„A

függőjévé váltam a regénynek.

Amikor rájöttem, hogy a rabja lettem, már nem volt megállás.”

Lauren Oliver

„Lebilincselő olvasmány egy elbűvölő főszereplővel.

Erika Johansen csodálatos világot épített, remélem hamarosan
ismét visszatérhetek oda.”

Bernard Cornwell

„Letehetetlen olvasmány telis-tele kalanddal, varázslattal,

kardpárbajokkal és politikával, nem beszélve egy okos
főhősnőről, akinek van vér a pucájában.
Nem tudtam letenni a könyvet, jó lenne, ha Johansen
folytatná!”

Helene Wecker
 Impresszum
Erika Johansen: The Queen of the Tearling
Copyright © 2014 by Erika Johansen

Hungarian translation: Huszti Zsuzsanna,

2014
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Erika Johansen: The Queen of the Tearling
HarperCollins Publishers, New York, 2014

Fordította: Huszti Zsuzsanna

Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund
Olvasószerkesztő: Rácz I. Péter
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Kelenik Éva, Török Krisztina
Korrektor: Boncz Éva

Műfaj:
fantasy
Cristiannek és Katie-nek
I. könyv
 1. fejezet

A TIZEDIK LÓ

GLYNN KIRÁLYNŐ – Kelsea Raleigh Glynn a Tear Királyság 10. királynője, más
néven a Forradásos Királynő. Nevelőszülei Carlin és Bartholemew Glynn (Barty,
a jóságos). Édesanyja Elyssa Raleigh királynő. Édesapja ismeretlen, a róla szóló
feltételezésekhez lásd a IX. függeléket.
Tear korai történelme

MERWINIAN ELBESZÉLÉSE ALAPJÁN

KELSEA GLYNN CSENDBEN FIGYELTE AZ OTTHONA FELÉ TARTÓ LOVAS

CSAPATOT. Katonai alakzatban lovagoltak, a széleken őrszemek,

és mindannyian a teari királyi testőrség szürke egyenruháját

viselték. Lovaglás közben meg-meglebbenő köpenyeik felfedték
értékes fegyvereiket, a mortmesne-i acélból készült kardokat és
rövid nyelű késeket. Az egyiküknek még buzogánya is volt,
Kelsea látta a nyeregtáskából kilógó fegyver borzalmas tüskéit.
A kunyhó felé közeledve egyre inkább látható mogorva
arckifejezésük világossá tette, hogy nem saját jószántukból
vannak itt.
Kelsea egy fa ágán ült, úgy harminclábnyira a bejárati ajtótól,
köpenyébe burkolózva. Ruhája sötétzöld volt a csuklyájától
fenyőszínű csizmájáig. A nyakában ezüstláncon függő
zafírmedálnak azonban megvolt az a bosszantó szokása, hogy
mihelyt blúza alá rejtette, azonnal előbújt. Ez ma is így történt,
és pont ez lett minden bajának okozója.
 Kilenc férfi, tíz ló.
A katonák elérték a ház előtti elgereblyézett részt, és mikor
leszállva a lovukról csuklyájukat hátravetették, Kelsea
megállapította, hogy nincs közöttük korabeli. Harmincas és
negyvenes éveikben járhattak, marcona, viharvert külsejük
bőséges háborús tapasztalatról árulkodott. A buzogányos katona
morgott valamit, és mindannyian automatikusan kardjukért
nyúltak.
– Essünk túl rajta!
A megszólaló egy magas, sovány férfi volt, akinek
ellentmondást nem tűrő hangja arra engedett következtetni,
hogy ő a csapat vezetője. Előrelépett, és háromszor kopogott a
bejárati ajtón.
Barty nyitott ajtót, és a magasból is jól látszott, hogy Barty
egyébként kerek ábrázata megnyúlt, szemei a sírástól
bedagadva vöröslöttek. Ma reggel ő maga küldte Kelsea-t az
erdőbe, nem akarta, hogy lássa szomorúságát. Kelsea tiltakozott,
de Barty nem tűrt ellentmondást, egyszerűen kirakta őt az
ajtón.
– Menj, és végy búcsút az erdőtől, te lány! Valószínűleg sokáig
nem engednek majd kóborolni benne – mondta.
Kelsea tehát elment, és a délelőttöt az erdőben töltötte;
felmászott a kidőlt fákra, időről időre megállt, hogy hallhassa az
erdő csendjét, azt a tökéletes csendet, amely tökéletesen
ellentmondott a benne nyüzsgő élet bőségének. Még egy nyulat
is megfogott, csak hogy csináljon valamit. De aztán elengedte;
Bartynak és Carlinnak úgysem volt szüksége húsra, ő pedig nem
szívesen ölt. Csak nézte a nyulat, amint felugrik és eltűnik az
erdőben, ahol Kelsea egész eddigi életét töltötte. Újból
megízlelte a szót, de mintha homokot morzsolt volna a fogai
közt. Királynő. Baljóslatú szó, mely rémisztő jövőt jósolt.
– Barty?
A csapat vezetője üdvözölte az ajtóban álló férfit.
– Rég találkoztunk.
Barty motyogott valamit az orra alatt.
– A lányért jöttünk.
Barty bólintott, majd két ujjal füttyentett egyet. Kelsea
hangtalanul leugrott a fáról, és kisétált az erdő takarásából.
Szíve hangosan vert. Tudta, hogyan védje meg magát a késével
egyetlen támadó ellen, Barty megtanította rá. A fegyveresek
látványa azonban megrémítette. Magán érezte a férfiak vizslató,
méricskélő tekintetét. A legkevésbé sem emlékeztetett egy
leendő királynőre, tudta jól. Vezetőjük, egy sebhelyes állú,
szigorú tekintetű férfi lassan meghajolt előtte.
– Felség! Carroll vagyok, a néhai királynő testőrségének
kapitánya.
Eltelt pár másodperc, mielőtt a többi testőr is meghajolt. A
buzogányos csak tessék-lássék, szinte észrevehetetlenül
biccentett.
– Látnunk kell a forradást – motyogta az egyik testőr, akinek
vörös szakálla szinte az egész arcát befedte. – És az ékszert is.
– Úgy gondoljátok, becsapnék egy egész birodalmat? –
krákogta Barty.
– Egyáltalán nem hasonlít az anyjára – válaszolta a vörös
szakállú élesen.
 Kelsea elpirult. Carlin szerint Elyssa királynő klasszikus tear
szépség volt, magas, szőke, légies. Kelsea is magas volt, de haja
és bőre sötétebb volt, és az arca némi jóindulattal is csak
átlagosnak volt nevezhető. Nem volt egy szoborszerű alkat a
szónak semmilyen értelmében, és bár látszott rajta a sok
testmozgás, igen jó volt az étvágya is.
– Raleigh-szeme van – jegyezte meg egy másik őr.
– Inkább a sebhelyet és az ékszert szeretném látni – felelte a
vezetőjük, és a vörös szakállú bólogatott.
Mutasd meg, Kel! – bólintott Barty.
Kelsea előhúzta a zafírmedált a blúza alól, és feltartotta a
fénybe. Semmit se szeretett volna jobban, mint leszakítani a
nyakából és visszaadni nekik, de Barty és Carlin megértették
vele, hogy ezt nem tehetné meg. Ő volt Tear koronahercegnője,
és aznap volt a tizenkilencedik születésnapja, trónra lépésének
ideje, mint ahogyan az szokás volt Jonathan Tear leszármazottai
közt. Hiába tiltakozna, akkor is elvinnék, a trónra
kényszerítenék, felékszereznék és selyembe burkolnák addig,
amíg valaki meg nem öli.
Az ékszer láttán a vezető bólintott. Kelsea szabaddá tette a bal
karját, és láthatóvá vált egy késpenge által okozott terjedelmes
heg, mely a csuklójától a bicepszéig húzódott. Néhányan
felmordultak a forradás láttán, és most először levették a
kezüket fegyverükről.
– Ez volna az – mondta Carroll nyersen. – Indulás.
– Egy pillanat – jelent meg az ajtóban Carlin, finoman odébb
tolva Bartyt. A csuklójával tette, nem az ujjaival; ma bizonyára
erősödött a köszvénye. Megjelenése kifogástalan volt, mint
mindig, ősz haját csinos kis kontyba tűzte. Kelsea meglepve
látta, hogy Carlin szemei is vörösek. Nem volt kenyere a sírás,
érzelmeit rendszerint titkolta előlük.
A testőrök többsége kihúzta magát abban a pillanatban, amint
meglátták. Némelyikük még tett is egy-két lépést hátrafelé – a
buzogányos testőr is. Kelsea maga is királyinak tartotta Carlin
fellépését, de kissé meglepődött, hogy ezek a fegyveres katonák
visszahőkölnek egy öreg hölgytől.
Hál’ istennek nem én vagyok az egyetlen.
– Igazoljátok magatokat! – követelte Carlin. – Honnan
tudhatnánk, hogy valóban az Erőd küldöttei vagytok?
– Ki más tudhatná, hogy hol találja meg őt, pont ezen a napon?
– kérdezett vissza Carroll.
– A bérgyilkosok.
Néhányan gúnyosan nevetgélni kezdtek, de a buzogányos
katona előrelépett, miközben a köpenyében matatott valami
után.
Carlin szemügyre vette a katonát.
– Ismerlek téged.
– A királynő utasítását hozom – mondta a buzogányos, és
átnyújtott egy tömött, megsárgult borítékot. – Arra az esetre, ha
rövid lenne az emlékezeted.
– Kétlem, hogy téged bárki is könnyen elfelejthetne, Lazarus –
válaszolta Carlin némi rosszallással a hangjában. Gyorsan
kibontotta a borítékot, ami pokoli fájdalmat okozhatott
köszvényes ujjai miatt, és átfutotta a tartalmát. Kelsea a levelet
bámulta. Bár az anyja már rég halott, valami, amit az ő keze
érintett, mégis itt van.
 Carlin elégedettnek tűnt. Visszaadta a darab papírt a testőrnek.
– Kelsea-nek össze kell pakolnia a dolgait.
– Csak néhány perce van rá, felség. Indulnunk kell!
Carroll most Kelsea-hez beszélt, megint meghajolt, és Kelsea
látta, hogy már rég nem törődik Carlinnal. Carlin arca kemény
lett, tűnt fel neki. Gyakran kívánta, bárcsak inkább dühöngene,
mint hogy visszavonul belső világába, melynek hideg csendje
távolságot ver kettejük közé. Carlin hallgatása pokoli volt.
Kelsea elsurrant a lovak mellett, és belépett a házba. A ruháit
már összepakolták a nyeregtáskába, de nem oda indult, hogy
felvegye, hanem megállt Carlin könyvtárának ajtajában. A falak
mentén polcok sorakoztak, melyeket Barty maga barkácsolt
teari tölgyből karácsonyi ajándékként Carlinnak, amikor Kelsea
a negyedik karácsonyt töltötte velük. Ragyogó, tiszta nap volt,
legalábbis Kelsea így emlékezett rá; ő segített Carlinnak elrakni
a könyveket, és egy picit még sírt is, mert Carlin nem engedte,
hogy szín szerint osztályozza őket. Szerette a könyveket,
szerette nézegetni őket a polcon, minden egyes kötetet a maga
helyén.
A könyvtár amolyan osztályteremként is működött, mégpedig
a kellemetlenebbik fajtából. Elemi matematika, tear nyelvtan,
földrajz, a szomszédos országok nyelvei, melyeknek furcsa
kiejtését eleinte nehéznek találta, majd egyre könnyebben és
gyorsabban ment, és egészen odáig jutott, hogy ha Carlinnal
beszélgetett, képes volt mindenféle elakadás nélkül az egyik
nyelvről a másikra váltani. Mort nyelvről cadarese-re, és aztán
vissza az egyszerűbb, kevésbé drámai tear nyelvre, mindezt
hibátlan kiejtéssel. És persze ott volt még a történelem, az
emberiség történelme az Átkelés előtti időktől kezdődően.
Carlin mindig azt mondta, hogy a történelem ismerete a
legfontosabb a világon, mert az emberi természet része, hogy
újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat. Carlin igazságos
volt, még ha sokszor kemény is. Ha vacsorára elkészült az
összes házi feladatával, jutalomként választhatott egy könyvet
Carlin könyvtárából, és ébren maradhatott addig, amíg el nem
olvasta. Egyszer egészen hajnalig fennmaradt egy különösen
hosszú regény miatt, és másnap kihagyhatta a házimunkát,
végigaludta majd’ az egész napot. Akadtak azonban hosszú
hónapok is, amikor Kelsea teljesen kimerült az egész napos
tanulástól, és ilyenkor egyszerűen abbahagyta tanulmányait. És
akkor nem voltak könyvek, sem könyvtár, csak a házimunka,
az egyedüllét és a félreérthetetlen rosszallás Carlin
gránitkemény arcán. De végül mindig visszatért az iskolába.
Barty bezárta az ajtót, és elindult felé a lábát húzva. Valamikor
a királynői testőrség tagja volt, még mielőtt egy kard
elmetszette a térdhajlatát és megbénította a lábát. Egyik kezével
megmarkolta Kelsea vállát.
– Kel, indulnod kell.
Kelsea megfordult, és megpillantotta Carlint, hogy az ablakon
át a ház előtt kényelmetlenül forgolódó katonákat figyeli, akik
lopva gyanakvó pillantásokat vetettek az erdő felé.
Hozzászoktak a bezártsághoz, gondolta Kelsea. Veszélyben
érzik magukat nyílt terepen. Az Erődben való élettel kapcsolatos
baljós előérzete szinte letaglózta, úgy érezte, mindjárt sírva
fakad.
– Veszélyes időket élünk, Kelsea.
 Carlin az ablakhoz beszélt, hangja távolinak tűnt.
– Óvakodj a kormányzótól, akár a nagybátyád, akár nem;
mindig is a trónra fájt a foga! De anyád testőrsége jó
emberekből áll, és ők törődni fognak veled.
– Nem kedvelnek engem, Carlin – tört ki Kelsea-ből. – Azt
mondtad, megtiszteltetés lesz nekik engem szolgálni, de látszik,
hogy legszívesebben máshol lennének.
Carlin és Barty egymásra pillantottak, szemükben régi viták
emléke tükröződött. Furcsa házasság volt az övék. Carlin
legalább tíz évvel volt idősebb, mint Barty, közel a hetvenhez,
de nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy bárki felismerje
benne a hajdani szépséget, melyet mostanra megkeményített a
távolságtartás. Barty viszont nem volt különösebben jóképű,
alacsonyabb volt Carlinnál, és határozottan teltebb is, de
barátságos arca volt, mosolygós szemei és ősz haja. Bartyt
hidegen hagyták a könyvek, és Kelsea gyakran morfondírozott
azon, vajon miről beszélgethetnek ezek ketten, amikor ő nincs
jelen. Az is lehet, hogy semmiről, vagy talán pont Kelsea közös
nevelése volt az, ami összetartotta őket. Ha így van, akkor mi
lesz velük ezután?
Carlin végül azt válaszolta:
– Kelsea, esküt tettünk anyádnak, hogy nem beszélünk neked
a hibákról, amiket elkövetett. És betartjuk a szavunkat. De az
Erődben azért nem lesz minden úgy, ahogy te gondolod. Barty
és én mindenre megtanítottunk téged, ez volt a feladatunk. De
amikor majd a trónra lépsz, kemény döntéseket kell
meghoznod.
 Barty rosszallóan nézett rá, s odabicegett Kelsea
nyeregtáskájához, hogy felvegye. Carlin élesen rápillantott, de
Barty ügyet se vetett rá, így Kelsea-hez fordult. Kelsea gyomra
összeszorult. Egyszer valamikor az erdőben, amikor épp a vörös
moháról tanított valamit, Barty minden ok nélkül kifakadt:
– Ha csak rajtam múlna, Kel, megszegném azt az átkozott
esküt, és mindent elmondanék neked, amit csak tudni akarsz.
– Miért nem rajtad múlik?
Barty reményvesztetten bámulta a tenyerében tartott mohát,
és Kelsea egy pillant alatt megértette. A házban semmi nem
rajta múlt, Carlin mozgatta a szálakat. Ő volt az okosabb, ő volt
fizikailag ép. Barty csak a második volt a házban. Carlin bár nem
volt kegyetlen, Kelsea is gyakran érezte akarata keménységét,
melyben Barty megkeseredett, és ezt Kelsea is át tudta érezni.
Carlin viselte otthon a nadrágot. Kelsea meglehetősen hiányos
ismeretekkel rendelkezett, ami a történelmet és édesanyja
uralkodásának idejét illeti. Távol tartották a falutól, ahol
válaszokat kaphatott volna kérdéseire; gyermekkora
gyakorlatilag száműzetésben telt. De éjszakánként nemegyszer
hallotta őket beszélgetni, amikor már azt gondolták, hogy ő
alszik. A kormányzó testőrsége évek óta nyomozott a
környéken, hogy megtalálja a gyereket nyaklánccal a nyakában
és forradással a karján. Kelsea-t keresték.
– Van egy ajándékom a számodra a nyeregtáskádban –
folytatta Carlin, hangja visszarántotta Kelsea-t a jelenbe.
– Miféle ajándék?
– Olyasmi, amit csak akkor fedezel majd fel, amikor elmentél
innen.
 Egy pillanatra a rég eltemetett düh érzése öntötte el. Carlin
állandóan titkolódzik! De azonnal el is szégyellte magát. Carlin
és Barty gyászoltak; nem csak az ő elvesztését, hanem az
otthonukét is. Nagybátyja emberei minden bizonnyal követték
a testőröket idáig. Nem sokkal azután, hogy ő elmegy, Bartynak
és Carlinnak is mennie kell; Petalumába, egy kis déli faluba
Cadare határa mellett, ahol Barty felnőtt. Barty egészen
anyátlan lesz az erdő nélkül, de vannak más erdők is, és majd
megismeri azokat. Carlinnak kell meghoznia a nagyobb
áldozatot… Carlin és az ő könyvtára. Ezeket a könyveket
gyűjtögette egész életében. Könyvek, melyeket az Átkelés
telepesei megóvtak az évszázadok viharaitól, és most nem
viheti őket magával, mert egy kocsit túl könnyű lenne követni.
Mind odavan.
Kelsea felvette hátizsákját, és a vállára kanyarította. Kinézett
az ablakon a lovas nélküli lóra.
– Olyan sok minden van, amit nem tudok.
– Mindent tudsz, amire szükséged lesz – válaszolta Barty. –
Megvan a késed?
– Igen.
– Tartsd mindig magadnál! És figyelj oda, mit eszel, és hogy
honnan származik az az étel!
Kelsea megölelte. Bár Barty megtermett férfi volt, teste
remegett a fáradtságtól, és Kelsea észrevette, mennyire
kimerült. Az ő képzése rengeteg energiáját felemészthette, amit
öregségére máskülönben akár megtarthatott volna magának.
Barty egy pillanatra viszonozta az ölelést, majd elhúzódott tőle,
szemei vadul csillogtak.
 – Soha nem öltél meg senkit, Kel, és ez így van jól. De
mostantól vadásznak rád, érted? Úgyhogy ehhez mérten
viselkedj!
Kelsea arra számított, hogy Carlin majd ellentmond Bartynak,
mindig azt mondogatta, hogy az erő csak az ostobák eszköze. De
Carlin helyeslően bólogatott.
– Úgy neveltelek, hogy gondolkodó királynő légy, és az is
leszel. De olyan idők jönnek, hogy a túlélésért folytatott harc
minden mást felülír. Ezek a katonák megbízhatóak,
biztonságban eljuttatnak az Erődhöz. De aztán komoly veszély
leselkedik rád, és amit Bartytól tanultál, sokkal fontosabb lesz,
mint amit én tanítottam neked.
Eljött az ablaktól, és kezét finoman Kelsea vállára tette. Kelsea
összerezzent. Carlin ritkán érintett meg bárkit is. A legtöbb,
amire képes volt, hogy néha megveregette a vállát, de még ez is
igen ritkán fordult elő.
– De azért ne hagyd, hogy a fegyverekbe vetett bizalmad
elnyomja a józan eszedet! Használd a fejedet, Kelsea! Ne
veszítsd el útközben! Sajnos könnyen megtörténhet, ha kardhoz
nyúlsz.
Egy kemény ököl dörömbölése hallatszott a bejárati ajtón.
– Felség? – Carroll volt az. – Lassan lemegy a nap.
Barty és Carlin hátralépett, és Carlin felvette Kelsea utolsó
csomagját is. Hirtelen mindketten szörnyen öregnek tűntek.
Kelsea-nek nem akaródzott elhagyni őket, hiszen ők ketten
nevelték fel, tanították meg mindenre, amit csak tudott.
Agyának heves, kevéssé józan szeglete egy pillanatra
eluralkodott felette, és majdnem elhajította poggyászát, hogy a
hátsó ajtón elinaljon, de persze két másodperc alatt elillant ez a
csábító, ragyogó gondolat.
– Mikor küldhetek veszélytelenül üzenetet nektek? – kérdezte
Kelsea. – Meddig kell rejtőzködnötök?
Barty és Carlin egymásra néztek, gyors, titkos pillantás volt,
amit Kelsea sosem szeretett. Végül Barty szólalt meg.
– Egy jó darabig biztosan nem, Kel. Tudod jól.
– Hamarosan úgyis más dolgok fognak aggasztani – vágott
közbe Carlin. – Gondolj az embereidre, és a királyságra, melyet
fel kell virágoztatnod! Talán nagyon sokára láthatjuk újra
egymást.
A testőrök lóra szálltak, amint megpillantották a házból kilépő
Kelsea-t. Mindenki őt nézte, néhányan közülük leplezetlen
megvetéssel. A buzogányos testőr, Lazarus, még csak oda sem
pillantott, a távolba meredt. Kelsea elkezdte felrakni csomagjait
a lóra, egy deres kancára, amely kedvesebbnek tűnt, mint Barty
csődöre.
– Feltételezem, felség, tud lovagolni – mondta a kantárszárat
tartó testőr. A felség szó úgy hangzott a szájából, mint valamiféle
betegség neve.
Kelsea elvette tőle a kantárszárat.
– Igen, tudok.
Összefogta, egyik kezéből a másikba tette, ahogy felvette zöld
kabátját, majd begombolta. Felszállt a lóra, majd Bartyra nézett.
Próbálta elhessegetni magától a rettentő gondolatot, hogy
sosem látja őket többé. Barty idő előtt megöregedett, de még
sokáig eléldegélhet. És bármilyen rossz előérzet tévedhet. Carlin
szerint Mort királynőjének udvari jövendőmondója azt jósolta,
hogy Kelsea nem éli meg tizenkilencedik születésnapját. És lám,
mégis itt van.
Remélte, hogy bátorítóan mosolygott Bartyra.
– Hamarosan értetek küldetek.
Barty erőltetett mosollyal bólintott. Carlin pedig elsápadt,
Kelsea azt hitte, menten elájul, de ehelyett hozzálépett, és felé
nyújtotta a kezét. Ez annyira váratlanul érte Kelsea-t, egy
pillanatig csak bámulta a felé nyújtott kezet, majd rájött, hogy
meg kellene fognia. A házban eltöltött hosszú évek alatt Carlin
egyszer sem fogta meg a kezét.
– Idővel megérted, hogy mi miért történt – mondta Carlin,
miközben erősen megszorította a kezét. – Meg fogod érteni,
miért volt minderre szükség. Óvakodj a múlttól, Kelsea, és
legyél jó gazda!
Kelsea felvonta a szemöldökét. Hogy Carlin még most sem
tudott világosan fogalmazni! Kelsea mindig is tudta, hogy nem
az a gyerek volt, akit Carlin szívesen tanított volna, és azt is
tudta, sokszor csalódást okozott neki fékezhetetlen
természetével és hanyag hozzáállásával. Visszahúzta kezét
Carlinétól, Bartyra nézett, és bosszúsága már el is illant. A férfi
már nem is próbálta titkolni könnyeit, melyek patakokban
folytak végig az arcán. Kelsea érezte, hogy az ő szemei is
könnybe lábadnak, de kezébe vette a kantárszárat, és lovával
Carroll felé fordult.
– Indulhatunk, kapitány.
– Parancsára, úrnő!
Carroll is felvette a kantárt, és elindult lefelé az ösvényen.
 – Fogjátok közre a királynőt! – szólt hátra a válla felett a
testőröknek. – Napnyugtáig lovagolunk.
Királynő. Már megint ez a szó. Kelsea megpróbált magára
királynőként gondolni, de nem ment. Hagyta, hogy a testőrök
körbevegyék. Nem nézett hátra, csak egyetlenegyszer, még a
kanyar előtt. Barty és Carlin még mindig a ház előtt állt, nézték,
ahogy távolodik a háztól, pont úgy, ahogy abban a régi mesében
az öreg favágó és a felesége. Végül a fák már eltakarták őket.
Kelsea kancája talpraesett jószág volt, még az ismeretlen
helyen is magabiztosan lépkedett. Barty csődörének azonban
mindig gondjai voltak az erdőben. Barty szerint a lova igazi
arisztokrata volt, csak a nyílt terepet érezte eléggé méltónak
magához. Kelsea még a csődörrel sem kockáztatta meg, hogy
messzire merészkedjen a háztól. Carlin akarta így. Amikor
Kelsea vágyakozva beszélt a kinti világról, mindig emlékeztette
a szükséges diszkrécióra és a birodalomra, amit örökölni fog.
Carlinnak csak ez a két dolog számított. Kelsea néha dühében
meg volt győződve róla, hogy Carlin bárkit felnevelt volna, aki
esélyes volt a trónra. Gyakran elveszítette a türelmét Kelsea
bizonytalansága, a kudarctól való rettegése miatt. Carlin nem
akart tudomást venni a legkisebb kételyről sem. Kelsea feladata
a tanulás volt, hogy más gyerekek, más emberek, a külvilág
nélkül is megtalálja a boldogságot.
Egyszer Kelsea, mikor nagyjából tizenhárom éves volt, vagy öt
mérfölddel átlépte a Carlin által kijelölt határokat, és egy idegen
erdőben találta magát. Nem ismerte sem a fákat, sem a két kis
patakot, amelyen átkelt, és amikor a távolba nézett, kéményből
gomolygó füstöt vett észre néhány száz yarddal távolabb. A füst
forrásához közeledve egy faházat látott, mely sokkal
szegényesebb volt, mint Barty és Carlin kőháza. Két kisfiú
játszott lovagi tornásat a ház előtt, csak néhány évvel lehettek
fiatalabbak nála. Kelsea hosszasan nézte őket, és valami
olyasmit érzett, amit azelőtt soha; érezte, hogy ezek a kisfiúk
más nevelésben részesülnek, mint ő. Egészen addig azt
gondolta, hogy minden gyerek hozzá hasonlóan nevelkedik. A
fiúk ruhája kopottas volt, de kényelmes rövid ujjú inget
hordtak. Kelsea csak zárt nyakú, szűk, hosszú ujjú ruhákat
hordhatott, hogy még véletlenül se vegyék észre a nyakláncát
és a karján a forradást. Hallgatta a fiúk beszélgetését, és rájött,
hogy nem beszélik szépen a tear nyelvet; senki nem ült le velük
minden reggel nyelvtant magolni. Már kora délután volt, és a
fiúk nem voltak iskolában.
– Te vagy a morti, Emmett. Én a teari vagyok! – állította
magáról büszkén az idősebbik fiú.
– Nem vagyok morti! Azok alacsonyak! – üvöltötte a kisebbik.
– Anya aszongya, hogy néha hagyhatnál engem is tearinek
lenni.
– Rendben, legyél te a teari, de én meg tudok varázsolni!
Kelsea egy darabig nézte a két fiút, és rádöbbent, hogy mi a
valódi különbség köztük: ezek a gyerekek ott voltak
egymásnak. Alig ötven yardra állt tőlük, de a két fiú közt lévő
szoros kapcsolat miatt mérföldnyi távolságra érezte magát
tőlük. S ez az érzés csak erősebb lett, amikor megjelent a fiúk
anyja, egy telt nő, akiben nyoma sem volt Carlin méltóságteljes
kecsességének. A fiúkért jött, vacsorázni hívta őket.
– Ew! Martin! Gyerünk mosakodni!
 – Nem! – válaszolta a kicsi. – Nem megyünk.
Az anyjuk felvett egy pálcát a földről, és a porba rajzolt
ugróiskola közepére lépett, a fiúk kuncogva és nevetgélve
próbáltak megküzdeni vele. Végül az anya győzedelmeskedett,
és miközben a ház felé sétáltak, magához húzta a fiúkat, szoros
anyai ölelésében tartva őket. Habár már erősen sötétedett, és
Kelsea tudta, hogy indulnia kéne, nem bírt megmozdulni. Carlin
sosem mutatott semmilyen gyengédséget még Barty iránt sem;
Kelsea egy-egy mosolynál többre nem számíthatott. Persze ő
volt a teari trón örököse, és Carlin nemegyszer kifejtette neki,
milyen nagyszerű és fontos megtiszteltetés ez. Ám a hosszú
úton hazafelé képtelen volt megszabadulni a sejtelemtől, hogy
annak a két gyereknek mégis jóval többet adott az élet.
Mire végre hazaért, Bartyék már megvacsoráztak. Mindketten
nagyon aggódtak érte. Barty még morgolódott, de Kelsea látta az
arcán a megkönnyebbülést, és mielőtt aludni küldte a
szobájába, meg is ölelte őt. Carlin egy hosszú percig merőn
nézett Kelsea-re, majd közölte, hogy egy hétig nem használhatja
a könyvtárat. Aznap éjszaka csak feküdt az ágyában, dermedten
a felismeréstől, hogy irtózatosan becsapták. Addig a napig
Kelsea úgy tekintett Carlinra mint a mostohaanyjára, vagy
inkább mint az anyjára. Ekkor értette meg, hogy neki nincs
anyja, Carlin csak egy rideg, öreg nő, aki egyebet sem tesz, mint
követel és korlátoz.
Két nappal később, amikor Kelsea újból kilovagolt, megint
átlépte a Carlin által kijelölt határokat. Vissza akart menni ahhoz
a házhoz, de félúton feladta, és visszafordult. Az engedetlenség
rémisztő érzés volt, nem okozott neki örömet, ahogy várta.
Mintha végig Carlin tekintetét érezte volna a tarkóján. Így többé
nem próbált kitörni, és így lényegében nem létezett számára a
külvilág. Kelsea összes élménye a házukat körülvevő erdőből
származott, és már tízéves korára ismerte minden szegletét.
Most, hogy Kelsea a testőrök gyűrűjében átlépte ezt a határt,
elmosolyodott, és minden figyelmét az eddig még nem látott
világnak szentelte.
A Vörös-erdő sűrűjében dél felé haladtak. Ez az erdő borította
az ország északnyugati részét. Jórészt teari tölgy állt itt, s
közülük jó néhány ötven-hatvan lábnyira is megnőtt, zöld sátrat
borítva a fejük fölé. Kelsea-nek feltűnt néhány, számára eddig
ismeretlen növény is a fák alatt. Ágaik mint a kúszógyökéré,
amely köztudottan jó az allergiára, és többnyire borogatásokhoz
használták. De ennek a növénynek a levelei hosszabbak voltak,
zöldek és csavarosak, némi vöröses beütéssel, amely a mérgező
tölgy jelenlétére utalt. Kelsea megpróbálta távol tartani a lovát
tőle, de nem mindig sikerült; a növényzet egyre sűrűbb lett a
hegyről lefelé ereszkedve. Nem voltak messze az úttól, de ahogy
a lovak patái alatt meg-megroppant az aranyló levélszőnyeg,
Kelsea úgy érezte, az egész világ hallhatja őket.
A testőrök rombusz alakzatban vették közre, egymástól
egyenlő távolságra, amit a lejtős terep ellenére is fenntartottak.
Lazarus, a buzogányos testőr valahol mögötte lovagolt, rejtve
Kelsea tekintete elől. Jobbján a bizalmatlan, vörös szakállú
testőr ült lova nyergében, Kelsea titokban őt méregette. A vörös
szín recesszív módon öröklődik, és az Átkelést követő harmadik
évszázadban már lassan, de biztosan megjelent a népességben.
Carlin azt mesélte, hogy a nők, sőt még a férfiak is szeretik
vörösre festetni a hajukat, hiszen a ritka mindig értékes. Úgy
egy óra után Kelsea már biztos volt benne, hogy egy igazi
vörössel van dolga. Ilyen jó hajfesték nincs. A férfi nyakában
apró aranyfeszület ugrált és villódzott a lovaglás ritmusára, és
Kelsea-t csak még jobban elbizonytalanította. A feszület Isten
Egyházának szimbóluma, márpedig Carlin alaposan a lelkére
kötötte, hogy ne bízzon se az Egyházban, se papjaiban.
A vörös mögött szőke férfi ügetett, olyan hihetetlenül jóképű,
hogy Kelsea újra meg újra odasandított, pedig túlságosan is öreg
volt hozzá, jóval negyven felett járhatott már. Az arca azokra a
festett angyalokra emlékeztetett, melyeket Carlin Átkelés előtti
időkből származó albumaiban látott. Csak ő fáradtnak látszott, a
szemei alatti mély karikák arra utaltak, hogy egy ideje nem
alhat túl sokat. De a kimerültség ezen jegyei csak még
jóképűbbé tették. A férfi ránézett, elcsípte Kelsea bámész
pillantását, mire ő egyből előrefordult, ám az arca lángba borult.
A balján egy magas, sötét hajú, széles vállú testőr lovagolt. Az a
fajta férfi, akivel együtt akarnál dolgozni, ha rá szeretnél
ijeszteni valakire. Közvetlenül előtte egy sokkal alacsonyabb,
majdnem vékony, világosbarna hajú testőr haladt. Kelsea
alaposan szemügyre vette, már csak azért is, mert korban
közelebb állt hozzá, még nem lehetett harminc sem. Próbálta
elcsípni a nevét a két testőr egymás közti beszélgetéséből, de
olyan halkan társalogtak, hogy egyszer sem hallotta tisztán.
Carroll, a vezető, a csapat legelején lovagolt. Kelsea csupán
szürke köpenyét látta. Néha-néha elvakkantott egy-egy
parancsot, mire az egész csapat finoman irányt váltott.
Magabiztosan lovagolt, és Kelsea tudta, hogy valóban oda viszi,
ahová mennie kell. Talán a parancsolás képessége egy
testőrparancsnok nélkülözhetetlen tulajdonsága. Carroll volt az
a férfi, akire szüksége van a túléléshez. De hogyan tudná
megnyerni a hűségüket? Biztosan gyengének tartják. Sőt,
meglehet, azt gondolják, hogy minden nő az.
Egy sólyom vijjogott valahol a fejük felett, és Kelsea az arcába
húzta csuklyáját. A sólymok gyönyörű teremtmények, és a
húsuk sem rossz, de Barty egyszer azt mesélte neki, hogy
Mortmesne-ben, sőt egészen a teari határnál is a sólymokat
gyakran gyilkolásra idomítják. Mindezt csak érdekességképpen
említette, de ez olyasmi volt, amit Kelsea nem felejtett el.
– Délre, fiúk! – kiáltotta Carroll, és a csapat újból irányt váltott.
A nap gyorsan süllyedt a horizonton, jeges szél jelezte a közelgő
éjszakát. Kelsea abban reménykedett, hogy hamarosan
megállhatnak, de inkább megfagyott volna a nyeregben,
mintsem hogy panaszkodjon. A lojalitás a tisztelettel kezdődik.
Egy uralkodó sem tudta sokáig megtartani a hatalmát az
alattvalói tisztelete nélkül, emlékeztette erre Carlin
számtalanszor. Azok az uralkodók, akik a nép akarata ellenére
szándékoztak uralkodni, hamar fejüket vesztették. Barty tanácsa
még ennél is tömörebb volt: Vagy megnyered az embereidet,
vagy elveszíted a trónodat.
Igaz szavak, és Kelsea még csak most ismerte fel a bennünk
lévő bölcsességet. De fogalma se volt, mit tegyen. Hogyan
parancsolhatna ő bárkinek is?
Tizenkilenc éves vagyok. Elvileg nem szabadna már félnem
semmitől.
De ő mégis félt.
 Megszorította a kantárszárakat, és arra gondolt, hogy bárcsak
felvette volna lovaglókesztyűit, de túlságosan nyugtalan volt, és
mihamarabb szeretett volna szabadulni abból a kínos
helyzetből a kunyhó előtt, induláskor. Mostanra elgémberedtek
az ujjai, tenyere felhorzsolódott és kipirosodott a kantárszárak
durva bőrétől. Amennyire tudta, lehúzta a kezére a ruhaujját, és
tovább lovagolt.
Egy órával később Carroll megálljt parancsolt. Egy kis tisztásra
értek, melyet tölgyfák sora és sűrű aljnövényzet szegélyezett;
utóbbi tele volt kúszógyökérrel és azzal a titokzatos, vörös
levelű növénnyel. Kelsea tudni akarta, hogy a testőrök ismerik-e
ezt a növényt. A legtöbb csapatban volt legalább egy gyógyító, és
a gyógyítók feltételezhetően jól ismerik a növényeket. Barty
maga is gyógyító volt annak idején, és még ha nem is tanított
növénytant Kelsea-nek, arra hamar ráébresztette, hogy egy
érdekes, új növény felfedezése minden tankönyvnél
izgalmasabb.
A testőrök Kelsea köré gyűltek, és arra vártak, hogy Carroll is
közéjük érjen. A férfi odalovagolt hozzá, és Kelsea arca lángba
borult. Vasmarokkal rántotta meg a kantárszárat.
– Most letáborozunk éjszakára, ha felséged is így gondolja.
Gyorsan haladunk.
Némi erőfeszítéssel elengedte a kantárszárakat, és hátratolta a
csuklyáját. Összeszorította a száját, hogy a fogai ne vacogjanak.
Amikor megszólalt, hangja rekedt volt, és bizonytalan.
– Megbízom a döntésében, kapitány. Addig megyünk, amíg azt
szükségesnek gondolja.
 Carroll egy pillanatra Kelsea-re nézett, aztán szemügyre vette
a kis tisztást.
– Ez a hely megfelelő, úrnő. Különben is, holnap korán kell
kelnünk, és hosszú volt a mai nap.
A férfiak leszálltak a lóról. Kelsea a hosszú lovaglástól
elgémberedve, ügyetlenül ugrott le a nyeregből, majdnem el is
esett, kicsit imbolygott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát.
– Pen, a sátrat! Elston és Kibb, hozzatok fát! A többiek
gondoskodjanak a biztonságról! Mhurn, menj és hozz valamit
enni! Lazarus, gondoskodj a királynő lováról!
– Kapitány, majd én gondoskodom a saját lovamról – szólalt
meg Kelsea, olyan határozottan, ahogy csak tudott.
– Ahogy óhajtja, úrnő, Lazarus a rendelkezésére áll.
A katonák szétszéledtek, elindultak, hogy elvégezzék a rájuk
kirótt feladatokat. Kelsea lehajolt, megérintette ujja hegyével a
földet, és élvezte, ahogy a gerince ropogva megnyúlik. Fájtak a
combjai, de nem állt szándékában komoly nyújtásokat végezni
ezek előtt a férfiak előtt. Öregek voltak, annyira mindenképpen,
hogy Kelsea ne tartsa vonzónak őket. Viszont akkor is csak
férfiak, amitől hirtelen zavarba jött, pedig ilyesmit Barty
jelenlétében soha nem érzett. Lovát a tisztás távoli részére, egy
fához vezette, és a kantárszárat lazán egy faágra kötötte.
Megcirógatta lovának selymes nyakát, de a ló a fejével arrébb
lökte őt és nyerített, mint akinek nem tetszik a kedveskedés.
Kelsea hátrébb lépett.
– Jól van, kislány. Kétségkívül még a te jóindulatodat is el kell
nyernem.
– Felség – dörmögött mögötte egy hang.
 Kelsea megfordult, és megpillantotta Lazarust, kezében egy
lóvakaróval. A férfi nem volt olyan öreg, mint ahogy azt először
gondolta, sötét, sűrű haja még csak most kezdett ritkulni. A
negyvenes évei elején járhatott, de vonásai élesek voltak,
arckifejezése pedig mogorva. Kelsea-nek, aki csak Barty és
Carlin arcát ismerte, igazi rejtély volt. A keze tele volt hegekkel,
de ami a leginkább vonzotta Kelsea tekintetét, az az övére
akasztott buzogány volt, egy nehéz vaslabda tűhegyes sörtékkel
borítva.
Született gyilkos, gondolta Kelsea. A buzogány hozzáértő
kezekben kegyetlen fegyverré válhatott, laikusnál azonban nem
több csinos fémdarabnál. Ennek a gondolatnak meg kellett
volna rémisztenie, de jól érezte magát a férfi jelenlétében, a
férfiéban, akinek az egész életét átszőtte az erőszak. Elvette a
vakarót, és feltűnt neki, hogy a férfi végig a földet bámulja.
– Köszönöm. Feltételezem, tudod a ló nevét.
– Ön a királynő, úrnő. Az a neve, amit választ neki.
Lapos pillantást vetett Kelsea-re, aztán ismét elfordította a
tekintetét.
– Nem az én dolgom új nevet adni neki. Hogy hívják a lovat?
– Ön azt tehet, amit csak akar.
– A nevét, kérem! – Kelsea kezdte elveszíteni a türelmét.
Mindannyian olyan kevésre tartják őt. De miért?
– Nincs igazi neve, úrnő. Én mindig csak Májusnak szólítom.
– Köszönöm, ez jó név.
A férfi távozni készült. Kelsea összeszedte az összes bátorságát,
és halkan azt mondta:
– Még nem mondtam, hogy elmehetsz, Lazarus.
 A férfi kifejezéstelen arccal fordult vissza.
– Elnézést, van még valami, úrnő?
– Nekem miért kancát adtatok, mikor ti mindannyian
csődörön lovagoltok?
– Nem tudtuk, hogy tud-e lovagolni, úrnő – válaszolta, és ez
alkalommal nem lehetett nem észrevenni a gúnyt a hangjában.
– Nem tudtuk, hogy elbír-e egy csődörrel.
Kelsea szeme összeszűkült.
– Mi a fenét gondoltatok, mivel töltöttem az időt az erdőben a
hosszú évek alatt?
– Hogy babázott, úrnő. A haját fésülgette. Talán ruhákat
próbálgatott.
– Úgy nézek ki, mint egy elkényeztetett kislány? – Kelsea
érezte, ahogy a hangja emelkedik. Többen feléje fordították a
fejüket. – Úgy nézek ki, mint az anyám?
Lazarus elvigyorodott.
– Egy cseppet sem.
Kelsea visszamosolygott, habár ez némi erőfeszítésébe került.
Barty és Carlin soha nem tartott tükröt a házban, és sokáig
Kelsea azt hitte, ezzel akarják megakadályozni, hogy túl hiú
legyen. De egy nap, amikor tizenkét éves volt, megpillantotta az
arcát a ház mögött csordogáló tiszta vizű patakban, és akkor
megértette, nagyon is. Egy híresen szép nő leszármazottjaként
Kelsea hihetetlenül átlagosnak tűnt.
– Elmehetek, úrnő?
Kelsea egy pillanatig fontolgatta, mit is mondjon.
– Attól függ, Lazarus. Van egy nyeregtáskányi babám, még
ruháim is. Nem akarnád befonni a hajamat?
 Lazarus egy pillanatig csendben állt, sötét szemei nem árultak
el semmit. Aztán váratlanul meghajolt; mozdulata túlzó volt, túl
mély ahhoz, hogy komolyan lehetett volna venni.
– Ha óhajtja, hívjon Buzogánynak, úrnő. A legtöbben így
szólítanak.
Aztán elment, a teari sápadtszürke egyenruha eltűnt a por
borította tisztáson. Kelsea-nek eszébe jutott, hogy a lóvakarót
még mindig a kezében tartja, és visszafordult a lovához.
Csutakolás közben gondolatai szélsebesen száguldoztak.
Talán a merészség meggyőzi őket.
Soha nem fogod elnyerni ezeknek az embereknek a tiszteletét.
Szerencsés leszel, ha élve eléred az Erődöt.
Meglehet. De valamit tennem kell.
Úgy beszélsz, mintha lenne választásod. Csak azt teheted, amit
mondanak.
Én vagyok a királynő, nekem senki nem parancsol. A legtöbb
királynő így gondolkodik, egészen addig, amíg a bárd le nem sújt
a nyakára.

Vacsorára szarvashús volt, rágós és szinte ehetetlen a roston
sütés után. A leölt állat bizonyára nagyon öreg lehetett. Kelsea
csak néhány madarat és mókust látott az útjuk során az
erdőben, habár nagyon dús volt a fák lombja; víz is volt elég. Az
erdőnek nyüzsögnie kellett volna az élettől. Szerette volna
megkérdezni erről a férfiakat, de aggódott, hogy panasznak
hinnék az étel miatt, így tovább rágta csendesen a félig átsült
húst, és próbálta nem megbámulni a körülötte lévő testőröket
és az övszíjukon lógó fegyvereket. A férfiak némán ettek, és
Kelsea akaratlanul is úgy érezte, miatta hallgatnak, az ő
jelenléte akadályozza őket az egyébként szokásos szórakoztató
beszélgetésben.
Vacsora után eszébe jutott a Carlintól kapott ajándék. Elvett
egy fáklyát a tűztől, és elindult, hogy kivegye a táskájából. Két
testőr, Lazarus és a magas, széles vállú, akit lovaglás közben
figyelt, szintén felálltak a tábortűz mellől, és hangtalan léptekkel
követték őt az ideiglenes legelőre. A magányban eltöltött hosszú
évek után Kelsea-nek rá kellett jönnie, hogy soha többé nem
lesz egyedül. Ez vigasztaló gondolat is lehetett volna, mégis
összerándult tőle a gyomra.
Hirtelen eszébe jutott egy hétvége, amikor még csak hétéves
volt. Barty a faluba készülődött húst és szőrmét eladni, mint azt
tette minden harmadik vagy negyedik hónapban, de Kelsea ez
alkalommal úgy döntött, hogy mindenképpen vele akar menni.
Annyira, hogy tényleg azt hitte, belehal, ha nem lehet. Hisztériás
rohamot kapott, a könyvtár szőnyegén dobálta magát, zokogott
és visítozott, még a padlót is rugdosta dühében.
Carlinnak nem volt türelme ehhez a műsorhoz, csak néhány
percig próbálta Kelsea-t jobb belátásra bírni, mielőtt eltűnt a
könyvtárban. Barty volt az, aki letörölte Kelsea arcát, a térdére
ültette, és beszélt hozzá, amíg kisírta magát.
– Értékes vagy, Kel – mondta neki. – Mint az arany vagy a
rubin. És ha valaki megtudná, hogy itt vagy nekünk,
megpróbálna ellopni téged. Ugye nem akarod, hogy ellopjanak?
– De ha senki nem tudja, hogy itt vagyok, akkor teljesen
egyedül vagyok – válaszolta zokogva. Teljes szívéből érezte,
hogy aki titok, az nagyon magányos.
 Barty mosolyogva rázta meg a fejét.
– Az igaz, Kel, senki nem tudja, hogy itt vagy. De az egész világ
tudja, hogy ki vagy. Gondold csak végig! Hogy lehetnél egyedül,
ha az egész kinti világ mindennap rád gondol?
Ez cseles válasz volt, ezt már gyerekként is érezte. Felszárította
ugyan a könnyeit és lecsillapította a haragját, de a következő
hetekben sokszor eszébe jutottak Barty szavai, és kereste
bennük a csúsztatást, mert tudta, hogy van valahol. Úgy egy
évvel vagy egy kicsit később Carlin egyik könyvében találta meg
a keresett szót; nem magányos, hanem névtelen. Névtelenül élt
azokban az években, és hosszú ideig úgy vélte, hogy ha Barty
nem is, de Carlin biztosan kegyetlenségből zárta el a világtól. De
most, a két magas férfival a sarkában elbizonytalanodott, hogy
az a névtelenség lehet, hogy inkább áldás volt. Persze ha az volt
is, elmúlt.
A férfiak a tűz körül aludtak, Kelsea sátrát pedig húszlábnyira
állították fel a tisztás szélétől. Amikor belépett, és behajtotta a
sátorlapokat, két testőrt hallott a sátor bejárata elé lépni. Aztán
minden elcsöndesedett.
Ledobta a hátizsákját a földre, és a ruhák közt kutatva talált
egy fehér pergamenborítékot. Ez azon kevés luxuscikkek egyike
volt, amit Carlin megengedett magának. Valami csúszkált
benne. Kelsea leült a földre, ki akarta bontani, de élvezni is
akarta még a pillanatot. Carlin olyan sok titkot őrizgetett. Az
Erőd egyéves korában adta át neki Kelsea-t, aki nem emlékezett
vér szerinti anyjára. Kelsea-nek fogalma se volt róla, hogyan
halt meg az édesanyja – ez a téma is tabu volt számára. Az évek
során puszta tényeket azért elcsípett Elyssa királynőről: hogy
gyönyörű volt, hogy nem szeretett olvasni, hogy huszonnyolc
éves korában halt meg. Arról már elképzelése se volt, hogyan
halt meg, mert ez már tiltott területnek számított. A végén
mindig ugyanoda futott ki minden kérdezősködés – Carlin a
fejét csóválva két szót mormol maga elé: „Szavamat adtam.”
Bármit ígért is, az eskü feltételezhetően ezzel a nappal lejárt.
Kelsea még egy pillanatig merőn nézte a borítékot, végül
felkapta, és feltörte a pecsétjét.
Egy finom aranyláncon függő ékszer csusszant ki belőle.
Kelsea fölvette a láncot, finoman az ujjára akasztotta, és
szemügyre vette a lámpás fényében.
Tökéletes mása volt annak a nyakláncnak, amit egész életében
hordott; egy smaragdmetszésű zafír vékony, majdhogynem
törékeny aranyláncon. A zafír csak úgy csillogott a fáklya
fényében, fel-felvillanó kék vibrálásával bevilágította a sátor
belsejét.
Kelsea újból a borítékért nyúlt, levelet keresett benne. Semmi.
Minden csücskébe gondosan benézett. Kinyitotta a száját, és a
fénynél alaposan átvizsgálta a pergament. Egyetlen szót talált,
Carlin kézírásával közvetlenül a pecsét mellett.
Óvatosan!

A tábortűz mellett nevetés harsant, Kelsea összerezzent. A szíve
gyorsabban vert, és megpróbált a sátor előtt álló két testőr
hangjára fülelni, de nem hallott semmit.
Levette a láncát, és egymás mellé tartotta a kettőt. Teljesen
egyformák voltak, tökéletes hasonmásai egymásnak.
Túlságosan könnyű lett volna összekeverni őket. Kelsea gyorsan
vissza is vette a sajátját a nyakába.
Nézte az új nyakláncot, ahogy a kő himbálózik a láncon, és
próbált rájönni a titkára. Carlin mesélte neki, hogy minden teari
trónörökös születésétől fogva viseli a zafírt. Az ismert legenda
szerint megvéd a haláltól. Amikor még kisebb volt, többször is
megfordult a fejében, hogy leveszi, de babonából végül sosem
tette. Mert mi van, ha azon nyomban agyoncsapja a villám,
mondjuk? Soha nem is merte levenni.
Carlin sosem említette, hogy lenne egy másik ékszer is, de
minden bizonnyal egész idő alatt nála volt. Titkok… Minden,
ami Carlint körülvette, titokzatos volt. Kelsea nem tudta, hogy
miért pont Carlint bízták meg a felnevelésével, vagy hogy ki
lehetett Carlin azelőtt, a régi életében. Azt viszont biztosan tudta,
hogy fontos ember lehetett; viselkedése túlságosan
arisztokratikus volt ahhoz, hogy egy életen keresztül valami
kunyhóban tengesse a napjait. Ha Carlin belépett a szobába,
még Barty jelenléte is jelentéktelennek tűnt.
Kelsea a tekercsen lévő szót bámulta: Óvatosan! Ez egy
emlékeztető lenne, ami az egész életére vonatkozik? Kelsea
elvetette ezt a gondolatot, az elmúlt pár hétben ugyanis
folyamatosan ezt hallgatta. Inkább úgy tűnt, mintha az új
nyaklánc más lenne. De miben? Kelsea nyaklánca
egyértelműen nem volt veszélyes; máskülönben Barty és Carlin
nem engedte volna viselnie nap mint nap.
Percekig a követ bámulta, mintha arra várt volna, hogy fogai
nőnek és megtámadja őt. De az egyszerűen csak himbálózott a
fáklya homályos fényében. Kelsea kezdte kissé furcsának érezni
önnön viselkedését, így inkább gyorsan eltette a nyakláncot
köpenye felső zsebébe. Talán napvilágnál könnyebb lesz
észrevenni a különbséget a két nyaklánc között. A borítékot a
lámpás tüzébe tartotta, és indulatosan nézte, ahogy a lángok
elemésztik a vaskos pergament – Carlinnal csak a kérdések
szaporodnak, választ sose kap az ember.
Elnyújtózott a földön, és a sátor mennyezetét bámulta.
Rettentően egyedül érezte megát, hiába álltak ketten is odakinn,
közvetlen a sátor előtt. Eddigi életében minden áldott este
lefekvés után tudta, hogy Carlin odalenn olvas, Barty pedig
farigcsál, vagy egy frissen begyűjtött növénnyel kísérletezget,
hasznos fájdalomcsillapító vagy gyógyító főzetet kotyvaszt
belőle. Carlin és Barty azóta messze jár, dél felé tartanak.
Egymagam vagyok.
Újabb nevetéshullám érte el a sátrat. Kelsea először arra
gondolt, hogy kimegy és megpróbál beszélgetni velük, de
elvetette az ötletet. Bizonyára nőkről, csatáról, régi bajtársakról
beszélgetnek… és nem látnák őt szívesen. Ráadásul halálosan
kimerült volt a lovaglástól és a hidegtől, combizmai pedig
szörnyen fájtak. Elfújta a lámpát, az oldalára fordult, és várta,
hogy nyugtalan álomba zuhanjon.

A következő nap lassabban haladtak, mert az idő borongóssá
vált. Bár a levegő már nem volt olyan fagyos, vékony köd
borított mindent, körbefolyta a fatörzseket, és látható
pamacsokban gomolygott a talaj felett.
A vidék fokozatosan veszített meredekségéből, az erdő óráról
órára ritkult, ligetszerűbb lett, az aljnövényzet viszont egyre
sűrűbb. Egyre több és több állat bukkant fel, többségük
ismeretlen volt Kelsea számára. Kisebb mókusok és furcsa,
kutyaszerű teremtmények, melyek némileg emlékeztettek a
farkasra, de óvatosabbak voltak, és a csapat láttán elinaltak.
Nem láttak egyetlen őzet sem, és amikor a nap már magasan
járt, Kelsea végre rájött, mitől lesz egyre nyugtalanabb: egy árva
madárfüttyöt sem hallott útjuk során.
A testőrök is elcsendesedtek. Kelsea az elmúlt éjszaka alatt
többször is felébredt a tábortűz felől jövő szűnni nem akaró
nevetgélésre, és már rettenetesen várta, hogy végre
elhallgassnak és elmenjenek aludni. De most úgy tűnt, hogy a jó
idővel a méltóságuk és jókedvük is odalett. Ahogy telt a nap,
egyre többször vette észre, hogy a testőrök riadtan nézegetnek
hátra, habár ő maga a fákon kívül semmit sem látott.
Dél körül megálltak megitatni a lovakat egy kis pataknál, mely
az erdőn keresztül kanyargott. Carroll előhúzott egy térképet, és
több testőr is köréje gyűlt; az elkapott beszélgetésfoszlányokból
Kelsea azt vette ki, hogy a köd komoly problémát jelent.
Odasántikált egy nagy, lapos sziklához a patak partján. A leülés
maga volt a pokol, csípőizmai leválni készültek a csontjáról,
amikor behajlította a térdét. Némi manőverezés után sikerült
leülnie keresztbe tett lábbal, de most már a fenekét is érezte a
nyeregben töltött hosszú órák miatt.
Elston, egy nagydarab, széles vállú testőr, aki Kelsea mellett
lovagolt szinte végig, elkísérte őt a sziklához, és ötlábnyira
megállt tőle. Amikor Kelsea felnézett rá, kényszeredetten
elvigyorodott, kivillantva csorba fogait. Megpróbált nem
tudomást venni a testőr jelenlétéről, kinyújtotta az egyik lábát
és a lábujjai felé nyújtózkodott. Úgy érezte, combizmai
cafatokra szakadnak.
– Fáj? – kérdezte Elston. Kiejtése megszenvedte fogai állapotát;
Kelsea-nek tanakodnia kellett, mit is hallott pontosan.
– Egyáltalán nem.
– Vesszek meg, ha mozogni bír – jegyezte meg, vállat vont,
majd hozzátette: – Úrnő.
Kelsea előrehajolt, és elérte a lábujjait. Az izmok a lábában
sikoltoztak, és úgy érezte, mintha szakadt, eleven, vérző hús
lenne a testében. Úgy öt percig tartotta ezt a pozíciót, aztán
elengedte a lábujjait. Amikor újból Elstonra nézett, az még
mindig vigyorgott. Nem szólt semmit, csak állt ott egészen
addig, amíg vissza nem szálltak a lóra.
A csapat napnyugtakor vert sátrat. Kelsea leugrott a földre,
majd amikor a kantárszárat sikerült lehámoznia a kezéről, és
megfordult, már csak azt látta, ahogy Buzogány elvezeti a lovát.
Tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán más jutott eszébe, és a
többi testőrhöz fordult, akik egyéb feladataikkal
foglalatoskodtak. Észrevette, hogy az egyik fiatal testőr éppen
előhúzza az ő sátrát a nyeregtáskájából.
– Megcsinálom! – mondta, és átsietett a tisztáson, nyújtotta a
kezét valami szerszámért – valami fegyverért, bármiért. Még
soha nem érezte magát ennyire feleslegesnek.
A testőr átnyújtott neki egy lapos fejű kalapácsot, és
megjegyezte:
– A sátorveréshez két ember kell, felség. Segíthetek?
– Természetesen – válaszolta Kelsea örömmel.
 Ha volt egy személy, aki tartotta, és egy másik, aki fölverte a
sátrat, akkor valóban egyszerű művelet volt. Kelsea
egyfolytában beszélt a testőrhöz, miközben a kalapáccsal
dolgozott. Pennek hívták, és viszonylag fiatal volt, az arca még
nem volt olyan ráncos és elnyűtt, mint a többieké.
Mindenesetre mindannyian egészen jól néztek ki, még Elston is
(ha becsukta a száját), és Kelsea-ben feltámadt a kellemetlen
gyanú, hogy az anyja a külsejük alapján válogatta össze a
testőreit.
Kelsea úgy találta, Pennel könnyű lesz társalogni. A kérdésére,
hogy hány éves, azt felelte, nemrég töltötte be a harmincat.
– Túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy anyám testőre lehettél
volna.
– Így van, úrnő, soha nem ismertem az édesanyját.
– Akkor miért bíztak meg ezzel a feladattal?
Pen megvonta a vállát, és egy önkéntelenül árulkodó
mozdulatot tett a kardja felé.
– Mióta vagy testőr?
– Buzogány talált rám tizennégy éves koromban, úrnő. Azóta
folyamatos kiképzés alatt állok.
– Uralkodó híján? A nagybátyám testőre vagy?
– Nem, úrnő – mondta Pen, és az ellenszenv árnyéka suhant át
az arcán, olyan gyorsan, hogy Kelsea elbizonytalanodott, talán
csak képzelte. – A kormányzó saját testőrséget tart.
Kelsea beverte a sátorcölöpöt. Felegyenesedett, az arca
megrándult, ahogy a háta nagyot roppant.
– Bírja a tempót, felség? Úgy tudom, sok hosszabb lovaglásra
nem volt módja korábban.
 – A tempó éppen megfelelő, és tudom, hogy szükséges is.
– Így van, úrnő.
Pen körbenézett, majd halkan azt mondta:
– Követnek bennünket.
– Honnét tudod?
– Sólymok – mutatott Pen az égre. – A nyomunkban vannak,
amióta csak elhagytuk az Erődöt. Tegnap nem is haladtunk úgy,
ahogy kellett volna, mert kitérőket tettünk, hogy
megszabaduljunk üldözőinktől. De a sólymokat nem lehet
becsapni. Mögöttünk vannak most is.
Pen szünetet tartott. Kelsea egy újabb cölöpért nyúlt, és csak
úgy megjegyezte:
– Ma nem hallottam a sólymokat.
– A morti sólymok nem csapnak zajt, úrnő. Csendre idomítják
őket, de ha felnéz az égre, láthatja is őket. Ördögien gyorsak.
– Miért nem támadnak?
– Túl sokan vagyunk.
Pen megfeszítette a sátor utolsó sarkát, így Kelsea le tudta
verni a cölöpöt.
– A mortiak úgy nevelik a sólymaikat, mint a katonáikat. Nem
fognak megtámadni egy erőfölénnyel rendelkező csapatot.
Egyesével akarnak leszedni bennünket, amikor lehetőségük
nyílik rá.
Pen újra elhallgatott. Kelsea a kalapáccsal felé legyintett.
– Ne félj, hogy megijesztesz. Félnem kell a halált, éppen ezért
nem számít, mit mondasz el és mit nem.
– Talán így van, úrnő, de a félelem bénító is lehet.
– És ezeket az üldözőket a nagybátyám küldte?
 – Talán, úrnő, de a sólymok azt mutatják, hogy a
nagybátyjának talán segítsége is van.
– Ezt nem értem.
Pen hátrapillantott a válla fölött, és motyogni kezdett.
– Közvetlen parancs volt, ezt Carrollnak is a szemébe
mondom, ha kell. Úrnő, a nagybátyja évekig kapcsolatban állt a
Vörös Királynővel. Azt rebesgetik, titkos szövetséget kötöttek.
Mortmesne királynője. Senki se tudja, ki ő, honnan jött, az az
egy biztos, hogy hatalmas uralkodó, aki immár egy egész véres
évszázada uralkodik. Carlin Mortmesne-t veszedelmesnek
tartja, más szomszédos királysággal lenne jó szövetséget kötni.
– Akkor a mortiak követnek bennünket?
Pen megrázta a fejét.
– A mortiak valószínűleg nem adnak el fegyvereket a
tearieknek, de bárki, akinek elég pénze van, a feketepiacon
könnyűszerrel vehet morti sólymokat. Szerintem a Cadennel
állunk szemben.
– A bérgyilkosok szövetsége?
Pen felhorkantott.
– Szövetség… Végül is nevezhetjük őket annak, úrnő. De igen,
egy csapatnyi bérgyilkos, akik értik a dolgukat. A szóbeszéd
szerint a nagybátyja óriási vérdíjat tűzött ki az ön fejére.
– Az erőfölényünk sem állíthatja meg őket?
– Nem.
Kelsea körbenézett. A tábor közepén három testőr görnyedt az
összegyűjtött tűzifa fölé, kitartóan átkozódtak, mert a tűz
sehogy sem akart fellobbanni. A többiek kidőlt fákat vonszoltak
maguk után, hogy körbevegyék vele a tábort. Kelsea most már
értette ezeket az intézkedéseket. Félelem és bűntudat csapott fel
a lelkében. A kilenc férfi és ő maga is célponttá vált.
– Uram!
Carroll lépett ki a fák közül.
– Mi az?
– Sólyom, uram, északnyugatról.
– Ügyesen kiszúrtad, Kibb.
Carroll megdörzsölte a homlokát, és némi habozást követően
a sátor felé indult. Pen kurtán, élénk jóindulattal Kelsea-re
mosolygott, és eltűnt a szürkületben.
Carroll tekintete sötét volt.
– Értünk jönnek, úrnő. Üldöznek bennünket.
Kelsea bólintott.
– Tud harcolni?
– Meg tudom védeni magam a késemmel, egyetlen támadóval
szemben. De a kardvívásban nem vagyok elég járatos.
Aztán Kelsea hirtelen rádöbbent, hogy Barty tanítványa,
akinek a reflexei nem vetekedhetnek egy fiatal emberével.
– Nem vagyok igazi harcos.
Carroll félrebillentette a fejét, és némi vidámság csillant meg
sötét szemében.
– Ebben nem lennék olyan biztos, úrnő. Figyeltem az út során,
jól leplezte, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát. De
eljutottunk arra a pontra… – Carroll körbenézett és elhalkult – …
eljutottunk arra a pontra, ahol ketté kell osztanom a csapatot. A
választásnál figyelembe kell vennem felséged képességeit.
– Nos, gyorsan olvasok, és jó ragut főzök.
Carroll jóváhagyóan bólintott.
 – Remek a humorérzéke, úrnő. Szüksége is lesz rá. Az élete
nem lesz veszélytelen.
– Nagy veszélybe sodortátok magatokat azzal, hogy az
Erődhöz visztek, jól gondolom?
– Az édesanyja bízott meg, úrnő – válaszolta Carroll
kényszeredetten. – Ezt kívánja tőlünk a becsületünk.
Kelsea a szemöldökét ráncolta.
– Az anyám embere voltál, ugye?
– Igen, az voltam.
– Ha eljutunk az Erődhöz, a kormányzónak fogsz dolgozni?
– Még nem döntöttem el, úrnő.
– Tehetek bármit, ami befolyásolhatja a döntésedet?
Elfordította a tekintetét.
– Úrnő…
– Beszélj nyugodtan!
Carroll önkéntelen mozdulatot tett a kezével.
– Úrnő, azt gondolom, önt sokkal keményebb fából faragták,
mint ahogy elsőre látszik. Egy nap még igazi királynő is válhat
önből, ha ez a sorsa. De ön a halál jegyese, ahogy mindenki más
is, aki követi önt a trónon. Nekem családom van. Gyerekeim.
Nem keverhetem őket ebbe bele, senki kedvéért nem
kockáztathatom az életüket.
Kelsea bólintott, megpróbálta leplezni csalódottságát.
– Értem.
Carroll láthatóan megkönnyebbült. Talán arra számított, hogy
Kelsea felháborodik majd.
– A helyzetemből adódóan semmiféle összeesküvésről nem
tudok. Talán több szerencsével jár, ha megkérdezi Lazarust, a
mi Buzogányunkat, ő olyasmiket is észrevesz, amit mások nem.
– Már találkoztunk.
– És óvakodjon Isten Egyházától is. Kétlem ugyan, hogy a
Szentatya különös szimpátiával viseltetne a kormányzó iránt,
de bizonyára szeretni fogja azt, aki a trónon ül, és akinél a
kincsesláda kulcsa van. Kihasználja a lehetőségeit, ahogy
mindenki.
Kelsea bólintott. Carlin mondott valami hasonlót pár nappal
ezelőtt.
– Ezek itt jó emberek. Erre feltenném az életemet is. A
gyilkosa, ha egyszer eljön, nem közülünk való lesz.
– Köszönöm, kapitány.
Kelsea elnézte, ahogy a testőrök végre meggyújtják a tüzet, és
legyezgetik az éledező lángot.
– Tisztában vagyok vele, hogy kemény út áll előttünk.
– Ezt mondta az édesanyja is tizennyolc évvel ezelőtt, amikor
megbízott azzal, hogy visszavigyem.
Kelsea pislogott.
– Nem azzal bízta meg, hogy elvigyen?
– Nem. Lazarus csempészte ki a kastélyból, még
csecsemőkorában. Igazi tehetség.
Carroll elmosolyodott, eszébe juthatott valami, amit nem
oszthatott meg Kelsea-vel. Kedves mosolya volt, de Kelsea-nek
újra feltűnt arca szürke nyúzottsága, arra gondolt, hogy talán
beteg. Carroll tekintete megpihent a zafíron, amely újból előbújt
Kelsea blúza alól. Majd hirtelen sarkon fordult, és otthagyta őt
egy halom feldolgozandó információval. Kelsea mélyen a
köpenye zsebébe nyúlt, és érezte az ott lapuló második kő
hidegségét.
– Felség! – Pen kiabált a tábortűz mellől, amely akkorra már
szépen ropogott. – Kelet felé van egy kis patak, ha tisztálkodni
szeretne.
Kelsea bólintott, de még mindig Carroll tanácsán járt az esze,
próbálta gyakorlati problémaként kezelni. Szüksége lenne saját
testőrre és személyzetre. De hol találhatna olyan embereket,
akik ellenállnak a kormányzó fenyegetésének és zsarolásának?
A lojalitást nem lehet a semmire felépíteni, mint ahogyan
megvenni sem, és mindeközben még éhes is.
Már bánta, hogy az anyjáról nem kérdezte Carrollt. Éveken át
vigyázta Elyssa királynő biztonságát, biztosan mindent tud róla.
De minek is kérdezte volna, a testőrök fogadalmat tettek a
királynőnek, úgyse beszélhetne. Még Kelsea-nek se árulna el
semmit. Tehetetlenül csikorgatta a fogát, eddig úgy hitte, hogy
az új élettel végre vége lesz a titkolózásnak, hiszen mégiscsak ő
lesz a királynő. De ezek az emberek se lesznek Carlinnál
készségesebbek, belőlük se szedheti ki, amit már annyira tudni
vágyik.
Amikor letáboroztak, úgy tervezte, hogy megfürdik, mert a
haja zsíros, a teste pedig büdös volt már, hogy minden
mozdulatra körbelengte saját maga csípős szaga. A patak
megfelelő lenne, de hogy Pen, Elston vagy Lazarus figyelő
tekintete kísérje közben, elképzelhetetlenné tette a dolgot.
Kénytelen lesz elviselni a mocskot, és azzal a ténnyel
vigasztalódni, hogy a férfiak is nyilvánvalóan épp úgy bűzlenek,
mint ő. Összefogta zsíros haját, leugrott a szikláról, és indult
megkeresni azt a patakot.

Aznap éjszaka a testőrök igen hangosak voltak a tábortűznél.
Kelsea feküdt a sátrában, próbált elaludni, de egyre dühösebb
lett. Amúgy is elég nehéz elaludni a fejében nyüzsgő ezernyi
kérdéssel, de ez a részeg röhögés egyenesen lehetetlenné tette.
Köpenyét a feje köré csavarta, elszánta magát, hogy kizárja a
hangjukat az elméjéből. De amikor felcsendült egy igencsak
mocskos szövegű dal egy tetovált lányról, letépte a fejéről
köpenyt, fölvette, majd kilépett a sátorból.
Testőrei a tűz köré ágyaztak maguknak, de egyelőre senki sem
heveredett le. A levegőben élesztőszag terjengett, Kelsea sörnek
tippelte, bár nem ismerte az italt. Carlin nem tűrte meg az
alkoholt a házban.
Csak Carroll és Buzogány állt föl a közeledtére. Ők józannak
tűntek, de a többiek észre sem vették a jelenlétét. Elston egy
farönkre dőlve aludt.
– Tehetünk valamit önért, úrnő? – kérdezte Carroll.
Kelsea legszívesebben ordított volna velük, hogy kiengedje
magából az álmatlanság miatt felgyülemlett dühöt. Aztán ahogy
körbenézett a sok kivörösödött arcon, meggondolta magát.
Carlin gyakran mondogatta, hogy könnyebb egy csecsemővel
szót érteni, mint egy részeg emberrel. Ráadásul a könyvekben
gyakran megesett, hogy részegek fecsegtek ki nagy titkokat.
Még az is megtörténhet, hogy Kelsea szóra tudja bírni őket.
Maga alá hajtogatta a köpenyét, majd leült Elston és Pen közé.
– Tudni akarom, mi fog történni, amikor elérjük New Londont!
 Pen tompán nézett rá.
– Mi történne?
– A nagybátyám bizonyára megpróbál majd megölni, ha
odaérünk.
Mindannyian felkapták a fejüket, végül Buzogány válaszolt.
– Valószínűleg.
– A nagybátyja senkit se tudna megölni – motyogta Coryn. – Én
jobban aggódnék a Caden miatt.
– Nem tudjuk, hogy ők követnek-e bennünket – szállt vitába a
vörös szakállú.
– Nem tudunk semmit – jelentette ki Carroll fojtott hangon, és
Kelsea-hez fordult. – Úrnő, nem lenne sokkal egyszerűbb, ha
esetleg bízna abban, hogy meg tudjuk védeni?
– Az anyja bízott bennünk – tette hozzá a vörös szakállú.
– Mi a neved? – kérdezte Kelsea összeszűkült szemmel.
– Dyer, úrnő.
– Dyer, most nem az anyámmal van dolgod. Most velem van
dolgod.
Dyer úgy pislogott a tompa fényben, mint egy bagoly.
– Nem akartam megbántani, úrnő – mormolta egy pillanat
múlva.
Kelsea bólintott, és visszafordult Carrollhoz.
– Azt kérdeztem, mi történik, ha odaérünk.
– Nem hiszem, hogy harcba keverednénk az úton, úrnő.
Fényes nappal fogunk odaérni, a város pedig ezen a hétvégén
zsúfolásig lesz, és a kormányzó nem elég merész, hogy
mindenki szeme láttára ölje meg. De eljönnek majd önért az
Erődbe, ebben biztos vagyok.
 – Kik?
Buzogány szólalt meg.
– Mort. Nem a nagybátyja az egyetlen, aki a halálát kívánja,
úrnő. A Vörös Királynőnek nagyon is érdeke, hogy a
kormányzót a trónon tartsa.
– Mert a kastély az Erődben nem biztonságos?
– Nincs kastély. Az Erőd hatalmas, de nincs benne külön
épület, az Erőd maga a kastély.
Kelsea elvörösödött.
– Ezt nem tudtam. Senki nem beszélt nekem az Erődről.
– Mi a fenével foglalkozott az elmúlt évek alatt? – kérdezett
vissza Dyer.
Carroll felnevetett.
– Ismered Bartyt, nagyszerű gyógyító, de nem a részletek
embere. Hacsak nem az imádott gyomjairól beszél.
Kelsea hallani sem akart Bartyról, különösen más emberek
véleményére nem volt kíváncsi.
– Akkor ki követ minket? – kérdezte, még mielőtt Dyer újból
megszólalhatott volna.
Carroll vállat vont.
– Talán a Caden egy kis morti segítséggel. Nem hiszem, hogy
azok a sólymok, melyeket kiszúrtunk, egyszerű sólymok. A
sólymok Mort fegyverei. Még az is lehet, hogy a kormányzó
szövetségre lépett a Vörös Királynővel.
– Természetesen megtette – mondta Elston az orra alatt,
miközben feltápászkodott a farönkről, és kézfejével kitörölte a
nyálat a szája sarkából. – Kissé meglep, hogy nem a saját
asszonyait használja pajzsként.
 – Azt hittem, hogy Tear szegény ország – szólt közbe Kelsea. –
Mit adhatna a nagybátyám egy ilyen szövetségért cserébe? Fát?
A férfiak összenéztek, Kelsea érezte, hogy némán összefognak
ellene, szavakra se volt szükség.
– Úrnő – mondta Carroll bocsánatkérően –, sokan közülünk
egész életünkben az édesanyja testőrei voltunk. Nem adjuk fel a
védelmét, csak mert ő halott.
– Én soha nem voltam Elyssa királynő testőre – kottyantott
közbe Pen. – Esetleg én…
– Pen, a királynő testőre vagy.
Pen elhallgatott.
– Mind tudjátok, hogy ki az apám? – nézett körbe az
embereken Kelsea.
Néma lázadással néztek vele farkasszemet. Kelsea kezdte
elveszíteni a türelmét, és régi reflexszel harapdálni kezdte a
szája belsejét. Carlin sokszor intette, hogy egy uralkodó nem
engedheti meg magának a lobbanékonyságot. Kelsea megtanult
hát uralkodni magán Carlin társaságában, Carlin pedig bedőlt
neki. De Barty jobban ismerte, ő volt az egyetlen, aki tudta, mi
zajlik ilyenkor a fejében. A fájdalom elterelte a dühről a
figyelmét, legalábbis átmenetileg valahová máshová irányította.
De az ingerültsége nem csendesült. Mintha visszacsöppent
volna a tanulószobába Carlinhoz. Ezek a férfiak is tudnak
mindent, és mégse árulnak el neki semmit.
– Jó. Akkor mit tudtok a Vörös Királynőről?
– Az egy boszorkány – jelentette ki a jóképű szőke testőr
nemes egyszerűséggel. Kelsea most először hallotta a hangját. A
tűz fénye megvilágította szőke haját, finom, szimmetrikus arcát
és jégkék szemeit. Az anyja tényleg a külsejük alapján válogatta
a testőreit? Kelsea elhessegette a gondolatot. Nagyon is
határozott elképzelés élt benne az anyjáról, kisgyerekként
rajzolta meg magában, és a kunyhóban töltött évek alatt egyre
színezte, kerekítette a képet. Az édesanyja gyönyörű, kedves nő
volt, melegszívű és közvetlen, míg Carlin hideg volt és
távolságtartó. Az édesanyja sosem utasította el őt. Egy nap majd
eljön érte, elviszi őt ebből a házból, kimenekíti a tanulás és
gyakorlás lelket felőrlő rutinjából. Csak egy kicsit várni kell még
rá, gondolta.
Amikor Kelsea hétéves lett, Carlin egy napon leültette a
könyvtárban, és elmondta neki, hogy az édesanyja rég meghalt.
Ez véget vetett a menekülésről szőtt álmainak, de nem
akadályozta meg Kelsea-t abban, hogy új, még színesebb
fantáziákat építsen magában Elyssáról, a nagy királynőről,
akiért rajongtak alattvalói, a hősről, aki enni adott a
szegényeknek és meggyógyíttatta a betegeket. Elyssa királynő
igazságot szolgáltatott a trónjáról a rászorulóknak. És amikor
meghalt, koporsóját gyászmenet kísérte végig a város utcáin, az
emberek zokogtak, a hadsereg zászlóaljai pedig kivont karddal
tisztelegtek előtte. Kelsea addig csiszolgatta és ápolgatta
magában ezt a víziót, amíg el is hitte végül. Amikor Kelsea
visszatér a városba, hogy elfoglalja az őt megillető trónt,
ünnepséget rendeznek majd tiszteletére. Üdvrivalgás és éljenzés
közepette lovagol az Erődig, miközben mosolyogva integet a
népnek.
Most azonban, ahogy körbepillantott a tűz mellett üldögélő
embereken, valami kellemetlen érzés borzongott végig rajta.
Mit is tudott igazából az anyjáról, a királynőről? Mit tudhatott
volna, ha egyszer Carlin folyton elhajtotta a kérdéseivel.
– Hagyd már, Mhurn – csóválta a fejét Dyer. – Soha senki se
tudta még bebizonyítani, hogy tényleg boszorkány lenne.
Mhurn rámeredt.
– Boszorkány. Mindegy, hogy tud-e varázsolni, vagy sem.
Bárki, aki túlélte a morti inváziót, tudja, hogy boszorkány.
– Mit tudtok a morti invázióról? – kérdezte Kelsea kíváncsian.
Carlin soha nem mesélt rendesen a megszállásról, annak
okairól. Húsz évvel ezelőtt Mort betört Tear határán,
keresztülnyomult az országon, eljutott egészen az Erőd alá. És
akkor… nem történt semmi. A megszállás véget ért. Bármi
történt is, Carlin következetesen hallgatott róla minden
történelemórán.
Mhurn ügyet sem vetett Carrollra, aki szemmel láthatóan
egyre jobban feldühödött.
– Egy barátom részt vett a crithe-i csatában, úrnő. A Vörös
Királynő három morti légiót küldött Tearbe, és szabad kezet
adott nekik New Londonig – folytatta a szőke Mhurn. – A crithe-i
csata valóságos mészárlás volt. A falusiak botokkal mentek a
csatába, a morti katonák viszont vassal és acéllal törtek rájuk, és
amikor már minden férfi halott volt, minden nőt, öttől nyolcvan
évesig…
– Mhurn – szólt Carroll csendesen. – Jusson eszedbe, kivel
beszélsz!
– Egész nap figyeltem őt – szólalt meg Elston váratlanul. –
Kemény kis teremtés, nekem elhihetitek!
 Kelsea mosolyogni próbált, de a próbálkozás hamar
abbamaradt, ahogy Mhurn, aki szinte transzba esve bámulta a
tüzet, folytatta az elbeszélést.
– A morti sereg közeledtére a barátom családostul menekült a
falujából. Át akart volna kelni a Crithe-en, és az északi
települések valamelyikén meghúzódni. Sajnos nem volt elég
gyors, és fiatal, szép felesége volt, aki a szeme láttára halt meg, a
tizedik morti katona még benne volt…
– Atyaég, Mhurn! – Dyer felállt, és elindult a tábor széle felé.
– Hová mész? – kérdezte Carroll.
– Mit gondolsz, hová? Hugyoznom kell.
Kelsea gyanította, hogy Mhurn csak sokkolni akarta őt a
történettel, ezért fegyelmezte a vonásait. De ahogy a figyelem
elterelődött róla, nagyot nyelt, szája íze megkeseredett. Egészen
más érzés volt könyvekben olvasni a háborúk szörnyűségeiről.
Mhurn körbejáratta a tekintetét, szőke fejét támadón szegte le:
– Nem gondoljátok, hogy ezt az új királynőnek sem árt
megtudnia?
– Csak az időzítést kérdőjelezném meg, te barom – válaszolta
Carroll halkan. – Ha majd a trónon lesz, rengeteg időnk lesz
történeteket mesélni.
– Ha lesz.
Mhurn fogta a bögréjét, és nagyot kortyolt belőle. Görcsösen
nyelte az italt. Szeme véreres volt, és olyan fáradtnak látszott,
hogy Kelsea-ben felmerült, legjobb lenne, ha nem is inna
tovább, csak azt nem tudta, hogy is állhatna elő a javaslattal. –
Az erőszak és a gyilkosság minden falut letarolt, úrnő,
keresztülszelte az egész országot, az Argive-tól egészen New
London falaiig. Még a csecsemőket is lemészárolták. A morti
tábornok, Ducarte az Almont-síkságtól New Londonig vonult a
pajzsára szegezett csecsemőhullával.
Kelsea szívesen megkérdezte volna, hogy mi történt New
London falainál, mert Carlin mindig itt fejezte be a történetet.
De egyetértett Carroll-lal: Mhurnt le kellett állítani. Mellesleg
abban se volt már biztos, hogy képes még több személyes
emléket elviselni.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a katonák, a legtöbb katona nem arra született,
hogy így viselkedjen. És nem is erre képezik ki őket. A háborús
bűnök két forrásból fakadhatnak, vagy a helyzet diktálja őket,
vagy a parancsnokok. Akkor és ott azonban sem egyik, sem
másik ok nem állt fenn, a morti hadsereg úgy ment végig
Tearen, ahogy a kés siklik a puha vajban. Szórakozásnak
szánták nekik. Azért erőszakoskodtak és öldököltek, mert a
Vörös Királynő így akarta. A legutolsó népszámlálás kétmillió
tearit számlált, akik talán nem is sejtik, milyen veszélyben
vannak. De úgy vélem, úrnő, hogy felségednek tudnia kell róla.
Kelsea nyelt egyet, majd feltette a kérdést:
– Mi lett a barátoddal?
– Hasba szúrták, és hagyták elvérezni – motyogta Mhurn. – De
félmunkát végeztek, mert végül túlélte. Tízéves kislányát
viszont elragadta magával a morti sereg. Soha többé nem látta.
Dyer tétován közeledett a fák közül, majd lehuppant a
fekhelyére.
Kelsea a tűzbe bámult, eszébe jutott egy délelőtt Carlin
könyvtárában, ahogy ül az asztalnál. Carlin egy régi térképet
mutatott neki Tear és Új Európa határvidékéről, a Reddicki
erdőség keleti szegletétől az Almont síkságig húzódó girbegurba
vonalról. Carlin csodálta Új Európát. Még az Átkelés utáni korai
időkben, amikor még szinte a határokat se rajzolták meg, és a
déli Új Világ hadurak csatatere volt, Új Európa már akkor
virágzó népképviseleti demokrácia volt, szinte teljesen általános
választójoggal. A Vörös Királynő azonban sok mindent
megváltoztatott. Új Európát ma Mortmesne-nek hívják, és a
demokráciának bottal üthetjük a nyomát.
– Mit akar hát a Vörös Királynő? – kérdezte akkor Kelsea
Carlint. Untatták a térképek, szeretett volna már túl lenni az
órán.
– Amit a hódítók általában akarnak, Kelsea: mindent az
égvilágon.
Hanghordozásából Kelsea egyvalamiben biztos lehetett:
Carlin, aki senkitől és semmitől nem félt, a Vörös Királynőtől
rettegett. A királynő testőrei se félnek elvileg semmitől, ám
ahogy most Kelsea körbenézett, az arcokon mást látott.
– Nos, akkor jobb lesz, ha nem hagyom, hogy a Vörös Királynő
ismét megszálljon minket – váltott könnyedebbre Kelsea.
– Ha a Vörös Királynő úgy akarja, akkor azt nem lesz könnyű
megakadályozni, úrnő.
Carroll tapsolt egyet.
– Na, most már vége az esti mesének, ideje aludni, és ha
valamelyikőtök akar egy jóéjt puszit Elstontól, jelezzétek!
Elston felnevetett, és ölelésre tárta hatalmas karjait.
– Mindenki jöhet, aki igaz szerelemre vágyik.
Kelsea felállt, összehúzta magán a köpenyt.
 – Jól gondolom, hogy holnap mind másnaposak lesztek?
– Talán – dörmögte a Kibb nevű, sötét hajú testőr.
– És okos dolog éppen ezen az úton mindannyiótoknak
lerészegedni?
Carroll felhorkant.
– Lazarus és én vagyunk az igazi testőrök, úrnő, a többi hét
csak dísz.
Az emberek felröhögtek, és Kelsea újra kívülállónak érezte
magát, ezért sarkon fordult, és elindult a sátra felé. Senki se
követte. Azon töprengett, hogy vajon ma éjjel is őrzi-e majd
valaki a sátrát. De amikor megfordult, Buzogány közvetlenül
mögötte állt, hatalmas termetének sziluettje még a sötétben is
jól kivehető volt.
– Ezt hogy csináltad?
A férfi megvonta a vállát.
– Adottság.
Kelsea bebújt a sátrába, a háta mögött összezárultak a
sátorlapok. Elnyúlt a fekhelyén, kezét összekulcsolta a feje alatt.
Úgy érezte, megállta a helyét a tábortűznél, de most elöntötte a
félelem, a mellkasából indult, majd szétáradt az egész testében.
Carlin szerint Mortmesne az összes környező országot
fenyegette. A Vörös Királynő hatalmat akart, és hatalma az
volt… Ha a kormányzó valóban szövetségre lépett Mortmesne-
nel, az azt jelenti, hogy valójában a királynő uralkodik Tearben.
Ugató köhögés hallatszott a tábortűz irányából, de ez
alkalommal Kelsea-t már nem bosszantotta. Beletúrt a
köpenyébe, elővette a másik nyakláncot, egyik kezébe
szorította, a saját zafírját pedig a másikba. A sátor tetejét
bámulta, a megerőszakolt nőkre és a kardélre hányt
csecsemőkre gondolt. Sokáig nem jött álom a szemére.
 2. fejezet

A HAJSZA
Tear kis ország, de változatos földrajzi és éghajlati adottságokkal rendelkezik.
Az ország szíve mérsékelt éghajlatú síkság, kiválóan alkalmas a földművelésre.
Nyugaton a királyságot a Tear-öböl határolja, amely mögött Isten Óceánja
terül el, melyet Glynn királynő uralmáig még egyszer sem szeltek át. Délen az
ország poros és száraz, és egészen a Cadare Királyságban található sivatag
határáig nyúlik. Az északi határon a Reddick erdőség fölött átjárhatatlan,
magas hegyek emelkednek Fairwitchig. És – természetesen – keleten ott fut Tear
egyenetlen vonalú határa Mortmesne-nel. Az évek múlásával Mortmesne vörös
uralma nőttön-nőtt, és a teari uralkodók egyre nagyobb nyugtalansággal
tekingettek a keleti határ felé, nem minden ok nélkül…
Tear, a katonanemzet

CALLOW, A MÁRTÍR

MÉG MIELŐTT A NAP ÁTTÖRHETTE VOLNA A SÖTÉTSÉGET, Mortmesne

királynője rémálomból ébredt.
Egy pillanatig dermedten feküdt, kapkodta a levegőt, míg
végre felismerte lakosztálya ismerős skarlátvörös színét. A
falakat morti tölgyfával fedték be, és minden szegletét vörös
sárkányokkal díszítették. A királynő ágyát skarlátvörös
selyemmel vonták be, puha volt, és ránctalan. De a feje mellett
lévő párna izzadságtól volt nedves. Az álom miatt, melyből
immáron két hete minden alkalommal felriadt: a lány, a
nyaklánc, a világosszürkébe öltözött férfi, akinek az arcát szinte
sohasem látja, és végül az országhatárhoz vivő utolsó repülés.
 A királynő felkelt, és a városra nyíló ablak párkányához lépett.
Az ablakkeretek opálosak voltak a hidegtől, de maga a szoba
meglehetősen meleg volt. A cadare-i üveges olyan jó munkát
végzett, hogy sokak szerint mágiát használt az ablak
készítésekor. De a királynő tudta, hogy ez nem igaz. Nem volt
semmiféle mágia a környező királyságokban, csak amit ő
engedélyezett, és Cadare-ban nem adott engedélyt az üveg vagy
bármi más megbűvölésére. A szigetelés remek találmány volt.
Cadare az éves adóinak jelentős részét üvegben fizette meg
Mortmesne-nek.
A királynő lábánál Demesne koronázóvárosa terült el
csendesen és sötéten, mint általában. Az égbolt fényeiből tudta,
hogy még nincs hajnali négy; még csak a pékek lehettek talpon.
A kastélyban halálos csend uralkodott, hiszen mindenki tudta,
hogy a királynő soha nem ébred napfelkelte előtt.
Mostanáig.
Ez a lány, ez a lány. Csakis az elrejtett gyerek lehet, Elyssa
gyereke, senki más. A királynő álmában a lány életerős volt, és
fekete hajú, eltökélt arcában ülő zöld szemeit az anyjától
örökölte. De kicsit sem volt szép vagy bájos, és valahogy ez tűnt
a legrosszabbnak az egészben, a legvalóságosabbnak. Az álom
többi része zavaros volt. Elmosódott hajsza, menekülés,
miközben a királynő megpróbálta lehagyni a szürkébe öltözött
férfit, akinek a nyomában tűzvész pusztított. De amikor
felébredt, a lány arcát látta, mindig őt látta először. Kerek volt,
és jellegtelen, mint amilyen az övé is volt egykor.
Megkérhette volna valamelyik jövendőmondóját, hogy
értelmezze az álmát, de mind csalók voltak, akik élvezték, ha
rébuszokban beszélhetnek. Liriane volt az egyetlen, aki tényleg
tehetséges volt. Most pedig halott. Különben sem volt szükség
álomfejtésre, sejtette ő, mit jelent az álma. Katasztrófát.
Mélyről fölszakadó horkolás hangzott fel mögötte, és a
királynő megpördült. A rabszolga volt az az ágyában. Teljesen el
is feledkezett róla. Jól bírta, ezért éjszakára is magánál tartotta;
egy jó menet elűzte az álmokat. De a horkolást utálta.
Résnyire szűkült szemmel figyelte a férfit, tovább horkol-e. De
csak csendesen lélegzett, majd az oldalára fordult. A királynő
újra az ablakon bámult kifelé, a gondolatai messze jártak.
A lány. Ha most még nem halott, hamarosan az lesz. Dühítette,
hogy hosszú évek teltek el, és képtelen volt megtalálni. Még
Liriane sem látott semmit a lány környezetéből, pedig Liriane
jól ismerte Elyssát, jobban, mint a királynő. Őrjítő volt… Egy
gyereklány forradással a karján, akinek pontosan tudják a korát.
És még ha rejtve hordta is az ékszert, nem lett volna nehéz
megtalálni, Tear nem egy nagy birodalom.
Hol rejtegeted őt, te ribanc?
Talán mégsem Tearben van. Ez azonban komoly képzelőerőt
feltételezett volna Elyssáról. Egyébként pedig minden Tearen
kívüli rejtekhely Mortmesne fennhatósága alá tartozik. Elyssa
az utolsó pillanatig azt feltételezte, hogy a veszély Tear határain
túlról érkezik. Nos, tévedett. Nem, Tearben van valahol, ott kell
lennie.
Újabb horkantás hallatszott az ágy felől.
A királynő becsukta a szemét, és megdörzsölte a halántékát.
Utálta a horkolást. A kandallót bámulta, és azon töprengett,
begyújtson-e. A sötétség válaszolna neki, feltéve, ha volna
bátorsága kérdezni. Viszont nem tűrte, ha kis dolgokban
megidézik, és a gyengeséget sem állhatta. Csakis nagy
szükségben fordulhatott hozzá. Segítséget kérni egyet jelentett
volna annak a beismerésével, hogy egymagában képtelen
megtalálni a gyereket.
Már nem is gyerek. Nem gondolhatok rá így. A lány most
tizenkilenc éves lehet, és Elyssa azért nem volt teljesen bolond.
Akárhová is rejtették, a lányt valaki felkészíthette a túlélésre és
az uralkodásra.
És a köveket sem látom.
Ez is nyugtalanító volt. Álmaiban a lány soha nem viselte a
nyakéket, nyoma se volt egyik zafírnak sem. Ez vajon mit
jelenthetett? Elyssa talán máshová rejtette el a köveket?
A szolga túl hangosan horkolt, a hangja fokozatosan erősödött,
egészen odáig, hogy a húsz szinttel lentebb lévő pékségben is
biztosan hallották. A királynő maga választotta ki a férfit sötét
színű bőre és horgas orra miatt. Világosan látszott, hogy mort
vér csordogál az ereiben. Egyike volt a száműzötteknek, a
hitszegő mortok leszármazottainak, akiket Callae-ba száműztek.
Bár a királynő maga küldte az árulókat Callae-ba, mégis
izgatónak találta a gondolatot, hogy egy ilyennel hál. Emellett a
férfiasságára sem lehetett panasza. De egy horkoló szolgának
nem sok hasznát vette.
Az ablak melletti falon volt egy fekete és egy aranyszínű
gomb. A királynő egy pillanatig habozott, majd végül
megnyomta a feketét. Négy testőr jött be az ajtón szinte
hangtalanul a palota testőrségének fekete egyenruhájában,
kivont karddal. Ghislaine, a testőrkapitány nem volt köztük, de
persze nem is lehetett. Ő éjjel nem dolgozott.
A királynő az ágyra mutatott, a testőrök megfogták a horkoló
férfi egy-egy végtagját. A szolga felriadt és vergődni kezdett. Bal
lábával megrúgta az egyik testőrt, átfordult, és próbált az ágy
vége felé menekülni.
– Felség? – kérdezte az egyik testőr fogcsikorgatva, ahogy a
hadonászó kart tartotta.
– Vigyétek le a laborba! Távolítsátok el a nyelvét és a
nyelvcsapját, majd vágjátok át a hangszálait is, csak a biztonság
kedvéért!
A szolga ordított, és még keményebben küzdött, ahogy a
testőrök próbálták az ágyhoz szegezni. Fantasztikusan erős volt,
sikerült kiszabadítania a jobb karját és a bal lábát, mielőtt a
testőrök egyike a könyökével az ágyékába vágott volna. A
szolga felnyögött, és feladta a küzdelmet.
– Aztán mit csináljunk, felség?
– Ha felgyógyul, küldjétek el Helene Dumont-nak a
jókívánságaimmal egyetemben. Ha ő nem tart rá igényt, adjátok
őt Lafitte-nek.
Visszafordult az ablakhoz, miközben a testőrök kivonszolták a
szobából a még mindig üvöltő férfit. Helene biztosan örül majd
neki; túlságosan buta volt ahhoz, hogy beszélgessen a
szeretőivel, a csendes típus volt a zsánere. Az ordítás elhalkult a
bezáródó ajtó mögött, majd hamarosan újra csend lett.
A királynő az ablakpárkányon dobolt az ujjaival, töprengett. A
kandalló hívogatta, szinte könyörgött, hogy rakjon tüzet benne,
de tudta, hogy rossz döntés lenne. A helyzet közel sem volt
annyira elkeserítő. A kormányzó felbérelte a Cadent, és bár a
királynő megvetett mindent, ami teari, erejüket még ő is
elismerte. Ha a lánynak valahogy mégis sikerülne élve eljutnia
New Londonba, Thorne emberei majd gondoskodnak róla. Egy
szép napon, március környékén a lány feje itt fog díszelegni a
falon, és a nyaklánc végre az ő kezében lesz. Akkor vége lesz a
rossz álmoknak, újra nyugodtan alszik majd. A királynő
tenyérrel fölfelé kinyújtotta két karját, és csettintett az ujjaival.
Messze a nyugati horizonton, Tear határához közel, villám
cikázott.
Megfordult, és visszafeküdt az ágyába.

A harmadik napon már jóval napfelkelte előtt útra keltek.
Kelsea felriadt a kinti sötétből beszűrődő fegyvercsörgésre, és
gyorsan öltözködni kezdett. Eldöntötte, hogy ő maga bontja le a
sátrat, még mielőtt valamelyik testőr megpróbálna segíteni
neki. Abban reménykedett, hogy az elmúlt éjszaka sikerült
némi tiszteletet kivívnia, de mivel mindnyájan részegek voltak,
valószínűleg nem emlékeznek már semmire.
Sietségében Kelsea nem gyújtott lámpást, de feltűnt neki, hogy
még így is lát. A sátorban mindent bevilágított egy gyenge,
bágyadt fény, mely kékre festette a sátor sarkába hajított blúzát
is. Ami kék volt.
Óvatosan nézett körbe, a fény forrását kereste. Kétszer is
körbejárt a pillantása, mire felfogta, hogy nem vet árnyékot a
sátorlapra, vagyis a fény belőle árad. A zafírkő ragyogott a
nyakában, a saját fényét árasztotta, akvamarintüzet, nem azt a
kobaltcsillogást, amit a rávetődő fény csiholt ki belőle.
Tenyerébe markolta a követ, és újabb felfedezést tett: a drágakő
melegített. Legalább húsz fokkal lehetett melegebb, mint a
testhőmérséklete.
Kinyitotta a markát, és figyelte, ahogy a kék fény körbetáncol
a sátor vásznán. Egész eddigi életében ott függött a nyakában, és
az idegesítő önkéntes előbújásain kívül egyéb rendkívüli tettre
soha nem volt még képes. Most azonban ragyogott a sötétben.
Varázslat, álmélkodott Kelsea, és a kékséges fényt nézte. Carlin
könyveiben olvasott hasonlókat.
A köpenyéért nyúlt, és előkereste a másik nyakéket, buzgón
rántotta elő, de csalódnia kellett. Az ikerkő nem változott
semmit, csak egy nagy, kék zafír csücsült a tenyerén. Fény nem
áradt belőle.
– Galen! Segíts nyergelni!
A kintről jövő barátságtalan dörmögés, melyben Buzogány
hangját ismerte fel, magához térítette. Nem merenghetett
tovább a titokzatos fényen, el kellett rejtenie. Előkereste a
legvastagabb anyagú, bordó gyapjúblúzát, a nyakláncot pedig
eldugta alatta. Felkontyolta a haját, majd vastag gyapjúsapkát
húzott rá. Az ékszer mint aprócska, meleg zsarátnok lógott
mellei közt, kellemes hőt bocsátott ki, ami jólesett a kora reggeli
csípős hidegben. De egész nap biztosan nem tudta volna
melegen tartani, ezért felvett egy újabb réteg ruhát és a
kesztyűjét is, mielőtt kimerészkedett.
A keleti égbolton keskeny búzavirágkék sáv mutatkozott a
hegyek árnyában. Kelsea közeledtére Galen elszakadt a lovakra
éppen felpakoló csoporttól, és szalonnával kínálta, amit ő azon
nyomban fel is falt. Egyedül bontotta le a sátrát, örült, hogy
senki se próbál neki segíteni. Carroll fejbiccentéssel üdvözölte,
amikor a kis legelőn álló lovakhoz indult, de az arca borús volt,
mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna.
Kelsea a sátrát Pen lovára tette, mielőtt saját nyeregtáskájához
fordult. Még a kancája is barátságosabb volt vele; Kelsea
kihúzott egy sárgarépát abból a csomóból, amit Buzogány
hozott, és Május igen elégedettnek tűnt, miközben a kezéből
falatozott.
– Uram! Sólymok megint! Kettő is, kelet felől!
Kelsea felnézett a világosodó égre, de nem látott semmit. A
csend idegtépő volt. Bár sólymokkal teli erdőben nőtt fel,
sikoltó, vad rikácsolásuktól minden alkalommal megfagyott
benne a vér. De ezeknek a sólymoknak a csendessége sokkal
rosszabb volt. Carroll meghúzta a hevedert a lován, majd
felnézett az égre, eltöprengett. Egy perc múlva megszólalt:
– Gyertek ide mind! Pen, oltsd már el a tüzet!
A férfiak köréje gyűltek, a többségük már felszereléssel a
kezében. Pen érkezett utolsónak, az arcán hamu nyomaival.
Elkezdték pakolni a nyeregtáskákba, de Carroll rájuk kiáltott.
– Hagyjátok most azokat!
Megdörzsölte fénytelen szemét.
– Vadásznak ránk, fiúk. És a szívem azt súgja, hogy közel
vannak.
A férfiak közül többen bólogattak.
– Pen, te vagy a legkisebb. Add oda a királynőnek a ruhádat és
a páncélodat!
Pen arca megnyúlt, de bólintott, levette a kabátját, és kezdte
lehámozni magáról a páncélt is. Kelsea belenyúlt a zsebébe,
megragadta a második nyakláncot, mielőtt levette a köpenyét.
Feladták rá Pen páncélját, egyik darabot a másik után. A vas
hihetetlenül nehéz volt, Kelsea elfojtott minden nyögést, ahogy
egy újabb darab a testére került.
– Különválunk – jelentette be Carroll. – Nem lehetnek sokan,
és csak reménykedhetünk, hogy mindannyiunkat nem tudnak
követni. Bármilyen irányba mehettek, csak ne találkozzatok!
Két nap múlva az Erődnél!
Penhez fordult.
– Pen, te lovat cserélsz a királynővel. Ha szerencsénk van, a
kancát fogják követni.
Kelsea egy kicsit megingott, amikor Mhurn a mellvértet
rárakta a vállaira. Lapos volt, férfiaknak készült, és a mellei
fájdalmasan lüktetni kezdtek, mikor rögzítették a hátán.
– Ki megy a királynővel? – kérdezte Dyer. Úgy nézett ki, mint
aki azért fohászkodik, hogy ne ő legyen az.
– Lazarus.
Kelsea felnézett Buzogányra, aki Carroll mögött állt a csoport
szélén. Tekintete közönyös volt, mint mindig. Mintha Carroll
egy különösen fontos fa őrzésével bízta volna meg. Kelsea
sejtette, hogy kétkedése kiütközött az arcán, mert a férfi kérdőn
felvonta az egyik szemöldökét, hogy vajon a lány vitába
bocsátkozik-e vele. Kelsea nem tette.
A testőrök kapitánya bátran mosolygott rájuk, de az arca
kísérteties volt. Kelsea a halál szelét érezte, szinte látta, ahogy a
férfi válla fölött lebegett, várva, hogy lecsaphasson rá.
– Ez az utolsó közös küldetésünk. És a legfontosabb: a
királynőnek el kell érnie az Erődöt, akkor is, ha mi odaveszünk.
 Intett, hogy mehetnek, és a férfiak indultak is, de Kelsea
minden erejét összeszedte, és utánuk kiáltott.
– Álljatok meg!
– Úrnő? – Carroll visszafordult, és a többiek is megálltak útban
a lovuk felé. Kelsea körbenézett rajtuk, arcuk eltökélt volt,
vonásaik élesek a reggeli fényben. Sejtette, hogy néhányan
közülük a pokolba kívánják, de a méltóságuk nem engedte
beismerni ezt.
– Tudom, hogy egyikőtök se maga választotta ezt a feladatot,
de köszönöm, hogy itt vagytok. Bármelyikőtöket szívesen
látnám a testőrségemben, de ha elestek, a családotok
biztonságban lesz, és gondoskodni fogok róluk. Esküszöm…
mindenre, ami szent!
Carrollhoz fordult, aki számára értelmezhetetlen
arckifejezéssel bámult rá.
– Most már mehetünk, kapitány.
– Úrnő! – bólintott, és a férfiak felszálltak a lovaikra. – Lazarus,
egy szóra!
Buzogány feléjük fordult.
– Az én lovamat aztán nem viszi el, kapitány!
Mosoly futott át Carroll arcán.
– Nem is merném. Maradj a királynővel, Lazarus, de tarts
távolságot, ne lássák, hogy együtt vagytok. Én a helyetekben a
Caddell folyó felé tartanék, és követném a medrét a városig. A
dagály majd elmossa a nyomaitokat.
Buzogány bólintott, de Kelsea-nek volt egy olyan érzése, hogy
a férfi máris átgondolta a parancsot, és egyben úgy döntött, nem
fogadja meg, másik utat választ.
 – Történetekre nincs időnk, úrnő, de jó, ha tudja, hogy a mi
Lazarusunk híres szabadulóművész. Ha szerencsénk van, most
bemutatja majd eddigi legnagyobb trükkjét.
Kelsea páncélzata immáron teljes volt. Pen a vállára terítette
Kelsea zöld köpenyét, pont passzolt rá.
– Sok sikert, úrnő – mormolta, majd elindult.
– Kapitány! – Kelsea a ház előtt álló ijesztően optimista
Carlinra és Bartyra gondolt. – Hamarosan találkozunk a
trónteremben.
Carroll megrázta a fejét.
– Nem, úrnő, láttam a halálomat ezen az úton. Nekem elég a
tudat, hogy kegyed épségben odaér.
Elszánt tekintettel szállt föl a lovára. Buzogány kezet nyújtott,
Carroll erősen megrázta.
– Vigyázz rá, Lazarus!
A testőrkapitány megsarkantyúzta a lovát, és eltűnt az
erdőben. Kelsea és Buzogány egyedül maradt. Lovaik lélegzete a
levegőben párállott, és Kelsea ismét érezte a maró hideget.
Fogta Pen szürke köpenyét, keresett egy zsebet az elején, és
mielőtt magára kanyarintotta, belecsúsztatta Carlin nyakláncát.
Körülöttük a tábor ijesztően üresnek tűnt, sehol semmi, csak az
avar halmokban és felettük a csontvázszerű faágak.
– Merre induljak? – kérdezte Buzogányt.
– Balra, azoknál a fáknál.
A férfi segített neki fölszállni Pen lovára, egy sötétbarna
csődörre, mely egy jó lábnyival volt magasabb az övénél. Még
Buzogány segítségével is alig bírta felhúzni magát és Pen
páncélját a nyeregbe.
 – Észak felé haladjon néhány száz lábnyit, úrnő, aztán
kanyarodjon vissza keletnek, majd lovagoljon dél felé! Engem
nem fog látni, de a közelben leszek.
Kelsea érezte a hatalmas lovat maga alatt.
– Nem lovagolok jól, Lazarus, vágtáznom pedig sosem kellett –
vallotta be.
– Tüzes egyike a legkedvesebb csődöreinknek, úrnő.
Lovagoljon laza szárral, és akkor nem fogja ledobni, még akkor
sem, ha nem ismeri.
Fejét hátrahajtotta, Kelsea feje fölé nézett.
– Menjen, úrnő! Jönnek.
Kelsea tétovázott.
– Isten nevében! – Buzogány rácsapott a ló farára, Tüzes
előrelendült, és kis híján kirántotta Kelsea kezéből a
kantárszárat. Még hallotta, ahogy Buzogány utánakiált: –
Legyen keményebb, úrnő! Gondoljon a babákra és a ruhákra!
De már be is ért az erdőbe.

