A különböző értelmi fogyatékossággal élő csoportok nyelvi teljesítményének feltérképezése az egyes

tünetegyüttesek leírásán túl arra keresi a választ, hogy milyen kapcsolatok lehetnek a nyelvi
képességek és a megismerés más rendszerei között. E kutatási irány viszonylag új; még a hetvenes
években is elfogadott volt az a nézet, amely szerint az etiológiailag elkülönülő, mentális retardációt
eredményező szindrómák nem járnak eltérő kognitív profilokkal (Rondal–Edwards 1997). Ezzel
szemben az utóbbi évtizedekben már nem szokás általában véve az értelmi fogyatékossággal járó
kognitív deficitekről beszélni, a publikációk döntő többsége a különböző etiológiájú fejlődési
zavarokhoz társuló, specifikus kognitív profilokat azonosít, amelyeknek az összehasonlítása adatokkal
szolgálhat a nyelv és gondolkodás viszonyának klasszikus problémájához. Ebben a fejezetben előbb
vázoljuk a nyelv és más kognitív rendszerek közötti viszonyra vonatkozó elképzeléseket és az értelmi
fogyatékkal élők vizsgálatának módszertani megfontolásait, majd a pszicholingvisztikai elméletek
számára leginkább érdekes fejlődési zavarok, a Down- és a Williams-szindróma vizsgálati
eredményeit mutatjuk be.

Értelmi fogyatékosság és a nyelv modularitása

A nyelv és egyéb kognitív rendszerek kapcsolatára vonatkozó legerősebb hipotézis a nyelv

fodori értelemben vett modularitása. Egy kognitív funkció akkor moduláris, ha többé-kevésbé
autonóm, komputációsan működik, területspecifikus és (sokak értelmezésében) veleszületett
rendszer, amely modalitásspecifikus bemenetet dolgoz fel, és a központi folyamatok számára
kevéssé átjárható (Fodor 1983). A modularisták közül Chomsky megkülönbözteti a nyelv
fogalmi és komputációs összetevőit (pl. Chomsky 1980; l. még Hauser et al. 2002), és csak a
komputációs részt (a szintaxist és a fonológiát) tekinti modulárisnak és a megismerés többi
részétől függetlennek, míg a fogalmi összetevő, amely a szemantikát és a pragmatikát is
magában foglalja, szerinte szorosabb kapcsolatban áll a megismerés többi részével. A
nyelvnek ez a szemlélete bizonyos mértékig jelen van Pinker (1991) kétutas modelljében is,
amely a (fogalmi rendszerrel szintén kapcsolatban álló) lexikon és a nyelvtan elkülönülése
mellett érvel. Ebből a nézőpontból azt várhatjuk, hogy csak a nyelvtan, vagyis a
(morfo)szintaxis és a fonológia az, ami bizonyos zavarokban szelektíven sérülhet (miközben a
lexikon ép), vagy szelektíven érintetlen maradhat (míg a lexikon sérül). Ez a kettős
disszociációs elv a klasszikus neurolingvisztika modellje a szerzett agysérülésekre.

A modularitás kérdéskörétől nem független, hogy milyen álláspontra helyezkedünk a

fejlődési zavarokkal kapcsolatban. Vannak, akik a felnőtt kognitív neuropszichológia
perspektíváját veszik át, és elkülöníthető, szelektíven sérült összetevőket keresnek. Pinker
(1991) ezt terjesztette ki a fejlődési zavarok értelmezésére is, mindenütt remélve, hogy kettős
disszociációkat talál. A Williams-szindrómával kapcsolatban ilyen szemlélettel dolgozik
Clahsen és Temple (Clahsen–Almazan 1998; Clahsen–Temple 2003; Temple et al. 2002).
Ugyanúgy, ahogy a felnőttkori agysérülés eseteit a tipikus megismerés elméleti modelljeinek
kidolgozásában is felhasználják, a nyelvi fejlődés zavarait is lehetőségnek tekintik ahhoz,
hogy új felismerésekre jussunk a tipikus fejlődéssel kapcsolatban.

