozott a felesége távozása óta. Ne értsd félre, tök
tisztességes fickó. Becsületes. Elképesztően keményen dolgozik. A
kis építőipari cége ma már a környék legsikeresebb vállalkozása.
Betartja az adott szavát, és kétség sem férhet ahhoz, hogy imádja a
kislányát. Csakhogy megeszem a kalapom, ha mostanra nem járta át
teljesen a keserűség.
Még erősebbé vált bennem a vágy. Hogy jobban megismerjem
ezt a férfit, aki egy erődöt épített maga köré. Ezzel akarta megvédeni
magát a szemében tisztán látható fájdalomtól. Éreztem, hogy a
bánatos tekintetével egyfolytában engem keres.
Minden egyes pillantása megperzselt.
Nikki elnevette magát.
– Milyen kár, hogy nem látod a saját arcodat! Drágám, te nagy
bajban vagy! Azt hiszem, te valamilyen felhívásnak tekinted a
figyelmeztetésemet. Bár azzal hencegek, hogy én vagyok itt a
kerítők királynője, de ennyire jó még én sem lehetek.
Lillith az égre emelte a tekintetét.
Mondja ezt az a csajszi, aki öt éve hiába próbálja meg elérni,
hogy Ollie felfigyeljen rá.
– Hé! Azt ismered, hogy lassú víz partot mos? Én türelmes
vagyok.
Lángoló tekintettel bámulta a bár hátsó részéből felbukkanó
férfit.
– Visszajött! Nézd, itt van! Róla beszéltem. Az én Ollie-m –
áradozott Nikki cseppet sem halkan. Közben többször is a
combomra csapott, hogy arra figyeljek, amit éppen mutat nekem.
 Elnézve remegő barátnőmet, megkockáztattam az a feltételezést,
hogy eléggé fogytán van a türelme. Érthető, hogy mitől volt annyira
oda.
Ollie keménykötésű, morcos, de ugyanakkor hihetetlenül jóképű
pasi volt. Ugyanolyan lenyűgöző, mint a Rex mellett, az asztal
túloldalán ülő elegáns férfi is.
Egész biztos, hogy van valami a helybeli vizekben, mert ezek
ketten majdnem olyan vonzóak voltak, mint a gondolataimat túszul
ejtő fickó.
Majdnem.
Rexben mégis volt valami, amitől kimagaslott a többiek közül.
Komor keserűsége dacára is valósággal ragyogott. Ez éppen elég
volt ahhoz, hogy összeszoruljon a gyomrom, megteljen izgalommal
és kíváncsisággal.
Ellenállhatatlan kényszert éreztem valaki megismerésére, aki
kétségbeesetten próbált meg láthatatlan maradni.
Nikki felsóhajtott, amikor Ollie felkapott néhány poharat a
bárpult mögül és az italokat odavitte Rexék asztalához.
– Istenem, de belezúgtam.
Lillith ivott egy korty bort, aztán megrázta a fejét.
– Egyre inkább azt hiszem, hogy te csak akkor lobbansz lángra,
ha valamit nem kaphatsz meg.
Nikki nagyot pislogott.
– Miért, talán nincs mindenki így vele?
Lillith hangosan elnevette magát.
– Kicsit sem.
Nikki tekintete újra megállapodott Ollie-n. Nem is próbálta meg
titkolni az érdeklődését, amikor a férfi elindult vissza a bárpult
mögé, hogy segítsen a másik csaposnak.
– Komolyan mondom… Akár szerelem, akár nem,
legszívesebben felfalnám azt a pasit.
Halkan kuncogtam. Idefelé tartva aggódtam, hogy esetleg hibát
követek el. Féltem, hogy egész idő alatt a környezetem fogom
fürkészni. Rettegek, hogy ki ismer esetleg fel. Hogy emlékeznek-e
még, a pletykákra, a suttogásra és a szóbeszédre?
De már egyáltalán nem aggódtam. Egy pillanatig sem. Jó, hogy
ez a két csaj elhívott bulizni. Befogadtak maguk közé, a meghitt kis
világukba. A legcsekélyebb fenntartás nélkül hagyták, hogy
csatlakozzak hozzájuk.
Összerezzentem, amikor váratlanul ránk borult egy magas férfi
árnyéka. Felnézve egy igazi óriást pillantottam meg, aki barna
szemével alaposan megvizsgált, majd elvigyorodott telt ajkával.
Csúnyán megrémültem volna, ha nem lettem volna száz
százalékig biztos abban, hogy azelőtt még sosem találkoztam vele.
Komolyan. Lehet valami itt a vízben.
A fickó elképesztően jól nézett ki. Mostanra már kibújt
sötétszürke öltönyéből, és az alkarján felhajtotta elegáns inge ujját.
Lazán és magabiztosan állt mellettünk, miközben várakozóan engem
bámult.
– Észrevettem, hogy ott ücsörögsz, és azt gondoltam, hogy
meghívlak egy italra – mondta, és a tekintetével majdnem átdöfött. –
Tim vagyok.
Nikki megköszörülte a torkát, és színlelt sértődöttséggel szólalt
meg:
– Nagyon remélem, hogy nekünk is veszel egy italt.
A fickó most rámeredt.
– Ha ez kell hozzá…
Tim túlságosan is öntelt volt az ízlésemhez képest.
Ráadásul ő ugye nem Rex Gunner.
Felemeltem a Margaritámat. A finom, zöld ital lágyan
hullámzott a sóval szegélyezett pohárban.
– Azt hiszem ez elég lesz nekem. De azért köszönöm.
– Biztos vagy ebben? Iszonyúan magányosnak látszol így
egyedül.
Ingerültté váltam.
A barátnőim mellett ültem. Mégis, hogy a pokolban tűnhetnék
akkor magányosnak? Persze San Franciscóban már igazán
hozzászokhattam volna az ilyen bepróbálkozásokhoz, amikor Macy
elrángatott magával valahova.
Egy álmosolyt erőltettem a képemre.
– Teljesen biztos.
A faszi megvonta a vállát.
– Rendben. Bánhatod.
Sarkon fordult, és otthagyott.
 – Micsoda seggfej – mormogtam halkan, és utálkozva figyeltem
a távozót. Nikki azzal vonta magára a figyelmemet, hogy a térdemre
csapott, és felemelte az üres poharát.
– Beszélj csak a magad nevében, Rin-Rin. Én örültem volna egy
pohár potyapiának.
Elnevettem magam.
– Potyapia nincsen.
Megvillant Nikki kék szeme.
– Ó, ne csináld! Egy kis önfeláldozás a banda kedvéért.
Kuncogva letöröltem a Margarita cseppjét a szám széléről.
– Talán nem is nézett ki rosszul, de akkor is seggfejként
viselkedett. Inkább nem.
Nikki a könyökével oldalba bökte Lillithet.
– Furcsa, hogy éppen Rex Gunnerbe zúgott bele.
Lillith elvigyorodott, de aztán ellágyultak az arcvonásai.
– Azt hiszem, ízlésekről és pofonokról nincs értelme vitázni.
Broderick igazi méretes seggfej volt, amikor először találkoztam
vele.
Elkövettem azt a hibát, hogy visszafordultam Rexék asztala felé.
Ollie is ott volt, elmélyülten beszélgetett az elegáns fickóval.
Rex mintha tudomást sem vett volna a két barátjáról.
Mozdulatlanul ült mellettük. Engem bámult.
A tekintetéből perzselő, tűzforró gyűlölet áradt.
– A remény hal meg utoljára – mormogtam.
Elszakítottam a tekintetem róla, feltápászkodtam, krákogtam
egyet, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Ki kell mennem a mosdóba.
Lillith a lépcsőktől jobbra nyíló folyosó felé intett.
– Menj végig ott, aztán balra.
– Köszönöm.
Utat törtem magamnak az asztalok körül ülő rengeteg vendég
között. Az emberek hangosan beszélgettek, hogy túlharsogják az
együttes zenéjét. Kacagásuk mutatta, hogy sikerült megszabadulniuk
az egész heti stressztől, és örömmel kapnak az alkalmon, hogy
lazítsanak egy kicsit.
Végigmentem a folyosón, megtaláltam a mosdót, miután
végeztem, kezet mostam. A tükörbe nézve halványan
elmosolyodtam. Még így is élveztem, hogy itt lehetek, hogy Rex
Gunner belekavart a fejembe.
Megtöröltem a kezemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem a
félhomályos folyosóra. Felhördültem, mert a következő pillanatban
ugyanaz a pasi lépett oda elém, aki a bárpultnál megszólított. Elállta
az utamat.
– Hé! – mondtam bizonytalanul, és a magas alak mellett ellesve
a folyosó túlsó végében őgyelgők felé néztem. A zene már
erősebben szólt, vadabb lett a hangulat, és minden egyes pillanattal
nőtt a feszültség.
Bizonytalanul topogtam, arra gondolva, meghallja-e bárki is a
hangomat, ha segítségért kiáltok.
Na jó.
Lehet, hogy csak rémeket látok.
Ugyanakkor viszont cseppet sem csíptem, hogy így sarokba
szorított egy ismeretlen pasi. Végigfutott a hideg a hátamon. Egy
dermesztő figyelmeztetés.
– Végre kettesben maradtunk.
Óvatosan oldalra léptem, hogy némi távolság legyen kettőnk
között.
– Ne haragudj, de éppen megyek vissza a barátaimhoz.
Felemelte a kezét, a mutatóujjával megsimogatta az arcomat.
– Ejtsd őket, és inkább tölts velem egy kis időt!
Rosszullét környékezett.
– Nem igazán érdekel a dolog.
Odalépett elém.
– Nem?
– Nem – vágtam rá határozottan. A legcsekélyebb mértékben
sem érdekelt ez az alak. De úgy tűnt, ő nem hallja meg az elutasítást.
– Szerintem nem mondasz igazat. Nagyon is tetszem neked, csak
nem akarod, hogy a barátnőid egy kis ribancnak tartsanak. Lépjünk
le innen. Nem mondom el senkinek.
Mi a fene?
Ez a faszi elképesztő. Visszaszívtam az összes kedvező dolgot,
amit korábban gondoltam róla. Visszataszítónak tartottam a pofátlan,
rámenős viselkedését.
Dühösen felnevettem.
 – Szerintem pedig te egy hülye faszfej vagy, aki nem tudja
felfogni, hogy inkább villával vájom ki a szememet, mintsem veled
töltsem az éjszakát.
Düh villant fel a tekintetében, és ahogy közelebb lépett,
hátratántorodtam.
Lehetséges, hogy hülyeséget csináltam. Feldühítettem ezt a
seggfejt. Kénytelen voltam. Némelyik pasit jól fejbe kell vágni
ahhoz, hogy odafigyeljen arra, amit mondok, és ugye akadnak
közöttük olyanok is, akik nem tudják elfogadni, ha nemet mondanak
nekik. Úgy tűnt, hogy ő is ezek közé tartozik.
– Aha. Azt szereted, ha valaki rámenős veled. Ezt csípem.
– Én nem játszadozom veled, Tim. – Ezúttal már halvány
félelem is remegett a hangomban. – Komolyan mondom, kérlek…
hagyjál kimenni innen.
Egy fél lépéssel még közelebb jött hozzám, kénytelen voltam
nekisimulni a folyosó falának.
– Látod? Még a nevemet is megjegyezted. Fejezd be a
képmutatást!
– A hölgy azt mondja, hogy nem érdekled – szólalt meg ekkor
egy morgó hang a folyosó vége felől. Jéghideg és fenyegető hang.
Az én hátamon azonban egész más ok miatt futott végig a
borzongás.
Tim hátranézett a válla fölött, és bár a testével továbbra is
nekiszorított a falnak, elnézve mellette már láttam a folyosót.
Rex állt ott. Ökölbe szorított kézzel. Összeszorított szájjal.
Megdöbbentő hullámokban áradt belőle a düh. Szürke szemében
gyűlölet lángolt, izmos teste remegett a visszafogott indulattól.
Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy kettőnk közül kit utál
jobban.
Csakhogy ez most nem számított.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy már
nem kell félnem. A térdem még mindig remegett.
Tim továbbra is magabiztos pofátlansággal viselkedett.
– Szerintem jobban teszed, ha elhúzol innen, és nem ütöd az
orrodat a mások dolgába.
– Szerintem pedig neked kellene gyorsan kimenned innen, amíg
még képes vagy rá.
Rex ezt nem is mondta, inkább vicsorogta.
 Kettejük között szikrázott a levegő az erőszak lehetőségétől.
Éreztem, hogy mindjárt elszabadul a pokol.
Végül Tim öntelten elvigyorodott. Csakhogy én meg mertem
volna esküdni arra, hogy a szemében félelem villant fel. Megértette
ugyanis, hogy nincsen semmi esélye.
Rex Gunner ugyanis ronggyá verné.
Ellépett mellőlem.
– Hát persze, cimbora, legyen tied a csaj, ha ez kell neked. Nem
ér annyit, hogy balhézzak.
Meggörnyedtem, és zihálva teleszívtam levegővel a tüdőmet.
Rex továbbra is rezzenéstelen, fenyegető arccal nézte Timet, aki
kénytelen volt oldalra fordulni, hogy elférjen mellette. Abban a
pillanatban felgyorsultak a léptei, ahogy maga mögött hagyta a
dühtől remegő Rexet.
Amikor eltűnt a folyosó végén, hátrasimítottam a homlokomról
a tincseimet. A bőröm izzadt volt az előző feszültség miatt.
– Jól vagy? – kérdezte Rex még mindig remegő és érdes hangon.
Rábólintottam.
– Igen… Ez az alak… – Elakadt a hangom, de erőnek erejével
kihúztam magam. – Rex, köszönöm. Én…
Hideg, durva hangján a szavamba vágott:
– Inkább menj haza, mielőtt újra bajba kerülsz!
Utána megfordult, és elviharzott.
Döbbenten bámultam utána, megpróbálva rájönni arra, hogy
most mégis mi történt. Végül felocsúdtam, és elindultam kifelé a
folyosón. A nagyterembe visszaérve megálltam, és addig fürkésztem
a tömeget, míg meg nem pillantottam Rex hátát. A vendégek között
átfurakodva visszament a bárpulthoz.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Van értelme az
erőfeszítéseimnek? Odaállni elé, miközben ő minden adandó
alkalommal elutasít.
Nem tartott sokáig meghoznom a döntést.
Ugyanazon az útvonalon indultam el, mint ő. Úgy tűnt, percről
percre egyre több ember nyüzsög idebent. Megálltam Rex háta
mögött. Nyílegyenesen odament a bárpulthoz, rákönyökölt, és
odabiccentett Ollie-nak. A tulaj egy bólintással válaszolt, mintha ők
ketten valamilyen titkos nyelvet beszéltek volna. A sötét
mahagónifelületen máris egy korsó sör siklott oda Rex elé.
 Megragadta, az ajkához emelte, és ivott egy nagy kortyot.
Láttam, ahogy mozog az ádámcsutkája. A gesztus elárulta, hogy
valami lobog benne.
Zaklatott volt.
Félresöpörtem a bizonytalanságomat, és odaálltam Rex széke
mellé. Mégis mi a fene ütött belém? Mi az oka annak, hogy
egyszerűen nem bírom békén hagyni ezt a gyakorlatilag vadidegen
férfit?
Ahogy teltek a másodpercek, úgy növekedett bennem még
jobban és jobban a kíváncsiság. Egyre mélyebbre kerültem.
Rex felhorkant, amikor észrevette, hogy ott vagyok mellette, és
ivott még egy kortyot anélkül, hogy rám nézett volna.
– Azt mondtam, hogy köszönöm – mondtam olyan hangosan,
hogy a szavaimat meghallja ebben a hangzavarban is.
Rex felsóhajtott, végighúzta az ujját érzékien telt ajkán, de csak
egy futó pillantást vetett rám.
– Nagyon szívesen – felelte zordan.
– Komolyan? – kérdeztem.
Rosszkedvűen felnevetett, megrázta a fejét, aztán egy pillanatra
rám nézett. Komoly arccal. Nyíltan.
– Igen, tényleg. Mondjuk örültem volna, ha bemoshattam volna
egyet annak a szarládának.
– De akkor miért vagy ilyen mérges rám?
Ismét felsóhajtott, megdörzsölte az arcát, és utána maga elé
meredt.
– Csupán… Maradjunk annyibban, hogy ez nem a
legszerencsésebb nap.
– Mi történt?
Összerezzent, remegő kezével végigsimította rövid szakállát.
– Vannak dolgok, amikről nem beszélünk, Rynna Dayne. A múlt
felidézése csupán azzal jár, hogy újra belátod, milyen rohadtul
kellemetlen az a tény, hogy egészen egyszerűen nem áll módunkban
megváltoztatni mindazt, ami történt.
Fürkésző pillantást vetettem rá, mert szerettem volna megérteni
a szavait, de rádöbbentem, hogy zárt kapu előtt állok, itt nem
juthatok be. Ehelyett felültem a mellette lévő bárszékre. Ollie szeme
tágra nyílt, amikor odalépett hozzám, döbbent arckifejezése elárulta,
mennyire meglepte az a tény, hogy Rex szóba állt velem.
 – Mit adhatok a hölgynek? – kérdezte.
– Egy Margaritát kérek.
Rexszel egy darabig némán ültünk egymás mellett, egy szót sem
szóltunk, míg Ollie elkészítette és odatette elém az italomat.
– Köszönöm – mondtam. Belekortyoltam, aztán óvatosan Rexre
pillantottam.
Az arcára. Az orrára. Az ajkára és az állára.
Libabőrös lettem, és táncra perdültek a pillangók.
– Annyira aranyos a kislányod.
Vonzó szája szegletében mosoly villant.
– Igen… Tűzrőlpattant kis teremtés.
A szavaiból áradt a szeretet, és Rex most először leengedte a
pajzsát. Mintha csak a lánya megemlítése elég lett volna ahhoz, hogy
eltűnjenek a falak.
Talán én is megolvadtam egy kicsit.
– Nem kérdés, hogy a tűzrőlpattant gyerekek a legaranyosabbak.
Halkan elnevette magát.
– Néha el sem tudom képzelni, hogyan birkózom meg ezzel az
apró forgószéllel. Többnyire csak rohanok utána.
Bár mindezt játékosan mondta, a hangjából kiéreztem a
szomorúságot. Halványan még a félelmet is.
Rábólintottam, mielőtt mind a ketten visszafordultunk volna az
italpult felé. Ittunk egy-egy kortyot. Úgy tűnt, szükségünk van egy
rövid szünetre, csak egy pillanatra, hogy feldolgozhassuk, ami
kettőnk között történt.
Megnyugtató volt ez a csönd, mintha csak fegyverszünetet
kötöttünk volna. A bár túlsó végében, mögöttünk egy alacsony
emelvényen állt az együttes, épp új dalba kezdtek. Eddig igazából
nem is figyeltem a zenészekre, a dalaik csupán a háttérből
zümmögtek. Ránézésre az együttes ugyanolyan népszerű volt, mint a
bár.
Csakhogy… Ezt a dalt nagyon is ismertem.
A Mumford & Sons egyik számának szívhez szóló feldolgozását
énekelték: Awake my soul, Ébreszd fel a lelkem.
Lassabban és érzelmesebben az eredetinél.
A szöveg tele volt vágyakozással és fájdalommal.
Bánattal, ugyanakkor reménnyel is.
Ittam egy kortyot, és átadtam magamat az érzelmeimnek.
É
 Élveztem az énekes halk, rekedtes hangját és a Rexből áradó
meleget.
Lelki szemeim előtt megjelent a nagymamám képe, az ő suttogó
biztatását hallottam. Ráharaptam az alsó ajkamra, és megfordulva
észrevettem, hogy Rex engem bámul.
Áthatóan.
Különös izzás támadt közöttünk. Eleven és erőteljes. Ellazultam
és felszabadultam egyszerre.
Ivott egy lassú kortyot a söréből, aztán megfontoltan megszólalt.
Óvatosan.
– Nagyon sajnálom, ami a nagymamáddal történt, Rynna.
Nagyon rendes asszony volt. – Kiült a fájdalom az arcára. – Nincs
szörnyűbb annál, mint elveszíteni azt, akit szeretünk.
A rám törő érzelmektől elakadt a szavam. Meglepett Rex
együttérzése, és hogy ismeri az ilyen veszteségeket.
– Úgy érzem, már nagyon régen elveszítettem.
Ez a beismerés halkan, nehezen tört elő belőlem, mintha egy
másodperccel sem tudtam volna tovább őrizni odabent.
Az árnyékok közül a férfi káprázatos tekintete fürkészte az
arcomat.
– Nagyon régóta nem találkoztál vele?
A legcsekélyebb vádaskodás sem volt a hangjában. Csakis
őszinte kíváncsiság.
– Igen.
– Miért nem jöttél vissza már sokkal hamarabb?
Bizonytalanul elnevettem magam.
– Nem voltam elég bátor.
A homlokát ráncolta.
– Szerintem te nagyon is bátor vagy.
Megráztam a fejem.
– Nem, dehogy. Vagy talán túl sokáig féltem.
A dal szövege ott lebegett a teremben. Az életről, a halálról és a
testünk múlandóságáról szólt. Esküszöm, láttam, ahogy Rex kővé
dermed.
Nem tudtam visszafogni magam, és megérintettem a karját. A
bőröm szinte lángra lobbant. Rex a kezemre meredt, hátrahőkölt és
leugrott a székéről.
Megdöbbenve utána fordultam.
 A mellkasa zihált, és úgy tűnt, hogy pánikba esett.
– Rex…
Hirtelen mozdulattal a tenyerébe temette az arcát, megszakítva
ezzel kettőnk között a különös kapcsolatot.
– Ki kell mennem innen. – Megfordult, belevetette magát a
tömegbe, szélesre tárta az ajtót, és eltűnt az éjszakában. Én ott
maradtam az üres helyét bámulva, és azon töprengtem, mégis mit
ronthattam el.
 8 . FEJEZ E T
Rex

Felkavart, ami történt.

Dühös lettem és összezavarodtam.
A csontjaimban éreztem a furcsa összevisszaságot.
Bármivel is próbálkoztam, nem tudtam csökkenteni a hatását. Nem
tudtam megszabadulni az őrjöngő haragtól, ami nemcsak egész
éjszakára a társamul szegődött, de még ma reggel is kitartott
mellettem.
Elvakultam a dühtől, lángolt a vérem, amikor észrevettem, hogy
az a kis szemétláda a falhoz szorította Rynnát.
A pokolba! Hiszen már abban a pillanatban fellobban bennem a
láng, hogy észrevettem, amint az a pasi a bárban megszólítja.
Nem is ismerem a lányt, és nyilvánvaló, hogy nem tartozik
hozzám, de ennek dacára sem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ők
ketten együtt távozzanak. Hogy ez a faszi felvigye magához, vagy
éppenséggel ő menjen fel Rynnához.
Lelki szemeimmel láttam, ahogy a nyomában fellépdel a
lépcsőn, és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
Elképzeltem, ahogy bebújnak az ágyba.
Nem lepett meg, amikor kiderült, hogy ez a szar alak csak egy
gyáva szépfiú, aki azt hiszi magáról, hogy bárki az övé lehet, amikor
csak kedve támad rá, függetlenül attól, hogy az a lány akarja-e vagy
sem.
De jó lett volna ellátni a baját!
Megtanítani rá alaposan, hogy mit is jelent a tisztelet.
Csak hát éppen ez a probléma, ha valaki hatással van rád. Ha az
illető beférkőzött a gondolataid közé. Ha miatta egészen elképesztő
lehetőségek villannak fel benned. Például, hogy leállíts egy rámenős
alakot, és olyan ügyekbe is beavatkozz, amelyekhez nincs semmi
közöd.
Olyan ösvényen indulsz el, ahol semmi keresnivalód.
 Mindez egy csapásra nyilvánvalóvá vált számomra, abban a
pillanatban, amikor Rynna felemelte a kezét és megérintett. Rávett
arra, hogy olyan dolgokat akarjak, melyeket nem volna szabad.
Egyszerűen nincs jogom az ilyesmihez.
Csakhogy ez nem számít.
Ott volt mellettem ez a lány, és én jól tudtam, hogy rohadt
gyorsan le kell lépnem innen, mielőtt valami visszavonhatatlan
ostobaságot követek el.
Mielőtt átlépem a határt, amit nem lenne szabad.
Csak egy dolog számít.
Egyetlen cél vezérel.
Ő az oka annak, hogy csakis a járt úton haladok.
Ez a kedves kis ok ebben a pillanatban éppen felém szaladt a
járdán.
Barna tincsei repkedtek, és ragyogó jókedvvel vigyorgott. Fény
áradt belőle, mint a háta mögött egyre magasabbra kapaszkodó
napból.
Abban a pillanatban, ahogy beálltam a kocsimmal a járda elé, ő
máris előreszaladt anyám ajtajából, a magasba emelte mindkét
karját, és felcsendült édes kis hangja:
– Apu!
Egyből odamentem hozzá, felemeltem és feldobtam a magasba.
A kacagása záporként hullott rám. Eszembe juttatta, hogy mi az
életem értelme. Elkaptam, magamhoz szorítottam, ő pedig duci
karjával átölelte a nyakamat.
– Apu! Tudod, mit gondoltam?
Egy picit hátrébb húztam a fejem, hogy láthassam az arcát.
– Mit?
– Kaptam a nagyitól festéket, festettem is egy fát, egy hegyet és
egy mókust. Művész lesz belőlem, festőórákat veszek, meg persze az
egész világ legjobb balerinája leszek, és Wonder Woman is, ha majd
lemegyek veled a konditerembe.
Csak ekkor vettem észre az arcán éktelenkedő széles
festékcsíkot, meg a pólóján pompázó szivárványszínű pöttyöket.
Anyámra pillantottam, aki karba tett kézzel és fülig érő szájjal
támaszkodott az ajtófélfának.
– Ezek szerint akkor festőművész is leszel? Hűha!
 – Bizony, a nagyi azt mondta, hogy a festményem csudaszép.
Gondolod, hogy eladhatom, és kapok érte annyi pénzt, amiből
vehetek magamnak egy kutyust? Ó, apu, légyszi! Annyira szeretnék
egy kutyulit!
Halkan elnevettem magamat, mert ebben a helyzetben
képtelenség lett volna bármi mást is tenni.
– Nem hinném, hogy olyan jó ötlet lenne kutyát tartanunk
mostanában, Frankie Leigh.
– Ó, dehogynem, apu! – makacskodott, de aztán elvigyorodott. –
Akarod látni a képemet?
Felnevettem.
– Nagyon is!
Tegnap a bárban nem hazudtam. Tényleg tűzrőlpattant kis
teremtés ez a gyerek. Forgószélként cikázik a jobbnál jobb ötletek
között, miközben én még az előzőeket sem tudtam megemészteni.
Olyan cuki.
Leginkább azért, mert csak úgy ontja magából az álmokat és a
fantasztikus ötleteket.
Magasba vont szemöldökkel fordultam anyám felé.
– Szóval újra festegetünk?
Odaléptem mellé, és egy puszit nyomtam az arcára. Boldogan
elmosolyodott.
– Ó, igen! Bizony, újra festünk. Közben annyira jól éreztük
magunkat, igaz, Frankie Leigh?
– Igen! Igen! Nagyon jó volt! Nem alhatok itt mindennap?
Úgy tettem, mintha megsértődtem volna.
– Hagynád, hogy szegény apukád minden éjjel egyedül
senyvedjen?
Frankie őszintén megdöbbent.
– Ó, dehogyis, apu! Te is itt alhatsz. Igaz, nagyi?
– Édes kis virágom, attól tartok, apád már túl öreg ahhoz, hogy
idegen ágyban töltse az éjszakáit. Kivéve persze, ha végre rászánja
magát, és megkeresi a megfelelő ágyat. Amiben két felnőttnek is jut
elég hely.
Az utolsó szavait az orra alatt motyogta, majd szemérmetlenül
még rám is kacsintott.
Teljesen kiakadtam. Anyám nemrégiben töltötte be az
ötvenkettedik évét, és még mindig nagyon csinos volt. Az évek
múlása nem bánt el vele, és a lelke ugyanolyan szabadon szárnyalt,
mint Frankie-é.
Ügyes, anyukám, nagyon ügyes.
Felnevetett.
– Ó, az a helyzet, hogy időről időre mindenkit a helyes irányba
kell taszigálni. Ha már itt tartunk, milyen volt a múlt éjszakád?
Megvontam a vállam.
– Semmi különös.
Ilyen érzés rezzenéstelen arccal hazudni!
Csakhogy nem szerettem volna megemlíteni, hogy Rynna
beköltözött az utcánkba. Anyám egyből lecsapna rá, és attól kezdve
egyfolytában ezzel rágná a fülemet.
Letettem Frankie-t a földre, és a szobája felé fordítottam.
– Menj, hozd a cuccodat, kismanó!
Végigszaladt a folyosón, én kihúztam magam, és odafordultam
anyám felé. Látszott rajta, nagyon szeretne megtudni valamit az
előző éjszakámról, legalább valami apróságot.
– Találkoztam Ollie-val, és Kale-lel. Ittunk pár pohárkával,
utána hazajöttem – meséltem.
Otthon hosszú, nyugtalan éjszaka várt rám.
Anyám duzzogó képet vágott.
– De savanyú valaki. Én bezzeg szépen, kedvesen befogadom a
lányodat éjszakára, amire fel te még csak arra sem vagy hajlandó,
hogy egy kis örömet szerezve nekem, bulizz egy hatalmasat a
városban. Én például ma este durván kirúgok a hámból.
Jókedvűen megcsóváltam a fejem.
– Te rossz hatással vagy mindenkire. Azt hiszem, kénytelen
leszek átgondolni, hogy a gyerek továbbra is itt alhat-e nálad.
A szívére szorította a kezét.
– Úgyse mernéd.
– Azt hiszed? – Persze csak ugrattam.
Ellágyult az arca.
– Na és hogy van a két kis kedvencem?
Halványan elmosolyodtam.
– Jól. Kale kivette az egész hétvégét, nyilván javában élvezi
mindazokat a földi jókat, amiket én nem. Ollie pedig… tegnap volt
pontosan tizenkét éve.
Anyám meglepődve kifújta a levegőt.
Ó
 – Ó… ez eszembe sem jutott. Hogy bírta?
– A körülményekhez képest elég jól.
Vagy talán elég rosszul. Rohadjak meg, ha tudom.
Az viszont biztos, hogy az emlékek engem még ma is
megkínoznak.
Csendben maradtunk, és pontosan ugyanaz a szomorúság
borított be mindent, ami egyfolytában itt lebeg és meglapul a
háttérben. A némaságot Frankie törte meg. Berobbant a szobába, a
hátizsákja a hátán ugrándozott, az egyik kezében a rajztábláját
tartotta, a másikkal pedig a babáját szorította a melléhez.
– Ezt nézd meg, apu!
Büszkén az orrom elé tartotta a festményét. A papíron széles,
színes csíkok tobzódtak.
– Ez gyönyörű, kismanó!
– Na és ma mit csinálunk? – váltott azonnal témát. – Akarsz
menni strandolni?
A karomba zártam.
– Mert te szeretnél? Menjünk el a tóra?
Lefegyverzően rám mosolygott. Ez elég volt ahhoz, hogy
elfelejtkezzem a hülyeségekről és megjöjjön az eszem. A szívem
nehéz volt, de boldogsággal teli.
Odaadással.
– Igen!
A kezemmel beletúrtam lázongó tincsei közé.
– Ezek szerint megyünk a tóhoz.

Az autólámpák fénye belemart az alkonyatba.

Már alig lehetett látni, és körülöttünk a tájat elmosódott, kék
ragyogás borította, mely mintha nehézzé tette volna a levegőt alig
néhány pillanattal azelőtt, hogy az éjszaka visszavonhatatlanul
átvette volna a nappal helyét.
Frankie és én az egész napot a tó partján töltöttük. Pancsoltunk,
kirándultunk, tüzet raktunk, és megsütöttük az útközben beszerzett
hamburgereket. Ez volt a kedvenc helyünk, úgy húszpercnyire a
várostól. A tó csendes volt, a vízpart kihalt, az ég felhőtlen.
Egy tökéletes délután várt ránk.
A visszaút húsz perce alatt Frankie elaludt a kocsi hátsó ülésén.
Kis feje oldalra hajtva imbolygott, ahogy a gyerekülésben
szunyókált.
Leparkoltam a ház mellé, leállítottam a motort, és odamentem a
lányomért. Kikapcsoltam a biztonsági övét, és a karomba vettem.
Olyan kicsinek és könnyűnek tűnt, mintha csak végre-valahára
elfogyott volna a benne feszülő rengeteg energia, és visszaváltozott
volna azzá a parányi jószággá, akit annak idején a gondomra bíztak.
Szüksége volt rám, hogy megvédjem és oltalmazzam. Menedéket és
biztos helyet jelentettem neki.
Oldalra fordultam vele, hogy be tudjam dugni a kulcsot a zárba,
és bementünk a csendes, apró házba, amit annyi erőfeszítés árán
varázsoltam a lehető legszebbé. Ez az otthonunk. Nagyon sokszor
előfordult, hogy úgy éreztem, halvány sejtelmem sincs arról, mit
csinálok, de mégis képes voltam minden reggel felkelni és tenni a
dolgomat.
Frankie meg sem moccant, ahogy leraktam a széles ágyára,
levettem a lábáról a papucsot, ráadtam a pizsamáját és betakartam. A
feje a párnáján pihent, amit beborított vad, kócos fürtjeivel.
Elsimítottam az arca elől a tincseket, és miközben a lányomat
bámultam, azon járt az eszem, mégis hogy a fenébe lehet ilyen
csodálatos következménye egy elképesztően szar kapcsolatnak.
Lehetséges, hogy ő az én áldásom?
A felmentésem?
Mindennap egyfolytában iszonyatos félelem kínzott miatta. Ez
volt a másik átok, ami az életem végéig a vállamra nehezedett.
A szorongást a lelkem mélyére zártam, lehajoltam, és gyengéd
puszit nyomtam a gyerek homlokára, némán megígérve neki, hogy a
jövőben sem fog semmi sem megváltozni.
Mindig ugyanígy fogom szeretni.
Ez az őrjítő szeretet uralta a testem minden porcikáját. A lángja
abban a pillanatban fellobbant, hogy először tartottam a karomban
ezt a kicsit.
Azon a hideg, téli éjszakán.
Az örökkön égő tűz.
Pedig korábban azt hittem, hogy bennem semmi sem izzik.
Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, és kivánszorogtam a
szobájából. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, hogy meghalljam, ha
szüksége van rám, és az előszobában nem oltottam le a villanyt.
Bementem a konyhába, kivettem egy hideg sört a hűtőszekrényből,
és lecsaptam róla a kupakot.
Ittam egy kortyot, kinéztem a konyhaablakon. Pontosan ugyanaz
a látvány tárult elém, mint mindig azóta, hogy beköltöztünk ide.
Persze, egy alapvető különbség azért mégiscsak akadt az utca
túloldalán.
 9 . FEJEZ E T
Rynna

A sütő csipogott.
Rémülten összerezzentem, villámgyorsan felpattantam, magamra
húztam a kesztyűt, és kiemeltem a pitét a sütőből. A konyha azonnal
megtelt édes, fűszeres illattal, és a lakás egy csapásra igazi otthonná
változott.
– Hibátlan – mormogtam az orrom alatt, miközben a keblem
duzzadt a büszkeségtől és az enyhe bánattól. Örömmel láttam, hogy
a sütemény héja aranybarnára sült. A tetejére hintett cukor
tökéletesen karamellizálódott, és középen égőpiros cseresznyék
kandikáltak elő.
Belém villant, hogy ez volt a dolog könnyebbik része. A
tökéletes sütemény elkészítése. Az emberek gondolkodásmódját
sokkal nehezebb megváltoztatni. Meg kell értetni velük, hogy
pontosan arra van szükségük, amit te felkínálsz nekik.
Isten legyen a tanúm, hogy az első ügyfelem Rex Gunner lesz.
A süteményért nem pénzt fogok kérni tőle.
A bizalmára és a kedvességére vágyom.
Barátságra.
Na jó, ha őszinte akarnék lenni, bevallanám, hogy ennél többet
szeretnék. Azt se titkolnám, hogy van valami ebben a pasiban meg a
kislányában, ami vonz engem. Életre kelt a személyiségem egy
olyan része, amit valamikor régen eltemettem. Ez a rész mindig is az
egyszerű dolgok megszerzésére törekedett.
Az egyszerű többnyire jobb.
Hányszor hallottam ezt a mondást a nagymamámtól, miközben a
süteményein dolgozott. Olyan könnyedén el tudta magyarázni
nekem az élet dolgait. Ha mást nem is, legalább egy fegyverszünetet
sikerült kivívnom a Rexszel folytatott hidegháború során. Ez a pasi
készen állt a küzdelemre ellenem, pedig én tényleg semmit sem
vétettem ellene.
 Vártam pár percet, hogy a pite hűljön kicsit, aztán
összegyűjtöttem minden bátorságomat, és felvettem a cipőmet.
Kiléptem az alkonyatba. Ismét rám zúdult a környék békessége és
nyugalma.
A folyondár illata. A bokrok között zümmögő bogarak hangja. A
suttogó szellőben lágyan ingadozó, magas fák nesze.
Itthon vagyok.
Most is fényesen világított az apró ablak, amelyen át beláthattam
Rex házába. A szomszédom egyedül ült a konyha hátsó részében egy
kis asztal mellett, a haját piszkálta, miközben iszogatta a sörét.
Elképesztő magány áradt belőle, pedig jól láttam, hogy
nagyjából negyvenöt perccel ezelőtt a lánya társaságában ért haza.
Leskelődés közben most már nem éreztem azt, hogy kémkednék
utána.
Hanem inkább azt, hogy egy küldetést hajtok végre.
Amit teszek, azzal mindannyiunk javát szolgálom. Vagy
legalábbis a kislányáét. Talán. Nem tudhattam biztosan.
Egy dolog viszont nagyon is egyértelmű volt. Egyszerűen
muszáj, hogy kezemben a béke zálogával odaálljak az ajtaja elé.
A hálámat kifejezni.
A süteményt két kézzel tartva a könyökömmel ütögettem meg az
ajtaját. A szívdobogásom felgyorsult, amikor meghallottam a
konyha padlóján megcsikorduló széklábak hangját. Valaki mozgott a
házban. Majdnem megsüketültem, a vér olyan erővel dübörgött a
fülemben.
És akkor leállt minden mozgás. Világosan éreztem, hogy Rex ott
áll az ajtó túloldalán. Olyan erővel izzott a jelenléte, hogy majdnem
átégette az ajtólapot.
Mintha semmi sem választott volna el tőle.
Kristálytisztán érzékeltem. A vonakodását és a belső
konfliktusait is.
Istenem, miért van ilyen hatással rám ez a pasi?
Az izgalmam csak növekedett, amikor megéreztem a
beletörődését, és meghallottam a zár lassú kattanását, a zsalu
nyikorgását, majd résnyire kinyílt az ajtó. Egy magányos szem
szegeződött rám.
– Mit keresel itt, Rynna?
Felemeltem mindkét kezem, hogy lássa, mit hoztam.
 – Neked sütöttem.
Miközben kicsit kinyitotta az ajtót, a hangjából kihallatszott a
felháborodottság.
– De miért?
– Mert a jó szomszédok ezt szokták – vágtam vissza legalább
olyan ingerülten, mint ő. Csakhogy elakadt a szavam, mert eszembe
jutott, milyen bátran kiállt mellettem. Tegnap a bárban őszinte volt a
hangja. Megnyílt nekem. Mintha csak szeretett volna odaengedni
magához, de nem tudta, mégis hogyan tegye, vagy hogy szabad-e.
Aztán úgy menekült el, mintha hirtelen fenyegetéssé változtam
volna.
Mélyebb, komoly hangon folytattam:
– Tegnap este megmentettél, Rex. És én szeretném ezt
tisztességesen megköszönni.
– Semmi szükség rá – mondta zordan. Csakhogy a tekintete
mélyén ott volt az izzás, így nem hittem el a szavait.
– Én csak…
– Kérlek… hagyjál minket békén, Rynna. – Ez könyörgés volt.
Éppen újra rám akarta zárni az ajtót, amikor összerezzent,
megdermedt, mert a háta mögül felhangzott a kislány édes, izgatott
hangocskája.
– Dayne néni? Te meg mit csinálsz itt?
Parányi öklével megdörgölte álmos szemét. Korábban még
sosem láttam ilyet, hogy az alvástól valakinek ennyire kócos lett a
haja.
Rex összerezzent, elkomorodott, és nyelt egy olyan hatalmasat,
hogy a vadul mozgó ádámcsutkájának látványától megint rossz
vágányra terelődtek át a gondolataim. Olyan hangsúllyal szólalt
meg, mintha magyarázattal tartozott volna valamiért.
– Egész nap a tóparton voltunk… nem tudott megfürdeni,
mielőtt elaludt.
– Már nem is vagyok álmos, apu – mondta a gyerek, és olyan
arckifejezéssel rázta meg a fejét, mintha képtelenségnek tartaná
annak a gondolatát is, hogy visszabújjon az ágyába.
– Késő van már, Frankie Leigh.
A kislány nem törődött az apja szavaival, boldog mosollyal
odarohant hozzánk, átölelte Rex combját, és felnézett rám.

Ó
 – Az ott, mi az? Csak nem csirkés pite? Ó, a kedvencem! –
Ugrándozni kezdett, és megrángatta az apja ingujját. – Apu, az ott
egy serpenyős csirkés pite! Az enyém?
Legalább valaki értékelte az erőfeszítésemet. Rámosolyogtam.
– Cseresznyés pite, de a tiéd bizony. Most még iszonyúan forró,
úgyhogy várnod kell holnapig, és akkor majd nem égeti meg a
szádat, ha eszel egy szelettel. Már ha az apukád megengedi. Figyelj,
ugye egy kicsit hagysz neki is, ha kér belőle? Rendben?
– Rendben! – Nagyot pislogott. – Egy kutyust is szeretnék.
Óvatosan a másik kezemre helyeztem az edény súlyát, mert a
hőálló kesztyű dacára is egyre jobban égette a kezemet.
– Tényleg?
– Bizony. Csak az apu azt mondja, hogy ez most nem volna
olyan jó ötlet. Neked van valamilyen jó ötleted?
– Izé… nem is tudom. – Halkan felkacagtam, mert egészen
elérzékenyültem ettől az édes kölyöktől. Hihetetlenül cuki volt.
Szerencsére vissza tudtam fogni magam, mert abban a pillanatban
alighanem bármit megtettem volna neki, amire csak megkér.
Megint az edényt piszkáltam, és Rex felsóhajtott.
– Csak nem forró? – kérdezte összeszorított foggal. Mintha félt
volna a válaszomtól. Mintha nem akart volna a segítségemre sietni,
de ez túl sok lenne.
Másként fogtam meg az edényt.
– Egy kicsit.
Lepillantott a földre, halkan elkáromkodta magát. Olyan
csendesen, hogy csak azért értettem meg a szavait, mert figyeltem
lágy, telt ajka mozgását. Lemondó sóhajjal hátrébb lépett, és feltárta
előttem az ajtót.
– Gyere be… és tedd le a konyhában.
Fájdalmas arckifejezését látva úgy éreztem, fizikai kínt okoz
neki a beengedésem.
– Köszönöm – suttogtam, és becsusszantam mellette. Közben
hozzáért a testem.
Halk nyögés tört elő az ajkaim közül. A tenyeremet perzselő
hőség semmiség volt a bőrömre lesújtó izzáshoz képest.
Tetőtől talpig izzott bennem a vágy.
Még sosem éreztem ennyire ostobának magamat.
Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az érzés.
 Elsöprő erejű.
Túl sok.
Vettem egy mély lélegzetet, és rávettem magam, hogy bemenjek
a konyhába.
Ahol a döbbenettől leesett az állam.
– Hűha!
A ház belül cseppet sem úgy nézett ki, mint amire számítottam.
Azt gondoltam, hogy nagyjából olyasmi lesz, mint a nagyanyám
háza. Egyszerű, kényelmes otthon, amire már nagyon ráférne
például, hogy újrafessék a falakat.
Kopottas és cseppet sem elegáns.
Csakhogy Rexék otthonát teljesen felújították. A padló
gyönyörű, fényes deszkákból állt, a magasban húzódó fehér
díszszegély tökéletes összhangban volt a kandalló párkányzatával és
borításával. Ez a kandalló volt a nappali központja. Fölötte egy
hatalmas lapostévé lógott, a szoba közepén barna bőr ülőgarnitúra
állt.
A konyha pedig…
Édes istenem!
Ez a konyha…
Csak álmodni mertem volna egy ilyen munkaasztalról, a
hatalmas tűzhelyről és a vidéki udvarházak stílusában kialakított
mosogatóról. Az a kisasztal, amit többször is láttam már az ablakon
keresztül, a szekrények két sora között helyezkedett el, középen.
– Ez hihetetlen!
Hirtelen eszembe jutott az, amiről Lillith mesélt. Rexnek
kezdetben csak egy kis építővállalata volt, ami mára a környék egyik
legnagyobb cégévé nőtte ki magát a területén.
Megpördültem.
– Ezt te csináltad?
Ingerültség villant fel a gyönyörű arcon, és a ridegség páncélja
alatt egy pillanatig látszódott a szerénység és az érzékenység.
– De hát ez a munkám.
– Ezek szerint a szakmád mestere vagy! – Eszem ágában sem
volt suttogni, nem is akartam elmerülni sem a tekintetében, nem
készültem fel arra, hogy csontszárazzá válik a szám, bukfencezik
egyet a gyomrom, amiben már amúgy is a létező legostobább
pillangók tartottak légi bemutatót.
 Meghallva a dicséretet, Rex összeszorította a száját, és mereven
kihúzta magát.
Nyeltem egy hatalmasat, elfordultam, és nagy nehezen vettem
egy mély lélegzetet, hogy összeszedjem magamat. Letettem az
edényt a munkalapra, és visszafordultam.
– Nagyon sajnálom, hogy így rátok törtem. Szerettem volna
kifejezni, milyen hálás vagyok. Remélem, ízleni fog. Tudom, a
nagymamám is örült volna, hogy elfogadod.
Már kezdtem volna visszavonulni, amikor Frankie parányi
tenyere összezárult a kisujjam körül.
– Akarod látni a szobámat? – kérdezte izgatottan.
Rexre pillantottam.
A tekintetében pontosan ugyanaz a harag lángolt, amire már az
első nap is felfigyeltem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy
mitől ilyen. Alig tudta visszafogni magát. Mintha villámok cikáztak
volna a tekintetében.
Csak dadogva tudtam tovább beszélni:
– Azt hiszem, ez nem túl jó ötlet. Attól tartok, neked már rég
aludnod kellene.
– Ó-ó, tudom. Mi lenne, ha te olvasnál esti mesét nekem? Mit
szólsz hozzá? Olvasol? Szabad, apu?
Az apjára vigyorgott, és semmit sem sejtett abból, hogy a
napbarnított bőr alatt milyen iszonyatos indulatok feszülnek. Rex
izzó tekintettel nézett le rám.
– Én…
– Ó, légyszi, légyszi, légyszi!
Segélykérőn az apjára néztem, bár jól tudtam, hogy ezzel túl
messzire merészkedem. Bevetésem során mélyen behatoltam az
ellenséges területre, ahol ráadásul aknára léptem.
Valamiért azonban Rex tekintete meglágyult, ahogy a gyerekre
nézett. Mintha éppen ez a kis forgószél töltené el nyugalommal.
– Öt percet kaptok, Frankie Leigh, aztán lámpaoltás.
– Rendben, apu. Öt perc – ígérte a kislány elszánt bólintással.
Megfordult, és maga után vonszolt, ki a nappali és a konyha közti
folyosóra. Ez rögtön az asztal túloldalán nyílott.
A nyomába eredtem, közben a vállam fölött gyorsan
hátrasandítottam az apjára.
Rettegett.
 Nyilvánvaló, hogy félelem lobogott a kőkemény, gyönyörű
külső mögött. Ez a felismerés belemarkolt a szívembe, és elakadt a
lélegzetem.
A Rex szemében lángoló fájdalom viharként csapott le rám.
Felkorbácsolt, és a bőrömet szaggatta.
Gyorsan elfordultam, és Frankie nyomában bementem a
szobájába. Hogy a csudába keveredtem ide, mikor csupán annyit
akartam, hogy az apja elfogadja tőlem az ételt?
Az biztos, hogy a dolgok nem a terveim szerint alakultak. Nem
mintha ez számított volna. Sajgó fájdalom mart a szívembe, amikor
Frankie megfordult, és diadalittasan megmutatta nekem a szobáját.
Büszkén állt a teljesen rózsaszínű helyiségben.
– Tetszik neked? Apukám megengedte, hogy segítsek kifesteni a
falakat, és elvitt magával a boltba is, ahol kiválaszthattam az
ágyneműmet meg a függönyt, meg mindent. Tudtad, hogy festeni
szoktam és festőművész lesz belőlem? A nagymamám szerint.
A tekintetem végigsiklott a falakon. A rózsaszín falakon. Egyik
sem volt egyszínű. Tündérmesékről és sírig tartó boldogságról
suttogtak, az ecsetvonások között pedig szivárványok, egyszarvúak
és királylányok halvány körvonala rejtőzött.
Egy remekmű.
Kifinomult.
Gyönyörű.
Az egyik fal alsó része elképesztően csiricsáré volt. Látszott,
hogy az ügyetlen vonalakat és az élénk foltokat egy parányi kéz
festette oda.
Édes istenem! Hát ki ez az ember?
Frankie odatérdelt a könyvespolc elé, és levett róla egy vékony,
kopott kötetet. Felém lengette.
– Ez a kedvencem.
– A Stellaluna? – kérdeztem, és a szájam szegletében halvány
mosoly ragyogott fel, ahogy megpillantottam a borítót díszítő, bájos
denevért. Nem ismertem ezt a mesét.
– Bizony. – A lányka felmászott az ágyára. – Olvasd fel!
Odatérdeltem az ágy végébe.
– Rendben.
Kinyitottam a könyvet, olvasni kezdtem. Ahogy előbbre
jutottunk, egyre nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban. Nagyon
különös volt látni, hogy Frankie ilyen csendben, odaadóan figyel. A
tekintete az ajkamra tapadt, miközben én az anyukáját elveszítő
újszülött denevérről olvastam. A kicsit egy mamamadár nevelte fel,
és a könyv végén megtalálja az anyukáját. Barátok maradnak
azokkal a madarakkal, akik befogadták a fészkükbe.
De miért éreztem úgy, hogy mindjárt elsírom magam, amikor az
utolsó oldalra értem? Hiszen boldog volt a történet vége. A fájdalom
azonban akkor is ott úszott a levegőben, amikor Frankie-re
pillantottam. Egészen az álláig felhúzta a takaróját, és erősen
szorította a szövetet.
– Tudtad, hogy én is elveszítettem az anyukámat?
Egy titkot osztott meg velem.
Bízott bennem.
Azt hiszem, pontosan valami ilyesmire vágytam, ám mégis
teljesen váratlanul ért, amikor megajándékoztak vele. Remegett a
kezem, ahogy odahajoltam, és finoman megsimogattam az arcát.
– Sajnálom, Frankie. Én is elveszítettem az anyukámat, amikor
kicsi voltam.
Tágra nyílt a szeme.
– Tényleg?
– Bizony.
Még halkabban folytatta:
– Sikerült megtalálnod?
– Nem. Megpróbáltam, de nem hiszem, hogy szeretné, ha
megtalálnám. De tudod, mit? A nagymamám nagyon, de nagyon
szeretett engem, és olyan jól gondoskodott rólam, hogy nem kellett
szomorkodnom.
Olyan édes mosollyal nézett fel rám, hogy a boldogságtól
sajogni kezdett a szívem. Alig kaptam levegőt.
– Az apukám nagyon vigyáz rám, és ő is csudára szeret engem.
– Nagyon jó apukának tűnik.
Lelkesen bólogatni kezdett.
Közelebb hajoltam, és egy puszit nyomtam a homlokára,
miközben jól tudtam, ki kell mennem innen, különben mindjárt
elbőgöm magam.
– Én most megyek. Letelt az öt perc, és neked aludnod kell.
– Jól van – suttogta, és a szemembe nézett. Alig tenyérnyire volt
az orrunk egymástól.
 Elmosolyodtam, és éreztem, hogy a szívembe zárom ezt a
kislányt. Alig bírtam felkelni mellőle. Egyre lassuló léptekkel
mentem ki a szobából. Lekapcsoltam a villanyt, és már csuktam
volna be magam után az ajtót, amikor az utolsó pillanatban résnyire
nyitva hagytam. Szinte ösztönösen.
Csendben végigmentem a folyosón, lelassított a ház különös
légköre, fenyegető csendje.
Két kezemet a remegő hasamra szorítottam, amikor megláttam,
ahogy Rex ott áll a konyha közepén. Az arckifejezése egyértelművé
tette, hogy hallotta, miről beszélgettem a lányával.
Fájdalom és kétségbeesett düh.
Áradt belőle az őrjöngő szenvedés.
– Már megyek is – mormogtam.
Lehajtottam a fejemet, elindultam az ajtó felé, miközben nem
tudtam eldönteni, hogy most menekülök, vagy igazából olyasmibe
keveredtem bele, ami eredetileg nem akartam. Ostoba voltam. Naiv
és vakmerő. Azért, mert olyasmi miatt jöttem ide, amit nem értettem.
Aztán pedig feltárult előttem, hogy milyen törékeny cserepekből
van összerakva ennek a két embernek az élete.
Sérülékeny.
Finoman, nagy szeretettel, ügyetlenül kiegyensúlyozva épült fel.
Egyetlen rossz mozdulat is elég lenne ahhoz, hogy ez az egész
összedőljön.
Már nyúltam volna a kilincs után, amikor megéreztem, hogy a
hátam mögött szinte minden lángba borul. Fojtogató feszültség
borított be, mintha csak eltűnt volna a szobából a levegő.
Megfordultam, és a hátamat az ajtónak vetve figyeltem a
közeledőt.
Gyorsan odaért hozzám.
Nem érintett meg.
Pedig ezzel az erővel megtehette volna.
Egyik tenyere a fejem fölött rásimult az ajtóra, az arca közelített
felém. Ziháló hörgést hallottam a fülemben.
– Te meg mi a fenét művelsz velem, Rynna?
A testem megremegett a vágytól és a zavarodottságtól, ahogy
egyre közelebb húzott magához, miközben éppen eltaszított.
Nem, egyikünk sem tudja semmibe se venni ezt a vonzalmat.
Ezt a lefegyverző vágyakozást.
 A véremben izzó láztól ugyanis tűz lobbant bennem.
Perzselő.
Égető.
Egyetlen szó sem hagyta el a számat.
– Ki vele, Rynna! Mit akarsz tőlünk? – mormolta halkan,
rekedten. – Én ugyanis semmit sem adhatok neked, és azt sem
engedem meg, hogy bármit is elvegyél tőlünk.
Megpróbáltam feldolgozni, amit mondott, hogy mégis mire
gondol.
De nem tudtam összpontosítani. Nem értettem. Csak a kettőnk
között izzó forróság érdekelt.
Lecsaptak rám a vakító hullámok.
Zihálva levegő után kapkodtam, ő közelebb lépett. A térde
benyomult a két combom közé. Most már mind a két keze a fejem
fölött, az ajtóra simult.
Csapdába ejtett.
Éreztem, hogy megingott, egy megkínzott nyöszörgés tört elő a
torkán. Hozzám simult.
Ez a férfi olyan kemény.
Olyan nagy.
Olyan lenyűgöző.
A mélyben tomboló hőség elérte a forráspontját. Vágy lüktetett,
tűz izzott a combom között.
– Istenem… – nyögtem, amikor a keménysége a combomnak
dörzsölődött. Megremegett, kétségbeesett hördülés tört elő a
torkából.
Megragadta az államat, a hüvelykujjával alulról megtámasztotta,
és maga felé fordította arcomat, hogy lássam a lángoló tekintetét.
Düh, önfegyelem, vágyakozás. Nem tudtam eldönteni, mi
történik vele. Egyszerre közeledett és távolodott. Gyűlölt engem, és
vágyott rám.
Alig tudtam megszólalni.
– Én… azt hittem, hogy talán egy barátra lehet szükséged.
– Már mondtam neked, hogy pont annyi barátom van, amennyi
kell.
Nem bírtam visszafogni a csalódottságomat, könyörögni
kezdtem:
 – Hát, jó, Rex. Talán neked nincs szükséged új barátokra, de
esetleg nekem igen. És ki tudja, számít nekem ez itt.
Belemarkoltam az ingébe. A szíve vadul zakatolt a tenyerem
alatt, tombolt benne az energia.
Mintha egy vakító, perzselő fénysugár kötött volna össze
kettőnket.
Nagyfeszültségű vezeték.
Összeszorította a száját, a derekamnak simult. Erősen
megmarkolta a csípőmet, de mintha nem tudta volna eldönteni: azért,
hogy odahúzzon magához, vagy hogy eltoljon.
– Ez helytelen, Rynna. Nem teheted ezt velem.
– Mit nem? – suttogtam.
– Ne akard, hogy vágyjak rád.
– Miért ne?
Fájdalom ült ki az arcára?
Megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. Végül csak
kiszakadtak belőlem.
– Eszem ágában sincs bántani téged. Azt hiszed talán, hogy vak
vagyok? Hogy nem látom, mennyire szenvedsz?
Hatalmas ádámcsutkája megremegett.
– Nem is ismersz engem, Rynna.
– Éppen ezért vagyok itt. Hogy megismerjelek.
Bánat villant fel az arcán, és lassan eltolta magát tőlem. Üres tér
támadt kettőnk között.
– Nem tehetem.
Mintha pofon ütött volna az elutasításával. Visszatértek a régi
kételyeim. Megpróbáltak legyőzni. Ellenálltam nekik, letéptem
magamról a láncot.
– Azért, mert félsz, vagy azért, mert nem kellek neked?
Keserűen felkacagott, és a tenyerébe temette az arcát.
– Azért ennél kicsit összetettebb a dolog.
– Mondd el nekem, Rex!
Megrázta a fejét.
– Ideje hazamenned, későre jár.
Elborított a csalódottság. Nagy, keserű súly nehezedett rám.
– Lehet, hogy egyszerűen csak gyáva vagy.
Összerezzent, én pedig elfordultam, és kinyitottam az ajtót.
 Már éppen átléptem volna a küszöb fölött, amikor megállított a
hangja.
– Tudod milyen érzés, ha cserbenhagynak, Rynna? – kérdezte
könyörgőn.
Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek.
A farmerja zsebébe dugta a kezét, beletörődött arckifejezést
öltött, és azt szerette volna, hogy megértsek valamit, amit ő maga
nem hajlandó megmutatni nekem.
Lenyeltem mindazt, amit a képébe akartam volna vágni, és
ehelyett lassan, megértőn bólintottam.
Utána kiléptem a verandára, és csendben becsuktam magam
mögött az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy kiértem, rám zúdult a kristálytiszta
emlékek áradata. Én ugyanis nagyon jól tudtam, milyen az, ha
valakit cserbenhagynak.

Öt évvel korábban
Rynna

Hideg szél korbácsolta a játszóteret. Nevetésfoszlányokat sodort

magával, és rengeteg gyerek szaladgált itt, jókedvűen játszottak
vastag télikabátjukban.
Lehajtottam a fejemet, a kezem fázott, hiszen a hideg
fémláncokat markoltam. A lábam ujja éppen csak leért a feltúrt
földig. Megtámasztottam a lábamat, és lassan himbálóztam a
hintában.
Felnéztem, amikor egy csapat kislány szaladt el mellettem.
Nevetve.
Vihogva.
Furcsa érzés mart a mellembe, a gyomrom összerándult a
fájdalomtól.
Felnéztem, amikor váratlanul egy árnyék takarta el előlem a
napot.
Olyan jó lett volna elmosolyodni, de nem tudtam, hogy kell.
 – Corinne Paisley – mondta a nagymamám lágy hangon.
Odatérdelt elém, és a kezébe vette fázó tenyeremet.
– Nagymama.
– Te miért nem játszol a többiekkel?
– Nem szeretnek engem.
Elkomorodott.
– Miért mondod azt, hogy nem szeretnek? Hiszen kaptál
meghívót. Ez azt jelenti, hogy a szülinapos lány azt akarja, hogy itt
legyél.
– Azt mondták, hogy túl lassú vagyok —feleltem halkan.
Nagymamám felhorkant.
– Túl lassú? Nálad gyorsabb kis teremtést életemben nem
láttam.
Megráztam a fejem, és még erősebben szorítottam a láncokat.
– Nem, nagymama.
Végigsimította az arcomat, a mutatóujját az állam alá tette, és
felemelte a fejemet, hogy bölcs szemébe nézhessek.
– Miért mondod ezt?
Újra ott volt a hasamban a fájdalom. Hasogatott, és úgy
éreztem, hogy mindjárt elhányom magam.
– Lassú vagyok, nagymama. Nem tudtam utolérni anyát. Pedig
futottam utána… mégsem értem utol.
Nagyanyám felállt, és felém nyújtotta a kezét.
– Gyere, csillagom! Menjünk haza!
 1 0 . FEJE Z E T
Rex

Felriadtam, felültem az ágyban. Sötétség borult a hálószobára,

csupán a függöny résén keresztül szivárgott be egészen halványan a
holdfény. Pislogva megpróbáltam felébredni, és lerázni magamról a
rémálom emlékét, ami miatt izzadságban fürödtem. Az órára
pillantva láttam, hogy éppen elmúlt hajnali három. Hétfő van.
Túl korán… de nem az álom miatt ébredtem fel.
Félrehajtottam a fejemet, füleltem, a szobámba halk hang
szűrődött be. Sírás.
Ez éppen elég volt ahhoz, hogy ledobjam magamról a takarót és
felpattanjak. Kirohantam a szobából, besiettem Frankie-hez, és
közvetlenül az ágya mellett torpantam csak meg.
Nem volt teljesen ébren, de félálomban forgolódott és
vinnyogott.
– Mi a baj… kismanó? – kérdeztem rémülten, suttogó hangon,
miközben odahajoltam hozzá, és félresimítottam az izzadt
homlokára tapadó tincseit.
Halálos rémület hasított belém.
Tűzforró volt.
A homlokára szorítottam a kezem.
A bőre ragadt az izzadságtól.
A fenébe, hiszen majdnem lángolt!
Pislogott, és a tekintetével engem keresett az árnyak között.
– Nem érzem jól magam, apu.
Magamhoz öleltem, puszikat nyomtam a feje búbjára, mintha
ezzel önmagában is el tudtam volna kergetni minden bajt.
Szembeszállva a szívemet marcangoló pánikkal, átvittem az én
szobámba, felkapcsoltam a lámpát itt is és a szomszédos
fürdőszobában is.
Frankie nagyot pislogott a fényözön miatt.
– Bocsánat, kismanó – motyogtam, majd ráültettem a mosdó
melletti kis szekrénykére, és csak egy kézzel tartottam, miközben a
másikkal a gyógyszeres dobozkában turkálva a hőmérőt kerestem.
– Hol fáj? – kérdeztem, és megpróbáltam kihalászni a lázmérőt a
tokjából.
– Mindenütt.
Olyan erősen remegett a kezem, hogy egy átkozott
örökkévalóságba telt, mire bekapcsolódott a lázmérő. Arra
kényszerítettem magamat, hogy lassú, óvatos mozdulatokkal dugjam
be a fülébe, miközben a mellkasomban vadul dübörgött a szívem.
Vártam, hogy elteljen az öt másodperc és csipogjon a készülék.
Negyven fok.
Bassza meg!
Pánikba estem.
Ez túl sok, ugye?
Eszem ágában sem volt akár csak a legkisebb kockázatot is
vállalni Frankie egészségével kapcsolatban.
Gyorsan beadtam neki egy Tylenolt, aztán elővettem a
szekrényből egy tiszta kendőt, hideg víz alá tettem, és a lányom
homlokára terítettem. Közben óvatosan felemeltem, és visszavittem
az ágyamhoz. Letettem rá.
– Egy pillanat, Frankie. Mindjárt jobban leszel, apu segít.
Bizakodó arccal bólintott, az oldalára fordult,
összegömbölyödött, és erősen magához szorította a mindig magával
cipelt babáját. Felvettem egy pólót, a farmeremet, cipőt, aztán újra a
karomba zártam a lányomat, és mielőtt kirohantunk volna az
éjszakába, az ajtó melletti asztalkáról felkaptam a kulcsaimat és a
pénztárcámat is.
Kora hajnalra a hold már feljutott a pályája feléig, és most
előkukucskált a messzire nyúló, bolyhos felhők sávja mögül,
kinyitottam a teherautóm hátsó ajtaját, beültettem a lányomat a
gyerekülésbe, gyorsan becsatoltam a biztonsági övét, és
előresiettem, hogy beszálljak. Beültem, bedugtam a slusszkulcsot,
hogy beindítsam a kocsit.
Vinnyogó hang hallatszott, de a motor nem indult be.
– Baszd meg! – mormogtam halkan. Pumpálni kezdtem a gázt,
és újra elfordítottam a slusszkulcsot.
Ekkor rádöbbentem egy félelmetes tényre.
Basszus!
 Amikor kinyitottam a vezetőfülkét, nem gyulladtak ki a belső
lámpák. Felnéztem. A tetővilágítás kapcsolója még mindig
bekapcsolt helyzetben volt.
A fenébe!
Amikor szombat este hazajöttünk a tóról, Frankie azt kérte, hogy
kapcsoljam fel a lámpát, mert útközben a könyvét szerette volna
nézegetni. Én meg égve hagytam. A fene vinné el ezt az ősöreg
tragacsot! Vagy inkább engem.
Lemerült az akkumulátor.
– A francba! – Ujjaimmal a kormányon dobolva megpróbáltam
kiszámolni, mennyi idő alatt tudnám a garázsból előásott
akkutöltővel feltölteni a járgányt. Ekkor azonban a tekintetem a
visszapillantó tükörre tévedt.
A hátam mögött alvó házat beragyogta a hold fénye. A sötét
ablakokból csend áradt.
Az a nő valószínűleg utál engem.
Ami nem is csoda.
Még most sem tudtam elhinni, hogy két nappal ezelőtt mekkora
balfasz voltam. Valósággal rámásztam, és megízleltem azt, amiből
sosem lehet részem.
Több eszem is lehetett volna.
Csakhogy egészen egyszerűen nem bírtam visszafogni magamat,
miután meghallgattam, ami Frankie szobájában történt. Rynna a
maga csendes módján tökéletesen felfogta a helyzetet, és úgy tűnt,
hogy még a végén képes lesz megérteni mindazt, amin Frankie-vel
keresztülmentünk. Úgy éreztem, hogy talán ő is átélte ugyanezeket a
megpróbáltatásokat.
Nem akartam én semmi mást, csak köszönetet mondani neki.
Csakhogy ostobán viselkedtem. Túl messzire mentem. Azért
érintettem meg, mert nem tudtam visszafogni magamat.
Nem, hanem mert teljesen megbabonázott a közelségével. A
cseresznye és a cukor illatával. Az átkozott édességével.
Ebben a pillanatban azonban mindez cseppet sem számított.
Most csak az volt a fontos, hogy Frankie ott nyöszörög a hátsó
ülésen. Ide-oda imbolyog a feje. Az volt a legszörnyűbb az
egészben, hogy nem tudtam eldönteni, azért csuklik-e le a feje, mert
álmos, vagy mert éppen elveszíti az eszméletét.
 Mindennél fontosabb volt, hogy megoldást találjak a lányom
bajára.
Kiugrottam a kocsiból, feltéptem Frankie ajtaját, és egy
pillanattal később már újra a karomban tartottam. Az egyik
kezemmel magamhoz szorítottam, a másikkal kicibáltam a
gyerekülést, és elindultam a néma utca túloldalára.
A legcsekélyebb habozás nélkül feldübörögtem a lépcsőn, és
megdöngettem Rynna ajtaját.
Utána viszont idegesen vártam, majd a bizonytalanságom a
tízszeresére nőtt, mert megláttam, hogy fény villan az egyik emeleti
ablakban. Fél perccel később lépések csoszogtak a padlón.
Valósággal éreztem, hogy mennyire zavarba jött, amikor a
kukucskálón kinézve megpillantott minket.
A következő pillanatban viszont késlekedés nélkül feltépte az
ajtót.
Üvöltött az arcáról az aggodalom.
Olyan gyönyörű volt ez az arc, hogy abban a pillanatban
fellángolt bennem valami.
– Ó, istenem, Frankie Leigh – suttogta őszinte kétségbeeséssel. –
Mi történt?
Kávébarna szemével az arcomat fürkészte.
Aggódott.
Félt.
Erőnek erejével elfojtottam magamban a Rynnával kapcsolatos
kavargó érzelmeimet.
– Lázasan ébredt fel. A kocsimban lemerült az akkumulátor.
Szeretném kölcsönkérni az autódat, hogy bevigyem a gyereket a
kórházba.
– Majd én beviszlek titeket – mondta ahelyett, hogy odaadta
volna a slusszkulcsot. Máris beledugta a lábát az ajtó mellett fekvő
papucsba.
– Nem azért…
Felemelte a mutatóujját, és pontosan úgy forrasztotta a torkomra
a szót, ahogy én tettem vele többször is.
– A gyerek beteg, te meg teljesen ki vagy akadva. – Lágyabb
hangon folytatta. – Majd én vezetek. Nem gond.
Az a felem, amelyik egyfolytában azt bizonygatta, hogy igenis
képes vagyok egyedül felnevelni a lányomat, megpróbált ellenkezni
és veszekedni.
Nem törődtem vele. Arra összpontosítottam, hogy a gyerekem itt
van a karomban.
Egyes-egyedül Frankie számít.
– Köszönöm.
Súlyos hibát követek el azzal, hogy elfogadom ennek a nőnek a
szívességét.
A fejem hirtelen megtelt kibaszott érvekkel, hogy ne tegyem ezt.
Azt harsogták, hogy rossz úton haladok. Ott húzódik előttem egy
vékony, vörös vonal.
Valamiért cseppet sem izgatott a figyelmeztetés.
Rynna felkapta a táskáját, kilépett a verandára, még mindig
abban a ruhában, amiben aludt. Egy vékony, csíkos pamutnadrág
meg egy fekete, ujjatlan top.
Lesütöttem a tekintetem. Nagy nehezen sikerült összeszednem
annyira az önuralmamat, hogy ne bámuljam a formás kis fenekét.
A kis győzelmek is sokat számítanak.
Követtem ezt a lányt a terepjárójához, beültettem Frankie-t
hátulra a gyerekülésbe, és bemásztam a lányom mellé.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy Rynna
útközben aggódó pillantásokat vet ránk a visszapillantó tükörben.
Eljátszottam, hogy nem érzem világosan az együttérzését.
Nem akartam, hogy kiderüljön, ez jóval többet jelent nekem
annál, mint szabad lenne.
Hátrasimítottam Frankie haját, egy puszit nyomtam a
homlokára, éreztem, milyen forró. Imádkoztam, hogy ne legyen
baja. Tudtam amúgy, hogy időnként minden gyerek megbetegszik.
Ez is az élet része. Ezzel együtt is görcsbe állt a gyomrom.
Remegtem a félelemtől. Világosan tudtam, hogy az utolsó
szívdobbanásomig rettegni fogok attól, hogy esetleg elveszíthetem.
 1 1 . FEJE Z E T
Rynna

Az éjszaka nagyjából egymilliószor nyílt ki az a kétszárnyú ajtó,

amin keresztül három órával ezelőtt Rex és Frankie bement az
ügyeletre. Most egyből felpattantam, mert karjában az alvó
gyerekkel végre Rex jött ki bentről.
Mögötte ugyanaz a szőke hajú pasi állt, aki péntek este ott ült a
bárban Rex mellett. Meglepett, hogy kék műtősruha van rajta, és egy
sztetoszkóp lóg a nyakából.
Bár Rex még most is mereven, ingerülten állt, jóval
nyugodtabbnak tűnt. Úgy éreztem, a belsejében tomboló feszültség
már elmúlt.
Ettől pedig én is… megnyugodtam.
Komolyan.
Semmivé foszlott a rám nehezedő súly. Amíg egyedül ültem és
vártam az eredményt, mintha egy nagy halom törmeléket és követ
borítottak volna rám. Bárkinek örültem volna, aki azt mondja, hogy
jól van az az édes kislány. Logikusan gondolkodva valamilyen vírus
vagy fertőzés okozhatta a bajt. Csakhogy a lényem másik része – az,
aki pánikba esett, amikor az éjszaka kellős közepén megpillantotta
kettőjüket az ajtóm előtt – egyfolytában aggódott és rettegett, hogy
mi lesz velük.
Istenem, csak pár nap telt el, és minden teljesen a feje tetejére
állt.
Egészen egyszerűen csakis Rex Gunnerre tudtam gondolni
azóta, hogy szombat este mesét olvastam Frankie-nek. Sosem
voltam még ennyire bizonytalan. A bőrömön éreztem az érintését, és
a szavai itt dübörögtek a fejemben.
Őszintén megdöbbentett azzal, hogy tőlem kért segítséget.
Ha lettek is volna fenntartásaim, minden ellenállásom semmivé
foszlott, amikor a viharos szempárban megpillantottam a mindaddig
jól titkolt kétségbeesést és rémületet. Hogy is mondhattam volna
nemet valakinek, akiből ilyen elszántság sugárzik? Megvédi a
gyermekét.
De a legnagyobb hatást mégiscsak a tehetetlensége tette rám.
Alig tudta elrejteni a kétségbeesését. Remegett az álla, amikor ott
állt a verandámon, és biztonságot ígérő karjával magához szorította a
kislányát.
– Hogy van? – kérdeztem suttogva, pedig a váróterem hangos
volt és fényárban úszott. Nem tudtam visszafogni magam, közelebb
hajoltam, és megsimogattam a lányka barna haját. Áradt belőle a
békesség az apja ölelésében, és attól, hogy megérintettem,
végigömlött rajtam az együttérzés hulláma.
Zihálva kaptam levegő után, és meglepett ez a hirtelen, mindent
elsöprő érzelem.
Gyorsan elfordultam a gyerektől, és alaposan szemügyre vettem
Rex arcát.
A lenyűgöző, kemény, brutális arcát.
Úgy tűnik, hibát követtem el, hogy ebben a látványban kerestem
menedéket. Még erősebben lángolt fel bennem a vágy.
– Csak egy vírus. – A határozott, borostás áll szinte meg sem
moccant, ám ez a néhány szó éppen elég volt ahhoz, hogy mély
megkönnyebbülés fogjon el.
A mögöttük álló férfi könyökkel oldalba bökte Rexet.
– A mi Rexünk őrülten aggódik a gyerekéért. Ha kivárta volna,
hogy hasson a Tylenol, magától is rájött volna arra, hogy a
lánykának semmi baja.
Rex felmordult.
– Eszem ágában sem volt kockáztatni.
Egyből arra gondoltam, hogy vajon mi az, amiért hajlandó lenne
kockázatot vállalni. Igaz, az adott ügyben tökéletesen egyetértettem
vele.
– Jól tetted, hogy idehoztad – mondtam, azt remélve, hogy ezzel
felbátorítom. Meg akartam mutatni neki, hogy látom, milyen
csodálatos apuka.
A mellette álló fickó hitetlenkedve felnevetett, mintha valamiért
elégedetlen lenne a helyzettel. Felém nyújtotta a kezét.
– Dr. Kale Bryant.
Megszorítottam a kezét.
– Rynna Dayne.
 A vonzó arcon önelégült mosoly villant, a tekintete ide-oda
cikázott Rex és közöttem. A hangja elárulta, hogy nevetéssel
küszködik.
– Ó, ön el sem tudja képzelni, mennyire örülök annak, hogy
találkoztunk, Ms. Dayne.
Rex az égre emelte a tekintetét.
– Dr. Kale Bryant. Ugye még nem felejtetted el, hogy valamikor
rólam másoltad a matekdolgozatot, te seggfej? Mit hencegsz?
Kale jól hátba vágta.
– Figyelj, szerintem örülj neki, hogy doktor vagyok. Ha nem
hozzám jöttél volna, még mindig idekint ücsörögnél a lányoddal,
várva, hogy sorra kerüljetek.
– Örülök is nagyon. Tudod, hogy az adósod vagyok.
Talán meg is lepődtem, hogy ennyire komoly a hangja. Persze
nem kellett volna csodálkoznom. Mindennél ékesebben beszélt,
ahogy a kislányt magához ölelte.
Őrizte.
Vigyázott rá.
– Haza kell vinnünk – figyelmeztettem. Ismét a gyönyörű kis
jószágra pillantottam. Pufók arcocskája tökéletesen rásimult az apja
mellére, és apró kezével úgy markolta meg az ing szövetét, mintha a
férfi szívének egyenletes dobogása dúdolt volna altatódalt neki.
Rex kihúzta magát, és Kale-re nézett.
– Köszönöm, haver. Komolyan… Szerintem te el sem tudod
képzelni, milyen iszonyúan hálás vagyok, hogy segítettél a
lányomnak.
Kale csak legyintett, aztán a tekintete a bűbájos gyerek felé
siklott.
– Bármit megteszek a Kismanóért. Hiszen én volnék a
keresztapja, ugyebár?
Az utolsó szavaknál rám pillantott, és ezt hallva a rám nehezedő
ólmos fáradtság dacára is elmosolyodtam.
– Komolyan?
Kale arcán két gödröcske jelent meg, ahogy az égre emelte a
kezét.
– Ne hagyja, hogy megtévessze az elképesztően szívdöglesztő
külsőm. Igenis képes lennék felnevelni egy gyereket. – Játékosan
vállba bokszolta Rexet. – Majdnem olyan jól, mint ez a fickó.
 Még szélesebben vigyorogtam, miközben a tekintetem a két férfi
között cikázott. Lenyűgözött, hogy Rex és Kale ilyen meghitt jó
barátok. Figyelemre méltó. Lehetséges, hogy tényleg nincs szüksége
új barátokra?
Visszafordultam Rex felé, és fájdalom mart a gyomromba.
Ez persze nem jelenti azt, hogy valami másra ne volna szüksége.
Valamire, ami kitöltené a benne tátongó iszonyatos és
egyértelmű ürességet.
Ahogy lépésről lépésre egyre többet tudtam meg róla,
mindinkább én akartam lenni az a valaki, akinek ez sikerül.