Szörnyű lovaglás volt. Azon a széles köríven vezette a csődört,
amit Buzogány mondott neki, de már alig várta, hogy egyenes
vonalban haladva végre gyorsabban vágtázhasson. Amikor elég
nagynak ítélte a megtett kört, megnézte a köveken a mohát, és
dél felé indult. A szürke köpeny csapkodott mögötte. Eleinte
nagyon nehéznek érezte a páncélt, minden egyes
patadobbanásnál megrázta az egész testét. Kis idő múlva
azonban az érzés elmúlt, csak a szél volt, és a vágta, a valódi,
tiszta vágta, melyet Barty öregedő csődörén sosem
tapasztalhatott meg. Az erdő repült mellette, a fák egyszerre
voltak nagyon távol és olyan közel, hogy az ágak vége
megérintette páncélba burkolt testét. Fagyos szél sikoltott a
fülébe, és a torkában kesernyésen lüktetett az adrenalin.
Buzogánynak nyoma sem volt, de érezte, hogy ott van a
nyomában. Búcsúmondata ott visszhangzott az agyában, és még
a szél zsibbasztó leheletének dacára is újra meg újra belepirult.
Hogy hihette, hogy kemény és bátor volt az út alatt? Azt
képzelte, hogy jó benyomást tett rájuk. Carlin mindig azt
állította, hogy az arca nyitott könyv; és ha ezek a férfiak is
leolvasták róla a gőgjét? Hogy áll eléjük ezek után? Elég ebből az
ostobaságból!
Carlin hangja dübörgött a fejében, minden megalázásnál,
minden kételynél hangosabban. Kelsea még jobban szorította
combjával Tüzes oldalát, megsarkantyúzta, hogy még sebesebb
legyen a vágta, és amikor érezte, hogy az arcába áramlik forrón
a vére megint, arcul csapta saját magát.
Úgy egyórányi erőltetett lovaglás után kiért az erdőből, és egy
szántóföldön találta magát. Gondosan megművelt, zöldellő
vetés nyújtózott minden irányba, ameddig a szem ellátott.
Kelsea átkozta magában a nyílt terepet. Csak néhány fa nyúlt az
égbe szikáran, gacsosan és kopáran, nem nyújthattak semmi
fedezéket. Kelsea lovagolt tovább, a táblák közötti járatokat
kereste, és csak akkor csapatott be a gabonába, ha más
választása nem maradt. A megművelt födek között alacsony,
fából tákolt, tapasztott tetejű házikók bújtak meg, a távolban
néhány magasabb, erősebb faépítmény is állt, feltehetően
intézők, esetleg nemesek házai.
 Parasztokat is látott. Néhányan felegyenesedtek, hogy jobban
megnézzék maguknak, akadtak olyanok is, akik integettek,
ahogy elsuhant mellettük. De a legtöbben csak a munkájukkal
törődtek, tudomást se vettek róla. Tear gazdaságának alapja a
földművelés volt, a nemesek földjeit parasztok művelték a
haszon fejében, és még a Koronának is leróva az adókat. Kelsea
szinte hallotta Carlin hangját, ahogy a tanulószoba falain
csattan: „Jobbágyság, Kelsea, szó szerint. És attól még
borzalmasabb, hogy az állam tartja jobbágysorban ezeket az
embereket. Kizsigerelik, halálra dolgoztatják őket, egyetlen
jutalmuk, ha nem pusztulnak bele idő előtt. És mindezt miért?
Néhány nemes kényelméért. William Tear szocialista álmokkal
érkezett az Új Világba, és tessék, ez lett belőle.”
Carlin ezerszer is eldörögte ezeket a mondatokat odahaza,
most azonban, hogy a saját szemével látta, tartalmat is nyert
Kelsea agyában: ezek az emberek éhesnek látszottak, rongyaik
úgy lógtak rajtuk, mintha csontokra aggatták volna őket. Az
intézők, akiket könnyűszerrel meg lehetett tőlük különböztetni,
hiszen lóháton cirkáltak a szántóföldön, nem tűntek éhesnek.
Széles karimájú, lapos kalapot hordtak, vaskos husáng volt
náluk fájdalmasan nyilvánvaló céllal. Amikor Kelsea az egyik
mellett ellovagolt, közelről látta, hogy a husáng vége sötét
gesztenyevörös. Egy nemes háza állt a távolban, kelet felé:
vörös téglából épült magas torony. Igazi téglából! A teari tégla
szánalmasan gyenge építőanyag volt a mortihoz képest, az jobb
anyagból készült, és legalább egy fontba került kilója. Barty
épített Carlinnak téglából egy kemencét, Kelsea gyanúja szerint
a morti feketepiacról származó alapanyagból. Mortmesne-ben
tilos volt tearieknek bármit is eladni, viszont a sok luxuscikkre
nagy volt a kereslet a határnak ezen az oldalán, és ahogy Barty
mondta, az ember mindent beszerezhet, ha megvan rá a pénze.
De még ha megfordult is Barty meg Carlin a feketepiacon,
annyira nem voltak jómódúak, hogy téglából épült házban
élhessenek. Ez a nemes nyilvánvalóan rettenetesen gazdag
lehet, gondolta Kelsea. Ahogy végignézett a földeken
görnyedező, madárijesztő-képű parasztokon, pislákoló indulat
gyulladt a szívében.
Egész életében rettegett az uralkodás gondolatától is, tudta,
hogy nincs felkészülve rá, bár Barty és Carlin megtett minden
tőle telhetőt. Nem kastélyban nőtt fel, nem szokott az effajta
élethez. Az ország, melynek uralkodója lesz, végtelenségével
megrémítette, de ezeknek a földműveseknek a látványa valamit
megváltoztatott benne – megmoccant valami a lelkében, és
mély lélegzetet vett. Ezekért az emberekért ő felelt.
A nap felbukkant a horizonton, és Kelsea észrevette a hajnali
égen némán elsuhanó fekete árnyat. Megsarkantyúzta a lovát,
lazított a kantárszáron, amennyit csak mert. A csődör felvette a
ritmust, de meddő próbálkozás volt, egy ló lovassal a hátán soha
nem menekülhet a vadászó sólyom elől. Körbenézett, sehol
semmi, még egy árva fa sem, ami menedéket nyújthatott volna,
csak a végtelen szántóföld és a távoli messzeségben kéklő folyó.
A kése után kutatott a köpenyében.
– Le! Bukjon le!
Buzogány kiáltott mögötte. Kelsea alábukott, éles karmok
suhintását hallotta a levegőben, ahol az imént még a feje volt.
– Lazarus!
 – Menjen, úrnő!
Rákuporodott a ló nyakára, és teljesen ellazította a
kantárszárat. Keresztirányban szelték át a földet, olyan gyorsan,
hogy Kelsea szeme előtt összeolvadt a föld és a rajta dolgozók
alakja, csak a barna és zöld foltok váltakozását látta. Csak idő
kérdése, gondolta, hogy a ló ledobja, ő pedig kitörje a nyakát. De
még ez a gondolat is furcsa szabadságot adott… ha úgy nézzük,
senki se számított rá, hogy a mai napot is megéri egyáltalán.
Hirtelen hisztérikusan nevetni kezdett.
A sólyom ismét támadott, ezúttal jobbról. Kelsea összehúzta
magát, de nem eléggé. Karmok hasították a nyakát, inak
hasadtak. Vér, sűrű, meleg vér szivárgott a kulcscsontjára.
A sólyom bal felé suhant tovább. Kelsea fordult, hogy szemmel
tartsa. Nyakán a seb szétnyílt, éles fájdalom hasított végig az
egész jobb oldalán. Paták dobogását hallotta jobbról, de a
sólyom most pontosan előtte körözött, arra készülve, hogy az
arcába repüljön. Sokkal nagyobb volt, mint bármelyik sólyom,
amit valaha is látott. Éjfekete, nem a szokásos barna, inkább
hasonlított egy keselyűre. Hirtelen csapott le rá, kieresztett
körmökkel. Kelsea harmadjára is lebukott, karját védekezően az
arca elé tartotta.
Tompa ütközés zaja hallatszott a feje fölül. Nem érzett
fájdalmat, várt egy pillanatot, aztán fölnézett. Semmi. Jobbra
pillantott, a mozdulattól a szemét elfutotta a könny. Buzogány
lovagolt mellette. A sólyom teste bunkós fegyvere éles tüskéire
kenődött vér, tollak és fénylő belek pépes masszájaként. A férfi
vadul rázta fegyverét, míg a tetem lepottyant róla.
 – Morti sólyom? – kiáltotta Kelsea a szélben, próbált
magabiztosnak tűnni.
– Biztosan.
– Honnét tudod?
– Ilyen sólymok nincsenek másutt a világon, úrnő. Éjfeketék,
és akkorák, mint egy kutya. Biztosan keresztezik őket
valamivel.
Buzogány lelassította a lovát, és Kelsea-re nézett. Tekintetével
felmérte a helyzetet.
– Megsebesült.
– Csak a nyakam.
– A sólymok gyilkosok, ugyanakkor felderítők is. Bérgyilkosok
vannak mögöttünk. Tud még lovagolni?
– Igen, de a vér el fog árulni minket.
– Innen tíz mérföldnyire, nyugatra él egy várúrnő, aki hűen
szolgálta az ön édesanyját. Kibírja odáig?
Kelsea ránézett.
– Miféle anyámasszony katonájának gondolsz engem? Vérzek,
ennyi az egész. Még soha nem éreztem ilyen jól magam, mint
ezen az úton.
Buzogány sötét szemében szimpátia csillant.
– Ön fiatal és nyugtalan, úrnő. Ezek kívánatos jellemvonások
egy katonánál, de egy királynőnél talán kevésbé.
Kelsea mérgesen meredt rá.
– De inkább induljunk, úrnő! Délnyugatra.
Mostanra a nap már magasan járt az égen, és Kelsea azt hitte,
úti céljukat látja, egy kőtornyot a kéken csillogó folyó mellett.
Ebből a távolságból a torony apró semmiségnek tűnt, de Kelsea
tudta, hogy közelebbről másként fog mutatni. Vajon a várban
élő nemes hölgy szed vámot a folyó miatt? Carlin mesélte neki,
hogy a nemesek gyakran élnek ezzel a jogukkal, ha folyó vagy
út mellett fekszik a birtokuk.
Buzogány feje előre-hátra hintázott lovaglás közben.
Visszadugta fegyverét az övébe, még csak meg sem tisztította, és
rajta a sólyom belei nedvesen csillogtak a reggeli napfényben.
Kelsea-nek felfordult a gyomra a látványtól, és inkább elfordult,
hogy a vidéket nézze. Kényszerítette magát, hogy ne figyeljen a
nyakában lüktető fájdalomra, és próbálta földrajzilag elhelyezni
magukat. Kétségtelenül az Almont-síkság szívében jártak, Tear
nagy kiterjedésű szántóföldjein, ahol nincs semmi, csak a
végtelen vetések. A folyó a távolban vagy a Caddell, vagy a
Crithe, de Kelsea nem tudta megállapítani, hogy melyik lehet,
mert nem tudta, milyen messzire tértek el nyugatra. Távolban,
délnyugaton barna hegyek árnyait látta, és valami még
sötétebbet, talán az Erődöt vagy a New Londont jelentő várost.
Izzadság csorgott a szemébe, és mire újból jól látott, a barna
hegyek egy varázsütésre eltűntek előle, és újra csak zöld
területek nyújtóztak mindenfelé. Tear óriásinak tűnt, sokkal
nagyobbnak, mint azt Carlin térképei alapján gondolta.
Félúton lehettek a kőtorony felé, amikor Buzogány keményen
rácsapott a kezével Kelsea lovának farára. A csődör
tiltakozásképpen felnyerített, de elkezdett hosszabbakat lépni,
nekiiramodott a folyó irányába, de olyan hirtelen, hogy Kelsea
majdnem kiesett a nyeregből. Megpróbált alkalmazkodni a
csődör mozgásához, de a nyakán lévő sebet minden
alkalommal nyílni érezte, ahogy lova patája a földet érintette.
Ráadásul a hullámokban rátörő szédüléssel is küzdenie kellett.
Egy ideig csak Buzogányt hallotta maga mögött, majd erősödő
dobogás ütötte meg a fülét: több pata csattogása. Többen
lehettek a nyomában. Nyerésre álltak, és a folyó is irdatlan
sebességgel közeledett. Hátranézett a válla fölött, és
megpillantotta azt, amitől a legjobban rettegett: a Cadent,
pontosabban annak négy emberét. Fényes, vörös köpenyük
lobogott utánuk a szélben. Amikor gyerekkorában a Cadenről
hallott, gyakran csodálkozott, hogy a legjobb bérgyilkosok
hogyan viselhetnek ilyen feltűnő színt. Most viszont megértette.
A Caden megengedhette magának a fénylő vörös színt, és azt is,
hogy nappal mutatkozzanak, embereik magabiztosak és
gyorsak voltak. Ezek a köpenyek világos szándékot
közvetítettek, és elérték céljukat; láttukra Kelsea ereiben
megfagyott a vér.
Buzogány szentségelt mögötte. Hátranézve megpillantott egy
másik csoportot, négy-öt erős férfit fekete köpenyben,
északnyugat felől. El akarták kapni őket, még mielőtt elérik a
folyót. Még ha a lova elég erős is volt, hogy leelőzze mindkét
csapatot, őt akkor is levágják, mert a folyó miatt meg kell
fordulnia. A meder széles volt, talán húsz yard széles, és még a
nyeregből is látta, ahogyan a mélyzöld víz sebesen kavarog a
mélyben, kisebb örvénylésekkel, melyek rendszerint a
mederben megbúvó sziklákat jelzik. Túlságosan gyors volt,
hogy át lehessen úszni, és sehol egy csónak. Kelsea
kétségbeesetten pásztázta a túlparton elterülő zöld mezőket.
Nem látott kiutat, ráadásul gondolatai minduntalan a végtelen
zöld mezőkön robotoló emberekhez tértek vissza, akikért ő
felelt.
Ha a folyóparton nyugat felé vágtatna, zakatolt az agya, akkor
az üldözők mindkét csapata egy irányból kényszerülne üldözni
őt, így nem tudnák sarokba szorítani. Valószínűleg még így is
elkapják, de legalább időt nyerne, ami alatt akár csoda is
történhet. Megmarkolta a kantárszárat, és nyugat felé fordult.
Nyakán a sebből minden lépéssel vér fröccsent az arcába,
elkenődött az állán.
Amikor a folyó már csak ötvenlábnyira volt, rántott egyet a
kantáron, hogy meglepetésszerűen térjen jobbra. De a lova
félreértette a mozdulatot, és hirtelen megállt. Kelsea lerepült
róla, röptében a folyó és az ég összefolyt előtte, majd a hasán
landolt. Akkorát esett, hogy alig kapott a levegőt. Próbált
feltápászkodni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Ahogy levegő
után kapott, a tüdeje sípolt. A közeledő lovak zaja elnyomott
mindent.
A bal oldalán egy férfi mort nyelven kiabált.
– A lányt! A lányt, az ördögbe is! Buzogánnyal majd később
foglalkozunk, kapd el a lányt!
Valami a földbe csapódott előtte. Kelsea fölnézve meglátta
Buzogányt, az egyik kezében kihúzott kard, a másikban a
buzogánya. A négy vörös ruhással nézett farkasszemet.
Külsejük igen különböző volt, az egyik magas, a másik alacsony,
szőke és sötét hajú, még egy bajszos is akadt közöttük,
tekintetük azonban egyformán üres és kegyetlen: a
fegyelmezett vadság maga. Az egyik világosabb bőrű gyilkos
lecsapott, kardja kicselezte Buzogányt, és a hegye felhasította
kulcscsontján a bőrt. Vér spriccelt a Caden arcába, skarlátvörös
köpenye beszívta, Buzogány azonban fittyet hányt sebére, fél
kézzel torkon ragadta támadóját. A vörös ruhás, hatalmas
termetű férfi légcsöve összeroppant, hörögve rogyott a földre.
Buzogány Kelsea elé állt szétvetett lábakkal, mindkét kezében
fegyver, és várt. Egy másik Caden gyilkos rohant felé, Buzogány
letérdelt, kardja a levegőt hasította. A férfi üvöltve zuhant a
földre. Jobb lábát térd alatt csapta le a kard; a vér
szökőkútszerűen lüktetett a csonkból, mélyvörösre festve a
folyópartot. Kelsea ráeszmélt, hogy egy haldokló férfit lát,
akinek a szíve az éltető nedvet a homokba pumpálja.
Aztán felderengett benne, hogy akár tehetne is valamit. De a
lábai még mindig nem reagáltak, és a bordái is szörnyen fájtak.
Csak feküdt ott, és nézte, ahogy a maradék két Caden kihúzott
karddal két oldalról ront Buzogányra. Az első elől Buzogány
könnyedén kitért, és buzogányával lesújtott a férfi fejére,
koponyája helyén vér és csontok morzsaléka maradt. Buzogány
nem nyerte vissza elég hamar a lendületét; az utolsó bérgyilkos
elérte őt, és felhasította a csípejét, kardja szétszakította bőrszíját
a derekán. Buzogány a földre bukott, megpördült, majd egy
vadállat kecsességével talpra ugrott, és megsemmisítő erővel
csapott a bérgyilkos gerincére. Kelsea csak egy reccsenést
hallott, olyat, mint amikor Barty egy faágat tör ketté. A
bérgyilkos elterült a földön.
Kelsea látta, hogy Buzogány mögött a fekete ruhás férfiak
leszállnak lóról, és kivonják a kardjukat. Buzogány már várta
őket. Kelsea némi csalódottsággal figyelte az eseményeket…
egyszerűen… pazarlásnak tűnt. Korábban soha nem hallott még
emberről, aki legyőzött volna egy felfegyverzett Cadent,
nemhogy négyet. Kelsea elvette kezét a nyakáról, keze vértől
volt iszamós. Elvérezhet vajon egy felületi sebtől? Barty erről
soha nem beszélt. Soha nem beszélt a halálról vagy a
haldoklásról.
Valaki Kelsea teste alá nyúlt, és a hátára fordította. Fekete
pontok táncoltak a szeme előtt. A nyakán lévő seb szétnyílt, csak
úgy ömlött belőle a vér. A lábai kitekeredtek, olyan érzés volt,
mintha mindkét vádlijába üvegszilánkokat vájnának. Egy arc
hajolt fölé, halálsápadt pofa, fekete szemüregekkel, vérfoltos
szájjal. Kelsea felsikoltott, még mielőtt rájött volna, hogy csupán
egy maszkot lát.
– Uram, mi legyen Buzogánnyal?
Kelsea felnézett, és megpillantott egy másik férfit, egyszerű
fekete maszkban.
– Üssétek le! – rendelkezett a fehér maszkos férfi. – Magunkkal
visszük.
– Tréfál, uram?
– Nézz már körül, How! Négy Cadent ölt meg egymagában!
Lesz vele probléma, de micsoda pazarlás lenne elveszíteni egy
ilyen testőrt. Visszük magunkkal.
Kelsea próbált feltápászkodni, bár a nyaka erősen tiltakozott,
de sikerült ülő helyzetbe kerülnie. Megpillantotta Buzogányt,
aki számtalan sebből vérzett. Fekete maszkos férfiak állták
körbe. Egyikőjük egy menyét fürgeségével odaugrott
Buzogányhoz, és kardja markolatával lesújtott Buzogány
tarkójára.
 – Ne! – kiáltott Kelsea, de addigra már Buzogány elterült a
földön.
– Rendben lesz, kislány – mondta a fehér maszkos férfi. –
Szedd össze magad!
Kelsea összegömbölyödött, nem törődve a sebéből áradó
fájdalommal.
– Összeszedtem magam. Mit akar tőlem?
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy válaszokat
követelhetnél, kicsike.
Egy üveg vizet nyújtott felé, de Kelsea úgy tett, mintha meg se
látná. A fehér maszk mögött feketén izzottak a szemek, ahogy
egészen közelről a nyakát vizsgálta.
– Ez csúnya, hogy történt?
– Morti sólyom – válaszolta Kelsea kelletlenül.
– Isten áldja a bácsikádat! A szövetségesei kiválasztásában
sincsen jobb ízlése, mint az öltözködésben.
– Uram! Még több Caden! Északról!
Kelsea észak felé fordult. Becsapósan kis méretű porfelhő
gomolygott a szántóföld fölött a távolban, de Kelsea tudta, hogy
üldözői legalább tízen lehetnek, és őket látja a távolban
gomolygó vörös masszának.
– Még sólymok? – kérdezte a vezető.
– Nem. How már hármat lelőtt.
– Hála az égnek! Fogjátok a lovaikat, magunkkal visszük őket!
Kelsea a folyó felé fordult. Mély volt, és vad, a túlpartot fák és
bokrok borították, és a növények ágai legalább ötszáz yard
hosszan a víz fölé borultak mindkét irányban. Ha sikerülne
átjutnia, ki tudná húzni magát a partra.
 – Micsoda vagyont kínálnak érted! – jegyezte meg a
csapatvezető Kelsea mellett. – Pedig nem tűnsz drága holminak.
Kelsea megpördült, és futni kezdett a folyó felé. Még három
lépést sem tett, amikor a férfi megragadta a könyökénél, egy
másik felé pördítette, aki majdnem akkora volt, mint egy
medve, és méretéhez méltó erővel ragadta meg a kezét.
– Ne próbálj elszaladni, kislány! – mondta a vezető hidegen. –
Meg is ölhetünk, de a Caden meg fog ölni, és a kormányzónak
adja a fejedet.
Kelsea mérlegelte a lehetőségeit, és belátta, hogy az épp nem
sok van neki. Öt maszkos férfi vette körbe. Buzogány
húszlábnyira feküdt a földön, és Kelsea megkönnyebülten látta,
hogy lélegzik, bár teste mozdulatlan, és a kezét is hátrakötözték.
Kelsea-nek nem volt kardja, de ha lett volna is, akkor se tudta
volna használni.
– Morgan, tedd föl a lányt a lovadra!
A férfi bólintott a vezető utasítására, aki megfordult, fölszállt a
saját lovára.
– Fel, úrnő! – mondta. Hangja meglepően kedves volt,
egyáltalán nem illett fekete maszkjához és hatalmas
termetéhez. – Ide!
Kelsea beletette lábát az ideiglenes kengyelbe, melyet a férfi a
kezéből formált, és fölhúzta magát a lóra. A nyakából egyre
ömlött a vér, csordogáló patakként folyt végig felkarján, blúza
teljesen átázott. Kelsea megérezte a vér szagát, pont olyan volt,
mint a pennyk rezes illata, amelyeket Barty tartott otthon egy
dobozban, és minden héten aprólékosan megtisztogatta őket.
Évente egyszer fölvitte Kelsea-t a padlásra, és megmutatta neki
a gyűjteményét; kerek rézpénzek voltak egy szakállas államférfi
képével – régmúlt idők emlékei. Ironikus, hogy a vér szaga
idézte föl benne ezeket.
Morgan fölszállt mögé a lóra; Kelsea érezte, ahogy súlya alatt
megereszkedik az állat. A férfi karjai mindkét oldalról
támaszként ölelték. Kelsea letépte a ruhája ujját, hogy egy
megfelelő méretű borogatást tegyen vérző nyakára. A sebet
össze kellene varrni, lehetőleg minél hamarabb, nem akart
vérnyomokat hagyni a földön. A Caden bérgyilkosok
gyülekezete, ugyanakkor jeles vadászok is, kutyájuk is könnyen
lehet.
A folyó partján ügettek. Kelsea nem tudta, hová mehetnek,
mert a folyó túlságosan vad folyású volt, túl vad a lovak
úsztatásához. Hídnak nyomát se látta. Ahogy észak felé nézett,
megpillantott egy csapat vörös köpenyest. Már irányt váltottak,
és készültek az összecsapásra. A körülötte lévő férfiak még csak
meg sem említették, hogy hová mennek, vagy hogy van-e
valamilyen menekülési tervük. Vezetőjük lovagolt elöl.
Egyikőjük Buzogány csődörét ülte meg úgy, hogy Buzogányt
átvetette a nyergen, és a férfi tehetetlen teste a ló minden
lépésére megrázkódott. Kelsea csak kevés vért látott rajta, de
testét nagyrészt elfedte a ráterített szürke köpeny. Úgy tűnt,
hogy az összes maszkos férfi kizárólag az előttük álló útra
koncentrál; figyelmen kívül hagyták üldözőik közeledtét, és
Kelsea-re se néztek. Annyira tehetetlennek érezte magát, hogy
már fájt. Ha magára marad, gyorsan vége lenne.
– Most! – kiáltotta a vezető. A föld megmozdult Morgan
lovának lába alatt, és egyenesen beugrattak a folyóba. Kelsea
becsukta a szemét, visszatartotta lélegzetét, és megpróbálta
felkészíteni magát a jeges vízre, de az nem jött. Körülötte a folyó
vadul nyargalt, fagyos vízcseppek szóródtak a levegőbe, és
térdig átnedvesítették a nadrágját. Kinyitotta a szemét, és látta,
hogy valami megmagyarázhatatlan módon átkelnek a vízen, de
a lovak patája minden egyes lépésnél szilárd talajt ér.
Lehetetlen, gondolta, és a szemét meresztgette. Átlósan szelték
át a folyót, minden egyes lépéssel közelebb kerülve a másik
parthoz. A folyó közepén két szikla állt ki a mederből, és olyan
közel haladtak el mellettük, hogy Kelsea látta a felületükre
tapadó smaragdzöld mohát. A nyakában lógó fénylő medálra
gondolt, és kedve lett volna nevetni. Ez a nap tele van csodákkal.
Mikor kiértek a vízből, bevették magukat az erdőbe. Aznap már
második alkalommal érezte Kelsea, ahogy a faágak az arcába
csapódnak, de állát a mellkasára szorította, és hang nélkül tűrt.
A hatalmas tölgyek sűrűjében a csapatvezető fölemelte a
kezét, mire mindannyian megállították lovaikat. A fákon
keresztül kitűnő kilátás nyílt a mögöttük elterülő folyóra. A
csapatvezető körbevezette a lovát, aztán mozdulatlanul ülve
rajta a folyó túlsó partját fürkészte.
– Ezzel egy darabig ellesznek.
Kelsea a szédüléssel nem törődve megfordult, és a tölgyfák
ágai közt merőn nézte a folyót. Nem látott semmit, csak a
napfény csillogását a vízen. Az egyik fekete maszkos
felröhögött.
– Jól átvertük őket, órákig keresgélnek majd.
Meghallotta, ahogy a túloldalon hangosan kiáltoznak
egymásnak.
 – Az úrnőt be kell kötözni – jelentette ki Morgan.
Kelsea ezen igencsak meglepődött.
– Ugyanis vérzik.
– Valóban – válaszolta a csapatvezető, és fekete szemét Kelsea-
re szegezte.
A lány visszanézett rá, próbálta elképzelni a maszk alatti arcot.
Harlekin-maszk volt, de megmagyarázhatatlan módon valami
annál is rosszabb. A hatás ijesztő volt, gyerekkori rémálmaira
emlékeztette. Ülő helyzetbe tornázta magát, és visszanézett rá,
miközben csorgott a vér a könyökhajlatából is.
– Ki vagy te?
– Én vagyok Tear hosszú, lassú halála, kislány, és meg kell
bocsátanod nekünk.
A férfi bólintott, elnézett Kelsea feje fölött, de mielőtt még
megfordulhatott volna, elsötétült a világ.
 3. fejezet

KÍSÉRTET
Az igazi hős arról ismerszik meg, hogy leghősiesebb tetteit titokban hajtja végre.
Soha nem hallunk róla, de mondom néktek, felebarátaim, mégis ismerjük őt.
Tyler atya összegyűjtött prédikációi

ARVATH-ARCHÍVUM

– ÉBREDJ, KISLÁNY !
Kelsea kinyitotta a szemét, de csak ragyogó kék eget látott. Azt
hitte, álmodik. Aztán körbepillantva rájött, hogy egy sátorban
van. A földön feküdt valamilyen állatbőrbe burkolva. Nem
őzbőr volt, azt biztosan felismerte volna, de meleg volt, olyan
meleg, hogy vonakodva bújt ki belőle és ült fel.
Kelsea ránézett a sötétkékbe öltözött férfira, aki megszólította.
Hangja kellemes bariton volt, elég egyedi ahhoz, hogy
fölismerje a szörnyű maszk nélkül is. Jóképű férfi volt, frissen
borotvált, karizmatikus arcán a szája szeglete jó kedélyről
árulkodott. Határozottan fiatalabb volt, mint ahogyan azt a
folyóparton tippelte volna. Nem lehetett több huszonötnél. A
haja még sűrű volt és sötét, ránctalan bőrét beragyogta
hatalmas fekete szeme, melyek gondolkodóba ejtették Kelsea-t;
nem lehetett harminc, közel sem.
– Hová tűnt a szép arca?
– Most itthon vagyok – válaszolta könnyedén. – Nem láttam
értelmét a viselésének.
 Kelsea megpróbált egyenesen ülni. Ettől a mozdulattól erős,
figyelmeztető fájdalom indult el a nyakától végig a jobb oldalán.
Lehajtotta a fejét. Az ujjaival finoman megtapogatta a sérült
területet, össze volt varrva, és valami ragacsos borogatással
fedték be.
– Ettől rendbe jön. Magam készítettem.
– Köszönöm – válaszolta Kelsea, aztán észrevette, hogy nem a
saját ruháit viseli, hanem fehéret, lenből talán. Felnézett a
férfira, elvörösödött.
– Igen, szintén – a férfi szélesen elmosolyodott. – De nem kell
aggódnod, kislány. Túl semmilyen vagy te az ízlésemnek.
Szavai nagyot ütöttek, de Kelsea leplezte megbántottságát,
csak az arca rándult meg alig láthatón. Nem nézett a férfira.
– Hol a köpenyem?
– Ott – bökött a férfi hüvelykujjával a sarokban heverő
kupacra. – De nincs benne semmi. Nem tudtam megállni, és
átkutattam.
Kinyújtotta a kezét, és felmutatott egy himbálózó zafírmedálos
nyakláncot. Kelsea ösztönösen a nyakához nyúlt, de a saját
lánca még mindig ott csüngött.
– Optimisták, kislány, hogy mindkettő nálad lehet. Azt
beszélik, hogy eltűntek a királynő ékszerei.
Kelsea megállta, hogy ne nyúljon a második nyakláncért,
habár nyilvánvaló volt, hogy a férfi csak erre vár. De csak a
szemével követte, ahogy a zafír előre-hátra hintázik.
– Még sosem viselted ezt itt – jegyezte meg.
– Honnan tudod?
 – Ha viselted volna, az ékszer nem engedte volna, hogy
elvegyem tőled.
– Micsoda?
A férfi hitetlenkedve nézett rá.
– Semmit sem tudsz ezekről a nyakláncokról?
– Azt tudom, hogy az enyémek.
A férfi szeme résnyire szűkült.
– És mit tettél, hogy megszerezd őket? Egy másodosztályú
királynő gyerekének születtél, és szereztél egy sebhelyet a
karodra?
Másodosztályú. Kelsea gondosan megforgatta elméjében ezt a
szót, és óvatosan folytatta:
– Nem én kértem ezt a sorsot magamnak.
– Talán nem.
A férfi hangjában volt valami, ami megrémisztette Kelsea-t,
valami, ami azt súgta, hogy veszélyben van. De miért is lenne,
megmentette az életét. Nézte a himbálózó ékszert, mely kék
fénnyel hintette be a bőrét, miközben próbált a problémára
koncentrálni. Az alkudozáshoz szüksége lesz arra is, amiről
alkudni lehet.
– Megkérdezhetem a nevét, uram?
– Nem fontos. Szólíts csak Kísértetnek! – mondta a férfi, és
leste a reakcióját.
– Ez a név nem mond nekem semmit.
– Valóban?
– A világtól elzártan nevelkedtem, hiszen tudja.
– Ó! Hát igen, máskülönben tudnád a nevemet. A kormányzó
magas vérdíjat tűzött ki a fejemre, mely napról napra csak
növekszik.
– Miért?
– Elloptam a lovát. Többek között.
– Ön tolvaj?
– A világ tele van tolvajokkal. Ha az vagyok, akkor én vagyok a
Tolvajok Atyja.
Kelsea akarata ellenére is elmosolyodott.
– Emiatt hordanak mindnyájan maszkot?
– Persze. Az emberek irigykednek az olyan adottságokra,
melyeket nem tudhatnak magukénak.
– Vagy csak nem szeretik a bűnözőket.
– Nem kell bűnözőnek lenned ahhoz, hogy bajba kerülj. Te is
jó pénzt kóstálsz, kislány.
– Nyilvánosan köröznek?
– Nem, nem egészen. De az alvilágban mindenki tudja, hogy a
kormányzó csinos kis summát ígért a fejedért.
– A fejemért – ismételte Kelsea elhalóan.
– A fejedért, kislány. Kétszer annyit ér, ha a szállítást követően
is felismerhető. Kétségtelenül ajándéknak szánja a morti
boszorkánynak; gondolom, szándékában áll kifüggeszteni
valahová. De a nagybácsikád az ékszert és a karodat is akarja
bizonyítékként.
Carlin szavai jutottak Kelsea eszébe, az, amit az uralkodók
sorsáról mondott. Megpróbálta elképzelni a saját fejét egy
lándzsa hegyén, de nem sikerült. Carlin és Barty ritkán beszélt
Raleigh kormányzóról, Kelsea nagybátyjáról, de a ritka
alkalmakkor nem lehetett félreérteni a mondókájukat. Nem
tartották sokra, és ezt Kelsea hamar megértette. Hogy a
bácsikája meg akarja gyilkolni, nem érintette meg
különösebben, soha nem érdekelte ez az ember, lényegtelen
volt, a fontos csak az anyja volt. A bácsikája csak egy akadály
volt, amit le kell küzdeni. Kelsea a Kísértetre koncentrált, aki
közben előhúzta kését, és a penge ott hevert a térdén.
– Nos, kislány, ennek fényében – folytatta behízelgő hangon –
mi legyen veled?
Kelsea gyomra még jobban összeszűkült, fejében cikáztak a
gondolatok. Ez a férfi nem azt akarja, hogy könyörögjön.
Be kell bizonyítanom, hogy igenis érek valamit. De gyorsan.
– Hamarosan abban a helyzetben leszek, hogy kegyelmet
adhatok. Ha már hajtóvadászat indult ön ellen.
– Valóban, ha pár óránál tovább életben maradsz a trónon.
Efelől vannak kétségeim.
– El kell keserítsem… – válaszolta Kelsea határozottan. A
nyakán lévő seb azonban hirtelen élesen szúrni kezdett, de nem
törődött vele. Carroll szavai jutottak eszébe. Keményebb fából
faragtak, mint látszik.
Kísértet hosszan és merőn bámulta. Akart valamit Kelsea-től,
Kelsea ezt már tudta. Ahogy múltak a másodpercek, egyre
kényelmetlenebbül érezte magát, de nem fordította el a
tekintetét. Aztán végül, valahonnét, kibukott belőle a kérdés.
– Miért nevezte az édesanyámat másodosztályú királynőnek?
– Ezek szerint azt hiszed, hogy első osztályú volt.
– Nem tudok róla eleget. Senki nem akar erről beszélni.
A férfi csodálkozva nézett vissza rá.
– Á, szóval nem tudod. De Carlin Glynn kivételes tehetségű nő.
Jobbat nem is találhattunk volna.
 Kelsea-nek leesett az álla. Senki más nem tudta, csak
édesanyja testőrei, hol nevelkedett. Ha más is tudott volna róla,
Mort már évekkel ezelőtt kopogtatott volna az ajtajukon.
Kelsea várt, de a férfi hallgatott.
– Hogy lehet az, hogy tudta, hol vagyok, de Mort és a Caden
nem?
A férfi elutasító kézmozdulatot tett.
– Mort orgyilkosok gyülekezete, és a Caden is csak
mostanában kezdett el utánad szaglászni. Közeledett a
tizenkilencedik születésnapod, és a bácsikád elszánta magát,
hogy megfizeti a Cadent, ami igen drága mulatság. Ha ők
kerestek volna a kezdetektől, már évek óta halott lennél. Az
anyád nem rejtett el annyira jól; híján volt minden
képzelőerőnek.
Kelsea uralkodott a vonásain, bár nem ment könnyen. Ez a
férfi megvetően beszélt az anyjáról, Carlin azonban soha egy
rossz szót se szólt Elyssa királynőről.
De ha egyszer nem tehette, nem? Kelsea kezdte
kényelmetlenül érezni magát. A szavát adta.
Kísértet félrebillentette a fejét.
– Nagyon fiatal vagy még, kislány. Hihetetlenül fiatal ahhoz,
hogy királynő légy.
– Kérem, mondja el!
– Nem látom értelmét.
Kelsea keresztbe fonta a karjait.
– Akkor én továbbra is első osztályúként fogok rá gondolni.
A férfi elismerően bólintott.
 – Talán még fiatal vagy, de több eszed van, mint anyádnak
legjobb napjaiban.
Kelsea sebe most már szörnyen fájt. Izzadság gyöngyözött a
homlokán, amit a férfi szinte rögtön észrevett.
– Hajtsd le a fejed!
Kelsea gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Kísértet elővett
a ruhájából egy zacskót, és valamit nedveset kent a nyakára.
Kelsea maró, égető érzésre számított, de nem jött. A férfi ujjai
puhán érintették a bőrét. Pár pillanat múlva Kelsea ráébredt,
hogy nem szabadna ennyire óvatlannak lennie, de csak
lemondóan behunyta a szemét. Szavak jutottak eszébe Carlin
egyik régi könyvéből: „bármely gazember…” Saját ostobaságától
görcsbe rándultak a lábujjai.
Az érzéstelenítő gyorsan hatott; néhány másodperc múlva a
lüktető fájdalom enyhült. Kísértet elengedte Kelsea nyakát, és
elrakta a zacskót.
– Később némi mézsör elegendő lesz fájdalomcsillapításra.
– Ne pátyolgasson engem! – tört ki Kelsea-ből. Mérges volt
magára, amiért ezt a szélhámost vonzónak találta, de nagyon
igyekezett, hogy ebből a férfi ne vegyen észre semmit. – Ha
szándékában áll megölni, tegye meg, és hagyjuk a körítést!
– Mindent a maga idejében!
Kísértet fekete szemeiben fellobbant valami, amiről Kelsea azt
gondolta, tisztelet.
– Meglepsz, kislány.
– Arra számított, hogy könyörögni fogok?
– Ha így teszel, már a helyszínen megöltelek volna.
– Miért?
 – Az anyád könyörgött.
– Én nem vagyok az anyám.
– Azt látom.
– Miért nem mondja meg, hogy mit akar?
– Azt akarjuk, hogy királynő légy.
Kelsea meghallotta a kimondatlan gondolatot is.
– De nem olyan, mint az édesanyám volt.
– Sejted, ki lehetett az apád?
– Senki nem tudja, legalábbis én így tudom. És maga?
– Bárcsak tudnám. Fogadtam az egyik emberemmel, de csak
mendemondák vannak, szóbeszéd, semmi más.
– Fogadás?
A férfi szeme felcsillant.
– Az apád kiléte az egyik legizgalmasabb kérdés ebben a
királyságban. Ismerek egy öregasszonyt, messze délen lakik egy
faluban. Fogadott egy lóban, és azóta is arra vár, hogy
összejöjjön neki.
– Milyen kedves!
– Királyi sarj vagy, kislány, nincsen többé magánéleted.
Kelsea-nek nem volt ínyére a beszélgetés alakulása,
összeharapta a száját. Ahogy a nagybátyja, az apja se
foglalkoztatta soha. Mindig csak az anyja számított, az asszony,
aki a királyság élén állt. Bárki volt is az apja, születésekor
elhagyta őt, de tőle sose fájt úgy a cserbenhagyás, mint az
anyjától. Kelsea jól emlékezett a kunyhó elejében, a nagy
ablaknál eltöltött napokra, ahogy egyre csak várt, de a nap újra
meg újra leszállt, és az anyja csak nem jött el érte.
 – Sokáig vártunk, hogy megtudjuk, miféle anyagból gyúrtak,
kislány – jegyezte meg a férfi halkan. – Cirógatok és fenyegetek,
mikor minek veszem hasznát, de veled ennyi volt. Nem az vagy,
akire számítottunk.
– Ki az a mi?
Kísértet maga mögé mutatott. Kelsea csak most figyelt fel a
férfihangokra a sátor előtt, de most az is tudatosult benne, hogy
valaki egy kicsit távolabb fát vág.
– Mi tartja össze ezt a csapatot?
– Ez jó kérdés, és természetesen nincs rá válasz.
A férfi olyan hirtelenjében ugrott fel, hogy Kelsea
összerezzent, összeszorította a lábait. Még ha lenne is egy kése,
és a férfi puszta kézzel rontana rá, se lenne esélye vele szemben.
Buzogányra emlékeztette: a benne megbúvó erőszak, melyet
sokra nem tart, s talán éppen ezért olyan halálos. Erről
ráeszmélt, hogy Buzogány felől még nem is kérdezte, de rájött,
jelenleg nem is lenne éppenséggel alkalmas. Halvány
megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Kísértet visszadugja kését
az övébe.
– Öltözz föl, kislány, és gyere ki!
Amikor a férfi kiment a sátorból, Kelsea szemügyre vette a
földön heverő sötét ruhákat. Férfiruhák voltak, túlságosan
nagyok neki, de talán jobb is. Kelsea nem áltatta magát azzal,
hogy formás alakja lenne.
Kit érdekel az alakod?
Senkit, morogta magában, miközben a gyűrött vászonruhát
áthúzta a fején. Nem volt vak, hogy ne vegye észre a veszélyt: itt
egy férfi, aki jóképű, intelligens és igazi rosszfiú. Carlinnak nem
csak tankönyvei voltak.
Nem lesz baj – hajtogatta magában, ahogy öltözött. Ha
ismerem a veszélyt, azzal gyengítem is. De maga se hitte
komolyan. Kísértet csak most hagyta magára, de ő máris
rohanna utána, hogy lássa. Ne legyél bolond, korholta magát.
Csúnyácska vagy az ő gusztusának, meg is mondta.
Közben fel is öltözött. Ujjaival kusza hajába túrt, fölállt, majd
kinézett a sátorból.
Nagyon messzire kerülhettek dél felé. A tábor körül se erdő, se
szántóföld; egy magas, kopár hegy tetején voltak, és csak a nap
perzselte gaz látszott mindenhol. Hömpölygő sárga tengerként
minden oldalról hasonló hegyek, amíg a szem ellát. A vidék még
nem volt sivatagos, de már nem lehettek messze Cadare
határától.
A tábor első ránézésre mintha cirkuszosoké lett volna; rikító
pirosra, sárgára és kékre festett sátrak álltak a kővel kirakott
tűzhely körül, ahol éppen főztek, étel illata terjengett a
levegőben. Sült húsra tippelt. Az árok másik oldalán alacsony,
szőke férfi fát hasogatott Kelsea-éhez hasonló formátlan
ruhában.
Kelsea sátrához közelebb három férfi álldogált, halkan
beszélgettek. Egyikőjük Kísértet volt, a másik, magassága és
hatalmas vállai alapján, csak Morgan lehetett. Szőke haja és
kerek arca volt, amely barátságos kifejezést öltött, amint Kelsea
közeledett. A harmadik férfi fekete volt. Kelsea jól megnézte
magának. Korábban még soha nem látott fekete embert, és el
volt bűvölve a férfi bőrétől, mely úgy ragyogott, mint a
kifényesített fa a napfényben.
Egyikőjük sem hajolt meg előtte, de Kelsea nem is számított
rá. Kísértet intett Kelsea-nek, aki néhány másodperc után el is
indult. Tudnia kell, hogy nem ugrik minden parancsára. Ahogy
közelebb ért, a férfi a társaságában álló két férfira mutatott.
– A társaim, Morgan és Lear. Nyugalom, nem harapnak.
– Hacsak nem kéri meg rá őket.
– Így van.
Kelsea leült. A három férfi gyanakodva méregette. A
veszélyérzete megkétszereződött. Ha őt megölnék, a nagybátyja
ülhetne a trónon, sőt még királlyá is koronáznák, mert ő a
sorban az utolsó. Ez nem valami komoly alkualap, de legalább
valami. Carlin szerint a kormányzót nem szerették Tearben, de
lehet, hogy Carlin erről is hazudott neki. Kelsea elnézett a
messzeségbe, megpróbálta lecsillapítani indulatait. Szüksége
volt valakire, aki végre elmondja neki az igazat. De mi van
akkor, ha az olyasmi, amit nem szívesen hall? Ennek ellenére
tudni akarta.
Hirtelen eszébe jutott, hogy van valaki, aki megtehetné, aki
végre elmondhatná neki, amit mindenki titkol előle.
– Hol van Lazarus?
– A Buzogányod? Abban a sátorban.
Egy széles vállú és homokszín hajú ember állt őrt a sátor előtt.
– Megnézem, hogy van.
Kísértet a piros sátorra mutatott.
– Menj, kislány! És próbáld megnyugtatni; csak a saját dolgát
nehezíti meg.
 Kelsea most már aggódva sietett a sátor felé. Ezek az emberek
itt nem gonoszak, de kemények, és észrevehetően kevésbé
törődtek Buzogánnyal, mint vele. A piros sátor előtt álló férfi
megbámulta, de Kelsea bólintott, a férfi pedig beengedte.
Buzogány bekötött szemmel feküdt a földön, szorosan egy
fához kötözve. Sebeit majdnem ugyanolyan gonddal látták el,
mint Kelsea-ét, de a kötelek belemélyedtek a csuklójába és a
bokájába, és még egy harmadik kötél is volt hurokként a
nyakára kötve. Kelsea önkéntelenül felszisszent, és a hangra
Buzogány odafordította a fejét.
– Bántották, úrnő?
– Nem.
Tudván, hogy a sátor előtt őr áll, Kelsea törökülésben leült a
férfi mellé, és halkan beszélt hozzá.
– Csak megfenyegettek.
– Ha meg akarnák ölni, már halott lenne. A nagybátyjának
nem élve kell.
– De ők nem…
Kelsea még jobban lehalkította a hangját, megpróbálta
kifejezni izgatottságát.
– Nem hiszem, hogy a nagybátyám küldte őket. Akarnak
valamit tőlem, de nem mondják meg, mit.
– Esetleg ki tudna oldozni? Olyan csomóval kötöttek meg,
amivel nem boldogulok.
– Nem hiszem, hogy a menekülés lenne most a jó megoldás,
Lazarus. Ezektől nem menekülhetünk.
– Nem szólítana inkább Buzogánynak?
– Carroll sem tette.
 – Carrollnak és nekem, úrnő, közös múltunk van.
– Ebben nem kételkedem.
Kelsea eltöprengett, és rájött, hogy mindig is Buzogánynak
szólította magában.
– Mégis tetszik nekem a Lazarus név. Jó ómennek érzem.
– Ahogy óhajtja.
Buzogány megmozdult, a csuklóján és a bokáján lévő kötél
láthatóan megfeszült, mikor megfeszítette az izmait.
– Fáj?
– Kellemetlen. Voltam már rosszabb helyzetben is. Hogyan
keltünk át a folyón?
– Mágiával.
– Miféle…
– Lazarus – szólt közbe Kelsea határozottan. – Válaszokat
akarok.
Buzogány összerezzent, amit láthatóan az elhangzott szavak
okoztak.
Izzadság csillant a homlokán, ahogy Kelsea-t hallgatta.
– Azt már tudom, hogy a nagybátyám vérdíjat tűzött ki a
fejemre. És Tear ellen mit követett el?
– Csak találgasson a kedvére, úrnő. A nagybátyja feltehetően
elkövette, már ha gazságról van szó.
– Ezt nem értem.
– Erről nem beszélhetek, úrnő.
– Mert? Te is a nagybátyámat szolgáltad?
– Nem én.
Kelsea várta, hátha kifejti, de Buzogány csak hevert előtte
némán. Kelsea valahogy érezte, hogy a férfi szorosan lehunyja a
szemét a kötés alatt, mint azok, akiket vallatnak. Jól
összeharapta a száját, hogy uralkodjon indulatain.
– Hogy hozhatnék okos döntéseket, ha nem tudok mindent?
– Nem kell a múlton rágódni, úrnő, amikor eljött a lehetősége,
hogy megteremtse a saját jövőjét.
– És a babák meg a ruhák?
– Csak egy kicsit megpiszkáltam, úrnő, látni akartam, hogy
visszatámad-e. És ön megtette.
Kelsea elmélázott ezen egy pillanatig.
– És ha megparancsolom, hogy elmondd, amit tudni akarok?
– Tegye meg, meglátjuk, mire jut vele.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy utasítja, de aztán
elvetette az ötletet. Ez nem a megfelelő út Buzogányhoz.
Mostanra megtanulta, parancsolhat ugyan neki, de úgyis a saját
feje után megy majd. Nézte még egy percig, ahogy nyugtalanul
mocorog a kötelek fogságában. Az előbbi bosszúsága sajnálattá
változott. Buzogányt nagyon erősen kötözték meg, alig tudott
mozogni a szorításban.
– A fejed hogy van?
– Jól. A gazember épp jó helyen csapott le, hogy kiüssön. Szép
munka volt.
– Enni kaptál?
– Igen.
– Carroll szerint te voltál, aki kicsempészett az Erődből.
– Igen, én voltam.
– Mindig is a testőrség tagja voltál?
– Tizenöt éves korom óta.
– Megbántad, hogy ezt az életet választottad?
 – Egy pillanatra sem.
Buzogány újból mocorogni kezdett, nyújtogatta a lábait, aztán
újra pihentette. Kelsea meglepve látta, hogy egyik lábát
kiszabadította a kötelékéből.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Mindenki képes rá, úrnő, ha eleget gyakorol.
Megfeszítette a lábát, megpróbált megszabadulni a
merevségétől.
– Még egy óra, és az egyik kezem is szabad lesz.
Kelsea habozott egy pillanatig, majd megkérdezte:
– Van családod, Lazarus?
– Nincs, úrnő.
Kelsea felállt. A sátor bejáratánál megállt egy pillanatra, majd
némi tűnődés után megszólalt.
– Azt akarom, hogy te légy a testőrségem kapitánya, Lazarus.
Fontold ezt meg, miközben kiszabadulsz!
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, kilépett a sátorból.
A lemenő nap narancsfénnyel árasztotta el a horizonton úszó
felhőket. Kelsea megpillantotta Kísértetet egy fának dőlve.
Elgondolkodva nézte őt. Ahogy a tekintetük találkozott, a férfi
elmosolyodott, Kelsea pedig megborzongott.
Nemcsak tolvaj, hanem gyilkos is. A jóképű férfi lelkében egy
másik ember lapult, egy szörnyeteg, akinek élete, akár tó vize a
jégpáncél alatt: átláthatatlan és fekete. Gyilkos, többszörösen is
az.
A gondolattól kirázta a hideg. Ami azonban utána következett,
sokkal rosszabb volt; rájött, hogy mindez nem számít.

A vacsora meglepően fényűző volt. A hús, melynek illatát
Kelsea korábban érezte, szarvashús volt, és sokkal finomabb,
mint amit pár nappal ezelőtt evett. Volt főtt tojás, ami igencsak
meglepte, amíg meg nem pillantotta a sátra előtt kapirgáló
tyúkot. Morgan a nap nagy részét kenyérsütéssel töltötte;
tökéletes kenyér volt, ropogós héjjal és omlós, puha béllel. A
homokszín hajú férfi, How töltött neki egy pohár mézsört is.
Mivel Kelsea soha nem ivott még, gyanakodva ízlelte meg. Az
alkohol és a királynőség nem összeegyeztethető. De
voltaképpen, legalábbis a könyvei szerint, az alkohol semmivel
sem alkot jó párost.
Keveset evett. Nagyon régóta most először odafigyelt a
súlyára. Barty és Carlin ezzel sosem foglalkozott, és a kamra
általában roskadásig volt étellel. Kelsea általában kétszer is
szedett a vacsoránál, úgy, hogy fel se tűnt neki. De most csak
csipegette az ételt, a világért se szerette volna, ha bélpoklosnak
gondolják. Pontosabban azt nem akarta, hogy ő azt gondolja. A
férfi mellette ült, és mintha egy láthatatlan szál fűzte volna
hozzá, mely minden alkalommal megrezdült, amikor a férfi
mosolygott vagy nevetett. Nem tudott másra koncentrálni.
Miközben ettek, Kísértet noszogatta Kelsea-t, hogy meséljen
nekik a házban töltött gyerekkoráról. Kelsea elképzelni se tudta,
hogy a férfit ez miért érdekelheti, de az csak kérdezősködött, így
hát mesélni kezdett, és időnként lángba borult az arca a férfi
tekintetének intenzitásától. A mézsörtől megeredt a nyelve, így
hirtelen igen sok mondanivalója akadt. Bartyról és Carlinról
mesélt nekik, a házról, az óráiról. Hogy mindennap Bartyval
töltötte a napot reggeltől ebédig, és aztán Carlinnal vacsoráig.
Carlin könyvekből tanította, Barty pedig kint a természetben.
Elmesélte nekik, hogy megtanulta, hogyan kell megnyúzni egy
őzet, és hogy hónapokig kell füstölni a húsát. Elmondta, hogy
tud bánni a késsel, de nem elég gyors, és hogy minden éjszaka
regényeket olvasott vacsora után, csak úgy szórakozásképp, és
általában be is fejezte őket még lefekvés előtt.
– Gyorsan olvasol? – kérdezte Morgan.
– Nagyon gyorsan – válaszolta Kelsea elpirulva.
– Nos, nem úgy tűnik, mintha sok szórakozásban lett volna
részed.
– Azt hiszem, nem az volt a lényeg.
Kelsea belekortyolt a mézsörbe.
– De bepótolom!
– Nem gyakran ér minket a vád, hogy szórakoztatóak vagyunk
– jegyezte meg Kísértet. – De az világos, hogy nagyon nem bírod
az alkoholt.
Kelsea összeráncolta szemöldökét, és visszatette a poharát az
asztalra.
– Viszont eléggé ízlik.
– Szemmel láthatóan. De lassíts, vagy How fog lelassítani.
Kelsea újból elpirult, és mindannyian nevetni kezdtek.
A többiek biztatására a fekete férfi, akit Learnek hívtak, felállt
és a Fehér Hajó történetét kezdte mesélni, mely elsüllyedt az
Átkeléskor, és vele együtt az amerikai orvostudomány nagy
része is. Lear remek mesélő volt, sokkal jobb, mint Carlin, és
Kelsea megkönnyezte a hajó vesztét.
– Miért ment az összes orvos ugyanazzal a hajóval? – kérdezte
Kelsea. – Okosabb lett volna, ha minden hajóra kerül egy orvos.
 – A felszerelés veszett oda – húzta fel az orrát Lear, amiből
Kelsea azt a következtetést vonta le, hogy mesélni szeret, de
utána kérdésekre válaszolni már jóval kevésbé. – William Tear
csakis az életmentéshez szükséges felszerelés behajózását
engedélyezte. És még az is odaveszett a gyógyszerekkel együtt.
– Ez nem teljesen igaz, Carlin például említette, hogy a
fogamzásgátlás itt Tearben is elérhető.
– De a helyi praktikákkal. Az Átkelés után mindent újra kellett
teremteni, a helyi növényekkel kikísérletezni, jobbára próba
szerencse alapon. Tearben soha nem fejlődött ki az igazi
tudomány.
Kelsea nem értette, Carlin ezt miért nem mondta el neki. De
persze neki a születésszabályozás csak egy volt a sok statisztikai
adat közül. Kísértet leült mellé, és Kelsea fülig pirult. Elég
veszedelmes volt éppen ilyesmiről elmélkedni itt a sötétben, a
férfi oldalán.
Lear története után összetoltak két asztalt, és megtanították
pókerezni. Még sosem látott kártyát, így nagyon élvezte a
játékot. Most először érezte magát jól azóta, hogy a testőrök
megjelentek Carlin ajtaja előtt.
Kísértet nem vett részt a játékban, csak üldögélt mellette, és
figyelte a kártyáit. Kelsea tudta, hogy időről időre elpirul, és
magában fohászkodott, hogy a férfi ne vegye észre.
Tagadhatatlanul vonzó volt, kellemes volt a mosolya, kitűnő
szónok volt, de az igazi vonzereje abban állt, hogy kicsit sem
érdekli, Kelsea mit gondol róla. Valószínűleg nem érdekelte
senki véleménye.
 Néhány kör után Kelsea azt hitte, megértette a játék logikáját,
habár elég nehéz volt a nyeréshez vezető lépéseket fejben
tartania. Kísértet már nem kommentálta a játékát, és Kelsea ezt
jó jelnek vette, viszont folyamatosan veszített, és nem értette,
miért. A játék maga egész egyszerű volt, de legtöbbször
óvatosságból passzolt. Minden alkalommal, amikor így tett,
kevesebbet érő lapokkal nyerték meg a kört, és ilyenkor
Kísértet csak kuncogott a kupája mögött.
Utoljára egy ápolatlan külsejű, szőke férfi – Kelsea úgy
emlékezett, hogy Alainnek hívják – összeszedte a kártyákat, és
újból osztott. Kelsea-re pillantott, és így szólt:
– Jobb lenne, ha pókerarcot vágna.
– Minden gondolat látszik a szemeden – tette hozzá Kísértet.
Kelsea még egyet kortyolt a mézsöréből.
– Carlin szerint is nyitott könyv vagyok.
– Szerintem ezt vésd a fejedbe. Ha esetleg úgy döntenénk,
hogy mégsem ölünk meg, akkor is hamarosan egy kígyókkal
teli veremben találod majd magad. Az őszinteség nem válik a
hasznodra.
Megölésének gondolatára Kelsea-nek összerándult a gyomra,
de megpróbálta palástolni.
– Jobb – jegyezte meg Kísértet.
– Miért nem dönt már, és teszi meg? – kérdezte Kelsea. Úgy
tűnt, a mézsörtől egyszerre tisztult ki a feje és zavarodtak össze
a gondolatai.
– Kíváncsiak vagyunk, milyen királynő lesz belőled.
– Nem lehetne inkább, mondjuk, hogy próbára tesz? –
kérdezte Kelsea fanyarul.
 – Szóval próbára? – Kísértet elvigyorodott, fekete szemei
szikráztak. – Milyen érdekes ötlet!
– Ez jó játék – morogta Howell. Mély, fájdalmasnak tűnő seb
volt a jobb kezén. Égési sebnek látszott. Természetesen újból
játszani akart; ő nyert a leggyakrabban a legrosszabb
kártyákkal.
– Most egy másik játékot fogunk játszani – jelentette be
Kísértet, miközben nem túl kedvesen letolta Kelsea-t a padról. –
Csak egy próbatétel, kislány. Menj oda!
– Túl sok mézsört ittam már a próbatételhez.
– Nos, az nagy kár.
Kelsea ránézett, de felállt a padról. Csodálkozva vette észre,
hogy lábai kissé bizonytalanok. Az asztal körül ülő öt férfi
ránézett. Alain a kártyákat egy pakliba kotorta, aztán olyan
gyorsan kezdett keverni, hogy lehetetlenség volt követni a
lapokat.
Kísértet előrehajolt, kezével megtámasztotta az állát. Kelsea-t
vette közelről szemügyre.
– Mit teszel majd, ha királynő leszel?
– Hogy mit teszek?
– Van valamilyen terved?
Kísértet hanghordozása könnyed volt, de fekete szemei
ünnepélyesen csillogtak. A kérdés mögött Kelsea végtelen,
halálos nyugalmat érzett, gyilkos nyugalmat, mely perverz
módon mégis sóvárgott a válaszára. Ez itt most tényleg egy
vizsga, ezt ösztönösen tudta, és ha rosszul válaszol, a
beszélgetésnek vége.
 Szóra nyitotta a száját, de nem tudta, mit mondhatna. Carlin
szavai bukkantak elő elméje mélyéből, Carlin víziója, melyről
oly sokszor beszélt neki a könyvtárban. Kelsea gyakorlottan
ejtette ezeket a szavakat, mint egy litániát, vagy mintha csak
Isten Egyházának bibliájából olvasna föl.
– Alattvalóim javát fogom szolgálni. Mindenki számára
elérhetővé teszem az oktatást és az orvosi ellátást. Véget vetek
az állami pazarlásnak, és csökkentem a szegények terheit a
földek, a javak és az adóztatás átalakításával. Felülvizsgálom a
királyság törvényeit, megszüntetem Mortmesne befolyását…
– Szóval tudsz róla! – kiáltott fel Lear.
– Mortmesne-ről? – bámult rá Kelsea kifejezéstelenül. –
Tudom, hogy Mortmesne uralma felettünk napról napra csak
nő.
– Mi mást tudsz még Mortmesne-ről? – mordult fel Morgan,
akinek alakja a tábortűz fényében óriásira nőtt.
Kelsea vállat vont.
– Olvastam a Vörös Uralom korai éveiről. És úgy hallottam,
hogy a nagybátyám valószínűleg szövetségre lépett a Vörös
Királynővel.
– Más egyéb?
– Nem igazán. Néhány morti szokást ismerek még.
– A Halál-szerződésről hallottál már?
– Nem, mi az?
– Atyaúristen – motyogta Howell.
– Még a testőrei is titoktartást esküdtek – jegyezte meg
csípősen Kísértet. – Tudhattuk volna.
 Kelsea Carlin arcára gondolt, a hangjára, a mindig bűntudattal
teli hangjára: Megígértem.
– Mi a Halál-szerződés?
– A mort megszállásról azért legalább hallottál?
– Igen – vágta rá Kelsea buzgón, mert örült, hogy végre tudott
valamit. – Eljutottak egészen az Erőd tövéig.
– És utána mi történt?
– Azt nem tudom.
Kísértet elfordult tőle, és a sötétbe bámult. Kelsea felnézett az
ezernyi csillagtól pettyezett éjszakai égboltra. Mérföldekre
voltak mindentől, és az égbolt hatalmas volt fölöttük. Amikor
ismét a férfiakra nézett, kissé megszédült, de aztán összeszedte
magát.
– Nincs több mézsör – jelentette ki Howell fejcsóválva.
– Nem részeg – ellenkezett Morgan. – A lába kissé ingatag, de
az esze a helyén van.
Kísértet feléjük fordult, és úgy nézett rájuk, mint aki egy nehéz
döntést hozott meg.
– Lear, mesélj nekünk!
– Mit meséljek?
– A mort megszállás rövid történetét, Átkeléstől a Katasztrófáig
alcímmel.
Kelsea összehúzta a szemét, Kísértet már megint úgy bánt
vele, mint egy gyerekkel. A férfi ekkor ránézett, és úgy
vigyorgott, mintha olvasna a gondolataiban.
– Még sosem mondtam el meseként.
– Akkor csinálj belőle mesét.
 Lear megköszörülte a torkát, hörpintett egy kis mézsört, és
szemét Kelsea-re függesztette. Itt aztán nem lesz finomkodás,
egyáltalán nem. Kelsea küszködött, hogy ne a földet nézze.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, amit
Tearnek hívtak. Egy széplélek, Jonathan Tearling alapította, aki
a bőség földjének álmodta meg országát. A sors iróniája, hogy
földjének kincsei csekélyek voltak, mert az angolok és az
amerikaiak szerencsétlenül választottak. Nem voltak sem ércei,
sem gyárai. A teariek földművesek voltak. Terményükből, mit
megtermeltek, állataikból, melyeket felneveltek, és híres
tölgyfájukból csak keveset adhattak el. Nehéz volt a sorsuk, sok
teari szegény volt, és írástudatlan, de legalább szabad. A fán
kívül minden egyebet a szomszédos országokból kellett
megvenniük. A körülmények nehezek voltak, az élet pedig
drága. A szomszédos királyság szerencsésebb volt. Mindenük
megvolt, amit Tear nélkülözött. Orvosok, akik évszázadok
európai tudományát birtokolták, kőművesek, jó lovak, és olyan
technológiák, melyeket Jonathan Tear betiltott. Földjükben
végtelen forrásai voltak acélnak és ónnak, így nemcsak a
bányáik voltak gazdagok, hanem a hadseregük is. A királyság
neve Új Európa volt, és sokáig virult gazdagságban és
sértetlenül, lakosai jómódban és egészségben éltek.
Kelsea bólintott; ezeket már mind tudta. De Lear hangja mély
volt, és hipnotikus, és a szájából valódi mesének hangzott
mindaz, amit mintha éppen felolvasna Carlin Grimm-
összeséből. Buzogány vajon hallja a mesét a sátorban? És
sikerült már kiszabadítania a kezét? Gondolatai elkalandoztak,
de sietve megrázta a fejét, hogy újból Learre tudjon figyelni.
 – A második évszázad vége felé egy boszorkány bukkant fel az
ismeretlenből, és magának követelte Új Európa trónját. A
demokratikusan megválasztott képviselőket, azok asszonyait
lemészárolta, sőt, még bölcsőben gőgicsélő gyermekeiket is
levágta mind egy szálig. Akik ellenálltak, egyik napról a másikra
holtan találták egész családjukat, házuk lángokban állt. Fél
évszázadba telt, mire a lakosságot betörték, de végül diktatúra
váltotta fel a demokráciát, és a környező királyságokban
mindenki megfeledkezett a néhai Új Európáról, azt az országot
már Mortmesne-nek ismerték az emberek, a Halott Kéznek. És
arról is megfeledkeztek mind, hogy a boszorkány, aki rajtuk
uralkodik, valaha névtelen volt. Mert ő lett Mortmesne Vörös
Királynője, és ma, száztizenhárom évvel később, még mindig ő
uralkodik azon a földön. Ám az új királynő más volt, mint
elődei, nem volt neki elég a saját királysága; uralni akarta az
egész Újvilágot. Megerősítette hatalmát, majd minden figyelmét
a hadseregének szentelte, mely legyőzhetetlen, óriási és erős
gépezetté vált. Negyven esztendővel ezelőtt az ország
terjeszkedni kezdett. Elfoglalták Cadare-t, aztán Callae-t. Azok
behódoltak neki, ma már Mortmesne szolgálói mind. Sarcot
fizetnek, gyarmattá váltak. Az utcákon kószáló katonákat
otthonaikban szállásolják el, sosem lázadtak fel.
– Ez így azért nem igaz – szólt közbe Kelsea. – Volt egy felkelés
Mortmesne-ben, Carlin említette. A Vörös Királynő leverte, és a
lázadókat Callae-be száműzte.
Lear majd felnyársalta a tekintetével, Kísértet pedig elnevette
magát:
 – Leart soha ne szakítsd félbe, ha mesélni kezd, kislány –
mondta. – Egyébként a Callae-felkelés eltartott vagy húsz percig,
jogos, hogy meg sem említette.
Kelsea zavartan harapott az ajkába, Lear pedig egy utolsó,
figyelmeztető pillantást vetve rá, folytatta a történetet.
– A Vörös Királynő figyelme Tear felé fordult, de királynőjuk,
Arla királynő, komoly ellenfélnek bizonyult.
A nagyanyám, gondolta Kelsea. Arla, az igazságos.
– Arla királynő szinte egész életében betegeskedett, de a szíve
igaz volt, és bátor. Egy szabad nép királynője akart lenni. A
földbirtokosok és legfőképpen Isten Egyháza aggodalommal
figyelte, mi lesz birtokaikkal, és követelték a királynőtől, hogy
jusson megegyezésre a Vörös Királynővel. A teari sereg gyenge
volt, soraiban káosz uralkodott, de Arla királynő visszautasított
minden egyezkedést, mondván, hogy királyságát csakis harcok
árán veszítheti el. Így Mortmesne kelet felől betört Tearbe. A
teari hadsereg keményen állta a sarat, keményebben, mint
bárki gondolta volna. De fából készült fegyvereikkel, a néhány,
feketepiacon vásárolt vaskardot nem számítva, nem állíthatta
meg a vassal és páncélokkal felfegyverzett morti sereget. A halál
katonáinak acélvégű lándzsái voltak és acél nyílhegyei,
pillanatok alatt letarolták az országot. A keleti részt már
elfoglalta a Halálsereg, amikor Arla királynő
kétszáznyolcvannégy telén tüdőgyulladásban meghalt. Két
gyermek maradt utána: Elyssa koronahercegnő és öccse,
Thomast. Elyssa trónra lépését követően rögtön tárgyalást
kezdeményezett a Vörös Királynővel. Sarcot azonban nem
tudott ajánlani. Arra egyszerűen nem volt elég pénz.
 – Miért nem kínált fát? Azt hittem, a környező királyságok
értékesnek tartják a teari tölgyfát.
Lear vállat vont.
– De nem eléggé. A morti fenyő rosszabb minőségű, mint a
teari tölgy, de építeni abból is lehet, ha úgy hozza a szükség. A
tárgyalások végül meghiúsultak, és a Halálsereg egyenesen New
London felé masírozott. A főváros felé vezető utat erőszak és
halál, lángba borult falvak szegélyezték.
Kelsea-nek Mhurn története jutott az eszébe a férfiról, aki
feleségét és gyermekét veszítette el. Felnézett az éjszakai égre.
Vajon merre lehet most a többi testőre?
– A helyzet reménytelen volt. A morti sereg már az Erőd falait
ostromolta, és nem sok idő kellett volna nekik, amikor Elyssa
királynőnek végül sikerült alkut kötnie a Vörös Királynővel. A
Halál-szerződést néhány napra rá alá is írták, és azóta is béke
van.
– És a mortiak visszavonultak?
– Igen. A szerződésben foglaltaknak megfelelően még azon a
héten kiürítették a várost, és további áldozatok nélkül vonultak
keresztül az országon, hogy hazatérjenek.
– Igyál még egy kis sört, Lear – szólt közbe Kísértet.
Kelsea lelkét jóleső büszkeség járta át. Carlin vajon miért nem
mesélt erről neki soha? Amikor pontosan ilyen történeteket
szeretett volna hallani az anyjáról. A hős Elyssa királynő! Látta
maga előtt az anyját az ostromgyűrűbe vont Erődben, az élelem
egyre fogy, a morti hordák a fal tövében gyülekeznek
vérszomjasan, ő pedig titkos levelezést folytat Demesne-nel. A
katasztrófa küszöbén vívta ki a győzelmet. Pont, mintha Carlin
valamelyik hősi könyvében olvasná a történetet. Ám ahogy
szemét körbejártatta a férfiakon, nem látott mosolyt egyetlen
arcon sem.
– Jó kis mese volt ez – fordult Learhez –, és kellemesen adtad
elő. De mi közöm nekem az egészhez?
– Nézz rám, kislány.
Kelsea megperdült, Kísértet komoran meredt rá.
– Miért nem könyörögtél az életedért? – kérdezte.
Kelsea homloka ezer ráncba futott, mégis mit akar tőle ez az
ember?
– Miért könyörögnék?
– A foglyoknál bevett gyakorlat, hogy bármit hajlandóak
megadni az életükért.
Már megint csak játszadozott vele a férfi, és Kelsea-ben
fellobbant a harag. Mély lélegzetet vett, hogy belereszketett
minden tagja:
– Barty mesélt egyszer nekem egy történetet. Az Átkelést
követő években egy teari földműves fia megbetegedett. Ez még
azelőtt történt, hogy az angol hajók megérkeztek Tearbe, azaz
egyáltalán nem voltak gyógyítóink. A fiú egyre betegebb és
betegebb lett, és az apa már azt hitte, meg fog halni. Szinte
elemésztette a bánat. De egy nap megjelent egy fekete
köpenyes, magas férfi. Azt mondta, hogy meg tudja gyógyítani a
fiút, és csak egyvalamit kér érte cserébe; az apának oda kell
adnia a fia egyik ujját, hogy áldozatot mutathasson be az ő
istenének. Az apának kétségei voltak a férfi képességeit illetően,
mégis azt gondolta, hogy jó alkut kötött. Egy haszontalan kisujj
a fia életéért cserébe, és a gyógyító természetesen csak akkor
kapja meg az ujjat, ha sikerrel jár. Az apa két napon keresztül
figyelte, ahogy a gyógyító ráolvasással és gyógynövényekkel
gyógyította a fiát, és lám, a fiú jobban lett. Az apa megpróbált
kihátrálni az alkuból, de nem lehetett. Így megvárta, amíg a fia
elaludt, aztán fogott egy kést, és levágta a fia bal kezének
kisujját. Egy ruhát tekert a kezére, hogy elállítsa a vérzést. De
antibiotikum híján a seb elüszkösödött, és a fiú hamarosan
meghalt. Az apa dühösen ment a gyógyítóhoz, és magyarázatot
követelt. Akkor a gyógyító ledobta magáról a fekete köpenyt, és
felfedte szörnyű sötétségét, rémisztő, fekete ürességét. A fiú apja
halálra rémült, de az alak csak ennyit mondott: Én vagyok a
halál. Néha gyorsan jövök, néha lassan, de nem lehet becsapni.
Lear bólintott, szája sarkában most először jelent meg egy kis
mosoly.
– És mi a lényeg? – kérdezte Kísértet.
– Végül mindenki meghal. Szerintem jobb becsületesen
meghalni.
Kísértet egy pillanatra Kelsea-re nézett, aztán előrehajolt, és
fölemelte a második nyakláncot. A zafír ide-oda himbálózott az
asztal fölött a tábortűz fényében. Az ékszer nagyon nagynak
tűnt, és olyan mélynek, hogy Kelsea a felszíne alatt még mintha
mozogni is látott volna valamit, valami sötétet, nagyon messze.
A nyakláncért nyúlt, de Kísértet elhúzta előle.
– A próba felét kiálltad, kislány. Jól válaszoltál. Életben
hagyunk.
Az asztalnál ülő férfiak egyszeriben megnyugodni látszottak.
Alain a zsebébe süllyesztette a paklit. Howell fölállt, és elment
még sörért.
 – De – folytatta Kísértet halkan – mondani mindent nagyon
könnyű.
Kelsea várt. A férfi könnyedén beszélt, de tekintete nagyon
komoly volt.
– Szerintem nem fogsz addig élni, hogy valóban uralkodhass a
királyságodban. Úgy látom, kedves vagy, és jószívű, és talán
még bátor is. De fiatal is vagy, ráadásul szörnyen naiv.
Buzogány jelenléte meghosszabbíthatja az életedet, de nem fog
tudni örökké megvédeni. Ugyanakkor…
A férfi megfogta Kelsea állát az egyik kezével, és fekete
tekintetét a lány szemébe mélyesztette.
– Ha egyszer valóban te ülsz majd a trónon, elvárom, hogy
megvalósítsd a terveidet. Igaz ugyan, hogy még finomítani kell
rajtuk, és valószínűleg eleve bukásra vannak ítélve, de tervnek
jók, és a politika történetének megértését érezni belőlük, amire
a legtöbb régi uralkodó alkalmatlan volt, vagy lusta. A saját
terveid szerint fogsz uralkodni és megpróbálod kivezetni
nyomorából ezt az országot, bármi legyen is az ára. Ez lesz a te
igazi próbatételed, és ha belebuksz, magam foglak felelősségre
vonni.
Kelsea összevonta a szemöldökét, megpróbálta palástolni a
borzongást, mely végigfutott a testén.
– Gondolod, be tudsz majd jutni hozzám az Erődbe?
– Bárhová bejutok ebben a királyságban, kislány. Efelől ne
legyenek kétségeid! Veszedelmesebb vagyok Mortnál,
veszedelmesebb még a Cadennél is. Sok mindent elloptam a
kormányzótól, az Erődből is. A nyakának szegeztem már
párszor a késemet. Sokszor megölhettem volna, de tudtam,
hogy várnom kell.
– Mire?
– Rád, Tear királynője.
Aztán felállt, kecsesen tűnt el az asztaltól. Kelsea pedig nézett
utána, és ahol a férfi ujjai érintették, lángolt a bőre.
 4. fejezet

ÚT AZ ERŐDHÖZ
Ó Tear, ó Tear,
Az idők, miket megéltél!
Türelemes és bánatos,
Szíved királynőért kiált!
Ima az anyákért

NÉVTELEN SZERZŐ

KELSEA LÜKTETŐ FEJJEL ÉS KISZÁRADT TOROKKAL ÉBREDT, de csak a

reggelinél jött rá, hogy életében először másnapos. A hányinger
ellenére el volt ragadtatva, mint mindig, amikor valami olyasmi
történt vele, amiről a könyveiben olvasott. A háborgó gyomor
nem tűnt nagy árnak egy irodalmi kaland megvalósulásáért. A
mulatozás tegnap éjszaka sokáig tartott, és nem emlékezett,
hogy végül mennyi mézsört ivott. Túl finom volt, a jövőben
nem árt kerülnie.
Amikor végre felöltözött, Kísértet hozott neki egy
borotválkozótükröt, melyben megnézhette azt a hosszú, csúnya
sebet, amely a nyaka jobb oldalán éktelenkedett. Precízen
varrták össze, finom fekete cérnával.
– Jól sikerült – mondta Kelsea. – De a heg megmarad, ugye?
Kísértet bólintott.
– Nem vagyok sem isten, sem a királynő sebésze – hajolt meg
gúnyolódva. – De nem fog szétnyílni, és majd azt mondhatod,
hogy csatában szerezted.
– Csatában.
– Már az is igazi küzdelem volt, hogy megszabadítsunk
minden páncélodtól. Ezt fogom mondani mindenkinek.
Kelsea elmosolyodott, lerakta a tükröt, és feléje fordult.
– Köszönöm, uram. Elhalmozott kedvességével, és nem
utolsósorban meghagyta az életemet. Mindezt azzal hálálom
meg, hogy kegyelmet kap tőlem.
A férfi egy pillanatig nézte, szemei jókedvűen csillogtak.
– Nem akar kegyelmet – összegezte Kelsea.
A férfi mosolygott. A sötétség, melyet előző éjszaka látott az
arcán, mintha a reggeli napfénnyel tovatűnt volna.
– Ha meg is bocsátana nekem Tear királynője, kegyelmét
úgyis elveszíteném a következő lopás alkalmával.
– Soha nem akart másképp élni?
– Nekem nem adatott másfajta élet. Különben is, a
kegyelemmel még nem fizetnéd meg a tartozásodat, kislány.
Nagyobb ajándékot kaptál tőlem, mint gondolnád.
– Miféle ajándékot?
– Rá fogsz jönni. Viszonzásképpen elvárom, hogy titokban
tartsd!
Kelsea visszafordult a tükörhöz.
– Istenem, mondja, hogy nem ejtett teherbe, amíg aludtam!
Kísértet hátravetette a fejét, úgy nevetett, de aztán
barátságosan a hátára tette a kezét, amitől a lány
megborzongott.
– Tear királynője, vagy egy héten belül halott leszel, vagy te
leszel a legfélelmetesebb királynő, akit ez a birodalom valaha
látott.
Miközben Kelsea a haját fésülte, belenézett a tükörbe. Egyszer
már látta az arcát visszatükröződni egy vízfelületen, még
otthon, de ez egészen más volt; a tükör a valóságot mutatta.
Nem volt tőle boldog. A szemei egészen szépek voltak;
mandulavágásúak és zölden fénylettek. Raleigh-örökség. Carlin
azt mesélte, hogy az anyja családjában mindenkinek ilyen zöld
macskaszeme van. Az arca viszont kerek és durva, mint valami
paradicsom, egyszerűen semmilyen, ki kell mondani. A férfitól
kapott hajtűkkel felkontyolta a haját. Gyönyörű hajtűk voltak,
pillangó alakú ametiszt díszítette őket. Már hajat kellett volna
mosnia, de így, a hajtűkkel még elviselhető volt. Vajon miféle
hölgy hajkoronájából származtak?
A férfi belemosolygott a tükörbe, és Kelsea tudta, hogy olvas a
gondolataiban.
– Gazfickó! – jegyezte meg, miközben az utolsó hajtűt is a
helyére tette. – Emelnem kellene a fejére kitűzött vérdíjat.
– Tégy úgy! Az csak öregbítené a hírnevemet.
– Milyen volt az élete ezelőtt? Alaposan felkészítettek, de úgy
látom, beszéde és nyelvérzéke kifinomultabb, mint az enyém.
– Tear nyelvből talán – felelt a férfi cadare nyelven. – Te
biztosan jobb vagy nálam mortból és cadare-ból. Mindkettőt
későn kezdtem tanulni, így a kiejtésem nem tökéletes.
– A kérdésre válaszoljon! Úgyis megtudok mindent, ha majd
az Erődbe érek.
– Akkor miért pazaroljam drága időmet? – váltott vissza a férfi
tear nyelvre, közben cinkosan mosolygott. – Nem jut eszembe
az idő cadariul. Kijöttem a gyakorlatból.
 Kelsea biccentett, és kérdőn nézett rá.
– Van valami, amit tehetek önért vagy az embereiért, miután
elfoglaltam a trónt? Bármi?
– Semmi nem jut eszembe. Különben is óriási feladat előtt
állsz, királynő. Nem szívesen terhelnélek még mással is.
– Mivel nem engedi, hogy esetleges lefejezését felfüggesszem,
tényleg ostobaság lenne mondjuk egy birkanyájat vagy egy új
nyílpuskát kérnie.
– Egy nap leróhatod a tartozásodat, Tear királynője, efelől ne
legyenek kétségeid. Nem lesz olcsó.
Kelsea szúrósan nézett rá. De a férfi tekintete messze járt, a
sátoron kívül, valahol a fák fölött. Az Erőd irányában.
Hirtelen tudatosult benne, hogy jobb lesz minél távolabb
kerülnie ettől a férfitól. Mégiscsak bűnöző, törvényenkívüli,
bizonyos, hogy már most megsértett minden törvényt, melyet
megteremteni remélt. Mégis kételkedett saját akaratában;
vajon, ha eljönne az idő, börtönbe vetné-e vagy halálra ítélné-e,
amit egyébként minden bizonnyal megérdemelne.
Kell, hogy jöjjön valaki más, aki miatt elfelejthetem, gondolta.
Egy sokkal szalonképesebb, elfogadhatóbb. Ez így megy, nem
igaz?
Letette a tükröt.
– És most elmehetek?

Buzogány még két menekülési kísérletet hajtott végre az
éjszaka folyamán, ahogy Kelsea megtudta Kísértettől, és aznap
reggelre, amikor végre előhozták a sátrából, újfent
kiszabadította mindkét lábát. Még mindig be volt kötve a szeme,
de míg a lova felé vezették, minden előjel nélkül belerúgott
Alain lábába, akkorát, hogy Alain átkozódva terült el, és a
sípcsontját még sokáig tapogatta. Howell és Morgan felrakták
Buzogányt a nyeregbe, és csak hogy bosszantsák, nem oldozták
ki a kezét. Buzogány arcáról még bekötött szeme ellenére is
lerítt a gyilkos indulat.
Kelsea búcsút intett Kísértetnek és embereinek. Kínos
búcsúzás volt, mely szükségtelenül ünnepélyesre sikeredett.
Örömmel töltötte el, hogy Morgan vonakodva búcsúzik tőle;
férfiasan megrázta a lány kezét, és adott egy fiola
fájdalomcsillapítót a nyakára.
– Mi ez? – kérdezte tőle Kelsea, miközben becsúsztatta a
kabátjába. – Csodálatos hatása van.
– Ópium.
Kelsea felhúzta a szemöldökét.
– Folyékony ópium? Van ilyen is?
– Burokban éltél eddig, úrnő.
– Úgy tudtam, hogy ópiumot tilos forgalmazni Tearben.
– Éppen ezért találta fel Isten a feketepiacot.
Kísértet egy darabig elkísérte Kelsea-t és Buzogányt, de
ragaszkodott hozzá, hogy Buzogány megkötözve maradjon, és a
szeme is be legyen kötve, míg kellő távolságra nem érnek a
tábortól. Így Kelsea-nek kellett Buzogány lovát vezetnie.
Meglepő módon Kísértet mindkettejüknek megengedte, hogy
megtartsák a lovukat. Kelsea lova telivér volt, Buzogányé pedig
egy cadare-i szépség, mely egy vagyont érhetett. Kelsea
csodálkozott a nagyvonalúságán, de inkább nem
kérdezősködött.
 A kabátja alatt megint Pen nehéz páncélját viselte. Nem akarta
otthagyni, és Kísértet szerint is jó ötlet volt viselnie. Kelsea némi
bosszankodással vette tudomásul, hogy sokkal jobb fizikumra
kellene szert tennie, mert a páncél valószínűleg ruhatárának
részévé fog válni egy időre.
Kísértet egy emelkedő tetején állította meg őket, és
végigmutatott az előttük elterülő tájon. A sárga hegyeket
keskeny út szelte át.
– Ez a főút, ezen lehet eljutni a morti útra, amely egészen New
Londonig visz. Hogy az úton mentek-e, vagy sem, rajtatok
múlik, de ha esetleg mégsem, én a helyetekben látótávolságon
belül maradnék. Késő éjjelre értek Lápföldre, és ha nem
tudjátok, merre jártok, könnyen végleg elkeveredhettek a
mocsárban.
Kelsea a vidéket pásztázta. A hegyek eltakarták az út nagy
részét, de a homokszínű vonal újból felbukkant távolabb a
síkságon, kettészelte a vidéket, majd a következő barna
hegyvonulatnak fordult. A hegyen több száz épület állt, és egy
gigantikus, szürke építmény magasodott föléjük. Az Erőd.
– Maga az úton menne? – kérdezte Kísértetet.
A férfi eltöprengett, csak aztán válaszolt:
– Igen. Én pillanatnyilag nem vagyok akkora veszélyben, mint
te, mégis azt gondolom, hogy az egyenes út általában a legjobb
választás, még ha kezdetben ennek nem is látjuk jó okát.
– Ha már levenné a kötést szememről – morogta Buzogány –,
megmondanám, hogy melyik a jó út, és nem kellene a leendő
királynőre hagyatkoznom.
 – Ne vedd le, ha kérhetem – válaszolta Kísértet –, csak ha én
már elmentem.
Kelsea kíváncsiskodva nézett rá.
– Van valami elintézetlen ügyetek?
Kísértet elmosolyodott, de a tekintete elborult, mikor az Erőd
falaira nézett.
– Nem úgy, ahogy gondolod.
Megfordította a lovát, és kezet nyújtott. Erős, közömbös
kézfogás volt, Kelsea mégis tudta, hogy ez a pillanat örökké vele
marad, akkor is, ha soha nem látja őt viszont.
– Még egy dolog, úrnő.
Kelsea elcsodálkozott a megszólításon; hozzá volt szokva,
hogy kislánynak szólítja. Kísértet belenyúlt az ingébe, és
előhúzta a második nyakláncot. Kelsea csak most jött rá, hogy
teljesen elfeledkezett róla. Újra úgy érezte, hogy sürgősen el kell
szakadnia ettől a férfitól, aki miatt mindent elfelejt, mindent,
ami fontos – még azt is, ami nem.
– Ez a nyaklánc a tiéd, a világért se tartanám meg magamnak.
Egy darabig viszont még nálam marad.
– Meddig?
– Amíg meg nem szolgálod a tetteiddel.
Kelsea már épp vitára nyitotta volna a száját, de aztán
meggondolta magát. Itt van ez a férfi, aki szinte sosem
cselekszik spontán; minden lépését kiszámítja, és annak az
esélye, hogy pont az ő szavai hatására változtatna az
elképzelésein, igen csekély. Észrevette, hogy saját nyaklánca
ismét kiszabadult a blúza alól, visszaigazgatta hát rejtekébe.
 – Sok szerencsét, Tear királnője! Lankadatlan figyelemmel
kísérem majd az utadat.
Jóindulatúan rámosolygott, majd ellovagolt. Lova felgyorsult,
ahogy a lejtőn lefelé vágtázott. Egy perc múlva már túl volt a
következő dombon is, és eltűnt a látóhatáron.
Kelsea egy ideig nézte, ahogy távolodik; amiről Buzogány nem
tud, az nem is fájhat neki. Végül elült a nyomában felszálló por
is, és Kelsea visszafordult Buzogányhoz. A saját állatát a férfi
lova mellé irányította, és gyorsan kikötözte a csuklóján lévő
csomókat. Ahogy a férfi keze kiszabadult, egyből lekapta a
kötést a szeméről, szaporán pislogni kezdett.
– Atyaég, ez ám a világosság!
– Figyelemre méltó önmérsékletet tanúsítottál, Lazarus. Pedig
olyan hírnévnek örvendsz, hogy azt hittem, elszaggatod a
köteleidet, és már idefelé jövet legyilkolod néhányukat.
Buzogány nem szólt semmit, csak a csuklóját dörzsölgette, a
kötél után maradt durva nyomot.
– A folyónál nagyot alakítottál. Hol tanultál meg így harcolni?
– Indulnunk kellene.
Kelsea ránézett egy pillanatra, aztán visszafordult a város felé.
– Esküt tettél rá, hogy biztonságban eljuttatsz az Erődhöz,
tudom. De én felmentelek az esküd alól. Már eddig is eleget
tettél értem.
– Az eskümet egy immáron halott nőnek tettem, úrnő. Nem
menthet fel alóla.
– Mi lesz, ha az út végén csak a halál vár ránk?
– Akkor végérző víg páros leszünk.
Kelsea arcát a simogató szélbe tartotta.
 – Menjünk az úton, hacsak nincs jobb ötleted!
Buzogány még egy pillantást vetett a vidékre, végül New
London felé nézett, és bólintott:
– Az úton megyünk.
Kelsea megsarkantyúzta a lovát, és elindultak lefelé a hegyről.

Több óra kemény lovaglás után a kis ösvény, melyet Kísértet
mutatott nekik, a morti útra torkollt. Igen széles út volt, ezen
bonyolódott a Tear és Mortmense közti kereskedelmi forgalom
java része, és a föld már annyira le volt tiporva, hogy szinte alig
volt rajta por. Az út zsúfolt volt, és Kelsea szerencsésnek érezte,
hogy rajta van az a mélylila köpeny, melyet Kísértettől kapott.
Buzogány szürke testőrköpenyét is lecserélték egy hosszú
fekete köpenyre, és ha még megvan a buzogánya, mint ahogy
azt remélte is, gondosan elrejtette a kíváncsi szemek elől. A
többiek is így viselkedtek; a legtöbb ember, aki az Erőd irányába
igyekezett, köpenyébe burkolózott, és a csuklyáját is az arcába
húzta. Úgy tűnt, hogy mindenki csak a maga dolgával törődik.
Kelsea egy darabig kereste szemével a potenciális Caden-
tagokat, és tippelgette, kik lehetnek a testőrség tagjai. De egy idő
után olyan sok embert látott, hogy képtelen volt bárkire
hosszabban odafigyelni, rábízta magát Buzogány szimatára, és
az előtte álló útra koncentrált.
Kísértet azt mondta neki, hogy kétnapos könnyű lovaglással
eljuthatnak New Londonba. Kelsea úgy gondolta, hogy
megpróbálhatnák megtenni az utat egy szuszra, de aztán
elvetette az ötletet. Szüksége volt az alvásra, és napnyugtakor
elkezdett sajogni a sebe is. Ezt halkan megjegyezte
Buzogánynak is, aki bólintott.
– Én nem szoktam aludni, úrnő. Nyugodtan alhat.
– Néha azért aludnod kell.
– A világ túl veszélyes ahhoz.
– És gyerekkorodban mit csináltál?
– Soha nem voltam gyerek.
Egy férfi nekiütközött Kelsea lovának.
– Elnézést, uram – motyogta, majd továbbment.
Az út egyre zsúfoltabbá vált. Emberek lovagoltak vagy
gyalogoltak Kelsea mindkét oldalán, és a belőlük áradó bűz a
lány arcába csapott. Persze tudta, hogy a déli vidékeken
valószínűleg nincs elég víz a fürdéshez.
Előttük egy szekér haladt, és úgy tűnt, egy teljes család utazik
rajta: szülők és két kicsi gyerek. A gyerekek, egy fiú és egy lány,
nem lehettek idősebbek nyolcévesnél. Összegyűjtöttek egy
halom füvet és gyökeret, és főzőcskézőset játszottak. Kelsea
ellágyulva nézte őket. Ő minden játékát csak elképzelte, és még
abban se volt társa. Mindig ő volt a hős. Maga köré képzelte az
üdvözlő tömeget, az oldalára a barátait. De a vágy, hogy más
gyerekekkel is találkozzon, sosem szűnt meg benne. Kelsea
olyan hosszan nézte a két gyereket, hogy az anyjuk gyanakodva
pillantott rá. Kelsea odasúgta Buzogánynak, hogy jobb lenne, ha
egy kicsit lemaradnának.
– Miért ilyen zsúfolt ez az út? – kérdezte Kelsea, amikor a
szekér már eltűnt a látóteréből.
– A Crithe-től délre ez az egyetlen közvetlen út New Londonba.
Sok út fut bele.
 – De ez egy kereskedelmi út. Hogy vonul ezen végig egy
karaván?
– Nem mindig ennyire zsúfolt, úrnő.
Már benne jártak az éjszakában, és még mindig lovagoltak,
messze maguk mögött hagyták a letáborozó utazókat. Egy ideig
tábortüzeket láttak, és Kelsea énekszót és beszélgetést hallott,
ahogy elhaladtak mellettük. Ez majdhogynem vidámmá és
kellemessé tette útjukat, de aztán elkezdtek fogyatkozni a
tábortüzek. Időnként mintha paták dobogását hallotta volna
maguk mögül, de nem volt biztos benne, és amikor megfordult,
csak a sötétséget látta.
Útközben a kormánya jelen állapotáról kérdezgette
Buzogányt, aki megválaszolt minden kérdést, még ha alaposan
megfontolta is minden szavát. De a kevés, amit Kelsea
megtudott, komoran nehezedett lelkére.
Tear lakosságának nagy része éhezett. A földeken épp csak
annyit termeltek, ami szűkösen elegendő volt a családoknak,
minden felesleg a földbirtokoshoz került, aki jó haszonnal adott
túl rajta New London piacain, esetleg a mortmesne-i
feketepiacokon. A szegények mindenhol a rövidebbet húzták, az
igazságszolgáltatás megroppant a korrupció alatt, a néhány
tisztességes bírát egyéb hivatalokba helyezték át. Kelsea egyre
kevésbé érezte késznek magát a feladatra, amely rá várt, szinte
lehúzta a vállát a jövő súlya. Ezeket a gondokat orvosolni kellett,
méghozzá a lehető leggyorsabban, csakhogy Kelsea-nek
fogalma se volt, hogyan lásson hozzá. Carlin mindent
megtanított történelemből, a politikát azonban nem nagyon
érintették. Így a lánynak fogalma se volt, hogyan is verhetné
bárkin keresztül majd az akaratát.
– Korábban azt mondtad, Lazarus, hogy végérző víg páros
leszünk. De ezt a kifejezést még soha nem hallottam.
– Az ősiem skótok voltak az Átkelés előtt. A végérző víg olyan,
aki látja a közelítő véget, és keblére öleli vígan.
– Én nem ilyen vagyok.
– Hát talán csak a pillantásában van valami efféle, úrnő.
Ahogy befordultak egy kanyarba, Kelsea megint paták
dobogását vélte hallani. Nem csak a képzelete játszott vele,
Buzogány is hirtelen megállította a lovát, és megfordult, hogy
hátranézhessen.
– Valaki követ bennünket. Több lovas.
Kelsea nem látott semmit. Csak a hold szórta sugarait az égen,
és éjszaka különben se látott túl jól, még Barty is gond nélkül
meg tudta közelíteni a sötétben.
– Milyen messze?
– Talán egy mérföldnyire.
Buzogány egy darabig az ujjaival dobolt a nyergén, töprengett.
– Itt nincs elég fa, hogy elrejtőzhessünk, biztonságosabb lenne,
ha egész éjszaka lovagolnánk, és csak hajnal felé pihennénk
meg. Továbbmegyünk, de ha csökken köztünk a távolság,
letérünk az útról, és szerencsét próbálunk. Most gyorsítsunk egy
kicsit!
Buzogány elindult, és Kelsea követte.
– Letérhetnénk most az útról, és elengedhetnénk őket magunk
mellett.
 – Kockázatos lenne, úrnő, ha minket követnek. De nem
hiszem, hogy a Caden lenne. Sólymokat sem láttunk, és azt
hiszem, már a nyomaink is kihűltek. A megmentője, bárki volt
is, remek munkát végzett.
Kísértet említése megrázta Kelsea-t, és csak most jött rá (nem
minden elégedettség nélkül), hogy az elmúlt pár órában nem
gondolt a férfira. A vágy, hogy többet tudjon róla, és az, hogy
mindent, amit róla tud, megtartson magának, most hevesen
csapott össze benne. Rövid csata volt, de hamar föladta.
– Azt mondta nekem, hogy ő a híres Kísértet – mondta, de már
bánta is, hogy eljárt a nyelve.
Buzogány felnevetett.
– Sejtettem, még bekötött szemmel is.
– Tényleg olyan híres-hírhedt tolvaj, mint ahogy mondta?
– Az, úrnő. Tear történelemkönyveinek lapjain sok
törvényenkívülivel találkozhatunk, de egyikük se fogható
Kísértethez. Többet lopott az ön nagybátyjától, mint amennyi
vagyonhoz nekem életemben valaha közöm volt.
– Az mondta, magas vérdíjat tűztek ki a fejére.
– Legutóbb ötvenezer fontot.
– De kicsoda tulajdonképpen?
– Senki se tudja, úrnő. Úgy húsz évvel ezelőtt tűnt föl, már
akkor is maszkban.
– Húsz éve?
– Igen, úrnő. Pontosan húsz éve. Jól emlékszem, mert
elrabolta a nagybátyja egyik kedvenc ágyasát, amikor az a
városban vásárolgatott. És ez után néhány hónappal jelentette
be a királynő, hogy terhes – nevetett föl Buzogány. – A
nagybátyja életének talán legrosszabb éve volt az.
Kísértetnek akkor sokkal idősebbnek kell lennie, mint
gondolta.
– Hogyhogy nem kapták még el, Lazarus? Még ha ördögi
szerencséje is van, feltűnő megjelenése miatt már évekkel
ezelőtt le kellett volna buknia.
– Az egyszerű emberek szemében hős, úrnő. Ha bármit
ellopnak a kormányzótól vagy egy arisztokratától, Kísértetet
sejtik a dolog hátterében. Szeret lopni a kormányzótól és a
nemesektől is, és minden egyes eset után a szegény emberek
csak még jobban kedvelik őt.
– Szétosztja a pénzt a szegények közt?
– Nem, úrnő.
Kelsea csalódottan dőlt hátra a nyergében.
– Sok pénzről van szó?
– Több százezer fontról.
– És mihez kezd annyi pénzzel? Biztosan mondhatom, hogy ez
a táboron nem látszik. Sátrakban élnek, és a ruháik is
meglehetősen viseltesek. Abban se vagyok biztos, hogy…
Buzogány a karjára tette a kezét, mintegy sürgetőn.
– Látta az arcát? Kísértetét?
– Nem vagyok vak, Lazarus.
– Félreért, úrnő. Nekem nem a veszett hírem miatt kötötték be
a szememet. A kormányzó azért se tudja elkapni őt, mert még
soha senki se tudott pontos leírást adni se róla, sem az
embereiről. Úgy emlékszem, hogy Kísértet már kétszer
majdnem megölte a kormányzót, de a kormányzó még így se
tudott futó pillantást se vetni az arcára. Senki nem tudja, hogy
néz ki, kivéve azok, akik biztosan nem árulnák el őt.
Kelsea felnézett a csillagokra, az eget takaró, ragyogó pontokra
a feje fölött. De azok most nem feleltek neki. Ahogy a nyergében
ringatózott, már majdnem elaludt az előbb, de most újból
teljesen ébernek érezte magát. Bármikor találhatna valakit, aki
nagyon hasonlít rá, vagy leírhatná a külsejét valakinek, aki
lerajzolná. Persze tudta, hogy egyiket se tenné meg.
– Úrnő?
Kelsea mély lélegzett vett.
– Én semmi kincsért nem árulnám el.
– Jesszusom!
Buzogány az út közepén megállította a lovát, és csak várt.
Kelsea érezte a férfi nemtetszését, ami olyan érzés volt, mintha
megint Carlin könyvtárának sarkában kucorogna, ahol – ha
nem tudta a választ – olyan apróra próbált összegömbölyödni,
hogy ne is látszódjon. Hogyan reagálna Carlin a legújabb
fejleményekre? Kelsea úgy döntött, inkább nem szeretné tudni.
– Nem vagyok rá büszke – motyogta védekezően. – De nincs
értelme titkolni.
– Tudja ön, úrnő, hogy micsoda egy kísértet?
– Igazságosztó.
– Nem. Ősi mítoszok teremtménye, a halál hírnöke. Kísértet,
ha úgy nézzük, különleges tolvaj, és ezért akár még csodálni is
lehet. De nem minden tettével ez a helyzet.
– Nem kívánok most a többi tettéről hallani, Lazarus – mondta,
miközben hirtelen másra se vágyott, mint a tetteiről hallani. –
Ezt is csak azért említettem, hogy tisztában legyünk a helyzettel.
 – Hát – válaszolta Buzogány rövid szünet után rezignáltan –,
nincs bennem rossz szándék iránta, de a fickó nyomában csak
erkölcsi pusztulás jár. Inkább ne beszéljünk róla.
– Egyetértek.
Kelsea finoman meghúzta a kantárszárakat, és a lova elindult.
Más téma után kutatott a fejében, habár tudta, hogy hosszú
órákig úgyse lesz képes másra gondolni.
– A nagybátyámnak nincs felesége, Carlin említette. Kire
gondoltál, amikor a nagybátyám ágyasáról beszéltél?
Némi vonakodás után Buzogány elmondta, hogy a kormányzó
utánozni kezdte a cadare-i uralkodót, és háremet gyűjtött
magának olyan fiatal lányokból, akiket szegény családok adtak
el a palotának. Már az is elég szörnyű volt, hogy Kelsea egy
korrupcióban fürdő királyságot örökölt, és most még ez a
bordélyház is! Megkérte Buzogányt, hogy tanítsa meg katona
módra káromkodni, de a férfi nem volt hajlandó, így nem
voltak szavai, melyekkel kifejezhette volna haragját. Nőket
adnak-vesznek! Pedig ezt a gaztettet az Átkeléssel a múltban
hagytuk elméletileg.
– A nagybátyám tettei az én trónomra hoznak szégyent. Olyan,
mintha én magam hagytam volna jóvá a nőkereskedelmet.
– Ezt azért nem mondanám, úrnő. A nagybátyját senki se
kedveli igazán.
Ez azonban kicsit se csillapította Kelsea dühét, melybe nagy
adag kellemetlen balsejtelem is vegyült. Buzogány szavaiból
ítélve a nagybátyja már az ő születése idején is űzte ezen
praktikáit.
 Az anyja miért nem tett ellene semmit? Már majdnem
nekiszegezte Buzogánynak a kérdést, de csak majdnem. Mi
értelme lenne, ha egyszer úgyse válaszolna.
– Meg kell szabadulnom a kormányzótól – jelentette ki inkább
eltökélten.
– Hiszen a nagybátyja, úrnő.
– Nem érdekel. Amint trónra kerültem, elűzöm az Erődből.
– A nagybátyja a Vörös Királynő kegyeltje, úrnő. Ha egyik
pillanatról a másikra megfosztja minden hatalmától, az
felborítaná a jelenlegi kapcsolatainkat Mortmesne-nel.
– Felborítaná? De ott a szerződés.
– Valóban – felelte Buzogány, majd megköszörülte a torkát. –
Csakhogy törékeny a béke. A nyílt ellenségeskedés katasztrofális
lehet.
– Miért?
– Kriályságunknak nincs megfelelően kiképzett hadserege,
mely felvehetné a harcot az olyan seregekkel, mint a morti is. És
acélunk sincs.
– Vagyis fegyverek és katonák kellenek.
– Mortmesne seregeit nem győzheti le senki, úrnő. Nem
vagyok babonás, de azt elhiszem, amit a Vörös Királynőről
beszélnek. Néhány éve a saját szememmel is láthattam…
– Hogyhogy?
– A kormányzó diplomáciai küldöttséget menesztett Demesne-
be, és a testőrség tagja voltam. A Vörös Királynő egy évszázada
áll a birodalma élén, és magam láttam, hogy nem néz ki
idősebbnek a kegyed édesanyjánál kegyed születésekor.
 – De ő csak egy asszony, még ha kortalan is – mondta
határozottan Kelsea, pedig a szíve mélyén felzaklatta, amit
hallott. A kihalt, sötét éjszakában nem jó ötlet boszorkányokról
beszélgetni. A tábrotüzeket rég elhagyták, olyan volt, mintha
maguk lennének Buzogánnyal a végtelen, fekete semmiben. A
levegőt nehéz, rothadó szag ülte meg, édeskésen kúszott az
orrukba a bűz. Nem messze járhattak a mocsaraktól.
– Legyen óvatos, úrnő. Még ha jók is a szándékai, az egyenes
út nem mindig a legcélravezetőbb.
– Most mégis azt tapodjuk, Lazarus.
– Igen, mert nekünk nem volt jobb választásunk.
Még napfelkelte előtt tábort vertek. Négy- vagy ötórányi
lovaglásra lehettek a várostól. Buzogány megtiltotta Kelsea-nek,
hogy tüzet gyújtson. Elővigyázatosságból egy nagy szederbozót
mögött telepedtek le, amely eltakarta őket az útról. A mögöttük
lovaglók bizonyára megálltak és letáboroztak maguk is, mert
Kelsea nem hallotta már a lódobogást. Megkérdezte Buzogányt,
hogy az alváshoz leveheti-e magáról a páncélt, és a férfi
bólintott.
– De holnap viselnie kell, úrnő, mert fényes nappal fogunk
beérni a városba. A páncél nem sokat ér kard nélkül, de jobb,
mint a semmi.
– Ahogy akarod – mormolta Kelsea, már félálomban.
Fáradtan dőlt el, tudta, a nyakában lüktető fájdalom ellenére is
azonnal el fog aludni. Aludnia kell. Minden szívdobbanása a
holnapi napra mutatott előre. Az isten verje meg, gondolta.
Lovaglás a halálba. Elaludt. Végtelen mezőkről álmodott, a
mezőkről, melyeket még az Almont-síkságon való átkelése előtt
látott, ahol férfiak és nők dolgoztak a vetésen. A földek fölött
ragyogott a nap, az égbolt szinte lángba borult.
Kelsea közelebb lépett egy parasztasszonyhoz. Az asszony
megfordult, és Kelsea látta, hogy szép nő, teste erős, fekete haja
kócos, arca meglepően fiatal. Ahogy Kelsea közeledett, a nő egy
búzaköteget nyújt felé, mintha csak azt akarná, hogy Kelsea
megvizsgálja.
– Vörös – suttogta a nő, a szemei őrült fényben úsztak. –
Minden vörös.
Kelsea megint lenézett, és észrevette, hogy a nő nem egy
búzaköteget tart a karjában, hanem egy kislány összetört, vérző
testét. A gyerek szemgolyóit kitépték, a szemgödrei megteltek
vérrel. Kelsea sikolyra nyitotta a száját, de Buzogány felrázta
álmából.
 5. fejezet

HATALMAS, MINT ISTEN ÓCEÁNJA

Aznap sokan érkeztek az Erődhöz hozzátartozóikat kísérve, hogy
felkészüljenek a szomorú elválásra. Nem tudhatták, hogy hamarosan
történelmi események tanúi és résztvevői lesznek, néhányuknak pedig nagyobb
szerep jut, mint azt valaha képzelték.
Tear korai történelme

MERWILIAN ELBESZÉLÉSE ALAPJÁN

DÉLUTÁN ÉRKEZTEK MEG NEW LONDONBA. Kelsea szenvedett a

hőségtől, a bűnnehéz páncéltól és az alváshiánytól, de amint
átkeltek a New London-i hídon, azonnal felrázta a szeme elé
táruló látvány.
A hídon egy kapu alatt két férfi szedte a vámot. Buzogány
előhúzott tíz pennyt a kabátjából, és bámulatos ügyességgel
nyújtotta át a vámszedőknek, hogy azok nem is láthatták meg
az arcát. Kelsea a hidat tanulmányozta. A mérnöki munka igazi
gyöngyszeme volt; legalább ötven yard hosszú, szürke
gránitkőből épült monstrum. Hat hatalmas oszlop tartotta,
melyek a Caddell folyóból törtek az ég felé. A folyó a város
másik végén folytatta útját, úgy ötven mérföldnyire nyugatra
fordult, mielőtt alázuhant volna a sziklákról a Teari-öbölbe. A
víz hihetetlenül kék volt.
– Ne nézze sokáig a folyót! – morogta Buzogány mellette, és
Kelsea elszakadt a látványtól, immár csak előre figyelt.
 New London valamikor kisváros volt, melyet az első telepesek
építettek a Rizs-hegység lábánál. Mára már benőtte az egész
hegyet, épületei és utcái a földrajzi adottságokat követve
kanyarogtak föl és le.
Az Erőd a város központjában állt, akár egy szürke, hatalmas
kőobeliszk, amely mellett minden más épület eltörpült. Olyan
volt, akár a régi zikkuratok, de letisztult vonalakkal,
mindennemű szimmetriától mentesen. Kelsea még messziről is
látta a különböző szinteken lévő bástyákat és erkélyeket, a
számtalan kiszögellést és bemélyedést, melyek rejtekhelyül
kínálták magukat. Az Erődöt még Jóságos Jonathan uralkodása
alatt építették, aki Tear második királya volt; az építész nevére
senki sem emlékezett, de bizonyára igazi zseni lehetett.
A város többi része azonban már kevésbé volt elragadó. Az
épületek nagy része olcsó fából készült, és véletlenszerűen
dőltek összevissza. Ha tűz ütne ki, gondolta Kelsea, a fél város
leégne.
Az Erődtől úgy egy mérföldnyi távolságra hatalmas templom
állt, az alacsony, hófehér épület tornyának tetején aranykereszt
csillogott. Ez bizonyára az Arvath, Isten Egyházának székhelye.
Kicsit talán messze volt az Erődtől, de Buzogány értesülései
szerint a kormányzó engedélyt adott magánkápolna építésére
annak falain belül is. Kelsea nem tudta eldönteni, hogy az
Arvath tetején látható kereszt csak futtatott vagy tömör arany-e,
de a csillogásától hunyorognia kellett. William Tear betiltott
minden szervezett vallást utópikus államában. Carlin szerint
saját kezűleg hajított a tengerbe hajójáról egy férfit, aki titokban
téríteni próbált. Mostanra azonban a kereszténység ismét
virágzott. Kelsea nem tudhatta, hogyan érezne Isten Egyháza
iránt, ha másféle környezetben nő fel, ha Carlin nem ateizmusra
neveli. Mindenesetre ezen már nem lehetett változtatni, Kelsea
szinte zsigeri gyanakvással pillantott az aranyfeszületre, bár
sejtette, hogy valamiféle megegyezésre kell majd törekednie
mindazzal, amit szimbolizál. A megegyezés soha nem volt a
műfaja, még a kunyhó csendes viharaiban is megszenvedett
minden egyes kompromisszumot.
Buzogány némán lovagolt mellette, jelezte, ha irányt kellett
váltani. A híd végétől a zsúfolt út közvetlenül a város
központjába vitt. Mindketten köpenyükbe burkolóztak, a
csuklyájukat is a fejükre húzták. Buzogány azt hitte, hogy az
Erődhöz vezető összes út mentén őrök fognak állni. Kelsea
szinte tapintani tudta a férfi feszültségét, aki mindvégig
igyekezett Kelsea és a potenciális veszélyforrások közé
helyezkedni.
Nem vett észre semmi szokatlant, de honnét is tudhatta volna,
hogy mi számít annak? A bódékkal szegélyezett utcán
kereskedők kínálták ezerféle portékájukat; az egyszerű
gyümölcsöktől és zöldségektől kezdve az egzotikus madarakig.
Szabadtéri piac, gondolta, miközben az egyre zsúfoltabb
utcákon a város belseje felé igyekeztek. Boltok vidám,
színpompás cégérekkel a bejárat fölött, szabók, pékek,
gyógyítók, fodrászok, még egy rövidáru-kereskedés is! Miféle
bolond venné a fáradságot arra, hogy kalapot rendeljen?
Az emberek száma a Bartyval és Carlinnal eltöltött sok
magányos év után őszintén meglepte és kissé meg is rémítette
Kelsea-t. Emberek mindenhol, és milyen különbözőek! Magasak
és alacsonyak, öregek, fiatalok, sötét és világos hajúak, szálasak,
kövérek. Bár Kelsea az elmúlt napok során rengeteggel
találkozott, csak most tudatosult benne, milyen különbözőek is
az emberek. Látott egy férfit hosszú, madárcsőrszerű, kampós
orral. Aztán egy nőt hosszú, hullámos, szőke hajjal,
megcsillantak rajta a nap sugarai. Minden fénylett és ragyogott,
hogy könnybe lábadt tőle Kelsea szeme. És a hangok! Számtalan
hang ölelte körbe, hangok, amilyeneket még soha nem hallott
azelőtt. Időnként megütötte a fülét egy-egy ember
beszédhangja, kereskedőké, akik portékájukat kínálták, vagy
ismerősöké, akik üdvözölni próbálták egymást a hangzavar
közepette. Mindezek azonban eltörpültek a tömeg zúgása
mellett, mely már-már fizikai erővel nyomult a fülébe, kicsit
féltette is a dobhártyáját, ugyanakkor valahogy mégis kellemes
volt.
Egy sarkon befordulva Kelsea figyelmét egy mutatványos
ragadta meg, pontosabban egy bűvész, aki trükköket mutatott
be. Beletett egy rózsaszálat egy vázába, elővarázsolt egy
ugyanolyan vázát a semmiből, aztán eltüntette a rózsát, majd
szinte rögtön belevarázsolta a második vázába. Kelsea
lelassította a lovát, hogy láthassa a trükk végét. A varázsló
eltüntette a rózsát és mindkét vázát, majd belenyúlt a saját
szájába és előhúzott egy hófehér kiscicát. Az állat szemmel
láthatóan élt; fészkelődött a varázsló kezében, miközben a
közönség lelkesen tapsolt. Aztán a varázsló átnyújtotta a kiscicát
a közönség soraiban lévő egyik kislánynak, aki örömében
sikkantott egyet.
 Kelsea elmosolyodott, el volt bűvölve. A legtöbb varázsló
csupán különleges kézügyességgel megáldott szemfényvesztő
volt, nem igazi varázsló, de most egy hibátlan produkciót látott.
Ha szemfényvesztés volt, akkor tökéletes.
– Veszélyes itt, úrnő – mormolta Buzogány.
– Hogyhogy?
– Megérzés. És a megérzéseim nem szoktak csalni.
Kelsea kezébe vette a kantárszárat, és ügetésbe váltott.
– A varázslót, Lazarus, jegyezd meg nekem!
– Úrnő.
Az idő előrehaladtával Kelsea kezdte osztani Buzogány
félelmét. Bármerre is nézett, úgy érezte, visszanéznek rá az
emberek, kezdte azt hinni, üldözik, és azt kívánta, hogy bárcsak
vége lenne már ennek az útnak, még ha ez a saját halálát
jelentené is. Nem kételkedett abban, hogy Buzogány a
legbiztonságosabb útvonalat választotta, de jobb szeretett volna
már olyan helyen lenni, ahol a veszély legalább szemből
érkezik.
Megküzdeni vele, az más lapra tartozik.
Habár New London igazi labirintus volt, egyértelműen voltak
jobb és rosszabb városrészek. A magasabban fekvő területeken
a jól öltözött lakók széles, jól karbantartott utakon sétálgattak. A
házak többnyire téglából készültek, és üvegablakaik voltak. Más
kerületekben ablaktalan faépületek borultak egymásra, és
lakóik lehajtott fejjel osontak a falak mentén, mintha
bujkálnának. Az időnként felcsapó bűzfelhők a csatornahálózat
hiányosságaira vagy inkább hiányára engedtek következtetni.
 Ha ilyen bűz van itt már februárban, gondolta Kelsea
szomorúan, milyen lehet nyár közepén?
Amikor egy különösen lepusztult városrészen haladtak
keresztül, Kelsea rájött, hogy a piroslámpás negyedben járnak.
Az utcák igen keskenyek voltak, már-már sikátorok. Az épületek
olcsó fából épültek, de Kelsea nem tudta volna megmondani,
milyenből. Sok épület annyira megrogyott már, hogy
kisebbfajta csoda volt, hogy még a lábán áll. Mellettük elhaladva
időnként sikoltás és csörömpölés zaja ütötte meg a fülét. A
levegőben nevetés úszott, hideg, szeretettelen kacaj, amitől
Kelsea libabőrös lett.
Rongyokba öltözött nők jelentek meg a kopott ajtókban, és
támaszkodtak a falnak. Kelsea megrökönyödve bámulta őket
csuklyája védelme alól. Utcalányok! Meghatározhatatlan
mocsok bűze terjengett körülöttük. Nem a ruhájuk tette, az
ugyanis nem volt se jobb, se rosszabb, mint amilyeneket Kelsea
eddig látott, és nem is a szabásuk, pedig sokat megmutatott a
testükből. Volt valami a szemükben, ami még a legkevésbé
vonzó nők arcát is uralta. Elnyűttek voltak, a fiatalok és az
öregek egyaránt. A legtöbbjüknek hegek borították az arcát.
Kelsea nem akarta elképzelni azt az életet, ahogyan ezek a nők
élnek, de már késő volt.
Ezt a kerületet le fogom romboltatni, gondolta. A földdel teszem
egyenlővé, és rendes munkát adok ezeknek a nőknek.
Carlin hangját hallotta a fejében. És azt is meg fogod szabni,
hogy milyen hosszú legyen a ruhájuk? Betiltasz regényeket is,
mert túl pornográfok?
Van különbség.
 Dehogy van. A törvények azok törvények. Ha a saját erkölcsi
értékrendedet akarod ráerőltetni másokra, sétálj csak át az
Arvathba!
Buzogány két épület közt balra irányította, és Kelsea
megkönnyebbült, amikor egy széles útra jutottak, melynek
mentén csinos kis boltok álltak. Az Erőd szürke homlokzatához
már sokkal közelebb jártak, eltakarta a mögötte lévő hegyet és
az égbolt nagy részét is.
Az út szélessége ellenére is annyira zsúfolt volt, hogy Kelsea és
Buzogány csak küzdelmesen tudott rajta haladni a hömpölygő
tömeg tempójában. Világosabb is volt, mint a falak árnyékában,
és Kelsea kényelmetlenül érezte magát még kabátban és
csuklya alatt is. Róla ugyan senki sem tudta, hogy néz ki, de
Buzogány elég ismert figura volt errefelé. Aki egyébként talán
ugyanezt érezhette, mert megsarkantyúzta a lovát, és szó
szerint utat tört maguknak a lovasok és gyalogosok tömegében,
mely szétnyílt ugyan előttük, de zúgolódás hallatszott minden
oldalról.
– Előre – mormolta –, ahogy csak tudunk!
Azonban még így is lassan haladtak. Tüzes, Kelsea lova, aki
eddig az egész úton jól viselte magát, megérezte lovasa
izgatottságát, és ellenkezni próbált. A lóval való viaskodás és
Pen páncéljának súlya hamar kimerítette. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a nyakán és a hátán. Érezte, hogy Buzogány
szúrósan nézi őt. Az Erőd felé közeledve a tömeg egyre
sűrűsödött.
– Nem mehetnénk másik úton?
 – Nincs másik út – válaszolta Buzogány. Most csak egyik
kezével irányította a lovát, a másikat a kardján tartotta. –
Kifutunk az időből, úrnő. Igyekezzünk, már nincs messze.
A következő néhány percben Kelsea-nek küzdenie kellett,
hogy ne veszítse el az eszméletét. A késő délutáni nap, mely
még télen is erősen sütött, átmelegítette sötét kabátját, és a
környező tömeg is növelte a bezártságérzését. Kétszer is
megingott a nyeregben, és csak azért nem esett le, mert
Buzogány megragadta a vállánál.
Végül elérték a széles út végét, széles, füves területre értek ki,
mely az egész Erődöt és a várárkot szegélyezte. Az Erőd
Gyepének láttán Kelsea-ben valami ősi elragadtatás ébredt: itt
gyülekeztek a morti seregek ostromgépeikkel, innen törték át a
falakat majdnem, hogy aztán az utolsó pillanatban
elkotródjanak. A gyep enyhén lejtett az Erőd felé, és éppen
Kelsea előtt, a széles kőhídon túl tátongott az Erőd Kapuja. A híd
két vége között egyenletesen elosztva őrök sorakoztak két
sorban. Az Erőd szürke tömbje szinte pontosan Kelsea feje fölé
tornyosult, ahogy felnézett rá, beleszédült a látványba, gyorsan
elkapta hát a tekintetét.
Az Erőd Gyepén mindenfelé emberek nyüzsögtek, ami
meghökkentette Kelsea-t, mert eddig úgy tudta, hogy
érkezésére nem számítanak. Gyerekek, felnőttek sőt
öregemberek tolongtak mindenfelé a füvön, igyekeztek a
várárok felé. De Kelsea mégsem ilyennek képzelte ezt a napot.
Hol az ujjongó tömeg, a repkedő virágkoszorúk? Akadtak a
tömegben olyanok, akik könnyeztek, de láthatóan nem a
boldogság könnyei áztatták az arcukat. Ezek az emberek is
olyanok voltak, mint azok a szerencsétlen parasztok az Almont-
síkságon, mindre ráfért volna pár száz rendes ebéd és vacsora. A
ruhájuk is hasonló volt: sötét, alaktalan gyapjúrongyok. Az
arcukra mély árkokat vájt a nyomor. Kelsea-re hirtelen rátört a
nyugtalanság. Valami nem stimmelt.
Ahogy alaposabban körülnézett, feltűnt neki, hogy sokan csak
céltalanul ődöngtek ugyan a füvön, többen azonban hosszú
sorokba rendeződtek a várárok mentén. Ahogy a tömeg
szétnyílt előtte, asztalokat látott a háttérben, mögöttük kék
egyenruhás hivatalnokfélékkel. Kelsea lelkét csalódással vegyes
megkönnyebbülés járta át: nem miatta gyülekeztek az
emberek, valami más miatt gyülekeztek. A sorok igen hosszan
kígyóztak, de nem haladtak előre, az emberek várakoztak.
De mire?
Buzogányra nézett, aki a kardja markolatát szorongatva
figyelte éberen a gyepet:
– Mit történik itt, Lazarus?
A férfi nem felelt, kerülte a tekintetét. Kelsea mellkasa
összeszorult. A tömeg ismét mozdult, egy emberként húzódott
arrébb, és akkor Kelsea észrevett valamit, ami addig nem volt
ott: egy fémszerkezet állt a várárok szélénél. Kiállt a nyeregben,
hogy jobban lásson, és kiderült, hogy egész sor szögletes doboz
sorakozik ott, nagyjából három méter magas mind. Az aljuk és a
tetejük fából, az oldaluk fémből készült, és összesen kilencet
számolt belőle Kelsea egymás mellett, végig a gyepen, a várárok
mentén. Kelsea hunyorgott, a látása soha nem volt igazán
tökéletes, de így már jobban kivette a részleteket is, látta, hogy a
dobozok oldala nem is egybefüggő fémfelület, hanem rácsokból
áll. Kelsea egyszeriben visszazöttyent a múltba, Bartyt látta
maga előtt, ahogy egy fadeszkába ütött lyukakon fémszálakat
fűz be ügyesen. A hangját is tisztán hallotta, mintha ott állna
mellette:
– No, Kelsea, jó szorosan kell befűzni a rácsokat, hogy a nyuszi
koma ne tudjon kiugrani a dobozból, de nem túl szorosan,
nehogy ne maradjon elég levegő a kiskomának, és megfúljon
odabenn, mire megtaláljuk. Az embernek csapdákat kell állítani,
ha nem akar éhen halni, de a jó vadász mindig ügyel, hogy az
állat ne szenvedjen szükségtelenül.
Kelsea ismét végigjártatta tekintetét a fémdobozokon, egészen
elhűlt ereiben a vér.
Ezek nem dobozok voltak. Hanem ketrecek.
Megmarkolta Buzogány karját, nem törődött a sebekkel,
melyek a ruha alatt lapultak.
– Halljam, Lazarus, mi folyik itt? – hallotta a saját hangját,
mintha egy idegen beszélne a száján át. – Most azonnal.
A férfi végül belenézett a szemébe, zordon sápadtsága
beigazolta Kelsea legvadabb félelmeit.
– Ez a szállítmány, úrnő – felelte. – Kétszázötven ember
minden áldott hónapban, óraműpontossággal leszállítva.
– De hová?
– Mortmesne-be.
Kelsea figyelme ismét a gyepre irányult, az agyát mintha
hirtelen tisztára mosták volna. Látta, hogy a sorok lassan
megindulnak, az árok mellett álló asztalok felé araszoltak. Már
azt is látta, hogy az egyik tisztviselő egy asszonyt vezet el a
ketrecek irányába az asztal mellől. A harmadiknál állt meg, ahol
egy fekete egyenruhás (a teari hadsereg egyenruhája, ismerte
fel Kelsea) férfi kinyitott egy jól álcázott ajtószerkezetet a rács
egyik végében, és beterelte az asszonyt. Az birkaszelídséggel
lépett be a szerkezetbe, és az ajtó máris bezárult mögötte.
– A Halál-szerződés – mormolta maga elé Kelsea. – Anyám így
vásárolta meg a békét.
– A Vörös Királynő sarcot akart, és Tear egyebet nem tudott
adni.
Éles fájdalom hasított Kelsea mellkasába, két melle közé
szorította öklét. Ahogy bekukkantott a blúza alá, a dühödt kéken
izzó zafírt látta. A ruha anyagával megfogta a követ, tűzforró
volt, még így is égette a bőrét. A tenyere sercegett, fájdalmasan
izzott a kő a markában, de ez a fájdalom nem volt fogható
ahhoz, ami a mellkasában tombolt. Nem enyhült, egyre csak
hasogatóbbá vált, majd átfordult valamivé, valami mássá
formálódott. Már nem fájdalom volt, hanem… Nem is próbálta
tovább vizsgálgatni ezt az érzést, mert már túl volt minden
megrázkódtatáson, már csak némán meredt maga elé, és a
történéseket figyelte.
Egyre több embert terelgettek a ketrecekhez a tisztviselők. A
tömeg elhátrált kissé, hogy könnyebben közlekedjenek, és
Kelsea így már azt is látta, hogy a ketereceknek kerekeik
vannak, hatalmas fakerekek. Az Erőd távolabbi végénél álló
legutolsó ketrec elé a katonák már be is fogtak pár öszvért. Még
ilyen távolból is látszott, hogy mennyire viseltes a ketrec, a
rácsok össze vannak karmolva, mintha megrongálták volna.
Valakik próbálták kiszabadítani a foglyokat, legalább néhány
alkalommal, futott át a gondolat az agyán. Hirtelen bevillant egy
kép, ahogy áll a kunyhó nagy ablakánál, sírdogál, mert mondjuk
lehorzsolta a térdét, vagy valami feladatot nem akaródzik
elvégezni neki, és az erdőt lesi, és végre biztos benne, hogy most
majd mindjárt felbukkan a fák között az anyja, hogy most
tényleg eljön érte. Három-négy évesnél nem lehetett idősebb
akkor, és mégis tisztán emlékszik arra a bizonyosságérzésre
még most is: hogy az anyja eljön, hogy a karjaiba kapja őt, és
akkor minden jó lesz.
Milyen ostoba voltam.
– És miért éppen ezeket az embereket viszik el? – kérdezte. –
Hogy választották ki őket?
– Sorshúzással, úrnő.
– Sorshúzással – ismételte elhaló hangon. – Értem.
Családtagok csoportosultak a ketrecek köré, még pár utolsó
mondatot váltottak a bezártakkal, a kezüket fogták, vagy
egyszerűen csak a közelben tébláboltak. Több fekete
egyenruhás is álldogált minden egyes ketrec mellett, éberen
figyeltek, nyilvánvalóan felkészültek rá, hogy egy-egy családtag
akciózni kezd. De Kelsea azt találta a legborzalmasabbnak, hogy
a bámészkodók mind tétlenül ácsorogtak csak. Az ő népe.
Megalázott, letört emberek voltak, ahogy álltak bárgyún és
beletörődőn végignézve, hogy viszik el örökre a szeretteiket.
Kelsea-nek feltűnt, hogy az asztalokhoz legközelebb lévő két
utolsó ketrec jóval alacsonyabb, mint a többi, és a rácsok is
sűrűbbre vannak osztva. Már mindkettőben álldogáltak apró
alakok. Kelsea csak pislogott; könnyek lepték el a szemét, majd
lassan végigcsorogtak az arcán.
 – Még a gyerekeket is elviszik? De a szüleik… miért nem
szöknek meg?
– Ha egy kisorsolt személy megszökik, a következő sorsoláson
a hátramaradt családtagját mind elviszik. Nagy családok ezek,
úrnő. Kénytelenek a nyolc másik gyermek jövőjéért feláldozni a
kilencedik életét.
– Ezt a rendszert az anyám találta ki?
– Nem. A sorshúzás kiagyalója ott áll, ni – bökött ujjával az
egyik asztal irányába Buzogány. – Arlen Thorne-nak hívják.
– De anyám jóváhagyta?
– Igen.
– Igen – visszhangozta alig hallhatóan Kelsea. A világ részegen
oldalra billent, körmeit a karja bőrébe vájta, hogy a fájdalom
eloszlassa a szédelgést és a ködöt, ami köré borult. Ahogy a
látása tisztult, úgy ébredt a lelkében szörnyű, egyre duzzadozó
harag, mindent elárasztó düh, hogy félő volt, kibuggyan belőle.
Elyssa, a Jó, Elyssa, a Békekötő. Kelsea anyja, aki eladta a népét
kilóra.
– Nincs minden veszve, úrnő – szólalt meg Buzogány
váratlanul, kezét Kelsea karjára tette: – Szavamra mondom,
maga semmiben sem hasonlít rá.
– Igazad van – csikorgatta a fogát a lány. – Ezt nem
engedhetem.
– A Halál-szerződés egyértelműen fogalmaz. Nincs kibúvó,
nincs haladék. Ha egyetlen szállítmány is késne vagy
elmaradna, a Vörös Királynő ismét betör az országba, és leigáz
bennünket. És csak annyit mondok, úrnő, Mhurn
elbeszélésében nem volt semmi túlzás. Mielőtt bármit is tesz,
gondosan mérlegelje a következményeket.
Valahol egy nő jajongani kezdett, magas, hátborzongató
hangon, ami egy történetet juttatott Kelsea eszébe, melyet még
Barty mesélt gyerekkorában a vészbanyáról, a poklok
félelmetes teremtményéről, aki a halált hozza annak a fejére,
aki meghallja. A sikolyok egyre csak zengtek, és végül már
Kelsea is meglátta az asszonyt, aki eszeveszetten igyekszik
odavergődni az első ketrechez. A férje igyekezett visszatartani,
de nehézkesen mozgó, nagydarab ember volt, az asszony pedig
fürge és ügyes, kisiklott a fogásából. A férfi a hajába markolt, és
visszarántotta. Az asszony egy csomóba rogyott össze, de csak
egy pillanatig maradt nyugton, felpattant, és már iramodott is
volna tovább a ketrec felé.

