A tizenhét éves Vanessa nem hisz a kapcsolatokban –

nem akarja összetört szívvel végezni, mint az apja.

Így hát, amikor legutóbbi nem-pasija, Harrison Boyd
elhívja egy hétvégére a haverjaival és az ő
barátnőikkel, világos számára, hogy itt a kaland vége.
Másnap kikerül a netre egy videó, amelyen Vanessa
hiányos öltözékben Harrisonnal szórakozik, és a lány
életén úrrá lesz a káosz.
A barátokból hirtelen ellenségek lesznek, mindenki
elítéli Vanessát, ő pedig ki akarja egyenlíteni a
számlát. Kai Washington, a rivális iskola
focicsapatának tagja, aki most jött át Vanessa
iskolájába, szintén bosszút esküdött Harrison ellen.
Ők ketten szuper csapatot alkotnak. A bűntársak
kiszúrják Harrison kocsiján a kerekeket, feltörik a
mobilját, és belopóznak a szülei házának pincéjébe is.
De amikor Vanessa Harrison módszerével vág vissza a
fiúnak, meglepetés éri: nem tölti el az az elégedettség,
amelyre számított.
Vanessa Kaiben társára akadt. Egyre több időt
töltenek együtt, újabb és újabb terveket eszelnek ki
Harrison tönkretételére, és Vanessa azon kapja magát,
hogy nem vigyáz eléggé az érzéseire.
Kai sötét oldala
ESTELLE MASKAME

GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Estelle Maskame: The Wrong Side of Kai
First published in 2019 by Ink Road
INK ROAD is an imprint and trademark
of Black & White Publishing Ltd.

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű

hasonlóság
a valósággal a véletlen műve.

Fordította: Szabó Luca

Könyvterv: Gelányi Mariann
Borítóterv: Malum Stúdió | Szabó Vince

Copyright © Estelle Maskame, 2019

Hungarian translation © Szabó Luca, 2020
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2020

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-406-982-9
 1

– Na, milyen Harrison?

Kis híján kiköpöm a vodkát. Gyorsan lenyelem, és Chyna
felé fordulok. A konyhapulton ül, körülötte üvegek, és a
lábát lógatja. Az egyik szemöldökét felhúzza, és
igyekszik visszatartani a nevetést. Hirtelen jött ez a
témaváltás, mert az előbb még azon tűnődtünk, honnan
szerezhette a többi lány a menő ruhákat.
Kifejezéstelen arccal emelem poharam, amelybe
szóda és túl sok olcsó vodka keverékét töltöttem, és
vállat vonok.
– Átlagon felüli. Az már biztos, hogy tudja, mit
csinál.
Chyna elneveti magát.
– A személyiségére gondoltam.
– Ja, az kicsit unalmas.
Újból a nappali felé fordítom a tekintetemet. Ki nem
állhatom Madison Romyt, de a csaj néhány havonta
szervez egy tök jó bulit, amikor a szülei üzleti útra
mennek. Most épp Floridában vannak, úgyhogy a
házukban zajlik a társasági élet. A végzős évfolyam nagy
része itt van, hihetetlenül sok ember vonaglik a zenére,
és hihetetlenül sok hang ordít egyszerre. Hangos a zene,
dübörög a basszus. Egyedül Maddie Romy él akkora
házban, ahol meg lehet rendezni egy ilyen bulit. Egy
olyat, ahol sosem fogy el az alkohol, sosem toppan be
egyeden szülő sem, és mindenki mindenre rávehető.
Eleinte élveztem, de most már… olyan kiszámítható. És
ami kiszámítható, az unalmas.
Megakad a tekintetem Harrison Boydon. A nappali
túlsó végében a falnak dőlve áll, és sört vedel, miközben
néhány csapattársával poénkodik. Megvakarja a
halántékát, ahogy mindig szokta. Felpillant, és a
tömegen át is azonnal meglátja, hogy őt nézem. Halvány
mosoly játszik az ajkán, és sokatmondóan rám kacsint.
Már két hónapja kavarunk, úgyhogy pontosan tudom,
mit jelent a kacsintás. Ismerős, rutinszerű. Azt jelenti,
hogy valamikor majd feltűnésmentesen felosonunk az
emeletre. Akkor majd az ajkát az enyémre tapasztja.
Szemérmesen mosolygok rá, a vállam mögé dobom a
hajam, majd elfordulok, és újra Chynát figyelem.
Nemcsak Harrison tud flörtölni.
– Kéressem még magam?
– Megpróbálhatod – feleli Chyna, és lecsusszan a
konyhapultról –, de amint édes semmiségeket sugdos a
füledbe, nyert ügye lesz. – Odahajol hozzám, a testét az
enyémhez préseli, és mély hangon így szól: – Helló,
Vanessa, én vagyok az, Harrison. Mi a helyzet, cica?
Ellököm magamtól, és igyekszem nem hangosan
vihogni.
– Pszt!
A többiek, akik ott vannak a konyhában, furán
méregetnek minket. Nem mintha titok lenne, hogy
Harrison Boyddal kavarok, de attól még semmi
szükségem rá, hogy mindenki velem foglalkozzon.
Felhajtom a maradék italomat, és kidobom a műanyag
poharat.
– Megyek, beszélek vele.
Megigazítom rakoncátlan fürtjeimet, és szájfényt
kenek az ajkamra. Szeretném a legjobb formámat hozni
Harrison előtt. Egész este gondosan kerültük egymást,
és már megint nekem kell beadni a derekamat, és
megtenni az első lépést. Jó lenne, ha néha ő is
kezdeményezne, de túlságosan öntelt ahhoz, hogy
utánam koslasson.
– Hajrá, csajszi! – biztat Chyna. – Isaiah majd jön
értünk, úgyhogy el ne tűnj nekem, jó? Ja, és vigyázz
magadra!
– Mint mindig – bólintok, majd csücsörítek csillogó
ajkammal, és csókot dobok neki. Chyna elkapja, a ruhája
alá rejti, és viszonozza a gesztust. Ez régi szokásunk.
Kilencedikesek voltunk, amikor Chyna apja új
munkát kapott Cincinattiben. Az elutazásuk napján
Chynával csókot dobtunk egymásnak, és úgy tettünk,
mintha elrejtenénk a másikét, hogy örökké
megőrizhessük. Drámai volt az elköltözésük, de az apja
három hónap múlva otthagyta az új munkahelyét, és a
Tate család hazajött. Chynával azóta is dobáljuk
egymásnak a csókokat.
Kilépek a konyhából, és megindulok Harrison felé.
Már majdnem éjfél van, úgyhogy nincs sok időnk, mert
Chyna bátyja hamarosan értünk jön. Néhányan már
elterültek valamelyik kanapén, és az ébrenlétért
küzdenek, míg a többieket még bizsergeti a buli.
Bátornak érzem magam, ideje lépni. Harrisonnal mindig
kéretjük magunkat, mindig messziről flörtölünk
egymással, mindig úgy smárolunk, mintha nem is lenne
semmi, pedig mindketten tudjuk, hogy hamarosan
letépjük egymásról a ruhát.
Megérintem a hajamat, aztán megigazítom a
szoknyámat, mert nem tudok mit kezdeni a kezemmel.
Kicsit jobban felhúzom, hogy többet mutasson a
lábamból, de akkor…
Aú!
Nekimegyek valaminek, aztán rám fröccsen valami
ital, és a pohár beszorul közém és valaki más közé.
Megszűnik a csőlátásom, amely csak Harrisonra
irányult, és újra érzékelem magam körül a bulit.
Felnézek az előttem álló emberre.
Nem ugrik be, ki az, ami fura, mert elég jól ismerem
az évfolyamunkat. A srác hátrébb lép, és a farmerját
bámulja. Egyértelműen nem örül, hogy eláztattam.
– Vanessa! – dorgál meg Chyna, mintha totyogós
gyerek lennék, ő meg a bébiszitterem. Hátulról csap le
rám, megragadja a könyökömet, és visszaránt. – Bocs,
kicsit ügyetlen – mentegetőzik zavartan helyettem is.
Közelebb hajol hozzám, és a fülembe súgja: – Nézz a
lábad elé, csajszi!
A srác felemeli a tekintetét. Most már jól látom az
arcát, de még mindig nem tudom, ki ő. Kék szeme szinte
világít bronzbarna arcán. Göndör haja rövid, kétoldalt
felnyírt, a feje búbján kicsit hosszabb. Nem a
Westerville Northba jár, különben nem lenne ismeretlen
számomra.
 – Igen, Vanessa – szólal meg gúnyosan. Kissé
megnyomja a nevemet, mintha nem is annyira bosszús
lenne, mint inkább nevetne rajtam. Összevonja a
szemöldökét, én meg le sem tudom venni a tekintetemet
az egyik szemöldökébe borotvált csíkról. – Vigyázz
jobban! – Elvigyorodik, aztán elsétál mellettünk, és
elnyeli a konyhában összegyűlt tömeg.
Beleszimatolok a levegőbe, belélegzem a kölnije
illatát, mielőtt még elpárologna. Chynára pislogok.
– Ez meg ki volt?
– Kit érdekel? – feleli a barátnőm. A nappali felé int,
ahová éppen tartottam. – Akkor most ráveted magad
Harrisonra, vagy sem?
Igaz is. Harrison.
Gyorsan összeszedem magam, és elindulok. Harrison
még mindig a haverjaival viccelődik. A könyökömmel
nyitok rést a körön, Noah Diaz és Anthony Vincent
között nyomakodom be. Harrisonnal rögtön találkozik a
tekintetünk.
– Harrison, megjött a numerád – ugratja Anthony, és
a vállával meglöki Harrisont. Noah a földet bámulja, és
nagyot kortyol a söréből. Nem is olyan régen még vele
kavartam. De semmi vész. A srácok, akikkel összejövök,
ismerik a szabályokat. Tudják, hogy ez csak egy kaland,
és hamar lejár a szavatosságom.
– Jaj, ne féltékenykedj, Ant! – vigyorgok, majd
átkarolom a vállát, és arcon csókolom.
– Hé! – szól rám Harrison, és megköszörüli a torkát.
Összeszorítja az ajkát, rosszalló tekintetet imitál, de
látom, hogy remeg a szája széle, kis híján elmosolyodik.
Mi a legjobb a kalandokban? Az, hogy nincs
féltékenykedés. Senki sem akarja irányítani a másikat.
Nem tartozunk egymásnak semmivel.
Egymás szemébe nézünk, és félrehajtom a fejemet,
de a tekintetem közömbös.
– Ó! Mi kellene?
Harrison elneveti magát, megragadja a csuklómat, és
közelebb húz magához. Egymáshoz préselődik a
mellkasunk, a tekintetünk egymás tükörképe, és a szája
csak néhány centiméterre van az enyémtől. A kezemet a
nyakára teszi, és érzem a bőréből áradó meleg energiát.
– Csak nem kerülsz engem már órák óta? – mormogja
olyan halkan, hogy alig hallom a zenétől.
– Ezt én is kérdezhetném tőled. – Az ajkam súrolja az
övét, húzom az agyát. Csábító akarok lenni, ezért kicsit
jobban rebegtetem a pilláimat, mint szoktam. Érzem,
ahogy Noah és Anthony eloldalog, hogy kettesben
lehessünk, igaz, körülöttünk mindenfelé partiarcok
nyüzsögnek. De senkit sem érdeklünk. A bulikat erre
találták ki. Végül is, ha jól láttam, Matt Peterson és Ally
Forde néhány másodperce még a kanapén fogdosta
egymást.
– Oké – szólal meg váratlanul Harrison. A tenyerébe
fogja az arcomat, a hüvelykujja az államon, és erősen
tart. – Hagyjuk a fölösleges köröket! – dörmögi
gyengéden, de én visszahőkölök a sörszagú leheletétől.
Lustán, öntelten mosolyog, és összeszűkíti a szemét. –
Én mutatom az utat felfelé, vagy le?
Nem habozom. Egész este unatkoztam, és már alig
várom, hogy kicsit felpezsdüljön a vérem. Megfogom
Harrison kezét, megfordulok, és húzom magam után, át
a nappalin. A másik kezével benyúl a szoknyám
derekánál, szinte égeti a bőrömet az érintése.
Észreveszem, hogy Noah követ minket a tekintetével,
ahogy mások is.
– Ezek meg mi a francot keresnek itt? – csattan fel
Harrison nyersen, és kiveszi a kezét az enyémből.
Átnyomakodik mellettem, és elrohan.
Utánabámulok, bosszús vagyok. Mégis mi vonhatta el
rólam a figyelmét? Ekkor tűnik fel, hogy verekedés
készül a konyhában. Mindenki arrafelé tülekszik:
amennyire innen látom, úgy tűnik, felbukkant a suli
focicsapatának nagy riválisától néhány arc. Senki sem
hívta őket, és nem is örülnek nekik.
A Westerville North, a Central és a South közti
rivalizálás sajnos kézzel fogható. Különösen a North és a
Central közt – előbbi vagyunk mi. Engem többnyire nem
köt le a foci, de elmentem arra a meccsre, mert tudtam,
hogy utána találkozunk Harrisonnal. Veszítettünk, ami
nem csoda, mert béna a csapatunk, de a meccs igazi
fénypontja, az egyetlen energikus megmozdulás a
harmadik negyedben a pályán kitört verekedés volt.
És úgy nézem, a bunyónak még nincs vége.
Átverekszem magam a tömegen a konyháig,
Harrisonhoz. Ekkor bukkan fel mellettem Chyna. Olyan
gyorsan repkednek fonott copfjai, hogy az egyik képen
talál.
– Sosem fogom megérteni, miért csinálnak úgy a
gimis srácok, mintha az NFL-ben játszanának – közli, de
csak fél füllel hallgatom. Lábujjhegyre állok, szeretném
látni a balhét. – Nem olyan magas a színvonal, de azért
szórakoztató a sok sérült egó.
– A Central játékosai vannak itt, ugye?
– Aha. Szabad megjegyeznem, hogy az ő csapatuk
szexibb, mint a miénk? – Színpadiasan legyezgeti magát.
– Russell Frederick, hallod! Hrrr! Nem mondanék nemet
arra a vörös hajra.
Ha már Russell Fredericknél tartunk, ő éppen Noah
Diaz felé közelít. Persze nem is gimis foci lenne, ha nem
a rivális csapatok hátvédjei akaszkodnának össze.
Meggyőződésem, hogy ezek a szabályok valami
márványtömbbe vannak vésve valahol. Russell mögött
összegyűlt a Central többi játékosa. Noah mögött a
mieink gyülekeznek. A North focistái. Harrison.
– Az eredmény… durva volt – szólal meg Russell.
Esküszöm, kőből faragták a srácot. A válla olyan széles,
mint egy híd. Noah felé biccent. – Én is sírtam volna.
– Most tényleg azt akarod, hogy még jobban
behorpasszam az orrodat? – vág vissza Noah, és ökölbe
szorítja a kezét. Ha kiakasztják, ütni fog. Mindenki
motyog meg morog. A játékosok sértegetik és gúnyolják
egymást.
Uncsi. Annyira beleragadtam az unalomba, hogy ez a
dráma sem tud érdekelni.
– Hé, Harrison, akarod megint megfogni a kezemet?
– kérdezi az egyik centralos srác. Megkeresem a hang
forrását, és kiderül, hogy a bronzbőrű, édes illatú fiúhoz
tartozik, akivel néhány perce koccantunk össze. Ezért
nem ismerem! A Westerville Centralba jár, és a sulija
focicsapatának többi tagjával együtt jelent meg a bulin,
hogy bajt keverjen. És éppen Harrisont pécézte ki
magának.
Ez rossz ötlet. Harrison szokásos módon meglódul,
mert felbosszantották, és verekedni akar. Múlt hétvégén
felszakadt az ajka, amikor a balhé közben nekimentek a
Central játékosai. Az is lehet, hogy ugyanaz a srác
találta el, aki most is szembeszáll vele. De utána
legalább egész este csókolgathattam, hogy jobban érezze
magát. Lehet, hogy ma is ez vár rám.
Harrison az ellenfél csapatára veti magát, mire
elszabadul a pokol. Unottan figyelem, ahogy Noah
nekimegy Russellnek, Anthony ökle lecsap, Harrison
pedig megragadja ezt a titokzatos srácot, akinek
nyilvánvalóan van vele valami baja. Fiúk. Néha utálom
őket. Túl könnyen sérül az egójuk, és mindenáron
bizonyítani akarnak.
Nagy kiabálás és lökdösődés kerekedik, és mindenki
a mi fiainknak szurkol, hogy verjék agyon a Central
csapatát. Mindenki szeretne minél közelebb kerülni az
eseményekhez. Néhány lány azt sikítja, hogy hagyják
abba, de a többiek meg sem próbálnak úgy tenni, mintha
civilizált emberi lények lennének.
Csakis Harrisonra tudok figyelni. A másik srác feje a
hóna alatt, a konyhapulthoz szorítja, de a Central
játékosa gyors és erős. Kibújik a fogásból, felkapja az
első, keze ügyébe kerülő poharat, és Harrisonhoz vágja.
Maddie Romy rikoltó hangja hasít a levegőbe. A csaj
beront a zsúfolt konyhába.
– Elég! A szüleim megölnek, ha szétveritek a házat! –
visítja, csapkodni kezd a karjával. Nem számítok rá,
hogy bárkit is érdekel a nyafogása, mégis abbamarad a
verekedés, a srácok lába mintha földbe gyökerezett
volna. Harrison dühösen nézi elázott pólóját. – Kint
folytassátok, ha már muszáj! Ez a North bulija, nem a
Southé, és végképp nem a Centralé! – Maddie vicsorogva
mutat az ajtóra. Lenyűgöző, hogy így úrrá lett a
helyzeten. – Akit nem hívtam meg, az húzzon el!
A Central játékosai kivonulnak, de azért a vállukkal
jól meglökdösik a mieinket. A srác, aki megdobta
Harrisont, vigyorogva sétál el mellette, és végigsimítja a
haját. Egy pillanatra felemeli a tekintetét, és egyenesen
a szemembe néz, bátran és mélyen, mire összeugrik a
gyomrom. Aztán ugyanilyen gyorsan el is fordul. Jó
lenne tudni a nevét, mert akkor nem úgy kellene
emlegetnem magamban, hogy a srác, akinek
kiborítottam a sörét.
Úgy távoznak a csapattársaival, mint egy
farkashorda, eloldalognak, az orruk alatt morognak.
Amint kilépnek az ajtón, olyan, mintha itt sem lettek
volna. A zene újra üvölt, a konyhából eloszlik a tömeg,
visszatérnek a beszélgető és nevető hangok.
– Most mennem kell Harrison egóját simogatni –
súgom Chynának. Elneveti magát, és a srác felé lökdös,
miközben tökéletes szemöldökét húzogatja. Nem kell
sokáig győzködnie.
– Kai Washington – motyogja Harrison, amikor
odaérek hozzá. A pólójára mutat, amely csatakosan
tapad kidolgozott felsőtestére. – Kezd nagyon elegem
lenni belőle.
Szóval így hívják, gondolom… Kai Washington.
 Igyekszem Harrisonra figyelni, de egyáltalán nem
érdekel a focisták béna rivalizálása, úgyhogy gyorsan a
szavába vágok, mielőtt még folytathatná.
– Kit érdekel? Úgyis mindjárt leveszem a pólódat.
Amint ezt kimondtam, az említett ruhadarabnál
fogva megragadom, és a lépcső felé vonszolom. Alig
várom, hogy magam mögött tudjam a buli romjait, és a
testemen érezzem a kezét. A verekedés után
mindkettőnket majd szétvet az energia – Harrisonban
túlteng az adrenalin, engem meg mintha áramütés ért
volna, olyan hatással van rám az, ahogy Kai Washington
nézett rám. Megpróbálom lerázni magamról ezt a
felkavaró érzést, és Harrisonra összpontosítani.
Felbotorkálunk az emeletre. Jó, nem vagyunk
egészen józanok, de ez így mindkettőnknek megfelel.
Matt Peterson és Ally Forde is feljött már a kanapéról,
és a falnak dőlve smárolnak. Észre sem vesznek minket,
amikor elmegyünk mellettük, és elnyel minket az első
szoba. Nem kapcsoljuk fel a lámpát, és nem is érdekel,
kinek a szobáját használjuk.
Még erősebben szorítom Harrison pólóját, és
magamhoz húzom. Ugyanakkor ütközik egymásnak a
mellkasunk, amikor az ajkamra tapasztja a magáét.
Elveszítjük az egyensúlyunkat a sötétben, több bútornak
is nekimegyünk, megbotlunk egymás lábában. Tompán,
távolról szűrődik be a zene a zárt ajtó mögé.
Harrison az alsó ajkamat harapdálja. A hajába túrok,
durván meghúzom. A fenekemet szorítja. Még
szenvedélyesebben csókolom. Az ágyra dőlünk, és a
csípőjére ülök. Előrehajolok, és végigcsókolom az állát
meg a nyakát.
– Vanessa! – szólal meg váratlanul. Gyengéden a
kezébe veszi az arcomat, és felemeli a fejemet. –
Kérdezhetek valamit?
Mocorog alattam, felkapcsolja az éjjeli lámpát.
Fényárba borul a szoba. Most megint látom őt, ahogy
emelkedik és süllyed alattam a mellkasa. Nehezen veszi
a levegőt. A pólóját már feltűrtem, úgyhogy meztelen
mellkasára támaszkodom, és úgy nézem. Meglep, hogy
megzavart.
Már nem játékos a hangja, és nem szokott rám ilyen
komolyan nézni.
– Pont most? – nevetek. Újra megcsókolom, hogy
befogjam a száját. Szeretném olyan mélyen csókolni,
hogy elterelődjön a figyelme, de most nem jön be, nem
úgy, mint máskor.
Megint eltol magától, és félig felül alattam. A
könyökére támaszkodik. Annyira komoly a tekintete,
hogy felmerül bennem, talán nem is részeg.
– Figyelj! – szól, és kisöpri a szeméből szőke haját. –
Jövő hónapban néhány napra síelni megyünk a srácokkal
a Mad River Mountainra. Van, aki hozza a barátnőjét, és
arra gondoltam, te is eljöhetnél.
Ez menő, szeretek síelni. Ennek ellenére rám tör a
pánik. Harrison most… randira hív? Ez komoly?
Meghívott síelni a barátaival, ami eléggé komolynak
hangzik. Ez csak egyet jelenthet… Szintet akar lépni.
Többet akar tőlem, azt akarja, hogy párként legyünk
együtt, de ezt én semmiképp sem adhatom meg neki. A
gyomrom mintha egy centrifugázó mosógép lenne –
teljes sebességgel cigánykerekezik, én meg igyekszem
nem elhányni magam.
A válasz csakis nemleges lehet.
Senkit sem engedhetek be az életembe. Így nem. Nem
kockáztathatok.
Téglánként építem fel magam és Harrison közé a
falat.
– Azta! – ülök fel. Még mindig rajta támaszkodom,
érzem, milyen gyorsan ver a szíve. A szobára csend
borul, olyan, mintha a körülöttünk dübörgő partit
elnyelte volna egy szakadék. – Most randira hívsz?
– Csak arra gondoltam, jól éreznénk magunkat…
– Nincs randi, Harrison Boyd – fenyegetem meg a
mutatóujjammal, és megajándékozom egy vadóc
mosollyal, hogy palástoljam a rajtam úrrá lévő pánikot.
Ezt már megbeszéltük nyáron, amikor először csókoltam
meg a terepjárójában. Egész nap chaten flörtöltünk,
aztán este értem jött, és nem vesztegettük az időt,
belecsaptunk a közepébe. Rögtön a legelején tisztáztuk,
hogy ez csak kavarás, és semmi többet nem kell
belelátni. Csak szórakozás. Semmi komoly. – Csak
kavarunk, emlékszel?
Akár tudja, akár nem, én most eldöntöttem, hogy
ezzel vége a kettőnk dolgának. Nem tehetek mást, véget
kell vetnem a történetnek, ha valaki szintet akar lépni.
Mondhatjuk, hogy bejön nekem Harrison. Szexi, jól
bánik a kezével, és nem annyira beképzelt, mint a
csapattársai. De úgy nem érdekel. A valódi
kapcsolatoktól halálra rémülök, mert mindig véget
érnek, és akkor egyik vagy másik fél így vagy úgy
megsérül. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy
elkerülhetetlenül elveszítjük azt az embert, akibe
beleszeretünk.
Nem tehetek róla. Apa hívatlanul betolakszik a
gondolataim közé. Olyannak látom, amilyen most – a
szíve helyén hamu, a tekintete üres. Én nem akarom így
végezni.
Harrison felnyög, ezzel ismét magára vonja a
figyelmemet.
– Néha annyira nehéz kiigazodni rajtad!
– Komolyan? – kérdezem, és közel hajolok hozzá,
visszanyomom az ágyra. A tenyerem közé fogom az
arcát, a körmöm az arccsontjához ér, és puha bőrére
nyomom az ajkamat. Végigcsókolom a nyakát a
kulcscsontjáig, közben jól kiszívom, sokáig fogja viselni
a nyomát. Ezt hagyom emlékül, mert a mai után soha
többé nem csókolom meg.
– Vanessa – motyogja Harrison halkan, mély hangon,
és nagyot sóhajt. Ellazul alattam. Egyik keze a
lapockámon, a másikkal a hajamat csavargatja.
Csak azért válunk szét, hogy levehessem nedves
pólóját. Félredobom, azzal újra felülök, és csábosan
mosolygok rá. Melyik a kedvenc részem? Az izgatás.
Amikor megőrjítem őket. A tekintetükben fellobbanó
vágy. Az irányítás. Úgy érzem, ez az életem egyetlen
területe, ahol az én kezemben van a gyeplő.
De a mostani előadásommal éppen annyira
igyekszem elterelni a magam figyelmét, mint
Harrisonét. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neki
örömet okozzak, így megállíthatom a fejemben kavargó,
rémült gondolatokat.
Harrison engem néz, én pedig mozgok rajta, és a
farmerja meztelen combomhoz dörzsölődik. Szeretem
azt hinni, hogy tehetséges vagyok szemkontaktus
fenntartásában – soha, de soha nem fordítom el a
tekintetemet. Most sem, miközben megjátszott
ártatlansággal babrálom a hajam végét, és az ajkamba
harapok, mintha nem tudnám nagyon jól, mit csinálok.
– Annyira szexi vagy, Vanessa – mormogja Harrison.
– Nem bírok veled.
Igaza van, tényleg nem. De legalább már élvezi, ami
történik, hagyja, hogy úrrá legyen rajta az adrenalin és
a vágy.
Aztán kacsint, és így szól:
– Mosolyogj! – Ekkor veszem észre, hogy elővette a
telefonját, és feltartja. – Van kedved bemutatót tartani
nekem?
Van.
Egyenesen a kamerába mosolygok, és olyan előadást
kap tőlem, amire megéri majd visszaemlékezni holnap.
 2

Arra ébredek, hogy Chyna a fülembe horkol, és a nyála a

vállamra csorog. Eltolom magamtól, át az óriási ágy
másik felére, hogy legyen egy kis nyugtom. Nem tudom,
hány óra lehet, de abban biztos vagyok, hogy nincs
korán. Ahhoz túlságosan hangosan korog a gyomrom.
Megdörzsölöm a szememet. A szempillám
összeragadt a sminktől, amit nem mostam le este,
amikor ideértünk, mert túl fáradt voltam hozzá. Úgy
tűnik, levetkőzni még volt erőm, mert amikor kimászom
az ágyból, a légkondi gyorsan lehűti a bőrömet. Egy
pillanatig mozdulatlanul állok, azon töprengek, részeg
vagyok-e még, esetleg másnapos, vagy csodával határos
módon semmi bajom.
A ruháim a földön hevernek szétszórva, és amikor
összeszedem őket, érzem rajtuk a tegnap este bűzét.
Biztos jele annak, hogy jó volt a buli.
– Chyna! – szólok, de a barátnőm meg sem moccan.
Továbbra is nehezen veszi a levegőt, aztán újra horkolni
kezd, olyan hangos, mint egy hülye tehervonat. Az
éjjeliszekrényén három fura, különböző márkájú sört
veszek észre. Induláskor a buliról nyúlta le őket. Biztos,
hogy egyiket sem itta meg, de abszolút jellemző rá, hogy
eltette őket. Amióta gimisek vagyunk, az írószereket is
állandóan lopkodja a termekből.
 Nem is kell, hogy felébredjen. Olyan sokszor aludtam
már Tate-éknél, hogy régi bútordarabnak számítok.
Annyira állandó vagyok itt, mint az ebédlőasztal vagy a
tévé. Van, hogy egyszerűbb itt aludni, amikor nem
tudom rávenni magam, hogy hazamenjek. Csendben
feltúrom Chyna szekrényét, és felveszem egy öt évvel
ezelőtti nyári táboros pólóját. Pont jó rám – lassan
túlságosan kényelmesen érzem már itt magam.
Nagyon korog a gyomrom, úgyhogy hagyom aludni
Chynát, és lemegyek a konyhába. Majdnem dél van,
mégis egy tál gabonapelyhet öntök magamnak. Felülök a
pultra, és keresztbe tett lábbal szürcsölöm a tejet.
Szokatlanul csendes ma a ház. A szemközti falon
függő órát nézem, hallgatom a ketyegését. Érdekes,
mennyire más tud lenni két csend. Nálunk feszült, tele
van kimondatlan gyásszal és anya hiányával, mintha
össze akarnának dőlni szülőházam falai. Chyna
otthonában viszont kellemes, megkönnyebbülést jelent,
biztonságos menedéket. Ellazulok, kiélvezem azt a
néhány percet, amit egyedül tölthetek, mielőtt újra
megjelenik a fejem fölött a felhő. Aztán lépéseket
hallok.
Isaiah összerezzen, amikor meglát, meglepi, hogy ott
ülök a konyhapultjukon, és délben gabonapelyhet eszem.
A válla fölött rám mosolyog – a fogsora kicsit
keszekusza, de ettől olyan aranyos –, és kinyitja a hűtőt.
– Jó reggelt, Vans! Nem vagy másnapos?
– Még nem tudom. – Feszülten bámulok egy pontot a
plafonon, és mindent kizárok, hogy végre eldönthessem,
hogyan is érzem magam. Még mindig gyanúsan jól
vagyok.
– Mázlista. Hiányzik, amikor tizenhét éves voltam, és
acélból volt a májam. Ezért nem iszom már – morogja,
és kivesz egy Gatorade energiaitalt meg egy palack
vizet, majd lábbal csukja be a hűtőt. Minden erőfeszítés
nélkül vonzó. Talán azért, mert fölém tornyosul a
száznyolcvan centijével. Közben viszont olyan, mintha a
bátyám lenne, úgyhogy pfuj. Chyna családját a
magaménak tekintem, és szerencsére nem bánják.
Számomra ők a tökéletes család, teljes, egész.
– Részeg voltam? – kérdezem, de mivel mindenre
emlékszem, ami este történt, már tudom is a választ.
– Igazából nem, csak brutál idegesítő – feleli Isaiah,
és szélesen, gúnyosan elvigyorodik. – Folyton
előrehajoltál a kocsimban, és át akartad kapcsolni a
zenét. Senkinek sincs joga elkapcsolni Tupacet, úgyhogy
örülj, hogy nem raktalak ki. – Odajön hozzám, és nekem
adja a vizet, amelynek palackja nedves és jéghideg.
Elfogadom. – Idd meg!
Ekkor csoszog be Chyna. Úgy néz ki, mint akit teljes
sebességgel elcsapott egy kamion az autópályán, de
csodával határos módon életben maradt. Alig bírja el a
fejét.
– Meg akarok halni – jelenti be komolyan.
Isaiah válla rázkódik a nevetéstől, de helyesen
cselekszik, és odaadja a húgának az energiaitalt.
Őrületes a Tate-testvérek közti magasságkülönbség:
Chyna kicsivel magasabb százötven centinél, és amikor
Isaiah mellett áll, azt hihetné az ember, hogy még alsós.
 – Te miért nem vagy rosszul? – kérdezi Chyna, és a
szemembe néz. Úgy vedeli a Gatorade-et, mintha égne a
torka. – Sokkal többet ittál, mint én, az tuti.
Vállat vonok, és igyekszem nem kinevetni.
– Hát, Harrison kijózanított.
Ez tulajdonképpen igaz is. Jól elvoltunk, de semmitől
sem józanodom ki gyorsabban, mint amikor
bepánikolok, mert egy srác igazi kapcsolatot akar. A
szívem még most is hevesebben ver, ha eszembe jut.
– Na, akkor én mentem – jelenti be Isaiah. Kivesz a
hűtőből egy másik energiaitalt, a szekrényből egy óriási
zacskó chipset, sarkon fordul, és kisiet a konyhából.
Nyilván rettegéssel tölti el, hogy esetleg részt kell
vennie a most következő csevejben, és igaza is van.
Csajos beszélgetés jön.
Néhány pillanatig hallgatunk, amíg Chyna méreget.
Hallani akarja a pletykát, mint mindig, és bár nincs túl
jól, azért lassan magához tér.
– Na, mi volt Harrisonnal este? Ki vele!
– Lefeküdtünk, de…
– Jaj, ne! Miért van ott az a de?
– Ma este szakítok vele – közlöm. Felesleges
kerülgetni a témát, mint a forró kását. Mindig is tudni
lehetett, hogy egyszer vége lesz. Éppen ez a kaland
lényege: időleges, kötöttségek nélküli. Lehetetlen, hogy
továbbra is olyannal találkozgassak, aki komolyabbra
akarja fordítani a dolgokat. Már a gondolattól is
fuldoklóm.
Chyna kis híján félrenyel.
– Mi van? Máris?
 – Elhívott egy sítúrára – felelem. – Az elég komoly,
nem? Az olyan, mintha a barátnője lennék.
Végighúzom az ujjaimat a tincseimen, és az
elektrosztatikus töltéstől úgy tapad a nyakamhoz a
hajam, mint sok kis fura mágnes. Nagyon igyekszem
nem levenni a tekintetemet Chynáról, de nehéz, mert
tudom, hogy nem érti. Chyna szerencsés, mert soha még
csak egy háziállata sem halt meg. Az ő családfáján
kizárólag élő rokonok szerepelnek, közeliek és távoliak
egyaránt. Eddigi életében egyetlen temetésen vett részt,
azon, ahol én az első sorban ültem. Fogalma sincs,
milyen rettenetes elveszíteni valakit. Szerintem
természetesnek veszi a szeretteivel való kapcsolatát, de
ez nem az ő hibája. Mi mást is tehetne?
– És mi olyan szörnyű abban, ha elmész vele síelni? –
Le sem veszi rólam nagy, barna szemét. Tessék, itt is
van az egyszerű ártatlanság, láthatóan képtelen átérezni
a helyzetemet. Nem tudom, hányszor kell elmondanom
neki, hogy soha senkivel sem fogok kapcsolatba
bonyolódni. Még sosem sikerült meggyőznöm erről. –
Harrison még egész kedves a csapattársaihoz képest –
véli. – És szeretsz vele lenni, nem?
Kedvem lenne hozzávágni az üres tálat, leginkább
azért, mert kizárt, hogy egy srác kedvessége meg tudja
másítani a döntésemet, de nyugodt maradok. Nevetek. A
nevetésem vidám, hamis.
– Jaj, ne már! Te komolyan el tudod képzelni, hogy
Harrison Boyddal járjak?
Chyna elgondolkodik.
– Jó, nem. Annyi közös azért nincs bennetek.
 – Már úgyis kezdtem megunni – vonok vállat.
Lecsúszom a pultról, és lejjebb húzom magamon Chyna
tábori pólójának szélét. – Úgyis az a legszórakoztatóbb,
amikor új srácot keresek – mondom. Biztonságosabb
vizekre terelem a beszélgetést. – Szerinted Drew
Kaminskinek van valakije?
Chyna belém karol, és rám vigyorog. A mosolytól
felragyog az arca, így már jobban hasonlít önmagára.
– Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki – nevet.
Ezért szeretem őt annyira. Nem mindig ért egyet a
bogaraimmal, de sosem ítélkezik felettem. Fiatalok
vagyunk, előttünk az élet.
Azt tehetjük, amit akarunk. Meghozhatjuk a saját
döntéseinket, és attól, hogy barátok vagyunk, nem kell
ugyanúgy döntenünk.
– Várj! – mondja, és a hűtőhöz lökdös. Alaposan
kifosztja, mindenfélét magához vesz a sajttól a főtt
csirkéig. – Előbb ennem kell… éhen halok.