– Megy egyedül is – mormogta Rex egészen halkan, amikor

megpróbáltam segíteni neki, kiemelni a kislányt hátulról a
gyerekülésről.
Hűvös volt, a csönd barátságos, miközben a látóhatáron egészen
halvány fény jelezte csak a közeledő napkeltét. A ragyogó sugarak
elűzték az éjszakát, az égbolt alja rózsaszínűvé, narancssárgává,
majd szívet melengető kékké változott.
Új nap virradt ránk.
Tele lehetőségekkel.
– Legalább azt engedd meg, hogy kinyissam az ajtót nektek –
mondtam a legcsekélyebb szemrehányás nélkül, majd kirángattam az
ujjai közül a kezében tartott kulcsokat, és sietve felmentem a
veranda lépcsőjén.
Mostanra már valahogy megértettem, hogy ez a férfi mindent a
maga módján akar csinálni. Vagy talán csak belekényszerítették ebbe
a szerepbe, és nem tudja, miként viselkedhetne máshogy.
Éreztem, hogy ott jönnek a hátam mögött, mert a bőrükből
bizseregtető energia áradt. Olyan volt, mintha csodálatos lehetőség
előtt állnék, ahogy szemtanúja lehetek egy tiszta és örök érvényű
eseménynek. Egy eleven, alapvető folyamatnak. Ez az elemi erő
azzal fenyegetett, hogy beszippant engem a mélységébe.
Bedugtam a kulcsot a zárba, lenyomtam a kilincset, kinyitottam
az ajtót és félreálltam, hogy Rex be tudjon menni mellettem. Hosszú
lábával pár lépéssel végigment a folyosón.
Elbizonytalanodva várakoztam, eszembe jutott, milyen volt,
amikor két nappal korábban valósággal az ajtóhoz szegezett. Ez az
emlék nyugtalanná tett, hiszen egyértelműen érzékeltem a Rexben
tomboló haragot.
Ez az érzelem legalább annyira meghatározta a jellemét, mint a
testéből sugárzó kétségbeesés, amivel engem is megfertőzött.
Legalább annyira, mint a vágyakozás, melynek villámjai kettőnk
között cikáztak.
Igazából nem is ismertem, és ez a férfi olyan lenyűgözően
ellentmondásos volt, hogy térdre kényszerített a vágy, hogy közelebb
kerüljek hozzá. Ki akartam tapogatni a titkait, hogy jobban
felderítsem és megismerjem.
Ennél persze jóval többre vágytam. Volt ebben a pasiban valami,
ami miatt mindenem megsajdult. Elég volt arra gondolnom, hogy
nemsokára hátat fordít nekem, és máris fájdalom hasított a
mellembe, a lelkembe és a gyomromba.
Teleszívtam levegővel a tüdőmet, és elszántam magam a gyors
cselekvésre. Átléptem a küszöb fölött, becsuktam magam mögött az
ajtót, nesztelenül végigmentem a folyosón, miközben nem tudtam,
vagy talán nem is akartam visszafogni magamat. Megálltam Frankie
szobájának ajtajában, és bekukucskáltam.
Remegtem belül, ahogy néztem őket.
Rex óvatosan lefektette a lányát az ágyára. Egy lágy mozdulattal
félresimította a homloka elől az elképesztően kócos tincseket. Nagy
szeretettel bámulta a gyerek bizalommal teli arcát, majd gyors puszit
nyomott a kislány rózsás, pufók arcára.
Összeszorult a torkom, megkapaszkodtam a kilincsben.
A látvány lenyűgözött és a rabjává tett.
Istenem!
Ez a pasi!
Valami történt miatta idebent.
Lerántotta a leplet valamiről, amiről nem is tudtam, hogy
akarom.
Lassan felkelt. A hajnali fényben hatalmas termetűnek tűnt, a
testéből áradó erő, éreztem, hogy bilincsbe ver.
Megfordult, rám tapadt a pillantása, elindult felém.
Alig kaptam levegőt. Nyugalom!
Tántorogva hátrébb léptem a folyosón, összeszedtem magam,
miközben nem tudhattam, hová sodor minket ez a harag. Azt sem,
hogy milyen következményei lehetnek a vonzalomnak.
Á
 Átlépett a küszöb fölött. Lassan, zihálva lélegzett.
Újra megéreztem a már jól ismert lángolást. Ezúttal úgy tűnt,
mintha a tüzet a felkelő nap ereje táplálta volna.
– Köszönöm – mondta Rex. A szava úgy hullott rám, mintha
durván megsimogatta volna a bőrömet.
– Szívesen. Amikor arról beszéltem, hogy esetleg szükséged
lehet egy barátra, komolyan gondoltam. Szóval, ha kellenék… Itt
vagyok.
Bólintott, bár meglehetősen vonakodva. Mintha a
beleegyezésével átlépett volna egy láthatatlan vonalat.
– Rendben.
Viszonoztam a biccentését, meglepett, hogy nem
akadékoskodott.
– Jól van. Én majd… később beszélünk. Csak… – ökölbe
szorított kezemet a szívemre nyomtam –, kérlek, feltétlenül szólj, ha
neked vagy Frankie-nek kellene bármi. Szeretném tudni, hogy van a
kislány. Ma egész nap csak őrá fogok gondolni.
E szavak után megfordultam, és elindultam az ajtó felé. Ki
kellett jutnom innen.
A fejemben ugyanis aggasztó gondolatok keringtek. Szerettem
volna fejest ugrani a zavaros, mély vízbe, aminek nem tudtam, hol
az alja. Kielégíteni a józanságom próbára tevő, őrjöngő éhséget.
Leginkább azonban tisztelni akartam Rexet. Térre volt szüksége,
ezt tőlem megkaphatja.
Csakhogy fogalmam sem volt arról, miként alakul majd ez az
egész, hiszen amikor elindultam tőle, mély fájdalom hasított belém.
 1 2 . FEJE Z E T
Rex

Néztem, ahogy kimenekül a folyosón.

Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy menekül. Mintha megrémült volna.
Megpróbált a lehető legmesszebbre eltávolodni tőlem.
Jól tette.
Talán nagyon is igaza volt, amikor okosan megpróbált elrohanni,
hiszen a feszültség rohamosan növekedett kettőnk között, ahogy
mindig, ha egy légtérben voltunk.
Fenyegető, erőteljes és könyörtelen feszültség.
Rynna gyors léptekkel haladt, teljesen szétzilálódott a csodálatos
gesztenyebarna hajkoronából a feje búbján sietve formázott kontya.
Jól láttam a tarkóján a hófehér, bársonyosan puha bőrt.
Megremegtem, mert olyan érzés tört rám, amit egyszerűen nem
engedhettem meg magamnak.
A fenébe!
Hagynom kell elmenni.
Ki innen.
Jó messze.
Onnan majd nem tud zavarba hozni, elrontani, összekavarni.
Akkor majd nem zilálja szét a gondolataimat, és nem csábítja
cselekvésre a kezemet. A messzeségből nem lesz ereje arra, hogy
réseket nyisson mindjobban megrepedező, megviselt páncélomon, és
nem tehet úgy, mint aki nem látja a nagy gonddal felépített
várfalaimat. Ez a lány ugyanis bejutott oda, ahonnan mindörökre
kizártam mindenkit.
Nem mintha sokra mentem volna az elszántságommal.
A feszültség egyre csak nőtt, miközben ő távolodott. Elhalkult a
léptei zaja, ám kettőnk között a növekvő távolság mintha
megsokszorozta volna a gravitáció erejét.
Minden elnehezedett, feszültté és törékennyé vált. A levegő. A
tüdőm. A gondolataim.
Ez az erő olyan irányba vonzott, amiről tudtam, hogy tiltott.
 Maradjak itt? Nem voltam elég erős. Rynna illata még mindig itt
lebegett, és teljesen elkábított.
Összefutott a számban a nyál. Cseresznye és cukor.
Átkozottul édes.
Valósággal rám zúdult annak az emléke, ahogy két éjszakával
ezelőtt megérintett.
A melegsége, a kedvessége, lenyűgöző teste teljesen
megbolondított.
Egy pillanatra elveszítettem az eszem, engedtem a csábításnak
ahelyett, hogy elűztem volna. A teste egyetlen érintése elég volt
ahhoz, hogy teljesen lángba boruljak. A farkam még sosem volt
ennyire kemény, és kétségbeesetten arra vágyott, hogy más módon
ízleljem meg, ne úgy, ahogy azt Rynna felkínálta. A fenébe! Hát
mitől vágyom ennyire arra, hogy elmerüljek gyönyörű testének
nedves melegében?
Csábítás áradt gömbölyded bájaiból.
Mindene bűnre ösztönzött.
Az ingoványos talajra azonban végül nem ezért nem léptem rá,
hanem amiatt, ahogy ránézett Frankie-re, amikor kiléptünk az orvosi
ügyelet ajtaján.
Süppedős mocsár lenne ez.
Szertefoszlott az önuralmam. A lábam már az előtt mozgásba
lendült, hogy az agyam felhívhatta volna a figyelmemet a
cselekedetem lehetséges következményeire.
Csakhogy…
Semmi nem érdekelt.
Nem számított, hogy ez mibe fog majd kerülni.
Végigsiettem a folyosón, majd át a nappalin.
Ahogy határozottan lépdeltem, szikrázott körülöttem a levegő.
Rynna már az utcára vezető lépcsőn volt, mikor utolértem, és
megragadtam a csuklóját. Érdesen, izgatón felhördült, és ez a hang
azonnal lángra lobbantott.
A fenébe is, ez az érintés is elég volt ahhoz, hogy forrni kezdjen
minden csepp vérem. Az ereimen végigdübörgő tűzözön fénye
teljesen elvakított. Semmivé foszlott az értelem, a belátás és a
hidegvér.
Magam felé fordítottam. A következő pillanatban már neki is
nyomtam a teherautó motorházának, így senki sem láthatott minket.
Beletúrtam sűrű, kócos hajába, és az arcunkat csak egy lélegzet
választotta el. Megremegett a szívem, amikor ártatlan tekintettel
viszonozta a pillantásomat. Tágra nyílt szemmel, összezavarodva
nézett rám, ahogy rádöbbent arra, hogy a foglyom.
Én is zavarban voltam.
Mivel a vágy nem engedte, hogy habozzak, az ajkára szorítottam
a számat. Érezni akartam végre valamit, nem csak a harag
egyfolytában bennem tomboló őrjöngését. Legalább egy pillanatra
hadd érintsen meg a remény szárnya.
Még úgy is, hogy tudtam, hibát követek el.
Felsóhajtott, és megnyílt előttem. Olyan átkozottul puha volt az
ajka, amikor rátapadt a számra. Együtt mozogtunk.
Édesen.
Habozva.
Hevesebbé váltam, mert ennél többre volt szükségem. Óvatosan
megharaptam puha, telt ajkát, és a szám minden kétségbeesett érintés
után még mohóbb lett. Könyörögtem azért, hogy váltson meg, és
attól féltem, hogy csak ő adhat nekem feloldozást.
Ezt tette. Zihálva kapkodott levegő után, amikor a nyelvem
besiklott a szája kútjába, hogy megkóstoljam.
Istenem. Igazam volt.
Átkozottul édes.
Elmélyült a csókom. Egyre többet kértem a nyelvem minden
egyes mozdulatával. Vagy talán éppen Rynna volt az, aki még többet
akart tőlem. Telt, érzéki szája követelőzőén rátapadt az ajkamra.
A vágy.
Elemésztett.
Elvakított.
Felkorbácsolta a sejtjeimet és megfeszítette az izmaimat.
Testem merev, kemény körvonalait hozzászorítottam Rynna lágy
idomaihoz. Legyűrt a vágyakozás. Évek óta nem tapasztaltam ezt a
szenvedélyt. Úgy éreztem, ha elég közel kerülök hozzá, talán nem
kínoz majd a fájdalom.
– Rex… – Halkan szűkölve megmarkolta a vállamat, és a
mozdulatai ugyanolyan kétségbeesetté váltak, mint az enyémek.
Őrjöngve csókolt.
A két tenyere lesiklott a vállamról a karomra, és elérte a
bicepszemet, amit már nem takart el a póló. Bőr a bőrön. Égető
gyönyörrel töltött el az érintése, alig kaptam levegőt, miközben az
ujjai besiklottak a pólóm alá. Megérintette a karomon lévő tetoválás
vonalait.
Felnyögtem.
A boldogságtól.
A szenvedéstől.
Nem tudtam, melyiktől.
– Rynna! – Még vadabbul csókoltam. Őrjítően szép arcát a két
tenyerem közé fogtam, megsimogattam a nyakát, mire hátrahajtotta
a fejét.
– De hát alig ismerlek. Akkor meg hogyan lehetséges, hogy
ilyen hatással vagy rám?
Igazából csak érthetetlen szavak törtek elő a számból. Az ajkam
közben elérte az állát. Biztosra vettem, hogy megrészegülök a
zihálásától és megsüketülök a szíve őrült dobogásától, miközben az
enyém is őrjöngve zakatolt.
A kezem továbbsiklott lefelé. Ez a test azóta gúnyos
kihívásokkal bombázott, amióta legelőször megpillantottam, ahogy
kilépett a szemközti ház ajtaján. Megsimogattam a vállát,
megérintettem a torkát, majd a melle következett.
Talán már az első percben sejtette. Azt, hogy ő lesz a végzetem.
Nagyon is jól éreztem, ahogy darabokra hasadok. Lépésről lépésre.
Szinte alig hallhatóan felnyögött.
– Igen…
A fenébe! Mit művelek én itt?
Csakhogy mostanra már a farkam átvette az irányítást, és nyoma
sem maradt az elmúlt évek során acélosra edzett önfegyelmemnek,
hiába tudtam, hogy hatalmas hibát követek el.
Megragadtam az egyik gyönyörű mellét, és a ruha szövetén
keresztül éreztem, hogy keményen ágaskodik a mellbimbója.
Felnyögött, és a keblét még jobban a kezembe nyomta.
– A fenébe – mormogtam. Talán ez volt az a pillanat, amikor
erőt vet rajtam az őrület. Most már ugyanis a legcsekélyebb
mértékben sem izgatott, hogy kint vagyunk az utcán. Az sem, hogy
valaki esetleg meghall minket.
Ehelyett kicsit hátrébb húzódtam, hogy megnézzem magamnak,
ahogy nekifeszül a teherautó motorházának. Felém ívelő testéből
áradt a vágy. Engem akart édes, duzzadt ajkával.
 Remegett körülöttem a világ.
Földrengés.
Romba dől minden, megrepedezik, széthullik.
Megragadtam a topja szélét, és lehúztam róla.
Nem volt rajta melltartó. A melle pont megfelelő méretű volt, a
bőre lenyűgözően sima, a bimbók csupán egy árnyalattal sötétebb
rózsaszínek.
– Gyönyörű – mormogtam, és közelebb hajoltam, hogy
megnyaljam a kemény csúcsot. Óvatosan ráharaptam az egyik
rózsaszínű bimbóra.
Két kézzel megmarkolta a hajamat. Húzta maga felé. Égett a
vágytól.
– Rex… Istenem… Kérlek!
Felmordultam, az ajkam elindult felfelé a mellei közötti
völgyben, az orrom az álla alá simult, az ajkam elérte nyakának
hófehér bőrét.
Érintésemtől a pulzusa vad, szabálytalan lüktetésbe kezdett.
Rátapadt az ajkam. Beszívtam a számba, miközben a kezem
elindult lefelé az oldalán, a csípőjén, le egészen a térdéig.
Megragadtam és felemeltem a lábát, hogy a derekam köré
kulcsolhassa, miközben a testemet elhamvasztó forróságnak
engedelmeskedve mohó farkamat nekinyomtam lángoló ágyékának.
A pizsamáján keresztül egészen halványan éreztem a punciját,
ám kis híján ez is elég volt ahhoz, hogy elsodorjon a gyönyör.
Túl hosszú idő telt el. Átkozottul hosszú idő, és az
önmegtartóztatás aláásta az önfegyelmemet. A józan ész fejvesztve
menekült.
Farmerba bújtatott farkamat nekidörzsöltem a csiklójának, és
őszinte boldogsággal töltött el Rynna nyöszörgése, ahogy kinyögte a
nevemet. Összeszorította a fogát, nem akart hangosan lihegni,
üvöltve zihálni.
A francba!
Ez a lány egészen elképesztően vonzó volt a felkelő nap
fényében.
Legszívesebben letéptem volna mind a kettőnkről az utolsó
ruhadarabot is, hogy a testünk végre egymásba olvadhasson.
Szerettem volna elmerülni a teste nedves melegében.

Ó
 Óvatosan harapdáltam a kulcscsontját, miközben egy
tapasztalatlan tizenéves kölköt is megszégyenítően esetlen vadsággal
még erősebben nekidörzsöltem a farkam.
Olyasmit éreztem, mint még soha.
Mintha egy lenyűgöző, csodálatos élmény küszöbén állnék.
Egy felfoghatatlanul nagyszerű fordulat előtt.
Ebben a pillanatban Rynna testében megfeszült az összes izom,
mélyen beszívta a levegőt, mielőtt vadul remegni kezdett volna
körülöttem.
Komoly erőfeszítéssel visszafogta magát, nem kiabált, csak egy
mély nyögés hagyta el a száját az orgazmusa pillanatában.
Megroggyant a térde, miközben én továbbra is nekidörzsöltem
magam tűzforró testének, és nem törődtem azzal a futó gondolattal,
hogy mégis milyen messzire sodor el ez az őrület.
A választ abban a pillanatban kaptam meg, amikor Frankie
szobájának nyitott ablaka felől halk nyöszörgést hallottam.
Ez elég volt ahhoz, hogy azonnal visszahulljak a valóság
talajára.
Arcul csapott, hogy ki vagyok, és rám zúdult a felelősségérzet.
Halálosan megrémülve elhátráltam, és éreztem, hogy az iszonyat
karmai belemarnak a torkomba.
– A fenébe! – Megráztam a fejem, és megpróbáltam összeszedni
magam. El kell szakadnom ettől a testtől. Hátraléptem még mindig
lángban égve, miközben nem is mertem Rynnára nézni az után, amit
tettem vele.
Ő felém nyújtotta remegő kezét.
– Rex…
Hogy a csudába lehetséges, hogy megértést fedeztem fel a
tekintetében?
– Ne haragudj rám, Rynna! Istenem! Nem tudom, mi ütött
belém.
Megigazította a ruháját, és kilépett a kocsi mellől a járdára. A
felkelő nyári nap fénye mindent beragyogott. Rynna egy pillanatig
csak némán nézett rám. Megint izzott közöttünk a levegő. Ekkor az
ajkán lágy mosoly jelent meg.
– Nincs miért bocsánatot kérned.
Megfordult, átsétált az úttesten, miközben én együgyű
fajankóként csak álltam, és azt a helyet bámultam, ahol az előbb még
ott volt.
Azt hiszem, mindig is ilyen voltam.
Bolond.
Megrázkódtam, felrohantam a lépcsőn be, a házba.
– Apu! – Ez az egyetlen szó hallatszott csak a folyosó felől, de
már ez is elég volt ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Oda,
ahova való.
Nagyon is igazat mondtam Kale-nek. Tényleg csak egyetlen
lányra van szükségem az életemben.
A dolog kölcsönös.
A kislányomnak meg rám van szüksége.

Megszólalt a csengő. Éppen egy könyvet olvastam fel Frankie-nek,

de ekkor elhallgattam. Zihálni kezdtem, és a szívem hevesen
dobogott.
Istenem! Teljesen elment az eszem. Még mindig remegtem
testben és lélekben is attól az ostobaságtól, amit ma reggel
elkövettem, amikor nekinyomtam Rynnát a furgonnak.
Éveken át ellenálltam.
Tessék, erre kiderül, hogy a szomszéd lánynak nem tudok
ellenállni.
Lesújtott rám a bűntudat. Megszentségtelenítettem, amit nem lett
volna szabad.
Frankie ágyának fejénél ültem, a hátamat nekivetve a támlának,
és úgy tartottam a könyvet, hogy mind a ketten lássuk a képeket. A
lányom hozzám bújt, a mellkasomon feküdt, és elfordította a fejét,
hogy követhesse az eseményeket.
Gyakorlatilag az egész napot itt töltöttük, mesét olvastam neki,
megmértem a lázát, aztán csak bámultam, amikor aludt.
– Ki az? – suttogta. Barna szemében izgalom villódzott, és ebből
rájöttem arra, hogy bármi volt is a baja, az a betegség mostanra már
meghátrált.
– Nem is tudom. Talán bulit szerveztél és vendégeket vársz? –
tréfálkoztam, és a mutatóujjammal megpöcköltem az orrocskáját.
Megpróbáltam azt a látszatot kelteni, mintha a gyomrom nem
görcsölt volna be már annak a puszta lehetőségétől is, hogy Rynna
áll kint az ajtó túlsó oldalán.
Frankie fintorgott, aztán bűbájosan elmosolyodott.
 – Csak azért, mert valaki jobban van, még nem szokás bulizni, te
butuska.
– Tényleg? – Játszottam meg az értetlent.
– Nem bizony! A gyógyulásért csak az jár, hogy visszamehetsz
dolgozni.
Elnevettem magamat, miközben fájdalmas boldogság hasított
belém. Olyan mélyen, hogy majdnem kettészakadtam tőle. Ilyen
csodálatosan fájdalmas dolog volt Frankie Leigh szeretete.
Annyira imádtam, hogy az már szinte fájt.
Játékosan beletúrtam a hajába.
– Úgy tűnik, túl sok időt töltöttél a nagyanyád társaságában.
A megdöbbenéstől leesett az álla.
– Olyan nincs, hogy túl sok idő a nagymamánál, apu! Hát nem
tudod?
Ismét felkacagtam, és az járt az eszemben, hogy nem is törődöm
a csengővel, ám Frankie leszökkent az ágyról. Két parányi kezével
megragadta az egyik csuklómat, és teljes erővel rángatni kezdett.
Nem a testemet sikerült magával húznia, hanem a szívemet.
– Gyere már, apu! Van valaki az ajtóban. Meg kell néznünk,
hogy ki az.
– Jól van, jól van – mondtam. Ingerültté tett, hogy az egész
testemben izgatott bizsergés támadt. Éreztem, hogy szeretném
felvonni a védőpajzsainkat.
Közben pedig egyfolytában arról ábrándoztam, hogy milyen
volna, ha a kezemet nyújtanám Rynnának.
Akkor kikeveredhetnék az életem romhalmazából, és mindent
újrakezdve egy olyan világ várna rám, ahol nem gond, ha szóba
állok egy Rynna Dayne-hez hasonló lánnyal.
Frankie a mutatóujjamnál fogva húzott maga után. A nyomában
bukdácsoltam. Már nyoma sem volt a korábbi bágyadtságának,
ahogy odasietett az ajtóhoz. Talán túlzásba vittem az aggódást.
Lábujjhegyre állva az oldalsó ablakon át kilesett a verandára.
Nagyot szusszanva visszafordult felém.
– Azt hiszem, elkéstünk. Senki sincs odakint.
A vállára tettem a kezem, és magam mögé toltam.
Automatikusan mindig védelmezem. Lenyomtam a kilincset, hogy
kinyithassam az ajtót és kileshessek.
A lányomnak igaza volt.
 Senki sem állt odakint.
Viszont valaki járt nálunk.
A két hintaszéket emlékeim szerint legalább egymillió évvel
ezelőtt csináltam, akkor régen, amikor még semmit sem sejtettem. A
közöttük lévő alacsony deszkaasztalra valaki egy tálcát rakott.
Amikor a székek készültek – közvetlenül a beköltözésünk után –, azt
hittem, hogy végre kijutottam az árnyékból.
Beforrt a sebhely, amitől mindörökre eltűnt a boldogság az
életemből.
Milyen ostobán naiv voltam.
Egy jókora fazék volt a tálcán, a tetején fedővel. Egy cédulát is
hagytak mellette.
Frankie lelkesen kiszaladt a verandára.
– Ó, ezt nézd meg, apu! Rajta van a nevem. Ez itt az én
ajándékom!
A szemközti ház felé villant a tekintetem. A régi épület némán,
mozdulatlanul trónolt odaát, csupán az előtte magasodó öreg fák
ágai integettek barátságosan.
Fellángolt bennem az érzelem. Megállíthatatlanul. Túl vadul.
Elsöprő erővel.
Nagyot sóhajtottam, és rávettem magam, hogy bevigyem inkább
a tálcát.
A csodálatos illat akkor csapott le rám, amikor lehajoltam és
megragadtam a két fülét. Az elképesztően finom aromától boldogság
és nyugalom töltött el.
Ezt a boldogságot és nyugalmat a lányomnak szánták. Valaki
olyan kedves vele, amit egyetlen nőnek sem engedhetek meg.
Az én tündéri gyerekem ott szökdécselt mellettem, miközben én
bevittem az ajándékot a konyhába és letettem az alacsony asztalra.
– Ez meg micsoda, apu?
Bizalommal teli mosollyal nézett fel rám, összefonta az ujjait,
miközben felkönyökölt az asztalra, hogy mindent jobban lásson.
Pont úgy nézett ki, mint aki ebéd előtt hálaimát mond az ételért, amit
kapott.
– Óvatosan – figyelmeztettem, és levettem a fedőt. Serpenyős
csirkés pitét kaptunk. Corinne Dayne híres volt erről az
ínyencségéről.
Beleadta a szívét.
 A lelkét.
Olyan csodálatos volt az illata, hogy összefutott a nyál a
számban.
Az átkozott kezem remegett, amikor odanyúltam és felkaptam a
cédulát. Az egyik oldalára Frankie neve volt felírva. Még sosem
láttam ilyen gyönyörű kézírást.
Kihajtottam, megnéztem az üzenetet.

Kedves Frankie Leigh!

Emlékszel, mit meséltem neked? Megvan ám nekem a

nagymamám néhány finomságának a receptje. Most pedig elárulok
neked egy óriási titkot. – Itt van nálam annak a pitetésztában sült
csirkeragunak is a receptje, ami olyan, mint a finom húsleves.
Olyankor szoktuk elkészíteni, ha valaki beteg. Mindig is ez az étel
volt a kedvencem, és néha egyáltalán nem bántam, ha
megbetegedtem, mert tudtam, hogy a nagymamám ilyet süt nekem,
és hamarosan minden jobbra fordul. Emlékszem, hogy amikor
olyan picurka kislány voltam, mint amilyen te most vagy, ott ültem
a konyhánkban; tudod, az utca túlsó oldalán. Pontosan ilyen pitét
ettem. Minden egyes falat után tudtam, hogy széles e világon
nincsen más, aki olyan nagyon szeretne engem, mint a nagymamám.
Tegnap este tiszta szívemből azt kívántam, bárcsak
eltüntethetném a betegséget. Remélem, ez a pite téged is ugyanúgy
meggyógyít, mint ahogy velem is mindig csodát művelt. Egész
biztosan így lesz.
Szeretettel,
Rynna

A franc essen belé!

Mi a fészkes fenéért szórakozik így velem?
Gyűlöltem azért, mert alattomosan befurakodott közénk, és
befészkelte magát, pedig tudta, hogy nem maradhat itt.
Én is hülye vagyok, hogy mégis vágyok rá.
– Olvasd fel nekem! Ó, olvasd fel nekem, apu! Mit írnak?
– Rynna küldi, a szomszéd lány – magyaráztam. Megpróbáltam
lenyelni a torkomat elszorító gombócot. – Azt mondja, hogy a
nagymamája pontosan ilyen ragulevest főzött, amikor ő kiskorában
nem érezte jól magát. Azt gondolta, hogy te is jobban leszel tőle,
ezért csinált neked.
Két hatalmas, barna szeme még jobban kitágult a reménytől, és
utána a kislányom olyan halkan szólalt meg, mint aki titkos
dolgokról beszél:
– Gondolod, hogy ez is olyan finom lesz, mint a cseresznyés
pitéje?
A szemem sarkából a még mindig a konyhapulton fekvő, édes
pitére néztem. Ma délután azonnal megkóstoltam, mihelyt
lehetőségem nyílott rá. Csak azért is. Meg azért, mert nem értem be
a hajnalban kapott kis kóstolóval odakint.
– Mi lenne, ha megkóstolnánk? Eszel egy adagot belőle, én meg
felmelegítek hozzá egy kis szeletet a süteményből. Mit szólsz hozzá?
– Csak azt, hogy te vagy a világ legjobb apukája… Pont olyan,
mint Rynna nagymamája.
Bárcsak igaza lenne a gyereknek!
 1 3 . FEJE Z E T
Rynna

A nagymamám étterméből kilépve valósággal arcon csapott az

alabamai kánikula. Ragadós izzadság borította be a bőrömet, a
karom amúgy is sajgott, mert egész nap kemény fizikai munkát
végeztem. A régi konyhában mindenről lesikáltam a harminc év alatt
rárakódott olaj- és zsírréteget. Úgy gondoltam, abból nem lesz baj,
ha megpróbálom a lehető legtöbbet megmenteni a berendezésből.
Legalább így nem kell tétlenül malmoznom, míg végre időpontot
kapok a bankhoz, ahol aztán hivatalosan is hitelért folyamodhatok.
Őrjítő volt ez a várakozás. A bizonytalanság. Azon töprengtem,
elég erős leszek-e ahhoz, hogy újra talpra állítsam ezt a poros
étkezdét. Hisz bárki is bennem? Kapok vajon esélyt arra, hogy
valósággá változtassam ezt a régi álmot?
Holtfáradt voltam a mai robotolás után, ugyanakkor pezsgett a
vérem, és elégedetten dúdoltam. Hosszú évek óta nem éreztem ehhez
fogható elégedettséget. Messze idegenben, San Franciscóban
megpróbáltam meggyőzni magamat arról, hogy nagyvárosi életre
vágyom. Nem Gingham Lakesre.
De a lelkem mélyén végig tudtam, hogy ez hazugság.
Úgy éreztem, mintha a nagymamám suttogna a fülembe: Tedd
azt, amitől boldog leszel, gyermekem. Tudom, hogy a boldogság
választás kérdése. Az élet nem könnyű. Ne számíts arra, hogy ez
megváltozik. Aki nem nevet, az sír. Válaszd a nevetést. Azt, ami
boldogsággal tölt el. Amikor elindulsz a saját ösvényeden, az nem
mindig a legkönnyebb út lesz, de elvezet a céljaidhoz.
A kék ég felé fordítottam az arcom, becsuktam a szemem, és
halkan ezt mormoltam:
– Ezen az úton indultam el, nagymama. Akkor is, ha nem ez a
legkönnyebb. Tudom, így jutok el oda, ahol vár a boldogság.
Kinyitottam a szemem, és a tekintetem megpihent az utca
túloldalán az építkezésen. Üres volt, mára már véget ért a munka.
Persze ettől a gondolataim azért még Rex felé vándoroltak.
 Amikor tegnap reggel eljöttem a háza elől, egyből hazamentem,
és bebújtam az ágyamba. Annak dacára, hogy szinte az egész éjjelt
ébren töltöttem a kórházban, nem sikerült azonnal elaludnom. Csak
hánykolódtam.
Kimerült voltam, ugyanakkor izgatott.
Fáradt, de teli életerővel.
Mintha csak súlytalanul lebegtem volna valahol az űrben.
A pokol és a mennyország közti senki földjén akadtam el,
rábukkanva egy olyan férfira, aki a teste néhány elképesztő
mozdulatával képes volt a csúcsra juttatni. Csakhogy utána olyan
sok fájdalom és megbánás látszott az arcán, hogy azonnal romba
dőltem tőle.
Jól tette, hogy besietett Frankie-hez. Pontosan azt csinálta, amit
tennie kellett. Legyen mindig is a gyermeke a legfontosabb a
számára.
Megdöbbentett azzal, hogy nem csupán azt bánta ennyire meg,
hogy mi ketten odakint megfeledkeztünk magunkról, és a masszív
teherautója mögött elbújva egymásnak estünk. Mélyebb oka volt a
fájdalmának. Nem csak azért volt olyan keserű, mert el kellett
engednie, hogy visszatérjen a gyerekhez.
És én mit éreztem?
Azt, hogy nem én irányítok.
Az utolsó szalmaszálba kapaszkodom a szakadék szélén.
Ő meg nagyot taszít rajtam.
Megráztam a fejem, mert elég volt a tépelődésből. Elléptem az
ajtó elől, kulcsra zártam, és megálltam a járdán.
Odakint olyan látvány fogadott, ami miatt nem értettem, hogy
mégis miért költöztem el innen. Kétoldalt szép, régi épületek
sorakoztak, hatalmas fák vetettek árnyékot az utcára és a boltok
kirakataira. Némelyikben még ma is ugyanazok az üzletek
működtek, ahova fiatalasszony korában a nagymamám is járt.
Azt gondolhatná az ember, hogy a környék a fejlesztésekkel
elveszíti bájos vidékiességét.
Nem ez történt.
Még izgalmasabbá vált.
A felújított épületek új napellenzőket és ereszeket kaptak, a friss
téglából készült falak is csak fokozták az összetartozás érzését
ahelyett, hogy idegennek és betolakodónak tűntek volna. Nem csoda,
hogy Lillith olyan büszke volt a város rehabilitációjára, amikor
legelőször találkoztunk.
Nemsokára a Pöttöm Pite is bekapcsolódik ebbe az
újjászületésbe.
Elégedetten nagy levegőt vettem, és elindultam a terepjáróm
felé, miközben a kulcscsomómról lógó sok kulcs közül
megpróbáltam kiválasztani a megfelelőt.
Emiatt aztán szépen nekimentem egy kemény testnek.
– Ó, istenem! Elnézést. Bocsánat – motyogtam meglepődve.
Két erős kéz ragadta meg a vállamat, nehogy elessek.
– Hé, lassan a testtel – mondta a férfi nevetve. Összerezzentem.
Tágra nyílt a szemem, kiszáradt a szám, a szívem pedig mintha csak
jéggé dermedt volna.
A fickó rám mosolygott.
Zavarba hozta az arckifejezésem.
Oldalra hajtotta a fejét, és jókedvűen felnevetett.
– Egy ilyen csinos kislánynak a lába elé kellene néznie, nehogy
elessen és beüsse a szép pofikáját.
Remegve hátraléptem. Továbbra sem tudtam megszólalni. Nem
tudtam reagálni.
Nem kaptam levegőt, a szívem pedig talán le is állt a mellkasom
mélyén.
Rám tört a rosszullét, szédültem és megtántorodtam.
Még csak fel sem ismert.
Ez a szemétláda nem ismert fel!
Az egyik kezemet a számra szorítottam, mert nem akartam, hogy
előtörjön belőle a torkomat marcangoló zokogás. Dermedten állva
bámultam a férfit.
Nem tudtam mozdulni.
Lebénultam.
Lefagytam a döbbenettől.
Féltem.
Elöntött a gyűlölet.
– Jól vagy, szépségem? – kérdezte, mintha képes volna az
együttérzésre.
Olyan jó lett volna, ha elég erős vagyok ahhoz, hogy pofon
vágjam. Vagy a szemébe köpjek. Ha üvöltve el tudnám küldeni a
pokolba, oda, ahol lennie kellene.
 Ehelyett mozdulatlanul állva bámultam, megrettenve és
hitetlenkedve.
Amikor felemelte a kezét, hogy megérintsen, végre magamhoz
tértem. Őrjöngve félreütöttem a mancsát, és hátraléptem. A
könnyeimmel küszködve megfordultam, és odarohantam a
kocsimhoz. Úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam kinyitni a
Cherokee ajtaját. Ismét rám tört a rosszullét, igazi vihar és a fulladás
fenyegetett.
Alig tudtam bevonszolni magam a kormány mögé.
Elkapott a hányinger.
Becsaptam és bezártam az ajtót, és két kézzel megragadtam a
kormányt. Ellenálltam a késztetésnek, nem tapostam a gázra, nem
menekültem el.
Szóval itt van.
Itt van.
Maró folyadék öntötte el a torkom, amikor Aaron a válla fölött
hátrapillantott rám. Úgy csóválta meg a fejét, mintha háborodott
volnék. Utána megfordult, és ment tovább a járdán. Neki ez az egész
semmit sem jelentett, én viszont visszazuhantam egy olyan
időszakba, amit mindennél jobban szerettem volna végre elfelejteni.

Rynna – tizenkét éves korában

Lelkesen vigyorogtam, és az izgalomtól lángoltak az idegeim. Alig

tudtam elhinni, hogy engem is meghívtak.
Boldog várakozás töltött el. Lehet, hogy végre minden
megváltozik! Utáltam, hogy eddig kihagytak. Nagymama azt mondta,
azért közösítettek ki, mert túl félénk vagyok, ám én ebben nem voltam
biztos.
Összefontam az ujjaimat, a kezemet az ölembe ejtettem, és
keresztbe tett lábbal ültem a földön Janel hálószobájának padlóján.
Körben helyezkedtünk el.
Ez volt „a kör”.
A tekintetem végigsiklott a többiek arcán: Kimberly, Sarah, Ben,
Kerry, Janel és Aaron.
 Aaron.
Pillangók perdültek táncra a hasamban, és megizzadt a
tenyerem.
Aaron.
Többször is rápillantottam, boldog lettem volna, ha mellette
kaptam volna helyet, de túl ideges voltam ahhoz, hogy cseréljek
valakivel.
Viszont legalább itt lehettem. Csakis ez számított.
Az ágy melletti kislámpa halványan égett, a nagy lámpát
lekapcsolták.
Janel letette az üveget a kör közepére.
Kerry vihogni kezdett.
– Ez a játék annyira hülye – mondta, csakhogy közben Ben felé
pislogott, én pedig arra gondoltam, hogy esetleg Kerry is olyan
ideges, mint én. Talán mindenki az.
Janel megköszörülte a torkát, én meg rádöbbentem, hogy nem,
ez a lány semmitől sem fél.
– Na jó, mondom a szabályokat – szólalt meg. – Megpörgeted az
üveget, és akire rámutat, azt három másodpercig meg kell csókolnod.
Halkabban, jelentőségteljes mosollyal mondta ki a lényeget:
– A száján.
– Akkor is, ha egy lány az? – kérdezte Kimberly.
Janel felmordult.
– Szerinted miről beszéltem?
– Pfuj!— Sarah idegesen mocorogni kezdett, és vadul megrázta
a fejét.
– Ne legyél már kis pisis – mondta Janel, és dühös pillantást
vetett rá. – Te akartál idejönni, úgyhogy most be kell tartanod a
szabályaimat.
Janel volt a főnök. Mindig is ö irányított. Egy örökkévalóság óta
ismertük egymást. Az anyukája a nagymamám éttermében dolgozott,
ezért elég sok időt töltöttünk együtt. Természetesen ez nem jelentette
azt, hogy engem is meghívott volna az ilyen bulikba.
Először Janel pörgette meg az üveget. A vége Sarah-ra mutatott.
Janel négykézláb odamászott, és szájon csókolta. Hangosan háromig
számoltunk. Janel visszaült a helyére.
 – Látod, nem is volt olyan szörnyű, igaz?
Sarah mind a két kezét a szájára szorította.
– Azt hiszem, én senkit sem szeretnék megcsókolni.
Janel egy felháborodott pillantást vetett Kimberlyre.
– Nem megmondtam? Ez a csaj gyenge.
Utána rám szegezte a tekintetét.
– És te?
Lelkesen bólintottam, remegtem az izgalomtól.
– Jól van. Te következel.
Lehetséges, hogy valakinek a szíve kiugorjon a torkán?
Ügyetlenül megpörgettem a palackot. Kimberlyre mutatott.
Becsuktam a szemem, odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Éppen
csak megérintettem az ajkát. Nem volt annyira szörnyű. Csak hát
nem öt akartam megcsókolni.
Utána remegve, vadul zakatoló szívvel, enyhe rosszulléttel ültem,
miközben egymás után mindenki sorra került.
Aaron másodszor pörgette meg az üveget. A palack imbolyogva
többször is körbefordult, míg végül felém mutatva megállt. A
pillangók valósággal megörültek, én megremegtem.
Aaron lassan felém hajolt. Csakhogy ekkor Janel kettőnk közé
dugta a kezét.
– Azt hiszem, jobb lesz ezt diszkréten intézni. Menjetek be a
kisszobába!
Tágra nyílt a szemem.
– De hát…
– Az én házam, az én szabályaim. Emlékszel?
Feltápászkodtam, teljesen leizzadtam, amikor végigpillantottam
a testemen, és utána a vonakodva felkelő Aaronra néztem. Janel
talpra szökkent.
– Erre!
A szekrény méretű gardróbszoba a túloldalon volt. Janel
kinyitotta az ajtót.
– Menj be!
Odabent sötét volt, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Furcsa
és kellemetlen volt ez az egész. A nagymamám mindig azt mondta,
hogy legyek résen, mert ha valami gyanús, akkor az valószínűleg
tényleg bajt hoz rám. Hallgassak az ösztöneimre.
Nem törődtem a tanácsával. Végre engem is meghívtak ide, és
eszem ágában sem volt elszalasztani a lehetőséget. Beléptem a
szobácskába, és vártam, hogy Aaron is kövessen, ám ekkor Janel
harsogva felkacagott, amitől én megremegtem, és a képembe vágta
az ajtót.
Kintről hangos röhögés hallatszott. Pánikba estem.
Megragadtam a kilincset, de az ajtó zárva volt.
– Ne csináld, Janel, ez nem vicces. Engedj ki!
Megint röhögtek.
– Te komolyan azt hitted, hogy Aaron meg akar csókolni egy
ilyen dagadt tehenet? Te annyira buta vagy, Rynna Dayne. Sosem
fogsz tetszeni Aaronnak. Es egyikünk sem lesz a barátod.
Forró könnyek buggyantak ki a szememből.
– Kérlek.
– Húsz perc szobafogság a dagadéknak – kántálta Janel. A
vékony ajtón keresztül jól hallottam a nevetésüket, miközben
lerogytam a padlóra, átkaroltam a térdemet, és az járt az eszemben,
hogy vajon mindörökre ilyen magányos leszek-e.
 1 4 . FEJE Z E T
Rex

– Nyisd ki a szád, és mondd azt, hogy ááá!

A vizsgálóasztal szélén ülő Frankie megtette, amire kérték, és olyan
nagyra nyitotta a száját, hogy szerintem Kale belátott egészen a
gyomráig. Azt mondta, hogy ááá, de közben kuncogni kezdett, és kis
híján hangos nevetésben tört ki, amikor az orvos egy spatulát
szorított a nyelvére és bevilágított a torkába.
– Ó, ez iszonyatos. – Ha nem tudtam volna, hogy Kale csak
hülyéskedik, azonnal odaugrottam volna melléjük, és hangosan
üvöltve kiszedem belőle, hogy az egymillió rettenetes kórokozó
közül pontosan melyik felel a lányom betegségéért.
Na igen. Az előző hétvége során belevetettem magam az internet
feneketlen bugyraiba, rákerestem a gyerekbetegségekre, miközben
az alvó lányomat őriztem.
Úgy tűnik, a Google kiválóan alkalmas arra, hogy az enyhe
aggódás iszonyatos rémületté váljon.
Félelmetes dolgokat találtam.
Kale viszont csak hülyéskedett.
Jókedvűen cukkolta Frankie-t.
– Mi történt, Kale bácsi? – kérdezte tágra nyílt szemmel a
lányom.
A cimborám halkan válaszolt, mintha egy titkot árulna el:
– Ne áruld el senkinek se, de úgy tűnik, hogy szörnyek élnek a
torkodban.
Frankie hangosan felkacagott, és megvonta a vállát.
– Dehogyis. Nincsenek szörnyikék a torkomban.
Kale sértődött képet vágott.
– Ezt majd pont te döntöd el. Talán nem én vagyok az orvos?
– Apukám szerint nincsenek is szörnyek.
– És az apád talán okosabb, mint én? – Kale dühösen rám nézett,
én pedig nem tudtam eldönteni, hogy komolyan lenéz-e, vagy sem.

Ő
 – Persze hogy okosabb, mint te. Ő az egész világ
legeslegeslegjobb apukája. – A gyerek az apró öklével minden
szónál belebokszolt a levegőbe. Felém fordult. – Igaz, apu?
Eddig keresztbe font karral a falnak támaszkodtam. Most
megvontam a vállam.
– A lányom a legokosabb kölyök a környéken. Keni-vágja a
tutit.
Az orvos magasba vonta az egyik szemöldökét.
– Szerinted pedig tuti, hogy okosabb vagy nálam?
– Azt hiszem – mondtam halvány mosollyal.
Frankie mind a két karját diadalmasan a magasba emelte.
– Én mindent tudok.
– Komolyan? – Kale megcsiklandozta a hasát. A gyerek abban a
pillanatban felkacagott, és megragadta a doki kezét.
– Komolyan! Kooomolyan! Ko-ko-komolyan! – harsogta,
miközben megpróbált ellenállni a csiklandozásnak. Történt valami a
szívemmel, elfogta az az őrjítő érzés, ami mindig is rám tör, ha akár
csak egyetlen pillantást is vetek az én gyönyörű, kedves, boldog
kislányomra. Büszke voltam rá.
Nem túlzás, hogy rajongok érte.
Nekem ő a nap.
Élettel tölt el.
Ugyanolyan gyorsan abbahagyta a kacagást, ahogy az előbb
elkezdte.
– Akkor most már meggyógyultam, Kale bácsi?
A doki játékosan megbokszolta az állát.
– Egészséges vagy, mint a makk, pogácsa.
Frankie savanyú képet vágott.
– Nem szeretem a pogácsát, Kale bácsi. Az én kedvencem a
cseresznyés pite.
Még szép, hogy az.
Kale értetlen arcot vágott.
– Azt akarod, hogy mostantól cseresznyés pitének hívjalak?
Alig tudta visszafojtani a nevetését, és amikor rám pillantott.
Látszott, arra vár, hogy én mikor kezdek kacagni.
– Izé… talán inkább ne – mondtam, és ellöktem magam a falól.
Ingerült lettem, mert pontosan tudtam, hogy Kale-ben milyen emlék
bukkant fel. Az általános iskola harmadik osztálya után, a nyári
szünetben Ollie rávett minket arra, hogy egyfolytában a Warrant
együttes átkozott videóját bámuljuk. Úgy tűnt, a cimboránk ekkor
döbbent rá arra, hogy a lányok mégsem annyira bénák.
Vagy talán igazából azért váltam ingerültté, mert a sütemény
megemlítésekor óhatatlanul Rynnára gondoltam?
Úgy tűnt, hogy egyikünk sem tud szembeszegülni a bennünk
lángoló őrülettel. Kétségtelenül ez a lány is ugyanúgy a kettőnk
között izzó, szilaj energia rabja volt, mint én. Az őrjöngő vágyé. Az
egyre erősebb késztetésé, ami egymás felé taszít minket.
Ellenállhatatlanul.
Ostobán.
Zabolátlanul.
Pontosan ezt éreztem, amikor megérintettem.
Elment az eszem. Persze attól, hogy ezzel tisztában voltam, még
nem jött vissza.
Esküszöm, hogy a lelkem legmélyéig megperzselődtem, amikor
megérintettem Rynnát.
Túl sok volt ez nekem. Túl jó. Boldogság volt, miközben
pontosan tudtam, hogy iszonyatosan helytelen.
Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy az életem során
valószínűleg még sosem vágytam annyira egy nőre, mint rá.
Soha.
Emlékszem, milyen volt nézni, ahogy megértő arckifejezéssel
elsétál. Mintha csak gyomron rúgtak volna. Eszem ágában sem volt
fájdalmat okozni neki. Csak hát mégis mit kaphatna tőlem a
kibaszott szerencsétlenségen kívül?
A fejemet rázva elhessegettem ezeket a gondolatokat.
– Akkor minden rendben van?
– Minden csodás, barátom.
Kale a hóna alatt megragadta Frankie-t, és felemelte a magasba.
A lányom kiabált, és úgy csapkodott a kezével, mintha repülne. A
doki letette a földre, és megsimogatta a fejét.
– Jobb, mint új korában. Igaz-e, Frankie Leigh, kicsi cseresznyés
pite?
Amikor rám kacsintott, könyökkel jó oldalba vágtam.
– Ne szórakozz velem, haver!
Nyöszörögve nevetett, és a bordáit tapogatta.
 – Ne kapd fel a vizet, csak ugratlak. Időnként te is lazíthatnál
kicsit.
Frankie táncra perdült az apró szobában.
– Rynna cseresznyés pitéje a legjobb a világon. Apu szerint
finomabb még a nagymamája pitéjénél is.
Kale a lányomra nézett, majd felém fordult, és valami
megvillant a szemében.
– A Rynna pitéje?
– Bizony – felelte Frankie, még csak nem is sejtve, hogy Kale
valójában engem kérdezett. – Hozott nekem egyet, amikor beteg
voltam, és egyből jobban lettem. Ó, Kale bácsi, olyan fincsi volt!
– Milyen kedves lány ez a Rynna – mondta Kale. A szemétláda
közben már megint engem bámult.
– Ühüm! Kedves, nagyon kedves. Még egy levelet is írt nekem.
Frankie mit sem sejtve Kale-re zúdította az összes részleteket,
amiket én rohadtul nem szerettem volna megosztani vele. A lányom
egy pillanatra sem fogta be a száját, miközben elindultunk ki, a
várószobába. Ugrált, pörgött és szökdécselt, bemutatta, mit tanult a
balettórán.
Odakint a tágas helyiségben egyből odarohant a sarokban
kialakított játszórészhez. Ott legalább egymillió gyerek nyüzsgött,
miközben a szüleik – leginkább anyukák – az élénk színű, műanyag
székeken ülve várták, hogy sorra kerüljenek.
Odafordultam Kale felé.
– Köszönöm a segítséget, haver. Tudom, hogy itt nem szokás
még egyszer, utólag is megvizsgálni a kis betegeket.
Kale vett egy mély lélegzetet, és Frankie felé pillantott. A
gyerek már javában beszélgetett egy vele nagyjából egykorú
kisfiúval. Hihetetlen, mennyire nyitott és barátságos. Azonnal új
haverjai lesznek, bárhova megy. Néha kicsit aggódtam is amiatt,
hogy ennyire kitárulkozó. Egyfolytában sasszemmel ügyeltem.
Ugyanakkor nem bántam, hogy népszerű.
– Örömmel segítek, Rex. – Kale visszafordult felém, és ebben a
pillanatban már nem látszott az arcán az a jókedv, ami akkor fogta
el, amikor beléptünk hozzá a szobájába. Aggódott. – Itt az ideje
annak, hogy megértsd, nem csak magadra számíthatsz. Én is itt
vagyok, ha a lányodnak szüksége van valamire. Szeretem ezt a
kölyköt. Jó volna, ha végre felfognád.
 Felsóhajtottam, és ingerülten beletúrtam a hajamba. Most már
újra a lányomat figyeltem, aki közben felmászott a kis műanyag
csúszda lépcsőjén, és lesiklott a túloldalon.
– Tudom, haver, csak hát…
– Csak hát, mégis azt hiszed, hogy egyedül vagy – vágott a
szavamba, és karba tette a kezét. – Makacsul úgy véled, hogy
elárulod a lányodat, ha csak egyetlen másodpercig nem figyelsz rá,
nem aggódsz érte.
– Ez nem igaz.
– Nem? A fenébe! Már azzal is megleptél, amikor megengedted
az anyádnak, hogy az óvoda után délutánonként vigyázzon rá.
Halványan elmosolyodtam.
– Figyelj, lehet, hogy igazad van. Milyen aranyos lenne ez a
kislány sárga munkavédelmi sisakban kint, az építkezésen! Mit
gondolsz?
Összeszűkült a szeme.
– Harsányan kacagnék, ha nem kellene attól tartanom, hogy
esetleg komolyan beszélsz.
Kuncogva megráztam a fejem, mert élveztem, hogy sikerült az
ugratás, aztán a bakancsomra pillantottam.
– Nem is. Én csak…
Kale a vállamra tette a kezét.
– Te egy romhalmaz vagy, tesó. Tudom, nem szívesen hallasz
erről, de szarban vagy, én pedig aggódom miattad.
– Én csak… olyan ócskán érzem magam, ha nincs ott mellettem.
Mintha egyfolytában rohannom kellene, hogy megelőzzem a bajt,
megóvjam a veszélyektől.
Egész halkan válaszolt:
– Ugye tudod, hogy erre nem leszel mindig képes?
A rémülettől begörcsölt a gyomrom. Újra rám tört a szorongás,
ami pokollá tette a nappalaimat és az éjszakákat. A tehetetlenség, a
félelem és a fájdalom egyre csak szaggatta a lelkemet.
Szüntelen kínszenvedés.
Kész csoda, hogy valami még megmaradt belőlem.
– Neked értened kéne a helyzetemet, Kale.
– Még szép, hogy értem. Én is ott voltam, haver. Végigcsináltam
veled együtt. Csakhogy nem lehetsz az életed végéig a múltad
foglya.
 Mégis hogy a faszomba szabaduljak ki egy olyan csapdából, ami
az örökkévalóságig tart?
– Igyekszem.
– Komolyan? Akkor miért nem próbálsz meg tiszta vizet önteni
a pohárba arról, hogy mit érzel a csajszi, Rynna iránt? Elképesztően
dögös, fiatal nő, aki – mondjuk, hogy véletlenül – hajnali fél
háromkor itt ült a váróteremben, annak a faszinak a társaságában, aki
kizárólag tőlem, Ollie-tól és az anyukájától hajlandó elfogadni
segítséget, már ha jó napja van.
Elfogott a nyugtalanság. Ugyanaz az érzés, ami már napok óta
kínzott. A rémület, a vágy és a zavarodottság.
– Lemerült az aksi a járgányban.
– Hümm.
– Mi az, hogy hümm?
– Nagyon ügyes srác voltál, hogy kora hajnalban belefutottál
egy nőbe, aki hajlandó volt segíteni nektek.
– Frankie rosszul volt. Nem volt idő vacakolni.
– Szükséged volt valakire, és Rynnához mentél.
Basszus!
Igaza volt.
Szükségem volt valakire. Hozzá mentem.
Rynnához.
Az idegességtől toporogni kezdtem. Kale erősen megszorította a
vállamat.
– Nyögd ki, hogy mi a helyzet kettőtökkel.
Feszülten figyeltem Frankie-t, közben megdörzsöltem a szám.
Megpróbáltam nem felidézni magamban, mit éreztem, amikor
egymáshoz simult a testünk. Hogy zakatolt a szíve! Az enyém pedig
évek óta most először éledt fel.
– Csak az biztos, hogy mind a ketten pórul járnánk, ha bármi
történne.
– Miért is?
Összeszorult a szívem, lehajtottam a fejemet, és olyan halkan
válaszoltam, hogy talán Kale nem is hallhatta meg a gyónásomat.
– Olyan, mintha félrelépnék.
Kale hangjából egyszerre érződött együttérzés és felháborodás.
– És mégis kit csalnál meg? Az a ribanc elhagyott téged, és
Sydney is a múlt része. Mind a ketten kiléptek az életedből, haver, és
nem fognak visszajönni.
Mintha villám csapott volna belém. Fájdalom és vakító
lelkiismeret-furdalás, ami belülről zabált fel.
Kale olyan halkan beszélt, ahogy én az előbb:
– El kell mondanod Ollie-nak, Rex. Egyszer és mindenkorra túl
kéne lépned rajta, hogy végre szabad lehess.
– Nem tudom, képes lennék-e rá.
Kérdéses, hogy valóban akartam-e.
Lelki szemeim előtt megjelent Rynna arca. Esküszöm, éreztem,
hogy megváltozik bennem valami. Másra vágytam. Valami jobbra.
És ettől halálosan megrémültem.
Kale-re sandítottam. Amikor megláttam az arckifejezését,
egyből elöntött a pulykaméreg.
– Te meg mi a fenéért vigyorogsz?
– Ó, tudod… iszonyúan szórakoztató azt nézni, ahogy
rádöbbensz, tulajdonképpen vágysz valamire, majd ez a gondolat
annyira megráz, hogy kis híján kiugrasz a bőrödből.
– Hogy te mekkora seggfej vagy – mormogtam.
– Seggfej, de legalább őszinte. Valld be! Csíped a csajt.
– Ugyan. Hiszen nem is ismerem.
– De szeretnéd megismerni. – Ez a balfasz elég pofátlan volt
ahhoz, hogy az utolsó szavakat hangosan kántálja, miközben két
ujjával egy karikát formázott az orrom előtt.
Félreütöttem a kezét.
Rosszabb, mint egy tizenhárom éves kamasz lány.
– Gyerünk már, haver! Ismerd be! Ezt akarod. – Rám villantotta
a káprázatos mosolyát, ezért rajongott ebben a városban az összes
lány. Imádták a gödröcskéit és a vakító fehér fogsorát. – Mesélj még
a pitéjéről!
Magasba vonta a szemöldökét, és vigyorogva cukkolt, nem is
sejtve, hogy a szavaival sót hint vérző sebeimre.
– Valld be, mennyire szeretnéd, ha megkóstolná a te kis sütidet.
Nyeltem egy nagyot, és azonnal beterített a bűntudat sötétsége.
Szégyelltem magam a megingásom miatt. Rynnával már eddig is
több hibát követtem el, mint amennyire mentséget találhatnék. Olyan
mélyen merültem el ebben, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha
is kikecmeregni belőle.

Ó
 – Ó, basszus – mormogta Kale halkan. – Te szerencsés
gazember, már túl is vagytok ezen. Te meg csak itt duzzogsz nekem.
Elléptem mellőle, hiszen figyeltem közben Frankie-re is.
– Nem erről van szó… Mi csak…
Lecsaptak rám az emlékek. Rynna gyönyörű arcán az eksztázis,
ahogy elélvezett a felkelő nap fényében. Hogy milyen csodálatos
volt az íze. Tökéletesen illett az ölelésembe.
– Csak micsoda? – tudakolta Kale.
Ingerülten kifújtam a levegőt, és rekedten, suttogva feleltem:
– Csak egy csók volt.
A doki felnevetett.
– Csak egy csók? Figyelembe véve, hogy évek óta még csak
nem is értél nőhöz, hajlandó volnék feltenni fogadásra egy marék
mogyoróért a kocsimat, amiről te is tudod, mennyire fontos nekem,
arra, hogy ez az egész jóval többet jelent a számodra egy pici kis
csóknál. Egész biztos, hogy te valójában egy szuperhős vagy, esetleg
acélból készítették a heréidet, mert különben mostanra már
felrobbantak volna, olyan sok cucc gyűlt fel bennük.
Ez a fickó mindenki másnál jobban ismert engem, és egy percig
sem habozott ezt kihasználni, amikor cukkolt.
– Attól félsz, hogy megbánod, amit most érzel? Várd csak ki,
hogy akkor milyen bánatos leszel, ha most nem csinálsz semmit. –
Felsóhajtott. – Nem kell feltétlenül nagy fába vágnod a fejszédet,
Rex. Csak próbáld meg. Lógjatok együtt barátokként. Nézd meg, mi
lesz belőle. Nem arról van szó, hogy egyből meg kellene kérned a
kezét.
Ezt hallva összerezzentem, mire ő felnevetett, megrázta a fejét,
és táncolva visszament a recepciós pulthoz. Az ott ülő két ápolónő
tágra nyílt szemmel hallgatta, amit ez a szoknyavadász mondott
nekik. Kale rákönyökölt a pultra, és odahajolt hozzájuk.
Én meg azon töprengtem, hogyan képes erre.
A talpon maradásra.
A múlt legyőzésére.
Vagy talán elképzelhető, hogy valójában az én hozzáállásommal
van baj?
 1 5 . FEJE Z E T
Rex

Megdörzsöltem feszülő nyakizmaimat, és mentem még egy kört

Rynna háza előtt. Kavics csikorgott a bakancsom alatt.
Egy újabb kört.
Még egyet.
Basszus!
Basszus, basszus, basszus! Szedd már össze magad!
Barátok leszünk.
Kale ezt javasolta.
Szerintem menni fog.
Rákényszerítettem a lábamat, hogy felvigyen a lépcsőn,
keresztül a verandán, és jól megdöngettem Rynna ajtaját. Egy
örökkévalóságnak tűnő harminc másodperccel később résnyi-re nyílt
az ajtó. Kis híján meghátráltam, mivel először csak habozást láttam a
lány arcán, mielőtt a helyét átvette volna valamiféle
megkönnyebbülés.
– Rex – suttogta, és kinyitotta az ajtót.
– Szia!
Csodálatos ajkán halvány mosoly ragyogott fel.
– Hogy van Frankie?
Ezt hallva megnyugodott őrjöngő szívem dobogása, és azon
kaptam magam, hogy képes vagyok viszonozni a mosolyát.
– Jobb, mint új korában. Elképzelhető, hogy ennek valami köze
van a küszöbünkön titokzatos módon felbukkanó serpenyős
csirkének.
Halványan elpirult, és ráharapott az alsó ajkára. Annyira távol
állt tőle a képmutatás.
– Remélem, ízlett neki.
– Ó, ehhez kétség sem férhet.
Még jobban elpirult.
– Annyira örülök, hogy már jobban van.

É
 – Én is. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok azért,
hogy segítettél.
– Komolyan gondoltam, Rex. Számíthatsz rám.
Bólintottam, beletúrtam a hajamba, megint szikrázni kezdett a
levegő. Beborított minket az a különös érzés.
– Szóval… – Elakadt a szavam, mert hát ilyen szerencsétlen
flótás vagyok.
– Szóval… – tudakolta Rynna, és sötét szemének pillantása
egyszerre volt meleg és lágy.
Vettem egy mély lélegzetet, és idegesen tovább piszkáltam a
hajamat.
– Az a helyzet, hogy Broderick Wolfe meghívott holnap estére
az Olive’sba. Egy kisebb partit rendez, megünnepelni, hogy jól halad
a Fairmont Hotel építése. Tudom, hogy Lillith és Nikki is ott lesz.
Azt gondoltam, milyen klassz lenne, ha te is eljönnél. Tudod, mint a
barátom – tettem hozzá túlságosan is gyorsan.
Szuper.
Ez átkozottul könnyű volt.
Legszívesebben vádlón saját magamra mutattam volna.
– Mint két jó barát? – kérdezte, és magasba vonta a
szemöldökét. Hangjában játékos ugratás csengett. Emiatt nem
kárhoztathattam, főleg figyelembe véve, hogy utolsó
találkozásunkkor éppen a teherautómhoz préseltem.
– Igen – feleltem, és zsebre vágtam a kezemet. Mély, őszinte
hangon folytattam. – Nem hinném, hogy ebben a pillanatban ennél
többet tudnék ajánlani, Rynna.
Lüktető csend támadt. Ránk nehezedett a lehetőségek súlya.
Némán töprengtünk, ott volt mindaz, amit nem tudtam szavakba
önteni.
A lány nagyot pislogott, aztán végre megszólalt:
– Köszönöm. Szívesen eljövök.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.
– Remek – elhátráltam, és egy óriási mosoly ült ki az arcomra. –
Tényleg nagyszerű. Akkor majd nyolcra jövök érted.
A világ leggyengédebb mosolyát villantotta felém, mielőtt
bezárta volna az ajtót.
Nagyon jól éreztem magam. Iszonyúan jól. Simán menni fog.
 1 6 . FEJE Z E T
Rynna

Rex kinyitotta az ajtót.

– Hölgyem… – engedett előre, és szexi szája szegletében parányi
mosoly villant fel.
Az egész testem remegett az idegességtől, és önkéntelenül
ráharaptam az alsó ajkamra.
– Köszönöm – mormogtam, lehajtottam a fejem, és beléptem a
zsúfolt bárba.
Divatos szórakozóhely volt, meleg félhomály uralkodott. A
vendégek beszélgetése andalító zsongássá olvadt össze. Tompa
fényű hangulatvilágítás lógott a mennyezetről, fényükben úgy tűnt,
mintha lángnyelvek nyaldosnák a falak vörös tégláit.
Mindenütt emberek voltak, megpróbáltak lecsapni egy-egy üres
bárszékre, vagy megszerezni maguknak valamelyik asztalt. Teljesen
elmerültek a maguk kis világában, miközben félresöpörték a
gondjaikat, és átadták magukat a hétvége önfeledt örömeinek.
Mindez semmit sem változtatott a tényen, hogy úgy éreztem
magamat, mintha rivaldafénybe kerültem volna.
Nem is tudom. Ez talán összefüggésben állhat azzal, hogy a
világ legvonzóbb férfija mellett álltam. Vagy esetleg azzal, hogy
még mindig nem tértem teljesen magamhoz, miután négy nappal
ezelőtt a Pöttöm Pite előtt belerohantam Aaronba.
Amikor Rex elhívott erre a partira, először nemet akartam
mondani.
Két okom is volt erre. Amikor ugyanis ránéztem erre a pasira,
éreztem, már attól darabokra szakad a szívem, hogy ő ott áll az
ajtóban. Nem kaptam levegőt, és úgy éreztem, hogy lángba borul a
testem.
A másik ok a könyörtelen félelem volt.
A tiszta, elemi erejű félelem.
De nem hagytam, hogy a múlt árnyai elkergessenek. Arról a
helyről semmiképpen, amit ennyire szeretek. Hiszen nekem itt a
helyem. Többé nem fogok elfutni.
Így aztán előmerészkedtem a komfortzónámból, és igent
mondtam. Tudtam, hogy kockázatot kell vállalnom, de ez a férfi
megért ennyit.
Felszegte az állát, én pedig a tekintetemmel követtem, hogy mit
néz a bárban.
Ollie a bárpult mögött állva ugyanilyen biccentéssel viszonozta
az üdvözlést. Rex felém fordult, és rám villantotta perzselő
tekintetét.
– Erre megyünk.
Maga előtt tolt a lépcső felé. Észrevettem a feliratot, hogy az
emeleti részt lezárták egy magánrendezvény miatt.
Aggódva Rexre pillantottam.
– Nem azt mondtad, hogy ez csak egy kisebb parti lesz?
Halkan elnevette magát.
– Broderick Wolfe csakis nagyban gondolkozik. Képtelen kis
dolgokat csinálni.
Kérdőn felhúztam az egyik szemöldököm.
– Ó, most már világos a helyzet. Szóval valójában azért hívtál
meg, hogy megvédjelek.
A tekintete végigsiklott a testemen.
Tüzesen.
Vágyakozva.
Lángoló szemének pillantása bejárta meztelen vállamat, és
bemerészkedett a két mellem közötti völgybe. Halkan, remegve
kifújtam a levegőt, ahogy szemügyre vette a halvány barackszínű
ruhámat. A szaténból készült vékony pántok keresztben simultak rá
csupasz hátamra, elöl pedig csinos, V alakú dekoltázsa volt. A puha
anyagból készült, laza szoknya közvetlenül a térdem fölött ért véget.
Rex tekintete végül a szememen állapodott meg.
– Azt hiszem, lefogadhatjuk, hogy ma este a kutya sem fog
velem törődni. Te ugyanis káprázatosan jól nézel ki.
Borzongás futott végig a hátamon.
Barátok. Barátok vagyunk. Barátok.
Némán ezt énekelgettem magamban, mintha így valóra válhatna
az állításom, miközben Rex Gunner mellett állva csomó mindennek
tartottam magunkat, de barátoknak kicsit sem.
Remegtünk a vágytól, és kétségbeesetten üvöltött a szívünk.
Á
 Áradt belőlünk a remény és a gyógyulás ígérete.
Ahhoz ugyanis kétség sem fért, hogy korábban mind a ketten
megégettük magunkat. Az élet térdre kényszerített, és a maga
könyörtelen módján bánt el velünk.
Szerettem volna felemelni a kezem, hogy kitapinthassam Rex
sebhelyeit. Talán még azt is megengedem neki, hogy megismerje az
enyémeket.
– Te sem nézel ki szarul – nyögtem ki nagy nehezen. Úgy
nyöszörögtem, mint valami félkegyelmű. Egyszerűen képtelen
lettem volna hangosan megszólalni. Nyilvánvaló volt, hogy
csodásan néz ki szűk farmerjében és az alkarján feltűrt, halvány
rózsaszín, divatos ingében. Olyan magasra felhajtotta az ingujjat,
hogy a karján láthatóvá vált néhány színes, tetovált madártoll.
Amikor az ajtómat kinyitva megpillantottam ebben a
szerelésben, majdnem hanyatt estem. Elképesztően vonzó volt
rövidre nyírt szakállával és tökéletes, kócos hajával.
Útközben a teherautójában akkora volt a feszültség, hogy alig
bírtam elviselni. Valósággal belém égett minden mozdulata, mint
amikor sebességváltás közben megfeszültek szálkás izmai. Némán
bámultam határozott, erőteljes állát. Úgy tűnt, ő is teljesen
lemerevedett a különös helyzet miatt. Csak nagy ritkán nyögött ki
egy-egy szót, mert talán úgy érezte, ennél több már veszélyes lenne,
és esetleg együtt zuhannánk le a szakadékba. Hallgattuk a
felrobbanni készülő bomba ketyegését. Ami majd porig rombolja
gyenge lábakon álló életünket.
Most úgy tűnt, nem tudja eldönteni, mit is mondjon, de aztán
megrázta a fejét, és halványan elvigyorodott.
– Gyere, menjünk fel az emeletre, mielőtt Brody azt gondolná,
hogy nem mertem idejönni.
Amikor elindultam felfelé, Rex tenyere hozzáért a meztelen
hátamhoz. Majdnem felhördültem. Ez szinte már túl sok volt. Úgy
tombolt bennem az elektromosság, mintha kaptam volna egy
adrenalininjekciót.
Halkan ő is felmordult. A teste remegését még én is éreztem.
Nem csak én küszködtem a furcsa helyzettel.
Valahogy felvergődtünk a lépcső tetejére, és amikor
megérkeztünk az emeletre, elakadt a lélegzetem a gyönyörűségtől.
Elképesztő látvány fogadott.
 Egyszerűen… lebilincselően szép volt.
A helyiséget úgy alakították ki, mint a földszintit. A régi, vörös
téglából készült falakból meleg ragyogás áradt. A tágas terem túlsó
végében biliárdasztalok sorakoztak, és itt is egy elegáns bárpult várta
a szomjazókat. A középre rakott asztalokat gyönyörűen
megterítették. Nyilvánvalóan az abroszokat, az étkészletet és a
virágokat kifejezetten a ma esti partira hozták.
Mégsem a terem nyűgözött le, hanem a kinti táj. A teraszt egy
harmonikaszerűen eltolható, üvegből és fából készült fal választotta
el a teremtől, amit most elhúztak. Odakint is a hangulatvilágítás
füzérei lógtak, pont olyan színűek, mint a lentiek. A megfelelő
helyeken hatalmas cserepekben fák álltak. A terasz fölé így mintha
csak egy második, csillagokkal teli, alacsonyabb égbolt borult volna.
Nehezen lehetett megmondani, hol ér véget a terem és hol
kezdődik a terasz.
A nosztalgia csodálatos érzése azonban az odakint kanyargó
folyó láttán söpört végig rajtam. Imádtam ezt a várost.
– Ugye milyen szép?
Összerezzentem, meghallva az érdes hangot. Megráztam a
fejem, és halványan Rexre mosolyogtam.
– Szinte már el is felejtettem, milyen gyönyörű.
Összevonta a szemöldökét, és alaposan megnézte magának az
arcomat.
– Szóval ezt akartad? Felejteni?
Remegve felnevettem.
– Úgy sokkal könnyebb, nem? Elfelejtve. Akkor nem fájnak
annyira az emlékek.
Szenvedés villant át a vonzó arcon.
– Néha a kín jobb a felejtésnél.
Görcsbe rándult a gyomrom, miközben hiába próbáltam meg
kinyögni valamit, hogy mélyebbre hatolva kideríthessem, egészen
pontosan mihez is ragaszkodik ilyen elszántan. Rex végül
megelőzött, és könnyedén elterelte a figyelmemet.
– Mit kérsz, mit hozhatok?
– Egy pohár chardonnay-t, köszönöm.
Biccentett, és elindult a pult felé. Átment a középen álló kisebb
embercsoportok között. A vendégek halkan beszélgettek, és az apró
emelvényen álló együttes is olyan halkan játszott, hogy a zenéjük
csupán zümmögésnek tűnt.
– Te jó isten!
Megfordultam, amikor a hátam mögött felhangzott egy kiáltás.
A tűzvörös ruhát viselő Nikki egyből odasietett hozzám. Tágra nyílt
a szeme az izgalomtól. Úgy ölelt meg, mintha évek óta nem
találkoztunk volna.
– Jóságos egek! – kiáltott fel újra, majd a két karomnál
megragadva alaposan megnézett magának. – Te meg mit csinálsz itt?
Elkerekedett a tekintete.
– A fenébe is, iszonyú jól nézel ki. Arra készülsz, hogy minden
más csajt lealázz?
Éreztem, hogy elpirulok.
– Köszönöm.
Annak idején csak nehezen tudtam elviselni, ha a barátaim
megdicsértek. Macy szent kötelességének tartotta a sok hülyeség
kiverését a fejemből, és egész jól sikerült helyretennie. Kis híján
kiirtotta a mélyen bennem gyökerező kamaszkori kételyeket, én meg
később egészen egyszerűen nem voltam hajlandó visszaengedni a
régi önbizalomhiányt.
Két kézzel megragadtam Nikki ujjait, és megszorítottam.
Rámosolyogtam.
– Pont te félnél attól, hogy valaki túlragyog? Hiszen úgy nézel
ki, mint egy földre szállt istennő!
Megvonta a vállát.
– Mit mondhatnék erre? Bolond lennék, ha nem használnám ki
az alkalmat, és nem öltöznék ki az én Ollie-kám kedvéért.
Nagyot kuncogtam. Istenem, imádom ezt a csajt!
– Ő a bolond, ha nem figyel fel rád.
Talán a fájdalom fénye villant fel a szemében? Megrázta a fejét.
– Szóval akkor mit keresel itt? Lillith hívott meg?
Újra körülnézett. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor Rex
előbukkant a tömegből. Olyan gyönyörű volt, hogy elakadt a
lélegzetem, a szívem pedig önmagáról megfeledkezve megpróbált
kiugrani a mellkasomból. Erő és elszántság sugárzott a karcsú
férfiból.
– Nem semmi! – kiáltotta Nikki felém fordulva, miközben
egyszerűen leesett az álla.
 – Ugyan már – suttogtam. – Csak barátok vagyunk.
– Komolyan? – A hangja elárulta, hogy felháborító, botrányos
dolgokra gyanakszik.
– Komolyan – bizonygattam, bár közben úgy éreztem, hazudok.
– Nikki, szia – köszönt Rex kissé zordan, és biccentett a fejével.
– Rex – felelte Nikki elfojtott nevetéssel a hangjában.
Rex a kezembe nyomott egy pohár bort.
– Tessék.
– Köszönöm.
Belekortyoltam az italba, és észrevettem, hogy Lillith közeledik
felénk. Egy férfi jött mellette, akiről biztosra vettem, hogy a
vőlegénye.
Broderick Wolfe.
A magas, széles vállú férfi makulátlan eleganciával öltözködött.
Az öltönyéről üvöltött, hogy egy jó szabó keze munkáját dicséri,
tökéletesen simult az izmos alakra.
– Rynna. Hát itt vagy? Tök jó. Itt van mindenki, akit szeretek. –
Lillith odajött hozzám, megölelt, majd hátrébb lépett, és oldalra
hajtotta a fejét. – Szia, Rex, hogy vagy? Örülök, hogy látlak.
A hangjából egészen halvány aggodalom érződött ki. Mintha
engem próbált volna megvédeni.
– Jól – felelte Rex megszokott, rekedtes hangján. Odafordult
Broderickhez, és kezet rázott vele. – Köszönöm a meghívást.
Nagyon jól néz ki a hely.
Broderick megrázta a fejét.
– Örülök, hogy itt vagy. Az RG Construction cég nélkül sehol
nem lennénk. Igazából a te vállalatod az egész projektünk gerince.
Nem semmi.
Ez aztán dicséret a javából.
Rexre sandítottam. Elégedett képet vágott.
– Az embereim igazi profik. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Broderick felnevetett. Hangosan, szilajul kacagott, megszorította
Rex vállát.
– Mindig ilyen szerény – mondta, aztán körülnézett a
jelenlevőkön. – Ez az ember itt egy hihetetlen csapat igazi
erőforrása. Nem túlzok, ha azt mondom, a projekt során legalább
ezer alkalommal megmentette a bőrömet.
Visszafordult Rex felé.
É
 – Jó oka van annak, hogy ennyire híres vagy. Én pedig azért
veled dolgozom, mert te vagy a legjobb. Három rövid év alatt
visszahoztad a cégedet a szakadék pereméről, pedig már sokan
temették. Nagyszerű teljesítmény volt.
Rex összerezzent.
Szinte észrevétlenül.
Én viszont felfigyeltem rá. Éreztem a bajt.
Zordabb hangon válaszolt.
– Szerintem, ha itt valakit elismerés illet, akkor az nem más,
mint az anyám. Ő tanított meg arra, hogy kemény munkával mindent
el lehet érni.
Istenem, ez a férfi egy igazi rejtély. Kemény és lágy. Szerény, de
büszke. Titok titok hátán, mind feltárásra váró dimenziók.
Broderick olyan arccal rázta meg a fejét, mint aki képtelen
elhinni Rex szavait. Utána viszont egy lefegyverző mosolyt
villantott felém.
– Hát ő meg itt ki a csoda? – Két kézzel megragadta az ujjaimat.
Lillith újra belekarolt a vőlegényébe. Jókedvűen elmosolyodott.
– Ő nem más, mint Rynna barátnőm, akiről olyan sokat
meséltem. Az új hotel túloldalán ő örökölte a Pöttöm Pite éttermet.
Broderick arca felragyogott.
– Annyira örülök, hogy végre találkozunk. Nagyon reméltem,
hogy újranyitod az éttermet ahelyett, hogy eladnád. A Pöttöm Pite
legendás hely volt Gingham Lakesben, és tudom, hogy az marad a
jövőben is. Ha a rendbehozatala során bármilyen segítségre volna
szükséged, egész nyugodtan fordulj hozzám.
Bár ezeket a szavakat simán használhatta volna egy nagyvállalat
tárgyalótermében, a legújabb remek ötlete értékesítése során, a
hanglejtése mégis egyértelművé tette, hogy mindent komolyan
gondol.
– Én is örülök, hogy találkoztunk. Egészen biztosan emlékezni
fogok erre az ajánlatra. Köszönöm.
Broderick körülnézett a teremben.
– Hiszem, hogy Gingham Lakes revitalizációja mindannyiunk
közös ügye. A mi felelősségünk egyesíteni az erőinket azért, hogy ez
a város jobb hely legyen minden itt élő számára.
Lillith a férfi melléhez szorította az arcát, mintha csak elsodorta
volna a szerelem hulláma, Broderick pedig egy lágy puszit nyomott
a feje tetejére.
Nagyot dobbant a szívem, és önkéntelenül Rex felé pillantottam.
Erősen vonzott ez a kőmerev arccal mellettem álló férfi.
Vendéglátónk körbemutatott.
– Pár perc, és felszolgálják a vacsorát. Mi lenne, ha most
mindenki leülne a helyére, hogy utána jól érezhesse magát?
Odavezetett minket egy hatalmas, kerek asztalhoz, ahol
mindannyiunknak jutott hely. Utána körbejárt a teremben, üdvözölte
a többi vendéget is, és szólt nekik, hogy foglalják el a helyüket.
Felszolgálták a vacsorát, evés, ivás és nevetés várt ránk. Lillith és
Nikki megkönnyítette a beilleszkedésemet, és úgy tűnt, hogy még
Rex sem lóg ki a sorból. Persze egy kicsit még így is távolságtartó
maradt.
Később Broderick felkelt, és jelezte, hogy szeretne
négyszemközt beszélni Rexszel.
– Nem baj, ha egy percre itt hagylak? – kérdezte tőlem.
– Dehogy – feleltem.
Lillith mély beszélgetésbe merült egy párral a szomszéd
asztalnál, Nikki pedig elindult lefelé, bizonyosan azért, hogy
megkeresse Ollie-t.
Odamentem a bárpulthoz, kértem még egy pohár bort, és
kisétáltam a teraszra. Magamba szívtam a látványt. A csendes
éjszakai levegő még meleg volt, bár némileg hűvösebb, mint nappal,
és a lágy szellő miatt még nagyobb nyugalom áradt a tájból.
Csillagokkal meghintett takaró borult a fenti végtelenben messzire
nyúló, hatalmas égboltra, beszívtam a város illatát, a folyondár, a
folyó és a régi épületek szagát.
Otthon vagyok.
Hagytam, hogy elringasson a háttérből szóló lágy zene és a
városból áradó békesség. Olyan hosszú időn át hiába próbáltam meg
elfelejteni, mennyire szeretem.
Összerezzentem, amikor meztelen vállamon megéreztem egy
forró leheletet.
– Sajnálom, hogy csak úgy ott hagytalak.
Halványan elmosolyodtam, és a vállam fölött hátranéztem a
mögöttem álló, lenyűgöző férfira.
– Semmi baj. Ez mégiscsak egy munkavacsora.
– Én inkább veled tölteném az időmet.
 Pillangók.
Rendben van ez így? Nem számított. Ott volt a sok pillangó, a
gyomromban csapkodott a szárnyával mind, kavarogtak és láncoltak.
Lassan szembefordultam Rexszel.
– Én is inkább veled tölteném az időmet.
Lágyan megsimogatott minket a szellő, és összekócolta a férfi
hosszabb hajtincseit. Varázserővel teli szemében kavargó érzelmek
és kérdések látszódtak. Felemelte a kezét, és megérintette az
arcomat.
– Rynna.
Borzongás futott végig a hátamon.
Az együttes közben egy új dalba kezdett, és meghallottuk egy
akusztikus gitár hangját. Ugyanaz az énekes állt a mikrofon előtt, aki
a múltkor is, amikor itt voltam. Rekedtes hangját felénk hozta a szél.
Howie Day Collide című dalát énekelte. A szöveg megsimította a
bőrömet, libabőrös lettem, mintha csak egy kérges tenyér ujjai értek
volna a karomhoz.
A szavak táncra pördültek körülöttünk, és Rex lassan odalépett
hozzám. A karja rásimult a derekamra, és odahúzott magához.
A tenyere a meztelen hátamon állapodott meg, a hüvelykujja
éppen csak hozzáért ahhoz a részhez, ahol a ruha alól kilátszott a
bőröm. A másik keze a nyakamon pihent meg.
Remegett velem az egész világ.
Belekezdtünk a világ leglassúbb táncába. Lenyűgözött a dal, és
elvarázsolt Rex szívének ritmusa. Tökéletesen szinkronban dobogott
az enyémmel. A tánc rabjai lettünk, mintha csak megállt volna az
idő, és mi átadtuk magunkat a lassan tovatűnő pillanatoknak. Semmi
kifogásom nem lett volna az ellen, hogy így maradjunk az idők
végezetéig.
Rex közelebb húzott magához, és az orrával végigsimította a
fülemet.
– Olyan gyönyörű vagy, Rynna – mormogta. – Annyira szép,
hogy megsajdul a szívem, amikor rád nézek.
– Rex – suttogtam, és megmarkoltam az ingét.
Váratlanul ellépett tőlem, én felhördültem. Egy gyors
mozdulattal megdörzsölte komor arcát.
– Azt hiszem, be kellene mennünk.
Lassan rábólintottam, és Rex nyomában elindultam befelé.
 1 7 . FEJE Z E T
Rex