A ketrecet őrző katonák láthatóan haboztak, feszengve nézték
az anyát, nem tudták eldönteni, hogy beavatkozzanak-e. A nő
kezdett kifulladni, hangja akár egy madár rekedt károgása, és
ereje is gyengülni látszott. Kelsea látta, hogy a férfi végül
megnyerte a csatát, megmarkolta a nő gyapjúruháját, és biztos
távolságra cipelte a ketrectől. A katonák újra felvették korábbi
nyugodt testtartásukat.
Az anya megszakításokkal ugyan, de tovább üvöltött, Kelsea is
tisztán hallotta. Mindenfelé férjek és feleségek álltak, nézték a
ketrecet. Körülöttük gyerekek, de Kelsea nem tudta
megszámolni őket. Tekintete elfelhősödött, kezében remegett a
kantárszár. Valami szörnyűt érzett, olyat, amilyet még sohasem
tapasztalt. Ismeretlen lény kezdett éledezni benne, nem az a
megszeppent lány a kunyhóból, hanem a harag tüzében izzó
valaki. A zafírmedál izzott a mellkasán. Azon sem csodálkozott
volna, ha hirtelen levedlette volna a bőrét, és egy teljesen más
ember bújt volna ki belőle.
Buzogány finoman megérintette a vállát. Kelsea vadul
szikrázó szemmel fordult felé. Buzogány felajánlotta a kardját.
– Helyes vagy nem, úgy látom, cselekedni akar, úrnő. Fogja
meg.
Kelsea a markolatra tette a kezét. Jó érzés volt, bár a pengéje
túl hosszú és nehéz volt neki.
– Veled mi lesz?
– Van elég fegyverem, és itt vannak a barátaim. A kard csak
egy kellék.
– Barátok?
Buzogány lassan és akkurátusan, nyitott tenyérrel fölemelte a
kezét, ökölbe szorította, majd ismét leengedte a karját. Kelsea
várt egy pillanatig, valahol belül arra számított, hogy megnyílik
az ég. Mozgolódást észlelt a tömegben, de semmi komolyabb
nem történt. Buzogány azonban elégedettnek látszott, és
visszafordult hozzá.
Kelsea egy pillanatig csak nézte a férfit, aki napok óta vigyázta
az életét.
– Igazad van, Lazarus. Látom a halált, és gyönyörrel rohanok a
keblére, de mielőtt távoznék, még széles utat vágok magam
előtt, szélesebbet Isten tengerénél. Ha nem akarsz velem
rohanni a halálba, akkor most eredj.
– Az édesanyja nem volt jó királynő, úrnő. De nem volt
gonosz, csak gyenge. Soha nem lett volna képes belesétálni a
halálba. Akiben a végérzés munkál, annak nagy hatalom
adatott, csak arra ügyelj, hogy a népedért kavard fel az állóvizet,
ne anyád emléke ellenében. Mert ez különbözteti meg a
királynőt a tomboló gyermektől.
Kelsea próbált a szavaira koncentrálni, ahogy szokása volt
átgondolni egy problémát, amivel szembekerült, de csak képek
táncoltak a szeme előtt, mintha Carlin történelemkönyveiből
vágták volna ki őket. Sötétbarna bőrű emberek képe,
gyalázatos, ősi gaztettek, melyek egy egész korra borítottak
komor sötéséget. Carlin hosszasan elidőzött ennél a kornál, és
Kelsea többször is eltűnődött, hogy vajon mi olyan fontos
azokban az eseményekben. Lehunyt szemei régi illusztrációkat
láttak, láncra vert embereket, meneküléskor tetten ért és élve
elégetett férfiakat, olyan fiatalon megerőszakolt kislányokat,
hogy méhük nem élhette túl a gaztettet. Anyjuk karjaiból
elragadott gyermekeket, akiket később embervásáron adtak el
rabszolgának az állam hozzájárulásával.
Az én birodalmamban.
Carlin tudott erről, de nem mondhatta el. Mégis jó munkát
végzett, talán túl jót is, mert most néhány töredékmásodperc
alatt évszázadok alatt elkövetett, képtelenül kegyetlen tettek
peregtek Kelsea agyában.
– Véget vetek ennek.
– Biztos benne?
– Biztos.
– Akkor felesküszöm az élete védelmére – jelentette ki
Buzogány.
– Tényleg? – pislogott Kelsea.
 Buzogány bólintott, viharvert ábrázatán eltökéltség suhant át:
– Ott van magában az akarat, úrnő. Carroll is megérezte, ahogy
én is. Nincs vesztenivalóm, és inkább vesszek oda, miközben a
gonosz ellen harcolok, mert érzem, hogy ez felséged célja.
Felség. A szó felkavarta.
– Még nem koronáztak meg, Lazarus.
– Az nem számít, úrnő. Én látom magában a királynőt, ahogy
az édesanyjában soha nem láthattam.
Kelsea elkapta a pillantását, mert friss könnyek gyűltek a
szemébe. Egy testőrt megnyert magának. Csak egyet, de a
legfontosabbat. Megtörölte nedvedző szemét, és szorosabban
markolta a kardját.
– Ha kiáltok, meg fognak hallani?
– A kiabálást hagyja rám, úrnő, míg nem találunk rá megfelelő
embert. Egy perc, és mindenki önre fog figyelni.
Buzogány az egyik kezével gyors mozdulatot tett, és flegma
vigyor jelent meg az arcán.
– Ha én a vesztembe rohanok, Lazarus, akkor te magad vagy a
halál – mormolta Kelsea.
– Mondták már mások is, úrnő. Tartsa a kezét a kardon, és ne
tegyen egy lépést se az Erőd felé. Nem látok íjászokat, de ez nem
jelent semmit.
Kelsea határozottan bólintott, bár a lelke jajongott. Bajban volt.
Az egyszerű, tiszta ruhát, amit Kísértet adott neki, sár áztatta át,
a nadrágja korca elszakadt. Pen páncélja legalább kétszer olyan
súlyos volt mint reggel. Hosszú, koszos hajából kiestek a hajtűk,
és sötétbarna fürtjeibe akadva csüngtek az arcánál. Izzadság
csorgott a szemébe. Emlékezett arra a régi álmára, melyben
fehér pónin lovagolva, koronával a fején lép be a városba. Most
nem éppen úgy fest, mint a királynő, aki hosszú távollét után
tért vissza a népéhez.
A gyerekek ketrece előtt az anya megint zokogni kezdett,
megijesztve ezzel a kisgyerekeket, akik rémülten kapaszkodtak
a szoknyájába. Kelsea újra, de más szemmel nézett a jelenetre,
és átkozódni kezdett. Kit érdekel, hogy néz ki a hajad, te bolond?
Nézz már körbe, mi folyik itt!
Ahogy lenézett a kék ruhás tisztviselőkre az asztalnál,
ösztönösen megszorította Buzogány kardját. Többé nem lesz
névtelen.
– Miből vannak a ketrecek, Lazarus?
– Morti acélból.
– De a kerekek és az alsó váz fából.
– Teari tölgyből. Mi a szándéka?
– Megtámadjuk, kiürítjük, majd felgyújtjuk a ketreceket.

Javel elbóbiskolt. Az Erőd kapujának őrzése sosem minősült
nagy kihívást jelentő feladatnak, a berakodás ugyan kicsit
rizikós volt, de nem túlságosan. Legutóbb úgy tizennyolc
hónappal ezelőtt támadta meg valaki a kaput, de csak egy
tántorgó részeg volt, aki pont hajnali kettőkor lázadt fel az adók
miatt. Semmi nem történt, és nem is fog. Ilyen az élet az Erőd
kapujánál.
Amellett, hogy álmos volt, szörnyen érezte magát. Sosem
élvezte különösebben ezt a munkát, de a berakodást
kifejezetten utálta. A tömeg biztonsági szempontból nem
jelentett problémát, általában úgy álltak ott a kisorsoltak, mint
marhák a mészárszék kapujában. De a gyerekketrec volt a
legközelebb a kapuhoz, és ott mindig akadt egy-két incidens. A
mai nap se volt ez alól kivétel. Javel megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor végül sikerült a nőt lecsendesíteni, és bár
már nem látta a ketrectől, még így is hallotta az üvöltözését.
Mint egy haldokló állat. Mindig akadt egy-egy szülő, általában
anya, és csak az olyan igazi szadisták élvezték a sikolyokat, mint
Keller. A kapuőrség többi tagjának a berakodás kellemetlen
kötelesség volt csupán. Ha egy másik őr hajlandó volt átvállalni,
akkor két műszakot kellett helyette végigcsinálni cserébe.
A másik probléma az volt, hogy a berakodás miatt
kétcsapatnyi katona érkezett a teari hadseregből az Erőd előtti
füves területre. Szerintük kapuőrnek lenni baromi könnyű
dolog, azoknak való, akik nem eléggé képzettek vagy bátrak a
katonáskodáshoz. Pedig ez nem mindenkire érvényes: a
felvonóhídnál közvetlenül Javel előtt Vil állt, aki Elyssa
királynőtől két kitüntetést is kapott a mort invázió után, és
kinevezték a kapu parancsnokává. De persze nem mindenki
olyan, mint Vil, és az ott lebzselő katonák gondoskodtak róla,
hogy erről ne feledkezhessenek meg. Javel balra nézett, és két
röhögő katonát pillantott meg. Biztos volt benne, hogy rajta
nevetnek.
A legrosszabb az volt a berakodásban, hogy Allie-re
emlékeztette. Legtöbbször képes volt nem gondolni rá, de ha
mégis, akkor megragadta az útjába eső első whiskey-s üveget, és
kifizette. Szolgálat közben azonban nem ihatott; még ha Vil nem
is volt ott, a többiek se tolerálták volna. Kicsi volt az összetartás
a kapuőrökben, de azért nem voltak teljesen híján a
szolidaritásnak. Egyetértettek abban, hogy egyikőjük se
tökéletes. Elnézték Jonathan egyre súlyosabbá váló
játékszenvedélyét, Marco írástudatlanságát, és még Keller azon
szokásán sem akadtak fenn, hogy kurvákat szed fel a Rihesben.
De ezek a dolgok nem befolyásolták, hogyan végzik a
munkájukat. Ha Javel inni akart (és borzasztóan akart), várnia
kellett, amíg lejár a szolgálata.
Szerencsére a nap már lefelé tartott, és a ketrecek lassan
megteltek. Az Arvath papja felemelkedett az asztaltól, már az
első ketrec mellett állt, fehér klepetusa csapkodott az esti
szélben. Javel nem ismerte ezt a testes embert, pedig jellegzetes
alak volt, a pofazacskója leért szinte a nyakába. A jámborság
helyénvaló, ahogy a mondás szól, de nem mindig egyszerű.
Javel ki nem állhatta a papot, utálta, hogy neki bezzeg soha nem
kell megszenvednie a sorsolást. Az is lehet, hogy éppen ezért állt
be Isten Egyházába, sokan tesznek így. Javel még emlékezett a
napra, amikor a kormányzó bejelentette, hogy az egyház
ezentúl kivételt képez a sorshúzásról. Nagy felzúdulás volt.
Addig a sorshúzás ragadozó volt, mely nem válogat, lecsap
mindenkire, aki csak az útjába akad. Nem válogatott, de így volt
ez igazságos, és az Isten Egyházába csak férfiakat fogadtak. Igen,
akkor nagy volt a felzúdulás, de mint minden felzúdulás, ez is
hamar elcsendesedett.
Javel az egyenruha ujját igazgatta, bár telne gyorsabban az idő.
De már nem lehet sok hátra. A pap megáldja a szállítmányt,
Thorne megadja a jelet, és a ketrecek már ki is gördülnek.
Elméletileg a kapuőr feladata volt utána a tömeg szétoszlatása,
de Javel tudta jól, hogy megy ez – a tömeg magától eloszlik
majd, mennek mind a szállítmány után. A legtöbb család
elkíséri legalább a New London hídig, általában ott szakadoznak
le. Javel lehunyta a szemét, valami fájdalmasan megsajdult a
bordái alatt. Amikor Allie nevét kihúzták, megfordult a
fejükben, hogy elmenekülnek, és majdnem meg is tették.
Csakhogy Javel akkor még fiatal volt, és kapuőr, és rábeszélte
Allie-t, hogy kötelességük maradni. Mert hitt a sorshúzásban,
abban, hogy a békéért áldozatot kell hozni mindenkinek. Ő hű
volt a Raleigh-házhoz. Ha az ő nevét húzták volna ki, ment
volna kérdés és kétség nélkül. Akkor még minden olyan
egyértelmű volt, amikor viszont meglátta Allie-t a ketrecben, a
rácsok mögött, összeomlott benne minden bizonyosság és
meggyőződés. Vágyakozva gondolt az égető érzésre, ahogy
végigmarja a torkát, és horgonyként zuhan le a gyomrába, hogy
a helyére igazítson mindent. A whiskey egyből visszadugta Allie-
t a helyére, a múltba.
– Tear népe!
A férfi zengő, erőteljes hangja betöltötte a lejtőt, az egész
gyepet, majd az Erőd falairól verődött vissza. A tömeg
elhallgatott. A kapuőröknek nem volt más feladatuk, mint a
felvonóhidat szemmel tartani, de mindannyian, Javelt is
beleértve, a hang irányába fordultak.
– Buzogány visszatért – mormolta Martin.
Martinnak igaza volt; a lejtő tetején Lazarus, a Buzogány
összetéveszthetetlen alakja magasodott. Roppant fenyegető
jelenség volt hatalmas termetével és széles vállával. Néha
amikor annak idején elhaladt Javel mellett a kapunál, Javel
mindig a legjobb formáját próbálta hozni, kihúzta magát,
amennyire csak lehetséges, mert félt, hogy azok a sötét, számító
szemek észreveszik.
Buzogány mellett egy kisebb figura állt lila csuklyás kabátban,
Pen Alcott. A testőrség tagjai általában magasak és jókötésűek,
de Alcottot vékony termete ellenére is felvették, mert jól értett a
kardforgatáshoz. Ahogy azonban Alcott hátratolta a csuklyáját,
Javel egy nőt pillantott meg, egy egyszerű külsejű nőt, hosszú,
kócos, sötét hajjal.
– Lazarus vagyok, a testőrség tagja – zengett fel újból
Buzogány hangja. – Üdvözöljétek Kelsea királynőt, Tear
királynőjét!
Javelnek leesett az álla. Hallotta a pletykát, hogy a kormányzó
nagy erőkkel folytatta a keresést az elmúlt hónapokban, de nem
érdekelte. Időről időre felütötte a fejét néhány dal, a lány
visszatérését jövendölték, de Javel ezekkel sem törődött. Végül
is a zenészeknek is kell téma, amiről írjanak, és a kormányzó
ellenfelei szívesen szították fel újra és újra a reményt az
emberekben. Még azt sem tudhatták biztosan, hogy a hercegnő
elmenekült-e a városból; a legtöbb New London-i úgy gondolta,
hogy meghalt már rég.
– Mind itt vannak, nézzétek! – szólt Martin.
Javel nyújtogatta a nyakát, és megpillantotta a szürke ruhások
csapatát, ahogy körbeállták a nőt. Amikor hátratolták
csuklyájukat, Javel felismerte Galent és Dyert, aztán Elstont és
Kibbet, majd Mhurnt és Corynt, a testőrség maradékát. Pen
Alcott is ott volt, zöld kabátot viselt, és kihúzott karddal
közvetlenül a nő előtt állt. Beszélték, hogy a kormányzó
többször is megpróbált megszabadulni tőlük, eltávolítani őket
az Erődből – hol a juttatásaikat vonta meg, hol más feladatra
rendelte őket. De pár hónapnál tovább soha nem tudta
eltávolítani ezeket a komor férfiakat, valahogyan mindig
visszatértek. Carrollnak és a Buzogánynak jó kapcsolatai voltak
a teari nemességgel, de a valós ok ennél is fájóbb volt: a
kormányzótól senki se tartott annyira, mint a Buzogánytól. A
tömeg felmorajlott, és a zaj egyre hangosabb lett. Még Javel is,
aki nem volt különösképpen érzékeny az ilyesmire, tapasztalta
a hangulatváltozást maga körül. A berakodás minden hónapban
óraműpontossággal történt; bejelentkezés, rakodás, a város
elhagyása. Arlen Thorne úgy ült az összeírók asztalánál, mintha
ő lenne az Újvilág ura. Még a megállás nélkül siránkozó szülők
is lecsendesedtek, és zokogva hagyták el a gyepet, amikor a
ketrecek eltűntek. Akkor béke volt.
De most Thorne előrehajolt, és sietve mondott valamit az
egyik helyettesének. Az asztalnál ülők mozgolódni kezdtek,
mint a patkányok, mikor veszélyt szimatolnak. Javel örült,
amikor azt látta, hogy a ketreceknél álló katonák feszengve
pásztázzák a tömeget, miközben kezüket a kardjukon tartják. Az
Arvath papja is előrehajolt, pofazacskója ingerülten remegett,
ahogy Thorne-nal vitatkozott. Isten Egyházának papjai
engedelmességet prédikáltak a népnek, cserébe a kormányzó az
Arvathot mentesítette az adó alól. Walker kardinális, az egyház
kincstárnoka gyakran iddogált lenn a Rihesben, és nem volt
különösebben válogatós ivócimborák tekintetében. Javel nem
egy vérfagyasztó történetet hallgatott már végig a Szentatya
mesterkedéseiről.
 A Szentatya ravaszságát dicsérte a sorshúzással kapcsolatos
állásfoglalás is, mert az Egyháznak köszönhetően tényleg
gördülékenyebben zajlott az egész. Javel arcról megmondhatta,
mely családok törődtek bele vallásosan a sors választásába,
kiket csillapított le jó előre az egyházi tanítás. Ők már akkor
zokszó nélkül fogadták az áldozathozatal szükségességét,
amikor kihúzták valamely családtag nevét. Régebben Javel is
gyakran megfordult a templomban, de csakis Allie kedvéért járt
oda. Amióta őt elvitték, soha be nem tette az egyházhoz a lábát.
A pap arca egyre szederjesebbé vált, ahogy Thorne-nal
veszekedett. Javel elképzelte, ahogy odalép a kövér
klepetusoshoz, és alaposan fenéken billenti.
Hirtelen egy férfi hangja emelkedett ki a tömeg morajlásából.
– Add vissza a testvéremet, felség! – könyörögte.
Aztán mindannyian egyszerre kezdtek kiabálni.
– Kérem, úrnő, kegyelem!
– Felség, vessen véget ennek!
– Add vissza a fiamat!
A királynő feltartotta a kezét, hogy csendet kérjen. Ebben a
pillanatban, sőt ettől a pillanattól kezdve Javel biztosan tudta,
hogy ő az igazi királynő, bár azt nem tudta, hogy miért ilyen
biztos ebben. A királynő felállt a kengyelben; nem nőtt magasra,
de impozáns jelenség volt. Fejét harciasan hátravetette, haja
körbeölelte az arcát. Hangja, még kiabálva is, mélynek és
megfontoltnak tűnt. A hangját hallani olyan volt, mint a méz íze
a szájban. Vagy a whiskey-é.
– Tear királynője vagyok! Nyissátok ki a ketreceket!
 A tömeg üvöltésben tört ki, ami Javelt fizikai sokként érte.
Számos katona mozdult meg, hogy engedelmeskedjen,
előhúzták kulcsaikat az övükről, de Thorne rájuk parancsolt:
– El ne hagyjátok a helyeteket!
Javel Arlen Thorne-nál ványadtabb emberi lényt még soha
nem látott. Pálcikavégtagjait a sötétkék egyenruha se
gömbölyítette ki. Ahogy felemelkedett az asztaltól, mintha egy
pók bújna elő rejtekéből, hogy rávesse magát az áldozatra. Javel
megcsóválta a fejét: akár királynő az a kislány, akár nem, a
ketreceket ki nem nyittatja! Thorne a Rihesben nőtt fel, szajhák
és tolvajok nevelték, önerőből kapaszkodott fel a szarkupaca
tetejére, hogy az ország leggazdagabb rabszolgakereskedőjévé
nője ki magát. Ő aztán nem úgy látta a világot, ahogy általában
az emberek. Két éve egy bizonyos Morrell család úgy határozott,
hogy megszökik az országból, amikor a lányuk nevét kihúzták a
sorsoláson. Thorne a Cadent bérelte fel, hogy elkapják őket, és a
cadare-i határtól egynapnyi lóútra rájuk is bukkantak egy
barlangban. De Thorne személyesen kínozta halálra a
gyermeket a szülei szeme láttára. És nem is csinált titkot az
ilyen húzásaiból, sőt, azt akarta, hogy az egész világ tudja, mire
képes.
Vil, aki a legbátrabb volt közöttük, megkérdezte tőle, hogy mit
akar ezzel elérni, mire Thorne kifejtette, hogy ezzel példát
statuált, márpedig egy ilyen példa mindennel felér.
És tényleg hatásos példa volt, hiszen azóta Javel legjobb
tudomása szerint senki se próbálta megszöktetni egyetlen
kisorsolt rokonát sem. A Morrell szülők a következő havi
szállítmánnyal mentek Mortmesne-be, Javel jól emlékezett
rájuk. Az asszony az egyik első volt, aki engedelmes léptekkel
besétált az egyik ketrecbe. Ahogy belenézett üres tekintetébe,
Javel látta, hogy rég halott már. Később megtudta, hogy már
útközben elpusztult tüdőbajban, és Thorne a Mortba vezető út
szélére vettette a tetemét, a keselyűknek.
– Tear királynője évekkel ezelőtt meghalt. Ha azt állítod
magadról, hogy te vagy a koronahercegnőnk, a királyságnak
komolyabb bizonyítékra lesz szüksége, mint a szavadra.
– A nevét, uram! – követelte a királynő.
Thorne azonnal kiegyenesedett, és mély lélegzetet vett. Javel
még a köztük lévő húszlábnyi távolságból is jól látta, ahogy a
mellkasa megemelkedik.
– Arlen Thorne vagyok, a Központi Összeíró Hivatal
főfelügyelője.
Amíg Thorne beszélt, a királynő a nyakához nyúlt, mint
amikor egy nő igazítani szokott a haján. Allie is mindig ezt a
mozdulatot tette, ha meleg volt, vagy bosszankodott valami
miatt. Most, hogy Javel újra látta ezt a mozdulatot, szorító érzést
érzett a mellkasában. Az emlékek a mélyben szúrni kezdek,
akár ezer kard. Ez Isten igazsága; most becsukta a szemét, és
maga előtt látta a hat évvel ezelőtti Allie-t, fényes szőke haja
csillogását, mielőtt eltűnik a horizonton Mortmesne irányába.
Még soha nem vágyott ennyire az italra.
A királynő valamit a magasba emelt. Javel nyújtózkodott, és
kék villanást látott, de csak egy másodpercre. A tömeg
mozgolódni kezdett, olyan sok kéz emelkedett a levegőbe, hogy
a királynőt pillanatnyilag nem is lehetett látni.
 – Jeremy! – kiabált Jonathan a felvonóhídról. – Ez az a
nyaklánc?
Jeremy, akinek jobb volt a látása, mint bármelyiküknek,
megvonta a vállát, és visszakiabált:
– Egy kék kő. De én sosem láttam az igazit.
Többen a gyerekek ketrece felé nyomultak. A katonák kardot
rántottak, és könnyűszerrel visszaszorították őket, de olyan
nagy volt a felfordulás, hogy senki se dugta vissza a pengét a
hüvelyébe. Javel elvigyorodott, jó volt végre látni, hogy a
katonáknak is akadt tennivalója, még ha nem is lesz semmi a
kis lázadásból. A szállítmányt őrző egységek különjuttatást
kaptak a kormányzótól. Annyit ugyan nem nyertek, mint a
morti úton vámot szedő nemesek, de azért nem jártak rosszul
ők se, legalábbis így beszélték. Jó pénz vacak melóért. Javel úgy
érezte, rájuk fér, hogy végre meg is izzadjanak egy kicsit érte.
– Bárki akaszthat nyakláncot egy gyerek nyakába – válaszolta
Thorne, a tömegről tudomást se véve. – Honnét tudjuk, hogy ez
az igazi ékszer?
Javel ismét a királynő felé fordult, de még mielőtt az reagálni
tudott volna, Buzogány ráüvöltött Thorne-ra.
– Testőr vagyok, és felesküdtem a birodalomra! Ez a
trónörökös ékszere, ugyanaz, amit tizennyolc évvel ezelőtt
láttam!
Buzogány ráhajolt lova nyakára, hangjából kihallatszott a
visszafojtott indulat, ami a frászt hozta Javelre.
– Esküt tettem ennek a királynőnek, Thorne, hogy megvédem
az életét! Megkérdőjelezed tán Tearhez való hűségemet?
 A királynő intett, és Buzogány azonnal elhallgatott. Javel
számára eddig ez volt a legfigyelemreméltóbb mozzanat, de
még mielőtt elgondolkodhatott volna ezen, a királynő
előrehajolt, és így kiáltott:
– Ti mindannyian, ott lent! Ti az én Központi Összeíró
Hivatalomhoz tartoztok, és az én seregemhez! Nyissátok ki a
ketreceket!
A katonák tétován pislogtak egymásra, majd Thorne-ra, aki a
fejét rázta. És most Javel valami olyat látott, amit még soha: a
királynő ékszere, mely néhány perce még szinte láthatatlan
volt, akvamarinszínben felragyogott, izzó fénnyel, hogy
Javelnek hunyorítania kellett a távolság ellenére is. A nyaklánc
lángoló kék medálként ragyogott a királynő feje fölött, és úgy
tűnt, mintha felfelé húzná, és bőrén átütne a belülről fakadó
fény. Már nem egy holdvilágképű lány volt elnyűtt köpenyben;
ennek a magas, tekintélyt sugárzó, koronás nőnek a jelenléte
egy pillanatra betöltötte a világot.
– Láttad? – ragadta meg Javel Martin vállát.
– Mit láttam?
– Semmit – morogta Javel, mert nem akarta, hogy Martin azt
gondolja, részegségében képzelődik.
A királynő újra megszólalt, hangja visszafogott volt, de óriási
düh lobogott valahol a mélyben.
– Talán csak egy napig ülök majd a trónon, de ha nem
nyitjátok ki a ketreceket most azonnal, esküszöm a Mennyei
Atya előtt, hogy egyetlen uralkodói parancsomként
kivégeztetlek benneteket felségárulásért! Nem éritek meg a
következő napnyugtát! Kételkedtek a szavaimban?
 Egy pillanatra a ketrecek körül minden mozdulatlanná
dermedt. Javel visszatartotta a lélegzetét, arra várt, hogy Thorne
majd tesz valamit, várta a földrengést, amely megnyitja az Erőd
Gyepét. A királynő feje felett lévő zafír mostanra olyan fényesen
izzott, hogy Javelnek el kellett takarnia a szemét. Egy pillanatra
olyan bosszantó érzése támadt, hogy a kő őt nézi, hogy mindent
lát; Allie-t, a whiskey-s üveget, azokat az éveket, melyeket a
kettő felőrlő gyötrésében töltött.
Aztán a katonák megmozdultak. Először csak néhányan, aztán
egyre többen és többen. Thorne átkozódott, de a két parancsnok
a kulcsok után nyúlt, és már nyitották is a ketreceket.
Javel nagyot sóhajtott a jelenet láttán: eddig még soha nem
látta kinyílni egyik ketrecet sem, ha egyszer végleg
rákattintották a zárat. Kinyitni csak a mortok nyitották eddig.
Több embert is ismert, akik hozzá hasonlóan elkísérték a
szállítmányt az Argive-hágóig. A morti határon azonban már
csak kevesen merészkedtek át, Demesne-ig pedig senki. Ha a
morti sereg egyetlen tearit is a ketrecek közelében találna, azt
ott helyben megölnék szabotázs vádjával.
Most egyenként kitámolyogtak az emberek a ketrecekből. A
tömeg grandiózusan a keblére ölelte őket. Egy öregasszony a
választó asztaltól néhány lépésnyire a földre rogyott, és csak
zokogott.
Thorne az asztalra támaszkodott.
– És mi lesz akkor Mortmesne-nel, hercegnő? Ránk hozod a
Vörös Királynő seregét! – kiáltott élesen.
Javel visszafordult a királynőhöz, és megkönnyebbülve
tapasztalta, hogy újból egy egyszerű lány, csak egy átlagos képű,
kócos tinédzser. A látomása, ha egyáltalán az volt, szertefoszlott.
– Tudtommal nem neveztelek ki külpolitikai tanácsadómnak,
Arlen Thorne, és nem azért lovagoltam keresztül a fél
királyságon, hogy a saját udvaromban céltalan vitába
bocsátkozzam egy bürokratával! A népem jólétét tartom
elsősorban szem előtt, most is, és minden másban is!
Buzogány előrehajolt, és valamit súgott a királynő fülébe. A
királynő bólintott, és Thorne-ra mutatott.
– Te ott! Felügyelő! Te leszel a felelős azért, hogy minden
gyerek visszatérjen a családjához. Ha csak egyetlenegy eltűnt
gyerekről is hallok, annak te iszod meg a levét! Világos?
– Igen, úrnő.
Thorne hangja színtelen volt.
Javel hirtelen kifejezetten örült annak, hogy Thorne éppen
háttal áll neki. A királynő talán azt hiszi, sikerült megzaboláznia
ezt a kutyát, de Arlen Thorne-t nem ilyen fából faragták, és erre
ő is hamarosan rá fog jönni.
– Isten óvja a királynőt! – kiáltotta valaki a ketrecek másik
feléről, és a tömeg helyeslően felmorajlott.
A ketrecek előtt családok egyesültek, az emberek örömmel
szólongatták egymást. De Javel zokogást is hallott, azt a hangot,
amit annyira utált. Most már kiürítették a ketreceket, a családok
újra egymásra találtak. Akkor meg mi a francért sírnak?
– Nincs több szállítmány Mortmesne-be! – kiáltotta a királynő,
amire a tömeg örömujjongással válaszolt.
Javel a szemét lehunyva maga előtt látta Allie arcát, ott
lebegett lezárt szemhéja mögött. Néha már azt hitte, hogy
elfelejtette a vonásait, mert bármilyen elszántan is próbálta
felidézni, a kép napról napra haloványabb lett. Az alakra
koncentrált, melyre saját hite szerint emlékezett, és aki úgy
nézett ki, mint Allie. Felragyogott, majd elhomályosult, mint egy
látomás. Az érzés őrjítő volt. De ma pontosan vissza tudott
emlékezni Allie arcára, állának ívére, és rájött, hogy a felejtés
mégiscsak kegyelmi állapot lenne. Felnézett az égre, és
megkönnyebbülten állapította meg, hogy az alkonyat vöröslő
sugarait látja. A nap már régen lebukott az Erőd mögött.
– Vil! – kiáltott át a felvonóhídon. – Már nem vagyunk
szolgálatban, ugye?
Vil meglepődve fordult oda hozzá.
– Most akarsz elmenni?
– Nem, nem. Csak kérdeztem.
– Fel a fejjel! – válaszolta Vil, némi gúnnyal a hangjában. –
Majd később alkoholba fojthatod a bánatodat.
Javel arca lángba borult, lesütötte a szemét, és ökölbe
szorította a kezét. Egy kéz veregette meg a hátát; felnézve
Martin együtt érző arcát látta. Bólintott, hogy jól van, Martin
pedig visszament a helyére.
Két szürke ruhás testőr, egy magas és egy alacsonyabb járkált
a ketrecek körül egy vödörrel. Valószínűleg Elston és Kibb volt;
elválaszthatatlanok voltak. Javel nem tudta volna megmondani,
mit csinálnak, de végül is mindegy volt. A ketreceket mostanra
már kiürítették. Thorne nagy odafigyeléssel járt el a gyerekek
ketrecénél, egyszerre csak egy gyereket engedett ki, és
megbizonyosott a szülők személyazonosságáról, mielőtt átadta
nekik a gyereket. Ez okos ötlet volt. Tearben Mortmesne-nel
ellentétben ugyan nem virágzott a gyermekkereskedelem, de a
futtatók és madámok laza szövetsége a Rihesben törekedett
mindennemű igény kielégítésére, és időnként nem restelltek
elkapni egy-két gyereket sem. Javel, aki sok időt töltött a
Rihesben, már többször gondolt rá, hogy felkutatja ezeket az
embereket, és bíróság elé állíttatja őket. De az éj leszálltával ez a
terve mindig dugába dőlt. Ez valaki más küldetése. Valakié, aki
bátor.
Bárkié, de nem az enyém.

Kelsea borzasztóan kimerült volt. Megszorította Buzogány
kardjának markolatát, próbált egyszerre fenséges és közömbös
arcot vágni, de a szíve vadul kalapált, izmai pedig szétpattanni
készültek a fáradtságtól. Láncát visszaakasztotta a nyakába. A
zafír úgy parázslott, mintha kohóban hevítették volna. Pár
perce, amikor Thorne-nal vitatkozott, Kelsea szó szerint úgy
érezte, hogyha akarná, akkor az eget is megroppanthatná.
Mostanra azonban minden ereje elszállt, elcsordogált, izmai
erőtlenné váltak. Attól félt, ha mihamarabb nem jutnak be az
épületbe, leesik a lováról.
A nap már lebukott a látóhatáron, az Erőd előtt elterülő pázsit
pedig árnyékba borult. A hőmérséklet gyorsan csökkent. De
még dolguk volt, Buzogány több testőrt is elküldött a tömegbe
különböző feladatokkal, és eddig még egyikőjük sem tért vissza.
Kelsea örült, hogy anyja testőrei közül ilyen sokan életben
vannak, bár Carroll nem volt sehol. Több testőr bukkant fel és
gyűlt köré, akikkel nem találkozott az úton. Most úgy tizenöten
lehettek, Kelsea nem tudta forgolódás nélkül pontosan
megállapítani. De valahogy nagyon fontosnak tűnt, hogy ne
nézzen hátra.
Az emberek nagyjából egyharmada elszivárgott a gyepről,
valószínűleg féltek, a többség viszont maradt. Néhány család
még mindig könnyezve ölelgette hozzátartozóit, de a többiek
csak nézelődtek, kíváncsian, várakozóan bámulták Kelsea-t.
Tekintetük súlya óriási teherként nehezedett rá.
Arra várnak, hogy valami különlegeset tegyek, gondolta
mogorván. Most és elkövetkezendő életem minden napján.
Odafordult Buzogányhoz.
– Be kell mennünk.
– Már csak egy perc, úrnő.
– Mire várunk?
– Felséged megmentője nagy bölcsességet mondott, ami
gyakran eszembe jut. Gyakran az egyenes út a jó út, előre nem
látható okokból.
– Hogy érted?
Buzogány a testőrök csoportjánál álldogáló négy nőre és az ott
lévő gyerekekre mutatott. Az a nő volt az egyik, aki nemrég
még a ketrec előtt sikoltozott. Három év körüli kislányt tartott a
karjaiban, és még négy másik gyerek vette körül. Hosszú haja
az arcába hullott, ahogy a kislányához hajolt.
– Figyeljen! – mondta Buzogány.
A nő felnézett, és Kelsea-nek elakadt a lélegzete. Az álmában
látott őrült nő volt az, egészen biztos volt benne, a nő, aki a
meggyalázott gyereket tartotta a karjában. Ugyanolyan hosszú
fekete haja volt, világos színű bőre és magas homloka. Kelsea
biztos volt benne, hogy ha megszólalna, még a hangját is
felismerné.
Soha nem láttam még a jövőbe, futott át Kelsea agyán az
elképesztő gondolat. Gyerekkorában gyakran kívánta, bárcsak
ismerné a jövőt. Carlin többször is mesélt a Vörös Királynő látó
asszonyáról, aki tényleg bírt a tehetséggel, és több eseményt is
megjósolt, mely később bekövetkezett. Kelsea azonban csak a
jelent látta.
– A királynőnek szolgálólányokra van szüksége – jelentette be
Buzogány. – Azt kívánja, hogy…
– Állj! – Kelsea fölemelte a kezét, mert a nők szemében félelem
villant. Az elképzelés jó volt, de ha Buzogány nem törődik az
asszonyok rémületével, rosszul is elsülhet, és nem jutnak előre.
– Egyikőtöket sem kényszerítem a szolgálatomba – jelentette
ki határozottan, miközben megpróbálta felvenni a
szemkontaktust mind a négyükkel. – Akik csatlakoznak
hozzám, azoknak és a szeretteiknek megígérhetem, hogy teljes
körű védelmemben részesülnek. És nem csak védelmet kapnak,
hanem azt is, amit majd egy nap a saját gyerekeim is. Oktatást,
jó minőségű ételt, orvosi ellátást és lehetőséget a tanulásra. A
szavamat adom, hogy ha valamelyikőtök ki akar lépni a
szolgálatomból, azt bármikor és félelem nélkül megteheti.
Talán valami mást is mondania kellene, de annyira fáradt… és
arra is rájött, hogy nem a szavak embere. Szükségesnek látta
közölni mindezeket, de mi egyebet mondhatna még? Bizonyára
mindannyian tudják, ha a szolgálatába állnak, megérhetik a
halálát, sőt, talán a sajátjukat is. Elhallgatott, majd széttárta két
karját.
 – Döntsetek! Késlekedésnek nincs helye – fűzte még hozzá.
Látszott a nőkön, hogy fontolóra vették a dolgot, többségük
tanácstalanul pislog a gyermekeire. Kelsea észrevette, hogy
egyikükkel sincs férfi. Lehet, hogy Buzogány szándékosan
olyanokat választott, akiknek nem volt jelen a férjük. Bár ez
nem volt teljesen igaz; tekintete visszatért az álmaiban
megjelent őrült nőhöz, majd a tömeget pásztázta, kereste a nő
férjét. Úgy tíz lábbal állhatott hátrébb, terpeszben, összefont
karokkal.
Kelsea Buzogányhoz fordult.
– Miért a kék ruhás, fekete hajú nő?
– Ha meggyőzi, úrnő, a legodaadóbb szolgálója lesz.
– Ki ő?
– Gőzöm sincs. De van hozzá szimatom, higgyen nekem!
– Nem tűnik teljesen normálisnak.
– Sok nő viselkedik így, amikor a gyerekeit elszakítják tőle.
Viszont azokban, akik ezt szó nélkül tűrik, nem bízom.
– És mi lesz a férjével?
– Nézze csak meg közelebbről, úrnő!
Kelsea ránézett a nő férjére, de semmi különöset nem látott
rajta. Magas, fekete hajú férfi volt ápolatlan szakállal és széles
vállakkal, külsejéből ítélve fizikai munkás. Kétkedve leste az
eseményeket. Fekete szeme összeszűkült, látszott rajta, hogy
nem szereti, ha nem az övé a döntés joga. Kelsea újra az
asszonyra nézett, akinek a tekintete a férje és a gyerekei közt
cikázott. Nagyon vékony volt, szörnyen vézna; a felkarján lila
folt virított ott, ahol a férje megragadta, amikor elrángatta a
ketrectől. Most azonban Kelsea több horzsolást is észrevett rajta:
az arcán és a kulcscsontján, amikor a kislánya félrehúzta a
ruhája nyakát.
– Atyaég, Lazarus, neked aztán élesek a szemeid! Ezt a nőt
magammal viszem, ha akarja, ha nem.
– Azt hiszem, jön ő magától, úrnő, csak várjuk ki!
Pen és az új testőrök közül egyvalaki már elindult a testes,
fekete szemű férfi és a felesége felé. Nagyon gyorsan és
hozzáértően cselekedtek; minden rá leselkedő veszély ellenére
Kelsea már-már reménykedni kedzett, hogy mégis túlélheti a
mai napot. Majd a remény egy csapásra szertefoszlott, és ismét
halálosan kimerültnek érezte magát, de azért várt néhány
percet.
– Most bemegyünk az Erődbe. Akik velünk tartanak, legyenek
üdvözölve! – jelentette be.
Kelsea a szeme sarkából az őrült nőt figyelte, miközben
elindult lefelé a lejtőn, a kapu felé. A nő magához húzta a
gyerekeit, s azok úgy tapadtak a csípejére, mint egy fodros,
széles szoknya. A nő bólintott, mintha biztatta volna őket, aztán
az egész csapat elindult utánuk a gyepen. A férje felüvöltött,
mint valami vadállat, de ahogy Pen kardját megpillantotta, a
torkára forrt a hang. Kelsea megállította a lovát.
– Menjen tovább, úrnő! – parancsolta Buzogány. – Majd ők
elintézik.
– Szabad ezt, Lazarus? Elvehetem az apjuktól a gyerekeket?
– Bármit megtehet, amit csak akar, úrnő. Ön a királynő.
– És mihez kezdünk ezekkel a gyerekekkel?
– A gyerekek jók, úrnő. Kiszámíthatóvá teszik a nőket.
 Kelsea arccal az Erőd felé fordult. Nehezére esett maga mögött
hagyni a testőreit (főleg veszekedés és dulakodás hangjait hallva
a háttérben), de tudta, hogy Buzogánynak igaza van, ha
közbeavatkozna, az azt jelentené, hogy nem bízik az
embereiben. Továbblovagolt, és csak előre nézett, még akkor is,
amikor egy női sikolyt hallott.
A ketrecek felé közeledve testőrei fala mögött megpillantotta a
tömeget. Néhányan olyan közel merészkedtek, hogy szinte
hozzányomódtak a lovak farához. Úgy tűnt, mindenki hozzá
beszél, de egy árva szót sem értett.
– Íjászok! – üvöltötte el magát Buzogány. – Szemeket a
bástyára!
Két testőre íjakat és rovátkolt nyilakat húzott elő. Egyikőjük,
egy világos hajú, nagyon fiatal volt, talán még fiatalabb, mint
Kelsea. A fiú elsápadt rémületében, állkapcsát összeszorítva
koncentrált, miközben az Erődöt nézte. Kelsea szeretett volna
valami biztatót mondani neki, de Buzogány megelőzte.
– A bástyára figyeljetek, az istenit!
Kelsea inkább csöndben maradt.
Amikor egy vonalba kerültek a ketrecekkel, Buzogány
megrántotta Kelsea lovának kantárját, és a ló hirtelen megállt.
Intett Kibbnek, aki egy égő fáklyát tartott a kezében.
– Az első lap a krónikájában, úrnő. Ne rontsa el!
Kelsea habozott kicsit, majd fogta a fáklyát, és a legközelebbi
ketrechez léptetett. A tömeg a testőrökkel egyként mozduló
testként félrehullámzott, előreengedték. Buzogány már
korábban leküldte Elstont és Kibbet egy vödör olajjal, reményei
szerint előkészítették a terepet. Kelsea megmarkolta a fáklyát,
de még mielőtt eldobhatta volna, pillantása a gyerekek számára
épített második ketrecre esett. Közelebb érve még jobban
szorította a fáklyát. A mellkasában a tűz fellobbant megint, és
áthevítette egész testét.
Amit eddig tettem, még visszafordítható lett volna, gondolta. De
ha ezt megteszem, akkor már nincs visszaút.
Mhurnre gondolt, jóképű, szőke testőrére, és történetére a
morti invázióról. Ezrek szenvedtek óriási kínokat és haltak meg
értelmetlenül. De most az előtt a ketrec előtt állt, melyet
kicsiknek és gyámoltalanoknak építettek, hogy több száz
mérföldre vigyék őket az otthonuktól, ahol megerőszakolják,
halálra dolgoztatják vagy éheztetik őket. Kelsea lehunyta a
szemét, anyja jelent meg előtte, az asszony, akit egész
gyerekkorában fehér királynőként képzelt el, ahogy kecsesen
lovagol. Azóta árnyaltabb lett ez a tiszta kép, mert a királynőt
éltető emberek vézna madárijesztők voltak, akik elenyésztek az
állandó éhezésben. Fején a királyi virágkoszorú hervadni
kezdett, lova száját betegség rohasztotta. Az asszony pedig…
csúszómászó szolgalélek, bőre hullafehér, de sötétség leple
takarja. Behódoló. Kelsea kirázta a fejéből a képet, de az már így
is hajtotta előre. Barty Halálról szóló meséje jutott megint az
eszébe, nem kellett mélyre nyúlnia érte. Bartynak igaza volt,
jobb tisztán fogadni a véget. Hátrébb léptette lovát, és a
gyerekek ketrecére hajította a fáklyát.
A mozdulattól szétnyílt nyakán a seb, de kiáltását elnyelte a
tömeg üvöltése és a tűz pattogása. Kelsea még soha nem látott
tüzet ilyen gyorsan terjedni, a lángok máris beterítették a ketrec
alját, és a vasrudakat nyalogatták. Hőség árasztotta el a gyepet,
elijesztve néhány túl közel merészkedő bámészkodót. Mintha
egy dübörgő kemence előtt álltak volna.
A tömeg átkozódva nyomult az égő ketrec felé. Még a
gyerekek is visítoztak, mert átragadt rájuk a szüleik őrjöngése,
szemükben táncolt a vörös fény. A tüzet nézve Kelsea érezte,
hogy a mellkasában lakó vadság szárnyait bontogatja és
tovaszáll. Egyszerre könnyebbült meg és érzett csalódást.
Mintha egy idegen lakozna benne, aki mindent tud róla.
– Cae! – kiabált át Buzogány a válla fölött.
– Igen?
– Ügyelj rá, hogy a többi is elégjen!
Buzogány intésére továbblovagoltak, maguk mögött hagyták a
ketreceket. Amikor a felvonóhídhoz értek, mocsárbűz ütötte
meg Kelsea orrát; rothadó zöldségek orrfacsaró bűze. A víz mély
volt, és sötétzöld, a felszínén majdnem opálos kocsonya
lebegett. A bűz egyre erőteljesebbé vált, ahogy a hídon haladtak
át.
– Nem tisztítják a vizet…?
– Most ne kérdezősködjön, úrnő!
Buzogány tekintete ide-oda cikázott, egyszerre figyelte az Erőd
épületét és az előtte elterülő sötétséget, az egész mocsarat, sőt
még a híd oldalában ődöngő katonákat is. Ők nem avatkoztak az
eseményekbe, néhányan meg is hajoltak, ahogy Kelsea elhaladt
mellettük. De mihelyt a tömeg megpróbálta követni az Erődbe,
a katonák kelletlenül mozdultak, lezárták a hidat, és
visszaterelték az embereket a másik partra.
Előttük az Erőd bejárata sötétlett, egyetlen fáklya árva lángja
lobogott a falán. Kelsea becsukta a szemét, aztán nagy
erőfeszítéssel kinyitotta megint… Nagybátyja odabenn várja, de
elképzelése se volt, hogy állhatna meg előtte. Eddig
büszkeségének titkos forrása, a származása bemocskolódott,
egy pöcegödröt dicsőbb helynek látott már, mint a családi lakot:
nagybátyja a szenny maga, az anyja pedig… mintha meredek
szakadék peremén csúsznának ki alóla a lábai, ahol nem maradt
semmi kapaszkodó.
– Ma éjszaka képtelen lennék még a nagybátyámmal is
szembenézni, Lazarus. Túlságosan fáradt vagyok hozzá.
Elnapolhatjuk?
– Ha felséged csendben tud maradni, akkor igen.
Kelsea felnevetett, ezen maga is meglepődött. Beléptek az Erőd
komor árkádjai alá.

Kétszáz lábbal odébb Kísértet a lányt és kíséretét figyelte, ahogy
a hídon áthaladnak. Mosoly játszott a szája sarkában. Okos
dolog volt nőket kiemelni a tömegből, és jól döntött, hogy nem
csak egyet vitt magával. Sokat gondolkodott azon, vajon ki lehet
a lány apja. Igen intelligens teremtés volt, kicsit se hasonlított az
anyjára. Szegény Elyssát már az is kimerítette, hogy eldöntse,
milyen ruhát vegyen fel reggel. A lánya legalább tízszer annyit
ér.
A gyerekek ketrece lobogó máglyaként égett a várárok mellett
az alkonyatban. A testőrségből néhányan hátramaradtak, hogy
felgyújtsák a többi ketrecet is, de megelőzték őket, és már
minden egyes ketrec lángokban állt. Az emberek a királynőt
éltették, és válaszként összefüggéstelen ordítást kaptak. A
levegőt betöltötte a fel-felhangzó zokogás zaja.
 Kísértet őszinte csodálattal csóválta a fejét, és így szólt:
– Bravó, Tear királynője!
Az összeírási hivatal asztala úgy festett, mint egy hangyaboly,
melyet kegyetlen gyerekek rúgtak szét. A hivatalnokok
összevissza futkároztak, mozdulataik pánikról árulkodtak;
gyorsan levonták a következtetést. Arlen Thorne azonban
eltűnt. A lány vérére szomjazott, és sokkal agyafúrtabb volt,
mint a lány idióta nagybátyja. Kísértet a homlokát ráncolva
gondolkodott egy darabig, majd hátraszólt a válla fölött.
– Alain!
– Uram?
– Thorne valamit forgat a fejében. Menj, és tudd meg, mit!
– Igenis, uram.
Lear megsarkantyúzta a lovát, és Kísértet mellé lovagolt. Nem
csoda, hogy rosszkedvű volt. Amikor álarc nélkül közlekedtek,
Lear fekete bőrén mindenkinek megakadt a szeme. Szerette, ha
nézik az emberek, de csak amikor történeteket mesélt. A
kíváncsiskodókat, akik szemérmetlenül megbámulták,
megvetette.
– Thorne nem fogja a bizalmába avatni – mormolta Lear. – Ha
pedig mégis, Alain névtelenségének vége. Ér ez a lány ennyit?
– Ne becsüld alá, Lear. Én nem teszem.
– Elintézzük a kormányzót? – kérdezte Morgan.
– A kormányzó az enyém lesz, és ha nem ismertem félre a
lányt, akkor igen hamar. Sok szerencsét, Alain!
Alain egy szót sem szólt, lovát a város felé fordította, és
ellovagolt. Mikor eltűnt a tömegben, Kísértet lehunyta a szemét,
fejét lehajtotta.
 Sok múlik most ezen a fiatal lányon, gondolta komoran. Isten
legyen velünk!
II. könyv
 6. fejezet

A FORRADÁSOS KIRÁLYNŐ
A nagymamám egyszer elvitt sétálni, nagyjából ötéves lehettem. A nagyi
kedvence voltam, őutána neveztek el, peckesen lépkedtem az új ruhámban.
Kézen fogva sétálgattunk a város utcáin, a testvéreim mögöttünk jöttek. A
város egyik nagy parkjában piknikeztünk. A nagyi vett nekem egy könyvet a
Varling könyvesboltban, ez volt az első színes képeskönyvem. Megnéztünk egy
bábelőadást a színháznegyedben, a suszternél megkaptam életem első fűzős
cipőjét. Csodálatos nap volt.
Amikor már indulnunk kellett volna haza vacsorázni, a nagyi kézen fogott, és
elvitt Glynn királynő emlékművéhez. A szobor egy arctalan nőt ábrázol,
gránittrónján az Erőd bejáratánál. Sokáig néztük a szobrot, és hallgattam,
mert a nagyi is csendben volt, pedig máskor nagyon sokat beszélt, néha még rá
is kellett szólni, ha társaság jött hozzánk. De most Glynn királynő emlékműve
előtt lehajtott fejjel, szótlanul állt legalább tíz percig. Végül eluntam magam és
mocorogni kezdtem. – Nagyi, mire várunk? – kérdeztem végül.
Finoman meghúzta a copfomat, jelezte, hogy maradjak csendben. Aztán az
emlékműre mutatott. – Ha ez az asszony nincs, meg se születhettél volna –
mondta.
Glynn királynő emlékezete

GLEE DELAMERE

KELSEA MÉLY , PUHA, VILÁGOSKÉK DRAPÉRIÁKKAL LEFÜGGÖNYÖZÖTT ÁGYBAN

ÉBREDT. Az első gondolata igen triviális volt: az ágyon túl sok volt

a párna. Barty és Carlin házában az ágya kicsi volt, tiszta és

kényelmes, egyetlen, alapvető célokat szolgáló párnával. Bár ez
az ágy tagadhatatlanul kényelmes volt, túlságosan is hivalkodó.
Négy ember is elfért volna benne, gyöngyházfehér
selyemlepedőjén kék damaszt ágytakaró, rajta kicsiny fehér
párnák.
Az édesanyám ágya; pont olyan, amilyenre számítottam.
Átfordult a másik oldalára, megpillantotta Buzogányt a
sarokban: egy karosszékben aludt.
Halkan ült föl, nehogy zajt csapjon. Szemrevételezte a szobát;
megjárja, gondolta először, ám ahogy jobban megnézte, zavaró
részleteken akadt meg a szeme. A plafon túl magas volt, az
ablakokon az ággyal harmonizáló világoskék függönyök lógtak.
Az egyik fal mentén könyvespolcok álltak, de rajtuk csak porral
borított dísztárgyak sorakoztak. Láthatóan valakinek sikerült
érintetlenül megőriznie ezt a szobát. Buzogány volt?
Valószínűleg nem. Inkább az volt az érzése, hogy Carroll áll a
dolog mögött. Buzogány nem volt vakon hű az édesanyjához,
Carroll viszont úgy tűnt, mindvégig az maradt.
Balra ajtó nyílt a fürdőszobába; feleekkora márvány
fürdőkádat sem látott még, nemhogy ilyen hatalmasat. Az ajtó
mellett egy fésülködőasztal állt (a hiúság szentélye, gondolta)
egy óriási, ékkő berakásos tükörrel. Meglátta magát benne, és a
látványtól összerezzent: úgy festett, mint egy kobold, a haja
kócos volt, az arca kosztól maszatos. Visszadőlt a párnára, és a
baldachinos mennyezetet nézte odafenn. Elmélázott. Hogy
változhatott meg minden ennyire egyetlen nap leforgása alatt?
Eszébe jutott, amikor kilencévesen elővette Carlin egyik
előkelő ruháját a szekrényből. Carlin soha nem tiltotta meg
kifejezetten, hogy a ruháihoz nyúljon, de Kelsea tisztában volt
vele, hogy ha rajtakapná, alaposan megmosná a fejét. Azért csak
felvette a ruhát, és még egy virágból font koronát is a fejére
biggyesztett. A ruha túlságosan is nagy volt rá, és a koronája is
folyton lecsúszott a fülére, mégis nagyon felnőttesnek, nagyon
királynősnek érezte magát. Épp a szoba közepén parádézott,
amikor Carlin rányitott.
– Mit művelsz itt? – kérdezte halkan, amilyen halkan csak
akkor beszélt, amikor nagy volt a baj.
– Csak a királynőséget gyakoroltam – mentegetőzött remegve
Kelsea. – Hogy olyan legyek, mint az anyám.
Carlin olyan gyorsan termett előtte, hogy Kelsea-nek ideje se
volt elugrani előle. Csak égő pillantását látta, és a pofon
csattanását hallotta. Nem nagyon fájt, Kelsea mégis sírva fakadt
– Carlin soha nem ütötte még meg. Közben az asszony
megragadta a ruha hátulját, és nagyot rántott rajta, hogy az apró
gombok szerteszét pattogtak a szobában.
Kelsea elesett, egyre elkeseredettebben bőgött, de a könnyei
nem hatották meg Carlint. Soha nem voltak rá hatással.
Kiviharzott a szobából, és napokig szóba sem állt vele, még
azután sem, hogy Kelsea maga mosta és vasalta ki a ruhát, s
akasztotta vissza a szekrénybe. Barty egész héten felhős
tekintettel kerülgette a kunyhót, és amikor csak tehette, elcsent
finomságokkal kényeztette őt. Jó néhány nappal később békélt
csak meg Carlin, de amikor Kelsea legközelebb bekukkantott a
szekrénybe, a sok elegáns ruha mind eltűnt.
Mindig is abban a hitben élt, hogy Carlin azért haragudott meg
rá, mert nem kért engedélyt, hogy felvegye a ruhát. De most,
ahogy körülnézett a szobában, kezdte más színben látni a
történetet. Üres könyvespolcok, hatalmas ruhásszekrény a
szemközti falon, és olyan óriási tükör, hogy egy egész csoport
kicsinosíthatta magát előtte. Csupa arany és drága selymek. És
Kelsea lelki szemei előtt feltűntek a gyepen a teari szegények,
rongyosan, kiéhezett véznán. Carlin ismerte a jólétet. Kelsea
ordítani szeretett volna dühében. Milyen csodás felismerés vár
még rá vajon? Mindig úgy hitte, hogy az anyja az ő biztonsága
érdekében távolította el az Erődből. Lehet, hogy ez hazugság?
Lehet, hogy egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle?
Dühödten kapált a puha tolldunyhában, és két perc gyerekes
dühöngés után már tudta, hogy ideje felkelni.
A már elméletben is meglehetősen problémás királyság,
melyet megörökölt, a valóságban lehetetlenségnek tűnt. Jó,
korábban is sejtette, hogy nehéz út vár rá. Carlin ezt is a
tudomására hozta, még ha burkoltan is, a számtalan múltbéli
állam és birodalom katasztrófáinak példáján keresztül. Carlin
meg a milliónyi könyve… Kelsea minden indulata, amit a
nevelője iránt érzett, hirtelen szertefoszlott. Mindketten
hiányoztak, Barty és Carlin is. Most minden és mindenki idegen
volt, annyira vágyott volna a két ismerős arc meghittségére.
Carlinnak vajon tetszene, amit tegnap tett?
Ledobta magáról a takarót, és az ágy szélén ülve lóbálta a
lábait. A nyaklánca belegabalyodott a hajába alvás közben, azt
próbálta kibogozni. Össze kellett volna fognia a haját, és
megfürödnie még tegnap éjszaka, de minden olyan gyorsan
történt; sietve végigterelték a fáklyákkal megvilágított
folyosókon, miközben Buzogány utasításokat suttogott a fülébe.
Valaki fölcipelte egy lépcsőn, mely végtelen hosszúnak tűnt, és
annyira fáradt volt, hogy ruhástul zuhant be az ágyba. A
Kísértettől kapott ruha már annyira koszos volt, hogy édeskés-
sós szag áradt belőle. Annyi ruhája lehetne, amennyit csak
akarna, gondolta, és most ki is dobhatná ezt a rongyot, de tudta,
hogy sosem tenné meg. Mielőtt álomba merült, az ő arcát látta,
és biztos volt benne, hogy róla álmodott, bár magára az álomra
nem emlékezett. A férfi próbára tette, ez tény, és ha elbukna,
végez vele, ez is biztos. De a fenyegetések épp csak megbújtak a
gondolatai mélyén, a fantáziák és álmodozások tömkelegében,
ahol most is kalandozgatott kicsit, mielőtt visszatért volna a
valóságba.
Első lépésként amilyen gyorsan csak lehet, látnia kell a Halál-
szerződést. A gondolat elég volt, hogy életre kapjon, és már oda
is osonjon Buzogányhoz a sarokba. A férfinak többnapos őszes
borosta fedte napról napra barázdáltabb arcát. Fejét a karosszék
háttámlájának támasztotta, és néhány másodpercenként
aprókat horkantott.
– Szóval alszol.
– Csak bóbiskolok – válaszolta Buzogány.
Kinyújtózott, roppant egyet a dereka, és felült a karosszékben.
– Ha csak egyetlen ártó lehelet szusszanna ebben a szobában,
tudnék róla.
– Biztonságos a hely?
– Igen, a Királynői Szárnyban vagyunk, úrnő. Carroll alaposan
átvizsgálta a szoba minden zugát, mielőtt elindultunk, és hat
nap alatt a nagybátyja semmi veszélyeset nem tudott volna
elhelyezni itt. Ma valaki még egyszer átnézi a biztonság
kedvéért, míg odaleszünk.
– Amíg odaleszünk?
 – Utólagos engedelmével tájékoztattam a bácsikáját, hogy ma
lesz a koronázás. Nem igazán örült a hírnek.
Kelsea kihúzta a fiókot, és megpillantott benne egy fésűt és
egy kefét, mindkettő aranyból volt. Visszatolta a fiókot.
– Az anyám nagyon hiú lehetett.
– Az volt. Megfelel a szoba?
– Ezektől a hülye párnáktól kell csak megszabadulni.
Kelsea kinyújtotta a kezét, és lesepert néhányat az ágyról.
– Az isten szerelmére, mi értelme annak…
– Sok ma a dolgunk, felség.
Kelsea felsóhajtott, és az ujjain kezdte számolni a teendőket.
– Reggeliznem kell, szükségem van egy forró fürdőre. És még
valamire, amit viselhetek a koronázáshoz.
– Ugye tudja, hogy a koronázáshoz szüksége lesz egy papra is.
Kelsea felnézett.
– Nem tudtam.
– Még ha valahogy ide is tudnám rángatni a nagybátyja egyik
házi papját, biztosan nem ő lenne a mi emberünk. El kell
mennem az Arvathba, és onnan keríteni egy papot. Nagyjából
egy órára van szükségem.
– Pap nélkül nem törvényes a koronázás, ugye?
– Nem az, úrnő.
Kelsea a szemét forgatta. Soha nem beszélt Carlinnal majdani
koronázásáról, mert igen kicsi volt az esély rá, hogy valaha is
megvalósul. A ceremónia szövegében nyilván lesz vallásos
eskütétel is, ahogy kell. Ez is csak egy húzás, hogy az egyház
megcsapolja a kincstárat.
– Rendben. De ha lehetséges, egy szerényebb papot keríts!
 – Úgy lesz, úrnő. Tartsa a kését magánál, míg vissza nem térek.
– Honnét tudsz a késemről?
Buzogány sokatmondó pillantást vetett rá.
– Várjon, behívom a szobalányát.
Kinyitotta az ajtót, hangfoszlányok szöktek a szobába, de aztán
bezárta maga mögött. Kelsea csak állt a szoba közepén, és
furcsa, szabadságra emlékeztető érzés kerítette hatalmába. Még
sosem volt igazán egyedül sehol. Ideje bepótolnia.
– Sűrű napom lesz – suttogta maga elé, miközben óvatosan
megdörzsölte a sebet a nyakán. Tekintete a plafonra tévedt, a
kék damasztfüggönyökre, az ágyon heverő számtalan, idegesítő
kis párnára és a fal mellett álló üres könyvespolcokra. Valami
forrongott a lelkében, a szemébe dühödt könnyek gyűltek.
– Nézd meg! – sziszegte az üres szobának. – Nézd csak meg, mit
hagytál itt nekem!
– Úrnő? – Buzogány röviden kopogott az ajtón, majd belépett.
Egy nő követte csendesen, megbújt az árnyékában, de Kelsea
rögtön tudta, ki az. Most egyik gyereke se volt vele, és nélkülük
fiatalabbnak látszott, csak néhány évvel idősebbnek nála.
Egyszerű krémszínű ruhát viselt, hosszú fekete haja szoros
kontyba volt fésülve a fején. Az egyetlen, ami nem illett a képbe,
az arcán lévő horzsolás volt. Várakozón állt meg Kelsea előtt, de
viselkedésében semmi alázatos nem volt; pont ellenkezőleg, pár
pillanat alatt Kelsea úgy megrémült tőle, hogy kínjában beszélni
kezdett.
– Nyugodtan magaddal hozhatod a kicsit, ha túl fiatal ahhoz,
hogy magára hagyd.
– Jó kezekben van, úrnő.
 – Lazarus, kérlek, hagyj magunkra!
Kelsea legnagyobb meglepetésére Buzogány azonnal
megfordult és távozott, az ajtót is becsukta maga mögött.
– Ülj le, kérlek! – Kelsea az öltözőasztal előtt álló székre
mutatott. Kihúzta a széket, és a nő egyszerű, kecses mozdulattal
leült Kelsea-vel szemben.
– Hogy hívnak?
– Andalie.
Kelsea pislogott egyet.
– Morti származású vagy?
– Az édesanyám morti volt, az édesapám teari.
Buzogány vajon tudta? Minden bizonnyal.
– És te minek érzed magad?
Andalie úgy nézett Kelsea-re, hogy az legszívesebben
visszaszívta volna a kérdést. A nő szigorúan nézett rá hideg,
szürke szemével.
– Tearinek, felség. És a gyerekeim is azok, bár az apjuk egy
hitvány alak, de nem tagadhatom, hogy ő az apjuk, ugyebár.
– Nem… nem, azt hiszem, nem.
– Ha arra kíváncsi, hogy miért vagyok itt, hát a gyerekeim
jóléte miatt álltam felséged szolgálatába. Ajánlata igen csábító
volt, különösen egy magamfajta asszonynak, ennyi gyerekkel.
És így megmenekültünk az apjuktól is, ami igazi áldás.
– A gyerekek kedvéért?
– Leginkább miattuk, igen.
Kelsea kínban volt. Tear sok morti bevándorlót fogadott,
leginkább a tudásuk miatt, aminek a helyiek híján voltak: a
vasmegmunkálás, gyógyászat és kőművesség terén. A mortiak
megkérték a munkájuk árát, és szép számmal éltek mindenfelé,
különösen a toleránsabb déli városokban. De még a magát igen
nyitottnak tartó Carlin se bízott volna meg soha egy mortiban.
Szerinte még a legegyszerűbbekben is ott csírázott a gőg és
arrogancia magva, a hódító mentalitás, melyet sok-sok év
dicsősége plántált beléjük.
De Andalie-nál a származása csak egy volt a sok kifogásolható
közül. A nő társadalmi helyzetéhez képest túlságosan tanultnak
tűnt; a férje munkás, ráadásul túl sok a gyereke. És leginkább
képtelenség volt olvasni az arcán, és Kelsea fogadni mert volna,
hogy ez Andalie férjének olyan volt, mint bikának a vörös
posztó. Milyen távolságtartó! Csak akkor engedett fel egy kicsit,
amikor a gyerekeiről beszélt. Kelsea-nek meg kellett bíznia
Lazarus döntésében; nélküle már rég halott lenne.
– Lazarus téged választott szobalányomnak. Ez elfogadható a
számodra?
– Igen, ha elmehetek, amikor a legkisebb beteg vagy a
többiekkel adódna valami gond.
– Természetesen.
A nő a szörnyű öltözőasztal felé fordult.
– A képzettségem, úrnő…
Kelsea intett.
– Bármi is az, biztos vagyok benne, hogy képes vagy ellátni a
szolgálatomat. Hívhatlak Andalie-nak?
– Hogyan máshogy szólítana, úrnő?
– Úgy hallottam, hogy az udvarnál mindenféle címeket
használnak, olyat, mint például „a hálókamra hölgye”, vagy
ilyesmi.
 – Nem vagyok felvágós, a saját nevem megteszi.
– Természetesen – mosolygott Kelsea bocsánatkérően. –
Bárcsak én is elhagyhatnám a flancos címeimet.
– Az egyszerű embereknek szimbólumokra van szükségük,
úrnő.
Kelsea ránézett. Carlin is sokszor mondta ugyanezt, és
rosszulesett neki megint hallani, most, amikor már azt gondolta,
hogy megszabadult az állandó okítástól.
– Föltehetek egy indiszkrét kérdést?
– Természetesen.
– Mit csináltál múlt éjszaka, mikor még azt hitted, holnap
viszik a kislányodat Mortmesne-be?
Andalie összepréselte ajkait, és Kelsea megérezte a fojtott
indulatot.
– Nem vagyok vallásos, úrnő. Bocsásson meg, ha ezzel
megbántanám, de nem hiszek Istenben, és még kevésbé vagyok
híve bármelyik egyháznak. De két nappal ezelőtt olyan közel
voltam ahhoz, hogy imádkozzak, mint még soha. Láttam
magam előtt, hogy a gyermekem meghal, és nem
akadályozhatom meg. Mostanra már halott lenne. A lányok
korábban halnak, mint a fiúk. Alantas munkára használják őket,
míg el nem érik azt a kort, hogy prostituáltnak adhassák őket.
Már ha szerencsés, és nem adják el rögtön érkezése után beteg
lelkű embereknek – húzta el a száját Andalie; cinikus mosoly és
fájdalom keveréke villant az arcán.
– Mortmesne-ben sok minden megtörténhet – próbált
helyeselni Kelsea, de nem sikerült. Carlin mesélt neki a Mortban
folyó gyermekkereskedelemről, ő maga azonban képtelen volt
szóba hozni, mert az Andalie arcán lángoló haragtól szinte
moccanni se mert. Mintha egy égő máglya tövénél ülne.
– Borwen, a férjem azt mondta, hogy engedjük el. Meg
akartam ölni, és elmenekülni a gyerekekkel, de alábecsültem.
Túl jól ismer. Amíg aludtam, elvitte Gleet a barátaihoz
megőrzésre. Bármerre is néztem, csak a kislányom holttestét
láttam… és minden vörös volt, tiszta vörös.
Kelsea megrándult a széken, lába megfeszült, mintha görcs állt
volna belé. Úgy tűnt, Andalie nem veszi észre, a kezei karmosan
megmerevedtek, és Kelsea most látta, hogy három körmét is a
véres húsig rágta. – A reményvesztettség néhány órája elég volt,
úrnő, hogy fohászkodni kezdjek az összes istenekhez, akik csak
eszembe jutottak. Nem hiszem, hogy igazi imádságnak lehetne
nevezni, mert nem hittem egyikükben sem, ahogy most sem
hiszek, hiába, hogy a lányom életben maradt. Segítségért
könyörögtem bárkihez, akihez csak tudtam, még azokhoz is,
akiknek a nevét világos nappal a számra se merem venni.
Amikor az Erődhöz értem, az én Gleem már a ketrecben volt.
Elveszett számomra. A következő gondolatom az volt, hogy
elküldöm a többi gyerekemet, és a szállítmány után megyek, de
csak miután megöltem a férjemet. Épp ezt tervezgettem, úrnő,
amikor meghallottam az ön hangját.
Andalie olyan gyorsan állt fel, hogy Kelsea-nek megrándult a
nyaka, ahogy követte a mozdulatot.
– Azt hiszem, szüksége lenne egy fürdőre, felség, valamint
ruhára és élelemre.
Kelsea némán bólintott.
– Utánajárok.
 Amikor az ajtó bezárult mögötte, Kelsea remegve fújta ki a
levegőt. Olyan érzés volt, mintha egy szellemmel lett volna egy
szobában, de nem egy ártalmatlan, képzeletbeli kísértettel.
Istenem, nem. Kelsea előrehajolt, és tenyerével megtámasztotta
az állát. Meg kell védenem a gyerekeit, mindenáron, gondolta
elszántan. Még sokáig magán érezte Andalie tekintetét, jóval
azután is, hogy elment.

– Elmondta, hogy félig morti származású?
– Igen.
– És nem zavarja?
– Ha másról lenne szó, aggasztana.
– Mit akar ez jelenteni?
Buzogány az alkarjára szíjazott rövid késsel játszadozott.
– Csak néhány dologhoz van igazán tehetségem, úrnő, de ezek a
képességeim sosem hagytak cserben, legyenek bármily furcsák
is. Ha bárki szívében észlelném felséged irányában a rossz
szándékot, már rég elkaptam volna, és már nem lenne itt.
– Ő nem jelent veszélyt rám nézve, tudom, legalábbis most
nem. Később talán igen, Lazarus. Bárkire veszélyes lehet, aki a
gyermekeit fenyegeti.
– De úrnő, ön megmentette a gyermeke életét. Szerintem
annak kell nagyobb veszéllyel szembenéznie, aki önt fenyegeti.
– Nagyon rideg, Lazarus. Csak a gyerekei érdeklik. Addig fog
szolgálni, amíg az az ő érdekeit szolgálja.
Buzogány elgondolkodott, majd vállat vont.
– Bocsásson meg, úrnő, de azt hiszem, téved. Ha mégis igaza
lenne, akkor gondoljon arra, hogy jelenleg határozottan többet
tesz a gyerekeiért, mint az a barom férje, vagy akár ő maga.
Miért haragudna önre?
– Ha Andalie veszélyt jelentene a számomra, éreznéd?
Buzogány olyan magabiztosan bólintott, hogy Kelsea ejtette a
témát.
– A koronázás rendben lesz?
– A kormányzó úgy tudja, hogy az audienciája alatt érkezik,
úrnő. Nem mondtam meg, pontosan mikor, nem akartam
megkönnyíteni a dolgát.
– Megpróbál majd megölni?
– Valószínűleg, úrnő. A kormányzó igazi féreg, és bármit
megtenne, hogy távol tartsa önt a koronától.
Kelsea szemügyre vette a nyakát a tükörben. Reggeli után
Buzogány leültette, és újból összevarrta a sebet, de nem sikerült
olyan szépen, mint amikor Kísértet csinálta. A heg meg fog
maradni, egészen biztosan.
Andalie egyszerű fekete, földig érő bársonyruhát hozott neki.
Kelsea kikövetkeztette, hogy most az ujjatlan ruhák lehetnek a
divatosak; a városban látott nők többsége megmutatta csupasz
karjait. De Kelsea karjai túlságosan vastagok voltak egy ilyen
ruhához. Andalie ezt valahogyan magától is tudta. A laza ujjú
ruha elrejtette Kelsea karjait, a ruhakivágás pedig elég mély
volt, hogy a zafír látható legyen meztelen bőrén. Az sem okozott
meglepetést, hogy Andalie kitűnő munkát végzett Kelsea sűrű,
tömött hajával; befonta, majd feltűzte a feje tetejére. Sokoldalú
nő volt, de azért megvoltak a maga hiányosságai. Kelsea egy
pillanatig nézte magát a tükörben, próbált magabiztosabbnak
tűnni, mint ahogy érezte magát. Őseit, talán pont a
dédnagyanyját, nagyon szép nőnek tartották, de a királynők
sorából elsősorban igazságosságával tűnt ki. Kísértet arca
rémlett fel Kelsea fejében, ezen szomorúan elmosolyodott, majd
elfordult és vállat vont.
Én ennél több leszek.
– Mindenekelőtt a Halál-szerződést szeretném látni.
– Mindjárt kerítek egy példányt – bólintott Buzogány, de
Kelsea kiérezte hangjából a nemtetszését.
– Tegnap talán nem cselekedtem helyesen?
– Hogy mikor mi helyes, és mi nem, nehéz kérdés, úrnő.
Megtette, ezen már nem lehet változtatni, tehát mind
kénytelenek vagyunk szembenézni a következményekkel. A
szállítmányt egy hét múlvára várják, gyors döntések kellenek –
csóválta a fejét Lazarus.
– Elolvasom azt a szerződést, hátha találunk valami kibúvót.
– Ha lenne olyan, mások is ráakadtak volna már, úrnő.
– Nem gondoltad, hogy erről nekem is tudnom kell, Lazarus?
Miért titkoltátok előlem?
– Hogy is állhatott volna bármelyikünk felséged elé ezzel,
amikor még a nevelőszülei is hallgattak róla hosszú éveken át?
Még az is megtörténhetett volna, hogy nem hisz nekem. Úgy
tűnt a legjobbnak, ha rögtön a saját szemével látja.
– Mindent tudni akarok a rendszerről. Erről a sorshúzásról. Ki
is volt az a férfi, aki a gyepen mindent irányított?
– Arlen Thorne – felelte sötét homlokkal Buzogány. – A
Központi Összeíró Hivatal főfelügyelője.
– De az összeíró hivatal csak a népszámlálást végzi.
 – Országunkban nem, felség. A hivatal kormányának hatalmas
szerve. Minden szempontból felügyeli a szállítmányt, a
sorsolástól a szállításig.
– És ez az Arlen Thorne mivel érdemelte ki a pozícióját?
– Az eszével, úrnő. Egyszer még az én eszemen is kis híján
túljárt.
– Hogy a tiéden?! Az kizárt.
Buzogány már majdnem magyarázkodni kezdett, amikor
meglátta Kelsea arcát a tükörben.
– Nagyon vicces, felség.
– Te sosem hibázol?
– Aki hibázik, ritkán hosszú életű.
– Hogy lettél te ilyen, Lazarus? – fordult felé Kelsea.
– A kapcsolatunk egyértelmű, felség. Kegyed a munkaadóm,
nem a gyóntatóm.
Kelsea lesütötte a szemét, ezt most jól megkapta. Egy
pillanatra megfeledkezett róla, ki is ez a férfi, és kezdte úgy
érezni magát, mintha Bartyval társalogna.
Buzogány felemelte Pen mellvértjét, de Kelsea megrázta a
fejét.
– Nem.
– Szüksége lesz rá, felség.
– De nem ma, Lazarus. Rosszul venné ki magát.
– Enélkül könnyen megölhetik.
– Pennek nincs szüksége a páncéljára?
– Nem csak egy van neki.
– Nem fogom felvenni.
Buzogány megrökönyödve nézett rá.
 – Nem gyerek már. Ne is viselkedjen úgy!
– Különben?
– Idehívok néhány testőrt, leteperjük, és erővel csatoljuk föl a
vértet.
Kelsea tudta, hogy a férfinak igaza van. Attól a perctől tudta,
hogy a férfi a kezébe vette a páncélt, és nem is értette,
egyáltalán miért vitatkozott. Tényleg úgy viselkedett, mint egy
gyerek; Carlinnal is voltak hasonló vitái a takarítás miatt.
– Nem tudok parancsra engedelmes kislány lenni, Lazarus.
Nem megy.
– Na ne mondja! – Buzogány újra kézbe vette a páncélt, arca
eltökélt volt. – Nyújtsa ki a kezét!
Kelsea grimaszolt, de megtette.
– Saját páncélra van szükségem, azonnal. Hülyén fogok
kinézni, ha olyan lapos vagyok, mint egy férfi.
Buzogány elvigyorodott.
– Nem ön lesz az első a királyságban, akit férfinak néznek.
– Isten nem volt velem valami bőkezű, mikor a nőiességet
osztogatta. Ha lehetne, szeretném megtartani, amit adott.
– Később, úrnő. Majd bemutatom önt Vennernek és Fellnek, a
fegyvernökeinek. Egy női páncél elkészítése szokatlan feladat,
de biztos vagyok benne, hogy meg tudják csinálni. Nagyon
ügyesek. De addig bármikor, amikor elhagyjuk a Királynői
Szárnyat, Pen páncélját kell viselnie.
– Csodás – sóhajtott Kelsea, miközben a férfi megszorította
karján az egyik pántot. – Ez nem védi a hátamat.
– Azt majd védem én.
– Hány ember van most a Királynői Szárnyban?
 – Összesen huszonnégy, úrnő. Tizenhárman a királynő
testőrségéből, három nő és hét gyerek. És természetesen
Őengedelmessége.
– Kopj le! – mormolta Kelsea. Ezt még Kísértetnél hallotta az
egyik pókerjátszma alatt, és most úgy tűnt, hogy pont kapóra
jön, habár nem tudta, hogy jól használja-e. – Mennyivel
növelhetjük a létszámot?
– Sokkal, és meg is tesszük – válaszolta Buzogány. – A testőrök
közül ötnek a családja biztonságos házakban van elhelyezve.
Mihelyt itt megvetettük a lábunkat, értük küldetek, és
beköltöztetjük őket ide.
Kelsea elfordult, és azon kapta magát, hogy megint az anyja
könyvespolcát bámulja. Egyre jobban zavarta a látvány. A
könyvespolcokat nem azért készítik, hogy üresen álljanak.
– Van könyvtár a városban?
– Hogy micsoda?
– Könyvtár. Közkönyvtár.
Buzogány hitetlenkedve nézett rá.
– Könyvek?
– Könyvek.
– Úrnő – válaszolta Buzogány olyan lassan és türelmesen,
ahogy a kisgyerekekkel szoktak beszélni –, nincs működő
nyomda a királyságban több mint kétszáz éve!
– Ezt tudom – csattant fel bosszúsan Kelsea. – Nem ezt
kérdeztem. Azt kérdeztem, van-e könyvtár?
– A könyv igazi ritkaságnak számít manapság. Kinek lenne
elég könyve egy könyvtárhoz?
 – A gazdagoknak. Bizonyára sokaknak van családi könyvtára,
ahol a könyv puszta dekoráció.
Buzogány vállat vont.
– Ilyesmiről soha nem hallottam. De ha lenne is valakinek, a
nép előtt úgyse nyitnák meg.
– Miért nem?
– Úrnő, próbálja meg kitépni a legutálatosabb gyomnövényt
egy nemesember kertjéből, és azonnal bíróságért kiált. Biztos
vagyok benne, hogy a többségük egyáltalán nem olvas, és ha
vannak is könyveik, biztos, hogy nem adnák oda.
– A feketepiacon nem vehetnénk könyveket?
– Vehetnénk, ha akadna, aki érdemesnek tartaná kereskedni
vele. De a feketepiacon csakis értékes holmik cserélnek gazdát:
mortmesne-i fegyverek, ritka állatok, drogok, szexuális
szolgáltatások…
Kelsea-t hidegen hagyta a feketepiac működése, ezek a dolgok
mindenütt ugyanúgy mennek.
Ahogy Buzogány magyarázott, a gondolatai elkalandoztak, és
csüggedten nézte az üres könyvespolcot. Carlin könyvtárára
gondolt, a három hosszú, fal mentén húzódó polcra, melyen
bőrkötéses kötetek sorakoztak; bal oldalon a tényirodalom, a
jobbon a szépirodalom. Kevés jobb dolog van annál, mint a
könyvtárban üldögélni egy könyvvel és egy csésze teával. Főleg
mikor az ablakon egészen kora délutánig besüt a nap. Kelsea
nagyon szerette befészkelni magát oda vasárnap reggelenként,
és olvasni. Amikor úgy nyolc- vagy kilencéves lehetett,
karácsony reggelén bejött, és megtalálta Barty ajándékát, egy
óriási karosszéket, mely pont oda volt állítva, ahová
délelőttönként sütött a nap. Puha párnákkal volt kirakva, és a
bal karfára az volt vésve, Kelsea kuckója. Olyan éles volt most ez
az emlék, hogy szinte érezte a konyhában sülő fahéjas kalács
illatát, és hallotta a ház körüli madarak szokásos reggeli
csivitelését.
– Barty – gondolta, és könnyekkel telt meg a szeme. Nem
akarta, hogy Buzogány sírni lássa; tágra nyitotta a szemét, hogy
a könnyei ki ne csorduljanak, és a könyvespolcokat nézve
elgondolkozott. Hogyan tett szert Carlin a könyveire? A
papírkönyvek ritka és értékes dolognak számítottak már jóval
az Átkelés előtt is, mert addigra már visszaszorították őket az
elektronikus könyvek. Az a feltételezés azonban, hogy az
elektronika örök, egyike a valaha volt legnagyobb
tévedéseknek. Carlin legtöbb könyve hihetetlenül régi volt,
néhányban még fényképek is voltak, habár a fényképezés
tudománya már évszázadokkal ezelőtt feledésbe merült. Kelsea
szinte az egész életét lábujjhegyen töltötte Carlin könyvtárában,
és természetes volt számára, hogy a világ nem létezhet könyvek
nélkül. Megeshet, hogy vandálok kifosztják a házat, vagy tűzifa
után járó gyerekek. A legtöbb könyvnek, amely a brit-amerikai
Átkelést túlélte, ez a sors jutott – tüzelőként végezte
reményvesztett didergő emberek vackán. Kelsea mindig örök,
változtathatatlan egészként tekintett Carlin könyvtárára, pedig
hogy is lehetett volna az? Mi sem egyszerűbb, mint könyveket
egyenként levenni a polcról, kihozni egy házból. – Hozzátok el
Barty és Carlin házából a könyveket!
Buzogánynak elkerekedett a szeme.
– Nem. Az több mint egy hét volna, vagy akár kettő is, ha esik.
 Az utolsó acéldarabot is felszíjazta a lány karjára.
– A mortok valószínűleg már két nappal ezelőtt porig égették a
házat. Kevés hű szolgája van, úrnő; valóban elküldené őket egy
ilyen őrült feladat miatt?
– Lehet, hogy anyám királyságában a könyvek úri hóbortnak
minősültek, Lazarus, de nem az enyémben. Érted?
– Azt értem, hogy fiatal, és túllő a célon, úrnő. Ne akarjon
egyszerre mindent.
Kelsea erre nem tudott mit mondani, inkább visszafordult a
tükörhöz. Eszébe jutott az, amit Barty mondott neki egy héttel
vagy talán egy egész élettel ezelőtt.
– Honnét jön az étel, amit kapok? – kérdezte.
– Biztonságos helyről, úrnő. Carroll nem bízott az Erőd
konyhájában, külön konyhát állíttatott fel.
Buzogány az ajtó felé intett.
– A nők között, akiket magunkkal hoztunk, van egy alacsony
termetű, Millának hívják. Ma ő készítette mindenkinek a
reggelit.
– Finom volt – jegyezte meg Kelsea.
Nagyon finom volt… mindenféle gyümölccsel töltött
palacsinta valamilyen öntettel. Kelsea legalább kétszer vett
belőle.
– Milla a konyhát már saját felségterületének tekinti, az
engedélye nélkül be se léphet senki.
– És az alapanyagok?
– Ne aggódjon miatta, biztonságosak.
– A nők nem félnek?
Buzogány megrázta a fejét.
 – Talán kicsit aggódnak a gyerekeik miatt. Az egyik babának
van valami baja, sokat öklendezik; már elküldettem az orvosért.
– Orvosért? – kérdezte Kelsea meglepetten.
– Úgy tudom, hogy két igazi orvos is praktizál a városban. Az
egyikkel már volt dolgom; kapzsi ember, de nem becstelen.
– Miért csak kettő?
– Mert a város többet nem tart el. Morti orvosok ritkán
emigrálnak Tearbe, akik viszont idejönnek, olyan alaposan
megkérik szolgáltatásaik árát, hogy csak nagyon kevesen tudják
megfizetni.
– Boltonban és Lewistonban is ez a helyzet?
– Tudomásom szerint Boltonban egy orvos van, Lewistonban
talán egy sincs.
– Nem lehetne valahogyan több orvost átcsábítani Mortból?
– Kétlem, felség. A Vörös Királynő nem szereti a disszidálókat,
ráadásul a szakembereknek jó élete van Mortmesne-ben. Csak a
nagyon kapzsik jönnek ide.
– Összesen két orvos – ismételte Kelsea a fejét ingatva.
– Annyi mindent el kell intéznünk. Azt se tudom, hol kezdjem.
Először is kerüljön korona a fejére.
Buzogány az utolsó szíjat is bekapcsolta Kelsea karján, és
hátralépett.
– Mehetünk.
Kelsea mély levegőt vett, és indult utána. Az ajtón kilépve egy
nagy terembe jutottak, talán úgy kétszáz lábnyi lehetett egyik
végétől a másikig, a mennyezete pontosan olyan volt, mint az
édesanyja szobájában. A padló és a falak szürke kőből készültek,
mint ahogyan az Erőd külső fala is. A terem ablaktalan volt, az
egyedüli fényt a falakra szerelt fáklyák adták. A terem bal
oldalán egy ajtó nyílt, egy folyosóra. Ez úgy százötven láb
hosszú lehetett, és egy újabb ajtóba torkollott.
– Szállások, úrnő – mormolta Buzogány mellette.
Jobbra nyilvánvalóan a konyha volt: edénycsörgés zaja
szűrődőtt ki az ajtó mögül. Carroll jól gondolkodott; Buzogány
szerint az Erőd tíz emelettel lejjebb lévő konyhája és több mint
harminc főből álló személyzete, nem szólva számos ki- és
bejáratáról, finoman szólva se lett volna biztonságos.
– Szerinted Carroll meghalt?
– Igen – válaszolta Buzogány. Arcán árnyék suhant át. – Ő
maga is tudta. Mindig is mondta, hogy meg fog halni, mire önt
visszahozzuk ide. Nem hittem neki.
– A felesége és a gyerekei… Megígértem neki, hogy
gondoskodom róluk.
– Ezzel majd később foglalkozzon, úrnő.
Buzogány megfordult, és parancsokat kezdett osztogatni a fal
mellett álló testőröknek. A folyosó végén lévő szállásokból több
testőr is előbukkant. Annyian gyűltek Kelsea köré, hogy már
csak páncélokat és vállakat látott. A legtöbb testőrén látszott,
hogy fürdött, de még így is férfi-, ló-, pézsma- és izzadságszag
terjengett, hirtelen úgy érezte, rossz helyre keveredett. Barty és
Carlin háza mindig levendulaillatú volt. Carlinnak ez volt a
kedvenc illata, és bár Kelsea utálta a szagát, otthonos volt.
Mhurn furakodott be mögé. Kelsea először arra gondolt, hogy
üdvözli, de aztán mégse tette, Mhurn ugyanis úgy nézett ki,
mint aki egy jó ideje már nem aludt, arca túlságosan sápadt volt,
a szeme pedig vörös. Kelsea jobb oldalán Dyer állt, arca merev
volt vörös szakálla alatt. Pen állt a balján, és Kelsea
megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Örülök, hogy látlak, Pen.
– Úrnő!
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad a lovadat. A páncélodat is
visszaadom, amint lehet.
– Csak tartsa meg, úrnő! Nagyszerű dolgot tett tegnap.
Kelsea elpirult.
– Valószínűleg a helyzetemen nem változtat, ezzel halálra
ítéltem magam.
– Mint ahogy mindannyiunkat, úrnő – jegyezte meg Dyer.
– Fogd már be Dyer! – csattant fel Pen.
– Te zöldfülű, te! Amint rájönnek, hogy a szállítmány nem
érkezik meg, mozgósítják a hadsereget. Neked is annyi.
– Meghalunk mind – dörmögte mögötte Elston. Csorba fogai
között szűrt szavait még mindig nehezen értette Kelsea, de már
nem annyira, mint legutóbb. – Ne is figyeljen Dyerre, úrnő.
Láttuk a királyságot a posványba süllyedni, és lehet, hogy későn
érkezett a megmentésére, de legalább valaki megpróbálja
megállítani az országot a lejtőn.
– Igen – ismételte egy hang Kelsea mögött.
Buzogány kímélte meg a válaszadástól, ahogy épp utat tört
magának a testőrök csoportján keresztül hozzá.
– Zárjatok össze szorosabban, fiúk! – morogta. – Ha én
keresztül tudok jutni rajtatok, akkor másnak is sikerülhet.
Kelsea megrázta a fejét.
– Azt kétlem.

