Voltaire

Candide
vagy az
optimizmus
Fordította: Gyergyai Albert

Fordítás Ralph doktor úr eredeti német

szövegéből mindazokkal
a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zse-
beiben találtak,
amikor meghalt Mindenben, az Úr 1759.
esztendejében

TARTALOM

Első fejezet,
 3/248

mely arról szól, hogyan nevelték

Candide-ot egy szép kastélyban,
s hogyan űzték el ugyanonnan

Második fejezet,
mely arról szól, hogy mi történt
Candide-dal a bolgárok között

Harmadik fejezet,
amely azt mondja el, mint szökött meg
Candide a bolgároktól, s mi történt
vele azután

Negyedik fejezet,
amelyben Candide találkozik egykori
filozófiamesterével,
Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a
következménye

Ötödik fejezet
Vihar, földrengés, hajótörés és mi
minden történt Pangloss doktorral,
 4/248

Candide-dal és Jacques-kal, az
anabaptistával

Hatodik fejezet
Egy szép autodaféról, amellyel a
földrengést szerették volna
megakadályozni,
azonkívül arról, hogy mint fenekelték
el Candide-ot

Hetedik fejezet
Egy öregasszonyról: mint viselte
gondját Candide-nek,
s hogyan lelte meg Candide azt, akit
annyira szeretett

Nyolcadik fejezet
Kunigunda története

Kilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Kunigundával,
Candide-dal, a zsidóval meg a nagy
inkvizítorral
 5/248

Tizedik fejezet
Arról, hogy mily siralmas helyzetben
ért Kunigunda, Candide meg a vénas-
szony Cádizba,
s mint szálltak ott hajóra mind a
hárman

Tizenegyedik fejezet
Az öregasszony története

Tizenkettedik fejezet
Ez is az öregasszonyról szól és további
bajairól

Tizenharmadik fejezet,
amely arról ad számot, mért kellett
elszakadni Candide-nak a vénas-
szonytól és a szép Kunigundától

Tizennegyedik fejezet
Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint
fogadták Candide-ot s Cacambót
 6/248

Tizenötödik fejezet
Arról, hogy mint ölte meg Candide
szeretett Kunigundája testvérét

Tizenhatodik fejezet
A két utas kalandjairól, két leánnyal,
két majommal
s azokkal a vadakkal, akiket
Füleseknek hívnak

Tizenhetedik fejezet
Arról, hogyan érkezett meg Candide és
Cacambo Eldorádóba,
s hogy milyen látnivalókban volt
részük

Tizennyolcadik fejezet
Arról, hogy mit láttak Eldorádóban

Tizenkilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Szurinamban, s
mint ismerkedett meg Candide
Martinnel
 7/248

Huszadik fejezet
Arról, hogy mi minden érte Candide-ot
s Martint a tengeren

Huszonegyedik fejezet
Arról, hogy mit beszélt Candide Mar-
tinnel a francia partok előtt

Huszonkettedik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal és
Martinnel Franciaországban

Huszonharmadik fejezet
Arról, hogy mint ért Candide Angliáig,
s mit látott a parton Martinnel

Huszonnegyedik fejezet
Paquette-ről és fráter Giroflée-ról

Huszonötödik fejezet
A nemes velencei úrnál, Pococur-
anténál való látogatásról
 8/248

Huszonhatodik fejezet
Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen
Candide és Martin hat különös
idegennel ült egy asztalnál, s kik is vol-
tak azok

Huszonhetedik fejezet
Candide konstantinápolyi útjáról

Huszonnyolcadik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal,
Kunigundával, Pangloss-szal, Martin-
nel és a többiekkel

Huszonkilencedik fejezet
Arról, hogy mint találta meg Candide
Kunigundát az öregasszonnyal

Harmincadik fejezet
Mindennek a legvégéről

Első fejezet,
 9/248

mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot

egy szép kastélyban,
s hogyan űzték el ugyanonnan

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-

Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal
legényke, akinek a természet a legszelídebb
hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte
lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jám-
bor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták
Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi
cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a
báró úr húgának volt a fia, apja meg egy
szomszédos, derék, becsületes nemesember,
akihez azonban ez a hölgy sosem akart fér-
jhez menni, mert mindössze hetvenegy őst
tudott kimutatni családfáján, míg a többit
megrágta az idő rozsdás vasfoga.

A báró úr egyike volt a tartomány leghatal-

masabb urainak, már azért is, mert kastélya
ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a
kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is
 10/248

díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadász-

falkát is formálhatott; istállószolgái, ha kel-
lett, hajtóknak is beváltak; s a falusi
plébánost kinevezte házikáplánjának.
Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha
mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.

A méltóságos báróné körülbelül három-

százötven fontot nyomott, ami persze
tetemes tekintélyt kölcsönzött neki:
vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal
fogadta, ez aztán még több tekintélyt
biztosított a személyének. Egyetlen leánya,
Kunigunda, tizenhét esztendős volt, piros ar-
cú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsik-
landó. A báró úr fia viszont mindenben az
apjára ütött. Nevelője, Pangloss úr, oráku-
luma volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Can-
dide korának és jellemének teljes
jóhiszeműségével hallgatta.

Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a

kozmológiával kapcsolatos kretinológiát
 11/248

tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy

nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető
legeslegjobb világban a nemes báró kastélya
a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes
báróné a bárónék legjobbika.

- Bizonyos - mondta - s kimutatható, hogy

nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha
már mindennek célja van, minden, ugyebár,
szükségképpen a legeslegjobb célért is van.
Orrunk például azért van, hogy legyen min
hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk
szemüveget. Lábunk láthatólag arra való,
hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nad-
rágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen
megfaragják őket, no meg persze, hogy
kastélyokat építsenek belőlük; ezért is van
őméltóságának ilyen gyönyörű kastélya; a
tartomány legnagyobb ura illő, hogy a
legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó
disznók arra valók, hogy megegyék őket,
azért eszünk mi disznóhúst egész áldott es-
ztendőben. Következőleg, akik azt állítják,
 12/248

hogy minden jól van ezen a földön, osto-

baságot állítanak; azt kellene mondaniok,
hogy minden a legjobban van.

Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki

szíve ártatlanságában; mert ő bizony Kuni-
gundát rendkívül szépnek találta, bár hogy
ezt meg is mondja neki, arra gondolni se
mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen
nagy boldogság Thunder-ten-Tronckh
bárónak születni, még nagyobb boldogság le-
het Kunigundának lenni, ennél is nagyobb,
ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de a
legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss
mestert, e tartomány s következésképp az
egész föld legnagyobb filozófusát.

Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély

közelében sétált, abban a kis erdőben,
amelyet parknak kereszteltek, észrevette a
csalitban a mi Pangloss doktorunkat, ahogy
éppen leckét adott kísérleti fizikából a
báróné szobalányának, egy igen csinos és
 13/248

még inkább tanulékony kis barnának. Mivel

a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a
tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az
előtte játszódó s többször is megismétlődő
kísérleteket; igen tisztán láthatta a mester
nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint
az okozatokat, s amikor visszatért a házba,
izgatottan, merengőn, nem volt neki hőbb
vágya, mint hogy ő is tudós legyen, mert
akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az
ő nyomós érveit, amelyekre Kunigunda
hasonló érvekkel válaszolna.

Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély

előtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt
neki elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá,
bár maga se tudta, mit mond. Másnap,
mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az
asztalt, Kunigunda is, Candide is egy
spanyolfal mögé került; hogyan, hogy se,
Kunigunda leejtette a zsebkendőjét, Candide
meg azonnal felszedte; a kisasszony ártat-
lanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg
 14/248

ártatlanul megcsókolta a kisasszonyét, oly

hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy
az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk
találkozott, szemük lángolt, térdük
reszketett, s a kezük ide-oda tévedt.
Thunder-ten-Tronckh báró úr ott ment el a
spanyolfal mellett, s látva ez okot és okoz-
atot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő
gyönyörű kastélyából, jókorát rúgva a
fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné
őméltósága összevissza pofozta, mihelyt
kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar
lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb
kastélyban.

Második fejezet,
mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal
a bolgárok között

Candide, miután kiűzték az ő földi paradic-

somából, sokáig ment, mendegélt, anélkül,
hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét
 15/248

az ég felé emelte, hol pedig vissza-vissza-

fordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben
a legeslegszebb bárókisasszony lakozott;
mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn
nyugodott le, a puszta földön, két barázda
között; a hó kövér pelyhekben hullt a
mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen
átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap
reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hív-
tak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s
mivel nem volt egy garasa sem, majd
meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szo-
morúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két
ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan
észrevette:

- Pajtás - jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a

jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő...

S már mentek is Candide felé, s megkérték

igen udvariasan, tartson velük ebédre.
 16/248

- Uraim - felelte Candide elragadó szer-

énységgel -, igen megtisztelnek engem, de
megvallom, egy fityingem sincs, hogy kifiz-
ethetném az ebédemet.

- De uram - felelte neki az előbbi kékdol-

mányos -, akinek olyan formája és rangja
van, mint kegyelmednek, sose fizet semmit
sem: nem elég, hogy termetre hatodfél láb a
magassága?

- Igen, uraim, ekkora vagyok - mondta, és

még bókolt is hozzá.

- Ó, uram, ne teketóriázzunk, üljön velünk az

asztalunkhoz, s nemcsak hogy fizetjük a költ-
ségeit, de tűrni se fogjuk soha, hogy egy ilyen
fiatalember híjával lehessen a pénznek; végre
is mit ér az ember, ha nem segít
embertársán?
 17/248

- Igaza van - felelte Candide -, ezt mondta

nekem Pangloss úr is, s már látom, hogy mé-
giscsak minden a legjobban van e világon.

Megkérték, fogadjon el pár tallért. Candide

nem is ellenkezett, s mindjárt nyugtát akart
adni, de az urak nem fogadták el, s mindnyá-
jan asztalhoz ültek.

- Szereti-e szívéből?...

- Ó, igen - felelte Candide -, szeretem teljes

szívemből Kunigunda kisasszonyt.

- Nem, dehogy - szólt az egyik úr -, azt

kérdeztük, szereti-e, de szívből, a bolgár
királyt?

- Nem én - felelte -, eszem ágában sincs,

hiszen sohasem láttam!

- Ugyan, ő a legjobb király, s illik, hogy igy-

unk az egészségére.
 18/248

- Nagyon szívesen, uraim - s máris felhajtja

poharát.

- Elég, elég - mondták neki -, ezentúl már

támasza, bástyája, védője, hőse lesz a bol-
gároknak; biztos lehet a szerencséjében, no
meg a dicsőségében.

S Candide-ot azonnal vasra verték, s máris

vitték a regementbe. Ott aztán jól
megtornáztatták, jobbra-balra forgatták,
megtanították célozni, lőni, parádésan
masírozni, még arra is, hogyan bánjon a
puskatöltő vesszejével, sőt mindennek tete-
jébe huszonötöt is kapott a fenekére; másnap
már jobban gyakorlatozott, s akkor csak
húszat adtak neki; harmadnap már csak tízet
kapott, s bajtársai úgy néztek rá, mint valami
csodára.

Candide viszont csak ámult-bámult, és nem

nagyon értette, hogy lett belőle ilyen nagy
hős. Egyszer egy szép tavaszi napon fejébe
 19/248

vette, hogy sétálni megy, és már ment is

egyenesen, abban a hitben, hogy az em-
bernek éppúgy, mint az állatnak, megvan az
az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a
lábát. De még csak két mérföldet sem tett
meg, s már ott termett négy másik hős,
mindegyikük hat láb magas, ezek azután
megkötözték, és vitték a börtönbe. Kérdezték
tőle, törvény szerint, mi a szíve kívánsága:
akarja-e, hogy megvesszőzze harminchatszor
az egész regement, vagy hogy nem óhajt-e
inkább egyszerre tizenkét golyót a kop-
onyájába. Hiába mondta minderre, hogy az
ember akarata szabad, s hogy ő bizony nem
akarja sem az egyiket, sem a másikat, mé-
giscsak választania kellett, és úgy döntött
Istennek azon adománya révén, amelyet sza-
badságnak hívnak, hogy hát inkább
vesszőzze meg harminchatszor a regement;
két fordulót el is tűrt. A regement pontosan
kétezer emberből állott; más szóval ez
négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az
 20/248

lett az eredménye, hogy a hátán minden izma

és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig.
Amikor a harmadik fordulóra készülődtek,
Candide már nem bírta tovább, ezért azt a
kegyelmet kérte, hogy legyenek szívesek, s ne
sajnálják agyonlőni; ezt a kegyet is megadták
neki; már a szemét is bekötözték, és már le is
térdeltették. A bolgár király épp arra sétált, s
kérdezte, mi bűnt követett el a jámbor; s
mivel ennek a királynak igen-igen nagy esze
volt, megértette mindabból, amit Candide-
ról mondtak néki, hogy ez az ifjú metafizikus
igen-igen tudatlan az eföldi dolgokban; s
mindjárt kegyelmet is adott olyan ritka
nagylelkűséggel, hogy azt minden napilap s
minden század magasztalni fogja. Egy derék,
jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig
három hét alatt, a régiektől javasolt kenőc-
sökkel. Már új bőr is nőtt a hátán, s járni is
kezdett valahogy, mikor a bolgárok királya
megütközött az avarokéval.
 21/248

Harmadik fejezet,
amely azt mondja el, mint szökött meg Can-
dide a bolgároktól, s mi történt vele azután

Sose volt szebb, fényesebb, frissebb, jól ren-

dezettebb gyülekezet, mint ez a két hadsereg.
Kürtök, sípok, trombiták, dobok és még
inkább az ágyúk oly összhangba olvadtak
össze, amilyent a pokolban sem hallhattak
még. Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatez-
er ember mindkétfelől; aztán a puskák oltot-
tak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a
világok legjobbjának szennyezték be a
felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek,
s kellő okául szolgáltak pár ezer ember
halálának. Az egész emberveszteség
harmincezer lélekre rúghatott. Candide re-
megett, mint egy filozófus, s úgy elbújt,
ahogy csak tudott, e heroikus mészárlás elől.

S miközben a két király tedeumot

ünnepeltetett ki-ki a maga táborában, Can-
dide jobbnak találta, ha ezentúl máshol
 22/248

mélyed az okok és okozatok tanulmányába.

Átlépett egy jó rakás halotton és haldoklón,
és előbb a szomszéd faluig jutott; itt csak
port és hamut látott, mivel ez avar falu volt, s
a bolgárok felégették a nemzetközi jogsza-
bályok szerint. Emitt megkínzott aggok
nézték letiport asszonyaik haldoklását, végső
perceikben is csecsemőiket szoptatták; amott
elgyötört lányok hörögtek, miután egy-két
bolgár hős természetes ösztöneit táplálták;
megint mások, már-már csontig égve,
könyörögtek, fejezzék be kínjaikat. Lépten-
nyomon kiloccsant és véres agyvelő hevert a
földön levágott karok és lábak mellett.

Futott Candide, ahogy csak tudott, s meg

sem állt egy újabb faluig: ez már bolgár falu
volt, s az avarok bántak el vele. Candide ad-
dig járt a romok között a véres és vonagló
testrészeken, míg aztán végleg ki nem került
a csatamezők tájékáról; zsákjában volt még
egy kis élelem, szívében meg Kunigunda
képe. Mire Hollandiába ért, minden élelme
 23/248

elfogyott; de mivel többször hallotta, hogy

ebben az országban minden lakos jómódú s
hitére nézve keresztény, biztos volt, hogy ott
is majd úgy bánnak vele, mint azelőtt a báró
úr kastélyában, persze mielőtt kirúgták on-
nan Kunigunda kisasszony szép szeméért.

Így hát alamizsnát kért néhány komoly képű

polgárembertől, de ezek mind azt felelték
néki, hogy ha tovább is koldulni mer, bec-
sukják egy javítóházba, ott aztán majd
megtanulja, mi a móres.

Akkor egy másik úrhoz fordult, aki épp

aznap egy nagy gyűlésen óra hosszat
prédikált a felebaráti szeretetről. Ez a szónok
igen görbén nézett végig Candide-on, s így
szólt hozzá:

- Mit keres ebben az országban? Jó dologban

jár-e, vagy sem?
 24/248

- Nincs okozat ok nélkül - felelte szerényen

Candide -, minden egyetlen láncot alkot, s
minden a legeslegjobb rendben. Mert igenis
szükség volt arra, hogy engem kirúgjanak a
kastélyból, hogy otthagyjam Kunigundát,
hogy megvesszőzzenek a regementben, és
hogy most alamizsnát kérjek, míg
megkereshetem a kenyeremet; mindez csak
így történhetett és nem másképp.

- Barátom - válaszolt a szónok -, mit gondol,

a pápa-e az Antikrisztus?

- Ezt ugyan még nem hallottam - válaszolta

neki Candide -, de akár az, akár nem az,
nekem nincsen kenyerem.

- Ne is legyen, gazember, nem érdemelsz egy

morzsát sem: takarodj, takarodj, nyomorult,
s ne kerülj többé a szemem elé.

A szónok hű felesége épp akkor dugta ki a fe-

jét felettük az ablakon, s amikor meghallotta,
 25/248

hogy ez az ember nem tartja Antikrisztusnak

a pápát, mit nem öntött a fejére? Teli... Ó,
egek, hová nem ragadja hölgyeinket a
hitbuzgalom!

Egy soha meg nem keresztelt ember, egy

derék jó anabaptista, akit név szerint
Jacques-nak hívtak, látta, milyen kegyetlenül
s gyalázatosan bántak egy testvérével, egy
kétlábú, tollatlan lénnyel, akinek még lelke is
van; hazavitte házába, megfürösztötte, adott
neki friss kenyeret, habzó sört meg két egész
forintot, s tanácsolta, álljon be az ő egyik
gyárába, ahol Hollandiában szőtt perzsa
kelméket készítenek. Candide majdnem
letérdelt előtte, s így szólt:

- Jól mondta a bölcs Pangloss mester, hogy

minden a legjobban van ezen a legeslegjobb
világon, mert lám, százszor erősebben érzem
kegyelmednek a jóságát, mint annak a
feketeköpenyesnek s házastársának a
szívtelenségét.
 26/248

Másnap, ahogy a városban sétált, egy

gennyes sebekkel borított koldusemberrel
találkozott: a szeme szinte kialudt, orra
csonka volt, szája ferde, a fogai feketék, már-
már hörögve beszélt, keservesen köhögött, s
csak úgy köpte a fogait minden egyes roham
közben.

Negyedik fejezet,
amelyben Candide találkozik egykori
filozófiamesterével,
Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a
következménye

Candide inkább a részvéttől, mintsem a borz-

adálytól indíttatva, ennek az ijesztő
koldusnak adta azt a két hollandi forintot,
amit a derék anabaptistától, a becsületes
Jacques-tól kapott. A kísértet mereven
bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a
nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.
 27/248

- Hej - mondta a nyomorult ennek a másik

nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te
kedves Panglossodat?

- Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves

szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapot-
ban! Micsoda nagy szerencsétlenség sza-
kadhatott a nyakába? Miért nincs a legesleg-
szebb kastélyban? Mi történt Kunigunda
kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével,
a természet remekével?

- Nem bírom tovább - mondta Pangloss.

Amire Candide elvezette az anabaptista

istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s
mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt
hozzá tanítványa:

- Nos hát, mi van Kunigundával?

- Meghalt - felelte a másik.

 28/248

Candide íziben elájult; de barátja magához

térítette azzal a kevés rossz ecettel, ami épp
ott volt az istállóban. Candide felnyitotta a
szemét:

- Kunigunda halott, nem él! Ó, merre vagy,

legeslegjobb világ? De hát milyen bajban halt
meg? Csak nem azért, mert látta talán, hogy
hajszolt engem a kastélyból apjaura, a
fenekemet rugdosgatva?

- Nem, nem, dehogy - mondta Pangloss -,

bolgár katonák ölték meg, de előbb jól
meggyalázták, ahogyan csak tehették; a báró
úrnak, aki védte, egyszerűen beverték a fejét;
a méltóságos bárónét darabokra vagdalták;
fiukat, szegény tanítványomat éppúgy ellát-
ták, mint a húgát; ami a kastélyt illeti, kő
kövön nem maradt, se pajta, se fa, se birka,
se réce; de sebaj, azért mégis megbosszultak
bennünket, mert egy szomszédos birtokon az
avarok se cselekedtek másképp: az meg egy
bolgár báróé volt.
 29/248

Ezekre a szavakra Candide még egyszer

elájult; de mikor megint magához tért, s el-
mondta mindazt, amit illik, megkérdezte
okát-fokát s nyomós indítékát annak, ami a
jó Panglosst ily siralmas állapotba hozta.

- Hogy mi az - felelte a másik -, mi más, hej,

mint a szerelem: a szerelem, az emberi nem
magasztos vigasztalója, a világ fennkölt
megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a
gyenge szerelem.

- Hajaj - válaszolta Candide -, ismertem én is

a szerelmet, a szívek e zsarnokát, e lelkünk-
ből lelkedzett lelket; mi hasznom volt belőle?
Egy csók és húsz rúgás a fenekembe. Egy ily
szép ok hogy szülhetett ily szörnyű okozatot
kegyelmedben?

Pangloss ilyen módon felelt:

- Ó, kedves jó Candide-om! Biztosan

ismerted Paquette-et, a mi fennkölt
 30/248

bárónénk csinos szobacicáját; az éden

minden gyönyörét élveztem az ő karjaiban, s
ugyancsak ennek köszönhetem e pokoli
gyötrelmeket, amelyek most se hagynak ny-
ugton; benne volt már a ragály, talán már
bele is pusztult. Paquette ezt az ajándékot
egy tudós szerzetestől kapta, aki végére járt a
bajnak egészen a forrásáig, mert ő ezt egy
vén grófnőtől, az meg egy lovaskapitánytól,
az valami márkinétól, ez egy udvari apródtól,
ez egy jezsuitától kapta, aki meg novícius
korában egyenesen Kolumbus Kristóf egyik
társától szerezte. Ami viszont engem illet, én
már nemigen adom tovább, mert érzem,
hogy belehalok.

- Ó, Pangloss - kiáltott fel Candide -, milyen

különös családfa! Nem az ördög-e a törzse?

- Szó sincs róla - mondta a nagy ember -,

nélkülözhetetlen volt ez a legeslegjobb világ-
ban, igen szükséges alkotórész; mert ha
Kolumbus nem kapja el egy óceáni szigeten
 31/248

ezt a bizonyos betegséget, amely tud-

valevőleg a nemzés forrását is megmérgezi,
sőt nemegyszer magát a nemzést is mega-
kadályozza, s ezzel nyilvánvalóan vét a ter-
mészet nagy célja ellen, akkor mi volna?
Nem volna se csokoládénk, se bíbor-
festékünk; hozzáteszem, hogy mindmáig
csak Európában ismerik a bajt, akár a vallási
villongásokat. A törökök, indusok, perzsák,
japánok és sziámiak, de még a kínaiak se
tudnak róla; viszont nyomós okuk van rá,
hogy egynéhány század múlva ők is megis-
merkedjenek vele. Addig is itt mifelénk re-
mekül halad ez a baj, főképp a nagy ar-
madákban, melyeknek derék, becsületes és
jól nevelt zsoldosai döntenek a nemzetek
sorsa felett; s nyugodt lélekkel állíthatjuk,
hogy ha harminc ezred harcol, szabályosan
felállítva, ugyanannyi csapattesttel szemben,
mindkét oldalon legalább húszezer a
vérbajos.
 32/248

- Bámulatos - mondta Candide -, de meg kell

gyógyulnia kegyelmednek.

- Hogy tehessem - felelte Pangloss -, egy

garasom sincs, kedves fiam, s ezen a szép
világon se vérvételt, se beöntést nem kaphat-
sz fizetség nélkül, hacsak nem találsz valakit,
aki fizet helyetted.

Pangloss utolsó mondatára Candide máris

határozott; odavetette magát a derék ana-
baptista lába elé, s oly meghatóan festette le
szegény barátja állapotát, hogy a jó Jacques
azonnal magához vette Pangloss doktort, és
saját költségén gyógyíttatta. Pangloss az
egész gyógykezelésben csak egy szemét s egy
fülét vesztette el. Mivel jól írt, s kitűnően is-
merte az aritmetikát, Jacques, az anabaptista
felfogadta könyvelőnek, s mikor rövid két
hónap múlva el kellett mennie Lisszabonba
valami üzleti ügyben, hajóján Panglosst és
Candide-ot, a mi két filozófusunkat is
magával vitte. Pangloss megmagyarázta neki,
 33/248

hogy minden a legjobban van ezen a

legeslegjobb világon. Jacques nem osztotta a
véleményét.

- Úgy látszik - mondta -, hogy az emberek

megrontották a természetet, mert nem szü-
lettek farkasoknak, és lám, mégis farkasok
lettek. Az Úristen nem adott nékik huszon-
négy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis
csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat,
csak hogy elpusztítsák egymást. Beszélhet-
nék a csődökről, na meg aztán a tör-
vényszékről, amely szépen megkaparintja a
csődbe jutottak vagyonát.

- Mindez - felelt a félszemű doktor - szük-

séges, sőt nélkülözhetetlen, s az egyéni bajok
szülik az általános jólétet, s mennél több az
egyéni baj, annál nagyobb a közjólét.

Mialatt így okoskodott, a levegő elsötétült, a

szelek dühöngeni kezdtek a világnak mind a
négy sarka felől, s a hajóra hirtelen a
 34/248

legszörnyűbb vihar szakadt a lisszaboni

kikötővel szemben.

Ötödik fejezet
Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden
történt Pangloss doktorral,
Candide-dal és Jacques-kal, az
anabaptistával

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-

már szinte haldokolva megfoghatatlan
szorongásukban, melyet a hajó rengése oko-
zott az idegeikben, s minden csepp vérük és
életnedvük annyira felforrt és megzavaro-
dott, hogy még a veszély felfogására sem
maradt egy kis erejük. Mások viszont annál
hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a
vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az
egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott,
dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, sen-
ki se parancsolt senkinek. Az anabaptista,
ahogy tudott, segített a kormányosnak;
 35/248

odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös

matróz azonban végigvágott rajta gorombán,
és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés
lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy ki-
pottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott
is maradt, ég és víz között, mert fennakadt
egy törött árbocrúdon. A derék Jacques
azonnal odafutott segítségére, próbálta vissz-
arántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő
maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme
láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még
csak rá se hederített. Amikor Candide is
közelebb ment, látta, hogy derék jótevője fel-
vetődött egy pillanatra, aztán örökre le-
bukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pan-
gloss, a filozófus megakadályozta e tervében,
s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lissz-
abon kikötője egyenesen arra készült, hogy
ez az anabaptista ott kényelmesen beleful-
ladhasson. S miközben e tételét a priori
bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s
mindenki elpusztult, kivéve Panglosst,
 36/248

Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt,

aki a derék anabaptistát a tengerbe ful-
lasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott
úszni a partra, ahová Pangloss és Candide
egy szál deszkán jutottak.

Amikor kissé magukhoz tértek, Lisszabon

felé tartottak; maradt kis pénzük, s így re-
mélték, hogy sikerül megszabadulniuk az éh-
ségtől, miután már úgy-ahogy megmenekül-
tek a vihartól.

De alig értek a városba, siratva jótevőjük

halálát, amikor a talpuk alatt remegni
érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzás-
sal nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott hor-
gonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az
utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu
borította, hirtelen kelt forgószelükben a
házak sorra düledeztek, a háztetők leomlot-
tak, s az alapzatok széthullottak; s a romok
legalább harmincezer különböző korú és
nemű lakost temettek maguk alá. A matróz
 37/248

csak ennyit mondott káromkodva és

fütyörészve:

- No, lesz egy kis keresnivaló.

- Mi e jelenség oka? - vetette fel a kérdést

Pangloss.

- Itt a világ utolsó napja! - kiáltott fel szegény

Candide.

A matróz szaladt rögvest a romok közé, da-

colt a halálveszéllyel is, csak hogy valami
pénzt találjon, talált is, összeszedte, becsí-
pett, s miután legyűrte mámorát, megvette
az első jöttment utcai lány kegyeit, akivel a
romházak mélyén, a halottak és haldoklók
közt találkozott. De Pangloss kezdte rángatni
a ruhája ujjánál:

- Barátom - mondta -, nem jól cselekszel,

mert vétesz az egyetemes okság ellen, s
rosszul bánsz az időddel.
 38/248

- Hej, azt a kirelajszumát - felelte neki a

matróz -, hát mit gondolsz, ki vagyok én?
Batáviai tengerész; négyszer rúgtam fel a
keresztet négy japáni utamon; no hiszen,
bennem emberedre leltél a te egyetemes
okságoddal!