Mégis mi a fene ütött belém? Meghívtam ide, komolyan? Azt

hittem, hogy menni fog a dolog?
Barátok.
Kis híján keserűen felnevettem, amikor bevezettem az épületbe,
ügyelve, hogy maradjon egy kis távolság kettőnk között. Közben
azért égetett a vágy, hogy kibújtassam a ruhájából és elmerüljek
benne. Elköszöntünk a többiektől, és köszönetet mondtunk
Brodericknek. Lillith pillantása egyértelművé tette, hogy letépi a
golyóimat, ha bántani merem a barátnőjét.
De hát éppen ez volt a legnagyobb bajom.
El sem tudtam képzelni, hogyan ne bántanám meg.
Fogalmam sem volt, miként ne adjam meg neki azt, ami
egyértelműen ott volt kettőnk között.
Egy tomboló vihar.
Brutális.
Kiléptünk az éjszakába. Léptünk visszhangot vert a járdán.
Olyan sok mindenről akartunk beszélni, mégis hallgattunk.
Kinyitottam a teherautót, és felsegítettem Rynnát az anyósülésre.
Megdermedt az egész testem, amikor lesújtott rám a következő édes
hullám. Ez a lány kétségbe ejtett a csodálatos, csábító lényével.
Cukor és fűszerek.
Egy átkozott cseresznyés pite.
Elképesztően gyönyörű volt.
Elölről megkerültem a kocsit, és beugrottam a kormány mögé.
Nem indítottam be a motort, csak megmarkoltam a kormányt,
kibámultam magam elé, és hagytam, hogy Rynna zavarodott csendje
lecsapjon rám.
– Bocsánat – mondtam végül.
Habozva elmosolyodott, látszott rajta, hogy hajlandó
megbocsátani.
– Miért is?
 Rosszkedvűen felnevettem, miközben sebességbe tettem a
járművet és kigördültünk az útra.
– Hogy mindig ilyen fasz módjára viselkedem.
Halkan felnevetett.
– Nem is vagy mindig fasz, Rex. Tudom ám, hogy ennél sokkal
több rejtőzik benned.
– Miért gondolod? – kérdeztem. Szinte már játékosan évődtünk
így egymással.
– Egyértelmű, ha a kislányoddal vagy.
Zord vonzalom mozdult meg a mellkasomban.
– Azért, mert ő a lényem legjobb része.
– Lenyűgöző teremtés – bólintott Rynna. Kibámult a szélvédőn,
gyönyörű arca valósággal kitöltötte a perifériámat.
– Igen. Ő az én mindenem.
Éreztem, hogy rám pillant. Forró és nehéz volt a tekintete.
Követelőző.
– Azt akarod, hogy ez így legyen?
A nyugtalanságtól bizseregni kezdett a bőröm.
– Az én életem már csak ilyen, Rynna. Sokszor előfordul, úgy
érzem, hogy minden egy hajszálon múlik. Éppen csak összejönnek a
dolgaim. Az a gyerek az életem. A szívem. Nem hinném, hogy
bármi másra jutna belőlem.
– Azért, mert elveszítetted a szíved másik felét?
A belém maró fájdalom elég erős volt ahhoz, hogy
kettészakadjak.
Saját magamat is elvesztettem, valamikor még rohadt régen.
Nem biztos, hogy valaha is visszanyerem mindazt, ami odalett.
Rynna visszafordult az úttest felé, és egészen halkan suttogva
gyónt meg nekem:
– Tudod… Amikor visszajöttem ide, iszonyatosan féltem attól,
hogy mi vár rám.
Éreztem, hogy kavarog a lelke, hogy ez a gyönyörű lány
hatalmas fájdalmat őriz magában.
– Nagyon féltem attól, ami annak idején elűzött innen.
Ugyanakkor jól tudtam, hogy amit hátrahagytam, szóval azért, ami
itt vár rám, érdemes lesz küzdeni. Nem akarok többé semmitől sem
félni.
Ingerülten összevontam a szemöldököm.
 – Mi elől menekültél el?
Színtelen hangon felkacagott.
– Elűzött a szégyen. A megaláztatás. Most visszagondolva azt
hiszem, hogy talán önmagam elől futottam el. – Halkan kuncogva
kinevette magát. Utána viszont a tekintete megállapodott összefont
ujjain, az ölében megpihenő két kezén. Gesztenyebarna hajának
hullámai keretbe fogták törékeny nyakát. – Fiatalabb koromban én
voltam itt a dagadt lány. Szörnyű volt. Pocsékul éreztem magamat a
bőrömben.
Az úttestről gyorsan a mellettem ülő nő testére pillantottam.
Gyönyörű volt, gömbölyded, egyszerűen tökéletes, engem pedig
felháborított annak a gondolata, hogy valamikor ennél kevesebbnek
tartotta magát.
Halkan, álmodozva folytatta:
– Ma már egészen elképesztőnek tűnik, hogy annak idején
ennyire megsebeztek a gúnyolódással. Nem tudom, azért bántottak-
e, mert kövér voltam, vagy mert bizonytalan. Esetleg mindenki
tudott róla, és visszaéltek ezzel. Az anyukám távozása után üresség
támadt, amit akkor nem értettem meg. Iszonyúan magányos voltam,
és azt hiszem, minél jobban eluralkodott rajtam a magány, annál
jobban vágytam a barátságra, de mintha minden ajtó becsukódott
volna előttem. Szerintem a kölykök megérezték ezt. Ahogy teltek az
évek, egyre szörnyűbb lett a helyzetem.
Rám pillantott. Az arcára kiült a tehetetlenség.
– Eljött az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább, elegem
lett, és elmenekültem.
Izzó harag áradt az ereimben. Hogy mertek így bánni egy
kislánnyal? Hihetetlen! Mi lenne, ha valaki ezt tenné Frankie-vel?
– Sajnálom, Rynna.
Megvonta a vállát.
– Talán erősebbé váltam tőle. Éveken át a félelem nem engedte,
hogy visszatérjek. De amikor nagymamám elment, megváltozott a
helyzet. Elvitte magával azokat a szörnyű éveimet, és én már nem
akarok menekülni. Elegem van abból, hogy megfutamodjak
önmagam elől. Akkor sem engedem meg, hogy bárki is elűzzön
otthonról, ha időnként rémülten pislogok a hátam mögé.
– Neked itt a helyed – mondtam. Éreztem, hogy a szeme felém
villan egy pillanatra.
 – Azt hiszem, nem a véletlen műve volt, hogy először pont veled
és Frankie-vel találkoztam.
Elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy miről beszél. Hogy mit
szeretne. Korábban még sosem feszült ilyen ellentmondás aközött,
amit akarok, és amit helyesnek tartok. Amikor befordultam az
utcánkba, a szavak rekedten hagyták el a számat:
– Az életem igazi roncstemető. A katasztrófák soha véget nem
érő sorozata. Valahányszor azt gondolom, hogy a helyes úton járok,
hirtelen minden összeomlik.
– Mi történt a cégeddel három évvel ezelőtt? – kérdezte
váratlanul. Rám nézett, sokat sejtető ruhájának selymesen csillogó
pántját piszkálva. Mint aki tudja, hogy ezzel a kérdéssel túl messzire
merészkedik. Tudja bizony, de ez nem tartja vissza attól, hogy
megtegye. – Amiről Broderick beszélt.
– Akkor a sors megint hátba döfött. Ezúttal az üzlettársam. Az a
seggfej majdnem a padlóra küldött. Azt a látszatot keltette, mintha
én is benne lettem volna az ügyeiben. Lopott az ügyfeleinktől, és
okiratokat is hamisított. Majdnem én is börtönbe kerültem. Sikerült
végül bebizonyítanom, hogy nem tudtam, milyen disznóságokat
művelt a hátam mögött az irodámban, miközben én halálra
dolgoztam magam a fiúkkal az építkezésen. Kis híján így is
majdnem elveszítettem a cégemet, de aztán végül sikerült
összetartani mindent.
Megremegtem a rám törő gyűlölettől. Még most sem tudtam
elhinni, hogy az a gazember tényleg így csőbe húzott. Kevés kellett
volna ahhoz, hogy a padlóra kerüljek. Majdnem akkora pofont
kaptam az élettől, mint amikor hazajőve kiderült, hogy elhagyott a
feleségem.
– Ez iszonyú!
Bólintottam, és megálltam a háza előtt.
– Így igaz. Irtó dühös vagyok azért, hogy azt a szemétládát máris
kiengedték. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne keressem
meg lerendezni a számlát.
Hitetlenkedve felnevetett, az arcán látszott, hogy nem hisz
nekem.
– Te szeretnéd elintézni azt, aki elbánt veled, én meg
legszívesebben elmenekülnék az egykori kínzóim elől.
 – Soha senkinek ne engedd meg, hogy elűzzön attól, ami a tied,
Rynna Dayne!
 1 8 . FEJE Z E T
Rynna

Kettőnk között izzott a feszültség. Megfeszültek a béklyóink.

Odahúztak minket egymáshoz. Nyeltem egy nagyot, és a kilincs után
nyúltam. Rex sietve kinyitotta a saját ajtaját, kiugrott a kocsiból,
átfutott az én oldalamra, mielőtt lemászhattam volna a hatalmas
járműről. Lesegített, és a bőröm majdnem lángra lobbant attól, hogy
a tenyere hozzáért a könyökömhöz.
– Hadd kísérjelek el az ajtóig! Nem szeretnék amiatt aggódni,
hogy egyedül mész oda, és valamilyen seggfej visszaél a helyzettel.
Felragyogott az arcán a csodálatos, szívet melengető mosoly.
Úgy döfte át vele a szívemet, mint egy nyílvesszővel.
– Kivéve persze, ha én vagyok az a seggfej.
Leheletnyit oldalra hajtotta a fejét. Annyira aranyos volt, ahogy
így önmagával tréfálkozik. Mostani viselkedése éles ellentétben állt
azzal, amilyennek korábban, pár hete megismertem, mint savanyú
képű medvét. Mostanra rétegről rétegre feltárultak előttem a titkai.
Felszegtem az államat, amivel megmutattam az elszántságomat,
bár közben sebezhetővé váltam tőle. Félresöpörtem a
bizonytalanságot, és rákérdeztem:
– Talán félnem kellene?
– Igen, de még mennyire. – Keményen csattant a válasza, ám
képtelenség lett volna nem észrevenni, hogy kizárólag önmagára
neheztel. A tenyere a hátamra simult, és segített, hogy a magas sarkú
cipőmben végig tudjak lépdelni a murvával borított ösvényen,
miközben odamentünk a verandára vezető lépcsőhöz.
Már odafent jártunk. Minden egyes lépés megtétele után tovább
növekedett a feszültség. Az ajtómhoz érve már mind a ketten
ziháltunk. Lassan Rex felé fordultam.
A közelsége miatt energia lüktetett a ház árnyékában, és annyira
lenyűgözött a jelenléte, hogy elakadt a lélegzetem.
Az ajtó mellett lógó viharlámpa halvány fényében állt meg. Az
éveken át tartó kemény fizikai munka faragta ki ezt az inas,
izmokkal teli, elemi erejű testet. Minden egyes porcikája érdesnek
tűnt, kezdve kemény, bütykös kezétől egészen a szeme sarkában
látható mély szarkalábakig. Ilyen lehet a lenyűgöző, tiszta
férfiszépség szobra.
– És egészen pontosan mitől is kéne félnem, Rex? –
Összevontam a szemöldököm, és egész halkan elismertem: – Mert
amikor itt vagyok a közeledben, akkor sok mindent érzek, de
félelmet, azt nem.
– Én mindent elszúrok, Rynna. Tőlem semmi jóra nem
számíthatsz, csak balszerencsére. Ezt pedig nem akarom.
A vonakodástól egészen elmélyült a hangja, úgy tűnt, mintha a
lábam alatt megremegett volna a talaj a morajlástól.
A tenyerem lágyan rásimult markáns arcára.
– Én nem félek.
Ez ígéret volt.
Vagy könyörgés?
– Pedig kellene – dörmögte. – Figyelmeztettelek arra, hogy én
mindent elszúrok. Nem lesz jó vége.
– Ez talán olyan kockázat, amit felvállalok.
Nagyot nyögött, és a két tenyerével a fejem fölött
megtámaszkodott az ajtón. Felnéztem rá, kétségbeesetten zihált,
majdnem összeért az orrunk.
– Isten verje meg, Rynna! Az isten verje meg!
Éreztem a pillanatot, amikor megtört. Amikor elpattant a
megfeszített húr, és vele együtt ez a lenyűgöző férfi. A szája rátapadt
az enyémre.
Lenyűgözően.
Elsöprően.
Kábítóan.
Az ajka, a nyelve és az apró harapásai.
Aztán a két keze. Megfogta az arcomat. A nyakamat. A
derekamat. Valahogy sikerült egyszerre a nyakába csimpaszkodni és
a zár felé fordulni. Nekinyomta az ágyékát a fenekemnek, a farka
nekem simult, a szája pedig izzó ösvényt hagyott a nyakam oldalán.
Betántorogtunk a ház sötétjébe, szembefordultam vele, hogy az
arcába nézhessek.
Idebent csak az a lámpa világított, amit fent, az emeleten égve
felejtettem.
 Rex lassan becsukta az ajtót maga mögött. Alig félméternyire
álltunk egymástól, és feszülten néztük a másikat.
Zihált a mellünk.
Aztán egymásnak estünk.
A nyelvünkkel és a testünkkel.
Lázas lendülettel megpróbált mindenütt megérinteni.
– Mi a fenét csinálok? Basszus, hát mit csinálok? – mormogta
alig érthetően, és még keményebben csókolt. Őrjöngve. Vadul.
Lábujjhegyre álltam, elszakítottam az ajkam a szájától, hogy
végre csókokat nyomhassak a nyaka erős oszlopára. Hátravetett feje
nagyot csattant az ajtón, és egész testében odasimult, mintha az ajtó
támasza nélkül nem tudott volna talpon maradni.
A nevemet zihálta, miközben én a torkát csókolgattam, és a
szabad kezemmel, remegő ujjakkal megpróbáltam kigombolni a
farmerja sliccét.
Semmivé foszlott az önfegyelmem.
Megvadultunk.
Még jobban tűzbe jöttem, amikor a kezem rásimult a hasa
kidolgozott, formás izmaira. Megremegett az érintésemtől.
– A sírba viszel, Rynna – mormogta. – Teljesen kikészítesz!
A vágy szédítő hullámokban ömlött belőle.
Engem elfogott a merészség, felbátorodtam, és csókjaimmal
zabolátlanul beborítottam a torkát, miközben magabiztos ujjakkal
egyre lejjebb húztam a cipzárját. Mielőtt bele tudtam volna gondolni
abba, hogy mindez milyen következményekkel járhat, és persze
mennyire veszélyeztetheti a szívemet, sietve térdre rogytam, és
lehúztam a farmerját meg az alsónadrágját egészen a combja
közepéig.
Nem voltam hajlandó semmi másra sem gondolni, csak arra,
hogy felszabadítsam.
Azt reméltem, hogy ennek a szabadságnak egy csekély részét
bennem is megleli.
Istenem! Erre azért nem voltam felkészülve. Mit sem sejtő, naiv
bolondként bámultam a szemem magasságában himbálózó vastag
farkát.
Duzzadt volt és kemény.
Olyan hatalmas és zordan gyönyörű volt, mint Rex összes többi
része. Vaskos makkja máris nedvesen csillogott a vágytól.
 Rám tört a vágy, és ezernyi görcs csapott le a gyomromra.
Bizsergés támadt a testem legmélyén. Odabent fellobbant a tűz
lángja. A combjaim között gyorsan lüktető forróság áradt szét.
Egymáshoz szorítottam a két lábam, mintha az bármi
megkönnyebbülést adhatna, a szám kiszáradt, a szívem vadul
kalapált a mellkasomban.
Megpróbált versenyre kelni velem, mintha csak tudta volna,
hova vezet az utunk.
Az a két erőteljes kéz hirtelen rásimult a fülem mellett a fejemre.
Arra kényszerített, hogy nézzek fel rá. Éhség csillogott a szemében:
szomorúság, vágy és önfegyelem veszélyes keveréke.
Lenyűgöző, világosszürke szeme acélossá sötétedett. Ebből
tudtam meg, hogy valami megváltozott benne.
Egy vággyal teli, határozott férfi állt előttem.
– Tényleg ezt akarod? Hogy megbasszam az édes kis szádat?
Megremegtem a szavakból kicsengő ígérettől. Ismét meglepett,
hogy ez a férfi ilyen elképesztő hatással van rám.
– Azt akarom, hogy neked jó legyen – suttogtam.
Iszonyúan kemény volt ez a pasi. Minden porcikája. Megfeszülő
állától kezdve izmos hasán át egészen az orrom előtt lengedező
nedves, hosszú rúdig.
A makkja éppen csak hogy megérintette az ajkamat. Elővillant a
nyelvem, és végigsimította a bársonyos bőrt.
Rex felhördült.
– Basszus… Rynna! Nem tehetem! Ez nem helyes! Rohadtul
nem az!
Ám ahelyett, hogy eltolt volna magától, még közelebb húzott.
Egy nyers hörgés tört elő a torkán, miközben én két kézzel
rámarkoltam a farka tövére, és az egész makkot bevettem a számba.
Elmormolt egy káromkodást, és előrehajolt. Elveszítette az
önuralmát. Jól tudtam, hogy az önuralom jelenti számára az
önvédelmet. Így sikerült betartania a háromlépésnyi távolságot
mindenkitől.
A nyelvem a farka alá csusszan, és még jobban magamba
toltam.
Mélyen befogadtam. Lassan.
Ugyanilyen megfontolt sebességgel kezdtem el mozgatni a
kezeimet.
 Talán akkor kellett volna rájönnöm arra, hogy bajban vagyok,
amikor elkezdtem remegni. Amikor Rex közelsége miatt táncra
perdült az egész szoba. Elemi erő áradt belőle. Lenyűgöző érzés volt,
ahogy teljesen átadtam neki magamat.
– Micsoda száj! – mormogta, amikor a mutatóujjával az állam
alá nyúlt, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
Hüvelykujjával végigsimította az arccsontomat, mielőtt
megérintette volna az ajkam peremét. A szemében lágy fények
villantak. Gyengéden és kedvesen mosolygott.
A következő pillanatban azonban valami átvette az irányítást
felette. Egy nyers ösztön. Mohó, zabolátlan.
Mozgásba lendült a csípője. Előretolta. Belenyomakodott a
számba. Annyira megtöltött, hogy kis híján öklendezni kezdtem.
Alig bírtam magammal. Térden állva is megremegtem. Ez a pasi
annyira erős volt, hogy meg kellett adnom magamat.
– Istenem… Ryn… ez annyira jó! Basszus… őrületes a szád.
Ilyen szavak áradtak a szájából, miközben az enyémet dugta.
Vadul.
Őrülten.
Mohón.
Istenem. Olyan nagyon jó volt. Élveztem, hogy átvette az
irányítást. Tetszett, ahogy fölém magasodott, és megragadta, amivel
meg akartam ajándékozni. Gyönyörű volt a hatalmam, aminek
segítségével nyöszörgésre kényszerítettem.
Tetszett ez a pasi.
Iszonyúan tetszett. Jobban, mint kellett volna. Izgalmasan és
mocskosan. Bizonyos szempontból lágy és törékeny volt ez az egész,
érzékeny, miközben a belsőmben a létező legösszetettebb hálót hozta
létre. Egymáshoz tapadtak a vágyakozás szálai és a hiányérzet
tartókötelei.
– Rynna… – hörögte a nevemet, és mély, lüktető hangja
visszhangokat vert a falakról. Még jobban bekaptam, olyan mélyre
magamba húztam, amennyire csak bírtam. Mindenem sajgott. Az
állam és a szívem, és az ágyékomban boldogságért könyörgött a
mohó lüktetés.
Egyre keményebben rohamozott. Durván és követelőzőn.
– Erősebben… kérlek… gyerünk!
 Vadul mozgott a kezem, ugyanolyan gátlástalanul, ahogy ő a
magáévá tette a számat. Egyforma őrjöngő ritmusra küzdöttünk így
együtt.
És akkor megéreztem. Megfeszültek és megemelkedtek a heréi.
Hullámzás futott végig az alhasán. Kőkemény lett a két erős combja.
Felragyogott és becsapott a villám.
A kisülés.
– A kurva életbe, Rynna! A kurva életbe!
A csípője még kétszer előrelendült.
Őrjöngve és vadul.
Aztán minden egyes csodálatos centije acéllá változott. Olyan
volt, mint egy megfeszülő íj.
Az orgazmus végigsöpört a testén, Rex hátrahajtotta a fejét, és
egy mély, hörgő kiáltással elengedte magát.
Én pedig pontosan erre vágytam.
Látni akartam ezt a pasit, ahogy felszabadul.
Megpillantani, amikor a kőfalak leomlanak.
A látvány pedig… egyszerűen csodálatos volt.
A farka megremegett, megrándult, miközben megtöltötte a
számat, én pedig lenyeltem, és csak bámultam az arcára kiülő
eksztázist.
Lassan kinyitotta a szemét, de az őrjöngő vágy még mindig ott
lángolt benne. A tűz. Egy gyors mozdulattal felemelt a padlóról.
Mielőtt felfoghattam volna, hogy mire készül, a fenekem máris ott
volt a matrac peremén, a ruhám felcsúszott a csípőmre, és Rex ujjai
szétfeszítették a lábam.
Aztán megtöltött.
Kétségbeesett tekintettel nézett rám, miközben elmélyült a
mozgása. Nagyokat nyögtem, ő az ujjával tett a magáévá. A
hüvelykujja volt az eksztázis kapuja.
Nagyon gyors volt.
Olyan hamar történt, hogy meglepődtem, amikor a gyönyör
felrobbant a testemben. Ez a szökőár a semmiből csapott le rám.
Romba döntött.
Erősen megmarkoltam a vállát, ahogy elélveztem. Hullám
követett hullámot.
Rex lassított, zihált, és vadul nézett rám. Ellépett mellőlem,
mintha csak megdöbbentette volna, ami az előbb kettőnk között
történt. Lassan leengedett a padlóra.
– A kurva életbe! – zihálta érdes hangon.
Megroggyant a lábam, és meg kellett kapaszkodnom a heverő
támlájában. Erőtlenné váltam. Lemerültem. Zavarba jöttem.
Gyorsan felhúzta magára a farmerját. A tekintete ide-oda járt, de
rám nem nézett volna, miközben ingerülten beletúrt a hajába.
– A rohadt életbe! A kurva életbe! Még hogy barátok! Micsoda
baromság. Barátok!
Elkezdett fel és alá járni.
– Rex – suttogtam, megpróbálva keresztültörni a férfit kínzó
őrjöngés falán.
– Képtelen vagyok… El sem hiszem, hogy… Basszus! –
üvöltötte, és az öklével vaktában a levegőbe vágott. – Képtelen
vagyok rá!
A térdem remegett, a szívem vadul lüktetett. Rex felé nyújtottam
a kezem.
– Mire vagy képtelen? Miért nem jó ez neked?
Sosem koldultam szeretetet. Sosem hajszoltam egyetlen pasit
sem, kivéve azt, aki darabokra törte a szívem a tizennyolcadik
születésnapomon. Megtanultam a leckét. Ha egy férfinak nem kell
az, amit adhatok neki, akkor nem is érdemel meg engem.
Rex Gunnerben azonban volt valami, ami miatt üvölteni
akartam, könyörögni és a mellét ütni. Azt követelni, hogy nyíljon
meg. Mutasson meg nekem mindent, amit odabent felhalmozott.
Ugyanez a valami azt suttogta nekem, hogy Rexnek éppen arra
van szüksége, amit én adhatnék neki.
És ha bármi is hiányzik az életemből, azt tőle fogom megkapni.
– El kell mennem innen – mondta, és elindult az ajtó felé.
Döbbenten és zavarba jőve néztem, miközben elöntött a
fájdalom és rám tört a hitetlenkedés.
Most akkor tényleg itt hagy? Azok után, amit csináltunk?
Összeszorítottam az ajkam, és remegő állal küszködtem a
könnyeimmel. A remény és a kétségbeesés könnycseppjeivel.
– Megmondtam neked, hogy nem félek. Akkor te mitől rettentél
meg? Én csak annyit kérek, hogy adj egy esélyt. Az élet semmit sem
ér, ha nem vállalunk kockázatot.
Megdöbbent, ahogy ott állt az ajtó előtt, és könyörtelenül,
metszőn felnevetett. A válla fölött hátranézve rám pillantott.
 – Tudni akarod, hogy mitől félek, Rynna?
Félrehajtotta a fejét, a szemében mélységes gyűlölet lángolt, ám
én jól tudtam, hogy ez nem ellenem irányul.
– Azért félek, mert én mindent elszúrok. Rettegek, mert
tönkremegy, amihez csak hozzáérek. Ha szeretek valamit, akkor a
végén beszennyezem. Tönkreteszem. Aztán nem marad más hátra,
mint a szenvedés, a bánat és a félelem. A lányom… Frankie. Nekem
már csak ő maradt. Az egyetlen olyan jó dolog az életemben, amin
nem tapad meg a szenny. Persze néhány szilánk még megmaradt
belőlem. A régi énem töredékei a lányomat illetik meg, mert minden
mást már rég elherdáltam. Neked is megmondtam, hogy semmit sem
adhatok. Sajnálom. Rohadtul sajnálom, de nem vagyok hajlandó
egyetlen olyan önző vagy ostoba cselekedetre sem, ami veszélybe
sodorná Frankie boldogságát.
Kinyitotta az ajtót, de megtorpant, megtántorodott, és még
egyszer visszanézett rám. Gyönyörű arcának minden vonásából
üvöltött a vereség.
– Én már egészen egyszerűen nem kockáztathatok, Rynna
Dayne. Eljátszottam az életem összes esélyét, és ha valaki mással
próbálnék szerencsét, azzal csak ellopnám az ő esélyeit is.
Egyetlen további szó nélkül kiment, és hagyta, hogy az ajtó
becsukódjon a háta mögött.
Ez volt az a pillanat, amikor egy pasi miatt szó szerint
kettéhasadtam.
Amikor ugyanis kirohant az ajtón, magával vitte a lelkem egy
részét, még csak esélyt sem adva arra, hogy visszaszerezzem azt.
 1 9 . FEJE Z E T
Rynna

El fogok késni.
Basszus!
Piszkosul el fogok késni.
Nem késhetek el!
Minden ezen a tárgyaláson múlik.
Egyik lábamon magas sarkú cipővel, elegáns szoknyában
bukdácsoltam a beépített szekrényhez, ahol halomban álltak a
nagyanyámtól rám maradt dobozok.
Megtántorodtam, fél kézzel a falnak támaszkodtam, majd egy
pillanatnyi szünetet tartva megpróbáltam belebújni a másik cipőbe.
Amikor végre nem ferdén álltam, újra szerencsét próbáltam. Már
csak két lépés választott el a szoba túlsó felében álló parányi
toalettasztaltól, amikor kifordult a bokám.
De teljesen.
Fájdalom futott végig a lábszáramon.
– Basszus! – jajdultam fel, és megpróbáltam az egyensúlyomat
visszanyerve elkerülni az esést. Ehelyett még nagyobbat taknyoltam.
Hatalmasat. Magam elé nyújtottam a kezemet, az ujjam hegye éppen
megérintette a kisszék peremét, mielőtt az arcom nekivágódhatott
volna a padló deszkáinak.
A térdem nem volt ennyire szerencsés.
Belevágódott a kopott szőnyegbe, és a harisnyanadrágom
szétszakadt.
Nagyszerű.
Feltérdeltem, lehajtottam a fejem, és megpróbáltam visszafogni
a szememet elöntő könnyeket.
A csalódottság miatt bőgtem. Meg aggódtam is. Majd
megszakadt a szívem azóta, hogy két héttel ezelőtt Rex Gunner
egyetlen szó nélkül kiviharzott a házamból. Azóta csak hasogat a
szívem.
 Hiába bizonygattam magamnak, hogy ostoba voltam. Bolond.
Ráakaszkodtam egy olyan pasira, aki egyértelműen nem akart tőlem
semmit. Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy valójában nem
ért bődületes kudarc. Hazugságnak tűnt a saját fülemben is az összes
érvem.
Istenem!
Miért ilyen nehéz az élet? Már így is éppen elég dolog miatt fáj
a fejem, miért teszi akkor még komplikáltabbá az egészet az utca
túloldalán lakó gyönyörű férfi meg a cuki kislánya? Bonyodalmak
ide vagy oda, csakis rájuk tudtam gondolni.
Elnevettem magamat.
Mint egy háborodott.
Az ilyen kacagás válik nagyon gyorsan zokogássá. Sőt igazából
meg se lehet nagyon különböztetni tőle. Minden azon múlik, hogy
éppen milyen a hangulatod.
Aki nem nevet, az valójában sír? Na most melyiket szeretnéd
inkább csinálni?
Nagyanyám gyengéd szavai megérintettek, szinte éreztem,
ahogy a hüvelykujjával megsimogatja az arcomat.
Vettem egy mély lélegzetet, azt remélve, hogy ettől kitisztul a
fejem, és megpróbáltam odafigyelni az útmutatásra, miközben
zavart, suttogó szavak kórusa tört elő a számon:
– Nem tudom, hogy maradt-e különbség a kettő között,
nagymama. Annyira áttekinthetetlen minden. Annyira, hogy nem is
tudom, mit csináljak. Fogalmam sincs arról, hogy megbirkózom-e a
nehézségekkel. Úgy érzem, kudarc vár rám.
Istenem! Mi lesz, ha csődöt mondok?
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy zihálni kezdjek, a tüdőm
beszűküljön, és úgy érezzem, hogy mindjárt lángra lobban. Egészen
egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a kudarcot.
Éreztem, hogy össze kell szednem magamat. Felemeltem a
fejem, és megpróbáltam feltápászkodni. Ekkor a homlokomat
ráncolva észrevettem, hogy az asztalka alján, az egyik rejtett zugban
van valami. Egy boríték.
Ó, nagymama!
Remegve odahajoltam, és miközben egyszerre tört rám a szeretet
és a bánat, kiszabadítottam a borítékot. Gyorsan megfordítottam,
felszakítottam, és kihúztam belőle egy kartonpapírt. Szinte faltam a
ráírt szavakat.

Mindenütt ütközhetsz akadályokba. Néha legyőzhetetlennek

tűnnek. Lehetetlenül nehéznek. Máskor viszont olyan könnyedén
jutsz túl rajtuk, mint egy vakondtúráson. Előfordul, hogy
vakvágányra vezetnek. Elterelik a figyelmedet.
A legtöbb esetben kizárólag arra valók, hogy megmutassák
neked, mire is vagy képes.
Nagy ritkán azonban az is előfordulhat, hogy módosítják a
pályádat. Új irányba terelnek. Új célt adnak neked. Ami pedig a
mostani nehézségeidet illeti, őket leküzdve eljuthatsz oda, amiről
még sosem álmodtál, és annak dacára, hogy nem készültél arra a
helyre, mégis az első pillanattól kezdve oda tartozol.

Te meg mégis miről beszélsz, nagymama? – suttogtam bele a

semmibe. Az üresség csak visszhangokkal válaszolt. Rám zúdította
az együttérzését és a veszteség sajgását. A fejemben hallva a
hangját, felidéztem magamban, hogy ez az asszony milyen sok
mindenről lemondott miattam.
Magamhoz szorítottam a levelét. Csodálattal töltöttek el a
szavai. Nem számított, hogy nem sikerült pontosan megértenem az
üzenetet. Csakis az volt a lényeg, hogy nekem szánta. Abban a
pillanatban kaptam meg a levelet, amikor arra a legnagyobb
szükségem volt.
A nagymamám mindig is ilyen volt. Előre látta, mi lesz.
Elképesztő módon tudta, mikor van szükségem némi kedves szóra
vagy barátságos biztatásra.
Elszántan feltápászkodtam, letéptem magamról a tönkrement
harisnyanadrágot, és újra felhúztam a lábamra a cipőmet. Tettem egy
kis púdert az orromra, és szájfényt kentem az ajkamra.
Belenéztem a tükörbe.
– Képes vagy rá, Rynna Dayne! Ezt akartad! Most menj, és
szerezd meg magadnak!
Lesiettem a lépcsőn, át a nappalin, és felkaptam a bőr
aktatáskámat, benne a tárgyalásra előkészített iratokkal. Közben újra

Á
átfutottam a részleteken. Átgondoltam, mit fogok mondani, és
felidéztem a San Franciscóban tanult tárgyalási módszereket.
Talán nagyon is jó oka volt annak, hogy elmentem a
nagyvárosba. Lehetséges, hogy ott sikerült felkészülnöm a mai
napra.
Nem számítottam arra, hogy megbicsaklik a lábam, amikor
kilépek a házból a reggeli napsütésbe.
Pedig ez történt.
Azért, mert az utca túloldalán Rex Gunner éppen ellépett a
teherautója hátsó ajtaja mellől. Pontosan tudtam, most kötötte be a
kislánya gyerekülésének a biztonsági övét. Majdnem annyira
lélegzetelállító volt, ahogy Frankie-vel törődött, mint a megjelenése.
Sajnálkozó tekintettel fordult felém. Úgy véltem, nem elég erős
ahhoz, hogy ne bámuljon. Velem pontosan ez volt a helyzet. A
szememmel úgy szippantottam magamba, mintha valamilyen tiltott
gyümölcs lett volna. Valami – valaki –, akire olyan kétségbeesetten
vágyok, hogy a kedvéért hajlandó lettem volna puszta kézzel letépni
a lelkét gúzsba kötő tövises indákat és tüskés ágakat.
Ez a gondolatmenet nagyon veszélyes, állapítottam meg.
Cseppet sem használ az egészségemnek.
Sietve beszívtam a levegőt, megráztam a fejem, és rávettem
magamat arra, hogy lemenjek a lépcsőn a kocsimhoz. Beültem, és
igazából csak egy futó pillantást vetettem hátra, amikor a házam
mellől kifordultam az utcára.
Csakhogy ez az egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy
meglássam.
Hogy mit is? Rex arcán a fájdalmat.
Láttam a félelmét. A megbánást. Esküszöm, egyértelmű volt,
hogy csupán ezek tartják vissza, és az jár a fejében, hogy milyen |ó
volna, ha valahogy megérinthetne.
De sajnos néha rá kell döbbennünk, hogy az akadályok valóban
legyőzhetetlenek.

Szálegyenes háttal, idegesen fészkelődtem a kemény műanyag

széken. Összeszorítottam a két térdemet, bokától egészen a
combomig összesimult a lábam, a portfolióm dossziéja elegánsan
hevert az ölemben, miközben várakoztam.
 Kínszenvedés volt minden egyes pillanat, a szívem olyan
hangosan dübörgött, hogy arra számítottam, valaki mindjárt rám
szól, hogy ne zajongjak. Figyelmeztetnek, hogy szedjem végre össze
magamat, és ha nem tudom megzabolázni az őrjöngő idegeimet,
akkor jobban teszem, ha futok néhány kört a bank épülete körül.
Ide-oda cikázott a tekintetem, megnéztem magamnak a
kasszákat, az ott dolgozó néhány pénztárost, a parányi irodákban
szorgoskodó könyvelőket, és mindazt, ami a bank ügyfélterének
egyik oldalán látható volt.
Ezek az emberek vajon mégis kinek szurkolnának?
Nekem?
A nagymamámnak?
Érdekli őket az alig öt kilométerre lévő, elhagyatott, üresen
tátongó étterem, ahogy arról álmodik, hogy valakinek esetleg
megesik rajta a szíve?
Mert azzal semmire se mentem, hogy szépen kitakarítottam.
A továbblépés elengedhetetlen feltétele volt, hogy pénzhez
jussak. Isten a megmondhatója, a megmaradt öt dollárom varázsereje
nem vitt túlságosan előre.
A terem túlsó végében egy nő bukkant fel.
– Ms. Dayne?
– Igen?
Barátságosan rám mosolygott.
– Mr. Roth már várja önt. Erre jöjjön!
Remegve felkeltem, és egy ideges mozdulattal lesimítottam a
szoknyámat.
– Köszönöm.
Megpróbáltam rendezni a gondolataimat, határozott arcot vágni,
hogy magabiztosság és elszántság sugározzon belőlem. Tudtam, nem
lesz egyszerű megkapni a kölcsönt, mivel az üzleti vállalkozásom
komoly kockázatokat rejtett, így csak abban reménykedtem, hogy a
lángoló hitem elég lesz ahhoz, hogy a pénzemberek a javamra
döntsenek.
A nő nyomában bementem a nem túl hosszú folyosóra, ahonnan
a hitelrészleg irodái nyíltak. A cipőm sarka hangosan kopogott a
járólapokon, szépen kiegészítve a szívem zakatolását. Minden egyes
lépés után még vadabbul lüktetett a mellkasom.
A hölgy az egyik irodára mutatott.
 – Sok szerencsét! – mormogta, aztán megfordult és elindult
visszafelé.
Nyeltem egy nagyot, felszegtem az állam, és megpróbáltam
magabiztosan mosolyogni, miközben kinyitottam az ajtót és
beléptem az irodába.
A döbbenettől kővé dermedtem.
Nem kaptam levegőt.
Elképedtem.
Olyan akadály magasodott előttem, amit talán nem tudok
legyőzni.
Timothy Roth.
Tim.
A rámenős faszfej a bárból.
Aki nem tudja, hogy mit jelent az, hogy nem.
Öntelten rám vigyorgott.
Nézzenek oda! Hiszen ez a dögös kis…
Elhallgatott, a nevemet kereste az íróasztalán fekvő
kérelmemben. Három nappal azelőtt adtam le azt a papírt, hogy
személyes megbeszélésre kellett jönnöm a hitelrészleg vezetőjéhez.
Timothy Rothhoz.
– Corinne Dayne. – Hátradőlt hatalmas bőrfoteljében, és olyan
képet vágott, mintha kihúzták volna a számait a lottón. Vagyis
inkább mintha sikerült volna megkaparintania az én nyerő
lottószelvényemet.
Úgy tűnt, csapdába kerültem.
A rémülettől elakadt a lélegzetem, és mintha lassan egy kígyó
nyálkás teste simult volna a lábamhoz. Megpróbált összeroppantani,
miközben odabent a fulladás fenyegetett.
– Mr. Roth… – nyögtem ki bizonytalanul. Megrémültem, és
kételkedtem magamban.
Miért üldöz a sors? Először Aaron, most meg ez a seggfej? Most
mégis mitévő legyek?
A pasi túlságosan is lelkesen az asztal előtt álló szék felé
mutatott.
– Kérlek, csukd be az ajtót, és ülj le!
Az egész testem remegett, de engedelmeskedtem, az ajtó
csattanva bezáródott, bizonytalan léptekkel megtettem a
háromlépésnyi távolságot az íróasztalához. Kelletlenül leültem a
székbe.
Szedd össze magadat, Rynna! Ez túl fontos ahhoz, hogy elszúrd.
Ne engedd meg ezeknek a balfaszoknak, hogy visszatartsanak!
Nem voltam annyira naiv, hogy azt gondoltam volna, nincsen
meg mindennek a maga ára. Néha éppen a büszkeségünket kell
feláldoznunk.
– Köszönöm, hogy fogadtál – nyögtem ki.
A két könyöke megpihent a fotelje karfáján, egyik mutatóujja
rásimult a halántékára, a hüvelykujja pedig eltűnt az álla alatt.
Pofátlanul megnézett magának. Lelkes mosolya vigyorgássá torzult.
– Részemről a szerencse!
Megpróbáltam semmibe venni a torkomat elzáró gombócot.
– Remélem, volt időd áttekinteni a kérelmemet.
– Igen, volt, és nagyra értékeljük, hogy intézményünkhöz
fordultál az anyagi gondjaid elhárítása érdekében.
Rendben. Ez egész jó. Úgy teszünk, mintha korábban nem került
volna sor arra a kellemetlen közjátékra.
Bólintottam, és folytattam:
– Ahogy azt olvashattad, én örököltem a Pöttöm Pitét a
nagymamámtól, amikor ő néhány hónappal ezelőtt elhunyt. –
Istenem! De visszataszító volt a szavaim csengése! Mintha a nagyi
csupán egy távoli emlék lett volna. Közben az elveszítése még
mindig nyílt seb volt a lelkemen. Megpróbáltam elmosolyodni. – A
Fairview kiemelt jelentőségű övezet, főleg, hogy azt a környéket
éppen felújítják.
Belelapozott a dokumentumokba. Kicsit megnyugodtam,
kifújtam a levegőt, hiszen ez a fickó most már nem engem bámult,
hanem érkezésem okával foglalkozott.
– És kétszázezer dollárt szeretnél kapni? – kérdezte továbbra is a
papírokat böngészve. – Miért pont erre az összegre gondoltál?
– Igen, ennyit. Amikor átvettem az ingatlant, kihívtam egy
értékbecslőt. Ennyi pénz elég lesz ahhoz, hogy beinduljon és
lendületbe jöjjön a vállalkozás.
Bólintott.
– Remek!
Feltámadt bennem a remény.
Előrecsúsztam a székem peremére.
 – A 13. oldalon láthatod, hogy elvégeztük kockázatelemzést. Az
étteremnek olyan jó a híre, hogy nyugodtan számíthatok a magas
bevételre. Azt mondták nekem, egy év alatt a várható bevétel szintje
meg fogja haladni a kiadásokat. Így elegendő pénzem marad az
étterem üzemeltetésére, arra, hogy szerény fizetést adjak magamnak,
és minden hónapban pontosan tudom fizetni a törlesztőrészletet.
Na jó, lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgokat. Meglehetősen
nagy kockázatot vállalok az étteremmel. Csakhogy hajlandó vagyok
kőkeményen dolgozni a siker érdekében.
A fickó továbbra is a papírt nézte, megvakargatta az állát.
– A tervek gyakran csak tervek maradnak. Semmi sem
garantálja, hogy a korábbi vendégek visszatérnek az étterembe.
A lelkesedésem enyhén megingott, de kitartottam, hiszen
felkészültem az ilyen ellenvetésekre is.
– Nem hiszem, hogy különösen nehéz volna a helyzetem. A
legtöbb kisvállalkozás beindításához ugyanúgy hitelre van szükség,
mint az enyémhez. Ezt kérem a banktól. Ráadásul a legtöbb új
cégnek nincsen jól ismert neve. Nekünk csak meg kell szólítanunk a
vendégeinket, és mivel az utca túloldalán nemsokára megnyitják az
új szállodát, arra számíthatunk, hogy nap mint nap sok száz éhes
ember áll majd az éttermem előtt.
Amikor a szája szélében megjelent egy halvány mosoly, én
lelkesen rámosolyogtam. Bezárta az aktáimat, hátradőlt a foteljában,
és összefonta az ujjait.
– Mondok én neked valamit…
– Igen? – Izgatottan még előbbre csúsztam, ő rákönyökölt az
íróasztalára. Nem tudtam visszafogni magamat, önkéntelenül
utánoztam a testtartását. A vágyaim és az álmaim pont úgy lebegtek
a szemem előtt, mint a szamár orra előtt a répa.
Egészen halkan folytatta, és még közelebb hajolt hozzám:
– Vacsora közben megvitathatnánk ezt a kérdést, és akkor majd
megmutathatod nekem, hogy tényleg annyira szeretnéd-e ezt a hitelt.
A szavainak különös, komor árnyalata volt.
Sötét és trágár.
A nyakam libabőrös lett, és nagyon rossz előérzetem támadt.
– Tessék? – kérdeztem, amikor végre meg tudtam szólalni.
– Szerintem te nagyon okos nő vagy. Le merem fogadni, hogy
most megint csak kacérkodsz velem.
 Egyből rám törtek a kellemetlen emlékek, ahogy ez az arrogáns
faszfej nem hajlandó elfogadni, ha valaki nemet mond a
közeledésére. Azt hiszi, hogy minden nőnek a lába előtt kellene
hevernie. Tehát most, hogy az irodájában vagyunk, tényleg újra
bepróbálkozik?
– Azt hiszem, elengedhetetlen annak érzékeltetése, hogy tényleg
bevállalós vagy. – Minden egyes szava csöpögött a hátsó szándéktól.
– Bizonyítsd be nekem, hogy érdemes javasolnom a kérelmed
elfogadását.
Önelégülten kihúzta magát. Minden adu ott volt a kezében.
Mocskos mancsával túszul ejtette az álmaimat.
Megtántorodtam a rosszulléttől.
– Szóval azt mondod, hogy menjek veled szórakozni, ha azt
akarom, hogy elfogadásra javasold a kérelmemet?
A vállam felett a zárt ajtóra pillantott, majd kéjsóvár tekintete
visszasiklott felém.
– Mondjuk azt, hogy elmélyítjük az üzleti kapcsolatunkat.
– Ez nem lehet… ez törvénybe ütközik! – dadogtam, és magam
is a zárt ajtó felé néztem. Olyan nagyon jó lett volna, ha csoda
történik, és kiderül, hogy valaki állt odakint, és fültanúja volt ennek
az őrületnek.
Mert egyértelmű, hogy Timnek elment az esze.
– Én csupán egy további találkozót javasoltam, hölgyem. –
Egyértelmű volt, hogy ennél sokkal többre vágyik.
Nekem pedig az jutott az eszembe, vajon ez a gazember hány
effajta találkozót tartott sarokba szorított ügyfeleivel. Holtbiztos,
hogy nem én vagyok az első.
Döbbenten felkeltem. A fejemben ott tombolt Aaron emléke.
Ahogy tőrbe csalt. Soha többé nem engedem meg ugyanezt senkinek
sem.
– Inkább halálra dolgozom magamat, és úgy gyűjtöm össze a
nagymamám éttermének újranyitásához szükséges pénzt, mint hogy
bemocskoljam magam veled!
Hátradőlt ormótlan foteljében, ami majdnem olyan hatalmas
volt, mint ennek a faszinak az önteltsége.
– Hölgyem, én csupán annyit kértem, bizonyítsd be, komolyan
gondolod a hitelkérelmet. Fogalmam sincs róla, hogy mire
célozgatsz.
 Most már vicsorogtam.
– Hazugság minden szavad! Nem árt, ha tudod, hogy
életbevágóan fontos számomra ez a hitel. De inkább meghalok,
mintsem hogy te hozzám érjél.
Feltéptem az ajtót, és kirohantam a folyosóra. Kavargó
érzelmeim közül gyorsan a harag emelkedett a felszínre. Az
ösztöneim átvették az irányítást.
Timothy Roth rossz nővel kezdett ki.
Meg fogom kerülni ezt az akadályt is. Irányt váltok. Felmegyek
egyből a bank vezetőjéhez, és jelentem a kihágást. Gondoskodom
arról, hogy Timothy Roth egyetlen nőre se tudja kivetni a hálóját az
irodájában.

Péntek késő délután megzörgették az ajtómat. Ijedten

összerezzentem, de elfojtottam magamban az aggodalmat, mert
eszem igában sem volt a bizonytalanságnak megengedni, hogy
visszaszivárogjon a tudatomba.
Átvágtam a nappalin, és belenéztem a kukucskálólyukba.
Elkomorodtam, mivel odakint csupán egy elegáns inget viselő férfi
karját láttam.
Amikor aggódva kinyitottam az ajtót, hogy résnyire tárva
kinézhessek, hirtelen rám zúdult a rossz előérzet.
Nagyon is jogos volt az aggodalmam.
Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre.
Úgy, ahogy arra a nagymamám mindig is figyelmeztetett.
Megpróbáltam becsapni az ajtót, amikor megpillantottam a
nagydarab férfi dühös, gyűlölettől eltorzult arcát.
Ugyanebben a pillanatban sújtott le rám a félelem.
Vagyis inkább fejest ugrottam egy iszonyattal teli medencébe.
Nyakig merültem a rettegésben. Átjárta minden porcikámat. Az
összes sejtemet. Minden rostomat.
Sikítva nekivetettem a hátamat az ajtónak, és megvetettem a
lábamat a padlón. Minden erővel nekifeszültem a deszkának.
– Már kihívtam a rendőröket! Úton vannak ide.
Hazugság. Reméltem, hogy a hazugságom áthatol az őrjöngés
ködén. Nagyon is igazam volt. Timothy Rothnak tényleg elment az
esze. Csak éppen másfajta őrület rabja volt, mint ahogy én
elképzeltem.
 Vér dübörgött a fülemben, és a rémülettől jéggé dermedtek az
ereim.
Bumm, bumm, bumm.
Folyékony fém!
Súlyos.
Túl sok.
Pánik és rettegés.
Nem. Nem. Nem.
A fenyegetésnek cseppnyi hatása sem volt. Az ajtót sikerült egy
ujjnyival benyomnia, mielőtt újra nekifeszülhettem volna. Minden
erőmmel. Vadul harcolva. Már csak egy hajszál kell, hogy
bekattanjon a zár nyelve.
A hangja méregként szivárgott keresztül a keskeny résen.
– Büdös kurva! Kibaszott, mocskos ribanc! Megöllek azért, amit
tettél! Tudom, hogy te voltál! Tönkretetted az életemet, te ostoba
kurva! És ezért most fizetned kell!
Benyomta az ujjait a résen, és beljebb tolta az ajtót.
Adrenalin és kín. Sikoltottam, közben oldalra fordultam. A
vállammal ugrottam neki az ajtónak.
Beleadtam minden erőmet.
A fájdalom miatt majdnem kettészakadtam.
Néha azonban megtörténhet, hogy az akaratunk nincs
összhangban a fizikai erőnkkel.
Tim hatalmasat rúgott az ajtóba, az nagyot csattanva
nekivágódott a falnak.
Én a padlóra zuhantam.
Támadóm benyomakodott, és a jelenléte fenyegető árnyékba
borította a nagymamám házát. Ahogy elindult felém, megpróbáltam
hátrébb csúszni a padlón. Combom meztelen bőrébe belemart a
szőnyeg.
Zokogtam.
Utáltam magamat, amiért nem tudtam elnyomni a rám törő
rémületet.
Gyűlöltem magam a számból előtörő szavak miatt. Ugyanis
esedeztem.
Utána pedig könyörögtem.
– Kérlek, ne bánts! Ne! Ó, istenem, könyörgöm! Bármire
hajlandó vagyok!
 Bármire.
Ugyanis ez volt az iszonyatos igazság.
Eszem ágában sem volt meghalni azért, hogy Timothy Roth ne
érjen hozzám.
 2 0 . FEJE Z E T
Rex

Teljesen elment az eszem. Fel-alá jártam a konyhában, és olyan vad

mozdulattal túrtam bele a hajamba, mintha azt reméltem volna, hogy
ettől megnyugszom.
Frankie szokás szerint átment az anyámhoz, hogy péntek este
nála aludjon. Már el kellett volna indulnom, hogy Kale-lel
vacsorázzak, ami után nyilván beültünk volna a bárba, hogy néhány
órát Ollie társaságában töltsünk.
Ehelyett itt őrjöngtem.
Dühöngtem.
Na de mire fel? Semmi okom nem volt azt hinni, hogy az a lány
az enyém. Akkor sem, ha közben a szívem, a testem és az elmém
őrjöngve üvöltött, hiszen éppen az a seggfej állt meg a kocsijával
Rynna háza előtt, aki néhány héttel ezelőtt Ollie bárjában
erőszakoskodott vele. A faszfej kitántorgott csillogó, ezüstszínű
Mercedeséből, és dülöngélve elindult felfelé a verandára vezető
lépcsőn.
Mégis hogy tehette ezt a csaj? Elkezdett kavarni ezzel a
szemétládával?
A fejemben olyan lehetőségek bukkantak fel, amiket szerettem
volna inkább elhessegetni.
Egyik este talán visszament a bárba, amikor én éppen nem
voltam ott, belefutott ebbe a baromba, és úgy döntött, hogy ad neki
egy esélyt? Vagy talán már az első alkalommal megadta neki a
telefonszámát? Ezek esetleg azóta egyfolytában kavarnak?
Nem. Ezzel én is tisztában voltam. Egyszerűen semmi esély nem
volt rá, hogy Rynna összejöjjön ezzel az alakkal, mielőtt én sötét
seggfej módjára viselkedtem, és eltaszítottam magamtól.
Újra magam előtt láttam.
Amit a szájával csinált.
Azzal az átkozott szájával, ami két héttel ezelőtt vadul rám
tapadt.
 Forrón, nedvesen, mélyen magába szippantott, mintha csak a
térden álló lány így kínált volna fel valamit nekem.
Áldozatot.
Valahogy megértettem, hogy erről volt szó. Hogy feltárulkozott,
megnyílt előttem. Hagyta, hogy a magamévá tegyem, használjam és
kihasználjam.
Nekem pedig ez kellett. Iszonyúan vágytam rá. Iszonyúan
vágytam Rynnára. De akkor mégis mi a fenéért voltam ilyen
kegyetlen vele? Persze a szívem még mindig katasztrófa sújtotta
övezet. Nem tudom, mi a helyes. Eszem ágában sem volt bilincsbe
verni a múltam mocskos láncával. Maradjon szabad.
Végigszenvedtem az elmúlt két hetet, és úgy tettem, mintha nem
élne ott az utca túloldalán. Mintha nem is marcangolna belül az
őrjöngő fájdalom.
Ismét keresztülmentem a konyhán, pont úgy lesve ki az ablakon,
mint egy dühöngő egykori szerető.
Tényleg azt gondolom, hogy az a seggfej bármilyen
szempontból is kevesebbet érne, mint én?
Basszus!
Talán valóban ezt hittem. Ez lehetett az oka annak, hogy már
megint ott álltam az ablakban, és erősen megmarkoltam a
gránitpultot. Azt reméltem, hogy az ujjaim belemélyednek a kőbe, és
mindörökre odakötnek. Így lehorgonyozva ugyanis talán majd nem
tudok elkövetni még valamilyen égrekiáltó ostobaságot.
Például nem rohanok ki az ajtón, és nem kezdek el olyasmit
követelni, amihez semmi jogom sincs.
Az a fasz meg mi a fenéért torpant meg a lépcső aljában? Miért
remeg egész testében, és mi okból szorította ökölbe a kezét?
Ez a pasi… mintha…
Mintha dühös volna.
Nem is dühös.
Hanem felrobbanni készülne.
A szívem nagyon különös dolgot művelt, amikor az az alak
végre mozgásba lendült. Mintha lassan, de biztosan a tudatára
ébredtem volna valaminek, ami ott lebegett végig, miközben azt
néztem, hogy a fickó elindul felfelé a lépcsőn. A rám törő érzés
jeges áradatként ömlött végig a gerincemen, arra kényszerítve, hogy
kihúzzam magam, és odafigyeljek a részletekre.
 Összeszűkülő szemmel alaposabban is szemügyre vettem a
férfit.
Nem láthattam a ház bejáratát, hiszen az az épület oldalából
nyílt, viszont nagyon is jól látszott, ahogy az oldalsó teraszon álló
seggfej az öklével döngeti Rynna ajtaját.
Valami megmozdult. Mivel nem láttam az ajtót, így csupán
sejtettem, hogy résnyire kinyitotta. Megváltozott a ház légköre.
Olyan határozottan tudtam, hogy az ajtó kinyílt, mint azt, hogy utána
Rynna egyből megpróbálta bezárni.
Ekkor az a rohadék nekifeszült a bejáratnak. Amikor nem tudta
belökni, hátrább lépett, felemelte a lábát, és nagyot rúgott bele.
Rynna.
Rynna.
Az életem során valaha is érzett összes félelem kiszabadult, és
lángra lobbantotta a vérem.
Benzin és vad tűz.
Üvöltött a lelkem.
Kurvára nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.
Még egyszer semmiképpen.
Kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, át az utcán, és máris ott
voltam a szemközti ház teraszán.
A szívem kurvára a torkomban dobogott, a gyomrom pedig a
rettegés hatalmas csomójává ugrott össze. Őrjöngő haragot éreztem.
Csak az számított, hogy valahogy megvédjem ezt a lányt.
Megmentem. Megoltalmazom. Megtartom. Ez dübörgött odabent
az ürességben. Bárkit hajlandó lettem volna megmenteni, ha
veszélybe kerül. Tudtam, hogy ilyen vagyok. Most viszont
kétségtelenül egészen másféle érzelmek tomboltak bennem, amikor
odaértem a gazember mögé, és láttam, hogy Rynna zokogva fekszik
a padlón.
Teljesen a rémület rabja volt, az arcára kiült az iszonyat,
könyörögve próbált meg hátrébb csúszni a szőnyegen.
Támadója fölé tornyosult, sarokba szorította, és valóban tombolt
dühében, ahogy azt az ablakból is láttam. Ömlött belőle a trágárság,
és pontosan tudtam, már csak egy pillanat kell, hogy a tettek
mezejére lépjen.
– Te büdös kurva! Romba döntötted az életemet!
 Annyira lekötötte a gyalázkodás, hogy észre sem vette az
érkezésemet. Nem tűnt fel neki, hogy óvatosan megközelítem,
miközben megpróbáltam valahogy elhallgattatni ziháló tüdőmet.
Mintha lehűlt volna a levegő. Remegtem. Görcsöltem a
feszültségtől. Végtelen hosszúságúra nyúlt minden pillanat. Baljós,
mély sötétség borult ránk.
Rynna vinnyogását meghallva a szívem majdnem kiugrott a
mellkasomból, amikor a kávébarna szemek felém villantak. Csupán
a végtelen pillanatok egyikére volt szükség ahhoz, hogy a
tekintetünkkel többet közöljünk egymással, mint életem bármelyik
párbeszédje során.
Megkönnyebbülés.
Megváltás.
Bizalom.
Ezeket öntötte belém. Teljesen feltöltött.
Közben pedig… ez a lány újra kínzójára nézett, és ugyanúgy
könyörgött neki, mintha én ott sem lettem volna.
Iszonyúan okos és talpraesett.
Így sokkal könnyebben le fogom tudni szerelni ezt a faszkalapot,
hiszen nem is sejti, hogy ott állok mögötte.
Nem bizony.
Rávetettem magamat, és hátulról fél kézzel átkaroltam a nyakát.
Szorítani kezdtem a torkát, miközben a másik kezemmel
megmarkoltam a csuklómat, hogy elég erős legyen a fogás. A szám
ott volt a fülénél.
– Hé, faszfej! Emlékszel rám? Múltkor figyelmeztettelek, ha
nem hagyod békén ezt a csajt, nem úszod meg szárazon. Azt hiszed,
hogy a levegőbe beszéltem?
Egy pillanatra elernyedt, és a döbbenettől teleszívta a tüdejét
levegővel. Mintha csak a józan ész megpróbált volna keresztüljutni
az őrjöngés falán, be a tudatába. A következő pillanatban azonban a
testében megfeszült az összes izom, és harcba szállt velem.
Megmarkolta az alkaromat, és mint egy kis ribanc, a bőrömet
karmolva próbált meg kiszabadulni.
Erősebben fogtam, összeszorítottam a fogamat, hogy ne tudjon
lerázni magáról.
– Rynna, hívd ki a rendőröket, hogy ez a fasz végre rács mögé
kerüljön! Ott a helye.
 A lány közben már feltérdelt, és megpróbált felkelni. Karja-lába
vadul remegett, az egyensúlyáért küszködött. A tekintete
megállapodott a hátunk mögött egy helyen, ahol emlékezetem
szerint a táskáját szokta tartani. Legalábbis akkor ott volt a holmija,
amikor a lázas Frankie-vel beállítottunk ide.
Egészen biztos, hogy a mobiltelefonja is ott van.
Ismét a szemébe néztem, és egyetlen szóra sem volt szükségünk.
Menj! Vigyázok rád. Nem hagyom, hogy bármi bajod is essen.
Mozgásba lendült.
A seggfej nekem feszült, könyökkel bordán vágott, és
hátracsapott a fejével. A koponyája olyan erővel találta el az
orromat, hogy majdnem térdre rogytam. Fájdalom mart az arcomba.
Vakító. Könyörtelen. Elég ahhoz, hogy egy pillanatra gyengüljön a
szorításom.
A köcsög kihasználta a lehetőséget, és egyik lábával Rynna után
rúgott. A lány éppen mellettünk járt, hogy magához vegye a
mobilját.
Hasra zuhant, és a fejét csúnyán beverte az előszobái asztalka
szélébe. Arccal előre az ajtó előtt a padlóra zuhant.
Őrjítő harag.
Ezúttal én dühöngtem.
– Te seggfej! Azt hiszed, hagyni fogom, hogy bántsad?
Soha!
Basszus!
Soha!
Ez az állat Rynna felé vetette magát. Utánaugrottam, elkaptam a
derekát, és amikor megtántorodott, levittem a padlóra. Nagyot
csattantunk, és folytattuk a harcot. Fojtogattuk egymást, és vér
fröccsent az ütéseink nyomán.
Az övé.
Az enyém.
Sikerült lovagló ülésben ráülni a mellkasára. Az öklöm lezúdult
az arcára. Ütöttem-vágtam.
Ő ellenállt. Harcolt, küzdött, vergődött, visszavágott.
Lesújtott az állam hegyére, amitől hanyatt zuhantam, mire ő rám
vetette magát. A testemre nehezedett, és a padlóhoz szorított.
Könyökkel belevágott az arcomba.
 – Te kis köcsög… csak ennyire vagy képes? Ha puncit akarsz,
kénytelen vagy erőszakoskodni a nőkkel? Na mi van? Hozzád
hasonló fatökű kis szarjankók így próbálnak becsajozni? Vagy van
faszod, de olyan pici, hogy nagyító kell hozzá?
Tudatosan gúnyolódtam vele. Még inkább fel akartam dühíteni.
Azért, hogy őrjöngve engem üssön.
Nem volt ezzel semmi baj.
Mindenáron időt kellett nyernem.
Mert közben Rynna már felhívta a rendőröket, beleüvöltötte a
telefonba a címét, és megmondta az őrjöngő faszfej nevét is.
Nem eshet bántódása.
Már csak ez az egy dolog számított.
Megpróbáltam nem becsukni a szemem, amikor azt láttam, hogy
a fickó a füle mellé emeli összeszorított öklét. A halántékomat vette
célba. Tudtam, hogy fájni fog. Lehet, hogy elveszítem az
eszméletemet.
Rynna miatt megéri. Meg bizony. Ér ennyit ez a lány.
Szirénák vonyítottak a messzeségben, a hangjuk rohamosan
közeledett.
Biztonságban lesz. Biztonságban.
Az ököl mégsem csapott le. A faszfej feljajdult a fájdalomtól.
Lezuhant rólam, a karjával a levegőben kapálózott, majd elkenődött
a padlón. Nagy nehezen feltérdelt, és a halántékára szorította a kezét.
Az ujjai közül előbuggyanó vér lecsöpögött a szőnyegre.
Nagyot pislogtam, mert azt hittem, hogy hallucinálok. Mint egy
csodálatos álom. Ebben a látomásban a világ leggyönyörűbb nője ott
állt előttem. Kócos, gesztenyebarna hajára vér tapadt. Zihált. Egy
hatalmas üvegvázát tartott a kezében. Az edény közepén jókora
repedés látszott, majd a váza szilánkokra hasadt, és a darabkái
lezúdultak a padlóra.
Odakint motorok zúgtak. A hang alapján legalább három
járőrkocsi állt meg csikorgó fékekkel a ház előtt. Lépések
dübörögtek, kiáltások harsantak.
A következő pillanatban a rendőrök berontottak a házba, és azt
üvöltötték, hogy senki se mozduljon.
Rynna elengedte a váza maradványát. Amikor az üveg elérte a
padlót, ezernyi darabkára pattant szét. Rynna sem járt jobban. Térdre
rogyott, majd a parkettára zuhant.
 Zokogva remegett, ahogy rádöbbent, hogy véget ért a
lidércnyomás.
Hogy biztonságban van.
Ebben a pillanatban csakis ez számított.
 2 1 . FEJE Z E T
Rynna

