Professional Documents
Culture Documents
A Visszatero - Michael Punke
A Visszatero - Michael Punke
A VISSZATÉRŐ
Róm. 12:19
Már a sorsára hagyták. A sebesült férfi tudta ezt, amikor ránézett a fiúra, aki lepillantott rá, de aztán
félrefordította a fejét, kellemetlen volt számára a szemébe nézni.
A fiú napokig vitatkozott a farkasprém kucsmát viselő emberrel. Tényleg napokig tartott? A sebe‐
sült férfi küzdött a lázzal és a fájdalommal, és soha nem volt biztos benne, hogy a beszélgetések, ami‐
ket hall, valódiak-e, vagy csak az elméje delíriumos tévképzetének melléktermékei.
Felnézett a tisztás fölé magasodó sziklaalakzatra. Egy magányos, kitekeredett fenyő valahogy meg‐
oldotta, hogy a puszta kőből nőjön ki. Már sokszor megbámulta, de soha nem tűnt olyannak számára,
mint abban a pillanatban, amikor egymásra merőleges vonalai mintha tisztán kirajzoltak volna egy ke‐
resztet. Először fogadta el, hogy meg fog halni, ott, a tisztáson, a forrás mellett.
A sebesült férfi furcsa eltávolodást érzett attól a jelenettől, aminek ő volt a főszereplője. Röviden
elgondolkodott rajta, hogy mit tenne az ő helyükben. Ha maradnának, és az ellenségeik feljönnének a
patak mentén, akkor mindannyian meghalnának. Én vajon meghalnék értük... ha tudnám, hogy amúgy
is biztosan meghalnak?
– Biztos vagy benne, hogy feljönnek? – A fiú hangja elcsuklott. Többnyire tenor hatású hangja volt,
de néha megcsuklott az olyan pillanatokban, amikor nem kontrollálta magát.
A farkasprémes férfi sietősen lehajolt a tűz közelében levő kis húsrácshoz, és részben már kiszárí‐
tott szarvashúscsíkokat kezdett pakolni a parfleche[1]-be. – Itt akarsz maradni, hogy megtudd?
A sebesült férfi megpróbált beszélni. Újra érezte a metsző fájdalmat a torkában. Előjött valami
hang, de nem tudta azzá az egyetlen szóvá formálni, amit artikulálni akart.
A farkasprémes férfi nem vett tudomást a hangról, és folytatta csekély tulajdonának összegyűjtését,
de a fiú megfordult. – Megpróbál mondani valamit.
A fiú fél térdre ereszkedett a sebesült férfi mellett. Mivel az nem tudott beszélni, felemelte az
egészséges kezét, és rámutatott valamire.
– A puskáját akarja – mondta a fiú. – Azt akarja, hogy odaadjuk neki a puskáját.
A farkasprémes férfi gyors, kimért léptekkel tette meg a köztük levő távolságot. Keményen belerú‐
gott a fiúba, egyenesen a hátába. – Mozdulj már, az istenit!
A fiútól gyorsan a sebesült férfihoz lépett, aki a tulajdonaiból álló csekélyke kupac mellett feküdt:
bőrtarisznya, egy kés gyöngyökkel kivarrt hüvelyében, egy fejsze, egy puska és egy puskaporos szaru.
A sebesült férfi tehetetlenül nézte, ahogy a farkasprémes ember lehajol, hogy felvegye a tarisznyát.
Beletúrt, a tűzkövet és az acélt kereste, aztán bedobta őket bőrből készült zubbonyának elülső zsebé‐
be. Megragadta a puskaporos szarut és a vállára vetette. A fejszét széles bőrövébe dugta.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a fiú.
A férfi újra lehajolt, felvette a kést, és odalökte a fiúnak.
– Ez a tiéd! – A fiú megfogta, és rémülten bámulni kezdte a kezében a tokot. Már csak a puska ma‐
radt. A farkasprémes férfi felvette, és gyorsan ellenőrizte, hogy töltve van-e. – Sajnálom, Glass, öreg‐
fiú. Neked ezekre már nem nagyon lesz szükséged.
A fiú döbbentnek tűnt.
– Nem hagyhatjuk itt a felszerelése nélkül.
A farkasprémes férfi röviden felnézett, aztán eltűnt az erdőben.
A sebesült férfi felfelé bámult a fiúra, aki egy hosszú pillanatig állt ott a késsel... az ő késével. Vé‐
gül a fiú felemelte a tekintetét. Először úgy tűnt, hogy talán mondani akar valamit, de ehelyett sarkon
fordult, és a fenyők közé menekült.
A sebesült férfi a fák közötti rést bámulta, ahol a többiek eltűntek. Elöntötte a düh, felemésztette,
úgy, ahogy a tűz emészti el a fenyőtűket. Semmi mást nem akart a világon, csak a nyakuk köré szorítani
a kezét, és kipréselni belőlük az életet.
Ösztönösen üvölteni kezdett, újra megfeledkezve arról, hogy a torka nem képes szavakat létrehozni,
csak fájdalmat okozni. Feltámaszkodott a bal könyökére. Kissé be tudta hajlítani a jobb kezét, de arra
nem helyezhetett súlyt. A mozgás kínzó, fájdalmas villámokat küldött végig a nyakán és a hátán. Érez‐
te, ahogy a bőre nekifeszül a durva varratoknak. Lenézett a lábára, ami egy régi ing véres maradvá‐
nyaival volt szorosan bekötözve. Nem tudta megfeszíteni a combját, hogy a lábára állhasson.
Összeszedte az erejét, és nehézkesen a hasára fordult. Érezte a pattanást, ahogy az egyik varrat el‐
szakad, és az új vérzés okozta meleg nedvességet a hátán. A gyűlölet árjában semmivé oldódott a fáj‐
dalom.
Hugh Glass elkezdett mászni.
– A bárkám bármelyik nap megérkezhet St. Louisból, monsieur Ashley. – A megtermett francia újra
elmagyarázta a maga türelmes, de határozott hanghordozásával. – Szívesen eladnám a hajó egész ra‐
kományát a Rocky Mountain Fur Companynak, de nem tudom eladni azt, ami nincs nálam.
William H. Ashley lecsapta bádogbögréjét az asztal durva deszkalapjára. Gondosan kifésült szürke
szakálla nem rejtette el szorosan összepréselt állkapcsát. Ami azt illeti, valószínűtlennek tűnt, hogy az
összeszorított állkapocs mögül újabb dühkitörés zúduljon elő, amikor Ashley ismét azzal az egyetlen
dologgal került szembe, amit mindennél jobban megvetett: a várakozással.
A francia, aki az igen valószínűtlen Kiowa[2] Brazeau névre hallgatott, egyre növekvő zaklatottság‐
gal figyelte Ashley-t. Ashley jelenléte Kiowa félreeső kereskedelmi állomásán ritka lehetőséggel ke‐
csegtetett, és Kiowa tudta, hogy ennek a kapcsolatnak a sikeres ápolása hosszú távon megalapozhatja
a vállalkozását. Ashley fontos szerepet játszott St. Louis üzleti és politikai köreiben. Olyan ember
volt, akinek megvan a víziója arról, hogy a kereskedelmet nyugatra kell vinni, és a pénze is ahhoz,
hogy ezt megtegye. „Más emberek pénze”, ahogy Ashley nevezte. Nyugtalan pénz. Ideges pénz. Olyan
pénz, ami könnyen vándorol az egyik spekulatív vállalkozásból a következőbe.
Kiowa rásandított a szemüveg vastag lencséje mogul, és bar a látása nem volt éles, ahhoz volt te‐
hetsége, hogy olvasson az emberek gondolataiban. – Ha megengedi nekem, monsieur Ashley, talán
felajánlanék némi vigaszdíjat addig is, amíg a hajómra várunk.
Ashley nem adott egyértelmű megerősítést, de nem kezdte el újra a tirádáit sem.
– Újabb ellátmányt kell igénybe vennem St. Louisból – mondta Kiowa. – Holnap leküldök egy fu‐
tárt a folyón kenuval. Ő elviheti az ön üzenetét a szindikátusának. Megnyugtathatja őket, mielőtt még
elterjednének a Leavenworth ezredes bukásáról szóló pletykák.
Ashley vett egy mély lélegzetet, hosszan belekortyolt a keserű sörbe, és beletörődött, hogy más le‐
hetőség híján valahogyan elviselje ezt az újabb késedelmet. Akár tetszett neki, akár nem, a francia ta‐
nácsa jól hangzott. Meg kellett nyugtatnia a befektetőit, még mielőtt a csatáról szóló hírek ellenőrizet‐
lenül keringeni kezdtek volna St. Louis utcáin.
Kiowa megérezte, hogy adódott egy lehetőség, és gyorsan cselekedett, hogy Ashley-t a megfelelő
ösvényen tartsa. A francia elővett egy pennát, tintát és pergament, elrendezte őket Ashley előtt, és te‐
letöltötte a bádogcsészét sörrel.
– Magára hagyom a munkájával, monsieur – mondta, és boldog volt, hogy lehetősége van visszavo‐
nulni.
Ashley egy faggyúgyertya halvány fényénél késő éjszakáig írt.
Fort Brazeau,
A Missourinál
1823. augusztus 21.
James D. Pickens Úr
Pickens és fiai
St. Louis
Ashley itt megállt a szövege olvasása közben, elégedetlen volt a szigorú hanghordozással. A levél
tükrözte a dühét, de nem érződött belőle az ennél fontosabb érzelem: az alapvető optimizmus, a töret‐
len hit saját képességében, hogy véghez tudja vinni, amit elkezdett. Isten a végtelen nagylelkűség kert‐
jébe helyezte őt, Goshen Földjére,[3] ahol mindenki prosperálhat, feltéve, hogy megvan benne a bátor‐
ság és az állhatatosság, hogy megpróbálja. Ashley gyenge pontjai, amelyeket őszintén be is vallott,
pusztán olyan akadályok voltak, amelyeket az erősségeinek valamilyen kreatív kombinációjával
könnyedén meg lehetett kerülni. Ashley számított a hátráltató tényezőkre, de a kudarcot nem tolerálta.
Balszerencsénket a magunk javára kell fordítanunk. Tovább kell nyomulnunk, amíg a verseny‐
társaink szünetet tartanak. Mivel a Missouri gyakorlatilag le van zárva, úgy döntöttem, hogy
két csapatot küldök nyugatra különböző útvonalakon. Henry kapitányt már el is küldtem felfe‐
lé a Grand folyón. Fel fog menni a Grand mentén, ameddig csak lehetséges, azután visszatér
Fort Unionbe. Jedidiah Smith egy másik csapatot fog vezetni fel a Plattén, a célja a Nagy Me‐
dence vizei.
Nincs kétségem afelől, hogy osztozik súlyos csalódottságomban a késedelmünk miatt. Most
gyorsan kell cselekednünk, hogy behozzuk az elvesztegetett időt. Utasítottam Henryt és
Smitht, hogy tavasszal ne térjenek vissza St. Louisba a zsákmányukkal. Inkább majd mi me‐
gyünk el hozzájuk, a terepen találkozunk, hogy kicseréljük a prémjeiket friss ellátmányra. Így
négy hónapot nyerhetünk & behozhatjuk a lemaradásunkat. Azt javaslom, hogy közben állít‐
sunk fel egy új prémvadász csapatot St. Louisban & indítsuk útnak tavasszal, ezt én személye‐
sen fogom vezetni.
A gyertya maradéka sercegni kezdett, és rossz szagú, fekete füstöt eregetett. Ashley felnézett, és hir‐
telen rádöbbent, hogy mennyi idő telt el, és hogy mennyire fáradt. Megmártotta a tollat, és visszatért a
leveléhez, határozottan és gyorsan írva, most, hogy beszámolója konklúzióját vetette papírra:
Legalázatosabb szolgája
William H. Ashley
Két nappal később, 1823. augusztus 16-án Kiowa Brazeau lapos fenekű bárkája megérkezett St.
Louisból. William Ashley ellátta az embereit, és ugyanezen a napon nyugatra küldte őket. Úgy beszél‐
ték meg, hogy az első találka 1824 nyarán lesz, a helyszínt pedig majd futárok útján egyeztetik.
Anélkül, hogy döntései fontosságának teljesen tudatában lett volna, William H. Ashley feltalálta azt
a rendszert, ami aztán az egész korszakot meghatározta.
Tizenegy ember guggolt a táborban, ahol nem égett tűz. A tábort a Grand folyó egy kisebb partfalá‐
ban verték fel, de az előtte elterülő síkság kevés lehetőséget nyújtott arra, hogy eltitkolják a pozíció‐
jukat. Ha tüzet raktak volna, akkor mérföldekről észrevehették volna őket, márpedig az elrejtőzés volt
a trapperek legjobb szövetségese egy újabb támadás elkerülése érdekében. A naplementét megelőző
utolsó órát a legtöbb férfi a puskák tisztításával, a mokaszinok javításával, vagy evéssel töltötte. A fiú
már abban a pillanatban elaludt, amikor megálltak, hosszú végtagok és rongyos ruhák gyűrött kupacá‐
nak látszott.
Az emberek három- vagy négyfős csoportokba tömörültek a folyópartnak simulva, vagy sziklák,
száraz gázcsomók mögé bújva, mintha ezek a kis kiemelkedések védelmet nyújthattak volna.
A táborban amúgy szokásos heccelődést visszavetette a Missourinál történt szerencsétlenség, majd
teljesen megszüntette a mindössze három nappal korábban történt második támadás. Ha beszéltek egy‐
általán, akkor is csak suttogva és mélázó hangon, tiszteletben tartva a bajtársak emlékét, akik már hol‐
tan feküdtek valamelyik ösvényen. És éberen a még mindig jelenlevő veszély miatt.
– Gondolod, hogy szenvedett, Hugh? Azóta nem tudom kiverni a fejemből, hogy szörnyű kínok kö‐
zepette távozott.
Hugh Glass felnézett a férfira, William Andersonra, aki a kérdést feltette. Glass gondolkodott egy
darabig, mielőtt válaszolt volna.
– Nem hiszem, hogy a testvéred szenvedett.
– Ő volt a legidősebb közülünk. Amikor elhagytuk Kentuckyt, a rokonaink neki mondták, hogy vi‐
gyázzon rám. Nekem egy szót se szóltak. Valahogy nem jutott eszükbe.
– Te mindent megtettél a testvéredért, Will. Az a szomorú igazság, hogy abban a pillanatban meg‐
halt, amikor három napja eltalálta az a golyó.
Új hang szólalt meg a vízpart közeli árnyékból:
– Bárcsak eltemettük volna akkor, ahelyett, hogy két napig magunkkal cipeljük! – A hang tulajdono‐
sa a sarkán guggolt, és az egyre növekvő sötétségben alig lehetett látni az arckifejezését, csak a sötét
szakálla, és egy fehér sebhely látszott. A heg a szája szegleténél kezdődött, lefelé ívelt, majd vissza‐
kanyarodott. Olyan volt, mint egy horog. Még erőteljesebben kirajzolódott attól, hogy ott nem nőtt
szőr. Mintha folyamatosan gúnyos vigyor ült volna az arcán. Jobb kezével egy nyúzókés vaskos pen‐
géjét húzogatta a köszörűkövön miközben beszélt, így a szavai közé lassú, csikorgó hangok kevered‐
tek.
– Fogd be a szádat, Fitzgerald, vagy esküszöm a bátyám sírjára, hogy kitépem a mocskos nyelve‐
det!
– A bátyád sírjára? Azt nem nagyon nevezném sírnak, igazam van?
A hallótávolságon belül lévő férfiak hirtelen felfigyeltek, meglepődtek ezen a viselkedésen, még
akkor is, ha Fitzgeraldról volt szó.
Fitzgerald megérezte a rá irányuló figyelmet, és ez felbátorította.
– Inkább csak egy kupac kő. Szerinted még mindig ott van alatta, és éppen elporlad? – Fitzgerald
egy pillanatig szünetet tartott, és csak a kövön súrlódó penge hangja hallatszott. – Ami engem illet, én
kétlem. – Megint várt, hogy bekalibrálja az éppen kimondott szavak hatását. – Persze lehet, hogy a kö‐
vek távol tartották a dögevőket. De én azt hiszem, hogy coyote-ok szaladgálnak az apró darabjaival...
Anderson két kezét előrelendítve rávetette magát Fitzgeraldra.
Miközben felemelkedett, Fitzgerald hirtelen felemelte a lábát és a sípcsontjával teljes erőből ágyé‐
kon rúgta Andersont. A rúgástól Anderson összegörnyedt, mintha valami rejtett kötél húzta volna a
nyakát a térdeihez. Fitzgerald térddel arcon rúgta a kiszolgáltatott férfit, Anderson pedig a hátára
esett.
Fitzgerald fürgén mozgott ahhoz képest, hogy mekkora darab volt, előrelendült, és a levegő után
kapkodó, vérző férfi mellkasára térdelt. A nyúzókést Anderson torkához szorította. – Csatlakozni
akarsz a bátyádhoz? – Fitzgerald úgy nyomta oda a kést, hogy a penge alatt vékony vércsík jelenjen
meg.
– Fitzgerald – szólalt meg Glass nyugodt, de parancsoló hangon. – Elég lesz.
Fitzgerald felnézett. Azon gondolkodott, hogy mit válaszoljon Glass kihívására, miközben elégedet‐
ten nyugtázta, hogy a férfiak időközben körbevették őt, és tanúi voltak Anderson nevetséges helyzeté‐
nek. Úgy döntött, jobban jár, ha kihirdeti a győzelmét. Glass-szel majd egy másik napon foglalkozik.
Fitzgerald elvette a pengét Anderson torkáról, és egy hirtelen mozdulattal az övén függő kivarrt tokba
dugta. – Ne kezdj olyan dologba, Anderson, amit nem tudsz befejezni! Legközelebb majd én befeje‐
zem helyetted.
Andrew Henry kapitány átnyomakodott a bámészkodók gyűrűjén. Hátulról megragadta Fitzgeraldot,
és a nyakánál fogva visszarántotta, majd szorosan nekinyomta a partfalnak.
– Még egy verekedés, és ki vagy rúgva, Fitzgerald! – Henry a tábor határán túl a távoli horizontra
mutatott. – Ha soha nem bírsz magaddal, akkor mehetsz, és megpróbálhatod egyedül.
A kapitány végignézett a körülötte álló többi férfin.
– Holnap negyven mérföldet fogunk megtenni. Csak az időtöket pocsékoljátok azzal, hogy még min‐
dig nem alusztok. Ki vállalja az első őrséget? – Senki nem lépett előre. Henry egy pillanatra elgon‐
dolkodott, és szeme a fiún állapodott meg. Tett néhány határozott lépést az összekuporodott alak felé.
– Kelj fel, Bridger!
A fiú felugrott, szeme tágra nyílt, és zavartan kotorászott a fegyvere után. A rozsdás muskétát elő‐
legbe kapta a fizetéséből egy megsárgult puskaporos szaruval és egymaréknyi tűzkővel együtt.
– Menj százyardnyit folyásirányba! Keress egy magas pontot a part mentén! Malac, te ugyanezt csi‐
náld folyásiránnyal szemben! Fitzgerald, Anderson, tiétek a második őrség.
Fitzgerald előző éjszaka is őrt állt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy tiltakozni fog a munka elosztása el‐
len. Aztán meggondolta magát, és inkább morcosan a tábor széléhez ment. A fiú, aki még mindig össze
volt zavarodva, keresztülbukdácsolt a folyót szegélyező sziklákon, aztán eltűnt a kobaltszínű fekete‐
ségben, ami közben lassan ráereszkedett a brigádra.
A férfi, akit Malacnak hívtak, Phineous Gilmore néven született Kentuckyban egy mocskos és sze‐
gény farmon. A becenevét nem övezte semmilyen titok: óriási volt és mocskos. Malacnak annyira bü‐
dös szaga volt, hogy az összezavarta az embereket. Amikor megérezték a bűzét, körülnéztek, elkezdték
keresni a szag forrását, annyira lehetetlennek tűnt, hogy ezt a rettenetes bűzt egy ember eregeti magá‐
ból. Még a trapperek is, akik pedig nem helyeztek különösebb hangsúlyt a tisztálkodásra, megtettek
mindent annak érdekében, hogy Malac hozzájuk képest széliránnyal szemben legyen. Miután lassan
lábra tápászkodott, Malac a vállára vetette a puskáját, és elballagott folyásiránnyal szemben.
Nem egészen egy órán belül teljesen besötétedett. Glass nézte, ahogy Henry kapitány idegesen
visszatér az őrszemek ellenőrzéséből. A holdfényben kikerülgette az alvó férfiak kupacait, és Glass
ekkor rájött, hogy csak ő és Henry vannak ébren. A kapitány Glass mellett választott helyet magának,
rátámaszkodott a puskájára, miközben súlyos testével a földre ereszkedett. Elhelyezkedett, hogy fáradt
lábait felszabadítsa a teher alól, de a leginkább nyomasztó dologtól nem tudott megszabadulni.
– Azt akarom, hogy holnap te és Fekete Harris cserkeljetek – mondta Henry kapitány. Glass felné‐
zett. Csalódott volt, amiért nem tud eleget tenni az alvás csábító hívásának.
– Késő délután találjatok valami lelőhetőt! Megkockáztatunk egy tüzet. – Henry csendesebben kez‐
dett beszélni, mintha vallomást akarna tenni. – Késésben vagyunk, Hugh. – Henry nagyon úgy nézett
ki, mint aki egy darabig most beszélni akar, Glass pedig a puskájáért nyúlt. Ha már úgysem alhat, leg‐
alább a fegyverét megtisztíthatja. Azon a délutánon, amikor átkeltek egy folyón, vizes lett, és most
friss zsírt akart kenni az elsütő szerkezetre.
– December elején kemény fagyok érkeznek – folytatta a kapitány. – Két hétre lesz szükségünk,
hogy elegendő húst tartalékoljunk. Ha nem érünk a Yellowstone-hoz október előtt, akkor lemaradunk
az őszi vadászatról.
Ha Henry kapitányt belső kételyek kínozták is, parancsoló fizikai jelenléte nem árult el gyengesé‐
get. Szarvasbőrből készült zubbonyán bőrszíj volt keresztülvetve széles vállain és mellkasán. Ez még
abból az időből maradt meg, amikor Missouri állam Sainte Genevieve körzetében ólombányászként
dolgozott. A csípője keskeny volt, rajta egy vastag bőröv tartotta a pisztolyokat és egy nagy kést. Bri‐
csesznadrágja szarvasünő bőréből készült, a térdéig ért, onnan pedig vörös gyapjúban folytatódott. A
kapitány nadrágjait speciálisan neki szabták St. Louisban, és a vadonbeli jártasságát voltak hivatottak
jelezni. A bőr kitűnő védelmet nyújtott, de ha gázlón ment át benne az ember, akkor nehézzé és hideg‐
gé vált. A gyapjú ezzel szemben gyorsan száradt, és akkor is tartotta a hőt, ha nedves volt.
Bár a csapat, amit vezetett, elég szedett-vedett volt, Henry legalább abból a tényből elégedettséget
meríthetett, hogy „kapitány”-nak szólították. Valójában persze Henry is tudta, hogy ez a cím csak
trükk. Prémvadászokból álló csapatának semmi köze nem volt a hadsereghez, és amúgy is aligha tisz‐
teltek bármiféle intézményt. Henry volt köztük az egyetlen, aki végigtalpalta és telerakta csapdákkal a
Three Forkst[4]. A címeknek kevés jelentőségük volt, ennek a birodalomnak a tapasztalat volt a fizető‐
eszköze.
A kapitány szünetet tartott, arra várt, hogy Glass az egyetértésének adjon hangot. Glass felnézett a
puskájáról. Rövid pillantás volt, mert közben épp kicsavarozta az elegánsan díszített sátorvasat, ami a
puska ikerravaszait takarta. A két csavart gondosan a kezébe szorította, attól tartva, hogy esetleg elejti
őket a sötétben.
Az a pillantás elég volt ahhoz, hogy felbátorítsa Henryt a folytatásra.
– Meséltem már neked Drouillardról?
– Nem, kapitány.
– De tudod, hogy ki volt ő?
– George Drouillard... Corps of Discovery[5]?
Henry bólintott.
– Lewis és Clark embere, az egyik legjobb cserkész és vadász. 1809-ben csatlakozott egy csoport‐
hoz az én vezetésem alatt... valójában ő vezetett bennünket... a Three Forkshoz tartottunk. Vagy száz
emberünk volt, de csak Drouillard és Colter járt ott korábban közülük.
– Annyi hódot találtunk, mint szúnyogot. Alig kellett csapdázni őket, csak ki kellett menni egy bun‐
kóval. De a feketelábokkal már az elejétől kezdve problémáink voltak. Öt emberünk halt meg, mielőtt
letelt az első két hét. Be kellett ásnunk magunkat, nem tudtuk kiküldeni a csapdázó csapatokat.
– Drouillard elrejtőzött a többiekkel, nagyjából egy hétig, aztán azt mondta, hogy már nagyon unja
ezt az egy helyben toporgást. Másnap elindultunk, és egy héttel később rengeteg prémmel tértünk
vissza.
Glass teljes figyelmét a kapitányra összpontosította. St. Louis minden polgára ismerte Drouillard
történetének valamelyik verzióját, de Glass még soha nem hallott olyan beszámolót, ami első kézből
származott.
– Ezt megcsinálta kétszer, kiment, és egy adag prémmel tért vissza. Az utolsó dolog, amit azelőtt
mondott, hogy harmadszor is kiment, így hangzott: „a harmadik mindig szerencsés”. Nekiindult, egy
fél órával később pedig két lövést hallottunk, az egyiket a puskájából, a másikat a pisztolyából. A má‐
sodik lövés az lehetett, amikor lelőtte a lovát, hogy fedezéket biztosítson magának. Ott találtuk meg, a
lova mögött. Közte és a lova között legalább húsz nyílvessző állt ki a földből. A feketelábok otthagy‐
ták a nyílvesszőket, üzenni akartak velük. Csúnyán feldarabolták... levágták a fejét.
A kapitány újra szünetet tartott, egy hegyes végű bottal a sarat piszkálta maga előtt.
– Mindig az eszembe jut ez az ember.
Glass bátorító szavak után kutatott. Mielőtt bármit mondhatott volna, a kapitány azt kérdezte: – Sze‐
rinted ez a folyó meddig folyik még nyugati irányba?
Glass feszülten bámult, és a kapitány tekintetét kereste.
– Majd kicsit jobban iparkodunk, kapitány. Addig is követhetjük a Grandet. Tudjuk, hogy a Yel‐
lowstone északra és nyugatra fekszik. – Valójában Glass már jelentős kételyeket fogalmazott meg ma‐
gában a kapitánnyal kapcsolatban. Mintha üldözte volna a balszerencse.
– Igazad van – mondta a kapitány, aztán elismételte, mintha meg akarná győzni magát. – Persze, iga‐
zad van.
Bár a tudása sorscsapások sorozatából született, Henry kapitány bárki élő embernél többet tudott a
Rocky földrajzáról. Glass tapasztalt síksági ember volt, és soha nem tette be a lábát a Missouri felső
folyásának vidékére. Henry mégis talált valami megnyugtatót Glass hanghordozásában. Valaki egyszer
azt mondta neki, hogy Glass fiatal korában tengerész volt. Sőt, egy pletyka szerint Jean Lafitte, a kalóz
foglya volt. Talán a végtelen tengeren töltött évek miatt kezelte egészen jól a Rocky Mountains és St.
Louis közötti reménytelen síkságon töltött időt.
– Már akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a feketelábok nem törölték el Fort Uniont a
föld színéről. Az emberek, aki két ott hagytam, nem éppen a legjobbak. – A kapitány az aggodalmai‐
nak szokásos katalógusával folytatta. És csak mondta, bele az éjszakába. Glass tudta, hogy az is elég,
ha csak hallgatja. Időről időre felnézett és dörmögött valamit, de közben főleg a puskájára figyelt.
Glass életében a puskája volt az egyetlen extravagancia, és amikor a nagyon érzékeny ravasz elsütő
mechanizmusát zsírozta, azt olyan gyöngéd odafigyeléssel tette, amit mások a feleségüknek vagy a
gyermeküknek tartanak fenn. A puska egy Anstadt volt, egy úgynevezett Kentucky kovás puska, ame‐
lyet ugyanúgy, mint a kor többi nagyszerű fegyverét, német kézművesek készítettek Pennsylvaniában.
A nyolcszögletű csőbe az alapjánál belevésték a készítő nevét: „Jacob Anstadt”, és a helyet, ahol ké‐
szült: „Kutztown, Penn”. A cső rövid volt, mindössze harminchat hüvelykes. A klasszikus Kentucky
puskák hosszabbak voltak, köztük olyanokkal, amelyek csöve ötven hüvelykes is lehetett. Glass job‐
ban szerette a rövidebb fegyvereket, mert a rövidebb azt jelentette, hogy könnyebb, a könnyebb pedig
azt jelentette, hogy könnyen hordozható. Azokban a ritka helyzetekben, amikor lovon közlekedett, rö‐
videbb fegyverrel könnyebb volt lóhátról manőverezni is. Amúgy az Anstadt kitűnő fegyver volt, ha‐
lálosan pontos, annak ellenére, hogy nem volt hosszú a csöve. Az érzékeny ravasz növelte a pontossá‐
gát, a legfinomabb érintésre is el lehetett sütni. Teljes töltésen kétszáz grain[6] fekete puskaporral az
Anstadt közel kétszáz yardra lőtte az .53-as kaliberű golyót.
A nyugati síkságokon szerzett tapasztalatai megtanították Glassnek, hogy a puskája teljesítménye je‐
lentheti a különbséget élet és halál között. Persze a csapatban a legtöbb férfinak megbízható fegyverei
voltak. Az Anstadtot elegáns szépsége emelte ki közülük.
A szépsége volt az, amire a többiek felfigyeltek, gyakran kérték tőle, hogy a kezükbe vehessék a
puskát. Az agy vaskeménységű diófája elegáns kanyart vett a nyaknál, de elég vastag volt ahhoz, hogy
felfogja egy erős puskaportöltet visszarúgását. A tus egyik oldalán patchbox[7], a másikon pedig fara‐
gott állrész volt található. Az agy finom vonalban csatlakozott a tushoz, ami úgy illeszkedett a vállhoz,
mintha a fegyverhasználó saját testének egyik függeléke lenne. Az agyat a legmélyebb barnára színez‐
ték, az utolsó árnyalatra a fekete előtt. A fa erezete még közelről is alig volt látható, de ha alaposab‐
ban megnézte az ember, mintha szabálytalan vonalak kanyarogtak volna rajta a kézzel felvitt lakkréte‐
gek alatt.
Az élvezeteket tovább fokozandó, a puska fém illesztései ezüstből készültek a szokásos réz helyett,
ezek díszítették a fegyver tusának borítólemezét, a patchboxot, a ravaszvédőt, magukat a ravaszokat,
és a puskavessző domború illesztéseinek végeit. Sok trapper veretett rézszegeket a puskája agyába,
dekorációként. Glass el sem tudta képzelni Anstadtjának ilyen ízléstelen elcsúfítását.
Elégedett volt, hogy puskája szerkezetét kitisztította, visszahelyezte a ravaszvédőt a kivájt horony‐
ba, aztán visszarakta a két csavart, amik a helyén tartották. Friss puskaport öntött a lőporserpenyőbe a
tűzkő mögött, biztosítva, hogy a fegyver készen álljon a tüzelésre.
Hirtelen észrevette, hogy a táborban minden elcsendesedett és elbizonytalanodott, amikor a kapi‐
tány abbahagyta a beszédet. Glass a tábor közepe felé nézett. A kapitány már aludt, teste görcsösen
rángatózott. Glass másik oldalán, a tábor széléhez legközelebb Anderson támaszkodott egy, a folyó ál‐
tal partra sodort fatönknek. Semmilyen zaj nem hallatszott, csak a folyó csordogálásának megnyugtató
hangja.
A kovás puska zárjának éles kattanása törte meg a csendet. Folyásirányból hallatszott, Jim Bridger,
a fiú irányából. Az alvó férfiak egyszerre mozdultak meg, ijedten és összezavarodva kotorásztak a
fegyvereikért, és fedezéket kerestek. Folyásirányból egy sötét alak igyekezett a tábor irányába. Glass
közelében Anderson riadt fel, és egyetlen mozdulattal felemelte a fegyverét. Glass is felemelte az
Anstadtot. A közeledő árnyék alakot öltött, mindössze negyven yardnyira a tábortól. Anderson a csö‐
vön végignézve célzott, és egy pillanatig hezitált, mielőtt meghúzta volna a ravaszt. Ugyanebben a pil‐
lanatban Glass felfelé lendítette az Anstadtot Anderson karja alatt, így az ég felé billentve Anderson
csövét, miközben fegyverében begyulladt a puskapor.
A közeledő alak megmerevedett a lövés robbanását hallva. Most már elég közel volt ahhoz, hogy
érzékelni lehessen tágra nyílt szemeit és ziháló mellkasát. Bridger volt az. – Én... én... én... – Ijedté‐
ben dadogni kezdett, és bénultan állt egy helyben.
– Mi történt, Bridger? – kérdezte a kapitány a fiú mögé bámulva a sötétségbe. A trapperek védeke‐
ző félkör alakzatot vettek fel úgy, hogy háttal álltak a partfalnak. Legtöbbjük tüzelő pozícióban volt,
fél térdre ereszkedve, puskáik kakasa felhúzva.
– Sajnálom, kapitány. Nem akartam lőni. Hallottam valamit a bokrok között. Felálltam, és azt hi‐
szem, a kakas megcsúszott. Egyszerűen elsült.
– Valószínűbb, hogy elaludtál. – Fitzgerald leeresztette puskája kakasát, és felemelkedett térdelő
helyzetéből. – Öt mérföldes körön belül most minden indián felénk tart.
Bridger szóra nyitotta a száját, de hiába kereste a szavakat, hogy ki tudja fejezni szégyenének és
megbánásának mélységét. Csak állt ott, a szája nyitva, és rémülten bámulta az előtte összegyűlt férfia‐
kat.
Glass előrelépett, és kivette Bridger kezéből a huzagolatlan fegyvert.
Felhúzta a muskétát, és meghúzta a ravaszt, de elkapta a kakast a hüvelykujjával, mielőtt a kova le‐
csapódott volna. Aztán megismételte ugyanezt. – Ez nem nagyon nevezhető fegyvernek, kapitány. Adj
neki egy rendes puskát, és egyből kevesebb problémánk lesz az őrséggel! – Néhány férfi bólogatni
kezdett.
A kapitány először Glassre, aztán Bridgerre nézett, végül megszólalt:
– Anderson, Fitzgerald, a ti őrségetek következik. – A két férfi elfoglalta a pozícióját, az egyik fo‐
lyásirány szerint, a másik azzal szemben.
Felesleges volt őröket állítani. A hajnalig hátralevő néhány órában már senki nem aludt.
Hugh Glass lenézett a szétágazó csapásokra, rajtuk a bemélyedésekre, amik olyan világosan látszot‐
tak a puha sárban, mintha világítottak volna. Két jól elkülönülő csapás indult a folyópartról, ahová a
szarvasok bizonyára inni jártak le, ezek a fűzbokrok kiváló takarásába vezettek. Egy hód kitartó mun‐
kával szintén kitaposott egy ösvényt, amelyen most már többféle vad is járt. Az ösvények mellett ku‐
pacokban ürülék hevert, Glass pedig lehajolt, hogy meg érintse a borsó nagyságú darabkákat... még
mindig melegek voltak.
Glass nyugat felé nézett, a nap még mindig magasan állt a végtelenbe nyúló fennsík fölött. Úgy tip‐
pelte, hogy három óra lehet hátra naplementéig. Még korán volt, de a kapitánynak és a többi embernek
legalább egy órára volna szüksége, hogy beérjék őt. Amúgy meg ez ideális hely volt a táborozásra. A
folyó finom ívben elkanyarodott, hosszú homokzátonyt és kavicspadot alkotva. A fűzfák mögött nyár‐
erdő húzódott, fedezéket biztosítva a tábortüzeknek, és faanyagot a tüzeléshez. A füzek ideálisak a
füstölőrácsokhoz. Glass észrevette, hogy szilvafák is nőnek elszórtan a füzek között. Ez külön szeren‐
cse. A gyümölcsöt és a húst kombinálva pemmikánt[8] tudnának csinálni. Lenézett folyásirányba. Hol
lehet Fekete Harris?
A kihívások hierarchiájában, amelyekkel a csapdázók mindennap szembenéztek, a táplálék beszer‐
zése volt a legsürgetőbb. A többi kihíváshoz hasonlóan ebben is bonyolult egyensúlyra volt szükség
az előnyök és a kockázatok között. Gyakorlatilag semmilyen táplálékot nem vittek magukkal, különö‐
sen amióta otthagyták a lapos fenekű csónakokat a Missourin, és gyalog folytatták útjukat fel, Grand
mentén. Néhány férfinak még volt teája vagy cukra, de legtöbbjük már csak egy zacskó sót vitt magá‐
val a hús konzerválásához. A Grandnak ez a szakasza gazdag volt vadakban, így akár mindennap ehet‐
tek volna friss húst. De a vadak elejtése lövésekkel jár, és a puska hangja mérföldekre elhallatszik, ez
pedig felfedi a pozíciójukat minden hallótávolságon belül levő ellenség előtt.
Amióta elhagyták a Missourit, a férfiak szigorúan tartották magukat egyfajta mintához. Ketten, min‐
dennap, a többiek előtt jártak. Az útirányuk ekkor még állandó volt: egyszerűen követték a Grand fo‐
lyását. A cserkelők elsődleges feladata az volt, hogy elkerüljék az indiánokat, kiválasszák a táborhe‐
lyet és találjanak élelmet. Néhány naponta lőttek friss vadat.
Miután meglőttek egy szarvast vagy egy bölényborjút, a cserkelők előkészítették a tábort az éjsza‐
kára. Kivéreztették a vadat, gyűjtöttek fát, és raktak két vagy három kisebb tüzet szűk, négyszögletes
gödrökben. A kisebb tüzek kevesebb füstöt okoztak, mint egy nagy, és egyben nagyobb felületet nyúj‐
tottak a hús füstöléséhez, és több hőforrást biztosítottak. Ha az ellenség észrevette volna őket éjszaka,
a több tűz azt az illúziót keltette volna, hogy többen vannak.
Amikor a tüzek már égtek, a cserkelők szétdarabolták a vadat, a legjobb részeket kiválasztották
azonnali elfogyasztásra, a többit pedig vékony csíkokra vágták. Egyszerű rácsokat készítettek zöld
fűzfaágakból, bedörzsölték a húscsíkokat egy kevés sóval és a lángok fölé akasztották őket. Ez nem az
a fajta tartósított hús volt, amit egy állandó táborban csináltak volna, ahol hónapokig megszállnak, de
a hús így több napig elállt, és elég volt addig, amíg a következő friss vadhoz hozzájutottak.
Glass kilépett a fűzbokrok közül egy tisztásra, és a szarvasokat kereste, amikről tudta, hogy ott kell
lenniük előtte.
Először a bocsokat pillantotta meg, csak utánuk az anyamedvét. Ketten voltak, és Glass felé bukdá‐
csoltak, vakkantgatva, mint valami játékos kiskutyák. A bocsok még tavasszal születtek, és öt hónapo‐
san már ötven fontot nyomtak egyenként. Egymás felé kapkodtak, miközben Glass irányába törtettek,
és néhány nagyon rövid pillanat alatt az egész jelenetnek szinte komikus jellege lett. Kővé dermedve a
bocsok kavargó mozgása láttán, Glass nem emelte föl a tekintetét, hogy a tisztás távolabbi végét is
megszemlélje, ami úgy ötven yardra lehetett. Még arra sem volt ideje, hogy végiggondolja, milyen
egyértelmű következményt jelent a bocsok jelenléte.
Aztán hirtelen rádöbbent. Fél pillanattal az előtt szorult össze a gyomra, hogy az első fenyegető
dörmögés keresztülhatolt a tisztáson. A bocsok hátsó lábaikon csúszva azonnal megálltak. Már tíz
lábra sem voltak Glasstől. Most már tudomást sem véve a bocsokról, Glass a tisztás túloldalán a csa‐
litos vonalát figyelte.
A hangjából előbb tudta a medve méretét, mint ahogy meglátta. Nemcsak a sűrű cserje reccsenései‐
ből – ahogy az anyamedve félretolta azt, mintha csak rövid fű lenne –, de a morgásból magából is,
ami olyan volt, mint az égzengés, vagy az eldőlő fa hangja, olyanfajta basszus, ami csak úgy jöhet lét‐
re, ha óriási tömeg társul hozzá.
A morgás egyre erősödött, ahogy a nőstény kilépett a tisztásra. Fekete szemeivel Glasst bámulta,
feje alacsonyan a talaj fölött mozgott, ahogy beszívta az idegen illatot, ami eljutott az agyáig – egy
olyan szag, ami most a bocsaiéval keveredett. Egyenesen felé tartott, a teste megfeszült, aztán meg
összehúzódott, mint egy összetákolt kocsin a kemény rugók. Glass bámulta az állat óriási izomzatát,
mellső lábainak vastag tuskóit, amelyek masszív vállakban végződtek, és az egész fölött az ezüstszínű
kidudorodást, amiből kiderült, hogy grizzlyről van szó.
Glass próbált ura maradni a helyzetnek, miközben a lehetőségeit mérlegelte. A reflexei persze azt
üvöltötték az agyába, hogy meneküljön. Vissza, át a fűzbokrokon. Bele a folyóba. Talán mélyre el tud‐
na merülni, és elmenekülni folyásirányba. A medve viszont már túl közel volt ehhez, alig százlábnyira
előtte. Kétségbeesetten nézett körül, egy nyárfát keresve, amire felmászhat. Ott talán már nem érhetné
el a medve, aztán fentről lelőhetné. Nem jó, a fák a medve mögött voltak. A fűzbokrok sem nyújtottak
elegendő takarást. Már csak egy választása maradt: állva marad és lő. Egyetlen esély a grizzly megál‐
lítására, az .53-as kaliberű golyóval az Anstadtból.
A grizzly védelmező anyai dühét egyetlen hatalmas üvöltésbe sűrítve nekirontott. Az ösztönei
megint majdnem rávették Glasst, hogy megforduljon és elrohanjon. A menekülés felesleges volta vi‐
szont azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor látta, hogy a grizzly figyelemre méltó sebességgel küzdi le a
köztük levő távolságot. Glass teljesen felhúzta a kakast, és felemelte az Anstadtot, aztán a villás szar‐
vú célzón keresztülnézve döbbent rettegéssel állapította meg, hogy az állat bár óriási, mégis könnye‐
dén mozog. Most egy másik ösztönével kellett megküzdenie, azzal, hogy azonnal lőjön. Glass már lá‐
tott grizzlyket, amikbe fél tucat golyót eresztettek, és mégsem pusztultak el. Neki csak egy lövése volt.
Glass alig tudta célba venni a nőstény medve ide-oda ugrándozó fejét, nem volt képes rajta tartani a
fegyvert. Tízlépésnyire tőle a grizzly felágaskodott. Háromlábnyira tornyosult Glass fölé, és lendüle‐
tet vett, hogy halálos karmaival lecsapjon. A férfi egyenesen megcélozta a hatalmas medve szívét, és
meghúzta a ravaszt.
A kova szikrát vetett az Anstadt lőporserpenyőjében, elsütötte a puskát, és megtöltötte a levegőt a
felrobbanó fekete puskapor szagával és füstjével. A grizzly felüvöltött, ahogy a golyó behatolt a mell‐
kasába, de a támadása ettől nem lassult le. Glass eldobta a most már haszontalanná vált puskát, és az
övén függő hüvelyben lapuló késért nyúlt. A medve a mancsával lecsapott, Glass pedig megtapasztal‐
ta azt a rosszullétkeltő érzést, ahogy az állat hat hüvelyk hosszú karmai mélyen belehasítanak felkarjá‐
nak és vállának húsába, meg a nyakába. A hátára esett. A kést elejtette, és elkeseredetten támaszkodott
meg lábával a talajon, hiába próbálva menedéket keresni a fűzbokrok között.
A grizzly ismét mind a négy lábán állt, közvetlenül Glass fölött. Glass összegömbölyödött, kétség‐
beesetten próbálta védelmezni az arcát és a mellkasát. A medve beleharapott hátulról a nyakába, és
felemelte a földről. Olyan erősen rázta, hogy Glass azon gondolkodott, vajon eltörik-e a gerince.
Érezte, ahogy a medve fogai csikorogva a lapockájához súrlódnak. A karmok újra meg újra belemé‐
lyedtek a húsba a hátán és a skalpjába. Üvöltött kínjában. A medve ledobta, aztán fogait mélyen bele‐
vájta a combjába, és újra rángatni kezdte, felemelve és a földre dobva olyan erővel, hogy a férfi alél‐
tan hevert, eszméleténél volt, de már nem volt képes kifejteni semmilyen ellenállást.
A hátán feküdt, és felfelé bámult. A grizzly előtte állt a hátsó lábain. A rémület és a fájdalom csök‐
kent, és átvette a helyét a fölé tornyosuló állat iránti rettegő csodálat. A medve még egy utolsó üvöl‐
tést hallatott, amit Glass elméje úgy fogott föl, mintha nagy távolságból érkező visszhang lenne. Érez‐
te, hogy óriási súly nehezedik rá, a medve bundájának nyirkos szaga minden más érzékelést elnyo‐
mott. Mi volt az? Keresgélt az elméjében, aztán megállt egy sárga színű kutya képénél, ami egy fiú ar‐
cát nyalogatta egy faház deszkából készült verandáján.
Fölötte a napsütötte égbolt feketévé sötétült.
Fekete Harris hallotta a lövést maga előtt, a folyó kanyarulatán túl, és azt remélte, hogy Glass lőtt
egy szarvast. Csendesen, de gyorsan haladt előre, tudta, hogy egy puskalövés nagyon sok dolgot je‐
lenthet. Amikor meghallotta a medve üvöltését, szaporázni kezdte a lépteit. Aztán hallotta, ahogy
Glass felüvölt.
A fűzbokroknál Harris megtalálta a szarvasok és Glass nyomait. Végignézett a csapáson, amit a hód
taposott ki, és figyelmesen hallgatózott. Semmilyen hang nem nyomta el a folyó halk csobogását. Har‐
ris a csípőjéről célzott a fegyverrel, hüvelykujja a kakason, mutatóujja pedig a ravasz közelében. Rö‐
viden rápillantott a pisztolyra, hogy biztos legyen benne: töltve van. Belépett a füzek közé, és egyik
mokaszinját óvatosan helyezte a másik elé, miközben mereven előre nézett. A bocsok kiabálása törte
meg a csendet.
A tisztás széléhez érve Fekete Harris megállt, hogy felfogja az előtte lejátszódó jelenetet. Óriási
grizzly feküdt előtte, szétterülve a hasán, nyitott szemekkel, de holtan. Az egyik bocs a hátsó lábain
állt, és az orrát a nőstény medvéhez nyomta, hiába próbálva kicsikarni belőle valamilyen életjelet. A
másik bocs az orrával bökdösött valamit és a fogaival húzgálta. Harris hirtelen rájött, hogy az egy fér‐
fi karja. Glass. Felemelte a puskáját, és lelőtte a két bocs közül a közelebbit. Az erőtlenül rogyott
össze. A testvére megugrott a nyárfák irányába, és eltűnt. Harris újratöltött, mielőtt továbbment volna.
Henry kapitány és a brigád tagjai hallották a két lövést, és sietni kezdtek folyásiránnyal szemben.
Az első lövés miatt a kapitány még nem aggódott, a második miatt már igen. Az első lövés várható
volt, Glass vagy Harris leterít valami vadat, ahogyan azt előző éjszaka tervezték. Két szorosan egy‐
mást követő lövés is normális lett volna. Ha két ember együtt vadászik, akár több mint egy célpontot
is találhatnak, vagy az első elhibázhatja a lövést. De ezt a két lövést jó néhány perc választotta el egy‐
mástól. A kapitány azt remélte, hogy a vadászok egymástól távol dolgoznak. Talán az első lövést le‐
adó ráugrasztott valamilyen vadat a másodikra. Vagy talán elég szerencsések voltak ahhoz, hogy bölé‐
nyekre akadjanak. A bölények néha csak úgy álltak, nem zavartatták magukat a puskadörrenéstől, így
lehetővé tették a vadász számára, hogy újratöltsön és mintegy mellékesen kiválasszon magának egy
második célpontot.
– Szorosan együtt maradni, emberek! És ellenőrizzétek a fegyvereiteket!
Száz lépésen belül Bridger már harmadszor ellenőrizte az új puskát, amit Will Anderson adott neki.
– A bátyámnak erre már nem lesz szüksége – mindössze ennyit mondott.
A tisztáson Fekete Harris lenézett a medve testére. Alóla csak Glass karja lógott ki. Harris körül‐
nézett, mielőtt a puskáját letette volna a földre, megragadva a medve mellső lábát, hogy megpróbálja
megmozdítani a tetemet. Zihálva sikerült elég messzire húznia az állatot ahhoz, hogy láthassa Glass
fejét, ami nem volt egyéb, mint egy hajból és húsból álló véres gubanc. Jézus Krisztus! Sietve dolgo‐
zott, folyamatosan küzdve a félelemmel attól, amit majd találni fog.
Harris átment a medve másik oldalára, átmászva az állaton, hogy megragadja a mellső lábát, aztán
húzni kezdte, térdeit a grizzly testének nyomva támasztékként. Jó néhány próbálkozással később sike‐
rült átfordítania a medve testének első felét úgy, hogy az óriási állat középső része kicsavarodva fe‐
küdt a földön. Aztán jó párszor nekiállt a hátsó lábaknál is. Végül rántott rajta még egy utolsót, amitől
a medve teljes súlyával a hátára gördült. Glass teste kiszabadult. A nőstény mellkasában Fekete Har‐
ris észrevette a beszáradt vért, ahol Glass lövése behatolt.
Fekete Harris odatérdelt Glass mellé, de nem nagyon tudta, hogy mit tegyen. Nem azzal volt baj,
hogy hiányzott volna a sebesültekkel kapcsolatos tapasztalata. Három emberből távolított el nyilakat
és golyókat, és őt magát is már kétszer meglőtték. Soha nem látott viszont olyan mészárlást, mint ez,
frissen, közvetlenül a támadást követően. Glasst a lábától a fejéig teljesen szétmarcangolták. A skalp‐
ja az egyik oldalra lógott le, és Harrisnek szüksége volt néhány pillanatra, amíg felismerte azokat az
alkotórészeket, amiből az arca állt. A legrosszabb a nyaka volt. A grizzly karmai három mély és jól
elkülönülő sebet vágtak, amik a vállán kezdődtek és a nyakán folytatódtak. Még egy hüvelyk, és a kar‐
mok átvágták volna Glass ütőerét. Úgy nézett ki, hogy a karmok feltépték a nyakát, átvágták az izmokat
és szabaddá tették Glass nyelőcsövét. Átvágták a légcsövét is, és Harris elborzadva nézte, hogy egy
óriási buborék keletkezik a vérben, ami a sebből szivárgott. Ez volt az első egyértelmű jele annak,
hogy Glass életben van.
Harris finoman az oldalára fordította Glasst, hogy megvizsgálja a hátát. Pamutingéből semmi nem
maradt. Vér szivárgott a mély sebekből a nyakán és a vállán. Jobb karja természetellenesen kicsava‐
rodva lógott. A háta közepétől a csípőjéig mély, párhuzamos vágásokat hagytak hátra a medve karmai.
Harrist ez egy fatörzsre emlékeztette, amin a medvék a territóriumukat jelzik, azzal a különbséggel,
hogy ezek a jelzések húsba voltak vájva, nem pedig fába. Glass combjának hátsó oldalán vér szivár‐
gott át a szarvasbőr bricseszen.
Harrisnek ötlete sem volt, hogy hol kezdje, és szinte megkönnyebbült amiatt, hogy a nyaki seb nyil‐
vánvalóan halálosnak tűnt. Néhány yardnyival odébb húzta Glasst egy füves, árnyékos helyre, és fino‐
man leengedte a hátára. Nem vett tudomást a bugyborékoló torokról, inkább Glass fejére koncentrált.
Glass legalább azt a méltóságot megérdemelte, hogy viselje a saját skalpját. Harris vizet öntött rá a
kulacsából, megpróbált lemosni annyi mocskot, amennyit csak lehetséges. A bőr annyira elvált, hogy
szinte olyan érzés volt, mintha egy leesett kalapot tenne a helyére egy kopasz ember fején. Harris át‐
húzta a skalpot Glass koponyáján, az elvált bőrt nekinyomta homlokának és betűrte a füle mögé. Ké‐
sőbb majd odavarrhatják, ha Glass kitart addig.
Harris meghallott egy hangot a bokrokból, és elővette a pisztolyát. Henry kapitány lépett ki a tisz‐
tásra. A többiek gyászos hangulatban sorakoztak fel mögötte, pillantásuk Glassről a nőstény medvére,
Harrisről a lelőtt bocsra vándorolt.
A kapitány szemügyre vette a tisztást, és szinte megdermedt, ahogy elméje a jelenetet átszűrte a sa‐
ját múltjának összefüggésein. Megrázta a fejét, és máskor oly éleslátó szemei most mintha egy pilla‐
natig nem fókuszáltak volna.
– Meghalt?
– Még nem. De darabokra tépte az állat. A légcsövét is elvágta.
– Megölte a medvét?
Harris bólintott. – Már döglötten találtam, rajta feküdt. Van egy golyó a szívében.
– Nem elég korán, igaz? – Ez Fitzgerald volt.
A kapitány letérdelt Glass mellé. Koszos ujjaival a toroksebet piszkálta, ahol minden lélegzetvétel‐
nél továbbra is buborékok keletkeztek. A légzése erőltetettebbé vált, és a lagymatag zihálás most erő‐
södött és gyengült, Glass mellkasának mozgásával együtt.
– Valaki adjon egy darab tiszta ruhát és némi vizet... meg whiskey-t arra az esetre, ha felébredne.
Bridger lépett előre egy kisebb táskában kotorászva, amit a hátáról vett le. Kihúzott egy gyapjúin‐
get a zsákból, és odaadta Henrynek.
– Itt van, kapitány.
A kapitány megállt, és hezitálni kezdett, hogy elvegye-e a fiú ingét. Aztán megragadta és csíkokat
kezdett tépni a durva anyagból. A kulacsa tartalmát ráöntötte Glass torkára. Ez lemosta a vért, de a
helyén azonnal megjelent a sebből gyorsan szivárgó vér. Glass köhögni és köpködni kezdett. A szem‐
héjai remegtek, aztán pánikszerűen tágra nyíltak a szemei.
Glass első érzése az volt, mintha meg akarna fulladni. Újra köhögni kezdett, ahogy a teste szabadul‐
ni próbált a torkában és a tüdejében levő vértől. Rövid ideig Henryre függesztette a tekintetét, miköz‐
ben a kapitány az oldalára fordította. Glass képes volt kétszer lélegzetet venni, mielőtt rátört a
rosszullét. Hányt, ami gyötrelmes fájdalmat keltett a torkában. Glass ösztönösen a nyaka felé nyúlt,
hogy megérintse. A jobb kezét nem tudta használni, de a ballal megtalálta a tátongó sebet. Rettegés és
pánik töltötte el. Vad pillantással nézett körbe, és megnyugtatást keresett az őt körülvevő emberek ar‐
cán. Ennek az ellenkezőjét látta, a félelmei irtózatos megerősítését.
Glass megpróbált beszélni, de a torka nem volt képes másféle hangot kiadni, csak valami hátbor‐
zongató nyöszörgést. Küzdött, hogy fel tudjon emelkedni a két könyökére. Henry a talajhoz szegezte,
és whiskey-t öntött a torkára. Égető érzés lépett az összes többi fájdalom helyébe. Glass még utoljára
összerázkódott, mielőtt újra elvesztette az eszméletét.
– Be kell kötöznünk a sebeit, amíg nincs magánál. Bridger, vágj még csíkokat!
A fiú hosszú darabokat kezdet letépni az ingből. A többi férfi komoly tekintettel figyelte, úgy álltak
ott, mint a koporsóvivők a temetésen.
A kapitány felnézett. – A többiek mozogjanak! Harris, derítsetek föl körülöttünk egy nagyobb terü‐
letet! Bizonyosodjatok meg róla, hogy a lövések nem irányították ránk a figyelmet. Valaki figyeljen rá,
hogy a tüzek ne aludjanak ki, csak száraz fát rakjatok rá, nincs szükségünk egy átkozott füstjeire! Az‐
tán szabdaljátok darabokra ezt a medvét.
A férfiak elindultak a dolgukra, a kapitány pedig újra Glasshez fordult. Elvett egy darab szövetet
Bridgertől, Glass nyaka mögé fűzte, és olyan szorosan kötötte meg, amennyire csak merte. Ezt megis‐
mételte két újabb vászoncsíkkal is. A vér azonnal átitatta az anyagot. Egy másik csíkkal körbekötötte
Glass fejét azzal az esetlen szándékkal, hogy a skalpját a helyén tartsa. A fejsebek is erősen véreztek,
és a kapitány a vizet meg az inget használta, hogy letörölje a vért, ami Glass szemei körül kezdett
összegyűlni. Elküldte Bridgert, hogy töltse újra a kulacsot a folyóból.
Amikor Bridger visszatért, újra az oldalára fordították Glasst. Bridger tartotta, hogy az arca ne ér‐
jen le a talajra, amíg Henry kapitány a hátát vizsgálta. Henry vizet öntött a medve fogai által okozott
szúrt sebekbe. Bár mélyek voltak, szinte alig véreztek. A medve karmaitól származó öt párhuzamos
seb már egészen más volt. Kettő közülük különösen mélyre hatolt Glass hátába, ezeknél kilátszott az
izom, és erősen véreztek. A kosz összekeveredett a vérrel, a kapitány pedig újra vizet zúdított rá a ku‐
lacsból. A kosz nélkül a sebek mintha még jobban véreztek volna, ezért a kapitány inkább hagyta őket.
Levágott két hosszú darabot az ingből, Glass teste köré tekerte és szorosan megkötötte őket. Ez nem
működött. A vászoncsíkok alig tompították a vérzést.
A kapitány szünetet tartott, hogy gondolkodjon.
– Ezeket a mély sebeket össze kell varrnunk, különben elvérzik és meghal.
– És mi van a torkával?
– Azt is be akartam stoppolni, de olyan átkozott kupleráj az egész, hogy nem tudtam, hol kezdjem
el. – Henry beletúrt a túlélőtáskájába, és kivett egy durva, fekete cérnát, meg egy nagyobb tűt.
A kapitány vastag ujjai meglepően fürgék voltak, ahogy befűzte a cérnát és csomót kötött a végére.
Bridger összefogta a legmélyebb seb széleit, és tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Henry belenyomja
a tűt Glass bőrébe. Egyik oldalról a másikra haladt a tűvel, négy öltéssel összehúzta a bőrt a vágás
középső részén. Összekötötte a vastag cérna végeit. A Glass hátán található öt, karom okozta sérülés
közül kettő volt elég mély ahhoz, hogy varrásra legyen szükség. A kapitány ezeknél sem varrta végig
az egész hosszukat, hanem egyszerűen csak összekötözte a középső részüket, a vérzés így is alábbha‐
gyott.
– Akkor most nézzük meg a nyakát!
A hátára fordították Glasst. A durva kötések ellenére a torkából továbbra is buborékok és zihálás
tört elő. A felnyílt bőr alatt Henry látta a garat és a légcső széles, fehér színű porcát. A buborékokból
tudta, hogy a légcsövet átvágták vagy kilyukasztották, de ötlete sem volt, hogyan lehetne rendbe hozni.
A kezét Glass szája elé tartotta, hogy érezze a lélegzését.
– Most mit fog csinálni, kapitány?
A kapitány újabb csomót kötött a tűben levő cérna végére.
– Még mindig kap valamennyi levegőt a száján keresztül. A legjobb, amit tehetünk, hogy zárjuk fö‐
lötte a bőrt, és reméljük, hogy a többi meggyógyul magától. – Egymástól egyhüvelyknyi távolságban
Henry varratokat helyezett el, hogy lezárja Glass torkát. Bridger közben megtisztított egy kis területet
a fűzbokrok árnyékában, és elrendezte Glass hálózsákját. Ráfektették olyan gyengéden, amennyire tud‐
ták.
A kapitány fogta a puskáját, és elsétált a tisztásról a fűzbokrokon át vissza, a folyó irányába.
Amikor elérte a vizet, a puskáját letette a parton, és levette bőrből készült zubbonyát. A kezeit ra‐
gadós vér borította, belenyúlt a vízbe, hogy lemossa őket. Amikor némelyik folt nem akart lejönni, fo‐
gott egy kis homokot a partról, és az elszíneződött foltokat azzal dörzsölte. Végül aztán feladta, csé‐
szét formált a kezéből, és a jeges vizet szakállal borított arcához nyomta. Az ismerős kételyek mintha
visszamásztak volna a fejébe. Újra megtörténik.
Az nem meglepő, ha a zöldfülűek megadják magukat a vadonnak, az viszont sokkot okozott, amikor
a veteránok is áldozatul estek. Drouillard-hoz hasonlóan Glass is éveket töltött a határvidéken. Olyan
volt, mint egy hajógerinc, másokat is megerősített csendes jelenléte. És Henry tudta, hogy reggelre
már halott lesz.
A kapitány visszagondolt a Glass-szel folytatott előző éjszakai beszélgetésére. Az csak az elmúlt
éjszaka volt. 1809-ben Drouillard halála a vég kezdetét jelentette. Henry társai elhagyták a cölöpök‐
kel körülvett sáncot a Three Forks völgyében, és délre menekültek. Ezzel ugyan kikerültek a feketelá‐
bok hatóköréből, de nem védte meg őket magának a Sziklás-hegységnek a zordságától. A csapat kibír‐
ta a borzalmas hideget, majdnem éhen vesztek, és kirabolták őket a Varjak. Amikor végre lesántikál‐
tak a hegyekből 1811-ben, a prémkereskedelem életképessége még mindig rendezetlen kérdés volt.
Több mint egy évtizeddel később Henry megint azon kapta magát, hogy trappereket vezet a Sziklás-
hegység csalóka gazdagságát hajszolva. Elméjében Henry végiglapozta saját nem túl régmúltjának
lapjait: egy héttel az után, hogy elhagyta St. Louist, elvesztett egy hajót, rajta tízezer dollár értékű ke‐
reskedelmi áruval. A feketelábok megölték két emberét a Missouri nagy vízeséseinél. Ashley segítsé‐
gére sietett az arikara falvaknál, részt vett az összeomlásban is Leavenworth ezredessel, aztán pedig
végignézte, ahogy az arikarák lezárják a Missourit. Amikor egy héten keresztül az isten háta mögött
haladtak felfelé a Grand mentén, három emberét ölték meg a mendenek, ezek a normális esetben békés
indiánok, akik egyik éjszaka tévedésből rájuk támadtak. Most pedig Glass, a legjobb embere, halálos
sebekkel fekszik, miután belebotlott egy medvébe. Milyen bűn küldte rám ezt az átkot?
A tisztásra visszatérve Bridger eligazgatott egy takarót Glassen, és a medve felé fordult, hogy
szemügyre vegye. Négyen dolgoztak az állat szétdarabolásán. A legjobb darabokat – a májat, a szívet,
a nyelvet, a vesepecsenyét és a bordákat – félrerakták, hogy azonnal elfogyasszák. A többit keskeny
szeletekre vágták és bedörzsölték sóval.
Bridger odament a hatalmas medve mancsához, és kivette kését a tokjából. Amikor Fitzgerald fel‐
nézett a darabolásból, Bridger éppen elkezdte levágni a legnagyobb karmokat a mancsról. Megdöb‐
bent, amikor látta a méretét, közel hat hüvelyk hosszú volt, és kétszer olyan vastag, mint a hüvelykuj‐
ja. A végénél borotvaéles volt, és még mindig véres a Glasst ért támadás következtében.
– Ki mondja, hogy lehet egy karmod, fiú?
– Nem nekem lesz, Fitzgerald – Bridger fogta a karmot, és odament Glasshez.
Glass túlélőtáskája ott feküdt mellette. Bridger kinyitotta, és beledobta a karmot.
Aznap este órákig zabáltak, a testük szinte könyörgött a zsíros hús tápanyagaiért. Tudták, hogy leg‐
közelebb csak napok múlva esznek majd friss húst, ezért kihasználták ezt a lakomát. Henry kapitány
két őrt küldött ki. Bár a tisztás viszonylag zárt helyen volt, azért aggódott a tüzek miatt.
A legtöbb férfi a lángok közelében ült, és fűzfaágakból készült nyársakat tartottak a tűzhöz, teleszúr‐
va hússal. A kapitány és Bridger felváltva néztek rá Glassre. Két alkalommal nyitva voltak a szemei,
nem fókuszált, és a tekintete fátyolos volt. A szemgolyója visszaverte a tűz fényét, de olyan volt, mint
ami nem belülről csillog. Egyszer képes volt lenyelni némi vizet, fájdalmas görcsök közepette.
Kellő gyakorisággal táplálták a hosszúkás gödrökben égő tüzeket ahhoz, hogy elég hő és füst kelet‐
kezzen a fűzfarácsokon a hús kiszárításához. A pirkadatot megelőző órában Henry kapitány ránézett
Glassre és eszméletlenül találta. A légzése nehéz volt, és olyan reszelős hangot adott, mintha minden
lélegzetvétel az összes erejét igénybe vette volna.
Henry visszatért a tűzhöz, és ott találta Fekete Harrist, aki épp egy bordát rágcsált.
– Bárki lehetett volna, kapitány. Beleszaladni Old Ephraimba[9], úgy, mint ő. Nincs számadás a bal‐
szerencséről.
Henry csak megrázta a fejét. Ő tudta, mi az a szerencse. Egy darabig csak ültek csendben, ekkor je‐
lent meg a keleti horizonton az első alig érzékelhető jele annak, hogy egy új nap kezdődik. A kapitány
összeszedte a puskáját és a puskaporos szaruját.
– Visszajövök, mielőtt felkelne a nap. Ha a többiek felébrednek, válassz ki kettőt, ássanak egy sírt!
Egy órával később a kapitány visszatért. Egy sekély sírkezdeményt kiástak, de nyilvánvalóan félbe‐
hagyták a munkát. Ránézett Harrisre.
– Mi a bökkenő?
– Nos, kapitány, kezdjük talán azzal, hogy még nem halt meg. Úgy tűnt, nem volna helyes folytatni
az ásást, mikor ő még itt fekszik.
Egész délelőtt arra vártak, hogy Hugh Glass meghaljon. Közben egyszer sem tért vissza az öntudata.
A bőre sápadt volt a vérveszteségtől, a légzése pedig nehézkes maradt. A mellkasa továbbra is emel‐
kedett és süllyedt, a lélegzetvételek makacsul követték egymást.
Henry kapitány a folyó és a tisztás között járkált, és délelőttre elküldte Fekete Harrist, hogy derítse
fel a területet folyásiránnyal szemben. A nap éppen fölöttük állt, amikor Harris visszatért, Indiánokat
nem látott, de a folyó túloldalán az egyik vadcsapást emberek és lovak nyomai borították. Két mér‐
földnyire folyásiránnyal szemben Harris talált egy elhagyott táborhelyet. A kapitány nem várhatott to‐
vább.
Megparancsolta két embernek, hogy vágjanak ki kisebb fákat. Glass pokrócával együtt majd össze‐
raknak egy hordágyat.
– Miért nem csinálunk inkább travois[10]-t, kapitány? Az öszvér húzhatná.
– Túl kemény lenne travois-t húzni a folyó mentén.
– Akkor menjünk messzebb a folyótól!
– Csak csináljátok meg azt az átkozott hordágyat! – mondta a kapitány. A folyó volt az ismeretlen
területen az egyetlen útjelző. Henry nem szándékozott egy hüvelykkel sem eltávolodni a parttól.
Az emberek az akadályhoz érve egyesével megálltak. A Grand folyó útját egy meredek homokkő
szikla állta el, arra kényszerítve a folyót, hogy elkanyarodjon. A víz örvénylett és összegyűlt, kimé‐
lyült a fal előtt, mielőtt kiszélesedve a másik part felé vette volna az irányt. Bridger és Malac érkez‐
tek meg utolsóként, maguk között cipelve Glasst. Finoman letették a hordágyat a talajra. Malac nehéz‐
kesen lehuppant a hátsójára, lihegett, az ingét sötétre színezte az izzadság.
Amikor megérkezett mindenki felnézett, gyorsan felbecsülték a két lehetőséget a továbbhaladást il‐
letően. Az egyik az volt, hogy megmásszák a szikla meredek oldalát. Ez lehetséges volt, de csak keze‐
iket és a lábaikat is használják. Ezt az utat választotta Fekete Harris, amikor előttük két órával átkelt
itt. Látták a nyomait, és egy zsályacserje letört ágát, amit akkor ragadott meg, amikor fel kellett húznia
magát. Az nyilvánvaló volt, hogy sem a hordágyat vivők, sem az öszvér nem tudna felmászni.
A másik választás az volt, hogy átkelnek a folyón. A túlsó part hívogató és sima volt, a problémát
csak az okozta, hogy át kellett jutni oda. A partfal által létrehozott mélyedés legalább öt láb mélynek
tűnt, és az áramlás is gyors volt. Fodrozódó víz jelezte a folyó közepe felé azt a helyet, ahol már kez‐
dett sekélyebbe válni. Onnan már könnyen át lehetett gázolni a másik partra. Egy biztos járású férfi,
talán talpon tudott volna maradni a mely vízben, a puskáját és a puskaport a feje fölé tartva; egy ke‐
vésbé mozgékony talán elesett volna, de nyilván meg tudta volna tenni azt a néhány yardot úszva a se‐
kély vízben.
Az öszvért sem volt probléma bevinni a folyóba. Az állat annyira szerette a vizet, hogy az emberek
Kacsának hívták. A nap végén néha órákig állt a folyóban, a víz lelógó hasáig ért. Valójában ez a fur‐
csa hajlama volt az oka annak, hogy a mendenek nem lopták el a többi állattal együtt. Amíg a többi ál‐
lat a part mentén legelt vagy aludt, Kacsa a sekély vízben állt egy homokzátonyon. Amikor a banditák
megpróbálták elvinni, bele volt ragadva az iszapba. Végül a brigád fele kellett hozzá, hogy kihúzzák.
Szóval a problémát nem az öszvér jelentette. A problémát természetesen Glass jelentette.
Lehetetlen volt a hordágyat a víz szintje fölött tartani, miközben átkelnek.
Henry kapitány a lehetőségeit mérlegelte, és átkozta Harrist, amiért nem hagyott hátra semmilyen
jelet arra vonatkozóan, hogy előbb keljenek át. Elmentek egy könnyű gázló mellett, úgy egy mérföld‐
nyire folyásirányban. Gyűlölte több csoportra osztani az embereit még néhány órára is, az viszont
őrültségnek tűnt, hogy mindenki visszamasírozzon. – Fitzgerald, Anderson. Vegyétek át a hordágyat!
Bernot, te és én visszamegyünk velük az átkelőhöz, ami mellett eljöttünk. A többiek átmennek itt és
várnak.
Fitzgerald a kapitányra bámult, és valamit dörmögött a szakálla alatt.
– Akarsz valamit mondani, Fitzgerald?
– Én trappernek szerződtem, kapitány, nem valami rohadt öszvérnek.
– Te is viszed, ha rád kerül a sor, mint mindenki más.
– És én még azt is megmondom, amit mindenki fél a szemedbe mondani. Mindannyian azon gondol‐
kodunk, vajon ezt a hullát el akarod-e cipelni egészen a Yellowstone-ig?
– Azt akarom tenni vele, amit megtennék érted is, vagy bárki másért ebben a brigádban.
– Amit mindannyiunkért meg fogsz tenni, az a sírásás. Szerinted meddig parádézhatunk ebben a
völgyben, mielőtt beleakadunk egy vadászó csapatba? Glass nem az egyetlen ember ebben a brigád‐
ban.
– És te sem az egyetlen ember vagy benne – mondta Anderson. – Fitzgerald nem az én nevemben
beszél, kapitány, és fogadok, hogy nem sokan értenek egyet vele.
Anderson odament a hordágyhoz, és a puskáját letette Glass mellé.
– Akkor most egyedül húzzam?
Három napig cipelték magukkal Glasst. A Grand partjain homokpadok és sziklás részek váltakoz‐
tak. Néhol nyárfák csoportjai váltották fel a magas vízállást jelző vonalnál a füzek kecses ágait, né‐
melyik tíz láb magasra nőtt. Ahol beomlott a partfal, ott néha át kellett mászniuk óriási mélyedések fö‐
lött, ahol az erózió olyan élesen vágta el a földet, mint egy hasítóbárd. Kerülgették a kusza törmelék‐
halmokat, amiket még a zöldár rakott kupacokba: kőrakásokat, összegubancolódott ágakat, sőt egész
fákat is. A nap által kifehérített törzsük olyan sima volt, mintha üvegből lett volna, annyira lecsiszolta
a víz és a kövek. Ha a terep túlságosan göröngyös lett, akkor átkeltek a folyón, hogy felfelé folytassák
útjukat, a nedves szarvasbőr tovább nehezítette amúgy sem könnyű dolgukat.
A folyó olyan volt a síkságon, mint egy országút, és nem csak Henry emberei utaztak a partjai men‐
tén. Számos ösvényt és elhagyott táborhelyet lehetett itt találni. Fekete Harris kétszer is látott kisebb
vadászó csoportokat. A távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy meg lehessen mondani sziúk vagy
arikarák voltak, bár mindkét törzs veszélyt jelentett. Az arikarák egyértelműen ellenségnek számítottak
a missouri csata óta. A sziúk abban a küzdelemben szövetségesek voltak ugyan, de a mostani hozzáál‐
lásuk ismeretlen volt. Mindössze tíz hadra fogható emberrel a kis trapper csapat nem igazán jelentett
fenyegetést senkire. Ugyanakkor a fegyvereik, a csapdáik, de még az öszvér is vonzó célpontnak szá‐
mított. Folyamatos veszélyt jelentett, hogy csapdába csalják őket, és csak Fekete Harris meg Henry
kapitány cserkelőképessége miatt kerülték el őket.
Olyan terep, amin gyorsan át kell jutnunk, gondolta a kapitány. Ehelyett olyan lassan cammogtak
előre, mint egy temetési menet.
Glass hol magához tért, hol elveszítette az eszméletét, bár az is igaz, hogy az egyik állapota alig kü‐
lönbözött a másiktól. Időnként tudott magához venni vizet, de a toroksebei lehetetlenné tették, hogy le‐
nyelje a szilárd táplálékot. A hordágy kétszer felborult és Glass a földre esett. A második eséstől két
varrat is elszakadt a toroksebén. Megálltak annyi időre, hogy a kapitány újra tudja varrni a nyakát,
ami akkor már vörös volt a fertőzéstől. Azzal senki nem foglalkozott, hogy megvizsgálja a többi sebet.
