Professional Documents
Culture Documents
Ichiro Kishimi, Fumitake Koga - Vállald Fel Bátran Önmagad
Ichiro Kishimi, Fumitake Koga - Vállald Fel Bátran Önmagad
Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette: Ambrose Montanus
A SZERZŐK JEGYZETE
FILOZÓFUS: Haha!
FIATALEMBER: Sok mindent hallottam önről. Azt mondják, él itt egy különc
filozófus, akinek a tanítását és érvelését nehéz figyelmen kívül hagyni. A
tanítást, miszerint az ember képes a változásra, illetve hogy a világ
egyszerű, és mindenki lehet boldog. Ilyesféléket hallottam, de én ezt a
nézőpontot teljesen elfogadhatatlannak tartom, ezért saját magam akartam
meg- győződni mindezekről. Ha találok a szavaiban olyasmit, ami teljesen
hamis, akkor rámutatok erre, majd kiigazítom… Nem fogja ez bosszantani?
FILOZÓFUS: Ez nem azért van, mert a világ bonyolult. Ez azért van, mert a
világot mi tesszük bonyolulttá.
FIATALEMBER: Én teszem?
FIATALEMBER: A bátorságom?
FILOZÓFUS: Állok elébe, és nem fogok semmit elhallgatni. Szánjunk egy kis
időt arra, hogy ezt megvitassuk! Tehát az az álláspontja, hogy az emberek
nem tudnak megváltozni?
FILOZÓFUS: Igen, Freud és Jung közismertek. Még nálunk is. Adler volt a
Freud vezette Bécsi Pszichoanalitikus Társaság egyik alapító tagja. Az
elképzelései ellentétben álltak Freud nézeteivel, így kivált a csoportból, és
saját elméleteiből kiindulva megalkotta az individuálpszichológia
elnevezésű irányzatot.
FILOZÓFUS: Nem, nem volt az. Ez egy általános tévhit, amelyet el kell
oszlatnunk. Először is Freud és Adler korban közel álltak egymáshoz, és
kutatói kapcsolatukat az egyenrangúság jellemezte. Ebből a szempontból
Adler alapvetően különbözött Jungtól, aki Freudot apafiguraként tisztelte.
Bár Freud és Jung neve jut először az eszünkbe a pszichológiával
kapcsolatban, Adlert az egész világon Freud és Jung mellett, a tudományág
harmadik óriásaként emlegetik.
FIATALEMBER: Rendben. Még egy dolog. Szeretnék még egy dolgot kérdezni
az alapvető álláspontjáról. Filozófusnak vagy pszichológusnak tartja magát?
FIATALEMBER: Rendben, szóval azt mondja, hogy a barátom saját maga zárta
be magát a szobába, s tulajdonképpen ő választotta, hogy így éljen? Ez
súlyos. Higgye el, nem ezt akarja! Inkább a körülmények kényszerítették
ennek a helyzetnek a választására. Nem volt más választása, mint azzá
válni, aki most.
FIATALEMBER: Hol?
FILOZÓFUS: Kétlem, hogy elégedett lenne, és biztos vagyok benne, hogy nem
is boldog. Ám kétségtelenül a céljával összhangban cselekszik. Ez nem
csak az ön barátjára jellemző. Mindannyian valamilyen cél szerint élünk.
Erről szól a teleológia.
FIATALEMBER: Nos, mit szól ehhez? Legyen egy saját, friss, tegnapi
élményem!
FILOZÓFUS: Akkor tételezzük fel, hogy tegnap történetesen kés volt önnél, és
amikor elszakadt a cérnája, nem tudott uralkodni magán, és megszúrta a
pincért. Képes lenne igazolni ezt a tettet azzal, hogy elkerülhetetlen volt, és
semmit sem tehetett ellene?
FILOZÓFUS: Egyszerű. Nem úgy történt, hogy először méregbe gurult, majd
elkezdett kiabálni. Kizárólag azért gurult méregbe, hogy kiabálhasson. Más
szóval a kiabálás céljának elérése érdekében megteremtette a harag érzését.
FILOZÓFUS: Igaz, a harag gyorsan kialakuló érzelem. Hallgasson ide, van egy
történetem! Egy anya és a lánya hangosan veszekedtek. Közben hirtelen
megcsörrent a telefon. Az anya hangján még érezni lehetett a haragot,
amikor gyorsan felvette a telefont és beleszólt. A lánya osztályfőnöke hívta.
Mihelyst tudatosodott benne, ki van a vonal másik végén, a hangszíne
megváltozott, és nagyon udvarias lett. A következő körülbelül öt percben a
legkedvesebb hangján folytatta a telefonbeszélgetést. Amikor letette, egy
pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, és azonnal elkezdett újra
üvölteni a lányával.
FILOZÓFUS: Nem érti? A harag olyan eszköz, amelyet elő lehet venni akkor,
amikor szükséges. Mihelyst csöng a telefon, félre lehet tenni, majd újra elő
lehet venni, amikor véget ért a hívás. Az anya nem annyira mérges, hogy ne
tudna uralkodni magán. Egyszerűen csak arra használja a mérgét, hogy a
lánya fölébe kerekedjen a nagy hangjával, és így nyomatékot adjon a
véleményének.
FIATALEMBER: Viszont ezt az imént elutasította, és azt mondta, szó sem lehet
róla. Hát igen. Csak azért mondtam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
Jól ismerem magam. Soha nem leszek olyan ember.
FILOZÓFUS: Hm.
FILOZÓFUS: Úgy gondolja, boldogabb lenne, ha olyan lenne, mint ő? Ami azt
jelenti, hogy jelenleg nem boldog, ugye?
FIATALEMBER: Micsoda?
FILOZÓFUS: Nézze, nem számít, mennyire akarja, hogy olyan legyen, mint Y,
nem születhet újjá Y-ként. Ön nem Y. Az rendben is van, hogy ön az, aki.
Mindazonáltal nem mondom, hogy pontosan úgy van rendben, amilyen
most. Ha képtelen valódi boldogságot érezni, az azt jelenti, hogy a dolgok
nincsenek rendben a jelenlegi formájukban. Egymás elé kell raknia a lábait,
és nem megállni.
