Tárgy: Pszichoszociális fogyatékosság-

2022.05.13. pszichopedagógiai aspektus

Kis Krisztina Pszichopedagógia szakirány-TLGY

MOBHV6
 Felépülési szemlélet közösségi pszichiátriai relevanciája

A zárt intézmények és elmekórházak falainak áttörése

Hazánkban a 70-es, 80-as évekre tehető a pszichiátriai ellátórendszer addigi merev kétségbe
vonhatatlan szemléletének átformálódása egy úgynevezett „pszichoterápiás bumm”
formájában. Bár a kívánatos intézménytelenítés nem valósult meg, de annak folyamata
napjainkban is zajlik, fő irányvonala a zárt elmegyógyintézeteket kiszorító közösségi-alapú
ellátási szolgáltatások, melyek alapvetően megváltoztatta az korábbi orvos-beteg
kapcsolatot, illetve az érintettek és az őket gyógyító szakemberek szerepeit. Az új modell
átformálja az eddigi, hagyományosan a tünetek alapján felállított kórkép, és ez alapján
kialakított terápiás módszerek alkalmazását, melynek célja a tünetek csökkentése vagy
megszüntetése. Kiterjeszti az egyén önbizalmának növelésére, a tágabb és szűkebb
közösségi szerepének rehabilitációját szolgáló segítő tevékenységekre, még a tünetek
megléte mellett is. Az érintett személyek ellátórendszeren belüli szerepének megváltozása
nagymértékben az emberek és betegek jogaiért folytatott mozgalmaknak is köszönhető. Az
intézményekben a hierarchia dominanciája érvényesül, melynek élén a pszichiátriai osztályok
főorvosa áll, akinek a döntései megcáfolhatatlanok. Az érintetteket pedig az intézmény
normáinak, szabályainak követésére szocializálja stabilizálva ezzel az állandóságot, gátat
szabva ezzel a kreativitásnak, fejlődésnek. A zárt intézeti lét ártalma, hogy a falak közötti
elvárások merőben eltértek a kinti világ viselkedési normáitól, ezzel elszakítva a rendszertől
függővé vált betegeket az önállóságtól, egyéni érdekeik képviselésének a képességétől.
Eltávolodtak az intézményen kívüli való élettől, értelmetlen lett számukra a világ.
(Bugarszki,2013)

Európában a pszichiátriai ellátórendszer abszolút uralkodó szemlélete számos kritikát kapott,

ami lassan egy demokratizálódási folyamathoz, majd ennek következményeként pszichiátriai
intézmények bezárásához vezetett. A demokratizálódás mutatói voltak az hierarchia
merevségének fellazulása, és a betegek egyéni preferenciájának szem előtt tartása. A
rendszer átalakítása előtt az érintettek élményeikről való beszámolókat elnyomta az
intézmények szakembereinek mindent elsöprő narratívái. Az zárt intézmények között élő
emberek személyes megélésen alapuló történeteinek figyelembe vétele által a mentális
1
problémáik természete is felszínre kerülhetett. A pluralizmus térhódításával elfogadott érték
lett a sokszínűség, álláspontok, narratívák kétségbe vonása. Ennek hatásaként a betegséghez
és az érintettekhez való viszonyulás is elmozdult az átalakulás felé. Ezt a szemléletet tovább
gondolva a betegek diagnózisa nem élethosszig tartó megmásíthatatlan szakorvos általi
besorolás, hanem az életnek egy epizódja, így a fókusz a felépülés felé irányulhat, a célok , az
alternatív énkép kialakítást segítő attitűdök felé.

A jelenleg is meglévő klinikai paradigmák mellett kelt életre egy merőben ellentétes
koncepciót képviselő felépülés modell, mely a negatív tünetegyüttesre fókuszáló viszonyulás
helyett az adott problémás állapot ellenére is segítséget nyújt egy élhető, célokat követő,
bizakodó lét kialakítására. (Bugarszki,2013., Légmán,2011.)

A mentális problémákból való felépülés alappillére

„Egy mentális problémában érintett ember képes felépülni annak ellenére is, hogy
betegségéből nem gyógyul fel. A felépülés az a folyamat, melynek során kielégítő,
reményteljes és odaadó élete lehet valakinek, annak ellenére, hogy meglévő problémái gátat
szabnak ennek. A felépülés az a folyamat, ami a mentális problémák katasztrofális hatásain
túl is képes új értelemmel megtölteni valaki életét.” (Anthony, id. Bugarszki 2013)

A mentális problémákkal való küzdésben érintett személyek felépülésének útján a saját