Amúgy sem tehettek volna túl sokat. Na meg Glass sem tiltakozhatott. Sebesült torka miatt némaságra
volt ítélve, az egyetlen hang, amit kiadott, a légzése nehéz zihálása volt.
A harmadik nap végén elértek egy kis szurdokot, ahol egy patak torkollott a Grandbe. Negyed mér‐
földre a patakvölgyben Fekete Harris talált egy forrást, amit sűrű fenyves vett körül. Ideális táborhely
volt. Henry elküldte Andersont és Harrist, hogy találjanak valami vadat.
A forrás maga inkább csak szivárgás volt, mint forrás, de jeges vizét mohás kövek szűrték meg, és
egy tiszta medencében gyűlt össze. Henry kapitány lehajolt, hogy igyon, miközben a döntésén gondol‐
kodott.
A három nap alatt, amióta Glasst cipelték, a kapitány becslése szerint csak negyven mérföldet tettek
meg. Ennek a dupláját vagy még többet kellett volna. Míg Henry kapitány úgy gondolta, hogy talán
már túl vannak az arikarák területén, Fekete Harris mindennap egyre több nyomát találta a sziúknak.
Azon is aggódott, hogy hol vannak, de azon még inkább bosszankodott, hogy hol kellene már lenni‐
ük. Minden másnál jobban aggasztotta, hogy túl későn érhetnek a Yellowstone-hoz, mert szükségük
volt néhány hétnyi időre, hogy húst tartalékoljanak, különben az egész brigád élete veszélybe kerül. A
késő őszi időjárás olyan szeszélyes volt, mint egy pakli kártya. Talán indián nyár lesz, vagy éppen jön
egy korai hóvihar süvítő széllel.
Fizikai biztonságukon túl Henry óriási nyomást érzett magán az üzleti sikerük miatt is. Ha szeren‐
cséjük lesz, néhány hétnyi őszi vadászattal és az indiánokkal folytatott kereskedéssel elég prémhez
jutnak, hogy egy vagy két embert leküldjenek vele a folyón.
A kapitány szerette elképzelni, amint egy prémmel megrakott, fatörzsből kivájt csónak megérkezik
St. Louisba, lehetőleg egy verőfényes februári napon. Ha sikeresen megvetik a lábukat a Yellowstone-
nál, akkor az erről szóló történetek címoldalra kerülnek a Missouri Republicanben. A sajtó új befek‐
tetőket hozna. Ashley friss tőkét tudna bealkudni egy új prémvadász brigád létrehozására kora ta‐
vasszal. Késő nyárra Henry elképzelései szerint már trapperek egész hálózatát irányította volna a Yel‐
lowstone alsó és felső szakaszán. Ha elég embere és áruja lenne a kereskedéshez, talán pénzért békét
is köthetne a feketelábokkal, és újra csapdázhatna a Three Forks hódban gazdag völgyeiben. A követ‐
kező télen már lapos fenekű csónakokra lenne szükség, hogy el tudják szállítani a szőrmét, amit össze‐
gyűjtenének.
De ez az egész az időn múlik. Elsőnek ott lenni, megfelelő erővel. Henry az iránytű minden égtája
felől érezte a verseny nyomását.
Északról a British North West Company létesített kereskedelmi állomásokat egészen le, a délen
fekvő menden településekig. A britek uralták a nyugati partot is, ahonnan most a szárazföld irányába
nyomultak a Columbia és mellékfolyói mentén. Olyan pletykák terjengtek, hogy a brit trapperek már
egészen a Snake és a Green vonaláig nyomultak előre.
Délről számos csoport terjeszkedett északi irányba Taosból és Santa Féből: a Columbia Fur Com‐
pany, a French Fur Company, a StoneBostwick and Company.
A legnagyobb versenytársaknak azonban mégis a keletről, egyenesen St. Louisból érkezők tűntek.
1819-ben az Egyesült Államok Hadserege megkezdte „Yellowstone Expedícióját” azzal a kifejezett
céllal, hogy kiterjesszék a prémkereskedelmet. Bár eléggé korlátozottan, de a hadsereg jelenléte fel‐
bátorította a befektetőket, akik már most nagyon szerettek volna beszállni a prémkereskedelembe. Ma‐
nuel Lisa Missouri Fur Companyje megnyitotta a kereskedelmet a Plattén. John Jacob Astor újra‐
élesztette az ő Amerikai Szőrme Társaságának maradványait, amit a britek űztek el az 1812-es hábo‐
rúban a Columbiától, és létrehozott egy új székhelyet St. Louisban. Ezek mind a kevés tőkéért és em‐
beranyagért küzdöttek egymással.
Henry ránézett Glassre, aki a fenyők árnyékában feküdt a hordágyon.
Soha nem tért vissza ahhoz a feladathoz, hogy rendesen visszavarrja Glass skalpját. Még mindig
összevissza állt a feje tetején, bíborfekete volt körben a szegélye mentén, ahol a megszáradt vér most
a helyén tartotta. Groteszk koronának tűnt egy meggyötört testen. A kapitányban most újra feltámadt az
együttérzés és a düh, a neheztelés és a bűntudat megosztó keveréke.
Nem tudta hibáztatni Glasst a grizzly támadása miatt. A medve egyszerűen az ilyen utak egyik koc‐
kázata volt, egy a sok közül. Amikor a csapat elhagyta St. Louist, Henry tudta, hogy némelyik embere
meg fog halni. Glass sebesült teste egyszerűen csak még jobban hangsúlyozta, hogy mindannyian nap
mint nap szakadék fölött sétálnak. Henry Glasst tartotta a legjobb emberének a képességei, a harc‐
edzettsége és a jelleme miatt. A többiekre, talán Fekete Harris kivételével, úgy tekintett, mint beosz‐
tottakra. Fiatalabbak, ostobábbak, gyengébbek, kevésbé tapasztaltak voltak. Henry kapitány viszont
egyenrangú társként tekintett Glassre. Ha ez megtörténhetett Glass-szel, akárkivel megtörténhet, még
vele magával is. A kapitány elfordult a haldokló férfitól.
Tudta, hogy vezetőként kemény döntéseket kell hoznia a brigád érdekében. Tudta, hogy a határvidék
mindenekfölött tisztelte és meg is követelte a függetlenséget és az önállóságot. St. Louistól nyugatra
nem léteztek címek. Mégis azokat a heves vérmérsékletű egyéniségeket, akik a határvidéken a társasá‐
gához tartoztak, összekötötte a kollektív felelősség. Bár nem volt írott törvény, szabályok azért voltak:
hűség az egyezséghez, ami meghaladta önös érdekeik érvényesítését. Mélységeit tekintve ez bibliai
jellegű volt, és a fontossága minden lépéssel csak növekedett, amit a vadonba befelé tettek. Ha felme‐
rült az igény rá, akkor segítő kezet nyújtottak a barátaiknak, a partnereknek, az idegeneknek. Amikor
így tettek, mindannyian tudták, hogy egy napon a saját túlélésük is a másik kinyújtott kezétől függhet.
Szabályainak használhatósága mintha erősen csökkent volna, amikor a kapitány azzal küzdött, hogy
megpróbálja Glassre alkalmazni őket. Nem tettem meg érte minden tőlem telhetőt? Ellátni a sebeit,
szállítani, tisztelettel kivárni, hogy legalább civilizált temetésben lehessen része. Henry döntéseinek
következtében kollektív szükségleteiket alárendelték egyetlen ember szükségleteinek. Ez helyes volt,
de nem lehetett fenntartani. Itt legalábbis nem.
A kapitány arra is gondolt, hogy Glasst azonnal magára hagyják. Valójában Glass szenvedése olyan
nagy volt, hogy Henry röviden elgondolkodott rajta, nem kellene-e golyót küldeni a fejébe, és véget
vetni a gyötrelmeinek. Gyorsan elvetette Glass megölésének szándékát, de azt kívánta, bárcsak tudna
valahogyan kommunikálni a sebesült férfival, és megértethetné vele, hogy nem kockáztathatja tovább
az egész brigád életét. Találhatnának neki egy biztonságos helyet, ott hagynák tűzzel, fegyverekkel és
ellátmánnyal. Ha az állapota javul, csatlakozhat hozzájuk a Missourin. Glasst ismerve azt gondolta,
hogy a férfi is ezt kérné, ha tudna beszélni. Természetesen nem kockáztatná a többi ember életét.
Henry kapitány mégsem tudta rávenni magát, hogy hátrahagyja a sebesült férfit. A medvetámadás
óta nem tudott összefüggő beszélgetést folytatni Glass-szel, ezért lehetetlen volt kipuhatolni a kíván‐
ságait. Egyértelmű iránymutatás hiányában viszont nem akart feltételezésekkel élni. Ő volt a vezető‐
jük, és Glassért is ő felelt.
De ugyanez a helyzet a többiekkel is. Meg Ashley befektetésével is. Meg a saját családjával is St.
Louisban, egy olyan családdal, amely már több mint egy évtizedet várt a kereskedelmi sikerre, és ez a
siker továbbra is ugyanolyan távolinak tűnt, mint a hegyek maguk.
Azon az éjszakán a brigád emberei összegyűltek a három kis tűzgödör körül. Volt friss húsuk, egy
bölényborjú, amit meg kellett füstölniük, és a fenyők nyújtotta menedék védelmében magabiztosabban
mertek tüzet gyújtani. A késő augusztusi levegő gyorsan lehűlt naplemente után: hideg még nem volt
ugyan, de ez azért emlékeztette őket, hogy az évszakváltás már ott lopakodik a horizonton túl.
A kapitány felállt, hogy szóljon a többiekhez, ez a formalitás előrevetítette, hogy komoly dologról
fog beszélni.
– Gyorsabban kell haladnunk. Két önkéntesre van szükségem, akik Glass-szel maradnak. Itt marad‐
nak vele, amíg meghal, rendesen eltemetik, aztán utánunk jönnek. A Rocky Mountain Fur Company
hetven dollárt fizet a kockázatért, hogy hátramaradnak.
Az égő fenyőfában eldurrant egy görcs az egyik tűzben, és szikrákat lőtt fel a tiszta éjszakai égre.
Amúgy a tábor teljesen elcsendesedett, a férfiak magukban latolgatták a helyzetet és az ajánlatot. Fur‐
csa dolog volt Glass halálát mérlegelni, pedig amúgy biztosra vették. Jean Bernot, a francia, keresztet
vetett. A többiek közül legtöbben egyszerűen csak bámultak a tűzbe.
Hosszú ideig senki nem mondott semmit. Mindannyian a pénzről gondolkodtak. Hetven dollár több
volt, mint az egész éves bérük harmada. Ha a gazdaságtan rideg prizmáján keresztül nézték, Glass ha‐
marosan – és biztosan – meg fog halni. Hetven dollár azért, hogy néhány napig egy tisztáson üljenek,
aztán egy hétig keményen meneteljenek, hogy csatlakozni tudjanak a brigádhoz. Persze azt mindannyi‐
an tudták, hogy kockázatos dolog hátramaradni. Tíz ember sem nagyon ijesztette el a támadókat. Két
ember, az már semmi. Ha egy ellenséges csapattal találkoznának... hetven dollár semmit nem ér, ha
halott vagy.
– Én vele maradok, kapitány. – A többiek megfordultak. Meglepte őket, hogy az önkéntes épp Fitz‐
gerald volt.
Henry kapitány nem tudta, hogyan reagáljon, gyanakodott, vajon mi lehet Fitzgerald motivációja.
Fitzgerald megérezte a hezitálást.
– Nem szeretetből teszem, kapitány. A pénzért csinálom, tisztán és egyszerűen. Válassz mást, ha azt
akarod, hogy valaki babusgassa.
Henry kapitány végignézett a férfiakon.
– Ki marad még? – Fekete Harris egy kis ágat dobott a tűzre. – Én, kapitány. – Glass a barátja volt
Harrisnek, és nem igazán tűnt jó ötletnek Henry szemében, hogy hátrahagyja Fitzgeralddal.
Fitzgeraldot senki sem szerette. Glass jobbat érdemelt.
A kapitány megrázta a fejét.
– Te nem maradhatsz, Harris.
– Hogy érted azt, hogy nem maradhatok?
– Te nem maradhatsz. Tudom, hogy barátok voltatok, úgyhogy sajnálom, de szükségem van rád a
cserkelésnél.
Újabb hosszú csend következett. A legtöbb ember mereven bámult a tűzbe. Egytől egyig ugyanarra
a kínos következtetésre jutottak: nem éri meg. A pénz nem éri meg. Végső soron Glass nem éri meg.
Nem mintha nem tisztelték volna, vagy, hogy nem kedvelték volna. Néhányan, mint Anderson, további
kötelmeket is éreztek, a múltbeli kedvesség, nagyvonalú tettek miatt érzett lekötelezettséget. Minden
más volna, gondolta Anderson, ha a kapitány azt kérné tőlük, hogy védjék meg Glass életét, de itt
most nem erről volt szó. Most arról volt szó, hogy várják meg, amíg Glass meghal, aztán temessék el.
Ez nem érte meg.
Henry elkezdett azon gondolkodni, hogy talán egyedül Fitzgeraldra kellene rábíznia a munkát, ami‐
kor Jim Bridger hirtelen, nehézkesen talpra emelkedett. – Maradok.
Fitzgerald gúnyosan horkantott egyet.
– Jézusom, kapitány, nem hagyhatod rám ezt a feladatot ezzel a disznózabáló fiúval. Ha Bridger
marad, akkor jobb, ha duplán fizetsz, amiért kettőnek viselem a gondját.
A szavak úgy hatottak Bridgerre, mintha megütötték volna. Érezte, ahogy a vére az arcába szökik
dühében és zavarában.
– Ígérem, kapitány, kiveszem a magam részét.
A kapitány nem erre a kimenetelre számított. Egy része érezte, hogy hátrahagyni Glasst Bridgerrel
és Fitzgeralddal alig különbözik attól, mintha magára hagyná. Bridger még alig volt több, mint egy
fiú. Abban az egy évben, amit a Rocky Mountain Fur Companynél töltött, bebizonyította, hogy becsü‐
letes és ügyes, de nem képezhetett ellensúlyt Fitzgeralddal szemben. Fitzgerald zsoldos volt. De
amúgy, gondolta a kapitány, nem ez volt az általa választott út lényege? Valójában nem egyszerűen
csak helyetteseket vásárolt, cserejátékosokat vett a közös felelősségük ellátására? A saját felelőssége
ellátására? Mi mást tehetne? Nem volt jobb választás.
– Akkor rendben – mondta a kapitány. – A többiek pirkadatkor indulnak.
Ez volt a második este azóta, hogy Henry kapitány és a brigád távozott. Fitzgerald elküldte a fiút,
hogy gyűjtsön fát, így a táborban egyedül maradt Glass-szel. Glass az egyik kis tűz közelében feküdt.
Fitzgerald nem vett róla tudomást.
Sziklaalakulat koronázta meg a meredek lejtőt a tisztás fölött. Masszív vándorkövek álltak ki egy
sziklagörgetegből, mintha titáni kezek rakták volna őket egymás tetejére, aztán pedig lenyomták volna
őket.
Két nagy kő közötti hasadékból magányos, megcsavarodott fenyő nőtt ki.
Ez a fa azoknak a fenyőknek a testvére volt, amelyeket a helyi törzsek a tipikhez használtak, ebből
készítették a sátraik rúdjait, de ennek az egynek a magját valami a magasba repítette, a lent elterülő
erdő termékeny talaja fölé. Egy veréb kifeszítette egy fenyőtobozból évtizedekkel ezelőtt, és felvitte a
tisztás fölötti fenséges magaslatra. A veréb aztán elveszítette a magot, ami egy hasadékba esett a szik‐
lák között. Volt némi talaj a hasadékban, és időben esett az eső ahhoz, hogy kicsírázzon. A sziklák
összegyűjtötték a hőt nappal, és ez részben kompenzálta az egyébként zord időjárási körülményeket. A
napfény nem tudott egyenesen besütni, ezért a fenyő először oldalra nőtt, mielőtt felfelé indult volna,
kifurakodott a hasadékból, mielőtt az ég felé fordult volna. Néhány göcsörtös ág nyúlt ki a meggörbült
törzsből, mindegyiknek a végén fenyőtűkből álló satnya köteggel. Az alatta álló csavarttűjű fenyők
olyan egyenesen nőttek, mint a nyílvessző, némelyik hatvanlábnyira magasodott az erdő talaja fölé. De
egyik sem nőtt magasabbra, mint a kicsavarodott fenyő a szikla csúcsán.
Amióta a kapitány és a brigád elment, Fitzgerald stratégiája egyszerű volt: létrehozni szárított hús‐
ból egy olyan készletet, amire szükség lesz, ha gyorsan akarnak mozogni, amikor Glass majd meghal;
közben pedig a lehető legtöbb időt távol tölteni a tábortól.
Bár nem közvetlenül a folyó mellett voltak, Fitzgerald nem gondolta túlságosan biztonságosnak a
helyzetüket a szurdokban. A kis erecske egyenesen a tisztás irányába folyt. A tábortüzek elszenesedett
maradványai világossá tették, hogy mások is használták ezt az eldugott forrást. Fitzgerald valójában
attól tartott, hogy a tisztás jól ismert táborhely volt. De ha nem így lett volna, a brigád és az öszvér
nyomai akkor is könnyen idevezethettek bárkit a folyótól. Egy vadászó vagy háborúzó csapat szinte el
sem kerülhette, hogy megtalálja őket, ha a Grandnek ezen az oldalán jönnek felfelé.
Fitzgerald elkeseredett arcot vágva nézett Glassre. Morbid kíváncsiságtól hajtva megvizsgálta
Glass sebeit azon a napon, amikor a csapat többi tagja elment. A sebesült ember torkában még tartot‐
tak a varratok, azóta is, hogy leejtették a hordágyat, de az egész egy merő vörös folt volt a fertőzéstől.
A szúrt sebek a lábán és a kezén mintha gyógyultak volna, de a mély vágások a hátán be voltak gyul‐
ladva. Szerencséjére Glass az idő nagyobb részét eszméletlenül töltötte. Mikor fog már meghalni ez
a rohadék?
John Fitzgerald kanyargós ösvényen jutott el a határvidékre, olyan ösvényen, ami még 1815-ben
kezdődött, azon a napon, amikor New Orleansból menekülnie kellett, miután részeg dühében ledöfött
egy kurvát.
Fitzgerald New Orleansban nőtt fel, egy skót tengerésznek és egy cajun[11] kereskedő lányának volt
a fia. Az apja évente egyszer jelent meg a kikötőben tízéves házasságuk alatt, mielőtt a hajója a Ka‐
rib-szigetek felé távozott. Minden ilyen alkalommal hátrahagyta a magvát termékeny feleségében,
New Orleansban, így a család egyre gyarapodott. Három hónappal azután, hogy értesült férje halálá‐
ról, Fitzgerald anyja hozzáment egy vegyeskereskedés idősebb tulajdonosához, mert úgy látta, hogy ez
a lépés nélkülözhetetlen a családja fenntartásához. Pragmatikus döntése jól szolgálta a legtöbb gyer‐
mekét. Nyolc közülük megérte a felnőttkort. A két legidősebb fiú átvette a vegyeskereskedést, amikor
az idős férfi meghalt, a többi fiú közül a legtöbben becsületes munkát találtak, a lányok pedig illően
férjhez mentek. John valahol elveszett félúton.
Már gyermekkorától kezdve hajlott arra, hogy erőszakos helyzetekbe keveredjen. Gyorsan megol‐
dotta a vitáit egy ütéssel vagy egy rúgással, és tízéves korában kihajították az iskolából, mert egy osz‐
tálytársának a lábába döfött egy tollat. Fitzgeraldot nem érdekelte a kemény munka, ami azzal járt vol‐
na, hogy követi az apját a tengerre, inkább belevetette magát a kikötőváros siralmas káoszába. Kipró‐
bálhatta és továbbfejleszthette verekedőképességét a dokkoknál, ahol tinédzserként a napjait töltötte.
Tizenhét éves volt, amikor egy folyami matróz megvágta az arcát egy bárban kitört verekedésben. Az
incidens miatt horog alakú sebhelye maradt az arcán, és még jobban kezdte tisztelni a késelést. Egyre
jobban elbűvölték a kések, egész gyűjteményt szedett össze tőrökből és skalpoló késekből, mindenféle
méretűt és formájút.
Húszéves korában Fitzgerald beleszeretett egy fiatal ribancba az egyik dokk melletti szalonban.
Francia lány volt, a neve Dominique Perreau. A kapcsolatuk biztos anyagi háttere ellenére Dominique
mesterségének nyilvánvalóan nem minden következménye vágott egybe Fitzgerald elképzeléseivel.
Amikor egyszer besétált Dominique-hez, aki éppen a hivatását űzte egy folyami hajó dagadt kapitá‐
nyával, a fiatal férfit elöntötte a düh. Mindkettőjüket ledöfte, aztán az utcára menekült. Ellopott nyolc‐
vannégy dollárt a testvére üzletéből, és befizette magát, hogy egy csónak elvigye észak felé, fel a Mis‐
sissippin.
Öt évig a memphisi kocsmákban és környékükön élt. Kiszolgált a bárban kosztért és kvártélyért, és
egy kisebb fizetésért abban a létesítményben, amelyet erőteljes elbizakodottsággal Arany Oroszlánnak
hívtak. Az, hogy hivatalosan a bárban dolgozott, olyasmit adott neki, ami New Orleansban nem volt
meg: nyugodtan belekeveredhetett mindenféle erőszakkal járó helyzetbe. Olyan élvezettel dobta ki a
rendbontó vagy fegyelmezetlen vendégeket, ami még a szalon kemény fából faragott törzsközönségét
is megdöbbentette. Kétszer vert majdnem halálra embereket.
Fitzgerald is rendelkezett valamennyivel abból a matematikai érzékből, ami a testvéreit sikeres
boltosokká tette, és veleszületett intelligenciáját a szerencsejátékok területén kamatoztatta. Egy dara‐
big megelégedett azzal, hogy eltékozolja nyomorult járandóságát, amit a bárból kapott. Idővel aztán
magasabb tétekre nyergeit át. Ezekhez az új játékokhoz több pénz kellett, és Fitzgerald sosem volt szű‐
kében a kölcsönadóknak.
Nem sokkal az után, hogy kölcsönkért kétszáz dollárt egy rivális kocsma tulajdonosától, Fitzgerald‐
nál beütött a nagy nyeremény. Ezer dollárt kaszált egy dáma-tízes fullal, és a következő hetet kicsa‐
pongó ünnepléssel töltötte. A nyeremény hamis önbizalommal töltötte el a szerencsejátékkal kapcso‐
latos képességeiről, és meghozta mohó étvágyát is, még többet akart. Otthagyta a munkáját az Arany
Oroszlánban, és megpróbált kártyázásból megélni. A szerencséje hamarosan elpártolt tőle, és egy hó‐
nappal később már kétezer dollárral tartozott egy uzsorásnak, név szerint Geoffrey Robinsonnak.
Több hétig sikerült kitérnie Robinson elől, mielőtt a csatlósai elkapták, és eltörték a kezét. Egy hetet
adtak neki, hogy kiegyenlítse a számlát.
Kétségbeesésében Fitzgerald talált egy újabb kölcsönadót, egy németet, név szerint Hans Bange‐
mannt, hogy kifizethesse az előző hitelezőt. Kétezer dollárral a kezében azonban Fitzgerald isteni
megvilágosodást élt át: elszökhet Memphisből, és újrakezdheti máshol. Másnap reggel már egy hajón
volt, és észak felé haladt. St. Louisban kötött ki 1822 februárjának végén.
Egy hónapot töltött el az új városban, amikor meghallotta, hogy két ember kérdezősködik a kocs‐
mákban egy „sebhelyes arcú szerencsejátékos” holléte felől. A memphisi pénzkölcsönzők szűk világá‐
ban Geoffrey Robinsonnak és Hans Bangemannak nem tartott sokáig, hogy felmérjék Fitzgerald árulá‐
sának mértékét. Mindkettőjük beszállt száz dollárral, hogy felbéreljenek két bérgyilkost: találják meg,
és öljék meg Fitzgeraldot, aztán szerezzenek vissza az összegből annyit, amennyit lehetséges. Abban
nem nagyon reménykedtek, hogy visszakapják a pénzüket, de Fitzgeraldot holtan akarták látni. Meg
akarták őrizni a reputációjukat, és tervükről már terjedtek a hírek Memphis kocsmáiban.
Fitzgerald csapdába esett. St. Louis volt a civilizáció legészakibb előretolt állása a Mississippin.
Délre félt menni, mert nehézségek várták New Orleansban és Memphisben is. Azon a napon Fitz‐
gerald véletlenül meghallotta, ahogy az egyik kocsma törzsközönsége izgatottan beszélget egy hirde‐
tésről, ami a Missouri Republicanben jelent meg. Fogta az újságot, hogy maga olvassa el:
Vállalkozó kedvű fiatal férfiaknak. A hirdető száz fiatal férfival fel akar hatolni a Missouri fo‐
lyón annak forrásáig, hogy ott egy, kettő vagy három évig foglalkoztassa őket. Részletekről ér‐
deklődjenek Henry kapitánynál a washingtoni ólombányák közelében, aki velük megy, és a csa‐
pat parancsnoka lesz.
Fitzgerald hirtelen döntést hozott. A Hans Bangemanntól lopott pénz maradékából vett egy viharvert
bőrzubbonyt, mokaszinokat, és egy puskát. Másnap elment Henry kapitányhoz, és jelentkezett a prém‐
vadász brigádba. Henry már a kezdetektől fogva gyanakodott Fitzgeraldra, de a választék nem volt
valami bőséges. A kapitánynak száz emberre volt szüksége, Fitzgerald pedig alkalmasnak tűnt. Ha
benne volt néhány késeléses bunyóban, annál jobb. Egy hónappal később Fitzgerald egy lapos fenekű
csónakban ült, ami észak felé tartott, fel a Missouri folyón.
Bár a szándéka kétséget kizáróan az volt, hogy meglép a Rocky Mountain Fur Companytől, amint
alkalom adódik rá, Fitzgerald mégis a határvidéken kezdett el igazán élni. Rájött, hogy a késekkel
kapcsolatos szakértelmét kiterjesztheti más fegyverekre is. Fitzgerald nem rendelkezett a brigád igazi
erdei embereinek nyomolvasó képességeivel, de kitűnő lövész volt. Egy orvlövész türelmével megölt
két arikarát egy nemrég lezajlott csatában a Missourinál. Henry sok embere megrémült, amikor külön‐
böző indiánokkal keveredtek harcba. Fitzgerald ezeket az élményeket felvillanyozónak, sőt, kelleme‐
sen izgatónak találta.
Fitzgerald rápillantott Glassre, tekintete az Anstadtra vándorolt, ami a sebesült férfi mellett hevert.
Körülnézett, hogy biztos legyen benne, Bridger még nem tért vissza, aztán felvette a puskát. Felemelte
a vállához, és végignézett a csövén. Szerette, ahogy a puska barátságosan nekifeküdt a testének, aho‐
gyan a széles, villás célzóval gyorsan megtalálta a célpontot, ahogyan a könnyű fegyver pontosan
irányzókban tartható volt. Egyik célpontról a másikra fordult, fel-le, míg végül a célgömb megállt
Glassen.
Fitzgerald megint arra gondolt, hogy az Anstadt hamarosan az övé lesz. Még nem beszéltek erről a
kapitánnyal, de ki érdemelné meg jobban a puskát, mint az az ember, aki hátramaradt a gazdájával. Az
ő igénye nyilvánvalóan megalapozottabb volt, mint Bridgeré. Minden trapper csodálatot érzett Glass
fegyvere iránt. A hetven dollár szegényes fizetség volt azért a kockázatért, amit vállaltak, Fitzgerald
valójában az Anstadtért volt ott. Egy ilyen fegyvert nem szabad elpazarolni a fiúra. Amúgy meg
Bridger boldog volt azzal is, hogy megkapta William Anderson puskáját. Dobunk neki valami másik
morzsát, talán Glass kését.
Fitzgerald azóta szőtte ezt a tervet, amióta önként jelentkezett, hogy ott marad Glass-szel. Olyan
terv volt ez, ami minden eltelt órával egyre ellenállhatatlanabbnak tűnt. Mit számít egy nap különb‐
ség Glassnek? De a másik oldalon Fitzgerald pontosan tudta, mit jelent egy nap különbség a saját túl‐
élési kilátásaival kapcsolatban.
Fitzgerald letette az Anstadtot. Egy véres ing hevert Glass feje mellett. Rányomom az arcára né‐
hány percig, és reggel már indulhatunk is. Újra ránézett a puskára, melynek sötétbarna színe elütött
a lehullott tűlevelek narancsszínű árnyalatától. Odanyúlt az ingért.
– Felébredt? – Bridger állt mögötte, karja tele tűzifával. Fitzgerald megriadt, egy pillanatig ügyet‐
lenül motoszkált. – Krisztusom, fiú! Ha még egyszer így a közelembe lopakodsz, istenre esküszöm,
hogy beléd vágom a kést!
Bridger ledobta a fát, és odasétált Glasshez.
– Azon gondolkodtam, hogy talán megpróbálhatnánk húslevest adni neki.
– Hát ez nagyon kedves tőled, Bridger. Öntsél le azon a torkon egy kis húslevest, és talán egy hétig
is elhúzza ahelyett, hogy holnap meghalna. Ettől jobban aludnál? Mit gondolsz, ha adsz neki egy kis
levest, akkor majd feláll és elsétál innen?
Bridger egy percig néma maradt.
– Úgy viselkedsz, mint aki azt akarja, hogy meghaljon.
– Persze hogy azt akarom, hogy meghaljon. Ő is meg akar halni. – Fitzgerald tartott egy kis hatás‐
szünetet. – Jártál te iskolába, Bridger? – Fitzgerald tudta a választ a kérdésére.
A fiú megrázta a fejét.
– Nos, hadd adjak neked egy kis leckét számtanból. Henry kapitány és a többiek nagyjából úgy har‐
minc mérföldet tesznek meg egy nap alatt, most, hogy nem cipelik magukkal Glasst. Tegyük fel, hogy
mi gyorsabbak leszünk, és – mondjuk – negyvenet csinálunk. Tudod mennyi negyvenből harminc,
Bridger? – A fiú kifejezéstelen arccal bámult.
– Megmondom, hogy mennyi. Tíz. – Fitzgerald mindkét kezének ujjait feltartotta, gúnyos kézmozdu‐
lattal. – Pont ennyi, fiú. Bárhonnan indultak is, mi csak tíz mérfölddel kerülünk közelebb hozzájuk,
miután elindultunk. Már legalább száz mérfölddel előttünk járnak. Ez azt jelenti, hogy tíz napig ma‐
gunkban leszünk, Bridger. És ez csak akkor, ha ma meghal, és mi egyből megtaláljuk őket. Tíz nap a
sziú vadászcsapatoknak, hogy belénk botoljanak. Érted? Minden nap, amíg itt ülünk, másik három na‐
pot jelent, amíg magunkban leszünk. Rosszabbul fogsz kinézni, mint Glass, mire a sziúk végeznek ve‐
led, fiú. Láttál már embert, akit megskalpoltak?
Bridger nem mondott semmit, bár látott már megskalpolt embert. Ott volt a Nagy Vízesések közelé‐
ben, amikor Henry kapitány visszahozta azt a két halott trappért a táborba, akiket a feketelábok mészá‐
roltak le. Bridger élénken emlékezett a testekre. A kapitány hassal lefelé kötözte őket egy öszvérre.
Amikor elvágta a köteleket, mereven estek le a földre. A trapperek köréjük gyűltek, megbabonázva
bámulták a megcsonkított testeket, azokat a férfiakat, akiket reggel még a tábortűznél láttak. És nem
csak a skalpjuk hiányzott. Az orrukat és a füleiket is levágták, a szemeiket pedig kinyomták. Bridger
emlékezett, hogy orrok nélkül azok a fejek inkább tűntek koponyának, mint arcnak. A férfiak meztele‐
nek voltak, és a nemi szerveik is eltűntek. Erőteljes, kicserzett vonal látszott a nyakukon és a csuklói‐
kon. A vonalak fölött a bőrük olyan kemény és barna volt, mint a nyereg bőre, de a testük többi része
olyan fehér volt, mint a csipke. Szinte már viccesnek tűnt. Olyanféle dolog volt ez, amin az egyik tár‐
suk viccelődött volna, ha nem lett volna ennyire rémisztő. Természetesen senki nem nevetett. Bridger
mindig erre gondolt, amikor mosakodott: hogy mindannyiuknak a ruhája alatt ugyanilyen csipkeszerű,
fehér a bőr, gyenge, mint egy babáé.
Bridger elkeseredetten szeretett volna dacolni Fitzgeralddal, de abszolút képtelen volt megfogal‐
mazni bármiféle cáfolatot. Ezúttal nem a szavak hiánya miatt, hanem sokkal inkább az érvek hiánya
miatt. Könnyű volt elítélni Fitzgerald motivációját, hiszen ő maga mondta, hogy a pénzről van szó.
Azon gondolkodott, hogy mi volt az ő motivációja. Mert nem a pénz. A számok összekuszálódtak a fe‐
jében, és már a normális fizetése is nagyobb gazdagságot jelentett, mint amit valaha látott. Bridger
szerette volna azt hinni, hogy az ő hajtóereje a lojalitás, a hűség a brigád másik tagjához. Nyilvánva‐
lóan tisztelte Glasst. Glass kedves volt, apróságokban odafigyelt rá, tanította, megvédte a kínos hely‐
zetekben. Bridger úgy érezte, hogy tartozik Glassnek, de vajon meddig menjen el ezzel?
A fiú emlékezett a meglepettségre és bámulatra a férfiak szemében, amikor önként jelentkezett, hogy
Glass-szel marad. Micsoda különbség ahhoz a dühhöz és lekicsinyléshez képest azon a borzasztó éj‐
szakán, amikor őrségben volt. Visszaemlékezett, hogyan ütögette meg a vállát a kapitány, amikor a
brigád távozott, és hogyan töltötte el ez az egyszerű mozdulat a befogadás érzésével, olyan volt, mint‐
ha először érdemelte volna ki a helyét a többi férfi között. Vajon ezért volt itt ezen a tisztáson, hogy
gyógyítgassa megsérült büszkeségét? Nem azért, hogy egy másik emberrel törődjön, hanem hogy ma‐
gával törődjön? Nem volt ő is ugyanolyan, mint Fitzgerald, aki a másik ember szerencsétlenségéből
profitál? Mondhatunk akármit Fitzgeraldról, de azzal kapcsolatban legalább őszinte volt, hogy miért
maradt hátra.
A harmadik nap reggelén, egyedül a táborban, Bridger jó néhány órát töltött a mokaszinjai javításá‐
val, mert mind a kettőn lyukak keletkeztek az útjaik során. Ennek következtében a lábai fel voltak hor‐
zsolva, és a fiú örült az alkalomnak, hogy megjavíthatja a lábbelijeit. Bőrdarabokat vágott le a cser‐
zetlen nyersbőrből, amit a brigád hagyott hátra. Egy árral lyukakat fúrt körbe a szélén, és a talpakat
lecserélte erre az új bőrre. A varrás szabálytalan volt, de szoros.
Éppen szemügyre vette a keze munkáját, amikor a tekintete Glassre tévedt. Legyek zümmögtek a se‐
bei körül, és Bridger észrevette, hogy Glass ajkai kiszáradtak és berepedeztek. A fiú megint feltette
magának a kérdést, hogy magasabb morális színvonalon áll-e, mint Fitzgerald. Bridger megtöltötte
nagy bádogbögréjét hideg vízzel a forrásból, és odanyomta Glass szájához. A nedvesség beindított
egy öntudatlan reakciót, és Glass elkezdett inni.
Bridger csalódott volt, amikor Glass abbahagyta. Jó érzés volt hasznosnak lenni. A fiú rábámult
Glassre. Persze, Fitzgeraldnak igaza volt. Nem kérdés, hogy Glass meg fog halni. De nem kell meg‐
tennem érte mindent, amit csak tudok? Legalább vigaszt nyújtani utolsó óráiban?
Bridger anyja mindenből képes volt kicsiholni a gyógyító tulajdonságot, ami csak nőtt körülötte.
Sokszor kívánta, hogy bár jobban odafigyelt volt, amikor az anyja visszatért az erdőből, és a kosara
tele volt virágokkal, levelekkel és kéreggel. Tudott néhány alapvető dolgot, és a tisztás szélén meg is
találta, amit keresett, egy fenyőfát, amiből ragadós mézga szivárgott, mint valami melasz. Rozsdás
nyúzókésével lekaparta a mézgát, addig dolgozott, amíg a pengén megfelelő mennyiség gyűlt össze.
Visszasétált Glasshez, és letérdelt mellé. A fiú először a láb és a kéz sebeire koncentrált, a mély szúrt
sebekre, amiket a grizzly fogai okoztak. Az ezeket körülvevő területek kékesfeketék maradtak ugyan,
de maga a bőr mintha gyógyulni kezdett volna. Bridger az ujjával kente rá a mézgát, megtöltötte vele a
sebeket, és bekente körülöttük a bőrt.
Ezután az oldalára fordította Glasst, hogy megvizsgálja a hátát. A durva varratok elpattantak, ami‐
kor leesett a hordágyról, és viszonylag új vérzések jelei is látszottak. De mégsem a vér miatt volt
Glass háta karmazsinszínben csillogó. El volt fertőződve. Az öt párhuzamos vágás szinte az egész há‐
tán végighúzódott. Sárga színű genny látszott a vágások közepén, a széleik pedig szinte izzottak, égő‐
piros színben. A szag a megsavanyodott tejre emlékeztette Bridgert. Bizonytalan volt, hogy mit tegyen,
ezért egyszerűen bekente az egész területet fenyőmézgával, kétszer is visszatért a fákhoz, hogy még
többet gyűjtsön belőle.
Bridger utolsóként a nyaksebet vette kezelésbe. A kapitány varratai a helyükön maradtak, de a fiú
számára úgy tűnt, csak arra jók, hogy eltakarják a bőr alatti pusztítást. Glass öntudatlan lélegzése to‐
vábbra is ziháló morajjal járt, mintha egy gépben elszabadulva zörögtek volna a törött alkatrészek.
Bridger megint besétált a fenyők közé. Most olyan fát keresett, aminek leszakadozott a kérge. Talált
egyet, és a késével lefeszegette a külső réteget. A lágy belső kérget a kalapjába gyűjtötte.
Bridger megint megtöltötte a bögréjét vízzel a forrásnál, és a tűzből visszamaradt parázsra tette.
Amikor felforrt, hozzáadta a fenyő kérgét, és szétnyomkodta a keveréket a kése markolatával. Addig
dolgozott vele, amíg sűrű és homogén nem lett, mint valami iszap. Megvárta, amíg a kenőcs kissé le‐
hűlt, aztán Glass torkára kente, beborítva vele a vágásokat, és szétterítve kifelé a válla irányába. Ezu‐
tán Bridger odament a csomagjához, és kihúzta belőle a tartalék ingének maradék darabjait. Ezzel
fedte le a kenőcsöt, megemelve Glass fejét, hogy a férfi nyaka mögé szoros csomót köthessen.
Bridger finoman visszahelyezte a sebesült férfi fejét a talajra, és meglepődött, amikor azon kapta
magát, hogy Glass nyitott szemeibe bámul. Olyan erőteljesen és értelemmel telve csillogtak, ami fur‐
csán elütött a meggyötört teste látványától. Bridger csak nézte Glasst, és megpróbálta felismerni az
üzenetet, amit Glass nyilvánvalóan szeretett volna átadni. Vajon mit mond?
Glass egy percig a fiúra bámult, aztán hagyta, hogy a szemei újra lecsukódjanak. Amikor öntudatá‐
nál volt, és ezek a pillanatok gyorsan tovaröppentek, Glass még érzékenyebbnek érezte magát, mintha
hirtelen tudatára ébredt volna teste titkos működésének. A fiú erőfeszítései átmeneti megkönnyebbü‐
lést hoztak. A fenyőmézga enyhén égető érzésének mintha jótékony hatása lett volna, és a kenőcsből
áradó hő hihetetlen megnyugvást hozott a torkának. Ugyanakkor Glass érezte, hogy a teste egy másik
döntő csatára készülődik. Nem a felszínen, hanem mélyen, belül.
Mire Fitzgerald visszatért a táborba, a késő délután árnyai már alig látszottak a kora esti szürkület‐
ben. A vállán egy nőstény szarvast hozott. Összekötözte az állat lábait, elvágta a nyakát és eltávolítot‐
ta a belsőségeit. Ledobta a szarvast az egyik tűz mellé. Természetellenes kupacot alkotva landolt, ami
nagyon erősen különbözött attól a kecsességtől, ami még életében jellemezte az állatot.
Fitzgerald a Glass sebeit borító friss kötésekre bámult. Az arca megfeszült. – Csak az idődet paza‐
rolod vele. – Szünetet tartott. – De ki a frászt érdekelne, ha nem pazarolnád az én időmet is?!
Bridger nem vett tudomást a megjegyzésről, de érezte, hogy a vér az arcába szökik.
– Hány éves vagy, fiú?
– Húsz.
– Te utolsó szardarab! Még arra sem vagy képes, hogy vinnyogás nélkül beszélj. Fogadok, hogy
életedben nem láttál még olyan mellet, ami nem az anyádé volt.
A fiú félrenézett, és gyűlölte Fitzgeraldot, ezt a vérebszerű tulajdonságát, amivel ráérzett a gyenge‐
ségekre.
Fitzgerald úgy szívta fel Bridger feszengését, mint a nyers húsból származó tápanyagot. Nevetett.
– Nahát. Még soha nem voltál nővel? Igazam van, ugye, fiú? Mi a gond, Bridger? Nem volt két dol‐
lárod egy kurvára, mielőtt elhagytuk St. Louist?
Fitzgerald leeresztette hatalmas testét a földre, leült, hogy jobban élvezhesse a helyzetet.
– Talán nem szereted a lányokat? Buzeráns vagy, fiú? Talán jobb lesz, ha a hátamon alszok, nehogy
üzekedjél velem az éjszaka. – Bridger még mindig nem szólt semmit.
– Vagy lehet, hogy nincs is farkad.
Bridger gondolkodás nélkül talpra ugrott, megragadta a puskáját, felhúzta, és a hosszú csövet Fitz‐
gerald fejéhez szögezte.
– Fitzgerald, te kurafi! Mondj még egy szót, és szétlövöm a rohadt fejedet!
Fitzgerald megmerevedve ült, a puska csövének sötét nyílásába bámulva. Egy hosszú pillanatig
csak ült így, bámulva a torkolatot. Aztán sötét tekintetét lassan felemelve Bridger szemébe nézett, és
mosoly terült szét az arcán, összekapcsolódva a sebhelyével. – Nos, jól teszed, Bridger. Talán le sem
guggolsz, amikor pisálnod kell, nem igaz?
Horkantott egyet a saját viccén, kihúzta a kését, és nekiállt szétdarabolni a szarvast.
A tábor csendjében Bridger felfigyelt a saját légzésének ziháló hangjára, és érezte gyors szívveré‐
sét. Leeresztette a fegyvert a puskatust a földre támasztva, aztán maga is leereszkedett. Hirtelen fá‐
radtnak érezte magát, és a vállaira borította a takaróját.
Jó néhány perc múlva Fitzgerald szólalt meg:
– Hé, fiú!
Bridger ránézett, de egy szót sem szólt.
Fitzgerald véletlenül beletörölte véres kézfejét az orrába.
– Az új fegyvered nem fog ám elsülni kova nélkül.
Bridger lenézett a fegyverére. A kova tényleg hiányzott a csappantyúból.
A vér megint felszaladt az arcába, de most ugyanannyira gyűlölte önmagát, mint Fitzgeraldot. Fitz‐
gerald csendesen nevetgélt, és gyakorlott mozdulatokkal folytatta munkáját a hosszú késsel.
Jim Bridger abban az évben valójában tizenkilenc éves volt, de törékeny testalkata fiatalabbnak
mutatta. A születési éve, 1804 egybeesett a Lewis és Clark-expedíció indulásával, és a visszatérésük
okozta izgalom vette rá Jim apját, hogy nyugat felé induljon Virginiából, 1812-ben.
A Bridger család a St. Louis melletti Six-Mile-Prairie-n telepedett le egy kis farmon. A nyolcéves
fiú számára a nyugatra vezető út nagy kaland volt, hepehupás utakkal, vadászattal a vacsora érdeké‐
ben, és az égbolt baldachinja alatti alvással. Az új farmon Jim egy negyven acre[12] méretű játszóteret
talált, ami rétekből, erdőkből és szurdokokból állt. Amikor az első hetet töltötték az új birtokon, Jim
felfedezett egy kis forrást. Még most is élénken emlékezett az izgalomra, amit akkor érzett, amikor az
apját odavezette az eldugott kis tócsához, és a büszkeségre, amikor megépítették a házat a forrás fe‐
lett. Számos egyéb mellett Jim apja belekóstolt a földmérésbe is. Jim gyakran vele ment, ami tovább
növelte a kedvét a felfedezések iránt.
Bridger gyerekkora hirtelen ért véget, tizenhárom évesen, amikor az anyja, az apja és az idősebb
bátyja mind meghaltak lázban egyetlen hónap leforgása alatt. A fiú hirtelen azon kapta magát, hogy fe‐
lelős saját magáért és a húgáért is. Egy idősebb nagynéni érkezett, hogy ellássa a húgát, de a család
anyagi terhei Jim vállára nehezedtek. Elfogadott egy állást egy komp tulajdonosánál.
Bridger ifjúkorában a Mississippi csak úgy hemzsegett az utazóktól. Déli irányból iparcikkek ér‐
keztek a folyón felfelé az igen gyorsan fejlődő St. Louisba, míg a folyón lefelé a határvidékről érkező
nyersanyagokat szállították. Bridger hallott történeteket New Orleans nagy városáról, és azon túl az
idegen kikötőkről. Találkozott a vad folyami matrózokkal, akik a testük és az akaratuk puszta erejével
tolták felfelé hajóikat. Beszélt a kocsihajtókkal, akik Lexingtonból és Terre Haute-ból szállítottak ter‐
mékeket. Látta a folyó jövőjét pöfögő gőzhajók formájában, amelyek folyásiránnyal szemben kavarták
a habokat.
De nem a Mississippi folyó volt az, ami megragadta Jim Bridger fantáziáját, hanem a Missouri.
Mindössze hat mérföldnyire a komptól, ahol dolgozott, a két nagy folyó összefolyt, a határvidék vad
vizei egyesültek a mindennapok unalmas folyamával. Itt találkozott egymással régi és új, ismert és is‐
meretlen, civilizáció és vadon. Bridger azokért a ritka pillanatokért élt, amikor a prémkereskedők és
voyageurök[13] kikötötték csillogó mackinaw[14]-ikat a kompkikötőben, és néha éjszaka is ott táboroz‐
tak. Elálmélkodott meséiken a vad indiánokról, a nyüzsgő vadállatokról, a végeláthatatlan síkságokról
és a magasba szökő hegységekről.
A határvidék Bridger számára valami fájdalmasan jelenlévővé vált, amelyet érzett, de mégsem tu‐
dott meghatározni, mágneses erővé, ami kérlelhetetlenül vonzotta valami felé, amiről hallott ugyan, de
amit soha nem látott. Egyik nap egy prédikátor utazott Bridger kompján egy csapott hátú öszvéren.
Megkérdezte Bridgert, hogy tudja-e, mi az Úr küldetése az ő életében? Bridger azonnal rávágta, hogy
„elmenni a Sziklás-hegységbe”. A prédikátor fellelkesült, és arra biztatta a fiút, gondolkodjon el,
hogy nem akar-e misszionáriusként dolgozni a vadaknál. Bridgert nem érdekelte, hogy Jézust elvigye
az indiánok közé, de ez a beszélgetés attól fogva mégsem ment ki a fejéből. A fiú elkezdett abban hin‐
ni, hogy nyugatra menni, az nem pusztán valami újdonság miatt érzett pillanatnyi szeszély. Elkezdte
úgy látni az egészet, mint a lelkének egy részét, mint egy hiányzó részt, ami csak úgy válhat újra
egésszé, ha elmegy egy távoli hegyre vagy síkságra.
Efféle jövőről álmodozva hajtotta tovább Bridger a rúddal a nehézkes kompot. Oda és vissza, ide
és oda, állandó mozgásban haladás nélkül, soha nem kalandozva el egyetlen mérföldnyire sem a két
kikötő fix pontjaitól. Ez tökéletes ellentéte volt annak az életnek, amit elképzelt magának, az ismeret‐
len tájakon való vándorlásnak és felfedezésnek, egy olyan életnek, amelyben az ember soha nem lép
kétszer ugyanarra a helyre.
Miután egy évet eltöltött a kompon, Bridger elkeseredett, de annál kevésbé átgondolt erőfeszítést
tett, hogy némileg előbbre jusson a Nyugat irányába, és inasnak állt St. Louisban egy patkolókovács‐
nál. A kovács jól bánt vele, még egy kisebb járandóságot is biztosított neki, amit elküldhetett a húgá‐
nak és a nénjének. De az inasság feltételei világosak voltak: öt év rabszolgaság.
Bár az új munka által nem jutott el a vadonba, St. Louis legalább egy kicsit más város volt. Bridger
fél évtizedre elmélyedt a határvidék tanulmányozásában. Amikor a síksági emberek jöttek patkoltatni
a lovaikat, vagy megjavíttatni a csapdáikat, Bridger leküzdötte gátlásait, és az utazásaikról kérdezget‐
te őket. Merre jártak? Mit láttak? A fiú történeteket hallott a meztelen John Colterről, aki lehagyott
száz feketelábot, akik a skalpját akarták megszerezni.[15] Ahogy St. Louisban mindenki, ő is mindenfé‐
le részleteket tudott meg az olyan sikeres kereskedőkről, mint Manuel Lisa, vagy a Chouteau testvé‐
rek. Bridger számára a legizgalmasabb az volt, amikor néha hús-vér valójukban is megpillanthatta a
hőseit. Havonta egyszer Andrew Henry kapitány meglátogatta a patkolókovácsot a lovaival. Bridger
ilyenkor mindig önként segédkezett a munkában, hogy legyen esélye néhány szót váltani a kapitánnyal.
Rövid találkozásai Henryvel a hitének megerősítését jelentették, kézzelfogható megtestesülését vala‐
minek, ami egyébként csak történetekben és mesékben létezett volna számára.
Bridger tanoncideje tizennyolcadik születésnapján, 1822. március 17-én telt le. Március idusával
egy időben egy helyi színészekből álló társaság Shakespeare Julius Caesarját adta elő. Bridger hu‐
szonöt centet adott egy ülőhelyért. A hosszú előadásnak kevés értelme volt. A férfiak ostobán mutattak
hosszú köntösükben, és Bridger hosszú ideig nem volt biztos abban, hogy a színészek angolul beszél‐
nek. Ennek ellenére élvezte a látványosságot, és egy idő után elkezdett ráérezni a mesterkélt nyelven
előadott darab ritmusára. Egy bömbölő hangú, jóképű színész mondta el azt a sort, amit Bridger nem
felejtett el egész hátralevő életében:
Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagállyal boldogságra visz...[16]
Három nappal később a patkolókovács beszélt Bridgernek egy hirdetményről a Missouri Republi‐
canben. „Vállalkozó kedvű fiatal férfiak...” Bridger tudta, hogy megérkezett az ő habdagálya.
Másnap reggel Bridger arra ébredt, hogy Fitzgerald Glass fölé hajol, és a kezét a sebesült ember
homlokára nyomja.
– Mit csinálsz, Fitzgerald?
– Mióta van már ez a láza?
Bridger gyorsan odament Glasshez, és hozzáért a bőréhez. Nedves volt a melegtől és az izzadság‐
tól.
– Tegnap éjszaka ránéztem, és úgy tűnt, minden rendben van.
– Hát most nincs rendben minden. Ez a halál izzadsága. Ez a gazember végre meghal.
Bridger csak állt ott bizonytalanul, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbüljön-e vagy elkesered‐
jen. Glass elkezdett rázkódni és borzongani. Úgy tűnt, kevés esély van arra, hogy Fitzgerald téved.
– Ide figyelj, fiú! Készen kell állnunk az indulásra. Én elmegyek cserkelni felfelé a Grand mentén.
Te fogod a bogyókat és a húst, és pemmikánt csinálsz.
– És mi lesz Glass-szel?
– Mi lenne vele, fiú? Orvos lett belőled, amíg itt táboroztunk? Most már semmit nem tehetünk.
– Megtehetjük azt, amit meg kell tennünk érte. Itt várunk, vele együtt, és eltemetjük, amikor meg‐
halt. Ez volt az egyezség a kapitánnyal.
– Kaparj ki egy sírt, ha ettől jobban érzed magad! A pokolba, felőlem építhetsz neki egy kibaszott
oltárt is. De ha visszajövök, és az a hús még nincsen készen, addig ütlek, amíg rosszabbul nem nézel
ki, mint ő. – Fitzgerald megragadta a puskáját, és eltűnt lefelé a patakvölgyben.
Jellegzetes kora szeptemberi nap volt, verőfényes és csípős délelőttel, forró délutánnal. A terep
lankásabbá vált, ahol a szurdok találkozott a folyóval, csörgedező vizei szélesen elterültek egy ho‐
mokpadon, mielőtt csatlakoztak a Grand gyorsabban iramló áramlatához. Fitzgerald pillantása lefelé
irányult, a prémvadász brigád szétszórt nyomaira, amik még mindig látszottak, négy nap után is. Fo‐
lyásirányba felfelé pillantott, ahol egy sas ült ki egy kiszáradt fa csupasz ágára, mint valami őrszem.
Valami megriasztotta a madarat. Kiterjesztette a szárnyait, és két erőteljes szárnycsapással felemelke‐
dett, majd egy elegáns mozdulattal megfordult, és elrepült folyásiránnyal szemben.
Egy ló nyerítése hasított bele a reggeli levegőbe. Fitzgerald megpördült. A reggeli nap fénye meg‐
csillant a folyón, átható sugarai összekeveredtek a vízzel, a fény táncoló tengerét hozva létre. Fitz‐
gerald hunyorogva ugyan, de ki tudta venni a lovas indiánok sziluettjét. Levetette magát a földre. Va‐
jon megláttak? Néhány pillanatig a földön feküdt, levegőt is alig mert venni. Az egyetlen elérhető fe‐
dezék felé kígyózott, a füzek csenevész csoportja irányába. Feszülten hallgatózott, és újra meghallotta
a ló nyerítését, de nem a támadó lovak háborgó hangját. Ellenőrizte a puskáját és a pisztolyát, hogy
töltve vannak-e, levette farkasprém sapkáját, és felemelte a fejét, hogy kilessen a fűzbokrok között.
Öt indiánt látott, nagyjából kétszáz yardnyi távolságban, a Grand túlsó partján. Négy lovas laza fél‐
kört alkotott az ötödik körül, aki korbáccsal ütött egy megbokrosodott tarka pettyes lovat. Két indián
nevetett, és úgy tűnt, hogy mindegyiküket teljesen leköti a lóval való kínlódás.
Az egyik indián sastollakból készült teljes fejdíszt viselt. Fitzgerald elég közel volt ahhoz, hogy
tisztán lássa a mellén a medvekarmokból készült nyakláncot és a vidrabőröket, amelyek a hajába vol‐
tak belefonva. Három indiánnál volt lőfegyver, a másik kettőnél íj. A lovon ülőkön nem látott harci
festést, ezért Fitzgerald úgy tippelte, hogy biztosan vadásznak. Nem tudta biztosan, hogy melyik törzs‐
höz tartoznak, de abból indult ki, hogy ezen a területen minden indián ellenségesen fogadná a trappe‐
reket. Fitzgerald úgy számolta, hogy éppen lőtávolságon kívül vannak. Ez gyorsan megváltozna, ha tá‐
madnának. Ha megindulnának, egy lövése lenne a puskával és egy a pisztollyal. Talán képes lenne új‐
ratölteni a puskát, de csak egyszer, feltéve, hogy a folyó lelassítaná őket. Három lövés öt célpontra.
Nem tetszettek neki az esélyek.
Fitzgerald hason csúszva visszamászott a szurdok közelébe, a magasabb fűzbokrok takarásába. Vé‐
gigmászott a brigád régi nyomain, és átkozta őket, mert teljesen világosan elárulták a pozíciójukat.
Akkor fordult meg újra, amikor elérte a vastagabb füzeket, és megkönnyebbült, hogy az indiánokat to‐
vábbra is elfoglalta a makacs pinto[17]. Ettől még mindig elég lenne néhány pillanat, hogy odaérjenek
a szurdok és a folyó találkozásához. Akkor pedig észrevennék a szurdokot, és észrevennék a nyomai‐
kat is. Azok az átkozott nyomok! Mint egy nyíl, úgy mutattak a szurdok irányába.
Fitzgerald felmászott a füzektől a fenyőkig. Megfordult, hogy még egyszer utoljára visszanézzen a
vadászó csapatra. A nyugtalan pinto lecsillapodott, és mind az öt indián folytatta az útját felfelé a fo‐
lyó mentén. Azonnal indulnunk kell. Fitzgerald futva tette meg a rövid távolságot felfelé a szurdok‐
ban, a táborhoz.
Bridger épp húst ütögetett egy kőnek, amikor Fitzgerald kirontott a tisztásra. – Öt indián jön fölfelé
a Grand mentén! – Fitzgerald elkezdte vadul betömködni újabb szerzeményeit a csomagjába. Hirtelen
felnézett, szemeiben hév és félelem, aztán pedig düh tükröződött. – Mozogj már, fiú! Bármelyik perc‐
ben a nyomunkban lehetnek!
Bridger húst pakolt a parfleche-ébe. Aztán fogta a csomagját és a túlélőtáskáját, a vállára vetette
őket, megfordult, hogy megragadja a puskáját, ami egy fának támasztva állt Glass Anstadtja mellett.
Glass. A menekülés minden következménye hirtelen sújtott le a fiúra, mint egy kijózanító arculcsapás.
Lenézett a sebesült férfira.
Azon a délelőttön Glass szemei először voltak nyitva. Amikor Bridger lebámult rá, először üveges,
értetlen tekintetet látott, mint amikor valaki mély álomból ébred fel. Minél tovább bámult Glass, annál
fókuszáltabbnak tűntek a szemei. Miután ez megtörtént, világossá vált, hogy azok a szemek az értelem
teljes csillogásával néznek vissza rá, világos volt, hogy Glass, akárcsak Bridger, teljes egészében fel‐
fogta, mit jelent, hogy indiánok vannak a folyónál.
Bridger úgy érezte, hogy a pillanat hevében testének minden pórusa lüktet, de úgy tűnt, hogy Glass
tekintete mintha derűs nyugalmat sugározna. Vagy megértést? Vagy megbocsátást? Vagy csak ezt sze‐
retném hinni? Ahogy a fiú Glassre bámult, a bűntudat úgy hasított belé, mint valami összeszoruló
szemfogak. Mire gondolhat Glass? Mit fog gondolni a kapitány?
– Biztosan feljönnek a szurdokba? – Bridger hangja megtört, amint ezt kimondta. Utálta a kontroll‐
nak ezt a hiányát, a nyilvánvaló gyengeséget egy olyan pillanatban, ami erőt követel.
– Itt akarsz maradni, hogy megtudd? – Fitzgerald odalépett a tűzhöz, és megragadta a maradék húst
a szárítórácson.
Bridger megint Glassre nézett. A sebesült férfi mozgatta kiszáradt ajkait, küzdött, hogy megformálja
a szavakat elnémított torkán keresztül.
– Valamit mondani próbál. – A fiú letérdelt, küzdött, hogy megértse. Glass lassan felemelte a kezét,
és remegő ujjal rámutatott valamire. Az Anstadtot akarja. – A puskáját akarja. Azt akarja, hogy oda‐
adjuk neki a puskáját.
A fiú érezte a tompa fájdalmat, ahogy egy erőteljes rúgás a hátát érte, aztán arccal lefelé a földön
találta magát. Négykézlábra emelkedett, és felnézett Fitzgeraldra. A harag Fitzgerald arcán mintha
összemosódott volna a farkasprém sapka torz alakjával.
– Mozogj, te átkozott barom!
Bridger nagy nehezen lábra állt, a szeme elkerekedett. Nézte, ahogy Fitzgerald odamegy Glasshez,
aki a hátán feküdt, mellette egy kupacban az a néhány tárgy, amit magáénak mondhatott: egy túlélőtás‐
ka, egy kés gyöngyökkel kivarrt tokban, egy balta, az Anstadt, és egy puskaporos szaru.
Fitzgerald lehajolt, hogy felvegye Glass túlélőtáskáját. Beletúrt, a tűzkövet és az acélt kereste, az‐
tán bedobta őket bőrből készült zubbonyának elülső zsebébe. Megragadta a puskaporos szarut és a
vállára vetette. A fejszét széles bőrövébe dugta.
Bridger értetlenül bámult.
– Mit csinálsz?
Fitzgerald újra lehajolt, felvette Glass kését, és odalökte Bridgernek.
– Fogd!
Bridger megfogta, és rémülten bámulta a tokot a kezében. Már csak a puska volt hátra. Fitzgerald
felvette, és gyorsan ellenőrizte, hogy biztosan töltve legyen.
– Sajnálom, Glass, öregfiú. Neked ezekre már nem nagyon lesz szükséged.
A fiú döbbenten meredt rá.
– Nem hagyhatjuk itt a felszerelése nélkül.
A farkasprémet viselő férfi röviden felnézett, aztán eltűnt az erdőben.
Bridger lenézett a kezében tartott késre, majd Glassre, aki egyenesen az ő szemébe bámult. Glass
szeme hirtelen megtelt élettel, olyan volt, mint a szén a fújtató mögött. Bridger úgy érezte, megbénul.
Ellentétes érzelmek harcoltak benne, azon küzdöttek, hogy megszabják a cselekedeteit, míg végül az
egyik érzelem hirtelen és megsemmisítő erővel felülkerekedett: félt.
A fiú megfordult, és befutott az erdőbe.
Nappal volt. Glass ezt meg tudta mondani anélkül is, hogy megmozdult volna, de egyébként semmi‐
lyen fogalma nem volt az időről. Ott feküdt, ahol előző nap összeesett. A gyűlölete elvitte a tisztás
széléig, de a láza ott megállította.
A medve kívülről támadott rá Glassre, a láz azonban most belülről. Úgy érezte, mintha teljesen ki‐
ürült volna. Nem tudott úrrá lenni a reszketésén, epekedett a tűz testét átitató melege után. Ahogy kö‐
rülnézett a táborhelyen, látta, hogy nem emelkedik fel füst a tűzgödrök elszenesedett maradványai kö‐
zül. Nincs tűz, nincs meleg.
Azon gondolkodott, hogy legalább vissza tud-e mászni rongyos takarójához, és kísérletképpen pró‐
bált megmozdulni. Amikor összegyűjtötte az erejét, a testéből érkező válasz olyan volt, mintha finom
visszhang érkezne hozzá egy széles, tátongó szakadékból.
A mozgás irritált valamit mélyen a mellkasában. Érezte, hogy köhögés tör föl belőle, és a hasában
megfeszítette az izmokat, hogy elnyomja. Az izmok fájdalmasan érzékenyek voltak a rengeteg korábbi
megpróbáltatástól, és erőfeszítései ellenére a köhögés kitört belőle. Glass arca eltorzult a fájdalom‐
tól, mintha egy mélyre benyelt horgot távolítanának el belőle. Úgy érezte, mintha a zsigereit tépnék ki
a torkán keresztül.
Amikor a köhögéssel járó fájdalom csökkent, újra a takaróra koncentrált.
Melegre van szükségem. Minden erejét összeszedte, hogy felemelje a fejét. A takaró nagyjából
húszlábnyira feküdt tőle. Az oldaláról a hasára fordult, és a bal karját a teste elé helyezte. Behajlította
a bal lábát, aztán kiegyenesítette, hogy előrenyomja magát. A működő keze és a működő lába segítsé‐
gével nyomta, vonszolta keresztül magát a tisztáson. A húszlábnyi távolság olyan volt, mintha húsz
mérföld lenne, háromszor kellett megállnia, hogy pihenjen. Minden lélegzetvételnél mintha reszelőt
húzogattak volna a torkában, és újra érezte a tompa lüktetést széthasított hátában. Kinyújtózott, hogy
megragadja a takarót, amikor a közelébe ért. A vállai köré húzta és magához ölelte a meleg Hudson
Bay gyapjútakarót. Aztán elájult.
Glass teste az egész hosszú délelőtt során sebeinek fertőzése ellen küzdött. Az eszméletlenség és az
éberség között ingadozott, és néha egy olyan zavaró állapotban volt az előbbi kettő között, amikor tu‐
datában volt az őt körülvevő dolgoknak, mintha egy könyvet összevissza lapozgatnának, egy történet
elszórt felvillanásai jelennének meg, de nincsen folytonosság, ami összekötné a jeleneteket. Amikor
öntudatánál volt, elkeseredetten kívánta, hogy újra aludjon, ha másért nem, hát azért, hogy haladékot
nyerjen a fájdalommal szemben. De minden alvási fázis azzal a kísértő előjellel érkezett, azzal a ret‐
tenetes gondolattal, hogy talán soha többé nem ébred fel. Ilyen lehet, amikor meghal az ember?
Glassnek fogalma sem volt, hogy mióta feküdt ott, amikor a kígyó megjelent. Rettegés és elragadta‐
tás keverékével figyelte, ahogyan az állat nem zavartatva magát kicsúszott a fák közül a tisztásra.
Azért valamennyire óvatos volt: a tisztásra érve megállt, a nyelvét ki-be húzogatta, hogy a levegőt
vizsgálja. Összességében mégis egy elemében levő ragadozó volt, amely magabiztosan üldözi a zsák‐
mányát. A kígyó újra megindult, lassú, kanyargó mozgása hirtelen meglepő sebességre gyorsult fel.
Egyenesen felé tartott.
Glass oldalra akart gurulni, de volt valami elkerülhetetlen abban, ahogyan a kígyó mozgott. Glass
halványan emlékezett arra a figyelmeztetésre, hogy egy kígyó jelenlétében mozdulatlannak kell marad‐
ni. Legalább annyira a hipnózistól, mint amennyire a saját választása következtében megmerevedett. A
kígyó néhány lábnyira megközelítette, aztán megállt. Glass csak bámult, megpróbált a hüllőhöz hason‐
lóan nem pislogni. Nem tudott versenyre kelni vele. A kígyó fekete szemei olyan engesztelhetetlenek
voltak, mint valami sorscsapás. Megbűvölten figyelte, ahogy a kígyó lassan tökéletes spirálba tekerte
össze magát, mintha az egész teste csak azt a célt szolgálná, hogy előredobja magát támadás közben. A
nyelve ki-be mozgott, feltérképezve a terepet. A tekercs közepéből a kígyó farka remegve előre-hátra
mozogva emelkedett ki, a metronómhoz hasonló csörgés jelezte a halál előtti rövid pillanatokat. Az
első csapás olyan gyorsan jött, hogy Glassnek nem volt ideje hátrahőkölni. Rémülten nézett le, ahogy
a csörgőkígyó feje előrecsapódott, szétfeszített állkapoccsal, felvillantva fogait, amelyekből csöpö‐
gött a méreg. A fogak belemélyedtek Glass alkarjába. Üvöltött a fájdalomtól, ahogyan a méreg szétfu‐
tott a testében. Megrázta a kezét, de a fogak nem engedték el, a kígyó teste Glass kezével együtt csa‐
pódott ide-oda a levegőben. Végül a kígyó leesett, hosszú teste derékszöget zárt be az ő testével. Mi‐
előtt Glass arrébb tudott volna gördülni, a kígyó újra összetekeredett, és újra lecsapott. Glass ezúttal
nem tudott kiáltani. A hüllő a torkába mártotta a fogait.
Glass szemei kinyíltak. A nap pontosan felette állt abban az egyetlen szögben, amelyben fényt tudott
küldeni a tisztás talajára. Óvatosan az oldalára fordult, hogy ne a szemébe süssön. Tízlábnyira tőle
egy hat láb hosszú csörgőkígyó feküdt teljesen kinyújtózva. Egy órával korábban nyelt le egy üregi‐
nyúl-kölyköt. Nagy dudor torzította el a kígyó alakját, ahogyan a nyúl lassan haladt lefelé a hüllő
emésztőrendszerében.
Glass pánikba esve nézett a karjára. Nem voltak rajta fognyomok.
Óvatosan megérintette a nyakát, félig arra számítva, hogy egy hüllőt talál hozzá kapcsolódva. Sem‐
mi. Elöntötte a megkönnyebbülés, ahogy rájött, hogy a kígyó, de legalábbis a kígyómarások egy rém‐
álom elképzelt képeihez tartoznak. Újra ránézett a kígyóra, ami még ernyedt volt, ahogyan a teste a
zsákmány megemésztésén dolgozott.
A kezét a torkáról az arcára emelte. Érezte rajta a sós nedvesség vastag rétegét, ami a heves izza‐
dásból származott, de a bőre hűvös volt. A láz alábbhagyott. Vizet! A teste üvöltve követelte, hogy
igyon. Odavonszolta magát a forráshoz. Szétmarcangolt torka még mindig csak a legkisebb kortyokat
engedte meg. Ezek is fájdalmat okoztak, de a jeges víz úgy hatott, mint valami erősítőszer, ami kitisz‐
títja és újratölti belülről.
Hugh Glass figyelemreméltó élete jelentéktelenül kezdődött Victoria és William Glass elsőszülött
fiaként, Philadelphiában. Apja angol kőműves volt. Az évszázad fordulóján Philadelphia gyorsan nö‐
vekedett, és az építőmunkásoknak mindig volt elég munkájuk. William Glass soha nem gazdagodott
meg, de kényelmesen el tudta látni öt gyermekét. A falazó kőműves szemével William úgy látta a gyer‐
mekei iránti kötelezettségeit, mint az alapok lerakását. Iskolázásuk érdekében végzett gondoskodására
úgy tekintett, mint az életét megkoronázó vívmányra.
Amikor kiderült, hogy Hugh jelentős rátermettséget mutat a tanulás terén, William arra biztatta,
hogy fontolja meg, nem akar-e jogi pályára lépni. Hugh-t azonban nem érdekelték a jogászok fehér pa‐
rókái és dohos könyvei. Volt egy szenvedélye: a földrajz.
A Rawsthorne & Sons Shipping Companynek volt egy irodája ugyanabban az utcában, ahol Glassék
laktak. Az épületük előcsarnokában kiállítottak egy nagy földgömböt, egyiket a kevés közül, amelyek
Philadelphiában láthatók voltak. Az iskolából hazafelé vezető úton Hugh mindennap megállt az irodá‐
nál, megpörgette a földgömböt a tengelye körül, és az ujjaival fedezte fel a világ óceánjait és hegysé‐
geit. Az irodák falait színes térképek díszítették az akkori fő hajózási útvonalak vázlataival. A vékony
vonalak átíveltek a széles óceánokon, és összekötötték Philadelphiát a világ nagy kikötőivel. Hugh
szerette elképzelni a vékony vonalak végén a helyeket és az embereket: Bostontól Barcelonáig, Kons‐
tantinápolytól Cathay[18]-ig.
William hajlandó volt kicsit hosszabbra engedni a gyeplőt, és arra biztatta Hugh-t, hogy fontolja
meg a kartográfusi karriert. Hugh számára azonban a térképek puszta rajzolgatása túlságosan passzív‐
nak tűnt. Az ő lelkesedése nem a helyek absztrakt ábrázolásából fakadt, hanem inkább magukból a he‐
lyekből, és mindenekelőtt azokból az óriási területekből a térképen, amiket terra incognitaként tüntet‐
tek fel. Azokban az időkben a térképészek ezeket az ismeretlen helyeket a legijesztőbb és legkülönö‐
sebb szörnyek rézkarcaival népesítették be. Hugh elgondolkodott azon, hogy az ilyen állatok valójá‐
ban létezhetnek-e, vagy csak a térképkészítők puszta kitalációi. Megkérdezte az apját, aki azt mondta
neki: „Senki nem tudja.” Az apja szándéka az volt, hogy elijessze Hugh-t, és praktikusabb tevékenysé‐
gek irányába terelje. Ez a taktika nem jött be. Tizenhárom éves korában Hugh bejelentette feltett szán‐
dékát, hogy egy hajó kapitánya lesz.
1802-ben Hugh tizenhat éves lett, és William, aki attól félt, hogy a fia esetleg megszökik és tengerre
száll, inkább engedett Hugh kívánságainak. William ismerte a Rawsthorne & Sons egyik fregattjának
holland kapitányát, akit megkért, hogy vigye magával Hugh-t a fedélzetre, mint hajósinast. A kapitány‐
nak, Jozias van Aartsennek nem voltak saját gyermekei. Komolyan vette a felelősséget Hugh-ért, és
egy évtizeden keresztül iskolázta a fiút a tengerek útjain. Mire a kapitány 1812-ben meghalt, Hugh
már az első tiszt rangjára emelkedett.
Az 1812-es háború megszakította a Rawsthorne & Sons hagyományos kereskedelmét Nagy-Britan‐
niával. A társaság gyorsan átváltott egy veszélyes, de jövedelmező új üzletre, a blokádsértésre. Hugh
a háború éveit azzal töltötte, hogy fortélyosan elkerülje a brit hadihajókat, miközben gyors fregattja
rumot és cukrot szállított a Karibi-térség és a megerősített amerikai kikötők között. Amikor a háború
1815-ben véget ért, a Rawsthorne & Sons továbbra is fenntartotta a karibi üzletet, és Hugh egy kisebb
teherhajó kapitánya lett.
Hugh Glass éppen csak elmúlt harmincegy azon a nyáron, amikor találkozott Elizabeth van Aartzen‐
nel, annak a kapitánynak a tizenkilenc éves unokahúgával, aki a mentora volt. A Rawsthorne & Sons
támogatott egy július negyedikei ünnepséget sortánccal és kubai rummal. A tánc stílusa nem nagyon
segítette elő a beszélgetést, de érdekfeszítő és sziporkázó levelek sorozatához vezetett. Glass valami
különlegeset érzett Elizabeth iránt, bizakodást és kihívást egyszerre. Azon kapta magát, hogy teljesen
belehabarodott.