– Még egyszer köszönöm, haver! – mondta Rex a házamban lévő

utolsó rendőrnek, Sethnek. Kiderült, hogy középiskolás koruk óta
ismerik egymást, haverok.
– Vigyázz magadra! – mondta Seth, gyors pillantást vetett ránk,
majd lassan lement a verandámra vezető lépcsőn. Beült a Fordja
kormánya mögé, és elhajtott.
Timothy Rothot ma délután kirúgták a bankból. Úgy tűnik, nem
én voltam az első, aki szexuális zaklatással vádolta meg. Azt
mondták, amikor a felesége értesült az elbocsátása okáról, habozás
nélkül kiadta az útját.
Nős volt.
Megremegtem ettől az iszonyatos gondolattól, meg attól, hogy
ez az alak ennyire öntelt és ostoba módon viselkedett. Szörnyű
következményei lehettek volna.
A nap lassan lebukott, és Seth járőrkocsijának vöröslő fényei
szépen kiegészítették az alkonyatot kísérő vörös, narancssárga és
bíbor árnyalatú ragyogást. Az autó egyre gyorsabban haladt a
keskeny utcában.
Utána úgy éreztem, hogy elemi erejű csend borul a környékre.
Szinte már fülsüketítő.
Majdnem olyan hangos, mint az előttem álló Rex Gunner
tomboló érzelmei.
A mennydörgés.
Egy eleven lény szívében.
Zord hangja belemart a némaságba.
– Nem örülök annak, hogy nem mentél el velük az orvoshoz.
Biztosan nem akarod, hogy idehívjam Kale-t?
Megkockáztattam, hogy egy pillantást vessek a verandán álló
magányos alakra.
Vad megmentőmre.
 Száradt vércsíkok borították az arcát, és a szeme sarkában egy
karmolásból még szivárgott a vér. Rongyosra tépték a ruháját,
mindent bemocskolt az izzadság és a vér, összezilálódott a haja, a
teste pedig még mindig remegett a felgyűlt harag maradványaitól.
Elakadt a lélegzetem, olyan csodálatos volt ez a látvány.
Bizseregni kezdett minden porcikám. Őt kívánták.
– Aggódtál miattam? – nyögtem ki. – A segítségemre siettél,
hogy megments. Harcba szálltál értem. Újra. Én nem… mi lett
volna, ha…
Rex felszegte a fejét, kihúzta magát, és egy lépést tett felém.
Lecsapott a villám.
– Azt hiszed, hogy nem aggódom miattad? – Úgy kérdezte, mint
aki vádol. Egy újabb lépést tett felém az én szálfatermetű, dühös
védelmezőm. – Gondolod, hogy nem tenném meg érted újra? Azt
hiszed, hagynám, hogy bántson téged?
Ekkor már ott állt közvetlenül előttem. Egyszerűen nem kaptam
levegőt, ahogy fölém tornyosult.
Beborított lenyűgöző, hódító árnyéka.
Kioltotta a bennem lobogó félelmet. Ha ugyanis ma Rex nem
avatkozik be, ez a nap egészen máshogy ért volna véget.
Felemelte a kezét, és az ujjai hegyével hátrasimította az arcomra
ragadt hajszálakat. Szinte fenyegető volt a hangja.
– Meg akartam ölni azt az alakot, Rynna. Arra készült, hogy
bántson téged, én pedig végezni akartam vele. Megtettem volna.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem rád, látni, hogy bajban vagy, és
a szívem azt üvöltötte, hogy védjelek meg. Védjem meg azt, ami az
enyém! Oltalmazzam, aki hozzám tartozik.
Az enyém.
Ez a szó ott lebegett körülöttünk.
– Köszönöm – suttogtam. Egy könnycsepp bukkant elő a
szememből, és a testem megremegett a szörnyűségek utóhatásától.
Kezdtem felfogni, hogy mi történt.
Önkéntelenül is felhördültem, amikor eltűnt a lábam alól a talaj,
és Rex erős karjának biztonságában találtam magamat. Egyik keze a
hátamat tartotta, a másikkal pedig a két térdem alá nyúlt. Mohón
odaszorított izmos mellkasához.
– Nem engedem, hogy bárki bántson – suttogta a homlokomba.
Oldalra fordult, hogy be tudjon vinni az ajtón. – Vigyázok rád.
 – Rex! – mondtam vinnyogva.
– Sss! Tudom, bébi, tudom.
Átöleltem a nyakát, ő felvitt az emeletre. Odafent balra fordult,
bement a hálószobába, de nem állt meg a bevetetlen ágy mellett, vitt
tovább a fürdőszobába.
Máris milyen otthonosan mozgott nálam.
Letett a padlóra, és szembefordított a tükörrel. A tekintetét
kerestem. Halkan felmordult, és elnyúlva mellettem, kinyitotta a
vizet.
A levegő izzott közöttünk.
Remegett.
Esküszöm, hogy lassú, kimért mozdulataink hatással voltak öt
mérföldnyi körzetben minden molekulára. Rex hátulról átkarolt,
megragadta a kézfejemet, és a meleg víz alá tartotta. Óvatosan
összedörzsölte a tenyerünket, és a kézmosó megtelt rózsaszínű
árnyalatú vízzel, miközben Rex ledörzsölte a vért összekoszolódott
kezünkről.
– Két hete, Rynna. Két hete csak haldoklom és őrjöngök, amiért
ilyen a helyzetünk. Gyűlölöm magam, hiszen megbántottalak.
A szavai megérintették az arcomat, a közelsége betöltött
mindent.
Lenyűgözött.
Folyékony szappant csöpögtetett a kezünkre, és lemosta a mai
délután emlékét. Olyan alapos volt, mintha így akart volna
megszabadulni a félelmetes lehetőségektől. Bármi megtörténhetett
volna.
Óvatos volt.
Ügyelt a részletekre.
Érdes hangja végigsimította a fülemet, beleborzongott a nyakam.
Mellemben mennydörgő gömbbé változott a szívem.
– Egész idő alatt azt szerettem volna lelkem minden darabjával,
hogy valahogy megváltoztathassam a körülményeimet. Szeretnék
illeni hozzád. Aztán pedig ez történt, Rynna. Ez bizony. Lehullottak
a bilincseim. Kurvára nem érdekelt, hogy helytelen, amit teszek.
A tekintetével rabul ejtett a tükörben. A szemében felvillant egy
figyelmeztetés. Egy ómen. Egy jóslat.
– Nem félek – suttogtam, és az ígéretem lángra lobbantotta az
izzó levegőt. Belemarkolt a hajamba, oldalra simította a tincseimet,
és a nyakamra nézett. Egy leheletfinom csókot nyomott rá.
– Ez vicces, mert én viszont kurvára félek tőled. – Az orra
végigsimította a fülemet. – Félek ettől.
Borzongás futott végig a hátamon, Rex leheletnyit hátrébb
húzódott, megragadta a pólóm alját, és lassan lehúzta rólam.
Már nem a hátam bizsergett. Izgató lavina temetett be. Amikor
lekerült rólam a póló, Rex levette a sajátját is, megdörzsölte vele az
arcát, majd ledobta a földre.
Én közben a tükörben bámultam, és nyeltem egy hatalmasat,
mert őrjöngő érzelmeimtől kiszáradt a torkom.
Ez a bonyolult, lenyűgöző férfi tébolyult vágyat kelt bennem.
Megbolondulok a hiányától. Eszemet veszítem az érzéstől, ami
önálló lényként él bennem.
Felemelte a kezét, és az ujjai hegyével lágyan megérintette
meztelen vállamat és a karomat. Bizsergető izgalom csapott le rám.
A korábban érzett rettegés váratlanul átalakult, mégpedig olyan
érzéssé, amit korábban talán még sohasem éltem át.
Annyira valódi volt, hogy fellángoltak az érzékeim.
Rex a hátam mögé nyúlt, kikapcsolta a melltartómat, és a
pántokat lehúzta a karomról.
A mellbimbóim keményen meredeztek, ahogy kiszabadult a
mellem, ő pedig felhördült.
– Olyan szép! Istenem, de szép! – mormogta.
Az ujjai a rövidnadrágom dereka alá csúsztak.
– Ezt akarod, Rynna? Akarsz engem? – kérdezte remegő
hangon. Ismét felvillant a lángoló figyelmeztetés a szemében. – Mert
én többé már nem menekülök előled.
– Annyira vágyom rád, hogy az szinte már fáj.
Felzihált, aztán előrehajolt, végigcsókolta a gerincemet, majd
lehúzta rólam a rövidnadrágot és a bugyit.
– Ó, istenem! – suttogtam, amikor rám tört az érzelmek hulláma.
A vágy, a vonzódás és a hiányérzet.
Csakhogy a lelkem legmélyén lüktető érzelem miatt rogytam
majdnem térdre. Hullám követett hullámot. Elöntött a nedvesség.
Remegett a torkom és görcsölt a gyomrom.
– Rynna! – morgott a hangja, ahogy csókokat nyomott a
fenekem közepén húzódó vájatra, miközben kiszabadította a
lábfejemet a ruhák közül. A mély hangtól szinte már remegtek a
falak.
Ismét felkapott, odavitt az ágyamhoz, és lefektetett középre.
Ziháló mellkassal állt mellettem. Lenyűgözött az ereje. Ez a férfi
annyira gyönyörű, és a maga sötét, komor módján olyan vonzó volt,
hogy kiszáradt tőle a szám.
Eltűnt minden habozás és kétség. Megfeledkeztem arról, hogy
az elmúlt két hét során magamban mennyit szidtam és kárhoztattam.
Többé már nem akartam elfelejteni.
Azért, mert már csak ő és én számítottunk.
Nem maradt nekünk más, csak a szívünk dobogása.
Csak az egymást hívó lelkünk. Hangosabb volt ez az összes
kérdésnél. Eltörpült mellette Rex múltja. Nagyobb volt a vágy, mint
az előttünk tornyosuló akadályok.
Lázas fény villant a szemében, ahogy az ágyon fekvő, meztelen
testemet bámulta.
– Biztos? – kérdezte.
Megmarkoltam a paplant, a testem ívben Rex felé feszült. Még
soha senkire nem vágytam ilyen elemi erővel, mint rá.
– Már mondtam neked, hogy nem félek. Érted, Rex Gunner,
hajlandó vagyok kockáztatni.
– Hihetetlen vagy – mondta. Olyan kemény volt a hangja, mint ő
maga.
Ráharaptam az alsó ajkamra, és örültem, hogy bepillanthatok a
zord külső mögé.
– Mégis itt vagyok.
– Na de mi történik, ha már nem leszel itt?
Olyan fájdalom csengett ebben a kérdésben, hogy úgy éreztem,
szíven szúr vele.
Lassan feltérdeltem, és Rex felé nyújtottam a kezem. Az ujjaim
hegyével megsimogattam zord arcát.
– Mi lesz, ha maradok?
Egy pillanatra becsukta a szemét, az arcát a kezemre szorította,
megragadta a csuklómat, és megcsókolta a tenyeremet.
– Mi lesz, ha nem engedlek elmenni?
Istenem, ez a férfi! Vonzott és ellökött. Felizgatott és kigúnyolt.
Lassan hátrébb lépett, és lenyűgöző szemével egyfolytában csak
bámult, miközben lerúgta a lábáról a bakancsát. Akkor sem fordult
el, amikor kicsatolta az övét. A hasán megfeszültek az izmok,
előrehajolt, kigombolta a sliccét, és lehúzta a cipzárt.
Vágy ömlött végig a testemen.
Őrjöngő vihar.
Várakozás és szükség.
Lehúzta magáról a farmert, vele együtt az alsónadrágját is.
Ott állt a szobámra boruló árnyékok között.
Anyaszült meztelenül.
Csupaszon.
Olyan szép volt, hogy a vágy szökőkútja teljesen eláztatott.
Nem hazudtam Macynek, ez a pasi olyan volt, mint egy félisten.
Karcsú és izmos. Egy tökéletesre kifaragott, elpusztíthatatlan szobor.
De én tudtam, hogy belül, mélyen elrejtve törött darabkák
bújnak meg. A saját szememmel láttam őket. Annak a csodálatos
szempárnak a mélyében. Ugyanez a szem most olyan tekintettel
nézett le rám, hogy arra gondoltam, talán el kellene futnom, ha nem
akarom, hogy felfaljanak.
De pont ezt akartam!
Kétségbeesetten vágytam rá.
Pár centivel közelebb jött, óriási tenyere rásimult a mellemre, és
lenyomott a matracra. Elnyúlva néztem fel a fölém tornyosuló
férfira.
Megremegtem, a csípőmet felemeltem a magasba, mert egy
pillanatig sem akartam várni, annyira kétségbeesett voltam.
Kellett nekem ez az ember.
Az érintésével, a testével és a lelkével már amúgy is
meghódított. Az egyik ujjával végigsimította a combom belsejét.
– Eddig két alkalommal értem hozzád, és abba majdnem
belepusztultam. Most meg így fekszel előttem. Nem hiszem, hogy
utána újra az lehetek, aki előtte. Nem tudok aludni miattad. Nem
kapok levegőt. Elcsented az elmém épségét, te kis tolvaj.
Remegő bizsergés. Az érzékek káosza.
Megfogta a két térdemet, széthúzta őket.
Még sosem éreztem magamat ennyire megnyitva, zihálva
felhördültem, amikor odahajolt hozzám, és egy hosszú mozdulattal
végignyalt.
Felemelte a fejét, és az érzéki ajkán felragyogó mosoly azt a
látszatot kelthette, mintha ez a férfi úgy csodálna engem, mint az
életében először látott hajnali napkeltét. A tekintete az arcomra
siklott, közben az ujjai hegyével lágyan simogatta az ágyékomat.
– Lenyűgöző! Kibaszottul csodálatos. Úgy érzem, mintha
álmodnék, amikor így érintelek meg. Mintha átkerültem volna a
képzelet birodalmába, ahonnan soha többé nem akarok visszatérni.
Elpirultam.
– Te pedig… azt az érzést kelted bennem, mintha végre páros
lábbal állnék a valóság talaján. Talán rájöttem arra, hogy pontosan
hol van a helyem.
Egymillió érzelem száguldott át gyönyörű arcán. Megbánás és
vágyakozás, lángoló, korlátozhatatlan ösztönök.
Rám feküdt.
Lassan.
Óvatosan.
Remegve vettem egy mély lélegzetet, amikor ez a férfi
váratlanul kalitkába zárt, a két tenyerével megtámaszkodott a fejem
mellett, és izmos combjai nekiszorultak az ágyékomnak.
A farka ott táncolt a hasam fölött, én egész testemben remegtem.
Könyökre ereszkedett, és forró tenyerébe fogta az arcomat.
– Nagyon nem értem én ezt, Rynna. Miért vagyok ennyire a
rabod? Csakhogy, amikor rád pillantok, elfog az az érzés, hogy
minden a legnagyobb rendben van.
– Rex.
Csak remegés volt ez a szó.
Könyörgés.
Odahajolt és megcsókolt.
Óvatosan.
Lágyan.
Finoman.
Szikrát vetett közöttünk a feszültség. Lassan, folyamatosan nőtt
a nyomás. Nyelvének minden egyes simítása felizzította bennem a
tüzet, amitől lángba borult a testünk, és megperzselte felfedezőútra
induló kezünket. A tenyerem végigsimította a mellkasát, a széles
vállát, majd izmos hátán tovább folytatta útját le karcsú derekáig.
Megragadtam a farkát, és a tövétől egészen a makkjáig
végigsimítottam.
Elhúzta az ajkát a számról. Hátrahajtotta a fejét, nagyot nyögött.
– Rynna… basszus… Rynna.
 Fél kézre emelkedett, megérintette az arcomat, egyik tenyere
megpihent a bőrömön, mielőtt még hátrébb húzódott volna.
Megragadta a térdemet, és szélesre tárta a lábamat. Ziháló lihegés
tört elő a tüdejéből, miközben megmarkolta a farkát, és a makkját
nekidörzsölte az ágyékomnak.
Lángok.
Esküszöm, ezzel az egyetlen érintéssel is tűzbe borított.
– Rynna… basszus… kicsinálsz!
– Kérlek! – nyöszörögtem.
Megfeszült az állkapcsa, mozgásba lendült odabent. Ahogy apró
lökésekkel beljebb hatolt, elakadt a lélegzetem. Szinte izzott, ahogy
beljebb nyomult a testembe.
Olyan nagy volt, olyan hatalmas, hogy a körmömmel
belemartam a vállába. Tudtam, hogy visszafogja magát, és jeges
elszántsággal ügyel rá, ne legyen túl gyors.
Lassan beljebb nyomult.
Mélyebbre.
Míg teljesen be nem ért.
Az övé voltam.
A farka remegett hüvelyem erős ölelésében.
A combomat markoló keze közben felcsúszott a csípőmre, az
oldalamra, megsimogatta a mellemet és megérintette az
állkapcsomat.
– Basszus, Rynna… annyira jó veled!
– Mert összeillünk – suttogtam bele az arcába.
Ismét felnyögött, majd szinte teljesen kihúzta belőlem a farkát.
Megtorpant, tekintetével foglyul ejtett. Úgy éreztem, a lelkem
legmélyébe lát.
Vagy talán csupán azért könyörgött, hogy én tárjam fel az ő
mélységeit.
Ebben a pillanatban mindent átjárt az energia, és körülöttünk
szikrázni, zizegni kezdett a levegő.
Majd egy hatalmas lökéssel egyszerűen elégetett.
Olyan erős volt, hogy a tüdőmből eltűnt a levegő, és a rám törő
gyönyör meg sem állt a szívemig. Éreztem, ahogy szilánkokra
hasadok. Összezúznak az érzelmek.
Fellángolt bennem a vágy, a vonzódás, és még egy érzés, ami
minden mást félresöpört az útjából.
 Romokban heverő szívem mindent megtett azért, hogy képes
legyen tartani az ütemet a faltörő kosként rám zúduló gyönyörrel.
Újra megragadta a térdemet.
Lenézett rám a magasból, uralkodott a testem fölött.
A tekintete végigsiklott a testemen. Az arcomon. A mellemen.
Odapillantott, ahol egybeforrt a testünk.
Újra és újra.
Mintha nem tudott volna betelni vele. Mintha nem akarná, hogy
ennek vége legyen.
A teste csillogott az izzadságtól, ahogy a matracba döngölt.
Duzzadtak az izmai.
Elmélyültek a lökései.
Szenvedélyesen.
Tökéletesen.
Izzott a gyönyör. Ragyogott a fehér láng.
Úgy nézett rám, mintha nem hinne a szemének.
Mintha csak egy álomkép volnék.
Olyasvalami, amit nem érdemel meg, amit képtelen volna
megragadni és megtartani.
Közben teljesen a magáévá tett.
A testemet, a gondolataimat, a remegő lelkemet.
Nyelt egy hatalmasat, megremegett, és látszott, hogy már eljutott
a határra.
– Basszus… drágám… Rynn! Hihetetlen vagy. Lehetetlen, hogy
valaki ennyire boldoggá tegyen. Basszus… nem tudom, meddig
bírom még visszatartani.
– Akkor ne tartsd vissza.
– A fenébe! Átkozottul édes vagy!
Imádtam, ahogy félszegen elvigyorodott. Egyre közelebb került
hozzám a szája, és a keze rásimult a nyakamra. Addig csókolt, míg
szédülni kezdtem, aztán hátrahúzódva feltérdelt, és két kézzel
megragadta a derekamat.
Felemelte a fenekemet a levegőbe.
Ívben megfeszült a testem.
Teljesen elernyedtem.
Megmarkoltam a lepedőt. Kapaszkodtam, közben Rex Gunner
elengedte magát.
 Eltűnt az önfegyelme. A lehető legmélyebben elmerült bennem.
Eljutott oda, ahol izzott a gyönyör, és lüktetve felperzseli a
boldogság.
Hörgő zihálás tört elő a számon. Olyan kétségbeesetten dugott,
hogy az szinte már bók volt.
Miközben a csípője hatalmas erővel nekem zúdult, ezt suttogta:
– Igazi csoda vagy! Átkozottul vonzó! Egyszerűen lenyűgöző, és
még csak nem is tudsz róla.
Még keményebben döngölt.
Még.
Ziháló hörgésétől visszhangzott a szoba.
Fél kézzel erősebben szorította a derekamat, a másik
végigsimította remegő hasamat, míg a hüvelykujja megtalálta a
csiklómat.
– Ó, istenem! – kiáltottam fel.
Éreztem, ahogy én is kiemelkedek a valóságból. Elsöpört a farka
minden egyes lökésével egyre fokozódó gyönyör hulláma.
Ez a férfi úgy baszott, mint egy barbár, aki tökélyre fejlesztette
ezt a művészetet. Durván, kegyetlenül, miközben én elveszítettem az
eszemet.
Magasabbra, egyre magasabbra emelkedtem, a nappal és az
éjszaka találkozópontja felé.
– Rex…
Minden szétrobbant.
A szemem előtt villódzó fények ragyogtak fel, és a gyönyör
végigkorbácsolta a testemet.
Széthullottam.
Elkenődtem.
A kielégülés hulláma végigvágtatott minden idegszálamon, és
elpusztította a testem összes sejtjét.
Nem tudtam becsukni a számat, és feltörő kiáltásom
megmutatta, hogy mit érzek.
Rexnek nagyon is igaza volt. Ez nem lehet a valóság.
Túl jó volt. Túl sok. Túlságosan lenyűgöző.
Őrjöngött a gyönyör.
Mint egy földcsuszamlás.
Olyan erőteljes, hogy azt hittem, ez már örökké így lesz.
 Rex egyre keményebben és vadabbul mind mélyebbre hatolt.
Ujjai erősen szorították a csípőmet, és nagyot rántott a testemen
minden egyes fejedelmi lökésnél. Teljesen kifordult önmagából. Már
nem is zihált, inkább hörgött. Olyan ádázul szorított, mintha én
lennék az utolsó szalmaszál, és attól félne, hogy nélkülem
elsodródik. Hátrahajtotta a fejét, és oroszlánként felhördült.
Meglovagoltam a gyönyörét. A hüvelyem vadul szorította a
farkát. A szívem még vadabbul lüktetett.
Néhány pillanatig így maradtunk, a válla és a melle remegett,
ahogy levegő után kapkodott. Lassan leengedte a fenekemet az
ágyra, összerezzent, ahogy kihúzta belőlem a farkát, majd
egyszerűen rám hanyatlott.
Az ujjai köré fonta a hajamat, és velem együtt oldalra fordult.
Rám nézett, ámuló arccal pislogott, és a hüvelykujját végighúzta az
állam vonalán.
– Ez…
– Hihetetlen volt – suttogtam, szinte szégyenlősen.
– Sértés volna azt mondani, hogy hihetetlen. Egyszerűen
lehetetlen, hogy valaki ilyen csodálatosan érezze magát, Rynna
Dayne. Nem tudom, hogy amikor kisétálok ebből a házból, ugyanaz
az ember leszek-e, mint előtte.
– Na de mi van akkor, ha én nem akarom, hogy kisétálj a házból,
és ugyanaz legyél, mint korábban?
– Nem hinném, hogy emiatt aggódnod kellene. – Alaposan
megnézett magának, elbizonytalanodott, aztán végül csak kibökte a
titkát. – Azóta nem voltam nővel, hogy Frankie anyja elhagyott.
A döbbenettől majdnem megdermedtem, villám csapott a
lelkembe, kérdések kavarogtak a fejemben, hiszen ez a pasi
elképesztő rejtély volt.
Felkönyököltem, így Rex kénytelen volt a hátára fordulni.
Feszülten néztem az árnyak között.
– Micsoda? Miért most? Miért én?
– Azért, mert te mindent megváltoztatsz, Rynna. Bemész egy
szobába, és minden jobb lesz. Amikor kimész, homály borul az
egészre. Hidegebb lesz. Nekem pedig már elegem van abból, hogy a
sötétben éljek. – Félresimította az arcomba hulló hajszálakat. – Ez
persze nem jelenti azt, hogy nem félek. Nagyon is rettegek attól,
hogy valami ostobaságot csinálok. Megint hozok egy ugyanolyan
rossz döntést, mint korábban annyiszor. Legfőképpen pedig nem
akarok fájdalmat okozni neked.
Odahajoltam, gyengéden megcsókoltam az állát. Felemelve a
fejemet belenéztem izzó tekintetébe.
– Csupán egyetlen dologgal okozhatnál fájdalmat nekem. Azzal,
ha elhagynál.
– A lányom…
Néztem, ahogy nyel egy hatalmasat. A testéből csak úgy áradt az
elszántság, hogy megvédi a gyereket.
A tenyeremet vadul dobogó szívére szorítottam.
– Tudom, a lányod. A te gyönyörű Frankie-d. Esküszöm, hogy
inkább meghalok, mint hogy bántsam. Pontosan tudom, te is inkább
meghalnál, mint hogy szenvedni engedd.
A szíve hevesebben dobogott, és a két szemöldöke között
elmélyült egy ránc.
– Hogy sikerült ilyen könnyen megértened?
– Vannak dolgok, amiket nem olyan nehéz felfogni. Például,
ahogy egy gyereket szeretünk. Az teljes érzelem. Határtalan.
Nincsenek köztes megoldások. Szóval, igen. Értelek, én megértelek.
– Az a kölyök imádni fog téged, Rynna.
Kis mosoly jelent meg a szám szélén, és az ujjaim hegyével
megsimogattam borostás állát.
– Az jó, mert én már most is odavagyok érte.
Ahogyan érted is.
Nem mondtam ki. Azért, mert nekem is voltak félelmeim. Hogy
Rex még nem áll készen. Hogy a szavaimmal eltaszítanám
magamtól. Úgy véltem, látva a tekintetét, hogy így is egyértelműek
az érzelmeim.
Habozva beletúrtam ujjaimmal a lágy tincsei közé.
– Mi történt Frankie anyukájával?
Összerezzent.
– Rohadtul nem tudom, Rynna. Egyik nap arra jöttem haza,
hogy ő… beült a kocsijába, és lelépett. Még csak nem is lassított,
amikor elment mellettem az úton. – Becsukta a szemét. – Én meg azt
hittem, hogy minden rendben. Reggel elmentem dolgozni, este
meg… Ennyi. Ott hagyott egy hülye levelet arról, hogy túl sokat
melózok, és ő ezt már nem bírja elviselni.
Nikkinek igaza volt. Micsoda egy önző ribanc.
 – Milyen ember volt?
Érzelmek villantak Rex szemében. Fájdalom és gyűlölet.
– Rohadtul semmi kedvem róla beszélgetni, miközben itt
fekszem melletted. Itt, együtt veled. Itt akarok lenni melletted, és
semmi kedvem sincs hozzá, hogy valahogy őt is belekeverjük az
egészbe.
– Nincs szükség arra, hogy bármit is elmondj nekem, Rex –
mondtam ugyanolyan gyengéd hangon, mint amilyen finoman az
állát simogattam. – De egyszer talán majd ezt akarod. Nem? Ha
majd készen állsz. Én pedig ott leszek, és meghallgatlak. Ígérem
neked, hogy nincs olyan, amit ha elmondasz, hátat fordítanék neked.
Nincs, mert én is itt akarok lenni.
Bólintott, és a nyakamra tette a kezét.
– Tudod… a nagymamád? Ott volt Frankie-vel, amikor azon az
estén hazamentem. Vigyázott rá. Törődött vele. Segített nekem is
elviselni a megpróbáltatásokat.
Amikor elképzeltem, ahogyan a nagymamám Frankie-re vigyáz,
elöntött a melegség. Tényleg fontos szerepet játszott az életünkben.
Korábban azt hittem, hogy csak a sütemények miatt kedvelik.
Csakhogy a nagymamám valami egészen mást jelentett a számukra.
Az biztos, hogy ők ketten nagyon fontosak voltak neki.
– Örülök, hogy itt volt és segített.
– Lenyűgöző teremtés volt.
– Bizony – suttogtam.
Átjárt a kellemes elégedettség. Olyan volt, mint egy lassan,
megfontoltan simogató kéz. Odabújtam Rexhez, a fejemet a mellére
hajtottam, jól hallottam a szíve egyenletes dobogását.
– El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett volna ma délután
– mormogta, és az ujjainak hegye végigsiklott meztelen hátamon.
Felszikrázott bennem a félelem.
– Én sem. De már túl vagyunk rajta. Nem akarok azon
töprengeni, hogy mi lett volna, ha… Vagy, hogy mi történhetett
volna. Egyszerűen hálás vagyok hogy ez lett, ami végül lett.
– Na de mi van a hitellel, ami miatt ez a szemétláda rád startolt?
Hogyan tovább?
Az ujjammal mintákat rajzoltam duzzadó hasizmaira, és csak
halkan válaszoltam:
 – Azt hiszem, várnom kell. Imádkozni fogok azért, hogy
elfogadják, és ez az egész szörnyűség ne legyen semmilyen hatással
se az elbírálására.
– Nem haragszol, ha megkérdezem, hogy mennyi pénzt kértél
tőlük?
– Dehogy. Kétszázezer dollárt. Amikor megtudtam, hogy a
nagymamám mindenét rám hagyta, az ügyvéd megbízott egy
vagyonbecslőt azzal, hogy tájékoztasson, milyen mértékű felújításra
van szükség ahhoz, hogy újra nyissunk. Ezzel akart rávenni, hogy
megszabaduljak egy veszteséges vállalkozástól, és eladjam annyiért,
amennyit csak kapok érte.
– Te pedig mást akartál? Visszajönni ide? Szembeszállni az
egész világgal?
Lágyan elmosolyodtam. Bólintottam.
– Kamasz koromban csak arra vágytam, hogy egyszer én
irányítsam azt az éttermet. El sem tudtam volna képzelni magamnak
más jövőt, csak hogy ott állok a nagyanyám oldalán.
– Miért mentél el, Rynna?
A szomorúság rátelepedett a lelkemre, a fejemet félrehajtva
néztem Rex szemébe.
– Azért, mert azt hittem, hogy szerelmes vagyok, ám kiderült,
hogy csak rossz tréfa az egész. Többé már nem akarom, hogy
kiröhögjenek, Rex. Túlságosan is fájt.
– Basszus… Gyűlölöm azt a faszit.
– Nem csak egy pasi miatt. Ellenem volt minden. Mindenki. Az
iskola. Ez a város. Tudtam, hogy ha maradok, valamennyien rajtam
fognak röhögni.
Még ma is látom magam előtt Janelt, hallom gonosz, meg
átalkodott kacagását. Cseppet sem érdekelte, hogy összezúzta a
lelkemet és elpusztította a világomat.
– Megaláztak. Elárultak. Akkor régen nem láttam más ki utat
magam előtt, mint a menekülést. Úgy véltem, nem maradhatok itt,
nem állhatok oda azok elé, akikről azt hittem, hogy törődnek velem.
Annyira fiatal voltam. Most viszont mit látok? Nevetséges, hogy
annak idején ilyen nagy hatással volt rám ez az egész.
Erősebben magához szorított.
– Elképesztő, hogy mennyire erősek azok, akik törődnek az
emberekkel. Főleg akkor, amikor mások éppen bántanak minket.
 – Igen – suttogtam. – Bárcsak ne maradtam volna ilyen sokáig
távol. Miért nem jöttem addig haza, amíg még élt? Olyan nagyon
örült volna annak, ha visszatérek, bár közben fizette az egyetemi
tandíjamat, és arra biztatott, fedezzem fel, mit szeretnék. Tudjam
meg, mitől leszek boldog. Amúgy jól éltem San Franciscóban,
elégedetten, de messzire elkerült az a fajta igazi boldogság, ami a
nagymamám szerint megilletett engem. Most meg… Nincs többé…
Elkéstem.
Leheletnyit arrébb mozdult, és figyelmes, szinte már óvatos
pillantást vetett rám.
– A nagymamád miatt jöttél vissza, vagy saját magadért?
– Hogy melyik volt a fontosabb? Én… – Pislogtam, és utána
felidéztem, hogy mit éreztem, mikor meghallottam a szörnyű hírt.
Fájdalmat.
Gyászt.
Bűntudatot.
Félelmet, amitől megroggyant a lábam, és reményt, ami
mozgásra késztetett.
Rettegtem attól, hogy visszajöjjek, de mégis ezt tettem, mert a
lelkem mélyén sohasem engedtem el ezt a helyet. Semmi másra nem
volt szükség, csak be kellett lépnem az étterem ajtaján ahhoz, hogy
rádöbbenjek, ide tartozom. Hiába töltöttem hosszú éveket a nagy
cégek világában robotolva, a végén kiderült, arról álmodozok, hogy
a sütemények tésztáját gyúrhassam.
Jókedvűen felnevetett.
– Most pedig itt vagy… Otthon… Ahol lenned kell.
– Bizony.
– És pitét sütsz – mondta játékos gúnnyal.
Jókedvűen elvigyorodtam, két kézre támaszkodtam, és a
magasból lenéztem Rexre.
– Ó, szóval szereted azokat a pitéket igaz?
Felemelte a fejét, és megpuszilta az orrom hegyét. Az ajka
érintésétől megrendült a szívem.
– Imádom a pitédet.
Éreztem, hogy a forróság elönti a testemet, és csak halkan
mertem feltenni a következő kérdést:
– Megetted, amit sütöttem neked?
Mohon felnyögött.
 – Az utolsó falatig, kivéve azt a darabkát, amivel meg kellett
kínálnom Frankie-t. Olyan finom volt. Olyan finom volt, hogy az
utolsó morzsát is lenyaltam a tányérról.
– Te kis mohó.
– Nem tehetsz szemrehányást egy férfinak, mert tudja, mi ízlik
neki – mondta széles vigyorral. Jókedvű magabiztosság áradt belőle,
ahogy ott feküdt az ágyam közepén. Istenem, ez a pasi olyan
gyönyörű, hogy el sem tudom hinni, tényleg itt van mellettem. Hogy
valóság ez az egész.
Rám tört a boldogság hulláma. Ez az öröm gyorsan és messzire
eljutott. Játékos jókedv fogott el, olyan lazaság, amiről nem is
gondoltam, hogy Rex mellett lehetséges.
– Szóval ezzel vettelek le a lábadról? A pitémmel?
– Talán… Egy kicsit.
Nagyot csaptam a mellére.
– Nincs több pite.
Utána viszont felhördültem a döbbenettől, mert váratlanul
megragadott, hanyatt lökött, és ráült a hasamra. Ujjai lecsaptak az
oldalamra, és ez a keménykötésű, zord férfi hangosan nevetve
elkezdett csiklandozni.
– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűségeket, te lány! Eszedbe ne
jusson ilyenekkel fenyegetőzni!
– Te jó isten!!! Rex, hagyd abba! Nagyon csikis vagyok! –
vinnyogtam, és megpróbáltam kiszabadulni alóla, pedig valójában
nagyon is szívesen maradtam volna még.
– Csak akkor, ha rengeteg pitét sütsz még nekem.
Nem kaptam levegőt, miközben egyszerre igyekeztem lelökni és
magamhoz szorítani.
– Nem. Neked nincs pite.
– Pitét kérek, te kis tolvaj! Ígérd meg, hogy megsütöd nekem a
világ összes pitéjét!
Addig folytatta édes és csalafinta támadását, míg végül mind a
ketten hangosan kacagtunk, hisztérikusan ziháltunk és a szívünk
vadul zakatolt.
A csiklandozásnak csupán az vetett véget, hogy a két kezemet a
fejem fölött az ágyra szorította, miközben szürke szemének
pillantása sokkal erősebben bilincsbe vert, mint a csuklómat
összepréselő marka.
 Forgott velem a világ. Vadul és megállás nélkül.
– Itt a helyed, Rynna. Minden sikerülni fog. Hiszek benned.
Azután pedig megcsókolt, de úgy, mint aki soha nem akarja
abbahagyni.
 2 2 . FEJE Z E T
Rex

Félelem száguldott az ereiben, és gyorsan megtöltötte a

mellkasomat. Őrjöngve keresztülverekedte magát a sűrű
aljnövényzeten a magasba törő fák árnyékában. A karja meztelen
bőrére ágak csaptak, és az inge szövetébe akadó tövisek
megpróbálták visszatartani.
Ettől még elszántabb lett.
Gyorsabb.
Egy nevet üvöltött:
– Sydney!
Sydney. Sydney. Sydney.
A szél vonyítása volt a válasz.
Sydney.

Zihálva vergődtem. Szédültem, megpróbáltam összeszedni magam,

és rájönni arra, hol is vagyok. Melegség öntötte el a testemet, ahogy
két kéz végigsimította az arcomat, és a világ leglágyabb hangja
hasított keresztül a sötétségen:
– Ssss… Itt vagyok, Rex. Itt vagyok veled.
Lihegve tört elő belőlem a megkönnyebbülés, megragadtam és
odahúztam magamhoz.
Az arcomat a hajába temettem.
– Jól vagy? – suttogta.
– Most már igen – feleltem. Azért, mert ez volt az igazság.
Rynna.
A fenébe. Rynna.
A kis tolvaj.
Pitét sütött nekem.
Basszus! Komolyan nekiállt pitét sütni.
Jókedvűen tett-vett a konyhájában ez a lenyűgöző lány, akinek
táncoló csípőjét látva egyre inkább feltámadt bennem a vágy.
 Felvett egy csipkés bugyit, belebújt egy hosszú ujjú, fekete-piros
kockás ingbe, aminek feltűrte az ujját. Az ing éppen csak hogy
elfedte lenyűgöző, kerek fenekét, de szabadon hagyta csábító,
csupasz lábát. Karcsú, hosszú combjának látványa felforralta a
véremet.
Nyilvánvaló volt, nagyon is igazat mondott, amikor úgy vélte,
hogy itt a helye.
Na most, amikor arról beszélek, hogy ennek a nőnek a
konyhában van a helye, azt nem lenézően gondoltam. Mint az a
seggfej, aki azt hitte, hogy mindent elvehet tőle, amire csak kedve
szottyan. A testét. Amikor bosszút próbált állni.
Arról beszélek, hogy könnyed volt és kecses. A szemében
boldogság lángolt, és minden mozdulatából áradt a büszkeség. Újra
és újra a receptre pillantott. Szerintem már rég kívülről tudta. Mégis,
amikor ránézett, az arcára kiült a szeretet. Annyira érezni lehetett,
hogy ez a lány most is ugyanúgy imádja a nagymamáját, mint régen.
Fészkelődtem a konyhai széken, megpróbáltam visszafogni
magam. Felkavaró ötletek keringtek a fejemben. Ostoba módon
azzal hitegettem magamat, hogy mindaz, amire vágyok, itt van
kézzelfogható távolságban. Természetesen a lelkem mélyén
gúnyosan ott nevetgélt az a sok minden, ami miatt nem lehetek
boldog. Azzal fenyegettek, hogy nyakon ragadnak és kirángatnak
ebből a pillanatból.
Az a helyzet, hogy az ajtaját ma délután berúgó hülye seggfej
valamit tőlem is ellopott.
Az ép eszemet. Azok után, ami ma este történt, nem sok maradt
belőle.
Hogy mire gondolok? Arra, hogy itt ülök a konyhában az ablak
előtt a kisasztalnál, és a saját házamat bámulom az utca túloldalán.
Hajnali két órakor.
Miután felriadtam a kurvára megszokott rémálmomból. Miután
hagytam, hogy ez a lenyűgöző lány lássa a személyiségem másik
oldalát is.
Megvigasztalt, a fülembe suttogta, hogy hisz bennem, miközben
nem is sejthette, miben gyökeredzik a pánikom. Fogalma sem
lehetett róla, hogy miért üvölt bennem a gyász. A rémület. Elöntött a
bűntudat, amiért engedtem neki, hogy megvigasztaljon, miközben a
lelkem egy részét mindhalálig tartó kínra ítélték.
 Ráfeküdtem, lassan és lágyan a magamévá tettem, miközben ő
az éjszaka árnyain át felnézett rám.
Lezuhanyoztunk, és egyből visszazuhantunk az ágyba, aludtunk
néhány órát. Arra ébredtem, hogy édes kis teste rám fonódik, ott
folytattuk, ahol korábban abbahagytuk.
Úgy tűnt, ha egyszer belelendülünk, egyikünk sem kaphat
eleget. Utána megragadta a kezemet, és levonszolt magával a
földszintre. Gyönyörű arcán mindentudó mosoly ragyogott, amitől
szinte kifordultam magamból, míg ő ide ültetett, és azt mondta, hogy
ne mozduljak.
Nem mintha mehetnékem támadt volna.
Az éjszaka már háromszor a magamévá tettem. Nem tudom,
hogy voltam rá képes, de akkor is ez történt.
Vágytam rá. Görcsölt a gyomrom. A farkam odavolt egy
következő menetért, miközben azt bámultam, ahogy Rynna könnyed
léptekkel fel-alá jár, a haja a nyaka selymes bőrére hullik, amikor
előrehajol, hogy kihúzza a sütőből a tűzforró, frissen sült
cseresznyés pitét.
Elképesztően finom illata volt.
Az éjszaka nagy súllyal nehezedett az összehúzott függönyökre,
és a mennyezetről lógó egyszerű gömb meleg, arany fényben
fürdette ezt a lányt. Jó negyven percen át sürgött-forgott, közben
beszélgettünk.
Nagyjából mindenről és mindenkiről.
Annyira jó volt vele! Megkérdeztem, hogy érezte magát San
Franciscóban, és milyen volt, amikor egy nagyvállalat könyvelésén
dolgozott. Mesélt nekem a legjobb barátnőjéről, Macyről, és közben
elképesztően édes, lágy mosoly ragyogott az arcán. Az a lány
segített neki abban, hogy kijöjjön a csigaházából.
Természetesen nagyon érdekelte Kale és Ollie. Tudni akarta,
mikor ismerkedtünk meg. Vidáman kacagott, amikor elmeséltem,
hogy kölyökkorunkban egyfolytában rossz fát tettünk a tűzre.
Arról is szerettem volna mesélni. Mindent elmondani. De
hogyan zúdíthattam volna rá egy ilyen felfoghatatlan dolgot, amikor
én magam sem tisztáztam, hogy pontosan mit is érzek. Annak
dacára, hogy a lelkem mélyén mindent meg akartam volna osztani
Rynnával, továbbra sem voltam biztos abban, mennyit árulhatok el
neki.
 – Pár perc, és kész vagyok! – Mosolygott rám a válla fölött.
– Te aztán tényleg ki akarsz csinálni, te nőszemély!
Felnevetett. Basszus, ez is milyen aranyos volt.
– Hogyan is?
– Szerintem pontosan tudod, mit csinálsz.
– Mit csinálok? – kérdezte játékosan, és minden szavából áradt a
pajzán jókedv.
– Elcsábítasz a pitéddel, és elbűvölsz a testeddel.
– Hát, ha ez kell hozzá – mondta, elvigyorodott, és belevágott a
süteménybe.
– Ezenfelül készülsz még valamire? Mert ha így folytatod,
nekem annyi.
Felkacagott, és a fejét csóválva egy tortalapátot csúsztatott a süti
alá. Kiemelt egy gőzölgő szeletet, és gyorsan letette a tányérra.
Odament a hűtőszekrényhez, kivett belőle egy hatalmas doboz
vaníliafagyit, és egy jókora adagot rácsapott a pite tetejére.
Azt hittem, hogy a fagyi sisteregni fog, ahogy a forró tésztához
ér. Gyorsan olvadt. Hatalmasat kordult a gyomrom.
– Látom, hogy türelmetlen vagy, ezért tettem rá a fagyit, mert
iszonyúan forró. Így, mondjuk, leginkább morzsasütire hasonlít.
Felmordultam.
– Ne is számíts arra, hogy visszafogom magam, amikor ilyen
finom az illata!
Elpirult, édesen és szégyenlősen.
Annyira tetszett nekem! Az, hogy ez a lány ilyen büszke, bátor,
és ami a szívén, az a száján. A büszkeségét remekül kiegészíti a
szerénysége, és én szeretném felkapni, elárasztani a bókjaimmal,
minden dicsérettel, ami csak az eszembe jut.
Egyre inkább úgy véltem, hogy rászolgált az összes dicsérő
szóra.
Akkor is mosolygott, amikor elindult felém. Összefutott a nyál a
számban. Nem tudtam eldönteni, ennek az az oka, hogy szeretném
felfalni a pitéjét, vagy inkább kihívóan ringó csípőjére akarom
szorítani az ajkamat.
Elbűvölt.
Felkavart.
Lángra lobbantott.
Micsoda nő!
 Hátradőltem a székemben, amikor odajött, és megállt mellettem.
Letette a tányért elém, odahajolt a fülemhez, és belesuttogott:
– Legalább valakinek ízlik a pitém.
Felemeltem a kezem, a tenyerem rásimult a derekára, és komoly
hangon szólaltam meg:
– Nem én leszek az utolsó. Ebben biztos lehetsz. Az emberek
tömött sorokban fognak állni az éttermed előtt, mihelyt híre megy,
hogy mivel várod őket.
Megsimogatta az arcomat, amitől a szívem majd kiugrott a
helyéről. Felgyorsult, zakatolt és kalapált.
– Hogyan tudod elhitetni velem, hogy mindenre képes vagyok?
– suttogta.
– Mert tudom, hogy így van – mondtam rekedten, és közben a
kezem lecsúszott a derekáról a csípőjére.
Halkan felkiáltott, amikor felültettem az asztal szélére.
Kuncogva felkapta a villát, levágott egy falat sütit, és odatartotta
elém.
– Na, mi van, talán etesselek is?
Válasz helyett erősen megragadtam a combját, és közelebb
húztam magamhoz.
– Úgy tűnik, mindent imádok, amivel csak megkínálsz.
– Ehhez mit szólsz? – Jókedvűen körözött a villával az arcom
előtt. Így cukkolt. Megragadtam a csuklóját, kinyitottam a szám, és
bekaptam a falatot.
Jóságos egek!
A süti elolvadt a nyelvemen, és szinte magával sodort a
csodálatos, édes íz.
– Ízlik? – kérdezte. A hangjából újra kiérződött a
bizonytalanság.
Hangosan felmordultam, ahogy lassan kihúzta a számból a
villát. Megrágtam és lenyeltem a falatot, közben Rynna arcát
bámultam. Idegesen várta, hogy mit fogok mondani.
– Egyszerűen tökéletes, Rynna! Pont olyan, mint te.
Sima nyaka megremegett, és vágyakozó tekintettel nézett a
süteményre.
– Messze vagyok én a tökéletességtől, Rex! Beérem azzal, hogy
finom legyen. Hogy büszkévé tegyem a nagymamámat, és közben
boldog lehessek.
 Lágyan elnevette magát.
– Néha olyan butaságnak tűnik… hogy ennyire vágyom rá.
Hogy ilyen sokat jelent nekem.
A hüvelykujjammal végigsimítottam a combja felső részét, a
másik kezemmel viszont el nem engedtem volna az oldalát, mert
szükségem volt az érintésére.
– Ezek mind csuda jó dolgok, Rynna! Cseppet sem kell
szégyenkezned miattuk.
Elvettem tőle a villát, és szúrtam rá egy kis sütit.
– Tessék. Kóstold meg!
Majdnem belepusztultam, amikor felnyögve bekapta a villát,
becsukódott a szeme.
Élvezte a sütit.
– Látod? Kicsim, nem kell aggódnod.
Lassan kinyílt a szeme, elmosolyodott. Az alsó ajka sarkára
nemi cukor tapadt. Odahajoltam és lenyaltam.
– Ínycsiklandó – mormogtam bele a szájába, ő pedig ismét
felnyögött, és erősen megmarkolta a vállamat. Elmélyült a csókom,
Rynna édes nyelve végigsimította az enyémet. Ezúttal lassan. Mintha
ugyanúgy élvezte volna az ízemet, mint az előbb a sütit.
Elhúzódtam tőle, ismét egy darabka pitét tűztem a villára, és
becsúsztattam a szájába.
Lassan megrágta a falatot, és engem nézett.
A levegő vibrálni kezdett közöttünk.
Tele feszültséggel.
Élettel eltelve szikrázott.
Esküszöm, hogy ennek a lánynak megvolt a saját gravitációs
mezője.
Belevetettem magam.
Megízleltem a száját.
A nyelvét.
Az ajkát.
Csodálatos volt.
Nem tudtam elképzelni, hogy egy pillanat lehet ennyire jó.
Belemarkolt a hajamba, hátrahúzta a fejemet, elvette a villát, és
a számba rakott egy újabb falat pitét. Nézte, ahogy megrágom,
miközben az ujjaim a combja tövét és a belső oldalát simogatják.
Végigsimítottam csipkés bugyija szélét.
 Felnyekkent, kaptam még egy kis sütit, közben félrehúztam a
bugyiját, lemeztelenítve a punciját. Ugyanolyan finom volt, mint a
teste többi része. Nedves és lüktető. Végighúztam az ujjaimat a redői
között, és körözni kezdtem duzzadó csiklója körül. A tekintete
közben végig az arcomra tapadt, mialatt lenyeltem a falatot.
– Rex.
– Igen? – mordultam fel, és cseppet sem bántam, hogy egy újabb
falatot töm a számba. A szabad kezemmel megragadtam a térdét, a
lábát feltettem az asztal lapjára, végigsimítottam a combján, aztán
két ujjamat belegyömöszöltem a teste meleg kútjába. Összezáródott
körülöttem, lüktetett, égett a vágytól. Ki és be mozgattam az ujjamat,
miközben a lány elnyúlt az asztalon. Olyan finom volt, mint a sütije.
Felkiáltott, amikor kihúztam az ujjaimat, és elfelhősödött a
tekintete. Döbbenten bámulta, hogy a nedves ujjakat belenyomom a
sütibe, majd odatartom a szájához.
– Ó… Istenem… Mit…? – Csak ziháló szavak hagyták el a
száját, miközben ujjaim becsúsztak telt, érzéki ajkai közé.
Tisztára nyalta őket.
– Mocskos játék, de nagyon édes. Pontosan ilyennek képzeltelek
el téged – mondtam rekedten és keményen.
Felnyögött. Ez a hang végigremegett az ujjaimon. Sietve
kihúztam őket. A következő pillanatban megragadtam Rynna
nyakszirtjét, és odahúztam magamhoz. Őrjöngve szájon csókoltam,
miközben az ujjam odalent újra mélyen belecsusszant. Eszem
ágában sem volt úgy elmenni ebből a házból, hogy előtte ne
próbáltam volna ugyanolyan vadul felizgatni ezt a lányt, ahogy ő is
felkorbácsolta az érzékeimet.
Felnyögött, amikor váratlanul megragadtam a két combját, és
szélesre nyitottam a lábát. Fel és le mozgott a nyelvem. A csiklóján.
A fenekén. A kettő között mindenütt. Most már két kézzel a hajamat
markolta. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Rányomtam a számat a
csiklójára.
– Kérlek, nem bírom… Kellesz!
Nyaltam és szívtam, miközben Rynna szájából érthetetlen,
suttogó szavak törtek elő. A maga módján dicsért engem.
Amikor ezt a lányt tartom a kezemben, csak egy hajszál választ
el a kecsegtető tökéletességtől.
 Ismét belenyomtam az ujjaimat, közben a másik kezem
vándorútra indult a feneke közepén. A szájából a döbbent gyönyör
hangja szállt az égbe.
Olajat öntöttem a tüzére.
Közben úgy éreztem, egyszerűen képtelenség lenne, hogy
bármelyikünk is kiszálljon a játékból. Rynna felkiáltott a gyönyör
pillanatában. Erősen markolta a hajamat. Őrülten dobogott a szíve,
és zihálva vette a levegőt.
Az én szívem pedig… Sajgott, és nagyon örült volna annak, ha
most hajlandó lettem volna kockázatot vállalni.
A lány előregörnyedt.
Remegett.
Megolvadtak a csontjai.
Felkeltem, egyik karomat a térde, másikat a háta alá csúsztattam,
felemeltem, és elindultam vele vissza az emeletre, a szobájába.
Felfelé menet imádkoztam, hogy ne most kövessem el életem
legiszonyatosabb hibáját.
 2 3 . FEJE Z E T
Rynna

Egy gyors mozdulattal felültem, a paplant meztelen mellemre

szorítottam, és megpróbáltam nem megfulladni. A hálószobám
falaiból jeges rémület áradt. Felkavart a tudat, hogy valami nincs
rendben. Összehúzott szemmel megnéztem magamnak az
ablakomon túl táncoló árnyak játékát, miközben a napfény lassan
beragyogta az égboltot.
Két teljes másodpercbe is beletelt, mire rájöttem, hogy mi a baj.
Egyedül voltam.
Azok után, ami Rex és köztem történt az elmúlt éjszaka, azt
reméltem, hogy biztonságot ígérő karjai között ébredhetek fel. Azért
imádkoztam, hogy ő is ugyanilyen biztonságra leljen az
ölelésemben. Még soha az életben nem éreztem magam ennyire
tehetetlennek, mint amikor arra ébredtem, hogy egy rémálom gyötri
az ágyamban. Kapálózott és remegett, olyan kínok gyötörték, amiket
nem érthettem meg.
Pedig szerettem volna.
Felfogni a kínjait.
Megérteni Rexet.
Arra vágytam, hogy végre ő is elfogadja a kettőnk között szárba
szökkenő érzelmeket.
Lassan.
Mohón.
Láttam tegnap éjjel, ahogy ez az érzelem kiemelkedik viharzó
tekintetéből, leküzdi a maga köré épített erőd falait, és szabadon
szárnyal a másik oldalon.
Egyre mélyebben magába fogadott, megismerhettem azokat a
rétegeket, amiket szeretett volna homályban tartani. Pontosan úgy,
ahogy én is beengedtem magamba, és apránként megmutattam neki,
milyen iszonyat miatt menekültem el.
Felkeltem az ágyról. Észrevettem, hogy közben egy parányi,
összehajtogatott papírdarab esett a padlóra. Alighanem ott volt a
paplanon. Nagyot pislogtam, mert elfogott a félelem, miközben arra
vágytam, hogy kiderüljön, mit írt nekem. Végül lehajoltam, és
habozva felemeltem.
Lassan kisimítottam a papírt, és a tekintetem végigsiklott az erős
kézzel írt, ügyetlen betűkön.

Szebb vagy a felkelő napnál. Hidd el nekem. Ma reggel abban a

kiváltságban volt részem, hogy mind a kettőt láthattam. Nem
akartam abbahagyni. Kis tolvaj, hát mit csináljak veled?

Megremegett a szívem, hevesen dobogott, és őrült boldogság töltött

el. A mellemre szorítottam a papirost, és eszem ágában sem volt
ellenállni, amikor széles vigyor ragyogott fel az arcomon.

Rynna – 16 éves korában

– Te meg mit csinálsz? – Döbbent ijedség futott végig rajtam, amikor

a munkaidő végén beléptem a hátsó irodába. Mára mindjárt
bezárjuk a Pöttöm Pitét. A fárasztó nap kimerített, és éhes voltam.
Az elmúlt hat óra során egyfolytában csak a nagyteremben
sürögtem-forogtam. Janel és az anyja társaságában kiszolgáltam a
vendégeket, miközben nagymama hátul, a konyhában sütött és főzött.
Az éttermet belengte a serpenyős csirkés pite, a friss sütemények,
a fűszerek, a zöldségek és a bepácolt csirkehús illata. Csak az járt az
eszemben, hogy végre leüljek és én is egyek.
Az elém táruló látvány miatt azonban ugyanúgy megdermedtem,
mint a szívem.
Janel a hátsó falra akasztott holmijai előtt állt, és egy vastag
bankjegyköteget dugott el a köténye zsebébe. A döbbenettől tágra
nyílt a szeme, amikor megpördült és észrevette, hogy ott állok az
ajtóban.
Csak nem?
A döbbenet helyét átvette a vigyor.
 – Ugye nem irigykedsz rám azért, mert én rengeteg borravalót
kaptam, te meg gyakorlatilag semmit? Ha nem zabálnád
egyfolytában azt a sok pitét, akkor talán te is kereshetnél egy kis
pénzt.
A gúnyolódása késként hasított belém. Úgy tántorodtam hátra,
mintha pofon csapott volna.
– De hát nekem több asztalom volt nálad – mondtam, és
megpróbáltam nem törődni Janel megszokott kegyetlenségével.
Megtanultam elviselni a szemétségét. Csakis így maradhattam a
barátnője, már ha valóban ennek lehetett volna nevezni kettőnk
kapcsolatát.
A válla mögé simította szőke haja egyik hosszú tincsét.
– A borravaló sokkal inkább attól függ, hogy milyen dögösen
nézel ki, és hogy mennyire jössz ki a vendégekkel. Nem az a lényeg,
hogy odalököd eléjük a moslékot, amit aztán szépen felzabálhatnak.
Persze tudom, neked fogalmad sincs erről.
Dühbe gurultam. De az ingerültségem semmivé foszlott, amikor
elölről meghallottam a nagymamám zsémbelését.
– Hogy a csudába…? Akárhogy is számolom, száz dollár
hiányzik.
Elkerekedett a szemem, és remegni kezdtem, amikor
visszanéztem Janelre. Bűntudat villant fel halványkék szemében, és
odarohant hozzám, hogy két kézzel megragadja a karomat.
– Rynna, könyörgök, ne árulj el! Az anyukámnak alig volt
bevétele ebben a hónapban. Nem fogjuk tudni kifizetni az albérletei.
Ne haragudj! Én csak… Annyira szégyellem magam. Nem akartam,
hogy megtudd.
Újra megráztam a fejem, elbizonytalanodtam, ám végül suttogva
válaszoltam Janelnek:
– Miért nem szóltál nagymamának? Tudod, hogy segít mindig.
Adott volna előleget.
– Tudod, milyen büszke az anyukám – mondta könyörgő hangon.
Nyeltem egy nagyot, mert mintha egy éles szilánk metszett volna
a torkomba. Úgy éreztem, hibát követek el. Nagy hibát.
Habozásomat látva Janel megszorította a karomat.
– Könyörgök.
 Aprót bólintva az ajtó felé fordultam.
– Ó, nagymama! – kiáltottam. – Annyira sajnálom, hogy
elfelejtettem szólni. Kellett a pénz az új tornacipőre.
A nagymamám bejött hozzánk.
– Corinne Paisley, az ilyesmiről nem szabad megfeledkezni,
teljesen feleslegesen idegesítettem fel magam.
– Elfelejtettem. Nagyon sajnálom – bizonygattam, és
hátrasandítottam Janelre. Már elfordult, öltözött.
– Örülök, hogy minden rendben van. Miért nem szedsz
magadnak egy kis vacsorát? Egy perc, és én is leülök hozzád.
– Szuper!
– És te, Janel? Jöttök vacsorázni anyukáddal?
Janel közben már leakasztotta a retiküljét a fogasról.
– Dolgom van, Dayne néni. Azért köszönöm.
Kirohant mellettünk, én pedig bementem a konyhába, hogy
hozzak egy tányért. Felzaklatott a gyomromba maró bűntudat. Ez
egész egyszerűen nem volt így rendben. Nagyon nem. Mintha
belekeveredtem volna valamibe, amibe nem is akartam.
Megpakoltam a tányéromat, és kimentem a vendégtérbe.
Megálltam az üdítőautomata előtt, hogy töltsék egy kólát. Amikor a
hátam mögül felhangzott a nevetés, megfordultam, és az egyik asztal
felé néztem. Néhánynál még ültek.
Az egyiknél például négy fiú.
Akik nemsokára már férfinak számítanak.
Aaron ült az ablaknál. Barna haja ragyogott, és olyan jóképű
volt, hogy a szívemben azonnal fellángolt valami.
Összerezzentem, amikor a hátam mögül meghallottam a
vihogást. Janel szánakozó arccal nézett rám.
– Ó, Rynna, ne legyél már ilyen kegyetlen magaddal! Jól tudod,
hogy ez a fiú elérhetetlen számodra. Csak nevetségessé tetted magad
ezzel, hogy belezúgtál, és évek óta epekedsz utána.
Kiszáradt a szám, és a rám törő fájdalom miatt ragadós
izzadság ütött ki a bőrömön. Szerettem volna rászólni Janelre, hogy
fogja be az ostoba száját. A képébe vágni, hogy elegem van a
manipulálásából. Hogy mindig és mindenkit irányítani akar.
 Nem ez volt ugyanis az első alkalom, hogy elvittem a balhét
Janel helyett.
Nagyon nem.
Mégsem mondtam semmit. Egyszerűen lehajtottam a fejem,
átmentem az étterem túlsó végébe, és leültem abba a bokszba, ahol a
nagymamámmal mindig enni szoktunk.
 2 4 . FEJE Z E T
Rex

– Apu! – rontott ki Frankie az anyám ajtaján. Kócos, barna haja csak

úgy repkedett a szélben. Meglátva a mosolyát egészen egyszerűen
elolvadtam. Ragadós tócsává váltam a lába előtt.
Trikót és rövidnadrágot viselt. Persze Frankie Leigh nem érhette
be ennyivel. A jó ég tudja, hol szerezte a régimódi nadrágtartót és a
kelleténél legalább tíz számmal nagyobb, magas sarkú cipőt. Ez
utóbbit talán az anyám szekrényéből túrta elő.
Cseppet sem lepődtem meg, hogy az az átkozott, rikítóan
rózsaszín tüllszoknya is rajta van.
Önkéntelenül elvigyorodtam.
Azt hiszem, odavagyok mindenért, amit Frankie csinál.
– Szia, kislányom! – Abban a pillanatban, ahogy odaért hozzám,
felkaptam, és jól feldobtam a magasba. Pontosan úgy, ahogy szereti.
A szívem jókedvűen zakatolt, amikor meghallottam a reggelt
bezengő nevetését. Ennél nagyobb boldogságot el sem tudtam volna
képzelni.
Elkaptam, magamhoz öleltem, az orromat a hajához szorítottam,
és beszívtam az én kicsi lányom illatát.
– Annyira hiányoztál! – suttogtam bele kócos tincseibe. Erősen
szorítottam magamhoz, ő a két kis karjával átölelte a nyakamat. A
mosolya erejétől még így is átjárt a melegség, hogy nem láthattam az
arcát.
– Te is nagyon hiányoztál, apu! De jól éreztem magam a
nagymamával. Megengedte, hogy kicsit cobrászkodjak, igaz, nagyi?
Izegve-mozogva úgy fordult, hogy visszanézhessen anyámra,
aki megszokott helyén állt a küszöbnél, és vigyorogva bámult
minket.
– Egy szobrot csináltál? – kérdeztem a biztonság kedvéért,
miközben Frankie-vel elindultunk a ház felé.
– Azt.
– Na és milyen szobrot?
 Tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha teljesen hülye lennék.
– Egy kiskutyát, mi mást! Hiszen mondtam, hogy szeretnék egy
kutyát, igaz? Ó, apu, lehet kutyám? Kaphatok egy kiskutyát? Én
leszek a világ legeslegjobb gazdija!
Valami belém sajdult, keményen.
Mélyen belém metszett.
Szembeszálltam az érzéssel, miközben fenyegető emlékek
torlódtak fel a tudatom határán. Amióta Rynna belépett az életembe,
úgy éreztem, hogy minden a helyére került, és csak arra vár, hogy
örüljek neki.
Még mindig iszonyatosan fájt, hogy annak idején a kutyámat
holtan találtam az út mellett. Missy ugyanazon a napon pusztult el,
amelyiken a feleségem elhagyott. A kutya még az előtt került
hozzám, hogy elveszítettem volna Sydney-t. Ő volt az egyetlen
vigaszom, támaszom az életben, amikor látszólag zsákutcába
jutottam.
Az élet kegyetlen.
Azzal fenyegetett, hogy egyetlen csapásra elvesz tőlem mindent.
Már ami Sydney-vel történt, az is arra indított, hogy
nevetségesen féltsem Frankie-t. Kétségbeesetten küzdöttem, hogy a
lányom biztonságban legyen. A megszállottságomra csak rátett egy
lapáttal, ami azon a napon történt.
Félresöpörtem a múlt emlékeit, és kedvesen válaszoltam:
– Szerintem egyelőre ez nem lenne olyan jó ötlet, Frankie.
– És mikor lesz jó ötlet?
– Szóval akkor szobrászkodtál? – kérdeztem válasz helyett. Pár
lépésnyire álltunk az anyámtól. Azt reméltem, hogy ezzel elterelem a
lányom figyelmét, és nem akar választ a kérdésére.
– Kipróbálunk mindent, alkotunk mindenhogy. Igaz, kismanó?
Elképesztően sokoldalúak és tehetségesek vagyunk. Pont, mint az
unokám apukája.
Anyám beletúrt a lányom hajába. A szeretet valósággal lángolt a
tekintetében, ahogy ránk nézett. Ezt látva elöntött engem is a
boldogság forró hulláma. Úgy éreztem, mintha a lelkemben valami
kiszabadult volna. Az elnyomott érzelmeim előtörtek, és nem várva
az engedélyemre, magukkal sodortak.
A szeretet.
A vágyakozás.
 A félelem.
A megbánás.
Lelki szemeim előtt felbukkant Rynna arca. Az érintése lágy
suttogás volt a bőrömön, szépséget és életet ígért.
A remény úgy megrázott, mint valami földrengés előjele. Az
apróbb rángások arra utaltak, hogy nagyobb erő feszül a mélyben. A
talaj a két szélsőség között rángatózott. Ide-oda hánykódtam,
miközben nem tudhattam, hogy melyik lökés taszít le egy feneketlen
szakadékba.
A bűntudat arra ösztönzött, hogy inkább kifacsart hűségemre
összpontosítsak. Csak hát az volt a helyzet, hogy az idő múlásával
egyre nehezebben tudtam felidézni magamban, pontosan minek és
kinek tartozom hűséggel.
Anyu a fejét félrehajtva figyelte az arcomat. Világosan láttam,
mikor csillant fel a tekintete, ahogy rájött valamire. Sokatmondón
felhúzta az egyik szemöldökét.
– Aztán kellemes volt az estéd?
Gyorsan füllenteni akartam valamit, de egyszerűen nem találtam
a megfelelő szavakat. Anyám éles szeme egyből felfigyelt valamire
az arcvonásaimon, amitől elégedetten elmosolyodott.
– Ó, értem – mondta. – Úgy tűnik, nagyon kellemesre sikeredett
az éjszakád.
El sem tudtam volna képzelni, miként képes azt elérni, hogy a
zavartól egy csapásra tűzvörössé váljak. Úgy álltam ott előtte, mint
az a tizenkét éves, aki valahogy megpróbálja megmagyarázni az
anyukájának, pontosan mit is keres az ágya alatt az a nagy halom
disznó magazin.
– Anyu! – méltatlankodtam, és letettem a lányomat. A kölyök
majdnem elesett a nevetséges cipőjében.
A fenébe! Rám tört a bűntudat, amiért magamhoz szorítottam a
gyermekem, miközben hirtelen felvillant előttem a múlt éjszaka
ezernyi emléke.
Rynna.
Ez a gazember.
A kis tolvaj.
Azt hiszem, semmi különös nincs abban, hogy egy nő leigázza a
testemet. Nem is ezért estem kétségbe, hanem amiatt, ahogy túszul
ejtette az elmémet is. Ügyesen belopta magát a szívembe. Csakhogy
attól tartottam, odabent nem marad sokáig hely a számára.
Hosszú éveken át nem hatott rám a csábítás. Sosem engedtem,
mert tudtam, hogy mi célból élek. Hogy pontosan miért és kiért
dobog a szívem. Életem értelme most itt állt előttem. Néztem, ahogy
a magas sarkú cipőben és a tüllszoknyában imbolyog. A két kezét
balett-táncosként a feje fölé emelte, és megpróbált megpördülni, de
ez nem jött össze.
Az én tökéletes kicsi balerinám.
– Szedd össze a holmidat, kismanó! – mondtam halkan, de
csendes szavaimból még így is kiérződött, mennyire odavagyok
ezért a gyerekért.
– Megyek! – Frankie sietve elindult a szobájába. A cipő sarka
beleakadt a szőnyegbe, de az apró jószág továbbszaladt a folyosón.
Összerezzentem, amikor váratlanul egy gyengéd kéz érintette
meg az alkaromat.
– Hahó – mondta anyu. Ugyanolyan szelíd határozottsággal
beszélt hozzám, mint kiskoromban, amikor felnevelt. Komoly volt,
és már nem próbált meg ugratni.
– Mi van veled, Rex?
Lesütöttem a szemem, a tenyeremmel megsimogattam a szám,
mintha így sikerülne odabent tartanom mindazt, amit annyira
szerettem volna meggyónni.
– Semmi – feleltem.
– Nekem te ne kamuzzál! Azt hiszed, át tudsz verni? Te, a saját
kisfiam? Az a kölyök, akinek tizenhét éves kora óta ugyanaz a
kifejezés ül az arcán? Azt hiszed, nem tudom, milyen az, ha meg
vagy rémülve? A rettegés egy pillanatra sem tűnik el a szemedből,
Rex. Ma viszont más a helyzet. Biztosra veszem, ezzel te is
ugyanúgy tisztában vagy, mint én.
Összeszedtem magam, és mindentudó szemébe néztem.
– Mikor fogod végre megérteni, hogy neked is jogod van a
boldogságra? – tudakolta.
Megráztam a fejem.
– Próbálom én, anyu. Csak félek, hogy valami ostobaságot
követek el. Megint rosszul döntök. Vagy egy ballépéssel bajba
sodrom Frankie-t.
 – Miért hiszed azt, hogy a boldogság veszélybe sodorhatna? Ez
nagy ostobaságnak hangzik nekem. Szerintem ugyanis az a helyzet,
hogy minél boldogabb vagy, annál boldogabb lesz a lányod is.
Fellángolt bennem a bűntudat. A szorongástól kiszáradt a szám.
– Gondolod, most nem boldog?
A homlokán elmélyülő néhány ránc jól mutatta a korát.
– Istenem, dehogyis! Nem erről beszélek. Én csak azt mondom,
hogy ez a gyerek imád téged. Valamilyen csodalénynek tart. Azt
hiszi, hogy te nem követhetsz el hibát. Csakhogy eljön az a nap is,
amikor felfedezi a szemedben az árnyakat. Azokat, amik csak akkor
hátrálnak meg, ha Frankie-re pillantasz. Te csak neki élsz, Rex, ezt
mindenki tudja. Ha újra rátalálsz a boldogságra, az nem jelenti azt,
hogy kevésbé fogod szeretni.
Odaállt közvetlenül elém. A tenyere rásimult a szívemre.
– Ennek pedig? Hiányzik valami. Nagyon hosszú idő telt el.
Nem csak az a baj, hogy az a ribanc otthagyott titeket. Talán éppen
ideje, hogy újra boldog legyél. Ha csak helyben jársz, úgy nem
juthatsz előre.
Az érzelmektől nem tudtam megszólalni. Hasogató, perzselő
fájdalmat éreztem. Megpróbáltam mindent lenyelni, de a szavaim
még így is érdesnek tűntek, amikor végre kinyögtem őket:
– Na de mi van akkor, ha nem lenne szabad azzal a lánnyal
lennem? Ha újra mindent elszúrok, és elijesztem magamtól? Ha
Frankie is megszereti?
Mi van, ha beleszeretek?
Ez utóbbi kérdést nem mertem hangosan kimondani, mert
pontosan tudtam, kezdek beleszeretni.
Anyám szemében boldog fény villant, és diadalmasan
elvigyorodott.
– Ezek szerint van egy lány?
– Anyu!
Szeretettel teli kétségbeesés. Anyám annyira értett a
cukkolásomhoz!
Ellágyultak az arcvonásai, kedvesen rám mosolygott, és meleg
tekintetében megértés ragyogott.
– Ebben az életben semmi sem biztos, Rex. Néha hibázunk,
máskor nyerünk, időnként pedig egyszerűen veszítünk. Ezt te is a
saját bőrödön tapasztaltad meg. Azt viszont eddig nem voltál
hajlandó elfogadni, hogy csakis az biztos, amit az adott pillanatban
teszünk. Elpocsékoljuk-e, vagy élünk az alkalommal? Boldogok
vagyunk, vagy hagyjuk, hogy bemocskoljon a rettegés? Ó, persze,
időnként kockázatot kell vállalnunk. Még szép, hogy ez a helyzet, én
pedig nem azt mondom, hogy rohanj fejjel a falnak és legyél
meggondolatlan. Nem kell kapkodnod vagy nagy döntéseket
hoznod. A lányodat úgy is megvédheted, hogy közben kicsit
megízleled az életet. Boldog azonban nem lehetsz anélkül, hogy ne
jönnél elő a csigaházadból. Egészen egyszerűen el kell döntened,
megér-e ez a lány annyit, hogy adj egy esélyt neki.
Esélyt.
Majdnem elvigyorodtam. Kis híján elárultam anyámnak, pont
úgy beszél, mint Rynna.
Rynna.
Milyen átkozottul gyönyörű!
– Még csak azt sem tudom, mivel kezdjem – ismertem be
hatalmas sóhajtással. – Túl hosszú ideje tartottam háromlépésnyi
távolságot az emberektől, és most fogalmam sincs arról, hogyan kell
randizgatni.
Csakhogy mindaz, ami köztem és Rynna között történt,
határozottan arra utalt, hogy mi már rég túljutottunk a randizáson. A
kapcsolatunk sokkal komolyabb volt, és már nem a tiszteletköröket
futottuk. Komolyabb ez a randizgatásnál, és nem kétséges, hogy
milyen irányba tartunk.
Valami erősen izzott közöttünk. Egymás rabjai voltunk.
Elkerülhetetlenül.
Ellenállhatatlanul.
Az az igazság, hogy a múlt éjszaka olyan közel kerültem hozzá,
mint átkozottul hosszú ideje senki máshoz. Persze most nem
Frankie-ről, az anyámról vagy a barátaimról beszélek.
Más az, ha egybeforrunk valakivel. Kiegészülünk.
Összekapcsolódunk.
Kettőnk szenvedélye perzselő lángokkal égett, amikor ott ültem
a sötét szobában és az alvó lányt bámultam.
Basszus!
Gyönyörű volt.
A szépsége mélyről jött, nem csak külsőség volt. Persze a
lenyűgöző teste is őrült vágyakat keltett bennem.
 Mindennél fontosabb volt a lényéből áradó jóság.
Napsugár és édesség.
Egészen addig bámultam, míg fel nem kelt a nap. Csaknem
ugyanolyan erős érzelmeket váltott ki belőlem, mint a gyerekem.
Végül összeszedtem magam, kimásztam az ágyból, hogy kitisztuljon
a fejem.
Az a helyzet, hogy a zavarodottságom csak fokozódott, minél
inkább próbáltam eltávolodni tőle. A varázsereje visszavonzott
hozzá, és nem törődtem elszántságom és odaadásom
figyelmeztetéseivel, hogy épp egymás után követem el a súlyos
hibákat.
– Első lépésként meglephetnéd valami kedves dologgal –mondta
anyám.
– Tessék?
Elnevette magát.
– Ne akard már elhitetni velem, annyira magányos lettél, hogy
már nem is tudod, mit jelent a kedvesség. Egészen biztosan van
valami, amivel a lány tudtára adhatod, mennyire fontos neked. Hogy
érdekel. Ne gondolj semmi nagy dologra. Csak mutasd meg neki,
hogy nem vagy az a szőrösszívű, kiállhatatlan dög, akinek az egész
város tart.
Elmosolyodott.
Felszaladt a szemöldököm.
– Szőrösszívű?
A következő pillanatban Frankie szökdécselt körülöttünk.
– Szőrösszívű! Szőrösszívű! Apukám egy szőrösszívű. Mert
szőrös a szíve – kántálta.
Talán Frankie jobban látja a lényeget, mint hittem.
Esetleg éppen itt az ideje, hogy elinduljak a megfelelő irányba.
 2 5 . FEJE Z E T
Rynna