A nagyterem felé vezető út a pislákoló fáklyafényben
kimondottan kellemetlen volt. Kelsea sejtette, hogy Buzogány
kerülő utat választ majd, mégis elcsüggesztette a számtalan
folyosó, lépcső és alagút. Remélte, hogy van térképük az Erőd
belsejéről, különben sosem fog kimerészkedni a saját
épületszárnyából.
Sok fehér ruhás férfi és nő mellett haladtak el, csuklyájuk
mélyen a szemükbe húzva. Carlin elmondásából sejtette, hogy
ők lehetnek az Erőd szolgálói. Az Erődnek voltak gondnokai és
vízvezeték-szerelői, és persze rengeteg, teljesen felesleges
munkát végző szolgáló is akadt: bárpultosok, fodrászok,
masszőrök, ráadásul mindet a Korona adóbevételeiből fizették.
Szabadidejükben a szolgálóknak észrevétlenül kellett
maradniuk, ezért szorosan a falhoz simultak, ahogy Kelsea
elhaladt mellettük. Amikor már úgy a huszadik szolgáló mellett
sétált el, kezdte elveszíteni a türelmét, harapdálta hát a száját,
hogy csitítsa indulatát. Hát erre van pénz. A luxusra. Luxusra és
ketrecekre.
Végül egy kisebb termet keresztezve masszív tölgyfából
készült dupla ajtó előtt álltak meg. Kelsea-nek feltűnt, hogy nem
teari tölgyből van; famintázatú volt ugyan, de az ajtókat
aprólékosan kidolgozott zodiákusjelek borították. A teari
tölgyfát nagyon nehezen lehetett faragni. Megpróbálkozott vele
kiskorában, de kése alatt a fa apró forgácsokra mállott. Szívesen
megvizsgálta volna közelről az ajtót, de nem volt rá ideje,
közeledtére, mint varázsütésre, az ajtó kinyílt. Rengeteg embert
látott odabent.
Az ajtónálló elkiáltotta magát.
 – A hercegnő!
Kelsea arca gúnyos fintorba húzódott, de gyorsan el is
igazgatta a vonásait. Ilyen hatalmas teremre egyáltalán nem
számított. A plafon legalább kétszáz lábnyi magas volt és a
szemközti fal olyan távoli, hogy nem látta az ott álló emberek
arcát. A padló hatalmas, sötétvörös kövekkel volt kirakva,
mindegyik vagy harminc láb széles. A teremben masszív, fehér
oszlopok álltak cadarese-i márványból. Kísérteties volt, ahogy a
fáklyákkal bevilágított folyosót most hirtelen felváltotta a
teremben a fehér fény semmihez se fogható ragyogása. Pont
egy ilyen fényoszlop mellett haladtak el, Kelsea egy pillanatra
megérezte karján a melegét.
A csarnokban csak a lépteik ütöttek zajt, a tömeg némán
ácsorgott. Kelsea testőrei kicsit lazítottak soraikon, így ki tudott
pillantani a sokaságra, a nagy valószínűséggel arisztokrata
nőkre és férfiakra. Mindenütt bársonyt látott mélyvörös, fekete
és királykék színekben. A bársony callae-i specialitás volt, és
morti kereskedelmi ellenőrzés nélkül hozzá sem lehetett jutni.
Hogy van gyomra ezeknek az embereknek Mortmesne-nel
kereskedni? Kozmetikázott férfi- és női arcok vették körül;
sötétre satírozott és kihúzott szemek, rúzsozott ajkak és még
egy bepúderozott arcú lordot is megpillantott távolabb.
Legtöbbjük frizurája is rendkívül bonyolult volt, bizonyára
órákba került az elkészítésük. Az egyik nő óriási spirálba
csavarta a haját, ami úgy festett, mintha egy hal a feje egyik
oldaláról ugrana fel, és a másikon érkezne a vízbe. Az építmény
tetején ezüst diadém trónolt, teleszórva apró ametisztekkel.
Kitűnő kézművesmunka volt, még Kelsea gyakorlatlan szemei
számára is. Ékszere szépsége nem sokat javított azonban a
megjelenésén: arcán megvetés ült, és látszott, hogy bármikor
kész nemtetszését kifejezni bárkivel és bármivel szemben,
beleértve a saját frizuráját is.
Kelsea torkát nevetés csiklandozta, mélyről fakadó, dühös,
boldogtalan nevetés. Nem a nő frizurája volt a legnevetségesebb
látvány azonban a tömegben. Kalapokat látott mindenfelé:
hatalmas, hivalkodó és hegyes kalapokat széles karimával a
szivárvány minden színében. A többségük drágakövekkel,
arannyal és feltűnő tollakkal volt díszítve. Kelsea még cadare-i
pávatollat is látott az egyiken. Nyilván a feketepiacról való.
Némely kalap olyan széles volt, hogy több teret igényelt, mint a
tulajdonosa. Kelsea kiszúrt egy férfit és egy nőt, akik láthatóan
házasok voltak, mert összeillő kék köpenyt viseltek. Kalapjuk
miatt több mint kétlábnyira kellett állniuk egymástól. A párnak
feltűnt, hogy őket nézi, és mosolyogva kissé meghajoltak.
Kelsea ügyet se vetett rájuk, elfordult tőlük.
Buzogány a nyitott, keskeny galériát figyelte, mely a fejük
fölött húzódott a fal teljes hosszában. Kelsea követte a
pillantását, és látta, hogy a galéria is tömve van emberekkel.
Ruházatuk egyszerű volt és sötét, csak itt-ott ragyogott föl egy-
egy arany ékszer; közemberek lehettek. Kelsea kereskedőknek
tippelte őket, akik elég fontosak ahhoz, hogy beléphessenek az
Erődbe, de alacsony rangjuk miatt a földszinten nem kaphatnak
helyet. Egyetlen szegény embert se látott.
Több száz szempár szegeződött rá. Érezte a tekintetek súlyát,
és érezte a távolságot; több ezer mérföldet önmaga és a tömeg
között. Vajon Elyssa királynő is ilyen egyedül érezte magát?
Végül elvetette ezt a gondolatot, mert érezte, elméje még
mindig kapaszkodik az anyjáról alkotott elképzeléseibe.
A terem végén óriási emelvény állt, közepén pedig a trón,
mely még a fáklyák fényében is ragyogott. Tiszta ezüstből
készült, és úgy alakították ki, hogy a trón különböző részeit, az
oldalait és a háttámláját egyszerűen egybeolvasztották. A trón
ívelt hátsó része legalább tíz láb magas volt, rajta az Átkelés egy
jelenetét ábrázoló, vésett dombormű. Igazi műalkotás volt, de
mint a legtöbb Tear-dinasztia korából származó tárgyról, erről
se tudta senki, ki készítette – a trón letűnt idők néma
mementójaként magaslott az emberek fölé.
Mióta édesanyja meghalt, jog szerint senki nem ülhetett ezen
a trónon, de Kelsea kicsit se lepődött meg, amikor
megpillantotta rajta nagybátyját. Alacsony, sötét hajú férfi volt,
szakállát göndöríttette. Kelsea-nek már a városon átutazva
feltűnt ez a divat, és már akkor se tetszett neki. Nagybátyja a
szakállában babrált, szoros gyűrűkben csavarta fel mutatóujjára
a szőrtincseket. Egy bíborszínű, testhez simuló kezeslábast
viselt, arca sápadt volt, és püffedt, szemei mélyen ülők, az orra
vörös színe mértéktelenségről árulkodott. A bőre már csúnyán
megereszkedett.
A nagybátyja közömbös tekintettel nézte Kelsea-t. Ravasznak
tűnt, de korántsem bátornak. Íme, itt a férfi, aki éveken át
próbálta megöletni őt, és most mégsem félt tőle.
A kormányzó lábainál vörös hajú nő ült, mozdulatlanul
kucorgott az emelvény legfelső lépcsőfokán. Maga elé meredt,
de üres tekintete dacára is különös szépség volt. Tökéletesen
ovális arc, teljesen szimmetrikus, finoman felfelé ívelő orr és
széles, érzéki száj. Puha, kék gézruhát viselt, vékonyat, mely
szinte teljesen látni engedte karcsú és finom alakját. A géz a
mellbimbóit sem rejtette el, a két sötétrózsaszín domborulat
átütött az anyagon. Miféle férfi fizet a nőinek, hogy kurvának
öltözzenek? A vörös hajú felnézett, mire Kelsea felszisszent. A
nő nyakában kötél volt, és nem csak lazán ölelte körül; a kötél a
húsába vágott, a nyaka feldagadt. A kötél másik vége fölfelé
kígyózott az emelvény lépcsőin, vége a kormányzó kezében
pihent.
Buzogány parancsára Kelsea testőrei megálltak az emelvény
előtt. Nagybátyját saját testőrei vették körbe, de egy pillantás
elég volt ahhoz, hogy Kelsea érzékelje a valódi testőrök és a
fizetett zsoldosok közti különbséget. Nagybátyja emberei bő,
éjkék egyenruhát viseltek, testtartásuk ugyanolyan pökhendi és
hanyag volt, mint uruké. Amikor a pillantásuk találkozott,
Kelsea némi meglepetéssel konstatálta, hogy mindkettőjüknek
egyforma mélyzöld szeme van. Talán ez az egyetlen dolog,
amiben hasonlítunk, gondolta Kelsea. A vér talán mégis
összeköt minket. De amikor tekintete visszatért a pórázra fogott
nőhöz a padlón, lüktetni kezdett a halántéka. Ez az ember nem
lehet a rokona, az egyszerűen nem lehet, sikoltotta
gondolatban. Kieresztette görcsbe rándult ökleit, és nyugalmat
erőltetett a hangjára.
– Üdvözöllek, bácsikám. Eljöttem, hogy megkoronázzanak.
– Köszöntöm a hercegnőt – válaszolta a nagybácsikája
fejhangon. – Természetesen látni akarjuk a bizonyítékot.
Tegnap az Erőd pázsitján feltűnt Kelsea-nek, hogy a nyaklánca
mintha boldogtalan lenne, ahogy felmutatta, viszketett tőle a
tenyere. Ez az érzés most fokozódott, mintha hangyák
mászkáltak volna a bőre alatt.
Feltartotta a nyakláncot, hogy a nagybátyja szemügyre
vehesse. Amikor a férfi bólintott, Kelsea megfordult, és a
teremben összegyűlt hatalmas tömegnek is felmutatta.
– Hol a kísérő ékszer? – kérdezte a nagybátyja.
– Az nem tartozik rád. Megvan az ékszer, amivel elküldtek, és
te ezt a bizonyítékot kérted.
Nagybátyja intett a kezével, mintha nem számítana.
– Természetesen, természetesen. És hol a jegy? – követelte
hirtelen a nagybátyja.
Kelsea fogait kivillantva elmosolyodott, felhúzta a ruhaujját, és
karját a fénybe tartotta. A forradás ebben a fényben nem volt
olyan csúnya, de egyértelmű volt, hogy csecsemőkorában
valaki izzó késpengét szorított a karjára. Kelsea előtt egy
pillanatra felvillant egy sötét szoba, a tűz, és az elkeseredett
csecsemő üvöltése, aki életében először tapasztalt meg valódi
fájdalmat.
Ki tette ezt velem? – gondolkozott el rajta. – Ki volt képes erre?
A forradás láttán a kormányzó szemmel láthatóan
megnyugodott, a vállai is lejjebb ereszkedtek. Kelsea kissé
meglepődött, hogy milyen könnyen tud olvasni ebben az
emberben. Csak mert rokonok lennének? De talán a nagybátyja
inkább csak meglehetősen egyszerű, kapzsi és falánk.
Bosszantotta, hogy nem tudja eldönteni, melyik eshetőséggel áll
szemben.
– A származásomat tisztáztuk – jelentette be Kelsea. – Jöjjön a
koronázás. Hol a pap?
 – Itt vagyok, úrnő – remegett meg mögötte egy vékony hang.
Kelsea megfordult, és magas, sovány férfit pillantott meg. Úgy
hatvanéves lehetett, a legközelebbi oszlopnál állt. Laza, dísztelen
fehér ruhát viselt, azon felszentelt papok egyenruháját, akik
nem léptek előre az egyházi ranglétrán. Arca egy aszkéta arca
volt, nyúzott és sápadt, haja és szemöldöke fakó, színtelen
szőke, mintha a sors még a pigmentet is sajnálta volna tőle.
Ideges, bizonytalan mozdulatokkal lépett közelebb.
– Ez ügyes volt, Lazarus – mormolta Kelsea.
A pap nagyjából tízlábnyira állt meg Kelsea testőreitől, és
meghajolt.
– Tyler atya vagyok, úrnő. Engem ért az a megtiszteltetés,
hogy a koronázását levezessem. Kérhetném a koronát?
– Ó – válaszolta a kormányzó. – Azzal akad egy kis probléma. A
húgom a halála előtt elrejtette, de nem sikerült megtalálnom.
– Jaj, dehogynem.
Kelsea számított valami hasonló, olcsó zagyvaságra. A korona,
bár kétségkívül szimbolikus, nagyon is fontos tárgy; Kelsea még
soha olyat nem hallott, hogy bárki uralkodóvá válhatott volna
egy efféle giccses ékszer nélkül. A nagybátyja egyébként
valószínűleg minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a
koronát – és a saját fejére rakhassa. Ha nem találta meg, akkor
talán tényleg elveszett.
A papot a teljes kétségbeesés kerülgette. Hol Kelsea-re, hol a
kormányzóra nézett, keze remegett.
– Felség, ez probléma. Én… én nem tudom, hogyan
vezethetném le a szertartást korona nélkül.
 A tömeg mozgolódni kezdett. A teremben állók hangja furcsa
sustorgássá nőt. Kelsea hirtelen ötlettől vezérelve elnézett a pap
válla fölött, a sokaságot figyelte. A nőt, akit a szemével keresett,
nem volt nehéz megtalálni; spirálba csavart haja legalább
egylábnyira kiemelkedett a tömegből.
– Lazarus! Az a nő, azzal a szörnyű hajjal. A tiaráját akarom.
Buzogány az emberek sorait bámulta vad tekintettel.
– Mi a fene az a tiara?
– Az az ezüstizé a hajában. Te nem olvastál meséket?
Buzogány csettintett.
– Coryn! Mondd meg Lady Andrewsnak, hogy a Korona
megfizeti a veszteségét!
Coryn lesietett a lépcsőn, Kelsea pedig a paphoz fordult.
– Megteszi ez is, atya, amíg előkerül az igazi korona?
Tyler atya bólintott, ádámcsutkája idegesen ugrált. Kelsea
ráébredt, hogy a pap nem tud róla semmit, gondolhatja azt is,
hogy az egyház tanításai szerint nevelték, hogy istenfélő
uralkodó lesz belőle. A pap óvatosan előrelépett, és Kelsea
biztatóan rámosolygott:
– Megháláljuk szíves közreműködését, atya.
– Az enyém a megtiszteltetés, úrnő – válaszolta a pap, de
Kelsea félelmet sejtett higgadtsága mögött. Vajon a feljebbvalói
dühétől fél? Carlin Arvathról szóló leckéi jutottak eszébe, hogy
óvakodjon tőlük, mindig óvakodjon, bizalmatlanul méregette a
sápadt férfit.
– Hogy merészeli? – kiáltotta egy nő. Szavait pofon csattanása
követte. Kelsea tekintete Elston és Dyer közt ingázott, és látta,
hogy némi dulakodás alakult ki odalent; a tömeg hullámzása
közepette egy pillanatra elkapta Coryn tekintetét. Kezével épp
beletúrt a nő sűrű, fekete hajába. Majd szem elől tévesztette.
Elston remegett, és amikor Kelsea felnézett rá, feje vöröslött a
visszafojtott nevetéstől. Nem volt ezzel egyedül; apró
kuncogások hallatszottak mindenhol körülötte. Mhurn, aki
közvetlenül mögötte állt bal oldalon, teli szájjal röhögött. Ez
legalább adott egy kis színt fakó arcának. Buzogány még
türtőztette magát, bár szája széle meg-megvonaglott. Kelsea
sosem látta Buzogányt nevetni, mint ahogy most sem, mert egy
másodperc múlva már megnyugodott, és a galériát fürkészte.
Coryn végül előbukkant a tömegből a fejdísszel a kezében. Úgy
festett, mint aki keresztülgázolt a málnáson: az arca egyik
oldalán hosszú, csúnya karmolás, a másikon élénkpiros folt, és
elszakadt a ruhaujja is. Kelsea látta, ahogy Coryn mögött a nő
sértett büszkeséggel az ajtó felé indul, fején aprólékosan
kidolgozott frizurájának romjai.
– Lady Andrews-t elveszítettük – morogta Pen.
– Nem is volt rá szükségem – válaszolta Kelsea. Hirtelen dühös
lett. – Nincs szükségem senkire, aki ilyen frizurát visel.
Coryn átadta a fejdíszt a papnak, és elfoglalta helyét Kelsea
testőrei közt.
– Essünk túl rajta, amilyen gyorsan csak lehet, atya. Nem
szeretném önt se veszélybe sodorni.
A szavak megtették hatásukat; Tyler atya elsápadt, és harcias
pillantással nézett hátra. Kelsea egy pillanatra megsajnálta, azon
tűnödött, vajon hányszor hagyhatta el az Arvath falait. Carlin
szerint néhány pap egész életét a fehér torony falai közt éli le
kicsiny cellájában.
 A testőrök csapata arrébb lépett, így Kelsea le tudott térdepelni
az emelvény alján a trónnal szemben. A padló köve hideg volt,
és érdes, nyomta a térdkalácsát. Vajon meddig fog itt térdelni?
Testőrsége minden oldalról körbevette, egy részük a
kormányzóval, másik részük a tömeggel fordult szembe. Tyler
atya olyan közel ment hozzá, amennyire Coryn engedte. Úgy öt
yardra állt Kelsea-től.
Buzogány közvetlenül mögötte, a jobb vállánál állt, Mhurntől
jobbra. Kelsea hátrapillantva látta, hogy egyik keze a kardján, a
másik a buzogányon pihen. Ez utóbbi még mindig véres volt.
Buzogány arca veszedelmesen higgadt volt: íme a férfi, aki a
halállal cimborál, aki kihívja maga ellen, és várja, hogy az
megmutassa magát. De a testőrség többi része ideges volt, és
amikor egy nő tüsszentett a tömegben, a csapat fele előrántotta
a kardját.
Kelsea zafírja égetni kezdte a bőrét, koncentrált, hogy ne
nézzen a mellkasára. Tegnap az Erőd Gyepén szinte lyukat
égetett a mellén, ám ma reggel sebnek semmi nyomát nem
látta. Annyi mindent szeretett volna megtudni az ékkőről,
ugyanakkor a leglényegesebb a kő ereje volt, fontosabb minden
kérdésnél, minden elképedésnél. Ha lenézett volna, tudta, azt
látja, hogy gyönyörű kék fénnyel ragyog a bőrén.
Figyelmeztetőn. Mert valami itt történni fog.
Tyler atya motyogását nemigen hallhatták a jelenlévők,
legalábbis Kelsea szerint. Első hallásra Isten dicsőségéről,
valamint Isten és a birodalom kapcsolatáról monologizált, így
Kelsea egy darabig nem is figyelt oda. Átkukucskált az atya válla
fölött, de a tömeg mozdulatlan volt. Majdnem egészen hátul,
egy oszlop mögé rejtőzve megpillantotta Arlen Thorne
jellegzetes alakját szűk, kék egyenruhájában. Mint egy
imádkozó sáska a fal tövében. Üzletember – ahogy Buzogány
nevezte –, ami csak még veszedelmesebbé tette. Amikor
észrevette, hogy Kelsea figyeli, elfordult.
A pap a ruhája redőiből egy régi bibliát húzott elő, és elkezdte
felolvasni a Dávid király uralkodásáról szóló részt. Kelsea
elnyomott egy ásítást. Átrágta magát a Biblián; akadt benne pár
jó történet, és Dávid királyé is ilyen volt. De egy történet csak
történet. A régi könyv azonban gyönyörűséges volt, Kelsea le se
tudta venni róla a szemét, a lapok olyan hártyavékonyak voltak,
mint maga a pap.
Tyler atya közelebb lépett Kelsea-hez, egyik kezében a tiarát
szorongatta. Kelsea érzékelte, hogy testőrei ugrásra készen
állnak, és jobbról egy kard fémes siklását hallotta – kihúzták a
hüvelyéből. Tyler atya elnézett a válla fölött, és gyorsan hátrálni
kezdett – talán Buzogány arckifejezése miatt? –, aztán nem
tudta, hol tart a könyvben. Egy pillanatig keresgélnie kellett a
sorok között.
Akkor több dolog történt egyszerre. Egy férfi kiáltott a háta
mögött, és Kelsea hirtelen éles fájdalmat érzett a bal vállában.
Buzogány ledöntötte a földre és ráfeküdt, a testével védte. Egy
nő a közönség soraiban felsikoltott. Minden elsötétült.
Kardok csattogása hallatszott mindenfelől. Kelsea Buzogány
súlya alatt nyöszörgött, de azért megpróbálta előszedni a
csizmájában lévő kést. A másik kezével egy kés markolatát
tapintotta közvetlenül a lapockája felett. Mikor az ujjai
beleütköztek, éles fájdalom hasított végig a testén, le egészen a
lábujjáig.
Úristen, leszúrtak, döbbent rá. Buzogány nem fedezett rendesen.
– Galen! A galériára! A galériára! – üvöltötte Buzogány. –
Felfelé, tisztítsátok meg!
Hirtelen felugrott Kelsea-ről, ő pedig két lábra kínlódta magát,
és közben végre kést rántott. Körülötte küzdő férfiak. Buzogányt
épp három katona próbálta kardélre hányni. A nagybátyja
emberei voltak, sötét egyenruhájuk baljósan kéklett harc
közben.
Kelsea háta mögött kavargott a levegő, megperdült. Egy kard
közeledett a nyaka felé. Lebukott, támadója karja alatt
testközelbe siklott, és a bordái közé döfte a kését. Meleg
nedvesség fröccsent az arcába, be kellett csuknia a szemét, a vér
elvakította. A halott férfi rárogyott és a padlóra nyomta őt. A
hátából kiálló kés a padlónak ütközött, Kelsea-ben szétáradt a
fájdalom. Összeszorította a fogát, lelökte magáról a halottat, és a
ruhája ujjával megtörölte a szemét. A vér szétkenődött az arcán,
de nem érdekelte. Kihúzta támadója bordái közül a kését, és
nagy nehezen újra talpra állt. Vörös függöny ereszkedett a
szemére, mindent beborított. Valaki megragadta ép vállát, mire
ő vadul kaszabolni kezdett.
– Én vagyok, úrnő!
– Lazarus! – kapkodott levegő után.
– Mindenki! Vessük egymásnak a hátunkat!
Kelsea meglepetten látta, hogy a nemesek nem menekültek el,
rendezetett sorokban ácsorogtak az oszlopok között, az
emelvény tövében. Legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy
legalább segítsenek. Aztán rájött, hogy még csak nem is őt
figyelik, hanem a küzdelmet, szemük mohón ugrál a harcoló
felek közt.
Ezeknek ez csak sport, esett le Kelsea-nek, és fordult egyet a
gyomra.
Kését felemelve igyekezett támadó pozíciót fölvenni. Most
nagyon jól jött volna egy kard, habár fogalma se volt róla,
hogyan kell használni. A pengéről bíborvörös vér csepegett,
ragacsos lett tőle a keze. A tizedik születésnapjára kapta ezt a
kést Bartytól. Aranyszínű dobozkában volt, melyet aprócska
ezüstkulcs nyitott. A doboz még most is a nyeregtáskájában van.
Most végre kipróbálta a kését, és Barty bizonyosan elégedett
lenne. Egy sötét árny vetődött elé.
Pen ugrott eléje, két kezében egy-egy kard. Ahogy a
kormányzó egyik testőre előtört, és megpróbált átjutni, Pen
ügyesen oldalra lépett, és könyékből levágta a karját, majd a
fegyvert mélyen a bordái közé szúrta. A férfi sikoltozni kezdett,
egyre élesebben, levágott karja pedig néhány lábnyival odébb a
kőpadlóra zuhant. Ő maga is a földre rogyott. Pen visszaállt
várakozó pozícióba, nem törődve a kardjáról csöpögő vérrel.
Mhurn egy pillanattal később csatlakozott hozzá, arca és szőke
haja merő vér volt. Amikor Mhurn hátranézett Kelsea-re, a
lánynak feltűnt, hogy arca még a szokásosnál is sápadtabb. Úgy
nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
Két férfi jelent meg Kelsea látóterének peremén, feléjük
fordult, és még jobban szorította késének csúszós markolatát.
De csak Elston és Kibb volt, két oldalról közrefogták. Az ő
kardjukról is vér csöpögött. Kibbnek a kezén egy seb tátongott,
mély volt, és vörös, olyan, mintha egy állat harapta volna meg,
de különben sértetlen volt. A kardcsörtetés kezdett csillapodni, a
harc elült. Kelsea megint a tömeget fürkészte, és észrevette,
hogy Arlen Thorne eltűnt.
Tyler atya az egyik közeli oszlophoz simult, bibliáját
mellkasához szorította, és az emelvény alján fekvő, vérző kék
egyenruhás holttestekre meredt. Úgy tűnt, mindjárt elájul, és
Kelsea megint megsajnálta. Fiatalon se lehetett valami erős, és
már benne járt a korban.
Össze kell szednie magát – szólalt meg egy hang hidegen a
fejében. – Gyorsan. Kelsea-t felrázta a hang acélossága. Milyen
különös, hogy a koronázása egyszerre volt üres gesztus és
sorsdöntő esemény. Lábai megrogytak, és Buzogánynak
támaszkodott. A kín úgy fúrta be magát a hátába, mint valami
óriási rovar. A nők akkor sikítanak, amikor valami fáj nekik –
visszhangoztak Barty szavai a fejében. – A férfiak akkor, amikor
haldokolnak.
Én nem fogok sikítani, semmiképp.
– Lazarus, tarts meg!
Buzogány a karja alá nyúlt, fölsegítette, hogy rá tudjon
támaszkodni.
– Ki kell húznunk a kést.
– Még nem.
– Sok vért fog veszíteni, úrnő.
– Ha kihúznánk, még többet veszítenék.
Buzogány futólag szemrevételezte a sebet, kiszaladt minden
szín az arcából.
– Mi az?
 – Semmi, úrnő.
– Mondd már!
Buzogány nyelt egyet.
– Nagyon mély a seb. Előbb vagy utóbb el fog ájulni.
– Akkor pofozz fel!
– Az életére vigyáznék éppen, úrnő.
– Az életem és a trón egy és ugyanaz – válaszolta Kelsea
rekedten. És így volt, bár igazából csak most tudatosult benne.
Megmarkolta Buzogány vállát, és a nyakában függő zafírra
mutatott. – Már csak ez vagyok, nem több és nem kevesebb.
Érted?
Buzogány megfordult, Galennek kiabált, aki még a galérián
küzdött. Két kék ruhás test zuhant át a korláton, és érkezett
nedves cuppanással a kövekre. A jelenlévők felkiáltottak, és
hátrálni kezdtek.
– Óvatosan! – adta ki az utasítást Buzogány. – Szemetek a
tömegen! Kibb, szükséged van orvosra?
– Cseszd meg! – válaszolta Kibb évődve, de arca fehér volt, és
erősen szorította megsebzett kezét. – Én vagyok a gyógyító.
Nagybátyja szinte összes testőre holtan hevert az emelvényen.
Az övéi közül is sokan megsebesültek, de egyetlen szürke
egyenruhás se feküdt élettelenül a földön.
Ki dobhatta azt a kést?
A kormányzó a helyén maradt, és próbált közömbösnek
látszani, bár a szürke köpenyes testőrség tagjai közül négyen is
a torkának szegezték a kardjukat. Szeme idegesen pásztázta a
tömeget, és izzadság gyöngyözött ajka felett. Tudhatta volna,
ismerve testőrei nemtörődömségét, hogy a Kelsea elleni
gyilkossági kísérlet ostoba próbálkozás. Ki kellett volna várnia a
megfelelő pillanatot; hiszen tudatában volt a koronázás
fontosságának. Kelsea-nek a fájdalom egészen új, eddig
ismeretlen fajtája kezdett sugározni a karjából, és a háta vérben
úszott. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Megragadta egyik
testőrét, egy fiatalt, akinek a nevét se tudta.
– Hozd a papot!
A fiatal testőr kétkedő pillantást vetett rá, de ment, és
visszavonszolta Tyler atyát az emelvényhez. A pap elsápadt,
amikor meglátta a földön halomban heverő holtakat. Kelsea-ből
parancs bukott ki hidegen, hang, mely nem volt teljesen az övé.
– Folytassuk, atyám. Csak a legszükségesebbeket mondja!
Az atya bólintott, és a fejdíszt remegő kezébe fogta. Buzogány
segítségével Kelsea letérdelt. Tyler atya újra kinyitotta a bibliát,
és remegő hangon olvasni kezdett belőle. Kelsea nem is értette,
mit mond. A pap mögött megpillantotta a gyönyörű vörös hajú
nőt, aki szoborként ült ugyanabban a pózban az emelvény
lépcsőjén. Testét és arcát vér borította, kék gézruhája is átázott.
Nem mozdult, de életben volt; kék szemei vakon meredtek
ugyanarra a pontra a földön. Kelsea egy pillanatra becsukta a
szemét, majd felnézett. A hatalmas, boltíves mennyezet forogni
látszott a feje fölött.
A nyelvébe harapott, nehogy felordítson. Látása lassan
kitisztult, és meglátta a papot, aki közben eléje lépett a csukott
bibliával és a fejdísszel a kezében. Testőrei kivont karddal,
ugrásra készen álltak mellette. Tyler atya lehajolt hozzá. Szemei
tágra nyíltak a félelemtől, arca, akár a pergamen. Kelsea
szívesen megvigasztalta volna, elmondta volna neki, hogy
mindjárt vége.
De még nincs – suttogta valami csendesen, de határozottan a
fejében. – Még közel sincs vége.
– Felség – kérdezte, szinte bocsánatkérő hangon –, esküszik,
hogy a királyságért, a népért cselekszik Isten Egyházának rendje
szerint?
Kelsea kissé hörögve vette a levegőt, érezte, hogy valami nincs
rendben a mellkasában.
– Esküszöm, hogy a királyságért és a népért, a törvény szerint
cselekszem – suttogta.
Tyler atya habozott. Kelsea megpróbált levegőt venni, de
érezte, hogy mindjárt elájul. Balra dőlt, mire Buzogány nem túl
finoman megrázta. Ez alkalommal már nem tudta elnyomni
sikolyát. Ezt még Barty is megértette volna.
– Te törődj az egyházaddal, atya, én meg a birodalommal és a
néppel.
Tyler atya még mindig habozott, majd bibliáját a ruhája redői
közé rejtette. Arca lemondást és sajnálatot tükrözött, mintha a
távoli jövőben ennek a pillanatnak a következményeit látná.
Talán látta is. Kinyújtotta a kezét, és a fejdíszt Kelsea fejére
helyezte.
– Tear királynőjévé koronázom. Isten óvja a királynőt!
Kelsea becsukta a szemét, és megkönnyebbülve felsóhajtott.
Ez már maga volt az extázis.
– Lazarus, segíts fel!
Buzogány talpra állította, de a lábai kicsúsztak alóla. A férfi
hátulról a hóna alá nyúlt, úgy tartotta, mint egy rongybabát.
Megpróbálta nem nyomni a vállából kiálló kés markolatát.
– Látni akarom a kormányzót!
Buzogány óvatosan megfordította, így Kelsea szembekerült a
nagybátyjával. Szemei tompán, ostobán fénylettek. Kelsea
lassan, finoman nekidőlt Buzogánynak, úgy, hogy a kés nyele
érintette a férfi mellkasát. A fájdalom észhez térítette, de nem
eléggé; sötétség közelített felé, már ott feketéllett látómezeje
peremén.
– Szállj le a trónomról!
A nagybátyja nem mozdult, Kelsea minden erejét összeszedve
előrehajolt, hörgése visszhangzott a hatalmas teremben.
– Egy hónapot adok arra, hogy elhagyd az Erődöt. Aztán…
tízezer font vérdíj lesz a fejeden.
Hangja harsogott, a tömeg felmorajlott. Nagybátyja tekintete
páni félelemmel pásztázott körbe.
– A királyi család tagjára nem lehet vérdíjat kitűzni – szólalt
meg mögötte nyájas baritonján Thorne.
Kelsea tudomást se vett róla, a szavakat is alig tudta
kierőltetni.
– Én… egérutat adok neked. Most pedig szállj le a trónomról,
vagy Lazarus fog kidobni innen, és átlódít a várárkon. Meddig…
meddig bírod majd, mit gondolsz?
A nagybátyja pislogott, majd néhány másodperc múlva felállt
a trónról, és láthatóvá vált gömbölyű, puffadt hasa. A túl sok sör,
gondolta Kelsea. Istenem, alacsonyabb, mint én! Már mindenből
kettőt, majd hármat látott. Megbökte Buzogányt, aki azonnal
megértette jelzését, és felsegítette őt a trónra. Mintha egy fagyos
kövön ült volna. Kelsea billegett a jéghideg fémen, becsukta a
szemét, majd újból kinyitotta. Van még valami feladata, de mi?
És eszébe jutott a vörös hajú nő. Nagybátyja lebotorkált az
emelvény lépcsőjén, a kötél vége még mindig a csuklójára volt
csavarva. A nő nyakán a hurok egyre szorosabb lett, ahogy a
férfi távolodott.
– Dobd el a kötelet! – suttogta Kelsea.
– Dobd el a kötelet! – ismételte Buzogány.
A nagybátyja megfordult, és Kelsea most először látott gyilkos
dühöt a szemében.
– A nő az enyém! Ajándékba kaptam!
Körbenézett, de semmilyen segítségre nem számíthatott.
Testőrei nagy része halott volt, csak hárman vonszolták
magukat a nyomában, de még ők is vonakodtak ránézni. Arca
elfehéredett a dühtől, de Kelsea valami még rosszabbat látott
rajta: egy olyan ember döbbenetét, aki nem érti, miért
történnek vele ezek a szörnyű dolgok. Elejtette a kötél végét, és
a kijárat felé rohant.
– Ő az enyém – kiáltotta panaszosan.
– A nő velünk jön! Elston, gondoskodj róla!
– Felség!
– Lazarus, vigyél ki innét, kérlek! – lihegte Kelsea. Már alig
kapott levegőt. Buzogány és Pen vitatkoztak egy kicsit valamin,
de aztán mindketten mellé léptek, kezüket összekulcsolták,
hogy Kelsea ráülhessen. A frissen koronázott uralkodó most
igen hálás volt ezért, így sokkal méltóságteljesebben hagyhatta
el a termet, mint ha valami zsákként cipelték volna ki.
 Testőrei gyorsan köréje gyűltek, és megtisztították az utat az
emelvénynél és a teremben. Kelsea-t zavarta, hogy a tömeg így
látja őt, véresen és elgyengülve. Elhaladtak egy vörös
bársonyruhás nemes hölgy mellett, a ruhája színe csak úgy
ragyogott a félhomályban. Carlin is szerette ezt a színt. Kelsea
feléje nyújtotta a kezét.
– Kemény út lesz – suttogta.
De a nő túl messze állt, hogy megérinthesse. Az arcok
összemosódtak; egy pillanatra azt hitte, hogy Kísértetet látja, de
ezt biztosan csak képzelte. Még egyszer tehetetlenül kinyújtotta
a kezét.
– Uram, sietnünk kell – mormolta Pen.
Buzogány mordult egyet, meggyorsították lépteiket, át a dupla
ajtón, és a széles előcsarnokba értek. Kelsea most már érezte
saját vérének a szagát, émelyítő volt, és hihetetlenül erős.
Minden érzékszerve összezavarodott. A fáklyák fénye tűző
napként szúrt a szemébe, de amikor Buzogányra sandított, arcát
elnyelte a homály. A testőrök motyogtak, de suttogásuk
fülsiketítő volt. Kelsea egy árva szót sem értett belőle. A fejdísz
lecsúszni készült a fejéről.
– Elveszítem a koronámat – motyogta. – Le fog esni.
Buzogány megfeszítette a karját, hogy megtámassza Kelsea
hátát. Az egyik falon megérintett valamit, amit Kelsea nem
látott, és legnagyobb elképedésére kinyílt egy titkos ajtó előttük.
– Nem, ha rajtam múlik, úrnő.
– És ha rajtam – visszhangozta Pen.
Ahogy a sötét átjáróba fordultak, Kelsea érezte, hogy egy
gondoskodó kéz megigazítja a koronát a fején.
 7. fejezet

GYŰRŰZŐ VÍZ
A megkoronázását követő öt napban Glynn királynőt senki se látta az Erődben.
Az idő nagy részét eszméletlenül töltötte, miután a sebéből kihúzták a kést.
Majdnem elvérzett. Élete hátralévő részében a hátán viselte a sebhelyet; ez volt
az a híres-hírhedt forradás, ami miatt kiérdemelte „a forradásos királynő”
elnevezést, nem pedig a karján lévő miatt, mint sokan gondolják.
De míg a királynő aludt, a világ nem állt meg.
Tear korai történelme

MERWINIAN ELBESZÉLÉSE ALAPJÁN

MÁSNAP , AMIKOR THOMAS FELÉBREDT, remélte, hogy a koronázás

csak rossz álom volt. A végsőkig kapaszkodott a gondolatba,
hátha akkor valóra is válik, de tudta, hogy minden hiába.
Valami nagyon félrecsúszott.
Először is Anne aludt mellette, manikűrözött kezeit párnája alá
dugta. Csak Marguerite-tel szokott együtt aludni. Anne csak
silány utánzata volt Marguerite-nek, alacsony és kövérkés, haja
kócos vörös csigákba göndörödött. Marguerite haja bársonyos,
borostyánszínű zuhatag. Anne-nek szebb szája volt, de akkor
sem ő volt Marguerite. Thomasnak zúgott a feje, a másnaposság
dörömbölt a halántékán. Marguerite elvesztése határozottan
része volt a problémájának.
A másik oldalára fordult, és fejére húzta a párnáját,
megpróbálta elnyomni az ajtaja felől érkező zajokat. Mintha
valaki dobozokat tologatna odakint; motozás, topogás,
képtelenség volt visszaaludni tőle. A párna ráadásul csak
felerősítette feje zúgását, végül elhajította. Hosszan átkozódott,
csengetett Pine-ért, majd az ágytakarót a fejére húzta. Pine majd
elrendez mindent odakint.
Eszébe jutott; a lány magával vitte Marguerite-et. Azt az egy
dolgot ragadta el tőle, mely nélkül nem élhetett. Pont őt vette el.
Volt egy röpke pillanat, a megkönnyebbülés pillanata, amikor az
egyik testőr elengedte a lány hátába fúródó kést, ő pedig
összerogyott, de aztán végignézhette, ahogy összeszedi magát,
és miközben elvérzik, azért is végigcsinálja a koronázást. Az
abszolút akarat megtestesülése volt. Elvitte Marguerite-et, és
most ő fog vele aludni minden éjjel! És hogy zúg a feje, mintha
valaki harangozna odabenn.
Talán van némi remény. A lány ugyanis nagyon sok vért
veszített.
Percek teltek el, és Pine még mindig nem volt sehol. Thomas
lehúzta fejéről az ágytakarót, és újból csengetett. Anne
mocorgott mellette. Eléggé kellemetlen lehetett a kinti zaj, ha
még Anne-t is felébresztette; tegnap éjszaka három üveg bort
ittak meg, pedig Anne egyáltalán nem bírta az italt.
Pine nem jött.
Thomas lerúgta magáról a takarót, és káromkodott még egyet.
Többször is megjutalmazta Pine-t egy-egy nővel a sajátjai közül,
de ezek szerint Pine nem az a fajta ember volt, aki megelégszik
azzal, amit kínálnak neki.
Élve nyúzatom meg. Thomas végre rábukkant a köntösére a
sarokban egy kupac alján, de a selyemöv beleakadt valamibe,
ezért rángatni kezdte, és kirántotta a helyéről. Még
hangosabban kezdett szentségelni. A lányra nézett, aki épp most
fordult a másik oldalára és húzott párnát a fejére.
Köntösbe bújt, összefogta maga előtt. Ha Pine időnként venné
a fáradságot, és elpakolná a ruhákat, most nem volna erre
szükség. Ha egyszer megtalálja, komolyan el fog beszélgetni
vele. Vagy valami hasonló. Miféle dolog az, hogy nem válaszol a
hívására, szennyesruha-hegyek hevernek mindenhol… És hogy
még a rum is elfogyott néhány nappal ezelőtt? Lakóhelye a
káosz martaléka, ráadásul a lehető legrosszabbkor. Kelsea
arcára gondolt, arra az ovális arcra, mely bármelyik
parasztasszonyé lehetne New London utcáin. De a szeme
macskazöld volt, pont, mint az övé, és jeges rettegés töltötte el a
pillantásától.
Lát engem, gondolta tehetetlenül. Mindent lát.
Persze nem láthat mindent, találgathat, de mindent nem
tudhat. Thorne, aki általában minden eshetőségre fel van
készülve, bizonyára működésbe léptette számtalan terve
egyikét, hiszen igen sokat bukhat a lány megjelenésével. Thorne
sosem titkolta Thomas iránti megvetését. Csak a
legszükségesebb dolgokat közölte vele, hogy eljátszhassa
szerepét. Most látja csak, mi mindenre gondolt Thorne, hogy a
lehető legkevesebb kockázatot vállalja. Thomas testőrei
hajtották végre Thorne tervét; az összeírás egyetlen emberét
sem avatták be a lány elleni merénylet tervébe. Thorne-t senki
se keverheti bajba, csak Thomas, akire immár a gyanú árnyéka
vetül.
 Hasát nem érte körbe a köntös. A legjobb, amit tehetett, hogy
összefogta a hasa és az ágyéka fölött. Hat hónapja, mikor ezt a
köntöst megrendelte, még nem volt ilyen kövér. Mióta tudta,
hogy a lányt senki se fogja időben kinyírni, csak evett, evett…
Még a Cadennek se sikerült kiiktatni a lányt, pedig még sosem
vallottak kudarcot.
Thomas az ajtó felé indult. Ha Pine a csengőről nem is vesz
tudomást, az üvöltésére rohanni fog. A kormányzó szállása nem
volt olyan fényűző és hatalmas, mint a Királynői Szárny,
hangját ezért bárhonnan hallani lehetett. Thomas egyszer
kísérletet tett a Királynői Szárnyba való beköltözésre, de Carroll
és Buzogány szabotálták a tervét. Ekkor döbbent rá, hogy
mindnyájan ott vannak; a királynő testőrségének minden tagja
ott él még mindig, és ápolgatják a hiú reményt, hogy a királynő
egy nap visszatér. Ráadásul új tagokat is toboroztak. Buzogány
mélyre nyúlt Tear mocsarába, és előhúzta Pen Alcottot, aki
olyan jól bánt a karddal, hogy a Caden tárt karokkal várta volna,
de félpénzért felcsapott testőrnek. Thomas többször is
megpróbálta Alcottot elcsábítani, próbálkozott más tagokkal is,
de egyikőjük sem adta be a derekét, és a lány megkoronázásáig
nem is értette, miért. Semmiben sem hasonlított rá vagy
Elyssára.
Az apja lánya – gondolta Thomas keserűen. Elyssának három
abortusza is volt (Thomas persze tudott róluk); ugyanolyan
szétszórt volt a védekezés terén, mint minden másban is. De az
utolsóra már nem tudta rábeszélni, pedig éppen ez a vetélés lett
volna a legfontosabb. Az utolsó években Elyssa már rettegett az
orvostól, gyilkost látott benne. Még Thomas is kénytelen volt
elismerni, hogy a műtét alatt gyerekjáték lehet egy asszony
életét kioltani, de ettől csak még keserűbb lett a szája íze.
Mennyire jellemző volt Elyssára, hogy három korábbi magzatot
minden aggály nélkül kikapartatott, aztán éppen azt, amelyik
igazán gondokat okozhat, hirtelen jött ostobaságok miatt
megtart. Pine tegnap jelentette, hogy a lány már beköltözött a
Királynői Szárnyba, testőrökkel vette körül magát, és a
nagyajtót is bezáratta. Kész, végleg elszállt Thomas minden
esélye, hogy valaha is bevegye Elyssa régi lakosztályait.
Thomas ennek ellenére kényelmes életet élt. Szállása elég
nagy volt a testőrei és a szeretői számára is, és rengeteg szolgát
is készenlétben tudott tartani. A hely fénye már nem volt a régi,
amikor beköltözött ide, de feldobta kedvenc festője, Powell
festményeivel. Pine is hozott néhány sűrű aranyfestékkel
készített képet, egészen jól néztek ki, és kis pénzből igazi
fejedelmi lakosztályt rittyentettek. Még a Vörös Királynőtől is
kapott ajándékokat; ezek díszítették a termeit. Egy meztelen nő
tömör ezüstszobrát, mélyvörös bársonydrapériákat és egy
színarany edénykészletet rubinberakásokkal. Ez az utolsó
ajándék annyira tetszett neki, hogy minden áldott este abból
vacsorázott. Időről időre persze elővette a kínos érzés, hogy a
Vörös Királynő éppen úgy használja őt, ahogy a teari nemesek
az intézőiket. Ő csak a pufferközeg volt, az igazán hatalmasok és
a tökéletesen jelentéktelenek közötti áthidaló, közvetítő. Őt
gyűlölte egész Tear, mivel Elyssa se volt már, csak ő, egymaga.
Ha a teari szegények valaha fellázadnának, nyilvánvalóan
csakis az ő fejét követelik majd, és a Vörös Királynő készséggel
meghozza az áldozatot, ahogy a nemesek is elbarikádozzák
magukat a váraikba, intézőikkel, a csőcselék meg csináljon, amit
akar. Néha ettől a lehetőségtől is viszketett a bőre, de persze a
teari szegények lázadása nevetséges képtelenség volt akkor is.
Minden energiájukat elvitte, hogy a betevő falatot kajtatják.
Kitárta az ajtót, szemébe vakítón tűzött a fény, és az ismerős
szobában elé táruló kép hirtelen felrázta a félálomból.
Az első, amit megpillantott, az aranyedények voltak. Épp az
Erőd egyik fehér ruhás szolgálója pakolta őket – nem túl
óvatosan – egymás hegyére-hátára egy tölgyfa dobozba. Az Erőd
szolgálóinak különben nem volt bejárásuk a kormányzó
magánlakosztályába, mert mindent, ami nem volt lerögzítve,
elloptak. Most mégis itt volt egy, és igen szorgosan pakolt.
Egymásra stószolt aranytányérokat emelt föl és dobott
visszhangzó robajjal a dobozba. Thomas megborzongott.
De történt valami más is. A vörös bársonydrapéria eltűnt,
leszedték a keleti falról. Az ablakok tárva-nyitva álltak, napfény
ömlött be rajtuk. Gyönyörű szobrai, melyek lakosztálya
távolabbi sarkát díszítették, szintén eltűntek.
És ott, a terem északi oldalán a sarokban úgy húsz hordó sör,
mellette pedig több tucat láda morti bor állt felhalmozva. Egy
másik szolgáló a whiskey-s üvegeket rakodta egy ládába.
Némelyikük igazi prémium minőség volt, a tavalyi, évente
szokásos whiskey-vásáron vette őket. A hordók mellett óriási
kocsi állt, egyértelműen azért, hogy a teljes alkoholkészletét
elszállítsák rajta.
Thomas még jobban szorította a köntöst, melynek szélei
kibújni igyekeztek ujjai alól, hogy kivillantsák nem túl
impozáns felsőtestét. Odasietett az egyik szolgálóhoz, aki az
aranyedényeket pakolta.
– Mit képzelsz te, mi a fenét csinálsz?
A szolgáló munkájából fel se pillantva bökött hátra a válla
felett a hüvelykujjával. Odanézett, és egy pillanatra megállt
benne az ütő. Coryn állt a söröshordók mögött, és szorgalmasan
jegyzetelt. Szürke köpenye nélkül is szó nélkül
engedelmeskedtek neki az Erőd szolgái.
– Ah! Egy királynői testőr! – kiáltott fel Thomas. Bárcsak
csettinthetne, de nem kockáztatta meg, hogy szétnyíljon a
köntöse. – Mi folyik itt?
Coryn elrakta a tollat és a papírt.
– A királynő parancsa. Mindez immár a Korona tulajdona, mi
pedig elvisszük.
– Hogyhogy a Korona tulajdona? Ez az én tulajdonom. Én
vettem!
– Akkor nem kellett volna az Erődben tartanod. Minden, ami
az épület falain belül van, a Koronáé.
– Én nem… – Thomas gyorsan keresni kezdett valami
kiskaput, mely a királyi családnak kedvezhet ilyen esetekben.
Valójában már gyerekként eléggé elhanyagolta a teari
törvények tanulmányozását, pedig akkor még elvárták tőle; a
kormányzás olyan unalmas téma volt. Az az ostoba Elyssa se
figyelt soha, mégis királynő lett belőle! Míg az emlékei között
kutatott, hogy valami frappáns érvvel gátat vessen az
eseményknek, pillantása a dobozban lévő aranyedényekre
esett.
– Azokat ne! Azokat ajándékba kaptam.
 – Ajándékba? Kitől?
Thomas összeszorította az állkapcsát. Köntöse megint szét
akart nyílni, így igyekezett több helyen megfogni, nem szívesen
mutatta volna meg Corynnak dagadt, fehér pocakját.
– A személyes dolgaidat, a ruháidat és a bőrcipőidet
megtarthatod, és a fegyvereidet is, ha vannak – mondta Coryn.
Kék szeme bosszantóan közömbös maradt. – De a Korona többé
nem fogja finanszírozni az életstílusodat.
– Akkor miből fogok élni?
– A királynő úgy rendelkezett, hogy egy hónapod van elhagyni
az Erődöt.
– És mi lesz a szeretőimmel?
Coryn arca továbbra is rezzenéstelen maradt, de Thomas
érezte a felé áradó megvetést.
– Szabad emberek, azt tesznek, amit akarnak. Megtarthatják a
ruháikat, de az ékszereiket már elkoboztuk. Ha bármelyikőjük
veled akar maradni, nyugodtan megteheti.
Thomas nem tudta, hogyan magyarázhatná el neki. Hogyan
élhetnének a szeretői vele az elképzelhető legnagyobb
szegénységben? Ha egyáltalán beleegyeznének. Marguerite
persze nem tenné, ő nehéz eset volt. De a napfény túlságosan
erősen tűzött, hogy tisztán gondolkodhasson. Mikor húzták szét
utoljára a függönyöket? Évekkel ezelőtt. A napfény átmosta a
szobát, szürke helyett minden fehér lett, láthatóvá váltak a falon
lévő repedések, melyeket soha nem javítottak ki, a foltos
szőnyegek, melyeket sosem tisztítottak meg. A sarokban egy
káró hetes árválkodott, mint egy hányódó tutaj Isten Óceánján.
 Atyaég, hány játékot játszottam végig anélkül, hogy ez benne
lett volna a pakliban?
– Egyik nőmet sem ütöttem meg soha – mondta Corynnak. –
Egyetlenegyszer sem.
– Nagyon helyes.
– Uram! – szólt az egyik szolgáló. – Pakolhatjuk az italokat?
– Csináljátok!
Coryn a kormányzóra nézett.
– Egyéb kérdés? – De elfordult, még mielőtt az válaszolhatott
volna, és elkezdte beszögezni az egyik ládát.
– Hol van Pine?
– Ha az inasodat keresed, nem láttam. Talán valami mással
van elfoglalva.
– Igen – válaszolta Thomas bólogatva. – Igen, korán reggel
leküldtem őt a piacra.
Coryn morrant egyet, mintha tudna valamit.
– Hol vannak a szeretőim?
– Fogalmam sincs. Rosszul viselték, hogy megszabadítottuk
őket az ékszereiktől.
Thomas összerezzent. Még szép, hogy rosszul viselték.
Mindkét kezével beletúrt a hajába, köntöséről meg is
feledkezett, és az szétnyílt rajta. Gyorsan odakapott, összefogta.
Az egyik szolgáló kuncogni kezdett, de mire odanézett, mintha
mi sem történt volna, mindannyian a rájuk bízott munkával
foglalatoskodtak megint.
– Bejelentkezem a királynőhöz, mihelyt ráérek – mondta
Corynnak. – Talán néhány nap múlva.
– Igen, talán.
 Thomas habozott, megpróbálta eldönteni, mennyire volt
fenyegetésíze ennek a beszélgetésnek, aztán megfordult, és a
női lakosztály felé vette az irányt, azt latolgatva, mit is mondjon
nekik. Petra és Lily biztosan új helyet keres magának, ők
majdnem olyan engedetlenek voltak, mint Marguerite. A
többieket talán maradásra bírhatja. Persze ahhoz pénzt kell
szereznie. Szerencsére számos nemes barátja akadt, akik majd
minden bizonnyal a segítségére sietnek, addig meg
meghúzhatja magát az Arvathban. A Szentatya soha nem
merészelné elküldeni, amennyi aranyat az elmúlt évek során
juttatott neki. Még akár a Vörös Királynő is szívesen támogatja,
ha garantálja, hogy csak napok, esetleg hetek kérdése, hogy
visszaszerezze a trónt.
A női lakosztály társalgójában ételmaradék és papírdarabok
hevertek szerteszéjjel. A szekrény nyitva, a fiókok kihúzva,
szétszórt ruhák mindenütt. Mikor érkezhetett Coryn, hogy itt
már el is végezte a munkát? Biztosan korán reggel, talán pont
miután Thomas elment lefeküdni.
Pine engedte be, döbbent rá Thomas. Az a szemétláda eladott
engem.
Csak Anne volt a lakosztályban. Nyilván akkor kelt föl, amikor
ő Corynnal beszélt, és mostanra már majdnem teljesen
felöltözött, göndör vörös fürjeit ügyesen a feje tetejére tűzte.
– A többiek hol vannak? – kérdezte Thomas.
Anne vállat vont, és gyors, ügyes mozdulatokkal elkezdte
befűzni a ruhája hátát. Még egy felfedezés, hogy Thomas
becsapva érezze magát: miért is kellett öltöztetőket fizetnie?
Hiszen tökéletesen be tudja fűzni maga is a ruháját.
 – Ez meg mit akar jelenteni?
– Azt, hogy én ugyan senkit se láttam.
Anne elővett egy bőröndöt, és pakolni kezdett.
– Mit csinálsz?
– Pakolok, de valaki elvitte az ékszereimet.
– Elvették – válaszolta Thomas lassan. – A királynő vette el.
Leereszkedett a legközelebbi kanapéra, és a nőt bámulta.
– Mit csinálsz? Egyikőtöknek sincs hová mennie.
– Dehogy nincs.
Ahogy megfordult, Thomas ugyanazt a megvetést látta
megcsillanni a szemében, amit Corynéban is. Gyerekkori
emlékek árasztották el, de elnyomta őket magában. Ez nem sok
jót jelentett; nem voltak jó emlékei a gyerekkoráról.
– Hová mész?
– Lord Perkinshez. Néhány hónapja ajánlatot tett nekem.
A nyomorult! Thomas rendszeresen pókerezett Lord
Perkinsszel, és havonta egyszer meghívta vacsorára. Akár Anne
apja is lehetne!
– Miféle ajánlatot?
– Olyat, ami csak rá és rám tartozik.
– A többiek is oda mentek?
– Nem Perkinshez.
Anne hangjából büszkeség csengett.
– Csak nekem tett ajánlatot.
– Ez csak ideiglenes. Néhány hónap, és megint én ülök a
trónon. Akkor mindannyian visszajöhettek.
Anne úgy nézett rá, mint egy csótányra. Feltartóztathatatlanul
törtek a felszínre az emlékei, bármennyire is küzdött ellenük.
Az anyja nézett rá mindig így. Thomas és Elyssa együtt jártak
iskolába, és a tanulás mindkettőjüknek nehezen ment, de Elyssa
kissé jobb felfogású volt, így neki kellett folytatnia a kormányzói
feladatok elsajátítását, míg Thomas tizenkét évesen abbahagyta
az egészet. Egy darabig az anyja még próbálkozott vele, próbált
beszélni neki a politikáról, a királyság helyzetéről, a
mortmesne-i ügyekről, de Thomas kevés volt a megértésükhöz.
Pedig elvárták tőle, hogy ösztönösen megértse azokat, és a
megvetés az anyja szemében egyre intenzívebbé vált.
Beszélgetéseik elmaradoztak, és már csak ritkán találkozott
vele. Azt tehetett, amit akart; alhatott egész délután, és
áttombolhatta az éjszakákat a Rihesben. Évek óta senki se nézett
rá ilyen nyílt undorral, de most megint megtörtént, és megint
kicsinek érezte magát, ahogy egész gyermekkorában.
– Te tényleg nem érted? – kérdezte Anne. – Felszabadította a
rabszolgákat, Thomas. Akár még trónra is kerülhetsz, nem
tudhatom. De egyikünk se fog visszajönni.
– Nem voltatok rabszolgák! Mindenből a legjobbat kaptátok!
Úgy bántam veletek, ahogy nemes hölgyekkel illik. Sosem
kellett dolgoznotok.
Anne felvonta a szemöldökét, arca elsötétült, hangja szinte
csattant.
– Nem kellett dolgoznunk? Pine hajnali háromkor ébresztett,
hogy vársz. A lakosztályodba kellett mennem, és a kedvedért
kinyalnom Petra pináját.
– Fizettem érte – suttogta a kormányzó.
– A szüleimnek fizettél. Igen, szép summát fizettél a
szüleimnek. Tizennégy éves voltam, még túl fiatal ahhoz, hogy
tudjam, mi történik velem!
– Fizettem az ételedet, a ruháidat. A minőségi ruháidat! Az
ékszereidet!
Anne most már ténylegesen átnézett rajta. Pont így nézett rá
Arla királynő, az Igazságos, élete utolsó tíz évében, bármit tett is.
Láthatatlan volt.
– El kellene hagynod Teart! – jegyezte meg Anne. – Nem vagy
már biztonságban.
– Micsoda?
– Buzogány a testőrök kapitánya, Coryntól tudom.
– És?
– Megpróbáltad megöletni a királynőt. A helyedben
szélsebesen elhagynám az országot.
– Ez csak ideiglenes.
Ez nem tűnt fel senki másnak? A lány Thorne és Mortmesne
ellenében! Thomas szívből utált kormányozni, de a Halál-
szerződést még ő is olvasta. A záradék értelmében hét nap
múlva már számolhatnak a következményekkel. Ha a
szállítmány nem érkezik meg Demesne-be… nos, azt el se tudja
képzelni. A Vörös Királynőt még sosem látták tombolni, még
akkor is retteg tőle mindenki, amikor nyugodt. Hirtelen
kísértetiesen valóságos kép jelent meg Thomas lelki szemei
előtt; az Erőd falai körül cirkáló morti sólymok, melyek
valamire nagyon vadásztak.
– A hónap végére a királynő feje már Demesne falára lesz
tűzve.
Anne megvonta a vállát.
– Ha te mondod.
 Keresztülvágott a szobán, kivett még egy halom ruhát a
komódból, aztán felvett egy hajkefét a földről. Átlagos mozdulat
volt, mégis sütött belőle az elutasítás. Már értette, mit jelent a
nyitva hagyott komód. Mind elhagyták őt, elvitték a ruháikat. Ó,
hogy kihasználták!
Talán Anne-nek van igaza. Mortmesne-be kellene mennie, és
kegyelemért könyörögnie a Vörös Királynőnél, aki sajnos rég
megunta már őt; könnyen lehet, hogy egyszerűen hóhérkézre
adja. Egy próbát talán megérne. De hogyan hagyhatná el az
Erődöt, hogy indulhatna útnak? Kísértet odakint lófrál, és
mindent tud, mindent megérez. A bástya kőfalai csekélyke
védelmet nyújtottak ellene, Kísértet pont úgy járt-kelt a falak
közt, mint a neve sejteni engedte. De itt még mindig jobb volt,
mint máshol, mint kint a nyílt terepen. Ha csak kitenné a lábát
innen, és a morti határ felé indulna, Kísértet tudná. Ebben biztos
lehetett, mint a saját nevében. Mindegy, hány testőre kísérné.
Egy éjszaka kinyitná a szemét, és az ő arcát látná maga fölött,
azt a szörnyű maszkot.
Ha maradtak egyáltalán testőrei. A csapat egyik felét
lemészárolták, amikor megpróbálták megölni a lányt. De még
senki se kopogtatott a letartóztatási paranccsal. Nagy szerencse;
talán azt hitték, hogy a testőrei privát összeesküvése volt, neki
semmi köze hozzá. Visszagondolva Coryn teljesen közönyös
hangjára, Thomas rájött, hogy nem biztos, hogy erről van szó.
Talán egyszerűen csak nem törődnek vele.
Anne lezárta a bőröndjét, majd futó pillantást vetett magára a
tükörben. Thomas szinte meztelennek látta az ékszerei nélkül,
de a lány elégedettnek látszott; a füle mögé igazított egy
rakoncátlan hajfürtöt, elmosolyodott, felemelte a bőröndjét, és
felé fordult. Tekintete szinte átsütött rajta. Thomas azon
töprengett, hogyan nem vette eddig észre ezt gyönyörű,
bársonykék szemet.
– Nem bántottalak – emlékeztette a lányt. – Soha, egyszer sem.
Anne elmosolyodott. Barátságos, vasárnapi mosoly volt, mely
nem leplezte a szája szegletében megbúvó keserűséget.
– Ruhák, ékszerek, ételek és arany, és azt gondolod, hogy
megfizettél. Nem, Thomas, nem, távolról sem. De most majd
megfizetsz.

Tyler atya bekapta az utolsó falat csirkét, és reszkető kézzel tette
le a villát. Meg volt rémülve. Vacsora közben kapta az idézést,
mikor épp a puhára sütött szárnyast eszegette. Tylernek
különben se volt kifinomult ízérzékelése, de az elmúlt két
napban csak megszokásból evett, nem is érezte az ízeket.
Először fellelkesült. A nagy eseményekbe eddig sosem volt sok
beleszólása, élete is meglehetősen eseménytelen volt. Az
Almont-síkságon nőtt fel egy paraszt fiaként. Hat testvére volt,
és amikor betöltötte a nyolcadik évét, az apja egy tized fejében
odaadta őt a helyi papnak. Tyler nem neheztelt ezért; egy
gyerek volt a sok közül, és úgysem volt soha elég étel
mindannyiuknak.
Alan atya, a helyi pap jó ember volt. Szüksége volt egy
asszisztensre, mert köszvény kínozta. Megtanította Tylert írni és
olvasni, tőle kapta az első bibliáját. Tizenhárom évesen segített
Alan atyának megírni a prédikációit. A gyülekezetük nem volt
nagy, talán harminc családból állt, de az atya nem tudott
mindnyájukhoz ellátogatni. Ahogy a köszvénye romlott, Tyler
fokozatosan vette át az atya ügyeit, végiglátogatta a családokat
és meghallgatta a gondjaikat. Ha valaki túlságosan öreg vagy
beteg volt ahhoz, hogy a templomban gyónjon, Tyler gyóntatta
meg, bár még nem volt felszentelve. Ez technikailag bűn volt, de
Isten bizonyára nem bánta, és persze a haldoklók sem.
Amikor Alan atyát New Londonba helyezték, magával vitte
Tylert is, így a képzését az Arvathban fejezhette be. Tizenhét
évesen felszentelt pap lett. Lehetett volna saját parókiája, de
feljebbvalói addigra már tudták, hogy Tyler nem alkalmas
lelkipásztori feladatok ellátására. Jobban szeretett kutatni, mint
az embereket; szeretett papírral és tintával dolgozni, így
számfejtő lett az Arvathban. A közeli parókiák tizedeit és
hűbérét könyvelte. Csendes munka volt. Egyszer ugyan a
bíboros megpróbálta saját parókiájának jövedelmét letagadni,
hogy aztán magára költhesse, és ez nagyjából egy hónapnyi
izgalmat okozott. De egyébként nyugodt munka volt, és
Tylernek sok ideje maradt olvasni. Tyler a könyveire pillantott a
jó teari tölgyből ácsolt tíz polcon, amire ráment egyévnyi
jövedelme. Az első öt könyvét egy asszony hagyta az egyházra
némi adomány kíséretében. Carlyle bíboros zsebre vágta az
adományt, de a könyvek nem érdekelték, Tyler atya asztalára
halmozta őket, hogy kezdjen velük, amit akar.
Akkor huszonhárom éves volt. Addigra többször is olvasta
már a Bibliát, de világi könyv még soha nem került a kezébe.
Most szórakozottan lapozott bele az egyikbe, de hamar
elragadta az olvasás, és olyan mohó örömmel lapozott egyre
tovább, mintha pénzt talált volna az utcán. Aznap vált végképp a
tudomány emberévé, még ha ez akkor nem is tudatosult benne.
De nem odázhatta tovább azt, aminek meg kellett lennie.
Kilépett kis cellájából, és végigcsoszogott a folyosón. Hét vagy
nyolc éve kínozza már ízületi gyulladás a bal csípőjében, bár
kivételesen nem a fájdalom késztette a vánszorgásra, hanem a
nemakarás. Jól végezte a munkáját, és az Arvathban kellemes
egyformasággal múltak az évek… egészen négy nappal
ezelőttig, amikor minden megváltozott.
A koronázást bénult rettegésben csinálta végig. A sors micsoda
perverz fintora vezethette Buzogányt éppen az ő ajtajához?
Tyler istenfélő pap volt, aszkéta, aki hitt Isten nagy művében,
mely az emberiséget átsegítette az Átkelésen. De szerepelni nem
szeretett. Évtizedek óta nem prédikált, és évről évre jobban
elmerült a könyvek világában. A múltban. Ha a Szentatyán
múlik, ő lett volna a legutolsó, akire a koronázási szertartást
bízzák, de Buzogány nála kopogtatott, és Tylernek mennie
kellett.
Az isteni mű része vagyok. A gondolat szinte a semmiből
érkezett, és rémisztő sebességgel tova is tűnt. Ismerte a Tear
Birodalom történelmét. Az Átkelés után William Tear nagy
szocialista víziója szinte azonnal hanyatlani kezdett, és Jonathan
Tear véres meggyilkolásával ért véget. A Raleigh-vérvonal vette
át az uralmat, de ők mások voltak, mint a Tearek. A maga
módján a Raleigh-k ugyanolyan ostobák és betegesek voltak,
mint Európa más uralkodócsaládjai az Átkelés előtti időkben.
Belterjesség és műveletlenség. Nem ismerték fel azt a tényt,
hogy az emberiség a saját hibáit éli és ismétli újra és újra. Tyler
tudta, hogy „a történelem maga a világ”. A jövő a múlt
tragédiáinak újbóli megtörténése.
A koronázáskor még nem tudott róla, mi történt az Erőd
Gyepén; visszavonultságáért és tanulmányaiért a jelennel
kapcsolatos tájékozatlanságával fizetett. Újabban viszont a
papok folyamatosan zaklatták, naponta többször kopogtattak az
ajtaján. Látszólag teológiai vagy történelmi kérdésekről akartak
beszélgetni, de valójában mind a királynő koronázásáról
szerettek volna hallani. Cserébe beszéltek a kisorsoltak
kiszabadításáról és a ketrecek elégetéséről.
Ma reggel Wyde atya kopogott be hozzá, miután kenyeret
osztott az Arvarth lépcsőjén sorakozó koldusoknak. Wyde
szerint a királynőt a koldusok már Igaz Királynőnek nevezik; az
Átkelés előtti Arthur-legenda női változata volt ez. Így nevezik
azt, aki megmenti az országot a veszedelmektől, és átvezeti
népét az aranykorba. Az Igaz Királynő alakja csak egy mese
volt, gyógyír a gyermekeiktől megfosztott anyák szívére. Wyde
szavaitól azonban még Tyler szíve is megdobbant, és hogy
könnyeit leplezze, gyorsan kinézett az ablakon.
Része vagyok Isten nagy művének.
Nem tudta, mit mondjon a Szentatyának. A királynő
megtagadta az egyházi hűségesküt, és Tyler tisztában volt ennek
a lépésnek a fontosságával. A kormányzó magánemberként
ugyan erkölcsi normák nélkül élt, hivatalosan mégis a Szentatya
szigorú ellenőrzése alatt állt, és rendszeresen adományozott az
egyháznak óriási összegeket. Még azt is megengedhette
magának, hogy magánkápolnát építtessen az Erődben. Ha egy
vándorszerzetes betévedne oda, és Luther ősi tanairól
prédikálna lelkes közönsége előtt, másnap örökre nyoma
veszne. Erről senki sem beszélt, de Tyler érzékeny ember volt,
jól ismerte egyháza gyengeségeit. Egyre visszavonultabban élt,
teljes szívéből szerette Istent, és arra vágyott, hogy ha eljön a
napja, könyveivel körbevéve haljon meg csendesen a saját
szobájában. Most azonban akarva-akaratlan nagy események
részesévé vált.
Tyler szíve vergődött szűk mellkasa szorításában, miközben a
Szentatya audienciájára csoszogott a hatalmas
márványlépcsőkön felfelé. Kezdett megöregedni, ráadásul
rettenetesen félt. A Szentatyával egyszer váltott eddig szót,
amikor az gratulált neki pappá avatása alkalmából. Mikor is
történt ez? Úgy ötven éve. A Szentatya is megöregedett, már
századik évéhez közeledett. Még Tearben is, ahol a gazdagok
általában sokáig éltek, kiemelkedőnek számított, hogy valaki
ilyen kort érjen meg. Betegségek kínozták; tüdőgyulladás, láz, és
valamiféle emésztési gyengeség, ami miatt el volt tiltva a
húsevéstől. Teste összeaszalódott ugyan, de szelleme friss
maradt; a kormányzót olyan ügyesen irányította évekig, hogy
az Arvathnak színarannyal fedett harangtornya lett, ami az
Átkelés óta hallatlan luxusnak számított. Még Cadarese-ben
sincs ilyen, pedig náluk virágzik az aranybányászat. Még ők se
tehették meg, hogy ennyit költsenek a templomaikra.
Tyler megrázta a fejét. A Szentatya bálványimádó. Talán mint
mindenki más is itt. Amikor az a lány visszautasította az
eskütételt, Tyler döntött, talán először egész életében. Tearnek
nem arra van szüksége, hogy a királynő hű legyen az
egyházhoz, mert az mohóságtól és kapzsiságtól fertőzött.
Tearnek egyszerűen csak királynőre van szüksége.
A szoba előtt, ahol az audienciát tartották, két ministráns állt
az ajtónál. Borotvált fejük és hiányzó szemöldökük ellenére is
menyétképük volt, akár a Szentatya többi szolgálójának.
Mindketten önelégülten mosolyogtak, miközben szélesre tárták
az ajtót.
Az üzenetük egyértelmű volt: bajban vagy.
Tudom, gondolta Tyler. Jobban, mint bárki más.
A küszöb átlépése után alázatos gesztusként csak a padlót
nézte. A Szentatyáról az a hír járta, hogy rosszul viseli, ha nem
mutatnak megfelelő tiszteletet iránta. A szoba padlója és fala
fehér mészkőből készült, és annyira fehér volt, hogy szinte
ragyogni látszott a napfényben. Túlságosan is meleg volt
odabent; egy tetőablak árasztotta a meleget, sehová se lehetett
elbújni előle. A Szentatya sokszor küszködött tüdőgyulladással,
és kifejezetten szerette a meleget. Tölgyfa trónja egy
emelvényen állt a szoba közepén, de Tyler megállt az emelvény
lábánál és várt. Fejét lehajtva tartotta.
– Ó, Tyler! Gyere közelebb!
Tyler fölment a lépcsőn, és gépiesen megcsókolta a Szentatya
kinyújtott kezén a rubinköves gyűrűt, aztán visszalépett a
második lépcsőfokra, és letérdelt. Bal csípője azonnal lüktetni
kezdett; a térdelés pokoli fájdalmat okozott a rossz ízületei
miatt.
Amikor felnézett, szánalom járta át a Szentatya iránt.
Valamikor jókötésű férfi volt, de mára egyik karja elsorvadt egy
pár évvel ezelőtti agyvérzés következtében, és
hasznavehetetlenül csüngött az oldalán. Ugyanezért féloldalas
volt az arca is, a jobb oldala lógott, mint egy vitorla szél nélkül.
Egy ideje az Arvathban az a hír járta, hogy a Szentatya
haldoklik, és Tyler el is hitte. A bőre pergamenszerűen átlátszó
volt; kopasz fején jól látszottak a kidudorodó csontok.
Összetöpörödött, majdnem akkora volt, mint egy gyerek, szinte
elveszett fehér bársonyruhájának redőiben. De most olyan
jóindulattal nézett Tylerre, hogy azonnal megnyerte magának.
Keserű szánalma azonnal szertefoszlott.
A Szentatya mellett Anders bíboros állt méltóságteljesen,
földig omló vérvörös selyemöltözékben. Tyler félt tőle. A
bíborosok ruhái régebben mindig szinte narancssárgák lettek az
olcsó piros színnek köszönhetően, amit a kelmefestők
használtak Tearben, de Anders ruhái igazi pirosak voltak, ékes
tanúbizonyságául annak, hogy az egyház, mint ahogy mindenki
más, a mortmesne-i feketepiacról szerzi be a callae-i
kelmefestéket. A klepetusán arany, kalapácsot formázó kitűzőt
hordott a kormányzó szodomitavadász-egységénél töltött idők
emlékezetére. Andersről mindenki jól tudta, milyen hévvel
gyűlöli a homoszexuálisokat, még az Arvathban is egyedülálló
volt ebbéli buzgalma, annyira, hogy közszájon forgott a pletyka,
hogy ő maga járta ki a kormányzónál a speciális fegyveres
egység létrehozását. Pár évvel ezelőtt ráadásul még többre
vetemedett: szabadidejében önkéntesként is elkezdett
közreműködni. Nagy botrány kerekedett belőle, hogy egy
bíboros fegyveres testületben is dolgozik, de Anders
hajthatatlan volt, éveken át együttműködött az egységgel. Tyler
nem értette, a Szentatya miért engedi, hogy azt a kitűzőt még
ma is viselje, noha egy ideje kilépett a testületből.
Anders bíboros jelenléte bajt jelzett. Negyvenhárom éves volt,
Tylernél több mint húsz évvel fiatalabb. Hatéves korában
hozták az Arvathba. Szülei istenfélő arisztokraták voltak, a
gyermeket már születésekor papnak szánták. Ügyeskedve,
mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül és igen gyorsan
lépkedett felfelé a ranglétrán. Huszonegy évesen ő számított a
legfiatalabb papnak, aki valaha New London püspökségének
tagja lett, és néhány évvel később kinevezték bíborosnak. Arca
mintha egyáltalán nem változott volna; akár egy darab fa, a
tinédzserkori pattanások mély hegeivel, szeme pedig olyan
fekete volt, mintha nem is lenne külön írisze és pupillája.
Andersre nézni olyan volt, mintha egy tölgyet nézne az ember.
Tyler korábban is találkozott már mindenféle pappal;
kapzsikkal, korruptakkal, még olyanokkal is, akiket rejtett,
perverz szexuális vágyak kínoztak, melyeket a Biblia tiltott és
kiátkozással büntetett. De amikor megpillantotta ezt a faarcot, a
jövendő Szentatya arcát, mely ugyanolyan közömbös
távolságtartással szemlélte az Isten művét, mint a gonosz
gaztetteit, Tyler igen kellemetlenül érezte magát. Nem kedvelte
a Szentatyát, még csak nem is bízott benne, de legalább
kiszámíthatónak érezte, vele együtt lehetett működni. Anders
bíboros már egészen más tészta volt, Tyler tartott tőle, mi
mindenre vetemedne, ha már nincs, aki visszafogja. A Szentatya
gyenge visszatartó erő volt, de hamarosan már ennyi sem lesz.
– Miben állhatok Őszentsége rendelkezésére?
A Szentatya kuncogott.
 – Azt hiszed, azért kérettelek ide, hogy történelemről
beszélgessünk, Tyler? Hát, nem. Mostanában rendkívüli
események részese lehettél.
Tyler bólintott, mert utálta a saját hangjában felcsendülő
szolgálatkész buzgóságot.
– Lazarus, a Buzogány hívatott, Őszentsége. Világosan közölte,
hogy most azonnal mennem kell, vagy küldjek magam helyett
egy másik papot.
– Buzogány valóban olyan látogató, aki már a jelenlétével is
félelmet kelt – válaszolta a Szentatya óvatosan. – És milyennek
találtad az új királynőnket?
– Tearben minden bizonnyal egyetlen lélek sincs, aki ne
hallotta volna a történetet, Őszentsége.
– A koronázás eseményeit már ismerem, Tyler. Több forrásból
is hallottam már. De most tőled szeretném hallani.
Tyler megismételte a királynő szavait, és látta, hogy a
Szentatya arcán sötét felhők gyülekeznek. Hátradőlt a székében,
tekintete töprengővé vált.
– Visszautasította az eskütételt.
– Igen, visszautasította.
Anders közbevágott.
– És te mégis végigcsináltad a koronázást.
– Példátlan helyzetbe kerültem, eminenciás uram, nem
tudtam, hogy mit tegyek. Erre vonatkozóan nincsenek
szabályok… mint ahogyan idő sem volt… és ez látszott a
birodalom szempontjából a legjobb döntésnek.
– Neked elsősorban Isten Egyházának érdekeit kellene szem
előtt tartanod, nem a birodalomét – válaszolta Anders. – A
birodalom és a nép problémája az uralkodóra tartozik.
Tyler csodálkozott. Szinte ugyanazt mondta, mint az új
királynő a koronázásakor, mégis teljesen mást jelentett, mintha
Anders valami ismeretlen nyelven beszélne.
– Ezzel én is tisztában vagyok, eminenciás uram, de ott nem
volt időm ezen gondolkodni, döntenem kellett.
Két feljebbvalója némán vizslatta. Aztán a Szentatya vállat
vont, és olyan szélesen elmosolyodott, hogy Tyler szíve szerint
lehátrált volna a lépcsőről.
– Most már semmit sem tehetünk. Sajnáljuk, hogy ilyen
szerencsétlen helyzetbe kerültél.
– Értem, Őszentsége – válaszolta Tyler. Csípője most már
tényleg lüktetett, ahogy arra csak egy ízületi gyulladás képes.
Gondolta, hogy engedélyt kér a Szentatyától arra, hogy felálljon,
de aztán elvetette az ötletet. Hiba lenne gyengének mutatkoznia
a két férfi előtt.
– A királynőnek új papra lesz szüksége. Timpany atya a
kormányzó embere volt, és a királynő elég okos ahhoz, hogy ne
bízzon meg benne.
– Igen, Őszentsége.
– A koronázásban betöltött szereped miatt te vagy a logikus
választás.
Ez a kijelentés semmit sem mondott Tylernek. Várt.
– Benned bízik, Tyler – folytatta a Szentatya. – Valószínűleg
jobban, mint bármelyikünkben. Ugyanis megkoronáztad az
eskü letétele nélkül.
Tyler rádöbbent, hogy a Szentatya komolyan beszél, és
megmakacsolta magát:
 – Nem választhatna valaki mást Isten Egyháza, Őszentsége?
Valakit, aki világiasabb?
Ismét Anders válaszolt.
– Mi itt mind Isten szolgái vagyunk, atya. Az Isten és az egyház
iránti odaadásod fontosabb, mint az, hogy megértsd Ceasar
szándékait.
Tyler lenézett a sarujára, a gyomra kavargott a rémálomtól,
amibe csöppent. Megrovásra számított, vagy hogy esetleg egy
ideig más feladatokat kell ellátnia. A kisebb szabályszegést
elkövető papok általában konyhai munkára kerültek, esetleg
mosogatniuk kellett vagy szemetet szállítani. Egy, a könyveivel
és a gondolataival szimbiózisban élő pappal azonban nem is
történhetett volna rosszabb, mint a királyi udvarhoz történő
kinevezés. Talán a legrosszabb, ami történhetett.
Talán a királynőnek nem is kell pap az Erődbe. Kiteszi a
szűrünket onnan, és az az istentelen kápolna a földdel lesz
egyenlővé.
– Szemekre és fülekre van szükségünk a trón közelében, Tyler
– folytatta a Szentatya megtévesztő nyájassággal. – Nem tette le
az esküt, és ez Isten Egyháza számára igen nagy kockázatot
jelent uralkodása alatt.
– Igen, Őszentsége.
– Jó. Közvetlenül nekem fogsz jelentést tenni bizonyos
időközönként.
Közvetlenül a Szentatyának? Tyler szorongása erősödött.
Anders az igazi csiszolt elme, aki a Szentatya és az egyház többi
része, valamint az ország más részei közt közvetít. Miért nem
Andersnek?
 Szinte rögtön megkapta a választ: a Szentatya Anderst
választotta utódjának, de bízni nem bízott benne.
Kígyóverembe estem – gondolta Tyler elszörnyedve –, és Isten
hagyta ezt.
– És miről kell, hogy jelentsek, Őszentsége?
– Az Erődben történő dolgokról, melyek érinthetik az
egyházat.
– De Őszentsége, a királynő tudni fogja! Nem bolond!
A Szentatya szinte felnyársalta a tekintetével.
– Az egyházhoz való lojalitásod mértékét a jelentések
részletessége mutatja meg. Megértetted?
Tyler megértette. Kémkednie kell. A szobája után vágyakozott,
a sok-sok könyve után, melyek mind ki voltak téve a Szentatya
súlyos érintésének. – Megértetted, Tyler?
Tyler bánatosan bólintott. Része vagyok Isten nagy művének,
gondolta.
– Jól van – nyugtázta a Szentatya halkan.

Javel szürke köpenyébe burkolózva lopakodott le a
kőlépcsőkön. Ha bárki látná, azt hihetné, hogy a testőrség tagja.
Legalábbis Javel ezt remélte. Valamikor régen jelentkezett
hozzájuk, még a karrierje kezdetén. De nem vették fel, így
átirányították a kapuőrökhöz. De a szürke köpeny még most is
nagy hatást gyakorolt rá, mint ahogy mindenkire, aki mellett
elhaladt az utcán, és akik gyors meghajlással üdvözölték. Javel
magasabbnak és dicsőbbnek érezte magát. Puszta illúzió volt, de
jobb, mint a semmi.
 A lépcsősor alján egy szűk sikátorban találta magát, ahol
fátyolszerű köd telepedett a feje fölé. Marokra fogta a kését, és
úgy folytatta az útját. A Rihes ezen részén az utcai lámpák már
évek óta nem működtek, és a holdfény épp csak átszűrődött a
ködön, homályos kék ragyogásba borítva a sikátort és elrejtve a
környék ragadozóit. Javelnél nem volt pénz. De errefelé az
orgyilkosok nem érdeklődtek efelől, mielőtt megtámadtak
valakit és a bordái közé állították a kést.
Két kutya morgott egy ajtónál. Valószínűleg csak a jelenlétét
jelezték, de Javel nem félt. Egész életében kapuőr volt, de
társaihoz hasonlóan az őrbódénál soha nem jutott beljebb az
Erődbe, mely maga volt a megtestesült titokzatosság.
Javel itt érezte otthon magát, a Rihes visszhangzó sikátorainak
labirintusában, a sötétségben és a boltívek hajlataiban, melyeket
úgy ismert, mint a saját tenyerét. Az egész terület a völgybe
szorult, és itt mindig összegyűlt a köd, így az emberek ide jöttek
intézni kétes ügyleteiket.
Javel a Süllyesztő összemázolt ajtajához érkezett. Hátranézett,
hogy meggyőződjön róla, nem követi senki, de a szürke köpeny
nyilvánvalóan megtette a hatását. Senki sem kezdett volna ki a
testőrség tagjaival, különösen most, amikor a szegények az új
királynőt védelmezőjükként ünnepelték. Még egy olyan
embernek is, mint Javel, akit többnyire hidegen hagyott a
közhangulat alakulása, igen feltűnő volt a változás. Dalok
kaptak lábra a városban a királynőről, nincstelenek hordái
rótták az utcákat, és a királynőt éltették fennhangon, s aki nem
akart rosszat magának, jobban tette, ha csatlakozott hozzájuk.
 A városiak se voltak józanabb életűek, mint bárki más,
beleértve Javelt is. Élvezték a hosszú, gondtalan éjszakákat, mit
se törődtek a holnappal. Hamarosan úgyis vége a bálnak. A
Halálsereg már mozgolódik, katonáik készülődnek,
öntödéikben éjt nappallá téve folyik az acélgyártás. Javel ha
Mortmesne-re gondolt, Allie-re gondolt; arcába hulló hosszú
szőke hajára aznap, amikor eltűnt. Mindennap egy újabb
részlet, egy újabb emlékfoszlány kínozta, letaglózta, és nem
szabadulhatott tőle. Ma Allie haja volt, szőke hajzuhataga, amely
a szobában borostyánszínű volt, a szabad ég alatt viszont arany.
Javel keze remegett, amikor benyitott a kocsmába. Bent várta a
whiskey – és ott volt Arlen Thorne is.
A Süllyesztő az iszákosok menedéke volt. Kicsi, ablaktalan
kalyiba olcsó, söráztatta fapadlóval, nem csoda, hogy az egész
odú bűzlött az élesztőtől. Nem ez a hely volt Javel kedvence, de
egy hozzá hasonló csóró nem válogathat. New London jobb
helyei hajnali egykor bezártak, ide bárki betérhetett, aki
hajnalhasadtáig akart inni. A kocsma kihaltnak tűnt, már
majdnem hajnali négy volt, és a nappal dolgozó munkások rég
hazavonszolták magukat. Csak azok voltak ébren, akiknek
komoly alkoholproblémáik voltak, esetleg mocskos üzelmeket
folytattak. Javel úgy érezte, rá mindkettő igaz. Damoklesz
kardja függött a feje fölött, sötét előérzetei voltak, melyektől
nem tudott szabadulni.
Arlen Thorne akkor üzent érte, amikor épp befejezte az éjféli
műszakot. Vajon mit akarhat? Bármit forgat is a fejében Thorne,
csak egy büdös fattyú, aki azonban nem bolond, hogy olyasmit
írjon le, ami gyanúba keverhetné. Javel még sosem találkozott
Thorne-nal személyesen, de ha hívatta, gondolkodás nélkül
ment, mert mennie kellett. Javelnek már nem voltak rokonai,
akiket Thorne elküldhetne Mortmesne-be, de ettől még nem
becsülte alá Thorne szörnyűséges kreativitását. Allie haja
libbent meg újra lelki szemei előtt. Az óta a nap óta a világ
összes whiskey-je is kevés volt, hogy kiűzze őt a fejéből.
Azért csak mindennap megpróbálkozom, gondolta
boldogtalanul. Gyűlölte magát. Mindennap újra
megpróbálkozom.
Thorne a kocsma sarkában ült egy asztalnál, hátát a falnak
vetette. Korsóból iszogatott; valószínűleg víz volt benne.
Mindenki tudta, hogy Thorne nem iszik. Ifjú korában nyurga
alakja és józansága miatt gyakran került a szodomitavadász-
egység látóterébe, nem egy pofont volt kénytelen elviselni, míg
végül másokat félresöpörve feljebb jutott a Központi Összeíró
Hivatal ranglétráján. Életben van vajon még bárki is azok közül?
Javel kételkedett benne.
Vil, aki közvetlen kapcsolatban állt Thorne-nal, azt mesélte,
ennél sokkal egyszerűbb okból nem iszik – egy pillanatra se
szereti elveszíteni az önmaga és a helyzet feletti irányítást. Javel
ezt el is tudta róla hinni. A kocsma majdnem üres volt, mégis
amint Thorne észrevette őt, máris továbbsiklott a tekintete, és a
helyiséget pásztázta. Felmérte, hogy ki van ott, ki vette őt észre,
aki esetleg láthatja a Központi Összeíró Hivatal fejét egy
kapuőrrel, és ki az, akit mindez érdekelhet.
Thorne mellett egy nő ült, Brennának hívták. Javel nem
ismerte személyesen, de azonnal tudta, hogy ő az. Bőre színe
olyan, akár a mély, áttetsző gyöngy, tejfehér; Javel látta a karján
kirajzolódó kék erek vonalát. A nő kortalan volt, szőke fürtjei
ritkuló fátyolként övezték a fejét. Javel és a teariek általában
hallomásból ismerték, de nagyon kevesen látták a saját
szemükkel, mert csak éjszaka mozdult ki.
Piszkos munka lesz, gondolta megint. Két whiskey-t rendelt
magának a pultnál. A másodikat az élvezet kedvéért itta, az első
pedig azért kellett, hogy egyáltalán képes legyen leülni az
asztalhoz. Thorne a saját kezével húzta ki Allie nevét a
sorsoláskor. Amikor a kupicák megérkeztek, Javel az elsőt
rögtön felhajtotta. De a másodikkal még kivárt, csak úgy bámult
a pultnál, próbálta addig húzni az időt, ameddig csak lehetséges.
Három bárszékkel arrébb egy festett szőke, öregedő kurva ült
átlátszó fehér blúzban. Kifacsart pózban dőlt a bárpultnak,
mellkasa alig öt centivel domborodott jobban a természetesnél.
A sokat látott emberek tekintetével méregette Javelt.
– Testőr vagy, ugye?
Javel bólintott.
– Egy menet öt, egy egész éjszaka tíz.
Javel lehunyta a szemét. Három éve megpróbálkozott egy
kurvával, de befuccsolt, és a kiruccanásnak sírás lett a vége. A
nő kedves volt, és megértő, de csak úgy tessék-lássék; Javel
érezte, már alig várja, hogy kitegye a lábát az ajtón, és a
következő vendégével foglalkozhassom. Az üzlet az üzlet.
– Nem, köszönöm – mondta neki.
A kurva vállat vont, sóhajtott egyet, majd a kocsma ajtaján
éppen belépő két férfi felé düllesztette melleit.
– Te tudod.
 – Javel! – Thorne kenetes hangja a kocsma túlsó végéből is
érthetően ért el hozzá. – Csatlakozz hozzám!
Javel felvette a whiskey-jét, odasétált és leült. Thorne
keresztbefont karral támaszkodott az asztalra. Javel szerint volt
benne valami pókszerű, mintha túl sok végtagja lenne.
Megfordult, és feltűnt neki, hogy Brenna őt nézi, pedig állítólag
vak volt. Szemei rózsaszínűek voltak, mint az albínóknak. Ha
meg kellett volna tippelnie, Thorne milyen rabszolganőt tart,
pontosan ilyenre tippelt volna: egy vak, függő nőre, akit
mindenki más elkerülne. Az a hír járta, hogy a nő a Rihesben
töltött gyerekkorának emléke, és mindig mellette van. Állítólag
ő volt a földkerekségen az egyetlen, aki törődött Thorne-nal. De
ostoba pletyka volt csak, melyet néhány fizetett trubadúr
terjesztett, hogy bemutathassák Arlen Thorne „emberi oldalát”.
Azon tűnődött, hogy Brenna miféle szolgáltatást nyújthat
Thorne-nak a támogatásáért cserébe, de aztán ejtette a kérdést.
– Nem szereti, ha bámulják.
Javel gyorsan elkapta a tekintetét, és a szeme összeakadt
Thorne-éval.
– Kapuőr vagy, Javel.
– Igen.
– És elégedett vagy a munkáddal?
– Jó munkám van.
– Valóban?
– Tisztességes munka – válaszolta Javel, és remélte, hangja
nem cseng hamisan. Biztosan akadtak még Tearben, akik ezt
tényleg így gondolták, de nekik sosem kellett végignézniük,
ahogy feleségük szőke haja eltűnik a Pike-hegy mögött.
 – A feleségedet hat éve vitték el.
– Semmi közöd hozzá.
– Mindenhez, amit berakodunk, ahhoz közöm van.
Thorne szeme elidőzött Javel összeszorított öklén. Vigyorgott.
A Thorne-félék mintha arra születtek volna, hogy észrevegyék,
amit rejtegetni próbálsz. A szeme sarkából Brennára nézett.
Nem tudott nem gondolni arra, miféle kapcsolatban állhat
Thorne-nal. Miközben Javel megigézve nézte, Thorne a
korsójáért nyúlt.
Ez a kéz lökte be Allie-t a ketrecbe. Ha egy centivel arrébb nyúl,
másvalaki feleségét vitték volna el.
– A feleségem nem tárgy!
– Rakomány – válaszolta Thorne megvetően. – A legtöbb
ember rakomány, és a legtöbben nem lázadoznak ez ellen.
Nekem meg az a dolgom, hogy megkönnyítsem a berakodást.
Ez nyilván igaz volt. Mielőtt még a morti szállítmány
gyakorlata legalizálta a rabszolgavásárokat, Tearben nagyon is
létezett és virult a földalatti emberkereskedelem. Thorne már
abban is nyakig benne volt. Még főfelügyelőként is őt kereste
bárki, akinek valami egzotikusra támadt gusztusa: gyerekre
vagy vörösre, esetleg néger nőre Cadare-ból. Ahogy ott ült ezzel
a húskufárral szemben, aki a feleségét Demesne-be küldte,
felderengett benne egy ötlet, amit a vérében kerengő whiskey
csak még zseniálisabbnak mutatott. Nem is értette, hogy nem
jutott ez eddig az eszébe.
Minden kapuőr két fegyvert viselt: egy rövid kardot és egy
kést. A kés most is Javel mellényében volt; érezte a bordájának
nyomódó markolatát. Nem tengett túl benne a harci szellem, de
nagyon gyors volt. Ha most előrántaná a kést, levághatná
Thorne jobb kézfejét; a kezet, amely balra nyúlt, amikor jobbra
is nyúlhatott volna, és most minden másképp lenne. Ha elkapná
Thorne kezét, szabad lenne az út. Thorne híres volt
gyorsaságáról, de testőrök nélkül érkezett. Nyilvánvalóan nem
érezte fenyegetve magát Javel társaságában.
Javel ledöntötte a második italt is, mohón itta, miközben a
távolságot méregette Thorne keze és a kés között. Pár perce
még félt tőle, de a világ összes büntetéséért cserébe is megérné,
amit tehetne. A Központi Összeíró Hivatal túlszervezett
intézménye Thorne nélkül is eldöcögne, bármilyen nagy volna
is a veszteség. Thorne a félelem erejével irányította a hivatalt,
ahogyan csak fentről lehet irányítani. Javelnek nem lenne ideje
az ügyesebbik kezével megragadni a kést, és csak
reménykedhetne, hogy a gyengébbikkel is sikerül. Thorne és a
saját keze közti távolságot méregette.
– Sosem tennéd meg.
Javel felnézve megpillantotta Thorne mosolyát. Mint akit
szórakoztat mindez.
– Ha megtennéd, te is meghalnál.
Javel üres tekintettel nézett maga elé. Brenna éles hangon
felnevetett. Nevetése akár a rozsdás kapu csikorgása.
– Mérget tettem a poharadba, kapuőr. Ha nem kapod meg tíz
percen belül az ellenszert, keserves kínok között fogsz
kiszenvedni.
Javel ránézett az üres poharára. Thorne tényleg beletett volna
valamit? Míg Javel azt az átkozott albínót nézte, könnyen
megtörténhetett. Thorne soha nem hazudott; csak bele kellett
nézni jégkék szemébe, hogy biztos legyen az ember. Javel ismét
az albínóra pillantott, aki imádattal fordult Thorne felé,
rózsaszínű szemei rajta csüggtek.
– Tudod, mi a munkám legrosszabb része? – kérdezte Thorne.
– Senki se fogja fel, hogy ez csak üzlet. Minden momentuma
színtiszta üzlet. Nagyjából tizenöt alkalommal próbálták eddig
megtámadni a szállítmányt valahol New London és a morti
határ közt. Általában a Crithe forrásának közelében, ahol nincs
más, csak füves puszta ezer mérföldes körben. Egy hadseregnyi
ember is várakozhat ott feltűnés nélkül. Ebből tízszer
egyszerűen csak meggyőztem őket. Könnyen ment, és nem is
büntettem meg érte senkit.
– Értem – motyogta Javel. Feje tompán sajogni kezdett, és
mintha enyhe szúrást érzett volna a beleiben, közvetlenül a
köldöke alatt. Nem tudta eldönteni, képzelt vagy valódi a
fájdalom. Még most kellene megtámadnia Thorne-t, még
mielőtt az a valami életre kel a beleiben. De hátrányban volt,
Thorne erre az eshetőségre is felkészült.
– Én ugyan nem büntettem meg őket – folytatta Thorne. –
Egyszerűen csak elmagyaráztam nekik a helyzetet, és
elengedtem őket. Mert ez üzlet. Félrevezették őket, de nem
tettek kárt a ketrecekben, csak megijesztették egy kicsit a
lovakat, ez minden. Öt vagy tíz percet késtünk. Azért még nem
büntetek, ha valaki hibázik – legalábbis az első alkalommal.
– De a többi öt eset, hát igen… a többi öt.
Thorne szeme hamisan csillogott, és Javel érezte, ami a
hasában van, olyasmi, mint amikor egyszerűen csak rossz az
emésztése. Egyelőre csupán kellemetlen volt, de sejtette, hogy a
fájdalom hamarosan jóval erősebb lesz.
– Abban az öt esetben nem akartak beszélgetni. Belenéztem a
szemükbe, és rögtön tudtam, hogy órákig győzködhetném őket,
meg fogják támadni a ketreceimet. Néhány ember nem is tudja,
mikor követi el a legnagyobb hibát. Vagy csak egyszerűen nem
foglalkozik vele.
Javel utálta magát, hogy megkérdezi, de nem tudta megállni.
– Mit tett velük?
– Megleckéztettem őket – válaszolta Thorne. – Vannak, akik
gyorsan tanulnak a leckéből. Természetesen sajnáltam, de ez
volt a szükséges lépés …
Biztosan sajnáltad, te faszfej, gondolta Javel. Fogadni mernék
rá.
– Meglepődnél, ha tudnád, hogy az emberek milyen gyorsan
rájönnek, hogy hol a helyük. Vegyünk például téged.
Thorne hangja kezdett elviselhetetlenné válni. Javel úgy
érezte magát, mintha az iskolapadban ülne. Tizenkét éves
korában megszökött otthonról, azóta ezt egy kicsit sem
hiányolta. Ránézett a nőre, akinek szenvtelen pillantása őrajta
pihent. Gyorsan elkapta róla a tekintetét.
– Azt fontolgattad, hogy megragadod a késedet, és elteszel láb
alól. Mintha nem készültem volna fel erre tegnap. Vagy
tegnapelőtt. Mintha lankadt volna a figyelmem azóta egyszer is,
hogy megszülettem.
A pletyka szerint Thorne anyja prostituált volt a Rihesben, és a
fiát még újszülöttként eladta egy rabszolgakereskedőnek. A
gyomra újból görcsbe rándult, de most már élesebben, mintha
valaki benyúlt volna a köldökén keresztül, megragadott volna
bent valamit, és megszorította volna. Hátradőlt, lassan vette a
levegőt, és megpróbálta észben tartani a tervet, de a fájdalom
átsugárzott az alkohol adta bátorságon is. Javel rosszul tűrte a
fájdalmat.
– Tehát a kérdés: még mindig ellenem akarsz fordulni, vagy
beszélhetünk végre az üzletről?
– Beszéljünk az üzletről! – zihálta Javel. Megfeledkezett a
késéről, már csak az ellenméregre tudott gondolni. Pedig
hányszor vegődött haza hajnalban, hogy alig állt a lábán, az
alkohol zakatolt az ereiben, és arra gondolt, most megteszi,
végez ezzel az egész cirkusszal. Legnagyobb meglepetésére
azonban most nagyon elszántan életben akart inkább maradni.
– Jó. Beszéljünk a feleségedről!
Allie.
– Mi van vele?
– Életben van.
– Hazudsz! – vicsorogta Javel.
– De igen. Él és virul Mortmesne-ben.
Thorne – felsőbbrendűségének biztos tudatában –
hátrabillentette a fejét, mielőtt megjegyezte:
– Elég jól él.
Javel összerezzent.
– Honnét tudhatná?
– Tudom. És még azt is tudom, hol van.
– Hol?
– Ó, azzal lelőném a poént, nemde? Az ne érdekeljen! A
lényeg, hogy pontosan tudom, hol van, sőt mi több, azt is,
hogyan hozhatnám őt vissza.
Javel megdöbbent. Febukkant a mélyből egy emlék, melyre
most legkevésbé sem vágyott: Allie születésnapja volt, kilenc-tíz
évvel ezelőtt. Allie elkottyintotta neki, hogy horgolni szeretne,
így Javel elment egy boltba, és vett egy pár horgolótűt. Minőségi
és korrekt árú darab volt. Allie nagyon örült neki, de az
elkövetkezendő hónapokban hozzá se nyúlt, ott hevert a
varrókosarában. Javel egyszer se látta, hogy használná, de
bizonytalan volt, és sértett, így nem kérdezett rá. Mindez nem
vallott Allie-re, aki maga is beismerte, hogy olyan, mint egy
gyerek, ha valamit kap, rögtön ráveti magát. De aztán úgy hat
hónappal a születésnapja után Allie elővette a horgolótűit, és
elkezdett dolgozni. Sapkákat, kesztyűket, sálakat készített,
később pulóvereket és takarókat. Javel nem keresett túl jól, de
ahhoz épp eleget, hogy ellássa Allie-t fonallal, és mire
értesítették őket a sorsolásról, elkészült a téli ruhatáruk, csupa
meleg és kényelmes holmi.
Miután Allie-t elvitték Mortmesne-be, Javel nem bírta rávenni
magát, hogy elpakolja a dolgait; Allie varrókosara ott állt a
kandalló mellett, ahol mindig is állt, a horgolótűkön egy félig
kész sapkával. Javel szerette ott látni azt a kosarat, tele felesége
befejezetlen munkáival; mintha Allie csak a szüleit ment volna
meglátogatni, és bármelyik nap visszatérhetne. Egy-egy
keményebb lerészegedés után leült a kandalló elé, ölében a
kosárral. Senkinek sem vallotta volna be, de ez segített neki
elaludni.
Mégis, az a hat hónap nem hagyta nyugodni. Miután elment,
Javel keresett egy asszonyt, hogy takarítson és mosson rá. Végül
több hét után fölkapta a varrókosarat, és megmutatta a nőnek a
horgolótűt. Megkérdezte, hogy mi lehet a baj vele. Így tudta
meg Javel, hogy nem horgolótűt vett, hanem kötőtűt. A
horgolás és a kötés két különböző dolog volt, ezt még Javel is
tudta, bár hogy miben különböztek, azt nem igazán tudta volna
megmondani. És Allie, aki többnyire azon nyomban tudatta
vele, ha valamit rosszul csinált, nem szólt egy szót sem. Az alatt
a hat hónap alatt megtanult kötni, míg ő dolgozott. Javel sok
mindent sajnált Allie-vel kapcsolatban, mindennap akadt egy
újabb dolog, amit megbánt, de mind közül a legrosszabb az volt,
hogy nem jött rá a kötőtűre, még mielőtt elvitték. Reggelente,
mikor a félig üres hitvesi ágyban ébredt, melynek csak a saját
oldalán tudott aludni, bármit megadott volna azért, hogy
tudassa Allie-vel, rájött, hogy az egy kötőtű. Hihetetlenül
fontosnak tűnt, hogy Allie tudja.
– Higgyem el, hogy képes visszahozni?
– Képes vagyok – válaszolta Thorne. – És meg is fogom tenni.
Az újabb görcs gyomra közepét apró ponttá húzta össze. A
fájdalom állandó volt, de nem is erősödött. A görcs végül
engedett, a hasában érzett szorítás oldódott, és amikor Javel
felnézett, Thorne mosolygott rá az együttérzés mindennemű
jele nélkül.
– Bízz bennem, Javel! Állom a szavam.
Javel fontolóra vette, miközben egyik kezét a hasára szorította,
készült a következő rohamra. A városban rengeteg információ
kerintgett Thorne-ról, melyek közül némelyik igaz volt, sok
viszont csak kitalált. Javel hallott pár vérlázító történetet, de
olyat, hogy Thorne megszegte volna a szavát, még soha. A
Thorne mellett ülő albínó zihálni kezdett, felületesen, mintha
már alig kapna levegőt. Szemeit becsukta, mintha extázisban
lenne. Rózsaszínű blúzának vékony anyagán keresztül ujjai
közé csippentette a mellbimbóját.
– Nyugodj meg, drágaságom – mormolta Thorne. – Már
majdnem megvagyunk.
A nő lecsendesedett, kezét az ölébe ejtette. Javel teste
összerándult.
– Mit akarsz?
Thorne beleegyezően bólintott.
– Szükségem van valakire a falakon belül. Szükségem van a
kapunál egy férfira, aki nem tesz fel kényes kérdéseket.
– Mikor?
– Amikor szólok.
Javel Thorne-ra nézett, tisztulni kezdett a tudata.
– Meg akarja ölni a királynőt – zihálta.
Thorne mereven nézte, pillantása meg se rebbent. Javel
felidézte a vízióját, melyet a kapunál történtekkor látott; a már
idősebb és keményebb nőt, aki koronájával a fején a világ fölé
tornyosul. A királynőt azóta megkoronázták. Vil, aki mindig első
kézből kapta az információkat, mesélte neki, hogy a kormányzó
a koronázásalatt próbálta megöletni, de kudarcot vallott.
Amikor Javel estefelé végiglovagolt az utcákon, a záráshoz
készülődő boltokból kiszűrődő hangzavarból kihallotta, hogy az
emberek Igaz Királynőnek nevezik. Javel nem ismerte ezt a
kifejezést, de a jelentése egyértelmű volt; ő volt az a magas,
komoly nő, aki megjelent neki, és aki most még nem létezik.
 De fog, gondolta Javel. Hamarosan. Nem járt templomba, és
Istenben se hitt, mióta Allie-t elvitték Mortmesne-be, hirtelen
azonban megpillantotta a saját végzetét; a végzetét és a
történelmet, ezt a két kezet, melyek csak arra várnak, hogy
köréje fonják ujjaikat. Azokat a férfiakat, akik Jonathant, a
Jóságost meggyilkolták, sosem kapták el. Ezek voltak Tear
történelmének legsötétebb napjai. Bárkik voltak is, Javel tudta,
hogy megkapták méltó büntetésüket a sorstól.
– Ő a királynő. Nem ölheted meg a királynőt.
– Nincs semmi bizonyíték arra, hogy valóban ő az igazi
királynő. Csak egy lány, akinek van egy nyaklánca, meg egy
forradás a karján.
Thorne félrenézett, és Javel már tudta, mit titkol. Thorne is
látta őt, azt a jelenést a pázsiton. Látta, és nagyon rosszul
érintette, ezért hozta ezt a döntést. Thorne még sosem
emlékeztette annyira egy pókra, mint most; kinyúl a sarokból,
hogy helyrehozza a hálóját, de azonnal vissza is húzódik sötét
vackába, hogy elmélkedjen, tervezgessen, és végtelen,
rosszindulatú türelmével kivárja a megfelelő pillanatot, hogy
lecsapjon áldozatára.
Javel úgy nézett körbe a kocsmában, mintha először látná; a
padló ragadt a kosztól, a falon megkeményedett a fáklyákból
csöpögő olcsó viasz, egy prostituált bazsalygott kétségbeesetten
a belépő férfiakra, és a sör és a whiskey átható köde ott
gomolygott a levegőben. Javel egyszerre szerette és utálta ezt a
szagot, és Thorne éppen azért választotta pont őt, mert ez a két
érzés így összekuszálódott a fejében. Javel gyenge jellem volt, és
Thorne megérezte ezt, kiszagolta, ahogy Javel a whiskey-t.
 Ez egy sötét szakadék, döbbent rá végül Javel.
Hirtelen úgy érezte, kétfelé szakad; apró állatok éledeztek a
gyomrában, éles karmaikkal és tűhegyes fogaikkal tépték
odabent a húsát. Majd kötélen táncolt, és bár közel volt a túlpart,
alatta végtelen sötétség tátongott. Mi lesz, ha belezuhan?
– Mi van, ha nem sikerül? – zihálta. – Mi a garancia?
– Az nincs – válaszolta Thorne. – De ne aggódj. Csak egy bolond
tesz föl mindent egy lapra. Én nagyban játszom. Ha az egyik terv
megfeneklik, életbe lép a következő, és végül sikerülni fog.
Thorne benyúlt az ingébe, és előhúzott egy borostyánszínű
folyadékkal teli fiolát. Felkínálta Javelnek, aki utánakapott, de
csak a levegőt markolta.
– Úgy saccolom, egy, talán két perced van addig, hogy ez itt a
kezemben még segítsen rajtad. Utoljára kérdezem: megteszed?
Nem győzhetek, gondolta Javel, ahogy görcsösen markolta a
hasát. Volt ebben valami sötét, alattomos vigasz. Mert ha az
ember nem győzhet, akkor bárhogy alakul is, nem ő tehet róla.

Késett a szállítmány.
Mortmesne királynője képtelen volt kiverni a fejéből a hírt,
amióta csak megtudta. Próbált a főárverőjére koncentrálni, aki
az előző havi árverési eredményeket ismertette. A február
remek hónap volt, több mint ötven márkát kasszírozott a
Korona. A rend az volt, hogy a szállítmány érkezése után a
királynő kiválogatta a javát személyes használatra, esetleg
ajándékba. De a rabszolgák nagy része árverésre került, ahol a
morti nemesek és a gazdag kereskedők felvásárolták őket, hogy
nagy haszonnal továbbadják az északi városokban és a távolabb
fekvő vidékeken. Az árverés mindig jól hozott, de még a
februári különösen szép eredmény se tudta elterelni a királynő
gondolatait, hogy valami nincs rendben, hogy elkezdődött
valami, amire nics ráhatása. A lány betöltötte a tizenkilencet,
nem bukkantak a nyomára, és most késik a szállítmány. Mit
jelenthet ez az egész?
Minden bizonnyal a kormányzó tolt el mindent. Hagyta, hogy
Elyssa kimenekítse az udvarból a lányt (ez még a királynőt is
váratlanul érte, ki hitte volna, hogy Elyssában egy szemernyi
ravaszság is akad…). De tizennyolc év alatt illett volna
megtalálni azt a lányt. A királynő nógatására pár hónapja a
kormányzó végre felbérelte a Cadent, de érezte, hogy már késő.
– Ennyi lenne, felség – pakolta el a papírjait Broussard, a
főárverő.
– Jó.
Broussard azonban nem mozdult, csak a táskáját markolta két
kézzel.
– Igen? – nézett rá a királynő.
– Van már hír az új szállítmányról, felség?
Még az alattvalói se hagyják, hogy megfeledkezzen róla.
– Ha bármit megtudok, azt megtudja maga is, Broussard.
Menjen, készítse elő a következő árverést. És ezúttal gyomlálja
ki a férgesét.
Broussard arcába futott a vér, szakálla alatt a fogait
csikorgatta. Jól csinálta, amit csinált, ösztönös érzéke volt pénzt
csinálni emberi húsból. Évekkel ezelőtt, amikor az árverés
intézménye még gyerekcipőben járt, maga a királynő is
előszeretettel ült be minden hó tizedikén a páholyába, hogy
végignézze, mint facsar ki minden lehetséges hasznot az emberi
testekből. A királynő akkor még élvezte, hogy a teariek tiló alá
kerülnek. De úgy négy-öt évvel ezelőtt Broussard emberei
hanyagul végezték el a fertőtlenítést, és a palota meg a nemesi
otthonok nyüzsögtek a tetvektől. A királynő eltussolta a
botrányt, minden károsult családnak egy ingyenrabszolgát
ajándékozott saját költségén. Kínos ügy volt, de így
visszatekintve már nem is bánta annyira, hogy megtörtént: az
ilyen helyzetekben praktikusan Broussard orra alá dörgölhette
baklövését, s az gyorsan észbe kapott, hogy ő csak egy húsmérő,
aki a királynő nélkül semmi lenne.
Az alkusz táskáját féltett gyermekeként szorongatva, sértetten
távozott. A királynő élvezte a meghunyászkodását, de még ez se
csitította a maró bizonytalanságot, hogy mi lehet a
szállítmánnyal. Rossz időben öt, jóban négy nap alatt ide kell
érnie. Soha még ötödikénél később nem érkezett meg, és ma
március hatodika volt. Ha valami gond támadt volna, mostanra
a kormányzó vagy Thorne mindenképp jelentkezett volna. A
királynő a homlokára szorította a tenyerét, a halántéka
lüktetése egy szokásos fejfájás közeledtét jelezte. A fizikuma
olyannyira tökéletes volt már, hogy soha nem betegedett meg,
az alkalomadtán, a semmiből beköszönő fejfájásoktól
eltekintve. De ezek a fájdalmak kiismerhetetlenek voltak,
érthetetlen okból támadtak, s éppolyan érthetetlen gyorsasággal
fel is szívódtak.

Mi van, ha a szállítmány nem csak késik, de nem is fog
megérkezni?
Úgy ugrott fel ültéből, mintha valami megcsípte volna. Az
emberkereskedelem alapvető részévé vált a morti gazdaságnak,
olyan megbízhatóan jött, mint az árapály. Callae és Cadare is
küldött rabszolgákat, de még kettejük együttesen se tették ki a
teari rakomány felét. Az olcsó rabszolgáknak hála dübörögtek
országa gyárai, telt meg a kincstár és a nemesek zsebe. A
legapróbb fennakadás is veszteségeket generált.
Hirtelen hiányozni kezdett neki Liriane. Mint a többi
szolgálója, Liriane is megöregedett mellette, és néhány évvel
ezelőtt el is temették. Igaz látó volt, aki nemcsak a jövőt, de a
jelent és a múltat is tisztán látta. Ő látná, mi történt Tearben. A
királynő hiába igyekezett elhessegetni a rossz érzéseit, képtelen
volt szabadulni a gyanútól, hogy a lánynak köze van ehhez az
egészhez. Mert hacsak nem végeztek vele útközben, mostanra
megérkezett az Erődbe. Vajon Thorne megoldotta már a
problémát? A kormányzó maga volt a testet öltött impotencia,
de Thorne-ra lehetett számítani. Ha ő is elbukott, mi legyen a
következő lépés? Menjen háborúba? Szerezzen érvényt a
sereggel a szerződésnek? A királynő soha nem akarta
megszállni Teart. A megszállás pénzbe, felszerelésbe, gondba
fájt. A szállítmány sokkal tisztább, elegánsabb megoldás volt.
Persze, nem lenne olyan rossz megoldás a háború sem, a
katonái tétlenül tengenek évek óta. A teari invázió óta nem
harcoltak. A morti határt nem fenyegette senki. Amióta a
Száműzöttek összeesküvését leverték, fegyvert se kellett fogni
senkinek. Serege még a legpocsékabb formájában is
könnyűszerrel leverte a tearit, de nem lehetett arra mérget
venni, hogy emberei nem puhultak-e el a pihenőben. Nem
ártana kicsit formába rázni őket. Csak a biztonság kedvéért. De a
puszta gondolatra erősödött fejében a lüktetés.
Kinn a fogadócsarnokban valami zűrzavar támadt. Ahogy
felnézett, Beryllt pillantotta meg, a kamarást. A kétszárnyú ajtó
felé igyekezett. Majd ő intézkedik. Amióta Liriane meghalt, a
férfi lett a legmegbízhatóbb embere, olyannyira, hogy már
törődnie se kellett a palota mindennapos ügyeivel. Az órájára
pillantott, és úgy döntött, visszavonul. Korán megvacsorázik, és
kéreti az egyik rabszolgáját, hogy elszórakozzon vele. Azt a
magasat, akit a legutóbbi szállítmányból szerzett, azt az izmos,
sűrű fekete hajú, szakállas férfit, aki olyan, mint egy kovács.
Csak a teari férfiak nőnek ilyen nagyra.
Magához intette Eve-et, az egyik apródját, aki a lehető
legfigyelmesebben hallgatta végig a parancsot. Az apródok
utálták ezt a feladatot, mert a rabszolgák nem mindig működtek
együtt. Eve-nek el kell kábítania, és ráadni egy hámot, hogy
aztán a királynő a magáévá tehesse. Persze nagy
valószínűséggel már semmi szükség nem volt a hámra meg a
kábításra, mert a királynőben feltehetőleg nem tehetett már
kárt senki, de ezt az apródoknak nem kellett tudniuk. Ráadásul
most fájt a feje, engedelmes rabszolgára vágyott. A trón mögötti
magánajtón át távozott, és ment is a lakosztályába.
A folyosón őrök álltak végig, a szemüket a földre szegezték.
Láttukra a királynő lelkének fortyogása csitulni kezdett. A
kormányzó legutóbbi jelentésében olvasta, hogy Elyssa régi
testőrei elhagyták az Erődöt, a lány keresésére indultak. Carroll,
Buzogány, Elston… a királynő jól ismerte már ezeket a neveket,
tisztában volt vele, hogy számolnia kell velük. Bár Elyssa előtt
ráakadt volna Buzogányra, minden mennyire másképpen
alakult volna. A teari zafírok szőrén-szálán eltűntek, bűzlött
ebből annak a Buzogánynak a csavaros gondolkodása. Ha Elyssa
halála előtt megkaparinthatta volna az ékszereket… Akkor talán
már a feje se fájna, talán gyógyszerek se kellenének! De most
majd minden a helyére kerül: megszerzi a zafírokat, és ha végre
befut a szállítmány, vaskos késedelmi díjat is ráver a
kormányzóra, hogy megkeserüli. Majd siránkozik egy sort
persze, de úgyis megfizeti. Ahogy elképzelte a nagy, kövér, fehér
pofáját, elégedett mosolyra húzódott a szája, és a rabszolgát
várva lehántotta magáról a ruháit. Az apródok nem
tétlenkedtek, gyorsan elintézték a rabszolgával, mert már
kopogtak is az ajtón. Alig öt perc telt el.
– Szabad! – csattant a hangja, mert a fejfájása kezdett egészen
gyötrővé válni.
A konyhán persze kevernének neki valamit rá, csak a portól
majd nem tud aludni, és virraszthat, amikor a rabszolga már rég
végzett, és neki aludnia kellene, mert az alvást semmi sem
pótolhatta.
Az ajtó kinyílt, Beryll lépett be, és a királynő már éppen kérte
volna a fejfájás elleni port, de a torkán akadt a szó. Beryll arca
halottsápadt volt, szeme kiguvadt rémületében. Remegő keze
egy pergamentekercset szorongatott:
– Úrnőm – nyögte.
 8. fejezet

A KIRÁLYNŐI SZÁRNY
Könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy egy birodalom több mint pusztán az
uralkodója. A sikeres uralkodás záloga az az összetett létforma, melyben
számtalan önálló egyed dolgozik összehangoltan. Glynn királynő környezete
rendkívül összetett volt, de nem hangsúlyozhatjuk eléggé Lazarus, a Buzogány
szerepét, aki a királynő testőrségének kapitánya és a fejvadászok parancsnoka
volt. Nélküle az egész építmény összeomlott volna.
Tear mint katonanemzet

CALLOW, A MÁRTÍR

AMIKOR KELSEA MAGÁHOZ TÉRT, ÖRÖMMEL KONSTATÁLTA, hogy az összes

díszpárnát eltüntették az anyja ágyáról. Pontosabban az ő
ágyáról; itt már minden az övé volt, még ha nem is dobódott fel
ettől különösebben. A hátát kötések borították. Amikor beletúrt
a hajába, zsíros lett a keze; jó ideje aludhatott már. Buzogány
nem volt a szobában.
Némi időbe beletelt, mire fel tudott ülni; nem érezte, hogy
vérezne a válla, de minden mozdulat nehezére esett. Valaki
odatett az ágya melletti kis asztalra egy kancsó vizet és egy üres
poharat. Valószínűleg Andalie. Kelsea ivott, és az arcára is
fröcskölt belőle. Valószínűleg szintén Andalie lehetett az, aki
lemosta róla a vért, és ezért igencsak hálás volt. Kelsea a hasba
szúrt férfira gondolt, de nem érzett semmit, és ez némi
megkönnyebbüléssel töltötte el.
 Nagy nehezen felállt, majd sétálni kezdett, tesztelte a sebét. A
szobában körözve észrevette, hogy az ágya túlsó felénél hosszú
zsinór függ, mely egészen a plafonig fut, ahol több hurok is van
rajta, és egy aprócska lyukon át a folyosó felé távozik. Kelsea
elmosolyodott, finoman meghúzta a zsinórt, és kint felhangzott
a csengő tompa csilingelése.
Buzogány kinyitotta az ajtót. Ahogy meglátta az ágya mellett
állni, helyeslően bólintott.
– Jó. Az orvos azt mondta, hogy legalább még egy napig
ágyban kellene maradnia, de tudtam, hogy csak óvatoskodik.
– Miféle orvos?
Azt hitte, Buzogány kötözte be a sebét.
– Az, akit a beteg csecsemőhöz hozattam. Nem szeretem az
orvosokat, de ez itt tényleg érti a dolgát, és valószínűleg neki
köszönhetjük, hogy nem fertőződött el a sebe. Azt mondta, hogy
lassan fog gyógyulni, de nem marad csúnya a helye.
– Még egy sebhely – dörzsölte meg Kelsea óvatosan a nyakát. –
Hamarosan lesz vagy egy tucat. Hogy van a kisbaba?
– Sokkal jobban. Az orvos adott az anyjának valami
gyógyszert, ami lecsillapította a baba gyomrát, de egy vagyonba
került. Valószínűleg kell még belőle.
– Remélem, rendesen megfizetted.
– Nagyon is jól, úrnő. De nem ragadhatunk le ennél az egynél.
Egyik se megbízható.
– Akkor mit fogunk tenni?
– Még nem tudom – dörzsölte meg Buzogány a homlokát a
hüvelykujjával. – Majd kitalálom.
– Hogy vannak a sebesült testőrök?
 – Jól. Néhányuk egy ideig könnyebb feladatokat lát el.
– Látni akarom őket.
– Nem lehet, úrnő.
– Miért nem?
– A testőrei nagyon büszke emberek. Ha megsebesülnek, nem
akarják, hogy azt ön lássa.
– Én? – kérdezte Kelsea összezavarodva. – Még azt sem tudom,
hogyan kell megfogni egy kardot!
– Mi másként gondolkodunk, úrnő. Csak jól akarjuk végezni a
munkánkat.
– Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?
– Talán az volna a legjobb.
Kelsea a fejét csóválta.
– Barty mindig azt mondogatta, hogy a férfiak három okból
kifolyólag csinálnak ostobaságokat: a sör, a farkuk és a
büszkeségük miatt.
– Ez tényleg rá vall.
– Eddig azt hittem, a büszkeségben téved.
– Nos, nem.
– Ha már a büszkeségről beszélünk – ki dobta azt a kést?
Buzogány lesütötte a tekintetét.
– Bocsánatát kérem, úrnő. A mi hibánk, hogy megsérült, és
vállalom érte a teljes felelősséget. Azt hittem, minden oldalról
védve van.
Kelsea nem tudott mit mondani, Buzogány makacsul leszegte
a fejét, ráncos arca mintha a korbács csapását várná. Látszott,
hogy rosszul viseli, hogy hibázott. Korábban azt állította, hogy
sose volt gyerek, de Kelsea kezdett ebben kételkedni. Ez a
gesztus, ahogy felfelé sandított megszégyenülten, szigorú szülők
emlékét idézte. Lehet, hogy ő maga is ilyen képet vág, amikor
valamire nem tudja a választ? Aztán eszébe villant, mit is
mondott ugyanebben a szobában Buzogány: hogy ő nem a
gyóntatója, hanem a munkaadója.
– Felteszem, hamarosan kideríted, ki volt.
– Igen, keressük a tettest.
– Akkor fátylat rá.
Buzogány szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Az új uralkodó első dolga általában audienciát tartani, de
jobb szeretném, ha ezt eltolnánk egy-két héttel, míg felépül
felséged. Még nincs olyan állapotban, és rengeteg a teendő.
Kelsea felvette a cifra öltözőasztalról a tiaráját. Gyönyörű
ékszer volt, de vékonyka, és az ő ízléséhez képest túlságosan is
nőies.
– Meg kellene találnunk az igazi koronát.
– Az nem lesz könnyű. Az édesanyja Carrollt bízta meg az
elrejtésével, aki az efféle dolgokban nagyon tehetséges volt.
– Mindenesetre ezt fizessük ki annak a némbernek.
Buzogány megköszörülte a torkát.
– Rengeteg teendőnk van mára. Szólok Andalie-nak, hogy
hozza rendbe felségedet.
– Milyen kedves.
– Bocsássa meg, úrnő, de volt már jobb formában is.
Újabb puffanások hallatszottak a fal túloldaláról, de most
beleremegett a baldachin.
– Mi folyik odakint?
– Ostrom esetére történő ellátmányozás.
 – Ostrom? Ostromra számítunk?
– Március hatodika van. Két napunk maradt a szerződésben
foglaltak szerint.
– Nem fogom meggondolni magam. Mint ahogyan a határidők
sem érdekelnek.
– Nem vagyok biztos benne, hogy felmérte tette
következményeit, úrnő.
Kelsea szúrósan nézett rá.
– Én meg abban nem vagyok biztos, hogy te értesz engem,
Lazarus. Tudom, mit szabadítottam el. Ki vezeti a
hadseregemet?
– Bermond tábornok, úrnő.
– Hozzátok ide elém.
– Már küldettem érte. Pár nap, vagy még több is, mire ideér, a
déli határon ellenőrzi a helyőrséget, és nem lovagol túl jól.
– A hadseregem tábornoka nem lovagol túl jól?
– Rokkant, úrnő; tíz éve megsebesült, mikor a felkelők
megtámadták az Erődöt.
– Ó – mondta Kelsea zavartan.
– Szeretném figyelmeztetni, úrnő, hogy Bermond nem
könnyű eset. Az édesanyja mindent ráhagyott, és a kormányzó
is évekig szabad kezet adott neki. Hozzá van szokva, hogy a
maga útját járja. És nem szívesen vitatkozik katonai srtatégiáról
nőkkel, még ha az a királynő is.
– Kár. Hol van a Halál-szerződés?
– Már előkészítettem. De azt hiszem, fel kell készülnie.
– Mire?
 – A háborúra. Hiszen háborút kezdeményezett Mortmesne-
nel, úrnő, és biztos lehet benne, hogy jönni fognak.
– Hazárdjáték volt, tudom jól, Lazarus.
– Azt azért tartsa szem előtt, úrnő, hogy nem ön az egyetlen
játékos. Egy egész királyságot tett fel a játékban. A tétek
magasak, és jobb, ha felkészül a vereségre.
Kiment, hogy megkeresse Andalie-t. Kelsea leült az ágyára,
hányingere volt. Buzogány egészen biztosan megértette őt, mert
a legérzékenyebb pontra tapintott. Lecsukta a szemét, és
Mortmesne-t látta, a képzeletében élő sötét országot, mely
felébred hosszú szendergéséből, és beárnyékol mindent, amit ő
létre akar hozni.
Carlin, mit tegyek?
De a fejében élő Carlin ezúttal hallgatott.