Másnap meglátogatta, és azután mindig, valahányszor Philadelphiában horgonyzott. A nő világlátott
volt és művelt, könnyedén társalgott nagyon távoli népekről és helyekről is. Rövidített nyelvet beszél‐
hettek egymással, mindegyikük képes volt befejezni a másik gondolatait. Jót nevettek egymás történe‐
tein. A Philadelphiától távol töltött idő kínszenvedéssé vált Glass számára, amikor a reggeli napfény
szikrázása eszébe juttatta a nő szemeit, vagy a vitorlán megcsillanó hold fénye a halvány bőrét.
1818 egyik verőfényes májusi napján Glass visszatért Philadelphiába egy apró selyemzacskóval az
egyenruhája mellső zsebében. Ebben egy csillogó gyöngy volt finom aranyláncon. Odaadta Elizabeth‐
nek, és megkérte a kezét. Az esküvőt a nyárra tervezték. Glass egy héttel később indult el Kubába. Le‐
ragadt Havanna kikötőjében, mert meg kellett várnia egy helyi vita lezárását, ami arról szólt, hogy
késve szállítottak le száz hordó rumot. Már egy hónapja volt Havannában, amikor megérkezett egy
másik Rawsthorne & Sons hajó. Magával hozott egy levelet az anyjától, amiben azt írta, hogy az apja
meghalt. Az anyja esdekelve kérte, hogy haladéktalanul térjen vissza Philadelphiába.
Hugh tudta, hogy a rummal kapcsolatos vita megoldása még hónapokig tarthat. Ennyi idő alatt el‐
utazhat Philadelphiába, elrendezheti az apja vagyonát, és visszatérhet Kubába. Ha közben Havanná‐
ban a jogi folyamatok gyorsabban lezajlanának, első tisztje visszavezetheti a hajót Philadelphiába.
Glass vett egy jegyet a Bonita Morena nevű spanyol kereskedőhajóra, ami azon a héten indult Balti‐
more-ba.
Mint az később kiderült, a spanyol hajó soha nem vitorlázott túl a Fort McHenry bástyáin, Glass
pedig soha többé nem látta Philadelphiát. Egynapnyi vitorlázásra Havannától megjelent a horizonton
egy zászló nélküli hajó. A Bonita Morena kapitánya próbált menekülni, de nehézkes hajója nem tudta
felvenni a versenyt a kalózok gyors kutterével[19]. A kutter egy vonalba állt a kereskedőhajóval, és öt
ágyúból tüzelt rá kartáccsal. Amikor a fedélzeten öt tengerésze holtan esett össze, a kapitány lehúzta a
vitorlákat.
A kapitány arra számított, hogy a megadás a kegyelmet jelentheti számukra. Nem ez történt.
Húsz kalóz szállt át a Bonita Morenára. Vezetőjük, egy mulatt, akinek aranyfoga és arany nyaklánca
volt, a kapitány felé indult, aki az előírásoknak megfelelően a megemelt hátsó fedélzeten állt.
A mulatt kihúzott egy pisztolyt az övéből, és kertelés nélkül fejbe lőtte. A legénység és az utasok
döbbenten álltak, és a sorsukat várták. Hugh Glass ott állt közöttük, a kalózokat és a hajójukat nézte. A
kreol, a francia és az angol zűrzavaros keverékét beszélték. Glass azt gondolta, helyesen, hogy barata‐
riai kalózok,[20] közkatonák Jean Lafitte, a kalóz egyre növekvő és terjeszkedő szindikátusában.
Jean Lafitte évekig fosztogatta a karibi térséget az 1812-es háború előtt. Az amerikaiak nem nagyon
törődtek vele, mert a célpontjai elsősorban a britek voltak. 1814-ben Lafitte felfedezett egy szentesí‐
tett módszert gyűlölt Angliájának bosszantására. Sir Edward Pakenham vezérőrnagy és hatezer Water‐
looi veterán ostromolni kezdte New Orleanst. Az amerikai hadsereg parancsnoka, Andrew Jackson
tábornok ötszörös túlerővel találta szemben magát. Amikor Lafitte felajánlotta a baratariaiak szolgá‐
latait, Jackson nem kért referenciákat. Lafitte és az emberei vitézül harcoltak a New Orleans-i csatá‐
ban. Az amerikaiak győzelmi mámora közepette Jackson teljes amnesztiát javasolt Lafitte számára a
korábbi bűneiért, amit Madison elnök gyorsan meg is adott.
Lafitte-nek nem állt szándékában elhagyni választott hivatását, de most megtanulta a felsőbb pártfo‐
gás értékét. Mexikó ekkor hadban állt Spanyolországgal. Lafitte létrehozott egy települést a Galves‐
ton-szigeten, amelyet Campeche-nek nevezett el, és felajánlotta szolgálatait Mexico Citynek. A mexi‐
kóiak felhatalmazták Lafitte-et és kis hadiflottáját, és megengedték neki, hogy megtámadjon bármilyen
spanyol hajót. Lafitte ennek következtében jogot nyert a fosztogatásra.
Ennek a megegyezésnek a brutális realitása most Hugh Glass szeme előtt vált nyilvánvalóvá. Ami‐
kor a legénység két tagja előlépett, hogy segítsen a halálosan megsebesült kapitányon, őket is lelőtték.
A fedélzeten tartózkodó három nőt, köztük egy nagyon öreg özvegyet átvitték a kutterre, ahol tisztelet‐
lenül viselkedő legénység fogadta őket. Míg a kalózok egy csoportja lement az alsó fedélzetre, hogy
megnézzék a rakományt, egy másik csoport igencsak szisztematikus felmérést végzett a legénység és
az utasok körében. Két idősebb férfitól és egy elhízott bankártól elvették a javaikat, és belökték őket a
tengerbe.
A mulatt beszélt spanyolul és franciául is. Odaállt az elfogott legénység elé, és elmagyarázta nekik
a lehetőségeiket. Bárki, aki hajlandó megtagadni Spanyolországot, csatlakozhat és Jean Lafitte szolgá‐
latába állhat. Bárki, aki erre nem hajlandó, csatlakozhat a kapitányához. Az egytucatnyi megmaradt
tengerész Lafitte-et választotta. Hatot átvittek a kutterre, hat maradt a Bonita Morenán, hogy csatla‐
kozzon a kalózlegénységhez.
Bár Glass alig beszélt néhány szót spanyolul, megértette a mulatt ultimátumának lényegét. Amikor a
mulatt közeledett hozzá, pisztollyal a kezében, Glass magára mutatott, és egyetlen szót mondott franci‐
ául: „Marin.” Tengerész.
A mulatt csendesen méregetve bámulta. Szórakozott vigyor jelent meg a szája szegletében, és azt
mondta: „Ah bon? Okay, monsieur le marin, hissez le foc.” Húzza fel az orrvitorlát.
Glass kétségbeesetten turkált kezdetleges franciatudásának eldugott sarkaiban.
Fogalma sem volt, mit jelenthet az, hogy hissez le foc. De a helyzetből ítélve nagyon is tisztán értet‐
te, hogy milyen komoly tétje van annak, átmegy-e a mulatt tesztjén. Feltételezve, hogy a kihívásnak ré‐
sze volt az ő bona fidese[21] tengerészként, magabiztosan a hajó orra felé lépett, és az orrvitorla köte‐
le felé nyúlt, ami szélirányba hivatott fordítani a hajót.
„Bien fait, monsieur le marin” – mondta a mulatt. Ekkor 1819 augusztusa volt.
Hugh Glassből kalóz lett.
Glass újra a fák közötti nyílás felé nézett, amerre Fitzgerald és Bridger elmenekült. Az állkapcsa
összeszorult, amikor arra gondolt, hogy mit tettek, és megint érezte azt a zsigeri vágyat, hogy azonnal
üldözni kezdje őket. Most viszont azt is érezte, hogy a teste gyenge. Először azóta, hogy a medve meg‐
támadta, az elméje tiszta volt. Ezzel a tisztánlátással a helyzetének nyugtalanító felmérése is együtt
járt.
Meglehetős felindultsággal kezdte el vizsgálgatni a sebhelyeit. A bal kezét használta, hogy kitapo‐
gassa skalpjának széleit. A forrás összegyűlt vizében elmosódottan látta az arcát is, így észrevette,
hogy a medve majdnem megskalpolta. Soha nem volt hiú ember, ezért a külseje jelen helyzetben külö‐
nösen lényegtelen volt számára. Ha ezt túléli, úgy számította, hogy a sebhelyei akár bizonyos tisztele‐
tet is ébreszthetnek a társai körében.
Ami igazán aggasztotta, az a torka volt. Mivel a forrás vizének tükröződésétől eltekintve nem lát‐
hatta a nyakán lévő sebet, csak ujjainak finom tapogatásával szerezhetett róla benyomást. Bridger ke‐
nőcse már leesett róla az egy nappal korábbi rövid kúszás közben. Glass megérintette a varratokat, és
nagyrabecsüléssel gondolt Henry kapitány kezdetleges sebészi képességeire. Volt néhány halvány em‐
léke arról, hogy a kapitány kezelésbe vette a támadást követő percekben, de a részletek és az esemé‐
nyek sorrendje továbbra is homályosak maradtak.
Lefelé nézve látta a karmok nyomait, amik a vállától a torkáig húzódtak. A medve mélyen belekar‐
molt az izmain keresztül a mellkasába és a felkarjába. Bridger fenyőkátránya lezárta a sebeket. Vi‐
szonylag egészségesnek tűntek, bár az erős izomfájdalom megakadályozta abban, hogy felemelje a
jobb kezét. A fenyőkátrányról eszébe jutott Bridger. Emlékezett, hogy a fiú ápolta a sebeit. Mégsem az
a kép maradt meg a fejében, hogy Bridger gondozza, hanem inkább az, ahogyan visszanéz a tisztás
széléről, és a kezében ott van a tőle ellopott kés.
Ránézett a kígyóra, és azt gondolta, istenem, mit nem adnék a késemért! A csörgőkígyó továbbra
sem mozdult. Elnyomta magában a további gondolatokat Fitzgeraldról és Bridgerről. Ne most!
Glass lenézett a jobb lábára. Bridger kátránya fedte a combja felső részén a szúrt sebeket is. Ezek a
sebek is viszonylag egészségesnek tűntek. Óvatosan megpróbálta kinyújtani a lábát. Olyan merev volt,
mint egy hulla. Tesztelte a lábát úgy is, hogy enyhén elfordult, hogy súlyt helyezzen rá, aztán ráneheze‐
dett. A sebekből ekkor gyötrelmes fájdalom sugárzott ki. Világossá vált, hogy ez a láb nem bír el
súlyt.
Utolsóként Glass a bal kezét használva megvizsgálta a mély vágásokat a hátán. Tapogató ujjaival
megszámolta az öt párhuzamos sérülést. Megérintette a fenyőkátrány ragadós masszáját, a varratokat
és a hegeket. Amikor a kezére nézett, friss vér is volt rajta. A vágások a derekánál kezdődtek és egyre
mélyültek, ahogy felfelé haladtak a hátán. A legmélyebb részük a két lapockája között volt, ahová a
kezével nem igazán tudott elérni.
Amikor végzett önmaga megvizsgálásával, Glass levont jó néhány tárgyilagos következtetést: véd‐
telen volt. Ha felfedezik az indiánok vagy az állatok, akkor nem tud ellenállást kifejteni. Nem marad‐
hat a tisztáson. Nem tudta pontosan, hogy hány napot töltött a táborban, de azt tudta, hogy a jól eldu‐
gott forrást bizonyára minden, a környékben lakó indián jól ismeri. Glassnek fogalma sem volt, hogy
miért nem fedezték fel előző nap, de azt tudta, hogy a szerencséje már nem tarthat nagyon sokáig.
Az indiánokkal kapcsolatos kockázat ellenére Glassnek nem állt szándékában elkanyarodni a
Grandtől. Ez ismert forrása volt a víznek, a tápláléknak és tájékozódási pontként is szolgált. Volt vi‐
szont egy kritikus kérdés: folyásiránnyal szemben vagy folyásirányba induljon. Bármennyire szeretett
volna azonnal belekezdeni árulóinak üldözésébe, tudta, hogy ezzel nagy ostobaságot követne el. Egye‐
dül volt, fegyverek nélkül, ellenséges területen. Gyenge volt a láz és az éhség miatt. Nem tudott járni.
Fájdalmat okozott neki a visszavonulás lehetősége, még az átmeneti visszavonulásé is, de Glass
tudta, hogy valójában nincs választása. A Fort Brazeau-i kereskedelmi állomás folyásirányban három‐
százötven mérföldnyire volt a White folyó és a Missouri összefolyásánál. Ha addig el tudna jutni, ott
újra elláthatná magát készletekkel, aztán komolyan nekiállhatna az üldözésnek.
Háromszáz és még ötven mérföld. Egy egészséges ember jó időjárás esetén meg tudná tenni két hét
alatt. Én mennyit tudok mászni egy nap alatt? Fogalma sem volt, de nem szándékozott egy helyben
ülni. Úgy tűnt, hogy a keze és a lába nincsen begyulladva, és Glass úgy számította, hogy idővel majd
még javulnak. Mászni fog, amíg át nem tud állni a mankóra. Ha naponta csak három mérföldet tesz
meg, hát akkor annyit. Jobb, ha az a három mérföld mögötte van, mint ha előtte lenne. Amúgy a moz‐
gás növelni fogja annak az esélyét is, hogy talál élelmet.
A mulatt és a zsákmányolt spanyol hajó nyugatra vitorlázott Galveston Bay és Lafitte kalóztelepülé‐
se, Campeche irányába. Megtámadtak egy másik spanyol kereskedelmi hajót is, mintegy száz mérföld‐
re délre New Orleanstól, becserkészve zsákmányukat az ágyuk lőtávolán belülre, a Bonita Morena
spanyol zászlaját használva álcaként. Amint ennek a legújabb áldozatnak, a Castellanának a fedélze‐
tén voltak, a kalózok ugyanabban a sorrendben újra véghezvitték brutális tetteiket. Ezúttal sietősebben
kellett cselekedniük, mert az ágyúk zárótüze léket vágott a Castellana oldalába a vízvonal alatt.
Süllyedőben volt.
A kalózoknak óriási szerencséjük volt. A Castellana Sevillából tartott New Orleansba, a rakomá‐
nya pedig kézifegyverekből állt. Ha át tudnák pakolni a fegyvereket, mielőtt a hajó elsüllyed, azzal
óriási profithoz jutnának. Lafitte elégedett lett volna.
Texas betelepítése komolyabban 1819-ben kezdődött, és Jean Lafitte kalóz enklávéja a Galvenston-
szigeten szorgalmasan dolgozott azon, hogy ellássa az államot. Városok nőttek ki a földből a Rio
Grandétól a Sabine-ig, és mindegyiknek ellátmányra volt szüksége. Lafitte speciális módszere az áru‐
beszerzés területén kiszorította a közvetítő kereskedőket. Valójában bedarálta a közvetítő kereskedő‐
ket. Ennek a versenyelőnynek a birtokában, amellyel a kalózok rendelkeztek a hagyományos kereske‐
dőkkel szemben, Campeche gyorsan fejlődött, és mágnesként vonzotta a legkülönbözőbb csempésze‐
ket, rabszolga-kereskedőket, csavargókat és mindenki mást, aki toleráns környezetet keresett törvény‐
be ütköző kereskedelme szamara. Texas kissé zavaros helyzete segítette Campeche kalózait, hogy el‐
rejtőzzenek a külső hatalmak beavatkozása elől. Mexikónak jól jött, hogy a spanyol hajókat támadják,
Spanyolország pedig túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy tegyen valamit ez ellen. Egy ideig az Egye‐
sült Államok is hajlandó volt szemet hunyni a dolog fölött. Lafitte ugyanis békén hagyta az amerikai
hajókat, ráadásul a New Orleans-i csata hőse volt.
Bár fizikailag nem volt megbéklyózva, Hugh Glass úgy érezte, hogy Jean Lafitte bűnöző vállalkozá‐
sa egészen komolyan börtönbe zárja. A hajók fedélzetén a lázadás bármilyen formája halálhoz veze‐
tett. Mivel részt vett különböző támadásokban spanyol kereskedőhajók ellen, nem volt kétsége afelől,
hogy milyen a kalózok hozzáállása véleménykülönbségek esetén. Glass el tudta kerülni, hogy saját ke‐
zével kelljen vért ontania, a többi tettét pedig a szükség doktrínájával igazolta.
A Campeche-ben a szárazföldön töltött idő sem nyújtott észszerű lehetőséget a szökésre. Lafitte
volt a legfőbb uralkodó a szigeten. A texasi szárazföldön az öböl körül többnyire karankava indiánok
éltek, akikről köztudott volt, hogy kannibálok. A karankavák területén túl következtek a tonkavák, a
komancsok, a kájovák, és az oszidzsok. Egyikük sem volt vendégszerető a fehérekkel szemben, de
legalább kevésbé hajlottak arra, hogy megegyék őket. A civilizáció elszórtan elhelyezkedő gócai még
mindig nagy számban spanyolokból álltak, akik jó eséllyel felakasztottak volna bárkit kalózkodásért,
aki a tengerpartról északi irányba haladt. A szárazföldi keverékhez a mexikói banditok és a szemfüles
texikóiak adtak hozzá a végső fűszert.
Végül azonban kiderült: vannak határai annak, hogy a civilizált világ mennyire hajlandó tolerálni
egy virágzó kalózállamot. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy az Egyesült Államok úgy döntött,
javítani fogja a kapcsolatait Spanyolországgal. Ezt a diplomáciai kezdeményezést bonyolultabbá tette,
hogy a spanyol hajókat folyamatosan zaklatták, ráadásul gyakran az Egyesült Államok felségvizein.
Madison elnök 1820 novemberében elküldte Larry Kearney hadnagyot, a USS Enterprise-t és ameri‐
kai hadihajók egy flottáját Campeche-be. Kearney hadnagy igen tömören adta elő Lafitte-nek az előtte
álló lehetőségeket: hagyja el a szigetet, vagy darabokra szedik.
Jean Lafitte hetvenkedő alak volt ugyan, de emellett pragmatikus is. Telerakta a hajóit annyi zsák‐
mánnyal, amennyit azok elbírtak, felgyújtotta Campeche-t, és elhajózott kalózflottájával, aztán pedig
soha többé nem tűnt föl a történelem vásznán.
Hugh Glass azon a novemberi éjszakán Campeche káoszba süllyedő utcáin találta magát, és gyors
döntést hozott a jövőjét illetően. Nem állt szándékában csatlakozni a menekülő kalózbandához. Glass
kezdte úgy látni a tengert, amit egykor a szabadság szinonimájaként tartott számon, mint ami nem több
a kis hajók korlátjai közé zárt szűk térnél. Úgy döntött, hogy új irányba fordul.
A tűz karmazsin izzása apokaliptikus tündöklésbe vonta Campeche utolsó éjszakáját. Emberek nyü‐
zsögtek az elszórt épületek között, és próbáltak megragadni bármit, aminek értéke van. Az ital, amiből
a szigeten soha nem volt hiány, különös féktelenséggel folyt. A fosztogatással kapcsolatos viták gyor‐
san nyugvópontra jutottak a fegyvertűzben, ami megtöltötte a várost a kisebb fegyverek szaggatott lö‐
véseivel. Vad pletykák terjedtek arról, hogy az amerikai flotta szét fogja lőni a várost. Az emberek
őrülten küzdöttek, hogy feljussanak az induló hajók fedélzetére, amelyeknek legénysége kardot és
pisztolyt használt, hogy távol tartsa a nemkívánatos utasokat.
Miközben Glass azon gondolkodott, hogy hová mehetne, hirtelen beleszaladt egy férfiba, akit Ale‐
xander Greenstocknak hívtak. Glasshez hasonlóan Greenstock is fogoly volt, erőszakkal sorozták be,
amikor a hajóját elfoglalták. Glass-szel együtt szolgált egy nemrég lezajlott fosztogatáson az Öbölben.
– Tudok egy szkiffet[22] a déli parton – mondta Greenstock. – Elmegyek vele a szárazföldre. – A
rosszabbnál rosszabb választások közül még a szárazföld kockázata tűnt a legkevésbé rossznak. Glass
és Greenstock együtt mentek át a városon. Egy keskeny utcán három erősen felfegyverzett férfi ült egy
ló húzta kordélyon, ami eléggé ingatagon volt megrakva hordókkal és ládákkal. Az egyik férfi ostorral
csapkodta a lovat, a két másik pedig őrt állt zsákmányuk tetején. A kocsi ráhajtott egy kőre, az egyik
láda leesett a földre és széttörött. A férfiak tudomást sem vettek róla, rohantak, hogy elérjék a hajóju‐
kat.
A láda tetején ez állt: „Kutztown, Pennsylvania”. Teljesen új puskák voltak benne, Joseph Anstadt
fegyverkovács üzletéből. Glass és Greenstock felmarkolt egy-egy fegyvert, nem hitték el, hogy ekkora
szerencséjük van. Végigkutatták azt a kevés épületet, ami még nem vált hamuvá, és találtak golyót,
puskaport és néhány apró csecsebecsét, amikkel kereskedni lehetett.
Majdnem az egész éjszakájuk ráment arra, hogy körbeevezzék a sziget keleti csúcsát, aztán átevez‐
zenek Galveston Bay-en. A vízen táncolva tükröződtek az égő kolónia lángjai, amitől úgy tűnt, mintha
az egész öblöt felgyújtották volna. Tisztán látták az amerikai flotta és Lafitte menekülő hajóinak ot‐
romba körvonalait. Amikor már csak százyardnyira voltak a szárazföld partjától, óriási robbanás ráz‐
ta meg a szigetet. Glass és Greenstock visszanézett, és gomba alakú lángokat láttak süvítve felemel‐
kedni Maison Rouge-ból, ami Jean Lafitte székhelye és fegyverraktára volt. Evezve megtették az utol‐
só néhány yardot az öbölben, és kiugrottak a sekély parti hullámtörésbe. Glass partra gázolt, és ekkor
hagyta örökre maga mögött a tengert.
Nem volt sem tervük, sem céljuk, a két férfi lassan, lépéseikre ügyelve haladt Texas partja mentén.
Az útvonalukat inkább az alapján választották meg, amit el akartak kerülni, nem pedig aszerint, amit
meg akartak találni. Folyamatosan aggódtak a karankavák miatt. A tengerparton túlságosan kiszolgál‐
tatottnak érezték magukat, de sűrű náddzsungel és mocsaras folyódelták tántorították el őket attól, hogy
a szárazföld felé kanyarodjanak. Aggasztotta őket az amerikai flotta, és tartottak a spanyol csapatok
megjelenésétől is.
Hétnapi gyaloglás után a távolban feltűnt Nacogdoches apró előretolt állása. A Campeche amerikai
lerohanásáról szóló hírek már kétségkívül elterjedtek. Úgy gondolták, hogy a helyiek mindenkire, aki
Galvestonból érkezik, menekülő kalózként tekintenek majd, és valószínűleg azonnal felakasztják.
Glass tudta, hogy Nacogdoches volt a spanyol enklávé, San Fernando de Bexar felé vezető ösvény
kezdőpontja. Úgy döntöttek, hogy elkerülik a falut, és a szárazföld belseje felé vágják le az utat. Re‐
ménykedtek, hogy a tengerparttól távolabb kevesebbet fognak tudni a Campeche-ben történtekről.
A reményeik megcsalták őket. Hat nap után érkeztek meg San Fernando de Bexarba, és azonnal le‐
tartóztatták őket a spanyolok. Miután egy hétig a fojtogató levegőjű börtöncellában tartották őket,
mindketten Juan Palacio dél Valle Lersundi őrnagy, a helyi elöljáró elé kerültek.
Palacio őrnagy óvatosan méregette őket. Kiábrándult katona volt, aki conquistador szeretett volna
lenni, de ehelyett egy poros, isten háta mögötti fészek adminisztrátora lett egy olyan háborúban, ami‐
ről tudta, hogy a spanyolok el fogják veszíteni. Ahogy Palacio őrnagy ránézett az előtte álló két férfi‐
ra, tudta, hogy a legbiztonságosabb megoldás az lenne, ha megparancsolná: akasszák fel őket. A ten‐
gerpartról érkeztek gyalog, és csak a puskájuk és a ruhájuk volt a hátukon, ezért úgy gondolta, hogy
vagy kalózok, vagy kémek, bár mindketten azt állították, hogy Lafitte elfogta őket, amikor spanyol ha‐
jókon utaztak.
Palacio őrnagy azonban nem volt akasztós hangulatában. Előző héten halálra ítélt egy fiatal spanyol
katonát, mert őrszolgálat közben elaludt, és ez volt az előírt büntetés szabályszegés esetén. Az akasz‐
tás miatt mély depresszióba esett, és az azóta eltelt egy hét nagyobb részét a helyi padréval folytatott
gyónással töltötte. Bámulta a két foglyot és a sztorijukat hallgatta. Mi lehet az igazság? Honnan tudhat‐
ná biztosan, és ha nem tudja, akkor milyen felhatalmazás alapján vehetné el az életüket?
Palacio őrnagy megegyezést ajánlott Glassnek és Greenstocknak. Szabadon elhagyhatják San Fer‐
nando de Bexart, azzal a feltétellel, hogy észak felé mennek. Palacio őrnagy attól tartott, hogy ha dél
felé indulnának, akkor másik spanyol csapatok fognák el őket. Az utolsó dolog, amire szüksége volt,
az egy rendreutasítás amiatt, hogy elengedett valami kalózokat.
Mindketten keveset tudtak Texasról, de Glass hirtelen felvillanyozva érezte magát, hogy iránytű nél‐
kül elindulhatnak egy, a kontinens belsejébe irányuló expedícióra.
Így aztán elindultak északkeleti irányba, arra számítva, hogy elérik a nagy Mississippit. Több mint
ezer mérföldes vándorlásuk során Glassnek és Greenstocknak sikerült túlélnie Texas végtelen síksá‐
gán. Bőségesen találtak vadat, köztük több ezer vad szarvasmarhát, így az étel megszerzése nem iga‐
zán jelentett problémát. A veszélyt az jelentette, hogy egymás után következtek az ellenséges indián
területek. Miután túlélték bolyongásaikat a karankavák földjén, sikerült elkerülniük a komancsokat, a
kájovákat, a tonkavákat és az oszidzsokat.
Az Arkansas folyó partjainál fogyott el a szerencséjük. Éppen lelőttek egy bölényborjút, és felké‐
szültek a feldolgozására. Húsz felfegyverzett skiri pauni[23] hallotta a lövéseket, és a síkságból magá‐
nyosan kiemelkedő meredek hegy gerincén át mennydörgő hangot hallatva lerohanták őket. A fátlan
síkság nem kínált fedezéket, még sziklák sem voltak sehol. Lovak nélkül esélytelenül álltak ott. Gre‐
enstock elkövette azt az őrültséget, hogy felemelte a fegyverét, és tüzelt, kilőve a lovat az egyik roha‐
mozó indián alól. Egy pillanattal később már holtan feküdt, három nyílvessző állt ki a mellkasából.
Egy másik nyílvessző combon találta Glasst.
Glass fel sem emelte a puskáját, szenvtelen elragadtatással bámulta, ahogy a tizenkilenc lovas szá‐
guld felé. Látta a harci festés felvillanását az elöl rohanó lovon, és fekete haj lobogását mögötte a kék
éggel, de alig érezte a bot végére kötözött kerek követ, ami nekivágódott a koponyájának.
Glass a pauni faluban ébredt fel. A feje lüktetett, és a nyakánál fogva egy póznához volt kötve, ami
a talajhoz volt rögzítve. Megkötözték a csuklóit és a bokáit is, de a kezeit azért tudta mozgatni. Gyere‐
kekből álló csapat állt körülötte, akik izgatottan beszélgetni kezdtek, amikor kinyitotta a szemeit.
Tüskés hajú, nagyon idős főnök közeledett felé, lenézett a furcsa férfira, egyikére a kevés fehér em‐
bernek, akit valaha látott. A főnök, akit Rúgó Bikának hívtak, mondott valamit, amit Glass nem értett,
de az összegyűlt paunik kiáltozni és ujjongani kezdtek, nyilvánvaló élvezettel. Glass egy nagy kör szé‐
lén feküdt, a falu közepén. Amikor homályos látása kezdett kitisztulni, észrevett egy gondosan előké‐
szített máglyát a kör közepén, és hirtelen gyanakodni kezdett a paunik vidámságának okát illetően. Egy
idős nő ráüvöltött a gyerekekre. Azok szétszaladtak, miközben a paunik is szétszéledtek, hogy felké‐
szüljenek az ünnepélyes máglyagyújtásra.
Glass egyedül maradt, hogy felmérje a helyzetét. A tábor megkettőződött képe lebegett a szemei
előtt, amelyek csak akkor olvadtak össze egy képpé, ha kancsalított, vagy becsukta a szemét. Amikor
lenézett a lábára, látta, hogy a paunik megtették neki azt a szívességet, hogy kihúzták belőle a nyíl‐
vesszőt. Nem hatolt nagyon mélyre, de a seb nyilvánvalóan lelassítaná, ha megpróbálna menekülni.
Röviden: alig látott és alig tudott járni, nem is beszélve a futásról.
Megütögette a zsebét az inge elején, és érezte, hogy a cinóberfestéket tartalmazó kis üvegcse nem
esett ki belőle. A cinóber volt az egyik a kevés kereskedelemre használható érték közül, amit még ak‐
kor markolt fel, amikor Campeche-ből menekültek. Az oldalára fordult, hogy ne látsszon, amit csinál,
elővette az üvegcsét, kinyitotta és beleköpött a porba, aztán összekeverte az ujjával. Ezután szétkente
a festéket az arcán, ügyelve arra, hogy a kilátszó bőr minden hüvelykjét takarja a homlokától az inge
tetejéig. A tenyerén is nagy mennyiségű festéket kent szét, jó vastagon. Visszadugaszolta a kis üveget,
aztán elásta a homokos talajba, maga alá. Amikor végzett, a hasára fordult, és a fejét a könyökhajlatá‐
ba rejtette, így az arca takarásban maradt.
Ebben a pozícióban maradt egészen addig, amíg érte jöttek, hallotta az izgatott készülődést a kivég‐
zésére. Közben leszállt az éjszaka, de egy óriási tűz megvilágította a kört a pauni tábor közepén.
Glass később sem volt teljesen biztos abban, hogy ezt az egészet valamiféle szimbolikus utolsó
gesztusnak szánta-e, vagy tényleg reménykedett-e abban a hatásban, amit végül kiváltott. Hallott arról,
hogy a vadak közül a legtöbben babonásak. Bárhogy is, a hatás drámai volt, és mint kiderült, meg‐
mentette az életét.
Két pauni harcos és Rúgó Bika főnök közeledett hozzá, hogy a máglyához vigyék. Amikor arccal le‐
felé találták, ezt a félelem jelének gondolták. Rúgó Bika elvágta a köteleket, amivel az oszlophoz volt
kötözve, a két harcos pedig a vállai felé nyúlt, hogy felhúzzák. Tudomást sem véve a fájdalomról a
combjában, Glass talpra ugrott, szembenézve a főnökkel, a harcosokkal, és az összegyűlt törzzsel.
Az összegyűlt pauni törzs ott állt előtte, a szájuk tátva maradt ijedtükben. Glass egész arca vérvö‐
rös volt, mintha lehúzták volna róla a bőrt. Szeme fehérje összegyűjtötte a tűz fényét, és úgy csillogott,
mint az őszi holdfény. Az indiánok legtöbbje soha nem látott még fehér embert, ezért nagy szakálla
még hozzáadott ahhoz a benyomáshoz, hogy valamilyen démoni állatot látnak. Glass nyitott tenyérrel
megütötte az egyik harcost, karmazsinszínű kézlenyomatot hagyva a mellkasán. Az egész törzs egy‐
szerre kezdett levegő után kapkodni.
Egy hosszú pillanatig teljes csend állt be. Glass csak bámulta a paunikat, a megdöbbent paunik pe‐
dig visszabámultak rá. A taktikája sikerén némileg meglepődve Glass azon kezdett gondolkodni, hogy
most mit kellene csinálnia. Pánikba esett attól a gondolattól, hogy valamelyik indián esetleg hirtelen
visszanyeri a hidegvérét. Glass úgy döntött, hogy elkezd üvöltözni, és mivel semmi más nem jutott az
eszébe, elkezdte kiabálva ismételgetni az Úr imáját. „Ma atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltes‐
sék meg a te neved...”
Rúgó Bika főnök teljesen megzavarodva nézte. Látott már néhány fehéret korábban, de úgy tűnt,
hogy ez a férfi valamilyen gyógyító, vagy rossz szellem. A férfi furcsa kántálása mintha az egész tör‐
zset megbabonázta volna.
Glass tovább szónokolt: „Mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”
Végül a fehér ember abbahagyta a kiabálást. Csak állt ott, lihegve, mint egy kimerült ló. Rúgó Bika
főnök körülnézett. Embereinek tekintete ide-oda járt a főnök és az őrült démonember között. Rúgó
Bika főnök érezte a törzs szemrehányását. Mit hozott rájuk? Ideje volt új irányt szabni a cselekvésnek.
Lassan odasétált Glasshez, és közvetlenül előtte állt meg. A fő nők a nyakához nyúlt, és levett egy
nyakláncot, amelyen egy pár sólyomláb lógott. Glass nyakába akasztotta, és kérdő tekintettel bá múlt a
démonember szemébe.
Glass az előtte levő kört nézte. A közepén, a máglya közelében egy sor fonott fűzből készült ala‐
csony, négylábú szék állt. Nyilván ezek voltak az első sor ülőhelyei a látványosságon, ami az ő rituá‐
lis elégetése lett volna. Odabicegett az egyik székhez és leült. Rúgó Bika főnök mondott valamit, mire
két nő nehézkesen, vonakodva megindult, hogy ételt és vizet hozzanak. Aztán ahhoz a harcoshoz szólt,
akinek karmazsinszínű kézlenyomat volt a mellkasán. A harcos elrohant, és az Anstadttal tért vissza,
amit lerakott a földre Glass mellé.
Glass majdnem egy évet töltött a skiri paunikkal az Arkansas és a Platte folyók között elterülő sík‐
ságokon. Amikor legyőzte kezdeti tartózkodását, Rugó Bika fonok a fiává fogadta a fehér embert.
Amit Glass nem tanult meg a vadonbeli túlélésről Campeche-től idáig tartó vándorlása során, azt
megtanulta ebben az évben a pauniktól.
1821-re már fel-felbukkantak fehér férfiak a Platte és az Arkansas közötti síkságokon. Ennek az év‐
nek a nyarán Glass tíz paunival együtt vadászott, amikor összetalálkoztak két fehér férfival, akik tár‐
szekéren közeledtek. Szólt pauni barátainak, hogy maradjanak hátra, és lassan előrelovagolt. A férfiak
szövetségi ügynökök voltak, akiket William Clark, az Egyesült Államok indián ügyekért felelős szu‐
perintendánsa küldött ki. Clark az összes közeli törzs főnökét St. Louisba hívta. Annak demonstrálásá‐
ra, hogy a kormány szándékai jók, a szekér tele volt ajándékokkal: takarókkal, varrótűkkel, késekkel,
öntöttvas edényekkel.
Három héttel később Glass megérkezett St. Louisba Rúgó Bika társaságában.
St. Louis annak a két erőnek a határán helyezkedett el, amelyekkel Glass birkózott. Keletről újra
érezte az őt a civilizált világhoz kapcsoló kötelékek erőteljes vonzását, azokét, amik Elizabethhez és a
családjához, a szakmájához és a múltjához kötötték. Nyugatról érezte a terra incognita szívfájdító
vonzerejét, a semmihez sem fogható szabadságét, az új kezdetekét. Glass három levelet küldött Phila‐
delphiába, egyet Elizabethnek, egyet az anyjának és egyet a Rawsthorne & Sonsnak. Írnoki munkát
vállalt a Mississippi Shipping Companynél, és várta a válaszokat.
Ez több mint hat hónapba telt. 1822 márciusának elején levél érkezett a bátyjától. Azt írta, hogy az
anyjuk meghalt, alig egy hónappal az apjuk után.
De ezzel nem volt vége. „Az is szomorú kötelességem, hogy tudassam veled: drága Elizabethed is
meghalt. Elmúlt januárban lázat kapott, és bár küzdött, nem gyógyult fel.” Glass belezuhant a székbe.
A vér kifutott az arcából, és a rosszukét környékezte. Aztán folytatta az olvasást: „Remélem, vigaszt
nyújt neked, ha tudod, hogy anyánk mellé helyeztük örök nyugalomra. Azt is tudnod kell, hogy irántad
való hűsége soha nem ingott meg, még akkor sem, amikor mindannyian azt hittük, hogy te már meghal‐
tál.”
Március huszadikán Glass megérkezett a Mississippi Shipping Company hivatalába, és férfiak egy
csoportját találta ott, akik a Missouri Republican egyik hirdetése fölött zsúfolódtak össze. William
Ashley prémvadász brigádot toborzott, akik a Missouri felső folyásához indultak.
Egy héttel később levél érkezett a Rawsthorne & Sonstól, amelyben új megbízatást ajánlottak
Glassnek egy kutter kapitányaként a Philadelphia-Liverpool útvonalon. Április 14-ének estéjén még
egyszer utoljára elolvasta az ajánlatot, aztán a tűzbe dobta, és nézte, ahogy a lángok felemésztik utolsó
kézzelfogható kapcsolatát korábbi életével.
Másnap reggel Hugh Glass elindult Henry kapitánnyal és a Rocky Mountain Fur Company emberei‐
vel. Harminchat éves volt, már nem úgy tekintett magára, mint fiatal emberre. És a fiatalemberektől
eltérően Glass nem úgy tekintett magára, mint akinek semmi veszítenivalója nincs. A döntése, hogy
nyugatra megy, nem volt elhamarkodott, vagy kényszerből eredő, hanem ugyanúgy alaposan megfon‐
tolta, mint életének bármely más döntését. Ugyanakkor nem tudta volna világosan megfogalmazni az
indokait. Inkább olyan dolog volt ez, amit érzett, nem olyan, amit értett.
A bátyjának címzett egyik levelében azt írta: „Vonz ez a kaland, annyira, amennyire soha nem von‐
zott még semmi az életemben. Biztos vagyok benne, hogy jó döntést hoztam, de azt pontosan nem tu‐
dom megmondani neked, hogy miért.”
Glass még egy hosszú pillantást vetett a csörgőkígyóra, ami továbbra is ernyedten feküdt abban a
minden energiáját elhasználó állapotban, ahogyan a zsákmányt emésztette. A kígyó egy tapodtat sem
mozdult odébb, amióta Glass az öntudatánál volt. Étel. Miután szomját oltotta a szivárgó forrásnál,
Glass hirtelen ráébredt, hogy mélyreható és mardosó éhség gyötri. Fogalma sem volt, hogy mióta nem
evett semmit, de a kezei remegtek a táplálékhiánytól. Amikor a fejét felemelte, a tisztás lassan körbe‐
fordult körülötte.
Glass óvatosan a kígyó irányába kúszott. Rettenetes álmának képei még mindig életszerűek voltak.
Hatlábnyi távolságon belülre mászott, és közben megállt, hogy felszedjen egy dió méretű követ. Bal
kezével elgurította, mire a kő a kígyó felé pattogott, aztán nekiütődött a testének. A kígyó nem moz‐
dult. Glass fölszedett egy ökölnyi szikladarabot és kéznyújtásnyira mászott a kígyótól. A kígyó tett egy
renyhe mozdulatot a bozót irányába, de már túl későn. Glass fejbe vágta a kővel, és addig ütötte a
hüllőt, amíg biztos nem volt benne, hogy elpusztult.
Miután megölte a csörgőkígyót, a következő kihívás az volt, hogy kibelezze.
Körülnézett a táborban. A túlélőtáska a tisztás széléhez közel hevert. Odamászott, és a maradék tar‐
talmát a földre ürítette: néhány puskagolyóvászon, egy borotva, két sólyomláb egy gyöngyökkel díszí‐
tett nyakláncon, és egy grizzly hat hüvelyk hosszúságú karma. Glass felvette a karmot, és a csúcsára
vastag rétegben rászáradt vért bámulta. Visszatette a táskába, és azon gondolkodott, hogyan kerülhetett
oda. Fogta a golyóvásznakat, azt gondolva, hogy majd gyűjtésként használhatja őket. Aztán ismét kese‐
rűen rá kellett ébrednie, hogy nem tudják ellátni a nekik szánt feladatot. A borotva volt az egyetlen
használható eszköze. A pengéje túlságosan törékeny volt ahhoz, hogy fegyvert készítsen belőle, de
számos más célra hasznos lehetett még. Most azonnal fel tudta használni a kígyó megnyúzására.
Visszadobta a borotvát a túlélőtáskába, amit a válla köré kanyarított, majd visszamászott a kígyóhoz.
A kígyó véres feje körül már zümmögtek a legyek. Látott egyszer egy halálosan kíváncsi kutyát,
aminek az orrába harapott egy kígyó levált feje. A szerencsétlenül járt kutyát észben tartva egy hosszú
botot tett keresztbe a kígyó fejére, és a bal lábával rátérdelve lenyomta. Nem tudta megemelni a jobb
karját anélkül, hogy erős fájdalmat ne váltson ki a vállában, de a keze normálisan működött. Ezzel
fogta a borotvát, és mintha fűrészelne, leválasztotta a fejet, aztán a bot segítségével elhajította a tisz‐
tás széle felé.
Végigvágta a hasát a nyakától kezdve. A borotva gyorsan veszített az éléből, minden hüvelykkel
egyre kevésbé volt hatékony. Sikerült végigvágnia a kígyót, ami majdnem öt láb hosszú volt a végbél‐
nyílásáig. Amikor felnyitotta, kihúzta a belsőségeit, majd félredobta őket. Ismét a nyakánál kezdve a
borotva segítségével lehámozta a pikkelyes bőrt az izomról. A hús most ott csillogott előtte. Olyan
éhes volt, hogy nem tudott neki ellenállni.
Beleharapott a kígyóba, beletépve a nyers húsba, mintha kukoricacső lenne. Nagy nehezen levált
egy darab. Rágta a ruganyos húst, de a fogai alig tudták feldarabolni. Mindenről elfeledkezett az éh‐
ség kivételével, ezért elkövette azt a hibát, hogy lenyelte. A nyers hús nagy darabja olyan érzés volt,
mintha egy kő haladt volna keresztül sebesült torkán. A fájdalomtól öklendezni kezdett. Köhögött, és
egy pillanatig azt gondolta, hogy a húsdarabtól meg fog fulladni. Végül azért leért a nyelőcsövén.
Megtanulta a leckét. A nappalból hátralevő órákat azzal töltötte, hogy kis húsdarabokat vágott le a
borotvával, és két kő között apróra zúzta őket, hogy megpuhítsa a rostos húst, aztán pedig minden fa‐
latot összekevert egy teli szájnyi forrásvízzel. Fáradságos módja volt ez az evésnek, és Glass még
mindig éhesnek érezte magát, amikor elérte a kígyó farkát. Ez aggasztó volt, mert kételkedett abban,
hogy a következő ételt is ilyen könnyű lesz megszereznie.
A nappali világosság utolsó perceiben megvizsgálta a kígyó farkán található csörgőt. Tíz darabból
állt, a kígyó életének minden évében egy nőtt. Glass még soha nem látott olyan kígyót, aminek tíz sza‐
rugyűrűje volt. Tíz év, az hosszú idő. Glass a kígyón gondolkodott, ami túlélt, gyarapodott egy évtize‐
den keresztül, brutális jellegzetességei, ereje folyamatosan nőtt. Aztán jött egyetlen hiba, egy pillanat‐
nyi védtelenség olyan környezetben, ami nem elnéző, és most halott, felfalták szinte még azelőtt, hogy
a szíve megállt volna. Levágta a csörgőt a kígyó maradékáról, és úgy tapogatta, mint egy rózsafüzért.
Egy idő után bedobta a túlélőtáskába. Azt akarta, hogy ha ránéz, emlékezzen.
Sötét volt. Glass maga köré tekerte a takarót, összekuporodott és álomba zuhant.
Szomjasan és éhesen ébredt a görcsös álomból. Minden sebe fájt.
Háromszáz és még ötven mérföld Fort Kiowáig. Tudta, nem engedheti meg magának, hogy ezen
gondolkodjon, legalábbis nem a teljes távolságon. Egyszerre csak egy mérföld. Első célpontjának a
Grandet tette meg. Nem volt eszméleténél, amikor a brigád elkanyarodott a folyó főágától a patak‐
völgybe, de Bridger és Fitzgerald beszélgetéseiből úgy vette ki, hogy a folyó a közelben van.
Glass lehúzta a Hudson Bay takarót a vállairól. A borotvával három hosszú csíkot vágott le a gyap‐
júszövetből. Az elsőt a bal térde köré tekerte, ez volt a jó térde. Szüksége volt párnázásra, ha mászni
akart. A másik két csíkot a tenyereire tekerte, szabadon hagyva az ujjait. A takaró maradékát össze‐
göngyölítette, és a túlélőtáska hosszú pántjait mindkét végénél rácsomózta. Megnézte, hogy a táska
rendesen le van-e zárva, aztán eligazgatta a takarót meg a táskát a hátán. A hevedert mindkét vállán
áthúzta, így a kezei szabadon maradtak.
Glass hosszan ivott a patak vizéből, aztán elkezdett mászni. Valójában nem is mászás volt ez, ha‐
nem valami sietős kúszásféleség. A jobb kezét tudta használni egyensúlyozásra, de ez nem bírta el a
súlyát. A jobb lábát csak úgy húzta maga után, mint valami zsineget. Keményen dolgozott, hogy ella‐
zítsa az izmait azáltal, hogy behajlította és kiegyenesítette a lábát, de az mégis olyan merev maradt,
mint egy zászlórúd.
Felvette a legjobb ritmust, amit tartani tudott. A jobb kezével, mint valami árboctámasszal a bal ol‐
dalán tartotta a testsúlyát, és a bal kezével nyúlt előre, felhúzta a bal térdét, aztán maga után vonszolta
merev jobb lábát. Újra és újra, yardról yardra. Jó néhányszor meg kellett állnia, hogy eligazítsa a ta‐
karót és a túlélőtáskát. Himbálózó mozgása miatt csomagjainak kötései folyamatosan meglazultak.
Végül aztán megtalálta a csomók megfelelő sorrendjét, amik a helyén tartották az egész batyut.
A gyapjúcsíkok a térdén és a tenyerein egy ideig egészen jól működtek, bár gyakran kellett megiga‐
zítani őket. Nem vette eléggé figyelembe, hogy milyen hatása lesz annak, ha a jobb lábát maga után
vonszolja. A mokaszinja védte a talpát, de nem fedte be a bokáját. Néhány száz yard után lehorzsoló‐
dott, ezért megállt, hogy újabb csíkot vágjon arra a részre, ami leért a földre.
Majdnem két órájába telt, mire lemászott a szurdokon a Grandhez.
Mire leért a folyóhoz, a lábai és a kezei is fájtak az esetlen és szokatlan mozgástól. Nézte a brigád
régi nyomait, és azon gondolkodott, hogy milyen gondviselés akadályozta meg az indiánokat abban,
hogy ők is észrevegyék őket.
Bár ő soha nem látta volna meg, a válasz eléggé nyilvánvalóan ott volt a túlsó parton. Ha átment
volna a folyón, meglátta volna egy medve óriási lábnyomait egy berkenyével benőtt partszakasz kör‐
nyékén. Ugyanilyen tisztán ott volt öt indián póni nyoma is. Glass nem nagyon értékelte volna ezt az
iróniát, de egy grizzly mentette meg az indiánoktól. Fitzgeraldhoz hasonlóan a medve is felfedezte a
bogyós növényt a Grand közelében. Az állat éppen lakmározott, amikor az öt arikara harcos felfelé
lovagolt a folyó mentén. Valójában a medve szaga miatt vált nyugtalanná a pinto. A medvét megzavar‐
ta az öt lovas indián látványa és szaga, ezért visszabaktatott a bozótba. A vadászok utánaeredtek, így
nem vették észre a nyomokat a túlparton.
Amikor Glass kiért a fenyők védelmező menedékéből, a horizont kitágult, és a látványt csak a pré‐
riből kiemelkedő magányos hegyek és a nyárfák elszórt foltjai törték meg. A folyó mentén növő sűrű
fűzbokrok megakadályozták, hogy továbbmásszon, de szinte semmi védelmet nem nyújtottak a reggeli
nap átható melege ellen. Érezte, ahogy az izzadság kis patakokban folyik a hátán és a mellkasán, és a
szúró fájdalmat, amikor beszivárogtak a sebekbe. Még egy utolsót ivott a patakban csordogáló hűvös
forrásvízből. Két nyelés között felfelé nézett a folyón, és még egyszer utoljára megfontolta az ötletet,
hogy azonnal üldözőbe vegye őket. Még ne.
A halasztás frusztráló szükségszerűsége olyan volt az eltökéltsége szempontjából, mint a víz a forró
vason: megkeményítette, hajlíthatatlanná tette. Fogadalmat tett, hogy túléli, ha másért nem, akkor
azért, hogy bosszút álljon azokon az embereken, akik elárulták.
Glass azon a napon még három óra hosszat mászott. Úgy tippelte, hogy két mérföldet tett meg. A
Grand partja változatos volt, néhol sziklás, máshol homokos vagy füves részek váltották egymást. Ha
fel tudott volna állni, akkor az egymást sűrűn követő sekély részeken átkelhetett volna, hogy azon az
oldalon haladjon, amelyik a könnyebb terepet nyújtotta.
Glass számára viszont szóba sem jött, hogy átkeljen a folyón, a kúszás miatt az északi partra volt
száműzve. A sziklák különösen nagy nehézséget okoztak neki. Mire megállt, a gyapjúpárnák már szét‐
foszlottak. A gyapjú megakadályozta, hogy horzsolások keletkezzenek rajta, de nem tudta megakadá‐
lyozni a zúzódásokat. A térde és a tenyerei kékek és feketék voltak, érzékenyek az érintésre. Bal kar‐
jának izmai elkezdtek görcsölni, és újra érezte a reszkető gyengeséget a táplálékhiány miatt. Ahogy
arra számított is, könnyű táplálékforrás nem akadt az útjába. Addig is növényi forrásból kellett ellát‐
nia magát.
A paunikkal töltött idő hozományaként Glass nagyon jól ismerte a síkságok növényeit. Gyékény bő‐
séges csomókban nőtt mindenhol, ahol ellaposodott a táj, és ingoványos, lefolyástalan területek ala‐
kultak ki. Bolyhos, barna buzogányban végződött karcsú, zöld száruk akár négy láb magasra is meg‐
nőtt. Glass egy botot használt ahhoz, hogy kiássa a gyöktörzset, lehántotta róla a külső réteget, és meg‐
ette a puha, belső hajtást. A gyékény nagy számban nőtt az ingoványokon, de szúnyogból is rengeteg
volt. Szakadatlanul zümmögtek a szabadon hagyott bőrfelszínek fölött a fején, a nyakán és a kezein.
Egy ideig nem vett róluk tudomást, miközben éhesen ásott a gyékényben. Végül is elütötte vele az éh‐
ségét, vagy legalábbis eleget evett ahhoz, hogy már jobban zavarták a szúnyogok égető csípései.
Újabb százyardnyit mászott lefelé a folyó mentén. A napnak ebben az órájában nem volt menekvés a
szúnyogok elől, de a számuk csökkent, ahogy távolabb került a láp pangó vizétől.
Három napig mászott lefelé a Grand folyó mentén. Gyékény továbbra is rengeteg volt, és Glass
sokféle más növényt is talált, amikről tudta, hogy ehetők, hagymákat, gyermekláncfüvet, de még fűzle‐
veleket is. Kétszer botlott bele bogyókba, mindkétszer megállt, hogy teletömje magát. Addig szedte a
bogyókat, amíg az ujjai már bíborvörösek voltak a levétől.
Azt viszont nem találta, amire a teste vágyott. Tizenkét nap telt el a grizzly támadása óta. Mielőtt
magára hagyták, Glass néhány alkalommal lenyelt pár korty húslevest. Ezen kívül a csörgőkígyó volt
az egyetlen igazi étele. Bogyókon és gyökereken el lehet élni néhány napig, de Glass tudta, hogy a
gyógyuláshoz, ahhoz, hogy újra lábra álljon, olyan gazdag táplálékforrásra van szüksége, amit csak a
hús tud biztosítani. A kígyó egyfajta véletlen szerencse volt, ami nem nagyon szokott megismétlődni.
Mégis úgy gondolta: nem hoz szerencsét, ha egy helyben áll. A következő reggelen tovább fog
mászni. Ha a szerencse nem találja meg őt, akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ő találja
meg a szerencsét.
Érezte a bölénydög szagát, mielőtt meglátta volna. És hallotta is. Legalábbis hallotta a legyek fel‐
hőit, amelyek a csontok és a bőr kupaca fölött kavarogtak. Az inak nagyjából egyben tartották a csont‐
vázat, de a dögevők tisztára csipkedték, szinte semmi hús nem volt rajta. A masszív, bozontos fej és a
görbe, fekete szarvak kölcsönözték az állatnak a maradék méltóságot, bár ezt eléggé aláásta az, hogy a
madarak kicsipkedték a szemeit.
Ahogy ránézett az állatra, Glass nem érzett visszatetszést, csak csalódottságot, hogy a többiek meg‐
ették előle a potenciális táplálékforrást. A területet a legkülönbözőbb nyomok vették körül. Glass úgy
tippelte, hogy a dög négy- vagy ötnapos lehet. Bámult a csontkupacra. Egy pillanatig elképzelte a saját
csontvázát, ahogy ott hever szétszórva a préri valamelyik elfeledett szegletének széljárta talaján, a
húst már leették róla, és a prérifarkasok meg a szarkák táplálékául szolgál. Az írás egyik sora jutott
eszébe: „Porból lettünk, porrá leszünk.” Vajon ezt jelenti?
A gondolatai gyorsan praktikusabb irányba terelődtek. Látott éhező indiánokat, akik a nyersbőrt
megfőzve ragadós, ehető masszát állítottak elő. Ő is megpróbálta volna ugyanezt, de nem volt edénye,
amiben vizet forralhatott volna. Eszébe jutott valami más. A tetem egy fej méretű szikladarab mellett
feküdt. Bal kezével felemelte, és ügyetlenül a kisebb bordáknak vágta. Az egyik csont eltörött és
Glass megfogta egy darabját. A velő, amit keresett, száraz volt. Vastagabb csontra van szükségem.
A bölény egyik mellső lába a többi darabtól távolabb feküdt, puszta csont volt, le egészen a patáig.
Rárakta egy lapos kőre, és a másik sziklával ütni kezdte. Végül megjelent egy repedés, aztán a csont
eltörött.
Igaza volt, a vastagabb csontban még benne volt a zöldes színű velő. Visszatekintve tudnia kellett
volna a szagából, hogy nem ehet belőle, de az éhség elvette a józan eszét. Nem vett tudomást a keserű
ízről, kiszívta a folyadékot a csontból, aztán még többet piszkált ki egy eltörött borda darabjával.
Jobb vállalni a kockázatot, mint éhezve meghalni. A velőt legalább könnyű volt lenyelni. Féktelenné
vált az étel gondolatától, magától az evés mechanizmusától, és majdnem egy órát töltött el azzal, hogy
csontokat tört föl, és kikaparta a tartalmukat.
Nagyjából ekkor következett az első görcs. Tompa fájdalomként kezdődött, mélyen a beleiben. Hir‐
telen úgy érezte, hogy nem képes elbírni a saját testsúlyát, és az oldalára gördült. A fejében a nyomás
olyan intenzívvé vált, hogy Glass érezte saját koponyájában a repedéseket. Erősen izzadni kezdett.
Ahogy a napfény az üvegen keresztül, a hasában a fájdalom hirtelen felerősödött és égetett. Az émely‐
gés a gyomrában olyan volt, mint egy elkerülhetetlen, nagy dagály. Elkezdett öklendezni, a görcsök al‐
jassága másodlagossá vált a kínzó fájdalomhoz képest, ahogy az epe áthaladt sérült torkán.
Két óráig feküdt ott. A gyomra gyorsan kiürült, de a görcsölést nem hagyta abba. Az öklendezések
rohamai között mozdulatlanul feküdt, mintha a mozgás hiánya segítene elrejtőznie a betegség és a fáj‐
dalom elől.
Amikor a rosszullét első rohama lecsengett, távolabb mászott a dögtől. Nagyon szeretett volna eltá‐
volodni az undort keltő édeskés szagtól. A mozgástól visszatért a fájdalom a fejébe és az émelygés a
gyomrába. Harmincyardnyira a bölénytől bemászott a sűrű füzek közé, az oldalán fekve összetekere‐
dett a földön, és olyan állapotba került, ami jobban hasonlított az eszméletlenséghez, mint az alvás‐
hoz.
Egy napba és egy éjszakába telt, amíg a testéből kitisztult az avas velő. A grizzly által okozott se‐
bek éles fájdalma most szétáradó és átható gyengeséggel párosult. Glass előtt ez úgy jelent meg, mint
a homokóra homokja. Percről percre érezte, ahogy az életerő hanyatlik benne. Ahogy a homokóra ese‐
tében, tudta, hogy el fog érkezni egy pillanat, amikor az utolsó homokszem is leesik a nyíláson, és a
felső rész kiürül.
Nem tudta kiverni a fejéből a bölény, az óriási állat csontvázát, amiről lekopasztották a húst, és el‐
rothad a prérin.
A bölény utáni második nap reggelén Glass éhesen, rettenetesen éhesen ébredt fel. Úgy vette, hogy
ez annak a jele, hogy a méreg már áthaladt rajta. Megpróbálta folytatni fáradságos mászását lefelé a
folyó mentén, részben azért, mert még mindig reménykedett benne, hogy belebotlik valami más táplá‐
lékforrásba, de inkább azért, mert érezte, hogy mit jelent, ha megáll. Két nap alatt – becslése szerint –
nem tett meg többet negyed mérföldnél. Glass tudta, hogy ez a rosszullét többe került neki, mint pusz‐
tán időbe és távolságba. Kiszívta belőle az erőt, elfogyasztotta azt az amúgy is kicsi tartalékot, ami
még maradt benne.
Úgy gondolta, hogy ha a következő néhány napban nem jut húshoz, akkor meg fog halni.
A bölénytetemnél szerzett tapasztalatai és azok következményei távol fogják tartani mindentől, amit
nem frissen öltek meg, nem számít, hogy mennyire lesz elkeseredve. Az első gondolata az volt, hogy
csinál egy dárdát, vagy, hogy megöl egy nyulat egy kővel. Jobb vállának fájdalmai azonban megaka‐
dályozták, hogy felemelje a karját, nem is beszélve arról, hogy elég erősen hajítsa el a követ ahhoz,
hogy megölje vele az állatot. A bal kezével pedig nem tudott elég pontosan dobni ahhoz, hogy bármit
eltaláljon.
Így a vadászat kiesett. A csapdázás maradt. Kötéllel és késsel, amivel elsütő szerkezetet tudott fa‐
ragni, Glass számos olyan csapdát tudott készíteni, amelyek hurokkal működtek, és kisebb állatokat
lehetett velük elejteni. Mivel ezek az alapvető eszközök is hiányoztak, úgy döntött, hogy megpróbálja
a kelepcéket. Ez egy egyszerű szerkezet volt, egy nagyobb követ egy bottal éppen csak megtámaszta‐
nak úgy, hogy amikor egy óvatlan zsákmányállat hozzáér az elsütőhöz, akkor összeomlik.
A Grand mentén a fűzbokrosokat behálózták a vadak ösvényei. Nyomok pettyezték a nedves homo‐
kot is a folyó mellett. A magas fűben Glass látta azokat a kör alakú nyomokat, ahol a szarvasok éjsza‐
kára lefeküdtek. Glass úgy vélte, hogy valószínűtlen egy szarvast ilyen kelepcével elejteni. Először is
nem tudott volna egy követ vagy egy megfelelő súlyú fát felemelni, ezért úgy döntött, hogy inkább a
folyó mentén fel-felbukkanó nyulakra koncentrál.
Glass nyomokat keresett a sűrű bozót közelében, mert a nyulak az ilyen rejtekhelyeket részesítették
előnyben. Talált egy nyárfát, amit nemrég döntött le egy hód, levelekkel teli ágai a búvóhelyek és aka‐
dályok óriási hálózatát alkották. A csapások a fáig és attól elfelé tele voltak borsó nagyságú állati
ürülékkel.
A folyó közelében Glass talált három megfelelő követ: elég laposak voltak ahhoz, hogy nagy felüle‐
tüknek köszönhetően összezúzzák az állatot, amikor az kioldja a csapdát, és elég nehezek ahhoz, hogy
halálos erővel csapjanak le. A kövek, amelyeket kiválasztott, puskaporos hordó méretűek voltak, és
nagyjából harminc font súlyúak egyenként. Nyomorék karjával és lábával közel egy órát vett igénybe,
hogy egyiket a másik után feltolja a folyópartról a fához.
Ezután Glass három olyan botot keresett, amik ahhoz kellettek, hogy feltámassza velük a csapdákat.
A ledőlt nyárfa megfelelő választékot nyújtott ehhez. Kiválasztott három, nagyjából egy hüvelyk átmé‐
rőjű ágat, és letörte őket úgy, hogy nagyjából olyan hosszúak legyenek, mint a karja. Ezután mind a há‐
rom botot kettétörte. Amikor az elsőt elpattintotta, az vibráló fájdalmat okozott a vállában és a hátá‐
ban, ezért a következő kettőt a nyírfához helyezte, és az egyik kővel törte szét.
Amikor ezzel végzett, mindegyik csapdájához megvolt a félbetört botja. Ha a törés helyénél újra
összerakja, akkor a bot bizonytalanul ugyan, de elbírja a ránehezedő kő súlyát. Oda, ahol a két darab
újra összeilleszkedik, Glass beékelt egy csalival ellátott kioldó botot. Ha ezt a kioldót meglökik vagy
megrántják, akkor a követ tartó bot összeomlik, mint egy behajlított térd, így a halálos súly ráesik a
mit sem sejtő célpontra.
Kioldó botnak Glass három karcsú fűzfaágat választott, ezeket nagyjából tizenhat hüvelyk hosszúra
vágta. A folyó közelében látott gyermekláncfűleveleket, ezekből összegyűjtött egy nagy marékkal csa‐
linak a csapdákba, a finom levelekből mindegyik kioldó botra rátűzdelt néhányat.
Keskeny, ürülékkel teli csapás vezetett a ledöntött nyárfa legsűrűbb részéhez. Glass ezt a helyet vá‐
lasztotta ki az első kelepcének, és elkezdte elrendezni az alkotórészeit.
A kelepce felállításában az a nehéz, hogy az ember megtalálja az egyensúlyt a stabilitás és az érzé‐
kenység között. A stabilitás ahhoz kellett, hogy a csapda ne omoljon össze magától, de ha túl stabil
volt, az megakadályozta, hogy egyáltalán össze tudjon omolni. Az érzékenység tette lehetővé, hogy a
csapda könnyen összeomoljon, amikor egy állat belebotlott, de túl sok érzékenység miatt magától is
összeomlott. Ennek az egyensúlynak a megtalálásához erőre és koordinációra volt szükség, de Glass a
sebei miatt mindkettő szűkében volt. A jobb keze nem tudta tartani a kő súlyát, ezért esetlenül a jobb
lábára tette fel. Eközben azon küzdött, hogy a bal kezével tartsa a tartóág két darabját, amelyek között
az elsütő ág már be volt ékelve. Az egész szerkezet újra meg újra összeomlott. Kétszer úgy döntött,
hogy túlságosan stabilan állította fel, ezért ő maga ütötte le.
Majdnem egy óra elteltével végül sikerült megtalálnia a megfelelő egyensúlyi pontot. Talált két má‐
sik megfelelő helyet is a nyárfa közelében az állatok ösvényein, és felállította a többi csapdát, aztán
eltávolodott a nyárfától a folyó irányába.
Glass talált egy védett helyet a meredek partfal tövében. Amikor már nem bírta tovább a gyomra
korgását, megette a gyermekláncfű keserű gyökereit. Ivott a folyóból, hogy kimossa a szájából a rossz
ízt, és lefeküdt aludni. A nyulak éjszaka a legaktívabbak. Reggel majd megnézi a csapdákat.
Pirkadat előtt a torkában érzett éles fájdalomra ébredt. Az új nap első fényei úgy szivárogtak felfe‐
lé a keleti horizonton, mint a vér. Glass megváltoztatta a pozícióját azzal a sikertelen szándékkal,
hogy enyhítsen a válla fájdalmán. Amikor a fájdalom később kissé enyhült, fázni kezdett a kora regge‐
li csípős hidegben. Felhúzta a vállait, és foszlányokra szakadozó takaróját szorosan a nyaka köré húz‐
ta. Kényelmetlenül feküdt ott egy óra hosszat, arra várva, hogy elég fény derengjen a csapdák ellenőr‐
zéséhez.
A keserű ízt még mindig érezte a szájában, amikor a ledöntött nyárfa irányába mászott. Homályosan
mintha érzékelte volna egy szkunk bűzét. Mind a két érzés elpárolgott viszont, amikor elképzelte,
ahogy egy nyúl sül a nyárson a pattogó tűz fölött. A hús tápláló ereje: érezte az illatát és az ízét is.
Ötven yardról Glass mind a három csapdát látta. Az egyik nem mozdult, de a másik kettő összedőlt,
a kövek a talajon feküdtek, a támasztóbotok is ledőltek. Glass érezte, ahogy a pulzusa kalapál a torká‐
ban, miközben sietve kúszott tovább.
Tízlábnyira az első csapdától rengeteg új nyomot és friss ürülék elszórt kupacait vette észre az új
vadcsapáson. Visszafojtott lélegzettel vizsgálta meg a követ minden oldalról, de semmi nem lógott ki
alóla. Felemelte a követ, még mindig reménykedve. A csapda üres volt. A csalódottságtól összeszo‐
rult a szíve. Túlságosan érzékenyre állítottam? Magától omlott össze? Gyorsan odamászott a másik
kőhöz. Az eleje alól semmi nem látszott ki. Kinyújtózott, hogy lássa a csapda túlsó oldalát.
Fekete-fehér villanást látott, és hallott egy szisszenést, ami szinte alig volt érzékelhető.
Fájdalmat érzett, mielőtt az elméje fel tudta volna fogni, hogy mi történt. A csapda a földhöz szege‐
zett egy szkunkot a mellső lábainál fogva, de az állat képessége, hogy kártékony permetet lövelljen ki,
még nagyon is működött. Olyan érzés volt, mintha égő lámpaolajat öntöttek volna a szemeibe. Hátra‐
gurult azzal a hiábavaló szándékkal, hogy elkerülje a találkozást a még nagyobb mennyiségű kigőzöl‐
géssel. Teljesen vakon, félig mászva, félig gurulva haladt a folyó felé.
Belecsúszott egy mély tócsába a folyó partján, és kétségbeesetten próbálta lemosni az égető perme‐
tet. Glass arccal a víz alatt megpróbálta kinyitni a szemeit, de az égető érzés túlságosan intenzív volt.
Húsz percbe telt, mire újra látott, akkor is csak úgy, hogy fájdalmasan hunyorogva tudta csak kinyitni
vérvörös, könnyes, hasadékszerűen összeszűkült szemeit. Végül Glass odakúszott a folyóparthoz. A
szkunk szagának rosszullétkeltő párája mintha ráragadt volna a bőrére és ruházatára, mint a zúzmara
az ablak üvegtábláira. Egyszer látta, ahogy egy kutya egy hétig dörgölőzött a sárban, hogy megpróbál‐
jon megszabadulni a szkunk szagától. Tudta, hogy a kutya esetéhez hasonlóan a bűz még napokig vele
marad.
Ahogy az égető érzés a szemeiben kezdett csillapodni, Glass gyorsan átnézte a sebeit. Megérintette
a nyakát, utána ránézett az ujjaira. Nem volt rajtuk vér, de a belső fájdalom továbbra is jelen volt,
amikor nyelt, vagy mély lélegzetet vett. Rá kellett jönnie, hogy már jó néhány napja nem próbált meg
beszélni. Próbaképpen kinyitotta a száját, és levegőt erőltetett át a hangszalagjain. Ez éles fájdalmat
okozott, és nevetséges, vinnyogó nyüszítés hagyta el a száját. Azon gondolkodott, hogy vajon képes
lesz-e valaha a normális beszédre.
A nyakát nyújtogatva láthatta a párhuzamos vágásokat, amelyek a torkától a válláig húzódtak.
Bridger fenyőkátránya még mindig befedte az egész felszínét. Az egész válla fájt, de úgy tűnt, hogy a
vágások már gyógyulnak. A szúrt sebek a combján szintén viszonylag egészségesnek tűntek, bár a lába
még mindig nem bírta el testének súlyát. Ahogy megérintette a skalpját, el tudta képzelni, hogy rette‐
netesen nézhet ki, de már nem vérzett és nem okozott fájdalmat sem.
A torkától eltekintve a leginkább aggodalomra okot adó terület a háta volt. Nem volt meg az a moz‐
gékonysága, ami kellett volna ahhoz, hogy a sebeket a kezeivel megvizsgálja, és mivel látni nem lehe‐
tett őket, az elméje rettenetes képeket varázsolt elő. Furcsa dolgokat érzett, amikről azt gondolta, hogy
a hegek ismétlődő felszakadásai. Tudta, hogy Henry kapitány összevarrta a sebeket, és időnként érezte
is a cérna végének csiklandozását.
De mindennél erősebben érezte a mardosó éhség okozta űrt.
A homokos parton feküdt, kimerülten és teljesen demoralizálva a legutóbbi események alakulása
miatt. Sárga virágok csoportját látta egy karcsú, zöld szár csúcsán. A szár úgy nézett ki, mint a vad‐
hagyma, de Glass tudta, hogy nem az. Zászpa volt. A gondviselés volna? Ez azért van itt, mert nekem
szánták? Glass elgondolkodott, vajon hogyan hatna a méreg. Békésen elsodródna egy soha véget nem
érő álomba? Vagy a teste kicsavarodna a halál agóniájában? Mennyire különbözne ez a jelenlegi álla‐
potától? Legalább az a bizonyosság meglenne, hogy közeledik a vég.
Ahogy ott feküdt a folyó partján az alkonyat első perceiben, egy hízott szarvastehén tűnt fel, a túlsó
parton lépett ki a füzek közül. Óvatosan jobbra és balra nézett, mielőtt előrelépett volna, meg-megáll‐
va haladt, aztán ivott a folyóból. Nem volt még harmincyardnyira sem, könnyű lett volna lelőni a pus‐
kájával. Az Anstadt.
Azon a napon először gondolt azokra a férfiakra, akik cserbenhagyták. A düh egyre nőtt benne,
ahogy a szarvastehenet bámulta. A cserbenhagyás túl enyhe kifejezésnek tűnt az árulásuk leírására. A
cserbenhagyás egy passzív cselekvés, elfutni valami elől, vagy hátrahagyni valamit. Ha azok, akik vi‐
gyáztak rá, csak annyit tettek volna, hogy cserbenhagyják, akkor most a fegyvere csöve mentén nézne
végig, célozna, és hamarosan lelőné a szarvast. Aztán a kését használná az állat feldarabolására, és a
tűzkövét szikráztatná az acélnak ütögetve, hogy tüzet gyújtson, aztán megsüsse az állatot. Végignézett
magán. Nedves volt a fejétől a lába ujjáig, sebek borították a testét, bűzlött a szkunktól, és a gyökerek
keserű íze még mindig ott volt a szájában.
Amit Fitzgerald és Bridger tett, az jóval több volt a cserbenhagyásnál, sokkal rosszabb annál. Ezek
ketten nem pusztán járókelők voltak a jerikói úton,[24] akik félrenéztek és átmentek a másik oldalra.
Glass nem érezte úgy, hogy megilletné egy szamaritánus gondoskodása, de legalább azt elvárta volna,
hogy akikre rábízták, azok ne ártsanak neki.
Fitzgerald és Bridger szándékosan cselekedtek, elrabolták tőle azt a néhány tulajdonát, amit fel‐
használhatott volna arra, hogy megmentse magát. És mivel ellopták tőle ezt a lehetőséget, megölték őt.
Meggyilkolták, olyan biztosan, ahogyan egy kést az ember szívébe döfnek, vagy egy golyót egyenesen
az agyába küldenek. Meggyilkolták, de ő nem fog meghalni. Nem fog meghalni, erre megesküdött, élni
fog azért, hogy megölje a gyilkosait.
Hugh Glass felkönyökölt, és folytatta a mászást a Grand partja mentén.
Glass a közvetlenül előtte elterülő táj kontúrját vizsgálgatta. Ötvenyardnyira tőle egy enyhe lejtő
vezetett le három oldalon egy széles, kiszáradt vízmosásba. Zsályabokrok és alacsony fű biztosított
viszonylagos takarást. A táj egy pillanatra az Arkansas folyó mentén sorakozó lankás dombokra emlé‐
keztette. Eszébe jutott egy csapda: régen látta, ahogy a pauni gyerekek felállítanak egy olyat. A gyere‐
kek számára ez csak játék volt. Glass számára azonban ez a feladat most halálosan komoly volt.
Lassan lemászott a völgyszerű mélyedés aljáig, és megállt azon a ponton, ami természetes közép‐
pontnak tűnt. Talált egy hegyes végű szikladarabot, és elkezdett ásni a keményre tömörödött homokos
talajban.
Ásott egy négy hüvelyk átmérőjű lyukat, ami olyan mély volt, hogy a bicepszéig ért.
Félúton lefelé elkezdte kiszélesíteni a lyukat úgy, hogy annak olyan alakja lett, mint egy borosüveg‐
nek, aminek a nyaka van felfelé. Glass elterítette a lyukból származó port, hogy elrejtse a friss ásásra
utaló bizonyítékokat. Nehezen lélegzett a testmozgástól, ezért megállt pihenni.
Ezután elment, hogy keressen egy nagy, lapos követ. A lyuktól nagyjából negyvenlábnyira talált is
egyet. Talált három kisebb követ is, amelyeket háromszög alakban a lyuk körül helyezett el. A lapos
követ rátette ezek tetejére, mint valami tetőt a lyuk fölé, így olyan teret hozva létre alatta, ami a búvó‐
hely illúzióját keltette.
Glass egy ágat használt, hogy álcázza a csapda körüli területet, aztán lassan elmászott a lyuktól.
Számos helyen látott apró, árulkodó ürüléket: ez jó jel. A lyuktól ötvenyardnyira megállt. A térde és a
tenyerei felhorzsolódtak a mászástól. A combja fájt a mozgás miatt, és újra érezte azt a félelmetes,
szakadáshoz hasonló érzést, ahogy a hegek a hátán vérezni kezdenek. Az, hogy megállt, átmeneti
könnyebbséget jelentett a sebei számára, de egyben felhívta a figyelmét arra is, hogy mélységesen el
van fáradva. Alacsony szintű fájdalom volt ez, ami mélyen belülről sugárzott, aztán kifelé áramlott.