FIATALEMBER: Miért?
FILOZÓFUS: Először is, jelenleg ön nem képes igazi boldogságra. Az életet
nehéznek találja, sőt szeretne egy másik személyként újjászületni. Ám
jelenleg azért boldogtalan, mert saját maga választja, hogy boldogtalan
legyen. Nem azért, mert rossz csillagzat alatt született.
FILOZÓFUS: Nincs benne semmi különös. Az ókori görög kultúra ideje óta
tudunk erről. Hallotta már a mondást, hogy senki sem vágyik a rosszra? Ez
az állítás egy szókratészi paradoxon.
FILOZÓFUS: Üljön le! A dolgok mostani állása szerint természetes, hogy nem
értünk egyet. Mindjárt elmagyarázom, hogy az adleriánus pszichológia
hogyan értelmezi az embereket.
FIATALEMBER: Életmód?
FIATALEMBER: Nem, várjon csak! Kezd egy kicsit zavarossá válni! Először
azt mondja, hogy a világ egyszerű hely. Csak saját magam miatt látom
bonyolultnak, és az én szubjektív nézőpontom teszi azzá. Meg azt is, hogy
az élet azért tűnik bonyolultnak, mert én bonyolítom meg, és mindezek
miatt nehéz számomra, hogy boldogan éljek. Majd azt mondja, hogy a
teleológia nézőpontját kell magunkévá tenni, szemben a freudi etiológiával;
az embernek nem szabad a múltban rejlő okokat keresnie, és tagadnia
kellene a traumát. Azt állítja, hogy az emberek valamilyen cél elérése
érdekében cselekszenek, nem pedig a múltban eredő okok vezérlik őket. Jól
mondom?
FILOZÓFUS: Igen.
FILOZÓFUS: Igaza van. Azt kell tennie, hogy úgy dönt, abbahagyja a jelenlegi
életmódját. Például korábban azt mondta: „Bárcsak lehetnék olyan, mint Y,
akkor boldog lennék.” Ha továbbra is így, a „ha ez meg ez lenne a helyzet”
világában él, akkor soha nem lesz képes megváltozni. Mivel a „bárcsak
olyan lennék, mint Y” kijelentés csak ürügy arra, hogy ne változzon.
FILOZÓFUS: Igen. Van egy fiatal barátom, aki arról álmodik, hogy író lesz, de
úgy tűnik, soha nem fejezi be a kéziratát. Azt mondja, az állása miatt túl
elfoglalt, nincs elég ideje arra, hogy írjon, és ezért nem tudja befejezni, és
pályázatokra beadni a regényét. De vajon ez az igazi ok? Nem! Valójában
arról van szó, hogy elkötelezettség nélkül nyitva akarja hagyni annak
lehetőségét, hogy ha akarja, megcsinálja. Nem akarja, hogy a munkája
kritikák céltáblája legyen, és bizonyosan nem akar szembenézni azzal, hogy
talán rossz írás születik a tollából, és elutasítják. A lehetőségek világában
akar maradni, ahol mondhatja, hogy meg tudná csinálni, ha lenne ideje,
vagy ha a körülmények lehetővé tennék, és hogy tényleg megvan hozzá a
tehetsége. Öt vagy tíz év múlva valószínűleg más ürügyet talál majd,
olyasmit, hogy már nem fiatal vagy családja van, akikre gondolnia kell.
FILOZÓFUS: Biztos vagyok benne, hogy szüksége van egy kis időre, hogy
átgondolja a dolgokat. Mindig itt vagyok, szóval bármikor meglátogathat.
Élvezetes volt. Köszönöm, és beszéljünk még!
FILOZÓFUS: Értem. Úgy érzi, nincs egyetlen erőssége sem; csakis hibái
vannak. Bármit is mondjanak a tények, akkor is ezt érzi. Más szóval az
önbecsülése rendkívül alacsony. Tehát itt az a kérdés, miért érzi magát
annyira nyomorultul? Továbbá miért becsüli magát ennyire kevésre?
FILOZÓFUS: Téved. Csak a hibákat veszi észre, mivel elhatározta, hogy nem
fogja megszeretni önmagát. Az a célja, hogy ne szeresse önmagát, ezért
nem látja meg a saját erősségeit, és csak a hibáira összpontosít. Először ezt
kell megértenie.
FIATALEMBER: Elhatároztam, hogy nem fogom megszeretni önmagam?
FILOZÓFUS: Így van. Az ön számára erény, hogy nem szereti saját magát.
FILOZÓFUS: Csak erről van szó? Véleményem szerint nem. Honnan jön ez a
pirulástól való félelem? És miért nem javult? Azért, mert szüksége volt a
pirulásra mint tünetre.
FIATALEMBER: Hm.
FIATALEMBER: Valóban.
FILOZÓFUS: Ha egy páciens azzal jön, hogy a pirulástól való félelmét
gyógyítsák, a tanácsadónak nem szabad a tünetet gyógyítania. Ha mégis ezt
teszi, a gyógyulás valószínűleg még nehezebb. Így gondolkodik erről az
adleriánus pszichológia.
FIATALEMBER: Bátorítás?
FILOZÓFUS: Pont úgy, mint a fiatal nő a pirulástól való félelmével, aki a férfi
visszautasításától tartott, ön is fél a többi ember ellenérzéseitől. Fél, hogy
lekicsinylően kezelik; visszautasítják, és mély lelki sérüléseket hordoz
majd. Úgy gondolja, ahelyett, hogy belemenne ezekbe a kapcsolatokba,
legjobb, ha nem is teremt kapcsolatot senkivel. Más szavakkal, a célja, hogy
ne sérüljön meg az interperszonális kapcsolataiban.
FIATALEMBER: Hűha!
FILOZÓFUS: Nos, hogyan lehet elérni ezt a célt? A válasz egyszerű. Csak meg
kell keresnie a hibáit, el kell kezdenie nem szeretni önmagát, és olyan
emberré kell válnia, aki nem létesít interperszonális kapcsolatokat. Így
bezárkózhat a saját kis csigaházába, nem kell senkivel kapcsolatba lépnie,
és még igazolást is talál arra, ha mások visszautasítják. A hibái miatt
utasítják vissza, és ha nem így állnának a dolgok, önt is lehetne szeretni.
