Csokonai Vitéz Mihály: A Magánosághoz

Csokonai Vitéz Mihály a magyar felvilágosodás egyik legkiemelkedőbb alakja. Nagy hatással van rá az
európai felvilágosodás két alakja: Voltaire és Rousseau. Új műfajokat hoz az irodalomba, valamint új
témákat emel irodalmi témává. Szerelmi líráit Vajda Juliannához írta, akit verseiben Lillának hívott.

Az 1798-ban írt Magánossághoz c. verse a szentimentalista művei közé sorolható. A vers műfaja
elégik-óda. Az elégia és az óda tulajdonságai is fellelhetőek a műben. A verset a külvilágtól való
elzárkózás és a boldogság utáni vágyakozás jellemzi. A vers ihletője egy csendes, békés, természeti
szépségektől gazdag park lehetett Kisasszondon, ahol lelki fájdalmai enyhültek. A magányosságban
keresi a vigaszt a Lilla iránt érzett viszonzatlan szerelem gyötrelmei elől. Csokonai reményei 1798-ban
összeomlottak, amikor Lillát egy kereskedőhöz adták. A költő lelkében kavargó érzelmeinek keres
megnyugvást, amit a csendes magányban talál meg. Megszemélyesíti a magányosságot, úgy szól
hozzá, mintha nő lenne. Úgy írja le viszonyát a magányossággal, hogy közben élő személyként
mutatja be az olvasónak. Jólelkűnek, önzetlennek, emberségesnek mutatja be, már-már isteníti. A
magány valami olyat jelképez, ami hiányzik a költő életéből: egy gondoskodó, hűséges nőt, aki
megvigasztalja, ha kell és a költővel örül, ha boldog. Csokonai megteremtette magának az igazi
álomvilágot, ahol szeretet és boldogság vette körül.

A vers szerkezeti felépítése:

Az első szerkezeti rész az 1-3. versszak. Az első versszak a költő örömét írja le, melyet a magányosság
megtalálása okozott. Csokonai izgatottan várja a magány beteljesülését, megfogalmazódik benne a
magány valódi fogalma. A 2-3. versszak egy tájleírás, melyben Csokonai lírai énje felfedezi a
természet csodáit, mely belső vágyaival azonos. A tájleírás hangulata és az idill mellett megjelenik az
elégia is, melyet az esti holdfény jelképez. Megvalósulni látszik a költő lírai énjének beteljesedése, ez
azonban elmarad, melyet az elégikus hangnem bizonyít.

A második szerkezeti rész a 4-7. versszak. A tájleírást elmélkedés váltja fel. A 4-5. versszak a magány
igazi, nagy értékét nem ismerő zajos, nagy városi életet idézi fel. A 6-7. versszakban a magány
érzékeny lelkű emberekre gyakorolt hatásán elmélkedik. A lírai én már a magányosság negatív részét
éli át, erre utal az is, hogy a magány pozitív oldalát tekintő istenasszony ereje már nem nyújt akkora
feloldódást, inkább csak bíztatást. A 7. versszakban már a magány pozitívumaira koncentrál a költő.
Itt a várakozás átalakul, a találkozás örömével szemben megjelenik a magányosság távolléte.

A harmadik szerkezeti egység a 8-11. versszak. A 4 versszaknyi elmélkedést 4 versszaknyi vallomás

követi. A 8. versszak a lírai én magányosság utáni vágy lelkiállapotát írja le, mely azt jelzi az olvasó
számára, hogy a költőnek is ritkán válik átélhetővé a magánynak az az oldala, amely a lélek
kiteljesedését hozza el. A vers végéhez közeledve a magányosság által teremtett belső világ
állandósulásának igénye a halálvágyhoz vezet. A halál a magánytól való menekülés, mégis kettősség
van jelen a halál értelmezésében, a bizonytalanság és a vágy.

A vers egyik legkiemelkedőbb költői eszköze a megszemélyesítés. Megszemélyesítéssel kezdődik a

mű, a Magánosságot személyesíti meg, ez a megszemélyesítés végigkíséri a verset, allegóriává
teljesedik ki. Másik fontos költői eszköz az ellentét. A 2-3., valamint a 4. szerkezeti rész között lelhető
fel ellentét pl.:

„Estvéli hűs álommal elborítja

A csendes éjnek angyalát.”

„A félelem s bú a vad únalommal-

Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.”

„Hol bíztatásit titkos égi szónak

Hallhatja a boldogtalan.”

Ezek az ellentétek fokozássá válnak a mű végére.

A mű 11 versszakból áll, melyek 8 sorosak. A sorok 8 és 11 szótagszámúak. A vers egyik érdekessége,

hogy a 8 és a 11 szótagszámú sorok váltakoznak, az azonos szótagszámú sorok rímelnek. Így az első
négy sorban keresztrímek, a második négy sorban páros rímeket találunk. A sok rím miatt a vers
dallamos, a sorvégi rímek már-már csilingelnek. Ez is egyfajta ellentét, a vers melankolikus hangulatú,
míg a csengő rímek a boldogság kifejezésére alkalmasak.

Csokonai az elhagyatottságnak, reménytelenségnek ad hangot, bár ezt csak burkoltan írja le az

olvasóknak. Fájdalmai elől bujdosva találta meg a magányosság erdejét. Itt találja meg az igazi
megnyugvás örömét, ezért várja a fájdalmas földi élet lezárását, az elmúlást, hogy örök
magányosságában elfeledhesse bánatát, gyötrelmeit. Ez a vers Csokonai Lilla-korszakának egyik
legmegrázóbb, legszebb alkotása.