Az elmúlt két évben odáig jutottam, hogy már utálok

belépni a házunk ajtaján. Többé már nem érzem otthon
magam. Nincs meg benne az a melegség és biztonság,
mint amikor anya még élt. Anya őszi és téli estéken
mindenfelé gyertyát gyújtott a házban, és minden
helyiség fahéjillatú volt. Mindig énekelt – jógázás, főzés,
rajzolgatás közben. Nélküle nem hangulatos az
otthonunk. Ezért inkább máshol alszom, amikor csak
lehet, és magamba szívom valaki más családjának
szeretetét. De nem csak erről van szó. Amint hazajövök,
megkezdődik a véget nem érő csatározás köztem és a
ház minden sarkában rám leselkedő fura csend között.
De ha nem jövök haza, akkor is csend van. Szeretném,
ha apa legalább egyszer az életben eltűnődne, hol
lehetek. Azt akarom, hogy aggódjon miattam,
megkérdezze, hol voltam és kivel. De neki soha szeme
sem rebben.
A tornácunkról integetek, amikor Chyna elhajt,
miután hazahozott. Még mindig az ő ruhája van rajtam,
az enyém meg a kezemben tartott papírzacskóban. A
hajam össze van tapadva. Nem zuhanyoztam.
Borzalmasan nézek ki, de hát máskor is láttak már a
szomszédok ilyen állapotban hazajönni vasárnap. Mrs.
Kahn, a szomszédban egyedül lakó idős hölgy grimaszol,
aztán folytatja a locsolást, amikor találkozik a
tekintetünk, úgyhogy rá sem mosolygok. A fogamat
csikorgatva nyitok be a házba. Csend van, állott füst
szagától bűzlik minden. De ez manapság nem újdonság.
A konyha felé veszem az irányt, és ott találom apát,
aki a régi ebédlőasztal fölött görnyed. Körülötte
útikönyvek, papírfecnik és egy csomag cigaretta.
Nagyon lefoglalja valami a laptopján, a szemüvegében
tükröződik a képernyő.
– Vanessa – szól, de fel sem néz. Int, hogy menjek
oda hozzá, de meg sem moccanok. – Gyere, nézd csak
ezeket a képeket! A Moher-sziklák. Nem csodálatos? –
Még közelebb hajol a képernyőhöz.
 Láttam már ilyet. Igazából nem érdekli, mi a
véleményem a Moher-sziklákról vagy a smaragd sziget
egyéb természeti csodáiról.
– Megjöttem, apa – közlöm hangosan és tisztán, hogy
biztosan meghallja. Még csak nem is pislog, csak
kattintgat tovább. Rám sem néz. – Egész éjjel nem
voltam itthon. Elmentem egy buliba, és ittam –
folytatom, de közben úgy kell leküzdenem a készülődő
sóhajtást. Tudom, hogy nem figyel rám. Mintha a falnak
beszélnék. – Rengeteget ittam – túlzok, hogy végre
reagáljon valamit. Szerintem azt sem fogná fel, ha azt
mondanám, hogy bűntettet követtem el. Feladom,
inkább odaballagok az asztalhoz. – Mitől olyan
különlegesek ezek a sziklák?
Apa tollat ragad, és sebesen körmöl a
jegyzetfüzetébe. Összerezzenek a körmei láttán – túl
hosszúra nőttek, és sárgák a nikotintól. Hónapok óta
ebbe a füzetbe jegyzetelget, szervezi a tökéletes ír
utazást, amelyre jövő nyáron visz majd minket.
– Ó, anyád imádná. A Doolin-barlang csak húsz
percre van kocsival, úgyhogy mindkettő belefér egy
napba. Nézd! – szól. Nem is felel a kérdésemre, csak
felém fordítja a laptopot. A képernyőn a tenger fölé
magasodó, függőleges gránitszikla fotóit látom. A
képeken süt a nap. Nem hinném, hogy ez a való életben
is így néz ki. Napsütés Írországban? Komolyan?
– Szuper, apa – mondom elviselhetetlenül hamis
mosollyal. Most már aztán… Most már aztán el kell,
hogy veszítse a türelmét. Ki kell rám akadnia, amikor
nem jövök haza aludni. Most már tényleg úgy kell
viselkednie, mintha az apám lenne. Ha ez megtörténik,
akkor majd azt mondom neki: Sajnálom, apa, igazad van.
Aggódsz, amikor a hátad mögött ki tudja, mit csinálok, és
nem jövök haza. Többet nem fordul elő. Csakhogy
egyáltalán nem aggódik, és éppen ez a baj. Hogyan nőjek
fel, hogyan vállaljam a felelősséget önmagamért, ha az
apám nem jelöli ki a határokat?
– Oké, akkor szervezem tovább – közli, és újra maga
felé fordítja a laptopot. Még néhány másodpercig a
képernyőre hunyorog, és épp, amikor már feladtam, és
elindulok a szobám felé, kihúzza magát, és kisimítja a
haját az arcából. – Bulizni voltál?
Nahát, mégis hallott!
– Aha. Elég vad volt – felelem. Gyakorlatilag
könyörgök neki: Hagyd már a sziklákat meg a
barlangokat, és inkább velem foglalkozz! Bármit
megtennék, hogy szobafogságra ítéljen. Hogy reagáljon.
Hogy valami normálisat csináljon.
– Az jó. Örülök, hogy jól érzed magad – mondja, és
őszintén, ostobán mosolyog rám, majd visszatér ahhoz a
rohadt, hülye füzethez.
Hitetlenkedve bámulok rá.
Úgy néz ki, mintha napok óta nem zuhanyozott volna
– és a szaga is olyan, pfuj. A haja összevissza áll, a
szemébe lóg. Hetek óta nem borotválkozott, úgyhogy a
borostája jószerével szakáll, már egészen az
ádámcsutkájáig ér. Hogy nem tűnt fel eddig, menyire
lefogyott? Csak úgy olvadnak róla a kilók, a kopott, a
szélein foszladozó melegítője már lóg sovány alakján,
szinte elvész benne. Már nem is emlékszem, mikor vett
magának utoljára új farmert, mikor volt utoljára
fodrásznál.
Annyira messze jár, annyira elveszett a saját fejében,
hogy engem már szinte észre sem vesz. Nem érdeklem.
Össze sem tudom számolni, hányszor nem aludtam
itthon az utóbbi évben, de még ha fogalma sincs róla,
hol voltam, az sem elég ahhoz, hogy kikeveredjen a
maga sötét világából, és figyeljen rám. Megfeszítem az
állkapcsomat, a körmeimet a tenyerembe vájom, és
kirohanok a konyhából, fel a szobámba. Tudom, hogy
túldramatizálom, de lefogadom, hogy ez sem tűnik fel
neki.
A halántékomat masszírozom, közben bedobom a
szobámba a koszos ruháimmal teli szatyrot. Az ágyamat
még tegnap reggel vetettem be. De nem maradok, mert
hallom, hogy Justin Bieber édes hangja hívogat Kennedy
szobájából. Azt hittem, a Bieber körüli hype már évekkel
ezelőtt elhalt, de nem, legalábbis Kennedyt nem érdekli.
Benyitok a szobámmal szemközti ajtón, nem is kopogok.
Nem kell kopognunk. Testvérek vagyunk. Vagy
nyolcéves koromig együtt fürödtünk, úgyhogy nem
szégyenlősködünk egymás előtt.
Kennedy a fésülködőasztalánál ül, és nagy
műgonddal pirosra lakkozza a körmeit a kis spotlámpa
fényénél. Theo, a cirmosunk, aki imádja a húgomat, de
engem valamiért utál, az ablakpárkányon alszik
összegömbölyödve. Kennedy Justinra tátog, de most
becsukja a száját, és felpillant. Mintha meglepné, hogy
lát.
 Felnyögök, és az ágyára vetem magam. Kinyújtózom
a hasamon, és az állam alá húzok egy párnát.
– Ha apa még egyszer szóba hozza Írországot,
elköltözöm. Te is jössz?
Kennedy halványan, megértően mosolyog rám a válla
fölött, aztán tovább festi a körmeit.
– Hová mentél este? – kérdezi. Kíváncsi, de némi
kétkedést is érzek a hangjában. Legalább egy ember van
a házban, akit eléggé érdeklek ahhoz, hogy felmerüljön
benne, vajon holtan hevertem-e az árokparton. Még ha
csak az icipici, kilencedikes húgom is az. Még csak
tizennégy éves, de korához képest hihetetlenül bölcs.
– Bulizni.
– Éééés? – érdeklődik. Rátekeri a körömlakkra a
tetejét, és felém fordul a székével. – Megcsókoltál
valami jó pasit? – Elkerekedett szemmel néz, mert már
tudja a választ.
– Harrison Boydot. Megint. – Még nem említettem
neki Harrisont név szerint, de úgyis tudja, hogy hónapok
óta van köztünk valami. Egy gimiben semmi sem marad
titok, nem igaz? A pletyka gyorsan terjed.
– Húúúú! – visítja, mintha azt hinné, lehet valami
ebből a kapcsolatból. Nem. Ebből csak az lesz, hogy
felkerülünk egymás exeinek listájára.
Rezeg a zsebemben a telefonom, és kicsit elszorul a
szívem, amikor meglátom a kijelzőn Harrison nevét.
Persze hogy ő az.
– Basszus! Emlegetett szamár.
Most ébredtem fel, és máris rád gondolok. Jó volt a tegnap este. Ma
megismételjük? Nálam. Majd írok, ha elaludtak a szüleim.

– Mit mond az emlegetett szamár?

Olyan mohón néz, hogy biztosra veszem, azt reméli,
irántam érzett, halhatatlan szerelmét fejezte ki a srác. A
húgom, amióta az eszét tudja, reménytelenül
romantikus alkat, amit annak köszönhet, hogy
kiskorában odavolt a Hamupipőkéért. Ha egy fiú csak
rám mosolyog, ő már biztosra veszi, hogy hozzámegyek
feleségül.
– Este találkozni akar – felelem. A többit nem
említem. Vannak dolgok, amikről nem beszélhetek a
kishúgom előtt, és ezek közé tartozik az is, mit szoktunk
csinálni zárt ajtók mögött. A-aa.
Elkerekedik a szeme.
– Akkor találkozol vele?
– Aha, de csak azért, hogy szakítsak.
A körmeim hangosan kopognak a telefonom
kijelzőjén. Elküldöm a válaszomat. Rövid és egyszerű:

És ha inkább csak kocsikáznánk egyet?

– Mi? – Kennedy hirtelen kihúzza magát, és szemmel

láthatóan felfordul a gyomra a döntésemtől. – De hát
annyira rohadtul szexi! És ha összejönnétek, akkor
összehozhatnál az öccsével, és akkor járhatnánk
duplarandikra! És együtt mehetnénk nyaralni a
Bahamákra! – Elréved a tekintete, belesüpped az
ártatlan fantáziálgatásba.
 Még mindig a kezemben tartom a mobilomat, a
tekintetemet sem tudom levenni róla, és az ajkamat
rágcsálva várom Harrison válaszát. Vajon érzi az
üzenetemből, hogy valami nem oké, és nem vagyok
olyan lelkes, mint máskor?
– Totál igazad van, nagyon szexi, de ne káromkodj –
szólok Kennedyre, és dorgáló pillantást küldök felé. –
Különben is túl fiatal vagy még ahhoz, hogy bárkivel is
összehozzalak.
Az ég felé fordítja a tekintetét, és frissen festett
körmeit fújja.
– Oké, apa.
Ez azért ironikus, mert apa sosem szólna rá a
káromkodás miatt. Ráadásul úgy érzem, már évek óta
nekem kell nevelnem a húgomat. Én futottam másfél
kilométert a boltig, hogy betétet vegyek neki, amikor
először megjött a menstruációja, és a fürdőszobában
zokogott. Én vittem el a Targetbe még a nyáron, az első
középiskolai éve előtt, hogy beszerezzük a sulihoz
szükséges tanszereket. Én öleltem át, amikor először
szakítottak vele, és azt hitte, soha többé nem lesz
boldog. Megígértem neki, hogy az lesz, bár tudom, hogy
sosem gyógyul már meg egészen egyikünk szíve sem. És
nem a fiúk miatt.
Anya nincs többé, és bár apa testben velünk van,
érzelmileg akkor sem lehetne távolabb, ha akarna.
Kennedy újra a fésülködőasztal felé fordul, és a
spotlámpa fényénél nézegeti a körmét, nem foltos-e
valahol. Nem tud róla, de anya halálakor megfogadtam,
hogy mindig meg fogom védeni őt, történjék bármi is. Ez
magányos harc, mert most már én vagyok az egyetlen,
aki meg tudja védeni.
Megint rezeg a telefonom.

Tetszik a gondolat… Kilencre érted megyek.

– Elmegyek, apa.
A válla fölött pillant rám. A konyhában áll, az asztalon
ott a laptop, a tűzhelyen rámen készül. A tekintete üres,
egy igazi sivatag, ahányszor csak rám néz.
– Kérsz vacsorát?
– Már ettem – vonok vállat. Biztos nem tűnt fel neki,
amikor egy órája tőle öt méterre bevágtam egy tál
spagettit.
Ha az életem múlna rajta, sem tudnék főzni, és ezen
ebben a házban senki sem fog segíteni, legalábbis nem
mostanában, de legalább készételekkel gondoskodom a
magam és Kennedy élelmezéséről. Ez is több, mint amit
apa tesz. – És Kennedy is evett.
– Ja, már vacsoráztatok? Oké. – Ismét a lábas felé
fordul, és csendben kavargatja az ételt. Olyan élettel
teli, boldog, erős hangja volt régen, hogy felbosszantott,
ha túl sokáig kellett hallgatnom. Most bármit megadnék,
ha órákig beszélne, mint régen, és elmesélné, milyen
izgalmas volt az a nagy drogfogás a munkahelyén,
mennyire szeretne egy Porsche 911-et, és hogy megint
megverte a barátait pókerben.
Egy hosszú pillanatra megállok, és belesajdul a
szívem. Ez a várakozás, hogy végre történjen már
valami, bármi, gyötrelmes. Miért nem tud szigorúan
figyelmeztetni, hogy ne maradjak ki sokáig? Bárcsak
rám szólna, hogy holnap reggel suli! De… semmi.
És bár már megszoktam ezt a semmit, mégis mindig
fáj, amikor szembesülök vele.
Nem is mondok többet. Fogom a kulcsomat,
belebújok az ajtó mellett hagyott, viharvert Converse-
csukámba, és elindulok. Kilenc múlt pár perccel, és
Harrison persze pontosan érkezett. A házunk előtt áll
járó motorral, fényszórója bevilágítja az utcát.
Gondolom, már alig várja, hogy lásson, amitől csak még
rosszabb ez az egész. De nem most csinálok ilyet
először. Már szinte megszoktam, hogy összetöröm a fiúk
szívét.
Meg kell védenem magam, de azért igyekszem minél
elviselhetőbbé tenni Harrison számára a szakítást. Nem
festettem ki magam, a szemem beesett és fáradt. A
hajamat egyszerű lófarokba fogtam, és annyi apró tincs
lóg ki belőle, hogy megszámolni sem lehetne. Egy
kapucnis pulcsit vettem fel, amelynek az ujja lyukas, és
egyébként is három számmal nagyobb a kelleténél. A
legbénább farmernadrágom van rajtam. Semmi parfüm.
Talán kevésbé fog fájni neki, ha leharcoltan nézek ki.
Letargikus hangulatban vonszolom el magam a
kocsijáig, és kinyitom az ajtaját. Felhúzódzkodom az
anyósülésre, aztán felé fordulok. Jaj, Kennedynek
mennyire igaza van! Ez a srác gyönyörű. Mint egy görög
isten. Kis híján felnyögök, nagyon küzdők a késztetés
ellen. Miért nem tudott neki elég lenni a szex, miért
kellett többet akarnia? Most nemet kell mondanom
ennek a ragyogó, kék szemnek, a kőkemény, izmos
mellkasnak és a homokszínű hajnak.
– Bejön ez a laza stílus – közli Harrison, és alaposan
végigmér. A suliban mindig kényelmes ruhát viselek, de
sosem vagyok ápolatlan. – Fiatalabbnak tűnsz tőle.
Aranyos.
– Mi? – Nem akarok kívánatos lenni, épp
ellenkezőleg. Kihúzom magam, és Harrison felé
fordulok. Összeszűkített szemmel nézem. Vajon kihallja
a nyers modoromból, hogy nem szórakozni jöttem? –
Szerinted tényleg aranyosan nézek ki műszempilla
nélkül?
Harrison csücsörít. Csalódott a hozzáállásom miatt.
– Ma nem vagy valami szórakoztató. De majd én
segítek ezen.
Nyilvánvalóan nem tűnt fel neki, hogy nincs kedvem
a szokásoshoz. Nem veszi észre, hogy még nem kapta
meg a félénk mosolyt. Azt sem, hogy nem tettem
azonnal a combjára a kezemet.
– A Heritage Parkban fogunk leparkolni – mondja, és
elindulunk.
Király. A Heritage Park Westerville első számú
randihelyszíne. A város szélén található, és
hétvégenként a fél suli ott lóg az anyukája kocsijának
hátsó ülésén. Legalább Harrison terepjárója a sajátja.
De mit számít ez? Ma este nem lesz semmiféle akció, ez
tuti. Nem azért, mert nem akarom, hanem azért, mert
eltökéltem, hogy nem ringatom Harrisont abba a hamis
reménybe, hogy lehet köztünk több a késő esti
csókoknál.
 – Harrison… – kezdem, de nem hallja, mert már
bekapcsolta a zenét. Határozott mozdulattal megfogja a
térdemet, én meg az öklén lévő karcolásokat nézem,
miközben vezet. Nem tudom megállni, hogy a kezére
tegyem a magamét. Egymásba fűzzük az ujjainkat. A
másik kezemmel a hajamba túrok, és a fejemet
masszírozom, miközben gondolkodom. Mi baj lehetne
abból, ha még egyszer megcsókolnám? Megígértem
magamnak, hogy a tegnap este volt az utolsó, soha
többé, de…
Jaj, de utálom magamat, amiért egyáltalán
belekeveredem ezekbe a helyzetekbe!
– És… Jól érezted magad a bulin? – kérdezi Harrison,
miután egy ideig csendben utaztunk. Nem sűrűn
beszélgetünk, és ha mégis, akkor is csak flörtölünk. Nem
sokat tudok róla, csak annyit, hogy ő Harrison Boyd, a
focicsapatban játszik, az évek során több órára is együtt
jártunk, és bizonyára okos, mert tudomásom szerint
még sosem kapott egyest semmiből. Fontos dolgokról
sosem beszélünk. Tulajdonképpen nem ismerem őt. Ő
sem sokat tud rólam.
Még mindig fogom a kezét, és nagyon igyekszem nem
flörtölni, nem akarom szándékosan felizgatni még most
is.
– Aha. És te?
– Aha.
Folytatódik a kínos csend. Olyan, mintha csak
megpróbálnánk valahogy elütni az időt addig, amíg
végre egymásnak eshetünk. Fogalmunk sincs, hogyan
kommunikáljunk, amikor teljesen józanok vagyunk, és
nem smárolunk. Nem is értem, miért hívott el a
sítúrára. Mégis miről beszélgetnénk? Arról, hogy hideg a
hó?
Megszokásból felemelem a kezét, és megcsókolom a
karcolásokat. Tudom, hogy nem kellene megvezetnem,
de ez akkor is hiányozni fog. Igyekszem kiélvezni, amíg
még lehet. Harrison fél kézzel vezet, a másik kezével az
enyémet fogja, és engedi, hogy végigcsókoljam meztelen
karját. A szeme sarkából időnként rám pillant, és a
tekintete egyre tüzesebb.
Megérkezünk a Heritage Parkhoz, és követjük a fák
között vezető, csendes utat, amíg elérjük a külvilágtól
elzárt parkolót. Csak egy autó van itt, az is messze
tőlünk. A fényszórója nem ég. Odabent árnyékok
mozognak. Elfordítom a fejemet, Harrisont nézem,
ahogy lassít, majd megáll. A kerekek alatt csikorog az
apró kavics. Tudom, hogy most rögtön meg kellene neki
mondanom, mielőtt még túl messzire mennénk, de
amikor tüzes tekintete találkozik az enyémmel, nem
tudok neki ellenállni.
Elengedem a kezét, és átölelem. Ajkamat az ajkára
nyomom. Egy másik világban, ahol nem hinném, hogy
minden kapcsolat kezdettől fogva halálra van ítélve, és
nem rettegnék attól, hogy elveszítem azt, akit szeretek,
lehet, hogy nyitottabb lennék rá, hogy jobban
megismerjem Harrisont. Talán még izgatottan is várnám
a közös sítúránkat.
Lehet, hogy Harrison nem sokat tud rólam, de azt
tudja, hogyan kell jól csinálni, amit csinál. A hajamba
túr, újabb tincseket szabadít ki a copfomból, és a
derekamat tapogatja, szeretne minél közelebb húzni
magához.
Még sosem voltunk együtt a terepjárójában, úgyhogy
furán és bénának érzem magam, amikor átmászom a
sebváltón az ölébe. Hogy kell ezt csinálni? Beszorulok a
mellkasa és a kormány közé, és már azon gondolkodom,
hogy a fenébe lehet ezt logisztikailag megoldani, amikor
eszembe jut, hogy nem, ma nem lesz semmi. Nincs
csábítás. Ma nem leszünk együtt Harrisonnal.
– Harrison, figyelj! – szólalok meg. Kissé lihegek a
csókoktól. Megfogom az állát, és eltartom magamtól a
száját, nehogy egy újabb csókkal belém fojthassa a szót.
A keze máris a pulcsim alá tévedt, és a mellkasomat
simogatja. Nem tudja elrejteni azt a szexi kis mosolyt,
amely mindig megjelenik az arcán, ahányszor elkezdjük
fogdosni egymást, de gyorsan a nyakamba fúrja az
arcát. A bőrömön érzem forró lélegzetét, miközben
végigcsókol.
– Harrison! – kezdem újra, illetve inkább csak
nyögöm. Hátrahajtom a fejemet, hogy jobban hozzám
férjen, és lehunyom a szememet. Annyira jó érezni az
ajkát, a kezét…
Nem. Le kell állnom.
Hirtelen eltolom magamtól, és megvárom, hogy rám
nézzen.
A szája kissé nyitva, a szeme ragyog.
– Figyelj csak! – mondom, és rázúdítom az egészet: –
Többet nem lehetünk együtt. Vége. Befejeztük.
Harrison meleg keze eltűnik a testemről, és csend
száll a terepjáróra. Csak a szívverését hallom, de az is
lehet, hogy a sajátomat. Úgy pislog, mintha nem fogná
fel egészen, amit az előbb mondtam.
– Te miről beszélsz?
– Sajnálom – felelem, és ez igaz is. – De nem lehet…
Nem akarok… járni veled.
Fészkelődik alattam, durván lelök magáról, mintha
egy rátapadt parazita lennék. Visszacsúszom az
anyósülésre, ő pedig megragadja a kormányt. Az
állkapcsa megfeszül.
– Ez most a síelés miatt van? – A hangjából düh és
számomra érthetetlen, keserű humor érződik ki. – Csak
mert azt nem randinak szántam, Vanessa – horkant fel,
mintha ez lenne a legabszurdabb gondolat a világon. –
Csak azért akartam, hogy ott legyél, hogy lefejthessünk.
Még hogy én randizni akarnék veled!
Ó.
Vagyis nem akarta ő, hogy ez a kaland több legyen,
mint ami. Mégis miért láttam többet abba a sítúrás
ötletbe? Pontosan úgy folytathattuk volna, ahogy most
vagyunk, de most aztán jó kínos lett miattam ez az
egész. Karba teszem a kezemet, hátradőlök, és
igyekszem megemészteni a hallottakat. Nagyon
ostobának érzem magam.
– És még ha járni akarnék is veled… – folytatja
Harrison, és előrehajol, hogy rám bámulhasson. – Hogy
jössz te ahhoz, hogy csak úgy beugorj a kocsimba, így
lesmárolj, aztán közöld velem, hogy vége? Most
komolyan! – Megharagudott. Már nem csillog a szeme,
és hirtelen már nem az a szexi, magabiztos focista, akit
egészen négy másodperccel ezelőttig olyan menőnek
gondoltam. – Ha azt hiszed, ilyen könnyű ejteni engem,
hát, arról szó sem lehet.
– Harrison, nyugi! – csitítom, és igyekszem
megőrizni a hidegvéremet, pedig most nagyon rosszul
érzem magam mellette. Képtelen vagyok a szemébe
nézni. – Félreértettem valamit. Van ilyen. Akkor most
visszatérhetünk arra, amit az előbb csináltunk?
– Nem, kapd be, Vanessa! Takarodj kifelé! Kitágult
orrlyukakkal mutatja az irányt, és hallom a zár
kattanását.
A döbbenettől elkerekedik a szemem. Kipillantok. Az
a kocsi, amit korábban láttam, még mindig ott van, de
senki más nincs a környéken. Sötét van, késő, és több
kilométerre vagyok otthonról. Újra Harrisonra nézek, és
összeszalad a szemöldököm.
– Mi van? Kidobsz a terepjáródból?
– Komolyan azt hiszed, hogy hazaviszlek? Azok után,
hogy ide-oda akartál rángatni? Kizárt. Ahogy mondtad,
befejeztük, kicsim – veti oda nevetve. Megrázza a fejét,
és beindítja a motort.
Az ölemben pihentetett öklömre nézek. Hogy
vághatja ezt az arcomba?
– És pontosan mit is fogsz csinálni, ha én nem leszek
itt neked társaságnak? – vetem oda. Most már én is
dühös vagyok.
– Mi? Azt hiszed, te vagy az egyetlen lány, akinek a
száma gyorshívón van a telefonomban? – motyogja, de
tudom, hogy azt akarja, meghalljam, és persze hogy
meghallom.
 Ez dönti el, hogy kiszállok a kocsiból. Kivágom az
ajtót, de előbb még felmarkolok a kesztyűtartóból egy
csomó gyorskaja-csomagolást, és Harrison képébe
vágom. Rohadék. Szinte még be sem csaptam az ajtót,
amikor már el is hajt, a kerekek alatt csikorog az apró
kavics. Fogok egy marékkal, és a hülye, rohadt
terepjárója után hajítom, mielőtt még eltűnne, de
miután eltűnt a sötétben a hátsó fényszórója, óriásit
sóhajtok a sötétben. Tényleg nem számítottam rá, hogy
Harrison ilyen dührohamot kap.
Leülök a földre, és nézem a másik kocsit. Szerintem
nemcsak képzelem, hogy elég sokatmondó ritmusban
mozog. Szerintem azt sem csak képzelem, hogy most
úgy nézek ki, mint egy perverz. Felhívom Chynát, mert
mostanra már megtanultam, hogy apától nem várhatom,
hogy megmentsen, de nem veszi fel. Másodszor is
próbálkozom, de hiába. Ekkor esik le, hogy nincs több
lehetőségem. Néha azt kívánom, bárcsak Kennedy lenne
az idősebb Murphy-testvér, és ilyenkor a segítségemre
tudna sietni, de nem, úgyhogy még egy kibaszott jogsija
sincs.
Grrrr.
Szép volt, Harrison. Jól itt hagytál a semmi közepén.
Most érzem csak magam igazán ostobának, amiért
egyáltalán belementem, hogy ma este találkozzunk.
A tenyerembe temetem az arcomat, és a fejemet
masszírozom. Mélyen bent vagyok a parkban, legalább
másfél kilométer a kijárat, és ehhez a sétához egyedül
nem sok kedvem van. Túlságosan messze lennék a
civilizációtól, míg itt, a parkolóban legalább van
társaságom. Lopva a kocsira pillantok, és azon
gondolkodom, vajon segítséget kérhetek-e tőlük, de
ekkor eltereli a figyelmemet a telefonom rezgése. Még
sosem könnyebbültem meg ennyire, amikor Chyna neve
megjelent a kijelzőn.
Kérdés nélkül megígéri, hogy negyedórán belül itt
van.
Tíz perc múlva megérkezik. Beszállok a kocsijába, és
a kíváncsian felhúzott szemöldökével találom szemben
magam. Csak ennyit mondok:
– Harrison Boyd bekaphatja, basszus.
 3