élményeik, önmaguk állapotának megélése, megtapasztalása, illetve meghatározása a
felépülési folyamat részeként, meghatározójaként van jelen, a megélt egyéni
tapasztalatokból indul ki. Az egyén felépülése nem meríti ki a tünetegyüttes pszichiátriai
kezelését, hanem éppen az egyéni különböző értelmezéseket vizsgálva más-más
meghatározást kap a probléma és annak megküzdése. Ez olykor felülírja az objektívabb
klinikai megközelítést, amely gyakran az élethosszig tartó betegséggel való megküzdésre
koncentrál, a probléma megkérdőjelezhetetlenül mindent felülíró, meghatározó jelenség az
érintett személy életében. Ezzel szemben pedig, még a súlyosabb mentális problémák
jelenléte is az érintett személy komplexitásának csak egy része, a klasszifikációs besorolások
pedig a komplett indetitást meghatározzák.

A felépülés modell értékei ezzel szemben az emberi méltóság, a méltányos bánásmód, a

fejlődés, az előrehaladás, a remény, a személyes szükségletek tisztelete és integrálása a
segítő folyamatok során, az önsegítő aktivitás, a stigma- és diszkrimináció-mentesség, mely

2
nélkül a gondozás, segítés hatékonysága jóval mérsékeltebb. Megmutatkozott egy, a
hagyományos koncepciót kétségbe vonó Soteria modell, mely a gyógyszermentes kezelést
preferálja. A modellt követő kezelés vizsgálti eredményeit tekintve nem rosszabbak, mint a
hagyományos gyógyszeres kezeléssel ellátott betegek eredményei. A pszichózis jelenléte
alatt használt pozitív hatást kifejtő gyógyszerekkel sem tudják a megfelelő eredményt elérni
az úgynevezett pszichoszociális minimum nélkül. Ennek a meglátásnak a hatására
fogalmazódott meg az az álláspont, hogy a felépülés gyógyulás hiányában is megvalósulhat,
ebből következtetve maga a gyógyulás nem azonos a felépüléssel. (Bugarszki,2013,
Harangozó,2013)

Szükséges azonban nyomatékosítani, hogy a felépülés modell nem tagadja a mentális

problémák, és az azzal járó aggasztó megnyilvánulások meglétét. A társadalom nem tudja
tolerálni a közösségben hirtelen fellépő féktelen pszichotikus történéseket, viszont az arra
adott reakció, és az egész problémának a meghatározása különböző módon történhet. A
felépülés modell a mai társadalmi körülményekbe ágyazva törekszik az egyéni narratívákat
érvényre juttatni, kételkedve a szakmai klinikai meghatározások és a klasszifikáció
mindenhatóságában. (Bugarszki,2013)

„A felépülés egy folyamat, egy életmód, attitűd, annak a módja, ahogy a mindennapok
kihívásaihoz közelítünk. Ez nem egy egyenes irányú tökéletes út. Alkalmanként elbukunk
ezen az úton, visszazuhannunk, majd újra összeszedjük magunkat és újrakezdjük. A felépülés
annak a folyamatos igénye, hogy legyőzzük a saját fogyatékosságunk jelentette kihívásokat,
hogy újjáépítsük saját integritásunkat és értelmet adjunk életünknek a fogyatékosságunk
jelentette gátak között is. A felépülés az inspiráció az életre, a munkára, a szeretetre és
szerelemre egy olyan közösségben, melyhez mi magunk is hozzájárulhatunk.” (Deegan,
id.Bugarszki,2013)

Közösség-alapú ellátások

Közösségalapú ellátások

„user led”

az érintettek által
3 működtetett
 „user involvement” „peer support
worker”
az érintettek
bevonása tapasztalati
szakértő

Az „user involvement” az érintettek bevonását jelenti a kezelésükbe, de ennél tágabb a

kifejezés jelentése, egy úgynevezett „peer support worker” poziciót is takar, melyben az
ellátásban résztvevő érintettek saját élményüket, tapasztalataikat megoszthatják a segítő
team tagjaként. Tilley és mtsai. (1999) határozta meg a felhasználói bevonást, melyben a
páciens részt vesz a problémák meghatározásában és az ellátási tervet alkotó célok
kitűzésében. A betegeknek döntő beleszólása van a döntésekbe és teljes mértékben, aktívan
részt vesznek saját kezelésükben. Számos tanulmány azt mutatja, hogy a szolgáltatást
igénybe vevők fokozott bevonása jobb ellátáshoz vezet, hatékonyabb a kezelés, jobbak
egészségügyi eredmények és magasabb a betegek elégedettsége. Egy páciens gondolata
saját megfigyelése alapján : „Ha ti ápolónők, orvosok annyit beszélnétek velünk, mint
amennyit beszéltek nekünk, sokkal jobban járnánk, ha ilyen ellátásban részesülnénk”. A
betegeknek joguk van részt venni az őket érintő döntésekben, értékesebb a terápia, hogyha
aktívan részt vehetnek saját gondozásukban. A felhatalmazás és az autonómia ebben
kontextusban kulcsfogalmak, az ellátóknak alkalmazkodniuk kell az igényekhez és a
felhasználók kívánságaihoz. A gondozóknak fejleszteniük kell a betegközpontú hozzáállás
képességét a konstruktív együttműködés biztosítása érdekében, azonban sok gondozó még
mindig magában hordozza azt az elképzelést, hogy a betegek általában képzetlenek vagy
iskolázatlanok, ezért nem képes önállóan döntéseket hozni. (Stringer,2008)