FIATALEMBER: Álljunk meg egy percre! Ezt nem hagyhatom szó nélkül! „Ha
meg akarunk szabadulni a problémáinktól, csak egyet tehetünk: éljünk
teljesen egyedül a világegyetemben!” Mit ért ezen? Ha teljesen egyedül
élne, nem lenne szörnyen magányos?
FIATALEMBER: Elismételné?
FIATALEMBER: Értékítélet?
FIATALEMBER: Ez igaz.
FIATALEMBER: Mivé?
FIATALEMBER: Rendben.
FIATALEMBER: De…
FIATALEMBER: Azt állítja, hogy egy gyereket ugyanúgy kell kezelni, mint egy
felnőttet?
FILOZÓFUS: Nem. Nem számít, hogy valaki mások előtt próbál-e haladni,
vagy mögöttük megy. Olyan, mintha egy síkban mozognánk, ahol nincs
függőleges tengely. Nem azért haladunk, hogy valakivel versenyezzünk. Az
érték abban rejlik, hogy megpróbálunk fejlődni ahhoz képest, akik jelenleg
vagyunk.
FIATALEMBER: Az ellenségemnek?
FIATALEMBER: Van egy három évvel idősebb bátyám. Ráillik a nagy testvér
klasszikus leírása – mindig azt teszi, amit a szüleink mondanak, kiváló
tanuló és sportoló, és a szorgalom mintaképe. Kicsi korom óta hozzá
hasonlítgatnak. Idősebb, tehát előrébb tart, ezért természetesen nem
győzhetem le semmiben. A szüleinket egyáltalán nem érdekli ez a
körülmény, és soha nem mutatták, hogy elismernének. Bármit is tettem,
gyerekként kezeltek, és minden adandó alkalommal megszidtak és csendre
intettek. Megtanultam megtartani magamnak az érzéseimet. Az életemet
kisebbrendűségi érzésekbe temetkezve töltöttem, kénytelen voltam a
bátyámmal való versengés tudatában lenni.
FILOZÓFUS: Értem.
FIATALEMBER: Bajtársakká?
FILOZÓFUS: Korábban nem azt mondta, hogy: „Nem tudok tiszta szívvel
örülni mások boldogságának.” Az interperszonális kapcsolatokra mint
versengésre gondol; a többi ember boldogságát „vereségként” éli meg, ezért
nem tud örülni neki. Ha azonban valaki egyszer elfelejti a versengés
mintázatát, nem lesz szüksége többé a mások felett aratott győzelemre.
Attól a félelemtől is megszabadul, hogy talán veszíteni fog. Képessé válik
arra, hogy örüljön mások boldogságának. Képes lesz hozzájárulni mások
boldogságához. Akiben mindig megvan a szándék, hogy segítsen a
másiknak, ha szükség van rá – azt hívhatjuk bajtársnak.
FIATALEMBER: Hm.
FILOZÓFUS: A szülei által elnyomott gyermek a bűnözés felé fordul. Nem jár
iskolába. Vagdossa magát, vagy más módon tesz kárt önmagában. A freudi
etiológia ezt egyszerű ok-okozatnak tekinti: a szülők így nevelték a
gyereküket, és a gyerek ezért lett ilyen. Ez olyan, mint az a megállapítás,
hogy a növényt nem öntözték, ezért elszáradt. Ezt az értelmezést
bizonyosan könnyű megérteni. Ám az adleriánus teleológia nem fordítja el
a fejét a gyermek rejtett céljáról. Azaz a szülők feletti bosszúról. Ha
bűnözővé válik, ha abbahagyja az iskolát, vagdossa a csuklóját és hasonlók,
azzal felzaklatja a szülőket. Bepánikolnak és betegre aggódják magukat. A
gyerek ennek tudatában kezdi a problémás viselkedést azért, hogy a
jelenlegi cél (a szülőkkel szembeni bosszú) megvalósítható legyen, nem a
múltbéli okok motiválják (otthoni környezet).
FIATALEMBER: Ez kemény.
FIATALEMBER: Miért?
FILOZÓFUS: Nekem van igazam. Tehát a másik fél téved. Ezen a ponton a
beszélgetés fókusza az állítások helyességéről áthelyeződik az
interperszonális kapcsolat állapotára. Más szóval, az „igazam van” állítás
ahhoz a feltevéshez vezet, hogy „ez a személy téved”, ami végül
versengésbe fordul, és arra gondolunk, hogy győzni kell. Ez színtiszta
hatalmi harc.
FIATALEMBER: …
FIATALEMBER: Az életfeladataim?
FILOZÓFUS: De, volt egy barátom. Azt mondta: „Nincs semmi értelme
egyetemre menni”, és végül nem ment egyetemre. Elvonult a hegyekbe sok
évre, úgy hallom, mostanság Délkelet-Ázsiában újságíróskodik. Évtizedek
óta nem láttam, de az az érzésem, ha újra találkoznánk, ugyanott
folytatnánk, ahol abbahagytuk. Sokan úgy gondolják, annál jobb, minél
több barátjuk van, de én nem vagyok ebben olyan biztos. A barátok és
ismerősök száma önmagában nem érték. Ez a téma a bensőséges
kapcsolatok feladatával van szoros összefüggésben, de amit szem előtt kell
tartanunk, az a kapcsolat időtartama és mélysége.
FIATALEMBER: Hm.
FILOZÓFUS: Gondoljunk erre úgy, mint aminek két szintje van! Az első a
romantikus kapcsolatok szintje; a második a családi kapcsolatok, különös
tekintettel a szülő-gyerek kapcsolat szintje. Megbeszéltük a munkát és a
barátságot, de a három feladat közül valószínűleg a bensőséges kapcsolatok
feladata a legnehezebb. Amikor egy baráti kapcsolat romantikus
kapcsolatba fordul, a barátok közt megengedett viselkedés és beszédmód
már nem megengedett, attól a pillanattól kezdve, hogy a kapcsolatban álló
felek szeretőkké lettek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ellenkező nemű
barátokkal a társas élet nem megengedett, és néha egy telefonbeszélgetés is
féltékenységre ad okot. A kapcsolat ilyen szoros és ilyen mély mély.
