Professional Documents
Culture Documents
Csokonainál a magánynak csak vigasztaló szerepe lehet. Ő a boldogság költője „víg poéta”
kíván lenni, de élete nem úgy alakult.
- kicsapják a kollégiumból, anyagi gondjai vannak, örökösen vándorolnia kell
Lilla szerelme néhány hónapra szerelembe ringatta, elfeledtette vele a világban való
csalódottságát, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait, kárpótolta meghiúsult
vágyaiért, reményeiért. Lilla elvesztése (míg ő polgári állást keres, Vajda Juliannát férjhez
adják) szétzúzta a „a víg poéta” ábrándjait, az álomvilágból való kihullás visszavezette a
komor életbe. A rokokó játékos verseinek örömérzését, a kiábrándult csalódás szomorúsága,
fájdalmas szenvedése váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. A poétai játék helyébe a
mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. Ezek a
magányversek.
A tihanyi Ekhohoz
Első megfogalmazása még 1796 táján keletkezett A füredi parton címmel. Csak később,
1803-ban került a Lilla-dalok közé. A költemény visszhangzó jellegét a vershangzás is
kifejezi: az utolsó sor az előzőnek az ismétlődése. A költő a saját keserves sorsát állítja
szembe a Füreden gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekho istennőnek mondja el, kérve a
Nimfától, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá, de válaszul a visszhangot kapja. A
párhuzam és az ellentét Csokonai költészetének is fő jellemzője: a vigadozás képeivel
szemben az egyetlen sor sok mindent kifejez: „Addig én itt sírva sírok”.
1
A szentimentalizmus stílusfordulatai nem átvett elemek, hanem őszinte és megszenvedett
realitást fejeznek ki. Csokonai sajátos szóhasználattal teszi nyomatékossá kifejezéseit:
„Zordon erdők, durva bércek, szirtok” sor az ’r’ hangok ropogásának hangszimbolikája, az
élettelen természeti tárgyak lélektelen közömbösségét fokozza fel, azért, hogy annál
hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben.
A reményeitől megfosztott ember elpanaszolja élete kisiklását, költői pályájának zátonyra
futását. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt, amely
tudatosította veszteségeit. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen, akit még
most is „áldott lélek”-nek nevez.
A megbántott költő az érdemeinek elismerését „boldogabb időktől” várja. Az a biztos hit
zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárát. A
vers a csalódottság és elkeseredettség mélypontjáról, az öntudatos és önérzetes, bár sártett
büszkeség magasságába ível.
A Magánossághoz
A költő magányérzete a Lilla szerelem után tetőzik. Csokonai A Magánossághoz című
elégiko-ódáját 1798-ban írta Somogyban. Az óda közvetlen háttere egy tönkrement
szerelem –itt kapott hírt Lilla házasságáról- és élethelyzete bizonytalansága -csak ideiglenes
tanári megbízást kap Csurgón-. A magszemélyesített magány itt is „kedves istenasszony”, s
a négyszeri megszólításban is „áldott”-nak nevezi a költő. A magány lakhelyének leírásakor
pazar bőségben villantja fel a romlatlan táj elbűvölő gyönyörűségeit. A leírás mély filozófiai
mondanivalóval telik meg: az élet igazi értékeit, szépségeit csak a bölcsek és a poéták
veszik észre.
Az igazi és legteljesebb magányosság a költő számára a halál. A megfáradt ember a végső
magányt, az elmúlást óhajtja és sietteti.
E két magányt vállaló-panaszoló verse Csokonai lírájának legszebb darabjai közé tartozik.
Hangnemük kevert, de ugyanakkor egységes.
A Reményhez
A rokokó zeneisége e korban sem hiányzik költészetéből. Legnépszerűbb költeménye, A
Reményhez, azzal teremt utánozhatatlan hangulatú hatást, hogy ebben a teljes
reménytelenséget a rokokó költészet dallamos ritmusában fejezi ki.
Csokonai szerelmi költészetét is átlengi a szomorúság. Az elégikus hangnem Lilla iránti
reménytelen szerelmének emlékét, a lány hűtlensége fölött érzett fájdalmát örökíti meg a
versben. Az ódának sajátos kontraszt hatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből
fakad. A megfogalmazott teljes lemondás ellentétben áll a csengő-bongó formával. A versen
ez a kettősség vonul végig. A négyszakaszos mű két fő részre tagolható. Az első két szakasz
világos, a második kettő sötét. De a világos részben is ott a csalódás: „Csak maradj
magadnak!/ Bíztatóm valál/ Hittem szép szavadnak:/ mégis megcsalál.”. Így bukkant fel a
boldogság világossága a pusztulás sötétében, a reménytelenséget panaszoló második két
részben: „Karja közt a búkat/ Elfelejteném,/ S a gyöngykoszorúkat/ Nem irigyelném.”.
Csokonai ebben a társadalmi közegben magára marad, de ennek a magánynak több jelentése
van. Nem csak a világ nyüzsgésétől való elvonulást jelenti, hanem erkölcsi értékeken alapuló
választást is jelez. A jobbak, a nemesek, az érzékenyebbek elvonulnak a világ zajától, bűnétől.