A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

The Courage to be Disliked – The Japanese phenomenon that

shows you how to free yourself, change your life and achieve real
happiness
by Ichiro Kishimi and Fumitake Koga
Published in Australia and New Zealand
by Allen & Unwin in 2017

KIRAWARERU YUKI by Ichiro Kishimi and Fumitake Koga

Copyright © Ichiro Kishimi and Fumitake Koga 2013

Borítókép © Jenner Images/Getty Images
All rights reserved.

Original Japanese edition published by Diamond, Inc., Tokyo

This Hungarian edition published by arrangement with
Diamond, Inc., Tokyo

Hungarian translation © Kovács Viktória, 2020

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Déri Ákos
Olvasószerkesztő Varga Anita
Borítóterv Oláh Gábor
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 433 801 7

Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette: Ambrose Montanus
A SZERZŐK JEGYZETE

Sigmund Freud, Carl Jung és Alfred Adler a pszichológia óriásai. Ez a kötet

Adler pszichológiai és filozófiai elképzeléseinek, valamint tanításainak
esszenciája, egy filozófus és egy fiatalember narratív dialógusának a
formájában.

Az Európában és az Egyesült Államokban széles körű támogatást élvező

adleriánus pszichológia egyszerű és egyenes válaszokat ad a filozófiának
arra a kérdésére: hogyan lehetünk boldogok? A válasz talán az adleriánus
pszichológiában rejlik. Ez a könyv megváltoztathatja az életünket. Kísérjük
el a fiatalembert, és nézzük meg, mi van „az ajtó” mögött!
Az ezeréves város szélén élt egy filozófus, aki azt tanította, hogy
a világ egyszerű, és bárki azonnal képes elérni a boldogságot.
Egy, az életével elégedetlen fiatalember meglátogatta ezt a
filozófust, hogy megismerje tanítása lényegét. A fiatalember a
világot egy csomó ellentmondás káoszának látta, és a boldogság
bármilyen formája teljes képtelenségnek tűnt szorongó lelke
számára.
BEVEZETÉS

FIATALEMBER: Szeretném még egyszer megkérdezni, valóban úgy hiszi-e,

hogy a világ minden szempontból egyszerű hely?

FILOZÓFUS: Igen, ez a világ megdöbbentően egyszerű, ahogyan maga az élet

is.

FIATALEMBER: Nos, ez csupán idealista állítás, vagy a gyakorlatban is

működő elmélet? Úgy értem, bármilyen problémakör egyszerű, amellyel ön
vagy én szembesülünk?

FILOZÓFUS: Igen, természetesen.

FIATALEMBER: Rendben, akkor hadd magyarázzam el, miért látogattam el ma

önhöz. Először is addig szeretnék erről vitatkozni, amíg szükségét érzem,
majd – amennyiben lehetséges – szeretném, ha visszavonná ezt az
elméletet.

FILOZÓFUS: Haha!

FIATALEMBER: Sok mindent hallottam önről. Azt mondják, él itt egy különc
filozófus, akinek a tanítását és érvelését nehéz figyelmen kívül hagyni. A
tanítást, miszerint az ember képes a változásra, illetve hogy a világ
egyszerű, és mindenki lehet boldog. Ilyesféléket hallottam, de én ezt a
nézőpontot teljesen elfogadhatatlannak tartom, ezért saját magam akartam
meg- győződni mindezekről. Ha találok a szavaiban olyasmit, ami teljesen
hamis, akkor rámutatok erre, majd kiigazítom… Nem fogja ez bosszantani?

FILOZÓFUS: Nem, sőt örülnék a lehetőségnek. Reménykedtem, hogy

találkozom egy fiatalemberrel, aki épp olyan, mint ön, és annyit tanulhatok
abból, amit mond, amennyit csak lehet.

FIATALEMBER: Köszönöm. Nincs szándékomban kapásból elutasítani az ön

által mondottakat. Megfontolom a nézeteit, majd megvizsgálom a felmerülő
lehetőségeket. A világ egyszerű, és az élet is egyszerű – ha van is bármi
igazság ebben a tézisben, olyan ez, mint ahogy egy gyermek látja az életet.
A gyerekeknek nincs semmilyen konkrét kötelezettségük, mint például az
adófizetés vagy a munkába járás. A szüleik és a társadalom is védelmezi
őket, és gondtalanul tölthetik a napjaikat. Olyan jövőt képzelhetnek el
maguknak, amely örökké tart, és amelyben azt tesznek, amit csak akarnak.
Nem kell szembenézniük a zord valósággal – be van kötve a szemük.
Számukra a világ bizonyára egyszerű formát ölt. A világ azonban
megmutatja valódi arcát, miközben felnőnek. Nagyon röviden: a gyermek
megismeri, milyenek a dolgok valójában, és mit szabad neki. A véleménye
megváltozik, és nem lát mást, csak azt, hogy mit nem lehet. Romantikus
nézőpontja szertefoszlik, kegyetlen realizmus veszi át a helyét.

FILOZÓFUS: Értem. Érdekes nézőpont.

FIATALEMBER: Ez még nem minden! Felnőttként a gyermek belegabalyodik

mindenféle bonyolult kapcsolatba, különféle emberekkel, és sokféle
felelősség hárul rá. Ilyenné válik az élete a munkában és otthon, és
bármilyen, általa vállalt nyilvános szerepben is. Mondanom sem kell, hogy
tudatára ébred a különféle társadalmi problémáknak, amelyeket gyerekként
nem értett, mint például a diszkrimináció, a háború és a társadalmi
egyenlőtlenség, és ezeket nem hagyhatja figyelmen kívül. Nincs igazam?

FILOZÓFUS: Eddig jól hangzik. Kérem, folytassa!

FIATALEMBER: Nos, ha még mindig olyan időket élnénk, mint amikor a vallás
áthatott mindent, lehetőség lenne a megváltásra, hiszen valaha az isteni
tanok jelentettek számunkra mindent. Pusztán annyit kellett tennünk, hogy
ezeknek megfelelően élünk, tehát nem kellett sokat gondolkodnunk. Ám a
vallás erejét vesztette, és manapság nincs mély, istenbe vetett hit. Mivel
nincs fogódzó, mindenkit kétség és aggodalom tölt el. Mindenki saját
magáért él. Manapság ilyen a társadalom. Ezért kérem, mondja meg nekem,
hogy e valóság és annak fényében, amit én most elmondtam, még mindig
azt állíthatja, hogy a világ egyszerű?

FILOZÓFUS: Nem változott a véleményem. A világ egyszerű, és az élet is

egyszerű.

FIATALEMBER: Hogyhogy? Bárki látja, hogy ellentmondások káosza.

FILOZÓFUS: Ez nem azért van, mert a világ bonyolult. Ez azért van, mert a
világot mi tesszük bonyolulttá.

FIATALEMBER: Én teszem?

FILOZÓFUS: Egyikünk sem objektív valóságban él, hanem egy szubjektív

világban, amelynek mi magunk adunk értelmet. A világ, amelyet ön lát,
különbözik az általam látott világtól, és a saját világunkat lehetetlenség
megosztani bárki mással.

FIATALEMBER: Ez hogy lehet? Ön és én ugyanabban az országban élünk, egy

időben, és ugyanazokat a dolgokat látjuk magunk körül – nem igaz?

FILOZÓFUS: Elég fiatalnak tűnik nekem, ivott már friss kútvizet?

FIATALEMBER: Kútvizet? Régen, nagymamám vidéki házánál volt egy kút.
Emlékszem, hogy egy forró, nyári napon milyen jólesett a friss, hideg víz
abból a kútból.

FILOZÓFUS: Talán tisztában van vele, de a kútvíz hőmérséklete egész évben

elég állandó, körülbelül 18 fokos. Ez egy objektív szám, mindenki
ugyanennyit mér. Nyáron azonban ez a víz hidegnek tűnik, télen pedig
melegnek. Még ha ugyanaz a víz is, a hőmérő szerint ugyanúgy 18 fokos,
téltől vagy nyártól függően változik, hogy milyennek érezzük.

FIATALEMBER: Tehát ez egy, a környezet változása által előidézett illúzió.

FILOZÓFUS: Nem, ez nem illúzió. Nézze, az adott pillanatban az ön számára

a víz hideg vagy meleg volta tagadhatatlan tény. Ezt jelenti, hogy szubjektív
világban élünk. Nincs kiút a saját szubjektivitásunkból. Jelenleg a világ
bonyolultnak és rejtélyesnek tűnik az ön számára, de ha ön megváltozik, a
világ egyszerűbbé válik majd. Nem az a kérdés, a világ milyen, hanem az,
hogy ön milyen.

FIATALEMBER: Én milyen vagyok?

FILOZÓFUS: Igen… Olyan, mintha egy sötét szemüvegen keresztül nézne a

világra, így minden sötétnek látszik. Ám ha így van, akkor a világ sötét
voltán való rágódás helyett egyszerűen leveheti a szemüveget. Talán a világ
elviselhetetlenül ragyogónak tűnik majd, és önkéntelenül is becsukja majd a
szemét. Talán újra fel akarja venni a szemüveget, de először is: képes
egyáltalán levenni? Képes szemüveg nélkül járni a világban? Megvan hozzá
a bátorsága?

FIATALEMBER: A bátorságom?

FILOZÓFUS: Igen, a bátorságon múlik.

FIATALEMBER: Nos, rendben van. Egy halom ellenvetést szeretnék tenni, de
az az érzésem, jobb ezeket későbbre hagyni. Szeretném, ha megerősítené
azt az állítását, hogy az emberek változhatnak.

FILOZÓFUS: Természetesen, az emberek változhatnak. A boldogságot is

megtalálhatják.

FIATALEMBER: Kivétel nélkül, mindenki?

FILOZÓFUS: Nincsenek kivételek.

FIATALEMBER: Haha! Na, most nagyokat mond. Kezd a dolog érdekessé

válni. Azonnal vitába szállok!

FILOZÓFUS: Állok elébe, és nem fogok semmit elhallgatni. Szánjunk egy kis
időt arra, hogy ezt megvitassuk! Tehát az az álláspontja, hogy az emberek
nem tudnak megváltozni?

FIATALEMBER: Így van, nem tudnak megváltozni. Tulajdonképpen jómagam

is szenvedek attól, hogy nem tudok megváltozni.

FILOZÓFUS: Ugyanakkor azt szeretné, bárcsak képes lenne rá.

FIATALEMBER: Természetesen. Ha meg tudnék változni, újra kezdhetném az

életem, és boldogan leborulnék ön előtt. Ám kiderülhet, hogy ön fog
előttem leborulni.

FILOZÓFUS: Ön diákkori önmagamra emlékeztet, amikor forrófejű

fiatalember voltam, aki az igazságot kereste bolyongva, filozófusokat
látogatva…
FIATALEMBER: Igen, az igazságot keresem. Az igazságot az életről.

FILOZÓFUS: Soha nem éreztem szükségét, hogy tanítványokat vegyek

magam mellé, és soha nem is tettem. Ám már régóta várom egy ilyen
fiatalember látogatását, azóta hogy elkezdtem tanulmányozni az ókori
görög filozófiát, majd kapcsolatba kerültem egy másfajta filozófiával is.

FIATALEMBER: Másfajta filozófia? Mi lenne az?

FILOZÓFUS:Ott van a dolgozószobám. Menjen be! Hosszú éjszaka vár ránk.

Megyek és főzök egy kávét.
AZ ELSŐ
ÉJSZAKA
A trauma tagadása
A fiatalember belépett a dolgozószobába, és görnyedt háttal leült
egy székbe. Miért volt annyira elszánva rá, hogy visszautasítsa a
filozófus elméleteit? Az ok meglehetősen egyértelmű. Híján volt
az önbizalomnak, és ezt súlyosbították mélyen gyökerező, a
személyével, az iskolázottságával és a testi megjelenésével
kapcsolatos kisebbrendűségi érzései. Talán ennek
eredményeképpen hajlamos volt a túlzott feszélyezettségre,
amikor ránézett valaki. Legtöbbször úgy tűnt, nem értékelte
igazán mások boldogságát, és folyamatosan sajnálta magát.
Számára a filozófus állításai csupán a fantázia szüleményei
voltak.
AZ ISMERETLEN „HARMADIK ÓRIÁS”

FIATALEMBER: Egy perccel ezelőtt a másik filozófia kifejezést említette,

holott tudtommal az ókori görög filozófia a szakterülete.

FILOZÓFUS: Igen, az ókori görög filozófia tizenéves korom óta központi

szerepet játszik az életemben. A meghatározó személyiségek Szókratész,
Platón és Arisztotelész. Éppen Platón egyik művét fordítom, és azt
tervezem, életem hátralévő részét az ókori görög gondolkodásnak
szentelem.

FIATALEMBER: Nos, akkor mi ez a másik filozófia?

FILOZÓFUS: Ez egy sajátos pszichológiai iskola, amelynek alapjait egy

osztrák pszichológus, Alfred Adler fektette le a huszadik század elején.
Nálunk általában adleriánus pszichológia néven utalnak rá.

FIATALEMBER: Soha nem gondoltam volna, hogy az ókori görög filozófia

szakértőjét érdekelheti a pszichológia.

FILOZÓFUS: Nem nagyon ismerem a többi pszichológiai iskolát.

Mindazonáltal úgy gondolom, helytálló, ha azt mondjuk, hogy az adleriánus
pszichológia összhangban áll az ókori görög filozófiával, és így megfelelő
területe a tanulmányaimnak.
FIATALEMBER: Freud és Jung pszichológiájáról rendelkezem némi felületes
ismerettel. Lenyűgöző terület.

FILOZÓFUS: Igen, Freud és Jung közismertek. Még nálunk is. Adler volt a
Freud vezette Bécsi Pszichoanalitikus Társaság egyik alapító tagja. Az
elképzelései ellentétben álltak Freud nézeteivel, így kivált a csoportból, és
saját elméleteiből kiindulva megalkotta az individuálpszichológia
elnevezésű irányzatot.

FIATALEMBER: Individuálpszichológia? Még egy furcsa kifejezés. Tehát

Adler Freud egyik tanítványa volt?

FILOZÓFUS: Nem, nem volt az. Ez egy általános tévhit, amelyet el kell
oszlatnunk. Először is Freud és Adler korban közel álltak egymáshoz, és
kutatói kapcsolatukat az egyenrangúság jellemezte. Ebből a szempontból
Adler alapvetően különbözött Jungtól, aki Freudot apafiguraként tisztelte.
Bár Freud és Jung neve jut először az eszünkbe a pszichológiával
kapcsolatban, Adlert az egész világon Freud és Jung mellett, a tudományág
harmadik óriásaként emlegetik.

FIATALEMBER: Értem. Jobban utána kellett volna néznem.

FILOZÓFUS: Azt hiszem, természetes, hogy nem hallott Adlerről. Ahogyan ő

maga mondta: „Eljöhet az idő, amikor nem fognak emlékezni a nevemre;
talán pszichológiai iskolánk létezése is feledésbe merül.” Majd hozzátette,
hogy ez nem számít. Arra utalt, hogy amennyiben az iskoláját elfeledik, az
azért következik be, mert az elképzelései túlnőnek egyetlen
tudományterületen, és közhellyé, azaz olyasmivé válnak, amelyben
mindenki osztozik. Dale Carnegie, a Hogyan szerezzünk barátokat és
befolyásoljuk az embereket, illetve a Ne aggódj, tanulj meg élni! című
nemzetközi bestsellerek szerzője például Adlert nagyszerű lélekbúvárnak
nevezi, aki az életét az emberek és rejtett képességeik tanulmányozásának
szentelte. Adler gondolatainak befolyása világosan látható Carnegie
írásaiban. Stephen Covey A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása
című könyvének mondanivalója nagyban hasonlít Adler elképzeléseihez.
Más szóval, az adleriánus pszichológia nem szigorúan körülhatárolt
tudományterület, sokkal inkább egy életforma, az igazság és az emberi
értelem betetőzése. Ugyanakkor úgy tartják, Adler elképzelései száz évvel
megelőzték a korukat, és máig sem értjük őket teljességükben. Tehát
ennyire forradalmiak.

FIATALEMBER: Vagyis az elméletei nem az ókori görög filozófiából, hanem

az adleriánus pszichológiából indulnak ki?

FILOZÓFUS: Igen, így van.

FIATALEMBER: Rendben. Még egy dolog. Szeretnék még egy dolgot kérdezni
az alapvető álláspontjáról. Filozófusnak vagy pszichológusnak tartja magát?

FILOZÓFUS:Filozófus vagyok. Olyan ember, aki a filozófiája szerint él.

Továbbá számomra az adleriánus pszichológia az ókori görög filozófiával
összhangban álló gondolkodásforma, és ez a filozófia.

FIATALEMBER: Rendben. Kezdjünk hozzá!

MIÉRT KÉPESEK VÁLTOZNI AZ EMBEREK?

FIATALEMBER: Először is tervezzük meg a vita tárgyát! Azt állítja, az

emberek képesek a változásra. Majd még egy lépéssel tovább megy, és azt
mondja, mindenki rátalálhat a boldogságra.

FILOZÓFUS: Igen, kivétel nélkül mindenki.

FIATALEMBER: Hagyjuk későbbre a boldogság megvitatását, és kezdjük a

változással! Mindenki azt kívánja, bárcsak képes lenne a változásra. Én így
vagyok vele, és biztos vagyok benne, hogy bárkit is szólítanánk meg az
utcán, mindenki így lenne ezzel. De miért akar mindenki megváltozni?
Csak egyetlen válasz létezik: mert nem tudunk megváltozni. Ha könnyű
lenne megváltozni, nem töltenénk annyi időt a vágyakozással, hogy képesek
legyünk rá. Nem számít, mennyire akarják, az emberek nem képesek
megváltozni. Ezért van, hogy olyan sokan bedőlnek az új vallásoknak és a
kétes önfejlesztő szemináriumoknak, vagy bárkinek, aki azt hirdeti, hogy
mindenki képes a változásra. Tévedek?

FILOZÓFUS: Nos, válaszként visszakérdeznék: miért hisz ennyire

hajthatatlanul abban, hogy az emberek nem képesek megváltozni?

FIATALEMBER: Mindjárt elmondom. Van egy barátom, aki évekre bezárkózott

a szobájába. Szeretné, ha ki tudna menni, sőt úgy gondolja, szeretne
munkába állni, ha lehetséges. Tehát szeretne változtatni azon, amilyen. A
barátja vagyok, de biztosíthatom, hogy nagyon komoly ember, aki a
társadalom nagy hasznára válna. Kivéve, hogy fél elhagyni a szobáját. Ha
csak egyetlen lépést is tesz az ajtaján kívül, rögtön elkezd hevesen dobogni
a szíve, és remeg keze-lába. Valamiféle neurózis, vagy pánik, feltételezem.
Meg akar változni, de nem tud.

FILOZÓFUS: Mit gondol, miért nem tudja elhagyni a szobáját?

FIATALEMBER: Nem tudom pontosan. Lehet a szüleivel való kapcsolata miatt,

vagy az iskolában bántották. Valamilyen traumát szenvedhetett el, valami
ilyesmi miatt. Ám lehet ennek az ellenkezője is – lehet, hogy gyerekként
túlságosan elkényeztették, és nem tud megbirkózni a valósággal. Tényleg
nem tudom, és nem kutakodhatok a múltjában vagy a családi viszonyaiban.

Tehát azt állítja, hogy a barátja múltjában történtek traumát vagy

FILOZÓFUS:
valami hasonlót okoztak, és ennek eredményeképpen nem tud többé
kimenni?

FIATALEMBER: Természetesen. Minden következményt megelőz egy kiváltó

ok. Nincs ebben semmi titokzatos.

FILOZÓFUS: Tehát a gyerekkori otthoni környezetben is kereshető az ok,

amiért nem képes elhagyni a szobát. A szülei bántalmazták, és úgy nőtt fel,
hogy meg sem ismerte a szeretetet. Ezért fél az emberekkel kapcsolatba
lépni, és ezért nem tud kimenni. Ez így elképzelhető, nem?

FIATALEMBER: Igen, tökéletesen. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet

neki mindez!

FILOZÓFUS: Továbbá azt is mondja, hogy minden következménynek van

kiváltó oka. Vagy más szavakkal, a múltbéli események (az okok)
határozzák meg, hogy most ki vagyok (a következmény). Jól értettem?

FIATALEMBER: Igen, jól.

FILOZÓFUS: Nos, ha a világban mindenkinek a jelene múltbéli események
következménye, ön szerint nem alakulnának furcsán a dolgok? Nem érti?
Mindenki, akit a szülei bántalmaztak, ugyanazon ment keresztül, mint az ön
barátja, és akkor most ezek az emberek remeteként élnének, hiszen
máskülönben az egész gondolatmenet helytelen. Azaz, ha a múlt valóban
meghatározza a jelent, és az okok a következményeket.

FIATALEMBER: Mire akar pontosan kilyukadni?

FILOZÓFUS: Ha csak a múltbéli okokra összpontosítunk, és a dolgokat

pusztán az okokkal és azok következményeivel próbáljuk megmagyarázni,
elérkezünk a „determinizmushoz”. Hiszen mindez azt jelenti, hogy a
jelenünket és a jövőnket múltbéli események határozzák meg, és a jelenünk
és a jövőnk megváltoztathatatlan. Nincs igazam?

FIATALEMBER: Tehát azt állítja, hogy a múlt nem számít?

FILOZÓFUS: Igen, az adleriánus pszichológiának ez az álláspontja.

FIATALEMBER: Értem. Az ellentmondásos pontok egy kicsit világosabbnak

tűnnek már. Nézze, ha viszont az ön változatában gondolkodunk, az nem
oda vezet végül, hogy a barátomnak nincs oka arra, hogy ne menjen ki?
Mivel azt mondja, hogy a múltbéli események nem számítanak. Már
elnézést, de ezt kizártnak tartom. Kell, hogy oka legyen az
elszigetelődésének. Különben nincs rá magyarázat.

FILOZÓFUS: Valóban, nem lenne rá magyarázat. Ezért az adleriánus

pszichológiában nem a múltbéli okokkal foglalkozunk, hanem a jelenlegi
célokkal.

FIATALEMBER: Jelenlegi célokkal?

FILOZÓFUS: A barátja bizonytalan, ezért nem hagyja el a helyiséget.
Fordítsuk meg a gondolatmenetet! Nem akar kimenni, ezért megteremt egy
szorongásos állapotot.

FIATALEMBER: Hogy mit?

FILOZÓFUS: Gondolkodjunk erről a következőképpen: a barátjának az volt az

előzetes célja, hogy ne hagyja el a szobát, és létrehozott egy bizonyos
szorongásos állapotot, illetve félelmet, hogy elérje a célját. Az adleriánus
pszichológiában ezt nevezzük teleológiának.

FIATALEMBER: Ugye csak viccel! A barátom csak beképzelte a szorongását és

a félelmét? Tehát akár odáig is elmenne, hogy azt állítja, a barátom csak
színlelt beteg?

FILOZÓFUS: Nem színleli, hogy beteg. A félelem és a szorongás, amit a

barátja érez, valóságosak. Alkalmanként migrénje és gyomorgörcsei is
lehetnek. Azonban ezek is olyan tünetek, amelyeket azért hozott létre, hogy
elérje a célját, és ne hagyja el a szobát.

FIATALEMBER: Ez nem igaz! Semmiképpen sem! Ez így túlságosan

elkeserítő!

FILOZÓFUS: Nem. Ez a különbség az etiológia (az ok-okozati összefüggések

vizsgálata) és a teleológia (egy adott jelenség céljának, nem pedig az
okának a vizsgálata) között. Mindannak, amit mondott, az etiológiában
található az alapja. Amíg az etiológián belül maradunk, egyetlen lépést sem
tehetünk előre.
A TRAUMA NEM LÉTEZIK

FIATALEMBER: Ha ilyen erőteljesen akar fogalmazni, megkérném,

magyarázza el a dolgokat alaposabban! Először is mi ez az ön által említett
különbség az etiológia és a teleológia között?

FILOZÓFUS:Tegyük fel, hogy ön megfázott, és magas láza van, ezért elmegy

az orvoshoz. Majd az orvos elmondja, hogy a betegségének az oka az, hogy
tegnap, amikor elment otthonról, nem öltözött fel jól, és ezért fázott meg.
Nos, megelégedne ezzel a magyarázattal?

FIATALEMBER: Természetesen nem. Nem érdekelne, mi az oka – ahogyan

felöltöztem, az eső vagy bármi más. A tünetek, a tény, hogy szenvedek a
magas láztól, számítanának. Az orvostól azt várnám, hogy felírjon egy
gyógyszert, adjon egy injekciót, vagy megtegyen bármilyen szükséges
intézkedést.

FILOZÓFUS: Ennek ellenére azok, akik az etiológia szempontjait veszik

figyelembe, köztük a legtöbb terapeuta és pszichiáter is, arról beszélne,
hogy amitől ön szenved, az ilyen meg ilyen múltbéli okra vezethető vissza,
majd vigasztalásul egyszerűen csak elmondanák, hogy ez nem az ön hibája.
Az úgynevezett traumákkal foglalkozó érvelés jellemző az etiológiára.

FIATALEMBER: Álljunk meg egy pillanatra! Teljes egészében tagadja a trauma

létezését?

FILOZÓFUS: Igen. Ebben hajlíthatatlan vagyok.

FIATALEMBER: Micsoda? Ön, vagy talán inkább Adler, nem pszichológiai
szaktekintély?

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológia határozottan tagadja a trauma létét.

Ez merőben új és forradalmi gondolat. Az biztos, hogy a freudi trauma
fogalom izgalmas. Freud elképzelése az, hogy egy ember jelenlegi
boldogtalanságát a múltbéli lelki sebek (traumák) okozzák. Ha egy ember
életét nagyon hosszú narratívaként kezeljük, könnyen megérthetők a benne
rejlő ok-okozati összefüggések, valamint dramatikus fejlődés érzetét kelti,
amely erős érzéseket vált ki, és igen vonzó. Ám a trauma gondolatának
tagadása kapcsán Adler a következőt mondja: „Önmagában véve egyetlen
élmény sem oka a sikernek vagy a kudarcnak. Nem szenvedünk az élmény
– az úgynevezett trauma – megrázkódtatásától, hanem azt hozzuk ki belőle,
ami leginkább szolgálja a céljainkat. Nem az élményeink határoznak meg
bennünket, hanem a jelentés, amellyel felruházzuk őket.”

FIATALEMBER: Tehát azt hozzuk ki belőle, ami leginkább szolgálja a

céljainkat?

FILOZÓFUS: Pontosan! Összpontosítsunk most arra, mit mond Adler azzal,

hogy nem maguk az élmények határozzák meg az énünket, hanem a
jelentés, amellyel felruházzuk őket. Nem azt állítja, hogy egy szörnyű
csapás vagy bántalmazás, vagy hasonló események elszenvedése
gyermekkorban nincsenek hatással a személyiség formálódására; nagy
hatással bírnak. Ám a lényeg az, hogy ezek a hatások tulajdonképpen nem
határoznak meg semmit. Mi határozzuk meg a saját életünket a szerint,
amilyen jelentést tulajdonítunk ezeknek a múltbéli élményeknek. Az
életünket nem kapjuk valakitől, hanem az olyasmi, amit magunknak
választunk, és saját magunk döntjük el, hogyan éljünk.

FIATALEMBER: Rendben, szóval azt mondja, hogy a barátom saját maga zárta
be magát a szobába, s tulajdonképpen ő választotta, hogy így éljen? Ez
súlyos. Higgye el, nem ezt akarja! Inkább a körülmények kényszerítették
ennek a helyzetnek a választására. Nem volt más választása, mint azzá
válni, aki most.

FILOZÓFUS: Nem így van. Ha feltételezzük, hogy az ön barátja tényleg azt

gondolja, hogy nem tud beilleszkedni a társadalomba, mert a szülei
bántalmazták, ez azért lehet így, mert az a célja, hogy ezt gondolja.

FIATALEMBER: Ez meg miféle cél?

FILOZÓFUS: A közvetlen cél valószínűleg az, hogy ne hagyja el a szobát. A

szorongást és a félelmet azért teremti meg, hogy oka legyen benn maradni.

FIATALEMBER: De miért nem akar kimenni? Ez itt a probléma!

FILOZÓFUS: Nos, gondolkozzunk a szülők fejével! Ön hogy érezné magát, ha

a gyereke bezárkózna egy szobába?

FIATALEMBER: Természetesen aggódnék. Segíteni szeretnék, hogy

visszatérjen a társadalomba. Azt szeretném, hogy jól legyen, és nem hagyna
nyugodni, hogy vajon én neveltem-e helytelenül. Biztosan komolyan
aggódnék, és mindent megtennék, hogy segítsek neki, hogy visszatérjen a
normalitáshoz.

FILOZÓFUS: Ez az, ahol a probléma rejlik!

FIATALEMBER: Hol?

FILOZÓFUS:Ha minden időmet a szobámban töltöm, és egyszer sem megyek

ki onnan, a szüleim aggódni kezdenek. A teljes figyelmüket
megszerezhetem. Nagyon óvatosan viselkednek és mindig kesztyűs kézzel
bánnak majd velem, mint egy gyerekkel. A másik oldalról nézve, mihelyst
kiteszem a lábam, csak egy leszek a névtelen tömegben, akire senki nem
figyel. Olyan emberek vesznek körül, akiket nem ismerek, és végül
átlagossá válok, vagy annál is kevesebbé. Többé senki nem bánik velem
megkülönböztetett figyelemmel… Az ilyen történetek nem ritkák a
remeteéletet élő emberekkel kapcsolatban.

FIATALEMBER: Ebben az esetben, az érvelését követve, a barátom elérte a

célját, és elégedett a jelenlegi helyzetével?

FILOZÓFUS: Kétlem, hogy elégedett lenne, és biztos vagyok benne, hogy nem
is boldog. Ám kétségtelenül a céljával összhangban cselekszik. Ez nem
csak az ön barátjára jellemző. Mindannyian valamilyen cél szerint élünk.
Erről szól a teleológia.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Én ezt teljes mértékben elutasítom. Nézze, a

barátom…

FILOZÓFUS: Figyeljen ide! Ez a beszélgetés nem vezet sehova, ha csak az ön

barátjáról beszélünk. Az ő távollétében ez értelmetlen. Vegyünk egy másik
példát!

FIATALEMBER: Nos, mit szól ehhez? Legyen egy saját, friss, tegnapi
élményem!

FILOZÓFUS: Csupa fül vagyok!

A HARAGUNKAT SAJÁT MAGUNK
TEREMTJÜK

FIATALEMBER: Tegnap délután könyvet olvastam egy kávézóban, amikor a

pincér a zakómra fröccsentette a kávét, miközben elment mellettem. Épp
most vettem a zakót, és a legjobb ruhadarabom. Nem tudtam türtőztetni
magam, elszakadt a cérna. Teljes erőből üvöltözni kezdtem vele. Nem
vagyok egyébként az a típus, aki hangosan beszél nyilvános helyen. Tegnap
a kávézó mégis hangos volt az üvöltözésemtől, mert dührohamot kaptam, és
megfeledkeztem magamról. Nos, ehhez mit szól? Lehet ebben bármilyen
cél? Bárhogy is nézzük, az ilyen viselkedésnek mindig van valami oka.

FILOZÓFUS: Tehát a harag érzése hajtotta önt, és végül üvöltözéshez vezetett.

Bár általában finom modorú, nem tudott ellenállni a haragjának. Az
esemény elkerülhetetlenül bekövetkezett, és nem tehetett ellene semmit. Ezt
akarja mondani?

FIATALEMBER: Igen, mert annyira hirtelen történt. Mielőtt gondolkodni

tudtam volna, már a számra is tolultak a szavak.

FILOZÓFUS: Akkor tételezzük fel, hogy tegnap történetesen kés volt önnél, és
amikor elszakadt a cérnája, nem tudott uralkodni magán, és megszúrta a
pincért. Képes lenne igazolni ezt a tettet azzal, hogy elkerülhetetlen volt, és
semmit sem tehetett ellene?

FIATALEMBER: Ugyan már, ez szélsőséges érvelés!

FILOZÓFUS: Nem szélsőséges érvelés. Az érvelése mentén haladva minden
haragból elkövetett bűntettért a harag a felelős, és nem az adott személy,
mivel alapvető állítása szerint az emberek nem képesek uralkodni az
érzéseiken.

FIATALEMBER: Nos, akkor mivel magyarázza a haragomat?

FILOZÓFUS: Egyszerű. Nem úgy történt, hogy először méregbe gurult, majd
elkezdett kiabálni. Kizárólag azért gurult méregbe, hogy kiabálhasson. Más
szóval a kiabálás céljának elérése érdekében megteremtette a harag érzését.

FIATALEMBER: Ezt hogy érti?

FILOZÓFUS: A kiabálás mint cél volt az elsődleges. A kiabálás által kívánta

elérni, hogy a pincér alávesse magát az akaratának és figyeljen arra, amit
önnek muszáj volt elmondania. Hogy ezt elérje, előhívta és eszközként
használta a haragját.

FIATALEMBER: Én hívtam elő? Ugye csak viccel!

FILOZÓFUS: Akkor miért emelte fel a hangját?

FIATALEMBER: Mint már mondtam, elszakadt bennem a cérna. Frusztrált, ami

történt.

FILOZÓFUS: Nem. A hangja felemelése nélkül is elmagyarázhatta volna, amit

akart, ezután a pincér valószínűleg szívből elnézést kért volna, letörölte
volna a zakóját egy tiszta ruhával, és megtett volna minden szükséges
intézkedést. Talán még a tisztítót is elintézte volna. Valahol mélyen ön is
tisztában volt vele, hogy a pincér így reagált volna, mégis kiabálni kezdett.
Túlságosan fáradságosnak érezte, hogy normális hangnemben elmagyarázza
a dolgokat, és hogy ezt megspórolja, ledorongolt egy ellenállást nem
tanúsító személyt. Ehhez a harag érzése szolgált eszközként.

FIATALEMBER:Kizárt. Nem tud beugratni. Azért hívtam elő a haragomat,

hogy alávessem az akaratomnak azt az embert? Esküszöm, egy
másodpercem sem volt rá, hogy ilyesmire gondoljak. Nem gondoltam át,
hogy most méregbe fogok gurulni. A harag robbanékony érzelem.

FILOZÓFUS: Igaz, a harag gyorsan kialakuló érzelem. Hallgasson ide, van egy
történetem! Egy anya és a lánya hangosan veszekedtek. Közben hirtelen
megcsörrent a telefon. Az anya hangján még érezni lehetett a haragot,
amikor gyorsan felvette a telefont és beleszólt. A lánya osztályfőnöke hívta.
Mihelyst tudatosodott benne, ki van a vonal másik végén, a hangszíne
megváltozott, és nagyon udvarias lett. A következő körülbelül öt percben a
legkedvesebb hangján folytatta a telefonbeszélgetést. Amikor letette, egy
pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, és azonnal elkezdett újra
üvölteni a lányával.

FIATALEMBER: Nos, nem ritka az ilyen eset.

FILOZÓFUS: Nem érti? A harag olyan eszköz, amelyet elő lehet venni akkor,
amikor szükséges. Mihelyst csöng a telefon, félre lehet tenni, majd újra elő
lehet venni, amikor véget ért a hívás. Az anya nem annyira mérges, hogy ne
tudna uralkodni magán. Egyszerűen csak arra használja a mérgét, hogy a
lánya fölébe kerekedjen a nagy hangjával, és így nyomatékot adjon a
véleményének.

FIATALEMBER: Tehát a harag eszköz egy cél elérésében?

FILOZÓFUS: A teleológia ezt tanítja.

FIATALEMBER: Á, már értem! A kedvesség álarca mögött ön szörnyen
nihilista! Akár a haragomról, akár a remete barátomról legyen szó, az
összes magyarázatából süt az emberek iránti bizalmatlanság!
HOGYAN ÉLJÜNK ÚGY, HOGY NE A MÚLT
IRÁNYÍTSA AZ ÉLETÜNKET?

FILOZÓFUS: Milyen értelemben vagyok nihilista?

FIATALEMBER: Gondoljon csak bele! Egyszerűen megfogalmazva tagadja az

emberi érzelmeket. Azt állítja, hogy az érzelem nem más, mint eszköz;
pusztán csak a céljaink elérésének eszköze. De hallgasson ide! Ha tagadja
az érzelmeket, azzal olyan nézeteket vall, amelyek az emberségünket is
megpróbálják tagadni, hiszen az érzelmeink és az, hogy mindenféle érzések
hatása alá kerülünk, tesznek minket emberré. Ha tagadjuk az érzelmeket, az
ember nem lesz más, mint egy gép gyenge másolata. Ha ez nem nihilizmus,
akkor mi?

FILOZÓFUS: Nem tagadom, hogy az érzelmek léteznek. Mindenkinek vannak

érzelmei. Ez nem kérdés. Ám amennyiben azt állítja, hogy az emberek
olyan lények, akik nem tudnak ellenállni az érzéseiknek, azzal nem érthetek
egyet. Az adleriánus pszichológia olyan gondolkodási forma, olyan
filozófia, amely szöges ellentétben áll a nihilizmussal. Nem az érzelmeink
irányítanak bennünket. Ebben az értelemben, miközben az adleriánus
pszichológia megmutatja, hogy „az embereket nem az érzelmeik
irányítják”, ráadásként azt is bizonyítja, hogy „nem a múltunk irányít
bennünket”.

FIATALEMBER: Tehát az embereket nem is a múlt, és nem is az érzelmeik

irányítják?

FILOZÓFUS:Rendben, tegyük fel például, hogy valakinek a szülei elváltak a

múltban. Ez nem egy objektív dolog, akárcsak az, hogy a víz 18 fokos?
Nos, akkor ez a válás hideg- vagy melegérzetet kelt? Ez a jelenben
gyökerező, szubjektív dolog. Függetlenül attól, mi történt a múltban, a neki
tulajdonított jelentés határozza meg, milyen lesz valakinek a jelene.

FIATALEMBER: Nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan

dolgozták fel.

FILOZÓFUS: Pontosan. Nem mehetünk vissza időgéppel a múltba. Nem

fordíthatjuk meg az idő folyását. Ha megragadunk az etiológiában, akkor
gúzsba köt a múlt, és soha nem leszünk képesek megtalálni a
boldogságunkat.

FIATALEMBER: Így van! Nem változtathatjuk meg a múltat, és pont ezért

olyan nehéz az élet.

FILOZÓFUS: Az élet nem egyszerűen csak nehéz. Ha a múlt határozna meg

mindent, és nem lehetne változtatni rajta, mi, akik most élünk, többé nem
lennénk képesek továbblépni az életünkben. Mi történne ennek
eredményeképpen? Nihilizmus és pesszimizmus lenne úrrá rajtunk,
elveszítenénk a reményt a világban, és feladnánk. A freudi etiológia, amely
a traumának központi jelentőséget tulajdonít, a determinizmus egyik
formája, és út a nihilizmus felé. Megfelel önnek egy ilyen értékrend?

FIATALEMBER: Nem akarom, hogy megfeleljen, de a múlt annyira erős!

FILOZÓFUS: Gondolja át a lehetőségeket! Ha valaki azt feltételezi, hogy az

emberek képesek megváltozni, akkor egy etiológián alapuló értékrend
tarthatatlanná válik, és kénytelenek vagyunk magától értetődőnek tekinteni
a teleológia álláspontját.

FIATALEMBER: Szóval azt állítja, hogy arra az álláspontra kellene

helyezkedni, amely szerint az emberek mindig képesek megváltozni?
FILOZÓFUS:Természetesen. És, kérem, értse meg, hogy a freudi etiológia az,
ami tagadja a szabad akaratot, és úgy kezeli az embereket, mintha gépek
lennének.

A fiatalember hallgatott, és körülnézett a filozófus

dolgozószobájában. A falakat a plafontól a padlóig
könyvespolcok borították, egy kis fa íróasztalon pedig egy
töltőtoll hevert, félig kész kéziratnak tűnő papírok társaságában.
„Az embereket nem múltbéli okok mozgatják, hanem saját maguk
által kijelölt jövőbeli célok motiválják” – ezt állította a filozófus.
Az általa támogatott teleológia teljesen felborította a
köztiszteletnek örvendő pszichológia ok-okozati összefüggéseit,
és a fiatalember képtelen volt elfogadni ezt. Melyik álláspontból
kiindulva kezdjen bele a vitába? A fiatalember mély levegőt vett.
SZÓKRATÉSZ ÉS ADLER

FIATALEMBER: Rendben. Hadd meséljek most egy másik barátomról, egy

férfiról, akit nevezzünk Y-nak. Olyasféle sziporkázó ember, aki bárkivel
könnyedén beszélget. Olyan, mint egy napraforgó – mindenki szereti, és az
emberek mosolyognak a társaságában. Ezzel ellentétben én olyasvalaki
vagyok, akinek soha nincs könnyű dolga társaságban, és aki sokféleképpen
furcsának mondható. Nos, ön azt állítja, hogy az emberek Adler teleológiája
által megváltozhatnak?

FILOZÓFUS: Igen. Ön, én és mindenki megváltozhat.

FIATALEMBER: Úgy gondolja, hogy lehetek olyasvalaki, mint Y? Teljes

szívemből vágyom rá, hogy olyan legyek, mint ő.

FILOZÓFUS: Ezen a ponton azt kell mondanom, hogy ez számításba sem

jöhet.

FIATALEMBER: Aha! Most megmutatkozik, mit is gondol valójában! Tehát

visszavonja az elméletét?

FILOZÓFUS: Nem. Sajnos, még alig tud valamit Adler pszichológiájáról. A

változás első lépése a megismerés.

FIATALEMBER: Tehát ha bármit is megértek Adler pszichológiájából, válhatok

olyanná, mint Y?
FILOZÓFUS: Miért hajszolja annyira a válaszokat? Saját magának kell
megtalálnia a válaszokat, és nem szabad arra hagyatkoznia, amit valaki más
mond. Mások válaszai mindössze csak átmeneti hiánypótlóként szolgálnak;
nem érnek semmit. Vegyük például Szókratészt, aki egyetlen, saját maga
által írt könyvet sem hagyott ránk. Athén polgáraival vitázva töltötte az
idejét, főleg fiatalokkal, és a tanítványa, Platón volt az, aki lejegyezte a
filozófiáját a jövő nemzedékei számára. Adler szintén kevés érdeklődést
mutatott az írói tevékenység iránt, inkább a bécsi kávéházakban elegyedett
beszélgetésbe, és kis létszámú vitaköröket vezetett. Határozottan
elmondhatjuk, hogy nem egy íróasztalánál bölcselkedő, elméleti tudós volt.

FIATALEMBER: Tehát Szókratész és Adler is párbeszéd formájában fejtette ki

az elképzeléseit?

FILOZÓFUS:Így van. Minden kétségét el fogja oszlatni ez a párbeszéd. És

elkezd megváltozni. Nem a szavaim által, hanem a saját munkája által. Nem
akarom megfosztani attól az értékes folyamattól, ahogy a párbeszéd által
megérkezik a válaszaihoz.

FIATALEMBER: Tehát megpróbáljuk ugyanazt a fajta párbeszédet

megvalósítani, amelyet Szókratész és Adler is? Ebben a kis
dolgozószobában?

FILOZÓFUS: Nem elég jó ez önnek?

FIATALEMBER: Erre szeretnék rájönni! Tehát menjünk el addig, ameddig csak

lehet, amíg vissza nem vonja az elméletét, vagy én meg nem hajlok az érvei
előtt!
JÓK VAGYUNK ÚGY, AHOGY VAGYUNK?

FILOZÓFUS: Rendben, térjünk vissza a kérdéséhez! Tehát szeretne

optimistább és vidámabb személyiség lenni, olyan, mint Y?

FIATALEMBER: Viszont ezt az imént elutasította, és azt mondta, szó sem lehet
róla. Hát igen. Csak azért mondtam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
Jól ismerem magam. Soha nem leszek olyan ember.

FILOZÓFUS: Miért nem?

FIATALEMBER:Nyilvánvaló. Azért, mert különbözik a személyiségünk, vagy

ahogy ön mondaná, a beállítottságunk.

FILOZÓFUS: Hm.

FIATALEMBER: Például, ön e között a rengeteg könyv között él. Elolvas egy

új könyvet, és új ismeretekre tesz szert. Alapjában véve folyamatosan
halmozza a tudást. Minél többet olvas, annál több ismeretre tesz szert. Új
értékrendekről olvas, amelyek – úgy tűnik – hatnak önre. Nézze, utálom, de
ki kell mondanom, hogy bármilyen sok ismeretre is tegyen szert, a
beállítottsága vagy a személyisége nem fog alapvetően megváltozni. Ha az
alapok megrendülnek, minden megszerzett ismeret haszontalanná válik.
Igen, mindaz a tudás, amelyet megszerzett, összeomlik, és ön arra eszmél
majd, hogy visszakerült oda, ahonnan indult. Ugyanez vonatkozik Adler
gondolataira is. Nem számít, mennyi tényt próbálok összegyűjteni róla, ez
nem lesz hatással a személyiségemre. Az ismeret csak ismeretként
halmozódik, amíg előbb-utóbb a sutba vágjuk.
FILOZÓFUS: Akkor hadd kérdezzek valamit! Miért gondolja, hogy olyan
szeretne lenni, mint Y? Feltételezem, szeretne valaki más lenni, akár Y, akár
valaki más. De mi célból?

FIATALEMBER: Megint csak a célokról beszél? Mint már mondtam,

egyszerűen csodálom őt, és úgy gondolom, boldogabb lennék, ha olyan
lennék, mint ő.

FILOZÓFUS: Úgy gondolja, boldogabb lenne, ha olyan lenne, mint ő? Ami azt
jelenti, hogy jelenleg nem boldog, ugye?

FIATALEMBER: Micsoda?

FILOZÓFUS: Jelenleg képtelen a boldogságra. Ez azért van így, mert nem

tanulta meg szeretni saját magát, és úgy próbálja megszeretni saját magát,
hogy újjászületik egy másik emberként. Reménykedik benne, hogy olyanná
válik, mint Y, és eldobja mostani önmagát. Igaz?

FIATALEMBER:Igen, azt hiszem, ez igaz. Nézzünk szembe a ténnyel: utálom

magam! Éppen egy idejétmúlt filozófiai diskurzussal szórakozom, és nem
tudom megállni, hogy ne tegyem – igen, tényleg utálom magam!

FILOZÓFUS: Így van. Ha arról kérdezné az embereket maga körül, ki szereti

saját magát, nehéz dolga lenne, hogy találjon valakit, aki büszkén, állát
felszegve azt válaszolja: „Igen, én szeretem magam.”

FIATALEMBER: Önnel mi a helyzet? Szereti saját magát?

FILOZÓFUS:Legalábbis nem gondolom, hogy valaki más szeretnék lenni, és

elfogadom önmagam.
FIATALEMBER: Elfogadja önmagát?

FILOZÓFUS: Nézze, nem számít, mennyire akarja, hogy olyan legyen, mint Y,
nem születhet újjá Y-ként. Ön nem Y. Az rendben is van, hogy ön az, aki.
Mindazonáltal nem mondom, hogy pontosan úgy van rendben, amilyen
most. Ha képtelen valódi boldogságot érezni, az azt jelenti, hogy a dolgok
nincsenek rendben a jelenlegi formájukban. Egymás elé kell raknia a lábait,
és nem megállni.

FIATALEMBER: Ez így elég durván hangzik, de értem, mire gondol. Világos,

hogy nincs rendben, amilyen éppen most vagyok. Meg kellene mozdulnom.

FILOZÓFUS:Hogy megint Adler szavaival éljek: „Nem az a lényeg, ki mit

hoz magával, hanem hogy ki mit kezd vele.” Azért akar Y vagy valaki más
bőrébe bújni, mert csak azzal foglalkozik, hogy születésekor mit hozott
magával. Ehelyett arra kellene figyelnie, hogy mit kezdhet azzal, amije van.
A BOLDOGTALANSÁG A MI VÁLASZTÁSUNK

FIATALEMBER: Kizárt dolog! Ennek nincs értelme!

FILOZÓFUS: Miért nincs értelme?

FIATALEMBER: Miért? Vannak, akik jó körülmények közé születtek, szerető

szülőkkel, mások pedig szegénynek, rossz szülőkkel. Ilyen a világ. Bár nem
akarok ilyesmibe mélyebben belemenni, de ezen kívül még vannak dolgok
a világban, amelyek nem egyenlők. A nemzetiségi és etnikai különbségek
mindig is óriásiak voltak. Természetes, hogy azzal foglalkozunk, mit
hoztunk magunkkal. Az összes szava csak zavaros elmélet – figyelmen
kívül hagyja a való világot!

FILOZÓFUS: Éppen ön az, aki figyelmen kívül hagyja a valóságot.

Megváltozik attól a valóság, ha ön leragad annál, amit születésekor hozott
magával? Nem vagyunk lecserélhető gépek. Nem cserére, hanem
megújulásra van szükségünk.

FIATALEMBER: Számomra a csere és a megújulás ugyanazt jelenti. Ön

megkerüli a lényeget. Nézze, lehet valaki születésétől fogva boldogtalan.
Kérem, mindenekelőtt ezt ismerje el!

FILOZÓFUS: Nem ismerem el.

FIATALEMBER: Miért?
FILOZÓFUS: Először is, jelenleg ön nem képes igazi boldogságra. Az életet
nehéznek találja, sőt szeretne egy másik személyként újjászületni. Ám
jelenleg azért boldogtalan, mert saját maga választja, hogy boldogtalan
legyen. Nem azért, mert rossz csillagzat alatt született.

FIATALEMBER: Én választottam a boldogtalanságot? Hogyan fogadhatnám el

ezt?

FILOZÓFUS: Nincs benne semmi különös. Az ókori görög kultúra ideje óta
tudunk erről. Hallotta már a mondást, hogy senki sem vágyik a rosszra? Ez
az állítás egy szókratészi paradoxon.

FIATALEMBER: Nincs hiány olyan emberekből, akik a rosszra vágynak,

nemde? Természetesen ott van az a rengeteg tolvaj és gyilkos, és ne
feledkezzünk el a politikusokról és tisztségviselőkről, az összes sötét
ügyletükkel együtt. Sokkal nehezebb találni egy igazán jó, becsületes
embert, aki nem vágyik a rosszra.

FILOZÓFUS: Nem kérdéses, hogy gonosz viselkedésből nincs hiány. Viszont

nincs senki, még a legmegátalkodottabb bűnöző sem, aki a bűnt pusztán
azért követné el, hogy rosszat tegyen. Minden bűnöző belső igazolást talál
rá, hogy miért követ el bűnt. Tegyük fel, hogy egy pénzügyi vita ahhoz
vezet, hogy valaki gyilkosságba keveredik. Az elkövető számára van rá
igazolás, és át lehet keretezni úgy, mint valami „jónak” a teljesülése.
Természetesen nem erkölcsi értelemben jónak, hanem abban az értelemben,
hogy „saját magam számára hasznos.”

FIATALEMBER: Saját magam számára hasznos?

FILOZÓFUS: A görög „jó” (agathon) szónak nincs morális jelentése.

Egyszerűen annyit jelent, hogy „hasznos”. Ugyanígy a „gonosz” (kakon) azt
jelenti, „nem hasznos.” A világunk tele van mindenféle igazságtalansággal
és gaztettel, még sincs egyetlen ember sem, aki a szó legtisztább értelmében
rosszra, azaz valami „nem hasznos”-ra vágyna.

FIATALEMBER: Mi köze van mindennek hozzám?