Mások amellett érvelnek, hogy több szempontból is megkérdőjelezhető a felnőtt

neuropszichológia megközelítésének átvétele. Először is: nincsen megfelelően kidolgozott
elmélet a tipikus nyelvi fejlődés egészére nézve. Ennek hiányában a klinikai csoportok
vizsgálata legfeljebb összehasonlító leíró általánosításokig juthat. Kiutat jelenthet, ha
specifikusabb funkciókat tesztelünk, és a következtetéseinkben is csak ezekre szorítkozunk;
például ha egy adott képesség sérülése mellett egy másik ép, akkor ebből a tipikus fejlődésre
nézve az következik, hogy az utóbbi fejlődése nem épülhet az előbbire. Másodszor:
előfordulhat, hogy a fejlődési zavarral élő gyerekek minőségileg másképpen sajátítják el a
nyelvet, és lehet, hogy ilyen módon tipikus reprezentációkat alakítanak ki, de az is
előfordulhat, hogy atipikusakat. E második nézetet képviselik Annette Karmiloff-Smith és
munkatársai (Karmiloff-Smith 1998; Paterson et al. 1999; Thomas–Karmiloff-Smith 2002)
neurokonstruktivista, az agy fejlődése során kibontakozó és felépülő reprezentációkat
feltételező érvelésükben, amely szerint a területspecifikus modulok nem veleszületettek,
hanem egy specializációs folyamat eredményeként alakulnak ki, alacsonyabb szintű, nem
területspecifikus, de területreleváns folyamatok nyomán. Miután a fejlődésnek kulcsszerepe
van a felnőtt mintázat kialakításában, és a genetikai zavarok megváltoztatják a képességek
fejlődésmenetét, nem feltételezhetjük, hogy ugyanazt a végállapotot ugyanolyan utakon éri el
a rendszer, csak néhány folyamat szelektív sérülést szenved. A neurokonstruktivisták szerint a
tipikus felnőtt képességstruktúra esetén is előfordulhat, hogy az ehhez a mintázathoz vezető út
eltérő volt (fejlődési zavarokban), így a zavar megértéséhez nem elég a sérült és érintetlen
funkciók feltérképezése (ezekről az elméleti értelmezésekről l. Pléh 2010; Lukács–Pléh
2004a).

Bárhogy is gondolkodjunk azonban a nyelv elkülönültségéről, illetve a kognitív

rendszerek fejlődéséről, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a nyelvnek mint
kognitív rendszernek mind működése, mind fejlődése során együtt kell működnie más, nem
nyelvi megismerő rendszerekkel. A valódi kérdés ennek az együttműködésnek a természetére
és a nyelv függetlenségének mértékére vonatkozik. Ez utóbbit felmérni azonban nem
egyszerű. Az általános információfeldolgozó funkciók – mint az emlékezet, az észlelés –,
továbbá a gondolkodás, a téri tájékozódás gyakran sérülnek értelmi fogyatékosság esetén,
márpedig ezek jelentősen befolyásolják a nyelvi produkciót és megértést. Így az értelmi
fogyatékkal élők nyelvi teljesítménye még szelektíven érintetlen nyelvi képesség esetén sem
szükségszerűen egyezik meg a tipikus nyelvi teljesítménnyel. A nyelvi elmaradás egyébként –
a mentális kornak megfelelően vagy azt meghaladó mértékben – az értelmi fogyatékossággal
élő egyének többségére jellemző.