Pár kőszilánk annyira megsebezte Candide-

ot, hogy elterült ott az utcán a ráhulló romok
között. Azt mondta Panglossnak:

- Drága mesterem, szerezz egy kis bort meg

olajat, mert én úgy látom, meghalok.

- Ez a földrengés nem új dolog - válaszolta

neki Pangloss. - Lima város ugyanilyen
rengéseket érzett tavaly, mégpedig Dél-
Amerikában; egyforma okok, egyforma okoz-
atok; biztosan valami kénhegylánc lesz
véges-végig a föld alatt, Limától egészen
Lisszabonig.
 39/248

- Semmi se valószínűbb - mondta Candide -,

de az isten szerelméért, adj egy kis bort meg
olajat.

- Hogyan hogy csak valószínű? - vágott vissza

a filozófus. - Mondom, hogy a dolog réges-
rég be van bizonyítva.

Candide elájult, amire Pangloss hozott neki

egy kis vizet egy közeli közkútról.

Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a ro-

mok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült
erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoz-
tak, mint mások, hogy segítsenek a halálból
megmenekült lakosokon. Akiken így
segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amily-
ent csak adhattak ily sok istencsapás között;
igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek
könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pan-
gloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a
dolgok úgyse történhettek másképpen.
 40/248

- Mert, ugye - mondta -, eddig minden a

legeslegjobban történt; mert ha van vulkán
Lisszabonban, ez a vulkán nem lehet másutt;
mert hiszen teljesen lehetetlen, hogy a dol-
gok, ugyebár, ne ott legyenek, ahol vannak;
egyszóval, minden a legjobban van.

Egy fekete emberke, az inkvizíció meg-

bízottja, aki ott ült mellette, udvariasan szót
kért, és így szólt:

- Uraságod, úgy látszik, nem hisz az ere-

dendő bűnben; mert ha minden a legjobban
van, nem volt se bűnbeesés, se büntetés.

- Ezer bocsánatot kérek alázattal

kegyelmességedtől - felelte Pangloss még ud-
variasabban -, mert hisz a bűnbeesés és az
átok igen szükségszerű része a legeslegjobb
világnak.

- Szóval - mondta az inkvizíciós -, uraságod

nem hisz a szabadságban?
 41/248

- Bocsánat, kegyelmes uram - válaszolta neki

Pangloss -, a szabadság igen jól megfér a
tökéletes szükségszerűséggel, mert hisz igen
szükséges volt, hogy mi szabadok lehessünk,
mert végre is, ugyebár, ha akaratunk eleve el
volna döntve...

Pangloss épp mondata közepén volt, amikor

az inkvizíciós intett a kísérőjének, aki portói
vagy oportói bort töltögetett a poharába.

Hatodik fejezet
Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést
szerették volna megakadályozni,
azonkívül arról, hogy mint fenekelték el
Candide-ot

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed

részét lerombolta, mire az ország bölcsei
nem leltek hatékonyabb módot a teljes rom-
lás meggátlására, mint azt, hogy szép
autodaféval kedveskedjenek a népnek; a
coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött,
 42/248

hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremón-

iával való megégetése mindennél csalhata-
tlanabb gyógyszer mindennemű földrengés
ellen.

Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal

vádoltak, hogy feleségül vette a ko-
maasszonyát, valamint két portugált, akik a
csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után
Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot
is megkötözték, az egyiket csak azért, mert
beszélt, a másikat csak azért, mert
helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt külön-
külön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol
biztosak lehettek, hogy sose kapnak
napszúrást; egy hét múlva mindegyiket
sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papír-
ból való püspöksüveggel ékesítették; Candide
süvegjét s sanbenitóját felfordított
lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de
nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss
ördögei viszont karmosak és farkosak voltak,
s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind
 43/248

felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és

még igen megható szentbeszédben is volt
részük, szép egyházi énekkel, mégpedig
hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig
fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugy-
anolyan ritmusban; a biscayait s a két
másikat, akik nem akartak szalonnát enni,
ott íziben megégették, Panglosst meg
felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokás-
sal. Ugyanaznap a föld megint rengett, még-
pedig rettenetes zenebonával.

Candide rémülten, elképedve, eszeveszetten,

reszketve s csak úgy csepegve a vértől,
magában így elmélkedett:

"Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a

többiek? Hisz ha csak elfenekeltek volna! Eb-
ben a bolgárok is részeltettek; de kedves jó
Panglossom! a filozófusok legnagyobbja!
azért látlak felakasztva, hogy még azt se tud-
jam, miért? Ó, kedves, jó anabaptistám, a
világ legjobb embere, miért kellett
 44/248

megfulladnod a kikötőben? S Kunigunda

kisasszony, minden kisasszonyok gyöngye,
miért is jutott arra a sorsra, hogy hasát
felhasítsák?"

Visszafordult, bár ugyan alig-alig vonszolta

magát, kiprédikálva, elfenekelve, feloldozva
és megáldva, amikor egy öregasszony került
eléje, s így szólt hozzá:

- Ne félj, fiam, jöjj csak utánam.

Hetedik fejezet
Egy öregasszonyról: mint viselte gondját
Candide-nek,
s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira
szeretett

Candide bizony mégis félt, de azért követte

az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy
tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsöl-
hette a testét, meg aztán ételt és italt; az
 45/248

öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott

neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

- Egyél, igyál, aludjál - mondta neki az öre-

gasszony -, s legyen veled az Atochai Szent
Szűz, Páduai Szent Antallal s Compostellai
Szent Jakabbal együtt; holnap megint
eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult

mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit
elszenvedett, s főkép az öregasszony ir-
galmasságán, akinek ott azonnal kezet is
akart csókolni.

- Ne az én kezemet csókold - mondta neki az

öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörz-
söld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán
aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak

evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap
reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide
 46/248

sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel;

aztán ebédet is hozott; késő este megint
eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmad-
nap ugyanaz a parádé.

- Ki vagy hát? - mondogatta neki Candide. -

Ki sugallt neked ennyi jóságot? Hogyan
mondjak köszönetet?

A jó asszony sose felelt semmit; este megint

visszajött, de már nem hozott vacsorát.

- Gyere velem - mondta neki -, de aztán ne

szólj egy szót se.

Karon fogta Candide-ot, s vagy egy negyed

mérföldet gyalogolt vele a vidéken; egy
magányos házhoz értek, kertek és csatornák
között. Az öregasszony kopogott egy kis
ajtón; amikor ezt kinyitották, egy titkos lépc-
sőn szép aranyos szobába vezette Candide-
ot, leültette egy selyemkanapéra, rácsukta az
ajtót, és távozott. Candide azt hitte, álmodik;
 47/248

úgy nézett egész életére, mint egy gyászos

álomra, és a jelen pillanatra, mint egy kelle-
mes álomra.

A vénasszony megint megjelent; nagy ne-

hezen támogatott egy reszketeg, fátyollal fed-
ett, királynői termetű és ékszerektől csillogó
hölgyet.

- Szedd csak le róla a fátylat - mondta az

öregasszony Candide-nak.

A fiatalember közelebb megy; félős kézzel

szedi le a fátylat. Micsoda perc! micsoda
meglepetés! mintha csak Kunigundát látná! s
őt is látja, mert valóban ő az. Minden ereje
elhagyta, nem tudott szólni egy szót sem, s
odahullt a hölgy lába elé. Kunigunda viszont
a selyemkanapéra ájult. Az öregasszony
mindenféle illatos vízzel locsolta őket;
magukhoz tértek, beszélni kezdtek; először
csak töredezett szavakat váltottak egymással,
kérdéseik egyre-másra keveredtek
 48/248

válaszaikkal, könnyeztek, sóhajtoztak,

sikoltoztak. A vénasszony mondta is nekik,
ne lármázzanak nagyon, aztán magukra
hagyta őket.

- Micsoda! hát kegyed az? - mondja Candide.

- Egyszóval él? Itt találom meg Por-
tugáliában! Hát akkor nem gyalázták meg?
Nem metszették fel a hasát, ahogy Pangloss,
a filozófus mondta?

- De bizony - felelte a szép Kunigunda -, de

hát az ilyen balesetek nem mindenkor
halálosak.

- De apját, anyját, ugye, megölték?

- Bizony igen - zokogta Kunigunda.

- S a testvérét?

- Azt is megölték.
 49/248

- S hogyan került Portugáliába? S hogy tudta,

hogy én is itt vagyok? S micsoda furcsa úton-
módon hozatott ide, ebbe a házba?

- Elmondok mindent - felelte a hölgy -, de

előbb azt mondja el, mi minden történt
kegyelmeddel, ártatlan kis csókja óta,
amelyet énnekem adott, meg aztán a rúgások
óta, melyeket miattam kapott.

Candide mély tisztelettel szót fogadott; s

jóllehet nagy zavarban volt, jóllehet gyenge
volt a hangja és amellett reszketeg, s jóllehet
a hátgerince még most is sajgott, elmesélte a
lehető legártatlanabb módon, mennyi
mindenen esett át gyászos elválásuk óta.
Kunigunda szép szemét egyre égnek emelte;
megkönnyezte mind Pangloss, mind a jó
anabaptista halálát, s azután így mesélt
Candide-nak, aki minden szavát leste, őt meg
csak úgy nyelte a tekintetével.

Nyolcadik fejezet
 50/248

Kunigunda története

- Ágyamban voltam, s mélyen aludtam,

mikor az ég akaratából bolgárok törtek be
Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű
kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s
darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb
magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi
szörnyűségre elveszítem az eszméletem,
hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már
magamhoz tértem, visszanyertem az eszmé-
letem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem,
haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a
hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam,
hogy ami apám kastélyában történt, akárhol
s akárkivel is megtörténhet; a goromba a
kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is
megvan még a nyoma.

- Remélem, hogy láthatom én is - mondta

sóhajtva a naiv Candide.
 51/248

- Majd meglátja - mondta Kunigunda -, de

hadd folytassam.

- Folytassa - szólt Candide.

Így aztán megint fölszedte története fonalát.

- Akkor egy bolgár kapitány jött be, látta,

csupa vér vagyok, de a katona nem zavartatta
magát. A kapitány megmérgedt, hogy ez a
goromba közkatona oly kevéssé tiszteli, s ott
a testemen ledöfte. Utána bekötöztette a se-
beimet, s elvitt hadifogolyként a szállására.
Én mostam az ingeit, bár ugyan nem sok volt
neki, s én főztem rá a konyhájában; bizony
be kell vallani, hogy igen csinosnak talált en-
gem; s a magam részéről nem tagadom, hogy
jóképű férfi volt, s fehér és sima volt a bőre;
egyébként igen kevés ész és még kevesebb
filozófia: látszott rajta, hogy bizony nem Pan-
gloss doktornál nevelődött. Három hónap
sem múlt el, minden pénzét elvesztette, en-
gem viszont úgy megunt, hogy eladott egy
 52/248

zsidónak, bizonyos Don Issacarnak, aki Hol-

landiában meg Portugáliában kalmárkodott,
s csak úgy ette a szép nőket. Ez a zsidó
rettentően utánam vetette magát, mégsem
tudott meghódítani; neki jobban ellenálltam,
mint a bolgár katonának. Egy úrinőt, nem
mondom, meggyalázhatnak egyszer-kétszer,
de attól csak még jobban megszilárdul az er-
énye. A zsidó, hogy jobban megszelídítsen,
idehozott ebbe a kéjlakába, ahol most mi
ketten vagyunk. Addig mindig azt hittem,
hogy nincs a földön szebb kastély, mint a
mienk Thunder-ten-Tronckhban; de
alaposan csalódtam.

A főinkvizítor egyik nap észrevett a szent-

misén, szemezett is soká velem, s izent, hogy
mielőbb látni akar bizonyos titkos ügyek mi-
att. Elvittek a palotájába, elmondtam neki, ki
vagyok; erre megmagyarázta, mennyire ran-
gomon alul való, hogy egy izraelitával
hagyom magam kitartani. Mindjárt ajánlatot
is tettek az ő részéről Issacarnak, engedjen át
 53/248

engem néki, mármint őeminenciájának. De

Don Issacar, az udvar bankárja s nagy tek-
intélyű ember lévén, hallani sem akart a
dologról. Az inkvizítor ezek után autodaféval
fenyegette. Az én zsidóm megijedt, s végül is
olyan vásárt kötött, hogy a ház is meg én is
kettőjük közös tulajdona leszünk, s hogy a
zsidó kapja hétfőt, szerdát meg az egész
szombatot, míg az inkvizítornak a hét többi
napja marad. Ez az egyezség hat hónapja
tart. Persze veszekedések is voltak; mert sok-
szor eldöntetlen maradt, hogy hova is
számítsák, az ószövetséghez-e vagy az újhoz,
a szombatról a vasárnapra virradó egész
éjszakát. Jómagam eddig, higgye el,
mindkettőnek ellenálltam, s azt hiszem, hogy
ezért is szeretnek még mindketten.

Végül is, hogy elhárítsa a földrengések ist-

encsapását, no meg hogy ráijesszen Issa-
carra, őeminenciája, az inkvizítor egy kis
autodafét rendezett. Erre a szép ünnepre en-
gem is kegyeskedett meghívni. Mondhatom,
 54/248

igen jó helyet kaptam; a hölgyeknek még

külön frissítőkkel is szolgáltak a mise és a
kivégzések között. Megvallom, bizony elborz-
adtam, mikor láttam, mint égették meg azt a
két zsidót, meg a jó biscayait, aki a ko-
maasszonyát vette feleségül: de mekkora volt
az ijedtségem, zavarom és meglepetésem,
mikor meg olyasvalakit láttam sanbenitóban,
püspöksüveggel, aki hasonlított Panglossra!
Megdörzsöltem a szememet, figyelmesen
odanéztem, láttam, hogyan akasztják; eláju-
ltam. Alig tértem magamhoz, akkor meg
kegyelmedet láttam, mégpedig anyaszült
meztelenen; ez aztán több volt a borzalom-
nál, ijedtségnél, fájdalomnál s a gyilkos két-
ségbeesésnél. Bevallom, a kegyelmed bőre
még fehérebb, még frissebb, mint az én bol-
gár kapitányomé. Ez a látvány minden fájó,
minden gyötrő érzelmemet megkettőzte.
Felsikoltottam, így akartam szólni:
"Megálljatok, barbárok!" - de hát elfulladt a
hangom, s különben is hiába sikoltoztam
 55/248

volna akármeddig. Mikor aztán kegyelmedet

alaposan elfenekelték, gondolkodtam, mint
lehetséges, hogy a szeretetre méltó Candide s
a bölcs Pangloss itt van Lisszabonban, az
egyik, hogy száz vesszőcsapást kapjon, a
másik, hogy akasztófára jusson, és méghozzá
őeminenciája, az inkvizítor parancsára, ak-
inek én vagyok a kedvese? Pangloss hát bec-
sapott kegyetlenül, amikor azt mondta
nékem, hogy minden a lehető legjobb ezen a
világon.

Nyugtalanul, félőrülten, hol egészen maga-

mon kívül, hol azonnal készen arra, hogy
meghaljak a gyöngeségtől, szegény fejem tele
volt ezerféle gondolattal, apám, anyám,
testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bol-
gár katona ungorkodásával meg késszúrásáv-
al, szolgaságommal, szakácsnéságommal,
helyes bolgár kapitányommal, no meg a
csúnya zsidómmal, gyalázatos inkvizítorom-
mal, Pangloss doktor felakasztásával meg a
hármas szólamú misereré-vel, miközben
 56/248

kegyelmedet fenekelték, s főképpen azzal a

csókkal, amelyet, ha emlékszik rá, egy
spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon
a napon, amikor utoljára láttuk egymást.
Magasztaltam az Úristent, hogy annyi meg-
próbáltatás után visszavezérelte hozzám
kegyelmedet. Az öregasszonyt megkértem,
legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide, ebbe
a házba, mihelyt lehetséges lesz. Mint látja,
jól végezte a dolgát; megértem hát azt a ki
sem mondható nagy örömöt, hogy láthatom,
hallhatom, közelemben tudhatom Candide-
ot. De már rettentő éhes lehet; nekem is
megjött az étvágyam; kezdjünk hát a
vacsorához.

Mindketten asztalhoz ültek, és evés után be-

lesüppedtek a már említett kanapéba; még
akkor is ott henyéltek, amikor Don Issacar, a
ház egyik ura megérkezett. Épp szombat volt.
Azért jött, hogy élvezze jogait, s magyarázza
szíve szenvedelmét.
 57/248

Kilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Kunigundával,
Candide-dal, a zsidóval meg a nagy
inkvizítorral

Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb

hébereknek, amilyent Izrael se látott a babi-
loni fogság óta.

- Micsoda! - mondta. - Te galileai szuka, hát

nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a
nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom?

S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a

köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel
nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van
fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a
mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól
nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott.
Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd
erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót,
s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda
lábainál.
 58/248

- Szűzanyám! - kiáltott fel a hölgy. - Mi lesz

velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk
van, ha idejönnek a törvényszék emberei.

- Ha Panglosst - így válaszolt Candide - nem

akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot
adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő
nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már
nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt.

Ez igen értelmes asszony volt, s már belekez-

dett a mondókájába, amikor csak egyszerre
egy másik kisajtó is megnyílt. Éjfél után egy
óra volt, vagyis már kezdődött a vasárnap. Ez
a nap őeminenciája, az inkvizítor úré volt.
Belép a szobába, és kit lát? az elfenekelt
Candide-ot, kezében a még kivont karddal,
egy földön fekvő halottat, az ájuldozó Kuni-
gundát s a tanácsadó öregasszonyt.

Mármost lássuk, mi történt ekkor Candide-

nak a bensőjében, és hogyan is okoskodott;
"Ha ez a szent ember segítséget hív, engem
 59/248

biztosan megégettet; ugyanígy tehet Kuni-

gundával; engem már megcsapatott, de
kegyetlenül; vetélytársam; nem habozhatok,
ha már egyszer ölni kezdtem." Candide gy-
orsan és tisztán okoskodott; s még időt sem
engedve az inkvizítornak, hogy magához tér-
jen, átdöfte alaposan a kardjával, utána őt is
odadobta a zsidó holtteteme mellé.

- No tessék, még egy - mondta Kunigunda -,

erre már nem lesz bocsánat; minket ugyan
kiátkoznak, itt a legutolsó óránk. De hát
mondja, hogy csinálta, hisz kegyelmed olyan
jámbor, és most egy-két perc alatt megölt egy
zsidót meg egy főpapot?

- Szép kisasszony - felelte Candide -, ha az

ember szerelmes, féltékeny, s még az inkvizí-
ció is megvesszőzi, akkor már nem tudhatni,
mire képes.

Az öregasszony is megszólalt, s ezt mondta a

szerelmeseknek:
 60/248

- Idekinn az istállóban három andalúziai ló

van, nyereggel, kantárral, mindennel. A vitéz
Candide majd felszereli őket; asszonyomnak
ugyebár van egypár tallérja meg gyémántja:
üljünk lóra, de íziben, bár én csak fél feneken
tudok ülni, s menjünk mielőbb Cádizba; ott
kinn gyönyörű idő van, ilyenkor öröm az
utazás ebben az éjszakai frissességben.

Candide máris megnyergelte mind a három

paripát; Kunigunda, a vénasszony meg ő
egyszerre, megállás nélkül harminc mérföl-
det futottak. Mialatt így messze kerültek, a
szent hermandad betör a házba; őeminen-
ciáját a város egy szép templomába temették,
Issacart meg egy pöcegödörbe dobták.

Candide, a vénasszony meg Kunigunda már

egy Avacena nevű városkába érkeztek, a Si-
erra Morena hegyei közé, s így beszélgettek a
kocsmában:

Tizedik fejezet
 61/248

Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért

Kunigunda, Candide meg
a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott
hajóra mind a hárman

- Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a

gyémántjaimat? - siránkozott Kunigunda -,
és most hogy fogunk megélni? mit
csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkv-
izítorokat, akiktől új adományok néznének
rám?

- Hajjaj - mondta az öregasszony -, én egy

tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom,
aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt,
mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vak-
merően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer
is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk
távozott.

- Fájdalom - szólt közbe Candide -, a jó Pan-

gloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk
javaiban minden ember osztozkodik, s
 62/248

mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát

ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, leg-
alább annyit hagyott volna, hogy befejezhet-
nénk az utunkat. Semmije se maradt, szép
Kunigundám?

- Még csak egy veszekedett garasom se -

felelte a hölgy illendően.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta

Candide.

- Adjuk el az egyik lovat - indítványozta az

öregasszony -, én majd a kisasszony mögé
ülök, bár csak a fél fenekemen tudok ülni, és
majd így elérünk Cádizba.

Ugyanabban a fogadóban volt egy bencés

apát is; ez vette meg jó olcsón a lovat. Can-
dide, a vénasszony meg Kunigunda átügettek
Lucenán, aztán Chillason, majd Lebrixán, s
végre mégis Cádizba értek. Ott épp egy flottát
szereltek fel, s csapatokat gyűjtöttek, hogy
 63/248

mielőbb észre térítsék a paraguayi

tisztelendő jezsuitákat, akiket azzal vádoltak,
hogy fellázították egy bandájukat a spanyol
meg a portugál király ellen, nem messze San-
Sacramento városától. Candide, aki a bol-
gároknál szolgált, oly szépen szalutált bolgár
módra a kis sereg parancsnokának, oly
ügyesen, elevenen, virgoncul és kevélyen,
hogy azonnal egy egész század gyalogost
rendeltek alája. Így lett belőle kapitány; s így
szállt hajóra Kunigundával, a vénasszonnyal,
két szolgával meg azzal a két andalúziai lóval,
amelyek nemrég még Portugáliában, a főink-
vizítori istállóban abrakoltak.

Átkelés közben sokat elmélkedtek szegény

Pangloss filozófiájáról.

- Most egy másik világba érünk - mondta

Candide -, az lesz a jobbik. Ott biztosan
minden jó lesz: mert, valljuk meg, van mért
nyögnünk azért, amit ezen a miénken testben
és lélekben szenvedtünk.
 64/248

- Egész szívem kegyelmedé - felelte neki

Kunigunda -, de még most is borzad a lelkem
attól, amit láttam meg átéltem.

- Minden jó lesz - válaszolt Candide -, már ez

az újvilági tenger is jobb, mint a mi európai
tengereink, csendesebb, s a szelek is ál-
landóbbak. Biztosan az új világ lesz a lehető
világok legjobbika.

- Adná isten! - sóhajtott Kunigunda -, de én

olyan rettentő mód szerencsétlen voltam a
miénkben, hogy a szívem talán már nem is
tudja, mi a reménység.

- Panaszkodnak? - szólt az öregasszony. -

Hej, látszik, hogy nem szenvedtek annyi sok
bajt meg bánatot, mint én.

Kunigunda majdnem elnevette magát, oly

furcsának találta az öregasszony dicsekvését,
hogy ő még nála is szerencsétlenebb!
 65/248

- No de - mondta -, kedves, jó néném, hacsak

nem gyalázta meg két bolgár, hacsak nem ka-
pott két szúrást, jó éleset a hasába, hacsak
nem gyilkolták le szeme előtt két apját, két
anyját, s hacsak nem látta két kedvesét
megvesszőzve egy autodafén, nem látom be,
mért volna szerencsétlenebb énnálam; s ne
felejtse, hogy hozzá még bárónőnek is szü-
lettem, hetvenkét őssel a családfánkon, és
hogy mindezek után szakácsné voltam a
bolgároknál.

- Kisasszonyom - mondta az öregasszony -,

nem tudja, milyen jó házból születtem; s ha
megmutatnám a fenekemet, biztosan
másképp beszélne, és nem ítélne
elhamarkodottan.

Ez a beszéd Candide-ot is, Kunigundát is ig-

en kíváncsivá tette. Az öregasszony meg így
kezdett mesélni:

Tizenegyedik fejezet
 66/248

Az öregasszony története

- Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen

vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le
valamikor az államig, s cseléd se voltam
ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg
Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok.
Tizennégy éves koromig olyan palotában
nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga né-
met báróinak a kastélyai istállónak se vol-
nának jók; s egy-egy köntösöm többet ért,
mint Vesztfália minden kincse. Nőttem
szépségben, bájban, tehetségben, csupa
öröm, tisztelet meg reménység között:
imádóim is akadtak már; mellem is szépen
gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér,
tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen sze-
mem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete
szempillám! micsoda láng ragyogott az én
tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi
költők mondták, a csillagok fényét is el-
homályosította! Öltöztető meg vetkőztető as-
szonyaim is úgy néztek rám, mint valami
 67/248

csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen

vállalták volna a tisztjüket.

Vőlegényem is akadt nemsokára, Massa Car-

rara tartomány uralkodó hercege: micsoda
herceg! olyan szép, mint én, csupa kedvesség
s kellemetesség, tele ragyogó szellemmel és
lángoló szerelemmel; úgy szerettem, ahogy-
an legelőször szeretünk, hevesen, őrülten,
szenvedéllyel. Már készültünk a közeli
nászra: micsoda káprázatos pompa! ün-
nepek, lovasjátékok, vígoperák szakadatlan
láncolata, s szonettekkel árasztott el Itália
minden rímkovácsa, bár igaz, egyik sem volt
élvezhető. Ott álltam boldogságom küszöbén,
mikor egy vén márkiné, hercegem egykori
szeretője, meghívta vőlegényemet egy csésze
csokoládéra; két óra sem telt bele, s a herceg
meghalt, szörnyű kínok között; de ez még
semmi. Anyám majd az eszét vesztette, bár
mégsem annyira, mint én, s el akart szakadni
egy időre ekkora gyász színhelyétől.
Gaetához közel szép birtoka volt: gályára
 68/248

szálltunk, aranyozottra, mint Szent Péter

oltára Rómában. Útközben egy saléi
kalózhajó rontott ránk, s megcsáklyázta a
gályánkat; katonáink védekeztek, ahogy a
pápák katonái; térdre estek, elhányva
fegyverüket, és in articulo mortis felol-
dozásért könyörögtek.

Amire, akár a majmokat, meztelenre

vetkőztették őket, anyámat szintén,
hölgyeinket szintén és engem se máskülön-
ben. Bámulatos, hogy ezek az urak mily re-
mekül vetkőztetnek; de még jobban megle-
pett, hogy mindnyájunknak oly helyre is
bedugták az ujjukat, ahová nekünk,
hölgyeknek egészen mást szoktak bedug-
dosni. Furcsa ceremónia volt, az biztos; de
hát így ítél az ember, hogyha mindig otthon
ül. Hamar megtudtam, csak azért tették,
hogy lássák, nem dugtunk-e oda gyémán-
tokat; ősrégi szokás ez nagyon, tengeren járó
művelt nemzeteknél. Megtudtam, hogy a
máltai hitvédő lovagok se tesznek másképp,
 69/248

ha törököket vagy török nőket fognak, nemz-

etközi törvény ez, nem is szegi meg soha
senki.

Nem is szaporázom hát, mily keserves egy fi-

atal hercegnőnek, hogyha rabnőnek viszik
anyjával együtt Marokkóba; így is elképzel-
hetik, mit szenvedtünk a kalózhajón. Anyám
még akkor igen szép volt; udvarhölgyeink,
szobalányaink csinosabbak, mint Afrika vala-
mennyi fehércselédje; én magam elragadó
voltam: csupa szépség, csupa báj és amellett
még szűz is; no, nem sokáig; mert azt a bim-
bót, amelyet Massa Carrara szép hercegének
szántam, a kalózkapitány törte le; gyalázatos
néger volt, s még azt hitte, meg is tisztel
ezzel. Hát bizony erősnek kellett lennünk,
hercegnő anyámnak meg nekem is, hogy
kibírtuk, amit ki kellett bírnunk Marokkóba
való érkezésünkig. De hagyjuk; oly minden-
napi dolgok ezek, hogy beszélni sem érdemes
róluk.
 70/248

Marokkó úszott a vérben, mikor a partján

kikötöttünk. A császárnak, Mulei Ismaelnek
legalább ötven fia volt, s mindegyiknek külön
pártja; ennek az eredménye aztán ötven pol-
gárháború lett, feketék a feketék ellen, mu-
lattok a mulattok ellen, meg a barnák a
barnák ellen; örökösen folyt a vér, végig az
egész birodalmon.