FILOZÓFUS: Életének egy bizonyos pontján azt választotta, hogy boldogtalan

lesz. Nem azért, mert szerencsétlen körülmények közé született, vagy
szerencsétlen helyzetbe került. Arról van szó, hogy ön a boldogtalanságot a
saját maga számára jónak ítélte meg.

FIATALEMBER: Miért? Minek?

Milyen igazolást talál rá? Miért választotta a boldogtalanságot?

FILOZÓFUS:
Nem ismerem a választ és a részleteket sem. Talán világosabbá válik,
miközben megvitatjuk.

FIATALEMBER: Tényleg bolondot akar csinálni belőlem. Gondolja, hogy ez

filozófia? Egyáltalán nem fogadom ezt el.

Saját maga számára is meglepő módon a fiatalember felpattant és

haragosan nézett a filozófusra. Én választottam a boldogtalan
életet? Mert ez nekem jó? Micsoda abszurd kijelentés! Miért tesz
ennyire nevetségessé? Mi rosszat tettem? Leszerelem ezt az érvét,
bármibe is kerüljön! Térdre fogom kényszeríteni! A fiatalember
arca kipirult az izgatottságtól.
AZ EMBEREK MINDIG A NEMVÁLTOZÁST
VÁLASZTJÁK

FILOZÓFUS: Üljön le! A dolgok mostani állása szerint természetes, hogy nem
értünk egyet. Mindjárt elmagyarázom, hogy az adleriánus pszichológia
hogyan értelmezi az embereket.

FIATALEMBER: Rendben, de fogja rövidre!

FILOZÓFUS: Korábban azt mondta, hogy a beállítottság vagy személyiség

nem megváltoztatható. Az adleriánus pszichológiában a személyiséget és a
beállítottságot az életmód szóval írjuk le.

FIATALEMBER: Életmód?

FILOZÓFUS: Igen. Az életmód a gondolatok és a tettek irányultsága az

életben.

FIATALEMBER: A gondolatok és tettek irányultsága?

FILOZÓFUS: Ahogyan valaki a világot és saját magát látja. Gondoljon az

életmódra úgy, mint egy fogalomra, amely összehozza a jelentéskeresés
módjait. Szűkebb értelemben véve az életmódot úgy határozhatjuk meg,
mint valakinek a személyisége; tágabb értelmezésben az életmód az adott
személy világképe, az, ahogy a világot látja.
FIATALEMBER: Világkép?

FILOZÓFUS: Mondjuk, valaki aggodalmaskodó, és azt mondja, „pesszimista

vagyok.” Ezt át lehet fogalmazni úgy, hogy „pesszimista a világképem.” Így
a kérdéskör nem egy személyiséget, hanem inkább egy világképet érint.
Úgy tűnik, hogy a „személyiség” szónak túl összetett a jelentése, és azt
sugallja, hogy megváltoztathatatlan. Ám, ha egy világképről beszélünk, nos,
azt meg lehet változtatni.

FIATALEMBER: Hm. Ez kicsit zavaros. Amikor az életmódról beszél, akkor

„életmódot” ért rajta?

FILOZÓFUS: Igen, így is mondhatjuk. Hogy kicsit pontosabbak legyünk, ez

„az életem, amilyennek lennie kellene”. A beállítottságra vagy a
személyiségre ön valószínűleg úgy gondol, mint amit az egyén saját
akaratától függetlenül kaptunk. Az adleriánus pszichológia azonban az
életmódról azt mondja, hogy az olyasmi, amit választunk magunknak.

FIATALEMBER: Magunknak választjuk?

FILOZÓFUS: Igen, pontosan. Ön választja az életmódját.

FIATALEMBER:Tehát nemcsak azt választottam, hogy boldogtalan legyek,

hanem még ezt a furcsa személyiséget is én választottam?

FILOZÓFUS: Teljes mértékben.

FIATALEMBER: Ha! Most tényleg túl messzire megy! Amikor a tudatára

ébredtem, már kialakult a személyiségem. Az biztos, hogy nincs emlékem
arról, hogy én választottam. De ez ugyanígy van önnel is, nem? Képesnek
lenni a saját akaratunkból személyiséget választani… Ez úgy hangzik,
mintha robotokról, és nem emberekről beszélne.

FILOZÓFUS: Természetesen nem tudatosan választotta „ezt a fajta ént”. A

választás az első alkalommal valószínűleg nem volt tudatos, és a már
említett külső körülmények is meghatározták; tehát a rassz, a nemzetiség, a
kultúra és az otthoni környezet. Ezek bizonyosan nagyban befolyásolták a
választást. Mindazonáltal ön az, aki „ezt a fajta ént” választotta.

FIATALEMBER: Nem értem. Hogy a csudába választhattam én ezt?

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológia véleménye szerint ez körülbelül

tízéves korunkban történik.

FIATALEMBER: Nos, az ön érvelése alapján – de most tényleg meg kell

erőltetnem magam –, mondjuk tízéves koromban, nem tudatosan ezt az
életmódot vagy micsodát választottam. Számít ez valamit? Hívhatjuk
személyiségnek, beállítottságnak vagy életmódnak, ettől függetlenül én már
ezzel a fajta énnel rendelkezem. A dolgok állása nem változik.

Ez nem igaz. Ha az életmód nem velünk született dolog, hanem

FILOZÓFUS:
mi magunk választjuk, akkor biztosan lehetséges másikat választani.

FIATALEMBER: Azt mondja, hogy választhatok egy másikat?

FILOZÓFUS: Talán mostanáig nem volt tudatában az életmódjának, és lehet,

hogy az életmód fogalmának sem. Természetesen senki nem dönthet
születésének a körülményeiről. Az ország, a kor, a szülők. Ezeket nem
választjuk. Ráadásul mindezek nagy befolyással bírnak. Valószínűleg ér
bennünket csalódás, és másokat figyelve érezzük néha azt, hogy bárcsak a
másik helyébe születtünk volna. Ám nem ragadhatunk meg ennél. A kérdés
itt nem a múlt, hanem a jelen. Most már hallott az életmódról. Mostantól
kezdve a saját felelőssége, hogy mit kezd vele. Vagy azt az életmódot
választja, amit eddig is élt, vagy egy teljesen másfélét, de csakis magán
múlik.

FIATALEMBER: És hogyan választok újra? Azt mondja, hogy: „Saját maga

választotta ezt az életmódot, tehát rajta, válasszon rögtön egy újat!” Ám
kizárt, hogy ott helyben csak úgy megváltozzam!

FILOZÓFUS: De igen, megteheti. Az emberek bármikor képesek megváltozni,

függetlenül a környezettől, amiben élnek. Csakis azért képtelen változni
valaki, mert úgy döntött, hogy nem fog.

FIATALEMBER: Ezt hogy érti pontosan?

FILOZÓFUS: Az emberek folyamatosan választják az életmódjukat. Jelen

pillanatban is, miközben négyszemközt beszélgetünk, választjuk a
sajátunkat. Ön boldogtalan személyként jellemzi önmagát. Azt mondja,
azonnal meg akar változni. Sőt azt is mondta, hogy más személyként akar
újjászületni. Mindezzel együtt mégis miért képtelen a változásra? Azért,
mert következetesen azt a döntést hozza, hogy nem változtat az életmódján.

FIATALEMBER: Hát nem látja, hogy ez teljesen logikátlan? Tényleg meg

akarok változni; ez őszinte vágyam. Akkor hogyan dönthetek úgy, hogy
nem teszem?

FILOZÓFUS: Bár némi kényelmetlenséggel jár és korlátozza önt, valószínűleg

úgy gondolja, hogy jelenlegi életmódja a legpraktikusabb, és egyszerűen
könnyebb, ha úgy hagyjuk a dolgokat, ahogyan vannak. Ha ugyanígy marad
minden, a tapasztalatának köszönhetően képes lesz megfelelően reagálni az
eseményekre, miközben megpróbálja megjósolni cselekedeteinek az
eredményét. Azt is mondhatjuk, ez olyan, mint a jó öreg családi autót
vezetni. Lehet, hogy kicsit zörög, de kiszámítható és könnyen
kormányozható. Másrészt, amikor valaki új életmódot választ, nem tudja
megjósolni, mi fog történni az új énjével, vagy hogy miként kezeli majd
ezután az eseményeket. Nehéz lesz a jövőbe látni, és az élet tele lesz
szorongással. Fájdalmasabb és boldogtalan élet következhet. Egyszerűbben
megfogalmazva, az embereknek sokféle panasza van, de könnyebb és
biztonságosabb, ha valaki marad olyan, amilyen addig volt.

FIATALEMBER: Az ember változni akar, de a változás ijesztő?

FILOZÓFUS: Amikor megpróbáljuk megváltoztatni az életmódunkat, nagy

bátorságpróbának vetjük alá magunkat. A változás szorongást kelt, ha nem
változunk, az pedig csalódással jár. Biztos vagyok benne, hogy ön ezt az
utóbbit választotta.

FIATALEMBER: Várjunk csak! Épp most a „bátorság” szót használta.

FILOZÓFUS: Igen. Az adleriánus pszichológia a bátorság pszichológiája. A

saját boldogtalanságát nem írhatja a múlt vagy a körülmények számlájára.
Nem arról van szó, hogy bizonyos képességek hiányoznak önből.
Egyszerűen nincs meg a bátorsága hozzá. Úgy is mondhatjuk, hogy nem
elég bátor ahhoz, hogy boldog legyen.
AZ ÉLET ITT ÉS MOST DŐL EL

FIATALEMBER: Elég bátor a boldogsághoz?

FILOZÓFUS: Magyarázzam még?

FIATALEMBER: Nem, várjon csak! Kezd egy kicsit zavarossá válni! Először
azt mondja, hogy a világ egyszerű hely. Csak saját magam miatt látom
bonyolultnak, és az én szubjektív nézőpontom teszi azzá. Meg azt is, hogy
az élet azért tűnik bonyolultnak, mert én bonyolítom meg, és mindezek
miatt nehéz számomra, hogy boldogan éljek. Majd azt mondja, hogy a
teleológia nézőpontját kell magunkévá tenni, szemben a freudi etiológiával;
az embernek nem szabad a múltban rejlő okokat keresnie, és tagadnia
kellene a traumát. Azt állítja, hogy az emberek valamilyen cél elérése
érdekében cselekszenek, nem pedig a múltban eredő okok vezérlik őket. Jól
mondom?

FILOZÓFUS: Igen.

FIATALEMBER: Továbbá, a teleológia fő alapvetése szerint, az emberek

képesek megváltozni. Az emberek mindig maguk választják a saját
életmódjukat.

FILOZÓFUS: Így van.

FIATALEMBER: Tehát azért vagyok képtelen a változásra, mert saját magam

ismételten azt a döntést hozom, hogy nem változok. Nincs meg a
bátorságom hozzá, hogy új életmódot válasszak. Más szóval, nincs elég
bátorságom ahhoz, hogy boldog legyek, és ezért vagyok boldogtalan.
Rosszul mondtam valamit?

FILOZÓFUS: Nem, nem mondott.

FIATALEMBER: Rendben. Ebben az esetben az a kérdésem, hogy milyen

konkrét dolgokat kell megtennem? Mire van szükségem, hogy
megváltoztassam az életem? Ezt egyáltalán nem magyarázta még el.

FILOZÓFUS: Igaza van. Azt kell tennie, hogy úgy dönt, abbahagyja a jelenlegi
életmódját. Például korábban azt mondta: „Bárcsak lehetnék olyan, mint Y,
akkor boldog lennék.” Ha továbbra is így, a „ha ez meg ez lenne a helyzet”
világában él, akkor soha nem lesz képes megváltozni. Mivel a „bárcsak
olyan lennék, mint Y” kijelentés csak ürügy arra, hogy ne változzon.

FIATALEMBER: Ürügy arra, hogy ne változzak?

FILOZÓFUS: Igen. Van egy fiatal barátom, aki arról álmodik, hogy író lesz, de
úgy tűnik, soha nem fejezi be a kéziratát. Azt mondja, az állása miatt túl
elfoglalt, nincs elég ideje arra, hogy írjon, és ezért nem tudja befejezni, és
pályázatokra beadni a regényét. De vajon ez az igazi ok? Nem! Valójában
arról van szó, hogy elkötelezettség nélkül nyitva akarja hagyni annak
lehetőségét, hogy ha akarja, megcsinálja. Nem akarja, hogy a munkája
kritikák céltáblája legyen, és bizonyosan nem akar szembenézni azzal, hogy
talán rossz írás születik a tollából, és elutasítják. A lehetőségek világában
akar maradni, ahol mondhatja, hogy meg tudná csinálni, ha lenne ideje,
vagy ha a körülmények lehetővé tennék, és hogy tényleg megvan hozzá a
tehetsége. Öt vagy tíz év múlva valószínűleg más ürügyet talál majd,
olyasmit, hogy már nem fiatal vagy családja van, akikre gondolnia kell.

FIATALEMBER: Teljesen megértem…

FILOZÓFUS: Egyszerűen be kellene adnia az írását egy pályázatra, és ha
elutasítják, hát legyen! Ha megtenné, azáltal esetleg fejlődne vagy rájönne,
hogy valami mással kellene foglalkoznia. Mindkét esetben képes lenne
továbblépni. Ha nem ad be semmit, nem halad semerre. Erről szól az
életmód megváltoztatása.

FIATALEMBER: De lehet, hogy összetörnek az álmai.

FILOZÓFUS: Nos, kétlem. Ha vannak egyszerű feladataink – dolgok,

amelyeket meg kellene tennünk –, de közben folyamatosan okot találunk rá,
hogy miért nem tudjuk elvégezni őket, elég nehéz az életünk, nem igaz?
Nos, a regényírói pályáról álmodó barátom esetében világos, hogy az én
vagy a szelf bonyolítja és teszi túlságosan nehézzé az életet ahhoz, hogy a
barátom boldog legyen.

FIATALEMBER: De… ez durva. Az ön filozófiája túl kemény!

FILOZÓFUS: Valójában erős gyógyszer.

FIATALEMBER: Erős gyógyszer? Igen, ezzel egyetértek.

FILOZÓFUS: Ám ha valaki megváltoztatja az életmódját, azt, hogy milyen

értelmet ad a világnak és önmagának, akkor a világhoz való
viszonyulásának és a viselkedésének is meg kell változnia. Ne feledje a
következőt: az embernek meg kell változnia! Önnek, az ön mostani énjének
kell megválasztania a saját életmódját. Nehéznek tűnhet, de tényleg elég
egyszerű.

FIATALEMBER: Ön szerint nincs olyan, hogy trauma, és a környezet sem

számít. Ez csak egy csomag, és a boldogtalanságomért magamat
okolhatom, ugye? Úgy érzem, hogy kritikát kapok mindenért, ami vagyok,
és amit teszek.
FILOZÓFUS: Nem, nem kritizálom. Inkább, ahogyan Adler teleológiája
tanítja: „Bármi is történt velünk ezelőtt, az nem kell, hogy hatással legyen
arra, ahogyan ezután fogunk élni.” Itt és most ön határozza meg a saját
életét.

FIATALEMBER: Az életem felől döntök ebben a pillanatban is?

FILOZÓFUS: Igen, mert a múlt nem létezik.

FIATALEMBER: Rendben. Nos, nem értek egyet száz százalékig az

elméleteivel. Számos ponton nem győzött meg, és szívesen vitatkoznék
velük. Ezzel együtt érdemes jobban megfontolnom az elméleteit, és nagyon
szeretnék többet megtudni az adleriánus pszichológiáról. Szerintem mára
nekem elég ennyi, de remélem, nem bánja, ha a jövő héten újra eljövök. Ha
nem tartok szünetet, azt hiszem, szétrobban a fejem.

FILOZÓFUS: Biztos vagyok benne, hogy szüksége van egy kis időre, hogy
átgondolja a dolgokat. Mindig itt vagyok, szóval bármikor meglátogathat.
Élvezetes volt. Köszönöm, és beszéljünk még!

FIATALEMBER: Nagyszerű! Még egy utolsó dolog, ha megengedi. A mai

beszélgetésünk hosszúra sikeredett és elég intenzívvé vált, és azt hiszem,
hogy meglehetősen nyersen fogalmaztam. Ezért szeretnék bocsánatot kérni.

FILOZÓFUS: Ne aggódjon emiatt! El kellene olvasnia Platón dialógusait!

Szókratész tanítványainak viselkedése és szóhasználata meglepően
szabados. Ilyennek kell lennie egy párbeszédnek.
A MÁSODIK
ÉJSZAKA
Minden probléma interperszonális
kapcsolati probléma
A fiatalember állta a szavát. Pontosan egy héttel később visszatért
a filozófus dolgozószobájába. Az igazat megvallva már két-
három nappal az első látogatása után rohant volna vissza. Nagyon
alaposan átgondolta a hallottakat, és kétségei bizonyossággá
váltak. Röviden összefoglalva, a teleológia – azaz egy adott
jelenséghez az oka helyett a célját hozzárendelni – álokoskodás,
és a trauma létezése nem kérdéses. Az emberek nem felejthetik el
csak úgy a múltat, és nem is szabadulhatnak meg tőle. A
fiatalember elhatározta, hogy ma alaposan ízekre szedi ennek a
különc filozófusnak az elméleteit, és végleg elrendezi az ügyet.
MIÉRT NEM SZERETJÜK ÖNMAGUNKAT?

FIATALEMBER: Nos, a legutóbbi alkalom után megnyugodtam, összeszedtem

magam, és átgondoltam a dolgokat. Mégis azt kell mondanom, még mindig
nem érthetek egyet az elméleteivel.

FILOZÓFUS: Ó! Mi az, amit megkérdőjelezhetőnek tart?

FIATALEMBER: Nos, például, az egyik nap bevallottam, hogy nem szeretem

saját magam. Bármit is tegyek, csak a hibákat látom, és nem tudok rájönni,
miért szeretném meg magam. Ám természetesen még mindig erre vágyom.
Ön mindent úgy értelmez, mint aminek célja van, de nekem ugyan mi a
célom ezzel? Úgy értem, milyen előnnyel jár, ha nem szeretem önmagam?
Egyetlen ilyen dolgot sem tudok elképzelni.

FILOZÓFUS: Értem. Úgy érzi, nincs egyetlen erőssége sem; csakis hibái
vannak. Bármit is mondjanak a tények, akkor is ezt érzi. Más szóval az
önbecsülése rendkívül alacsony. Tehát itt az a kérdés, miért érzi magát
annyira nyomorultul? Továbbá miért becsüli magát ennyire kevésre?

FIATALEMBER: Mivel ez tény – tényleg nincsenek erősségeim.

FILOZÓFUS: Téved. Csak a hibákat veszi észre, mivel elhatározta, hogy nem
fogja megszeretni önmagát. Az a célja, hogy ne szeresse önmagát, ezért
nem látja meg a saját erősségeit, és csak a hibáira összpontosít. Először ezt
kell megértenie.
FIATALEMBER: Elhatároztam, hogy nem fogom megszeretni önmagam?

FILOZÓFUS: Így van. Az ön számára erény, hogy nem szereti saját magát.

FIATALEMBER: Miért? Minek?

FILOZÓFUS: Erről önnek kellene elgondolkodnia. Ön szerint mik a hibái?

FIATALEMBER: Biztos már ön is észrevette. Először is itt a személyiségem.

Nincs önbizalmam, és mindig mindenben pesszimista vagyok. Ezen kívül,
azt hiszem, túlságosan feszélyezett vagyok, mert foglalkozom azzal, hogy
mások mit gondolnak, továbbá folyton bizalmatlan vagyok a többi
emberrel. Soha nem viselkedem természetesen, mindig van valami
színpadias abban, amit mondok és csinálok. És nem csak a
személyiségemről van szó – nincs mit szeretni sem az arcomon, sem a
testemen.

FILOZÓFUS: Amikor a hibáit sorolja, mint most, attól milyen hangulatba

kerül?

FIATALEMBER: Fú, ez kemény! Természetesen nem kellemes számomra.

Biztos vagyok benne, hogy senkit sem érdekel egy olyan fura srác, mint
amilyen én vagyok. Ha lenne a közelemben valaki, aki ugyanennyire
nyomorult és kellemetlen, biztos távol tartanám magam tőle!

FILOZÓFUS: Értem. Akkor ez így világos.

FIATALEMBER: Ezt hogy érti?

FILOZÓFUS: Lehet, hogy nehéz a saját példáján keresztül megérteni, ezért
mondok egy másikat. Ezt a dolgozószobát tanácsadásra használom,
egyszerűbb eseteknél. Sok évvel ezelőtt egy diáklány látogatott el hozzám.
Pont ott ült, ahol most ön, ugyanabban a székben. Nos, az ő problémája az
elpirulástól való félelem volt. Azt mondta, mindig elpirul emberek között,
és bármit megtenne azért, hogy ettől megszabaduljon. Így hát
megkérdeztem: „Nos, ha ki tud ebből gyógyulni, utána mit szándékozik
tenni?” Erre azt válaszolta, hogy van egy férfi, akivel járni szeretne. Az
iránta táplált érzéseit titkolja, és nem áll rá készen, hogy ezeket felfedje. Ha
kigyógyulna a pirulásból, akkor bevallaná neki, hogy vele akar lenni.

FIATALEMBER: Hűha! Úgy tűnik, ez tipikusan olyan probléma, amellyel egy

diáklány tanácsadásra megy. Előbb meg kell oldania a pirulás problémáját,
hogy bevallhassa az érzéseit.

FILOZÓFUS: Csak erről van szó? Véleményem szerint nem. Honnan jön ez a
pirulástól való félelem? És miért nem javult? Azért, mert szüksége volt a
pirulásra mint tünetre.

FIATALEMBER: Mit akar pontosan mondani? Arra kérte, hogy gyógyítsa ki

ebből, nem?

FILOZÓFUS: Mit gondol, mi volt a legrémisztőbb számára? Amit a leginkább

el akart kerülni? Természetesen az, hogy a férfi visszautasítja. A tény, hogy
viszonzatlan szerelme minden mást is megsemmisít; az „én” létezését és
lehetőségét is. Ez az aspektus mélyen jelen van a serdülőkori viszonzatlan
szerelemben. Viszont mindaddig, amíg fél az elpirulástól, gondolhatja
magában azt, hogy nem lehet vele, mert van ez a félelme a pirulástól. Véget
érhet a történet anélkül, hogy valaha is összeszedje a bátorságát, és bevallja
az érzéseit, továbbá meggyőzheti magát arról, hogy úgyis visszautasították
volna. A végén megmarad számára annak a lehetősége, hogy ha enyhült
volna a pirulástól való félelme, akkor sikerülhetett volna…
FIATALEMBER: Oké, szóval a pirulástól való félelmet azért hozta létre, hogy
ürügyet találjon rá, miért képtelen bevallani az érzéseit. Vagy egyfajta
biztosítékként arra az esetre, ha visszautasítják.

FILOZÓFUS: Igen, így is mondhatjuk.

FIATALEMBER: Oké, ez tényleg figyelemre méltó értelmezés. Ám ha valóban

ez a helyzet, lehetetlenség segíteni rajta, nem? Hiszen szüksége van a
pirulástól való félelemre, ugyanakkor szenved is tőle, így a gondjai soha
nem szűnnek meg.

FILOZÓFUS: Nos, a következőt mondtam neki: „A pirulástól való félelmet

könnyű gyógyítani.” Erre azt kérdezte: „Tényleg?” Én folytattam: „De nem
fogom meggyógyítani.” Tovább kérdezősködött: „Miért?” Elmagyaráztam:
„Nézze, a pirulástól való félelmének köszönhetően el tudja fogadni, hogy
elégedetlen önmagával, a világgal és egy nem túl jó élettel. Mindez a
pirulástól való félelmének köszönhető, ugyanakkor mindezt a pirulástól
való félelem okozza is.” Megkérdezte: „Ez hogy lehet…?” Folytattam: „Ha
meggyógyítanám, és nem változna semmi, akkor mit tenne? Újra eljönne,
és azt mondaná, adjam vissza a pirulástól való félelmét. Ez viszont már
meghaladná a képességeimet.”

FIATALEMBER: Hm.

FILOZÓFUS: A története semmiképp sem rendkívüli. A vizsgára készülő

diákok azt gondolják, hogy ha sikerül a vizsga, szép lesz az élet! Az
alkalmazottak azt gondolják, hogy ha előléptetik, minden jól fog menni.
Ám sokszor semmit nem változtat a helyzetükön az, hogy teljesül a vágyuk.

FIATALEMBER: Valóban.
FILOZÓFUS: Ha egy páciens azzal jön, hogy a pirulástól való félelmét
gyógyítsák, a tanácsadónak nem szabad a tünetet gyógyítania. Ha mégis ezt
teszi, a gyógyulás valószínűleg még nehezebb. Így gondolkodik erről az
adleriánus pszichológia.

FIATALEMBER: Akkor pontosan mit csinál? Megkérdezi tőle, hogy mi

aggasztja, és ráhagyja?

FILOZÓFUS: A diáklánynak nem volt önbizalma. Attól rettegett, hogy

visszautasítanák, ha bevallaná az érzéseit. Ez pedig további
önbizalomvesztést és sérelmet hozna az életébe. Ezért létrehozta a pirulástól
való félelmet. Amit tehetek, az az, hogy az illetővel először elfogadtatom
„jelenlegi önmagát”, majd ráveszem, hogy a következményektől
függetlenül legyen bátorsága továbblépni. Az adleriánus pszichológiában
ezt úgy hívjuk, hogy bátorítás.

FIATALEMBER: Bátorítás?

FILOZÓFUS: Igen. Később lépésről lépésre elmagyarázom. Még nem tartunk

ott a beszélgetésünkben.

FIATALEMBER: Nekem ez így megfelel. Közben észben tartom a „bátorítás”

kifejezést. Szóval mi történt vele?

FILOZÓFUS: Alkalma volt a barátainak a társaságában találkozni a férfival, s

végül a férfi vallotta be, hogy tetszik neki. Természetesen ezután többet
nem jött el hozzám. Nem tudom, mi történt a pirulástól való félelmével.
Valószínűleg nem volt többé szüksége rá.

FIATALEMBER: Igen, világos, hogy nem vette többé hasznát.

FILOZÓFUS: Így van. Most pedig ennek a diáknak a történetét észben tartva
gondolkodjunk az ön problémáján! Azt mondja, hogy jelenleg csak a hibáit
veszi észre, és nem valószínű, hogy valaha szeretni fogja önmagát. Ha jól
emlékszem, ezután azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy senkit sem
érdekel egy olyan fura srác, mint amilyen én vagyok.” Most már biztosan
érti, ugye? Miért nem szereti önmagát? Miért csak a hibáira figyel, és miért
döntött úgy, hogy nem fogja megszeretni önmagát? Azért, mert túlságosan
fél attól, hogy mások nem fogják kedvelni, és sérelmek fogják érni az
interperszonális kapcsolataiban.

FIATALEMBER: Mit akar ezzel mondani?

FILOZÓFUS: Pont úgy, mint a fiatal nő a pirulástól való félelmével, aki a férfi
visszautasításától tartott, ön is fél a többi ember ellenérzéseitől. Fél, hogy
lekicsinylően kezelik; visszautasítják, és mély lelki sérüléseket hordoz
majd. Úgy gondolja, ahelyett, hogy belemenne ezekbe a kapcsolatokba,
legjobb, ha nem is teremt kapcsolatot senkivel. Más szavakkal, a célja, hogy
ne sérüljön meg az interperszonális kapcsolataiban.

FIATALEMBER: Hűha!

FILOZÓFUS: Nos, hogyan lehet elérni ezt a célt? A válasz egyszerű. Csak meg
kell keresnie a hibáit, el kell kezdenie nem szeretni önmagát, és olyan
emberré kell válnia, aki nem létesít interperszonális kapcsolatokat. Így
bezárkózhat a saját kis csigaházába, nem kell senkivel kapcsolatba lépnie,
és még igazolást is talál arra, ha mások visszautasítják. A hibái miatt
utasítják vissza, és ha nem így állnának a dolgok, önt is lehetne szeretni.

FIATALEMBER: Haha! Na, most jól helyre tett!

FILOZÓFUS: Ne hárítson! A vagyok, amilyen vagyok gondolata az összes

hiányosságával együtt az ön szemében nagy erény. Más szóval, valami, ami
az ön hasznára szolgál.
FIATALEMBER: Jaj, ez fáj! Micsoda szadizmus! Nem ismer kegyelmet!
Rendben, az igaz: valóban félek. Nem akarok sérülni az interperszonális
kapcsolataimban. Rettegek attól, hogy elutasítják, aki vagyok. Nehéz
bevallani, de igaza van.

FILOZÓFUS: A beismerés jó hozzáállás. Ám ne feledje, hogy alapjában véve

lehetetlenség nem sérülni az interperszonális kapcsolatokban! Amikor
kapcsolatba lépünk valakivel, elkerülhetetlen, hogy kisebb-nagyobb
sérelmek érnek, és mi magunk is megsértünk másokat. Adler azt mondja:
„Ha meg akarunk szabadulni a problémáinktól, csak egyet tehetünk: éljünk
teljesen egyedül a világegyetemben!” Ám ezt nem tudjuk megtenni.
MINDEN PROBLÉMA INTERPERSZONÁLIS
KAPCSOLATI PROBLÉMA

FIATALEMBER: Álljunk meg egy percre! Ezt nem hagyhatom szó nélkül! „Ha
meg akarunk szabadulni a problémáinktól, csak egyet tehetünk: éljünk
teljesen egyedül a világegyetemben!” Mit ért ezen? Ha teljesen egyedül
élne, nem lenne szörnyen magányos?

FILOZÓFUS: Ó, de hát nem az egyedüllét tesz magányossá! A magány azt

jelenti, hogy ott van körülöttünk a többi ember, a társadalom, a közösség, és
határozottan azt érezzük, hogy ki vagyunk zárva. A magány érzéséhez
szükség van a többi emberre is. Csak társadalmi összefüggésben válik a
személy egyénné.

FIATALEMBER: Ha tényleg egyedül lenne valaki, azaz ha teljesen egyedül

létezne a világegyetemben, akkor nem lenne egyén, és nem érezné magát
magányosnak, igaz?

FILOZÓFUS: Feltételezem, hogy a magány fogalma fel sem merülne. Nem

lenne szükség a nyelvre, és nem volna értelme a logikának vagy a józan
észnek sem. Ám ez lehetetlen. Még egy lakatlan szigeten is gondolnánk
valakire az óceán túloldaláról. Még ha valaki egyedül is tölti az éjszakáit,
hegyezi a fülét, hogy meghallja valaki másnak a lélegzetét. Amíg valahol
létezik valaki más, a magány üldözni fogja.

FIATALEMBER: Ám akkor át lehetne fogalmazni úgy, hogy ha valaki teljesen

egyedül élhetne a világegyetemben, akkor megszűnne az összes
problémája, nem igaz?
FILOZÓFUS: Elméletileg, igen. Adler odáig megy, hogy kijelenti: „Minden
probléma interperszonális kapcsolati probléma.”

FIATALEMBER: Elismételné?

FILOZÓFUS: Annyiszor ismételhetjük, ahányszor csak akarja. Minden

probléma interperszonális kapcsolati probléma. Ez a gondolat az adleriánus
pszichológia kiindulópontja. Ha minden emberi kapcsolat eltűnne a föld
színéről, azt értve ezen, hogy minden más ember eltűnne, egyszerre
megszűnne az összes probléma is.

FIATALEMBER: Ez hazugság! Nem több, mint tudományos álokoskodás!

FILOZÓFUS: Nem élhetünk emberi kapcsolatok nélkül. Az emberi létezés

lényege, hogy feltételezi más emberek létezését. Alapjában véve lehetetlen
másoktól teljesen elszigetelten élni. Mint ön is hangot adott neki, a feltétel,
hogy „ha teljesen egyedül élhetne a világegyetemben”, téves.

FIATALEMBER: Nem erről a kérdésről beszélek. Persze, az interperszonális

kapcsolatok valószínűleg nagy problémát jelentenek. Ezt elismerem. Ám
azt mondani, hogy minden probléma az interperszonális kapcsolatokból
származik, igencsak szélsőséges álláspont. Mi van az aggodalommal amiatt,
hogy el leszünk vágva az emberi kapcsolatoktól; az olyan problémákkal,
amelyekkel az egyén egyénként küszködik; az önmagunkra irányuló
problémákkal? Tagadja mindezt?

FILOZÓFUS: Nincs olyan aggodalom, amelyet az egyén határoz meg. Az

úgynevezett belső aggodalom nem létezik. Bármilyen aggodalom merül fel,
a többi ember árnyéka mindig rávetül.

FIATALEMBER: De ön mégiscsak filozófus. Az embereknek fennköltebb,

nagyobb léptékű problémái vannak, mint az interperszonális kapcsolatok és
hasonlók. Mi van a boldogsággal? Mi van a szabadsággal? És mi az élet
értelme? Nem ezeket a témákat kutatták a filozófusok az ókori görögök
ideje óta? Ez nem érdekli? Az interperszonális kapcsolatok mindennél
fontosabbak? Számomra ez egy kissé földhözragadtnak tűnik. Nehéz
elhinni, hogy egy filozófus ilyesmiket mond.

FILOZÓFUS: Nos, akkor úgy tűnik, hogy további, konkrétabb magyarázatra

van szükség.

FIATALEMBER: Igen, kérem, magyarázza el! Ha azt állítja, hogy filozófus,

akkor tényleg el kell magyaráznia a dolgokat, különben nincs értelmük.

FILOZÓFUS: Ön annyira félt az interperszonális kapcsolatoktól, hogy elkezdte

nem szeretni önmagát. Azáltal kerüli az ilyen interakciókat, hogy nem
szereti önmagát.

Ezek a mondatok mélyen megrázták a fiatalembert. Tagadhatatlan

igazságuk tőrdöfés volt a szívébe. Mégis, világosan meg kell
cáfolnia azt az állítást, hogy az emberek minden problémája
interperszonális kapcsolati probléma. Adler elbagatellizálta az
emberi kérdéseket. A problémák, amelyekkel küszködöm, nem
ilyen közönségesek!
A KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉS SZUBJEKTÍV
FELTÉTELEZÉS

FILOZÓFUS:Nos, vizsgáljuk meg az interperszonális kapcsolatokat egy kicsit

más nézőpontból! Ismeri a kisebbrendűségi érzés fogalmát?

FIATALEMBER: Micsoda kérdés! Mint eddigi beszélgetésünk alapján biztosan

rájött, csordultig vagyok kisebbrendűségi érzésekkel.

FILOZÓFUS: Pontosan mik ezek az érzések?

FIATALEMBER: Például ha az újságban látok valamit egy velem hasonló korú

emberről, aki tényleg sikeres, mindig elönt a kisebbrendűségi érzés. Ha ő is
ugyanannyit élt, mint én, és sikeres, akkor én mi a fenét művelek? Vagy
amikor egy olyan barátommal találkozom, aki boldognak tűnik, elönt az
irigység és a frusztráció, még mielőtt együtt tudnék vele örülni.
Természetesen a pattanásokkal teli ábrázatom sem segít, és erős
kisebbrendűségi érzésem támad, amikor az iskoláimról vagy a
foglalkozásomról esik szó. Aztán itt van a jövedelmem és a társadalmi
helyzetem. Azt hiszem, tele vagyok kisebbrendűségi érzéssel.

FILOZÓFUS: Értem. Úgy tartják, hogy éppen Adler használta először a

kisebbrendűségi érzés kifejezést abban az értelemben, amelyben manapság
használjuk.

FIATALEMBER: Hűha, ezt nem tudtam!

FILOZÓFUS: Németül, Adler anyanyelvén, a Minderwertigkeitsgefühl rá a
kifejezés, amely annak az érzése (Gefühl), hogy kevesebbet (minder) érek
(wert). Tehát a „kisebbrendűségi érzés” kifejezésnek ahhoz van köze, hogy
önmagát mennyire értékesnek ítéli valaki.

FIATALEMBER: Értékítélet?

FILOZÓFUS: Önmagunk értéktelenségének érzése, vagy annak, hogy csak

ilyen keveset érünk.

FIATALEMBER: Ó, ezt jól ismerem! Ez vagyok én dióhéjban! Egy nap se telik

el anélkül, hogy ne gyötörném magam azzal, hogy nincs értelme az életnek.

FILOZÓFUS: Nos, akkor nézzük az én kisebbrendűségi érzésem! Amikor

először találkoztunk, mi volt a benyomása rólam? A testi megjelenés
tekintetében.

FIATALEMBER: Nos, hát…

FILOZÓFUS: Nincs értelme elhallgatni. Ki vele!

FIATALEMBER: Rendben, azt hiszem, alacsonyabbnak tűnt, mint ahogy

elképzeltem.

FILOZÓFUS: Köszönöm! 155 centiméter magas vagyok. Állítólag Adler is

körülbelül ennyi volt. Volt időszak – tulajdonképpen körülbelül annyi idős
koromig, mint amennyi idős ön most –, hogy aggasztott a testmagasságom.
Biztosra vettem, hogy átlagos magassággal, húsz vagy akár csak tíz centivel
magasabban, más az élet. Mintha egy örömtelibb élet várt volna rám.
Egyszer, amikor elöntött ez az érzés, beszéltem róla egy barátommal, aki
azt válaszolta, hogy ez egy rakás hülyeség, és eleresztette a füle mellett az
egészet.

FIATALEMBER: Ez szörnyű! Milyen barát az ilyen!

FILOZÓFUS: Majd azt mondta: „Mit tennél, ha magasabb lennél? Tudod,

megvan benned a képesség, hogy megnyugtasd az embereket.” Egy nagy és
erős férfiról csupán a termete miatt azt hihetjük, hogy fenyegető lehet. Aki
olyan kicsi, mint én, annak a társaságában az emberek elengedik magukat.
Így rájöttem, hogy az alacsony termetem tulajdonképpen önmagam és a
körülöttem lévők számára is jó. Más szóval, átalakultak az értékeim. Többé
már nem aggaszt a testmagasságom.

FIATALEMBER: Jó, de ez…

FILOZÓFUS: Várjon, hadd fejezzem be! A legfontosabb ebben, hogy a 155

centiméteres magasságom nem számít rosszabbnak.

FIATALEMBER: Nem rosszabb?

FILOZÓFUS: Nem olyasmi, ami mással összevetve hiányos vagy kevesebb.

Természetesen a 155 centim az átlagmagasságnál kevesebb, és objektív
mérőszámmal jellemezhető. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy rosszabb. Ám
a kérdés itt az, én milyen jelentést tulajdonítok ennek a magasságnak, és én
magam mennyire értékelem.

FIATALEMBER: Ez mit jelent?

FILOZÓFUS: A magasságommal kapcsolatos érzéseim a saját, szubjektív

kisebbrendűségi érzésem megnyilvánulásai voltak, és teljes mértékben azért
kezdtem így érezni, mert másokkal hasonlítottam össze magam. Tehát az
interperszonális kapcsolataim által alakult ki. Hiszen amennyiben nem lett
volna kivel összehasonlítanom magam, nem lett volna alkalmam rá, hogy
alacsonynak tartsam magam. Jelen pillanatban ön is mindenféle
kisebbrendűségi érzéstől szenved. De kérem, értse meg, hogy amit érez, az
nem objektív, hanem szubjektív kisebbrendűségi érzés. Még egy olyan
kérdésben is, mint a testmagasság, szubjektív az eredete.

FIATALEMBER: Más szóval, a szenvedést okozó kisebbrendűségi érzés inkább

szubjektív értelmezés, mintsem tény?

FILOZÓFUS: Pontosan. A barátom szemében erősséggé válik a magasságom

azáltal, hogy szerinte nyugalmat sugárzok, s nem keltek félelmet az
emberekben. Ez természetesen szubjektív értelmezés. Mondhatnánk azt is,
hogy önkényes. Mindazonáltal van egy jó dolog a szubjektivitásban:
lehetőségünk nyílik a választásra. Pontosan azért, mert a szubjektivitásra
hagyatkozom, rajtam múlik, hogy a testmagasságomat előnynek vagy
hátránynak tekintem.

FIATALEMBER: A gondolat, hogy új életmódot választhat?

FILOZÓFUS: Így van. Az objektív tényeket nem változtathatjuk meg. Ám a

szubjektív értelmezést igen, ahogyan csak kedvünk tartja. És egy szubjektív
világ lakói vagyunk. A legelején beszéltünk erről, igaz?

FIATALEMBER: Igen, a kútvíz 18 fokos.

FILOZÓFUS: Idézzük fel újra, hogy a kisebbrendűségi érzésre a német

kifejezés a Minderwertigkeitsgefühl. Mint azt egy perccel ezelőtt
említettem, a „kisebbrendűségi érzés” kifejezés a saját magunkról alkotott
értékítélettel kapcsolatos. Akkor mi a csuda lehet ez az érték? Oké, vegyük
például a gyémántot, amelynek igen magas ára van. Vagy a pénzt. Ezekhez
is értéket rendelünk hozzá, és azt mondjuk, hogy egy karát ennyit meg
ennyit ér, ennyi meg ennyi az ára. Ám ha nézőpontot váltunk, a gyémánt
nem más, mint apró kő.

FIATALEMBER: Nos, elméletileg igen.

FILOZÓFUS: Más szóval, az érték a társadalmi környezettől függ. Az

egydollárosnak tulajdonított érték nem objektív, bár lehet a józan ész általi
megközelítés eredménye. Ha az aktuális nyomtatási költségeket vesszük,
egy egydolláros értéke meg sem közelíti az egy dollárt. Ha én lennék az
egyetlen ember a világon, télen valószínűleg tűzre vetném az
egydollárosokat. Talán orrfújásra is használnám őket. Ugyanezen logika
alapján a magasságom miatt nincs okom az aggodalomra.

FIATALEMBER: Ha ön lenne az egyetlen ember a világon, és senki más nem

létezne?

FILOZÓFUS: Igen. Az érték problematikája végül megint csak visszavezet

bennünket az emberi kapcsolatokhoz.

FIATALEMBER: Tehát ahhoz kapcsolódik, amit mondott, hogy minden

probléma emberi kapcsolati probléma.

FILOZÓFUS: Igen, így van.

A KISEBBRENDŰSÉGI KOMPLEXUS KIFOGÁS

FIATALEMBER: Mégis, biztosan állíthatjuk, hogy a kisebbrendűségi érzés

valójában kapcsolati probléma? Még annak is van kisebbrendűségi érzése,
akit a társadalom sikeresnek tart, és akinek nincs semmi oka rá, hogy
megalázkodjon a kapcsolataiban. A hatalmas vagyonnal rendelkező
üzletember, a páratlan szépség, akit mindenki irigyel, az olimpiai
aranyérmesek – mindegyiküket sújtja kisebbrendűségi érzés. Legalábbis
számomra úgy tűnik. Mit gondoljak erről?

FILOZÓFUS:Adler elismeri, hogy mindenkiben van kisebbrendűségi érzés. A

kisebbrendűségi érzésben önmagában nincs semmi rossz.

FIATALEMBER: Kezdjük azzal, miért van meg mindenkiben?

FILOZÓFUS: Ahhoz, hogy ezt megérthessük, bizonyos rend szerint kell

haladnunk. Először is az ember tehetetlen lényként születik. Az emberek
egyetemes vágya, hogy megszabaduljanak ettől a tehetetlen állapottól.
Adler ezt fölényre törekvésnek nevezi.

FIATALEMBER: Fölényre törekvés?

FILOZÓFUS: Gondolhatunk rá egyszerűen úgy, mint a fejlődésbe vetett

bizalom vagy az ideális állapot elérésére való törekvés. Például egy
totyogós kisgyerek megtanulja, hogyan álljon stabilan a lábán. Megvan
benne az egyetemes vágy, hogy megtanulja a nyelvet, és fejlődjön. A
világtörténelem során a tudományban elért mindenféle haladás is ennek a
fölényre törekvésnek köszönhető.
FIATALEMBER: Rendben. És aztán?

FILOZÓFUS: Ennek a párja a kisebbrendűségi érzés. Mindenki a „fejlődésre

törekvés állapotában” van, ami tulajdonképpen a fölényre törekvés. Az
egyénnek sokféle ideálja és célja van, amelyeket igyekszik megvalósítani.
Azonban amikor valaki nem képes elérni az ideáljait, kevesebbnek érzi
magát. Például vannak szakácsok, akik minél motiváltabbak és
képzettebbek, annál inkább jellemzi őket a kisebbrendűségi érzés, ami miatt
olyasmiket mondogatnak maguknak, nem elég jók a főzésben, magasabb
szintre kell lépniük.

FIATALEMBER: Ez igaz.

FILOZÓFUS: Adler azt mondja, hogy a fölényre törekvés és a kisebbrendűségi

érzés nem betegség, hanem a normális, egészséges törekvés és fejlődés
stimulálói. Ha jól használjuk, a kisebbségi komplexus elő tudja segíteni a
törekvést és a fejlődést.

FIATALEMBER: A kisebbrendűségi érzés egyfajta ugródeszka?

FILOZÓFUS: Így van. Az ember meg akar szabadulni a kisebbrendűségi

érzéstől, és tovább akar lépni. Soha nem elégedett a helyzetével – ha csak
egyetlen lépésről is van szó, az ember haladni akar. Boldogabb akar lenni.
Semmi rossz nincs az ilyen kisebbrendűségi érzésben. Mindazonáltal
vannak, akik elbátortalanodnak, egyetlen lépést sem mernek tenni, és nem
képesek elfogadni, hogy észszerű erőfeszítésekkel a helyzetük
megváltoztatható. Vannak, akik feladják, mielőtt bármit is tennének, és
olyasmiket mondanak, hogy „úgysem vagyok elég jó”, vagy „ha meg is
próbálnám, akkor se lenne esélyem.”

FIATALEMBER: Nos, ez igaz. Nem kétséges – ha a kisebbrendűségi érzés erős,

a legtöbben negatívvá válnak, és azt gondolják, úgysem elég jók. Ilyen
maga a kisebbrendűségi érzés.
FILOZÓFUS: Nem, ez nem kisebbrendűségi érzés – ez kisebbrendűségi
komplexus.

FIATALEMBER: Komplexus? Nem ugyanaz, mint a kisebbrendűségi érzés?

FILOZÓFUS: Legyünk óvatosak! Úgy tűnik, hogy manapság sokan

ugyanazzal a jelentéssel használják a „kisebbségi komplexust”, mint a
„kisebbrendűségi érzést”. Szokás azt mondani, hogy valakinek a
végzettsége miatt komplexusa van. Ez teljesen téves. A komplexus
alapvetően egy abnormális lelkiállapotra utal, amelyet érzelmek és
gondolatok bonyolult összessége hoz létre, és semmi köze sincs a
kisebbrendűségi érzéshez. Ilyen például a freudi Ödipusz-komplexus, amit
a gyermek ellentétes nemű szülőjéhez fűződő abnormális vonzalmával
kapcsolatban használunk.

FIATALEMBER:Igen. Az abnormalitás különösen sokféleképp megnyilvánul,

ha anyakomplexusról vagy apakomplexusról beszélünk.

FILOZÓFUS: Ugyanezen oknál fogva alapvető fontosságú, hogy ne keverjük

össze a „kisebbrendűségi érzést” a „kisebbrendűségi komplexussal”, és
világosan szétválasszuk őket a gondolkodásunkban.

FIATALEMBER: Konkrétan miben különböznek?

FILOZÓFUS: A kisebbrendűségi érzésben önmagában nincs semmi rossz.

Most már érti ezt a gondolatot, ugye? Ahogyan Adler is elmondja, a
kisebbrendűségi érzés a törekvés és a fejlődés elindítója lehet. Például ha
valakinek a tanultságával kapcsolatban van kisebbrendűségi érzése: nem
vagyok eléggé tanult, így mindenkinél elszántabban kell próbálkoznom. A
kisebbrendűségi komplexus viszont arra az állapotra utal, amikor a
kisebbrendűségi érzéseit valaki egyfajta kifogásként kezdi el használni.
Tehát azt gondolja magában, hogy nem vagyok tanult, ezért nem is érek el
sikereket, vagy nem nézek ki jól, ezért nem fogok megházasodni. Ha valaki a
mindennapi életben ragaszkodik ahhoz a logikához, hogy „a helyzet A, így
B-t nem lehet véghez vinni”, az nem illik bele a kisebbrendűségi érzés
kategóriába. Az egy kisebbrendűségi komplexus.

FIATALEMBER: Nem értek egyet. Ez egy érvényes oksági kapcsolat. Ha valaki

nem tanult, az elveszti az esélyt arra, hogy munkát kapjon, vagy jól
boldoguljon az életben. Úgy tekintenek rá, hogy a társadalmi ranglétra alján
áll, és így nem is boldogulhat. Ez egyáltalán nem kifogás. Ez valós tény,
nem igaz?

FILOZÓFUS: Amit ön oksági kapcsolatnak nevez, azt Adler a „racionalizált ok

és következmény” kifejezéssel írja le. Azaz meggyőzzük magunkat, hogy
komoly oksági kapcsolat áll fenn ott, ahol valójában nincs is. Valamelyik
nap valaki azt mondta, hogy „Azért nem tudok könnyen megházasodni,
mert a szüleim gyerekkoromban elváltak.” Az ok-okozat összefüggéseire
koncentráló freudi etiológia nézőpontjából a szülők válása nehéz trauma,
amely egyértelmű oksági viszonyban van valakinek a házasságról alkotott
elképzeléseivel. Adler viszont a célokra koncentráló teleológia
nézőpontjából elutasítja az ilyen érveket, és a „racionalizált ok és
következmény” kifejezést használja.

FIATALEMBER: A valóság akkor is az, hogy a tanultság megkönnyíti a

boldogulást a társadalomban. Azt hittem, érti, hogyan működnek a dolgok.

FILOZÓFUS:A valódi kérdés az, hogyan nézünk szembe a valósággal? Ha azt

gondoljuk magunkban, hogy nem vagyunk elég tanultak, ezért nem
boldogulunk, akkor ahelyett, hogy nem tudunk sikereket elérni, azt kellene
gondolnunk, hogy nem is akarunk sikereket elérni.

FIATALEMBER: Nem akarnék sikereket elérni? Ez meg milyen érvelés?

FILOZÓFUS: Egyszerűen arról van szó, hogy egyetlen lépés megtétele is

rémisztő; és arról is, hogy nem akarunk valós erőfeszítéseket tenni. Annyira
mégsem akarunk megváltozni, hogy hajlandók legyünk feláldozni a
jelenlegi örömforrásainkat – például a játékkal és a hobbinkkal töltött időt.
Más szóval, nincs meg bennünk a bátorság, hogy megváltoztassuk az
életmódunkat. Könnyebb a jelenlegi körülmények között maradni, még ha
korlátoznak is, és panaszkodunk is rájuk.
A HENCEGŐKNEK KISEBBRENDŰSÉGI
ÉRZÉSEIK VANNAK

FIATALEMBER: Talán így van, de…

FILOZÓFUS: Továbbá, önnek a tanulmányai kapcsán kisebbrendűségi érzése

van, és azt gondolja, nem elég tanult, ezért nem érhet el sikereket. Fordítsuk
meg a gondolatmenetet! Bárcsak iskolázott lenne, akkor tényleg sikeres
lehetne!

FIATALEMBER: Hm, ez igaz.

FILOZÓFUS: Ez a kisebbrendűségi komplexus másik jellemzője. Azok, akik a

kisebbrendűségi komplexusukat szavakban és beállítódásaikban is kifejezik,
akik azt mondják, hogy a helyzet A, ezért nem lehet megcsinálni B-t, azok
ezzel azt mondják, hogy ha a helyzet nem A lenne, képesek lennének
megtenni, amit kell, és értékesek lennének.