Glass küzdött a késztetéssel, hogy lehunyja a szemeit, és megadja magát a hívogató alvásnak. Tudta,
hogy nem nyerheti vissza az erejét, ha nem eszik.
Glass mászó pozícióba kényszerítette magát. Alaposan ügyelve a távolságra, széles kört leírva
mozgott a korábban kiásott gödröt tartva a középpontban. Egy teljes kör megtétele harminc percig tar‐
tott. A teste újra szembeszegült vele, hogy álljon meg és pihenjen, de tudta, hogy ha most megállna, az
aláásná a csapdája hatékonyságát. Folytatta a mászást, befelé, spirál alakban a lyuk irányába, egyre
kisebb körben. Amikor egy sűrű bozótra akadt, akkor megállt, hogy jól megrázza. Mindent, ami az ál‐
tala megtett körökön belül volt, lassan az elrejtett gödör felé terelt.
Egy órával később Glass megérkezett a lyukhoz. Levette a lapos sziklát a tetejéről és hallgatózott.
Látott egyszer egy pauni fiút, aki kézzel belenyúlt egy hasonló csapdába, aztán üvöltve húzta ki a ke‐
zét egy ráakaszkodott csörgőkígyóval együtt. A fiú hibája mélyen az emlékezetébe vésődött. Körülné‐
zett, egy megfelelő ágat keresve. Végül talált egy hosszú, tompa végűt, amivel többször beleütögetett
a lyukba.
Miután már biztos volt abban, hogy ami a csapdában van, az halott, benyúlt a lyukba. Egyesével ki‐
húzott négy döglött egeret és két ürgét. Ez nem épp a legdicsőségesebb módja volt a vadászatnak, de
Glass fellelkesült az eredményen.
A gödör nyújtott bizonyos védettséget, és Glass úgy döntött, hogy megkockáztat egy tüzet, átkozva a
tűzkő és az acél hiányát. Tudta, hogy lehetséges úgy tüzet csiholni, hogy két fát összedörzsöl, de még
soha nem próbálta ki. Úgy sejtette, hogy a módszer, ha egyáltalán működik, egy örökkévalóságig tart.
Szüksége volt egy íjra és egy tengelyre, egy kezdetleges tűzgyújtó gépezetre. Ennek a gépezetnek
három része volt: egy lapos fadarab benne egy lyukkal, amibe a tengely kerül, egy tengely, nagyjából
háromnegyed hüvelyk vastag és nyolc hüvelyk hosszú, és egy íj, olyasmi, mint a cselló vonója, ami
forgatja a tengelyt.
Glass átkutatta a vízmosást, ahol a szükséges eszközöket próbálta megtalálni. Nem volt nehéz rálel‐
ni egy lapos uszadék fára és két botra, amikből tengelyt és íjat lehetett készíteni. De a vonóra kell egy
spárga. Nem volt zsinegje. Ott van a szíj a táskámon. Elővette a borotvát, és levágta a szíjat a táská‐
ról, majd az egyik bot két végéhez kötötte. Aztán a borotvával lyukat vágott a lapos uszadék fába, fi‐
gyelve arra, hogy kissé nagyobb legyen, mint a tengelyként szolgáló fa átmérője.
Most, hogy megvolt az íj és a tengely, Glass gyűjtést és tüzelőanyagot gyűjtött.
A túlélőtáskából elővette a golyóvásznakat, és széttépte őket, hogy kirojtosítsa a széleiket. Elrakott
a gyékény buzogányából is egy keveset. A gyűjtést lazán egy mélyedésbe rendezte, aztán száraz füvet
adott hozzá. Csak néhány darab száraz fát talált, ezért bölénytrágyát gyűjtött, ami csontszáraz volt,
mert hetek óta hevert a napon.
Amikor a tűzhöz szükséges anyagok egy helyre kerültek, Glass fogta az íjat és a tengelyt. Megtöltöt‐
te a lyukat a lapos fában gyújtóssal, belerakta a tengelyt, és az íj húrját köré hurkolta. A tengely másik
felét jobb tenyerébe fogta, amit még mindig a mászáshoz használt gyapjúpárna védett. Bal kezével
húzkodta az íjat. Az előre-hátra mozgás körbetekerte a tengelyt a lyukban a lapos uszadék fán, így súr‐
lódás jött létre, és azzal együtt hő keletkezett.
A gépezet hibája azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor néhányszor megtekerte a tengelyt az íjjal. A
tengely egyik vége a lapos uszadék fában levő lyukhoz dörzsölődött, ezzel a végével akart Glass tüzet
csiholni. A másik vége viszont kezének húsához nyomódott, ott pörgött körbe. Glassnek eszébe jutott,
hogy a paunik egy tenyérnyi méretű fadarabot használtak a tengely felső végének tartására. Megint ke‐
resgélni kezdett, hogy megtalálja a megfelelő fadarabot. Talált egy használhatót, és a borotva segítsé‐
gével lyukat vágott bele a tengely felső vége számára.
A bal kezével ügyetlen volt, ezért jó néhány próbálkozásába került, mire megtalálta a megfelelő rit‐
must, hogy egyenletesen mozgassa az íjat anélkül, hogy közben elejtené a tengelyt. Hamarosan aztán
már egyenletesen forgatta a tengelyt. Néhány perc elteltével a lyukból füst kezdett felszállni. A gyújtós
hirtelen lángra kapott. Glass fogta a gyékény buzogányából származó gyapotszerű anyagot, és az éle‐
dező lángokba dobta, miközben behajlított ujjaival védte a tüzet. Amikor a gyékény tüzet fogott, a lán‐
got áthelyezte a kis gödörbe, amiben a gyújtós volt. Érezte, hogy a szél a hátába fúj, és egy pillanatra
pánikba esett, hogy kiolthatja a lángot, de a gyújtós, aztán pedig a száraz fű is lángra kapott. Néhány
perccel később a bölénytrágyát is hozzáadta a kis tüzecskéhez.
Nem sok hús maradt, miután megnyúzta az apró rágcsálókat és eltávolította a belsőségeket, de ez
legalább friss volt. Lehet, hogy ez a csapdázási technika időrabló volt, de megvolt az az előnye, hogy
egyszerű.
Glass még mindig rettenetesen éhes volt, amikor már az utolsó rágcsáló bordaketrecét fogta a kezé‐
ben. Elhatározta, hogy a következő napon előbb fog megállni. Talán két helyen is lyukakat fog ásni. A
lassúbb haladás gondolata felingerelte. Meddig tudja vajon elkerülni az arikarákat a Grand partján,
ahol sokan jönnek-mennek? Ne tedd ezt! Ne nézz túlságosan előre! Minden nap célja a másnap reg‐
gel.
Miután megsütötte az ebédjét, a tűz már nem érte meg a kockázatot. Betemette homokkal, és elaludt.
Két meredek hegy keretezte a völgyet Glass előtt, amik a köztük levő szűk csatornába kényszerítet‐
ték a Grand folyót. Glass emlékezett rájuk a folyón fölfelé vezető útjukról Henry kapitánnyal. Ahogy
egyre keletebbre mászott a Grand mentén, egyre ritkultak a felismerhető tájékozódási pontok. Mintha
még a nyárfák állományait is elnyelte volna a prérifű tengere.
Henry és a prémvadász brigád a hegyek közelében táboroztak, és Glass ugyanott akart megállni, azt
remélve, hogy talán hátrahagytak valami használhatót. Mindenesetre arra emlékezett, hogy a hegyek
közelében a magas partfal jó menedéket nyújt. Fekete viharfelhők nagy kúpjai tornyosultak baljóslatú‐
an a nyugati horizonton. A vihar néhány órán belül a feje fölött lesz, és be akarta ásni magát, mielőtt
még lecsapna.
Glass a folyó mentén a táborhelyhez kúszott. Megfeketedett kövekből álló kör jelezte, hogy nemrég
valaki tüzet rakott ott. Emlékezett, hogy a prémvadász brigád tűz nélkül táborozott, és elgondolkodott,
hogy ki követhette őket. Megállt, levette a hátáról a túlélőtáskát meg a takarót, és hosszasan ivott a fo‐
lyóból. Mögötte ott volt a meredek partfal, ami a védett helyet jelentette, azt, amelyikre emlékezett.
Folyásirányba és azzal ellentétesen is végignézett a folyón, indiánok nyomait keresve, és csalódott
volt, hogy a vegetáció elég ritkásnak tűnt. Érezte a gyomra ismerős korgását, és azon gondolkodott,
hogy van-e elég növényzet ahhoz, hogy hatékony egércsapdát ásson. Megéri a befektetést? A mene‐
dékhely előnyeit és az étel előnyeit mérlegelte egymással szemben. A rágcsálók most már egy hete
biztosították a túlélését. Ezzel együtt Glass tudta, hogy egy helyben járva tapossa a vizet: nem fullad
meg, de nem is halad egy biztonságosabb part irányába.
Enyhe szellő hozta a közeledő felhők hírét, hűvös érzést keltett izzadt hátán. Glass elfordult a folyó‐
tól, és felmászott a magas partra, hogy megnézze, mire számítson a viharral kapcsolatban.
Ami a partfal peremén túl várta, attól elállt a lélegzete. Több ezer bölény legelt a völgyben a domb
mögött, jó egy mérföldnyire, teljesen fekete volt tőlük a síkság. Egy óriási bika állt őrt nem több mint
ötvenyardnyira előtte. Az állat majdnem hét láb magas volt a púpjáig. A nyaka körül a rőt színű szőr‐
ből álló bozontos gallér fekete testének tetején kihangsúlyozta erőteljes fejét és vállait, amitől a szar‐
vak szinte már feleslegesnek tűntek. A bika fújtatott és nagyokat horkantott, zavarta a kavargó szél. A
bika mögött egy tehén hempergőzött a hátán, porfelhő emelkedett fel körülötte. A közelében egytucat‐
nyi másik tehén és borjú legelészett önfeledten.
Glass életében az első bölényt Texas síkságain pillantotta meg. Azóta látta őket kisebb és nagyobb
csordákban, legalább száz különböző alkalommal. Az állatok látványa ennek ellenére mindig csodá‐
lattal töltötte el, csodálta végtelen számukat, és csodálta a prérit, ami fenntartotta őket.
Glasstől nagyjából százyardnyira folyásirányban egy nyolc farkasból álló falka is a nagy bikát és a
csordától távol legelésző bölényeket figyelte, amelyekre vigyázott. Az alfahím a combjára ereszkedve
ült egy kiszáradt növény közelében. Egész délután türelmesen várt arra a pillanatra, ami éppen akkor
érkezik el, amikor rés nyílik az elkülönülő csoport és a csorda között. Egy rés. Halálos gyengeség. A
nagy termetű farkas hirtelen négy lábra emelkedett.
Az alfahím magas volt, de sovány. A lábai bütykösek, idomtalanok és valahogy furcsán aránytala‐
nok voltak szénfekete testéhez képest. Két kölyke játékosan verekedett a folyó közelében. A többi far‐
kas közül néhányan aludtak, békésen, mint a baromfiudvarban lakó kutyák. Összességében az állatok
inkább házi kedvencnek tűntek, mint ragadozónak, bár mindannyian felélénkültek a nagy hím hirtelen
mozdulatára.
Amíg nem kezdtek el mozogni, addig nem vált nyilvánvalóvá a farkasok halálos ereje. Ez az erő
nem az izmosságukból vagy az eleganciájukból származott. Inkább abból a fajta intelligenciából, ami
a mozgásukat átgondolttá és könyörtelenné tette, mintha egyetlen elme mozgatná őket. Az egyes álla‐
tok halálos egységgé kovácsolódtak, összetartotta őket a falka közös ereje.
Az alfahím a csorda és a különállók közötti rés felé ügetett, aztán néhány yarddal később teljes se‐
bességre kapcsolt. Mögötte a falka legyező alakban állt fel, olyan precízen és céltudatosan, ami Glass
számára már szinte katonai műveletnek tűnt. A falka berontott a résbe. Olyan volt, mintha még a köly‐
kök is felfogták volna a vállalkozás célját. A csorda szélén legelő bölények visszahőköltek, a borjai‐
kat maguk előtt lökdösve, mielőtt kifelé fordultak volna, vállaikat egymáshoz vetve és védelmi vona‐
lat képezve a farkasok ellenében. A rés egyre szélesebb lett a csorda többségének mozgásával, így a
bika és a tucatnyi másik bölény kívül került a kerületén.
A nagy bika támadásba lendült, az egyik farkast elkapta a szarvaival, és a csaholó állatot húszláb‐
nyira hajította el. A farkasok vicsorogtak és morogtak, brutális szemfogaikkal belekaptak a bölények
hozzáférhető testoldalába. A különállók közül a legtöbben a csorda irányába törtek ki, ösztönösen fel‐
fogva, hogy a biztonságukat nagy számuk adja.
Az alfahím belekapott a borjú lágy combjába. A borjú megzavarodva kitört a csordából, a folyó
melletti meredek partfal irányába. A halálos hibát mintha kollektíven felfogták volna, a falka azonnal
a zsákmány után vetette magát. A borjú futás közben bömbölve vadul előrerontott. Leesett a partfalról
és eltörte a lábát. A borjú minden erőfeszítésével próbált lábra állni. Törött lába furcsa irányba ló‐
gott, aztán összecsuklott, amikor megpróbálta megvetni a talajon. A borjú a földre esett, és már az
egész falka rajta volt. Testének minden részébe fogak hatoltak. Az alfahím belemélyesztette fogait a
lágy nyaki részbe, és felszakította.
A borjú utolsó próbálkozása nem több mint hetvenöt yardnyira történt a parton lefelé Glasstől. A
megbűvöltség és a félelem keverékével nézte, örült, hogy a jó kilátást nyújtó ponton a farkasok felől
fújt a szél. A falka minden figyelmét a borjúra fordította. Először az alfahím és a párja evett, véres
pofával elmerülve a puha hasi részben. Hagyták, hogy a kölykök is egyenek, de a többieknek nem en‐
gedték. Időnként egy másik farkas ólálkodott az elejtett zsákmány közelébe, de a nagy fekete hím oda‐
kapott vagy odavicsorogott, amitől amaz eltakarodott.
Glass a borjút és a farkasokat bámulta, az agya gyorsan járt. A borjú tavasszal született. A prérin
egész nyáron hízott, a súlya mostanra közel volt a százötven fonthoz. Százötven fontnyi friss hús. Mi‐
után két hétig éppen csak annyit ejtett el, ami a fél fogára volt elég, Glass alig tudott elképzelni ekkora
zsákmányt. Először abban reménykedett, hogy a falka elég maradékot hagy majd számára, de ahogy to‐
vább nézte őket, a zsákmány rémisztő iramban fogyatkozott. Miután jóllaktak, az alfahím és a párja la‐
zán odébb sétált a tetemtől egy leszakított hátsó combbal, amit magukkal vonszoltak a kölykök számá‐
ra. A többi négy farkas rávetette magát a tetemre.
Glass növekvő kétségbeeséssel vette számba a lehetőségeit. Ha túl sokáig vár, akkor kétséges, hogy
bármi marad neki. Azt a kilátást mérlegelte, hogy egereken és gyökereken kell tovább élnie. Még ha
talál is eleget ahhoz, hogy fenntartsa magát, az egész túl sok időt venne el. Még harminc mérföldet
sem tett meg azóta, hogy elkezdett mászni. A mostani tempójában már az is szerencsének számítana, ha
elérne Fort Kiowát, mielőtt beáll a hideg. És persze minden újabb nap, amit a folyó mellett, nyílt he‐
lyen tölt, újabb alkalom az indiánoknak, hogy véletlenül ráakadjanak.
Kétségbeejtően nagy szüksége volt arra az erőre, amit a bölényhús adhatott meg neki. Nem tudta,
hogy miféle gondviselés küldte az útjába. Ez az én esélyem. Ha hozzá akar jutni a részéhez a borjú‐
ból, akkor küzdenie kell érte. És ezt most kell megtennie.
Körülnézett, hogy valami fegyvernek valót találjon. Nem látszott semmi használható a köveken, az
uszadék fán és a zsályán kívül. Talán egy husáng? Egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy vissza
tudná-e verni a farkasokat. Lehetetlennek tűnt. Nem tudott elég keményen lendíteni ahhoz, hogy igazán
odavágjon. Ráadásul négykézláb hadonászva elveszett a magasságából adódó minden előnye is. Zsá‐
lyabokor. Eszébe jutottak a rövid ideig, de nagy lángokkal égő száraz zsályaágak. Fáklya?
Mivel nem látott más megoldást, kotorászni kezdett maga körül, hogy megvannak-e a tűzgyújtáshoz
szükséges anyagok. A tavaszi árvizek egy nagy nyárfa törzsét sodorták neki a leszakadó partfalnak,
ami természetes szélárnyékot hozott létre. Glass sekély gödröt ásott a homokban, a törzs közelében.
Elővette az íjat és a tengelyt, és hálás volt, hogy legalább azok a dolgok nála vannak, amikkel gyor‐
san tüzet tud gyújtani. A túlélőtáskából elővette az utolsó gyújtóst és egy nagyobb darab gyékénybuzo‐
gányt. Glass lefelé nézett a folyón, a farkasfalkára; azok még mindig a borjút tépték. A fene egye meg!
Körülnézett, hogy talál-e éghető anyagot. A folyó keveset hagyott meg a nyárfából a törzsön kívül.
Talált egy csomó kiszáradt zsályát, amiről leszakított öt nagyobb ágat, felhalmozva őket a tűzgödör
közelében.
Glass fogta az íjat és a tengelyt, beletette a szélvédett lyukba, és óvatosan elhelyezte rajta a gyúj‐
tóst. Elkezdte húzogatni az íjat, először lassan, később egyre gyorsabban, ahogy rátalált a ritmusra.
Néhány perc múlva ott égett a tűz alacsony lángokkal a gyékénybuzogányán, a gödörben.
Folyásirányba nézett, a farkasokra. Az alfahím, a párja és a két kölyök a borjútól úgy húszyardnyira
bújtak össze. A borjú legjobb darabjait befalva most elégedettek voltak, és nyugodtan rágcsálták az
állat hátsó combjának legjobb részét. Glass abban bízott, hogy a hamarosan kezdődő csatából kima‐
radnak. Így négy farkas maradt a tetemen.
A farkas paunik, ahogy a nevükben is benne van, nagyra tartották a farkast az erejéért, és mindenek‐
fölött a fortélyosságáért. Glass tagja volt olyan pauni vadászcsapatoknak, akik farkasokat lőttek, a le‐
nyúzott bőrük fontos részét képezte számos ceremóniának. De olyat soha életében nem csinált, amire
éppen ebben a percben készülődött: bemászni egy farkasfalkába, és kihívni őket, hogy küzdjenek meg
a húsért, úgy, hogy az egész fegyverzete egy zsályafáklya volt.
Az öt zsályaág olyan kanyargós és göcsörtös volt, mint valami óriási, ízületi gyulladásos kéz. Ki‐
sebb gallyacskák nyúltak ki a fő ágakból, elég sűrűn, legtöbbjüket vékony kéreg borította, és törékeny,
kékeszöld levelek. Fogta az egyik ágat, és belerakta a tűzbe. Abban a pillanatban meggyulladt, hama‐
rosan egylábnyi magas láng emelkedett ki a tetejéből. Túl gyorsan ég. Glass azon gondolkodott, hogy
a láng kitart-e azon a távolságon, ami közte és a farkasok között volt, nem beszélve arról, hogy jó
lesz-e fegyvernek bármiféle küzdelemben, ami várhat rá. Úgy döntött, hogy felrakja ezt a tétet. Ahe‐
lyett, hogy azonnal meggyújtaná az összes zsályát, inkább magával cipeli a legtöbbet, hogy tartalék lő‐
szerként szolgáljanak a fáklyákhoz, attól függően, hogyan lesz rájuk szükség.
Glass megint a farkasok felé nézett. Hirtelen nagyobbnak tűntek. Hezitált egy pillanatig. Végül úgy
döntött, nincs visszaút. Ez az én esélyem. Egyik kezében az égő zsályaággal, a négy tartalékként szol‐
gáló ággal pedig a másikban Glass lemászott a partfalon a farkasok irányába. Ötven yardnál az alfa‐
hím és a párja felnéztek a hátsó combból, hogy megbámulják a furcsa állatot, ami a bölényborjú irá‐
nyába tart. Úgy néztek Glassre, mint valami látványosságra, nem úgy, mint egy kihívásra. Végső soron
ők már eléggé teleették magukat.
Húsz yardnál a szél megfordult, és a tetemből lakmározó négy másik állat orrát megcsapta a füst‐
szag. Egyszerre fordultak meg. Glass megállt szemtől szemben a négy farkassal. Távolból könnyebb
volt úgy látni a farkasokat, mintha csak kutyák lennének, de közelről mintha nem lettek volna annyira
közeli rokonai domesztikált unokatestvéreiknek. Az egyik fehér színű farkas megmutatta véres fogait,
és egy fél lépést tett Glass irányába, a torkából mély morgás hangzott fel. Leeresztette a vállait olyan
mozdulattal, ami valahogy egyszerre tűnt támadónak és védekezőnek.
A fehér farkas két, egymással ellentétes ösztönével küzdött. Védelmezze a zsákmányát, vagy féljen
a tűztől? A második farkas, amelyiknek hiányzott a füle nagyobb része, csatlakozott az elsőhöz. A má‐
sik kettő tovább tépte a bölény tetemét, mintha hálásak lettek volna, legalábbis a látszat szerint, hogy
most csak ők férhetnek hozzá a borjúhoz. Glass jobb kezében az égő ág szikrázni kezdett. A fehér far‐
kas újabb lépést tett Glass felé, akinek hirtelen bevillant az a hányingerkeltő érzés, amikor a medve
fogai belemélyedtek, és a húsát tépték. Mit tettem?
Ekkor hirtelen erős fény villant fel, aztán rövid szünet, végül a dörgés mély basszusa gurult végig a
völgyön. Egy esőcsepp ütődött Glass arcának, és szél kapott bele a lángba. Összeszorult a gyomra. Jó
isten, ne most! Gyorsan kellett cselekednie. A fehér farkas készen állt a támadásra. Tényleg megérzik
a félelmet? Valami váratlant kell tennie. Meg kell támadnia őket.
Megragadta a négy zsályaágat, átvéve őket a bal kezébe, és hozzáadta őket az égő ághoz. A lángok
felkaptak, éhesen nyelték el a száraz tüzelőanyagot. Most már mind a két keze kellett ahhoz, hogy egy‐
ben tartsa az ágakat, ami azt jelentette, hogy nem használhatta többé a bal kezét egyensúlyozásra.
Gyilkos fájdalom terjedt szét sebesült jobb combjából, ahogy a súlyát a lábára helyezte, és ettől
majdnem eldőlt. Sikerült felegyenesedve maradnia, miközben billegve sántikált előre a térdein, úgy,
hogy a farkasok számára – a saját elgondolása szerint – a leginkább tűnjön támadásnak ez az egész.
Kiadta magából a legerősebb hangot, amit létre tudott hozni, és ez nagyjából úgy hangzott, mint egy‐
fajta hátborzongató nyöszörgés. Előremozdult, meglengette az égő fáklyát, mint valami tüzes kardot.
Az egyfülű farkas felé lökte a fáklyát. A lángok elérték az állat arcát, az pedig vinnyogva hátraug‐
rott. A fehér farkas Glass hasát vette célba, de végül a vállába süllyesztette bele a fogait. Glass meg‐
pördült és a nyakát nyújtogatta, hogy távol tartsa a farkast a torkától. Glass fejét csak néhány hüvelyk
választotta el a farkasétól, érezte az állat véres leheletét. Glassnek megint küzdenie kellett, hogy meg‐
tartsa az egyensúlyát. Meglendítette a kezét, hogy a lángokat hozzáérintse a farkashoz, hogy megégesse
az állat hasát és ágyékát. A farkas eleresztette a vállát, és meghátrált.
Glass vicsorgást hallott maga mögül, és ösztönösen összekuporodott. Az egyfülű farkas vágódott a
fejének. Nem sikerült megragadnia Glass nyakát, de az oldalára döntötte. A becsapódástól Glass fel‐
nyögött, a hátában, a torkában és a vállában újra fölizzott a fájdalom. A fáklyaköteg a földre esett, da‐
rabjai szétszóródtak a homokos talajon. Glass az ágak felé nyúlt, kétségbeesetten szerette volna
összeszedni őket, mielőtt kialszanak. Ugyanakkor azzal is küzdött, hogy visszanyerje felegyenesedett
pozícióját, a térdein álljon.
A két farkas lassan körözött, a maguk pillanatát várták, most már óvatosabban, mert megízlelték a
lángokat. Nem engedhetem, hogy mögém kerüljenek! Újabb villám csapott le, de most már gyorsan
követte a dörgés moraja. A vihar már majdnem fölötte volt. Bármelyik percben lezúdulhat az eső.
Nincs időm! Az eső nélkül is kezdtek kialudni a fáklya lángjai.
A fehér farkas meg az egyfülű farkas közelebb húzódtak egy máshoz. Mintha ők is érezték volna,
hogy a csata a csúcspontjához közeledik. Glass a fáklyával próbálta átverni őket. Lassítottak, de nem
vonultak vissza. Glass komoly munkával néhány lábnyira megközelítette a borjút. A tetemen lakmáro‐
zó két farkas sikeresen letépte a másik hátsó combot, és megfutamodtak a csetepaté elől, amit a harco‐
ló farkasok és a furcsa, tűzzel bíró teremtmény vív majd meg. Glass most először vette észre, hogy a
tetem körül száraz zsályakórók állnak. Vajon meggyulladnak?
Szemét a két farkasra szegezve Glass a zsályába nyomta a fáklyát. Hetek óta nem esett az eső. A bo‐
zót olyan száraz volt, mint a gyújtós, és könnyen lángra kapott. Egy pillanattal később a lángok kétláb‐
nyira emelkedtek a zsálya fölé a borjútetem mellett. Glass begyújtott két másik bokrot is. A tetem ha‐
marosan három égő bokor között feküdt. Mint Mózes, Glass térddel a tetemre helyezkedett, a fáklya
maradékaival hadonászva. Villám csapott le és mennydörgés hallatszott. A szél körbetekerte a lángo‐
kat a bokrokon. Most már esett az eső, de még nem annyira, hogy eloltsa a zsályát.
A hatás meggyőző volt. A fehér farkas meg az egyfülű farkas körülnézett. Az alfahím, a társa és a
kölykeik a prérin ügettek keresztül. Tele hassal és egy hamarosan kitörő viharral a nyomukban inkább
közeli rejtekhelyük felé törtettek. A tetemen levő másik két farkas is követte őket, küzdöttek, hogy a
borjú combját magukkal cipeljék a prérin keresztül.
A fehér farkas ugrásra készen lapult, úgy tűnt, újra támadni fog. Az egyfülű farkas viszont hirtelen
megfordult, és a falka után rohant. A fehér farkas megállt, hogy mérlegelje a megváltozott esélyeket.
Jól tudta, hogy hol a helye a falkában: mások vezetnek, ő követi őket. Mások választják ki, hogy me‐
lyik vadat öljék meg, ő segít lerohanni. Először mások esznek, ő pedig megelégszik a maradékkal. A
farkasok még soha nem láttak olyan állatot, mint ami aznap feltűnt, de a fehér farkas pontosan értette,
hol helyezkedhet el a hierarchiában. Újabb égzengés csattanó hangja hallatszott fölöttük, és az eső el‐
kezdett ömleni. A fehér farkas még egy utolsó pillantást vetett a bölényre, az emberre, és a füstölő
zsályára, aztán megfordult, és a többiek után ügetett.
Glass nézte, ahogy a farkasok eltűnnek a partfal peremén túl. Körülötte füst emelkedett föl, és az
eső kioltotta az égő zsályákat. Még egy perc és védtelen lett volna. A szerencsejen tűnődött, miközben
gyors pillantást vetett a vállát ért harapásra. Ver csordogált a két szúrt sebből, de nem voltak nagyon
mélyek.
A borjú a farkasok előli menekülés sikertelen, groteszk agóniájában feküdt ott. Brutálisan hatékony
fogak darabolták fel a tetemét. Friss vér gyűlt össze feltépett nyaka alatt, hátborzongatóan csillogó
karmazsinszín a vízmosás halványbarna homokján. A farkasok azokra a gazdag belsőségekre koncent‐
ráltak, amelyek után Glass maga is vágyódott. Az oldaláról a hátára fordította a borjút, és csalódva
állapította meg, hogy semmi nem maradt a májból. Ugyanígy eltűnt az epehólyag, a tüdők és a szív is.
Egy kisebb darab bél még kilógott az állatból. Glass elővette a borotváját a túlélőtáskából, és vissza‐
követte a kanyargós szervet a testnyílásba a bal kezével, aztán két láb hosszan levágta a gyomornál.
Alig tudott uralkodni magán a hirtelen ott termő étéi láttán. A frissen elvágott véget a szájába dugta,
és lakmározni kezdett.
A farkasfalka elfogyasztotta ugyan a finomabb szerveket, de azt a szívességet is megtették Glassnek,
hogy szinte teljesen megnyúzták a zsákmányt. Glass a borjú torkához nyúlt, ahol a borotva segítségé‐
vel vissza tudta húzni a ruganyos bőrt. A borjú jól táplált volt. Finom, fehér zsír tapadt gömbölyödve
nyakának izmaihoz. A trapperek ezt a zsírt „fleece”-nek hívták, és igazi csemegének tartották. Darabo‐
kat vágott belőle, és a szájába dugdosta őket, alig rágva meg a falatot, mielőtt lenyelte. Minden nyelés
felélesztette torkában a gyötrelmes tüzet, de az éhség felülmúlta a fájdalmat. Teleette ma gát a szakadó
esőben, végül aztán elérte azt a minimális szintet, ami már megengedte, hogy más veszélyekkel is tö‐
rődjön.
Glass újra a partfal peremére mászott, és minden irányban végignézett a horizonton. Bölények el‐
szórt csoportjai legelésztek teljes nyugalomban, és nem látszott jele sem farkasoknak, sem indiánok‐
nak. Az eső és az égzengés véget ért, olyan gyorsan vonult el, ahogyan érkezett. A délutáni napfény át‐
hatolt a hatalmas viharfelhők között, ferde szögben érte el a talajt, irizáló sugarakban ömlött az ég‐
boltról a földre.
Glass megpihent, hogy végiggondolja a szerencséjét. A farkasok elvitték a maguk részét, de óriási
húsforrás feküdt előtte. Glassnek nem voltak illúziói a helyzetét illetően. De éhen halni most egy da‐
rabig nem fog.
Glass három napig táborozott a leszakadó partfalnál a borjú közelében. Az első néhány órában még
tüzet sem rakott, képtelen volt felhagyni a pompás, friss hús vékony szeleteinek zabálásával. Végül
elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy kisebb tüzet rakjon a sütéshez és szárításhoz. A folyó partjára
rakta a tüzet, így – amennyire csak lehetett – elrejtette a lángokat.
Rácsokat készített a közeli fűzbokros zöld ágaiból. Órákon keresztül vágta a darabokat a tetemről a
tompa borotvával, és akasztgatta fel a húst a rácsokra, miközben folyamatosan táplálta a tüzet. Három
nap alatt kiszárított tizenöt fontnyi húst, ami szükség esetén akár két hétre is elegendő volt. Vagy akár
tovább, ha útközben is pótolni tudja a készleteket.
A farkasok meghagyták az egyik legjobb részt, a nyelvet. Úgy élvezte ezt a csemegét, mint egy ki‐
rály. A bordákat és a megmaradó lábcsontokat megpirította a tűzön, egyesével, aztán feltörte őket gaz‐
dag, friss velőjükért.
Glass eltávolította a bőrt a tompa borotvával. Ez a művelet, aminek csak percekig kellett volna tar‐
tania, órákat vett igénybe, és ezalatt keserűen arra a két emberre gondolt, akik ellopták a kését. Sem
ideje, sem eszközei nem voltak ahhoz, hogy jól feldolgozza a szőrmét, de ki tudott vágni egy durva
parfleche-t, mielőtt a bőr merev nyersbőrré száradt volna. Szüksége volt a táskára, hogy magával tud‐
ja vinni a szárított húst.
A harmadik napon Glass elindult, hogy keressen egy hosszú ágat, amit mankóként használhat. Ami‐
kor a farkasokkal harcolt, meglepődött, hogy milyen nagy súlyt tud elviselni sebesült lába. Az elmúlt
két napban mozgatta a lábát, kinyújtotta és próbálgatta. Glass úgy gondolta, hogy mankó segítségével
most már tudna két lábon járni, és ez olyan kilátás volt, amit igazán nagyra becsült, miután három hé‐
tig mászott, mint egy nyomorék kutya. Talált egy megfelelő alakú és hosszúságú nyárfaágat. Vágott egy
hosszú csíkot a Hudson Bay takaróból, és a mankó tetejére tekerte, hogy kipárnázza.
A takaró csíkonként lett egyre kisebb, és mostanra már csak maximum egy láb széles és két láb
hosszú darab maradt meg belőle. Glass a borotva segítségével nyílást vágott a szövet közepébe, elég
nagyot ahhoz, hogy át tudja dugni rajta a fejét. Az így létrejött ruha nem volt elég nagy ahhoz, hogy
poncsónak hívja, de legalább takarta a vállait, és megakadályozta, hogy a parfleche belevágjon a bő‐
rébe.
Az utolsó éjszakán, amit a prériből kiemelkedő két hegy tövében töltött, megint érződött a hideg a
levegőben. A lemészárolt borjú utolsó darabjai a vörösen izzó faszén fölött, a rácsokon lógtak és szá‐
radtak. A tűz megnyugtató izzást hozott a táborba, a fény kis oázisát a holdtalan síkság feketeségének
közepébe. Glass kiszippantotta a velőt az utolsó bordából. Amikor a csontot a tűzre dobta, hirtelen rá‐
ébredt, hogy már nem éhes. Ízlelgette a tűz szivárgó melegét, azt a luxust, amit az előre látható jövő‐
ben nem fog újra élvezni.
A háromnapi rendes táplálkozás segített helyrehozni sebesült testét. Próbaképpen behajlította a
jobb lábát. Az izmok feszesek és érzékenyek voltak, de működtek. A válla is javult. Az erő nem tért
vissza a karjába, de egy kissé hajlékonyabb lett. Még mindig ijesztőnek találta, hogy megérintse a tor‐
kát. A varratok maradékai kidudorodtak, bár a bőr már összenőtt. Elgondolkodott, hogy jó volna meg‐
próbálni elvágni őket a borotvával, de aztán félt megpróbálni. Attól eltekintve, hogy megpróbált rá‐
üvölteni a farkasokra, már napok óta nem próbálta ki a hangját. Most sem tette. Az elkövetkezendő
hetekben a hangja aligha fog bármi szerepet játszani a túlélésében. Ha megváltozott, akkor megválto‐
zott. Már annak a ténynek is nagyon örült, hogy kevesebb fájdalommal járt a nyelés.
Glass tudta, hogy a bölényborjú megfordította a szerencséjét. Ezzel együtt azért könnyű volt vissza‐
fognia a lelkesedést, ha a helyzetét akarta értékelni. Azért élt, hogy legyőzze a következő napot. De
egyedül volt, és nem voltak fegyverei. Közte és Fort Brazeau között háromszáz mérföldnyi nyílt préri
feküdt. Két indián törzs, az egyik valószínűleg ellenséges, a másik pedig biztosan az, ugyanazt a folyót
követte, amitől ő is függött, hogy navigálni tudjon a nyílt terepen. És ahogy azt Glass fájdalmasan jól
tudta, nem az indiánok jelentették számára az egyetlen kockázatot.
Tudta, hogy aludnia kellene. Az új mankóval reményei szerint tíz vagy akár tizenöt mérföldet is meg
tud majd tenni másnap. Valami mégis mintha húzta volna vissza, hogy hosszasan időzzön a megelége‐
dettség múlandó pillanatában, jóllakottan, kipihenten és melegben.
Glass belenyúlt a túlélőtáskába, és kivette a medvekarmot. Lassan megfordította a tűz gyenge fé‐
nyénél, ismét megigézte a hegyén a rászáradt vér, ami az ő vére volt, most már tudta. Elkezdte vágni a
karom vastag, alsó részét a borotvával, keskeny barázdát karcolt bele, aztán óvatosan dolgozott a mé‐
lyítésén. A táskából elővette a sólyomlábbal díszített nyakláncát is. A nyaklánc zsinórját a barázda
köré tekerte, amit a karom alapjánál vágott körbe, és szoros csomót kötött rá. Végül a két végét a nya‐
ka mögött kötötte össze.
Tetszett neki az az ötlet, hogy a karom, ami a sebeit okozta, most élettelenül lóg a nyakában. Szeren‐
csehozó talizmán, gondolta, és elaludt.
– Az isten verje meg! – John Fitzgerald a folyót bámulta maga előtt, illetve, hogy pontosak legyünk,
a folyó kanyarulatát.
Jim Bridger felsétált mellé.
– Mi van, elkanyarodik keletre?
Fitzgerald figyelmeztetés nélkül, visszakézből szájon vágta a fiút. Bridger hátratántorodott, a fene‐
kén landolt, és meglepetten bámult Fitzgeraldra. – Ezt meg minek csináltad?
– Azt hiszed, én nem látom, hogy a folyó keletre kanyarodik? Majd ha szükségem lesz rád a cserke‐
lésnél, akkor szólok. Amúgy meg tartsd nyitva a szemeidet, és csukva azt az istenverte szádat!
Bridgernek persze igaza volt. A folyó, amit követtek, több mint száz mérföldön keresztül főként
északi irányba folyt, és pont ez volt az, amire szükségük volt. Fitzgerald még a folyó nevében sem
volt biztos, de azt tudta, hogy végül minden a Missouriba folyik bele. Fitzgerald úgy gondolta, ha a
folyó továbbra is északra folyt volna, akkor egynapi járóföldön belül ráakadtak volna a partján Fort
Unionre. Fitzgerald még azt a reményt is táplálta, hogy talán már elérték a Yellowstone-t, de Bridger
fenntartotta a véleményét, hogy ahhoz túlságosan keletre vannak.
Bárhogy is, Fitzgerald remélte, hogy a folyó mellett maradhatnak, amíg el nem érik a Missourit. Va‐
lójában nem volt ösztöne ahhoz, hogy tájékozódni tudjon az előtte elterülő óriási pusztaságon. Amióta
elindultak a Grand felső folyásától, a táj alig változott valamit. A horizont mérföldekre nyúlt el előt‐
tük, egyforma fű és hömpölygő dombok tengere, az egyik pontosan olyan, mint a másik.
Ha a folyó mellett maradnak, az nagyon leegyszerűsíti a tájékozódást, és könnyen hozzáférhető víz‐
forrást jelent. Fitzgerald ezzel együtt sem nagyon akart keletre fordulni, a folyó új irányába, legalább‐
is ameddig szemmel követni lehetett. Az idő továbbra is az ellenségük maradt. Minél tovább vándo‐
rolnak Henrytől és a brigádtól leszakadva, annál nagyobb az esély, hogy balszerencse éri őket.
Jó néhány percig álltak ott, miközben Fitzgerald bámult és lihegett.
Végül Bridger vett egy mély lélegzetet, és azt mondta:
– Átvághatnánk északnyugat felé.
Fitzgerald már elkezdte volna szidni, de neki sem volt fogalma arról, hogy mit kellene tenni. Az
előttük elnyúló száraz, füves síkság felé mutatott.
– Gondolom, tudod, hol lehet ott vizet szerezni.
– Nem. De ilyen időben nem sokra van szükségünk. – Bridger érezte Fitzgerald határozatlanságát,
és ezzel együtt azt is, ahogy a saját véleménye megerősödik. Fitzgeralddal szemben neki volt tájéko‐
zódási ösztöne nyílt terepen. Mindig is volt egy belső iránytűje, ami vezette a jelek nélküli terepeken.
– Szerintem nem több, mint kétnapnyira vagyunk a Missouritól, és lehet, hogy ugyanilyen közel az
erődhöz.
Fitzgerald küzdött a késztetés ellen, hogy újra megüsse Bridgert. Valójában ismét arra gondolt,
hogy meg kellene ölni a fiút. Meg is tette volna, még a Grandnél, ha nem érezte volna, hogy függ attól
a plusz egy puskától. Két fegyveres az nem valami sok, de kettő jobb, mint egy, egyedül.
– Ide figyelj, fiú! Neked és nekem egyezségre kell jutnunk, mielőtt csatlakozunk a többiekhez. –
Bridger számított erre a beszélgetésre, már azóta, hogy magára hagyták Glasst. Maga elé bámult, és
már előre szégyellte azt, ami most következik.
– Megtettünk mindent az öreg Glass érdekében, tovább maradtunk vele, mint a legtöbben maradtak
volna. Hetven dollár nem elég, hogy megskalpoltassuk magunkat a ríkkel – mondta Fitzgerald az ari‐
karák rövidített nevét használva.
Bridger nem szólt semmit, ezért Fitzgerald folytatta.
– Glass halott volt attól a perctől kezdve, amikor a grizzly elvégezte a dolgát. Az egyetlen, amit
nem tettünk meg, az az volt, hogy eltemessük. – Bridger még mindig nem nézett rá. Fitzgerald haragja
megint erősödni kezdett.
– Tudod mit, Bridger? Kurvára nem érdekel, mit gondolsz arról, amit tettünk. De egy dolgot mon‐
dok: ha kikotyogod, átvágom a torkodat fültől fülig.
Andrew Henry kapitány nem azért állt meg, hogy élvezze az előtte elterülő völgy nyers pompáját. A
Missouri és a Yellowstone összefolyása fölötti magas kaptató előnyös kilátópontjáról Henry és hét
társa óriási területet látott be, amit egy plató határolt. A plató előterében finoman hömpölygő dombok
terültek el, mint valami lenszőke hullámok a meredek partfal és a Missouri között. Bár a közeli parton
már megkopaszodtak a fák, a túloldali nyárak még kitartottak, harcolva az ősszel, hogy átmenetileg
megtarthassák lombozatukat.
Henry nem is azért állt meg, hogy elmélázzon két folyó találkozásának filozófiai jelentőségén. Nem
képzelte maga elé a magas hegyi réteket, ahol a vizek útra keltek, olyan tisztán, mint a folyékony gyé‐
mánt. Nem mélázott el azon sem, milyen gyakorlatiasan választották meg az erőd helyét, ügyesen
összegyűjtve a nagy vízi útvonalak kereskedőit.
Henry kapitány gondolatait nem az foglalta le, amit látott, hanem az, amit nem: nem látott ugyanis
lovakat. Látta az emberek mozgását itt-ott, és egy nagy tűz füstjét, de egyetlen lovat sem. Még egy ro‐
hadt öszvér sincs. Elsütötte a puskáját a levegőbe, legalább annyira idegességében, mint köszöntés‐
képpen. A táborban a férfiak abbahagyták, amit csináltak és a lövés forrását kezdték keresni. Két
fegyver válaszolt. Henry és hét embere levánszorgott a völgybe, Fort Union irányába.
Henry nyolc hete hagyta el Fort Uniont, amikor Ashley segítségére sietett az arikara falunál. Két
instrukciót adott, amikor elment: csapdázzák le a környező vízfolyásokat, és mindenáron vigyázzanak
a lovakra. Úgy tűnt, Henry kapitány szerencséje soha nem változik meg.
Malac leemelte a puskáját jobb válláról, ahol az szemmel láthatólag a húsába mart. A bal vállához
kezdte emelni a nehéz fegyvert, de ott meg a túlélőtáska szíja kezdte ki a bőrét. Végül beletörődött
abba, hogy egyszerűen maga előtt vigye a fegyvert, és ez a döntés emlékeztette a karjaiba nyilalló fáj‐
dalomra.
Malac a kényelmes szalmamatracra gondolt a kádár boltja mögött, St. Louisban, és újra arra a kö‐
vetkeztetésre jutott, hogy rettenetes hibát követett el, amikor csatlakozott Henry kapitányhoz.
Élete első húsz évében Malac soha nem tett meg gyalog többet két mérföldnél. Az elmúlt hat hétben
egyetlen olyan nap sem telt el, amikor kevesebbet ment húsz mérföldnél, de gyakran megtettek harmin‐
cat, vagy még többet is. Két nappal korábban Malac harmadik pár mokaszinjának talpa is elhasználó‐
dott. A tátongó lyukakon fagyos harmat hatolt be minden reggel. A sziklák csipkézett szélű vágásokat
ejtettek. De a legrosszabb az volt, hogy egyenesen belelépett egy szúrós medvetalpkaktuszba. Több‐
ször is megpróbálta, de nem sikerült kipiszkálnia a töviseket a nyúzókésével, ezért most elgennyese‐
dett lábujja miatt minden lépésnél összerándult.
Azt meg már ne is említsük, hogy életében nem volt olyan éhes, mint most.
Az után az egyszerű öröm után vágyódott, amikor kétszersültet márt bele a pecsenyelébe, vagy bele‐
süllyeszti a fogait egy zsíros csirkecombba. Elfogódottan emlékezett vissza a púpozott cintálra tele
étellel, amit a kádár felesége naponta háromszor szolgált fel. Most a reggelije hideg szárított hús volt,
és abból sem sok. Alig álltak meg ebédre, és az is csak hideg, szárított, hús volt. Mivel a kapitány
nem szerette a fegyverlövéseket, a vacsorát is nagyrészt hideg, szárított hús jelentette. És ha volt is al‐
kalmuk friss vadhúst enni, Malac küzdött az elfogyasztásával, szeleteket vágva belőle, vagy azon bir‐
kózott, hogy eltörje a csontokat a velőért. A határvidéken az ételért rohadt sokat kellett dolgozni. Az
evéshez szükséges befektetés miatt folyton éhezett.
Malac minden egyes gyomorkordulásnál, minden egyes fájdalmas lépésnél megkérdőjelezte a dön‐
tését, hogy nyugatra jött. A határvidék gazdagsága ugyanolyan megfoghatatlan maradt, mint amilyen
volt. Malac nem rakott ki hódcsapdát egy fél éve. Ahogy begyalogoltak a táborba, nem csak a lovak
hiánya tűnt fel. Hol vannak a prémek? Néhány hódprém lógott a fűzfakeretekről az erőd rönkökből
készült falánál, egy halom bölény-, jávorszarvas- és farkasbőr mellett. Ez viszont aligha volt az a vi‐
rágzó jólét, amit reméltek, ha majd visszatérnek.
Egy Köpcös Bill nevű ember lépett előre, és már emelte a kezét, hogy üdvözölje Henryt.
Henry nem vett róla tudomást.
– Hol a pokolban vannak a lovak?
Köpcös Bill keze egy darabig csak állt a levegőben magányosan és kínosan.
Végül leejtette.
– A feketelábok ellopták őket, kapitány.
– Hallottál valaha arról, hogy őröket szokás állítani?
– Állítottunk őröket, kapitány, de a semmiből jöttek elő, és nekirontottak a ménesnek.
– Utánuk mentetek?
Köpcös Bill lassan megrázta a fejét.
– Nem sokat tudunk tenni a feketelábok ellen.
Ez finom emlékeztető volt, de egyben hatékony is. Henry kapitány mélyet sóhajtott.
– Hány lovunk maradt?
– Hét... szóval öt és két öszvér. Murphy mindet elvitte egy csapdázó csapattal Beaver Creekbe.
– Nem úgy néz ki, mintha túl sokat csapdáztatok volna.
– Rajta voltunk kapitány, de az erőd közelében már mindent összefogdostunk. Ha nincs több lovunk,
nem tudunk nagyobb távolságra menni.
Jim Bridger összekuporodva feküdt egy elnyűtt takaró alatt. Reggel a talaj mentén erős fagy lesz, és
a fiú érezte a nyirkos hideget, ahogy az a velejéig hatolt. Megint tűzrakás nélkül aludtak. A kényelmet‐
lenség nagy nehezen megadta magát a fáradtságnak, és Bridger elaludt.
Álmában egy nagy szakadék szélén állt. Az ég késő délutáni bíbor és fekete színekben játszott. Már
erősen sötétedett, de még elég fény maradt ahhoz, hogy finom izzással megvilágítsa a tárgyakat. A
szellem először távolról, a leghalványabb alakban jelent meg. Lassan, de elkerülhetetlenül közelített
felé. A kontúrjai formát öltöttek, ahogy közelebb jött kitekeredett és bicegő testével. Bridger mene‐
külni akart, de a mögötte levő szakadék ezt lehetetlenné tette.
Tízlépésnyi távolságból már látta a borzalmas arcot. Természetellenes volt, el volt torzulva, mint
valami maszk. Sebhelyek hálózták be a homlokát és az arcát. A fülei és az orra mintha véletlenszerűen
lettek volna elhelyezve rajta, semmilyen szimmetriát vagy egyensúlyt nem mutattak. Az arcot guban‐
cos sörény és szakáll keretezte, tovább erősítve azt a benyomást, hogy az előtte álló teremtmény vala‐
mi többé már nem emberi lehet.
Ahogy a jelenés közeledett, a szemei égni kezdtek, Bridger szemébe bámult olyan gyűlölettel teli
tekintettel, amitől nem tudott elszakadni.
A kísértet felemelte a karját, olyan ívben, mint a kaszás, és kését mélyen belevágta Bridger mellka‐
sába. A kés simán kettévágta a szegycsontját, a fiút sokkolta a döfés átható ereje. Hátrafelé botlado‐
zott, még egyszer utoljára látta az égő szemeket, aztán lezuhant.
A mellkasából kiálló késre bámult, aztán elnyelte a szakadék. Kevésbé volt meglepve, amikor fel‐
ismerte az ezüst részt a markolaton. Glass kése volt. Valahogyan megkönnyebbülés meghalni, gondol‐
ta, könnyebb, mint ezzel a bűntudattal élni.
Bridger kemény ütést érzett a bordáiban. Összerezzenve kinyitotta a szemeit, és Fitzgeraldot látta
maga fölé tornyosulni. – Ideje indulnunk, fiú.
Az arikara falu leégett maradványai csontvázakra emlékeztették Hugh Glasst. Borzongató érzés volt
sétálni közöttük. Ez a hely, ami nemrég még nyüzsgött az ötszáz család vibráló életétől, most halott
volt, mint egy temető, megfeketedett emlékmű a magas partfalon a Missouri fölött.
A falu nyolc mérföldnyire északra feküdt a Grand torkolatától, Fort Brazeau pedig hetven mérföld‐
nyire, délre. Glassnek két indoka volt, hogy a Missourin felfelé tegyen kerülőt. Elfogyott a bölénybor‐
júból származó szárított hús, ezért azon kapta magát, hogy megint a gyökerektől és bogyóktól függ.
Glass emlékezett a bőséges gabonamezőkre, amik az arikara falukat körülvették, és remélte, hogy talál
rajtuk valami maradékot.
Azt is tudta, hogy a faluban talál anyagot, amiből tutajt tud készíteni.
Ha van tutaja, szépen, lazán le tud ereszkedni folyásirányban Fort Brazeau-ig. Ahogy lassan átsétált
a falun, látta, hogy nem lesz probléma építőanyagot találni. A barakk és a paliszád között több száz
megfelelő rönköt látott.
Glass megállt, hogy megnézzen egy nagyobb kunyhót a falu központjának közelében, ami nyilvánva‐
lóan valamilyen közösségi épület lehetett. Egy pillanatra mozgást látott a sötét belső térben. Hirtelen
hátrahőkölt, a szíve gyorsan kezdett dobogni. Megállt, és befelé bámult a kunyhóba, a szemei lassan
hozzászoktak a benti fényhez. Mivel már nem volt szüksége a mankóra, kihegyezte a nyárfaág végét,
hogy hevenyészett dárdát készítsen belőle. Készenlétben tartotta.
Egy kis kölyökkutya szűkölt a kunyhó közepén. Megkönnyebbülve és izgatottan a friss hús lehetősé‐
gétől, Glass tett egy lassú lépést előre. Megfordította a dárdát, hogy a tompa vége nézzen előre. Ha
közelebb tudná csalni a kutyát, egy gyors ütéssel össze tudná zúzni az állat koponyáját. Semmi szük‐
ség arra, hogy a húst roncsoljam. A kutya érezte a veszélyt, és a nyitott tér hátsó részébe, a sötét zug
felé menekült.
Glass üldözni kezdte, de hirtelen megállt, amikor rémülten meglátta, hogy a kutya egy ősöreg indián
asszony kezébe ugrik. Az öreg nő egy szalmazsákon kuporgott, szorosan összegömbölyödve egy ócska
takarón. Úgy tartotta a kölyökkutyát, mint egy bébit. Az arcát hozzányomta az állathoz, így csak ősz
haja látszott ki az árnyékból. Felkiáltott és hisztérikusan nyöszörögni kezdett. Néhány pillanat múlva a
nyöszörgés formát kezdett ölteni, ijesztő és rosszat sejtető kántálásba ment át. A halotti éneke?
A kiskutyát fogó karok és vállak már csak kérges, öreg bőrből álltak, ami lazán lógott le a csontok‐
ról. Ahogy Glass szemei megszokták a sötétséget, észrevette a szemetet és mocskot elszórva az öreg‐
asszony körül. Nagy agyagedényben víz állt mellette, de ételnek semmi nyoma nem volt. Miért nem
gyűjtött kukoricát? Glass gyűjtött néhány csövet, amikor befelé gyalogolt a faluba. A sziúk és a szar‐
vasok megették a kukorica nagy részét, de valamennyi nyilván maradt belőle. Talán lebénult?
Benyúlt a parfleche-ébe és kihúzott néhány kukoricacsövet. Lehántotta, és lehajolt, hogy odaadja az
öreg nőnek. Glass sokáig tartotta a kukoricát, miközben a nő csak folytatta jajgató kántálását. Egy idő
után a kölyökkutya szaglászni kezdte a kukoricát, aztán meg nyalogatni. Glass odanyúlt, és megérintet‐
te az öreg nő fejét, finoman megsimogatta az ősz hajat. Végül a nő abbahagyta a kántálást, és arcát a
fény felé fordította, ami az ajtón ömlött befelé.
Glass lélegzete elakadt. A szemei teljesen fehérek voltak, tökéletesen vakok. Glass így már értette,
miért hagyták hátra az arikarák az öreg nőt, amikor az éjszaka közepén elmenekültek.
Glass megfogta a nő kezét és finoman rázárta a kukoricacsőre. Az asszony motyogott valamit, amit
Glass nem értett, aztán a szájába nyomta a kukoricát. Glass látta, hogy nincsenek fogai, és a nyers ku‐
koricát az ínyei között nyomja össze. Az édes lé mintha felébresztette volna az étvágyát, és hiábavaló‐
an marcangolta a csövet. Levesre van szüksége.
Glass körülnézett a viskóban. Rozsdás üst hevert a tűzgödör mellett a szoba közepén. Ránézett a
nagy agyagedényben álló vízre. Nem volt tiszta, és valamilyen üledék úszott a felszínén. Fogta az
edényt és kivitte. Kiöntötte a vizet, aztán megtöltötte az edényt a kis patakból, ami a falun folyt keresz‐
tül.
A pataknál Glass észrevett egy másik kutyát is, és ezt nem kímélte meg.
Hamarosan égett a tűz a kunyhó közepén. A kutya egy részét a tűz fölött nyárson sütötte meg, a má‐
sik részét az üstben főzte. Kukoricát dobott az edénybe, amiben a kutya főtt, aztán folytatta a keresést
a faluban. A tűz megkímélte az agyagból készült kunyhók nagy részét, és Glass örült, hogy elég sok
kötéldarabot talált a tutaj számára. Talált egy bádogbögrét is, meg egy merítőkanalat, ami bölény‐
szarvból készült.
Amikor visszatért a nagyobbik kunyhóhoz, úgy találta a vak öregasszonyt, ahogyan otthagyta, még
mindig a kukoricacsövet szívogatta. Odament az üsthöz, és a bádogbögrét megtöltötte levessel, aztán
letette a nő mellé, a szalmazsákra. A kutyakölyök, akit nyugtalanított a tűzön sülő fajtársának illata,
odakuporodott a nő lábaihoz. A nő is érezte a sülő hús szagát. Megragadta a bögrét, és lenyelte a le‐
vest az első pillanatban, amint a hőmérséklete megengedte. Glass újratöltötte a bögrét, de most adott
hozzá apró darabkákat a húsból is, ezeket a borotvával vágta le. Háromszor töltötte meg a bögrét, mi‐
előtt az öreg nő abbahagyta az evést és álomba zuhant. Glass eligazította a takarót az asszony csontos
vállain.
Glass odament a tűzhöz, és elkezdte enni a sült kutyát. A paunik a kutyát csemegének tekintették, va‐
lahogy úgy vágtak le néha egyet-egyet, ahogyan a fehér emberek a tavasszal született malacot. Glass
mindig is a bölényt részesítette előnyben, de a jelenlegi helyzetében a kutya éppen elég jó volt. Kisze‐
dett némi kukoricát is az edényből, abból is evett, és félretette a levest meg a főtt húst az indián
asszonynak.
Nagyjából egy órája evett már, amikor az öreg nő felkiáltott. Glass gyorsan odament mellé. A nő
mindig ugyanazt ismételgette: „He tuwe he... He tuwe he...” Most nem a halálének félelemmel teli
hangján beszélt, hanem csendesen, olyan hangon, amivel mintha sürgősen közölni akarna valami fon‐
tos dolgot. A szavak semmit sem jelentettek Glassnek. Mivel nem tudta, mi mást tehetne, megfogta a
nő kezét. Az megszorította, gyengén, és az arcához húzta. Egy darabig így ültek. Aztán vak szemei le‐
zárultak, és újra álomba merült.
Reggelre meghalt.
Glass a délelőtt nagyobb részét azzal töltötte, hogy kezdetleges máglyát rakott, úgy, hogy a Mis‐
sourira nézzen. Amikor elkészült vele, visszatért a nagyobbik kunyhóhoz, és becsavarta az öreg nőt a
takarójába. Odavitte a máglyához, a kutya pedig szánalomra méltóan ténfergett utánuk, mint valami
furcsa gyászmenet. Sebesült lábához hasonlóan Glass válla is szépen meggyógyult a farkasokkal ví‐
vott csata óta eltelt hetekben. Még így is összerándult az arca, amikor felemelte a holttestet a máglyá‐
ra. Érezte az ismerős, zavaró nyilallásokat a gerince mentén. A háta miatt még mindig aggódott. Ha
szerencséje van, néhány napon belül eléri Fort Brazeau-t. Ott valaki talán majd rendesen ellátja.
Egy pillanatig állt a máglya mellett, régi szokások jutottak eszébe a távoli múltból. Azon gondolko‐
dott egy pillanatig, hogy milyen szavak hangzottak el az anyja temetésén, milyen szavak hangozhattak
el Elizabethért. Maga elé képzelt egy frissen kiásott földből álló kupacot egy nyitott sír mellett. A te‐
metés fogalma mindig fullasztó és hideg érzést keltett benne. Jobban szerette azt, ahogyan az indiánok
csinálják, magasra föltenni a testet, mintha átadnák az égnek.
A kutya hirtelen morogni kezdett, Glass pedig sarkon fordult. Négy lovas indián haladt felé lassan a
falu irányából, mindössze hetvenyardnyira voltak. A ruhájukról és a hajukról Glass azonnal felismerte
őket: sziúk. Egy másodpercre pánikba esett, és a partfal sűrű fáinak távolságát számolgatta. Aztán
visszagondolt első találkozására a paunikkal, és úgy döntött, hogy nem mozdul.
Alig több mint egy hónap telt el azóta, hogy a trapperek és a sziúk szövetségre léptek az arikarák
elleni támadásban. Glassnek eszébe jutott, hogy a sziúk kiszálltak a küzdelemből Leavenworth ezre‐
des taktikája miatt érzett felháborodásukban, és ebben az érzésükben osztoztak velük a Rocky Moun‐
tain Fur Company emberei is. Vajon maradt még valami abból a szövetségből? Így aztán csak állt
ott, és annyi önbizalmat próbált megjátszani, amennyit csak tudott, ahogy nézte a közeledő indiánokat.
Fiatalok voltak, három közülük aligha volt húszéves. A negyedik kicsit idősebb volt, talán a húszas
évei közepén járhatott. A fiatalabb harcosok óvatosan közeledtek, fegyvereiket készenlétben tartva,
mintha valami furcsa állat felé mennének. Az idősebb sziú fél lóhosszal a többiek előtt haladt. Egy
London típusú könnyű kovás puska volt nála, de lazán tartotta a fegyvert, a csöve egy óriási barna
csődör nyakán nyugodott keresztben. Az állat tomporába egy jel volt beégetve: U.S. Ez Leavenworth
egyik lova. Más felállásban Glass viccesnek találta volna az ezredes szerencsétlenségét.
Az idősebb sziú megzabolázta a lovát ötlábnyira Glasstől, és tetőtől talpig szemügyre vette. Aztán
a sziú Glass mögé nézett, a máglyára. Próbálta megérteni, mi köze lehet a szétmarcangolt, mocskos fe‐
hér férfinak a halott arikara asszonyhoz. A távolból már figyelték, ahogy Glass kínlódik, hogy a testet
az állványzatra próbálja emelni. Ennek így nem volt semmi értelme.
Az indián átlendítette a lábát a nagydarab csődör fölött, és könnyedén a talajra csusszant. Odasétált
Glasshez, sötét szemeivel szinte keresztüldöfte. Glass érezte, ahogy a gyomra összeszűkül, de rezze‐
néstelenül állta a sziú tekintetét.
Az indián minden nehézség nélkül véghezvitte azt, amit Glass kénytelen volt megjátszani: magabiz‐
tosságot árasztott. A neve Sárga Ló volt. Magas volt, több mint hat láb, szögletes vállakkal és tökéle‐
tes testfelépítéssel, amit erőteljes nyak és mellkas hangsúlyozott ki. Sűrűn összefont hajában három
sastollat viselt, rovátkák jelezték rajtuk a csatában megölt ellenségek számát. Két díszítő szalag futott
le szarvasbőr mellényén, a mellkasán. Glassnek feltűnt, hogy mennyire finom munkáról van szó, több
száz egymásba fűződő tarajossül-tüske, amelyeket élénkre festettek indigóval és cinóber festékkel.
Ahogy a két férfi szemtől szemben állt egymással, az indián lassan előrenyújtotta a kezét Glass
nyaklánca irányába, majd az ujjai között forgatva az óriási medvekarmot kezdte vizsgálgatni. Leejtette
a karmot, majd tekintetét végighordozta a Glass koponyája és torka mentén húzódó sebhelyeken. Az
indián megbökte Glass vállát, hogy az megforduljon, aztán megvizsgálta a sebeket szétoszló inge alatt.
Mondott valamit a másik háromnak, ahogy ránézett Glass hátára. Glass hallotta, ahogy a többi indián
leszáll a lóról és közelebb jön, majd izgatottan beszélni kezdenek, miközben nyomkodják és vizsgál‐
ják a hátát. Mi történik?
Az indiánok megigézettségének forrásai a Glass hátán végighúzódó mély, párhuzamos sebhelyek
voltak. Sok sebhelyet láttak már, de ilyet még soha. A mély vágások éltek. Hemzsegtek bennük a fér‐
gek.
Az egyik indiánnak sikerült kicsípnie egy tekergő, fehér színű férget két ujjával. Odatartotta Glass
elé, hogy láthassa. Glass a rémülettől üvöltött egyet, letépte az inge maradványait, aztán haszontalanul
próbált a sebek felé nyúlni, amiket nem ért el, majd négykézlábra ereszkedett, és öklendezni kezdett
ennek az undorító inváziónak az émelyítő gondolatától.
Glasst fölültették az egyik fiatal indián mögé a lóra, és ellovagoltak az arikara faluból. Az öreg nő
kutyája utánuk iramodott, a lovak mögött futott. Az egyik indián megállt, leszállt a lóról, és közel csa‐
logatta a kutyát. A tomahawk fokával ráütött a kutya koponyájára, aztán a hátsó lábainál megragadta,
és a többiek után lovagolt.
A sziú tábor kicsivel volt délre a Grandtől. A négy harcos megérkezése a fehér emberrel azonnal
izgalmat váltott ki, és rengeteg indián haladt mögöttük, mint valami parádén, miközben végiglovagol‐
tak a tipik között.
Sárga Ló vezette a menetet. Egy alacsony tipihez mentek, ami egy kicsit távolabb állt a tábortól. A
tipit vad ábrák díszítették: villámokat köpködő fekete felhők, a nap körül geometrikusan elrendezett
bölények, határozatlan rajzolatú emberi figurák, akik egy tűz körül táncolnak. Sárga Ló üdvözléskép‐
pen kiáltott valamit, és néhány perccel később egy nagyon öreg, töpörödött indián emelkedett ki a tipi
nyílását fedő hajtóka mögül. Hunyorgott a fényes napsütésben, de a szemei hunyorgás nélkül is alig
látszottak a mély ráncok között. Arcának felső részét fekete festék fedte, és elpusztult, aszott holló volt
a jobb füle mögé kötve. A felsőteste meztelen volt az októberi hideg ellenére, és a csípője alatt is
csak egy ágyékkötőt viselt. Beesett mellkasán a lazán lógó bőr fekete és piros csíkokkal volt kifestve.
Sárga Ló leszállt a lováról, és jelezte Glassnek, hogy ő is tegyen így. Glass merev tagokkal leszállt,
sebei újra elkezdtek fájni a lovaglás okozta rázkódástól, amitől már elszokott. Sárga Ló beszélt a sá‐
mánnak a furcsa fehér férfiről, akit az arikara falu romjai között találtak, elmondta, hogy látták, amint
szabadjára engedi egy öreg indián asszony lelkét. Elmondta a sámánnak, hogy a fehér emberen nem
látszott félelem, amikor közeledtek felé, pedig nem voltak fegyverei, csak egy kihegyezett botja. Be‐
szélt a medvekarom nyakláncról és a sebekről a férfi torkán és hátán.
A sámán egy szót sem szólt Sárga Ló hosszú beszámolója közben, de a szemei áthatóan figyeltek ar‐
cának barázdált maszkján keresztül. Az összegyűlt indiánok közelebb húzódtak, hogy hallják, és egy‐
más között pusmogni kezdtek, amikor a sebesült háton élősködő férgek kerültek szóba.
Amikor Sárga Ló befejezte, a sámán odalépett Glasshez.
A töpörödött férfi fejének teteje alig ért fel Glass álláig, így az öreg sziú tökéletes szögből vizsgál‐
hatta meg a medvekarmot. Hozzáért a hegyéhez a hüvelykujjával, mintha az eredetiségét akarná meg‐
vizsgálni. Erőtlen kezei enyhén remegtek, amikor odanyúlt, hogy megérintse a rózsaszínes sebhelye‐
ket, amik Glass jobb vállától a torkáig értek.
Végül aztán megfordította Glasst, hogy megvizsgálja a hátát. Felnyúlt az elrongyolódott ing nyaká‐
hoz, és leszakította. A ruha alig mutatott ellenállást. Az indiánok közelebb nyomakodtak, hogy saját
szemükkel lássák azt, amiről Sárga Ló beszélt. Azonnal izgatott fecsegés kezdődött valami furcsa
nyelven. Glass megint érezte, ahogy a gyomra felfordul a gondolattól, hogy vajon miféle látványosság
lehet az, ami ilyen szenvedélyt vált ki.
A sámán mondott valamit, és az indiánok abban a pillanatban elhallgattak.
Megfordult, és eltűnt a tipije hajtókája mögött. Amikor néhány perccel később újra megjelent, a ke‐
zei tele voltak tökből készült flaskákkal meg gyöngyökkel díszített tasakokkal. Visszament Glasshez és
intett neki, hogy feküdjön le arccal a föld felé. Leterített Glass mellé egy gyönyörű, fehér prémet. A
prémre kirakott egy csomó gyógyszert. Glassnek fogalma sem volt, hogy mi van az edényekben. Nem
érdekel. Csak egy dolog számított. Szedd le őket rólam!
A sámán mondott valamit az egyik fiatal harcosnak, aki elrohant, és néhány perc múlva egy fekete
bödönnel tért vissza, tele vízzel. Eközben a sámán a legnagyobbik tökhéjpalackban szimatolt, és
összetevőket potyogtatott bele a különböző tasakokból. Halk kántálásba kezdett, ahogy dolgozott, ez
az egyetlen hang szállt fel a falu lakóinak tiszteletteljes csendje közepette.
A nagy tökhéjpalackban a fő összetevő a bölényvizelet volt, amit egy nagy bika húgyhólyagjából
szerzett egy múlt nyári vadászat során. A vizelethez égergyökeret és puskaport adott. Az így előállított
összehúzószer olyan erős volt, mint a terpentin.
A sámán odaadott Glassnek egy rövid botot, hat hüvelyk hosszút. Eltartott egy pillanatig, mire
Glass felfogta a célját. Vett egy mély lélegzetet, és a fogai közé helyezte a botot.
Glass összeszedte a bátorságát, a sámán pedig ráöntötte a hátára a keveréket.
Az összehúzószer a legintenzívebb fájdalmat váltotta ki, amit Glass valaha érzett, mintha olvasztott
vasat öntenének az emberi húsra. A fájdalom először csak bizonyos területekre korlátozódott, ahogy a
folyadék fokozatosan beszivárgott mind az öt vágásba. Hamarosan aztán az éles, tüzes fájdalom a
gyötrelem szélesebb hullámává terebélyesedett, gyors szívverésével egy ritmusban pulzált. Glass be‐
lemélyesztette fogait a bot puha fájába. Megpróbálta elképzelni a kezelés tisztító hatását, de nem tu‐
dott túljutni a fájdalom közvetlen érzésén.
Az összehúzószer kiváltotta a kívánt hatást a férgekre. Több tucatnyi kígyózó fehér kukac küzdötte
ki magát a felszínre. Néhány perccel később a sámán egy nagy merőkanál vizet használt, hogy lemossa
a férgeket és az égető folyadékot Glass hátáról. Glass zihált, ahogy a fájdalom lassan visszahúzódott.
Éppen csak elkezdte volna visszafojtani a lélegzetét, amikor a sámán újra ráöntötte a folyadékot a
nagy tökhéjpalackból.
A sámán négy adagot használt fel az összehúzószerből. Amikor az utolsó maradékokat is lemosta,
bekente a sebeket fenyőből és vörösfenyőből készült gőzölgő péppel. Sárga Ló besegítette Glasst a
sámán tipijébe. Egy indián asszony frissen főzött szarvashúst hozott. Glass meg tudott feledkezni egy
időre égető hátáról, így belakmározott belőle, aztán lefeküdt egy bölénytakaróra, és mély álomba zu‐
hant.
Az álom és az ébrenlét határán lebegett szinte két teljes napig. Az ébrenlét pillanataiban mindig
újra feltöltődő ellátmányt talált maga mellett ételből és vízből. A sámán ápolta a hátát, kétszer kicse‐
rélte a dunsztkötést. Az összehúzószer okozta szaggató fájdalom után a dunsztkötés nedves melege
olyan volt, mint az anyai kéz megnyugtató érintése.
A kora reggel első sugarai finom izzással világították meg a tipit, amikor Glass a harmadik nap reg‐
gelén felébredt. A csendet csak a lófarkak időnkénti suhogása és a bús hangú galambok turbékolása
törte meg. A sámán aludt, a bölénytakarót ráhúzva csontos mellkasára. Glass mellett egy kupacban ott
feküdtek a szépen összehajtogatott szarvasbőr ruhák, a bricsesz, a kivarrt mokaszinok és egy egyszerű
őzbőr zubbony. Lassan feltápászkodott és felöltözött.
A paunik halálos ellenségüknek tartották a sziúkat. Glass még harcolt is egy csapat sziú vadásszal
egy kisebb összecsapásban, amikor Kansas síkságain töltötte a napjait. Most már máshogy látta a dol‐
got. Hogyan máshogy fogadhatná Sárga Ló és a sámán szamaritánus tetteit, mint elismeréssel. A sámán
megmoccant, aztán ülő pozícióba emelkedett, amikor meglátta Glasst. Mondott valamit, amit Glass
nem értett.
Néhány perccel később Sárga Ló bukkant fel. Úgy tűnt, nagyon örül, hogy Glass jobban van. A két
indián megvizsgálta a hátát, és úgy tűnt, hogy helyeslően beszélnek arról, amit látnak. Amikor abba‐
hagyták, Glass a hátára mutatott, és kérdőn felemelte a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Jól néz
ki?” Sárga Ló lebiggyesztette az ajkait, és bólintott.
Aznap később találkoztak Sárga Ló tipijében. Jelnyelv és homokba rajzolgatás zagyvalékával Glass
megpróbálta elmondani, hogy honnan jött és hová akar menni. Úgy tűnt, hogy Sárga Ló érti azt, hogy
„Fort Brazeau”, Glass pedig megerősítette, amikor az indián rajzolt egy térképet az erőd pontos he‐
lyével a Missouri és a White folyó összefolyásánál. Glass bőszen bólogatott. Sárga Ló mondott vala‐
mit a többi harcosnak, akik összegyűltek a tipiben. Glass nem értette, és aznap éjszaka úgy tért nyugo‐
vóra, hogy azon gondolkodott, egyszerűen egyedül vág neki az útnak.
Másnap reggel arra ébredt, hogy a sámán tipije előtt lovak prüszkölnek. Amikor kilépett, ott találta
Sárga Lovat és a három fiatal indiánt, akikkel az arikara faluban találkozott. A lovaikon ültek, és az
egyikük egy lovas nélküli pinto kantárát tartotta.
Sárga Ló mondott valamit, és rámutatott a pintóra. A nap éppen csak felért a horizontra, amikor el‐
indultak dél felé, Fort Brazeau irányába.
Jim Bridgert nem csalta meg az irányérzéke. Igaza volt, amikor arra biztatta Fitzgeraldot, hogy vág‐
janak át a prérin, és távolodjanak el a Little Missouri folyó keleti kanyarulatától. A nyugati horizont
elnyelte a nap utolsó sugarait, amikor a két férfi elsütötte a fegyverét, hogy jelezzék közeledtüket Fort
Unionhoz. Henry kapitány kiküldött egy lovast a köszöntésükre.
A Rocky Mountain Fur Company emberei komor hangulatban üdvözölték Fitzgerald és Bridger
megérkezését az erődbe. Fitzgeraldnál volt Glass fegyvere, valahogy úgy, mint elesett bajtársuk büsz‐
ke jelvénye. Jean Poutrine keresztet vetett magára, amikor az Anstadt elhaladt mellette, néhány férfi
pedig levette a kalapját. Akár elkerülhetetlen volt, akár nem, a férfiak nyugtalanítónak találták, hogy
szembe kell nézniük Glass halálával.
A barakkban gyűltek össze, hogy meghallgassák Fitzgerald beszámolóját. Bridger elcsodálkozott a
férfi azon képességén, ahogyan körmönfontan és hozzáértéssel hazudott.