Alig kötött ki a hajónk, kalózainkkal el-

lenséges feketepártiak jelentkeztek, hogy
elszedjék a mieink zsákmányát. A gyémánt és
az arany után mi voltunk a legértékesebbek.
Oly harcnak lettem a tanúja, amilyent maguk
sose látnak az európai éghajlat alatt. Az észa-
ki népeknek nem elég forró a vérük; meg
aztán nem is vesznek úgy a nőkért, mint az
afrikaiak. Az európaiaknak, úgy látszik, vér
helyett tej folyik az ereikben; de az Atlasz
meg a szomszéd földek lakóiban tűz és vitri-
ol! Úgy harcoltak érettünk, mint a dühödt
oroszlánok, tigrisek és óriáskígyók. Egyik
mór a jobb karjánál ragadta meg az anyámat,
 71/248

kapitányom hadnagya meg bal karjánál tar-

totta vissza; egy mór katona az egyik lábát
fogta, egy kalózunk meg a másikat. Minde-
gyik hölgyet ugyanígy legalább négy katona
ráncigálta négyfelé. Engem a kalózkapitány
rejtett el idejében maga mögé; öklébe
szorítva szablyáját, mindenkit lekaszabolt
sorra, aki ellenállt haragjának. A végén mind
anyámat, mind az olasz hölgyeket
széjjeltépték, darabokra vágták, felkoncolták
ezek a szörnyetegek. A foglyok a hajónkról
éppúgy, mint akik elfogták őket, katonák,
matrózok, feketék, barnák, fehérek, mulattok
és maga a kapitány is mind elestek a
küzdelemben, s egyedül maradtam félhalot-
tan egy egész hullahegy felett. Hasonló jelen-
etek, mindenki tudja, másfelé is történtek,
végig az egész tengerparton, háromszáz mér-
földnyi terjedelemben, de azért mindenhol
elmondták a napi öt imádságot Mohamed
parancsa szerint.
 72/248

Nagy nehezen kászolódtam csak ki annyi sok

egymásra halmozott és vértől csepegő hulla
közül, s a szomszédos patak partján egy ter-
ebélyes narancsfa alá húzódtam; úgy estem
oda az iszonyattól, a fáradtságtól, a borza-
lomtól, a kétségbeeséstől és az éhségtől.
Csakhamar mély álomba merültem a kimer-
ültségtől, de ez inkább ájultság volt, mint ig-
azi pihenés. Gyenge voltam és érzéketlen a
halál és az élet között, amikor egyszerre úgy
éreztem, hogy valami szorongat, s ott vonag-
lik a testemen; felnyitottam a szemem, s egy
jóképű fehér embert láttam motoszkálni
magam körül; sóhajtozott, s ily szavak törtek
fel a fogai közül: Oh, che sciagura d'essere
senza coglioni!

Tizenkettedik fejezet
Ez is az öregasszonyról szól és további
bajairól
 73/248

Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét

hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek
az embernek a szavain, azt feleltem ott mind-
járt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is van-
nak, mint amiért ő panaszkodik; s el is
mondtam pár szóval, mi mindent kellett
elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem.
Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett,
enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett,
kijelentette, hogy sosem látott olyan szépsé-
get, mint én, és hogy még sosem sajnálta
úgy, amit már sosem kaphat vissza.

- Nápolyban születtem - mondta -, ott évente

két-háromezer gyermeket is kiherélnek; van-
nak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is
szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s
megint mások államfők is lesznek. Engem is
megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így
lettem belső muzsikusa Palestrina
hercegnőnek.

- Anyámnak! - kiáltottam fel.

 74/248

- Anyjának! - kiáltott fel ő sírva. - Hát ön az a

kis hercegnő, akit hatéves koráig neveltem,
és aki már akkor is oly szépnek ígérkezett,
mint ön mostan?

- Én vagyok az; anyám is itt van pár száz

lépésre, darabokra vágva, egy egész halom
hulla alatt.

Elmondtam néki, mi történt; ő is elmondta

kalandjait, s megtudtam, hogy egy
keresztény király küldte a marokkói fe-
jedelemhez oly szerződés megkötésére,
amely szerint ez puskaport, ágyúkat s
hajókat ad néki, ha segíti más keresztények
kereskedelmének a tönkretételében.

- Megbízatásom sikerrel járt - mondta a bec-

sületes eunuch -, most aztán Ceutába
hajózom, s hazaviszem a kisasszonyt
Olaszországba. Ma che sciagura d'essere
senza coglioni!
 75/248

Megköszöntem a jóságát túláradó könnyeim-

mel; csakhogy ő Olaszország helyett
egyenesen Algírba vitt, s eladott az odavaló
dej-nek. De alighogy eladott, kitört a pestis
Algírban, miután végigpusztította Afrikát,
Ázsiát és Európát. Földrengésben, ugye, volt
már része; de kapott-e a kisasszony pestist?

- Nem én - felelte a bárónő.

- Ha egyszer elkapta volna - folytatta az öre-

gasszony -, bizony, be kéne vallania, hogy az
még a földrengésnél is rosszabb. Afrikában
igen gyakori; én is csakhamar elkaptam.
Képzelje, micsoda helyzet, a római pápa
leányának, aki alig tizenöt éves, s rövid
három hónap alatt megismerte a szegénysé-
get és a rabszolgaságot, akit meg is gyaláztak,
akinek szeme láttára vagdalták darabokra az
anyját, aki máris átélte az éhezést, s a
háborút, s akinek most pestisben kell kiszen-
vednie Algírban! De hát nem kellett kiszen-
vednem; viszont ebbe halt bele az én
 76/248

eunuchom meg a dej s majdnem az egész

szeráj Algírban.

Mikor a pestis borzalmai úgy-ahogy mégis

elmúltak, a dej rabnőit mind eladták. Engem
egy kalmár vásárolt meg, s Tuniszba vitt
magával; ott eladott egy másik kalmárnak, az
meg Tripoliszba vitt tovább; Tripoliszból Al-
exandriába, Alexandriából Szmirnába,
Szmirnából Konstantinápolyba hurcoltak.
Végül egy janicsáragáé lettem, akit egy szép
nap kirendeltek Azov várának védelmére, az
ostromló oroszok ellenében.

Az aga szerette a szépnemet, s egész szeráját

magával vitte; minket Meótisz mocsarai
mellé, egy kis várba telepített, két fekete eu-
nuchhal és húszfőnyi katonával. Temérdek
oroszt öltek meg, de azok se lustálkodtak:
Azovot elébb felégették, aztán népét kardélre
hányták, s nem ismertek irgalmat se nőkkel,
se gyermekekkel szemben: csak a mi kis
várunk maradt meg; az oroszok éhséggel
 77/248

próbáltak megtörni bennünket. A húsz janic-

sár megesküdött, hogy sosem adja meg
magát. Az éhség arra vitte őket, hogy
megegyék a két eunuchot, mivel hogy ra-
gaszkodtak az esküjükhöz. Pár nap múlva
úgy döntöttek, hogy a nőket is megeszik.

Volt nekünk egy igen jámbor és könyörületes

imámunk, aki szép beszédet tartott, s
próbálta meggyőzni őket, hogy ne öljenek
meg minket egészen.

- Csakis a fél fenekét vágjátok le mindegyik

hölgynek, s már ezzel is jóllakhattok; ha
aztán folytatni kell a dolgot, megint lesz
eleségtek pár nap múlva. Az ég biztosan szá-
mon tartja ezt az irgalmas cselekedetet, s
meg is fog segíteni benneteket.

Mivel igen szépen beszélt, meg is fogadták a

szavát: elvégezték rajtunk sorra ezt a szörnyű
operációt; az imám azzal a kenőccsel gyógyít-
gatta sebeinket, amelyet a körülmetélt
 78/248

gyermekeknek szoktak adni; mondhatom,

mindannyian haldokoltunk.

Alig kapták be a janicsárok a tőlünk kapott

lakomát, már ott voltak az oroszok; lapos kis
bárkákon jöttek; egy janicsár se maradt élet-
ben. Az oroszok nemigen nézték, milyen ál-
lapotban vagyunk. Mindenhol vannak fran-
cia sebészek; egyikük igen ügyes ember, gon-
dozni kezdett bennünket, s így csakhamar
meggyógyultunk; sose felejtem, amíg élek,
hogy mikor behegedtek a sebeim, máris
gáláns ajánlatot tett nékem. Egyébként igen
vigasztalt mindnyájunkat; mondta, hogy az
ostromolt várakban sokszor történt már ilye-
smi, s hogy ez a háború törvénye.

Mihelyt a hölgyek járni tudtak, mind elvitték

őket Moszkvába; én egy bojárhoz jutottam,
akinél kertésznő lettem, s aki minden áldott
nap húsz ostorcsapást mért a hátamra;
mikor aztán ezt az urat két év múlva kerékbe
törték, harminc másik bojárral együtt,
 79/248

valami udvari intrika miatt, felhasználtam az

alkalmat, s egyszerűen megszöktem; be-
jártam egész Oroszországot; voltam cseléd,
többek közt egy rigai kocsmában, aztán
Rostockban, Weimarban, Lipcsében, Kassel-
ben, Utrechtben, Leydenben, Hágában és
Rotterdamban; megvénültem a nyomorban
meg aztán a gyalázatban, éspedig fele
fenekemmel, és sohase feledve, hogy egy
pápa lánya vagyok; nem egyszer, de százszor
is el akartam emészteni magam, de hát szer-
ettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán
leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát
van-e butább dolog, egyre hordanunk azt a
terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk;
borzadozunk létünktől, s mégis ra-
gaszkodunk a léthez; egyszóval simogatjuk
azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket,
mígnem aztán egy szép napon a szívünket is
megeszi?

Azokban az országokban, ahova sorsom el-

vetett, s azokban a kocsmákban, ahol
 80/248

dolgoznom kellett, temérdek olyan embert

láttam, akik utálták az életüket; de csak
tizenkettőt olyat, aki önként vetett véget a
nyomorának; három négert, négy ángliust,
négy genfit és egy német tanárt, akit úgy hív-
tak, hogy Robek. A végén aztán szolgáló
lettem Don Issacarnál, a zsidónál; amint
tudja, szép kisasszony, ide osztott be maga
mellé; attól fogva állandóan a maga sorsát
követem, és a maga kalandjai jobban
érdekelnek, mint a magaméi. Nem is beszél-
tem volna soha az én nyomorúságomról, ha
nem érezném magamat megbántva a
hiúságomban, s ha nem volna szokás a
hajón, hogy unaloműzőül meséket mondjunk
egymásnak. Egyszóval, kedves kisasszony,
van egy kevés tapasztalásom, ismerem a
világot; ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az
utasokat, mesélje el mindegyik a maga
élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük,
aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs
meggyőződve arról, hogy ő
 81/248

legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon,

bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel
lefelé.

Tizenharmadik fejezet,
amely arról ad számot, mért kellett
elszakadni Candide-nak
a vénasszonytól és a szép Kunigundától

Mikor a szép Kunigunda végighallgatta a

vénasszony históriáját, oly illendően bókolt
néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű
személy megérdemli. Az öregasszony aján-
lata igen megtetszett Kunigundának;
felszólította az utasokat, mondják el
élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy
a vénasszonynak igaza van.

- Kár, nagy kár - mondta Candide -, hogy a

bölcs Panglosst felakasztották minden szokás
ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot
mondhatna most a testi meg a lelki bajokról,
amelyek a földet s a tengert is elborítják; s
 82/248

ma már, érzem, elég erős volnék, hogy teljes

tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak
egyben-másban.

Miközben az utasok sorra mesélték kaland-

jaikat, a hajó vígan haladt tovább, s
csakhamar Buenos Airesbe értek. Kuni-
gunda, Candide kapitány s velük az öre-
gasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don
Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes
y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr ig-
en büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép
nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb
megvetés hangján társalkodott, s oly fenn
hordta az orrát, olyan irgalmatlanul
öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban
beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik
köszöntek néki, szerették volna jól
összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kuni-
gundában azonnal a világ legszebb
teremtését látta. Legelőször azt kérdezte,
felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja
alaposan megijesztette Candide-ot; nem
 83/248

merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen,

ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy
a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily
félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt
a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is
hasznára lehetett volna, Candide nagyon is
tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az
igazságot.

- Kunigunda kisasszony - mondta - hajlandó

feleségül jönni hozzám, s kérjük
kegyelmességedet, eskessen össze
bennünket.

Don Fernando d'Ibaraa y Figueora y Mas-

carenes y Lampourdos y Souza és a többi,
megpödörte a bajuszát, keserűen mosolygott,
s megparancsolta Candide kapitánynak,
nézzen a legénysége után. Candide
engedelmeskedett, s a kormányzó ily módon
egyedül maradt Kunigundával. Bevallotta hő
szerelmét, esküdözött, hogy másnap már
megesküszik vele az oltár előtt, esetleg
 84/248

másképp, már ahogy legjobban megfelel a

szépségének. Kunigunda negyedóra meggon-
dolási időt kért, hogy beszélhessen a vénas-
szonnyal, és hogy dönthessen sorsa felől. A
vénasszony körülbelül ilyesmit mondott
Kunigundának:

- Kisasszonyom, ugyebár legalább hetvenkét

őse van, de nincs egy tetves garasa; magától
függ, s felesége lehet Dél-Amerika legnagy-
obb urának, akinek még amellett olyan szép
bajusza is van; s higgye el, nem magának
való ez a törik-szakad nagy hűség! Meggy-
alázták a bolgárok; egy zsidó meg egy inkv-
izítor egyszerre élvezte a kegyeit; és én
bizony azt mondom, hogy a szerencsétlenség
jogokkal jár. Ha én volnék a kisasszony
helyén, bizony egy percig sem haboznék, íz-
iben feleségül mennék ehhez a derék
kormányzóhoz, s Candide kapitánynak is
megcsinálnám a szerencséjét.
 85/248

Miközben az öregasszony korának és

tapasztaltságának egész megfontolásával be-
szélt, egy kis hajó siklott be a város
kikötőjébe; törvényszéki embereket, egy
bírót s több poroszlót hozott, s hadd mond-
juk sorra, mi történt. A vénasszony jól se-
jtette, hogy Kunigunda értékeit csakis a nagy
lebernyegű kapucinus lophatta el Bada-
jozban, amikor a szép kisasszony sietve
menekült Candide-dal. Ez a pap néhány
ékkövet el akart adni egy ékszerésznek. Ez
viszont azonnal ráismert a főinkvizítor ék-
szereire. Mielőtt még felakasztották, a kapu-
cinus bevallotta, hogy úgy lopta el a kinc-
seket; sőt még a tulajdonosokat s útjukat is
megjelölte. Közben máris mindenütt tudtak
Candide és Kunigunda szökéséről. Követték
őket Cádizba; onnan pedig azonnal hajót
küldtek az üldözésükre; a hajó már ott hor-
gonyzott Buenos Aires kikötőjében.
Egyszerre elterjedt a híre annak, hogy a hajó
a törvényszék embereit hozta magával, s
 86/248

hogy most üldözni fogják a főinkvizítor gy-

ilkosait. Az értelmes vénasszony egyszeriben
kitalálta, mit kell ilyenkor cselekedni.

- Menekülnie már késő - mondta azonnal

Kunigundának -, viszont ne féljen semmitől,
nem maga ölte meg őeminenciáját; s a
kormányzó nem azért imádja, hogy meg ne
védené ezektől az emberektől; egy szó, mint
száz: maradjon!

Kunigunda azonnal odaszaladt Candide-hoz:

- Meneküljön - mondta neki -, mert egy óra

nem sok, megégetik!

Nem volt veszteni való idő; de hát hogyan

váljon el a szépséges Kunigundától, s merre
keressen menedéket?

Tizennegyedik fejezet
Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták
Candide-ot s Cacambót
 87/248

Candide egy derék szolgát is hozott magával

Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a
spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak
negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől
származott valahol Tucumánból; volt már
minden, ministráns, sekrestyés, matróz,
szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacam-
bónak nevezték, és igen szerette gazdáját,
mivel ez az ő gazdája igen derék ember volt.
Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai
lovat.

- Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony

tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk
hátra.

Candide forró könnyeket hullatott:

- Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most

kell elválnunk, amikor a kormányzó úr
összeesketne bennünket! Kunigundám, mi
lesz veled most, hogy ily messze kerültél
hazulról?
 88/248

- Majd lesz vele, ami lesz - válaszolta

Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten
is velük van; szaladjunk!

- Hová vezetsz? Hová megyünk? Mit tegyek

Kunigunda nélkül? - siránkozott tovább is
Candide.

- Compostellai Szent Jakabra - felelte rá

Cacambo -, ugye úgy volt, hogy a jezsuiták el-
len harcol? Nohát, most harcoljon ővelük; jól
ismerem az utakat, elvezetem a
birodalmukba, örülni fognak az oly
kapitánynak, aki bolgár módra tud sza-
lutálni; meglátja, megcsinálja a szerencséjét!
Ha nincs sikerünk az óvilágban, majd csak
lesz egyszer az újban. Lehet-e nagyobb öröm
annál, mint új dolgokat látni és csinálni?

- Szóval már voltál Paraguayban? - kérdezte

tőle Candide.
 89/248

- Bizony, igen - felelte Cacambo -, pedellus

voltam a Mária-klastrom híres intézetében, s
úgy ismerem a páterek kormányzatát, mint a
tenyeremet. Csodálatos dolog ám ez a papi
kormányzat! A birodalom átmérője máris
több mint háromszáz mérföld; az egész
harminc tartományra oszlik. A pátereké ot-
tan minden - a népé meg nesze semmi:
egyszóval az ész és az igazság remekműve. Az
én szememben nincs istenibb látvány, mint
ezeké a pátereké, akik itt hadba mernek
szállni a spanyol meg a portugál királlyal,
míg odahaza, Európában, ők gyóntatják
ezeket a királyokat; itt ölik a spanyolokat,
Madridban meg az égbe küldik őket; mulat-
ságos dolog ez nagyon, de azért csak
siessünk; meglátja, uram, boldog lesz, bol-
dogabb, mint akárki. Hogy örülnek majd a
páterek, ha megtudják, hogy olyan kapitány
jön, aki bolgár módra szalutál!

Mihelyt az első várkapuhoz értek, Cacambo

szólt az előőrsnek, hogy van itt egy kapitány,
 90/248

szeretne beszélni a parancsnok úrral. Mind-

járt felzavarták a főőrséget. Egy paraguayi
bennszülött tiszt rohant a parancsnok elé,
hogy jelentse a nagy újságot. Candide-ot és
Cacambót először is lefegyverezték; aztán el-
vették tőlük az andalúziai lovakat. A két ide-
gent bevezették két sor katonaság között; a
sor végén állt a parancsnok háromszögletű
sapkával, jól felgyűrt reverendával, oldalán
karddal, kezében kis lándzsával. Egyet intett,
s a két idegent huszonnégy katona vette
körül. Egy őrmester mondta, várniok kell, a
parancsnok nem szólhat hozzájuk, s mert a
tartományi főnök nem tűri, hogy spanyol
ember csak a száját is kinyissa itt, legfeljebb
az ő jelenlétében, és hogy három óránál
tovább maradjon az országban.

- És hol van - kérdezte Cacambo - a

tisztelendő tartományfőnök?

- A katonai parádén, ha már elvégezte a mis-

ét - válaszolta neki az őrmester -, s legfeljebb
 91/248

három óra múlva csókolhatjátok meg a

sarkantyúját.

- De hát - így Cacambo - a kapitány úr éppen

olyan éhes, akár én, amellett nem is spanyol,
hanem német; nem reggelizhetnénk együtt,
míg megérkezik őfőméltósága?

Az őrmester be is számolt a beszélgetésről a

parancsnoknak.

- Hála istennek - mondta ez a nagyúr -, ha

német, akkor beszélhetek vele; vezessétek
csak a lugasomba.

S már vitték is Candide-ot egy szép kerti

hűsölőbe, amelyet zöld és aranyos már-
ványoszlopok ékítettek, s ahol rácsos kal-
itkákban papagájok, kolibrik, gyöngytyúkok,
pirinyó szárnyasok s más ritka madarak
zsibongtak. Gyönyörű aranyedényekben
kitűnő reggelit tálaltak; s miközben a
paraguayiak kukoricapuliszkát faltak, azt is
 92/248

kemény fatányérból, kinn a mezőn, forró

napsütésben, a főtisztelendő parancsnok
bevonult a lugasába.

Igen szép fiatalember volt, telt fehér és róz-

saszín arcú, szép vonalú szemöldökkel, elev-
en szemmel, lángoló füllel, korallpiros
ajakkal, s duzzadva a büszkeségtől, amely
nem volt se spanyol, se pedig jezsuita színez-
etű. Candide is, Cacambo is visszakapta a le-
foglalt fegyvereket s nem kevésbé a két an-
dalúziai lovat; Cacambo zabot hányt eléjük
ott mindjárt a lugas mellett, s közben folyton
rajtuk volt a szeme, mert nem szerette a
meglepetéseket.

Candide először megcsókolta a parancsnok

reverendája szélét, aztán mindjárt asztalhoz
ültek.

- Szóval, uraságod német? - mondta neki a

jezsuita német nyelven.
 93/248

- Igen, tisztelendő atyám - felelte Candide -,

az vagyok.

Ahogy e szavakat kiejtették, mindkettőjüket

egyszerre roppant meglepetés fogta el,
egymásra néznek, s azt se tudják, hova
legyenek nagy izgalmukban.

- S melyik német tartományból való? -

kérdezi tovább a jezsuita.

- Abból a ronda Vesztfáliából - felelte azon-

nal Candide -, ott születtem a híres-neves
thunder-ten-tronckhi kastélyban.

- Ó, egek! Hát lehetséges? - kiáltott fel a

parancsnok.

- Ilyen csodát! - kiáltott fel Candide.

- Te volnál az? - mondta a parancsnok.

 94/248

- Lehetetlen! - mondta Candide. Hanyatt es-

nek, felpattannak, aztán átölelik egymást, s
szemükből könnypatakok csurdogálnak.

- Micsoda! Főtisztelendő úr lenne a szép

Kunigunda testvéröccse? Akit feldaraboltak
azok a dühödt bolgárok! A báró úr édesfia! S
most jezsuita Paraguayban! Nohát, be kell
vallanom, furcsa dolog ez a világ! Ó, Pan-
gloss, Pangloss, de örvendeznél, ha nem
kötöttek volna fel Lisszabonban!

A parancsnok eltávolította mind a fekete rab-

szolgákat, mind pedig a spanyolokat, akik
kristályserlegekben szolgálták fel az italokat.
Ezerszer köszönetet mondott Istennek és
Szent Ignácnak; Candide-ot nem egyszer, de
tízszer szorongatta a karjaiban;
mindkettőjüknek az arca csak úgy fürdött a
könnyekben.

- Hajh, még jobban csodálkozna, még többet

sírna, még inkább hüledezne - mondta a
 95/248

páternek Candide -, ha megmondanám, hogy

szép húga, Kunigunda kisasszony, akit, ugye,
halottnak hisz, csupa élet és egészség.

- De hol?

- Itt a szomszédságban, a Buenos Aires-i

kormányzó úrnál; én pedig azért jöttem ide,
hogy maguk ellen harcoljak.

E hosszú társalgás minden szava újabb

csodát fakasztott. Egész lelkük a nyelvükön
volt, ott figyelt a fülükben, s ott ragyogott a
szemükben. Mivelhogy németek voltak,
sokáig maradtak az asztalnál, miközben türe-
lemmel várták a tartományfőnök úr
érkezését; s a parancsnok így kezdett szólni
az ő kedves Candide-jához:

Tizenötödik fejezet
Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett
Kunigundája testvérét
 96/248

- Amíg élek, sosem felejtem el azt a

szörnyűséges napot, mikor saját szememmel
láttam apám, anyám megöletését s
testvérhúgom meggyalázását. Mikor a bol-
gárok elvonultak, imádott húgomat sehol
sem leltük, viszont szekérre rakták szüleimet,
aztán engem, két cselédlányt és három halott
kisgyermeket, hogy mindnyájunkat egy
közeli jezsuita kápolnába temessenek, két
mérföldre őseim kastélyától. Egy jezsuita
szenteltvízzel hintette meg hulláinkat,
rettentő sós íze volt, pár csepp a szememet is
érte; a páter mindjárt észrevette, hogy a
szemhéjam megvonaglott, szívemre tette a
kezét, s érezte, hogy még mindig ver; segített
rajtam, megápolt, s pár hét múlva semmi
sem látszott. Azt ugye tudja, kedves Candide,
hogy igen csinos fiú voltam, s közben egyre
csinosabb lettem; nem csoda hát, ha páter
Croust, a kolostor főnöke, a legesleggy-
engédebb barátsággal vett körül; novícius-
ruhát adott rám, s nemsokára Rómába
 97/248

küldött. A rend generálisának éppen nagy

szüksége volt fiatal német jezsuitákra. A
paraguayi urak se látják szívesen a
spanyolokat, jobb szeretik az idegeneket,
mert könnyebben uralkodnak rajtuk. A főt-
isztelendő generális engem is jónak talált
arra, hogy dolgozni küldjön az Úr szőlősker-
tjébe. Elindultunk, egy lengyel, egy tiroli, no
meg én. Amikor ideérkeztem, káplán lettem
és egyben hadnagy; ma már viszont ezredes
és felszentelt pap vagyok. A spanyol király
csapatait erőteljes fogadásban részesítjük; s
biztosítom, hogy megverjük s egyben ki is
átkozzuk őket. A gondviselés kegyelmedet
egyenesen a mi segítségünkre küldi. De hát
igaz, hogy az én Kunigundám itt senyved a
közelben, a Buenos Aires-i kormányzónál?

Candide megesküdött rá, hogy ez a tiszta ig-

azság. Könnyeik árja újból nekiindult.
 98/248

A báró szinte szünet nélkül ölelte-csókolta

Candide-ot, s testvérének, megmentőjének,
mindenének nevezte.

- Ó, ki tudja - mondta neki -, talán együtt és

győztesként vonulhatunk be a városba, s
akkor, ugye, kedves Candide, visszaszerezzük
Kunigundát?

- Én se kívánok mást - mondta Candide -,

mert hisz úgy volt, hogy feleségül veszem, s
remélem, hogy így is lesz.

- Micsoda! Szemérmetlen fráter! - felelte a

báró úr. - Volna bőr a pofádon, hogy elvedd a
húgomat az ő hetvenkét ősével! Ez aztán a
pimaszság, hogy ilyen nyíltan mersz beszélni
ilyen vakmerő szándékról!

Candide szinte megkövült ennyi ocsmány sz-

idalomtól, s így felelt:
 99/248

- Tisztelendő atyám, fütyülök a családfájára;

én ragadtam ki a húgát egy zsidó meg egy
inkvizítor karjaiból; csupa hálát érez
irántam, s szívesen jön hozzám feleségül;
Pangloss mester mindig azt hirdette, hogy az
emberek egyenlők; egyszóval feleségül fogom
venni.

- Majd meglátjuk, gazember! - felelte a jez-

suita báró, s ugyanakkor jó lapos kardcsapást
mért Candide arcára. Candide is abban a pil-
lanatban kivonta a maga kardját, s belemár-
totta markolatig a jezsuita báró hasába; de
mikor kihúzta, s látta, mint füstölög a vértől,
sírni kezdett.

- Úristen - mondta -, lám, megöltem az én

egykori gazdámat, barátomat, sógoromat;
tele vagyok jószándékkal, s már három em-
bert öltem meg; s e három közt is kettő a
csuhás.
 100/248

Cacambo, aki őrt állt a lugas előtt, azonnal

odaszaladt a lármára.

- Mit tegyünk? - szólt a gazdája. - Majd

drágán adjuk el az életünket; s biztosan
benéznek a lugasba; meghalunk, de
védekezni fogunk.

Cacambo annyi mindent látott, hogy most se

vesztette el a fejét; fogta a báró csuháját,
ráhúzta Candide testére, fejére csapta a
halott háromszögletű sapkáját, s máris lóra
ültette. Mindez egy pillanat alatt történt.

