Személyiségfejlődési zavarok pszichológiája

Házi dolgozat

Balogh Tamás

Gyógypedagógia szak, II. évfolyam, nappali tagozat

Neptun azonosító: EJRUJC

 Irodalomjegyzék
Dr. József István (é.n.) Személyiségfejlődési zavarok pszichológiája [óravázlat].
http://www.jozsefistvan.hu/ (2021.12.10.)

Murányi-Kovács Endréné, Kabainé Huszka Antónia (1998) A gyermekkori és a serdülőkori

személyiségzavarok pszichológiája (pp. 95-109). Nemzeti Tankönyvkiadó.

Ranschburg Jenő (1998) Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban (pp. 124-132).

Tankönyvkiadó.
 Hosszas töprengést követően végül úgy határoztam, hogy a tantárgy előadásvázlatai és az
irodalomjegyzékben feltüntetett szakirodalmi publikáció mellett – a reményeim szerint a
témához kellően illeszkedő – középiskolai tapasztalataimra, élményeimre, emlékeimre
alapozva készítem el feladatomat. Házi dolgozatom alanya egy középiskolai fiú
osztálytársam, akiről feltételezem, hogy személyiségfejlődési zavarral rendelkezik.

   Úgy gondolom, a gimnáziumi  osztályközösség, melynek tagja voltam  leginkább az átlagos

jelzővel volt illethető.  A különböző  kisebb csoportok,  azonos érdeklődés mentén
szerveződött klikkek ugyan kialakultak az osztályon belül,  de ez meglátásom szerint nem
tette túlságosan megosztottá a közel harminc főt számláló közösséget. Viszont tisztán
emlékszem egy osztálytársamra, aki nem kívánt semmilyen formában sem az osztály
közösségi életébe bekapcsolódni, az osztálytársakkal ismeretséget-, barátságot kötni, ha
módja volt rá akkor - a köszönésen kívül - még interakcióba lépni sem az iskolai
környezetben vagy azon kívül. Így kvázi elszalasztotta az esélyt arra, hogy serdülőként is
megtapasztalhassa a másodlagos szocializációs közeg nyújtotta összetartozás és védelem
élményét (Murányi-Kovács & Kabainé Huszka, 2003).

Ahhoz, hogy a csoporttársam és a személyiségfejlődési zavar lehetséges kapcsolódási

pontjaira érdemben rámutathassak szükségszerűnek tartom középiskolai környezetben való
létezésének rövid jellemzését. E jellemzést az első középiskolai évből vett példával kezdeném
el. Már a kilencedik osztály legelején megmutatkoztak osztálytársam speciális
magatartásjegyei. Az első osztályfőnöki óra azzal telt, hogy az osztály minden tagja 
bemutatta magát pár szóban. Osztálytársam rövid mondandója közlesé során szinte végig
lesütötte a tekintetét, beszédét többször dadogás akasztotta meg, kezeivel nem gesztikulált,
hanem céltalanul babrált, vagyis láthatóan feszélyezve, kényelmetlenül érezte magát az adott
szituációban.  Metakommunikációjának a középiskola négy éve alatt végig tipikus jellemzői
voltak az imént felsoroltak, különösen ha nagyobb hallgatóság előtt kellett szóban
megnyilvánulnia. Erre szociális fóbiára utaló jelként is lehet tekinteni (Ranschburg, 1998).