FIATALEMBER: Ha nem ezen múlna, én is meg tudnám csinálni.

FILOZÓFUS: Igen. Továbbá, ahogy Adler is rámutat, senki nem tud

megbirkózni a hosszú ideig táplált kisebbrendűségi érzéssel.
Kisebbrendűségi érzése mindenkinek van, de örökké ezzel küzdeni nagyon
nehéz.

FIATALEMBER: Hogy? Kissé kezd zavarossá válni.

FILOZÓFUS: Oké, vegyük át újra a dolgokat egyesével! A kisebbrendűségi
érzés olyan állapotot jelent, amikor úgy érezzük, hiányzik belőlünk valami
az adott helyzetben. Tehát a kérdés az…

FIATALEMBER: Hogy hogyan töltjük ki a hiányzó részt, ugye?

FILOZÓFUS: Pontosan. Hogyan kompenzáljuk a hiányzó részt. A

legegészségesebb módja ennek a törekvés és a fejlődés. Például valaki
jobban koncentrál a tanulmányaira, állandóan képzi magát, vagy szorgalmas
a munkájában. Viszont azok, akik nem rendelkeznek elegendő bátorsággal,
végül kisebbrendűségi komplexusban fognak szenvedni. Ismétlem, ez
olyan, mintha azt gondolnánk, hogy ha valaki nem elég tanult, nem érhet el
sikereket. Továbbá a saját képességeinkről mondunk véleményt, ha azt
mondjuk, hogy: „Bárcsak tanult lennék, akkor tényleg sikeres lehetnék!”
Tehát az „igazi énem”, amely a tanultság ügyében éppen most alulmaradt,
egyébként felsőbbrendű.

FIATALEMBER: Nem, ennek nincs értelme – az ön utolsó állítása túlmutat a

kisebbrendűségi érzésen. Ez leginkább hencegés, nem?

FILOZÓFUS: Valóban. A kisebbrendűségi komplexus átalakulhat másféle

lelkiállapottá is.

FIATALEMBER: Mivé?

FILOZÓFUS:Nem hiszem, hogy hallott már róla. Ez a „felsőbbrendűségi

komplexus.”

FIATALEMBER: Felsőbbrendűségi komplexus?

FILOZÓFUS: Valaki erős kisebbrendűségi érzéstől szenved, és ennek tetejébe
nincs meg benne a bátorság sem, hogy egészséges törekvéssel és fejlődéssel
kompenzáljon. Ezek után nem tudja elviselni a kisebbrendűségi
komplexust, amely szerint: a helyzet A, ezért nem lehet megcsinálni B-t. Az
illető nem tudja elfogadni saját alkalmatlan énjét. Ezen a ponton úgy
gondolja, megpróbál másként kompenzálni, és könnyebb utat keres.

FIATALEMBER: Milyen utat?

FILOZÓFUS: Amikor úgy tesz, mint aki tényleg felsőbbrendű, és egy

mesterségesen létrehozott felsőbbrendűségi érzésbe ringatja magát.

FIATALEMBER: Mesterségesen létrehozott felsőbbrendűségi érzés?

FILOZÓFUS: Ismerős példája lehet ennek a tekintéllyel felruházás.

FIATALEMBER: Ez mit jelent?

FILOZÓFUS: Valaki meg akarja mutatni, hogy jó viszonyban van egy

hatalommal bíró személlyel (aki bárki lehet, a tanártól kezdve egy
hírességig). Ezáltal tudatja, hogy ő különleges. A munkatapasztalattal
kapcsolatos csúsztatás, az egy bizonyos ruházati márkához ragaszkodás a
tekintéllyel felruházás formái, és ezekben valószínűleg a felsőbbrendűségi
komplexus is megjelenik. Egyik esetben sem arról van szó, hogy az én
tényleg felsőbbrendű vagy különleges. Csak különlegesnek tüntetik fel az
ént azáltal, hogy valamilyen tekintélyhez kapcsolják. Röviden, ez egy
mesterségesen létrehozott felsőbbrendűségi érzés.

FIATALEMBER: Mindennek a mélyén pedig erős kisebbrendűségi érzés rejlik?

FILOZÓFUS: Természetesen. Nem sokat tudok a divatról, de úgy gondolom,
hogy helyénvaló a gondolat, hogy azoknak, akik smaragd- és rubingyűrűket
viselnek az ujjaikon, a kisebbrendűségi érzéssel akadnak problémáik, nem
pedig az esztétikai érzékükkel. Más szóval, a felsőbbrendűségi komplexus
jeleit mutatják.

FIATALEMBER: Rendben.

FILOZÓFUS: Ám azok, akik kölcsönzött hatalom által mutatják többnek

magukat, lényegében mások értékrendje szerint élnek – mások életét élik.
Ezt a pontot hangsúlyoznunk kell.

FIATALEMBER: Tehát felsőbbrendűségi komplexus. Ez nagyon érdekes

magyarázat. Tudna mondani másik példát is?

FILOZÓFUS: Ott van az olyan ember, aki szeret dicsekedni az eredményeivel.

Aki ragaszkodik valamilyen múltbéli dicsőségéhez, és mindig felidézi egy
olyan időszak emlékeit, amikor fényesen ragyogott a csillaga. Talán ismer
ilyen embereket. Mindegyiknek felsőbbrendűségi komplexusa van.

FIATALEMBER: Olyan ember, aki dicsekszik az eredményeivel? Igen, ez

arrogáns hozzáállás, ugyanakkor van alapja a dicsekvésnek, hiszen valóban
felsőbbrendű. Ezt nem hívhatja mesterségesen létrehozott kisebbrendűségi
érzésnek.

FILOZÓFUS:Tévedés. Akik elmennek addig, hogy fennhangon dicsekszenek,

azoknak tulajdonképpen nincs önbizalma. Ahogyan Adler világosan ki is
mondja: „A dicsekvés hátterében kisebbrendűségi érzés áll.”

FIATALEMBER: Azt állítja, hogy a dicsekvés egy kifordított kisebbrendűségi

érzés?
FILOZÓFUS: Így van. Ha valakinek tényleg van önbizalma, az nem érzi
szükségét a dicsekvésnek. Az dicsekszik, akinek erős a kisebbrendűségi
érzése. Minél inkább szükségesnek érzi, hogy kérkedjen a
felsőbbrendűségével, annál inkább. Attól fél, hogy ha nem ezt teszi, senki
nem fogadja el olyannak, amilyen. Ez egy jól fejlett felsőbbrendűségi
komplexus.

FIATALEMBER: Tehát a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi komplexus

valójában egy érme két oldala, hiába érzékeli a szavak alapján az ember
úgy, hogy egymással ellentétes két véglet?

FILOZÓFUS: Igen, szoros a kapcsolat közöttük. Szeretnék egy utolsó,

összetettebb példát felhozni a dicsekvéssel kapcsolatban. Ez olyan mintázat,
amely egy különleges felsőbbrendűségi érzéshez vezet, amely a
kisebbrendűségi érzés felerősödésének következtében mutatkozik meg.
Konkrétan arra gondolok, amikor valaki a balszerencséjével kérkedik.

FIATALEMBER: A balszerencséjével kérkedik?

FILOZÓFUS: A neveltetésükkel dicsekednek, és ugyanígy azzal a sokféle

balszerencsével is, amely rájuk zúdult. Ha megpróbáljuk megvigasztalni
őket, vagy valamilyen változtatást javaslunk, visszautasítják a segítséget, s
azt mondják, nem tudhatjuk, ő mit érez.

FIATALEMBER: Nos, vannak ilyen emberek, de…

FILOZÓFUS: Az ilyen emberek a balszerencséjük által próbálják meg

különlegesnek feltüntetni magukat, és csupán balszerencséjük ténye által
próbálják magukat mások fölé helyezni. Vegyük például a tényt, hogy én
alacsony vagyok. Mondjuk, kedves emberek odajönnek, és azt mondják:
„Emiatt nem érdemes aggódni”, vagy: „Az ilyesféle dolgoknak semmi köze
az alapvető emberi értékekhez.” Nos, ha elutasítanám őket azon az alapon,
hogy úgysem tudják az emberek, min mennek keresztül alacsonyabb
társaik, többé senki nem szólna egy szót sem hozzám. Biztos vagyok benne,
hogy a környezetemben mindenki elkezdene úgy kezelni, mintha időzített
bomba lennék, és nagyon óvatosan bánnának velem – vagy mondjam azt,
hogy gondos körültekintéssel?

FIATALEMBER: Ez teljesen igaz.

FILOZÓFUS: Ezáltal a helyzetem a többi emberéhez képest felsőbbrendűvé

válik, és különlegessé válhatok. Sokan ennek a hozzáállásnak a segítségével
próbálnak különlegesnek mutatkozni, ha betegek vagy megsérülnek, vagy
összetörték a szívüket.

FIATALEMBER: Tehát felfedik, és saját előnyükre fordítják a kisebbrendűségi

érzésüket?

FILOZÓFUS: Igen. A balszerencséjüket a saját előnyükre fordítják, és ezzel

megpróbálják a másikat is irányítani. Kijelentik, mennyire balszerencsések,
és mennyit szenvedtek, ezáltal a környezetükben (például a
családtagjaikban és a barátaikban) aggodalmat akarnak kelteni, a körülöttük
lévő emberek szavait és viselkedését korlátozni, és magukat az embereket
pedig irányítani szeretnék. Azok, akikről a legelején beszéltem, akik a
szobájukba zárkóznak, gyakran olyan felsőbbrendűségi érzésbe ringatják
magukat, amellyel a balszerencsét saját előnyükre fordítják. Ez olyannyira
igaz, hogy maga Adler rámutatott, hogy: „A kultúránkban a gyengeség igen
nagy erővé és hatalommá válhat.”

FIATALEMBER: Tehát a gyengeség erő?

FILOZÓFUS: Adler azt mondja: „Ha megkérdeznénk magunktól, hogy a

kultúránkban ki a legerősebb, a logikus válasz az lenne, hogy a kisbaba. A
kisbaba uralkodik, és rajta nem lehet uralkodni.” A kisbaba a gyengesége
által uralkodik a felnőttek felett. Pont a gyengesége miatt nem tudja senki
irányítani.
FIATALEMBER: Még soha nem találkoztam ezzel a nézőponttal.

FILOZÓFUS: Természetesen a sértett személy kétkedésében valószínűleg van

némi igazság. Senki sem képes teljesen megérteni, mit érez az, aki szenved.
Ám amíg valaki a balszerencséjét a saját előnyére igyekszik fordítani azért,
hogy „különlegesnek” tűnjön, addig szüksége is lesz erre a balszerencsére.

A fiatalember és a filozófus mostanra több témát is érintett:

kisebbrendűségi érzés, kisebbrendűségi komplexus és
felsőbbrendűségi komplexus. Bár ezek kulcsszavak a
pszichológiában, a bennük rejlő igazság nagyban különbözött
attól, amit a fiatalember azelőtt gondolt róluk. Mégis még mindig
úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Mi az, ami miatt annyira
nehéz mindezt elfogadnom? Nos, bizonyára a bevezető rész, az
előfeltevés miatt vannak kétségeim. Lassan szólásra nyitotta a
száját.
AZ ÉLET NEM VERSENGÉS

FIATALEMBER: Azt hiszem, még mindig nem értem.

FILOZÓFUS: Rendben, kérdezzen, amit csak akar!

FIATALEMBER: Adler elismeri, hogy a fölényre törekvés – az, hogy az ember

megpróbál felsőbbrendű lénnyé válni – egyetemes emberi vágy, nem igaz?
Másrészt figyelmeztet rá, hogy ne tápláljunk túl erős kisebbrendűségi vagy
felsőbbrendűségi érzéseket. Könnyű lenne megérteni, ha a fölényre
törekvést elítélné – akkor el tudnám mindezt fogadni. Akkor most mit kell
tennünk?

FILOZÓFUS: Gondolkozzunk a következőképpen! Amikor a fölényre

törekvésről beszélünk, akkor azt úgy értjük, hogy mintha felsőbbrendűvé
szeretnénk válni, mint a többi ember; ez olyan, mint a feljebb jutás iránti
vágy még azon az áron is, hogy ezzel másokat lejjebb rúgunk – tudja,
amikor úgy megyünk fel a lépcsőn, hogy másokat félrelökünk, hogy
felérjünk. Adler természetesen nem támogatja az ilyen hozzáállást. Ehelyett
azt mondja, hogy ugyanazon a pályán vannak, akik előrehaladnak, és
vannak, akik mögöttük helyezkednek el, de szintén előrehaladnak. Tartsa
emlékezetében ezt a képet! A megtett távok és a menetsebesség
különbségei ellenére mindenki ugyanabban a síkban halad. A fölényre
törekvés az a mentális beállítódás, amikor szeretnénk előre lépni egyet, de
nem az a fajta versenyszellem hajt bennünket, amelynek célja, hogy jobbak
legyünk, mint a többiek.

FIATALEMBER: Tehát az élet nem versengés?

FILOZÓFUS: Így van. Elég, ha előrefelé mozgunk anélkül, hogy bárkivel
versenyeznénk. Természetesen nem szükséges másokhoz hasonlítgatni
magunkat.

FIATALEMBER:Nem, ez lehetetlen! Mindig mindenben másokhoz hasonlítjuk

magunkat. Pontosan ebből ered a kisebbrendűségi komplexusunk, nem?

FILOZÓFUS:Az egészséges mértékű kisebbrendűségi érzés nem a másokkal,

hanem a saját énideálunkkal való összehasonlításból ered.

FIATALEMBER: De…

FILOZÓFUS: Nézze, mindenki más. Nem, kor, műveltség, tapasztalat,

megjelenés – nincs közöttünk két pontosan egyforma. Álljunk hozzá
pozitívan, és fogadjuk el, hogy mindenki más különbözik tőlünk. Továbbá
hogy nem vagyunk egyformák, de egyenlők vagyunk.

FIATALEMBER: Nem vagyunk egyformák, de egyenlők vagyunk?

FILOZÓFUS:Így van. Mindenki más. Ne keverjük össze ezt a különbséget a

jóval és a rosszal, a felsőbb- és alsóbbrendűséggel! Bármiben is
különbözzünk, egyenlők vagyunk.

FIATALEMBER: Nincs hierarchikus különbség az emberek között. Ha idealista

vagyok, feltételezem, hogy ez igaz. Ám nem a valóságról próbálunk éppen
őszinte beszélgetést folytatni? Tényleg azt mondaná, hogy például én, egy
felnőtt, valamint egy gyerek, aki még mindig számolni tanul, egyenlők
vagyunk?

FILOZÓFUS: Műveltség, tapasztalat, valamint a felelősség mennyiségének

tekintetében kell lennie különbségeknek. Lehet, hogy a gyerek nem tudja
jól megkötni a cipőfűzőjét, vagy nem tud megoldani egy bonyolult
matematikai egyenletet, vagy nem tud ugyanannyi felelősséget vállalni egy
felmerülő probléma esetén, mint egy felnőtt. De mindezeknek nem szabad,
hogy közük legyen az emberi értékekhez. Ugyanaz a válaszom. Az emberek
mind egyenlők, de nem egyformák.

FIATALEMBER: Azt állítja, hogy egy gyereket ugyanúgy kell kezelni, mint egy
felnőttet?

FILOZÓFUS: Nem. Ahelyett, hogy felnőttként vagy gyerekként kezelnénk,

inkább egyszerűen embernek kellene tekintenünk. Ugyanazzal az
őszinteséggel bánunk egy gyerekkel, mint egy hozzánk hasonló emberi
lénnyel.

FIATALEMBER: Tegyük fel a kérdést másképpen! Minden ember egyenlő.

Ugyanazon a pályán mozognak. Ám valójában van itt egy egyenlőtlenség,
nem? Akik elöl haladnak, felsőbbrendűek, és azok, akik követik őket,
alsóbbrendűek. Így elérkezünk a felsőbb- és alsóbbrendűség problémájához,
ugye?

FILOZÓFUS: Nem. Nem számít, hogy valaki mások előtt próbál-e haladni,
vagy mögöttük megy. Olyan, mintha egy síkban mozognánk, ahol nincs
függőleges tengely. Nem azért haladunk, hogy valakivel versenyezzünk. Az
érték abban rejlik, hogy megpróbálunk fejlődni ahhoz képest, akik jelenleg
vagyunk.

FIATALEMBER: Önben már egyáltalán nincs versenyszellem?

FILOZÓFUS: Természetesen nincs. Nem gondolok a státusz és a megbecsülés

kivívására, az életemet ezeken kívül álló filozófusként élem, mindenféle
világi versengés nélkül.
FIATALEMBER:Ez azt jelenti, hogy kiesett a versenyből? Hogy valamilyen
módon elismerte a vereségét?

FILOZÓFUS: Nem. Távol maradok azoktól a helyektől, amelyek a

győzelemről és a vereségről szólnak. Amikor valaki megpróbál önmaga
lenni, a versengés elkerülhetetlenül akadályozni fogja.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Ez egy kiégett öregember érvelése! A hozzám

hasonló korú fiatalok magukra hagyva küszködnek a szüntelen
versengésben. Azért nem tudom felülmúlni önmagam, mert nincs, aki
mellettem futna, velem versenyben. Mi baj van azzal, ha az interperszonális
kapcsolatokra versenyként gondolunk?

FILOZÓFUS: Ha ezt a versenytársat bajtársnak is hívhatjuk, akkor lehetséges a

fejlődés általa. Ám sok esetben a versenytársunk nem a bajtársunk lesz.

FIATALEMBER: Ez pontosan mit is jelent?

CSAKIS MI AGGÓDUNK A SAJÁT KÜLSŐNK
MIATT

FILOZÓFUS: Fejezzük be az elkezdett gondolatmenetet! Az elején ön

kifejezte elégedetlenségét Adler azon tételével kapcsolatban, hogy minden
probléma interperszonális kapcsolati probléma, igaz? Ez volt a
kisebbrendűségi érzésről folytatott beszélgetésünknek a kiindulópontja.

FIATALEMBER: Igen, így van. A kisebbrendűségi érzés témája annyira nagy

hatással volt rám, hogy már majdnem megfeledkeztem erről a pontról.
Először is, miért hozta fel most ezt a témát?

FILOZÓFUS:Kapcsolatban áll a versengés témájával. Kérem, ezt ne feledje!

Az, akinek az emberi kapcsolatai a versengésen alapulnak, soha nem lesz
képes megszabadulni a kapcsolati problémáitól és a balszerencséjétől.

FIATALEMBER: Miért nem?

FILOZÓFUS: Mert a versengés mélyén az rejlik, hogy vannak győztesek és

vesztesek.

FIATALEMBER: Teljesen rendben van, hogy vannak győztesek és vesztesek!

FILOZÓFUS: Akkor gondolkodjunk el! Ön annak tudatával él, hogy

versenyben áll a környezetében lévő emberekkel. A velük való
kapcsolatában nincs más választása, mint hogy a győzelem vagy a vereség
perspektívájában gondolkodjon. A úr bejutott arra a híres egyetemre, B úr
munkát kapott annál a nagy cégnél, és C úr annyira helyes nővel jött össze –
ekkor önmagát hozzájuk hasonlítja, és azt gondolja, magának mindössze
ennyi jutott.

FIATALEMBER: Haha! Ez elég pontos.

FILOZÓFUS: Ha valaki a versengés, a győzelem és a vereség tudatával él,

akkor elkerülhetetlenül kisebbrendűségi érzései támadnak, mivel állandóan
másokhoz hasonlítja magát, és azon tépelődik, hogy az adott személlyel
szemben nyert vagy veszített-e. A kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi
komplexusok ennek a kiterjesztései. Nos, mit gondol, az ön számára
milyenfajta lény a másik személy?

FIATALEMBER: Nem tudom – azt hiszem, rivális.

FILOZÓFUS: Nem, nem pusztán rivális. Mielőtt a tudatára ébredne, az egész

világon mindenkit, minden egyes személyt ellenségének kezd tekinteni.

FIATALEMBER: Az ellenségemnek?

FILOZÓFUS: Elkezdi azt gondolni, hogy az emberek mindig lenézik, és

megvetéssel kezelik; hogy olyan ellenségek, akiket soha nem szabad
lebecsülni, akik mindig lesnek a lehetőségre, és támadnak… Röviden, a
világ egy rémisztő hely.

FIATALEMBER: Ellenségek, akiket soha nem szabad lebecsülni… Velük

versengek?

FILOZÓFUS: Ez az, ami olyan rémisztő a versengésben. Még ha nem is

vagyunk lúzerek, még ha folyamatosan nyerünk is, ha olyasvalakik
vagyunk, akik beszállnak a versenybe, soha nem lesz egy pillanat nyugtunk
sem. Nem akarunk vesztesek lenni. Ha nem akarunk vesztesek lenni, akkor
pedig folyamatosan nyernünk kell. Nem bízhatunk másokban. Rengetegen
azért nem boldogok, akkor sem, ha a társadalom szemében sikeresek, mert
versengésben élnek. Mivel számukra a világ veszélyes hely, amely hemzseg
az ellenségektől.

FIATALEMBER: Valószínűleg így van, de…

FILOZÓFUS: Ám valóban olyan sokat figyelnek ránk az emberek? Tényleg

éjjel-nappal lesnek, a támadás tökéletes pillanatát várva? Elég
valószínűtlennek tűnik. Egy fiatal barátom tinédzser korában sok időt töltött
a tükör előtt, és a haját igazgatta. Egyszer, miközben éppen ezt csinálta, a
nagymamája azt mondta: „Csak te aggódsz amiatt, hogy hogyan nézel ki.”
Azt mondja, ezután sokkal könnyebb lett az élete.

FIATALEMBER: Hé, most piszkálódik? Persze igaz lehet, hogy a körülöttem

lévő emberekre ellenségként tekintek. Folyamatosan attól félek, hogy
megtámadnak, és bármely pillanatban eltalálhat egy nyílvessző. Mindig azt
hiszem, hogy mások figyelnek, és szigorúan ítélnek meg, és meg fognak
támadni. Valószínűleg az is igaz, hogy ez egy kényszeres reakció, ahogyan
a tinédzseré is, aki a tükör megszállottja. Az emberek a világban nem
figyelnek rám. Akár kézen is járhatnék az utcán, észre sem vennének! De
nem tudhatom. Összességében ön azt állítja, hogy a kisebbrendűségi
érzésem olyasmi, amit magam választottam; amelynek valami célja van?
Ennek számomra egyszerűen nincs értelme.

FILOZÓFUS: Miért nincs?

FIATALEMBER: Van egy három évvel idősebb bátyám. Ráillik a nagy testvér
klasszikus leírása – mindig azt teszi, amit a szüleink mondanak, kiváló
tanuló és sportoló, és a szorgalom mintaképe. Kicsi korom óta hozzá
hasonlítgatnak. Idősebb, tehát előrébb tart, ezért természetesen nem
győzhetem le semmiben. A szüleinket egyáltalán nem érdekli ez a
körülmény, és soha nem mutatták, hogy elismernének. Bármit is tettem,
gyerekként kezeltek, és minden adandó alkalommal megszidtak és csendre
intettek. Megtanultam megtartani magamnak az érzéseimet. Az életemet
kisebbrendűségi érzésekbe temetkezve töltöttem, kénytelen voltam a
bátyámmal való versengés tudatában lenni.

FILOZÓFUS: Értem.

FIATALEMBER: Néha ezt gondolom minderről: olyan vagyok, mint egy

növény, amely nem kapott elég napsütést, amikor növekedett. Tehát
természetes, hogy a kisebbrendűségi érzések a földhöz szegeznek. Ha
létezik bárki, aki ilyen helyzetben szálegyenesen képes növekedni, nos,
szívesen találkoznék vele!

FILOZÓFUS: Értem. Tényleg értem, hogyan érez. Nos, vizsgáljuk meg a

„versengést” a bátyjával való kapcsolatában! Ha nem versengő
beállítottsággal gondolkozik a bátyjáról és más kapcsolatairól, akkor
milyennek tűnnek az emberek az ön szemében?

FIATALEMBER: Nos, a bátyám a bátyám, a többi ember pedig más lapra

tartozik.

FILOZÓFUS: Bajtársakká kellene válniuk.

FIATALEMBER: Bajtársakká?

FILOZÓFUS: Korábban nem azt mondta, hogy: „Nem tudok tiszta szívvel
örülni mások boldogságának.” Az interperszonális kapcsolatokra mint
versengésre gondol; a többi ember boldogságát „vereségként” éli meg, ezért
nem tud örülni neki. Ha azonban valaki egyszer elfelejti a versengés
mintázatát, nem lesz szüksége többé a mások felett aratott győzelemre.
Attól a félelemtől is megszabadul, hogy talán veszíteni fog. Képessé válik
arra, hogy örüljön mások boldogságának. Képes lesz hozzájárulni mások
boldogságához. Akiben mindig megvan a szándék, hogy segítsen a
másiknak, ha szükség van rá – azt hívhatjuk bajtársnak.

FIATALEMBER: Hm.

FILOZÓFUS: Elérkeztünk egy fontos ponthoz. Ha valóban képes azt érezni,

hogy „az emberek a bajtársaim”, akkor teljesen másként fog tekinteni a
világra. Nem tartja többé veszélyes helynek, vagy nem gyötrik felesleges
kétségek; a világ biztonságos és kellemes helynek tűnik majd. Az
interperszonális kapcsolati problémái pedig drasztikusan csökkennek majd.

FIATALEMBER: Milyen boldog ember is ön! De tudja, mindez olyan, mintha

egy napraforgó szólalna meg. Egy napraforgó érvelése, amely minden nap
mindig napfényben fürdik, és rengeteg öntözéssel táplálják. Egy árnyékban
fejlődő növény nem boldogul ilyen jól!

FILOZÓFUS: Ön megint visszatér az okságra fókuszáló etiológiához.

FIATALEMBER: Ó, igen, az biztos!

Szigorú szülei a fiatalembert elnyomták és a bátyjához

hasonlítgatták gyerekkorától fogva. Soha nem figyeltek a
véleményére, és bántó szavakat kellett hallgatnia arról, hogy ő
egy elég rosszul sikerült kistestvér. Az iskolában sem tudott
barátokat szerezni, ezért a szüneteket a könyvtárban töltötte,
amely egyetlen menedékévé vált. Ez a fiatalember, aki így
múlatta korai éveit, teljesen magáévá tette az etiológiát. Ha nem
ilyen szülők nevelték volna; ha soha nem is létezett volna a
bátyja; és ha nem abba az iskolába járt volna, akkor ragyogóbb
élete lehetett volna! A fiatalember megpróbált tiszta fejjel részt
venni a beszélgetésben, amennyire csak lehetett, de felszínre
törtek a sok éven át elfojtott érzések.
A HATALMI HARCTÓL A BOSSZÚIG

FIATALEMBER: Oké, ez az egész a teleológiáról és hasonlókról színtiszta

álokoskodás, és a trauma bizonyosan létezik. Az emberek pedig nem tudnak
megszabadulni a múltjuktól. Ezt biztosan belátja, ugye? Nem mehetünk
vissza időgéppel a múltba. Amíg a múlt múltként létezik, az általa
meghatározott környezetben élünk. Ha úgy kezelnénk a múltat, mint
olyasmit, ami nem létezik, az ugyanaz lenne, mintha tagadnánk valakinek
az egész mostanáig leélt életét. Azt javasolja, hogy ilyen felelőtlen életet
éljek?

FILOZÓFUS: Igaz, hogy időgéppel nem mehetünk vissza a múltba, és nem

forgathatjuk vissza az idő kerekét. De vajon milyen jelentést tulajdonít
valaki a múltbéli eseményeknek? Ezt a feladatot kapja a mostani énje.

FIATALEMBER: Rendben, akkor beszéljünk a mostról! Legutóbb azt mondta,

hogy az emberek saját maguk teremtik a haragjukat, igaz? És hogy ez a
teleológia álláspontja. Még mindig nem tudom elfogadni ezt az állítást.
Például hogyan magyarázza a társadalommal vagy a kormánnyal szemben
táplált haragot? Ezek is mesterségesen keltett érzelmek azért, hogy valaki
érvényesíthesse a véleményét?

FILOZÓFUS: Bizonyosan vannak olyan időszakok, amikor felháborodást

érzek a társadalmi problémák miatt. Viszont azt mondanám, hogy ez
hirtelen érzelemkitörés helyett inkább logikus felháborodás. Különbség van
a személyes harag (személyes neheztelés) és a társadalom ellentmondásai és
igazságtalanságai felett érzett felháborodás között (jogos felháborodás). A
személyes harag gyorsan lecsillapszik. A jogos felháborodás viszont sokáig
tart. A harag, mint a személyes neheztelés kifejezése, nem más, mint mások
alávetésének eszköze.

FIATALEMBER: Azt állítja, hogy különbözik egymástól a személyes

neheztelés és a jogos felháborodás?

FILOZÓFUS: Teljesen eltérőek, mivel a jogos felháborodás túlmutat az egyén

saját érdekein.

FIATALEMBER: Akkor kérdezek a személyes neheztelésről. Biztos, hogy néha

még ön is méregbe gurul, nem igaz? Például ha valaki ok nélkül bántó
szavakat vág a fejéhez.

FILOZÓFUS: Nem, nem teszem.

FIATALEMBER: Ugyan már! Legyen őszinte!

FILOZÓFUS: Ha valaki a jelenlétemben bántana, elgondolkodnék az illető

rejtett szándékán. Amikor tényleg megharagszik valakinek a szavain vagy a
viselkedése miatt, még ha azok nem is nyíltan bántók, kérem, gondoljon
arra, hogy ez a személy valójában hatalmi harcra invitálja önt.

FIATALEMBER: Hatalmi harc?

FILOZÓFUS: Például egy gyerek különféle csínyekkel bosszant egy felnőttet.

Sokszor ez figyelemfelkeltés céljából történik, és abbamarad, mielőtt a
felnőtt tényleg méregbe gurulna. Viszont, ha a gyerek nem hagyja abba,
amikor a felnőtt tényleg méregbe gurul, akkor a gyerek célja valójában az
összecsapás.
FIATALEMBER: Miért akarna összecsapni?

FILOZÓFUS: Győzni akar. Az erejét akarja bizonyítani a győzelem által.

FIATALEMBER: Nem igazán értem. Tudna konkrét példákat felhozni?

FILOZÓFUS: Mondjuk, egy barátjával a jelenlegi politikai helyzetről

beszélgetnek. Nem sok idő kell hozzá, és heves vita kerekedik belőle, és
egyikőjük sem hajlandó elfogadni a véleménykülönbségeket, míg végül
személyes támadásba fordul a vita – a barátja azt mondja, hogy ön buta, és
az önhöz hasonló emberek miatt nincs változás ebben az országban;
ilyesmik.

FIATALEMBER: Nem tűrném, hogy ilyet mondjon.

FILOZÓFUS: Ebben az esetben mi a másik személy célja? Csak a politikát

akarja megvitatni? Nem. Elviselhetetlennek tartja önt, ezért kritizálni és
provokálni akarja, valamint alárendelni egy hatalmi harcban. Ha ezen a
ponton ön méregbe gurul, elérkezik a pillanat, amire a másik várt, és a
kapcsolat hirtelen hatalmi harccá változik. Bármivel provokáljanak is, nem
szabad bedőlni neki.

FIATALEMBER: Nem, nem szükséges megfutamodni. Ha valaki harcot

kezdeményez, rendben van, ha elfogadjuk. Mivel mindenképpen a másik
téved. Az orra alá dörgölhetem a bolondnak. Képletesen, úgy értem.

FILOZÓFUS: Nos, mondjuk, hogy az ön irányítása alá kerül a veszekedés. A

másik ember pedig, aki le akarta önt győzni, sportszerűen visszavonul. Az a
helyzet, hogy a hatalmi harc itt nem ér véget. Az, aki alulmaradt a vitában,
a következő szintre ugrik.
FIATALEMBER: A következő szintre?

FILOZÓFUS: Igen, a bosszú szintjére. Bár egyelőre visszavonult, valamilyen

bosszút forral, máshol és másképp, a visszavágás valamilyen formájában.

FIATALEMBER: Például hogyan?

FILOZÓFUS: A szülei által elnyomott gyermek a bűnözés felé fordul. Nem jár
iskolába. Vagdossa magát, vagy más módon tesz kárt önmagában. A freudi
etiológia ezt egyszerű ok-okozatnak tekinti: a szülők így nevelték a
gyereküket, és a gyerek ezért lett ilyen. Ez olyan, mint az a megállapítás,
hogy a növényt nem öntözték, ezért elszáradt. Ezt az értelmezést
bizonyosan könnyű megérteni. Ám az adleriánus teleológia nem fordítja el
a fejét a gyermek rejtett céljáról. Azaz a szülők feletti bosszúról. Ha
bűnözővé válik, ha abbahagyja az iskolát, vagdossa a csuklóját és hasonlók,
azzal felzaklatja a szülőket. Bepánikolnak és betegre aggódják magukat. A
gyerek ennek tudatában kezdi a problémás viselkedést azért, hogy a
jelenlegi cél (a szülőkkel szembeni bosszú) megvalósítható legyen, nem a
múltbéli okok motiválják (otthoni környezet).

FIATALEMBER: Azért viselkedik problémásan, hogy felzaklassa a szüleit?

FILOZÓFUS: Így van. Valószínűleg sokan nem értik az önmagát vagdosó

gyerek cselekedetét, és azt kérdezik maguktól, vajon miért tesz ilyesmit?
Ám gondoljunk bele, hogy a környezetében lévő emberek – például a szülei
– mit fognak érezni a csuklóvagdosás láttán. Ha ebbe belegondolunk,
magától kirajzolódik a viselkedés mögött rejlő cél.

FIATALEMBER: A bosszú lenne a cél?

FILOZÓFUS: Igen. Ha a kapcsolat elérkezik a bosszúállás szintjére, szinte

lehetetlen bármelyik fél számára jó megoldást találni. Ennek elkerülése
érdekében soha nem szabad belemenni hatalmi harcba.
A HIBA ELISMERÉSE NEM VERESÉG

FIATALEMBER: Rendben, és akkor mi a teendő, amikor szemtől szembe éri

önt támadás? Egyszerűen vigyorog és eltűri?

FILOZÓFUS: Nem, mivel az eltűrés annak a bizonyítéka lenne, hogy a hatalmi

harcban ragadtam. Amikor harcra hívnak bennünket, és ezt hatalmi harcnak
is érzékeljük, akkor amilyen gyorsan lehet, vonuljunk vissza a
konfliktusból! Ne reagáljunk a tettre tettel! Csak ezt tehetjük.

FIATALEMBER: De valóban könnyű nem reagálni a provokációra? Először is,

ön szerint hogyan uralkodjak a haragomon?

FILOZÓFUS: Amikor uralkodik a haragján, akkor tulajdonképpen elviseli a

haragot, nem? Ehelyett meg kellene tanulni, hogy a dolgokat úgy rendezzük
el, hogy a haragot nem használjuk fel. Hiszen a harag eszköz. Valamilyen
cél elérésére használjuk.

FIATALEMBER: Ez kemény.

FILOZÓFUS: Az első dolog, amit szeretném, ha megértene ezzel kapcsolatban,

hogy a harag egy kommunikációs forma, kommunikálni azonban harag
nélkül is lehet. Gondolataink és szándékaink közléséhez nincs semmiféle
szükség haragra. Ha ezt a tapasztalatain keresztül sikerül megértenie, akkor
a harag érzése magától elmúlik.

FIATALEMBER: Ám mi van akkor, ha hamis vádak érnek, vagy sértő

megjegyzéseket kapok? Akkor se guruljak méregbe?
FILOZÓFUS: Úgy tűnik, még mindig nem érti. Nem arról van szó, hogy nem
szabad haragudni, hanem arról, hogy nem szükséges a haragot
kommunikációs eszközként használni. A hirtelen haragú emberek nem
feltétlenül indulatosak is – mindössze arról van szó, hogy a haragon kívül
nem ismernek más hatékony kommunikációs eszközt. A haragra
támaszkodnak végül a kommunikáció során.

FIATALEMBER: A haragon kívüli hatékony kommunikációs eszköz…

FILOZÓFUS: Itt a nyelv. A nyelven keresztül kommunikálunk. Higgyen a

nyelv erejében, és a logika nyelvében!

FIATALEMBER: Ha nem hinnék ezekben, akkor természetesen nem

folytatnánk most ezt a párbeszédet.

FILOZÓFUS: Még valamit a hatalmi harcról. Minden egyes alkalommal,

mindegy, mennyire vagyunk biztosak az igazunkban, próbáljuk meg nem
kritizálni a másikat! Ebbe az interperszonális kapcsolati csapdába sokan
beleesnek.

FIATALEMBER: Miért?

FILOZÓFUS: Abban a pillanatban, hogy valaki arra a meggyőződésre jut egy

interperszonális kapcsolatát illetően, hogy igaza van, belép a hatalmi
harcba.

FIATALEMBER: Csak azért, mert úgy gondolom, igazam van? Ez lehetetlen, ez

túlzás!

FILOZÓFUS: Nekem van igazam. Tehát a másik fél téved. Ezen a ponton a
beszélgetés fókusza az állítások helyességéről áthelyeződik az
interperszonális kapcsolat állapotára. Más szóval, az „igazam van” állítás
ahhoz a feltevéshez vezet, hogy „ez a személy téved”, ami végül
versengésbe fordul, és arra gondolunk, hogy győzni kell. Ez színtiszta
hatalmi harc.

FIATALEMBER: …

FILOZÓFUS: Először is, valaki állításának a helyessége semmilyen

kapcsolatban nem áll a győzelemmel vagy a vereséggel. Ha ön úgy
gondolja, igaza van, teljesen mindegy, mások mit mondanak, ott le kell
zárnia az ügyet. Mégis sokan vannak, akik ekkor fejest ugranak egy hatalmi
harcba, és megpróbálják alárendelni a többieket. Ezért gondolják, hogy egy
hiba beismerése a vereség elismerése.

FIATALEMBER: Igen, az biztos, hogy van benne ilyesmi.

FILOZÓFUS: Ha valakinek olyan a beállítottsága, hogy nem akar veszíteni,

akkor képtelen beismerni egy hibát, aminek az az eredménye, hogy végül
nem a helyes utat választja. A hibák beismerése, a bocsánatkérés és a
visszavonulás a hatalmi harctól – ezek egyike sem vereség. A fölényre
törekvés nem olyasmi, amit a többi emberrel való versengés tesz
eredményessé.

FIATALEMBER: Szóval, ha a győzelemre vagy a vereségre koncentrálunk, nem

tudunk helyesen dönteni?

FILOZÓFUS: Igen. Elhomályosítja az ítélőképességet, és csak az azonnali

győzelem vagy vereség lebeg a szemünk előtt. Ezután a rossz utat
választjuk. Csak akkor kezdhetjük el önmagunk fejlesztését és
megváltoztatását, ha nem a versengés, a győzelem és a vereség szűrőjén át
szemléljük a világot.
AZ ÉLETBEN ELŐTTÜNK ÁLLÓ FELADATOK
TELJESÍTÉSE

FIATALEMBER: Oké, de még mindig van egy probléma: az az állítás, hogy

minden probléma interperszonális kapcsolati probléma. Belátom, hogy a
kisebbrendűségi érzés interperszonális kapcsolati gond, és hatással van
ránk. Azt is elfogadom, hogy logikus gondolat, hogy az élet nem versengés.
Nem tudom a többi embert bajtársamnak tekinteni, és valahol azt gondolom
róluk, hogy az ellenségeim. Határozottan ez a helyzet. Ami számomra
rejtélyes, hogy Adler miért fektet akkora hangsúlyt az interperszonális
kapcsolatokra? Miért megy el addig, hogy minden?

FILOZÓFUS: Az interperszonális kapcsolatok kérdése annyira fontos, hogy

nem számít, mennyire széleskörűen foglalkozunk vele, soha nem lehet vele
eleget foglalkozni. Legutóbb azt mondtam önnek, hogy nincs meg a
bátorsága ahhoz, hogy boldog legyen.

FIATALEMBER: Ha akarnék, se tudnék megfeledkezni erről.

FILOZÓFUS: Tehát miért látja a többi emberben az ellenségét, és miért nem

tud rájuk bajtársakként tekinteni? Azért, mert elveszítette a bátorságát, és
elmenekül az életfeladatai elől.

FIATALEMBER: Az életfeladataim?

FILOZÓFUS:Úgy van. Ez sorsdöntő kérdés. Az adleriánus pszichológiában az

emberi viselkedésnek és a pszichológiának világosan meghatározott céljai
vannak.
FIATALEMBER: Miféle céljai?

FILOZÓFUS: Először is, a viselkedésnek két célja van: az önállóság és a

beilleszkedés a társadalomba. A pszichológia feladata pedig az ennek
érdekében történő viselkedés támogatása azáltal, hogy tudatosítja, megvan a
képességünk mindehhez, és a többi ember a bajtársunk.

FIATALEMBER: Oké, azt értem, hogy ez sorsdöntő: annak tudata, hogy

egyénként képes vagyok rá, miközben harmóniában élek az emberekkel és a
társadalommal. Úgy tűnik, ez kapcsolatban áll mindennel, amiről eddig
beszéltünk.

FILOZÓFUS: A célokat pedig úgy lehet elérni, hogy szembenézünk az Adler

által „életfeladat” szóval leírt dolgokkal.

FIATALEMBER: Akkor hát mik az életfeladatok?

FILOZÓFUS: Az „élet” kifejezés a gyerekkorba vezet vissza bennünket.

Gyerekkorunkban a szüleink gondoskodnak rólunk, és nem kell
dolgoznunk. Ám végül eljön az idő, amikor önállóvá kell válnunk. Örökké
nem függhetünk a szüleinktől, szellemileg, illetve társadalmi értelemben is
függetlenné kell válnunk, valamint valamilyen munkát kell végeznünk – s
munka alatt nem pusztán azt értem, hogy elszegődünk egy céghez dolgozni.
Ezen kívül a felnőtté válás során az ember többféle baráti kapcsolatra tesz
szert. Természetesen romantikus kapcsolatot is kialakíthat, amiből házasság
lehet. Ha így történik, házastársi kapcsolatba kerülünk, ha pedig gyereke
születik valakinek, akkor egy gyerek-szülő kapcsolat veszi kezdetét. Adler a
fenti folyamatokban létrejövő interperszonális kapcsolatoknak három
kategóriáját különítette el: értelmes munkavégzés, társasági élet és
bensőséges kapcsolatok, és ezek együttesen adják az életfeladatainkat.

FIATALEMBER: Ezek a feladatok az egyénnek mint a társadalom tagjának a

kötelességei? Más szóval olyasmik, mint a munka és az adófizetés?
FILOZÓFUS: Nem. Mindezekre az interperszonális kapcsolatok
szempontjából gondoljon! Az egyén kapcsolatainak időtartama és mélysége
fontos ebből a szempontból. Adler néha a három társadalmi kötődés
kifejezést használta, hogy megvilágítsa a lényeget.

FIATALEMBER: Interperszonális kapcsolataink időtartama és mélysége?

FILOZÓFUS: Az interperszonális kapcsolatok, amelyekkel az egyénnek

mindenképpen szembe kell néznie, amikor társadalmi lényként próbál élni –
ezek az életfeladatok. Valóban feladatok, abban az értelemben, hogy nincs
más választásunk, szembe kell nézni velük.

FIATALEMBER: Lehetne kicsit konkrétabban?

FILOZÓFUS: Először nézzük a munkavégzést. Nincs olyan munka, bármilyen

természetű legyen is, amelyet egyedül el lehet végezni. Például én
rendszerint itt, a dolgozószobámban írom egy könyv kéziratát. Az írás
teljesen önálló munka, nem csináltathatom meg mással. Ám van egy
szerkesztő, és még sokan mások, akiknek a segítsége mindenképpen
szükséges a munka eredményességéhez: a könyv tervezőjétől és a
nyomdában dolgozóktól kezdve a kereskedőkön keresztül a könyvesboltok
alkalmazottaiig. Nem létezik olyan munka, amit be lehet fejezni más
emberek együttműködése nélkül.

FIATALEMBER: Feltételezem, hogy ez nagyjából így van.

FILOZÓFUS: Elmondhatjuk, hogy az időtartam és a mélység tekintetében a

munkakapcsolatok a legkönnyebben kezelhetők. A munkakapcsolatoknak
világos célja van: a jó eredmények elérése, s ezért az emberek együtt tudnak
működni még akkor is, ha nem jönnek ki jól egymással, és bizonyos
mértékig igaz, hogy nincs más választásuk, mint hogy együttműködjenek.
Amíg egy interperszonális kapcsolat alapja kizárólag a munka, a munkaidő
lejárta után, vagy munkahelyváltással ez a kapcsolat kívülállók
kapcsolatává válik.

FIATALEMBER: Igen, ez nagyon igaz.

FILOZÓFUS: Vannak, akik már az interperszonális kapcsolatoknak ezen a

szintjén elakadnak. Nincs munkahelyük, nem vesznek részt oktatásban vagy
képzésben, illetve a négy fal közé zárkóznak.

FIATALEMBER: Hogy? Várjunk csak! Azt mondja, azért nem kezdenek el

dolgozni, mert el akarják kerülni a munkavégzéshez fűződő interperszonális
kapcsolatokat, nem azért, mert nem akarnak dolgozni, vagy mert elutasítják
a fizikai munkát?

FILOZÓFUS: Egyelőre tegyük félre azt a kérdést, hogy ezek az emberek

tudatában vannak-e, vagy sem, de az interperszonális kapcsolatok állnak a
háttérben. Például valaki elküldi az önéletrajzát, hogy munkát találjon, és
állásinterjúkra jár, de ennek csak annyi az eredménye, hogy egyik cég a
másik után utasítja el. Ez sérti a büszkeségét. Elkezd azon gondolkodni, mi
értelme dolgozni, ha ilyesmiken kell keresztülmennie. Vagy elkövet egy
nagy hibát a munkában. A cég nagy összegeket veszít őmiatta. Úrrá lesz
rajta a kétségbeesés, úgy érzi, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, és
nem tudja elviselni a gondolatát, hogy másnap munkába menjen. Ezek
közül egyik sem arra példa, hogy maga a munka lenne nemkívánatos. A
munkával kapcsolatos kritika és feddés a nemkívánatosak, a megbélyegzés,
hogy nincsenek meg a képességeink, inkompetensek vagyunk, vagy nem
vagyunk alkalmasak a munkára, és a pótolhatatlan én méltósága sérül. Más
szóval, mindez az interperszonális kapcsolatokról szól.
VÖRÖS SZALAG ÉS VASTAG LÁNC

FIATALEMBER: Nos, az ellenvetéseimet megtartom későbbre. Továbblépve,

mi a helyzet a barátsággal mint feladattal?

FILOZÓFUS:A barátság a munkán kívülre tartozik, ahol nincsenek

munkahelyi kötelezettségek. Olyan kapcsolat, amelyet nehéz
kezdeményezni vagy mélyíteni.

FIATALEMBER: Á, ebben igaza van! Ha megvan hozzá a megfelelő tér, mint

például az iskola vagy a munkahely, az ember még mindig tud kapcsolatot
építeni. Ám ezek felületes kapcsolatok, amennyiben erre a térre
korlátozódnak. Baráti kapcsolatot kezdeményezni vagy barátokat találni az
iskolán vagy a munkahelyen kívül rendkívül nehéz.

FILOZÓFUS: Van valaki, akit közeli barátjának nevezne?

FIATALEMBER:Van egy barátom, de nem vagyok benne biztos, hogy közeli

barátomnak nevezném…

FILOZÓFUS: Valamikor ugyanígy voltam ezzel én is. A középiskolában meg

sem próbáltam barátokat szerezni, és napokon át tanultam a görögöt és a
németet, csendben belemerülve a filozófiai könyvekbe. Édesanyám
aggódott értem, és bement az osztályfőnökömhöz. Az osztályfőnök pedig
ezt mondta neki: „Nincs miért aggódni. A fia olyasvalaki, akinek nincs
szüksége barátokra.” Ezek a szavai édesanyámra és rám is bátorítólag
hatottak.
FIATALEMBER: Olyasvalaki, akinek nincs szüksége barátokra? Szóval a
középiskolában egyetlen barátja sem volt?

FILOZÓFUS: De, volt egy barátom. Azt mondta: „Nincs semmi értelme
egyetemre menni”, és végül nem ment egyetemre. Elvonult a hegyekbe sok
évre, úgy hallom, mostanság Délkelet-Ázsiában újságíróskodik. Évtizedek
óta nem láttam, de az az érzésem, ha újra találkoznánk, ugyanott
folytatnánk, ahol abbahagytuk. Sokan úgy gondolják, annál jobb, minél
több barátjuk van, de én nem vagyok ebben olyan biztos. A barátok és
ismerősök száma önmagában nem érték. Ez a téma a bensőséges
kapcsolatok feladatával van szoros összefüggésben, de amit szem előtt kell
tartanunk, az a kapcsolat időtartama és mélysége.

FIATALEMBER: Képes leszek közeli barátokat szerezni?

FILOZÓFUS: Természetesen igen. Ha megváltozik, az ön körül lévők is

változnak majd. Nem lesz más választásuk, mint megváltozni. Az
adleriánus pszichológia önmagunk, nem pedig mások megváltoztatásáról
szól. Saját magunk tesszük meg az első lépést előre, nem pedig arra várunk,
hogy mások változzanak, vagy a helyzet megváltozzon.

FIATALEMBER: Hm.

FILOZÓFUS:Az a helyzet, hogy eljött hozzám és meglátogatott. És az ön

személyében egy ifjú barátra leltem.

FIATALEMBER: A barátja vagyok?

FILOZÓFUS:Igen, az. A köztünk zajló párbeszéd nem tanácsadás, és nem

állunk munkakapcsolatban. Számomra ön egy pótolhatatlan barát. Nem így
gondolja?
FIATALEMBER: Én egy… pótolhatatlan barát vagyok? Nem, erről jelenleg
nem gondolok semmit. Inkább csak folytassuk! Mi van az utolsóval, a
bensőséges kapcsolatok feladatával?

FILOZÓFUS: Gondoljunk erre úgy, mint aminek két szintje van! Az első a
romantikus kapcsolatok szintje; a második a családi kapcsolatok, különös
tekintettel a szülő-gyerek kapcsolat szintje. Megbeszéltük a munkát és a
barátságot, de a három feladat közül valószínűleg a bensőséges kapcsolatok
feladata a legnehezebb. Amikor egy baráti kapcsolat romantikus
kapcsolatba fordul, a barátok közt megengedett viselkedés és beszédmód
már nem megengedett, attól a pillanattól kezdve, hogy a kapcsolatban álló
felek szeretőkké lettek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ellenkező nemű
barátokkal a társas élet nem megengedett, és néha egy telefonbeszélgetés is
féltékenységre ad okot. A kapcsolat ilyen szoros és ilyen mély mély.

FIATALEMBER: Igen, azt hiszem, ezen nem lehet segíteni.

FILOZÓFUS: Ám Adler számára nem elfogadható a partnerünk korlátozása.

Ha a párunk boldognak tűnik, annak őszintén örülhetünk. Ez a szerelem. Az
olyan kapcsolatok, ahol a partnerek korlátozzák egymást, végül szétesnek.

FIATALEMBER: Várjunk csak, ez olyan érv, amely a hűtlenség jóváhagyását is

jelentheti. Mivel azt mondja, hogy még azt is üdvözölnünk kellene, ha a
partnerünknek örömteli viszonya lenne.