FIATALEMBER: Rendben.
FILOZÓFUS:Tegyük fel, hogy van egy bizonyos A úr, akit ön nem kedvel.
Mivel vannak olyan hibái, amelyeket nehéz megbocsátani.
FILOZÓFUS: Ám nem azért nem kedveli A urat, mert nem tudja megbocsátani
a hibáit. Az volt az előzetes célja, hogy ne kedvelje A urat, és utólag kezdte
keresni a hibáit, hogy a célját elérhesse.
FILOZÓFUS: A nő azért érez így, mert egy ponton elhatározta, hogy véget
akar vetni ennek a kapcsolatnak, és keresett rá okot, hogy véget vethessen
neki. A partnere nem változott semmit. A nő célja változott meg. Nézze, az
emberek végtelenül önzők, képesek bármennyi hibát találni a másikban,
amikor csak kedvük tartja. Találkozhatunk akár egy tökéletes jellemű
emberrel is, akkor sem okoz nehézséget, hogy megleljük az okát, amiért
nem kedvelhetjük. Pontosan ezért változhat a világ bármelyik pillanatban
veszedelmes hellyé, és mindig lehet ellenségként tekinteni a többi emberre.
FIATALEMBER: Rendben…
FIATALEMBER: Mi az?
FIATALEMBER: Ajjaj!
FILOZÓFUS: Most, hogy mondja, erről még nem is beszéltünk. Mit dolgozik?
FILOZÓFUS: Nos, vegyünk egy gyakori helyzetet! Például egy ideje már
felszedi a szemetet a munkahelyén, azonban ezt senki sem veszi észre. Vagy
ha mégis, senki sem méltatja ezért. Nos, ekkor továbbra is felszedi a
szemetet?
FILOZÓFUS: Miért?
FIATALEMBER: Nem, nem az! Ez egy olyan érv, amely fenekestül felforgatja a
társadalmunk alapjait! Igenis vágyunk az elismerésre. Ám ahhoz, hogy
elismerést kapjunk, először nekünk kell másokat elismerni. Azért ismernek
el bennünket mások, mert mi is elismerünk másokat és más értékrendeket.
Erre a kölcsönös elismerésre épül maga a társadalom. Az ön érvelése
gyűlöletes és veszélyes, elszigetelődéshez és konfliktusokhoz vezet. Ez egy
ördögi gondolat, hogy fölöslegesen szítsunk bizalmatlanságot és kételyt
egymás között.
FILOZÓFUS: Igen érdekes szókincse van! Nem kell felemelnie a hangját –
gondolkodjunk közösen! Az embernek elismerésre van szüksége,
máskülönben szenvedni fog. A szülők és a többi ember elismerése nélkül az
egyén nem lehet magabiztos. Lehet egy ilyen élet egészséges?
Gondolhatjuk azt, hogy isten figyel, ezért jót kell cselekednünk. Ez, és a
nihilista érv, amely szerint nincs isten, tehát minden gaztett megengedett,
ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha azt feltételezzük, hogy isten nem
létezik, és nem nyerhetjük el az ő elismerését, abban az esetben is ezt az
életet kell élnünk. Pontosan az istentelen világ nihilizmusán való
felülkerekedéshez szükséges megtagadnunk magunktól mások elismeréséért
érzett áhítatunkat.
FIATALEMBER: Ennyi?
FIATALEMBER: Várjunk csak egy pillanatot! Azt állítja, hogy nem számít,
mennyire elkeserítem a szüleimet?
FIATALEMBER: Hogy mit gondol rólunk egy másik személy – kedvel, vagy
sem –, az ő feladata, nem az enyém. Ezt mondja?
FIATALEMBER: De ez…
FIATALEMBER: Kezd világossá válni, mit értett azon, amikor azt mondta,
hogy a mai beszélgetés témája a szabadság.
FILOZÓFUS: Nem, nem így történt. Amint Nagy Sándor meglátta, hogy a
csomó milyen erős, kihúzta a kardját, és egy csapással kettévágta. Ezután
állítólag így szólt: „A végzetünket nem a legendák írják, hanem a saját
kardunk.” A legenda erejének nem vette hasznát, és saját kardjával
alakította a sorsát. Amint azt tudja, ezután a mai Közel-Keletet és Ázsia
nyugati részét is meghódította. Ez a gordiuszi csomó néven ismert
anekdota. A bonyolult csomókat, az interperszonális kapcsolatok kötelékeit,
képtelenség a hagyományos módszerekkel feloldani, csakis egy teljesen új
megközelítés lehet a megoldás. Amikor a feladatok szétválasztását
magyarázom, mindig eszembe jut a gordiuszi csomó.
FIATALEMBER: A kapuja?
FILOZÓFUS: Például, ha olvasás közben túl közel vagyunk a könyvhöz, nem
látunk semmit a szövegből. Ehhez hasonlóan, a jó emberi kapcsolatok
kialakításához szükséges bizonyos távolság. Ha a távolság túl kicsire
zsugorodik, lehetetlenné válik még a beszélgetés is. Ám a távolság nem
lehet túl nagy sem. A gyereküket gyakorta szidalmazó szülők lelkileg
rendkívül elzárkóznak. Amikor ez bekövetkezik, a gyerek nem képes többé
a szüleihez fordulni, és a szülők sem tudnak neki segíteni. Mindig
készségesen kell segíteni, de nem szabad betolakodni más területére. Fontos
megtartani ezt a kis távolságot.
FIATALEMBER: …
FILOZÓFUS: Azonban vannak helyzetek, amelyekben könnyebb lenne egy
másik személy feladatába beavatkozni, a feladatok szétválasztása nélkül.
Például, a gyereknevelésben, amikor még nehezen megy a cipőfűző
megkötése. Egy elfoglalt anya számára biztos, hogy gyorsabb, ha ő
megköti, mint megvárni, hogy a gyerek maga tegye meg. Ám ez
beavatkozás, és elveszi a gyerektől a feladatot. Az ilyen beavatkozás
ismétlődése pedig ahhoz vezet, hogy a gyerek nem tanul meg semmit, és
elveszíti a bátorságát az életfeladataival való szembenézésre. Ahogy azt
Adler mondja: „Ha egy gyereket nem tanítanak meg a kihívásokkal
szembenézni, akkor minden kihívást kerülni fog.”