A Halál-szerződés egy nagy asztalon feküdt kiterítve, mely
Kelsea fogadószobájának egyik végében állt. Egy ilyen jellegű
dokumentumhoz képest elég rövid volt, csak néhány vastag
pergamenlapból állt, melyek már kissé megbarnultak az évek
alatt. Kelsea finoman megérintette a lapokat, és rajtuk
édesanyja nevének kezdőbetűit. ER, mindegyik lap bal oldalán
fekete tintával. A jobb oldalon mélyvörös tintával ez állt: QM. A
dokumentum utolsó oldalán két aláírás is volt, az egyik Elyssa
Raleigh-é, majdnem olvashatatlan kézírással, a másik pedig
Mortmesne királynőjéé gondosan kanyarított betűkkel,
ugyanazzal a vérvörös tintával, mint a többi oldalon.
Biztosan nem akarja, hogy bárki is tudja az igazi nevét – ezt
Kelsea magától is tudta. Lényeges lehet, hogy senki se tudja,
kicsoda. De miért?
Kelsea csalódottan vette tudomásul, hogy a szerződés
nyelvezete pontosan olyan egyértelmű, mint azt Buzogány
mondta. Tearnek évente háromezer rabszolgát kell
beszolgáltatnia tizenkét arányos részre elosztva, és a
háromezerből legalább ötszáznak gyereknek kell lennie,
legalább kétszáznak mindkét nemből.
Mire kell nekik ez a sok gyerek? Mortmesne Callae-ból és
Cadare-tól is kapja a rabszolgagyerekeket. Viszont a gyerekeket
nem lehetett kemény gyári munkára vagy bányászatra fogni, és
Mortmesne-nek alig voltak megművelendő termőföldjei. Még
ha aránytalanul magas is arrafelé a pedofilok száma, ilyen
gyorsan nem fogyhatnak a gyerekek. Minek nekik ilyen sok?
A szerződés tömör szakmai nyelvezete semmilyen válasszal
nem szolgált Kelsea kérdésére. Hacsak egyszer nem érkezik
meg a szállítmány a hónap nyolcadik napjáig, a szerződés
felhatalmazza Mortmesne-t, hogy azonnal betörhessen Tearbe,
és önkényesen összegyűjthesse a kvótában szereplő számú
foglyot. Kelsea-nek azonban feltűnt, hogy a dokumentum nem
tartalmazza sem a mortiak országon belül való tartózkodásának
időtartamát, sem a kivonulással kapcsolatos elvárásokat, amint
a szerződésben foglaltak teljesültek. Buzogánynak igaza volt;
azzal, hogy leállította a szállítást, okot szolgáltatott a Vörös
Királynőnek az országba való betörésre. Hogy írhatott alá az
anyja egy ilyen egyoldalú szerződést?
Ne légy igazságtalan, szólalt meg egy hang a fejében. Ez a hang
nem Carliné, de nem is Bartyé volt; senkihez se tudta kapcsolni,
de a pragmatikussága nem ébresztett benne bizalmat. Te mit
tettél volna, ha az ellenség a kapukat döngeti?
Erre nem tudott mit felelni. Összeszedegette a szerződés
lapjait, rendezett kupacba igazgatta az asztalon. Forgott a
gyomra. Hirtelen eszébe jutott valami, amit hetekkel korábban
elképzelhetetlennek tartott volna, de időközben megszokta,
hogy a legrosszabbra kondicionálja magát.
– Anyámat meggyilkolták? – szegezte Buzogánynak a kérdést.
– Többször megkíséreltek ellene merényletet – válaszolta
könnyedén a férfi, de Kelsea érezte, hogy a könnyedsége
hamisan cseng. – Egyszer majdnem sikerült nadragulyával
megmérgeznie valakinek. Az ételébe csempészték bele. Kis
híján belehalt. Akkor határozta el, hogy nevelőszülőkre bíz, és
eltávolít az udvarból.
– Vagyis azért küldött el, hogy ne essen bajom?
– Mi másért? – ráncolta a homlokát Buzogány.
– Mindegy – legyintett Kelsea, és megint az előtte heverő
szerződésre koncentrált. – Ebben nem esik szó a sorshúzásról.
– Az belügy. Az első időkben a rabokat és az elmebetegeket
szállítmányozta el felséged édesanyja. Persze nem lett belőlük
túl jó rabszolga, a Vörös Királynő pedig elégedetlenkedett. A
Központi Összeíró Hivatal a nagybátyja ötlete volt.
– Senki se kap felmentést a sorsolás alól?
– A papok. De más nem. Még csecsemőket is elvihetnek. Amint
vége a szoptatásnak, bekerül a nevük a nyilvántartásba. Azt
beszélik, hogy a Vörös Királynő meddő nemesi családoknak
ajándékozza őket. Az asszonyok egy ideig azzal próbálták
kitrükközni ezt a rendszert, hogy hosszasan szoptattak, de
Thorne eszén nem lehet túljárni. Az ország minden településén
megvannak az emberei, akik mindent látnak.
– Thorne hűséges a nagybátyámhoz?
– Üzletember, úrnő. Úgy hajlik, ahogy a szél fúj.
– És most merre fúj?
– Mortmesne felé.
– Akkor jó lesz szemmel tartani.
– Arlen Thorne-on a fél szememet mindig rajta tartom, felség.
– Hogy halt meg az anyám? Carlin soha nem mesélte.
– Méregtől, legalábbis azt beszélik. Hogy lassacskán
gyengítette le a szívét, évek alatt.
– Ezt beszélik. És te, Lazarus, te mit mondasz?
– Én semmit – nézett rá kifürkészhetetlen pillantással
Buzogány. – Ezért lehetek én a királynő testőre, felség.
Kelsea a nap hátralevő részében kissé zaklatott lelkiállapotban
járta be a Királynői Szárnyat és találkozott különböző
emberekkel. Elsőként az új szakácsnővel, Millával. Milla olyan
aprócska volt, hogy Kelsea elképzelni sem akarta, hogyan
hozhatta világra mára már négyéves kisfiát. Kelsea gyanította,
hogy Milla valami igen kellemetlen foglalkozást volt kénytelen
űzni a megélhetésért, mert amikor megtudta, hogy csak főznie
kell a huszonvalahány emberre, akik a Királynői Szárnyba
zsúfolódtak be, olyan hihetetlenül boldog lett, hogy Kelsea-nek
el kellett rejtenie a kezét ruhája redőiben, nehogy Milla kezet
csókoljon neki.
A másik nő, aki velük jött, Carlotta volt, egy idősebb, vörös,
holdvilágképű nő. Az első ijedség és kérdések után
elkottyantotta, hogy egészen jól tud varrni. Kelsea meg is bízta,
hogy készítsen neki néhány fekete ruhát, és Carlotta örömmel
fogadta el a megbízást.
– A legjobbat akkor tudnám csinálni, ha méretet vehetnék
önről, felség – kockáztatta meg, de még maga is megrémült a
gondolattól. Kelsea legalább ugyanannyira rémisztőnek találta a
méretvétel gondolatát, de beleegyezően, mosolyogva bólintott,
megkönnyítve ezzel a nő helyzetét.
Találkozott néhány olyan testőrrel is, akikkel az idefelé vezető
úton még nem; először is Caelannal, akinek igazi bérgyilkos
külseje volt, és mindenki csak Cae-nek szólította. Aztán Tommal,
az egyik íjászukkal, és Wellmerrel, aki szintén íjász volt, de túl
fiatalnak tűnt, hogy testőr legyen. Megpróbált jó benyomást
kelteni, ugyanolyan higgadtnak tűnni, mint az idősebbek, de
szemmel láthatóan ideges volt, egyik lábáról a másikra állt.
– Hány éves ez a fiú? – suttogta Kelsea Buzogánynak.
– Wellmer? Húsz.
– A bölcsődéből szedted össze?
– A legtöbben tizenévesek, amikor hozzánk kerülnek.
Wellmert csak ne féltse, úrnő. Adjon neki egy íjat, és még
fáklyafényben is ki tudja lőni innét bárki bal szemét.
Kelsea megpróbálta összeegyeztetni ezt a leírást az előtte álló
ideges, sápadt fiúval, kevés sikerrel. Buzogány elkísérte a
folyosón az első szobák egyikéig, melyet a nagy sietségben
kisdedőrzőnek rendeztek be. Jó szobát választottak; egyike volt
a szárny azon kevés helyiségeinek, melyeken volt ablak, így a
fény világosabbá és vidámabbá tette, mint amilyen valójában
volt. A bútorokat a falhoz tolták, a padlót pedig sietősen
összetákolt játékok borították: felöltöztetett, keményre tömött
babák, melyekből itt-ott kikandikált a szalma, játék kardok és
egy gyerek méretű, fából készült eladópult.
A megőrző közepén félkörben ültek a gyerekek, és teljes
odaadással csüggtek a gyönyörű, vörös hajú nőn, akit Kelsea
még sosem látott. Épp egy lányról mesélt nekik, akinek
kivételesen hosszú haja volt, és akit bezártak egy toronyba.
Kelsea kissé közelebb hajolt, hogy hallja a mesét. A nő
kifejezetten morti akcentussal beszélt, de ügyesen játszott a
hangjával, és összességében nagyon szépen mesélte a
történetet. Amikor a herceg a boszorkány fortélya miatt
megsebesült, a szája sarka legörbült, arcáról valódi bánatot
lehetett leolvasni. És akkor Kelsea felismerte őt. Döbbenten
fordult Buzogányhoz. A férfi elhúzta az ajtótól, sietősen suttogta:
– Fantasztikusan bánik a gyerekekkel. Az asszonyok teljes
nyugalommal bízzák rá őket, míg dolgoznak. Még Andalie is.
Nagy ajándék a jelenléte, máskülönben a gyerekek mindig láb
alatt volnának.
– Az asszonyokat nem zavarja a származása?
– Láthatóan nem.
Kelsea bekukucskált az ajtón. A vörös nő most
pantomimozott, elmutogatta, hogyan gyógyították meg a
herceg szemét. A gyertyafényben csak úgy sugárzott a lénye,
egy világ választotta el attól a szerencsétlen teremtéstől, akit
Kelsea a trón előtt látott kuporogni.
– Mi történt vele?
– Én ugyan nem kérdeztem a múltjáról, úrnő, ez az ő dolga. De
ha megkockáztathatom… – most még halkabban beszélt. – Ő
volt a kormányzó kedvenc játékszere. Nem hagyta, hogy
teherbe essen, nehogy elrontsa a játékát.
– Tessék?
Buzogány széttárta a karját.
– A nő nem csinált titkot belőle, hogy gyereket szeretne, úrnő,
még ha a kormányzó lesz is az apja. A nagybátyja többi
szeretője önszántából szedte a fogamzásgátlót, de ő nem.
Állítólag a kormányzó az ételébe kevertette. De azt is megígérte
neki, hogy ha mégis gyereke születne, megöli. Ezt én magam is
hallottam.
– Értem.
Kelsea nyugodtan bólintott, de belül őrjöngött. Még egyszer a
nőre és a gyerekekre nézett.
– Hogy hívják?
– Marguerite.
– Honnan szerzett a nagybátyám morti rabszolgát?
– A vörös haj Mortmesne-ben még nagyobb ritkaságnak
számít, mint Tearben. Marguerite-et a Vörös Királynő adta
jóindulata jeléül ajándékba a nagybátyjának jó néhány évvel
ezelőtt.
– Aha.
Kelsea a folyosó falának döntötte a fejét. A válla lüktetni
kezdett.
– Ez az ország egy hatalmas, gennyedző seb, Lazarus.
– Vezetőre lett volna szükségünk, úrnő, de nem volt.
– Te sem próbáltad meg?
– Természetesen nem – mutatott a nyitott ajtó felé Buzogány. –
Én megengedtem volna, hogy a nagybátyja megtartsa a
játékszerét. És egyezséget kötöttem volna a Vörös Királynővel,
mielőtt leállíttatom a szállítást.
– Már felfogtam, amikor először mondtad.
– Igen, tudom, és nem szeretném, ha félreértene, úrnő. Én
nem ítélkezem. Amit tett, az nem jó vagy rossz, ez volt a
szükséges lépés. Ami pedig a múltat illeti, felséged nem volt itt,
hogy bármit is tehessen.
Nem volt szemrehányás a férfi hangjában. Kelsea ettől kicsit
jobban érezte magát, de a válla megint lüktetni kezdett, ezúttal
erősebben. Hogyan fáradhat el pusztán csak attól, hogy áll?
– Le kellene ülnöm.
Öt perc múlva a testőrei áthozták a karosszékét a
hálószobájából az audiencia helyszínére, ahol aztán
bizonságban, a falnak háttal tudott leülni.
– A trónom… – sóhajtott Kelsea.
– Jelenleg a tróntermet nem tudjuk biztosítani – válaszolta
Buzogány. – Túl sok bejárata van, és az átkozott galéria
őrzéséhez kétszer ennyi testőrre volna szükség. De magát a
trónt ide tudjuk hozni.
– Nincs túl sok értelme.
– Talán van, talán nincs. A fején lévő koronával is hasonló a
helyzet, de tudom, hogy mostanra belátta a fontosságát.
Valószínűleg a trónnal is így lesz.
Kelsea a plafont nézte egy pillanatig.
– Azt mondod, hogy audienciát kellene tartanom.
– Igen.
– Ezt nem tehetem meg a karosszékemből, ugye?
 – De megteheti – válaszolta Buzogány, a szája sarkában
félmosoly játszott. – Ez egy igen szokatlan előrelépés lenne a
Raleigh uralkodócsalád történetében. A terem sokkal
könnyebben védhető és ellenőrizhető, bármilyen szék is álljon
benne. Egyetlen nyilvános ajtaja van, mely a Királynői Szárnyba
vezet, ráadásul egy ablaktalan, hosszú folyosóra nyílik. Láthatta,
amikor bejöttünk.
– Nem emlékszem ilyesmire.
– Megértem. Mindkét alkalommal félholt volt. Rengeteg titkos
ki- és bejárata van ennek a szárnynak, de azokat jól védjük, és
csak én ismerem őket. A kinti folyosón ellenőrizni tudjuk a
forgalmat.
– Rendben – Kelsea óvatosan beleült a karosszékbe. – Megint
vérzik a hátam?
Előredőlt, így Buzogány megnézhette a kötést, amely az egész
vállát betakarta.
– Nyugodjon meg, nem vérzik.
– Úgy érzem, lassan aludnom kellene.
– Még nem lehet, úrnő. Foglalkozzon csoportosan a
vendégeivel, hogy senki se éreze magát mellőzve – Buzogány
Mhurn felé bökött, aki az ajtónál állt. – Hozd ide nekem Vennert
és Fellt!
Mhurn eltűnt, és Kelsea egy pillanatra megpihenhetett a
karosszékben. Andalie a falnak dőlt, úgy tűnt, maradni akar.
Kelsea nem volt biztos benne, hogy Buzogány ezt támogatná, de
a férfi nem tulajdonított jelentőséget Andalie jelenlétének,
amiből Kelsea megértette, neki is ugyanígy kell tennie. A
Carlinnal és Bartyval töltött magányos évek után nehéz volt a
körülötte nyüzsgő emberek közül mindenkit észrevennie és
szemmel is tartania.
– Mikor hozhatjuk ide Bartyt és Carlint?
Buzogány vállat vont.
– Talán néhány hét múlva. Időbe telik megtalálni őket.
– Van egy falu a cadare-i határ közelében, Petalumának hívják.
– Nos, ez leszűkíti a lehetőségeket.
– Szeretném őket magam mellett tudni – mondta Kelsea. Eddig
nem is tudatosult benne, mennyire. Vágyódni kezdett Barty
tiszta bőrillata és cinkos mosolya után, mely közben mindig
felhúzta az egyik szemöldökét. Carlin… Nos, Carlin már nem
hiányzott neki annyira. Félt a pillanattól, amikor Carlin elé kell
állnia, és el kell számolnia tetteivel. Carlin és Barty azonban
elválaszthatatlan volt, egyik nélkül nem találkozhat a másikkal.
– Azt akarom, hogy minél hamarabb itt legyenek.
– Dyerre fogom bízni, úrnő, ő a legjobb emberem. Elintézzük,
amikor visszatér.
– Vissza, honnan?
– Már megbíztam egy feladattal.
– Miféle feladattal?
Buzogány idegesen sóhajtott.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, felség. Engedje, hogy
nyugodtan végezzem a munkámat.
Kelsea lenyelte a következő kérdést. Bosszantotta, hogy
letorkolták. A terem fala mellett álló négy testőrre nézett: az
egyikőjük Galen volt, akit Kelsea még sosem látott sisak nélkül.
Már őszült, és vonásai a fáklya fényében még markánsabbak
voltak, mint korábban az erdőben. Legalább negyvenöt éves
lehetett, régóta szolgálhatott már.
Elston, Kibb és Coryn volt a másik három, mindhárman vele
voltak az első úton. Annyira még nem öregek, mint Galen, de
persze nála mindenképpen jóval idősebbek. Pedig jobban örült
volna, ha több a testőrök között a korban hozzá közelebb álló.
Fiatalsága is csak még inkább elszigetelte ebben a társaságban.
Egyik testőr se nézett Kelsea-re, aki sejtette, hogy ez így szokás,
mégis kissé megalázónak érezte, és egy perc után már
rendkívül zavarta is.
– Kibb, hogy van a kezed? – szólt át a szobán.
A testőr arccal feléje fordult, de a tekintetét nem emelte rá,
mintha kerülné a szemkontaktust.
– Jól, úrnő.
– Hagyja őt! – morogta Buzogány.
Lépések zaja hallatszott a folyosóról, és két férfi lépett be
szürke testőregyenruhában. Egyik magas volt, és vékony, a
másik alacsony és izmos, de mindketten könnyedén, kecsesen
mozogtak, mint az edzett harcosok. Összehangolt
mozdulataikon látszott, hogy összeszokott páros voltak;
egyszerre hajoltak meg előtte. Ha a magas férfi nem lett volna jó
tíz évvel idősebb az alacsonynál, Kelsea akár ikreknek is
gondolhatta volna őket. Mhurn is belépett a két férfi nyomában.
Kelsea aggódva állapította meg, hogy mióta az Erődben vannak,
egy kicsit sem látszik kipihentebbnek. Sápatag arcából
kiviláglottak a szeme körüli fekete karikák a fáklyafényben.
Miért nem alszik?
 – Venner és Fell, úrnő – jelentette be Buzogány, visszaterelve
ezzel Kelsea figyelmét az előtte álló két férfira. – Felséged
fegyvernökei.
Amikor kiegyenesedtek, Kelsea kezet nyújtott nekik. Kicsit
meglepődtek, de elfogadták a feléjük nyújtott jobbot. Fellnek, az
alacsonyabbnak egy csúnya forradás volt az arcán. A sebet
rosszul, vagy egyáltalán nem varrhatták össze. Kelsea a nyakán
lévő sebhelyre gondolt, és Buzogány csúnya öltéseire. Megrázta
a fejét, hogy megszabaduljon a rossz emléktől. A válla most
élesebben sajgott, mintegy emlékeztetve arra, hogy ideje volna
lepihenni.
Buzogány azt várja tőlem, hogy ébren maradjak, makacsolta
meg magát. Mint ahogy én is.
– Nos, fegyverkészítők, mit is csináltok pontosan?
A két férfi egymásra nézett, de Fell volt az, aki válaszolt.
– Én ellenőrzöm a fegyvereket és felséged helyőrségét.
– Én pedig a kiképzésüket – egészítette ki Venner.
– Kaphatnék tőletek egy kardot?
– Többféle kardunk is van, választhat, felség – válaszolta Fell.
– Nem, nem szertartásokhoz való kellene. Nyilvánvalóan
ilyenre is szükségem van. De olyat szeretnék, amivel vívhatok.
Mindkét férfi a királynőre meredt, aztán ösztönösen
Buzogányra pillantottak. Kelsea dühösen vájta körmeit a
karosszék szövetébe. Buzogány csak vállat vont.
– Hogy harcoljon vele, felség?
Kelsea lelki szemei előtt megjelent a Carlin arcán tükröződő
mélységes csalódottság, hogy megint elvesztette a türelmét.
Keményen beleharapott a szájába.
 – Szükségem van az alkatomhoz illő kardra és páncélzatra. És
valakire, akivel edzhetek.
– Kardforgatást akar tanulni, felség? – kérdezte Venner
megrökönyödve.
– Igen, Venner, azt akarok. Késsel meg tudom védeni
magamat, de vajmi keveset tudok a kardokról.
Buzogányra pillantott, hogy lássa a reakcióját. Buzogány
bólintott, enyhe mosoly jelent meg az arcán. A férfi helyeslése
megnyugtatta, így Kelsea visszavett a hanghordozásából.
– Nem várhatom el senkitől, hogy meghaljon értem, ha csak
ülök és várok. Miért ne tanulhatnék meg harcolni?
Mindkét férfi szóra nyitotta a száját, de a hangjuk benn akadt.
Kelsea intett, hogy folytassák csak nyugodtan, és végül Fell volt,
aki megszólalt.
– A megjelenése, úrnő. Az nagyon fontos egy királynő
számára. A kardvívás… egyáltalán nem méltó egy királynőhöz.
– Holtan sem leszek királyibb jelenség. És mostanában túl
sokszor kellett késsel védekeznem.
– Méretet kell vennünk önről, úrnő – válaszolta Fell
kelletlenül. – És az is időbe telik, míg találunk egy kovácsot, aki
ért a női páncélok készítéséhez.
– Lássatok hozzá minél hamarabb! Most elmehettek.
A két férfi bólintott, meghajoltak, és elindultak a folyosó
irányába. Venner motyogott valamit Fellnek útközben.
Buzogány felnevetett, amikor a két férfi eltűnt a sarkon.
– Mit mondott?
– Azt, hogy nem hasonlít az anyjára.
Kelsea fáradtan elmosolyodott.
 – Ezen nem csodálkozom. Kit kell még meghallgatnom?
– Arlisst, a kincstárnokát. A kormányzó is a sorát várja, hogy
beszélhessen önnel. Nem a legmegfelelőbb alkalom, de minél
hamarabb megszabadulunk tőle, annál jobb.
Kelsea felsóhajtott, a puha ágyára gondolt, és egy csésze
tejszínes, forró teára. Összerándult, mint aki hirtelen riad a
bóbiskolásból. Andalie már nem volt mellette, de Buzogány még
mindig ott állt. Gyorsan kihúzta magát, és megdörzsölte a
szemét.
– Jöjjön előbb a kormányzó, aztán a kincstárnok!
Buzogány csettintett Corynnak. Coryn bólintott, és elsietett a
konyha irányába.
– Mielőtt beszél a nagybátyjával, tudnia kell, hogy igencsak
rosszul érintette életkörülményeinek romlása.
– Vérzik a szívem.
Andalie megjelent egy bögre gőzölgő, tejes folyadékkal. Kelsea
beleszimatolt, és megérezte a tejszínes fekete tea illatát.
Felnézett Andalie-ra, aki addigra ismét a fal mellett állt. A nő
tekintete a távolba révedt.
– Azt akarom mondani – folytatta Buzogány –, hogy a
kormányzó valószínűleg nem ért egyet a döntéseimmel. A
legtöbb vagyontárgyát elkoboztam.
– Az én nevemben?
– Aludni méltóztatott.
– Akkor is, a nevemben intézkedtél. Legközelebb
megvárhatnád, míg méltóztatok felébredni.
Buzogány pillantásából rájött, hogy ez a férfi számára újabb
ruhák és babák-pillanat volt. Sóhajtott.
 – Miféle értéktárgyakat koboztattál el tőle?
– Ékszereket, némi alkoholt, az ízléstelen szobrait, néhány
borzasztóan rossz festményt. Aranytányérokat…
– Rendben van, Lazarus, szabad kezet kapsz, ahogy kérted. Ezt
igazán megköszönhetnéd.
Buzogány meghajolt.
– Alázatosan köszönöm, az ön legodaadóbb…
– Fogd már be!
Buzogány elvigyorodott, és csendben is maradt egészen addig,
amíg a nyugati falnál lévő dupla ajtó felől tompa morajlás nem
hallatszott. Az ajtók majdnem húsz láb magasak voltak, és
nemcsak a zárjuk készült nehéz tölgyfából, hanem a térd- és
fejmagasságban lévő keresztpántok is. Kibb kinyitott egy
aprócska kémlelőnyílást az ajtó jobb oldalán, miközben Elston
kétszer kopogott a bal oldalon. Kívülről három kopogás
érkezett, melyek a keleti falon visszhangot vertek. Elston
hasonlóképpen válaszolt.
Kelsea lenyűgözőnek találta a rendszert. Elston elégedetten
motyogott valamit, aztán ő és Kibb elkezdték visszatolni a
keresztpántokat. Megküzdöttek vele, Kelsea még távolról is jól
látta, ahogy Elston izmos karján kidagadnak az erek.
– Jó rendszer – mondta Buzogánynak. – Gondolom, a te ötleted
volt.
– Én dolgoztam ki a részleteket, de az alapötlet Carrollé volt.
Mindennap változtatjuk a kopogás rendjét.
– Nem túlzás ez egyetlen látogató kedvéért? Miért nem
hozzátok be ugyanott, ahol Coryn kiment?
Buzogány sokatmondó pillantással nézett rá.
 – Ó!
– Páran ismernek néhányat ezekből a járatokból, úrnő, de
őszintén meg lennék lepve, ha a kormányzó valaha akár
kísérletet is tett volna arra, hogy a negyedét megismerje annak,
amit én.
– Értem.
– Valaki zárja be a gyermekmegőrző ajtaját! Nem akarom,
hogy Marguerite fültanúja legyen a beszélgetésnek.
Buzogány csettintett Mhurnnek, aki már indult is. Kelsea az
állandó csettintgetést megalázónak tartotta, de a testőröket
szemmel láthatóan nem zavarta, talán büszkék voltak arra,
hogy Buzogánynak meg sem kellett szólalni, ők anélkül is
tudják, mi a dolguk.
Elston és Kibb nekifeszültek az ajtóknak, és Kelsea egy
fáklyákkal megvilágított széles alagutat látott, amely több száz
lábnyi hosszan enyhén lejtett lefelé, míg el nem tűnt a
kanyarban. Emlékezett erre az alagútra, de még nem sétált
végig rajta. Persze hogy nem, Buzogánynak kellett szinte
fölvonszolnia őt az emelkedőn. Mi értelme van mesterséges
hegyet építeni egy épület belsejében?
Nyilvánvalóan védelmi célokból, válaszolta Carlin. Gondolj csak
bele, Kelsea! Gondolj arra a napra, amikor vasvillával jönnek a
fejedért!
– Hát ez igazán kedves – mormolta Kelsea. – Köszönöm
szépen.
– Mit, úrnő?
– Semmit.
 A kormányzó lépett be az ajtón Coryn kíséretében. Coryn laza
testtartásából ítélve nem számított semmiféle bonyodalomra,
még a kezét sem tartotta a kardján.
A kormányzó arca nyúzott és kipirult volt, és ugyanolyan
röhejes lila inget és azonos színű nadrágot viselt, mint első
találkozásukkor. Pontosabban ugyanazt, jött rá Kelsea, ahogy a
nagybátyja közeledett, és az is egyértelműen látszott, hogy az
öltözékre erősen ráférne már egy mosás. Rászáradt
ételmaradék éktelenkedett a domború hasán feszülő felsőn, és
számtalan folt pettyezte a mellkasát is; valószínűleg vörösbor.
Ugyanakkor szakálla igen gondozott volt, ugyanolyan
természetellenesen göndörödött, mint legutóbb. Ilyen csigákat
csak hajsütő vassal lehet produkálni.
Amikor úgy tizenöt lábnyira kerültek a karosszéktől, Coryn
megragadta a kormányzó karját.
– Egy lépéssel se közelebb, világos?
A kormányzó bólintott. Kelsea-nek hirtelen eszébe jutott, hogy
a Thomas nevet viseli. A Thomas név apostolok és angyalok
neve volt, bibliai név. Mennyire nem illett a nagybátyjára,
akinek patkányszeme csillogása arról árulkodott, hogy kész
tervvel érkezett.
Amikor Kelsea betöltötte a tizennégyet, Carlin mindenféle
magyarázat nélkül elrendelte, hogy tegyen félre minden mást,
és olvassa el a Bibliát. Ez őszintén meglepte Kelsea-t; Carlin nem
titkolta, mennyire megveti az egyházat, mindenféle vallási
szimbólum ki volt tiltva az otthonukból. Ez viszont most iskolai
feladat volt, és Kelsea kötelességtudóan végigrágta magát a
vastag, poros köteten, mely általában az utolsó könyvespolc
legtetejének sarkában állt – tehát nem használhatták túl
gyakran. Öt nap alatt be is fejezte, és biztos volt benne, hogy
örökre végzett ezzel a nehéz könyvvel, de tévedett. Carlin a hét
hátralévő részében kikérdezte belőle. Ez volt a Biblia hete,
ahogy magában később emlegette. Kifaggatta a karakterekről,
az eseményekről és az erkölcsi vonatkozásairól is, így Kelsea-
nek sajnos egyre többet kellett forgatnia a kötetet. Három-négy
nap kemény bibliaóra után Carlin végre azt mondta Kelsea-nek,
hogy elteheti.
– Miért van ilyen szép bibliád? – kérdezte Kelsea.
– A Biblia évezredek óta az emberiség jelentős, nagy
befolyással bíró műve, Kelsea. A többi fontos könyvhöz
hasonlóan megérdemel egy jó minőségű kiadást.
– Elhiszed azt, ami benne van?
– Nem.
– Akkor miért kellett elolvasnom? – kérdezte Kelsea
bosszúsan. Nem élvezte különösebben, valamint olvasásra és
fizikailag is nehéz volt; napokig kellett hurcolnia azt az átkozott
könyvet szobáról szobára. – Mi értelme volt akkor?
– Hogy megismerd az ellenségeidet, Kelsea. Még egy könyv is
komoly veszélyforrás lehet, ha rossz kezekbe kerül, és ha ez
megtörténne, a könyvet tartó kezet fogod hibáztatni, pedig
megelőzhetted volna a bajt, ha elolvasod.
Kelsea akkor még nem igazán értette, Carlin mire gondol. Az
Arvath tetején álló aranykereszt láttán azonban lassan
formálódni kezdett benne egy, az eddigieknél sokkal árnyaltabb
kép az egyház és a vallás kérdéséről. Biztos volt benne, hogy
nagybátyja sosem olvasta a Bibliát, de elnézve őt eszébe jutott,
hogy Thomas nemcsak apostol volt, hanem a hitetlen is. Talán
Arla királynő láthatta ilyennek, amikor gyermekként először a
karjára vette. Talán pontosan azt látta, amit most Kelsea:
gyengeséget, mely igen veszélyes, ha hatalommal párosul.
Ő az utolsó élő rokonod, tiltakozott a fejében egy hang. De a
harag hulláma, mely mellett eltörpült a család és a kíváncsiság
is, hamar félresöpört mindent. Kelsea gyorsan számolt: az anyja
tizenhat évvel ezelőtt halt meg, azóta a nagybátyja ült a
hatalomban. Tizenhatszor háromezer az annyi, mint
negyvennyolcezer. Ennyi teari lakost szállítmányoztatott el
rabszolgának a bácsikája, hogy a saját bőrét mentse. És most a
lelkifurdalás halovány árnyékát se látta a fehér homlokon,
csakis a megkárosított ember háborgását. Értéktelen, nyamvadt
alak volt, mégis megingathatatlanul hitt benne, hogy az egész
világ az adósa.
Hogy láthatok ennyire bele a lelkébe, ámuldozott Kelsea. De
nyakában mintegy válaszul megremegett a zafír, melege átjárta
a mellkasát. Kelsea meghökkent kicsit, de már nem annyira,
mint pár napja az Erőd Gyepén. Lehet, hogy csak bemagyarázta
magának, de az az érzése volt, hogy kezdi kiismerni az ékszert.
Többször is feltűnt neki, hogy reagál a hangulataira, néha meg
mintha kifejezetten fel akarta volna hívni a figyelmét valamire.
Most meg egyételműen arra ösztökélte, hogy semmiképpen se
kalandozzon el a figyelme.
– Mit akarsz, bácsikám?
– Azért jöttem, hogy felségedtől engedélyt kérjek az Erődben
maradásra – válaszolta a kormányzó. Visszhangzó orrhangjából
tudni lehetett, eltervezte, mit fog mondani. A négy testőr, akik
még mindig a helyükön álltak a fal mellett, már nem a levegőt
nézték; Mhurn egy éhes kutya várakozó tekintetével méregette
a kormányzót. – Úgy érzem, hogy döntése, mellyel száműzött,
igazságtalan és egyben meggondolatlan is. Továbbá meg kell
jegyeznem, hogy vagyontárgyaim elkobzása titokban történt, s
így nem tudtam kiállni a jogaimért.
Kelsea meglepődött az előtte álló pojáca választékos
szóhasználatán, ezért felhúzta a szemöldökét, és odahajolt
Buzogányhoz.
– Mi legyen vele?
– Amit csak akar, úrnő. Istenemre mondom, rég szórakoztam
már.
Kelsea visszafordult a nagybátyjához.
– Miféle jogaidért?
– Hogy micsoda?
– Azt mondtad, hogy nem volt lehetőséged kiállni a jogaidért.
Részleteznéd?
– A legtöbb dolog, amit a testőrei elvittek a szállásomról,
ajándék volt. Személyes ajándékok.
– Tehát?
– A Koronának nincs joga elvinni ezeket, ugyanis nem képezik
a Korona tulajdonát.
– A Koronának joga van bármit elkobozni, ami az Erődben van
– szólt közbe Buzogány.
Kelsea egyetértően bólogatott, bár ez új volt neki.
– Így igaz, bácsikám. Ez a Mortmesne-ből származó
csecsebecséidre is érvényes.
 – Azok nem csak csecsebecsék voltak, unokahúgom. A
legkedvesebb szeretőmet vetted el.
– Marguerite most már az én szolgám.
– Ajándék volt, igen értékes ajándék.
– Egyetértek – válaszolta Kelsea széles mosollyal. – Nagyon is
értékes. Jól jön nekem is.
A kormányzó nyaka vörösödni kezdett, és kúszott felfelé a
vörösség az állán. Carlin mindig is mondta neki, hogy a legtöbb
férfi disznó, de Kelsea nem vette komolyan: túl sok jó könyvet
olvasott férfiak tollából. Most viszont látta, hogy Carlin mégsem
tévedett akkorát.
– Talán ha ráunok, visszaadom a szabadságát. De
pillanatnyilag boldog itt.
A kormányzó felnézett, arca égett a haragtól.
– A büdös francokat!
– Biztosíthatlak, hogy jól érzi magát – válaszolta Kelsea
vidáman. – Képzeld, még pórázon se kell tartanom!
Elston és Kibb a közeli falnak dőlve fuldoklott a nevetéstől.
– Az a kurva sehol se boldog! – vicsorogta a kormányzó, már
nyál fröcsögött a szájából.
– Vigyázz a nyelvedre, a királynőd előtt állsz! – dörmögte
Buzogány. – Vagy kötök egy szép piros masnit a nyakadra, és
kihajítlak innen. Kísértet biztosan örülne egy csont étkészletnek.
Kelsea azonban közbeszólt.
– Marguerite az egyetlen, amiért idejöttél? Mert hidd el, senki
sem vitatkozna, ha például azt a csomó ízléstelen festményt
akarnád.
A kormányzónak tátva maradt a szája.
 – Azokat Powell festette!
– Ki az a Powell? – kérdezte Kelsea a teremben állóktól.
Senki nem válaszolt.
– Híres festő Jennerben – ragaszkodott hozzá a kormányzó. –
Vissza kell kapnom azokat a festményeket.
– Licitálhatsz azokra a darabokra, amiket nem tudtunk eladni.
– És mi lesz a szobraimmal?
Coryn közbeszólt.
– Azt biztosan elviszik majd, felség. A többségük rettenetesen
rossz, de az anyaguk értékes. Beolvasztani jó lesz.
– Azt mondták, hogy a szobrok értéke idővel felbecsülhetetlen
lesz – háborgott a kormányzó.
– Nocsak, ki mondta? – kérdezte Kelsea. – Csak nem az eladó?
A kormányzó kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta.
Kelsea egyre türelmetlenebb lett, kezdte fárasztani ez a
beszélgetés. A testőreit azonban egy ideig mulattatta a dolog, az
is valami. Elston és Kibb nyíltan kinevették, Coryn még próbálta
rejtegetni a szája szegletében bujkáló, önelégült mosolyt, sőt
még Mhurn is felébredni látszott.
– Megtartom a kacatjaidat, nagybátyám. El se tudom képzelni,
hogy miféle érveid lehetnek a száműzetés ellen, de ha vannak,
hallgatlak.
– A hasznodra lehetek, unokahúgom – válaszolta a
kormányzó. Olyan gyorsan válaszolt, hogy Kelsea gondolkodni
kezdett, nem elterelő művelet volt-e minden, amit eddig
mondott.
– Hogyan lehetnél a hasznomra?
– Sok mindent tudok, amit te tudni szeretnél.
 – Ez már kezd unalmas lenni, felség – szól közbe Buzogány. –
Egyszerűen csak dobjuk ki az Erődből.
– Várj! – Kelsea felemelte a kezét. – Mit tudsz, nagybátyám?
– Tudom, ki az apád.
– Nem tud semmit, úrnő – morogta Buzogány.
– Természetesen tudom, húgocskám – csillantak föl a
kormányzó szemei. – És oly sok dolgot tudok az édesanyádról!
Ezek itt nem mondtak el neked semmit, ugye igazam van?
Esküt tettek. Én viszont nem vagyok testőr. Mindent tudok
Elyssa királynőről, mindent, amit valaha is tudni akartál, és
elmondhatom neked.
Ha a testőrök kardélre hányhatták volna a tekintetükkel, már
rég halott lett volna. Kelsea Buzogányhoz fordult, és látta, hogy
megkeményednek a vonásai. Szörnyű látvány volt.
De én akkor is tudni akarom. Tudni akarta, hogy az anyja
számtalan szeretője közül melyik lehetett az apja. Hogy
valójában milyen volt az anyja. Talán ami eddig kiderült róla,
csak a látszat; talán az anyjának lehettek olyan tulajdonságai,
melyeket senki más nem ismert. De ez csapda is lehet. Kelsea
hűvösen mérte végig a nagybátyját:
– Mit szeretnél pontosan, Seherezádé? Menedéket?
– Nem. Szeretném megtartani a befolyásomat, közre akarok
működni, és irányítani. És elég fontos információval
rendelkezem a Vörös Királynőről is.
– Tényleg ezt a játékot fogjuk játszani? Megpróbáltál
megöletni, bácsikám. Nem sikerült, ezért megbocsátok neked,
de nem áll szándékomban semmilyen más gesztust tenni az
irányodba.
 – Hol a bizonyíték?
Buzogány előrelépett.
– A saját testőreid közül kettő már vallott, idióta.
A kormányzó szemei elkerekedtek, de ez nem hatotta meg
Buzogányt.
– Nem szólva a Cadenről, akiket három hónapja bíztál meg a
királynő levadászásával.
– A Caden sosem árulja el a megbízóit!
– Még szép, hogy elárulják, te szánalmas senki. Csak a
megfelelő embert kell a megfelelő hangulatban találni, és elég
megvendégelni mézsörrel. Minden szükséges bizonyítékot
megszereztünk. Tekintsd magad szerencsésnek, hogy még itt
állsz.
– Akkor miért állok még mindig itt?
Buzogány válaszolni akart, de Kelsea csendre intette. Úgysem
fogadhatja el a nagybátyja ajánlatát, nem számít, hogy
mennyire vágyik az információra. A nagybátyja sose tenne le
róla, hogy visszaszerezze, amit elveszített; ez vizslató, számító
tekintetéből világosan látszott. Nem ismerte a személyét, de a
típusát igen. Sosem fog felhagyni a tervek szövögetésével,
sosem bízhat meg benne.
– Az az igazság, bácsikám, hogy nem tartalak elég fontosnak
ahhoz, hogy bebörtönözzelek.
Kelsea elmosolyodott, és Corynra mutatott.
– Vegyük csak Corynt!
A kormányzó meglepődve Coryn felé fordult, mintha már el is
felejtette volna, hogy a testőr mellette áll. Coryn maga is
meglepődött.
 – Bármit elvehetnék Coryntól, a ruháit, a pénzét, a fegyvereit,
és bármelyik szeretőjét, akit valószínűleg elrejtett valahová.
– Nem is egyet – jegyezte meg Coryn. Elston és Kibb most már
teli szájjal röhögött.
Kelsea elnézően mosolygott.
– És ettől még Coryn megmaradna becsületes és hasznos
embernek.
Szünetet tartott, csak annyi ideig, hogy a kormányzó már
magától is tudhassa, mi következik.
– De nézz csak magadra, bácsikám! Ha megfosztalak a
ruháidtól, a szeretőidtől és a testőreidtől, nem marad semmi.
Egy börtöncella már-már pazarlás volna.
A kormányzó olyan hirtelenséggel fordult sarkon, hogy
Buzogány Kelsea elé ugrott, keze a kardján. De a kormányzó
csak állt ott háttal nekik, reszkető vállakkal.
– A döntésem változatlan, bácsikám. Még huszonöt nap áll a
rendelkezésedre, hogy elhagyd az Erődöt. Coryn, kísérjétek ki!
– Nincs szükségem kíséretre! – morogta a kormányzó,
miközben visszafordult feléjük. A szemében harag villogott, de
fájdalom is bujkált benne, mélyebb, mint amire Kelsea
számított. Hirtelen abszurd sürgetést érzett, hogy elnézést
kérjen, de ahogy a kormányzó folytatta a mondókáját, ez a
sürgető érzés egyből el is illant. – Nagyon rossz lóra tettél, te
lány. Szerintem még Buzogány se tudja, mennyire. A Vörös
Királynő tud mindenről, én magam üzentem neki.
Beleavatkoztál a szállításba, és hidd el, már készülődik, hogy
kibelezze ezt az országot, mint egy mészárszékre küldött
disznót.
 Ahogy tekintete Kelsea mögé tévedt, egyszeriben a torkán
akadt a szó, szemébe rémület szökött.
Kelsea megfordult, és Marguerite-et látta a széke mellett. A
nyakán még nem gyógyult be a kötél okozta horzsolás, a
mélylila duzzanat még a fáklya fényében is jól látható volt.
Formátlan barna ruhát viselt, biztosan kölcsönkérhette
valakitől, de itt állt vitathatatlan bizonyítékául annak, hogy nem
a ruha teszi a nőt: Marguerite maga volt a trójai Heléna, magas
és büszke, haja lángzuhatagként omlott alá a fáklya fényében. A
kormányzót nézte, de még Kelsea is libabőrös lett a tekintetétől.
– Marguerite? – kérdezte a kormányzó. Korábbi arroganciája
semmivé foszlott; vágyakozó tekintettel bámulta Marguerite-et,
akár egy borjú. – Hiányoztál.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen tökös vagy, és meg mered
szólítani – csattant fel Kelsea –, de többször az engedélyem
nélkül elő ne forduljon.
A kormányzó arca elsötétült, de hallgatott. Szemét le sem vette
Marguerite-ről. Marguerite egy ideig őt nézte, majd elfordította
a tekintetét. Buzogány és Coryn a kardjaikra tették a kezüket. De
Marguerite mit sem törődve velük, egyenesen odasétált Kelsea
karosszékéhez és lekuporodott a lábához.
A kormányzó még egy pillanatig némán nézte, mi történik.
Arcáról sugárzott a vegytiszta gyűlölet.
– Mit adtál neki?
– Lássuk csak, például nem raktam kötelet a nyakára.
– Hát akkor csak élvezd! Ez a kurva mosolyogva fogja átvágni
a nyakadat – Ránézett Marguerite-re. – Légy átkozott, te morti
szajha!
 – Senki sem ijed meg az átkaidtól, te teari disznó – válaszolta
Marguerite mort nyelven. – Te magad vagy elátkozva.
A kormányzó zavartan nézett Marguerite-re. Kelsea csak
csóválta a fejét, hogy a nagybátyja még a mort nyelvet se
beszéli.
– Nincs további mondanivalóm a számodra, bácsikám. Tűnj
innen, és sok szerencsét az országon átvezető utadhoz!
A kormányzó még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett
Marguerite-re, aztán sarkon fordult, és Corynnal a nyomában
elviharzott. Elston és Kibb épp csak annyira nyitották ki az ajtót,
hogy a kormányzó kiférjen rajta. Marguerite megvárta, míg
bezárul, majd felállt.
– Vissza kell mennem a gyerekekhez, felség – hadarta mortul.
Kelsea bólintott. Még rengeteg kérdése lett volna Marguerite-
hez, de nem most volt itt az ideje. Nézte, ahogyan a nő eltűnik a
folyosón, majd hátradőlt a karosszéken.
– Mondd, hogy mára ennyi volt!
– A kincstárnoka, úrnő – emlékeztette Buzogány. – Megígérte,
hogy fogadja.
– Micsoda egy rabszolgahajcsár vagy, Lazarus.
– Engedjétek be Arlisst! – szólt ki Buzogány. – Csak néhány
perc lesz, felség. Ez fontos. Hiszen tudja, hogy a személyes
kapcsolat szüli a hűséget.
– Megbízhatunk a bácsikám kincstárnokában?
– Ugyan, úrnő. A nagybátyjának sosem volt kincstárnoka, csak
egy halom őre, akik többnyire részegek voltak az őrségben.
– Akkor hát ki ez az Arliss?
– Én választottam a munkára.
 – De ki ő?
Buzogány felnézett a plafonra.
– Egy helyi üzletember, jól bánik a pénzzel.
– Miféle üzletember?
Buzogány keresztbe fonta a karjait, ez meglehetősen
finomkodó gesztus volt tőle.
– Ha mindenképpen tudni akarja, afféle könyvelő.
– Egy könyvelő? – Kelsea egy pillanatra megakadt, majd
kételkedése izgatottságba csapott át. – De hiszen azt mondtad,
hogy nincs nyomtatott sajtó. Hogyan készíti a könyveit? Kézzel?
Buzogány egy pillanatig csak bámult rá, majd nevetésben tört
ki. Kelsea most már tudta, hogy miért nevet olyan ritkán;
hiénaszerű hangja volt, egy állat vonítása. Buzogány a szája elé
kapta a kezét, de ami történt, megtörtént, és Kelsea elpirult.
Nem vagyok hozzászokva, hogy kinevessenek, állapította meg,
és igyekezett valami mosolyfélét erőltetni az arcára.
– Mi rosszat mondtam?
– Nem könyvkiadó, úrnő. Bukméker. Akinél fogadni lehet.
– Egy csaló? – kérdezte Kelsea. A sértést már el is felejtette. –
Azt akarod, hogy odaadjam a kincstár kulcsát egy profi
szerencsejátékosnak?
– Van jobb ötlete?
– Kell hogy legyen más megoldás is.
– Nincs más, aki ilyen jól értene a pénzhez, ezt biztosan
mondhatom. És igen sokat fizettem neki, hogy idejöjjön, szóval
legyen kedves vele. Egy Átkelés előtti számológép van az agya
helyén, és mélységesen megveti az ön nagybátyját. Gondoltam,
hogy kezdetnek ez elég is lesz.
 – Hogy lehetsz ennyire biztos abban, hogy becsületes?
– Nem is vagyok az – reccsent egy rekedt hang a sarokból.
Aszott, púpos öregember közeledett Kelsea felé. A bal lába
nyomorék lehetett, mert először a jobbal lépett, a balt csak
húzta utána. De még így is olyan gyorsan haladt, hogy a
mögötte haladó Kibbnek igyekeznie kellett, hogy lépést tartson
vele. Arliss bal karja is bénának tűnt annak ellenére, hogy a
hónalja alatt egy halom papírt szorongatott, mert alkarját
szorosan a bordáihoz nyomta. Ami még megmaradt fehér
hajából, az csomókban csüngött a füle mögött, és ahogy
közelebb ért, Kelsea azt is észrevette, hogy hosszú szőrszálak
kandikálnak ki a füléből. Öreg szemei sárgák voltak, alsó
szemhéja lecsüngött, látni engedte az alatta lévő húst, amely
már piros sem volt; az öregség mindent kimosott belőle, csak a
halvány rózsaszín maradt. A legcsúnyább ember volt, akit
Kelsea eddigi életében látott.
Végre valaki, aki mellett én is szép vagyok, gondolta, de ahogy
átfutott az agyán, már meg is bánta.
Az öregember üdvözlésre nyújtotta a kezét, és Kelsea finoman
megrázta. A keze olyan volt, mint a papír: sima, hideg és
élettelen. Taszító, fanyar szag áradt belőle, melyet Kelsea az
öregség szagának vélt.
– Nem vagyok becsületes – lihegte az öregember. Kelsea nem
ismerte föl az akcentusát, nem volt egyértelműen teari. Hangja
egyszerre volt torok- és orrhang is. – De megbízható fickó
vagyok.
– Önellentmondás – válaszolta Kelsea.
Arliss szeme felragyogott.
 – Mégis az vagyok, és itt vagyok.
– Arlissban megbízhat, úrnő – mondta neki Buzogány. – És azt
hiszem…
– Kezdjük a legfontosabbal – szakította félbe Arliss. – Ki az apja,
királylány?
– Nem tudom.
– A francba. Buzogány nem hajlandó elárulni, és csak akkor
kaszálok, amikor kiderül – közölte Arliss, előrehajolt, és
alaposan megbámulta Kelsea mellkasát. – Ez pazar.
Kelsea felháborodva húzódott el a közeléből, de aztán rájött,
hogy az öreg a zafírt méregeti, méghozzá mohó, gyűjtő
tekintettel.
– Igazi? – kérdezte.
– Meglehetősen, felség. Tiszta smaragdvágás, hibátlan kő,
tökéletesen gyönyörű. A foglalat se rossz, de a kő… pokoli
magas áron szerezhetek rá vevőt.
– Meg tudod mondani, honnan való? – hajolt megint közelebb
Kelsea, hirtelen elszállt a kimerültsége.
– Csak a szóbeszédet ismerem, királylány, az igazságot… senki
se tudja. A legenda úgy szól, hogy William Tear készíttetett az
Átkelés után a királynak nyakéket, de Jonathan Tearnek nem
tetszett, ezért a saját embereivel megcsináltatta az Örökös Kövét
is. Nem sokra ment vele a szerencsétlen ördög, pár évvel később
meggyilkolták.
– A köveket honnan szerezték?
– Nagy valószínűség szerint Cadare-ból. Tearben vagy
Mortmesne-ben nincsenek ilyen finom drágakövek. Biztos ezért
akarja őket annyira.
 – Ki?
– A Vörös Királynő. A forrásaim szerint legalább annyira
kellenek neki, mint felséged feje.
– Cadare-tól olyan ékkövet kap sarcként, amilyet csak akar.
– Meglehet – pillantott rá sandán bozontos szemöldöke alól
Arliss. – Régebben olyasmit is beszéltek, hogy ezek a kövek
mágikus erejűek.
– Nehezen hiszem – morogta Buzogány. – Elyssa királynőnél
soha semmilyen csodát nem tettek.
– Hol a párja?
– Nem a kincstárról kellene tárgyalnunk, Arliss?
– Persze, persze – sóhajtott az öreg, és a hóna alól előhúzta a
papírkupacot.
Bámulatos mutatványt adott elő; a fogaival tartotta a lapokat,
és addig lapozgatta őket, mire megtalálta, amelyikre szüksége
volt. Kihúzta a halomból.
– Leltárt készítettem a nagybátyja vagyonáról, királylány. A
drágább tárgyakon jó áron adhatunk túl, és ismerek olyan
bolondokat, akiknél zálogba csaphatjuk a maradékot. Legalább
ötvenezret hozhatnak a mázolmányok, melyekről a szarházi
nagybátyja azt gondolta, hogy művészet. A kurvák bizsui pedig
kétszer annyit érhetnek a szabadpiacon…
– Vigyázz a szádra, Arliss!
– Bocsánat, bocsánat – legyezte a levegőt a vén buki, mintha
semmi jelentősége nem lenne a rendreutasításnak, és
tulajdonképpen tényleg nem is volt. Kelsea-nek tetszett a
szabadszájúsága. Jól állt az öregnek. – Akár hiszi felséged, akár
nem, a kincstárt még nem láttam. Egyelőre senkit se találtam,
akinek lenne hozzá kulcsa. De nem számítok nagy
meglepetésekre. Mellesleg nem árt új őröket keríteni a széfhez.
– Nyilvánvalóan – válaszolta Kelsea. A válla már erősen
sajgott, de nem érdekelte, az öregember kisugárzása annyira a
hatalmába kerítette.
– Miután a Központi Összeíró Hivatal lefölözte a maga részét,
az adókból körülbelül ötvenezernek kellett befolynia. A
nagybátyja több mint egymillió fontot költött el a tisztelt
anyukája halála óta. Egyelőre még csak találgatok, de ilyen
ügyekben jó a szimatom. A kincstárban összvissz százezer lehet,
nem több. Felséged le van gatyásodva.
– Csodálatos.
– Nos – folytatta Arliss csillogó szemekkel –, van néhány
kitűnő ötletem a bevétel növelésére.
– Miféle ötleted?
– Az attól függ, felség. A szolgálatába fogad? Ingyen a
kisujjamat se mozdítom.
Kelsea könyörgő tekintettel nézett Buzogányra, de a férfi arcát
látva nem mert nemet mondani.
– Nem vagy becsületes, mégis megbízhatunk benned?
– Így van.
– Azt hiszem, te mégse vagy egy egyszerű bukméker.
Arliss elvigyorodott, a feje tetején a hajszálak az égnek
meredeztek, mintha villám futott volna végig a testén.
– Meglehet.
– Miért dolgoznál nekem? Szerintem bármennyit is fizetnénk
neked, meg sem közelítené egy átlagos éjszakai keresményedet.
 Arliss felnevetett, pont olyan hangot adott ki, mint egy
kipukkadt tangóharmonika.
– Ami azt illeti, királylány, valószínűleg gazdagabb vagyok,
mint felséged.
– Akkor meg miért akarod ezt a munkát?
A kisember arca egészen megváltozott, tisztelet csillant meg a
szemében.
– Énekelnek felségedről az utcákon, tudta? Az egész város
retteg az inváziótól, mégis énekelnek. Igaz Királynőként
emlegetik.
Kelsea kérdőn nézett Buzogányra, a férfi bólintott.
– Nem tudom, hogy igaz-e, de biztos, ami biztos – folytatta
Arliss. – Jobb szeretek a győztes oldalon állni.
– És ha nem az vagyok, akinek a nép gondol?
– Akkor van elég pénzem, hogy kivásároljam magam a bajból.
– Milyen díjazásra gondoltál?
– Buzogánnyal már megvitattuk ezt. Megengedhet magának,
királylány. Csak igent kell mondania.
– Arra számítasz, hogy szemet hunyok az egyéb üzelmeid
felett?
– Ha úgy adódik, majd beszélhetünk erről is.
Ingoványos, gondolta Kelsea, és megint Buzogányra pillantott.
– Lazarus?
– Tearben jobb pénzembert nem talál, úrnő, és nem csak a
pénzhez ért. A nagybátyja rengeteg kárt okozott, sok munka
lesz mindent rendbe tenni. Szerintem ő az ön embere. Habár –
mordult föl, kemény tekintetét Arlissra vetette – kis tiszteletet
azért tanulhatna.
 Arliss megint elvigyorodott, kivillantak csorba, sárga fogai.
Kelsea sóhajtott, érezte, hogy ez most elkerülhetetlen, és rájött,
hogy most kötötte meg az első kompromisszumot a rá váró
rengeteg közül. Kellemetlen érzés volt, akár egy csónakban
hánykolódni egy folyón a menekülés legkisebb reménye nélkül.
– Rendben, felvettelek. Készíts nekem valamiféle könyvelést,
ha lehetséges!
Az öregember meghajolt, és a kijárat felé kezdte vonszolni
magát.
– Még beszélünk, királylány, a szolgálatára! Jut eszembe,
engedélyt ad a kincstár átvizsgálására?
Kelsea elmosolyodott, és érezte, hogy izzadság gyöngyözik a
homlokán.
– Kétlem, hogy szükséged van az engedélyemre, Arliss. De
vedd úgy, hogy megkaptad.
Hátradőlt a székén. Válla kegyetlenül sajgott, így újból előre
kellett hajolnia.
– Lazarus, pihennem kell.
Buzogány bólintott, és intett Arlissnak, hogy elmehet. A
kincstárnok folytatta furcsa, rákszerű mozgását a folyosó felé.
Buzogány és Andalie Kelsea karja alá nyúlt, gyakorlatilag
kiemelték a székből, és elcipelték a szobájába.
– Arliss itt fog lakni velünk? – kérdezte Kelsea.
– Nem tudom – válaszolta Buzogány. – Néhány napja már itt
van a nagybátyja dolgai miatt. Az egész városban vannak
búvóhelyei, úgy jön-megy, ahogy a kedve tartja.
– És pontosan mivel foglalkozik?
– Feketekereskedelemmel.
 – Ennél pontosabban, Lazarus?
– Legyen annyi elég, felség, hogy egzotikus cikkek beszerzése.
– Emberek is akadnak a cikkek közt?
– Dehogy, úrnő. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem tűrné
felséged.
Buzogány elfordult, hogy Andalie levetkőztethesse Kelsea-t, és
közben eloltogatta a szobában égő fáklyákat.
– Mi a véleménye Vennerről és Fellről?
Kikről? Kelsea törte az agyát, végül eszébe jutott a két
fegyvernöke.
– Vagy megtanítanak a karddal bánni, vagy nagyon
megbánják.
– Jó emberek. Legyen türelmes velük! Az édesanyja már a
fegyverek látványát se bírta.
Kelsea elfintorodott, Carlinra gondolt, arra a napra, amikor
összevesztek a ruhák miatt.
– Anyám egy hiú bolond volt.
– Mégis az örökségében ül – mormolta Andalie váratlanul,
miközben a hajtűket szedte ki Kelsea hajából. Buzogány
helyeslően bólogatott. Andalie-nak végre sikerült levenni Kelsea
ruháját anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki. Kelsea
bemászott az ágyba, annyira fáradt volt, hogy alig érzékelte a
tiszta lepedő hűvös puhaságát.
Hogyan tudták ilyen gyorsan kicserélni a lepedőmet? –
csodálkozott álmosan. Valahogy ez sokkal inkább tűnt
varázslatnak, mint eddig bármi más. Még el akart köszönni
Buzogánytól és Andalie-tól, de rájött, hogy már rég kimentek, és
rázárták az ajtót.
 Nem bírt a hátán feküdni, óvatosan forgolódott az ágyban,
megpróbált kényelmes pozícióba helyezkedni. Végül
kimerülten fordult az oldalára, arccal az üres könyvespolcok
irányába. Rengeteg volt a tennivaló.
Már így is sok mindent tettél – hallotta Barty suttogását a
fejében.
Emlékek sokasága pergett az agyában. Az égő ketrecek. A
nagybátyja trónjához kötözött Marguerite. Az öreg hölgy, aki a
földre rogyva zokogott. A ketrec előtt sikoltozó Andalie. A
megőrzőben ülő gyerekek képe. A másik oldalára fordult,
megpróbált megnyugodni, de nem ment. Érezte a birodalmat
maga körül és maga alatt, ahogy mérföldekre nyúlik minden
irányba, érezte a népét, a rájuk nehezedő, közelgő veszély
súlyát, és most már tudta, hogy első megérzése helyes volt.
Ennyi nem elég, gondolta mogorván. Közel sem.
 9. fejezet

AZ ÉKSZER
Olyan sok erő dolgozott Glynn királynő ellen, hogy kősziklává kellett volna
válnia Isten Óceánjában, hogy kibírja a hullámok kérlelhetetlen rohamát. S a
történelem tanúsága szerint így is történt.
Glynn királynő – A portré

KARN HOPLEY

– NAGYSZERŰ, ÚRNŐ! MOZOGJON GYORSABBAN! – KIÁLTOTTA V ENNER.

Kelsea hátrafelé táncolt, megpróbált visszaemlékezni a
lábmunkára, amit Venner tanított neki.
– Tartsa felfelé a kardot!
Kelsea felemelte a fegyvert, de érezte, hogy a válla tiltakozik a
mozdulat ellen. A kard hihetetlenül nehéz volt.
– Gyorsabbnak kell lennie – mondta Venner. – A lábainak
gyorsabban kell járnia, mint az ellenfeléének. Még egy
kétbalkezes vívó is legyőzné!
Kelsea enyhén elpirult, bólintott, és megmarkolta a kardot.
Késsel gyorsnak lenni egészen más, mint karddal. Testének
szélessége az ormótlan karddal együtt komoly hátrányt jelentett
a vívásban. Forduláskor a saját lábai jelentették a legnagyobb
akadályt. Venner nem engedte neki, hogy bárki mással vívjon,
amíg nem mozog gyorsabban. Kelsea tudta, hogy igaza van.
– Újra!
 Kelsea összeszedte magát, bár belül átkozódott. Odáig még el
sem jutottak, hogy mit kezdjen a karddal, az egyedüli dolga az
volt, hogy felemelve tartsa maga előtt. A seb a vállán, az
izmaiban keletkezett szakadás és Pen nehéz páncélzata együtt
szinte legyőzhetetlen akadályt jelentettek. És hogy még az ügyes
lábmunka minden részletére is emlékezzen, az már a lehetetlen
határát súrolta. De Venner sokat követelt, és ki akarta tölteni a
rendelkezésére álló órát. A maradék tizenöt percben keményen
megdolgoztatja majd. Felemelte a kardot, kövér
izzadságcseppek gördültek végig az arcán.
– Táncoljon, úrnő, táncoljon!
Hátralépett, aztán előre, mintha vívna valakivel. Ez
alkalommal nem botlott meg, de Venner sóhajából tudta, hogy
ugyanolyan lassú, mint azelőtt. Zihálva fordult a férfi felé, és
tanácstalanul emelte föl a kardot.
– Nos, mit kéne még tennem?
Venner egyik lábáról a másikra állt.
– Szóval?
– Némi állóképességre lenne szüksége, úrnő. Sosem lesz olyan
ruganyos, mint egy táncos, de gyorsabban tudna mozogni, ha
leadna pár kilót.
Kelsea elpirult, és sietve elfordult. Tisztában volt vele, hogy
nehezebb, mint illenék, de egy dolog tudni, és más dolog hallani
is valaki szájából. Venner az apja is lehetett volna, mégis
nehezen viselte, ha kritizálja. Ha Buzogány a teremben lett
volna, nem hagyta volna szó nélkül a fegyvernök megjegyzését.
De persze közvetlen modorával és hajthatatlanságával ő maga
váltja ki az emberekből a tiszteletlenséget.
 – Majd beszélek Millával – válaszolta egy hosszú perc után. –
Talán tud változtatni az étrendemen.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, úrnő.
Kelsea csendre intette, mert zajt hallott az ajtó mögül.
– Lazarus, te vagy az?
Buzogány a látszat kedvéért kopogtatott az ajtófélfán, majd
belépett.
– Felség.
– Leskelődsz?
– Nem kémkedek, úrnő, csak a dolgomat végzem.
– Minden kém ezt mondja.
Kelsea elvett a padról egy kis kendőt, és letörölte arcáról az
izzadság java részét.
– Venner, azt hiszem, végeztünk.
– Nem, még van tíz percünk.
– Végeztünk.
Venner rosszkedvűen csúsztatta vissza kardját a hüvelyébe.
– Már csak három napig kínozhatsz, fegyvermester.
– Csak az ön kedvéért teszem, úrnő.
– Mondd meg Fellnek, hogy holnap jelentést kérek a
páncélomról.
Venner bólintott, de láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Bocsássa meg a késedelmet, úrnő.
– Azt is mondd meg Fellnek, hogy ha nem lesz holnapra
valamilyen nyilvánvaló előrelépés az ügyben, egyre csökken a
fegyvernökeim száma. Azt a férfit, aki két hét alatt se tud nekem
páncélt szerezni, aligha lehet bármi mással is megbízni.
– Ez nem egyemberes feladat, úrnő!
 – Akkor tudatosítsd benne, hogy próbálja megtartani az
állását! Fáraszt a késlekedése.
Venner gondterhelten hagyta el a termet. Kelsea Buzogány
segítségével elkezdte lehámozni izzadt felsőtestéről Pen
mellvértjét. Sziszegve fújta ki a levegőt, ahogy a páncél szíjai
meglazultak. Fájtak a mellei, míg rajta volt, de most még
rosszabb lett.
– Vennernek igaza van, felség – mondta Buzogány, és letette a
mellvértet egy padra. – Egy uralkodónak két fegyvernökre van
szüksége, mióta világ a világ. Egy a gyakorláshoz, egy a
beszerzéshez.
– De egyik se legyen ilyen lassú.
Kelsea a kapcsokkal vesződött, melyek a páncélt a vádlijára
rögzítették. Nyilván ezek a csatok is férfiak számára készültek,
akiknek erősek az ujjaik, és nem kell vigyázniuk a körmeikre.
Ahogy meghúzta a vékony bőrt, Kelsea érezte, hogy a
mutatóujján visszahajlik a köröm. Halkan szitkozódott.
– A kormányzó ma reggel elhagyta az Erődöt.
– Valóban? Határidő előtt?
– Azt hiszem, leginkább az üldözést akarta elkerülni.
– Merre tart?
– Talán Mortmesne felé. De kötve hiszem, hogy olyan
fogadtatásban lesz része, amilyet szeretne.
Buzogány megint a falnak dőlt, a mellvértet vizsgálgatta.
– De egyébként kit érdekel.
– Nem ezért jöttél, Lazarus. Hadd halljam!
Buzogány arcán mosoly suhant át.
– Át kell alakítanunk a testőrséget, úrnő.
 – Átalakítani, de hogyan?
– Jelen helyzetben nem tudok egyszerre mindennel
foglalkozni és még meg is védeni felségedet. Szüksége van egy
személyi testőrre, aki állandóan ön mellett van.
– És ez miért pont most merül fel?
– Nincs különösebb oka.
– Lazarus!
Buzogány sóhajtott.
– Úrnő, még mindig a koronázás jár a fejemben.
Megbeszéltem a többiekkel is. Minden irányból védtük önt.
– Valaki kiabált. Volt az a kiáltás, és utána a kés.
– Nyilván zavarkeltés céljából, úrnő. Mi azonban fel vagyunk
készítve ilyen eshetőségekre is. Egy testőr csak a fejét fordítja, el
nem mozdul a posztjáról.
– Valaki a tömegből? Arlen Thorne?
– Lehetséges, úrnő, de nem hiszem. Nyílt támadás ellen
fedeztük, felség. A kés valahonnan fölülről jött, a galériáról, de…
– De mi?
Buzogány megrázta a fejét.
– Semmi, felség. Még mindig bizonytalan vagyok, ez a lényeg.
Ezért van szüksége egy személyi testőrre, akinek
megkérdőjelezhetetlen a hűsége. Akkor végre
kinyomozhatnám, ki próbálta megölni, és csinálhatok mást is.
– Mi mást?
– Olyasmit, amiről felséged nem kíván tudni.
Kelsea szúrósan nézett rá.
– Mit jelentsen ez?
 – Nem szükséges minden apró részletről tudnia, hogyan
védjük az életét.
– Nem akarok saját Ducarte-ot!
Buzogány láthatóan meglepődött. Kelsea érezte a győzelem
mámorát; még sosem tudta meglepni Buzogányt semmivel.
– Ki beszélt önnek Ducarte-ról?
– Carlin mondta, hogy ő a rendfenntartók kapitánya Mortban,
és szabad kezet kapott a kínzásokhoz és kivégzésekhez. Carlin
azt mondta, hogy a rendfenntartás feje éppen olyan, mint az
uralkodó, akit szolgál.
– Ducarte teljes címe az, hogy belbiztonsági főnök, úrnő. Lady
Glynn ismét rendkívüli naivitásról tett tanúbizonyságot ezzel a
kijelentésével.
– Lady Glynn? Carlin nemesi származású? – ámult Kelsea.
Hirtelen el is feledkezett Ducarte-ról.
– Az volt.
– Hogy ismerted meg?
– Soha nem mesélte, úrnő? – szaladt fel meglepetten Buzogány
szemöldöke. – Ő volt az édesanyja nevelőnője. Mind ismertük
őt, jobban is talán, mint az a kedvünkre lett volna.
Nevelőnő! Kelsea megpróbálta itt, a Králynői Szárnyban
elképzelni Carlint, ahogy a kis Elyssát tanítgatja. Meglepően
könnyen ment.
– Hogy lesz nevelőnő egy nemes asszonyból?
– Lady Glynn felséged nagyanyjának egyik legjobb barátnője
volt. Felteszem, a címet kegyként adta. Arla királynő rendkívül
okosnak tartotta Lady Glynnt, akinek tényleg igen sok könyve
volt.
 – De anyám miért rá bízott? Neki is a barátnője volt?
Buzogány makacsul előreszegezte az állát. Kelsea túlságosan is
jól ismerte már ezt az arckifejezését.
– Térjünk vissza a személyi testőr kérdésére, felség.
Kelsea egy hosszú pillanatig fürkészőn nézte az arcát, majd
visszatért a vértje bontogatásához. Végiggondolta a testőrök
névsorát:
– Pen. Pent kérhetem?
Buzogány elmosolyodott.
– Atyaég, micsoda megkönnyebbülés! Pen annyira akarta ezt a
pozíciót, hogy nem is nagyon tudtam volna kárpótolni, ha
felséged mást óhajt.
– Szerinted is ő a legjobb választás?
– Ha nem én, akkor Pen – kapta föl Buzogány a mellvértet,
elindult vele az ajtó felé, majd megállt. – Az a pap, aki a
koronázást levezette, Tyler atya. Privát audienciára jelentkezett
felségedhez.
– Miért?
– Szerintem az Arvath rajtunk akarja tartani a szemét. A
Szentatya ravasz vén róka.
Kelsea a régi bibliára gondolt a pap kezében.
– Vasárnap fogadom, az egyháznak ez biztosan tetszeni fog. És
bánjatok vele a lehető legnagyobb tisztelettel! Nehogy
elijesszétek!
– Miért?
– Szerintem az egyháznak biztosan vannak könyvei.
– És?
– Akarom őket.
 – Tudja, felség, hogy a Rihesben az ember kiélheti minden
bizarr vágyát?
– Nem értelek.
– A fétis az fétis.
– Tényleg nem érted, miért olyan értékesek a könyvek?
– Nem.
– Nos, különbözőek vagyunk. Minden könyvet akarok, ami
csak megszerezhető, és a pap segíthet ebben.
Buzogány megcsóválta a fejét, és kicipelte a páncélt a
szobából. Kelsea kimerülten dőlt hátra a padon. Venner szavai
jutottak eszébe, és megint elpirult. Túlságosan testes, ezt tudta.
Sosem volt filigrán alkat, de amióta bezárva él, és volt a sérülése
is, nem csoda, hogy a még meglévő kondícióját is elveszítette. A
könyvekben a királynőknek soha ilyen természetű gondja nem
akad. Beszélni fog Millával, de nem ma. Talán holnap, amikor
kevésbé lesz izzadt és zilált. Különben is, a Vennerrel való edzés
után szüksége van egy tisztességes adag ételre.
Odabólintott Cae-nek, aki a folyosón állt az egyik ajtó mellett.
Ennek a szobának biztonsági szempontból is volt jelentősége,
mert volt egy széles erkélye, melyről lélegzetelállító kilátás nyílt
a városra és a mögötte elterülő Almont-síkra. Kelsea mindig oda
állt ki, ha hiányolta a szabad levegőt. Persze nem ért fel az
erdővel, néha legszívesebben kiszaladt volna a fák és a szabad
ég alá.
Így nevelik a nőket arra, hogy a négy fal között maradjanak,
gondolta. Akár egy sírfelirat. Így nevelik őket a passzivitásra.
Végigcammogott a folyosón, és belépett az audienciára kijelölt
terembe, ahol a szolgálatban lévő testőrök fegyelmezetten
posztoltak. Ma Pen, Kibb és Mhurn, valamint egy új testőr volt
jelen, akit Kelsea eddig még sosem látott. Egy elcsípett
beszélgetésből Kelsea megtudta, hogy fölvettek néhány újoncot
is a napokban. A jelentkezőknek Buzogánnyal kellett
lefolytatniuk egy igen rémisztő beszélgetést az önkéntesség
témakörében, de ha átmentek a vizsgán és letették az esküt,
akkor egész életükre a testőrsége tagjaivá váltak. Embereinek
azon bosszantó szokása, hogy kerülték a vele való
szemkontaktust, nem akart elmúlni, de ma kifejezetten hálás
volt ezért. Tudta, hogy most szörnyen néz ki, és túl fáradt ahhoz,
hogy bármilyen beszélgetéshez hasonló tevékenységet
végezzen. Csak egy forró fürdőre vágyott.
Andalie Kelsea szobaajtajában állt a megszokott helyén, egy
tiszta törölközőt nyújtott felé. Kelsea még az elején közölte, nem
igényli a segítségét a fürdéshez (milyen nőnek van ehhez
segítségre szüksége?), de Andalie valahogy mindig tudta, mikor
mit kell tennie. Elvette a törölközőt, és a szobája felé fordult, de
valami megállította. Valami furcsát látott Andalie arcán, a
szokottól eltérően arca nem kifürkészhetetlen volt, hanem
zavart, ráncai és keze remegése aggodalomról árulkodott.
– Mi az, Andalie?
Andalie szólni akart, de végül nem mondta ki, amit gondolt.
– Semmi, úrnő.
– Történt valami?
Andalie megrázta a fejét, de homlokán az aggodalom ráncai
jelentek meg. Kelsea közelebb hajolt, és észrevette, hogy
Andalie feltűnően sápadt, és a szeme alatt karikák sötétlenek.
– Valami nincs rendben.
 – Igen, úrnő, valami nincs rendben, de nem tudom, mi.
Kelsea zavartan nézett rá, de Andalie nem fűzött magyarázatot
az elhangzottakhoz, így feladta, és bement a szobájába. A
megkönnyebbülés sóhaja hagyta el az ajkát, amikor bezárult
mögötte az ajtó. A fürdő elő volt készítve, a kádból rózsaillat
párállott, és a tükör is bepárásodott már. Kelsea levetette
átizzadt ruháit, majd bemászott a forró vízbe. Fejét a kád szélére
hajtotta, elégedetten sóhajtott, és lehunyta a szemét. Pihenni
akart és nem gondolni semmire, de gondolatai nyugtalanul
tértek vissza Andalie-hoz… Andalie-hoz, aki mindig mindent
tudott anélkül, hogy szóltak volna neki. Ha ő aggódik, akkor
Kelsea-nek is aggódnia kell.
Arliss és Buzogány jól működő párost alkottak. Már
megvesztegettek valakit a Központi Összeíró Hivatalban, és
információk kezdtek szivárogni a Királynői Szárnyba. Az adatok
rémisztőek voltak; egy átlagos teari családnak hét gyereke van,
mert Isten Egyháza a fogamzásgátlást Isten akaratának
megtagadásaként értelmezte, és a kormányzó osztotta ezt a
nézetüket, bár ő maga beszedette szeretőivel a pirulákat. A
bizonyítható magzatelhajtásért halálbüntetés járt az anyának és
az angyalcsinálónak is. A gazdagok persze ki tudták játszani a
rendszert, de a szegényekre mindez újabb terheket rótt.
Egyszerűen túl sok szegény gyerek született. Ha a mostani
nemzedék felnő, a királyság bajban lesz a források tekintetében.
Már ha megérik a felnőttkort. A megfizethető orvosi ellátás
hiánya megoldhatatlannak tűnő probléma volt. Az Átkelés előtti
idők Amerikájában az orvosi csoda megszokottá vált, de arra a
szintre soha többé nem jut el senki, főleg a Fehér Hajó
katasztrófája után. A teari szegények gyakran haltak bele
például házilag végzett vakbélműtétekbe.
A víztisztítást viszont fokozatosan javították. A kalapgyártás is
fejlődött, és a mezőgazdasági tradíciók tartották magukat.
Kelsea megmosta a karját, a plafont nézte. Andalie jó kis
szappant talált neki, kellemes vaníliaillata volt, nem az a nehéz
virágillat, amit a gazdagok kedvelnek. Andalie szerencsés volt,
mert mindennap lemehetett a piacra, bár öt testőr volt
szüntelenül a nyomában. Kelsea nem feledkezett meg Andalie
nagydarab férjéről, aki képes lett volna akár a nyílt utcán
elrabolni a feleségét. Az viszont tragédia lenne. Kelsea nem
tagadta, hogy Andalie óriási kincs volt, mert csak gondolnia
kellett valamire, és Andalie már hozta is. Pen szerint ez azt
mutatta, hogy Andalie látó volt, és Kelsea hajlott rá, hogy igazat
adjon neki.
A zafírja megint égetni kezdte a mellét. Ahogy felemelte, még
vizesen is azzal a kékséges fénnyel ragyogott, hogy az egész
fürdőkád fényben fürdött. Jó, mágikus kő, legyen. De vajon
milyen célt szolgál? Kelsea elhúzta az arcát, visszaejtette a
mellkasára a követ, és mélyebbre csusszant a vaníliaillatú vízbe.
Máris fontosabb kérdések zakatoltak az agyában. Az
egészségügy után az oktatás volt a következő probléma.
Utoljára több mint két évtizede volt kötelező Tearben iskolába
járni a gyerekeknek. De még korábban hivatali munkára
osztották be a teljes írástudó népességet, és egy pont után az
államnak nem állt érdekében az oktatást támogatni. Hogy ki
szüntette meg az iskolakötelességet? Természetesen a
fantasztikus Elyssa királynő. Még Buzogány is szégyellte magát
miatta. Ugyanakkor ezzel nőtt a termelékenység, mert az otthon
maradt gyerekek hamar beleszoktak a munkába az uradalmi
földeken. Kelsea mindennap újabb dolgokat tudott meg az
édesanyja kormányzásáról, és az egyik felfedezés kiábrándítóbb
volt a másiknál.
A zafír hirtelen fellángolt, szinte megégette a bőrét.
Kelsea teste megrándult, szemei kinyíltak. Egy férfi állt előtte
fekete ruhában és maszkban, melyből csak a szeme látszott ki.
Kezén vastag bőrkesztyű, benne vékony tőr. Akár Caden volt,
akár nem, szándékához kétség sem férhetett. Még mielőtt
Kelsea levegőt tudott volna venni, a kés már a nyakának
szegeződött.
– Egy hangot se, vagy meghalsz!
Kelsea szétnézett a szobában, de nem látott kiutat. Az az ajtó,
melyet sosem szokott bezárni, most zárva volt. Ha sikítana,
bejönnének ugyan, de már késő lenne.
– Ki a kádból!
Kelsea megragadta a kád szélét, fölhúzta magát. Víz fröccsent a
padlóra. A bérgyilkos hátrébb lépett, hogy ki tudjon mászni, de a
kést mindvégig a torkának szegezte. Dideregve állt a kád
mellett, csorgott róla a víz a hideg kőre. Elpirult saját
meztelenségétől, de nem tehetett ellene semmit, így nem
törődött vele. Egy hangot hallott a fejében, nem tudta, hogy
Barty volt-e, vagy Buzogány:
Gondolkodj!
A bérgyilkos elvette a kést a torkától, és a mellkasának
szegezte.
– Csak lassan!
 A maszk anyaga tompította a hangját, de Kelsea meglehetősen
fiatalnak gondolta. Egyre jobban fázott, és most már a kés hegye
is szúrta.
– A jobb kezeddel vedd le a nyakláncodat, és add ide!
Kelsea megrökönyödve nézett rá, bár a fekete maszktól
semmi mást nem látott, mint a beárnyékolt szemeket. Miért
nem öli meg, és veszi el maga a láncot? Afelől kétsége se volt,
hogy a férfi meg akarja ölni.
Nem tudja elvenni a láncot. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy nem
tudja.
– Mindkét kezemre szükségem van – válaszolta Kelsea
óvatosan. – A kapocs miatt.
Három erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, Kelsea ugrott
egyet. A bérgyilkos is megijedt, kése belefúródott Kelsea
mellkasába. Felszisszent a fájdalomtól. Érezte, ahogy
kibuggyanó vére lassan a mellére csorog.
– Vigyázz, mit mondasz – súgta a bérgyilkos. Szeme jéghideg
volt.
– Igen?
– Úrnő? – Andalie volt az. – Minden rendben?
– Igen – válaszolta Kelsea könnyedén, bár érezte, hogy a kés
még mélyebbre hatol. – Csengetek, ha megmoshatod a hajamat.
A bérgyilkos szemei megcsillantak a maszk mögött. Kelsea
megpróbált kifejezéstelen arcot vágni. Túl hosszúra nyúlt a
csend az ajtó előtt.
– Igen, úrnő – válaszolta Andalie. Aztán csend lett.
A bérgyilkos hallgatózott, de semmilyen zaj nem hallatszott
kívülről. Végül megnyugodott, és enyhült a kés nyomása is.
 – A nyakláncot! Használhatod mindkét kezedet, de lassan!
Vedd le, és add ide!
Kelsea felemelte a kezét, de olyan lassan, hogy szinte olyan
volt, mintha szerepet játszana. Megfogta a nyaklánc kapcsát és
úgy tett, mintha nem tudná kikapcsolni. Tudta, ha leveszi,
meghal. Elnézett a férfi mellett, és észrevette, hogy az egyik
kőlapot felemelték a helyéről, és alatta sötét lyuk tátong a
padlón. Időre volt szüksége, időre.
– Kérem, ne öljön meg!
– A nyakláncot! Most!
Kelsea látta a szeme sarkából, hogy a kilincs megmozdult, de a
tekintetét a maszkon tartotta.
– Miért nem veszi el maga?
– Ki tudja? Kevesebb pénzt kapok a nyakláncért, mintha
átvágnám a torkodat, szóval ne szórakozz! Vedd le!
A zár nyelve kattant.
A hangra a bérgyilkos megpördült, végtagjai kecsesen
mozdultak. Kelsea mögé került, egyik karjával átfogta a derekát,
másik kezével a torkához nyomta a kést. Mindez olyan gyorsan
történt, hogy Kelsea már tehetetlenül állt előtte, még mielőtt az
ajtó kinyílhatott volna.
Buzogány lépett lassan a szobába. Kelsea úgy tíz testőrt
pillantott meg mögötte, mind befelé néztek. A bérgyilkos
megsebezte a torkát a késsel, a világ kezdett összefolyni.
– Ne közelíts, különben meghal!
Buzogány megállt. Szeme tágra nyílt, sápadt arcán ravasz
kifejezés jelent meg.
– Zárd be az ajtót! Kulcsra!
 Buzogány hátranyúlt, de közben végig a férfit nézte. Óvatosan
bezárta az ajtót, így a többi testőr a folyosón rekedt. Ráfordította
a zárat.
– Elkaphatsz – a bérgyilkos lassú, majdnem hogy hétköznapi
hangon folytatta –, de először ő fog meghalni. Maradj, ahol vagy,
és válaszolj a kérdéseimre, az meghosszabbíthatja az életét.
Megértetted?
Buzogány bólintott. Egy pillantást se vetett Kelsea-re, akinek a
hidegtől már vacogtak a fogai. A bérgyilkos egy lépést hátrált,
magával húzta őt, és a kése még mélyebbre vágott a torkában.
– Hol a kísérő nyaklánc?
– Csak Carroll tudta.
– Hazudsz – hátrált egy újabb lépést. – Mindkét nyakláncot
odaadták a lánynak. Tudunk róla.
– Akkor többet tudsz, mint én – tárta szét a karját Buzogány. –
A csecsemő nyakában csak egy lánc volt.
– Hol van a korona?
– A válasz ugyanaz. Csak Carroll tudta.
Újabb lépést hátrált.
A padlón a lyuk, gondolta Kelsea. Vajon magával akara vinni?
Természetesen nem, ketten nem férnénk be. Át fogja vágni a
torkomat, aztán elmenekül.
Buzogány is erre a következtetésre juthatott, mert tekintete a
bérgyilkos és a padlón lévő lyuk között cikázott.
– Nem tudsz elmenekülni.
– Miért?
– Minden rejtett járatot ismerek ebben a szárnyban.
– Nyilvánvalóan nem.
 A fal mögött Kelsea hangokat hallott, fegyverek kattogását. De
egy világ választotta el őt tőlük. Csak a férfi szuszogását hallotta
a fülében, lassú, egyenletes, teljesen nyugodt légzést.
– Ez az utolsó esélyed, hogy levedd a nyakláncot – morogta
neki, miközben kése a torkába nyomódott. Kénytelen volt a
férfinak dőlni. – Még az is lehet, hogy életben hagylak.
– Baszd meg! – vicsorogta Kelsea. Dühe mellett csalódottságot
is érzett; azért ment keresztül annyi mindenen, hogy most
meztelenül és védtelenül pusztuljon el? Ez lesz a
történelemkönyvekben? Hogy így halt meg?
A gyilkos megrántotta a láncot a mellei között, de az nem
engedett. Még jobban cibálta, és a lánc belevájt Kelsea nyakába,
és ő a semmiből feltámadó dühvel feszítette meg izmait. Igazi
adomány volt ez, a félelme egykettőre semmivé vált. Egész
bensője együtt lüktetett a zafírral, mintha második pulzus
dobogna benne. Minden egyes rántás a láncon növelte Kelsea
dühét. A zafír maradni akart.
De miért? Nem is remélt választ a kérdésre, az mégis jött,
szinte magától, agyának egy sötét zugából bugyogott fel: mert
oly’ sok mindent kell még megmutatnom neked, gyermekem.
Idegen hang volt, hihetetlenül távolról, sőt, egyenesen
távolságon túlról jött. Kelsea meglepetten pislogott. A lánc nem
akart elszakadni, a bérgyilkos pedig egyre nagyobb erővel
rángatta, a figyelme megoszlott, amit Buzogány is észlelt. Balról
kezdte megközelíteni, tekintete Kelsea, a fogvatartója és a
padlón lévő lyuk között cikázott. Kelsea már lucskos volt a
vértől, és mintha a testét gúzsba kötő karok engedtek volna. De
a nyakának szegezett kés kitartott, és Buzogány még mindig túl
messze állt. Nem remélte, hogy kiszabadulhat.
A bérgyilkos most óriásit rántott a zafíron, olyan erőset, hogy a
kapocs felsértette a tarkóját. Kelsea most már elveszítette a
türelmét, és úgy tűnt, valami kitörni készül belőle. Egy
hőhullám söpört végig a mellkasán, olyan erő szabadult föl
benne, hogy szinte hanyatt lökte. Buzogány száraz sistergéssel
rántotta ki kardját a hüvelyből, de Kelsea úgy érezte,
mérföldekre van tőle, nincs is jelen. A bérgyilkos felhördült, és
kiengedte őt a szorításából; egy pillanattal később hallotta, hogy
teste a földre rogy.
– Úrnő!
Buzogány megragadta őt, nem engedte összecsuklani. Kelsea
kinyitotta a szemét, a férfi arca csak pár centire volt tőle.
– Jól vagyok, Lazarus. Csak néhány karcolás.
A bérgyilkos mozdulatlanul feküdt a hátán. Buzogány
elengedte, és óvatosan a bérgyilkos teste fölé hajolt, valamilyen
trükkre számított. Kivette a kést a férfi ökölbe szorított kezéből.
Az ujjai meg se mozdultak. Kelsea nem látott sebet, de tudta,
hogy halott. Ő ölte meg… vagy az ékszer. Vagy ketten együtt?
– Mi történt?
– Kék fény tört elő az ékkőből, úrnő. Ha nem látom, magam se
hiszem el.
Kelsea hirtelen rádöbbent, hogy még mindig meztelen.
Buzogányban is most tudatosodott, ezért gyorsan odadobta neki
a nagy fehér fürdőlepedőt, mely a fürdőkád mellett volt
felakasztva. Kelsea maga köré tekerte. Nem foglalkozott a
mellkasából szivárgó vérrel, amely máris kezdte átáztatni a
törölközőjét. A zafírt tanulmányozta. A izzása kihunyt, most
csak tompa kék fénnyel lógott a láncon, valamiféle
elégedettséggel.
Buzogány ismét a bérgyilkos fölé hajolt. Szemmel láthatóan
nem rázta meg a holttest látványa, kezével a testen matatott,
vizsgálgatta, ellenőrizte a pulzusát.
– Halott, úrnő, de semmilyen sérülés nincs rajta.
A férfi nyakához nyúlt, és lerántotta róla a fekete maszkot.
Fiatal, arisztokratikus arcú, fekete hajú és piros ajkú férfi feküdt
előttük. Buzogány átfordította a testet, majd elővett egy kést az
övéből, és belevágott a hulla ruhájába. Elszakította az anyagot,
hogy láthatóvá váljon a lapockájába égetett jegy. Egy loholó
vadászkutya. Kelsea-t kirázta a hideg, mert rájött, hogy a jel
pontosan azon a helyen van, ahol az övé.
– Caden – morogta Buzogány.
A kinti lárma egyre erősödött, mindketten egyszerre figyeltek
fel rá. Buzogány felugrott a padlóról, az ajtóhoz lépett, finoman
megkopogtatta.
– Buzogány vagyok. Ne támadjatok!
Lassan kinyitotta az ajtót, és magához intette Elstont. A többi
testőr kivont karddal követte, először Kelsea-re pillantottak,
majd a földön fekvő férfira. Coryn a gyógyító felszerelésével
együtt érkezett, de Buzogány felemelte a kezét:
– A királynő csak megkarcolódott.
Kelsea elhúzta a száját. Csak megkarcolódott, de a sebei most
már, hogy az adrenalinszintje csökkenni kezdett, igencsak
sajogtak. A mellbimbója fölött a bőrt ledörzsölte a törölköző
durva anyaga. Kezével megpróbálta kitapogatni a nyakán a
sebet. Ujjai bíborvörösre színeződtek. Rezignáltan figyelte,
ahogy Coryn egy keskeny, fehér rongyot fertőtlenítőbe áztat, de
azért jobban örült volna, ha előbb felöltözhet. Nem akarta, hogy
a sok férfi lássa a pucér karjait, lábait. Aztán a gondolattól csak
még pocsékabbul érezte magát. Hiúság. Az anyja védjegye,
márpedig ő nem akart semmiben se hasonlítani rá. Egy röpke,
megveszekedett pillanatig úgy volt, hogy egyszerűen elereszti a
törölközőt, csak hogy ezt nyilvánvalóvá tegye. De persze végül
nem volt hozzá bátorsága.
Buzogány már a padlón lévő lyukat nézegette, lefelé kandikált
a sötétbe. Kelsea nem látta ugyan az arcát, de a férfi mozdulata
mindent elárult. Még mielőtt bármit mondhatott volna,
Buzogány kivonta a kardját, becsusszant a lyukba, és eltűnt a
szemük elől. Ezt senki se találta különösnek. Testőrök vették
körül a bérgyilkos holttestét, és úgy vizsgálgatták, mint a
diagnózist tárgyaló orvosok.
– Árulók! Az Úr legyen velünk – motyogta Galen, és a körülötte
állók bólogattak.
– A kormányzó? – kérdezte Cae.
– Biztosan nem. Ez Thorne műve.
– Ezt soha nem tudjuk bizonyítani – csóválta Mhurn a fejét.
– Ki ez? – kérdezte Kelsea, miközben szorosabbra húzta magán
a törölközőt.
Coryn a nyakához szorította a rongydarabot. Kelsea
felszisszent, és az alsó ajkába harapott.
– A Graham-ház lordja, úrnő – mondta az új testőr. – Úgy
hittük, hűséges felséged édesanyjához.
 Kelsea nem ismerte fel a testőrt, csak a hangját. Egy pillanatra
rá leesett neki, hogy Dyer az. Levágta vörös szakállát.
– Dyer, az az arcod ott a szakáll helyén?
Dyer elvörösödött. Pen vidáman horkantott, Kibb pedig
megveregette Dyer hátát.
– Mondtam neki, úrnő, hogy most már mindig látszani fog, ha
elpirul.
– Merre jártál, Dyer?
A szobaajtó a falnak csapódott. Mindannyian megpördültek, és
Kelsea még fel is sikkantott, ahogy Buzogány beviharzott. Arca
borvörös volt, és sötét szeme olyan vadul lobogott, hogy Kelsea
már arra számított, hamarosan szikrát vet. Buzogány hangja
dühödt istenként mennydörgött:
– PEN!
Pen előrelépett.
– Uram!
– Mostantól te vagy a királynő személyi testőre. Egy pillanatra
se tágíthasz mellőle! Megértetted? Egy pillanatra se, soha!
– Lazarus – szólt közbe Kelsea olyan lágyan, amennyire csak
tudott –, nem a te hibád.
Buzogány a fogát vicsorgatta, szeme forgott, mint egy ketrecbe
zárt vadállaté. Kelsea már attól félt, hogy talán megüti őt.
– Egy pillanatra se, uram! – válaszolta Pen, és Kelsea elé állt,
félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy megóvja a többi
testőrtől is, ha kell.
Buzogány a szoba felé fordult, és a padlón lévő lyukra
mutatott.
 – Ez egy alagút, fiúk. Tudtam róla, de nem foglalkoztam vele.
És tudjátok, hogy miért nem? Mert három emelettel alattunk ér
véget az egyik teljesen üres csarnokban.
A testőrök rémülten néztek egymásra. Elston akaratlanul is
hátralépett, Mhurn pedig falfehér lett.
– Tudjátok, hogy ez mit jelent?
A vihar közeledett.
– Azt jelenti – ordította Buzogány –, hogy áruló van köztünk.
Egyetlen mozdulattal felkapta a fésülködőasztaltól a széket, és
a távolabbi falhoz vágta, hogy apró szilánkokra tört.
– Valaki beengedte azt a gennyládát! Valaki, aki az egyik
alagutat őrzi, vagy ismeri a kopogási rendet. Valamelyikőtök
egy hazug szarkupac, és ha megtalálom…
– Uram – szakította félbe Galen csendesen. Engesztelő
mozdulatot tett a kezével.
– Mi van?
– Egy áruló nem tud ide becsempészni egy bérgyilkost. Ahhoz
egy kapuőrre is szükség van.
A többi testőr egyetértően felmordult, bólogattak.
– Leszarom a kapuőröket – sziszegte Buzogány. – Azért
kapuőrök, mert lószart sem érnek!
Zihálva állt ott. Kelsea viharfelhőket vizionált, viharfelhőket,
melyek vagy maguktól elvonulnak, vagy hurrikánná
duzzadnak, és felkavarják az egész országot. Megborzongott,
már nagyon fázott, és egy aprócsa, önző rész a lelkében már
igencsak sürgette a jelenet lezárását. Mindenesetre felvett
néhány ruhadarabot.
 – Ami viszont érdekel – folytatta Buzogány, hangját feszítette a
féken tartott erőszak –, hogy valaki megszegte az esküjét. Biztos
vagyok benne, hogy ugyanaz az ember, aki a királynőt a
koronázáskor megkéselte. Meg fogom találni. Bolond, ha azt
hiszi, meg fogja úszni.
Elhallgatott, de még mindig zihálva szedte a levegőt. Kelsea
végignézett a többieken, a férfiakon, akik a koronázásakor is
körülötte voltak. Elston, Kibb, Pen, Coryn, Mhurn, Dyer, Cae,
Galen, Wellmer… Mindannyian elég közel voltak, hogy hagyják
az eldobott kést a hátába fúródni, és csak Pen állt minden gyanú
fölött. Buzogány most előhúzta övéből a kését, és hideg
tekintettel végigmért minden egyes testőrt. Kelsea mondani
akart valamit, de a testőrök hallgatása azt sugallta, jobb, ha
hallgat. Próbálta felfogni, hogy valaki vagy valakik megszegték
esküjüket. Pedig már kezdte azt hinni, hogy fejlődik velük a
viszonya, de persze megint naiv volt.
Egy perc múlva úgy tűnt, hogy Buzogány egy kicsit
lenyugodott. Visszadugta a kését az övébe, és a földön fekvő
testre mutatott.
– Vigyétek ki innét ezt a kupac trágyát!
Többen is ugrottak, majdnem maga Kelsea is.
– Kell valami, amibe becsavarhatjuk – motyogta Kibb. – A
gyerekeknek nem kellene látni a vért.
Elston ülő helyzetbe húzta a holttestet.
– Nincs vér.
– Eltört a nyaka?
– Nem.
 – Akkor mitől halt meg? – kérdezte a szemközti falnál álló
Mhurn. Kék szeme Kelsea-re szegeződött.
– Mozgás! – kiáltotta Buzogány. Elston és Kibb vitték a testet, és
a többi testőr morajló nyájként követte őket. Zavart
pillantásokat vetettek Kelsea-re, ahogy elhagyták a szobát.
Buzogány Penhez fordult.
– Megmondom, hogy mi lesz a dolgod. Minden hónapban két
hétvégéd szabad. De egyébként nem akarlak tíz lábnál
messzebb látni a királynőtől. Világos? Foglald el az egyik közeli
hálószobát! Ott fogsz aludni, így a királynő megőrizheti a
magánszféráját.
– A magánszférámat – morogta Kelsea. Buzogány nagy, fekete
szeme most rá szegeződött, és Kelsea megadó mozdulattal
emelte fel a kezét. – Jól van, értettem.
A férfi megfordult, és kiviharzott a szobából. Kelsea csak
bámult utána.
– Rendben lesz, úrnő – biztosította Pen. – Már láttuk ilyennek
máskor is. Elmegy, megöl valakit, és megint a régi lesz.
Kelsea kierőltetett egy mosolyt, mert nem volt benne biztos,
hogy Pen viccelt. Bár már nem fázott, reszketett, lábai alig bírták
megtartani. Andalie termett ott a semmiből, kezében egy halom
tiszta ruhával.
– Mindene csupa vér, úrnő. Vissza kellene ülnie a vízbe.
Pen bocsánatkérően vigyorgott.
– Nem hagyhatom magára. Az megfelel, ha a fal felé fordulok?
Kelsea megrázta a fejét, és keserédesen felnevetett.
– Még hogy magánszféra!
 Pen arccal a fal felé fordult. Kicsivel később, mivel nem volt
más választása, Kelsea ledobta a törölközőjét és a kezében lévő
ruhadarabokat, és visszamászott a kádba. Fintorgott, ahogy a víz
fakó rózsaszínné vált körülötte. Elkezdett mosakodni, és
megpróbált elfeledkezni a szobában álló Penről, de nehezen
ment.
Istenem, kit érdekel? Már mind láttak meztelenül. A gondolat is
szörnyű volt, de Kelsea zavarában mégis vihogni kezdett. Ennyi.
Andalie, aki Kelsea rakoncátlan, nedves tincseit igyekezett ezüst
hajtűkkel kontyba tűzni a feje tetején, nem reagált. Arca merev
volt, és Kelsea-be először nyilallt bele a gondolat – és talán nem
is utoljára –, hogy valamit összekutyultak, és Andalie-nak
kellene királynőnek lennie.
– Egy csésze teát, úrnő?
– Kérek.
Andalie a küszöbön megállt, és anélkül, hogy visszafordult
volna, beszélni kezdett.
– Bocsásson meg nekem, úrnő. Láttam, hogy valami közeleg,
de nem láttam pontosan. Sem a férfit, sem a szobát.
Kelsea csak pillogott, de Andalie már ott se volt, és behúzta
maga mögött az ajtót.