– Állítólag valaki összetört egy nagyon fontos vázát, és a

szülei kibuktak – meséli Chyna a suli felé tartó úton a
kocsiban, és észre sem veszi, de közben gesztikulál is.
Ez rossz szokása, minden reggel majdnem belehalunk,
mert a keze valahogy pont sosincs a kormányon. – És ha
a szülők hazajönnek az útjukról, és megtiltják neki, hogy
megtartsa a következő bulit? Képzeld csak el! Nem lesz
több Madison Romy-parti. Igazi westerville-i tragédia
lenne. – A mellkasára teszi a kezét, ironikusan gyászt
imitál, én meg megragadom, és elrántom a kormányt,
mielőtt még belemennénk egy villanyoszlopba.
– Tudod, mi lenne még ennél is nagyobb tragédia?
Az, ha oldalról beleszállnánk egy terepjáróba, mert nem
vettél észre egy stoptáblát, és mindketten meghalnánk –
közlöm fapofával.
– Hoppá – pirul el Chyna. Kicsit szorosabban fogja a
kormányt. – Szerinted Harrison szóba fog állni veled?
– Nem. Szerintem úgy fog rám nézni bioszon, mint a
véres rongyra. – Vállat vonok, a műkörmömet
piszkálom. Az egyiket már alig tartja valami. – De én
már túl is vagyok rajta.
Biztosan kínos lesz, amikor először összefutunk, de
elég nagy a suli ahhoz, hogy elkerüljem, ha muszáj. Elég
folyosó van, kereshetek alternatív útvonalakat. Csak egy
közös óránk van. Teljesen kibírható.
 Bekanyarodunk a suli parkolójába, és rögtön le is
parkolunk egy üres helyre. Átlósan, és a mellettünk
állótól néhány centire. Nem is szólok semmit, csak
fogom a hátizsákomat, és kipréselem magam a kocsiból.
Vigyázok, nehogy meghúzzam valaki autóját. Amikor az
utolsó óra után visszajövünk, a szélvédőn egy „tanulj
meg parkolni, hülye!” üzenet fog várni minket az
ablaktörlő alatt, mint mindig.
– Rohanok. Óra előtt találkozóm van Mrs. Moore-ral.
Segít véglegesíteni az egyetemi jelentkezésemet –
mondja Chyna. – Később találkozunk. – A mappájával a
hóna alatt elhátrál, és csókot dob. Elkapom, és a
farmerem zsebébe süllyesztem. Ekkor megfordul, és
átrohan az udvaron.
Az első órám az épület túlsó végében van, ezért a déli
bejárat felé veszem az irányt. Alacsonyan függ a nap az
égen, és csípős reggelünk van. Imádom – a telet is, a
hideget is. A nyár elviselhetetlen volt, de Ohióban
mindig helyreáll az egyensúly, amikor az extrém magas
pártartalmat felváltja az intenzív havazás. Még nem
esett le az első hó, de hamarosan ragyogó fehérek
lesznek az utcáink, vastag, jeges takaró borítja majd
őket, és már a gondolattól is érzem a meleget és a
bolyhos takarómat. Érdekes ellentmondás.
Lehajtott fejjel lépkedek, a tekintetem a
telefonomon, ma reggel nagyjából ezredszer frissítem a
közösségi médiás oldalaimat. Harrison még nem
próbálta meg felvenni velem a kapcsolatot azok után,
hogy tegnap este kirúgott a kocsijából, ami azt jelenti,
hogy lezárult a kettőnk dolga. Megkönnyebbülten
sóhajtok.
Csak azért pillantok fel, mert kis híján beleütközöm
Ryan Malone-ba, a végzős osztály fura fiújába, aki, hát,
fura. Tizedikben egyszer felfüggesztették, mert többször
is berontott a női vécébe. „Véletlenül.”
– Helló, Vanessa! – köszön rám, mire megtorpanok,
mert Ryan Malone még sosem merte kinyitni előttem a
száját, pláne nem mert megszólalni. A vállam fölött
nézek vissza rá, mire cserepes ajka perverz vigyorra
húzódik. Ettől azonnal ideges leszek. Mi a francért szólt
hozzám? – Csak el akartam mondani, hogy… hogy
szerintem csodásan nézel ki. Nagyon szexi vagy. – Mi
van? Ez egészen biztosan nem ártatlan megjegyzés. A
gyomrom felfordul attól, ahogyan mondja.
– Fúj, Malone, kopj le! – fintorgok, és összehúzom
magamon a kabátomat, még mielőtt legeltethetné
rajtam a szemét. Igazi gyökér.
Faképnél hagyom. Nagy léptekkel, gyorsan haladok,
mert a közelében sem akarok lenni, és csak akkor
lassítok, amikor beértem az épületbe, és már a
szekrényem felé tartok. Még van néhány perc az első
óráig, úgyhogy még mindenki a folyosókon nyüzsög.
Hangos az alapzaj, mindenki a király hétvégéjéről
beszél. Gondolom, Madison Romy bulija a legforróbb
téma. A fél végzős osztály ott volt, és egész biztosan
komoly pletykaalap, hogy felbukkantak, és verekedést
provokáltak a Westerville Central focistái.
De feltűnik, hogy valami nem stimmel. Érzem,
miközben átnyomakodom a tömegen. Körülöttem
jönnek-mennek az emberek, elsétálnak mellettem,
baráti csoportok beszélgetnek a szekrényüknek dőlve.
De akkor is elkapom a lopott pillantásokat. A halk
vihogást. Egy csapat tizenegyedikes fiú hangos
röhögésben tör ki, amikor meglátnak. Mi a fene ez?
Gyorsan végignézek magamon, hátha kilátszik a
melltartóm, vagy lent van a sliccem – az legalább
megmagyarázná Malone furcsa megjegyzését –, de nem,
semmi. Elterjedt a híre, hogy szakítottunk Harrisonnal?
Mindenki tudja, hogy kiparancsolt a kocsijából, és ott
hagyott a Heritage Parkban? Persze, jó kis pletyka, de
azért nem akkora ügy. Igazából nem is jártunk, és nem
is hittem volna, hogy az embereket ennyire érdekli, mi
van köztünk.
Leszegett fejjel megyek tovább a szekrényem felé. A
szokásosnál gyorsabban ver a szívem, miközben a
számkombinációval kínlódom. Még kilencedikben egy
tükröt ragasztottam a szekrényajtó belső oldalára, ami
már többször életmentőnek bizonyult. Még egyszer
végigtekintek magamon, de a hajam is rendben van, a
sminkem is, a ruhám aztán tutira, minden rendben van.
Akkor mi a francért néz rám mindenki ilyen furán? És
most, hogy így végiggondolom, miért tudtam
végigsétálni ezen a folyosón úgy, hogy senki sem szólt
hozzám?
– Úgy láttam, jól érezted magad Maddie buliján – üti
meg a fülemet egy mély hang.
Olyan gyorsan fordulok hátra, hogy beverem a
könyökömet a szekrény fémjébe. Anthonyval találom
szemben magamat. Noah is ott van vele, és mögöttük
összegyűlt még pár srác a csapatból. Gyakorlatilag a
szekrénynek nyomnak. Úgy érzem, megfulladok, de nem
lepődöm meg. Harrison barátai. Nyilván ugyanúgy
fognak szekálni, mint amikor Noah-val jegeltem a
viszonyunkat. Ilyenek a fiúk – ez a hülye csordaszellem
tehet róla.
– Ööö, igen, tényleg jó volt felelem, mire
felröhögnek. Ez a hang üresen visszhangzik a fülemben
Összevont szemöldökkel nézem, ahogy sokatmondó
pillantásokat küldenek egymás felé, az ég felé emelik a
tekintetüket, és általában véve igazi seggfejként
viselkednek. Nem tudom, mi olyan vicces.
– Hogyhogy nekem sosem sztriptízeltél? – érdeklődik
Noah. Közel hajol hozzám, és úgy biggyeszti az ajkát,
mint egy kisgyerek, aki úgy érzi, kimaradt valamiből.
Egyik kezét a csípőmre helyezi. Felfordul a gyomrom a
vigyorától. – Nem bántam volna, tudod? – Anthony és a
többi srác hangosan röhög, visszhangzik tőlük a folyosó.
A fogamat csikorgatva lököm le magamról Noah
kezét. Ez a rohadt Harrison beszámolt a barátainak a
kettőnk magánügyéről. Persze, tudom, hogy a pasik
szoktak ilyenekről beszélgetni. Persze, én is szoktam
Chynával, de akkor is. Ha belegondolok, hogy a fél
focicsapat tudja, mitől indulok be, összeugrik a
gyomrom.
Bevágom a szekrényem ajtaját, átnyomakszom a
testes Anthony mellett, és gyors léptekkel faképnél
hagyom őket.
A szívem csak úgy dübörög. Frászt kaptam.
 – Jaj, gyere már vissza, Vanessa! – szól utánam Noah.
Tudom, hogy a folyosón gyülekező diákok többsége most
már ránk figyel, és ettől ég az arcom. – Anthony is akar
menni egy kört a Vanessa-körhintán! Úgy hallotta,
nagyon élvezetes!
Seggfejek. Utálom azt, amire célozgatnak. Persze,
szeretek szórakozni, de ez mitől lenne olyan rossz – már
azt leszámítva, hogy rögtön dobok minden srácot, aki
egyszer csak többet akar?
Jó buli. Kedvemre válogathatok a szexi fiúk között.
Szeretem az izgalmat. Ezek meg úgy csinálnak, mintha a
listámon több száz név szerepelne, miközben alig
néhány. Szinte biztos vagyok benne, hogy megszámolni
is nehéz lenne, hány lánnyal feküdt le Noah csak a
suliból, engem is beleértve, úgyhogy elmehet a fenébe a
kettős mércéjével együtt. Nem értek egyet azzal, hogy
amit a fiúknak lehet, a csajoknak nem, de elfogadtam,
hogy ez már csak így van. Igyekszem nem magamra
venni az időnként arcomba vágott megjegyzéseket.
De ma zavarnak.
Miközben a folyosón haladok, megüti a fülemet az a
hülye szó: ribanc.
Nem tudom, kitől jött. Valamelyik lánytól, de meg
sem próbálom beazonosítani a hang forrását. A
fejemben kavarognak a gondolatok. Valami van. Valami
rossz. Érzem a levegőben. Az a különös érzésem támad,
hogy az egész világ ellenem van, vagy legalábbis ebben
az istenverte iskolában mindenki. Fegyvertelennek,
védtelennek érzem magam, a bőröm papírvékony. Ami
ennél is rosszabb, hogy általában éppen ennek az
ellenkezője jellemző rám. Nem tudom, mi okozza ezt az
érzést, de hirtelen szeretnék összegömbölyödni, amilyen
kicsire csak lehet, és elbújni.
Van elég ember, akit nem nevezhetnék éppen legjobb
barátomnak, de ez még sosem volt ennyire nyilvánvaló,
mint ma. A többség bír, és én is bírom a többséget. Ezért
is van nagy haveri köröm, ezért lógok egy csomó
mindenkivel. Vagy legalábbis azt hittem, ez így van.
Jelenleg teljesen homályos a barát és ellenség közti
válaszvonal. Bezárult a kör. Mindenkit ellenségnek
érzek.
Befordulok a sarkon, és kis híján összeütközöm
Chynával. Rettenetesen megkönnyebbülök, amikor
meglátom. Túl sok most nekem az, hogy egyedül kell
végigmennem a folyosón, és biztosra veszem, hogy ezt
annak köszönhetem, hogy Har-risonnak eljárt a szája.
Talán Chyna tudja, mit terjeszt rólam.
– Jaj, hála az égnek! Már mindenütt kerestelek –
szólal meg. Villámsebességgel hadar. A szeme
elkerekedett a rémülettől. – Vagy milliószor hívtalak! –
Karon ragad, és bevonszol a női vécébe. Éppen akkor,
amikor becsöngetnek az első órára. Az a kevés lány, aki
éppen a mosdóban van, gyorsan távozik, de mi Chynával
mintha gyökeret eresztettünk volna a mosdókagylók
mellett.
– Neked nem a megbeszélésen kellene lenned? –
kérdezem, amikor kettesben maradunk. Hallom, ahogy
az emberek rohannak a folyosón: mindenki az órájára
siet. Már beletörődtem, hogy elkésem bioszról.
 Chyna nem felel. Helyette megfogja a vállamat, és
egyenesen a szemembe bámul. Az arca szinte eltorzul az
aggodalomtól.
Mi a jó franc folyik itt?
– Akarsz ma lógni? Megyek veled. Húzzunk el
Westerville-ből! Bemegyünk Columbusba, és… –
Elhallgat, a fejét rázza. – Vagy inkább meg se álljunk
Clevelandig! Bárhol jó, csak itt ne legyünk. Jól hangzik?
– Chyna, lassíts! – kérem. Összezavarodtam. Ki van
akadva valamiért? Miért akar ennyire elhúzni? – Miért
akarsz lógni?
Chyna arcára kiül az iszonyat.
– Te jó ég! – Leejti a kezét, úgy néz ki, mint egy
leeresztett lufi. Szinte suttogja: – Még nem is láttad.
– Mit nem láttam? – A szívem ide-oda ugrál a
mellkasomban, a torkom kiszárad. Csontig hatoló
félelem hasít belém, és lassan összeállnak a ma reggeli
kirakós darabkái. – Chyna! Mit nem láttam még?
– Basszus! – nyögi a barátnőm, és az egyik
mosdókagylónak dől. Az arcára nyomja a kezét, hogy ne
kelljen rám néznie. – Azt hittem, neked küldték el
először… Sajnálom. Tényleg nem akarom megmutatni
neked, de… – Felegyenesedik, előveszi a telefonját, és
néhány pillanatig keresgél rajta, majd odaadja. –
Sajnálom – ismétli meg. – Kiszúrom Harrison kerekeit a
nevedben.
Egy másodpercig csak bámulok rá, kezemben a
mobiljával. Fogalmam sincs, mit fogok látni, de erős
hányinger tör rám, és remegek. Úgy érzem, a szívem
annyira elszorult, hogy már csak pép van a helyén.
 Egy videó.
Nagyot nyelek, és megérintem a képernyőt. A
lejátszás gombra kattintok. Teljesen kiürült a tüdőm,
elfogyott a levegőm.
Én szerepelek a videóban.
Maddie Romy partiján készült, szombaton. Úgy
érzem magam, mint akit teljes erőből gyomorszájon
vágtak.
Fent vagyok abban a szobában, és Harrison Boyd
ölében ülök. Belemosolygok a kamerába, egyenesen
bele, mint valami idióta.
Kifut a vér az arcomból, miközben halad a jelenet.
Úgy meredek Vanessa Murphyre, mint egy idegenre.
Leszáll Harrisonról, feláll. A halk háttérzenére táncol,
keze a hajában, és lassan lehámozza magáról a ruháit. A
kép kissé elmosódik, miközben visszavonaglik
Harrisonhoz.
– A többit nem akarod látni – közli Chyna, és kikapja
a kezemből a mobilját. Megkönnyebbülök. Igaza van,
tényleg nem akarom látni a többit. Úgyis tudom, mi
történt akkor este. – Hidd el nekem! – teszi még hozzá. –
Nem hosszú már a videó, és nem is sokat látni, de…
Elsötétül előttem a világ a dühtől.
– Ez a rohadék kiszivárogtatta a videót, amin neki
vetkőzöm? – Kis híján letépem a falról a hülye
mosdókagylót, és teljes erőmből, tenyérrel a fölötte
függő, foltos, megrepedt tükörre csapok. Mégis meddig
vette még az eseményeket Harrison? A testem forr a
dühtől, biztosra veszem, hogy itt, ebben a női mosdóban
fogok lángra kapni. Úgy árad belőlem a hő, mint kitörő
vulkánból a láva.
Hogy tehette ezt velem? Komolyan annyira kiakadt
rám, amiért szakítottam vele, hogy úgy döntött,
tönkreteszi az életemet? Tudom én, hogy működnek
ezek a dolgok. Egy ilyen tényleg tönkreteszi az ember
életét. Amikor néhány hónapja az egész sulinak
szétküldték Kristen Rogers meztelen szelfijeit, napokig
mindenki ezen csámcsogott. Én is. Mert ha nem te állsz
tűzkeresztben, akkor az ilyesmi könnyű szórakozást
jelent. Szoktak a nemi életemről pletykálni, de még
sosem voltam az a szerencsétlen lány, aki rosszul
válogatta meg, kinek küldje el a privát fotóit. Mindig
csak ráztam a fejemet, hogy lehetnek ezek a csajok
ennyire ostobák, és most… most én is közéjük tartozom,
és ez határozottan nem vicces. Jeges rémülettel tölt el.
Már értem, miért viselkedett mindenki olyan furán a
folyosón. Azért, mert tudják. Mindegyikük látta a videót,
arra mérget vennék. Az ilyesmi futótűzként terjed.
Egész Westerville-ben, talán egész Ohio államban.
Lehet, hogy az állam határain is túl, de ebbe nem vagyok
hajlandó belegondolni.
– Chynaaaaa! – nyüszítem, és a hajamba túrok.
Zihálok, hátha meg tudok nyugodni, és elmúlik ez a
csontig hatoló félelem, ami átjárja a testemet. Nem tud
olyat mondani, amitől jobban érezném magam. A videó
nyilvánosságra került. Meg kell próbálnom emelt fővel
kimenni ebből a mosdóból, miközben tudom, hogy az
iskola minden egyes diákja látott meztelenül.
De ez még messze nem a legrosszabb.
 Az a legrosszabb, hogy Harrisonnak semmiféle joga
nem volt megosztani egy ennyire intim videót, mégis
megtette. Az egész iskolának megmutatta. A
legközelebbi barátaimnak. Azoknak is, akiket alig
ismerek. Mindenkinek. A köztünk lévő bizalom millió
darabra tört. Nem akartam kapcsolatba bonyolódni vele,
de ez nem jelenti azt, hogy nem éreztem iránta semmit.
Egyértelmű, hogy az érzés nem volt kölcsönös, és ha
képes volt ezt megtenni, akkor nyilván soha nem is
érzett semmit, már a legelején sem. Mert ha egy icipicit
is tisztelt volna, akkor sosem osztotta volna meg
kettőnk intim pillanatait.
Ennél rosszabb árulás nincs.
Ragad a tenyerem. A nadrágomba törlöm, és egy
koszfoltot nézek a földön. Pislogok. Nehezen, gyorsan
kapkodom a levegőt, a szívem reszket, és hirtelen
elszédülök, elhomályosul körülöttem minden. Most
szívrohamom van?
Chyna a vállamra teszi a kezét, ezzel megtámaszt.
– Mekkora seggfej! – mondja, és elteszi a telefonját.
Halványan, együtt érzőn mosolyog. – De azért
szeretném megjegyezni, hogy szerintem állati szexi vagy
azon a videón.
Abszolút nem odaillő szöveg, mégis imádom érte
Chynát. Ezért vagyunk legjobb barátnők. Sohasem
ítélkezik.
Az én szám is mosolyra húzódik, pedig minden
összeomlott bennem. Minden erőmre szükség van, hogy
ne ájuljak el itt és most.
 – Mi lehet rosszabb annál, ha nyilvánosságra hozzák
a szexvideódat? Az, ha egy béna szexvideót hoznak
nyilvánosságra – bólogatok. Igyekszem nyugodtnak
tűnni, pedig nagyon megrázott a felfedezés. Magam sem
hiszem el, amit mondok. Nincs rosszabb annál, ami
történt.
Könnybe lábad a szemem, félek, elsírom magam, de
megpróbálok uralkodni magamon. Sok különböző érzés
kavarog bennem, de csak a dühre tudok koncentrálni.
Megkeresem Harrisont, gondolom, aztán rájövök, hogy
pontosan tudom, hol van.
– Bioszon van – bukik ki belőlem, és mielőtt Chyna
bármit is szólhatna, kirobbanok a mosdóból az üres
folyosóra.
Minden porcikámat az árulás járja át, ez tüzeli
minden léptemet.
A srácot sosem ítélik el, gondolom, miközben
végigrohanok a sulin. Persze, Harrison is szerepel a
videón, de vele senki sem foglalkozik. Nem, mindenki
rajtam csámcsog. Elítélnek, amiért lefeküdtem vele a
bulin. Amiért könnyűvérű vagyok. Nem mintha eddig
nem ez lett volna rólam a véleményük, de most már
bizonyítékuk is van. Most már van mit felhasználniuk
ellenem. Most már van mivel megtörni Vanessa
Murphyt, és biztosra veszem, hogy sokan vannak, akik
évek óta erre vártak. Pontosan tudom, hogy ebben a
suliban a lányok, a barátnőim is, titokban lenéznek,
amiért annyira szeretnek a srácok. Ezen sosem
töprengtem túl sokat, de szerintem ezt a
bizonytalanságuk, a féltékenységük és a félelmeik
okozzák. Ki tudja? Nem akarok én bántani senkit, de
nem megyek bele ezekbe a játszmákba. A fiúk meg…
nos, van köztük, akinek nem tetszik, hogy egy pillantás
nem sok, annyit sem pazarolnék rá soha, a többieknek
meg az nem tetszik, hogy véget vetettem a közös
kalandunknak. Mindig megkapom, amit akarok, és ez
sokakat irritál. Most eljött a leszámolás ideje –
gondolják ők. Most bandába tömörülhetnek ellenem, és
örülhetnek, hogy végre rossz nekem.
Egyre gyorsabban lépkedek. Tisztáznom kell a
helyzetet Harrisonnal.
– Vans, várj! – kiált utánam Chyna. Aggodalmas
hangja visszhangzik a kihalt folyosón. De nem akarok
várni. A kezem közé akarom kapni Harrisont, és nem
érdekel, milyen következményekkel jár az, ha az iskola
területén bántalmazok valakit.
Már látom Mr. Lee osztálytermét. Forr bennem a
düh, csak úgy lüktet az adrenalin. Benyitok, mire egy
csomó arc fordul felém, de én csak egyet keresek.
– Milyen kedves, hogy végre csatlakozik hozzánk,
Miss Murphy – szól vontatottan Mr. Lee, aki az
asztalánál ül. – Kérem, foglaljon helyet, én meg addig
kitöltőm a büntetési papírját.
Meg sem hallom. Harrisonon állapodik meg a
tekintetem – a terem hátuljában terpeszkedik a
padjában, de amikor meglát, lassan kihúzza magát.
Leejti a kezét az arcáról, és összenéz a mellette ülő
Anthonyval. Az arcára kiül a pánik. Biztosan azt hitte,
egy vécéfülkébe bezárkózva bőgök. Tény, hogy az előbb
még így volt. Biztosan ezt is akarta, az volt a célja, hogy
annyira megalázva, megszégyenítve érezzem magam,
hogy ne merjek többé senki szeme elé kerülni.
– Gyerünk, bemutatót kérünk! – szólal meg Anthony,
és felém rázza a mellkasát, aztán elvigyorodik, mert az
osztálytársaim halk vihogása betölti a termet.
Ökölbe szorított kézzel vágtatok át a padok közt,
kerülgetem az asztalokat, és nem érdekel a pusmogás,
nem érdekelnek a megjegyzések. Tüzes tekintetemet le
sem veszem Harrisonról, aki egészen elsápad, mire
odaérek hozzá.
– Vaness… – kezdi, de a pofonom belé fojtja a szót.

– Beszéltem Stone igazgató úrral. Nagy szerencséd van,

hogy nem függesztünk fel most rögtön – közli az iskolai
tanácsadóm, Mrs. Delaney, miközben visszasétál szűk
irodájába.
– Ezek szerint önvédelemért senkit sem függesztenek
fel. Jó tudni.
– Vanessa, ne viccelődjünk ezzel! – néz rám
komolyan, és leül velem szemben. Őszülő hajára
pillantok, majd piros Crocs papucsára. Olyan öreg, hogy
már igazán nem kellene tanácsadóként dolgoznia. Mit
tud ő a tinikről? Az már tuti, hogy a humorunkat nem
érti. – Miért is emeltél kezet Harrison Boydra? Van
valami, amiről az iskolának tudnia kellene?
– Azért, mert egy szemétláda – söpröm le a nőt
nyeglén. Nem tetszik nekem ez a kedves,
aggodalmaskodó hang. Nem pszichológusnál vagyok. –
Mehetek már? Elfogadom, hogy nem kellett volna
megütnöm, úgyhogy adja már ide a büntetési lapot, vagy
valami, és már itt sem vagyok.
Mrs. Delaney rám mered.
– Vanessa! – Kicsit megrázza a fejét. Szinte
megbántódik, amiért nem vagyok együttműködő, de
kizárt dolog, hogy beavassam az iskolai tanácsadómat
abba, micsoda pokollá változott hirtelen az életem. –
Megütötted egy diáktársadat. Miért? Harrison provokált
téged?
Kis híján a képébe nevetek, de aztán meggondolom
magam, és uralkodom az arcvonásaimon.
– Tényleg csak személyes nézeteltérés – közlöm.
Egyre idegesebb leszek. Legkevésbé ahhoz van kedvem,
hogy megvitassam a szexvideóm kiszivárogtatását
követő kitörésemet egy olyan nővel, aki a nagyanyám
lehetne. Felállok, indulni készülök. – A személyes
problémáinkat nem az iskolában kell rendezni.
Felfogtam. Odaadná végre a büntetési lapot? Kérem
szépen.
Mrs. Delaney vonakodva kitölti a lapot: két hétig
büntetésben kell maradnom a suliban órák után. Úgy
kell kifeszegetni az ujjai közül a papíromat, hogy végre
elengedjen. Kimegyek az irodájából a titkárságra. Csend
van, a legtöbb asztal üres, a magánirodák zárva vannak.
Jó sűrű délelőtt van a Westerville North-ban.
Nagyot sóhajtok, és az ujjamra pillantok, felmérem a
kárt. Két körmöm bánja, hogy felpofoztam Harrisont, a
harmadik meg akkor esett le, amikor túl erősen vájtam
bele a tenyerembe Mrs. Delaney-nél. De sajnos most
kisebb gondom is nagyobb annál, hogy felhívjam a
körmösömet. Csak arra tudok gondolni, mennyire ciki ez
az egész. Ma nem megyek be egyetlen órára sem.
Nagyon friss még a dráma meg a pletyka. Basszus, ha
bárki más szerepelne abban a videóban, én is erről
beszélnék. Kielemezném. Kigúnyolnám. Úgyhogy a nap
hátralévő részében lógok. Chyna már odakint, a
parkolóban vár, és bár Clevelandig nem futunk, akkor is
elmegyünk a kedvenc fagyizónkba.
– Nem te szerepelsz abban a videóban? – töri meg a
csendet egy hang, mire az iroda közepén megtorpanok.
A fal melletti székek felé fordítom a fejemet. Ott ül egy
srác. Hátradől a széken, a kezét a lába közt lógatja.
Tökre közönyös, semmi sem hatja meg. Nem ismerem
fel, szerintem nem ide jár.
– Ja, én vagyok az – felelem. Jobb beismerni, döntöm
el. Kevésbé kellemetlen, mint ha megpróbálnám
letagadni. – Nem, nem kapsz privát előadást.
– Hallom, jó nagy port vert fel. – A srác kíváncsian
vizsgálgat, és kihúzza magát. Felkeltettem az
érdeklődését. – De nem is akartalak megkérni. Hidd el,
nem vagy a zsánerem.
– Ja, értem – bólintok, és rávigyorgok. Miért ne
mennék bele a játékba? – A cuki, ártatlan lányokat
szereted, mi? Nem az ilyen ribancokat.
– Nem, csak nekem a szőkék jönnek be.
Lehunyom a szememet, és kis híján felnyögök.
Végigsimítom a hajamat, és néhány mély levegőt veszek.
– Bocs, kemény délelőttöm van – ismerem be. – Nem
akarom másokon kitölteni a dühömet.
 – Azt elhiszem – feleli. – Kérdezhetek valamit?
– Nem, nem érte meg a szex.
Megint elmosolyodik, és vár egy pillanatot, mintha el
akarná nyomni a feltörő röhögést.
– Igazából azt akartam kérdezni, gyakran borítod-e
ki mások piáját.
Csak bámulok erre az idegenre, lassan fogom fel,
amit hallottam. Le vagyok lassulva, a gondolataimat
Harrison és a videó foglalja le, és még mindig nem
biztos, hogy nem fogok elájulni, de hirtelen élesebben
látom a srácot, és rájövök, hogy pontosan tudom, ki is ő.
Ott volt Maddie szombati buliján, hívatlanul állított
be a Westerville Central focicsapatának többi tagjával
együtt. És én nekiütköztem. A nadrágjára borítottam a
piáját, ő meg azt mondta, vigyázzak jobban, aztán
belement abba az ostoba bunyóba Harrisonnal.
Ugyan most teljesen józan vagyok, de hasonló
gondolatok cikáznak a fejemben, mint szombat este,
félrészegen. Olyan, mintha megint először látnám a
srácot. Néhány másodpercig hallgatok, amíg
végigmérem. Csodát tett: elterelte a figyelmemet a
mellkasomban fájdalmasan lüktető szégyengombócról.
Göndör a haja, a bőre melegséget áraszt, bronzos, a
szeme ragyogó kék. Megint a szemöldökébe borotvált
csíkot nézem, hogy ne röhejesen tökéletes ajkát
bámuljam.
– Ja… bocsi – nyögöm ki végül. Most már egészen
felismerhető a hangom. – Mit keresel itt? – kérdezem, és
körbenézek a Westerville North titkárságán, mintha fel
akarnám hívni a figyelmét arra, hogy ő nem ide jár.
 – Most jöttem át a Centralból. Ez az első napom –
közli, és elmosolyodik, amitől előbukkannak makulátlan
fogai. Még mindig gyorsan ver a szívem, csak az ok
változott. – Csak egy valamire lennék kíváncsi –
folytatja. – Harrison Boyd a másik a videón, nem? Ő
tette ki?
– Aha, és el is mehet a pokolba.
– Ha ettől jobban érzed magad, nem te vagy az
egyetlen, akit átvert. – A srác feláll, közelebb lép
hozzám, én meg töröm a fejemet, hogy mi lehet a neve.
Emlékszem, Harrison mondta… de ködösek az
emlékeim. Csendben várok, felnézek a fölém tornyosuló
srácra. Hirtelen baljósnak, titokzatosnak érzem. –
Tudnék mit mondani arról a gyerekről, de nem túl
kedveseket.
Fogalmam sincs, miről beszél.
– Valami fura, focis rivalizálás van köztetek? –
kérdezem bénán.
– Annál személyesebb az ügy – közli homályosan.
Elsötétül a tekintete, es a földre néz. Eltűnik az arcáról
a mosoly, az állkapcsa megfeszül.
Nem egészen értem, miért elegyedett szóba velem ez
a srác, azt még kevésbé, miért avat be a Harrisonnal
való konfliktusába, de furcsa módon örülök, hogy újra
látom. Azt hittem, ő is csak egy olyan isteni fiú lesz,
akibe egyszer belefutok, aztán soha többé nem
találkozunk, mégis itt van – az én iskolám titkársági
irodájában áll, és közli velem, hogy ő is utálja Harrison
Boydot.
 – Ezt kifejtenéd? – kérdezem. Libabőrös vagyok, de
közben igyekszem nem álszemérmes hangon beszélni.
– Nem – feleli, és csettint a nyelvével. Körbenéz, de
még egyik asztalhoz sem tért vissza senki. – Csak el
akartam mondani, hogy nem vagy egyedül. Ismerem
Harrison fajtáját, és elhiheted, jobban utálom, mint te.
Nagyon rejtélyes ez az egész. Harrison néha előadja
a macsó sportolót, de többnyire kedvelik az emberek. Az
iskola focicsapatában játszik, jók a jegyei, és egy csomó
lány szerint édes pasi – mekkorát tévedtem, amikor én
is ezt gondoltam. De a jelek szerint nemcsak nekem tett
keresztbe, mert az előttem álló srác is haragszik rá.
Nem tudom, miért, de tényleg jó érzés tudni, hogy van
még valaki rajtam kívül a nagyvilágban, aki nem dől be
Harrison Mr. Jófiú című előadásának.
– Annyira szeretném megkeseríteni az életét –
jelentem ki, mert szerintem nem érdemli meg, hogy
könnyen haladjanak előre a dolgai. – Édes lenne a
bosszú.
A srác félrehajtja a fejét, és kék tekintete szinte
perzsel.
– Bosszú – visszhangozza. Ez a szó egy darabig csak
lóg a levegőben. A srác összevonja a szemöldökét, és le
sem veszi rólam a tekintetét. Nagyon jó kiállású fiú. –
Ez nem is rossz ötlet, tudod?
– Vicceltem – vágom rá, pedig egyáltalán nem igaz.
Meg sem hallja.
– Csak gondolj bele! Ki vagy akadva Harrison Boydra,
én szintén. Jól megszívathatnánk – mondja, mintha csak
hangosan gondolkodna. A messzeségbe réved, olyan,
mintha sebességet váltanának a kerekek. – A saját
fegyverével győzhetnénk le. Poén lenne. Segíthetnénk
egymásnak.
A fejemben dübörög a pulzusom. Ha innen nézzük,
eléggé kecsegtető az ajánlat. Igaza van, lehet, hogy
tényleg poén lenne eljátszadozni Harrisonnal, főleg, ha
nem egyedül kell csinálnom. Eddig elég sötét ez a nap,
és még sokáig sötétek lesznek a napjaim. Harrison
megérdemli, hogy ő is szenvedjen.
A srác megint a szemembe néz, én meg csak üres
tekintettel bámulok rá. Basszus, mi a neve?
– Azt hiszem, még nem mutatkoztunk be egymásnak
– közlöm olyan mereven, mintha üzleti tárgyaláson
lennék.
– Hát, azt tudom, hogy te vagy Vanessa – cukkol, és a
kezét nyújtja. Huncut, ugyanakkor ravasz, de teljes
egészében elbűvölő mosolyt villant. – Na, mit szólsz?
Leszünk partnerek?
Egy pillanatig csak nézem a kezét. Ez még akár
érdekes is lehet. Úgy érzem, a méltóságom maradékát
Maddie buliján hagytam. Mit veszíthetek? Én is a
kezemet nyújtom, mire ő határozottan megszorítja. A
bőre sima, meleg, és az érintésétől mintha
elektromosság futna végig az ujjam hegyétől a gerincem
aljáig.
– Legyünk partnerek!
Nyílik az ajtó, és Mrs. Delaney szól ki az irodából:
– Kai Washington? Elnézést, hogy
megvárakoztattam.
– Semmi gond – feleli, és átnéz a vállam fölött.
 Még mindig fogja a kezemet. Most felfelé fordítja a
tenyeremet, és előhúz egy filctollat a zsebéből.
Csiklandoz, ahogy a bőrömre írja a telefonszámát. Nem
tudom nem észrevenni, milyen jól illik a kezem a
kezébe. Kai Washington, ismételgetem magamban a
nevét.
– Hívj fel! – motyogja, aztán ellép mellettem, és
bemegy Mrs. Delaney irodájába.
Zavarodottan bámulok utána. Bizsereg a testem,
többször kiráz a hideg. Van valami megbabonázó a srác
nyugodt, hűvös magabiztosságában. Tudom, ennek
éppen az ellenkezője lenne okos – tudnom kellene, hogy
ez a srác bajt hoz rám, és fejvesztve kellene
menekülnöm tőle, mégis ugyanúgy vonzódom hozzá,
mint a bulin.
A tenyeremre pillantok, és grimaszolok, amikor
meglátom, mit írt oda. Előveszem a mobilomat, és
bepötyögöm a számát.
Kai Washington (partner) néven mentem el.
 4

– Tehát összefutottál ezzel a különccel a suli titkárságán.