FILOZÓFUS: Miért?
FILOZÓFUS: Amikor egy érett ember, aki úgy döntött, nem szabadon éli az
életét, meglát egy fiatalt, aki szabadon, és a jelennek él, sokszor a
hedonizmus vádjával illeti az utóbbit. Természetesen ez az élethazugság
úgy lett kitalálva, hogy az érett ember elfogadhassa a saját, nem szabad
életét. Egy olyan érett ember, aki a valódi szabadságot választotta, nem tesz
ilyen megjegyzéseket, sokkal inkább üdvözli a szabadságvágyat.
FIATALEMBER: Na de…
FIATALEMBER: De ez…
FILOZÓFUS: Nem állítom, hogy ez legyen élete célja, hogy ne kedveljék önt,
és nem azt mondom, hogy tegyen rosszat. Kérem, ne értse ezt félre!
FILOZÓFUS: Az ember nem arra készül, hogy önelégült legyen, és nem lesz
magától dacos. Az ember csak szétválasztja a feladatokat. Lehet, hogy
valaki rosszat gondol önről, de ez nem az ön feladata. Ismétlem, amikor
olyanokat gondolunk, hogy valakinek minket kedvelnie kellene, vagy hogy
annyi mindent megtettünk, furcsamód mégsem kedvelnek, az
jutalomorientált gondolkodás, amellyel egy másik ember feladataiba
avatkozunk. Az ember úgy halad előre, ha nem fél attól, hogy nem
kedvelik. Nem úgy él, mintha lefelé gurulna, hanem megmássza az előtte
álló emelkedőt. Ez az emberi szabadság. Tegyük fel, hogy két választási
lehetőségem van – egy olyan élet, amelyben mindenki kedvel, vagy egy
olyan élet, amelyben vannak, akik nem kedvelnek –, és azt mondják, hogy
választanom kell az egyiket. Különösebb gondolkodás nélkül az utóbbit
választanám. Nem azzal törődök, mások mit gondolnak rólam, elsősorban a
saját utamat akarom járni, vagyis szabadon akarok élni.
FILOZÓFUS: Természetesen.
FILOZÓFUS: Mi az?
FIATALEMBER: Végül javult valamelyest az édesapjával való kapcsolata?
FIATALEMBER: Oszthatatlan?
FILOZÓFUS: Azt hiszem, az utolsó előtti alkalommal hoztam fel azt a témát,
hogy miként tekintünk másokra: ellenségként vagy bajtársként. Most
vizsgáljuk meg mindezt közelebbről! Ha a többi ember a bajtársunk, és
köztük élünk, meg tudjuk találni az életben a saját menedékünket. Továbbá,
ha így teszünk, vágy alakul ki arra irányulóan, hogy bajtársainkkal
megosszunk dolgokat – adjunk valamit a közösségnek. A többiek
bajtársként érzékelése az a tudat, hogy van menedékünk, ezt nevezzük
közösségi érzésnek.
FIATALEMBER: Ennek melyik része lehet vita tárgya? Teljességgel
cáfolhatatlan gondolatnak tűnik.
FILOZÓFUS: Értem.
FIATALEMBER: Szóval, azt mondaná, hogy az olyan emberek, mint én, akik
félnek mások ítéletétől, ők is egocentrikusak? Akkor is, ha nagyon
igyekszem, hogy másokra tekintettel legyek és alkalmazkodjak hozzájuk?
FIATALEMBER: De…
FIATALEMBER: Végtelen?
FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy ön egy diák, aki az iskola közösségét
mindenre kiterjedőnek tartja. Más szóval, az iskola a mindene, az énje az
iskola által létezik, és nélküle nem lehetséges egy másik én. Ám,
természetesen, lesz olyan alkalom, amikor a közösségen belül
ellenségességgel találja szembe magát. Lehet, hogy bántalmazzák, vagy
nem tud barátokat szerezni, vagy eleget tenni az iskolai feladatoknak, vagy
akár az iskolarendszerhez sem képes alkalmazkodni. Tehát, lehetséges,
hogy az iskolai közösséggel kapcsolatban nem fogja úgy érezni, hogy jó
helyen van.
FILOZÓFUS: Azt, hogy létezik egy nagyobb világ az iskola falain kívül.
Mindannyian tagjai vagyunk ennek a világnak. Ha nem lel menedékre az
iskola falain belül, akkor keresnie kell egyet azokon kívül. Átjelentkezhet
másik iskolába, vagy egyszerűen nem jár iskolába többé. Egy olyan
közösséggel, amelyből kijelentkezhetünk egy egyszerű kilépési értesítés
benyújtásával, ott egyébként is, maximum ennyi a kapcsolódás. Ha tudjuk,
milyen nagy a világ, látni fogjuk, hogy az iskolai nehézségek csak vihar egy
pohár vízben. Amint otthagyjuk azt a poharat, a tomboló vihar elmúlik, és
helyette kellemes szellő simogatja az arcunkat.
FILOZÓFUS: Biztos vagyok benne, hogy igaza van – nem lenne könnyű. Ezért
szeretném, ha az emlékezetébe vésne egy cselekvési elvet. Ha az emberi
kapcsolatainkban nehézségek adódnak, vagy nem látjuk a kiutat, az
elsődleges és legfontosabb elv a nagyobb közösség szavára való
odafigyelés.
FILOZÓFUS: Miért?
FILOZÓFUS: Igen, úgy tűnik, abban az értelemben, hogy nem képes kitörni a
vertikális kapcsolatokból.
FILOZÓFUS: Igen.
FIATALEMBER: Bátorítás? Igaz, jóval korábban említette ezt a szót. Azt ígérte,
hogy később elmagyarázza.
FILOZÓFUS: Nem azért nem végzi el a feladatát valaki, mert nem képes rá.
Az adleriánus pszichológia szerint itt nem a képességről van szó, hanem
egyszerűen elvesztette a bátorságát, amely szükséges ahhoz, hogy
szembenézzen a feladataival. Ha pedig erről van szó, az az első, hogy
visszanyerjük az elvesztett bátorságunkat.