Lesújtott rám a kétségbeesés, amikor kirohantam a konyhából és

keresztülsiettem a Pöttöm Pite nagytermén.
Most nem azért rettegtem, mint korábban.
Nem úgy, mint amikor felbukkant Timothy Roth.
Iszonyú erővel döngették a fal túloldalát, a padló remegett, a
lámpák imbolyogtak, már attól tartottam, hogy a nagyanyám étterme
mindjárt összedől.
A döbbenettől reszketve megtorpantam a vécék felé vezető
folyosó végén. Összeszűkülő szemmel próbáltam megérteni az elém
táruló látványt.
– Maguk meg mégis mi a fenét csinálnak? – nyögtem ki nagy
nehezen. A zárt helyiségben por kavargott, és a három vadidegen
alak éppen letépte a vécék külső falának burkolatát.
Válasz gyanánt egy zömök fickó rám mordult.
– Bontunk.
Bontanak?
– Maga meg miről beszél? – kérdeztem felháborodva, és
bizonytalanul közelebb léptem hozzájuk.
A másik fickó festékfoltos pólót, farmert és melósbakancsot
viselt. A kezében tartott gipszkartondarabot odadobta a gyorsan
növekvő kis halom tetejére.
– A góré küldött minket! Mondta, hogy gyorsan legyünk készen
vele.
– A góré?
– Gunner – mormogta a másik, miközben letépte a falról a
borítást. A folyosó ismét megtelt gomolygó, fehér porral.
Gunner.
Gunner. Gunner. Gunner.
Egy pillanatig nem tudtam hova tenni a nevet, aztán az agyamat
elborító homályból előbukkant a felismerés.
Ó, istenem, hát mit csinál ez a pasi?
 Remegve hátraléptem, és olyan sok érzelem kavargott bennem,
hogy képtelen voltam felfogni, mi történik. Lecsaptam az egyik
motoszkáló érzésre. Frusztráció volt és döbbenet. Nem is próbáltam
meg felfogni ennek a kiszámíthatatlan faszinak a húzásait.
Visszarohantam a konyhába, felkaptam a táskámat és a
kulcsaimat, aztán szinte kirepültem az ajtón, és beültem a kocsimba.
Pontosan tudtam, hova sietek.
RG Construction.
Ügyetlenül leparkoltam, és berohantam az épület ajtaján.
Odabent olyan szűk volt a hely, hogy a puszta felbukkanásommal is
megijesztettem a titkárt. Azonnal felpattant.
– De asszonyom, kérem!
Habozás nélkül berontottam Rex irodájába. Olyan erővel
taszítottam be az ajtót, hogy az nekicsapódott a falnak.
Kivörösödtem és dühös voltam, de közben ámultam is.
– Ezt hogyan magyarázod meg?
Rex meglepetten felnézett az előtte heverő papírokról.
– Rynna?
Istenem, nem kaptam levegőt attól, hogy ránéztem. Meg álltam a
küszöbön, megpróbáltam összeszedni magam, és valahogy
visszaemlékezni arra, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ingerült.
Ó, persze.
– Miért van három ember az éttermemben? Miért verik szét?
Lassan felállt, így már tényleg nem kaptam levegőt. Ez a férfi
olyan erőteljes… Annyira szép, hogy nem tudok gondolkodni.
– Szükséged volt egy kis segítségre, én pedig el tudom végezni
ezt a munkát.
Felráztam magam az ámulatból, és összevontam a
szemöldököm.
– Szóval te csak… odaküldted őket. Anélkül, hogy
megbeszélted volna velem. Én… Én… Én…
Egészen egyszerűen nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
Amikor végre rájöttem, hogy mi aggaszt, ideges kiáltás tört elő
belőlem:
– Nincs pénzem, hogy kifizessem a felújítást!
– Nem kell kifizetned.
– Mi van? – Egy újabb sikító kiáltás. Még a lábammal is
dobbantottam. Ez a faszi megőrült! Jó, mondjuk, együtt töltöttünk
egy éjszakát. Rendben. Egy elképesztően izgalmas éjszakát. Amitől
megváltozott a világ. Meg ugye ott volt az a két varázslatos óra, amit
úgy malackodtunk a teraszán, mint két buja tizenéves. Az éjszaka
kellős közepén… Na de most egyáltalán nem ez volt a lényeg.
– Számomra nagyon fontos ez a közösség, Rynna! – Bár az
arckifejezése komor maradt és egészen megdöbbentő dolgokat
mondott, a szája szegletében mintha vigyor rejtőzködött volna.
– Te most viccelődsz velem?
– Gingham Lakes virágzik, és a Pöttöm Pite újranyitása
mindannyiunk érdeke. – Összedörzsölte a mutató- és hüvelykujját.
Olyan képet vágott, mintha egy begyakorolt beszédet adott volna
elő, és most nem akarna kiesni a ritmusból.
– Nem teheted… – Az égre emeltem a két kezem. – Nem
ronthatsz csak úgy be az éttermembe, hogy kényed-kedved szerint
átalakítsd. Megvannak a saját terveim. Ezt akarom… Ezt kell
tennem. Egyedül kell tető alá hoznom. Nem akarom, hogy valami
faszi bejöjjön, és helyettem elintézzen mindent, mert én béna vagyok
hozzá.
Könnycseppek égették a szememet. Talán túlságosan
kitárulkoztam. Csakhogy most az engedélyem nélkül feltódult
belőlem mindaz, ami a szívemet nyomta. Attól féltem, hogy nem
vagyok elég erős a terveim valóra váltásához. Rettegtem, hogy még
az előtt kudarcot vallok, hogy belevághatnék a dologba.
A következő pillanatban azonban Rex előpattant az íróasztala
mögül, és nekiszorított a falnak.
– Valami faszi? – mennydörögte. Nyoma sem volt az előbbi
megjátszott hűvösségének. Máris ugyanazt a vonzó és zavarba ejtő
férfit láttam magam előtt, aki az első találkozásunk óta vonzott
engem és gúnyolódott velem. – Csak ennyit jelentek neked? Valami
faszi vagyok?
A szemébe néztem, és megpróbáltam rájönni, hogy mi izzik
benne.
Fájdalom.
Bizony: fájdalom, félelem, mégpedig olyan iszonyatos
mennyiségben, hogy megremegett a szívem. Meginogtam. Ez a pasi
képes újra és újra meglepni.
– Tudod, hogy értettem – mondtam halkan.
– Dehogy tudom – felelte pislogva, de őszintén.
 Felemeltem a kezem, és megérintettem viharzó mellét. Remegő
ujjaimmal jól éreztem vibráló erejét.
– Arra utaltam, tisztességtelen dolog, hogy berontasz oda, és
leemeled a terhet a vállamról. Elfelejtetted először a
beleegyezésemet kérni ehhez. A nagyanyám étterméről beszélünk.
Amit rám hagyott. Amit rám bízott. Te meg egyszerűen berontasz
oda, és egyetlen szó nélkül átveszed? Emiatt úgy érzem, szerinted én
nem vagyok elég erős hozzá. Azt gondolod, hogy meg kell
mentened. Persze hogy nem csupán valami faszi vagy, Rex. Nagyon
sokat jelentesz nekem. Többet, mint gondolnád.
A vallomás közben elhalkult a hangom. Rex elkeseredve
felsóhajtott, és a fejem fölött mind a két tenyerét rászorította a falra.
Közelebb lépve engem is nekinyomott. Kavarogni kezdett a fejem,
és a testéből áradó forróság leremegett a lelkem legmélyére. Istenem,
túl sok ez az ember. Romba dönt, lenyűgöz, ellenállhatatlan.
Végül érdes hangon szólalt meg:
– És mi volna, ha kicsit te is beszállnál a megmentésedbe? Azt
hiszed, nem bízom benned? Basszus, Rynna… Azért teszem
mindezt, mert annyira hiszek benned, hogy az eljövendő dolgok
részesévé akarok válni. Amúgy pedig… Csak meg akartalak lepni.
Remegés futott végig a gerincemen, és belezuhant az érzelmek
egyre jobban mélyülő tavába. Ez a pasi hamarosan eléri, hogy
belefulladjak a boldogságba. Hogy a tó mélyére süllyedjek.
Az érzelmektől kiszáradt a szám. Erővel kellett kikényszeríteni
magamból a remegő szavakat, miközben megmarkoltam Rex ingét,
és egy gyors pillantást vetettem az arcára.
– Rex, annyira hálás vagyok. Nagyon hálás. Csakhogy ez pont
olyasmi, amiről először beszélnünk kellett volna. Komoly munka,
egy valag pénzbe kerül, és ugye azt mondtad, hogy hiszel bennem.
Akkor pedig tisztelj is annyira, hogy megbeszéled velem mindazt,
aminek ilyen nagy hatása lesz az életemre. Nem fogadhatom el tőled
ezt a pénzt. Azért, mert nem volna helyes. Inkább megdolgozom
érte. Rászolgálok. Azért lehelek új életet a Pöttöm Pitébe, mert képes
vagyok rá.
– Egyszerűen csak örömöt akartam szerezni neked.
Halkan felnevettem, és a kezem lágyan végigsimított a nyaka
forró bőrén.
 – Örömöt? Nem gondolod, hogy egy kicsit meredek, ahogy te az
örömöt elképzeled?
Halkan, dörmögve kuncogni kezdett.
– Talán. Figyelmeztettelek rá, hogy nekem nem megy az
ilyesmi.
Hátrébb lépett, a kezével megérintette az arcom. Elszánt
komolyság tükröződött a vonásaiban, nem volt nehéz kitalálni, hogy
mennyire fél.
– Elmondtam neked, semmim sem maradt, amiből adhatnék.
Most viszont mindenemet szeretném odaadni.
Minden porcikám megolvadt.
– Rex…
Istenem. Úgy vágytam mindarra, amit hajlandó lenne megadni
nekem.
– Túl gyors vagyok és túl sokat kérek? – kérdezte, és vonzó,
édes ajkán megjelent az önkritikus mosoly.
– Nem hiszem, hogy bármi túl sok volna, ha tőled kapom. Csak
arra kérlek, hogy beszéljük meg a dolgokat.
A hüvelykujjával végigsimította az arccsontomat, a szám
résnyire nyílt, annyira élveztem ezt az egyszerű érintést.
– Figyelmeztettelek, gőzöm sincs róla, mit teszek. A végén el
szoktam szúrni a dolgokat.
– Dehogy szúrod el. Csak… ismerkedünk.
Hozzám simult, érdesebbé vált a hangja.
– Imádom ezt az ismerkedést.
Belemarkoltam az ingébe, és elöntött a forróság.
Hátrébb lépett.
– Mit szólnál egy ajánlathoz?
– Milyen ajánlathoz? – kérdeztem óvatosan. Megfontoltan.
– Hitelre van szükséged.
– Rex – mordultam fel, mert egyből kitaláltam, hogy mi jár a
fejében.
– Csak hallgass végig! – Elhallgatott, megvárta, hogy
rábólintsak, mielőtt folytatta volna.
– Te találd ki, hogy milyen új berendezésekre van szükség az
étteremhez, viszont mi újítjuk fel az ingatlant, és intézzük a gépek
felszerelését is.
– Rex…
 Egy ujjal végigsimította az ajkamat.
– A végén visszafizeted. Tekintsd úgy, hogy hitelt adok annak,
akiben hiszek.
A szívem dübörgött, halkan ziháltam. Egy elképesztően lágy
csókot éreztem a homlokomon, meg egyetlen szó remegését a
bőrömön.
– Kérlek.
Két kézzel megragadtam a csuklóját, ráharaptam az alsó
ajkamra, aztán a fejemet felemelve a szemébe néztem.
– Mit jelent ez az egész?
Mit jelent, hogy mi együtt vagyunk?
Igazából ezt szerettem volna megkérdezni, ám a belőle áradó
feszültség miatt megnémultam. Úgy éreztem, nem akarja, hogy
ilyesmiről beszéljek. Nem mondhatom ki a nyilvánvalót. Azt a tényt,
hogy igazából egyikünk sem tudja, hogy is állunk a másikkal. Egy
kapcsolat elején vagyunk? Vagy már a végén?
Magához ölelt.
– Rendbe kell hoznom az életemet, Rynna. Figyelmeztettelek
arra, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Megpróbálom
rendbe tenni. Csomó mindent még most sem értek, de itt az ideje az
újrakezdésnek. Rájövök arra, hogy ki vagyok, illetve, hogy kinek
kellene lennem. Elintézek pár olyan dolgot is, amit már rég le kellett
volna rendeznem. Egy dologban azonban biztos vagyok. Abban,
hogy kellesz nekem. Ha pedig megengednéd nekem, hogy ezzel
meglepjelek, akkor kérlek… Hagyd, hogy így legyen! Vállalom a
kockázatot.
 2 6 . FEJE Z E T
Rex

Eső kopogott a tetőn, és a villámok fénye beragyogta az elsötétített

ablakokat. Az őrjöngő égbolton egyfolytában dübörgött a vihar.
Ahogy meghallottam a csengő szavát, egyből odarohantam az
ajtóhoz.
A döbbenettől leesett az állam, amikor megpillantottam Rynnát.
Ott állt a nyitott ajtóban. Bőrig ázva. Gesztenyebarna haja mahagóni
árnyalatot öltött.
Ahogy ott állt az esőben, maga volt az újrakezdés lehetősége. A
jobb napok ígérete.
Négy átázott papírzacskót szorított a melléhez. Olyan nagy
gonddal tartotta őket, mint aki attól fél, hogy szétszakadnak és a
tartalmuk kiborul a földre.
– Rynna – nyögtem ki nagy nehezen, mikor végre el tudtam
hinni, hogy tényleg ott áll a küszöbömön. Szélesre tártam az ajtót. –
Gyere be, mielőtt beléd csap a villám!
Beosont mellettem, és az érzékszerveimre lecsapott lenyűgöző,
az eső miatt még áthatóbb édessége.
Basszus! Szétesek miatta. Percről percre egyre jobban. Bezártam
mögötte az ajtót.
– Várj, hadd segítsek! – Elvettem tőle két zacskót.
– Köszönöm.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem végül, miközben éreztem,
hogy elégedetten elmosolyodok. Hétszentség, hogy nem fogok
panaszkodni váratlan felbukkanása miatt.
Óvatosan rám mosolygott. A boldogság azonnal telibe kapta a
mellkasom közepét. Valami olyasmit éreztem, amit akkor szoktam,
ha Frankie egy bizonyos szögből felnéz rám. Persze ez most más
volt. Nyilvánvaló. Tombolt bennem a vágy, a vonzódás, a
zavarodottság, és éreztem, hogy egyre jobban vágyom rengeteg
mindenre.
Megvonta a vállát.
 – Azt gondoltam, hogy meglephetnélek valamilyen aprósággal.
Meglephetne.
A nevetésem úgy mennydörgött, mint az égen a vihar.
– Örömet akarsz szerezni?
Ráharapott az ajkára, és biccentett.
– Bizony. Úgy vélem ugyanis, hogy az én drága szomszédom
eléggé figyelmes. Mi lenne, ha viszonoznám a szívességét? Esetleg
főzhetnék neki vacsorát. Persze ez azzal is járhat, hogy az életem
végéig csinálom neked a vacsit.
Odahajlottam a füléhez, és belesuttogtam:
– Hogy lehet, hogy még soha egyetlen ajánlatnak sem örültem
ennyire, mint a tiednek?
Kuncogva elindult be a konyhámba.
– Szóval innen fúj a szél. Csak akkor kellek neked, ha sütök-
főzök.
Halkan felmordultam, és a tekintetem megtapadt kihívóan ringó,
formás fenekén. A nyomába szegődtem. Csak halkan mertem
megszólalni, nehogy a gyerek is meghallja:
– Ó, nekem elhiheted, drágám, éjjel-nappal csak te kellesz
nekem. Azt viszont ugye nem gondolod, hogy nemet mondok, ha
felajánlod, hogy főzöl rám, igaz? Arról se feledkezzünk el, hogy már
a mélyhűtő előtt álltam, és be akartam dobni egy fagyasztott pizzát a
sütőbe.
Letette a zacskókat a konyhapultra, és az arcán színlelt
döbbenettel hátranézett rám.
– Eretnekség!
Letettem a nálam lévő két zacskót.
– Szegény ember azt süt…
Ellágyult a tekintete, felemelte a kezét, és elképesztően puha
tenyerével megérintette az arcomat.
– Ugye tudod, számomra milyen nagy megtiszteltetés, hogy
enyhíthetek mardosó éhségeden?
Egy gyors pillantást vetett a nappali irányába, ahonnan jól
hallottuk a játék közben vicces hangokat adó, a saját kis világában
teljesen elmerült Frankie-t.
– Nem zavarok? Azzal, hogy itt vagyok? Nem akarom zavarba
hozni a gyereket, és téged sem akarlak siettetni. Én csak…
Szerettem volna veled tölteni az estét. Meg Frankie-vel – tette hozzá
gyorsan, mint aki attól tart, hogy a szavaival elriaszt.
És basszus. Tényleg. Megrémültem, de cseppet sem úgy, ahogy
azt ő gondolta volna. Nagyon vágytam rá, miközben rettegtem a
reménytől. Ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem számított,
mert lesújtott rám a vágyakozás, és a bensőm úgy zengett, mint a
megfeszített húr.
Vadul és lázasan. Ugyanolyan zabolátlanul, mint az
ablaktáblákat korbácsoló és a tetőn dobogó vihar.
Összefontuk az ujjainkat, odahúztam Rynna kezét az ajkamhoz.
– Mit szólnál ahhoz, ha csak lassan haladnánk a gyerek előtt?
Hagynánk időt neki arra, hogy hozzászokjon. Lesznek kérdései, és
amikor elénk áll velük, megválaszoljuk őket.
Összeszorította az ajkát, és aggódva felnézett rám.
– Mi a helyes válasz, Rex?
Elengedtem a kezét, és az ujjaimmal beletúrtam nedves hajának
selymes tincseibe. Már ez is elég volt ahhoz, hogy sajgás támadjon a
mellkasomban, és a szívemben vadul tombolni kezdjenek az
érzelmek. A kavargó káoszból azonban valami új emelkedett ki.
Odahúztam magamhoz Rynnát, egy csókot nyomtam a homlokára,
és ezt suttogtam:
– Elmondjuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Ilyen
egyszerű.
Furcsa ez a lány. Tényleg ezt érzem? Sejti, hogy amikor
rápillantok, minden egyes alkalommal elporlik egy darabka talaj a
lábam alól? Egyre bizonytalanabbul állok.
Közelebb hajoltam, és a szájam széle majdnem megérintette az
ajkát.
– Azt akarom, hogy itt legyél. – Még közelebb léptem, és
testének hőségétől majdnem kigyulladtam. – Őszintén és nagyon
vágyom erre. Végső soron csak ez számít.
Megragadtam a derekát, elakadt a lélegzete, amikor megérezte a
tenyerem szorítását. Szikrázni kezdett kettőnk között a levegő,
ahogy az orrommal végigsimítottam a torkán.
Újra megéreztem a lenyűgöző illatot. A bőréből áradt. Az édes
boldogság. Cseresznyés pite.
Felnyögtem, ő kifújta a levegőt, aztán mindketten kővé
dermedtünk, mert meghallottuk a folyosó felől közeledő apró talpak
dobogását.
Hátraléptem, hogy legyen tér közöttünk, miközben Rynna nyaka
lángba borult.
Mintha tetten érték volna.
Olyan átkozottul aranyos volt.
Frankie megtorpant, amikor észrevette a konyhában a vendéget.
– Rynna! Te meg mit keresel itt?
A lányom azonnal mozgásba lendült, berohant a konyhába, hogy
szökdécselve magára vonja Rynna figyelmét.
Az erőfeszítésre nem volt semmi szükség. Rynna egyből
elmosolyodott, amikor megpillantotta a gyereket. Úgy, mintha
nagyon is fontos lenne a számára.
A mellem legmélyén megéreztem a jól ismert szorongás
tőrdöfését. Arra figyelmeztetett, túlmentem a határon, amikor
megengedtem Rynnának, hogy az életünk része lehessen. Meg arra,
hogy ezzel bajt hozok a fejünkre. Gúnyolódva az értésemre adta,
hogy szörnyű büntetésre számíthatok. Megtorlásra azért, amit tettem.
Miért gondoltam, hogy megúszhatnám?
Rynna letérdelt a lányom elé. A mosolya pont olyan kedves volt,
mint a mozdulata, ahogy megsimogatta Frankie zabolátlan haját.
– Arra gondoltam, hogy esetleg segíthetnél vacsorát csinálni.
Mit szólsz hozzá?
Frankie szeme tágra nyílt az izgalomtól.
– Komolyan? Segíthetek vacsorát főzni? Ó, igen! Serpenyős
csirkés pitét sütünk? – Összekulcsolta parányi ujjacskáit, és a két
kezét az álla alá szorítva, könyörögve nézett Rynnára. – Légyszi!
Csináljunk csirkés pitét!
Rynna könnyedén felkacagott. Néztem érzéki ajkát, miközben
megragadta Frankie egyik kezét, és megpróbáltam nem felidézni
magamban, milyen is volt, amikor ez a száj rám tapadt. Rynna a
kisujját beleakasztotta Frankie parányi kisujjába. Kész a csapat.
– Miért, szerinted mi mást csinálhatnánk? Utána pedig jöhet egy
jó kis pásztorpite, végül pedig a cseresznyés meglepetés.
Közben felém sandított. Figyelte, mit lépek. Én alighanem olyan
képet vághattam, mint az, akinek egy kicseszett fém nyílvessző
ütötte át a szívét. A nyílhegy megakadt valamilyen láthatatlan,
mélyen eltemetett és halottnak tartott dologban, amit most maga után
rángatott a felszínre.
 – Szerintem ez a világ legeslegcsodálatosabb ötlete!
– Gyere, menjünk kezet mosni! Nagy munka vár még ránk.
Rynna rám kacsintott, átölelte Frankie vállát, és teljes
figyelmével a lányomra összpontosított. Óvatosan beszappanozta
Frankie két kezét, a meleg víz alá tartotta, és összedörzsölték,
leöblítették az ujjaikat. Mind a ketten hangosan kuncogtak, amikor a
lányom valami vicceset mondott.
– Akkor ülj ide! – Rynna felültette a gyereket a munkalap
szélére, és fél kézzel megtámasztotta a derekát. – Csak óvatosan,
rendben?
– Persze – bólogatott Frankie, Rynna pedig munkához látott. A
zacskókból elővette a hozzávalókat, közben végig szóval tartotta a
gyereket.
– A nagymamám engem is pontosan ugyanígy ültetett oda
kislány koromban az asztal szélére, mint én téged. Jó közel, hogy
mindent lássak és segíthessek.
– Szerettél együtt sütögetni C’rynne-nel?
– Imádtam együtt dolgozni vele – felelte Rynna enyhén
vágyakozó hangon. – Annyira hiányzik nekem. Ugyanakkor nagyon
boldog vagyok, hogy pontosan úgy tanítalak téged főzni, mint ő
engem.
– Örülök, hogy te tanítasz. Amúgy tudtad, hogy festő leszek? A
nagyikám szerint szuperügyes festő vagyok. Pont, mint az apukám.
Rynna egy leheletnyi mosollyal rám pillantott. Kétség sem
férhetett ahhoz, hogy a lányom mindjárt szövegelni kezd, és közben
elképesztő sebességgel ugrál majd a különféle témák között.
– Komolyan?
– Ó, igen! És lesz majd egy kiskutyám is. Annyira szeretnék egy
kiskutyát.
Rynna ezúttal kíváncsi, fürkésző pillantást vetett rám, mielőtt
lassan visszafordult volna a csap alá tartott zöldbab felé.
– Szóval kiskutyát szeretnél magadnak?
– Ó, igen, nagyon, nagyon, de nagyon.
Felsóhajtottam, és megpróbáltam nem kimutatni, milyen
keserűvé tesz ez a téma.
– Már megmondtam neked, Frankie Leigh, hogy ez most nem
olyan jó ötlet.
 Duzzogó képet vágott, mire Rynna sietve a kezébe nyomott egy
tejfölös dobozt meg egy kis mérőedényt.
– Megkérhetlek arra, hogy eddig a vonalig töltsd fel tejföllel? –
kérdezte, és az ujjával megmutatta, hogy melyik vonalra gondol.
Olyan ügyesen irányította a lányomat, mint egy profi óvónő.
– Tökéletes! – kiáltotta, miközben Frankie a tejfölt óvatosan
beleöntötte az edénybe. Ezután Rynna a tálat a lányom ölébe tette.
Megfogta a gyerek kezét, és megmutatta neki, hogyan kell
csomómentesre keverni a tésztát. Utána elfordult, és leöblített egy
másik hozzávalót. Lenyűgöző volt látni, hogy ez a lány egyszerre
három recepttel is megbirkózik. A vérében volt a szakácskodás.
Pontosan olyan könnyed lazasággal haladt, mim öt nappal ezelőtt,
odaát, a házában.
A munkalap túlsó végében megtámaszkodtam, és összefontam a
karomat a mellkasomon.
Néztem kettőjüket.
Megpróbáltam magamban tartani az érzelmeimet. Nem hagyni,
hogy elragadjanak a lovak.
De az érzés akkor is itt volt. Minden abba az irányba sietett
tovább, főleg, ha odafigyeltem arra, ahogy Rynna halkan, kedvesen
beszélget a lányommal. Utasításokat adott, hagyta, hogy a gyerek
segítsen, és jókat kacagott, amikor Frankie újra és újra elszúrta. Az
egész idő alatt angyali türelemmel bánt a lányommal, pedig én
tudtam róla, hogy acélidegekre van szükség hozzá. Rynna nyugalma
egy pillanatig sem gyengült, és esküszöm, hogy nem színlelte a
dolgot.
Biztosra vettem, hogy nem képmutató a viselkedése.
Tudtam, hogy nem valamilyen színjátékot látok.
Basszus, halálra rémültem.
Félelmetes volt a tökéletessége.
Pontosan erre vágytam.
Rynnát akartam.
Egy órával később hármasban körbeültük az asztalt,
vacsoráztunk, és megettük minden idők legfinomabb pitéjét.
Ezt mind a kettőjüknek a tudtára adtam.
Frankie vigyorgott, és utána nagy pacsit adott Rynnának.
– Sikerült, Rynna! – mondta, és áradt belőle a boldogság.
Majdnem annyira jókedvű lehetett, mint én.
 Talán még az is előfordulhat, hogy a sors pontosan ezt a
feladatot szabja ki ránk.
Lehet, hogy életemben először végre kegyelmet kapok?

Gyors puszit nyomva az ajkamra, Rynna a vonakodó köszönés után

már ki is csusszan az ajtón.
Nem tudtam visszafogni magam. Utánamentem, kiléptem a
házból, és megragadtam a csuklóját, mert nem bírtam elengedni.
Vadul megcsókoltam, és nekiszorítottam a házfalnak. Felnyögött, a
tenyere az arcomra simult, a kezem pedig a csípőjére.
– Nekem most már mennem kellene – suttogta.
– Tudom… Csak azt nem vágom, hogyan is tudnálak elengedni.
– Felemeltem, ő a lábával átölelte a derekamat, nekidörzsölte magát
a farmeromnak, és a puncijából áradt a kihívás. A farkam nekifeszült
a szövetnek, és kétségbeesetten vágyott a megkönnyebbülésre.
– Basszus, Rynna! Te meg mégis mit művelsz velem? Teljesen
elment az eszem miattad. Nem tudom visszafogni magamat, ha itt
vagy mellettem.
Aprót harapott az ajkamba, megcsókolt, és nekidörgölődzött a
farkamnak.
– Nekem csak annyi világos, hogy mennyire kellesz nekem.
Kétségbeesetten vágyom erre.
– Pontosan mire is? – dadogtam. Hangosan felnyögve, még
erősebben szorítottam ehhez a lányhoz az ágyékomat, miközben az
járt az eszemben, hogy szülőként kiállíthatnám-e az alkalmatlansági
bizonyítványomat azzal, ha most levetkőztetném és a falra felkenve
jól megdugnám.
– Erre vágyom. Rád. Kettőnkre. Frankie-re.
Ezt a vallomást meghallva megdermedtem, a szívem kővé vált,
de aztán vadul lüktetni kezdett. Tűzbe hozta a lehetőség.
Elhúzódtam, hogy a beálló sötétségben Rynna szemébe
nézhessek. A levegő egészen párás volt, és izzó bőrünket beborította
a vihar utáni pára nedvessége.
Rynna viszonozta a pillantásom.
Fenntartások nélkül.
Félelem nélkül.
Csak nyílt, kristálytiszta reményt láttam. Az éjszakában engem
kereső fénysugarat.
É
 – Én… – Az életemet rémálommá változtató sok baromság
elzárta a torkomat. Nem tudtam kimondani, mit gondolok.
Mindenképpen szeretettem volna elkerülni, hogy megbántsam.
A tekintetében csak egy pillanatra ragyogott a fájdalom, és máris
átvette a helyét a megértés. Mert ez a fiatal nő pontosan ilyen volt;
tele belátással. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Hajszálnyival
hátrébb húzódott, hogy szemügyre vehesse az arcomat. Vonakodva
leengedtem a földre.
Így álltam, és az árnyékom kioltotta a fényeket.
Félrehajtotta a fejét, és egyik kezével megérintette az arcomat.
– Még mindig szereted?
A mellkasomban annyira megnőtt a nyomás, hogy azt hittem,
mindjárt felrobbanok.
– A volt feleségedet – folytatta.
Éppen ez volt a baj, mert hát rossz dologra gyanakodott Nem a
megfelelő irányba indult el. Persze, ha végiggondolom, akkor
tényleg Frankie anyja a problémáim oka. Az a kibaszottul ostoba
hűség, aminek túl sokáig a rabja voltam.
Végigvágott rajtam a megbánás korbácsa.
– Basszus, Rynna – ziháltam rekedten, és mintha megnyílt volna
talpam alatt a föld. – Én…
A tekintetem a pallódeszkákra siklott, és megpróbáltam
összeszedni magamat, hogy helyes választ adhassak a kérdésre.
Rynna megérdemelte, hogy megtudja az igazat, de én ennek dacára
sem voltam képes elmondani neki.
Aggódva újra a szemébe néztem, és az utolsó fűszálba
kapaszkodva megszólaltam:
– Ha Frankie anyjára gondolok, csak egy dolgot érzek.
Gyűlöletet. – Pislogtam, és nyeltem egy nagyot. Égett a belsőm.
Lángolt. Mint a könyörtelen pokol. – Aztán elbizonytalanodom.
Jogomban áll gyűlölni? Nem, hiszen éppen én késztettem távozásra.
– Az a nő elhagyott. Itt hagyta Frankie-t. Bár nem ismerem a
körülményeket, már ezért gyűlölöm. Gyűlölöm bizony, a puszta
tényért, hogy tényleg képes volt itt hagyni kettőtöket. Ha a sors
nekem adott volna ilyen csodálatos ajándékot, én sohasem
pazaroltam volna el.
Halk hördülés tört elő a torkomból, egyik karommal átöleltem a
derekát, és magamhoz szorítottam. Egy csókot nyomtam feje
tetejére.
Rynna.
Rynna.
A rohadt életbe.
A kis tolvaj.
Megpróbálja ellopni a szívemet.

Frankie felkiáltott, tapsolni kezdett, aztán térdre vetette magát a

verandánkon. A kiskutya odaugrált hozzá, két lábra állt, és
megnyalta az arcát.
– Apu! Apu! Egy kutyus! Nézd csak! Egy kutyuli! A világ
legcukibb és legédesebb kutyája!
Talán túlságosan is erősen ölelte magához az izgő-mozgó
szőrgombócot, amitől a mihaszna jószág még jobban beindult,
megpróbált felmászni a mellére, hogy közelebb kerülve az arcához,
újra képen nyalhassa. Mintha csak egy régen látott barátjával
találkozott volna.
Sajnálatos módon Frankie-n látszott, hogy ez a kis állat lesz
élete nagy szerelme.
Hangosan kacagva nevetett.
– Apu! Puszit kaptam. Megpuszilt a kutyus. Azt hiszem, szeret
engem.
Ahogy elnéztem őket, egy hatalmas kő süllyedt le a gyomrom
legmélyére.
Éles pillantást vetettem a két kis alakot önfeledt mosollyal
figyelő Rynna felé. A szeme tágra nyílt egy olyan érzéstől, amit
egyelőre nem voltam hajlandó felismerni.
Gombóc volt a torkomban. Súlyos. Majdnem olyan nehéz, mint
a gyomromban trónoló kőszikla. A szorongásom egyre erősödött,
ahogy Rynna odajött és letérdelt Frankie elé. Utána kinyújtotta a
kezét, és megsimogatta a kiskutya fejét. A tekintete még erősebben
ragyogott, amikor a lányomra pillantott.
– Egy kis golden retriever. Szerinted milyen nevet adjunk neki?
– kérdezte.
– Mit szólnál a Milóhoz? Így hívják egy barátomat. Nagyon
aranyos fiú, és ez a kutya is fiú, azt hiszem, Milónak kellene
hívnunk, hiszen ő is aranyos.
 Rynnának a szeme sem rebbent, miközben odafigyelt Frankie
áradozására. Még szélesebben elmosolyodott, és a kutyusra
pillantott. Az állat a két hátsó lábára állt, és megpróbált felmászni
Rynna ölébe.
– Na ki a jó kutya? – gügyögte, és hagyta, hogy a kutyus
megnyalja az arcát. – Mostantól Milo a neved.
– Milo! Imádom Milót! Olyan cuki! Elvihetem sétálni? Hoztál
neki pórázt?
Egyszerűen itt hagytak. Eltűntek az út szélén szaladva. Frankie
hangosan kacagott, Rynna pedig nem maradt le mellőle, mert attól
tartott, hogy a kutya esetleg túl erős, és elfut a pórázzal.
Harminc perccel később azt láttam, hogy egy lógó nyelvű
kutyussal a nyomában Frankie berohan Rynna ajtaján. A lány
közben ott állt, azon a verandán, ahol minden megváltozott.
Keresztbe fonta a karját a mellén, és az alsó ajkára harapva figyelte a
bent rohangáló két csöppséget.
Visszafogtam magamat, nekivetettem a hátamat a korlátnak, és
képtelen voltam felfogni a bennem kavargó érzelmeket.
Lassan odamentem Rynna háta mögé. Minden mozdulatát
éreztem. A hátán végigfutott a hideg, és összerezzent, amikor
beleszuszogtam a fülébe. Néhány gesztenyebarna hajszál meg-
lebbent a szellőben, és megcsiklandozta az ajkamat.
– Egy kiskutya? – suttogtam.
Szusszant egy nagyot, majd óvatosan megfordult, hogy a
szemembe nézzen.
– Én… – A házra pillantott. – Egyedül élek itt, és úgy
gondoltam, jól jönne egy barát. Főleg az éjszakáim magányosak.
Most már teljesen szembefordult velem. Hitetlenkedő arccal
nézett fel rám.
– Te tényleg nem szereted a kutyákat?
Mély fájdalom mart belém. Igazam volt. Amióta Rynna Dayne
felbukkant az életemben, felszakadt az összes régi sebem. A
rémálmok előtörtek a sírjukból, és gúnyosan pörögve ott táncoltak az
orrom előtt.
– De, szeretem a kutyákat – nyögtem ki nagy nehezen,
keményen összeszorított ajkaim között.
Rynna arcára kiült a vágyakozás, ahogy előbb az ajtóra
pillantott, majd úgy fordult vissza felém, mint aki a megértésemért
esedezik.
– Tudom, hogy mi ketten éppen csak most találtunk egymásra.
De Frankie… Megláttam ezt a kiskutyát, és csak az járt a fejemben,
hogy mennyire örülne neki. Milyen nagyon boldoggá tenné. Én…
Szerettem volna megajándékozni olyasmivel, ami nincs neki. –
Hatalmasakat pislogott, és kis híján kibuggyantak a könnyei. – Azt
akartam, hogy szeressen valamit, ami hozzám tartozik. Most mérges
vagy rám?
Ennyire futotta az önuralmamból. Odaszorítottam magamhoz.
– Hogy lennék mérges…
Erősen átöleltem. Csókokkal borítottam be a feje búbját. Olyan
jó lett volna őszintén elmondani neki, hogy az előbb olyan
emlékeket idézett fel, amikkel képtelen vagyok megbirkózni.

Dermedten álltam az úttest szélén, és meredten bámultam a távolban

eltűnő hátsó lámpákat. Megpróbáltam pislogni, hogy eltűnjenek
elhomályosuló szemem elöl a kavargó, izzó, vörös fénycsíkok. Ilyen
az, amikor valaki belebámul a napba, és utána becsukja a szemét.
Jobb lett volna, ha becsukom a szemem. De nem, kénytelen voltam
magam elé pillantani.
Le.
Le, a földre.
Ahol Missy holtan feküdt a lábam előtt.
Nyeltem egy nagyot, maró sav öntötte el a torkomat, és fájdalom
lángolt a mellemben.
Dayne néni sietett oda hozzám, és a kezét az alkaromra tette. –
Ne aggódj, én majd vigyázok rá. Te csak csináld, amit kell. Felkapta
a murváról az addig hason fekvő Frankie-t. Alig tudtam feldolgozni
az agyamra boruló köd miatt, hogy mi történt. A lányom zokogását.
Az eltűnő kocsit.
Mit tettem?
Mit tettem?
Ásó.
Föld.
Megizzadtam.
Zihálva kapkodtam levegő után, aztán lefoszlott rólam a
bénultság, amikor felemeltem a kutyámat, és odavittem a gödörhöz.
Belefektettem az aljába. Pislogtam, hátha akkor eltűnik a köd. Egy
ásónyi föld hullott a lyukba.
Még egy.
A semmi halma.
A kutyám. A feleségem. Nincsenek többé.
Mindörökre itthagytak.

Leszel a legjobb barátom?

Frankie halk hangját nem tudta megállítani a vékony fal. Világosan
értettem a szavait. Amikor Rynna válaszolt neki, az ő szavai olyan
átkozottul édesen csengtek, hogy az lehatolt a lelkem legmélyére.
– Azt akarod, hogy én legyek a legjobb barátod?
Nem kapott választ, de lelki szemeimmel nagyon is jól láttam
magam előtt, ahogy az ágyában fekvő Frankie vadul bólogat a
fejével. Rynna bizonyára ott térdelt mellette a földön, hiszen az
előbb még az esti mesét olvasta neki.
Frankie ugyanis újra ragaszkodott ehhez.
– Igen, szeretnék – mormogta Rynna, majd szövet sustorgott, és
én tudtam, hogy épp egy puszit nyomott a gyerek fejére.
Megdermedt a szívem. Az ember néha megretten olyankor,
amikor a dolgai túl jól állnak. Túl szép minden. Csalóka ez a
nyugalom, és arra számíthatunk, hogy az életünk mindjárt darabokra
hullik egy pusztító viharban.
– Jó éjszakát, kismanó! – mondta Rynna.
A fülemet hegyezve hallgattam, ahogy Rynna felkelt és
lekapcsolta a lámpát. Minden egyes lépés után erőteljesebbé vált a
jelenléte. Éreztem, ahogy hátulról valósággal beterít, amikor kilépett
a folyosóra.
A vágy lavinája.
A szenvedély földcsuszamlása.
Megkerülte a kanapét. Frankie már az ágyában aludt, Rynna
bátran odaülhetett mellém. A gyerek közelében továbbra is óvatosak
voltunk, hogy fokozatosan szokhasson hozzá a változáshoz.
Fél kézzel átöleltem, és egy csókot nyomtam a halántékára.
Milo megnyekkent, Rynna gügyögni kezdett hozzá, és a karjába
vette. Nekidőlt a mellkasomnak, és elégedetten felsóhajtott.
Ettől mennyei békesség fogott el engem.
Meleg és fény.
 A kutyus az orrával megbökte a kezemet, én nyugtalanul
felszusszantam, ahogy lehajtottam a fejemet, és láttam, hogy a
hatalmas, barna szempár engem bámul. Ismét nyüszögött, nedves
orrával tovább bökdösött. Engedtem neki, és megsimogattam a fején
az elképesztően puha bundát.
Sajgás mart a mellembe, és éreztem, ahogy elporlad lényem egy
újabb darabkája.
A kurva életbe!
Rynna jobban hozzám bújt.
A jó büdös kurva életbe!
Ez a kis dög!
A kis tolvaj.
 2 7 . FEJE Z E T
Rynna

– Ne már! – Nikki úgy nézett rám, mintha még sosem hallott volna
olyan botrányosan felkavaró dolgot, mint amit az előbb
megosztottam velük.
Körülnéztem a csendes utcácskában, ahol kint, a kávéház előtti
asztalka mellett ültem Nikkivel és Lillithtel egy napernyő
árnyékában. A kávénkat kortyolgattuk, körülöttünk emberek
sétáltak, a kirakatokat nézegették, és élvezték a szombat délelőttöt.
A hatalmas cserepekben viruló gyönyörű fákat ügyesen úgy
helyezték el a sétányon, hogy ragyogó, zöld leveleik és vastag ágaik
árnyéka a legfontosabb helyeken boruljon rá az alacsony, régi házak
falaira, melyeket az elmúlt tíz év során újítottak fel a városrész
rehabilitációs programjának részeként.
A Macaber Street jól mutatta, milyen lesz majd a Fairview
környéke, ahol az éttermem működött és az új hotel is épült. Erősen
reméltem, hogy a Pöttöm Pitét is ugyanilyen klasszul fel tudjuk majd
újítani. Bíztam a sikerben, és abban, hogy rengetegen jönnek majd
be hozzánk. Pontosan ilyen életre vágytam. Kézzelfogható
távolságra kerültem hozzá.
Nikki viszont pontosan emiatt bámult rám döbbenten.
Megvontam a vállamat, és belekortyoltam a jeges
frappuccinómba.
– Igen?
Olyan pillantást vetett rám, mint aki azt hiszi, hogy megőrültem.
– Izé… komolyan azt mondtad, hogy a RG Construction fogja
felújítani a Pitét?
– Na és?
Felnevetett, Lillithre pillantott, aki megpróbálta a mosolyát a
kávéspohár műanyag fedője mögé rejteni. Nikki hangjából
hitetlenkedés áradt, amikor fürkésző tekintettel visszafordult felém:
– RG. Vagyis Rex Gunner. Egy igazi gigantikus seggfej, aki a
véletlennek köszönhetően amúgy a szomszédod. Ráadásul már az
első nap fülig belezúgtál.
Csak azért nem kezdtem el tiltakozni az ellen, hogy Rexet
seggfejnek nevezte, mert tűzvörös lett az arcom, és emiatt képtelen
voltam bármi másra összpontosítani. Nem tudtam megakadályozni,
hogy elpiruljak. Már csak azért sem, mert egyből lecsaptak rám az
előző éjszakánk emlékei.
Frankie a nagyanyjánál aludt, így Rex egész éjjel a
rendelkezésemre állt. Újra és újra. Ez a pasi kemény volt és
határozott. Ugyanúgy megkövetelte az én gyönyörömet, mint a
sajátját. Leigázta a testemet. Még sosem volt részem ilyen szexben.
Soha az életben.
Mocorogni kezdtem a fémszéken.
Nikki szeme elkerekedett.
– Te. Jó. Isten.
A lehető legártatlanabb arckifejezést erőltettem magamra.
– Neked meg mi a bajod?
Így van. A gyors témaváltások nagymestere vagyok, ha sarokba
szorítanak. Nem szoktam színészkedni. Ugyanakkor biztosra vettem,
Rex nem örülne annak, ha elpletykálnám a csajoknak, hogy milyen
kibaszott nagyágyú az ágyban.
– Engem nem tudsz ilyen egyszerűen leszerelni, drágaságom.
Pontosan tudom, hogy valamit eltitkolsz előlünk. – Olyan
arckifejezéssel mutatott rám, mintha a tekintetem felért volna egy
aláírt beismeréssel. – Mégpedig valami izgalmas dolgot. Nyögd már
ki! Kizárt dolog, hogy ti ketten csak üzleti partnerek vagytok.
Két kezével macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
Lillith nagyot csapott Nikki kezére.
– Ha nem akar mesélni róla, ne erőltesd! – Bocsánatkérő
mosollyal fordult felém. – Esküszöm neked, azzal riasztja el magától
a legnormálisabb pasikat, hogy megpróbál kiszedni belőlük mindent.
– Csak a barátaim érdekelnek. A részletek. Mindent tudni
akarok! – Fohászkodó tekintettel nézett fel az égre. Utána egyből
visszafordult felém, és könyörögve nézett rám. – Ne már, Rynna!
Mesélj! Nem bírom ki! Tudni akarom, mivel győzted meg Rexet
arról, hogy neked dolgozzon. Persze fel sem merült bennem, hogy
ebben szerepet játszott a külsőd, mert ugye mindenki előtt
nyilvánvaló, milyen szép vagy. Az is kétségtelen, hogy a
kisugárzásoddal bármelyik férfit meg tudnád hódítani, de most
mégiscsak Rex Gunnerről beszélünk.
Előrehajolva rákönyököltem az asztalra, és piszkálni kezdtem
egy szalvétát.
– Az a pasi nem is seggfej.
– Nagyon nem az.
– Ő csak… általában nem hagyja, hogy az emberek kiismerjék.
Nikki magasba vonta a szemöldökét.
– Te kiismerted?
– Mi ketten…
– Ti ketten mi? – vágott közbe Lillith. Közelebb csúszott
hozzánk. – Jársz Rexszel?
A hangjából áradt a döbbenet.
Bizonytalanul végignéztem az utcán, mert nem tudtam volna
megmondani, hogy is állok Rexszel. Mi ez kettőnk között? Mert úgy
éreztem, kiteljesedett a kapcsolatunk, de nehéz volna
bekategorizálni.
– Elég sokat lógunk együtt – mondtam végül.
Nikki hatalmasat csapott az asztalra, és rám mutatott.
– Tudtam!
– Együtt jársz Rex Gunnerrel? – kérdezte Lillith. Úgy
meglepődött, hogy alig kapott levegőt.
– Miért kell ezen kiakadni? – Nem tetszett, hogy ezt szinte
védekezőn kérdeztem. Mégis ezt tettem. Úgy éreztem, meg kell
védenem Rexet, és tisztázni, hogy nem olyan rossz, mint amilyennek
tartják. Igenis megérdemli, hogy szeressék. Persze ebben
közrejátszhattak a kételyeim is. A gyanú, hogy nem vagyok elég jó
neki.
Ráadásul ott voltak azok a ködös foltok is. A titok, ami továbbra
is titok maradt, miközben újra és újra belém hasított a sajgó
aggodalom, arra figyelmeztetve, hogy Rex valamit elhallgat előlem.
Bár már egész közel kerültem hozzá, ő félt attól, hogy még
beljebb engedjen.
– Meglepődtem, de egész kellemesen – folytatta Lillith
kedvesen. – Rex rászolgált a boldogságra. Durván elbánt vele az
élet. El sem tudok képzelni nálad alkalmasabbat arra, hogy Rex meg
a kislánya boldog lehessen.
 Összeszorítottam az ajkam, de aztán úgy döntöttem, hogy
teljesen őszinte leszek. Lillith és Nikki mellett úgy éreztem,
viselkedhetek így.
– Ne haragudjatok! Néha… néha a nagy semmiből újra
előbukkannak a régi félelmeim. Olyankor bezárkózom. A
középiskola nem volt könnyű időszak nekem, és csak nehezen bízom
meg az emberekben.
Lillith Nikkire pillantott.
– Nem hinném, hogy bármelyikünknek könnyű lett volna.
– Ó, Lillith meg én meglehetősen sokat szenvedtünk a
középiskola szemét ribancai miatt. Igaz, Lily Pad? Nekem elhiheted,
vágjuk, miről beszélsz, és megígérhetem neked, tartani fogjuk a
szánkat. Azért fogadtunk be téged, mert kedvelünk. Ez a helyzet.
Megremegtem a hálától, és egy mosoly ragyogott fel az
ajkamon.
– Ez nagyon sokat jelent nekem. Remélem, tudjátok.
– Még szép, hogy tudjuk. Ilyen jó fejek vagyunk – vágta rá
Nikki kacsintva.
Halkan kuncogtam. Tényleg nagyra értékeltem, hogy befogadtak
maguk közé.
Az asztalon fekvő mobilom rezegni kezdett. Végigfutott rajtam
az izgalom. Ráharaptam az alsó ajkamra, miközben felkaptam a
mobilt, és megpróbáltam nem vigyorogni, mert láttam, hogy Rex
küldött üzenetet.
Rex: Még mindig a csajokkal lógsz?

Ma reggel is ezzel ugratott, amikor megpróbáltam kikászálódni az

ágyamból. Ott feküdt gyönyörűen elnyúlva a kellős közepén. Ő volt
a hab a tortámon. Meztelen és tökéletes. A feje tetejére állította a
világomat. Azzal ugratott, hogy sokkal jobban el tudna
szórakoztatni, mint a barátnőim. Minden lelkierőmre szükségem volt
ahhoz, hogy otthagyjam és elmenjek zuhanyozni.
Ő persze azonnal utánam jött.
Gyorsan bepötyögtem a válaszomat.
Én: Mindjárt elköszönök. Találkozunk később?
Letettem a telefont. Egyből kiderült, nem igazán sikerült eltitkolni az
érzelmeimet.
Nikki és Lillith tágra nyílt szemmel bámult. Nikki füttyentett.
– Ó, drágám… neked annyi! – mondta lelkesen. – Milyen kár,
hogy ebben a pillanatban nem láthatod az arcodat! Nyakig merültél a
bajban. Valaki nagyon megkedvelte a pitédet.
– Fejezd be! – suttogtam, miközben vigyorogtam, mert tetszett,
hogy szóba hozta a pitémet. Megpróbáltam eltitkolni, hogy milyen
érzelmek támadtak bennem. Remegő jókedv lüktetett végig a
testemen, hosszú ujjaival megérintve legtitkosabb zugaimat is.
Azokat a részeimet is, melyeket kizárólag az igazi számára őriztem.
Akiről tudom, hogy tényleg Ő az.
– Akkor most ti ketten tényleg együtt vagytok? – kérdezte
Lillith.
– Eegen. – Ahogy kimondtam ezt a választ, egyből elfogott a
bizonytalanság. Rex szeme nem csillogott mindig lelkesen, mert a
sötétben kimondatlan kérdések lebegtek benne.
– Mi a baj? – kérdezte Lillith.
Habozva csendben maradtam, mert nem akartam semmi olyat
elmesélni, ami esetleg felbőszítené Rexet. Ugyanakkor viszont nem
volt más, akivel megoszthattam volna a gondjaimat. Sajnos nagyon
is megriadtam attól, amire Rexszel kapcsolatban gyanakodtam.
– A volt felesége… – Elakadt a szavam, és pislogtam egy
nagyot. – Nem tudom, hogy túljutott-e rajta.
Már ez a puszta lehetőség is kikészített.
Olyan űr támadt bennem, amiből fájdalom sugárzott. Rex azt
mondta, hogy gyűlöli az asszonyt. Csakhogy belőle is áradt a
szenvedés. Felzaklatott vele.
– Az a kis kurva nem érdemli meg őket – válaszolt Nikki
évődve. A jókedvű gúny nem ellenem irányult, hiszen ő az élei
minden kihívására így reagált. Csakhogy ez más volt. Kemény. Egy
kicsit keserű.
Nem szerettem volna túlfeszíteni a húrt. Visszaélni Rex
bizalmával, és a háta mögött kérdezősködni. A lelkem mélyén még
ott volt a kételkedés. A régi bizonytalanságtól nagyon nehéz
megszabadulni.
– Milyen volt az a nő? – Éppen csak ki tudtam nyögni ezt a
kérdést, amikor felfigyeltem a mellettünk elhaladó, majd
visszaforduló nagy, fehér teherautóra. Dübörögve ott állt meg
mellettünk az úttesten.
– Jóságos egek! – kiáltotta Nikki, és felnevetett. – Csak nem Rex
Gunner lépett színre? Úgy tűnik, nem csak te vagy nyakig hajban.
A szívem majd kiugrott a mellemből, amikor az első és a hátsó
ablakot is leengedték. A vezetőülés mellől Rex mosolygott rám
szinte már félszegen. A tekintetében a gyönyör ígérete lángolt, és
már az arckifejezése is elég volt ahhoz, hogy megragadja és leigázza
a lelkemet.
A hátsó ülésről Frankie integetett lelkesen. Milo az ölében ült,
nagyokat vakkantott, és megpróbált kiugrani az ablakon, hogy
odarohanjon hozzám.
– Piknikezni megyünk, Rynna! Jössz velünk? – kiabálta Frankie.
Rex ma reggel, amikor indulni készültem, felajánlotta, hogy
vigyáz Milóra, és azt mondta, hogy Frankie is nagyon örül majd a
kutyusnak, ha elmegy érte, hogy elhozza a nagyanyjától.
Ez valamilyen ómen? Egész biztosan biztató jel. Egyből
lecsaptam rá.
– Frankie ötlete volt az egész! – mondta Rex morcosan. A
hangjától lilabőrössé váltam, és végigfutott rajtam a borzongás. –
Szeretné a mai napot a tóparton tölteni, és arra gondoltunk, hogy
esetleg te meg Milo is szívesen csatlakoznátok hozzánk.
– Van nálunk mindenféle finomság, Rynna, de csirkés pite, az
nincs. Ugye nem baj?
Drága szívem! Egyszerűen elolvadtam a kislánytól. Ugyanúgy
elbűvölt, mint az apukája. A fejemben hangosan zümmögött a vágy,
megszédültem könnyed érintésétől.
– Semmi baj, kismanó! – feleltem.
– Szia, Rex! – mondta Nikki, elvigyorodott, és hintázni kezdett a
székében. Ez a csaj pontosan tudta, hogyan lehet kiakasztani valakit.
– Mondd meg Ollie-nak, hogy üdvözlöm.
– Nikki! – Rex ezzel a felháborodott hördüléssel válaszolt.
Utána egy pillanatra Lillithre nézett, és szinte észrevétlenül
biccentett a fejével. Arckifejezése elárulta, cseppet sem örül annak,
hogy ilyen helyzetbe került.
Ennek dacára is volt valami sokatmondó abban, ahogy
határozott magabiztossággal ott ült hatalmas teherautója
vezetőülésében.
 Olyan édes, hogy idejött értem!
Mert bizony…
Értem jött ide.
– Nagyon szívesen elmennék – mondtam, és a két barátnőmre
pillantottam. – Ugye nem haragszotok meg rám, ha most
elköszönök?
Nikki csak legyintett.
– Csapj a lovak közé! Szerintem a tóparton jobban érzed majd
magad. Ezenkívül pedig a drága Lillithnek egyre jobban bizsereg, és
szeretne visszamenni Brodyhoz. Úgyhogy semmi baj. Nem gond, ha
itt hagytok egyedül. Nem fogok szenvedni. Kicsit sem.
Lillith elnevette magát.
– Micsoda dráma!
Nikki tágra nyílt szemmel meredt rám.
– Cirkuszolás nélkül figyelne rám bárki? Úgy tűnik, mindenki
tök mással foglalkozik.
Bociszemekkel nézve most felém fordult, és a tekintetében
sokatmondó jókedv lángolt.
Gyorsan nyomtam egy puszit az arcára.
– Köszönöm! Legközelebb nálam találkozunk, gyertek át
vacsorára. Mit szóltok hozzá? Ha azt akarom, hogy sikeres legyen az
étterem, rengeteget kell gyakorolnom a főzést.
Nikki az égre emelte a tekintetét.
– Ne szívass, csajszi! Holnap? Hétkor ott leszek nálad.
Felkuncogtam.
– Megbeszéltük. – Lillith felé fordultam. – Benne vagy?
– Ki nem hagynám. Érezd jól magad!
Felmásztam Rex teherautójának anyósülésére.
Összekulcsoltuk az ujjainkat. Erősen szorította a kezemet.
Mintha igényt formálna rám.
Igazi kinyilatkoztatás.
Frankie-re pillantottam, aztán a kezünkre, majd visszafordultam
Rex vonzó arca felé.
– Nem lesz baj belőle? – suttogtam.
Megszorította a kezemet. Mintha én az övé lennék, ő pedig az
enyém.
– Nagyon is rendben van, Rynna.
Boldogság.
 Eddig sosem lehetett részem benne.
Most viszont igen.

Megálltunk a házam előtt, elővettem a fürdőruhámat, egy

rövidnadrágot, belebújtam egy trikóba és egy kényelmesebb cipőbe.
Húsz perccel később Rex járgánya lekanyarodott egy földútra.
Keskeny csapás volt csak, az erre járó kocsik járták ki. A kanyargós
út egyre mélyebbre hatolt a tavat körülölelő erdőben. A csillogó
vízfelület a város pereme és a közeli hegy között húzódott.
Azt gondoltam, hogy mindenre készen állok. Hogy már nem
számít a múlt. Képes vagyok szembenézni az emlékeimmel, melyek
egyből rám törtek, ahogy egyre beljebb haladtunk az erdőben. Minél
közelebb kerültünk a vízhez, annál jobban mardosott az árulás
emléke.
Egyre hangosabban kacagtak a fantomok. Hiába telt el tizenegy
év, még mindig tisztán hallottam Janel szavait a fák között.
Mekkora seggfej vagy! Tényleg azt hitted, hogy téged akar?
Nyeltem egy nagyot, és kis híján elbőgtem magamat. Hosszú idő
telt el, és már nem az a lány voltam, aki mezítláb rohant a lombok
árnyékában. Zokogva. Egészen addig nem is tudtam, hogy
létezhetnek ilyen iszonyatos kínok, ám az élet kegyetlenül, a
legszörnyűbb módon mutatta meg a valóságot.
A múlt nem számít.
Most nem.
Nem bizony, mert Rex hüvelykujja végigsimította a kézfejemet,
Frankie pedig hátul a világ talán legelképesztőbben bugyuta kis
dalocskáját harsogta. A kutyusom közben az ölemben fészkelődött,
hogy kényelmesen elhelyezkedhessen.
– Ne haragudj, hogy ilyen messzire elhoztunk a járt utaktól.
Frankie és én azt szeretjük, ha itt, a tó partján senki sem zavarja meg
a nyugalmunkat. Igaz, Frankie Leigh?
– Bizony! Van egy titkos helyünk, amiről senki sem tud. Csak
mi.
Rex rám kacsintott.
A szívem már eddig is csordultig telt boldogsággal, most még
hevesebben kezdett el dobogni.
Istenem, de gyönyörű volt ez a pasi a nyitott ablakon át
beragyogó nap fényében! Fénysugarak szűrődtek át a fák levelei
között, izzó érintésükre újra és újra felvillant Rex arca, ahogy a
rengetegben kanyarogtunk. Sötétszőke hajának hosszabb tincsei
mintha csak fehér tűzbe borultak volna, állának kemény körvonala
és borostás arca izzott a félhomályban. A szemének pont olyan volt a
színe, mint a fák törzsének.
– Megjöttünk – mondta. Megállította a kocsit, ahol az út véget
ért. Lemásztunk, lesegítettem a magasból Frankie-t, Rex a teherautó
platójáról leemelte a hűtőtáskát. Egyik kezemben Milo pórázával, a
másikkal Frankie kezét szorítva elindultunk egy keskeny ösvényen.
A kanyargó csapást zöldellő bokrok és toronymagas fák
szegélyezték. Lágy szellő fújt, magával sodorva a vadvirágok, a
falevelek és a föld illatát.
A távolból idehallatszott a bércek oldalán csörgedező patak
csobogása, a magasban madarak csiripeltek.
Nyugalom és békesség.
Beszívtam a levegőt, hagytam, hogy eltöltsön a nyugalom,
miközben lesújtott rám annak az emléke, hogy igen, pontosan az
ilyen békesség miatt szerettem mindig is annyira ezt a helyet.
Két perccel később a fatörzsek között feltárult előttünk a tó.
Ragyogó, hatalmas kékség.
Csend.
Híres volt az éles sziklákkal teli, alacsony bércekről. Az ösvény
a magaslatok között kanyargott, elvezetve minket egy rejtett öböl és
a barátságos vízpart felé.
A csodálattól fellobbant a lelkemben egyfolytában izzó parázs
lángja.
– Ez gyönyörű!
Szinte el is felejtettem, milyen lenyűgöző ez a hely. Gingham
Lakes a környék csodálatos tavairól kapta a nevét.
A mellettem szökdécselő Frankie a kezemnél fogva megpróbált
odavonszolni a vízhez.
– Ez a mi szupertitkos, saját helyünk. Most már te is tudsz róla!
Nem mondhatod el senkinek sem. Megígéred?
Elengedtem a kezét, és beletúrtam a fejét borító, kócos
hajtömegbe.
– Álmomban sem beszélnék senkinek sem a ti kettőtök titkáról.
Rám vigyorgott, megvillantak apró fogai, áradt belőle a bizalom.
 – Te butuska, ez most már a te titkod is. Igaz, apu? Megerősítést
keresve Rexre nézett. A férfi a szikladarabokból épített tűzrakó hely
mellé tette le épp a hűtőládát.
Rám nézett.
Jelentőségteljesen.
Megrázó erővel.
– Igen, Frankie Leigh. Ez most már Rynna titka is.
Megborzongtam. Más volt ez az érzés, mint a csodálatos napot
keserűséggel bemocskoló, régi emlékek áradata. Megmártózhattam a
remény folyójában.
Rex magához enged. Hagyja, hogy én is hozzájuk tartozzak. A
még mindig lelkesen mosolygó Frankie-re néztem.
– Pontosan az ilyenfajta titkokat szeretem megőrizni. – A
kislányhoz intéztem a szavaimat, de azt hiszem, hogy Rexnek tettem
ígéretet. Már korábban is mondtam, hogy mit akarok. Azon az
éjszakán kint, a házuk előtt bevallottam, hogy mi kell nekem.
Ők.
Mi.
Megfogadtam, hogy a kis közösséget ugyanolyan elszántan
védelmezem, ahogy Rex vigyáz Frankie-re.
Milo halkan felvakkantott, összevissza ugrált, és üldözőbe vett
egy arra szálló pillangót.
– Mehetünk fürdeni? – kérdezte Frankie. Odatáncolt az
apukájához. Egyrészes fürdőruhája felett a rikítóan rózsaszínű
tüllszoknyát viselte. Ez a kislány olyan aranyos volt, hogy a
boldogságtól megsajdult a szívem.
Persze ezen a környéken más miatt is gyötört a fájdalom.
– Mi lenne, ha először ennénk, és csak utána mennénk be?
Rynna egészen biztos örülne, ha megmutatnánk neki a szupertitkos
búvóhelyünket, tudod, melyiket.
– A nagyon és rettentően titkosat? – suttogta a gyerek szinte
remegve a visszafojtott izgalomtól.
Rex bólintott.
A kislány ragyogó szemmel visszafordult hozzám, és odatáncolt
mellém.
– Te is akarod, Rynna? El akarsz jönni a szuperszupertitkos
helyünkre? Apu azt mondja, hogy szabad!
 Rex lágy mosollyal az arcán elfordult tőlem, és amikor a lányára
pillantott, csak úgy áradt a boldog ragyogás vonzó, érzéki ajkáról.
Vajon tudja ez a pasi, hogy milyen apa lett belőle? Lenyűgöző,
csodálatos és aranyszívű.
– Megtisztelve érezném magamat, ha elmehetnék a ti
szuperszupertitkos helyetekre – mondtam, mire Frankie csinált egy
piruettet, és körbeugrált. A szívem dalolt a cuki kislány látványától.
Erősebbé, elszántabbá és odaadóbbá váltam.
Éreztem a változást.
Rex lánya csodálatos hatással volt rám. Örökre belém ivódott.
– Menjünk!
– Pillanat, mindjárt összekapjuk magunkat, kismanó –mondta
Rex, és elkezdett gyújtóst pakolni a tűzrakó helyre.
Odamentem, és mellétérdeltem.
– Segíthetek?
Szexi szája szélén felragyogott a vigyor, és rekedt hangon ezt
suttogta:
– Igazán boldoggá tennél, ha egy kicsit jobban előrehajolnál.
Nem értettem, hogy mi a fenéről beszél, de aztán a tekintetem
követte a pillantását, és észrevettem, hogy a kivágásban világosan
látható mellemet bámulja.
Jól vállba bokszoltam.
– Rex – mondtam kuncogva.
Öblösen felnevetett. Kacagása visszhangot vetett a sziklákon.
Visszaverődött hozzánk.
A hanghullámok megremegtették a szívemet.

– Erre megyünk. – Frankie lelkesen vonszolt maga után,

megfertőzött az izgalmával. Én is egyfolytában mosolyogtam.
Ez az ösvény még annál is keskenyebb, magányosabb volt, mint
ami elvezetett minket a tűzrakó helyhez. A fölénk tornyosuló,
elképesztően magas fák között napfény tűzött le ránk. Bevilágította a
karcsú, szürke kérgű törzseket. A magasban összeértek a sűrű
lombok, és az ösvényt puha föld borította.
Egyre magasabban jártunk, a lábam sajgott az erőfeszítéstől,
majd öt perccel később irányt változtattunk. Az ösvény
visszavezetett minket az erdő széle felé.
Elakadt a lélegzetem.
 Mennydörgő robajt hallottam, hűvös vízpermet érte a bőrömet.
A kimagasló szikla csak enyhén lógott ki a víztükör fölé.
Közvetlenül mellettük, jobb kéz felől tajtékzó vízesés engedte a tóba
a hegyi patak vizét.
Átszökkent a sziklák fölött, és jó tízméternyire alattunk
felkorbácsolta a tavat. Kicsit arrébb tizenöt-húsz méter magas szirtek
sorakoztak. További három patak vize zubogott le róluk a tóba.
– Na? – kérdezte Frankie reménykedő arckifejezéssel, és
vigyorogva felnézett rám.
– Azt hiszem, ennél szebb helyet soha életemben nem láttam
még.
– Én sem. Szerinted Milónak is tetszik? Szerintem nagyon. Nézd
csak, hogy szaglászik!
Felnevettem.
– Egész biztosan imádja. Még szép!
Frankie kirángatta a kezemből a póráz végét. A kutyát vezetve
elindult egy ösvényen lefelé, a vízpart irányába.
– Óvatosan, Frankie Leigh! – harsant fel a hátam mögül Rex
figyelmeztetése. – Ne menj a vízhez!
– Jó, apu. Ismerem a szabályokat. Nem kell mindig elmondani
őket. Pfff.
Ismét felnevettem. A hang azonban a torkomra forrt, amikor a
vállam fölött hátrapillantottam a férfi irányába.
Rex engem figyelt.
Átható tekintettel.
Feszülten.
Éhesen.
Lassan közelebb jött, a bakancsa talpa alatt megreccsent a
murva. Úgy lépdelt, mint egy ragadozó. Áradt belőle az erő.
Libabőrös lettem, ahogy odaállt a hátam mögé. Az érzelmek egy
kitörő vulkán erejével csaptak le rám. Szikrázott a levegő. Érdes
tenyere leheletfinoman megérintette a vállamat, végigsiklott a
meztelen bőrömön a kézfejemig.
Összefontuk az ujjainkat, Rex átölelte a derekamat, magához
szorított. Teljesen az övé voltam, miközben remegő hasamon
megpihent a keze.
Előrehajolt, és egy csókot nyomott az állam oldalára, éppen egy
vadul lüktető érre. Utána elégedetten felsóhajtott, és az állát a
vállamra fektette.
Boldogság.
Most először fordult elő, hogy a hálószobán kívül is ilyen
nyíltan magához ölelt.
Itt Frankie is megláthat minket.
A kislány vihogva elpirult.
– Ti most akkor ölelkeztek? Nagymama szerint apu fülig
szerelmes. Szerelmes a füled, apu?
Rex mesélt az anyjának rólam?
– Úgy tűnik, ez a helyzet, Frankie Leigh. – A férfi rekedt hangja
ott zúgott a fülemben. Megérintett az ajkával. – Apu bizony fülig
szerelmes.
Remegtem a gyönyörtől.
Hullám követett hullámot.
– Gyere ide! – mondta. Odavezetett egy alacsony sziklához,
leült, én az ölébe fészkeltem magam. Innen szemmel tarthattuk
Frankie-t. Ismét átölelt, és beleszuszogott a hajamba. Frankie és
Milo vidáman játszott, kergetőzött, bár időnként megcsúsztak
mindketten a fák alatti, puha földön.
– Köszönöm, hogy eljöhettem ide veletek. Ez nagyon sokat
jelent nekem.
Gyorsan felpillantottam rá, és a tarkómon éreztem, milyen
erővel dübörög a szíve.
– Szerintem meg neked halvány gőzöd sincs arról, hogy ez
milyen sokat jelent nekem is, Rynna.
Egy csókot nyomott a homlokomra.
Gyengéden.
Olyan gyengéden, hogy attól az egész testemen végighullámzott
egy seregnyi érzés. Pontosan úgy zúdultak rám, mint a tóba ömlő
vízesés.
– Soha senki nem járt még itt – vallotta be.
– Úgy érted, hogy rajtad és Frankie-n kívül?
Az apró bólintás felért egy beismerő vallomással.
– Nem bizony. Még az anyám sem.
– Azért, mert ez a kettőtök titka? – kérdeztem játékos hangon.
Közben remegtem a vonzalomtól.
Rex Frankie-re nézett, a kislány épp odadobott egy ágat
Milónak. Az apja utána visszafordult felém.
Ő
 – Igen, ez a mi titkunk. Csakis az enyém és Frankie-é. Ő az én
életem. – Habozott. – Szeretnél te is az életem részévé válni, Rynna?
Az életem.
Hatalmas súllyal nehezedett rám a boldogság.
– Nagyon szeretnék – nyögtem ki nagy nehezen, mert az
érzelmektől elakadt a lélegzetem.
Rex összefűzte mindkét kezén az ujjait, még erősebben magához
ölelt, és én éreztem, ahogy mellkasom szorításában lüktet a szívem.
Vett egy mély lélegzetet, ádámcsutkája végigsimította a tarkóm.
Komor hangon szólalt meg:
– Szoktál ilyesmiről álmodozni? Ezt akarod? Hogy anya legyél?
Tudod, Rynna, nagyon sokat kérek tőled. Világos, hogy ez nehéz
lehet. Nem akarlak semmi olyasmibe belekényszeríteni, amire még
nem állsz készen.
Lassan megfordultam. Éles sziklák martak a térdembe, és Rex
átható tekintete valósággal keresztüldöfött.
Belőlem remény és félelem áradt.
– Igen, Rex. Mindig is az anyaságról álmodoztam. Hogy lesz
egy családom. Lehet, hogy nem egészen pontosan ilyen felállásról,
de akkor is… – A kislány felé pillantottam. – Te és Frankie vagytok
az életem legnagyobb csodája. Bevallom, nem számítottam ilyen
férfira. Két ilyen emberre. De most, hogy itt vagytok nekem, eszem
ágában sincs bármelyikőtökről lemondani.
Rex vadul magához ölelt, és a nyakamhoz szorította az arcát.
– Basszus, Rynna! Hogy a csudába éred el, hogy ilyesmit
érezzek?
Ekkor egy sikítás döfött a boldogság buborékjába.
A víz felé kapva a fejünket még éppen láthattuk, ahogy Frankie
lábujja megakad egy kiálló gyökérben. A kislány megtántorodott,
előrezuhant, apró kis teste legördült azon a ferde sziklán, amelyik a
túloldalról húzódott a part menti sáv alatt.
Por támadt. Még le sem ülepedhetett, Rex máris a víz felé
rohant. Ott futottam a nyomában.
– Frankie! – üvöltötte halálra rémülten.
A levegő remegett a feszültségtől.
Rex a lehető legrövidebb utat választotta. Felugrott a vízparti
nedves sziklákra. Víz fröccsent a cipője alól, ahogy az egyik
nagyobb kőtömbről átszökkent a következőre. Máris elérte a
keskeny csapást, és mire odaérhettem volna a lejtő szélére, már lent
állt a gyerek mellett.
– Frankie! – harsogta.
Két másodperccel később én is odaértem. Vadul dobogott a
szívem. Rémülten átpillantottam a gyerek mellett térdre rogyó férfi
válla fölött.
Frankie hason feküdt a sárban. A feje csak hajszálnyira került el
egy éles kődarabot.
– Ó, istenem – suttogtam nyöszörögve.
Rex pedig…
Az egész testében remegett. Sokkos állapotba került. A
rémülettől jól látható görcsök futottak végig a testén. Egyfolytában
üvöltött:
– Frankie!
Szenvedett.
A fájdalom szinte elégette, és ahogy ott zihált, a szenvedése
engem is átdöfött.
Nem tudta visszafogni a remegését. Iszonyú óvatosan mégis
megérintette a gyerek hátát.
– Frankie Leigh, te jó isten! Kicsim, ugye jól vagy? Mondd,
hogy jól vagy!
A lányka felnyögött, és én elakadó lélegzettel bámultam, ahogy
a hátára fordulva az égre emeli a tekintetét. Végigsiklott rajta a
pillantásom, sérüléseket kerestem. Rex odatérdelt mellé, és bár nem
érintette meg, mind a két kezét végighúzta fölötte. Mintha ő is
pontosan azokat a sebhelyeket kereste volna, mint én, miközben attól
félt, hogy megtalálva őket még szörnyűbb lesz a helyzet.
Frankie az ég felé pislogott, és remegő hangon szólalt meg:
– Hűha. Láttad ezt, apu? Ez volt életem legnagyobb bukfence.
Felhördültem, ahogy szétáradt bennem a megkönnyebbülés és
eltűnt az adrenalin. Térdre rogytam Rex mellett, aki a karjába zárta a
gyereket.
Miközben én megkönnyebbültem, a férfi mintha… sokkot
kapott volna.
Őrjöngő arckifejezéssel magához ölelte a kislányt, és úgy tűnt,
soha többé nem akarja elengedni.
Közelebb csúsztam hozzájuk. Lecsapott rám a rémület, amikor
újra Rexre pillantottam. Amikor belenéztem a szemébe.
 Zűrzavart, félelmet és kétségbeesést láttam.
Szerettem volna megérinteni. Elmondani, hogy semmi baj.
Szólni, hogy a kislány megúszta az esést. Kimenteni Rexet
iszonyatos érzelmei kínkamrájából. Ö azonban hatalmas erővel
ölelte magához a gyereket, és ahogy ádázul összeszorított szájára
néztem, rájöttem, hogy a könnyeivel küszködik. Meg a belsejében
tomboló káosszal.
Úgyhogy inkább visszafordultam Frankie felé. Felemeltem a
kezem, és finoman elsimítottam a szemét eltakaró hajtincset. Az álla
hegyétől egészen a szájáig sáros volt az arca, de vért nem láttam
rajta.
– Fáj valahol, Frankie? – kérdeztem rekedten.
Behajlította a karját, és megmutatta a könyökén éktelenkedő,
tűzpiros horzsolást. A nem túl mély sebhely gyorsan megtelt vérrel.
– Azt hiszem, kell rá egy ragtapasz.
Rex összerezzent.
Felnéztem az ösvényre, és megértettem, hogy a gyerek
legfeljebb másfél méternyit csúszott le idáig. Egyszerűen megbotlott.
A kiskölykökkel gyakran előfordul az ilyesmi.
Összeszedtem magam, és megérintettem Rex karját. Azt
reméltem, hogy át tudok törni a borzalom falán. Még mindig
remegtek az izmai. Összeszorította az ajkát.
– Hé… nincs nagy baj. Frankie jól van. Nem esett nagyot. Nem
volt komoly baleset. Jól van. Semmi baj.
Nem kaptam választ. Rex megmozdult, felkelt, még mindig
magához szorította a gyereket. Óvatos mozdulatai éles ellentétben
álltak a testéből sugárzó, szinte már fenyegető feszültséggel. Az
indulatoktól remegve indult el nyílegyenesen felfelé.
Nem tudtam, mitévő legyek. Sietve megragadtam az ösvény
mellett kóválygó Milo pórázát, és Rex nyomába eredtem. Meglepett,
hogy kihagyta a piknikezőhelyet, és egyből a teherautója felé vette
az irányt.
Beültette a kislányt a gyerekülésbe, elborította puszikkal a
homlokát, és ezt mormolta:
– Elmegyünk a doktor bácsihoz, kicsi lány. Minden jó lesz.
Ígérem, hogy minden jó lesz.
Ezt úgy mondta, mintha igazából önmagát akarta volna
meggyőzni.
 Csakhogy hozzám egy árva szót sem szólt, ahogy beültem mellé.
Beindította a motort. Egyedül a kocsi bömbölt, miközben némán
elindultunk vissza, a város felé. A hepehupás földúton döcögő
teherautóban ülve remegtem a feszültségtől. A kórház előtt álltunk
meg, hogy Rex bevihesse Frankie-t ugyanarra a baleseti osztályra,
ahol hetekkel ezelőtt már jártunk.
Úgy éreztem, mintha azóta évek teltek volna el.
Rövid idő alatt annyi minden megváltozott.
Leállította a motort. A beálló csend olyan nyomasztó volt, hogy
nem kaptam levegőt. Éreztem, hogy valami fontosat fog mondani,
amikor Rex vett egy mély lélegzetet, és a szélvédőn át kibámult a
baleseti ügyelet fotocellás ajtói felé. Akkor sem nézett rám, amikor
végre megszólalt:
– Megmondtam, hogy nem kockáztatok.
Remegve felemeltem a kezem, és megérintettem az alkarját.
Éreztem a kidolgozott, feszülő izmokat, a napbarnított bőrt és a
karját borító tetoválások alól áradó feszültséget.
– Vannak dolgok, amikért érdemes kockáztatni, Rex.
Nyelt egy nagyot. A tekintetem megállapodott remegő torkán,
majd ellágyult, amikor találkozott a pillantásunk.
Volt a szemében valami.
Könyörgés.
Ez a férfi azért esedezett, hogy megértsem.
Hogy tisztán lássam.
Azt gondoltam, talán arra számít, hogy cserbenhagyom. Hogy
elfutok. Ugyanúgy, mint az a némber, aki megszülte Frankie-t.
Ebben a pillanatban kicsivel még jobban meggyűlöltem azt a
nőszemélyt.
Megsimogattam Milo fejét.
– Vidd be a kislányt! Felhívom Nikkit, és megkérem, jöjjön el a
kutyáért, aztán utánatok megyek.
Nem foglak cserbenhagyni titeket. Vonakodó, hitetlenkedő
mosoly jelent meg az arcán. Egyszerűen disznóság, hogy az élet
korábban így elbánt ezzel a nagyszerű és aranyszívű férfival.
Valamiért még mindig rejtőzködött.
– Rendben – mondta végül.
Sietve kiszállt, kivette Frankie-t, és amikor a vállam fölött
hátranéztem, már magához is ölelte. A gyerek feje a vállára simult.
 Frankie felém nyújtotta a kis kezét.
Felemeltem a karomat.
Összeért az ujjunk hegye.
Szikrázott a levegő.
Elemi erejű volt a kapcsolatunk.
– Mindjárt én is jövök, kismanó – ígértem meg neki mormogva.
– Siess… várlak, kellesz nekem.
– Te is nekem – suttogtam.
Nem voltak nagy elvárásaim az élettől.
Most viszont tudtam, hogy őket meg akarom tartani.