Az órák többségén csak elég ritkán jelentkezett, vagyis azokban az esetekben, ha frontális
osztálymunkát alkalmazott a pedagógus, mint oktatásszervezési módszert. Általában csak
akkor lehetett hallani a hangját, ha a tanárok felszólították, közvetlen kérdést intéztek hozzá.
Ezekre a kérdésekre  általában választékosan megfogalmazott,  adekvát feleletet adott.
Amennyire tudom, a dolgozataira is jó érdemjegyeket kapott. Így a Murányi-Kovács &
Kabainé Huszka (1998) könyvében olvasható szorongó tanulókkal kapcsolatos megállapítás
részben igaz lehet osztálytársamra. ,,Nem próbálkozik sikereket elérni, a kudarc elkerülésére
állitódik be, nemcsak a tanulásban, de a hasonló korúakkal való kapcsolatában is." (Murányi-
Kovács & Kabainé Huszka, 1998, p. 97). Azért gondolom azt, hogy csak részben, mert jó
teljesítménye arról árulkodik, hogy csak a kapcsolatok kialakításában elégedett meg a
minimummal, ami a kudarc elkerüléséhez elégséges csupán. A tanulásban minden bizonnyal a
siker volt a célja. A következő példa talán képes jól szemléltetni amire gondolok. A tanórák
egy részén a pedagógusok előszeretettel használták a páros-, és csoportmunkát, mint
tanulásszervezési módot. Néhányszor előfordult, hogy a szóban forgó osztálytársammal egy
csoportba kerültem, illetve páros munkában tevékenykedtem. Ilyenkor számomra úgy tűnt,
frusztrálja a csapatban való működés, látszott rajta, hogy szívesebben dolgozott volna
egymagában.  Annak ellenére,  hogy szemmel láthatóan ódzkodott a csoportmunkától,
azonban a csoporttagok nagy elégedettségére mindig kivette a részét belőle. A háttérben
meghúzódó csendes szemlélő volt, aki tisztességgel elvégezte a számára kijelölt-, vagy általa
választott feladatot. Az óraközi szüneteket általában  zenehallgatással, okostelefonja intenzív
használatával töltötte el vagy a tanterem jobb hátsó sarkában, ahol ülőhelyét foglalta el, vagy
néha az oktatási intézmény épületének egy félreeső szegletében. Így, hogy fejhallgatóval
hallgatott zenét egyfajta ,,burkot'' vont maga köré, izolálta magát  a  csoporttól. A
zenehallgatásra ez esetben, mint  szorongást elfojtó elhárító mechanizmusként lehet tekinteni
(Ranschburg, 1998). Előfordult az is, hogy nem zenét hallgatott  két tanóra között, hanem
olvasással vagy éppen tanulással töltötte ki a rendelkezésre álló szabad idősávot,
mindenesetre elzárkózott a társas tevékenységektől. Az előadásvázlatokban is számos
információt találtam, melyek alapot adtak írásom központi feltételezésének, miszerint a 
szóban forgó fiatal személyiségzavarral küzd. ,,Viselkedésének speciális jegyei mindig
interperszonális kontextusban jelentek meg’’.(József, é.n.). Ha csak tehette, szánt szándékkal
kerülte a társas helyzeteket, azokban félszegnek-, félénknek-, és rendkívül zárkózottnak-,
azokon kívül rendkívül passzívnak, ridegnek hatott, úgy tűnt, hogy nem érdekelt kapcsolatok
kiépítésében. Emlékezetemre hagyatkozva azt tudom írni, hogy az ellenkező nem iránt sem
érdeklődött, legalábbis nem az iskolán belül.