Nem tudsz róla semmit. Kicsal a városból, megöl, majd a
fák mögötti árokba dobja a holttestedet. Melyik dalt
játsszák majd a temetéseden?
Megvető pillantást küldök Chyna felé. Az iskolában
lenne a helyünk, ehelyett a Rolliesban ülünk, és a
második adag fagyinál tartunk. A jó, öreg, csokis
kekszeset választottuk.
– Nem is különc – közlöm rosszallóan. – A Centralba
járt, tudod.
– Ja, az még rosszabb – morogja Chyna, és lefejeli az
asztalt. Imádom, amikor drámázik. Megnevettet, és ma
igazán elkél némi humor.
– Őszintén szólva… felkeltette az érdeklődésemet –
felelem, és elfojtom a nevetést, miközben Chyna
karjáért nyúlok, és felemelem őt az asztalról. Kinyújtom
rá a nyelvemet, aztán újabb kanál fagyit kapok be. Újra
végiggondolom a Kaijel történt találkozásomat az
elejétől a végéig. Gyengéim a magas, jóképű srácok,
főleg, ha kék szeműek, és bőven van önbizalmuk.
Nyamm. Hálás vagyok neki, hogy elterelte a
figyelmemet arról a felfordulásról, ami körülvesz. – És
egyébként irtó szexi – teszem hozzá.
Chyna közvetlenül az orrom előtt csettint.
 – Akkor most az a lényeg, hogy bosszút álltok
Harrisonon, vagy az, hogy megismertél egy újabb szexi
pasit?
– Persze hogy a bosszú – vágom rá. Nem is hazudok.
Az csak plusz, hogy a tettestársam szexi. Chynának
szegezem a kanalamat. – Említetted, hogy ki lehetne
szúrni a kocsija kerekeit. Tetszik az ötlet. Fontolóra
veszem.
– Vans… Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi
aggodalmas arckifejezéssel a barátnőm. Nincs
meggyőződve arról, hogy a tervem egészen erkölcsös,
vagy akár törvényes. Jó kislány. Mindig kedves, mindig
észszerű. Kivéve, amikor írószerszarka. – Persze,
egyenlítsd ki a számlát, csak ne kerülj bajba!
Őszintén megmondom, a fagyinak és a Kaijel való
találkozásnak köszönhetően egyszerre akár egy-két
percre is sikerül kiszorítani a gondolataim közül, hogy
az egész várossal megosztották azt a videót. Arra
koncentrálok, hogy bosszút akarok állni Harrisonon, és
a lehetőségeken töprengek. Szinte beleborzongok.
Sokkal egyszerűbb az energiáimat a válaszcsapásba
fektetni, mint hagyni, hogy felemésszen a sértettség és
az árulás érzése, a szégyen és az égés.
– Van valami más ötleted?
– A terepjárókhoz nem értek, de a számítógépekhez
igen, úgyhogy csak kiabálj, ha fel kell törni valamit –
motyogja alig hallhatóan Chyna. Csak turkálja a fagyiját.
Mintha aggódna, hogy belekeveredik, most, hogy az
ötlet egyre inkább formát ölt. Felnéz. – Ebédidő van.
Hívd fel ezt a szexi különcöt. Derítsük ki, neki mi a
véleménye!
Felpillantok a régi Hershey’s fagyiórára, és néhány
másodpercig nézem, ahogy ketyeg. Még csak néhány
órája annak, hogy összefutottunk Kaijel.
– Nem lenne jobb estig várni?
– Hívd már! – parancsol rám Chyna, ezúttal
határozottabban.
Nem vitatkozom. Alig várom, hogy kiderüljön,
pontosan miben is áll majd az együttműködésem ezzel a
sráccal. Mi az első napirendi pontunk? Belemenne, hogy
kiszúrjuk valaki kocsiján a kerekeket?
– Oké, oké. Már hívom is.
Fogom a mobilomat, kikeresem Kai Washington
(partner) számát, és indítom a hívást, mielőtt még
meggondolhatnám magamat.
Olyan hosszan cseng, hogy már azt hiszem,
hangpostára fog kapcsolni, de aztán valaki beleszól:
– Nem, nem érdekel az ingyenes nyeremény, amit
egy olyan játékon nyertem, ahová nem is jelentkeztem,
és nem, semmiféle személyes adatot nem adok meg.
Lehet, hogy Chynának igaza van. Lehet, hogy tényleg
különc.
– Kai? Vanessa vagyok – mutatkozom be. Szánalmas
a hangom. Mint aki… ideges. Őrület! Gyakran hívok fel
fiúkat, forrón flörtölök velük, és lehet, hogy éppen ez a
gond. Lehet, hogy nem szoktam hozzá, hogy plátói
körülmények között beszéljek egy sráccal.
– Helló, partner! – köszön Kai, és egyáltalán nem lepi
meg, hogy ilyen hamar megkerestem. A hangja sima,
kissé fátyolos. Ez telefonon keresztül jobban feltűnik,
mint amikor előttem állt. – Válasszunk egymásnak
fedőnevet? Én leszek… Washington kapitány. Aztán
majd kitalálok valami menőbbet. És te?
Jó, most már biztos, hogy különc.
– Ööö…
– Akkor Nessie – vágja rá gondolkodás nélkül.
– Tessék?
– Figyelj, Nessie! – folytatja. – Itt Washington
kapitány beszél. Ma este találkozzunk, hogy
megbeszéljük a csatatervünket! Nálam vagy nálad?
Csak pislogok, hogy ennyire közvetlen. Ahhoz képest,
hogy vadidegenek vagyunk egymás számára,
Washington kapitány aztán nem vesztegeti az idejét.
Máris becézget, és áthív magához?
– Remélem, ez nemcsak valami trükk, hogy felcsalj a
szobádba.
– Mondom még egyszer, Nessie, nem vagy a
zsánerem – feleli határozottan Kai.
Persze. A szőkéket szereti, az én hajam meg annyira
sötétbarna, hogy annál sötétebb barna már nincs is.
Chyna a széke szélén ül elkerekedett szemmel, és
türelmetlenül várja, hogy beavassam, mit mond Kai, de
csak a fejemet rázom. Érzem a szám sarkában bujkáló
mosolyt, miközben az ablak felé fordulok.
– Inkább valami nyilvános helyen találkozzunk –
javaslom. Nem félek, hogy meg akar ölni, vagy ilyesmi.
Csak nem szeretnék elmenni egy idegenhez, arról meg
pláne szó sem lehet, hogy meghívjam a mi rideg, hideg
házunkba.
 – Oké. Akkor nyolckor a könyvtárban.
– A könyvtárban? – horkanok fel. Még soha
életemben be sem tettem oda a lábamat. Kinézek az
ablakon, mert a könyvtár itt van, velem szemben.
Westerville külvárosa a városnak csak egy kis kerülete,
az emberek többsége inkább bemegy Columbus
belvárosába.
– Nem feltűnő, igaz? Ismersz olyat, aki akár csak a
könyvtár közelébe is menne este? – érdeklődik, mire
elhallgatok. – Pontosan – folytatja. – És a Harrminátor
hadművelet szigorúan titkos.
– Harrminátor hadművelet? – Ezt most komolyan
kimondta? Elnevetem magam. Túl komolyan veszi a
dolgot, de közben viccelődik vele. Nem is tudtam, hogy
ennyire fogom élvezni, amikor azt tervezgetem, hogyan
szúrjak ki valakivel. – Oké, akkor nyolckor a
könyvtárban. Talpig feketében gyere! Legyen rajtad
sötét, kapucnis pulcsi és kesztyű is, Washington
kapitány! – szállok be a színjátékba. Két tini, aki
szilárdan eltökélte, hogy bosszút áll, titokban ördögi
tervet dolgoz ki a westerville-i közkönyvtár csendes
mélyén… Tetszik ez nekem!
– Vettem, Nessie. A könyvtárban találkozunk –
jelenti ki Kai. – Vettem és vége.
Leteszi, de én még egy ideig a fülemhez tartom a
telefont. Annyira transzba estem, hogy szerencsére
észre sem veszem az ablak túloldalán a két hipszter
kutyasétáltatót, akik azt hiszik, rájuk vigyorgok.
Amikor magamhoz térek, és újra Chyna felé fordulok,
a barátnőm arcán teljes elszörnyedés ül.
 – Nyilván hallásvizsgálatra kell mennem, mert az
teljesen ki van zárva, hogy az előbb Washington
kapitánynak szólítottad a srácot, ugye?
– Bocs, ez magánjellegű információ – viccelődöm, és
a drámai hatás kedvéért összeszorítom a számat.
A tekintetéből ítélve lehet, hogy Chyna mindjárt
hozzám vágja a maradék, már elolvadt fagyiját, de
elterelődik a figyelme, amikor megszólal az asztalon a
telefonja. Felsóhajt.
– Apa az – közli. – Most meg kell neki magyaráznom,
miért nem voltam ma suliban. Ne aggódj, csak annyit
fogok mondani, hogy kiborultál egy srác miatt, és
szükséged volt a legjobb barátnőd erkölcsi
támogatására.
Felveszi a telefont, és elfordul tőlem.
A mobilomra pillantok, mintha arra számítanék,
hogy bármelyik pillanatban hívhat apa. Okosabb
lehetnék. Az idejét sem tudom, mikor fordult elő
utoljára, hogy akár csak rám írt. Talán néhány hete, és
akkor is csak megkért, hogy ugorjak be a boltba tejért.
Bármit megtennék, ha most azonnal felhívna, és
telefonon keresztül leordítaná a hajamat. Bármit
megadnék, ha most azonnal tudni akarná, hol vagyok.
Ha tudni akarná, miért tömöm magam fagyival ahelyett,
hogy irodalomórán jegyzetelnék. És bármit megtennék,
ha megkérdezné, jól vagyok-e, mert akkor talán elég
bátorságot tudnék gyűjteni ahhoz, hogy megmondjam
neki, nem.
Amikor délután hazaérek, a Zöld Rozsdaszörny nem áll a
ház előtt. Ez jó. Azt jelenti, apa dolgozik – amikor
elveszítettük anyát, otthagyta a stresszes rendőrállását,
és azóta biztonsági őr egy ruhaboltban –, és nem az
étkezőasztal fölött görnyed, hogy legújabb mániájának,
az álomszerű írországi nyaralás tervezésének hódoljon.
Tudom, hogy már nem egészen ép szellemileg, ezért
aggódom érte. Az új munka semmiféle kihívást nem
jelent számára, és jó lenne, ha gyakrabban találkozna a
barátaival, de szerintem már elkoptak mellőle.
Megszakította velük a kapcsolatot. Óriási családunk van,
de mi, Murphyk elszórtan élünk a Közép-Nyugaton,
úgyhogy kevesen és ritkán jönnek látogatóba. Szerintem
apa magányos, de annyira lefoglalják a gondolatai, hogy
észre sem veszi, csak aztán egy nap majd felnéz, és
rádöbben, hogy mindenkit elmart maga mellől. De rég
volt már, amikor minden csütörtökön vacsorázni és
moziba vitt engem és Kennedyt! Hol vannak már azok az
esték, amikor a barátaival pókereztek a konyhában, és
hol vannak az anyával töltött, romantikus hétvégéi?
Ezek a pillanatok örökre elvesztek.
A ház csendes, amikor belépek. Kennedy
törökülésben ül a nappaliban a kanapén, láthatóan
feszült, és egy kimerevített képet bámul a tévében.
– Helló! – köszönök rá csak úgy kutyafuttában, de
megtorpanok, mert nem jön felelet. Visszafordulok. –
Azt mondtam, helló.
– Tudok a videóról – közli színtelen hangon. Képtelen
felém fordulni, rám nézni, de nem is baj, mert én sem
tudnék most a szemébe nézni. – Az összes barátom erről
beszélt. Azt mondták rád, hogy…
– Tudom – vágok a szavába. Elszorul a szívem. Nem
akarom a húgom szájából hallani. Magam is ki tudom
találni. – De semmi rosszat sem tettem. Az a videó
személyes, csak Harrisonra és rám tartozna. Te… te
megnézted?
– Csak az első néhány másodpercet – feleli. – Nem
hittem nekik, ezért muszáj volt.
Újra elkap a düh, amiért Harrison kitette ennek a
húgomat. Ő is a Westerville North-ba jár, tehát hallja a
vihogást, a pletykákat, és el sem tudok képzelni annál
rosszabbat, mint hogy a saját testvéremet megalázzák
miattam. Legalább nem nézte végig a videót. Ha
belegondolok, hogy láthatta volna, ahogy… Kiráz a
hideg.
– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezem, és
leülök a kanapé karfájára. A térdem a térdének ütközik.
– Velem annyit beszélhetsz róla, amennyit csak
szeretnél, de… légyszi, apának ne szólj!
– Mert majd biztosan meghallaná, amit mondok –
motyogja.
Ő is tudja: mindketten láthatatlanná váltunk apa
számára.
Vele beszélgetni olyan, mintha egy fekete lyukba
hajigálnánk a szavakat. Mindegy, milyen reszelős a
hangunk, mindegy, mennyire fáj a tüdőnk, az
örökkévalóságig is kiabálhatunk, akkor sem kapunk
választ. Már csak egy ember külső héja, olyan, mintha a
szívét és a lelkét kitépték volna, amikor anya utoljára
vett levegőt, és a helyén nem maradt volna semmi.
– Köszi. – Csak ennyit mondok, és a testvéri
összetartás jegyében megszorítom a vállát. Egy gesztus,
amely azt jelenti, pontosan tudom, mit érez. – Csak
szólok, Harrison ezt még visszakapja. A mai nap
tanulsága, hogy sosem hagyjuk, hogy egy srác kiszúrjon
velünk. Ha megteszi, akkor mi is kiszúrunk vele.
Újra megszorítom a vállát, és végre rám néz.
– Mégis hogyan? – kérdezi, és kíváncsiság csillog a
szemében.
– Azt még nem tudom – ismerem be –, de segít
nekem egy külsős, aki a jelek szerint bármire hajlandó.
Hangosan felhördül.
– Jaj, mekkora bajba fogsz kerülni!
– Még szerencse, hogy apát nem érdekli. – Kacsintok,
és mindketten vihogunk. Túlságosan is megszoktuk már
ezt a fekete humort. Könnyebb poénkodni, mint
beismerni, hogy leginkább azt szeretnénk, és anya
halála után arra van szükségünk, hogy az apánk apaként
viselkedjen.
– Akkor, gondolom, nem fog összejönni a randim
Harrison öccsével – véli Kennedy. – Kösz szépen,
nővérkém. – Nagyot sóhajt, aztán visszatér a
tévéműsorhoz, én meg grimaszolva indulok a lépcső
felé. De előbb még rászólok, hogy öt percen belül
kapcsolja ki a tévét, és írja meg a háziját.
Egyszerre érzem magam mentálisan kimerültnek és
energikusnak. Mentálisan kimerültem, mert annyi
különböző gondolat cikázott a fejemben egész nap,
például, hogy mi lesz, ha valamelyik tanárom megnézi a
videót. És ha valaki kiteszi egymilliárdos nézettségű
pornóoldalra? Mi lesz, ha most nem lesz igaz, hogy
minden csoda három napig tart, és egészen érettségiig
kapom majd a rosszindulatú megjegyzéseket? És ha az
egyetemre is követ a videó, sőt azon túl is, és örökké
attól fogok rettegni, hogy valaki rábukkan? Hallottam
már történeteket megszakadt szívekről és perekről.
Tudom, hogy az ilyen jelentéktelen pillanatok
tönkretehetik az ember életét.
Ezért is izgat annyira a gondolat, hogy én is
tönkretegyem Harrisonét. Szó sem lehet róla, hogy ilyet
tegyen velem, és egy haja szála se görbüljön. Nem, ezért
meg fog fizetni, és már alig várom, hogy mindenféle
gonosz, torz ötleteim szülessenek. Bántsam a
terepjáróját? Vagy a barátait? Rúgassam ki a
focicsapatból? Dúljam szét a családját? Megannyi
lehetőség… Az sem érdekel, ha a visszavágástól éppen
olyan rossz ember leszek, mint ő. Bosszút akarok állni
rajta, és bármit megteszek, hogy ez megvalósuljon. Ez
az ára annak, hogy elárult.
Felfelé indulok a lépcsőn, de a fordulóban
megtorpanok. Velem szemben a falon ott lóg egy tinikori
kép anyáról. Fiatal, gyönyörű, szélesen mosolyog a
kamerába, mint mindig, és keze tupírozott hajához ér.
Váltig állította, hogy ez a frizura menő és divatos volt az
nyolcvanas években. Mindennap megnézem ezt a fotót.
Minden reggel, amikor kijövök a szobámból, és minden
este, amikor hazaérek… De ma nehezebb a szívem, mint
máskor, még anya divatbakijain sincs kedvem
mosolyogni. Tudom, hogy ezt a bűntudat okozza. Ha itt
lenne, csalódott lenne.
Eszembe jut az a nap hatodikban, amikor minden
szülő levelet kapott a suliból. Arra kérték őket,
beszélgessenek el a gyerekeikkel a közösségi oldalak
veszélyeiről. Anya leült velem a konyhában.
Átbeszéltünk néhány egyszerű szabályt. Sose
káromkodjak a neten. Sose mondjak semmi rosszat
egyik diáktársamról sem. Sose adjam ki a személyes
adataimat. Sose készítsek magamról illetlen képeket…
Mindegyik szabályt megszegtem. Hogyan érezné
magát, ha tudná, hogy egy rólam készült videó terjed a
közösségi felületeken és a net távoli sarkaiban? Hogyan
kezelné a szégyent – az enyémet és a magáét, miután
nem hallgattam a tanácsaira? Eljátszottam a bizalmát,
ostoba és hanyag voltam, és nem tartottam magam
ahhoz, amit a halála előtt ígértem.
Összerándulok a szégyentől. Már bánom. Tudtam,
mit művel Harrison. Utólag már egyértelmű, hogy azt
kellett volna mondanom neki, tegye el a mobilt, ne
vegyen fel ilyen bensőséges pillanatokat. De úgy
éreztem, ez szexi. Úgy éreztem, intim. Azt hittem,
bízhatok benne.
Bárcsak velem lenne anya! Még akkor is, ha
leordítaná a hajamat. Akkor is, ha életem végéig tartó
szobafogságot kapnék. Akkor is, ha bevágnám az orra
előtt a szobám ajtaját.
Legalább érdekelném.
Legalább életben lenne.
 5

Fogom a kocsikulcsot, is kiviharzom a házból. Apához egy szót

sem szólok. Minek vesztegessem az időmet? A
nappaliban ül, mellette egy csésze kihűlt kávé, a
kezében egy cigi, és a plafont bámulja. Te jó ég, bárcsak
tenne valamit, ami azt bizonyítja, hogy maradt még
benne némi élet! Bárcsak találkozna a barátaival,
meginna velük egy sört! Annál rosszabb nincs, mint a
saját apámat sajnálni.
Lassan kilenc óra. A gyomrom furcsán remeg attól a
gondolattól, hogy Kaijel fogok találkozni. Még mindig
nem tudom, pontosan mibe keverem magamat. Mit
jelent Kai számára a bosszú? És ha messzebbre akar
menni, mint én? Mi lesz, ha az ő tervei közt őrültségek
is szerepelnek, például az, hogy rúgassuk ki a suliból
Harrisont? Vagy veressük össze? Vagy érjük el, hogy
lecsukják? Hamarosan megtudom.
Beszállok a Toyotába, amely idősebb, mint én, és
magamban morgok, miközben a Zöld Rozsdaszörny
motorja köhög. Csak sötétben közlekedem ezzel a
szeméttelepre való csotrogánnyal, amikor senki sem
látja, hogy én ülök a volán mögött. Az lenne csak a
társadalmi öngyilkosság! Igaz, ma gyakorlatilag minden
rangomat elveszítettem. Apa úgy tervezi, majd akkor fog
elgondolkodni új kocsi vásárlásán, ha ez már teljesen
kilehelte a lelkét, úgyhogy abszolút megalapozott a
félelmem, hogy ez a rakás rozsda egyszer lángra kap,
miközben az autópályán kocsikázom.
Kiállok a ház elől, és megindulok Westerville
külvárosa felé. Feltehetőleg a világ egyetlen olyan
kertvárosában élek, amely a belvárosát külvárosnak
hívja. Ez is olyan furcsaság, mint az, hogy a Westerville
Central valójában északabbra van, mint a Westerville
North. Westerville egyszerűen csak… fura. De
kegyetlenség gúnyolódni rajta, mert igazából szeretek
itt lakni. Húsz percre vagyunk Columbus belvárosától,
úgyhogy a nagyvárosi élet gyakorlatilag a küszöbünkön
van, miközben Westerville különös, mégis elragadó
városka. Biztonságos egyetemi város, összetartó
közösség. Ez általában jó dolog, feltéve, ha az ember jól
viselkedik. Egy ilyen szoros közösségben hibának helye
nincs.
Beérek a külvárosba, és nem lep meg, hogy az utcák
üresek. November van, hétfő, késő este – olyan hideg és
sötét, hogy senkinek sincs kedve a kis főutcán
sétálgatni. A mozifilmek díszletét az ilyen belvárosi
környékekről mintázzák. Itt a legtöbb üzlet és étterem
független, régimódi, és a helyiek szeretik és támogatják.
A sarkon ott a sí- és túrabolt. Erősebben fogom a
kormányt.
A könyvtár a Rollies fagyizóval szemben van, ahol
délelőtt Chynával lapátoltam magamba a csokis kekszes
fagyit. Még sosem jártam a könyvtárban, úgyhogy
alaposan szemügyre veszem. Behajtok a parkolóba, ahol
csak maroknyi autót látok. Kainek igaza volt. Itt nem
lesz tömeg hétfő este, egy órával zárás előtt, és akit
mégis itt találunk, jó eséllyel huszonöt évesnél idősebb
lesz. Lehet, hogy az egyik kocsi Kaié? Két helyet is
elfoglalok a Zöld Rozsdaszörnnyel, mert nincs kedvem
normálisan beállni, aztán bezárom az ajtót, és a bejárat
keresésére indulok. Rossz előérzetem van. Vajon be kell
iratkozni ahhoz, hogy egyáltalán betehessem a lábam?
Bőrdzsekim zsebébe dugom a kezemet.
Természetesen fekete, akár a farmernadrágom. Úgy
nézek ki, mint egy gengszter, aki késő éjjel ólálkodik a
városban. Lehajtott fejjel csoszogok el a pult mellett, de
akkora itt a csend, hogy úgy érzem, rivaldafény vetül
rám, és követi minden lépésemet. Hála az égnek, a
könyvtáros nincs a helyén. Egy nő könyveket pakol a
gyermekirodalmi szekció polcaira. Egy férfi vadul
pötyög az egyik gépnél. Egy lány a krimiket nézegeti, és
egy stósz regényt egyensúlyoz a karjában.
– Pssszt!
Megfordulok, és észreveszem Kait, aki az önsegítő
szekció két polca között néz rám. Körültekint, mintha
bármennyire is érdekelnénk a másik három embert,
aztán int, hogy menjek oda hozzá.
Kék szemétől kicsit gyorsabban ver a szívem.
Odasétálok hozzá a polcok mögé, és elnyomok egy
mosolyt, amikor meglátom a szerelését. Fekete, Nike
márkájú kapucnis pulcsit visel, szakadt, fekete farmert,
valamint fekete edzőcipőt. Vette az üzenetet.
– Már elnézést, de hol van a fekete kesztyűd? –
fonom össze a mellkasom előtt a karomat. Csalódottnak
tettetem magam.
 Benyúl a pulcsija mellső zsebébe, és előkap egy pár
piros focis kesztyűt.
– Ez számít? – Elnevetem magam, mire elteszi, és
ujját végigfuttatja a tőle balra eső polc könyvein. –
Sajnos nem létezik útmutató a bosszúálláshoz
idiótáknak. Ránk marad a munka oroszlánrésze.
– Nekem van egy-két ötletem – felelem. – Csak a
végrehajtáshoz kell segítség.
– Hát, akkor szólíts Végrehajtónak! – Megköszörüli a
torkát, előkap a farzsebéből egy aprócska
jegyzetfüzetet, majd leveszi a füle mögül a tollat.
Nagyon komoly. – Vágjunk bele, Nessie!
Még nem döntöttem el, hogy a viselkedése
szórakoztat vagy idegesít. Mindenesetre üdítő. A
sulinkba járó srácok nem ilyenek. Lehet, hogy ez a
Central sajátja. Lehet, hogy ők lazábbak. Lehet, hogy
őket hidegen hagyja, kire milyen benyomást tesznek.
Vagy mindez csak Kaire igaz.
Az olvasóterem közepén álló asztalokhoz vezet,
kihúzza az egyik széket, és fordítva ül rá. Helyet
foglalok mellette, de a biztonság kedvéért hagyok
magunk között egy üres széket. Végül is még csak nem
is ismerem. A személyes tér alap.
– Lehetne, hogy ne egy skót mitológiából ismert
élőlény nevén szólíts? – kérdezem, mielőtt belecsapnánk
a közepébe. Most komolyan. Nessie? Az mióta
elfogadható becézése a Vanessának?
Kai leteszi a füzetet, bekapcsolja a tollát, és felvonja
az egyik szemöldökét.
– Van más javaslatod?
 – Nem, de…
– Az ötleteid, Nessie! – szakít félbe. Türelmesen
tartja a tollat a papír fölött. Ugyanúgy mosolyog, mint a
titkárságon. Ravasz vigyor, de kékesszürke tekintete
miatt az egész arckifejezése kevésbé tűnik
kegyetlennek. – Jöhetnek.
Leeresztem a vállamat. Akkor marad a Nessie.
– Hát, ki akarom szúrni a terepjárója kerekeit –
közlöm, és az asztalra könyökölök, úgy nézem, ahogy
lejegyzi a szavaimat. Szépen, rendezetten ír, és a szívem
nagyot dobban, amikor eszembe jut, hogy reggel
megfogta a kezemet, úgy írt a tenyerembe.
Felnéz.
– És még?
– Mi lenne, ha feltörnénk a telefonját? Vagy legalább
csinálnánk valamit a közösségi médiás profiljaival? A
legjobb barátnőm tudna segíteni.
– Ahhoz először meg kell kaparintanunk a mobilját,
de ötletnek mindenképpen jó. – Elvigyorodik, és
folytatja a körmölést. Fel sem néz, úgy kérdezi halkan: –
Amúgy… Milyenek a reakciók? Tudod, a mai nap után. –
Meglep a hangjából kiérződő aggodalom.
Kedvem lenne sikítani, amiért eszembe juttatta azt a
hülye videót. A székembe süppedek, vállat vonok, és
gyorsan körbenézek, hátha hirtelen felbukkant valaki a
suliból. Mintha erre bármi esély is lenne.
– Ellógtam a napot, és egyszer sem nyitottam meg a
Twittert, szóval tulajdonképpen elmenekültem. De nem
kell hozzá zseninek lenni, hogy kitaláljam, miket
mondanak rólam. – Elnézem, ahogy az alsó ajkát
rágcsálva ír, és borzalmas gondolat ötlik fel bennem.
Muszáj kielégítenem a kíváncsiságomat. – Te
megnézted? A videót.
Felpillant, üres tekintettel néz.
– Nem.
– Nem? – hitetlenkedem. Ösztönösen összehúzom
magamon a dzsekimet, meggörnyedek. Alig merek a
szemébe nézni.
– Nem mindenki rohadék – feleli kedvesen,
megnyugtatóan. Megdöbbent, amikor a vállamra teszi a
kezét. Nagyot nyelek. Közelebb hajol hozzám, és rám
mosolyog, amitől egy kicsit enyhül a szorítás a
mellkasomban. – Szívemre tett kézzel esküszöm, hogy
nem néztem meg azt a videót, és nem is tervezem.
Washington kapitány nem ítélkezik, de Harrison egy
köcsög, amiért nyilvánosságra hozta. Ezért is fog
cserébe komoly károkat elszenvedni. – Leveszi rólam a
kezét, és újra a füzetére koncentrál.
Furcsa módon megnyugtató, hogy ez az idegen, aki
semmivel sem tartozik nekem, úgy döntött, nem nézi
meg a videót, nem csámcsog a szerencsétlenségemen.
Kiröhöghetett volna, ahogy mindenki más is, mégsem
tette. Ez reményt ad, hogy lehetnek a suliban hozzá
hasonló emberek, esetleg van egy apró kisebbség, akik
képesek erkölcsi távolságtartásra, amikor a többiek
olyan gyorsan ugranak a más balszerencséjében rejlő
szórakozási lehetőségre. Én sosem voltam ilyen, de már
bánom. Mindent visszakapunk… Ehh.
– Még nem árultad el, te miért csinálod ezt –
mutatok rá kissé sértetten, hátha rávehetem, hogy
megnyíljon előttem. – Azt mondtad, nem a focihoz van
köze. Akkor mihez?
Kai vigyorog, de nem tekint fel, csak 3D-s betűkkel
lejegyzi, hogy Harrminátor hadművelet. Az eredmény
olyan, mint egy graffiti.
– Azt is mondtam, hogy személyes ügy.
– És szerinted az én nemi életem nem személyes
ügy? – vágok vissza, és az ajkamat biggyesztem. –
Gyerünk, te ismered az én indítékomat, áruld el a tiédet!
– Van egy ötletem – jelenti be lelkesen. Nem felel a
kérdésemre, és témát vált: visszatér arra, amiért ma
este idejöttünk. – Tudod, hol lakik Harrison?
– Brookstone-ban. De csak a házuk pincéjét láttam.
Kai felvonja az egyik szemöldökét, aztán megrázza a
fejét.
– Inkább meg sem kérdezem – közli, majd leírja
Harrisonék városrészének nevét. Elférne még néhány
részlet azon a lapon, eddig elég üres. – Szerinted
mennyire lenne könnyű bejutni a házukba?
Rábámulok. Most viccel?
– Hát, annyira nem lenne nehéz… de miért akarunk
bemenni? Nem lehetne inkább tojással megdobálni az
ablakokat, vagy ilyesmi?
– Az túl egyszerű – veti ellen Kai, és elgondolkodva
rágcsálja a tolla végét. – El kell lopnunk tőle valamit.
Olyasmit, amihez kötődik, és pótolhatatlan számára.
Kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam. Nem túl kemény,
túl kegyetlen ilyesmit tenni Harrisonnal? De akkor
eszembe jut, hogy őt sem érdekelte ez a probléma,
amikor megosztotta a videót. Nem érdekelte, hogy
nekem fájni fog. Azzal sem foglalkozott, milyen hatása
lesz ennek rám. Olyan sok düh gyülemlett fel bennem,
hogy valamiképpen ki kell engednem – és ez lesz a
módja.
– A szülei brutál szigorúak. Az apjával minden
szerdán Bob Evans éttermében vacsoráznak – bököm ki.
Ez nagyjából az egyetlen általam ismert részlet Harrison
iskolán kívüli életével kapcsolatban, és ezt is csak azért
tudom, mert szerdánként sosem találkoztunk.
– Ezt írd le! – kéri Kai, és elém tolja a füzetet.
Odaadja összerágcsált tollát, amit vonakodva bár, de
elfogadok. – Bármilyen információ lehetőséget rejthet
magában. Bármit felhasználhatunk ellene. Például
plüssmackóval alszik? Ilyenekre gondolok.
Én például plüssmackóval alszom, úgyhogy az asztal
fölé görnyedek, és szó szerint leírom azt, amit az előbb
mondtam: Harrison szülei tipikus gazdagok, és minden
szerda este az apjával vacsorázik. Azt is lejegyzem, hogy
van egy egyetemista nővére és egy kilencedikes öccse.
Mintha egyszer egy csivavát is említett volna, de azt
világossá teszem a jegyzetfüzetben, hogy nem akarom
belekeverni ebbe a háborúba Boydék házi állatát. Azt is
odaírom, hogy Harrisonnak szinte mindennap
fociedzése van suli után, talán az életénél is jobban
szereti a terepjáróját, és szinte kizárólag Noah Diazzal
és Anthony Vincenttel szokott lógni. Még Harrisonra
gondolni is fáj.
Miután végeztem, félénken visszaadom a füzetet
Kainek. Néhányszor bólint, aztán felpattan.
 – Majd menet közben még bővítjük a listát. Kezdjük
az elején: ideje akcióba lépni. Gyerünk, szúrjuk ki a
kerekeit!
Már megint összeugrik a gyomrom, bűntudatot
érzek, és félek. Jó móka megtervezni, hogyan tolunk ki
Harrisonnal. De konkrétan belevágni? Nem gondoltam,
hogy tényleg megtesszük, pláne ma este. Kai mindig így
szórakozik? Felállok, de mintha nem találnám az
egyensúlyomat.
– Van kocsid? – kérdezi, és zsebre dugja a füzetét, a
tollát meg a füle mögé teszi.
Édes istenem, kérlek, kérlek, ne kelljen bevallanom,
hogy az enyém a Zöld Rozsdaszörny!
– Neked nincs?
– Nincs – mosolyog. – Bringán jöttem, és ha nem
akarsz a kormányomon ülve utazni, akkor neked kell
biztosítanod a harci járművet.
– Jó – motyogom, és már most elvörösödöm a rám
váró ciki helyzet miatt. Az ajtó felé fordulok, és a vállam
fölött szólok vissza: – De, légyszi, ne ítélkezz!
– Nessie, nem megmondtam, hogy Washington
kapitány sosem ítélkezik? – Tartja a tempómat, és
viccesen oldalba bök a könyökével. Rásandítok, de még
mindig nem értem ezt a játékos arckifejezést. Honnan
jön ez a srác, már azt leszámítva, hogy rohadtul
sehonnan? Ráadásul még mindig nem árulta el, miért
utálja Harrison Boydot.
Félénken emelem fel a mutatóujjamat, úgy morgom:
– Az a zöld kocsi az.
 Mi a jó francért nincs nekem saját kocsim?
Megfogadom, hogy mostantól elsődleges feladatom
olyan autót keresni, ami nem tök ciki.
Lopva Kaire pillantok, aki csendben nézi a kocsit.
Mintha azt várná, mikor mondom, hogy csak
poénkodtam. Mivel nem szólalok meg, elgondolkodva
dörzsölgeti az állát.
– Hogyan akarsz feltűnésmentesen közlekedni, ha a
harci járművünk egy olyan zöld autó, amely még akkor
gördült le a gyártósorról, amikor Reagen a Fehér
Házban lakott? Van egy tartalékbiciklim a garázsban.
Kölcsönadom.
Felhorkanok. Kábé tizenkét éves korom óta nem
ültem biciklin, és egyébként is röhejes a gondolat, hogy
két keréken hasítsunk végig Westerville-en.
– Mi? Te bringázni akarsz?
– Aha. Miért ne? Diszkrétebb, mint egy kocsi, bárhol
le lehet rakni, és gyorsan el lehet vele húzni, mert nem
kell foglalkozni a közlekedési lámpákkal. – Kai fogja az
épület oldalának támasztott biciklit. Észre sem vettem,
amikor ideértem. Fél kézzel odahozza, és
várakozásteljesen néz rám. – Na? Nyisd ki a Hulkot, és
induljunk!
– Igazából Zöld Rozsdaszörnynek hívják – közlöm
vele, de rögtön azt kívánom, bár visszaszívhatnám a
szavaimat. Minek mondtam el? Jól leégettem magam
azzal, hogy nyíltan beismertem, ilyen béna nevet adtam
egy még bénább kocsinak. – Szállj be! – Kinyitom az
ajtót, és beülök a sofőrülésre, miközben Kai bevágja
hátra a bringáját. Sáros a kereke, de őszintén szólva
nem is érdekel.
– Szerintem remek csapat leszünk – jelenti ki, majd
beül mellém az anyósülésre. Beköti és kényelembe
helyezi magát.
A szemem sarkából mérem végig.
– Ezt mégis miből gondolod?
– Mert becenevet adtál a kocsidnak, és ha még nem
vetted volna észre, szeretem a beceneveket. Ebből
mindent tudok, amit tudnom kell. Szórakoztató társaság
vagy. – Elmosolyodik, amikor rám néz, és a hangja olyan
édes, mint a méz.
Szokatlan zavar lesz úrrá rajtam – leginkább azért,
mert ha egy srác azt mondja, szórakoztató társaság
vagyok, azt úgy érti, hogy a hálószobában, és nem azért,
mert apám kocsiját Zöld Rozsdaszörnynek hívom.
Apróság, hogy Kai erre rámutat, de ebből tudom, hogy
nemcsak a híremet látja belőlem. Eddig a pillanatig
vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, nem tudtam
eldönteni, hogy ő most egy ellenszenves focista, egy
bajkeverő vagy simán csak különc. Most már azt
gondolom, nem is olyan rossz srác.
– Csapjunk bele a lecsóba! – szól. – Parkland. Oda
megyünk.
Beindítom a motort, és kikanyarodom a parkolóból a
főutcára. Ez a környék nem nagy, és nincsenek boltok,
ameddig a szem ellát. Nem is kellenek. Ez egy hülye
kertváros. Itt-ott előfordul egy-egy üzlet, néhol egy
étterem. Percek múlva már lakóövezeteken hajtunk át
Parkland felé. Az a városnegyed nincs is messze tőlünk.
Tulajdonképpen Kai utcája tíz percre van kocsival az
enyémtől. Néha egészen elképedek, mennyire nem is
ismerjük a körülöttünk élőket, még egy ilyen kis
közösségben sem, mint amilyen a miénk. Hogyan
lehetséges az, hogy születésem óta Westerville-ben
lakom, Kai meg tíz percre tőlem, és sosem találkoztunk?
A körülmények miatt. A körülmények határozták meg,
hogy a buliig ne fussunk össze, és a körülmények hoztak
minket össze a titkárságon, most meg tessék, itt
ólálkodunk a városban késő este egy rozoga
csotrogányban. Máskor is szoktam srácokkal kocsikázni
ilyen későn, de az kicsit más.
– Remélem, tudsz bringázni – méreget kétkedve Kai.
Tényleg úgy nézek ki, mint aki nem tud? De mielőtt még
visszavághatnék, előrehajol, és kifelé mutat a szélvédőn.
– Az a mi házunk! A tökös postaládával.
Furán nézek rá, de nem poénkodik. Tényleg egy
töknek öltöztetett postaláda áll a ház előtt. Az udvaron
csontvázak láthatók. Az ereszről szellemek lógnak. A
tornácon egy bohóc ül. Annyira megijedek, hogy alig
merek közelebb menni. Végül kelletlenül bár, de
leparkolok a rémisztő ház előtt, és leállítom a motort.
Képtelen vagyok levenni a tekintetemet a díszítésről.
– Halloween nem két hete volt?
– Nem azért vagyunk itt, hogy ezt megvitassuk –
közli mogorván Kai, és kiszáll. Kirántja a bringáját a
hátsó ülésről, én meg csatlakozom hozzá a járdán. Azért
a végén csak megmagyarázza. – A kisöcsém kedvéért
van. Odavan a halloweenért. A szüleim egészen
hálaadásig nem szedik le a díszítést, amikor is a tökös
postaláda helyét a pulykás postaláda veszi át. És én
lennék a legboldogabb, ha most csak viccelnék.
– Furák, mi?
– Ja. – Megrázza a fejét, a tekintete kétségbeesett. –
Megmondtam nekik, hogy legalább úgy nézzen ki az a
bohóc, mint Az, és a csatorna közelébe tegyék, a gyep
közepére.
– A kistestvérekre értettem.
– Ja, aha, ők is furák. – A ház felé tolja a biciklijét, én
meg követem. – Neked is van?
– Egy húgom, Kennedy. Gyakorlatilag én nevelem. –
Ezt nevetve mondom, pedig valójában fáj beismerni.
Nem akarok anyja helyett az anyja lenni. Tizenhét éves
vagyok, magam is gyerek.
– Jackson még csak hétéves – feleli Kai. – Nagy a
korkülönbség. De ettől csak még inkább védelmezem.
Szóval, ja, a halloweeni dekoráció miatt rajtunk röhög a
környék, viszont Jackson mindig mosolyogva száll le az
iskolabuszról.
A kapun át a hátsó kertbe jutunk, ahol Kai a fűre
dobja a bringáját. Sötét van, az udvaron nem ég lámpa,
úgyhogy csak hunyorogva tudom kivenni, hogy a srác
besurrant a fészerbe. Sokáig matat, csörömpölést
hallok, aztán megjelenik Kai, és egy másik biciklit tol
felém.
– Ez apámé – mondja –, úgyhogy az enyém lehet a
tiéd, én meg majd használom ezt. De jól figyelj!
Kilyukasztod a kerekemet? Összesminkezed a
kormányomat? Akkor számomra megszűnsz létezni. –
Szélesen elvigyorodik, kivillannak a fogai, édes az arca.
 A hátsó ajtó egyszer csak kitárul, és fényár önti el a
kertet.
– Kai, te vagy az? – szól egy hang. Egy nő áll a
küszöbön, szorosan összehúzza magán a köntösét, és
hunyorog a hidegben. Vékony, és szőke haját rendetlen
copfban viseli. – Mit csinálsz odakint?
Igyekszem nem felemelni a fejemet. Eleve itt sem
kellene lennem. Idegen vagyok, csak egy lány a suliból,
aki ma találkozott először Kaijel. Nem akarom, hogy az
anyukája félreértse a helyzetet.
– Viszem a bringákat – feleli a srác. Úgy áll, hogy
engem elrejtsen az anyja szeme elől, mintha ott sem
lennék. – Mindjárt megyek, de nem maradok ki sokáig.
Nem kell ébren megvárnod.
– Legkésőbb éjfélre gyere haza! – kéri a nő
határozottan. Felsóhajt: látom a leheletét a levegőben. –
Mi lenne, ha sisakot is vennél?
Kai félrehajtja a fejét, és megpaskolja göndör
tincseit.
– Attól tönkremenne a séróm.
– Jó éjt, Kai – köszön el az anyukája, mintha meg sem
hallotta volna. Aztán rám téved a tekintete. Arra
számítok, hogy csúnyán fog nézni (ki ez a csaj, aki a
hátsó kertemben ólálkodik a fiammal?), de csak
halványan, barátságosan elmosolyodik. – Nem akartok
előbb bejönni? Mutasd be a barátodat! – Eltűnik az
ajtóból, így vitának helye nincs, és nyitva hagyja maga
mögött a bejáratot.
– Tisztára leéget, mi? – horkant fel Kai. – Vegyek
sisakot?
 Vele nevetek, de csak az jár a fejemben, mennyire
örülnék, ha apa csak egyszer rám szólna valami hasonló
miatt.
Kai a sajátja mellé teszi az apja bringáját, nagyot
sóhajt, és kelletlenül bevonszolja magát a házba.
Szorosan követem, és azt fontolgatom, vajon megéri-e
ez az egész. Nem muszáj bemutatkoznom Kai szüleinek,
megtehetem, hogy vállat vonok, megmondom Kainek,
hogy kiszállok, és elsétálok. De valami visz előre, át a
kerten, be a hátsó ajtón a srác otthonába.
Az anyukája a hűtőben matat, két doboz üdítőt vesz
elő nekünk, és kitörő örömmel adja oda. Furcsa érzés
találkozni egy srác anyukájával.
– Nos, Kai? – noszogatja a fiát. Hátradől, és karba
teszi a kezét. Kíváncsian mosolyog, és sokatmondó
pillantást vet rám. Türelmesen várja, hogy kiderüljön, ki
is vagyok. – Mutass be minket egymásnak!
– Bemutatom Vanessát – mormogja a srác, és lábbal
csukja be maga mögött az ajtót. Hihetetlenül kínos a
helyzet, leginkább azért, mert Kaijel semmit sem tudunk
egymásról a nevünkön kívül. Basszus, szerintem még a
vezetéknevemet sem tudja. – Vanessa, ő az anyukám. De
biztos kitaláltad.
Az anyukája még szélesebben mosolyog rám.
– Igen, az anyukája. Cindy. Gondolom, a Westerville
North-ba jársz.
Bólintok, és a tenyerem között forgatom az üdítőt, a
tekintetem pedig ide-oda cikázik a helyiségben.
Képtelen vagyok egyenesen ránézni. A konyha meleg,
otthonos, tiszta, de azért itt-ott akadnak értékes
csecsebecsék. Személyes tárgyak.
– Igen. Hajrá, Harcosok! – Szánalmas ez a poén. Kai a
rivális csapatban, a Westerville Central Harci Sólymok
csapatában játszik. Vagy legalábbis játszott, mielőtt
ismeretlen okokból kifolyólag átjött a mi sulinkba.
– Örülök, hogy Kai máris szerzett egy barátot –
mereng el Cindy. Kai úgy néz rá, mint a véres rongyra,
és ezt nem lehet nem észrevenni. Úgy kell erőt vennem
magamon, nehogy elmosolyodjak, mert nagyon átérzem,
mennyire zavarban van. Olyan édes!
Engem is mindig ciki helyzetekbe hozott anya, de
csak azért, mert fontos voltam neki, én meg úgy
éreztem, ez tök béna. Például egyszer lehorzsoltam a
térdemet a házunk előtti járdán, mire kirohant az
elsősegélydobozzal, és olyan rémülten nézett rám,
mintha legalábbis eltört volna valamim. Úgy éreztem
magam a barátaim előtt, mint egy pisis, és utáltam érte.
Akkoriban még nem értékeltem, hogy csak azért félt túl,
mert szeret – és mert ugyanúgy érezte a fájdalmamat,
mintha ő esett volna el, vagy még jobban.
Bármit megadnék, ha még egyszer pisisnek
tűnhetnék miatta a barátaim előtt.
– Igen, és egy sulis projekten dolgozunk. Mehetünk?
– kérdezi Kai. Igazából nem hazudik. Tényleg együtt
dolgozunk egy projekten.
– Nem is tudtam, hogy vendéget várunk – szól egy
mély hang. Nyikorog a padló, és egy kerekesszékes férfi
jelenik meg a konyhában. Bizonyára Kai apja.
Ugyanolyan göndör haja és bátor arcvonásai vannak.
Széles a válla, szögletes állát sötét borosta borítja.
Ragyogó, barna szeme van. Az ölében pihenteti a kezét,
és engem néz. – Helló.
– Én sem tudtam. Bemutatom Vanessát, Kai egyik
barátját – fordul hozzá Cindy. A férje vállára teszi a
kezét, és együtt néznek. Hirtelen túl nagy nyomás
nehezedik rám.
– Üdv – préselem ki magamból, és nem tudom
eldönteni, kezet nyújtsak-e nekik. Helyette sután
integetek. Kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe
jut. – Tetszik a halloweeni dekoráció. – És azonnal azt
kívánom, bárcsak elnyelne a föld.
– Igen, nekem is. Halloweenkor – feleli Kai apja
kifejezéstelen arccal, aztán grimaszol, mire Cindy a
vállára csap.
– Indulunk – szól közbe Kai, ezzel visszatereli a
témát arra, hogy menni akarunk. Nem hiszem, hogy
szeretné, hogy jobban megismerjenek a szülei, mert
igazából nem vagyunk barátok. Miután elintéztük
Harrisont, valószínűleg egymáshoz sem szólunk többet,
és a szülei majd nem értik, miért nem látnak soha többé.
– Csak kell néhány könyv a szobámból.
Kai jelentőségteljes pillantást küld felém, amiből
megértem, hogy menjek vele az emeletre. Elsurranok
mellette, a lépcső felé veszem az irányt, és a biztonság
kedvéért udvariasan rámosolygok a szüleire. Úgy tűnik,
gondoskodó szülők, és mindketten élnek. Ezt a két
dolgot Kainek meg kellene becsülnie.
– Autóbaleset – veti oda a srác halkan a válla fölött,
miközben követem felfelé a lépcsőn.
 – Hmm?
– Apa – világosít fel. – Néhány éve télen belement
egy teherautó az autópályán. Mindkét oldala lebénult.
Tessék, megspóroltam neked azt a ciki pillanatot, hogy
meg kelljen kérdezned. Ez azt is jelenti, hogy nem fog
neki feltűnni a bringája hiánya, mert manapság nem
sűrűn használja.
– Ez kemény – felelem. Ezek az információk kissé
személyesek, pláne, hogy nem akartam rákérdezni.
– Ja, és mivel az orvosi számlák folyamatosan
érkeznek, apa meg kénytelen szabadúszóként dolgozni,
eléggé le vagyunk égve – folytatja Kai, amikor a
lépcsőfordulóhoz érünk. Megáll, felém fordul, én meg
kínosan érzem magam, amiért ilyen könnyedén oszt meg
ilyen magánjellegű dolgokat egy vadidegennel.
– Nem muszáj… Nem kell ezt elmondanod nekem.
– Hát, de, kell, mert különben nem fogod érteni,
miért néz ki úgy a szobám, ahogy. – Halványan
elmosolyodik, és hátat fordít nekem. Kinyitja a bal
oldali első ajtót, én meg rábámulok. Összezavarodtam,
nem tudom, mire számítsak.
Ha valaki előre szól, hogy le van égve, akkor arra
lehet számítani, hogy a szobája üres, csak alapvető
berendezési tárgyak vannak benne. Arra nem, hogy
dugig van több száz különféle tárggyal, amelyek
elborítják a padlót, és az ágyon egy kisgyerek
– Hé! – kiáltja Kai. – Ne itt játssz, haver! Ezekhez
nem nyúlhatsz!
A kisfiú, aki nyilván a kisöccse, Jackson,
törökülésben ül, az ölében egy maroknyi akcióhős-
figura. Amint meglát minket, ledermed, aztán elhajítja a
bábukat, és lekászálódik az ágyról. Édes, ahogy a göndör
tincsek a szemébe lógnak. Elviharzik mellettünk,
végigrohan a folyosón, és elnyeli egy másik szoba.
Kai mérgesen morog, aztán becsukja az ajtót, és
óvatosan kikerüli a földön felhalmozott mindenfélét.
– Ő volt Jackson, úgyhogy most már ismered az egész
Washington famíliát – mondja. Felkapja az ágyáról a
figurákat, és elrendezi őket a feje fölötti polcon. Van
köztük egy ősrégi Amerika kapitány is, amiről az jut
eszembe, talán innen vette Kai az ihletet a fedőnevéhez.
– Azok a tieid? – kérdezem, mert olyan nagy gonddal
igazgatja a figurákat, mintha lenne valami megszokott
sorrendjük.
– Ne nevess ki! – kéri, és védekezően néz rám a válla
fölött. – Gyerekkori emlékek, nincs szívem kidobni őket.
Igazából nem szoktam velük játszani.
– És ez a sok kacat is mind gyerekkori emlék? – Újra
végigpásztázom a tekintetemmel a padlót, az íróasztalt,
az ablakmélyedést. Több stósznyi CD, videojáték,
néhány tévé és egyetemi tankönyvek hevernek
mindenfelé.
– Nem egészen – feleli. A halántékát vakarja, és
visszajön hozzám. Elrúg az útból egy-két CD-t. –
Használtcikk-boltokba meg garázsvásárokra járok, aztán
eBayen elpasszolom a cuccokat. Gyors pénzkereseti
lehetőség. Így ki tudom segíteni a szüleimet. Nem
vagyok gyűjtögető, esküszöm.
Ó. Jó sok holmi van itt. Simán kijön belőle néhány
száz dollár. Szerintem nagyon édes, hogy Kai így segíti a
szüleit. Biztosan nagyon fontosak a számára. Ők igazi
család, ahol a tagok vigyáznak egymásra. Hiányzik
nekem ez az érzés.
– Ha már a szüleidnél tartunk… – kezdem, és
idegesen a bőrdzsekim zsebébe rejtem a kezemet. – Jó
ötlet, hogy itt vagyok a szobádban? Nem akarom, hogy
azt higgyék…
– Hogy a késemért jöttünk, mert ki akarjuk hasítani
egy autó kerekeit? – néz rám fürkésző tekintettel Kai, és
elvigyorodik. Én ugyanolyan fürkésző tekintettel
bámulok rá. Aztán elfordul, és a szekrényéhez lép. Pár
pillanatig a ruhái között matat, aztán megtalálja, amit
keresett. Visszajön hozzám, kinyújtja a kezét, és
megmutatja a kis sniccert. – Felkészültél rá, hogy
megkeserítsük Harrison Boyd életét?
Szóval tényleg megtesszük. Tényleg hadat üzenünk
Harrisonnak. Gombóc van a torkomban, úgyhogy nagyot
nyelek, és Kai szemébe nézek.
– Amennyire csak fel lehet rá készülni.
 6