FIATALEMBER: De mi most csak körbe-körbe járunk! Ez alapjában véve
ugyanaz, mint a dicséret! Amikor valakit megdicsérnek, tudatosulnak benne
a képességei, és visszanyeri a bátorságát. Kérem, most ne makacskodjon –
ismerje el, hogy a dicséret szükséges!
FIATALEMBER: Tehát, ön akkor sem érzi, hogy adott valamit, amikor valaki
„jónak” ítélte meg önt?
FIATALEMBER: Miért?
FILOZÓFUS: Igen.
FIATALEMBER: Nos, nem tudom. Életben vagyok, itt és most. Az én, amely
nem más, mint jómagam, életben van itt és most. Mégsem igazán érzem,
hogy értékes lennék.
FILOZÓFUS: Le tudná írni szavakkal, hogy miért nem érzi értékesnek magát?
FIATALEMBER: Folytassa!
FIATALEMBER: …
FIATALEMBER: Ezt fogom tenni. Mindenesetre elég nagy csapásként ért, hogy
azt mondta, soha nem a másikat veszem figyelembe, és csak magammal
törődöm. Ön elég rémisztő alak!
FIATALEMBER: Igen, egy hónapja jártam itt utoljára. Ez idő alatt a közösségi
érzésről gondolkodtam.
FILOZÓFUS: Más szavakkal, nem bízik saját magában, úgy, ahogy van; nem
bízik saját természetes személyiségében. Igazam van? Továbbá távol tartja
magát az olyan interperszonális kapcsolatoktól, ahol önmaga lenne. Pedig
lefogadom, hogy otthon, egyedül, ön hangosan énekel, táncol a zenére és
eleven hangon beszél.
FILOZÓFUS: Így van. Fogadjuk el, amit nem tudunk kicserélni! Fogadjuk el
„ezt az ént” olyannak, amilyen! Továbbá legyen bátorságunk azon
változtatni, amin tudunk! Ez az önelfogadás.
FILOZÓFUS: Van természetesen alkalom arra is, amikor valaki becsap, és így
használ ki. Nézzük meg annak a szempontjából, akit kihasználnak! Lesznek
olyanok, akik továbbra is feltétel nélkül fognak hinni bennünk, akkor is, ha
kihasználtuk őket. Képes lenne ön újra meg újra elárulni egy ilyen embert?
FIATALEMBER: Nos, ez nehéz kérdés.
FILOZÓFUS: Úgy tűnik, hogy még nem értette meg a bizalom lényegét.
Tegyük fel, hogy szerelmi kapcsolatában kétségei támadnak a partnere
iránt, és azt gondolja magában, hogy a partnere megcsalja. Erre
kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyítékot is találjon rá. Mit
gondol, mi lesz ennek az eredménye?
FIATALEMBER: Elgondolkodtató.
FIATALEMBER: A bajtársaim?
FIATALEMBER: Akkor kérem, hogy hozzon fel konkrét példákat arra, hogy
miről gondolja azt, hogy azzal adunk másoknak.
FILOZÓFUS: De mi?
FIATALEMBER: Rendben.
FILOZÓFUS: Igen, valószínűleg. Maga Adler is azt mondta, hogy nem könnyű
megérteni az embert. Az összes pszichológiai irányzat közül valószínűleg
az individuálpszichológiát a legnehezebb megismerni és a gyakorlatban
alkalmazni.
FILOZÓFUS:A judaizmus tanításai között egy anekdota így szól: „Ha van tíz
ember, akkor abból az egyikük kritizálni fog, bármit is tegyünk. Az illető
nem fog minket kedvelni, és mi sem fogjuk megkedvelni. Majd lesz kettő
olyan, akik teljesen elfogadnak minket, és mi is elfogadjuk őket, és
jóbarátokká válunk. A maradék hét egyik kategóriába sem fog tartozni.”
Nos, ekkor arra az egyre fogunk figyelni, aki nem kedvel bennünket?
Jobban figyelünk arra a kettőre, aki szeret? Esetleg a nagyobb csoportra, a
többi hét emberre? Akinek nincs harmóniában az élete, az csak arra az
egyre fog figyelni, akit nem kedvel, és ennek alapján ítéli meg a világot.
FIATALEMBER: Ez érdekes.
FILOZÓFUS: Így van. Nem sokan nevetik ki, vagy figurázzák ki azt, akinek
néha megbotlik a nyelve. A fenti példával élve, legfeljebb talán egy a tízből.
Mindenképpen a legjobb, ha megszakítjuk a kapcsolatot egy ilyen ostoba
emberrel, aki így viselkedik. Viszont akinek nincs harmónia az életében, az
csak erre az emberre fog figyelni, és végül azt gondolja, hogy mindenki
rajta nevet.
FILOZÓFUS: Természetesen.
FIATALEMBER: De ez…
FIATALEMBER: Ezek szerint akkor én azért nem vagyok boldog, mert nem
érzem, hogy adnék?
FILOZÓFUS: Pontosan.
FIATALEMBER:Akkor hogyan teszek szert erre az érzésre? Dolgoznom kell?
Önkénteskednem kell?
FIATALEMBER: Igen, így volt. Őszintén szólva, még mindig nem vagyok
biztos ebben a pontban.
FIATALEMBER: Azt állítja, hogy az elismerés iránti vágy egy eszköz arra,
hogy azt érezzük, másoknak adunk?
FIATALEMBER: Még mindig nem tudom, mit keresek, vagy mit akarok
csinálni a jövőben. Azt tudom, hogy valamit csinálni kell. Semmiképp nem
fogom életem hátralévő napjait egy egyetemi könyvtár falai között tölteni.
Ha találok egy álmot, aminek az életem szentelhetem, és segítségével
megvalósíthatom önmagam, akkor leszek igazán boldog. Az apám a
munkába temetkezett, és fogalmam sincs róla, hogy ez boldoggá tette-e,
vagy sem. Úgy emlékszem rá, mint aki állandóan elfoglaltnak tűnt,
boldognak viszont soha. Nem ilyen életet akarok élni.
FIATALEMBER: De…
FIATALEMBER: Ez nyilvánvaló!