FILOZÓFUS: Nem, nincs rendben, ha valakinek viszonya van. Az a kapcsolat,

amely elnyomó és korlátozó, nem szerelem még akkor sem, ha
szenvedélyes. Ha valaki úgy gondolja, hogy amikor együtt van a párjával,
teljesen szabadon viselkedik, akkor az tényleg szerelem. Nyugodt és
természetes állapotban lehetünk anélkül, hogy kisebbrendűségi érzésünk
lenne, vagy szükségét éreznénk, hogy felsőbbrendűségünkkel kérkedjünk.
Ez az igaz szerelem. A korlátozás egy olyan beállítódásnak a
megnyilvánulása, amely megpróbálja irányítani a partnert, és a
bizalmatlanságon alapul. Nem természetes helyzet, és nem tudunk
megbarátkozni vele, amikor olyasvalakivel vagyunk együtt, aki nem bízik
bennünk, ugye? Ahogy Adler mondja: „Ha két együtt élő ember jól ki akar
jönni, akkor egyenrangú személyként kell kezelniük egymást.”

FIATALEMBER: Rendben.

FILOZÓFUS: Mindazonáltal a szerelmi és a házassági kapcsolatokban van

lehetőség a szakításra. Tehát még a sok éve együtt lévő férj és feleség is
elválhat, ha a kapcsolat folytatása túl nyomasztóvá válik. Viszont egy szülő-
gyerek kapcsolatban elvileg ezt nem lehet megtenni. Ha egy romantikus
szerelmet vörös szalag köt össze, akkor a szülők és gyerekek közötti
kapcsolatot vastag lánc. És csak egy kisolló áll rendelkezésünkre. Ez a
szülő-gyerek kapcsolat nehézsége.

FIATALEMBER: Akkor mit tehetünk?

FILOZÓFUS: Ebben a pillanatban annyit mondhatok, hogy nem szabad

elmenekülni. Mindegy, milyen nyomasztó a kapcsolat, nem szabad
megkerülni vagy halogatni, hogy foglalkozzunk vele. Ha végül mégis
kettévágjuk az ollóval, előtte akkor is szembe kell néznünk vele. A
legrosszabb, ha megmaradunk egy helyzetben úgy, ahogy van. Alapjában
véve lehetetlen, hogy valaki teljesen egyedül élje az életét, és csakis
társadalmi összefüggésekben válik valaki egyénné. Ez az oka, hogy az
adleriánus pszichológiában egymást kiegészítő cél az egyén önállósága és a
társadalomban megvalósuló együttműködés. Nos, hogyan érheti el valaki
ezeket a célokat? Ezen a ponton Adler az értelmes munkavégzés, a társasági
élet és a bensőséges kapcsolatok három feladatának a teljesítéséről beszél;
egyetlen élő embernek sincs más választása, mint szembenézni az
interperszonális kapcsolatok feladataival.

A fiatalember még mindig küszködött mindennek a teljes

megértésével.
NE DŐLJÜNK BE AZ ÉLETHAZUGSÁGNAK!

FIATALEMBER: Ó, ez már megint kezd zavarossá válni! Azt mondta, hogy én

a többi embert az ellenségemnek tekintem, és nem tudok rájuk bajtársként
gondolni, mert elmenekülök az életfeladataim elől. Ez egyébként mit is
jelent?

FILOZÓFUS:Tegyük fel, hogy van egy bizonyos A úr, akit ön nem kedvel.
Mivel vannak olyan hibái, amelyeket nehéz megbocsátani.

FIATALEMBER: Haha, ha olyan embert keresünk, akit nem kedvelek, nincs

hiány a jelöltekből!

FILOZÓFUS: Ám nem azért nem kedveli A urat, mert nem tudja megbocsátani
a hibáit. Az volt az előzetes célja, hogy ne kedvelje A urat, és utólag kezdte
keresni a hibáit, hogy a célját elérhesse.

FIATALEMBER: Ez nevetséges! Miért tenném?

FILOZÓFUS: Azért, hogy elkerülje A úrral a kapcsolatteremtést.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Ki van zárva! Világos, hogy a dolgok sorrendje

éppen ellenkező. Ő tett valamit, ami nekem nem tetszett, ezért alakult ki ez
a helyzet. Ha nem tett volna semmi ilyesmit, akkor nem lenne rá okom,
hogy ne kedveljem.
FILOZÓFUS: Tévedés. Ez könnyen kiderül, ha visszagondol a szerelmi
kapcsolat utáni szakítás példájára. A szeretők és házaspárok közötti
kapcsolatokban eljön az az időszak, amikor egy ponton túl az embert
minden dühíti, amit a partnere mond vagy tesz. Például a nő nem törődik
vele, hogy mit eszik a férfi; a férfi otthoni ápolatlansága taszítja, és még a
horkolása is zavarja, pedig néhány hónappal ezelőtt ezek közül egyik sem
számított.

FIATALEMBER: Igen, ez ismerős.

FILOZÓFUS: A nő azért érez így, mert egy ponton elhatározta, hogy véget
akar vetni ennek a kapcsolatnak, és keresett rá okot, hogy véget vethessen
neki. A partnere nem változott semmit. A nő célja változott meg. Nézze, az
emberek végtelenül önzők, képesek bármennyi hibát találni a másikban,
amikor csak kedvük tartja. Találkozhatunk akár egy tökéletes jellemű
emberrel is, akkor sem okoz nehézséget, hogy megleljük az okát, amiért
nem kedvelhetjük. Pontosan ezért változhat a világ bármelyik pillanatban
veszedelmes hellyé, és mindig lehet ellenségként tekinteni a többi emberre.

FIATALEMBER: Tehát csak azért találom ki a hibákat másokban, hogy

elkerülhessem az életfeladataimat, továbbá azért, hogy elkerüljem az
interperszonális kapcsolatokat? Úgy menekülök el ezek elől, hogy a többi
emberre ellenségként tekintek?

FILOZÓFUS: Így van. Adler beszél arról az állapotról, amikor mindenféle

ürüggyel előállunk, hogy az életfeladatokat elkerüljük, és ezt
élethazugságnak hívja.

FIATALEMBER: Rendben…

FILOZÓFUS: Igen, ez elég súlyos dolog. A kialakult helyzetben játszott

felelősségét az illető áttolja valaki másra. Úgy menekül az életfeladatai elől,
hogy mindenért másokat vagy a környezetet hibáztatja. Pontosan ez a
helyzet az egyik előző történettel, amelyben a diáklány az elpirulástól félt.
Az ember hazudik magának, és hazudik a körülötte lévő embereknek is. Ha
jobban belegondol, ez elég súlyos.

FIATALEMBER:Na de hogyan juthat arra a következtetésre, hogy hazudok?

Nem tud semmit arról, milyen emberek vesznek körül, vagy milyen életet
élek, ugye?

FILOZÓFUS: Igaz, hogy nem tudok semmit a múltjáról. A szüleiről és a

bátyjáról sem. Csak egyetlen dolgot tudok.

FIATALEMBER: Mi az?

FILOZÓFUS: A tényt, hogy ön döntött a saját életmódjáról, és senki más.

FIATALEMBER: Ajjaj!

FILOZÓFUS:Ha az életmódját mások vagy a környezete határozná meg,

akkor bizonyára háríthatná a felelősséget. Ám az életmódunkat saját
magunk választjuk. Világos, hogy kié a felelősség.

FIATALEMBER: Tehát nyíltan elítél. Az embereket hazugnak és gyávának

nevezi. Majd azt mondja, hogy mindenki az én felelősségem.

FILOZÓFUS: A harag energiáját nem szabad arra használnia, hogy elfordítja a

fejét! Ez nagyon fontos. Adler soha nem a jó és a rossz szempontjából
vizsgálta az életfeladatokat vagy az élethazugságokat. Nem az erkölcsről,
illetve a jóról és a rosszról kellene beszélnünk, hanem a bátorság
kérdéséről.
FIATALEMBER: Már megint a bátorság!

FILOZÓFUS: Igen. Ha elkerüli az életfeladatait, és ragaszkodik az

élethazugságokhoz, az nem azért van, mert belemerült a gonoszságba. Nem
moralizáló szempontból kell tárgyalni ezt a kérdést. Ez kizárólag a bátorság
ügye.
A BIRTOKLÁS PSZICHOLÓGIÁJÁTÓL A
FELHASZNÁLÁS PSZICHOLÓGIÁJÁIG

FIATALEMBER: Tehát végül is a bátorságról beszél? Erről eszembe jutott,

hogy azt mondta, hogy az adleriánus pszichológia a „bátorság
pszichológiája”.

FILOZÓFUS: Hozzáteszem még, hogy Adler pszichológiája nem a „birtoklás

pszichológiája”, hanem a „felhasználás pszichológiája”.

FIATALEMBER: Tehát ez azzal az állítással kapcsolatos, hogy: „Nem az a

lényeg, ki mit hoz magával, hanem hogy mit kezd vele.”

FILOZÓFUS: Így van. Köszönöm, hogy emlékszik rá. A freudi etiológia a

birtoklás pszichológiája, és végül determinizmusba torkollik, abba, hogy
tetteinket nem szabad akaratunk, hanem külső körülmények vagy belső
késztetések határozzák meg. Az adleriánus pszichológia viszont a
felhasználás pszichológiája, és ön az, aki meghozza a döntéseket.

FIATALEMBER: Az adleriánus pszichológia a bátorság pszichológiája, és

egyúttal a felhasználásé is…

FILOZÓFUS: Mi, emberek, nem vagyunk annyira gyengék, hogy egyszerűen

csak az etiológia (ok-okozat) traumáinak a kénye-kedve szerint éljünk. A
teleológia nézőpontja az, hogy mi magunk választjuk az életünket és az
életmódunkat is. Elég erősek vagyunk ehhez.
FIATALEMBER: Most őszintén, nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy
legyőzzem a kisebbrendűségi érzésemet. Erre ön mondhatja azt, hogy ez
egy élethazugság, de én valószínűleg akkor sem leszek képes
megszabadulni a kisebbrendűségi komplexusomtól.

FILOZÓFUS: Miért gondolja így?

FIATALEMBER: Talán igaza van. Tulajdonképpen valóban a bátorság hiányzik

belőlem. Az élethazugságot is elfogadom, és félek kapcsolatba lépni az
emberekkel. Nem akarok sérülni az interperszonális kapcsolataimban, és
halogatni akarom az életfeladataimat. Ezért rengeteg kifogást kiagyaltam.
Igen, pontosan úgy, ahogy mondja. Ám nem valamiféle spiritualizmus az,
amiről ön beszél? Valójában mindössze ennyit állít: „Elvesztette a
bátorságát, össze kell szednie a bátorságát!” Ez nem más, mint amikor a
buta tanító, aki azt hiszi, hogy tanácsot ad, odajön, megveregeti a vállamat,
és annyit mond: „Fel a fejjel!” Akkor is, ha azért nem mennek a dolgaim,
mert még a fejem is képtelen vagyok felemelni.

FILOZÓFUS: Azt akarja mondani, hogy szeretné, ha néhány konkrét lépést

javasolnék?

FIATALEMBER: Igen, kérem, én is emberből vagyok. Nem vagyok gép. Azt

mondták, elfogyott a bátorságom, de nem töltekezhetem fel vele csak úgy,
mintha a benzinkúton tankolnék.

FILOZÓFUS: Rendben. Ám most megint későre jár, folytassuk legközelebb!

FIATALEMBER: Ugye most nem menekül?

FILOZÓFUS: Természetesen nem. Legközelebb valószínűleg a szabadságról

fogunk beszélni.
FIATALEMBER: Nem a bátorságról?

FILOZÓFUS: A szabadságról fogunk beszélgetni, amely életbe vágó, ha a

bátorságról van szó. Kérem, gondolkodjon egy kicsit arról, mi is a
szabadság!

FIATALEMBER: Mi a szabadság… Rendben, nagyon várom a folytatást!

A HARMADIK
ÉJSZAKA
Ne vállaljuk át mások feladatait!
Két gyötrelmesen hosszú hét elteltével a fiatalember ismét
ellátogatott a filozófushoz. Mi a szabadság? Miért nem tudnak az
emberek szabadok lenni? Miért nem vagyok szabad én magam?
Mi a valódi természete annak, ami ezt gátolja? A kérdések súlya
a vállára nehezedett, lehetetlennek tűnt meggyőző válaszokat
találnia. Minél többet gondolkodott, annál inkább érzékelte
önmaga szabadságának hiányát.
KÜZDJÜK LE AZ ELISMERÉS IRÁNTI
VÁGYUNKAT!

FIATALEMBER: Nos, ön azt mondta, hogy a szabadságról fogunk beszélni.

FILOZÓFUS: Igen. Volt rá ideje, hogy gondolkodjon a szabadság

mibenlétéről?

FIATALEMBER: Igen, valóban sokat gondolkodtam rajta.

FILOZÓFUS: És jutott valamire?

FIATALEMBER: Nos, nem találtam választ semmire. Amit találtam, nem a

saját gondolatom, a könyvtárban olvastam Dosztojevszkijnél: „A pénz
érmébe vert szabadság.” Mit gondol erről? Az „érmébe vert szabadság”
igen találó, nem igaz? Lenyűgözött, hogy ez a véletlenül talált mondat
mennyire pontosan megragadja a pénz lényegét.

FILOZÓFUS: Értem. Valóban, amennyiben a pénz életünkre gyakorolt

általános hatásairól gondolkodunk, egyesek bizonyosan a szabadságot
emlegetnék. Okos megfigyelés. Ám elmenne-e ön addig a kijelentésig,
hogy „ennélfogva a pénz maga a szabadság”?

FIATALEMBER: Úgy, ahogy mondja! Valószínűleg bizonyos fokú szabadság

pénz által is elnyerhető. Abban is biztos vagyok, ez nagyobb fokú
szabadság, mint ahogy azt mi elképzeljük. Hiszen az élet minden
területéhez elengedhetetlen a pénz. Ebből vajon egyenesen következik az is,
hogy ha valaki jómódú, az szabad lehet? Nem hiszem; szeretném azt hinni,
hogy nincs így, és az emberi értékeket és a boldogságot nem lehet pénzen
megvenni.

FILOZÓFUS: Nos, tételezzük fel, ön elérte a pénzügyi szabadságot. Majd a

pénzügyi szabadság ellenére sem találja meg a boldogságot. Ekkor milyen
problémákkal kellene szembenéznie, miben szűkölködne?

FIATALEMBER: Ezen mélyen eltöprengtem, és az ön által már emlegetett

interperszonális kapcsolatok lennének azok. Például, bár jómóddal áldott
meg bennünket a sors, ha nincs senki, aki szeretne; nincsenek bajtársaink,
akiket barátunknak neveznénk, és senki nem kedvel, az szörnyű
szerencsétlenség. A másik dolog, ami nem megy ki a fejemből, a „kötődés”
szó. Mindannyian az általunk kötődésnek nevezett béklyók súlya alatt
gyötrődünk. Mikor kényszerűen kötődünk valakihez, vagy mikor egy
borzasztó főnök hangulatingadozásaihoz kell alkalmazkodnunk. Képzelje
el, milyen könnyűvé válna az élet, ha megszabadulhatnánk ezektől a
kicsinyes interperszonális kapcsolatoktól! Ám ezt senki sem teheti meg.
Bárhová megyünk, mások vesznek körül, és társadalmi lények vagyunk,
akik másokkal való kapcsolataikon keresztül léteznek. Bármit tegyünk, nem
szabadulhatunk kapcsolataink erős kötelékéből. Már látom az értelmét
Adler állításának, amely így szól: „Minden probléma interperszonális
probléma”, amelyet igen pontos megfigyelésnek tartok.

FILOZÓFUS: Kritikus ponthoz érkeztünk, azt javaslom, járjuk körbe. Miként

fosztanak meg szabadságunktól az interperszonális kapcsolatok?

FIATALEMBER: Legutóbb arról beszélt, a másikra ellenségként vagy

bajtársként tekintünk. Azt mondta, amennyiben valaki képes az
embertársait bajtársnak tekinteni, a világképe is megváltozik. Ez
bizonyosan így is van. Legutóbb e tekintetben meg- győzött. De hogyan
sikerült önnek ez? Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy az
interperszonális kapcsolatok bizonyos aspektusait nem lehet
megmagyarázni.

FILOZÓFUS: Mint például?

FIATALEMBER: Legnyilvánvalóbb a szülők esete. Soha nem tudnék rájuk

ellenségként gondolni. Ők voltak a legfontosabb gondviselőim, akik
felneveltek és védelmeztek. Ebben a tekintetben őszinte hálát érzek irántuk.
Mégis, szigorú emberek voltak, amint legutóbb mondtam is önnek, mindig
a bátyámhoz hasonlítgattak, nem fogadtak el kellőképpen. Folyton
megjegyzéseket tettek az életemről, mondván, többet kellene tanulnom,
ilyen meg ilyen barátokra lenne szükségem, be kellene jutnom az
egyetemre, ilyen meg ilyen munkát kellene szereznem és így tovább. Az
elvárásaik komoly nyomást gyakoroltak rám, amelyek úgy érzem, bénítólag
hatottak.

FILOZÓFUS: Végül mit tett?

FIATALEMBER: Az egyetemig képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a

szüleim elvárásait. Szorongtam, ami kellemetlen, azonban úgy vettem
észre, a saját kívánságaim végül mindig egybeestek a szüleimével. A
munkahelyemet viszont én választottam.

FILOZÓFUS: Most, hogy mondja, erről még nem is beszéltünk. Mit dolgozik?

FIATALEMBER: Egy egyetemi könyvtárban vagyok könyvtáros. A szüleim

szerették volna, ha átveszem édesapám nyomdáját, ahogyan azt a bátyám
tette. Emiatt feszült a viszonyunk azóta, amióta a jelenlegi állásomban
elhelyezkedtem. Ha nem a szüleim lennének, valószínűleg nem
foglalkoznék ezzel. Ha mások akarnának beleavatkozni az életembe, nem
vennék róluk tudomást. Ám ahogy említettem, a szüleim nem lehetnek az
ellenségeim. Hogy bajtársak-e vagy sem, az már más kérdés, de legalábbis
nem tekintenék rájuk ellenségként. Túl közeli a kapcsolatunk ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyjam a kívánságaikat.

FILOZÓFUS: Mit érzett, amikor eldöntötte, hogy a szülei elvárásainak

megfelelően választ egyetemet?

FIATALEMBER:Ez bonyolult. Éreztem némi neheztelést feléjük, másrészről

viszont megkönnyebbültem. Elismerést reméltem tőlük a döntésem
nyomán.

FILOZÓFUS: Megkapta az elismerést?

FIATALEMBER: Ugyan már, felejtsük el ezeket a sugalmazó kérdéseket,

pontosan tudja, mire gondolok. Ez az úgynevezett „elismerés vágya”.
Dióhéjban ez egy interperszonális kapcsolati probléma. Mi, emberek, a
többiek állandó elismerésére vágyunk. Pontosan azért, mert a másik, akinek
az elismeréséért esedezünk, nem egy utálatos ellenség. Igen, így van; azt
akartam, hogy a szüleim elismerjenek.

FILOZÓFUS:Értem. Beszéljünk Adler pszichológiájának egyik alapvetéséről

ebben a kérdésben. Az adleriánus pszichológia tagadja annak
szükségességét, hogy mások elismerését keressük.

FIATALEMBER: Tagadja az elismerés iránti vágyat?

FILOZÓFUS: Nincs rá szükség, hogy mások elismerjenek. Tulajdonképpen

nem is szabad az elismerést keresni. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Az elismerés vágya mégsem lenne egyetemes

emberi vágy, amely minden embert motivál?
NE MÁSOK ELVÁRÁSAINAK ÉLJÜNK!

FILOZÓFUS: Ha másoktól elismerést kapunk, annak mindenképp örülnünk

kell. Ám helytelen lenne azt állítanunk, hogy mások elismerése abszolút
szükséges. Először is, miért keresi valaki az elismerést? Vagy,
frappánsabban megfogalmazva, miért áhítozunk a dicséretre?

FIATALEMBER: Ez egyszerű. Mások elismerése által érzi minden egyes

ember, hogy valóban értékes. Mások elismerésének segítségével tudjuk
félretenni kisebbrendűségi érzéseinket. Az ember ezáltal válik
magabiztossá. Igen, ez egy értékítéleti kérdés. Mivel soha nem kaptam
elismerést a szüleimtől, ezért az életemet végigkísérik a kisebbrendűségi
érzések.

FILOZÓFUS: Nos, vegyünk egy gyakori helyzetet! Például egy ideje már
felszedi a szemetet a munkahelyén, azonban ezt senki sem veszi észre. Vagy
ha mégis, senki sem méltatja ezért. Nos, ekkor továbbra is felszedi a
szemetet?

FIATALEMBER: Ez nehéz kérdés. Feltehetően, ha senki nem veszi észre,

valószínűleg abbahagyom.

FILOZÓFUS: Miért?

FIATALEMBER: A szemét felszedése mindenki egyenlő érdeke. Ha veszem a

fáradságot és elvégzem ezt, azért nem járna köszönet? Azt hiszem, egy idő
után elveszíteném a motivációmat.
FILOZÓFUS: Ez az elismerés iránti vágy veszélye. Miért keressük az
elismerést? Sok esetben ez a jutalmazó-büntető típusú nevelés hatása.

FIATALEMBER: Jutalmazó-büntető nevelés?

FILOZÓFUS: Ha valaki megfelelően cselekszik, megdicsérik. Ha nem

megfelelően cselekszik, megbüntetik. Adler erősen kritikus a jutalmazó-
büntető neveléssel szemben. Elhibázott életfelfogáshoz vezet, amelyben azt
gondoljuk, hogy ha senki nem dicsér meg, nem fogunk helyesen cselekedni,
és ha senki nem büntet meg, olyasmit teszünk majd, ami nem helyes. Már
akkor az elismerésért áhítozik, amikor elkezdi szedni a szemetet. Ha pedig
senkitől nem kap dicséretet, akkor vagy méltatlankodik, vagy elhatározza,
hogy soha többé nem tesz ilyesmit. Világos, hogy valami itt nincs rendben.

FIATALEMBER: Nem! Szeretném, ha nem bagatellizálná el a dolgokat! Itt nem

a nevelésről van szó. Teljesen normális, ha általunk kedvelt, hozzánk közel
álló emberek elfogadására és elismerésére vágyunk.

FILOZÓFUS: Nagyon téved. Nézze, nem azért élünk, hogy egymás

elvárásainak megfeleljünk.

FIATALEMBER: Ezt hogy érti?

FILOZÓFUS:Ön sem azért él, hogy mások elvárásainak megfeleljen, és én

sem. Nem szükséges mások elvárásainak megfelelni.

FIATALEMBER:Ez rendkívül önző érvelés! Azt állítja, elég csak saját

magunkra gondolni, és éljünk önelégült, önhitt életet?

FILOZÓFUS: A judaizmus tanításában van egy ilyesféle gondolat: ha az

életünket nem saját magunkért éljük, akkor ki fogja azt értünk élni?
Mindenki kizárólag a saját életét éli. Ha felmerül a kérdés, kiért él az
ember, a végén a válasz csak saját maga lehet. Ha pedig nem saját magáért
él, akkor ki lehet az, aki ezt helyette megteszi? Végül csak az én marad.
Nincs elfogadható érv arra, miért ne így kellene gondolkodnunk.

FIATALEMBER: Azt akarja mondani ezzel, hogy ön tulajdonképpen nihilista?

Azt állítja, minden kérdésre a válasz végül az én? És ez így rendben is van?
Miféle förtelmes gondolkodásmód ez!

FILOZÓFUS:Szó sincs itt nihilizmusról, sokkal inkább pont az ellentéte igaz.

Amikor valaki kizárólag mások elismerését keresi, és csak azzal törődik,
mások mit gondolnak róla, végül mások életét fogja élni.

FIATALEMBER: Ez mit jelent?

FILOZÓFUS: Az elismerés utáni vágy olyan élethez vezet, amelyben kizárólag

mások elvárásait követve végül magunkat egy másik ember képére
formáljuk. Más szóval, eldobjuk azt, akik vagyunk, hogy mások életét
éljük. Kérem, a következőt se feledje: ha ön nem mások elvárásai szerint él,
abból az következik, hogy mások sem azért élnek, hogy az ön elvárásainak
megfeleljenek. És amennyiben mások nem úgy cselekszenek, ahogyan azt
ön elképzeli, az nem lehet ok a felháborodásra, ez természetes.

FIATALEMBER: Nem, nem az! Ez egy olyan érv, amely fenekestül felforgatja a
társadalmunk alapjait! Igenis vágyunk az elismerésre. Ám ahhoz, hogy
elismerést kapjunk, először nekünk kell másokat elismerni. Azért ismernek
el bennünket mások, mert mi is elismerünk másokat és más értékrendeket.
Erre a kölcsönös elismerésre épül maga a társadalom. Az ön érvelése
gyűlöletes és veszélyes, elszigetelődéshez és konfliktusokhoz vezet. Ez egy
ördögi gondolat, hogy fölöslegesen szítsunk bizalmatlanságot és kételyt
egymás között.
FILOZÓFUS: Igen érdekes szókincse van! Nem kell felemelnie a hangját –
gondolkodjunk közösen! Az embernek elismerésre van szüksége,
máskülönben szenvedni fog. A szülők és a többi ember elismerése nélkül az
egyén nem lehet magabiztos. Lehet egy ilyen élet egészséges?
Gondolhatjuk azt, hogy isten figyel, ezért jót kell cselekednünk. Ez, és a
nihilista érv, amely szerint nincs isten, tehát minden gaztett megengedett,
ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha azt feltételezzük, hogy isten nem
létezik, és nem nyerhetjük el az ő elismerését, abban az esetben is ezt az
életet kell élnünk. Pontosan az istentelen világ nihilizmusán való
felülkerekedéshez szükséges megtagadnunk magunktól mások elismeréséért
érzett áhítatunkat.

FIATALEMBER: Nem érdekel az istenről folytatott üres beszéd. Beszéljünk

nyíltan és lényegre törően a hétköznapi emberek nyelvén! Például, mi van a
társadalmi elismeréssel? Miért akar valaki a céges ranglétrán előrelépni?
Miért akar státuszt és hírnevet? Mert arra vágyik, hogy a társadalom fontos
tagjaként ismerje el – ez az elismerés iránti vágy.

FILOZÓFUS: Tehát, ha ön megkapná ezt az elismerést, rálelne az igazi

boldogságra? Valóban boldogok azok, akik a társadalmi státuszukat
felépítették?

FIATALEMBER: Nem, de ez…

FILOZÓFUS: Amikor mások elismerésére törekszünk, majdnem mindenki úgy

gondolja, a mások elvárásainak való megfelelés az eszköz a cél eléréséhez.
Ez összhangban áll a jutalmazó-büntető nevelés gondolatmenetével, amely
szerint a megfelelő cselekedet dicséretet von maga után. Ha például kiderül,
hogy az ön munkájának a lényege megfelelni mások elvárásainak, akkor azt
a munkát igen nehéznek fogja találni. Állandóan szorongani fog amiatt,
miképpen tekintenek önre, félni fog az ítéletüktől, amely által elnyomja az
„énjét”. Talán meglepően hangzik, de a hozzám tanácsadásért forduló
emberek közül szinte senki sem önző természet. Sokkal inkább attól
szenvednek, hogy mások elvárásait igyekeznek kielégíteni, a szüleik és
tanáraik elvárásait. Tehát nem cselekedhetnek egocentrikusan, jó
értelemben.

FIATALEMBER: Vagyis önzőnek kellene lennem?

FILOZÓFUS: Ne cselekedjen úgy, hogy nincs tekintettel másokra! Ennek

megértéséhez szükséges közelebbről megvizsgálnunk az adleriánus
pszichológia egyik kulcsfontosságú fogalmát, amelyet a feladatok
szétválasztásaként ismerünk.

FIATALEMBER: A feladatok szétválasztása? Ez új fogalom. Kérem, meséljen

róla!

A fiatalember bosszúsága a tetőfokára hágott. Tagadjuk meg az

elismerés iránti vágyat? Ne tegyünk eleget mások elvárásainak?
Éljünk egocentrikusabban? Mi a csudát beszél ez a filozófus?
Nem pont az elismerés utáni vágy az, ami a legnagyobb hajtóereje
annak, hogy az emberek egymással kapcsolatba lépjenek és
társadalomban éljenek? A fiatalember elgondolkodott: Mi van, ha
a feladatok szétválasztásáról nem tud meggyőzni? Egész hátralévő
életemben nem fogom tudni elfogadni ezt az embert, vagy Adlert,
ha már itt tartunk.
HOGYAN VÁLASSZUK SZÉT A
FELADATOKAT?

FILOZÓFUS: Vegyünk egy gyereket, akinek nehezen megy a tanulás. Nem

figyel az órákon, nem ír házi feladatot, és még a könyveit is az iskolában
hagyja. Mit tenne az édesapja helyében?

FIATALEMBER: Nos, természetesen minden tőlem telhetőt megtennék, hogy

cselekvésre bírjam. Magántanárokhoz és oktatóközpontokba járatnám, akár
a fülénél fogva is. Azt gondolom, ez a szülő kötelessége. Mellesleg én
magam is így nevelkedtem. Nem vacsorázhattam, amíg nem volt kész a
házi feladatom.

FILOZÓFUS: Akkor hadd kérdezzek még valamit! Azért szerette meg a

tanulást, mert ilyen szigorúan megkövetelték?

FIATALEMBER: Sajnos nem. Gépiesen tettem eleget a tanulmányi

kötelezettségeimnek és a vizsgáknak.

FILOZÓFUS:Értem. Rendben, most az adleriánus pszichológia nézőpontjából

közelítem meg ezt a kérdést. Például, amikor a tanulás feladatával kerülünk
szembe, az adleriánus pszichológia felteszi a kérdést, hogy az kinek a
feladata?

FIATALEMBER: Kinek a feladata?

FILOZÓFUS: Hogy a gyerek tanul-e, vagy sem? Kimegy-e és játszik-e a
barátaival, vagy sem? Lényegében ez mind a gyerek dolga, nem a szülőé.

FIATALEMBER: Úgy érti, ezeket a gyereknek kellene csinálnia?

FILOZÓFUS: Egyszerűen fogalmazva, igen. Nem lenne értelme annak, ha a

szülő tanulna a gyerek helyett, ugye?

FIATALEMBER: Nos, valóban nem lenne.

FILOZÓFUS: A tanulás a gyerek dolga. Amikor a szülő ráparancsol a

gyerekére, tulajdonképpen beleavatkozik egy másik személy feladatába. Így
elkerülhetetlen a konfliktus. Mindig úgy közelítsünk a kérdés felé, hogy az
kinek a feladata? Folyamatosan külön kell választanunk a saját
feladatainkat másokétól.

FIATALEMBER: És ezt hogyan érdemes csinálni?

FILOZÓFUS: Az ember nem avatkozik mások dolgába, ilyen egyszerű.

FIATALEMBER: Ennyi?

FILOZÓFUS: Általában véve az interperszonális kapcsolatok nehézségei

onnan erednek, ha mások dolgába avatkozunk, vagy a mi dolgunkba
avatkozik bele valaki. A feladatok szétválasztása elég ahhoz, hogy az
interperszonális kapcsolataink drámaian megváltozzanak.

FIATALEMBER: Nem teljesen értem. Először is, miként állapíthatjuk meg,

hogy kinek mi a feladata? Ha reálisan gondolkodunk, véleményem szerint
szülői kötelesség a gyerekünket rábírni a tanulásra. Nincsen jóformán olyan
gyerek, aki élvezetből tanulna, továbbá a szülő a gyermek gondviselője
végső soron.

FILOZÓFUS: Létezik egy egyszerű módja annak, hogy megállapítsuk, kinek

mi a feladata. Ki viseli végül egy adott választás következményeit? Amikor
egy gyerek úgy dönt, hogy nem tanul, ennek a döntésnek a végeredménye –
nem tud lépést tartani az osztálytársaival, vagy nem veszik fel a választott
iskolába – nem kell, hogy a szülőket érintse. A gyereknek viselnie kell a
következményeket. Más szóval, a tanulás a gyerek feladata.

FIATALEMBER: Nem és nem! Nagyon téved! A nagyobb élettapasztalattal

rendelkező gondviselő, szülő felelőssége, hogy a gyereket tanulásra
ösztönözze, így a fenti megállapítás téves. A szülő a gyerek jóléte
érdekében cselekszik, és ez nem a gyerek dolgába való beavatkozás. Míg a
tanulás a gyerek feladata, a szülőé az, hogy rábírja a tanulásra.

FILOZÓFUS: Az igaz, hogy gyakran hallani a szülőktől, hogy a te érdeked.

Ám világos, hogy azért teszik, mert csupán saját céljaikat akarják elérni,
amely lehet a társadalmi megbecsülés, az irányítás, vagy éppen a dicsekvés
iránti vágy. Más szóval, nem a te érdeked, hanem a szülőké. A gyerek pedig
azért lázad, mert érzi a csúsztatást.

FIATALEMBER: Tehát akkor is ugyanezt állítja, ha mondjuk a gyerek

egyáltalán nem tanul, hiszen ez az ő feladata. Hagyjam rá?

FILOZÓFUS: Törődni kell vele. Az adleriánus pszichológia nem javasolja a

kívülálló típusú megközelítést. A kívülállás a tájékozatlanság, sőt, az
érdektelenség attitűdje azzal kapcsolatban, hogy mit is csinál a gyerek.
Pontosan azzal védelmezzük a gyermeket, ha tudjuk, mit csinál. Ha a
tanulásról van szó, az ember elmondja neki, ez az ő feladata, és tudomására
hozza, hogy bármikor, amikor csak tanulni akar, segítünk neki, ám nem
szabad beavatkozni a dolgába. Ha nem kéri meg rá, nem érdemes
belekontárkodni.
FIATALEMBER: Ez a szülő-gyerek kapcsolaton kívül is igaz?

FILOZÓFUS: Természetesen. Az adleriánus pszichológiai tanácsadásban,

például, nem a tanácsadó feladatának tartjuk, hogy az ügyfél megváltozik-e,
vagy sem.

FIATALEMBER: Ezzel mit akar mondani?

FILOZÓFUS:Milyen döntésre jut az ügyfél a tanácsadás eredményeképp?

Megváltoztatja az életmódját, vagy nem? Ez az ő feladata, és a tanácsadó
nem avatkozhat bele.

FIATALEMBER: Ez nem lehet! Nem fogadhatok el ilyen felelőtlen hozzáállást!

FILOZÓFUS: Természetesen minden segítséget megadunk, ami lehetséges.

Ám ezen túl, nem avatkozunk bele. Van egy mondás, amely szerint a vízhez
vezethetjük a lovat, de nem ihatunk helyette. Kérem, az adleriánus
pszichológiával kapcsolatban ebből induljon ki, amikor tanácsadásra vagy
bármilyen más jellegű segítségnyújtásra gondol. A változás kényszerítése,
miközben figyelmen kívül hagyjuk az illető szándékait, csak heves
ellenreakcióhoz vezet.

FIATALEMBER: A tanácsadó nem változtat az ügyfél életén?

FILOZÓFUS: Csak önmaga változtathatja meg saját magát.

NE VÁLLALJUK ÁT MÁSOK FELADATAIT!

FIATALEMBER: Mi a helyzet a zárkózott emberekkel? Úgy értem, olyanokkal,

mint például a barátom. Az ő esetükben is a feladatok szétválasztásával, a
be nem avatkozással válaszol, és semmi köze sincs a szülőkhöz?

FILOZÓFUS: Ki tud törni a bezárkózottságból, vagy sem? Ha igen, hogyan tör

ki belőle? Elvileg ez egy olyan feladat, amelyet az illetőnek magának kell
megoldania. Nem a szülők dolga beleavatkozni. Mindazonáltal, mivel nem
teljesen idegenek, valamilyen formában valószínűleg szükség lesz a
segítségükre. Ezen a ponton a legfontosabb dolog, hogy a gyerek kellőképp
bizalmas viszonyban van-e a szüleivel, tud-e őszintén beszélni velük, ha
szorult helyzetbe került.

FIATALEMBER: Mit tenne, ha az ön gyereke lenne zárkózott természetű?

Kérem, ne filozófusként, hanem szülőként válaszoljon!

FILOZÓFUS: Először azt gondolnám magamban, hogy ez a gyerek feladata.

Megpróbálnék a zárkózottságába nem beleavatkozni, tartózkodnék a
helyzet túlértékelésétől. Igyekezném azt sugallni, hogy bármikor számíthat
rám. Így a gyerek valószínűleg nem lát majd más választást, mint hogy saját
feladatának tekintse a problémáját és elgondolkodjon rajta, mit is kellene
tennie. Ezt követően minden bizonnyal segítséget fog kérni, valamint
feltehetően megpróbál magától is kitalálni valamit.

FIATALEMBER: Valóban képes lenne ennyire tiszta fejjel gondolkodni, ha a

saját gyereke zárkózna be?
FILOZÓFUS: Egy szülő, aki küszködik a gyermekével való kapcsolatában,
hajlamos azt gondolni, hogy a gyereke az élete. Más szóval, a szülő a
gyerek feladatait átvállalja, és nem képes többé másra gondolni, csak a
gyerekére. Mire ezt észreveszi, az én megszűnt létezni az életében.
Azonban teljesen mindegy, mekkora terhet hordoz a szülő gyereke
feladatából, a gyerek így is független egyéniség marad. A gyerekekből nem
az lesz, amit a szüleik akarnak. Az egyetem, a munkahely és a házastárs
megválasztásában, vagy akár a mindennapi viselkedés és a beszéd
finomságaiban sem fognak a szüleik elvárásainak megfelelni.
Természetesen a szüleik aggódnak majd értük, és valószínűleg néha közbe
akarnak avatkozni. Ám, amint azt korábban is mondtam, a többi ember nem
azért él, hogy a mi elvárásainknak megfeleljen. Bár a mi gyerekünk, ő sem
azért éli az életét, hogy szülői elvárásainknak megfeleljen.

FIATALEMBER: Tehát ön még a család esetében is meghúzza a

választóvonalat?

FILOZÓFUS:A családok esetében kisebb a távolság, ezért tulajdonképpen

még inkább szükséges a feladatok tudatos szétválasztása.

FIATALEMBER: Ennek így semmi értelme! Egyrészt a szeretetről beszél,

másrészt tagadja azt. Ha ily módon meghúzza a határvonalakat saját maga
és a többi ember között, akkor nem lesz képes senkiben hinni többé.

FILOZÓFUS: Nézze, a hit is a feladatok szétválasztása. Ön hisz a partnerében,

ez az ön feladata. Ám az adott személy viselkedése az elvárásainkhoz és
bizalmunkhoz képest már nem a mi feladatunk. Ha úgy próbáljuk meg
érvényesíteni az akaratunkat, hogy nem húzzuk meg ezt a határvonalat,
észre sem vesszük, és máris bántalmazó viselkedést tanúsítunk a
kapcsolatban. Tegyük fel, hogy a partnerünk nem a mi kívánságunk szerint
cselekszik. Még mindig képesek vagyunk hinni benne? Még mindig
képesek vagyunk szeretni őt? A bensőséges kapcsolatok feladata Adler
szerint ilyen kérdésekből áll.
FIATALEMBER: Ez nehéz! Ez nagyon nehéz!

FILOZÓFUS: Természetesen az. Ám gondolkodjunk róla a következőképpen:

mások feladataiba beleavatkozni és mások terheit cipelni csak megnehezíti
az életünket. Ha állandó aggodalomban és szenvedésben élünk – amit az
interperszonális kapcsolataink okoznak nekünk –, akkor először meg kell
tanulnunk, hol a határ. Ne vállaljuk át mások feladatait! Ez az első lépés
saját életünk megkönnyítésében.
HOGYAN SZABADULJUNK MEG AZ
INTERPERSZONÁLIS KAPCSOLATI
PROBLÉMÁKTÓL?

FIATALEMBER: Nem tudom, egyszerűen nem áll össze a kép.

FILOZÓFUS: Akkor képzeljünk el egy jelenetet, amelyben a szülei hevesen

ellenzik az ön munkahelyválasztását! Valóban ellenezték, igaz?

FIATALEMBER: Igen. Nem mondanám, hogy hevesen, de több lekicsinylő

megjegyzést is tettek.

FILOZÓFUS: Nos, akkor erősítsük fel ezeket a reakciókat, és tételezzük fel,

hogy vehemensen ellenezték. Az édesapja dühöng, az édesanyja pedig
könnyes szemekkel tiltakozik a döntése ellen. Egyáltalán nem támogatják,
hogy könyvtáros legyen, és ha ön nem veszi át a családi vállalkozást, mint a
bátyja, akkor könnyen ki is tagadhatják. Hogyan fogadja el, hogy a
kifogásolás a szülei feladata, és nem az öné? Ezzel a problémával önnek
nem kell foglalkoznia.

FIATALEMBER: Várjunk csak egy pillanatot! Azt állítja, hogy nem számít,
mennyire elkeserítem a szüleimet?

FILOZÓFUS: Úgy, ahogy mondja, nem számít.

FIATALEMBER: Most ugye viccel! Létezik olyan filozófia, amely ennyire

hálátlan magatartást helyeselne?
FILOZÓFUS: A saját életünkkel mindössze annyit kezdhetünk, ha azt az utat
választjuk, amelyben a legjobban hiszünk. Mások milyennek ítélik meg ezt
a döntést? Ez az ő feladatuk, olyasvalami, amivel nem tudunk mit kezdeni.

FIATALEMBER: Hogy mit gondol rólunk egy másik személy – kedvel, vagy
sem –, az ő feladata, nem az enyém. Ezt mondja?

FILOZÓFUS: Ez az, amit szétválasztásnak nevezünk. Aggódunk amiatt, hogy

mások mit gondolnak rólunk. Aggódunk amiatt, hogyan ítélnek meg, ezért
állandó elismerésre vágyunk. Egyébként miért is aggódunk amiatt, mit
gondolnak rólunk mások? Az adleriánus pszichológia egyszerű választ ad
erre: még nem végeztük el a feladatok szétválasztását. Azt feltételezzük,
hogy mások feladata is a miénk. Emlékezzen a nagymama szavaira:
„Egyedül te aggódsz amiatt, hogy hogy nézel ki.” Ez az észrevétel remekül
megragadja a feladatok szétválasztásának lényegét. Mit gondolnak mások,
amikor meglátnak minket – ez mások feladata, és nem olyasmi, amit mi
kontrollálunk.

FIATALEMBER:Elvileg értem. Ha logikusan gondolkodom, ennek van

értelme. Ám az érzelmeim nem tudnak egy ilyen fölényes érveléssel
kibékülni.

FILOZÓFUS: Akkor próbáljuk meg másképpen! Mondjuk, vegyünk valakit,

aki aggódik a munkahelyi emberi kapcsolatai miatt. A főnöke teljesen
észszerűtlenül viselkedik, minden alkalmat megragad, hogy üvöltözzön
vele. Bármennyire is igyekszik, a főnök nem értékeli az erőfeszítéseit és
meg sem hallgatja, amit mond.

FIATALEMBER: Ez pont olyan, amilyen az én főnököm.

FILOZÓFUS:Mindazonáltal, valóban a főnök elismerése lenne az elsődleges?

Nem az a dolgunk, hogy a munkahelyen kedveljenek minket. A főnöke nem
kedveli önt. Ennek az oka pedig egyértelműen nem logikus. Ebben az
esetben viszont nincs szükség rá, hogy közvetlenné váljon a viszonyuk.

Ez helyesnek tűnik így, de ez a személy a főnököm, nem?

FIATALEMBER:
Nem tudok semmit megfelelően elvégezni, ha a közvetlen felettesem
ignorál.

FILOZÓFUS: Ez megint egy élethazugság az adleriánus pszichológia szerint.

Nem tudom elvégezni a munkámat, mert a főnököm elzárkózik tőlem. A
főnököm hibája, hogy nem megy jól a munka. Aki ilyesmit állít, az a főnök
létezését kifogásként használja arra, hogy nem végzi jól a munkáját.
Meglehetősen hasonló módon a diáklányhoz, aki az elpirulástól fél.
Tulajdonképpen önnek szüksége van egy szörnyű főnökre, mert így
mondhatja, ha másmilyen főnöke lenne, jobban dolgozna.

FIATALEMBER: Nem, ön nem ismeri a főnökömmel való kapcsolatom!

Szeretném, ha nem élne megalapozatlan feltételezésekkel!

FILOZÓFUS:A mostani beszélgetésünk az adleriánus pszichológia alapjairól

szól. Amikor valaki mérges, nem ért meg semmit. Azt gondolja, mivel ilyen
főnöke van, ezért nem tud dolgozni. Ez színtiszta etiológia. Valójában
inkább olyasvalamiről van szó, mint hogy nem akar dolgozni, ezért
megteremt egy szörnyű főnököt, vagy nem tudja elfogadni, hogy képtelen
valamire, ezért megteremt egy szörnyű főnököt. Ez a teleológiai
megközelítés.

FIATALEMBER: Valószínűleg így fogalmaznánk meg az ön általános

teleológiájában. Ám az én esetemben ez másképp van.

FILOZÓFUS: Tegyük fel, már elvégezte a feladatok szétválasztását. Hogy néz

ki ekkor a helyzet? Mindegy, milyen mértékben vezeti le a főnöke a mérgét
a beosztotton, az nem az ön feladata. Az észszerűtlen indulatokkal a
főnöknek van dolga. Nincs szükség rá, hogy közeledni próbáljon hozzá,
vagy annyira engedjen neki, hogy alárendeli magát. Annyit kell csak
gondolnia, a maga dolga annyi, hogy az életében, a saját feladataival
hazugság nélkül szembenézzen.

FIATALEMBER: De ez…

FILOZÓFUS: Az emberi kapcsolatok szenvedéssel is járnak. Lehet az a

szüleinkkel vagy a testvérünkkel, és lehet munkahelyi kapcsolat is. Nos,
legutóbb ön azt mondta, konkrét lépéseket szeretne tenni. Én a
következőket javaslom. Először tegye fel a kérdést, kinek a feladata ez?
Azután végezze el a feladatok szétválasztását. Megfontoltan állapítsa meg,
meddig terjednek az ön és honnantól mások feladatai. Továbbá, ne
avatkozzon bele mások feladataiba, és ne engedje meg, hogy bárki is
beleavatkozzon az önébe. Ez egy világos és forradalmi nézőpont, amely
Adler pszichológiájának egyedi jellegzetessége, és benne rejlik a lehetőség,
hogy teljesen megváltoztassa az interperszonális kapcsolati problémáinkat.

FIATALEMBER: Kezd világossá válni, mit értett azon, amikor azt mondta,
hogy a mai beszélgetés témája a szabadság.

FILOZÓFUS: Így van. Most megpróbálunk magáról a szabadságról beszélni.

VÁGJUK EL A GORDIUSZI CSOMÓT!

FIATALEMBER: Biztos vagyok benne, hogy ha az ember megérti a feladatok

szétválasztását, és a gyakorlatban alkalmazza, az interperszonális
kapcsolatai egyszeriben szabaddá válnak. Viszont még mindig nem tudom
elfogadni.

FILOZÓFUS: Folytassa, hallgatom!

FIATALEMBER: Úgy gondolom, a feladatok szétválasztása elméleti síkon

teljesen helyes. Amit mások gondolnak rólam, vagy hogyan ítélnek meg, az
mások feladata, és nem olyasmi, amivel tudnék is valamit kezdeni. És
hazugság nélkül kellene az életben tennem a dolgom. Nincs azzal
problémám, ha azt mondja, hogy ez egy életigazság – ennyire helyesnek
gondolom én is. Ám, nézzük a következőt! Erkölcsi szempontból
mondhatjuk-e, hogy helyes, ha így teszünk? Tehát, ha határvonalat húzunk
közénk és mások közé. Nem taszítanánk-e el magunktól másokat, folyton
azt mondván, ezzel beleavatkozik a dolgunkba, amikor valaki valójában
csak aggódik értünk és megkérdezi, hogy mennek a dolgaink? Nekem úgy
tűnik, hogy ekkor összezúzzuk mások jó szándékát.

FILOZÓFUS: Hallott már Nagy Sándorról?

FIATALEMBER: Nagy Sándor? Igen, tanultam róla történelemórán.

FILOZÓFUS: Makedón király volt, aki az időszámításunk előtti negyedik

században élt. Amikor a perzsa uralom alatt álló Lüdiában nyomult előre,
hallott egy szekérről, amelyet az akropoliszban őriztek. A szekeret egy
templomi oszlophoz erősítette Gordiusz, az előző uralkodó, és létezett egy
helyi legenda, amely szerint aki ki tudja bontani a csomót, az Ázsia ura
lesz. Jól kötött csomó volt, nem akárkik próbálták igen magabiztosan
kioldani, ám egyiküknek sem sikerült. Nos, mit gondol, mit tett Nagy
Sándor, amikor meglátta a csomót?

FIATALEMBER: Nos, könnyedén kioldotta, és Ázsia uralkodója lett?

FILOZÓFUS: Nem, nem így történt. Amint Nagy Sándor meglátta, hogy a
csomó milyen erős, kihúzta a kardját, és egy csapással kettévágta. Ezután
állítólag így szólt: „A végzetünket nem a legendák írják, hanem a saját
kardunk.” A legenda erejének nem vette hasznát, és saját kardjával
alakította a sorsát. Amint azt tudja, ezután a mai Közel-Keletet és Ázsia
nyugati részét is meghódította. Ez a gordiuszi csomó néven ismert
anekdota. A bonyolult csomókat, az interperszonális kapcsolatok kötelékeit,
képtelenség a hagyományos módszerekkel feloldani, csakis egy teljesen új
megközelítés lehet a megoldás. Amikor a feladatok szétválasztását
magyarázom, mindig eszembe jut a gordiuszi csomó.

FIATALEMBER: Nos, nem akarok ellentmondani, de nem akárkiből lehet Nagy

Sándor. Nem azért emlékezik meg az anekdota erről hőstettként a mai
napig, mert senki más nem tudta volna elvágni a csomót? Pontosan ez a
helyzet a feladatok szétválasztásával. Még ha tudja is valaki, hogy a
kardjával szétvághatna valamit, feltehetően ezt nagyon nehéznek érzi,
hiszen amikor a feladatok szétválasztását érvényesíti, el kell vágnia más
emberekhez fűződő kötelékeket is. Mindez rendkívüli izolációs hatást
gyakorol a közösségre. A feladatok azon szétválasztása, amiről ön beszél,
teljesen figyelmen kívül hagyja az emberi érzéseket! Hogyan építhetne így
bárki is jó kapcsolatokat?

FILOZÓFUS: Ez pedig lehetséges. A feladatok szétválasztása nem az

interperszonális kapcsolatok végső célja. Inkább a kapujának nevezném.

FIATALEMBER: A kapuja?
FILOZÓFUS: Például, ha olvasás közben túl közel vagyunk a könyvhöz, nem
látunk semmit a szövegből. Ehhez hasonlóan, a jó emberi kapcsolatok
kialakításához szükséges bizonyos távolság. Ha a távolság túl kicsire
zsugorodik, lehetetlenné válik még a beszélgetés is. Ám a távolság nem
lehet túl nagy sem. A gyereküket gyakorta szidalmazó szülők lelkileg
rendkívül elzárkóznak. Amikor ez bekövetkezik, a gyerek nem képes többé
a szüleihez fordulni, és a szülők sem tudnak neki segíteni. Mindig
készségesen kell segíteni, de nem szabad betolakodni más területére. Fontos
megtartani ezt a kis távolságot.