Tudjátok, igazából egészen izgalmas. Az út közepén hasítok, a

szél a hajamba kap, es kavarognak mögöttünk a
falevelek, miközben Westerville csendes utcáin
suhanunk. Csípős hideg van, fázik az orrom és a fülem.
Tekerek, mint az őrült, úgy érzem magam, mint egy
kisgyerek karácsonykor. Túl gyorsan veszem be a
kanyarokat, és beleállok a pedálba, mert hirtelen
meggyőződésem, hogy ettől menőnek tűnök. Ha
meglátnának minket a rendőrök, két tinit, akik kapucnis
pulcsiban és bőrdzsekiben bicikliznek, biztos, hogy
lenne hozzánk egy-két kérdésük. Őszintén mondom,
iszonyú boldog voltam, hogy Kai háza előtt hagyhattam
a Zöld Rozsdaszörnyet.
– Remélem, a szüleid nem jelentik be a házuk előtt
álló, gyanús, elhagyatott kocsit, hogy aztán jól
elvontassák – mondtam, amikor elindultunk.
– Semmit sem ígérhetek – hangzott a felelet, aztán
Kai rám kacsintott a válla fölött, és teljes sebességgel
elszáguldott mellettem.
De most én repülök elöl. Én mutatom az utat, és
minél közelebb érünk Harrisonék házához, annál jobban
szédülök. Reszketek, de ez nem a hideg, hanem az
idegesség miatt van.
Szeretem azt hinni, hogy mindenre magasról teszek,
és olyan ember vagyok, aki meglépi, amit akar, bármi
legyen is az. Ez a hozzáállás megkönnyíti az életet. A
saját szabályaim szerint élek. Nem érdekel semmi.
Mégis, miközben Harrisonék felé tekerek, azon kapom
magam, hogy azon töprengek, nem helytelen-e
kihasítani a kerekeket. Egyébként bűncselekmény is.
Lehet, hogy ezzel túl messzire mennénk? Imádja azt a
terepjárót. De a szülei gazdagok, tuti, hogy huszonnégy
órán belül új szettet kap. Ez csak egy kis kellemetlenség
lesz. És úgy gondolom, Harrison megérdemli, hogy
kellemetlenség érje. Az egész világnak megmutatta a
testemet. O kezdte az egészet, úgyhogy nem róhatja fel
nekem, ha irracionálisan viselkedem.
– Jössz már? – kiáltok hátra.
– Aha. Szép a kilátás, kár lenne lemaradni – ordítja
vissza lazán Kai.
Azonnal leteszem a fenekemet, és megvetően nézek
hátra a vállam fölött. Kis híján felkenődöm egy
lámpaoszlopra.
– Légyszi, legalább holnapig várj az ilyen
megjegyzésekkel! Még mindig fáj az a videó.
Bármely más napon eltűnődnék egy ilyen kijelentés
után, vajon mennyire tetszik a srácnak, amit lát. De ma
bénult vagyok, és érzékenyen érint minden, ami a
testemmel kapcsolatos, úgyhogy még nem tudom jó
néven venni a poénos beszólást.
– Bocs, Nessie – feleli. Mellém hajt, és amikor
rápillantok, azt látom, hogy úgy csücsörít, mint egy
kisgyerek, akit kezével a sütis dobozban kaptak rajta.
Nyilvánvaló, hogy csak cukkol, és nem akarja, hogy
haragudjak rá, de akkor is ülve maradok.
 – A következő sarkon befordulunk – közlöm, és már
megint rám tör az idegesség. Még sosem tettem
ilyesmit. Sosem voltam vad gyerek, úgyhogy ez újdonság
számomra. Nem tudnám megmondani, utálatos-e ez az
érzés, vagy tetszik az adrenalinlöket.
Elhajt mellettünk egy kocsi, és dühösen ránk dudál,
mert az út közepén bringázunk, mire Kai bemutat neki.
Úgy nézem, ő is magasról tesz mindenre. Talán ezért is
leszünk jó csapat, mert egyikünket sem érdeklik
különösebben a tettei következményei. Lehet, hogy jó
csapat vagyunk, de az is biztos, hogy rossz kombináció.
– Ah, így élnek gazdagék – jegyzi meg Harrison,
amikor befordulunk Harrisonék utcájába. Fokozatosan
lassítunk, csendben suhanunk el az amerikai álmot
megtestesítő házak előtt. Fehér léckerítések mindenütt.
Igazi felhajtok, és egyiken sem csak egy autó parkol. A
csatornában nem gyűlik a szemét, és minden utcai
lámpa működik. Tökéletes családok tökéletes otthonai. –
Lehet, hogy mégis meg kellene dobálnunk a házukat
tojással.
– Tuti, hogy egy ilyen környéken működik valamiféle
polgárőrség – vélem. – Húzd meg magad!
– Oké, partner – teszi fel a fejére a kapucniját. –
Vágjunk bele!
Harrisonék háza előtt hirtelen lefékezek. Óriási az
előkertjük, a ház vagy száz méterre van a járdától.
Néhányszor jártam itt, de magában a házban egyszer
sem. Mindig csak a pincében. Harrison nem akarta, hogy
a szülei megtudják, lány van nála. Vagy legalábbis azt,
hogy egy ilyen lány, mint én. Az biztos, hogy kikeltek
volna magukból, ha rajtakapnak minket.
– Szerintem itthon vannak – biccent Kai a kocsikkal
teli felhajtó felé. Harrison terepjárója is köztük van. –
Most aztán lopakodnunk kell! – Leszáll az apja
biciklijéről, amit egy tölgyfa mögé állít le, aztán
leguggol. Én is így teszek, a szomszéd fa mögé bújok.
– Mi a terved? – suttogom, és nem tudom nem
észrevenni, hogy összeér a vállunk.
– Kihasítjuk a kerekeit, aztán esetleg… nem is
tudom… futunk, mint Usain Bolt.
Ezt olyan kifejezéstelen arccal mondja, hogy
összeszűkítem a szememet, de aztán halkan elneveti
magát, és grimaszol. Jó, nyilvánvaló volt, hogy mi a
terv. Nyilván nem fogjuk itt lopni a napot, hátha
elkapnak.
Előveszi a pulcsija zsebéből a pengét, és a markába
rejti. Ha belegondolok, hogy egy késsel bringázunk a
városban, még rosszabbnak tűnik ez az egész, mint
egyébként, és sokkal komolyabbnak is.
– Te őrködsz, oké? De először is tisztázzunk valamit!
Tisztában vagy vele, hogy ez bűncselekmény, ugye?
– Szeméremsértő videót közzétenni egy kiskorúról
szintén az – közlöm érzelemmentesen, és egyenesen a
szemébe nézek. Nekem is megy a kifejezéstelen arc. –
Akkor most a tiéd legyen a megtiszteltetés, vagy az
enyém?
Kai elvigyorodik, aztán összehúzza a kapucnija
zsinórját, hogy takarásban legyen az arca, és átrohan az
előkerten. Eltűnik Harrison kocsija mögött, aztán
másodpercek múlva felbukkan a feje. Körbetekintek, a
fülemet hegyezem, hátha éppen jön egy autó, vagy erre
sétál valaki, esetleg mozgást látok a házban. Odabent ég
a villany. Az egyik földszinti helyiségben villódzik a
tévéképernyő.
Újra Kaire pillantok, és bólintással jelzem, hogy
tiszta a levegő. Még mindig nem tudom, miért csinálja
ezt, de akaratlanul is csodálom az eltökéltségét.
Azonnal lehúzza a fejét. A fánál várakozom, valami
hangos robajra számítok, de csak a csendet hallom.
Aztán halk sziszegést. Aztán az eget rengető bumm!-tól
kis híján frászt kapok.
Egyszer csak azt látom, hogy Kai sprintéi felém,
futás közben leesik róla a kapucni.
– GYERÜNK, GYERÜNK, GYERÜNK! – sziszegi, és
vadul integet. Zsebre vágja a kést, és felpattan a
biciklijére. Én megbotlom, miközben megpróbálok
felszállni az enyémre, megbénít az adrenalin, és még
inkább úrrá lesz rajtam a pánik, amikor Kai kilő, engem
meg hátrahagy. Állva teker, ahogy csak a lába bírja, és
lassan elnyeli a sötét.
A fülemben dobog a szívem, miközben nagy nehezen
felmászom a nyeregbe, és kétségbeesetten keresem a
pedált. Nyílik a bejárati ajtó, és kikiált egy mély hang:
– HÉ!
Biztos vagyok benne, hogy szívrohamom van, mert
egyik végtagom sem működik, de aztán végre elindulok.
Olyan vadul tekerek, hogy elzsibbad a lábam. Kai után
eredek, és magam mögött hagyom Harrisonék házát,
vissza sem nézek.
 A szél a szemembe fújja a hajamat, alig látok, de én
csak hajtok, a lábamat a félelem mozgatja. Vajon
Harrison jött ki? Vagy az apja? Minden erőmmel
imádkozom, hogy az apja legyen. Harrison felismert
volna, bár az is igaz, hogy amint meglátja, mi történt a
kocsijával, rögtön tudni fogja, hogy én állok emögött.
Akárhogy is, nekem végem. Börtöncellák és
kifizethetetlen számlák lebegnek a szemem előtt, és
persze az is eszembe jut, hogy Boydék fel fognak
jelenteni, amiért bűntényt követtem el.
– Nessie! – hallom Kai hangját, mire megcsúszik a
bringám, és megállok. Olyan erősen ver a szívem, hogy
az már fáj. Kisöpröm a hajamat az arcomból, aztán
megkeresem a tettestársamat. A vállam elernyed a
megkönnyebbüléstől, amikor meglátom, ahogy egy
alacsony falon ül. A biciklije a földön fekszik.
– Ez meg mi a frász volt, Kai? Csapattársak, mi?
Otthagytál! – üvöltöm lihegve. Nagy nehezen leszállok a
biciklimről, vagyis a biciklijéről, de ez most mindegy, és
odatolom hozzá. Teljes erőmből a földre lököm, és
nézem, ahogy a srác összerezzen.
– De hát itt vártalak, nem? – emeli fel a fejét. Nem
megy bele abba, hogy esetleg kárt tettem a biciklijében.
– A csapatmunka azt is jelenti, hogy nem buktatjuk le a
másikat. Bocs, de ezt te szúrtad el.
Nem téved. Képtelen voltam elszakadni a tett
színhelyétől, olyan volt, mintha odaragasztottak volna.
Röhejes egy bűnöző vagyok. Lehajtott fejjel ülök fel Kai
mellé duzzogni. Ez már a szomszédos városrész, de úgy
érzem, nem vagyunk elég messze. Aggódom, hogy
bármelyik pillanatban végigszáguldhat az utcán egy
szirénázó, villogó rendőrautó.
És akkor mi lesz? Mi lesz, ha apának kell értem
jönnie a rendőrségre, mert bűntény elkövetésével
vádolnak meg? Az elég lenne hozzá, hogy végre felrázza
a bénultságból?
– A két első kereket kiszúrtam, de a hátsó kidurrant.
Azt hittem, kiloccsantja az agyvelőmet – meséli Kai, és a
hajába túr. – De legalább az egyik kerék tropa, kettő
meg leereszt reggelre. Kicsit jobban érzed magad ettől?
Rásandítok. Gyengéden mosolyog rám.
– Igen – ismerem be. Harrison megérdemli, hogy
szar hete legyen. Látom magam előtt, ahogy a szüleivel
döbbenten körülállják a kocsiját, és felmérik a kárt.
Gondolom, már eleve dühös volt rám, amiért tegnap este
kaviccsal dobáltam meg, és esetleg itt-ott lepattogzott a
festék. De kit érdekel? Elmehet a pokolba a drágalátos
kocsijával együtt.
Kai a tenyerére támaszkodik, hátradől, és a hideg,
sötét, csillagokkal pettyezett eget nézi.
– Szórakoztató, nem? Rossznak lenni – mondja szinte
sóvárogva.
– Ez úgy hangzik, mintha te már megszoktad volna,
hogy rossz legyél.
– Csak mostanában – feleli.
– Hogyhogy?
– Nincs senkim, akiért megérné jónak lenni. –
Lehuppan a falról, felrántja a földről a bringáját, és
hátat fordít nekem. Úgy érzem, nem akarja kifejteni,
ezért nem is erősködöm. – Tegyük el magunkat
holnapra! Az a terv, hogy enyhe kezdés után egyre
növeljük a nyomást, míg végül Harrison megtörik.
Nyeregbe pattanunk, és Kai otthona felé vesszük az
irányt, hogy visszakaphassam a Zöld Rozsdaszörnyet,
bármennyire nem szeretném. Lassan tizenegy óra lesz,
úgyhogy Westerville olyan, mint egy szellemváros.
Legalábbis ezen negyedei. Elő-kerteken hajtunk át, és
megállás nélkül suhanunk a kereszteződésekben, mert
elpusztíthatatlannak érezzük magunkat. Nem sokat
beszélgetünk, csak amikor már majdnem odaértünk
hozzájuk.
– Basszus, nem lopták el! – állapítja meg Kai, és
csüggedten csóválja a fejét a házuk előtt parkoló,
borzalmas tragacsom láttán.
Leszállok a bringáról, előveszem a zsebemből a
kulcsomat, és megállok a kocsi mellett. Csak mostanra
nyugodott meg a pulzusom. Fogom a biciklikormányt, és
Kait nézem, várom, hogy elvegye.
– Akkor majd a suliban találkozunk.
– Nem, nem fogunk találkozni – közli tárgyilagosan.
Még mindig az apja biciklijén ül, de a lába a földön,
nehogy elveszítse az egyensúlyát. Döbbenten bámulok
rá, mire az égre emeli a tekintetét, mintha egyértelmű
lenne az ok. – Nem vagyunk barátok. Nem ismerjük
egymást. Semmi közünk egymáshoz, tehát rám se nézz!
És tartsd meg a bringát! Legközelebb is kelleni fog.
– Ööö… Oké. – Felelem. Elhallgatok. Még mindig
össze vagyok zavarodva. Kai arcát fürkészem, de nem
hatolhatok át a nyugodt, hűvös külsőn. – Annyira
megbízol bennem, hogy odaadod a biciklidet?
 – Mert mit csinálsz vele, Nessie? Eltekersz a
naplementébe?
Az ajkamat biggyesztve dobom be a járgányt a hátsó
ülésre, és bevágom az ajtót. Még egyszer megfordulok,
mert nem akarok bunkó lenni, és olyan mosolyt
villantok Kaire, amit magam is furának érzek, úgyhogy
fogalmam sincs, milyen lehet kívülről. Hogyan kell
elbúcsúzni egy idegentől, aki most már a cinkostársam?
De az idegen megoldja helyettem.
– Jó éjt, Nessie. És sajnálom, hogy otthagytalak.
– Semmi gáz. Jó éjt, Kai.
Grimaszol, és megrázza a fejét.
– Nem, Nessie, ez nem így megy. Hallani akarom,
hogy kimondod.
– Jó éjt… – A fogamat csikorgatom, és lehalkítom a
hangomat. – Washington kapitány.
Gyerekes örömtől ragyog fel az arca, mire
elgondolkodom, vajon hogy érthette, hogy mostanában
rossz volt. Attól eltekintve, hogy fél órája néztem végig,
amint kiszúrja egy autó kerekeit, nekem nem tűnik
rossz srácnak. De, ha őszinték akarunk lenni,
megfogadná valaki, aki nem rossz srác, hogy tönkreteszi
egy másik ember életét? A jelek szerint mindenkinek két
oldala van. Én történetesen éppen Kai sötét oldalát
ismertem most meg.
Hátat fordítunk egymásnak. Kai beteker a hátsó
kertjükbe, én meg beszállok a kocsiba, és már nem
reszketek. Néhány másodperc múlva már alig látom a
házukat, és egyre közeledem a sajátunkhoz. Csendben
tesztem meg azt a pár perces utat, és közben
elhatalmasodik rajtam a kimerültség. Az a sok stressz,
ami ma ért, teljesen leszívott.
Az agyam háborús övezet, annyi különböző gondolat
harcol egymással. Abban a pillanatban, hogy
valamelyikük felszínre kerül, egy másik nagy
taszigálások közepette félrelöki. Az ellentmondásos
érzések kegyetlenek.
Haragszom Harrisonra, amiért elárult, amikor
megosztott valamit, ami senki másra sem tartozott. De
magamra is dühös vagyok, amiért ilyen ostoba voltam,
és hagytam, hogy videózzon. De tényleg akkora tévedés
volt abban bízni, hogy megtartja magának a felvételt?
Valahol szeretném azt hinni, hogy ártatlan vagyok,
áldozat, de nem tudok felülkerekedni azon a hangon,
amely azt hajtogatja a fejemben, hogy az egész az én
hibám. Ha visszatekerek a legelejére, ott kezdődik, hogy
össze sem kellett volna jönnöm Harrisonnal. Az váltott
ki minden mást.
Furán működik az élet. Megeshet, hogy jóban
vagyunk a döntéseinkkel, akár még elégedettek is
vagyunk, de a külvilág egyetlen átgondolatlan pillanatot
olyan szörnyűségnek tud beállítani, hogy kénytelenek
vagyunk megbánni. Undorodom magamtól – nem a
kaland miatt, hanem azért, mert nem fogtam fel, mibe
keverem magam pedig tegnap még nem undorodtam.
Amit ma este Harrisonnal tettünk, nem csillapítja a
hányingeremet, egy egészen kicsit sem.
Leparkolok a házunk előtt, és kiveszem a kocsiból
Kai bringáját. Nem szeretném, ha apa reggel, munkába
menet észrevenné a hátsó ülésen, úgyhogy behajítom az
udvarba, és nagyon remélem, hogy nem lopják el éjjel.
Nem állítanám, hogy rosszhírű a környékünk, de azért a
külváros felé tartva átmegy itt néhány fura alak.
Szerintem Kai nem lenne lenyűgözve, ha közölném vele,
hogy valami idegen lenyúlta a járgányát.
A bejárati ajtó nincs kulcsra zárva. Apa mindig
elfelejti bezárni, de én inkább úgy teszek, mintha direkt
hagyná nyitva, mert aggódik, hogy nem lesz nálam
kulcs.
– Apa! – szólok halkan. Még minden lámpa ég,
úgyhogy biztosan nem alszik. Bemegyek a nappaliba, és
ott is van. Egy fellépőn áll, és egy festményt
egyensúlyoz.
– Már megint leesett – közli, de rám sem néz. Most
az egyszer tényleg meghallotta, hogy megjöttem. Még
magasabbra emeli a karját, meginog alatta a fellépő. –
Kicseszett ronda egy kép, de Debra imádta, úgyhogy
vissza kell tennem. – A hóna alá veszi a festményt, és a
falba fürt kampókkal babrál. Valóban, ez a kép nagyon
messze áll a házunk színvilágától, ráadásul Kennedynek
kiskorában rendszeresen rémálmokat okozott, de a
nappali nem lenne ugyanaz, ha nem lenne ott a falon a
zavaros vizű tó, amelynek tükre alatt emberi arcok
úszkálnak. Anya valami különc művészbarátjától vette
jó tíz éve.
A faliórára pillantok. Tizenegy elmúlt. Nem most van
itt a barkácsolás ideje.
– Majd reggel megcsinálod, apa.
– Nem, Vanessa! – csattan fel, és hirtelen hátranéz.
Vörös arccal szorítja a festményt, és egyensúlyoz a
fellépőn. – Nem látod, hogy már rajta vagyok az ügyön?
Mindjárt sikerül.
Kétségbeesésemben arra gondolok, hogy talán
minden más lenne, ha anya egészségi állapota
fokozatosan romlott volna le, ha tudtuk volna, mi vár
ránk. Lehet, hogy az a pluszidő elég lett volna arra, hogy
mentálisan felkészüljünk erre a veszteségre, de nem így
történt. Szerda este még kiabált velem meg Kennedyvel,
amiért összevesztünk a távirányítón, és ránk szólt, hogy
majd hozzuk le a szobánkból a szennyesünket. Csütörtök
délután egy mentőautóban kimondták a halál beálltát.
Még a kórházig sem jutott el. Egy pillanat alatt
megváltozott az egész világunk. Nem volt felkészülési
időnk. Nem volt idő megszokni és elfogadni a
gondolatot. Emlékszem, kihívtak az óráról, és nem
kaptam levegőt, amikor a nagyszüleim zokogva
elmondták, hogy anya meghalt. Mire beértünk a
sürgősségire, apa vigasztalhatatlan volt, a földre
rogyott, és nem lehetett hozzáérni. A térdét a
mellkasához szorította, és a tenyerébe temette az arcát.
Az volt az első és máig az utolsó alkalom, hogy vonyítani
hallottam valakit.
Most teljesen némán bámulom apát. Annyira nagyon
szerette anyát, hogy képtelen nélküle folytatni az életét.
Olyan, mintha a pokol tornácán ragadt volna, és
belefagyott volna egy végtelen, örök időhurokba.
Képtelen kikerülni belőle, továbblépni. Mi Kennedyvel
legalább megpróbáljuk.
Apa újra a fal felé fordul, és igyekszik visszatenni a
helyére azt a festményt. Elszorul a torkom, és könnybe
lábad a szemem. Annyira nagyon igyekszik életben
tartani anya emlékét. Tudom, hogy ő is utálja azt a
képet, mégis azon van, hogy visszaszögelje a főhelyre,
de az csak nem akar ott maradni, állandóan leesik, és
apa egyre jobban felbőszül…
Egyszer csak fogja azt a rondaságot, és vad,
példátlan dühében áthajítja a szobán.
Elkerekedett szemmel nézem, ahogy leszáll a
fellépőről, és remegő kézzel keresi a zsebében a cigijét.
Teljesen kiborult. A bajsza alatt morog, kimegy a
konyhába, és úgy sétál el mellettem, mintha láthatatlan
lennék. Átvitt értelemben az is vagyok.
– Nem baj, ha lent marad az a festmény, apa –
vigasztalom, és követem a konyhába.
Kinyitja a teraszajtót, és a keretnek dőlve rágyújt. A
füstöt a hideg éjszakába fújja. Anya sosem engedte,
hogy bent dohányozzon, de már nincs itt, hogy
betartassa ezt a szabályt. Apa sokszor nem is foglalkozik
vele. Ezért is van átható cigiszag a házban, és ezért van
az is, hogy Chyna legfeljebb heti egyszer jön át, mert
már elege van abból, hogy asztmás rohamot kap, amint
átlépi a küszöbünket.
– Csalódott lesz – motyogja apa, és köhint. – imádja
azt a képet.
Attól is csalódott lesz, hogy apa a házban dohányzik.
Akkor meg mit számít az a régi kép?
– De nincs itt – mondom. – Már semmi sem lesz
olyan, mint volt.
A nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson.
Megdöbbenti a nyerseségem. Nem szereti, ha ilyen
tények hangzanak el. Sokszor még most is jelen időben
beszél anyáról, mintha csak világ körüli útra indult
volna, és hamarosan ajándékokkal, ölelésekkel és
messze földön megesett kalandokról szóló történetekkel
térne vissza. Jó is lenne.
– Nem szabad így gondolkodni – motyogja. – Akkor is
úgy kell viselkednünk, hogy büszke legyen ránk.
És ezt pontosan mivel is érjük el? – gondolom.
Anya most nem lenne büszke apára. Azt akarná, hogy
boldog legyen, ugyanaz az ember, akibe annak idején
beleszeretett, nem pedig valami elgyötört, gyászoló,
ápolatlan remete. Az is biztos, hogy rám sem lenne
büszke. Én lennék a lánya, aki elszúrta, aki képtelen
uralkodni magán, a lánya, aki minden erejével azon van,
hogy ne hasson rá a szégyen, miközben a nemi élete
képei egy nyomorult videónak hála bejárják az iskolát,
és azon túl is elérnek.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy beavatom
apát. Elképzelem, amint kinyitom a számat, és bevallok
mindent, aztán megkérem őt, az apámat, hogy segítsen
kijönni ebből a helyzetből. Szeretném, ha megnyugtatna,
hogy minden rendben lesz, segíteni fog megoldani, és
nekem sem lesz semmi bajom. De tudom, hogy már nem
képes rá. Bénultan szemléli a világot, csak a saját
fájdalmát érzi.
Otthagyom a teraszajtónál, ahol tovább szívja a cigit,
és felrohanok a szobámba. Kettesével szedem a
lépcsőfokokat. Fogom a MacBookomat, lerogyok az
ágyamra, és bejelentkezem. Közben elered a könnyem,
végiggördül az arcomon, mert túl sok az a felismerés,
hogy egyedül vagyok ezzel a nyomorral. Nem kapcsolom
fel a villanyt, csak a képernyő világítja meg az arcomat.
Megnyitom a böngészőt, aztán néhány új lapot. Twitter.
Facebook. Tegnap óta most látok először közösségi
oldalakat.
Először a Facebookot nézem meg, mert tudom, hogy
az biztonságos. Ma már senki sem használja, úgyhogy
nagyjából nulla annak az esélye, hogy meglássak
magamról valamit. Azért végiggörgetem a hírfolyamot, a
nevemet keresem, de csak távoli rokonok új képeit és
néhány középkorú helyi kiteregetett szennyesét látom.
A figyelmem a Twitter felé fordul. Mind közül a
legkegyetlenebb közösségi oldal. A pletyka és a gimis
balhék melegágya – mindenkinek van valami
mondanivalója, mert olyan könnyű kimondani bármit,
és az emberek egymás posztjain felbátorodva kezdenek
heves vitákba, veszekedésekbe, és megosztják a
véleményüket, amelyre senki sem kíváncsi. Nem vagyok
hülye. Pontosan tudom, mit fogok látni, ha
bejelentkezem, mert tudom, én mit írogatnék, ha bárki
mással esett volna meg ez az eset. Attól még mélyen
megrendítenek a hírfolyamomban megjelenő posztok.

ezt a ribancot
úgyis az összes westerville northba járó srác látta már ezt a testet, nem?
vanessa murphy teljesen megőrült
#mosolyogjakamerának
jessszusom, de undi!