FIATALEMBER: Igen, így van. Az emberek, köztük én is, a hegy csúcsa felé
törekszünk.
FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy soha nem ér fel a csúcsra. Mit jelentene ez
az ön élete szempontjából? A balesetek, a betegségek és hasonlók miatt az
emberek nem mindig teszik meg a teljes utat, a hegymászás pedig tele van
szakadékokkal, és gyakran végződik sikertelenül. Tehát, az ember élete
útközben félbeszakadna, pusztán csak a kísérleti énje élte volna a kísérleti
életét addig is. Ez milyen élet?
FILOZÓFUS: Igen. Egy sor pillanat, amelyeket mostnak hívunk. Csak itt és
most élhetünk. Az érett felnőttek, akik ezt nem tudják, a fiatalokra
vonalszerű életet akarnak ráerőltetni. A gondolkodásuk szerint a
hagyományos ösvényen kell járni – jó egyetem, nagy cég, stabil otthon – ez
a boldog élet. Ám az élet egyáltalán nem hasonló vonalakból áll.
FILOZÓFUS: Tehát, más szóval, mint a hegymászók, akik a csúcs felé törnek,
kitartottak végig az úton?
FIATALEMBER: Természetesen!
FILOZÓFUS: Tényleg ez a helyzet? Nem arról van szó, hogy ezek az emberek
minden pillanatot itt és most éltek meg? Vagyis útközben töltött élet helyett
mindig az itt és mostban éltek? Például, aki hegedűművésznek készült,
mindig kottákat tanulmányozott és mindegyikre, minden egyes hangjegyre
és taktusra koncentrált?
FIATALEMBER: Cél nélküli élet? Ki hallott már ilyet? Ki ismerne el egy ilyen
bizonytalan életet, amely arra tart, amerre a szél fújja?
FILOZÓFUS: Így van. Az energeia pedig olyan mozgás, amelyben most alakul
az, ami eddig kialakult.
FIATALEMBER: Reflektorfény?
FILOZÓFUS: Igen. Komolyabban kellene törekednünk arra, hogy csak itt és
most éljünk. Abba vetett hitünk, hogy látjuk a múltat és a jövőt, egyben
annak bizonyítéka is, hogy félhomályban élünk, pedig itt és most kellene
teljes szívvel léteznünk. Az élet pillanatok sora, és sem a múlt, sem a jövő
nem létezik. Csak menekülőutat keresünk azáltal, hogy a múltra és a jövőre
figyelünk. Az itt és mostnak nincs semmi köze ahhoz, ami a múltban
történt, és a jövőről nem itt és most kell gondolkodnunk. Ha teljes szívvel
itt és most élünk, ilyesféle dolgok nem fognak minket aggasztani.
FIATALEMBER: De…
FILOZÓFUS: Nincs szükség rá, hogy helyeselje. Mindössze ahelyett, hogy egy
vonalnak látná, kezdje úgy látni, ahogyan az édesapja élte, lássa az élete
egyes pillanatait.
FIATALEMBER: A pillanatait.
FIATALEMBER: Teljes?
FIATALEMBER: Ó, értem!
FIATALEMBER: Igen!
FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy valaki átél egy természeti katasztrófát, és
erre úgy reagál, hogy az etiológiának megfelelően, visszatekint a múltba, és
kérdéseket tesz fel. Mi vezethetett ide? Mi értelme ennek? A nehézség egy
lehetőség arra, hogy előre tekintsünk, és átgondoljuk, mit lehet tenni ezután.
FIATALEMBER: És mi az?
FILOZÓFUS: Az egyén ereje hatalmas, vagy inkább úgy mondanám, hogy
mérhetetlen az erőm.
FILOZÓFUS: Nem, ez nem így van. Azért gondolja most azt, hogy bárcsak
tudta volna tíz évvel ezelőtt, mert Adler gondolatai hatással vannak önre.
Senki nem tudja, hogyan érzett volna tíz évvel ezelőtt. Ez a beszélgetés
olyasmi, amellyel most kellett szembesülnie.
FILOZÓFUS: Hiszem, hogy ivott a vízből. Nos, előttem járó, fiatal barátom,
velem tart?
Nagyon köszönöm!
Fumitake Koga
***
Adler halála óta több mint fél évszázad telt el, gondolatai mégis annyira
progresszívek, hogy talán máig sem vagyunk elég érettek hozzájuk.
Freuddal és Junggal összehasonlítva, Adler neve még mindig kevéssé
ismert Japánban. Adler tanait az általános művek kategóriába sorolják a
könyvtárak, mindenki találhat benne valamit. Talán a nevét nem sokszor
említik, de tanainak hatása széles körben érezhető.
Tizenéves korom vége óta tanulok filozófiát, az adleriánus
pszichológiával pedig első gyermekem születése idején találkoztam, amikor
a korai harmincas éveimben jártam. Az eudaimonikus elmélet, amely arra a
kérdésre keresi a választ, hogy mi a boldogság, a nyugati filozófiák
központi kérdésköre. Már több éve foglalkoztatott ez a kérdés, amikor
először vettem részt adleriánus pszichológiáról szóló előadáson. Amikor
meghallottam az előadó azon szavait a pódiumról, hogy: „Azok, akik most
hallgatják az előadásomat, ma is boldoggá válhatnak, akár ebben a
pillanatban. Viszont akik nincsenek itt, azok soha nem lesznek képesek a
boldogságra.”, mélységes ellenérzésem támadt. Azonban ezzel egy időben
az is felmerült bennem, hogy soha nem gondoltam bele komolyan, hogy
jómagam hogyan lelhetem meg a boldogságot, és a boldogság
megtalálásának fogalma talán sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt addig
képzeltem. Így hát elkezdett érdekelni az adleriánus pszichológia.
Ez vezetett ahhoz, hogy a filozófiával párhuzamosan, adleriánus
pszichológiát is elkezdtem tanulni. Arra is hamar rájöttem, hogy nem
tanulmányozhatom külön a kettőt.