FIATALEMBER: A távolság szükséges még a szülő-gyerek típusú

kapcsolatokban is?

FILOZÓFUS: Természetesen. Az előbb ön mondta, hogy a feladatok

szétválasztása olyasmi, ami szétzúzza mások jó szándékát. Ez egy
jutalmazáshoz kötődő gondolat. Annak a gondolata, hogy amikor valaki jót
tesz velünk, azt viszonoznunk kell – még akkor is, ha az illető nem akar
semmit. Ekkor, a jó szándék viszonzása helyett, kizárólag a jutalmazáshoz
ragaszkodunk. Nem számít, hogyan jár a kedvünkben a másik, mi magunk
döntjük el, hogy mit kell tennünk.

FIATALEMBER: A jutalmazás rejlik annak a mélyén, amit én kötelékeknek

nevezek?

FILOZÓFUS: Igen. Ha a jutalmazás rejlik egy emberi kapcsolat mélyén,

felbukkan egy érzés, amely szerint ha valaki ad a másiknak, az ugyanannyit
várhat viszonzásul. Ez természetesen teljesen más, mint a feladatok
szétválasztása. Nem szabad jutalomra vágynunk, és nem szabad
ragaszkodnunk hozzá.

FIATALEMBER: …
FILOZÓFUS: Azonban vannak helyzetek, amelyekben könnyebb lenne egy
másik személy feladatába beavatkozni, a feladatok szétválasztása nélkül.
Például, a gyereknevelésben, amikor még nehezen megy a cipőfűző
megkötése. Egy elfoglalt anya számára biztos, hogy gyorsabb, ha ő
megköti, mint megvárni, hogy a gyerek maga tegye meg. Ám ez
beavatkozás, és elveszi a gyerektől a feladatot. Az ilyen beavatkozás
ismétlődése pedig ahhoz vezet, hogy a gyerek nem tanul meg semmit, és
elveszíti a bátorságát az életfeladataival való szembenézésre. Ahogy azt
Adler mondja: „Ha egy gyereket nem tanítanak meg a kihívásokkal
szembenézni, akkor minden kihívást kerülni fog.”

FIATALEMBER: Ez így elég felületesnek hangzik!

FILOZÓFUS: Amikor Nagy Sándor átvágta a gordiuszi csomót, valószínűleg

voltak, akik ugyanígy éreztek. A csomót kézzel próbálták kioldani, karddal
kettévágni pedig szerintük hiba volt; Nagy Sándor félreértette a jóslat
szavait. Az adleriánus pszichológiának vannak aspektusai, amelyek
szemben állnak az általános társadalmi vélekedéssel. Tagadja az etiológiát,
tagadja a traumát, és a teleológiát alkalmazza. Az emberek problémáit
interperszonális kapcsolati problémaként kezeli. Az elismerések figyelmen
kívül hagyása és a feladatok szétválasztása valószínűleg szintén szemben
állnak az általános társadalmi vélekedéssel.

FIATALEMBER: Lehetetlen! Én ezt nem tudom megtenni!

FILOZÓFUS: Miért?

A fiatalembert kétségbe ejtette a feladatok szétválasztása,

amelyről a filozófus beszélt. Ha az összes problémánkra
interperszonális kapcsolati problémaként tekintünk, a feladatok
szétválasztása hatékony. Ha erre a nézőpontra helyezkedünk, az
önmagában már elégségesnek tűnik ahhoz, hogy sokkal
egyszerűbben lássuk a világot. Nem válik minden ezáltal túl
sterillé és érzelemmentessé? Hiszen nem tükrözi kellőképp az
ember szentimentális természetét. El tudna bárki is fogadni egy
ilyen filozófiát? A fiatalember felállt a székből, és újra vitába
szállt.
AZ ELISMERÉS IRÁNTI VÁGY MEGFOSZT A
SZABADSÁGUNKTÓL

FIATALEMBER: Nézze, én már idejét sem tudom, hogy mióta vagyok

elégedetlen. Az érett felnőttek azt mondják a fiatalabbaknak, csinálják azt,
amit szeretnek. Eközben még mosolyognak is, mintha tényleg megértenék
az embereket, mintha a fiatalok oldalán állnának. Ám ezek csak üres
szavak, a fiatalok ugyanis tökéletesen idegenek számukra, és a kapcsolat
közöttük minden felelősséget nélkülöz. Szüleinktől és tanárainktól pedig
okoskodó útmutatásokat hallhatunk a megfelelő iskola és a számunkra
ideális munkahely kiválasztásáról. Ez a fajta okítás azonban nem puszta
beavatkozás. Tulajdonképpen ezzel eleget próbálnak tenni a
kötelességüknek. Pontosan emiatt nem is képesek olyan felelőtlen
kijelentéseket tenni, mint hogy csinálja mindenki, amit szeretne, ugyanis a
szoros kapcsolat miatt komolyan törődnek a jövőnkkel. Biztos vagyok
benne, hogy ön is felöltene egy megértő arckifejezést, és azt mondaná, hogy
olyasmivel foglalkozzon, amit szeret. Ám én nem hinnék egy ilyen
megjegyzésnek senki szájából! Ez egy végtelenül felelőtlen kijelentés,
olyan, mintha valaki egy hernyót söpörne le a válláról. Ha a világ eltapossa
ezt a hernyót, akkor ön azt mondaná, ez nem a mi feladatunk, majd
közömbösen továbbmenne. Méghogy feladat-szétválasztás! Szörnyeteg!

FILOZÓFUS:Ó, istenem! Ön teljesen kijött a sodrából! Szóval, azt akarja

mondani, hogy ön igenis szeretné, ha valaki bizonyos mértékig
beavatkozna? Szeretné, ha egy másik ember döntene a sorsáról?

FIATALEMBER:Igen, azt hiszem, így gondolom! Nem olyan nehéz megérteni,

mások mit várnak az embertől, vagy milyen szerepet szánnak neki.
Kedvünk szerint élni pedig igen nehéz. Mit akar az ember? Mi akar lenni és
milyen életet akar élni? Nincs mindig pontos elképzelésünk a dolgokról.
Hiba lenne azt feltételezni, hogy mindenkinek világosan kirajzolódnak az
álmai és a céljai. Ezt nem tudja?

FILOZÓFUS: Talán könnyebb úgy élni, ha megfelelünk mások elvárásainak.

Hiszen ezáltal rájuk bízzuk az életünket. Például, amikor valaki a szülei
által elképzelt utat járja be. Ha van is rajta sok minden, ami ellen tiltakozik,
nem fog eltévedni, amíg ezen az úton marad. Viszont amikor valaki maga
határozza meg az útját, természetes, hogy néha tévelyegni fog.
Szembetalálja magát azzal a fallal, hogy így kellene élni.

FIATALEMBER: Pont erre való mások elismerése. Az előzőekben beszélt

istenről, és ha még mindig olyan korban élnénk, amikor az emberek hisznek
istenben, feltételezem, hogy isten figyelme lenne az önfegyelem egyik
legfőbb biztosítéka. Ha valakit isten elismer, talán nincs szüksége az
emberek elismerésére. Ám ez a kor már régen véget ért. Ebben az esetben
pedig nincs más választásunk, mint magunkat azért fegyelmezni, mert a
többi ember figyel. Arra kell törekedni, hogy mások elismerjenek, és
becsületes életet éljünk. Számomra a többi ember véleménye mutatja az
utat.

FILOZÓFUS: Mások elismerését választjuk, vagy mások elismerése nélkül

választjuk a szabadság útját? Ez fontos kérdés – gondolkodjunk rajta
közösen! Úgy élni az életünket, hogy mások érzéseire vagyunk tekintettel,
és aggódunk amiatt, mit is gondolnak rólunk – aszerint élni, hogy mások
kívánsága teljesül-e vagy sem. Valóban léteznek efféle útmutatók, ám ez
kényszerpálya. Miért választ egy ilyen kényszerpályát? Elismerés iránti
vágyról beszél, miközben valójában azt mondja, hogy nem akarja, ha bárki
nem kedvelné önt.

FIATALEMBER: Ki gondolkodna másként? Nincs senki a világon, aki valóban

azt akarná, hogy ne kedveljék.
FILOZÓFUS: Így igaz. Valóban nincs olyan ember, aki azt akarná, hogy ne
kedveljék. Ám közelítsünk inkább így a kérdéshez: mit kell tennünk ahhoz,
hogy senki ne viseltessen ellenszenvvel irántunk? Egyetlen válasz létezik:
mások érzéseinek folyamatos méricskélése, miközben próbálunk hűek
maradni mindannyiukhoz. Ha van tíz ember, akkor mindegyiknek hűséget
kell fogadnunk. Ha ezt megtesszük, az adott pillanatban sikerült elérnünk,
hogy egyikük se érezzen ellenszenvet irántunk. Ám ezen a ponton feltűnik
egy hatalmas ellentmondás lehetősége. Mind a tíz embernek hűséget
fogadunk, amiatt a balga vágy miatt, hogy ne érezzenek ellenszenvet
irántunk. Olyanok vagyunk, mint az a politikus, aki populizmusba süllyed,
lehetetlen ígéreteket tesz, és rajta kívül álló dolgokért vállal felelősséget.
Természetesen a hazugságai hamar kiderülnek. Elveszti az emberek
bizalmát, és az élete még nagyobb szenvedéssé válik. A folyamatos
hazugság okozta stressznek pedig sokféle következménye lesz. Kérem, ezt
értse meg! Ha mások elvárásai szerint él, másokra bízza az életét, az egy
hazugságban leélt életet jelent, amellyel a körülötte lévő embereknek is
hazudik végül.

FIATALEMBER: Tehát legyünk önzők, és éljünk úgy, ahogy csak nekünk

tetszik?

FILOZÓFUS: Az ember saját feladatainak elkülönítése nem önzés. Viszont

mások feladataiba beavatkozni önző gondolkodásmód. A szülők
kényszerítik a gyereküket, hogy tanuljon; beleszólnak az életébe és a
házastársa megválasztásába. Ez nem más, mint egy önző gondolkodásmód.

FIATALEMBER: Tehát, a gyerek figyelmen kívül hagyhatja a szülők

szándékait, és élhet úgy, ahogy neki tetszik?

FILOZÓFUS: Nincs rá semmilyen indok, hogy valaki ne úgy élje az életét,

ahogy neki tetszik.
FIATALEMBER: Ön nemcsak nihilista, hanem mellé még anarchista és
hedonista is ráadásul. Már túl vagyok a megdöbbenésen, most már
bármelyik pillanatban elnevethetem magam.

FILOZÓFUS: Amikor egy érett ember, aki úgy döntött, nem szabadon éli az
életét, meglát egy fiatalt, aki szabadon, és a jelennek él, sokszor a
hedonizmus vádjával illeti az utóbbit. Természetesen ez az élethazugság
úgy lett kitalálva, hogy az érett ember elfogadhassa a saját, nem szabad
életét. Egy olyan érett ember, aki a valódi szabadságot választotta, nem tesz
ilyen megjegyzéseket, sokkal inkább üdvözli a szabadságvágyat.

FIATALEMBER: Rendben, tehát úgy véli, hogy a szabadság a kérdés? Térjünk

akkor a lényegre! A szabadság szót ön sokszor használja, de mit is jelent a
szabadság az ön számára? Hogyan lehetünk szabadok?
MILYEN AZ IGAZI SZABADSÁG?

FILOZÓFUS: Korábban elismerte, nem akarja, hogy bárki is ne kedvelje önt,

sőt, azt állította, nincs senki a világon, aki valóban azt akarná, hogy ne
kedveljék.

FIATALEMBER: Így van.

FILOZÓFUS: Nos, én ugyanígy vagyok ezzel. Nem szeretném, ha nem

kedvelnének. Nincs senki a világon, aki valóban azt akarná, hogy ne
kedveljék. Ez egy pontos megfogalmazás.

FIATALEMBER: Mindenki erre vágyik!

FILOZÓFUS: Minden erőfeszítésünk ellenére, mégis vannak, akik nem

kedvelnek engem, és akik nem kedvelik önt. Ez is tény. Amikor valaki nem
kedveli, vagy ön úgy érzi, nem kedvelik, milyen lélekállapotba kerül?

FIATALEMBER: Egyszerűen elszomorít. Keresem az okokat, vajon miért nem

kedvelnek, és mit tettem vagy mondtam, ami sértő lehetett. Úgy gondolom,
másképp kellett volna viszonyulnom az illetőhöz, és folyton csak a bűntudat
gyötör.

FILOZÓFUS: Általános és ösztönös emberi vágy, ha nem akarjuk, hogy ne

kedveljenek bennünket. Kant, a modern filozófia óriása, ezt a vágyat
természetes hajlamnak nevezi.
FIATALEMBER: Természetes hajlam?

FILOZÓFUS: Igen, az egyik ösztönös és impulzív vágyunk. Amennyiben

valaki azt állítja, a szabadság az, ha lejtőn gördülő kődarabként élünk, és
ösztönös vágyainknak kiszolgáltatjuk magunkat, az minden bizonnyal
téved. Így élni mindössze annyit jelent, hogy vágyaink és ösztöneink
rabszolgái vagyunk. Az igazi szabadság ahhoz hasonlatos hozzáállás,
amikor valaki megpróbálja felfelé tolni lefelé botladozó énjét.

FIATALEMBER: Megpróbálja felfelé tolni önmagát?

FILOZÓFUS: A kődarab tehetetlen. Ha egyszer megindult a lejtőn, addig fog

gurulni, amíg a gravitáció és a tehetetlenség hatnak rá. Ám mi nem vagyunk
kődarabok. Mi olyan lények vagyunk, akik képesek ellenállni a
hajlamaiknak. Képesek vagyunk megállítani lefelé botladozó énünket és
felfelé mászni. Az elismerés iránti vágy valószínűleg természetes. Ezért
lefelé gurulunk, hogy elismerést kapjunk másoktól? Lecsiszolódunk, mint a
guruló kődarab, amíg teljesen ki nem simulunk? Amikor nem marad más,
mint egy kerek golyó, az lenne az „igaz én”? Ez nem lehetséges.

FIATALEMBER: Ezzel azt állítja, az igazi szabadság az, ha ellenállunk az

ösztöneinknek és vágyainknak?

FILOZÓFUS: Mint azt többször is elmondtam, az adleriánus pszichológia

szerint, mi azt gondoljuk, hogy minden probléma interperszonális
kapcsolati probléma. Más szavakkal, szabadulni igyekszünk az
interperszonális kapcsolatoktól. Viszont teljességgel lehetetlen egyedül élni
a világegyetemben. Annak fényében, amit eddig megvitattunk, a szabadság
kérdésére adott választ illetően világosan kell fogalmaznunk.

FIATALEMBER: Mi tehát a szabadság?

FILOZÓFUS: A szabadság az, ha mások nem kedvelnek.

FIATALEMBER: Hogy micsoda?

FILOZÓFUS: A szabadság az, ha valaki nem kedvel minket. Annak a

bizonyítéka ez, hogy gyakoroljuk a szabadságunkat, és szabadon élünk,
valamint annak a jele, hogy elveinknek megfelelően élünk.

FIATALEMBER: Na de…

FILOZÓFUS: Ha nem kedvelnek, az biztosan elszomorító. Mindenki azt

szeretné, ha kedvelnék. Ki akarjuk elégíteni az elismerés iránti vágyunkat.
Ám mindenki által kedveltnek lenni nem éppen nevezhető szabad életnek
amellett, hogy lehetetlen. Ha valaki élni kíván a szabadságával, annak
komoly ára van. A szabadság ára az emberi kapcsolatainkban az, hogy
mások nem kedvelnek.

FIATALEMBER: Nem! Ez teljesen téves! Ezt képtelenség szabadságnak

nevezni! Ez egy ördögtől való gondolkodásmód, amellyel a rosszra akar
csábítani!

FILOZÓFUS: Ön valószínűleg a szabadságra úgy gondol, mint ami az

intézményektől való megszabadulást jelenti. Az otthontól vagy az iskolától,
a cégtől vagy a nemzettől való szabadulás. Ám azzal nem lennénk képesek
elérni a valódi szabadságot, ha például az intézményektől akarnánk
megszabadulni. Csak akkor tudjuk a saját életünket élni, ha nem vesszük
figyelembe mások ítéletét, nem félünk attól, hogy nem fognak kedvelni, és
megfizetjük az árát azáltal, hogy talán soha nem fogunk elismerést kapni.
Másképpen nem lehetünk szabadok.

FIATALEMBER: Nem kedvel a többi ember – ezt akarja mondani?

FILOZÓFUS: Én azt mondom, hogy ne féljen attól, hogy nem kedvelik önt!

FIATALEMBER: De ez…

FILOZÓFUS: Nem állítom, hogy ez legyen élete célja, hogy ne kedveljék önt,
és nem azt mondom, hogy tegyen rosszat. Kérem, ne értse ezt félre!

FIATALEMBER: Rendben, akkor tegyük fel a kérdést másképpen!

Tulajdonképpen az ember el tudja-e viselni a szabadság súlyát? Elég erősek
ehhez az emberek? Nem törődni még azzal sem, ha még a saját szülei sem
kedvelik? Lehet-e valaki ennyire önelégülten dacos?

FILOZÓFUS: Az ember nem arra készül, hogy önelégült legyen, és nem lesz
magától dacos. Az ember csak szétválasztja a feladatokat. Lehet, hogy
valaki rosszat gondol önről, de ez nem az ön feladata. Ismétlem, amikor
olyanokat gondolunk, hogy valakinek minket kedvelnie kellene, vagy hogy
annyi mindent megtettünk, furcsamód mégsem kedvelnek, az
jutalomorientált gondolkodás, amellyel egy másik ember feladataiba
avatkozunk. Az ember úgy halad előre, ha nem fél attól, hogy nem
kedvelik. Nem úgy él, mintha lefelé gurulna, hanem megmássza az előtte
álló emelkedőt. Ez az emberi szabadság. Tegyük fel, hogy két választási
lehetőségem van – egy olyan élet, amelyben mindenki kedvel, vagy egy
olyan élet, amelyben vannak, akik nem kedvelnek –, és azt mondják, hogy
választanom kell az egyiket. Különösebb gondolkodás nélkül az utóbbit
választanám. Nem azzal törődök, mások mit gondolnak rólam, elsősorban a
saját utamat akarom járni, vagyis szabadon akarok élni.

FIATALEMBER: Ön most szabad?

FILOZÓFUS: Igen, szabad vagyok.

FIATALEMBER: Nem akarja, hogy ne kedveljék, de nem bánja, ha így is van.

FILOZÓFUS: Igen, így van. Nem akarom, hogy ne kedveljenek – valószínűleg
ez az én feladatom, de ha valaki nem kedvel, az az ő feladata. Ha létezik is
olyan személy, aki rosszat gondol rólam, abba sem avatkozhatok bele. A
korábban említett közmondással élve, természetesen megteszem azt, hogy a
lovat a vízhez vezetem. Ám, hogy iszik-e vagy sem, az már a ló feladata.

FIATALEMBER: Ezzel le is zárhatjuk ezt a témát.

FILOZÓFUS: A boldogságra való bátorsághoz hozzátartozik, hogy bátran

vállaljuk, ha nem kedvelnek. Amint birtokoljuk ezt a fajta bátorságot, az
emberi kapcsolataink egyszeriben világossá válnak.
INTERPERSZONÁLIS KAPCSOLATAINK
KÁRTYÁIT A KEZÜNKBEN TARTJUK

FIATALEMBER: Sosem gondoltam volna, valaha azért látogatok majd el egy

filozófushoz, hogy arról szónokoljon, milyen jó nekem, ha nem kedvelnek.

FILOZÓFUS: Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem könnyű megemészteni.

Valószínűleg időbe telik majd. Ha ma továbblépünk, azt hiszem, nem fog
tudni mindent észben tartani. Ezért mindenképp szeretnék még egy
személyes dologról beszélni, amely a feladatok szétválasztásához
kapcsolódik, és azután mára be is fejezném.

FIATALEMBER: Rendben van.

FILOZÓFUS: Ez a dolog a szülőkkel való kapcsolatról szól. A kapcsolatom

édesapámmal már gyerekkoromban sem volt egyszerű. Amikor a húszas
éveimben jártam, meghalt az édesanyám, anélkül, hogy valaha igazán
beszélgettünk volna, ezt követően az édesapámmal való kapcsolatunk még
feszültebbé vált. Vagyis addig, míg nem találkoztam Adler
pszichológiájával és meg nem értettem a gondolatait.

FIATALEMBER: Miért volt rossz a kapcsolata az édesapjával?

FILOZÓFUS: Az emlékezetemben megmaradt egy kép arról, hogy megütött.

Nem emlékszem, mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem. Emlékeim közt csak
annyi maradt meg, hogy menekülés gyanánt az íróasztal alá bújtam, majd
onnan előrángatott és keményen megvert.
FIATALEMBER: Ebből a félelemből trauma lett…

FILOZÓFUS: Azt hiszem, amíg nem találkoztam Adler pszichológiájával, én

is valahogy így értelmeztem. Ám amennyiben úgy gondolkodtam volna,
hogy azért romlott meg a kapcsolatunk, mert akkor megütött, akkor a freudi
etiológia gondolkodásmódját követem. Az adleriánus teleológia teljesen
megfordítja az ok-okozat értelmezést. Tehát, azért idéztem fel az emlékét
annak, hogy megütött, mert nem akartam, hogy jobbra forduljon a
kapcsolatunk.

FIATALEMBER: Tehát először annak a célnak kellett megszületnie, hogy az

édesapjával való kapcsolata ne javuljon, és ne akarjon javítani a maguk
közötti dolgokon.

FILOZÓFUS: Így van. Számomra kényelmesebb volt nem javítani a

kapcsolatunkon. Ürügyként használtam fel apám példáját arra, ha az életem
nem haladt jó úton. Számomra ez erénnyé vált. Persze benne volt ebben az
uralkodó természetű apán való bosszúállás is.

FIATALEMBER: Pontosan erről akartam kérdezni! Ha meg is fordítjuk az ok-

okozat sorrendjét, tehát ebben az esetben ön képes volt önmagát elemezni,
és azt mondani: „nem azért rossz a kapcsolatom az apámmal, mert
megütött, hanem én idéztem fel ennek az emlékét, mivel nem akarom, hogy
a kapcsolatunk javuljon.” Ez valójában miben változtat a dolgokon? Azon a
tényen nem változtat, hogy gyerekkorában megütötték, igaz?

FILOZÓFUS: Úgy is tekinthetünk erre, mint egy interperszonális kapcsolati

kártyára. Mindaddig, amíg az etiológiát arra használom, hogy azt
gondoljam, azért romlott meg a kapcsolatunk, mert akkor megütött,
lehetetlen lesz bármit is kezdeni ezzel. Viszont, ha képes vagyok azt
gondolni, hogy azért idézem fel az emlékét annak, hogy megütött, mert nem
akarok javítani az apámmal való kapcsolatomon, akkor a kezembe kerül a
kártya, amivel javíthatok a kapcsolaton. Ha a célt meg tudom változtatni,
akkor mindent helyrehozhatok.

FIATALEMBER: Ez valóban helyrehozza a dolgokat?

FILOZÓFUS: Természetesen.

FIATALEMBER: Kíváncsi vagyok, vajon tiszta szívből így érez-e? Elméletileg

értem, de az érzés nem stimmel.

FILOZÓFUS: Nos, ha a feladatok szétválasztásáról van szó. Való igaz, az

édesapámmal való kapcsolatom igen bonyolult volt. Makacs hangulatember
volt, sosem hittem, hogy az érzelmeit könnyű lenne megváltoztatni. Ezen
kívül gyakran elfelejtette, hogy valaha is megütött volna. Mindazonáltal,
amikor elhatároztam, javítok a kapcsolatunkon, nem számított, milyen is
apám életmódja, vagy mit gondolt rólam, miként reagál majd a
közeledésemre – ezek a dolgok egyáltalán nem számítottak. Ha ő nem is
akart javítani a kapcsolatunkon, ezzel a legkevésbé sem foglalkoztam. Lesz,
ahogy lesz, megpróbáltam, és mindvégig kezemben tartottam az
interperszonális kapcsolati kártyákat.

FIATALEMBER: Mindvégig a kezében tartotta az interperszonális kapcsolati

kártyákat?

FILOZÓFUS: Igen. Sokan úgy gondolják, hogy az interperszonális kapcsolati

kártyák a másik kezében vannak. Ezért azon törik a fejüket, hogy mit érez
irántuk a másik személy? Végül pedig úgy élnek, mint akik csak mások
kívánságait teljesítik. Ám amennyiben megértjük a feladatok
szétválasztását, észrevesszük, a kezünkben van az összes kártya. Ez újszerű
gondolkodásmód.
FIATALEMBER: Tehát, az ön változásának köszönhetően az édesapja is
megváltozott?

FILOZÓFUS: Nem azért változtam, hogy megváltoztassam az édesapámat. Ez

egy téves elképzelés. Ha változom, akkor csak az „én” változik meg. Nem
tudom, ennek következtében mi fog történni a másikkal, és ebben nem is
vehetek részt. Ez is a feladatok szétválasztása. Természetesen előfordulhat,
hogy az én változásommal párhuzamosan a másik is változik, ám nem
amiatt. Sok esetben nincs is más választása. Ám nem ez a cél, és
természetesen lehetséges, hogy a másik nem fog változni. Mindenképpen
hibás az a gondolkodásmód, hogy a viselkedésünket és a beszédünket azért
változtatjuk meg, hogy manipulációs eszközként használjuk.

FIATALEMBER: Az embernek nem szabad manipulálnia, és a manipuláció nem

is működik.

FILOZÓFUS: Amikor az interperszonális kapcsolatokról beszélünk, mindig

egy kétszemélyes kapcsolatra gondolunk, vagy az egyénnek egy nagyobb
csoporthoz fűződő kapcsolatára, holott elsősorban saját magunkról van szó.
Ha valakit gúzsba köt az elismerés iránti vágy, az interperszonális
kapcsolati kártyákat mindig mások tartják kézben. Életünk kártyáit mások
kezébe adjuk, vagy magunknál tartjuk? Kérem, szánjon rá időt, és otthon
gondolja át újra a feladatok szétválasztásáról és a szabadságról szóló
gondolatokat! Itt várom önt legközelebb is.

FIATALEMBER: Rendben, gondolkodom róluk.

FILOZÓFUS: Nos, akkor…

FIATALEMBER: Még egy dolgot szeretnék kérdezni.

FILOZÓFUS: Mi az?
FIATALEMBER: Végül javult valamelyest az édesapjával való kapcsolata?

FILOZÓFUS: Igen, úgy gondolom. Apám megbetegedett, és életének utolsó

éveiben a családommal viseltük gondját. Majd egy nap megköszönte. Addig
nem tudtam, hogy képes bárkinek is köszönetet mondani, megdöbbentő
volt. Hálával tartozom minden együtt töltött napért. A gondozás hosszú évei
során próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy elvezessem a
vízhez. Azt hiszem, végül ivott is belőle.

FIATALEMBER: Nagyon köszönöm! Legközelebb is eljövök ugyanekkor.

FILOZÓFUS: Jól éreztem magam, én is köszönöm!

A NEGYEDIK
ÉJSZAKA
Ahol a világ közepe van
Ez húzós volt – majdnem bevettem!
A következő héten a fiatalember újra elment a filozófushoz,
és méltatlankodó arckifejezés kíséretében bekopogott az ajtaján.
A feladatok szétválasztásának gondolata mindenképp
hasznos. Legutóbb erről teljesen sikerült meggyőznie. Mégis
nagyon magányos életnek tűnik ez számomra. A feladatok
szétválasztása és az emberi kapcsolatok terhének a könnyítése
épp olyan, mintha elvágnánk a szálakat, amelyek a többi
emberhez kötnek bennünket. Mindennek a tetejébe azt mondja,
viseljem? Ha ezt szabadságnak nevezi, akkor inkább nem leszek
szabad!
AZ INDIVIDUÁLPSZICHOLÓGIA ÉS A
HOLISZTIKA

FILOZÓFUS: Nos, ma elég komornak tűnik.

FIATALEMBER: Nézze, a legutóbbi találkozásunk óta alaposabban

elgondolkodtam a feladatok szétválasztásán és a szabadságon. Megvártam,
míg lecsillapodnak az érzéseim, és racionálisan tudok gondolkodni. A
feladatok szétválasztása csak nem fér a fejembe, nem tűnik
megvalósíthatónak.

FILOZÓFUS: Rendben, folytassa, kérem!

FIATALEMBER: A feladatok szétválasztásának az a lényege, hogy meghúzzuk

a határokat és azt mondjuk, én én vagyok, te meg te. Így minden bizonnyal
kevesebb interperszonális kapcsolati problémánk fog adódni. Merné ön azt
állítani, hogy helyes így élni? Számomra ez önző, félresiklott
individualizmusnak tűnik. Első látogatásom alkalmával azt mondta, az
adleriánus pszichológiát gyakran individuálpszichológiának is nevezik. Ez a
szó már egy ideje nem hagy nyugodni, és végül rájöttem, miért: amit ön
adleriánus pszichológiának vagy individuálpszichológiának nevez,
alapjában véve egy olyan individualizmus tanulmányozása, amely az
emberek elszigeteltségéhez vezet.

FILOZÓFUS: Az igaz, hogy az individuálpszichológia szónak, amelyet Adler

alkotott meg, van olyan jelentéstartalma, amely félreértésekre adhat okot. El
is magyarázom, hogy miért. Először is, eredetét tekintve, az individuum azt
jelenti oszthatatlan.

FIATALEMBER: Oszthatatlan?

FILOZÓFUS: Igen. A lehető legkisebb egység, tovább nem bontható. Nos, mi

az, amit nem lehet tovább osztani? Adler ellenzett minden olyan duális
értékrendet, amely az elmét a testtől külön kezelte; az értelmet az
érzelemtől, vagy a tudatos elmét a tudattalantól.

FIATALEMBER: Ezt miért mondja most?

FILOZÓFUS: Például, idézzük fel a diáklány történetét, aki az elpirulástól való

félelme miatt jött el hozzám tanácsadásra. Miért fejlesztette ki az
elpirulástól való félelmét? Az adleriánus pszichológiában a testi tüneteket
nem kezeljük az elmétől függetlennek. A test és az elme egységként
működnek, nem lehet őket részekre osztani. Az elme feszültségétől remeg a
kezünk és a lábunk, elpirul az arcunk, a félelemtől elfehéredünk és így
tovább.

FIATALEMBER: Persze vannak az elmének és a testnek kapcsolódó részei.

FILOZÓFUS: Ugyanígy igaz ez az értelemre és az érzelemre, a tudatos és

tudattalan elmére. Egy általában higgadt ember vélhetően nem tör ki
erőszakos üvöltözésben. Nem öntenek el olyan érzések, amelyek
valamilyen módon tőlünk függetlenül léteznek. Mindannyian egy egység
vagyunk.

FIATALEMBER: Nem, ez nem igaz. Pontosan azért tudjuk jól megérteni az

embereket, mert képesek vagyunk világosan elkülöníteni a testet és a lelket,
az értelmet és az érzelmet, a tudatos és a tudattalan elmét. Ez nem
alapigazság?
FILOZÓFUS: Természetesen, valamint az elme és a test két külön dolog, az
értelem és az érzelem különböznek, létezik mind a tudatos, mind a
tudattalan elme. Ennek ellenére, amikor valaki dühbe gurul és kiabál
valakivel, az én, mint egész dönt úgy, hogy kiabálni kezd. Nem gondolnánk
úgy, hogy az érzelmek valamilyen módon tőlünk függetlenül léteznek –
tehát szándékainktól függetlenül –, létrehozva azt a kiabáló hangot. Ha
valaki különválasztja az ént az érzelemtől, olyanokat gondoltam, mint hogy
az érzelmeim tették ezt velem, elragadtak az érzelmek és tehetetlen voltam.
Ez a gondolkodásmód mindent élethazugsággá változtat.

FIATALEMBER: Arra utal ezzel, amikor üvöltöztem azzal a pincérrel, ugye?

FILOZÓFUS: Igen. Az embernek oszthatatlan lényként való felfogását úgy

hívják, hogy holisztika.

FIATALEMBER: Nos, ez rendben van. Ám én nem az individuum tudományos

meghatározására voltam kíváncsi. Nézze, az adleriánus pszichológia
logikus végkövetkeztetése alapjában véve az, hogy én vagyok én, és te vagy
te – ez az embereket az elszigetelődés felé viszi. Nem avatkozom a
dolgodba, ezért ne avatkozz a dolgomba te sem, és mindketten úgy élünk,
ahogy nekünk tetszik. Kérem, válaszoljon egyenesen arra, hogy ön hogyan
gondolkodik erről!

FILOZÓFUS: Rendben. Minden probléma interperszonális kapcsolati

probléma. Érti az adleriánus pszichológia ezen alaptételét, ugye?

FIATALEMBER: Igen, értem. A be nem avatkozás gondolata az

interperszonális kapcsolatokban, vagyis a feladatok szétválasztása
valószínűleg azért született meg, hogy megoldjuk ezeket a problémákat.

FILOZÓFUS: Úgy gondolom, ezt végigbeszéltük a legutóbb – a jó

interperszonális kapcsolatok kialakításához elengedhetetlen egy bizonyos
távolság; ha túl közel kerülnek egymáshoz, az emberek végül beszélni sem
képesek egymással, azonban egymástól túlzottan eltávolodni sem tanácsos.
Kérem, ne úgy gondolkodjon a feladatok szétválasztásáról, mint ami a többi
ember távoltartására szolgál; helyette tekintse olyan gondolkodásmódnak,
amellyel kibogozhatók az interperszonális kapcsolataink bonyolult,
gubancos szálai!

FIATALEMBER: Kibogozni a szálakat?

FILOZÓFUS: Pontosan. Jelenleg ön és a többi ember közötti szálak egy

átláthatatlan zűrzavart képeznek, ön pedig ebből a nézőpontból szemléli a
világot. Vörös, kék, barna és zöld; mindezek a színek összekeverve – amit
ön „kapcsolódásnak” gondol. Ám ez nem az.

FIATALEMBER: Akkor ön szerint mi a kapcsolódás?

FILOZÓFUS: Legutóbb a feladatok szétválasztásáról úgy beszéltem, mint ami

egy megoldás az interperszonális kapcsolatok problémáira. Ám az
interperszonális kapcsolatok nem érnek véget ott, ahol szétválasztottuk a
feladatokat. A feladatok szétválasztása tulajdonképpen az interperszonális
kapcsolatok kiindulási pontja. Ma mélyedjünk el ebben alaposabban, hogy
megnézzük, az adleriánus pszichológia milyen tekintetben tartja az
interperszonális kapcsolatokat egységes egésznek, és hogy milyen
kapcsolatot kellene másokkal kialakítanunk!
AZ INTERPERSZONÁLIS KAPCSOLATOK
CÉLJA A KÖZÖSSÉGI ÉRZÉS
MEGTAPASZTALÁSA

FIATALEMBER: Lenne egy kérdésem! Kérem, adjon rá egyszerű választ,

amely rávilágít a lényegre! Azt mondja, hogy a feladatok szétválasztása az
emberi kapcsolatok kiindulópontja. Mi az interperszonális kapcsolatok
célja?

FILOZÓFUS: Hogy rögtön a lényegre térjek, a közösségi érzés.

FIATALEMBER: Közösségi érzés?

FILOZÓFUS:Igen. Ez kulcsfogalom az adleriánus pszichológiában, és sok vita

tárgya, hogy hogyan alkalmazzuk. Tulajdonképpen a közösségi érzés
fogalma miatt sokan elhagyták Adlert.

FIATALEMBER: Nos, ez izgalmas! Mi ez a fogalom?

FILOZÓFUS: Azt hiszem, az utolsó előtti alkalommal hoztam fel azt a témát,
hogy miként tekintünk másokra: ellenségként vagy bajtársként. Most
vizsgáljuk meg mindezt közelebbről! Ha a többi ember a bajtársunk, és
köztük élünk, meg tudjuk találni az életben a saját menedékünket. Továbbá,
ha így teszünk, vágy alakul ki arra irányulóan, hogy bajtársainkkal
megosszunk dolgokat – adjunk valamit a közösségnek. A többiek
bajtársként érzékelése az a tudat, hogy van menedékünk, ezt nevezzük
közösségi érzésnek.
FIATALEMBER: Ennek melyik része lehet vita tárgya? Teljességgel
cáfolhatatlan gondolatnak tűnik.

FILOZÓFUS: A probléma a közösség. Miből áll? Mi jut eszünkbe a közösség

szóról?

FIATALEMBER: Vannak olyan keretek, mint a háztartás, az iskola, a

munkahely vagy a lokális társadalmi csoport.

FILOZÓFUS: Amikor Adler a közösségre utal, a háztartás, az iskola, a

munkahely és a lokális társadalom keretein túlmutatva gondolkodik, és egy
mindent magába foglaló fogalomként használja, nemcsak a nemzeteket és
az egész emberiséget, de az idő egész tengelyét, a múlttól a jövőig, a
növényeket és állatokat, sőt, az élettelen tárgyakat is beleérti.

FIATALEMBER: Hogy micsoda?

FILOZÓFUS: Más szavakkal, a közösség alatt nem csak az ember már

meglévő kereteire gondol, amelyek idővel létrejöttek, hanem szó szerint
minden beletartozik; az egész világegyetem, a múlttól a jövőig.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Nem tudom már követni! A világegyetem? A

múlt és a jövő? Mi a csudáról beszél?

FILOZÓFUS: Az emberek többségének hasonló kétségei támadnak, amikor ezt

meghallják. Ez nem olyasmi, amit elsőre meg lehetne érteni. Adler maga is
elismerte, amit ő nevez közösségnek, az egy elérhetetlen ideál.

FIATALEMBER: Nos, ez zavarba ejtő, nemde? Ön tényleg megérti és elfogadja

ezt a közösségi érzést, vagy bármi legyen is, amely az egész világegyetemet
magába foglalja?
FILOZÓFUS:Próbálom, mivel úgy érzem, nem lehet Adler pszichológiáját
igazán megérteni, ha ezt a pontot nem értjük.

FIATALEMBER: Akkor jó!

FILOZÓFUS: Mint azt mindvégig állítottam, az adleriánus pszichológia

minden problémát interperszonális kapcsolati problémának fog fel. Az
interperszonális kapcsolatok a boldogtalanság forrásai. A fordítottját is
elmondhatjuk: az interperszonális kapcsolatok a boldogság forrásai.

FIATALEMBER: Valóban így van.

FILOZÓFUS: Továbbá a közösségi érzés a legfontosabb mutatója annak, hogy

valaki az interperszonális kapcsolatait boldognak nevezheti-e.

FIATALEMBER: Rendben, szeretném, ha kifejtené ezt!

FILOZÓFUS: A közösségi érzést társadalmi érdeklődésnek is nevezik, amely

nem más, mint érdeklődés a társadalom iránt. Volna egy kérdésem önhöz:
tudja-e, mi a társadalom legkisebb egysége a szociológiában?

FIATALEMBER: A társadalom legkisebb egysége? A családot mondanám.

FILOZÓFUS:Nem talált. A legkisebb egység a te és én egysége. Amikor van

két ember, akkor a társadalom is megjelenik, és a közösség is. Adler
közösségi érzésének megértéséhez tanácsos a te és én egységet
kiindulópontnak tekinteni.

FIATALEMBER: És mit kezd vele mint kiindulóponttal?

FILOZÓFUS: Az énhez való kötődést (önérdek) felváltja a másokkal való
törődéssel (társadalmi érdeklődés).

FIATALEMBER: Énhez való kötődés? Másokkal való törődés? Nem értem,

miről is van szó.
MIÉRT FOGLALKOZOM CSAK SAJÁT
MAGAMMAL?

FILOZÓFUS: Beszéljünk konkrétabban! Az érthetőség érdekében, az énhez

való kötődés helyett az egocentrikus szót használom ezentúl. Ön szerint
milyen ember az, aki egocentrikus?

FIATALEMBER: Gondolom, aki először az eszünkbe jut, olyan, akár egy

zsarnok. Domináns, nincs lelkiismeret-furdalása, ha mások terhére van, és
csak azzal foglalkozik, ami az előnyére válhat. Úgy gondolja, körülötte
forog a világ, és olyan diktátorként viselkedik, aki abszolút tekintélyként és
erőből uralkodik. Olyasvalaki, aki rengeteg gondot okoz mindenkinek maga
körül. Mint Shakespeare Lear királya, a zsarnokok mintapéldája.

FILOZÓFUS: Értem.

FIATALEMBER: Másrészt, nem szükségszerűen zsarnok – olyasvalaki is lehet,

aki megbontja a csoport összhangját azáltal, hogy egocentrikus. Valaki, aki
nem tud csoportban együttműködni, hanem inkább egyedül tevékenykedik.
Soha nem gondolkodik el a tettein, akkor sem, ha késik a megbeszélt
időpontról, vagy nem tartja be az ígéretét. Egyszóval, önző.

FILOZÓFUS: Leszögezhetjük, hogy általában ez a kép ugrik be, amikor

egocentrikus emberekre gondolunk. Ám számításba kell vennünk egy
másféle típust is. Az olyan embereket, akik képtelenek a feladatokat
szétválasztani, és az elismerés megszállottjai. Ők is végtelenül
egocentrikusak.
FIATALEMBER: Hogyhogy?

FILOZÓFUS: Vegyük az elismerés iránti vágyat! Mennyire figyelnek ránk, és

hogyan ítélnek meg bennünket? Mennyire teljesítik a vágyainkat? Azok,
akik az ilyesféle elismerés megszállottjai, látszólag a többiekre, de
tulajdonképpen saját magukra vannak tekintettel.

FIATALEMBER: Szóval, azt mondaná, hogy az olyan emberek, mint én, akik
félnek mások ítéletétől, ők is egocentrikusak? Akkor is, ha nagyon
igyekszem, hogy másokra tekintettel legyek és alkalmazkodjak hozzájuk?

FILOZÓFUS: Igen. Abban az értelemben egocentrikus ön is, hogy csakis az

„énnel” foglalkozik. Szeretné, ha jókat gondolnának önről, és ezért aggódik
amiatt, hogy mások mit gondolnak önről. Ez nem másokkal való törődés.
Ez nem más, mint az énhez való kötődés.

FIATALEMBER: De…

FILOZÓFUS: Erről is beszéltem legutóbb. A tény, hogy vannak olyanok, akik

rosszat gondolnak önről, csupán arra bizonyíték, hogy ön szabadon él.
Mindez egocentrikus gondolkodásnak tűnhet, ám úgy gondolom, a mai
beszélgetésből megértette: az olyan élet, amelyben valaki állandóan azzal
bajlódik, hogy mások milyen szemmel néznek rá, egocentrikus, és az illető
egyedül az énjével törődik.

FIATALEMBER: Ez meghökkentő állítás!

FILOZÓFUS:Nem csak ön, de mindenki egocentrikus, aki az énhez kötődik.

Pontosan ezért van rá szükség, hogy az énhez való kötődést leváltsuk a
másokkal való törődésre.
FIATALEMBER: Rendben, elismerem, mindig magamra koncentrálok.
Állandóan aggódom amiatt, mit gondolnak rólam, de amiatt nem, hogy én
hogyan tekintek rájuk. Ha azt mondja, hogy egocentrikus vagyok, nem
tudom semmivel cáfolni. Azonban én így gondolkodom erről: ha az életem
a mozivászonra kerülne, a főszereplője bizonyosan én lennék, nem?
Tényleg olyan elítélendő, ha a fókusz a főszereplőre irányul?
NEM ÉN VAGYOK A VILÁG KÖZEPE

FILOZÓFUS: Menjünk sorban! Először is, mindannyian tagjai vagyunk egy

közösségnek, és oda tartozunk. Az érzés, hogy az ember menedéket talál a
közösségben; az érzés, hogy jó helyen vagyok, és az összetartozás – ez
egyetemes emberi igény. Legyenek azok a tanulmányaink, a munkánk, a
szerelmi kapcsolatunk vagy épp a házasságunk, mindezek arról szólnak,
hogy az ember olyan helyeket és kapcsolatokat keres, ahol azt érzi, hogy jó
helyen van. Nem igaz?

FIATALEMBER: Ó, dehogynem! Pontosan ez az!

FILOZÓFUS: Továbbá az ember életének főszereplője az én. Nincs semmi baj

ezzel a gondolatmenettel, eddig a pontig. Ám az én nem tölti be a világ
közepét. Egyrészt az én az élet főszereplője, másrészt, soha nem több, mint
a közösség egy tagja és az egész része.

FIATALEMBER: Az egész része?

FILOZÓFUS: Akik csak saját magukkal törődnek, úgy gondolják, hogy ők a

világ közepe. Számukra a többiek mindössze valakik, akik értem tesznek
valamit. Félig őszintén hisznek benne, hogy mindenki az ő szolgálatukért
létezik, az ő érzéseik prioritást élveznek.

FILOZÓFUS: Pont, mint egy herceg vagy egy hercegnő.

FILOZÓFUS: Igen, pontosan. Az élet főszereplője státuszt felváltják a világ

főszereplője státusszal. Ezért minden alkalommal, amikor dolguk van
valakivel, csak egyre tudnak gondolni: mit kaphatnak a másiktól. Viszont a
kérésük – a hercegekkel és hercegnőkkel ellentétben –, nem fog minden
alkalommal teljesülni. Hiszen a többi ember nem azért él, hogy a
kívánságainkat teljesítse.

FIATALEMBER: Így van.

FILOZÓFUS: Így amikor nem teljesülnek ezek az elvárásaik, mélységesen

csalódnak, és úgy érzik, súlyosan megsértették őket, majd elkezdenek
neheztelni. „Ez az ember semmit nem tett értem; Ez az ember csalódást
okozott; Ez az ember nem a bajtársam többé. Ő az ellenségem.” Azok, akik
azt hiszik, hogy ők a világ közepe, mindig elég gyorsan elvesztik a
bajtársaikat.

FIATALEMBER: Ez furcsa. Nem azt mondta, hogy szubjektív világban élünk?

Amíg a világ egy szubjektív tér, csak én állhatok a középpontjában. Senkit
nem engedhetek oda.

FILOZÓFUS: Amikor ön a világ szót használja, szerintem egy világtérképhez

hasonlatos dolog jár az eszében.

FIATALEMBER: Egy világtérkép? Miről beszél?

FILOZÓFUS: Például, a Franciaországban használatos világtérképen Amerika

balról helyezkedik el, Ázsia pedig jobbról. Természetesen, Európa és
Franciaország helyezkednek el középen. A Kínában használatos
világtérképen viszont Amerika a jobb oldalon helyezkedik el, Európa pedig
a bal oldalon. A franciák, amikor meglátnak egy ilyen világtérképet, igen
valószínű, hogy egy nehezen körülírható képtelenségérzésük támad, mintha
igazságtalanul kerültek volna a szélekre, vagy önkényesen kivágták volna
őket a világból.
FIATALEMBER: Értem, mire céloz.

FILOZÓFUS: Na és mi történik akkor, amikor egy földgömbbel szemléltetjük

a világot? Egy földgömbön a világ közepére tehetjük Franciaországot vagy
Kínát, vagy akár Brazíliát. Egyszerre lehet minden helyszín központi, és
egyik sem. A földgömbön végtelen számú központ lehet berajzolva, a néző
elhelyezkedésétől és látószögétől függően. Ilyen a földgömb természete.

FIATALEMBER: Hm. Ez igaz.

FILOZÓFUS: Gondoljon így arra, amit korábban mondtam – hogy ön nem a

világ közepe! Egy közösség része, nem a középpontja.

FIATALEMBER: Nem én vagyok a világ közepe. A világunk gömb alakú, nem

sík, mint egy térkép. Értem, mire próbál utalni. Viszont miért kell a
tudatában lennem annak, hogy nem én vagyok a világ közepe?

FILOZÓFUS: Most visszakanyarodunk az elejére. Mindannyian keressük az

összetartozás érzését, azt, hogy „jó helyen vagyok.” Az adleriánus
pszichológia szerint csak akkor tapasztalhatjuk meg az összetartozást, ha
önszántunkból, aktívan elköteleződünk a közösség felé, és nem csak úgy ott
vagyunk.

FIATALEMBER: Aktívan elköteleződünk? Ez pontosan mit jelent?

FILOZÓFUS: Szembenézünk az életfeladatainkkal. Más szóval, egyedül

haladunk előre, anélkül, hogy megkerülnénk az értelmes munkavégzésre, a
társasági életre és az interperszonális kapcsolatokra vonatkozó
életfeladatainkat. Ha ön a világ közepe, egyáltalán nem fog törődni a
közösség iránti elköteleződéssel, mivel mindenki csak valaki, aki magáért
tehet valamit, önmagától pedig nem szükséges tennie semmit. Ám sem ön,
sem én nem vagyunk a világ közepe. Mindenkinek meg kell állnia a saját
lábán, és előre kell lépnie az emberi kapcsolatainak feladataiban. Nem arra
kell gondolnunk, hogy mit kaphatunk a másiktól, hanem inkább arra, hogy
mit adhatunk neki. Ezt jelenti a közösség iránti elköteleződés.

FIATALEMBER: Azért találunk menedékre, mert adunk valamit?

FILOZÓFUS: Így van. Az összetartozás érzését saját erőfeszítéseink által

tapasztalhatjuk meg – nem a születésünkkel kapjuk. A közösségi érzés az
adleriánus pszichológia sokat vitatott kulcsfogalma.

Ennek a fogalomnak az elfogadásával a fiatalembernek eleinte

gondjai támadtak. Természetesen feldúlta az is, hogy
egocentrikusnak nevezték. Amit viszont mindennél nehezebben
fogadott el, az a közösség határtalansága, amely magába foglalja
a világegyetemet és az élettelen tárgyakat. Miről is beszélt Adler
és ez a filozófus? Értetlenkedő arckifejezés kíséretében szólásra
nyitotta a száját.
HALLGASSUNK A NAGYOBB KÖZÖSSÉG
SZAVÁRA!

FIATALEMBER: Be kell vallanom, kezdem elveszteni a fonalat. Hadd

próbáljam meg kicsit rendezni a gondolataimat! Az emberi kapcsolatok
kapuján a belépő a feladatok szétválasztása, és a céljuk a közösségi érzés.
Ön azt mondja továbbá, a közösségi érzés úgy mutatkozik meg, ha a többi
embert bajtársnak tekintjük és tudatában vagyunk annak, hogy a
közösségen belül menedékre lelünk. Eddig a pontig még értem és el is
tudom fogadni. Ám részleteit tekintve még mindig kicsit túlzásnak tűnik.
Először is, mit ért azon, hogy amit közösségnek nevez, magában foglalja az
egész világegyetemet, még a múltat és a jövőt is, az élőlényeket és az
élettelen dolgokat is?

FILOZÓFUS: Valóban megnehezíti a megértést, ha Adler közösség fogalmát

szó szerint véve valaki úgy próbálja meg elképzelni, hogy a világegyetemet
és az élettelen dolgokat is beleveszi. Egyelőre legyen elég annyi, hogy a
közösség kiterjedése végtelen.

FIATALEMBER: Végtelen?