Csak néhányan említik konkrétan a nevemet, de teljesen

egyértelmű, hogy minden poszt rólam szól. Reggel héttől
egészen mostanáig az összes. Egyik a másik után aláz,
gyaláz. Az iskolatársaim lubickolnak benne, hogy
darabokra szedhetnek valakit. Rohadtul örülnek, hogy
nem ők kerültek a tűzvonalba, mert mindig sokkal
szórakoztatóbb nevető kívülállónak lenni, mint annak,
akin éppen nevetnek. Az fáj legjobban, hogy múlt héten
a többségük még beszélgetett velem a folyosón. Még
együtt hülyéskedtünk Madison Romy buliján. Még
együtt ebédeltünk. Annyira nyilvánvaló, hogy valójában
sosem kedveltek, és valószínűleg eddig is ugyanazt
gondolták rólam, mint most, csak nem volt bátorságuk
vagy lehetőségük az arcomba vágni. De az emberek
felbátorodnak – és kegyetlenné válnak –, ha a többség
hangján szólalhatnak meg. Ebben általában én is benne
vagyok, de most végtelenül helytelennek érzem.
Fel akartam hívni magamra a figyelmet, persze, de
nem így.
Privátra állítom a profilomat, és lecsukom a
MacBookomat.
Annyira igazságtalan ez az egész, hogy elsírom
magam. De a könnyeim mögött kikristályosodik az
elszántság. Most még jobban vissza akarok vágni.
Harrison nevét egyetlenegyszer sem említették. Rá
senki sem tett gonosz megjegyzést. De ezt is tudtam
előre. Már reggel tudtam, hogy én fogom elvinni a
balhét. Harrisonnak nem kell aggódnia, hogy
megalázzák a neten, sem amiatt, hogy szertefoszlik a
népszerűsége – de azért neki is van aggódnivalója.
Kai és én.
 7

Későn ébredek, el fogok késni suliból. Bevallom,

szándékosan. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy
még egyszer végig kelljen mennem a folyosón. Ha
belegondolok, hogy tegnap boldog tudatlanságomban
még fogalmam sem volt, hogy mindenki telefonján ott
van az a videó… Micsoda lúzer!
Írtam Chynának, hogy ne jöjjön értem, és
megígértem, hogy délre bemegyek. Akármennyire
rettegek is attól, hogy a többiek szemébe kelljen
néznem, a barátnőmet nem akarom egyedül hagyni
ebédszünetben. A menzán megvan a saját asztalunk,
ahol néhány közös barátunkkal szoktunk ülni, de Chyna
visszahúzódó, szívesen játssza az árnyékomat, úgyhogy
pánikba fog esni, ha nem megyek be. Ezért kell ma
odatolnom a képemet a suliba. A barátnőm kedvéért.
A második óra vége felé fordulok be a suli
parkolójába. Nem, dehogy a Zöld Rozsdaszörnnyel! Apa
reggel azzal ment dolgozni, úgyhogy improvizálnom
kellett. Kai bringáján ülök. Ciki, persze, de közel sem
olyan megalázó, mint egy kiszivárgott szexvideó. Arra
jutottam, hogy egészen felszabadító érzés – annyira
kiszolgáltatott vagyok, hogy már nem számít, mi a
következő lépésem, mert ennél lejjebb már úgysem
süllyedhetek.
 Idefelé megálltam a szerszámboltnál, és vettem
bicikliláncot, mert a mi sulinknál soha semmi sincs
biztonságban. Mivel jelenleg a szívatások első számú
célpontja vagyok, tuti levágják a láncot, és az árokba
hajítják a biciklit, ha meglátják, hogy én jöttem vele.
Csak azért, hogy kiszúrjanak velem. És akkor Kai kinyír.
De nincs itt senki. A bringát kikötöm a tárolóhoz, és
a tekintetemmel Kai apjáét keresem, de már nem
emlékszem, hogy néz ki. Kaié sötétkék, a gumik szegélye
piros, de az apjáé kevésbé volt feltűnő. Többször is
végigpásztázom a járgányokat, mire leesik, hogy
igazából azt próbálom kideríteni, Kai bejött-e ma a
suliba.
Persze hogy bejött. Miért ne tette volna? Ez még csak
a második napja. Még azt sem tudom, miért váltott
iskolát. Meg kell kérdeznem tőle, de nem szólhatok
hozzá mások előtt.
A csengő hangja visszhangzik a kihalt folyosókon,
kezdődik az ebédszünet. Itt az ideje bátorságot gyűjteni,
és belépni a kapun. Mély levegőt veszek – többet is –,
aztán megindulok a bejárat felé. Bő farmert és kapucnis
pulcsit viselek, mert tudom, hogy ha a szokásos
stílusomban öltöztem volna fel ma, az olyan lenne, mint
amikor eljön az állatkertben az etetési idő. Szeretem a
szűk farmert és a kivágott pólókat, mert tetszenek, de
most nem lenne túl előnyös felhívni a figyelmet a
testemre. Harrison megint csak bekaphatja, amiért
miatta kénytelen vagyok máshogy öltözködni, mint
szoktam.
 A diáktársaim özönlenek kifelé az épületből, úgy kell
küzdenem az áradat ellen, hogy bejussak. Nem
foglalkozom a sutyorgással, a nevetgéléssel. Ettől még
persze fáj. Hiába igyekszem minél keményebbnek
látszani, ez nem ment meg, legbelül nem. Lehajtott
fejjel, előreszegezett tekintettel, összeszorított szájjal
lépkedek. Képtelen vagyok az arcok tengerére nézni,
miközben elhaladok mellettük. Csak egy homályos
massza. Nem akarom látni sem Harrisont, sem a
barátait. Kaijel sem szeretnék találkozni, mert e percben
úgy érzem, Chynán kívül ő az egyetlen barátom,
úgyhogy attól tartok, pont vele fogok összefutni. Nem
tudhatom, megbízhatok-e benne. Ráadásul világossá
tette, hogy nem szeretné, ha együtt látnának minket.
Megállok a menza bejárata előtt, és felkészülök arra,
ami odabent vár rám. Ott mindig mérgező a levegő – itt
robbannak ki az egész nap kitörésre váró veszekedések,
itt szoktak ölre menni az egymással konfliktusba kerülő
sportolók, és itt érkezik el az ítélet napja számunkra,
akik hibát követtünk el, és vétettünk az iskolai
szabályok ellen.
Pár kilencedikes lány után lépek be a menzára, a
bokszringbe. Hangzavar van, csacsogás, nevetgélés,
tálcát cipelő emberek jönnek-mennek. Miközben utat
török magamnak a helyiség hátuljában álló asztalunk
felé, azért imádkozom, hogy a többiek annyira el
legyenek foglalva magukkal, hogy fel se tűnjön nekik az
érkezésem. De aztán elkezdődik a pisszegés. Alig
észrevehető, a zajszint is csak egy-két árnyalattal
csökken, de akkor is csökken. Tekintetek tapadnak rám.
Sokaknak jár a szája.
Nehéz nem meghallani, mit mondanak.
Összerezzenek, de könnyebb elviselni, amikor végre
meglátom Chynát, aki már a szokott helyünkön ül.
Egyedül van, és csak turkálja az ételt. Fura. Általában
tömve van az asztalunk, és ha néha mégis akad egy üres
szék, hamarosan lecsap rá egy kétségbeesett lélek.
Chyna felpillant, és megkönnyebbül, csak úgy sugárzik
az arca.
– Itt vagy! – kiáltja. Széles, gyönyörű a mosolya.
Feláll, és szorosan átölel. Tudom, ez sokkal többet jelent
a hálánál, amiért bejöttem. Ez az ölelés csupa szeretet
és megnyugtatás, arra emlékeztet, hogy ő mellettem áll.
Átölelem a hátát, fonataiba temetem az arcomat, és a
könnyeimmel küzdök. Néha, amikor Chynára nézek, régi
önmagam darabkáit látom benne. Boldog, szenvedélyes,
hűséges, reménykedve tekint a jövőbe. Az elmúlt
években én egészen mássá alakultam át, mégsem
távolodtunk el egymástól. Tudom, giccses, de akkor is
ezért veszem biztosra, hogy örök életünkben legjobb
barátnők leszünk.
Egymás mellé ülünk, és még egyszer végigpásztázom
a tekintetemmel azt a sok üres helyet. Ezer szempárt
érzek magamon.
– Hol van mindenki?
Chyna vállat von, és lesüti a tekintetét, de
mindketten tudjuk, hol vannak a barátaink. A közelembe
se jönnek, az van. Nem akarják, hogy az iskola
ribancához kössék őket. Hát, bekaphatják. Nem is igazi
barátok. Chyna elém tolja a tálcáját, vigasztalásul
szőlővel kínál.
– Sajnálom – mondja.
– Semmi baj – hazudom, és bekapok egy szemet.
Igazából eddig is tudtam, hogy ő az egyetlen igazi
barátom. Háttal ülök a többieknek, nem vagyok hajlandó
rájuk nézni, inkább céltalanul bámulom a koszfoltokat
az ablakokon. Nem igaz, hogy nincs semmi baj. Ilyen
érzés számkivetettnek lenni? Lefogadom, még az undi
Ryan Malone asztalánál is többen ülnek, mint az
enyémnél.
– Még nem mesélted el, mi volt tegnap este Kaijel. Mi
történt?
Ránézek. Talán nem okos dolog beismerni, hogy
tettestárs voltam egy vétség elkövetésében, de Chyna a
legjobb barátnőm.
– Biciklire pattantunk, elmentünk Harrisonék
házához, és kicsináltuk a terepjáróját – felelem halkan,
és ördögi mosolyt villantok. – Kösz az ötletet!
Chyna szeme elkerekedik, és kis híján felugrik.
– Komolyan kiszúrtátok a kerekeit?
– Psszt!
– Bocs. De azt a rohadt!
– Kai végezte el a piszkos munkát – magyarázom.
Mentegetem magam, mint egy gyáva kutya. – Én csak az
őrszem voltam. Jól mulattunk. – A tegnap estére
gondolok, emlékszem a rettegésre, de a lelkesedésre és
az adrenalinra is. Vajon mi lesz a következő lépésünk
Kaijel? Olyan, mintha egy videojátékban lennénk.
 Chyna karba tett kézzel, szigorú pillantással mér
végig.
– Azt ne mondd, hogy most fogsz kisiklani, és
börtönbe kerülni!
– Nem kell aggódnod miattam – grimaszolok. Ha
túléltem anya elvesztését, akkor bármit túlélek.
– Dehogynem – feleli komoly arccal. – Jól vagy?
Bólintok, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Mindketten tudjuk, hogy nem őszinte, és azt is, hogy
nem vagyok jól. De mi mást tehetek, mint hogy kibírom
valahogy a következő néhány napot, hetet, hónapot,
amíg a kollektív figyelem valaki más hibájára irányul?

Csillogó piros filccel azt firkálták a szekrényemre:

#mosolyogj-akamerának. Körülöttem gúnyosan
röhögnek az emberek, miközben figyelik, hogyan
reagálok, amikor észreveszem. Nagyot nyelek, kinyitom
az ajtót, és kiveszem a könyveimet. Ugyanaz a valaki
írta ezt fel, aki tegnap először posztolta ki a hashtaget?
Vagy csak egyezményes jelszó lett belőle, amivel cikizni
lehet engem?
Bevágom az ajtót, megfordulok, és elakad a
lélegzetem. Valaki közvetlenül előttem áll.
– Vanessa – szól halkan Harrison. Elolvassa, mit
firkáltak a szekrényemre, és grimaszol. A szemembe
néz, és közelebb jön. – Véletlenül nem te szúrtad ki a
kocsim kerekeit tegnap este?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – állítom
nyugodtan, aztán erősen meglököm a vállammal,
miközben ellépek mellette. Rá sem bírok nézni.
Gyűlölöm.
Erősen megragadja a karomat, és visszaránt.
– Vanessa! – ismétli meg ezúttal agresszívabban.
Nagyon erősen szorít, és fenyegető a tekintete. – Ne
merészelj a dolgaimhoz nyúlni!
– Ne tedd közszemlére a kettőnk magánügyét! –
vágok vissza, aztán elkerekedett szemmel hozzáteszem:
– Hoppá, várjunk csak! – És keserűen rámosolygok.
Kitépem magam a szorításából, és dühösen meredünk
egymásra. Szeretőkből lett ellenségek vagyunk.
Csak ekkor tűnik fel, hogy közönségünk van. Persze
hogy van. Mindenki árgus szemmel figyeli minden
mozdulatunkat, minden szavunkat figyelmesen
hallgatja, szomjazik a botrányunk legfrissebb
részleteire. Nem akarok nekik több szaftos pletykát
szolgáltatni, úgyhogy összeszorított foggal elsétálok,
pedig nagy kedvem lenne felrúgni a srácot.
Magamhoz ölelem az irodalomkönyveimet, és teljes
sebességgel a terem felé veszem az irányt. Éppen
becsöngetnek. Az elsők között érkezem, vagyis
válogathatok a padok közt.

Mindenki mindig ugyanott szokott ülni, de ez nincs kőbe

vésve, úgyhogy kizárt, hogy a megszokott helyemet
válasszam. Erre az órára Noah-val járok, és a hátsó
sorban, egymás mellett szoktunk ülni. Civakodással és
flörtöléssel múlatjuk az időt, vagy legalábbis eddig így
volt. Így is jöttünk össze, de miután szakítottam vele,
már nem beszéltünk annyit. Tegnap seggfej volt velem,
úgyhogy nem vagyok hajlandó a közelébe menni, és
eltűrni a beszólásait. Inkább lenyúlom valaki helyét az
első sorban, az ablak mellett.
Lassan beszivárognak a többiek is, és mind elítélő
pillantásokat küldenek felém. Hamarosan feltűnik, hogy
a mellettem lévő pad üres. Senki sem akar mellém ülni.
Olyan, mintha felső tagozatban lennénk, és én lennék az
a gyerek, aki még nem fedezte fel a dezodort. Mintha
annyira gusztustalan lennék, hogy senki sem akar öt
méternél közelebb jönni hozzám. Lehunyom a
szememet, mély levegőt veszek. Mindnek megvan a
telefonján a videó…
Egy srác ledobja magát a szomszéd padba.
Rápillantok. Kai az. Cleveland Browns feliratú
baseballsapkát visel napellenzővel hátrafelé.
Kényelembe helyezi magát, az asztalra dobja a könyveit.
Minden mozdulata laza, sima, és amikor a szeme
sarkából rám sandít, esküszöm, mosolyog.
– Helló – motyogom, és kissé felé fordulok. Ebben a
teremben az egyetlen barátom. Hála az égnek, hogy ezt
az órát vette fel. Remélem, más órákra is együtt fogunk
járni. Hirtelen felébred a remény, hogy mégis túlélem
ezt a napot.
– Inkognitó, Nessie – sziszegi mozdulatlan ajakkal.
Maga elé, a projektor üres képernyőjére bámul. Nem
tudom eldönteni, hogy azért ült mellém, mert akart,
vagy azért, mert nem volt már máshol szabad hely.
Felsóhajtok, és újra a saját asztalomra nézek. A fán
kopogok az ujjaimmal, és várom, hogy bejöjjön Miss
Anderson. A zsebemben rezeg a telefonom. Előveszem,
és felvont szemöldökkel pillantok Kaire – Kai
Washington (partner) küldte az üzenetet. Nem hajlandó
felém fordulni, és minden erőfeszítésére szüksége van,
hogy feltűnően átnézzen rajtam.

Megmondtam, hogy ne szólj hozzám.

Király. Akkor azt komolyan gondolta. Gyorsan

visszaírok, és őszintén bevallom:

Bocs. Nincs kihez szólnom.

A szemem sarkából figyelem, ahogy elolvassa az

üzenetemet, aztán sebesen pötyög.

Óra után maradj bent, beszélünk, ha mindenki elhúzott. Van

egy ötletem, hogy mi legyen a következő lépésünk Harrison
ellen.

– Srácok, van valakinél kamera? – szólal meg valaki.

Felemelem a fejemet, ekkor lép be a terembe Noah. – Ha
esetleg valaki vetkőzni szeretne, bemutatót tartana
nekünk. – A szemembe néz, ferde, szadista vigyor ül ki
az arcára, az osztály meg fuldoklik a visszafojtott
nevetéstől. Noah hátrasétál a padjához, és a fejét rázza,
amikor észreveszi, hogy a szomszéd asztal üres. – Na,
Vanessa, gyere már vissza helyedre! Elszórakozunk,
amikor Miss Anderson nem figyel. Gyere, megkönnyíteni
a dolgodat! – Kigombolja a sliccét, majd röhögésben tör
ki. Néhány csapattársa körbeállja, és ökölpacsit meg
ötösöket adnak egymásnak.
 Az egész osztály visít a röhögéstől. Rajtam nevetnek.
Régen éppen azért tetszett Noah, mert ő az osztály
bohóca, de amikor én vagyok a viccei csattanója, az nem
annyira poénos.
Elvörösödöm a dühtől. A lábujjam hegyéből indul a
forróság, és ellepi az egész testemet. Újra előre, a
képernyő felé fordulok, de annyira megfeszül minden
izmom meg az állkapcsom, hogy attól tartok, bármelyik
pillanatban felrobbanhatok. Azt nem tudom, melyik
érzelemtől. Nem tudom, hogy ha kinyitnám a számat,
vajon elsírnám magam, vagy ököllel esnék valakinek.
Mindenféle rosszindulatú beszólás eszembe jut, amivel
visszavághatnék Noah-nak, de inkább befogom.
Kai engem néz. Találkozik a tekintetünk, és
aggodalmat látok a pillantásában. Az alsó ajkát
rágcsálja, miközben azon töpreng, megvigasztaljon-e
vagy sem. Végül nagyon furcsa dologra vetemedik – nem
megvigasztal, hanem megvéd. Hátrafordul a székében,
Noah-ra néz, és hűvösen így szól:
– Szerintem nem akarja elkapni a tetveidet.
Noah abbahagyja a nevetést, és vele együtt az egész
terem elhallgat. A srác az asztala szélén ül, és kitágult
orrlyukakkal, bosszúsan mered Kaire.
– Te meg ki a tököm vagy?
– Annak a csapatnak a támadójátékosa, amelyik múlt
hétvégén tönkrevert titeket – mosolyog kihívóan Kai.
Látom, ahogy leesik a többieknek, hogy eddig a
Westerville Centralba járt. Biztos, hogy nekik is az jár a
fejükben, ami nekem: mit keres a sulinkban egy
Westerville Central-os srác?
 – Nem kell adni a keményet, ha meg akarod fektetni
– veti oda mogorván Noah, és elterpeszkedik a székén.
Gyűlölettel a tekintetében néz rám. – Csak kérned kell.
Bármit meglovagol, aminek van pulzusa.
– Csendet kérek! – üti össze a tenyerét Miss
Andrews, és besiet a terembe. Hallgatunk rá, mindenki
csendben figyel, miközben ő ott folytatja, ahol pénteken
abbahagytuk.
Pénteken még minden más volt. Hátul ültem, ahol
szoktam, és Noah-val Maddie szombati buliját
tervezgettük, a piákról álmodoztunk, a zenéről, amivel
majd mi is együtt énekelünk, és arról, hogyan fogok
majd csókolózni Harrison Boyddal. Bárcsak tudtam
volna, hogy az a buli lesz Vanessa Murphy menő
életének utolsó éjszakája!
Egész órán igyekszem elkapni Kai tekintetét, de úgy
tesz, mintha lekötné, amiről Miss Anderson magyaráz,
és most is a tolla végét rágcsálja, mint tegnap este a
könyvtárban. Vele ellentétben én nem tudok figyelni,
megbénít a félelem, hogy mi lesz, ha Noah megtalálja az
alkalmat, hogy további poénokat süssön el. Szerencsére
nem teszi. Óra után ülve maradok, és megvárom, míg a
többiek libasorban elhagyják a termet. Kai lassan szedi
össze a könyveit. Mindketten arra várunk, hogy
mindenki elhúzzon, mielőtt szóba elegyedünk.
Noah jelzi, hogy itt van: Kai és az én asztalom között
jön előre, és szándékosan meglöki Kait a vállával.
Farkasszemet néz velem, aztán rám mosolyog.
– Ezt te csináltad magadnak – közli gúnyosan, majd
kimegy.
 Utánabámulok. Megint visszatérnek a tegnapi, késő
esti gondolataim. A bűntudat, az önvád. Ha nem mentem
volna el arra a bulira… Ha nem lettem volna együtt
Harrisonnal… Ha nem lettem volna becsiccsentve, és
nem lettem volna olyan gondatlan, és megmondtam
volna neki, hogy tegye el a telefonját… Ha nem éltem
volna az életemet, ez az egész meg sem történt volna.
De én pontosan ezt tettem. Ügy éltem az életemet, ahogy
akartam. Megérdemlem, hogy örök életemre
megszégyenüljek, amiért jól éreztem magam egy
sráccal, akihez vonzódtam? Úgy tűnik, a többiek szerint
igen.
Amikor végre mindenki eltűnik a teremből, Miss
Anderson is, Kaihez fordulok. Mindketten állunk. Üres
tekintettel kérdezem:
– Ezt miért csináltad?
– Mert te csak hallgattál – feleli. Leveszi a sapkáját,
a hajába túr, aztán visszaveszi. Még mindig fordítva. –
És nem tudtam megállni, hogy belekössek a North egyik
játékosába.
– Ha esetleg elfelejtetted volna, most már te is a
North egyik játékosa vagy.
– Az ereimben centralos vér csörgedez, Nessie.
Centralos – közli szenvedélyesen, felemeli ökölbe
szorított kezét, és lehunyja a szemét. Amikor újra
kinyitja, elmosolyodik, és azt súgja: – Remélem, ráérsz
suli után, mert maradunk. Be kell lopakodnunk egy-két
öltözőbe, és el kell lopnunk egy mobilt. A legjobb
formádra lesz szükség, úgyhogy hagyd ezt a szánom-
bánom hozzáállást. Tényleg engeded, hogy ezt művelje
veled egy csapat seggfej? Vágj vissza, Vanessa!
Csak nézek rá. Furcsa a rendes nevemet hallani a
szájából.
– Vanessa?
– Most nem a partneredként beszélek – magyarázza.
Előrehajol, gyengéden az állam alá teszi a hüvelykujját,
és felemeli a fejemet. Olyan gyengéd, hogy elakad a
lélegzetem, miközben őt nézem. – Hanem a barátodként.
Azt mondom, hogy emelt fővel lépj tovább. – Biztatóan
bólint, mintha komolyan gondolná, hogy elég erős
vagyok ahhoz, hogy ne vegyem fel a többiek
gúnyolódását. Aztán a hóna alá kapja a könyveit, és
otthagy.
Nagyot nyelek, és végighúzom az ujjaimat a
bőrömön, ott, ahol még érzem az érintését.
 8