- Siessünk, gazdám, siessünk, mindenki azt

hiszi majd, hogy jezsuita, aki parancsokat
visz mindenfelé az országba; s mire utánunk
szaladnának, már túl leszünk a határon. - S
már röpült is, miközben így szólt, és
spanyolul kiabált:

- Helyet, helyet, halljátok-e, a tisztelendő

ezredes úrnak!
 101/248

Tizenhatodik fejezet
A két utas kalandjairól, két leánnyal, két
majommal
s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek
hívnak

Candide meg az inasa rég túl volt már a

határon, s a táborban még senki sem tudott a
német jezsuita haláláról. A szemfüles
Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel,
csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt bor-
ral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen or-
szágba hatoltak, ahol holmi országútnak még
a nyomát se találták. Végre egy szép térre
értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két
utasunk először is legelni engedte a lovakat.
Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy
egyenek valamit, s mindjárt példát is
mutatott.

- Hogy kívánhatod - mondta Candide -, hogy

egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró
fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé
 102/248

nem látom a szépséges Kunigundát? Mi

haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos
napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a
bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél
majd minderről a Jezsuita Hírharsona?

De miközben így beszélt, mégiscsak hozzá-

fogott az evéshez. A nap már kezdett lenyu-
godni. A mi két eltévedt utasunk egyszerre
apró sikoltásokat hall, mintha csak nőktől
származnának. Csak azt nem tudták, a fájda-
lom vagy az öröm sugallta-e őket; de azonnal
felkeltek, azzal a különös ijedelemmel és
elfogódottsággal, amely ismeretlen helyen
annyira úrrá lesz az ember lelkén. Ezek a
sikolyok két teljesen meztelen lánytól
származtak, akik a rét szélén könnyű lábbal
futottak, nyomukban két majommal, azok
meg a farukat harapdálták. Candide-ot elfo-
gta a szánalom: a bolgároknál olyan jól
megtanulta a céllövést, hogy egyetlen szem
mogyorót eltalált volna a mogyoróbokron,
anélkül, hogy egy levélke is megpörkölődött
 103/248

volna mellette. S már fogta is spanyol mívű,

kétlövetű puskáját, s egykettőre lelőtte mind
a két veszedelmes majmot. - No,
hál'istennek, kedves Cacambóm, ugye, nagy
bajból mentettem ki ezt a két szegény
teremtést? És ha bűnt követtem el azzal,
hogy megöltem egy inkvizítort meg egy jez-
suitát, gondolom, jóvátettem azzal, hogy
megmentettem e két lány életét. Talán
előkelő hölgyek, s hátha ez a kalandunk nagy
hasznunkra lesz e tartományban!

Folytatta volna, de elállt a szava, mikor látta,

hogy a két lány gyengéden csókolgatja ám a
két majmot, könnyeket ont a hullájuk felett, s
a rét csendjét a legfájóbb sirámokkal telíti.

- Ennyi jóságot nem vártam tőlük - mondta

végre Cacambónak, aki megy így felelt neki:

- No, gazdám, most aztán remekelt; megölte

a kisasszonyok udvarlóit.
 104/248

- Udvarlóit? Lehetetlen! Cacambo, ne csú-

folódj velem; hogy hihessek ilyesmit?

- Kedves gazdám - így Cacambo -, maga

mindenen csodálkozik; mért volna olyan
különös, hogy bizonyos országokban maj-
mokat szeressenek a hölgyek? Hisz
negyedrészt emberek, ahogy én negyedrészt
spanyol vagyok.

- Hejh! - felelte szegény Candide -, emlék-

szem, mondta egyszer Pangloss mester, hogy
a hajdankor többször látott ilyen baleseteket,
s az ily keveredésből származtak az ae-
gipánok, a szatírok és a faunok, akiket ókori
nagyjaink saját szemükkel is láttak; de hát én
ezt mindig csak afféle mesének tartottam.

- Nohát - mondta Cacambo -, szemével

láthatja, hogy nem mese; s figyelje, mint ér-
telmezik azok a fehérszemélyek, akik nem
részesülhettek néminemű nevelésben; csak
 105/248

attól félek, hogy ezek a hölgyek még valami

bajt hoznak ránk.

Ezek a komoly elmélkedések arra bírták

Candide-ot, hogy végleg otthagyja a rétet, s
behatoljon az erdőbe. Ott vacsorázott
Cacambóval, s miután jól megátkozták a por-
tugál inkvizítort, a Buenos Aires-i
kormányzót és a bárót, jó mélyen elaludtak a
puszta föld lágy moháján. Ébredésükkor
érezték, hogy nem tudnak mozdulni; ennek
az volt az oka, hogy éjszaka a Fülesek, a tar-
tomány lakói, akiknek a két kisasszony be-
súgta az ittlétüket, összevissza kötözték őket
faháncsból való kötelekkel. Legalább ötven
meztelen Füles vette őket körül, mindenféle
nyilakkal, bunkókkal s kőbaltákkal
felfegyverezve; egyesek már nagy üstben for-
ralták szaporán a vizet; mások nyársokat
faragtak, s mindannyian azt kiáltozták: "Jez-
sovita, Jezsovita; bosszút állunk, jót za-
bálunk; jezsovitát zabálunk, jezsovitát
zabálunk!"
 106/248

- Ugye mondtam, kedves gazdám - sóhajtott

szomorúan Cacambo -, hogy az a két lány
még valami csúnyaságot csinál velünk?

Candide, az üst meg a nyársak láttán így

kiáltott fel bánatosan:

- Biztosan vagy megsütnek, vagy megfőznek

bennünket. Ó, mit szólna Pangloss mester,
ha látná, milyen a romlatlan természet?
Minden jól van, elismerem; de bevallom,
kegyetlenül fáj, hogy elveszítettem Kunigun-
dát, és hogy most a Fülesek nyárson fognak
megsütni.

Cacambo még sohasem vesztette el a fejét.

- Ne búsuljon - mondta a vigasztalan

Candide-nak -, értek kicsit ezeknek a
nyelvén; próbálok beszélni velük.
 107/248

- Aztán csak jól megmondd nekik, micsoda

embertelenség az emberevés, s főképp mily
kevéssé keresztényi!

- Uraim - kezdte Cacambo -, így hát még ma

egy jezsuitát óhajtanak megenni; igazuk van;
semmi sem jogosultabb, mint hogy így bán-
junk ellenségeinkkel. Csakugyan, a termész-
etjog azt tanítja, hogy öljük meg felebará-
tunkat, s így is cselekszik mindenki az egész
földkerekségen. Ha nem élünk azzal a joggal,
hogy megegyük felebarátunkat, egyes-
egyedül azért tesszük, mert mással is jól-
lakhatunk; de hát az urak, úgy látom, nem
tudják kárpótolni magukat, mint mi; akkor
meg jobb, sokkal jobb, ha megeszik el-
lenségeiket, mintsem hogy csak úgy átenged-
jék a hollóknak meg a kányáknak a győzelem
biztos gyümölcseit. Viszont csak nem fogják
megenni, uraim, a barátaikat? Azt hiszik, egy
jezsuitát fognak most felnyársalni, holott
védelmezőjüket, ellenségük ellenségét
szándékoznak megsütni. Jómagam itt
 108/248

születtem, ugyanebben az országban; ez az úr

itt mellettem a gazdám, s nemhogy jezsuita
volna, hanem megölt egy jezsuitát, s most is
annak a csuháját hordja; ezért is a félreértés.
Próbálják ellenőrizni mindazt, amit csak
mondtam; fogják a csuhát, s vigyék el a
páterek legközelebbi határához; kérdezzék
csak meg, hogy a gazdám nem ölt-e meg egy
jezsuita tisztet. Nem sok idő kell hozzá; azért
még megehetnek minket, ha úgy találják,
hogy hazudtam. Viszont, hogyha igazat
mondtam, sokkal jobban ismerik a közjogot,
a törvényeket és az erkölcsi elveket, semhogy
meg ne kegyelmeznének íziben és
mindkettőnknek.

A Fülesek e beszédet igen értelmesnek

találták; mindjárt két előkelőséget küldtek
nagy sietve a határra; a követek, eszes em-
berek lévén, jól végezték feladatukat, s
hamarosan vissza is tértek a legeslegjobb
újságokkal. A Fülesek azonnal kiszabadítot-
ták a két foglyot, aztán elhalmozták őket
 109/248

jóindulatuk jeleivel, szép lányokkal kínálták,

frissítőkkel üdítették őket, elmentek velük
seregestül országuk legszélső határáig, és
nagy vígan kiáltgatták: "Rendes ember, nem
jezsovita!"

Candide nem győzött csodálkozni sza-

badulása körülményein.

- Micsoda nép! - mondogatta - mily erkölc-

sök! - milyen emberek! Ha nem döföm le -
szerencsémre - Kunigunda kisasszony
testvérét, úgy látszik, hogy azonnal megettek
volna irgalmatlanul! De hát sebaj! mégiscsak
jó ez a romlatlan természet, mert hisz ezek az
emberek, ahelyett, hogy megettek volna, el-
halmoztak jóságuk legváltozatosabb jeleivel,
mihelyt sikerült megtudniuk, hogy nem
vagyok jezsuita.

Tizenhetedik fejezet
Arról, hogyan érkezett meg Candide és
Cacambo Eldorádóba,
 110/248

s hogy milyen látnivalókban volt részük

Amikor a Fülesek országhatárához értek,

Cacambo így szólt Candide-hoz:

- Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se

jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz vis-
szamennünk Európába, mégpedig minél
hamarabb.

- De hát - így Candide -, hogy mehetnénk vis-

sza? És aztán mondd csak, hova mennénk?
Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy
a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha vis-
szatérek Portugáliába, azon nyomban megé-
getnek, ha meg viszont itt maradunk,
minden percben megeshet velünk, hogy
bizony felnyársalnak bennünket. De hát
hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a
részét, ahol a szép Kunigunda lakik?

- Menjünk akkor Cayenne-be - így Cacambo

-, ott talán találunk majd franciákat, akik
 111/248

sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk.

Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán
bennünket.

Csakhogy nem volt ám oly könnyű egyenesen

Cayenne-be menni; ők legfeljebb annyit tud-
tak, milyen irányban kell menniök; közben
hegyekbe, folyókba, szakadékokba,
útonállókba, vadakba és sok másféle szörnyű
akadályokba ütköztek. Lovaik kidőltek a
fáradtságtól; élelmük csakhamar elfogyott;
és egy egész hónapig holmi vad gyümölcsök-
ből éltek, míg aztán végül kókuszfákkal
szegélyezett kis folyóra bukkantak; így va-
lahogy megőrizték életüket és
reménységüket.

Cacambo, aki éppen olyan jó tanácsokat ad-

ott, mint az öregasszony, azt mondta most
Candide-nak:

- Nem bírjuk tovább, épp eleget jártunk; lá-

tok egy üres csónakot a parton; töltsük meg
 112/248

kókuszdióval, ugorjunk a bárkába, s bízzuk

magunkat az áramra; egy folyóvíz minden-
képp csak lakott helyre visz bennünket. Ha
talán nem is kellemes, de valami újféle dol-
got bizonyosan találunk.

- Hát akkor menjünk - mondta Candide -,

bízzuk magunkat a gondviselésre.

Pár mérföldet eveztek, hol virágzó, hol

sivatagos, hol sima, hol meredek partok
között. A folyó egyre szélesebb lett; végül is
egy iszonyatos sziklaívbe torkollott, mely sz-
inte az égig emelkedett. A mi vakmerő uta-
saink bizony átengedték magukat e sziklat-
orok habjainak. Az itt összeszűkült folyó
szörnyű robajjal és sebességgel ragadta őket
túl a sziklaíven. Huszonnégy óra leteltével
újra napvilágot láttak; de csónakjuk össz-
etört, ahogy a szirtekhez ütődött; szikláról
sziklára vánszorogtak legalább egy mérföld
hosszat; végül is roppant horizont bontako-
zott ki előttük, égbe nyúló hegyekkel körös-
 113/248

körül. Jól megmívelt vidéket láttak, egy-

formán üdítőt a szemnek s gyümölcsözőt a
szervezetnek; a hasznosság mindenütt
keveredett a kellemetességgel; az utak telis-
tele voltak, jobban mondva csak úgy ragyog-
tak vakító anyagból készült és szép formájú
kocsikkal; mindegyikben szebbnél szebb
hölgyek és férfiak ültek, s mindegyiket hatal-
mas, piros juhok húzták gyorsan, gyorsab-
ban, mint a legsebesebb andalúziai, tetuani s
méquinezi paripák.

- No - mondta Candide -, ha jól látom, ez az

ország többet ér Vesztfáliánál.

Mindjárt az első falunál megállapodtak és

megpihentek. A falu szélén néhány gyerek,
aranybrokát rongyokban, holmi kavicsokkal
játszadozott; a mi másik világból idetévedt
utasaink azzal mulattak, hogy nézték őket;
kavicsaik igen széles, kerek formájú kövek
voltak, sárgák, zöldek, pirosak s igen erős
fényűek. Az utasoknak kedvük támadt rá,
 114/248

hogy pár darabot felszedjenek; s az egyik lám

arany volt, a másik rubin, a harmadik
smaragd, s a legkisebb is beillett volna a
mongol császár legszebb tróndíszének.

- Ezek a gyerekek - így Cacambo - biztosan

királyi hercegek, és csak azért játszhatnak
ilyen drága kavicsokkal.

De a falusi tanító épp akkor jött közéjük,

hogy visszahajtsa őket az iskolába.

- No lám - mondta rá Candide -, a királyi ház

nevelője.

A kis koldusok azonnal abbahagyták a

játékot, s a földön hagyták a kavicsokat,
valamint előbbi játékszereiket. Candide
mindannyit felszedte, rohant velük a
nevelőhöz, s alázatosan átnyújtotta őket,
jelekkel adva értésére, hogy a királyi felségek
ott felejtették a földön az aranyakat és az
ékköveket. A falusi tanító nevetve csapta őket
 115/248

földhöz, csodálkozva nézett bele Candide ar-

cába egy pillanatra, aztán folytatta az útját.

Az utasok tovább is szedegették az aranyat, a

rubinokat és a smaragdokat.

- Hol vagyunk? - kiáltott fel Candide. - Úgy

látszik, hogy a királyfik itt igen jó nevelést
kapnak, mivel arra tanítják őket, hogy vessék
meg az aranyat és az ékköveket.

Cacambo éppúgy bámult, mint Candide. Vé-

gre közelebb kerültek a falu első házához;
olyan volt a formája, mint egy európai pa-
lotáé. Egész tömeg sürgött-forgott az ajtónál
és benn a házban; belülről szép muzsika hal-
latszott, s élvezetes konyhaszag áradt széjjel.
Cacambo odalopódzott a bejárás közelébe, s
hallotta, perui nyelven beszélnek; ez volt az ő
anyanyelve; mert hisz ugye mindenki tudja,
hogy Cacambo Tucumánban, egy olyan falu-
ban született, ahol csak ezt a nyelvet ismerik.
 116/248

- Majd a tolmácsa leszek - vetette oda

Candide-nak -, menjünk csak be, ez itt a
kocsma.

A fogadóból máris két lány s két legény jött

feléjük, aranyos posztóba öltözve s hajukban
szalagokkal, s biztatták őket, üljenek le
mindnyájuk közös asztalához. Négyféle
levest szolgáltak fel, mindegyikben két
papagájjal; egy jól megfőtt s legalább kétszáz
fontos kondorkeselyűt; két jóízű sült maj-
mot; háromszáz kolibrit egy tálon s hatszáz
aprómadarat egy másikon; aztán remek
pörkölteket s páratlan ízű süteményeket; s
mindezt csupa szebbnél szebb, áttetsző
kristályedényben. A felszolgálók többféle
cukornádlé-itallal kedveskedtek.

A vendégek legtöbbnyire kalmárok és

fuvarosok voltak, mind roppantul udvaria-
sak, s Cacambóhoz csupa finom s tapintatos
kérdést intéztek; viszont az ő kérdéseire
mindig kielégítően feleltek.
 117/248

A vacsora végeztével Cacambo és Candide azt

hitte, hogy bőségesen kifizette vendéglői tar-
tozását, mikor a talált aranyak közül két
darabot az asztalon hagyott; a fogadósék azt
se tudták, hova legyenek a nevetéstől, és
sokáig egyre csak a fájós oldalukat tapogat-
ták. Végre mégis magukhoz tértek.

- Uraim - szólt a fogadós -, látom,

mindketten idegenek, s mi nem szoktuk meg,
hogy idegeneket lássunk. Bocsássanak meg,
hogy nevettünk, mikor ebéd fejében az or-
szágút kavicsait kínálták fel fizetségül.
Biztosan nincs idevaló pénzük, de hát nincs
is rá szükség, anélkül is ehetnek nálunk.
Minden fogadót a kormány fizet, mindannyit
a kereskedelem kényelmére szervezték. Itt
bizony rosszul étkeztek, mert ez csak afféle
szegény falu; viszont bárhol rangjukhoz
méltó fogadásban lesz majd részük.

Cacambo elmondta Candide-nak mindazt,

amit a vendéglős mondott, s Candide éppoly
 118/248

bámulattal és kábultan hallgatta, mint ahogy

Cacambo tolmácsolta.

- Micsoda ország - mondták mindketten -,

sehol sem ismerik a földön, és az egész ter-
mészet oly különböző itt a miénktől!
Biztosan ez lesz az az ország, ahol minden a
lehető legjobb; mert hát, mondjanak
akármit, ilyennek is kell léteznie. S beszél-
hetett Pangloss mester, azért sokszor láttam
én is, milyen rossz minden Vesztfáliában.

Tizennyolcadik fejezet
Arról, hogy mit láttak Eldorádóban

Cacambo egész kíváncsiságát feltárta a

fogadósnak; a fogadós meg azt mondta:

- Én magam igen tudatlan vagyok, és eddig

lám, nem haltam bele; van itt egy ag-
gastyánunk, valaha az udvarnál élt, ő ennek a
királyságnak a legbölcsebb embere s egyben
a legközlékenyebb. - S már vitte is Cacambót
 119/248

ehhez az öregemberhez. Candide most csak

afféle másodrangú szerepet játszott, s ezúttal
ő kísérte el az inasát. Igen egyszerű házba
léptek, mert a kapu csak ezüstből volt, és a
szobák burkolatát legfeljebb arany ékesítette,
viszont a legkisebb részletek is oly sok ízlést
mutattak, hogy a legdúsabb cifrázat sem
versenyezhet velük sikerrel. Az előcsarnok
falaiban legfeljebb rubin és smaragd csil-
logott, de az egész berendezés minden ily
egyszerűséget jóvátett.

Az aggastyán a két idegent kolibritollal

párnázott díványfélén fogadta, s
gyémántkupába öntetett különböző italokat;
utána pedig ily szavakkal elégítette ki a
kíváncsiságukat:

- Százhetvenkét éves vagyok, s boldogult

apámtól tudom, aki lovászmester volt a
királynál, mily különös forradalmakon esett
át Peru az ő életében. Ez a királyság, ahol
vagyunk, az inkák ősi hazája; elhagyták nagy
 120/248

oktalanul, hogy meghódítsák a világ egy

részét, míg aztán ők nem pusztultak el a
spanyolok kezétől. Sokkal okosabbak voltak
családjuk ama hercegei, akik szülőföldjükön
maradtak: ők rendezték aztán el a nemzet
beleegyezésével, hogy soha egy lakos sem
hagyhatja el a mi kis országunkat; ily módon
őrizzük meg ártatlanságunkat és boldogsá-
gunkat. A spanyolok hallottak harangozni
valamit az országunkról, s elnevezték El-
dorádónak; sőt akadt egy angol lovag, Sir
Raleigh-nak nevezték, aki ezelőtt száz évvel a
közelünkbe is eljutott; de mivel csupa sza-
kadék és áthághatatlan szikla közt élünk, ed-
dig még nem volt semmi bajunk az európai
nemzetek mohóságával, bár ők, nem tudom,
miért, bolondulnak a mi földünk saráért és
kavicsáért, s megölnének bennünket mind,
csak hogy a java az övék legyen.

A társalgás jó sokáig tartott; szólt a kormány-

formákról, az erkölcsökről, az asszonyokról,
a különböző művészetekről és a nyilvános
 121/248

mulatságokról. Végül Candide, aki még

mindig szerette a metafizikát,
megkérdeztette Cacambóval, van-e vallása az
országnak.

Az öreg kissé elpirult.

- Micsoda? - mondta. - Hogy kételkedhetsz

benne? Hálátlanoknak tartasz bennünket?

Cacambo szerényen megkérdezte, milyen az

eldorádóiak vallása. Az öreg megint elpirult.

- Micsoda beszéd! - mondotta. - Hogy lehet-

ne kétféle vallás? A mi vallásunk mindenki
vallása; imádjuk istent este-reggel.

- Csak egy istent imádtok? - kérdezte megint

Cacambo, aki tovább is tolmácsul szolgált
Candide kételyeinek.

- Természetesen - mondta az öreg -, mert

hisz nincs kettő, se három, se négy.
 122/248

Bevallom, hogy annak a ti világotoknak az

utazói igen furcsa kérdéseket intéznek az
emberhez.

De Candide csak tovább is faggatta a jó öre-

get; azt is szerette volna tudni, mint
imádkoznak Eldorádóban.

- Mi nem imádkozunk - mondta a bölcs és

tiszteletre méltó aggastyán -, hiszen nincs
mit kérnünk tőle; mindent megadott, ami
csak kell; ezért inkább szüntelenül
köszönetet mondunk néki.

Candide olyan kíváncsi volt, hogy papokat is

akart látni; kérdezte, hogy hol vannak. A jó
öreg mosolygott:

- Barátaim - felelte -, mi mindnyájan papok

vagyunk; a király s minden családfő hálaadó
éneket zeng minden reggel, ünnepélyesen; s
legalább öt- vagy hatezer muzsikus kíséri
őket.
 123/248

- Micsoda? Hát itt nincsenek disputáló,

tanító, kormányzó s cselszövő szerzetesek,
akik meg is égetik a velük ellenkező hitűeket?

- De hisz akkor őrültek volnának - felelte az

aggastyán -, itt mindnyájan egy hiten vagy-
unk, s nem értem, hogy mit akartok mondani
a szerzetesekkel.

Candide egészen belekábult ebbe a bölcs be-

szédbe, s magában így elmélkedett: "Milyen
más ez, mint Vesztfália és a báró úr kastélya;
hogyha Pangloss barátunk láthatta volna El-
dorádót, biztosan nem mondta volna, hogy a
thunder-ten-tronckhi kastély a föld legesleg-
szebb kastélya; egy szó, mint száz, nem árt az
utazás."

E hosszú-hosszú társalgás után a jó öreg hat

juhot fogatott be egy hintóba; sőt tizenkét
szolgát is adott a mi utasaink mellé, hogy
elkísérjék őket az udvarig.
 124/248

- Bocsássatok meg - mondta nekik -, de ma-

gas korom nem engedi, hogy magam kísér-
jelek el benneteket. Királyunk majd biztosan
igen jól fogad kettőtöket, s kérlek, legyetek
elnézők oly szokásaink irányában, amelyek
majd esetleg nem felelnek meg a
tetszésteknek.

Candide kapitány s Cacambo már be is szállt

a hintóba; a hat juh valósággal repült, s alig
négy rövid óra múlva a királyi vár elé értek, a
főváros legszélén. A kapu legalább száz láb
széles és kétszázhúsz láb magas volt; s lehet-
etlen volt megmondani, hogy micsoda anyag-
ból készült. Valami sokkal magasabb rendű
matéria lehetett, mint azok a csillogó kavic-
sok és homokszemek, amelyeket mi
ékköveknek és aranynak nevezünk.

Húsz gyönyörű testőrlány fogadta Candide-

ot és Cacambót, amikor kiszálltak a hintóból;
először is fürdőbe kísérték mind a kettejüket,
s kolibripihéből készült köntösökbe
 125/248

burkolták őket; aztán az első udvarnokok és

az első udvarhölgyek bevezették őket a
királyi fogadóterembe, két sor között, régi
szokás szerint, mindegyik sorban ezer muz-
sikussal. Mikor a trónterembe léptek,
Cacambo megkérdezte egy udvarnoktól,
hogyan kell, azaz hogyan illik üdvözölni
őfelségét? Térdre kell-e ereszkedni, vagy
pedig hasra vágódni? A kezét a fejére vagy a
fenekére kell-e rakni? Nem illik-e megnyalni
a trónterem padlójának porát? Egyszóval,
hát miben áll ennek a köszöntésnek a csínja-
bínja?

- A szokás - így az udvarnok - csak azt

kívánja, hogy megöleljük, aztán pedig
jobbról-balról megcsókoljuk a királyt. -
Amire Candide és Cacambo őfelsége nyakába
ugrott, aki szintén elragadó kedvességgel
fogadta őket, sőt azonnal vacsorára
marasztalta mindkettőjüket. Addig is be-
mutatták nekik Eldorádó fővárosát, az égbe
nyúló középületeket, a sok ezer oszloppal
 126/248

ékesített piactereket, a tiszta vizű, rózsavizes

és cukornádleves forrásokat, amelyek ál-
landóan folynak a nyilvános tereken, míg a
terek kövezete szegfűhöz és fahéjhoz hasonló
illatokat áraszt. Candide szerette volna látni
a törvényszéki palotát és a legfelsőbb
bíróságot; mire azt a választ kapta, hogy oly-
an nincs, mert itt nem pereskednek.
Kérdezte, vannak-e börtönök, s azt felelték
neki, hogy nincsenek. Ami legjobban meg-
lepte, s amiben leginkább gyönyörködött, az
a tudományoknak szentelt palota látványa
volt: látott egy óriás, kétezer lépés hosszú
termet telis-tele matematikai és fizikai
műszerekkel.

Miután így délután befutották a város egy

ezredrészét, megint visszavezették őket a
királyi palotába. Candide a király őfelsége,
Cacambo és több hölgy között ült. A vacsora
tüneményes volt, s őfelsége szelleme
vakítóan szikrázott. Cacambo minden
szójátékot megmagyarázott Candide-nak, de
 127/248

még így, fordításban is élvezetesek maradtak.

Candide sok mindenen ámult, de nem ezen a
legkevésbé.

Egy hónapot töltöttek ebben a vendégszerető

palotában. Candide azért nem győzte mon-
dogatni Cacambónak:

- Hiszen igaz, belátom, az a kastély, ahol szü-

lettem, messze elmarad e mögött az ország
mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, ha
nincs itt Kunigunda, s neked meg biztosan
valahol Európában van kedvesed. Ha itt
maradunk, tovább is csak úgy élünk, mint a
többiek, viszont, hogyha visszatérünk a mi
régi világunkba, s ha csak tizenkét juhot rak-
unk meg eldorádói kavicsokkal, gazdagabbak
leszünk, mint minden király együttvéve, nem
kell félnünk az inkvizítoroktól, s könnyen
visszahódíthatjuk Kunigunda kisasszonyt.

Tetszett a beszéd Cacambónak; úgy

szeretünk szaladgálni, hencegni az
 128/248

otthonvalók közt, dicsekedni azzal, amit

utazásaink közben látunk, hogy ez a két bol-
dog ember elhatározta, többé nem lesz az, és
mielőbb búcsút mond a királynak és
Eldorádónak.

- Vigyázzatok, bolondul cselekesztek -

mondta nekik a király -, tudom, nem sokat ér
az országom; de ha az ember valahol már
tűrhetően érzi magát, akkor ott kell maradni.
Igaz, nincs jogom erővel visszatartani két
idegent, mivel ilyen zsarnokság nincs a mi
erkölcseinkben, sem pedig a törvényeinkben;
mindenki szabad; mehettek, amikor csak
akartok, viszont nehéz ám a távozás. Igaz,
hogy valami csoda révén idejutottatok a
sebes folyón, de arra, a sziklaívek közt, ne-
héz, sőt lehetetlen a visszatérés. Királyságom
határhegyei tízezer láb magasak, s egyenes
mind, mint a bástyafal: szélességben minde-
gyik legalább tíz mérföldre terjed; s csak a
szakadékokon át lehet valahogy átkelni ra-
jtuk. De azért, ha mindenáron itt akartok
 129/248

hagyni bennünket, megkérem gépészeimet,

csináltassanak egy olyan gépet, amely kellő
kényelemmel juttasson át benneteket a
határon. Ha aztán egyszer elérkeztek a
hegyek túlsó lejtőjéig, senki sem kísérhet el
benneteket; alattvalóim megfogadták, hogy
sose hagyják el hazájukat, és sokkal több es-
zük van, semhogy megszegjék fogadalmukat!
Egyébként kérjetek tőlem bármit, amit
szemetek-szátok megkíván.