FILOZÓFUS: Vegyünk például valakit, aki eléri a nyugdíjkorhatárt és

abbahagyja a munkát. Ekkor gyorsan elveszíti az életkedvét és depresszióba
esik. Hirtelen elszakad a munkahelyétől, amely a közösséget jelentette
számára, megfosztják a titulusától vagy a hivatásától, és hétköznapi senki
lesz. Mivel képtelen elfogadni a tényt, hogy most már „átlagos”,
gyakorlatilag egyik napról a másikra megöregszik. Pedig mindössze annyi
történt, hogy elvágták attól a kis közösségtől, amit a munkahely jelentett
számára. Minden egyes ember más közösséghez tartozik. Végül pedig
mindenki a Föld közösségének tagja, és a világegyetemé.

FIATALEMBER: Ez pusztán álokoskodás! Hirtelen azzal előállni, hogy a

világegyetemhez tartozunk, mintha ez kiváltaná az összetartozás érzését!

FILOZÓFUS: Valóban nem tudjuk sehogyan sem teljes egészében elképzelni a

világegyetemet. Mégis szeretném, ha átérezné annak a tudatát, hogy ön egy
másik, nagyobb közösséghez tartozik, amely túlmutat azon, amelyet maga
körül tapasztal – például az országa, vagy a lokális társadalom, amelyben él
–, és ön is hozzátesz valamit ehhez a nagy közösséghez.

FIATALEMBER: Akkor vizsgáljuk meg az alábbi helyzetet! Tegyük fel, van

egy egyedülálló fiatalember, aki nem házas, elvesztette a barátait és a
munkáját, kerüli más emberek társaságát, és abból a pénzből él, amit a
szülei ráhagytak. Tehát, alapjában véve, elmenekül a munkavégzés, a
társadalmi élet és a társasági kapcsolatok feladatai elől. Mondaná azt, hogy
egy ilyen srác is a fenti közösséghez tartozik?

FILOZÓFUS: Természetesen. Mondjuk, lemegy venni egy kiló kenyeret és

apróval fizet. Az az érme nem egyszerűen csak a pékekhez kerül vissza.
Visszakerül másokhoz is: a liszt és vaj előállítóihoz, ezek szállítóihoz, a
szállító járművekhez szükséges üzemanyag kereskedőihez, az olajtermelő
országokhoz, ahonnan az üzemanyag érkezik és így tovább. Tehát minden
kapcsolódik mindennel. Az ember soha nincs teljesen egyedül vagy
közösség nélkül, és ez nem is lehetséges.

FIATALEMBER: Tehát azt mondja, hogy többet kellene beleképzelnem a

kenyérvásárlásba?

FILOZÓFUS: Ez nem képzelődés, ez tény. A közösség, amelyről Adler beszél,

túlmutat az általunk látott dolgokon, mint például a lakhely, a társadalmak,
és magába foglalja azokat a kapcsolódásokat, amelyeket nem látunk.
FIATALEMBER: Már megbocsásson, de ön elvont elméletekbe menekül! Az
összetartozás kérdése az, amiről beszélnünk kellene, amely azt jelenti, az
ember jó helyen van. Továbbá, ennek az összetartozás-érzésnek a
jelentésével kapcsolatban, a magunk körül tapasztalt közösség az erősebb.
Ezzel egyetért, ugye? Például, ha a munkahely közösségét a Föld
közösségével összehasonlítjuk, az összetartozás érzése erősebb abban, aki
azt mondja, ennek a cégnek vagyok a tagja. Az ön által használt
terminológiával élve, az interperszonális kapcsolatok távolsága és mélysége
teljesen eltér. Természetes, hogy amikor az összetartozás érzésére vágyunk,
a kisebb közösség tűnik vonzóbbnak.

FILOZÓFUS: Ez egy tapasztalatokon alapuló megállapítás. Nos, kezdjünk

azon gondolkodni, hogy miért kell tudatában lennünk a sokféle és nagyobb
közösségeknek! Mint korábban elmondtam, mindannyian sokféle
közösséghez tartozunk. A lakhelyünkhöz, az iskolánkhoz, a
munkahelyünkhöz és a helyi közösséghez, az országhoz, ahol élünk. Eddig
egyetért, ugye?

FIATALEMBER: Igen, egyetértek.

FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy ön egy diák, aki az iskola közösségét
mindenre kiterjedőnek tartja. Más szóval, az iskola a mindene, az énje az
iskola által létezik, és nélküle nem lehetséges egy másik én. Ám,
természetesen, lesz olyan alkalom, amikor a közösségen belül
ellenségességgel találja szembe magát. Lehet, hogy bántalmazzák, vagy
nem tud barátokat szerezni, vagy eleget tenni az iskolai feladatoknak, vagy
akár az iskolarendszerhez sem képes alkalmazkodni. Tehát, lehetséges,
hogy az iskolai közösséggel kapcsolatban nem fogja úgy érezni, hogy jó
helyen van.

FIATALEMBER: Teljesen igaza van, ez könnyen megeshet.

FILOZÓFUS: Ha ez bekövetkezik, és úgy gondolkodik az iskoláról, hogy az a
mindene, végül kötődés nélkül fog maradni. Ekkor pedig egy kisebb
közösségbe menekül, mint például az otthona. Bezárkózik, és lehet, hogy
még erőszakoskodik is a családtagjaival. Ezeket pedig azért teszi, mert
próbál kötődni. Itt viszont azt szeretném, ha arra összpontosítana, hogy
létezik egy elkülönültebb közösség, sőt, van egy nagyobb közösség.

FIATALEMBER: Mit akar ezzel mondani?

FILOZÓFUS: Azt, hogy létezik egy nagyobb világ az iskola falain kívül.
Mindannyian tagjai vagyunk ennek a világnak. Ha nem lel menedékre az
iskola falain belül, akkor keresnie kell egyet azokon kívül. Átjelentkezhet
másik iskolába, vagy egyszerűen nem jár iskolába többé. Egy olyan
közösséggel, amelyből kijelentkezhetünk egy egyszerű kilépési értesítés
benyújtásával, ott egyébként is, maximum ennyi a kapcsolódás. Ha tudjuk,
milyen nagy a világ, látni fogjuk, hogy az iskolai nehézségek csak vihar egy
pohár vízben. Amint otthagyjuk azt a poharat, a tomboló vihar elmúlik, és
helyette kellemes szellő simogatja az arcunkat.

FIATALEMBER: Ezzel azt mondja, hogy ha bezárjuk magunkat egy

közösségbe, soha nem leszünk képesek megállni a helyünket azon kívül?

FILOZÓFUS: Ha bezárkózunk egy szobába, az olyan, mintha benne

maradnánk a pohárban, vagy mintha egy alacsony tető alatt szorongnánk
eső idején. Lehet, hogy egy kis ideig megvéd az esőtől, de a vihar nem
csillapodik.

FIATALEMBER: Nos, talán igen. Azonban nagyon nehéz kitörni. Az iskolából

való kivonulást nem szabad könnyelműen kezelni.

FILOZÓFUS: Biztos vagyok benne, hogy igaza van – nem lenne könnyű. Ezért
szeretném, ha az emlékezetébe vésne egy cselekvési elvet. Ha az emberi
kapcsolatainkban nehézségek adódnak, vagy nem látjuk a kiutat, az
elsődleges és legfontosabb elv a nagyobb közösség szavára való
odafigyelés.

FIATALEMBER: A nagyobb közösség szava?

FILOZÓFUS: Ha az iskoláról van szó, az ember nem az iskola közösségének a

megítélése szerint értékeli a dolgokat, hanem helyette a nagyobb közösség
ítéletét követi. Mondjuk, ez az ön iskolája, és a tanár önkényesen bánt
önnel. A tanár hatalma vagy hatásköre nem több, mint a kis közösség, tehát
az iskola, falain belül működő szokások egyik adottsága. A társadalom
nézőpontjából ön és a tanára is egyenlő emberek. Ha indokolatlan
elvárásokat támasztanak, jobb, ha azonnal tiltakozik ellenük.

FIATALEMBER: Igen nehéz akkor tiltakozni, amikor szemtől szemben állunk a

tanárral.

FILOZÓFUS: Egyáltalán nem. Bár hívhatjuk te és én jellegű kapcsolatnak is

akár, ám ha attól összeomlik, hogy ön tiltakozik valami ellen, akkor az
eleve nem olyanfajta kapcsolat, amelybe bele kellene menni. Jobban
tesszük, ha elengedjük. A kapcsolataink szétesésétől való félelemben élni
nem szabad élet, ilyenkor másoknak élünk.

FIATALEMBER: Azt mondja, válasszam egyszerre a szabadságot és a

közösségi érzést.

FILOZÓFUS: Úgy bizony! Ne csüngjön egy kis közösségen, amelyet éppen az

orra előtt lát! Mindig lesz több te és én, és mindenki, és egyéb nagyobb
közösségek.
NE FEGYELMEZZÜNK, ÉS NE DICSÉRJÜNK!

FIATALEMBER: Nos, rendben. De nem veszi észre? Nem beszélt a lényegről!

A folyamatról a feladatok szétválasztásától a közösségi érzés felé! Tehát,
először, válasszuk szét a feladatokat! Eddig és eddig a pontig tartanak a
feladataim, ezen túl minden mások feladata. Nem avatkozom bele mások
feladataiba, meghúzom a határokat, hogy mások ne avatkozzanak az
enyémbe. Ám mégis hogyan építhetünk interperszonális kapcsolatokat a
feladatok szétválasztása által, és miként jutunk el végül a közösségi
érzéshez, mikor érzem majd, hogy jó helyen vagyok? Mit tanácsol az
adleriánus pszichológia a munkavégzés, a szociális élet és a párkapcsolatok
feladatainak teljesítéséhez? Úgy tűnik, hogy ön csak össze akar zavarni
elvont kifejezésekkel, anélkül, hogy konkrét magyarázatot adna.

FILOZÓFUS: Igen, most fontos pontot említett. Hogyan kapcsolódik a

feladatok szétválasztása a jó kapcsolatokhoz? Tehát, hogyan kapcsolódik az
olyan kapcsolatok kialakításához, amelyekben harmóniában cselekszünk és
együttműködünk? Ezzel elérkeztünk a horizontális kapcsolat fogalmához.

FIATALEMBER: Horizontális kapcsolat?

FILOZÓFUS: Kezdjük egy könnyen érthető példával, a szülő-gyerek

kapcsolattal! Legyen az gyereknevelés, vagy az új munkaerő betanítása,
általában kétféle megközelítést vesznek számba: az egyik a fegyelmezés
általi, a másik pedig a dicséret általi nevelés.

FIATALEMBER: Ez egy nagyon vitatott kérdés.

FILOZÓFUS: Mit gondol, melyik a jobb választás? A fegyelmezés vagy a
dicséret?

FIATALEMBER: A dicséret általi nevelés természetesen jobb.

FILOZÓFUS: Miért?

FIATALEMBER: Vegyük az állatok idomítását, például! Ha különféle trükkökre

tanítjuk őket, akkor bottal is engedelmességre szoktathatjuk őket. Ez a
tipikus fegyelmezés általi nevelés példája. Másrészt, lehetséges az állatokat
úgy is megtanítani a trükkökre, hogy ételt tartunk eléjük és kedvesen
szólunk hozzájuk. Ez a dicséret általi nevelés. Mindkettő vezethet
ugyanarra az eredményre – új trükköket tanulnak. A cél felé haladás
motivációja viszont teljesen más, amikor az állat a fegyelmezés hatására
tesz meg valamit, és amikor a dicséret iránti vágyból. A második esetet
örömérzés kíséri. A fegyelmezéstől az állat csak sérülni fog. A dicséret
általi nevelés természetesen lehetővé teszi, hogy erős és egészséges legyen.
Ez nyilvánvaló következtetésnek tűnik.

FILOZÓFUS: Az állatok idomítása érdekes példa. Vizsgáljuk ezt meg az

adleriánus pszichológia szemüvegén keresztül! Az adleriánus
pszichológiában arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a
gyereknevelésben, és minden más emberi kommunikációban sem szabad
dicsérni.

FIATALEMBER: Nem szabad dicsérni?

FILOZÓFUS: A testi fenyítés természetesen szóba sem jöhet, és a fegyelmezés

sem elfogadható. Nem szabad dicsérnünk, és nem szabad fegyelmeznünk.
Ez az adleriánus pszichológia álláspontja.

FIATALEMBER: Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

FILOZÓFUS: Gondoljuk át a dicséret aktusát! Például, megdicsértem volna
önt valamelyik kijelentése miatt úgy, ez szép munka volt. Nem találná
furcsának, ha ezeket a szavakat hallaná?

FIATALEMBER: Igen, azt hiszem, kellemetlen lenne.

FILOZÓFUS: Ki tudná fejteni, miért?

FIATALEMBER: A kellemetlen érzés, amelyet a dicséret kelt bennem, abból

ered, hogy ezek a szavak lekezelőnek tűnnek.

FILOZÓFUS: Pontosan. A dicséretnek van egy olyan vetülete, hogy az értékel,

aki a képességek birtokában van, akit értékel, az pedig bizonyos képességek
híján. Az anya megdicséri a gyermekét, aki segített a vacsora elkészítésében
az alábbi szavakkal: „Milyen jó kis segítség vagy!” Ám amikor a férj próbál
segíteni, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja neki ezt mondani.

FIATALEMBER: Ebben igaza van!

FILOZÓFUS: Más szavakkal, az anya dicsérő szavaival, tudat alatt egy

hierarchikus kapcsolatot teremt, amelyben a gyereket maga alá helyezi. Az
állatok idomításának ön által említett példája a dicséretben rejlő
hierarchikus kapcsolatot – a vertikális kapcsolatot – szintén nagyon jól
szemlélteti. Amikor megdicsérünk valakit, a cél manipulálni valakit, akinek
rosszabbak a képességei, mint nekünk.

FIATALEMBER: Tehát ön azt állítja, a dicséret célja a manipuláció.

FILOZÓFUS: Így van. A dicséret és a fegyelmezés közötti különbség a

sárgarépa és a bot közötti különbségnek felel meg, és a mögöttes cél a
manipuláció. Az adleriánus pszichológia azért van annyira ellene a
gyerekek jutalmazás-büntetés elvű nevelésének, mert annak a szándéka a
manipuláció.

FIATALEMBER: Ebben téved! Gondoljon csak bele a gyerek nézőpontjából! A

gyerekek számára nem az a legnagyobb öröm, amikor a szüleik megdicsérik
őket? Többek között azért tanulnak, mert dicséretet remélnek. A dicséret
vágya miatt viselkednek helyesen. Nálam így működött gyerekkoromban.
Mennyire vágytam a szüleim dicséretére! Felnőttkoromban ez ugyanígy
működik. Jó érzés, amikor megdicsér a főnök. Mindenki így van ezzel.
Ennek semmi köze a logikához – ez ösztönös érzés.

FILOZÓFUS: Az ember vágyik a dicséretre. Vagy fordítva: vágyik rá, hogy

megdicsérjen valakit. Ez annak a bizonyítéka, hogy minden interperszonális
kapcsolatot vertikális kapcsolatnak tekint. Ez igaz önre is: azért szeretné,
hogy megdicsérjék, mert vertikális kapcsolatokban él. Az adleriánus
pszichológia visszautasít mindennemű vertikális kapcsolatot, és azt
támogatja, hogy minden kapcsolatunk horizontális legyen. Bizonyos
értelemben ez a gondolat az adleriánus pszichológia alapelve.

FIATALEMBER: Ez mutatkozik meg azokban a szavakban, hogy egyenrangú,

de nem egyforma?

FILOZÓFUS: Igen. Egyenrangú, azaz horizontális. Például olyasféle szavakkal

bántalmazzák a férjek a háziasszonyi teendőket ellátó feleségeiket, hogy:
„Nem keresel semennyit, úgyhogy nem akarom ezt hallani!”, vagy: „Hála
nekem, van étel az asztalon.” A következőt pedig már biztosan hallotta:
„Megvan mindened, mit panaszkodsz?” Ez borzasztóan szégyenletes. Az
ilyen, gazdasági fölényt hangoztató kijelentéseknek semmi közük az emberi
értékekhez. Egy cég alkalmazottja és egy háziasszony máshol dolgozik, és
más a szerepe, és valóban egyenrangúak, de nem egyformák.

FIATALEMBER: Tökéletesen egyetértek.

FILOZÓFUS: A férjek valószínűleg attól félnek, hogy a feleségeik egyszer
elkezdenek többet keresni, mint ők, és a nők végre érvényesíteni tudják az
érdekeiket. Minden emberi kapcsolatot vertikálisan értelmeznek, és félnek,
hogy a nők alábbvalónak fogják őket látni. Vagyis az erős kisebbrendűségi
érzésüket álcázzák.

FIATALEMBER: Tehát bizonyos értelemben felsőbbrendűségi komplexusuk

van, ami miatt kérkednek a képességeikkel.

FILOZÓFUS: Úgy néz ki. Először is, a kisebbrendűségi érzés olyan

tudatosság, amely a vertikális kapcsolatokban jön létre. Ha képesek
vagyunk horizontális kapcsolatokat építeni, amelyekben az érintettek
egyenrangúak, de nem egyformák, többé nem merülhet fel a
kisebbrendűségi komplexus.

FIATALEMBER: Hm. Talán valahol, a lelkem mélyén tudatában vagyok a

manipulációnak, amikor megdicsérek másokat. Hízelgéshez folyamodni,
amikor a főnök kedvében akarok járni – ez mindenképpen manipuláció,
ugye? Fordítva is igaz. Manipulálva vagyok, amikor megdicsérnek. Vicces,
de azt hiszem, ilyen ember vagyok!

FILOZÓFUS: Igen, úgy tűnik, abban az értelemben, hogy nem képes kitörni a
vertikális kapcsolatokból.

FIATALEMBER: Kezd érdekessé válni! Kérem, folytassa!

A BÁTORÍTÓ HOZZÁÁLLÁS

FILOZÓFUS: Talán emlékszik, hogy a feladatok szétválasztásáról szóló

beszélgetésünkben felhoztam a beavatkozás témáját, a cselekedetet,
amellyel mások dolgába avatkozunk. Nos, miért is? A háttérben itt is a
vertikális kapcsolatok állnak. Pontosan azért avatkozik bele valaki, mert az
emberi kapcsolatokat vertikálisnak látja, és a másik felet maga alá helyezi.
A beavatkozás segítségével próbálja a másikat az általa kívánt irányba
terelni. Meg van győződve saját igazáról, és egyben arról is, hogy a másik
téved. Természetesen ilyenkor a beavatkozás a manipuláció, ez tiszta és
világos. Ennek egy tipikus példája, amikor a szülők ráparancsolnak a
gyerekükre, hogy tanuljon. Lehet, hogy a saját nézőpontjukból a lehető
legjobb szándékkal teszik, de végeredményben beavatkoznak, és
megpróbálják a gyereket az általuk kívánt irányba terelni.

FIATALEMBER: Ha az ember képes horizontális kapcsolatokat kialakítani, a

beavatkozás megszűnik?

FILOZÓFUS: Igen.

FIATALEMBER: Nos, az addig rendben van, ha csak a gyerek tanulmányairól

van szó. Viszont amikor látja, hogy valaki szenved, nem hagyja rá a dolgot,
ugye? Akkor is azt mondja, hogy a segítő kéz csak beavatkozás, és nem tesz
semmit?

FILOZÓFUS: Az ilyesmit nem lehet nem figyelembe venni. Ám olyan

segítséget kell felajánlani, amely nem válik beavatkozás jellegűvé.

FIATALEMBER: Mi a különbség a beavatkozás és a helyes segítség között?

FILOZÓFUS: Gondoljon vissza a feladatok szétválasztásáról szóló
beszélgetésünkre, a gyerek iskolai munkájára! Ahogyan akkor is mondtam,
a tanulás a gyerek feladata, nem végezhetik el helyette sem a szülei, sem a
tanárai. Tehát az olyan kijelentések a tanulás szükségességét és a
pályaválasztást hangsúlyozzák, beavatkozások mások dolgába, és a
gyerekek terelgetése. Ellenben a helyes segítség eleve a feladatok
szétválasztását és egy horizontális kapcsolatot feltételez. Miután megértjük,
hogy a tanulás a gyerek feladata, mérlegeljük, mit tehetünk érte. Konkrétan,
fölényes parancsolgatás helyett, úgy cselekszünk, hogy a gyerek
megszerezze a szükséges önbizalmat ahhoz, hogy képes legyen egymaga
eleget tenni a tanulmányi feladatainak.

FIATALEMBER: És ez nem kényszerítés?

FILOZÓFUS: Nem. Kényszerítés nélkül, a feladatok folyamatos szétválasztása

mellett, az ember segíti gyerekét, hogy saját erőből teljesítse a feladatait. Ez
a hozzáállás a vízhez vezetett ló esete. Neki kell szembenézni a feladataival,
és ő szánja el magát.

FIATALEMBER: Tehát ön nem dicsér, és nem fegyelmez?

FILOZÓFUS: Így van, nem dicsérünk, és nem fegyelmezünk. Az adleriánus

pszichológiában a bátorítás az a segítség, amelyet egy horizontális
kapcsolat feltételezése mellett adunk.

FIATALEMBER: Bátorítás? Igaz, jóval korábban említette ezt a szót. Azt ígérte,
hogy később elmagyarázza.

FILOZÓFUS: Nem azért nem végzi el a feladatát valaki, mert nem képes rá.
Az adleriánus pszichológia szerint itt nem a képességről van szó, hanem
egyszerűen elvesztette a bátorságát, amely szükséges ahhoz, hogy
szembenézzen a feladataival. Ha pedig erről van szó, az az első, hogy
visszanyerjük az elvesztett bátorságunkat.
FIATALEMBER: De mi most csak körbe-körbe járunk! Ez alapjában véve
ugyanaz, mint a dicséret! Amikor valakit megdicsérnek, tudatosulnak benne
a képességei, és visszanyeri a bátorságát. Kérem, most ne makacskodjon –
ismerje el, hogy a dicséret szükséges!

FILOZÓFUS: Nem, ezt nem ismerem el.

FIATALEMBER: Miért nem?

FILOZÓFUS: Világos, hogy miért. A dicséret által alakul ki az emberekben,

hogy azt hiszik, nincs meg bennük a képesség.

FIATALEMBER: Ezt miért mondja?

FILOZÓFUS: Megismételjem? Minél többet dicsérnek valakit, annál inkább

elhiszi, hogy nem képes dolgokra. Kérem, igyekezzen ezt minél jobban
észben tartani!

FIATALEMBER: Létezik-e egyáltalán ilyen ostoba ember a földön? Fordítva

kellene lennie, nem? A dicséret által tudatosulnak bennünk a képességeink.
Ez nem nyilvánvaló?

FILOZÓFUS: Ön téved. Még ha örömet is okoz a dicséret, az akkor is

ugyanaz, mint vertikális kapcsolatok fogságában élni, és annak elismerése,
hogy nincsenek képességeink. Mivel a dicséret olyan értékítélet, amelyet
egy megfelelő képességekkel rendelkező személy alkot egy képességekkel
nem rendelkező személyről.

FIATALEMBER: Egyszerűen nem tudok ezzel egyetérteni!

FILOZÓFUS: Ha az lesz a célunk, hogy a dicséretet kiérdemeljük, olyan
életmódot fogunk választani, amely megfelel egy másik ember
értékrendjének. Ha megnézi az eddigi életét, nem fáradt bele, hogy a szülei
elvárásainak megfeleljen?

FIATALEMBER: Hm, nos, azt hiszem, igen.

FILOZÓFUS: Először válassza szét a feladatokat! Majd, az emberek

különbözőségének elfogadása mellett, alakítson ki horizontális
kapcsolatokat! Ezek után következhet a bátorító hozzáállás.
MITŐL ÉREZZÜK MAGUNKAT ÉRTÉKESNEK?

FIATALEMBER: Akkor konkrétan, hogyan valósítjuk meg mindezt? Nem

dicsérhetünk, és nem fegyelmezhetünk. Milyen más szavak és választások
elé állunk?

FILOZÓFUS: Idézzen fel egy alkalmat, amikor segítették a munkájában! Nem

egy gyermek, hanem egy partner, valaki önnel egyenlő, és valószínűleg
azonnal világosan fogja látni, mi a válasz. Ha egy barátja segít kitakarítani,
mit mond neki?

FIATALEMBER: Azt, hogy köszönöm.

FILOZÓFUS: Így van. A szavaink hálát fejeznek ki, amikor megköszönjük

neki, hogy segített a munkánkban. Szavakkal kifejezhetjük örömünket,
vagy éppen úgy is köszönetet mondhatunk, hogy: „Ez nagy segítség volt!”.
Ez egy horizontális kapcsolatra épülő, bátorító megközelítés.

FIATALEMBER: Csak ennyi?

FILOZÓFUS: Igen. A legfontosabb, hogy ne ítélkezzünk mások felett! Az

ítélkezés a vertikális kapcsolatokból ered. Ha valaki horizontális
kapcsolatokat épít, a háláját, a tiszteletét és az örömét egyenesebben fejezi
ki.

FIATALEMBER: Az a pont helyesnek tűnik, hogy az ítélkezés a vertikális

kapcsolatokból származik. De mit szól ehhez? A köszönöm van-e olyan
erős szó, hogy visszahozza a bátorságot? Összességében, azt hiszem,
inkább dicsérjenek meg, akkor is, ha vertikális kapcsolatból eredő szavakat
hallok.

FILOZÓFUS: Ha megdicsérnek, akkor lényegében egy másik személy „jónak”

ítél meg bennünket. Ennek a másik személynek a mércéjével mérjük, hogy
mi a jó, és mi a rossz. Ha a dicséretet hajszolja valaki, akkor nincs más
választása, mint alkalmazkodni a másik személy mércéjéhez, és béklyóba
verni a saját szabadságát. Viszont a „köszönöm” nyilvánvaló hálát fejez ki,
az ítélkezés helyett. Amikor valaki a hála szavait hallja, akkor tudja, hogy
egy másik személynek adott valamit.

FIATALEMBER: Tehát, ön akkor sem érzi, hogy adott valamit, amikor valaki
„jónak” ítélte meg önt?

FILOZÓFUS: Így van. Ez a pont kapcsolódik majd a következő

beszédtémánkhoz is – az adleriánus pszichológiában nagy hangsúlyt kap a
hozzájárulás.

FIATALEMBER: Miért?

FILOZÓFUS: Nos, mit kell tennünk, hogy összeszedjük a bátorságunkat?

Adler szerint csak akkor van bátorságunk, ha értékesnek érezzük magunkat.

FIATALEMBER: Mikor érezhetjük magunkat értékesnek?

FILOZÓFUS: Emlékszik, hogy amikor a kisebbrendűségi érzésről beszéltünk,

azt mondtam róla, hogy az a szubjektív értékesség egyik összetevője?
Értékesnek tartja magát valaki, vagy értéktelennek? Ha értékesnek tartja
magát, akkor el tudja magát fogadni olyannak, amilyen, és elég bátor ahhoz,
hogy az életfeladataival szembenézzen. Tehát ezen a ponton felmerül a
kérdés, hogy miként érezheti magát az ember értékesnek?
FIATALEMBER: Igen, pontosan! Ezt nagyon világosan el kell magyaráznia!

FILOZÓFUS: Ez elég egyszerű. Ha az ember úgy érzi, hogy a közösség

hasznára van, akkor érzi magát valóban értékesnek. Az adleriánus
pszichológia ezt a választ adja.

FIATALEMBER: Hogy hasznára vagyok a közösségnek?

FILOZÓFUS: Hogy az ember cselekedhet a közösség javára; azaz, mások

javára; és érezheti úgy, hogy hasznos valaki számára. A saját, szubjektív
nézőpontomból átérzem, hogy tudok adni másoknak, ahelyett, hogy egy
másik személy jónak ítélne meg engem. Ekkor végül igazán értékesnek
érzem magam. Itt kapcsolódik össze mindaz, amit a közösségi érzésről és a
bátorításról megbeszéltünk.

FIATALEMBER: Hm. Nem tudom, kezd egy kicsit zavarossá válni.

FILOZÓFUS: Most érkezünk el a beszélgetés lényegéhez! Kérem, még egy

kicsit figyeljen rám! A törődésről, a horizontális kapcsolatok kialakításáról
és a bátorító megközelítésről van szó. Mindezek kapcsolódnak a valaki
számára való hasznosság mély tudatosságához, következésképpen pedig
ahhoz, hogy rendelkeznünk kell az élethez szükséges bátorsággal.

FIATALEMBER: Hasznos vagyok valaki számára? Ennyit ér az életem, hogy

ezért éljek?

FILOZÓFUS: Tartsunk egy kis szünetet! Kér egy kávét?

FIATALEMBER: Igen, köszönöm!

A közösségi érzés zavarosabbnak tűnt, mint valaha. Nem szabad
dicsérni. Nem szabad fegyelmezni sem. A másokról kialakított
értékítélet szavai a vertikális kapcsolatok eredménye, és
horizontális kapcsolatokat kell kialakítanunk. Továbbá, csak
akkor lehetünk igazán tisztában az értékességünkkel, ha azt
érezzük, hasznára vagyunk valakinek. Ez a logika valahol nagyon
sántít. A fiatalember ezt a zsigereiben érezte. Amint a forró kávét
kortyolgatta, a nagyapja jutott az eszébe.
ÉLJÜNK A JELENBEN!

FILOZÓFUS: Nos, sikerült megfejteni a dolgokat?

FIATALEMBER: Lassanként, de azért kezd világosabbá válni. Úgy tűnik, ön

nincs tudatában, hogy amit mondott, túlmegy minden határon. Egy
veszélyes és meglehetősen szélsőséges vélemény, amely a világon mindent
tagad.

FILOZÓFUS: Ó, tényleg? Mi az?

FIATALEMBER: Az a gondolat, mely szerint csak akkor érezzük magunkat

valóban értékesnek, amennyiben valaki hasznára vagyunk. Ezt megfordítva,
az a személy, aki nincs senkinek a hasznára, teljességgel értéktelen. Ezt
mondja, nem? Ha logikusan végiggondoljuk, akkor az újszülöttek, a
mozgáskorlátozott emberek és az ágyhoz kötött öregek élete nem ér
semmit. Ez hogy lehet? Beszéljünk a nagyapámról! Az öregek otthonában
éldegél, ágyhoz kötötten. Szellemileg leépült, ezért egyik gyerekét vagy
unokáját sem ismeri meg, és olyan állapotban van, hogy állandó
felügyeletet igényel. Egyszerűen nem tudok úgy gondolni rá, hogy
valakinek a hasznára lehetne. Nem érti? Az ön véleménye gyakorlatilag az,
mintha azt mondaná a nagyapámnak: „Az ilyen emberek nem érdemlik meg
az életet.”

FILOZÓFUS: Ezt határozottan visszautasítom!

FIATALEMBER: Milyen alapon utasítja vissza?

FILOZÓFUS: Vannak szülők, akik azzal utasítják el a bátorításról szóló
magyarázatomat, hogy a gyerekük reggeltől estig rosszalkodik, és nem tesz
semmi olyat, amiért megdicsérhetnék vagy megköszönhetnék a segítségét.

FIATALEMBER: Igen. Szóval, kérem, mondja el, mivel tudja igazolni az

álláspontját!

FILOZÓFUS: Ezen a ponton ön a cselekedetei szintje alapján értékel egy

másik embert. Más szóval, az az ember tett valamit. Tehát ebből a
nézőpontból szemlélve úgy tűnhet, hogy aki ágyhoz kötött, az csak nyűg, és
senkinek nincs hasznára. Ne a cselekedetek szintjén, hanem a létezés
szintjén értékeljük az embereket! Anélkül, hogy megpróbálnánk megítélni,
hogy valaki tett-e valamit, vagy sem, örülünk neki, hogy ott van, a
létezésének, és ezért hálával tartozunk.

FIATALEMBER: Legyünk hálásak a létezésért? Mi a csudáról beszél?

FILOZÓFUS: Ha a létezés szintjén vizsgáljuk a dolgokat, akkor mások

hasznára vagyunk, és értékes, hogy itt vagyunk. Ez vitathatatlan tény.

FIATALEMBER: Ez lehetetlen! Elég a tréfából! Hasznára lenni valakinek

mindössze azáltal, hogy vagyunk – ez valamilyen új vallási dogma.

FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel például, hogy az édesanyja autóbalesetet

szenved. Súlyos az állapota, és talán az élete is veszélybe került. Ekkor nem
azon gondolkodik, hogy az édesanyja tett valamit, és hasonlókon. Sokkal
valószínűbb, csak arra gondol majd, hogy örül, ha túléli, és örül, hogy még
életben van.

FIATALEMBER: Természetesen így van!

FILOZÓFUS: Ez azt jelenti, hogy hálásak vagyunk a létezés szintjén. Lehet,
hogy ebben a kritikus állapotban az édesanyja nem képes semmire, amit
cselekedetnek nevezhetnénk, de pusztán az a tény, hogy életben van, az ön
és a családja lelkiállapotát javítja, és ezért a javukra válik. Önre is ugyanez
igaz. Ha veszélyben lenne az élete, és alig élne, a környezetében lévők
valószínűleg az ön puszta létezésének is örülnének. Egyszerűen hálásak
lennének azért, hogy ön biztonságban van itt és most, és nem akarnák, hogy
egy konkrét cselekedetet végrehajtson. Legalábbis nincs rá ok, hogy ne így
gondolkodjanak. Tehát a cselekedetek szintje helyett először a létezés
szintjén fogadjuk el önmagunkat.

FIATALEMBER: Ez egy túlzó példa – a hétköznapi élet nem ilyen.

FILOZÓFUS: Nem, valóban.

FIATALEMBER: Mi az, ami ugyanaz? Kérem, mondjon egy hétköznapibb

példát!

FILOZÓFUS: Rendben. Másokkal kapcsolatban hajlamosak vagyunk a saját

magunkról elképzelt ideált felállítani, majd abból kiindulva ítélkezni.
Képzeljünk el, mondjuk, egy gyereket, aki soha nem beszél vissza, a
tanulmányaiban és a sportokban is jeleskedik, jó egyetemre jár, majd egy
nagy cégnél helyezkedik el. Vannak szülők, akik ehhez a gyermekideálhoz
– amely egy lehetetlen kitaláció –, hasonlítják saját gyereküket. Ebben
később csalódnak, és saját gyermekükre is neheztelni fognak. Az idealizált
képet értékelik száz pontra, és ebből fokozatosan vonják le a pontokat. Ez
egy előítéletekből kiinduló gondolkodásmód. Ehelyett a szülők
abbahagyhatnák, hogy a gyereküket bárkihez is hasonlítják, annak látnák,
aki, és hálásan örülnének még a létezésének is. Az idealizált kép
pontszámából levonás helyett a nulláról indulhatnának. Ha ezt teszik,
bizonyára képesek lesznek rá, hogy a puszta létezése feletti örömnek is
hangot adjanak.
FIATALEMBER: Rendben, ám ez egy idealista megközelítés. Tehát azt állítja,
hogy egy iskola- vagy munkakerülő, otthon a szobájába bezárkózó gyerek
felé is hálát kellene mutatni, és köszönetet mondani neki?

FILOZÓFUS: Természetesen. Tegyük fel, hogy a gyerek segít elmosogatni. Ha

ekkor erélyesen az iskolába parancsolja, akkor azoknak a típusú szülőknek
a szavait használná, akik az ideális gyerekképből indulnak ki. Ha ezt a
megközelítést alkalmazzuk, a gyerek valószínűleg még jobban
elbátortalanodik. Viszont ha megköszönjük neki, a gyerek talán értékesnek
fogja érezni magát, és tesz egy lépést előre.

FIATALEMBER: Ez színtiszta képmutatás! Üres hipokrita szónoklat! A

felebaráti szeretetet juttatja eszembe. A közösségi érzés, a horizontális
kapcsolatok, a hála a létezésért és így tovább. Ki a csuda tenne így?

FILOZÓFUS: A közösségi érzéssel kapcsolatban volt valaki, aki hasonló

kérdést tett fel Adlernek. Adler a következőt válaszolta: „Valakinek el kell
kezdenie. Lehet, hogy mások nem fognak együttműködni, de ehhez nincs
semmi közünk. A tanácsom ennyi: kezdjük el! Függetlenül attól, hogy
mások együttműködők-e, vagy sem.” Az én tanácsom ugyanez.
NEM TUDJUK HELYESEN HASZNÁLNI AZ
ÉNÜNKET

FIATALEMBER: Nekem kéne kezdenem?

FILOZÓFUS: Így van. Függetlenül attól, hogy mások együttműködők-e, vagy

sem.

FIATALEMBER: Rendben, újra felteszem a kérdést. Az emberek a puszta

létezésük által mások hasznára lehetnek, és értékesnek érezhetik magukat
pusztán azáltal, hogy életben vannak. Ezt állítja?

FILOZÓFUS: Igen.

FIATALEMBER: Nos, nem tudom. Életben vagyok, itt és most. Az én, amely
nem más, mint jómagam, életben van itt és most. Mégsem igazán érzem,
hogy értékes lennék.

FILOZÓFUS: Le tudná írni szavakkal, hogy miért nem érzi értékesnek magát?

FIATALEMBER: Feltételezem, azzal kapcsolatos, amire ön interperszonális

kapcsolatokként utalt. A gyerekkoromtól a mai napig, a környezetemben
mindig lebecsültek, különösen a szüleim, akik a sajnálatra méltó kistestvér
szerepét szánták nekem. Soha nem ismerték el azt, aki vagyok. Ön azt
mondja, saját magunk ruházzuk fel magunkat értékkel. Ez pedig szerintem
nem más, mint egy megvalósíthatatlan elmélet. Például a könyvtárban, ahol
dolgozom, a munkám nagy része abból áll, hogy szétválogatom a
visszahozott könyveket, és visszarakom őket a polcokra. Ez egy
rutinfeladat, amelyet bárki el tud végezni, ha betanítják. Ha nem mennék
többet munkába, a főnökömnek nem jelentene gondot találni valakit a
helyemre. Mindössze egy szakképzést nem igénylő munka miatt van rám
szükség, nem is igazán számít, hogy én vagyok az, aki elvégzi, vagy valaki
más, vagy egy gép, ha már itt tartunk. Senki nem tart igényt különösebben
erre az énre. Ilyen körülmények között lenne bármennyi önbizalma?
Valóban értékesnek érezné magát?

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológia nézőpontjából a válasz egyszerű.

Először is, alakítson ki egy horizontális kapcsolatot valakivel. Elég egyetlen
személlyel. Kezdje ezzel!

FIATALEMBER: Kérem, ne bánjon velem úgy, mintha bolond lennék! Vannak

barátaim. Szilárd, horizontális kapcsolatot ápolok velük.

FILOZÓFUS: Még ebben az esetben is azt feltételezem, hogy a szüleivel, a

főnökével, az új kollégákkal és másokkal vertikális kapcsolatokat ápol.

FIATALEMBER: Természetesen, többféle kapcsolatom van. Mindenki így van

ezzel.

FILOZÓFUS: Ez egy nagyon fontos kérdés. Horizontális vagy vertikális

kapcsolatokat alakít ki valaki? Ez a kérdés az életmóddal kapcsolatos, és az
emberek nem olyan okosak, hogy mindig életmódot váltsanak, amikor csak
szükség van rá. Más szóval, az nem működik, hogy eldöntöm, hogy az adott
emberrel egyenrangú vagyok, vagy hierarchikus kapcsolatban állunk.

FIATALEMBER: Úgy érti, hogy választanunk kell a horizontális és a vertikális

kapcsolatok között?

FILOZÓFUS: Pontosan! Ha csak egyvalakivel is vertikális kapcsolatot alakít

ki, idővel minden interperszonális kapcsolata vertikális lesz.
FIATALEMBER: Tehát, a barátaimmal is vertikális kapcsolatot ápolok?

FILOZÓFUS: Így van. Ha nem is főnök-beosztott módjára viselkedik, de úgy,

mint például A felette áll, míg B alatta, A tanácsát megfogadja, de B-re nem
hallgat és így tovább.

FIATALEMBER: Folytassa!

FILOZÓFUS: Másrészről, ha valakinek sikerül csak egyetlen személlyel is

horizontális kapcsolatot kialakítania, annak sikerül az egyenlők kapcsolatát
megteremtenie a szó valódi értelmében, amely hatalmas életmódbeli
változást eredményez. Ennek az áttörésnek a következtében az illető
interperszonális kapcsolatai fokozatosan horizontálissá válnak.

FIATALEMBER: Micsoda sületlenség! Többféleképp is megcáfolhatom.

Gondolkodjunk például céges környezetben! Nem igazán lenne
kivitelezhető, amennyiben az igazgató az egyenlők kapcsolatát alakítaná ki
az új kollégákkal, nem igaz? A hierarchikus kapcsolatok a társadalmi
rendszer részei, és ezt figyelmen kívül hagyni olyan, mintha a társadalmi
rendet hagynánk figyelmen kívül. Nézze, ha azt hallaná, hogy egy új
kolléga haverkodik a hatvanas éveiben járó igazgatóval, nem gondolná,
hogy ez azért egy kicsit túlzás?

FILOZÓFUS: Az idősebbek tisztelete mindig fontos. Munkahelyi

környezetben természetes, hogy léteznek különböző felelősségi szintek.
Nem mondom, hogy mindenkivel barátkozzon, vagy viselkedjen úgy,
mintha közeli barátok lennének. Inkább az a fontos, hogy a tudatosságban
legyünk egyenlők, és érvényesítsük azt, amit érvényesíteni kell.

FIATALEMBER: Nem vagyok az a fajta, aki nyíltan megmondja a véleményét a

feletteseinek, nem is gondolok rá. Kétségbe vonható lenne a viselkedésem
józansága, ha ezt tenném.
FILOZÓFUS: Mit jelent a felettes? Mit jelent véleményt nyilvánítani? Ha
valaki az adott helyzet légkörét mérlegeli, és a vertikális kapcsolatok
függésében él, akkor felelőtlenül fog cselekedni – megpróbálja a
felelősségét elkerülni.

FIATALEMBER: Mi ebben a felelőtlen?

Tegyük fel, hogy a főnök utasításait követve, a munka sikertelen

FILOZÓFUS:
eredménnyel zárul. Akkor ez kinek a felelőssége?

FIATALEMBER: Nos, a főnököm felelőssége lenne. Én csak követtem az

utasításokat, és ő volt az, aki így döntött.

FILOZÓFUS: Önt semmi felelősség nem terheli?

FIATALEMBER: Nem, nem terhel. Az utasításokat kiadó főnöké a felelősség.

Ezt nevezik szervezeti elszámoltathatóságnak.

FILOZÓFUS: Ön téved. Ez egy élethazugság. Van rá lehetőség, hogy nemet

mondjon, és arra is, hogy javasolhasson egy jobb módszert. Azt csak
gondolja, hogy nincs lehetősége nemet mondani, így elkerülheti a társult
emberi kapcsolatok konfliktusait és a felelősségvállalást – és ön a vertikális
kapcsolatok függésében él.

FIATALEMBER: Azt mondja, hogy ne engedelmeskedjem a főnökömnek?

Elméletileg, persze, nem kellene. Elméletileg pontosan úgy van, ahogy
mondja. De nem tehetem! Lehetetlen ilyen kapcsolatot kiépítenem.

FILOZÓFUS: Tényleg? Éppen most horizontális kapcsolatot tart fenn velem.

Igen jól állja a sarat. Ahelyett, hogy a különféle nehézségekbe gondolna
bele, kiindulhat ebből is.
FIATALEMBER: Ebből is kiindulhatnék?

FILOZÓFUS:Igen, ebből a kis dolgozószobából. Mint már mondtam,

számomra ön egy pótolhatatlan barát.

FIATALEMBER: …

FILOZÓFUS: Talán tévednék?

FIATALEMBER: Nagyra értékelem, tényleg. De félek is. Félek elfogadni, amit

állít.

FILOZÓFUS: Pontosan mitől fél?

FIATALEMBER: A barátság feladataitól, természetesen. Soha nem volt olyan

idősebb barátom, mint ön. Nem is tudom, hogy ilyen korkülönbség mellett
lehetséges-e egyáltalán baráti kapcsolatba kerülni, vagy inkább mester-
tanítvány kapcsolatként gondoljak rá.

FILOZÓFUS: A kor nem számít a szerelemben és a barátságban sem.

Határozottan igaz az, hogy a társasági élet feladatai folyamatos bátorságot
igényelnek. A velem való barátságát tekintve, rendben van, ha a távolságot
apránként csökkentjük. Akkorára, hogy ne legyünk nagyon közeli
kapcsolatban, de úgymond, kinyújtott kézzel megérinthetjük egymás arcát.

FIATALEMBER: Egy kis időre lenne szükségem, hogy megemésszem az

elmondottakat. A mai beszélgetésünkben sok mindenről kiderült, hogy el
kell gondolkodnom rajta. Szeretném mindezt hazavinni, és egyedül,
nyugodtan átrágni magam rajta.
FILOZÓFUS: Időbe telik, amíg a közösségi érzést megértjük a maga
teljességében. Elég lehetetlen vállalkozás lenne itt és most megérteni
mindent, ami vele kapcsolatos. Kérem, térjen haza, és gondolkodjon el rajta
alaposabban, közben pedig ne feledje összevetni minden mással, ami ma
elhangzott!

FIATALEMBER: Ezt fogom tenni. Mindenesetre elég nagy csapásként ért, hogy
azt mondta, soha nem a másikat veszem figyelembe, és csak magammal
törődöm. Ön elég rémisztő alak!

FILOZÓFUS: Haha! És mindezt milyen vidám hangulatban mondja!

FIATALEMBER: Igen, nagyon élvezem. Természetesen, fáj. Olyan, mint egy

hasítóan éles fájdalom, mintha pengét nyelnék, mégis nagyon élvezem.
Kezd szokásommá válni az önnel folytatott beszélgetés. Már egy ideje
rájöttem, hogy talán nem csak az ön érveit akarom ízekre szedni – azt
akarom, hogy ízekre szedje az enyémeket is.

FILOZÓFUS: Értem. Ez érdekes helyzetelemzés.

FIATALEMBER: Ám ne feledje, amit mondtam. Ízekre szedem az érvelését, és

térdre kényszerítem! Nem adtam fel!

FILOZÓFUS: Köszönöm. Én is jól éreztem magam. Jöjjön vissza, amikor csak

szeretné folytatni!
AZ ÖTÖDIK
ÉJSZAKA
Teljes szívvel élni itt és most
A fiatalember azt gondolta: Az adleriánus pszichológia egyik
legfontosabb témája az interperszonális kapcsolatok alapos
vizsgálata. Ezen kapcsolatok végcélja a közösségi érzés. Ez vajon
tényleg elég? Nincs-e még további célja annak, hogy a világra
jöttem? Mi az élet értelme? Hová tartok és milyen életet akarok
élni? Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább úgy érezte, a
létezése aprócska és jelentéktelen.
A TÚLZOTT FESZÉLYEZETTSÉG MEGFOJTJA
A SZEMÉLYISÉGÜNKET

FILOZÓFUS: Elég sok idő eltelt, nem?

FIATALEMBER: Igen, egy hónapja jártam itt utoljára. Ez idő alatt a közösségi
érzésről gondolkodtam.

FILOZÓFUS: És most hogy érez ezzel kapcsolatban?

FIATALEMBER: Nos, a közösségi érzés gondolata kétségtelenül vonzó. Az

összetartozás érzése, hogy jó helyen vagyunk, alapvető igényünk.
Szerintem ez briliáns meglátás társas lény mivoltunkkal kapcsolatban.

FILOZÓFUS: Briliáns meglátás, de?

FIATALEMBER: Érdekes, hogy azonnal megérezte. Ugyanis még mindig

vannak vele problémáim. A lényegre is térek – fogalmam sincs, mit
jelentenek a világegyetemre és hasonlókra vonatkozó szavai, és alapjában
véve, vallásosságtól bűzlik az egész. Ez a kultikus jelleg az, amivel
egyszerűen nem tudok megbékélni.

FILOZÓFUS: Nagyon sok hasonló ellenvetés történt, amikor Adler először

előállt a közösségi érzés fogalmával. Azt hangoztatták, a pszichológia
tudomány, és erre fel Adler az érték kérdéséről kezd el beszélni. Azt
állították, hogy az ilyesmi nem tartozik a tudományra.
FIATALEMBER: Tehát próbáltam a magam módján rájönni, miért nem értem,
hogy ön miről is beszél, és úgy gondolom, a dolgok sorrendjével lehet
gondom. A világegyetemmel, az élettelen dolgokkal, a múlttal és jövővel
kezdi, és így tovább, ami miatt elvesztem a fonalat. Inkább az ént kellene
határozottabban megragadni. Ezután a kétszemélyes kapcsolatokon kellene
elmélkedni. Tehát a te és én típusú interperszonális kapcsolatokon. Majd ha
ezt megtettük, csak ezután jöhet képbe a nagyobb közösség.

FILOZÓFUS: Értem. Ez megfelelő sorrend.

FIATALEMBER: Először az énhez való kötődésről szeretném kérdezni. Azt

mondta, fel kellene hagyni az énhez való kötődéssel, és át kellene állni a
másokkal törődésre. Biztos vagyok benne, hogy pontosan úgy van, ahogy
mondja – fontos törődni másokkal, egyetértek. Mégis, bármi történik,
aggódunk magunk miatt; folyamatosan önmagunkat figyeljük.

FILOZÓFUS: Gondolkodott már rajta, hogy miért aggódunk saját magunk

miatt?

FIATALEMBER: Igen. Ha például narcisztikus lennék – ha szerelmes lennék

saját magamba és folyamatosan lenyűgözném önmagam –, talán
egyszerűbbek lennének a dolgok. Hiszen az ön tanácsa, mely szerint
törődjünk többet másokkal, teljesen igaz. Ám nem vagyok narcisztikus
személyiség. Öngyűlölő realista vagyok. Utálom azt, aki vagyok, és
pontosan ezért figyelem állandóan önmagam. Nincs önbizalmam, ezért
túlságosan feszélyezett vagyok.

FILOZÓFUS: Mikor érzi azt, hogy túlságosan feszélyezett?

FIATALEMBER: Nos, például a megbeszéléseken. Nehezemre esik felemelni a

kezem, és felszólalni. Fölösleges dolgok jutnak eszembe, mint például, ha
ezt megkérdezem, ki fognak nevetni, vagy ha nem a lényegről szól a
véleményem, nevetségessé válok, satöbbi, és végül csendben maradok.
Hogy őszinte legyek, a viccmesélés sem megy. Minden alkalommal úrrá
lesz rajtam a feszélyezettség, és fogva tart, mintha meg lennék kötözve. A
feszélyezettségem miatt nem tudok természetesen viselkedni. Meg sem kell
várnom az ön válaszát. Fogadok, hogy mint mindig, azt fogja mondani,
hogy legyek bátor. De tudja, az ilyen tanácsokkal nem tudok mit kezdeni.
Mivel ez nem csak bátorság kérdése.

FILOZÓFUS: Értem. Legutóbb összefoglaltam a közösségi érzést. Ma egy

kicsit mélyebben fogunk róla beszélgetni.

FIATALEMBER: És hova fogunk eljutni?

FILOZÓFUS: Valószínűleg ahhoz a kérdéshez, hogy mi is a boldogság.

FIATALEMBER: Ó! A boldogság más, mint a közösségi érzés?

FILOZÓFUS: Ne siettessük a válaszokat! Beszélgessünk még!

FIATALEMBER: Rendben, vágjunk is bele!