– Nincs sok mondandóm – szólalt meg Fitzgerald. – Mindannyian tudtuk, hogy mi fog történni. Nem
teszek úgy, mintha a barátja lettem volna, de tisztelem azt, aki úgy harcol, ahogyan ő harcolt.
– Mélyre temettük... elég kővel borítottuk be ahhoz, hogy biztonságban legyen. Az az igazság, kapi‐
tány, hogy én azonnal indulni akartam, de Bridger azt mondta, hogy csináljunk keresztet a sírra.
Bridger fölnézett, megrettent ettől az utolsó cifrázástól. Húsz, tiszteletet sugárzó arc bámult vissza
rá, néhányan ünnepélyes helybenhagyással bólogattak. Jó isten, csak tiszteletet ne! Most az övé volt,
amire vágyott, de most meg több volt belőle, mint amit el tudott viselni. Bármi lesz is a következmé‐
nye, meg kell tisztulnia a hazugságuk, a saját hazugsága irtózatos terhétől.
A szeme sarkából érzékelte Fitzgerald jeges pillantását. Nem érdekel. Kinyitotta a száját, de mi‐
előtt megtalálta volna a megfelelő szavakat, Henry kapitány szólalt meg:
– Tudtam, hogy kiteszel magadért, Bridger.
Újabb egyetértő bólogatások következtek a brigád tagjaitól. Mit tettem? Szemeit a padlóra szegez‐
te.
Az, hogy a Fort Brazeau igényt tartott az „erőd” megnevezésre, finoman szólva is túlzás volt. A mo‐
tiváció talán a hiúság lehetett, a vágy, hogy egy családnevet intézményesítsenek vele. Vagy talán az a
vágy, hogy megelőzzék a támadásokat pusztán az elnevezés erejével. Bárhogy is volt, az elnevezés
túllőtt a célon.
Fort Brazeau-ban egyetlen rönkház, egy kezdetleges dokk és egy lókikötő oszlop volt. A faház szűk
lőrései adták az egyetlen bizonyítékát annak, hogy bármilyen mértékben is figyelembe vették az épület
harcászati jelentőségét, de még ezek is inkább voltak alkalmasak arra, hogy kizárják a napfényt, mint a
nyilakat.
Elszórt tipik álltak az erőd körüli tisztáson, néhányat csak ideiglenesen állítottak fel az indiánok,
akik kereskedni jöttek, néhányat viszont állandóra a helybeli yankton sziú alkoholisták. Ha valaki a
folyón utazott, egy éjszakára megszállt itt. Általában a szabad ég alatt táboroztak, de 25 centért a gaz‐
dagabbak megosztozhattak a faház szalmamatracán.
Belül a faház részben vegyeskereskedés, részben szalon volt. Világítás alig akadt, a legfőbb ingert
a szagok jelentették: többnapos állott füst, a friss bőrök zsíros pézsmaszaga, sózott tőkehallal teli nyi‐
tott hordók. A részegek beszélgetéseit leszámítva az elsődleges hang a legyek állandó zümmögése
volt, néha pedig a szarufák közötti hálógalériáról leszűrődő horkolás.
Az erőd névadója, Kiowa Brazeau az öt érkező lovast figyelte vastag szemüvegén keresztül, ami
miatt a szemei természetellenesen nagynak tűntek. Jelentősen megkönnyebbült, amikor ki tudta venni
Sárga Ló arcát. Kiowa aggódott a sziúk hozzáállása miatt.
William Ashley éppen most töltött el majdnem egy hónapot Fort Brazeau-ban az ő Rocky Mountain
Fur Companyjének jövőjét tervezgetve az arikara falvaknál történt összeomlást követően. A sziúk a
fehérek szövetségesei voltak az arikarák elleni csatában. Vagy, hogy pontosak legyünk, a sziúk szövet‐
ségesek voltak addig, amíg bele nem fáradtak Leavenworth ezredes túl passzív taktikájába. Leaven‐
worth az ostrom felénél tartott, amikor a sziúk hirtelen megléptek (de nem anélkül, hogy lovakat lop‐
janak Ashley-től és az Egyesült Államok Hadseregétől). Ashley úgy tekintett a sziúk dezertálására,
mint valami árulásra. Kiowának eléggé szimpatikus volt a sziúk hozzáállása, de nem látott okot arra,
hogy megsértse a Rocky Mountain Fur Company alapítóját. Végül is Ashley és az emberei Kiowa va‐
laha volt legjobb ügyfelei voltak, akik gyakorlatilag az összes típusú ellátmányt megvették.
Végső soron Fort Brazeau sivár gazdasága a helyi törzsekkel folytatott kereskedelemtől függött. A
sziúk jelentősége még nagyobb lett, mióta az arikarákkal drámaian megváltoztak a viszonyok. Kiowa
aggódott, hogy a sziúk megvetése Leavenworth iránt rá is átterjedhet, no meg kereskedelmi állomásá‐
ra. Sárga Ló és három másik sziú harcos érkezése jó jel volt, különösen, amikor az is világossá vált,
hogy magukkal hoznak egy fehér férfit, akire nyilvánvalóan gondot fordítottak.
Az ott lakó indiánokból és az átutazó voyageurökből kisebb tömeg gyűlt össze az újonnan érkezők
köszöntésére. Főleg a fehér férfit bámulták meg, akinek borzasztó sebhelyei voltak az arcán és a
skalpján. Brazeau folyékonyan, sziú nyelven beszélt Sárga Lóval, Sárga Ló pedig elmondta neki, hogy
mit tud a fehér férfiról. Glass vált több tucatnyi bámuló szempár kellemetlen célpontjává. Azok, akik
beszéltek sziú nyelven, Sárga Ló elbeszélését hallgatták Glassről, aki egyedül volt, amikor rátaláltak,
fegyverek nélkül, és súlyos sebeket szerzett egy medvetámadás során. A többiek csak csodálkoztak,
bár az nyilvánvaló volt, hogy a fehér férfinak van mit elmesélnie.
Kiowa meghallgatta Sárga Ló történetét, mielőtt a fehér férfihoz fordult volna.
– Ön kicsoda?
A fehér férfi mintha küzdött volna a szavakkal. Brazeau azt gondolta, hogy nem érti, ezért franciára
váltott.
– Qui êtes-vous?
Glass nyelt egyet, és óvatosan megköszörülte a torkát. Emlékezett Kiowára még abból az időből,
amikor a Rocky Mountain Fur Company rövid pihenőt tartott itt, miközben felfelé haladtak a folyón.
Kiowa nyilvánvalóan nem emlékezett őrá. Glassnek eszébe jutott, hogy a külseje jelentősen megválto‐
zott, bár még mindig nem tudta rendesen megnézni a saját arcát a támadás óta.
– Hugh Glass. – Fájt neki a beszéd, és olyan hang jött ki a torkán, ami leginkább szánalmas, csikor‐
gó vinnyogásra emlékeztetett. – Ashley embere.
– Éppen csak elkerülte monsieur Ashley-t. Elküldte Jed Stuartot nyugatra tizenöt emberrel, aztán
visszaindult St. Louisba, hogy újabb brigádot toborozzon. – Kiowa várt egy percig, arra számítva,
hogy ha szünetet tart, akkor a sebesült férfi talán több információval szolgál.
Amikor a férfi semmi jelét nem mutatta annak, hogy mondani akarna valamit, egy félszemű skót han‐
got adott a csoport türelmetlenségének. Skót akcentussal, nyers stílusban ennyit kérdezett:
– Mi történt veled?
Glass lassan beszélt, és olyan takarékosan, amennyire csak lehetséges volt.
– Grizzly támadott meg a Grand felső folyásánál. – Gyűlölte hangjának nevetséges nyüszítését, de
azért folytatta. – Henry kapitány két emberrel hátrahagyott. – Újra szünetet tartott, kezét sebesült tor‐
kához emelte, hogy csökkentse a fájdalmat. – Megléptek, és ellopták a felszerelésemet.
– Sziúk hoztak el idáig? – kérdezte a skót.
Látva Glass arcán a fájdalmat, Kiowa helyette válaszolt.
– Sárga Ló találta meg az arikara falvaknál, egyedül volt. Javítson ki, ha tévednék, monsieur Glass,
de fogadni mernék, hogy egyedül tette meg az utat lefelé a Granden.
Glass bólintott.
A félszemű skót már feltette volna a következő kérdést, de Kiowa félbeszakította:
– Monsieur Glass később is elmondhatja a történetét, szerintem megérdemli, hogy egyen és aludjon.
– A szemüveg intelligens és öreguras benyomást kölcsönzött Kiowa arcának. Megragadta Glass vállát
és bevezette a faházba. Odabent leültette egy hosszú asztal mellé, és mondott valamit a feleségének
sziú nyelven. Az asszony Glass elé tett egy megrakott tányér ragut, amit egy óriási öntöttvas edényből
mert ki. Glass mélyen belélegezte az étel illatát, aztán két újabb nagy adagét is.
Kiowa szemben ült vele az asztalnál, türelmesen nézte a halvány megvilágításban, és elhessegette a
bámészkodókat.
Amikor befejezte az evést, Glass hirtelen gondolattól vezérelve Kiowához fordult.
– Nem tudok fizetni.
– Nem számítottam arra, hogy egy csomó készpénzt hurcol magával. Ashley emberei kapnak hitelt
az én erődömben. – Glass köszönetképpen bólintott. Kiowa folytatta: – Adhatok önnek fegyvert, és
felrakhatom a következő St. Louisba induló hajóra.
Glass hevesen megrázta a fejét.
– Nem megyek St. Louisba.
Kiowa megdöbbent.
– Nos, és akkor mit tervez, hová megy?
– Fort Unionbe.
– Fort Union! Október van! Még ha sikerül is átjutnia a rík területein a menden falvakig, december
lesz, mire odaér. És az még mindig háromszáz mérföldnyire van Fort Uniontól. Fel fog menni gyalog a
Missouri mentén, a tél közepén?
Glass nem válaszolt. Fájt a torka. Amúgy meg nem volt szüksége engedélyre. Ivott egy korty vizet
egy nagy bádogbögréből, megköszönte Kiowának az ételt, és elkezdett felmászni a roskadozó létrán az
alvógalériára. Félúton megállt, visszamászott és kisétált.
Sárga Ló az erődtől távolabb, a White folyó partján táborozott. Ő és a többi sziú a lovaikat ápolták,
kereskedtek egy keveset, és reggel már indultak volna vissza. Sárga Ló elkerülte az erődöt, amennyire
lehetett. Kiowa és sziú felesége mindig becsületesen bántak vele, de az egész létesítmény elrontotta a
hangulatát. Lenézte, sőt, szégyellte a mocskos indiánokat, akik az erőd körül táboroztak, és áruba bo‐
csátották feleségeiket és lányaikat a következő whiskey-ért. Volt valami félelmetes abban a gonosz‐
ban, ami rá tudta venni a férfiakat, hogy maguk mögött hagyják régi életüket, és ilyen gyalázatban élje‐
nek.
A helyi indiánokra gyakorolt hatásán túl az állomás más szempontból is mélyen aggasztotta. Csodá‐
lattal töltötte el a fehérek által gyártott termékek bonyolultsága és minősége, a fegyvereiktől és baltá‐
iktól kezdve a finom ruhákig és tűkig. Ugyanakkor valamilyen lappangó zaklatottságot is érzett az
olyan emberekkel kapcsolatban, akik ilyen dolgokat tudtak megtenni, és olyan erőket tudtak használni,
amiket ő nem értett. Meg ott voltak még a történetek a fehérek nagy falvairól keleten, olyan falvakról,
amelyekben annyi ember él, mint egy óriási bölénycsordában. Kételkedett benne, hogy ezek a történe‐
tek igazak, bár minden évben egyre több kereskedő szivárgott nyugatra. Vagy ott volt a harc az arika‐
rákkal és a katonákkal. Az igaz, hogy a fehérek az arikarákat akarták megbüntetni, egy olyan törzset,
ami iránt ő maga sem viseltetett jóakarattal. És az is igaz, hogy a fehér katonák gyávák és ostobák vol‐
tak. Maga sem értette saját szorongását. Egyesével számba véve őket a rossz előérzetek egyike sem
tűnt túlságosan nyomasztónak. Sárga Ló mégis érezte, hogy ezek az elszórt szálak valahogyan összeta‐
lálkoznak, és olyan figyelmeztetéssé fonódnak, amit egyelőre nem tudott teljes egészében felfogni.
Sárga Ló felállt, amikor Glass besétált a táborba. Gyér tűz világította meg az arcukat. Glass gon‐
dolkodott azon, hogy megpróbál fizetni a sziúknak a gondoskodásért, de valami azt súgta neki, hogy
Sárga Ló ezt sértésnek venné. Arra is gondolt, hogy kisebb ajándékot ad neki, egy vékony tekercs do‐
hányt vagy egy kést. Az ilyen csekélységekről viszont azt gondolta, hogy nem megfelelően fejezik ki a
háláját. Ehelyett inkább odament Sárga Lóhoz, levette a medvekarmos nyakláncát, és az indián nyaká‐
ba kötötte.
Sárga Ló egy pillanatig csak bámult rá. Glass visszabámult, bólintott, aztán megfordult, és vissza‐
sétált a faház irányába.
Amikor Glass újra felmászott az alvógalériára, ott talált két, már alvó voyageurt a nagy szalmaci‐
hán. Az eresz alatti sarokban egy ócska bőrt terítettek ki a szűk helyen. Glass ráereszkedett, és szinte
azonnal álomba zuhant.
Másnap reggel hangos francia beszélgetés ébresztette, ami az alatta levő nyitott térből hallatszott
föl a galériára. Vidám nevetés szakította meg időről időre a társalgást, Glass pedig észrevette, hogy
egyedül van a galérián. Egy darabig még feküdt ott, élvezve a biztonság és a meleg luxusát. Hasáról
átfordult a hátára.
A sámán brutális kezelése működött. Még nem gyógyult meg teljesen a háta, de legalább megtisztí‐
totta a sebeket az átkozott fertőzéstől. Egyesével kinyújtotta minden végtagját, mintha egy újonnan be‐
szerzett gép összetett részeit vizsgálgatná. A lába elbírta az egész testsúlyát, bár még mindig erősen
bicegett. Az ereje ugyan még nem tért vissza, a karja és a válla viszont már normálisan működött. Úgy
számította, hogy egy puska visszarúgása éles fájdalmat okozna neki, de biztos volt abban, hogy képes
kezelni egy fegyvert.
A fegyver. Nagyra értékelte, hogy Kiowa hajlandó felszerelni őt. Amit akart, az viszont a saját
fegyvere volt. A fegyverét, és leszámolást azzal, aki ellopta. Fort Brazeau elérése szemmel láthatóan
visszatérés volt a normális viszonyokhoz. Igen, nagy mérföldkő volt. Glass számára viszont az erőd
nem a célvonalat jelentette, amit nagy büszkén át lehet lépni, hanem inkább a startvonalat, amit el‐
szántsággal kell átlépni. Az új felszereléssel és egyre egészségesebb testével már olyan előnyök bir‐
tokában volt, amikről az utóbbi hat hétben le kellett mondania. A célja viszont még mindig nagyon tá‐
volinak látszott.
Ahogy a galérián a hátán feküdt, észrevett egy csöbör vizet az asztalon. Odalent kinyílt az ajtó, és a
falon lógó törött tükör visszaverte a reggeli fényt. Glass felemelkedett, és lassan odasétált a tükörhöz.
Nem mondhatni, hogy sokkolta volna a kép, ami visszabámult rá. Számított rá, hogy máshogyan fog
kinézni. Mégis furcsa volt végre látni a sebeket, amiket heteken keresztül csak elképzelni tudott. Há‐
rom párhuzamos karomnyom mély vonalai tűntek át sűrű szakállán. Glasst a harci festésre emlékeztet‐
te. Nem csoda, hogy a sziuk tiszteletteljesen viselkedtek vele. Rózsaszínes heg futott körbe a skalpvo‐
nalán és számos vágott seb látszott a feje tetejét. Ahol nőtt haj a fején, ott észrevette, hogy az ősz szín
is belekeveredett abba a barnába, amit korábban ismert, főleg az arcszőrzete esetében. Különös fi‐
gyelmet fordított a torkára. Itt is párhuzamos rendek jelezték a karmok útját. Kidudorodó sebhelyek
voltak azokon a pontokon, ahol a varratokat megkötötték.
Glass felemelte őzbőr zubbonyát, hogy megpróbálja megnézni a hátát, de az elsötétedett tükör alig
mutatott többet a hosszú sebhelyek körvonalainál. A férgek képe a fejében még mindig kísértett. Glass
hagyta a tükröt, és lemászott a galériáról.
Egytucatnyi férfi gyűlt össze a lenti helyiségben, a hosszú asztalnál nyüzsögtek, és azon túl is álldo‐
gáltak szétszóródva. A beszélgetés megszakadt, amikor Glass leereszkedett a létrán a galériáról.
Kiowa üdvözölte, könnyedén átváltva angolra. A francia férfi nyelvi adottságai igazi kincsnek szá‐
mítottak egy kereskedő számára a határvidéki Bábel kellős közepén.
– Jó reggelt, monsieur Glass. Éppen önről beszéltünk. – Glass csak biccentett, de nem mondott
semmit.
– Ön szerencsés – folytatta Kiowa. – Lehet, hogy találtam önnek egy fuvart a folyón felfelé. – A hír
azonnal felkeltette Glass érdeklődését.
– Ez itt Antoine Langevin. – Hosszú bajuszú, alacsony férfi állt fel hivatalos mozdulattal az asztal‐
tól, és a kezét nyújtotta Glass felé. Glasst meglepte az apró ember kézszorításának ereje.
– Langevin előző éjszaka érkezett meg a folyó felső részéről. Ahogy önnek, monsieur Glass, neki is
elég érdekes mesélnivalója volt. Monsieur Langevin egészen a menden falvaktól jött. Azt mondta,
hogy a mi vándorló törzsünk, az arikarák új falut hoztak létre a szárazföldön, mindössze egy mérföld‐
nyire délre a mendenektől.
Langevin mondott valamit franciául, amit Glass nem értett.
– Arra is mindjárt rátérünk, Langevin – mondta Kiowa ingerülten a félbeszakítás miatt.
– Úgy gondolom, a barátunk talán nagyra értékel egy kis történelmi kontextust. – Kiowa folytatta a
magyarázatot. – Mint azt el tudja képzelni, barátaink, a mendenek idegesek amiatt, hogy új szomszéd‐
jaik problémákat hoznak magukkal. Annak fejében, hogy menden területet foglaltak el, a mendenek
feltételül szabták nekik, hogy az arikarák felhagynak támadásaikkal a fehérek ellen.
Kiowa levette a szemüvegét, megtörölte a lencséket ingének hosszú, alsó részével, aztán visszarak‐
ta pirospozsgás orrának hegyére.
– Ezzel el is érkeztünk a saját esetemhez. Az én kis erődöm a folyó forgalmától függ. Szükségem
van trapperekre és kereskedőkre, mint ön, akik fel-le mozognak a Missourin. Nagyra értékeltem mon‐
sieur Ashley és embereinek hosszú látogatását, de ez a háborúskodás az arikarákkal nagyon rosszat
tesz az üzletemnek. Megkértem Langevint, hogy vezessen egy küldöttséget fel a Missourin. Ajándéko‐
kat visznek magukkal, és rendbe hozzák kapcsolatainkat az arikarákkal. Ha sikerrel járnak, akkor érte‐
sítjük St. Louist, hogy a Missouri nyitva áll az üzlet számára.
– Hat ember és a készletek számára van hely Langevin bâtard[25]-ján. Ez itt Toussaint Charbonneau.
– Kiowa rámutatott egy másik férfira az asztalnál. Glass ismerte ezt a nevet, és érdeklődve bámult rá
Sacagewea[26] férjére. – Toussaint fordított Lewis és Clark számára. Beszéli a menden és az arikara
nyelveket, és minden mást, amire szükségük lehet az úton.
– És beszélek angolul is – mondta Charbonneau, de ez így hangzott: Eös beszeulek öngoulül ős.
Kiowa szinte akcentus nélkül beszélt angolul, de Charbonneau-é magában hordozta anyanyelvének
erőteljes melódiáját. Glass a kezét nyújtotta Charbonneau-nak.
Kiowa folytatta a bemutatást:
– Ez itt Andrew MacDonald. – A félszemű skótra mutatott, akit Glass előző nap már látott. Glass
észrevette, hogy hiányzó szemén kívül a skót orra hegyéből is hiányzik egy jelentős darab. – Jó esély
van rá, hogy ő a legostobább ember, akivel valaha találkoztam – mondta Kiowa. – De egész nap szü‐
net nélkül képes evezni. Mi csak úgy hívjuk: „Professeur.” – Professeur a nyakát nyújtogatta, hogy Ki‐
owa a működő szemének látókörébe kerüljön, ez a szem aztán hunyorított annak halvány felismerése‐
képpen, hogy a nevét említették, de az irónia nyilvánvalóan egérutat nyert előle.
– Végül pedig, az ott Dominique Cattoire. – Kiowa egy voyageurre mutatott, aki vékony agyagpipát
szívott. Dominique felemelkedett, megrázta Glass kezét és azt mondta: – Enchanté.
– Dominique bátyja Louis Cattoire, a putains[27] királya. Ő is megy, ha ki tudjuk feszegetni őt és
andouille-ját[28] a kurvák sátrából. Louist úgy hívjuk: „La Vierge. [29]” – A férfiak az asztal körül ne‐
vettek.
– Ezzel el is érkeztünk az ön személyéhez. Evezni fognak folyásiránnyal szemben, ezért nappal kell
utazniuk. Szükségük van egy vadászra, aki ellátja a tábort hússal. Azt hiszem, ön elég jó abban, hogy
ételt találjon. És valószínűleg még jobb lesz, ha szerzünk önnek egy puskát.
Glass válaszképpen bólintott.
– Van egy másik oka is annak, hogy a küldöttségnek jól jön egy plusz puska – folytatta Kiowa. –
Dominique olyan pletykákat hallott, hogy egy arikara főnök, akit Jávorszarvasnyelvnek hívnak, elsza‐
kadt a törzs többségétől. Harcosok és családjaik egy kisebb csoportját vezeti valahol a mendenek és a
Grand közötti területen. Nem tudjuk, hogy hol lehet, de megesküdött, hogy megbosszulja a rí falut ért
támadást.
Glass az arikara falu megfeketedett maradványaira gondolt, és bólintott válaszképpen.
– Benne van?
Glass nem rajongott azért a hátráltató tényezőért, amit a vele utazók jelentettek. A terve az volt,
hogy egyedül, gyalog megy föl a Missouri mentén. Úgy tervezte, hogy aznap indul, és gondolni sem
akart arra, hogy várnia kell. Ugyanakkor felismerte a lehetőséget is. Ha többen vannak, az biztonságot
jelent, feltéve, hogy ezek az emberek jók valamire. Kiowa küldöttségének tagjai tapasztaltnak tűntek,
és Glass tudta, hogy nincsenek jobb hajósok a veszekedős voyageuröknél. Azt is tudta, hogy a teste
még gyógyul, és lassan fog tudni haladni, ha gyalog megy. Fölfelé evezni a bâtard-ral szintén lassú
lesz. De ha ő csak utazik, amíg a többiek eveznek, az újabb egy hónapot jelent, hogy megerősödjön.
Glass a torkához nyomta a kezét.
– Benne vagyok.
Langevin mondott valamit Kiowának franciául. Kiowa meghallgatta, aztán Glasshez fordult.
– Langevin azt mondja, hogy szüksége van a mai napra, javításokat végez a bâtard-on. Holnap pir‐
kadatkor indulnak. Egyen valamit, aztán pedig keresünk magának fegyvert.
Kiowa az áruit egy fal mentén tartotta a faház túlsó végében. Egy palló szolgált pultként, amit két
üres hordóra fektettek. Glass először egy hosszú puskát vett szemügyre. Öt fegyver közül választha‐
tott. Közülük három rozsdás északnyugati muskéta volt az ősidőkből, nyilván azt a célt szolgálták,
hogy az indiánoknak adják el őket. A másik két puska közül elsőre nyilvánvalónak tűnt a helyes vá‐
lasztás. Az egyik egy klasszikus hosszú csövű Kentucky volt, nagyon szép munka, fényesre csiszolt
diófa tussal. A másik egy sokat látott Model 1803 U.S. gyalogsági puska, aminek az agya eltört, és
nyersbőrrel javították meg. Glass megfogta a két puskát és kivitte őket. Kiowa csatlakozott hozzá.
Glassnek fontos döntést kellett hoznia, és megfelelő fényben akarta megvizsgálni a fegyvereket.
Kiowa várakozón nézte, ahogy Glass a hosszú Kentucky puskát vizsgálgatja.
– Ez egy csodálatos fegyver – mondta Kiowa. – A németek lószart se tudnak főzni, de azt tudják,
hogyan kell fegyvert készíteni.
Glass egyetértett. Mindig is nagyra tartotta a Kentucky puskák elegáns vonalait. De volt ott két
probléma. Először is Glass csalódottan vette tudomásul a puska kis kaliberét, amit pontosan tippelt
meg .32-esnek. Másodszor, a fegyvert a hossza miatt nehezen lehetett hordozni és kényelmetlen volt
megtölteni. Ideális fegyver volt ez egy gentleman farmernek, hogy ürgékre vadásszon vele Virginiá‐
ban. Glassnek valami másra volt szüksége.
Odaadta a Kentucky puskát Kiowának, és felvette az 1803-as modellt, azt a puskát, amit sok katona
használt Lewis és Clark Corps of Discoveryjében. Glass először a javítást nézte meg a törött agyon.
Nedves nyersbőrt varrtak szorosan a törés köré, aztán hagyták, hogy kiszáradjon. A nyersbőr megke‐
ményedett és összezsugorodott, ahogy kiszáradt, és sziklakeménységű kötést hozott létre. Az agy ron‐
dán nézett ki, de stabilnak tűnt. Glass ezután a ravaszt és a závárt nézte meg. Friss zsír volt rajtuk,
rozsdának semmi nyoma. Lassan lecsúsztatta a kezét a fél agyon, aztán végighúzta a rövid csövön. Be‐
dugta az ujját a torkolat széles lyukába, és megelégedéssel érzékelte, hogy .53-as kaliber.
– Szereted a nagy fegyvereket, he?
Glass bólintott.
– A nagy fegyver jó – mondta Kiowa. – Próbáld ki! – Kiowa kényszeredetten mosolygott. – Ilyen
fegyverrel megölhetsz egy medvét is.
Kiowa odaadott Glassnek egy lőporszarut és egy lőpormérőt. Glass kiöntött egy kétszáz graines tel‐
jes töltetet, és beletöltötte a torkolatba. Kiowa adott neki egy .53-as nagy golyót, és egy bezsírozott
golyóvásznat a mellénye zsebéből. Glass begöngyölte a golyót a vászonba és beledugta a torkolatba.
Kihúzta a puskavesszőt, és a golyót erősen benyomkodta a csőfarba. Puskaport öntött a lőporserpe‐
nyőbe, és teljesen felhúzta a kakast, aztán célpontot kezdett keresni.
Ötvenyardnyira egy mókus üldögélt nyugodtan egy nagy nyárfa villás ágai között.
Glass megcélozta a mókust, és meghúzta a ravaszt. Csak egy egészen rövid pillanat választotta el
egymástól a két robbanást a lőporserpenyőben és mélyen bent a csőben. Füst töltötte meg a levegőt,
egy pillanatig elrejtve szem elől a célpontot. Glass összerándult a kemény ütéstől, ahogy a puska
visszarúgott a vállára.
Ahogy a füst eloszlott, Kiowa lassan odaporoszkált a nyárfa tövéhez. Lehajolt, hogy fölszedje a
mókus cafatokban lógó maradványait, ami mostanra már alig állt többől, mint egy szőrös farokból.
Visszasétált Glasshez, és a lába elé dobta a farkat. – Azt hiszem, ez a puska nem túl jó mókusra.
Glass ezúttal visszamosolygott.
– Ezt viszem.
Visszatértek a faházba, és Glass kiválasztotta az ellátmánya többi részét, egy .53-as kaliberű pisz‐
tolyt, hogy kiegészítse a puskát, egy golyóöntő mintát, ólmot, puskaport és kovát. Egy tomahawkot és
egy nagy nyúzókést. Egy vastag bőrövet a fegyverei számára. Két vörös pamutinget az őzbőr zubbonya
alá. Egy nagy Hudson’s Bay kabátot. Egy gyapjúsapkát és kesztyűket. Öt font sót és három tekercs do‐
hányt. Tűt és cérnát. Kötelet. Hogy az újonnan szerzett adományokat legyen mibe tennie, kiválasztott
egy rojtos szélű, bőr túlélőtáskát, finom, fodros gyöngyözéssel. Észrevette, hogy a voyageurök mind
viseltek kisebb tasakokat a csípőjükön, amiben a pipát és a dohányt tartották. Egy ilyet is magához
vett, így mindig kéznél volt az új tűzkő és acél.
Mire befejezte, Glass olyan gazdagnak érezte magát, mint egy király. Miután hat hétig semmije nem
volt a ruháin kívül, Glass úgy érezte, hogy teljesen felkészült, bármiféle csata álljon is előtte. Kiowa
összeadta a számlát, ami összesen százhuszonöt dollárt tett ki. Glass írt egy jegyzetet William Ashley-
nek:
Glass arra ébredt fel, hogy két ember üvöltve obszcenitásokat vág egymás fejéhez. Az egyik hang
egy férfié volt, aki franciául kiabált. Glass nem értette az egyes szavakat, de a kontextus miatt az álta‐
lános jelentésükkel tisztában volt.
„La Vierge” Cattoire beszélt, akit éppen akkor riasztott fel elég durván részeg szendergéséből a
bátyja, Dominique. Óvatos volt a testvére szeszélyeivel kapcsolatban, és mivel nem volt képes feléb‐
reszteni a jól bevált bordán rúgással, Dominique másik taktikát próbált ki: levizelte az öccse arcát. A
jelentős tiszteletlenségnek ez a gesztusa váltotta ki La Vierge hangos ordibálását. Dominique akciója
dühítette az indián asszonyt is, akivel La Vierge az éjszakát töltötte. A modortalanság számos formáját
elviselte a tipijében. Némelyiket még bátorította is. Dominique összevissza pisálása viszont eláztatta
a legjobb takaróját, és ettől őrjöngeni kezdett. Egy megtámadott szarka átható hangján visítozott.
Mire Glass előkerült a faházból, az üvöltözési verseny már lecsúszott ökölharcba. Ókori görög bir‐
kózóhoz hasonlóan La Vierge úgy állt szemben a bátyjával, hogy egy darab ruha sem volt rajta. La Vi‐
erge-nek megvolt a méretbeli előnye idősebb testvérével szemben, de volt egy komoly hátránya is:
három egymást követő napon keresztül keményen ivott, hogy az eléggé hirtelen bekövetkezett és kellő‐
en visszataszító ébresztőről ne is beszéljünk. A látása még nem volt tiszta, és az egyensúlya sem töké‐
letes, de ezek a hátrányok nem fogták vissza verekedési hajlamát. Dominique jól ismerte La Vierge
küzdőstílusát, ezért stabilan megállt, és várta az elkerülhetetlen támadást. La Vierge torokhangon
üvöltve leszegte a fejét, és előrerohant.
La Vierge támadásának egész nyomatékát karjának arra a lendítésére koncentrálta, amivel a testvére
fejét célozta meg. Ha eltalálja, azzal Dominique orrát akár az agya hátsó felébe lökhette volna Domi‐
nique viszont könnyedén kitért előle oldalra.
A célpontját teljesen elvétve a lendítés tökéletesen kibillentette La Vierge-t az egyensúlyából. Do‐
minique keményen belerúgott a térdhajlatába, ezzel kisöpörve alóla a lábát. La Vierge pontosan a há‐
tára esett, amitől hirtelen távozott a maradék levegő a tüdejéből. Egy pillanatig nevetségesen vonag‐
lott és levegőért kapkodott. Amikor újra képes volt lélegezni, újrakezdte a káromkodást, és nagy ne‐
hezen talpra állt. Dominique keményen gyomorszájon rúgta, amitől La Vierge megint elkezdett küzde‐
ni a levegőért.
– Mondtam, hogy legyél kész, te nyomorult hülye! Fél óra múlva indulunk. – Hogy aláhúzza a mon‐
danivalóját, Dominique szájba rúgta La Vierge-t, amitől annak elrepedt a felső meg az alsó ajka is.
Mivel a bunyónak vége volt, az összegyűlt tömeg is szétoszlott. Glass lesétált a folyóhoz. Langevin
bâtard-ja a dokknál lebegett, a Missouri gyors áramlatai a kötelét rángatták. Ahogy a nevében is ben‐
ne van, a bâtard volt a voyageurök szállítókenui közül a középső méretű; bár kisebb, mint a nagy ca‐
nots de maître[34], a bâtard azért elég terjedelmes volt, majdnem harminc láb hosszú.
Ha hajtotta őket a Missouri áramlata folyásirányban, akkor Langevin és Professeur ketten is képe‐
sek voltak kormányozni a bâtard-t, telerakva azokkal a szőrmékkel, amiket a mendenekkel folytatott
kereskedelem során szereztek be. Ha teljesen meg volt rakva, akkor tíz emberre volt szükség, hogy fo‐
lyásiránnyal szemben evezzenek a bâtard-ral. Langevin rakománya viszonylag könnyű volt, néhány
ajándék a mendenek és az arikarák számára. De így, hogy csak négyen fognak evezni, a haladás elég
fáradságos lesz.
Toussaint Charbonneau egy hordó tetején ült a dokkban, és egy almát eszegetett, míg Professeur a
kenuba pakolt Langevin felügyelete mellett. Hogy a rakomány súlyát elosszák, két hosszú póznát fek‐
tettek a kenu aljába az orrtól a farig. Professeur ezekre a póznákra helyezte el a rakományt, ügyesen
négy kisebb bálába rendezve. Úgy tűnt, hogy Professeur nem beszél franciául (és néha úgy tűnt, hogy
angolul sem beszél). Langevin úgy kompenzálta Professeur felfogásbeli problémáit, hogy hangosab‐
ban beszélt hozzá. A megemelt hangerő igen keveset segített Professeurnek, bár Langevin állandó
gesztikulálása rengeteg iránymutatással szolgált.
Professeur vak szeme is hozzájárult ahhoz, hogy kissé tompaagyú benyomást keltett. Az egyik sze‐
mét egy montreali szalonban veszítette el, amikor egy megrögzött verekedő, akinek „Osztriga Joe”
volt a neve, majdnem kifordította azt a skót koponyájából. Professeurnek sikerült visszapattintania a
helyére, de többé már nem működött. A soha nem pislogó golyó folyamatosan ferdeszögben, egy
irányba volt fixálva, mintha oldalról jövő támadást várna. Professeur soha nem jutott el addig, hogy
csináljon egy szemkötőt.
Amikor elhagyták a kikötőt, nem szólaltak meg a harsonák. Dominique és La Vierge megérkeztek a
dokkhoz, mindegyiknél volt egy puska és egy kisebb táska a javaikkal. La Vierge hunyorgott, ahogy a
reggeli nap fénye megcsillant a folyó vizén. A hajába belekeményedett némi sár, az állán és a zubbo‐
nya elején a felrepedt ajkakból származó vér látszott. Ezzel együtt is fürgén ugrott be az első evezős
pozíciójába a bâtard orrába, és valami megcsillant a szemében, aminek semmi köze nem volt ahhoz,
hogy milyen szögben süt rá a nap. Dominique foglalta el a kormányos pozícióját a farban. La Vierge
mondott valamit, mire a két testvér felnevetett.
Langevin és Professeur egymás mellett ültek a kenu széles, középső részében, mindegyik a maga ol‐
dalán evezett. A rakomány egyik bálája előttük, a másik mögöttük állt. Charbonneau és Glass a rako‐
mány körül helyezkedett el, Charbonneau az orr felől, Glass pedig hátul.
A négy voyageur megragadta az evezőket, bevezetve a hajó orrát a gyors áramlatba. Az evezőket
mélyre merítve húzták, és a bâtard elindult folyásiránnyal szemben.
La Vierge énekelni kezdett evezés közben, a voyageurök pedig csatlakoztak hozzá:
– Bon voyage, mes amis![35] – kiabálta Kiowa. – Ne időzzetek sokáig a mendeneknél! – Glass meg‐
fordult, hogy visszanézzen. Egy pillanatig Kiowa Brazeau-t bámulta, ahogy a kis erődje dokkján áll és
integet. Aztán visszafordult, hogy végigtekintsen a folyón fölfelé, és többé nem nézett vissza.
1823. október 11-e volt. Már több mint egy hónapja távolodott a zsákmányától. Stratégiai visszavo‐
nulás volt ez, de attól még visszavonulás. Glass úgy döntött, hogy mától kezdve többé nem vonul
vissza.
Négy evező csapódott a vízbe tökéletes összhangban. A keskenytollak belevágtak a vízfelszínbe, le‐
hatoltak nyolc hüvelyk mélységbe, aztán keményen belekapaszkodtak a folyóba. A bâtard minden csa‐
pással előremozdult, beleütközve az áramlás kemény ellenállásába. Amikor a csapásnak vége volt, az
evezők kiemelkedtek a vízből. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a folyó visszalopja tőlük, amennyit előre
haladtak, de mielőtt teljesen kifosztotta volna őket, az evezők újra belecsapódtak a vízbe.
Papírvékonyságú jégréteg borította a mozdulatlan vizet, amikor pirkadatkor elindultak. Most, né‐
hány órával később Glass nekitámasztotta a hátát a középső csónakülésnek, jólesőn sütkérezve a dél‐
előtti napfényben, és élvezte a nosztalgikus, élénkítő érzést, hogy a vízen sodródik.
Az első napon, amikor elhagyták Fort Brazeau-t, Glass megpróbált maga is evezni. Úgy érvelt,
hogy végső soron ő kiképzését tekintve tengerész. A voyageurök nevettek, amikor megfogta az evező‐
lapátot, és ez tovább erősítette az elhatározását. Az ostobasága azonnal nyilvánvalóvá vált. A voya‐
geurök figyelemre méltó, percenkénti hatvancsapásos tempóban eveztek, olyan pontosan, ahogyan egy
finom svájci óra jár. Glass akkor sem tudta volna tartani a tempót, ha már teljesen meggyógyult volna
a válla. Jó néhány percig csépelte a vizet, aztán valami puha és nedves találta el a tarkóját. Megfor‐
dult, és Dominique-et látta gúnyos vigyorral az arcán.
– Neked, mister Disznóevő! – Néköed, miSZTEEEER DiznoueVŐŰ! Az út hátralevő részében
Glass nem nyúlt az evezőhöz, hanem egy óriási szivaccsal folyamatosan itatta fel a kenu aljában
összegyűlt vizet.
Ez teljes munkaidős állás volt, mert a bâtard folyamatosan szivárgott. A kenu vízen lebegő paplan‐
ra emlékeztette Glasst. Nyírfakéreg-foltokból készült oldalát wattopéval varrták össze, ami a fenyő fi‐
nom gyökere. A varratokat fenyőkátránnyal szigetelték, amit mindig pótolni kellett, amint újabb szi‐
várgások jelentek meg. Ahogy egyre nehezebb lett nyírfát találni, a voyageurök arra kényszerültek,
hogy más anyagokat is felhasználjanak a foltozás és tömködés során. Nyersbőrt számos ponton hasz‐
náltak, odatűzték, aztán vastagon bekenték mézgával. Glasst meglepte a jármű gyenge szerkezete. Egy
rendes rúgás könnyen átlyukasztotta a falát, és kormányosként La Vierge egyik fő feladata az volt,
hogy elkerülje a halálos, lebegő törmeléket. Legalább abból hasznot tudtak húzni, hogy ősszel az
áramlás viszonylag kezelhető volt. A tavaszi áradások idején egész fák is úsztak lefelé a folyón, nagy
sebességgel.
Volt egy jó oldala is a bâtard gyengeségének. Igaz, hogy törékeny volt, de ugyanakkor könnyű is,
ami fontos szempont, mivel az áramlással szemben kellett evezniük. Glass gyorsan megértette a voya‐
geurök furcsa vonzódását a járművükhöz. Az egymáshoz illők házassága volt ez; partneri kapcsolat a
hajót előrehajtó férfiak, és a hajó között, ami a férfiakat hajtja előre. Mindegyik számított a másikra.
A voyageurök idejük felét azzal töltötték, hogy keserűen panaszkodtak járművük számtalan gyengesé‐
ge miatt, a másik felét pedig azzal, hogy gyengéden ápolták.
Nagyon büszkék voltak a bâtard küllemére, mindenféle mutatós tollakkal és élénk színű festéssel
díszítették. A magas hajóorra egy szarvas fejét festették, aminek az agancsai kihívóan a feléjük folyó
víz irányába döftek. (A farra La Vierge az állat seggét festette fel.)
– Jó kikötő előttünk – szólalt meg La Vierge a hajóorrból.
Langevin folyásiránnyal szembe bámult, ahol egy gyenge áramlat finoman söpörgetett egy homokos
padot; aztán felnézett, hogy megítélje a nap pozícióját. – Oké, azt mondanám, hogy ez egy pipa. Allu‐
mez![36]
A pipát olyan nagyra tartották a voyageur kultúrában, hogy távolságmérésre használták. A „pipa” a
tipikus intervallumot jelölte rövid, dohányzással töltött szüneteik között. Ha folyásirányba mentek, ak‐
kor egy pipa tíz mérföldet is jelenthetett, állóvízben ötöt, de a kemény felfelé húzásnál a Missourin
már azt is szerencsésnek érezték, ha kettőt meg tudtak csinálni.
Gyorsan kialakult a napi ritmus. Reggelit a pirkadat előtti bíbor-kék izzásban ettek, ilyenkor a ma‐
radék vadhúst és sült tésztát fogyasztották, a reggel hidegét pedig bádogbögréből fogyasztott forró te‐
ával űzték el. Amint elég fény volt ahhoz, hogy lássanak, azonnal a vízen termettek, hogy a nappal
minden órájából haladást préseljenek ki. Naponta öt- vagy hatpipányit haladtak. Dél körül megálltak,
kissé hosszabb időre, hogy szárított húst és egy maroknyi szárított almát egyenek, de vacsoráig nem
főztek újra. A lemenő nappal, tucatnyi vízen töltött óra után kötöttek ki. Glassnek általában nagyjából
egy órája volt, hogy a lemenő nap fényében vadat találjon. A többiek türelmetlenül várták az egyetlen
lövést, ami a sikert jelezte. Ritkán tért vissza a táborhoz hús nélkül.
La Vierge beleugrott a térdig érő vízbe a part mentén, hogy megóvja a bâtard törékeny fenekét attól,
hogy nekisúrlódjon a homoknak. Partra gázolt, és rögzítette a kötelet egy nagy darab uszadék fához.
Langevin, Professeur és Dominique ugrottak ki következőnek, puskával a kezükben, a fák vonalát
vizsgálva. Glass és Professeur fedezték a többieket a kenuból, amíg azok partra gázoltak, aztán követ‐
ték őket. Előző nap Glass talált egy elhagyott táborhelyet, tíz tipi kőköreivel. Nem tudták kitalálni,
hogy Jávorszarvasnyelv csapata volt-e, de a felfedezés miatt körültekintőbben jártak el.
Elővették a pipáikat és a dohányt a csípőjükön lógó sacs au feu[37], és egymásnak adták tovább a
lángot egy apró tűzből, amit Dominique rakott. A két testvér a homokon ült. Kormányosként és első
evezősként ők álltak, amikor a vízen voltak, ennek következtében a dohányzáshoz mindig leültek. A
többiek álltak, és örültek az alkalomnak, hogy kinyújtóztathatják elgémberedett lábaikat.
A hűvösebb idő úgy vette be magát Glass sebeibe, ahogy a vihar kúszik fel lassan egy hegység völ‐
gyében. Minden reggel mereven és fájdalmakkal ébredt, és az állapotán csak rontottak a hosszú órák,
amelyeket a bâtard-ban, kényelmetlen ülőhelyén töltött. Glass kihasználta a szüneteket, fel-le járkált a
homokpadon, hogy visszacsalogassa a keringést fájó végtagjaiba.
Végignézett a vele utazókon, amikor visszasétált feléjük. A voyageurök feltűnően hasonló ruházatot
hordtak, mintha rendes egyenruhájuk lett volna. Vörös gyapjúsapkát viseltek, aminek a széleit le lehe‐
tett hajtani, hogy takarja a fülüket, és egy bojt lógott le a tetejéről. (La Vierge sapkáját hetykén oda‐
biggyesztett strucctoll díszítette.) Felsőtestükön hosszú pamutzubbonyt hordtak, fehér, piros vagy ten‐
gerészkék színben, a csípőjüknél betűrve. Mindegyik voyageurnek különböző színű öv volt a csípőjé‐
re kötve, aminek a végei vagy az egyik, vagy a másik lábuk mellett lógtak lefelé. Az öv fölött lógott a
sac au feu, ebben tartották kézközeiben a pipát, és néhány másik, létfontosságú tulajdonukat. Őzbőr
bricseszt viseltek, ami elég rugalmas volt ahhoz, hogy a kenuban kényelmesen tudják mozgatni a lábu‐
kat. A térdeik alatt tarka selyemkendővel kötötték el, még több piperkőc vonást kölcsönözve az öltö‐
zéküknek. A lábukon mokaszint viseltek zokni nélkül.
Charbonneau kivételével, aki borús volt, mint egy januári eső, a voyageurök minden éber pillana‐
tukban csalhatatlan, felhőtlen optimizmussal közelítettek az élethez. Ha a legkisebb alkalom adódott
rá, már nevettek. Nagyon rosszul tűrték a csendet, ezért minden napot megtöltöttek szakadatlan és
szenvedélyes vitával a nőkről, a vízről vagy a vad indiánokról. Folyamatosan inzultálták egymást
oda-vissza. Ezért aztán, ha valaki kihagyott egy lehetőséget egy jó viccre, azt jellemhibának tekintet‐
ték, a gyengeség jelének. Glass örült volna, ha jobban ért franciául, ha másért nem, akkor azért, hogy
neki is kijusson a szórakoztató évődésből, ami mindannyiukat vidám hangulatban tartotta.
Azokban a ritka pillanatokban, amikor a beszélgetés elmaradt, valaki gyorsan rágyújtott egy sodró
lendületű nótára, és ezzel azonnal alkalmat adott a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. A zenei ké‐
pességek terén mutatkozó hiányosságaikat féktelen lelkesedéssel kompenzálták. Mindent összevetve
nem rossz életforma ez, gondolta Glass.
A rövid pihenő alatt Langevin most kivételesen komoly hangot ütött meg:
– El kell kezdenünk őrt állítani éjszakánként – mondta. – Minden éjjel két ember, feles váltásban.
Charbonneau hosszú füstcsíkot eresztett ki a tüdejéből.
– Mondtam neked Fort Brazeau-ban, de lefordítom. Én nem őrködöm.
– Nos, én nem vállalok extra őrséget azért, hogy ő alhasson – jelentette ki La Vierge határozottan.
– Én sem – mondta Dominique.
Még Professeur is csüggedtnek tűnt.
Mindannyian várakozón néztek Langevinre, de ő nem engedte, hogy a vita megszakítsa a pipája él‐
vezetét. Amikor befejezte, egyszerűen felállt és azt mondta: – Allons-y![38] Ne pazaroljuk az időnket,
amíg fenn jár a nap!
Öt nappal később a folyó és egy kisebb patak összefolyásához érkeztek. A csermely kristálytiszta
vize gyorsan elszíneződött, ahogy összekeveredett a Missouri zavaros folyamával. Langevin a patakot
nézte, és azon gondolkodott, hogy mit tegyenek.
– Táborozzunk le, Langevin! – mondta Charbonneau. – Utálok mocskos vizet inni.
– Nem szívesen értek egyet vele – mondta La Vierge –, de Charbonneau-nak igaza van. Ettől a
rossz víztől folyton szarnom kell.
Langevinnek is tetszett az ötlet, hogy tiszta ivóvizet vegyenek magukhoz. Aggódott viszont a patak
elhelyezkedése miatt. A Missouri nyugati oldalán folyt. Úgy gondolta, hogy Jávorszarvasnyelv bandá‐
ja a folyótól nyugatra cirkál. Amióta Glass megtalálta az indián táborhely friss nyomait, a csapat szi‐
gorúan a keleti parthoz ragaszkodott, különösen, ha azt kellett eldönteni, hogy hol álljanak meg éjsza‐
kára. Langevin nyugat felé nézett, ahol a horizont elnyelte a nap utolsó karmazsin szilánkjait is. Aztán
keletre nézett, de ott nem volt kikötőhely a folyó következő kanyarulata előtt.
– Rendben. Nincs túl sok választásunk.
Kieveztek a homokpadra. Professeur és La Vierge kirakták a csomagokat, és amikor a kenu kiürült,
a voyageurök kivitték a partra. Ott az oldalára fordították a csónakot, hevenyészett, a folyó felé néző
menedéket hozva létre.
Glass kiszállt, idegesen szemlélve a partraszállást. A homokpad százyardnyira terjedt folyásirány‐
ba egy természetes kőgátig, amit a sziklagörgeteg hozott létre, és sűrűn benőtte a fűzbokros. A kőgát
mögött uszadék fa és más törmelék gyűlt össze, akadályt képezve a folyó előtt, és arra kényszerítve,
hogy elkanyarodjon a szelíd homokpadtól. A homokzátonyon túl még több fűz következett, ami aztán
átment nyárfásba, amiből amúgy egyre kevesebb volt, ahogy észak felé eveztek.
– Éhes vagyok – mondta Charbonneau. – Hozz nekünk valami finom vacsorát, Mr. Vadász!
Ozz néKÜÜÜÜNK ualaMIII finoooom uasoRAAAT, miszTÖÖÖÖR Uadasz.
– Ma este nem vadászunk – mondta Glass. Charbonneau ellenkezni kezdett, de Glass félbeszakítot‐
ta. – Rengeteg szárított húsunk van. Kibírsz egy éjszakát friss hús nélkül, Charbonneau.
– Igaza van – erősítette meg Langevin.
Így aztán szárított húst ettek sült kukoricakásával, amit egy vas serpenyőben sütöttek meg, alacsony
tűz fölött. A tűz miatt közel húzódtak egymáshoz. A csípős szél alkonyaira mérséklődött, de még min‐
dig látszott a lélegzetük. A tiszta égbolt hideg éjszakát jelzett, és kemény fagyot hajnalra.
Langevin, Dominique és La Vierge meggyújtották agyagpipáikat, és hátradőltek, hogy élvezzék a
füstöt. Glass nem dohányzott a grizzlytámadás óta, az égető érzés fájt a torkának. Professeur kukorica‐
kását kapargatott a serpenyőből. Charbonneau már egy fél órával korábban odébb sétált a tábortól.
Dominique csendesen énekelgetett magának, mintha hangosan ábrándozna:
– Jó dolog, hogy tudsz róla énekelni, testvér – jegyezte meg La Vierge. – Fogadok, hogy nem szed‐
tél le rózsabimbót évek óta. Téged kellene Szűznek hívniuk.
– Jobb szomjasnak maradni, mint kiinni minden pocsolyát a Missouri mentén.
– Az elvek embere vagy. Micsoda ítélőképesség!
– Miért kellene bocsánatot kérnem az elveim miatt? Tőled eltérően én például eléggé kedvelem, ha
egy nőnek vannak fogai.
– Nem arra kérem őket, hogy rágják meg az ételemet.
– Te lefeküdnél egy malaccal is, ha elég tarka szoknyát visel.
– Igen, azt hiszem ezért vagy te a Cattoire család büszkesége. Biztos vagyok benne, hogy maman
nagyon büszke lenne, ha tudná, hogy te csak a gusztusos kurvákkal henteregsz St. Louisban.
– Maman nem. Papa... talán. – Mind a ketten hangosan felnevettek, aztán ünnepélyesen keresztet ve‐
tettek.
– Maradjatok csendben! – sziszegte feléjük Langevin. – Tudjátok, hogy a folyó elviszi a hangot.
– Miért vagy ilyen mogorva ma este, Langevin? – kérdezte La Vierge. – Éppen elég baj az, hogy el
kell viselnünk Charbonneau-t. Jobban szórakoztam némelyik temetésen.
– Lesz itt temetés, ha ti ketten tovább kiabáltok.
La Vierge elutasította a lehetőséget, hogy Langevin egyszerűen tönkretegyen egy jó beszélgetést.
– Ismered azt az indián nőt Fort Kiowában, akinek három mellbimbója van?
– És mire jó három mellbimbó? – kérdezte Dominique.
– Neked az a bajod, hogy nincsen fantáziád.
– Fantáziám, mi? Ha neked egy kicsit kevesebb fantáziád lenne, akkor talán nem fájna, amikor pi‐
sálsz.
La Vierge a válaszon tűnődött, de valójában már belefáradt a testvérével folytatott társalgásba.
Langevin nyilvánvalóan nem volt beszélgetős hangulatban. Charbonneau elment a fák közé. Ránézett
Professeurre, akiről úgy tudta, hogy még soha senkivel nem beszélgetett.
La Vierge végül Glassre nézett. Hirtelen eszébe jutott, hogy igazából még nem beszéltek Glass-szel,
mióta elhagyták Fort Kiowát. Volt néhány elszórt szóváltás, főleg arról, hogy sikerült-e Glassnek friss
vadat szereznie a vacsorához. De igazi beszélgetés nem volt, olyan lassan puhatolózó fajta biztosan
nem, amilyenbe La Vierge szeretett belekezdeni.
La Vierge hirtelen bűntudatot érzett szociális képességeinek hiánya miatt. Keveset tudott Glassről
azon kívül, hogy nem jól jött ki a találkozásból egy medvével. De ennél is fontosabb, gondolta La Vi‐
erge, hogy Glass keveset tudott őróla, és biztosan többet szeretne tudni. Amúgy meg ez jó alkalom
volt arra, hogy gyakorolja az angolt, azt a nyelvet, amit La Vierge saját véleménye szerint igen jól be‐
szélt.
– Hé, Disznóevő! – Amikor Glass felnézett, megkérdezte tőle: – Honnan te jössz?
A kérdés, és az angol nyelv használata meglepte Glasst.
Megköszörülte a torkát.
– Philadelphiából.
La Vierge bólintott, és arra várt, hogy Glass viszonzásul ugyanezt fogja kérdezni.
Nem kérdezett semmit.
Végül La Vierge azt mondta:
– A testvérem és én Contrecoeur-ből vagyunk. – Glass bólintott, de nem mondott semmit. La Vierge
úgy döntött, hogy az amerikait kérdésekkel kell nyaggatni.
– Tudod, hogy hogyan lettünk mi mindannyian voyageurök? – TüdÖÖÖD, ogy ogyan letünk mi
mindanyiAAAAN vojazsÖÖÖRök?
Glass megrázta a fejét. Dominique a szemeit forgatta, mert felismerte a bevezetőt bátyja fárasztó
történeteihez.
– Contrecoeur a nagy St. Lawrence folyó mentén fekszik. Volt olyan idő, úgy száz évvel ezelőtt,
amikor a falunkban mindenki szegény farmer volt. Egész nap dolgoztak a mezőn, de a talaj rossz volt,
az idő túl hideg, soha nem tudtak jó termést aratni. Egy nap egy csodaszép szűz dolgozott a mezőn a
folyó mellett, a neve Isabelle. Hirtelen a vízből egy csődör kijön, nagy és erős, fekete, mint szén.
Csak áll a folyóban, és nézi a lányt. És a lány nagyon félt. A csődör látja, hogy a lány mindjárt elsza‐
lad, ezért rúgja a vizet... és egy pisztráng repül oda a lánynak. Ott landol a lány lábánál a földön... –
La Vierge nem találta az angol szót, amit keresett, ezért ficánkoló mozdulatot tett a kezével.
– Isabelle látja azt a petit cadeau[39]-t, és nagyon boldog. Felveszi, hazaviszi családjához ebédre.
Mesél a papájának és a fiútestvéreinek erről a lóról, de ők gondolják, hogy viccel. Nevetnek és azt
mondják neki, hogy szerezzen még több halat az ő új barátjától. Isabelle visszamegy a mezőre, és
most minden nap újra látja a fekete csődört. Mindennap kicsit közelebb jön, és mindennap ad neki
ajándékot. Egyik nap egy almát, másik nap virágokat. A lány mindennap mesél a családjának erről a
lóról, ami kijön a folyóból. És mindennap nevetnek a történetén. Végül eljön a nap, amikor a csődör
teljesen közel jön Isabelle-hez. Ő fölmászik a hátára, a csődör pedig beleszalad a folyóba. Eltűnnek
az áramlatban, és soha többé nem látják őket.
A tűz táncoló árnyékokat vetett La Vierge mögé, miközben beszélt. A rohanó folyó susogása mintha
megerősítette volna mondandóját.
– Azon az éjszakán, amikor Isabelle nem megy haza, az apja és a testvérei elmennek megkeresni a
mezőkre. Megtalálják Isabelle nyomait és megtalálják a csődör nyomait. Látják, hogy Isabelle fel‐
szállt a lóra és látják, hogy a ló belerohant a vízbe. Fölfelé és lefelé is végigkutatják a folyót, de nem
találják a lányt. Másnap a falu minden férfija odamegy a kenujába, és csatlakozik a kereséshez. És
tesznek egy esküt, hogy elhagyják a farmjaikat, és a folyón maradnak, amíg megtalálják szegény Isa‐
belle-t. De soha nem találják meg. Így hát, látja monsieur Glass, azóta a nap óta voyageurök vagyunk.
A mai napig is folytatjuk a szegény Isabelle keresését.
– Hol van Charbonneau? – kérdezte Langevin.
– Hol van Charbonneau! – vágott vissza La Vierge. – Egy elveszett szűz sztoriját mesélem neked, te
meg egy elveszett öregemberre gondolsz.
Langevin nem válaszolt.
– Ő malade comme un chien[40] – mondta La Vierge mosolyogva. – Szólok neki, hogy biztosak le‐
gyünk benne, jól van. – A kezéből tölcsért formált a szája elé, és bekiabált a füzek irányába. – Ne ag‐
gódj, Charbonneau, már küldjük Professeurt, hogy segítsen kitörölni a seggedet!
Toussaint Charbonneau guggolt, csupasz segge diszkréten a bozót felé nézett. Már egy ideje ebben a
pozícióban volt. Valójában már elég ideje ahhoz, hogy a combjában kialakuljon a görcs. Nem volt
rendben már Fort Brazeau óta. Semmi kétség, megmérgezte Kiowa pocsék étele. Hallotta, hogy La Vi‐
erge gúnyolódik rajta a táborból. Kezdte utálni ezt a rohadékot. Egy ág reccsenését hallotta.
Charbonneau felegyenesedett. Az egyik kezével a pisztolyáért nyúlt, a másikkal szarvasbőr nadrág‐
jában kotorászott. Egyik kezével sem sikerült véghezvinni a feladatot. A pisztoly leesett a sötét talaj‐
ra. A nadrágja lecsúszott a bokájára. Amikor megint a pisztolyáért nyújtózkodott, a nadrágja elgán‐
csolta. Elterült a földön, és a térdét lehorzsolta egy nagyobb sziklán. A fájdalomtól felhorkant, miköz‐
ben a szeme sarkából egy nagy jávorszarvast nézett, ami a fák között, hosszú léptekkel haladt.
– Merde![41] – Charbonneau visszatért a dolgához, az arca eltorzult a lábába nyilalló erős fájda‐
lomtól.
Mire visszatért a táborba, Charbonneau szokásos ingerültsége már egy fokkal feljebb ugrott. Rábá‐
mult Professeurre, aki hátradőlve, egy nagy fának támaszkodva üldögélt. A nagy skót kukoricakásából
álló szakállt viselt.
– Undorító, ahogy ez eszik – mondta Charbonneau.
La Vierge felnézett a pipájából.
– Nem is tudom, Charbonneau. Ahogy a tűz megvilágítja a kását az állán, az valahogy az északi
fényre emlékeztet engem. – Langevin és Dominique nevetett, és ez tovább ingerelte Charbonneau-t.
Professeur folytatta a rágást, tudomást sem véve az ő kárára viccelődőkről.
Charbonneau megint franciául kezdett beszélni:
– Hé, te idióta skót marha! Értesz egy szót is abból, amit mondok? – Professeur folytatta munkáját a
kásával, szelíden, ahogy egy tehén kérődzik a falaton.
Charbonneau kissé elvigyorodott. Értékelte, ha alkalma nyílt efféle leplezetlen aljasságra. – Amúgy
mi történt a szemével?
Senki sem kapott az alkalmon, hogy beszélgethet egyet Charbonneau-val.
Végül Langevin szólalt meg:
– Kinyomták egy verekedésben, Montrealban.
– Pokolian néz ki. Idegesít, hogy az az átkozott dolog egész nap engem bámul.
– A vak szem nem tud bámulni – mondta La Vierge. Elkezdte kedvelni Professeurt, vagy legalábbis
a skót evezésbeli tehetségét. De bármit gondolt is Professeurről, abban biztos volt, hogy nem kedveli
Charbonneau-t. Az öreg mogorva kommentárjai már a folyó első kanyarulata után ízetlenné váltak.
– Hát, pedig úgy tűnik, mintha bámulna – ragaszkodott Charbonneau a magáéhoz. – Olyan, mintha
mindig kikukucskálna a sarkon. Meg soha nem is pislog. Nem értem, hogy az az átkozott szem hogy
nem szárad ki.
– És mi lenne, ha látna? Rajtad aztán nem sok látnivaló van, Charbonneau – mondta La Vierge.
– Legalább egy szemkötővel eltakarhatná. Késztetést érzek rá, hogy magam kössek rá egyet.
– Miért nem teszed? Kedves dolog lenne, ha tennél érte valamit.
– Nem vagyok a rohadt engagéd[42] – sziszegte Charbonneau. – Majd örülsz még, hogy itt vagyok,
amikor jönnek az arikarák, hogy megnézzék a bolharágta skalpodat! – A tolmács tajtékozni kezdett,
habzó nyál gyűlt a szája sarkába, ahogy beszélt. – Én már Lewis-zal és Clarkkal vágtam utat az erdő‐
ben, amikor te még a gatyádba szartál.
– Jézus Krisztus, öreg! Ha meg kell hallgatnom még egyet az átkozott Lewis és Clark történeteid
közül, esküszöm, golyót eresztek a saját fejembe, de még jobb talán, ha a te agyadba. Szerintem ennek
mindenki örülne.
– Ça suffit![43] – vetette közbe végül Langevin. – Elég! Legszívesebben mindkettőtökkel végeznék,
ha nem lenne szükségem rátok!
Charbonneau győzedelmesen, csúfondárosan mosolygott.
– De figyelj ide, Charbonneau! – mondta Langevin. – Egy sincs közöttünk, akinek csak egyetlen fel‐
adata lenne. Ahhoz túlságosan kevesen vagyunk. Te is kiveszed a részedet a mocskos munkából,
ugyanúgy, ahogy a többiek. Kezdheted is a második őrséggel ma éjszaka.
Most La Vierge-en volt a sor a csúfondáros mosollyal. Charbonneau fennhéjázón odébb ment a tűz‐
től, magában motyogva valamit a keserűgyökérről[44], miközben kiterítette a derékalját a bâtard alá.
– Ki mondta, hogy ma éjszaka övé a bâtard? – panaszkodott La Vierge. Langevin már épp válaszolt
volna, de Dominique leállította:
– Hagyd!
Professeur a következő reggelen két sürgető érzésre ébredt: fázott és pisálnia kellett. Vastag gyap‐
jútakarója nem fedte be a bokáit, még akkor sem, ha hosszú testével összegömbölyödött és az oldalára
feküdt. Felemelte a fejét, hogy a jó szemével lásson, és arra figyelt fel, hogy éjszaka dér telepedett a
takarójára.
Az új nap első sugarai finoman izzónak a keleti horizont mögött, de az égbolton még mindig a fé‐
nyes félhold volt az úr. Charbonneau kivételével mindenki aludt még, mint valami kerékküllők a tűz
utolsó maradványai körül.
Professeur lassan felállt, a lábai merevek voltak a hidegtől. A szel legalább elállt. Rádobott egy fa‐
darabot a tűzre, és a füzek irányába indult. Tucatnyit léphetett, amikor majdnem belebotlott egy testbe.
Charbonneau volt az.
Professeur első gondolata az volt, hogy Charbonneau halott, megölték, mialatt őrködött. Kiabálva
riadóztatni kezdte volna a többieket, amikor Charbonneau felült, a puskája után kotorászott, szemei
tágra nyíltak, ahogy megpróbált tájékozódni. Elaludt őrségben, gondolta Professeur. Langevinnek
nem fog tetszeni. Professeur szorító szükséglete még sürgetőbb lett, ezért elsietett Charbonneau mel‐
lett a füzek felé.
Sok más dologhoz hasonlóan, amelyekkel nap mint nap találkozott, Professeurt összezavarta az, ami
ekkor történt. Furcsa dolgot érzett, és amikor lenézett, egy nyílvesszőt látott kiállni a hasából. Egy pil‐
lanatig azon gondolkodott, hogy talán La Vierge talált ki valami viccet. Aztán megjelent a második
nyílvessző, utána a harmadik. Professeur rémülettel vegyes bámulattal nézte a karcsú nyílvesszők tol‐
lait. Hirtelen már nem érezte a lábait, és azt vette észre, hogy hátrafelé esik. Hallotta, ahogy a teste a
fagyott talajra zuhan. Azokban a rövid pillanatokban a halála előtt azt gondolta: miért nem fájt?
Amikor meghallotta, hogy Professeur a földre hanyatlik, Charbonneau megfordult. A nagy skót a há‐
tán feküdt, három nyílvesszővel a mellkasában. Charbonneau sziszegő hangot hallott, és égető érzés
fogta el, ahogy egy nyílvessző súrolta a vállát.
– Merde! – Ösztönösen a földre vetette magát, és a sötét fűzbokrosban a lövészt kereste. A mozdu‐
lat megmentette az életét. Negyvenyardnyira puskák villantak fel a koromfekete füzesben.
A lövések egy pillanatra felfedték a támadók pozícióját. Charbonneau úgy tippelte, hogy legalább
nyolc puskával áll szemben, plusz egy csomó íjjal felszerelt indiánnal. Felhúzta a puskáját, megcéloz‐
ta a legközelebbit, és lőtt. Egy sötét alak esett el. Még több nyíl repült ki a füzek közül. Megfordult,
és a tábor felé rohant, ami húszyardnyira volt mögötte.
Charbonneau káromkodása felébresztette a tábort. Az arikara sortűz káoszt okozott. Muskétagolyók
és nyílvesszők záporoztak a félig alvó emberekre, mint valami vas jégeső. Langevin felkiáltott, ahogy
egy golyó lepattant a lengőbordájáról. Dominique érezte, hogy a lábikrája környékén elszakad egy
izom. Glass éppen időben nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, amint egy nyílvessző öt hüvelyknyire
az arcától belefúródik a homokba.
A férfiak a partra húzott kenu nyomorúságos fedezékébe tömörültek, amikor két arikara harcos tört
elő a füzesből. A tábor irányába rohantak, fülsértő harci kiáltásaik betöltötték a levegőt. Glass és La
Vierge elég hosszan vártak, és céloztak a puskáikkal. Szinte egyszerre lőttek a tizenkét yardnál nem tá‐
volabbi célpontokra. Mivel nem volt idejük egyeztetni, vagy akár csak gondolkodni, ugyanazt a cél‐
pontot nézték ki, egy nagy termetű arikarát bölényszarvval díszített sisakban. Ahogy mindkét lövés be‐
hatolt a mellkasába, a földre rogyott. A másik harcos La Vierge irányába rontott, csatabárdjával meg‐
célozva a voyageur fejét. La Vierge mindkét kézzel feltartotta a puskáját, hogy megállítsa az ütést.
Az indián bárdja és La Vierge puskája összeakadt, az ütés ereje pedig mindkettőjüket a földre küld‐
te. Először az arikara tudott feltápászkodni. Glassnek háttal állva felemelte a csatabárdját, hogy újra
lecsapjon La Vierge-re. Glass mindkét kezét használta, hogy puskája tusával tarkón vágja az indiánt.
Émelyítő érzés volt, ahogy a csont eltört, amikor a fegyver fémből készült tustakarója eltalálta. Az
arikara kábán térdre esett La Vierge előtt, aki addigra már talpon volt. La Vierge meglendítette a pus‐
káját, mint egy bunkósbotot, és teljes erejéből eltalálta oldalról az indián koponyáját. A harcos eldőlt,
Glass és La Vierge pedig berohantak a kenu mögé.
Dominique felemelkedett, hogy a füzek irányába lőjön.
Langevin odaadta Glassnek a puskáját, másik kezét a golyó ütötte lyukra szorította az oldalán. – Te
lősz, én töltök.
Glass felemelkedett, megtalálta és hűvös precizitással el is találta a célpontot.
– Mennyire súlyos? – kérdezte Langevintől.
– Nem vészes. Où se trouve Professeur?[45]
– Holtan a füzeknél – válaszolt Charbonneau tárgyilagosan, miközben felemelkedett, hogy tüzeljen.
A lövések tovább záporoztak a füzek közül, miközben ők a kenu mögött kuporogtak. A fegyverek
hangja összekeveredett a bâtard vékony bevonatán áthatoló golyók és nyílvesszők hangjával.
A kurva anyádat, Charbonneau! – kiabált La Vierge. – Elaludtál, mi? – Charbonneau nem vett róla
tudomást, ehelyett arra koncentrált, hogy puskaport töltsön a puskája csövébe.
– Most már úgyis mindegy – mondta Dominique. – Tegyük vízre ezt az átkozott kenut, és tűnjünk el
innen!
– Figyeljetek! – parancsolta Langevin. – Charbonneau, La Vierge, Dominique, ti hárman a vízhez
viszitek a hajót. Először lőjetek még egyet, aztán töltsétek újra a puskáitokat, és tegyétek le ide. – A
földre mutatott közte és Glass között. – Glass és én fedezünk benneteket egy utolsó sorozattal, aztán
megyünk utánatok. Fedezzetek bennünket a hajóból a pisztolyokkal.
Glass a kontextusból nagyobbrészt megértette, amit Langevin mondott. Végignézett a feszült arco‐
kon. Senkinek nem volt jobb ötlete. El kellett tűnniük a partról. La Vierge felpattant a kenu széle fölé,
hogy elsüsse a puskáját, őt követte Dominique és Charbonneau. Glass is felemelkedett, hogy lőjön
még egyet, amíg a többiek újratöltenek. Mivel láthatóvá váltak, az arikarák még erősebben kezdtek tü‐
zelni rájuk. Golyónyi lyukak keletkeztek a nyírfakérgen, de a voyageuröknek sikerült legalább néhány
pillanatig elhárítaniuk egy totális rohamot.
Dominique két evezőt dobott a puskákból álló kupacra. – Ezeket itt ne felejtsétek!
La Vierge Glass és Langevin közé dobta a puskáját, és nekigyürkőzött a bâtard középső ülésének. –
Menjünk! – Charbonneau a kenu elejéhez, Dominique a hátuljához mászott.
Langevin üvöltött:
– Számolok! Un, deux, trois!
Egyetlen mozdulattal a fejük fölé emelték a bâtard-t, és elindultak a tízyardnyira levő víz felé. Iz‐
gatott kiáltásokat hallottak, és a fegyverropogás egyre erősödött. Arikara harcosok kezdtek előtűnni
rejtett pozícióikból.
Glass és Dominique céloztak. Mivel a kenu már nem volt ott, az egyetlen fedezéknek az számított,
hogy lelapultak a földre. Mindössze ötvenyardnyira lehettek a füzestől. Glass tisztán látta az egyik
arikara fiús arcát, amint hunyorítva megfeszítette rövid íj át. Glass lőtt, és a fiú hátrazuhant. Odanyúlt
Dominique puskájáért. Langevin fegyvere robbant mellette, miközben Glass Dominique-ét húzta fel.
Glass talált egy újabb célpontot, és meghúzta a ravaszt. A lőporserpenyőben volt szikra, de a töltet
nem gyulladt be.
– Az ördög vigye el!
Langevin odanyúlt Charbonneau puskájáért, amíg Glass újratöltette a serpenyőt Dominique-én.
Langevin már tüzelt volna, de Glass a vállára tette a kezét. – Hagyj egy lövést! – Felmarkolták a pus‐
kákat meg az evezőket, és a folyó felé rohantak.
Glass és Langevin előtt a három férfi a bâtard-ral már megtette a rövid távolságot a folyóig. Ahogy
rohanva menekültek, gyakorlatilag dobva tették vízre a kenut. Charbonneau berohant a folyóba a kenu
mögé, és megpróbált bemászni. – Felborítod! – kiabált La Vierge. A jármű szélébe kapaszkodó Char‐
bonneau súlya alatt vadul himbálózni kezdett a kenu, de végül nem borult fel. Átdobta a lábait a szé‐
lén, és lelapult az aljába, amibe már folyt a víz a szivárgó, golyó ütötte lyukakon keresztül. Charbon‐
neau mozdulata eltolta a parttól a bâtard-t. Az áramlat elkapta a kenu farát és körbeforgatta, így még
távolabb került a parttól. A hosszú hajókötél úgy tekergeti mögötte, mint egy kígyó. A testvérek látták
Charbonneau szemeit, ahogy kibámult a csónak széle fölött. Mini gejzírek törtek fel körülöttük a víz‐
ből, ahogy a golyók becsapódtak.
– Kapd el a kötelet! – üvöltötte Dominique. Mindkét testvér lemerült a kötél után, kétségbeesetten
próbálták megakadályozni, hogy a kenu elússzon. La Vierge mindkét kezével megragadta, és küzdött,
hogy tartani tudja magát a combig érő vízben. Teljes erejével húzta visszafelé, míg végül a kötél meg‐
feszült. Dominique erőlködve, csapkodva közeledett a vízen keresztül, hogy segítsen neki. A lábát ke‐
ményen beütötte egy víz alatti sziklába. Felnyögött a fájdalomtól, ahogy az áramlás kisöpörte alóla a
lábát. Teljesen elmerült, aztán feljött, lábra állt, kétyardnyira La Vierge-től.
– Nem tudom tartani – ordította La Vierge. Dominique már nyúlt a megfeszített kötél után, amikor
La Vierge hirtelen elengedte. Dominique megrettenve nézte, ahogy a hajókötél elsiklik a vízen, és a
sodródó bâtard mögött úszik. Már elkezdett utánaúszni, amikor észrevette La Vierge arcán a megdöb‐
bent kifejezést.
– Dominique... – hebegte La Vierge. – Azt hiszem, eltaláltak. – Dominique odacaplatott a bátyja
mellé. Vér ömlött a folyóba a háta fölső részén tátongó lyukból.