- Nem kérünk mi semmi mást felségedtől -

mondta Cacambo -, mint pár juhot, megrak-
va élelemmel, kaviccsal és a föld sarával.

A király jót nevetett:

- Nem tudom - mondta -, mit szeretnek a mi

sárga sarunkon ezek az európaiak; miattam
vihettek belőle, amennyit csak akartok, s re-
mélem, hasznotokra válik.
 130/248

Mindjárt meg is parancsolta legjobb udvari

mérnökeinek, szereljenek fel egy olyan gépet,
amely ezt a két furcsa embert kilendítse a
királyságából. Háromezer jó tudós dolgozott
rajta éjjel-nappal, két hét múlva készen is
lett, s nem is került sokkal többe, mint húsz-
milló font sterlingbe, Eldorádó
pénznemében. Candide-ot és Cacambót beül-
tették a masinába, azonkívül beraktak még
két nagy, piros, felnyergelt és felszerszámo-
zott juhot, ezekkel kellett a hegyen túl
folytatni az útjukat, valamint húsz teher-
hordó juhot, rogyásig rakva élelemmel,
harmincat tele Eldorádó legválogatottabb
kincseivel, s végül ötvenet megterhelve
arannyal, ékkövekkel és gyémántokkal. Búc-
súzáskor a király gyengéden megölelte
mindkét vándort.

Távozásuk igen szép látvány volt, nemkülön-

ben az az elmés módszer, amellyel őket és
juhaikat a hegyhátra vontatták. A tudósok el-
búcsúztak tőlük, miután biztonságba
 131/248

helyezték őket, s Candide-nek nem volt

egyéb célja és hevesebb kívánsága, mint hogy
az ő juhocskáit mielőbb bemutathassa
Kunigundának.

- Van pénzünk - mondta -, fizethetünk a

Buenos Aires-i kormányzónak, ha ugyan le-
het szó pénzről Kunigunda kisasszonnyal
kapcsolatban. Menjünk, menjünk Cayenne
felé, szálljunk hajóra, s majd meglátjuk, mic-
soda királyságot tudunk megvásárolni.

Tizenkilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint
ismerkedett meg Candide Martinnel

Utasaink első napja eléggé kellemes volt.

Vidultak arra a gondolatra, hogy kettőjüknek
több kincse van, mint amennyit Ázsia, Afrika
s Európa egybegyűjthetett. Candide, szerelmi
mámorában, minden fába bevéste Kuni-
gunda nevét. A második nap két juhuk
eltévedt a mocsarak között, s el is süllyedt
 132/248

terhestül; pár nap múlva két másik juh bele-

halt a fáradalmakba; hét vagy nyolc éhségtől
pusztult el valahol a sivatagban; néhányan,
megint pár nap múlva, beleestek a sza-
kadékokba. Végül is, száznapi járás után,
mindössze két juhuk maradt. Mondta is Can-
dide Cacambónak:

- Amint látod, barátom, a földi javak

veszendők; semmi sem szilárd, csak az erény
s a viszontlátás öröme Kunigundával.

- Belátom - mondta Cacambo -, de még

mindig van két juhunk, több kinccsel, mint
amennyivel akár a spanyol király is
rendelkezik, s már látok messziről egy várost,
gondolom, hogy Szurinam, a hollandok bir-
toka. Végére értünk fáradalmainknak, s
kezdjük ízlelni boldogságunkat.

Ahogy a városhoz közeledtek, egy négert lát-

tak a földön fekve; csak a fele öltözetében,
vagyis egy kék vászon alsónadrágban;
 133/248

szegénynek még a jobb keze meg a bal lába is

hiányzott.

- Úristen! - szólt hozzá Candide hollandusul

-, mit csinálsz itt, barátom, ebben a
szörnyűséges állapotban?

- Várom a gazdámat, Vanderdendur urat, a

hírneves kereskedőt - mondta a néger.

- Vanderdendur úr bánt így veled? - faggatta

tovább is Candide.

- Igen, uram - mondta a néger -, errefelé ez a

szokás. Félévenként minden öltözetül egye-
tlen vászonnadrágot kapunk. Cukorgyárak-
ban dolgozunk, s ha a malomkő elkapja egyik
ujjunkat, azonnal levágják a kezünket, ha
meg el akarunk szökni, levágják a lábunkat;
én mindkettőn keresztülestem. Hát bizony,
ezen az áron ehetnek csak cukrot Európában.
Pedig mikor szegény anyám eladott a guineai
parton tíz patagón tallérért, így szólt hozzám:
 134/248

"Gyermekem, áldd a fétiseinket, és imádd

őket szüntelen, nekik köszönhetjük a boldog-
ságunkat; az a kiváló tisztesség ért, hogy
rabja lehetsz fehér urainknak, s ezzel boldog-
gá teszed apádat és anyádat." Hejh! nem tu-
dom máig sem, csakugyan boldoggá tettem-e
őket, csak azt tudom, hogy ők bizony nem
tettek engem boldoggá. A kutyák, a majmok
s a papagájok ezerszer boldogabbak, mint mi
vagyunk: azok a holland fétisek, akik
megkereszteltek engem, minden vasárnap
azt mondják, hogy Ádám gyermekei vagyunk
mind, fehérek és feketék. Én nem vagyok
őskutató, de ha ezek a prédikálók csakugyan
igazat mondanak, akkor mindnyájan
rokonok, édes unokatestvérek vagyunk. Ezek
után, mondja csak, lehet-e gyalázatosabban
bánni a közeli rokonokkal?

- Ó, Pangloss! - kiáltott fel Candide -,

képzelmed sem álmodott ily szörnyűséget;
hiába, látom, végül is lemondok a te
optimizmusodról.
 135/248

- Mi az az optimizmus? - így Cacambo.

- Semmi más, sajnos - felelt Candide -, mint

annak a dühös bizonygatása, hogy minden a
legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.

S könnyezni kezdett, elnézve a négert, és

sírva ért Szurinamba.

Először is aziránt érdeklődtek, nincs-e egy

hajó a kikötőben, amelyet elküldhetnének
Buenos Airesbe. Akinek szóltak, éppen egy
spanyol hajónak volt a kapitánya, s ez mind-
járt tisztességes alkut ajánlott a két utazónak.
Candide és a hű Cacambo ott várt rá a két
juhocskával.

Ami Candide-nak a szívén, az egyben a

száján is volt, s egykettőre elmesélte minden
kalandját a spanyolnak, sőt azt is bevallotta
neki, hogy meg akarja szöktetni Kunigundát.
 136/248

- Akkor pedig - így a spanyol -, isten őrizz,

hogy elvigyem Buenos Airesbe; az urakat ép-
púgy felkötnék, mint engem is; Kunigunda
kisasszony a kormányzó úr kegyencnője.

Candide-ot mintha villám érte volna, sokáig

keservesen sírdogált; végül is félrevonta
Cacambót, és így szólt hozzá:

- Azt hiszem, kedves barátom, a

következőképpen kell cselekedni. Minde-
gyikünknek legalább öt-hatmillió értékű
gyémánt van a zsebében; te sokkal ügyesebb
vagy, mint én; te menj el Kunigundáért
Buenos Airesbe. Ha a kormányzó ellenkezik,
adj neki egymilliót; ha ez sem elég, adj neki
kettőt; te nem öltél inkvizítort, nem leszel gy-
anús senkinek. Én egy másik hajóra szállok, s
Velencében foglak megvárni; szabad ország,
ahol nem kell félni se bolgártól, se avartól, se
zsidótól, se inkvizítortól.
 137/248

Cacambo szívből helyeselte Candide e bölcs

elhatározását. Igaz, rettentően fájt neki, hogy
válni kellett jó gazdájától, aki közben valósá-
gos benső jó barátja lett; de hát örült, hogy
hasznára lehet, s ez enyhítette a válás
fájdalmát. Megölelték egymást, és bő
könnyeket hullattak; Candide figyelmeztette
még, hogy gondoljon az öregasszonyra.
Cacambo még aznap elindult: igen jó ember
volt Cacambo.

Candide egy kis ideig még ott maradt Szurin-

amban, s arra várt, hogy elmehessen egy
másik kapitánnyal Olaszországba, persze a
két megmaradt juhocskával egyetemben.
Szolgákat is fogadott, és vett mindent, ami
csak kellett az ily hosszú utazáshoz; végül is
Vanderdendur úr, egy nagy hajó tulajdonosa
jelentkezett Candide-nál.

- Mennyit kér - mondta néki mindjárt -, ha

elvisz a hajóján egyenesen Velencébe, engem
meg a szolgáimat, málháimat s két juhomat?
 138/248

A hollandus nem kevesebb, mint tízezer pi-

asztert kért: Candide egy percig sem
habozott.

"Hohó - mondta magában az agyafúrt

Vanderdendur -, ha ez az idegen első szóra
tízezer piasztert is megad, biztosan
rettentően gazdag." Ezért hát visszajött egy
idő múlva, s kijelentette, nem indulhat
húszezer piaszternél kevesebbért.

- Rendben van, megkapja - mondta Candide.

"Ejha! - így a ravasz kalmár -, ez az ember oly

könnyen ad húszezer piasztert, mint
tízezret." Még egyszer visszajött, s azt
mondta, hogy sajnálja, de a velencei útnak
harmincezer piaszter az ára.

- Akkor hát kap harmincezret - válaszolta

neki Candide.
 139/248

"Ejnye - morfondírozott tovább a kalmár-

lelkű hollandus -, harmincezer piaszter mit
sem jelent ennek az úrnak: a két juh minden
bizonnyal roppant kincsekkel van megrakva;
de most már ne licitáljunk többet; előbb csak
fizesse ki a harmincezer piasztert, majd aztán
meglátjuk, mi lesz."

Candide eladott két kis gyémántot, s a

kisebbik is többet ért, mint a hollandustól
kívánt összeg. A pénzt előre kifizette. A két
juhot a hajóra vitték. Maga Candide kis
csónakján iparkodott utánuk, hogy maga is
felszálljon a távolabb horgonyzó hajóra; ám-
de közben a hollandus már készült az in-
dulásra, felvontatta a vitorlákat, kifutott a
kikötőből, s még a szél is neki kedvezett.
Candide ámulva s félájultan csakhamar
elvesztette szem elől.

- Hiába - mondta -, megint egy új fogás,

megint a régi világhoz méltó.
 140/248

Visszatért a kikötőbe, szédülten a nagy fájda-

lomtól; mert végre is annyit vesztett, amen-
nyi húsz királynak is sok lett volna.

Elment a hollandus bíróhoz; s mivel kissé

izgatott volt, keményen kopogott az ajtón;
belépett, elmondta, miről van szó, s kissé
hangosabban beszélt, mint ahogyan illett
volna. A bíró először tízezer piasztert fiz-
ettetett vele, mivel olyan nagy lármát csa-
pott, azután meghallgatta türelemmel,
megígérte, hogy megvizsgálja mielőbb az es-
etet, mihelyt a kalmár visszatér, újabb tízezer
piasztert kérve a kihallgatás költségeiért.

Ez az eljárás végképpen kétségbe ejtette

Candide-ot; tulajdonképp már ezerszer
fájdalmasabb bajok is érték; de a bíró hide-
gvére meg a zsivány kalmáré egészen
feltüzelte az epéjét, s ettől valami mély és
sötét melankóliába keveredett. Az emberek
gonoszsága teljes csúfságában tárult elé; szo-
morú gondolatai felhőkként kergetőztek az
 141/248

elméjében. Végül egy francia hajót talált,

amely Bordeaux felé indult, s mivel már nem
voltak neki gyémánttal terhelt juhai, a hajón
csak egy szobácskát bérelt, azt is igen
jutányos áron, a városban meg kihirdette,
hogy kétezer piasztert ád, útiköltséggel és
élelemmel, annak a derék embernek, aki me-
gosztaná vele az utazás fáradalmait, de csak
hogyha ez az ember mindenki másnál szer-
encsétlenebb, és mindenkinél jobban utálja
jelenlegi helyzetét.

Akkora tömeg jelentkezett, hogy egy egész

hajóhad is kevés lett volna befogadásukra.
Candide a legnyilvánvalóbb világgyűlölők
közt akart választani, s kiszemelt közülük
vagy húszat, akik mind rokonszenvesnek lát-
szottak, s világgyűlölet dolgában
mindegyikük külön-külön magának
vindikálta az első helyet. Meghívta őket a
kocsmába, s vacsorát hozatott
mindnyájuknak, azzal az egyetlen feltétellel,
hogy mindegyik megesküszik: híven mondja
 142/248

el élettörténetét, viszont Candide ígérte, hogy

annak adja az elsőbbséget, aki a legszána-
lomraméltóbb és a legelégedetlenebb köztük,
a legjogosabb alapon; sőt a többiektől sem
sajnál valami kis jutalmat.

Hajnali négyig maradtak együtt. Candide-

nak, míg hallgatta változatos kalandjaikat,
eszébe jutott, mit mondott tengeri útjukon az
öregasszony, s mily vakmerő határozottság-
gal állította az utasokról, hogy egyetlenegy
sincs köztük, akit ne ért volna egyszer valami
nagy szerencsétlenség. Minden újabb
kalandnál, amelyet elmeséltek neki, újra meg
újra Panglossra gondolt.

- No - mondta -, szegény mesterem, bizony

nagy zavarban volnál, ha be kéne bizonyítan-
od a te filozófiai rendszeredet! Szeretném, ha
itt volnál. Egy biztos: ha minden jól van,
akkor Eldorádóban van jól, nem pedig a föld
többi részén.
 143/248

Végül is egy szegény tudóst választott ki a

húsz közül: tíz évig az amszterdami
könyvárusoknak dolgozott. S Candide szerint
nincs a földön még egy olyan mesterség,
amitől több joggal és jobban lehetne
undorodni.

Ezt a tudóst, aki egyébként igen derék, jó

ember volt, a felesége kifosztotta, a fia
összevissza verte, a lánya meg elhagyta, meg-
szökött egy portugállal. Nemrég vesztette
csak el azt a kis állását, amiből élt, a szurin-
ami prédikátorok szintén csúnyán üldözték,
mert szociniánusnak tartották. Szó sincs
róla, a többiek legalább olyan szerencsétle-
nek voltak, mint ő, azonban Candide azt re-
mélte, hogy a tudós biztosan szórakoztatni
fogja útközben. A vetélytársak úgy érezték,
hogy Candide igazságtalanul bánt velük, s
Candide azzal próbálta csillapítani har-
agjukat, hogy mindegyiknek száz piasztert
olvasott a kezébe.
 144/248

Huszadik fejezet
Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s
Martint a tengeren

Így hát az öreg tudós is, akinek Martin volt a

neve, hajóra szállt Candide-dal Bordeaux
felé. Mind a ketten sokat láttak, és még töb-
bet szenvedtek; s ha a hajó nem Bordeaux-
ba, hanem Japánba tartott volna Szurinam-
ból, s azt is a Jóreménység fokán át, akkor se
fogytak volna ki a szebbnél szebb témákból a
testi meg lelki bajok körül.

De azért volt Candide-nak egy nagy előnye

Martinnel szemben: ő még mindig remélte,
hogy viszontláthatja Kunigundát, Martin
viszont nem remélt már semmit; amellett
Candide-nak volt még bőven aranya és
gyémántja, s bár elvesztett száz piros juhot,
azokat is telerakva a világ legdrágább kinc-
seivel, s bár még mindig a gyomrán feküdt a
holland hajós aljassága, azért ha csak arra
gondolt, ami a zsebében maradt, és ha
 145/248

főképp ebéd után Kunigundáról beszélhetett,

megint és újra helyeselte Pangloss
filozófiáját.

- De hát kegyelmed, Martin úr - mondotta a

tudósnak -, mint vélekedik minderről? Mi a
becses véleménye testi meg lelki bajainkról?

- Uram - válaszolta Martin -, a papok azzal

vádoltak, hogy szociniánus vagyok; a valóság
azonban az, hogy tulajdonképpen manicheus
vagyok.

- Látom, csúfot űz belőlem - mondta Candide

-, hisz réges-rég nincsenek már manicheusok
a földön.

- Itt vagyok én - felelte Martin -, bizony nem

tehetek róla, de hát nem gondolkodhatom
másképp.

- Kegyelmedbe - így Candide - belebújhatott

az ördög.
 146/248

- Bizony, úgy beleüti az orrát a világ minden

dolgába - mondta Martin -, hogy nem csodál-
nám, ha többek közt az én testemben is ott
bujkálna; de megvallom, ha erre a glóbuszra,
azaz globulus-ra nézek, az az érzésem, hogy
Isten átengedte egy gonosztevőnek; Eldorádó
persze kivétel. Én még sose láttam várost,
amelyik ne kívánta volna a szomszédja rom-
lását, se családot, amelyik nem akart kiirtani
egy másikat. A gyöngébbek mindenhol
gyűlölik az erőseket, de azért hason csúsznak
előttük, az erősek meg úgy bánnak velük,
mint valami birkanyájjal, amelynek eladták
húsát-gyapját. Egymillió besorozott gyilkos
szaladgál ide-oda Európában, s fegyelmez-
etten gyakorolja a rablást meg a mészárlást,
hogy megkeresse a kenyerét, mivel nincs
becsületesebb mestersége; viszont az oly
városokban, amelyek, legalább látszólag,
békességben éldegélnek, és ahol virágzanak a
művészetek, az embereket jobban rágja az
irigység, a gond és a keserű nyugtalanság,
 147/248

mint egy ostromolt várat a válogatott istenc-

sapások. A belső, titkos bánatok sokkal, de
sokkal gyötrőbbek, mint a közös
nyomorúságok. Egyszóval én már annyit lát-
tam, és már annyit szenvedtem, hogy bizony
manicheus lettem.

- De azért jó is van, nem csak rossz -

válaszolta neki Candide.

- Lehetséges - mondta Martin -, de én még

nem találkoztam vele.

E vita közben egyszerre csak ágyúdörgés hal-

latszott. A zaj egyre erősebb lett. Mindenki
előszedte messzelátóját. Látták ám, hogy két
hajó lövöldöz vígan egymásra vagy három
mérföld távolságra; a szél olyan közel hozta
őket a francia hajóhoz, hogy mindenki ked-
vére gyönyörködhetett a harcukban. Végül is
az egyik hajó oly pontosan és alaposan
ágyúzta a másikat, hogy aztán egykettőre a
tenger fenekére süllyesztette. Candide és
 148/248

Martin még jól látott vagy száz embert a

süllyedő fedélzeten, mind ég felé emelte a
kezét, iszonyatos kiáltozások között; aztán
egy pillanat múlva a hullámok összecsaptak a
fejük felett.

- No látja - szólt mindjárt Martin -, így bán-

nak egymással az emberek.

- Csakugyan - felelte Candide -, van valami

ördögi ebben az egész dologban.

Miközben így szólt, valami ragyogó pirosat

vett észre, ott úszott a hajójuk mellett.
Leengedtek egy csónakot, hogy lássák, ugyan
mi lehet az; hát az ő egyik juha volt. Candide
jobban megörült ennek az egy megtalált juh-
nak, mint amennyire szomorkodott annak a
száznak az elvesztésén, amelyek mind hatal-
mas eldorádói gyémántokkal voltak
megterhelve.
 149/248

A francia kapitány csakhamar azt is észre-

vette, hogy a győztes hajónak spanyol volt a
kapitánya, míg az elsüllyedt hajóé ugyanaz a
holland kalóz, aki úgy kifosztotta Candide-ot.
Az a rettentő sok kincs, amit ez a gazember
összerabolt, most mind ott hevert, vele
együtt, az óceán legmélyén, s mindössze
egyetlen juh maradt meg.

- Ugye, belátja - mondta Candide -, hogy a

bűn néha megbűnhődik: ez az aljas hol-
landus megérdemli a sorsát.

- Igaz, nem mondom - felelte Martin -, de hát

miért kellett vele együtt az utasoknak is
elsüllyedni? Isten büntette meg a kalózt, az
ördög süllyesztette el a többieket.

Közben a francia meg a spanyol hajó

folytatta tovább az útját, Candide viszont
folytatta örök vitáját Martinnel. Két hétig vit-
atkoztak szakadatlan, s két hét múlva éppen
olyan okosak voltak, mint az első napon. De
 150/248

hát beszéltek, eszméket cseréltek, és úgy-

ahogy megvigasztalódtak: Candide megsi-
mogatta elveszett és megkerült juhocskáját.

- Ha már téged megleltelek - mondta -, talán

még Kunigundát is meglelem.

Huszonegyedik fejezet
Arról, hogy mit beszélt Candide Martinnel a
francia partok előtt

Végül mégiscsak feltűntek Franciaország

partjai.

- Volt-e már Franciaországban, Martin úr? -

kérdezte Candide útitársától.

- Igen, hogyne - felelte Martin -, több tar-

tományát bejártam már. Van olyan, ahol a
lakosságnak legalább a fele bolond, másoké
túlságosan ravasz, megint másoké általában
elég szelíd és elég buta; vannak olyan tar-
tományok, ahol mindenki szellemeskedik; s
 151/248

mindegyikben a legelső foglalkozás a szere-

lem, a második a rágalmazás, a harmadik az
üres locsogás.

- De, Martin úr, látta-e Párizst?

- Igen, láttam Párizst is; mindegyikből kapott

valamit; káosz az, sűrű rengeteg, ahol
minden egyes ember csak az élvezetét keresi,
s ahol senki se találja, legalábbis én így lát-
tam. Nem sokáig éltem ott; megloptak, mih-
elyt megérkeztem, tolvajok vitték el a mál-
hám a saint-germaini vásáron. Engem is
tolvajnak néztek, s egy egész hétig ültem
börtönben; utána egy ideig egy nyomdában
dolgoztam, hogy legyen miből visszatérnem,
ha gyalog is, Hollandiába. Megismertem az
író-csőcseléket, a cselszövő csőcseléket, no
meg a szemforgató csőcseléket. Azt mondják,
finom emberek is laknak ebben a városban;
ha mondják, el is kell hinnem.
 152/248

- Ami engem illet - így Candide -, nem vagy-

ok kíváncsi Franciaországra; gondolhatja,
hogy az, aki egy teljes hónapot töltött El-
dorádóban, nemigen kíváncsi már a földön
egyébre, mint Kunigundára; Velencében
várok rá, csak átutazunk Franciaországon,
aztán megyünk Olaszországba; ugye, elkísér,
Martin úr?

- Igen, szívesen - mondta Martin -, azt

mondják, hogy Velencében csak az ottani
nemesek élnek jól; viszont igen jól fogadják a
sokpénzű idegeneket; nekem nincs,
kegyelmednek van, követem is mindenüvé.

- Igaz - így Candide -, mit gondol, csakugyan

tenger volt a föld, ahogy az a vastag könyv
mondja, amely a kapitány tulajdona?

- Egy szót sem hiszek belőle - mondta Martin

-, de ebből a sok meséből sem, amivel egy idő
óta etetnek bennünket.
 153/248

- De hát akkor - mondta Candide - mi végből

teremtették a világot?

- Hogy legyen min mérgelődnünk - válaszolt

azonnal Martin.

- Nem lepte meg - folytatta Candide -, hogy a

Fülesek országában az a két lány mennyire
szerette azt a két majmot? Emlékszik, el-
mondtam az esetüket.

- Nem bizony - válaszolta Martin -, nem le-

pett meg egy csöppet sem; nem látom be,
miért volna furcsa ez a szerelmi szenvedély;
én már annyi különöset láttam, hogy semmit
se találok különösnek.

- Gondolja - így Candide -, hogy az emberek

mindig úgy öldökölték egymást, mint ma?
Hogy mindenkor hazugok, bitangok, csalfák,
hálátlanok, rablók, gyengék, állhatatlanok,
gyávák, irigyek, falánkok, részegesek, fös-
vények, becsvágyók, vérengzők, rágalmazók,
 154/248

kicsapongók, elvakultak, álszentek és osto-

bák voltak?

- Mit gondol - felelte Martin -, ettek-e mindig

karvalyok galambot, ha foghattak egyet?

- Hogyne, biztosan - mondta Candide.

- Hát akkor - válaszolta Martin -, ha ugye a

karvalyoknak mindig egyforma volt a ter-
mészetük, mért gondolja, hogy az ember
megváltoztatta a magáét?

- Ó - mondta Candide -, azért ez más, mert

hisz a szabad akarat...

S miközben így vitatkoztak, a hajó befutott

Bordeaux-ba.

Huszonkettedik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal és Mar-
tinnel Franciaországban
 155/248

Candide csak épp annyi időt akart tölteni

Bordeaux-ban, míg elad pár kavicsot az El-
dorádóból hozottak közül, s lefoglal egy
kétüléses és kényelmes fogatot; mert most
már nem tudott lemondani kedves Martinje
társaságáról. Csak az bántotta, hogy el kellett
válnia a juhocskától; a bordeaux-i
tudományos akadémiának adományozta,
amely évi pályadíját annak a tudósnak ígérte,
aki meg tudja magyarázni, miért piros a juh
gyapja; a díjat egy északi származású tudós
kapta, aki remekül kimutatta, A plusz B-vel,
mínusz C-vel és az egész törve Z-vel, hogy a
juhnak pirosnak kell lenni, s kergeségben
kell elpusztulni.

Ahány utassal találkoztak az országúti

fogadókban, mind azt mondta: "Párizsba
megyünk." Ettől a nagy iparkodástól
Candide-nak is megjött a kedve, hogy
láthassa a fővárost; velencei útjától az
úgysem térítette el túlságosan.
 156/248

A Saint-Marceau külvároson keresztül jutott

Párizsba, s hirtelen azt hitte, hogy Vesztfália
legcsúnyább falujába érkezett.

Alig szállt meg a fogadóban, máris könnyű

betegséget kapott az utazás fáradalmaitól.
Mivel egyik gyűrűsujján roppant gyémánt
ragyogott, s fogatából hatalmas súlyú
bőröndöt kellett kiemelni, még csak körül
sem igen nézett, máris két orvos állt mellette
hívatlanul, aztán pár bensőséges barát, aki el
sem akarta hagyni, valamint két jámbor
hölgy, ezek meg levest forraltak a betegnek.
Mondogatta is neki Martin:

- Emlékszem, én is beteg voltam első utazá-

somkor Párizsban; nem volt egy veszekedett
garasom; nem is sürögtek körülöttem se
barátok, se orvosok, sem jámbor és jótékony
hölgyek, s meggyógyultam.

A sok orvosság meg érvágás után Candide

baja súlyosabb lett. A kerület egyik papja
 157/248

azzal a gyengéd és tapintatos kérelemmel

fordult hozzá, írjon neki alá egy váltót más-
világra való behajtással. De Candide nem ad-
ott neki váltót; amire a jámbor hölgyek
biztosították, ez a divat. Candide erre azt
felelte, hogy ő nem követi a divatot. Martin
viszont a látogatót ki akarta hajítani az ab-
lakon. A vendég erre esküdözött, hogy nem
engedi Candide-ot eltemetni. Martin pedig
megesküdött, hogy ha tovább is bosszantja
őket, ő temeti el a tolakodót. A vita egyre
hevesebb lett, Martin fogta a kérelmezőt,
megragadta a vállánál, s kitette a szűrét
keményen; a dologból nagy botrány lett, s
jegyzőkönyvet is írtak róla.