ÖNMEGERŐSÍTÉS HELYETT ÖNELFOGADÁS

FILOZÓFUS: Először vizsgáljuk meg, amit az imént mondott a

feszélyezettségről, amely fogva tartja önt, és nem engedi, hogy
természetesen viselkedjen. Valószínűleg sokan átélik ugyanezt. Most
térjünk vissza a kiindulási ponthoz, és gondolkodjunk el az ön célján!
Milyen nyereséget próbál ön besöpörni azáltal, hogy a természetes
viselkedésének korlátokat szab?

FIATALEMBER: Őszinte vágyat érzek arra, hogy ne nevessenek ki, és ne

tartsanak ostobának.

FILOZÓFUS: Más szavakkal, nem bízik saját magában, úgy, ahogy van; nem
bízik saját természetes személyiségében. Igazam van? Továbbá távol tartja
magát az olyan interperszonális kapcsolatoktól, ahol önmaga lenne. Pedig
lefogadom, hogy otthon, egyedül, ön hangosan énekel, táncol a zenére és
eleven hangon beszél.

FIATALEMBER: Haha! Mintha rejtett kamerán keresztül figyelne! Igen, ez

igaz. Amikor egyedül vagyok, tudok fesztelenül viselkedni.

FILOZÓFUS: Bárki tud királyként viselkedni, amikor egyedül van. Tehát ez

egy olyan kérdés, amelyet az emberi kapcsolatok összefüggéseiben kell
megvizsgálni. Hiszen nem arról van szó, hogy önnek nincs természetes
személyisége – csupáncsak nem tudja ugyanazokat a dolgokat mások előtt
megtenni.

FIATALEMBER: Nos, akkor mi a teendő?

FILOZÓFUS: Itt is a közösségi érzésről van szó alapjában véve. Konkrétan, az
énhez való kötődésről (önérdek) át kell váltani a másokkal való törődésre
(szociális érdeklődés), és közösségi érzésre kell szert tenni. Itt három
dologra van szükség: önelfogadás, másokba vetett bizalom és az adni
másoknak fogalma.

FIATALEMBER: Érdekes. Új kulcsszavak. Mire vonatkoznak?

FILOZÓFUS: Kezdjük az önelfogadással! Az első esténken felhoztam Adler

következő állítását: „Nem az a lényeg, ki mit hoz magával, hanem hogy mit
kezd vele.” Emlékszik erre?

FIATALEMBER: Igen, természetesen.

FILOZÓFUS: Nem vethetjük el az énnek nevezett befogadót, és nem is

helyettesíthetjük. Viszont a fontos az, hogy mire használjuk ezt az eszközt.
Ahogy megváltoztatjuk a megközelítést, úgy változik maga az én.

FIATALEMBER: Ez azt jelenti, hogy pozitívabbnak kell lenni, és többet kell

törődni az önmegerősítéssel? Mindenről pozitívabban kell gondolkodni?

FILOZÓFUS:Nincs szükség kibújni a bőrünkből ahhoz, hogy pozitívan álljunk

a dolgokhoz, és határozottak legyünk. Nem az önmegerősítésről van szó,
hanem az önelfogadásról.

FIATALEMBER: Nem önmegerősítés, hanem önelfogadás?

FILOZÓFUS: Így van. Határozott különbség van a kettő között. Az

önmegerősítés saját magunk biztatása, az olyan szavak, mint hogy „képes
vagyok rá” vagy az „erős vagyok”, még olyankor is, ha valami egyszerűen
meghaladja a képességeinket. Ez a gondolkodásmód könnyen
felsőbbrendűségi komplexushoz is vezethet, nyugodtan nevezhetjük olyan
életszemléletnek is, amelyben hazudunk magunknak. Ezzel szemben az
önelfogadás az, hogy amikor valaki nem képes valamire, egyszerűen csak
elfogadja az adott helyzetre vonatkozó alkalmatlanságát, úgy, ahogy van,
ezáltal tovább tud lépni afelé, amire képes. Ezzel nem hazudunk
magunknak. Még egyszerűbb magyarázattal élve, hiába teljesítünk hatvan
százalékosra, azt mondjuk magunknak, hogy csupán a szerencsén múlott a
száz százalék. Ez az önmegerősítés. Ezzel szemben, ha valaki elfogadja
magát olyannak, amilyen, tehát hatvan százalékosan, akkor arra gondol
magában, hogy miként kerülhetne közelebb a száz százalékhoz a jövőben –
ez az önelfogadás.

FIATALEMBER: Tehát a hatvan százalék ellenére sem kell pesszimistának

lennem?

FILOZÓFUS: Természetesen nem. Senki nem tökéletes. Emlékszik, mit

mondtam, amikor a fölényre törekvést magyaráztam? Hogy mindenki jobbá
szeretne válni? Másképp megfogalmazva, nem létezik száz százalékos
ember. Ez olyasmi, amit tudatosan fel kell ismernünk.

FIATALEMBER: Hm. Amit ön mond, az sok tekintetben pozitívan hangzik, de

van egy negatív felhangja is.

FILOZÓFUS: Itt azt a kifejezést használom, hogy megerősítő elengedés.

FIATALEMBER: Megerősítő elengedés?

FILOZÓFUS: Hasonló a feladatok szétválasztásához – az ember tisztázza,

hogy mi az, amin tud változtatni, és mi az, amin nem. Nem tudjuk
megváltoztatni a születési adottságainkat. Ám arra van befolyásunk, hogy
mit kezdünk velük. Tehát az ember azzal foglalkozik, amit meg tud
változtatni, nem pedig azzal, amit nem. Én ezt hívom önelfogadásnak.
FIATALEMBER: Min tud az ember változtatni, és min nem.

FILOZÓFUS: Így van. Fogadjuk el, amit nem tudunk kicserélni! Fogadjuk el
„ezt az ént” olyannak, amilyen! Továbbá legyen bátorságunk azon
változtatni, amin tudunk! Ez az önelfogadás.

FIATALEMBER: Hm. Mindez engem Kurt Vonnegut soraira emlékeztet Az ötös

számú vágóhídból: „Istenem, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy
tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy
változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet,
hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.”

FILOZÓFUS: Igen, ismerem. Ez Assisi Szent Ferenc imádságaként is ismert,

és a keresztény közösségek régóta hirdetik.

FIATALEMBER: Ráadásul használja magát a bátorság szót. Olyan nagy

beleéléssel olvastam a könyvet, hogy szinte kívülről tudom. Mégsem
figyeltem fel erre a gondolatra egészen mostanáig.

FILOZÓFUS: Pedig ez nagy igazság. Nem a képességeink hiányoznak, hanem

csak a bátorságunk. A bátorságon múlik minden.
A MEGBÍZHATÓSÁG ÉS A BIZALOM KÖZÖTTI
KÜLÖNBSÉG

FIATALEMBER: Van valami pesszimizmus a megerősítő elengedésben.

Egyszerűen túl kevés és lehangoló, ha hosszú beszélgetéseink
végeredménye az elengedés.

FILOZÓFUS: Valóban? Az elengedésben benne van az a jelentésárnyalat, hogy

a lelkierő és az elfogadás által világosan látunk. Az igazság határozott
érzékelése – ez az elengedés. Nincs benne semmi pesszimizmus.

FIATALEMBER: Az igazság határozott érzékelése…

FILOZÓFUS: Természetesen nem talál rá valaki a közösségi érzésre csak

azáltal, hogy eljutott a megerősítő elengedésig és az önelfogadásig. Ez az
igazság. Amikor valaki az énjéhez való kötődéstől elmozdul a másokkal
való törődés felé, a második kulcsfogalom – a másokba vetett bizalom –
elengedhetetlenné válik.

FIATALEMBER: Másokba vetett bizalom. Más szavakkal, hinni másokban?

FILOZÓFUS: Itt a másokban való hitet abban az összefüggésben értelmezem,

hogy megkülönböztetjük a megbízhatóságot és a bizalmat. Először is,
amikor a megbízhatóságról beszélünk, olyasmire utalunk, amely adott
feltételek között létezik. Az angolban ezt a credit szóval is illetik. Például,
amikor valaki kölcsönkér a banktól, valamiféle biztosítékkal is kell
rendelkeznie. A bank a hitel összegét a biztosíték értékétől teszi függővé, és
annak függvényében folyósítja a kölcsönt. Ez a megbízhatóságról szól.
FIATALEMBER: Azt hiszem, igen, így működik a pénzügyi világ.

FILOZÓFUS:Ezzel szemben, az adleriánus pszichológia nézőpontjából, az

emberi kapcsolatok alapja nem a megbízhatóságon, hanem a bizalmon
alapul.

FIATALEMBER: És a bizalom ebben az esetben?

FILOZÓFUS: A bizalom az, ha úgy hiszünk másokban, hogy feltételek nélkül

cselekszünk. Még ha az embernek nincs is kézzelfogható oka rá, hogy
bízzon valakiben, akkor is hisz benne. Feltétel nélkül hisz, anélkül, hogy
olyan dolgokat átgondolna, mint a biztosíték. Ez a bizalom.

FIATALEMBER: Feltétel nélküli hit? Akkor megint a kedvenc fogalmáról, a

felebaráti szeretetről van szó?

FILOZÓFUS: Természetesen néha kihasználják, ha valaki feltétel nélkül hisz

másokban. Hasonlóan egy kölcsön kezeséhez, lesz olyan, hogy kár ér
bennünket. Azt a hozzáállást hívjuk bizalomnak, amikor az ilyen
pillanatokban továbbra is hiszünk valakiben.

FIATALEMBER: Csak egy naiv bolond gondolkodik így! Azt hiszem, ön a

velünk született emberi jóságban hisz, én pedig a velünk született emberi
gonoszságban. Aki feltétel nélkül hisz a teljesen idegeneknek, azt általában
használják és kihasználják.

FILOZÓFUS: Van természetesen alkalom arra is, amikor valaki becsap, és így
használ ki. Nézzük meg annak a szempontjából, akit kihasználnak! Lesznek
olyanok, akik továbbra is feltétel nélkül fognak hinni bennünk, akkor is, ha
kihasználtuk őket. Képes lenne ön újra meg újra elárulni egy ilyen embert?
FIATALEMBER: Nos, ez nehéz kérdés.

FILOZÓFUS: Biztos vagyok benne, hogy nehezére esne ilyesmit tennie.

FIATALEMBER: Végül is, azt mondja, hogy az érzelmekre kell építenünk?

Szentként ragaszkodni a hitünkhöz, és a lelkiismeretünk alapján
cselekednünk? Ön azt mondja, hogy az erkölcs Adlernek nem számít, de
nem éppen erről beszélünk most?

FILOZÓFUS: Nem, nem erről. Ön szerint mi a bizalom ellentéte?

FIATALEMBER: A bizalom ellentéte?

FILOZÓFUS: A kételkedés. Tegyük fel, hogy a kételkedés minden

interperszonális kapcsolatának az alapja. Úgy éli az életét, hogy kételkedik
másokban – kételkedik a barátaiban, még a családtagjaiban is, és azokban,
akiket szeret. Milyen kapcsolatok születhetnek ebből? A másik egy pillanat
alatt észreveszi a kételkedést az ön szemében. Ösztönösen megérzi, hogy
„ez a személy nem bízik bennem”. Gondolja, hogy ebből a kiindulópontból
bárkivel is jó kapcsolatot tudna kialakítani? A mély kapcsolatok kialakítása
pontosan a feltétel nélküli bizalom alapjainak lefektetésével válnak
lehetővé.

FIATALEMBER: Azt hiszem, hogy ez így rendben van.

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológia értelmezése egyszerű. Jelen

pillanatban ön úgy gondolja, hogy ha feltétel nélkül kellene megbíznia
valakiben, az biztosan kihasználná. Mindazonáltal, nem ön dönt arról, hogy
kihasznál-e, vagy sem. Ez a másik ember feladata. Csak annyit kell tennie,
hogy átgondolja, mit kellene tennie. Ha azt gondolja, megteszi neki, ha nem
fogja kihasználni – nos, ez éppen olyan megbízhatóságon alapuló kapcsolat,
amely biztosítékhoz vagy feltételekhez kötött.
FIATALEMBER: Tehát itt is szétválasztjuk a feladatokat?

FILOZÓFUS: Igen. Mint már többször mondtam, a feladatok szétválasztása

rendkívül leegyszerűsíti az életet. Azt viszont elismerem, hogy a feladatok
szétválasztását könnyű megérteni, de gyakorlatban alkalmazni nehéz.

FIATALEMBER: Tehát, azt mondja, hogy folyamatosan bízzak meg

mindenkiben; továbbra is higgyek mindenkiben, akkor is, ha becsap, és
maradjak meg naiv bolondnak? Ez nem filozófia vagy pszichológia, vagy
bármi hasonló – ez olyan, mint egy fanatikus prédikációja!

FILOZÓFUS: Ezt határozottan visszautasítom! Az adleriánus pszichológia

nem azt állítja, hogy egy moralizáló értékrendnek megfelelően, „feltétel
nélkül bízzunk meg mindenkiben.” A feltétel nélküli bizalom egy adott
személlyel való kapcsolatunk javításának és a horizontális viszony
kialakításának egyik eszköze. Ha nem akarja a másikkal való kapcsolatát
javítani, akkor csak szakítsa meg. Mivel a szakítás feladata az öné.

FIATALEMBER: Hogy néz ki az, ha egy barátomban feltétel nélkül megbíztam

azért, hogy fejlődjön a kapcsolatunk? Mindenféle mutatványt
végrehajtottam a barátomért, örömmel adtam neki pénzt is, ha kért, és
nagylelkűen bántam az időmmel és az energiámmal is, ha róla volt szó.
Viszont még az ilyen esetekben is időnként kihasználják az embert. Ha
például szörnyen kihasznál valaki, akiben teljes szívvel hittünk, az nem
vezethet olyan életmódhoz, amelyben a „többi ember az ellenségem”?

FILOZÓFUS: Úgy tűnik, hogy még nem értette meg a bizalom lényegét.
Tegyük fel, hogy szerelmi kapcsolatában kétségei támadnak a partnere
iránt, és azt gondolja magában, hogy a partnere megcsalja. Erre
kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyítékot is találjon rá. Mit
gondol, mi lesz ennek az eredménye?

FIATALEMBER: Nos, gondolom, az a helyzettől függ.

FILOZÓFUS:Nem. Minden esetben bőséges bizonyítékot fog találni arra,
hogy megcsalják.

FIATALEMBER: Várjunk csak! Mit akar ezzel mondani?

FILOZÓFUS: A partnere elejtett megjegyzései, a hangszíne, amikor valakivel

beszél a telefonon, az időpontok, amikor nem tudja elérni… Amíg csak
kételkedik, ön körül minden azt bizonyítja, hogy megcsalják. Akkor is, ha
nem így van.

FIATALEMBER: Elgondolkodtató.

FILOZÓFUS: Jelenleg ön kizárólag azokkal az eseményekkel foglalkozik,

amikor önt használták ki, és semmi mással. Csak arra a fájdalomra figyel,
amelyet az ilyen alkalmak által ejtett sebek okoztak. Ám ha fél másokban
bízni, hosszú távon nem lesz képes senkivel tartalmas kapcsolatot
kialakítani.

FIATALEMBER: Nos, értem, mire akar kilyukadni – az elsődleges cél a

tartalmas kapcsolatok kialakítása. Mégis félelmetes, amikor valaki
kihasznál, nem?

FILOZÓFUS: Ha felületes kapcsolat szakad meg, az okozott fájdalom is

csekély. Ugyanígy a mindennapos öröm is, amelyet ez a kapcsolat okozott.
Pontosan azért találunk egyre több örömet az emberi kapcsolatokban, és így
az életünkben is, mert elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy a másokba vetett
bizalom által, tartalmas kapcsolatokat alakítsunk ki.

FIATALEMBER: Nem! Nem erről beszéltem, ön megint eltér a tárgytól.

Honnan származik az a bátorság, amellyel legyőzzük a félelmünket attól,
hogy ki fognak használni?
FILOZÓFUS: Az önelfogadásból. Ha egyszerűen elfogadjuk magunkat
olyannak, amilyenek vagyunk, és meghatározzuk, hogy mi az, amit
megtehetünk, és mi az, amit nem, akkor megértjük, hogy a kihasználás a
másik személy feladata, és a másokba vetett bizalom lényegéhez eljutni
kevésbé lesz nehéz.

FIATALEMBER: Azt állítja, hogy a kihasználás a másik feladata, és én nem

tehetek ellene semmit? Hogy engedjem el, megerősítő módon? Az érvei
mindig figyelmen kívül hagyják az érzelmeket. Mit kezdünk a dühünkkel és
szomorúságunkkal, amikor valaki kihasznál bennünket?

FILOZÓFUS: Amikor szomorúak vagyunk, azt annyira kell csak átéreznünk,

amennyire a kedvünk tartja. Pontosan akkor akadunk el, és képtelenné
válunk a tartalmas kapcsolatok kialakítására, amikor megpróbáljuk
megúszni a fájdalmat és a szomorúságot. Ezekről a következőképp kell
gondolkodni: hihetünk, vagy kételkedhetünk is. Mégis arra törekszünk,
hogy a többiekre bajtársként tekintsünk. Hinni vagy kételkedni – a választás
egyértelmű kellene, hogy legyen.
A MUNKAVÉGZÉS LÉNYEGE A KÖZJÓ
SZOLGÁLATA

FIATALEMBER: Rendben. Tételezzük fel, hogy eljutottam az önelfogadásig, és

tudok bízni másokban. Milyen változásoknak kell történnie énbennem?

FILOZÓFUS:Először is, az ember teljes mértékben elfogadja ezt az énjét úgy,

ahogy van. Ez az önelfogadás. Majd feltétel nélkül megbízik másokban.
Elfogadhatom önmagam és megbízhatok másokban. Nos, mit jelent most a
többi ember az ön számára?

FIATALEMBER: A bajtársaim?

FILOZÓFUS: Pontosan. A gyakorlatban a többi emberbe vetett bizalom ahhoz

kapcsolódik, hogy a többi emberre bajtársként tekintünk. Mivel a
bajtársaink, ezért bízhatunk meg bennük. Ha nem azok lennének, akkor
nem tudnánk eljutni a bizalom szintjére. Továbbá, a többi ember bajtársként
abban segít, hogy menedéket leljünk a közösségben, ahová tartozunk. Így
összetartozás-érzésünk alakul ki, tehát jó helyen vagyunk.

FIATALEMBER: Más szóval, ön azt mondja, hogy a „jó helyen vagyok”

érzéshez szükséges, hogy a többiekre bajtársként tekintsünk. Ahhoz pedig,
hogy bajtársként tekintsünk rájuk, egyaránt szükség van az önelfogadásra és
a beléjük vetett bizalomra.

FILOZÓFUS: Így van. Most már ön gyorsabban megérti a dolgokat. Ha egy

lépéssel tovább lépünk, elmondhatjuk, hogy akik a többi emberre
ellenségként tekintenek, nem jutottak el az önelfogadáshoz, és nincs
elegendő bizalmuk a többiekben.

FIATALEMBER: Rendben. Az igaz, hogy az ember vágyik az összetartozás

érzésére, hogy „jó helyen vagyok.” Ehhez szükséges az önelfogadás és a
másokba vetett bizalom. Nincs ellenvetésem. Mégsem tudom. Kialakul az
összetartozás érzése csak attól, hogy bajtársaknak tekintem a többieket és
megbízom bennük?

FILOZÓFUS: Természetesen a közösségi érzés nem alakul ki pusztán az

önelfogadásból és a bizalomból. Ezen a ponton szükségessé válik egy
harmadik kulcsfogalom, a másoknak adás.

FIATALEMBER: Adunk is másoknak?

FILOZÓFUS: Bajtársként viszonyulni. Megpróbálni hozzájárulni. Ez jelenti

azt, hogy másoknak adni.

FIATALEMBER: Tehát az, hogy másoknak adunk, az önfeláldozó hozzáállást

és a körülöttünk lévők szolgálatát jelenti?

FILOZÓFUS: Ha másoknak adunk, abban nincs önfeláldozás. Adler még addig

is elmegy, hogy figyelmeztet rá, hogy akik feláldozzák az életüket
másokért, túlságosan alkalmazkodnak a társadalmi elvárásokhoz. Kérem,
azt se felejtse: csak akkor vagyunk tudatában önmagunk értékességének, ha
azt érezzük, hogy a létezésünk és a viselkedésünk a közösség hasznára
válik, azaz azt érezzük, hogy „hasznára vagyok valakinek.” Emlékszik erre?
Más szóval, azért adunk másoknak, hogy az én értékességének tudatában
legyünk, nem pedig az éntől való megszabadulás és valaki más
szolgálatának a céljából.

FIATALEMBER: Ha másoknak adunk, azt önmagunkért tesszük?

FILOZÓFUS: Igen. Nincs szükség az én feláldozására.

FIATALEMBER: Ahá! Az ön érvelése kezd ezen a ponton összeomlani, nemde?

Szépen megásta a saját sírját! Az én mások szolgálatának szenteli magát a
saját megelégedésére. Ez véletlenül nem éppen a képmutatás pontos
meghatározása? Már mondtam azelőtt is, hogy az ön érvelése színtiszta
képmutatás. Gyenge lábakon áll. Nézze, inkább hiszek abban a
gazfickóban, aki őszinte a vágyaival kapcsolatban, mint a jófiúnak, aki
hazudozik.

FILOZÓFUS:Ez csak egy rakás elhamarkodott következtetés. Még nem értette

meg a közösségi érzést.

FIATALEMBER: Akkor kérem, hogy hozzon fel konkrét példákat arra, hogy
miről gondolja azt, hogy azzal adunk másoknak.

FILOZÓFUS: A legkönnyebben értelmezhető a munkavégzés. Kapcsolódni a

társadalomhoz, és a foglalkoztatottakhoz, vagy éppen háztartást vezetni. A
munkavégzés nem a pénzkereset eszköze. A munkavégzésen keresztül
adunk másoknak, és elköteleződünk a közösség felé, és általa érezzük, hogy
hasznára vagyunk valakinek, sőt, még a létezésünk értékességét is
elfogadjuk.

FIATALEMBER: Azt mondja, hogy a munkavégzés lényege az, hogy másoknak

adunk?

FILOZÓFUS: A pénzkereset is fontos tényező, természetesen. A

Dosztojevszkij-idézethez hasonlóan, amelyre ön véletlenül bukkant rá: „A
pénz érmébe vert szabadság.” Viszont vannak olyan emberek is, akiknek
annyi pénzük van, hogy életük végéig sem tudnák elkölteni. Sokan közülük
mégis nagyon elfoglaltak a munkájuk miatt. Miért dolgoznak? A határtalan
kapzsiság hajtja őket? Nem. Azért dolgoznak, hogy másoknak adhassanak,
és saját összetartozás érzésüket erősítsék, az érzést, hogy jó helyen vannak.
A jómódúak, akik nagy vagyont gyűjtöttek, az energiájukat azért fordítják
jótékonyságra, hogy érezzék saját értékességüket, és saját maguk előtt
bizonyítsák, hogy jó helyen vannak.

FIATALEMBER: Hm, feltételezem, hogy ez igaz. De…

FILOZÓFUS: De mi?

Önelfogadás: az ember elfogadja ezt a megismételhetetlen énjét,

úgy, ahogy van. A másokba vetett bizalom: a kételkedés
magvainak elültetése helyett, az emberi kapcsolatok alapja a
másokba vetett feltétel nélküli bizalom. A fiatalember ezt a két
fogalmat elég meggyőzőnek találta. Másoknak adni viszont
olyasmi, aminek nem tudta megragadni a lényegét. Ha ez a
hozzájárulás másokért kell, hogy történjen, akkor keserű
áldozathozatalnak kellene lennie. Viszont ha ez a hozzájárulás
tulajdonképpen „saját magamért” történik, akkor az a
képmutatás csúcsa. Ezt a gondolatot teljesen világossá kell tenni.
Nagy elszántsággal kezdett bele a mondandójába.
A FIATALOK AZ ÉRETTEBBEK ELŐTT
JÁRNAK

FIATALEMBER: Elismerem, hogy a munkavégzésnek vannak bizonyos

aspektusai, amelyekkel másoknak adunk. Ám a logika azt mondatja, ha
hivatalosan valaki másoknak ad, miközben valójában ezt saját magáért
teszi, az nem más, mint képmutatás. Hogyan tudja ezt megmagyarázni?

FILOZÓFUS: Képzeljük el a következő helyzetet! Családi otthon, vacsora

után, az edények még az asztalon. A gyerekek elvonultak a szobájukba, a
férj a kanapéról nézi a tévét. Rám, a feleségre maradt a mosogatás és a
rendrakás. A család ezt evidensnek tartja, és a kisujjukat sem mozdítják,
hogy segítsenek. Ilyenkor leginkább olyan kérdések merülhetnek fel
bennünk, miért is nem segítenek a többiek? Még ha nem is hangzik el a
családtagok szájából egy „köszönöm”, miközben eltakarítom a vacsora
maradványait, akkor is szeretném, ha úgy gondolnák, hogy a család
hasznára vagyok. Ahelyett, hogy azon gondolkodnék, mit tehetnének mások
értem, azon akarok gondolkodni és azt akarom megvalósítani, amit én
tehetek másokért. A körülöttem lévő valóságot teljesen más megvilágításba
helyezi pusztán az érzés, hogy adok másoknak. Tulajdonképpen, ha
morgolódni kezdek, miközben mosogatok, valószínűleg nem leszek
kellemes társaság, ezért mindenki távol tartja magát tőlem. Viszont ha
dúdolgatok, és jó hangulatban mosogatok, elképzelhető, hogy a gyerekek
előjönnek és segítenek. Legalábbis megteremtem a megfelelő légkört
ahhoz, hogy könnyebb legyen felajánlani a segítséget.

FIATALEMBER: Nos, ebben a helyzetben lehet ez az igazság.

FILOZÓFUS: Nos, ilyen körülmények között, miért támad olyan érzésem,
hogy adtam valamit? Azért, mert képes vagyok bajtársaimnak tekinteni a
családtagjaimat. Ha erre nem vagyok képes, elkerülhetetlen, hogy olyan
gondolataim támadnak, mint hogy miért kéne ezt nekem egyedül csinálnom,
vagy miért nem segít nekem senki. Ha úgy ad valaki, hogy közben
ellenségnek tekinti a többi embert, az valóban képmutatáshoz vezethet.
Viszont amikor a többi ember a bajtársam, ez nem történhet meg,
függetlenül a hozzájárulás természetétől. Ön azért ragadt meg a képmutatás
szónál, mert még nem érti a közösségi érzést.

FIATALEMBER: Rendben.

FILOZÓFUS: A közérthetőség kedvéért, az önelfogadást, a másokba vetett

bizalmat, és azt, hogy adunk másoknak, ebben a sorrendben tárgyaltuk
eddig. Azonban ezek bonthatatlan egészként kapcsolódnak össze, egyfajta
körkörös szerkezetben. Azért bízunk másokban, a kihasználtság érzésétől
való félelem nélkül, mert elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek
vagyunk. Azért tudunk másoknak adni, mert feltétel nélkül bízunk, és
érezzük, hogy a többi ember a bajtársunk. Azért lehetünk teljesen tudatában
annak, hogy hasznára vagyunk valakinek, és azért fogadhatjuk el
önmagunkat, mert adunk másoknak. Így fogadhatjuk el önmagunkat
olyannak, amilyenek vagyunk. A múltkori jegyzetei itt vannak?

FIATALEMBER: Ó, az adleriánus pszichológia által javasolt célokról? Az első

találkozásunk napjától fogva nálam vannak, természetesen. Itt is van: „A
viselkedésnek két célja van: az önállóság és a beilleszkedés a társadalomba.
Az ilyen viselkedésformákat támogató pszichológiának két célja van: annak
tudata, hogy képes vagyok rá, és hogy a többi ember a bajtársam.”

FILOZÓFUS: Ha ezeknek a jegyzeteknek a tartalmát összeveti azzal, amit

éppen most megbeszéltünk, jobban meg tudja érteni. Más szóval, az
önállóság és „annak tudata, hogy valamire képesek vagyunk, az
önelfogadáshoz illeszkedik. A társadalomba való beilleszkedés, valamint a
bajtársiasság gondolata pedig a másokba vetett bizalomhoz és a
hozzájáruláshoz kapcsolódik.

FIATALEMBER: Értem. Tehát az élet értelme a közösségi érzés. Azt hiszem,

hogy egy kis időbe fog telni, amíg ezt tisztázom magamban.

FILOZÓFUS: Igen, valószínűleg. Maga Adler is azt mondta, hogy nem könnyű
megérteni az embert. Az összes pszichológiai irányzat közül valószínűleg
az individuálpszichológiát a legnehezebb megismerni és a gyakorlatban
alkalmazni.

FIATALEMBER: Pontosan így van! Ha meggyőző is az elmélet, nehéz azt a

gyakorlatban alkalmazni.

FILOZÓFUS: Még azt is mondják, hogy az adleriánus pszichológia

megértéséhez és a gyakorlati alkalmazása általi életmódváltozáshoz „az
addig leélt éveink számának a fele szükséges.” Más szóval, ha negyvenéves
korunkban kezdjük el tanulmányozni, akkor még húsz évbe telik, tehát
hatvanéves korunkig tart. Ha húszévesen kezdjük el, akkor tíz évbe telik,
harmincéves korunkig, amikor még mindig fiatalok vagyunk. Ilyen korai
életkorban kezdve sokkal gyorsabban változhatunk. A fiatalok az érettebb
korúak előtt járnak, abban az értelemben, hogy gyorsabban képesek
változni. Önmagunk megváltoztatása és egy új világ megteremtése
tekintetében ön is előttem jár bizonyos szempontból. Semmi gond nincs
azzal, ha néha tévelygünk, vagy nem annyira tudunk összpontosítani. Ne
függjön a vertikális kapcsolatoktól, ne féljen attól, hogy nem fogják
kedvelni, csak haladjon előre a saját útján! Ha minden érettebb korú ember
látná, hogy a fiatalok előttük járnak, biztos vagyok benne, hogy a világ
drámai módon megváltozna.

FIATALEMBER: Ön előtt járok?

FILOZÓFUS: Az biztos. Ugyanazon a pályán haladunk, és ön előttem jár.

FIATALEMBER: Haha! Ön az első ember az életemben, aki korban az apám is
lehetne, és mégis ezt mondja.

FILOZÓFUS: Szeretném, ha minél több fiatal megismerné Adler gondolatait.

Ugyanígy szeretném ezt az érett korúakkal kapcsolatban is. Hiszen az
ember tud változni, az életkorától függetlenül.
A MUNKAMÁNIÁS EMBER
ÉLETHAZUGSÁGBAN ÉL

FIATALEMBER: Rendben. Azt teljes mértékben elismerem, hogy nincs

bátorságom, hogy lépéseket tegyek az önelfogadás vagy a másokba vetett
bizalom felé. Ám ez valóban az én hibája? Nem lehet, hogy más
embereknek is része van benne, akik alaptalanul vádolnak és támadnak?

FILOZÓFUS: Azt tisztázzuk le, hogy a világon nem mindenki jó és erényes

ember. Sok kellemetlen élmény ér az emberi kapcsolatainkban. Viszont van
valami, amit nem szabad szem elől tévesztenünk: minden egyes
alkalommal, amikor támadás ér bennünket, az adott személynek van
problémája, és nem arról van szó, hogy mindenki rossz. Neurotikus
emberek gyakran használják a „mindenki”, a „mindig” és a „minden”
szavakat. „Mindenki utál engem”, mondják, „mindig ráfaragok” vagy
„minden rossz.” Ha úgy látja, hogy önnek is szokása az általánosítás, akkor
legyen óvatos!

FIATALEMBER: Nos, ez ismerősen hangzik.

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológiában ezt olyan életmódnak tartjuk,

amelyből hiányzik az élet harmóniája. Olyan életmód, amelyben csak a
részeket látjuk, de az egészről alkotunk ítéletet.

FIATALEMBER: Az élet harmóniája?

FILOZÓFUS:A judaizmus tanításai között egy anekdota így szól: „Ha van tíz
ember, akkor abból az egyikük kritizálni fog, bármit is tegyünk. Az illető
nem fog minket kedvelni, és mi sem fogjuk megkedvelni. Majd lesz kettő
olyan, akik teljesen elfogadnak minket, és mi is elfogadjuk őket, és
jóbarátokká válunk. A maradék hét egyik kategóriába sem fog tartozni.”
Nos, ekkor arra az egyre fogunk figyelni, aki nem kedvel bennünket?
Jobban figyelünk arra a kettőre, aki szeret? Esetleg a nagyobb csoportra, a
többi hét emberre? Akinek nincs harmóniában az élete, az csak arra az
egyre fog figyelni, akit nem kedvel, és ennek alapján ítéli meg a világot.

FIATALEMBER: Ez érdekes.

FILOZÓFUS: Egyszer részt vettem a dadogósok és családtagjaik számára

tartott foglalkozáson. Ismer olyat, aki dadog?

FIATALEMBER: Igen, volt az iskolámban egy dadogós diáktársam. Nehéz

lehet ezzel együtt élni, annak is, aki dadog, és a családtagoknak is.

FILOZÓFUS: Miért nehéz a dadogással együtt élni? Az adleriánus

pszichológia szerint, akik dadognak, csak a saját beszédstílusukra figyelnek,
kisebbrendűségi érzésük van, és elviselhetetlenül nehéznek érzik az
életüket. Ennek eredményeképp túl feszélyezetté válnak, aminek
következtében egyre többször gabalyodnak bele a szavakba.

FIATALEMBER: Csak a saját beszédstílusukra figyelnek?

FILOZÓFUS: Így van. Nem sokan nevetik ki, vagy figurázzák ki azt, akinek
néha megbotlik a nyelve. A fenti példával élve, legfeljebb talán egy a tízből.
Mindenképpen a legjobb, ha megszakítjuk a kapcsolatot egy ilyen ostoba
emberrel, aki így viselkedik. Viszont akinek nincs harmónia az életében, az
csak erre az emberre fog figyelni, és végül azt gondolja, hogy mindenki
rajta nevet.

FIATALEMBER: De hát ilyen az emberi természet!

FILOZÓFUS: Van egy olvasóköröm, amelyik rendszeresen találkozik, és az
egyik tag dadog. Néha előjön, amikor neki kell felolvasnia. Mégsem nevet
rajta a jelenlévők közül senki. Mindenki csendben hallgatja, és
természetesnek tartja, hogy megvárja, amíg sikerül kiolvasnia a következő
szót. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak erre az egy olvasókörre igaz.
Nem lehet a dadogásra vagy az elpirulástól való félelemre, vagy bármi
hasonlóra fogni, ha valakinek nem jók az emberi kapcsolatai. Még ha
valóban az is a probléma, hogy az illető nem fogadja el önmagát, vagy nem
bízik másokban, vagy nem tud másoknak adni, ha már itt tartunk, az illető
csak egy kis részletre koncentrál, amelynek tényleg nincs jelentősége, és
ebből von le általános következtetéseket. Ez hibás életmód, amelyből
hiányzik a harmónia.

FIATALEMBER: A dadogósokkal is megosztotta ezt a merész elképzelést?

Természetesen. Először tapasztaltam ellenséges reakciókat, de a

FILOZÓFUS:
háromnapos műhelymunka végére mindenki mélységesen egyetértett vele.

FIATALEMBER: Mindenképpen figyelemre méltó érv. Azonban a dadogósok

esete egy elég különleges példa. Tudna említeni még másikat is?

FILOZÓFUS:Nos, egy másik lehet a munkamániás. Ő is példa arra, amikor

nincs harmónia az életben.

FIATALEMBER: A munkamániás? Miért?

FILOZÓFUS: A dadogósok csak a dolgok egy részét látják, de az egészről

alkotnak ítéletet. A munkamániások csak az élet egyetlen aspektusára
figyelnek. Ezt valószínűleg azzal próbálják indokolni, hogy a sok munka
miatt nincs elég idő a családra. Viszont ez egy élethazugság. Csak arról van
szó, hogy próbálják elkerülni a másféle felelősséget úgy, hogy a
munkájukra hivatkoznak, hogy kifogást keressenek. Az embernek figyelnie
kell mindenre, a háztartástól kezdve, a gyereknevelésen és a barátságokon
át, a hobbijaira és a többi dologra. Adler nem ismeri el az olyan életmódot,
amelyben bizonyos aspektusok rendkívül dominánsak.

FIATALEMBER: Ahá! Az én apám pontosan ilyen ember volt. Csupán ennyi:

légy munkamániás, dolgozz szorgalmasan és hozd az eredményeket! Majd
azon az alapon uralkodott a családján, hogy ő a kenyérkereső. Igencsak
basáskodó ember volt.

FILOZÓFUS: Bizonyos értelemben az ilyen életmód elutasítja az

életfeladatokat. A munka nem azt jelenti, hogy állásunk van egy cégnél. Az
otthoni munka, a gyereknevelés, a helyi közösségnek adni, a hobbik, és még
egy csomó dolog, mind-mind munka. A cégek és hasonlók ennek csak egy
kis része. A harmónia hiányzik abból az életmódból, amelyik csak a
munkahelyi munkavégzést ismeri el.

FIATALEMBER: Pontosan, ahogy mondja! A munkamániás által eltartott

családnak pedig sok mindenbe nincs beleszólása. Nem vitatkozhatsz
apáddal, amikor mérgesen morog, hogy hála neki, kerül étel az asztalra.

FILOZÓFUS: Egy ilyen apa valószínűleg saját értékeit csak a cselekvések

szintjén képes vizsgálni. Sokat dolgozik, eleget keres, hogy eltartsa a
családját, és elismeri a társadalom – ezen az alapon pedig önmagát a család
többi tagjánál értékesebbnek látja. Azonban minden egyes ember életében
eljön az idő, amikor nem töltheti be a családfenntartó szerepét. Amikor
megöregszünk és nyugdíjas korba lépünk, nincs más választásunk, mint a
nyugdíjunkból vagy egyik gyerekünk támogatásából élni. Még fiatal
korunkban is megtörténhet, hogy sérülés vagy egészségügyi problémák
miatt munkaképtelenné válunk. Ilyenkor nagy veszteséget szenvednek azok,
akik csak a cselekvés szintjén képesek elfogadni önmagukat.

FIATALEMBER: Azokra gondol, akiknek az élete kizárólag a munkáról szól?

FILOZÓFUS: Igen. Akiknek az életéből hiányzik a harmónia.

FIATALEMBER: Ebből a példából azt hiszem, kezdem megérteni, mit ért a
létezés szintje alatt, amiről már beszélt legutóbb is. Persze azon sem
gondolkodtam még sokat, hogy egyszer munka- vagy cselekvésképtelenné
válhatok.

FILOZÓFUS: A cselekedetek szintjén vagy a létezés szintjén fogadjuk el

önmagunkat? Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a boldogsághoz szükséges
bátorsághoz.
MOST IS BOLDOGOK LEHETÜNK

FIATALEMBER: Bátorság a boldogsághoz. Halljuk hát, milyen bátorságra

lenne szükségünk.

FILOZÓFUS: Igen, ez egy fontos kérdés.

FIATALEMBER: Azt mondja, hogy minden probléma interperszonális

kapcsolati probléma. Majd ezt megfordítja, és azt állítja, hogy a
boldogságra is az interperszonális kapcsolataink által lelhetünk rá. Még
mindig nehéz nekem ezeket elfogadni. Amit az emberek boldogságnak
hívnak, az a jó emberi kapcsolatokban rejlik? Vagyis, az életünk mindössze
ezért a csekély megnyugvásért és örömért történik?

FILOZÓFUS: Van egy ötletem azzal kapcsolatban, amivel ön most küszködik.

Amikor először vettem részt egy adleriánus pszichológiáról szóló
előadáson, az előadó, Oscar Christensen, aki Adler tanítványainak a
tanítványa, a következőt mondta: „Azok, akik most hallgatják az
előadásomat, ma is boldoggá válhatnak, akár ebben a pillanatban. Viszont
akik nincsenek itt, azok soha nem lesznek boldogok.”

FIATALEMBER: Hűha! Ehhez hasonlókat kuruzsló szélhámosoktól szokott

hallani az ember. Gondolom, nem dőlt be neki, vagy tévedek?

FILOZÓFUS: Mi a boldogság az emberek számára? Ez a téma az ókortól

kezdve folyamatosan jelen van a filozófiában. Számomra a pszichológia
mindig csak a filozófia egy területének számított, így általánosan a
pszichológia kevéssé érdekelt. Filozófushallgatónak tartottam magam, és
bevallom, Christensen szavainak hallatán éreztem némi vonakodást.
Azonban a vonakodással egy időben rá is jöttem valamire. Rengeteget
gondolkodtam rajta, mi is a boldogság igazi természete. Kerestem a
válaszokat. Eközben ritkán gondolkodtam azon, hogyan lehet valaki
boldog. Ekkor gondoltam arra, hogy hiába vagyok filozófushallgató, talán
mégsem vagyok boldog.

FIATALEMBER: Értem. Tehát az első találkozás Adler pszichológiájával a

megütközés érzését váltotta ki?

FILOZÓFUS: Így van.

FIATALEMBER: Akkor, kérem, árulja el: boldog lett végül?

FILOZÓFUS: Természetesen.

FIATALEMBER: Hogyan lehet ebben biztos?

FILOZÓFUS: Az ember számára a legnagyobb boldogtalanság, ha nem képes

önmagát szeretni. Adler válasza nagyon egyszerű erre. Konkrétan, „a
közösség hasznos tagja vagyok”, vagy „valakinek a hasznára válok” az
egyedüli, ami által önmagunkat értékesnek tarthatjuk.

FIATALEMBER: Úgy érti, hogy másoknak adni, amit említett is már?

FILOZÓFUS: Igen. Ez pedig egy nagyon fontos pont: amikor másoknak

adunk, a cselekedetnek észrevétlennek kell maradnia.

FIATALEMBER: Nem számít, hogy a hozzájárulásunk érzékelhető-e?

FILOZÓFUS: Nem mi döntjük el, hogy hasznos-e az, amit adunk. Ez a többi
ember feladata, amelybe nincs beleszólásunk. Valójában még azt sem
tudhatjuk, hogy valóban adtunk-e. Tehát, amikor adunk, annak
észrevétlennek kell maradnia – mindössze annak a szubjektív érzetére van
szükségünk, hogy valakinek a hasznára válunk, vagy más szóval, a
hozzájárulás érzése a fontos.

FIATALEMBER: Várjunk csak! Ha ez így van, akkor az, amit ön boldogságnak

hív, az…

FILOZÓFUS:Látja már? Egyszóval a boldogság a hozzájárulás érzése. Ez a

boldogság meghatározása.

FIATALEMBER: De ez…

FILOZÓFUS: Valami baj van?

FIATALEMBER: Nem tudok elfogadni egy ilyen leegyszerűsítő meghatározást.

Nézze, nem felejtettem el, amit ezelőtt mondott: minden ember hasznos a
létezése szintjén, még az is, aki a cselekedetei szintjén nem az. Ám ha ez a
helyzet, az ön logikája szerint mindenkinek boldognak kellene lennie.

FILOZÓFUS: Minden ember képes a boldogságra. Azonban ez nem jelenti

egyben azt, hogy minden ember boldog is. Akár a cselekedetek, akár a
létezés szintjéről van szó, az embernek azt kell éreznie, hogy valakinek a
hasznára válik. Tehát, szükséges a hozzájárulás érzése.

FIATALEMBER: Ezek szerint akkor én azért nem vagyok boldog, mert nem
érzem, hogy adnék?

FILOZÓFUS: Pontosan.
FIATALEMBER:Akkor hogyan teszek szert erre az érzésre? Dolgoznom kell?
Önkénteskednem kell?

FILOZÓFUS: Korábban beszéltünk az elismerés iránti vágyról. Amikor azt

állítottam, hogy nem szabad az elismerést hajszolni, ön azt válaszolta erre,
hogy az elismerés iránti vágy egyetemes.

FIATALEMBER: Igen, így volt. Őszintén szólva, még mindig nem vagyok
biztos ebben a pontban.

FILOZÓFUS: Én viszont biztos vagyok benne, hogy az elismerés keresésének

eredete már ön előtt is világossá vált. Az emberek szeretni akarják
önmagukat. Érezni akarják, hogy értékesek. Ennek érdekében vágynak a
hozzájárulás érzésére, amely azt közvetíti feléjük, hogy valakinek a
hasznára válnak. Mások elismerésének keresése a könnyebbik út a
hozzájárulás érzése felé.

FIATALEMBER: Azt állítja, hogy az elismerés iránti vágy egy eszköz arra,
hogy azt érezzük, másoknak adunk?

FILOZÓFUS: Nem így lenne?

FIATALEMBER: Semmiképp sem! Ez ellentmond mindannak, amit eddig

állított. A mások általi elismerés nem a hozzájárulás érzése elérésének
egyik eszköze? Majd azt mondja, a boldogság a hozzájárulás érzése. Ha
így van, akkor az elismerés iránti vágy kielégítése közvetlen kapcsolatban
áll a boldogsággal, nem igaz? Végül csak beismeri az elismerés iránti vágy
szükségességét!

FILOZÓFUS: Megfeledkezik egy fontos dologról. Ha a hozzájárulás érzését

valaki azáltal éri el, hogy mások elismerik, úgy hosszú távon nem lesz más
választása, mint az életét mások elvárásainak megfelelően élni. Nincs
szabadság a hozzájárulás érzésében, ha az elismerés iránti vágy által érjük
azt el. Olyan lények vagyunk, akik a szabadságot választják a boldogság
keresése közben.

FIATALEMBER: Tehát, csak akkor lehetünk boldogok, ha szabadok vagyunk?

FILOZÓFUS: Igen. Az intézményesült szabadság mást jelenthet a különböző

kultúrákban, korokban vagy országokban. Az interperszonális
kapcsolatainkban megélt szabadság viszont csak egyféle.

FIATALEMBER: Semmiképp nem fogadja el az elismerés iránti vágyat?

FILOZÓFUS: Ha valaki tényleg érzi a hozzájárulást, többé nem lesz szüksége

mások elismerésére. Hiszen már anélkül is világosan tudatában van annak,
hogy valakinek a hasznára van, hogy az elismerés érdekében valami
természetével ellenkezőt tenne. Más szóval, az elismerés megszállottjának
még nincs közösségi érzése, és nem lépett az önelfogadás, a másokba vetett
bizalom vagy a hozzájárulás útjára.

FIATALEMBER:Tehát, amint a közösségi érzés létrejön, az elismerés iránti

vágy megszűnik?

FILOZÓFUS: Igen, azt követően nincs szükség mások elismerésére.

A filozófus állításait az alábbi módon lehet összefoglalni: csak

akkor vagyunk teljesen tudatában az értékességünknek, ha azt
érezzük, hogy „hasznára vagyok valakinek”. Viszont az nem
számít, ha nincs látható formája annak, amit ekkor másoknak
adunk. Elég, ha mi magunk érezzük hasznosnak magunkat, hiszen
ez azt jelenti, hozzájárulunk. Ezután a filozófus a következő
következtetést vonja le: a boldogság a hozzájárulás érzése. A
fentiekben biztosan van igazság. De akkor is, pusztán ennyi lenne
a boldogság? Nem az a fajta boldogság, amilyenre én vágyom, az
biztos!
KÉT ÚT, AMELYEN AZOK JÁRNAK, AKIK
KÜLÖNLEGESSÉ AKARNAK VÁLNI

FIATALEMBER: Még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Talán megtanulnám

szeretni magam a hozzájárulás által. Talán értékes lénynek érezhetném
magam. Elég ennyi a boldogsághoz? Ha már világra jöttem, úgy érzem,
nem lehetek boldog, amíg nem teljesítek egy olyan nagyszabású
vállalkozást, amely emlékezetessé tesz a jövő nemzedékei számára, és az én
bizonyít, aki nem más, mint jómagam. Ön mindent az interperszonális
kapcsolatok keretein belül akar megtalálni, és nem említi az önmegvalósítás
boldogságát. Ha engem kérdez, ez nem más, mint elkerülés.

FILOZÓFUS: Nem értem pontosan, mit ért az önmegvalósítás boldogsága

alatt. Pontosan mire utal?

FIATALEMBER: Valami, ami mindenki számára más. Feltételezem, vannak

olyanok, akik társadalmi sikerekre vágynak, és olyanok, akik személyesebb
célokat kívánnak elérni – egy kutató csodaszert akar kifejleszteni, egy
művész pedig egyedülálló életművet szeretne maga után hagyni.

FILOZÓFUS: Az ön számára mi ez a cél?

FIATALEMBER: Még mindig nem tudom, mit keresek, vagy mit akarok
csinálni a jövőben. Azt tudom, hogy valamit csinálni kell. Semmiképp nem
fogom életem hátralévő napjait egy egyetemi könyvtár falai között tölteni.
Ha találok egy álmot, aminek az életem szentelhetem, és segítségével
megvalósíthatom önmagam, akkor leszek igazán boldog. Az apám a
munkába temetkezett, és fogalmam sincs róla, hogy ez boldoggá tette-e,
vagy sem. Úgy emlékszem rá, mint aki állandóan elfoglaltnak tűnt,
boldognak viszont soha. Nem ilyen életet akarok élni.

FILOZÓFUS: Rendben. Ha visszagondol arra a pontra, amikor a problémás

viselkedésű gyerekeket hoztuk fel példaként, könnyebben meg fogja érteni
a továbbiakat.

FIATALEMBER: Problémás viselkedés?

FILOZÓFUS: Pontosan. Először is, az egyik egyetemes emberi vágyra a

fölényre törekvés kifejezést használtuk. Emlékszik erre a beszélgetésre?

FIATALEMBER: Igen. Röviden összefoglalva, azokról a kifejezésekről volt

szó, hogy a „fejlődésbe vetett bizalom” és „az ideális állapot elérésére való
törekvés.”

FILOZÓFUS: Sok gyerek megpróbál kiemelkedően jól teljesíteni, főleg a korai

életszakaszukban. Konkrétan, szót fogadnak a szüleiknek, társadalmilag
elfogadott módon viselkednek, buzgón tanulnak és sportolnak, és kitűnnek
az iskolán kívüli tevékenységekben is. Azonban amikor nem képesek erre a
teljesítményre – a tanulmányaik vagy a sport nem megy jól, például –,
csinálnak egy hátraarcot, és megpróbálnak feltűnően rosszak lenni.

FIATALEMBER: Miért teszik ezt?

FILOZÓFUS: Akár kiemelkedően jók, akár feltűnően rosszak akarnak lenni, a

céljuk ugyanaz: a többi ember figyelmét felkelteni, elhagyni az átlagos
állapotot, és különleges lénnyé válni. Ez az egyetlen céljuk.

FIATALEMBER: Jól van, kérem, folytassa!

FILOZÓFUS: Akár a tanulásról, akár a sportról legyen szó, mindenképpen
folyamatos erőfeszítéseket kell tenni, ha jelentős eredményt akar valaki
elérni. Ellenben a problémás gyerekek úgy igyekeznek elnyerni a többi
ember figyelmét, hogy közben elkerülik az egészséges erőfeszítést. Az
adleriánus pszichológiában ezt a könnyű fölényre törekvésnek hívjuk.
Vegyük például azt a problémás gyereket, aki radírdobálgatással és hangos
beszéddel zavarja az órát. Biztosan magára fogja vonni a barátai és a
tanárok figyelmét is. Ha csak abban a kicsi térben is, de valószínűleg
sikerül különlegessé válnia. Viszont ez könnyű fölényre törekvés, és
egészségtelen viselkedés.

FIATALEMBER: Tehát a gyerekek a könnyű fölényre törekvés érdekében

rosszak?