A szerződésben jelölt határidő eljött és elmúlt, Buzogány pedig
már két napja nem mutatkozott. Kelsea egy kicsit megijedt,
amikor rájött, hogy a többi testőr ezt természetesnek tekinti.
Pen elmondta neki, Buzogánynak megvan az a jó szokása, hogy
időnként előzetes bejelentés nélkül elmegy elrendezni a saját
dolgait, és általában szó nélkül, egyik napról a másikra
felbukkan megint. Pennek igaza lett, a harmadik napon
Buzogány visszatért; Kelsea az asztalnál találta, amikor kiment
ebédelni. Megkérdezte tőle, hogy hol volt, de a férfi nem árulta
el.
Testőrei a bérgyilkos holttestét a New London központjában
lévő térre vitték, és Kelsea legnagyobb döbbenetére egy
kihegyezett oszlopra tűzték. Ott hagyták megrohadni. Ha hihet
Arlissnak, a városban az a hír járta, hogy a királynő maga ölte
meg a Caden-bérgyilkost. Mágiát használt, és ha bárki
bizonyítékot szeretne, megnézheti, hogy nincs seb az ifjú Lord
Graham testén, mégsem maradt benne egy szemernyi élet sem!
Kelsea napjában többször is előhúzta ruhája alól a zafírt, és
nézegette. Szerette volna, ha életre kel, ha valami szokatlan
dolgot művel, de semmi sem történt. Úgy érezte magát, mint
egy csaló.
Buzogány nem osztotta a nyugtalanságát.
– Csak akkor válik hasznossá, ha valami célja van vele, úrnő –
jegyezte meg. – Különben is, kit izgat?
Kelsea az ebédlőasztal fölé görnyedt, a kiterített térképen
tanulmányozta a morti határt. Buzogány bögréket tett a térkép
négy sarkába, hogy ne pöndörödjön fel.
– Engem viszont igenis izgat, Lazarus. Elképzelni se tudom, mi
történt, és hogyan ismételhetném meg.
– Igen, de ezt csak ön és én tudjuk, úrnő. Ez fegyvertény,
higgyen nekem! Kétszer is meggondolják majd, hogy
megtámadják-e újra.
Kelsea halkabban válaszolt, tudta, hogy testőrei ott állnak a
falnál.
 – És mi a helyzet az árulónkkal?
Buzogány a homlokát ráncolta, és rámutatott egy helyre a
térképen, miközben ő is visszavett a hangerejéből.
– Történt némi előrelépés, úrnő. De semmi konkrét, amiről
beszámolhatnék.
– Miféle előrelépés?
– Van egy elméletem, de semmi több.
– Az nem valami sok.
– Az elméleteim általában beigazolódnak, felség.
– Aggódnom kellene?
– Csak ha Pent lefegyvereznék, úrnő. De előbb kel a Nap
nyugaton, mint hogy ez bekövetkezzék.
A térkép hirtelen kiszabadította magát az egyik saroknál.
Buzogány átkozódott, kisimította, és visszarakta a bögrét a
helyére.
– Min emészted magad, Lazarus?
– Bárki is ez az ember, felség, nem szabadott volna eddig
eljutnia. Az árulásnak szaga van, bűzlik, és eddig még sosem
fordult elő, hogy ne éreztem volna meg előre.
Kelsea elmosolyodott, ujjával megböködte a férfi karját.
– Legalább tesztelhetjük a rátermettségedet. Hogy nem kopott-
e meg a formád.
Aztán látta, hogy a férfi büszkeségén valóban csorba esett,
nem volt szíve tovább ugratni, inkább megértőn átkarolta a
vállát.
– Meg fogod találni, Lazarus. Mortmesne összes aranyáért sem
lennék az áruló helyében.
– Felség? – Dyer bukkant fel a bejáratnál.
 – Igen?
– Jöjjön, mutatnom kell valamit.
– Most?
Kelsea felegyenesedett, és valami nagyon furcsát látott: Dyer
vigyorgott. Buzogány intett, hogy menjen csak nyugodtan.
Követte hát Dyert a folyosón, Pennel a sarkában. Tom és
Wellmer az új hálószobája utáni második ajtónál várta őket,
mindketten vigyorogtak. Talán túlságosan is közvetlen volt
velük. Meg akarják viccelni?
– Menjen csak be, úrnő! – mondta neki Wellmer, és befelé
mutatott. Izgatottságában még fiatalabbnak tűnt, mint
egyébként; egyik lábáról a másikra állt, mint egy kisfiú
karácsonykor, vagy mintha a mosdó előtt toporogna.
Kelsea befordult a szobába. Kellemes hely volt, alacsony
mennyezettel, ablak nélkül. Öt karosszék és két kanapé állt kör
alakban egymás mellett, gyerekek ültek rajtuk. Andalie
gyerekei, gondolta Kelsea, de nem volt benne biztos. Kérdőn
nézett Dyerre. Dyer a távolabbi fal felé mutatott.
Észrevette a könyvespolcokat. Sokat nézte őket az elmúlt két
hétben az édesanyja szobájában, utálta, hogy üresek. Most
viszont teli voltak. Kelsea elindult feléjük, szinte megbabonázva
nézte őket. Ismerte az összes címet, de csak, amikor a hatalmas
bőrkötetes Shakespeare-t, Carlin egyik legnagyobb büszkeségét
és örömét megpillantotta, akkor esett le neki, hogy Buzogány
mit intézett.
– Szóval ezért voltál távol, Dyer?
– Igen, úrnő – válaszolta. – Buzogány ragaszkodott hozzá, hogy
meglepetés legyen.
 Kelsea közelről is szemügyre vette a könyveket. Pont úgy
néztek ki, ahogy emlékezett rájuk Carlin könyvtárában. Valaki
vette a fáradságot, hogy betűrendbe állítsa őket, de így
összekeverte a szépirodalmat a tényirodalommal. Carlin haja
ettől az égnek állna! De Kelsea értékelte a gesztust.
– Egyetlen könyvet se veszítettünk el, felség. Jól letakartuk a
kocsit, de szerencsére nem esett. Azt hiszem, egyik se sérült
meg.
Kelsea egy pillanatig a polcokat bámulta, aztán visszafordult
hozzá. Szemei megteltek könnyel.
– Köszönöm.
Dyer elkapta a pillantását. Kelsea a karosszékekben és a
kanapékon kucorgó gyerekekre nézett: két tinédzser fiú, egy
tizenegy vagy tizenkét éves kislány és egy fiatalabb lányka,
nyolc év körüli.
– Andalie gyerekei vagytok, ugye?
A három legidősebb csendben maradt, de a legfiatalabb
kislány bólogatni kezdett.
– Mi segítettünk ábécésorrendbe rakni a könyveket! Sokáig
fent voltunk! – magyarázta.
– Andalie gyerekei, úrnő – mondta Dyer.
– Nagyon ügyesen megcsináltátok – mondta nekik Kelsea. –
Köszönöm szépen.
A fiúk és a legfiatalabb kislány élénken mosolyogtak, de a
nagyobbik lány csak ült, és igen barátságtalanul nézett rá.
Kelsea zavarba jött. Még sosem beszélgettek. Alig ismerte meg.
A kanapén ülő gyerekek közül ő hasonlított leginkább Andalie
férjére, a szája sarka lefelé görbült, szemei alatt karikák
sötétlettek, tekintete gyanakvó volt. Elfordította a tekintetét
Kelsea-ről, akit ez meggyőzött arról, hogy a lány az apjára
hasonlít ugyan, de mozdulataiban tiszta anyja. Tekintetével
Buzogányt kereste, de az nem volt sehol.
– Hol van Lazarus?
Hátul talált rá az ebédlőasztalnál, még mindig az Újvilág
térképe fölé hajolva.
– Köszönöm a meglepetést, Lazarus.
Buzogány megvonta a vállát.
– Tudtam, hogy úgysem tud semmire se figyelni, míg nem
szerzünk pár könyvet.
– Nagyon sokat jelentenek nekem.
– Nem értem a lelkesedését ezekért az átkozott könyvekért.
Nem adnak enni, és nem védik meg semmitől, életben se tudják
tartani. De látom, hogy fontosak önnek.
– Ha van valami, amit viszonzásként megtehetek érted, áruld
el!
Buzogány felhúzta a szemöldökét.
– Ne ígérgessen felelőtlenül, úrnő. Ismerem ezt a műfajt,
nekem elhiheti. Mindig akkor csapnak le az emberre, amikor a
legkevésbé számít rájuk.
– Én azért csak ragaszkodom hozzá: ha bármit tehetek érted,
szólj, és megkapod.
– Rendben. Égessük el az összes könyvet!
– Micsoda?
– Ilyen egy felelőtlen ígéret.
Kelsea gyomra görcsbe rándult. Buzogány kíváncsian nézett rá
egy pillanatig, majd kuncogni kezdett.
 – Nyugodjon meg, úrnő! A királynő szívessége igen értékes,
nem fogom elvesztegetni. A könyvei meglehetősen
ártalmatlanok, legalábbis védelmi szempontból.
– Te aztán tenyérbemászó alak vagy, Lazarus.
– Valóban.
– Őszintén köszönöm szépen.
A férfi megint vállat vont.
– Megérdemelte, úrnő. És sokkal könnyebb egy erős ügyfelet
védeni.
Kelsea visszanyelte a mosolyát, és gyorsan visszanyerte a
komolyságát:
– Bartyról és Carlinról van hír?
– Egyelőre semmi.
Kelsea elkomorodott. Őt magát lepte meg a leginkább, hogy
már nemcsak Bartyt hiányolta, Carlin társaságára is éppannyira
vágyott. Nagy megkönnyebbülés lenne, ha beszélhetne végre
vele az anyjáról, a birodalom állapotáról, a kérdésekről,
melyekről Carlin soha nem nyilatkozhatott korábban. És az is
könnyítene a lelkén, ha elébe állhatna, és elmondhatná neki,
mennyire helyesen cselekedett, amikor letépte róla a hosszú
ruhát. Mostanra rég tovaszállt a neheztelés, melyet a miatt a
nap miatt érzett.
Ne hazudj magadnak. Nem szállt tova az égvilágon semmi.
Épp csak jobb célpontot talált magának.
– Nincsenek már Petalumában?
– Ha bármit megtudok, úrnő, azt megtudja felséged is.
– Rendben.
 Felállt, és majdnem beleütközött Penbe, aki a kezét a hátára
tette.
– Elnézést, úrnő.
– Hogy működik a dolog Pennel? – kérdezte Buzogány, még
mindig a térképet fürkészve.
Kelsea meglepődve nézett Penre. A férfi mosolygott, mintha
zavarban lenne.
– Jól, azt hiszem. Habár Pen úgy horkol, mint egy medve.
– Igazság szerint, úrnő, Buzogánynak ez nem újdonság.
– Komolyan, mint egy fújtató a kovácsműhelyben –
csúfolódott Kelsea. – Ha elő tudnál állítani némi morti acélt,
felbecsülhetetlen erőforrásnak számítanál.
– Ő már így is felbecsülhetetlen – válaszolta Buzogány
szórakozottan. Elővett egy tollat az ingéből, és vastag fekete
vonalat húzott a morti határhoz. – A horkolásban és minden
másban is.
– Egyetértek.
– Arliss! – kiabált Buzogány a folyosó felé. – Most már
bejöhetsz!
Arliss nyilvánvalóan hallgatózott, mert szinte azonnal
felbukkant. Szokásos rákszerű járásával közeledett, az egyik
lábát húzta a másik után. Kelsea elfintorodott. Úgy tervezte,
hogy órákat vagy talán egy évet is azzal tölt, hogy átnézi Carlin
könyveit még vacsora előtt, bár ez azt jelentené, hogy ki kell
hagynia Vennerrel a vívóleckét. De a tisztjei pár napon belül
megérkeznek, és szombaton az első audienciáját is meg kell
tartania; mindkettőre fel kell készülnie, és ez többórás
beszélgetést jelent Arliss-szal. Mindazokat az információkat,
melyeket Carlin soha nem osztott meg vele, egy hét leforgása
alatt kell összekaparnia. Az időbeosztása kimerítőnek ígérkezett.
– Nagyon szép a gyűjteménye, királylány – jegyezte meg
Arliss, ahogy az asztalhoz csoszogott. – Van megszállott gyűjtő
Tearben is, akiktől igen szép summát kaphatna értük.
– Miféle gyűjtők?
– Nem fedhetem fel az ügyfeleimet. Eladná őket?
– Kizárt dolog. Előbb adnám el a koronámat.
– Valószínűleg azért is jó árat kapna – ült le Arliss, béna lábát a
nadrágja segítségével húzta be a szék alá. – Persze a piac
gyorsan változik.
Nem Kelsea volt az egyetlen, aki örült a könyvtárnak. A
testőrei is tudtak írni és olvasni, és ahányszor bement,
szolgálaton kívüli testőröket talált a kanapékon fekve vagy a
karosszékekben összegömbölyödve, könyvvel a kezükben. Úgy
tűnt, hogy mindenki talált valami érdekeset.
Azaz majdnem mindenki. Buzogány messziről elkerülte a
helyiséget, pedig olyan sok könyv volt, amit élvezhetett volna…
De Buzogány egyértelműen időpocsékolásnak tekintette az
olvasást, üzenetek, számlák és bejelentések, melyek egyike sem
az ő asztala. Kelsea-t dühítette az érdektelensége.
Milla fia és Carlotta kisbabája még túl fiatal volt a könyvekhez,
de Andalie összes gyereke tudott olvasni (kivéve Gleet, aki még
csak most tanult járni), és beköltöztek a könyvtárba, míg az
édesanyjuk dolgozott. Kelsea nem bánta, hogy ott vannak, amíg
csendben voltak. És csendben voltak.
A gyerekek teljesen egyedül találták meg a hétkötetes
Rowling-sorozatot, de semmilyen civakodás nem volt. Kelsea
legnagyobb örömére a legidősebb fiú, Aaron leültette a másik
hármat, és nagyon diplomatikusan sorsot húztak, amihez a
kandalló mellett felhalmozott tűzifából törtek le négy ágacskát.
A tizenkét éves Jonathan nyerte meg a jogot az első könyvhöz,
és a többi három kereshetett a polcokon valami hasonlót. Aaron
egy anatómiakönyvet talált, és pontosan ott nyitotta ki, ahol a
Leonardo da Vincinek oly sok gondot okozó emberi testrészek
voltak lerajzolva. A nyolcéves Morryn elfintorodott, amikor
meglátta a rajzokat. A romantikus regényekhez túlságosan fiatal
volt még, és Carlin különben se gyűjtögette az úgynevezett női
irodalmat. Végül Kelsea egy felső polcon megtalálta a Grimm-
meséket. Bár ezek a mesék nem számítottak különösebben női
olvasmánynak, Kelsea reménykedett benne, hogy a hercegnők
kiengesztelik a kislányt. Morryn odalopódzott, és mély
gyanakvással szemlélte a könyv borítóját.
De a tizenegy éves Aisa volt az, akit Kelsea leginkább figyelt.
Aisa összeszedte, majd szépen le is tette Kelsea gyerekkorának
legjelentősebb olvasmányait, egyik se nyerte el a tetszését. A
kislányt elnézve Kelsea rájött, hogy barátságtalan arckifejezése
részben az arcberendezésének köszönhető: férfias, tömpe orra
volt, és bozontos szemöldöke. Lefelé görbülő szája és íves
szemöldöke kissé ellenséges arckifejezést kényszerített az
arcára.
Összeszedte a bátorságát – valamiért félelmetesnek találta a
kislányt, pont, mint Andalie-t –, és közelebb ment hozzá.
– Szívesen ajánlok neked valamit, ha megmondod, hogy
milyet szeretnél – kockáztatta meg.
 Aisa megfordult. Fekete szeme az apjáé volt, de arckifejezése
az anyjáé. Úgy tűnt, hogy tökéletesen átnéz Kelsea-n.
– Valami kalandosat szeretnék.
Kelsea bólintott, valamit kiolvasni vélt ebből a mondatból.
Végigpásztázta a könyvespolcot, de a szíve mélyén tudta, hogy
nincs olyan kalandregénye, melynek női főhőse van. Kelsea
végighúzta az ujjait egy lentebb lévő polcon. Talált egy zöld
bőrkötéses könyvet aranyfelirattal a gerincén. Kihúzta, és
odaadta Aisának.
– Ebben a könyvben nem szerepel egy lány sem. De a
folytatásában már van hősnő.
– Miért nem olvashatom egyszerűen a folytatását? – kérdezte
Aisa, ismét haragosan nézett.
Kelsea-t elbűvölte a lány arcának a változása; olyan volt, mint
amikor az egérfogó összecsapódik. Szíve szerint felcsattant
volna, de Andalie gyerekeit legalább annyira szerette volna
megnyerni magának, mint Andalie-t magát. Így hát a tőle
telhető legkedvesebben válaszolt:
– Először el kell olvasnod az elsőt, mert különben nem fogod
érteni a folytatást. Vigyázz rá, ez az egyik kedvenc könyvem.
Aisa elindult A hobbittal a hóna alatt. Kelsea csak állt ott,
bámult utána, és tépelődött, hogy a gyerekeket figyelje, vagy
levegye A Gyűrűk Urát, és újból elolvassa. Igazából egyikre se
volt most ideje. Tíz perc múlva átöltözve kellene várnia
Vennert. Biccentett Pennek, felvette a könyveit és papírjait az
asztaláról, és az ajtó felé indult.
Kifelé menet vetett még egy pillantást a kényelmesen
befészkelődött gyerekekre. A fal melletti kanapén Galen hevert,
lábát átvetette a karfán, és belemerült egy kék bőrkötéses
könyvbe. Kelsea-nek Carlin jutott az eszébe, hogy mennyire
tudná értékelni ezt a látványt, ahogy olvasók kis közössége
birtokba veszi a könyvtárát. Íme egy oázis a könyvekre
szomjazó egész nemzet sivatagában.
Nem, nem szomjaznak, gondolta Kelsea komoran. A szomj az,
amikor valami hiányzik. Tear olyan ember, aki már nagyon
régóta nem ivott, így nem is emlékszik arra, milyen szomjasnak
lenni. A gondolat, amilyen gyorsan felbukkant a fejében,
ugyanolyan gyorsan tova is szállt.
Pen az ajtóban várta, hogy induljanak; Kelsea bocsánatkérően
rámosolygott, és elindult a folyosó felé. Hirtelen ötlettől
vezérelve megállt az erkélyes szobában – ezt a szobát most
mindenki így hívta. Ma Mhurn állt az ajtóban, és Kelsea
közeledtére meghajolt. Penen kívül ő volt az egyetlen, aki
gyakran meghajolt előtte, bár maga Kelsea nem sokat adott a
formaságokra. Különben is természetellenesnek hatott volna a
többiek részéről, különösen Dyertől, aki gyakran odaszúrt egy-
egy gúnyos megjegyzést. Mhurn megint úgy nézett ki, mint aki
nem aludt. Lehet, hogy nem tud aludni? Azok közé a
szerencsétlen lelkek közé tartozik, akik a körülményektől
függetlenül folyton kénytelenek átvirrasztani az éjszakákat?
Sajnálta őt, ezért rámosolygott, és biccentett is neki, ahogy
elhaladt mellette. De aztán eszébe jutott az az este, amikor az
idegen kirángatta a fürdőkádból, eszébe jutott a titkos alagút,
ami a fürdőszobája padlóján nyílt, és ettől az arcára fagyott a
mosoly. Buzogány szerint bármelyikük lehet az áruló.
 Az erkély a szoba teljes hosszán húzódott végig, talán úgy
harminc láb saroktól sarokig, a korlátja nagyjából derékig ért.
Csípős márciusi délután volt, épp sötétedett; a sötétkék ég aljáról
jeges szél vágott az Erőd oldalába, kísértetiesen süvített az
ereszeken és a bástyafokokon. Kelsea áthajolt a korláton, és
elnézett New London zsúfolt utcái felett, oda, ahol az Almont-
síkság barna és sárgászöld árnyai a látóhatár peremén
összemosódtak. A látványt csak a Cadden és Crithe folyók
kanyarulatai törték meg a távolban. Királysága gyönyörű volt,
de egyben rémisztő is. Hatalmas ország rengeteg emberrel,
akiknek az élete most veszélyben forog. Ha a tisztjei
megérkeznek, ijesztő beszélgetés vár rá. Az alapján, amit Arliss
és Buzogány mondott, Bermond tábornok egyáltalán nem volt
szimpatikus neki. Aggódva nézte az előtte elterülő birodalmat.
Bár ellátna egészen Mortmesne-ig, hogy tudja, mi vár rájuk.
Sötétség ereszkedett a szemére, mintha egy függönyt húztak
volna össze előtte. Kelsea megszédült, belekapaszkodott a
korlátba, de már csak félig volt tudatában testének, ami az
erkélyen állt. Mert lénye többi része a jeges éjszakai ég magasát
szelte, fülében fagyos szél fütyült.
Maga alatt hatalmas fenyőerdőket látott. A tájat utak
szabdalták; nem a Tearben megszokott földutak, hanem valódi,
kővel kirakottak, melyeken nagy mennyiségű árut lehet
kocsikon szállítani. Az északi horizonton magas dombok,
majdhogynem hegyek, oldalukban tárnalejáratokkal. Bányák.
Farmok nem voltak, csak gyárak, téglarakások, melyek
füstfelhőket és hamut eregettek a levegőbe. Éjszaka volt, vagy
nappal? Kelsea nem tudta eldönteni. Mindenen kék homály ült.
Úrnő? Valahonnét a messze távolból Kelsea Pen hangját
hallotta. Megrázta a fejét, szinte könyörgött a mozdulattal, hogy
most ne zavarják. Rettegett, félt a magasban, de szörnyen látni
akarta. Előtte hatalmas város terült el, sokkal nagyobb, mint
New London. Fenyvesek szintje fölötti köves fennsíkra
építették. Egy palota nyújtózkodott a város közepén az ég felé,
körülötte összetöpörödtek az épületek. Nem volt ugyan olyan
magas, mint az Erőd, de kecses volt, és szimmetrikus, amilyen
az Erőd nem. A legmagasabb torony tetején vérvörös zászlót
csapkodott a szél. Kelsea tekintete sokáig időzött rajta, majd
ismét a föld felé nézett. A várost magas, robusztus fasánc övezte,
a kapujától egy széles út indult, mellette magas rudak.
Utcalámpák? Nem, ahogy Kelsea jobban szemügyre vette, látta,
hogy mindegyik rúd tetején valami ovális dolog van. Emberi
fejek voltak, némelyik már csak koponya, mások viszont még
csak most kezdtek bomlani, kivehetőek voltak arcvonásaik, de
bőrüket már penész lepte be.
A Lándzsa-hegy, gondolta Kelsea. Demesne, csakis az lehet. A
város bal oldalánál nagy, fekete tömeget látott, fáklyafény
pontozta itt meg amott. Közelebb kellett mennie és meg is tette;
alábukott, ahogy az égből lecsapó madár.
– Úrnő?
Egy egész hadsereg nyüzsgött alatta. Akkora, hogy sok
négyzetméter földet elleptek a sátrak és a tábortüzek. Férfiak és
lovak, kitűnő fegyverekkel megrakott kocsik, kések és kardok,
íjak, nyilak, lándzsák… Hátrébb több, fából készült eszközt is
észrevett, melyeket felismert a tankönyvek leírásaiból;
hajítógépek voltak, legalább húsz yard szélesek, az oldalukra
fordítva feküdtek a szállításra várva. Elkeseredetten tárta szét a
karját, érezte, ahogy a szárnyai csapkodnak körülötte, tollai
felborzolódnak a jeges levegőben.
Leírt egy kis kört, újabb átrepülésre készült. A letáborozott
zászlóalj fölött lebegett. Még messze volt a virradat, a katonák
alváshoz készülődtek. Dalfoszlányokat hallott, sült hús illatát
érezte, és mézsörét. A legapróbb részleteket is látta, sokkal
pontosabban, mint ahogy valódi életében valaha is láthatná.
Hirtelen vágyakozás kerítette hatalmába. Egy része még most is
tudatában volt annak, hogy ha visszatér emberi testébe, a
tisztánlátása megszűnik.
Amikor a tábor keleti széle fölé ért, Kelsea valami szokatlant
vett észre; egy hatalmas fémtárgyat, mely izzott a tábortűz
fényében. Visszahúzta a szárnyait, és olyan alacsonyra
ereszkedett, amennyire csak tudott. Visszataszító emberszag
lengte be a levegőt, de csak ereszkedett, egyre lejjebb. Ahogy a
tábor keleti széle fölött lebegett, egy sornyi guggoló fémtárgyat
látott, alattuk kerekek. Úgy sorakoztak, akár a hadba induló
katonák. Több kört is meg kellett tennie, mire felfogta, hogy mit
lát, de amikor rájött, erőt vett rajta a kétségbeesés.
Ágyúk.
Lehetetlen! Lőpor nincs, még Mortmesne-ben sem lehet!
Az ágyúk szinte gúnyolódva csillogtak. Tíz volt belőlük,
mindegyik vadonatújnak látszott. A rozsdát még hallomásból
sem ismerték.
Tear!
Megtett még egy kört, vissza akart térni, hogy figyelmeztesse a
népét. Nincs remény, nincs győzelem, csak a vérontás és a halál
fémes szaga.
Robbanást érzett a mellkasában. Odalentről diadalmas
üvöltést hallott. Valami mélyen a jobb mellkasába fúródótt, egy
izzó lándzsa, mely szétzúzta a szívét.
Mhurn! Orvost! – kiabált Pen, hangja csak tompán jutott el
Kelsea-hez, mintha vízen keresztül hallaná. – Hozzátok Corynt,
de gyorsan!
Kelsea elszántan küzdött, hogy fölemelkedjen, de szárnyai
már nem tudták emelni. Sikoltott, de alig hallotta a saját
hangját. Úgy zuhant át a kékségen, mint egy kő, de azt már nem
érezte, ahogy a teste földet ér.

– Nem érti – ismételte Kelsea talán már hetedjére aznap. – A
Halálsereg már bevetésre készülődik.
Bermond tábornok az asztal másik végéből rámosolygott.
– Tudom, hogy ezt hiszi, felség. De ez nem jelenti azt, hogy ne
köthetnénk békét.
Kelsea rámeredt. A beszélgetés már így is kezdett veszedelmes
irányt venni, és a feje is megfájdult egy kicsit. Bermond
tábornok nem lehetett több ötvenévesnél, de Kelsea-nek úgy
tűnt, vén, mint az országút. Feje kopaszon csillogott, arca
ráncosra aszalódott a szabadban töltött évek alatt. Átszabatta az
egyenruhája ujját, hogy takarja béna kezét.
Bermond mellett a helyettese ült, Hall ezredes, aki úgy tizenöt
évvel lehetett fiatalabb. Vaskos figura volt szögletes
állkapoccsal. Hall hallgatag férfi volt, de szürke szemei örökké
figyeltek. Mindkét férfi katonai díszegyenruhában érkezett,
talán hogy Kelsea-t megfélemlítsék, aki bosszúsan konstatálta,
hogy sajnos sikerült is nekik.
Pen csendben ült mellette, akár egy szobor. Kelsea szerette, ha
a közelében van. Zavarta, ha sokan vették körül, de Pen
valahogy tudta, jelenléte hogyan ne legyen tolakodó. Kelsea
gyakran úgy gondolt rá, mint egy kecses mozgású, hűséges
kutyára, pedig a hasonlat kicsit se volt hízelgő. Pen éber volt, de
soha nem fárasztotta le állandó jelenlétével, ahogy Buzogány
szokta. Aki egyébként a jobb oldalán ült, és Kelsea gyakran
pillantott rá, amikor nem tudta, hogyan tovább. Új hír volt, hogy
a Graham-ház várát, mely ötven mérföldre volt az Erődtől,
felgyújtották.
Kelsea az elmúlt napokban ezen töprengett. A várat a legifjabb
Lord Graham kapta ajándékba a keresztelőjére: nehéz
elképzelni, hogy az a fekete álarcos férfi, aki megpróbálta
elragadni tőle a zafírt és átvágni a torkát, valaha is kisbaba
lehetett. A királynő ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt a
bérgyilkos összes birtokát elkobozták, de civilek is éltek a
várban, akiket mindenféle figyelmeztetés nélkül felgyújtottak a
katonákkal együtt. Kelsea-nek kétsége sem volt afelől, hogy a
tűz Buzogány műve volt, és most már azt is tudta, hogy
képtelen teljes egészében kontrollálni a férfit. Mintha egy
kiszámíthatatlan kutyával élne, aki bármelyik pillanatban
elszakíthatná a pórázát. Nem tudta, mitévő legyen.
Buzogány térképe a teari határvidékről az előttük lévő
asztalon hevert a Halál-szerződés egy másolatával egyetemben.
Az utóbbi semmilyen választási lehetőséget nem kínált, így
Kelsea a térképre koncentrált. Nagyon régi volt, gondos kezek
rajzolták és színezték még jóval azelőtt, hogy Kelsea
megszületett. A papír vastag volt, még a régebbi idők
fejletlenebb papírgyártásának terméke Mortból. A vidék
azonban ugyanaz volt, és Kelsea megbűvölten meredt a morti
útra, amin a szállítmány tizenhét éven át elhagyta az országot.
Szinte egyenesen haladt az Argive-hágóra. A hágó a teari határ
túloldalán ért ki, onnan meredek lejtőn folytatódott az út, itt
már Lándzsa útnak hívták, és szélesen szelte át az erdőséget,
hogy elvigyen egészen Demesne-ig.
Pont, mint álmomban, dörzsölte meg a homlokát Kelsea. Csak
épp nem álom volt, ahhoz túlságosan is éles és valóságos volt.
Ahogy Coryn és Buzogány kirohant Pen hívására, Kelsea-t
ájultan találták az erkélyen. És képtelenek voltak magához
téríteni, hiába vetett be miden fogást Coryn. Csak a mellkasa
emelkedése és süllyedése jelezte, hogy életben van, de
mindhárman azt gondolták, már haldoklik.
De nem haldokoltam.
Pen mesélte, hogy mielőtt elzuhant, nyakában a zafír olyan
fényesen ragyogott, hogy az egész erkélyen kékes világosság
támadt. Kelsea-nek elképzelése se volt, mi történhetett. A kő
valahogyan megmutatta neki, amit látnia kellett. Utána órákon
át aludt, és farkaséhesen ébredt, de ha ez a tudás ára, ám legyen.
– Felség? – nézett rá Bermond még mindig a válaszát várva.
– Nem lesz béke, tábornok. Eldöntöttem.
– Nem vagyok biztos benne, hogy felfogta döntése
következményeit, felség – fordult Bermond Buzogányhoz. –
Kérem, adjon tanácsot a királynőnek ez ügyben!
Buzogány széttárta a karját.
 – Az én dolgom az, hogy a királynő életére vigyázzak,
Bermond. Nem dönthetek helyette.
Bermond nem tért magához döbbenetéből.
– De hát kapitány, biztosan látja ön is, hogy ebben a
háborúban nem győzhetünk. Mondja meg neki! A Halálsereg…
– Itt vagyok, tábornok. Miért nem hozzám beszél?
– Bocsásson meg, felség. De ahogy azt már az édesanyjának
többször is elmondtam, a nőknek nincs érzéke a katonai
ügyekhez. Ő mindig is ránk hagyta ezt.
– Elhiszem – pillantott balra Kelsea, és látta, hogy Hall őt
méregeti. – De majd rájön, hogy én másféle királynő vagyok.
Bermond szemében harag villant.
– Akkor hát még egyszer: szerintem a legjobb, ha küldötteket
küld Mortmesne-be. Genot nem bolond, tudja, hogy nehéz
lenne megtartania az országot. Nem siet lerohanni minket, de
higgye el, ha mégis rászánja magát, sikerrel fog járni.
– Genot tábornok nem Mortmesne királya, mint ahogy maga
se Tearé, Bermond. Miért gondolja, hogy ő az, akit meg kellene
győznöm?
– Javasoljon csökkentett létszámú szállítmányt, felség.
Vásárolja meg a jóindulatukat!
– Könnyedén dobálózik más emberek életével, Bermond. És
ha én magát ajánlom fel a békéért cserébe?
– Most egész Tear léte a tét, felség. És a magam életét az
országomért hozott áldozatnak tekinteném.
Kelsea a fogát csikorgatta, a fejfájása egyre rosszabb lett.
– Nem küldök több szállítmányt, még önt sem! Törődjön bele,
és lépjünk tovább!
 – Akkor elismétlem, amit az előbb mondtam. Lehetetlen
helyzetbe hoz bennünket. Tear nem képes visszaverni a
Halálsereg támadását. Lehetetlenség. És most – felséged mondta
– valahogy újból fölfedezték a puskaport, és ágyúkat öntöttek,
így a helyzet még reménytelenebb. Ezzel gyakorlatilag
jóváhagyja a népirtást.
– Vigyázzon, Bermond! – mondta Buzogány csendesen.
Bermond nyelt egyet, oldalra pillantott, de állkapcsa remegett.
– Ha a mortiak tudnának lőport gyártani, nyilván találkoztunk
volna már vele a feketepiacon – elmélkedett Hall.
– Feltehetőleg – biccentett Buzogány. – De nekem senki nem
jelentett ilyet.
– Nem lehet, hogy megtartották maguknak? – vetette fel
Kelsea.
– A mortiak soha nem tudták szabályozni a
fegyverkereskedelmet. Miután kifejlesztették a
sólyomkiképzésüket, alig pár hét kellett, és a sólymok
elárasztották a feketepiacot.
– De a sólyom mellé kiképző kell, élelem és tér – jött az
ellenvetéssel Pen. – A puskaport könnyebb titokban tartani.
Kelsea Arlisshoz fordult, aki egy ideje némán ült közöttük. Ha
valaki, hát ő tudja, hogy van-e új áru a feketepiacon. De sajnos
elszundikált, szája béna fele ernyedten elnyílt, állán a nyál
csordogált békésen. Délelőtt, ahogy megérkezett az Erődbe,
valami hosszú papírizét tartott a szájában. Kelsea csak azért
nem kérdezte meg, hogy mi is az, mert nem akart ostobának
látszani. Lopott pillantásokat vetett rá, és egyszer csak azt látta,
hogy a kincstárnoka füstöt ereget. Akkor magától rájött, hogy
Arliss cigarettázik. Nem is tudta, hogy újra gyártanak cigit.
Feltételezte, hogy ez is Mortmesne-ből érkező, feketepiaci
luxuscikk lehet. Ha viszont téved, és Tearben is termelnek már
dohányt, akkor új problémákkal találta már megint szemközt
magát. Nagyot nyújtózott, a válla egyből lüktetni is kezdett. Ma
először nem került rá kötés.
– Nem lehet, hogy az Átkelés előtti időkből maradtak régi
fegyvereik?
– Ami puskaport áthoztak, az mind tönkrement – rázta meg a
fejét Bermond.
– De még ha sikerült volna is valamennyit megóvni, az is
elfogyott volna száz év alatt – tette hozzá Hall.
– Az ágyúkhoz viszont mindenképpen kellett valahogy
előállítani. Vagy puskaport, vagy valami puskaporpótlékot.
– De ezt nem tekinthetjük képtelenségnek, uram. Ki tudja, mi
mindent találtak a bányáikban a föld alatt.
Bermond megsemmisítő pillantást vetett Hallra, aki gyorsan el
is hallgatott. Kelsea-ben felmerült, hogy felébreszti Arlisst, hogy
az ő véleményét is kikérje, végül azonban elvetette a
gondolatot. Csak rontana az asztalnál kialakult viszályon, hiszen
Arliss látványosan megvetette a katonákat. Mielőtt elszundított,
egyszer se mulasztotta el felemlegetni a katonaság régi
baklövéseit a morti invázió idejéből, és mindezt olyan örömmel
dörgölte az orruk alá, hogy Kelsea arra tippelt, hogy sok pénzt
veszíthetett akkoriban miattuk.
– Ön szerint mit fog lépni a Vörös Királynő?
– Megtámadja a határainkat.
– Teljes megszállás?
 – Nem. Először csak néhány falut fog lerohanni.
– És ennek mi értelme lenne?
A férfi fáradtan sóhajtott.
– Fogalmazzunk úgy, felség, hogy felséged se ugrik
gondolkodás nélkül fejest a vízbe a szikláról, hogy úgyis elég
mély. A Vörös Királynő biztosan nem, ő kavicsokat dob bele,
teszteli, hiszen ideje és kavicsa is akad bőségesen. Lehet, hogy
nem tekinti Teart komolyabb kihívásnak, de attól még nem
rohan fejvesztve az ismeretlenbe.
– Akkor viszont minek támad egyáltalán? Miért nem küld
egyszerűen csak kémeket?
– Hogy elcsüggessze a lakosságot, úrnő – rántott elő Bermond
egy kis tőrt a számtalan fegyvere közül, és hasította bele vadul a
levegőbe. – Figyeljen, felség. Levágom az egyik kisujját.
Valójában a kisujjának nem sok hasznát veszi, megvan nélküle,
de a vérét veszem. És azt is megmutattam, hogy bármikor kárt
tehetek a személyében.
Kelsea úgy érezte, ez inkább azt bizonyítja, mennyire ostoba
dolog másokat megtámadni, de tartotta a száját, nehogy olyat
mondjon, amit később megbán. Mellette Arliss szortyogva
horkolt.
– Arliss! Egyetértesz ezzel az érveléssel?
– Igen, felség – krákogta, és most már valóban figyelt. – De ne
áltassa magát; Teart már rég ellepték a kémek.
Buzogány helyeslően bólogatott, és Kelsea visszafordult
Bermondhoz.
– Megszállják a morti utat is?
 – Az nem biztos, felség. A morti út keresztülvezet az Argive-
hágón, és egy hadsereg se szeret átvágni a hegyeken, mert a
leereszkedés nagyon kitett szakasz, támadhatóvá tesz. Mégis
blokád alá kell vonnunk az utat, hogy ne használhassák az
ellátmány szállítására – hajolt Bermond fejcsóválva a térkép
felé. – Kár, hogy az Argive-torony nincs már meg.
Kelsea kérdőn nézett Buzogányra, aki rögtön válaszolt is:
– Valaha, úrnő, volt egy erőd az Argive-hágó szájánál. A
Halálsereg visszavonultakor lerombolta, és már csak egy halom
kő.
Bermond végighúzta az ujját az északi mort határon, ahol a
hegyek dombokká szelídültek.
– Genot helyében ezt az utat használnám. Ez sziklás, dimbes-
dombos terület, nagyon lassan ereszkedik, de rengeteg az erdő,
és jelentős erőket lehetne szétszórni. Az szerencsésebb döntés,
mint egy pontra összpontosítani őket.
– Hogyan lehetne a leghatékonyabban visszaverni a támadást?
– Nem tudjunk visszaverni a támadást!
– Segítőkész hozzáállása lenyűgöz, tábornok.
– Felség…
– Hall ezredes mit gondol erről? – kérdezte Kelsea a
parancsnokhelyetteshez fordulva.
– Kénytelen vagyok egyetérteni a tábornokkal, úrnő. Teljes
győzelemre nincs reális esélyünk.
– Csodálatos.
Hall felemelte a kezét.
– Viszont le tudjuk lassítani őket. Jelentősen.
– Hallgatom!
 Hall előrehajolt, a mellette ülő Bermond egyre növekvő
rosszallását teljesen figyelmen kívül hagyta:
– Az egyedüli lehetséges taktikának a késleltetés látszik, úrnő.
Egy olyan hadmozdulat, mely lelassítja a Halálsereg magjának
mozgását. Azaz gerillaháború.
– Ugyan mi értelme lenne!? – kérdezte Bermond, és
lemondóan legyintett. – Így is, úgy is elfoglalják az országot,
gyorsan vagy lassan.
– Igen, uram, de ez időt ad a királynőnknek, hogy békét
kössön vagy más lehetőségeket találjon.
Kelsea elégedetten bólintott. Legalább Hall kreatívan
gondolkodott. Bermond most már nyílt rosszallással meredt
Hallra, de úgy tűnt, Hallnak esze ágában sincs erről tudomást
venni, és már folytatta is:
– Lehetőségeink még kedvezőbbek, ha arrafelé viszik a
seregüket, amerre a tábornok mutatta. Idyllwildben nőttem fel,
felség. A határnak azt a részét úgy ismerem, mint a tenyeremet.
– És mi lesz a határ menti falvainkkal?
– Ki kell őket telepíteni, felség. Sérülékenyek, és a Halálsereg
fosztogatni is fog, nem csak a területet akarja. Ha üres falvakat
találnak, a meglepetés késleltetni fogja őket.
– Felség, ez erőink elfecsérlése – jelentette ki Bermond
bosszúsan. – A kitelepítés rengeteg embert igényel. A katonákat
okosabb az ország belsejében állomásoztatnunk, hogy készen
álljanak, ha Mort eléri az Almont-síkságot.
– Süket maga, Bermond? A Halálsereg már hadrendbe állt, és
éppen maga mondta, hogy a határ menti falvak lerohanásával
fogják kezdeni. Az emberek ott közvetlen veszélyben vannak.
 – Ők döntöttek úgy, hogy a határvidéken fognak élni, felség.
Tisztában voltak ennek a kockázatával.
Kelsea már nyitotta is a száját, hogy visszavágjon, de
Buzogány gyorsabb volt:
– A kitelepítés miatt menekültek hulláma fogja ellepni az
országot, úrnő. A menekülteket etetni kell, és elszállásolni.
– Akkor etetjük és elszállásoljuk őket.
– Hol?
– Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a megoldást, Lazarus.
– És ha nem akarnak jönni? – kérdezte Bermond.
– Akkor hagyjuk őket. Nem kényszeríthetjük őket semmire –
mosolygott Kelsea nyájasan Bermondra. – De biztos vagyok
benne, hogy ön képes lesz megértetni velük a helyzetet.
– Én?
– Ön, tábornok. Egy nagyobb csapattal, annyi katonával,
amennyit akar, kivonul, és elkezdik a kitelepítést, miközben
biztosítják a határt és a morti utat.
Bermond Hallhoz fordult.
– A kitelepítés a te felelősséged lesz.
– Egy pillanat – szólt közbe Kelsea. Eszébe jutott, amit Arliss
mondott neki a hadsereg felépítéséről. – Hall, feltételezem, hogy
ezredesi rangjából kifolyólag a saját zászlóalját vezényli.
– Így van, úrnő, a bal szárnyat.
– Rendben. Akkor a zászlóalja különválik a sereg fő részétől, és
gerillatámadást hajt végre azon a vonalon, amelyet az imént
említett.
– Felség! – csattant fel Bermond vörösödő fejjel. – Oda a saját
csapataimat szántam.
 – Nem, tábornok. Ez egy uralkodói hadművelet, és én más
feladatot szánok maguknak.
– És a helyettesemnek is?
– Igen, neki is.
Arliss gúnyosan horkantott egyet. Kelsea látta, hogy időközben
újabb cigarettára gyújtott, és gúnyosan vigyorog. Bűzlött ez is,
mint az előző, de Kelsea nem szólt semmit, hiszen Arliss
tájékoztatta arról, hogy királynőként joga van közvetlen katonai
akciókat elrendelni. Ez többek között az amerikai elnök jogai
közé tartozott egykor. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, az
öreg rákacsintott.
Aztán érzékelte, hogy Pen és Buzogány a tábornokot méregeti
ingerülten, aki viszont a helyettesét próbálja épp ledöfni a
szemével. Hall azonban Kelsea-t figyelte: az ambíció lelkesedése
egyértelmű volt ebben a pillantásban, de volt ott még valami
más is, amit Kelsea nehezen tudott volna meghatározni,
mindenesetre kedvére való volt.
Ha nem lenne katonatiszt, már holnap felvenném a
testőrségembe.
– Különösen az ágyúk izgatnak – mondta Kelsea Hallnak. –
Tízet láttam belőlük, de lehet, hogy több is van. Azt nem tudom
megmondani, hogy vasból vagy acélból készültek. Először is
használhatatlanná kell tenni őket.
– Igenis, felség.
– Ágyúk – gúnyolódott Bermond, és megint Buzogányhoz
fordult. – Hiszen nincs is lőpor. Tényleg egy lány lázálmaira
akarjuk a katonai stratégiánkat alapozni?
Buzogány már majdnem válaszolt, de Kelsea félbeszakította.
 – Már másodjára fordul elő, hogy nem közvetlenül hozzám
beszél, tábornok. Ha fontos önnek a karrierje és a szolgálatban
eltöltött ideje, amit én tiszteletben tartok, akkor ez volt az utolsó
alkalom.
– Ez a terv nem hajtható végre, felség! – vicsorogta Bermond. –
Csak az embereinket veszíthetjük el!
– Ahogy a sorsolással is – csattant föl Kelsea. – De a maga
szerettei közül nyilvánvalóan még senkit se hurcoltak el, igaz,
tábornok?
Pen finoman megszorította Kelsea könyökét.
– Valóban nem – válaszolta Bermond mereven, de tekintete
Hallra villant.
Pen Kelsea-hez hajolt, és a fülébe súgta:
– Hall testvérét viszont igen, úrnő. Nagyon közel álltak
egymáshoz.
– Bocsásson meg, Hall ezredes.
Hall legyintett. Nem tűnt sértettnek, elmerült gondolataiban,
már messze a határnál járt. Kelsea azt nem tudta, az ágyúkkal
kapcsolatban hisz-e neki, vagy sem, de mindegy is volt. Csakis az
számított, hogy a férfi igent mondott.
– Van még valami?
A két katona nem szólt semmit. Bermond olyan képet vágott,
mintha valami keserűt nyelt volna le. Kelsea fejében egy
pillanatra megfordult, hogy talán aggódnia kellene Bermond
hűsége miatt, de aztán elhessegette a gondolatot. A férfi nem
olyannak látszott, mint aki puccsot kísérelne meg, még ha húsz
évvel fiatalabb lenne, akkor sem. Ahhoz egyszerűen nem volt
meg a fantáziája.
 – Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Buzogány.
Bermond és Hall gyorsan felpattant, Kelsea-t alaposan
meghökkentve ezzel.
– Köszönöm – mondta nekik. – Egy hét múlva mindkettőjüktől
várom a jelentést, hogy mire jutottak.
– Felség – mormolták, de csak álltak ott, és olyan hosszasan
bámulták Kelsea-t, hogy gyanakodni kezdett, hogy valami nincs
rendben a megjelenésével. Már majdnem megkérdezte, amikor
rájött, hogy mire várnak.
– Elmehetnek.
Mindketten meghajoltak, majd elhagyták a termet.
 10. fejezet

THOMAS RALEIGH VÉGZETE

Nagyon nehéz megfejteni egy áruló indítékait. Vannak, akik pénzért árulják el
az országukat, mások bosszúból. Megint mások azért, mert örömüket lelik az
otthonuk értékrendjétől való teljes eltávolodásban, és vannak persze, akiknek
nincs választásuk. Ezen okok gyakran keverednek is; az árulás aligha vezethető
vissza egyetlen dologra. Tear történelmének egyik leghíresebb árulója valójában
a legegyszerűbb indítékból adta el az országát: mert nem látta okát annak,
hogy ne tegye meg.
Tear korai történelme

MERWINIAN ELBESZÉLÉSE ALAPJÁN

TUDHATTAM VOLNA, GONDOLTA J AVEL AZNAP MÁR SOKADIK ALKALOMMAL.

Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.
Nem tudta, miért hallgatott még Arlen Thorne-ra. Már tudta,
hogy ez az egész mekkora ostobaság volt: Thorne egyetlen
Cadent juttatott be az Erődbe, hogy megölje a királynőt, és
ráadásul a leghíresebbet mind közül… Lord Grahamet, aki
nagyon fiatal volt, szinte még gyerek. A városban az a hír járta,
hogy az új királynő maga ölte meg a bérgyilkost, de ez
baromság. Buzogány ölte meg, aztán lemészárolta az egész
házanépét, és végül, biztos, ami biztos, porig égette a birtokát.
Graham bukása látványos volt, és sajnos túl nyilvános is; teste
egy óráig maradt csak kitűzve a város főterén, majd a tömeg
leszaggatta onnan és darabokra cincálta. Javel elhatározta, hogy
szóba sem áll többé Thorne-nal. Aki viszont természetesen
ismét hívatta, és most megint ott volt.
Egy nagy raktárban találkoztak New London keleti peremén.
Javel ismerte a helyet, egykor faanyagot tároltak itt, amit
eladásra vagy exportra szántak. Thorne használta most a
csarnokot a saját üzelmeire; az egyik hivatali patkány őrizte az
ajtót, aki szemügyre vette Javelt, majd intett neki, hogy
bemehet. Egy kis előszobába lépett, melyet enyhe fáklyafény
világított meg. Körülötte férfiak álltak, akik ugyanolyan
dühösek és zavartak voltak, mint ő maga.
Thorne még nem érkezett meg, de körülnézve Javel azonnal
tudta, hogy mi mozgat itt mindent: a pénz. Hogy nem vette ezt
hamarabb észre? Természetesen azért, mert csak Allie-re
gondolt. Elkerülte a figyelmét, mekkora összegek forognak
kockán, és hogy egyeseknek igen sok veszítenivalója van.
Lord Tare a szemközti falnak támaszkodott, nevetséges lila
kalapja több helyet foglalt, mint ő maga. Családjának hatalmas
földjei voltak keleten, búzamezői, melyek mérföldeken
keresztül nyúltak el az Almont-síkságon, és a morti útnál is
vámot szedett. Javelnek eszébe jutott az incidens, hogy Lord
Tare fejpénzként kívánta volna szedni a vámot, miközben a
kormányzó járművenként akarta volna kiszabatni. De a
kormányzó nem volt eléggé erélyes, így Lord Tare talán még
mindig fejpénzben számolt. Mert akkor neki a havi szállítmány
valóságos aranybánya volt.
Két Caden állt a tűznél, a Baedencourt fivérek. Könnyen
ikreknek is nézhette volna őket az ember; mindketten szőkék
voltak, és kék szeműek, szakálluk egészen tekintélyes méretű
hasukig ért. A Cadennel való konzultáció nélkül a
királynőellenes összeesküvés meg sem valósulhatott volna, de
Javel nem volt biztos benne, hogy a Baedencourtok hivatalos
minőségükben voltak jelen. Ugyanis őket volt a legkönnyebb
nyakon csípni a Cadenből, mert többnyire az Új Glóbusz nevű
kocsmában ittak és kurváztak.
A Cadennek is megvoltak a maga problémái. A Rihesben
közismert tény volt, hogy a kormányzó rengeteg pénzt kínált
nekik a hercegnő felkutatásáért és megöléséért. A Caden
minden erejét a feladatnak szentelte, és emiatt elhanyagolta
napi tennivalóit: a megfenyegetett nemesek védelmét, a
pénzbehajtást, értékes szállítmányok kíséretét, ami a
mindennapi megélhetést jelentette nekik. Az utóbbi néhány
hónapban a Caden szinte szórta a pénzt; óriási összeget
költöttek a semmire, és most még a királyi kincstár is bezárult
előttük. Az, hogy nem találták meg a hercegnőt, rontotta a
presztízsüket, és ez rossz kihatással volt az üzletre is. Bevett
gyakorlat volt, hogy kilenc vagy tíz Caden csatlakozott minden
egyes szállítmányhoz, amely elhagyta New Londont. Semmi
sem riasztotta el hatékonyabban az önkéntes felmentő
seregeket. A szállítmányt kísérni könnyű feladat volt, de jó
bevételt hozott. Ennek most annyi.
Az elmúlt hónapban Javel olyan pletykákat is hallott, hogy a
Caden mindenféle szabadúszó munkát elvállal már: fizikai
munkát, útonállást, vívás- és íjászatoktatást arisztokrata
ifjaknak. Egy jóképű, Ennis nevű Cadent felvettek kísérőnek az
egyik nemesúr csúnyácska lányához. Táncórákra kellett
kísérnie és költeményeket felolvasnia, meg isten tudja, hogy mi
egyéb feladata volt. Még Javel is megsajnálta őket, pedig nem
rajongott a bérgyilkosokért. Vajon a Caden tagjai hogy érezhetik
most magukat, hiszen oly régóta éltek az arrogancia és a
kizárólagosság bűvkörében? Elképzelni se tudta. Másrészről a
Baedencourtok is valószínűleg civilben voltak épp jelen,
márpedig Javel nem bízott sem bennük, sem az
elkötelezettségükben.
A tűz mellett még négy férfi ült. Javel egyikőjüket sem
ismerte. Az egyik férfi fiatal, menyétképű pap volt, Javel
tekintete hosszasan időzött rajta; nem gondolta volna, hogy
Isten Egyháza ilyen módon, közvetlenül akarna beavatkozni. A
pap borotvált feje és keskeny, fehér kezei aszketikus életmódra
utaltak. Javel már csak a fiatalsága miatt is azt gondolta, hogy a
Szentatya személyes segítői közül való. A pap mellett egy szőke,
elhanyagolt külsejű alak ült. Mint aki egy csatornából mászott
elő. Tolvaj lehet, talán egyszerű zsebtolvaj, aki könnyű prédát
keres.
Minden a pénzről szól, gondolta Javel. Mind amiatt vannak itt,
mindenki, csak én nem.
Mert te mi miatt? Sziszegte halk, hideg hang a lelke mélyén.
Thorne hangja volt, Javel rémülten ismerte fel – talán már a
lelke legbelsőbb, legsötétebb zugait is eladta neki, hogy így
beléférkőzött?
Allie miatt. Hogy visszakapjam, vágta rá dühödten. Mert
mindig is csak ezért állt szóba ezzel az alakkal.
De erre már nem jött válasz, Thorne elillant. A kérdés azonban
felmerült, és Javel érezte, hogy ez mindent tönkre is tett. Egy
rabszolga szabadságáért cselekedett, ami igazán nemes szándék
a legnemesebbek között. Viszont Allie csak egy a rabszolgák
sorában… egy a több tízezer ember közt, akiket ugyanígy
hurcoltak el. De Javelt a többi egyáltalán nem érdekelte, nem is
gondolt velük, csak a saját egyetlen elveszett rabját akarta
visszakapni. Jobb ez fikarcnyit is a pénz miatt összegyűltek
indokánál?
Én jobb vagyok náluk, hajtogatta magában. Tudom, hogy igen.
De most, hogy a szoba legsötétebb sarkába is belátott, a lehető
legrosszabbat pillantotta meg: Kellert, aki kollégája volt a
kapuőrségnél. Keresztbe font karral, elégedett pofával
támasztotta a falat. Javelnek eszébe jutott egy évekkel korábbi
éjszaka, amikor Vil nagy csendben leküldött többet közülük a
Macskakaromba, hogy szedjék össze Kellert, aki ezúttal igen
nagy bajba került.
Korábban is voltak vele gondok. Keller egyszer falnak csapott
egy nőt, többször is nemi erőszakkal vádolták, és a legutóbbi
alkalommal közvetlenül a kormányzónál kellett közbenjárni
érte. Javel nem volt felkészülve arra, ami a Macskakaromban
rájuk várt. Keller seggrészeg volt, keze csupa vér, benne
borotva. Félholtra vert egy prostituáltat, aztán összevagdosta az
arcát és a melleit. Javel még mindig emlékszik a lányra, aki a
sarokban zokogott, miközben felsőtestéből ömlött a vér. Nem
lehetett több tizennégy évesnél. Eltakarították a nyomokat, de
Javel csak hajnalra ért haza, holtrészegen, és hálát adott az
Úrnak, hogy Allie nem látta ilyen állapotban. És most megint itt
volt, nyakig a szennyes üzelmekben, Kellert bámulva egy
félhomályos szobában.
 Thorne lépett be sötétkék köpenyébe burkolózva, mely csak
úgy kavargott pókszerű alakja körül. Javel
megkönnyebbülésére Brenna nem volt vele; még két óra volt
napnyugtáig.
Thorne csillogó kék szemei mindenkit végigmértek, majd
megfordult, és levette a köpenyét. Javel kíváncsian nézte: vajon
miben sántikálhat? Thorne nappal hivatalnok állami fizetésért,
éjszakánként azonban a feketepiac királya, és bár a rabszolga-
szállítmányozásnak lőttek, jövedelme alig csökkent.
Természetesen a hivatalnoklét hasznos volt, sok emberre
támaszkodhatott, de egy olyan dörzsölt alak, mint Thorne,
mindig talált új utakat befolyása érvényesítésére.
Miben mesterkedsz, Arlen? – töprengett Javel, miközben
figyelte. – Mi mozgat egy ilyen alakot, mint te?
A válasz világos volt: a hatalom. Thorne nem volt kapzsi,
köztudott volt, hogy szerény életet él: nem szerette sem az
aranyat, sem a szerencsejátékot, sem a kurvákat. Egyetlen bűne
az albínó volt. Thorne szenvedélye a szabadság volt, hogy
korlátozás nélkül folytathassa, amit csak akar.
Mivel a hivatalos rabszolga-kereskedésnek befellegzett, ki
lehetett találni, hogy a királynő következő lépése a feketepiac
ellen fog irányulni. Fegyver- és gyerekkereskedelem,
kábítószer… Az új királynő nem a kormányzó volt, ezt már
bebizonyította; mindennel és mindenkivel törődött. Thorne
pont ezért döntött úgy, hogy mennie kell.
– Nos, mindnyájan itt vagyunk – jelentette be Thorne. –
Fogjunk hozzá.
 – Igen, csináljuk – morogta Lord Tare. – Te kibaszott, mocskos
bürokrata. Isteni szerencse, hogy Buzogány nem fogta el élve a
fiút, mindannyiunkat feldobhatott volna.
Thorne Lord Tare-re pillantott, majd tekintete továbbsuhant,
végigpásztázta a termet, mintha megerősítésre várna.
– Egyetértek – jelentette be a pap is, kissé békülékenyebb
hangon. – A Szentatyának csalódást okozott a kísérlet amatőr
mivolta és persze kudarca.
– Sikert ígértem – válaszolta Thorne nyájasan. – De nem
feltétlenül első próbálkozásra.
– Szép szavak, te görény – gúnyolódott Arne Baedencourt.
Mintha kissé nehezen forgott volna a nyelve.
Ez részeg? – rémült meg Javel. Még én is tudom, hogy az efféle
üzlethez józannak kell maradni!
– Miért nem egy igazi Cadent bíztunk meg? – kérdezte Lord
Tare mérgesen. – Mondjuk Dwyne-t vagy Merrittet? Egy profi
gyilkos nem rontotta volna el.
– Minden Caden igazi Caden! – vakkantotta Hugo Baedencourt
a bátyjához képest józanabb hangon. – A Graham fiú ugyanúgy
átment a vizsgán, mint mindenki más. Ne mocskoljátok be az
emlékét azzal, hogy megkérdőjelezitek az érdemeit!
Lord Tare bocsánatkérően tárta szét a karját, de le nem vette a
szemét Thorne-ról.
Thorne vállat vont.
– Nem hiszem, hogy a terv eleve kudarcra volt ítélve. A fiú
közel volt a sikerhez, kémeim jelentették, hogy kést szorított a
királynő torkához. De elismerem, a testőrséget, különösen
Buzogányt, alábecsültem. A koronázáskor túl egyszerű dolgunk
volt… azt gondoltam, Buzogány elpuhult az évek alatt.
– Csak egy bolond becsüli le Buzogányt – jegyezte meg Hugo
Baedencourt. – Most hallottuk, hogy négy Cadent belezett ki
egymaga a Crithe partján.
– Biztosíthatok mindenkit, hogy ezt a hibát nem fogom még
egyszer elkövetni – válaszolta Thorne olyan hangon, ami
világossá tette, hogy ennek a beszélgetésnek vége. – Különben is
értelmetlen a múlton rágódni. A jövő sokkal jobban érdekel
most minket.
– A múlt a jövő, Thorne – ellenkezett a pap csendesen. – Mivel
garantálod a Szentatyának, hogy a következő kísérleted sikerrel
jár?
Javelre nagy hatással volt ez a beszélgetés. Ezek a férfiak,
köztük nemesek is, megengedték maguknak, hogy így
beszéljenek Thorne-nal, még ha az Arvath támogatja is őket a
háttérből. A pap Javel kétségeit is pontosan megfogalmazta. Ha
a jövőbe nézett, a királynő életének kioltására irányuló, véget
nem érő próbálkozásokat látott, melyek újra és újra
meghiúsulnak. Ezt nem bírta volna ki, bátorsága nem terjedt
odáig. Ki akart mászni ebből, nem akart semmiféle titkos
összeesküvésben részt venni, hogy minden kopogtatásra
összeránduljon a gyomra, mert talán Buzogány érkezett hozzá
egy kis elbeszélgetésre.
– Nem garantálhatok semmit – válaszolta Thorne hidegen. –
Korábban se tettem ilyet. És bár a királynő kiiktatása sok
problémát megoldana, pillanatnyilag nem áll módunkban
megtenni.
 – Na és mi van a királynői testőröddel? – kérdezte Lord Tare. –
Miért nem végzi el egyszerűen ő a munkát?
– Miféle királynői testőr? – kérdezte csodálkozva a kócos szőke
férfi.
Thorne megrázta a fejét.
– Nem kockáztat. Buzogány már így is tudja, hogy áruló van
köztük, és megerősítette a védelmet a királynő körül, Pen Alcott
lett a személyi testőre. Az emberem fél, és nem is hibáztatom
ezért. Még ha sikerrel járna is, nincs az a zug Újvilágban, ahol
Buzogány ne találná meg.
Vagy ne találna meg minket – dörmögte Javel magában.
– Megvettél egy királynői testőrt? – kérdezte a szőke férfi
megint.
– Nem a te dolgod, te senki – válaszolta Thorne. – Tudd, hogy
hol a helyed!
A zsebmetsző hátradőlt a székén, Javel pedig megrázta a fejét.
Hogy sikerült Thorne-nak megvásárolni egy királynői testőrt?
Hűségük megkérdőjelezhetetlen volt, és még a Cadennél is
büszkébbek és hagyománytisztelőbbek voltak. Amennyire Javel
tudta, soha egyetlen testőr se lett még árulóvá.
Ha ezt valaki elérheti, az csakis Thorne lehet.
– Pen Alcott tehetséges kardforgató – jegyezte meg Hugo
Baedencourt, miközben merengve bámulta a tüzet. – Nem
sokan mernénk megküzdeni vele. Talán csak Merritt, de őt meg
soha nem engednéd belefolyni ebbe a dologba.
– Nem számít – mondta Thorne. – Jobb ötletem van, olyan, ami
mindannyiunk érdekeit szolgálja. Alain – mutatott a
zsebmetszőre – igen fontos információkkal látott el.
 A koszos zsebtolvaj elvigyorodott, boldogan, mint egy kutya,
akinek sikerült elkápráztatnia a gazdáját. Vajon minden
rendben van a fickó fejében?
– Mondhatnám, hogy biztos a siker – folytatta Thorne –, de az
efféle önteltség ellenünk dolgozna.
– Siker miben? – kérdezte Hugo.
– Ilyen vagy olyan formában mindannyiótoknak pénzre van
szüksége.
Javel ellenkezni akart, de aztán jobbnak látta hallgatni.
– Több pénzt nem várhattok odafentről. Az új királynő nem
fogja támogatni a szállítmányozást sem most, sem később.
– Csak nem tárgyaltatok róla? – kérdezte Lord Tare.
– Nem volt rá szükség, a jelek egyértelműek. A királynő három
napja konzultált Bermond tábornokkal, és a tear hadsereg
nagyobbik részét a morti határhoz vezényelték. A Királynői
Szárny tele van az ostromállapothoz szükséges ellátmánnyal, én
mondom nektek, hogy háborúra készül, és ha mi nem teszünk
gyorsan valamit, Mort nemsokára az ajtónkon kopogtat.
Javelnek rémületében elkerekedett a szeme. Mort invázió…
Nem gondolta, hogy újra megtörténhet. Amikor a királynő
felgyújtotta a ketreceket, arra gondolt, hogy új szerződést
fognak kötni, hogy Thorne valahogy elsimít mindent, vagy hogy
valami közbejön. Eszébe jutott az a bölcs, szomorú nő, akit
akkor látott az Erődnél… Thorne húzásai ellenére Javel
valahogy mégis biztos volt abban, hogy végül a nő lesz az, aki
mindenkit megment.
– Isten irgalmazzon! – mormolta Alain.
 – Szerintem ti is el akarjátok kerülni az inváziót. Két legyet
fogunk ütni egy csapásra.
Thorne hirtelen felállt. Javel hátrébb húzódott, mikor elhaladt
mellette, nem akarta, hogy ezek a csontvázszerű végtagok
hozzáérjenek. Thorne hangja nagyon lelkes volt.
– Gyertek velem!
Követték egy ajtón át, amely a raktár középpontjába nyílt.
Valamikor iroda lehetett. Íróasztalok és székek álltak üresen,
vastag porréteg fedte valamennyit. Falra erősített fáklyák
szolgáltatták a fényt, az ablakok be voltak deszkázva. Az egyik
íróasztal fölött egy telt nőt ábrázoló portré függött
gipszkeretben. A fal mögül tompa puffanások hallatszottak,
mint messze lecsapó kalapácsok hangja. Fűrészeltek is; komoly
építkezés folyhatott, bár maga a cég, melynek az épületében
voltak, már régen nem működött.
Eljutottak az iroda végéig, ahol Thorne egy másik ajtón
kivezette őket a csarnokba. Nyirkos, barlangszerű hely volt, a
fáklyák lángja épphogy bevilágította. Fűrészporszag ütötte meg
Javel orrát. Mindenfelé régi faanyag állt halmokban, néhol
majdnem húsz láb magasan. Vastag zöld vászonnal voltak
letakarva. Mint minden elhagyott épületet, Javel ezt a raktárt is
hátborzongatónak érezte, halott helynek, ahol még kísért a
valamikor végzett munka szelleme.
– Tovább! – parancsolta Thorne, és mindannyian követték a
hatalmas csarnok legtávolabbi pontja felé. A kalapálás zaja
egyre erősödött, és ahogy befordultak az utolsó sarkon, Javel
egy férfit pillantott meg, aki két fűrészbak közt állt, és nagy
lendülettel egy rönk tölgyfát fűrészelt. Nagyjából tíz láb hosszú
deszkák álltak rendezetten, szimmetrikusan fölhalmozva
mellette.
– Liam! – kiáltotta Thorne.
– Igen! – hallatszott az egyik farakás mögül.
– Gyere ide, légy szíves!
Egy koboldszerű férfi lépett elő az egyik ponyva mögül, kezét
épp a nadrágjába törölgette. Tetőtől talpig fűrészpor borította.
Javel úgy érezte, víziója támad, az eddigi legerősebb Allie-ről;
eltűnik a raktár és minden körülötte, és ő megint ott áll az
Argive-hágónál, és nézi, ahogy Allie szőke haja eltűnik a
Lándzsa-hegy mögött.
– Ő Liam Bannaker – mutatta be Thorne a gnómot. –
Gondolom, már hallottatok róla.
Javel mindenképpen. Liam Bannaker volt az egyik legjobb
asztalos Tearben, bár értett a tégla- és a kőmunkához is. New
London gazdagjai gyakran vele építtették házukat, még az
arisztokraták is időről időre felkeresték megbízásaikkal, mikor
kastélyaikon valamit javítani kellett. A férfi egyáltalán nem úgy
nézett ki, mint egy építőmunkás; alacsony volt és szikár, karjai
látszólag igen törékenyek. A másik asztalos, a férfi a fűrésszel
ügyet se vetett rájuk; Javel gyanította, hogy süket.
– Tárlatvezetést szeretnétek – mondta Bannaker Thorne-nak. A
hangja is olyan volt, mint a koboldoké, magas és vékony, szinte
sértette Javel fülét.
– Az jó lenne.
– Szerencsétek van, mert három már készen van – mondta
Bannaker, és átvágott a csoporton, majd az egyik letakart
fahalomhoz sietett. – De csak gyors bemutató lesz. Kicsit
csúszásban vagyunk, mert Philip influenzás lett.
Megragadta a zöld ponyva egyik végét, és lerántotta. Még le se
hullott a ponyva, Javelben iszonyatos előérzet támadt, hogy ez a
legrémesebb rémálmainál is borzalmasabb lesz, hogy le kéne
hunynia a szemét. De elkésett, a ponyva földet ért, és már csak
arra gondolt, hogy tudhatta volna.
Egy harminc láb hosszú és ötven láb széles ketrec volt. Az
egyik végén ajtó, épp csak olyan magas, hogy egyetlen ember
átférjen rajta. A rudak nem acélból készültek, az egész ketrec, a
padló, a rudak és a kerekek első ránézésre teari tölgyfának
tűntek. Nem volt olyan kidolgozott munka, mint azok a
ketrecek, amelyeket Javel havonta láthatott egész
felnőttéletében, de tartósnak látszottak, elég tartósnak ahhoz,
hogy ellássák a feladatukat.
– Erre aztán senki nem számított, a pokolba is – morogta Arne
Baedencourt. Javel dermedten bólintott. Jobbra nézve
megpillantotta Thorne-t, aki megbabonázva bámulta a ketrecet.
Aztán vállat vont.
– Hogy te mire számítottál, mellékes. Már mindannyian benne
vagytok. Mindenki, aki itt van, veszélyt jelent a másikra nézve.
Visszaút nincs. De fel a fejjel! Már tárgyaltam Mortmesne-nel.
Mind megkapjátok méltó jutalmatokat, ígérem!
– És mi a te jutalmad Arlen? – kérdezte a pap, menyétszemeit
bizalmatlanul Thorne-ra szegezte. – Mi az, amit te nyerni
remélsz ezen?
– Az nem a te dolgod. – Thorne újból a ketrecet bámulta,
szemei úgy ragyogtak, mint egy gyerek szeme karácsony
estéjén. – Az urad elégedett lesz, amikor megkapja a jutalmát.
– Hányat számoltál egy ketrecre?
– Huszonötöt, talán harmincat. Gyerekből több fér.
A pap lehajtotta a fejét, ajkai hangtalanul mozogtak. Javel már
értette: a pap attól félt, hogy elkárhozik. Ahogy Javel is.
Körülnézett a hatalmas raktárban, nézte a vászonnal letakart
rakásokat, melyek rengeteg faanyagot takartak, úgy nyolc
ketrecre elegendőt. Soha nem volt jó matematikából, de egy
pillanat alatt felmérte, hogy ez mit jelent.
Legalább kétszáz ember, gondolta, és kirázta a hideg. Talán
háromszáz is.
Nyolc ketrecet, és Allie arcát látta minden egyes résben.

Mióta elhagyták az Erődöt, Thomas már legalább századjára
káromkodott az eső miatt. Mikor áthaladtak a New London-i
hídon, megnyíltak az egek, és immár harmadik napja ömlött az
eső. Március volt, az esős évszak, mégis úgy érezte, mindez
azért történik, hogy neki még rosszabb legyen. Talán a lány
fakasztotta az esőt azzal az átkozott ékszerrel, de az is lehet,
hogy Isten büntetése. Így vagy úgy, Thomas bőrig ázott.
Legalább egy éve nem ült nyeregben, és lovaglótudása igencsak
csekélynek bizonyult a többnapos úton; lovaglónadrágjának
nedves anyaga már kidörzsölte a combjait, és minden egyes
mozdulat fájdalmat okozott. A világ összesűrűsödött; hideg,
nedvesség, horzsolások és lova patáinak végtelen cuppogása a
pocsolyákban és a sárban, ennyi maradt belőle.
Az emberei nem panaszkodtak, de azért ők se voltak vidámak.
Csak hárman akarták elkísérni; jutalmat ígért nekik abban az
esetben, ha eljutnak Mormesne-be, és ez a három elég buta volt
ahhoz, hogy higgyen is neki. Pine-nak nyoma veszett, és ezt
igencsak fájlalta. Ami még rosszabb volt, hogy egyetlen Caden
se volt hajlandó vele tartani, pedig kétszeres árat ígért nekik.
Nyilván a zsoldosoktól se várhatott valódi hűséget, de úgy hitte,
hogy legalább egyet képes lesz meggyőzni.
Legalább Keevert sikerült megcsípnie, már ez is valami.
Keevernek annyi esze volt, mint egy zsák molylepkének, de jól
ismerte a mortmesne-i szállítmány útvonalát, tehát a morti utat
is. Le akart térni az útról, miután kiértek New Londonból, de az
időjárás ennek keresztbe tett, és talán jobb is volt így. Az úton
ugyan sokat nem számított, hogy a vadonban milyen
biztonsággal tájékozódnának, de Thomas egyébként sem áltatta
magát: Keever sem ismerte ki magát túl jól az erdőkben. A
tájékozódás egyiküknek se volt éppen az erőssége.
De az úton se jutottak előre olyan egyszerűen. A sár olyan
vastag volt, hogy Thomas szinte érezte a lova erőlködését,
ahogy patáit minden egyes lépésnél kihúzta a sárból. Amikor
náluk nagyobb létszámú csapatot hallottak közeledni, el kellett
hagyniuk az utat, és el kellett bújniuk a bozótban, amíg megint
tiszta nem lett a levegő. Thomas eredetileg úgy tervezte, hogy
három megerőltető nap, és odaérnek Demesne-be. Ez most
meghiúsulni látszott. Öt vagy hat napig is eltarthat, és minél
régebb óta voltak úton, annál jobban érezte a nyakába lihegő
halált, érezte, hogy közeledik. Testőrei bizonytalanul
pillantottak rá időről időre, és ezekben a pillantásokban Thomas
a történelem porát érezte, ahogy egyre sűrűbben hullik a fejére.
A lány semminek nevezte őt, és érezte, hogy lassan azzá is válik.
Volt egy emléke iskolás korából egy kicsi csillagról és a lap alján
lévő megjegyzésről. Egy lábjegyzetről, amivé ő is válni fog.
Abban a történetben, abban a mitológiában, amit a Tear
uralkodóház generációról generációra építget, ő csak egy ilyen
beporosodott mellékszál lesz. Még ha el is érné a morti határt, a
Vörös Királynő minden bizonnyal kivégezteti bukása miatt.
Nem az én hibám volt.
A Vörös Királynőt ez nem fogja érdekelni.
– Álljunk meg éjszakára – javasolta.
– Nem akarunk itt megállni – válaszolta Keever. – Túlságosan
nyílt a terep. Menjünk tovább, míg be nem sötétedik.
Thomas bólintott, és csalódottan felnézett a homályos szürke
égre. Gyorsan sötétedett, és még a Caddell torkolatát sem érték
el. Ha az idő kicsit jobbra fordulna, még akkor is legalább
kétnapnyi kemény lovaglásra van a határ. Combjain már nem is
érzett bőrt. Lova minden egyes lépésekor szivárgott valami a
nyers, felsebzett húsból. Az emberei is bizonyára hasonló
kínokkal küszködtek, de természetesen egyikük se szólt
semmit, és minél inkább kívánta, hogy panaszkodjanak, annál
biztosabb volt benne, hogy nem fognak.
Thomas hallott valamit.
Megállította a lovát, hallgatózott. Az eső hangja mindent
elnyomott, és egy hatalmas szikla takarta el mögöttük az utat.
– Mi az, uram? – kérdezte Keever. Ő volt az út nem hivatalos
vezetője, bár korábban Thomas még egy piaci expedíciót se
bízott volna rá.
– Csendet! – csattant fel Thomas. Szerette a parancsoló hangját,
mert nem tűrt ellentmondást, és Keever valóban
kötelességtudóan elhallgatott.
Most megint hallotta, még az eső ellenére is: paták zaja
lehetett körülbelül száz yarddal a kanyar mögött.
– Lovasok – mondta ki Arvis.
Keever egy pillanatig hallgatózott.
– Nagy sebességgel közelednek. Be az erdőbe!
Thomas bólintott, és a négy férfi letért az útról, be az erdőbe,
de bent olyan sötét volt, hogy Thomas alig tudta irányítani a
lovát. Elég messzire mentek befelé, hogy ne láthassák őket az
útról. Egy bokros résznél álltak meg. A fejük fölött a leveleket
kitartóan verte az eső, de Thomas még így is hallotta a közeledő
lovakat. Hirtelen rettegés nyilallt a szívébe. Talán csak néhány
férfi, akik vadászatból térnek haza, vagy egy csapat csempész,
akik inkább elrejtőznének, de a szorító érzés odabent mást
mondott. Szemeket érzett magán, mély, fekete szemeket,
amelyek valahogy mindent látnak, minden ocsmány dolgot,
amit valaha is tett.
A patadobogás körülbelül ötven yardra tőlük hirtelen elhalt.
Thomas ránézett az embereire, és azok visszanéztek rá,
szemükkel várva a választ, de neki nem volt egy válasza sem.
Nem mehettek tovább az erdőben, mert szinte teljes volt a
sötétség, és ha az a valami, ami mögötte van, sötétben kapja el,
az még rosszabb, mintha félhomályban.
Thomasnak eszébe jutott egy régi emlék. Gyerekként szeretett
testőröset játszani. Havonta egyszer megmagyarázhatatlan
bátorsággal a szívében ébredt reggel. Soha semmi oka nem volt,
egyszerűen csak így ébredt, és a világ fényesebb, kellemesebb,
jobb helynek tetszett, s olyankor egy egész napon át királynői
testőrként élt, aki csupa nagyszerű dolgot cselekszik. Nem
húzgálta Elyssa haját, nem lopta el a babáit, és a nevelőnőjének
se hazudozott a konyhából elcsent dolgokról. Olyankor szépen
beágyazott, rendet rakott a szobájában, és még a házi feladatát is
megírta. És ami a legfurcsább volt az egészben, hogy általában
az anyjának vagy a nevelőnőnek is feltűnt, és meg is dicsérték,
és lefekvéskor még valami jutalmat is kapott mindig, egy
darabka csokit vagy egy új játékot. De idővel, ahogy ráébredt,
hogy ő csak a második, az öcsike a családban, egyre ritkábban
ébredt ilyen napra, és tizenhárom éves korára a testőrösdi
teljesen kikopott belőle.
Bárcsak mindennap így ébredtem volna, gondolta Thomas, és
mély, reménytelen vágyakozás ébredt benne. Ha testőrként
viselkedtem volna életem minden egyes napján, minden másképp
alakult volna.
Az eső sustorgását hirtelen egy férfi zengő baritonja törte meg,
visszhangot vert a mögöttük elterülő végtelen erdőben. A hang
gúnyos volt, és csak úgy süvített belőle az erőszak. Thomas
gyomra összerándult. Számtalanszor hallotta már ezt a hangot
álmában, de mindig felébredt, mielőtt a hang tulajdonosa
megölhette volna. Most viszont ébren volt.

A ketrecek tele, szállítás közeleg,
Száll a hír szárnyakon New London felett;
Égő ketrecek az Erőd gyepén
Tear zokog, a Királynő él!

 Az éneklés hirtelen abbamaradt. Thomas a sötétségbe meredt.
Nem látott semmit, de egy percig se hitte, hogy ellenfele se látja
őt. Ez a gazember lát a sötétben, akár a macskák. Testőrei köréje
gyűltek, kivont karddal bámulták az erdőt. Majdnem mondta
nekik, hogy ne strapálják magukat, de aztán inkább csak
hallgatott. Ha bátran akarnak meghalni, nem fog beleavatkozni.
Mind tudták, ki énekel, naná, hogy tudták. Az eső még jobban
zuhogott, a világ megszűnt körülöttük, minden megdermedt.
– Engedd el az embereimet! – kiáltotta Thomas.
Nevetés visszhangzott mindenfelől.
– Engedjem el azokat, akik téged követnek, és hűséget
esküdtek a morti szajhának? – szólt Kísértet még mindig
láthatatlanul. – Hamarabb engedek el egy tucat veszett kutyát.
Gyávák és árulók vagytok mindannyian!
És újból dalra fakadt.

Az eltitkolt királynő visszatért
A kés hasított, a lány földet ért
De most újból itt van, tizennyolc év nagy idő
A mi királynőnk, és ez éltető.

– Ezt éneklik most városszerte – kiáltotta Kísértet. Dühe már
átsütött hangja gúnyosságán. – Rólad ki fog balladát írni,
Thomas Raleigh? Ki dicsőíti majd nagyságodat?
Könnyek gyűltek Thomas szemébe, de az emberei előtt nem
mert szabad utat engedni nekik. Már érette, hogy miért élhette
túl Kísértet minden eddigi támadását. A lányra várt, hogy
visszatérjen a bujdosásból.
 – Nem fogok könyörögni!
Thomas sírt.
– Elégszer hallottalak már könyörögni.
Thomas bal oldalán Keever átvágott torokkal, hörögve rogyott
össze. Majd Arvis és Cowell is, mellkasukból és fejükből nyilak
álltak ki. Thomas felnézett, és egy fekete, alaktalan figurát
pillantott meg a fák közt, amint éppen ráveti magát a magasból.
Félelmében ordítani akart, de elakadt a hangja, amikor az a
valami ráesett és kilökte őt a nyeregből. Thomas beverte a fejét,
amikor földet ért, és kábultan feküdt egy pillanatig, a hátába
kövek nyomódtak. Hallotta, hogy a lova nyerít, majd elmenekül
a fák között.
Kísértet ült óriási denevérként a mellkasán, a földhöz szögezte.
Ugyanazt a maszkot hordta, amit mindig, amikor megjelent az
Erődben. Álarcosbálokra tervezett bohócmaszk volt,
amilyeneket számtalan árusnál lehet kapni, de Thomas ilyet
még nem látott. A vörösre mázolt száj gúnyos vigyorba görbült,
és a szemeket vastag, fekete kontúr keretezte. Egyszer mély
álmából ébredve ezt az arcot látta maga fölé hajolni. Bepisilt,
mint egy csecsemő. Kísértet akkor is, mint mindig, kitáncolt a
szobájából, és elpárolgott, mint ahogy a füst elszáll. Thomas
annyira szégyellte magát emiatt, hogy senkinek nem említette
az incidenst. Már szinte elhitte, hogy csak egy látomás, egészen
addig, amíg újra meg nem jelent, hús-vér emberként, azzal a
félelmetes maszkkal az arcán, ahogy szokott.
– Mi újság, bukott herceg? – Kísértet megragadta a vállánál, és
úgy rázta, mint kutya a patkányt. Feje újra és újra a földnek
csapódott. Thomas érezte, hogy fogai meglazulnak. – Nem is
akarsz megvesztegetni? Hol van a varázslónőd, Thomas?
Varázslata kevés, hogy megszabadítson?
Thomas néma maradt. Korábban már próbált vitatkozni
Kísértettel, de csak még jobban kihozta a sodrából. A férfi
ördögien jól bánt a szavakkal, és Thomas többször is hálát adott
az Istennek, hogy Kísértet kénytelen volt névtelenségbe
burkolózni. Megsemmisítő hatású szónok lett volna.
Ha szónok lenne, már rég megöltük volna.
– A Központi Összeíró Hivatalban felfordulás van – suttogta
Kísértet bársonyos hangon. – Építhetnek új ketreceket, de senki
sem fogja elfelejteni, hogy mi történt a régiekkel. Amíg a lány él,
rendbe hoz mindent, amit te elrontottál.
Thomas megrázta a fejét.
– A Vörös Királynő eljön. Megszállja az országot, mielőtt a lány
bármit is tehetne.
Kísértet közelebb hajolt, arca csak néhány centire volt tőle.
– A morti szajha soha nem törődött veled, tudod?
– Tudom – válaszolta Thomas, és arra gondolt, hogy honnét
szerzi Kísértet az információit. A teari nemesek kifosztása nagy
érvágás volt, és Kísértet mindig tudta, mennyi adót fizettek be,
hol tartják a pénzt, mikor indul a szállítás. Feldühödött nemesek
jöttek jóvátételért hozzá, és Thomasnak óriási összegeket kellett
fizetnie a biztonságukért cserébe, ami miatt a pórnép még
inkább lenézte. És hol vannak most ezek a nemesek? Saját
váraikban henyélnek, miközben őt kihajították az erdőbe,
ennek az elmebetegnek a keze közé.
– Te dobtad a kést?
– Mit?
 Kísértet pofon vágta.
– Te szúrtad le a lányt?
– Nem, nem én!
– Ki?
– Nem tudom! Thorne terve volt! Valamelyik ügynöke!
– Miféle ügynöke?
– Nem tudom! Az embereim csak a meneküléséről
gondoskodtak. Esküszöm!
Kísértet mindkét hüvelykujját rátette a szemére, és csak
nyomta, amíg Thomas tehetetlenül sikoltani nem kezdett, de a
hangját visszhang nélkül nyelte el a zuhogó eső.
– Miféle ügynök, Thomas? – kérdezte Kísértet könyörtelenül.
Hüvelykujjait még erősebben nyomta, és Thomas érezte, hogy
bal szeme megtelik folyadékkal. – Most pedig elkezdek levágni
rólad dolgokat. Ne gondold, hogy nem teszem meg. Morti
ügynök volt?
– Nem tudom! – zokogta Thomas. – Thorne semmi ilyesmit
nem osztott meg velem!
– Igen, Thomas, és tudod, hogy miért? Mert tudta, hogy
mindent el fogsz szúrni.
– Nem az én hibám volt!
– Jobb, ha valami hasznos információval rukkolsz elő.
– Thorne-nak van tartalék terve!
– Tudom, hogy van, te utolsó szardarab. Már azelőtt tudtam,
hogy neki eszébe jutott!
– Akkor mit akarsz?
– Információt, Thomas, a Vörös Királynőről. Lefeküdtél vele,
az egész királyság tudja. Csak van valami hasznos a
tarsolyodban.
Szemei felpattantak. Megpróbált kifejezéstelen arcot vágni, de
ez nyilvánvalóan nem sikerült, mert Kísértet újból fölé hajolt,
szemei izzottak a maszk mögött. Olyan közel volt, hogy Thomas
érezte rajta a lovak, a füst és valami másnak a szagát, egy
émelyítő illatot, ami annyira ismerős volt.
Tizenöt éve lefeküdt a Vörös Királynővel. A levegőben még ott
párállott a párzás szaga, és megkérdezte a nőtől, mit akar tőle.
Soha nem áltatta magát, hogy tényleg érdekelné a nőt.
Személytelen, gépies dugás volt, Thomas több kényeztetést kapott
bármelyik középárfolyamú kurvától a Rihesben, mint tőle. És
mégsem szabadulhatott tőle; terjedt elméjében, mint valami
betegség.
– Mondj valami értkelhetőt, és nem fog fájni, Thomas.
Esküszöm.
– Ki az apja? – kérdezte akkor a Vörös Királynő, és amikor
felnézett rá a sötétben, szemei izzottak, mint a rókának. Thomas
hátradőlt, ki akart kászálódni az ágyból, de a Vörös Királynő
csak nevetett, és buja nevetésétől újra tűzbe jött.
Szörnyen fájtak a szemei; csak vöröses ködöt látott balról. A
combja még jobban gyötörte. De a fizikai fájdalom eltörpült az
önutálat mellett, amely erőt vett rajta. Kísértet ki fogja szedni
belőle, amit hallani akar, már nem bírja sokáig.
– Mit érdekel? – kérdezte Thomas a Vörös Királynőt.
Megrészegítette, mintha egy hordó sört ivott volna meg. Erre is
képes volt. – Elyssa meghalt, mit számít az már?
– Nem is számít – felelte a nő mosolyogva, és Thomas, aki soha
se tudta, mi járhat a fejében, most sejtette, hogy nagyon is számít,
mindennél lényegesebb. Mindenáron tudni akarta, és Thomas
ismerte a választ. Ez volt az ő egyetlen aduásza, és nem ámította
magát, tisztában volt vele, hogy ha netán elárulná, a Vörös
Királynő talán végezne is vele.
– Fogalmam sincs – felelte hát.
A szemében erre kialudt az a tűz, és már csak egy gyönyörű nő
volt, aki úgy játszadozik a farkával, mint gyerek a fakatonával.
Ezt az egy titkot tudta megtartani Thomas, minden bástyája
odaveszett, csak ez maradt. A Vörös Királynő széttárta neki a
lábát, és ő rábólintott, hogy felkutatja és megöleti Elyssa lányát, a
saját unokahúgát. Emlékezett arra, ahogy beléhatolt, és arra is,
ahogy azt suttogta egy másik királynőnek, akit évekkel azelőtt
fektetett a sírba: Baszd meg! De a Vörös Királynő megértette
Thomast. Mindig megértette, megadta neki, amire szüksége volt.
– Nos, Thomas?
Thomas szemét elhomályosították a könnyek. Évek jöttek és
mentek, de semmi se koptatta meg ezeket az emlékeket. Mindez
szörnyen igazságtalan volt, még most is annak érezte, mikor
már csak percei voltak hátra. Összeszedte a bátorságát, és
ajánlatot tett:
– Ha leveszed a maszkot, mindent elmondok róla.
Kísértet hátrafordult, és gyors pillantással felmérte a terepet.
Thomas egy szemmel, csak homályosan látta, hogy minden
embere halott, leszúrták és lenyilazták őket. Keever festett a
legrosszabbul; nyakán óriási nyílt seb tátongott, és arccal fölfelé
feküdt saját vére tócsájában, szemei vakon meredtek az
éjszakába.
 Három maszkos, feketébe öltözött férfi guggolt a bozótosban.
Ragadozótekintettel bámulták Thomast, várakoztak, mint a
kutyák, akiket csak ugatni hoztak, de Thomas még így is
kevésbé félt tőlük, mint a gazdájuktól. Kísértet ördögien
intelligens volt, és az intelligens emberek nagyon okos
kegyetlenségeket találnak ki. Ebben a Vörös Királynő is igen
tehetséges volt.
Amikor újból Kísértetre nézett, a maszk már nem volt rajta.
Már látta a férfi arcát a gyenge fényben. Thomas kitörölte a
könnyeket a jobb szeméből, és hosszú percekig csak bámulta.
– De hiszen te halott vagy.
– Csak belül.
– Varázslat?
– A legsötétebb fajta, bukott herceg. Most már beszélj!
És Thomas beszélt. Először nehezen találta a szavakat, de aztán
könnyebb lett. Kísértet figyelmesen hallgatta, szinte együtt
érzően, alkalmanként bele-belekérdezett, és valahogy olyan
természetes volt, hogy itt ülnek ketten, és mesélnek egymásnak,
míg leszáll az éj. Thomas elmondta Kísértetnek a teljes
történetet, amit soha senkinek sem. Minden szóval
megkönnyebbült. Az igazat elmondani, ez az, amit egy igazi
testőr tenne, döbbent rá hirtelen. Azon kapta magát, a fontos
részeket gondosan megismétli, hogy Kísértet pontosan értsen
mindent. Mindent elmondott, amire csak emlékezett, és amikor
kifogyott a szóból, elhallgatott.
Kísértet felegyenesedett, és elkiáltotta magát:
– Hozzatok egy bárdot!
Thomas megragadta a karját.
 – Megbocsátasz nekem?
– Nem, Thomas. Betartom a szavamat, ez minden.
Thomas becsukta a szemét. Mortmesne, Mortmesne fényesen
ragyog, gondolta csapongva. Kísértet a fejét fogja venni, és
Thomas már nem is bánta. A Vörös Királynőre gondolt, az első
alkalomra, amikor látta őt. Félelemnek és vágynak arra a furcsa
keverékére, mely még mindig képes volt megfagyasztani a
szívét. Aztán a lányra gondolt, ahogy a hátában a késsel
feltápászkodik a földről. Talán ő képes lesz rá. Kiszabadít
mindenkit ebből a posványból, amelyre ítéltettek. Történtek
már furcsább dolgok is Tear történetében. Talán ő az Igaz
Királynő. Talán ő az.
 11. fejezet

A HITEHAGYOTT
Isten Egyháza az Átkelés előtti katolicizmus hierarchiájából és egy protestáns
felekezet eszméiből létrejött különös frigy eredménye a partraszállást követő
első évekből. Az alapítókat nem annyira az ember lelki üdvössége, mint inkább
az emberi faj biológiai értelemben vett megmentése mozgatta, melyet Isten nagy
tervének részeként értelmezett, ahogy az Újvilág tengerből való kiemelését is.
Az egymástól gyökeresen eltérő elemek különös keveréke egyszerre volt
kényszerű kompromisszum és figyelmeztető előjel. Isten Egyháza a realisták
egyházává vált; az evangéliumok értelmezése hemzsegett a logikai hibáktól, s
az Átkelés előtti Biblia befolyását kizárólag a gyakorlati szempontból fontos
elemekre korlátozták. Az egyházon belüli hitviták elkerülhetetlenné váltak, és a
teari teológiát átszövő egyre kegyetlenebb politikai törvényszerűségekkel
szembesülő papok közül sokaknak elegendő volt egy apróság, és máris
hitehagyottá váltak.
Tear vallásosságáról

ANSELM ATYA

TYLER ATYA BELÉPETT A TEREMBE, és Kelsea-nek az volt az első

benyomása, hogy nagy terheket cipel a vállán. A pap, akire
emlékezett, félénk volt, de nem mogorva. Eddig is óvatosan
mozgott, de most vállai megereszkedtek; újfajta súly ült rajtuk.
– Atya – üdvözölte Kelsea.
Tyler kék szemével hunyorogva nézett fel a trónra, majd
földre szegezte a tekintetét. A Carlin gyámsága alatt eltöltött
időkből Kelsea úgy tudta, hogy a papok vagy fellengzősek, vagy
bigottak, de Tyler atya egyiknek sem látszott. Kelsea az
egyházban betöltött szerepén töprengett. Ilyen csendes
attitűddel nem lehetett ceremóniákat tartó pap. Voltak persze
igen gyenge papok; Carlin ezt a területet alaposan feltérképezte
kutatásai során. De csak egy bolond keverné össze az
óvatosságot a gyengeséggel.
– Isten hozta, atya. Kérem! – mutatott Kelsea a bal oldalán lévő
székre.
Tyler atya habozott, ami nem is csoda: a felkínált szék mögött
Buzogány állt. A pap úgy közeledett a székhez, mintha
legalábbis a hóhér pallosa alá kellene hajtania a fejét. Hosszú
fehér ruhája beterítette az emelvény lépcsőit. Nem nézett
Buzogány szemébe, amikor leült. Végül Kelsea-hez fordult, a
tekintete tiszta volt, és egyenes.
Jobban fél Buzogánytól, mint tőlem, gondolta Kelsea bánatosan.
Hát, nem ő az egyetlen.
– Felség – nyitott a pap magas, vékony hangon. – Egyházunk,
és különösen a Szentatya üdvözletét küldi, és jó egészséget
kíván felségednek.
Kelsea bólintott, arcán továbbra is barátságos kifejezés ült.
Buzogánytól tudta, hogy a Szentatya az elmúlt néhány hétben
sok teari nemest látott vendégül az Arvathban. Buzogány
tisztelte a Szentatyát ravaszsága miatt, és persze Kelsea se
becsülte alá a hatalmát; a kérdés csupán az volt, hogy ez a
ravaszság milyen mértékben itatta át a mellette ülő fiatalabb
pap lelkét, aki most várakozón tekintett rá.
Mindenki vár tőlem valamit, gondolta Kelsea fáradtan. Válla,
amely néhány napja már nem fájt, most sajogni kezdett.
– Az időnk rövid, atya. Mit tehetek érted?
 – Az egyház konzultálni kíván veled az Erőd papjának
kérdésében.
– Úgy tudtam, hogy én választhatom ki őt.
– Hát, igen… – Tyler atya körbepillantott, mintha a földön
keresgélte volna a szavakat. – A Szentatya tudni szeretné, hogy
hogyan viszonyuljon önhöz.
– Milyen papot adnának nekem?
A pap arca megrándult, látszott, hogy ideges.
– Úgy vélem, erről még nem döntöttek, felség.
– De igen, atya, különben nem lennél itt – mosolyodott el
Kelsea. – Nem vagy jó pókerjátékos, igaz?
Tyler atya meglepetten nevetett fel.
– Soha életemben nem kártyáztam.
– Jól ismered a Szentatyát?
– Személyesen kétszer találkoztam vele, úrnő.
– Megkockáztatom, hogy az is az elmúlt két hétben történt. Mi
látogatásod valódi célja, atya?
– Az, amit már mondtam, felség. Konzultálni szeretnék az új
udvari pap kinevezéséről.
– Kit ajánlanál?
– Magamat – nézett rá a pap dacosan, szemei keserűségről és
teljes reménytelenségről árulkodtak. Talán Isten akarta, hogy
Buzogány bekopogtasson az ajtaján. – Magamat és spirituális
tudásomat ajánlom felséged szolgálatába.

Elképzelhetetlen mértékű bátorságra volt szüksége Tylernek,
hogy elvonszolja magát ide, és hogy teljesítse ördögi feladatát.
Ha sikerrel jár, kettős ügynökként megvetendővé válik a saját
szemében is. Ha elbukik, akkor a Szentatya a könyvtárán áll
bosszút. Az egyház évekig szemet hunyt a Tyler szállásán
felbukkanó, egyre számosabb világi témájú könyv fölött; furcsa,
de ártalmatlan hobbinak tartották. Az aszkétáknak kevés
szórakozás jut az életben, és senki se viseltetik lobogó
lelkesedéssel az Átkelés előtti történelem iránt. Ha Tyler majd
meghal, a szobáját egyszerűen kitakarítják, és minden könyve
az egyház tulajdonába kerül. Senkinek sem ártottak.
Ha színt kellett volna vallania, Tylerről kiderült volna, hogy
nem igazi aszkéta. A világi örömök szeretete ugyanolyan erős
volt benne, mint bárki másban. A borokat, ételeket, nőket
könnyedén elengedte, de a könyveit…
Sem a Szentatya, sem Anders bíboros nem volt ostoba. Két
nappal ezelőtt Tyler atya egy igen valóságos rémálomból riadt:
kudarcot vallott, és amikor visszatért az Arvathba, kis szobáját
zárva találta, és füst gomolygott az ajtó alól. Tyler tudta, hogy
mindez csak álom, mert szürke ruhát viselt, és Isten
Egyházának egyetlen papja se hordott szürkét. De hiába tudta,
ez nem változtatott semmin. Rángatni kezdte a kilincset, aztán
megpróbálta betörni az ajtót. Keskeny vállai lüktettek, és
üvölteni kezdett. Amikor végül feladta, megfordult, és Anders
bíborost látta maga előtt kezében egy bibliával, vörös ruhája
lángolt. A bibliát nyújotta Tylernek, majd ünnepélyesen így
szólt:
– Része vagy Isten nagy művének.
Az elmúlt két napban Tyler csak percekre merte lehunyni a
szemét.
 Azt gondolta, hogy a királynő kineveti, ha előhozakodik
látogatása valódi céljával. De nem tette. Csak nézett rá, és Tyler
csak most gondolkodott el rajta, hogy tudhat ez a lány egy olyan
félelmetes alakot irányítani, mint Buzogány. Ránézésre gyors
eszűnek tűnt, szinte látta, ahogy peregnek az agyában a
gondolatok, kombinál. Ez Tylernek az Átkelés előtti gépeket
juttatta eszébe, azokat a gépeket, melyek képesek voltak
egyszerre több műveletet is elvégezni. Érezte, hogy a királynő
több száz variációt mérlegel egy időben, melyeknek nagy részét
ő nem is ismeri. Vajon ő milyen változó lehet?
– Rendben, de van néhány feltételem.
Tyler megpróbálta palástolni megdöbbenését.
– Igen?
– Az Erőd kápolnáját iskolává alakítjuk át.
Mereven nézett Tylerre, mintha az ellenkezésére számítana,
de Tyler nem szólt semmit. Eddig is úgy gondolta, hogy az a
kápolna sosem volt Isten háza. A Szentatya valószínűleg
dühöngeni fog, de Tylert most ez sem aggasztotta. Csak a
küldetésére koncentrált.
– Meg se kísérelj engem megtéríteni, atya – folytatta a
királynő. – Nem fog sikerülni. Nem hallgattatlak el, ha másokkal
beszélsz, de az is lehet, hogy vitába szállok veled legjobb
képességeim szerint. Ha képes vagy elfogadni az elveimet,
akkor szabadon lelkipásztorkodhatsz, és téríthetsz meg bárkit az
Erődben, még a disznókat és a csirkéket is.
– Gúnyt űz a vallásomból, úrnő – válaszolta Tyler, de
szavaiban nem volt harag. Az ateizmus már régen nem hozta ki
a sodrából.
 – Gúnyt űzök minden következetlen dologból, atya.
Tyler figyelmét a királynő fején lévő ezüst fejdísz ragadta meg,
ezt a fejdíszt tartotta ő is a kezében. Ismét elcsodálkozott a
történelem ismétlődő természetén, hogy olyan különösen és
nem várt módon ismétli önmagát. Volt egy másik uralkodó,
még az Átkelés előtt, akit vérontás közepette koronáztak meg,
és senki sem hitte, hogy valaha is trónra lép. Hol is volt ez…
Franciaországban? Angliában?
A Szentatyát nem érdeklik az Átkelés előtti idők, súgta neki
valami, és Tyler megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a
gondolattól.
– Ha nem lesz templom az Erődben, felség, és felséged
elutasítja Istent, akkor miért rendelt ide?
– Azt mondták nekem, hogy tudós vagy, atya. Milyen területen
kutatsz?
– Történelem.
– Ah, ez nagyszerű. Akkor ebben fogom a hasznodat venni.
Sok történelmi témájú könyvet elolvastam már, de még így is
hiányosak az ismereteim.
Tyler csak pislogott.
– Milyen történelmi műveket?
– Leginkább Átkelés előttieket. Azzal áltatom magam, hogy jól
ismerem a történelem ezen részét, de tudásom szegényes a
korai teari történelemre és magára az Átkelésre vonatkozóan.
Tyler egyetlen információt hallott meg ebből.
– Az Átkelés előtti korszakról milyen műveket?
A királynő ravaszul elmosolyodott, szája széle lefelé görbült.
– Gyere velem, atya!
 Segítség nélkül állt fel a trónjáról, és ebből Tyler arra
következtetett, hogy sebe szépen gyógyul. Ahogy követte a
lépcsőn lefelé, semmilyen hirtelen mozdulatot nem tett. Tudta,
hogy testőrei követik a királynő minden mozdulatát, és azonnal
reagálnának. Érezte Buzogány jelenlétét közvetlenül a háta
mögött, és úgy döntött, inkább nem fordul hátra.
A királynő céltudatosan mozgott, vagy úgy is mondhatnánk,
férfiasan. Nyilvánvalóan senki nem tanította meg, hogyan kell
apró, kecses léptekkel járni, melyeket az arisztokrata
kisasszonyoknál Tyler megfigyelhetett. A királynő öles léptekkel
haladt, és Tyler az ízületes csípőjével, melynek fájdalma napok
óta nem csillapodott, alig tudta tartani a tempót. Megint azt
érezte, hogy valami különleges dolog részévé válik, de még nem
tudta, hálás legyen-e ezért Istennek, vagy sem.
Pen Alcott néhány lábnyira haladt Tyler előtt, közvetlenül a
királynő mellett. Kezét végig a kardján tartotta. Tyler, ahogy
kétségkívül az egész birodalom is, eddig abban a hitben élt, hogy
Buzogány a királynő személyi testőre, de Buzogányt néhány
nappal ezelőtt egyéb tennivalók elszólították a királyság déli
részére… A délre található Graham-vár felégetéséről szóló hírek
futótűzként terjedtek az Arvathban. A Graham család nagylelkű
adományozója volt az egyháznak, és az idősebb Lord Graham a
Szentatya régi, személyes barátja volt. A Szentatya
egyértelművé tette, hogy Tylernek fel kell szólítania Buzogányt
és úrnőjét, hogy számoljanak el tettükkel.
Később, gondolta. Egyelőre elég lesz az, amiért küldtek.
A királynő a trón mögött kezdődő hosszú folyosón vezette
végig Tylert. Legalább harminc ajtó nyílt mindkét irányba. A
szolgálói szárny volt, állapította meg Tyler csodálkozva.
Bárkinek, még ha királynő is, szüksége lehet ennyi szolgálóra?
Csak néhány ajtó előtt álltak őrök. Ahogy a királynő megállt az
egyik ajtó előtt, a testőr kinyitotta neki, majd félreállt. Tyler egy
kis szobában találta magát, mely majdnem üres volt, csak
néhány karosszék és kanapé volt benne. Furcsa
helykihasználás. Aztán még a küszöbön, hogy be sem lépett,
földbe gyökerezett a lába.
A szemközti falat végig könyvek borították; gyönyörű,
bőrkötéses kötetek gazdag színárnyalatokban, melyeket az
Átkelés előtt használtak. Piros, kék, és mindannyiuk közül a
legmeglepőbb: lila. Tyler soha nem látott még lila bőrt, nem is
tudta, hogy létezik. Bármi is lehetett a színezőanyag, a
receptúrája a feledés homályába merült.
A királynő invitáló kézmozdulatára Tyler közelebb
merészkedett, és a gyűjtő szemével kezdte vizsgálni a
könyveket. Az ő könyvtára sokkal kisebb volt, legtöbb kötete
ugyanolyan ősi, mint ezek itt, de többségük szövet- és
papírkötése miatt körültekintő bánásmódot igényelt, és
állandóan ragasztgatni kellett őket, hogy ne hulljanak
darabokra. Valaki nagyon lelkiismeretesen törődött ezekkel a
könyvekkel, bőrkötésük szinte értintetlennek tűnt. Több mint
ezer darab lehetett, de Tyler némi megelégedettséggel bólintott,
hogy neki több olyan is megvolt, ami a királynő
gyűjteményéből hiányzott. Szinte viszketett a keze, hogy
megérinthesse a könyveket, de a királynő engedélye nélkül
nem merte megtenni.
– Megérintheti őket, atya.
 Amikor felnézett, látta, hogy a királynő nem titkolt élvezettel
nézi őt, ajkain mosoly játszik.
– Mondtam, hogy nem lennél jó pókerjátékos.
Tyler mohón a polc felé fordult. Néhány szerző neve egyből
megragadta a tekintetét. Levette Barbara Tuchmantól A
bolondok karneválját*, és óvatos mozdulattal kinyitotta. Arca
egészen megváltozott az örömtől. Saját könyveinek gyenge volt
a ragasztása, így lapjaik meggyűrődtek és elszíneződtek. Ennek
a könyvnek a lapjai ropogósak voltak, mégis puhák, majdnem
fehérek. Több fotó is volt bennük, és miközben közelről
nézegette őket, szinte észre se vette, hogy beszélni kezdett.
– Több könyvem is van Tuchmantól, de ezt még soha nem
láttam. Miről szól?
– Az Átkelés előtti történelem korszakairól – válaszolta a
királynő –, arról, hogy az ostobaság szükségszerűen áthatja az
államok vezetését.
Elragadtatása ellenére Tyler a királynő hangjában valami
különöset érzett, hogy még a könyvet is becsukta, és felnézett az
arcába. Meglepetten látta, hogy olyan odaadással nézi a
könyveit, mint egy szerető vagy mint egy pap.
– Tear jövője bizonytalan, atya.
Tyler bólintott.
– És az Arvath áldását adta a sorsolásra.
Tyler újból bólintott, de arcát pír öntötte el. A szállítmányt
közvetlenül az Arvath előtt vitték át a városon éveken át,
minden alkalommal láthatta az ablakából, hallotta a rabok
hangját. Wyde atya szerint néha egész családok követték a
szállítmányt mérföldeken keresztül; és állítólag egy család
egészen a Willingham-hegy lábáig kísérte gyalogszerrel a
ketreceket. Tyler atya úgy tudta, Timpany atya a Szentatya
jóváhagyásával feloldozta a kormányzót a bűnei alól. Annyival
egyszerűbb volt nem meglátni mindezt a szobájában,
belemerülni a kutatásaiba, hogy ne is kelljen tudomást vennie
az egészről. De a királynő tekintete magyarázatot követelt, és
már nem kerülhette el a kérdést.
– Szóval mit gondolsz? – kérdezte a királynő. – Ostoba volnék
én is, mert elfogadtam a trónt?
A kérdés költői volt, de Tyler tudta, hogy mégsem teljesen az.
A királynő még csak tizenkilenc éves, és évekig hazudtak neki.
Mégis az érkezését követő első tette az volt, hogy
darázsfészekbe nyúlt.
De hiszen fél, állapította meg. Eddig fel se merült benne, hogy a
királynő félhet, de hogy is ne félt volna? Világos volt, hogy már
most vállalja tettei felelősségét, hogy a következmények máris
visszahullottak a vállára. Tyler szeretett volna valami biztatót
mondani, de egyáltalán nem ismerte ezt a lányt, fogalma se volt,
mit mondhatna.
– Nem sokat tudok a politikai megváltásról, felség. Én
elsősorban spirituális tanácsadó vagyok.
– Most épp senkinek sincs szüksége lelki tanácsokra.
Tyler élesebben szólalt meg, mint ahogy szeretett volna:
– Azok, akik a lelkükkel nem törődnek, felség, később nehezen
kapnak feloldozást. Isten nem tesz különbségeket.
– Hogy várhatod el, hogy ezekben az időkben bárki is higgyen
az istenedben?
– Én hiszek, felség.
 – Akkor ostoba vagy.
Tyler felegyenesedett, hangja hideg volt.
– Abban hisz és azt gondol az egyházról, amiben és amit akar,
de ne becsmérelje az Istenemet! Előttem ne!
– Te csak ne osztogass parancsokat a királynőnek! – csattant
fel Buzogány.
Tyler összerezzent; elfelejtette, hogy Buzogány is ott van
velük. De Buzogány már el is hallgatott, és ahogy Tyler
visszafordult a királynőhöz, furcsa mosolyt látott az arcán,
egyszerre bánatosat és elégedettet.
– Őszinte ember vagy – mormolta a királynő. – Bocsáss meg,
de tudnom kellett. Kevés maradt belőletek ebben az arany
rémálomban.
– Igazságtalan, felség. Sok jó és odaadó embert ismerek az
Arvathban.
– Akkor aki ideküldött, hogy rajtam tartsd a szemedet, az is
ilyen ember, atya?
Tyler nem tudott mit mondani.
– Itt fogsz élni velünk?
Tyler a könyveire gondolt, és megrázta a fejét.
– Jobb szeretnék az Arvathban maradni.
– Akkor cserét javaslok – mondta a királynő élénken. – Egy
hétre elvihetsz magaddal egy könyvet. A következő vasárnap
visszahozod, és kölcsönözhetsz egy másikat. De cserébe hozol
nekem a sajátjaid közül egyet, ami nekem nincs meg.
– Könyvtármódszer – válaszolta Tyler mosolyogva.
– Nem egészen, atya. Írnokaim már másolják a saját
könyveimet, többet is egyszerre. Amit kölcsönadsz, azt is le
fogják másolni.
– Mi célból?
– Az eredeti példányokat itt fogom tartani az Erődben. Előbb
vagy utóbb találok valakit, aki épít nekem egy nyomdagépet.
Tyler mély levegőt vett.
– Nyomdagépet?
– Már látom lelki szemeim előtt, ahogy szerte a királyságban
elterjesztem a könyveket, atya. Ahogy egyre többen tudnak írni-
olvasni. Könyvekkel is kereskednek majd, akár csak az Átkelés
előtt, és még a szegények is megengedhetik majd maguknak az
olvasást.
Tyler megütközve bámult rá. A királynő mellkasán lévő
nyaklánc felragyogott; Tylernek olyan érzése volt, mintha
rákacsintott volna.
– Nem tudod elképzelni?
Egy pillanat elég volt, és Tyler képzeletében is megelevenedett
a kép. És letaglózta. A nyomda könyvesboltokat és könyvtárakat
is jelent. Új történeteket írnak majd. Új történelmet.
Később visszagondolva Tyler rájött, hogy már akkor meghozta
a döntést, hiszen mindig is ez volt az ő útja. De most meg volt
rémülve. Hátratántorodott a könyvespolcoktól, és így szemtől
szembe került Buzogánnyal.
Buzogány tekintete sötét volt, ami igencsak meglepte Tylert.
Remélte, hogy a férfi haragja nem rá irányul, mert Buzogánytól
úgy félt, mint senki mástól. De nem, Buzogány a könyvekre
nézett így.
Különös gondolat vett erőt Tyleren. Megpróbált szabadulni
tőle, de hirtelen biztosan tudta már: Buzogány nem tud olvasni.
Megsajnálta, de aztán gyorsan félrefordult, mielőtt még az érzés
kiült volna az arcára.
– Milyen szép álom, felség!
Most a királynő arca keményedett meg, szája széle lefelé
görbült. Buzogány elégedetten felmordult, de ez csak tovább
bosszantotta a királynőt. Amikor megszólalt, hangja közömbös
volt, és szenvedélymentes.
– Akkor a jövő vasárnap várlak. De bármikor szívesen látunk
udvarunkban, atya.
Tyler meghajolt, bár úgy érezte magát, mint akit jól
megráztak. Ezért nem hagyom el soha a szobámat, gondolta. Ott
sokkal biztonságosabb.
Megfordult, és elindult abba az irányba, amerről jöttek. A
Tuchman-könyvet még mindig a kezében szorongatta, és úgy
tűnt, hogy az őt követő három testőrről is megfeledkezett. A
Szentatya egészen biztosan azonnali jelentést vár, de talán
beosonhatna az Arvathba a kereskedők számára fenntartott
bejáraton is. Kedd volt, és ilyenkor Emory testvér van
szolgálatban; fiatal és nagyon lusta, gyakran elfelejti jelenteni az
érkezőket. Tyler akár száz oldalt is elolvashat, mielőtt a
Szentatya megtudja, hogy visszatért.
– Atya…
Tyler hátrafordult, a királynő a trónon ült megint, állát a
kezébe támasztotta. Buzogány állt mellette, elutasító volt, mint
mindig, kezét a kardján tartotta.
– Felség?
A királynő pajkosan elmosolyodott, Tyler most először látta
saját korának megfelelően viselkedni.
 – Ne felejts el könyvet hozni nekem!