Candide végre meggyógyult; s lassú

lábadozása közben előkelő társaság vac-
sorázott nála esténként. Evés után nagyban
kártyáztak. Candide igen csodálkozott, hogy
a jó kártyák sohase kerültek a kezébe; Martin
viszont nem is csodálkozott.
 158/248

Azok közt, akik a fővárost is meg akarták

mutatni Candide-unknak, volt egy kis
périgord-i abbé, az a bizonyos sürgölődő,
mindig friss, mindenre kész emberfajta,
amely hízelgő, hajlékony és szemtelen is
egyszersmind, egyre az idegeneket lesi,
elmeséli azonnal a legújabb pletykákat, s er-
ővel belerántja őket a mulatságok for-
gatagába. Ez az abbé Candide-ot s Martint
először is a színházba vitte. Ott aznap este
valami új tragédiát játszottak. Candide
néhány széplelkű színházlátogató mellé ker-
ült. A jól megjátszott jelenetek ennek el-
lenére is megríkatták. Mellette egy szelle-
meskedő szólt is neki felvonásközben:

- Semmi oka a sírásra, hisz ez a színésznő ig-

en rossz, a vele játszó színész még rosszabb, s
a darab maga, ha lehetséges, még a
színészeknél is rosszabb; a szerző szót sem
tud arabusul, holott a mű Arábiában ját-
szódik; amellett ez az ember nem hisz a
 159/248

velünk született eszmékben; holnap egész

garmada röpiratot hozok ellene.

- Uram - szólt Candide az abbénak -, hány

színdarab van Franciaországban?

Mire ez így felelt:

- Öt-hatezer.

- Nagyon sok - válaszolta Candide -, és hány

lehet köztük a jó?

- Tizenöt vagy tizenhat - válaszolta az abbé.

- Nagyon sok - szólt közbe Martin is.

Candide-nak tetszett a színésznő, aki egy

olykor színre jutó s meglehetősen rossz
darabban Erzsébet királynőt játszotta.

- Milyen kedves színésznő - vallotta be Mar-

tinnek -, kicsit hasonlít Kunigundához, örül-
nék, ha megismerhetném.
 160/248

A périgord-i abbé úr azonnal ajánlkozott a

bemutatásra. Candide, az ő szigorú német
nevelésével, megkérdezte, miből áll a be-
mutatkozás ceremóniája, és hogyan kell
bánni az angol királynőkkel a franciáknál.

- Ez a körülményektől függ - válaszolta az ab-

bé úr -, vidéken a kocsmába viszik őket vac-
sorára, Párizsban viszont, hogyha szépek,
nagy tiszteletnek örvendenek, ha azonban
meghalnak, a szemétdombra vetik őket.

- Királynékat a szemétdombra! - hüledezett a

jámbor Candide.

- Így is van - szólt közbe Martin -, az abbé

úrnak igaza van; épp akkor voltam Párizs-
ban, mikor Monima kisasszony ebből a világ-
ból, ahogy mondják, a másikba költözött;
megtagadták tőle az úgynevezett "végt-
isztességet", vagyis hogy együtt rothadjon el
a kerület koldusaival valami csúfságos
temetőben; ehelyett egyedül temették el,
 161/248

mindenkitől elkülönítve, a Bourgogne utca

egyik sarkán, ami minden bizonnyal
rettentően fájhatott neki, mivel Monima
kisasszony igen nemesen gondolkodott.

- Micsoda udvariatlanság - méltatlankodott

Candide.

- Ne csodálja - felelte Martin -, ezek az em-

berek már ilyenek. Képzeljen el mindent, ami
ellentmondó és összeférhetetlen, és meglel-
heti mind együtt, e furcsa nemzet
kormányában, törvényszékein, templo-
maiban, akárcsak fényes színpadjain.

- Igaz, hogy a párizsiak folyton nevetnek? -

kérdezte Candide.

- Igaz - felelte az abbé -, de azt is inkább

dühükben teszik; mert örökké panaszkod-
nak, s közben nagyokat nevetnek, és nevetve
viszik véghez a legaljasabb cselekedeteket.
 162/248

- Ki az a csúf disznó - kérdezte Candide -, aki

annyi rosszat mondott a darabról, holott én
sírtam, s a színészekről, akiket meg oly
örömmel hallgattam?

- Faragatlan fatuskó - válaszolta az abbé úr -,

azzal próbál pénzt keresni, hogy leszól
minden darabot és könyvet; gyűlöl minden-
kit, ha sikert ér el, mint ahogy az eunuchok
gyűlölik az élvezőket; kígyó ez, irodalmi
kígyó, sárral és méreggel táplálkozik;
egyszóval röpiratszerző.

- Kit neveznek röpiratszerzőnek? - kérdezte a

naív Candide.

- Azt, aki röpiratokat gyárt, mint például,

mondjuk, Fréron.

Így beszélgetett Candide, Martin s az abbé úr

a lépcsőházban, miközben a színházból tá-
vozó közönséget nézték.
 163/248

- Jóllehet szeretném már látni Kunigunda

kisasszonyt - mondta Candide -, azért mégis
szívesen vacsoráznék Clairon kisasszonnyal,
mert remek volt, csodálatos!

Az abbé úr nemigen ismerhette Clairon

kisasszonyt, mert hisz ez a színésznő csak jó
társaságban mutatkozott.

- Ma este már nem szabad - próbálta

meggyőzni Candide-ot -, de tudja mit,
elkísérem egy igen előkelő hölgyhöz, akinél
úgy megismeri Párizst, mintha már négy éve
lakna itt.

Candide, aki természeténél fogva meglehet-

ősen kíváncsi volt, elment hát ehhez a hölgy-
höz valahol a Saint-Honoré negyedben; ott
épp nagyban fáraóztak; tizenkét bánatos
játékos játszott együtt a bankár ellen, minde-
gyiknek a kezében egy kis kártyakönyvecske,
eddigi balsikereiknek szamárfülekkel tűzdelt
jegyzéke. Mély csend volt a teremben,
 164/248

mindegyik vendég homloka sápadt, a

bankáré nyugtalan; a háziasszony, aki ott ült
e könyörtelen bankár mellett, hiúzszemmel
figyelte a játékosok kártyáit és fogásait, akik
minden duplázáskor próbálták megjelölni a
lapjaikat; de ő mindig rájuk szólt, kisimít-
tatta a lapokat, szigorúan, éberen, udvarias-
an, de sosem haragosan, nehogy még
elveszítse a vendégeit; ez a hölgy úgy hívatta
magát, hogy Parolignac márkiné. Tizenöt
éves leánya is ott volt a játékosok között, s
egy-egy szempillantással jelezte a többiek
csalásait, akik szegények így próbáltak a sors
csapásain enyhíteni. Amikor Candide,
Martin s az abbé úr belépett, senki se kelt fel,
hogy üdvözölje vagy csak meg is nézze őket;
mindannyit mélyen lekötötték a kártyajáték
esélyei.

"No - mondta magában Candide -, Thunder-

ten-Tronckh báróné mégiscsak udvariasabb
volt."
 165/248

Az abbé közben odahajolt a márkiné füléhez,

ez felemelkedett kissé, kedvesen mosolygott
Candide-ra, míg Martinnek csak fölényes és
előkelő fejbiccentés jutott; mindjárt széket és
friss kártyát adott a mi Candide-unknak, aki
két osztás után máris ötvenezer frankot
vesztett; utána vígan vacsoráltak, s mindenki
igen csodálkozott, hogy Candide-ot cseppet
sem sújtotta le a vesztesége; mondták is a
lakájok maguk közt, a maguk nyelvén:

- Ez, fiam, valami angol lord lesz!

A vacsora olyan volt, mint a párizsi vacsorák

általában; először csend, aztán olyan lárma,
hogy meg se igen értették egymást, majd
többnyire együgyű tréfák, hamis hírek,
álokoskodások, egy kevés kis politika és an-
nál több rágalom; sőt még az új könyvek is
szóba kerültek.

- Látták - így az abbé úr - Gauchat-nak, a teo-

lógia doktorának a regényét?
 166/248

- Igen - felelte az egyik vendég -, de nem

tudtam befejezni. Van egy csomó ripők
írásunk, de egyik sem olyan ripők, mint
Gauchat, a teológus könyve; már annyira
torkig vagyok a ránk zúduló sok rossz
könyvvel, hogy dühömben mit tegyek?
Fáraózásra vetemedtem.

- S mit szól - kérdezte az abbé - Trublet

esperes válogatott műveihez?

- Ó - szólt közbe a márkiné -, micsoda unal-

mas halandó! Milyen furcsán közli velünk,
amit úgyis tud mindenki! Milyen vaskosan
bizonygatja, amit még könnyen sem kell
észrevenni! Milyen szellemtelenül lopkod
másoknak a szelleméből! Hogy elrontja, amit
másoktól csen! Milyen undorító szerző! De
többé már nem undorít; elég volt nekem az
esperes úr első fejezetét elolvasnom.

Volt velük az asztalnál egy tudós és jó ízlésű

vendég, aki mindenben osztotta a márkiné
 167/248

véleményét. Beszéltek még a tragédiákról; a

háziasszony megkérdezte, miért vannak oly-
an tragédiák, amelyeket meg lehet nézni, de
lehetetlen elolvasni? A jó ízlésű úriember
mindjárt megmagyarázta néki, hogy
bizonyos színdarabok érdekesek, de érték-
telenek; bebizonyította néhány szóval, hogy
nem elég a színpadon pár regényes helyzetet
teremteni, bár az ilyen jelenetek mindig
elragadják a nézőket, hanem hogy újnak kell
lenni minden különösség nélkül, néha-néha
felségesnek és mindenkor természetesnek,
ismerni kell az emberi szívet s megfelelően
beszéltetni; nagy költőnek kell lenni, de úgy,
hogy a darabban senki se lássék költőnek; is-
merni kell anyanyelvünket, s tisztán, töké-
letesen és szakadatlan harmóniával kell be-
szélni, anélkül, hogy a legjobb rím is erősza-
kot ejtsen az értelmen.

- Aki - tette még hozzá - nem marad hű e sza-

bályokhoz, írhat egy-két sikeres tragédiát, de
sohasem kerül a jó írók sorába; igen kevés a
 168/248

jó tragédia: van, aki jól megírt s jól rímelő

párbeszédes idilleket, más meg altató un-
almú politikai vitákat visz színpadra, ijesztő
dagályosságokat, félőrültek álmait, barbár
stílusban, töredezetten, hosszú szavalatokkal
az istenekhez, mivel persze nehezebb az em-
berek nyelvén beszélni, s az egészet
teletűzdeli holmi álbölcsességekkel és pöf-
feteg közhelyekkel.

Candide ezt az előadást nagy figyelemmel

hallgatta, és egyre jobb véleményt kezdett
táplálni a beszélőről; és mivel a márkinénak
gondja volt rá, hogy új vendégét maga mellé
ültesse, Candide a hölgy füléhez hajolva bát-
orkodott megkérdezni, ki ez a szép beszédű
úriember.

- Tudós ember - felelt a háziasszony -, sose

vesz részt a kártyajátékban, az abbé néha el-
hozza a házamba vacsorára, kitűnően ismeri
a könyveket és a tragédiákat, maga is írt egy
tragédiát, amelyet azonban kifütyültek, s egy
 169/248

könyvet, melyből a könyváruson kívül senki

se látott egyetlen példányt se, kivéve azt,
amelyet nekem dedikált a szerző.

- Micsoda nagy ember! - mondta Candide. -

Valóságos Pangloss mester!

Akkor mindjárt feléje fordult, s ezt kérdezte a

tudóstól:

- Uram, biztosan azt tartja, ugye, hogy

minden a legjobban van a fizikai és szellemi
világrendben, s hogy ugyebár semmi, de
semmi se történhetett másképp?

- Szó sincs róla - felelte a tudós -, ép-

penséggel nem ezt gondolom; ellenkezőleg,
úgy találom, hogy nálunk fenekestül
felfordult minden, hogy senki sem ismeri
sem a rangját, sem a tisztjét, s kivéve a vac-
sorát, ahol vígság és egyetértés uralkodik, az
élet javarészt hívságos civakodásokban
őrlődik fel: janzenisták a molinisták ellen,
 170/248

bíróság a papság ellen, udvaronc az udvaronc

ellen, író a másik író ellen, bankárok a nép
ellen, asszonyok a férjük ellen, rokonok a
rokonok ellen: örökös a háborúság.

Candide így válaszolt neki:

- Én még rosszabbat is láttam; de egy bölcs,

akit azóta az a baj ért, hogy felkötötték, arra
tanított, hogy mindez csodálatosan jól van
így; ezek csak holmi kis árnyak egy szép fest-
mény friss színei mellett.

- Uraságod akasztottja bolonddá tartotta a

világot - így Martin -, mert azok a kis árnyak
szörnyűséges foltok.

- Ezeket a foltokat csak az emberek csinálják,

s hiába, kénytelenek vele - mondta Candide.

- Akkor meg nem az ő hibájuk - vágott vissza

az öreg Martin.
 171/248

A kártyások nem sokat értettek a beszédből,

és csak ittak; Martin a tudóssal vitatkozott,
Candide meg sorra elbeszélte kalandjai egy
részét a háziasszonynak.

Vacsora után a márkiné szobájába vezette

Candide-ot, s maga mellé ültette szorosan a
kanapéra.

- Hát mondja - szólt neki a szép hölgy -, még

mindig oly szerelmes abba a Thunder-ten-
Tronckh kisasszonyba?

- Igen, asszonyom - felelte Candide.

A márkiné így folytatta, felette gyengéd

mosollyal:

- Úgy felel, mint egy igazi vesztfáliai fi-

atalember; egy francia ezt mondta volna: ig-
az, nagyon szerettem Kunigunda kisasszonyt,
de mióta önt ismerem, félek, nem szeretem
többé.
 172/248

- Ó, asszonyom - sóhajtott Candide -, úgy

felelek, ahogy parancsolja.

- Úgy kezdődött a szerelme, ugye - folytatta a

márkiné -, hogy egy ízben felszedte Kunigun-
dája zsebkendőjét; nos hát, kérem, szedje
most fel az én harisnyakötőmet.

- Szívesen - felelte Candide, és azonnal

felszedte.

- Csatolja fel a lábamra - kacérkodott tovább

a dáma; Candide ezt is megtette.

- Látja, látja - így a hölgy -, pedig maga ide-

gen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell
sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már
első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő
nagyon jól tudja, mi a tisztje egy vesztfáliai
fiatalemberrel szemben.

A szép hölgy két nagy gyémántot vett észre

az ifjú idegen két kezén, s addig dicsérgette
 173/248

őket, mígnem Candide ujjairól a márkiné uj-

jaira vándoroltak.

Amikor Candide hazatért a périgord-i abbév-

al, némi lelkifurdalást érzett, hogy hűtlen lett
Kunigundájához. Az abbé úgy tett, mintha
szívből osztaná a bánatát; igen kevés jutott
neki Candide ötvenezer frankos
veszteségéből s még kevesebb a két félig ad-
ott, félig kicsikart gyémánt értékéből. Az volt
hát a szándéka, hogy még jobban kihasználja
azokat az előnyöket, amelyeket a Candide-
dal való ismeretségéből szerezhet. Beszélt
neki Kunigundájáról, s Candide többször
említette, hogy ha Velencében lesznek, boc-
sánatot fog kérni tőle Párizsban elkövetett
hűtlenségéért.

Az abbé egyre figyelmesebbnek s udvari-

asabbnak mutatkozott, s igen kedvesen
érdeklődött minden iránt, amit Candide
mondott, minden iránt, amit tett vagy amit
tenni szándékozott.
 174/248

- Szóval, uram, ha jól értem, találkozójuk van

Velencében?

- Igen, abbé úr - mondta Candide -, meg kell

találnom Kunigundát.

S örömében, hogy szólhat szerelméről,

elmesélte szokása szerint élményei egy jó
részét Vesztfália e hírneves szépségével.

- Azt hiszem - mondta az abbé úr -, a kisas-

szony igen művelt hölgy, s elragadó leveleket
tud írni.

- Sose kaptam tőle egyet sem - felelte bán-

atosan Candide -, mert képzelje, mikor
kirúgtak őmiatta a kastélyukból, már csak
azért sem írhattam néki, mert halálhírét
költötték, utána mégis rátaláltam, aztán
elvesztettem, kétezer-ötszáz mérföldre
küldtem utána gyorslevelet, arra várom azóta
a választ.
 175/248

Az abbé nagy figyelemmel hallgatta a beszé-

det, s utána elmélkedni látszott. Nemsokára
elbúcsúzott Candide-tól is, Martintől is, de
előbb még gyengéden összevissza ölelgette
őket. Másnap Candide ébredéskor ily
tartalmú levelet kapott:

Uram, kedves, drága szerelmem, itt fek-

szem betegen egy hete ebben az idegen
városban; hallom, kegyelmed is itt van.
Repülnék szerető karjaiba, ha csak
mozdulni is tudnék. Mondták, hogy
Bordeaux-ban szállt partra; én is ott
hagytam Cacambót meg a derék öre-
gasszonyt, jönnek majd utánam nem-
sokára. A Buenos Aires-i kormányzó
mindenünkből kifosztott bennünket, de
a kegyelmed szíve, ugye, tovább is az
enyém marad? Jöjjön, már a jelenléte
visszaadja az életemet, ha ugyan esze-
met nem vesztem a viszontlátás
örömében.
 176/248

Ez a váratlan, ez a bűvös levél a mi jámbor

Candide-unkat szinte megrészegítette az
örömtől; viszont mélyen fájlalta kedves
Kunigundája betegségét. Ez érzések közt
hánykolódva, magához vette aranyát és
gyémántjait, s elment Martinnel abba a
házba, ahol Kunigunda lakott. Reszketve lép
be a szobába, szíve dobog, hangja kifullad;
szét akarja nyitni a mennyezetes ágy füg-
gönyét, s lámpát hozatni a szobába.

- Vigyázzon, az istenért - mondja neki a

szobalány -, a világosság árt neki! - S hirtelen
összecsapja a függönyt.

- Kunigundám, gyönyörűm - mondja Can-

dide zokogva -, hogyan szolgál az egészsége?
Ha nem láthat, legalább szóljon hozzám!

- Nem szólhat - mondja a szobalány.

A hölgy erre kidugta az ágyból egyik

kövérkés kacsóját, amelyet Candide sokáig
 177/248

forró könnyeivel öntözött, azután

megtöltötte gyémántokkal, s a karszéken egy
zacskót hagyott telis-teli arannyal.

Ilyen áradozások közt érkezett oda egy

rendőrtiszt, a périgord-i abbé úr meg néhány
pandúr kíséretében.

- No - mondta -, hadd lám, hol is van az a két

gyanús idegen?

S már le is tartóztatta őket, s parancsolta,

vigyék a kettőt azonnal a börtönbe.

- Hát bizony, Eldorádóban - mondta Candide

- nem így bánnak az utazókkal.

- Sose voltam még - így Martin - eltökéltebb

manicheus.

- De uram, hová visz bennünket? - szólt

Candide.
 178/248

- Egy sötét börtön fenekére - felelte a

rendőrtiszt.

Martin, aki közben már visszanyerte hide-

gvérét, úgy vélte, hogy az a hölgy nem Kuni-
gunda, hanem kalandornő, az abbé hitvány
kalandor, aki csúnyán visszaélt Candide
ártatlanságával, a rendőrtiszt meg afféle
csaló, akitől esetleg igen könnyen meg lehet-
ne szabadulni.

Így hát Candide hallgatott Martin okos

tanácsára, s mivel nem akart eltévedni az ig-
azságszolgáltatás labirintusában, amellett
meg alig várta, hogy viszontláthassa az igazi
Kunigundát, három apró gyémántot ajánlott
a rendőrtisztnek, háromszor háromezer
tallér értékűt.

- Ó, uram - válaszolta neki az elefántcsontbo-

tos ember -, nem követhet el olyan bűnt,
hogy ne tartsam ezek után a világ legbecsü-
letesebb emberének! Három gyémánt! S
 179/248

mindegyik háromezer tallér értékű! Uram, az

ön kedvéért inkább kettévágatom magam,
semhogy börtönbe cipeljem. Igaz, minden
idegent letartóztatnak most Párizsban, de
bízza csak rám, van egy öcsém Dieppe-ben,
Normandiában, odavezetem uraságodat; s ha
neki is ad egy kis gyémántot, úgy vigyáz ő
majd az úrra, mint a szeme fényére.

- De hát - kérdezte Candide - miért

tartóztatják le az idegeneket?

Amire az abbé úr ilyen módon válaszolt:

- Azért, mert egy nyomorult Artois-vidéki

lakos valami csacsiságot hallott, mire rögtön
valóságos apagyilkosságot követett el, nem
olyant, mint a májusi királygyilkosság volt
1610-ben, hanem mint a decemberi mer-
énylet 1594-ben s még mások, más években s
hónapokban, más nyomorultak kezétől, akik
szintén valami csacsiságtól foghattak tüzet.
 180/248

A rendőrtiszt megmagyarázta, tulajdonkép-

pen mit jelent mindez.

- Ó, micsoda szörnyetegek - ijedezett a jám-

bor Candide -, micsoda! Ily iszonyú dolgok
egy énekes és táncos népnél! Nem mehetnék
ki azonnal ebből a szörnyű országból, ahol a
majmok bosszantják a tigriseket? Szülőfölde-
men medvéket láttam; embereket csak El-
dorádóban. Tiszt uram, az istenért, vigyen el
azonnal Velencébe, ott kell megvárnom
Kunigundát.

- Sajnos - felelte a fogdmeg -, én csak Nor-

mandiába vihetem.

S már szedte le róla a vasat, bocsánatot kért

tévedéséért, hazaküldte embereit, s Dieppe-
be vitte Candide-ot és Martint, ahol öccsére
bízta őket. A kikötőben épp akkor egy hol-
land hajó vesztegelt. A normand úr, három új
gyémánt árán, igen szolgálatkésznek
mutatkozott, s Candide-ot és embereit
 181/248

beajánlotta a hajóskapitánynak, aki Dieppe-

ből Portsmouthba, Angolországba
készülődött. Ez ugyan nem volt még Velence,
és az útja se vitte arra, de Candide máris a
pokol kínjaitól vélt szabadulni, s remélte,
hogy csakhamar mégiscsak elhajózhat
Velencébe.

Huszonharmadik fejezet
Arról, hogy mint ért Candide Angliáig, s mit
látott a parton Martinnel

- Ó, Pangloss, ó, Martin! Ó, szép Kunigun-

dám! Micsoda világ a miénk? - sóhajtozott
egyre Candide a holland hajó fedélzetén.

- Hát bizony igen-igen őrült s igen-igen un-

dorító - mondta Martin úr. - Amint tudja, a
két nemzet háborút folytat egymás ellen
néhány hold havas-jeges földért valahol
messze Kanadában, s hogy erre a szép
háborúra sokkal többet költenek, mint az
egész kanadai tartománynak az értéke.
 182/248

Ahhoz, hogy pontosan megmondhassam,

melyik országban több a bolond, sajnos, nem
érzem magam eléggé tájékozottnak. Csak azt
tudom, hogy akik közt hamarosan ki fogunk
kötni, igen epés természetűek.

Ilyen beszélgetések közt kötöttek ki Ports-

mouthban; a parton roppant tömeg szoron-
gott, s figyelmesen nézegetett egy kövér, erős
ember felé, aki ott térdelt, bekötött szemmel,
a flotta egyik hajójának fedélzetén; vele
szemben négy katona állt, s mindegyik
három golyót lőtt a térdelő agyába, a világ
legbékésebb és legtermészetesebb módján;
mire a tömeg szétoszlott, látható
megelégedéssel.

- Mit jelent ez? - csodálkozott Candide. - S

micsoda démon ütötte fel errefelé a tanyáját?

Kérdezte, ki az a kövér ember, akit oly ce-

remóniásan lőttek fejbe.
 183/248

- Egy admirális - mondták neki.

- S miért ölték meg ezt az admirálist?

- Azért - mondták -, mert nem pusztított el

elég ellenséges katonát; harcba szállt egy
francia tengernaggyal, s megállapították róla,
hogy nem ment elég közel hozzá.

- De hiszen - vetette közbe Candide - a fran-

cia tengernagy is oly messze volt az angoltól,
mint az angol a franciától?

- Hát persze - válaszolták neki -, de hát

ebben az országban nem árt, hogyha
időnként meg-megölnek egy-egy admirálist,
mivel ezzel a jó példával tüzelik a többieket.

Candide úgy elkábult s felháborodott azon,

amit látott és hallott, hogy még csak partra
sem akart szállni, s megalkudott a hollandus-
sal (nem bánta azt se, ha meglopja, mint a
 184/248

szurinami kapitány), hogy vigye el, de azon-

nal, Velencébe.

A kapitány két nap múlva készen állt az in-

dulásra. Elhajóztak Franciaország nyugati
partvidéke mellett: látták messziről Lissza-
bont, s Candide csak úgy reszketett. Átjutot-
tak a szoroson, és beértek a Földközi-
tengerbe; végtére kikötöttek Velencében.

- No, hál'istennek - mondta Candide, s

átölelte a jó Martint -, itt fogom hát
viszontlátni a szépséges Kunigundát. Úgy
számítok Cacambóra, akár saját magamra.
Minden jól van, minden jóra fordul, minden
a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb
világon.

Huszonnegyedik fejezet
Paquette-ről és fráter Giroflée-ról

Mihelyt partra szállt Velencében, azonnal

kerestette a jó Cacambót, minden
 185/248

kocsmában, minden kávéházban, minden

örömlánynál, de nem talált rá. Mindennap
izent a kikötőbe, s kutatott minden új hajó s
minden újan érkezett bárka után; Cacam-
bóról senki sem tudott.

- Micsoda! - mondta Martinnek -, én el

tudtam kerülni Szurinamból Bordeaux-ba,
aztán Bordeaux-ból Párizsba, Párizsból meg
Dieppe-be, utána Dieppe-ből Portsmouthba,
onnan végighajóztam a portugál meg a
spanyol partok mellett, bejártam a Földközi-
tengert, itt vagyok pár hónapja Velencében,
és lám, a szép Kunigunda még máig sem ért
ide! Helyette csak egy kalandornővel, meg
egy périgord-i abbéval találkoztam! Kuni-
gunda biztosan meghalt, én se tehetek egyeb-
et. Ó, mért is nem maradtam abban az el-
dorádói paradicsomban, és miért is jöttem
vissza ebbe az átkozott Európába! Hejh,
kedves Martin, de igaza van! Minden csak
balhit és nyomorúság.
 186/248

Sötét melankóliába süllyedt, s egyáltalán

nem volt kíváncsi sem az évad nagy oper-
ájára, sem más farsangi mulatságokra; egye-
tlen hölgy iránt sem érzett semmiféle
kísértést. Mondta is neki a bölcs Martin:

- Igazán naiv az úr, ha azt képzelte, hogy egy

kevert vérű szolga, akinek a zsebében
legalább öt-hatmillió van, elmegy a világ
végére Kunigunda kedvéért, s mindjárt ide-
hozza Velencébe. Megtartja inkább magának,
hogyha egyszer megtalálja; ha pedig nem
találja meg, kerít magának egy másikat: azt
mondom, uram, felejtse el Kunigundát is
meg Cacambót is.

Martin nem volt vigaszos természetű, Can-

dide búskomorsága egyre nőtt, s Martin
folyton bizonygatta néki, milyen kevés erény
és boldogság van a földön; kivéve talán El-
dorádóban, de oda senki se tud eljutni.
 187/248

Miközben így vitatkoztak erről a fontos

témáról, s míg Candide egyre Kunigundát
várta, észrevett a Szent Márk téren egy fiatal
theatinus barátot, akinek egy lány lógott a
karján. A barát frissnek, kövérnek, erőteljes-
nek látszott; a szeme csak úgy csillogott,
magatartása fölényes volt, arca nyugodt,
járása büszke. A lány csinos volt s énekelt;
szerelmesen nézegette az ő theatinusát, s
időnként jó nagyot csípett a barát jól táplált
ábrázatán.

- Vallja be - mondta Candide Martinnek -,

hogy ezek legalább boldogok. Eddig az egész
lakható földön, kivéve persze Eldorádót,
csupa szerencsétlent találtam; de ez a lány és
ez a theatinus, fogadok, igen boldogok.

- Fogadok, hogy nem azok - mondta Martin.

- Hívjuk meg őket ebédre - indítványozta

Candide -, s majd meglátjuk, tévedtem-e
vagy sem.
 188/248

S már meg is szólította őket, hízelegve bókolt

nekik, s megkérte mind a kettőjüket, jöjjenek
a fogadójába, s egyenek vele makarónit, lom-
bardiai foglyot, kaviárt, s igyanak hozzá lac-
rima christit, montepulcianói, ciprusi meg
samosi bort. A kisasszony elpirult, a theat-
inus beleegyezett, s a lány is így tett, de
útközben zavartan és meglepetve nézegette
Candide-ot, sőt a szeme egyszerre könnyek-
től lett homályos. Alig lépett be Candide
szobájába, azonnal ily szavakkal fordult
hozzá:

- Ejnye, Candide úr, nem ismer Paquette-re?