Glass és Langevin ugyanabban a pillanatban érte el a folyót, amikor a golyó belefúródott La Vier‐
ge-be. Elborzadva nézték, ahogy visszahőköl a lövés becsapódásától, és elejti a hajókötelet. Egy pil‐
lanatig azt gondolták, hogy Dominique el tudja kapni a kötelet, de nem foglalkozott vele, hanem in‐
kább a bátyjához fordult.
– A hajót! – üvöltötte Langevin.
Dominique nem figyelt rá. Csalódottságában Langevin Charbonneau után kiáltott.
– Nem tudom megállítani! – üvöltötte vissza Charbonneau. Pár pillanat múlva a hajó már ötvenláb‐
nyira volt a parttól. Evező nélkül Charbonneau valóban nem tudott tenni semmit, hogy lelassítsa a ke‐
nut. És persze az is igaz volt, hogy nem állt szándékában megpróbálni.
Glass odafordult Langevinhez. Langevin éppen elkezdett volna mondani valamit, amikor egy mus‐
kétagolyó fúródott bele hátulról a fejébe. Halott volt, még mielőtt a teste a vízbe zuhant volna. Glass
visszanézett a füzesre. Legalább egy tucat arikara özönlött a part irányába. Mindkét kezében egy-egy
puskával Glass Dominique és La Vierge felé indult.
Dominique támogatta La Vierge-t, igyekezett testvére fejét a víz fölött tartani. Amikor ránézett La
Vierge-re, Glass nem tudta biztosan megmondani, hogy él-e vagy halott. Dominique tébolyodottan,
hisztérikusan kiáltott valamit, érthetetlenül, franciául.
– Ússz! – kiáltotta Glass. Megragadta Dominique gallérját, és mélyebbre húzta a folyóba, közben
elejtve az egyik puskát. Az áramlás elkapta a három férfit, és elragadta őket folyásirányba. A golyók
továbbra is záporoztak a vízbe, Glass pedig visszanézett és látta, ahogy az arikarák ott sorakoznak a
vízparton.
Glass küzdött, hogy egyik kezével La Vierge-t markolja, a másikkal pedig a még megmaradt puskát,
miközben őrült erővel kellett taposnia a vizet, hogy a felszínen maradjon. Dominique is keményen
úszott, és sikerült elkerülniük a kőgátat. La Vierge feje újra meg újra a vízfelszín alá bukott. Mindket‐
ten harcoltak, hogy a sérültet felszínen tartsák. Dominique elkezdett kiabálni valamit, amit elnyelt a
víz, amikor egy zúgó az ő arcát is beborította. Ugyanennél a zúgónál Glass is majdnem elhagyta a pus‐
káját. Dominique a part felé kezdett tempózni.
– Még ne! – könyörgött neki Glass. – Lejjebb, folyásirányba! – Dominique nem vett róla tudomást.
A lába súrolta a folyó fenekét a mellig érő vízben, és a sekélyebb részek felé sodródott. Glass vissza‐
nézett. A kőgát sziklái jelentős akadályt képeztek a szárazföldön, az alatta következő part viszont igen
meredek volt. Ezzel együtt az arikaráknak nem kerülne többe néhány percnél, hogy megkerüljék.
– Túl közel vagyunk – kiabált Glass. Dominique megint nem vett róla tudomást. Glass fontolóra
vette, hogy egyedül úszik tovább, de végül inkább segített Dominique-nek, hogy partra rángassa La
Vierge-t. A hátára fektették, odatámasztották a part meredek kanyarulatához. A szemei rezegve kinyíl‐
tak, de amikor köhögött, a szájából vér fröcskölt. Glass az oldalára fordította, hogy megvizsgálja a
sebet.
A golyó La Vierge bal lapockája alatt hatolt be a hátába.
Glass úgy látta, hogy mindenképpen eltalálta a szívét. Dominique némán ugyanerre a következtetés‐
re jutott. Glass ellenőrizte a puskát. A nedves töltet miatt használhatatlan volt. Lenézett a derekára kö‐
tött övre. A balta még mindig a helyén lógott, de a pisztolya elveszett. Glass ránézett Dominique-re.
Mit akarsz tenni?
Halk hangot hallottak, és megfordultak, hogy lássák La Vierge-t, akinek a szája sarkában a leghal‐
ványabb mosoly látszott. Az ajkai mozogni kezdtek, Dominique pedig megfogta testvére kezét, és kö‐
zel hajolt hozzá. La Vierge finom suttogással énekelt:
Te vagy az útitársam.
Boldogan halok meg a kenumban.
És a kanyon melletti sírra
Majd ráborítod a kenumat.
Glass a kőgát felé nézett, hetvenöt yardnyira folyásiránnyal szemben. Két arikara tűnt fel a sziklá‐
kon. Rájuk fogták a fegyvereiket, és kiáltozni kezdtek.
Glass Dominique vállára tette a kezét. Azt akarta mondani, hogy „jönnek”, de két puska dörrenése
elmondta helyette. A golyók a partfalba vágódtak.
– Dominique, nem maradhatunk itt.
– Nem hagyom itt – felelte amaz erőteljes akcentussal.
– Akkor mindhármunknak újra a folyóval kell próbálkoznunk.
– Nem. – Dominique határozottan megrázta a fejét. – Nem tudunk vele együtt úszni.
Glass megint a kőgát felé nézett. Az arikarák most már átözönlöttek rajta.
Nincs időnk!
– Dominique – Glass hangja most már sürgető volt. – Ha itt maradunk, mindannyian meghalunk. –
Még több fegyver sült el.
Egy gyötrelmes pillanatig Dominique néma maradt, finoman simogatva testvére hamuszürkévé vált
arcát. La Vierge békésen nézett maga elé, halvány fény csillogott a szemében. Végül Dominique
Glasshez fordult. – Nem fogom itt hagyni. – Még több fegyverlövés hallatszott.
Glass ösztönei egymással viaskodtak. Időre volt szüksége, hogy végiggondolja, mit tegyen, időre,
hogy igazolja őket, de nem volt ideje. Puskával a kezében beugrott a folyóba.
Dominique sivító hangot hallott, és érezte, ahogy egy golyó hatol a vállába. A borzalmas történetek‐
re gondolt, amiket az indiánok csonkítási szokásairól hallott. Lenézett La Vierge-re.
– Nem hagyom, hogy szétvagdaljanak bennünket. – Hóna alá nyúlva behúzta bátyját a folyóba.
Újabb golyó csapódott be a hátába. – Ne aggódj, bátyó! – suttogta, és háttal ráfeküdt az áramlat ölelő
karjaira. – Csak lecsorgunk a folyón.
Glass meztelenül guggolt a kis tűz mellett, olyan közel a lángokhoz, amennyire még el lehetett visel‐
ni. Tölcsért formált a kezéből, hogy megtartsa a hőt. Közel tartotta őket, és egészen az utolsó pillana‐
tig várt, amíg a keze már felhólyagosodott volna, aztán a meleg kezeket a vállaihoz és a combjaihoz
szorította. A hő egy rövid darabig beszivárgott a testébe, de nem érte el azt a hideget, ami a Missouri
jeges vizéből hatolt belé.
A ruhája hevenyészett rácsokon lógott a tűz három oldalán. A szarvasbőrök továbbra is át voltak
ázva, de megkönnyebbülve látta, hogy a gyapjúinge már szinte száraz.
Majdnem egy mérföldnyit sodródott az árral, mielőtt kimászott a legsűrűbb bozótba, amit csak ta‐
lált. Bebújt a szedercserjék közé egy nyulak által vágott ösvényen, és remélte, hogy nagyobb állatok
nem fogják követni. A fűzbokrok és az uszadék fa szövevényében ismét azon kapta magát, hogy komor
hangulatban kénytelen számba venni a sebhelyeit és a tárgyait.
A nem túl rég történtekkel összevetve Glass jelentős megkönnyebbülést érzett. Jó néhány horzsolá‐
sa és zúzódása volt a parton lezajlott csata és a folyón történő menekülés következtében. Felfedezett
még egy sebet is a karján, ahol mintha súrolta volna egy golyó. A régi sebhelyei fájtak a hidegben, de
úgy nézett ki, egyébként nem súlyosbodtak. Azt a lehetőséget leszámítva, hogy halálra fagy, és ez a le‐
hetőség eléggé valóságosnak tűnt, tulajdonképpen túlélte az arikarák támadását. Egy pillanatig újra
maga előtt látta Dominique és La Vierge képét, ahogy a meredek partfal tövében összehúzzák magu‐
kat. Kiverte a gondolatot a fejéből.
Ami a felszerelését illeti, a legfontosabb vesztesége a pisztoly volt. A puskája elázott, de használ‐
ható maradt. Megvolt a kése és a túlélőtáskája a tűzkővel és az acéllal. Megvolt a baltája is, amit arra
használt, hogy gyújtóst aprítson vele a sekély gödörben. Remélte, hogy a puskapora száraz. Levette a
puskaporos szaru tetejét, és leöntött egy keveset a földre. A tűzből kivett lángot hozzáérintette, és a
puskapor a záptojás szagával begyulladt.
A hátizsákja eltűnt, benne a tartalék inggel, a takaróval és a kesztyűkkel. Abban volt a kézzel felvá‐
zolt térképe is, amin részletesen jelölte a mellékfolyókat és a Missouri felső folyásának tájékozódási
pontjait. Ennek kevés jelentősége volt, mert emlékezett rájuk. Úgy érezte, hogy viszonylag jól fel van
szerelve.
Bár a gyapjúing még mindig nyirkos volt, úgy döntött, hogy felveszi. A ruha súlya legalább segített,
hogy elmúljon a hideg érzés fájó vállából. Glass a nap hátralevő részében őrizte a tüzet. Aggódott a
füst miatt, de még jobban aggódott amiatt, hogy halálra fagy. A puskáját kezdte rendbe hozni, hogy el‐
terelje figyelmét a hidegről, teljesen kiszárította és bezsírozta egy apró dobozból, amit a túlélőtáská‐
jában hordott. Mire leszállt az este, a ruhája és a puskája készen állt.
Úgy gondolta, hogy csak éjszaka fog mozogni. Valahol a közelben ott ólálkodtak ugyanazok az ari‐
karák, akik a tábort megtámadták. Gyűlölt egy helyben ülni, még akkor is, ha a pozíciója jól rejtve
volt. A baj csak az volt, hogy nem világított a hold, hogy lásson a Missouri egyenetlen partján. Nem
volt más esélye, mint megvárni a reggelt.
Ahogy a napfény derengeni kezdett, Glass leszedte a ruháit a fűzrácsokról, és felöltözött. Ezután
vájt egy sekély, négyszögletes lyukat a tűz közelébe. Két botot használt, hogy perzselően forró köveket
rakjon bele a tűz körüli körből, elrendezte őket a lyukban, aztán vékony réteg földet terített rájuk.
Annyi fát tett a tűzre, amennyit csak mert, aztán lefeküdt a forró kövek fölé. A leginkább már száraz
szarvasbőrnek, a köveknek, a tűznek és a rettenetes kimerültségnek együtt sikerült elérnie a melegér‐
zetnek azt az alsó küszöbét, ami már lehetővé tette teste számára az alvást.
Glass két napig lopakodott fölfelé a Missouri mentén. Egy darabig küzdött azzal a kérdéssel, hogy
vajon maradtak-e kötelezettségei Langevin arikara-missziójával kapcsolatban. Végül úgy döntött,
hogy nem. Glass azzal tartozott Brazeau-nak, hogy vadakat szerezzen táplálékul a küldöttség számára,
és ezt a feladatot kötelességtudóan teljesítette. Fogalma sem volt, hogy Jávorszarvasnyelv bandájának
akarata megegyezik-e a többi arikara szándékával, de ez nem is nagyon számított. A csapda egyértel‐
művé tette, hogy igen veszélyes dolog hajóval felfelé erőlködni a folyón. Még ha az arikarák egy ré‐
sze biztosította volna jó szándékáról, akkor sem volt olyan terve, hogy visszatérjen Fort Brazeau-ba.
Sokkal sürgetőbb volt a saját dolga.
Glass helyesen úgy tippelte, hogy a menden falu a közelben van. Bár a mendeneket békésnek ismer‐
ték, aggasztotta, hogy milyen hatása lehet az új szövetségüknek, amit az arikarákkal kötöttek. Vajon
lesznek arikarák a menden faluban? Vajon hogyan festették le nekik a voyageurök megtámadását?
Glass úgy látta, nincs értelme megtudni. Tudta, hogy egy kisebb kereskedelmi állomás, Fort Talbot tíz
mérföldnyire van feljebb, a Missouri mentén, a menden falu fölött. Úgy döntött, hogy megkerüli a
mendeneket mindenestül, és inkább Fort Talbot felé tart. Azt a néhány ellátmányt, amire szüksége volt,
egy takarót és egy pár kesztyűt, az erődben is megtalálhatja.
A támadás utáni második nap estéjén Glass úgy döntött, hogy már nem tudja elkerülni a vadászattal
járó kockázatot. Ki volt éhezve, és egy prém arra is esélyt adott volna, hogy elcserélje valami szüksé‐
gesebbre. Friss jávorszarvasnyomokat talált a folyó közelében, követte őket egy nyárfaligeten keresz‐
tül egy nagy tisztásig, ami fél mérföld hosszan terült el a folyó mellett. Vékonyka patak osztotta két
részre a tisztást. A patak közelében legelészett a nagy bika két tehénnel, és három zsíros borjúval.
Glass nagyon lassan haladt át a tisztáson. Már majdnem lőtávolba ért, amikor valami megijesztette a
jávorszarvasokat. Mind a hat Glass irányába bámult. Glass már éppen lőtt volna, amikor rájött, hogy
a jávorszarvasok nem őt nézik, hanem valamit mögötte.
Glass a válla fölött hátranézett, és három lovas indiánt látott kijönni a nyárfásból negyed mérföld‐
nyire mögötte. Még ebből a távolságból is ki tudta venni az arikara harcosok tüskés hajviseletét. Látta
az indiánokat, ahogy rá mutatnak, megsarkallják a lovaikat, és felé galoppoznak.
Kétségbeesetten nézett körül, hogy valamilyen takarást találjon. A legközelebbi fák több mint két‐
száz yardnyira voltak előtte. Ezt a távolságot képtelenség időben megtenni. A folyó felé sem mehetett,
el volt vágva tőle. Ott maradhatott, és lőhetett, de még ha el is találja a célpontot, képtelen volna idő‐
ben újratölteni, hogy mind a három lovast lelője, sőt, valószínű, hogy kettőt sem sikerülne. Kétségbe‐
esésében a távoli fák felé rohant, tudomást sem véve a fájdalomról a lábában.
Glass még harminc yardot sem tett meg, amikor rémülten lefékezett. Egy másik lovas indián lépte‐
tett ki a nyárfák takarásából, előtte. Visszanézett. A rohamozó arikarák már megtették a köztük levő
távolság felét. Megint az új lovas irányába nézett, most már leeresztve a fegyverét. Az új lovas tüzelt.
Glass összerándult a lövésre számítva, de az messze a feje fölött süvített el. Visszafordult az arikarák
felé. Az egyik lovuk kidőlt. Az előtte levő indián a másik háromra lőtt. A lövész most felé galoppo‐
zott, és Glass felismerte, hogy menden.
Glass nem tudta, hogy miért, de úgy tűnt, hogy a menden a segítségére siet. Megfordult, hogy szem‐
benézzen a támadóival. A két másik arikara már csak százötven yardnyira volt. Glass felhúzta a pus‐
káját, és célzott. Először az egyik lovast akarta lelőni, de mindkét arikara mélyen lebukott a pónija
feje mögé. Átmozdította a célkeresztet az egyik lóra, és közvetlenül a nyaka alatt választott ki egy
pontot.
Meghúzta a ravaszt, és a puska eldördült. A ló felnyerített, és a lábai mintha futás közben csuklottak
volna össze. Por szállt fel, amikor a hirtelen fékezésben végigszántotta a talajt, a lovasa pedig a halott
állat fölött repült előre.
Glass hallotta a paták dobogását, és felnézett a mendenre, aki jelezte neki, hogy ugorjon fel a lóra.
Felpattant, és visszanézve látta, hogy a megmaradt arikara lovas megzabolázza a lovát, lő egyet, de az
nem talál. A menden megsarkallta a lovát, és a fák felé törtek. Amikor elérték a nyárfákat, megfordí‐
totta a lovat. Mindketten leszálltak, hogy újratöltsék a puskájukat.
– Rík – mondta az indián az irányukba mutatva. – Nem jó.
Glass bólintott, miközben egy új töltetet gyömöszölt a helyére.
– Menden – mondta az indián, és magára mutatott. – Jó barátság. – Glass megcélozta az arikarát, de
az egyetlen megmaradt lovas visszavonult lőtávolon kívülre. A két, ló nélkül maradt indián mellette
haladt. A lovak elvesztése miatt elment a kedvük az üldözéstől.
A menden Mandeh-Pahchunak hívta magát. A jávorszarvasok nyomát követte, amikor belebotlott
Glassbe és az arikarákba. Mandeh-Pahchunak volt egy jó ötlete, hogy honnan érkezhetett a sebhelyes
fehér ember. Egy nappal korábban érkezett meg a tolmács, Charbonneau a menden faluba. A mende‐
nek már jól ismerték Lewis és Clark idejéből, Charbonneau pedig elmesélte nekik a voyageuröket ért
arikara támadást. Mato-Tope, a mendenek főnöke nagyon dühös volt Jávorszarvasnyelvre és lázadó
bandájára. A kereskedő Kiowa Brazeau-hoz hasonlóan Mato-Tope főnök is azt akarta, hogy a Missou‐
ri nyitva álljon az üzlet előtt. Bár megértette Jávorszarvasnyelv dühét, az világos volt, hogy a voya‐
geurök nem jelentenek veszélyt. Charbonneau elbeszélése szerint ráadásul ajándékokkal és békeaján‐
lattal érkeztek.
Mato-Tope pontosan egy ilyen incidenstől tartott, amikor az arikarák megérkeztek, mert új otthont
kerestek. A mendenek számítottak a kereskedésre a fehér emberrel. Amióta Leavenworth megtámadta
az arikarákat, semmilyen forgalom nem kötötte össze őket a Déllel. A legújabb incidensről terjedő hí‐
rek továbbra is zárva fogják tartani a folyót.
A Mato-Tope főnök dühéről szóló pletykák gyorsan terjedtek a menden falvakban. A fiatal Mandeh-
Pahchu Glass megmentésében lehetőséget látott a főnök jóindulatának elnyerésére. Mato-Topénak volt
egy gyönyörű lánya, akinek a vonzalmáért Mandeh-Pahchu is versengett. Elképzelte, ahogy végigpará‐
dézik a falun az új trófeájával, odaviszi a fehér embert Mato-Topéhoz, és az egész falu figyel, amikor
elmeséli a történteket. A fehér ember viszont mintha számított volna erre a kitérőre. Makacsul ugyan‐
azokat a szavakat ismételgette: „Fort Talbot.
A ló hátáról Glass élénk érdeklődéssel figyelte Mandeh-Pahchut. Bár már sok történetet hallott,
soha nem látott még élő mendent. A fiatal harcos úgy viselte a haját, mint valami koronát, szúrós sö‐
rényt, aminek nyilvánvalóan jelentős figyelmet szentelt. Hosszú lófarok lógott le a hátáról, nyúlbőrből
vágott csíkokkal összefonva. A feje tetejéről a haj lazán lelógott, mintha víz folyna le a két oldalán, az
állkapcsa vonalában letapasztva zsírral, és elvágva. A homloka közepén egy üstök szintén bezsírozva
és befésülve. De voltak más feltűnő díszek is. Nagy, ónból készült fülbevalók lógtak a három tátongó
lyukból, ahol a jobb fülét átlyukasztották. Fehér gyöngyökből álló gyöngysor ütött el erősen nyakának
rézszínétől.
Mandeh-Pahchu kelletlenül, de úgy döntött, hogy elviszi a fehér embert Fort Talbotba. Közel volt,
alig háromórányi lovaglásra. Amúgy meg lehet, hogy megtud valamit az erődnél. Pletykák keringtek
arról, hogy incidensre került sor az arikarákkal Fort Talbotnál. Lehet, hogy az erőd üzenetet akar kül‐
deni Mato-Topénak. Komoly felelősséget jelentett az üzenetek átadása. A fehér emberről szóló törté‐
netével és a fontos üzenettel, amit kétségkívül át kellene adnia, Mato-Tope igen elégedett lenne. A lá‐
nya sem tehetne mást, mint hogy elismeréssel tekint rá.
Majdnem éjfél volt, amikor Fort Talbot ónix körvonalai hirtelen feltűntek az amúgy egyhangú éjsza‐
kában. Az erődből nem vetült ki fény a síkságra, és Glass meglepődött, amikor azon kapta magát,
hogy csak néhány száz yardnyira van a rönkbástyáktól.
Tűz villanását látta, és ugyanabban a pillanatban az erődből hallotta egy puska éles csattanását. Egy
muskétagolyó csak néhány hüvelykkel a fejük fölött süvített el.
A ló megugrott, és Mandeh-Pahchu alig tudta visszafogni. Glass sebesült torkát erőltetve mérgesen
odakiáltott:
– Ne tüzeljetek, barátok vagyunk!
Gyanakvó hang válaszolt a gerendaházból. – Kik vagytok?
Glass felcsillanó fényt látott, ami egy puska csövéről verődött vissza, és egy férfi fejének és vállai‐
nak sötét körvonalait.
– Hugh Glass vagyok a Rocky Mountain Fur Companytől. – Szerette volna, ha még mindig erőt tud
sugározni a hangjával. A jelen helyzetben alig tudta elérni, hogy meghallják, még ilyen rövid távol‐
ságból is.
– Ki az a vad?
– Egy menden, most mentett meg három arikara harcostól. – A toronyban levő ember kiabált vala‐
mit, és Glass egy beszélgetés foszlányait hallotta. Három újabb puskás férfi jelent meg a gerendahá‐
zon. Glass zajt halott a nehéz kapu mögül. Kinyílt egy kisebb ajtó, amit a nagyba vágtak, és ők megint
úgy érezték, fürkész szemek szegeződnek rájuk. A kisebb ajtóból egy új, goromba hang azt követelte:
– Lovagoljatok közelebb, hogy jobban lássalak benneteket!
Mandeh-Pahchu előrébb noszogatta a lovat, és a kapu előtt fékezte le. Glass leszállt, és megkérdez‐
te:
– Van valami oka annak, hogy ennyire szerettek lövöldözni?
A goromba hang így válaszolt:
– A társamat múlt héten itt a kapu előtt ölték meg a rík.
– Nos, egyikünk sem arikara.
– Ezt nem tudtam megállapítani, ahogy a sötétben ólálkodtatok.
Fort Brazeau-val ellentétben Fort Talbot olyan érzést keltett, mint ami ostrom alatt áll. Rönkfalai ti‐
zenkét láb magasra emelkedtek négyszögletes kerületén, ami a hosszabbik oldalon talán száz láb lehe‐
tett, a rövidebbiken pedig nem több, mint hetven. Két összetákolt gerendaház állt az átellenes sarkok‐
ban, amiket úgy építettek, hogy a legbelső sarkuk érintkezett az erőd külső sarkaival. Ezzel a konst‐
rukcióval elérték, hogy mind a négy falra rálássanak. Az egyik gerendaháznak, annak, amelyik föléjük
emelkedett, volt egy eléggé megmunkálatlan teteje, amit nyilván azzal a céllal építettek, hogy védje a
nagy kaliberű forgótalpas ágyút az elemektől. A másikon a tető kezdeményei látszottak, amit soha nem
fejeztek be. Kidőlt-bedőlt karám támaszkodott az erődhöz az egyik oldalon, de semmilyen állat nem
legelt benne.
Glass várt, amíg az ajtó mögött a szemek folytatták a megfigyelést.
– Mi dolgod itt? – kérdezte a goromba hang.
– Fort Unionbe tartok. Szükségem van egy kevés ellátmányra.
– Nem sok mindennel szolgálhatunk.
– Nem kell étel vagy puskapor, csak egy takaró és kesztyűk, aztán már megyek is tovább.
– Nem úgy néz ki, mintha lenne mit elcserélned.
– Kiállíthatok egy váltót nagyvonalú áron William Ashley nevében. A Rocky Mountain Fur Com‐
pany leküld egy csapatot a folyón tavasszal. Ők majd rendezik a váltót. – Hosszú szünet következett.
Aztán Glass hozzátette: – És jó szándékkal fognak tekinteni egy olyan állomásra, ami segít az egyik
emberüknek.
Újabb szünet, aztán a kis ajtó becsukódott. Hallották a nehéz rönkök mozgását, aztán a kapu elkez‐
dett kitárulni. A goromba hang egy csenevész kis emberhez tartozott, úgy tűnt, hogy ő a parancsnok.
Egy puskával és az övében két pisztollyal állt ott.
– Csak te. Semmi vörös nigger az erődömben.
Glass ránézett Mandeh-Pahchura, azon gondolkodott, hogy mennyit értett meg a menden. Glass szó‐
ra nyitotta a száját, de azután meggondolta magát és bevonult, a kapu pedig döngve becsukódott mö‐
götte.
Két omladozó építmény állt a falakon belül. Az egyikből halvány fény szűrődött ki a bezsírozott bő‐
rökön keresztül, amik ablakként szolgáltak. A másik épület sötét volt, és Glass azt gondolta, hogy rak‐
tárnak használják. Az épületek hátsó falai az erőd hátfalaiként szolgáltak. Első oldaluk apró udvarra
nézett, amit leginkább a trágya szaga töltött be. A szag forrásai egy oszlophoz kötözve álltak, két rühes
öszvér, valószínűleg az utolsó állatok, amiket az arikarák nem tudtak ellopni. Az állatokon kívül az
udvarban volt egy nagy gép a bőrök préseléséhez, egy üllő egy nyírfatönkön, meg egy düledező rakás
tűzifa. Öt ember volt odabent, akikhez hamarosan csatlakoztak a többiek a gerendaházból. A halvány
fény megvilágította Glass sebhelyes arcát, és ő érezte magán kíváncsi pillantásukat.
– Gyere be, ha akarsz!
Glass követte a férfiakat a megvilágított épületbe, betömörültek egy kényelmetlen, szűk szobába,
amit hálóbarakknak alakítottak ki. Füstölgő tűz égett egy kezdetleges agyag tűzhelyen a hátsó falnál. A
keserű szagú helység egyetlen kellemesnek mondható tulajdonsága a meleg volt, az a hő, amit ugyan‐
annyira táplált a tűz, mint a többi ember közelsége.
Az alacsony férfi tovább akart beszélni, de ekkor testét mélyről jövő, szakadozó köhögés rántotta
görcsbe. Úgy tűnt, hogy a legtöbb ottani embert hasonló köhögés kínozza, és Glass félt ennek a forrá‐
sától. Amikor a tökmag férfi végre abbahagyta a köhögést, újra azt mondta: – Nincs fölösleges éte‐
lünk.
– Mondtam, hogy nincs szükségem az ételetekre – válaszolt Glass. – Egyezzünk meg egy takaró és a
kesztyűk árában, és már itt sem vagyok. – Glass a sarokban álló asztalra mutatott. – Dobd hozzá azt a
nyúzókést is!
A tökmag férfi kidagasztotta a mellkasát, mintha megsértették volna.
– Nem akarunk zsugorinak tűnni, Mister. De a rík miatt itt kell dekkolnunk. Ellopták az összes álla‐
tunkat. Múlt héten öt harcos jött ide lovakkal a kapu elé, mintha kereskedni akarnának. Kinyitottuk a
kaput, ők meg lövöldözni kezdtek. Hidegvérrel megölték a társamat.
Glass nem mondott semmit, így a férfi folytatta: – Nem tudtunk kimenni vadászni vagy fát vágni.
Ezért megértheted, hogy takarékosak vagyunk a készleteinkkel. – Továbbra is Glassre nézett, a jóvá‐
hagyását keresve, de ilyen nem érkezett.
Végül Glass megszólalt:
– Ha rálőttök egy fehér emberre és egy mendenre, az nem oldja meg a problémáitokat a ríkkel.
Ekkor a lövést leadó koszos férfi emelkedett szóra, akinek hiányoztak az elülső fogai:
– Csak annyit láttam, hogy valami indián ólálkodik az erőd körül az éjszaka közepén. Honnan tud‐
tam volna, hogy ketten vagytok a lovon?
– Talán megszokhatnád, hogy megnézed a célpontodat, mielőtt rálősz.
A tökmag ember megint megszólalt:
– Én mondom meg az embereknek, hogy mikor lőjenek, mister. Én sosem tettem különbséget a rík és
a mendenek között. Amúgy meg most együtt készülődnek. Egy nagy tolvaj törzs az egész. Inkább lelö‐
vöm, akit nem kéne, mint hogy megbízzak abban, akiben nem kéne.
A szavak úgy kezdtek el áradni a kis emberből, mint a víz az átszakadó gátból, és csontos ujjával
mutogatott, miközben beszélt. – Ezt az erődöt a saját kezemmel építettem fel, és van engedélyem Mis‐
souri kormányzójától, hogy itt kereskedjek. Soha nem fogunk elmenni, és lövünk minden vörösre, aki
a látókörünkbe kerül. Nem érdekel, ha meg kell ölnünk az összes rohadt, gyilkos, tolvaj barmot.
– Pontosan kivel tervezitek a kereskedést? – kérdezte Glass.
– Megtaláljuk a módját, mister. Ez elsőrendű vagyontárgy. A hadsereg hamarosan feljön ide, és el‐
rendezi ezeket a vadakat. Rengeteg fehér ember fog kereskedni a folyón föl- és lefelé, ezt te magad
mondtad.
Glass kilépett az éjszakába, és a kapu bevágódott mögötte. Mélyet lélegzett, nézte, ahogy a lélegze‐
te kicsapódik a hideg éjszakai levegőben, aztán elsodródik a fagyos szellővel. Látta Mandeh-Pahchut
a lován a folyónál. A kapu hangjára az indián megfordult, és előrelovagolt.
Glass fogta az új nyúzókést, és rést vágott a takaróba, átdugta rajta a fejét, és köpenyként használta.
Bedugta a kezeit a bolyhos kesztyűbe, ránézett a mendenre, és azon gondolkodott, hogy mit mondjon.
Mert hát mit is mondhatna. A saját dolgommal kell törődnöm. Nem hozhatott helyre minden rosszat,
ami az útjába esett.
Végül odaadta a nyúzókést Mandeh-Pahchunak.
– Köszönöm! – mondta Glass. A menden megnézte a kést, aztán ránézett Glassre, a tekintetét für‐
készve. Ezután Glass megfordult, és elbaktatott felfelé a Missourin, bele az éjszakába.
John Fitzgerald az őrposztja felé sétált kicsit lejjebb a folyón Fort Uniontól. Malac ott állt, ziháló
mellkasa nagy leheletfelhőket küldött a fagyos éjszakai levegőbe.
– Én jövök – mondta Fitzgerald, a saját hanghordozásához képest barátságosan.
– Mióta vagy ilyen vidám, hogy őrt állhatsz? – kérdezte Malac, és elbaktatott a tábor irányába, alig
várva a négyórányi alvást a reggeli előtt.
Fitzgerald levágott egy vastag dohánydarabot. A gazdag íz megtöltötte a száját és lenyugtatta az ide‐
geit. Sokáig várt, mielőtt köpött. Az éjszakai levegő szinte vágta a tüdejét, ahogy lélegzett, de Fitz‐
gerald nem foglalkozott a hideggel. A hideg együtt járt a teljesen tiszta égbolttal, és Fitzgeraldnak
szüksége volt a tiszta égre. A növő hold világos fényt öntött a folyóra. Elég fényt, legalábbis úgy re‐
mélte, hogy kormányozni lehessen egy akadálymentes útvonalon.
Fél órával az őrségváltás után Fitzgerald odasétált a sűrű fűzbokrokhoz, ahol elraktározta a zsákmá‐
nyát: egy köteg hódprémet, amivel lejjebb a folyón majd kereskedhet, húsz font szárított húst egy juta‐
zsákban, három szaru puskaport, száz ólomgolyót, egy kis főzőedényt, két gyapjútakarót, és persze az
Anstadtot. Az ellátmányt a vízhez közel halmozta fel, aztán folyásiránnyal szembe fordult a kenuért.
Ahogy a folyó partján mászott, azon gondolkodott, vajon Henry kapitány veszi-e a fáradságot, hogy
valakit utána küldjön. Ostoba barom. Fitzgerald soha nem találkozott még senkivel, akinek nagyobb
esélye lett volna a rossz végénél fogni meg egy villámot. Henry rossz csillagzattal megvert vezetése
alatt a Rocky Mountain Fur Company emberei soha nem voltak távolabb a szerencsétlenségtől egy
apró lépésnyinél. Az is csoda, hogy nem vagyunk mind halottak. Már csak három lovuk volt, ami be‐
szűkítette a csapdázó portyák körét néhány közeli vízre, ezeket a területeket viszont már régen leva‐
dászták. Henry számos próbálkozása, hogy kereskedjen a helyi törzsekkel új lovak beszerzése céljá‐
ból (vagy sok esetben azért, hogy visszavásárolja a saját ellopott lovaikat), mindig ugyanúgy végző‐
dött: rosszul. Már az is problémává vált, hogy mindennap élelmet találjanak harminc ember számára.
A vadászó csapatok hetek óta nem láttak bölényt, és elsődleges táplálékforrásuk mostanra a rágós an‐
tilophús lett.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy héttel korábban Fitzgerald pletykát hallott Köpcös
Billtől:
– A kapitány azon gondolkodik, hogy felmegyünk a Yellowstone-hoz, és elfoglaljuk azt, ami meg‐
maradt Lisa régi erődjéből a Bighornnál. – 1807-ben egy óvatos kereskedő, akit Manuel Lisának hív‐
tak, kereskedelmi állomást hozott létre ott, ahol a Yellowstone és a Bighorn folyók találkoznak. Lisa
az épületet Fort Manuelnek nevezte el, és kereskedelmi bázisként használta, meg a két folyó felfede‐
zésére. Lisa különösen jó kapcsolatokat ápolt a varjúkkal és a flethedekkel[46], akik arra használták a
fegyvereket, amiket Lisától vettek, hogy háborúzzanak a feketelábokkal. Ennek következtében a feke‐
telábok a fehérek elszánt ellenségeivé váltak.
Szerény üzleti sikerén felbátorodva Lisa 1809-ben megalapította a St. Louis Missouri Fur Com‐
panyt. Az új vállalkozás egyik befektetője Andrew Henry volt. Henry egy száz trapperből álló csapa‐
tot vezetett egy szerencsétlen végkimenetelű vállalkozás keretében a Three Forkshoz. A Yellowstone-
hoz felfelé vezető útján Henry annak idején megállt a Fort Manuelnél. Emlékezett az erőd stratégiai
szempontból előnyös elhelyezkedésére, a rengeteg vadra és fára. Henry tudta, hogy a Fort Manuelt
már több mint tizenkét éve elhagyták, de remélte, hogy hasznosítani tudja egy új állomás felépítésé‐
hez.
Fitzgerald nem tudta, milyen messze van a Bighorn, de azt igen, hogy ellenkező irányban van ahhoz
képest, amerre menni akart. Míg az élet a határvidéken elfogadhatóbb volt annál, mint amire akkor
számított, amikor elmenekült St. Louisból, közben már jócskán megunta a rossz ételt, a hideget, és az
általános kényelmetlenséget, ami harminc büdös férfival járt együtt. Nem is beszélve annak jelentős
esélyéről, hogy megölhetik. Hiányzott neki az olcsó whiskey íze és az olcsó parfüm illata. Hetven
dollárral aranyérmékben, a pénzjutalommal, amit Glass ápolásáért kapott, folyamatosan a szerencse‐
játék járt az eszében. Úgy vélekedett, másfél év alatt a dolgok biztosan lenyugodtak már St. Louisban,
talán még attól délre is. Úgy tervezte, hogy utánanéz.
A két, fatörzsből kivájt kenu az erőd alatti hosszú partszakaszon feküdt felfordítva.
Fitzgerald néhány nappal korábban alaposan megvizsgálta őket, és úgy döntött, hogy a kettő közül a
kisebbik van jobb állapotban. Bár folyásirányba az áramlat magával sodorja, olyan hajóra volt szük‐
sége, amit egymagában is el tud vezetni. Csendesen megfordította a kenut, belerakta a két evezőt, és a
homokpadon keresztül a víz széléhez húzta.
Most a másikat. Amikor a dezertálást tervezte, Fitzgeraldnak gondot okozott, hogyan tegye használ‐
hatatlanná a második kenut. Először arra gondolt, hogy lyukat fúr a fatörzs oldalába, de aztán egy sok‐
kal egyszerűbb megoldást talált. Visszatért a második kenuhoz, benyúlt alá, és kivette az evezőit. A
kenu semmit sem ér evezők nélkül.
Fitzgerald belökte a kenuját a vízbe, beleugrott, és kettőt húzott az evezővel, hogy bejuttassa az
áramlatba. A víz elkapta a kenut és folyásirányba magával sodorta. Néhány perc múlva megállt, hogy
fölszedje lopott ellátmányát, aztán újra az áramlatba kormányozta a hajót. Fort Union néhány perc
alatt eltűnt mögötte.
Henry kapitány egyedül ült szállásának dohos börtönében, az egyetlen privát szobában Fort Union‐
ben. A visszavonultság lehetőségén kívül, ami elég ritka áru volt az erődben, kevés dolog miatt lehe‐
tett volna dicsérni ezt a szobát. A meleg és a fény csak egy nyitott ajtónyíláson keresztül hatolt át a
szomszédos szobából. Henry ült a hidegben és a sötétben, és azon gondolkodott, mit kellene tenni.
Fitzgerald maga nem volt nagy veszteség. Henry az első St. Louis-i naptól kezdve nem bízott benne.
A kenu nélkül is boldogultak, sokkal rosszabb lett volna, ha ellopja a maradék lovaikat. Egy adag
prém elvesztése idegesítő volt, de aligha végzetes.
A veszteséget nem az ember jelentette, aki elment, hanem inkább a hatása azokra, akik maradtak.
Fitzgerald dezertálása nyilatkozat volt, hangos és világos nyilatkozat a többi férfi kimondatlan gondo‐
latairól: a Rocky Mountain Fur Company hiba volt. Ő maga is egy hiba. Most mi legyen?
Henry hallotta, ahogy a retesz kinyílik a hálóbarakk ajtaján. Rövid, nehéz lépések csoszogtak végig
a földből döngölt padlón a szállása irányába, aztán Köpcös Bill állt meg az ajtónyílásban.
– Murphy és a csapdázó csapat visszatért – jelentette Köpcös.
– Vannak prémek?
– Nincsenek, kapitány.
– Egyáltalán semmi?
– Semmi, kapitány. Nos, tudja kapitány, egy kicsit még ennél is rosszabb.
– Igen?
– A lovak sincsenek meg.
Henry kapitánynak eltartott egy percig, mire feldolgozta a híreket.
– Még valami?
Köpcös gondolkodott egy percig, aztán azt mondta:
– Igen, kapitány. Anderson meghalt.
A kapitány nem mondott semmi többet. Köpcös megvárta, míg a csend már kényelmetlenné vált, az‐
tán elment.
Henry kapitány még néhány percig ült ott a hideg sötétségben, mielőtt meghozta a döntést. Elhagy‐
ják Fort Uniont.
A völgy egy szinte tökéletesen tál alakú bemélyedést alkotott a síkságon. Három oldalról alacsony
dombok szegélyezték, megvédve a könyörtelen szelektől. A medence tölcsérszerűen bevezette a ned‐
vességet a közepe irányába, ahol galagonyák állománya virrasztott. A dombok és a fák kombinációja
jelentős védelmet nyújtott.
A kis medence alig ötvenyardnyira feküdt a Missouritól. Hugh Glass lábait keresztbe rakva ült egy
kis tűz mellett, a lángok egy fűzfanyársra felakasztott nyúl sovány testét nyaldosták.
Miközben várta, hogy megsüljön a nyúl, Glassnek hirtelen feltűnt a folyó hangja. Furcsa dolog ezt
így észrevenni, gondolta. Hetekig a folyóhoz ragaszkodott. Most hirtelen mégis az új felfedezés kiéle‐
sedett érzékenységével hallotta a vizet. Elfordult a tűztől, hogy a folyót nézze. Furcsának érezte, hogy
a folyó egyenletes áramlása bármiféle hangot kiadhat. Vagy akár a szél, ha már erről van szó. Eszébe
jutott, hogy nem is annyira a víz vagy a szél okozta ezeket a hangokat, hanem az útjukba kerülő tár‐
gyak. Visszafordult a tűzhöz.
Glass érezte az ismerős fájdalmat a lábában, és másképp helyezkedett. A sebek folyamatosan emlé‐
keztették arra, hogy gyógyul ugyan, de nem gyógyult meg. A hideg kiélezte a fájdalmat mindkét lábá‐
ban és a vállában. Úgy számította, hogy a hangja soha nem lesz már újra normális. És persze az arca
is folyamatosan emlékeztetni fogja a Grandnél történtekre. Mégsem volt már annyira rossz. A háta már
nem fájt. Nem fájt az evés sem, és ezt nagyon tudta értékelni, amikor belélegezte a sülő hús illatát.
Glass néhány perccel korábban, az alkonyati fényben lőtte a nyulat. Már egy hete nem látta az indiá‐
nok nyomát sem, és amikor a nyúl szökdécselve keresztezte az útját, a finom vacsora lehetősége ki‐
hagyhatatlanná vált.
Negyed mérföldnyire Glasstől folyásiránnyal szemben John Fitzgerald épp kikötőhelyet keresett,
amikor meghallotta egy puska dörrenését a közelben. A pokolba! Gyorsan a part felé evezett, hogy le‐
lassítsa a sodródást. Megbillent egy örvényben, visszafelé evezett, miközben a halványuló fényben
szemét erőltetve próbálta beazonosítani a lövés forrását.
Arikarák csak délebbre vannak. Aszinbojnok?[47] Fitzgerald örült volna, ha jobban lát. Néhány
perccel később feltűnt egy tábortűz pislákolása. Ki tudta venni egy férfi szarvasbőr ruháját, de semmi‐
lyen egyéb részletet. Azt gondolta, hogy egy indián. Ennyire északon és decemberben fehér embernek
biztos nincs semmi dolga. Vajon egyedül van? A napfény gyorsan halványult.
Fitzgerald a lehetőségeket mérlegelte. Ott egészen biztosan nem maradhatott, ahol volt. Ha éjszaká‐
ra kiköt, akkor valószínű, hogy a lövést leadó ember reggel felfedezi. Elgondolkodott rajta, hogy fel‐
lopakodik, és megöli, csak abban nem volt biztos, hogy egy emberrel fog találkozni vagy sokkal. Vé‐
gül úgy döntött, hogy megpróbál elsurranni mellette. Vár, amíg a leszálló éjszaka fedezéket biztosít,
és bízik abban, hogy a tűz fénye eltereli a lövést leadó ember, és esetleg a többiek figyelmét a folyó‐
ról. Közben a telihold elég fényt biztosít majd ahhoz, hogy kormányozzon.
Fitzgerald majdnem egy órát várt, csendesen kihúzva a fatörzsből kivájt kenu orrát a puha homok‐
padra. A nyugati horizont elnyelte a napfény utolsó maradványait, és ettől erőteljesebben kezdett lát‐
szódni a tábortűz izzása. A lövést leadó férfi körvonalai a tűz fölé görnyedtek, és Fitzgerald azt gon‐
dolta, hogy biztosan el van foglalva a vacsora készítésével. Most. Fitzgerald ellenőrizte az Anstadtot
és két pisztolyát, aztán a keze ügyébe helyezte őket. Behúzta a kenut a vízbe, és beleugrott. Kettőt eve‐
zett, hogy a hajó beérjen az áramlatba. Ezután kormányként használta az evezőt, finoman a vízbe márt‐
va hol az egyik, hol a másik oldalon. Amennyire tehette, hagyta sodródni a kenut.
Hugh Glass a nyúl hátsó combját cibálta. Az ízület laza volt, egy tekeréssel le tudta választani a lá‐
bat. Belemélyesztette a fogait a zamatos húsba.
Fitzgerald megpróbált annyira távol haladni a partvonaltól, amennyire csak lehetséges, de az áram‐
lat szinte a part mellett haladt. A tűz most már szédítő sebességgel közeledett. Fitzgerald megpróbálta
figyelni a folyót, és ezzel párhuzamosan a tűznél ülő férfi hátát is. Ki tudott venni egy Hudsons Bay ta‐
karóból készült köpenyt, és valami olyat, ami gyapjúsapkának tűnt. Gyapjúsapka? Fehér ember?
Fitzgerald visszanézett a víz irányába. Hirtelen egy óriási szikla bukkant fel előtte a folyó sötét vizé‐
ben, alig tízlábnyira tőle.
Fitzgerald mélyen belenyomta az evezőt a folyóba, és olyan erősen húzta, ahogy csak bírta. A húzás
végén kiemelte, és nekitámasztotta a sziklának. A kenu fordult ugyan, de nem eléggé. Az oldala neki‐
súrlódott a sziklának és csikorgó hangot adott ki. Fitzgerald teljes erejéből evezni kezdett. Most már
nem érdemes habozni.
Glass csobbanást hallott, amit hosszú nyikordulás követett. Ösztönösen a puskájáért nyúlt, aztán a
Missouri felé fordult, gyorsan eltávolodva a tűz fényétől. Tempósan a folyó felé kezdett mászni, a sze‐
mei kezdtek visszaszokni a sötétséghez a tűz fénye után.
A vizet fürkészte a hang forrását keresve. Hallotta egy evező csobbanását, és éppen csak ki tudott
venni egy kenut százyardnyi távolságban. Felemelte a puskáját, felhúzta a kakast, és becélozta az eve‐
zős férfi sötét alakját. Az ujja már a ravaszvédőn belül volt, de aztán megállt.
Glass kevés értelmét látta a lövésnek. Bárki volt is, a kenus mintha nagyon is el akarta volna kerül‐
ni a kontaktust. Lényeg, hogy gyors tempóban az ellenkező irányba haladt. Barmi is a szándéka, a me‐
nekülő kenus aligha jelentett veszélyt Glass számára.
A fatörzsből vájt csónakban Fitzgerald keményen evezett, amíg túl nem jutott a folyó következő ka‐
nyarulatán, negyed mérföldnyire a tábortűztől. Még majdnem egy mérföldnyit hagyta sodródni a kenut,
mielőtt a másik partra kormányozta volna, hogy megfelelő táborhelyet keressen.
Végül kihúzta a vízből és megfordította, aztán aláterítette a takaróját. Egy darab szárított húst rá‐
gott, miközben újra a tűznél ülő emberen gondolkodott. Átkozottul furcsa hely egy fehér embernek
decemberben.
Fitzgerald óvatosan maga mellé helyezte a puskáját és a két pisztolyt, mielőtt összegömbölyödött
volna a takaró alatt. A fényes hold halvány sugarakkal árasztotta el táborhelyét. Az Anstadt befogta a
fényt és megtartotta, az ezüst illesztések úgy világítottak, mint tükör a napfényben.
Henry kapitány végre szerencsés szériába került. Olyan sok jó dolog történt olyan gyors egymás‐
utánban, hogy alig tudta, mit kezdjen velük.
Először is, az ég két teljes hétig olyan kék volt, mint az indigó. A jó időben a brigád hat nap alatt
megtette a kétszáz mérföldes utat Fort Union és a Bighorn folyó között.
Amikor megérkeztek, az elhagyott erőd szinte úgy nézett ki, ahogyan Henry emlékeiben élt. Az állo‐
más állapota messze túlszárnyalta a várakozásait. Az elhagyatottság évei elkoptatták az épületet, de a
legtöbb rönk továbbra is rendben volt. Ez hetek munkájától szabadítja meg őket, nem kell rönköket
vágniuk és cipelniük.
Henry tapasztalatai a helyi törzsekkel, legalábbis kezdetben, újabb erős kontrasztot jelentettek ko‐
rábbi balszerencséjéhez képest Fort Unionban. Kiküldött egy csapatot Allistair Murphy vezetésével,
hogy ajándékokat adjanak új szomszédjaiknak, akik főleg flethedek és varjúk csoportjai voltak. Henry
észrevette, hogy a helyi indiánokkal meglevő kapcsolata annak köszönhető, hogy ő a haszonélvezője
elődje diplomáciájának. Úgy tűnt, mindkét törzs eléggé örül, hogy az állomást újra benépesítik. De
legalábbis hajlandóak voltak kereskedni.
Különösen a varjúknak rengeteg lovuk volt. Murphy hetvenkét állatot cserélt el. Patakok folytak le
a közeli Bighorn-hegységből, és Henry kapitány kidolgozott egy tervet a lovak révén ismét mozgé‐
konnyá vált trapperek erőteljes bevetésével kapcsolatban.
A kapitány még két hétig gyanakodva tevékenykedett, mintha a rossz szerencse ott ólálkodna a nyo‐
mában. Azért megengedte magának az optimizmus legapróbb darabkáját. Talán megváltozott a sze‐
rencsém? Nem változott meg.
Hugh Glass Fort Union maradványai előtt állt. Maga a kapu a földön feküdt, a zsanérját magával
vitte Henry kapitány, amikor elhagyta az állomást. A sikertelen vállalkozás méltatlan jeleinek sora
odabent folytatódott. Minden fémből készült zsanért elvittek, megmentettek, gondolta Glass, hogy a
következő célállomásukon felhasználhassák őket. Rönköket téptek ki a karósáncból, nyilván azért,
hogy tűzifának használják a faragatlan látogatók, akik Henry távozása után érkeztek. Az egyik hálóba‐
rakk fala elfeketedett, úgy tűnt, hogy valaki megpróbálta felgyújtani az erődöt. Több tucat ló lábnyo‐
mai verték fel a havat az udvarban.
Délibábot kergetek. Hány nap telt, vagy inkább vánszorgott el eddig a pillanatig? Visszagondolt a
tisztásra a Grand folyó melletti forrásnál. Milyen hónap volt akkor? Augusztus? És most mi van?
December?
Glass felmászott az ócska létrán a gerendaházra, és végigtekintett a tetejéről az egész völgyön. Ne‐
gyed mérföldnyire egytucatnyi antilop rozsdás színű foltját látta, ahogy a havat kapálták a lábukkal,
hogy hozzáférjenek a zsályához. Ludak nagy, V alakot formázó csoportja szállt le, szárnyaival fékez‐
ve, a folyóra. Amúgy életnek semmi nyoma nem volt. Hol lehetnek?
Két éjszakán át táborozott az erődben, egyszerűen képtelen volt továbbmenni attól a célponttól,
amit olyan régóta űzött. Ugyanakkor tudta, hogy a valódi célja nem egy hely, hanem két ember – két
ember, és két bosszú.
Glass a Yellowstone-t követte Fort Uniontól. Csak megtippelni tudta Henry útvonalát, de nem hitte,
hogy a kapitány megkockáztatja ugyanazt a hibát, amit a Missouri felső folyásánál már elkövetett. Így
csak a Yellowstone maradt.
Öt napig követte a Yellowstone-t, amikor egy magas partfal tetejére ért a folyó fölött. Megdöbbené‐
sében megállt.
A földet az éggel összeolvasztva a Bighorn-hegység állt előtte. Néhány felhő kavargott a legmaga‐
sabb csúcsok korul, ami tovább erősítette azt az illúziót, mintha egy égig érő falat látna. A szeme
könnyezni kezdett a havon fénylő napsütéstől, mégsem tudott félrenézni. Az a húsz év, amit Glass a
síkságokon töltött, nem készítette fel az ilyen hegységek látványára.
Henry kapitány gyakran beszélt a Rocky óriási mivoltáról, de Glass mindig azt hitte, hogy a történe‐
teibe belekeveredik a tábortüzek mellett szokásos túlzás. Glass úgy gondolta, hogy Henry leírása va‐
lójában szánalomra méltóan pontatlan volt. Henry egyszerű ember volt, a leírásai a hegyekre, mint gá‐
takra vonatkoztak, amiken át kell hatolni, hogy összekössék a Keletet és a Nyugatot a kereskedelem
útján. Henry leírásából teljesen hiányzott az az áhítatos erő, ami akkor töltötte el Glasst, amikor meg‐
látta a masszív csúcsokat.
Persze megértette Henry praktikusabb hozzáállását, a folyóvölgyek vidéke is éppen elég nehézséget
támasztott. Glass aligha tudta elképzelni, milyen erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a prémeket átszál‐
lítsák olyan hegységeken, mint ami előtte állt.
A hegyek iránti csodálata csak növekedett a következő napok során, ahogy a Yellowstone folyó
egyre közelebb és közelebb vezette hozzájuk, óriási tömegük jelzés volt, mérce magával az idővel
szemben. Mások nyugtalanítónak találhattak volna valamit, ami ennyivel nagyobb náluk. Glass számá‐
ra viszont volt valamiféle szentség, ami a hegyekből úgy folyt alá, mint valami forrás, egyfajta halha‐
tatlanság, ami a hétköznapi fájdalmait jelentéktelenné kisebbítette.
Így aztán nap nap után csak ment a síkságot határoló hegyek irányába.
Fitzgerald a durva cölöpkerítésen kívül állt, és viselte a töpörödött, köhögő férfi kihallgatását, aki
a kapu fölül, a bástyáról beszélt hozzá.
Fitzgerald a kenuban töltött hosszú napok során eleget gyakorolta a hazugságot:
– Üzenetet viszek St. Louisba, Henry kapitánynak a Rocky Mountain Fur Company emberének.
– Rocky Mountain Fur Company? – horkant fel a töpörödött férfi. – Nemrég találkoztunk egy másik
emberetekkel, aki a másik irányba ment. Rossz modorú fickó volt, egy lovon ült egy rézbőrűvel. Ha
már az ő társaságától jössz, kiegyenlítheted a váltóját.
Fitzgerald érezte, hogy a gyomra összeszorul, és hirtelen alig kapott levegőt. A fehér férfi a folyón.
Igyekezett, hogy a hangja nyugodt és közömbös maradjon.
– Biztos elmentem mellette a folyónál. Mi volt a neve?
– Nem emlékszem a nevére sem, adtunk neki pár dolgot, és elment.
– Hogy nézett ki?
– Nos, arra emlékszem, az egész arcát hegek borították, mintha megrágta volna valami vadállat.
Glass! Él! Rohadjon meg!
Fitzgerald elcserélt két szőrmét szárított húsra, és sietett visszatérni a vízhez.
Már nem elégedett meg azzal, hogy az árral sodródjon, evezett, hogy gyorsítsa a farönkből kivájt
kenut. Előre, minél messzebb! Lehet, hogy Glass a másik irányba halad, gondolta Fitzgerald, de azzal
kapcsolatban nem volt kétsége, hogy mi lehet a vén rohadék szándéka.
A hó nagyjából a nap közepén kezdett hullani, a viharfelhők lassan közeledtek, annyira fokozatosan
kezdték eltakarni a napot, hogy Henry és az emberei alig vették észre.
Nem volt okuk az aggodalomra. Felújított erődjük elkészült, készen állt arra, hogy ellenálljon bár‐
milyen kihívásnak, amit az elemek rámérnek, egyébként pedig Henry kapitány ünneppé nyilvánította
azt a napot. Aztán bedobott még egy meglepetést is, ami eszelős izgalmat okozott az emberei körében:
van alkohol.
Henry sok dologban volt sikertelen, de megértette az ösztönzés erejét. Az italt élesztőből és áfonyá‐
ból készítette, egy hónapra elásta, hogy időt adjon az erjedésnek a hordóban. Az így létrejött készít‐
ménynek olyan íze volt, mint a savnak. A férfiak egyike sem volt képes anélkül meginni, hogy össze ne
rezzenjen a fájdalomtól, de azért egyikük sem hagyta ki a lehetőséget. Az ital fogyasztása mélységes,
és szinte azonnal bekövetkező részegséghez vezetett.
Henrynek volt egy második jutalma is a férfiak számára. Egészen jól játszott hegedűn, és hónapok
óta most először emelkedett elég magasra a hangulata ahhoz, hogy előszedje ütött kopott hangszerét. A
visítozó hegedű és a részeg röhögés derűs káoszt eredményezett a zsúfolt hálóbarakkban.
A mulatság egyik főszereplője Malac volt, akinek dagadt teste kiterülve feküdt a tűzhely előtt. Ma‐
lac kapacitása az alkohol tekintetében nem volt arányos a derékbőségével, mint az kiderült.
– Úgy néz ki, meghalt – monda fekete Harris, miközben hasba rágta. Harris lába egy pillanatra el‐
tűnt a vizenyős zsírpárnák között, valahol Malac középső részén, de amúgy a rúgás nem váltott ki
semmilyen reakciót.
– Nos, ha meghalt... – szólalt meg Patrick Robinson, egy csendes férfi, akit a trapperek többsége
soha nem hallott még beszélni azelőtt, hogy magába öntötte volna Henry szeszét –, akkor tartozunk
neki egy rendes temetéssel.
– Túl hideg van hozzá – mondta egy másik trapper. – De csinálhatnánk neki egy rendes szemfedőt. –
Ez az ötlet nagy lelkesedést váltott ki az emberek körében. Előhoztak két takarót, tűt és vastag cérnát.
Robinson, aki tehetséges szabó volt, elkezdte szorosan rávarrni a szemfedőt Malac óriási testére. Fe‐
kete Harris megható gyászbeszédet mondott, és az emberek egyesével dicshimnuszokat zengtek róla.
– Jó ember volt, istenfélő ember – mondta az egyikük. – Visszaadjuk őt neked, ó uram, szűz állapo‐
tában... soha nem érintette még szappan a testét.
– Ha meg tudod oldani a felemelését – mondta egy másik –, könyörgünk, húzd fel őt a túlvilágba!
Hangos vita terelte el a figyelmet Malac temetéséről. Allistair Murphy és Köpcös Bill véleménye
eltért abban, hogy kettőjük közül ki lő jobban pisztollyal. Murphy kihívta Köpcös Billt párbajra, de
ezt a vonalat Henry kapitány gyorsan leállította. Egy céllövő versenyt azonban megengedett.
Köpcös Bill először azt javasolta, hogy mindegyikük lőjön le egy bádogbögrét a másik fejéről.
Még berúgott állapotban is eszébe jutott azonban, hogy egy ilyen versengés a motivációk veszélyes
keverékét hozhatja létre. Arra a kompromisszumra jutottak, és végül úgy is döntöttek, hogy Malac fe‐
jéről lövik le a bádogbögrét. Malacot Murphy és Köpcös Bill is barátjának tartotta, ezért mindkettő‐
nek megfelelő ösztönzés állt rendelkezésére, hogy pontosan lőjön. Malac szemfedőbe burkolt testét
ülő helyzetbe támogatták, nekidöntve a falnak, aztán a fejére raktak egy bögrét.
Az emberek szabaddá tettek egy ösvényt a hosszú hálóbarakk közepén, aminek az egyik végén a lö‐
vészek, a másikon Malac helyezkedett el. Henry kapitány elrejtett egy muskétagolyót az egyik kezé‐
ben, Murphy találta el, hogy melyikben van, és úgy döntött, hogy másodikként lő. Köpcös Bill elővet‐
te a pisztolyát az övéből, gondosan leellenőrizte a lőport a serpenyőben. Egyik lábáról a másikra he‐
lyezgette a testsúlyát, végül aztán oldalvást a célpont felé helyezkedett el. A lövéshez használt kezét
tökéletes derékszögben hajlította be, így a pisztoly a tető felé mutatott. Hüvelykujjával felhúzta a ka‐
kast, drámái kattanás hallatszott, ez volt az egyetlen hang az amúgy feszült légkörű szobában. Néhány
pillanatig habozott, aztán lassú, elegáns ívben leeresztette a pisztolyt a tüzelőpozícióig.
Aztán hezitált. Egy elhibázott lövés jelentősége hirtelen kézzelfoghatóvá vált, ahogy a pisztoly cél‐
keresztjén keresztül meglátta Malac hatalmas, tehetetlen testét. Köpcös Bill kedvelte Malacot. Igazi‐
ból nem is kicsit. Ez rossz ötlet. Érezte, ahogy izzadságcsepp gördül végig rövid gerincoszlopán. Pe‐
rifériális látása újra felhívta a figyelmét a mindkét oldalán összegyűlt férfiakra. Légzése nehézzé vált,
amitől a pisztolyt tartó keze fel-le mozgott. A pisztoly hirtelen nehéznek érződött. Visszatartotta a lé‐
legzetét, hogy megállítsa a kilengést, de a levegő hiánya miatt szédülni kezdett. Most ne hibázz!
Végül a legjobbakban bízva meghúzta a ravaszt, és becsukta a szemét, ahogy a puskapor belobbant.
A golyó Malac mögött a rönkfalba fúródott, kerek tizenkét hüvelykkel a hájas férfi szemfedővel leta‐
kart fején levő bögre fölé. A nézők nevetésben törtek ki.
– Szép lövés, Köpcös!
Murphy lépett elő.
– Túl sokat gondolkodsz.
Egyetlen határozott mozdulattal elővette, felhúzta és elsütötte a pisztolyt. Eldördült a lövés, és a
golyó belevágódott Malac feje fölött a bádogbögrébe. A bögre nekirepült a falnak, majd lezúgott a
padlóra, Malac mellé.
Ugyan egyik lövés sem találta el Malacot, de a második legalább felébresztette.
A szemfedő vad tekergőzésbe kezdett. Az emberek a lövést éljenezték, aztán a hasukat fogták a fé‐
kevesztett nevetéstől, ahogy megpillantották a vonagló lepelt. Két kéz jelent meg, szétszakítva a szem‐
fedőt, utánuk megjelent Malac húsos arca, pislogva a fényben. Erre még több nevetés és gúnyolódás
következett.
– Mint amikor egy borjú megszületik.
A puskalövések beindították az ünneplést, és hamarosan mindenki a plafonba lövöldözött. Fekete
lőporfüst töltötte meg a szobát, hangos kiáltásokkal fűszerezve: „Boldog új évet!”
– Hé, kapitány! – mondta Murphy. – El kellene sütnünk az ágyút. – Henrynek nem volt ellenvetése,
ha másért nem, akkor azért, mert így eltávolíthatta a trappereket a hálóbarakkból, még mielőtt szétver‐
ték volna azt. A Rocky Mountain Fur Company emberei hangosan lármázva nyitották ki az ajtót, kilép‐
tek a sötét éjszakába, és tömegesen botorkáltak az erőd fala irányába.
Meglepte őket a vihar ereje. A délutáni enyhe szállingózás jókora viharrá fokozódott, a tekergő sze‐
lek nehéz havat hoztak magukkal. Tízhüvelyknyi vagy még több halmozódott föl, és még mélyebb volt
ott, ahol összefújta a szél. Ha maguknál lettek volna, az emberek értékelték volna a jó szerencséjüket,
ami a vihart féken tartotta, amíg ők a menedékhelyet építhették. Ehelyett kizárólag az ágyúra koncent‐
ráltak.
A négyfontos mozsárágyú inkább hasonlított egy óriási sörétes puskára, mint egy ágyúra. Nem az
erőd bástyáira készült, hanem egy lapos fenekű csónak orrába. A gerendaház sarkán egy forgó csukló‐
ra volt rögzítve, ami lehetővé tette, hogy védje az erőd két falát. A vascső alig volt három láb hosszú,
három forgattyúcsappal megerősítésképpen (de ez nem bizonyult elégségesnek, mint az később kide‐
rült).
Egy nagydarab, Paul Hawker nevű férfi tüzérnek képzelte magát. Ráadásul azt állította, hogy a tü‐
zérségnél szolgált az 1812-es háborúban. A legtöbben kételkedtek ebben az állításban, de abban meg‐
egyeztek, hogy Hawker nagyon határozott benyomást keltett, amikor elüvöltötte a parancsot, hogy tölt‐
senek. Hawker és két másik férfi felküzdötte magát a létrán az őrházra. A többiek lent maradtak, meg‐
elégedtek azzal, hogy a viszonylag biztonságos gyakorlótérről kövessék az eseményeket.
– Ágyúsok! A helyetekre! – kiabált Hawker. Ő talán ismerte a katonai fegyelmet, de a beosztottjai
nyilvánvalóan nem. Kifejezéstelen arccal néztek, és arra vártak, hogy civil magyarázatot kapjanak a
kötelességeikről. Hawker rámutatott az egyikre, és alig hallhatóan azt mondta: – Te fogod a puskaport
és némi tömést. – A másikra mutatva így szólt. – Te elmész, meggyújtod az elsütő zsinórt a tűznél. –
Aztán visszatért katonás viselkedéséhez, és megint üvöltött: – Lövésre készülj... töltés!
Hawker irányítása alatt a puskaport kezelő férfi harminc dramot[48] töltött egy mérőedénybe, amit
az őrházban tartottak erre a célra. Hawker felemelte az ágyú bronzcsövét az ég felé, és beleöntötték a
puskaport. Ezután egy ökölnyi méretű, csomóba gyűrt régi ruhát tömködtek bele az ágyúvesszővel,
hogy a töltet biztosan üljön a fegyver fenekén.
Amíg várták, hogy megérkezzen az elsütő zsinór, Hawker széttekert egy olajos rongyot, amiben a
gyutacsok voltak: három hüvelyk hosszúságú darabok a libatoll szárából, teletöltve puskaporral, és
mindkét végükön lezárva viaszból készült dugókkal. Az egyik ilyen gyutacsot behelyezte a kis gyújtó‐
nyílásba az ágyú végénél. Ha az ember az égő elsütő zsinórt hozzáérintette a tollhoz, az megolvasztot‐
ta a viaszt, és begyújtotta a lőport a tollszárban, ez pedig elsütötte a töltetet az ágyúban.
Az égő elsütő zsinórt magával hozó férfi végre felért a létrán.
Az elsütő zsinór egy hosszú, lyukas végű botba volt befűzve. Salétrommal kezelték, hogy égjen.
Hawker ráfújt az elsütő végén a parázsra, a heves izzás vészjóslóan vörösre festette az arcát. Egy
West Point-i kadét pompájával üvöltötte el magát: – KÉSZ!
A lent álló férfiak felfelé bámultak, türelmetlenül várva az óriási durranást. Annak ellenére, hogy ő
maga tartotta az elsütőt, Hawker azt kiáltotta: – TŰZ! – Aztán a szikrát odaérintette a gyutacshoz.
Az elsütőn levő parázs gyorsan megolvasztotta a viaszt. A gyutacs egy szisszenéssel fölszikrázott,
aztán pedig annyit mondott, pukk. Az elképesztő méretű robbanáshoz képest, amit vártak, az ágyú dör‐
gése alig tűnt hangosabbnak, mint amikor két kezet összecsapnak.
– Ez meg mi a fene volt? – hangzott fel egy kiáltás az udvarról, füttyögéssel és gúnyos kacajokkal
kísérve. – Miért nem ütögettek inkább egy köcsögöt?
Hawker az ágyújára bámult, megrémülve, hogy a férfiasnak indult mutatványnak ez a pillanata
ennyire szembetűnően balul sikerült. Ezt helyre kellett hozni.
– Csak bemelegítettük! – kiáltott le. Aztán sürgető hangon újra kezdte: – Ágyúsok a helyetekre!
A két ágyús most már kétkedve nézte Hawkert, hirtelen törődni kezdtek a saját hírnevükkel.
– Mozogjatok, ti idióták! – sziszegte Hawker. – Triplázzátok meg a töltetet! – Több puskapor nyil‐
ván majd segít. De ha nem, akkor a probléma talán a túl kevés fojtás lehetett. Több tömés kell, gon‐
dolta Hawker, úgy nagyobb lesz az ellenállás, és hangosabb a durranás. Csinálok nekik egy rendes
robbanást.
Beleöntötték a tripla töltetet a torkolatba. De mit használjunk fojtásnak? Hawker eltépte bőrzub‐
bonyát, és belegyömöszölte az ágyúcsőbe. Jó. Több kell. Hawker ránézett a segédjeire. – Adjátok ide
a zubbonyaitokat! – mondta a csapatának.
Azok rábámultak, szemmel láthatólag aggodalmasan.
– Hideg van, Hawker.
– Adjátok ide azokat a rohadt zubbonyokat!
Az emberek vonakodva engedelmeskedtek, Hawker pedig hozzáadta az új ruhadarabokat a fojtás‐
hoz. A gúnyolódás folytatódott, miközben Hawker dühödten dolgozott a nagy fegyver újratöltésén.
Mire végzett, az ágyút teljes hosszában megtöltötte szarvasbőrrel, amit sűrűre összetömörített.
– KÉSZ! – kiáltotta Hawker, és újra az égő elsütőért nyúlt.
– TŰZ! – Rányomta az elsütőt a gyutacsra, és az ágyú berobbant. Illetve inkább felrobbant. A szar‐
vasbőrök tényleg hozzáadtak az ellenálláshoz annyit, hogy a fegyver ezernyi ragyogó darabra robbant
szét.
Egy briliáns pillanatig a robbanás tüze megvilágította az éjszakai égboltot, aztán egy óriási, fanyar
szagú felhő ereszkedett az őrházra. Az emberek a földre vetették magukat, miközben a robbanásból
származó srapnel belevágódott az erőd rönkfalaiba, és sisteregve elsüllyedt a hóban. A robbanás
Hawker csapatának mindkét tagját lerepítette az őrház tetejéről az udvarba. Az egyiknek a keze törött
el, a másiknak két bordája. Mind a kettő meghalhatott volna, ha nem estek volna az időközben össze‐
gyűlt mély hóba.
Ahogy a szél kifújta a füstöt az őrház fölül, minden szem felfelé irányult, a bátor tüzéreket keresve.
Egy darabig senki nem mondott semmit, aztán a kapitány elkiáltotta magát. – Hawker!
Újabb hosszú pillanat telt el. A kavargó szelek kisöpörték a füstöt a gerendaház közeléből. Meglát‐
tak egy kezet, ami az erőd falának szélére nyúlik föl. Aztán megjelent egy második kéz is, utána pedig
Hawker feje. Az arca szénfekete volt a robbanástól. A sapkáját levitte a fejéről a lökés, és mindkét
szeméből vér csordogált. Még így is, hogy mindkét kezével a gerendaházba kapaszkodott, egyik oldal‐
ról a másikra imbolygott. A legtöbben arra számítottak, hogy előrebukik és meghal. Ehelyett azt kia‐
bálta: – Boldog új évet, ti mocskos rohadékok!
Harsány éljenzés töltötte be az éjszakát.
Hugh Glass a hófúvásban bukdácsolt, meglepte, hogy a hó máris ilyen mély. Nem volt kesztyű azon
a kezén, amivel lőni szokott, ezért amikor elesett, csupasz keze belemerült a hóba. A jeges szúrások‐
tól összerándult. Bedugta a kezét a köpenye alá, hogy megszárítsa. A havazás elszórt széllökésekkel
kezdődött, és ő még nem érezte elég komolynak a helyzetet ahhoz, hogy elkezdje beásni magát. Glass
most rájött, hogy hibázott.
Körülnézett, igyekezve megbecsülni, hogy mennyi ideig lesz még világos. A vihar közelebb hozta a
horizontot, a háttérben a magas hegyek teljesen eltűntek. Még ki tudott venni egy vékony homokkő pe‐
remvonalat, és néhány magányosan álló fenyőt. Amúgy még a hegylánc lábánál az alacsony dombok is
mintha összeolvadtak volna az égbolt fehéresszürke, formátlan felhőivel. Glass örült, hogy a Yel‐
lowstone biztonságos ösvényt jelent számára. Egy óra lehet naplementéig? Glass előhúzta a kesztyűt
a túlélőtáskájából és ráhúzta merev, nyirkos kezére. Ebben az időben amúgy sem lehet semmit lőni.
Öt nap telt el, mióta Glass elindult Fort Unionból. Most már tudta, hogy Henry és az emberei ezen
az útvonalon jöttek; harminc ember nyomát nem volt nehéz követni. A térképekről, amit tanulmányo‐
zott, Glass emlékezett Manuel Lisa elhagyott kereskedelmi állomására a Bighornnál. Henry biztosan
nem megy annál tovább ebben az évszakban. Volt egy durva becslése a távolságról. De vajon
mennyit tud megtenni? Glass csak tippelni tudott.
A hőmérséklet meredeken zuhant a vihar megérkezésével, de Glass inkább a szél miatt aggódott. A
szél felerősítette a hideget, olyan képességgel ruházta fel, hogy ruházatának minden varrásán át tudjon
hatolni. Először szúrásként érzékelte a hidegnek kitett felületeken, az orrán és a fülein. A szél könnye‐
ket csalt a szeme sarkaiba, nedvedző orra pedig még hidegebb érzést keltett. Ahogy botladozott az
egyre mélyebb havon keresztül, az éles fájdalom lassanként fájdalmas zsibbadtságba ment át, koráb‐
ban még mozgékony ujjai mintha mozgásképtelen húsdarabokká változtak volna. Menedéket kellett ta‐
lálnia, amíg még tudott tüzelőt keresni, és amíg az ujjai még képesek voltak a kova és az acél haszná‐
latára.
A szemben levő part meredeken emelkedett ki a folyóból. Ez fedezéket nyújthatott volna, de sehogy
sem lehetett átgázolni a folyón. A táj az ő oldalán lapos volt és jellegtelen, nem szolgált menedékkel a
vad széllel szemben. Meglátott egy tucatnyi nyárfából álló csoportot nagyjából egy mérföldnyire, alig
lehetett kivenni a sodródó hó, és az egyre mélyülő sötétség miatt. Mire vártam?
Húsz percbe telt megtenni a távolságot. Néhány helyen a csapkodó szél a talajig megtisztította az
utat, máshol a hóbuckák a térdéig értek. A mokaszinjai tele lettek hóval, és átkozta magát, hogy nin‐
csenek megfelelő lábszárvédői. Szarvasbőr bricsesze átnedvesedett, aztán keményre fagyott, a vádli‐
jait merev héjak zárták páncélba. Mire elérte a nyárfákat, már nem érezte a lábujjait.
A vihar egyre erősödött, ő pedig a ligetet vizsgálta át, a legjobb menedéket keresve. Úgy tűnt, mint‐
ha a szél minden irányból egyszerre fújna, és ez megnehezítette a megfelelő hely kiválasztását. Meg‐
pihent egy kidőlt nyárfánál. A kifordult gyökerek a vastag törzshöz képest derékszögben terültek szét,
így szélfogót képeztek kétfelől. Bárcsak ne fújna mind a négy irányból!
Lerakta a puskáját, és azonnal elkezdett tüzelőt gyűjteni. Rengeteg fát talált. A probléma a gyújtós‐
sal volt. Több hüvelyk vastag hó borította a talajt, ha alá ásott, a levelek nyirkosak voltak, alkalmatla‐
nok a célra. Megpróbált apró ágakat törni a nyárfákról, de azok még éltek. Glass átkutatta a tisztást.