Kelsea a trónján ült, és tehetetlenségében szokás szerint az arcát
harapdálta. Technikailag épp audienciát tartott, de igazából csak
megengedte a különböző érdekekkel rendelkező feleknek, hogy
láthassák őt, és cserébe ő is láthatta őket. A gyilkossági kísérlet
óta többször is gondolt arra, hogy Buzogány eltörölhetné ezt a
szokást, de a férfi most még az eddiginél is fontosabbnak
tartotta, hogy Kelsea megmutassa magát. Az első audienciája a
maga rendje és módja szerint lezajlott, bár az egész testőrsége
bent volt a teremben, még azok is, akik általában éjszaka
dolgoznak és napközben alszanak.
Buzogány betartotta a szavát, és áthozatta a nagy ezüsttrónt az
emelvénnyel együtt a Királynői Szárnyba. Úgy egy óra trónon
töltött idő után Kelsea rájött, hogy az ezüst kemény, és ami még
ennél is rosszabb: igen hideg. Vágyott régi, kissé viharvert
karosszéke után. Még előrehajolni sem tudott, túl sokan
figyelték. Egy egész csapatnyi nemes tolongott a teremben,
többségében azok, akik a koronázáson is részt vettek.
Ugyanazokat a ruhákat látta viszont, ugyanazokat a frizurákat,
ugyanazt a túlzást a külsőségek terén.
Kelsea órákig készült az audienciára. Buzogány, Arliss és
Marguerite segített neki. Marguerite meglepő információkkal
szolgált a kormányzónak a nemességgel folytatott üzelmeiről. A
kormányzó rendszerint maga mellett tartotta üzletelés közben
is; nagybátyja rossz ítélőképessége kicsit se lepte meg Kelsea-t,
bár kissé elcsüggesztette.
 – Boldog vagy itt? – kérdezte Kelsea Marguerite-et, amikor már
befejezték a beszélgetést aznap estére.
– Igen – vágta rá Marguerite olyan gyorsan, hogy Kelsea azt
hitte, meg sem értette a kérdést. Marguerite elég jól beszélte a
tear nyelvet, de nagyon örült, hogy Kelsea tudott mortul, így
beszélgetéseiket az utóbbi nyelven folytatták. Kelsea ismét
kérdezni akart, és biztos akart benne lenni, hogy a megfelelő
szavakat használja.
– Úgy tudom, akaratod ellenére hoztak ide Mortmesne-ből.
Nem akarsz hazamenni?
– Nem. Szeretek gondoskodni a gyerekekről, és nincs jövőm
Mortmesne-ben.
– Hogyhogy? – kérdezte zavartan Kelsea. Marguerite művelt
volt, és intelligens, és ha az emberek viselkedéséről volt szó,
vágott az esze, mint a borotva. Kelsea már korábban is
gondolkodott azon, mit kezdjen a kormányzó többi szeretőjével;
de nem érzett sürgető vágyat arra, hogy a Királynői Szárnyban
tartsa őket, és munkát se nagyon tudott volna adni nekik. Mégis
úgy gondolta, megérdemelnének valamit a Koronától
vigaszdíjul eddigi nehéz sorsukért.
De Marguerite megnyugtatta Kelsea-t, hogy hamar
megtalálják a számításukat, és rövid időn belül nemesemberek
fizetett kísérői lesznek. Sokan nézték évek óta vágyakozó
szemmel a kormányzó szeretőit. Ez hasznos információnak
bizonyult, bár nemkívánt betekintést engedett a férfilélekbe.
Marguerite-nek igaza volt; amikor Coryn visszament, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy a kormányzó valóban elhagyta a
szállását, már egy nőt se talált ott, elmentek, és mindenüket
magukkal vitték.
– Emiatt – válaszolta Marguerite, miközben magyarázó
kézmozdulattal végigmutatott magán. – Ez határozza meg, hogy
mi vagyok.
– Az, hogy szép vagy?
– Igen.
Kelsea zavartan nézett rá. Bármit megadott volna, hogy úgy
nézhessen ki, mint Marguerite. Kísértet szavainak maró gúnya
visszhangzott a fejében. Túl semmilyen vagy te az én ízlésemnek.
Nagy ritkán, amikor Marguerite előbújt a gyermekmegőrzőből,
testőrök tekintete kísérte végig a szobán. Nem mintha
otrombán viselkedtek volna, nem történt semmi olyasmi, amit
Kelsea szóvá tehetett volna, de időnként megrázta vagy
felpofozta volna őket, szeretett volna az arcukba ordítani:
Nézzetek rám! Én is értékes vagyok! Kelsea-t is tekintetek
kísérték, amikor keresztülment a szobán, de annak más volt az
oka.
Ha olyan lehetnék, mint Marguerite, Kísértet a lábaimnál
heverne.
Valószínűleg valami kiülhetett a gondolataiból Kelsea arcára,
mert Marguerite szomorúan elmosolyodott.
– Csak áldásként gondol a szépségre, felség. De higgyen
nekem, megvannak a maga hátulütői.
Kelsea bólintott, próbált megértő arcot vágni, de valójában
szkeptikus volt. A szépség sok ajtót megnyitott az emberek előtt;
a szépség vagyon. Minden férfira, aki Marguerite-et a szépsége
miatt alulértékelné, száz ember jutna, még nők is, akik pusztán
a szépsége miatt többnek látnák, mint ami. De Kelsea szerette
Marguerite mély intelligenciáját, így megpróbálta féken tartani
bosszankodását, habár valami azt súgta neki, hogy folyamatos
küzdelem lesz számára mindennap féltékenység nélkül nézni
erre a nőre.
– Milyen hely Mortmesne?
– Nagyon más, mint Tear, felség. Első pillantásra jobb, mert
kevesebb a szegény, van mit enni. Az utcákon rend uralkodik.
De ha alaposabban körülnéz az ember, félelmet lát a
szemekben.
– Mitől félnek?
– Tőle.
– Itt is félnek, csak épp nem tőlem, hanem a sorsolástól.
Azok se féltek Kelsea-től, akik most audienciára jöttek. Volt,
aki nehezteléssel, mások gyanakodva méregették. Buzogány,
aki nem szerette azt a sok-sok árnyékot, amit a tömeg vet, extra
fáklyákat szereltetett a terem falaira. Valahonnét kerített egy
Jordan nevű fiút is, akinek különlegesen mély és tiszta hangja
volt; ő jelentette be a királynő színe elé járuló személyt. Azokat,
akik magánbeszélgetést kértek Kelsea-vel, Mhurn megmotozta.
Néhányan csupán azért jöttek, hogy lojalitásukról biztosítsák a
királynőt, talán annak reményében, hogy hozzáférhessenek a
kincstári készletekhez vagy hogy magukra vonják Kelsea
figyelmét. Sokan megpróbáltak kezet csókolni neki; egy
nemesnek, Lord Perkinsnek sikerült is nedves, ragacsos foltot
hagynia Kelsea csuklóján, még mielőtt elhúzhatta volna. Így
mindkét kezét szoknyája redőibe rejtette, hogy biztonságban
legyenek.
 Andalie Kelsea jobbján ült egy széken. A szék jó néhány
centivel alacsonyabban volt Kelsea trónjánál, így a nő
alacsonyabbnak látszott Kelsea-nél, aki vitatkozott ezen
Buzogánnyal és Andalie-val egy darabig, de egyik sem engedett.
Amikor Lord Perkins és kísérete elhagyta az emelvényt, Andalie
átnyújtott neki egy pohár vizet, amit Kelsea hálával fogadott. A
sebe már kezdett gyógyulni, és most már hosszabb időn
keresztül is képes volt ülve maradni. De mivel már nagyjából
két órája társalgott udvariasan, a hangja kezdett gyengülni.
Egy Killian nevű arisztokrata érkezett a feleségével. Kelsea az
emlékeiben kutatott, és próbálta elhelyezni a férfit: Marguerite
mondta neki, hogy Lord Killian szeret kártyázni, és egyszer
leszúrt egy másik nemest egy kártyajátszma miatt kialakuló vita
alkalmával. Négy gyereke közül egyiket sem sorsolták ki.
Killianék inkább ikreknek látszottak, semmint férjnek és
feleségnek; a kerek, jóllakott arcukon játszó felszínes mosoly
alól sütött a ravaszság. Kelsea ezt sokak arcán megfigyelhette
már aznap. Udvariasan társalgott egy keveset a párral, és
elfogadott tőlük egy gyönyörű gobelint, melyről a feleség azt
állította, hogy saját kezűleg hímezte. Kelsea ebben erősen
kételkedett, hiszen az a kor, amikor a nemes hölgyek
kézimunkával múlatták az időt, már rég a múlté, és ezenkívül a
gobelin igen komoly hozzáértésről tanúskodott.
A beszélgetés végeztével a pár kivonult. Kelsea-nek
meglehetősen ellenszenves volt a legtöbb nemes, akivel aznap
találkozott. Veszélyesen önteltek voltak. Az az idejétmúlt
elképzelés, miszerint a nemesség kötelez, rég eltűnt a
királyságból, és az előjogokkal bírók elzárkóztak a külvilágtól.
Ez olyan probléma volt, mely az Átkelés egyik lényeges
előzménye lehetett; Kelsea szinte érezte Carlin jelenlétét, szinte
látta, ahogy arcán megjelenik a megszokott helytelenítő
kifejezés, amikor a letűnt idők uralkodóosztályairól beszélt.
Buzogány a terem vége felé pillantott, és ahogy Killianék
eltűntek, és Kelsea testőrei megnyugodtak, éles hangon
parancsokat osztogatott, hogy fenntartsa a figyelmet. Egy
magányos férfi érkezett a trón elé, arcát szinte teljesen elfedte
tömött, fekete szakálla. Kelsea látóterének szélén Andalie
önkéntelen mozdulatot tett, kezei megmerevedtek.
Kelsea megragadta a trón ezüst karfáját, és miközben a férfit
átkutatták, nem tudta eldönteni, mi a következő lépés. Kelsea
Andalie-hoz fordult, de a nő nem nézett rá. A férjét nézte mély,
fekete szemével, kezeit szorosan összekulcsolta az ölében.
Buzogány lement az emelvény lábához, és – ahogy Kelsea
magában nevezte – készenléti pózba helyezkedett. Ez olyan
fesztelen tartás volt, hogy aki nem ismerte, könnyen azt
gondolhatta, hogy csak tétlenül ácsorog. De ha Andalie férjének
akár csak egyetlen izma is rosszul mozdulna, Buzogány azonnal
leütné. Ezt valószínűleg a férj is tudta; sűrű pillantásokat vetett
Buzogány felé, és önszántából megállt a kellő távolságban. Így
szólt:
– Borwen vagyok! Azért jöttem, hogy visszaköveteljem a
feleségemet és a gyerekeimet.
– Te itt nem követelhetsz semmit – válaszolta Kelsea.
A férfi mogorván meredt rá.
– Akkor kérem.
 – Tisztelettel beszélj a királynővel! – mordult fel Buzogány. –
Különben kihajítalak innen.
Borwen többször is mély lélegzetet vett, és öncsitító
gesztusként a bal karját tapogatta a jobbjával.
– Kérem felségedet, hogy adja vissza a feleségemet és a
gyerekeimet!
– A feleséged szabadon távozhat, amikor csak akar – válaszolta
Kelsea. – De ha a színem előtt bármit is akarsz kérni tőle, először
számolj el azokkal a foltokkal a bőrén!
Borwen habozott, Kelsea szinte látta, ahogy válogat a
kifogások között. Valamiféle választ motyogott.
– Ismételd meg!
– Felség, Andalie nem volt engedelmes feleség.
Andalie halkan, gúnyosan felkacagott, de Kelsea már ismerte
annyira, hogy a hangból tudja, gyilkos indulatok fortyognak
benne.
– Borwen, Isten Egyházának engedelmes szolgája vagy?
– Minden vasárnap megyek templomba, felség.
– A feleségnek kötelessége engedelmeskednie a férjének,
ugye?
– Ahogy az Írás is mondja.
– Értem – dőlt hátra Kelsea, és tanulmányozni kezdte a férfit.
Hogy az ördögbe mehetett hozzá Andalie egy ilyen emberhez?
De ahhoz bátrabbnak kellett volna lennie, hogy meg is merje
kérdezni tőle. – És a törekvésed, hogy engedelmessé tedd,
sikerrel járt?
– Csak azt tettem, amihez jogom volt.
 Kelsea kinyitotta a száját, de még nem tudta, mit mondjon.
Szerencsére Andalie megelőzte. Felállt, majd így szólt:
– Könyörgök, felség, ne szolgáltasson ki engem és a
gyerekeimet ennek a férfinak!
Kelsea megfogta a nő csuklóját.
– Tudod, hogy nem tennék ilyet.
Andalie lenézett rá, és Kelsea mintha melegséget látott volna
megvillanni szürke szemében. De a pillanat hamar elmúlt, és
Andalie arca megint üres volt, és hideg.
– Tudom.
– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte Kelsea.
– Nem érdekel, mit tesz, ameddig ez itt nem közelít a
gyerekeimhez.
Andalie hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az arca.
Kelsea elméjében szörnyű kép kezdett formálódni, miközben
nézte, de még mielőtt láthatóvá vált volna, visszafordult
Borwenhez.
– Megtagadom a kérésedet. Ha a feleséged vissza kíván térni
hozzád, engedélyemmel teszi majd. De kényszeríteni nem
fogom.
Borwen fekete szemei felizzottak, és vad hangok törtek elő
fekete szakálla alól.
– Felséged megtagadja Isten szavát?
Kelsea összeráncolta a szemöldökét. Az álmatagon viselkedő
tömeg most teljesen éber lett, és figyelni kezdték a beszélgetést.
Bármit is felel erre, azt hamarosan az egyház is tudni fogja, de
hazudni se fog, ahhoz túl sokan vannak a teremben. Mielőtt
megszólalt volna, rendezte gondolatait.
 – A történelemben számos bukott királyság bízta magát Isten
szavára. Teart nem papok irányítják, és nem a Biblia a
törvénykönyvem – kezdte, és érezte, hogy a hangja egyre
élesebbé válik, de nem tehetett ellene már semmit. – És ha már
Isten igéjéről beszélünk, nekem igencsak úgy tűnik, hogy ha
méltó lettél volna nejed engedelmességére, amire annyira
vágysz, akkor azt az öklöd nélkül is megkaptad volna.
Pír öntötte el Borwen arcát, szemei fekete csíkká szűkültek.
Dyer, aki az emelvény lábánál strázsált, néhányat lépett előre.
– Van itt valahol egy írnok? – kérdezte Kelsea Buzogányt.
– Igen, beküldtem a tömegbe, biztosan figyel.
Kelsea fölemelte a hangját, hogy mindenki hallja.
– A Korona mostantól nulla toleranciával viseltetik a
bántalmazással szemben, bármit is mondjon Isten szava. Hogy
férj, feleség, gyerek, nem számít. Aki kezet emel a másikra, a
törvény színe előtt tartozik elszámolással tettéért.
Kelsea Borwenre nézett.
– Te, Borwen, mint az első tettes, ezúttal megúsztad a
büntetést. Te leszel a precedens első törvényem
meghozatalánál. De ha még egyszer elém vagy bámelyik bírám
elé kerülsz hasonló váddal, a törvény keze keményen le fog
sújtani rád.
– Nem vádoltak meg semmivel! – ordította Borwen, és durva
arca püspöklila lett a dühtől. – Azért jöttem, hogy
visszaszerezzem ellopott feleségemet és gyerekeimet, és engem
vádolnak meg? Ezt nevezik itt igazságnak?
– Mond az neked valamit, hogy tiszta lappal kezdeni, Borwen?
 – Nem, és nem is érdekel! – morogta. – Megraboltak, és ha
muszáj, egész Tear meg fogja tudni! Igazságot követelek!
Buzogány már indult is, de Kelsea csettintett.
– Nem!
– De úrnő…
– Nem tudom, hogy korábban mi volt az eljárás, Lazarus, de
nem fogunk embereket megbüntetni pusztán a szavaikért.
Megkérjük őket, hogy távozzanak, és ha nem így tesznek, akkor
dobod ki őket úgy, ahogy neked tetszik.
Borwen mostanra már kapkodva szedte a levegőt, nagyokat
horkantott; ez a hang Kelsea-t arra a szendergő barna medvére
emlékeztette, melyet egyszer Bartyval láttak az erdőben. Barty
jelzett Kelsea-nek, és csendesen elindultak a másik irányba. De
az előtte álló férfi láttán hirtelen úgy érezte, élvezné a vele való
küzdelmet, akár puszta kézzel is, még akkor is, ha ő veszítene.
Túl sok bennem a düh, állapította meg némi büszkeséggel. Ha
minden más cserbenhagyja is, tudta, hogy ez az indulat mélyen
és szinte tapinthatóan vele lesz mindig. Erejének kiapadhatatlan
forrása lesz. Carlint ez elkeserítené, de Kelsea már nem riadt
kisgyerek volt, hanem a királynő, aki rengeteget tanult, amióta
a kunyhót a háta mögött hagyta. Már meg tudna állni előtte,
hogy számot adjon a tetteiért… nem minden félelem nélkül
talán, de legalább nem azzal a bénító tudattal, hogy Carlin úgyis
mindent jobban tud. Nagyon sok mindenben igaza volt, de neki
is vannak korlátai – Kelsea ma már tisztán, ordító világossággal
látta. Carlinból hiányzott a szenvedély és a képzelőerő, míg
őbenne mindkettőből jócskán akad. Ahogy végigmérte a trónja
előtt álló férfit, már látta is a megoldást:
 – Túl régóta vesztegeted az időmet a sirámaiddal, Borwen,
úgyhogy azonnal hagyd el a termet! Nyugodtan vádolhatod
igazságtalansággal a Koronát, de tudd, hogy minden egyes
szavadat hozzácsapom a feleséged ellen elkövetett bűneid
lajstromához. Tiéd a választás.
Borwent cserbenhagyták szavak. Fekete szeme úgy forgott a
gödrében, mint a sarokba szorított állaté, és egyik hatalmas
öklével a másikra csapkodott, miközben Andalie-t nézte.
– Dölyfösködünk, mint mindig, ugye? Tudja, hogy hol nőttél
föl? Tudja, hogy morti vér csörgedezik az ereidben?
– Elég! – Kelsea kihúzta magát a trónon, nem törődött a
vállába nyilalló fájdalommal. Ruhája alatt éledezni kezdett a
zafír, mint valami agresszív kis állat. – A türelmemnek vége.
Hagyd el a termet, vagy engedélyezem Lazarusnak, hogy úgy
dobjon ki, ahogy kedve tartja.
Borwen hátralépett, győzedelmes mosoly terült el az arcán.
– Őt is megfertőzte a mort járvány!
– Lazarus, menj!
Buzogány Borwen felé hajolt, aki inkább sarkon fordult, és
elfutott. Ujjongás hallatszott a tömegből, miközben a férfi az
embereken átgázolva rohant a folyosó felé. Andalie visszaült
Kelsea mellé, arca a régi volt megint. Amikor Borwen eltűnt a
folyosón, Buzogány abbahagyta a félgőzzel való üldözést, és
visszatért a helyére. Láthatóan jól szórakozott. Kelsea viszont
fáradtan dörzsölte meg a szemét.
– Ki a következő?
– Lady Andrews – kiáltotta az ajtónálló.
 Egy nő robogott a trón felé. Haját mívesen kidolgozott kalap
takarta, csillogó, lila bársony lila selyemszalaggal átkötve,
pávatollakkal. Kelsea azonnal felismerte gőgös, lebiggyesztett
szájáról.
– Ó, te jóisten – motyogta Buzogánynak. – Kifizettük neki azt az
átkozott fejdíszt?
– Igen, úrnő. Még többet is, mint amennyit ért. Az Andrews
család szélhámosok gyülekezete, és Arliss nem akart
lehetőséget sem adni nekik a panaszkodásra.
Lady Andrews megállt a lépcső lábánál. Sokkal öregebb volt,
mint amilyennek akkor, a trónszoba halvány fényében tetszett.
Negyven körül lehetett, arca természetellenesen feszes.
Kozmetikai sebészet? Tearben nem voltak plasztikai sebészek,
de beszélték, hogy Mortmesne-ben újra divatba jött. A teari
nemesek is képesek megkockáztatni az utazást, pláne a Lady
Andrews-félék. A nő szája cukros mosolyba fagyott, szeme
azonban mindent elárult.
Ki nem állhat, esett le Kelsea-nek, nem kis ámulatára. Nincs
ennek a nőnek egyéb gondja, mint a hajkoronája?
– Azért jöttem, hogy hűségemről biztosítsam önt, felség –
mondta Lady Andrews. Jellegzetes hangja volt, érdes és rekedt.
Erős dohányos, mint Arliss. Vagy csak a mértéktelen ivás teszi.
– Ajándékot hoztam felségednek, egy köntöst callae-i
selyemből.
A köntös valóban gyönyörű volt, a ragyogó királykék selyem
csak úgy izzott a fáklyák fényében. De amikor Lady Andrews
feltartotta, Kelsea látta, hogy nagyjából három mérettel kisebb,
mint ő, inkább az olyan magas és karcsú nőkre szabták, mint
Lady Andrews. Pár pillanat múlva arra a következtetésre jutott,
hogy Lady Andrews szándékosan választott rossz méretet, csak
hogy elégedett mosollyal nyugtázhassa, ha túl kicsinek
bizonyul, amikor Kelsea felpróbálja.
– Köszönöm – válaszolta Kelsea gúnyos mosollyal ajkán. –
Milyen kedves!
Arliss elvette a ruhát, és rátette az ajándékok egyre növekvő
halmára. Néhány ajándék igazán szörnyű volt, ugyanaz az ízlés,
mint Kelsea nagybátyjáé. Az anyaguk azonban értékes és
minőségi, senki se volt olyan bátor, hogy ócskaságot adjon
Kelsea-nek. Eldöntötte, hogy a többségét eladja, de Arliss már
megelőzte ebben. Értő szemekkel egy pillanat alatt felbecsülte a
kék köntöst, majd feljegyzett valamit a kiskönyvébe.
– Azért jöttem, hogy megtudjam, mik a tervei Mortmesne-nel
kapcsolatban?
– Tessék?
Lady Andrews negédesen elmosolyodott, ezzel persze csúf
fogait próbálta takargatni.
– Megszegte a Halál-szerződést, felség. Földjeim vannak a
Crithe forrásvidékénél, Kelet-Almontban. A veszteségem igen
nagy lenne egy invázió esetén.
Kelsea vetett egy pillantást Buzogányra, aki éppen a tömeget
pásztázta.
– Nekem több a veszítenivalóm, mint önnek, Lady Andrews,
nyugodjon meg. Több földem van, és minden egyes nappal az
életemet kockáztatom. Majd én aggódom kegyed helyett is.
– A jobbágyaim lázadoznak, felség. És nem hibáztathatom
őket. A New London felé vezető út mentén élnek, és legutóbb is
sokat kellett szenvedniük.
– Biztos vagyok benne, hogy mélyen érintette magát a
szenvedésük – mormolta Kelsea. A zafír égetni kezdte, és
hirtelen világos kép jelent meg a lelkében: egy magas torony,
szorosra zárt, elbarikádozott kapukkal. – Ön vagy a testőrei a
segítségükre siettek?
Lady Andrews erre nem szólt semmit.
– Nem tették, igazam van? Ült a várában, és a sorsukra hagyta
őket.
A nő arca megmerevedett.
– Nem láttam értelmét, hogy velük együtt haljak meg.
– Biztos vagyok benne, hogy így van.
– Mi a gondja a szállítmányozással, felség?
– Hogy mi a gondom?
– Ez egy igazságos rendszer. Tartozunk Mortmesne-nek.
Kelsea előredőlt.
– Vannak gyerekei, Lady Andrews?
– Nincsenek, felség.
Nyilván nincsenek, gondolta Kelsea. Ha meg is fogannának, a
méhe nyomban elemésztené őket. Fölemelte a hangját.
– Akkor nem kockáztatsz sokat a sorsoláson, ugye? Nincsenek
gyerekeid, gyenge vagy a munkához, és túlságosan is öreg
ahhoz, hogy kurtizán legyél.
Lady Andrews szemei tágra nyíltak a dühtől. Női kuncogás
visszhangzott a teremben.
– Meg fogom hallgatni azoknak az embereknek a panaszát
Mortmesne-ről és a sorsolásról, akiknek valóban van
vesztenivalójuk – jelentette ki Kelsea fennhangon. – Azok az
emberek, akiknek valóban ártott a rabszolga-kereskedelem,
bármikor a színem elé járulhatnak ügyeikben.
Visszafordult Lady Andrewshoz.
– Te viszont nem.
Lady Andrews keze ökölbe szorult, mint egy ragadozó madáré.
Csillogó lilára manikűrözött, horgas karmai voltak. Szeme alatt
sötétvörös félholdak jelentek meg. Kelsea azt latolgatta, a nő
vajon képes lenne-e megtámadni őt puszta kézzel; nem tűnt
nagyon valószínűnek, de sosem lehet tudni. Buzogány se tudta
eldönteni, és kicsit közelebb húzódott, hogy a legriasztóbb
tekintetével tartsa szemmel Lady Andrewst.
Vajon mit lát, amikor tükörbe néz? Hogy lehet, hogy egy ilyen
öreg nő még mindig ilyen nagy fontosságot tulajdonít a
külsejének? Sokszor olvasott a könyveiben hasonló
asszonyokról, de életben mégis más volt látni. És a sok
elégedetlenkedés, amit ő maga a tükörbe nézve megtapasztalt,
mostanság kiegészült egy megnyugtató bizonyossággal: hogy
van rosszabb annál, ha az ember csúnya. Ha csúnya, de szépnek
hiszi magát.
Lady Andrews gyorsan összeszedte magát, bár hangja még
mindig reszketett a dühtől.
– És ön mit veszíthet, felség? Az egész gyerekkorát
bujdosásban töltötte. Ön szerint előkerülhetett volna a neve a
sorsoláson?
Kelsea elvörösödött, és annyira meglepődött, hogy elakadt a
szava; most valami olyasmit hallott, amire eddig sosem gondolt.
Természetesen a Glynn név nem is szerepelhetett volna a
sorsoláson, hiszen senki nem tudta, hogy Kelsea Glynn létezik.
De szerepelhetett-e Kelsea Raleigh neve? Nyilvánvalóan nem,
mint ahogyan nem szerepelhetett az Elyssa Raleigh, a Thomas
Raleigh, és senki más sem a magamutogató nemesek közül,
akik megengedhették magunknak, hogy megvásárolják a
szabadságukat.
Lady Andrews tett még egy lépést előre, Buzogány közelsége
se riasztotta el, mosolyából csak úgy sütött a rosszindulat.
– Valójában, felség, kevesebbet kockáztat, mint közülünk
bárki. Ha újból betörnek, elbarikádozza magát a saját várában,
pont úgy, ahogy én tettem. Csak az ön tornya magasabb.
Kelsea elvörösödött, eszébe jutottak a termei, ahol az
ostromállapotra halmoztak fel tartalékokat: élelmiszert,
fegyvereket, fáklyát és sok hordónyi olajat. Mit tegyen? Adja
szavát, hogy a New Londoniakkal vállvetve fog harcolni a morti
seregek ellen? Múltak a másodpercek, és a teremben sutyorgás
éledt. Buzogányra és Penre pillantott, de őket is kizökkentette a
pillanat. Lady Andrews vigyorgott, a vadász vérszomjas
magabiztosságával, amikor a zsákmány már sarokba szorult, és
nincs menekvés. És a gondolat, hogy ez a nő sarokba szoríthatja,
pusztító volt, lelkének egy sötét zugába kényszerítette, ahová
még Carlin tanításai se jutottak el.
Kétségbeesetten markolta meg a zafírt, hátha a kőnek volna
válasza. De az meg se moccant, még langyosodni se kezdett. A
mormolás egyre hangosabb lett, a terem falai visszaverték a
tömeg elégedetlenségét. Csak pillanatok kérdése, hogy valaki
felnevessen, és akkor ez a nőszemély győzedelmeskedik.
– Én az egyik falujában laktam, úrnő.
 Kelsea elnézett Lady Andrews mellett, és meglátta az előrelépő
Mhurnt. Arca fehér volt, mint mindig; most azonban teljesen
ébernek tűnt, véreres szemei Lady Andrewsra szegeződtek, és
ez egyszer nem a kialvatlanságtól volt sápadt, hanem a dühtől.
– Te meg ki a fene vagy? – vicsorogta Lady Andrews. – Egy
testőr, aki meg mer szólítani egy nemest? Ezért korbácsot
kapnál, ha az én fogadószobámban lennél.
Mhurn tudomást se vett róla.
– Már volt benne részem. A feleségem soha nem tanult meg
lovagolni, és a lányom beteg volt. Nem volt esélyünk kitérni a
horizonton már láthatóvá vált mortok elől. Elmentünk a kastély
kapujáig, menedékért könyörögtünk, és én láttam Lady
Andrewst fönt az ablakban, ahogy lenézett ránk. Rengeteg
szobája volt, mégis megtagadta tőlünk a legkisebb zugot is.
Kelsea-ben hirtelen feléledt egy emlék: az Almont-síkság, a
mezőkön hajlongó parasztok és az a hatalmas kőtorony a
távolban. Lady Andrews hátrálni kezdett, de Mhurn nem
tágított, a szemében könny csillogott:
– Alig egy hónapja ismerem a királynőt, de biztosíthatom,
hogy ha a morti sereg ideér, az egész országot megpróbálja
majd elhelyezni az Erőd biztonságában, és nem fogja érdekelni,
hogy mikor fürödtek utoljára, és hogy mennyire szegények.
Mindenkit be fog fogadni.
Lady Amdrews csak bámulta Mhurnt, az álla leesett, szóhoz se
jutott. Buzogány Mhurnhoz lépett, valamit súgott a fülébe, mire
az bólintott, és gyors léptekkel eltűnt a trón mögött a testőrök
lakrészében. Kelsea-nek eszébe jutott a nap, amikor Mhurn
mellett kiment az erkélyes terembe, és átsuhant lelkén a gyanú.
Körbepillantott, a többi tizenkilenc testőr kifejezéstelen arccal
sorakozott a falak mentén. Mindnek megvan a maga hasonló
története vajon? Hirtelen nyomorultul érezte magát – még ha
bűnös is egyikük, hogy gyanúsíthatja az egy miatt az összes
többit is?!
– Jóvátételt követelek, felség! – találta meg végre a hangját
Lady Andrews. – Ezt a testőrt követelem.
Kelsea-ből kibuggyant a nevetés, betöltötte az egész
audienciatermet. Csodás érzés volt, pláne, hogy Lady Andrews
arca pulykavörösre fordult tőle.
– Itt én mondom meg, hogy ki mit követel, lady. Nyalábolja
hát fel a csodás selyemköntösét, és húzzon az Erődből!
Lady Andrews kitátotta a száját, de hang nem jött belőle.
Egyetlen másodperc alatt ezernyi apró ránc gyűrődött
makulátlanra vasalt bőrébe. Arliss nyújtotta neki a kék köntöst,
bár a tekintetéből kiolvashatta Kelsea, hogy később még majd
elszámol vele a drága holmi elkótyavetyéléséért.
Lady Andrews megragadta a ruhát, és kiviharzott a teremből.
A válla előregörnyedt, járása elveszítette minden fiatalos báját.
Már éppen annyi idősnek látszott, mint amennyi lehetett. Ahogy
keresztülvágott a tömegen, sokan undorodva méregették, de
Kelsea-t ez nem hatotta meg. A legtöbben nyilván leheletnyivel
se voltak jobbak nála a morti megszálláskor. Ahogy a
koronázásakor, most se látott egyetlen szegényt se a teremben.
Ezen változtatnia kell. A jövő heti audienciára megbízza
Buzogányt, hogy tárja ki a kapukat a tömeg előtt, és pár
százukat engedje csak be a színe elé nyugodtan.
– Van még valaki? – kérdezte Buzogányt.
 – Nem hiszem, úrnő.
Buzogány kérdőn nézett az ajtónállóra, aki megrázta a fejét. A
testőrök vezetője intett, és az ajtónálló már mondta is:
– Az audienciának vége, legyenek szívesek a kijelölt útvonalon
elhagyni a termet!
– Tetszik ez a fiú, ez az ajtónálló – jegyezte meg Kelsea. – Nehéz
elhinni, hogy egy ilyen sovány embernek ekkora hangja lehet.
– Rendszerint az ilyenek a legjobbak, úrnő. Ne kérdezze, miért.
Majd megmondom neki, hogy elégedett vele.
Kelsea hátradőlt a trónon, de jobb szerette volna mindezt a
karosszékében megtenni. A hátradőlés ezúttal nem jelentett
megkönnyebbülést, olyan volt, mintha valami sziklának
támaszkodna, és el is döntötte, hogy a látogatásokon kívüli időre
kibélelteti párnákkal.
A tömeg összetorlódott az ajtóban, és nyilvánvalóan mindenki
úgy érezte, őt illeti meg az, hogy elsőként lépjen ki rajta. Hiba
volt azt remélni, hogy kulturált módon hagyják el a termet.
– Istenem, micsoda dulakodás – jegyezte meg Pen kuncogva.
Kelsea kihasználta a lehetőséget, hogy megvakarja az orrát,
mert őrültül viszketett már egy ideje, aztán odahajolt Andalie-
hoz.
– Megleszek az éjszaka Andalie. Pihenj egy kicsit!
– Köszönöm, úrnő – válaszolta Andalie, és elhagyta az
emelvényt.
Amikor a tömeg végre elhagyta a termet, és a testőrök
elkezdték visszazárni az ajtókat, Kelsea megkérdezte:
– Mit gondolsz, miben sántikált Lady Andrews?
 – Szerintem szándékosan küldték ide – válaszolta Buzogány. –
Csak hogy bajt csináljon.
Arliss, aki eddig csendben hallgatott az emelvény lábánál,
bólogatott. – Thorne-tól bűzlik az egész, de annyira nem bolond,
hogy idetolja a képét.
Kelsea összeráncolta a szemöldökét. Hála Buzogánynak és
Arlissnak, már többet tudott Thorne hivataláról; habár
eredetileg a Korona irányítása alatt álló szerv volt, a maga
útjain, ellenőrzés nélkül működött, és mostanra akkora hatalma
lett Tearben, hogy Isten Egyházával vetekedett. A hivatal túl
nagy volt ahhoz, hogy egyszerűen bezárják; darabról darabra
kellene lebontani, és a legnagyobb darab maga Thorne.
– Thorne szabotálná a dolgot. Valami szép járadékkal
nyugdíjba kellene küldeni.
– A Központi Összeíró Hivatalban dolgozik a legtöbb képzett
ember a királyságban, úrnő – figyelmeztette Buzogány. – Ha
felszámolná a hivatalt, hasznos elfoglaltságot kellene találnia
ezeknek az embereknek.
– Talán dolgozhatnának tanárként. Vagy adóbehajtóként, nem
is tudom.
Várta szavai hatását, hogy mit szólnak az ötlethez, de Wellmer
hasa olyan hangosat kordult a hirtelen beálló csendben, hogy a
testőrök alig tudták visszafojtani a nevetésüket. Milla épp a
vacsorát főzte, és fokhagymaillat lengte be a termet. Wellmer
paprikapiros lett, de Kelsea elmosolyodott, és azt mondta:
– Mára ennyi. Ma este a szobámban eszem. Jó étvágyat a
vacsorához! Valaki vigyen Murhnnek is ételt, és valahogy
erőltesse belé.
 Egyszerre meghajoltak, néhány testőr azonnal a konyha felé
sietett, míg mások elindultak a családjukhoz, a testőrök
szálláshelyére. Milla a sarkára állt, és kijelentette, hogy nem
enged be minden egyes étkezéskor húsz testőrt a konyhájába.
Így most néhány testőr a feleségével együtt felszolgált, míg a
többiek ettek. Diplomatikusan megosztották maguk közt a
munkát, így Buzogánynak nem kellett beleszólnia. Apróság volt,
de Kelsea olyan pozitívumként értékelte, mely igazi
összetartozást jelez.
– Lazarus, várj egy percet!
Buzogány odahajolt hozzá.
– Úrnő?
– Tudunk már valamit Barty és Carlin tartózkodási helyéről?
Buzogány kiegyenesedett.
– Még nem, úrnő.
Kelsea összeszorította a száját. Nem akarta Buzogányt
elmarasztalni, de úgy hiányzott neki Barty a sajátos, gyűrött
mosolyával, mint még soha, és a vágy, hogy Carlint lássa, még
sürgetőbb volt, mint valaha.
– Átkutattátok a falut?
– Sok a teendőnk, felség, de hamarosan arra is sort kerítek.
Kelsea szúrósan nézett rá.
– Lazarus, te hazudsz nekem.
Buzogány kifejezéstelenül nézett vissza.
– Miért hazudsz nekem?
– Úrnő! – szólt Venner a folyosóról. – Elkészült a páncélja.
Kelsea bosszúsan fordult a hang irányába.
– Miért te közlöd ezt velem, Venner?
 – Fell lebetegedett.
Újabb hazugság. Vennerből végül csak kierőszakolták, hogy ő
maga készítse el a páncélt. De harci kedve olyan gyorsan
elszállt, amilyen gyorsan feltámadt benne a vágy arra, amit
Milla készített a konyhában; te jóisten, milyen finom illata volt!
– Majd megnézzük a holnapra ütemezett megszégyenítő edzés
után.
Venner csak elhúzta a száját, és bement a konyhába. Kelsea
visszafordult Buzogányhoz, hogy folytassák a beszélgetést, de a
férfi addigra már nem volt sehol.
– Alattomos gazember – motyogta, de mindenféle harag
nélkül, némi csalódottsággal és félelemmel. Mi történhetett
Bartyval és Carlinnal? Megbetegedtek? Hosszú volt az út délre
két idős embernek télvíz idején. Rájuk akadhatott a Caden?
Nem, Barty értett hozzá, hogy nyomtalanul felszívódjon. Valami
baj mégis volt, tisztán látta Buzogány arcán.
Pennel a nyomában lement az emelvényről. A
fokhagymaillattól már az ő gyomra is mocorgott, és ügyelnie
kellett, nehogy felnevessen, hogy neki még az idegeskedés és az
aggodalom se veszi el az étvágyát. Buzogányt leste a folyosón,
de a gazember elrejtőzött. Kelsea-ben felmerült a gondolat, hogy
az erkélyes teremnél strázsáló Coryntól kérdi meg, merre van,
de aztán túlságosan is gyerekesnek ítélte, és inkább nehéz
léptekkel a konyha felé indult.
A szobája ajtajánál Kelsea meghallotta, hogy Andalie a másik
szobában az ő nevét mondja. Automatikusan megállt, és Pen is
mögötte.
– Biztos lehetsz benne, hogy Kelsea királynő fél.
 – Nem úgy látszik, mintha félne – ez Andalie legidősebb lánya
volt, Aisa. Hangját könnyen fel lehetett ismerni, mély volt, és
panaszos.
– De igen, drágám – válaszolta Andalie. – Elrejti a félelmét,
hogy csökkentse a miénket.
Kelsea a falhoz simult, és bár tudta, hogy a hallgatózás nem
királynőhöz méltó, képtelen volt továbbsétálni. Andalie csupa
titok volt. Még Buzogány se talált róla semmit, azonkívül, hogy
félig mort, és hogy Andalie ezt maga mondta el. Mintha tizenöt
éves korában idepottyant volna az égből, és hozzáment volna
ahhoz a hitvány férfihoz – minden, ami előtte történt, a múlt
homályba veszett.
– Ebben a birodalomban hosszú ideje nem történt már semmi
rendkívüli, sőt, semmi igazán jó – folytatta közben Andalie. –
Tearnek királynőre van szüksége. Az Igaz Királynőre. És ha
megéri, Kelsea királynő az lesz, valószínűleg legendás királynő.
Kelsea csodálkozva nézett Penre, aki a mutatóujját a szájához
tette, csendre intve Kelsea-t.
– Szívesen lennék egy legenda része, anyu.
– Ezért vagyunk itt – Andalie hangját most kissé közelebbről
hallották, és Kelsea el is húzódott az ajtótól. Intett Pennek, és
besurrantak Kelsea szobájába. Pen bezárta maguk mögött az
ajtót.
– Mondtam, hogy Andalie látnok.
– És egyet is értek veled, de hiba lenne túl sok hitelt adni a
szavainak.
Pen az előszobában állította fel a saját ágyát, rajta össze nem
illő lepedők és takarók halma. Koszos ruhák hevertek szanaszét
a földön, és Pentől csak annyira futotta, hogy berugdossa őket
az ágy alá. Kopogás hallatszott az ajtón. Pen kinyitotta, és
beengedte Millát, aki két tálcát hozott, rajtuk az illat alapján
marharagu. Milla már kiharcolta magának a jogot, hogy
személyesen szolgálhassa ki Kelsea-t. Buzogány szerint minden
ételt meg is kóstolt, mielőtt elhagyta a konyhát. Ez inkább
amolyan gesztus volt, mert sok méreg csak napokkal később
kezdett el hatni, mindenesetre meghatotta Kelsea-t.
– Velem akarsz enni? – kérdezte Pent.
– Igen.
Követte a lányt a boltíves folyosón a szobába, ahol Buzogány
kis asztalt állított föl azokra az alkalmakra, amikor Kelsea
egyedül akart enni. Milla letette a két tálcát az asztalra,
meghajolt Kelsea felé, majd eltűnt.
Kelsea megkóstolta a ragut. Finom volt, mint minden, amit
Milla főzött, de ma este Kelsea oda se figyelt az evésre,
gondolatai Andalie legidősebb lánya körül kalandoztak. Ha jól
értette, Andalie gyerekeit sokat verhették, és ez mindig nyomot
hagy a lélekben. A kislány épp most lépett serdülőkorba, és
Kelsea még elég jól emlékezett erre az átalakulásra: gyötörte az
energiahiány, a tanácstalanság, és leginkább az a gyorsan rátörő
harag, melyet a felnőttek hibái iránt érzett, hogy képtelenek
megérteni, hogy számára mi a fontos. Kelsea egyszer tizenkét-
tizenhárom évesen azon kapta magát, hogy Bartyval ordítozik,
mert valamit elmozdított az íróasztalán.
Felnézett, és azt látta, hogy Pen kíváncsian figyeli őt.
– Mi az?
 – Csak szeretem nézni, amikor gondolkozik. Mintha
kutyaviadalt néznék.
– Kutyaviadalokat nézel?
– Nem önszántamból. Ez egy aljas sport. De az édesapám
kutyaviadalokat rendezett. Onnét kaptam a nevemet is.
– Hol történt ez?
Pen megrázta a fejét.
– Amikor csatlakoztunk a testőrséghez, megtanultuk magunk
mögött hagyni a múltat. Ráadásul felséged az igazság bajnoka,
és képes börtönbe záratni az apámat.
– Talán. Véreskezű hentesnek tűnik.
Ahogy kiejtette a száján a szavakat, Kelsea meg is bánta
rögtön. Pen emésztette egy ideig a szavait, majd kedvesen
válaszolt.
– Talán valamikor az volt. Mára már csak egy vak vénember,
aki senkiben se tud kárt tenni. Az igazságszolgáltatás veszélye,
hogy nincs mindig tekintettel a körülményekre.
– Egyetértek.
Pen visszafordult a vacsorájához, Kelsea is a sajátjához. De egy
pillanat múlva már le is tette a kanalát.
– Aggódom a lány miatt.
– Andalie legidősebb lánya miatt?
– Igen.
– Voltak gondjai, úrnő. Semmilyen információt nem találtunk
Andalie-ról a házassága előtti időszakról, pedig – higgyen nekem
– Buzogány és én sokáig kutattunk utána. De a családi életük
más lapra tartozik.
– Hogyhogy?
 Pen egy pillanatra elhallgatott, és Kelsea látta, hogy a válasz
megfogalmazásán töpreng.
– Úrnő, a környezetükben mindenki tudta, hogy Andalie férje
szerette a fiatal lányokat. A saját lányai se voltak kivételek ez
alól. És nem is az egyetlenek.
Kelsea visszafogta magát, közömbösséget erőltetett a hangjára.
– Carlin azt mondta, hogy bíróságok híján a közösségek
általában maguk foglalkoznak az ilyen problémákkal. Miért
nem tett ellene semmit?
– Mert Andalie megtiltotta neki.
– De ennek semmi értelme! Szerintem Andalie maga ölné meg
a férjét, még mielőtt bárki másnak esélye lenne rá.
– Én is így gondolom, úrnő, de nem tudok rá mit mondani. A
szomszédok szívesen fecsegtek Borwenről, nem úgy Andalie-
ról. Szerintük boszorkány.
– Miért?
– Nem tudták megmondani, úrnő. Talán mert átlát az
embereken. Én is félek tőle, úrnő, méghozzá jobban, mint egy
felfegyverzett férfitól.
– Én is.
Pen belemerítette kanalát a raguba, és most, hogy nem
kíváncsiskodott, Kelsea kiöntötte a szívét neki.
– Andalie kellene, hogy a királynő legyen, Pen. Nem én. Úgy
néz ki, mint egy királynő, úgy beszél, mint egy királynő;
félelmet kelt.
Pen töprengett. Szerette benne Kelsea, hogy nem akarta a
csendet mindenáron üres szavakkal kitölteni. Még lenyelt két
kanál ragut, mielőtt válaszolt.
 – Amit róla mondott, úrnő, az Mortmesne királynőjének a
tökéletes leírása. Andalie részben teari, de lényegileg morti. Ő
ideális királynő lenne abban a királyságban. De felséged egy
teljesen más típusú királyságot akar, egy olyat, ami nem a
félelemre épül.
– Mert az enyém mire épül?
– Az igazságra, úrnő. És az odafigyelésre. Hogy sikerül-e, vagy
nem, azt még egyikünk sem tudja. Egyértelmű, hogy
félelemmel könnyebb fenntartani a hatalmat. Van azonban
valami kemény, valami könyörtelen Andalie-ban, aminek
lehetnek előnyei, de azért erősségnek nem nevezném.
Kelsea elmosolyodott, ahogy visszatért a vacsorájához. Igazság
és odafigyelés. Carlin elégedett lenne.

Kelsea felült a sötétben. Egy gyerek fájdalmas sikolyát hallotta a
szoba falain túlról. Automatikusan balra nézett, a tüzet kereste,
de már kialudt, a parázs sem izzott. Hajnal körül járhatott.
A gyertyáért nyúlt az éjjeliszekrényen, de ujjai csak a levegőt
markolászták. Félelem öntötte el, színtiszta, oktalan félelem.
Kétségbeesetten tapogatózott, és rájött, hogy az éjjeliszekrénye
is eltűnt. Egy nő visított kint, hangja egyre metszőbbé vált, majd
rövid hörgés után abbamaradt.
Kelsea lerúgta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Lábai
nem a szoba hideg kövét érintették, hanem valamiféle
földpadlót. Az ajtó felé rohant, de nem a bal oldali felé, hanem a
jobb oldalihoz. Keresztülrohant a konyhán, ismerte a járást,
mint a saját tenyerét.
 Az ajtón túl mellbevágta az éjszaka fagyos levegője. A faluban
még sötétség honolt, a horizonton csak derengett a hajnal. De
dübörgő lábakat hallott, emberek futásának hangját.
– Rablók! Rablók! – kiáltotta egy nő a mögötte lévő egyik
házból. – Elvitték…
A hangja folytatás nélkül halt el.
Kelsea rémülten becsapta az ajtót, és elreteszelte. Addig
tapogatózott a konyhaasztalon, amíg talált gyertyát és gyufát,
meggyújtotta, gyenge lángját tenyerével védte, hogy el ne
aludjon. Jonarl gondosan megépítette a házukat, a kemény
vályogtéglákba apró köveket kevert. Még az aprócska
ablakokról sem feledkezett el, melyeket a városba tett útjai
során összegyűjtött üvegdarabokból rakott össze. A ház szép
nászajándék volt, bár az ablakok miatt nehéz volt védekezni a
tűző fény ellen.
A hálóban Williamet ülve találta az ágyban. Álmosan pislogott.
Annyira hasonlított Jonarlra, hogy belefájdult a szíve. Jeffrey
szerencsére egyelőre békésen aludt a kiságyban, gyorsan a
karjaiba kapta, és becsavarta a kis takarójába. Kezét William felé
nyújtotta.
– Minden rendben, szívem. Gyere, sétálnod kell. Ugye sétálsz
szépen a mamiért?
William kimászott az ágy szélére, aprócska lábait meglóbálta
egy percre, mielőtt a földre huppant. A kisfiú megfogta a kezét.
Bakancsos lábak dobogása hallatszott az utcáról. Férfiléptek,
gondolta automatikusan. De hiszen az összes férfi elment a
búzát eladni a városba. Pánik fogta el; hová mehetnének? A
háznak még pincéje se volt, ahova elbújhatnának. Jeffrey-t
átvette a másik karjába, és a sarokban lévő köpenye és cipője
után nyúlt.
– Megtalálod a kabátodat és a cipődet, William? Lássuk, ki
találja meg elsőként!
William zavartan nézett rá. Aztán egy perc múlva már kereste
is kabátkáját a ruha- és takaróhalomban. Kelsea arrébb lökte a
takarókat, és meg is találta Jonarl takarosan összehajtogatott
télikabátját. Nagyon közel állt hozzá, hogy zokogni kezdjen,
ahogy halott férje kabátját megpillantotta a földön. Hányinger
kaparta a torkát, a jó öreg reggeli rosszullét; a lehető
legrosszabbkor.
A bejárati ajtó kivágódott, a vékony fadeszka darabokra tört,
és bezuhant a konyhába. Kelsea kezét védelmezően Jeffrey
pihés fejecskéje elé tette, aztán megragadta Williamet, és maga
mögé rántotta.
Az ajtóban két férfi állt, arcukat korommal kenték be.
Egyikőjükön ragyogó vörös köpeny volt, és Kelsea pontosan
tudta, hogy ez mit jelent. A Caden? Itt? – gondolta rémülten,
mielőtt az egyik férfi előrelépett és megragadta Jeffrey-t, aki a
karjában aludt. A baba felébredt, és azonnal ordítani kezdett.
– Ne! – üvöltötte. A férfi visszalökte, és kitépte a kezéből
Jeffrey-t. Kelsea a sarokba rogyott, az asztal lábába
kapaszkodott, hogy ne essen rá Williamre. Csípője nagy erővel
csapódott a falnak, felnyögött.
– Hozd a fiút! – mondta az egyik Caden a másiknak, aztán
Jeffrey-vel a kezében eltűnt odakint. Kelsea felsikoltott, mintha
valami elszakadt volna benne. Ez egy rémálom, biztosan csak
egy rémálom, de amikor lenézett, látta, hogy bal lába pontosan
a jobb cipőjén landolt, amikor elesett; a cipője furcsán kifordult.
Ez az aprócska, tökéletesen jelentéktelen részlet azonnal
meggyőzte arról, hogy nem álmodik. Maga mögé rántotta
Williamet. Kezét az előtte álló férfi felé tartotta, hogy
védekezhessen.
– Kérem – mondta az, ahogy lehajolt, és a kezét nyújtotta. –
Kérem, jöjjön velem. Nem akarom bántani sem magát, sem a
fiút.
Még a korom alatt is látta Kelsea, hogy a férfi arca sápadt és
beesett. Annyi idős lehetett, mint Jonarl, talán egy kicsit
öregebb… Őszülő haja miatt nehéz volt megmondani. Bal
kezében kést tartott, de Kelsea úgy látta, hogy nem áll
szándékában használni; a férfi mintha maga is elfeledkezett
volna róla, hogy nála van.
– Hová viszi a fiamat?
– Kérem – ismételte. – Csak jöjjön!
– Mi tart ilyen sokáig, kapuőr? – ordította egy rekedtes hang a
háttérből.
– Jövök!
A férfi visszafordult Kelsea-hez, arca megvonaglott.
– Utoljára kérem! Nincs más választása.
– Williamnek szüksége van a kabátjára.
– Akkor gyorsan!
Kelsea lenézett Williamre; a kisfiú már felvette a cipőjét, és a
kezében tartotta a kabátját. Letérdelt elé, hogy segítsen fölvenni
neki, remegő ujjakkal gombolta be.
– Hogy te milyen ügyes voltál, William! Csak nem legyőzted a
mamit?
 De William a késes férfit bámulta.
– Jöjjenek, kérem!
Kelsea megfogta William kezét, és kilépett az ajtón a férfi
mögött. Jonarl meghalt, és magukra hagyta őket, átkozta
magában. De mindegy is lett volna. Március vége volt, és az
összes haveni férfi ilyenkor New Londonba megy a búzát eladni,
és ilyenkor a falu védtelen, míg vissza nem térnek. Sosem
gondolta volna, hogy bajuk eshet. A faluban még sosem történt
ehhez hasonló, legalábbis az invázió óta; túlságosan messze
voltak a morti határtól ahhoz, hogy fosztogatóktól kellett volna
tartaniuk.
Kilépve megkönnyebbült, mert megpillantotta a nagydarab
Cadent, ahogy óvatosan egyensúlyozik Jeffrey-vel a csípőjén.
Jeffrey egy kicsit megnyugodott, de ez nem tartott sokáig;
aprókat szuszogott, és szájacskájával a cicit kereste a férfi
kabátja fölött. Amikor nem találta, sírni kezdett.
– Menjünk! – szólt neki a Caden.
– Hadd vigyem én a fiamat!
– Nem!
Tiltakozásra nyitotta a száját, de az alacsonyabb férfi megfogta
a karját, és finoman ugyan, de figyelmeztetően megszorította.
Kelsea megfogta William aprócska kezét, és követte a Cadent a
falu széle felé. Már pirkadt, látni lehetett a házak és az istállók
halvány körvonalait. Mások is csatlakoztak hozzájuk. Nők és
gyerekek. Allison és a lányai léptek ki a házukból, és Kelsea
látta, hogy Allison karján ütésnyom vöröslik, kezeit pedig
hátrakötözték.
 Bátrabb volt, mint én, gondolta szomorúan. De a legtöbb nő
úgy nézett ki, mint Kelsea; kábultak voltak, és zavarodottak,
mintha épp most ébredtek volna álmukból. Botladozva rángatta
maga után Williamet, nem értette, hova mennek, csak azt tudta,
hogy valami szörnyűség készül. A mellkasa lángolt, de ahogy
lepillantott, nem látott semmit.
Csak amikor befordultak a sarkon John Taylor házánál, mely
most üres volt, és sötét, akkor értette meg, hogy mit jelentenek
ezek a férfiak, az otthonukból kirángatott nők és gyerekek. A
ketrec föléjük magasodó, szimmetrikus fekete sziluettje
betöltötte a világosodó eget. Alakok mozogtak benne. Egy
másik, üres ketrec is állt mellette, előtte öszvérek. A falu felé
nézve még többet is látott; a morti úton sorakoztak körülbelül
egy mérföld hosszan.
A büntetés, állapította meg Kelsea. Két alkalomra is
emlékezett, amikor a sorsoláson egy-egy falubelit húztak ki;
ilyenkor a falu halottként kezelte a szerencsétlent. Virrasztottak
érte, mélységes gyásszal beszéltek róla. Többször is látták a falu
mellett elvonuló karavánt a morti úton, és Kelsea titokban, a
szíve mélyén minden egyes alkalommal hálát adott az Úrnak,
hogy nem ő van ott, nem a férje és nem a gyerekei.
Ez a büntetésem a megkönnyebbülésemért.
Az ősz hajú férfi hozzá fordult.
– Most már el kell vennem a fiát.
– Ne!
– Kérem, ne nehezítse meg a dolgot! Nem akarom, hogy
bajkeverőnek gondolják.
– Mi fog történni a kisfiammal?
 A férfi a második ketrecre mutatott.
– Oda kerül a többi gyerekkel együtt.
– Nem tarthatnám magamnál?
– Nem.
– Miért nem?
– Ebből elég volt – csattant fel egy új hang. A sötétből magas,
nagyon csontos férfi alakja bontakozott ki. Vállán kék köpeny, a
kéklő, hajnali fényben arca könyörtelennek látszott. Kelsea
ismerte is, meg nem is a férfit, és ösztönösen hátrálni kezdett,
megpróbálta eltakarni a fiát a férfi elől. – Nem azért vagyunk itt,
hogy vitatkozzunk velük, kapuőr. Ne húzzuk tovább az időt,
válaszd szét, és pakold be őket a ketrecbe!
A kapuőr megragadta William csuklóját, a kisfiú
kétségbeesetten sikítozni kezdett. Ahogy Jeffrey meghallotta
bátyja kiabálását, ő is sírni kezdett, és aprócska, dühös ökleivel
püfölte a Caden kabátját. Kelsea megfogta William karját, és
megpróbálta magához húzni, de a férfi sokkal erősebb volt nála,
és William most már fájdalmában visított; ha nem engedi el,
kettészakad. Végül tudta, hogy jobb, ha elengedi a csuklóját, de
már ő maga is sikoltott.
– Úrnő! Úrnő, ébredjen fel!
Valaki megragadta a vállát, és megrázta, de nem érdekelte,
mert William felé küzdötte magát, akit már a ketrec felé
tereltek. Kisebb ketrec volt, tele apró, síró gyerekekkel. A
nagydarab Caden is elindult a ketrec irányába a karján a síró
Jeffrey-vel. Kelsea artikulálatlanul ordított, hogy megállítsa.
Erős, tiszta hangja volt, gyakran énekelt szólót a templomban,
és most sikolya egyre erősebb és erősebb lett, szörnyűséges
hangja visszhangzott szerte az Almont-síkságon.
– Kelsea!
Pofon csattant az arcán, és Kelsea végre kinyitotta a szemét.
Sikoltása ugyanolyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött.
Pent látta az ágya fölé hajolni, mindkét keze az ő vállán.
Körülötte szobája megszokott kényelme, a kandallóban lobogott
a tűz. Pen fekete haja kócos volt az alvástól, és nem viselt inget.
Nézte izmos és arányos mellkasát, melyet finom szőr borított, és
Kelsea hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra,
hogy ujjaival beletúrjon. Valami égette belülről.
A ketrecek!
Szemei hirtelen tágra nyíltak, gyorsan felült.
– Ó, istenem!
Buzogány rontott be a szobába, egyik kezében a kardjával.
– Mi az ördög történt?
– Semmi, uram. Csak egy rémálom – válaszolt Pen, de Kelsea
már rázta is a fejét.
– Lazarus! Ébressz fel mindenkit!
– Miért?
Kelsea félretolta Pent, lerúgta magáról a takarót, és kiugrott az
ágyból. A nyakában csüngő zafír előbújt hálóruhája alól, és
ragyogó kék fénnyel árasztotta el a szobát.
– Ébressz fel mindenkit, most! Egy óra múlva indulnunk kell.
– És hová, az isten szerelmére?
– Az Almont-síksághoz. A falu neve Haven. Talán egészen a
morti határig kell mennünk, nem tudom. De nincs vesztegetni
való időnk.
 – Mi az ördögről beszél? Hajnali négy óra van.
– Thorne. Üzletet kötött a hátam mögött, és úton van
Mortmesne felé egy új szállítmánnyal.
– Honnan tudja, felség?
Kelsea idegességét most már nem lehetett volna jobban
fokozni.
– A francba, Lazarus, tudom!
– Úrnő, rosszat álmodott – ragaszkodott hozzá Pen. – Talán
vissza kellene bújnia az ágyba és…
Kelsea levetette a hálóruháját. Gúnyos elégedettséggel
állapította meg, hogy Pen elvörösödik, mielőtt a fal felé fordul.
Kelsea a komód felé lépett, de Andalie már ott állt, kezében egy
fekete nadrágot tartott.
– Úrnő – mondta Buzogány olyan türelmes, okító hangon,
ahogy egy gyerekkel beszélnek –, az éjszaka közepe van. Most
nem indulhat el.
Mégis lehetett fokozni.
– Meg se próbálj megállítani, Lazarus!
– Ez egy álom volt.
Andalie most megszólalt, hangja halk volt, de határozott.
– A királynőnek mennie kell.
– Mindketten megőrültek? Mi a francról beszélnek?
– Mennie kell. Nincs más választása.
Kelsea befejezte az öltözködést, és zafírja megint előbújt,
fényével betöltötte a szobát. Buzogány és Pen felszisszent,
védekezően takarták el a szemüket a karjukkal, de Kelsea-nek
még hunyorognia sem kellett. Magasra emelte a zafírt, és
hirtelen egy arcot pillantott meg a mélyén, egy sötét hajú, szép
nőt, hideg, éles tekintettel. Arccsontja magas volt, és íves,
vonásai kegyetlenek. Kelsea-re mosolygott, aztán eltűnt. Az
ékszer tiszta akvamarinfénnyel csillogott a fáklyák fényében.
Egy pillanatra felmerült Kelsea-ben, hogy talán tényleg
megőrült, de ez túl egyszerű megoldás lett volna: ha megőrült
volna, a világ közel se lenne ennyire fontos. Minden arra a
napra mutat vissza a múltba, az Erőd kapuja előtt. Akkor vetette
meg a lábát. Ha a szállítmány az ő döntése ellenére megérkezik
Mortmesne-be, akkor neki befellegzett. Akkor csak papíron
királynő, és minden, amit megpróbálna még véghezvinni, eleve
kudarcra lenne ítélve.
– Andalie-nak igaza van, Lazarus. Mennünk kell.
Buzogány háborogva fordult Andalie-hoz.
– Ezt jól megcsináltad, köszönöm.
– Szívesen. Te csakis a saját képességeidben hiszel és bízol.
Kelsea-t meglepte a morti akcentus Andalie hangjában, eddig
még sosem hallotta.
– Mert a te tehetséged csupa bizonytalanság. Még a Vörös
Királynő jövendőmondója se képes megjósolni mindent előre.
– Jósold meg akkor te, kapitány!
– Fogjátok be! – kiáltotta Kelsea most már tényleg dühösen. –
Mindannyian megyünk. Válassz ki pár testőrt, aki itt marad a
nőkkel és a gyerekekkel.
– Senki nem megy sehová – morogta Buzogány. A kelleténél
durvábban fogta meg Kelsea karját. – Csak rosszat álmodott,
felség.
– Igaza van, úrnő – mondta Pen is. – Miért nem fekszik vissza?
Reggelre el is felejti az egészet.
 Buzogány helyeslően bólogatott, arcán aggodalmaskodó
kifejezés jelent meg. Kelsea legszívesebben felpofozta volna.
– Lazarus, a királynőd parancsolja! Indulunk!
Ismét elindult az ajtó felé, de ez alkalommal mindkét férfi
megragadta, Buzogány a karjánál, Pen a derekánál. Kelsea
elveszítette a türelmét, érezte, ahogy dühe megállíthatatlanul
kiárad. Indulata a két férfira irányult, és úgy robbant ki belőle,
mint egy tornádó. Mindkét férfi hátrarepült, Pen az ágy lábához
esett, Buzogány a szemközti falnak csapódott, majd lecsúszott a
földre. Annyira azért nem lökött nagyot, hamar össze is szedték
magukat. Mindketten felültek, és csak nézték, arcuk a kék
fényben fürdött. Még Andalie is a falhoz hátrált.
– Senkinek nem kell velem jönnie – mondta Kelsea keményen.
– De ne próbáljatok megállítani. Nem akarom egyikőtöket se
bántani, de megteszem, ha kell.
Buzogány és Pen sápadtan nézett össze. Mit tettek volna vele,
ha nincs a zafír? Valószínűleg bezárták volna a szobájába, és
hagyták volna magában kiabálni egész nap, ahogyan Carlin is
oly sokszor gyerekkorában. Volt, hogy szégyellte az indulatait?
Mert ma már ajándéknak tekintette, ami a zafírban ölt testet.
Megvolt benne a lehetőség, hogy fenyegető legyen… ha csak
hajszálnyival dühösebb most is, Pen és Buzogány komolyan
megsérülhetett volna.
Pen tért észhez elsőként.
– Ha valóban ezt szeretné, úrnő, nem testőrként, hanem
katonaként kellene legalábbis kinéznünk. Egy rangjelzés nélküli
katonai egyenruhára volna szüksége.
Buzogány lassan bólintott.
 – A haját is le kell vágni, felség. Mindet, egészen a tarkójáig.
Kelsea megkönnyebbülve sóhajtott fel. Szüksége volt
Buzogány támogatására, hiszen azt se tudta, hol tartják a lovát,
hol találja a lószerszámokat. Andalie átsuhant a szobán, és
kiment az ajtón.
– Rövid hajjal – folytatta Buzogány, némi rosszmájúsággal a
hangjában – simán elhitetheti bárkivel, hogy férfi.
– Természetesen – válaszolta Kelsea. Ez most egy teszt, jutott
eszébe némi nosztalgiával. Az egész csak egy vizsga. – Még
valami?
– Semmi, úrnő.
Buzogány elhagyta a szobát, behúzta maga mögött az ajtót,
majd parancsokat kezdett osztogatni minden irányba. Kelsea
hallotta mély, dühös hangját még a vastag falakon keresztül is.
Pen elhelyezkedett a sarokban, és makacsul nem vett
tudomást Kelsea dühödt pillantásairól. Meg tudta ő érteni őket,
persze, csak… nem bíznak benne, nem hiszik el, hogy képes
különbséget tenni egy rémálom és egy álomnál jóval
valóságosabb látomás között. Még most is borzongott a bőre az
emléktől. Egy létező nő lehet, aki ott él az Almont-síkságon?
Igazi madárként repült be a morti sereg fölé? Ebben nem
lehetett biztos, mégis határozottan hitt a látomásoknak, úgy
érezte, más választása nem is lenne. Persze ha akarta, Pen
szemével is képes volt látni a helyzetet… csak épp nem akarta.
Hinned kellene nekem, nézett rá szúrós tekintettel a
leeresztett szempillái alól. Ha én egyszer azt mondom, hinned
kell nekem.
 Andalie egy törölközővel és egy ollóval tért vissza. Kelsea a
tiaráért nyúlt, de végül az éjjeliszekrényen hagyta. Hiába, hogy
nem is az igazi koronája volt, kötődött hozzá. Most mégse viheti
magával.
– Üljön le, felség.
Andalie nagy tincsekben kezdte vágni a haját a feje tetejéről.
– A gyerekeim haját évek óta én nyírom. Nem engedhettük
meg magunknak a fodrászt.
– Miért mentél hozzá, Andalie?
– Nem mindig magunk hozzuk a döntéseinket.
– Kényszerítettek?
Andalie megrázta a fejét, keserűen felkacagott, majd odahajolt
Kelsea füléhez, és belesúgta:
– Ki az a férfi, felség? Már sokszor láttam az arcát felséged
fejében. Az a fekete hajú a kígyóbűvölő mosolyával.
Kelsea elvörösödött.
– Senki.
– Nem hinném – Andalie megfogott egy hajtincset a bal füle
fölött, és gyorsan levágta. – Sokat jelent önnek, de mintha
szégyen vegyülne az érzéseibe.
– Igen?
– Így akart érezni ez iránt a férfi iránt?
– Nem – ismerte be Kelsea.
– Egyike a legrosszabb döntéseinek, jól gondolom?
Kelsea némán bólintott.
– Nem mindig mi választunk, felség. Csak igyekszünk a
körülményekhez képest a lehető legjobb döntést meghozni, ha
már egyszer úgy rendeltetett.
 Ez a kijelentés kicsit se vigasztalta Kelsea-t, inkább csak a
reménytelenség érzését növelte benne. Szótlanul ült, amíg
Andalie dolgozott rajta, mogorván nézte a padlóra hulló sötét
haj egyre növekvő kupacát. Kísértet számára ő nem jelent
semmit, a remény azért mindvégig ott élt benne. Azzal, hogy
levágta a haját, visszavonhatatlanul megfosztotta magát még
ettől is.
Egy testőr kopogott az ajtón, Pen engedélyével behozott egy
fekete katonai egyenruhát, és letette az ágyra. Nagyot nézett,
ahogy Kelsea-t meglátta, de mikor a lány visszanézett rá,
lesütötte a tekintetét, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
Pen visszaült a székére, nyilvánvaló volt, hogy kerüli Kelsea
tekintetét. Andalie már majdnem végzett. Megkérte Kelsea-t,
hogy dőljön előre, majd gyorsan összefésülte a nyakáról az
utolsó hosszú hajszálakat, és levágta azokat is. Kelsea
felegyenesedett, és Andalie szemügyre vette a munkáját.
– Készen van, úrnő. Egy rendes fodrász majd kiigazítja.
Kelsea könnyűnek érezte a fejét. Összeszedte a bátorságát, és
belenézett a tükörbe. Jól sikerült, majdnem pontos mása volt
Coryn frizurájának. Olyan volt, mint egy szoros sapka a fején.
Egy keskeny, finom arcú nőnek biztosan jól állna ez a frizura.
Kelsea úgy érezte, mindjárt sírva fakad. Egy fiú nézett rá a
tükörből, egy telt ajkú, szép zöld szemű fiú, de mindenképp csak
egy fiú.
– A picsába – motyogta. Többször hallotta már ezt a szót a
testőreitől, de még csak most értette meg, hogy miért
káromkodnak. Egyetlen szóval ki lehet fejezni, amit érez. Sokkal
jobban, mint száz másikkal.
 – Jöjjön, úrnő! Öltöznie kell – Andalie közönyös tekintetébe
némi sajnálkozás vegyült.
– Sikerülni fog, Andalie?
– Nem tudom, úrnő. De akkor is mennie kell.
III. könyv
 12. fejezet

A SZÁLLÍTMÁNY

Kérdés: Mi az – száműzött lány hamis koronával?

Válasz: Az Igaz Királynő.

TEARI FEJTÖRŐK GYŰJTEMÉNYE

A KIRÁLYNŐI SZÁRNYAT BUZOGÁNY EGYIK ALAGÚTJÁN KERESZTÜL HAGYTÁK

EL még hajnalban. Egy sötét átjárón haladtak egy darabig, majd

egy végtelennek tűnő lépcsősoron leereszkedtek. Kelsea kába

volt, az ékszer nem hagyta, hogy tisztán gondolkozzon. Arcok
bukkantak fel a fejében: Arlen Thorne, Kísértet, a kiálló
arccsontú, hideg tekintetű nő. Mire elhagyták a felvonóhidat,
Kelsea biztosan tudta, hogy ez a nő Mortmesne Vörös
Királynője, bár azt nem tudta volna megmondani, mitől ilyen
biztos benne.
Azt hitte, ha majd újból a szabad ég alatt lesz, mámorító érzés
lesz; de a zafírja nem hagyta, hogy élvezze a kintlétet. Amikor
elhagyták New Londont, és megbizonyosodtak róla, hogy nem
követi őket senki, a zafír húzni kezdte Kelsea-t. Ezt nem lehet
jobban leírni, fizikailag rángatta egy irányba, mintha a bordái
alól egy kötél vezetne kelet felé. Ha megpróbált más irányba
menni, az ékszer elviselhetetlen hőt bocsátott ki magából, és
ilyenkor Kelsea gyomra úgy felfordult, hogy alig tudta
visszatartani hányingerét.
Nehéz lett volna mindezt eltitkolni Pen elől, ő pedig
ragaszkodott hozzá, hogy elmondja Buzogánynak. A csapat a
Crithe partján megállt a töltésen, hogy megitassák a lovaikat.
Galent és Cae-t kivéve, akiket Buzogány hátrahagyott, hogy
őrizzék a Királynői Szárnyat, Kelsea teljes testőrsége velük volt.
Ácsorogtak vagy guggoltak a folyóparton. Kelsea nem tudta,
hogy Buzogány mit mondhatott nekik, de már az idevezető
úton kétkedő pillantásokat csípett el, biztosra vette, hogy nem
volt hízelgő rá nézve. Dyer volt a legrosszabb, úgy nézett, mint
aki citromba harapott. Amikor Pen, Buzogány és Kelsea
elvonultak a domb másik oldalára, hogy zavartalanul
beszélhessenek, Kelsea hallotta, ahogy Dyer azt motyogja:
– Kibaszott időpazarlás.
Kelsea elővette az ékszert, az megint olyan fényesen izzott,
hogy a két férfinak el kellett takarnia a szemét.
– Merrefelé vezet minket? – kérdezte Pen.
– Keletre.
– Nem tudná egyszerűen csak levenni, úrnő? – dühöngött
Buzogány.
Kelsea vonakodva ugyan, de megpróbálta kikapcsolni a
nyakláncot. Amikor le akarta venni a nyakáról, úgy érezte,
összezsugorodik. Szörnyű érzés volt, mintha elszívnák minden
életerejét.
– Úristen, mennyire sápadt!
Pen megrázta a fejét.
 – Nem tudja levenni, uram – vette el a nyakláncot Kelsea-től,
és újra bekapcsolta a nyakán. Megkönnyebbülés öntötte el a
testét, az érzés már-már mámoros volt.
Mit történik velem?
– Az ég áldjon meg, Pen – válaszolta Buzogány utálkozva. – Mi
a francot kezdjünk ezekkel a mágikus vacakokkal?
– Követnünk kellene a királynőt, uram. Senkinek nem kell
tudnia, miért pont abba az irányba megyünk.
– Nekem sincs jobb ötletem – morogta Buzogány, és bosszús
pillantást vetett Kelsea-re. – Sok gondunk lesz még ezzel. A
többség már amiatt is dühös, hogy egyáltalán itt vagyunk.
Kelsea megrázta a fejét.
– Tudod, Lazarus, pillanatnyilag tökéletesen hidegen hagy,
hogy hiszel-e nekem, vagy sem. De nem fogom elfelejteni.
– Tegyen úgy, úrnő! Csak tegyen úgy!
Visszasétáltak a dombtetőre, és Kelsea visszacsúsztatta a zafírt
az egyenruha alá. Eltakarta a szemét a nap elől. A Crithe folyó
medre kelet felé kanyargott, még éppen látták a Caddellt
mérföldekre északon. A két folyó majdnem egymással
párhuzamosan folyt, de a medrük nagyon más volt; a Crithe tele
volt kanyarokkal, míg a Caddell szinte egyenesen tartott
keletnek. Thorne-nak nyoma sem volt egyik folyónál sem, de
Kelsea-t ez nem tántorította el. A zafír húzta, lökdöste arrafelé,
amerre mennie kellett.
Buzogány elvette Wellmertől lovának kantárját, és teljes
természetességgel jelentette be:
– Mostantól a királynő fog vezetni, és mi követjük őt.
 Morgolódást lehetett hallani a csoportban, Dyer láthatóan
visszafoga magát, de hangos, sokatmondó sóhajt hallatott. De
úgy tűnt, nem kezd akadékoskodni. Miután nyeregbe szálltak,
Kibb és Coryn jóízű beszélgetést folytattak lovaikról, illetve
azokról a lovakról, melyek sok úton voltak már hű társaik.
Buzogányt és Dyert leszámítva úgy tűnt, hogy beletörődtek
ebbe az értelmetlen feladatba, mintha Kelsea mondjuk azt vette
volna a fejébe, hogy délutáni sétaként kóborolnak egy kicsit a
Crithe partján.
Jó így, egészen addig, amíg odavezet, ahová mennem kell.
– Szétválhatnánk, úrnő – javasolta Buzogány csendesen. –
Négy-öt embert előreküldhetnénk és…
– Nem – válaszolta Kelsea, miközben megfogta a zafírját. – Meg
se próbáld, Lazarus. Az útról való letérés teljesen megőrjítene.
– Talán már meg is őrült, felség. Ez még nem jutott az eszébe?
Sajnos már benne is felmerült, de nem kívánt igazat adni a
férfinak, így inkább megmarkolta a kantárt, és kelet felé
fordította a lovát. Engedte, hogy a ló megtalálja a maga útját a
folyóparton. A mellkasán lévő nyomás hirtelen megszűnt, és ő
megkönnyebbülten hunyta le a szemét.

A következő napon mély keréknyomokra bukkantak a morti út
sarában. A látvány kissé megakasztotta Buzogányt,
meglepődése hájjal kenegette Kelsea lelkét, habár tudta, hogy a
férfit még nem sikerült teljesen meggyőznie. Néhol a nyomok
letértek az útról, hogy keresztülvágjanak a vidéken, de nem volt
nehéz követni őket. Kelsea ebből tudta, merre járnak éppen
Thorne-ék. Szinte nyílegyenesen haladtak keletnek az Argive-
hágó felé, ugyanezt az útvonalat követte minden más
szállítmány is. Voltak más helyek is, ahol egy karaván átléphette
volna a határt, de az Argive-ról meredek lejtő vezetett
közvetlenül Demesne és a Lándzsa-hegy felé. A gyorsaság most
fontos tényező volt Thorne számára, így Kelsea-nek is. Az első
éjszaka, amikor a testőrei a letáborozást fontolgatták, Kelsea azt
mondta, hogy nyugodtan álljanak meg, de ő inkább
továbblovagol. Az éjszakai lovaglással nem szerzett magának új
rajongókat, de nem érdekelte. Őt most a fejében lobogó kék tűz
fénycsóvája irányította, mely, úgy tűnt, minden órával erősebbé
válik.
A második éjszakán végre Buzogány megálljt parancsolt a
csapatnak, és megpihentek. Kelsea is a végkimerülésig hajszolta
magát, így inkább nem vitatkozott. Egy hatalmas, vadvirágokkal
borított mezőn vertek tábort a Crithe folyó torkolatánál. Kelsea
sosem látott még ilyen mezőt; a szivárvány minden színében
tündöklő óceán volt, virágai eperillatúak, a fű pedig olyan puha,
hogy a csapat egyáltalán nem bánta, hogy nem kell sátrakat
felállítaniuk, egyszerűen csak leterítették alvózsákjaikat a
földre. Kelsea arra számított, hogy zaklatottsága miatt órákig fog
még forgolódni, de azonnal elaludt. Amikor felébredt,
kipihentnek érezte magát, virágot szedett, majd elrejtette őket a
ruhájában, hogy szerencsét hozzanak neki. Jókedvével nem volt
egyedül; úgy tűnt, hogy mindenki derűsen ébredt, és a testőrök
többsége a szokott módon viselkedett Kelsea-vel, még
viccelődtek is vele, ha elhaladtak mellette. Még Mhurn is, aki
szemmel láthatóan kerülte őt az audiencián történt incidens óta,
most újból a bal oldalán lovagolt délelőtt.
 – Jó téged látni, Mhurn.
– Úrnő.
– Te is azért jöttél, hogy lebeszélj?
– Nem, úrnő – rázta a fejét. – Tudom, hogy igazat szól, felség.
Kelsea riadtan nézett rá.
– Tényleg?
– Mhurn! – Buzogány ordította el magát a csapat elején. – Ide!
Mhurn megrántotta a gyeplőt, és lova, megelőzve a többieket,
az élre tört. Kelsea csak nézett utána, majd megrázta a fejét. A
másik oldalán Pen ráncolta a homlokát, kezét a kardjára tette.
Kelsea érezte, hogy föllángol benne a düh. Szeretett volna
megbocsátani Pennek a szobájában történtek miatt, de képtelen
volt rá. Neki kellett volna a leginkább hinnie benne, tudnia
kellene, hogy nem hisztérika. Úgy tűnt, Pen megérezte a
haragját, mert dacos tekintettel fordult felé.
– Igen, úrnő?
– Ha arra kényszerültem volna, hogy egyedül induljak útnak,
ha Lazarus egyikőtöknek sem engedte volna, hogy velem jöjjön,
akkor eljöttél volna, Pen?
– Esküt tettem, felség.
– Esküt, de kinek? Ha döntened kellene, kinek
engedelmeskedsz, a testőrség kapitányának vagy nekem, kit
választanál?
– Ne kényszerítsen arra, hogy válaszoljak, úrnő.
– Nem foglak, Pen, ma nem. De vagy megbízol bennem, vagy
nem. És ha nem, akkor nem akarom többé, hogy a személyi
testőröm légy.
Pent láthatóan szíven ütötték a szavai.
 – Úrnő, én csak a biztonságát tartottam szem előtt.
Kelsea elfordult tőle, dühös volt, dühös mindannyiukra…
kivéve Mhurnt. Már több mint egy hónap eltelt, mióta az
udvarba vitték, de lényegében semmi nem változott. Még
mindig az a lány volt, akit mint egy csomagot fölszedtek Barty
és Carlin házánál, aki nem tudott lovagolni, és aki még a sátrát
se tudta egyedül felverni. Buzogányra hallgattak, Buzogány volt
az, akinek a szava számított, és a végső döntésnél a férfi úgy
bánt vele, mint egy csökönyös gyerekkel. Amikor Pen ismét
beszélgetést akart kezdeményezni, nem válaszolt.
A nap előrehaladtával a zafír egyre erőteljesebben húzta kelet
felé, és ez már nem is fizikai, hanem mentális kényszer volt.
Valami vonta magával Kelsea-t, aki a legkevésbé sem törődött
azokkal, akik követték őt. A zafírral együtt a mellkasa is
lüktetett, mintha egymásból táplálkoznának; az ékszer és a düh.
Mindkettő jócskán túllépte már az elviselhetőség határát,
amikor pontosan dél után Wellmer hirtelen megálljt kiáltott.
Mindenki megrántotta a kantárt. Egy kisebb hegy tetején
voltak, ahol búza lengedezett, és imitt-amott lila virágok
kandikáltak elő. Keleten az Ellire- és Willingham-hegy
magasodott a horizonton, a kettő közt pedig egy mélykék „V”
vonal, az Argive-hágó hasadéka. Wellmer a hegy lába felé
mutatott, ahol a morti út éles hajtűkanyarban tűnt el.
– Ott, úrnő!
Mindannyian felálltak a kengyelben, Kelsea is kissé
megemelkedett, hogy jobban lásson. A hegyláb takarásában
hosszú, fekete árny kígyózott az úton felfelé, nagyjából tíz
mérföldnyire előttük.
 – Sziklahasadék – dörmögte Dyer.
– Nem, uram. – Wellmer elsápadt, de összeszorította az
állkapcsát, és Kelsea-hez fordult. – Ketrecek, felség, mind egy
sorban. Látom a rácsokat.
– Hány van?
– Nyolc.
– Hülyeség! – ordított fel Elston a csapat végén. – Hogy az
ördögbe építtethetett volna Thorne új ketreceket titokban?
– Nem számít, hogyan, de megcsinálta. – Kelsea érezte, hogy
Buzogány őt nézi, de nem nézett vissza rá. A jobbján lévő Pen a
hegylábat bámulta, állkapcsa rángatózott. – Utol kell érni őket,
mielőtt kiérnek a hágóból. Ha leereszkednek a hegyekből, a
morti hadsereg várni fogja őket, hogy Demesne-be kísérjék a
karavánt.
– Honnét tudta, felség? – kérdezte Dyer. Hangja önmagához
képest figyelemre méltóan alázatos volt, egészen őszinte
kérdésnek hangzott.
– Egyszerűen csak tudtam.
Mindannyian Buzogány felé fordultak, megerősítésre vártak.
Egy órája ez még kihozta volna Kelsea-t a sodrából, de most csak
nézte a karavánt, ahogy lassan haladnak fölfelé a hegy lábánál.
A ketrecekből legalább egy gyerekekkel volt tele. Hány olyan
falu volt még, mint amilyet látott? Hány ember?
Buzogány lassan, kimérten válaszolt, kerülve Kelsea
tekintetét.
– A bocsánatát kérem, felség. Thorne megint kijátszott. És
mondhatom, ez volt az utolsó eset.
 Kelsea tudomást sem vett a bocsánatkérésről, csak
megrántotta a kantárt, és elindult. Ismét a hegy lábánál sötétlő
vonalat figyelte, és kirázta a hideg. Megpróbált nem
kétségbeesni, hogy hogyan fog ebből kimászni.
Keletnek!
A hang csak az elméje mélyén szólalt meg, de olyan érzés volt,
mintha fennhangon zengene, mintha a szó a bőrén szánkázna
végig.
– Menjünk! Utol kell érnünk őket, még mielőtt leszáll az éj!
– Van tervünk, úrnő? – kérdezte Dyer.
– Nyilvánvalóan.
Egyáltalán nem volt terve.
– Gyerünk, alkonyodik!

Javel megtörölte a homlokát, és keze csöpögött az izzadságtól.
Brutális nap volt, az évszakban szokatlanul nagy hőség és az
öszvérek terelése együttesen kimerítő volt. Thorne az útvonalat
az Almonton keresztül tervezte, hogy elkerüljék a legsűrűbben
lakott városokat és falvakat. Ravasz húzás volt, de így időnként
elhanyagolt, régóta nem javított utakra kényszerültek. Mire
elérték a Crithe forrásvidékét, Javel érezte, hogy nagy hibát
követett el, de kényszerítette a gondolatait, hogy csak a jövő és
Allie körül forogjanak.
A ketrecben az emberek nem voltak épp csendesek, de erre
nem is lehetett számítani. Erre a könyörgésre Javel New
Londonban egyáltalán nem készült fel. Talán még Thorne sem
vette számításba, de ő már csak Thorne volt, így vélhetően
egyáltalán nem törődött vele. Javel a ketrecek rácsain keresztül
látta őt elöl menni. Akkora nyugalommal és eleganciával
vezette a lovát, mint egy király, aki piknikre indul. Javel
előhúzta a laposüveget a zsebéből, és belekortyolt a whiskey-be,
bár az égette kiszáradt torkát. Thorne a pokolra küldené, ha
meglátná, hogy iszik, de Javelt ez a legkevésbé sem érdekelte.
Három teli laposüveget rakott a nyeregtáskájába. Tudta, hogy
szüksége lesz rá végig.
Thorne minden ketrechez négy férfit osztott be. Nemesek is
voltak köztük, többek között Lord Tare, és pár katona a teari
hadseregből. A Baedencourt fivérek is hoztak még két plusz
Cadent, Dwyne-t és Avile-t, mindketten hírhedt harcosok voltak.
Ez megnyugtatta a többieket. Még az összeesküvés ténye se
kovácsolta egybe őket, inkább csak összeverődtek, hogy
történetesen közös úti céllal bandukoljanak a cadare-i
sivatagban. Hiányzott belőlük a szeretet és a tisztelet legapróbb
morzsája is. Matthew testvér és a kis zsebtolvaj Alain között
tapintható volt az ellenszenv. Lord Tare távolságtartó volt, úgy
lovagolt elöl, mint egy felderítő. Javelt bosszantotta a
Baedencourt testvérek jelenléte, akiknek szemmel láthatóan
nem sikerült kijózanodniuk az út során. Az elmúlt pár napban
egyik szemét a rábízott ketrecen tartotta, a másikat Kelleren, aki
egyre jobban és jobban aggasztotta.
Tizenkét falut fosztottak ki a Crithe mentén. Szinte egyáltalán
nem voltak otthon fiatal férfiak, igazi összeütközésre alig került
sor. De Javel észrevette, hogy Keller túl sok időt tölt a házakban
és kunyhókban, és azokon a nőkön, akiket ő hozott ki,
különösen a fiatalabbakon, látszott, hogy alaposan
helybenhagyták őket, szakadt ruháikat vér borította. Javel azon
töprengett, hogy előhozakodjon-e ezzel Throne-nak, úgy, hogy ő
is értse: a sérült árunak csökken az értéke. De mivel sosem
adódott lehetősége négyszemközti beszélgetésre Thorne-nal,
végül apránként legyűrte az ellenérzését, ahogy máskor is. A
változás könnyen ment, és ijesztő volt; minden nappal új
elveket hullatott el az úton, és már arra gondolt, egy nap Arlen
Thorne-ként fog felébredni, annyira lealjasul, hogy már a
legnagyobb szörnyűség is elfogadhatóvá válik a számára.
Allie.
A kifosztott falvak olyan messze voltak mindentől, hogy
valószínűtlen volt, hogy bárki is a nyomukba eredjen, de
Thorne mindenképp ragaszkodott a plusztestőrökhöz, és Javel
kénytelen volt igazat adni neki. A lehullott csapadék megemelte
a Crithe szintjét, és szükségük volt az összes pluszemberre, hogy
a Beth-gázlón keresztüljussanak a ketrecekkel. Az
elővigyázatosság nem volt felesleges, mert a ketrecek
faépítmények lévén sérülékenyek voltak, csak néhány utat
lesznek képesek megtenni, és megtámadni is könnyebb őket.
– Kérem – egy nő szólalt meg a mellette lévő ketrecben, olyan
közel, hogy Javel összerezzent. – A fiaim. Kérem! Nem
lehetnének itt velem?
Javel egy pillanatra lehunyta a szemét. Az, hogy gyerekek is
voltak, az volt a legrosszabb az az egészben, de ez minden
szállítmány esetén igaz volt. Thorne elmondta neki, hogy a
Vörös Királynő a gyerekeket tartotta a legértékesebbnek
minden neki vitt rabszolga közül. Javel maga többet is
összeszedett belőlük: két kicsi lányt Lowellből, egy totyogós és
egy csecsemő fiút Havenből, Haymarketből pedig egyenesen a
bölcsőjéből vett ki egy lánycsecsemőt. A gyerekek ketrece az
ötödik vagy hatodik lehetett a sorban, pont középtájt, és Javel
hálás volt, hogy nem neki kell felügyelnie, bár így is elég jól
hallotta a gyerekeket. A csecsemők, különösen azok, akik még
túl fiatalok voltak az anyjuktól való elválasztáshoz, az út első két
napján szinte folyamatosan ordítottak. Mostanra
elcsendesedtek, mint ahogy a többi fogvatartott is; torkuk
túlságosan kiszáradt a könyörgéshez. Thorne épp csak annyi
vizet hozott, ami a testőröknek és az öszvéreknek elég volt, azt
mondta, ennél több víz lelassítaná őket.
Most szükségem van rád, gondolta Javel, miközben Thorne-t
bámulta a ketrec rácsain keresztül. De ha egy sötét éjjel elkaplak
egyedül a Rihesben… még egyszer nem csinálsz hülyét belőlem!
– Kérem – hörögte a nő. – A kicsikém, a babám. Még csak öt
hónapos!
Javel megint becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak egy
másik ketrecbe rakta volna a nőt. Ugyanolyan szőke haja volt,
mint Allie-nek, és amikor kitépte a fiát a karjai közül, az a
hirtelen és szörnyű bizonyosság lett úrrá rajta, hogy Allie látja
őt. Allie valamiféleképpen mindent látott, amit eddig tett.
Amikor a karaván elindult, és a hajnal reggellé fakult, ez az
érzés elmosódott benne, de egy új problémát vetett fel, amit
Javel még sosem gondolt végig. Hogyan fog elszámolni Allie-nek
azzal, hogy elengedte őt? Allie jó ember volt, inkább meghalt
volna, mint hogy mások nyomorúsága árán vásároljon
szabadságot magának. Mit szólna, ha tudná, mit tesz érte?
Amikor Javel tízéves volt, az apja elvitte magával a
mészárszékbe, ahol dolgozott. A vágóhíd düledező, olcsó fából
készült épület volt. Talán az apja tapasztalatszerzés céljából vitte
magával, vagy talán arra számított, hogy Javel a nyomdokaiba
lép, de bárhogy is volt, rosszul sült el. Az ökrök bambán álltak az
épület hatalmas ajtaja előtt. Bent viszont már nem volt csend.
Bőgés és visítás hangorkánja és nehéz ütések tompa zaja
hallatszott messziről.
– Hol jönnek ki? – kérdezte Javel. De az apja nem válaszolt,
csak nézett rá, amíg megértette. – Te megölöd őket? A
teheneket?
– Mit gondoltál, honnét van a marhahús, fiam? Meg különben
is mit gondoltál, honnét van a pénzünk?
Amikor beléptek a mészárszékbe, a vér és a rothadó belek
terjengő bűze azonnal megcsapta Javelt. Hányinger fogta el, és
reggelijét az apja cipőjére okádta. Javel egész életében
emlékezni fog erre a bűzre, de a mészárszék ajtaja volt az, ami
beleégett gyermeki elméjébe; a szélesre tárt ajtó és mögötte a
tátongó feketeség. Az ökrök bementek, felsikoltottak a sötétben,
és többé nem jöttek ki.
Hat évvel ezelőtt, amikor Allie-nek mennie kellett Mortmesne-
be, Javel napokig csak lovagolt a szállítmány mögött, nem tudta,
hogy mit tegyen. Látta Allie-t a negyedik ketrecben, csillogó
szőke haja még távolból is jól látszott, de a rács végtelen
távolságot vert közéjük. És még ha sikerült volna is
megtámadnia a szállítmányt, ami egyébként eddig még
senkinek sem sikerült, még mindig maradt egy kérdés: hova
mehettek volna?
Az ökrök legalább nem tudták, mi vár rájuk. Egész nyáron
látta Allie szemében a véget, ez egyike volt azoknak a
dolgoknak, amire Javel tisztán emlékezett. Mortmesne csak
egyféleképpen húzhat hasznot egy ilyen gyönyörű nőből, ahogy
a mészárszék is csak egyféleképpen az ökrökből. Bementek, és
többé nem jöttek ki.
Most már visszarabolná Allie-t. Javel szinte látta is homályos
alakját a sötét ajtóban, és már nem hallotta a nőt, ahogy a fiai
után könyörög. Végül a nő feladta.
Ahogy az idő egyre melegebb és melegebb lett, az öszvérek is
kezdték feladni. Cadare-i öszvérek voltak, hozzá voltak szokva a
tikkasztó hőséghez, de úgy tűnt, hogy nem bírják tovább a
terhet, ahogy Javel sem. Eddig sikerült elkerülni a korbácsolást,
de most már ez se segítene. Ő és Arne Baedencourt odaálltak a
harmadik ketrec elé korbáccsal a kézben, ha az egyik öszvér le
akarna maradni. De ezzel inkább csak ártottak, a karaván egyre
lassult, és végül Thorne maga lovagolt a ketrecekhez, és üvöltött
rá Ianre, aki az öszvéreket vezette.
– Holnap estig el kell érnünk Demesne-t! Mi a baja az
öszvéreidnek?
– Gőzöm sincs! – kiabálta vissza Ian. – Biztos a hőség,
szomjasak.
Sok sikert! – gondolta Javel. Már tegnap elhagyták a Crithe
forrását, és már több mint a felét megtették a hegyen fölfelé
vezető útnak. Ezen a magasságon még eső után se nagyon volt
víz sehol. Pár száz lábnyival fentebb áthaladnak az Argive-
hágón, és onnét egyenesen a Lándzsa-hegyen keresztül
Demesne-be érnek. Ha ezek az átkozott öszvérek csak néhány
órával tovább bírnák, pihenhetnének, és könnyen meg tudnák
tenni az út hátralévő részét.
 A hőség a tetőfokára hágott, a nap pedig égetett, míg el nem
tűnt a láthatáron. Javel néha látta Alaint az előtte lévő ketrecnél,
ahogy vizet csempész a rácsokon át a raboknak. Rendre kéne
utasítania. Ha Thorne rajtakapná, hogy az öszvérek vizét
pocsékolja, abból nagy botrány lenne. Javel inkább csendben
maradt.
Napnyugtakor a ketrecben lévő nő, akinek tán acélból volt a
torka, újrakezdte. Most már nehezebb volt nem odafigyelni rá.
Javel hamarosan megtudta, hogy a fiait Jeffrey-nek és
Williamnek hívják, és a férje egy bányaszerencsétlenségben
lelte halálát két hónappal ezelőtt, a nő pedig megint terhes, és ez
alkalommal biztosan tudja, hogy kislánya lesz.
Megmagyarázhatatlanul ez bántotta Javelt a legjobban. Allie
soha nem esett teherbe; a kapuőrök eleget kerestek ahhoz, hogy
megengedhessék maguknak a jó minőségű fogamzásgátlót, és
mindketten túl kockázatosnak találták a gyerekvállalást ilyen
bizonytalan időkben. Akkor minden olyan egyértelmű volt, de
Javel most már nagyon bánta. Meglepte, hogy Thorne nem
gondolt erre, hogy elhozhat olyan nőt is, akinek még nem
látható a terhessége. Szolgaként hamarosan elértéktelenedik;
nem lehet kemény munkára fogni, és egy férfi se vesz maga
mellé ágyasnak egy terhes nőt.
Ez Thorne baja. Thorne baja.
Az utolsó gyötrelmes mérföld után a szürkülettel értek fel a
hágóba. A szakadék meredek volt, de nem veszedelmesen, itt-
ott sziklák álltak ki a talajából, éles kövek tarkították a lejtőt. A
völgy alján az Argive-torony maradványai. A zöld növényzet rég
eltűnt már az Argive-ról, és a szállítmányok folyamatos
áthaladása tovább rombolta azt a kopár vegetációt is, ami még
megmaradt. A szürkületben a hágó sötétbarna hegyszorosnak
látszott, az ég fölötte homályos lilán folyt el kelettől nyugat felé.
Az öszvérek erejük végére értek, de Javel nem akarta ezt
Thorne tudomására hozni. Úgyis hamar rájön, amikor a
szegény állatok egyszerűen csak megállnak, és a világ összes
korbácsütése sem lesz elég. Meg kellene állniuk éjszakára. Javel
amúgy nem számított sok alvásra így a ketrecek közvetlen
közelében. Megint Allie járt a fejében. Mit mondhatna neki? Az
igazat biztosan nem. Szenvtelenül és vádlón nézne csak, ahogy
olyankor szokott, amikor csalódott valamiben.
És ha nem is érdekli?
Javel nem szívesen gondolt arra, hogy Allie esetleg meg is
változhatott a Mortmesne-ben töltött évek alatt. Biztosan nem
mondja el neki, valami hazugsággal kell előállnia.
Napszállta után felhők gyülekeztek az égen. Javel morgolódást
hallott, Dwyne, a négy Caden vezetője javasolta hangosan a
többieknek, hogy fedelet kellene keresniük a fejük fölé, mielőtt
lemegy a nap. A Caden a kormányzó ideje alatt sokszor megtette
már ezt az utat, és már Dwyne és Avile jelenléte is biztonságot
nyújtott. Ezt a züllött Baedencourtokról nem lehetett
elmondani. Most azonban ők is nyugtalanok voltak. A felhők
sebesen gyülekeztek, és még gyorsabban sötétedett. Ha vihar
tör ki éjszaka, az még jobban lassítaná a karaván haladását
lefelé a Lándzsa-hegy irányába. A vihar azonban adhatna egy
kis vizet a raboknak. Talán amikor megállnak, a terhes nőhöz
odavihetné egy kis időre a fiait. Thorne ezt soha nem
engedélyezné, de Alain is egész nap ott ügyeskedett Thorne orra
előtt. Talán Javel is képes lenne rá.
Kiegyenesedett a nyergében, és már a gondolattól is jobban
érezte magát, kevésbé tehetetlennek. Kis dolog volt, de olyan,
amit még meg tud tenni. A felhők feltartóztathatatlanul
sötétedtek a fejük fölött, és egyszer csak mindenféle előjel
nélkül sötétség telepedett a hágóra.

– Hányan vannak? – sziszegte Buzogány.
– Huszonkilencet számolok – suttogta Wellmer. – Talán még
néhányan azonfelül, de nem látok a ketrecek mögé. Várj csak…
Kelsea várt, kellemetlenül kiszolgáltatottnak érezte magát az
árnyak közt. Persze Pen és Buzogány közvetlen mellette lapult,
de bárki könnyűszerrel előhúzhat egy újabb kést a sötétben…
Csak várt, a szorongás egyre dagadt a mellkasában, míg végül
Wellmer visszakúszott közéjük a szikla rejtekébe.
– Caden is van velük, uram. Dwyne és még mások, akiket nem
ismerek.
– A francba. Ráadásul nem szokásuk párban dolgozni, biztosan
nem csak ketten vannak.
Wellmer egy ideig zsebet keresgélt, végül jobb híján az
egyenruhája alá rejtette a távcsövét. A lovakat a hágó
bejáratánál hagyták, és mintha egyszerre fedezték volna fel,
hogy nincs zseb az egyenruhájukon. Kelsea a sajátjának a
nyakát húzogatta; valami olcsó anyagból készült, viszketett tőle
a bőre. A katonai egyenruha nagyon furcsán mutatott a
testőrökön; többször is feltűnt neki, hogy feszengenek benne,
próbálnak hozzászokni. Még Pen is kényelmetlenül érezte
magát, pedig bármihez könnyedén alkalmazkodott. Akár egy
kaméleon.
Az égen még mindig hideg fénnyel sütött a borostyán hold,
ezért a fekete egyenruha könnyebbé tette a rejtőzködést. A
többi testőr egy szikla mögé bújt Kelsea-éktől úgy tizenöt
lábnyira, de már őket sem lehetett látni; sötét masszaként
olvadtak bele a szakadék oldalába. A zafírja viszont aggasztotta.
Abban a pillanatban, amikor beléptek az Argive-ba, a
mellkasában tomboló forróság alábbhagyott, és szinte már csak
finoman lüktetett. Fénye is elhalványult, de Kelsea nem volt
biztos benne, hogy az egyenruha vékony anyaga tökéletesen
eltakarja.
A háta mögött most fém csikordult bőrön, pont, amikor kést
húznak elő a tokjából, és Kelsea olyan apróra kuporodott össze,
amilyenre csak tudott. A szíve már olyan hangosan kalapált,
hogy úgy érezte, mindenki hallja, a homlokát jeges izzadság
verte ki. Vállán a seb megfeszült, a fájdalom emléke frissen
éledt fel benne. Vajon melyik férfi tette?
– Túlerőben vannak, úrnő – mondta Buzogány. – Nincsenek
sokkal többen, de őrültség lenne nyílt támadásba
bocsátkoznunk. Különösen a Cadennel szemben.
– Wellmer, nem tudod leszedni őket?
– Kilőhetek párat, úrnő, de két-három lövés után úgyis
menedékbe húzódnának, és kioltanák a tüzet.
Buzogány megveregette Venner vállát, súgott neki valamit,
átküldte a másik szikla mögé.
– Wellmerrel együtt négy jó íjászunk van. Kettőt leküldünk,
így a többiek nem tudnak fedezékbe vonulni a ketrecek mögé.
Ha a Cadeneket szedjük le először, akkor könnyíthetünk a
dolgunkon egy kicsit.
– A tüzet így is ki fogják oltani – figyelmeztette halkan Pen. –
Gyorsan kell cselekednünk, még mielőtt elveszítjük a tűz adta
előnyünket.
Kelsea megragadta Buzogány csuklóját.
– A ketrecben lévő emberek a legfontosabbak! Értesd meg
velük!
Venner visszakúszott a helyére, és három sötét alak követte.
Buzogány köré kuporodtak, suttogva beszélgettek. Kelsea
megtörölte izzadó homlokát, és igyekezett kizárni elméjéből a
sötétség okozta paranoiát.
– Wellmer, add ide a távcsövedet!
A nyolc ketrecet patkó alakban forgatták össze, így az ajtajuk
befelé nézett. Kelsea megkönnyebbülve konstatálta, hogy nem
acélból készültek. Sietősen összedobált ácsmunka volt mind, és
rúdjai, akárcsak a gerendái, vékony, függőleges deszkák voltak.
Még ha teari tölgyfa is, ezt egy fejszével is könnyedén össze
lehet törni.
Wellmer látott néhány embert a karavántól távolabb
lődörögni, de a kísérők többsége a patkón belül volt. Kelsea a
távcsövén a tábortűz körül ülő férfiakat figyelte. Csak néhányuk
volt ismerős. Volt egy jól öltözött, testes férfi, nyilvánvalóan
arisztokrata, akire emlékezett is az első audienciájáról, bár a
nevét nem tudta volna megmondani. Többekről úgy vélte, a
Központi Összeíró Hivatalhoz tartozhatnak. Saját katonáit is
felfedezte közöttük, nemtörődöm módon még arra se vették a
fáradságot, hogy civil ruhát húzzanak. És ott volt Arlen Thorne,
pontosan a kör közepén. Zafírja megremegett a mellkasán.
Thorne-tól nem is számított egyébre, és Kelsea mégis úgy
érezte, elárulták, hogy megcsalta az igazságos világ, melyet
gyerekkorában megismert. Lehetséges, hogy a sok tervét, a sok
jót, amit véghez szeretne vinni egyetlen ember
megcsáklyázhatja?
– Elston! – Kelsea átnyújtotta neki a távcsövet. – Tizenkét órára
a tűznél!
– A seggfej – motyogta Elston, ahogy belenézett a távcsőbe.
Buzogány felsóhajtott. Már feladta, hogy megtanítsa a testőreit
illendően viselkedni Kelsea jelenlétében. Kelsea számtalan új
szót tanult ez alatt a néhány nap alatt. Az elcsípett
beszélgetésekből megtudta, hogy Elston szíve legmélyéből
gyűlöli Thorne-t; valami nőügy lehetett, de senki sem árulta el
neki a teljes történetet.
– Élve akarom, Elston – morogta Kelsea. – Ha elkapod,
megengedem, hogy berendezd a börtönét.
Néhány testőr halkan felnevetett.
– Még öt perc, úrnő, és mehetünk – suttogta Buzogány. –
Adjunk időt Tomnak és Kibbnek, hogy átjussanak a túloldalra.
Kelsea érezte, ahogy az adrenalin elönti a testét. A testőrök
olyan csendesen húzták elő kardjukat, ahogy csak tudták, de
Kelsea még így is hallotta a fém súrlódását a bőrön, és ez
furcsamód kellemes érzéssel töltötte el. A zafír dobként rezgett a
mellkasán, vagy az is lehet, hogy a mellkasában, nem tudta
eldönteni.
– Úrnő, utoljára kérem, hogy maradjon itt Vennerrel és
Pennel. Ha kudarcot vallunk, elmenekülhet.
 – Lazarus – Kelsea kedvesen rámosolyodott a mellette álló
alakra. – Még mindig nem érted.
– Jobban értem, mint gondolná, úrnő. Nyugodtan ráfoghatja a
nyakláncára, ha akarja, de én tudom, hogy az anyja árnyéka
miatt ilyen dühös és meggondolatlan. Ez nagyon veszélyes
elegyet alkot még ránk nézve is.
Kelsea-nek pillanatnyilag nem volt kapacitása haragudni,
összes energiáját a lenti táborra összpontosította.
– Te sem vagy tökéletes, Lazarus. Makacs vagy, és a fegyverek
között beszűkült az elméd, pedig sok lehetőség lenne benne.
Ennek ellenére én mégis megtanultam bízni benned. Talán te is
bízhatnál bennem.
Nem jött válasz a sötétből.
– Pen és Venner egész idő alatt velem lesznek, ez így
elfogadható?
– Úrnő – morogták.
– Szeretném, ha te is velem maradnál, Lazarus. Rendben?
– Igen. De ne avatkozzon bele, úrnő. Venner szerint csapnivaló
a lábmunkája.
– Hozzá se nyúlok a fegyverekhez. A szavamat adom.
Néhány perc múlva Buzogány madárfüttyöt hallatott, melyet
hamar elnyelt a szél fütyülése. A csapat szétszóródott a sziklák
között, és mindenki a maga csendes módján indult a dolgára a
hegyszoros lankás oldalán.

Végül is Thorne megfogadta Javel tanácsát, és tábort vertek az
Argive legszűkebb részénél, így a karavánnak csak két oldalát
kellett védeniük. Javel ébren akart maradni, hátha segíteni tud a
terhes nőnek, hogy némi időt töltsön a fiaival. Végül a
kimerültség volt az erősebb. Úgy döntött, hogy alszik néhány
órát, és utána foglalkozik a dologgal. Leterítette a zsákját a tűz
mellé, hagyta, hogy a lábait jólesően átjárja a meleg. A kapuőrök
ritkán lovagoltak pár mérföldnél messzebb az Erődtől, és a
lovon töltött hosszú idő igencsak igénybe vette Javel gyenge
combizmait. Már majdnem teljesen elaludt, egyre hosszabb és
hosszabb időszakokra szundított el, amikor sikolyra ébredt.
Felült, de a tűz halvány fényében semmi mást nem látott, csak
a többi férfit, akik ugyanolyan álmosan és zavartan nézegettek
körbe, mint ő.
– Íjászok! – kiáltotta valaki a ketrecek mögül. – Megjöttek… – a
kiáltás ugyanolyan hirtelen halt el, ahogy kezdődött, erőtlen
hörgésbe fúlt.
– Fegyverbe! – parancsolta Thorne. Már talpon volt, éber,
mintha egy percet sem aludt volna. Két férfi ugrott fel a tűztől,
majd belevetették magukat a sötétségbe. De nem jutottak
messzire, egyikőjük szinte azonnal összerogyott nyíllal a
hátában.
Íjászok, gondolta zavartan Javel. A hegyoldalban. Azon
töprengett, vajon valóban ébren van-e. Régebben alvajáró volt,
ezt Allie is tudta. Allie gondolata egy pillanat alatt felrázta,
felugrott, előrántotta a kardját, és lángoló szemekkel nézett
körül. Semmit nem látott a tűz mögött. Egy nyíl szelte keresztül
a sötétséget a feje fölött.
– Rajtunk ütöttek! Oltsátok el a tüzet! – ordította Dwyne.
Javel felkapta a zsákját a földről, rádobta a tűzre. Nem volt
elég. Izzani kezdett, és a tűz új erőre kapott a gyapjútól.
 – Több kell! – intett a körülötte álló összezavarodott férfiaknak.
– Adjátok ide a zsákjaitokat!
Lomhán elkezdték összeszedni a takarókat. Javel ordítani
tudott volna az idegességtől.
– Mozogjatok már! – Dwyne lökte meg a könyökével, ahogy
egy halom takarót cipelt el mellette, és már dobta is őket a
tűzbe. A tűz ellobbant, a levegőt megtöltötte a megperzselt
gyapjú bűze. A ketrecek mögül kardok csörgése hallatszott,
majd egy megsebzett ló magas, szinte elviselhetetlen sikolya
hasított a levegőbe.
– Lovasok nyugatról! – kiáltotta valaki. – Hallom őket!
– Bekerítettek – motyogta Dwyne. – Mondtam annak az
átkozott bürokratának, hogy a hely nem biztonságos.
Javel elvörösödött, remélte, Dwyne sosem tudja meg, hogy ő
javasolta ezt a helyet. Még sosem került közvetlen kapcsolatba
egy Cadennel sem – elérhetetlen magasságokban voltak hozzá
képest. Valószínűleg őrültség, gondolta, de hirtelen vágyakozás
fogta el, hogy kivívja a vörös köpenyes férfi tiszteletét.
Thorne elérte őket a sötétben, és megragadta a vállát. Javel
fülét kellemetlenül szúrta a vékony sziszegése.
– Dwyne. Mit csinálsz? Fényre van szükségünk.
– Nem, nincs. Ha ez egy felmentő sereg, akkor az íjászok nem
kockáztatják meg, hogy eltalálják a rabokat. Sötétben jobbak az
esélyeink.
– Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel! Ha felkel a nap, könnyű
préda leszünk.
Most már fém csörgése hallatszott mindenfelől, elnyomva
Dwyne válaszát. A gyenge holdfényben egy kard csillant meg a
közelben, mire Javel is előrántotta a sajátját, bár a szíve erősen
kalapált. Dwyne elnevette magát.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Thorne.
– Ez a teari sereg, ember! Nézd az egyenruhájukat!
Javel nem látott semmit – de ezt Dwyne nem tudta –, így csak
helyeslően morgott valamit.
– Fél kézzel is elbánok velük, sötétség ide vagy oda. Itt várj!
Dwyne kihúzta a kardját, és elsietett. Amikor léptei elhaltak,
Javelt valami fojtogató, alaktalan félelem öntötte el. Az, hogy
Thorne vele volt a sötétben, kicsit se nyugtatta meg.
– Baromságokat beszél – motyogta Thorne megint. – Fényre
van szükségünk. Elég fényre ahhoz, hogy…
Keményen egmarkolta Javel karját, hogy az összerezzent:
– Hozz egy fáklyát!

Kelsea még mindig előrefelé kúszott Pennel és Vennerrel az
oldalán, amikor minden fény kialudt.
– Az íjászok legalább négyet leszedtek – suttogta Buzogány
mögötte. – De azt nem tudom, vajon Dwyne köztük volt-e.
Felségeddel maradok.
– Hogy vannak a ketrecek bezárva? Valaki látja?
– Nem – válaszolta Pen –, de biztos, hogy nem acélból vannak.
Szerintem csak száraz, régi fa.
Kelsea fel tudta volna koncolni az ismeretlen ácsmestert.
Thorne nem értett az ilyesmihez. Valaki megépítette neki a
ketreceket.
– Patadobogás – suttogta Venner. – Nyugatról.
 A négy férfi elhallgatott, és egy pillanat múlva már Kelsea is
hallotta a lovasokat, ahogy leereszkedtek a völgybe a hágó
nyugati részén.
– Hárman vagy négyen vannak – suttogta Buzogány. – Ha
Caden, bajban vagyunk.
– Továbbmegyünk, uram? – kérdezte Pen.
Kelsea körbenézett. A halvány csillagfényben csak néhány
követ és egy nagy sziklát látott maguk előtt, semmi mást. Nem
volt hova menniük, legfeljebb visszafelé a domboldalon.
– Nem – válaszolta Buzogány. – Húzódjunk be a szikla mögé,
és akkor pont mellettünk fognak elhaladni. Ha nem, nem
lehetnek sokan. Viszont fedezni tudjuk a királynő
visszavonulását.
A patadobogás egyre hangosabb lett. Buzogányt követve
Kelsea hason csúszott a szikla felé. A talajon apró, éles kövek
voltak, melyek felsebezték a tenyerét, és felszisszent. Rögtön
meg is feddte magát, hogy ne legyen már ilyen puhány, és
inkább Elston szavajárásával káromkodott magában.
Buzogány elvezette őket a szikla mögé, ahonnan ráláttak a
táborra. Kelsea csak halványan észlelte az egyik ketrec tömbjét
a sötétkék-fekete égbolt alatt, más egyebet nem látott, de sok
mindent hallott. Kardcsörgés visszhangzott a hegyoldalról, és az
éjszaka megtelt a sebesültek nyögésével.
Eszébe jutott a korábbi rettegésrohama, és hirtelen a szégyen
forrón színezte vörösre az arcát. A zafír mintha csak megérezte
volna, milyen nyomorultul érzi magát, megnyugtatóan
lüktetett. A lódobogás közeledett.
– Hol…
 – Csend! – Buzogány hangja megtette a hatását.
Néhány lovas haladt el mellettük, alakjuk alig volt kivehető a
hegyszoros szürkeségében. Úgy húszlábnyival odébb álltak
meg, Kelsea érezte a túlhajtott lovak szagát, hallotta
fújtatásukat.
– Most mi legyen? – kérdezte egy férfi halkan.
– Felfordulás van odalent – válaszolta a másik. – Fény kellene.
– Várjunk, amíg a küzdelem alábbhagy.
– Nem. Először megkeressük Alaint – parancsolta egy új hang,
és Kelsea figyelni kezdett. Feltápászkodott, és elindult, mielőtt
Buzogány bármit tehetett volna. A négy fekete alak felé fordult,
kihúzták a kardjukat közeledtére, de Kelsea csak mosolygott.
Bizonyosság töltötte el, olyan bizonyosság, aminek semmi köze
nem volt a férfi hangjához, viszont sokkal inkább köze volt a
mellkasában szétömlő hirtelen melegséghez.
– Isten hozott, Tolvajok Atyja!
– Te jó ég!
Az egyik lovas odalovagolt hozzá, de úgy ötlábnyira megállt
tőle. Kelsea semmit nem látott ugyan, csak egy fekete árnyékot
az égen, de megesküdött volna rá, hogy a férfi látja őt. Buzogány
megragadta a derekánál.
– Mögém, úrnő!
– Nem, Lazarus! – válaszolt Kelsea. Szemét nem vette le az
előtte álló magas árnyékról. – Foglald most el magad egy kicsit!
– Micsoda?
– Tear királynője – mondta csendesen Kísértet. –
Alábecsültelek.
 Kelsea hallotta, hogy Pen és Venner közelednek mögötte, és
feltartotta a kezét.
– Álljatok meg mindketten!
Kísértet csendben nézte őt. Habár Kelsea semmit sem látott az
arcából, tudta, hogy meglepte, talán most először. Ez
megnyugtatta, és kevésbé érezte magát gyámoltalannak a
férfival szemben. Kihúzta magát, és dacosan nézett vissza rá. A
férfi leszállt a lováról, közeledett. Kelsea érezte, hogy mellette
Buzogány ugrásra készen áll. Kezét a férfi mellkasára tette, hogy
féken tartsa.
– Uram? – kérdezte Pen, hangja elvékonyodott az
aggodalomtól, és most sokkal fiatalabbnak tűnt, mint eddig
bármikor.
– Vissza, Pen!
Kísértet kinyújtotta az egyik kezét, de Kelsea ösztönösen
hátralépett. Még így is sikerült megérintenie a haját az arcánál.
A férfi halkan megszólalt.
– No lám, mit tettél magaddal!
Kelsea elcsodálkozott, hogyan láthatja a rövid haját, amikor ő
maga szinte semmit se látott. Amikor a férfi szavai elhaltak, a
piruló Kelsea megkérdezte:
– Miért vagy itt?
– Nem ma van Thorne teadélutánja? Alain is itt van valahol, ő
kémkedik nekünk már hetek óta.
Alain… az a kártyás szőke férfi. Kelsea nem látta őt a tábortűz
körül.
– A fő kérdés azonban, hogy te miért vagy itt, Tear királynője?
 Jó kérdés. A sok zsörtölődés mellett Buzogány meg se kérdezte
Kelsea-t a miértről. Őszintén kell felelnie, mert úgy érezte,
Kísértet tudná, ha hazudna. Az ékszer lüktetni kezdett a mellei
között, mintha cselekvésre biztatná, de lecsendesítette.
– Hogy betartsam a szavamat. Azt mondtam a népemnek,
hogy ez többé nem történhet meg.
– Megtarthattad volna a szavadat az Erődben is, hiszen tudod.
Azóta egy egész sereg áll a rendelkezésedre.
Kelsea-t megütötte a hangból sütő szarkazmus, de kihúzta
magát.
– Réges-régen, mielőtt egy király trónra lépett, fogadalmat tett,
hogyha kell, az életét is feláldozza a királyságért. Ez volt a
szokás.
– Kész vagy meghalni?
– Már akkor kész voltam, amikor találkoztunk, Tolvajok Atyja.
Kísértet balra billentette a fejét. Hangja nyugodtabban szólt,
mint ahogy azt Kelsea valaha is hallotta.
– Régóta várok rád, Tear királynője. Régebben, mint ahogy el
tudnád képzelni.
Kelsea elvörösödött, elfordította a tekintetét, nem értette, hogy
mire gondol a férfi, csak azt tudta, hogy nem ezt szerette volna
hallani.
– Nyújtsd a kezed!
Valami hideget érzett a tenyerében. Kitapogatta az ujjaival, és
rájött, hogy ez a nyaklánca. A nyaklánca egy hideg medállal,
mely a bőre melegétől rögtön melegedni is kezdett.
– Bármi is történjék ezután, Tear királynője, megérdemled,
hogy visszakapd.
 Kelsea-től balra kard tompa csattanása hallatszott, ahogy
belevág a húsba a sötétben, aztán egy férfi magas és rémült
üvöltése. Kelsea Buzogány mögé lépett, aki kivonta a kardját.
– Tartozom neked a királynő és a magam életéért is, te
gazember – sziszegte az. – Nem teszek neked keresztbe, amíg
nem jelentesz veszélyt a királynőre nézve. De tisztulj innét,
mielőtt még ránk hozod az ellenséget!
– Értettem – válaszolta Kísértet. – Megyünk.
Visszaugrott a lovára, alakja ismét sötét árnyékot vetett az
égre.
– Járj szerencsével, Tear királynője! Talán még találkozunk, ha
ez elrendeződik.
Kelsea még mindig pirulva akasztotta a nyakába a második
láncot is. A szíve táncra perdült a mellkasában, forróság
száguldozott az ereiben. Száraz roppanást hallott, mint egy
miniatűr villám kisülését, és ahogy lenézett, a második zafír
napként ragyogott fel, fénynyelvek csaptak fel belőle. Az
egyenruhája alá igazította a követ, halk kattanás hallatszott,
mint amikor a kulcs fordul a zárban. A látása őrülten
kiélesedett, pislantott, a világ mintha kibújt volna a bőréből:
fekete épületek magasodtak a fehéren izzó égbolton, de a
következő pislantással el is tűnt a látomás.
Kísértet és csapata megfordult, és ellovagoltak a hágó
irányába. Figyelmeztető kiáltások és a rémület hangjai
hallatszottak a tábortűz felől. Mindeközben Kelsea és három
testőre visszamásztak a szikla másik oldalára a harctól távolabb,
és leültek. A hágó bejárata felé néztek.
– Uram? – kérdezte Pen.
 – Később, Pen.
Kelsea arra számított, hogy Buzogány kioktatja, de nem tette.
Látta kihúzott kardjának csillogását, és egy másik fémét is,
melyet a buzogányának vélt. De a csillogás kék volt, más, mint a
hold fénye. Kelsea lenézett, és észrevette, a két ékszer ragyog,
olyan élesen, hogy kettős fényük átsüt az egyenruha anyagán.
Jobb tenyerével eltakarta őket, hogy a fényük ne látszódjon.
Bármi kelt is életre a mellkasában, nem nyugodott: a szíve
dühödten kalapált, ereiben mintha folyékony tűz áradna.
Valami borzalmasra számított, amivel nem kalkulált előre.
Lehunyta a szemét, és a látomás megint ott volt: tucatnyi
magas épület, az Erődnél is magasabbak. Az őrület hívogatta
onnan, az őrület városa volt. A sötétben vívott csata egyre
hangosabb lett, a sikolyok visszarántották Kelsea-t a valóságba.
A kegyelmes sötétre nyitotta fel megint a szemét, Pent a szikla
pereménél pillantotta meg:
– Újra meggyújtották a tüzet.
– Ostobák – morogta Buzogány. – Wellmer könnyűszerrel
leszedi őket.
Kelsea elkukucskált Pen alakja mellett. Több száz lábnyira
fény lobogott az éjszakában, pontosan a táborhely kellős
közepén. Nyakában a kő vonszolta volna a fény felé, de szavát
adta Buzogánynak, ezért nyugovásra bírta akaratával a
nyakéket. A hágóban nem csitult a kiáltozás, üvöltés, és Kelsea
pulzusa megugrott, mert rájött, hogy ez az a borzalom, a
szörnyűség, amelyre várt. Hirtelenjében már pontosan tudta,
miért olyan nyugtalan.
– Ez egy nő hangja.
 Pen néhány lábnyival előrébb kúszott, és még a távoli fény
halovány fényében is látni lehetett, hogy az arca elsápad.
– Te magasságos!
– Mi az?
– A nők!
Hangja tompán, távolian csengett.
– Felgyújtották a nők ketrecét.
Kelsea gondolkodás nélkül futni kezdett.
– Úrnő! A pokolba!
Buzogány üvöltése messziről hallatszott már. A nők sikítását
visszaverték a hágó sziklái, horizonttól horizontig betöltve az
éjszakát. A két zafír előbújt az egyenruhája alól, most már
fényesen világítottak, és Kelsea rájött, hogy mindent lát, minden
egyes kék fénybe burkolózott sziklát és fűszálat. Soha nem volt
jó futó, de az ékszerek erőt adtak neki, és gyorsabban futott,
mint valaha. Teljes erejéből rohant a felcsapó tűz felé.