Az „user led”, a felhasználók által működtetett szolgáltatás kezdetben tanácsadó, önsegítő

tevékenységekben jelent meg. Ezek a csoportok az anonim alkoholisták által működtetett
csoportmintára épült. Az önsegítés formájának keretében saját csoporttagjaiknak nyújtanak
eredményes segítséget, a tanácsadói szolgáltatásokkal pedig nagyobb létszámú elérés során
felkészítik, megerősítik az embereket, hogy a felépülés során hatékonyan kontrollálhassák a
történéseket, majd a szolgáltatást igénybe vevők is szolgáltatói feladatokat látnak el az
ellátórendszerben. A szolgáltatást igénybe vevők által tervezett és végrehajtott kutatás az
érintett emberek élet- és megküzdési stratégiáit tárta fel. A számukra kiemelt téma a
másokkal való kapcsolatok fontossága volt, különösen a családdal és a baráti körrel, a

4
résztvevők a nappali központokban és önsegítő csoportokban találkoztak. Támogatják a
hasonló körülmények között élőket. A hasonló problémákkal küzdő másokkal való találkozás
egy csoportban vagy nappali központban gyakran jelentős fordulópontot jelentett az
emberek életében, hangsúlyozva az elfogadás és az összetartozás értékét a megbélyegzéssel
és megkülönböztetéssel szemben. Ennek az álláspontnak következményeként a
szakembereknek nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk az önsegítés és a társtámogatás
szerepére a megbélyegzés és a diszkrimináció leküzdésében, inkább az önmenedzselést
kellene elősegíteniük, mint a tünetek megszüntetését célzó beavatkozások előtérbe
helyezését. A pszichiátereknek szövetségben kell dolgozniuk a szolgáltatás felhasználóival,
hogy megtalálják a módját a felhasználók által vezetett kutatás integrálásának, kiemelt
jelentőséget kell tulajdonítaniuk a klinikai döntéshozatali folyamatokban, ahogyan a
randomizált, kontrollált vizsgálatokban is.

A foglalkoztatás tekintetében a felhasználók által működtetett szolgáltatások során hasonló

sikereket értek el, mint a pszichiátriai ellátórendszer szolgáltatásai. Hasonlóan eredményes
terület a lakhatás feltételek, vagy pedig a kórházba való visszakerülés, melynek gyakorisága
csökkenést mutatott, továbbá a költségek csökkenése sem elhanyagolható. A  közösségi
ellátási modell elterjedésével a kórházi kiadások is visszaesnek, a költséges rehabilitációk és
reintegrációs programok szükségessége halványulni látszik. (Légmán, 2011,Stringer,2008,
Faulkner&Thomas,2002)

A felépülés modell hatása

A nagy bürokratikus ellátórendszerek nélkülöznek minden változást, megújulást, mégha a

környezet igényeli is azt. Ennek hatására megjelentek kisebb szervezetek új szereplőként a
pszichiátriai rendszerben, melyek új közösségi ellátást ígértek, civil szervezetek, önsegítő
csoportok, akik innovatívabb megoldásokra törekszenek. (Légmán,2011)

Ahol a felépülés modell problémaértelmezését be tudják fogadni, ott a mentális problémák

kezelése terén az egész ellátórendszer, a hagyományos klinikai modell, (ahol a
kommunikációtól kezdve a beteggel való kapcsolat kialakításán át a kezelésig a szakemberek
hatásköre) átformálódik. A befolyás kiterjed az ellátórendszeren kívüli környezetre is. Egyes
vizsgálatok arra a megállapításra jutottak, hogy az érintettek pszihiátriai gondozása és