Rynna – Tizenhét éves korában

Te kis kurva! – hallatszott a hátam mögül Janel gyűlölködő

sziszegése. A vállam fölött odapillantottam. Janel a dühtől remegve,
könnyes szemmel állt az ajtóban. Az anyukája éppen az előbb rohant
ki. A szájára szorította a kezét, és nem tudtam eldönteni, elhitte-e
mindazt, amit elmondtam neki, vagy inkább a homokba akarja dugni
a fejét.
– Sajnálom, Janel. Én… ez így nem mehet tovább. A titkolózás.
Nem fogok hazudozni a kedvedért. Segítségre van szükséged.
– Segítségre, nekem? Te tényleg nagyon hülye vagy.
– Tudom, hogy többször is loptál már a nagymamámtól. Loptál
az iskolában a szalagavatóra gyűjtött pénzből, én meg egyfolytában
falaztam neked. Elegem van. Az anyukádnak meg kellett tudni az
igazat.
Janel gúnyosan felkacagott.
– Nyavalyát. Így akarsz bevágódni az embereknél. Nyomulsz,
mint mindig. – Keserűen kantálvá folytatta. – Rynna Dayne,
Gingham Lakes angyalkája. Igazi kis szent, pedig valójában csupán
egy önző picsa.
Hátratántorodott, és megrázta a fejét.
– Ezért még megfizetsz, Rynna Dayne.
 2 8 . FEJE Z E T
Rex

Napnyugtakor a rózsaszín égbolt fokozatosan elszürkült. A

hintaszékben ültem a verandán, és vártam, hogy végre véget érjen ez
a kibaszott rémes nap. Bogarak zümmögtek a fák körül, nem
mozdult a levegő, miközben a szívem még mindig vadul zakatolt,
őrjöngött a mellkasomban.
Felemeltem a fejem, amikor lassan kinyílt az ajtó. Rynna
nesztelen léptekkel jött ki az alkonyati homályba.
– Megnéztem Frankie-t. Alszik.
Biccentettem, mire ő közelebb jött. Milo ott totyogott mellette.
Rynna nem csukta be teljesen az ajtót, hogy meghalljuk, ha Frankie-
nek szüksége van ránk.
Semmi baja nem volt. Még szép, hogy semmi baja. Tök
feleslegesen őrjöngtem, amit Kale persze lelkesen egyből az orrom
alá dörgölt. Azt követeltem tőle, hogy nézze meg, nincsenek-e belső
sérülései. Gúnyosan közölte, hogy a Frankie korú gyerekek egy nap
átlagosan hányszor esnek el, és a képembe vágta, hogy a lányommal
igazából nem történt semmilyen különösebben megrázó dolog.
Nem törődtem vele. Frankie-vel kapcsolatban nem vagyok
hajlandó kockáztatni.
Rynna egy sört nyomott a kezembe.
– Gondoltam, ez most jólesne.
Halkan, hitetlenkedve felnevettem. Elképesztett, ahogy ez a lány
ilyen egyszerűen berobbant az életembe, és a magam köré épített
várfalak egyből leomlottak a kedvessége és a bizalma miatt.
– Köszönöm – mormogtam.
Kinyitottam az üveget, és ittam egy nagy kortyot.
Jéghideg borostyán csúszott le a torkomon.
Rynna leült a lépcső tetejére. Csak a hátát láttam. A térdét
átkarolva a környező csendes, békés tájat bámulta.
A gondolataiba merült.
Elmélkedett.
É
 És közben annyira gyönyörű volt, hogy egyszerűen képtelen
voltam felfogni, milyen érzelmek dübörögnek, táncolnak és izzanak
bennem. Harcba szálltam a vonyító, sikoltozó figyelmeztetések
ellen. Legszívesebben a hajamat téptem volna a szívemben és az
elmémben kavargó káosz miatt.
Őrjítő, hogy az életem korábbi vezérelvei már hazugságnak
tűntek.
Mindent, vagy semmit. Rynna ezt jelentette. Nem tudtam
elhessegetni magamtól, vagy kizárni az elmémből. A
figyelmeztetéseimnek nincs semmi értelme, ha nem indoklom meg
őket.
Ez az a pillanat, amikor őszintének kell lennem.
Be kell vallanom, hogy milyen baromság miatt vannak
lidércnyomásaim. Mindent el kell mondanom. Csakhogy kurvára
nem tudtam, hogyan is tárhatnám elé a múltat. Lehet, hogy akkor
elhagy. Megutál, mégpedig teljes joggal.
Fájdalom hasított a szívembe, kinyitottam és újra becsuktam a
számat. Egyszerűen nem bírtam kimondani a szavakat. Végül azért
csak sikerült megtörnöm a ránk telepedő éjszaka csöndjét.
– Figyelmeztettelek rá, hogy egy romhalmaz az életem –
mondtam rekedten. Fuldokolva.
Rynna nem fordult felém. Mégis éreztem, hogy töretlenül hisz
bennem, miközben itt ültünk az égen pislogó csillagok fényében.
– Én pedig megmondtam, hogy nem félek.
Kiültem a hintaszék peremére, a könyökömmel
megtámaszkodtam a combomon, és a két tenyerem között görgetni
kezdtem a sörösüveget.
– Tizenhét éves koromban elveszítettem életem első nagy
szerelmét.
Basszus!
Kinyílott a lelkem ajtaja, és őrjöngve kiáramlott belőle a/
odabent elrejtett, felgyülemlett, fortyogó szenvedés.
Kibuggyant, és mindent elöntött.
Mint egy lavina.
Mint a tűzforró, perzselő, égető láva.
Fájdalom hasított belém. Megrázkódtam, miközben Rynna
döbbenten felkapta a fejét.
Türelmesen nézett rám. Annyira aranyos és megértő volt.
 Halkan, rosszkedvűen felnevettem. Tele voltam kételyekkel.
– Szerettem azt a lányt, Rynna. Basszus, nagyon is szerettem.
Mind a mai napig ugyanaz a furcsa remegés van a gyomromban,
amikor rágondolok. Ma is érzem, hogy milyen volt a bőre tapintása.
Rynna rám pillantott. Megrémültem, hogy talán túl messzire
mentem. Túl őszinte voltam. Talán nem rakhatok minden terhet az ő
vállára. Még nem. Ezt viszont akkor is tudnia kell.
Rynna azonban nem lett volna Rynna, ha nem együttérzés
ragyogott volna a gyönyörű arcán. Csodálatos szeme sokkal
mélyebbre belém látott, azt is észrevette, amit titkolni akartam.
A hülye állam remegni kezdett.
– Sydney Ollie húga volt – folytattam suttogva a gyónást. – Egy
évvel fiatalabb nálunk.
Rynna arcán felvillant a meglepetés, de aztán elsimultak a
vonásai. Csendben ült. Összekulcsolta az ujjait. Figyelt rám.
– Ollie megölt volna, ha megtudja az igazat – folytattam
kiszáradó szájjal. – Hogy akkor már hat hónapja a kishúga pasija
voltam. Összebújtunk, amikor csak alkalmunk nyílt rá.
Szemrebbenés nélkül hazudtunk a környezetünknek, csak hogy
együtt lehessünk.
Maró fájdalom öntötte el a torkomat.
Nem kaptam levegőt.
Fuldoklottam.
Szinte éreztem Sydney szellemét. A keze érintését. Nem tudtam
eldönteni, hogy ennek örülök-e, vagy kiakadok tőle.
– Az egész banda lement a tóhoz. Ittunk, a teherautóm platóján
meg a motorház tetején ücsörögtünk. Kale lelépett a bokrok közé a
barátnőjével, Ollie elhívott néhány másik csajt is. Az egyiknek
nagyon bejöttem. Sydney meg…
Ez a név égette a nyelvemet.
Görcsbe rándult a gyomrom.
Fehéren izzó fájdalom öntött el.
– Sydney is ott volt. Figyelt. Teljesen kiakadt. Feldühítette, hogy
egy kurva szót sem mondhatott, miközben az a csaj már odabújt
hozzám. Nevetve úgy csináltam, mintha cseppet sem számítana ez az
egész, Ollie viszont egyfolytában szívatott. Azt mondta, hogy puha a
pöcsöm, és éppen itt az ideje, hogy becsajozzak. Hogy punciba
mártsam a farkamat.
 – Rex – suttogta Rynna. Fájdalom sugárzott belőle. Vagy talán
csupán a saját szenvedésem verődött vissza róla.
Nagyot pislogtam.
– Sydney leugrott a platóról, és azt követelte, hogy azonnal
vigyem haza. Iszonyúan kiakadt, Rynna. Tele volt fájdalommal. Én
meg kiröhögtem, és megcsókoltam a másik csajt, mert azt
gondoltam, hogy Ollie pontosan ezt várja el tőlem.
Becsuktam a szememet.
Nem segített.
Újra magam előtt láttam a szörnyűséget.
Ez volt az utolsó találkozásunk.
Perzseltek a szavak. Keserűek voltak. Felszakadtak a régi
sebhelyek.
– Soha nem tudom elfelejteni az arcát, Rynna. Egyetlen pillanat
alatt darabokra zúztam a szívét, pedig nem is akartam. Ollie üvölteni
kezdett vele, hogy takarodjon haza, és egyébként is, nincs itt semmi
keresnivalója. Sydney még egyszer a szemembe nézett… csupa
fájdalom volt a tekintete. Utána megfordult, és elindult a földúton.
Én meg hagytam elmenni
Hagytam elmenni.
Basszus!
Hagytam elmenni.
– Többé senki sem látta. – Lecsapott rám a lelkiismeret-
furdalás. Elsöpört. Beledöngölt a talajba.
– Ó, istenem, Rex! – hördült fel Rynna.
– Csak néztem, ahogy belerohant az éjszakába, Rynna. Csak
bámultam utána. Nem próbáltam megállítani. Nem követtem.
Csupán másnap tudtam meg, hogy eltűnt.
Rynna négykézláb odamászott hozzám a veranda deszkáin.
Könny csillogott a szemében.
– Mi történt?
Remegett a torkom. Iszonyat. Harag. Félelem. Tizenkét
kibaszott éve ez élt bennem. Az eltűnt lány pokollá tette a
nappalaimat és rémálommá az éjszakáimat.
– Meg akartuk keresni. Kerestük, kerestük, csak kerestük egy
örökkévalóságig. Mindennap az erdőt jártam. Hónapokon át. Egy
évig. Talán még tovább is. A nevét üvöltve. Könyörögtem, hogy
jöjjön vissza. De ő eltűnt, Rynna. Elnyelte a föld. Nyom nélkül. Nem
voltak gyanúsítottak. Nem voltak nyomok.
A fájdalomtól remegve Rynnára néztem, és nedves lett a
szemem sarka.
– Álmomban még mindig őt keresem. Az erdőt járom. A nevét
üvöltöm. Kétségbeesetten próbálom megtalálni, miközben pontosan
tudom, hogy nincs tovább.
Megcsikordultak a fogaim.
– Egy névtelen sírban fekszik.
Könnyek folytak végig Rynna arcán.
– Ó, istenem, Rex. Ez szörnyű. Sajnálom. Egyszerűen…
Nyelt egy nagyot. Majdnem összeomlott. Lassacskán kezdte
felfogni a múltam iszonyatos súlyát. Úgy ölelte át magát, mint aki
mindjárt hányni fog.
– Ó, istenem. Édes jó istenem… Ollie. Istenem – nyöszörögte.
Felnézett rám, aztán egyik kezével lágyan megérintette az államat.
Láttam, hogy szenved.
Miként lehetséges, hogy ilyen tekintettel néz rám? A szemében
bánatot, melegséget és együttérzést látok?
– Elmondtad ezt valaha Ollie-nak? Tudja, hogy szeretted a
húgát? – kérdezte könyörögve.
Megráztam a fejem.
– Egyből megölne, Rynna. Letépné a fejemet. Hiszen én
kussolva hagytam elmenni a húgát. Aki miattam ment világgá. Az én
bűnöm az egész, Rynna.
– Nem.
– Nincs a világon olyan hazugság, amivel meg tudnál győzni
vagy meg tudnám győzni magamat ennek az ellenkezőjéről. Tudom,
hogy így van, Rynna. Egyértelmű, hogy ha másként viselkedtem
volna, ő még mindig itt lehetne.
A szavaim falat emeltek közénk. Keményet, áthatolhatatlant.
Megdermedt körülöttünk a levegő.
A tekintetem az égbolt felé fordult. A félhomályban nem
látszódtak a csillagok, a fákat tépte a szél.
Esküszöm, hogy a messzeségből hallottam Sydney szellemének
jajszavát.
– Azt gondolhatnád, hogy ez az esemény véget vetett hármunk
barátságának. Ennek pont az ellenkezője történt. Ollie… – Nyeltem
egy nagyot, mert a torkom tele volt maró tövisekkel. – Teljesen
összeomlott az a srác, Rynna. Saját magát okolta a szörnyűség miatt,
pedig igazából egyedül én voltam a bűnös. Én bizony, az a
szemétláda, aki azóta sem bírta elmondani Ollie-nek az igazat. Ő
meg úgy tesz, mintha már rendbe jött volna. Nagy nyavalyát.
Egyikünk sem jött rendbe.
Rynna lágyan megérintette az állam. Az ajka remegett, és
könnyek csurogtak az arcán.
Majdnem sikerült elvigyorodnom.
– Kale olyan, mint egy kőszikla. Szerinte ő tartott egyben engem
meg Ollie-t, amikor majdnem szétestünk.
– Tudja az igazat?
Szomorúan rábólintottam.
– Igen. Abban a pillanatban kiszúrt minket, ahogy összejöttem
Sydney-vel. Azt hiszem, az a seggfej már az előtt felfigyel a
dolgokra, hogy azok megtörténnének.
Rynna szívet melengető mosollyal nézett rám, és a térdemre
fektette a fejét. Átölelte a lábamat, és úgy nézett, mintha meg tudná
akadályozni, hogy szilánkokra hasadjak. Ez a lány pont olyan erős,
mint amilyen én is mindig szerettem volna lenni.
– Mondd el, hogyan találkoztál Frankie anyukájával – suttogta,
azt akarta, hogy folytassam a gyónást.
– Hosszú éveken át nem találtam a helyemet, Rynna. Szétestem.
Csakhogy a magány egy idő után elviselhetetlen. Így aztán
elkezdtem csajozni. Ez is kurvára kikészített, mivel valahányszor
megérintettem egy másik lányt, amikor becsuktam a szememet, csak
Sydney arcát láttam magam előtt.
Rynna összerezzent, de én folytattam, mert nem tudtam
megállítani a szavakat, amik a szakadék felé löktek száguldva:
– Aztán Frankie anyukája…
Rynna megdermedt.
– Pont az történt, ami olyan sokszor. A város túlsó végében, egy
bárban találkoztam vele. Felmentem a lakására. Egész idő alatt
ugyanaz a kibaszott bűntudat marcangolt, mert csakis az járt az
eszemben, milyen jó volna, ha ez a picsa Sydney lenne. A csaj meg
egy szép napon beállított hozzám, és közölte, hogy terhes.
Suttogva folytattam, és alighanem olyan képet vághattam, mint
aki egy mocskos titokról számol be.
 – Teljesen kiakadtam. A képébe vágtam, hogy hazudik. Azt
üvöltöttem, hogy a kölyök nem az enyém… hiszen, basszus, nekem
nem lehet gyerekem. Nem ettől a nőtől.
Rynna a zokogással küszködött. Végül elsírta magát. A szél is
felélénkült.
– A csaj meg azt mondta, hogy semmi baj. Majd elveteti. Nem
probléma. Elindult lefelé a lépcsőn. A következő pillanatban azon
kaptam magamat, hogy rohanok utána, könyörgök, hogy jöjjön
vissza, és bizonygatom, hogy valamit majd csak kitalálunk. Ő meg
erre a képembe vágta, csak akkor tartja meg a gyereket, ha elveszem
feleségül.
Majdnem könyörgő hangon folytattam.
– Az anyukám mindig arra nevelt, hogy tisztességesen kell
viselkedni, Rynna. Szóval igent mondtam. Elvettem feleségül a csajt.
Valójában nem is ismertem, és ki nem állhattam, de basszus, mégis a
feleségem lett.
– Rex – suttogta Rynna.
Ránéztem. Még mindig ott térdelt, és engem bámult. Lüktettek
bennünk az érzelmek. Örvénybe kerültünk. Elmerültünk.
Megremegett a testem, és minden porcikámat átjárták az
emlékek. Leigáztak.
– Aztán pedig… egyszer csak ott tartottam azt a kis újszülöttet a
kezemben… – Tenyérrel felfelé magam elé nyújtottam a karomat,
hogy Rynna is megértse, mi történt. Pontosan úgy, ahogy először
tartottam a kezemben Frankie Leigh-t. Így talán Rynna is átélheti azt
a csodát. – Hirtelen helyreállt az életem. A gyerekem a létező
legcsodálatosabb dolog volt.
Abból a két gyönyörű, csillogó szemből újabb könnycseppek
törtek elő.
Színtelen hangon folytattam.
– Sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Hiszen ugye
Sydney… aztán pedig úgy véltem, talán szerencsém volt.
Lehetséges, hogy kaptam még egy esélyt az élettől? Hagytam, hogy
szeretet támadjon bennem. Mind a kettőjüket szerettem. Ők
jelentették nekem az egész világot, ahogy az helyénvaló is volt.
Szereztem egy kutyát, Missyt, itt volt nekem a feleségem meg a
kislányom, az otthonunk, és basszus, minden tökéletesnek tűnt.
Zavart arccal pislogtam egyet. Olyan ostoba voltam.
 – Még csak azt sem tudom, hol szúrtam el a dolgot. Túl sokat
melóztam. Túl sokat túlóráztam. Közben meg azt hittem, ezzel
szolgálom őket a lehető legjobban. Frankie anyja pedig…
szenvedett, én meg csak nem is sejtettem. Aztán egy napon, éppen
napnyugtakor hazajöttem…
Dermedten álltam az úttest szélén, és meredten bámultam a
távolban eltűnő hátsó lámpákat. Megpróbáltam pislogni, hogy
eltűnjenek elhomályosuló szemem elől a kavargó, izzó, vörös
fénycsíkok. Ilyen az, amikor valaki belebámul a napba, és utána
becsukja a szemét. Jobb lett volna, ha becsukom a szemem. De nem,
kénytelen voltam magam elé pillantani.
Le.
Le, a földre.
Ahol Missy holtan feküdt a lábam előtt.
Ezeket a szavakat egyszerűen nem tudtam kimondani. Kinyíltak
a régi sebek. Ömlött belőlük a vér. Félbeszakadt a vallomásom,
hiszen egészen egyszerűen nem tudtam, hogy mégis mi a fenét
csináltam rosszul.
Nem értettem akkor sem.
Most sem.
Ekkor viszont megéreztem az arcomon Rynna két kezét.
Feltérdelt, befurakodott a combom közé, odahajolt hozzám, és arra
kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Ő hagyott el téged és Frankie-t. Nem te vagy a hibás.
– Nem számít, Rynna. Mivel elveszítettem. Az összes nő, akit
szerettem, mind elhagyott. Sydney eltűnt. Ha pedig, ne adj isten,
valami történne Frankie-vel… – Ökölbe szoruló kezemet a
szívemben tomboló viharra nyomtam. – Rettegek, Rynna. Félek,
hogy a lányom is eltűnik. Iszonyatos a gondolat, hogy valami
szörnyűség történhet vele is. Ha elveszíteném… basszus… nem
lehet. Nem fogom. Inkább meghalok, mint hogy bármi is történjen
vele. Érted már? Hogy miért félek annyira tőled? Azoktól az
érzelmektől, amelyek miattad fellobbantak bennem. Ma délután
én…
Halk, mégis kétségbeesett hangon vágott a szavamba:
– Na most jól figyelj rám! Nem a te hibád, ami délután Frankie-
vel történt. Nem vagy rossz apa. A gyerek játszott, élvezte azt a
csodálatos életet, amit te teszel lehetővé neki. Felfedezte a világot,
ahogy tennie kell. Teljes erőbedobással, mert ő már csak ilyen. Tele
van életörömmel, életerővel. Zabolátlan, kíváncsi és tökéletes.
Semmiképpen ne próbáld meg visszanyesni a szárnyait. Nem tudod
megakadályozni, hogy megégesse magát, viszont ott lehetsz
mellette, hogy magadhoz öleld, ha baj van. Igazából ez a
legfontosabb.
Nekiszorítottam a fejemet a homlokának, és belesuttogtam a
sötétségbe.
– Miután Frankie anyja lelépett, én egyre csak vártam rá, Rynna.
Azért, mert azt gondoltam, ez a helyénvaló. Így kell tennem.
Hűség.
Kifacsart, zavart hűség.
Úgy kavargott a fejem, mintha egy kibaszott rémálomba
kerültem volna.
– Az az igazság, hogy többé egyetlen nőben sem bíztam meg.
Nem akartam mindent megismételni. Eszem ágában sem volt újra
besétálni bárki kelepcéjébe is.
Két tenyerem közé vettem a gyönyörű arcot.
– Erre felbukkantál te. Ott ragyogtál szemben, az utca másik
oldalán, és visszagondolva az elszánt fogadalmaimra, rádöbbentem,
hogy hazugságban élek. Miattad újra vannak érzéseim, Rynna.
Meggyőztél, hogy igenis érdemes kockázatot vállalni. Kézen fogva
kivezettél az életemet elnyomorító sötétségből. Amikor becsukom a
szememet, a te arcodat látom. Mutass nekem utat, Rynna! Vezess ki
innen! Basszus! Könyörgök, mutasd meg a kiutat!
A számra szorította az ajkát.
Vadul.
– Rynna – nyöszörögtem.
A rohadt életbe!
Kis tolvaj.
 2 9 . FEJE Z E T
Rynna

Két erős kar ölelte át a derekamat, és a hintaszék megreccsent,

amikor Rex felállt, és engem is a magasba emelt. Szorosan tartott
erős ölelésében, én a lábammal azonnal átkulcsoltam karcsú derekát.
Egyik karját felemelte, és megragadta az államat. Átvette az
irányítást, leigázott, miközben én eltűntem e kiismerhetetlen férfi
lelkének szakadékában.
Harsogott a lelkem.
Dübörgött a bánat, tombolt a szerelem.
Dalolni szerettem volna. Őszintén elmondani. Feltárulkozni e
sokat szenvedett férfi előtt, aki rászolgált arra, hogy az élet
elhalmozza az áldásaival. Ehelyett beleöntöttem az érzéseimet. A
csókjainkba és minden egyes kétségbeesett érintésünkbe.
Erősebben szorított magához, kinyitotta az ajtót, bevitt a házba.
A lábával nem engedte, hogy az ajtó bezáródjon, egy pillanatra
elhúzta a száját az ajkamról.
– Milo, gyere be! – kiáltotta rekedten.
Apró kutyusom beviharzott a lába mellett, odaügetett a nappali
sarkába, ahova Rex lerakott neki egy kutyaágyat. Milo máris tudta a
helyét.
Rex közben már újra engem csókolt. Egyik kezével beletúrt a
hajamba, a másikkal a derekamat fogta át.
Olyan égető vágyakozás fogott el, ami csakis akkor lehetséges,
ha a másik boldogsága fontosabb neked bármi másnál ezen a
világon. Ha hajlandó vagy lemondani a saját örömödről, csak azért,
hogy ő mosolyogjon. Ha készen állsz az áldozatokra érte.
Ha már eljutottál arra a szintre, hogy csakis az számít, akit
szeretsz.
A nagymamám figyelmeztetett, hogy ez így lesz velem is.
Át fogom élni a csodát.
És pontosan ilyen volt.
 Mágia. A varázserő számtalan részből állt össze. A sebhelyek, a
bánat és a tragédia rétegeiből. Ezeket azonban összefűzte a remény
fonala, mert útközben valamikor szárba szökkentek a boldogság
magvai.
Virágba borultak.
Olyan ragyogó, hatalmas virágok közé kerültem, hogy
megértettem, nekem csakis ez a férfi számít.
Túl erős volt ez az érzés ahhoz, hogy egyoldalú legyen. Semmi
sem ronthatta el.
Nagy gonddal újra összeraktuk az életünket. Törékeny ez az
építmény. Csodálatos, szeretettel teli, de kényes egyensúlyba
kerültünk.
Végigcipelt a folyosón, csak egy pillanatra torpant meg, hogy
benézzen a mélyen alvó Frankie-hez. Utána elmosolyodott, és
becsukta a gyerekszoba ajtaját. Beletúrt a hajamba, és hörögve,
rekedten nyögte ki a szavakat. A remény magva ugyanis mély
gyökereket eresztett:
– Azt akarom, hogy ilyen legyen minden estém, Rynna. Szépen
lefektetem aludni a kislányomat, aztán magamhoz ölelem a
kedvesemet.
A karjában vitt be a hálószobába. Egy rúgással becsukta az ajtót,
ledobott az ágyára. Nagyot rugóztam a matracon, és elöntött a
sóvárgás hulláma. Félresöpörte a félelmeimet és azokat a
kételyeimet, melyek a találkozásunk óta gyötörtek.
Semmi sem állhatott az utunkba.
A helyére kattintottá a reteszt, aztán leengedte a karját, kibújt az
ingéből, és én a szobába beszivárgó holdfény keskeny sugaraiban
megpillantottam lenyűgözően izmos mellkasát és hasát.
Felnyögtem.
– Minden éjjel, Rynna. A magamévá akarlak tenni. Megdugni.
Szeretni. Megtartani.
Egész testemben remegtem, mert a szavai olyan erővel csaptak
le rám, mint egy földrengés. Felültem az ágyon, és ránéztem.
– Nem megyek innen sehova.
Kigombolta a farmerja sliccét, kibújt belőle.
Feltárult előttem.
Jóságos egek!
 Lenyűgöző volt, ahogy a szabadon lengedező farka az ég felé
mutatott. Rám vágyott.
Rám.
– Pár perc múlva izzadtan itt fogsz nyöszörögni, Rynna Dayne,
én pedig újra és újra megcsinállak.
– A tied vagyok.
Feszültség tombolt a levegőben.
Eleven izzás.
Tűz, forróság és lángok.
Remegve bámultam fel rá.
Az izmos, erőteljes, aranyszívű férfira.
Közelebb lépett, bennem tombolt a vágy, ahogy odahajolt
hozzám és lehúzta rólam a rövidnadrágom meg a bikinim alsórészét.
Ledobta őket a földre, és végigsimított a combjaim között.
– Annyira édes.
– Rex, kellesz nekem.
– A tiéd vagyok, drágám. Bármikor. Bárhol. Mindig.
Feltérdelt az ágyra, lassan lehúzta rólam a trikómat,
kiszabadított belőle, és ugyanezt tette a bikini felsőrészével is.
Amikor a háta mögé dobta, megátalkodott ragyogás izzott
szemében. Fölém hajolt a hatalmas test, miközben Rex a mellemre
lehelt.
A bimbók azonnal megkeményedtek.
Megvonaglott a csípőm.
– Rex. Kérlek.
Ebben a pillanatban még nagyobb szükségem volt rá, mint
bármikor korábban. Úgy éreztem, sosem álltam még ennyire közel
hozzá. Semmivé foszlott az elzárkózása, leeresztette a pajzsát.
Együtt voltunk, ő és én.
A két tenyeremet nekiszorítottam a hasa kemény, kidomborodó
izmainak, közben a farkát az ágyékom közepének dörzsölte.
Lassan felizgatott.
A gyönyör hulláma kúszott végig a gerincemen. Egyből
belecsöppent vágyaim tavába. Úgy éreztem, hogy láng lobban a
mellem alatt.
A kezem elindult felfelé puha bőrén.
Mohón mindent felfedeztem. Élveztem minden egyes centijét.
 – Olyan gyönyörű vagy, Rex Gunner. A tested és a lelked is.
Köszönöm, hogy mindezt megmutattad nekem. Hogy bízol bennem.
Láthatom, hogy ki vagy valójában.
Ujjaimmal végigsimítottam a karját díszítő, szomorú tetoválást.
Végre megértettem, hogy mit jelent ez a kép. Egy olyan
veszteségnek állít emléket, amitől soha nem lehet megszabadulni.
A tenyerébe szorította az arcomat, és rendkívül komoly
tekintettel nézett le rám.
– A tiéd vagyok, Rynna, teljesen. Rendbe hozom végre az
életemet, eltakarítom a sok szemetet, amit már rég meg kellett volna
tennem.
Nyílt a szám, hogy megkérdezzem tőle, ezt most hogy érti, de
Rex kihasználta az alkalmat, és a nyelve becsusszant az ajkaim közé.
A csókja felperzselt.
Kiürült az agyam.
– Rynna – mondta ki könyörögve a nevemet. Mint aki
imádkozik. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is érzékelte volna már
a könyörgés és a fohász közti különbséget.
Még jobban benyomult a combjaim közé. Elképesztő méretű
farka csapdába esett közöttünk, és azért könyörgött, hogy engedjük
útjára.
Lüktetett bennem a vágy, Rex váratlanul megragadta a két
térdemet, szétfeszítette a lábamat, hátrált. Lehajtotta a fejét, és
végignyalta a redőimet.
Felnyögtem, megremegtem, és belemarkoltam a hajába.
– Rex.
Válasz helyett egyszerűen felfalt. A nyelvével tett a magáévá.
Hosszú nyalásokkal és édes, szédítő szívásokkal.
Egyre magasabbra hágott a gyönyöröm. Olyan gyorsan, hogy
majdnem felsikítottam. Aztán megremegtem, felnyögtem, és a nevét
nyöszörögtem.
Közeledett a csúcs. Készen álltam a robbanásra.
Egy pillanattal az előtt, hogy elmentem volna, Rex rám feküdt.
Egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett, a másik karját a
jobb térdem alá csúsztatta.
Magasra emelte a lábamat, a mellünk összeért.
Ereztem a tomboló szívéből áradó hőséget. Ott volt az enyém
mellett.
 Vadul vert, vadul és szabadon.
Lassan behatolt a testembe. Végig engem nézett.
A magáévá tett.
Megszerzett.
Megsemmisített.
Kinyitottam a szám, miközben neki megfeszült az álla.
Mozgásba lendült. Lassan, megfontoltan. Ügyelt a csípője
minden lökésére. Nyugodt ütemben hódított meg. Újra feljuttatott a
csúcspont közelébe.
A legcsodálatosabb fajta kínzással borzolta az idegeimet. A
pattanásig feszülő szenvedéllyel. Amitől remegtem, és megteltem
élettel.
Ez túl sok volt, de ugyanakkor túl kevés is, én könyörögtem még
többért.
A testi gyönyör és a kavargó érzelmek eddig feszülten
várakoztak az elválasztó vonal két oldalán, ám most vágtatva
megindultak egymás felé.
Középen csaptak össze.
Lágy pusztítással.
A test és a lélek.
Könnyek buktak elő a szememből, és elindultak lefelé az
arcomon.
Azért, mert újra önfeledtté válhattam.
Lenyűgözött ez a férfi. Vettem egy hatalmas lélegzetet, és
elteltem Rex ragyogásával.
Láttam a tavat, a földet és a kristálytiszta eget.
Már alig fogta vissza magát, ahogy mozgott, lassan és keményen
leigázott, miközben én a legtökéletesebb boldogság fényében
fürdőztem.
Elvakulva.
Alámerültem a felfoghatatlan szépségben.
Ezen a helyen eggyé válhattunk.
Igaz volt, valóban és teljesen.
A szája megérintette az ajkamat.
– Te minden megváltoztattál, Rynna. Ahol én a dolgok végét
láttam, te felfedezted a kezdetet. Megmentettél. Kihívtál az árnyak
közül. Abban a pillanatban minden megváltozott, amikor beléptél az
életembe. Te vagy az én szívem második esélye.
 Ezt hallva eksztázisban lebegtem.
Felmagasztosulva.
Átadva magam a tökéletes harmóniának.
Ahol örökké zuhanni fogok.
Súlytalanul.
Rex megragadta a vállamat, őrjöngve ostromolt, miközben
magához szorított, az arcát a hajamba temette, es a nevemet suttogta.
– Rynna.
És Rex.
Velem együtt zuhant.
Pontosan oda, ahol lennie kellett.
 3 0 . FEJE Z E T
Rynna

Békesség ragyogta be a szobát, a csendes félhomályt csupán az

ablakon keresztül beszűrődő sápadt holdfény törte meg. Nem hittem
volna, hogy létezhet annál tökéletesebb, mint hogy a fejem a
kedvesem mellén pihen, és védelmezően körülölel a karja.
Összebújtunk.
A szeretkezés utáni ragyogásban fürödtünk.
Az ujjaival lágyan beletúrt a hajamba, én elégedetten
felsóhajtottam. Azért imádkoztam, hogy ez a hihetetlen férfi
ugyanolyan boldog legyen, mint én. Egy kicsivel arrébb gördültem,
hogy csókot nyomhassak dobogó szívére.
– Az én szívemnek is te jelented a második esélyt – mondtam
neki halkan.
Megragadott, felrakott a hasára. Kicsit lejjebb tolt, és a fejét
felemelve rám nézett.
– Ezt hogy érted?
Az ujjam köré csavartam az egyik hosszabb hajtincsét.
– Az egész idő alatt, amíg San Franciscóban voltam, úgy
éreztem, valami hiányzik az életemből. Amikor elmentem innen…
Pislogva felidéztem magamban a múltat, a megfelelő szavakat
kerestem, és nem voltam egész biztos abban, hogy tényleg
beszélnem kell-e erről. A múlt lezárult.
Csakhogy Rex feltárta előttem a régi titkait, és én azt akartam,
hogy ő is ismerje meg az enyémeket.
– Egy szóval sem állítom, hogy én is olyan szörnyű
megpróbáltatásokon mentem volna keresztül, mint te. Értem, hogy
mi történt veled meg Ollie-val és Kale-lel azon a napon. A
veszteségeteket. De amikor eljöttem innen, belőlem is kiszakadt egy
darab. Nem is egy – ismertem be idegesen suttogva. – Hátrahagytam
az álmaimat, az ártatlanságomat és a reményeimet. A nagymamámat.
Az egyetlen rokonomat.
 Nagyanyám elvesztése még mindig bennem sajgott. Könyörtelen
erővel.
Rex beletúrt a hajamba, a tenyerébe fogta az arcomat.
– Nem kell lekicsinyelned azt, amin keresztülmentél, Rynna.
Tény, hogy iszonyatos dolog történt Sydney-vel. Kibaszott
szörnyűség. Én azonban jól tudom, más is megtapasztalta a
szenvedést ezen a világon.
Habozott egy pillanatig, mielőtt halkan folytatta volna:
– Mi történt, Rynna? Miért menekültél el innen?
A messzeségbe révedtem, és hagytam, hogy a gondolataim
elmerüljenek a múltban.
– Volt az a lány… barátok voltunk. – Megráztam a fejem, és
még halkabban folytattam. – Vagyis valójában nem. Ahogy azt már
korábban is mondtam neked, mindig kilógtam a sorból. Magányos
voltam. Felidézve ezt, ma már látom, hogy milyen csúnyán
kihasznált. Én pedig tűrtem a zsarnokoskodását, az aljasságait, mert
csak így maradhattam a barátja.
Éreztem, hogy megremegnek az arcomra simuló ujjak.
– Ahogy teltek az évek, a helyzet egyre szörnyűbb lett. Sokkal
rosszabb. Rájöttem, hogy rendszeresen lop, és talán ostobaság, de
aggódtam miatta.
Bánatosan felnéztem Rexre.
– Ezért szóltam az anyjának.
Megráztam a fejem.
– A csaj dühbe gurult. Őrjöngött. Tudnom kellett volna, hogy
komolyan beszélt, amikor azzal fenyegetett, hogy ezért még
megfizetek. Annyira naiv voltam. Az viszont fel sem merült
bennem, hogy ilyen kegyetlenül áll bosszút, mivel én soha nem
kívántam volna ilyen rosszat senkinek sem.
– Mi történt? – kérdezte Rex halkan morogva, és én éreztem,
milyen nyugtalan. Azt is, hogy dühbe gurul, és remegve küszködik
az önuralmáért.
A mellére hajtottam a fejemet, és megnyugodva hallgattam a
szíve dobogását. Nem voltam biztos benne, hogy gyónás közben
képes leszek-e a szemébe nézni. Oda sem figyelve végigsimítottam a
karján és a vállán a tetoválást, és a semmibe meredve suttogtam el a
szavaimat.
 – Iszonyúan szerelmes voltam az egyik fiúba. Azóta, hogy az
eszemet tudtam… de legalábbis a középiskola eleje óta. – Elöntött a
bánat és a fájdalom. Remegett a szám. – Nem gondoltam volna,
hogy akár csak egy pillantást is vetne rám, azonban egy napon… egy
napon… Elhívott randizni.

– Volna kedved velem vacsizni péntek este? Nagyanyám éttermében

álltam a pult mögött, és most a hátam mögé pillantva körülnéztem.
Aaron tényleg hozzám beszél? A hasamban megdermedtek a
pillangók. A szívem viszont olyan hevesen zakatolt, hogy biztosra
vettem, a teremben mindenki hallja a dübörgést.
– Rynna? – kérdezte.
Leesett az állam, bénán bámultam rá. A nyelvem nem mozgott.
– Te… azt mondtad, hogy vacsizzak veled… én? – nyögtem ki
végül nagy nehezen, a sokktól dadogva.
– Igen. Miért ne? – Megvonta izmos vállát, én meg egyszerűen
megdermedtem ettől a mozdulattól. Ugye csak álmodom ezt?
– Na, akkor mit szólsz hozzá? – Lehajtotta a fejét, hogy a
szemembe nézhessen. – Ne törd össze a szívemet, Rynna!
Ne törjem össze a szívét? Istenem. Ó, istenkém! Úgy tűnik, nem
álmodom.
– Izé… igen… persze. Nagyon is. Nagyon is szeretnék vacsizni
menni veled. – Bólogattam lelkesen.
Rám vigyorgott, és ettől a hasamban őrjöngve szárnyra kaptak a
pillangók. Nagyot csapott a pult tetejére, aztán rám mutatott.
– Hétre érted jövök.

Megpróbáltam nem elbőgni magamat, ahogy elmeséltem a régi

történetet.
– Istenem, annyira izgatott lettem. Hiszen ezek szerint
mégiscsak tetszem ennek a srácnak.
Amikor felmordult, egészen a szívem legmélyééig megéreztem a
torka remegését. Erősebben szorított. Úgy, mintha nem akarná
meghallgatni a történetemet, de mégiscsak ezt kell tennie. Ugyanúgy
érezte magát, mint én akkor, amikor ő mesélt.
– A felhők fölött lebegtem a boldogságtól. Eljött értem, magával
vitt. Kint, az utcán, a nagyanyám háza előtt egyből szájon csókolt.
Í
Így ment ez három héten keresztül. Rengeteg időt töltöttünk együtt.
Csókolóztunk, simogattuk egymást, és úgy éreztem, hogy végre
vagyok valaki. – Összeszorult a torkom, majdnem elbőgtem magam.
Az utolsó pár szót úgy kellett kierőltetni a számon. – Meg azt, hogy
nem vagyok láthatatlan.
– Rynna! – A nevem remegve tört elő Rex ajkai közül.
Úgy fordultam, hogy közben láthassam az arcát.
– Elegem volt abból, hogy egy senki vagyok, Rex. Abból, hogy
butának és rondának tartanak, akit nem lehet szeretni. Elég volt a
magányból. Persze tudnom kellett volna. Istenem, az első pillanatban
át kellett volna látnom a szitán.

Az egész alakos tükör előtt állva jobbra-balra fordultam, és minden

szögből megnéztem, hogy festek, próbáltam meggyőzni magamat
arról, hogy jól nézek ki ebben a ruhában. Hogy nem látszanak a
hurkáim. Meg arról, hogy Aaron éppen ilyennek szeret, és cseppet
sem számít, hogy feszül rajtam a ruha.
Születésnapom volt.
A tizennyolcadik születésnapom, és már elegem volt a
rettegésből. Nem akartam tovább elviselni a kétségeket, a
robbanással fenyegető bizonytalanságot, ami miatt néha alig bírtam
kiszállni az ágyamból. Teljes életre vágytam, hogy élvezhessem
minden pillanatát.
Hiszen a nagymamám is mindig erre biztatott.
Itt az ideje valóra váltani a tanításait.
Kisiettem a szobámból, lementem a lépcsőn, és betáncoltam a
konyhába.
A nagyanyám éppen egy új receptet próbált ki a tűzhelynél.
Felém fordult.
– Odanézzenek, hiszen te felnőttél!
A régi konyha közepén megpördültem az új ruhámban.
– Köszönöm, hogy megvetted nekem, nagymama.
– Nincs mit. Minden lánynak kell egy szép ruha, hogy
megünnepelhesse a tizennyolcadik születésnapját. Most már felnőtt
nő vagy, és szebb, mint bármikor.
Ereztem, hogy elpirulok. Ma este ugyanis tényleg nö lesz
belőlem. A szó minden értelmében.
 – Köszönöm, nagymama. Nagyon köszönöm.
Gyengéd tekintettel nézett rám, én viszonoztam a pillantását. A
kettőnk között a felkelő nap erejével ragyogott a szeretet.
– Remélem, tudod, milyen sokat jelentesz nekem, nagymama. És
tisztában vagy azzal is, milyen nagyra becsülöm, amit tettél értem.
Amit feláldoztál miattam. Hiszen te neveltél fel. Elhalmoztál a
szereteteddel. Tudom, mindig amiatt aggódtál, hogy nem elég, amit
tőled kaphatok. De senki mástól sem kaphattam volna ilyen sokat,
mint tőled.
A szeme sarkában nedvesség csillogott, rám mosolygott. Ez a
mosoly magában foglalta mindazt, ami szép és jó volt kettőnk
világában. Felemelte ráncos kezét, és megsimította a hajamba vasalt
egyik göndör tincset.
– Jó kis csapat voltunk, igaz?
– A legjobb! —feleltem, és magamhoz öleltem. – Köszönöm,
nagymama. Nagyon köszönöm.
Ezeket a szavakat már a fülébe suttogtam, miközben beszívtam a
vanília és a cukor édes illatát, mely az idők múlásával valahogy a
nagymamám részévé vált.
Ez a vékony és törékeny, ugyanakkor nagyon is erős asszony
viszonozta az ölelésem.
– El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek, Corinne Paisley. Te
fény vagy az életemben. El sem tudok képzelni annál nagyobb
megtiszteltetést, mint hogy én nevelhettelek azzá a nővé, aki ma vagy.
Elbőgtem magam, és szipogni kezdtem.
Letörölte a könnycseppeket.
– Tessék befejezni a pityergést, különben tönkreteszed vele a
sminkedet, amin legalább két órán át dolgoztál. – Az ajtó felé tolt. –
Menj, és érezd jól magad!
Hátraléptem, de előtte megszorítottam mindkét kezét.
– Köszönöm. Olyan nagyon szeretlek.

A könnyek miatt elhomályosult a tekintetem, és nyeltem egy nagyot,

mert a fájdalomtól teljesen összeszorult a torkom.
– Olyan boldog voltam, amikor aznap este eljöttem otthonról.

É
 – Basszus, Rynna! Én nem… – Rex mocorogni kezdett alattam,
megfeszültek az izmai, mintha csak erőnek erejével kellett volna
visszatartania magát attól, hogy felugorjon, visszarohanjon az időben
addig a napig, és megakadályozza a szörnyűségeket. A múlt azonban
lezárult, véget ért. Csupán a sebhelyek őrizték az emlékeket.
– Az utca végén várt rám. Beugrottam mellé a furgonba. Még
ma is jól emlékszem arra, ahogy megszorította a kezemet, és azt
mondta, ez az éjszaka csakis kettőnkről szól. – Fájdalom mart a
torkomba. – Abban a pillanatban gyönyörűnek éreztem magam.
– Basszus, Rynna! – Rex felmordult. Áradt belőle a gyűlölet
meg a vágy, hogy engem megvédjen.
– Levitt a tó partjára. Ideges és izgatott voltam. Állt ott egy… –
A homlokomat ráncolva töprengtem. – Egy elhagyott kunyhó.
Majdnem összedőlt már. Olyan elhagyatott volt, hogy el sem tudtam
képzelni, hogy talált rá. A parton, egy gödörben már égett a tűz.
Aaron azt mondta, korábban kijött ide, és mindent elrendezett. Ez
volt az a pillanat, amikor elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, valami
nincs rendben. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre.
Rex felé fordultam, aki a fogát csikorgatta, és ökölbe szorult a
keze. Megragadta a csuklómat.
– Bizony, hallgatnom kellett volna – mondtam halkan, rekedten.

Aaron bevezetett a kunyhóba. A szája azonnal az ajkamra tapadt.

Viszonoztam a csókját, és megpróbáltam nem törődni a bőröm alatt
feltámadó félelem remegésével.
Tetszett nekem ez a srác.
Nagyon odavoltam érte.
Érthető volt az idegességem. Ez lesz az első alkalom. Mindenki
idegessé válik, amikor először szolgáltatja ki magát valaki másnak.
Ha első alkalommal bízol meg így valakiben.
Ebbe a fiúba pedig az idők kezdete óta bele voltam zúgva. Végre
itt volt az alkalom, és sült bolond lettem volna, ha hagyom, hogy a
szorongás és a bizonytalanság a kedvemet szegje.
Soha többé.
Túl régóta voltam a szorongás rabja.
Csakhogy amikor odavitt a hátsó fal melletti keskeny ágyhoz, és
elkezdett levetkőztetni, rám tört a remegés. Remegtem, remegtem és
remegtem. Teljesen kikészültek az idegeim. Meztelen voltam,
begörcsölt a gyomrom, és nem tudtam lazítani. Összeszorítottam a
két térdemet, és hirtelen nagyon szerettem volna eltakarni magamat.
Attól sem nyugodtam meg, hogy közben Aaron is levetkőzött a
félhomályban.
Az árnyékok között az izmos testét kellett volna bámulnom.
Ehelyett becsuktam a szememet, és a könnyeimmel küszködtem.
– Csitt! – csupán ennyit mondott, amikor rám mászott, és
szétfeszítette a két combomat. Remegett a lábam. Nekinyomtam őket
Aaron lábának, mert éreztem, valami nagyon nincs rendben.
Megmarkoltam a vállát, és halkan felvinnyogtam.
Éles fájdalom hasított belém, és nem kaptam levegőt, amikor
belém zúdult. Megpróbáltam becsukni a számat, de előtört belőlem a
jajszó. A fájdalomkiáltásaim egyre csak jöttek. Hiába próbáltam meg
összeszorítani a számat, nem bírtam csendben maradni, miközben ö
vadul döngölt, és a fejét félrefordítva egyszer sem pillantott az
arcomra.
Előbukkantak a könnyeim, és szinte némán bámultam a
mennyezetet, miközben az járt az eszemben, hogy lehet, hogy a
csókja olyan édes volt, ez viszont annyira… helytelen.
Tudtam.
Az ösztöneim jelezték.
Baj van. Baj. Nagy baj.
Valami nagyon nem volt rendben.
Hogy milyen iszonyatos kelepcébe kerültem, azt egészen addig
nem fogtam fel, míg Aaron fel nem nyögött, megremegett, majd
gyorsan lemászott rólam. Feltápászkodott. Meztelen testét
beragyogta a ház előtt táncoló lángok narancssárga és vörös fénye.
Utána elvigyorodott.

Rápillantottam a mozdulatlanul fekvő, lenyűgöző férfira, aki némán

figyelt, és tudtam, hogy ő nem fog pálcát törni fölöttem. Ettől a
hangom még továbbra is remegett a szégyen és a fájdalom miatt:
– Furcsán nézett rám, aztán lehajolt, felkapta a földről a
ruhámat, a melléhez szorította és… egyszerűen kivitte magával. Én
meg csak bőgtem, Rex. Nem tudtam abbahagyni a sírást. A nevét
kiabáltam. Üvöltöttem, hogy jöjjön vissza. Hogy ne hagyjon ott.
Még sohasem éreztem magamat ennyire magányosnak, mint abban a
pillanatban, hogy az ártatlanságom elvétele után ő kisétált a
szobából. Addig azt hittem, hogy jelentek neki valamit.
– Mocskos szemétláda – suttogta Rex összeszorított foggal.
A nyelvem hegyével benedvesítettem kiszáradt ajkamat.
– Nagyon sokáig odabent maradtam. Iszonyú volt. Sötét éjszaka
lett, én pedig meztelen és magányos voltam. Végül… végül,
kitántorogtam, hogy megkeressem, miközben csupán a kezemmel
tudtam eltakarni meztelenségemet.
A fájdalom belehasított a szívembe.
– Kivonszoltam magam és… ott volt… egy csomó kölyök az
iskolából. – Alig tudtam folytatni. Újra átéltem azt az iszonyatos
megaláztatást, mint azon a napon.
– Azt várták, hogy mikor jövök ki. Röhögni kezdtek, ahogy
megláttak. Meztelenül… megalázva… rémültem álltam. Szerintük
meg ez volt a legmulatságosabb dolog a világon.

Nagyjából nyolcan lehettek. Hangosan röhögtek, ahogy én ott

tántorogtam. Mindenem fájt. A combomon furcsa nedvesség
csöpögött lefelé.
Lesütöttem a tekintetemet, nem akartam a szemükbe nézni.
Ó, istenem.
Segíts!
Ügyetlenül oldalra fordultam, összeszorítottam a térdemet és a
combomat, a karomat összefontam a mellem előtt. Mintha így
elbújhattam volna.
El a sértések elől.
A röhögés elöl.
A pfujozás elöl.
Amikor rájuk pillantottam, elakadt a lélegzetem, mert a csoport
közepén megláttam Janelt. Aaron mellett. Egyik karjával átölelte a
lány derekát, aki hozzábújt, és a keze rásimulta mellére. Már
alsógatyába bújt, és olyan lazán kortyolgatta a sörét, mintha nem
éppen az előbb alázott volna meg engem a létező legszörnyűbb
módon.
 Ó, istenem. Ne! A rosszulléttől szédülni kezdtem. Görcsök
mardosták a hasamat. A hányinger kerülgetett.
Hátratántorodtam, és megpróbáltam becsukni a számat, hogy ne
zokogjak. Mintha üvegszilánkokkal lett volna tele a torkom.
– Aaron… – nyöszörögtem könyörögve.
– Ó, Rynna. – Amikor Janel egyet lépett felém, szőke haja
felragyogott a háta mögött lángoló tűz fényében. – Te szegény,
szerencsétlen jószág. Hát tényleg azt hitted, hogy Aaron járni akar
veled? Komolyan gondoltad, hogy tetszel neki?
– Jóságos egek! Nézzétek meg ezt a disznót! Haver, te tényleg
begyömöszölted a faszodat ebbe a sok zsírba? Hogy a fenébe volt
gyomrod hozzá?
Nem akartam tudomást venni a szavairól, de önkéntelenül mégis
Aaron legjobb barátjára, Remire pillantottam, aki hisztérikusan
röhögött a máglya mellett.
Aaron vigyorogva a cimborájára nézett, aztán egy csókot
nyomott Janel fejére.
– A kedvesemért bármire hajlandó vagyok. Amúgy pedig sötét
volt. – Megvonta a vállát. – Nem is volt annyira rossz.
Janel rám vigyorgott.
Iszonyat.
Korbácsként csapott rám a kegyetlen, izzó fájdalom. Megrendült
a világ.
Ó, istenem!
Édes jó istenem.
– Ó, szegény Rynna Dayne, az örökös jó kislány! De nézzétek
csak! Hiszen ez egy mocskos, dagadt kurva.
Ismét felröhögtek. Felvillant egy fényképezőgép vakuja.
Többször is lefényképeztek.
– Janel… – könyörögtem.
Ne!
Megpróbáltam eltakarni a meztelenségemet, kétségbeesetten
zokogtam.
Janel gúnyosan felröhögött.
– Tudnod kellett volna, hogy velem nem lehet baszakodni.
 Ütést éreztem. Egy sütemény. Szétfröccsent rajtam. Lekvár
tapadt a hajamra, lecsorgott a mellemre, rácsöpögött a hasamra.
Vonyító röhögés.
– Boldog születésnapot, Rynna! – vigyorgott Janel. Odadobta
elém a ruhámat.
Felhördültem a megkönnyebbüléstől, térdre rogytam, hogy
felszedjem a földről a holmimat, a mellemre szorítottam.
Körbevettek, hangosan gyaláztak és szidalmaztak. En közben
úgy markoltam a ruhámat, mintha az valahogy meg tudna védeni a
fájdalomtól.
Megmenthetne.
Eltakarhatna.

A gyónásom azzal járt, hogy elbőgtem magam. Rex magához ölelt,

és arckifejezése elárulta, mennyire felzaklatta a történetem. Olyan
erősen tartott, amennyire csak lehetett.
– Hazarohantam. Teljesen kikészültem. Jól tudtam, hogy másnap
az iskolai faliújságon fogom meglátni azokat a fényképeket. A
nagymamám is látni fogja, és rájön, hogy mit követtem el. Ezért
inkább elmenekültem. Futottam, szaladtam, menekültem, és egy
pillanatra sem álltam meg, Rex. Egészen addig, míg vissza nem
jöttem ide.
Egészen addig, míg bele nem futottam ebbe a lenyűgöző férfiba.

– Jóságos egek, mi történt veled? – Megremegett a hangja. – Ki

bántott? Mondd el, Rynna, ki volt az? Nem hagyom annyiban!
Vadul megráztam a fejem, valami hazugságot kerestem.
– Senki, én csak… egyetlen percig sem maradhatok tovább
ebben a hülye kisvárosban. Megkeresem anyut!
Ez szörnyű volt. Nagyanyám arcát már attól elöntötte a
fájdalom, hogy egyáltalán szóba hoztam az anyámat.
– Te meg miről beszélsz?
– Arról, hogy elmegyek innen.
Egy öregségtől ráncos kéz ragadta meg az alkaromat.
– De már csak egy hónap van hátra az érettségiig. Amikor
beszédet mondasz az iskola előtt. A végzősök kalapjában és
ünneplőjében. Kiállsz mindenki elé. Hiszen ma reggel még annyira
boldog és izgatott voltál emiatti Most pedig fogod magad és lelépsz?
Ha bennem nem bízol, akkor mégis kiben akarsz megbízni? Mondd
el, mi történt veled ma éjjel! Amikor este elmentél, szinte daloltál a
boldogságtól, most pedig halálra rémülten el akarsz menekülni.
Könnyek csorogtak végig mocskos arcomon, összeszedtem
magam annyira, hogy rá tudjak nézni arra az asszonyra, aki
mindenkinél fontosabb volt nekem.
– Nagyi, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom. Éppen
ezért kell elmennem. Maradjunk ennyiben.
Nagyanyám ráncos arcára kiült a mély fájdalom.
– Rynna, nem hagyhatom, hogy így menj világgá.
Felemelte a kezét, és a szemem alól letörölt egy könnycseppet.
Lágy mozdulattal oldalra biccentette a fejét, és olyan kedves
mosollyal nézett rám, ahogy korábban már legalább egymilliószor.
– Ugye emlékszel arra, hogy aki nem nevet, az valójában sír?
Na, most melyiket szeretnéd inkább csinálni? – Elhallgatott, én
pedig képtelen voltam rávenni magamat arra, hogy válaszoljak. –
Töröld le a könnyeidet, és majd kitalálunk valamit. Pontosan úgy,
ahogy korábban mindig is.
A parányi szobába alig fért be az iszonyatos szomorúságom. A
veszteség érzése. A bánat. Mintha ott suttogott volna a fülemben a
nagyanyámtól kapott rengeteg bátorítás visszhangja.
– Nem maradhatok itt, nagyi. Ne kérd ezt tőlem! Nagyanyám ezt
hallva halkan feljajdult. Egy gyors puszit nyomtam az arcára,
beszívtam a vanília édes, jól ismert illatát. Az emlékezetembe véstem.
Leemeltem a bőröndömet az ágyról, és elindultam az ajtó felé.
Nagyi felemelte a kezét, és az ujja hegyével megsimította a karomat.
– Rynna, ne menj el! Kérlek, ne hagyj egyedül! – könyörögte. –
Nem létezhet olyan szörnyűség, amit ne tudnék megérteni. Amit
együtt ne tudnánk rendbe hozni.
Nem lassítottam. Nem is válaszoltam.
Futásnak eredtem.
Nem néztem hátra.

– Én csak… – úgy suttogtam a szavakat, mint aki bűnbánón

könyörög. – Bárcsak már hamarabb visszajöttem volna. Miért nem
értettem meg, hogy cseppet sem számít, amit elkövettek ellenem? A
nagymamám attól még ugyanúgy szeretett volna, mint azelőtt. Én
meg nem törődtem ezzel a csodálatos szeretettel, hanem hagytam,
hogy az a banda tizenegy évet ellopjon tőlünk.
Rex ujja belemélyedt a bőrömbe, és alig tudta visszafogni a
dühét.
– Legszívesebben megkeresném azt a kis szemétládát, hogy
kinyírjam, Rynna! Hogy tehet ilyet bárki is? És az a kis kurva,
basszus! Fel sem tudom fogni az aljasságát.
Majdnem kimondtam Aaron nevét, meg azt, hogy alig néhány
héttel ezelőtt belefutottam az étterem előtt, a járdán. Csakhogy nem
lett volna semmi értelme. Minek vádaskodjak? Én csupán azt
szerettem volna, hogy Rex megértsen, lássa, ki vagyok, és ugyanúgy
tisztában legyen velem, mint ahogy ő megengedte nekem ugyanezt.
Feltárta a titkait.
– Olyan régen volt, Rex.
– Az idő nem ad felmentést arra, amit tettek.
– Nem. – Megráztam a fejem, és a halvány reménysugár miatt
remegő szájjal ugyan, de elmosolyodtam. – Nagyon is igazad van.
Sokáig féltem tőlük. Nem mertem kimozdulni San Franciscóból,
mert rettegtem, hogy esetleg véletlenül összetalálkozunk. Persze
talán már megbánták, amit elkövettek. Ahogy teltek az évek, esetleg
rádöbbentek arra, milyen szörnyűséget tettek. Talán felidézik a
múltat, és lecsap rájuk a szégyen, a megbánás. Elképzelhető, hogy
szeretnék meg nem történtté tenni.
Rex megérintette az arcomat.
– Olyan nagylelkű vagy, Rynna Dayne. Képes vagy
megbocsátani nekik.
– Csak magammal szúrnék ki, ha továbbra is gyűlölködnék.
Elmosolyodott, vagyis inkább elvigyorodott.
– Én ugye azért gyűlölhetem őket helyetted?
Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy elmosolyodjak. Ismét
áhítattal néztem Rexet. A gyönyörű külső alatt lenyűgöző, szeretettel
teli szív dobogott.
– Ha ettől jobban érzed magad…
Átölelt, az arcát a nyakamhoz, az ajkát a bőrömre szorította.
– Igen. Sokkal jobban érzem magam.
Aprócska harapásaitól vihogni kezdtem.
 Rex Gunner ugyanis elérte, teljesen szabadnak érezzem
magamat.
Felegyenesedtem, hogy felülről lássam, és esküszöm, hogy a
tekintete a lelkem legmélyére hatolt.
Megremegett a levegő.
Feltöltődött elektromossággal.
Villám cikázott.
Elakadt a lélegzetem, amikor Rex tenyere megpihent a két
mellem között, és annyira eltolt magától, hogy lovagló ülésben üljek
a combján.
A másik kezében ott tornyosult a merev farka.
Máris készen állt. Még többet akart.
És ez pontosan így volt jó, mivel én testestül-lelkestül ezé a
férfié voltam.
 3 1 . FEJE Z E T
Rynna

Reggeli napfény áradt be az ablakon. Ragyogó, fehér és izzó.

Azt gondoltam, talán én is így ragyogok.
A mélyen alvó Rexet néztem. Békesség áradt belőle, ahogy ott
feküdt hason az ágyon. Összegyűrődött rajta a paplan. A fehér
szövet nem takarta el teljesen tökéletes, kerek fenekét és izmos
hátának erőteljes vonalait. Gyönyörű, széles vállát.
A tekintetemmel végigsimítottam minden meztelen porcikáját.
Nem számít, milyen mélyre süllyedt valamikor, megnyílt
előttem, hogy rátalálhassak.
Kipirult a nyakam, elvörösödött az arcom, és olyan súlyos,
meleg, lángoló boldogság tört rám, hogy szinte megszédültem.
Ebben a pillanatban minden tökéletes volt.
Boldog mosollyal az arcomon, csendben felöltöztem, és
kiosontam a hálószobából.
Benéztem Frankie-hez. Majdnem felkacagtam, amikor
megpillantottam az ágyában keresztben elnyúlva alvó kislányt.
Egyik karja lelógott a földre, a lábát a falnak támasztotta.
Még az álom sem tudta fegyelemre kényszeríteni ezt a
zabolátlan teremtést.
Dalolt a szívem.
A szerelemtől. A szeretettől.
Résnyire nyitva hagytam a gyerekszoba ajtaját, végigmentem a
folyosón, és lelkesen készültem a mai napra. Ki kell vinnem Milót
sétálni.
Aztán pedig? Lefogadom, Rex örömmel látná, ha egy kanna
gőzölgő kávé várja, amikor felébred.
Vagy esetleg…
Mi lenne, ha sütnék neki egyet a Pöttöm Pite közkedvelt reggeli
süteményei közül? A nagymamám éppen ezekről lett ilyen híres. Ez
az étel olyan, mint egy quiche, csak finom, ropogós héja is van. Az
emberek messziről odasereglettek, hogy ezzel a finomsággal
indíthassák a napjukat.
Fülig érő szájjal vigyorogtam, amikor elképzeltem, mit szól
majd hozzá Rex. Kócosan és álomittasan ott áll majd az ajtóban, és
azt nézi, ahogy a konyhájában teszek-veszek.
Imádja a pitémet.
Amikor Milo meghallotta, hogy közeledem, azonnal felkelt. A
körme kopogott a parkettán, ahogy odaügetett hozzám. Nemcsak a
farkát csóválta, de a fenekét is riszálta, és az egész teste remegett.
– Jó reggel, édes kiskutyám – mondtam. Magamhoz öleltem. –
Lefogadom, hogy szeretnél kimenni, igaz?
Így duruzsoltam, és az orromat nekiszorítottam a fejének. Jól
megnyalta az államat.
Belebújtam a heverő mellett hagyott papucsomba, és felkaptam
a pórázt.
Már nyúltam volna a kilincsért, amikor halk kopogást hallottam.
Megdermedtem. Milo a fülét hegyezve az ajtó felé fordult a
karomban. Megvakargattam puha bundáját.
– Semmi baj, drágám. Nézzük meg, ki lehet az. Nem kell
fellármázni az egész házat.
Az órára pillantottam. Még hét sem volt. Elkomorodva, gyorsan
és csendben a kulccsal kinyitottam a zárat, majd óvatosan az ajtót is.
Zavarba jöttem, mert elvakított az erős napsütés. Nem tudtam
kivenni a verandán álló alak arcvonásait.
Rex küszöbe előtt mintha egy emberi lény lángoló körvonala állt
volna.
Megráztam a fejem, mert úgy tűnt, hallucinálok. Összpontosítani
próbáltam. Rájönni arra, hogy valójában ki van itt, mert egyszerűen
lehetetlen volt az, amit az agyam megpróbált elhitetni velem.
A döbbenet végighullámzott rajtam, lecsapott rám, beletúrt a
fejembe, és megpiszkálta az összes elfojtott, rossz emléket. Felébredt
valamennyi félelmem, melyek oly sokáig bilincsbe vertek. Ereztem,
ahogy egy ujj szorul a ravaszra. Nem lövés dörrent, hanem én
zuhantam bele a legszörnyűbb rémálomba.
Ne!
A nőre pillantottam.
Ne!
 A hátam mögött mozgás támadt. Elfordultam a küszöbön álló
alaktól. Tágra nyílt a szám, kérdések törtek volna elő belőle, ahogy
megpillantottam az egy szál farmert viselő Rexet.
Képtelen voltam bármit is kinyögni.
Rex kővé vált a döbbenettől, és szürke szeme tágra nyílt az
elképedéstől.
– Janel! – hörögte. Csupán suttogott, de én úgy éreztem, mintha
atombomba robbant volna a világomban.
Iszonyú erővel.
Pusztítóan.
Megsemmisítőn.
Lassan visszafordultam az ajtó elé. Megroggyant a térdem.
Aztán megnyílt a lábam alatt a talaj.
 3 2 . FEJE Z E T
Rex

Alig láttam a sűrű ködön át. Homály borította be az elmémet.

Megrendültem.
Zavarba jöttem.
Fájdalmat és gyűlöletet éreztem. Ezek tomboltak bennem, és az
átkozott forgószél miatt lángra lobbant a lelkem.
Az előszoba ajtajában állva bámultam a nőt, aki nem lehetett
más, csak egy látomás.
Egy kibaszott kísértet. A pokolból előtörő démon, aki az élőket
kínozza.
Vagy talán éppen nekem kellett volna a pokolba kerülnöm?
Az alvilágba.
Ahol megbüntetnek azért, mert gyenge voltam és megtörtem.
Rynna ott állt az ajtó előtt, ugyanolyan döbbenten, mint én, és
megtántorodott, amikor végre hörögve kimondtam Janel nevét.
Mint akit szíven lőttek.
Remegve hátrébb lépett. Megtámaszkodott a falban, nehogy
elessen. Janel őt bámulta. Döbbenten. Dühösen. Féltékenyen.
Rohadtul nem tudtam, hogyan. Az viszont biztos, hogy végül
kimondta a nevét.
– Rynna?
Úgy, mintha ismerné.
– Te meg mit keresel itt? – förmedt rá durva, metsző hangon.
Azt hiszem, végül éppen emiatt tértem magamhoz. Felháborított,
hogy volt pofája idejönni a házamba, és még neki áll feljebb.
Félrehajtott fejjel elindultam az ajtó felé.
Ez az én otthonom.
Frankie otthona.
A ház, ami szándékaim szerint nemsokára Rynna otthona lesz.
– Te most komolyan betörsz ide, és pofázni kezdesz, hogy ki van
itt a kibaszott házamban? Ne szórakozzál velem!

Á
 – Rex? – Janel kék szeme felém fordult. Ártatlan és bájos volt.
Mindig így nézett rám, ha akart tőlem valamit. Vagyis nagyjából
egyfolytában. Eddig talán erre nem is jöttem rá. Most azonban a
keserű igazság ott lángolt az orrom előtt.
Három kibaszott éven keresztül nyomát sem látom, és ezek után
ártatlan bociszemekkel néz rám?
– Menj innen a picsába! – hördültem fel.
A mellettem álló Rynna összerezzent. Zihált. Nem bírta tovább,
térdre rogyott, magához ölelte Milót.
– Ne! – nyöszörögte.
Fájdalom.
– Rynna – suttogtam, és már nyúltam volna utána, hogy
felsegítsem. Hogy hozzáérjek. Meg akartam mutatni neki, nem
számít, hogy ez a büdös kurva itt áll az ajtóban.
Lecsapott rám a pánik, amikor Rynna elugrott előlem, mozgásba
lendült, felkapta a táskáját a padlóról, ahova még előző este tette, és
kirohant az ajtón.
Janel hátratántorodott, amikor Rynna odaért mellé.
Eszem ágában sem volt engedni, hogy ez történjen. Az ajtó felé
vetettem magam.
– Rynna! Várj, ne menj el! Ne… basszus! Ne hagyj itt!
Ne hagyj itt!
Úgy tűnt, nem lát engem, amikor visszanézett rám. Nem állt
meg, letántorgott a lépcsőnkön. Egyik kezével a korlátba
kapaszkodott, a másikkal a kutyust fogta. A tekintete egész ködös
volt a zavarodottságtól.
Az iszonyattól.
A hitetlenkedéstől.
Mintha a saját kísértetei elől menekült volna el.
– Rynna – könyörögtem újra, kétségbeesetten megtorpanva a
veranda peremén. Ugyanott, ahol tegnap este meggyóntam neki az
összes titkomat.
– Kérlek… csak… ne – könyörgött. Egy pillanatra Janel felé
villant a tekintete, aztán felemelte a kezét, hogy megállítson.
Kétségbeesve nyelt egy nagyot. – Nem… nem maradhatok itt.
– Rynna!
Vadul megrázta a fejét, megfordult, és bizonytalan léptekkel
futásnak eredt.
 Legszívesebben utánarohantam volna. Semmiképpen sem
akartam kővé dermedve, magatehetetlenül csak azt bámulni, ahogy
átszalad az úttesten és eltűnik a házában.
Csakhogy előtte valamit még el kellett rendeznem.
Ökölbe szoruló kézzel lassan visszafordultam az ajtóban álló
Janel felé. Bizonytalannak tűnt, remegett a torka és az alsó ajka.
– Sajnálom. Nem akartam csak így beállítani hozzád…
Felszegtem a fejemet, és durván a szavába vágtam.
– Sajnálod? – Fenyegetőn közelebb léptem hozzá. – Három
kibaszott évre eltűnsz, és utána közlöd, hogy sajnálod?
– Rex… én… meg tudom magyarázni.
– Nem érdekel egyetlen szavad sem.
Csakhogy mintha villám csapott volna belém, hirtelen már
Frankie is ott állt az ajtóban. Apró kezével álmos szemét dörzsölte.
– Apu? Ki van itt?
– Kislányom! – kiáltotta Janel. Előrelendült, hogy megölelje a
gyereket.
Düh.
Undor.
Hitetlenkedés.
Ezeket éreztem.
Meglendült a kezem, és elkaptam Janel karját. Talán a
szükségesnél kicsit durvábban.
– Ne merészeld!
Úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, hogy meg akarom
állítani. Mintha joga lenne itt bármire is. Magam mögé löktem, és
letérdeltem a lányom elé. Remegő kézzel félresimítottam az arcát
eltakaró kócos tincseket, miközben úgy éreztem, lángra lobbanok.
– Apu most egy óriási szívességet kér tőled.
Elvigyorodott, én megdermedtem, ahogy a lányom átnézett a
vállam fölött.
A szemem láttára történt.
Felismerte. Azok a kurva fényképek, amiket megmutattam neki,
mert az járt az eszemben, hogy az anyja látványa megvigasztalhatja.
Régen, amikor még azt mondtam neki, hogy az anyja vissza fog
jönni. Hogy minden rendbe jön egy szép napon. Biztosra vettem
ugyanis, hogy Janelnek megjön az esze, és hazajön.
Vártam rá.
 Imádkoztam a visszatéréséért.
Könyörögtem érte.
Kibaszottul hűséges voltam.
– Ez itt az én anyukám? – Úgy tűnt, hogy zavarba jött, és nem
túl lelkes.
Aggódik.
Teljes erővel tombolt bennem a pánik.
– Igen, kislányom, igen. Én vagyok a te anyukád.
A testem minden izma megfeszült, és ütni akartam. Leüvölteni
Janel fejét. A képébe vágni, hogy takarodjon vissza abba a pokolba,
ahonnan felbukkant.
Arrébb léptem, hogy Frankie csak engem láthasson, és
könyörögve néztem a szemébe.
– Akkor most ugye megteszed apunak azt a szívességet,
kismanó?
Biccentett. Úgy tűnt, észrevette, mennyire zaklatott vagyok.
Megszorítottam a vállát.
– Kérlek, menj be a szobádba, és zárd be az ajtót! Ne gyere ki
addig, míg oda nem megyek érted, rendben? Megteszed ezt a
kedvemért?
Bizalommal eltelve rábólintott.
– Persze.
– Drága tündér vagy – mondtam, és reméltem, nem remeg a
hangom.
Mindaddig térden maradtam, míg az előszoba végébe nem ért.
Amikor hátrapillantott ránk, barna szemében kíváncsiságot és
leheletnyi félelmet fedeztem fel.
Mintha azt érezné, amit én.
Csakhogy bennem hosszú évek felgyülemlett gyűlölete tombolt.
Ez izzott bennem, amikor ökölbe szoruló kézzel lassan
felkeltem. Megcsikordult a fogam. Janel pedig? Könyörgő
arckifejezéssel nézett fel rám. Valamikor azt hittem, hogy nagyon
szép.
Lenyűgöző.
Itt volt ez a nő, akinek engedtem, hogy gúzsba kössön,
kifacsarjon, aztán végül eldobjon.
Könnycseppek csorogtak végig az arcán.
– Olyan nagylány – mondta elakadó hangon.
 – Eltelt három év. Mégis mire számítottál? – kérdeztem
vicsorogva.
Megrázta a fejét, és lesütötte a tekintetét.
– Nem is tudom. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Közben lehetett volna akár tegnap is.
Felháborodva felhördültem:
– Tegnap? Alig tudott járni, amikor leléptél. Jövőre iskolába
megy. Nehogy már csak úgy beállíts ide, és úgy tegyél, mintha
semmiről sem maradtál volna le, amikor valójában minden kimaradt
az életedből.
Megráztam a fejem. Vadul. Így akartam eltüntetni a benne
tomboló káoszt. Az őrjöngő, kavargó zűrzavart. Odaálltam Janel elé.
Ömlött belőlem a keserűség.
– Mit akarsz?
Ez a némber rám tört, és darabokra szaggatta bizonytalan
világunkat.
Most meg úgy állt előttem, mint az ártatlanság testet öltött
szobra. Mint akinek jogában áll mindenről dönteni.
– Te vagy a férjem.
Ezzel az erővel akár pofon is vághatott volna. A szavai felértek
egy hasba rúgással. Mintha egy gránát robbant volna fel mellettem.
– Ne merd ezt mondani! – figyelmeztettem halkan, fenyegetően.
– Ez az igazság.
Elöntött a düh.
– Nagyon régóta nem tartozol hozzám.
– Mindig is a tied voltam. Ugye emlékszel rá, hogy nem írtad alá
a válási papírokat. Te döntöttél így. Én meg nem elleneztem.
Basszus!
A kurva. Életbe.
– Ez semmit sem jelent – vicsorogtam.
Könyörgő arccal közelebb lépett.
– Ez mindennél fontosabb. Én…
Fájdalommal eltelve a házra pillantott, ami a családunk otthona
is lehetett volna. Csakhogy ő felgyújtotta. Porig égette, amikor
kilépett belőle, és csupán egy kibaszott búcsúlevelet hagyott maga
után, a képembe vágva, hogy minden az én hibám. Utána kitáncolt
az életünkből, és köddé vált.

Ú
 Úgy éreztem, mintha visszazuhantam volna az időben. Még
mindig annak a napnak a foglya voltam. Ott fekszik a döglött
kutyám a lábam előtt, a feleségem autója egyre távolodik.
Elhagyott engem.
A tekintetem átsiklott az utca túlsó oldalára. Rynna házára
súlyos kőhalomként borult az áthatolhatatlan csönd.
Ne hagyj itt!
Halk zokogást hallottam, amitől zavarba jöttem.
Visszafordultam Janel felé. Mindkét kezét a szívére szorította, mint
aki mindjárt elbőgi magát.
– Vele vagy? Rynnával?
– Honnan ismered? – förmedtem rá.
Úgy éreztem, tegnap este valójában Pandora dobozát nyitottam
fel. A múltam minden démona előtört belőle. Cseppet sem tűnt
meglepőnek, hogy az egyik most itt áll előttem. Megpróbál újra
beférkőzni az életembe, amiből én olyan nagy elszántsággal
próbáltam meg minden bajt kizárni.
Rynna.
A kis gazember.
A kis tolvaj.
Abban a pillanatban, ahogy felbukkant az életemben, a feje
tetejére állt az egész világom.
Janel homlokán ráncok jelentek meg, idegesen habozott, aztán
halkan megszólalt:
– Nem ismerem túl jól, de azzal azért tisztában vagyok, hogy ő
Corinne Dayne unokája. Tudod, más társaságba jártunk. Csupán…
meglepett, hogy itt van. Én… tudom, nincs jogom a
féltékenykedésre, de akkor is. Azt gondoltam, ha visszajövök
hozzád…
Elhallgatott, és az elképzelései a levegőben megdermedve az
iszonyat sűrű fátylaként borultak rám.
– Rosszul gondoltad. Te hagytál el minket. Nem gondolhatod,
hogy visszajössz, és mindenki csak rád vár.
– Tudod, nem maradhattam itt tovább. Ez a hely kiölte belőlem a
lelket. Te pedig…
– Akkor most mit keresel itt? – vágtam élesen újra a szavába.
– Én… segítettek rajtam. Egy pszichológus megmutatta, mit kell
tennem, hogy elhárítsam a problémáinkat. Felbátorított, hogy
küzdjek. A családomért.
Miről beszél ez a nő?
Gúnyosan felnevettem.
– Azért jöttél ide, hogy visszaszerezz engem?
– Igen.
Egész könnyedén mondta ki. Lazán. Mintha elvárná, hogy
megfeledkezzek a három esztendő minden szenvedéséről. Mintha
elhagynám a kedvéért Rynnát.
– Kicsit elkéstél.
– Sosincs túl késő. – Odalépett hozzám, két kézzel megragadta a
csuklómat. – Mindenképpen látnom kell Frankie Leigh-t. Nem
élhetek tovább nélküle. Egy pillanatnyi nyugalmam sem volt azóta,
hogy el kellett hagynom a gyermekemet. El sem tudod képzelni,
milyen irtózatos szenvedés az életem. Kérlek, értsd meg, miatta kell
visszatérnem. Ismernie kell az anyukáját.
Egész testem remegett a fájdalomtól.
Felfalt egy vadállat.
Hegyes agyarak roppantották el a csontjaimat.
Hiszen oly sokáig pontosan erről álmodoztam. Ezért
fohászkodtam, könyörögtem és zokogtam az üres éjszakában.
Térden állva esdeklő koldus voltam, aki hajlandó lett volna bármiről
lemondani, csak hogy a kislánya teljes életet élhessen. Hogy boldog
legyen. Az ő kedvéért eltitkoltam, mennyire megrázott és
megkínzott az anyja aljas árulása.
Ez az anyuka pedig újra itt volt. A tekintetem minden
önfegyelmem dacára a nyitott ajtó felé siklott. A gyerekem. Mindig
azt tettem, ami a legjobb neki. Csakhogy ebben a pillanatban
halvány fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Vajon most mi a
helyes?
– Nem hiszem, hogy ezt megengedhetem neked, Janel.
– Frankie a lányom.
– Akit elhagytál – mordultam fel, de csak egész halkan, nehogy
Frankie meghallja.
– Annyira megbántam – suttogta Janel. – Sajnálom. Bármire
hajlandó vagyok, hogy helyrehozzam a hibámat. Akármire. Kérlek,
adj nekem még egy esélyt. Mindenképpen látnom kell az én kicsi
lányomat.
 3 3 . FEJE Z E T
Rynna

Zihálva, a sírással küszködve áttántorogtam a házamba. Meg

próbáltam nem szétesni, pedig ekkor már jól tudtam, nem fog
sikerülni.
Janel.
Janel.
Rex.
Frankie.
Istenem.
Mélyen belém hasított a fájdalom, és egyszerűen kettétépett. A
mellemre szorítva Milót az égre emeltem a tekintetem. A könnyek
végigcsurogtak az arcomon, ráfolytak a hajamra.
Miért?
Miért ilyen kegyetlen velem az élet? A sors könyörtelen. Torz és
perverz.
Letettem Milót a földre, és kétségbeesetten megpróbáltam
előszedni a táskámból a telefonomat. Majdnem kiesett remegő
kezemből, amíg kikerestem Macy számát. Végre meg tudtam
nyomni a hívás gombot. Kétszer is kicsöngött, mielőtt megszólalt
volna az álomittas hang.
– Halló?
Nála három órával korábbra járt. Egyértelmű, hogy
felébresztettem. Szükségem volt rá. Nem volt senki, akire
számíthattam volna. A rám törő fájdalomtól zihálva elbőgtem
magam. Nem tudtam szavakba önteni az elmémet bilincsbe verő,
kétségbeesett, kavargó, őrjöngő zavart.
– Ryn… te vagy az? – Szinte láttam magam előtt, ahogy
megpróbál felébredni. Sütött a pánik a hangjából. – Ryn, mi a haj?
Mondd el, mi történt!
– Itt van. – Csak vinnyogni tudtam.
– Kicsoda? – kérdezte, de aztán rájött. Elhallgatott, pedig
bizonyára szeretett volna elárasztani aggódó kérdéseivel. – Basszus!
Hol futottál bele?
– Ő… – Megpróbáltam megkeresni a megfelelő szavakat,
miközben majdnem megfulladtam az iszonyatos igazságtól. – Ő
Frankie anyukája.
Felnyögtem.
– Ó, istenem, Rynna… drágám… basszus. Úgy sajnálom.
– Nem tudom elhinni – suttogtam.
Rex. A férfi, akibe fülig belezúgtam.
Egykor ők összetartoztak. Ettől a padlóra kerültem.
Elképzeltem, ahogy megérinti Rexet. Ahogy Rex megérinti őt.
Rám tört a hányinger.
Szédültem, kavargott bennem az undor.
Mintha bevágtak volna egy hatalmas centrifugába.
– Rex tudja?
A fájdalomtól alig tudtam megszólalni.
– Nem – nyöszörögtem. – Csak tegnap este mondtam el neki,
hogy mi történt. Azt viszont nem tudja, hogy Janel volt az.
Tegnap éjjel azt gondoltam, a nevek nem számítanak. Nem
fontos, ki követte el a bűnt, hiszen egyedül csak a sebhelyeket
őrizzük meg.
Ezek a forradások azonban most felszakadtak.
– Akkor most mit csinálsz?
– Nem tudom. Ő, ő most… odaát van náluk, és nekem
halványlila gőzöm sincs, mit kellene tennem. Janel a kislány anyja.
Letaglózott ez a felismerés.
Fájdalom.
Elutasítás.
Megbánás.
Janel Frankie Leigh anyukája. Ezen nem tudok változtatni.
Egyszerűen nem állhattam az igazság útjába, függetlenül attól, hogy
mennyire szerettem azt a lánykát.
– Ryn, annyira sajnálom. Mondd meg, hogy mit csináljak!
Hogyan tudnék segíteni neked?
– Nem hiszem, hogy bárhogy is tudnál segíteni.
– Kikészülök már a puszta gondolattól is, hogy ott zokogsz a
semmi közepén, és nincs melletted senki, aki beléd tömhetne egy
liter fagylaltot.
A sírással küszködve elnevettem magam.
 – Bárcsak itt volnál mellettem!
– Ha szükséged van rám, felülök az első gépre. Csak csettints, és
én indulok.
– Tudom. Köszönöm szépen.
– Csak… Tarts ki, Ryn! Rex valószínűleg ugyanannyira
megdöbbent, mint te. Várd ki, hogy mit lép, hogy mit szól az
egészhez.
Bólintottam. Ez volt az egyetlen észszerű dolog, amit tehettem.
A várakozás.
Csak az a helyzet, hogy ebbe akár bele is pusztulhatok.