Az értelmi fogyatékosság nyelvi képességekre gyakorolt hatásának vizsgálatánál, mint

minden fejlődési klinikai vizsgálatban, központi probléma a kontrollcsoport kiválasztásának
kérdése. Atipikus populációk nyelvelsajátításának vizsgálatakor általános kérdés, hogy a
gyenge nyelvi teljesítmény nyelvspecifikus, vagy pedig más megismerő funkciók sérülésének
eredménye. Az utóbbi esetben azt várjuk, hogy a nyelv a hasonló mentális korú
kontrollcsoport szintjén legyen, mivel itt nincs speciális sérülés, „csak” megkésett vagy
megrekedt nyelvi fejlődés, vagyis a nyelvi képességek elmaradnak az életkor alapján
várhatótól, de megfelelnek a tipikus fejlődés egy korábbi fázisában megfigyelhető szintnek.
Ebben az esetben a nyelvi teljesítmény mintázata megegyezik a verbális korban illesztett
kontrollcsoportéval, vagyis bármilyen nyelvi képesség szerint illesztjük is a kontrollcsoportot,
ugyanolyan teljesítményt figyelhetünk meg minden nyelvi feladatban.

Bár manapság is sokan úgy vélik, hogy önmagában a mentális retardáció súlyosságának
fokozatai nem eredményeznek minőségileg eltérő nyelvi fejlődést, a modularista kognitív
kutatási irányzat ráirányította a figyelmet a különböző genetikai hátterű szindrómákkal,
főképp a Williams- és a Down-szindrómával élők vizsgálatára, együtt a specifikus nyelvi
elmaradás elméletével (erről l. a 29. fejezetet). A nyelvi teljesítmény az első megfigyelések
szerint mindkét csoportban eltér a mentális összteljesítmény alapján várható szinttől.
Williams-szindrómában az általános mentális retardáció mellett viszonylag jó verbális
teljesítményt figyeltek meg, s ezt megragadva érveltek a nyelvi képesség és a nyelvi fejlődés
autonómiája mellett. A Down-szindróma pedig más kóreredetű, hasonló mértékű
intelligenciaelmaradást okozó fejlődési zavaroknál súlyosabb nyelvi elmaradással jár együtt,
ami a specifikus – de legalábbis a kognitív teljesítmények közül a verbalitást kiemelten érintő
– nyelvi zavar lehetőségét veti fel. A következőkben az e két populációt érintő vizsgálatokat
mutatjuk be.

Down-szindróma

A Down-szindróma (DSZ) anatómiai eltérésekkel és mentális elmaradással együttjáró, irreverzibilis

fejlődési zavar. Genetikailag heterogén, de leggyakrabban a 21-es kromoszóma triszómiája okozza,
előfordulási gyakorisága kb. 1:1000. Jellemző a tünetegyüttesre a lassú, atipikus mozgásfejlődés, a
gerincbántalmak, gyakori velejárója a nagyothallás. Az artikuláció jellegzetes vonásait a
beszédszervek strukturális eltérései, a fejletlen gége, az alulfejlett állkapcsok következtében kialakuló
szűk szájüregi tér és viszonylag nagy nyelv, szűk orrjáratok és az ajakizmok összenövése okozzák
(Miller et al. 1995).

A Down-szindrómával élő személyek között nagy egyéni különbségek lehetnek az értelmi

fogyatékosság súlyosságában, és a specifikus képességek sérülésének mértékében is. A
közhiedelemmel ellentétben a Down-szindrómára nem globális retardáció, vagyis minden képesség
azonos mértékű csökkenése jellemző, aminek alapján azt várnánk, hogy a személyek ugyanolyan
gyengék a nyelvhasználat, a számolás, a téri és nyelvi emlékezet területén, mint a
problémamegoldásban vagy a tájékozódásban. Sok más tünetegyütteshez hasonlóan a Down-
szindrómát is egyenetlen képességprofil jellemzi: a téri-vizuális emlékezet például jobb, mint a nyelvi,
és a nyelvi képességek az általános értelmi képességek mögött maradnak. Nagyok ugyanakkor a
csoporton belüli különbségek: a Down-szindrómával élő gyerekek első szavai valamikor 0;9 és 7;0
éves kor között jelennek meg, az első többszavas kombinációikat 1;6 és akár 11;0 éves koruk között
alkotják. Ez a nagyfokú fejlődési variabilitás megmutatkozik a nyelvelsajátítás végeredményének
színvonalában is (Fowler 1995).