A teleológia gondolata például nem olyasmi, ami hirtelen merült volna
fel Adler idejében, hanem jelen van Platón és Arisztotelész filozófiájában
is. Világossá vált számomra, hogy az adleriánus pszichológia a görög
filozófiával rokon gondolkodásmód. Továbbá észrevettem azt is, hogy
Szókratész beszélgetései a fiatalokkal, amelyeket Platón örökített meg
írásban az utókor számára, a jelen kor tanácsadói tevékenységének felelnek
meg.
Platón párbeszédeiben nincs szakmai nyelvhasználat, pedig sokan úgy
gondolnak a filozófiára, mint nehezen érthető tudományágra.
Furcsa, hogy a filozófiáról úgy kellene beszélgetnünk, hogy csak a
szakértők által ismert szavakat használunk, hiszen a szó eredeti jelentése
szerint a filozófia nem csak magára a bölcsességre, hanem a bölcsesség
szeretetére utal, és magát a megismerés folyamatát nem ismerjük, miközben
a bölcsesség elérése a fontos.
Nem az a kérdés, hogy végül valaki bölccsé válik-e, vagy sem.
Platón párbeszédeinek mai olvasója talán meglepődik azon, hogy
például a bátorságról szóló dialógus anélkül ér véget, hogy bármilyen
következtetésre jutnánk.
A Szókratésszal beszélgetésbe elegyedő fiatalok az elején soha nem
értenek egyet azzal, amit ő mond. Hevesen cáfolják az állításait. A jelen
könyv követi a szókratészi filozófia hagyományait, ezért egy filozófus és
egy fiatalember közötti párbeszéd formájában íródott.
Az adleriánus pszichológia – amely maga is egy filozófia –,
tanulmányozása közben elégedetlenné váltam az olyan kutatói életmóddal
szemben, amely csak az elődök írásait olvassa és értelmezi. Szókratészhoz
hasonlóan, szerettem volna párbeszédeket folytatni, és végül tanácsadó
lettem pszichiátriai klinikákon és máshol is.
Eközben sok fiatallal találkoztam.
Mindegyikük szeretett volna őszinte életet élni, de sokuknak mondták
sokat próbált, megfáradt idősebb emberek, hogy legyenek „realisták”, ezért
ezek a fiatalok arra készültek, hogy feladják az álmaikat. Olyan fiatalok,
akik nehéz dolgokon mentek keresztül bonyolult emberi kapcsolataikban,
amelyek pontosan ezen fiatalok tiszta lelke miatt lettek annyira kuszák.
Fontos, hogy őszinte életre vágyjunk, de önmagában ez nem elég.
Adler azt mondja, hogy minden probléma interperszonális kapcsolati
probléma. Ha valaki nem tudja, hogyan alakítson ki jó emberi
kapcsolatokat, akkor megeshet, hogy végül mások elvárásainak igyekszik
megfelelni. Mivel mások érzéseinek a megsértésétől tart, nem tud jól
kommunikálni, akkor sem, amikor ki kell állnia valami mellett, és végül
feladja, amit igazán szeretne.
Míg valóban lehetünk népszerűek az ismerőseink körében, és talán
kevesen vannak azok, akik nem kedvelnek, végül képtelenek leszünk a saját
életünket élni.
Egy, a könyvben szerepeltetett fiatalhoz hasonló fiatalember, aki sok
problémával küzd, és a realitásokkal kegyetlenül szembesült, meglepetéssel
fogadhatja a filozófus azon gondolatait, hogy a világ egyszerű hely, és bárki
lehet boldog akár a mai naptól fogva.
„Az én pszichológiám mindenkinek szól”, mondja Adler, és a
szaknyelvtől ugyanúgy megszabadul, mint Platón. Leírja a konkrét
lépéseket, amelyekkel javíthatunk az interperszonális kapcsolatainkon.
Ha Adler gondolkodásmódját nehéz elfogadni, az azért van, mert a
társas élettel kapcsolatos megszokott gondolkodásmóddal ellenkező
állítások bőségesen találhatók benne, és minden nap alkalmazni is kell a
gyakorlatban, ha meg akarjuk érteni. Bár szavai nem bonyolultak, nehéznek
tűnhet a nyár perzselő melegét elképzelni a téli hidegben. Ennek ellenére
remélem, hogy az olvasó megérti, hogy mi a kulcs az emberi kapcsolataiban
felmerülő problémák megoldásához.
Aznap, amikor Fumitake Koga, munkatársam és a jelen könyv írója,
ellátogatott hozzám, azt mondta: „Az ön Platónja leszek, Kishimi úr.”
Ma azért ismerhetjük Szókratész filozófiáját, mert Platón jegyzeteket
készített a beszélgetéseikről. Ám Platón nem egyszerűen lejegyezte, amit
Szókratész mondott. Platón helyes értelmezésének köszönhetjük, hogy
Szókratészt ma is tanítják.
A jelen könyv megszületése Koga kivételes megértésének és
kitartásának köszönhető, tehát hogy többször, és éveken keresztül
beszélgetett velem. Koga és jómagam is látogattuk a tanárainkat az
egyetemi évek alatt, és a könyvbéli fiatalember lehetne bármelyikünk, ám
leginkább az a személy, aki kézbe vette ezt a könyvet. Őszintén remélem,
hogy bár maradnak kétségei, a filozófussal folytatott párbeszéd által képes
leszek az olvasót elhatározásaiban támogatni.
Ichiro Kishimi
Ichiro Kishimi 1956-ban született Kiotóban, és ott él ma is. Középiskolás
kora óta filozófusnak készült. A klasszikus nyugati filozófiára, ezen belül
pedig a platóni filozófiára szakosodott, emellett Adler pszichológiáját
kutatja 1989 óta. Előad és ír is ebben a tárgyban, valamint kórházi
pszichiátriai páciensekkel foglalkozik minősített ifjúsági tanácsadóként és a
Japán Adleriánus Pszichológusok Társasága szaktanácsadójaként. Alfred
Adler válogatott írásainak, a magyarul Életismeret címen megjelent mű
japán fordítója, valamint többek között a Bevezetés az adleriánus
pszichológiába című kötet szerzője.
A szerzők jegyzete
Bevezetés
Utószó
A szerzőkről
www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu
Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
Felhasznált betűtípusok
EB Garamond – SIL Open Font License
Fira Sans – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0