FILOZÓFUS: Igen. Minden problémás viselkedés, kezdve az iskolába járás

megtagadásától, az önvagdosáson, az alkoholfogyasztáson át a dohányzásig
és így tovább, mind a könnyű fölényre törekvés formái. Az ön bezárkózó
barátja, akiről az elején beszélt, szintén ezt csinálja. Amikor egy gyerek
problémásan viselkedik, a szülei és a többi felnőtt fegyelmezi. A
fegyelmezés mindennél erősebb stressznek teszi ki a gyereket. Ám
mindegy, hogy éppen fegyelmezés formájában történik-e, a gyerek célja a
szülei figyelmének a felkeltése. Különleges lény szeretne lenni, és nem
számít, hogyan figyelnek fel rá. Bizonyos értelemben véve természetes,
hogy nem hagyja abba a problémás viselkedést, bármennyire szigorúan
fegyelmezzék is.

FIATALEMBER: A fegyelmezés miatt nem hagyja abba a problémás

viselkedést?

FILOZÓFUS: Pontosan. Mivel a szülők és a többi felnőtt a fegyelmezés által

figyel rájuk.
FIATALEMBER: Korábban viszont a problémás viselkedés céljának a szülőkön
vett bosszút nevezte meg, nem igaz? Annak köze van ehhez?

FILOZÓFUS: Igen. A bosszú és a könnyű fölényre törekvés gyorsan

összekapcsolhatók. Gondot okozunk valakinek, miközben megpróbálunk
különlegessé is válni.
LEGYEN BÁTORSÁGUNK ÁTLAGOSNAK
MARADNI!

FIATALEMBER: De hogyan? Lehetetlen lenne, hogy mindenki kiemelkedően

jó legyen, vagy bármi hasonló, ugye? Az embereknek vannak erősségeik és
gyengeségeik, mindegy, micsoda, és mindig lesznek különbségek. Csak egy
maroknyi zseni él a Földön, és nem mindenki rendeltetett arra, hogy
kiemelkedő tanuló váljon belőle. Tehát a veszteseknek nem marad más,
mint feltűnően rossznak lenni.

FILOZÓFUS: Igen, ez a szókratészi paradoxon, amely szerint senki nem

vágyik a rosszra. A problémás viselkedésű gyerekek szemében még a testi
erőszak és a lopás is a jó megnyilvánulásai.

FIATALEMBER: Hát ez szörnyű! Ebből az érvelésből nem lehet jól kijönni.

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológia ezen a ponton azt hangsúlyozza,

legyen bátorságunk átlagosnak maradni.

FIATALEMBER: Átlagosnak maradni bátorság?

FILOZÓFUS: Miért van szükség rá, hogy különlegesek legyünk? Valószínűleg

azért, mert nem tudjuk elfogadni átlagos énünket. Pontosan ezért van az,
hogy amikor nem tudunk kiemelkedően jók lenni, egy nagy fordulatot
veszünk az ellentétes véglet, a feltűnően rossz felé. Vajon olyan rossz
átlagosnak és hétköznapinak lenni? Ez valami alacsonyabb rendű dolog?
Vagy valójában mindenki átlagos? Ezt szükséges végiggondolni a logikus
következtetések levonásához.
FIATALEMBER: Tehát azt mondja, hogy átlagosnak kellene lennem?

FILOZÓFUS: Az önelfogadás az első, elengedhetetlen lépés. Ha képes

összeszedni a bátorságát ahhoz, hogy átlagos legyen, akkor teljesen
másképp tekint majd a világra.

FIATALEMBER: De…

FILOZÓFUS: Valószínűleg azért utasítja el az átlagost, mert az ön számára az

alkalmatlansággal egyenértékű. Átlagosnak lenni nem ugyanaz, mint
alkalmatlannak lenni. Nem szükséges felsőbbrendűséggel kérkedni.

FIATALEMBER: Jól van, elismerem, hogy veszélyes, amikor a különlegességet

célozzuk meg. Valóban szükséges, hogy tudatosan válasszuk az átlagost?
Ha az időmet teljesen unalmasan töltöm a világban, ha céltalan életet élek
anélkül, hogy nyomot hagynék magam után, legyek egyszerűen elégedett a
sorsommal, mert ilyen fajta ember vagyok? Ugye csak tréfál! Gondolkodás
nélkül otthagynék egy ilyen életet!

FILOZÓFUS: Különleges szeretne lenni, bármi is legyen az ára?

FIATALEMBER: Nem! Nézze, ha elfogadnám azt, amit ön átlagosnak nevez, az

ahhoz vezetne, hogy a tétlen énemet kellene elfogadnom! Ez annyit tesz,
hogy ennyire vagyok képes, és ez rendben is van így. Visszautasítom, hogy
elfogadjak egy ilyen tétlen életmódot! Gondolja, hogy Napóleon vagy Nagy
Sándor, vagy Einstein, vagy Martin Luther King elfogadta az átlagost? És
mi a helyzet Szókratésszal és Platónnal? Kizárt dolog! Több mint valószínű,
hogy egész életükben a szemük előtt lebegett egy nagyszerű ideál vagy cél.
Nem születhetne egy új Napóleon, ha az ön gondolkodásmódját követjük.
Ön meg akarja fosztani a zseniktől a világot!
FILOZÓFUS: Tehát azt mondja, hogy az embernek állandóan szüksége van
magasztos célokra.

FIATALEMBER: Ez nyilvánvaló!

– Bátorság átlagosnak maradni – micsoda ijesztő szavak! Tényleg

azt kívánja tőlem Adler és ez a filozófus, hogy ezt az utat
válasszam? Az arctalan tömeg egyik tagjaként éljem az életem?
Természetesen, nem vagyok zseni. Talán csakis az „átlagost”
választhatom. Talán el kell fogadnom a középszerű énemet és
belenyugodnom a középszerű, hétköznapi létezésbe. Én viszont
harcolni fogok ez ellen. Bármi is történjék, ellent fogok mondani
ennek az embernek, egészen a keserű végkifejletig. Közeledünk a
beszélgetésünk lényegéhez. A fiatalember szíve hevesen dobogott,
és a fagyos telet idéző levegő ellenére verejtékben úszott ökölbe
szorított keze.
PILLANATOK SORÁBÓL ÁLL AZ ÉLET

FILOZÓFUS: Rendben. Arra tippelek, hogy amikor a magasztos célokról

beszél, egy hegymászó a küzdelmét vagy valami hasonlót lát maga előtt.

FIATALEMBER: Igen, így van. Az emberek, köztük én is, a hegy csúcsa felé
törekszünk.

FILOZÓFUS: Ha az élet olyan lenne, mint a csúcs felé kapaszkodás, akkor

életünk nagyobb részét útközben töltenénk. Tehát az ember igazi élete a
hegyoldalban kezdődő ösvénnyel egyszerre indulna, és az addig megtett
távolság egy kísérleti élet lenne, amelyet egy kísérleti én élt.

Azt hiszem, így is fogalmazhatunk. Jelenlegi tudásom alapján

FIATALEMBER:
azt mondanám, én pont olyan vagyok, aki útközben tölti élete nagyobbik
részét.

FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy soha nem ér fel a csúcsra. Mit jelentene ez
az ön élete szempontjából? A balesetek, a betegségek és hasonlók miatt az
emberek nem mindig teszik meg a teljes utat, a hegymászás pedig tele van
szakadékokkal, és gyakran végződik sikertelenül. Tehát, az ember élete
útközben félbeszakadna, pusztán csak a kísérleti énje élte volna a kísérleti
életét addig is. Ez milyen élet?

FIATALEMBER:Csak azt kapnám, amit érdemlek. Tehát, nem voltak meg a

képességeim, vagy a testi erőm, hogy felmásszak, vagy nem volt
szerencsém, vagy nem voltam elég ügyes – ez csupán ennyit jelent. Igen,
ezt az eshetőséget elfogadom.

FILOZÓFUS: Az adleriánus pszichológiának eltérő az álláspontja. Azok, akik

az életet hegymászáshoz hasonlítják, létüket egy vonalként képzelik el.
Mintha lenne egy vonal, amely a születésükkel kezdődik, majd mindenfelé
kanyarog, míg elér a csúcsra, és nagy sokára, a halállal ér véget. Ez a
felfogás, amely az életet valamilyen történethez hasonlítja, a freudi
etiológiához kapcsolódik (az okok hozzárendelése), és ennek a
gondolkodásmódnak az értelmezése szerint az élet nagyobbik része
útközben történik.

FIATALEMBER: Nos, önnek mi az elképzelése az életről?

FILOZÓFUS: Ne képzelje egy vonalnak! Pontok sorozataként gondoljon rá!

Ha nagyítón keresztül megnéz egy krétával rajzolt, folyamatos vonalat,
felfedezi, hogy amit vonalnak gondolt, tulajdonképpen sok kicsi pont. A
látszólag vonalszerű létezés valójában pontok sorozata, más szóval, az élet
pillanatok sora.

FIATALEMBER: Pillanatok sora?

FILOZÓFUS: Igen. Egy sor pillanat, amelyeket mostnak hívunk. Csak itt és
most élhetünk. Az érett felnőttek, akik ezt nem tudják, a fiatalokra
vonalszerű életet akarnak ráerőltetni. A gondolkodásuk szerint a
hagyományos ösvényen kell járni – jó egyetem, nagy cég, stabil otthon – ez
a boldog élet. Ám az élet egyáltalán nem hasonló vonalakból áll.

FIATALEMBER: Tehát nincs szükség az életre és karrierre vonatkozó tervekre?

FILOZÓFUS: Ha az élet vonalszerű lenne, akkor lehetne tervezni. Ám az

életünk csak pontok sorozata. Egy jól eltervezett életről nem
gondolkodhatunk úgy, mint szükségesről, vagy szükségtelenről, mert nem
létezik.

FIATALEMBER: Ó, micsoda ostobaság! Milyen abszurd gondolat!

AZ ÉLET OLYAN, MINT A TÁNC

FILOZÓFUS: Mi a baj vele?

FIATALEMBER: Az ön érvelése, azon kívül, hogy tagadja az élet

tervezhetőségét, még az ebbe az irányba tett erőfeszítéseket is elveti.
Vegyünk például valakit, aki gyerekkora óta hegedűművésznek készül, és
hosszú évek gyakorlása után végre egy híres zenekar sokat foglalkoztatott
hegedűse lesz. Vagy egy másik életet, amely sok tanulással jár, és sikeres
szakvizsga után jogászi pályát jelent. Egyik sem lenne lehetséges célok és
tervek nélkül.

FILOZÓFUS: Tehát, más szóval, mint a hegymászók, akik a csúcs felé törnek,
kitartottak végig az úton?

FIATALEMBER: Természetesen!

FILOZÓFUS: Tényleg ez a helyzet? Nem arról van szó, hogy ezek az emberek
minden pillanatot itt és most éltek meg? Vagyis útközben töltött élet helyett
mindig az itt és mostban éltek? Például, aki hegedűművésznek készült,
mindig kottákat tanulmányozott és mindegyikre, minden egyes hangjegyre
és taktusra koncentrált?

FIATALEMBER: Így érnék el a céljukat?

FILOZÓFUS: Képzelje el a következőképpen! Az élet pillanatok sora,

amelyeket úgy élünk meg, mintha táncolnánk, itt és most, minden egyes
pillanatban, körbe-körbe. Amikor éppen körülnézünk, rájövünk, eddig
jutottunk. A hegedűvel táncolók közül lesznek olyanok, akik nem térnek le
az útról, és hivatásos zenész válik belőlük. A jogi szakvizsga táncosai közül
lesznek olyanok, akikből ügyvéd lesz. Vannak, akik az írás táncát járják, és
író lesz belőlük. Természetesen megtörténik, hogy teljesen máshol kötnek
ki. Viszont egyik élet sem ér véget útközben. Elég, ha elégedettséget érzünk
ott és akkor, ahol és amikor táncolunk.

FIATALEMBER: Elég, ha a mában tudunk táncolni?

FILOZÓFUS: Igen. A táncban maga a tánc a cél, és senki nem azzal

foglalkozik, hogy valahova megérkezzen. Természetesen megtörténhet,
hogy a tánc jóvoltából megérkezünk valahova. Mivel táncolunk, soha nem
maradunk egyhelyben. Viszont nincs úti cél.

FIATALEMBER: Cél nélküli élet? Ki hallott már ilyet? Ki ismerne el egy ilyen
bizonytalan életet, amely arra tart, amerre a szél fújja?

FILOZÓFUS: Az az élet, amelyről ön beszél, kinetikus életnek is nevezhető,

ezzel szemben, a tánchoz hasonlatos, amelyről én beszéltem, energeia
életnek is nevezhető.

FIATALEMBER: Kinetikus? Energeia?

FILOZÓFUS: Nézzük meg Arisztotelész magyarázatából kiindulva! A rendes

mozgás, amelyet a kinézis szóval illet, rendelkezik kezdő- és végponttal. A
kezdő- és végpont közötti mozgás akkor a legoptimálisabb, ha olyan
hatékonyan és gyorsan történik, amennyire csak lehetséges. Ha
felszállhatunk intercityre, nincs szükségünk személyvonatra, amelyik
minden állomáson megáll.

FIATALEMBER: Más szóval, ha valakinek a célja az, hogy ügyvéd legyen,

akkor a legjobb, ha gyorsan és hatékonyan éri el.
FILOZÓFUS: Igen. Az odavezető út pedig abban az értelemben, hogy még
nem teljesítettük, befejezetlen. Ez a kinetikus élet.

FIATALEMBER: Mert még csak félúton járunk?

FILOZÓFUS: Így van. Az energeia pedig olyan mozgás, amelyben most alakul
az, ami eddig kialakult.

FIATALEMBER: Mit jelent, hogy most alakul, ami eddig kialakult?

FILOZÓFUS: Úgy is gondolhatunk rá, mint olyan mozgásra, amelyben magát

a folyamatot eredményként kezeljük. A tánc is ilyen, és az utazás is.

FIATALEMBER: Ó, kezdek belezavarodni! Mi van az utazással?

FILOZÓFUS: Mi a célja annak, amikor útra kelünk? Tegyük fel, hogy ön

Egyiptomba utazik. Amilyen gyorsan és kényelmesen csak lehet, odautazik
a piramisokhoz Gízába, majd megfordul, hogy a legrövidebb úton
hazajusson? Ezt nem nevezném utazásnak. Úton kell lennünk attól a
pillanattól kezdve, hogy átlépjük a házunk küszöbét, minden pillanatban,
egészen az úti célhoz való megérkezésig. Természetesen felmerülhetnek
olyan körülmények, amelyek miatt nem jut el a piramisokhoz, de ez nem
jelenti azt, hogy nem indult útnak. Ez az energeia élet.”

FIATALEMBER: Azt hiszem, nem értem. Nem utasította el a hegycsúcsot

megcélzó értékrendet? Mi van akkor, ha az energeia életet a hegymászással
összehasonlítja?

FILOZÓFUS: Ha a hegymászás célja a csúcsra feljutni, akkor az egy kinetikus

cselekedet. Ez igaz arra a szélsőséges esetre is, amikor helikopterrel
megyünk fel, kábé öt percet töltünk ott, majd hazamegyünk helikopterrel.
Természetesen amennyiben nem jutunk fel a csúcsra, az azt jelenti, hogy a
hegymászó expedíció kudarcot vallott. Viszont ha a cél maga a hegymászás,
nem csak a csúcsra érkezés, akkor mondhatjuk, hogy a hegymászás egy
energeia élet része. Ebben az esetben nem számít, hogy feljutunk a csúcsra,
vagy sem.

FIATALEMBER: Ez egyszerűen nevetséges érvelés! Teljesen belekeveredett

egy önmagát érvénytelenítő ellentmondásba. Mielőtt az egész világ előtt
tönkretenné a hitelességét, én egyszer és mindenkorra leszámolok ezzel az
értelmetlenséggel!

FILOZÓFUS: Ó, lekötelezne vele!

AZ ITT ÉS MOST LEGYEN FONTOS!

FIATALEMBER: Nézze, az etiológia cáfolata során ellenezte, hogy túlságosan a

múltra figyeljünk. Azt mondta, a múlt nem létezik, nincs jelentősége.
Ezeket elismerem. Igaz, hogy nem tudjuk a múltat megváltoztatni. Ha
valamit meg lehet változtatni, az a jövő. Most viszont, az energeia élet
hirdetése közben elveti a tervezés gondolatát. Tehát azt is elutasítja, hogy
jövőnket meg tudjuk változtatni akaratunk által. Azaz, miközben elutasítja,
hogy a múltba révedjünk, egyben elutasítja azt is, hogy előre tekintsünk. Ez
olyan, mintha arra buzdítana, hogy bekötött szemmel járjak úttalan utakon.

FILOZÓFUS: Nem nézhet vissza, és jövőbe se tekint?

FIATALEMBER: Így vakon tapogatózok!

FILOZÓFUS: Ez nem természetes? Mi itt a probléma?

FIATALEMBER: Micsoda? Miket beszél?

FILOZÓFUS: Képzelje el, hogy a színpadon áll! Ha a nézőtér világítása be van

kapcsolva, ellát egészen a terem végébe. Ha viszont erős reflektorfény alatt
áll, akkor még az első sort sem látja. Pontosan így van az életben is. Mivel
valamennyire megvilágítjuk az egész életünket, ezért látjuk a múltat és a
jövőt. Vagy legalábbis azt hisszük. Ha viszont az itt és most reflektorfénybe
kerül, akkor nem látjuk többé sem a múltat, sem a jövőt.

FIATALEMBER: Reflektorfény?
FILOZÓFUS: Igen. Komolyabban kellene törekednünk arra, hogy csak itt és
most éljünk. Abba vetett hitünk, hogy látjuk a múltat és a jövőt, egyben
annak bizonyítéka is, hogy félhomályban élünk, pedig itt és most kellene
teljes szívvel léteznünk. Az élet pillanatok sora, és sem a múlt, sem a jövő
nem létezik. Csak menekülőutat keresünk azáltal, hogy a múltra és a jövőre
figyelünk. Az itt és mostnak nincs semmi köze ahhoz, ami a múltban
történt, és a jövőről nem itt és most kell gondolkodnunk. Ha teljes szívvel
itt és most élünk, ilyesféle dolgok nem fognak minket aggasztani.

FIATALEMBER: De…

FILOZÓFUS: Ha a freudi etiológia szemüvegén keresztül nézzük a dolgokat,

az életet egy hatalmas történetnek látjuk, amely ok-okozat kapcsolatokra
épül. Tehát csak arról szól, hogy hol és mikor születtem, milyen volt a
gyerekkorom, az iskoláim és a munkahelyem. Ez határozza meg, hogy ki
vagyok most, és hogy ki leszek később. Kétségtelenül szórakoztató dolog
az életünket egy történethez hasonlítani. Az a probléma, hogy az ember
látja a félhomályt, amely a történet végén dereng. Sőt, az ember megpróbál
olyan életet élni, amely követi a történet cselekményét. Majd elmondja,
hogy az élete ilyen meg olyan, ezért nincs más választása, mint így élni, és
ez nem őmiatta történik – ez a múlt, a környezet, satöbbi. A múlt
felemlegetése viszont nem más, mint menekülő útvonal, egy élethazugság.
Ellenben az élet pontok sorozata, pillanatok sora. Ha ezt megragadjuk, nem
lesz többé szükségünk a történetre.

FIATALEMBER: Ha így vesszük, az Adler által támogatott életmód is egyfajta

történet.

FILOZÓFUS: Az életmód az itt és mostról szól, amelyen az ember képes

változtatni az akarata által. Amennyiben a múltbéli élete egyenes vonalnak
tűnik, az azért van, mert állandóan megfogadta, hogy nem változtat. A
maga előtt álló élet egy tiszta, fehér lap, és nincsenek rajta kitaposott utak.
Nincs története.
FIATALEMBER: Ez épp olyan, mint a pillanatnak élni. Vagy még rosszabb,
bűnös hedonizmus!

FILOZÓFUS: Nem. Az itt és most megvilágítása arról szól, hogy azzal

foglalkozunk teljes szívvel és lelkiismeretesen, amit most tehetünk.
A LEGNAGYOBB ÉLETHAZUGSÁG

FIATALEMBER: Komolyan és lelkiismeretesen élni?

FILOZÓFUS: Például, valaki egyetemre szeretne menni, de nem foglalkozik a

tanulással. Ez nem egy komoly és lelkiismeretes hozzáállás. Természetesen
lehet, hogy a felvételi még sokára lesz. Talán nem tudja az illető, hogy mit
kell tanulni, és mennyire alaposan, és ez gondot jelent számára. Ám elég
csak lépésről lépésre haladni – minden nap megoldhatunk néhány
matematikai képletet; bemagolhatunk néhány szót. Röviden, járjuk a
táncunkat. Ezáltal megszületik bennünk az az érzés, hogy ezt végeztem el
ma; ezért éltem ma, ezen az egyetlen napon. Világos, hogy a mai nap nem
egy távoli felvételi vizsga kedvéért telt el. Ugyanez igaz az ön édesapjára is
– valószínűleg a mindennapos munka feladatait táncolta. Itt és most élt
teljes szívvel, anélkül, hogy nagyszabású célt tűzött volna ki, vagy szüksége
lett volna egy ilyen cél elérésére. Ha ez a helyzet, akkor úgy tűnik, hogy az
édesapja élete boldog volt.

FIATALEMBER:Azt mondja, hogy helyeseljem az életmódját? Hogy el kellene

fogadnom az apám folytonos munkával töltött életét?

FILOZÓFUS: Nincs szükség rá, hogy helyeselje. Mindössze ahelyett, hogy egy
vonalnak látná, kezdje úgy látni, ahogyan az édesapja élte, lássa az élete
egyes pillanatait.

FIATALEMBER: A pillanatait.

FILOZÓFUS: A saját életéről is el lehet ugyanezt mondani. Ön célokat tűz ki a

távoli jövőre nézve, és felkészülési időszaknak tekinti a jelent. Azt
gondolja, valamit el akar érni, és azt megteszi, amikor eljön az ideje. Ezzel
az életmóddal elhalasztja az életet. Amíg elhalasztjuk az életünket, soha
nem jutunk sehova, és szürke egyhangúságban töltjük a napjainkat, mivel
az itt és most csak felkészülési időszak számunkra, türelmi idő. Viszont
amikor például valaki a távoli felvételi vizsgára tanul, az itt és most egy
valóságos dolog.

FIATALEMBER: Oké, ezt elfogadom. Teljes mértékben elfogadom, hogy teljes

szívvel kell élni itt és most, és nem pedig húzni egy mondvacsinált vonalat.
Viszont nincs álmom és célom az életben. Nem tudom, mit táncoljak. Az itt
és most számomra nem más, mint teljesen haszontalan pillanatok.

FILOZÓFUS: Azzal nincs baj, ha nincsenek céljaink, vagy hasonlók. Itt és

most teljes szívvel élni, önmagában véve is egy tánc. Nem szabad túl
komolynak lenni. Kérem, ne keverje a lelkiismeretes hozzáállást a túlzott
komolysággal.

FIATALEMBER: Éljünk lelkiismeretesen, de ne legyünk túlságosan komolyak.

FILOZÓFUS: Így van. Az élet mindig egyszerű, nem szükséges túlságosan

komolyan venni. Ha minden pillanatunkat teljes szívvel éljük, nincs
szükség rá, hogy túl komollyá váljunk. Szeretném, ha még egy dolgot
észben tartana. Ha valaki az energeia típusú életszemléletet magáévá teszi,
az élete mindig teljes.

FIATALEMBER: Teljes?

FILOZÓFUS: Ha az ön élete, vagy akár az enyém, itt és most véget kellene,

hogy érjen, egyikről sem mondhatnánk, hogy boldogtalan volt. A húszéves
korban és a kilencvenéves korban véget érő élet is teljes és boldog.
FIATALEMBER: Tehát ha egész lényemmel lelkiismeretesen élek itt és most, a
pillanatok mindig teljesek lesznek?

FILOZÓFUS: Pontosan. Nos, az élethazugság szót újra meg újra megemlítem a

beszélgetésünk során. A legeslegnagyobb élethazugságról szeretnék végül
beszélni ezekkel kapcsolatban.

FIATALEMBER: Kíváncsian hallgatom!

FILOZÓFUS: A legeslegnagyobb élethazugság, amikor nem itt és most élünk.

A múltba és jövőbe tekintés, halovány fénnyel bevilágítani az egész
életünket, és az a hit, hogy valóban látunk is valamit. Mostanáig ön
elfordult az itt és mosttól, és csak a kitalált múltat és jövőt világította meg.
Nagyot hazudott az életének, ezeknek a megismételhetetlen pillanatoknak.

FIATALEMBER: Ó, értem!

FILOZÓFUS: Tehát, dobja el az élethazugságot, és félelem nélkül világítsa

meg az itt és mostot. Ez olyasmi, amit megtehet.

FIATALEMBER: Ez olyasmi, amit megtehetek? Gondolja, hogy van

bátorságom hozzá, hogy egész lényemmel éljem meg ezeket a pillanatokat,
anélkül, hogy az élethazugságra támaszkodnék?

FILOZÓFUS:Mivel sem a múlt, sem a jövő nem létezik, beszéljünk a mostról!

Nem a tegnap vagy a holnap határozzák meg. Itt és most történik.
ADJUNK ÉRTELMET A LÁTSZÓLAG
ÉRTELMETLEN ÉLETNEK!

FIATALEMBER: Mit akar mondani ezzel?

FILOZÓFUS:Azt hiszem, a beszélgetésünkkel eljutottunk a vízpartig. Teljes

mértékben csak öntől függ, iszik-e, vagy sem.

FIATALEMBER: Á, az adleriánus pszichológia és az ön filozófiája talán

tényleg megváltoztatnak engem. Talán megpróbálok megszabadulni a
fogadalmamtól, hogy nem változok, új életmódot fogok választani. Ám van
még egy dolog, amit meg szeretnék kérdezni.

FILOZÓFUS: Mi lenne az?

FIATALEMBER: Amikor az életet pillanatok sorának tekintjük, és csak itt és

most létezőnek, miképpen nyerhet értelmet? Mire születtem, és miért
viselem el ezt a nehéz életet az utolsó lélegzetemig? Nem érem fel ésszel.

FILOZÓFUS: Mi az élet értelme? Minek élnek az emberek? Amikor valaki

feltette ezeket a kérdéseket Adlernek, ennyit válaszolt: „Az életnek nincs
általános értelme.”

FIATALEMBER: Az élet értelmetlen?

FILOZÓFUS: A világban mindig történnek borzalmas események, a háborúk

és a természeti katasztrófák pusztításának valóságában éljük az életünket.
Amikor szembesülünk a háborús gyermekhalálokkal, lehetetlen tovább
fejtegetni az élet értelmét. Más szóval, nincs értelme az életről
általánosításokban beszélni. Viszont ha egy ilyen felfoghatatlan tragédiával
szembesülve nem teszünk semmit, az a jóváhagyással egyenértékű. A
körülményektől függetlenül valamit tennünk kell. A kanti hajlam ellenében.

FIATALEMBER: Igen!

FILOZÓFUS: Nos, tegyük fel, hogy valaki átél egy természeti katasztrófát, és
erre úgy reagál, hogy az etiológiának megfelelően, visszatekint a múltba, és
kérdéseket tesz fel. Mi vezethetett ide? Mi értelme ennek? A nehézség egy
lehetőség arra, hogy előre tekintsünk, és átgondoljuk, mit lehet tenni ezután.

FIATALEMBER: Teljes mértékben egyetértek!

FILOZÓFUS: Miután Adler kijelentette, hogy az életnek nincs általános

értelme, azzal folytatta, hogy bármilyen értelme is van az életnek, azt az
egyénnek kell hozzárendelnie.

FIATALEMBER: Az egyénnek hozzárendelnie? Ez mit jelent?

FILOZÓFUS: A háború alatt tűzbombától megsérült a nagyapám, és súlyosan

megégett az arca. Ez egy mindenképpen borzasztó és embertelen esemény.
Minden esély megvolt rá, hogy a nagyapám azt az életfelfogást válassza,
amelyben „a világ egy szörnyű hely”, vagy „az emberek ellenségek.”
Viszont a járművön mindig átadta valaki a helyét a nagyapámnak, amikor a
kórházba utazott. Erről az édesanyámtól hallottam, ezért nem tudom, a
nagyapám mit is érzett valójában. Ezt gondolom róla: olyan életet
választott, amelyben az emberek a bajtársak, és a világ egy csodálatos hely.
Pontosan erre mutat rá Adler, amikor azt mondja, hogy az egyénnek kell
értelmet hozzárendelnie az életéhez. Csakis ön adhat értelmet az életének.
FIATALEMBER: Akkor kérem, mondja meg! Hogyan adhatok méltó értelmet
egy értelmetlen életnek? Nincs meg még az önbizalmam.

FILOZÓFUS: Ön tévelyeg. Miért tévelyeg? Azért tévelyeg, mert szabadságra

törekszik; olyan ösvényen akar járni, ahol nem fél attól, hogy mások nem
kedvelik, és ahol nem mások életét éli – olyan ösvényen, amely csak az
öné, senki másé.

FIATALEMBER: Így van! A boldogságot és a szabadságot akarom választani!

FILOZÓFUS: Amikor valaki szabadságra törekszik, természetesen lehet, hogy

eltéved. Amikor válaszúthoz érkezünk, az adleriánus pszichológia
megmutatja nekünk a vezérlő csillagot, amely iránytűként szolgálhat a
szabad élet felé.

FIATALEMBER: Vezérlő csillag?

FILOZÓFUS: Ugyanúgy, mint az utazónak, aki a Sarkcsillag segítségével

tájékozódik, nekünk is szükségünk van az életben egy vezércsillagra. Így
gondolkodik az adleriánus pszichológia. Egy olyan nagyszabású ideál,
amely szerint létezik a boldogság akkor, ha soha nem tévesztjük szem elől
az iránytűt, és a megfelelő irányba haladunk.

FIATALEMBER: Hol van ez a vezércsillag?

FILOZÓFUS: Ott található, ahol másoknak adunk.

FIATALEMBER: Micsoda? Ha másoknak adunk?

FILOZÓFUS: Mindegy, milyen pillanatokat élünk át, és hogy vannak-e
olyanok, akik nem kedvelnek bennünket, amíg nem tévesztjük szem elől
vezércsillagunkat, amíg másoknak adunk, addig nem tévedünk el, és
megtehetjük, amit csak akarunk. Akár kedvelnek, akár nem, nem fogunk
vele törődni, szabadon fogunk élni.

FIATALEMBER: Ha a hozzájárulás csillaga magasan áll felettem az égen,

mindig boldog leszek és bajtársak fognak mellettem állni.

FILOZÓFUS: Nos, akkor járjuk az itt és most pillanatainak táncát egész

lényünkkel, és éljünk lelkiismerettel! Ne nézzen a múltba, és ne nézzen a
jövőbe sem! Minden pillanatot teljességében éljen meg úgy, mint a táncban.
Nincs szükség a versengésre, és az úti célok nem valók semmire. Amíg
táncol, mindig eljut valahová.

FIATALEMBER: Olyan helyre, amelyet senki más nem ismer!

FILOZÓFUS: Ez az energeia élet természete. Ha visszatekintek az eddigi

életemre, bármilyen erősen is töröm a fejem, nem fogom tudni kielégítően
megmagyarázni, hogy miért vagyok itt és most. Valaha a görög filozófiára
koncentráltam a tanulmányaimban, nem sokkal később hozzávettem az
adleriánus pszichológiát, és ma itt vagyok, elmélyült beszélgetésben önnel,
egy pótolhatatlan baráttal. A pillanatok táncának az eredménye mindez – ez
az egyetlen magyarázat rá. Ha itt és most teljes átéléssel táncolunk, akkor
az életünk értelme megvilágosodik előttünk.

FIATALEMBER: Tényleg? Én hiszek önnek!

FILOZÓFUS: Igen, kérem, higgyen nekem! A hosszú együttélés Adler

gondolataival ráébresztett valamire.

FIATALEMBER: És mi az?
FILOZÓFUS: Az egyén ereje hatalmas, vagy inkább úgy mondanám, hogy
mérhetetlen az erőm.

FIATALEMBER: Ezt hogy érti?

FILOZÓFUS: Nos, más szóval, ha én megváltozom, a világ is megváltozik. Ez

azt jelenti, hogy a világot csak én, és senki más nem fogja helyettem
megváltoztatni. Adler pszichológiájának megismerése óta a világ számomra
nem ugyanaz, mint amilyennek azelőtt ismertem.

FIATALEMBER: Ha megváltozom, a világ is meg fog változni. Senki nem

fogja a világot helyettem megváltoztatni.

FILOZÓFUS: Hasonló a sokkhoz, amelyet egy hosszú évek óta rövidlátó

személy átél, amikor először teszi fel a szemüveget. A világ kivehetetlen
körvonalai tiszták, és még a színek is élénkebbek. Sőt, nem csak a látómező
egy része válik világosabbá, hanem az egész látható világ. El tudom
képzelni, milyen boldog lesz, amikor hasonló élményben lesz része.

FIATALEMBER: Ó, bárcsak tudtam volna! Bárcsak tudtam volna tíz évvel

ezelőtt, vagy akár csak öt éve, mielőtt elhelyezkedtem,

FILOZÓFUS: Nem, ez nem így van. Azért gondolja most azt, hogy bárcsak
tudta volna tíz évvel ezelőtt, mert Adler gondolatai hatással vannak önre.
Senki nem tudja, hogyan érzett volna tíz évvel ezelőtt. Ez a beszélgetés
olyasmi, amellyel most kellett szembesülnie.

FIATALEMBER: Az biztos, hogy szükségem volt rá!

FILOZÓFUS: Még egyszer elismétlem Adler szavait: „Valakinek el kell

kezdenie. Lehet, hogy mások nem fognak együttműködni, de ehhez nincs
semmi közünk. A tanácsom ennyi: kezdjük el! Függetlenül attól, hogy
mások együttműködők-e, vagy sem.”

FIATALEMBER: Még nem tudom megmondani, hogy én változtam, vagy a

világot szemlélem egy másik, jobb hozzáállással. Viszont egy dolgot
meggyőződéssel állíthatok: az itt és most ragyogó! Igen, annyira fényes,
hogy alig látok valamit a holnapból.

FILOZÓFUS: Hiszem, hogy ivott a vízből. Nos, előttem járó, fiatal barátom,
velem tart?

FIATALEMBER: Hiszek önnek. Igen, önnel tartok. Köszönöm az idejét, amit

rám szánt!

FILOZÓFUS: Köszönet érte önnek is!

FIATALEMBER: Remélem, nem bánja, ha egyszer újra meglátogatom. Igen,

pótolhatatlan barátként. És ígérem, nem akarom majd ízekre szedni az
érvelését.

FILOZÓFUS:Na végre, csak megmutatta nekem, milyen egy fiatalember

mosolya! Holnap köszöntsük az új nap reggelét!

A fiatalember lassan megkötötte a cipőfűzőjét, és elhagyta a

filozófus otthonát. Amint kinyitotta az ajtót, havas táj képe tárult
a szeme elé. A telihold megvilágította a fehérséget a lábainál.
Milyen tiszta a levegő! Micsoda ragyogás! A friss hóra fogok
lépni és megteszem az első lépést. A fiatalember mély levegőt
vett, megvakarta a halvány borostát az arcán, és lelkesen
mormolta magában: „A világ egyszerű, és az élet is.”
UTÓSZÓ

Az életben megtörténhet, hogy egy könyv egy nap alatt megváltoztatja a

gondolkodásunkat.
1999 telén, huszonéves koromban, volt szerencsém egy ilyen könyvre
rátalálni egy ikeburui könyvesboltban. A könyv a Bevezetés az adleriánus
pszichológiába címet viseli, a szerzője pedig Ichiro Kishimi.
Megismertem egy olyan újfajta gondolkodásmódot, amely mélysége és
közérthető megfogalmazása mellett, látszólag teljesen felforgatta a
számomra elfogadott alapigazságokat. Kopernikuszi fordulat, amely tagadja
a trauma létezését és az etiológiát teleológiává változtatja. A freudi és jungi
gondolkodók érvelését soha nem találtam teljesen meggyőzőnek, ezért
nagyon mélyen megérintett ez a könyv. Ki volt Alfred Adler? Hogyhogy
nem tudtam előtte még a létezéséről sem? Megvettem Adlertől és Adlerről
minden könyvet, amit csak találtam, teljesen beletemetkeztem ezekbe az
írásokba, és újra meg újra elolvastam őket.
Azonban ekkor belém hasított még egy felismerés. Nem pusztán Adler
pszichológiája érdekelt, hanem inkább az, ami Ichiro Kishimi filozófiáján
keresztül átszűrődött belőle: a Kishimi Adler-tanulmányaira volt
szükségem. A Kishimi által közvetített adleriánus pszichológia Szókratész
és Platón gondolatain alapszik. Adler mint gondolkodó, filozófus jelenik
meg, akinek a munkássága messze túlmutat a klinikai pszichológia keretein.
Például az az állítás, hogy csakis társadalmi összefüggésekben válik valaki
egyénné, kifejezetten hegeli; a hangsúly az objektív igazságok szubjektív
érzékelésén Nietzsche világképét tükrözi; Husserl és Heidegger
fenomenológiájához kapcsolódó gondolatokat is bőven találunk benne.
Az adleriánus pszichológia kijelentései, mint például, hogy minden
probléma interperszonális kapcsolati probléma, az emberek képesek a
változásra, és akár ettől a pillanattól kezdve boldogok lehetnek, vagy épp,
hogy a probléma nem a képességeinkben, hanem a bátorságunkban rejlik, a
fentebb említett filozófiai meglátásokból táplálkoznak, és teljes mértékben
megváltoztatták ennek a zavarodott ifjúnak a világképét.
 Mégsem hallott senki Adler pszichológiájáról a környezetemben.
Végül eszembe ötlött, hogy szeretnék Kishimivel együtt írni egy könyvet,
amely kifejezetten Adler pszichológiájáról szól. Szerkesztőknél házaltam,
türelmetlenül várva a lehetőséget.
2010 márciusában végül találkozhattam Kishimivel, aki Kiotóban él.
Ekkor már több mint tíz év eltelt azóta, hogy először elolvastam a
Bevezetés az adleriánus pszichológiába című könyvet.
Amikor Kishimi azokat a szavakat intézte hozzám, hogy: „Szókratész
gondolatait Platón közvetíti. Én szeretnék Adler Platónja lenni.”,
gondolkodás nélkül rávágtam, hogy: „Akkor én leszek az ön Platónja,
Kishimi úr.” Így született meg a jelen könyv gondolata.
Adler egyszerű és egyetemes gondolatainak egyik jellemzője az, hogy
néha úgy tűnik, csupán evidenciákat sorol fel, míg máskor látszólag
teljességgel megvalósíthatatlan és idealisztikus elméleteket hirdetnek.
Ezért egy filozófus és egy fiatalember közötti párbeszéd formájában
írtuk meg a jelen könyvet, nagyobb figyelmet fordítva azokra a pontokra,
amelyek esetleg kétségeket ébresztenek az olvasóban.
A jelen narratíva feltételezi, hogy nem egyszerű Adler elképzeléseit
magunkévá tenni, majd a gyakorlatban is alkalmazni. Vannak gondolatok,
amelyek ellenkezésre késztetnek, állítások, amelyeket nehéz elfogadni, és
felvetések, amelyeket nehéz megérteni.
Ennek ellenére, Adler gondolatai képesek teljesen megváltoztatni egy
ember életét, ahogyan az enyémmel meg is tették több mint tíz évvel
ezelőtt. Ekkor már csak bátorság kérdése, hogy megtegyük az első
lépéseket.
Végezetül, szeretném mélységes hálámat kifejezni Ichiro Kishiminek,
aki soha nem tanítványként bánt velem, hiába vagyok nála sokkal fiatalabb,
kezdettől fogva barátként viszonyult hozzám. A szerkesztőmnek, Yoshifumi
Kakiuchinak is hálával tartozom, aki folyamatos és hathatós támogatást
nyújtott végig az úton, és utoljára, de nem utolsó sorban, e könyv
olvasóinak.

Nagyon köszönöm!
Fumitake Koga

***
Adler halála óta több mint fél évszázad telt el, gondolatai mégis annyira
progresszívek, hogy talán máig sem vagyunk elég érettek hozzájuk.
Freuddal és Junggal összehasonlítva, Adler neve még mindig kevéssé
ismert Japánban. Adler tanait az általános művek kategóriába sorolják a
könyvtárak, mindenki találhat benne valamit. Talán a nevét nem sokszor
említik, de tanainak hatása széles körben érezhető.
Tizenéves korom vége óta tanulok filozófiát, az adleriánus
pszichológiával pedig első gyermekem születése idején találkoztam, amikor
a korai harmincas éveimben jártam. Az eudaimonikus elmélet, amely arra a
kérdésre keresi a választ, hogy mi a boldogság, a nyugati filozófiák
központi kérdésköre. Már több éve foglalkoztatott ez a kérdés, amikor
először vettem részt adleriánus pszichológiáról szóló előadáson. Amikor
meghallottam az előadó azon szavait a pódiumról, hogy: „Azok, akik most
hallgatják az előadásomat, ma is boldoggá válhatnak, akár ebben a
pillanatban. Viszont akik nincsenek itt, azok soha nem lesznek képesek a
boldogságra.”, mélységes ellenérzésem támadt. Azonban ezzel egy időben
az is felmerült bennem, hogy soha nem gondoltam bele komolyan, hogy
jómagam hogyan lelhetem meg a boldogságot, és a boldogság
megtalálásának fogalma talán sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt addig
képzeltem. Így hát elkezdett érdekelni az adleriánus pszichológia.
Ez vezetett ahhoz, hogy a filozófiával párhuzamosan, adleriánus
pszichológiát is elkezdtem tanulni. Arra is hamar rájöttem, hogy nem
tanulmányozhatom külön a kettőt.
A teleológia gondolata például nem olyasmi, ami hirtelen merült volna
fel Adler idejében, hanem jelen van Platón és Arisztotelész filozófiájában
is. Világossá vált számomra, hogy az adleriánus pszichológia a görög
filozófiával rokon gondolkodásmód. Továbbá észrevettem azt is, hogy
Szókratész beszélgetései a fiatalokkal, amelyeket Platón örökített meg
írásban az utókor számára, a jelen kor tanácsadói tevékenységének felelnek
meg.
Platón párbeszédeiben nincs szakmai nyelvhasználat, pedig sokan úgy
gondolnak a filozófiára, mint nehezen érthető tudományágra.
Furcsa, hogy a filozófiáról úgy kellene beszélgetnünk, hogy csak a
szakértők által ismert szavakat használunk, hiszen a szó eredeti jelentése
szerint a filozófia nem csak magára a bölcsességre, hanem a bölcsesség
szeretetére utal, és magát a megismerés folyamatát nem ismerjük, miközben
a bölcsesség elérése a fontos.
 Nem az a kérdés, hogy végül valaki bölccsé válik-e, vagy sem.
Platón párbeszédeinek mai olvasója talán meglepődik azon, hogy
például a bátorságról szóló dialógus anélkül ér véget, hogy bármilyen
következtetésre jutnánk.
A Szókratésszal beszélgetésbe elegyedő fiatalok az elején soha nem
értenek egyet azzal, amit ő mond. Hevesen cáfolják az állításait. A jelen
könyv követi a szókratészi filozófia hagyományait, ezért egy filozófus és
egy fiatalember közötti párbeszéd formájában íródott.
Az adleriánus pszichológia – amely maga is egy filozófia –,
tanulmányozása közben elégedetlenné váltam az olyan kutatói életmóddal
szemben, amely csak az elődök írásait olvassa és értelmezi. Szókratészhoz
hasonlóan, szerettem volna párbeszédeket folytatni, és végül tanácsadó
lettem pszichiátriai klinikákon és máshol is.
Eközben sok fiatallal találkoztam.
Mindegyikük szeretett volna őszinte életet élni, de sokuknak mondták
sokat próbált, megfáradt idősebb emberek, hogy legyenek „realisták”, ezért
ezek a fiatalok arra készültek, hogy feladják az álmaikat. Olyan fiatalok,
akik nehéz dolgokon mentek keresztül bonyolult emberi kapcsolataikban,
amelyek pontosan ezen fiatalok tiszta lelke miatt lettek annyira kuszák.
Fontos, hogy őszinte életre vágyjunk, de önmagában ez nem elég.
Adler azt mondja, hogy minden probléma interperszonális kapcsolati
probléma. Ha valaki nem tudja, hogyan alakítson ki jó emberi
kapcsolatokat, akkor megeshet, hogy végül mások elvárásainak igyekszik
megfelelni. Mivel mások érzéseinek a megsértésétől tart, nem tud jól
kommunikálni, akkor sem, amikor ki kell állnia valami mellett, és végül
feladja, amit igazán szeretne.
Míg valóban lehetünk népszerűek az ismerőseink körében, és talán
kevesen vannak azok, akik nem kedvelnek, végül képtelenek leszünk a saját
életünket élni.
Egy, a könyvben szerepeltetett fiatalhoz hasonló fiatalember, aki sok
problémával küzd, és a realitásokkal kegyetlenül szembesült, meglepetéssel
fogadhatja a filozófus azon gondolatait, hogy a világ egyszerű hely, és bárki
lehet boldog akár a mai naptól fogva.
„Az én pszichológiám mindenkinek szól”, mondja Adler, és a
szaknyelvtől ugyanúgy megszabadul, mint Platón. Leírja a konkrét
lépéseket, amelyekkel javíthatunk az interperszonális kapcsolatainkon.
 Ha Adler gondolkodásmódját nehéz elfogadni, az azért van, mert a
társas élettel kapcsolatos megszokott gondolkodásmóddal ellenkező
állítások bőségesen találhatók benne, és minden nap alkalmazni is kell a
gyakorlatban, ha meg akarjuk érteni. Bár szavai nem bonyolultak, nehéznek
tűnhet a nyár perzselő melegét elképzelni a téli hidegben. Ennek ellenére
remélem, hogy az olvasó megérti, hogy mi a kulcs az emberi kapcsolataiban
felmerülő problémák megoldásához.
Aznap, amikor Fumitake Koga, munkatársam és a jelen könyv írója,
ellátogatott hozzám, azt mondta: „Az ön Platónja leszek, Kishimi úr.”
Ma azért ismerhetjük Szókratész filozófiáját, mert Platón jegyzeteket
készített a beszélgetéseikről. Ám Platón nem egyszerűen lejegyezte, amit
Szókratész mondott. Platón helyes értelmezésének köszönhetjük, hogy
Szókratészt ma is tanítják.
A jelen könyv megszületése Koga kivételes megértésének és
kitartásának köszönhető, tehát hogy többször, és éveken keresztül
beszélgetett velem. Koga és jómagam is látogattuk a tanárainkat az
egyetemi évek alatt, és a könyvbéli fiatalember lehetne bármelyikünk, ám
leginkább az a személy, aki kézbe vette ezt a könyvet. Őszintén remélem,
hogy bár maradnak kétségei, a filozófussal folytatott párbeszéd által képes
leszek az olvasót elhatározásaiban támogatni.

Ichiro Kishimi
Ichiro Kishimi 1956-ban született Kiotóban, és ott él ma is. Középiskolás
kora óta filozófusnak készült. A klasszikus nyugati filozófiára, ezen belül
pedig a platóni filozófiára szakosodott, emellett Adler pszichológiáját
kutatja 1989 óta. Előad és ír is ebben a tárgyban, valamint kórházi
pszichiátriai páciensekkel foglalkozik minősített ifjúsági tanácsadóként és a
Japán Adleriánus Pszichológusok Társasága szaktanácsadójaként. Alfred
Adler válogatott írásainak, a magyarul Életismeret címen megjelent mű
japán fordítója, valamint többek között a Bevezetés az adleriánus
pszichológiába című kötet szerzője.

Fumitake Koga 1973-ban született. Írói munkásságát több díjjal is

elismerték. Számos üzleti témájú és általános ismeretterjesztő bestseller
szerzője. A húszas évei végén járt, amikor találkozott az adleriánus
pszichológiával, és mélyen megérintette annak szokatlan bölcsessége,
amellyel a különböző elképzeléseket megkérdőjelezte. Ezt követően számos
alkalommal ellátogatott Kiotóba, Ichiro Kishimihez, akinek segítségével
megismerte az adleriánus pszichológia lényegi kérdéseit. Jelen könyvet az
ókori görög filozófiából származó, klasszikus párbeszédes formában írta
meg.
TARTALOM

A szerzők jegyzete

Bevezetés

Az első éjszaka: A trauma tagadása

Az ismeretlen „harmadik óriás”
Miért képesek változni az emberek?
A trauma nem létezik
A haragunkat saját magunk teremtjük
Hogyan éljünk úgy, hogy ne a múlt irányítsa az életünket?
Szókratész és Adler
Jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk?
A boldogtalanság a mi választásunk
Az emberek mindig a nemváltozást választják
Az élet itt és most dől el

A második éjszaka: Minden probléma interperszonális kapcsolati probléma

Miért nem szeretjük önmagunkat?
Minden probléma interperszonális kapcsolati probléma
A kisebbrendűségi érzés szubjektív feltételezés
A kisebbrendűségi komplexus kifogás
A hencegőknek kisebbrendűségi érzéseik vannak
Az élet nem versengés
Csakis mi aggódunk a saját külsőnk miatt
A hatalmi harctól a bosszúig
A hiba elismerése nem vereség
 Az életben előttünk álló feladatok teljesítése
Vörös szalag és vastag lánc
Ne dőljünk be az élethazugságnak!
A birtoklás pszichológiájától a felhasználás pszichológiájáig

A harmadik éjszaka: Ne vállaljuk át mások feladatait!

Küzdjük le az elismerés iránti vágyunkat!
Ne mások elvárásainak éljünk!
Hogyan válasszuk szét a feladatokat?
Ne vállaljuk át mások feladatait!
Hogyan szabaduljunk meg az interperszonális kapcsolati
problémáktól?
Vágjuk el a gordiuszi csomót!
Az elismerés iránti vágy megfoszt a szabadságunktól
Milyen az igazi szabadság?
Interperszonális kapcsolataink kártyáit a kezünkben tartjuk

A negyedik éjszaka: Ahol a világ közepe van

Az individuálpszichológia és a holisztika
Az interperszonális kapcsolatok célja a közösségi érzés
megtapasztalása
Miért foglalkozom csak saját magammal?
Nem én vagyok a világ közepe
Hallgassunk a nagyobb közösség szavára!
Ne fegyelmezzünk, és ne dIcsérjünk!
A bátorító hozzáállás
Mitől érezzük magunkat értékesnek?
Éljünk a jelenben!
Nem tudjuk helyesen használni az énünket

Az ötödik éjszaka: Teljes szívvel élni itt és most

A túlzott feszélyezettség megfojtja a személyiségünket
 Önmegerősítés helyett önelfogadás
A megbízhatóság és a bizalom közötti különbség
A munkavégzés lényege a közjó szolgálata
A fiatalok az érettebbek előtt járnak
A munkamániás ember élethazugságban él
Most is boldogok lehetünk
Két út, amelyen azok járnak, akik különlegessé akarnak válni
Legyen bátorságunk átlagosnak maradni!
Pillanatok sorából áll az élet
Az élet olyan, mint a tánc
Az itt és most legyen fontos!
A legnagyobb élethazugság
Adjunk értelmet a látszólag értelmetlen életnek!

Utószó
A szerzőkről
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
EB Garamond – SIL Open Font License
Fira Sans – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0