Javel nem tudta, mi történik. Elment, hogy keressen egy fáklyát
Thorne-nak, de alig volt tudatában annak, mit csinál, még
mindig Allie-vel volt tele a feje. Mi lesz vele, ha ők kudarcot
vallanak? Látta, hogy Thorne emberei vesztésre állnak. Nem
tudták elég gyorsan kioltani a tüzet, és az íjászok nagy pusztítást
végeztek soraikban a hegyoldalról. Újra és újra földön heverő
testekbe botlott. Lovasok is érkeztek, amíg a fáklyát kereste;
érkezésük zaja pánikot keltett Thorne-ban, és ebből Javel tudta,
hogy nem számított rájuk. El fogják veszíteni a csatát. Mi lesz
Allie-vel?
 Javel végül talált egy elhajított fáklyát a tábortűz szélén, és
odavitte Thorne-nak, aki köszönet nélkül elvette, és elindult
valamerre.
Az ördög vigyen el! – gondolta Javel dühösen. De amikor
Thorne eltűnt, nem tudta, mitévő legyen. Kapuőr volt, nem
pedig katona, és ez itt nem a Rihes, ahol a falak és az utcák
megnyugtató közelségben vannak. Javel mindig is utálta a
természetet. A hágó oldala magas volt, a világ kísérteties
határaként mered föléjük. Nem akart mozdulni, és bár hallotta
maga körül a csata zaját, esze ágában se volt belekeveredni, egy
láthatatlan ellenféllel megverekedni. Harci tapasztalata arra
korlátozódott, hogy két-három bolondot, akik rendszeresen be
akartak törni az Erődbe, el kellett távolítania. Még soha nem ölt
embert.
Gyáva volnék?
A foglyok a csata kezdete óta először hallatták a hangjukat,
most segítségért kiabáltak. A mészárszékre emlékeztette a
hangjuk, legszívesebben betapasztotta volna a fülét. Meg
kellene próbálnia kihozni a terhes nőt, de semmit sem látott,
ráadásul félt is. Kellerre gondolt, és azokra a fiatal lányokra,
akiket a ketrecekbe zsúfoltak. Sokat közülük megerőszakoltak,
Javel nem tagadhatta tovább. Egyikőjük, aki nem lehetett több
tizenkét évesnél, Haymarket óta megállás nélkül zokogott. Javel
a Rihesben töltött részeg éjszakákra gondolt, amikor arról
ábrándozott, hogy elkapja a gyerekkereskedőket, hogy
igazságot tesz, hogy hősies tetteket hajt végre. De az éjszakák
után mindig megvirradt, és az éles reggeli fény meg a
másnaposság rendre dugába döntötte legszebb terveit. De most
minden más, döbbent rá hirtelen. Sötétség borult mindenre, a
reggel messze még. A sötétben annyi mindent megtehet.
Visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, majd előhúzta az
övéből a kését. Várt. A kapuőrök mindig is egymás társaságát
keresték, és ahogy Javel számított is rá, Keller néhány perc
múlva megtalálta őt.
– Nem nekünk való ez, Javel.
– Nem – értett egyet Javel. – Sose gondoltam volna, hogy az
éjszaka közepén visszavágyom a kapuhoz.
Egy percig némán álltak a sötétben, majd Javel összeszedte a
bátorságát. Érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében.
– Meglazulhatott a ketrec ajtaja?
– Melyik ajtó? Én nem látok semmit.
– Balra, nézd!
Mikor Keller megfordult, Javel a nyaka köré fonta a kezét.
Keller nagydarab volt, Javel viszont gyors, és el tudta vágni
Keller torkát, majd hátralépni, mielőtt Keller kezei megtalálják
őt. Keller hörgött, levegő után kapkodott a sötétben, aztán
megnyugtató puffanás hallatszott, ahogy hatalmas teste a földre
zuhant. Javel szívét elégedettség töltötte el, elméje
megvilágosodott, bátorság áradt szét a testében. Mi legyen a
következő lépés?
Ki kell nyitnia a ketreceket. Mint ahogyan a királynő is tette az
Erőd kapujánál, és mindenkit ki kell engednie.
A ketrecek felé botladozott, testeken ugrált keresztül. Thorne-
nak igaza volt; fényre lenne szükségük.
Épp amikor erre gondolt, észrevette, hogy lát, halvány,
borostyánszínű fény világította meg az egymás ellen küzdőket
és a patkó végén álló néhány ketrecet. Valaki tüzet rakott.
Dwyne biztosan dühös lenne, de Javel megkönnyebbülést
érzett.
A sikoltozás mostanra felerősödött. Az egyik nő ordított,
hangja szörnyű, hátborzongató magasságba emelkedett, és
egyre csak fokozódott, míg Javel kénytelen volt befogni a fülét.
Térdre rogyott, és azt gondolta, el fog fogyni a levegője.
Biztosan így volt, de hirtelen az összes nő sikoltozni kezdett, a
világ összes nője üvöltött. Javel megfordult, és meglátta a tüzet.
Már tudta, mire kellett Thorne-nak a fáklya.
A bal oldalon lévő negyedik ketrec lángolt, az ajtaja már
elégett. Thorne talán tízlábnyira állhatott, fáklya a kezében, és a
tüzet bámulta. Csillogó kék szemében Javel megpillantotta a
gonoszt. Nem a rosszindulatot, hanem valami sokkal
rosszabbat: a gonoszt, aki öntudatlanságában nem is tudja, hogy
ő maga az.
A gonosz, aki előre tervezett.
A nők sikítva lapultak a ketrec másik végébe, de a tűz
állhatatosan araszolt feléjük a ketrec padlóján. Két nő már
lángolt; Javel jól látta őket a farácsokon keresztül. Egyikőjük
William és Jeffrey anyja volt. Testét ellepték a lángok, a
szoknyája is égett, segítségért kiabált a többieknek, de azok
pánikban voltak, csak menekülni akartak, nem vettek tudomást
róla. A másik nő már csak egy égő fáklya volt, sötét, vonagló
alak, őrülten csapkodó karokkal. Javel csak nézte, ahogy azok a
karok egy végtelennek tűnő pillanattal később elernyednek, és a
test a földre hull. Már arca sem volt, csak egy feketéllő valami
maradt belőle, ami őrülten lobogott tovább, és a tűz tovaterjedt
róla a ketrec padlójára.
A többi nő üvöltött, és ezt a vérfagyasztó hangzavart, tudta,
egész életében hallani fogja. Egyre csak üvöltöttek mind Allie
hangján.
Javel a Baedencourt fivérek hátizsákjához ugrott, amely a
kioltott tábortűz másik szélén hevert. Hugo Baedencourtnál
mindig volt fejsze; mindkét férfi harcolt, de a fejszének ott nem
vették volna hasznát. Javel feltépte a zsákot, kidobálta a
kardokat és az íjakat, végül megtalálta az erős, csillogó fejszét.
Kézbe vette. Túlságosan nehéz volt, de azért föl tudta emelni, és
ha sikerül elérnie a ketrecet, úgy gondolta, képes lesz lecsapni
vele. Jeffrey és William anyja égett. Már a haját és az arcát
nyaldosták a lángok. Először a ruhája égett el, és Javel agyának
józanabbik fele tudta, hogy a magzat mostanra már halott. A tűz
azonban nem tudta elfojtani a nő velőtrázó sikolyát az
éjszakában.
Javel lesújtott a rácsokra. Faforgácsok csapódtak szanaszét, de
a fa kitartott.
Nem vagyok elég erős.
Elhessegette a gondolatot, és újból lesújtott, figyelembe sem
véve a bal vállán keresztülhasító fájdalmat. Allie-t látta maga
előtt, ahogy gyengéden néz rá, még azelőtt, hogy
összeházasodtak, amikor még egyikőjük se gondolt a sorsolásra,
egyáltalán semmire.
Bűz terjengett a levegőben, az égő gyapjú és az elszenesedett
bőr szagának gyomorforgató keveréke. Javel elvesztette a csatát
a tűz ellen, de tudta, hogy nem teheti le a fejszét. Jeffrey és
William anyja időközben valamikor meghalt, az egyik
pillanatban még sikított, a másikban már nem – és akkor Javel
eldöntötte, hogy megöli Arlen Thorne-t. De addigra Thorne már
eltűnt, eldobta a fáklyát, és a sötétség leple alatt elmenekült.
A nők a ketrec távolabbi falának szorultak. Csak a hátul állók
visítottak még, a tűzhöz közel állókat elborította a füst,
fulladozva köhögtek. A lángok a szoknyájuk alját nyaldosták.
Javel szeme is könnyezett a füsttől, és úgy érezte, karján a bőr
hamarosan lángra kap, de újból lecsapott. Érezte, hogy a fejsze
éle most már keresztülhatolt az egyik rúdon. De csak az
egyiken. Túl késő volt.
Allie, bocsáss meg nekem!
Égett a bőre. Javel eldobta a fejszét és térdre rogyott. Tenyerét
a fülére tapasztotta, de még így is hallotta az üvöltésüket.
Aztán mindent elárasztott a kék fény.

Az égő ketrectől úgy ötvenlábnyira Kelsea észrevette, hogy
néhány lovas a nyomába szegődött, hogy védjék, amíg fut.
Kísértet emberei voltak fekete maszkban. Követték őt,
miközben nyilazták az ellenséget. Talán hallucinált, de már nem
érdekelte. Semmi más nem érdekelte, csak a ketrecekben a nők.
Az ő felelőssége. Ő Tear királynője.
Thorne emberei megpróbálták elérni, kivont karddal és
gyilkos elszántsággal közeledtek felé. De a kék lángok
beborították és eltaszították őket. Mindez olyan természetes
volt; Kelsea mostanra már úgy érezte, hogy a fény nem is a
kövekből jön, hanem a saját fejéből. Csupán arra gondolt, hogy
megöli őket, és ők már halottak is voltak. Kifulladt, de nem
lassíthatott. Az ékszerek húzták a lángok felé.
Az utolsó sziklát is elhagyva megcsapta az izzó hő, szinte
hanyatt lökte. A halálra rémült nők az égő ketrec végében
zsúfolódtak össze, de a tűz már elérte őket. Egy ősz hajú férfi
fejszével próbálta szétverni a ketrec rácsait, de úgy tűnt, nem jár
sikerrel.
Teari tölgy, gondolta Kelsea. A nők csapdába estek. Azonban a
lángok most már a következő ketrec rácsait is nyaldosták, és ha
az is lángra kap, az összes ketrec leég. Vízre van szükség.
Mérföldeknél messzebb van a legközelebbi folyó… Kelsea
elkeseredésében ökölbe szorította a kezét. Körme sebet ejtett a
tenyerén, vér szivárgott belőle. Ha most valaki alkut ajánlott
volna neki, könnyedén és félelem nélkül elfogadta volna: életét
a ketrecekbe zsúfolt emberekért, ahogy egy anya is
gondolkodás nélkül feláldozná magát a gyerekéért. De nem volt,
akivel alkudozhatott volna.
Mindent odaadnék, ha lehetne, gondolta Kelsea, és tudta is,
hogy ez igaz.
A két ékszer kék fényt bocsátott ki magából, és hirtelen
mintha áramütést érzett volna a testében, minden idegszála
megfeszült. Ez az erő hátratántorította. Kétszer olyan nagynak
érezte magát, mint amekkora volt, minden szőrszála égnek állt,
és izmai majd’ szétrobbantak.
Kétségbeesése semmivé foszlott.
Az egész hágó kék fényben úszott, minden árnyék
kivilágosodott. Kelsea mindent látott, és végtelen nyugalom
árasztotta el. Körülötte küzdő alakok mozogtak fénnyel átitatva.
 Wellmer tőle balra, a hegyoldalon a vállához szorította az íját a
szikla szélénél. Állkapcsa remegett a koncentrálástól; Elston
vöröslő szemekkel üldözte Arlen Thorne-t a szakadék kövein;
Alain háttal állt az egyik ketrecnek, késsel a kezében épp egy
sebesültet szúrt le, miközben száját ordításra nyitotta; Kísértet a
ketrecsor végén egy vörös köpenyessel harcolt.
Az a férfi, aki fejszével akarta szétvágni a ketreceket, most
térden állva zokogott, arca kínban vonaglott, és mélységes
fájdalommal gondolt az elmúlt évekre.
De mindenekelőtt a nők a ketrecben, akik pontosan a tűz
útjában álltak.
Jobb tisztán meghalni.
Feszültség feszítette szét a testét, mintha villámcsapás érte
volna. Ha létezik az Isten, ilyen érzés lehet neki, meglovagolni
az egész világot. Kelsea-t azonban megrémisztette az érzés, hogy
csak akarnia kell, és összeroppantja a világot, de nem csak erről
szól a dolog. Ára van mindennek.
Vizet.
Nem volt választása, ha ára van, hát meg kell fizetnie.
Kinyújtotta a kezét, mely sokkal messzebb ért, mint a
valóságban. Víz volt a tenyerében, érezte, majdnem hogy ízlelte.
Ő szólította, kiáltott érte, és érezte, ahogy az elektromosság
óriási hullámban kiárad belőle, és ahogy jött, úgy ment.
Mennydörgés rázta meg a hágót, megremegtette a földet is. A
zafírok lehűltek, és a hágót még egyszer utoljára megtöltötte az
éjszakai fény. Minden mozgásba lendült; nők visítottak, férfiak
üvöltöttek, kardok csörögtek. De Kelsea csak állt a sötétben,
várt.
 Víztömeg hullott alá az égből, olyan sűrű áradással, hogy
elhomályosította a holdfényt. Úgy zuhant rá, mint egy leomló
fal, a földhöz passzírozta, és végighullámzott rajta, ahogy az
árvíz a hegyszoroson. Beáradt az orrába, a tüdejébe. De Kelsea
lebegett, tudata kiürült, és csak aludni akart, belesüppedni abba
a hívogató sötétségbe, mely valahonnan a látomásai mögül
hívogatta.
Az Átkelés, gondolta. A valódi Átkelés, már látom!
Kelsea becsukta a szemét, és átkelt.

Mortmesne királynője az erkélyén állt, és a birodalmát nézte.
Akkor szokott idejönni, amikor nem jött álom a szemére, és ez
mostanában majdnem minden éjszaka megtörtént. Nem tudott
eleget aludni, és a kisebb dolgok kezdtek kicsúszni az irányítása
alól. Legutóbb például elfelejtett aláírni egy halom kivégzési
parancsot, másnap a tömeg összegyűlt a Cutter téren, és várt…
Cadare királya meghívta magához, és ő egy héttel elnézte az
időpontot, amivel összezavarta a szolgálóit, és azok kénytelenek
voltak kicsomagolni. Kiválasztott egy rabszolgát éjszakára, de
mire meghozták, ő már elaludt. Csak apróságok voltak, Beryll
tudott róluk, de előbb-utóbb más is észre fogja venni, és az már
probléma lehet.
Ez a lány, mindig ez a lány. Meg akarta nézni magának, olyan
nagyon akarta, hogy összehívta a tábornokait, és javaslatot tett
egy lehetséges állami látogatásra Tearben. Ritkán vétózták meg
a javaslatait, de ez alkalommal igen, és a királynőnek végül el
kellett fogadni az álláspontjukat. Látogatása a gyengeség jele
lenne, ráadásul értelmetlen is, a lány valószínűleg nem fogadná.
De ha mégis, akkor is lennének rejtett veszélyek. Most már a
bolond is látta, hogy a lányt valami ismeretlen anyagból
gyúrták, egyáltalán nem hasonlított az anyjára. Ami még
rosszabb, hogy Buzogány volt a testőrségének a kapitánya, akit
viszont nem ismeretlenanyagból gyúrtak. Még Ducarte sem
akaszkodott volna össze szívesen vele, több információra és
nagyobb előnyre lett volna szüksége ehhez. Buzogány maga
volt a rettenet, a lány pedig sötét folt, és ez a kettő nem sok jót
ígért.
A királynő szerette ezt az erkélyt, két emelettel volt a szobái
felett a palota számos tornyocskáinak egyikében. Csak néhány
lépést kellett tennie, és mérföldekre ellátott minden irányba.
Keleten belátta óriási földjeit egészen Callae-ig és délen Cadare-
ig, nyugatra pedig Tearig. Tear. Majdnem húsz évig semmiféle
problémát nem okozott neki, de most mint egy felbolydult
méhkas… Thorne szállítmánya holnap érkezik.
Szükségmegoldás lesz, de nem fogja megoldani a nagyobb
problémát. Ha Tearnek elnézi, hogy többé ne fizessen sarcot,
előbb-utóbb a többiek is vérszemet kapnak.
És a belföldi helyzet se volt sokkal jobb. Több mint egy
évszázada vezette vasmarokkal a birodalmát, de most a
rabszolgahiány új problémát gerjesztett: belső nyugtalanság
támadt.
Kémei jelentették, hogy a morti nemesek titokban egyre
nagyobb csoportokban találkozgatnak. Hadseregének
parancsnokai közel sem voltak ilyen titokzatosak, ezt bárki
hallhatta, akinek füle volt rá. Az északi városokban, különösen
Marchéban, egyre növekvő polgári nyugtalanságról számoltak
be. Marché városa tele volt fiatal radikálisokkal, legtöbbjüknek
soha nem volt egyetlenegy rabszolgája sem, és most
megérezték, hogy könnyen elégedetlenséget szíthatnak.
Meg kell támadnunk Teart, gondolta a királynő zavartan. Az
erkély délnyugati részéhez sétált, lenézett a városra és a sötét
árnyékra, mely rátelepedett Demesne főútjára. Hetekkel ezelőtt
mozgósította a seregét, rögtön azután, hogy a szállítmány nem
érkezett meg, de az inváziót nem indította meg. Valami belül
óvatosságra intette. Az invázió egyszerű, de kockázatos
megoldás lenne, és ő kicsit sem rajongott a nem felmérhető
kockázatért. Még a győzelemmel is járhatnak előre nem látható
következmények. Nem akart több földet az ellenőrzése alatt
tartani. Nyugalmat akart, és hogy minden szomszédos
birodalom rendesen, engedelmesen megfizesse a hűbért. Ha
tényleges katonai akcióra kényszerülne, azzal késleltetné valódi
terveinek megvalósítását.
Valójában nem volt választási lehetősége. Thorne
egyértelműen fogalmazott, a lányt nem lehet megvenni.
Veszélyesen hasonlított nagyanyjára, Arlára, és még valaki
másra is.
Ki lehetett az apja?
Néha reggelenként a királynő arra gondolt, hogy minden ezen
múlik. Ő maga genetikus volt, talán a legképzettebb az Átkelés
óta, és tudta, hogy a vérvonal nagyon fontos tényező, nagy és
hirtelen változásokat okozhat, aberrációt is akár, egyik
generációról a másikra. Elyssát és a kormányzót könnyű volt
irányítani, mindkettő hiú volt, és hiányzott belőlük a
képzelőerő. Semmi nem magyarázza, hogy a lány ennyire más,
hacsak az nem, hogy egy teljesen új vérvonal bukkant fel a
génjeiben. A kormányzó soha nem volt hajlandó elárulni, ki az
apa. Évekkel ezelőtt ki kellett volna taposnia belőle az
információt, de akkor még nem volt jelentősége. Csak most,
amikor már a kormányzónak nyoma veszett, és az ő tervei is
megfenekleni látszanak, kezd mindennél lényegesebb
tényezőnek tűnni a lány atyai származása.
Milyen önteltté váltam, döbbent rá hirtelen a királynő. Minden
olyan könnyű volt olyan sokáig… De egy öntelt uralkodó
könnyen rajtaveszthet valami váratlan fordulaton, mondjuk
egy tizenkilenc éves lány felbukkanásán, akinek elvileg rég
halottnak kellene lennie.
Valami történt Tear határán.
A királynő fókuszált, próbálta megérteni, amit lát. Néhány
perccel múlt éjfél, és annyira tiszta volt az ég, hogy el lehetett
látni a teari határig, ahol a két hegy, a Willingham és az Ellire
magasodik hóborította csúcsaival az erdő fölé a hold ezüstös
fényében. Ezek a hegyek nagyon hasznos határkőnek
bizonyultak. A királynő mindig hálás volt azért, hogy pontosan
láthatta Tear határát, így mindig rajta tudta tartani a szemét.
Villámlás remegtette meg az eget az Argive-hágó fölött,
megvilágítva a kavargó, fekete viharfelhőket. A királynő nem
ijedt meg, ha akart, ő is tudott villámlást csiholni, egyszerű
szalontrükk. De ez a villámlás nem fehér volt, hanem kék. Egy
zafír csillogó kékje.
A félelemtől összerándult a gyomra, és a nyugati horizont felé
nézett, látni akarta. De a varázslatot, mint minden más erőt,
nemcsak a használója határozza meg, hanem a közönsége is.
Nem látott semmit. Még soha nem tudta látni a lányt, egyszer
sem. Csakis álmában.
A királynő sarkon fordult, és elhagyta az erkélyt, meglepve
ezzel testőrét, aki egy pillanatra megdermedt, mielőtt a
nyomába szegődött volna. Lesietett a csigalépcsőn a szállása
felé, nem érdekelte, hogy tudnak-e lépést tartani vele. Rossz
előérzete támadt, kéretlenül tört rá a közeledő katasztrófa
érzése. Valami szörnyűség történik a határon, olyasmi, ami az
összes tervét romba döntheti.
Juliette, a királynő szobalánya a szállása előtt állt az ajtóban. A
királynő jobb szerette Beryllt, mert végtelenül és tökéletesen
hűséges volt. De már megöregedett, és szüksége volt a
pihenésre. Juliette magas volt, izmos és szőke, huszonöt év
körüli. Erős és ügyes, de az arca még annyira fiatal, hogy a
királynő eltöprengett azon, mit tudhat bármiről is.
A hosszú-hosszú élet ára hirtelen nagyon egyértelművé vált,
ordított ennek a fiatal nőnek a sima, mégis elég ostoba
vonásairól.
Minden emberem megöregedett.
– Hozzatok nekem egy gyereket! – intett Juliette-nek. – Egy
kilenc-tíz év körüli fiút! Gyógyszerezzétek be alaposan!
Juliette meghajolt és elsietett. A királynő belépett a szállására,
és észrevette, hogy valaki már behúzta a függönyöket. Általában
szeretett besötétíteni, mert a falak és a plafon összefüggő
bíborszínű selyemmé olvadt össze. Olyan volt, mintha
bebábozódna, és szerette magát büszkén ilyen teremtménynek
elképzelni, aki bábja börtönének falai közül megerősödve tört
elő, erősebben, mint azt bárki hitte volna. De most nem lelte
örömét a szobájában.
A sötét lény biztosan dühös lesz, ha megidézi, és még
dühösebb amiatt, hogy segítséget kér. De nem volt más esélye, a
saját ereje csődöt mondott.
Testőre számított a visszatértére, a kandallóban már lobogott a
tűz. Ez jó volt. Legalább ez. A királynő átkutatta a szekrényeit,
végre talált egy kést és egy tiszta törölközőt. Elhúzta a bútorokat
a kandalló elől, így egy nagyobb üres tér maradt előtte. Mire
végzett, már zihált, és érezte, ahogy a pulzusa sebesen dobol a
fülében.
Félek, gondolta nyomorúságosan. Milyen régen féltem utoljára.
Valaki kopogott. A királynő kinyitotta az ajtót, és Juliette állt
ott egy fiatal cadare-i fiúval a karjában. A fiú nagyon sovány
volt, de épp a megfelelő korú, arca ernyedt és teljesen
öntudatlan. Amikor a királynő megemelte az egyik szemhéját,
látta, hogy pupillája kitágult.
– Jó – mondta, és átvette a gyereket, bár a vékony kis test
meleg érintésétől kirázta a hideg. – Ne zavarjatok meg, bármit
hallotok is!
Juliette újból meghajolt, és hátrálni kezdett a folyosó távolabbi
fala felé. A falnál álló éjszakai testőr rövid, buja pillantást vetett
Juliette fenekére. A királynő egy pillanatra megállt a küszöbön,
arra gondolt, hogy ez ellen tennie kellene. Szobalányai nem
lehetnek kitéve semmiféle zaklatásnak, ez az egyik jutalom
kemény munkájukért.
Bassza meg! – gondolta bosszúsan. Majd Beryll holnap
megoldja.
 Vállával becsapta az ajtót, odavitte a fiút az ágyához, és letette
a takaróra. A fiú mélyeket lélegzett, a királynő pedig egy
pillanatra ránézett, de a gondolatai szanaszét szaladtak. Nem
kedvelte a gyerekeket, túl zajosak voltak, és túl sok energiát
igényelt a nevelésük. Ő maga sosem akart gyereket, még
fiatalabb korában sem. A gyerekek csak fogaskerekek voltak a
gépezetben, el kellett tűrnie a jelenlétüket. Csak úgy tudta
elviselni őket, amikor olyan csendesek voltak, mint ez itt, és
ilyenkor még sajnálta is, amit tennie kellett.
Számos katonai vezetője volt pedofil. A királynő furcsa, enyhe
megvetést érzett ezek iránt a férfiak iránt, nem értette, mi lehet
a bajuk. A genetika nem adott erre választ, semmiféle szexuális
nem volt a gyerekekben, nem is kellett, hogy legyen. Néhány
ember egyszerűen csak elromlott, valami rossz irányba fejlődött
bennük, és kifordultak magukból. Beteg emberek voltak,
megérinteni is utálta őket, így kezet se fogott velük.
De szüksége volt rájuk, nagy szüksége. Amikor épp
megfeledkeztek ocsmány szenvedélyükről, hihetetlenül
hasznosak voltak, különösen Ducarte volt felbecsülhetetlenül
értékes. Az volt a trükkje, hogy nem gondolt ezekre a dolgokra,
legalábbis most nem, hogy az előtte fekvő gyereket nézte, aki
kiszolgáltatottan feküdt az ágyán.
Egy nap, gondolta, amikor minden beteljesedik, megszabadítom
az országot tőlük. Az Újvilág egyik sarkától a másikig kivágom a
rothadt részeket, és a Fairwitchben fogom kezdeni.
De ma éjszaka szüksége volt a gyerekre. És gyorsan kellett
cselekednie, mielőtt a gyógyszer hatása elmúlik.
 Fölkapta a kést, és megvágta a fiú alkarját. Vér bugyogott
belőle, amit felitatott a törölközővel, a fehér anyag teljesen
magába szívta. A fiú meg se mozdult, ez jó jel. Talán most
egyszerűbb lesz, mint a legutóbb.
A királynő levette a ruháját és az alsóneműjét, mélyvörös
tócsaként terültek el a padlón, ahogy maga mögött hagyta őket.
Térdre ereszkedett a kövön, szavakat suttogott egy kihalt
nyelven. Aztán a sarkára ült, és összeszorított fogakkal várt. A
kőpadló kemény volt és érdes, belevájt a térdébe, de a
sötétségnek ez tetszett, mint ahogy az is, hogy meztelen.
Furamód ínyére volt a kényelmetlenség, amit ő nem teljesen
értett. Ha magán hagyta volna a bugyiját, vagy egy takarót
hajtott volna a padlóra, észrevenné.
Egy hang hallatszott a tűzből, halk és lélektelen hang, sem nőé,
sem férfié. Amint meghallotta, karja libabőrös lett.
– Mit kívánsz?
A királynő nyelt egyet, és letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Szükségem van… tanácsra.
– Segítségre van szükséged – igazította ki a hang, érződött
benne a várakozás. – Mit adsz cserébe?
A királynő előrehajolt, olyan messzire, amennyire csak mert,
és bedobta a véres törölközőt a tűzbe. A hőség ellenére a
mellbimbói megkeményedtek, mintha fázna vagy izgalomban
lenne. A lángok recsegve emésztették el a törölközőt.
– Ártatlan vér – jegyezte meg a dolog. – Finom.
A kandalló előtti levegő sötétedni és sűrűsödni kezdett. A
királynő csak bámulta a jelenséget, mint mindig, próbálta
megérteni, amit lát. Az előtte lévő tér sűrű fekete lett, és egy
feneketlen, sötét lyuk nyílt meg a mélyén.
– Mi nyugtalanít, Mort királynője?
– Tear – válaszolta a királynő, és zavarta, hogy a hangja nem
teljesen magabiztos. A tűzben élő lénynek pontosan annyira
szüksége van rá, mint fordítva, emlékeztette magát. – Tear új
királynője.
– A Tear örökös. Nem tudod legyőzni őt, már láttam.
– Nem látom, hogy mi történt a határon ma éjszaka. A lányt
sem látom.
A tűz előtti lyuk most kiszélesedett, feketén pulzált a kandalló
tüzében.
– Nem azért jöttem, hogy a panaszaidat hallgassam! Tedd föl a
kérdéseidet!
– Mi történt a határon ma éjszaka?
– Az, hogy ma éjszaka, nem jelent semmit. Itt nincs idő.
A királynő újra megpróbálta.
– Arlen Thorne elvileg egy titkos emberszállítmányt hoz a teari
határon keresztül. Történt valami?
– Kudarcot vallott. – Nem volt érzelem a hangjában, nem volt
benne semmi emberi. – Nem lesz több szállítmány.
– Hogyan történt? Ott volt a lány?
– A Tear örökös most már mindkét ékszert viseli.
A királynő gyomra kellemetlenül összerándult, és a
kandallóba bámult, mérlegelte a lehetséges variációkat, de
mindegyik ugyanoda lyukadt ki.
– Meg kell támadnom Teart, és meg kell ölnöm a lányt.
– Nem fogod megtámadni Teart.
 – Nincs választásom. Meg kell ölnöm, még mielőtt megtanulja
használni az erejét.
A királynő előtt a fekete massza hirtelen megremegett, mint
egy ajtókeret, amikor hevesen becsapják az ajtót. Egy lángnyelv
csapott ki a tűzből, és belemart a jobb csípőjébe. Felsikoltott és
hanyatt tántorodott, és addig hempergett a szőnyegen, amíg a
lángok kialudtak. Csípője feketére égett és kínzóan fájt, amikor
megpróbált felülni. Zihálva feküdt a padlón.
Amikor felnézett, a fekete massza már eloszlott. Helyette egy
leírhatatlanul jóképű férfi tornyosult fölé. Éjfekete haját
hátrasöpörte tökéletes, arisztokratikus vonásairól, vékony arcán
vastag, telt ajkak húzodtak mosolyra. Gyönyörű férfi volt, de a
királynőt már nem lehetett a szépséggel bolonddá tenni. Vörös
szemek villantak rá.
– Amilyen magasra emeltelek, olyan mélyre zuhanhatsz –
közölte vele határozottan a sötét alak. – Régebb óta élek, mint te,
Mort királynője. Látom a kezdetet és a véget. Nem fogod
megtámadni Teart.
– Elbuknék?
Ezt el sem tudta képzelni; Tearben nem volt acél, és a henyélő
hadsereg parancsnoka egy vénember volt. Ezen még a lány sem
változtathat.
– Az invázió kudarcot vallana?
– Nem fogod megtámadni Teart! – ismételte a sötét alak.
– Akkor mitévő legyek? – kérdezte kétségbeesetten. – A
hadseregem nyugtalankodik, az embereim lázadoznak.
– A te gondjaid, nem az enyémek, Mort királynője. Gondjaid
porszemek a szememben. Most add a jutalmamat!
 A királynő megremegett, és az ágyra mutatott. Nem mert
engedetlen lenni a felette tornyosuló alakkal szemben, de újabb
rabszolgák nélkül a helyzete fokozatosan romlani fog. Eszébe
jutott a visszatérő álma, mely mostanában minden éjszaka
kísértette; a szürke ruhába öltözött férfi, a nyaklánc, a lány és a
mögötte lobogó tűz. Álmatlanságának valódi oka fájdalmasan
nyilvánvaló volt: félt elaludni.
Surrogó hangot hallott maga mögött; a sötét alak halkan vette
a levegőt. Összekuporodott a padlón, sérült csípőjét babusgatta,
és egyik kezét a fülére tette, megpróbált nem odafigyelni. Hörgő
hangok hallatszottak az ágy felől, aztán a rabszolgafiú visítani
kezdett; magas hangja visszhangzott a szoba falai közt. A
királynő a fejére szorította a kezét, megfeszítette a fülében lévő
izmokat, és már csak a dobhártyái morajlását hallotta. Így
maradt, szemét és fülét szorosan bezárva, úgy tűnt, órák teltek
el. Már biztosan elment.
Megfordult és kinyitotta a szemét. Sikított. A gonosz
közvetlenül fölötte tornyosult, az arca csak néhány centire volt
az övétől. Vörösen izzó tekintettel bámult rá. Telt ajkain
szétkenődött a vér.
– Látom az engedetlenségedet, Mort királynője. Sőt, érzem az
ízét a számban. De a csalásnak ára van, én már csak jobban
tudom, mint bárki más. Ha bántod a Tear örököst, az én
haragommal találod szembe magad, ami sötétebb lesz a
legsötétebb rémálmodnál is. Ezt akarod?
A királynő kétségbeesetten rázta a fejét. Mellbimbói
kőkemények voltak, majdnem hogy fájtak. Felnyögött, ahogy a
sötétség az utolsó vérfoltot is lenyalva szájáról elsuhant
mellette. A tűz ellobbant, a szoba jóval szolidabb, átláthatóbb
sötétségbe borult.
A királynő a másik oldalára fordult. Megragadta az ágy tölgyfa
lábát, és megpróbálta lassan fölhúzni magát. Csípője
borzasztóan fájt, ahogy felguggolt, és kitapogatta a mély sebet az
ujjaival. Csúnya égés, heg marad utána. Egy sebész rendbe
hozhatná, de akkor mindenki megtudná, hogy nem
sebezhetetlen. Nem, együtt kell élnem a heggel.
Tapogatózott a szobában, az íróasztala körül botladozott. Volt
egy gyertya az éjjeliszekrényén is, de nem kockáztatta meg,
hogy a sötétben odamenjen. Valami megérintette a kezét, és a
királynő felsikoltott, de csak egy pók volt. A másik keze
beleakadt a gyertyába. Meggyújtotta, és megkönnyebbülten
vette tudomásul, hogy a szobája üres. Egyedül volt. Letörölte a
homlokáról és az arcáról az izzadságot; meztelen teste is
nyirkos volt. De a lábai úgy mozogtak, mintha nem is ő
irányítaná őket, az ágyhoz vitték. Mély levegőt vett, és lenézett a
fiúra.
Kivéreztette. Még a lámpafényben is jól látta sötét bőrének
sápadtságát. A sötét alak mindig azt a sebet használta, amit ő
ejtett; az első néhány alkalommal megkérte az apródjait,
vizsgálják át a testeket más bemetszések után, de aztán
felhagyott ezzel. Nem akart tudni róla. A fiú gerince annyira
meghajlott, hogy már majdnem eltört, és egyik karját
kirántották a helyéből, hogy ernyedten és kicsavarodva lógott le
a vörös ágytakaróról. Nyitott szája kiáltásba dermedt. A szemei
helyén üres szemgödrök tátongtak, megteltek vérrel; ragacsos,
fekete lyukak révedtek a semmibe a királynő mellett.
 Vajon mit láthattak? – töprengett. Biztos, hogy nem azt a
jóképű arcot, amit a gonosz feléje mutat. Mindegyik így nézett
ki a legvégén, némi eltéréssel mind így nézett ki. Ha nem látta
volna a szemét, azt gondolta volna, hogy a fiú puszta félelmében
halt meg.
Hirtelen hányingere támadt, érezte, hogy a gyomra elindul
visszafelé. A fürdőszoba felé rohant, egyik kezét a szájára
tapasztotta, szeme tágra nyílt, és zavartan meredt a semmibe.
Majdnem el is érte.
 13. fejezet

ÉBREDÉS
Ha Glynn királynőt összevetjük a Vörös Királynővel, találhatunk
hasonlóságokat. Bár igen különböző uralkodók voltak, és más célok
motiválták őket, szeretném megjegyezni, hogy mindkét királynő igazi
vasakarattal bírt, és mindig a leggyorsabb utat választották céljaik eléréséhez.
Ugyanakkor a történelem bőséges példával szolgál arra, hogy Glynn királynő a
Vörös Királynővel ellentétben gyakran hozott könyörületes döntéseket. Ez az,
amit a legtöbb történész döntő különbségnek tart közöttük.
Jessica Fenn professzor előadásának anyaga

TEARI EGYETEM, 458 MÁRCIUSA

– Ú RNŐ!

Valami hideg érintette meg a homlokát. Kelsea elfordította a

fejét, megpróbált nem tudomást venni róla. Buzogány
ébresztette őt… a semmiből. Nem tudott visszaemlékezni
semmilyen álomra, csak aludt, és ez az alvás olyan hideg volt,
sötét és végtelen, mint még soha. Mintha mérföldeket tett volna
meg valami feneketlen, mély vízben. A saját átkelése volt – és
nem akarta siettetni a visszatérést.
– Úrnő! – Buzogány hangja feszült volt az aggodalomtól. Fel
kellene ébrednie, hogy a férfi megnyugodjon. De a sötétség
olyan jólesően meleg volt, mint egy bársonytakaró.
– Túlságosan lassan lélegzik, el kellene vinnünk az orvoshoz.
– Miféle orvos segíthetne rajta?
– Én csak azt gondoltam…
 – Az orvosok nem értenek a mágiához, Pen, csak a gyógyítók,
a többségük különben is csaló. Csak várnunk kell.
Kelsea hallotta mindkét férfi lélegzetét, ahogy föléje hajoltak;
Buzogány mélyeket lélegzett, Pen pedig zihálva kapkodta a
levegőt. Az érzékei kiélesedtek; egyszerre csak felemelkedett a
mélyből, és hallotta, ahogy egy férfi halkan dudorászik és egy ló
nyerít a távolban.
– Ő okozta az áradást, uram?
– Csak az ég tudja, Pen.
– A régi királynő tett valami ehhez hasonlót?
– Elyssa? – Buzogány felnevetett. – Dehogy. Elyssa évekig
viselte a két ékszert egyszerre, és a legnagyobb esemény az volt,
hogy beleakadt a ruhájába. Épp egy cadare-i diplomáciai
látogatás közepén jártunk, és harminc percünkbe telt, mire
kibogoztuk.
– Én azt hiszem, hogy ő okozta az áradást. Szerintem képes rá.
– Lélegzik, Pen. Él. Ezzel foglalkozzunk!
– Akkor miért nem ébred föl?
Pen hangja szomorú volt, és Kelsea rájött, hogy itt az idő, nem
várakoztathatja őket tovább. Keresztültört a fejében lévő sötét
mélységen, és kinyitotta a szemét. Már megint egy kék sátorban
találta magát; mintha az idő visszakanyarodott volna ahhoz a
reggelhez, amikor ébredés után Kísértetet látta maga mellett
ücsörögni.
– Ó, istennek hála! – motyogta Buzogány fölötte. Kelsea
pillantása először a férfi vállán lévő vörös kötésre esett. Az
egyenruhája tépett volt, és vérfoltos. A mellette térdelő Penen
nem látszott semmilyen sérülés, Kelsea mégis az ő állapotát
látta súlyosabbnak, szemei körül fekete karikák voltak, és az
egész arca ijesztően sápadt volt.
Segítettek felülni neki, Pen a karját fogta, Buzogány a hátát
támasztotta meg. Kelsea arra számított, hogy fájni fog a feje, de
ahogy felült, azt tapasztalta, hogy a feje tökéletesen tiszta.
Odanyúlt, mindkét nyaklánc ott lógott a nyakában.
– Ne aggódjon, nem mertük egyiket sem megérinteni –
mondta neki Buzogány szárazon.
– Még én is alig merem.
– Hogy érzi magát, úrnő?
– Jól… nagyon jól. Mennyit aludtam?
– Úgy másfél napot.
– Mindketten jól vagytok?
– Mi jól vagyunk, úrnő.
Kelsea rámutatott Buzogány sérült vállára.
– Úgy látom, valaki végül csak megsebesített.
– Hárman voltak, úrnő, és az egyik pokolian gyors volt. Ha
Venner nem ér oda, nekem annyi.
– És mi van a nőkkel?
Buzogány és Pen feszengve nézett egymásra.
– Beszéljetek!
– Hármat elveszítettünk – válaszolta Buzogány nyersen.
– De huszonkét életet mentett meg, felség – tette hozzá Pen,
miközben sötét tekintetet vetett Buzogányra, amit az
szerencsére nem vett észre. – Huszonkét nőt. Jól vannak, ahogy
a többiek is. Már úton vannak hazafelé.
– És mi van a testőrökkel?
 – Tomot elveszítettük, úrnő – törölte meg Buzogány egyik
tenyerével a homlokát. Ez az egyszerű mozdulat nála nagyon
kifejező volt; Kelsea tudta, hogy ez a legtöbb, amivel
szomorúságát kimutatja. Ám ő maga nem ismerte jól Tomot, így
nem ejtett könnyeket érte.
– Mi van még?
– Csak ma kora reggel állt el az eső, úrnő. Vártuk, hogy
felébredjen, de néhány döntést meg kellett hoznom ön nélkül.
– A döntéseid általában helytállóak, Lazarus.
– Elindítottam a karavánt visszafelé, néhány gyerek anya
nélkül maradt, de a falubeli nők azt mondták, hogy
gondoskodni fognak róluk.
Kelsea megragadta a könyökét.
– Ő jól van?
Pen összeráncolta a homlokát, és Buzogány bosszúsan nézett
Kelsea-re; pontosan tudta, hogy kire gondolt. Kelsea összeszedte
magát, és várta a kioktatást, de Buzogány ezúttal rendes volt,
mély lélegzetet vett, majd halk sóhaj kíséretében kifújta a
levegőt.
– Jól van, úrnő. Tegnap mindnyájan elmentek, nem sokkal
hajnalhasadás után.
Kelsea szíve elszorult, de erről Buzogánynak nem kellett
tudnia. Nyújtózott egyet, a derekában néhány jóleső roppanást
érzett. Amikor felállt, észrevette, hogy két testőre
jelentőségteljesen összenéz.
– Mi az?
– Van még néhány elintézetlen dolog, felség.
– Nagyszerű, menjünk!
 Az idő mindent képes megváltoztatni. Thorne táborhelyén
vertek sátrat, a völgy mélyén. Az egész hágó napfényben
fürdött, és Kelsea észrevette, hogy a szoros, mely éjszaka
sötétnek és titokzatosnak tűnt, valójában különlegesen szép
gyönyörűséges fehér köveivel és kopár földjével. A hágó oldala
márványként csillogott körülötte.
Testőrei Thorne tábortüzének maradványai körül ültek, de
ahogy közeledett, mindannyian felálltak, és meglepetésére
mindannyian meg is hajoltak, még Dyer is. Kelsea fekete
katonai egyenruhája sáros volt, haja kétségkívül rémisztő
lehetett, de úgy tűnt, hogy a testőrök ezzel nem foglalkoznak.
Állva várakoztak, és egy perc után Kelsea rájött, hogy nem
Buzogánytól várják a parancsokat, hanem tőle.
– Hol vannak a ketrecek? És a karaván?
– Visszaküldtem őket azon az úton, amelyiken jöttek, úrnő.
Nem tudtak volna gyalog hazajutni, de a legtöbb öszvér túlélte,
így hát leszedtük a ketrecek tetejét, és szekerekké alakítottuk át
őket, így kényelmesen tudnak utazni. Mostanra már az Almont-
síkságon lehetnek, úton hazafelé.
Kelsea bólintott, ezt jó megoldásnak találta. Faszilánkok
hevertek a hágó talaján szerteszét. A szoros távolabbi részén
füstgomolyag szállt az ég felé.
– Miféle tűz az ott?
– Tom, úrnő – válaszolta Buzogány feszülten. – Nem volt
családja, és így kívánta. Mindenféle szertartás nélkül.
Kelsea végignézett a csapaton, és észrevette, hogy egy másik
férfi is hiányzik.
– Hol van Fell?
 – Visszaküldtem New Londonba, úrnő, néhány nővel együtt,
akiknek biztosan jól fog esni egy kis vásárolgatás a
nagyvárosban.
– Ízléses húzás volt, Lazarus. Majdnem meghaltak, és
elküldted őket hírverést csapni?
– Így döntöttem, úrnő. És Fellnek különben is muszáj volt
odamennie; a nyirkosságtól rakoncátlankodni kezdett a tüdeje.
– Valaki más megsérült?
– Csak Elston büszkesége, úrnő – jelentette be Kibb.
Elston vad tekintettel nézett barátjára, aztán a földre szegezte a
tekintetét.
– Bocsásson meg nekem, felség. Elszalasztottam Arlen Thorne-
t. Lelépett.
– Meg van bocsátva, Elston. Thorne kemény fickó.
Keserű nevetés hangzott valahonnan a földről. Kelsea
tekintetét végigjáratta az egymás mellett álló testőrei lábán, míg
végre meglátott egy férfit, aki összekötözött kezekkel ült a
tábortűz mellett.
– Ki ez?
– Te, állj csak föl! – dörmögte Dyer, és lábával megbökte a
foglyot. A férfi nehézkesen felállt, mintha egy tonna nehezedne
a vállára. Kelsea homloka megrándult, valami felrémlett neki. A
fogoly nem volt öreg, úgy harminc-harmincöt éves lehetett, de a
haja javarészt már megőszült. A férfi fásultan nézett rá.
– Ő Javel, úrnő. Kapuőr, és az egyetlen túlélő, aki nem
menekült el. Meg sem próbálta.
– Hát akkor mit tegyünk vele?
 – Áruló, úrnő – mondta Dyer. – Már bevallotta, hogy ő nyitotta
ki a kaput a Graham-örökösnek.
– Thorne parancsára?
– Legalábbis azt mondja, úrnő.
– Hogyan szedtétek ki belőle?
– Atyaég, felség! Nem kellett tenni semmit. Az egész várost
telekürtölné vele, ha tehetné.
Kelsea visszafordult a fogolyhoz. A nap meleg sugarai ellenére
kellemetlen borzongás futott végig a gerincén. Ez a férfi pont
úgy nézett ki, ahogy Carroll a tisztáson; reményvesztett volt, és
belül már rég halott.
– Hogyan kerülhetett kapcsolatba egy kapuőr Thorne-nal?
Buzogány vállat vont.
– A feleségét hat évvel ezelőtt sorsolták ki. Szerintem Thorne
felajánlotta neki, hogy visszahozza.
Kelsea most már egyre világosabban emlékezett, és közelebb
lépett a fogolyhoz. Intett Corynnak és Dyernek, hogy
húzódjanak távolabb, hiszen a fogoly senkire nézve nem jelent
veszélyt. Úgy nézett ki, mintha semmi mást nem akarna, csak
meghalni ott, ahol áll.
– Áruló, úrnő – ismételte Dyer. – Az árulók sorsa csak egyféle
lehet.
Kelsea bólintott, tudta, hogy ez igaz. De annak az éjszakának a
homályából, amely már évszázadokkal ezelőtt történt, hirtelen
bevillant egy élénk kép: ez a férfi fejszével a kezében, ahogy
vadul üti a ketrec rácsát. Várt egy hosszú pillanatig, befelé fülelt,
várta Carlin hangját, hogy irányítsa, mit tegyen. De semmi. Jó
ideje hiába várta már Carlin hangját. Méregette még egy ideig a
rabot, aztán visszatért Dyerhez.
– Vigyétek vissza az Erődbe, és dugjátok egy cellába.
– Ez egy áruló, felség! Példát kell statuálni vele, hogy a
következő gazfickó, akit Thorne megszólít, kétszer is
meggondolja!
– Nem – válaszolta Kelsea határozottan. Zafírjai enyhén
lüktettek, mióta felébredt, most először. – Vigyétek vissza, és
bánjatok vele jól! Nem fog elmenekülni.
Dyer összeszorította a száját, de végül bólintott:
– Felség.
Kelsea arra számított, hogy Buzogány tiltakozni fog, de a férfi
furcsa hallgatásba burkolózott.
– Mehetünk?
– Még egy pillanat, úrnő – emelte fel a kezét Buzogány, hogy
megállítsa. Még egy darabig nézték, ahogy Dyer elvezeti Javelt,
és mindketten eltűnnek a szikla mögött. – Még lenne itt
elintéznivaló. A testőrökkel kapcsolatos.
Elston és Kibb Mhurnhöz ugrott, és megragadták, mert az
Buzogány szavait hallva éppen menekülni próbált. Elston
lenyomta a földre, hagyta, hogy kapálózzon, de Kibb már
elkezdte összekötözni a lábait.
– Micsoda?
– A belső árulónk, úrnő.
Kelsea-nek leesett az álla.
– Biztosak vagytok ebben?
– Teljesen, úrnő.
 Buzogány fölkapott egy nyeregtáskát a földről, és addig
kutatott benne, amíg elővett egy bőrtasakot, mely nagy gonddal
volt lezárva és lepecsételve, mint ahogyan gyémántokat vagy
más értékes dolgokat szokás becsomagolni. Kibontotta,
belenyúlt, majd Kelsea elé nyújtotta a tenyerét, hogy szemügyre
vehesse.
– Nézze csak meg!
Kelsea közelebb lépett, és a tenyerében lévő anyagot
vizsgálgatta. Finom fehér por volt, olyasmi, mint a liszt.
– Ópium?
– Nem egyszerű ópium, úrnő – jegyezte meg Coryn a
tábortűznél. – Kiváló minőségű morfinszármazék. Valaki
hozzáértő állította elő. Tűket is találtunk.
Kelsea rémülten megfordult.
– Heroin?
– Nem egészen, felség. Cadare-ban még nem képesek
szintetizálni. De arra se kell már sokat várnunk.
Kelsea becsukta a szemét, és a halántékát dörzsölgette. Amikor
William Tear eljött Amerikából, és átszelte az óceánt, hogy
létrehozza a birodalmát, rövid időre sikerült száműznie a
narkotikumokat. De a kábítószerkereskedelemnek megvannak
a maga útjai, és az emberiség sosem tudott elszakadni tőle. De a
heroin… a legrosszabb, amit Kelsea el tudott képzelni.
– Hogy jöttetek rá?
– Arliss. Ők ketten nagy riválisok Thorne-nal. Egyetlen uncia
narkotikum sem kerülhetett New Londonba anélkül, hogy
Thorne ne tudott volna róla. Pofonegyszerű egy függőt azzal
sakkban tartani, hogy nem kap több anyagot.
 – Nem tudtál a függőségéről?
– Ha tudtam volna, úrnő, már rég elbocsátottam volna.
Kelsea visszafordult és közelebb lépett Mhurnhöz, aki még
mindig dobálta magát Elston erős karjai között, miközben Kibb
a kezeit kötözte össze.
– Nos, Mhurn, van valami mondanivalód?
– Semmi, felség – mondta, de kerülte a királynő tekintetét. –
Nincs mentségem.
Kelsea a férfit nézte, aki becsempészte azt a bérgyilkost az
Erődbe, aki kést döfött a hátába, és eszébe jutott az az éjszaka a
tábortűznél, és a könnyek a férfi szemében a Lady Andrews-féle
incidenskor. Carlin elítélte a függőket, mert stratégiai és emberi
értelemben is gyengék, hiszen függőségük miatt könnyen
befolyásolhatóak. Lehet, hogy a hangja már nem szólt Kelsea-
hez, most mégis biztosan tudta, mit mondana: hogy Mhurn
áruló, akit ki kell végezni. Barty sokkal elnézőbb volt ezzel
kapcsolatban. Egyszer elmagyarázta Kelsea-nek, hogy ez olyan,
mintha egy szakadék lenne az ember életében.
– Ez egy mély és halálos szakadék, Kel, de építhetsz köré
kerítést.
Újból Mhurnre nézett, és nem érzett haragot, csak szánalmat.
Mhurn bámulatos tehetséggel titkolta el a függőségét, hiszen
Buzogány szeme mindent látott. Mhurn életének minden egyes
napja egy-egy apró elvonókúra lehetett.
– Beismered az árulást, Mhurn?
– Igen.
Kelsea körbenézett, és látta, hogy a testőrök köréjük gyűltek.
Tekintetük hideg volt. Visszafordult Mhurnhöz, attól félt, hogy
nem tudja visszatartani a többieket, hogy megóvja az életét.
– Mikor lettél függő?
– Mit számít ez most már?
– Számít.
– Két évvel ezelőtt.
– Mi az ördögöt gondoltál? – üvöltötte Buzogány, már képtelen
volt türtőztetni magát. – Egy kábítószerfüggő testőr? Mit
gondoltál, mi lesz a vége?
– Ez.
– Halott vagy.
– Az invázió óta halott vagyok, uram. Azóta rohadok.
– Egy rakás szar vagy.
– El se tudod képzelni, mi mindent elveszítettem.
– Mi mindannyian veszítettünk valamit, te sopánkodó seggfej
– ordított Buzogány hangjából a gyilkos düh. – De testőrök
vagyunk. Nem árusíthatjuk ki a becsületünket. Az eskünket –
Kelsea-hez fordult. – Legjobb lesz magunk közt, még itt, helyben
elintézni, úrnő! Adjon rá engedélyt, és végzünk vele!
– Még nem. Elston, elfáradtál?
– Viccel, úrnő? Egész nap bírnám cipelni ezt a rohadékot.
Elston megrántotta Mhurn karját, aki felnyögött, és újra
vergődni kezdett. Hallható volt, ahogy eltört az egyik bordája.
– Elég.
Elston abbahagyta. Kibb megkötözte végre Mhurn kezét és
lábát, most már úgy csüngött Elston vállán, mint egy
magatehetetlen bábu, szőke haja az arcába lógott. Kelsea-nek
hirtelen eszébe jutott valami, amit még ő mondott azon az
éjszakán a Vörös-erdőben, hogy a katonák bűnei két forrásból
fakadnak, a helyzet vagy a vezetők gerjesztik azokat. A másik
fogoly, a kapuőr, a legvégső pillanatban fölkapott egy fejszét, és
megpróbálta helyrehozni a hibáját, de Mhurn nem. Nehéz
helyzetben volt, de Kelsea is hibázhatott. Buzogánytól tudta,
hogy Mhurn tehetséges kardforgató, nem annyira jó, mint Pen,
de azért megjárja. És ő volt az egyik legmegfontoltabb testőre,
Buzogány benne bízott meg leginkább, ha valamit fű alatt kellett
elintézni. Szörnyű elveszíteni egy ilyen értékes embert, de
Kelsea nem érzett dühöt, csak mély sajnálatot, és annak a
bizonyosságát, hogy ezt a tragédiát valamiképpen elkerülhették
volna, ha ő nem feledkezett volna meg valami létfontosságú
dologról útközben.
– Be tudod injekciózni ezzel az anyaggal?
– Adtam már be antibiotikumot, de keveset tudok a morfinról.
Könnyen megölhetem vele.
– Hát, ez most már szinte mindegy. Adj neki egy rendes
adagot.
– Úrnő! – horkant fel Buzogány. – Nem érdemli meg!
– Így döntöttem, Lazarus.
Kelsea leplezett érdeklődéssel figyelte, ahogy Coryn
munkához lát, kisebb láng felett az egyik orvosságos edényében
felmelegíti a fehér port. Ahogy kezdett elolvadni és
cseppfolyóssá válni, egészen kevésnek tűnt már. Csak akkor
fordult félre, amikor Coryn felszívta egy fecskendőbe, mert azt
már nem bírta volna végignézni, ahogy Mhurn testébe
injekciózza.
– Meg is vagyunk, úrnő.
 Ahogy visszafordult, rögtön észrevette, hogy Mhurn arca
ellágyul, és látta hideg, gyönyörű szemében a bizonytalanság
ködét. Egész teste elernyedt. Hogyan képes ilyen gyorsan hatni
a kábítószer?
– Mi történt veled a mort invázió alatt, Mhurn?
– Már elmondtam, felség.
– Már két verziót is hallottam, Mhurn. Mi történt veled?
Mhurn merengve elnézett Kelsea feje fölött. Amikor beszélni
kezdett, hangja kiüresedett és személytelenné vált, amitől
Kelsea-nek összerándult a gyomra.
– Concordban éltünk, úrnő, a Crithe partján. A falunk igen
elszigetelt volt, azt se tudtuk, hogy jönnek a mortok, egészen
addig, amíg egy lovas nem érkezett, hogy figyelmeztessen
bennünket. De akkor már láttuk az árnyakat a látóhatáron… a
tábortüzeikből felszálló füstöt… az őket követő keselyűket az
égen. Elmenekültünk a faluból, de nem voltunk elég gyorsak. A
lányom beteg volt, a feleségem nem tudott lovagolni… De
amúgy is csak egy lovunk volt. Rajtunk ütöttek a Crithe és a
Caddell között. A feleségem elvesztése is szörnyű volt, úrnő, de
Almát, a lányomat… Ducarte elvitte, és mérföldeken keresztül
vonszolta a porban a Halálsereg után. Csak később találtam meg
a testét a hullák közt, amikor a mortok elhagyták az Erőd
Gyepén. Tele volt sérülésekkel… Nem is sérülések voltak már
azok… folyton őt látom magam előtt, úrnő. Kivéve, ha rajta
vagyon az anyagon… csak akkor jön el a megváltó vakság –
mondta, majd Buzogányhoz fordult. – Tévedsz, ha azt gondolod,
hogy érdekel, hogyan és mikor halok meg.
– Ezt soha nem mesélted – dörrent rá Buzogány.
 – Ezt megértheted.
– Carroll soha nem vett volna fel testőrnek, ha tudja, hogy
ilyen beteg a fejed.
Kelsea eleget hallott. Elővette a kését, azt a kést, amit – milyen
régen! – Bartytól kapott. Valaha Barty is a királynő testőre volt –
vajon ő is ezt akarná?
Amikor felegyenesedett, Buzogánynak leesett az álla a
csodálkozástól.
– Úrnő, bármelyikünk örömmel megtenné ezt felségedért!
Felségednek nem kell…
– Természetesen én teszem meg, Lazarus. Elárulta a Koronát.
A Korona én vagyok.
Mhurn hunyorogva nézett fel, kitágult pupillái lázasan
szegeződtek a kés pengéjére.
– Ők nem értik, úrnő, de én igen. Szívességet tesz nekem, és
megtisztel.
Kelsea szeme könnybe lábadt, ahogy felnézett Elstonra.
– Fogjátok szorosan, Elston. Másodjára nem leszek képes rá.
– Úgy lesz, úrnő.
Kelsea kitörölte a szeméből a könnyeket, megragadott Mhurn
szőke hajából egy tincset, és hátrahúzta a fejét. Az ütőerére
koncentrált, ahogy finoman lüktetett a torkán. Barty gyakran
mondogatta, hogy ha lehet, a nyaki ütőeret kerülje, különben
vérben fog fürödni pontatlansága eredményeként. Biztosan
markolta a kést, mert már tudta, Barty is azt akarná, hogy ő
tegye meg, és hogy tiszta munkát végezzen. A penge élét Mhurn
torka jobb oldalának szegezte, aztán egy gyors, éles mozdulattal
átvágta. Meleg, bíborszínű vér áramlott a kést tartó kezére, de
Kelsea nem foglalkozott vele, hosszan tartotta Mhurn fejét, és
látta a szétnyíló vörös mosolyt, azt, ahogy a vér lecsorog a
torkán. A férfi kék szeme révetegen rámeredt egy pillanatig,
aztán Kelsea elengedte a haját, és hátralépett. Látta, ahogy a feje
lassan a mellkasára borul.
– Jól csinálta, felség – jegyezte meg Venner. – Szép, tiszta vágás.
Kelsea leült a földre, most már sírt, és fejét keresztbe tett
karjaira hajtotta.
– Hagyjátok magára egy kicsit! – parancsolta Buzogány
durván. – Dobjátok máglyára! Coryn, pakold vissza a többi szart
a tasakba, talán Arliss még kezd vele valamit, amikor
hazaérünk.
Mindannyian elmentek, kivéve egyvalakit, aki leült Kelsea
mellé. Pen.
– Úrnő – morogta. – Indulnunk kell.
Kelsea bólintott, de úgy tűnt, képtelen abbahagyni a sírást,
potyogtak a könnyei, és bármennyire is akarta, nem tudta
visszatartani őket. Lélegzése asztmatikus zihálássá vált. A
következő percben megérezte Pen kezét az övén, ahogy
finoman letörli róla a vért.
– Pen! – hallatszott a kiáltás, mire Pen keze eltűnt. – Szedjétek
össze magatokat, már így is túlságosan sokáig időztünk!
Pen Kelsea hóna alá nyúlt, érintése személytelen volt megint,
és felemelte a földről. Míg a sziklák között botladozott a lovak
ideiglenes istállója felé, mindvégig tartotta. Amikor Kelsea
Dyerhez ért, aki a lovát fogta, gépiesen felült az állatra, és
ruhaujjával megtörölte az arcát.
– Mehetünk, úrnő?
 Kelsea hátrafordult, és a hágó keleti vége felé nézett. Nem
látott semmit, az emelkedő túlságosan is meredek volt. Szeretett
volna a lejtő szélén lábujjhegyre állni, és megnézni Mortmesne-
t, az országot, melyet eddig csak álmaiban látott.
De mindenki rá várt. Letörölte az utolsó könnycseppeket is az
arcától. Mhurnt látta maga előtt, de megrántotta a kezében lévő
kantárt, és megpróbálta kitörölni tudatából a férfi képét:
– Igen. Menjünk haza!

Miután lejutottak az Argive-hágóról, jól haladtak. Maga a hágó
sáros volt, de lejjebb már csontszáraz lett a talaj. Csak a hágóban
esett. Időről időre a nyakához nyúlt, és a blúzán át megmarkolta
a zafírokat. Ma nem érzett semmit, de már nem lehetett
becsapni, tudta, hogy sokáig úgyse hallgatnak. A rosszullétre
gondolt, amitől idefelé szenvedett, arra, ahogy a nyakék hajtotta
előre. És a gyilkos érzésre, hogy szinte belesorvadt, amikor
megpróbálta levenni a nyakából.
Mit tesznek még velem?
A hegyoldalról jó kilátás nyílt a karaván sötét vonalára, úgy
félnapnyi lovaglásra járt előttük a füves pusztán. Buzogány
kikérdezte a falusiakat, mikor Kelsea aludt, és fény derült
néhány érdekes dologra. Thorne a Crithe partján tizenkét falut
fosztott ki, azokat a falvakat, ahonnét a férfiak elmentek New
Londonba eladni a termést. Thorne emberei rögtön az azt
követő éjszaka érkeztek, hogy a férfiak távoztak. Tüzeket
raktak, hogy zűrzavar támadjon, mielőtt betörtek volna a
házakba, és elvonszolták volna a nőket és a gyerekeket. Kelsea
megborzongott, emlékezett arra a csípősen hideg reggelre a
faluban, a gyerekükért sikoltozó nőkre. Nem akarta ugyan
beérni a karavánt, de aggódott a védelem nélkül utazó nőkért és
gyerekekért, akiknek az öszvéreket is irányítaniuk kellett.
Fontosnak érezte, hogy látótávolságon belül maradjanak.
Mit tehetnél, ha megtámadnák őket, te meg a tizenöt testőröd?
Bármit, válaszolta Kelsea mogorván magának, mert eszébe
jutott a hatalmas kék fény, és az erő, amely föllángolt benne.
Bármint megtehetek.
Legbelül tudta, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket.
Coryn jó érzékkel szabadon engedte Thorne lovait, hogy az a
néhány ember, akinek sikerült elmenekülnie, gyaloglásra
kényszerüljön, és az út bizony nagyon hosszú. Megtaláltak
néhányat a lovak közül, a hegy lábánál legelésztek, és Buzogány
kötőféket vetett a nyakuk köré. Az egyiket a kapuőrnek adta,
bár Dyer a lábait a nyereghez kötözte, és szorosan mögötte
haladt, hogy sasszemmel lesse minden mozdulatát. Kelsea ezt
teljesen feleslegesnek tartotta. Bevillant a kép, ahogy a férfi
elszántan, kormos arccal aprítja ripityára az égő ketrecet. Van
benne valami, gondolta, és ezt Buzogány is tudja.
Mikor a karaván keskeny árnyékként néhány mérföldnyire
északra feltűnt előttük, Buzogány engedélyt adott a lassításra, és
már csak lépésben mentek. A nap útjának jó részét megtette
már az égen, és ők is több mint a fele utat megtették visszafelé a
Crithe-hez, amikor Buzogány megálljt parancsolt.
– Mi az?
– Egy lovas – válaszolta, miközben a karaván irányába
meresztette a szemét. – Wellmer, gyere ide!
 Magányos lovas volt, aki vágtázva közeledett északról.
Porfelhőt kavart maga után annak ellenére, hogy a vidék
mindenhol füves volt.
Elston, Pen és Buzogány körbefogták Kelsea-t, aki érezte, hogy
összeszorul a gyomra. Miért pont most fordulnak rosszra a
dolgok?
– Egy Caden – mormolta Pen. – A köpenye…
– Csak egy hírvivő – jegyezte meg Buzogány figyelmesen. – Azt
hiszem, sok gondot fog okozni még nekünk Dwyne halála.
– Halott? – kérdezte Kelsea.
Buzogány le se vette a szemét a lovasról.
– Felséged barátja ölte meg. De a Caden ezt nem tudja. Azt
hiszik, mi tettük.
– Megpróbáltak megölni. Nagyobb bajban már nem lehetek,
mint amilyenben voltam.
– Nem valószínű, hogy a Caden egyetlen egy embert küldene
önre, úrnő. Legyünk óvatosak, és várjunk.
Kelsea a tájat szemlélte; legelők és gabonamezők terültek el
minden irányban, néha egy-egy szikla és mindenekelőtt a Crithe
kék folyama. Akár egy idegen ország. Bár a vidék maga nem
változott; Kelsea viszont igen.
– Uram? – Wellmer hátulról előrelovagolt, az íját már a
kezében tartotta. – Caden-köpenyt visel, de van vele egy gyerek.
– Micsoda?
– Egy kisfiú, úgy öt-hat éves lehet.
Buzogány a homlokát ráncolta, gondolkodott. Aztán a
homloka kisimult, és elmosolyodott, olyan örömmel, amilyet
Kelsea csak ritkán látott nála.
 – Mázlista boszorka.
– Tessék?
– Sok Cadennek akadnak fattyai szerte a birodalomban, úrnő,
de nem rendezkednek be az apaságra. A rendesebbje ad némi
pénzt a nőnek, és továbbáll.
– Így járnak jobban.
– Nem nagyon kötődnek ezek senkihez – folytatta Buzogány,
mintha Kelsea ott se lenne –, de néhányan közülük állítólag
kettős életetet élnek; van egy normális életük is, asszonnyal és
családdal. Nagyon óvatosak, mert ezzel zsarolhatóvá válnak. Azt
hiszem, Thorne nagy hibát követett el azzal, hogy ellopott egy
Caden-gyereket. Ki az, Wellmer?
– Még nem ismerem fel mindegyiket, uram.
– Hogy néz ki?
– Homokszínű haja van, igazi bunyós. Kard, rövid kés. A
homlokán csúnya sebhely.
Elston, Pen és Buzogány egymásra nézett, és néhány
pillantással egy teljes beszélgetést lefolytattak maguk közt.
– Megtudhatnám…? – kérdezte Kelsea.
– Lássuk, mit akar – mondta Buzogány Elstonnak, aztán
Penhez fordult. – Te csak tartsd a királynőn a szemedet.
Megértetted? Ez az egyetlen feladatod.
A Caden úgy ötvenyardnyira megállította a lovát. Kelsea látta,
hogy valóban egy kisgyereket tart az egyik karján. Óvatosan
leengedte a gyereket a földre, mielőtt maga is leszállt.
– Ki az?
– Merritt, úrnő – válaszolta Buzogány. – A Cadennek nincs
egyetlen vezetője, mert nem elég összetartóak. De Merritt
magas rangú tag, még Dwyne-nál is nagyobb hatalma van.
– Ha ez egy eltitkolt gyermek, akkor az anyja az egyik faluból
származhat – figyelmeztette Elston. – Csak óvatosan!
– Egyetértek.
Merritt lovának kantárját az egyik kezébe fogta, fia kezét a
másikba, és lassan, óvatosan elindultak Kelsea felé. A szőke,
testes férfi és a mellette sétáló fiú között világos volt a kapcsolat.
A férfi a lépteit a fiúéhoz igazította, aki néhány lépésenként
felnézett rá, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még
mindig ott van.
– Ez valami különleges… – jegyezte meg Buzogány csendesen,
de aztán megemelte a hangját. – Ne gyere közelebb!
Merritt azonnal megállt. A fia zavartan nézett föl, majd Merritt
felkapta, a karjára vette. Kelsea most már jól látta Merritt
homlokán a forradást, csúnya seb lehetett, amit nem varrtak
össze. Nem gyerekkori sérülés volt, mostanában szerezhette a
csúnya, vörös vágást sápadt homlokára.
– A királynő veletek van?
– Én vagyok az.
– Pen – morogta Buzogány –, légy résen!
Merritt halkan mondott valamit a fiának, aztán letette.
Megadóan a magasba emelte a kezét, és néhány lépéssel
közelebb merészkedett. Kelsea arra számított, hogy Buzogány
ezt kifogásolni fogja, de csak kihúzta a kardját, és elébe állt,
amikor Merritt közelebb lépett.
– Merritt vagyok a Cadenből, felség.
– Örvendek. Azért jöttél, hogy megölj?
– Már nem kívánjuk a halálát, felség. Nem áll érdekünkben.
 A kisfiú egyik kezével az apja lábába csimpaszkodott, és
Merritt most gondolkodás nélkül lehajolt, és újra fölvette.
– Sean szerint önnek köszönhetem az életét.
– Sok életet megmentettünk tegnap éjszaka. Örülök, hogy a
fiad egy volt közülük.
– Buzogány, megengedi, hogy egy kicsit közelebb jöjjek?
Buzogány bólintott.
– Közelebb jöhetsz, ha a kezedet a fiadon tartod.
– Nem volt könnyű fényes nappal keresztüllovagolni egy ilyen
nyílt, sík terepen.
Buzogány nem szólt semmit. Ahogy Merritt közelebb jött,
észrevette, hogy a kisfiú elaludt, fejét apja fekete mellkasának
támasztotta. Merritt nagyjából hétlábnyira állt meg, és Kelsea
megbámulta a homlokán éktelenkedő heget, de amikor a férfi a
szemébe nézett, már nem tudta elfordítani a tekintetét. Harcias
kinézete ellenére szürke szeme értelmesen ragyogott.
– Eljöttem New Londonból, felség, talán egy hónapja, hogy
elrejtsem a családomat. De korrekt ember vagyok, és ön
visszaadta a fiam életét. Így hát szavamat adom, többé nem
emelek kezet felségedre, és ha lehetőségem lesz, mindenképp
viszonzom a szívességét.
Az északi látóhatáron lévő karaván felé intett.
– És bocsánatot kérek azokért a bajtársaimért is, akik részt
vettek ebben. A saját szakállukra dolgoztak. Sosem hagytuk
volna jóvá, ha szavazásra bocsátják.
Kelsea csodálkozva húzta föl a szemöldökét. Sosem gondolt
volna a Cadenre mint demokratikus alapokon működő
testületre.
 – Ha szüksége lenne a szolgálataimra, a pék fiát keresse, lent,
Wellsben. Nicknek hívják – folytatta Merritt, és most már
Buzogányhoz beszélt. – Ő tudni fogja, hogyan juttassa el hozzám
az üzenetét, és ígérem, diszkrét lesz.
Meghajolt Kelsea előtt, majd visszasétált a lovához. Lassan
ment, hogy ne ébressze föl a gyereket. Fölszállt a lóra, egyik
kezén még mindig a fiával, és elügetett nyugat felé. Mennyire
erős lehet! – gondolta Kelsea, ő önmagát és a páncélját alig tudta
felhúzni a nyeregbe.
– Ez igen – jegyezte meg hangosan.
– Ez tényleg nagy dolog, úrnő – válaszolta Buzogány. – Egy
Caden-tag nem szokott hajlongani. Komolyan gondolhatta
minden szavát.
Merrittet bámulták egészen addig, amíg már csak egy folt
látszott belőle a legelők szélén, és Buzogány csak akkor
nyugodott meg. Csettintett – elsősorban Kibbnek, aki mintha le
szeretett volna szállni a lováról.
– Nyeregbe!
Nyugat felé lovagoltak. A Crithe folyó csillogó égszínkékje
egyre közelebb került, mígnem fényes víztükörré vált
mellettük. A karavánnak át kellett gázolnia a folyón, és ez némi
erőfeszítést igényelt, de Kelsea már nem aggódott. Ebben a
pillanatban semmi miatt sem aggódott. Időnként megfogta a
zafírokat, de azok most csak elnehezülve és hidegen fityegtek a
nyakában. Ma csak egyszerű ékszerek voltak.
A karavánt látótávolságon belül tartották, amíg el nem érték a
folyó mellett egymáshoz közel fekvő falvakat. Buzogány úgy
rendelkezett, hogy a falusiak szabaduljanak meg minden
tehertől menet közben, így faluról falura maguk mögött
hagyták a ketreceket, és Wellmer biztosította Kelsea-t arról,
hogy azok szép csendben szét lesznek bontva. Többé senki nem
használhatja Thorne keze munkáját semmi másra, csak
tüzelésre. De attól még építtethet újabbakat, szólalt meg a
vészjelzés Kelsea agyában. A gondolatra megfeszült az álla – bár
elkapták volna Thorne-t! Elstonra nem volt dühös, de nem
becsülte alá a szabadon garázdálkodó Thorne-t sem. Talán időbe
telik majd, míg újra embereket toboroz maga köré, de sokáig
bizonyára nem tétlenkedik.
Amikor a karaván végül az utolsó falut is elérte, Kelsea és
testőrei visszakanyarodhattak a morti útra, hogy hazatérjenek
New Londonba. Utuk hátralévő része eseménytelenül telt. A
testőrök halkan beszélgettek, Coryn, aki volt annyira józan fenn
a hágón, hogy amennyi vizet csak tud, magához vegyen, most
néha körbeadta a kulacsokat. Egyébként kénytelenek voltak
elviselni szörnyű hangját, mert lovasnótákat énekelgetett,
mígnem Kelsea megfenyegette, hogy nem lesz többé testőr, ha
nem hagyja abba.
Az idő nagy részében Wellmerrel beszélgetett, akivel
korábban szinte alig váltott szót. A férfi elmesélte, hogy tizenöt
éves volt, mikor New London utcáiról Buzogány összeszedte.
Akkoriban dobónyilazással kereste a kenyerét.
– Ő tanított meg lőni, úrnő. Azt mondta, hogy nincs nagy
különbség az íj és a dobónyíl közt. Tényleg nincs. Mindig a
közepébe kell célozni.
Kelsea előrenézett, ahol Buzogány vezette a csapatot.
 – És ha nem sikerült volna átállnod az íjra? Buzogány kiteszi a
szűrödet?
– Talán. Dyer szerint nincs szükség felesleges teherre a
testőrség soraiban.
Ez tényleg jellegzetesen dyeri mondat volt, igazságos és
kemény. Ahogy körbepillantott, nem úgy tűnt, mintha bárki is
sírna Mhurn után. Egy szót sem ejtettek róla, és Kelsea
elgondolkodott, hogy a Királynő Testőrei talán ugyanolyan
játszi könnyedséggel szabadulnak meg a holt tehertől, mint egy
karaván. Neki nem ment ennyire könnyen, ahogy a morti úton
haladtak, folyton maga előtt látta üres, drogtól eltompult
tekintetét. A körülötte elterülő tájat nézte, ahogy a búzamezők
borostyánszínét megszakítja az út sárgálló kanyargása, és azt
kívánta, hogy bárcsak egy barátságosabb világot teremthetne.
Amikor az út utolsó éjszakáján letáboroztak, már ráláttak New
Londonra a Caddell partjának enyhe emelkedőjéről. Katonái
hálásan hajtották álomra a fejüket, de Kelsea-nek, aki eddig
jókat aludt, most nem jött álom a szemére. Forgolódott egy órát
a fekhelyén, aztán felkelt, magára kanyarintotta köpenyét, és
arrébb csúszott Pentől. Büszke volt magára, hogy ki tudott úgy
surranni, hogy a férfi nem ébredt fel.
Buzogány úgy húszlábnyival lentebb ücsörgött a
domboldalon, a Caddellt nézte és az Almont-síkságot, amely
sápadt, kék árnyékként nyújtózott a sötétben. A férfi még csak
meg se fordult a közeledtére.
– Nem tud aludni, úrnő?
Kelsea szétnézett, és talált egy széles, lapos követ, ahova
kényelmesen letelepedhetett.
 – Manapság sose tudhatom, mit látok, ha elalszom, Lazarus.
– Hol van Pen?
– Alszik.
– Értem – karolta át két térdét ültében a férfi. – Valamikor
természetesen beszélnünk kell majd őróla is, de nem most.
Örülök, hogy egyedül talált, úrnő. Itt az ideje, hogy kérjem a
nyugdíjazásomat.
– Miért?
Buzogány keserűen felkacagott.
– Úrnőm, míg a hosszú évek alatt Carrollt figyeltem, ahogy ezt
a munkát végzi, irigykedtem rá. Annyi mindenben voltam jobb
nála, tudja… Jobb emberismerő voltam, jobb voltam
közelharcban, önfegyelemben… Minden alkalommal, amikor a
kormányzó megpróbálta feloszlatni a testőrséget, vagy
csökkenteni akarta a fizetésünket, én voltam az, aki ebben
megakadályozta. Biztos voltam benne, hogyha én kerülök sorra,
jobb kapitány leszek, mint Carroll. De a büszkeségem lett a
vesztem, úrnő.
Kelsea a szájába harapott. Az elmúlt hetek eseményei dacára
sem jutott egyszer sem az eszébe, hogy Buzogányt nyugdíjba
kellene küldenie. Ki más végezhetné a munkáját? Már épp szóra
nyitotta volna a száját, hogy ezt elmondja neki, de meggondolta
magát. Az érzelgősségnek itt most nincs helye.
– Valóban elkövettél néhány látványos hibát mostanában,
Lazarus.
– Igen, úrnő.
– Kiábrándító, de megbocsátok neked.
– Nem kellene.
 Kelsea egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta:
– Aznap, amikor a szobámban te és Pen megragadtatok, meg is
ölhettelek volna titeket. Tudtad ezt?
– Nem, felség. De már nem kételkedem benne.
– Most is megölhetnélek, Lazarus, hencegésed, kardod és
buzogányod semmit sem érne. De előbb ölnélek meg, mint hogy
nyugdíjazzalak. Nagyobb biztonságban vagyok melletted, mint
bárki más mellett.
– Felesküdtem felségedre. Esküm akkor se szűnik meg, ha
visszavonultam.
– Most ezt mondod. De nem tudhatod előre, hogy változnak a
körülmények. Inkább nem kockáztatnék, így nem fogadom el a
lemondásodat.
Kelsea megfogta a karját, nem keményen, de azért nem is túl
finoman.
– De több hibát ne kövess el… És ha csak egyszer is
megtagadod a közvetlen parancsomat, véged. A düh már
egyszer kihozta belőlem a pusztítót, könnyen újra
megtörténhet. Már nem vagyok gyerek, Lazarus, és bolond sem.
Vagy királynő vagyok, vagy nem… nincs középút.
Buzogány nyelt egyet, a sötétben is hallotta.
– Ön a királynő, úrnő.
– Bocsáss meg, hogy megfenyegettelek, Lazarus. Nem
szeretném, ha így alakulna a sorsunk.
– Nem félek a haláltól, úrnő.
Kelsea bólintott. Buzogány nem fél semmitől, ezt már rég
tudta.
– De nem szeretnék felséged keze által meghalni.
 Kelsea az alattuk kanyargó Caddellt bámulta, nem tudta, mit
feleljen.
– Hogyan tovább, úrnő?
– Folytatjuk, Lazarus. Felkészülünk a háborúra, hisz
mindketten tudjuk, hogy az következik. Kitaláljuk, hogy hogyan
etessük, taníttassuk és gyógyítsuk az embereket. De még ennél
is fontosabb az, hogy… – visszafordult hozzá. – A népemen járt
az eszem, azokon a teari embereken, akik Mortmesne-ben
vannak.
Tényleg? – kérdezte magától. – És pontosan mikor? Alvás
közben, döbbent rá. Valami igyekezett a felszínre törni abból a
sötét időszakból, de aztán minden elmosódott, és csak csendet
érzett a fejében. Álmodott – olyan sok mindenről álmodott, hogy
az agya egyszerűen mindent tisztára söpört utána.
– A legtöbb kisorsolt mostanra már halott, úrnő. Halálra
dolgoztatták őket, vagy megölték őket a szerveikért.
– Tudom. De nem ezért hurcolták el őket. Arliss szerint a
szervátültetés még gyerekcipőben jár, a szervekben nincs pénz.
Nem, más miatt. Ez a két dolog a munkaerő és a szex. Egészen
biztos vagyok benne, hogy a többségük halott. De az emberiség
mindig talál módot arra, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. És
hiszek abban, hogy sokan még életben vannak.
– És akkor?
– Még nem tudom. De tenni kell valamit, Lazarus. Valahogyan.
Buzogány a fejét csóválta.
– Több kémem is van Demesne-ben, úrnő, de egy olyan sincs,
aki az Árverési Hivatalban dolgozna. A morti népesség is
elnyomásban él, nehéz lesz ezen változtatni.
 – Carlin mindig azt mondogatta nekem, hogy az elnyomásban
élőknek csak egy pofon kell, ami felébreszti őket.
Buzogány egy hosszú percre elhallgatott.
– Mi az?
– Úrnő, a nevelőszülei meghaltak.
Szavai mintha gyomorszájon vágták volna Kelsea-t.
Odafordult hozzá, kinyitotta a száját, de egy hangot se tudott
kinyögni.
– Dyer talált rájuk, úrnő, amikor a könyvekért ment. Pár hete
halhattak meg mindketten.
– Hogyan történhetett?
– A nappalijukban ültek, egy-egy pohár tea volt előttük és egy
üveg cián az asztalon. Dyer nem egy nyomozózseni, de ezeket a
jeleket nem volt nehéz megfejteni. Megvárták, amíg ön elmegy,
kitöltötték a teájukat, és felhajtották. Már akkor halottak
lehettek, amikor a Caden megtalálta a házat.
Kelsea a folyót nézte, és érezte, ahogy forró könnyek
csorognak végig az arcán. Tudhatta volna. Eszébe jutott Barty és
Carlin, még az indulása előtt, hogy csak ötletszerűen pakolták
össze a dolgaikat, mintha nem volna hova sietniük. Milyen
sápadtak voltak! Minden, amit Petalumáról mondtak, csak
elterelés volt, hogy Kelsea-t megnyugtassák. Soha nem
tervezték, hogy elmennek.
– Tudtad ezt, amikor megérkeztél a házhoz?
– Nem.
– Miért nem mondták el nekem?
– Amiért én sem, úrnő. Meg akarták kímélni a fájdalomtól.
Higgyen nekem, amit tettek, tiszteletre méltó. Nem számít, hogy
hova mentek volna, vagy hol bújtak volna el, Barty és Lady
Glynn veszélyt jelentettek volna felségedre nézve.
– De miért?
– Mert ők nevelték fel önt, úrnő. Olyan információk
birtokában voltak, melyekre senki más nem jöhetett volna rá.
Hogy mit szeret és mit nem, mi mozgatja felségedet, mik a
gyengeségei, és hogy valójában milyen ember.
– Kit érdekelnének ezek?
– Ó, úrnő, az ilyen jellegű információ a legértékesebb. Én is
ezeket vadászom, ha kémekre van szükségem és nagy pusztítást
akarok végezni. A gyenge pontok ismerete a legértékesebb
információ. És úrnő, akkor mit tett volna, ha elkapják őket, és
váltságdíjért vásárolhatta volna meg az életüket, miközben
bántalmazzák őket? Mi mindent lett volna hajlandó odaadni
értük?
Kelsea nem válaszolt. Még nem tudta feldolgozni a tényt, hogy
soha többé nem láthatja Bartyt. A karosszékére gondolt, mely a
ház ablakán betűző napfényben állt. Már záporoztak a könnyei,
savként égették a szemhéját.
– Lady Glynn az Átkelés előtti korszak kutatója volt, történész,
úrnő, Barty pedig testőr. Tudták, hogy mit vállalnak magukra
tizennyolc évvel ezelőtt, amikor elvittem önt a házukhoz.
– Azt mondtad, hogy nem tudtad.
– Én nem, úrnő, de ők igen. Jól figyeljen, mert csak egyszer
mondom el a történetet.
Buzogány tartott egy másodperc szünetet, aztán folytatta:
– Tizennyolc évvel ezelőtt felségeddel a mellkasomon
érkeztem a kunyhóhoz a Reddicki erdőségben. Zuhogott az eső,
már három teljes napja úton voltunk, és egész idő alatt esett.
Vízálló hordozóban vittem magamon, de még így is szinte
teljesen bőrig ázott az út végére.
Bánata ellenére Kelsea érdeklődve figyelt.
– Sírtam?
– Egyáltalán nem, úrnő. Nagyon jól érezte magát abban a
hordozókendőben. A kezén lévő seb már gyógyulófélben volt,
így amíg lovagoltunk, egyszer sem sírt. Csak egyszer kellett
lecsendesítenem, amikor nevetni kezdett. Amikor a kunyhóhoz
értem, Lady Glynn lépett ki az ajtón. Egy kicsit sírdogált
felséged, amikor kivettem a hordozókendőből; már akkor azt
gondoltam, hogy megértette, vége a lovaglásnak. De amikor
átadtam Lady Glynn-nek, azonnal megnyugodott, és elaludt a
karjaiban.
– Carlin a karjaiban tartott?
Ez annyira valószínűtlen volt, hogy talán Buzogány csak
kitalálta az egészet, gondolta Kelsea.
– Igen, úrnő. Barty vendégül látott vacsorára, a felesége
legnagyobb bosszúságára, mégis leültünk enni. A vacsora
végére már láttam, hogy Barty beleszerelmesedett felségedbe –
rá volt írva az arcára.
Kelsea lehunyta a szemét, és érezte, ahogy újból könnyek
tódulnak a szemhéja alá.
– Amikor befejeztük az evést, Barty szállást ajánlott éjszakára,
de én menni akartam, hogy az eső elmossa a nyomaimat. Mikor
felnyergeltem a lovamat, bementem, hogy búcsút vegyek tőlük.
Mindhárman a nappaliban voltak. Azt hiszem, elfelejtették,
hogy ott vagyok. Semmi mást nem láttak, csak felségedet.
 Kelsea émelyegni kezdett.
– Barty azt mondta: „Add már ide nekem is.” És Lady Glynn a
karjába adta felségedet, és azt mondta, soha nem felejtem el,
felség: „Mostantól neked kell ölelned őt… a szeretetet tőled kell
megkapnia.” Barty éppúgy elképedt, mint én, de már jött is a
magyarázat: „Ez a mi nagy feladatunk, Barty. A gyerekeknek
szüksége van a szeretetre, de keményen kell fogni őket. Az
utóbbiban nem leszel a segítségemre. Tőled fogja megkapni,
amit akar, és úgy fog hozzád fordulni, mint az anyjához, de
valamelyikünket utálnia is kell, legalább egy kicsit, hogy képes
legyen kisétálni az ajtón.”
Kelsea lehunyta a szemét.
– Tudták, úrnő. Mindig is tudták, hogy így kell tenniük.
Feláldozták magukat, és sírjon csak nyugodtan, de becsülnie
kell őket ezért.
És Kelsea valóban zokogott, hálás volt érte, hogy Buzogány
nem igyekezett megvigasztalni, ugyanakkor mégsem hagyta
magára. Csak ült mellette, a térdét kulcsolta, és a Caddellt
bámulta, amíg Kelsea sírása szipogássá nem csendesült, majd
lassan a légzése is megnyugodott, bár még így is hallható volt.
– Vissza kellene mennie a sátrába, úrnő. Holnap korán reggel
indulunk.
– Nem tudok aludni.
– Próbálja meg, én pedig nem büntetem meg nagyon Pent,
hogy hagyta felségedet kiosonni.
Kelsea meg akarta mondani neki, hogy Pen sorsa a legkevésbé
sem érdekli, de aztán nem szólt egy szót sem. Valamikor a
visszafelé vezető út során a Pen iránti dühe elpárolgott.
Egyébként is ez a düh gyerekes volt, terméketlen és
kíméletlen… és mindig nagy csalódást okozott Carlinnak.
Egyik kezét Buzogány vállára tette, és miközben felállt,
megtörölte az arcát. Távozóban visszanézett rá.
– Te mit veszítettél el, Lazarus?
– Úrnő?
– Azt mondtad Mhurnnek, hogy mindannyian veszítettetek
valamit. Te mit?
– Mindent.
Kelsea érezte a keserűséget a hangjában.
– És nyertél valamit?
– Igen, úrnő, valami igen értékeset. Menjen aludni!
 14. fejezet

TEAR KIRÁLYNŐJE
Íme Tear, és íme Mortmesne
Az egyik fekete, a másik vörös,
A fény szülöttje, és a sötétségé,
Az egyik él, a másik halott.

Íme Glynn királynő, és íme a Vörös Királynő
Egyikőjük a feledés homályába merül,
Az úrnő marad, a boszorkány eltűnik,
Glynn királynő győz és a Vörös Királynő elbukik.

ISMERT MONDÓKA A TEAR BIRODALOM FÉNYKORÁBÓL

KÉT NAPPAL KÉSŐBB FURCSA DOLOG TÖRTÉNT.

Kelsea a könyvtárában ült az íróasztalánál, és éppen Tyler atya
egyik történelemkönyvét másolta. Tyler atya mellette ült, ő is
szorgalmasan körmölt. Buzogány hozatott még négy íródeákot,
de Kelsea és Tyler atya gyorsabban írtak, és a pap látogatásaikor
gyakran előfordult, hogy ketten üldögéltek ott. Kötetlenül
tudtak beszélgetni munka közben. Kelsea nem gondolta volna,
hogy valaha ennyire kellemesen fogja érezni magát egy pap
társaságában, de tényleg jól érezte magát; pont olyan volt, mint
amilyennek Kelsea az iskolát képzelte.
Tyler atya rengeteget tudott az Átkelésről, ami igen örömteli
tény volt, mert Kelsea-t nagyon izgatta a kérdés, mióta
visszatértek Argive-ból. Vajon mit érezhettek az óceánon
hánykolódók, miközben nem tudták, hogy elérik-e valaha a
szárazföldet, vagy hogy egyáltalán van-e a távolban szárazföld?
Tyler atya mesélte, hogy amikor a Fehér Hajót elnyelték a
hullámok, voltak még túlélők a vízben; orvosok és nővérek
várták, hogy a megmentésükre siessenek. De a többi hajó
kormányozhatatlan volt, az óceán pedig túlságosan vad, és nem
tudtak visszafordulni értük. Kénytelenek voltak sorsukra
hagyni őket, az embereket a vízben, akik először küzdöttek a
tengerrel, majd csak lebegtek, végül csendesen hullámsírjukba
merültek. Kelsea nem bírta kiverni a fejéből ezt a képet, még
álmodott is róla. Azt álmodta, hogy a fagyos vízben kapálódzik,
egyre erőtlenebbül és erőtlenebbül úszik, közben pedig látja,
hogy a többi hajó eltűnik a horizonton az Újvilág felé. Tear felé.
Már sokadik alkalommal olvasta újra ugyanazt a két
bekezdést, de végül letette a tollat. Kíváncsi volt, kiderítettek-e
már valamit Thorne-ról. Nyom nélkül elnyelte Tear, de
Buzogány úgyis megtalálja. Pontosabban Buzogány és Elston,
aki halálos sértésként élte meg, hogy Thorne-nak sikerült
kereket oldania. Megtalálják, és elhozzák neki. Kelsea már a
gondolatba is beleremegett, harag is izgalom kavargott a
lelkében.
Ránézett Tyler atyára, és látta, hogy ő is elgondolkodott. Mély
árkok jelentek meg a homlokán, abbahagyta a másolást, és
mereven nézte a sarokban lévő könyvespolcot.
– Elmerengtél, atya – fordult hozzá Kelsea.
A pap felnézett, és félénken elmosolyodott. Mostanában néha
ugratták egymást, ami előrelépésnek számított a
kapcsolatukban, és őszinte örömmel töltötte el Kelsea-t.
 – Elkalandoztam, úrnő. A bocsánatát kérem.
– Valami baj van?
Tyler atya összeszorította a száját, majd megvonta a vállát és
így szólt:
– Idővel úgyis megtudja felséged. A Szentatya megint ágynak
esett, tüdőgyulladása van, és azt mondják, ez már a vég.
– Igazán sajnálom.
– Nem sajnálja, felség! Bárcsak ne mondana ilyet!
Kelsea éles pillantást vetett rá, ahogy a sarokban ülő Pen is.
Arra gondolt, hogy meg kellene dorgálnia a papot, de aztán
mégsem tette, értékelte őszinteségét.
– És akkor most mi lesz?
– A bíborosok összegyűlnek a konklávéra, hogy megválasszák
az új Szentatyát.
– És kik a jelöltek?
Tyler atya újból összeszorította a száját.
– Papíron, úrnő, több jelölt is van, de a dolog már el van
rendezve. Azt mondják, hogy Anders bíboros lesz az új
Szentatya egy hónapon belül.
– Ez talán gond?
Kelsea nem sokat tudott Anders bíborosról, csak azt, hogy
Buzogány nem szentelt neki különösebben sok figyelmet, bár
ocsmány alaknak tartotta.
– Rendes hivatalnok, úrnő. De nem igazán elkötelezett a hit
dolgában.
Tyler atya felegyenesedett és elhallgatott. Mindig így
viselkedett, amikor úgy gondolta, túl sokat mondott. Kelsea
belemártotta a tollat a tintába, és már folytatni is akarta a
munkát.
– Legyen óvatos, úrnő.
– Miért?
– Én… nem mondtam meg nekik, hogy felséged nagyjából
annyira vallásos, mint egy házimacska. Anders bíboros… féltem
önt, felség. Mindannyiunkat féltem.
Kelsea hátradőlt, csodálkozott a pap kitörésén, aki általában
igencsak hallgatag volt.
– Mit tett veled?
– Nem velem, felség – nézett rá rémült tekintettel. – De a
bíboros szörnyű dolgokra képes, azt hiszem. Azt hiszem…
Buzogány és Wellmer lépett be a könyvtárba, Tyler atya pedig
hirtelen elhallgatott. Kelsea bosszús pillantást vetett
Buzogányra, majd az órájára nézett. Még legalább húsz perce
lett volna a pappal, mielőtt Arliss-szal találkozik.
– Úrnő, van itt valami, amit látnia kell.
– Most?
– Igen, úrnő. Az erkélyről.
Kelsea sóhajtott, együtt érzőn nézett a papra. Elképzelni se
tudta, hogy mit akart mondani, de biztosan érdemes lesz
meghallgatnia.
– Azt hiszem, ma ennyi időt tölthettünk együtt, atya. Jó utat, és
adja át legjobb kívánságaimat a Szentatyának.
– Köszönöm, felség. – Tyler atya becsukta a könyvét, szemét
egy pillanatra se véve le Buzogányról. Úgy tűnt, még mindig
aggódik, így Kelsea közelebb hajolt, hogy a fülébe súgja:
 – Ne aggódjon, atya, többé nem fogok alábecsülni senkit, főleg
nem a bíborosát.
A pap sietősen biccentett, sápadt arca nyugtalan volt.
Buzogány szerint, akinek számos kémje volt az Arvathban, a
Szentatya elégedetlen volt Tyler atyával, mert elhanyagolta a
feladatait, ami a rendszeres jelentést illeti. Kelsea azt latolgatta,
hogy mi várhat Tyler atyára az Arvathban, de még nem jutottak
odáig, hogy ezt a kérdést nyíltan feltehesse neki.
Amikor a pap elment, Buzogány és Wellmer elvezették Kelsea-
t az erkélyes terembe. Jordan, az ajtónálló álmosan emelkedett
föl az aula végén lévő egyik szoba elől.
– Kéretett, uram?
Buzogány csettintett, és Jordan a tarkóját vakargatva követte
őket a terembe. Buzogány mostanában két testőrt állított az
erkélyajtókhoz, ma épp Coryn és Dyer volt a soros. Mindketten
meghajoltak, amikor Kelsea belépett.
– Idekinn, úrnő! – Buzogány kitárta az ajtót, és hideg levegő
áramlott be a szobába. A tél még csak kacsingatott a tavasz felé,
de az ég, akárcsak nyáron, tisztán és kéken ragyogott, ameddig a
szem ellátott. Kelsea kilépett a nagy fénybe, és kellemesen
megborzongott; a bőrét érő meleg nagyszerű érzés volt a
Királynői Szárnyban honoló sötétség után. Buzogány intett,
hogy menjen tovább, és a korlátra mutatott:
– Ott lenn!
Kelsea lenézett, de azonnal meg is bánta; a magasság szédítő
volt. Nagyon közel lehettek az Erőd tetejéhez, és jobb lett volna
inkább fölfelé nézni, mint lefelé.
 Lent az Erőd előtti gyep tele volt emberekkel. A tömeg a
várároktól egészen a hegy csúcsáig állt – egyetlen lélegző,
morajló organizmus háromszáz yard szélességben. Kelsea-nek
eszébe jutott az a bizonyos nap egy hónappal és egy egész élettel
ezelőttről; a szállítmány napja. De ma nem kígyóztak sorok a
hivatali asztalnál, és ketreceknek nyoma sem volt. Hirtelen
észrevett egy furcsa, faszerű valamit, mely magasan a tömeg
fölé emelkedett.
– Rosszak a szemeim. Mi az ott?
– Az, úrnő, egy oszlop és rajta egy fej – válaszolta Wellmer.
– Kinek a feje?
– A nagybátyjáé, úrnő. Lementem, hogy megbizonyosodjak
róla. Még táblát is akasztottak a nyakába.
– És mi van rajta?
– Ajándék Tear királynőjének Kísértettől, hódolata jeléül.
Kelsea az ajándék hátborzongató jellege dacára is
elmosolyodott. Buzogányra pillantott, látta, hogy a szája sarka
lefelé görbül, ahogy próbálja leplezni a vigyorát. Akkor
megértette. Ugyanez volt akkor is, amikor a könyvtárát
meglepetésként megkapta. Buzogány ajándékként kínálta ezt a
pillanatot Kelsea-nek, de persze ezt soha nem ismerte volna el,
ahogy az örök gyanakvás köntösét se kanyarintotta volna le a
válláról a világért sem. Ennél messzebbre soha nem ment
volna. Kelsea szívesen megölelte volna, ahogy Bartyt szokta
ilyen esetekben, de Buzogány nem örült volna. Gyorsan
átkarolta hát a saját vállait, mintha fázna, de közben a szeme
sarkából Buzogányt leste.
Mitől lett ilyen? Mi történt vele?
 Wellmer folytatta:
– A fejet egy húsz láb hosszú oszlopra tűzték, jól odarögzítve,
hogy a tömeg ne érhesse el, hacsak nem jut eszükbe
szerszámokat használni. Kifogástalan állapotban van, úrnő,
valaki lekezelhette tartósítószerrel, így nem fog elrohadni.
– Jó lesz dísznek – jegyezte meg Buzogány.
Kelsea újból lenézett, és hirtelen biztos volt benne, hogy a férfi
valahol ott van lent, és maga hozta el az ajándékot. Bárcsak
láthatná, hogy elmondhassa neki, alkujuk még annál is jobban
sült el, mint ahogy azt a férfi valaha is képzelte.
– Mit akar ez a sok ember?
– Önt, úrnő – válaszolta Buzogány. – Az édesanyja sosem
merészkedett be a városba, rendszerint erről az erkélyről tette
meg a bejelentéseit. A tömeg tegnap este kezdett gyülekezni,
amikor híre ment, hogy visszatért. A kapuőrök közül az egyik
emberem mondta, hogy a többségük még az éjszakát is itt
töltötte.
– Semmi bejelentenivalóm nincs.
– Találjon ki valamit, úrnő. Nem hiszem, hogy távoznának
anélkül, hogy hallották volna önt.
Kelsea újból lenézett. Úgy tűnt, az emberek letelepedtek.
Színes sátrakat látott, sülő hús illatát érezte, és
dallamfoszlányok szálltak a levegőben. Nagyon sokan voltak.
– Szólítsd meg őket, Jordan! Mondd meg nekik, hogy itt a
királynő!
Jordan megköszörülte a torkát, hangja öregemberesen
rekedtes volt.
– Elnézést, úrnő – motyogta elvörösödve –, megfáztam.
 Mély levegőt vett, keresztülhajolt a korláton, és elkiáltotta
magát:
– Tear királynője!
A tömeg egy emberként nézett fel rá, morajuk pedig olyan
erős volt, hogy Kelsea megremegni érezte maga alatt a köveket.
Ahogy lenézett az arcok tengerére, mindannyian feléje
fordultak, és visszanéztek rá. Mindkét kezét a korlátra
támasztotta, mélyen kihajolt, olyan mélyen, hogy Pennek
hátulról meg kellett fognia a ruháját. Kelsea csendet intett a
kezével, és megvárta, amíg a lenti zaj visszhangja is elhal. Úgy
érezte, az a nap az Erőd Gyepén száz éve történt, de mint akkor,
most is érezte, hogy szavak tódulnak az ajkára.
– Kelsea Raleigh vagyok, Elyssa Raleigh lánya!
A tömeg csendben várta a folytatást.
– Bartholemew és Carlin Glynn örökbe fogadott gyermeke
vagyok!
Mormogás és sustorgás szállt fel a gyepről. Kelsea lehunyta a
szemét, tisztán látta maga előtt Bartyt és Carlint, ahogy a
kunyhó konyhájában állnak, Barty kezében a gyógynövényes
dolgai, Carlinéban egy könyv. Ha őszinte akart lenni, tudta ő
már egy ideje, hogy meghaltak. Hetek óta nem hallotta a
hangjukat a fejében. Fokozatosan halkultak el, egy új hang
váltotta fel őket, az a komor, határozott hang, amely nehéz
helyzetben mindig megszólalt, mindig ott volt, ha nem tudta,
mit tegyen.
A saját hangom, ébredt most rá Kelsea meglepetten. Nem
Carliné, és nem is Bartyé, hanem az enyém.
 – A nevelőszüleim tettek azzá, ami vagyok, az életüket
áldozták értem! – kiáltotta Kelsea rekedten. – Éppen ezért
megváltoztatom a nevemet! A mai naptól fogva Kelsea Raleigh
Glynn vagyok! A trónra is Glynnként lépek, a gyerekeim is
Glynnek lesznek. A megszólításom mostantól nem Raleigh
királynő, hanem Glynn királynő!
A feltörő üvöltés majdnem hátratántorította, megremegtette a
korlátot és még a mögötte lévő ajtófélfát is. Kelsea-nek nem volt
más mondanivalója, így csak integetett, és úgy tűnt, ezzel
megelégszenek odalent. Még hosszú percekig ünnepelték,
mintha csak erre vártak volna, hogy láthassák őt, hogy tudják,
ott van.
Nem vagyok egyedül, jött rá Kelsea, és szemei megteltek
könnyel. Bartynak mégis igaza volt.
Megtörölte a szemét, és azt motyogta Buzogánynak:
– Könnyű őket boldoggá tenni.
– Nem, úrnő. Nem az.
A tömeg most rázendített valami dalra, de ebből a
magasságból Kelsea csak a saját nevét hallotta ki a szövegből.
Végigtekintett országán. Gyönyörű volt. A látóhatáron az
Almont-síkság nyújtózkodott, mégis úgy érezte, egész Tear a
lábai előtt hever, és tekintete rossz látása ellenére is bejárhatja
országa minden zegét-zugát. Minden részletet, Fairwitch északi
részétől a keleten lévő morti határig, és még a határvidék
hegyes szikláit is, ahol Hall és zászlóalja az invázióra készülődik,
védősáncokat építve a domboldalakon. Pislantott, és most
Mortmesne-t látta, mint legutóbb; mérföldnyi erdőket a jól
karbantartott utak mentén. Ezek az utak most megteltek
katonák hosszú, fekete soraival, kocsikkal és hajítógépekkel, és
csillogó testű ágyúkkal, melyek feltartóztathatatlanul
közeledtek Tear felé.
Kelsea látomása elhomályosult, és már nem Mortmesne-t
látta, hanem sokkal távolabbra nézett, keresztül a hegyeken és
határokon, egészen a tengerekig, melyek nem szerepeltek az
Újvilág egyik térképén sem, hatalmas városokig, melyek már
rég porrá omlottak. A földrajzi viszonyok változtak, a föld
mozgásban volt. Kelsea csodákat látott, de olyan gyorsan, hogy
nem volt ideje megérteni őket vagy megsiratni a múlásukat.
Mindent látott, a jövőt és a múltat, látomása olyan helyekre
tévedt, ahol az idő és az országa egybeolvadt.
Aztán hirtelen minden eltűnt. Kelsea pislogott, szeme
elhomályosodott, és már csak a saját birodalmát látta, ahogy a
megművelt szántóföldek összekapcsolódnak az éggel. Fájt a
szíve, ugyanazzal az érzéssel, mint amikor felébredünk egy
álomból, melyre bár nagyon szeretnénk, nem tudunk
emlékezni. Kelsea Glynn volt, a lány, aki az erdőben nőtt fel, akit
érdekelt a történelem, és szeretett olvasni. De valami más is volt
már, valami több, mint Kelsea. Így maradt még egy percig,
nézte az országát, és megpróbálta meglátni a látóhatár mögül
érkező veszélyt.
Felelős vagyok érte, gondolta, de ez a gondolat most már nem
félelemmel töltötte el, csak a hála különös érzésével. A
királyságomért.
 Köszönet
Első és legnagyobb köszönetem Dorian Karchmarnak szól, aki
nem egyszerűen szuperügynök, de jó barát és tehetséges
szerkesztő is, aki nélkül ez a könyv nem kerülhetett volna a
nagyvilág elé. Köszönet még Cathryn Summerhayesnek,
Simone Blasernek, Laura Bonnernek, Ashley Foxnak, Michelle
Feehannek és a sok hihetetlenül segítőkész embernek a William
Morris Endeavornél. Mindenki fantasztikus volt.
Hála Maya Zivnek, Jonathan Burnhamnek és a többieknek a
Harpernél, hogy így hittek egy elsőkönyves íróban. Seabiscuit
különösen Mayának hálás, hogy gondozta a könyvet. Hasonló
jók a TransWorld Publishersnek, különösen Simon Taylornak.
Ha hordott is a Föld a hátán már jobb ebédcimborát, akivel
könyvekről lehet társalogni, én még biztosan nem találkoztam
vele.
Kösz, apu és Deb, hogy támogattatok a hosszú és kacskaringós
küzdelemben, amit életnek nevezünk, és ami ide vezetett. És
nagy köszönet Christiannek és Katie-nek, akik folyamatosan
emlékeztetnek, hogy a világot igenis a szeretet tartja
mozgásban.
Köszönet és szeretet Shane Bradshaw-nak, aki felügyeli
hóbortjaimat, elviseli kötési mániámat, és mindig megnyugtat,
hogy a dolgok rendben lesznek.
Biztos vagyok benne, hogy sokan írnak nagyon is jó
könyveket mentor nélkül, de én nem tartozom ezen írók közé.
Köszönet minden tanáromnak, de Edward Carey-nek, Chris
Offuttnak és a többieknek, akik az Iowa Writers’ Workshopban
tehetségüket és elhivatottságukat közkinccsé teszik,
különösképpen, csakúgy, mint a páratlan Betsy Bolton
professzornak a Swarthmore College-ben. És Jonas Honicknek
is, aki a legjobb történelemtanár a világon. Elképzelésem sincs,
nélküle miféle társadalmi érzékenységgel bírnék (és ha már itt
tartunk, Kelsea-re is ráfért a tanár úr tanítása).
Végül, de nem utolsósorban, köszönet neked is, olvasó.
Remélem, jól szórakoztál.
 Jegyzetek
* Barbara W. Tuchman (1912–1989) amerikai történész könyve
(The March of Folly) a történelem körforgásáról.
 A szerzőről
Erika Johansen San Franciscóban nőtt fel, és mindmáig ott él. A
Swarthmore Főiskolán végzett, és ügyvéd lett belőle, de soha
nem hagyott fel hobbijával, az írással. A Tear királynője az első
regénye.