E szavakra Candide, aki eddig nemigen

ügyelt rá, mert csak Kunigundára gondolt,
így kiáltott:

- Szent isten, szegény kishúgom, maga volt

hát, aki Panglosst abba a betegségbe ejtette?
 189/248

- Én bizony, én - sóhajtott Paquette -, látom,

uram, hogy mindent tud. Hallottam, én is
hallottam azokról az iszonyatos csapásokról,
amik a báróné házát meg a szép Kunigundát
sújtották, Esküszöm, uram, higgye el, engem
se kényeztetett a sorsom. Amikor engem
megismert, még teljesen ártatlan voltam. Egy
kapucinus, a gyóntatóm, igen könnyen elc-
sábított. Ez aztán szörnyű
következményekkel járt; kénytelen voltam
otthagyni a kastélyt, nemsokára azután, hogy
a báró úr Candide urat megfenekelte s
kiebrudalta őseinek hajlékából. Ha akkor egy
híres orvos nem vett volna gondjaiba, már
réges-rég halott volnék. Egy ideig, hálából, az
orvos szeretője voltam. Felesége mindennap
elvert, mert őrülten féltékeny volt rám; igazi
szívtelen fúria. Maga az orvos a földkerekség
egyik legcsúnyább férfia volt, én meg a
legnyomorultabb a világ minden teremt-
ménye között, mert hisz azért vertek folyton,
akit nem is szerettem. Azt ugye Candide úr is
 190/248

tudja, milyen nagy baj lehet abból, ha egy ily-

en házsártos asszony épp egy orvosnak a fe-
lesége. Ez a bizonyos úgy felbőszült felesége
gonoszkodásán, hogy egyszer kis nátha ellen
marhaerős orvosságot adott néki; bele is halt
két óra múlva, iszonyú vonaglások között. Az
asszony családja azonnal pört indított a dokt-
or ellen; ez persze sietve elmenekült, engem
meg börtönbe dugtak. Hiába voltam ártatlan,
nem ez mentett meg, hanem a csinosságom.
A bíró szabadon bocsátott, de azzal a feltétel-
lel, ha örökébe léphet a doktoromnak. Nem-
sokára vetélytársnőm akadt, elűztek minden
jutalom nélkül, s kénytelen voltam folytatni
azt a gyalázatos foglalkozást, amit maguk,
férfiak, olyan mulatságosnak tartanak, holott
mi nem érezzük másnak, mint feneketlen
nyomorúságnak. Velencébe jöttem hát, hogy
itt űzzem ezt a mesterséget. Ó, uram, el sem
képzelheti, micsoda szörnyű kényszerűség,
mikor bármely órában egyforma kedvvel kell
simogatnunk egy vén kalmárt, egy prókátort,
 191/248

egy barátot, egy gondolást vagy egy abbét; el

kell tűrnünk minden sértést, mindennemű
megalázást; olykor olyan koldusok vagyunk,
hogy azt a szoknyát is kölcsönkérjük, amit
aztán akármelyik undok férfi fellibbenthet;
amit egyikkel megkeresünk, bármikor ello-
phatja egy másik; a hatóság emberei közben
folyton zsarolnak bennünket, s amellett
egyetlen kilátásunk a legszörnyűbb öregség,
a kórház meg a szemétdomb; mindezek után,
gondolhatja, hogy én vagyok a földkerekség
egyik legszerencsétlenebb teremtése.

Így tárta fel Paquette a szívét ennek a jó

Candide-nak, egy külön kis teremben, a bölcs
Martin jelenlétében, aki így szólt Candide-
hoz:

- Amint látja, a fogadás egyik felét már

megnyertem.

Fráter Giroflée ezalatt kinn maradt az

ebédlőben, s iddogált, míg az ebédet várta.
 192/248

- De hát - így Candide Paquette-nek - oly víg-

nak látszott, olyan jókedvűnek, mikor észre-
vettem a téren; énekelt, és oly közvetlen ked-
vességgel simogatta a frátert, egyszóval olyan
boldognak látszott, amilyen boldogtalannak
mondja magát.

- Ó, uram - felelte Paquette -, ez is a mester-

ség nyomorúsága. Tegnap megvert s meglo-
pott egy tiszt, ma pedig vígnak kell látsz-
anom, hogy kedvében járhassak egy
szerzetesnek.

Candide-nak ez is elég volt, s bevallotta, hogy

nem neki, hanem Martinnek van igaza.
Asztalhoz ültek mind a négyen Paquette-tel
és a theatinusszal; az ebéd mulatságos volt,
és a végén mindnyájan meghitten beszél-
gettek egymással.

- Páter - mondta Candide a barátnak -, úgy

látom, igen jó sora van, s bárki megirigyel-
hetné: az arca kicsattan az egészségtől, egész
 193/248

külseje boldogságtól ragyog; amellett egy csi-

nos lány gondoskodik a mulattatásáról, s úgy
látom, meg van elégedve theatinusi sorsával.

- Hát ami azt illeti, uram - mondta fráter

Giroflée -, nem bánnám, ha minden theat-
inus a tenger fenekén pihenne. Már százszor
is kedvem lett volna felgyújtani a kolostort s
kivándorolni Törökországba. Szüleim
kényszerítettek rá tizenöt éves koromban,
hogy magamra húzzam ezt a gyűlöletes rev-
erendát, csak hogy nagyobb vagyon jusson a
testvérbátyámnak, vigye el az ördög! A ko-
lostorban féltékenység, viszály és gyűlölet
lakozik. Igaz, pár rossz szentbeszédet is
mondtam, pár garast is kerestem velük, bár a
prior ennek is el-el szokta lopni a felét, míg a
többit lányokra költöm; de amikor esténként
visszatérek a kolostorba, szeretném szétlocc-
santani a fejem a hálóterem falkövein; s
minden szerzetestársamnak hasonló a
hangulata.
 194/248

Martin szokott egykedvűségével Candide felé

fordult, és így szólt:

- No, mit mondtam, ki nyerte meg ezt az

egész fogadást?

Candide kétezer tallért adott Paquette-nek s

ezret Giroflée-nak:

- Kezeskedem - mondta -, hogy ezzel a pén-

zzel boldogok lesznek.

- Dehogyis lesznek - felelte Martin -, inkább

talán ezzel a pénzzel még boldogtalanabbá
teszi őket.

- Hát akkor lesz, ami lesz - jelentette ki Can-

dide. - Csak egy dolog vigasztal; látom, sok-
szor találkozunk azokkal, akiket elveszettnek
hittünk; így hát az is megtörténhet, hogy ha
már egyszer megtaláltam a piros juhot meg
Paquette-et, talán majd Kunigundát is
megtalálom.
 195/248

- Kívánom - felelte Martin -, hogy mielőbb

boldoggá tegye, bár ebben erősen
kételkedem.

- Miért ilyen kíméletlen? - mondta Candide.

- Mert ismerem az életet - válaszolta a bölcs

Martin.

- Nézze a gondolásokat - így Candide -, ugye,

egyre énekelnek?

- De nem láthatja őket otthon asszonyaikkal

és kölykeikkel - felelte a filozófus. - A dóz-
sénak is vannak bajai, a gondolásoknak nem
kevésbé. Igaz, ha jól meggondoljuk, egy gon-
dolásnak mégiscsak jobb a sorsa, mint egy
dózsénak; de hát a különbség oly csekély,
hogy nem is érdemes megvizsgálni.

- Hallottam - vetette közbe Candide - Poco-

curante szenátorról, gyönyörű palotában
lakik a Brenta partján, s igen jól fogadja az
 196/248

idegeneket. Azt mondják, ennek az em-

bernek sohasem volt még fájdalma.

- Szeretném látni - mondta Martin - az ilyen

ritka madarat.

Candide azonnal engedélyt kért e hírneves

szenátortól, hogy másnap meglátogathassa.

Huszonötödik fejezet
A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való
látogatásról

Candide és Martin gondolára ült, úgy siklott

végig a Brenta vizén, s hamarosan odaértek a
nemes Pococurante palotájához. A jól tervelt
kerteket igen szép márványszobrok ékítették,
s a palota tagoltsága minden tekintetben re-
mek volt. A háziúr vagy hatvanéves, igen
nagy vagyonú ember, udvariasan fogadta a
két idegent, azonban minden buzgólkodás
nélkül, ami bántotta Candide-ot, s majdnem
tetszett Martinnek.
 197/248

Először is két csinos és jól öltözött fiatal lány

habzó csokoládéval kedveskedett a
vendégeknek. Candide illőnek tartotta, hogy
dicsérje szépségüket, kedvességüket és
ügyességüket.

- Igen - mondta a szenátor -, egész rendes kis

teremtések; van idő, hogy velem is hálnak,
mert már megvallom, igen unom a város
előkelő hölgyeit, kacérságukat,
féltékenységüket, veszekvésüket, rosszked-
vüket, gőgjüket, kicsinyességüket,
butaságukat és a szonetteket, amikor vagy
írnom, vagy rendelnem kell a számukra;
viszont ezt a két lányt is kezdem már unni,
de alaposan.

Reggeli után Candide egy hosszú csarnokban

sétálgatott, s élvezettel szemlélte a szebbnél
szebb festményeket. Kérdezte, ki festette a
két elsőt?
 198/248

- Raffaello - felelte a szenátor -, igen sok pén-

zt adtam értük, pár éve, csupa hiúságból; azt
mondják, ezek a legszebb képek egész
Itáliában, de nekem bizony nem tetszenek: a
színek igen elbarnultak, s az alakok nem
eléggé formásak és hangsúlyozottak; a
kelmék redői egyáltalán nem keltenek illúz-
iót; egyszóval mondhatnak akármit, sehogy
sem találom meg bennük a természet hű
utánzását. Akkor szeretek csak egy képet, ha
magát a természetet vélem benne felfedezni;
de olyan képet nem ismerek. Sok képem van,
de rájuk se nézek.

Ebéd előtt Pococurante egy kis hangversenyt

rendelt. Candide a zenét egyszerűen
elragadónak találta.

- Ez a lárma - így a szenátor - úgy-ahogy mu-

lattathat egy félóráig; de ha tovább tart,
mindenkit kifáraszt, bár senki sem meri
bevallani. A mai zene semmi más, mint a ne-
héz dolgok művészete; ami viszont csak
 199/248

nehéz, nem tetszhetik sokáig. Jobb

szeretném tán az operát, ha nem juttatták
volna oda, hogy valami tűrhetetlen
szörnyűséggé aljasítsák. Nézze csak meg, ak-
inek tetszik, e rossz, zenés tragédiát, ahol a
jelenetek csak arra jók, hogy úgy-ahogy sort
kerítsenek két-három nevetséges ének-
számra, mert csak így lehet ragyogtatni egy-
egy színésznő hangszálait; olvadozzon az
élvezettől, aki akarja vagy teheti, ha Caesar
vagy Cato szerepében lát ágálni egy heréltet,
s illegni-billegni sután a világot jelentő
deszkákon; én bizony rég lemondtam már
ezekről az együgyűségekről, bár új dicsfényt
árasztanak, ahogy látom, Olaszországra, s
vannak olyan uralkodók, akik drága pénzt
fizetnek értük.

Candide vitatkozni mert kissé, de inkább

csak tartózkodón. Martin teljesen osztotta a
szenátor véleményét.
 200/248

Asztalhoz ültek, kitűnően ettek, s utána

benéztek a könyvtárterembe. Candide,
kezébe fogva egy pompás kötésű Homéroszt,
dicsérte a házigazda finom irodalmi ízlését.

- Ez a könyv - mondta - kedvence volt

mesteremnek, a nagy Panglossnak, Németor-
szág legelső és legjobb filozófusának.

- Nekem bizony nem kedvencem - mondta

hidegen Pococurante -, valaha elhitették
velem, hogy szívesen olvasom; de ez a sok-
sok csatakép, s egyik olyan, mint a másik;
ezek az istenek, akik csak ágálnak, de nem
döntenek; ez a Heléna, a harc oka s alig
cselekvő személye; ez a folyton ostromolt, és
soha el nem foglalt Trója: mindez a
leghalálosabb unalommal töltött el.
Tudósoktól kérdeztem olykor, őket is úgy un-
tatta ez a könyv; az őszintébbek bevallották,
hogy bizony kiesett a kezükből, de hát azért
illik, hogy ott legyen a könyvtárukban, mint
egy antik emlékmű s mint azok a rozsdás
 201/248

érmék, amelyekkel úgysem lehet mit kezdeni

a forgalomban.

- Remélem - szólt közbe Candide -, hogy nem

ez a véleménye kegyelmességednek
Vergiliusról?

- Nem mondom - így a szenátor -, az Aeneis

második, negyedik és hatodik könyve
elsőrangú; no de a jámbor Aeneas meg az er-
ős Cloanthes, aztán a jó barát Achates, no
meg a kis Ascanius, az együgyű Latinus
király, Amata, ez a polgárasszony, és az íze-
tlen Lavinia - mindez éppen olyan hideg,
mint amilyen kellemetlen. Én már csak jobb
szeretem Tassót s Ariosto tündérmeséit.

- Ha szabad kérdeznem - mondta Candide -,

szereti-e, uram, Horatiust?

- Vannak olyan mondásai - válaszolta Poco-

curante -, melyeken haszonnal elmélkedhet
egy társaságbeli úriember, s amelyek
 202/248

erőteljes formájukkal könnyebben is vésőd-

nek az ember emlékezetébe. Viszont mit
érdekel engem az ő brindisi utazása, meg
azután valami rossz vacsora leírása, meg egy
utcai civakodás egyrészt bizonyos Pupilus,
másrészt bizonyos Rupilius között, akik
közül az egyik szavai tele voltak gennyedés-
sel, a másiknak a szavai meg tele voltak
ecettel? Csak undorral olvastam az ő
goromba verseit a vénasszonyok meg a
boszorkányok ellen; s nem tudom, miért oly
nagy dolog azt mondani barátjának, Mae-
cenasnak, hogy az ő révén jutott a lírai költők
közé, s hogy fenséges homlokával a csil-
lagokat verdesi! Bolondok csodálnak csak
mindent egy közismert szerzőnél. Én
magamnak olvasok; azt szeretem, ami nekem
való.

Candide, akit úgy neveltek, hogy a maga feje

szerint semmiről se merjen ítélkezni, szer-
fölött csodálkozott azon, amit a szenátortól
 203/248

hallott; Martin a háziúr gondolkodásmódját

igen értelmesnek találta.

- Nini, Cicero - mondta Candide -, gondolom,

ezt a nagy embert folyton-folyvást olvassa?

- Nem olvasom én azt sosem - felelte a

velencei. - Mit bánom én, hogy Rabiriust
vagy Cluentiust védte-e! Elég nekem az a sok
pör, ahol nekem kell ítélkeznem; talán jobb
szerettem volna filozófiai műveit; de amikor
azt láttam, hogy mindenben kételkedik, gon-
doltam, annyit én is tudok, s nincs szük-
ségem senkire, hogy tudatlan maradjak.

- Ejnye - kiáltott fel Martin -, egy

tudományos akadémia nyolcvankötetes
gyűjteménye; no, ebben talán lesz valami jó
is.

- Lehetne - mondta Pococurante -, ha ennek

a zagyvaléknak csak egyetlen szerzője is kit-
alált volna olyasmit, mint mondjuk a
 204/248

tűkészítés; de ebben a sok könyvben csupa

hiú rendszer van és semmi, de semmi
hasznos.

- Nini, mennyi színdarab - így Candide -,

olasz, spanyol, francia!

- Igen - mondta a szenátor -, van itt legalább

háromezer legfeljebb három tucat jóval. Ami
meg a szentbeszéd-gyűjteményeket illeti,
amelyek együtt nem érnek fel Seneca egye-
tlen lapjával, meg aztán e hatalmas teológiai
köteteket, gondolhatja, hogy se én, se más,
egyszóval senki se nyúl hozzájuk.

Martin egész polcokat látott angol

könyvekkel megrakva.

- Azt hiszem - mondta -, egy republikánus

szeretheti ezeket a szabad szellemű
könyveket.
 205/248

- Igen - felelte Pococurante -, szép, hogyha

azt írhatjuk, amit érzünk; végre is ez az em-
ber előjoga. A mi Itáliánkban viszont csak azt
írják, amit nem éreznek; a Caesarok és An-
toniusok hazájának lakói gondolkodni se
mernek már papjuk engedélye nélkül.
Szeretném azt a szabadságot, amely az ango-
lokat élteti, ha a pártszellem és a pártszen-
vedély nem rontanák el mindazt, ami olyan
értékes ebben a ritka szabadságban.

Candide, észrevéve Miltont, megkérdezte,

nem tartja-e nagy embernek ezt a költőt.

- Kicsodát? - így Pococurante. - Azt a bar-

bárt? Aki hosszú, tízénekes és göröngyös ver-
sű magyarázatot fűz a Genezis legelső fejez-
etéhez? A nagy görög költőknek ezt a
goromba utánzóját, aki elcsúfítja a teremtést,
s míg egyfelől Mózessel képviselteti az
Örökkévalót, ahogy a szó hatalmával mega-
lkotja a világot, a Messiással egy nagy körzőt
szedet elő egy égi szekrényből, s így
 206/248

vázoltatja fel a munkáját! Mit becsüljek azon,

aki tökéletesen elrontotta Tasso poklát és
ördögét, aki Lucifert hol varangynak, hol
törpének ábrázolja, aki százszor is ugyanazt
az unalmas beszédet mondatja vele, s teoló-
giai vitákba vonja; sőt komolyan utánozza
Ariosto komikus találmányát, és ágyúkat süt-
tet el az ördögökkel fenn az égben? Itáliában
senki sincs, aki őszintén élvezné ezeket a le-
hangoló furcsaságokat. A Bűn s a Halál
házasságán, no meg a Bűntől szült kígyókon
csak okádni tud az ember, ha van még egy
csöpp jóízlése, s a kórház hosszú leírása leg-
feljebb a sírásóknak való. Ezt a homályos,
furcsa és undorító költeményt már ke-
letkezésekor is megvetették; s én se bánok
vele másképp, mint ahogyan hazájában
kortársai bántak vele. Egyébként kimondom,
amit gondolok, s nem sokat törődöm azzal,
hogy a mások véleménye egyezik-e, nem-e az
enyémmel.
 207/248

Candide-nak fájt ez a beszéd; ő tisztelte

Homéroszt, és kicsit szerette Miltont.

- Félek - mondta halkan Martinnek -, hogy ez

az úr mélyen megvetheti a mi német
költőinket.

- No és aztán? - felelte Martin -, úgysem ér-

demelnek jobbat.

- Ó, micsoda felsőbbrendű ember - mondta

még Candide csak a fogai közt -, micsoda
lángelme az a Pococurante! Semmi sincs az
ínyére!

S miután így végignézték a könyvtár vala-

mennyi könyvét, kicsit andalogtak a kertben.
Candide mindjárt magasztalni kezdte a kert
sokféle szépségét.

- Nincs ennek semmi formája - felelte a

házigazda -, csupa üres cifraság itt minden!
De holnap már hozzáfogok egy újabb kert
 208/248

ültetéséhez, s annak már nemesebb lesz a

rajza.

Mikor a két utazó elbúcsúzott

őkegyelmességétől, Candide így szólt
Martinhez:

- No de erről csak elismeri, hogy a legbol-

dogabb ember, mert hisz, ugye, felette áll
mindannak, amit birtokol.

- Hát nem látja - mondta Martin -, hogy

utálja, amit birtokol? Platón már rég meg-
mondta, hogy nem az a legjobb gyomor,
amelyik kihány minden táplálékot.

- De hát - szólt Candide - nincs-e öröm ab-

ban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hi-
bát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél
látni?

- Vagyis - válaszolta Martin -, abban volna

örömünk, hogy nincs örömünk?
 209/248

- Akkor hát - felelte Candide - csakis én

leszek majd boldog, ha viszontlátom
Kunigundát.

- A reménység sosem árt - mondta Martin.

Közben múltak a napok, a hetek; Cacambo

még mindig nem jött. Candide meg úgy
elmélyedt fájdalmában, hogy csak fel sem
tűnt neki, miért marad el Paquette meg a
theatinus köszönő látogatása.

Huszonhatodik fejezet
Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Can-
dide és Martin
hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik
is voltak azok

Egy este, mikor Candide és Martin épp as-

ztalhoz akart ülni azokkal az idegenekkel,
akik velük egy szállóban laktak, egy korom-
fekete arcú ember odajött hozzá hátulról, s
belekarolva ezt mondta néki:
 210/248

- Legyen készen, velünk jön, ott legyen ám

biztosan.

Hátrafordul, s Cacambót látja. Kunigunda

látványán kívül semmin se csodálkozhatott
volna, semmit sem élvezhetett volna jobban.
Már-már közel volt ahhoz, hogy megbolon-
duljon az örömtől. Megölelte kedves barátját.

- Kunigunda is itt van? Hol van? Menjünk

hozzá azonnal, hadd haljak meg örömömben
vele együtt.

- Kunigunda nincs velem - így Cacambo -,

hanem Konstantinápolyban.

- Úristen! Konstantinápolyban! De még ha

Kínában volna, akkor is repülök,
indulhatunk.

- Majd indulunk vacsora után - válaszolta

Cacambo -, most még nem mondhatok mást;
rabszolga vagyok, vár a gazdám; őt kell
 211/248

kiszolgálnom az asztalnál; egy szót se többet;

vacsorázzon csak meg, s tartsa magát
készenlétben.

Candide, öröm és bánat közt hánykolódva,

boldogan, hogy legalább hű szolgáját
megtalálta, csodálkozva, hogy rabszolgának
látja, tele azzal a gondolattal, hogy kedvesét
mielőbb megkeresse, dúlt elmével s dobogó
szívvel ült le az asztalhoz Martinnel s azzal a
hat idegennel, aki mind farsangolni jött
Velencébe.

Cacambo, aki az egyik úr poharába töltö-

getett, a vacsora vége felé ennek a füléhez ha-
jolt, és így szólt:

- Fenség, a hajó készen áll, minden percben

indulhatunk.

S miután így szólt, elhagyta a termet. A

vendégek némán és csodálkozva nézték
 212/248

egymást, mikor egy másik szolga jött

közelebb a gazdájához, és azt mondta:

- Fenséged hintója Padovában, s a bárka már

készen áll.

Az úr intett, s a szolga távozott. A vendégek

megint összenéztek, s a meglepetés még
nagyobb lett. Most egy harmadik inas közele-
dett egy harmadik úrhoz, s így szólt:

- Fenséged nem maradhat itt tovább, azonnal

intézkedem - s már el is tűnt.

Candide s Martin meg volt győződve, hogy ez

csak olyan farsangi játék. Egy negyedik
szolga most így szólt egy negyedik úrhoz:

- Fenséged bármikor indulhat - s távozott,

mint a többiek.

Az ötödik inas is így szólt az ötödik úrhoz. De

a hatodik inas már másképpen beszélt a
 213/248

hatodik idegennel, azzal, aki Candide mellett

ült; azt mondta neki:

- Sajnos, fenség, egyikünknek sem

hiteleznek; s lehet, hogy még ma éjjel
börtönbe dugnak mindkettőnket; én a dol-
gaim után nézek; Isten megáldja fenségedet.

Mikor a szolgák eltávoztak, a hat idegen,

Candide és Martin mélységes csöndben
hallgatott. Végül is Candide így szólalt meg:

- Uraim, milyen furcsa tréfa; miért király itt

mindenki? A magam részéről megvallom,
hogy sem Martin, sem én nem vagyunk azok.

Akkor Cacambo gazdája kezdett beszélni ko-

moly hangon, s olaszul így válaszolt:

- Nem tréfálok, odahaza III. Ahmednek

hívnak; szultán voltam jó egynéhány évig;
bátyámat én taszítottam le a trónról; engem
meg jó unokaöcsém taszított le ugyanonnan;
 214/248

vezéreimet mind kivégezték; hátralevő élete-

met a régi szerájban tengetem; unokaöcsém,
a nagy Mahmud szultán, olykor engedélyt ad
arra, hogy egy-egy kis utazást tegyek egész-
ségem kedvéért; s így jöttem farsangolni
Velencébe.

Ahmed után a mellette ülő fiatalember

szólalt meg:

- Nevem Iván; valamikor Oroszország cárja

voltam; már a bölcsőben megfosztottak
uralkodói jogaimtól; apámat s anyámat
bezárták; én a börtönben nevelkedtem;
olykor utaznom is szabad őrzőim
kíséretében; s így jöttem farsangolni
Velencébe.

A harmadik ezt mondta:

- Károly Edvárd angol király vagyok; apám

nekem engedte át uralkodói jogait; e jogokért
harcot is folytattam; legalább nyolcszáz
 215/248

párthívemnek elevenen tépték ki a szívét, és

úgy, azon véresen verdesték vele az arcukat;
börtönben is sínylődtem; most Rómába
utazom apám, a király látogatására; s így jöt-
tem farsangolni Velencébe.

Akkor a negyedik szólalt meg:

- A lengyelek királya vagyok; háborúk

balvégtében vesztettem el örökös tar-
tományaimat; apámat ugyanez a balsors
érte; belenyugszom a gondviselésbe, mint
Iván cár, mint Ahmed szultán és mint Károly
Edvárd király, hogy az Isten éltesse őket; s
így jöttem farsangolni Velencébe.

Az ötödik ezt mondta:

- Én is lengyel király vagyok; két ízben

vesztettem el országomat; de hála a gond-
viselésnek, kaptam egy másik országot, ahol
több jót tehettem, mint amennyit a sz-
armaták valamennyi királya tett együttesen,
 216/248

a Visztula partján. Megnyugszom én is a

gondviselésben; s így jöttem farsangolni
Velencébe.

Most már csak a hatodik uralkodó szavait

várták.

- Uraim - mondta -, nem vagyok olyan nagy

úr, mint felségtek; de hát én is király voltam,
éppen úgy, mint akárki. Teodor vagyok,
Korzika királya, engem is felséges uramnak
hívtak, most pedig jó, ha meguraznak; pénzt
verettem, s nincs egy garasom; volt két ál-
lamtitkárom, s most alig van egy inasom;
trónon ültem, Londonban meg a börtön
nedves szalmáján; félek, itt is így járok, bár
éppúgy, mint felségtek, én is csak farsangolni
jöttem Velencébe.

Az öt király nemes részvéttel hallgatta e be-

szédet. Mindegyikük húsz arannyal segítette
Teodor királyt, hogy valami ruhát meg fe-
hérneműt vásárolhasson; Candide-tól meg
 217/248

egy gyémántot kapott, legalább kétezer arany

értékűt.

- Ki lehet - mondta az öt király - ez a fi-

atalember, aki százszor annyit adhat és ad is,
mint mindegyikünk?

- Talán ön is király, uram?

- Nem, uraim, s nincs is kedvem hozzá.

Amikor otthagyták az asztalt, ugyanabba a

szállóba négy újabb felség érkezett; ők is
háború következtében vesztették el or-
szágukat, s farsangolni jöttek Velencébe. De
Candide még csak rá se nézett ezekre a
jövevényekre. Csak egy gondolata volt: hogy
mielőbb megtalálja kedves Kunigundáját
Konstantinápolyban.

Huszonhetedik fejezet
Candide konstantinápolyi útjáról
 218/248

A hű Cacambo akkor már kijárta a török

kapitánynál, aki III. Ahmed szultánt vitte
vissza Sztambulba, hogy Candide-ot és
Martint is vegye fel a hajójára. Mindketten
hajóra szálltak, de előbb még illendően
térdet-fejet hajtottak ő szánalmas felsége
előtt. Mondta is útközben Candide
Martinnek:

- No lám, együtt vacsoráztunk hat trón-

javesztett királlyal, s olyan is volt köztük, ak-
inek alamizsnát kellett adnom. Talán még
szerencsétlenebb uralkodók is vannak a
földön. Én csak száz juhot vesztettem, s
repülök Kunigundám karjaiba. Kedves
Martin, hiába, Panglossnak volt igaza,
minden jól van, minden jól ezen a legjobb
világon.

- Kívánom, hogy úgy legyen - válaszolt

egykedvűen Martin.
 219/248

- De azért - folytatta Candide - mégiscsak

furcsa, s nemigen valószínű kalandunk volt
Velencében. Sose látta, sose hallotta még
senki, hogy hat trónjavesztett király együtt
vacsorázzék egy fogadóban.