Már kis híján beesteledett, és növekvő aggodalommal vette tudomásul, hogy későbbre jár, mint gon‐
dolta. Mire összegyűjtötte azt, amire szüksége volt, már szinte teljes sötétségben dolgozott.
Glass felhalmozta a tüzelőanyagot a ledőlt fa mellé, aztán ádázul nekilátott, hogy védett bemélye‐
dést készítsen a tűznek. Levette a kesztyűit, hogy a gyújtóssal bánni tudjon, de elfagyott ujjai alig mű‐
ködtek. A szája elé szorította őket, aztán rájuk fújt. A lélegzete rövid, csípős melegséget okozott, ami
azonnal elhalványult a fagyos levegő támadásai közepette. A szél újabb erőteljes lökését érezte a há‐
tán és a nyakán, ami lehatolt a bőréig, sőt, úgy érezte, hogy még mélyebbre. Fordul a szél? Megállt
egy pillanatra, azon gondolkodva, hogy átmenjen-e a nyárfa másik oldalára. A szél gyengült, ő pedig
úgy döntött, hogy marad.
Elrendezte a gyűjtést a sekély mélyedésben, aztán kotorászott a sac au feu-ben a tűzkövet és az
acélt keresve. Amikor először próbált az acélra csapni, a kova lehorzsolta a hüvelykujja bütykét. A
szúró fájdalom felszaladt az egész karján, mint egy hangvilla vibrálása. Megpróbált nem törődni a
fájdalommal, és újra megütötte az acélt. Végül egy szikra elérte a gyújtóst, és az égni kezdett. Az apró
lángra ráhajolva a testével védte, miközben fújta, hogy a saját életét lehelje bele a tűzbe. Hirtelen
nagy, kavargó szélrohamot érzett, és az arca megtelt homokkal, és a mélyedésből származó füsttel.
Köhögött és a szemeit dörzsölte, aztán amikor ki tudta nyitni, a lángok már eltűntek. A kurva életbe!
Nekivágta a kovát az acélnak. Szikrák záporoztak lefelé, de a gyújtósnak már túl nagy része égett
el. A kézfejei fájtak a hidegtől. Az ujjait időközben már egyáltalán nem érezte. Használd a puskaport!
A lehető legjobban elrendezte a megmaradt gyújtóst, ezúttal nagyobb fadarabokat is adott hozzá. A
lőporszaruból puskaport öntött rá, káromkodva, miközben a por összegyűlt a mélyedésben. Megint
úgy helyezkedett, hogy a lehető legtöbb szelet fogja fel. Aztán ráütött az acélra a kovával.
Lobbanás emelkedett ki a mélyedésből, megégetve a kezeit, és megperzselve az arcát. Alig vette
észre a fájdalmat, annyira kétségbeesetten akarta táplálni a lángokat, amik most fel-le ugráltak a ka‐
vargó szélben. A tűz fölé kuporodott, szétterjesztve a köpenyét, hogy nagyobb szélárnyékot hozzon lét‐
re. A gyűjtés nagy része már eltűnt, de megkönnyebbüléssel látta, hogy némelyik nagyobb ág már ég.
Rakott még rá, és néhány perc múlva már biztos volt benne, hogy a tűz magától sem alszik el.
Éppen csak nekidőlt a gyökerestől kicsavart fának, amikor egy újabb, nagy széllökés szinte kioltotta
a tüzet. Újra a lángok fölé vetette magát, szétterjesztve a köpenyt, hogy elfogja a szelet, miközben az
izzó parazsat fújta. A lángok újra begyulladtak a védett helyen.
Glass ebben a helyzetben maradt, a tűz fölé guggolva, karjait szétterjesztve, hogy tartsa a köpenyt,
majdnem egy fél óráig. A hó felgyűlt körülötte, több hüvelyknyivel magasabb lett az alatt a rövid idő
alatt, amíg a lángokra vigyázott. Érezte a hó súlyát, ahol a köpenye leért a talajra. De érzett valami
mást is, és ettől felkavarodott a gyomra. Megfordult. A szél megint a hátát fújta, de már nem kavar‐
gott, hanem folyamatos, kérlelhetetlen nyomást fejtett ki. A ledőlt nyárfa nem jelentett búvóhelyet.
Ami ennél is rosszabb volt, hogy befogta a szelet, és visszafordította felé és tűz irányába.
Küzdött az egyre növekvő pánik ellen, az egymással szemben álló félelmek ördögi körével. A kiin‐
dulási pont sima ügy volt: tűz nélkül halálra fog fagyni. Ugyanakkor nem tarthatta a jelenlegi helyzetét
a lángok fölé hajolva, karjait széttárva, miközben a vihar a hátát mardossa. Kimerült volt, a vihar pe‐
dig könnyedén dühönghet órákig, vagy akár napokig is. Szüksége volt menedékre, akármilyen kezdet‐
legesre. A szél iránya most már eléggé állandónak tűnt ahhoz, hogy Glass a fa másik oldalát válassza.
Rosszabb nem is lehetett volna, de Glass nem hitte, hogy megmozdulhat a tűz elvesztése nélkül. Tud
majd új tüzet gyújtani dörzsöléssel? A sötétben? Gyűjtés nélkül? Nem látott más esélyt, mint hogy
megpróbálja.
Kidolgozott egy tervet. Átrohan a ledőlt nyárfa másik oldalára, ás egy újabb mélyedést a tűznek, az‐
tán megpróbálja átvinni a lángokat.
Nincs értelme várni. Felmarkolta a puskáját és annyi tüzelőt, amennyit vinni tudott. A szél mintha
érezte volna az új célpontot, megújult tombolással fújt. Glass lehajtotta a fejét, és átgázolt a havon,
megkerülve az óriási gyökereket, miközben káromkodott, ahogy érezte az újabb adag havat a moka‐
szinjában.
A túlsó oldal mintha védettebb lett volna a széllel szemben, de a hó ugyanolyan magas halomban
állt. Ledobta a puskáját és a fát, és elkezdett ásni. Öt percbe telt, hogy megtisztítson egy akkora terü‐
letet, ahol tüzet lehet rakni. Visszasietett a másik oldalra, követve a saját lábnyomait a hóban. A fel‐
hők miatt szinte teljesen sötét volt már, ő pedig a tűz parazsában reménykedett, ahogy megkerülte a
fát. Nincs fény, nincs tűz.
A tűz egyetlen jele egy alig észrevehető mélyedés volt a hófúvás halmában. Glass beásott a hóba,
ostobán abban reménykedve, hogy a parázs valahogyan túlélte. Nem talált semmit, de a tűz melege a
havat latyakos keverékké változtatta. Ez eláztatta gyapjúkesztyűit. Érezte a kezén a nedvesség hidegét,
aztán a fájdalmak furcsa keverékét, olyan volt, mintha egyszerre égetné és fagyasztaná meg.
Gyorsan visszament a fa jobban védett oldalára. Úgy tűnt, hogy a szél stabilan egy irányból fúj, de
meg is erősödött. Az arca fájt, kezei pedig mintha újra teljesen elgémberedtek volna. A lábairól tudo‐
mást sem vett, ami könnyű volt, mivel semmit nem érzett a bokái alatt. Most, hogy a szél iránya állan‐
dósult, a nyárfa lég alább szélárnyékot teremtett. A hőmérséklet tovább esett, és Glass megint úgy
gondolta, hogy tűz nélkül meg fog halni.
Nem volt idő gyújtóst keresni, még akkor sem, ha elég fény lett volna hozzá. Úgy döntött, hogy a
baltájával aprófát vág, aztán reménykedik, hogy egy újabb adag puskapor elég lesz ahhoz, hogy lángra
gyújtsa. Egy pillanatig azon aggódott, hogy vigyáznia kell, nehogy elfogyassza a puskaport. Ez a leg‐
kisebb bajom. A fejszét egy rövid rönk végébe vágta, hogy megfeszüljön benne, aztán föl-le feszeget‐
te, hogy kettéhasítsa a fát.
A saját munkájával járó hang szinte elnyomott egy másik hangot, egy tompa csattanást, ami egy tá‐
voli égzengésre hasonlított. Megmerevedett, és a nyakát nyújtogatta, hogy megtalálja a hangforrást.
Puskalövés? Nem, ahhoz, túl nagy. Glass már éppen elég égzengést hallott korábban a hóviharok
alatt, de soha nem akkor, amikor ennyire leesett a hőmérséklet.
Jó néhány percig várt, feszülten figyelve. Semmilyen hang nem vegyült a szelek üvöltésébe, és
Glass újra felfigyelt a gyötrő fájdalomra a kezeiben. Azért elindulni a viharban, hogy megtalálja egy
furcsa hang forrását, igazi őrültségnek tűnt. Csináld már azt a rohadt tüzet! Belevágta a balta élét egy
másik rönkbe.
Amikor már eleget aprított, Glass az aprófát máglyába rakta, és a lőporszarujáért nyúlt. Rémülten
tapasztalta, hogy milyen kevés lőpor maradt. Ahogy öntötte, azon gondolkodott, hogy félre kellene
tennie valamennyit egy második próbálkozáshoz. Ügyetlenkedett, alig volt képes koordinálni fagyott
kezeinek mozgását. Nem, ennyi az összes! Kiürítette a lőporszarut, aztán újra a kováért és az acélért
nyúlt.
Felemelte a kovát, hogy újra odavágja, de mielőtt megtehette volna, óriási ágyúdörgés vonult végig
a Yellowstone völgyén. Ezúttal tudta, mi az. Egy ágyú elsütésének összetéveszthetetlen hangja. Henry.
Glass felállt, és a puskájáért nyúlt. A szél újra talált magának célpontot, és olyan erővel ütötte-vág‐
ta, amitől szinte támolyogni kezdett. Elkezdett gázolni a mély hóban a Yellowstone irányába. Remé‐
lem, a folyó jó oldalán vagyok.
Henry kapitány felháborodott az ágyú elvesztése miatt. Bár a fegyvernek alig volt haszna egy valódi
csatában, elrettentő ereje fontos volt. Egyébként pedig egy igazi erődnek kell hogy legyen ágyúja, és
Henry azt akarta, hogy az övének legyen.
A kapitány kivételével az ágyú elvesztése nem lankasztotta a kedélyeket az erőd újévi ünneplése
közepette. Épp ellenkezőleg, a nagy robbanás mintha még jobban beindította volna a tivornyát. A vi‐
har visszaüldözte az embereket az épületbe, de a kényelmetlen hálóbarakk csak úgy pulzált a féktelen
káosz kérlelhetetlen kakofóniájától.
Ekkor a faház ajtaja hirtelen kivágódott, teljesen kinyílt, mintha valami nagy külső erő gyűlt volna
össze odakint, mielőtt kivágta volna az ajtót. Az elemek behatoltak, fagyos ujjak ragadták meg a férfi‐
ak bensőjét, kiszakítva őket a tűz és a hajlék meghitt kényelméből.
– Csukd be az ajtót, átkozott idióta! – kiabált Köpcös Bill anélkül, hogy az ajtó felé nézett volna.
Aztán mindannyian odanéztek. Odakint süvített a szél. Hó kavargott az ajtóban feltűnt derengő jelenés
körül, amitől olyannak tűnt, mintha a vihar része lenne, odalökve közéjük, akárha maga lenne a vadon
valamelyik gonosz elemének megtestesülése.
Jim Bridger rémülten bámult a kísértetre. A hó testének minden felületére rátapadt, fagyott fehér‐
ségbe burkolva az alakot. Az arcán jégcsapok lógtak az elvadult szakádon, és kristálytőrökként a
gyapjúsapka felhajtott homlokrészéről. Az egész jelenést mintha télből faragták volna ki, ha az arcán
nem a mély sebhelyek karmazsin csíkjai dominálták volna, és a szemei nem égtek volna, mint az ol‐
vasztott ólom. Bridger nézte, ahogy ezek a szemek végigpásztázták a faházat, megfontoltan, valamit
keresve.
Döbbent csönd ülte meg a helyiséget, ahogy az emberek megpróbálták felfogni az előttük feltáruló
látomást. A többiektől eltérően Bridger azonnal megértette. Az elméjében korábban már találkozott
ezzel a látomással. A bűntudata felébredt, kavargott a gyomrában, mint egy lapátkerék. Elkeseredetten
menekülni akart volna. Hogyan menekülsz el valami elől, ami belülről jön? Tudta, hogy a visszajáró
lélek őt keresi.
Jó néhány pillanat eltelt, míg végül Fekete Harris megszólalt.
– Jézus Krisztus, ez Hugh Glass!
Glass a megdöbbent arcokat fürkészte. Röviden átvillant rajta a csalódottság, amikor nem találta
Fitzgeraldot a férfiak között, Bridgert viszont meglátta. A tekintetük találkozhatott volna, de Bridger
elfordult. Pont, mint akkor. Észrevette az ismerős kést, amit most Bridger viselt a derekán. Glass fel‐
emelte a puskáját és felhúzta a kakast.
A vágy, hogy lelője Bridgert, majdnem hatalmába kerítette. Száz napja csúszott-mászott ezért a pil‐
lanatért, és a bosszú esélye most olyan közel volt, hogy az egész ügy lezárásához nem kellett több erő,
mint finoman meghúzni a ravaszt. Mégis, egyetlen golyó túlságosan megfoghatatlannak tűnt ahhoz,
hogy kifejezze a dühét; elorozta volna a pillanatot, ami a test test elleni küzdelem után elégedettséggel
tölti el az embert. Mint amikor egy éhező embert leültetnek egy halom finomság elé, ő is megállt egy
kis időre, hogy élvezze a fájó éhség utolsó pillanatait, ami hamarosan jóllakottságba fordul majd.
Glass leeresztette a puskát és nekitámasztotta a falnak.
Lassan Bridger irányába indult. A többi férfi utat engedett neki.
– Hol van a késem, Bridger? – Glass közvetlenül előtte állt meg. Bridger Glassre emelte a tekinte‐
tét. Érezte azt az ismerős szétkapcsolást, ahogy magyarázatot akar adni, de képtelen rá.
– Állj fel! – mondta Glass. Bridger felállt.
Glass először teljes erejéből az arcába öklözött. Bridger nem mutatott ellenállást. Látta, hogy jön
az ütés, de nem fordította el a fejét, még csak nem is rezzent össze. Glass érezte, ahogy a porc elpattan
Bridger orrában, és látta a vérözönt, ami elszabadul. Ezerszer elképzelte már ennek a pillanatnak a ki‐
elégítő érzését, és most végre elérkezett. Örült, hogy nem lőtte le, örült, hogy nem fosztotta meg magát
a bosszú teljes, gyilkos élvezetétől.
Glass második ütése alulról találta el Bridger állát, amitől a fiú hátrafelé nekivágódott a faház
rönkfalának. Glass újra a kontaktus nyers kielégülésének érzésében dagonyázott. A fal megtartotta
Bridgert, nem esett el.
Glass most egészen közel ment, görcsösen ütni-vágni kezdte Bridger arcát. Amikor már annyira vé‐
res volt, hogy az ütések elkezdtek hatástalanul lecsúszni róla, akkor átváltott Bridger gyomrára.
Bridger összegörnyedt, ahogy a lélegzete elakadt, végül a padlóra esett. Glass elkezdte rúgni, Bridger
pedig nem tudott vagy nem akart visszaütni. Bridger is tudta, hogy közeleg ez a nap. Számított erre, és
tudta, nincs joga ellenállni.
Végül Malac lépett elő. Még az alkohol gőzén keresztül is képes volt összerakni az előtte kibonta‐
kozó erőszakos esemény minden következményét. Világos, hogy Bridger és Fitzgerald hazudott a
Glass-szel töltött időről. Mégis rossz ötletnek tűnt hagyni Glasst besétálni, és megölni a barátjukat és
bajtársukat. Malac már kinyújtotta a kezét, hogy hátulról megragadja Glasst.
Ekkor valaki őt ragadta meg. Malac megfordult, és Henry kapitányt látta maga előtt. Malac a kapi‐
tányhoz fordult:
– Hagyod, hogy megölje Bridgert?
– Nem teszek semmit – mondta a kapitány. Malac már épp folytatta volna az ellenkezést, de Henry
félbeszakította: – Ez Glass döntése.
Glass újra brutálisan belerúgott, és bár próbálta visszafogni magát, Bridger mégis felnyögött. Glass
ott állt a lábainál összekuporodó alak fölött, lihegett a megerőltetéstől, amit a verés okozott. Érezte a
szívverését a halántékán, amikor a tekintete megint a Bridger övébe tűzött késen állapodott meg. Újra
maga előtt látta Bridgert, ahogy azon a napon a tisztás szélén áll, és elkapja a kést, amit Fitzgerald
dob oda neki. Az én késemet. Lenyúlt, és kihúzta a hosszú pengét a tokjából. A formás markolatgomb
érintése olyan volt, mint egy ismerős kéz szorítása. Azokra az időkre gondolt, amikor szüksége lett
volna arra a késre, és a düh újra felforrt benne. Elérkezett a pillanat.
Mennyi ideig táplálta és tartotta életben ennek a pillanatnak a lehetősége?
Most pedig elérkezett, egy tökéletesebb bosszú, mint amit a képzelőereje elő tudott varázsolni.
Megfordította a kezében a pengét, érezte a súlyát, felkészült, hogy tövig belevágja.
Lenézett Bridgerre, és valami váratlan kezdett történni vele. A pillanat tökéletessége kezdett elpá‐
rologni. Bridger ránézett Glassre, és a szemeiben Glass nem rosszindulatot, hanem félelmet látott,
nem ellenállást, hanem beletörődést. Üss vissza, te rohadék! Az ellenállás egyetlen mozdulata, ami
igazolja a végső csapást.
Nem történt meg. Glass tovább markolta a kést, és a fiúra bámult. Csak egy fiú. Ahogy Glass lené‐
zett rá, hirtelen újabb képek kezdtek versengeni az ellopott késről meglévő emlékeivel. Visszaemléke‐
zett a fiúra, aki ápolja a sebeit és vitatkozik Fitzgeralddal. Más képeket is látott, mint például La Vi‐
erge hamuszínű arcát a Missouri meredek partfalánál.
Glass légzése lassulni kezdett. A halántéka már nem pulzált együtt a szívverésével. Körülnézett a
szobában, mintha hirtelen döbbenne rá, hogy körülveszi egy csomó férfi. Hosszú ideig bámult a késre
a kezében, aztán beletűzte az övébe. Elfordult a fiútól, és rájött, hogy fázik, aztán a tűz irányába indult,
kinyújtva vérrel borított kezeit a pattogó tűz melege felé.
Egy héttel korábban érkezett meg a Dolley Madison[49] nevű gőzhajó St. Louisba. Kubából szárma‐
zó termékeket szállított, köztük cukrot, rumot és szivart. William H. Ashley szerette a szivarokat, és
kissé elcsodálkozott, hogy az ajkain lógó vastag kubai miért nem váltja ki a szokásos élvezetet. Persze
tudta az okát. Ami kor nap mint nap lesétált a folyó partjára, nem a Karib-szigetekről származó apró‐
ságokat szállító gőzhajókat kereste. Nem, hanem mohón várta a távoli nyugatról érkező, prémekkel
megrakott, fatörzsből vájt csónak érkezését. Hol lehetnek? Andrew Henryről és Jedediah Smithről öt
hónapja nem érkezett hír. Öt hónap!
Ashley a Rocky Mountain Fur Companynél lévő ablaktalan, barlangszerű irodájában sétált fel-alá,
nem volt képes egész nap nyugodtan üldögélni. Újra megállt a falon lévő óriási térkép előtt. A térkép
gazdagon volt díszítve, legalábbis régebben. Ashley több tűt szurkált bele, mint amennyi a szabó pró‐
bababáján elfér, és vastag ceruzát használt, hogy belevésse a folyók, patakok, kereskedelmi állomá‐
sok és más, válogatott tájékozódási pontok helyét.
Szemével a Missouri folyását követte visszafelé, és újra megpróbálta leküzdeni a közelgő össze‐
omlástól való félelmét. Megállt, egy pontra bámult a folyón St. Louistól kissé nyugatra, ahol az egyik
lapos fenekűje elsüllyedt tízezer dollár értékű felszereléssel. Megállt az arikara falvakat jelző tűnél,
ahol tizenhat emberét ölték meg és rabolták ki, és ahol még az Egyesült Államok Hadseregének ereje
sem volt elég ahhoz, hogy megtisztítsa az utat vállalkozása előtt. Megállt a Missouri kanyarulatánál a
menden falvak felett, ahol két évvel korábban Henry hetven lóból álló ménest veszített el az aszinboj‐
nokkal szemben. Követte a Missouri folyását Fort Union után a Nagy Vízesésekig, ahol a feketelábok
támadása miatt Henrynek vissza kellett vonulnia folyásirányba.
Lenézett a kezében tartott levélre, az egyik befektetőjének legutóbbi tudakozódására. A levél felvi‐
lágosítást kért „a Missouri-vállalkozás állapotáról”. Fogalmam sincs. És persze Ashley saját vagyo‐
nának minden pennyje is Andrew Henry és Jedediah Smith sikerétől függött.
Ashley ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy cselekedjen, hogy meginduljon, hogy csináljon valamit,
hogy bármit tegyen, de már nem volt mit tennie. Már elintézte, hogy meglegyen a kölcsön egy új lapos
fenekű csónakra és az ellátmányra. A hajó a folyó egyik dokkjában lebegett, a felszerelés pedig össze‐
készítve várt egy raktárban. Az új prémvadász brigád toborzására többen jelentkeztek, mint ahány em‐
berre szükség volt. Heteket töltött azzal, hogy kiválogasson negyven embert a száz körüli jelentkező
közül. Áprilisban személyesen akarta vezetni az embereit, fel a Missourin. Több mint egy hónap múl‐
va!
És hová is mennének? Amikor Ashley elküldte Henryt és Smitht múlt augusztusban, azt a laza meg‐
állapodást kötötték, hogy találkoznak a terepen, a pontos helyet majd futárok segítségével közlik egy‐
mással. Futárok!
A pillantása visszatért a térképre. Ujjával követte az odafirkált vonalat, ami a Grand folyót jelen‐
tette. Emlékezett arra, amikor odarajzolta azt a vonalat, és hogy hogyan próbálta megbecsülni a folyó
irányát. Eltaláltam? A Grand vajon közvetlenül Fort Union felé halad? Vagy elkanyarodik más irány‐
ba? Mennyi időbe telhetett Henrynek és az embereinek, hogy elérjék az erődöt? Ahhoz elég időbe,
legalábbis úgy tűnik, hogy ne legyen alkalmuk az őszi vadászatra. Életben vannak egyáltalán?
Andrew Henry kapitány, Hugh Glass és Fekete Harris a kialvó tűz mellett ültek a hálóbarakkban, a
Bighornnál álló erődben. Harris felállt és kiment a házból, aztán egyölnyi fával tért vissza. Rátett egy
rönköt a parázsra, és a három férfi nézte, ahogy a lángok hevesen belekapnak az új fűtőanyagba.
– Szükségem van egy futárra, aki visszamegy St. Louisba – mondta Henry. – Már korábban el kel‐
lett volna küldenem valakit, de meg akartam várni, amíg berendezkedünk a Bighornnál.
Glass azonnal lecsapott a lehetőségre:
– Én megyek, kapitány. – Fitzgerald és az Anstadt valahol ott volt, lejjebb, a Missouri mentén.
Amúgy egy hónap Henry kapitány társaságában több mint elég volt ahhoz, hogy emlékeztesse Glasst
arra a balszerencsére, amit a kapitány nem tudott lerázni magáról.
– Rendben. Adok neked három embert és lovakat. Gondolom, egyetértesz, hogy távol kell marad‐
nunk a Missouritól.
Glass bólintott.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnunk a Powdert, le a Plattéig. Onnan már egyenes az út Fort At‐
kinsonba.
– Miért nem a Grandet?
– A Grandnél sok a rí. Amúgy, ha szerencsénk van, a Powdernél beleszaladhatunk Jed Smithbe.
Másnap Malac egy trappertől, akit Vörös Archibaldnak hívtak, hallotta, hogy Hugh Glass visszatér
St. Louisba, üzenetet visz a kapitánytól William H. Ashley-nek. Azonnal megkereste Henry kapitányt,
és jelentkezett, hogy velük tart. Bármennyire félt is az utazástól, távol az erőd viszonylagos kényelmé‐
től, az még rosszabbnak tűnt, ha marad. A trapperek élete nem Malacnak való volt, és ő tudta ezt.
Visszagondolt a korábbi életére, amikor a kádár inasa volt. Jobban hiányzott neki a régi élete, és an‐
nak kezdetleges kényelme, mint képzelte.
Vörös is velük ment, meg egy barátja, a karikalábú angol, akit William Chapmannek hívtak. Vörös
és Chapman már a dezertálást tervezgették, amikor elterjedt a pletyka a St. Louisba küldött futárokról.
Henry kapitány még jutalmat is fizetett az önkénteseknek. Ha csatlakoznak Glasshez, akkor nem kell a
meglépés gondjával törődniük. Gyorsan elmehetnek, és még fizetnek is nekik ezért a kiváltságért.
Chapman és Vörös alig hitték el, hogy ekkora szerencséjük lehet.
– Emlékszel a szalonra Fort Atkinsonben? – kérdezte Vörös.
Chapman nevetett. Jól emlékezett rá, az utolsó rendes whiskey ízére a Missourin felfelé vezető
úton.
John Fitzgerald nem is hallotta a trágár lármát a szalonban, Fort Atkinsonben. Túlságosan a kártyái‐
ra koncentrált, egyesével szedte fel őket a leosztás sorrendjében a koszos filccel borított asztal lapjá‐
ról: Ász... talán megfordul a szerencsém... ötös... hetes... négyes... aztán...
Ász. Igen! Körülnézett a többieken. A mézesmázos főhadnagy, aki előtt óriási hegyben állt a pénz,
három kártyát dobott az asztalra, és azt mondta:
– Hármat kérek, és öt dollárt teszek.
A kantinos minden kártyáját ledobta.
– Kiszállok.
Az izmos matróz egy kártyát dobott, és betolt öt dollárt az asztal közepére.
Fitzgerald hármat dobott, miközben az ellenfeleit méregette.
A matróz egy idióta, valószínűleg flushre vagy sorra játszik. A főhadnagynál valószínűleg van egy
pár, de nem olyan pár, ami üti az ő ászait.
– Megadom az ötöt, és emelek öttel.
– Megadod az ötöt, és öttel emelsz, de miből? – kérdezte a főhadnagy. Fitzgerald érezte, hogy a vér
elönti az arcát, érezte az ismerős zúgást a halántékában. Százdollárnyi mínuszban volt, minden pennyt
elvesztett, amit a prémekért kapott azon a délutánon a kantinostól. Odafordult a kantinoshoz. – Rend‐
ben, öregem, eladom neked a hódprémek másik felét is. Ugyanaz az ár, öt dollár prémenként.
A kantinos rossz kártyás volt, de ravasz kereskedő.
– Ma délután óta az árak lejjebb mentek. Három dollárt adok egy prémért.
– A kurva anyád! – sziszegte Fitzgerald.
– Mondhatsz, amit akarsz – válaszolt a kantinos. – Ennyit fizetek.
Fitzgerald megint ránézett a nagyképű főhadnagyra, aztán bólintott a kantinosnak, aki kiszámolt hat‐
van dollárt egy bőrtárcából, és felhalmozta az érméket Fitzgerald előtt. Fitzgerald betolt tíz dollárt az
asztal közepére.
Az osztó egy kártyát adott a matróznak és hármat Fitzgeraldnak meg a főhadnagynak. Fitzgerald fel‐
vette őket. Hetes... bubi... hármas... a kurva életbe! Küzdött, hogy közömbös maradjon az arckifeje‐
zése. Felnézve látta, hogy a főhadnagy rábámul, a szája sarkában a mosoly leghalványabb jele lát‐
szott.
Te rohadék! Fitzgerald betolta az összes maradék pénzét az asztal közepére.
– Emelek ötven dollárral.
A matróz füttyentett egyet, és az asztalra dobta a kártyáit.
A főhadnagy tekintete a pénzhalmon pihent az asztal közepén, aztán Fitzgeraldon állapodott meg.
– Ez rengeteg pénz, Mr...., hogy is volt, Fitzpatrick?
Fitzgerald nehezen kontrollálta magát.
– Fitzgerald.
– Fitzgerald, igen, sajnálom.
Fitzgerald a főhadnagyot méregette. Meg fog hátrálni. Nincs hozzá idegzete. A főhadnagy egyik
kezében tartotta a lapjait, a másiknak ujjaival pedig az asztalon dobolt. Lebiggyesztette az ajkát, ami‐
től hosszú bajusza még jobban lehervadt. Ez igencsak bosszantotta Fitzgeraldot, különösen azzal
együtt, ahogy bámult.
– Megadom az ötvenet, mutasd! – mondta a főhadnagy. Fitzgerald érezte, ahogy a gyomra felkava‐
rodik. Az állkapcsa megfeszült, ahogy megfordította az ász párt.
– Ász pár – mondta a főhadnagy. – Nos, ez ütné az én páromat.
Ledobott egy hármas párt.
– Csakhogy nekem van még egy. – Újabb hármast dobott az asztalra. – Azt hiszem, ma estére vég‐
zett, Mr. Fitz-akármi, kivéve, ha a jó kantinos megveszi a kis kenuját is. – A főhadnagy a halom pén‐
zért nyúlt az asztal közepe felé.
Fitzgerald előhúzta nyúzókését az övéből, és belevágta a főhadnagy kézfejébe. A főhadnagy üvöl‐
tött, ahogy a kés az asztalhoz szegezte a kezét. Fitzgerald megragadott egy whiskeys üveget, és
szétzúzta a siránkozó főhadnagy fején. Már majdnem belevágta az üveg recés szélű nyakát a főhad‐
nagy torkába, amikor két katona ragadta meg hátulról, és leteperték a földre.
Fitzgerald az őrszobán[50] töltötte az éjszakát. Reggel béklyókban találta magát, egy őrnagy előtt állt
egy kantinban, ami úgy volt berendezve, mintha bíróság lenne.
Az őrnagy hosszú ideig beszélt cikornyás mondatokban és hanghordozással, de mindennek kevés
értelme volt Fitzgerald számára. Ott volt a főhadnagy is, kezén véres kötéssel. Az őrnagy fél órán ke‐
resztül hallgatta ki a főhadnagyot, aztán ugyanígy a kantinost, a matrózt meg a másik három tanút a
bárból. Fitzgerald furcsának találta az eljárást, mert nem állt szándékában tagadni, hogy beledöfött a
főhadnagyba.
Egy óra elteltével az őrnagy azt mondta Fitzgeraldnak, hogy lépjen az „emelvényhez”. Fitzgerald
úgy gondolta, hogy ez talán az az – inkább átlagos – asztal lehet, ami mögé az őrnagy betelepedett.
Az őrnagy így szólt:
– Ez a hadbíróság bűnösnek találja önt tettlegességben. Két büntetés közül választhat: öt év börtön,
vagy három év besorozás az Egyesült Államok Hadseregébe. – Fort Atkinson legénységének negyede
dezertált abban az évben. Az őrnagy minden lehetőséget kihasznált, hogy újra feltöltse a csapatokat.
Fitzgerald számára a döntés könnyű volt. Látta az őrszobát. Semmi kétség, hogy adott esetben meg
tudna szökni, de a besorozás sokkal egyszerűbb utat kínált.
Később, még aznap John Fitzgerald felemelte a jobb kezét, és hűségesküt tett az Amerikai Egyesült
Államok alkotmányára, mint az Egyesült Államok Hadserege Hatodik Ezredének új közlegénye. Ad‐
dig is, amíg sikerül dezertálnia, Fort Atkinson lesz az új otthona.
Hugh Glass épp egy csomagot kötözött a lóra, amikor megpillantotta az udvaron keresztül felé kö‐
zeledő Jim Bridgert. A fiú eddig gondosan elkerülte őt. Ezúttal a járása és a tekintete is megingatha‐
tatlan volt. Glass abbahagyta, amit csinált és a fiút nézte, ahogy közeledett.
Amikor Bridger odaért Glass elé, megállt.
– Szeretném, ha tudná, hogy sajnálom, amit tettem. – Pillanatnyi szünetet tartott, aztán hozzátette: –
Szerettem volna, ha tudja, mielőtt elmegy.
Glass válaszolni készült, de aztán meggondolta magát. Korábban már eltöprengett azon, hogy a fiú
vajon odamegy-e hozzá. Azon is gondolkodott, hogy mit mondana neki, többször elpróbálta fejben a
hosszadalmas előadást. Mégis, ahogy most ránézett a fiúra, előkészített beszédének részletei kiszivá‐
rogtak a fejéből. Valami váratlant érzett, a sajnálat és a tisztelet furcsa keverékét.
Végül Glass egyszerűen csak annyit mondott:
– Kövesd a magad útját, Bridger! – Aztán visszafordult a lóhoz.
Egy órával később Hugh Glass és három társa kilovagolt a Bighornnál álló erődből a Powder és a
Platte irányába.
A lemenő nap fénye már csak a legmagasabb hegyek csúcsát világította meg. Miközben Glass nézte,
még ez a kevés fény is elhalványult. Olyan közjáték volt ez, amit szentnek tartott, mint a vasárnapot, a
rövid átmenetet a nappal fénye és az éjszaka sötétsége között. A lenyugvó nap magával vitte a síkság
kíméletlenségét. Az üvöltő szelek lecsillapodtak, és olyanfajta teljes nyugalom váltotta őket, ami szin‐
te lehetetlennek tűnt ilyen végtelen távlatok esetében. A színek is megváltoztak. Az erőteljes nappali
árnyalatok összekeveredtek és elhomályosultak, letompította őket az egyre sötétedő bíborok és kékek
máza.
Az elmélkedés ideje volt ez egy olyan óriási térben, ami nem lehetett más, csak isteni eredetű.
És ha Glass hitt is valamilyen istenben, az biztosan a hatalmas nyugati területeken lakott. Nem fizi‐
kai valójában, hanem eszmeként, mint olyan valami, ami túl van az ember felfogóképességén, nagyobb
annál.
A sötétség egyre mélyült, ahogy Glass nézte a feltünedező csillagokat. Először csak halványan pis‐
logtak, később úgy törték át a sötétséget, mint a világítótorony jelzőfényei. Már régóta nem tanulmá‐
nyozta a csillagokat, de az öreg holland tengerészkapitány leckéi jól belevésődtek az agyába: – Is‐
merd a csillagokat, és mindig lesz iránytűd. – Glass megkereste a Nagy Medvét, követte útmutatását a
Sarkcsillaghoz. Megkereste az Oriont, ami a keleti égboltot uralta. Oriont, a vadászt, akinek bosszúál‐
ló kardja csapásra emelkedett.
Vörös törte meg a csendet.
– Tiéd a késői őrség, Malac. – Vörös komolyan ellenőrizte a munkamegosztást.
Malacnak nem volt szüksége emlékeztetőre. Szorosan a feje köré tekerte a takaróját, és lehunyta a
szemét. Egy kiszáradt vízfolyásban táboroztak aznap éjjel, ami óriási sebként vágta ketté a síkságot. A
víz formálta, de nem a gyengéd, tápláló esők, amik máshol estek. A magasan fekvő síkságra a víz sza‐
kadó áradatként érkezett a tavaszi áradásokkor, vagy a nyári viharok erőszakos ivadékaként. A talaj
nem volt hozzászokva a nedvességhez, nem tudta felszívni. A víz nem tápláló volt, hanem pusztító.
Malac tudta, hogy éppen csak elaludt, amikor megérezte Vörös lábainak kitartó noszogatását. – Te
jössz – mondta Vörös. Malac felmordult, ülő helyzetbe tápászkodott, mielőtt a lábaira tudott állni. A
Tejút foltja olyan volt, mint egy fehér folyó, ami átszeli az éjféli égboltot. Malac röviden felnézett, és
csak arra tudott gondolni, hogy a tiszta égbolt miatt még jobban fázik. A vállai köré bugyolálta a taka‐
róját, felvette a puskáját, és lesétált a vízmosásba.
Két sosóni figyelte az őrségváltást egy zsályacsomó mögül. Még fiúk voltak, Kis Medve és Nyúl,
tizenkét évesek, akik nem a dicsőségért, hanem húsért voltak úton. Most viszont a dicsőség akadt az
útjukba, öt ló formájában. A fiúk elképzelték, ahogy bevágtatnak a falujukba. Elképzelték az örömtü‐
zeket és a lakomát, ami őket ünnepli. Elképzelték a bátorságról és fortélyról szóló történeteket, amiket
majd elmesélnek. Alig tudták elhinni, hogy mekkora szerencséjük van, miközben a vízmosást figyel‐
ték, bár a lehetőség közelsége félelemmel legalább annyira eltöltötte őket, mint izgalommal.
Megvárták a pirkadat előtti utolsó órát, abban reménykedve, hogy az őr figyelme alábbhagy, ahogy
az éjszaka előrehalad. Így is történt. Hallották a férfi horkolását, amikor kimásztak a bokorból. Hagy‐
ták, hogy a lovak lássák őket és érezzék a szagukat, amikor felfelé másztak a vízmosásban. Az állatok
feszülten, de csendben álltak, füleiket hegyezték, miközben nézték az óvatosan közeledő alakokat.
Amikor a fiúk végül odaértek a lovakhoz, Kis Medve lassan kinyújtotta a kezét, megsimogatta a
legközelebbi állat hosszú nyakát, és megnyugtatóan suttogott neki. Nyúl követte Kis Medve útmutatá‐
sát. Jó néhány percig cirógatták a lovakat, elnyerve az állatok bizalmát, mielőtt Kis Medve előhúzta a
kését, és elkezdett dolgozni a béklyókon, amik mindegyik állat mellső lábait összekötötték.
A fiúk elvágták az öt ló közül négy béklyóit, amikor meghallották, hogy az őr megmozdul. Mozdu‐
latlanná merevedtek, mindketten felkészültek arra, hogy felugranak egy lóra, és elvágtatnak. Az őr sö‐
tét körvonalait figyelték, úgy tűnt, hogy újra megnyugszik. Nyúl sürgetően Kis Medve felé gesztikulált.
Menjünk! Kis Medve határozottan megrázta a fejét, és az ötödik lóra mutatott. Odament az állathoz, és
lehajolt, hogy elvágja a béklyót. A kése már életlen volt, és gyötrelmesen hosszú ideig tartott, amíg
lassan átvágta a csavart nyersbőrt. Ahogy egyre idegesebb és frusztráltabb lett, Kis Medve hirtelen
keményen megrántotta a kést. A nyersbőr csattanva elszakadt, a karja pedig hátralendült. Könyöke be‐
levágódott a ló lábszárába, az pedig hangosan nyeríteni kezdett tiltakozásképpen.
A hang felriasztotta Malacot álmából. Lábra tápászkodott, tágra nyílt szemmel és felhúzott puskával
sietett a lovak irányába. Malac hirtelen lefékezett, amikor egy sötét alak jelent meg közvetlenül előtte.
Csúszva állt meg, meglepte, hogy egy fiúval került szembe. A fiú, Nyúl nagyjából annyira tűnt fenye‐
getőnek, mint a névadója szokott: elkerekedő szemek, nyurga végtagok. Az egyik végtagjában viszont
egy kést tartott, a másikban meg egy darab kötelet. Malac megpróbálta kitalálni, mit kellene tenni. Az
volt a dolga, hogy őrizze a lovakat, de ez az egyetlen fiú, aki előtte állt, még akkor is távol állt min‐
denféle fenyegetéstől, ha volt nála egy kés. Végül Malac egyszerűen ráfogta a puskát, és azt kiabálta:
– Állj!
Kis Medve rémülten nézte az előtte lejátszódó jelenetet. Azelőtt az este előtt soha nem látott még
fehér embert, és ez még csak nem is tűnt emberinek. Óriási volt, akkora mellkassal, mint egy medvéé,
az arcát pedig vörös szőr borította. Az óriás Nyúl felé közeledett, vadul ordítva, és ráfogva a fegyve‐
rét. Kis Medve gondolkodás nélkül a szörny felé rohant, és belevágta a kését a mellkasába.
Malac látott valami homályosat maga mellett, mielőtt megérezte a kést. Döbbenten állt ott. Kis
Medve és Nyúl is csak álltak, még mindig meg voltak ijedve ettől a teremtménytől. Malac lábai hirte‐
len elgyengültek, és térdre esett. Az ösztöne azt diktálta, hogy húzza meg a fegyver ravaszát. Elsült, a
golyó ártalmatlanul szállt el a csillagok felé.
Nyúlnak sikerült megragadnia az egyik ló sörényét, felhúzta magát az állat hátára. Odakiáltott Kis
Medvének, aki még egy utolsó pillantást vetett a haldokló szörnyetegre, mielőtt felugrott a barátja
mögé. Nem tudták irányítani a lovat, ami majdnem ledobta őket, aztán mind az öt állat elvágtázott a
vízmosásban.
Glass és a többiek éppen időben érkeztek ahhoz, hogy lássák, amint a lovaik eltűnnek az éjszaká‐
ban. Malac mozdulatlanul térdelt, a kezeit a melléhez szorítva. Az oldalára esett.
Glass Malac fölé hajolt, leemelve a kezeit a sebről. Széthajtotta Malac ingét is. A három férfi mo‐
gorván bámult a sötét vágásra, közvetlenül a szíve fölött.
Malac felnézett Glassre, tekintetében az esdeklés és a félelem borzalmas keverékével.
– Hozz rendbe, Glass!
Glass megfogta Malac masszív kezét, és erősen tartotta.
– Nem hiszem, hogy menne, Malac.
Malac köhögött. Nagy teste óriásit rándult, olyan volt, mint az a súlyos pillanat, ami egy nagy fa le‐
dőlését előzi meg. Glass érezte, hogy a keze ernyedtté válik.
Az óriási férfi sóhajtott egy utolsót, és meghalt a síkság fényes csillagai alatt.
Hugh Glass a földet döfködte a késével. Legfeljebb egyhüvelyknyire hatolt bele, ennél lejjebb nem
tudott áthatolni a penge a fagyott talajon. Glass már majdnem egy órája véste a földet, amikor Vörös
észrevette.
– Ilyen földbe nem tudsz sírt ásni.
Glass törökülésbe ült, lihegve az ásás erőfeszítésétől.
– Jobban haladnék, ha te is nekifognál.
– Nekifogok, de nem látom nagy hasznát a jég forgácsolásának. – Chapman nézett föl egy antilop‐
bordát a kezében tartva, elég hosszú ideig ahhoz, hogy hozzátegye: – Malacnak nagy lyuk kell.
– Építhetnénk neki egy olyan állványt, amilyenre az indiánok temetik egymást – ajánlotta Vörös.
Chapman felhorkant. – És miből fogod építeni, zsályából?
Vörös körülnézett, mintha csak most döbbenne rá újra, hogy fátlan síkságon vannak.
– Amúgy meg – folytatta Chapman –, Malac túl nagy ahhoz, hogy felemeljük egy állványra.
– Mi lenne, ha csak betakarnánk egy nagy halom kővel? – ezt az ötletet meg kellett fontolni, ezért
fél órát töltöttek azzal, hogy átfésüljék a területet, köveket keresve. Végül viszont nagyjából csak egy‐
tucatnyit találtak. Ezek legtöbbjét is ugyanabból a fagyott talajból kellett kirángatni, ami megakadá‐
lyozta a sírásást.
– Ez arra se elég, hogy a fejét befedjük – mondta Chapman.
– Nos – mondta Vörös –, ha befedjük a fejét, akkor a szarkák legalább nem fogják az arcát csipe‐
getni.
Vörös és Chapman meglepődött, amikor Glass hirtelen megfordult, és kisétált a táborból.
– Most meg hova megy? – kérdezte Vörös. – Hé! – kiabált Glass után. – Hová mész?
Glass nem vett róluk tudomást, csak ment egy kisebb plató irányába, ami negyed mérföldnyire volt.
– Remélem a sosónik nem jönnek vissza, amíg nincs itt.
Chapman bólintott, hogy egyetért.
– Gyújtsunk tüzet, és főzzünk még antilopot!
Glass nagyjából egy óra múlva tért vissza.
– Van egy kiszögellés annak a platónak a tövében. Elég nagy ahhoz, hogy Malac beférjen alá –
mondta.
– Egy barlang? – kérdezte Vörös.
Chapman egy percig elgondolkodott.
– Hát, szerintem ez olyasmi lenne, mint egy kripta.
Glass ránézett a két férfira, és így szólt:
– Ez a legjobb, amit tehetünk. Oltsátok el a tüzet, és kezdjünk neki!
Nem létezett méltóságteljes módja Malac mozgatásának. Nem volt anyag hordágy építéséhez, ahhoz
meg túl nehéz volt, hogy cipeljék. Végül arccal lefelé egy takaróra fektették, és a plató irányába in‐
dultak vele. Ketten váltásban vonszolták Malacot, míg a harmadik vitte a négy puskát. Váltakozó si‐
kerrel tették meg a magukét annak érdekében, hogy kikerüljék a kaktuszokat és jukkákat, amik a földön
elszórva nőttek. Malac kétszer esett le a földre, merev, ormótlan teste szomorú látványt nyújtott.
Több mint fél órába telt, mire elérték a platót. A hátára gurították Malacot, aztán lefedték a takaró‐
val, amíg köveket gyűjtöttek, hogy azokkal zárják le a hevenyészett kriptát. Itt már bőven volt kő. A ki‐
szögellés homokkőből volt. Egy nagyjából öt láb hosszú és két láb magas terület fölé lógott be. Glass
Malac puskájának tusát használta, hogy kitisztítsa a helyet. Valamiféle állat korábban befészkelte oda
magát, de nem volt semmi jele annak, hogy újabban is ott tartózkodna.
Felhalmoztak egy nagy kupacnyi homokkövet, többet, mint amire szükség volt. Mintha vonakodtak
volna nekikezdeni az utolsó fázisnak. Végül Glass egy követ dobott a kupacra, és azt mondta:
– Ennyi elég.
Odasétált Malac testéhez, a többiek pedig segítettek neki felhúzni a halott embert a rögtönzött kripta
nyílásához. Odafektették, és mindannyian csak bámulták.
Glassre maradt a feladat, hogy mondjon valamit. Levette a kalapját, és a többiek gyorsan követték,
mintha szégyellnék, hogy noszogatásra van szükségük. Glass megpróbálta megköszörülni a torkát. Azt
az igét kereste, amiben „a halál völgyéről” van szó, de nem emlékezett belőle elégre ahhoz, hogy el‐
mondhassa. Végül a legjobb, amivel elő tudott állni, az úr imája volt. A legerősebb hangon mondta el,
amit ki tudott préselni magából. Sem Vörös, sem Chapman nem mondott imát elég régóta, de együtt
mormolták vele, ha valamelyik fordulat felébresztett bennük egy-egy távoli emléket.
Amikor végeztek, Glass így szólt:
– Felváltva fogjuk vinni a puskáját.
Lehajolt, és kihúzta a kést Malac övéből. – Vörös, úgy nézel ki, mint aki használni tudná a kését.
Chapman, tiéd lehet a puskaporos szaruja.
Chapman ünnepélyesen vette át a szarut. Vörös a kést forgatta a kezében. Futó mosollyal az arcán,
és a mohóság apró villanásával a szemében így szólt:
– Nagyon jó penge ez.
Glass megint lehajolt, és elvette azt a kis erszényt, amit Malac a nyakába kötve hordott. A földre
öntötte a tartalmát. Kigurult belőle egy acél és egy tűzkő, jó néhány muskétagolyó, puskagolyóvászon,
és egy finoman megmunkált, ónból készült karperec. Glass meglepődött, furcsa volt, hogy ez az óriási
férfi efféle tárgyat hord magánál. Vajon milyen történet köti Malacot ehhez az ízléses csecsebecsé‐
hez? Egy halott anya? Egy hátrahagyott szerető? Soha nem fogják megtudni, és ennek a rejtélynek a
véglegessége melankolikus gondolatokkal töltötte el Glasst a saját emléktárgyaival kapcsolatban.
Glass fölszedte a kovát és az acélt, a golyókat és a vásznakat, aztán átrakta őket a saját túlélőtáská‐
jába.
A napfény megcsillant a karkötőn. Vörös már nyúlt érte, de Glass elkapta a csuklóját.
Vörös szemei védekezőn villantak.
– Erre már nem lesz szüksége.
– Neked sem lesz rá szükséged. – Glass visszarakta a karkötőt Malac zacskójába, aztán megemelte
Malac masszív fejét, hogy visszakanyarítsa az erszényt a nyaka köré.
Még egy órába telt, amíg befejezték a dolgukat. Be kellett hajlítaniuk Malac lábait, hogy beférjen.
Alig volt elég hely Malac és a kiugró szikla falai között, hogy rá tudják húzni a takarót a testére.
Glass megtette, amit tudott, hogy a szövetet szorosan ráhajtsa a halott ember arcára. Felhalmozták a
köveket, hogy a lehető legjobban lezárják a kriptát. Glass helyezte el az utolsó követ, összeszedte a
puskáját, és elindult. Vörös és Chapman egy percig még bámulta a kőfalat, amit építettek, aztán Glass
után siettek.
A Powder folyó mentén, a hegyek lábánál haladtak további két napig, aztán a folyó hirtelen éles ka‐
nyart vett nyugatnak. Találtak egy patakot, ami dél felé folyt, ezt követték, amíg ki nem száradt, el nem
nyelték a legnyomorultabb föld szikes síkságai, amin eddig csak átkeltek. Továbbra is dél felé mentek,
egy alacsony hegység irányába, aminek a teteje olyan lapos volt, mint egy asztal. A hegység előtt futott
az Északi Platte folyó széles, sekély vize.
Azt a napot követően, amikor elérték a Plattét, nagy szél kerekedett, a hőmérséklet pedig rohamosan
esni kezdett. Késő délutánra sűrű felhők töltötték meg a levegőt nagy, dagadt pelyhekkel. Glass emlé‐
kezetében élénken élt a Yellowstone-nál átélt vihar, és most megfogadta, hogy nem kockáztat. Megáll‐
tak a következő nyárfaerdőnél. Vörös és Chapman kezdetleges, de erős féltetőt épített, amíg Glass le‐
lőtt és megnyúzott egy szarvast.
Késő délutánra jókora vihar tört rá az Északi Platte völgyére. A nagy nyárfák csikorogtak az üvöltő
szél erejétől, és nedves hó gyűlt föl körülöttük igen gyorsan, de a menedék bírta a strapát. Becsavar‐
ták magukat a takaróikba, és óriási tüzet tartottak életben a féltető előtt. Az izzó parázs jókora, kupa‐
cából meleg szivárgott, ahogy az este közeledett. Őzhúst sütöttek a tűzön, és a forró étel belülről me‐
legítette őket. A szél nagyjából egy órával pirkadat előtt alábbhagyott, és napfelkeltére a vihar már to‐
vábbállt. Amikor a nap felkelt, minden hófehér volt körülöttük, és hunyorogniuk kellett a ragyogó tük‐
röződésben.
Glass folyásirányba cserkelt, míg Vörös és Chapman tábort bontott. Glass nehezen járt a hóban. A
felszínén egy vékony kéreg minden lépésnél egy pillanatig megtartotta, de aztán a lába áttörte, és bele‐
süllyedt, le a talajig. Némelyik hófúvás több mint három láb magas volt. Úgy becsülte, hogy a márciu‐
si nap elolvasztja az egészet egy vagy két nap alatt, de a hó addig is megbénítja az előrehaladást, hi‐
szen gyalog vannak. Glass megint káromkodott a lovak elvesztése miatt.
Gondolkodott, hogy várjanak-e, és arra használják az időt, hogy szárított húst halmozzanak fel. Egy
jelentős húsraktár megkönnyítené a napi étel beszerzését. És persze minél gyorsabban haladnak, annál
jobb. Számos törzs tekintett úgy a Plattéra, mint saját vadászterületére: a sosónik, a csejenek, a pau‐
nik, az arapahók, a sziúk. Ezek némelyike talán barátságos, de Malac halála nyilvánvalóan kihangsú‐
lyozta a kockázatot.
Glass fölmászott az egyik domb tetejére, és hirtelen mozdulatlanná merevedett. Százyardnyira előt‐
te nagyjából ötven bölényből álló kisebb csorda zsúfolódott össze, abban a védekező, kör alakú for‐
mációban, amivel a legutóbbi vihart átvészelték. A vezérbika azonnal észrevette. Az állat befordult a
csordába, és a tömeg mozogni kezdett. Menekülni fognak.
Glass fél térdre ereszkedett, és a vállához emelte a puskát. Megcélzott egy zsíros tehenet, és lőtt.
Látta, ahogy a tehén dülöngélni kezd a lövéstől, de a lábán marad. Nem volt elég a puskapor erre a
távolságra. Megduplázta a töltetet, és tíz másodperc alatt újratöltött. Megint megcélozta a tehenet, és
meghúzta a ravaszt. A tehén beledőlt a hóba.
A horizontot vizsgálta, miközben a puskavesszőt lökdöste lefelé a csőben.
Amikor visszanézett a csordára, meglepve látta, hogy nem rohantak lőtávolon túlra, mégis, mintha
mindegyik állat csapkodó mozgással haladt volna előre. Nézte a bikát, ahogy a csorda elején küzd. A
bika előrelendült, de a szügyéig süppedt a mély, nedves hóba. Alig tudnak mozogni.
Glass azon gondolkodott, hogy lőjön-e egy újabb tehenet, vagy borjút, de gyorsan eldöntötte, hogy
több mint elég húsuk van. Kár érte, gondolta. Lőhetnék egy tucattal, ha akarnék.
Ekkor hirtelen eszébe jutott egy ötlet, és azon csodálkozott, hogy korábban miért nem gondolt rá.
Ötvenyardnyira megközelítette a csordát, megcélozta a legnagyobb bikát, amit talált, és lőtt. Újratöl‐
tött, és gyorsan lelőtt még egy bikát. Hirtelen két lövés dördült el mögötte. Egy borjú dőlt a hóba, ő
pedig megfordult, Chapmant és Vöröst látta. – Jihá! – kiabálta Vörös.
– Csak a bikákat! – kiabált vissza Glass.
Vörös és Chapman odament mellé, buzgón újratöltöttek.
– Miért? – kérdezte Chapman. – A borjú jobb kaja.
– A bőrük miatt lőjük őket – mondta Glass. – Bikahajót csinálunk.
Öt perccel később tizenegy bika feküdt holtan a kis völgyben. Ez több volt, mint amire szükségük
volt, de Vöröst és Chapmant elkapta a gyilkolási láz, amikor a lövöldözés elkezdődött. Glass erőtel‐
jes mozdulattal tolta a puskavesszőt a csőbe, hogy újratöltsön. A lövések záporában eldugult a csöve.
Csak akkor közelítette meg a legközelebbi bikát, amikor a töltet már bent volt, a lőporserpenyő pedig
feltöltve.
– Chapman, mássz föl arra a gerincre és nézz körül! Óriási zajt csaptunk. Vörös, kezdd el használni
az új késedet!
Glass odalépett a legközelebbi bikához. Elhomályosult szemeiben az életerő utolsó halvány szikrá‐
ja világított, miközben az éltető vér összegyűlt körülötte a havon. Glass átment a bikától a tehénhez.
Előhúzta a kését, és átvágta a torkát. Ezt fogják megenni, és biztos akart lenni abban, hogy rendesen
kivérzik.
– Gyere ide, Vörös! Egyszerűbb, ha együtt nyúzzuk meg őket.
Az oldalára fordították a tehenet, és Glass mély vágást ejtett hosszában a hasán. Vörös két kézzel
húzta vissza a bőrt, amíg Glass levágta a testről. Lerakták a bőrt a szőrös oldalával lefelé, amíg ki‐
vágták a legjobb részeket: a nyelvet, a májat, a púpot és a bélszínt. Rádobták a húst a bőrre, aztán el‐
kezdték nyúzni a bikákat.
Chapman visszatért, és Glass őt is munkába állította.
– Olyan nagy négyzetet kell kivágnunk mindegyik bőrből, amekkorát csak tudunk, úgyhogy ne vag‐
dossátok fölöslegesen!
A karjai már így is vállig véresek voltak, amikor Vörös felnézett az alatta fekvő nagy tetemről. A
bölények lelövése szívderítő élmény volt, a megnyúzásuk viszont csak egy átkozott nagy kupleráj.
– Miért nem csinálunk egyszerűen egy tutajt? – panaszkodott. – Rengeteg a fa a folyó mentén.
– A Platte túl sekély, különösen az évnek ebben a szakaszában. – Az építőanyag mennyiségétől elte‐
kintve a bikahajó nagy előnye a merülése volt, alig kilenc hüvelyk. A hegyekből érkező áradásra, ami
elönti majd a partokat, csak hónapok múlva lehetett számítani. Kora tavasszal a Platte éppen csak
csörgedezett.
Dél körül Glass visszaküldte Vöröst a táborba, hogy rakjon tüzeket a hús szárításához.
Vörös maga mögött húzta a havon keresztül a tehén bőrét, amin felhalmozva tornyosultak a legjobb
falatok. Kivágták a bikák nyelvét is, de amúgy csak a bőrükkel törődtek. – Süsd meg a májat és né‐
hány nyelvet estére! – kiabált Chapman.
A bikák megnyúzása a sok lépés közül az első volt. Glass és Chapman minden bőrből kivágta a le‐
hető legnagyobb négyzetet. Egyenes szélekre volt szükségük. A késeik gyorsan tompultak a vastag téli
bundát vágva, ezért gyakran kellett megállniuk, hogy megélezzék a pengéket. Amikor végeztek, három
fordulóval tudták visszacipelni a bőröket a táborba. A növekvő hold derűsen táncolt az Északi Plat‐
tén, mire az utolsó bőrt is kiterítették a tábor közelében egy tisztásra.
Javára legyen írva, Vörös szorgalmasan dolgozott. Három kis tűz égett a négyszögletes gödrökben.
Az összes húst vékony szeletekre vágta és fűzfarácsokra aggatta. Vörös egész délután evett, a sülő hús
illata ellenállhatatlan volt. Glass és Chapman folyamatosan tömte a szájába a tápláló húst. Órákig et‐
tek, nemcsak a rengeteg hús miatt voltak elégedettek, de a hideg meg a szél hiánya miatt is. Hihetet‐
lennek tűnt, hogy előző éjszaka még egy viharban kucorogtak.
– Csináltál már bikahajót? – kérdezte egyszer csak Vörös.
Glass bólintott.
– A paunik használják az Arkansason. Eltart egy darabig, de nem nagy ügy, ágakból készült keretre
kell bőröket húzni, olyan, mint egy nagy tál.
– Nem értem, hogyan tud úszni.
– A bőrök szorosan összehúzódnak, amikor száradnak. Mint a dob. Csak eltömíted a varratokat
minden reggel.
Egy hétbe telt a bikahajók megépítése. Glass két kisebb mellett döntött egy nagy helyett. Mind‐
annyian belefértek volna egyikbe is, ha minden kötél szakad. Amúgy meg a kisebb járművek könnyeb‐
bek voltak, és minden olyan vízen könnyen úsztak, ami mélyebb volt egy lábnál.
Az első napot azzal töltötték, hogy inakat vágtak a bölénytetemekről, és a keretet építették. A csó‐
nak széléhez nagy nyárfaágakat használtak, kör alakban meghajlítva. A peremtől lefelé egyre kisebb
gyűrűket készítettek. A gyűrűk között függőleges támasztókat rögzítettek erős fűzfaágakból, a találko‐
zási pontoknál inakkal kötötték össze őket.
A bőrök feldolgozása vitte el a legtöbb időt. Hat kellett egy hajóhoz. A bőrök összevarrása fárasztó
munka volt. A késük hegyét használták, hogy lyukakat fúrjanak, aztán az inakkal szorosan összevarrták
őket. Amikor végeztek, két óriási négyzetük volt, mindegyik négy bőrből állt, kétszer kettes elrende‐
zésben.
Mindegyik négyzet közepébe elhelyezték a fából készült kereteket. Felhúzták a bőröket a perem fölé
úgy, hogy a szőr a hajó belseje felé nézzen. Levágták a maradékot, aztán inakat használtak, hogy kör‐
bevarrják a tetejénél. Amikor végeztek, felfordították a hajókat, hogy kiszáradjanak.
A tömítőanyag beszerzéséhez újra el kellett menni a bölénytetemekhez a völgybe.
– Jó isten, ez aztán büdös! – mondta Vörös. A vihar óta napos idő volt, elolvadt a hó, és a tetemek
rothadni kezdtek. Varjak és szarkák nyüzsögtek a rengeteg hús körül, és Glass amiatt aggódott, hogy a
köröző dögevők elárulják a jelenlétüket. Nem sokat tehettek ez ellen, csak annyit, hogy befejezik a ha‐
jókat, és elmennek.
Faggyút vágtak le a bölényekről, és a baltáikat használva szeleteket csapkodtak a szarvukból. A tá‐
borba visszaérve a bűzlő keverékhez vizet és hamut adtak, aztán az egészet lassan, parázs fölött raga‐
dós, folyékony masszává olvasztották össze. A főzőedényük kicsi volt, így két napba telt, hogy egytu‐
catnyi adagot készítsenek, olyan mennyiséget, amire szükségük volt.
Bekenték a varratokat a tömítőanyaggal, bőkezűen juttatva rá a keverékből. Glass ellenőrizte a már‐
ciusi napon száradó hajókat. Száraz, makacs szél segítette a folyamatot. Glass elégedett volt az elvég‐
zett munkával.
A következő reggelen indultak útnak, az egyik hajóban Glass és a felszerelés, a másikban Vörös és
Chapman. Kellett hozzá néhány mérföld, amíg megszokták az esetlen járművet, amit nyárfaágakkal
lökdöstek a Platte partjai mentén, de a hajók robusztusnak bizonyultak.
A vihar óta már egy hét telt el, sok idő az egy helyben üléshez. Fort Atkinson viszont már csak egy
köpésre volt, ötszáz mérföldnyire folyásirányban a Plattén. Bőven behozzák az elvesztegetett időt
ezekkel a hajókkal így, hogy csak sodortatniuk kell magukat. Huszonöt mérföld naponta? Három hét
alatt ott lehetnek, ha az időjárás kitart.
Fitzgerald biztosan érintette Fort Atkinsont, gondolta Glass.
Glass elképzelte, ahogy belődörög az erődbe az Anstadttal. Vajon milyen hazugságokat talált ki,
hogy megmagyarázza az ottlétét? Egy dolog biztos volt: Fitzgerald nem maradt észrevétlen. Nem sok
fehér ember jön lefelé a Missourin, télen. Glass elképzelte Fitzgerald horog alakú sebhelyét. Az ilyen
emberek feltűnést keltenek. A kérlelhetetlen ragadozó önbizalmával Glass tudta, hogy a zsákmánya ott
van valahol előtte, és minden órával közelebb kerül hozzá. Megtalálja Fitzgeraldot, mert nem fog nyu‐
godni addig, amíg meg nem találja.
Glass belenyomta a hosszú rudat a Platte medrébe, és tolt egyet a hajón.
A Plattée állhatatosan sodorta lefelé Glasst és társait. A folyó két napig egyenesen keletnek folyt az
alacsony hegyek őzszínű lankái mentén. A harmadik napon éles kanyart vett déli irányba. Hósapkás
csúcs emelkedett ki a többi fölé, mint egy fej a széles váltakon. Egy ideig úgy tűnt, hogy egyenesen a
csúcs felé haladnak, aztán a Platte újra elkanyarodott, megállapodva végül délkeleti irányban.
Jól haladtak. Néha a szembeszél lassította őket, de gyakoribb volt a kitartó nyugati áramlat a hátuk‐
ba. A felhalmozott szárított bölényhús miatt nem kellett vadászniuk. Amikor táboroztak, a fejre fordí‐
tott bikahajók jó menedéket nyújtottak. Minden reggel elvitt egy órát a varratok újratömítése azzal a
mennyiségű tömítőanyaggal, amit magukkal vittek, de egyébként a nappal szinte minden óráját a vízen
tölthették Fort Atkinson felé sodródva, minimális erőkifejtéssel. Glass hálás volt, hogy a folyó végez‐
te el helyettük a munkát.
Az ötödik nap reggelén történt, Glass éppen tömítőanyagot kente a hajóra, amikor Vörös botladozva
jött vissza a táborba.
– Egy indián van a magaslat mögött. Lovas harcos.
– Látott téged?
Vörös nyomatékosan megrázta a fejét.
– Nem hinném. Van ott egy patak, úgy tűnt, mintha csapdát ellenőrzött volna.
– Láttad, milyen törzsből való? – kérdezte Glass.
– Mintha rí lenne.
– A pokolba is! – mordult fel Chapman. – Mit keresnek a rík a Platténál?
Glass kétségbe vonta Vörös beszámolójának megbízhatóságát. Kételkedett benne, hogy az arikarák
ennyire eltávolodnának a Missouritól. Valószínűbbnek tartotta, hogy Vörös egy csejent vagy egy pau‐
nit látott.
– Menjünk, nézzük meg! – Vörös kedvéért hozzátette: – Senki nem lő, amíg én nem.
Kúszva haladtak, közeledtek a domb tetejéhez, puskáikat a könyökhajlatukban tartva. A hó már ré‐
gen elolvadt, ezért útjukat a zsályacsomók és a bölényfű kiszáradt szárai között tették meg.
A domb tetejéről látták a lovast, vagy inkább csak a hátát, amint lefelé lovagol a Platte mentén, fél
mérföldnyi távolságban. Alig tudták kivenni a lovát, egy tarka foltost. Sehogy sem lehetett rájönni,
hogy melyik törzshöz tartozik, csak annyit lehetett tudni, hogy az indiánok közel vannak.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Vörös. – Nincs egyedül. Tudod, hogy a folyó mentén táboroznak.
Glass ingerült pillantást vetett Vörösre, akinek hátborzongató érzéke volt ahhoz, hogy észrevegye a
problémákat, és teljesen képtelen volt megtalálni a megoldásokat. Ami azt illeti, valószínűleg igaza
volt. Az a néhány patak, ami mellett elhaladtak, kicsi volt. A területen bármely indián a Platte közelé‐
ben táborozott volna, tehát pont az útjukba kerülnek. De mi más választásunk lenne?
– Nem sok mindent tehetünk – mondta Glass. – Valakit felküldünk a partra cserkelni, ha nyílt terep‐
re érünk.
Vörös motyogni kezdett valamit, de Glass félbeszakította.
– Én tudom irányítani a hajómat a rúddal. Ti ketten oda mentek, ahová akartok, de én úgy tervezem,
hogy leereszkedem a folyón. – Megfordult és visszament a bikahajók irányába. Chapman és Vörös
hosszan nézték az egyre távolodó lovast, aztán megfordultak, és követték Glasst.
Miután két újabb nap telt el a hajókban, Glass úgy becsülte, hogy megtettek százötven mérföldet.
Már majdnem alkonyodott, amikor a Platte egyik trükkös kanyarulatához közeledtek. Glass gondolko‐
dott, hogy meg kellene állni éjszakára, és ezt a szakaszt jobb nappali fényben megtenni, de nem volt
megfelelő hely a partraszálláshoz.
Meredek domboldalak kényszerítették a folyót szűk mederbe, amitől a víz mélyebb lett, az áramlás
pedig gyorsabb. Az északi partról egy nyárfa részben beledőlt a folyóba, mögötte hordalék halmozó‐
dott föl. Glass hajója tíz yarddal haladt a másik előtt. Az áramlás egyenesen a ledőlt fa felé vitte. Le‐
szúrta a rúdját, hogy kikerülje. Nincs meg a meder.
Az áramlás gyorsult, és a nyárfa kiálló ágai hirtelen mintha lándzsákká változtak volna. Egy jó szú‐
rás, és a bikahajó elsüllyed. Glass fél térdre emelkedett, másik lábát pedig nekifeszítette a hajó bor‐
dázatának. Felemelte a rúdját, és helyet keresett, ahol megtámaszthatná. Meglátott egy lapos felületet
a törzsön, és előrelökte a rudat. Sikerült megtámasztania. Glass minden erejét felhasználva lökte az
otromba járművet az áramlással szembe. Hallotta, ahogy a víz nekicsapódik a hajónak, miközben az
áramlás megemeli a hátulját, és elfordítja a járművet a fa körül.
Glass most hátrafelé nézett, így láthatta Vöröst és Chapmant. Mindketten a becsapódásra készülőd‐
tek, bizonytalanul himbálva a hajót. Amikor Vörös fölemelte a póznáját, majdnem belevágott vele
Chapman arcába. – Figyelj, te idióta! – Chapman nekinyomta a rudat a nyárfának, miközben az áram‐
lás erőteljesen sodorta a csónakot hátulról. Vörös végül kiszabadította a rudat, és határozatlan mozdu‐
lattal nekitámasztotta a hordaléknak.
Mindkét férfi felemelkedett, aztán lehajoltak, ahogy az áramlás átlökte őket a félig elmerült fa koro‐
náján. Vörös inge beleakadt egy ágba, ami ettől élesen visszahajlott. Az ing elszakadt, az ág pedig
visszacsapódott, egyenesen Chapman szemébe. Felüvöltött a szúró fájdalomtól, és elejtette a pózná‐
ját, ahogy kezeit az arcához szorította.
Glass még mindig hátrafelé bámult, amikor az áramlat mindkét hajóval megkerülte a dombot, és a
déli part felé lökte őket. Chapman térden állt bikahajójuk aljában, fejét lefelé tartotta, és tenyerét még
mindig a szemére szorította. Vörös folyásirányba nézett, Glass és a hajója mögé. Glass látta, ahogy
Vörös arcán rémült kifejezés jelenik meg. Vörös ledobta a rudat, és kétségbeesetten nyúlt a puskájá‐
ért. Glass megfordult.
Kéttucatnyi tipi állt a Platte déli partján, nem egészen ötvenyardnyira előttük. Néhány gyerek ját‐
szott a víz közelében. Észrevették a bikahajókat, és kiáltozásban törtek ki. Glass látta, ahogy két har‐
cos a tábortűznél talpra ugrik. Vörösnek igaza volt, de már túl késő, gondolta Glass. Arikarák. Az
áramlás mindkét hajót egyenesen a tábor felé sodorta. Glass hallott egy lövést, miközben nézte a tá‐
borban az embereket, ahogy felkapják a fegyvereiket, és a folyó menti magas part irányába sietnek.
Glass még egy utolsót tolt a póznájával, aztán megragadta a puskáját.
Vörös lőtt egyet, és egy indián lebukott a folyópartról.
– Mi történik? – kiabált Chapman, aki megpróbálta még jó szemével kivenni a történéseket.
Vörös épp mondani akart valamit, amikor égető érzést érzett a hasában. Lenézett, és látta, hogy vér
szivárog az ingén ütött lyukból.
– A pokolba, Chapman, meglőttek! – Pánikba esve felemelkedett, és letépte az ingét, hogy meg tud‐
ja vizsgálni a sebet. Két újabb lövés találta el egyszerre, amik hátralökték. A lábai fennakadtak a hajó
peremében, ahogy keresztülesett rajta, bele a folyó rohanó áramlatába. Víz folyt be a csónak szélén,
és a hajó megdőlt.
Chapman félig vakon hirtelen a víz alatt találta magát. Érezte a víz kellemetlen hidegét. A heves
áramlat egy pillanatra mintha lassult volna, Chapman pedig megpróbálta feldolgozni a gyilkos esemé‐
nyeket, amik hirtelen körülvették. A jó szemével látta Vörös testét, ahogy folyásirányba lebeg, és vér
szivárog belőle a folyóba, mint valami fekete tinta. A vízen keresztül hallotta, hogy lábak törtetnek
felé a folyópart irányából. Értem jönnek. Rettenetesen nagy szüksége lett volna egy lélegzetvételre,
de dermesztő bizonyossággal tudta, hogy mi vár rá a felszínen.
Végül már nem bírta tovább, a feje áttört a vízfelszínen, és zihált, hogy megtöltse a tüdejét. Újabb
lélegzetet már nem vett. A látása még ki sem tisztult, ezért Chapman nem is láthatta a lendülő baltát.
Glass a legközelebbi arikarát célozta meg a puskájával, aztán lőtt. Iszonyodva nézte, ahogy több
arikara begázol a folyóba, és lecsapnak Chapmanre, amikor a feje kibukkan a felszínre. Vörös teste
elhagyatottan sodródott folyásirányba. Glass Malac fegyveréért nyúlt, amikor vad üvöltést hallott.
Egy óriási termetű indián dárdát hajított a partról. Glass ösztönösen lebukott. A dárda simán áthatolt a
hajó oldalán, és a hegye beleállt a másik oldali bordázatba. Glass felemelkedett a hajó pereme fölé,
és lőtt, megölve a nagydarab indiánt a parton.
Mozgás villanását érzékelte, és felnézett a partra. Három arikara állt halálos készültségben, alig
húszyardnyira. Nem tudnak elhibázni. Hátrafelé belevetette magát a Plattéba, amikor a három lövés
eldördült.
Egy pillanatig megpróbálta tartani a puskát. Ugyanilyen gyorsan el is engedte.
Elvetette azt az ötletet, hogy folyásirányba úszva próbáljon meg elmenekülni. Már dermedt volt a
jeges víztől. Amúgy meg az arikarák néhány percen belül megtalálják a lovaikat, talán már meg is ta‐
lálták. Egy vágtató ló könnyen lehagyná a kanyargó Plattét. Az egyetlen esélye az volt, hogy olyan so‐
káig marad alámerülve, ameddig lehetséges, aztán kijut a másik partra. Ha a folyó elválasztja őt az in‐
diánoktól, akkor talán van esélye menedéket találni. Vadul rúgta magát előre, és mindkét kezét hasz‐
nálta, hogy gyorsabban haladjon.
Egy árok futott végig a folyó közepén, ott már nem ért le az ember lába. Hirtelen egy csík vágta ket‐
té előtte a vizet, és Glass rájött, hogy egy nyíl az. Golyók is lyuggatták a vizet, mint valami mini tor‐
pedók, amik őt keresik. Látnak! Glass megpróbált mélyebbre jutni a felszín alá, de a mellkasa már
így is összeszorult a lélegzetvétel hiánya miatt. Mi van a másik parton? Mielőtt kitört a lövöldözés,
nem volt ideje megnézni, mi van a túlparton. Muszáj lélegeznem! A felszín irányába lökte magát.
A feje a víz fölé ért, és hallotta a lövések gyors, pattogó hangját.