Három órával később az étteremben voltam. Kiderült, hogy nem

bírok várni. Nem tudtam megülni a fenekemen, miközben Janel ott
volt az utca túloldalán Rex és Frankie mellett. Megőrjített, hogy nem
látok át a falakon, és nem hallhatom, miről beszélnek.
Kínszenvedés. Más szóval nem lehetett leírni azt, amin
keresztülmentem. Tépett, marcangolt és felőrölt. Úgy éreztem,
mintha darabokra szaggattak volna, és rám zúdult a fehéren izzó
szenvedés.
Így aztán elmentem az egyetlen olyan helyre, amiről tudtam,
hogy megnyugtat. Megálltam a félhomályos, régi étteremben,
felemeltem egy kétkezes kalapácsot, és úgy tettem, mintha tudnám,
hogy mihez kezdhetnék vele.
Mintha fontos lenne, hogy itt vagyok.
Vastag porréteg lepte be a padlót, a bokszok faláról leszedték a
műanyag borítást, az egyik oldalon halomba rakták őket, és a
helyiséget előkészítették annak, aki majd felteszi az új burkolatokat.
Nyoma sem volt a régi asztaloknak, a tátongó üresség csak az új
bútorokra várt.
Lenyűgöző volt, hogy Rex emberei mennyi mindent
megcsináltak ilyen rövid idő alatt.
Mintha csak egy álomban jártam volna. Alig néhány nappal
ezelőtt ugyanitt álltam, és az izgalomtól meg a reménytől remegve
elképzeltem, milyen lesz az étterem, ha elkészülünk vele. Ha eljön a
nap, amikor végre bekapcsolhatom a már megrendelt, ragyogó
„Nyitva” neontáblát, és amikor majd sorban állnak a vendégek, mert
szeretnék megkóstolni a nagymamám hagyatékát, ami hamarosan az
enyém lesz.
 Végigfutott a hátamon a hideg, így emlékeztetve arra, hogy ezek
a falak még titkokat rejtegetnek. A múltam visszhangként
nekikütközött és visszaverődve körülölelt.
Megfordultam a régi pult felé, és megmarkoltam a kopott
deszkát. Így legalább volt miben megkapaszkodnom.
Megdermedtem, amikor megéreztem valamit a hátam mögött.
Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt. Abban a pillanatban jéggé
vált körülöttem a levegő, és vadul lüktetett a feszültség.
A rossz érzés nekizúdult a falaknak. Visszaverődve róluk
megerősödött, kiterjedt, megragadott engem, és zabolátlanul rángatni
kezdett.
Ólomsúlyúvá váltam.
Esküszöm, hogy a saját lábamban éreztem a közeledő fáradt
lépéseit. Kettőnk között elektromossággal telt meg a levegő. Ezúttal
azonban nem élveztem az őrjöngő erőket.
Lassan letettem a kalapácsot a padlóra, és megfordultam. Ez a
férfi elég erős volt ahhoz, hogy messziről megérintsen és zihálásra
késztessen. Hullámzott a mellem, amikor megpillantottam.
– Rex – suttogtam.
– Rynna. – Elbizonytalanodva mocorgott, és egy nyugtalan
mozdulattal hátrasimította néhány hajtincsét. Úgy bámulta a padlót,
mintha ott rejtőzködne a válasz. Halkan, bűntudatosan beszélt. –
Istenem, Rynna… Soha a büdös életben nem gondoltam volna arra,
ami ma reggel történt.
Megszédültem, levegő után kapkodtam, és megpróbáltam
összpontosítani. Hogy kitisztuljon a fejem. Azzal kellett törődnöm,
ami igazán fontos.
– Hol van Frankie?
Nyelt egy nagyot, a szemembe nézett.
– Elvittem anyámhoz. Nem akarom, hogy ott legyen ennek a
kavargásnak a közepén. Főleg mivel fogalmam sincs arról, hogy
most mégis mi a fenét kellene tennem.
– Mit akar az a nő? – tört elő belőlem a kétségbeesett kérdés.
Te mit akarsz?
Ezt akartam kérdezni, de túl gyáva voltam hozzá. Féltem a
válaszától. Megrémültem attól, hogy ez a férfi milyen érzelmeket
vált ki belőlem. Minden, ami az enyém volt, ma már az övé.
A testem.
 A szívem.
Az elmém.
Remegett a szája, ahogy engem bámult, a semmibe nézett és
majdnem összeomlott.
– Frankie-t. Engem. Basszus, nem tudom.
Megkínzott zokogás tört elő a szívem mélyéről, és a hasamra
szorítottam a kezem.
– És te mit akarsz?
Rex abban a pillanatban odaugrott hozzám. Két hatalmas keze
rásimult az arcomra, és arra kényszerített, hogy felnézzek rá.
– Téged! Istenem, Rynna. Téged akarlak!
A megkönnyebbülés majdnem olyan erős volt, mint előbb a
fájdalom. Olyan zabolátlan, mint a Rex szemében izzó szenvedés. A
tekintetéből valósággal üvöltött a lelkiismeret-furdalás.
– Van valami, amit el kell mondanom neked, Rynna.
A szemébe néztem. Feszülten. A boldogságom múlhat azon,
amit mondani fog.
Becsukta a szemét, és az arcára mérhetetlen megbánás ült ki.
– Én…
– Igen? – könyörögtem.
Megrázta a fejét, kissé félrehajtotta, és úgy húzott oda magához,
mint aki ezzel is azért könyörög, hogy értsem meg.
– Nem váltam el tőle, Rynna.
Megdermedt a szívem.
Kővé vált az iszonyattól. A hitetlenkedéstől.
– Tessék? – kérdeztem újra, ám most azért, mert nem akartam
elhinni az előbbi választ. Reméltem, azt mondja, hogy csak
félreértettem a szavait. Egyáltalán nem arról beszélt, amit hallani
véltem.
Megpróbáltam lerázni magamról a karját, de ő erősebben
szorított.
– Nem írtam alá a hivatalos papírokat, Rynna. Iszonyúan
sajnálom. El kellett volna mondanom neked. Istenem, ezt kellett
volna tennem.
Ismét lesújtott rám a rosszullét. Ezúttal olyan erővel, hogy
majdnem összeestem.
– Akkor… Ő még mindig… a te feleséged? – kérdeztem, de ez
úgy hangzott, mintha vádaskodnék. Ez a helyzet azok után, ami
történt velünk? Hogy megismerte minden titkomat és elmondott
mindent nekem? Hogy a fenébe hagyhatta ki éppen ezt?
Lelki szemeim előtt gyorsan egymás után emlékképek villantak
fel. Szóval ezért viselkedett így Rex. Ezért reagált olyan furcsán,
amikor először találkoztunk. Egyetlen nővel sem volt azóta, hogy
Janel elhagyta. Én voltam az első. Rex persze figyelmeztetett, és
nem is egyszer megmondta, hogy semmit sem kaphatok tőle.
Iszonyodva szólaltam meg:
– Hiszen te rá vártál. Az egész idő alatt azt vártad, hogy
visszajöjjön.
Elsírtam magam, megpróbáltam kiszabadulni.
– Még csak esélyünk sem volt arra, hogy működjön, igaz? –
Alig tudtam megszólalni, mert egy gombóc zárta el a torkomat.
Zokogtam, a mellkasomba maró fájdalom miatt nem kaptam levegőt.
– Végig csak rá vártál!
Most pedig itt van.
Janel.
Ó, istenem!
A számra szorítottam a kezemet, nehogy minden előtörjön
belőlem. Kirobbanjon az ajkaim közül az a gyűlölet, ami azóta
sötétlik bennem, hogy megpillantottam azt a némbert Rex ajtajában.
Mondjam el neki, hogy kicsoda Janel valójában? Hogy mit követett
el?
Csakhogy Frankie anyjáról van szó. Hogyan tehetném ezt velük?
Semmiképp sem. Nem fogom csak azért befeketíteni Janelt, mert az
övé mindaz, amire vágyom. Hiszen megtörténhet, hogy az évek
során megváltozott. Ahogy Rexnek is mondtam, több mint tíz év telt
el azóta.
Valósággal meghasadt a lelkem. Egy legyintéssel elintéztem az
előbbi gondolatot, hiszen pontosan tudtam, milyen ember az a
nőszemély. Vagy talán csak a féltékenység vezérel? Azért, mert ő
Frankie anyja? Mert ő Rex felesége?
A felesége.
A hányingertől elködösültek az érzékszerveim, és az ereimben
vér helyett fájdalom áradt.
Rex könyörgő tekintettel megpróbált újra megérinteni. A
közelségétől majdnem lángra lobbant a testem. Ettől még jobban
sajgott a szívem.
 – Nem, Rynna, nem. Basszus! Igenis van esélyünk. Neked és
nekem. Így kell, hogy legyen.
Kétségbeesetten remegett a hangja.
Rámeredtem, megpróbáltam megérteni ezt a helyzetet. Rengeteg
iszonyatos érzés hullámzott végig rajtam. Harag. Fájdalom. A
túlságosan is káprázatosan ragyogó szeretet. Megpróbáltam
önmagamba nézni és kideríteni, mi volna helyénvaló.
Csakhogy elvakított az árulásuk tudata. Ők ketten elárultak.
Hogy a fenébe lehetne összhangba hozni a szerelmet az árulással?
– Hazudtál nekem!
– Dehogy hazudtam, Rynna. El akartam mondani. Esküszöm,
tényleg el akartam mondani!
– Tegnap éjjel lett volna rá alkalmad. Nős vagy, Rex! Feleséged
van, mert így akartad! Mert arra vágytál, hogy az a nő visszatérjen
hozzád. Istenem!
Ezt már csak nyöszörögve mondtam.
– Esküszöm neked, Rynna, nem így van!
Vadul megráztam a fejem.
– El kellene döntened végre, mit akarsz kezdeni az életeddel,
Rex. Mert én nem lehetek a párod. Nem, hiszen van feleséged.
– Nem! – hördült fel Rex és megrázta a fejét. – Kizárt dolog,
hogy én újra összejöjjek azzal a némberrel, Rynna. Kizárt, mert
csakis téged akarlak!
– Nem lehe… – Egy csókkal zárta el a számat. Annyira
kétségbeesett volt, hogy majdnem levett a lábamról. Szerettem
volna, ha ez történik. Sodorjon magával, szeressen és igázzon le.
Tegyen úgy, mintha komolyan gondolná. Én meg eljátszottam volna,
nem tudom, hogy egy nős férfi csókol, akit a felesége otthon a
házában vár.
A keze még az arcomra simult, amikor elhúzta a fejét.
– Könyörgök.
Megragadtam mindkét csuklóját, és könnyes tekintettel a
szemébe néztem. Forró cseppek folytak végig az arcomon, és
rácsöppentek összefonódó ujjainkra.
Ez a gyönyörű, aranyszívű férfi nem az enyém.
Szenvedés.
Kín.
Rettentő fájdalom.
 Egy sikítva pörgő tornádó tombolt körülöttünk.
– Nem tarthatlak meg, ha egyszer soha nem voltál az enyém.
Felhördült, most ő ragadta meg a kezemet.
– Ne tedd ezt velem, Rynna! – kérte rekedt hangon. –
Megígérted nekem, hogy nem menekülsz el. Hogy nem mész el
innen. Megígérted.
Láttam magam előtt Janel arcát. Ahogy megérinti Rexet. Ahogy
Rex megérinti őt.
– Nem lehet – suttogtam, és éreztem, hogy szilánkokra hasad a
szívem.
Úgy zihált, mintha fizikai fájdalmak gyötörték volna, aztán
megfordult és elindult kifelé. Kinyitotta az ajtót, és amikor
megtorpanva visszanézett rám, az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Azt ígérted, hogy maradsz.
Megráztam a fejem.
– Megbíztam benned. Te viszont hazudtál.
Nyelt egy hatalmasat, mintha csak most szembesült volna a
valósággal. Nem tartotta fontosnak közölni velem azt a tényt, hogy
felesége van.
Ez most akkor mit árul el a kapcsolatunkról?
Rex megfordult, és eltűnt a szemem elől.
 3 4 . FEJE Z E T
Rex

Erőnek erejével kellett elszakadnom tőle. Rávettem magam arra,

hogy kisétáljak az étterem ajtaján, pedig pontosan az ellenkezőjét
szerettem volna tenni. Egész idő alatt remegtem az iszonyatos
fájdalomtól.
Hiszen megígérte.
Kitántorogtam a vakító napfénybe, összehúztam a szememet a
kegyetlen valóság látványától, és közben az járt az eszemben, ilyen
lehet, amikor valakit elevenen felfalnak. Az ember világosan érzi,
ahogy szétmarcangolják minden porcikáját, elpusztítják, miközben
képtelen bármit is tenni ez ellen, csupán elfogadhatja, hogy lassú,
fájdalmas halál vár rá.
Szétmarcangolják.
Velem ez történt. Minden elhalt bennem, és amit felajánlottam
Rynnának, lassan semmivé vált.
Ennyivel több hely maradt bennem a keserűség számára.
Hely a dühnek, a gyűlöletnek és az őrjöngő tengerként tomboló
kérdéseknek.
Kábultan felmásztam a teherautóm vezetőfülkéjébe, becsaptam
az ajtót, és elfordítottam a slusszkulcsot. Feldübörgött a motor.
Kikanyarodtam az úttestre.
Szenvedtem.
Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, hogy tovább
könyörögjek Rynnának, ám ehelyett a házam felé vettem az irányt.
Továbbra sem tudtam igazából elhinni, hogy a feleségem ott állt
az ajtóm előtt.
Basszus!
A feleségem.
Fél kézzel megdörzsöltem a szememet, talán azt remélve, hogy
ettől majd tisztábban látom a dolgokat, miközben még sosem
bolyongtam ilyen sűrű ködben.
 Visszatért, bizony, és Frankie kell neki meg a férje, és én nem
tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel.
Legszívesebben elutasítottam volna. Menjen a picsába, mert
akkor Rynna meg én ott folytathatnánk, ahol az előző éjjel
abbahagytuk. Összebújva egymás karjában. Tökéletes ölelésben.
Csakhogy ekkor eszembe jutott, hogy mire tettem esküt az
esküvőnk napján. Gúnyosan felrémlett előttem a fogadalom, amit
akkor kimondtam.
Megtehetem, hogy semmibe veszem? Hogy megfeledkezem
róla? Talán nem számít az adott szavam? De mégis, mi a fenéért
érzem azt, hogy hűségesnek kellene lennem, ha egyszer az a némber
annak idején elhagyott?
Rohadjon meg a hűségem!
Ő rúgta fel a házasságunkat. Elárult, cserbenhagyott és
félrevezetett. Hiszen, basszus, fogalmam sincs, merre járt az elmúlt
három évben. Hogy mit művelt ezalatt. A rosszulléttel küszködve
döbbentem rá arra, hogy igazából nem is érdekel.
De hát valójában nem is számít az egész, igaz? Mert Rynna már
döntött helyettem. Félrelökött az útjából, amire amúgy nagyon is
rászolgáltam.
Istenem! Mégis mi a fene járhatott az eszemben, amikor úgy
döntöttem, hogy nem szólok neki? Azok a szavak piszkos titokként
pecsételték le a számat. Rynnának igaza volt. Csak az időt húztam.
Éveken át vártam Janelre, hogy visszatérjen.
Csakhogy a legfontosabb dolog elkerülte Rynna figyelmét. Az ő
felbukkanása mindent megváltoztatott. Ahogy színre lépett, többé
már nem létezett az üresség, amit Janel hagyott maga után. Nem
volt, mert Rynna teljesen kitöltötte.
És a helye mostanra sokkal mélyebb, sötétebb, fojtogató
szakadékká változott. Tátongó, feneketlen űrré, ami beszippantott,
hogy az idők végezetéig zuhanjak a végtelen, fekete semmibe.
Balra kanyarodva megérkeztem az utcánkba. Elhaladtam a
magas fák árnyékában meghúzódó, boldog házak előtt. Ez a
városrész a családok igazi otthona volt.
Lassítva beálltam a házam elé, és összerezzentem, mert még
mindig ott parkolt az az ütött-kopott járgány, amivel Janel három
évvel ezelőtt lelépett. Komoran, vészjóslón állt a nyári nap vidám
fényében. Feloldhatatlan ellentmondássá vált életem minden része.
 Régen azért imádkoztam, hogy Janel térjen vissza, ám most
kikészített, hogy a fohászom meghallgatásra talált.
Nekiszorítottam a homlokom a kormánynak, vettem egy mély
lélegzetet, aztán erőt véve magamon kimásztam a vezetőfülkéből.
Undorral töltött el minden egyes lépés, és a házhoz közelebb érve
egyre jobban elgyengült a lábam.
Bedugtam a kulcsot a zárba, és kinyitottam az ajtót. Teljesen
kiürült a lelkem, csak a letörtség maradt bennem, amikor beléptem.
Janel ott állt a konyhában. A kezét tördelve megfordult, és
várakozva nézett fel rám.
Odadobtam a kulcsomat az ajtó melletti kisasztalra.
– Maradhatsz – mondtam jeges hangon.
Megkönnyebbülve felsóhajtott, és sietve elindult felém.
Undorodva megráztam a fejem, és hátrébb léptem. A nő megtorpant.
Tényleg annyira ostoba volna, hogy nem érti, miért utasítom el?
Nem fogja fel, hogy mit tett velem?
– A hálószobában alhatsz, én meg kint, a kanapén. – Remegtem
a dühtől, amikor ezt mondtam. Nem tudtam elfojtani magamban.
Tombolt és zúgott bennem a harag, és éppen az a szabadság vert
bilincsbe, amit Rynna mellett ismertem meg.
Janel arcán felvillant a csalódottság, és újra a kezét tördelte.
Zord hangon folytattam, nem titkoltam el, mit érzek, és úgy véltem,
nem tehetek másként.
– Nem maradhatsz egyedül Frankie-vel.
– De hát…
– Neked ebbe nincs beleszólásod, Janel. Elhagytál minket, és ha
látni akarod Frankie-t, azt csak az én szabályaim szerint teheted. Ha
nem tetszik, nyugodtan kisétálhatsz az ajtón.
A kijáratra mutattam, és azt reméltem, hogy megérti a
célzásomat.
Nyelt egyet, és bólogatva jelezte, hogy folytassam.
– Rendben. Mondtam, hogy bármit megteszek érte.
– A gyerek zavarban lesz, és ezt neked is figyelembe kell
venned. Időbe telik, míg újra hozzád szokik. Neked viszont be kell
bizonyítanod, hogy valóban itt akarsz lenni. Csak akkor bízom meg
benned, ha látom, hogy tényleg megváltoztál.
Kék szemével őszintén rám nézett, szőke copfja meglendült,
amikor gyorsan közelebb lépett hozzám.
Í
 – Így lesz! Bármire hajlandó vagyok! Mi lenne… ha az
irodádban dolgoznék? Vagy fizikai munkát is végezhetnék!
Megmutatnám neked, hogy megkomolyodtam. Megváltoztam, Rex.
Tényleg.
A hitetlenkedéstől tágra nyílt a szemem.
– Azt hiszem, kicsit elszaladtak veled a lovak, nem igaz?
– Én csak szeretném helyrehozni a dolgokat. Hogy mi ketten…
Mi van velünk?
– Mi már nem tartozunk össze, Janel.
Megtántorodott.
– Rynna miatt? – nyöszörögte.
Fájdalom mart belém, mintha egy golyó a szívem kellős
közepébe talált volna. Megpróbáltam elrejteni a kínjaimat, de
pontosan tudtam, hogy Janel felfigyelt rá.
– Semmi közöd ahhoz, hogy mi van Rynna meg közöttem.
– De hát a férjem vagy, Rex.
Kikerültem, és bementem a konyhába. Kivettem egy sört a
hűtőszekrényből, és mindent megtettem azért, hogy ne robbanjak fel.
– Akit elhagytál.
– De most visszajöttem! Visszajöttem, mert hiányoztatok nekem.
Szenvedés volt minden napom – bizonygatta.
Megremegtem. Nem akartam hallani. Nem számított, hogy mi
jár a fejében.
– Túl késő.
A hátam mögül hallatszott a könyörgő hang.
– Sosincs túl késő.
 3 5 . FEJE Z E T
Rynna

Azt hiszem, tökéletes volt az időzítésem. Kinéztem az ablakon, hogy

tiszta-e a levegő, mielőtt futásnak eredtem volna a kocsim felé.
Gondosan ügyeltem rá, nehogy összetalálkozzunk.
Ők viszont pontosan ekkor bukkantak elő. Rex kilépett a
verandára, és megfordult, hogy bezárja az ajtót. Frankie a nevemet
kiabálva szökdécselt le a lépcsőn:
– Rynna, Rynna! Mit csinálsz ma? Lemegyünk a tóra. Jössz te
is?
Janel a lépcső tetején állt kettejük között. Keresztbe fonta a
karját a mellén. Gyűlölködve nézett rám, amikor találkozott a
tekintetünk.
Megpróbáltam lenyelni a fájdalmamat. Ügyetlenül a terepjáróm
felé tántorogtam, hogy kinyissam az ajtaját. El kell tűnnöm innen.
Elmenekülök. Ehelyett olyan szörnyen remegett a kezem, hogy
elejtettem a kulcsot. Nagyot csattant a földön. Ezzel csupán annyit
sikerült elérnem, hogy most már mind a hárman engem bámultak.
Felkaptam a kulcsot, megpróbáltam megnyugodni, elérni, hogy
ne zakatoljon a szívem és ne remegjen a hangom.
– Azt hiszem, ez nem volna túl jó ötlet, Frankie.
– Jaj, Rynna! Annyira hiányzol nekem!
Te is nekem. Te is nekem. Te is nekem.
Forogni kezdett velem a világ. Remegtem a fájdalomtól.
Beszívtam a levegőt, pislogtam, és csak suttogni tudtam.
– Te is hiányzol nekem.
Nagyon.
– Milónak lenne kedve velünk jönni?
Janel mögött Rex lassan megfordult. Összerezzent, amikor
megpillantott, és abban a pillanatban lesütötte a tekintetét. A veranda
deszkáit bámulta. Úgy tett, mintha én ugyanolyan csúnyán elbántam
volna vele, mint ő velem.
 Janel arcáról eltűnt a gyűlölet, ragyogó mosollyal nézett fel a
férfira, majd a kezét Frankie vállára tette.
– Gyere, drágám! Induljunk, nehogy elkéssünk.
Csak nagy nehezen tudtam beülni a kormány mögé. Becsaptam
a kocsi ajtaját. A könnyeimmel küszködve léptem a gázra. Nem
akartam, hogy Janel tanúja legyen az összeomlásomnak.
Összeszorítottam a fogam, és három gyors kanyarral később már a
főúton repesztettem.
Útközben teljesen szétestem. Nem láttam a könnyektől.
Befordultam egy áruház parkolójába, beálltam egy üres helyre. Két
kézzel szorítottam a kormányt. Lehajtottam a fejemet. Ziháltam.
Rex hazudott nekem.
Talán eleve az volt megírva a sors könyvében, hogy ez történjen
velünk.
Lehet, hogy Janel megváltozott. Talán pontosan olyan lett, akire
szükségük van. Vele talán teljes család lehet belőlük. Lehet, hogy
képes lesz elűzni a Rex tekintetének legmélyén honoló sötétséget?
Képtelen voltam elfogadni ezt. Azt, hogy ő Rex felesége. Hogy
összetartoznak. A szívem egyre azt üvöltötte, hogy az a férfi az
enyém!

Összerezzentem, amikor feltárult az étterem ajtaja. De nem az lépett

be rajta, aki miatt az elmúlt öt nap során egyfolytában sajgott a
szívem. Ehelyett valósággal elsöpört a zord, könyörtelen düh.
Éppen sepregettem, rendet akartam csinálni, mindent por lepett,
mert átcsiszolták a pult tetejét. Valamivel el kellett foglalnom
magamat.
Pontosan tudtam, ha tovább tart ez a téblábolás, abba bele fogok
őrülni.
Most viszont döbbenten fordultam az étterembe berontó asszony
felé. Harag és elkeseredettség sugárzott belőle.
Farmert, csizmát és bő blúzt viselt. Szőke haja alul sötétebb
árnyalatú volt, és a hosszú tincsek csigákban omlottak a vállára.
Természetes, nyugodt szépség áradt belőle. Csupán a szája
szegletében látszódtak halvány ráncok.
A szeme pedig…
A tekintete meleg és komoly volt, bár ebben a pillanatban
őrjöngő indulat tombolt benne.
 Zsályaszürke.
Kihagyott a szívem.
Rex anyja állt előttem.
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és alaposan megnézett
magának.
– Ezek szerint te vagy Rynna Dayne.
Letettem a seprűt és a lapátot. Megpróbáltam kihúzni magam,
féltem, hogy széthullok, a hangom még így is remegett, amikor
válaszoltam:
– Így igaz. Te pedig bizonyára Jenny Gunner vagy.
Alig tudtam kimondani a nevét.
Ahogy ott állt előttem, mintha vihar tombolt volna benne. Végül
valamilyen döntésre juthatott, mert szusszant egy nagyot, és
felszegte az állát. Már nem volt olyan dühös, mint az előbb.
– Bárcsak mi ketten más körülmények között találkozhattunk
volna – mondta. – Őszintén megmondom, azért jöttem ide, hogy
szétrúgjam a seggedet, amiért szilánkokra zúztad a fiam szívét. Most
viszont nagyon is úgy tűnik nekem, hogy a szakításotok téged is
csúnyán megviselt.
Önkéntelenül elnevettem magam: nem semmi ez a nő… Tényleg
nem semmi. Magabiztos, rámenős, mégis aranyos. Igazi vidéki
nagyasszony. Pontosan olyan, mint azok, akik körülvettek engem
gyerekkoromban.
Megpróbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült.
– Igen… Azt hiszem, kicsit nekem is fáj a szívem.
Egy kicsit.
A gyomromat ellepte a belsőmet borító, borotvaéles
üvegszilánkok halmaza. A darabkák minden egyes lélegzetvétel után
mélyebbre fúródtak a húsomba.
Iszonyatos, könyörtelen fájdalom gyötört.
Félrehajtotta a fejét.
– Na, hol szorít a cipő?
Erőltetett mosolyom sírásba torkollott.
– Hol szorít a cipő? – Megráztam a fejem, és pislogva az
ablakon át beáradó napfényben csillogó porszemcsékre néztem.
– Rex házas. A felesége most is ott van nála. Mégis miféle alak
volnék, ha megpróbálnám megzavarni a boldogságukat?
 Pontosan azt az érvet hoztam fel most, amivel egyfolytában
próbáltam magamat kábítani. Talán jobb lesz nekik Janellel. Egész
héten arról győzködtem magamat, hogy esetleg eleve így akarta a
sors. Az lesz a legjobb, ha eltűnök.
Csakhogy egyre inkább úgy éreztem, hogy valójában a félelem
késztet meghátrálásra. Ott van a vetélytársam, és én nem tudom,
hogy ez mit jelent nekem és Rexnek. Mindörökre Janel arcát látnám
magam előtt, ha csak egyszer is megengedném Rexnek, hogy újra
megérintsen. Talán azért voltam ilyen távolságtartó, mert szerettem
volna megúszni még egy ugyanolyan durva elutasítást, ami miatt
annak idején elmenekültem innen.
Jenny Gunner egy pillanatig sem habozott.
– Már az a puszta tény, hogy ez felmerült benned, napnál is
világosabban bizonyítja nekem, hogy a fiamnak pontosan rád van
szüksége.
Gyorsan elfordultam, hogy összeszedjem magam, aztán újra a
szemébe néztem.
– Ő Frankie anyja, Jenny. Én…
– Te szereted őket.
Nem kérdezte, hanem kijelentette.
A mellemre szorítottam a kezem.
– Nagyon. Éppen ezért vagyok hajlandó lemondani róluk.
Elfordult tőlem, és lassan körbesétált az étteremben.
Végigsimította az elmúlt héten megérkezett, új asztalokat. Halkan,
töprengve beszélt:
– Tudod, arra neveltem a fiamat, hogy jó legyen. Tisztelje
azokat, akiket az útjába sodor az élet. Tartsa be az adott szavát. Talán
azért, mert az apja abban a pillanatban megpattant, amikor
megmondtam neki, hogy gyermeket várok. A vérévé vált a hűség.
Én pedig ezt cseppet sem bánom. Hogy ilyennek neveltem.
A válla fölött rám nézett.
– Rex végtelenül tisztességes ember. Becsületes és nemes. Ha
szeret valakit, akkor tiszta szívéből teszi ezt. Csakhogy e miatt a
szeretet miatt időről időre nagyon csúnyán megjárta.
Az égre emelte a tekintetét. Vett egy mély lélegzetet, és egész
testében megremegett.
– Amikor Sydney eltűnt, attól tartottam, hogy mindörökre
elveszítettem a fiamat. Persze testben ott volt velem. Na de a többi
része, a lenyűgöző jókedve? A ragyogó mosolya és a lángoló
lelkesedése? Semmivé foszlott. Aztán megszületett Frankie…
Frankie Leigh. Rex lelkében pedig újra fellángolt a hamvadó parázs.
Ismét lobogott benne a tűz. Bármire hajlandó lett volna azért a
gyerekért.
Ismét rám pillantott.
– Janel pedig? Ő mindig csak púp volt a hátán. Azért próbálta
meg szeretni, mert úgy vélte, ez a helyénvaló. Én pedig nem
figyelmeztettem. Nem mondtam, hogy hibát követ el. Hiszen a fiam
ezzel is megpróbált tisztességesen viselkedni. Csakhogy Janel egy
megátalkodott kis ringyó. Soha nem volt más, csak egy pióca. –
Körülnézett az étteremben, és megcsóválta a fejét. – Komolyan nem
értem, hogy a nagyanyád miért tűrte el olyan sokáig.
Ez a mondat elég volt ahhoz, hogy csúnyán zavarba jöjjek.
– Tessék? Miről beszélsz?
Szembefordult velem.
– A nagyanyád…
Összevontam a szemöldököm.
– Hallottam, hogy róla beszélsz… De Janel… Itt dolgozott? Rex
feleségeként?
Zavartan összeszűkült a szeme.
– Szerintem az a nőszemély egész életében a nagyanyádnak
dolgozott. Ha jól tudom, rögtön a középiskola után itt helyezkedett
el.
Ó, istenem.
Átöleltem magamat. Mégis mi a fenéért gondoltam, hogy Janel
nem maradt itt, a Pitében? Hogy a távozásom után a nagyanyám
páros lábbal rúgta ki.
Rám tört a bánat.
Amikor megérkeztem Kaliforniába, felhívtam a nagymamámat,
és elmondtam, hol vagyok. Az értésére adtam, egyetlen szót sem
akarok arról hallani, hogy mi folyik Gingham Lakesben, és mi
történik az ott lévőkkel. Megmondtam, hogy egyedül ő érdekel.
Szerettem volna úgy tenni, mintha ez a kisváros soha nem is
létezett volna.
Az élet persze itt sem állt meg.
A nagymamám nem is sejtette, hogy Janel mit követett el
ellenem. Nem volt oka arra, hogy kiadja az útját.
 – Mi a baj? – kérdezte Jenny, és óvatosan közelebb lépett
hozzám.
– Én… Nem tudtam, hogy később is a nagymamámnak
dolgozott. Hogy itt volt. Ez annyira… Helytelen.
Nagyon az.
Borzasztóan.
Valami motoszkálni kezdett a fejemben. Mintha a tudatalattim
halkan figyelmeztetni akart volna valamire.
– Ismerted őt?
Éppen csak hogy bólintottam.
– A kamaszkoromat a nagymamám mellett töltöttem.
Jenny felhorkant.
– Janel egy megátalkodott bajkeverő, Rynna. Ne engedd, hogy
félrevezessen!
Odaállt elém, és megérintette az arcomat. Könyörgő képet
vágott.
– A fiam rászolgált a boldogságra. A kisunokám meg…
Megérdemli, hogy biztonságban éljen. Mind a ketten kiérdemelték a
szeretetet. A valódit. Nézd, én nem ismerlek téged igazából, de
mindig is úgy véltem, jól meg tudom ítélni az embereket. Biztosra
veszem, hogy te is méltó vagy a boldogságra.
Döbbenten néztem, ahogy egyszer csak elindul, ki az étteremből.
A nyitott ajtóban még megtorpant, és hátrapillantott a válla fölött.
– Nem bízom abban a ribancban, Rynna. Viszont te és a fiam…
Nektek nagyon is a helyén van a szívetek. Csakhogy az esetleges
önfeláldozásotokkal szélesre tárjátok az ajtót a kis vipera előtt, aki
újra belétek fog marni.
A fejem még akkor is zúgott, amikor eljöttem a Pitéből. Már
felgyulladtak az utcai lámpák, és az alkonyat mélykékre festette az
égboltot. Az alabamai forróság helyét átvették a hűvös széllökések.
A szellő végigsiklott a csendes utcákon, és a kis boltokat bezárták
estére.
Egy egész napot töltöttem odabent.
Dolgoztam, takarítottam, és közben megpróbáltam
megemészteni mindazt, amit Jenny Gunner az értésemre próbált
adni. Mire figyelmeztetett? Egészen addig töprengtem ezen, míg
homályba borultak az ablakok és leszállt a sötétség.
 Fáradtan vánszorogtam az utcán parkoló terepjáróm felé, és az
járt a fejemben, hogy vajon mi történhet most az otthonommal
szemközti kis házban. Akkor viszont csúnyán összerezzentem,
amikor észrevettem, hogy a Pite kirakata előtt egy férfi éppen befelé
leskelődik. Az üveghez szorította az arcát, hogy jobban beláthasson.
Lassan elfordult, és elindult felém.
Aaron.
Miért érdekli őt az éttermem?
A rémülettől összeszorult a torkom és hátratántorodtam,
miközben ő odalépett elém.
Elvigyorodott, és arrogáns képének minden szegletét beragyogta
a lámpák fénye. Ez a seggfej most már egyértelműen tudta, ki
vagyok.
– Nahát, Rynna Dayne! Szóval ezért voltál annyira ismerős a
múltkor. Csak nem tudtalak hova tenni. Jól nézel ki. Nagyon jól…
Megragadta a csuklómat.
Valami megpattant bennem. Eltűnt a félelem, és a helyét átvette
az elszántság. Kitéptem a kezem a szorításából. Undorodva. Előtört
belőlem a harag.
– Nem ismertél meg? Vajon miért? Talán mert nem voltam
meztelen és nem hagytam, hogy kihasználj? Mert nem lihegtem a
nyomodban, mint egy bolond? Mert leadtam pár kilót? Szóval miért
is?
Halkan, jókedvűen füttyentett egyet.
– Ó, látom ám, hogy nem csak a külsőd változott meg. Tüzes
teremtés lettél. Csípem az ilyesmit.
A kezem után nyúlt, de én elrántottam.
– Hozzám ne érj! Ne is nézz rám! Tűnj el a közelemből! Sőt,
kopj le ebből az utcából! Nem akarom még egyszer meglátni, hogy
az éttermem körül szaglászol.
Elléptem mellette, megpróbáltam összeszedni magam, nem
kimutatni, hogy valójában remegek a rémülettől. Csupán
másodpercek választottak el a széteséstől, a darabokra hullástól.
Halkan, mélyen felnevetett, és amikor rám nézett, megrázta a
fejét.
– Állandóan keresztbe teszel Janelnak, igaz? Bátor vagy. Vajon
most mivel fog újra kiszúrni veled?
Megpördültem.
 – Mit mondtál?
Aaron csak vigyorgott, aztán megfordult, és elindult lefelé az
utcán.
Mire nagy nehezen hazaértem, annyira remegtem, hogy szinte
alig láttam. Leállítottam a motort, és egy darabig csak ültem a
sötétben. Megmarkoltam a kormánykereket, és zihálva kapkodtam
levegő után.
Most mégis mitévő legyek?
Mit jelentsen ez az egész?
Rávettem magam, hogy kiszálljak az éjszakába. Az
aggodalomtól remegő testemre lecsapott a szél. Hiába próbáltam
meg visszafogni magamat, önkéntelenül Rex háza felé fordultam.
Valamennyi ablakból lágy, sárga fény áradt.
Janel kocsija ott állt a parkolóban, ám Rex teherautójának
nyomát sem láttam.
Legalább abban vigaszt kereshettem, hogy nincsenek együtt.
Most, péntek este Rex alighanem a bárban van, Frankie pedig a
nagymamájánál alszik. Az a nagymama nagyon is a szívén viseli a
kislány sorsát.
Felvonszoltam magam a lépcsőn, át a verandán, és ügyetlenül
bedugtam a kulcsot a zárba. Az ajtó feltárult.
Iszonyat visszhangzott a némaságban.
Istenem. Kezdek bekattanni. Ez az igazság.
Csakhogy valami… Nem volt rendben.
Esküdni mertem volna arra, hogy megváltozott nagyanyám
egykori házának hangulata. Ez a zavar még nem volt itt, amikor
reggel elmentem.
Felkapcsoltam a lámpát. Körbesiklott a tekintetem. Mindent
alaposan megnéztem magamnak.
Nem láttam semmilyen változást. Az ösztöneim viszont arra
figyelmeztettek, hogy valaki járt idebent.
A félelemtől remegve átléptem a küszöb felett, és kulcsra zártam
az ajtót. A konyhában is villanyt kapcsoltam.
Üres.
Egyedül voltam. Furcsa, de emiatt nem éreztem
megkönnyebbülést. A mikroban felmelegítettem egy kevés maradék
serpenyős pitét, és leültem az ablak mellé az asztalhoz. Mintha csak
homokot kellett volna ennem, de magamba kényszerítettem, hiszen
már napok óta nem ment le egyetlen falat sem a torkomon.
Negyven perccel később meghallottam egy erős motor
dübörgését. Közeledett. Egyre közelebb ért.
Elektromossággal telt meg a levegő.
Tudtam, ki jön.
Zavarba jöttem.
Megrémültem.
Fényszórók martak a sötétbe, mielőtt Rex hatalmas teherautója
befordult a kocsibeállóba. Sokkal gyorsabban ideért annál, mint
amire számítottam.
Őrjöngtek az érzelmeim.
Elakadt a lélegzetem, amikor végül kiszállt a járműből, és nem
tudtam levenni róla a tekintetem, ahogy lehajtott fejjel, görnyedt
háttal felment a lépcsőn, be a házba.
Szorosan becsuktam a szememet, és a szívemre szorítottam a
kezemet.
Istenem! Most mégis mit csináljak?
 3 6 . FEJE Z E T
Rex

A bárpultnál ülve már jó pár sört megittam. Az Olive’sban telt ház

volt, mint minden péntek este. Rengetegen jöttek ide lazítani, kirúgni
a hámból, és a hangjuk meg a nevetésük hangos morajjá olvadt.
Élesen elütött a bennem lévő ürességtől.
A zokogó magánytól.
A zűrzavar, ami akkor csapott le rám, amikor Rynna eltaszított,
minden egyes eltelt pillanattal csak még jobban elmélyült. Egyre
nehezebben tudtam elviselni Janel közelségét. Valahányszor
kinyitottam a házam kibaszott ajtaját és megpillantottam őt odabent,
úgy éreztem, mintha pofán vágtak volna.
Görcsbe rándult a gyomrom, fájdalom nyilallt a szívembe, és
kikészített, hogy nem Rynnához térek haza. Felbőszített, hogy
Frankie továbbra sem tudta, mire vélje az anyja felbukkanását,
bizonytalan volt, zavart és kicsit rémült is Janel közelében. Pocsékul
éreztem magam minden egyes kibaszott alkalommal, amikor az a
némber a karjába zárta a kislányomat.
Kurvára… Gyűlöltem.
Ollie bukkant fel előttem, és már nyitotta is a következő sört. A
csillogó bárpulton odacsúsztatta elém.
– Nem tudom, mi a jobb, ha egyfolytában itatlak, vagy ha azt
mondom, hogy ennyi elég.
A számhoz emeltem az üveget, ittam egy nagy kortyot, aztán a
palackkal a barátom felé böktem.
– Egészen biztos az a helyes válasz, hogy nem hagyhatsz
kiszáradni. Inkább sörbe fulladjak, mint hogy szomjan haljak.
Halkan kuncogva könyökölt a bárpultra, maga elé nyújtva
mindkét tetovált karját. Odahajolt hozzám.
– Ez, mondjuk, igaz – mondta suttogva. – Viszont nagyon jól
ismerlek téged. Látom rajtad, hogy magad alatt vagy. Nem jó, ha
italba ölöd a bánatod.
Ittam még egy kortyot.
 – Ennél jobb módszert még nem találtak fel, igaz?
Ollie aggódva ráncolta a homlokát.
– Nem biztos, hogy olyan jó ötlet éppen az én báromban leinni
magad.
– Én csak… Nem mehetek vissza oda, Ollie.
Felsóhajtott, a keze fejével megtörölte a száját, aztán újra rám
meredt.
– Na, lássuk. Szóval beengedted a volt feleségedet a házadba, és
most te nem mehetsz haza. Nem gondolod, hogy itt valami nincs
rendben?
Ó, nagyon sok minden nem volt rendben.
Könyörtelenül elnevettem magam.
– Hát éppen ez a baj, Ollie. Nem váltam el Janeltől. Még mindig
a kibaszott feleségem.
Összevonta a szemöldökét.
– Ez csak egy darab papír. És tudod, hogy még mit írtak arra a
papirosra? Azt, hogy ti jóban-rosszban kitartotok egymás mellett,
szeretitek és tisztelitek a másikat, míg a halál el nem választ. Meg
hogy tűzön-vízen át együtt maradtok. Jó és rossz időkben. Ott
voltam az esküvődön, emlékszel? Komolyan azt hiszed, hogy Janel
nem csalt meg az elmúlt három év alatt? Hogy miközben élte a
világát, hűségesen őrizte az emlékedet? – Ollie szemében a harag
szikrái táncoltak. – Biztosra veszem, hogy a kettőtök megállapodása
már érvényét vesztette.
Összerezzentem, amikor valaki megragadta a vállamat.
Hátranéztem. Kale vigyorgott le rám, és egyből felült a mellettem
lévő bárszékre.
– Ugye nem akarjátok azt mondani, hogy pont végszóra futottam
be ahhoz, hogy kirángassam abból az elcseszett helyzetből a kis
cimboránkat, amibe éppen belegyalogolt?
Na, már csak te hiányoztál!
Pont arra volt szükségem, hogy ezek ketten felváltva
szívassanak. Vigyorogva a tudtomra adják azt, ami amúgy is tök
világos számomra. Ollie az állával Kale felé bökött.
– Bizony. Végszóra, tesó. Le merném fogadni, ez a seggfej
tényleg arra készül, hogy itt üljön egész éjjel, és italba fojtsa a
bánatát.
Ollie visszafordult felém.
 – Na de mi lesz, ha holnap reggel felébredsz? Minden
problémád ott vár majd az ágyad mellett.
– Nagyon megvigasztaltál – mordultam fel, és ittam egy gyors
kortyot.
– Az igazság néha fáj.
Ollie megvonta a vállát.
– Én csak a tényeket közlöm.
– És szerinted mégis mi a fenét csinálhatnék? Rynna már
döntött. – Nem akartam ilyen ingerülten és keserűen beszélni, de
nem tudtam visszafogni magam. Mivel ingerült és keserű voltam.
Dühös.
Szenvedtem.
Vihar tombolt bennem, utat tévesztettem, elsüllyedtem a nyílt
tengeren, és elnyeltek a hullámok. Kurvára nem volt esélyem rá,
hogy megmentsenek.
– Igen? – kérdezte Kale kihívóan. Úgy fordult a székén, hogy a
szemembe nézhessen. – És vajon miért?
– Azért, mert tudja, semmi értelme sem lenne belekeveredni az
én romba dőlt életembe.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hülyeségeket beszélsz.
Kétségbeesetten felnyögtem.
– De hát elmentem hozzá, Kale. Könyörögtem neki, ő meg
elküldött. Elárultam, haver. Nem mondtam el az igazat. Már nem
bízik meg bennem, amit nem is várhatnék el tőle. Megint elszúrtam a
dolgaimat, ahogy szoktam.
– Igen, mert a csajt pofán verte az igazság, hogy nős vagy.
Szerinted nem nézne ki minden teljesen másként, ha valahogy
felkészítetted volna rá? Ha megtetted volna a szükséges lépéseket
azért, hogy megszűnjön az a kibaszott házasság, ami eleve hiba volt?
– Vagy talán az lett volna jó, ha elküld a fenébe? Megfogadtam
valamit, és életemben most az egyszer mindenképpen ragaszkodnom
kell hozzá.
– Most az egyszer? – hördült fel olyan hangon, mint aki nem
hisz a fülének.
– Igen. Vagy talán azt hiszed, hogy nem tettem ugyanígy
fogadalmat Sydney-nek is…
É
 Észbe kaptam, és becsuktam a számat. Erős kerítéssel zártam el
az előtörő szavak útját.
Ollie olyan képpel nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
– Mégis mi a fene köze lehetne Sydney-nek ehhez az egészhez?
Basszus. Basszus. Basszus!
Elszóltam magam.
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy amióta Rynna felbukkant
az életemben, minden felkavarodott. Volt, ami a legjobb irányba
indult, míg mások a legrosszabba. Letéptem azokat a lakatokat a
múltam ajtajáról, amiket nem lett volna szabad. A sínről lesikló
vonattá változtam, és cseppet sem törődtem vele, hogy kit teszek
tönkre önpusztító száguldásom során.
Ollie-t viszont semmiképpen nem akartam még jobban
megsebezni, mint annak idején. Nincs szüksége a szenvedésre.
Basszus, nem kellene belekeverni ebbe az egészbe. Nem szolgált
rá a sors pofonjaira.
– Mit mondtál? – kérdezte Ollie halkan, feszülten.
Felpattantam, beletúrtam a hajamba, megpróbáltam összeszedni
magamat. Ideje kinyögni néhány újabb hazugságot.
– Semmi… csak hát meg kellett volna állítanom azon az
éjszakán.
Megittam a sörömet, és az üveget lecsaptam a bárpultra.
– Mennem kell, nem maradhatok.
A pultra dobtam egy maroknyi dollárt, sarkon fordultam, és
belevetettem magam a tömegbe. Félrelöktem az utamból a jókedvű
bulizókat, akiknek a kacagása és a vidámsága szinte hasogatta a
fülemet. Mintha összezúztak volna a lelkiismeretem malomkövei.
Esküszöm, majdnem lecsapott rám egy pánikroham, mire
sikerült kitántorognom az éjszakába. Mélyen beszívtam a hűvös
levegőt, felnéztem az égre, és azt reméltem, hogy valamelyik
felragyogó csillag majd utat mutat.
Megremegtem, amikor a hátam mögött kinyílt az ajtó. Nem
kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Kale jött ki.
– Menjél szépen vissza! – mondtam neki.
– Komolyan azt hiszed, hogy cserbenhagylak? Most? Amikor a
legnagyobb szükséged volna rám? Tudom, az elmúlt évek során
sikerült elhitetned magaddal, hogy nincs szükséged senkire, én
mégis úgy vélem, most már nyilvánvaló, hogy tévedtél.
 Közelebb lépett hozzám.
– Mondd ki, Rex, hogy mit akarsz! Mondd el! Kit?
Frankie-t és Rynnát.
A két név ott keringett körülöttem. Megállás nélkül. Megráztam
a fejem.
– Annyira szar ez az egész, Kale.
Lassan elfordultam.
– Bizony, nyakig ülök a szarban, és nem tudom, hogy mit
kellene tennem.
– Ó, dehogynem, pontosan tudod.
Az orromon át fújtam ki a levegőt, elnéztem Kale mellett, és
beletúrtam a hajamba.
– Na és mi volna az?
– Első lépésként jó lenne, ha végre megbocsátanál magadnak
Sydney miatt. Ha végre elengednéd mindazt, amit magaddal
hurcolsz. Mondd el Ollie-nak. Megérdemli, hogy megtudja.
Rémület futott végig az idegeimen.
– Sydney-nek semmi köze ehhez az egészhez – nyögtem ki nagy
nehezen a védekezésemet.
Kale még közelebb lépett, és oldalra hajtotta a fejét.
– Komolyan? Tényleg itt fogsz állni, és úgy teszel, mintha annak
a régi éjszakának valóban semmi köze nem lenne az összes kibaszott
döntésedhez, amit azóta hoztál? Komolyan el akarod hitetni
magaddal, Sydney eltűnésének a legcsekélyebb köze sincsen a
házasságodhoz? Janelhez?
Elsápadtam, visszafordultam Kale felé. Dühbe gurultam.
– Mi van? Mi köze lenne egymáshoz ennek a két dolognak?
– Megtörtél, haver. Meg bizony, mert elhitted, hogy nincs jogod
a boldogságra. Úgy vélted, hiba volna, ha bárkibe is beleszeretnél.
És akkor egyszer csak felbukkant Frankie, ez a tündéri újszülött az
életedben, te pedig egyszerűen képtelen voltál nem tiszta szívvel
rajongani érte. Így aztán elé tártad a szívedet, és nagyon szeretted.
Elteltél a szeretettel, haver, csakhogy Janel mindent romba döntött.
Most pedig visszatért, és te kezdesz ebbe is beletörődni.
Odaállt elém, és suttogva folytatta:
– Komolyan azt hiszed, hogy nem volna érdemes Rynnáért
küzdeni?
Fájdalom hasított a szívembe.
 – De, nagyon is megérdemelné, hogy küzdjek érte.
– Akkor tedd ezt, Rex! Küzdj érte és Frankie-ért, és az életed
során most először harcolj önmagadért is.
Megfeszült testem valamennyi izma.
– De mi van akkor, ha nem érdemlem meg a boldogságot,
haver? – Elsodortak a dübörögve rám zúduló érzelmek. – Én
mindent elszúrok. Minden egyes alkalommal. Elveszítem azokat,
akiket szeretek. Azt hittem, most talán… Azt gondoltam, hogy
Rynna segítségével végre megtörtem az átkot, hogy kaptam egy
második esélyt az élettől. Erre, mire észbe kapnék, már ő is eltűnt.
Nem kellek én neki, haver. Nem akar engem, én pedig nem tudom,
mit tehetnék ez ellen. Fogalmam sincs, hogyan állítsam le a sors
pofonjait.
Az utolsó szavakat már szinte nyöszörögve mondtam ki. A
szememre szorítottam a kezemet.
Basszus!
Nem tudom, mit kellene tennem.

Lángolt bennem a fájdalom, amikor hazafelé hajtottam. Két órán át

ücsörögtem a kibaszott járgányban, és vártam, hogy elmúljon az
alkohol mámora. Végül sikerült megmozdulnom. Beálltam a ház elé,
és megpróbáltam egy pillantást sem vetni Rynna ablakára. Talán, ha
minden érzelmet elnyomok magamban, akkor könnyebb lesz.
Frankie és Rynna.
Talán, ha teljesen érzéketlenné válók, akkor eltűnik a fájdalom.
Lehet, hogy lebegve át tudom vészelni a következő napokat.
Vettem néhány mély, ziháló lélegzetet, mielőtt kiszálltam a
vezetőfülkéből. A lábamat húzva felmentem a verandára, az ajtóhoz.
Elködösült az elmém, ahogy beléptem, és összerezzentem, mikor az
ajtó becsapódott a hátam mögött. Mintha kívülállóként szemléltem
volna egy álom eseményeit. Minden torz volt.
Janel ott ált a konyhában.
Vacsorát főzött.
Frankie és Rynna.
A sertéskaraj nehéz szaga lebegett a levegőben. Cseppet sem
örültem neki. Összeszűkült a torkom, és nyelnem kellett egy
hatalmasat.
 Amikor Janel meglepődve megfordult, rám nézett, szőke haja
meglibbent a válla körül. Remegő kézzel, gyorsan a farzsebébe
dugta a mobilját.
– Ó, ilyen korán hazajöttél?
Odahajolt a hűtőszekrényhez, és kivett belőle egy sört.
– Tessék. Úgy látom, szükséged van rá.
Az arcán aggodalom és együttérzés ragyogott, amikor odasietett
hozzám, kinyitotta a sört, és a heverő felé tuszkolt.
– Nehéz napod volt? – kérdezte, odatérdelt elém, és felnézett
rám.
Keserűen felnevettem. Nehéz nap? Ez a némber el sem tudja
képzelni, hogy a visszatérése mennyire megviselt. Mennyire
megviselte Rynnát. Komoly terhet rakott Frankie vállára is.
Én pedig továbbra sem tudtam eldönteni, hogy helyesen
cselekszem-e azzal, hogy beengedem az életünkbe, és adok neki még
egy esélyt, hogy anya lehessen.
Frankie-vel kétszer elment balettórára, mindent örömmel
megcsinált, amit engedtem neki, voltak sétálni a parkban, és ha csak
tehette, játszott is vele. A gond csak annyi, hogy amikor egy
szobában voltam velük, legszívesebben kitéptem volna a hajam.
Viszont tény, hogy igyekezett.
Nem kellene nekem is?
– Valahogy úgy – mondtam neki.
Megmarkolta a két térdemet, közelebb hajolt, és a szemembe
nézett, amikor az egyik keze lassan rásimult a sliccemre.
– Engedd meg, hogy megvigasztaljalak. Majd én elűzöm a
gondjaidat. Kérlek, Rex, engedd meg!
Felhördültem, a fejem hátrahanyatlott a heverő támlájára, és
zihálva fújtam ki a levegőt.
Frankie és Rynna.
 3 7 . FEJE Z E T
Rynna

Fel-alá járkáltam a konyhában.

Mintha csak a pokol előcsarnokába léptem volna.
Feltárult előttem egy ösvény, de én nem tudtam, képes leszek-e
elindulni rajta. Elakadtam az aggodalom, a féltékenység és a
kifosztottság purgatóriumában. Börtönöm falát csupán a peremén
izzó harag világította be.
Tehetetlen voltam.
Pontosan ilyen nem akartam lenni.
Milo a sarokban, az ágyában aludt, én ide-oda vánszorogtam a
konyhában, hogy valamivel lekössem magam. Talán kitisztul a
fejem, ha sütök valamit. Rájövök, mit kell tennem. Megnyugszom,
bár az érzelmek vihara még mindig vadul tombol körülöttem.
Megpróbáltam elűzni a kellemetlen gyanút, amitől még mindig
libabőrös voltam. Valamiért úgy éreztem, hogy idegenek jártak a
házamban, amíg nem voltam itthon.
Nem tudtam eldönteni, hogy csupán ostoba módon szorongok-e
– és féltékeny, kicsinyes meg kétségbeesett vagyok –, vagy pedig
éppen azzal követek el hibát, hogy nem figyelek az ösztöneimre.
A nagymamám mindig is azt mondta, hogy hallgassak a
megérzéseimre.
Csakhogy most remegtem az idegességtől. Akkora csomó volt a
gyomromban, hogy nem tudtam eldönteni, pontosan hányfajta
félelemből, kételyből állt össze.
– Nagyikám… bárcsak itt lennél! Te tudnád, hogy mit csinálj –
mormogtam halkan, miközben a kamrából és a hűtőszekrényből
előszedtem az almás pite hozzávalóit. Odakint már leszállt az
éjszaka, és a konyhai lámpa halványsárga fényében fürdött az
igencsak régimódi helyiség.
Már mindent felsorakoztattam a munkapulton, amikor
megdermedtem.
 A tarkómon éreztem, hogy valaki közeledik. Szorongtam ugyan
miatta, de cseppet sem féltem.
Remény és izgalom tört rám, meg a legszörnyűbb zavarodottság.
Vettem egy mély lélegzetet, hátraléptem, és félrehajtott fejjel fülelni
kezdtem. Benéztem a nappaliba.
Figyeltem.
Csupán a csend visszhangzott. Súlyosan és komoran. Nehezen.
Úgy éreztem, mintha lasszót dobtak volna a derekamra. A hurok
megszorult a hasamon.
Húzni kezdett.
Nesztelen léptekkel keresztülmentem a nappalin, alig kaptam
levegőt, amikor megközelítettem az ajtót.
Valaki nagyot csapott rá.
A csattanás belehasított a csendbe.
Egy jelzés.
Könyörgés.
Remegett a kezem, ahogy a kulcsért nyúltam. Lehet, hogy
hülyeség volt, amit tettem, de akkor is kinyitottam. Fém csikorgása
mart a feszült csendbe. Egy pillanatra becsuktam a szememet, aztán
lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót.
Ő volt ott.
Az égen rengeteg csillag ragyogott, és a szél belekapott hosszú
hajtincseibe. A hold tejfehér fényében láttam az arcára kiülő
fájdalmat.
A reményt és a kétségbeesést.
A könnyek ebben a pillanatban előtörtek a szememből.
– Rex!
A keze ökölbe szorult, az álla megfeszült, a tekintete kőkemény
volt.
Leigázó, veszélyes, ám valamiért a kétségei rabja.
Szikrát vetett közöttünk a levegő. Fellobbant a láng.
Lenyűgözve néztem.
Istenem, veszekedni akartam! Durván összeszidni, amiért
hazudott nekem. Üvöltözni vele, amiért ilyen nagyon vágytam rá.
Küzdeni az igazságért. A gondot csak az okozta, hogy nem tudtam
pontosan, hogy mi lenne a helyes.
Rex orrcimpái megremegtek, némán meredtünk egymásra.
Mindkettőnket bilincsbe vertek a köztünk szikrázó, kimondatlan
kérdések. Egyre gyorsult a kavargás.
Hajszálpontosan láttam, hogy Rex mikor tört meg. Átlépett a
küszöb fölött, villámgyorsan odabújt hozzám, és erős testének
hőségétől úgy lobbantam lángra, mint a száraz rőzse.
A szívem megremegett és vadul lüktetett.
Rex hatalmas keze beletúrt a hajamba, megragadott, és arra
kényszerített, hogy felnézzek rá.
– Te kis tolvaj!
Ez olyan súlyos vád volt, hogy elakadt a lélegzetem. Ő viszont
hozzám simult, a közelsége átjárt, átitatta minden sejtemet.
Őrjöngött bennem a vágy, miközben a múltam minden fájdalma ott
zúgott az ereimben. Majdnem belefulladtam ebbe a dühöngő
folyóba.
Tudtam, hogy kicsoda Janel. Emlékeztem a bűneire.
Felzokogtam. Nem tudtam már visszatartani a könnyeimet.
– Elvettem feleségül, Rynna. Feleségül vettem, pedig egész idő
alatt tudtam, hogy nem lenne szabad. Talán szégyelltem, és emiatt
nem bírtam bevallani neked azt, hogy nem váltam el tőle. Lehet,
hogy csupán rettegtem, nem tudván, hogy mit teszel, ha kiderül.
ígérem, esküszöm neked, hogy válni akartam, amikor arról
beszéltem neked, hogy rendbe kell tennem az életem, akkor
pontosan erre gondoltam. Véget vetek a házasságnak, ahogy azt már
évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.
Még hangosabban sírtam.
Két széles tenyere rásimult az arcomra, és az ujjai a hajamat
simogatták.
– Rynna, drágám… Rynna, ne sírj! – Összeért az ajkunk,
megcsókolt, de a szavak továbbra is őrjöngve törtek elő a száján. –
Idejöttem, itt vagyok veled. Nem hagylak el. Megmondtam neki,
hogy kopjon le. Megmondtam, hogy eljövök, és amikor egy óra
múlva visszamegyek, nem akarom a házamban látni sem őt, sem a
holmijait. Ezt mondtam neki, Rynna. Az értésére adtam, hogy a
szívem csakis a tied, még akkor is, ha neked nem kellek. Téged
akarlak. Küzdeni fogok érted, Rynna. Mi ketten összetartozunk.
Mindörökké. Te és én… így helyes.
Halkan zokogtam, miközben ő még vadabbul csókolt. Annyira
szerettem volna átengedni magam neki!
Elveszni ebben a férfiban.
 A lángolásában, az erejében és a csodálatos szívében.
Újabb remegő zokogás tört elő a torkomon. Ellenállhatatlanul.
Felszakadtak a friss sebeim. Túl sok volt ez nekem.
– Iszonyúan fáj, Rex! Nem gondoltam volna, hogy így alakul.
Azt hittem, már túlléptem rajta. Hogy kinőttem belőle. Erre most itt
van. Nem tudom irányítani a történéseket. Egyszerűen… Nem tudok
másra gondolni, miközben iszonyúan fáj.
Két kezébe fogta az arcom, hátrébb lépett, és lenyűgöző
vonásain átvillant a zavarodottság.
– Te meg miről beszélsz, drágám?
Kint, az utcán felköhögött egy kocsi motorja. A zaj arra
emlékeztetett minket, hogy kik vagyunk és mi ellen harcolunk.
Jól hallottam, ahogy az autó recsegve kihátrál a murvás
kocsifeljáróról, és felgyorsul az úttesten.
Janel. Tudtam, hogy ő az. Még hangosabban zokogtam.
– Janel – nyögtem ki nagy nehezen a nevét.
Rex hátrapillantott a válla fölött.
– Egy jó órán keresztül kint tétováztam a házad előtt. Amikor
hazajöttem, csakis az járt az eszemben, hogy el kell fogadnom a
helyzetet. Nem tehetek mást. Hátat fordítok neked, és úgy teszek,
mintha a kettőnk kapcsolata nem is számítana. Majdnem lemondtam
rólad, mert úgy éreztem, ez a helyes. De nem az, Rynna. Nem
bizony. Tudod, mi ketten… Tényleg összetartozunk. Eszem ágában
sincs elfogadni a sorsom, hátat fordítani neked, és úgy tenni, mintha
nem érted lángolnék. Otthagytam azt a némbert, és idejöttem
hozzád. Egy órán keresztül próbáltam összegyűjteni a bátorságomat.
Kerestem a szavakat, amelyekkel meggyőzhetnélek arról, hogy
összetartozunk. Kérlek, Rynna! Könyörgök, ne hagyd, hogy
szenvedjek. Nem akarlak elveszíteni. Nem tudnálak téged is
elveszíteni.
– Janel… – Nyöszörögve szólaltam meg, és jól tudtam, semmi
értelme a szavaimnak, mint ahogy ennek az egész helyzetnek sem.
– Ő cseppet sem számít nekem, Rynna. Esküszöm. Beismerem,
hosszú éveken át vártam rá. Hűséges voltam hozzá, mert ostoba
módon azt hittem, hogy egy napon majd visszatér hozzánk, nekem
pedig kötelességem egyben tartani a családunkat. De akkor
felbukkantál te. Az én második esélyem. Mindent megváltoztattál.
Már hozzád vagyok hűséges. Tiéd a szívem. A tiéd és Frankie-é.
Csak rátok van szükségem.
– Janel gyűlölt engem, Rex. Iszonyatos erővel gyűlölt. És amit
elkövetett ellenem… Nem tudom, hogyan lehetne túllépni rajta. Meg
kell bocsátanom neki, el kell engednem a múltat, mivel tudom, hogy
Janel része lesz Frankie életének.
Hátrahőkölt, de még erősebben fogta az arcomat.
– Tessék?
Összefüggéstelen szavak törtek elő a számon:
– Janel… Ő volt az, aki annyira gyűlölt engem. Azt hiszem,
miatta taszítottalak el magamtól. Miatta akartam szakítani. Nem
bírtam feldolgozni a tényt, hogy ti ketten összetartoztatok. Így aztán
megpróbáltam… elképzelni, hogy Janel megváltozott. A kedvedért.
Frankie kedvéért. De nem tudom…
– Hogy mi van? – Rex hangja hörgéssé mélyült. Fenyegetővé
vált a lángoló tekintete. Egy pillanat alatt megváltozott. Már nem
könyörgött, hanem majdnem felrobbant.
– Janel! Ő a felelős azért, ami velem történt. Ő csalt kelepcébe.
Janel vette rá Aaront arra, hogy úgy csináljon, mintha randizni
akarna velem. Nem sejtettem, hogy ő még most is a feleséged és
Frankie anyukája. Nem tudtam egészen addig, míg ki nem nyitottam
azt az ajtót.
Rex úgy tántorodott hátra, mintha egy bomba robbant volna fel
az orra előtt.
– Aaron? Milyen Aaron?
Nagyot pislogtam. Aaron igazából nem számított.
– Aaron Reed.
Az arcára kiülő döbbenetet egy pillanat alatt felváltotta a pánik.
Beletúrt a hajába, és elkezdett fel-alá járni a konyhában.
– Basszus! Tudtam. Kurvára tudtam. Annyira tudtam.
Utánanyúltam, mert megfertőzött tomboló feldúltságával.
– Nyugodj meg, Rex! Mi a baj?
– Aaron Reed volt a partnerem. – Úgy rázta meg a fejét, mint aki
feleszmél. – Ő és Janel… Úgy viselkedtek, mintha korábban nem is
ismerték volna egymást. Csakhogy azon az éjszakán, amikor először
találkoztam Janellel, Aaron is ott volt velem. Igazából ő javasolta,
hogy a város túlsó végében üljünk be abba a bárba a munka után egy
italra. Ő figyelt fel Janelre…
 Rex megpördült, és megragadta mindkét karomat. Nem tudtam,
hogy kinek van jobban szüksége a támaszra – nekem, vagy neki.
– Ő hívta fel a figyelmemet arra a nőre. Biztatott, hogy
elegyedjek szóba vele. Merthogy pont egy ilyen csaj illene hozzám.
Janel pedig azonnal rám akaszkodott. Mintha… számított volna az
érkezésemre.
Ellépett mellőlem, és belemarkolt a hajába.
– Ők ketten egész végig egy pár voltak, igaz?
Az öklével belevágott a levegőbe.
– Basszus! Az egész kibaszott idő alatt egy pár voltak, én meg
semmit sem sejtettem. Vagy talán igen?
Lehajtotta a fejét, és remegett, miközben lassan felfogta a
fájdalmas részleteket.
– Amikor Aaront letartóztatták, mert elsikkasztotta a cégem
pénzét, valami nem stimmelt. Az ösztöneim azt súgták… Úgy
éreztem, hogy valami még rejlik a háttérben. Egyedül nem lehetett
képes minderre. Túl sok céges dokumentumot hamisítottak meg. Túl
sok pénz tűnt el.
– Ó, istenem! – A számra szorítottam a kezem.
Rex a szemembe nézett. A tekintetéből üvöltött a rémület.
– Janel egy nappal az előtt hagyott el, hogy Aaront börtönbe
zárták, Rynna. Elítélték, én meg azt gondoltam, hogy végre minden
rendbe jön, ám amikor hazaértem, kiderült, hogy Janel elhagyott.
– Ó, istenem! – nyöszörögtem újra. – Aaron… Hiszen ott állt az
éttermem előtt egyik este. Meg egy héttel korábban is. Mondott
valami olyasmit, hogy ne tegyek keresztbe Janelnek.
Rex egy pillanatig csak nézett, aztán tágra nyílt a szeme. Az ajtó
felé vetette magát, és futva elindult a háza felé.
 3 8 . FEJE Z E T
Rex

Keresztülrohantam az úttesten, és kettesével véve a fokokat

felszáguldottam a lépcsőn. Berobbantam az ajtón. Igazából nem
tudtam, mire számítok, de a rám törő iszonyatos szorongás kergetett
előre.
Tíz vagy tizenöt perccel ezelőtt csupán megkönnyebbülést
éreztem, amikor meghallottam a távozó autó hangját; most viszont?
Semmit sem értettem. Mindaz, amit eddig igaznak gondoltam,
valamilyen kifacsart cselszövésnek bizonyult. Hosszú éveken át
abban a meggyőződésben éltem, hogy én szúrtam el a dolgokat.
Elhanyagoltam Janelt. Nem bántam vele elég jól. Nem töltöttem vele
elég időt. Mellettem nem tudott magára találni. Közben a szívem
mélyén végig éreztem, hogy valami nincs rendben.
A házasságunk minden perce képmutatás volt?
A tekintetem körbecikázott a nappalin, árulkodó nyomokat
kerestem. A konyhában tányérok hevertek a földön, és középen, az
oldalán fekvő szemetesvödörben észrevettem a félig átsült
hússzeleteket. Kidobta az ételt, mert dühbe gurult, hogy elzavartam.
Ezt legalább megértettem.
Azzal a ténnyel nagyon nem tudtam megbirkózni, hogy éveken
át bűntárs volt Aaron gazemberségeiben.
Ez már túl sok volt. Nem bírtam elfogadni. A tudatalattim
viszont biztosra vette, hogy ez az igazság. Janel volt a bűnös. Egész
idő alatt csúnyán kihasznált.
Fellángolt a haragom, összeszorítottam a szám, végigsietettem a
folyosón, be a hálószobába.
Pontosan olyan látvány fogadott, amire számítottam. A szoba
romokban hevert. Feldúlták. Az összes fiókot kiborították a padlóra,
miközben őrjöngve értéktárgyakat kerestek.
Az ágynemű a földön hevert, a matracokat félrelökték, és az ágy
alá rejtett fémkazetta eltűnt.
– Ribanc! – vicsorogtam.
 Tudnom kellett volna.
Hogy lehettem annyira hülye, hogy újra beengedtem a házamba?
Visszafogadtam az életünkbe, hogy újra áskálódhasson és megint
felforgasson mindent. Persze ebben a pillanatban csakis az számított,
hogy lelépett. Örömmel elfogadom a fémkazettában lévő készpénz
elveszítését cserében azért, hogy Janel eltűnt az életünkből.
Véget ért egy betegség.
Elmúlt a fertőzés.
– Rex! – Rynna sikoltása metszett a fülembe. Megpördültem, és
visszarohantam az előszobába.
Ott állt Frankie ajtaja előtt, és a kezét a szájára szorítva bámult
be.
Egy pillanatra megdermedtem a rémülettől.
Frankie.
Mozgásba lendültem, Rynna ellépett előlem, amikor átvetettem
magam a küszöb fölött, és csak a lányom szobájának közepén álltam
meg.
Az első pillantásra azt lehetett volna hinni, hogy minden
rendben van. A szépen megvetett ágyon, a párnák mellett ott
sorakoztak a plüssállatok.
Csakhogy a ruhásszekrény… A fogasok üresen lógtak, és eltűnt
néhány kiscipő is! Őrjöngve odaugrottam a lányom komódjához.
Üres volt az összes fiók.
Korábban még sohasem rettentem ennyire meg.
Mindig is attól tartottam, hogy egy napon esetleg elveszíthetem
a gyermekem.
Rám tört az iszonyat.
Elnyelt a mélység.
Még csak levegőt sem kaptam.
Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam elővenni a
mobilomat. A telefon már az előtt megszólalt, hogy tárcsázni tudtam
volna az anyám számát. Az ő neve világított a kijelzőn.
Miközben fogadtam a hívását, éreztem, hogy megszakad a
szívem.
Az anyám… jajveszékelt. Üvöltött, sikoltott, kétségbe volt esve.
– Eltűnt, nem tudom, hol lehet, Rex! Nincs itt. Frankie eltűnt!
 3 9 . FEJE Z E T
Rynna