5
rehabilitációja sikeresebb, ha saját otthonukban, megszokott környezetben történik és a nem
a pszichiátriai osztályok zárt falai között. Egy magyarországon történő kvantitatív kutatásban
pszichiátriai diagnózissal rendelkező betegeket vizsgáltak, akik saját életterükben kaptak
gondozást, náluk sokkal eredményesebb javulás volt tapasztalható, mint a kórházi
osztályokon gondozott személyeknél. A felépülési modell bevezetése abban az esetben válik
elterjedtté, illetve hatékonnyá, ha az érintett személyek a közösség részévé válnak, ahol
élményeikről beszámolhatnak, problémáikat értelmezhetik, a mentális problémáikkal
kapcsolatos érdekeiket érvényesíthetik. Mindez nehezen valósulhat meg a pszichiátriai
osztályok falai között. (Bugarszki,2013)

A hazai pszihiátriai ellátórendszer napjainkban

Magyarországon az uralkodó szemléletet az a biomedikális modell képviseli, amelyet a

pszichiátriai intézmények érvényesítenek. Az intézményi bezárásoknak, a férőhely
csökkentésének gazdasági oka van, nem a paradigmák gyökeres váltása. Ezek helyére
kívánatos lett volna közösségi alapú szolgáltatásokat beilleszteni, de nem jött létre
egyezetetés a különböző álláspontot képviselő szakemberek között. Annál inkább több
évtizedes szemlélet él tovább e területen, annak ellenére, hogy az előrehaladás jelei
nyilvánvalók, melyek nappali intézmények, támogatott lakhatási formák, különböző
foglalkoztatási formák, közösségi ellátásnak hívott mobil teamek. Sajnálatos módon a hazai
közösségi alapú ellátási kereteket a megszokott medikális viszonyulások szabják, a
szolgáltatás elérésének kritériuma még mindig a pszichiátriai diagnózis. Továbbá az ellátottak
nagyban függnek az állami juttatásoktól: a pszichiátriai ellátástól, illetve a pénzbeni
juttatásoktól. Az érintettek igényeihez, életéhez igazodó juttatások pedig teljes mértékben
hiányoznak. Mivel a diagnózis a személyhez köti élete végéig a betegséget minden
aspektusával együtt, így jó részüket le is százalékolják, kizárva ezzel a „normális” életvitel
folytatásának a lehetőségétől, a munkába állástól, szabadidős tevékenységektől,
szórakozástól. A felépülési modell kiterjesztését, az új szemléletek befogadását gátolja a
hazai ellátórendszer működésmódja, a hagyományok megrendíthetetlensége, továbbá a
túlszabályozás, a közösségi pszichiátria hazánkban még nem vált meghatározóvá. A betegek
nagy része még mindig dehumanizáló élményeket él át. Magyarországon a felépülési modell
szemlélete sem szakmai berkekben, sem társadalmi szinten nem jut érvényre, gyakran a

6
pszichiátriai betegségeket gyógyíthatatlan betegségként kezelik. (Bugarszki, 2013,
Harangozó, 2013)

A jelenkori ellátórendszernek tehát pszichoszociális átalakuláson kell végigmennie, a

szolgáltatásoknak humanisztikus értékeket kell reprezentálnia, bio-pszichoszociális
faktorokat, -eszközök alaklmazását beépítenie. A felépülés értekéinek meg kell jelenniük a
szolgáltatások megszervezésekor, a kezelések során is a személyes célokra koncentrálva,
bevonva a betegeket és azok hozzátartozóit is. A nemzetközi normákhoz való igazodásra
törekvés miatt szükségszerű, hogy olyan szabályok kerüljenek bevezetésre, melyek az
intézménytelenítés irányába mozdulnak el, a közösségi ellátást viszont támogatja.
(Légmán,2011)

Irodalomjegyzék:

Bugarszki Zs. (2013): A mentális problémák felépülés alapú megközelítése. Esély, 2013/15.
Budapest, 68-71, 74-76, 80-82.

Harangozó J. (2013). A közösségi pszichiátriai gondozás felépülés alapú értékeinek és

hatékony módszereinek bemutatása a gyakorlatban. In: Kiss, E. Cs. (szerk.). Mentálhigiéné és
segítő hivatás: fejezetek az elmélet és a gyakorlat területeiről. Pécs: Pro Pannonia. 181,187-
188.

Légmán A. (2011). Állandóság vagy átalakulás. A magyar pszichiátria ellátórendszerről.

Replika. 2011/1. sz. 169-173.

B. Stringer (2008). User involvement in mental healthcare: the role of nurses. A

literaturereview Journal of Psychiatric and Mental Health Nursing 2008/15. 678-680.
j.1365-2850.2008.01285.x20170420-12552-esq7yh-with-cover-page-v2.pdf

Faulkner&Thomas(2002).User-led research and evidence-based medicine. The British Journal

of Psychiatry. The Royal College of Psychiatrists 2002.180. 1-3,
2-4.http://www.criticalpsychiatry.co.uk/wp-content/uploads/docs/user-led-research.pdf