- Ez se furcsább - mondta Martin -, mint a

legtöbb kalandunk. Ma már nem olyan nagy
ritkaság, hogy megfosztják trónjuktól a
királyokat; az meg csak nem nagy tisztesség,
hogy velük együtt vacsoráltunk? Ellen-
kezőleg, oly csekélység, hogy beszélni sem ér-
demes róla. Mit számít, kivel vacsorázunk?
Csak a vacsora legyen jó!

Alig volt Candide a hajón, hű szolgája s jó

barátja, Cacambo nyakába ugrott, és így
szólt:

- Hát mit csinál Kunigunda? Még most is oly

gyönyörű? Szeret-e még engem? Mint szolgál
az egészsége? Remélem, vásároltál neki egy
palotát Konstantinápolyban?
 220/248

- Kedves gazdám - szólt Cacambo -, Kuni-

gunda edényt mosogat odaát a Propontisz
partján, mégpedig oly hercegnél, akinek
magának sincs sok edénye; rabnő szegény
egy volt uralkodónak, Rákóczinak a házában,
az meg a szultán kegyelméből napi három
tallérból él a menedékén; még szomorúbb,
hogy a kisasszony elvesztette szépségét, s
olyan csúf lett, hogy rossz ránézni.

- Ó - mondta Candide -, szép-e, csúnya-e,

mindegy, én úriember vagyok, s az a köte-
lességem, hogy halálomig szeressem. De hát
hogy kerülhetett ebbe a szörnyű állapotba,
mikor te öt- vagy hatmilliót vittél magaddal
kettőtöknek?

- Hát igen - felelte Cacambo -, de nem

kellett-e odaadnom kettőt Don Fernando
d'Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lam-
pourdos y Souza úrnak, Buenos Aires
kormányzójának, csak hogy ki tudjam váltani
Kunigunda kisasszonyt? No és azután a
 221/248

kalózok nem szedték-e el tőlünk a többit?

Nem vitt-e el ez a kalózhajó előbb a
Matapan-fokra, aztán Milóba, Nicariába,
Samosba és Petrába, végül a Dardanellákba,
Marmarába és Szkutariba? Kunigunda meg
az öregasszony annál a fejedelemnél szolgál,
én meg, amint tudja már, a trónjavesztett
szultán rabja vagyok.

- Mennyi iszonyatos csapás - válaszolta

sóhajtva Candide -, egyetlen hosszú lánc-
sorban! Mindegy, van még néhány gyémán-
tom; könnyen kiválthatom Kunigundát. Csak
kár, hogy úgy megcsúnyult.

Majd Martinhez fordulva így szólt:

- Mit gondol, melyikünk szánalomra

méltóbb, Ahmed szultán, Iván cár, Károly
Edvárd király vagy én?

- Nem tudom - felelte Martin -, nem olvasha-

tok a szívükben.
 222/248

- Ó - mondta Candide -, ha itt volna Pan-

gloss, az biztosan tudná és megmondaná.

- Nem tudom - felelte Martin -, hogy ez a

nagy Pangloss mester micsoda mérleget
használt volna az emberek bajainak, fájdal-
mainak felmérésére. Csak annyit tudok, il-
letve sejtek, hogy a földön sok millió ember
százszor, de százszor boldogtalanabb, mint
Iván cár, mint Ahmed szultán, mint Károly
Edvárd király.

- Lehetséges - válaszolta Candide.

Pár nap múlva már elértek a Fekete-tenger

bejáratához. Candide mindjárt kiváltotta
Cacambót, mégpedig elég drágán; s mivel
türelmetlen volt, gályára ült társaival, hogy
mielőbb odaérjen a Propontisz partjára, s
megkeresse Kunigundát, akármilyen csúnya
lett.
 223/248

Volt az evezősök közt két nyomorult gál-

yarab, rosszabbul eveztek, mint a többi, s a
levantei kapitány időnként bikacsökkel vert
mezítelen vállukra. Candide, ösztönös
hajlamból, figyelmesebben nézte őket, mint a
többi gályarabot, s szánalmában iparkodott
közelebb kerülni hozzájuk. Jóllehet, arcuk
csupa seb volt, mégis egyes vonásaik em-
lékeztettek Panglossra meg arra a szerencsé-
tlen amerikai jezsuitára, arra az ifjú báróra,
Kunigunda kisasszony testvérére. Ez a gon-
dolat meghatotta s el is szomorította egyben.
Még figyelmesebben nézte őket.

- Csakugyan - mondta Cacambónak -, ha

nem láttam volna Panglosst saját szemem-
mel az akasztófán, s ha nem én öltem volna
meg őszinte sajnálatomra a bárót, azt hin-
ném, ők eveznek ezen a mi gályánkon.

A báró és Pangloss nevére a két gályarab

felkiáltott, abbahagyták a munkát, és
kiejtették kezükből az evezőt. A levantei
 224/248

kapitány már szaladt is feléjük, s a bikacsök

még jobban csattogott a vállukon.

- Megállj, megállj, kapitány! - próbálta

csitítani Candide -, annyi pénzt kapsz, amen-
nyit csak akarsz.

- Nini, Candide! - mondta az egyik rab.

- Nini, Candide! - mondta a másik.

- Álmodom? - így Candide. - Vagy ébren

vagyok? Otthon, vagy ezen a gályán? A báró
úr ez, akit megöltem? S Pangloss mester, akit
felkötöttek?

- Mi vagyunk, mi vagyunk - felelték.

- Hát itt a nagy filozófus - szólt közbe Martin

is.

- No, kapitány - mondta Candide -, mennyi

pénz kell váltságul Thunder-ten-Tronckh
báró úrért, a birodalom legelső főuráért; s
 225/248

Pangloss úrért, Németország legnagyobb

metafizikusáért?

- Kutya keresztény - mondta a levantei -,

mivel ez a két keresztény rab báró is meg
metafizikus is, ami biztosan valami nagy
méltóság az országukban, adj nekem a két
kutyáért ötvenezer aranytallért.

- Megkapod, uram, megkapod; de most aztán

siess velünk, mint a villám, Konstantiná-
polyba, ott aztán azonnal fizetek. Azazhogy
nem, vezess előbb Kunigunda kisasszonyhoz.

A levantei kapitány, Candide első ajánlatára,

máris a főváros felé irányította a hajóját,
amelyet a gályarabok sebesebben röpítettek,
mint a levegőt szelő madár. Candide százszor
is megölelte a bárót és Pangloss mestert.

- Hogyan hogy nem öltem meg, kedves

báróm? S hogy lehet életben, drága Pangloss,
mikor láttam, hogy felkötötték? És mért
 226/248

vannak mind a ketten gályarabként

Törökországban?

- Igaz-e - kérdezte a báró -, hogy szeretett

húgom is itt van, ebben az országban?

- Igen, itt van - felelte Cacambo.

- Hát mégiscsak viszontláthatom az én

kedves Candide-omat - mondta Pangloss.

Candide bemutatta nekik Martint is meg

Cacambót is. Összevissza ölelgették egymást,
s mind egyszerre beszéltek. A gálya repült,
már a kikötőben voltak. Odahívtak egy
zsidót, aki Candide gyémántjáért, amely két-
szer annyit ért, nagy nehezen megadta az
ötvenezer aranyat, s esküdözött Ábrahámra,
hogy nem adhat többet. Candide azonnal kif-
izette a báró és Pangloss váltságát. A filozó-
fus jótevője lába elé vetette magát, és
könnyekkel fürösztötte kezét-lábát; a báró
 227/248

viszont csak fejével bókolt, és megígérte,

hogy mielőbb megadja ezt az összeget.

- De hát - mondta - lehetséges, hogy

testvérhúgom Törökországban van?

- De még mennyire - mondta Candide -, mert

hisz edényt mosogat egy erdélyi
fejedelemnél.

Megint hívtak két zsidót; Candide megint

eladott pár gyémántot; s már indultak is egy
másik hajón Kunigunda kiszabadítására.

Huszonnyolcadik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal,
Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a
többiekkel

- Bocsásson meg, még egyszer - mondta Can-

dide a bárónak -, bocsássa meg, tisztelendő
atyám, hogy ledöftem a kardommal.
 228/248

- Hagyjuk, ne beszéljünk erről - felelte a báró

úr -, bevallom, én is hibás voltam; de mivel
tudni akarja, hogyan lettem gályarab, hadd
mondjam el, hogy miután meggyógyított a
rend patikusa, egy spanyol csapat
megtámadott, elfogott bennünket, s bec-
sukatott Buenos Airesben, épp abban az
időben, mikor húgom elment onnan. Kértem
a rendet, küldjön vissza Rómába, a generális
mellé, ehelyett házikáplánnak neveztek ki,
mégpedig Konstantinápolyba, a francia
nagykövet mellé. Még egy hete sem voltam
ott, mikor egy este egy jóképű fiatal ikoglan-
nal találkoztam. Igen meleg volt; a fiatalem-
ber szeretett volna megfürödni; én is éltem
az alkalommal, s mindjárt én is meg-
fürödtem. Nem tudom, hogy micsoda főben-
járó bűn egy kereszténynél, ha meztelenül
találják egy fiatal muzulmánnal. Egy kádi
százat veretett rám, azazhogy a talpamra, s
hozzá még gályarabságra is ítélt. Azt hiszem,
sose követtek el kegyetlenebb gazságot.
 229/248

Viszont mégis szeretném tudni, miért van a

húgom egy erdélyi fejedelem konyháján, aki
ide menekült a törökökhöz?

- De hát hogy van az - mondta Candide -,

hogy viszontláthatom kedves Panglossomat?

- Igaz, igaz - felelte Pangloss -, hisz látta,

mikor fölkötöttek; persze, úgy volt, hogy
megégetnek; de emlékszik, éppen akkor esett
az eső, mintha öntötték volna; a vihar olyan
heves volt, hogy nem is tudtak máglyát rakni;
így hát felakasztottak, mert jobbat nem te-
hettek velem; egy kirurgus vette meg a
testem, hazavitt és felvagdalt. Először
keresztvágást ejtett rajtam, a köldöktől a
kulcscsontig. Úgy látszik, hogy rettentően
ügyetlenül történt az akasztásom. Az inkvizí-
ció hóhérja, aki egyébként sekrestyés volt,
kitűnően értett az áldozatok megégetéséhez,
de az akasztásban kontár volt: a kötél nedves
volt, rosszul csúszott, még meg is kellett
szorítani, egyszóval még lélegzettem; a
 230/248

keresztvágásra hirtelen olyan nagyot ordítot-

tam, hogy a kirurgus hanyatt esett, s abban a
hitben, hogy magát az ördögöt vagdalja, el-
futott, félholtan a félelemtől, futás közben
megbotlott, s el is vágódott a lépcsőn. Fe-
lesége berohant a szomszéd szobából a zajra;
látta, fekszem az asztalon azzal a
keresztvágással, még jobban megijedt, mint a
férje, elszaladt, s az urára esett. Amikor
magukhoz tértek kissé, hallom ám a kirur-
gusnét, azt mondja a kirurgusnak:

- Uram, hogy gondolhattál arra, hogy egy

eretneket boncolj? Hát nem tudod, hogy az
ördög belebújik az ilyenek irhájába? Mind-
járt keresek egy papot, hadd űzze ki belőle a
gonosz lelket. - Erre persze reszketni
kezdtem, összeszedtem, ami kis erőm volt
még, s odakiáltottam nekik:

- Az istenért, irgalmazzatok!
 231/248

Végül a portugál borbély valahogy nekibát-

orodott, s összevarrta úgy-ahogy a bőröm; fe-
lesége gondot viselt rám, s két hét múlva már
talpra álltam. A borbély még állást is keresett
számomra, és lakájnak ajánlott egy máltai
lovag mellé, aki Velencébe készült; de mivel a
gazdám a béremet se tudta kifizetni, ot-
thagytam, s egy velencei kalmár szolgálatába
álltam, akit Sztambulba is elkísértem.

Egyik nap kedvem szottyant rá, hogy bemen-

jek egy mecsetbe; csak egy öreg imám volt
ott, meg egy csinos fiatal nő, aki látható
áhítattal morzsolta az imáit; a keble egészen
meztelen volt, s két csecse közt szép csokor
virult tulipánból, rózsából, kökörcsinből,
boglárkából, jácintból s oroszlánszájból
egybekötve; a csokor valahogy földre hullt,
mire én felszedtem, s a helyére illesztettem,
udvariasan és tisztességtudón. Csakhogy oly-
an nehezen és sokáig babráltam vele, hogy az
imám megmérgedt, s látva, hogy keresztény
vagyok, segítségért kiáltott. Átadtak a
 232/248

kádinak, aki százat veretett amúgy is fájós

talpamra, azonfelül a gályákra küldött. Pon-
tosan arra a gályára s arra a padra kerültem,
mint szeretett báró urunk. Volt ott még,
mirajtunk kívül, négy marseille-i fiatalem-
ber, öt nápolyi tisztelendő és két korfui barát,
akik mind azzal vigasztaltak, hogy az ilyen
kalandok mindennaposak. A báró szerint
ővele nagyobb gazság történt, mint velem; én
viszont azt állítottam, hogy mégiscsak ártat-
lanabb egy hölgy mellcsokrával babrálgatni,
mint, teszem azt, meztelenül fürödni egy
ikoglannal. Állandóan vitáztunk, s naponta
húsz ütést kaptunk a bikacsökkel; de végre is
a világi események láncolata ide hozta
kegyelmedet erre a mi gályánkra, és lám,
kiváltott mindkettőnket.

- Nohát - szólt Candide -, kedves, jó Pan-

gloss, amikor így felkötötték, felboncolták,
megkorbácsolták, s amikor így evezett napról
napra azon a gályán, akkor is mindig azt
 233/248

gondolta, hogy minden a legjobban van ezen

a legjobb világon?

- Csakúgy gondolkozom, mint régen -

válaszolta Pangloss mester -, mert végre is
filozófus vagyok: nem illik, hogy megtagad-
jam magam; utóvégre a nagy Leibniz, ugye,
mégsem tévedhetett, s nincs szebb dolog
ezen a földön az eleve eldöntött harmón-
iánál, sem pedig a lelkes anyag és a telített-
ség fogalmánál.

Huszonkilencedik fejezet
Arról, hogy mint találta meg Candide Kuni-
gundát az öregasszonnyal

Miközben Candide, a báró, Pangloss, Martin

és a hű Cacambo kalandjaikkal szórakoztak,
a világnak esetleges vagy pedig nem esetleges
eseményeit magyarázták, s az okról és
okozatról, a fizikai és erkölcsi rosszról, a vég-
zetről s a szabadságról meg ama vigaszokról
vitatkoztak, amelyek a török gályák
 234/248

légkörében lelhetők, elértek lassan a Pro-

pontisz partján az erdélyi fejedelem házához.
Mindjárt első pillanatra észrevették Kuni-
gundát meg az öregasszonyt; fehérneműt
teregettek zsinegre, hogy megszáradjon.

A báró elsápadt e látványra, Candide, a gy-

engéd szerető, mikor meglátta szép
hölgyének naptól megfeketült bőrét, gyulladt
szemét, lapos mellét, ráncos arcát meg vörös
és felhólyagzott karjait, három lépésre
hátrált a borzalomtól, s utána is csak illem-
ből közeledett. Kunigunda megölelte
Candide-ot is, bátyját is; az öregasszonynak
is jutott a csókból meg az ölelésből; s Can-
dide most őket is kiváltotta.

Volt egy kis tanya a szomszédságban; az öre-

gasszony ajánlotta Candide-nak, hogy vegye
meg, s érjék be azzal mindaddig, míg
mindnyájuk sorsa jobbra fordul. Kunigunda
nem tudta, hogy mennyire megcsúnyult, sen-
ki se figyelmeztette rá eddig; s olyan
 235/248

fennhéjázó hangon idézte Candide

fogadkozásait, hogy a jó Candide egy szóval
sem próbálkozott ellenkezni. Megmondta hát
a bárónak, hogy feleségül veszi a húgát.

- Sose tűrnék - mondta a báró - ilyen al-

jasságot az ő részéről, sem pedig ily vakmer-
őséget uraságod részéről; nem vállalhatom
azt a szégyent, hogy édeshúgom gyermekeit
ne fogadja be a német főnemesség! Nem, az
én húgom nem mehet férjhez, hacsak egy
birodalmi báróhoz nem.

Kunigunda odaborult a báró úr lába elé, s

csak úgy hulltak a könnyei; de a báró
hajthatatlan maradt.

- Őrült - mondta neki Candide -, kihoztalak a

gályáról, kifizettem a váltságodat, kifizettem
a húgodét; itt eddig edényt mosogatott,
megcsúnyult, mégis feleségül veszem, s te
még tiltakozni mersz; tudod-e, hogy megöl-
nélek, ha csak a dühömre hallgatnék?
 236/248

- Megölhetsz még egyszer - így a báró -, de

míg élek, nem veheted feleségül a húgomat.

Harmincadik fejezet
Mindennek a legvégéről

Candide-nak, szíve legmélyén, bizony nem

volt nagy kedve ahhoz, hogy feleségül vegye
Kunigundát; azonban a báró úr felháborító
ripőksége mégiscsak rábírta e házasságra,
amellett Kunigunda is olyan erősen sürgette,
hogy bizony, ha akarta, ha nem, nem bújhat-
ott ki a dolog alól. Megkérdezte Panglosst,
Martint és a hűséges Cacambót. Pangloss re-
mek védőiratot írt, amelyben bebizonyította,
hogy a báró semmiféle jogot sem formálhat a
húgára, s hogy a szép hölgy balkézre meg is
esküdhet Candide-dal a birodalom törvényei
szerint. Martin inkább azt ajánlotta, dobják a
bárót a tengerbe; Cacambo viszont javasolta,
adják vissza a levantei kapitánynak, s marad-
jon egyelőre a gályán; utána azután
 237/248

elküldhetik Rómába, a generálishoz, a legel-

ső hajóval. Ez az ötlet mindenkinek tetszett;
a vénasszony is helyeselte; a báró húgának
nem is szóltak; egy kis pénzzel sikerült az
egész dolgot elintézni, s így megvolt az az
örömük, hogy becsaphattak egy jezsuitát, s
egyben meg is büntethették egy német báró
pöffeszkedését.

Ennyi baj és bánat után mi sem lett volna

természetesebb, mint hogy Candide nejével,
a filozófus Pangloss-szal, a filozófus Martin-
nel, a jó öregasszonnyal s az okos Cacambóv-
al élve, amellett még zsebében az inkák föld-
jéről hozott gyémántokkal, a világ legbol-
dogabb és legkellemesebb életét élje; csak-
hogy a zsidók annyira kifosztották
mindenéből, hogy a kis majorságon kívül
bizony semmije se maradt; felesége minden-
nap csúnyább lett, fanyarabb és házsár-
tosabb, a vénasszony beteges volt és még
rosszabb kedvű, mint Kunigunda. Cacambo,
aki a kertben dolgozott, s zöldséget árult
 238/248

Konstantinápolyban, torkig volt már a

munkájával, s egyre a sorsát átkozta. Pan-
glosst ette a keserűség, hogy nem ragyoghat
valamelyik németországi egyetemen; Martin
viszont hű maradt régi meggyőződéséhez,
hogy az élet sehol sem jó, s türelemmel
viselte végzetét. Candide, Martin és Pangloss
mester néha-néha metafizikáról és erkölcsről
vitatkozott.

Olykor-olykor, hogyha kinéztek a majorság

ablakán, hajókat láttak, tele basákkal,
kádikkal és efendikkel, akiket száműzetésbe
küldtek Lémnoszba, Mütilénébe és Erzer-
umba; aztán láttak más basákat, más
kádikat, más efendiket, akik a száműzöttek
helyére jöttek, s akiket bizonyos idő múlva
hasonlóképpen száműztek; láttak igen gon-
dosan kikészített emberfőket, amelyekkel
Sztambulban a Fényes Portának ked-
veskedtek. Ily látványok még jobban
buzdították őket az elmélkedésre; s ha már
nem is vitatkoztak, oly rettentően
 239/248

unatkoztak, hogy a vénasszony egyik nap ezt

merte a szemükbe vágni:

- Szeretném tudni, mi rosszabb: az-e, ha

néger kalózok százszor meggyalázzák az
embert, az-e, ha levágják a fél farunkat, ha
megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek
és felkötnek bennünket egy autodafén, ha el-
evenen felkoncolnak, ha gályára kényszer-
ítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt,
amin keresztül mentünk, vagy pedig az-e, ha
itt ülünk s nem csinálunk semmit se?

- Fogas kérdés - felelte Candide.

Ez a beszéd megint újabb vitákra serkentette

őket, s a bölcs Martin arra a következtetésre
jutott, hogy az ember vagy a nyugtalanság
örökös kínjaira született, vagy pedig az un-
alom letargiájára. Candide nem így gon-
dolkodott, de biztosat se mondott semmit.
Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig
iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt
 240/248

állította, hogy minden jól van ezen a földön,

ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem
hitt már benne.

Valami még jobban meggyőzte Martint gy-

alázatos elveinek igazáról, még kétkedőbbé
tette Candide-ot s még inkább megzavarta
Panglosst. Egy szép nap beállít hozzájuk
Paquette és fráter Giroflée, mindketten a leg-
szörnyűbb nyomorúságban; hamarosan fe-
lették a háromezer aranytallért, széjjelváltak,
kibékültek, összevesztek, börtönbe kerültek,
megszöktek, és végül is fráter Giroflée mit te-
hetett? azt, hogy felcsapott töröknek.
Paquette közben mindenütt folytatta a
mesterségét, de már mit sem keresett vele.

- Jól láttam én - mondta Martin Candide felé

fordulva -, hogy ez a nagy ajándék igen
hamar elpazarlódik, s hogy ezek után csak
még szerencsétlenebbek lesznek. Ugye, hány
milliójuk volt Cacambóval, és lám, mégsem
boldogabbak, mint Paquette vagy Giroflée.
 241/248

- Ejh, ejh - szólt Pangloss Paquette-nek -, hát

visszahozta közénk az ég, szegény, kedves
gyermekem! Tudja-e, hogy maga miatt
vesztettem el az orrom hegyét, no meg a fél
szememet és a fél fülemet? No, maga is jól
megjárta! Hejh, micsoda világ ez!

S ez az újabb élményük még több vitába

hajszolta őket.

Élt ott a szomszédságban egy híres dervis,

akit egész Törökország legjobb filozófusának
tartottak; gondolták, elmennek hozzá, hogy
meghallgassák a véleményét. Pangloss be-
szélt mindnyájuk helyett, és így szólt a
dervishez:

- Uram, kérünk, mondd meg nekünk, hogy

mi végre teremtődött egy oly furcsa állat,
mint az ember?

- Mi közöd hozzá? - rivallt rá a dervis. - Mit

gondolsz, ez a te dolgod?
 242/248

- De hát tisztelendő atyám - szólt közbe

félénken Candide -, mikor annyi rettentő baj
gyötri ezt a szegény földet!

- Olyan mindegy - felelte a dervis -, jól vagy

rosszul élünk-e a földön! Ha a szultán
őfelsége hajót küld el Egyiptomba, mit
törődik az egerekkel, jól vagy rosszul élnek-e
a hajón?

- Hát akkor mit tegyünk? - kérdezte

Pangloss.

- Hallgassunk - felelte a dervis.

- Azt reméltem - mondta Pangloss -, hogy

kissé cseveghetek veled az okokról és okoza-
tokról, a legeslegjobb világról, a rossz ere-
detéről, a lélek természetéről, no meg az
előzetes harmóniáról.

A dervis e szavakra már ki is tessékelte őket.

 243/248

Közben, míg így beszélgettek, az a hír terjedt

el náluk, hogy Sztambulban megfojtottak két
vezért és egy főmuftit, sőt hogy a párthíveik
közül is jó néhányat karóba húztak.

Ez a szörnyűség mindenütt nagy zenebonát

okozott pár órára. Pangloss, Candide és a
bölcs Martin, ahogy hazatértek a major-
ságba, találkoztak egy jó öreggel, aki a háza
előtt hűsölt, egy kis narancslugasban. Pan-
gloss, aki éppen olyan kíváncsi volt, mint
okoskodó, kérdezte tőle, hogyan hívták ezt a
most megfojtott muftit.

- Én bizony nem tudom - szólt az öreg -, s

nem is tudtam sohasem egyetlen vezér vagy
mufti nevét. Erről a históriáról is most hallok
csak legelőször; azt hiszem, hogy azok, akik
közügyekbe keverednek, nemegyszer igen-ig-
en rosszul járnak, és ezt meg is érdemlik; de
én sose törődöm azzal, hogy Konstantiná-
polyban mit csinálnak, mit se; beérem azzal,
 244/248

hogy odaküldöm kertemnek a gyümölcseit

eladásra.

S miután így szólt, behívta az idegeneket a

házába: két fia és két leánya különböző fris-
sítőkkel kínálta a vendégeket; maguk
csinálták mindegyiket, többek között olyat is,
amit befőtt cédráthéj ízesített, aztán naranc-
sot, ananászt, édes meg savanykás citromot,
pisztáciát és mokkakávét, de igazit, és nem
holmi batáv és indiai keveréket. Utána a két
házikisasszony illatszerekkel öntözte meg
Candide, Pangloss és Martin szakállát.

- Ugye - szólt Candide a jó töröknek -, hatal-

mas nagy birtoka van?

- Alig húsz hold - felelte a török -, gyer-

mekeimmel munkálom; a munka pedig arra
jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy
bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.
 245/248

Candide, a majorba visszatérve, soká és

mélyen gondolkozott a jó török szavain.
Mondta is Panglossnak és Martinnek:

- Ez a jó öreg, úgy látom, jobb sorsot

teremtett magának, mint az a hat uralkodó,
akivel együtt vacsoráztunk Velencében.

- A nagy hatalom - imígy Pangloss - igen

veszélyes a filozófusok szerint. Mert ugye,
Aod megölte Eglont, a moabiták királyát; Ab-
salont három dárda járta át, s hajánál fogva
is felakasztották; Nadabot, Jeroboam fiát,
mint tudjuk, Baasa ölte meg; Ela királyt egy
bizonyos Zambri, Ochosiast pedig Jehu,
Athaliát viszont Joiada; Joachim, Jechonias
és Sedecias király volt, és rabszolga lett. Azt
is tudjuk, ugyebár, miként pusztult el
Krőzus, Astyages, Dárius, Szürakuszai
Dionüszosz, Pürrhosz, Perszeusz, Hannibal,
Jugurtha, Ariovistus, Caesar, Pompeius,
Néro, Otho, Vitellius, Dominitianus a római-
aknál, II. Richárd, II. Edvárd, VI. Henrik, III.
 246/248

Richárd, Stuart Mária, I. Károly, mindezek

csak az angoloknál, a három Henrik a fran-
ciáknál, meg IV. Henrik király. Ugye, tudjuk,
hogy...

- Igen, de én azt is tudom - szakította félbe

Candide -, hogy vár ám a munka a kertben.

- Igaza van - mondta Pangloss -, mert mikor

az Úr Ádámot Éden kertjébe helyezte, azért
helyezte őt oda, ut operaretur eum, vagyis
hogy ott dolgozzék; ez pedig azt bizonyítja,
hogy az ember nem pihenésre termett.

- Dolgozzunk, ne okoskodjunk - mondta

Martin -, ez az egyetlen módja annak, hogy
tűrhetővé tegyük az életünket.

Az egész kis társaság e szerint az elv szerint

kezdett élni; s mindenki próbálta gyakorolni
a maga tudását és képességeit. A kis major
szépen gyümölcsözött. Kunigunda, miért tag-
adjuk, határozottan csúnya volt; viszont
 247/248

idővel nagyszerű süteményeket készített;

Paquette hímezni tanult; a vénasszony pedig
a fehérneművel vesződött. Mindnyájan dol-
goztak; még fráter Giroflée is szorgoskodott;
igen jó asztalos lett belőle, sőt becsületes em-
ber is; mondta is olykor Pangloss Candide-
nak:

- Minden esemény egyetlen láncsort alkot

ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha
nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy
szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, il-
letve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az
inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát;
ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti
el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem
ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát.

- Igaz, úgy van - felelte Candide. - De vár ám

a munka a kertben.
@Created by PDF to ePub