Jól hallottam Jenny Gunner zokogását a telefonból. Kiabált, sírt és

jajveszékelt.
És Rex? Ó, istenem! Az ő torkából nem emberi hangok törtek
elő. A lelke legmélyéről tört elő a vonyító fájdalom.
Szenvedett.
Összezúzták.
Eltaposták.
Az üvöltése visszaverődött a falakról, és lecsaptak rám.
Átöleltem magam, mintha ezzel valahogy enyhíteni tudtam
volna a belsőmben felbugyogó kínszenvedést.
Frankie Leigh.
A szívem pontosan abban a pillanatban hasadt szilánkokra,
amikor lecsapott rám a szörnyű felismerés.
Miért nem tettem semmit korábban, miért maradtam néma?
Az én hibám. Ez az egész az én bűnöm!
Az első pillanattól kezdve. Itthon kellett volna maradnom az
után, hogy Janel csapdába csalt. Nem lett volna szabad
elmenekülnöm, küzdenem kellett volna. Megmutatni, hogy milyen
aljas ez a nő.
Én azonban hagytam, hogy megússza a bűneit, mintha el sem
követte volna őket.
Rex összefüggéstelen szavakat üvöltött a telefonba az anyjának,
aztán kinyomta a hívást, és egyből a rendőrséget tárcsázta. A
központban gyorsan felvették a telefont.
Rex egyetlen pillanat alatt összeszedte magát. Kiemelkedett a
szenvedés spiráljából. Kihúzta magát, és határozottá vált a tekintete.
Nem volt hajlandó elfogadni, hogy valóra vált a legiszonyúbb
rémálma. Érdes hágón, de kemény határozottsággal gyorsan
beszámolt az ügyeletes tisztnek. Megadta az emberrabló nevét, a
kocsija típusát és évjáratát, személyleírást adott a nőről és Frankie-
ről is. Elmondta, hogy mikor látta őket utoljára.
 Utána letette a telefont, és hatalmas léptekkel kisietett az
előszobába. Áradt belőle az erő és a remegve kordában tartott
elszántság. Megragadta a vállamat.
– Maradj itt, Rynna! – kérte könyörögve. – Előfordulhat, hogy
visszajönnek ide. Állítsd be a telefonodat, hogy egyből tudd hívni a
rendőröket!
Gyengéden megrázott.
– Rendben?
– Persze – feleltem olyan halkan, mintha suttogtam volna. A
homlokomra szorította az ajkát, és már el is tűnt. Feldübörgött a
kocsija motorja, aztán a jármű végigszáguldott az utcán.
A csend hideg, acélkemény fátyolként borított be. Eltakarta a
falakat, és ott remegett a padlón.
Fenyegetően és baljóslatúan.
A kezemet tördelve mentem végig a folyosón. Fel-alá jártam.
Oda-vissza. Kétségbeesetten szerettem volna csinálni valamit. Az
ösztöneim azt suttogták, hogy Janel nem fog visszatérni ide.
Kavarogtak a gondolataim. Nem tudtam elcsitítani, képek
villantak be, és halk, mormoló hangokat hallottam, mintha csak
valaki ott állt volna közvetlenül mellettem, hogy a fülembe
susogjon.
Miről is beszélt Jenny Gunner, amikor bejött hozzám a Pöttöm
Pitébe?
– Az a nőszemély egész életében a nagyanyádnak dolgozott. Ha jól
tudom, rögtön a középiskola után itt nála helyezkedett el.
Elém villant Aaron arca, amikor az utcán állva megpróbált
belesni az ablakomon.
– Állandóan keresztbe teszel Janelnak, igaz?
A kavargás lassan elcsitult. Kibontakoztak mögüle az
összefüggések.
Hirtelen rádöbbentem egy fontos dologra.
Nem a véletlen műve volt, hogy Aaron ott leskelődött az
éttermem előtt. Nem a kíváncsiság vezette oda, amikor észrevette,
hogy megnyitják a régi éttermet.
Kémkedett. Egészen pontosan tudni akarta, hogy mi történik
odabent.
Éreztem, hogy lassan jéggé dermed a vérem.
Megfagyok.
 Az iszonyat beszivárgott minden sejtembe. Alig kaptam levegőt.
A tüdőm kétségbeesetten küszködött, miközben megpróbáltam
elővenni a mobilomat. Közben futásnak eredtem, és már kint jártam
az utcán, amikor a fülemre szorítottam.
Rex telefonja egyből hangpostára kapcsolt.
– Basszus – mormogtam, és a fülem meg a vállam közé
szorítottam a mobilt, hogy ki tudjam nyitni az autómat. Beugrottam
a kormány mögé, épp mikor egy csipogás jelezte, mondhatom az
üzenetem.
– Ne haragudj rám, de én most átmegyek az étterembe –
magyaráztam nehezen forgó nyelvvel. Hátramenetbe kapcsoltam a
terepjárómat, és gyorsan kifordultam az útra. – Talán csak rémeket
látok, és istenem, semmiképpen nem akarlak megzavarni, de akkor
is mennem kell. Ellenőrizni akarom, hogy Janel nincs-e ott. Az
ösztöneim… súgnak valamit, és lépnem kell. Megüzenem neked, ha
bármi baj van.
Befejeztem a hívást, a telefonomat az anyósülésre tettem, és a
gázra tapostam. Keresztülszáguldottam a környéken, majd
ráfordultam a főútra. Fénylő csíkként maradtak le mögöttem az utcai
lámpák, miközben a szívem vadul dobogott. Csikorgó gumikkal
vettem a kanyarokat, és a sebességkorlátozással nem törődve
rekordgyorsasággal értem be a belvárosba. Az utolsó kanyar után
már Fairview-ban haladtam.
Az utcában már minden bolt bezárt, csupán a sarki bárban voltak
vendégek. Az üzlethelyiségekben csupán néhány lámpa fénye törte
meg az éjszaka feketeségét. A boltokat majd csak holnap reggel
nyitják ki.
A Pite elé érve lassítottam, és beálltam egy parkolóhelyre. A
fényszóróim megvilágították a kirakatok sötét üvegét.
Visszaverődött felém vakító fényük.
Leállítottam a motort, kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. Az
utca túloldalán homályba burkolózott az építkezés.
Kihalt volt a környék.
Összerezzentem, amikor megéreztem a feltámadó szellő jeges
érintését.
Féltem.
Valósággal rettegtem.
 Legalább egymillió alkalommal léptem be az étterem ajtaján, de
még sosem fogott el ehhez fogható érzés. Nem tudtam befogni a
fülem a belső hang elől.
Erősen szorítottam a mobilomat, csak egyetlen gombot kellett
megnyomnom, hogy tárcsázza a rendőrséget. Lassan és óvatosan
megkerültem a kocsim, és a járdán odamentem az ajtóhoz. Lélegzet-
visszafojtva beledugtam a kulcsot a zárba, és halkan kinyitottam az
ajtót.
Csend fogadott.
Fenyegető és komor.
Túl nagy csend.
Libabőrös lett a karom. Bizseregni kezdett a kezem, és úgy
éreztem, mintha rengeteg apró tűvel szurkálnák a nyakszirtem.
Lassan beljebb mentem. Figyeltem rá, hogy nesztelenül
lépkedjek. Átvágtam a legnagyobb helyiségen, miközben halkan,
zihálva kapkodtam levegő után. Megkerültem a felszolgálópultot, és
belöktem a csillogó, fém lengőajtót.
Csigalassúsággal haladva, éberen léptem be a konyhába.
Egy lépés zaja. A levegő szinte szilánkokra hasadt ettől a zajtól.
Nem a saját lépteim zaját hallottam. A testem minden sejtje
megdermedt a félelemtől. Lassan megpróbáltam a hüvelykujjamat
végighúzni a mobilom képernyőjén.
A szemem sarkából megpillantottam néhány szőke tincset. Úgy
megrémültem, hogy nem tudtam tárcsázni. Elakadt a lélegzetem,
amikor meghallottam a süvítő hangot, megéreztem a mozgást, aztán
nagy erővel lecsapott valami a tarkómra.
Fájdalom, iszonyatos fájdalom. Küzdöttem az ájulás ellen.
Harcolnom kell. Küzdeni Frankie-ért. Csakhogy minden oldalról
rám tört a homály, térdre kényszerített, és elsötétedett előttem a
világ.
 40. FEJEZET

Corinne Dayne – három évvel korábban

Remegett a dühtől vén, megfáradt testem. Feszült várakozás

nehezedett a gyomromra, az ereimben felgyorsult lomha, lassú
vérem, és ráncos, remegő kezem még inkább használhatatlanná vált
a rám törő, iszonyatos félelem miatt.
Hogy a csudába nem vettem már jóval korábban észre? Az a
lány mindig is furcsán viselkedett. Én azonban ostoba módon szemet
hunytam felette, mert az járt az eszemben, hogy minden ember más,
és nincs jogom pálcát törni a többiek felett.
Most viszont…
Itt az idő.
Amikor az utca túloldalán megállt a kocsija, kiléptem az ajtón,
és kimentem a veranda szélére. Hosszú idő után ismét azt kívántam,
hogy bárcsak fiatalabb lehetnék. Erősebb. Akkor ugyanis nem
bicegnék, és nem sajogna a testem minden lépés után.
Ahogy kiemelte azt az édes kisbabát a hátsó ülésről, és
megpuszilta a fejét, az ember el se hitte volna, hogy ez a nőszemély
a lelke legmélyéig romlott.
Az égbolt lassan besötétedve komor árnyalatot öltött, de a
látóhatáron még halványan ott ragyogtak a végéhez közeledő nap
narancssárga és rózsaszín fényei. A bizonyítékot a mellemre szorítva
lassan átkeltem az úttesten. Amikor remegő hangon megszólaltam, a
szavaimból kicsengett a vád.
– Hogy tehetted ezt?
Janel azonnal felém fordult. Ingerülten felhorkantott.
– Corinne, ma nincs időm meghallgatni az ostoba fecsegésedet.
Nagyon durva dolgokon mentünk keresztül azok után, ami Rex
cégénél történt. Vacsorát kell főznöm neki. Mindjárt hazaér.
Egyszerűen hátat fordított nekem, és Frankie Leigh-t a
derekához szorítva elindult a veranda lépcsőjén.
– Milyen különös, hogy ez az Aaron gyerek már
kamaszkorodban is a legjobb barátod volt. Most aztán rács mögé
kerül, mert csúnyán hátba döfte a férjedet, igaz? Ellopta azt a
rengeteg pénzt. Milyen kellemetlen. Te pedig itt állsz ártatlan
bociszemekkel. Azt hiszem, mindig is ez volt a bevált módszered,
igaz? Hülyét csináltál belőlünk, manipuláltál minket, közben elérted
a céljaidat.
Belém mart a bűntudat. Már akkor meg kellett volna értenem
mindent, amikor világgá ment az én Rynnám. Ó, hogy a kisunokám
mennyire odavolt azért az Aaron fiúért! Csak úgy csillogott a szeme,
valahányszor az a suhanc bejött az étterembe egy szelet pitéért.
Odavolt a boldogságtól, amikor Aaron végre felfigyelt rá.
Én pedig csak akkor értettem meg, hogy kik űzték el az
unokámat, amikor megnéztem ezt a videofelvételt.
Janel és Aaron.
Ők feleltek azért is, ami Rexszel történt.
Most nem leszek hajlandó szemet hunyni a bűneik fölött.
Janel már az ajtót nyitotta, amikor megdermedt. Lassan
szembefordult velem, és fenyegetően rám nézett.
– Hogy mi van? Azt hihetné az ember, hogy olyasmivel vádoltál
meg, amivel nagyon nem lenne szabad.
Iszonyúan nehéznek éreztem a kezemben tartott videokazettát.
Nyomasztott a súlya.
– Tudod… Hosszú évek óta sohasem stimmelt a kassza. Olyan
sokszor, hogy azt hittem, kezdek megbolondulni, vagy csak nem
tudok számolni. Arra gondoltam, mindenképpen tisztáznom kell,
hogy alkalmas vagyok-e még az éttermem vezetésére, vagy itt az
ideje, hogy nyugdíjba menjek. Képzeld el, mennyire meglepődtem,
amikor megnéztem a tegnap éjjel készült felvételt.
Janel elsápadt. Olyan fehér volt az arca, mint egy kísérteté.
Ugyanolyan pontosan tudta, mint én, hogy mi van a kazettán.
Amikor beszereltettem az új kamerákat, szólni akartam neki is, de
aztán meggondoltam magam. Ki akartam deríteni, hogy én kezdek-e
szenilissé válni, vagy valaki az orrom előtt lopja a pénzemet.
Azt viszont nem is sejtettem, hogy ilyen iszonyatos bűnökre
derül fény.
A videofelvétel tegnap éjjel, az irodámban készült. Janel
Aaronnal veszekedett. A férfi lebukott, kiderült, hogy elsikkasztotta
az RG Construction pénzét.
– Te idióta! Hogy lehettél ilyen hülye? Lebuktál! – őrjöngött Janel.
– Éppenséggel miattad kerültem ilyen szar helyzetbe. Te akarod
bezsebelni az összes pénzt, miközben engem bevágnak a sittre? Erre
ne is számíts, Janel! Az egész a te ötleted volt, és neked kell
elmondani mindent a férjednek. Évek óta te irányítasz mindenkit. Itt
az ideje, hogy ez véget érjen.
– Nagy nyavalyát mondok én bármit! Rex semmit sem sejt, és ez
így marad a jövőben is. Te pedig tedd, amit tenned kell. Próbálj meg
férfi módjára viselkedni, mert ebben a pillanatban úgy vinnyogsz itt
nekem, mint egy puhapöcsű kis köcsög!
E szavak után odalépett a férfihoz, és az egyik kezét a mellére
szorította.
– Ezenfelül nem használna egyikünknek sem, ha mindkettőnk
rács mögé kerülne. Ott van az a rengeteg pénz, amiről senki sem tud.
Elrejtem, és amikor kiszabadulsz, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Most, hogy már nem dolgozol az irodában, Rexnek szüksége lesz
valakire, hogy átvegye a feladatköröd. Ki lenne erre alkalmasabb
egy szerető feleségnél!
Csókolózni kezdtek, aztán olyan dolgokat műveltek, hogy rám tört
az undor. Elfogott az együttérzés a szerencsétlen férj iránt, aki
semmilyen bűnt sem követett el, viszont halálra dolgozta magát,
csak hogy eltartsa a családját. Rex nem tudott erről az árulásról.
Janel letette Frankie-t a földre. Az édes kis apróság előbbre
totyogott, két ujját a szájába vette, és enyhén imbolyogva, jókedvűen
gügyögött. Janel fenyegetően kihúzta magát.
– Komoly hiba volna leállni velem szarakodni, öreglány!
Valószínűleg ez a helyzet, de én nem bántam meg a döntésem.
Ott volt előttem az az ártatlan, boldog kislány. Mellette az anyja,
akiről tudtam, hogy igazi mérges kígyó. Janel sorban mindenkit
tönkretett, nekem pedig eszem ágában sem volt hagyni, hogy újabb
károkat okozzon.
– Csakhogy most szemmel láthatóan az én kezemben van az
összes adu, igaz?
Villámgyors mozdulattal felém vetette magát. Lerohant a
lépcsőn, én meglepődve felhördültem, amikor megragadta a
csuklómat. A bőrömbe mélyedt a körme.
– Add ide!
 Bár fájt a karom, mégis gúnyosan kinevettem. Dühös voltam az
én Rynnám miatt. Rex miatt. Tombolt bennem a harag, és tudtam,
hogy bizonyára számos más áldozata is volt.
– Vedd csak el! Van ott még több is, ahonnan ez idekerült.
Felbélyegezve, lepecsételve, készen arra, hogy elküldjék a
rendőrségnek.
Hátratántorodott.
– Szerintem te csak blöffölsz, Corinne Dayne, mert ha csak a
legcsekélyebb bizonyítékod is lenne ellenem, már rég odarohantál
volna a zsarukhoz, hogy beköpjél. Pont úgy, mint a dagadt unokád,
aki beárult az anyámnak. Ti ketten annyira egyformák vagytok!
Áruld már el, mi a fenét akarsz tőlem?
Nagyon is tévedett. Nem blöfföltem. Azért nem mentem el a
rendőrökhöz, mert attól tartottam, hogy nem törődnek a videóval,
vagy úgy vélik, az nem egyértelmű bizonyíték. Esélyt sem akartam
adni ennek a viperának arra, hogy levegye a lábáról a mit sem sejtő
férjét, és bebeszélje neki, hogy az egészet csak én találtam ki. Nem
engedem meg, hogy visszahízelegje magát, és még egy esélyt
kapjon.
Meg akartam tőle szabadulni.
– Azt akarom, hogy tűnj el innen! Szedd össze a holmidat,
mielőtt Rex hazaérne, és tűnj el innen a városból! Soha többé ne
lássunk.
A kék szempárban jéghideg gyűlölet izzott.
– Megőrültél? Eszem ágában sincs ilyen hülyeséget csinálni!
– Akkor örömmel felhasználom ezt a videót. Ha pedig valami
történne velem, akkor ki tudja, hogy a másolatok hol fognak
felbukkanni.
Arra számítottam, hogy mindjárt füst tör elő az orrlyukain.
Megfeszült az álla, és ádáz tekintetével majdnem átdöfött.
– Büdös ribanc! Pont olyan vagy, mint a hájas unokád!
– Talán igen, de egyikünk sem hazug, házasságtörő tolvaj.
Szerintem a férjed is egyet fog érteni velünk.
Újra elsápadt, mint aki most döbbent rá arra, hogy komolyan
beszélek. Zihálva, hitetlenkedve szólalt meg:
– Azt szeretnéd, hogy elmenjek?
– Ó, nem csak szeretném. Megparancsolom neked.
 – Várjunk csak, szóval… Ha elmegyek a városból és nem jövök
vissza, akkor ez a videó soha többé nem bukkan elő? Azt mondod,
hogy ezek a feltételeid? Semmi mást nem akarsz tőlem?
Ez a megátalkodott tolvaj azt hitte, hogy ki akarom rabolni.
– Ez minden. Menj el innen!
Keserűen, gonoszul felnevetett, aztán kihúzta magát, és felszegte
az állát. Úgy tűnt, nem viselte meg a vereség.
– Hát jó.
Megpördült, felrohant a lépcsőn, és berontott az ajtón. Rex
kutyája, Missy felvonyított, mert a visszacsapódó ajtó eltalálta a
farkát. Kiszaladt a verandára, majd lejött, és odaállt Frankie mellé. A
kislány gügyögve beletúrt a kutya szőrébe. Elindultam feléjük, mert
úgy véltem, az lesz a legjobb, ha én vigyázok rá.
Tíz perccel később Janel kirontott a házból. Két kézzel egy
hatalmas bőröndöt vonszolt maga után. Lerángatta a lépcsőn, és
nagy nehezen beemelte a kocsi csomagtartójába, mielőtt visszasietett
volna a verandára.
Felkapta a kislányt, és a kocsi felé futott vele. Missy ott loholt
mellette, vinnyogott, mert érezte, hogy valami nagyon nincs
rendben.
Pánikba estem, és egymillió szilánkra hasadt a szívem. Futásnak
eredtem, amikor Janel bedobta Frankie-t a hátsó ülésre. Becsapta az
ajtót, beült a kocsiba, a gázra taposott, és hátramenetben megpróbált
kihajtani az útra.
Éppen csak hogy meg tudtam ragadni az ajtó kilincsét, hogy
kinyissam. Semmiképpen nem akartam bajba sodorni a kislányt, de
egyszerűen nem engedhettem meg, hogy ez a némber elhajtson vele.
A kocsi csikorgó gumikkal megállt, én magamhoz öleltem
Frankie-t. Janel ajtaja szinte kirobbant, és a nő őrjöngő arccal
kiugrott belőle.
– Hajlandó vagyok elmenni innen, de a lányomat nem fogom itt
hagyni!
A körmével lecsapott a karomra, felszakadt a bőröm. Frankie is
feljajdult. Zokogva sírt. Megrémült és zavarba jött. Egy ilyen
kisgyereknek nem lenne szabad szenvednie.
Ellenálltam Janelnek, a kocsifeljáró felé hátráltam, és Frankie-t
védelmezőn a mellemhez szorítottam.
 – Nem viheted el, Janel! Valóságos ördög vagy! Nem hagyom,
hogy megrontsd ezt a gyermeket! Hagyd itt! Ha kell, az életem árán
is megmutatom Rexnek, milyen aljas vagy.
Missy ott ugrált körülöttünk. Ugatott és vonyított. Nem tudta
eldönteni, kit kellene megvédenie és ki ellen kéne harcolnia.
Janel továbbra is Frankie-t rángatta, miközben egyre közelebb
kerültünk az úttesthez.
Elszántan tartottam a gyereket. Nem akartam elengedni. De
Janel erősebb volt nálam. Végül diadalittasan vicsorogva kitépte a
kezemből. Csakhogy abban a pillanatban a távolból meghallottuk a
közeledő teherautó jellegzetes, mély hangját. A súlyos motor mind
hangosabban dübörgött, ahogy befordult a mellékutcánkba.
Janel egy pillanatra megdermedt. Kihasználtam a lehetőséget,
Frankie után kaptam, és átöleltem a derekát. Sikerült kirántanom
Janel szorításából, mielőtt az a nőszemély minden erejét beleadva
hatalmasat taszított volna rajtam. A földre zuhantunk a kislánnyal.
Frankie feljajdult, zokogva feltápászkodott, és bizonytalan
léptekkel eltűnt a kocsi mögött. Én továbbcsúsztam a murván, és
közvetlenül az autó mellett terültem el.
Rex teherautója egyre közelebb ért. Közelebb és közelebb.
Janel pánikba esett, beugrott a kocsiba, és hátramenetbe
kapcsolta. Csak az érdekelte, hogy elmeneküljön.
– Ne! – sikoltotta.
Kerekek csikorogtak és por támadt. Az irtózatos hangzavarban
egybeolvadt a motor dübörgése, az én sikolyom és Frankie jajszava.
A kocsi kiért az úttestre, sebességet váltott, és utána a lehető
legnagyobb sebességgel elindult kifelé a városból. Elmenekült Rex
teherautója elől.
Ne! Frankie Leigh, ó, istenem, ne!
Könyörgő fohászként tört fel a kiáltásom. Zokogott a lelkem és a
testem is.
Akkor viszont megkönnyebbülve felhördültem, amikor
megpillantottam a kislányt. Sírva feküdt a porban a hasán, ahová
zuhant.
Amikor azonban továbbsiklott a pillantásom, a rám törő
iszonyattól összeszorult a torkom.
A kislány helyett a kutya halt meg.
Missy ott feküdt az úttesten.
 Megmentette a kis gazdáját. Félrelökte a tolató kocsi elől.
Rex teherautója az út közepén állt meg. Érteden arccal szállt ki
belőle, és a lenyugvó nap irányába eltűnő személyautó után nézett.
Fényszórói bevilágították az úttestet. Feljajdult.
– Missy! Ó… ne… ó, istenem… mi az…? Frankie!
Ahogy megpillantotta a lányát, egyből odarohant. A válla fölött
döbbenten a távolodó piros lámpák felé nézett, majd halálra vált
arccal visszafordult az út széle felé.
A lényeg azonban éppen az volt, hogy ez az aranyszívű férfi
még csak nem is tudhatta, milyen szörnyű tragédiát kerültünk el.
 4 1 . FEJE Z E T
Ryanna

Fájdalom lüktetett a tarkómban. Iszonyatos. Könyörtelen.

Szembeszálltam vele, megpróbáltam leküzdeni a rosszullétet, és
nagy nehezen feltérdeltem. Tapogatózva a mobiltelefonomat
kerestem a padlón.
Eltűnt.
Eltűnt a telefonom.
A konyha távolabbi végéből tompa hangok szűrődtek felém. A
régi, irodának is használt pihenőszobában voltak.
Ellenszegültem a végtagjaimat lebénító rémületnek,
feltápászkodtam, és a szememet összehúzva a sötétségbe meredtem.
Nekivetettem a hátamat a konyhai tűzhelyeknek. Megpróbáltam
feltűnés nélkül, csendben mozogni.
Lassan megközelítettem a hangokat.
A hátsó fal mellett a mosogatók sorakoztak. Tőlük jobbra egy
hatalmas szekrény állt, és a régi irodába bal kéz felől egy rövid
folyosón át lehetett bejutni.
Nekisimultam a fém elválasztófalnak, előrehajoltam, hogy
belessek a félhomályba.
A parányi helyiséget egy zseblámpa és egy gyertya táncoló
lángja világította csak meg. Ketten voltak odabent. Mozgó árnyékuk
élesen kirajzolódott a falon.
Hol lehet Frankie?
Hideg verejték borította el a nyakszirtemet, újra becsuktam a
szemem, és bátorságot gyűjtve arra gondoltam, próbáljak-e egy nagy
lendülettel odaugrani az iroda közepén álló régi íróasztal tetején
fekvő telefonhoz.
Ahogy nesztelen léptekkel végigosontam a rövid folyosón, egyre
tisztábban hallottam a hangokat. Odabent pánikba esve suttogtak,
miközben feltúrták a szobát.
– Hol van?
– Valójában az a kérdés, hogy hova a faszomba dugtad el.
 – Itt kell lennie… jó pár év telt el azóta. A pénzem nélkül
sehova sem megyek! Viszem a pénzt, a lányomat, meg azt a
kibaszott videót.
– Szerinted még nem forgatták fel az egész várost, amiért
elhoztad a kölyköt? Hülye voltál, Janel. Figyelmeztettelek, hogy
ennél nagyobb marhaságot nem is tudnál csinálni. Miért mentél
vissza a házba? Mi a fene ütött beléd?
– Nem fogom itt hagyni az én kicsikémet. Egyszer már
megtettem. Nem volt arról szó, hogy ez lesz a vége.
– Aha, és mégis mire számítottál? Arra, hogy én ölbe tett kézzel
bámulom, ahogy te újra benyalod magadat ahhoz az arrogáns
seggfejhez? Lenyúlod az én részemet is? Őrült vagy, ha azt hiszed,
hogy ezt hagyom! Nem maradhatsz itt.
– Fogd be a pofád, és segíts megkeresni! Ez már nem számít.
Még közelebb osontam, a cipőm csak halkan csusszant, a szívem
viszont olyan vadul dobogott, hogy majdnem kiugrott a
mellkasomból.
– Igeeen! Itt van… itt bizony! – rikoltotta váratlanul Janel, és a
következő pillanatban már ott állt az ajtó előtt, kezében egy
dobozzal. A padló egyik deszkája alól szedte ki.
Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm. A telefontól csak
négylépésnyi távolság választott el. Odarohantam, felkaptam, és
megpróbáltam megnyomni a rendőrség számát.
Sikerült! Sikerült! Egy másodperccel az előtt, hogy a készüléket
kitépték volna a kezemből. Megpróbáltam megfordulni, de
elveszítettem az egyensúlyomat, amikor félrelöktek.
Durván.
Előrezuhantam.
Nekivágódtam ugyan a falnak, ám ezúttal készen álltam. Készen
a harcra. Éveim voltak, hogy felkészüljek erre a küzdelemre. Egy
örökkévalóság. Rexért harcolok. Frankie-ért. Önmagámért.
– Te gyáva! Elraboltad azt a kislányt!
Nekiugrottam. A vállam teljes erővel a mellkasának csapódott.
Fájdalom hasított a fejembe, de akkor is megérte. Meg bizony,
mert Janel hátratántorodott, kapálózott, vadul lobogott a haja. A
kezében tartott doboz hangos csattanással a földre zuhant.
Utánavetettem magam, egy kéz csapott le a hajamra, és
hátrarántotta a fejemet.
Á
 – Ostoba ribanc! Állandóan az utamba állsz! De nem most!
Most aztán nem!
Könyökkel hátracsaptam, és eltaláltam a bordáit.
Feljajdult.
Megpördültem, és rávetettem magam. Nem hátrált meg.
Egymásnak feszült a testünk.
Összecsapott a lelkünk.
Átkaroltam a nyakát, és megpróbáltam térdre kényszeríteni.
Olyan erővel lökött el magától, hogy megtántorodott, és
elveszítette az egyensúlyát. Hanyatt zuhant, és háttal telibe kapta az
asztalt.
A torkának ugrottam, rázuhantunk az asztal síkos lapjára, és
mindent levertünk róla.
A papírokat, a telefont és a gyertyát.
Vadul csatáztunk. A karunkat és az öklünket használtuk. Egymás
haját téptük. Addig harcoltam, míg egy erős férfikéz hátra nem
rántott. Sikítva megpróbáltam megrúgni vagy megütni. Őrjöngve
vergődtem. Elteltem gyűlölettel. Kétségbeesetten próbáltam Frankie
segítségére sietni.
Frankie.
Frankie Leigh.
Aaron kölnije megcsapta az orromat, és az emlékektől
hányingerem támadt. Megpróbáltam kitörni a szorításából, de túl
erős volt. Egyszerűen félrelökött. Mint egy darab szemetet.
Hulladékot.
Pontosan úgy bánt velem, mint annak idején.
Aaron felkapta a földről a dobozt, és a csuklójánál fogva
felrántotta Janelt is.
– Le kell lépnünk innen. Most azonnal.
A tekintetem megállapodott a szoba közepén. Egy parányi
lángnyelv táncolt ott. A gyertya tüze meggyújtotta a padlóra hullott
egyik papirost.
A lényem egy része a tűzzel törődött. Szerettem volna eloltani.
Megvédeni a nagyanyám örökségét. Csakhogy most már kizárólag
egy dolog számított. Nem hagyhattam, hogy elvigyék Frankie-t.
Nem szabad – eszem ágában sem volt megengedni.
Janel és Aaron kéz a kézben szaladt végig a rövid folyosón,
majd ki a hátsó ajtón. Valószínűleg azt betörve jutottak be ide.
 Engem csak Frankie érdekelt. Nem az épület, a hozzá tartozó
emlékek, és még csak nem is a boldogabb jövő reménye.
Csak az a kislány.
A fájdalomtól feljajdulva nagy nehezen feltápászkodtam, és a
menekülők nyomába eredtem. Mire odaértem az ajtóhoz, ők már a
hátsó udvarban parkoló fekete autó felé rohantak. Erős füstszagot
éreztem.
Jól tudtam, hogy a nagymamám éttermét mindjárt elemésztik a
lángok.
Mégsem lassítottam, minden erőmet beleadva futottam, és
kétségbeesetten meg akartam menteni Frankie-t.
Aaron megpróbálta az anyósüléshez rángatni Janelt, ő azonban
kitépte magát a szorításából, és feltépte a hátsó ajtót.
– Frankie… Frankie?
Pánikba esve üvöltözni kezdett.
– Frankie!
Szembefordult Aaronnal.
– Hol van a kislány?
Az udvar felénél járhattam, amikor megtorpantam, és éreztem,
hogy meghasad a szívem.
– Figyelmeztettelek, Janel, de te nem hallgattál rám. Nem
visszük magunkkal azt a kibaszott kölyköt! Lepattanunk Gingham
Lakesből, eltűnünk ebből az országból, és én nem engedem meg,
hogy bármi is lelassítson minket. Ülj be!
– Hol van a kislány? – sikoltotta Janel.
Aaron ekkor egy önkéntelen pillantást vetett visszafelé, az
étterem irányába, és az arcán egy töredékmásodpercre felvillant a
bűntudat.
Megrázta, hogy a nagymamám éttermét éppen felzabálják a
lángok.
Ne!
Ó, édes istenem!
Lassan megrázta a fejét.
– A tűzre nem számítottam. Az nem én voltam. Most nyomás be
a kocsiba, különben itt hagylak!
Janel arcára ráfagyott az iszonyat. Azt hiszem, életünk során
alighanem most láttam a tekintetében először őszinte, emberi
érzelmet. Aggodalmat. Csakhogy egy pillanattal később Janel máris
megkerülte a terepjárót.
Hagyni fogja, hogy a lánya elégjen az étteremben.
Halálra váltan megpördültem. A hátsó ablakon át már kicsaptak
a lángok, és izzás ragyogta be a tátongó ajtót.
Egy pillanatra becsuktam a szememet, és ekkor ismét
meghallottam a nagymamám suttogó hangját. Egész testemben
éreztem, hogy itt van a közelemben, és a legcsekélyebb kétely sem
merült fel bennem, amikor körülölelt a belém vetett mély bizalma.
Minden pillanat számít. Csak ritkán döbbenünk rá arra,
mennyire fontosak az egyes percek, és utána csak bánkódunk, hogy
tétlenül szemléltük az elmúlásukat.
Mindig is tudtam, hogy Rex és Frankie kedvéért érdemes
kockázatot vállalni. Most viszont mindent elveszíthetek. Tényleg
mindent. Csakhogy e két ember miatt habozás nélkül megkísérlem a
lehetetlent.
A talpam hangosan csattogott a köveken. Az ereimben
mennydörögve zúgott a vér az adrenalin és a félelem miatt. A
fülemben lüktetett a robajlás.
Magam elé tartottam a karomat, mintha ez megvédhetne, amikor
az ajtón keresztül beugrottam a konyhába.
Beborított a füst.
Egyszerűen elnyelt.
Feketén.
Sűrűn.
Fullasztóan.
Visszafojtott lélegzettel, előregörnyedve keresgélni kezdtem.
Mivel nem tudtam, hogyan védekezhetnék másként a füst ellen,
az orrom elé húztam az ingemet. Kénytelen voltam levegőt venni.
Beszívtam.
Égetett.
Olyan iszonyú fájdalom csapott le rám, hogy megsajdult a
tüdőm, akárcsak a belső szerveim.
Hőség nyaldosta a bőrömet, olyan forrón, hogy sikítani akartam.
Segítséget kérni.
Majdnem megőrültem.
Frankie-t kerestem. Frankie-ért kiabáltam.
 A falnak támaszkodva tántorogtam tovább. Teljesen
összezavarodtam. Megpróbáltam rájönni, hol vagyok.
Utat tévesztve megtorpantam, és összpontosítani próbáltam.
Egy fal.
Egy tűzhely.
Az éléskamra.
Ó, istenem, a kamra!
Zárva volt az ajtaja.
Amikor este eljöttem innen, nyitva hagytam az ajtót. Ebben
biztos voltam. Csomó mindent kihoztam bentről, ezért ki
támasztottam az ajtót.
A tenyerem tapogatózva végigsiklott a deszkán. Elfogott a
megkönnyebbülés, amikor megtaláltam a reteszt. Sikerült
félrerángatnom.
Odabent kavargott a füst. Ez volt az a pillanat, amikor
meghallottam a kislány sírását.
– Frankie! – üvöltöttem.
Boldogan.
Megnyugodva.
Rettegve.
Ezek az érzelmek rohantak meg. Egyik a másik után.
Megrémültem, mert nem kaptam levegőt, nem láttam, és
mindenem iszonyatosan fájt.
Perzselt a hőség, mardosott a füst.
Mindezek dacára eszem ágában sem volt, hogy feladjam.
A hátam mögött lángba borult a konyha, mindent elemésztett a
tűz, lemarta a falról a gipszkartont, a farostlemezt és az emlékeket.
Térdre rogytam, és a földön vonszoltam tovább magam. A
kezembe akadt valami, ami megmozdult. Egy kiscipő. Egy láb.
Azonnal magamhoz öleltem az apró testet, a mellemre szorítottam,
és az arcát eltakartam az ingemmel.
Mindenre hajlandó lettem volna, hogy megoltalmazzam. Hogy
megmentsem.
Rosszullét korbácsolta végig az egész lényemet. A fejemet, a
testemet, a lelkemet. Az eszméletemért küzdöttem. Hogy éber
maradjak. Hogy harcoljak.
Magamhoz szorítottam Frankie-t, hátrahajoltam és
felüvöltöttem.
 4 2 . FEJE Z E T
Rex

Berontottam a rendőrség ajtaján. Útközben végig anyámmal

beszéltem telefonon, és megpróbáltam a lehető legtöbb információt
kiszedni belőle. Közben igyekeztem megnyugtatni. Ez a kettősség
meglehetősen mulatságosnak is tűnhetett volna, csakhogy nem volt
kedvem nevetni, mert közben majdnem darabokra hullottam. Mint
akit széttépnek. Janel ökle könyörtelenül rázúdult a mellkasom
közepére, és az a ribanc kitépte a testemből a még dobogó, vérző
szívemet. Ott tartotta túszként gonosz, alantas markában.
Soha az életben nem képzeltem volna, hogy ilyen mélyre
süllyed. Persze egészen eddig még csak nem is sejtettem, hogy
korábban milyen aljasul elárult.
Becsapott.
Az áruló.
Bizony. Az volt.
Seth Long hadnagy már kifele jött a szobájából, amikor
megtorpantam előtte. Ugyanabba az iskolába jártunk, és amióta az
eszemet tudom, mindig is a barátomnak tartottam. Ez a fickó a város
szolgálatának szentelte az életét.
– Rex! – hördült fel, amikor meglátott. Áradt belőle az energia,
és az egész rendőrőrs készen állt a bevetésre. – Minden járőrkocsi
megkapta a körözést, és akit csak lehetett, kiküldtem az utcákra.
Visszaszerezzük a lányodat. ígérem neked, Rex, ha beledöglök is,
akkor is vissza fogod kapni a gyereket!
Bólintottam, közben remegtem a gyűlölettől és a félelemtől. Ez a
kettő így együtt veszélyes koktélt alkotott. Olyan dolgokra próbáltak
meg rávenni, amiket nem lenne szabad megtennem. A bosszú és a
megtorlás gondolata eluralkodott az elmémen, és indaként behálózta
a testemet.
– Én csak… nem ülhetek ölbe tett kézzel.
Megmarkolta a vállamat, lehajtotta a fejét, és a szemembe
nézett. Mintha megpróbálta volna elérni, hogy odafigyeljek rá. Hogy
összeszedjem magam, és ne csak a bosszúvágy tomboljon bennem.
– Tudom. Csakhogy először hivatalosan is feljelentést kell
tenned, mielőtt beülhetnél mellém a kocsiba. Világos? Nem akarom,
hogy kirohanj az éjszakába, és valami ostobaságot csinálj.
Idegesen, erősen vonakodva rábólintottam. Mégis mi a fenét
csinálhattam volna?
– Rendben – bólintottam.
– Gyere, essünk túl a papírmunkán, hogy kimehessünk az utcára.
Elindultam utána, be az irodába, amikor a telefonom csipogva
jelezte egy üzenet érkezését. Előhúztam a zsebemből, és hunyorogva
a képernyőre néztem. Ekkor döbbentem rá arra, hogy már tizenöt
perccel ezelőtt elküldték nekem, amikor még anyámmal beszéltem.
Rynna.
A komor előérzettől elakadt a lélegzetem, gyorsan felhívtam a
hangpostámat, és a telefont a fülemhez szorítottam. Meghallottam
Rynna kétségbeesett, aggódó és enyhén szégyenlős hangját.
Elmondta, hogy a megállapodásunk dacára is átmegy a Pitébe.
Ez volt az a pillanat, amikor megszólalt a rendőrőrs rádiója,
bekiabáltak egy kódot, megadtak egy utcát, egy címet, és egy járőr
segítséget kért.
Nagyon is jól ismertem ezt a címet.
Találkozott a tekintetünk Sethtel. Megállt az idő, ahogy
megértettük az összefüggést. Futásnak eredtem. Kirohantam az
éjszakába a teherautóm felé. Seth ott jött a nyomomban, és egyből
beugrott a járőrkocsi kormánya mögé. Padlóig nyomtam a gázpedált,
és nem törődtem azzal, hogy vagy tizenöt helyen megszegem a
sebességkorlátozást. Dübörgő motorral száguldottam az étterem felé.
Ott volt Rynna.
Ott volt Frankie.
Ott volt az egész életem. A világom.
Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság óta úton vagyok,
miközben még öt perc sem telt el. Csikorgó gumival bevettem az
utolsó kanyart, vadul balra kaptam a kormányt, és végigdübörögtem
az úton.
Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam az épületet.
A Pitében tűz és füst tombolt.
Ne!
Ne. Ne. Ne!
 Nem lassítottam. Gyorsítottam, a teherautó megingott,
hatalmasat rándult, amikor a kerekei nekimentek a járda peremének,
és száguldottam tovább. Egy másodperccel az előtt tapostam bele a
fékbe, hogy nekimentem volna a téglafalnak. Anélkül ugrottam ki a
kocsiból, hogy üresbe tettem volna.
Kín lüktetett az ereimben. Kegyetlenül gyorsan rohantam.
A bejárati ajtóhoz futottam, feltéptem.
A kétségbeesés hajmeresztő dolgokra ösztönzött.
Nem habozhattam. Csak az érdekelt, hogy jutok oda hozzájuk.
Tudtam, hogy itt vannak bent. Minden porcikám tisztában volt ezzel.
Sűrű füst tört elő az ajtón, miközben én berontottam.
Úgy éreztem magam, mintha elnyelt volna egy kazán.
Seth a hátam mögött üvöltött, hogy ne mozduljak. Be ne
menjek!
Esély sem volt rá, hogy megállítson.
Az ingemmel eltakartam a szám és az orrom, beljebb léptem, és
elindultam a konyha felől előtörő füstoszlop nyomába.
Eljutottam a lengőajtóig. Égett a szemem, amikor betaszítottam,
és a hőségtől majdnem lángra lobbant az egész testem.
Ez itt a pokol.
De nem hátráltam meg az alvilág erői elől.
– Rynna! – kiáltottam. Mellettem fémlavina zúdult csörömpölve
a padlóra, mire félreugrottam. Hajszál híján sikerült elkerülnöm,
hogy maguk alá temessenek a romok.
Istenem. Iszonyú volt a forróság. Olyan nagy volt a hőség, hogy
úgy éreztem, a bőr leolvad a csontjaimról. Ennek dacára tovább
nyomultam előre. Vadul tombolt bennem az adrenalin.
– Rynna! – bömböltem újra.
Halk, de egyértelmű zajra figyeltem fel. Élesen elütött a lángok
robajától. Jobb kéz felől érkezett. Persze lehet, hogy nem is a
fülemmel hallottam meg, hanem valamiféle hatodik érzékkel. A
tudatalattim reagált rá. Segíteni akartam, ez volt ebben a pillanatban
a legnagyobb erőm.
Vakon a zaj irányába tántorogtam, térdre zuhantam, és
összeszorított foggal küzdöttem a lángok ellen.
Mind a két kezem megégett, ahogy körbetapogattam. Olyan
alapos voltam, mint egy vak, aki épp a Braille-írással írt étlapot
tanulmányozza. Minden kis pötty azt akarta, hogy siessek. Ahogy
teltek a másodpercek, egyre jobban kifutottam az időből.
És ekkor hozzáértem valami puhához. Egyből felismertem.
Majdnem a földre küldött a megkönnyebbülés, mert ott
kuporogtak a hátsó ajtó tövében, akiket mindennél jobban szeretek.
Rynna egy fazékkal ütötte a padlót, zajt csapva vezetett oda
magához.
Megpróbáltam kilökni a vastag fémajtót, de annyira elgörbült,
hogy nem sikerült. Rynna valószínűleg ezért nem jutott ki rajta.
Éreztem, hogy a tüdőm mindjárt csődöt mond, de mégis sikerült
összeszedni magam. A bennem lévő szeretetet. Az odaadásomat.
Minden reményemet.
Hátraléptem, és belerúgtam az ajtóba.
Nem engedett, ezért egy újabb rúgás következett.
Az ajtó kinyílt.
Legszívesebben üvöltöttem volna az örömtől. A remény miatt.
Leguggoltam, és hátulról átöleltem Rynnát. Még most is erősen
szorította magához a kislányomat. Kihúztam őket a hátsó udvar
kövére, olyan messzire a tűztől, amennyire csak bírtam, mielőtt
elgyengülő térddel melléjük zuhantam volna.
Fuldokolva köhögtem, körülöttem emberek kiabáltak, szirénák
harsogtak.
Valaki a rádióba üvöltözött, segítséget kért a hátsó udvarba a
három sérültnek.
De nem törődtem semmivel. Csakis a két, hamuval borított arcra
figyeltem. Frankie arca Rynnához simult. Nem mertem megérinteni
őket, mert attól féltem, azzal csak bajt okoznék. Ekkor döbbentem
rá, hogy a kislányom mellkasa nem mozog.
Megkínzott szívem megdermedt.
Ó, istenem, kérlek, ne!
Rynna hangosan, görcsösen felköhögött. Tágra nyílt szemmel
zihált, a tekintete a semmibe meredt.
– Segítség! – üvöltöttem. – Valaki segítsen!
Rohanó léptek dübörögtek körülöttem. Valaki arrébb húzott.
Ellenszegültem, vissza akartam menni a lányokhoz, de erős kezek
tartottak vissza.
– Hagyd, hogy az orvosok ellássák őket, haver! Engedd nekik,
hogy segítsenek! – Seth hangja rekedten csikorgott a fülemben.
 Megtántorodtam, újra térdre rogytam.
Körülöttem tűzoltók és mentősök végezték a munkájukat.
Határozottan. Gyorsan és céltudatosan.
Megszédültem, valaki odaguggolt elém, kitapintotta a
pulzusomat, kérdéseket tett fel. Tudni akarta, hogy vannak-e
fájdalmaim és kapok-e levegőt.
El sem tudta képzelni, hogy a saját életem nem számít nekem. A
tüdőmből az utolsó csepp levegőt is átengedném nekik.
Minden szívdobbanásomat. Mindent. Csak az számított, hogy ne
legyen bajuk.
Halálosan kimerülve, a könyökömre támaszkodva, görnyedten
ültem egy kemény, műanyag széken. A résnyire nyitva hagyott ajtó
túlsó oldalán sokan tették a dolgukat. Viszont itt, ezen az oldalon?
Megállt az idő. Őrjítő volt ez a rettenetes várakozás.
A rám kényszerített békesség elkábított, miközben erősen
reméltem, hogy a műszerek egyenletes pityegése valóban jót ígér,
nem csap be, és az imáim meghallgatásra találtak.
– Pihenned kellene kicsit, haver.
Összerezzentem, amikor a hátam mögül meghallottam a fáradt
hangot. Megdörzsöltem a szemem, hogy kitisztuljon a látásom, aztán
hátrapillantottam a vállam fölött.
Kale műtős zöldben volt. Pont olyan fáradtnak tűnt, mint
amilyennek én éreztem magam. Azóta, hogy berontottunk ide a
sürgősségi osztályra, ő egyfolytában talpon volt, és elszántan
gondoskodott róla, hogy a lányomon minden vizsgálatot
elvégezzenek. Hogy minden rendben legyen.
Egy percet sem pihent tegnap éjjel és a mai nap folyamán.
– Szerintem inkább neked kellene hunynod egyet – mondtam.
Halványan elvigyorodott.
– Á, én valójában szuperhős vagyok. Elnyűhetetlen.
Beképzelt fajankó.
Halkan elnevettem magam.
– Komolyan?
– Ne csináld már, te is tudod, hogy így van. – Most már fülig érő
szájjal vigyorgott.
Visszafordultam a kislányom felé. Frankie mélyen aludt, parányi
testét ragyogóan fehér ágynemű tartotta melegen.
Pihent.
 Nem volt már semmi baja.
Csakhogy Kale szerint egy erős füstmérgezést követően két
napig még bármi megtörténhet.
Emiatt aztán rosszkedvűen itt kellett várakoznom mellette.
A barátom határozottan azt mondta, nincs okom a félelemre. A
lányom rendbe fog jönni. Gondoskodni fog arról, hogy ez így
legyen.
Frankie rengeteg antibiotikumot kapott, kezelték a légutak is,
Kale letette a nagyesküt, hogy mindent megvizsgáltak.
Mindig is tudtam, hogy ez a fickó milyen őrült jó és megbízható
orvos. Most ez még nyilvánvalóbbá vált.
– Köszönöm, haver – mormogtam halkan. – Soha az életben
nem tudom meghálálni, amit értem tettél.
Ingerülten legyintett.
– Én csak a munkámat végzem, Rex. Azt viszont tudnod kell,
hogy ez a gyerek nem lenne itt, ha te és Rynna nem mentitek meg.
Rynna.
A gyönyörű kedvesem. A lány, aki a világom középpontja. A
nap. Körülötte forog minden.
Rynna megmentette a kislányom életét. Úgy, hogy közben a
sajátját kockáztatta. Megküzdött érte. Értünk. Mérhetetlen a Frankie
iránt érzett szeretete.
– Rynna majdnem meghalt miatta.
Ellentmondásos érzések kínoztak.
Minden egyes porcikám eltelt a hála érzésével, miközben
perzselő fájdalom gyötört, ha arra gondoltam, hogy kis híján őt is
elveszítettem.
– Nem áltatom magamat azzal, hogy túl jól ismerném Rynnát –
mondta Kale. – Viszont biztosra veszem, ez a lány nem bánta meg,
hogy belerohant a tűzbe a gyerekedért. Pont olyan, mint te. Amúgy
pedig miatta jöttem ide hozzád. Bemehetsz.
Megremegtem, és hörögve fújtam ki a levegőt.
– Vigyáznál addig Frankie-re?
– Megtiszteltetés lenne.
Fáradtan odajött, áradt belőle a kimerültség. Felkeltem, és
pillanatnyi habozás után odaléptem elé. Átöleltem, majd ököllel
barátságosan hátba vágtam.
 – Nélküled semmire sem mentünk volna. Köszönöm, tesó,
nagyon köszönöm.
Viszonozta az ölelésemet, de nem mondott semmit, így egy
szívdobbanásnyi ideig mind a ketten hallgattunk. A csendes gyászt
éreztük amiatt, ami akár megtörténhetett volna.
Ellépett mellőlem.
– Menj! Frankie jó kezekben lesz.
Már az ajtó felé indultam, amikor a kislányom megmoccant és
halkan felnyögött. Azonnal irányt váltottam, és odasiettem az
ágyához. Frankie az elmúlt nap folyamán összesen talán csak egy
órát volt ébren. Kale a vállamra csapott.
– Kint leszek, az ajtó előtt. Szólj, ha kellek!
– Köszönöm.
Lassan visszarogytam a székre, és csak úgy áradt belőlem a
boldogság, ahogy megsimogattam a lányom haját. Rajongva néztem
le rá.
– Szia, apu – mondta, és nagyon halványan ugyan, de
elmosolyodott.
Végighúztam a hüvelykujjamat sebes homlokán, és egész halkan
válaszoltam:
– Szia, kismanó! Hogy érzed magad?
– Fáj a torkom.
Felvillant bennem a düh, de elfojtottam.
– Tudom, kicsim. Kale mindent megtesz, hogy gyorsan rendbe
jöjjél. Jobb leszel, mint az új. Nem kell csinálnod semmit, csak
pihenj sokat, rendben?
Parányit biccentett, barna szeme tágra nyílt a szürkületi fényben.
Mély fájdalommal töltött el, hogy félelmet láttam a tekintetében.
Megtapasztalta, hogy milyen a gonoszság és a kapzsiság. Tovább
simogattam a fejét, jelezve, hogy itt vagyok, nem megyek el.
Végül egész halkan, suttogva megtörte a csendet.
– Apu, van egy titkom.
Megdermedt a szívem, elakadt a lélegzetem, és rettegve vártam,
hogy mit fog mondani. Milyen szörnyűségben lehetett része a rövid
idő alatt, amíg Janellel volt?
Nem tudnám elviselni, ha kiderülne, hogy bántotta. Őszintén
aggódtam azért, hogy mit tennék azzal a némberrel, ha megtudnék
valami ilyesmit. Legszívesebben már így is… elfojtottam magamban
a dühöt, mivel csakis a kislányom számított, nem pedig a belsőmben
fortyogó indulat.
– Tényleg, kicsim? Apunak mindent elmondhatsz.
Habozott, mint aki attól fél, hogy a szavai miatt esetleg bajba
sodródhat.
– Azt szeretném, hogy Rynna legyen az anyukám. Nem Janel.
Halkan, zihálva felnevettem, és nagyot pislogtam erre a tündéri
gyermekre. Hogy a csudába lehetek ennyire szerencsés?
Közelebb hajoltam, adtam egy puszit a feje búbjára, majd
visszaültem a székre, és belenéztem hatalmas, bizalommal teli
szemébe.
– Mi lenne, ha ezt nem titkolnánk el? Szerintem mondjuk el az
egész világnak.
Iszonyúan féltem attól, hogy szerelmes leszek. Hogy megint
elveszíthetek valakit. Tudtam, hogy a szívemben már nem maradt
hely újabb veszteségnek. Szinte csak üresség volt a lelkemben.
Viszont Rynna…
Kitöltötte az űrt. Megmentette a világomat, és visszaadta a
szívemet.
Rynna.
Ez a bajkeverő.
A kis tolvaj.
 4 3 . FEJE Z E T
Rynna

Megreccsent az ajtó. Odafordultam, megpróbáltam nem elbőgni

magamat, amikor megláttam, hogy ki áll a küszöbnél. Nem sikerült.
Előtörtek a könnyeim, és forró patakok indultak el az arcomon.
– Szia… felébredtél? – A hangja halk, óvatos mormogás volt
csupán. A közelsége mégis úgy zúdult rám, mint egy szökőár.
Elsöpört. Elragadott.
– Frankie? – A kislány neve elég volt ahhoz, hogy fájdalom
marjon elkínzott, megperzselt torkomba.
Féltem, aggódtam és reménykedtem.
Abban a pillanatban, hogy magamhoz tértem, azért könyörögtem
a nővéreknek, hogy mondják el, mi történt. Ugye jól van a kislány?
Ezt akartam tudni.
Mert az utolsó, amire emlékeztem, az volt, ahogy Rex ott állt
kettőnk mellett, miközben én magamhoz ölelem Frankie-t.
Válasz helyett a nővér megígérte, szól a többieknek,
felébredtem, és akkor valaki bejön hozzám, hogy mindenről
beszámoljon.
Rex egy pillanatig csak nézett rám, az ajka megremegett, és
átható tekintete az enyémbe fúródott. Elmosolyodott. Gyönyörű volt
lassú, álmélkodó, csodálattal teli mosolya.
– Neked köszönhetjük, Rynna. Hála neked, Frankie rendbe fog
jönni.
Még jobban bőgtem. Ezek azonban a megkönnyebbülés tiszta,
felszabadult könnyei voltak. Nem egyszerűen sírtam, mert közben az
égre emeltem a tekintetem. Hálás voltam, hogy meghallgatták az
imáimat.
Rex bejött a szobámba, gyors lépésekkel odasietett hozzám, és
az ágy kicsit lesüllyedt, amikor óvatosan leült mellém. Félresimította
a homlokomra tapadt kócos tincseket, és remegő hangon folytatta:
– Jól van… hála neked.
 Többé már nem bírtam magamban tartani a bennem tomboló
zűrzavart.
– Már az elején mindent el kellett volna mondanom neked. Ha
ezt tettem volna, akkor nem történik meg ez a sok szörnyűség. Úgy
sajnálom.
Rex szilajul megrázta a fejét, két széles tenyere rásimult az
arcomra.
– Eszedbe se jusson bocsánatot kérni, Rynna. Ezzel az erővel
saját magamat is hibáztathatnám, hiszen mindvégig tudnom kellett
volna, hogy Janel valami aljasságra készül. Idióta vagyok, amiért
nem vettem észre, hogy az első naptól kezdve lopott tőlem. A
kapcsolatunk, sőt a lányunk is csak a cselszövés része volt, hogy
közel kerülhessen hozzám. Így akart hozzáférni a bankszámláimhoz,
hogy aztán ő meg Aaron még jobban belevájhassa magát az
életembe.
Erősebb lett a szorítása.
– Viszont ki is itt a bűnös? Csakis ők. Szörnyű dolgokat követtek
el ellenünk. Ők ketten a bűnösök, és a bűneikért életük végéig fizetni
fognak.
– Elkapták őket? – kérdeztem remegő hangon.
Rex bólintott.
– Húsz mérföldnyire a várostól. A csomagtartójukban halomban
állt a készpénz, ami egész biztosan nem az övék. Ezenfelül találtak
egy videokazettát is, amiből kiderült, hogy annak idején, amikor
Aaron a sikkasztás miatt börtönbe került, Janel a bűntársa volt.
Rex elkomorodott, és halkan, megfontoltan folytatta:
– A felvétel egy nappal az előtt, késő éjjel készült, hogy Janel
elhagyott. A Pitében, Rynna… a hátsó irodában. Janel és Aaron is
szerepel rajta.
A szavai megdermedtek a levegőben. Utána rám zúdultak.
Felfogtam a jelentőségüket.
Lassan a helyükre kerültek a dolgok.
– A nagymamám tudta – mondtam végül.
Rex bólintott.
– Igen, azt hiszem. Most, hogy tisztában vagyok pár részlettel,
összeállt ez az egész. A nagyanyád ugyanis ott volt az utcán, amikor
Janel elhajtott. Bár megviseltnek tűnt, mégis segített rajtam, amikor
a feleségem elhagyott, és az aszfalton megtaláltam az elgázolt
kutyámat. Azt hiszem, a nagymamád ijesztette el azt a némbert, talán
akkor, amikor az ítéletről értesülve Janel hazajött.
Mély fájdalmat éreztem, ami kitöltötte a lelkemben tátongó
ürességet. Biztosra vettem, hogy sosem tudom majd feldolgozni a
nagymamám halálát. Most azonban megéreztem egy édes, lágy,
barátságos érintést. A bölcsességet. Pontosan olyat, amilyen a
nagymamám mindig is volt.
Rex nyelt egy nagyot.
– Én csak… talán jobb is, hogy nem tudom pontosan, mi történt
azon a napon. Mik voltak a közvetlen előzmények. Három évvel
ezelőtt majdnem belehaltam a veszteségbe, de most csak mélységes
hálát érzek a nagymamád iránt azért, amit tett. Megvédte a lányomat.
Nem lehetek egészen biztos abban, hogy mi történt, de azok után,
hogy Janel megpróbálta elvinni magával Frankie-t, biztosra vehetem,
hogy már akkor elveszítettem volna a kislányomat, ha nem lép közbe
a nagymamád.
Elismerő mosoly jelent meg a szája szélén.
– A Dayne család asszonyai megmentették a gyerekem. Mind a
ketten pontosan akkor bukkantatok fel az életünkben, amikor arra a
legnagyobb szükség volt.
A belsőmben ekkor felragyogott valami, meleg fényt árasztva.
Elmosolyodtam, és nem törődve a bal karomba maró, izzó
fájdalommal, megmozdultam.
– Lehet, hogy a nagymamám végig tudta, Rex. Talán érezte,
hogy mi ketten összetartozunk. Esetleg éppen emiatt ragaszkodott
ahhoz, hogy visszatérjek ide. Gyakran már az előtt megérezte a
dolgokat, hogy megtörténtek volna.
Megsimogatta a fejemet. Vigasztalóan. Megnyugtatóan.
Szerettem volna hozzábújni. Örökre elmerülni benne.
– Gondolod, tudta, hogy minket egymásnak szánt a sors?
Halvány mosollyal, óvatosan biccentettem.
– A nagyi mindig is arról beszélt, hogy megismerjük az igazit.
Megérezzük a csodát, amikor meglátjuk. Ő talán már jóval hamarabb
felfigyelt erre, mint bármelyikünk.
– Egy igazi csoda, Rynna. Itt van nekem Frankie. Itt vagy te is.
Együtt vagyunk. Csakis ez számít.
Alighogy kimondta ezt, összerezzent, és keserűen felsóhajtott.
 – Annyira sajnálom, Rynna. Ami az étteremmel történt.
Rohadtul sajnálom.
Felemeltem a kezem, megragadtam a csuklóját, odahúztam a
tenyerét a számhoz, és megcsókoltam, mielőtt rászorítottam volna
dobogó szívemre.
– Bármit hajlandó lettem volna feláldozni, hogy megmentsem
Frankie-t, Rex. Bármit. Az éttermet. A szívemet. Az életemet.
Erősebben szorítottam a csuklóját.
– Azt hittem, hogy vége. Hogy mind a ketten meghalunk. De te
közbeléptél. Megmentettél engem. Megmentetted Frankie-t.
Megfeszült az álla, az arca egészen elkomorodott.
– Talán éppen ettől család egy család. Mindig is attól rettegtem,
hogy elveszítem a kislányomat. Tudtam, hogy azt nem élném túl.
Amikor pedig majdnem ez történt, és kis híján elvesztettelek titeket,
akkor kész voltam mindent feláldozni. Habozás nélkül. Eladtam
volna a lelkemet. Meghaltam volna. Te pedig… te kis tolvaj…
A hüvelykujja végigsimította az arcomat, kicsit félrehajtotta a
fejét. Szürke szemével belátott a lelkem legmélyére.
– Te megmentetted a kislányomat, Rynna. – Úgy pislogott, mint
aki csak nehezen tudja megfogalmazni a mondanivalóját. – Az első
pillanattól kezdve tudtam, hogy te más vagy, mint a többiek.
Szembeszálltam ezzel az érzéssel, ellenszegültem neki, miközben te
értem küzdöttél. Kettőnkért. Minden alkalommal, amikor
találkoztunk, éreztem, hogy az életem megváltozik egy kicsit. Az az
igazság, hogy nem mertem kockázatot vállalni. Csakhogy te nagyon
is jól mondtad, tényleg vannak dolgok, amiért érdemes.
Odahajolt hozzám, de olyan közel, hogy összeért az orrunk
hegye és beszívhattam az illatát.
– Te és Frankie. Ti ketten vagytok az életem értelme. Halálra
rémültem, amikor veszélybe kerültetek. Csakhogy ha nem rettensz
meg valami elveszítése miatt, akkor az talán nem is annyira fontos.
Ti jelentitek számomra az életet. Te és Frankie vagytok a családom.
Érted, mit akarok mondani?
Ekkorra már a szívem vadul zakatolva majdnem kiugrott a
mellkasomból.
Rex lejjebb hajolt, és a számra szorította az ajkát. Olyan édes
volt. Lenyűgözött varázslatos tekintetével.
 – Szeretlek, Rynna Dayne. Iszonyúan szeretlek, és mindörökké
szeretni foglak.
Szeret. Szeret. Szeret.
Viharzott, áradt és ragyogott bennem a szerelem. Teljesen
kitöltött. Eltűnt az üresség. Megtelt a szívem. Azt hiszem, a nagy
szeretettől ketté is hasadt. Így oda tudom adni két ember kezébe.
Azok kapják meg, akik mindennél fontosabbak nekem. Rájuk
figyelek. Létezésük teljesen belém ivódott.
Korábban azt hittem, hogy Rex Gunner várfalai
legyőzhetetlenek. Képtelenség lesz elhárítani az akadályokat.
Túl erősek és túl félelmetesek.
Csakhogy a nagymamám mindig azt mondta, hogy az életünk
valójában a lehetőségek hosszú láncolata.
Érdemes kockázatot vállalni.
Ezért a férfiért és a kislányáért? Bármikor hajlandó lennék a
kútba ugrani értük.
 EPILÓGUSOK

Első epilógus
Rex Gunner

– Ugye nem lesel? – kérdeztem, és egy pillantást vetettem Rynnára.

Ez a lenyűgöző nő ott ült mellettem az anyósülésen.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz, hogy
megfeszüljön minden porcikám.
A vágytól.
A sóvárgástól.
Az őrült szerelemtől.
Annyira gyönyörű volt.
Olyan átkozottul lenyűgöző, hogy alig bírtam ránézni. Rynna
ragyogó szépsége messzire sugárzott és elvakított. Tündöklött a teste
és a lelke. Áradt belőle a jóság és a báj. A teste pedig maga volt a
csábítás.
Persze eszem ágában sem volt ellenállni neki.
– Dehogy. Amúgy is bekötötted a szememet – felelte, és
végighúzta a kezét a bíborszínű szövetdarabkán. Amiről
természetesen nem feledkeztem meg.
Megpróbáltam nem nevetni, miközben ő tovább méltatlankodott.
– Komolyan nem tudom, hogy szerinted mégis hogyan
leshetnék, amikor itt tök sötét van. – Rynna hiába beszélt
panaszosan, közben rám villantotta csodálatos mosolyát, ráharapott
az alsó ajkára, és sikertelenül küzdött az izgatottsága ellen. –
Ezenkívül pedig biztosra veszem, hogy már egy ideje csak körözünk,
mert te galádul össze akarsz zavarni. Vagy azt szeretnéd, hogy
hányjak.
Csakhogy eközben is fülig érő szájjal vigyorgott, a tudtomra
adva, hogy ő is legalább annyira élvezi a játékot, mint én.
– Tarts ki, édesem! Mindjárt itt a meglepetés.
A teherautóval beálltam a parkolóhelyre, és leállítottam a
motort. Odahajoltam Rynnához, nagyon jólesett, ahogy beszívta az
illatomat, amint megérezte a közelségemet. Libabőrös lett, miközben
én megérintettem a fejét és óvatosan levettem róla a bíborszínű
selymet.
Lassú mozdulatomat követően a lány nagyot pislogott,
körülnézett, és megpróbálta felfogni, hol is van. Óriási boldogsággal
töltött el a tény, hogy miután rendezte sorait, egyből felém fordult.
Én voltam neki a világ közepe. Mint ahogy nekem meg ő volt a
mindenem.
– Helló – mormogta lágyan.
– Szia, szépségem! – Néhány pillanatig csak némán élveztük
egymás közelségét. Utána elvigyorodtam, és a szélvédő felé
biccentettem, hogy Rynna is kinézzen.
Felkacagott. Hangosan nevetve úgy nézett rám, mintha elment
volna az eszem.
Az eszem amúgy megvolt, csak a szívemet adtam oda neki.
– Visszahoztál a Pitébe? De hiszen egész álló nap odabent
robotoltam. Nehogy azt mondd, azért vagyunk itt, hogy süssek
neked valamit! – évődött velem jókedvűen és játékosan.
Elnevettem magam.
– Sosem vetemednék ilyesmire, drágám. Gyere csak! –
Kinyitottam az ajtómat, kiugrottam az aszfaltra, és futva
megkerültem a kocsit. Hamarabb odaértem, mint hogy Rynna
kinyithatta volna az ajtaját, és lesegítettem a földre. Megragadtam a
kezét, az ujjaink összefonódtak, a számhoz emeltem, és egy csókot
nyomtam a kézfejére. – Ma éjjel én fogok gondoskodni rólad.
Hat hónap telt el a tűzvész óta.
Ez a nap lehetett volna gyászos is.
De nem. Rynnának és nekem? Ünnepeltünk.
A járdán át odavezettem az ajtóhoz, ő kuncogva, a magas sarkú
cipőjében egyensúlyozva próbált lépést tartani gyors lépteimmel.
Sietve bedugtam a kulcsot a zárba, és kinyitottam. Az ajtó csak
résnyire tárult fel, én megálltam középen, és hátrafordultam a lány
felé, aki megváltoztatta az életemet.
Félresöpörte a szívem megkeseredett, törött szilánkjait, és
feltárta mindazt, ami alattuk rejtőzött.
– Ez az épület, Rynna… nagyon sokat jelent. Az a tűz… –
Kiszáradt a szám, Rynna szeme viszont nedvesen csillogott, ahogy a
tekintete a pillantásomat kereste. – Te és én, mi ketten majdnem
mindenünket elveszítettük ebben a tűzben. Az éttermet. Az álmaidat.
Frankie-t. Egymást.
Egyre hangosabban, indulatosabban beszéltem.
Feszültségtől remegett közöttünk a levegő. Az élet energiájától.
Vadul lángolt a soha véget nem érő vágyakozás.
– A hamvak közül azonban kiemelkedett a csodálatos remény.
Életem legnagyobb boldogsága.
Miután elvesztettem Sydney-t, őszintén elhittem, hogy soha
többé nem lehetek szerelmes. Rynna azonban mindent
megváltoztatott. Izzásba hozta azt a parazsat, amiről úgy véltem,
hogy már rég kihunyt. Bár nem mondtam még el az igazat Ollie-nak,
de el fogom. Többé már nem félek attól, hogy meggyűlöl. Csupán az
tölt el aggodalommal, hogy még nagyobb szenvedést okozok a
barátomnak.
Rynnával azonban megértettük, hogy végső soron éppen az
effajta titkok megőrzése miatt várnak ránk a legnagyobb kínok.
Megragadtam mindkét kezét, behúztam magam után az épületbe,
és gyorsan becsuktam magunk mögött az ajtót.
Sötét volt, mivel odabent csupán a viharlámpa égett, amit a
helyiség közepére tettem egy pokrócra. Mellette, a jéggel teli
vödörben pezsgő várt ránk. Minden készen állt arra, hogy a
következő héten a helyükre kerülhessenek a bokszok. Ma délután
viszont, Rynna távozása után berontottam ide az embereimmel, és
felakasztottuk a képeket a falra.
A fekete-fehér fotókat én nagyíttattam ki, mielőtt
bekereteztettem volna őket.
A képeken Rynna nagymamamája látszott itt, az étteremben.
Pitét sütött, hátul ügyködött, a pénztárnál állt, és elérte, hogy a
rendelésükre váró vendégei boldogan mosolyogjanak. A régi
képeket Rynna hálószobájában egy dobozban találtam. Arra vártak,
hogy valaki felfedezze őket. Hogy megszólalhassanak.
Rynna ragyogó tekintettel nézett körül. Könnyek csorogtak az
arcán, és megcsillant rajtuk a viharlámpa lágy, elektromos fénye.
– Rex – suttogta, és ráharapott az alsó ajkára, nehogy elsírja
magát. – Ez lenyűgöző.
Egy kicsit beljebb húztam magam után a helyiségbe.
– Semmi sem tehetett volna boldogabbá annál, mint amikor
visszaadhattam neked ezt az épületet, Rynna. Megtisztelve érzem
magam azért, hogy tégláról téglára helyreállíthattuk. Sosem voltam
büszkébb, mint akkor, amikor ott állhattam melletted, és láthattam,
miként töltöd meg újra élettel az éttermet.
Megtettem két lépést, és Rynna zihálva kapkodott levegő után,
miközben a szívem zabolátlanul lüktetett. A vér dübörögve áradt az
ereimben.
– Hat hónappal ezelőtt akár mindent elveszíthettünk volna, ám
ehelyett elnyertük a boldogságot. Kaptunk még egy esélyt.
Pislogtam egyet, mert rám zúdultak az érzelmek.
– Te felbukkantál az életünkben, Rynna, és mindenből kihoztad
a legjobbat. Bennem csakis félelem és gyűlölet lakott, te
megmutattad nekem, hogyan lehet újra szeretni. Megtanítottad a
kislányomat arra, milyen az, ha egy szerető anya él vele. Azelőtt
soha sem lehettünk ennyire boldogok. Ha azt látom, hogy ti ketten…
– Nyeltem egy nagyot, mert megszédültem az érzelmektől. Rynna és
a kislányom. Lenyűgöző volt azt hallani, hogy Frankie anyunak
szólítja. Rynna pedig tiszta szívvel rajongott a gyerekért.
Megszorítottam a kezét.
– Ha kettőtökre pillantok, egyből a helyére kerül minden a
világomban. Azért, mert te és Frankie jelenti nekem a világot. Ti
vagytok nekem a mindenség, és el sem tudom képzelni, hogy
nélkületek létezzek.
Amikor fél térdre ereszkedtem, Rynna zihálva levegő után
kapkodott.
Zokogva nézett rám, a nedves csíkoktól én csak még szebbnek
láttam gyönyörű arcát.
Előhúztam a gyűrűt a zsebemből, és odatartottam kettőnk közé.
Remegett a kezem, amikor a kedvesem felé nyújtottam.
– Legyél a feleségem, Rynna Dayne! Neked akarom adni a
napjaimat. Tied a szívem és az életem. Ugye beleegyezel, hogy
örökre az enyém legyél?
Halkan felkiáltott, és elképzelhetetlenül hosszú időn keresztül
csak mozdulatlanul nézett le rám. Az ajkán felragyogó mosoly lágy
volt, kedves és átkozottul édes.
– Tőled… tőled mindent megkaptam, Rex Gunner. Az álmaimat.
A reményeimet. Egy kislányt, aki a gyermekem lehet. Azelőtt még
csak nem is sejtettem, hogy ti ketten mennyire hiányoztok az
életemből. Ti jelentitek számomra az életet, hiszen a szívemben
éltek. Azt pedig megígérhetem neked, hogy örökre a tied leszek.
Elsodortak az érzelmeim, kis híján majdnem elsírtam magam.
Rynna ujjára húztam a gyűrűt, ő odatérdelt elém, a pokrócra. A
tekintetével végigsimította az arcomat, és beragyogta minden
porcikámat.
– Tudtam, hogy ma különleges napra virradtunk, ezért én is egy
meglepetéssel készültem.
A tenyerembe zártam az arcát, és a hüvelykujjam végighúztam
az álla ívén. Imádtam megérinteni.
– Azt mondod, hogy van egy meglepetésed a számomra? Nem
hinném, hogy bármiben is hiányt szenvedek, hiszen tőled mindent
megkaptam.
Megrebbent a szempillája, lehajtotta a fejét, és mindkét tenyere
rásimult a hasára, utána félénk mosollyal felnézett rám, és az arcán
ott ragyogott az örökkévalóság.
Az én örökkévalóságom.
A mindenségem.
A második esélyem.
A tenyeremet a kézfejére szorítottam, és alig tudtam
megszólalni.
– Azt akarod mondani, hogy tényleg ennyire szerencsés vagyok?
Hogy veled újra apa lehetek?
Gyorsan rábólintott.
– Tudom, tudom, még nagyon korai, csak hát te és én, szóval
nem nagyon vigyáztunk, amikor egyfolytában… és… és… ó,
istenem, Rex. Annyira boldog vagyok. Ez a bébi iszonyúan
boldoggá tesz.
Összevissza fecsegett. Idegesen. Izgatottan.
Aggódott, hogy mit szólok hozzá.
Tiszta őrület, de egészen eddig egyszer sem hoztuk szóba ezt a
témát. Azóta, hogy kockázatot vállaltam a kedvéért.
Összeszorítottuk a homlokunkat, az ujjam köré csavartam egy
hajtincsét, és amikor összeért az orrunk hegye, ezt mormogtam:
– Semmitől sem lehetnék boldogabb, mint attól, hogy növekszik
a kis családunk. Annyira boldog vagyok, Rynna. Iszonyúan. Te vagy
életem második esélye, és én cseppet sem félek attól, mit tartogat
nekünk a jövő.
 A kis tolvaj.
Ellopta a szívemet.
Én pedig odaadok neki mindent.
Második epilógus
Rynna

Egy frissen sült cseresznyés lepénnyel a kezemben megtorpantam a

konyha lengőajtaja előtt, és bekukucskáltam a nagyterembe.
A Pöttöm Pite ünnepélyes megnyitójára eljött mindenki, akit
szeretek. Az újranyitásra.
Itt vannak az én kedvemért. Meg a hely szelleme miatt. A
zártkörű összejövetelre a családunkat és a barátainkat hívtam el.
Itt van a férjem.
Édes kislányom, Frankie Leigh.
Egy asszony, akit megtanultam tisztelni, és úgy szeretem, mintha
a saját anyám volna. Jenny az, Rex édesanyja. Megingathatatlan
kősziklaként állt mellettünk, ellátott jó tanácsokkal és bátorító
szavakkal, amikor arra volt szükségem. Máskor meg egyszerűen
csak igaz barátként viselkedett. Jókedvű, aranyból van a szíve, és
biztosra veszem, hogy teljesen sosem nő be a feje lágya. A maga
sajátos, tökéletes módján, fenntartások nélkül szeret minket.
Eljött Ollie és Kale, Nikki és Lillith, meg Brody. Nevetve ott
ácsorogtak a középre beszorított néhány asztal körül. Seth Long, a
rendőrtiszt, aki komoly erőfeszítést tett azért, hogy Janel és Aaron
rács mögé kerüljön. Eljött az RG Construction néhány munkatársa
is, akik ma már jó ismerőseimnek számítanak.
Macy kizárólag az ünnepség miatt repült ide. Remekül
beilleszkedett a többiek közé, és most hangosan kacagott Kale
szavain. Bizonyára valamilyen malacsággal traktálta.
Meg mertem volna esküdni arra, hogy amikor körülnéztem,
érezhető volt a nagymamám közelsége is. Neki mindig is erős volt a
szelleme. Éreztem, hogy itt van velem.
Ha kell, a fülemben hallom bátorító suttogását, útmutatásait.
Ahogy odafigyeltem a hangjára, meleg ragyogás burkolt be tetőtől
talpig.
Valamikor majd megérted, hogy miről beszélek. Akkor
nyilvánvalóvá válik számodra, hogy mit jelent a szerelem… Onnan
fogod felismerni azt, hogy szerelmes vagy, ha a kedvesed boldogsága
többet jelent neked a sajátodnál. Akkor leszel igazán boldog, ha a
szeretteid is azok. Ha pedig az a két dolog összeadódik, akkor
átélheted a csodát, Rynna. Ilyen az igazi szerelem. Amikor két ember
fenntartások nélkül egymás boldoggá tételére törekszik.
A csoda.
Pont ilyenek voltunk Rexszel. Mi ketten arra törekedtünk, hogy
a másik boldog legyen.
A kedvesünk boldogságát többre tartottuk a sajátunkénál. Hogy
ez milyen hatással van a kapcsolatunkra? Ez a boldogság egyre csak
növekszik, ahogy napról napra feltöltjük, megsokszorozzák apró
dolgaink, és erősebbé válik, amikor leküzdjük az elénk kerülő
akadályokat.
Frankie váratlanul felém fordult. Az arcán felragyogó mosoly
szokás szerint a lelkem legmélyét érintette meg. Ahogy
meghallottam a szavait, a szívem boldog dalra fakadt.
– Anyu!
– Igen, kicsim?
– Az egy csirkés pite?
– Még szép, hogy serpenyős csirkés pite. A kedvencedet
sütöttem.
– Te tudtad, hogy C’rine nagymamám sütötte nekem a világ
legfinomabb serpenyős csirkéjét? – kérdezte visszafordulva Macy
felé. Úgy tűnt, most már neki is ő a legjobb barátnője. – Régen ő is
itt dolgozott, de most már az anyukám dolgozik itt, aki olyan finom
sütiket készít nekem, hogy az apukám legszívesebben az összeset
felfalná. Versenyt kell futnom vele, ha csak egy morzsácskát is
szeretnék enni belőlük.
– Ez szörnyű! – kiáltotta Macy megjátszott felháborodottsággal.
A boldogságtól kicsorduló szívvel megkerültem a pultot, és
elindultam feléjük. A férjem megmoccant, mintha csak megérezte
volna, hogy a háta mögött közeledek.
Megfordult, zsályaszürke szemével rám nézett.
Foglyul ejtett.
Olyan szép.
A durva, érdes külső alatt a világ legcsodálatosabb, érző szíve
dobog.
Amit többé már nem titkolt el.
 Engem is a szívébe zárt.
Teljesen.
Nem állták el megválaszolatlan kérdések az utunkat.
Rex kivette a tálat a kezemből, és odarakta az asztal közepére.
Rám nézett, és érzéki, telt ajkán felragyogott vérforraló mosolya.
Ami miatt bizsergés támadt a pocakomban, és azonnal elöntött a
vágyakozás. Mindkét kezével megsimogatta a hasamat, a fiunkat, és
mennydörgő hullámokban ömlött felém a szeretete.
– Szeretlek, Rynna Gunner – mormogta.
– Én is szeretlek – feleltem.
A pillantásunk egy szívdobbanásnyi időre összeforrt, aztán
megpördített és magához ölelt. Magasba emelte a poharát, és érces
hangjával túlharsogta a vendégek jókedvű csevegését.
– Azt hiszem, eljött a köszöntő ideje.
Mindenki azonnal felénk fordult. Ragyogó mosolyukban szeretet
lángolt.
A férjem először rám, aztán a vendégekre nézett.
– Igyunk Dayne nagymamára! Arra az asszonyra, aki imádta ezt
az éttermet, ám még ennél is jobban szerette a városunkban élő
embereket. Igyunk az ő bátor és csodálatos szívére. Nem hinném,
hogy ma itt állhatnánk, ha ő nem lett volna.
Magasabbra emelte a poharát.
Az ég felé.
– Nagymama, neked mindig itt a helyed, a Pöttöm Pitében. Az
emléked örökké itt él közöttünk.
A vendégek hangosan éljeneztek.
Megéljenezték Corinne nagymamát.
Azt az asszonyt, aki mindenre hajlandó volt értük.
Szeretett és utat mutatott nekünk.
Minden egyes pillanat fontos. Csak hát erre ritkán döbbenünk rá
még az előtt, hogy tovatűntek volna.
Miatta voltam képes cselekedni. Megragadni a kínálkozó
alkalmat.
Esélyt kaptam a szerelemre.
Az örökké tartó boldogságra.
Amit soha egy pillanatig nem bántam meg.