Nagyjából általános az egyetértés abban, hogy az expresszív nyelvtani morfológia és a hallási

rövid távú emlékezet különösen sérült területek DSZ-ben. A megértés jobb, mint a produkció. A DSZ
személyeknél gyakori a középfülgyulladás következtében kialakuló hallássérülés, és jellemzően
vannak artikulációs problémáik is, gyakran ejtenek fonológiai hibákat (Chapman 1995). Jobbak a
passzív szókincs használatára és kommunikációs képességekre építő feladatokban, mint olyanokban,
amelyek a nyelv strukturális aspektusaira támaszkodnak. Chapman és munkatársai (1991; 1998)
vizsgálatainak fő konklúziója, hogy a nemverbális eljárással mért mentális korban illesztett (2–6 éves
kor közötti) kontrollcsoportokhoz képest a Down-szindrómával élők specifikus, de csak az expresszív
nyelvre kiterjedő zavart mutatnak. Szó- és mondatértési feladatokban mentális koruknak
megfelelően teljesítenek, azonban mind társalgási, mind narratív beszédükben alacsonyabb a
használt szavak és az összes különböző szó aránya, illetve az átlagos mondathossz. A produkciós
deficit tehát a lexikai és a morfoszintaktikai szinten is megnyilvánul.

Fowler és munkatársai (1994) a DSZ nyelvi kutatásokat összefoglalva arra mutatnak rá, hogy a
Down-szindrómával élők nyelvi képessége tinédzserkorban már nem fejlődik tovább. Ezt a fejlődési
platót egy kritikus periódus lezárulásával magyarázzák. Szerintük a DSZ személyek a kritikus periódus
végén – tízéves kor körül – elérnek egy „szintaktikai plafont”: átlagos mondathosszuk a tipikus
fejlődésű 2–3 éves gyerekek szintjén marad, komplex mondatokat nem használnak, és a tipikus 2–3
évesekhez hasonlóan a grammatikai morfológiát is alulalkalmazzák. A serdülőkoron túli nyelvfejlődés
vizsgálata alapján azonban Chapman és munkatársai (1998) vitatkoznak ezzel a nézettel.
Vizsgálatukba 6–20 éves DSZ személyeket vontak be, és úgy látták, nincs bizonyíték szintaktikai
platóra vagy kritikus periódusra, az expresszív nyelvi mutatók az életkor előrehaladtával
serdülőkorban is javulnak. Ezt támasztja alá Glenn és Cunningham (2005) vizsgálata is, amelyben 16
és 24 éves Down-szindrómával élők teljesítményét hasonlították össze két, mentáliskor-számítási
lehetőséget nyújtó feladatban, a Brit Képes Szókincstesztben (a magyarban is használt Peabody-
teszthez hasonló eljárás), és a Leiter Performációs Skálán (alak–háttér tagolás, formakiegészítés,
sorbarendezés és mintakiemelés altesztekből álló, nemverbális eljárás). Eredményeik szerint az
életkor előrehaladtával a verbális mentális kor jelentősen magasabb lett mindenkinél.

Ami a nyelvfejlődési pályát illeti, a legtöbb vizsgálat szerint a DSZ-ra nem jellemzők a deviáns
szerkezetek vagy az atipikus fejlődési mintázatok, a nyelvi tünetek leginkább a tipikusan fejlődő
kisgyermekek korai nyelvi hibáira hasonlítanak. Ezt azonban vitatja Perovic (2006), aki atipikus
fejlődési mintázatot mutatott ki a visszaható és személyes névmások feldolgozásában. Vizsgálataiban
a Down-szindrómával élők jól megértették a személyes névmásokat, de gondjuk volt a visszahatókkal,
épp fordítva, mint a tipikus fejlődésben. A visszaható névmások értelmezése tisztán szintaktikai
szabályok alapján történik, míg a személyes névmásoké lexikai és pragmatikai tényezők alapján, így
Perovic szerint a DSZ-ban a szintaxisért felelős komputációs modul szelektíven sérült, a nyelvi
képesség pedig nem egyszerűen késik, hanem minőségileg más szerveződésű. A késés természetesen
– ahogy Leonard (1998) a specifikus nyelvi zavarral kapcsolatban rámutat – önmagában
eredményezhet deviáns mintázatot, hiszen különböző életkorokra más elsajátítási stratégiák
lehetnek jellemzőek. Perovic eredményei így nem szólnak egyértelműen a szintaxtikai komputációkat
a kogníciótól elválasztó felfogás mellett.