A tárgyalt tanulóhoz eltérő módon állt hozzá a gimnáziumi közeg. A szaktanárok többsége
megelégedett jó tanulmányi teljesítményével, viselkedésének nem tulajdonítottak nagy
jelentőséget. Úgy vélem, ez a felszínes attitűd joggal tekinthető sztereotipnak. Az
osztályfőnök viszont kollégáival ellentétben erős érdeklődést mutatott a csoporttársam
meglehetősen szokatlan magatartása iránt is. Nem elégedett meg azzal, hogy feltűnően
zárkózott diákja jó érdemjegyeket szerzett, megkísérelte megérteni a  többségtől nagyban
eltérő magatartás okait. Az ezen indíttatásból  tett  intézkedései közül csak kettőről van némi
tudomásom, eredményeiket nem ismerem, csak azok konkrét formáit. Tudtommal az
osztályfőnök több alkalommal is fogadóórára invitálta a diák szüleit. Valószínűleg azért, mert
egy fogadóóra keretében személyesebb, bizalmasabb kommunikációra nyílik lehetőség, mint
egy szülői értekezleten. Az sem képezte titok tárgyát az oktatási intézményben, hogy a tanuló
szülői és osztályfőnöki ráhatásra igénybe vette a középiskolában tevékenykedő
iskolapszichológus szolgáltatásait. Véleményem szerint az iskolai kortárs csoport
meghatározó része közömbösen viszonyult a diákhoz. Valótlant állítanék, ha magamat nem
sorolnám az imént említett tanulók csoportjába. Tinédzserként úgy gondoltam, hogy ha nem
kíván a közösség aktív tagja lenni, hát nem kíván, ez az ő döntése, amit én tiszteletben
tartottam, mivel ezzel semmilyen módon nem gátolt meg sem a tanulmányaim folytatásában,
sem egyéb más iskolai tevékenységemben. Az osztálytársaimmal folytatott beszélgetések,
illetve egyéb megnyilvánulásaik arra engednek következtetni, hogy gondolkodásunk
megegyezett e tekintetben. Sztereotip jelenségnek tartom továbbá azt is, hogy akadtak olyan
kortársak is, mind az osztályban, mind az évfolyamon, akik erős ellenszenvet éreztek a diák
iránt. Mivel a diák egy igen izmos és robusztus testalkatú fiú volt akkoriban, valamint az
oktatási intézmény házirendje is nagyon szigorúan büntette a tettlegességet, így fizikai
zaklatásra legjobb emlékezetem szerint nem került sor. Ami az ugyancsak szankciót maga
után vonó szóbeli bántalmazást illeti, szemtől szemben nem, csak rejtetten történt meg. Külső
szemlélőként számomra úgy tűnt, csak akkor szidalmazták, gúnyolták, ha sem ő, sem a
középfokú oktatási intézmény dolgozói sem hallhatták.

Amint azt már korábban említettem, a középiskola ideje alatt közönnyel viszonyultam ahhoz
az osztálytársamhoz, akit dolgozatom alanyaként választottam. Pár esztendő elteltével,
valamivel érettebb jellemként, és főleg a gyógypedagógusi képzésben ezidáig elsajátított
gyógypedagógiai pszichológiai, pszichopedagógiai ismereteim birtokában más álláspontra
jutottam, átgondoltam a vele kapcsolatos attitűdömet. Kétségkívül megkésve, de úgy
gondolom, jóval toleránsabban, és empatikusabban kellet volna viselkednem, mivel meglehet,
hogy a személyiségzavar egy típusa volt az, amire akkoriban egész egyszerűen túlságosan
félénk természetként, introvertált beállítottságként tekintettem. Lehet, hogy most már nincs túl
nagy jelentősége, mindenesetre sajnálatra méltónak tartom hajdani osztálytársam akkori
helyzetét, mert önhibájából -e vagy sem, de sajnos nem részesült az osztályközösséghez
tartozás előnyeiből. Például nem csatlakozott az osztály egyik közösségi platformon
létrehozott csoportjához, amiben egyebek mellett igen fontos közérdekű információk, és a
különböző jellegű számonkérésekre való felkészülésben hasznosítható segédanyagok kerültek
megosztásra. Idevágóan fontosnak tartom megemlíteni, hogy a későbbi, felnőtt élet
szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható jelentőségű kapcsolati hálót sem tudott
kiépíteni. Nem tartom túl valószínűnek, hogy ha középiskolásként rendelkeztem volna a
mostani mentalitásommal, lelkes laikusként képes lehettem volna akár minimális pozitív
változást is előidézni a már oly sokszor említett diáktársamnál, esetleg javítani az iskolai
közérzetén, de azt bizton állíthatom, hogy kísérletet tettem volna rá.