Gimnáziumi éveimből származnak azok a tapasztalatok élmények emlékek, melyeket

segítségül hívok e feladat elkészítéséhez. Házi dolgozatom témájaként a magatartászavar egy

vélhetőleg általam is megtapasztalt megnyilvánulási formáját választottam: A nem
szocializált magatartászavart.

Véleményem szerint a gimnáziumi osztályközösség, melynek tagja voltam leginkább az

átlagos jelzővel írható le. A különböző kisebb csoportok, klikkek kialakultak az osztályon
belül, de ez nem jelentette azt, hogy a közel harminc főt számláló közösség összességében
nem lett volna összetartó. Viszont tisztán emlékszem egy osztálytársamra, aki nem kívánt
az osztály szociális életébe bekapcsolódni, illetve az osztálytársakkal ismeretséget kötni,
interakcióba lépni sem az iskolai környezetben, sem azon kívül.

A témához kapcsolódó alaphelyzet felszínes bemutatását követően írásom alanya és a nem

szocializált magatartászavar esetleges kapcsolódási pontjait említeném meg. A szóban forgó
diák magatartása már a kezdetektől igen speciális jegyeket mutatott. Ezt jól példázza az
első osztályfőnöki órán lezajló kollektív bemutatkozás. Szemmel láthatóan nehezére esett a
kortársai előtti megnyilvánulás: rövid mondanivalójának közlése során végig kerülte a
szemkontaktust , kezeivel babrált, illetve metakommunikációja önbizalomhiányról
árulkodott. Ezek a tünetek középiskolai pályafutása alatt végigkísérték nyilvános
szerepléseit. Tanórán kívül egyáltalán nem nyilvánult meg szóban, kortársakkal való
találkozásokkor az alapvető üdvözlési formulákat is csak nagyon ritkán használta. Az
óraközi szüneteket szinte mindig zenehallgatással töltötte az éppen aktuális tanterem egy
félreeső szegletébe vonulva. A zenehallgatáshoz fejhallgatót használt így egyfajta burkot vont
maga köré, izolálta magát a csoporttól. A feltehetőleg magatartási zavarral küzdő
osztálytársam

a tanórákon is csak akkor élt verbális kommunikációval ha a tanárok felszólították, kérdést

intéztek hozzá, egyébként nagyfokú passzivitás jellemezte.

A kérdésekre - az esetek túlnyomó többségében képes volt - általában igen választékosan

megfogalmazott - adekvát választ adni. az írásbeli számonkéréseken is jól teljesített. Így
elmodható, hogy nagyfokú, általános passzivitásának hátterében nem a kognitív
képességeinek fejletlensége, vagy éppen beszédzavar, nyelvi probléma állt. A tanórák
többségén a pedagógusok előszeretettel használták a páros, vagy csoportmunkát, mint
tanulásszervezési módot. Néhányszor megesett, hogy a szóbanforgó osztálytársammal
kerültem egy csoportba. Ilyenkor azt tapasztaltam, hogy frusztrálja a csapatban való
működés, szívesebben dolgozott volna egymagában. Annak ellenére, hogy enyhén szólva
nem szívlelte a csoportmunkát, általában kivette a részét belőle, bár ekkor is inkább csendes
szemlélő volt, aki esetenként elvégzi a számára kijelölt feladatot.

A bemutatott tanuló szűk környezetéből igen vegyes érzelmeket váltott ki. A szaktanárok
többsége megelégedett a diák jó tanulmányi teljesítményével, passzivitásanak és sajátos
magatartásának okait nem firtatták. Ezzel ellentétben az osztályfőnök szerette volna
megérteni a csoporttársam meglehetősen sajátos magatartása hátterében meghúzódó okokat.

Ami a kortárscsoportot illeti, a legtoleránsabbak is minimum különcnek tartották az illetőt.

Sokak számára közömbös volt a tanuló, egymás középiskolai életére nem gyakoroltak
semmiféle hatást.Akadtak olyan osztálytársak, illetve közelebbi évfolyamtársak is akik
azonban nyíltan kimutatták ellenszenvüket