Kernan és Sabsay (1996) szerint a DSZ felnőttek más értelmi fogyatékossággal élőkhöz képest
minden nyelvi mutatóban elmaradást mutattak, kivéve a legegyszerűbb lexikai tudásra vonatkozókat.
Különösen nagy volt az elmaradás a morfológia és a szintaxis területén. Más értelmi fogyatékkal élő
csoportok jobban teljesítettek a DSZ személyeknél a hallási szekvenciális emlékezeti feladatokon, és a
hallási terjedelmük is nagyobb volt. A DSZ csoport gyengébb volt a szekvenciális, mint a szimultán
feldolgozásban, de csak az akusztikus modalitásban. A szerzők következtetése szerint „a vizsgálat
eredményei arra utalnak, hogy a Down-szindrómával élő felnőtteknél megfigyelhető egy olyan nyelvi
sérülésmintázat, amely inkább az etiológiának, mint a mentális korban mérhető általános
intellektuális elmaradásnak vagy specifikus kognitív képességek gyengeségeinek tulajdonítható” (i.
m. 413). A nyelvi képességek nagymértékű gyengesége Down-szindrómában tehát nem a mentális
retardáció általános következménye.

Ez a tény, valamint a tünetek hasonlósága veti fel a specifikus nyelvfejlődési zavar és a Down-
szindrómával élők nyelvi zavara közti párhuzamot. A két csoport összehasonlítását az is motiválja,
hogy mindkét esetben az általános értelmi szinthez képest is elmaradást látunk a nyelvi
képességekben. Laws és Bishop (2004) tanulmánya szerint a nyelvi profilban is nagyon sok a
hasonlóság: mindkét csoportra jellemző a nyelvtani morfémák elhagyása (legalábbis az angolban),
mindkét tünetcsoportban jelentősebb az elmaradás a produkciós, mint a megértési képességek
terén, gyakoriak a beszédhibák, és hasonlóak abban is, hogy a nyelvi deficitet gyakran
mozgásfejlődésbeli elmaradás kíséri, és a fonológiai rövid távú emlékezet is gyenge. Nem tudjuk,
hogy a hasonló sérült profil hasonló okokra vezethető-e vissza, vagy pedig arról van szó, hogy nyelvi
zavarban mindig ugyanazokon a pontokon sérül a nyelvi képesség: bármi legyen is a sérülés oka, az a
nyelv érzékeny pontjait fogja érinteni (a magyarban ilyen lehet az alaktan és a mondattan egymáshoz
illesztése például az esetjelölésben, vagy a főnévi allomorfia kivételes, kis elemszámú, kivételes
jelenségei).

Összességében tehát az eredmények arra utalnak, hogy a DSZ nyelvi képességek specifikusan
sérülnek abban az értelemben, hogy elmaradnak az általános kognitív működési szinthez képest. Az
értelmi képességek alapján elvárt szinthez képest is jelentkező késés mellett a fejlődés menete és a
teljesítménymintázatok megfelelnek a tipikus fejlődésben megfigyelteknek. A DSZ-ban megfigyelt
feldolgozási zavarok az ellen szólnak, hogy szelektív nyelvi deficitet feltételezzünk DSZ-ban, és
szükségessé teszik a nyelvfejlődést támogató képességek szintjének összehasonlítását Down- és
Williams-szindrómában.