Az arca eltorzult, ahogy mély lélegzetet vett, arra számítva, hogy egy golyó vágódik bele a kopo‐
nyájába. Muskétagolyók és nyilak fröcsköltek körülötte, de nem találták el. Végignézett az északi par‐
ton, mielőtt újra lebukott a felszín alá. Amit látott, az reményre adott okot. A folyó nagyjából negyven
yard hosszan egy homokpad mellett futott. Ott nem volt fedezék, ha kimászna, lelőnék. A homokpad
végén viszont a víz alacsony, füves parthoz ért. Ez volt az egyetlen esélye.
Glass mélyre merült, és keményen tempózott a vízben, az áramlás segítette a haladásban. Úgy gon‐
dolta, hogy talán éppen ki tudja húzni a homokpad végéig a zavaros vízben. Harminc yard. A muské‐
tagolyók és a nyilak belevágódtak a vízbe. Húsz yard. A part felé fordult, közben tüdeje levegőért kö‐
nyörgött. Tíz yard. A lába hozzáért a meder szikláihoz, de a víz alatt maradt, kétségbeesése a levegő
miatt még mindig kisebb volt, mint félelme az arikara fegyverektől. Amikor a víz már túl sekély volt
ahhoz, hogy alámerülve maradjon, felállt, levegő után kapkodott, és próbált elbújni a parti magas fű‐
ben. Éles szúrást érzett a lába hátsó oldalán, de nem vett róla tudomást, bemászott a sűrű fűzbokrosba.
A füzek nyújtotta átmeneti takarásból visszanézett. Négy lovas noszogatta a lovait a folyó túlolda‐
lán, lefelé a meredek parton. Fél tucat indián állt a víz partján, és a füzek felé mutogattak. Kissé fel‐
jebb, folyásiránnyal szemben meglátott valamit. Két arikara rángatta felfelé Chapman testét a parton.
Glass megfordult, hogy meneküljön, de éles fájdalom nyilallt a lábába. Lenézett, és egy nyilat látott
kiállni a vádlijából. Nem talált csontot. Lenyúlt és összerándult, ahogy visszafelé kirántotta a nyilat,
egyetlen gyors mozdulattal, majd félredobta, és mélyebbre mászott a füzek közé.
Glass szerencséje egy független gondolkodású kancacsikó képében fordult meg, ez volt az első a
négy ló közül, amelyik leért a Platte vizéhez. Agresszív korbácsolás ösztökélte, hogy belelépjen a se‐
kély vízbe, de az állat megbokrosodott, amikor a meder eltűnt a lába alól, és arra kényszerült, hogy
ússzon. Nyerített és csapkodta a fejét, nem vett tudomást a belehasító zabláról, és makacsul visszafor‐
dult a part irányába. A másik három lónak is megvoltak a maga fenntartásai a hideg vízzel kapcsolat‐
ban, és boldogan követték a kancacsikót. A megbokrosodott állatok egymásnak mentek, felkavarták a
Plattét, és lovasaik közül kettőt is bedobtak a vízbe.
Mire a lovasok újra irányítani tudták a lovaikat, és ostorukkal újra behajtották őket a folyóba, érté‐
kes másodpercek teltek el.
Glass áttört a füzeken, és hirtelen egy homokos gáton találta magát. Felmászott a tetejére, és lené‐
zett a szűk visszafolyó csatornára. A nappal nagyobb részében ide nem sütött be a nap, ezért a csator‐
na állóvize még be volt fagyva, jeges felszíne pedig vékonyan behintve hóval. A csatorna túloldalán
újabb meredek rézsű vezetett egy fákból és füzekből álló sűrű állományba. Arra.
Glass lecsúszott a lejtőn, és ráugrott a csatorna befagyott felszínére. A vékony hórétegen keresztül
az alatta levő jégre lépett. A mokaszinjai nem tapadtak, ezért hátrafelé elcsúszott, egyenesen a hátára
esve. Egy pillanatig kábultan feküdt ott, az éjszakai ég halványuló fényét bámulva. Aztán az oldalára
fordult, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Meghallotta egy ló nyerítését, és talpra tornázta magát.
Most már óvatos mozdulatokkal kelt át a keskeny csatornán, és felkúszott a szemben levő partra. Hal‐
lotta maga mögött a lovak robaját, amikor bemászott a bozótba.
A négy arikara lovas felért a rézsűre, és lefelé néztek. A halványuló fényben is tisztán látszottak
Glass nyomai a csatorna felszínén. A vezérlovas megsarkallta a póniját. A póni rálépett a jégre, de
nem boldogult jobban, mint Glass. Valójában inkább rosszabbul járt, mert az állat csúszós patái nem
találtak tapadást. Négy lábával görcsösen csapkodott, ahogy az oldalára dőlt, összezúzva közben a lo‐
vasa lábát. A lovas felkiáltott a fájdalomtól. Tanulva a nyilvánvaló leckéből, a másik három lovas
gyorsan leszállt, és gyalog folytatta az üldözést.
Glass nyomai gyorsan halványultak a visszafolyó csatorna túloldalán, a sűrű bozótban.
Nappali fénynél könnyen megtalálták volna. Ahogy kétségbeesetten menekült, Glass nem figyelt
arra, hogy hány ágat tör le, vagy a lábnyomokra, amiket maga mögött hagy. Mostanra viszont már szin‐
te teljesen besötétedett. Az árnyékok eltűntek, feloldódtak az egyenletes sötétségben.
Glass hallotta maga mögött az eleső lovas kiáltásait, és megállt.
A jégen vannak. Úgy tippelte, hogy ötvenyardnyi bozót van közöttük. A hangból rájött, hogy az egy‐
re növekvő sötétségben a veszélyt nem látja ugyan az ember, de hallja. Nagy nyárfa emelkedett mel‐
lette. Felnyúlt egy alacsonyan levő ághoz, és felhúzta magát.
A fa nagyobb ágai széles, villás elágazást alkottak nagyjából nyolc láb magasban. Glass leguggolt,
és megpróbálta elcsendesíteni ziháló mellkasát. Lenyúlt az övéhez, és megkönnyebbült, amikor meg‐
érintette kése gombját. A kés, ami még mindig ott volt a hüvelyében. Megvolt még a sac au feu is.
Benne volt az acél és a kova. Bár a puskája a Platte fenekén feküdt, a puskaporos szaruja még mindig
a nyakában lógott. Legalább a tűzgyújtás nem okoz majd problémát. A tűz ötlete miatt hirtelen rádöb‐
bent, hogy a ruhája még mindig át van ázva, és a folyó hidege a csontjáig hatol. A teste ellenőrizhetet‐
lenül remegni kezdett, megnehezítve, hogy mozdulatlan maradjon.
Eltört egy ág. Glass az alatta elterülő tisztásra bámult. Ösztövér harcos állt a bozótban. Tekintete a
tisztást kutatta, az üldözött jeleit kereste a talajon. Hosszú kereskedő-muskétát markolt, az övében pe‐
dig csatabárdot viselt. Glass visszatartotta a lélegzetét, amikor az arikara kilépett a tisztásra. A har‐
cos készenlétben tartotta a fegyverét, miközben lassan a nyárfa felé lépkedett. Glass még a sötétben is
tisztán látta a nyaka körül a jávorszarvasfogból készült nyaklánc, és a csuklóján a két réz karkötő csil‐
logását. Istenem, ne engedd, hogy felnézzen! A szíve olyan erővel kalapált, hogy azt hitte, a mellkasa
nem bírja elviselni az ütéseket.
Az indián odaért a nyárfa törzséhez, és megállt. A feje még tízlábnyira sem volt Glass alatt. A har‐
cos megint a talajt vizsgálgatta, aztán a bokrokat körülötte. Glassnek először azt diktálták az ösztönei,
hogy legyen tökéletesen mozdulatlan, azt remélve, hogy a harcos továbbmegy. De ahogy bámult lefelé,
fontolóra vett egy másik lehetőséget is, azt, hogy megöli az indiánt, és elveszi a fegyverét. Glass las‐
san a késéért nyúlt. Érezte a megnyugtató markolatot, és lassan elkezdte kihúzni a tokjából.
Glass az indián torkára összpontosított. Egy gyors vágás keresztbe a nyakán nemcsak megölné, de
azt is megakadályozná, hogy kiáltson. Gyötrelmesen lassú mozdulatokkal megemelte a testét, és meg‐
feszült, hogy lecsapjon.
Glass sürgető suttogást hallott a tisztás széléről. Felnézett, és egy második harcost látott kilépni a
bozótból, vastag dárda volt a kezében. Glass mozdulatlanná merevedett. Az imént elmozdult a fa ág‐
villájának viszonylagos takarásából, és felkészült arra, hogy leugorjon. Ahol most volt, ott csak a sö‐
tétség takarta el a rá vadászó két harcos elől.
Az alatta álló indián megfordult, megrázta a fejét, aztán a földre mutatott, utána pedig a sűrű bozót
felé gesztikulált. Suttogott valamit válaszképpen. A dárdát hordozó indián odasétált a nyárfához. Az
idő mintha megállt volna, miközben Glass igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét. Kapaszkodj erősen!
Végül az indiánok megegyeztek, hogy merre menjenek, és mindegyik eltűnt a bozótban, két különböző
nyiladékon keresztül.
Glass nem mozdult el a nyárfáról, még további több mint két órán keresztül. Hallgatta a néha eltá‐
volodó, néha közeledő hangokat, amiket az őt keresők adtak ki, miközben tervezte a következő lépést.
Egy órával később az egyik arikara visszafelé áthaladt a tisztáson. Nyilvánvalóan a folyó felé tartott.
Amikor Glass végre lemászott, úgy érezte, hogy az ízületei mozdíthatatlanná fagytak. A lába elzsib‐
badt, és jó néhány percig eltartott, amíg újra normálisan tudott járni.
Glass úgy gondolta, most már túl fogja élni az éjszakát, de tudta, hogy az arikarák hajnalban vissza‐
térnek. Azt is tudta, hogy a bozót nem rejti el őt vagy a nyomait a vakító nappali fényben. Úgy döntött,
hogy a sötét bozóton keresztül fog haladni, és vigyáz, hogy párhuzamosan menjen a Plattéval. Felhők
takarták el a hold fényét, de a hőmérsékletet is fagypont fölött tartották. Nem tudott megszabadulni a
nedves ruházat okozta hidegtől, de az állandó mozgás miatt a vére legalább gyorsabban áramlott az
ereiben.
Három órával később elért egy kis forrásvölgyet. Tökéletes volt. Belegázolt a vízbe, figyelve arra,
hogy hagyjon néhány árulkodó nyomot, amik felfelé mutatnak a patak mentén, a Plattétól távolodó
irányba. Több mint százyardnyit gázolt felfelé a patakban, míg végül megtalálta a megfelelő terepet,
egy sziklás partszakaszt, ami elrejti a nyomait. Kiválasztotta a vízből kivezető ösvényt a sziklákon ke‐
resztül, és egy alacsony fákkal teli erdőcske felé vette az irányt.
Galagonyákból állt, amelyek tüskés ágai a madarak kedvelt költőhelyei voltak. Glass megállt, és a
késéért nyúlt. Levágott egy apró, szakadozott darabot vörös pamutingéből, és fölakasztotta az egyik
tüskére. Ezt biztosan észreveszik. Ezután megfordult, visszament a sziklákon keresztül a patakhoz, vi‐
gyázva, hogy ne hagyjon semmilyen nyomot. Legázolt a völgy közepéig, és elkezdett még lejjebb ha‐
tolni.
A kis patak lustán kanyargott a síkságon keresztül, mielőtt találkozott a Plattéval. Glass állandóan
megbotlott a csúszós köveken a folyó sötét völgyében. A megmerülések miatt folyamatosan nedves
volt a ruhája. Megpróbált nem gondolni a hidegre. A lábait már nem érezte, mire elérte a Plattét.
Reszketve állt a térdig érő vízben, azon aggódva, hogy most mit tegyen.
A folyó túloldalát bámulta, megpróbálta kivenni a túlsó part kontúrjait. Füzek és néhány nyárfa. Ne
hagyj nyomokat azzal, hogy kimászol! Belegázolt a vízbe, és egyre rövidebb lélegzeteket tudott ven‐
ni, ahogy a víz a csípőjéig emelkedett. A sötétség eltakarta a víz alatti zátonyt. Glass lelépett róla, és
hirtelen nyakig elmerült. Levegő után kapkodott, ahogy a jeges víz elborította a mellkasát, aztán erő‐
teljesen tempózva átúszott a túlsó partra. Amikor újra leért a lába, még mindig a folyóban maradt, a
part mellett haladt, mígnem talált egy olyan pontot, ahol kimászhatott: egy sziklás kőgátat, ami a fűz‐
bokrosba vezetett.
Glass óvatosan tette meg az utat a füzeken és a mögöttük álló nyárerdőn keresztül, minden lépésére
odafigyelt. Remélte, hogy az arikarák beveszik a trükköt, és felfelé mennek a patakvölgyben... arra
biztosan nem számítanak, hogy átkel a Plattén. Ugyanakkor semmit nem bízhatott a véletlenre. Ha
megtalálják a nyomait, akkor védtelen, ezért aztán mindent megtett, amit lehetett, hogy ne hagyjon nyo‐
mot.
Finom ragyogás világította meg a keleti égboltot, amikor kibukkant a nyárfák közül. A pirkadat
előtti fényben látta egy nagy plató sötét körvonalait, egy vagy két mérföldnyire. Amennyire meg tudta
ítélni, a plató párhuzamosan haladt a folyóval. Ott eltűnhetne, talán találna egy rejtett vízmosást vagy
egy barlangot, amiben elbújhat, tüzet rakhat, megszáradhat és megmelegedhet. Aztán amikor a dolgok
lenyugodtak, visszatérhet a Plattéhoz, és folytathatja az utat Fort Atkinson irányába.
Glass a derengő plató irányába gyalogolt a pirkadat egyre erősödő fényében. Eszébe jutott Chap‐
man és Vörös, és hirtelen beléhasított a bűntudat. Kiverte a fejéből. Erre most nincs idő.
Jonathon Jacobs főhadnagy felemelte a kezét, és egy parancsot vakkantott. A mögötte felsorakozó
húsz lovas szinte egyszerre rántotta meg a kantárszárat, és a lovak patái alól por szállt föl. A főhad‐
nagy megpaskolta lovának izzadt oldalát, és a kulacsáért nyúlt. Megpróbált nemtörődömnek tűnni, mi‐
közben hosszan kortyolt a kulacsból. Valójában minden másodpercet gyűlölt, amit Fort Atkinson vi‐
szonylagos biztonságától távol kellett töltenie.
Különösen gyűlölte ezt a mostani pillanatot, amikor vágtázva visszatérő felderítője a legkülönfé‐
lébb rossz híreket hozhatta magával. A paunik és az arikarák egy renegát bandája fel-le portyázott a
Platte mentén, mióta a hó elkezdett olvadni. A főhadnagy megpróbálta elképzelni, hogy mi következ‐
het, amíg a felderítő jelentését várta.
A felderítő, aki egy őszes hajú, síksági ember volt, és Higginsnek hívták, csak akkor zabolázta meg
a lovát, amikor gyakorlatilag már a sor elejéhez ért. Bőrzubbonyának rojtjai himbálóztak, amikor a
nagy termetű sötétpej oldalazva-csúszva megállt.
– Egy férfi jön gyalogosan, fent, a gerinc tetején.
– Úgy érted egy indián?
– Asszem, főhadnagy. Nem jutottam elég közel, hogy lássam. – Jacobs főhadnagy első ösztöne azt
diktálta, hogy visszaküldje Higginst az őrmesterrel és két emberrel. Végül kelletlenül arra jutott, hogy
neki magának kellene mennie.
Ahogy közeledtek a gerinchez, egy embert hátrahagytak, hogy fogja a lovakat, a többiek pedig a ha‐
sukon csúszva haladtak tovább. A Platte széles völgye több száz mérföldnyire terült el előttük. Fél
mérföldnyire egy magányos alak haladt a folyó partja mentén. Jacobs főhadnagy egy kisebb távcsövet
vett elő zubbonya mellső zsebéből. Kihúzta a rézből készült eszközt teljes hosszára, és belenézett.
A felnagyított kép fel-le mozgott a folyóparton, ahogy Jacobs próbálta stabilan tartani a távcsövet.
Végül sikerült a szarvasbőrbe öltözött emberre fókuszálnia. Nem tudta kivenni az arcát, de látta egy
szakáll bozontos foltját.
– Legyek átkozott – mondta Jacobs főhadnagy meglepetten –, ha ez nem egy fehér ember! Mi a jóis‐
tent csinál ez idekint?
– Nem hozzánk tartozik – mondta Higgins. – Az összes dezertőr egyenesen St. Louis felé tart.
Talán azért, mert úgy tűnt, hogy a férfi nincsen közvetlen veszélyben, a főhadnagyot hirtelen magá‐
val ragadta a lovagiasság érzése. – Menjünk, szedjük össze!
Robert Constable őrnagy, bár nem önszántából, de már a negyedik generációhoz tartozott a Con‐
stable család férfitagjai között, akik a hadseregben csináltak karriert. A dédnagyapja a franciákkal és
az indiánokkal harcolt tisztként Őfelsége Tizenkettedik Gyalogos Ezredében. Nagyapja hű maradt a
családi pályához, ha a királyához nem is, ő a britek ellen harcolt tisztként Washington Kontinentális
Hadseregében.
Constable apjának nem volt túl nagy szerencséje a katonai dicsőséggel kapcsolatban: túl fiatal volt,
amikor a forradalom kitört, és túl öreg, amikor az 1812-es háború zajlott. Mivel nem volt esélye a ki‐
tüntetésre, úgy érezte, hogy a legkevesebb, amit tehet, az, hogy felajánlja egyetlen fiát. A fiatal Robert
jogi területen szeretett volna karriert csinálni, arról álmodott, hogy a bírák palástját fogja viselni. Ro‐
bert apja elutasította, hogy a családi vonalat törvénycsavargatással szennyezzék be, és egy szenátorral
fennálló barátságát használta fel arra, hogy helyet biztosítson a fiának West Pointban. Ezért aztán Ro‐
bert Constable őrnagy húsz jelentéktelen évig lassanként emelkedett felfelé a katonai ranglétrán. A fe‐
lesége már egy évtizeddel korábban felhagyott vele, hogy kövesse, és most Bostonban élt (szeretője,
egy jól ismert bíró közelében). Amikor Atkinson tábornok és Leavenworth ezredes a tél idejére
visszatért keletre, Constable őrnagy átmenetileg megörökölte az erőd parancsnoki tisztét.
De mi felett gyakorolt hatalmat? Háromszáz gyalogsági katona (egyenlő megoszlásban friss beván‐
dorlók és friss elítéltek), száz körüli lovassági katona (egy kissé szerencsétlen aszimmetria következ‐
tében csak ötven lóval), és egy tucat rozsdás ágyú fölött. Mégis, korlátlanul uralkodott, továbbtolva
magáról karrierje keserű csalódásait aprócska királysága alattvalóira.
Constable őrnagy egy széles asztal mögött ült (mellette a szárnysegédje), amikor Jacobs főhadnagy
behozta az időjárástól megtépázott síksági embert, akit megmentett. – A Platténál találtuk, uram – je‐
lentette Jacobs levegő után kapkodva. – Túlélt egy arikara támadást az északi mellékágnál.
Jacobs főhadnagy csak úgy sugárzott a hősiesség dicsfényétől, ahogy ott állt, várva a biztos elisme‐
rést bátor tettéért. Constable őrnagy éppen csak ránézett, mielőtt így szólt:
– Elmehet.
– Elmehetek, uram?
– Elmehet.
Jacobs főhadnagy továbbra is csak állt ott, némileg megdöbbenve a rideg fogadtatástól. Constable
még nyersebben fogalmazta meg a parancsot:
– Menjen már! – Kezével intett, mintha szúnyogot hessegetne el. Odafordult Glasshez és megkér‐
dezte: – Maga kicsoda?
– Hugh Glass. – A hangja ugyanolyan viharvert volt, mint az arca.
– És hogy került ide, a Platte folyó mentén bolyongva?
– A Rocky Mountain Fur Company küldönce vagyok.
Ha egy borzasztó sebhelyeket viselő fehér ember megjelenése nem is ajzotta fel az őrnagy eltom‐
pult érdeklődését, a Rocky Mountain Fur Company említése megtette. A Fort Atkinson jövője, nem is
beszélve az őrnagy saját karrierjének megmentéséről, a prémkereskedelem üzleti sikerétől függött.
Hiszen mi más lehetne fontosabb egy lakhatatlan sivatagokból és áthághatatlan hegycsúcsokból álló
megműveletlen földön?
– Fort Unionból?
– Fort Uniont elhagyták. Henry kapitány átköltözött Lisa régi állomására a Bighornnál.
Az őrnagy előrehajolt a székében. Egész télen kötelességtudóan küldte a híreket St. Louisba. Egyik
sem tartalmazott érdekesebb tényeket, mint sivár beszámolókat az emberei között kitört vérhasról,
vagy a lóval rendelkező lovassági emberek csökkenő számáról. Most végre van valami. Megmentet‐
ték a Rocky Mountain egyik emberét! Fort Uniont elhagyták! Új erőd a Bighornnál!
– Szóljon a kantinban, hogy küldjenek forró ételt Mr. Glassnek!
Az őrnagy egy órán keresztül kérdésekkel bombázta Glasst Fort Unionról, az új erődről a Bighorn‐
nál, és a vállalkozásuk kereskedelmi sikeréről.
Glass gondosan elkerülte a társalgást arról, hogy mi a saját motivációja, ami miatt visszatért a ha‐
tárvidékre. Végül aztán Glass is feltette a saját kérdését:
– Áthaladt itt egy férfi egy horog alakú sebhellyel, aki a Missourin tartott lefelé? – Glass az ujját a
szája sarkához emelte, és egy horgot rajzolt vele.
Constable őrnagy Glass arcát fürkészte. Végül azt mondta:
– Hogy áthaladt-e? Nem...
Glass érezte a csalódottság éles nyilallását.
– Itt maradt – mondta Constable. – A besorozást választotta a bebörtönzés helyett a helyi szalonban
történt verekedés után.
Itt van! Glass küzdött, hogy lenyugtassa magát, és minden érzelmet eltöröljön az arcáról.
– Gondolom, ismeri azt az embert.
– Ismerem.
– Dezertált a Rocky Mountain Fur Companyből?
– Sok helyről dezertált. És tolvaj.
– Nos, ez egy igen komoly vád. – Constable érezte, ahogy szunnyadó jogi ambíciói mozgolódni
kezdenek.
– Vád? Nem azért vagyok itt, hogy panaszt tegyek, őrnagy. Azért vagyok itt, hogy rendezzem a
számlámat azzal az emberrel, aki kirabolt.
Constable mély lélegzetet vett, az álla lassan emelkedett fel, aztán hangosan kifújta a levegőt, és
úgy kezdett beszélni, mintha egy gyereket oktatna.
– Ez itt nem a vadon, Mr. Glass, és azt tanácsolnám, hogy maradjon tisztelettudó. Én az Egyesült
Államok Hadseregének őrnagya vagyok és ennek az erődnek a főparancsnoka. Komolyan veszem az
ön vádjait. Biztosítom róla, hogy alaposan kivizsgáljuk őket. És persze alkalma lesz bemutatni a bizo‐
nyítékait...
– A bizonyítékaimat! Nála van a puskám!
– Mr. Glass – Constable egyre ingerültebbé vált. – Ha Fitzgerald közlegény ellopta az ön tulajdo‐
nát, akkor a katonai jognak megfelelően meg fogom büntetni.
– Ez nem túl bonyolult, őrnagy – Glass nem tudta megakadályozni, hogy a gúny kiérződjön a hang‐
jából.
– Mr. Glass! – Constable már csak úgy köpködte a szavakat. Eredménytelen karrierje egy istentől
elhagyatott előretolt állásban naponta rákényszerítette, hogy próbára tegye képességét az észszerű
gondolkodásra. Nem tolerálta a tekintélyével szembeni tiszteletlenséget. – Ez az utolsó alkalom, hogy
figyelmeztetem. Az én dolgom, hogy igazságot szolgáltassak ezen az állomáson.
Constable őrnagy az egyik segédjéhez fordult.
– Tudja, hogy hol lehet Fitzgerald közlegény?
– Az E csoporttal van, uram. Kint vannak a favágóosztaggal, ma este jönnek vissza.
– Tartóztassa le, ha visszaér az erődbe! Kutassák át a körletét a puska után! Ha megvan, foglalják
le! Hozza a közlegényt a tárgyalóterembe holnap reggel nyolcra! Mr. Glass, számítok rá, hogy jelen
lesz... és mosakodjon meg előtte!
Egy szükségből átalakított kantin szolgált Constable őrnagy tárgyalóterméül. Jó néhány katona ci‐
pelte át Constable asztalát az irodájából, aztán felállították egy hevenyészett emelvényre. A megemelt
ülőhely lehetővé tette Constable számára, hogy az eljárást megfelelő judíciummal rendelkező magas‐
ságból vizsgálja. Hogy ne merüljön fel kétség tárgyalótermének hivatalos szentségével kapcsolatban,
Constable két zászlót állíttatott az asztala mögé.
Bár egy igazi tárgyalóterem pompája hiányzott belőle, legalább elég nagy volt. Száz körüli néző
fért be a terembe, ha az asztalokat kivitték. Hogy biztosítsa a megfelelő hallgatóságot, Constable őr‐
nagy általában törölte az egyéb kötelezettségeket az erőd szinte minden lakója számára. Mivel nem
volt konkurense a szórakoztatás terén, az őrnagy hivatalos előadásai mindig telt ház előtt mentek. A
jelenlegi tárgyalással kapcsolatban különösen magas volt az érdeklődés szintje. A sebhelyes határvi‐
déki emberről és súlyos vádjairól szóló pletykák gyorsan elterjedtek az erődben.
Az őrnagy asztala közelében álló padról Hugh Glass nézte, ahogy a kantin ajtaja kivágódik.
– Víííí-gyázz! – A nézők vigyázzba vágták magukat, miközben Constable őrnagy végiglépkedett a
termen. Constable-t egy főhadnagy, Neville K. Askitzen kísérte, akit „ass-kisser”[51]-nek neveztek a
besorozottak.
Constable megállt, hogy végignézzen a hallgatóságon, mielőtt uralkodói stílusban felvonult a helyé‐
re, Askitzen pedig mögötte szedte a lábát. Amikor leült, az őrnagy bólintott Askitzennek, aki paran‐
csot adott a nézőknek, hogy leülhetnek.
– Hozzák elő a gyanúsítottat! – rendelkezett Constable őrnagy. Az ajtók újra kinyíltak, és Fitzgerald
jelent meg, a kezei bilincsben, mindkét karjánál egy-egy őr. A hallgatóság mocorogni kezdett egy rö‐
vid pillanatig, ahogy az őrök előrevezették Fitzgeraldot. Az őrnagy asztalának jobb oldalán, arra me‐
rőlegesen valamiféle ketrecet állítottak fel az őrizetesnek. A ketrec elhelyezkedése miatt Fitzgerald
éppen szemben állt Glass-szel, aki az őrnagy balján ült.
Glass tekintete úgy fúródott bele Fitzgeraldéba, mint az ács fúrója a puha fába. Fitzgerald levágta a
haját, és leborotválta a szakállár Tengerészkék gyapjúöltözetre cserélte a szarvasbőr zubbonyt. Glass‐
ben visszatetszést keltett Fitzgerald látványa, ahogy így beburkolta az egyenruhával együtt járó tiszte‐
letreméltóság.
Valószínűtlen érzés volt, hogy hirtelen így együtt voltak. Küzdött a vággyal, hogy lerohanja Fitz‐
geraldot, a férfi torka köré fonja a kezeit, és kiszorítsa belőle az életet. Nem tehetem. Itt nem. Egy rö‐
vid pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Fitzgerald biccentett, mintha udvariasan üdvözölné!
Constable őrnagy megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Ezennel megnyitom a katonai törvényszék tárgyalását. Fitzgerald közlegény, jogában áll találkozni
a vádlójával, és hivatalosan meghallgatni a vádakat, amiket felhoztak ön ellen. Főhadnagy, olvassa fel
a vádakat!
Askitzen főhadnagy széthajtogatott egy papírdarabot, és az ülésterem közönsége felé fordulva,
emelkedett hangvételben olvasni kezdte:
– Ma Mr. Hugh Glass panaszát tárgyaljuk a Rocky Mountain Fur Companytől, John Fitzgerald köz‐
legény ellen, az Egyesült Államok Hadseregének Hatodik Ezrede, E csoport. Mr. Glass azt állítja,
hogy Fitzgerald közlegény, amikor a Rocky Mountain Fur Company alkalmazásában állt, ellopta Mr.
Glasstől a puskáját, a kését és más személyes ingóságait. Ha bűnösnek találják, Mr. Fitzgerald hadi‐
törvényszék elé áll, és tíz év börtönt kap.
Moraj hullámzott végig a tömegen. Constable őrnagy egy kalapáccsal az asztalra ütött, és a terem‐
ben csend lett.
– A felperes fáradjon a bíróság elé!
Glass zavartan nézett fel az őrnagyra, aki ingerült pillantást vetett rá, aztán intett neki, hogy menjen
az asztal irányába.
Askitzen főhadnagy állt ott egy bibliával.
– Emelje fel a jobb kezét! – mondta Glassnek. – Esküszik, hogy az igazat mondja, isten úgy segítse?
– Glass bólintott, és igent mondott, azzal a gyenge hangszínnel, amit gyűlölt, de nem tudott megváltoz‐
tatni.
– Mr. Glass, hallotta a vádak felolvasását? – kérdezte Constable.
– Igen.
– És pontosak?
– Igen.
– Akar bármilyen nyilatkozatot tenni?
Glass habozott. Az eljárás formalitása teljesen meglepte. Egyáltalán nem számított száz nézőre. Ér‐
tette ő, hogy Constable parancsol az erődben, de ez az ügy rá és Fitzgeraldra tartozott, nem volt ínyé‐
re, hogy látványosság lett belőle egy arrogáns tiszt és körülbelül száz unatkozó, besorozott férfi szóra‐
koztatására.
– Mr. Glass, van mondanivalója a bíróság számára?
– Tegnap elmondtam, hogy mi történt. Fitzgeraldot és egy fiút, akit Bridgernek hívnak hátrahagytak,
hogy ápoljanak, miután egy grizzly megtámadott a Grand folyónál. Ehelyett magamra hagytak. Nem hi‐
báztatom őket emiatt. De kiraboltak, mielőtt megléptek. Elvitték a puskámat, a késemet, de még a ko‐
vámat és az acélomat is. Elvették tőlem azokat a dolgokat, amikre szükségem lett volna, hogy legyen
esélyem egyedül is.
– Ez az a puska, amiről azt állítja, hogy az öné? – Az őrnagy elővette az Anstadtot az asztala mögül.
– Ez az én puskám.
– Tudja azonosítani valamilyen megkülönböztető jegy alapján?
Glass érezte, hogy elönti az arcát a vér erre a felszólításra. Miért engem kérdezgetnek? Vett egy
mély lélegzetet.
– A csőbe belevésték a készítője nevét: J. Anstadt, Kutztown, Penn.
Az őrnagy elővett a zsebéből egy szemüveget és megvizsgálta a csövet. Hangosan felolvasta: – J.
Anstadt, Kutztown, Penn. – Újabb moraj futott végig a termen.
– Akar még valamit mondani, Mr. Glass?
Glass megrázta a fejét.
– Elmehet.
Glass visszatért a helyére Fitzgeralddal szemben, az őrnagy pedig folytatta.
– Askitzen főhadnagy, eskesse meg a vádlottat! – Askitzen odasétált Fitzgerald ketrecéhez. A bilin‐
csek megcsördültek Fitzgerald kezén, ahogy az a kezét a bibliára helyezte. Erőteljes hangja betöltötte
a kantint, ahogy ünnepélyesen letette az esküt.
Constable őrnagy hátradőlt a székében.
– Fitzgerald közlegény, hallotta Mr. Glass vádjait. Hogyan magyarázza mindezt?
– Köszönöm a lehetőséget, hogy megvédhetem magam, uram, úgy értem, Constable őrnagy. – Az őr‐
nagy szinte sugárzott az elszólás miatt, miközben Fitzgerald folytatta: – Ön valószínűleg azt várja tő‐
lem, hogy Hugh Glasst hazugnak nevezzem, de nem fogom ezt tenni, uram. – Constable kíváncsian elő‐
rehajolt. Glass szemei is összeszűkültek, mert ő is meglepődött, hogy vajon mire készülhet Fitzgerald.
– Valójában Hugh Glasst jó embernek tartom, tisztelik a társai a Rocky Mountain Fur Companynél.
– Azt gondolom, hogy Hugh Glass úgy hiszi, minden szó, amit elmondott, az Úr előtt a legtisztább
igazság. A probléma az, uram, hogy egy egész rakás dologról hiszi ezt, olyanokról, amik soha nem tör‐
téntek meg.
– Az igazság az, hogy delíriumban volt már két napja, amikor otthagytuk. A láza erősen felment, fő‐
leg az utolsó napon. A halál izzadsága, azt gondoltuk. Nyögött és kiáltozott. Tudtuk, hogy fájdalmai
vannak. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy már nem tehettünk érte többet.
– És mit tettek érte?
– Nos, uram, én nem vagyok orvos, de megtettem, ami tőlem tellett. Készítettem borogatást a torká‐
ra és a hátára. Készítettem húslevest, hogy tápláljam. Persze a torka olyan állapotban volt, hogy nem
tudott nyelni, sem beszélni.
Ez már túl sok volt Glassnek. A leghatározottabb hangon, amit ki tudott adni, azt mondta:
– A hazugság könnyen megy neked, Fitzgerald.
– Mr. Glass – mennydörögte Constable, akinek az arca hirtelen a felháborodás merev csomójába
rándult össze. – Ez az én eljárásom. Én fogok keresztkérdéseket feltenni a tanúknak. Maga pedig be‐
fogja a száját, különben a bíróság megsértésével vádolom meg.
Constable megvárta, amíg a kijelentésének súlya leülepszik a teremben, aztán visszafordult Fitz‐
geraldhoz.
– Folytassa, közlegény!
– Nem hibáztatom azért, mert nem tudja, uram. – Fitzgerald lenéző pillantást vetett Glassre. – Ki
volt ütve vagy lázas volt az idő legnagyobb részében, amíg ápoltuk.
– Nos, ez mind szép és jó, de tagadja, hogy magára hagyta őt? Vagy azt, hogy kirabolta?
– Hadd mondjam el, hogy mi történt azon a reggelen, uram! Négy napja táboroztunk egy patakvölgy‐
ben a Grand mellett. Otthagytam Hugh-t Bridgerrel, és lementem a folyóhoz vadászni, a délelőtt na‐
gyobb részét ott töltöttem. A tábortól nagyjából egy mérföldnyire majdnem beleszaladtam egy arikara
harcosokból álló csapatba. – Az izgatottság újabb hulláma suhant át a nézőkön, akiknek a legtöbbje az
arikara falunál lezajlott kétes küzdelem veteránja volt.
– A rík először nem láttak meg, ezért elindultam visszafelé a táborhoz, olyan gyorsan, ahogy csak
tudtam. Akkor vettek csak észre, amikor a völgybe értem. Támadva közelítettek, én pedig rohantam
felfelé a táborunkhoz.
– Amikor odaértem, mondtam Bridgernek, hogy a rík közvetlenül mögöttem vannak, és azt is mond‐
tam neki, hogy segítsen felkészülni a ríkkel való szembeszállásra. Ekkor mondta nekem Bridger, hogy
Glass meghalt.
– Mocskos görény! – csattant fel Glass, miközben felállt és Fitzgerald felé indult. Két, bajonettes
puskát tartó katona állta el az útját.
– Mr. Glass! – kiabálta Constable, és közben a fakalapáccsal ütötte az asztalt. – Maradjon a helyén,
és fogja be a száját, vagy lecsukatom!
Az őrnagynak eltartott néhány pillanatig, amíg visszanyerte az önfegyelmét. Szünetet tartott, hogy
megigazítsa a gallért rézgombos kabátján, aztán visszatért Fitzgerald kihallgatásához.
– Mr. Glass nyilvánvalóan nem halt meg. Megvizsgálta őt?
– Értem, hogy miért dühös Hugh, uram. Nem kellett volna elfogadnom, amit Bridger mond. De ami‐
kor aznap ránéztem Glassre, sápadt volt, mint egy szellem, és mozdulatlan. Hallottuk, ahogy a rík jön‐
nek felfelé a szurdokban. Bridger elkezdett kiabálni, hogy el kell tűnnünk onnan. Biztos voltam benne,
hogy Glass halott, ezért elrohantunk fedezéket keresni.
– De azért magukkal vitték a puskáját.
– Azt Bridger tette. Azt mondta, hogy ostobaság lenne hátrahagyni a puskát és a kést a ríknek. Arra
nem volt idő, hogy vitatkozzunk ezen.
– De most magánál van a puska.
– Igen uram, nálam. Amikor visszaértünk Fort Unionba, Henry kapitánynak nem volt készpénze,
hogy kifizessen bennünket, amiért hátramaradtunk Glass-szel. Henry megkért, hogy fogadjam el a pus‐
kát fizetségképpen. Természetesen, őrnagy úr, örülök a lehetőségnek, hogy visszaadhatom Hugh-nak.
– És mi van az acéllal meg a kovával?
– Azokat nem vittük el, uram. Gondolom, a ríknél lehetnek.
– És vajon a rík miért nem ölték meg Mr. Glasst, és skalpolták meg, ahogy az a szokásuk?
– Gondolom, azt hitték, hogy halott, ugyanúgy, ahogy mi. Nem akarom megbántani Hugh-t, de nem
sok skalpja maradt, amit levághattak volna. A medve annyira szétmarcangolta, hogy a rík biztos azt
gondolták, már nem maradt hátra semmi csonkítás.
– Közlegény, maga már hat hete ezen az állomáson él. Miért nem könnyített a lelkén ennek a törté‐
netnek az elmondásával a mai napot megelőzően?
Fitzgerald gondosan kiszámított szünetet tartott, beharapta az ajkát, aztán lehajtotta a fejét. Végül
előbb felpillantott, majd a fejét is felemelte. Csendes hangon azt mondta:
– Nos, uram... azt hiszem, szégyelltem magam.
Glass arcára kiült a döbbenet. Nem annyira Fitzgeralddal volt baja, aki felől az árulás soha nem ér‐
kezett teljesen váratlanul. Sokkal inkább az őrnaggyal, aki elkezdett bólogatni Fitzgerald sztorija alatt,
mint valami patkány, ha meghallja a patkányfogó sípját. Hisz neki!
Fitzgerald folytatta:
– Tegnapig nem tudtam róla, hogy Hugh Glass él, de azt gondoltam, hogy magára hagytam egy em‐
bert, úgy, hogy még rendesen el sem temettem. Azt minden ember megérdemli, még a határvi...
Glass nem bírta tovább. Benyúlt a kabátja alá, az övében elrejtett pisztolyért. Kihúzta a fegyvert és
tüzelt. A golyó célt tévesztett, és belefúródott Fitzgerald vállába. Glass hallotta, ahogy Fitzgerald fel‐
kiált, és ugyanakkor érezte, ahogy erős kezek ragadják meg mindkét oldalról. Küzdött, hogy kiszaba‐
duljon a szorításukból. A tárgyalóteremben kitört a zűrzavar. Hallotta, hogy Askitzen kiabál valamit,
és egy villanásnyi időre látta az őrnagyot és aranyszínű vállapjait. Erős fájdalmat érzett a tarkóján,
aztán minden elsötétült.
Glass penészszagú sötétségben ébredt fel, lüktető fejfájással. Arccal lefelé feküdt a durva felületű
padlón. Lassan az oldalára fordult, és nekiütközött egy falnak. A feje fölött fényt látott, ami egy nehéz
ajtó keskeny hasadékán keresztül áramlott be. A Fort Atkinson őrháza egy nagy, fogvatartásra szolgáló
cellából állt részegeknek és más általános kötelességmulasztóknak, valamint két fából készült zárká‐
ból. Abból ítélve, amit hallott, Glass úgy gondolta, hogy a cellában három vagy négy ember lehet.
A tér, mint a koporsó oldalai, mintha összeszűkült volna, ahogy ott feküdt. Hirtelen a hajók nedves
fenékrekeszére emlékeztette, a fojtogató életre a tengeren, amit végül meggyűlölt. A homlokán izzad‐
ságcseppek jelentek meg, lélegzetvételei pedig rövid, szórványos kitörésekké változtak. Próbált ural‐
kodni magán, a bebörtönzöttség érzését felváltani a nyílt síkság szabadságával, a hullámzó fű tengeré‐
vel, amit semmi nem tör meg, csak egy hegység a távoli horizonton.
A napokat az őrház napi rutinján keresztül mérte: őrségváltás pirkadatkor; kenyeret és vizet hoznak
dél körül; őrségváltás alkonyaikor; utána éjszaka. Két hét telt el, amikor hallotta a külső ajtó nyikor‐
gását, és megérezte, ahogyan friss levegő tódul be a helyiségbe. – Maradjatok, ahol vagytok, büdös
idióták, mert betöröm a koponyátokat! – mondta egy eldohányzott hang, aminek a tulajdonosa kimérten
sétált Glass cellája felé. Glass hallotta a kulcsok csörömpölő hangját, aztán a kulcs motoszkálását a
zárban. Kattant a csapszeg, és az ajtó kinyílt.
Glass hunyorgott a fényben. Egy sárga, ék alakú rendfokozati csíkokat és szürke pofaszakállt viselő
szakaszvezető állt az ajtóban.
– Constable őrnagy kiadta a parancsot. Elmehetsz. Sőt, el kell menned. Tűnj el az állomásról hol‐
nap délig, különben bíróság elé állítanak egy pisztoly ellopásáért, és mert arra használtad, hogy lyukat
fúrtál vele Fitzgerald közlegénybe!
A kinti fény elvakította, miután két hetet töltött a sötét cellában. Amikor valaki azt mondta: „Bon‐
jour, Monsieur Glass”, Glassnek egy percébe telt, hogy ki tudja venni Kiowa Brazeau dagadt, foltok‐
kal tarkított arcát.
– Te mit csinálsz itt, Kiowa?
– Megyek vissza St. Louisba, a hajóm tele van felszereléssel.
– Te szabadítottál ki?
– Igen, jó viszonyban vagyok Constable őrnaggyal. Másrészről viszont, te mintha jó nagy bajba ke‐
verted volna magad.
– Az egyetlen baj az, hogy a pisztolyom nem lőtt egyenesen.
– Megértem, nem a te pisztolyod volt. Ez viszont szerintem a tiéd. – Kiowa odaadott Glassnek egy
puskát, és Glass végül képes volt eléggé fókuszálni ahhoz, hogy lássa is.
Az Anstadt. Megragadta a fegyvert az agynál és a csőnél, mert emlékezett rá, hogy határozottan sú‐
lyos. Megvizsgálta az elsütő szerkezetet, aminek szüksége lett volna friss zsírozásra. Jó néhány új
horzsolás látszott a sötét színű agyon, és Glass észrevett egy kis vésetet is a tuslemez közelében: JF.
Elöntötte a düh.
– Mi történt Fitzgeralddal?
– Constable őrnagy visszahelyezte a szolgálatba.
– Semmi büntetés?
– Elkobozzák kéthavi bérét.
– Kéthavi bért!
– Nos, kapott egy lyukat is a vállába, ahol előtte nem volt lyuk, te pedig visszakapod a puskádat.
Kiowa Glassre bámult, könnyen le tudta olvasni az arcáról az érzelmeit.
– Ha esetleg furcsa ötleted támadna, én a magam részéről elkerülném az Anstadt használatát ennek
az erődnek az épületein belül. Constable őrnagy kedveli, ha élhet jogi kötelezettségeivel, és nagyon
szeretne bíróság elé állítani téged gyilkossági kísérletért. Csak azért lágyult meg, mert meggyőztem,
hogy te monsieur Ashley pártfogolja vagy.
Együtt sétáltak át a gyakorlótéren. Egy zászlórúd állt ott, aminek tartókötelei feszültek, hogy ellen‐
tartsanak az erőteljes tavaszi szélnek. A zászló csapkodott a szélben, a szélei már kirojtosodtak a fo‐
lyamatos csapkodástól.
Kiowa Glasshez fordult.
– Buta gondolataid vannak, barátom.
Glass megállt, és egyenesen ránézett a franciára.
Kiowa megszólalt:
– Sajnálom, hogy soha nem volt megfelelő találkád Fitzgeralddal. De mostanra már rá kellett jön‐
nöd, hogy a dolgok nem mindig vannak a helyükön.
Egy darabig álltak ott, semmilyen más hang nem hallatszott, csak a zászló lobogása.
– Ez nem ilyen egyszerű, Kiowa.
– Persze, hogy nem egyszerű. Ki mondta, hogy egyszerű? De tudod, mit? Egy csomó elvarratlan
szálat soha nem varrnak el. Játssz azokkal a lapokkal, amiket osztottak neked! Lépj tovább!
Kiowa eltökélten folytatta:
– Gyere velem Fort Brazeau-ba! Ha működik a dolog, beveszlek partnernek.
Glass lassan megrázta a fejét.
– Ez nagylelkű ajánlat, Kiowa, de nem hiszem, hogy képes lennék megmaradni egy helyben.
– Akkor mi lesz? Mi a terved?
– Üzenetet kell átadnom Ashley-nek St. Louisban. Utána még nem tudom. – Glass szünetet tartott,
mielőtt hozzátette: – És itt is van még dolgom.
Nem mondott többet. Kiowa is hosszú ideig hallgatott. Végül csendesen így szólt:
– Il n’est pire sourd que celui qui ne veut pas entendre. Tudod, hogy ez mit jelent?
Glass megrázta a fejét.
– Azt jelenti, hogy senki nem olyan süket, mint az, aki nem akar hallani. Miért jöttél a határvidékre?
– kérdezte Kiowa. – Hogy lenyomozz egy közönséges tolvajt? Hogy kedvedet leld a pillanatnyi
bosszúban? Ennél többre tartottalak.
Glass még mindig nem szólt semmit. Végül Kiowa azt mondta:
– Ha szeretnél meghalni az őrházban, az a te döntésed. – A francia megfordult, és keresztülsétált a
gyakorlótéren. Glass egy pillanatig habozott, aztán utánament.
– Menjünk, igyunk egy whiskey-t! – kiáltott át Kiowa a válla fölött. – Hallani akarok a Powderről
és a Plattéról.
Kiowa adott kölcsön pénzt Glassnek néhány felszerelésre, és egy éjszakányi szállásra abban a he‐
lyiségben, ami Fort Atkinsonben a fogadónak felelt meg: egy sor szalmaágy a kantinos padlásán. A
whiskey általában álmataggá tette Glasst, de nem azon az éjszakán. Ugyanígy nem vágott rendet a fejé‐
ben kavargó gondolatok között sem. Megpróbált tisztán gondolkodni. Mi a válasz Kiowa kérdésére?
Glass fogta az Anstadtot, és kisétált a csípős levegőre, a gyakorlótérre. Az éjszaka tökéletesen tisz‐
ta volt, hold nélküli, az égen milliárdnyi csillag látszott, a fény éles tűszúrásai. Felmászott a durva
lépcsőfokokon a szűk sánckerítésre, ami körbefutott az erőd fala mentén. A tetőről nyíló kilátás méltó‐
ságteljes volt.
Glass maga mögé nézett, az erőd korlátai közé. A gyakorlótér túloldalán álltak a barakkok. Ott van.
Hány száz mérföldet küzdött le, hogy megtalálja Fitzgeraldot!? Most pedig a zsákmánya ott fekszik né‐
hány lépésnyire, és alszik. Érezte az Anstadt sötét fémjét a kezében. Hogy mehetnék el éppen most?
Megfordult, átnézett az erőd sáncain a Missouri folyó felé.
Csillagok táncoltak a sötét vízen, a tükröződésük mintha az égbolt térképét vetítette volna a földre.
Glass az égen keresgélt jelzőfényei után. Megtalálta a Nagymedve és a Kismedve ferde farkát, a Sark‐
csillag megnyugtató állandóságát. Hol van az Orion? Hol van a vadász, bosszúálló kardjával?
A Vega, a nagy csillag pompás csillogása mintha hirtelen versengeni kezdett volna Glass figyelmé‐
ért. A Vega mellett észrevette Cygnust, a hattyút.
Glass a Cygnusra bámult, és minél tovább nézte, annál inkább úgy tűnt, hogy egymásra merőleges
vonalai keresztet formálnak. Az Észak Keresztje. Ez volt a Cygnus köznapi neve, erre emlékezett. Ez a
név jobban passzolt hozzá.
Azon az éjszakán hosszú ideig állt ott, a magas erődfalon a Missourit hallgatva és a csillagokat
nézve. A vizek forrására gondolt, az óriási Bighorn hegyeire, amelyek csúcsait már látta, de soha nem
érintette meg. A csillagokra és az égre gondolt, megvigasztalta mérhetetlenségük, szemben az ő ap‐
rócska helyével a világban. Végül lemászott az erődfalról, és bement, gyorsan megtalálva az álmot,
ami korábban elkerülte.
Jim Bridger kopogtatni kezdett Henry kapitány ajtaján, aztán abbahagyta. Hét napja senki nem látta
a kapitányt a szállásán kívül. A varjúk hét napja lopták vissza a lovaikat. Henryt az sem tudta kicsalo‐
gatni a visszavonultságból, hogy Murphy sikeres vadászatból tért vissza.
Bridger mély lélegzetet vett és kopogott. Zörgést hallott bentről, aztán csönd. – Kapitány? – Újra
csönd. Bridger megint várt egy kicsit, aztán belökte az ajtót.
Henry egy asztal mögött görnyedezett, ami két hordóból és egy pallóból állt.
Gyapjútakaró borította a vállát, ami arra emlékeztette Bridgert, mint amikor egy öregember bújik
közel a tűzhelyhez egy vegyeskereskedésben. A kapitány egyik kezében toll volt, a másikban egy da‐
rab papír. Bridger a papírt nézte. Számok hosszú oszlopaival volt tele, balról jobbra, fentről lefelé.
Tintapacák pontozták a szöveget, mintha a toll gyakran ütközött volna akadályba, és vérként ömlött
volna a papírra. Elázott lapok hevertek szétszórva a padlón és az asztalon.
Bridger várta, hogy a kapitány mondjon valamit, vagy legalább fölnézzen.
Hosszú ideig egyiket sem tette. Végül fölemelte a fejét. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem al‐
szik, véreres szemei megereszkedett szürke táskák fölül szegeződtek rá. Bridger azon gondolkodott,
igaz-e, amit az emberek némelyike mond, hogy Henry kapitánynak elment a józan esze.
– Tudsz bármit a számokról, Bridger?
– Nem, uram.
– Én sem. Legalábbis nem sokat. Abban reménykedem, még mindig, hogy túl hülye voltam ahhoz,
hogy ezt összerakjam. – A kapitány visszameredt a papírra. – A gond az, hogy újra meg újra megcsi‐
nálom, és mindig ugyanúgy jön ki. Nem a matekkal van a probléma. Hanem azzal, hogy nem úgy jön
ki, ahogy szeretném.
– Nem értem, mire gondol, kapitány.
– Úgy értem, nekünk annyi. Harmincezer dollár mínusz. Lovak nélkül nem tarthatunk elég embert
terepen, hogy ezt behozzák. És nincs semmink, amit lovakra cserélhetnénk.
– Murphy most jött meg két adag prémmel a Bighorn-hegységből.
A kapitány elméje a híreket saját múltjának vastag szűrőjén keresztül szívta fel.
– Az semmi, Jim. Két adag szőrme nem állít talpra bennünket. Húsz adag sem állítana talpra.
A beszélgetés nem abba az irányba haladt, amit Jim remélt. Két hétbe telt neki összeszedni a bátor‐
ságot, hogy eljöjjön a kapitányhoz. Most az egész félresiklott. Küzdött a visszavonulás ösztönével.
Nem. Most nem.
– Murphy azt mondja, ön át akar küldeni néhány embert a hegyeken, megkeresni Jed Smith-t.
A kapitány nem erősítette meg, de Bridger így is tovább erőltette.
– Én is velük akarok menni.
Henry ránézett a fiúra. A szemek, amiket látott, olyan reményteljesen csillogtak, mint egy tavaszi
napfelkelte. Mióta nem érzett már fikarcnyit sem ebből a fiatalos optimizmusból? Jó ideje... de hála
istennek, már túl vagyok rajta.
– Megkímélhetlek pár dologtól, Jim. Voltam a hegyeken túl. Olyanok, mint a kupleráj álhomlokzata.
Tudom, hogy mit keresel... de nincs ott.
Jimnek nem volt ötlete, hogyan válaszoljon. Nem tudta elképzelni, miért viselkedik a kapitány ilyen
furán. Talán tényleg elment az esze. Bridger nem tudta, de azt tudta, miben hisz rendíthetetlenül: hogy
Henry kapitány téved.
Újabb hosszú hallgatás következett. Egyre kényelmetlenebb volt, de Jim nem távozott. Végül a ka‐
pitány ránézett, és azt mondta:
– A te döntésed, Jim. Kiküldetek, ha menni akarsz.
Bridger kiment az udvarba, hunyorognia kellett a reggeli napfényben. Alig vette észre a fagyos le‐
vegőt az arcán, az elmúló évszak utolsó maradékát. Fog még hullani hó, míg a tél végre feladja, és a
tavasz már megkapaszkodott a síkságon.
Jim fölmászott a rövid létrán a lőállásokig. Könyökeire támaszkodott a fal tetején, és a Bighorn-
hegység felé bámult. Megint felfedezte azt a mély kanyont, ami mintha a hegység belsejét szelte volna
át. Vajon tényleg átszeli? Mosolygott a végtelen lehetőségek gondolatától, hogy mi lehet a kanyonon
túl, hogy mi lehet a hegycsúcsokon, hogy mi lehet odaát.
Havas hegycsúcsokból faragott horizontra emelte a tekintetét, szűzi fehéren szikráztak a fagyos kék
ég előterében. Felmászhatna, ha akarna. Felmászhatna megérinteni a horizontot, átugrana rajta, és
megkeresné a következőt.
Az olvasók talán elgondolkodnak azon, történetileg mennyire valósak ennek a regénynek az esemé‐
nyei. A prémkereskedelem időszaka homályos keveréke a történelemnek és a legendáknak, és Hugh
Glass történetébe kétségkívül beszűrődött némi legenda is. A Visszatérő a fantázia szülötte. Ugyanak‐
kor megtettem mindent, hogy a történet főbb eseményeit tekintve hű maradjak a történelemhez.
Annyi biztosan igaz, hogy Hugh Glasst megtámadta egy grizzly, miközben a Rocky Mountain Fur
Company számára cserkelt 1823 őszén; hogy borzalmasan összemarcangolta; hogy magára hagyták a
bajtársai, köztük az a két férfi, akiket azért hagytak hátra, hogy ápolják; és hogy túlélte, aztán hősies
bosszúhadjáratot indított. A legátfogóbb történeti munka Glassről John Myers Myers írása szórakozta‐
tó életrajzában, a The Saga of Hugh Glassben (A Hugh Glass saga). Myers erősen alátámasztja Glass
életének némelyik leginkább figyelemre méltó aspektusát is, köztük azt, amikor Jean Lafitte, a kalóz,
majd később a pauni indiánok foglyul ejtették.
A történészek véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy Jim Bridger volt-e egyike annak a két
férfinak, akit hátrahagytak ápolni Glasst, bár a legtöbben azt gondolják, ő volt az. (Cecil Alter törté‐
nész 1925-ben megjelent Bridger-életrajzában szenvedélyesen képviseli ennek az ellenkezőjét.) Je‐
lentős mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy Glass szembekerült Bridgerrel, de aztán
megbocsátott neki a Bighornnál álló erődben.
Néhány esetben vettem az írói és történetírói szabadságot, hogy eltérjek a valóságtól, és ezeket sze‐
retném itt megemlíteni. Meggyőző bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy Glass végül utolérte Fitz‐
geraldot Fort Atkinsonnél, és árulóját az Egyesült Államok Hadseregének egyenruhájában találta. A
találkozásról szóló beszámolók azonban felületesek. Nincs bizonyíték olyan formális tárgyalásra,
amilyet én leírtam. Constable őrnagy személye teljesen fiktív, ahogy az az incidens is, amikor Glass
belelő Fitzgerald vállába. Bizonyíték van arra is, hogy Hugh Glass különvált Antoine Langevin csa‐
patától, még mielőtt az arikarák rajtaütöttek a voyageurökön. (Toussaint Charbonneau mintha Lange‐
vinnel lett volna, és talán túlélte a támadást, bár ennek körülményei sem tisztázottak.) Professeur, Do‐
minique Cattoire és La Vierge kitalált személyek.
Fort Talbot és lakói kitalált helyek és személyek. Egyébként a földrajzi referenciapontok olyan pon‐
tosak, amilyenek csak lehetnek. Az 1824 tavaszi arikara támadás Glass és társai ellen valós, állítólag
az Északi Platte folyó és a (később elnevezett) Laramie folyó összefolyásánál történt. Tizenegy évvel
később ezen a helyen épült fel a Fort William, a Fort Laramie elődje.
A prémkereskedelem időszaka iránt érdeklődő olvasók bizonyára élveznék a történelmi feldolgozá‐
sokat, köztük Hiram Chittenden klasszikusát, a The American Fur Trade of the Far Westet (A távoli
nyugat amerikai szőrmekereskedelme) és Robert M. Utley újabb keletű művét, az A Life Wild and Pe‐
riloust (Egy vad és veszedelmes élet).
A regényben leírt eseményeket követő években a főszereplők közül sokan további kalandokat, tra‐
gédiákat és dicsőséget éltek meg. A következők érdemesek az említésre:
Andrew Henry kapitány: 1824 nyarán Henry és embereinek egy csoportja találkozott Jed Smith
csapatával a mai Wyoming területén. Henry jelentős mennyiségű prémet szerzett, bár nem eleget ah‐
hoz, hogy fedezze a Company adósságait. Smith a terepen maradt, Henry feladata pedig az lett, hogy
visszatérjen St. Louisba a zsákmánnyal. Csak szerény mennyiséget szállított, Ashley mégis úgy gon‐
dolta, hogy a prémek indokolttá teszik az azonnali visszatérést a terepre. Biztosította az anyagiakat
egy következő expedícióhoz, ami 1824. október 21-én hagyta el St. Louist Henry parancsnoksága
alatt. Nem állnak rendelkezésünkre források arról, hogy miért, de úgy tűnik, Henry nem sokkal később
visszavonult a határvidékről.
Ha Henry még néhány évig megtartotta volna részesedését a Rocky Mountain Fur Companyben,
ahogy a szindikátus többi vezetője tette, akkor vagyonos emberként vonulhatott volna vissza. Henry
azonban ismét megmutatta sajátságos vonzerejét a balszerencse iránt. Szerény összegért eladta részét
a társaságban. Még ez is kényelmes életet biztosíthatott volna számára, de Henry beszállt a kezes-üz‐
letbe. Amikor számos adósa nem fizetett, mindenét elvesztette. Andrew Henry nincstelenül halt meg
1832-ben.
William H. Ashley: figyelemre méltó, hogy ugyanannak a vállalkozásnak két partnere mennyire kü‐
lönböző végeredményre juthat. Bár hegyekben álló adóssággal kellett szembenéznie, Ashley rendíthe‐
tetlen maradt abbéli hitében, hogy a prémkereskedelemből vagyont lehet csinálni. Miután 1824-ben
elbukott egy kísérlete, hogy Missouri kormányzója legyen, Ashley trapperek egy csapatát vezette a
Platte déli ágához. Ő volt az első fehér férfi, aki megkísérelt hajózni a Green folyón, és ez majdnem
katasztrófával végződött annak a folyónak a torkolata környékén, amit ma Ashley folyónak hívnak.
Kevéske prémmel a birtokukban Ashley és emberei találkoztak a Hudson-öböl Társaság csüggedt
alkalmazottjainak egy csoportjával. Rejtélyes tranzakció keretében Ashley birtokába jutott száz köteg
hódprém. Néhányan azt állítják, hogy az amerikaiak kifosztották a HBC elrejtett készleteit. Megbízha‐
tóbb beszámolók szerint Ashley nem tett annál helytelenebbet, mint hogy keményen alkudozott. Bárho‐
gyan volt is, Ashley a prémeket 1825 őszén adta el St. Louisban, több mint 200 000 dollárért, és ezzel
életre szóló vagyont biztosított magának.
Az 1826-os találkozásukkor Ashley eladta a Rocky Mountain Fur Companyben birtokolt részét Je‐
dediah Smithnek, David Jacksonnek és William Sublette-nek. Miután megteremtette a találkozóhelyek
rendszerét, elindította a prémkereskedelem időszakában számos legendás alak karrierjét, és biztosí‐
totta saját helyét a történelemben, mint sikeres prémbáró, Ashley visszavonult a kereskedelemből.
1831-ben Missouri polgárai megválasztották Ashley-t Spencer Pottis kongresszusi képviselő helyé‐
re (Pottis párbajban halt meg). Ashley-t kétszer választották újra, a politikából 1837-ben vonult
vissza. William H. Ashley 1838-ban halt meg.
Jim Bridger: 1824 őszén Jim Bridger átkelt a Sziklás-hegységen, és ő volt az első fehér ember, aki
megérintette a Nagy Sós-tó vizét. Bridger 1830-ra üzlettárssá vált a Rocky Mountain Fur Company‐
ben, és annak az 1840-es években történt összeomlásáig a prémkereskedelemben maradt. Amikor a
prémüzlet már hanyatlani kezdett, Bridger meglovagolta a nyugati expanzió következő hullámát. 1838-
ban erődöt épített a mai Wyoming területén. Fort Bridger fontos kereskedelmi állomássá vált az Ore‐
gon-ösvény mentén, később katonai állomáshely, majd a Póni Expressz megállója lett. Az 1850-es és
1860-as években Bridger gyakran szolgált vezetőként a telepesek, a felderítőcsapatok és az Egyesült
Államok Hadserege számára.
Jim Bridger 1878. július 17-én halt meg a Missouri állambeli Westport mellett. Egész élete során
trapperként, felfedezőként és vezetőként véghezvitt tettei miatt gyakran úgy hivatkoznak rá, mint „A
hegyi emberek királyára” (King of the Mountain Men). Ma a nyugaton mindenfelé hegyek, vízfolyások
és városok viselik a nevét.
John Fitzgerald: Róla keveset lehet tudni. Létezett, és általában őt tartják az egyik férfinak, aki ma‐
gára hagyta Hugh Glasst. Úgy tudni, hogy dezertált a Rocky Mountain Fur Companyből, majd beso‐
rozták az Egyesült Államok Hadseregébe, Fort Atkinsonben. Élete többi része fikció.
Hugh Glass: úgy tűnik, Fort Atkinsonből Glass lefelé utazott St. Louisba, hogy elvigye Henry üze‐
netét Ashley-hez. St. Louisban Glass találkozott egy csoportnyi kereskedővel, akik Santa Fébe tartot‐
tak. Csatlakozott hozzájuk, és egy évig csapdázott a Helo folyón. Nagyjából 1825-re Glass már Taos‐
ban volt, a délnyugati prémkereskedelem központjában.
A Délnyugat kiszáradt vízfolyásai hamar kifogytak, és Glass ismét észak felé fordult. Végigcsap‐
dázta felfelé a Coloradói, aztán a Greent, majd a Snake-et, hogy végül a Missouri forrásvidékén foly‐
tassa. 1828-ban az úgynevezett szabad trapperek megválasztották Glasst, hogy képviselje az érdekei‐
ket azokon a tárgyalásokon, ahol a Rocky Mountain Fur Company monopóliumát remélték megtörni.
Miután nyugaton egészen a Colorado folyóig csapdázott, Glass figyelmének nagy részét a Sziklás-
hegység keleti oldalának szentelte.
Glass az 1833-as telet egy távoli állomáson, Fort Cassben töltötte, közel Henry régi erődjéhez a
Yellowstone és a Bighorn folyók összefolyásánál. Egy februári reggelen Glass és két társa a befagyott
Yellowstone folyón keltek át, egy „csapdázó-hadjárat” kezdetén. Csapdába csalta és megölte őket
harminc arikara harcos.
Sok barátom és családtagom (meg néhány kedves idegen) adta nagyvonalú ajándékként az idejét,
hogy elolvassa ennek a könyvnek valamely korai változatát, és tökéletesítették kritikájukkal és bátorí‐
tásukkal. Köszönöm Sean Darragh-nek, Liz és John Feldmannek, Timothy és Lori Otto Punke-nek, Pe‐
ter Schernek, Kim Tilley-nek, Brent és Cheryl Garrettnek, Marilyn és Butch Punke-nek, Randy és Ju‐
lie Millernek, Kelly MacManusnek, Marc Glicknek, Bill és Mary Strongnak, Mickey Kantornak, And‐
re Solomitának, Ev Ehrlichnek, Jen Kaplannek, Mildred Hoeckernek, Monte Silknek, Carol és Ted
Kinney-nek, Ian Davis-nek, David Kurapkának, David Marchicknek, Jay Zieglernek, Aubrey Moss‐
nak, Mike Bridge-nek, Nancy Goodmannek, Jennifer Egannek, Amy és Mike McManamennek, Linda
Stillmannek, és Jacqueline Cundiffnek.
Köszönet a kitűnő tanárok egy csoportjának a Wyoming állambeli Torringtonból: Ethel James, Betty
Sportsman, Edie Smith, Rodger Clark, Craig Sodaro, Randy Adams, és Bob Latta. Ha bármikor elbi‐
zonytalanodnátok, hogy a tanárok számítanak-e, tudjátok, hogy ti nagyon is számítottatok nekem!
Külön köszönet a fantasztikus Tina Bennettnek a William Morris Endeavornél. A könyv hiányossá‐
gaiért az enyém minden felelősség, míg Tina segített jobbá tenni a könyvet, aztán dolgozott azon, hogy
film legyen belőle. Köszönet Tina tehetséges asszisztensének, Svetlana Katznak, aki (egyebek között)
címet adott a könyvnek. Hálás vagyok a korai szerkesztési tanácsokért Philip Turnernek. Stephen
Morrison a Picadornál P. J. Horoszko segítségével visszajuttatta A Visszatérőt az életbe.
2002-ben Keith Redmon filmes lehetőséget látott A Visszatérőben, és azóta folyamatosan és megin‐
gathatatlanul dolgozott a mozi megvalósulásán, kollégáival az Anonymous Contentnél, Steve Golinnel
és David Kanterrel.
Mindenekelőtt pedig külön köszönet a családomnak. Köszönöm, Sophie, hogy segítettél kísérletezni
a zuhanó csapdákkal. Köszönöm, Bo, hogy hátborzongatóan utánoztad a grizzlyt. És köszönöm, Traci
rendületlen támogatásodat és türelmes figyelmedet száz nehéz átolvasáson keresztül.
Alter, Cecil J.: Jim Bridger, 1925.
Ambrose, Stephen E.: Undaunted Courage, 1996.
Brown, Tom: Tom Browns Field Guide to Wilderness Survival, 1983.
Chittenden, Hiram Martin: The American Fur Trade of the Far West, Volumes I and II, 1902.
DeVoto, Bernard: Across the Wide Missouri, 1947.
Garcia, Andrew: Montana 1878, Tough Trip through Paradise, 1967.
Knight, Dennis H.: Mountains and Plains: The Ecology of Wyoming Landscapes, 1994.
Lavender, David: The Great West, 1965.
Library of Congress, The North American Indian Portfolios, 1993.
McMillion, Scott: Mark of the Grizzly, 1998.
Milner, Clyde A, et al.: The Oxford History of the American West, 1994.
Morgan, Ted: A Shovel of Stars, 1995.
––„––: Wilderness at Dawn: The Settling of the North American Continent, 1993.
Myers, John Myers: The Saga of Hugh Glass: Pirate, Pawnee, and Mountain Man, 1963.
Nute, Grace Lee: The Voyageur, 1931.
Russell, Carl R: Firearms, Traps, & Tools of the Mountain Men, 1967.
Utley, Robert M.: A Life Wild and Perilous: Mountain Men and the Paths to the Pacific, 1997.
Vestal, Stanley: Jim Bridger, Mountain Man, 1946.
Willard, Terry: Edible and Medicinal Plants of the Rocky Mountains and Neighbouring Territories,
1992.
[1] Nyersbőrből készült indián táska, amiben általában a füstölt és szárított húst tárolták.
[2] Ejtsd: kájova, egy indián törzs neve.
[3] Bibliai helyszín, a zsidóknak adott terület, ahonnan aztán az Exodus (kivonulás) történt. Egyiptomban található, a Nílus-delta keleti ré‐
szén.
[4] Jelentése: három ág vagy hármas összefolyás. A Gallatin, a Jefferson és a Madison folyók összefolyásával jön létre a Missouri, erről
a földrajzi régióról van szó.
[5] Az Egyesült Államok Hadseregének speciális egysége, amelyet válogatott önkéntesekből hoztak létre; ez alkotta a Lewis és Clark-
expedíció magját.
[6] A tömeg egyik régi mértékegysége, a szó eredeti jelentése gabonamag, elvileg ennek súlyával megegyező tömeget jelent (kb. 64, 8
mg).
[7] Kis üreg a puska agyában, ebben tárolták pl. a kovát, a zsírt, a golyóvásznat stb.
[8] Észak-amerikai indián eredetű étel és tartósítási módszer. A pemmikán fő összetevője a vadhús (főleg bölény, gímszarvas, jávorszar‐
vas), amit napon vagy tűz mellett keményre szárítottak és kövekkel apróra törtek, majd faggyúval kevertek, és ebbe a masszába bo‐
gyós növények termését is belegyúrták (Wikipédia).
[9] Egy Kaliforniában élő óriási, fiktív grizzly Phineas Taylor Barnum (1810-1891) egyik történetében.
[10] Indián szállítóeszköz. A keret egy egyenlő oldalú háromszög, aminek csúcsa a ló nyergére van erősítve. A fakeret két ága közé vász‐
nat kötöztek. Sebesültek és különböző tárgyak szállítására használták.
[11] Ejtsd: kahun. Az USA Louisiana államában élő népcsoport, az egykori Acadia francia kolóniáról (ma Quebec, New Brunswick,
Nova Scotia, a Prince Edward-sziget és Maine egyes részei) menekültek délre, másik nevük acadiai kreolok.
[12] Az angolszász világban használatos területmérték, a négyzetmérföld 1/640 része, 4046.9 négyzetméternek felel meg.
[13] Francia-kanadai szerződéses munkások, akik prémszállítással foglalkoztak. A francia szó jelentése: utazó.
[14] Lapos fenekű csónak, főként a Missourin és mellékfolyóin használták.
[15] Coltert elfogták a feketelábok, meztelenre vetkőztették és azt mondták neki, hogy fusson, mert üldözni fogják a fiatal harcosok. Több
mérföldes futás után már csak egy üldözője maradt, akit megölt, majd a lemaradó üldözők elől egy hódvárban bújt el, így megmene‐
kült.
[16] Vörösmarty Mihály fordítása.
[17] Egyrészt egy lófajtát jelent, másrészt a foltos lovak közös megjelölése.
[18] Eredetileg Catai, ennek angolosított változata; alternatív szó Kína megnevezésére.
[19] Három vagy több vitorlával rendelkező egyárbocos hajó.
[20] Miután az Egyesült Államok 1807-ben elfogadja az Embargo törvényt, a Lafitte testvérek áthelyezik központjukat a Mexikói-öböl
egy kisebb, Louisianához tartozó öblébe, a Barataria Bay-be, ettől kezdve így hívják őket.
[21] Jóhiszeműség, jó szándék.
[22] Keskeny evezős csónak.
[23] A paunik a síksági indiánok közé tartoztak, egyik águk a skiri, azaz farkas, a franciában loup.
[24] Utalás a vak koldus, Bartimeus és Jézus találkozására. Márk 10: 46-52.
[25] Szó szerint fattyú, törvénytelen, korcs; itt a kb. 30 láb hosszúságú nyírfakéreg-kenu, ami akár 2 tonna terhet is elbírt a 10 fős legény‐
ség mellett.
[26] Sacagewea (1788 körül – 1812. december 20.) egy lemhi soson törzsbeli indián nő volt, aki tolmácsként és úti vezetőként elkísérte a
Lewis és Clark-expedíciót az Amerikai Egyesült Államok mai területének nyugati részére; Charbonneau felesége.
[27] kurvák
[28] kolbász
[29] A Szűz.
[30] anekdotázó
[31] A leghíresebb beszámoló Lewis és Clark 1804-ben indult felderítő expedíciójáról.
[32] A creek kis álló vagy folyóvíz, többnyire patakot jelent (esetleg kisebb völgyet, szurdokot). Az elnevezések sorjában: Háború-patak;
Dárda-patak; Medve a kunyhóban-patak; Antilop-patak; Hód-patak; Fenyő-patak és Rózsabimbó.
[33] Mély-patak; Gyors-patak; a Platte neve első felfedezői, a franciák nyelvén sekélyt jelent (plat); Kénes-patak; Édesvíz, Varázs vagy
Gyógyszeres kunyhó-patak; Kastély-patak; a Keya Paha dakota vagy sziú eredetű, jelentése gerledomb vagy teknősdomb, a sok ke‐
rek domb miatt utóbbi a valószínűbb.
[34] Akár 12 méter hosszú, 4 tonna teherbírású kenu; a név jelentése: mesterkenu (itt többes számban). A bâtard maximum 9 méteres és
2 tonna teherbírású volt.
[35] Jó utat, barátaim!
[36] Gyújtsunk rá!
[37] Francia: tűzerszény, itt többes számban.
[38] Menjünk!
[39] kis ajándékot
[40] Beteg, mint egy kutya.
[41] Bassza meg!
[42] lekötelezett
[43] Elég legyen!
[44] A porcsinfélékhez tartozó növény, amely Lewisról kapta tudományos nevét, mert ő hozta el az első példányokat Frederick Pursh né‐
met-amerikai botanikusnak (aki a Lewisia rediviva nevet adta neki).
[45] Hol van Professeur?
[46] Szó szerint: laposfejűek. Indián törzs, először a Lewis és Clark-expedíció említi őket, a mai Montana területén éltek.
[47] Másképpen nakoták vagy kő-sziúk, síksági indián törzs.
[48] Súlyegység, 1,772 g.
[49] A történet idején James Monroe az USA elnöke (1817-25), elődje James Madison volt (1809-1817), az utóbbi felesége, tehát a ko‐
rábbi first lady Dolley Madison.
[50] Eredetileg az őrök és őrszemek alvóhelye, néha börtönként is funkcionált.
[51] Seggcsókoló.
TARTALOM
Első rész
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Második rész
Tizenhat
Tizenhét
Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő
Huszonhárom
Huszonnégy
Huszonöt
Huszonhat
Huszonhét
Huszonnyolc
Történeti jegyzetek
Köszönetnyilvánítás
Legfontosabb források
JEGYZETEK