Az utolsó óra után bezárkózom egy vécéfülkébe, ott várom

meg, amíg kiürül az épület. Beletelik vagy húsz percbe,
addig folyamatos a nyüzsgés, mert mindenki behajigálja
a könyveit a szekrényébe, és a barátaival beszélget.
Amikor már egy ideje nem hallok neszt odakintről, egy
rúgással kinyitom az ajtót, és kidugom a fejem a
folyosóra. Ide-oda tekerem a nyakamat, mint egy
rajzfilmbeli titkos ügynök, ellenőrzőm, tiszta-e a levegő,
mielőtt folytatnám a küldetést.
A folyosó túlsó végén éppen felmos a takarító,
úgyhogy előmerészkedem, és a szekrényem felé veszem
az irányt. Kai már ott vár. Egyik kezében egy filctoll, és
éppen tovább dekorálja összefirkált ajtómat.
– Így akarod meggyőzni a többieket arról, hogy nem
vagyunk barátok, bár ma már egyszer beismerted, hogy
azok vagyunk? – kérdezem karba tett kézzel. Nem
érdekel, mit ír ő vagy bárki más, úgyhogy az
arckifejezésem semleges. Leginkább csak kíváncsi
vagyok.
Kai összerezzen, mert a hangom visszhangzik az üres
folyosón. Rám pillant, a filc megáll a levegőben.
Odaérek mellé, és megtekintem a szekrényemet. A
#mo-solyogjakamerába hashtaget teljesen átsatírozta,
óceánt csinált belőle, és a közepén ott kukucskál…
– A Loch Ness-i szörny?
 Kai elvigyorodik, nyilvánvalóan büszke a gagyi
művészi képességeire.
– Nessie. Ravasz, mi? Elrejtem benne a kódnevedet.
– Nem mondanám ravasznak – felelem, és
hunyorogva veszem szemügyre az alkotást. Kai rajza
valami borzalmas, a Loch Ness-i szörny úgy néz ki, mint
valami rettenetes hüllő, amelynek csak egy kigúvadt
szeme van. – Mindenki azt fogja hinni, hogy valaki
szerint kígyó vagyok.
Kai vet még egy pillantást a művére.
– Basszus – állapítja meg, és átsatírozza Nessie-t is.
Így most egy hatalmas, fekete paca a szekrényem, úgy
néz ki, mintha rászabadítottak volna egy háromévest
egy filctollal. De annyira nem rossz, mint a hashtag.
Egyébként is aranyos tőle, hogy szeretett volna javítani
a helyzeten. – Oké, koncentráljunk a küldetésre! Az
öltöző. Hogy jutunk oda?
Végigmegyünk a folyosón, ki a bejáraton, közben
elhaladunk a titkárság mellett, ahol tegnap reggel
életünkben másodszor találkoztunk. Olyan, mintha
napokkal ezelőtt lett volna. Vajon Kai megkeresett volna
a buli után, ha nem pottyanok éppen az orra elé? Vagy
csak egy lehetőség vagyok, amelyet ő azonnal meg is
ragadott? Nem tudom, de örülök, hogy nem egyedül
csinálom ezt.
Kilépünk a diákparkolóba, ahol már csak néhány
kocsi áll, gondolom, a tulajdonosok vagy büntetésben
vannak, vagy tovább maradnak, mert tanulniuk kell.
Chyna kocsija már nincs itt. Mondtam, hogy ne várjon
meg, mert dolgom van suli után, és ő nem kérdezett
semmit. Nem biztos, hogy egyetért azzal, amit Kaijel
művelünk, úgyhogy szerintem nem is akarja tudni,
miben sántikálunk.
– Hol van a Hulk? – cukkol Kai, miközben
megkerüljük a suli épületét.
– Már mondtam, hogy Zöld Rozsdaszörny a neve –
védekezem összevont szemöldökkel. – De ma a
bicikliddel jöttem.
Kai megtorpan.
– Már elnézést – döbben meg –, de mit csináltál?
– A bicikliddel jöttem – ismétlem, de nem állok meg,
úgyhogy utánam fut. Ma is alacsonyan függ a nap az
égen, és csípős hideg van. Ezt az időjárást szeretem
legjobban. A hideg, verőfényes napokat, amikor
napszemüveget vehetek, miközben összehúzom
magamon a kabátomat.
– És ki engedte meg neked, hogy az én bringámmal
gyere suliba? – háborodik fel Kai. Gyors léptekkel
szeljük át az iskolaudvart. Mellettem jön, a könyöke az
enyémhez ér. Igyekszem nem különösebben odafigyelni
erre, mert szerintem nem direkt csinálja.
– Te – emlékeztetem.
– Azért adtam oda, hogy kizárólag titkos küldetések
alkalmával használd.
– És most nem küldetést teljesítünk? – A szemem
sarkából nézek rá. – Még el sem árultad, miben
sántikálunk.
Kai felsóhajt, tudomásul veszi, hogy vesztett.
– A Harcosok, akik egyébként irtó bénák, épp
edzésen vannak. Kémián beszélgetett erről két
csapattag. Tehát pontosan tudjuk, hol van most
Harrison, és reméljük, hogy a holmija a felügyelet
nélkül hagyott öltözőben lesz.
– Tehát akkor ellopjuk a mobilját, és…?
– Feltörjük – fejezi be a gondolatot Kai. – Valahogy.
Tetszik az ötlet, hogy bejussunk Harrison
telefonjába, még ha csak annyit érünk is el vele, hogy
törölhetem a videó forrását. Ettől még tovább fog
terjedni, már most is mindenkinek megvan, de lehet,
hogy egy icipicit jobban fogom érezni tőle magam.
Elolvashatnám Harrison összes beszélgetését, és
remélhetőleg találnék valami hihetetlenül ciki
információt róla, valamit, amivel megalázhatnám,
ahogyan ő is megalázott engem. Az egész élete azon a
mobilon van, minden részlet, a jó is, a rossz is. Mennyi
mindenre lenne jó, ha hozzáférnék!
A suli mögött vezetem Kait a focipálya felé. Még meg
sem látjuk a pályát, amikor már hallom a nyögést és
kiabálást. Befordulunk a sarkon, és a karjánál fogva egy
kocsi mögé húzom Kait. A motorháztető mögül lesünk ki,
elemezzük a környéket és a lehetőségeket. A Westerville
North Gimnázium focicsapata a pályán van, edzést tart:
ki fut, ki labdákat hajigái. A játékosok távoli alakok,
ilyen messziről egészen aprók.
– Bocs, azt nem tudom, melyik öltöző az övék –
vonok vállat sajnálkozva. Csak néhány meccsen voltam,
azokon is csak azért, mert könyörgött a srác, akivel
éppen viszonyom volt. Tavaly ősszel Noah, idén
Harrison.
 – De én igen – feleli Kai, és a lelátók melletti, kicsi
épületre mutat. – Ott van a vendégcsapat öltözője.
Öltöztem már át ott. Tehát… – Egy másik, néhány tíz
méterre előttünk álló házra néz. – Arra kell mennünk.
– Sima ügy – bólintok, és ahogy tegnap este, most is
felmérem a terepet, van-e szemtanú, mielőtt kitörnék a
kocsi mögül, és az öltöző felé sprintelnék az aszfalton
át. Kai a sarkamban van, és mindketten kissé
előregörnyedve futunk, mintha attól kisebbnek tűnnénk,
ettől pedig kevésbé lennénk feltűnők. Ha most látna
minket valaki, elröhögné magát.
– Szerintem te kezded ezt élvezni – veti fel Kai,
miközben a hátunkat az öltöző épületének vetjük,
nehogy felfedezzenek.
– Azt a gondolatot élvezem, hogy Harrison a poklok
poklát fogja átélni – javítom ki, de azért igaza van:
tényleg egész izgalmas ez a küldetés. Ez egy meccs
köztünk és Harrison Boyd között. És a díj? A győztes
nevet utoljára. – Légyszi, légyszi, ne legyél bezárva… –
motyogom az orrom alá, a kilincsért nyúlok, és
megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor kitárul az ajtó.
– Basszus, sokkal menőbb lett volna, ha be kellett
volna törni az ablakot – csap a combjára csalódottan
Kai. – De azért jobb, ha a kocsi után mást már nem
rongálunk meg.
Az öltözőben csend van, és olyan erős a férfidezodor
szaga, hogy alig kapok levegőt. A fapadokon elszórva
táskák és ruhák hevernek, a srácok láthatóan csak úgy
lerúgták a cipőjüket. Elég sok szekrény van… és egy
csomó számzár. Basszus.
 – Gondolom, a mobilja valamelyik szekrényben lehet
– mondom csüggedten, és alaposan szemügyre veszem
mindegyiket, hátha kitalálhatnám, melyik kié. Egyiken
sincs név, csak egy szám, és gyanítom, mindenki a
mezével megegyező számúba pakol. Bár jobban
figyeltem volna a meccseken! Akkor most tudnánk,
hányas számú játékos Harrison. – Hát, legalább
megpróbáltuk.
– Ne olyan gyorsan! – szól rám Kai. Nézem, ahogy
ide-oda lopakodik az öltözőben, és töprengés közben az
állát dörzsölgeti. – Miben jött ma Harrison? Te láttad?
– Aha, becserkészett a folyosón. – Azt nem teszem
hozzá, hogy azzal vádolt, én szúrtam ki a kerekeit
tegnap este, mert az nem nagy ügy. Harrison nagy
valószínűséggel tudni fogja, hogy én állok minden rossz
mögött, ami a napokban fog történni vele. De mit tehet?
Semmit. Ez örömmel tölt el. – Fekete farmer volt rajta –
felelem némi gondolkodás után.
Kai felkapja a legközelebbi fekete farmert, és áttúrja
a zsebeit. Talál egy pénztárcát. Megnézi a
diákigazolványt – nem Harrisoné. Felsóhajt, visszadobja
a padra a nadrágot, és keresi a következőt. Én is segítek
neki, és felveszek egy farmert a földről. Belenyúlok a
zsebébe. Egy telefon és egy tárca kerül a kezembe, de
nem kell hozzá diákigazolvány, hogy tudjam, Harrison
holmijára akadtam – felismerem a mobilja
képernyővédőjét. A hülye terepjárója fényképe. Fura a
srác.
– Megvan! – közlöm izgatottan Kaijel, és felmutatom
a mobilt. Persze PIN-kód védi, de akkor is. Legalább
nálunk van, így egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz,
hogy feltörjük Harrison Boyd életét.
Kai ledobja a nadrágot, amit éppen átkutat, odarohan
hozzám, és elveszi a tárcát és a telefont. Kikapja a
jogosítványt, és vigyorogva tartja a magasba. Most már
tuti, hogy igen, Harrison telefonja van nálunk. Kai
visszacsúsztatja a tárcába a jogosítványt, aztán lenyúl
harminc dollárt, mire felszalad a szemöldököm.
– Ki lopná el úgy a telefonját, hogy nem lop mellé
pénzt is? Különben is, szerintem megérdemlünk tőle egy
kis anyagi kárpótlást – magyarázza.
Visszadugjuk a nadrág zsebébe a tárcát, a farmert
pedig oda tesszük, ahol találtuk. Úgy viszem Harrison
mobilját, mint valami trófeát – ő ellopta a
méltóságomat, én meg a telefonját. Már épp kiérnénk az
öltözőből, és el sem hisszük, milyen egyszerű volt,
amikor lépéseket hallok a hátunk mögül.
– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezi egy goromba
hang, mire megdermedünk.
A pulcsim zsebébe süllyesztem a mobilt, és Kaijel
együtt megfordulok. Maverick edzővel találom szemben
magam, aki éppen felénk tart. Egy méterre áll meg
tőlünk, és csípőre tett kézzel néz minket. Öreg, lassan
nyugdíjba vonul. Régi, állandó bútordarab a suliban, élő
legenda. Összevonja sűrű, ősz szemöldökét.
– Jó napot, Maverick edző – mosolygok rá
udvariasan. – Ő a barátom, Kai Washington. Most jött át
a mi sulinkba, és mivel focista, gondoltam,
körbevezetem. Elnézést kérek. – Szinte hihető ez a
hazugság, és az edző arcán lassan kisimulnak a
gyanakvás okozta ráncok.
– Nem kellene itt lenned – szól rám, majd érdeklődve
fordul Kai felé. – Honnan jöttél át?
Kai a földet nézi, és kicsit elpirul, amikor bevallja:
– A Westerville Centralból, uram.
– Jaj – szisszen fel a férfi, és egyik kezével a
mellkasához kap, mint akit megsebeztek. Egy ellenséges
játékos tette be a lábát a hazai csapat öltözőjébe… – Jól
megvertetek minket múlt hétvégén – bólint elismerően.
– Ha szeretnél nálunk játszani, tudnék találni helyet
számodra. Bár abban nem vagyok biztos, hogy a srácaim
örülnének.
– Nem, köszönöm – rázza meg a fejét Kai.
Mosolyogva pillant fel. – Inkább üssön el egy busz.
Az edző szája elnyílik a döbbenettől, de aztán lassan
mosolyra húzódik.
– Rendben, de most aztán tényleg kifelé innen. Ne
szaglásszatok itt az engedélyem nélkül!
Nem kell kétszer mondania. Kaijel úgy lövünk ki,
mint a rakéta, és amint kiérünk az öltözőből, futásnak
eredünk. Nevetünk, élvezzük a megmenekülés okozta
izgalmat, és csak akkor lassítunk, majd állunk meg,
amikor az iskola kapuján kívül kerülünk. Előrehajolok, a
térdemre támaszkodom, és igyekszem újra levegőhöz
jutni, de még mindig ráz a nevetés.
– Gyorsan vág az eszed – dicsér meg Kai, és az iskola
falának dőlve pihen. Kissé nyitott szájjal, zihálva
kapkodja a levegőt. – Egy pillanatra azt hittem,
lebuktunk.
 Felegyenesedem – végre sikerült összeszednem
magam.
– Minden szavamat elhitte. Hallod, akármilyen
helyzetből ki lehet keveredni, ha ártatlannak tetteted
magadat.
– Reméljük – feleli Kai. – Sose ismerjünk be semmit,
hmm? Erre enni kell. – Előhúzza a zsebéből a lenyúlt
harminc dollárt, és nekem adja.
Összeér a kezünk, és egy pillanatra mindketten
megdermedünk, meglepetésként ér minket a másik
bőrének érintése. Lenézek, a kezünket csak a pénz
választja el egymástól, és arra gondolok, milyen lenne
igazán megfogni a kezét. Erőt kell vennem magamon,
nehogy elengedjem a bankjegyeket, és egymásba
fonódjanak az ujjaink.
Mindketten felemeljük a tekintetünket. Kai megint
úgy vigyorog rám, mint amikor tegnap a titkárságon
találkoztunk, de most mintha elpirulna, miközben a
tenyerembe nyomja a pénzt, majd ellép tőlem.
– Harrison fizeti – mondja.
 9

– Tuti, hogy akad egy hacker a Craigslisten – véli Kai,

miközben a sajtburgerét eszi.
Egymással szemben ülünk Delaney falatozójában.
Épp csak elhagytuk Westerville-t, délre vagyunk a
Columbust megkerülő autópályától, amely a város és az
elővárosok határaként szolgál. Biciklin jöttünk, és mert
nappal van, a járdán tekertünk, nehogy elüssenek. A
bringákat az étterem előtt egy postaládához láncoltuk.
– Chyna ért a számítógépekhez – mondom, mert
eszembe jut a felajánlása. Elég profi technikai
dolgokban. Tavaly, amikor meghalt a MacBookom,
sikerült minden adatomat egy külső winchesterre
mentenie, így továbbra is hozzáfértem a fájljaimhoz.
Mennyivel lehet ez nehezebb egy iPhone esetében?
Szerintem könnyebb. – Már szólt, hogy szívesen segít.
– És ki az a Chyna? – kérdezi Kai. Üres tekintettel
bámul rám.
– A legjobb barátnőm.
– Biztos, hogy bele akarjuk rángatni ebbe?
– Már tud róla – felelem szégyenlősen. Nem lett
volna szabad beavatnom a legjobb barátnőmet a
Harrminátor hadműveletbe? Mindig mindent elmesélek
neki. Ez már csak így van.
Kai grimaszol.
 – Persze hogy tud – mormogja, majd ismét a
sajtburgerébe harap. Lassan rág, és lenyeli a falatot. –
Oké, először megpróbálhatjuk vele. Aztán jön a
Craigslist. Aztán a dark web. És ha egyik sem működik,
akkor összetöröm a mobilt.
Bólintok, aztán visszatérek a buffalo csirkés
szendvicsemhez. Még finomabb a tudattól, hogy
Harrison pénzével fizetjük ki.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Miért jöttél át a mi sulinkba?
Kai hátradől, és a kóláját kortyolja. Csendben
méreget, mintha tudta volna, hogy fel fogom tenni ezt a
kérdést.
– Kirúgtak a Westerville Centralból.
Ezt valahogy sejtettem. Olyan nincs, hogy valaki csak
úgy, indok nélkül iskolát vált. Általában azért történik,
mert nincs más választás – például akkor, ha kirúgják az
embert.
– Ennél részletesebb magyarázatra lesz szükség –
jelzem.
– Verekedésért rúgtak ki. – Továbbra is várakozóan
nézek rá, úgyhogy felmordul, és leteszi a poharát. – Jó,
legyen. Egyszer, tizedikben már felfüggesztettek
verekedésért. Amikor múlt hétvégén, a meccsen
beszálltam a balhéba, esélyem sem volt. A második
esetért kicsapás jár. – Lazán vállat von, és bekap egy
szem sült krumplit, de nem veszem be ezt a színjátékot.
A szemében megbánás csillan, ami arra utal, hogy
jobban bántja a kirúgás, mint amennyire mutatja.
 – Akkor minek szálltál be?
– Mert nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, hogy
behúzzak egyet Harrison Boydnak – közli közömbösen.
Hirtelen felemeli a kezét. – És esküszöm, ha
megkérdezed, miért…
Elmosolyodom.
– Miért?
Rám mered. Az aranyló napsugarak beszűrődnek az
ablakon, és minden apró, kék pontot megvilágítanak a
szemében.
– Azért, mert tönkretett valamit, ami jó volt. Elvett
valamit, ami az enyém volt. – Dacosan legörbül a szája.
Ez az egész nagyon baljós, és a fejemben csak úgy
kavarognak a gondolatok. Egyértelmű, hogy Kai nem
akar beszélni erről, úgyhogy nem erőszakoskodom.
Inkább csendben eszem.
– Én is kérdezhetek valamit? – szólal meg váratlanul.
Megáll a számban a falat, úgy nézek rá. Bólintok. Ezek
után ezt kérdezi: – Miért… tudod… miért feküdtél le
vele?
Kis híján félrenyelek. Felkapom a jeges teámat, jól
meghúzom, és megszégyenülten bámulok Kaire.
Türelmesen várja a választ, pedig hihetetlenül
személyes kérdést tett fel.
– Mert… – kezdem, de ráébredek, hogy nincs olyan
válaszom, amelynek hangosan kimondva is lenne
értelme. Csak úgy elszórakozgattam Harrisonnal, mert
el sem tudom képzelni, hogy ne kötöttségek nélküli
kapcsolatom legyen egy sráccal. Már attól is izzad a
tenyerem, ha csak arra gondolok, hogy randizni megyek
egy sráccal. Senkihez sem akarok érzelmileg kötődni,
mert nem akarok elveszíteni senkit, aki fontos nekem.
Még egy veszteséget nem tudnék elviselni. – Mert
akartam – ismerem be végül. Kitérő válasz, de esélyem
sincs úgy beszélni a félelmeimről Kainek, hogy ne
nézzen teljesen őrültnek.
– De miért pont Harrisonnal?
– Miért pont Noah Diazzal? Miért pont Blake
Nelsonnal? Miért pont Nick Fosterrel? – vágok vissza.
Harrison nem volt különleges. Éppen olyan volt, mint a
többiek. – Mert jól néznek ki, azért. Mert azt hittem, ők
sem akarnak kapcsolatot.
Kai arcára kiül a döbbenet.
– És az jó?
– Nem hiszek a kapcsolatokban.
– Nem hiszel a kapcsolatokban? – visszhangozza a
szavaimat hitetlenkedve.
– Nem, mert így vagy úgy, de a végén mindig
megsérül valaki. Az ember szíve mindig összetörik. Vagy
szakítás a vége, vagy egyikünk meghal – magyarázom,
és igyekszem olyan szenvtelenül beszélni, mintha
teljesen racionális lenne a véleményem. Anya halála óta
kapcsolatellenes vagyok. Már éppen eléggé összetört a
szívem. – Ebben szerintem semmi jó nincs. – Magam
előtt látom apát, amint a munkahelyén sétál a sorok
között, élettelen tekintete a semmibe mered. A szíve
millió darabkára törött, néhány szilánk a tüdejébe
fúródott, ezért alig kap levegőt. Én nem akarok így
járni, és csak úgy kerülhetem el ezt a sorsot, ha senkit
sem engedek túl közel magamhoz. Kinek kell lelki társ,
ha tudni lehet, hogy össze fog törni a szívünk, amikor
elveszítjük?
– Ennél részletesebb magyarázatra lesz szükség –
ismétli meg Kai a korábbi szavaimat. Félrehajtott fejjel
méreget.
Igyekszem egyetlen, összefüggő, az érzéseimet
összegző kijelentésbe sűríteni hullámokban felbukkanó
gondolataimat, de ez hihetetlenül nehéz. Lehetséges,
hogy most először ismertem be magamon kívül másnak,
hogy ez a helyzet. Ezért is tűnik olyan távolinak a
hangom, amikor így szólok:
– Nem utazom kapcsolatokban, mert ha valakit
beengedek… akkor lehetőség nyílik rá, hogy
elveszítsem.
Kai egy ideig a hallottakat emészti. Összeszűkített
szemmel gondolkodik, és egy pillanatra sem veszi le
rólam a tekintetét. Olyan, mintha a lelkembe akarna
látni. Nem tudom, képes lenne-e bárki is megérteni,
amit érzek, akármennyire akarja is. Végül így felel:
– Jelenleg én sem nagyon vágyom kapcsolatra.
Csend száll ránk, mert kínossá vált a beszélgetés, és
egyikünk sem tudja, hogyan lehetne ebből kikeveredni.
Örülök, hogy nem faggat tovább, mert nem tudom, mit
mondhatnék még. Mindketten folytatjuk az evést. Kai a
sült krumplival foglalja el magát, én a salátámmal. Több
percen át egyikünk sem szól egy szót sem.
Egyszer csak két manikűrözött kéz csap le az
asztalunkra. Felkapom a tekintetemet, és Madison
Romyval találom szemben magamat. Egyikünkről a
másikunkra néz, és gyanúsan méregeti Kait.
 – Te vagy az új srác, aki a konyhámban verekedett. –
Rám téved a pillantása. – Te meg szexvideót forgattál a
kisöcsém szobájában. Mi folyik itt? Szándékosan
akartatok jelenetet rendezni a bulimon? Kínos helyzetbe
akartatok hozni?
– Nem körülötted forog a világ, Madison – közlöm
vele hetykén. Rá sem pillantok, csak felemelem a
poharamat, és összenézek Kaijel. Dühít, hogy megzavart
minket, de Kai szerintem jól szórakozik, legalábbis a
szeme csillogásából ítélve.
Maddie beül mellém a bokszba, én meg csak
pislogok. Ez meg mi? Látogatást kaptunk az
erkölcsrendészettől?
– Mindenki a bulimról beszél – közli. – Még többet,
mint általában, és mindenki azt kérdezgeti, mikor lesz a
következő. Eljönnétek arra is, és hajlandóak lennétek
egy kis jelenetet rendezni? Akkor az a buli is sokáig
téma maradna.
– Ennél egoistább dolgot még életemben nem
hallottam – szorítom a kezemet a homlokomra. El sem
hiszem, hogy ezt komolyan mondja. Maddie annyira
népszerű akar lenni, hogy kétségbeesésében már
kiközösítetteket keres meg, hogy okozzanak botrányt a
buliján, csak azért, hogy ő több figyelmet kapjon?
– Fizetsz? – érdeklődik Kai, és közelebb hajol
Maddie-hez az asztal fölött. – Mi lenne, ha mindenki
előtt smárolnék vele, aztán vitatkozni kezdenénk? Ha
akarod, a drámai hatás kedvéért ököllel lyukat is
üthetek a falba. Lesz sok káromkodás is.
– Kai! – sziszegem, mire a srác a pilláit rebegteti.
 Komolyan felhozta, hogy esetleg megcsókolna?
Mások előtt?
Most csak szívat… Ugye?
– Az tökéletes lenne! – kiáltja Maddie, és lelkesen
bólogat.
– Maddie, szó sem lehet róla! – csattanok fel. A
halántékomat dörzsölöm, és igyekszem elég erőt
gyűjteni ahhoz, hogy túléljem ezt a beszélgetést. Maddie
Romy még jó napokon is igazi rémálom, úgyhogy
jelenleg tényleg nem bírom elviselni a sipítozását és a
népszerűségért való kapálózását.
– A szüleim jövő hétig Floridában vannak, úgyhogy
szombaton megint buli lesz – közli olyan lazán, mintha
Kaijel a barátai lennénk. Nem mintha nem kedvelném,
tényleg. Csak az a baj vele, hogy egyik baráti társaságtól
a másikig sodródik. Görcsösen akarja, hogy szeressék.
– Máris? Nem telt még be az éves bulikvótád? –
gúnyolódom.
Maddie felém fordul, és karba teszi a kezét. Szőke
hajvégei kissé felfelé göndörödnek, és minden fej
mozdulatánál ide-oda ugrálnak.
– Nem tetszik nekem, ahogy velem beszélsz – közli.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy ki akarsz
használni minket – vágok vissza azonnal. Farkasszemet
nézünk.
– Hölgyek, hölgyek – szólal meg Kai, és elbűvölő
mosollyal hajol rá még jobban az asztalra. Elfordulok
Maddie-től, és most Kai felé küldök lesújtó pillantást.
– Harrison Boyd mindenkinek azt meséli, hogy
megrongáltad a terepjáróját – bukik ki Maddie-ből.
Olyan önelégülten vigyorog, mintha megsemmisítő
csapást mért volna rám.
– Ez azért van, mert tényleg megrongáltam – felelem
hűvösen. Igazából Kai volt az elkövető, de boldogan
magamra vállalom a tettet.
Maddie-nek leesik az álla.
– Várjunk! Tényleg te voltál? Miért?
– Mi az, hogy miért? – bámulok rá. Mintha nem
tudná. Lefogadom, hogy ott van a mobilján az a videó.
Lefogadom, hogy még írt is rólam valami gonoszát a
neten.
– Vanessa arra próbál utalni – vág közbe Kai –, hogy
hihetetlenül kiakadt Harrisonra, amiért közzétette azt a
videót, és most több lépésben áll bosszút, így vesz
elégtételt. Biztos vagyok benne, hogy megérted.
Maddie egy pillanatig töpreng.
– Lehet, hogy segíthetek.
– Nem kell a segítséged – grimaszolok. Ez valami
élénk álom? Minek akar Madison Romy segíteni
Harrison megszívatásában?
– Már elfelejtetted, hogy a titkárságon
önkénteskedem? Ott, ahol az összes diák fájljait tartják?
– kérdezi. – Harrisonét is.
Összenézünk Kaijel. A srác arca csak úgy ragyog. Ez
az ajánlat még hasznos is lehet, és ezt mindketten
tudjuk. Meg Maddie is.
– És mibe kerül nekünk ez a fájl? – kérdezi Kai.
Maddie feláll, leporolja a szoknyáját, majd
ultimátumot ad:
 – Csak akkor nézem meg az anyagát, ha eljöttök a
bulimra szombaton.
– Megbeszéltük – vágja rá habozás nélkül Kai.
Maddie szélesen mosolyog. Mindketten nézzük,
ahogy elmegy, átveszi a pultnál az elvitelre rendelt
kaját, és kifordul az ajtón.
Eltorzul az arcom.
– Ez meg mi volt?
– Hát, lebuktattuk magunkat, de a jelek szerint
szereztünk egy harmadik tettestársat – vigyorog Kai.
Hátradől, és izzó tekintettel néz rám. – Úgy tűnik,
kénytelen leszek megcsókolni téged szombaton.
Elfordítom a pillantásomat, mert képtelen vagyok a
szemébe nézni. Küzdök az elpirulás ellen, de már érzem,
ahogy elindul nyakamon, és lassan szétterül az arcomon
is. Ha belegondolok, hogy megcsókolom őt… Bizsereg a
testem, de azért nem állíthatom, hogy korábban nem
játszottam el a gondolattal. Már eddig is túl sokat
bámultam az ajkát, mert már azóta vonzódom hozzá,
hogy összeütköztünk Maddie szombati buliján. Rögtön
láttam, hogy tagadhatatlanul szexi, de az elmúlt két
napban, amit együtt töltöttünk, ez még nyilvánvalóbbá
vált. Most, hogy lassan megismerem, még a flegmasága
is vonzó, úgyhogy nyilván ölni tudnék, hogy az ajkát az
ajkamon érezhessem. De eddig semmi sem volt
hétköznapi köztünk, úgyhogy sokkal nehezebb
megítélni, ő hogyan érez velem kapcsolatban, mint más
srácok esetében.
Erőt veszek magamon, és újra ránézek.
 – Ajánlom, hogy legalább jól csókolj – préselem ki
magamból a poént. Igyekszem lazának tűnni, mintha
Kait megcsókolni pusztán gépies cselekedet lenne,
semmi több. Az ajkam az ajkán. Ennyi az egész.
Csakhogy a puszta gondolattól is szakozik a
gyomrom.
Kai mosolya isteni, ráadásul incselkedve kacsint
rám.
– Ez a legkevesebb. – Amint ezt kimondja, a tekintete
és a teste megdermed. Elnéz mellettem, szaporán pislog,
majd hirtelen felpattan. Előveszi a zsebéből Harrison
harminc dollárját, és az asztalra dobja. – Mennem kell,
Ness – hadarja halkan. – Majd hívj!
Esélyem sincs megkérdezni, mi a baj, mert már ki is
rohant a hátsó ajtón. Csak nézem, és teljesen
megdöbbent ez a viharos távozás. Még meglátom az
ablakon keresztül, amint felkapja a biciklijét, és elteker.
– Bocsi! – szól egy kedves hang, mire elszakadok az
ablaktól. Olyan gyorsan kapom fel a fejemet, hogy a
szőke haj miatt először azt hiszem, Maddie jött vissza.
Pedig nem ő az.
Egy ismeretlen döntött úgy, hogy csatlakozik
hozzám. Egy velem egykorú lány vizsgál figyelmesen, és
cserébe én is alaposan szemügyre veszem őt. Finom
bőre és szögegyenes haja van, a sminkje olyan tökéletes,
mintha profi vitte volna fel. A válla fölött látom, hogy
egy csapat lány beül egy bokszba a sarokban, és mind
erre néz. Egyiküket sem ismerem, szóval biztos, hogy
nem a mi sulinkba járnak. Vagyis máshonnan ismernek,
és nem nehéz kitalálni, hol láthattak.
 – Igen, én vagyok a videón – mondom, és remélem,
hogy blazírtnak és közömbösnek tűnök. Felemelem és
meglobogtatom a szalvétámat, miközben keserűen
mosolygok az idegen lányra. Miért olyan nagy kérés,
hogy békében megehessem a kajámat? – Szívesen
aláírom neked ezt a szalvétát.
A lány tökéletes formájú szemöldöke
összeráncolódik. Néhány pillanatig némán bámul rám,
amitől csak még kínosabbá válik a helyzet. Olyan,
mintha megdöbbent volna, mintha fogalma sem lenne,
miről beszélek, és most merül csak fel bennem, hogy
esetleg tévedek. Lehet, hogy nem is tud a videóról. Még
közelebb lép, és egyik kezét az asztal szélére helyezi.
– Nem Kai ült itt veled az előbb? Kai Washington.
– Ööö… De. Most ment el – felelem, és a kezére
pillantok. Ehh, a körme is gyönyörű, ehhez képest az
enyém letört és undorító. Aztán megint felemelem a
tekintetemet. Most már kíváncsi vagyok. – Ismered?
– Igen, ismerem. – Elmosolyodik, majd lesüti a
tekintetét. – Ti, ööö, jártok?
– Nem, csak együtt dolgozunk valamin… – felelem.
Elbizonytalanodtam, gyanú ébred bennem. Mi ez, a
„Kérdezz! Felelek!”?
– Oké – feleli, és úgy mosolyog, hogy az egész
fogsora kivillan. – Köszi.
Mit köszön? Csak bámulok, miközben visszamegy a
barátaihoz. Ugyanígy bámultam Maddie és Kai után is.
Összezavarodtam, tele vagyok kérdéssel.
 10

Te loptad el H mobilját, te ostoba kis kurva?

Nevetve nézem az üzenetet. Annyira nevetek, hogy

mindenem fáj.
Kennedy és Chyna mellett ülök az ágyamon, és
időnként kitör belőlünk a vihogás, miközben Harrisontól
és legjobb haverjától, Noah-tól csak úgy özönlenek a
sértegető üzenetek. Harrison az egyikben lopkodós
szemétnek nevezett, és most Noah írja, hogy ostoba kis
kurva vagyok. És hogy mi benne a legjobb? Az, hogy
tudom, nálam az irányítás. Tudják, hogy visszavágok.
Ezért vagdosnak a fejemhez ilyen durva sértéseket, de
semmit sem érnek el vele.
Harrison telefonjára pillantok. Az
éjjeliszekrényemen töltődik, mert amint hazaértem az
étteremből, lemerült. Kai már úton van, és biztosra
veszem, hogy Chynával hárman megtaláljuk a módját,
hogyan törhetnénk fel a mobilt.
– Írj vissza! – javasolja Kennedy, aki az ölében
elnyújtózó Theót simogatja.
– És mit írjak?
– Kapd be, seggfej – veti fel, mire meglegyintem.
Nem szeretem, ha így beszél. Persze én sem vagyok
jobb.
– Noah egy rohadék – jelenti ki Chyna. – Tök kedves
volt, amikor még érdekelt téged, de mióta nem, igazi
rohadék lett. – A fésülködőasztalomnál ül pizsamában, a
lábán bolyhos papuccsal, és nagy műgonddal készíti a
frizuráját. Hat hét után ma bontotta ki először a
fonatait, ami egész estés program, úgyhogy nem örül,
hogy iderángattam. De én szeretem a szobámban
terjengő édes samponillatot. A hajápolószerein és
fodrászkellékein kívül a laptopját is elhozta. Szükségünk
lesz rá.
Megint rezeg a telefonom. Chyna és Kennedy engem
néz, miközben megnyitom az új üzenetet, kíváncsiak,
ezúttal Harrison melyik barátja írt, de Kai az. A ház
előtt áll, és nem szeretne bekopogni.
– Kai megjött – jelentem be. Kikászálódom az ágyból,
de ez nem könnyű, mert belegabalyodtam az
ágyneműmbe. Meglököm Kennedy térdét. A húgom
mindent tud a Kaijel közös bosszúterveinkről. – Menj a
szobádba! És vidd le a szennyesedet, ha már ott vagy!
– Grrr – morog Kennedy, és kelletlenül feláll.
Theóval a karjában kivonul a szobámból, de biztos
vagyok benne, hogy messziről szemmel tart majd
minket. A saját szemével akarja látni Kait, főleg azért,
mert kikotyogtam, milyen istenien néz ki. Nagyon
igyekszem a közös küldetésünkre koncentrálni, de nehéz
figyelmen kívül hagyni a srác vonzerejét és jóképűségét.
– Úristen! – pánikot Chyna. – Mindjárt feljön ez a
szexi srác, és nekem ilyen a hajam! – Elkeseredetten
veti hátra a fejét, mire megdobom párnával.
Elindulok Kaiért, de még vetek egy futó pillantást a
tükörképemre. Melegítőnadrágot, ujjatlan felsőt viselek,
a hajamat magas copfba kötöttem. A reggeli sminkem
elkenődött, de nem érdekel. Ma már úgysem megyünk
sehová, úgyhogy fő a kényelem. Olyan, mintha
pizsamapartit szerveztem volna a legjobb barátaimnak,
csak éppen senki sem fog itt aludni, és csak az egyik
résztvevő a legjobb barátom.
A kelleténél gyorsabban rohanok lefelé a lépcsőn, és
menet közben a fülem mögé tűrök néhány kiszabadult
tincset. Amióta eljöttem az étteremből, képtelen vagyok
kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy megcsókolom
Kait. Ezért is állok meg egy pillanatra az előtérben,
mielőtt beengedném. Megigazítom a
melegítőnadrágomat, és szájfényt kenek az ajkamra.
Pedig tegnap még habozás nélkül nyitottam volna ajtót.
Hirtelen úgy érzem, számít, mit mondok és teszek,
amikor vele vagyok.
Kitárom az ajtót, és Kai ott áll a verandán. A gyepet
nézi. Fekete edzőnadrágban és pólóban jött, és még
mindig a fején van a korábbi baseballsapka. A biciklijét
a verandának támasztotta. Felém fordul.
– Helló! – köszön, és két ujjal megérinti a sapkája
napellenzőjét, miközben udvariasan biccent.
Uram, kegyelmezz! Nagy nehezen elfordítom a
tekintetemet a mellkasáról, és igyekszem tartani a
szemkontaktust. Most esik le, hogy még sosem hívtam át
egyetlen srácot sem.
– Szia!
Kai várakozásteljesen néz, és egyre jobban
elmosolyodik.
– Na, akkor bejöhetek, vagy inkább maradjak
idekint?
 – Gyere be! – hadarom, ellépek az ajtótól, és
beinvitálom a hideg, üres házunkba. Kicsit gyorsabban
ver a szívem, amikor átlépi a küszöböt, lerúgja
Jordánját, majd gondosan megigazítja. Engem néz,
várja, hogy megmondjam, mi a következő lépés, és
minél tovább hallgatok, annál erőltetettebbé válik a
mosolya. – Bocs – rázom meg a fejemet. Térj már
magadhoz, korholom magamat. – Odafent vagyunk, a
szobámban.
A lépcső felé indulok. Néhány pillanatig hallgatok,
hogy összeszedjem magam, mielőtt még olyan kínosat
teszek, amit később megbánok. Kai követ, és érzem,
ahogy körülnéz, felméri a házat.
– Vanessa! – hallatszik a konyhából. Apa. – Kivel
beszélsz?
Aha, szóval most bezzeg figyel rám! Egyik lábam már
a lépcsőn, de most megtorpanok, és apára nézek, aki
kijön a konyhából. Egy konyharuhán szárogatja a kezét,
és Kairól rám, rólam Kaire pillant. A tekintete most is
üres, mint mindig. Ez a baj apával: közönyös.
– Bemutatom Kait – darálom gyorsan. – Közös házink
van, fent leszünk.
– Helló – mosolyog apára udvariasan Kai, és int neki.
Lefogadom, hogy legszívesebben itt és most elsüllyedne.
– Oké – feleli apa. Nem viszonozza a mosolyt, csak a
vállára dobja a konyharuhát, és visszaballag a
konyhába. Egy idegen, például Kai számára bunkónak és
ellenségesnek tűnhet, de csak azért, mert nem tudják,
mennyire megviseli a gyász, és mennyire elveszett.
 Megindulok felfelé a lépcsőn, és magamban
fohászkodom, nehogy Kai megjegyzést tegyen az
előbbire, de persze tesz. Hogy is ne tenne? Apa furcsa.
Hideg, sztoikus… Természetellenes.
– Felcsempészel a szobádba egy fiút, és apád nem
néz rám úgy, mint a véres rongyra? – kérdezi, amint
hallótávon kívül kerülünk.
– Nem, mert nem érdekli – szólok hátra a vállam
fölött. Most képtelen lennék ránézni.
– És anyukád?
– Nincs itt. Sokáig dolgozik – hazudom. Úrrá lesz
rajtam a bűntudat. Nem titok, hiszen én voltam az a
lány, akit tizedikben a kétségbe- és pánikba esett
nagyszülei kikértek óráról, mert az édesanyja aznap
délután elhunyt. Mindig körülvettek a barátok, hívtak,
hogy lógjak velük, üljünk együtt ebédnél, és mindig
nagyon kedvesek voltak. Én voltam az a lány, akinek
meghalt az anyukája, de egy idő után unalmassá vált a
sajnálat okozta nyomás. Többé nem akartam, hogy anya
halála határozzon meg engem.
Hamar rájöttem, nem olyan nehéz elérni, hogy az
iskolatársaim más szemmel nézzenek rám, és többé ne
sajnáljanak. Ezért csókoltam meg Andy Donovant a
lelátó alatt, aztán tettem róla, hogy mindenki erről
pletykáljon. Ezzel magamra vontam a figyelmet, de
egészen más okból, mint azelőtt.
Belépünk a szobámba. Chyna nagy üggyel-bajjal
kontyba kötötte a haját, és fogkefével próbálja lelapítani
a babahajakat. Odapillant, amikor megérkezünk, és
befejezi a fodrászkodást.
 – Kai, bemutatom Chynát. A legjobb barátnőm, és
számítógépben profi. – Becsukom az ajtót, és
rávigyorgok Chy-nára. – Chyna, bemutatom Kait. A
tettestársam, profi gumikiszurkáló. A bulin már
összefutottatok. – Mind nevetünk.
– Helló – biccent Kai, mire Chyna alig hallhatóan,
vékony hangon visszaköszön.
– Helyezd magad kényelembe! – fordulok a sráchoz.
Lehuppanok az ágyamra, és titokban remélem, hogy ő is
így tesz, de nem. Inkább a földre ül. Egy pillanatra hátat
fordít nekünk, úgyhogy összenézünk Chynával.
Elkerekedik a szeme, a szája elvékonyodik, úgy
mosolyog, ami biztos jele annak, hogy Kai szerinte is
nagyon szexi. A bulin nem volt alkalmunk kitárgyalni.
– Na, feltöltöttétek a telefont? – kérdezi a srác.
Rögtön a lényegre tér. A falnak dől, és felhúzza a térdét.
– Teljesen – bólint Chyna. Kitépi a töltőt Harrison
mobiljából, majd feláll, és törökülésben ül mellém.
Fogja a laptopját, de még nem kapcsolja be.
– Tudom, egyértelmű, de megpróbáltátok már
kitalálni a jelszavát? – Megérinti a telefon képernyőjét.
– Négy karakter. Próbáljuk ki a nyilvánvalókat. – A válla
fölött nézem, ahogy beüt négy nullát, aztán kipróbálja
az egy-kettő-három-négy számsort, de egyik sem enged
bebocsátást Harrison életébe.
Chyna töpreng, majd rám néz. – Tudod, mikor van a
szülinapja?
– Ó! Véletlenül tudom – felelem, és meglepődöm,
amiért ilyen hasznos lehetek. – A munka ünnepe volt,
aznap is együtt voltunk… – Elhallgatok, mert eszembe
jut, hogy nem vagyok egyedül Chynával. Most nem
beszélhetek olyan szabadon a Harrisonnal töltött
időmről, mert vendégünk van.
Kai felhorkant, és előveszi a telefonját. Egy ideig
keres, a naptárát nézi, majd bejelenti:
– Idén szeptember harmadikára esett a munka
ünnepe. Próbáld ki, Chyna! Egyébként a te nevedet is
úgy kell írni, mint Kínát angolul?
– Nem, hanem úgy, mint a nevemet – feleli Chyna
ferde mosollyal az arcán. Különböző kombinációkat
próbál ki Harrison telefonján: nulla-kilenc-nulla-három
szeptember harmadikára, kilenc-három-nulla-egy 2001.
szeptember harmadikára, de semmi. Leteszi a mobilt, és
felnyitja a laptopot. – Oké, nem tudjuk kitalálni. És
mivel az összes fájl kell, nem állíthatjuk vissza a gyári
beállításokat – gondolkodik hangosan. – Ideje, hogy
letöltsek mindenféle veszélyes szoftvert, de ha valami
vírus hazavágja a gépemet, vesztek nekem egy újat. Ez
most eltarthat egy darabig. – Felrázza a párnámat, és
kényelembe helyezi magát.
– Persze – ígérem. Értékelem, hogy Chyna segít
nekünk, különösen, mert tudom, hogy szerinte nem
helyes, amit teszünk. Az ő erkölcsi iránytűje sokkal
erősebb az enyémnél, de mindig mindenek elé helyezi a
barátságunkat. Ezért segít ilyen szívesen.
– Te, Nessie – szólal meg a földön ülő Kai –, újabb
ötletet írtam fel a listánkra, miután elmentem az
étteremből.
Az ágy szélére kászálódom, és felvont szemöldökkel
nézek le rá.
 – És miért is mentél el?
– Megláttam valakit, akivel nem volt kedvem
beszélni – vágja rá. Terel. – Erről eszembe is jutott
valami. Azt mondtad, Harrison minden szerda este Bob
Evans éttermében vacsorázik. – Bólintok. – Szerinted
hogy érezné magát, ha felbukkanna egy hívatlan
vendég?
– Folytasd! – biztatom kíváncsian, és leülök mellé a
földre. Nem tudom, mekkora távolságot hagyjak kettőnk
között. Ha túl messze vagyok tőle, az esetleg feltűnő és
kínos lehet. Úgy döntök, harminc centi elég lesz, és azon
töprengek, vajon azzal a lánnyal nem volt-e kedve
beszélni, aki a távozása után megkörnyékezett. Végül is
az a lány ismerte őt.
Kai előhúzza a melegítőnadrágja zsebéből a kis
jegyzetfüzetet, megköszörüli a torkát, és átolvassa az új
pontokat.
– Akkor létrehozunk számára egy profilt egy
„kötöttségek nélküli” társkeresőn. Világossá tesszük,
hogy „mindenre nyitott”, mert ha olyat küldünk rá, aki
az esete, az inkább szívesség, mint kiszúrás. Beszélünk
néhány csajjal, és randira hívjuk őket holnap estére a
Bob Evansbe. – Kai mosolyogva sandít rám. Messziről
végig is nézhetjük, ahogy rávetik magukat a kalandorok,
akik azt hiszik, benne van egy kis rosszalkodásban.
Ez nem kegyetlenség az ártatlanokkal szemben is,
akik szintén sérülnek? – kérdezi az ágyamon ülő Chyna,
aki a laplopja fölött néz ránk szúrós tekintettel, és az
arcáról lerí, mennyire helyteleníti ezt az ötletet. –
Amúgy ezt a csínyt már vagy milliószor láttam
filmekben. Egyáltalán nem eredeti.
– Nem is kell eredetinek lennie. Csak az a lényeg,
hogy bejöjjön – közli Kai a tőle megszokott, közönyös
hangon.
– Ne aggódj, Chyna – szólalok meg, miután nagyot
nyeltem. Igyekszem úgy beszélni, hogy ne remegjen a
hangom. – Tudom, hol a határ. – Legalábbis azt hiszem.
Nem felel.
– Na? – noszogat Kai. Kihúzza magát, és felemeli a
mobilját. – Letöltsek valami mocskos kis appot, vagy
inkább ne?
– Csapjunk bele! – bólintok, és leküzdöm a feltörő
nevetést.
– Basszus, remélem, senki sem látja meg, hogy rajta
van a telefonomon – motyogja Kai, miközben leszedi az
applikációt, én meg mégiscsak kiengedem azt a
nevetést. Közelebb húzódunk egymáshoz, úgy nézzük a
kijelzőjét.
Kai egyik közösségi oldalon sem követi Harrisont,
nem is ismerősök, úgyhogy közös erőfeszítéssel sikerül
ellopnunk a személyazonosságát. Alaposan megnézem
Harrison Facebook-és Instagram-oldalát, kiválasztok
néhány képét, majd átküldöm őket Kainek, ő meg feltölti
az együtt létrehozott álprofilra.
Harrison, Westerville, fiatal és szexi.
– Rólam? – kérdezi Kai, és felpillant. – Chyna,
szerinted mit írjunk Harrison barátunk rövid
ismertetőjébe?
 Chyna szúrós tekintettel néz rá, mert Kainek még
nem esett le, hogy a barátnőm kizárólag egy mobil
feltörésének okán van itt, nem azért, mert szeretne
részt venni a cselszövésünkben.
– Helló, igazából nem is Harrison vagyok, ne
találkozz velem – javasolja, és édesen mosolyog.
– Én tudom! – kapom ki Kai kezéből a telefont, és
éppen pötyögni kezdenék, amikor észreveszem, hogy
repülő üzemmódban van a mobilja. Ez gyanús. Miért
nem akarja, hogy éppen most értesítések érkezzenek?
Most fut át először az agyamon, hogy azt sem tudom,
Kai szingli-e. Mi van, ha van barátnője?
– Írj valami jót! – súgja a fülembe, és a lehelete
csiklandozza az arcomat. Feláll a szőr a karomon.
Nagyot nyelek, és ezt írom be Harrison
ismertetőjéhez:

Mizu? Harrison vagyok. Egyelőre csak próbálkozom, úgyhogy csak

kötöttségek nélküli móka érdekel. Csak visszafogottan.

– Ez elsőre jó is lesz – veszi vissza a mobilját Kai. Ujja a

kezemhez ér, de én csak arra tudok gondolni, hogy van
valahol egy lány, aki mindkettőnket kinyír, ha megtudja,
hogy a pasija a szobámban üldögél. Kai élesíti a profilt,
és büszkén vigyorog. – Ideje beszélgetni egy kicsit.
Tudom, hogy amit teszünk, az rossz, de most egysíkú
a gondolkodásom. Csak arra tudok összpontosítani, hogy
meg akarom szívatni Harrisont, semmi másra, ezért
képtelen vagyok a tetteim következményei miatt
aggódni. Kaijel elég sokáig beszélgetünk mindenféle
nővel, csak úgy lazán. Aztán Kai elmegy a mosdóba, így
rám marad a botrányos csevegés.
Amint kettesben maradunk, Chyna lehajtja a laptopja
tetejét, és megrovó tekintettel néz rám. Lassan,
lebiggyesztett ajakkal rázza a fejét.
– Csajszikám, nagyon fincsi a srác, de egy igazi
rohadék. Egyetlen kedves pasinak sem okozna örömet
az, amit csináltok.
– És nekem éppen arra van szükségem, hogy igazi
rohadék legyen – felelem. Felállok a földről, és az ágyam
szélére ülök. Nagyot sóhajtok. – Nincs olyan kedves
srác, aki hajlandó lett volna kiszúrni Harrison kerekeit a
kedvemért, vagy besurranni velem az öltözőbe, vagy
profilt létrehozni egy „kötöttségek nélküli” ismerkedős
oldalon. Én is rohadék vagyok. – Fáradtan, csüggedten
mosolygok. – Tudom, hogy nem értesz egyet azzal, amit
művelünk, de… Te láttad már, miket írnak rólam a
neten? Azt Harrison tette velem. Elárult.
Chyna félreteszi a gépét, odamászik mellém, átölel,
és a váltamra hajtja a fejét.
– Jól van, Vans. Tedd, amit tenned kell!
Megszorítom a kezét. Tudom, a videó attól még
megmarad, hogy visszavágok Harrisonnak, de legalább
egy kis elégtételt nyerek ezzel.
– Köszönöm. Megígérem, hogy nem megyünk túl
messzire.
– Ajánlom is, mert nem teszem le érted az óvadékot,
ha börtönbe kerülsz – viccel kedvetlenül, majd eltol
magától, és visszakúszik a laptopjához. Újra a párnáim
közé süpped. – Igaz, szerintem jelenleg én is
bűncselekményt követek el.
– És nagyon szeretlek érte – biztosítom. Csókot
dobok neki, ő elkapja, aztán Kai keresésére indulok.
Szeretnék vele négyszemközt beszélni egy percet. Az
előtérben akadok rá, éppen visszaindul a szobámba.
Becsukom magam mögött az ajtómat.
– Szerintem egyáltalán nem kedvel a barátnőd – közli
Kai bizonytalan mosollyal az arcán. A falnak veti a
hátát, és zsebre teszi a kezét.
– Igazad van, tényleg nem – ismerem be. Csend van
az előtérben, csak Kennedy szobájából hallatszik ki a
tévé zúgása. Még a villany sem ég idekint. Halkan
beszélünk. – Lehet, hogy ez őrültség – mondom
vontatottan –, de úgy érzem, mintha negyvennyolc
óránál jóval régebb óta ismernélek.
Kai gyengéden összeszűkíti a szemét, és az enyémbe
néz.
– Lehet, hogy azért, mert már most látom a sötét
oldaladat, te meg az enyémet. Ez általában csak kábé fél
év után történik meg.
A tenyerembe temetem az arcomat, és az önvádtól
bosszúsan felnyögök.
– Seggfejek vagyunk, hallod?
– Csak azért, mert muszáj – feleli Kai. Leengedem a
kezemet, felemelem a fejemet, és fürkésző tekintettel
nézek rá, az arcában keresem a választ. Kétségbeesetten
szeretném megtudni, mi az oka annak, hogy Kai most
egyáltalán itt van. Pontosan tudja, mire gondolok, mert
így szól: – Már megint azon jár az eszed, miért csinálom
ezt, igaz?
– Nem kellene ezen járnia, ha végre elárulnád.
Félrebiccentett fejjel nézek rá. – De most komolyan!
Nem ítélkeznék.
Kai arcáról leolvad a gyengéd mosoly, most a
homlokát ráncolja. A földet bámulja, és néhány
pillanatig hallgat. Azon töpreng, elárulja-e nekem végre
az igazságot. Végül vállat von, de nem emeli fel a
tekintetét.
– Harrison a hátam mögött csetelt a barátnőmmel –
közli szokatlanul morcos hangon. – Tudta, hogy nem
szingli, mégis nyomult nála, és elhiheted nekem, hogy
kitartó a srác. Elolvastam az üzeneteit, amelyekkel
zaklatta őt. Így tudtam meg még a nyáron, hogy a
barátnőm megcsal.
Ekkor döbbenek rá, hogy önző emberi lény vagyok,
mert csak arra gondolok, micsoda megkönnyebbülés,
hogy Kai ezek szerint szingli.
– Sajnálom. De jobb is neked egy ilyen lány nélkül.
Elborult arccal néz fel rám.
– Szerelmes voltam belé, ő meg belém nem. Úgyhogy
ja, igazad van. Ilyen lány nem kell nekem.
Letaglóz a tekintetében tükröződő fájdalom. Az
elmúlt negyvennyolc órában csak Kai szórakoztató,
játékos természetét láttam, a huncut vigyorát. Olyan,
mintha most egy vadonatúj ember állna előttem. A
srácban forr a düh, nagyon megsértették.
– Akkor Harrison mindent megérdemel, ami
mostanában történni fog vele – bólintok.
 Harrison nemcsak feltett rólam egy magánjellegű
videót a netre, hanem lenyúlta Kai Washington
barátnőjét. Ami erkölcsi kétely még volt bennem, az
most elillan. Mi ketten tönkretesszük Harrison Boydot.
 11

Másnap reggel ébredés után egy üzenetet találok a

telefonomon. Chyna azt írja, nézzem meg az e-mailemet.
Félálomban, sötétben keresem meg a laptopomat, és
bekapcsolom. Majd kiég a szemem a képernyő fényétől,
muszáj hunyorognom. Még nagyon korán van, de
ellenállhatatlan, kétségbeesett vágyat érzek arra, hogy
megtudjam, pontosan mit küldött el nekem Chyna.
Tegnap este a vártnál jóval tovább tartott a mobil
feltörése. Chyna tizenegykor a laptopjával együtt
hazament, és megígérte, addig marad fenn, ameddig
csak kell, és megvárja, míg csigalassúsággal letöltődnek
a gépére Harrison fájljai. Közben Kaijel olyan sok csajjal
flörtöltünk azon az appon Harrison nevében, hogy össze
sem tudnám számolni. Közülük néhányan most azt
hiszik, hogy ma este a Bob Evansben randiznak
Harrisonnal.
Megnyitom az e-mailjeimet. Jött egy csomó hírlevél
olyan oldalakról, amelyekre szerintem nem is
regisztráltam, plusz egy üzenet Chynától. Összeugrik a
gyomrom, amikor meglátom a tárgyat: Harrison fájljai.
Dübörgő szívvel nyitom meg az e-mailt. Nincs benne
szöveg, csak egy tömörített mappa, amelyet azonnal
letöltők. A következő harminc másodperc kínzóan lassan
telik, de most már nagyon is felébredtem. A laptop fölé
görnyedek, és a billentyűzeten kopogok a körmeimmel.
Végre a következő mappák jelennek meg a
képernyőmön: Üzenetek, Fotók, Videók, Zene, E-mailek
és Jegyzetek.
Csak bámulom őket. Túlteng bennem az adrenalin, és
nem tudom eldönteni, mit nyissak meg először. Üdítő
gondolat, hogy Harrison élete kattintásnyira van tőlem.
Úgy döntök, előbb az unalmasakat tudom le. Benézek a
zenéi közé, ahol főleg Drake és Post Malone albumait
találom, bár akad egy Taylor Swift is, amin elnevetem
magam.
Aztán az e-mailjeit ellenőrzöm, de az ő fiókja is olyan
unalmas és elhanyagolt, mint az enyém: százon száz
meg nem nyitott spam, mindenféle hírlevél, plusz
időnként egy-egy idegen ajánlata, hogy átutal neki
hárommillió dollárt, ha megadja a TAJ-számát. Ja, igen,
tegnap feladták a hordozható hangszórót, amit az
Amazonról rendelt.
Most a jegyzeteit nyitom meg. Találok néhány
emlékeztetőt, amelyek a beadandók határidejére
figyelmeztetik, egy egyetemek nevét tartalmazó listát –
gondolom, ezek érdekelhetik –, aztán az első említésre
méltó dolgot: neveket. Az enyém is köztük van.

Lizzie Avery 7/10

Madison Romy 5/10
Sierra Jennings 8/10
Vanessa Murphy 9/10

Megrökönyödve bámulom a gépem képernyőjét, a lista

beleég a retinámba.
Ezekkel a csajokkal feküdt le.
 Más nem lehet. Nincs más magyarázat, különösen,
mert az én nevemet adta hozzá legutóbb. Annyira
undorító, hogy legszívesebben lekarmolnám a bőrömet.
Hogyan vonzódhattam egy ilyen sráchoz? És Madison
Romy is szerepel a felsorolásban? Jaj, basszus! Erre
soha rá nem jöttem volna. De Lizzie Avery… Ö
pomponlány, úgyhogy nem lepődtem meg. Akár még
számítottam is rá. Ki az a Sierra Jennings? Ez a név nem
is dereng. Sosem hallottam róla, és ha nem kilencedikes,
akkor biztos, hogy nem a Westerville Northba jár.
Hacsak…
Hacsak nem Sierra Jennings Kai exe.
Fogom a telefonomat, és lefényképezem a listát. Ez
az információ nem annyira hasznos, mint amennyire
érdekes, de ez ébreszt rá végleg, hogy Harrison egy
pöcs. Most tényleg! Pontozza a lányokat, akikkel együtt
volt? Mintha listára lenne szüksége, hogy rögzítse az
eredményeit! Mekkora szemétláda! Ezt már vasárnap
tudhattam volna, amikor a fejemhez vágta, hogy nem én
vagyok az egyetlen lány a gyorshívóján.
Más érdekes nincs a jegyzetei között, úgyhogy
áttérek az üzenetekre. Ezek összefolyva jelennek meg,
mindegyik beszélgetés külön mappában. Először a saját
mappámat nyitom meg, bár pontosan tudom, mi áll
benne. Vasárnap írtunk egymásnak utoljára, mielőtt
lezártam a kettőnk dolgát, és kirakott a kocsijából.
Visszatekerek, egészen a legelső üzenetig, amely
szeptember első napján íródott. Én vettem fel vele a
kapcsolatot.
VANESSA: Helló, Vanessa vagyok. Láttalak a Poláris
Plázában. Valamikor talizhatnánk.
HARRISON: Hellóka! Aha, jó lenne.

Visszatekintve azt kívánom, bárcsak ne írtam volna

neki. Unatkoztam, mert egy hónappal korábban
építettem le Nick Fostert, és akkor megláttam Harrisont
a plázában. Aznap sokkal vonzóbbnak tűnt, mint
korábban bármikor, és felmerült bennem, milyen lenne
megcsókolni. Még aznap este összejöttünk, így
kezdődött a két hónapig tartó kalandunk.
Kiráz a hideg, miközben a levelezésünket
olvasgatom. Mennyi flörtölés és évődés… Egyáltalán
nem érte meg. De honnan tudhattam volna, hogy
Harrison ekkora rohadéknak bizonyul majd? Hogy
egyáltalán semmi tiszteletet nem fog érezni irántam?
Mély levegőt veszek, mert ezúttal nem tudom, mi vár
rám, és megnyitom Noah-val és Anthonyval folytatott
levelezését is. Leginkább az érdekel, miről beszélgettek
ők hárman vasárnap este és hétfőn, amikor kikerült a
videó. Néhány másik focistával együtt közös esetben
kommunikálnak.

Harrison: Igazatok volt, srácok. Egyszerűen szakított. Ott hagytam

a Heritage Parkban, lol. Egy ilyen csajt gyorsan felszednek majd
ott.
NOAH: Megmondtam, hogy hamar elunja magát.
ANTHONY: Szerintetek most kit fog kinézni magának?
NOAH: Ha nincs szerencséd, akkor téged;)

Ekkor meglátom, hogy Harrison nem sokkal hétfő reggel

hat után betett a csoportba egy fájlt, és pontosan tudom,
mi az. A szemem elé tárul a pontos pillanat, amikor
Harrison eljátszotta a bizalmamat, és megosztotta a
videót. Képtelen vagyok elolvasni az ezt követő
üzeneteket, ezért inkább bezárom a csetet.
Szépen végigolvasom az összes levelezést, amelyeket
különböző emberekkel folytatott, többek között a szülei
földhözragadt üzeneteit, majd eljutok Sierra
Jenningshez. Habozok, mielőtt megnyitnám. Most
tudatosul bennem, hogy Harrison magánéletében
turkálok, és ezt helytelennek érzem, de emlékeztetem
magam, hogy nem érdemli meg az intim szférát. Ő sem
adta meg nekem.
A telefonomra nézek. 6:23 van. Lassan eloszlik a
sötétség. Nagy levegőt veszek, és megnyitom a mappát.
Szinte a képernyőhöz ragadok, miközben olvasom
Harrison Boyd és Sierra Jennings legfrissebb
levelezését. Hétfői.

HARRISON: Sok szarság történt ma. Vidíts fel!

SIERRA: Jaj, drágám! Menjek át?

Jaj, drágám, na persze.

Szóval akkor Sierra Jennings a másik csaj, ami
hihetetlenül kínos érzés, tekintve, hogy Kai exe. Ez a
világ legelcseszettebb szerelmi háromszöge, amelyben
most már mindhármunknak köze van egymáshoz.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy ezt átküldöm
Kainek. Az írogatás januárban kezdődött, egyik üzenet a
másik után… De aztán eszembe jut, hogy Kai már
mindet olvasta. Akkor jött rá, hogy Harrison és Sierra
megcsalják, és tényleg nem viccelt, amikor azt mondta,
kitartó a srác. Egészen ártatlannak indult a történet. A
suliról folyt a csevej, annak ellenére, hogy nem
ugyanoda járnak, meg arról, kinek milyen napja volt.
Harrison felveti, hogy valamikor fussanak össze, mire
Sierra, hogy nem, neki barátja van. A márciusi
üzenetekre ugrom. Ekkor Harrison már sokkal
rámenősebb, könyörög Sierrának, hogy elvihesse
randizni, elegáns vacsorákat ígér neki, és olyan
éjszakákat, amelyekre örökké emlékezni fog. A lány
eljátszik a gondolattal, még szórakoztatja is, amikor
Harrison Kait szapulja. A srác folyton azt ismételgeti,
hogy Sierrának jobb pasi jár, mint amilyen Kai, és itt
döntök úgy, hogy nem akarom elolvasni a többit. Azt
már tudom, hogy nem szimpatikus a csaj, és azt is, hogy
iszonyúan kiakadnék, ha rájönnék, hogy valaki ennyi
energiát öl abba, hogy elvegye tőlem, akit szeretek.
Nagyot sóhajtok – eljött az ideje, hogy megnyissam
Harrison videóit. Lehetetlen elmenni a mellett a tény
mellett, hogy ebben a mappában van egy fájl, amely
óriási visszhangot keltett. Ha Harrison nem küldte volna
el másoknak, egyszerűen csak levegőnek nézhettük
volna egymást. Csak egy kaland lenne, amelyet
lezártunk, fátylat rá, nem pedig ez a háború, ami
kialakult köztünk.
A legfrissebb videó az.
Az a helyzet, hogy képtelen vagyok megnyitni, pláne
megnézni, és azonnal törlőm a gépemről. Nem akarom
az életemben tudni, tehát a merevlemezemen sem.
Harrison gyűjteményében keresgélek. Homályos, alig
kivehető felvételek különböző bulikról. Rövid videók a
fociedzésekről. Majd egy olyan, amely halálos is lehet,
ha rossz kezekbe kerül.
Például az enyémbe…
Harrison, Noah, Anthony meg néhány másik srác a
csapatból. A focipályánk lelátóján ülnek, és késő este
lehet, mert nem világítanak a reflektorok. Nem túl jó a
felvétel, mert Harrison összevissza rángatja a mobilját,
de nem lehet félreérteni, mi történik. Körben ülnek, és
egy égő, füves cigit adogatnak egymásnak, amelybe
mindegyikük beleszív. Az iskola területén drogoznak…
Eleve nem túl okos dolog. De még fel is venni, és ezzel
bizonyítékot gyártani? Harrison hülyesége minden
határon túlment.
És ez számomra csodálatos hír.
Ha valóban tönkre akarnám tenni Harrison életét,
elég lenne egy névtelen e-mailben elküldeni ezt a fájlt
Maverick edzőnek. Harrisont kérdés nélkül kirúgnák a
csapatból, az tuti, így bukná az esélyét, hogy később az
egyeteme színeiben focizhasson. Komoly, kockázatos
lépés lenne… De éppen elég kielégítő a tudat, hogy
hatalmamban áll megtenni, és én döntöm el, élek-e a
lehetőséggel. Lemásolom a videót, hátha egyszer
kénytelen leszek fegyverként használni.
Végül benézek a fotók mappájába. Több ezer kép van
itt. Gyorsan áttekerem egyik oldalt a másik után, és
felületesen nézegetem őket, hátha feltűnik valami. Van
itt minden étvágygerjesztő hamburgertől az internetes
mémig, mindegyik olyan unalmas, hogy nem éri meg
külön megnyitni, de ekkor valami igazán izgalmas kerül
a szemem elé.
 Kinagyítom a fotót.
6:47-kor hangos nevetésem hasítja ketté a reggeli
csendet.
– Jaj, Harrison – csóválom a fejemet –, túlságosan is
megkönnyíted a dolgomat.
 12

Chynával megérkezünk a suliba, és ő bemegy a szekrényéhez

a könyveiért. Én kint maradok a biciklitárolónál.
Lehajtott fejjel állok, igyekszem észrevétlen maradni, és
ez többnyire sikerül is. Ma senki sem piszkál, de még
csak a harmadik nap kezdődik a videó nyilvánosságra
kerülése óta, úgyhogy naiv lennék, ha azt hinném, már
mindenki elfelejtette. A valóság az, hogy még mindig
mindenki erről beszél, csak most nyilván a hátam
mögött.
Egy ideig a betont rugdosom, fel-alá járkálok, majd
meghallom egy bicikli kerekének hangját. Felpillantok,
és megkönnyebbülten sóhajtok, amikor látom, hogy Kai
jön felém.
– Jó reggelt! – köszön rám, miközben csikorogva
lefékez mellettem. Gyorsan lepattan a járgányról, és
leláncolja, közben meg a válla fölött engem figyel. Nem
terveztük, hogy itt találkozunk. Sőt szerinte még mindig
mindent meg kellene tennünk azért, hogy ne lássanak
együtt minket.
– Chyna megszerezte a fájlokat – bukik ki belőlem.
Előre-hátra hintázok a talpamon, a zsebemet lehúzza a
mobilom meg Harrisoné. Izgatottan megszorítom Kai
könyökét, mert képtelen vagyok uralkodni magamon.
Egész reggel ezen a híren ülök, és már alig vártam, hogy
megoszthassam vele. – Amint felébredtem, átnéztem
mindent, és egy csomó használható dologra bukkantam.
Kai felegyenesedik, és a könyökét fogó kezemre néz.
Gyorsan elengedem.
– Komolyan? Basszus, nem is hittem volna a
barátnődről – feleli. – Mit találtál?
– Az egyik videón Harrison néhány csapattársával
füvezik a lelátón. Hasznos fotók is vannak. És szerintem
volt köztük valami Madison Romyval.
– Azzal a csajjal az étteremből?
– Aha. Ez megmagyarázná, miért akar annyira
segíteni nekünk – teszem hozzá. Most világosodtam
meg. Annak oka van, hogy senki sem tud kettejük
kalandjáról. Azt hinné az ember, Maddie egy ilyen
dologgal mindenkinek eldicsekedne, mert eléggé
magasra lehet jutni az iskolai ranglétrán, ha valaki
összejön egy focistával. Akkor miért tartotta titokban? –
Suli után találkozunk a titkárságon?
Kai bólint.
– És órán ne szólj hozzám!
Grimaszolok, ő meg elindul befelé. Én csak állok ott,
mint akinek földbe gyökerezett a lába, és bámulok
utána. Nem meséltem neki mindenről, amit találtam –
nem említettem a Harrison és Sierra közti üzeneteket.
Kegyetlenség lenne közölni vele, hogy olvastam őket,
mert biztosra veszem, hogy nagyon megalázó neki az a
csetelés. Harrison és Sierra hülyét csináltak belőle.
– Kai! – szólok utána. Megtorpan, és a válla fölött
néz vissza rám. Muszáj megkérdeznem, de azért halkan
beszélek: – Sierra Jennings, igaz? Ő a barátnőd.
 Kai szeme villámokat szór. Rezignált, ugyanakkor
dühös. A szája széle megremeg, a szemét összeszűkíti.
– A volt barátnőm – javít ki, majd megfordul, és
megy tovább, közben a földet nézi.
Követem a tekintetemmel, míg el nem nyeli az
iskolaépület. Elszámolok harmincig, és csak utána
indulok el. Éppen a csöngetésre érek be. Egyenesen a
biológiaterem felé veszem az irányt, de azért, amikor
elhaladok a szekrényem mellett, észreveszem, hogy
lemosták. Teljesen eltűnt a tegnapi graffiti, szebb, mint
új korában. Kicsit jobban csillog, mint a többieké. Ez is
valami.
Meglepő módon nem készülnek ki az idegeim a labor
felé vezető úton. Erre az órára Harrisonnal együtt járok,
és amikor hétfőn betettem a lábamat ebbe a terembe,
felpofoztam a srácot. Azóta nem jártam itt, de most
nyugodt vagyok, úgy érzem, nálam az irányítás. Ez azért
van, mert hatalmam van fölötte. Harrison nem tud már
mit felhasználni ellenem, nekem meg minden megvan,
ami felhasználható ellene. Mit sem sejt abból, hogy ma
este, miközben ő meg az apja a hamburgerüket
majszolják, egy csapat nő fogja letámadni. Arról sem
tud, hogy ezt az egészet nem egyedül csinálom, hanem
van egy menő tettestársam. Noha azt tudja, hogy én
vagyok a legfőbb gyanúsított a telefonja ellopásának
ügyében, kétlem, hogy sejtené, minden egyes fájljához
hozzáférek. Az én térfelemen pattog a labda, és ez erőt
ad.
Emelt fővel sétálok be a laborba. Legelőször Maddie
Romy arcát látom meg. Egy pillanatra halványan rám
mosolyog, ami most történik meg vele életében először,
aztán gyorsan elfordítja a tekintetét. Még ő sem akar
mindenki előtt kapcsolatba kerülni velem, de nem
veszem magamra. Később úgyis szívességet tesz nekem
és Kainek, úgyhogy jelen állás szerint azon kevesek
egyike, akikben megbízhatok ebben a suliban.
Aztán megpillantom azt az arcot is, amely régebben
olyan csodálatosnak tűnt, de már minden vonzerejét
elveszítette – Harrison Boydét.
A szokásos helyén ül, le sem veszi rólam a tekintetét,
és minden mozdulatomat követi. Üres a mellette lévő
pad, ami általában az enyém szokott lenni, úgyhogy
összegyűjtöm a bátorságomat, odasétálok, és leülök
Harrisontól fél méterre.
– Helló, Harrison – köszöntöm, és angyalian
mosolygok rá. Felé fordulok, a kabátzsebembe nyúlok,
és átadom neki a mobilját, ami tegnap tűnt el az
öltözőből. Sokkal egyszerűbb magabiztosnak tettetni
magamat, mint hagyni, hogy a düh könnyeket csaljon a
szemembe. – Ezt keresed?
Harrison kis híján felugrik, aztán kitépi a kezemből a
kütyüt. Gyorsan megvizsgálja, nem törtem-e be a
kijelzőjét. Most már bánom, hogy nem tettem. Aztán
újra rám emeli a tekintetét, és alig lát a dühtől.
– Mi a tökömet képzelsz te?
– Jaj, ne izgulj! Nem tudtam kitalálni a PIN-kódodat
– nyugtatom meg, és hátradobom a hajamat. A tábla felé
fordulok, és néhány pillanatig hallgatok, csak hogy
idegesítsem, aztán a szemem sarkából rápillantok. –
Mondjuk, nem is kellett.
 Harrison körbenéz a teremben, miközben
szállingóznak a többiek, aztán közelebb hajol hozzám, és
azt sziszegi:
– Miről beszélsz?
– Vajon mit szólna Maverick edző, ha elküldeném
neki azt a videót, amin a lelátón füvezel? – cukkolom
tökéletesen ártatlan hangon.
Harrison elsápad. A kezében tartott telefonra néz.
Köpni-nyelni nem tud, nem érti, hogyan fértem hozzá az
adataihoz. Aztán megfeszíti az állkapcsát.
– Nem mered megtenni.
– Te is szeretsz videókat küldözgetni – nézek
farkasszemet vele. Üres a tekintetem, úgy teszek, mint
akit hidegen hagy ez az egész beszélgetés. – Miért ne
tehetném meg ugyanezt én is?
Harrison felnyög, az arcát dörzsölgeti, és igyekszik
kordában tartani a dühét. Csendesek vagyunk, nem
akarunk jelenetet rendezni, de azért néhány
osztálytársunk már csak ránk figyel.
– Ne tedd, Vanessa! Az égre kérlek. Kiszúrtad a
kocsim kerekét, amit egyébként egy vagyon lesz
kicseréltetni, aztán túszul ejtetted a telefonomat. Most
már ne szívass! – Egyre jobban felhergeli magát, minden
levegővétellel egyre jobban kitágul az orrlyuka.
Kétségbeesetten ragadja meg a csuklómat, így
kényszerít, hogy rá figyeljek. – Sajnálom, oké? Nem
kellett volna megosztanom azt a videót. Csak kiakadtam
rád.
– Harrison – felelem, miközben gyengéden elhúzom
tőle a kezemet –, még csak most jövök bele. –
Összeszorított ajakkal, kihívóan mosolygok rá, majd
elfordítom a fejemet.
– Vanessa! – sziszegi, de az óra végéig többet rá sem
pillantok.
Ahányszor csak alkalma nyílik, a nevemet suttogja.
Még egy üzenetet is megpróbál eljuttatni hozzám, amit
azonnal a földre lökök. Szórakoztat, ahogy könyörög,
leginkább azért, mert tudom, hogy igazából egyáltalán
nem bánja, hogy szétküldte azt a videót. Csak azt akarja
elérni, hogy ne szívassam.
Az óra végén szépen, nyugodtan összeszedem a
könyveimet, és kivonulok a teremből.
Harrison közben tanácstalanul bámul.

Csend honol a folyosón. Kai három méterre áll tőlem,

úgy tesz, mintha csetelne, leszegi a fejét. Én a titkárság
előtt ülök egy széken keresztbe tett lábbal, és őt nézem.
Tulajdonképpen most büntetésben kellene ücsörögnöm,
de simán tudomásul veszem, hogy majd duplán kell
letöltenem a lógás miatt. A héten még egyszer sem
mentem be, meg is lep, hogy még nem szóltak erről
Stone igazgató úrnak.
– Ugye, tudod, hogy nagyon szívesen látunk az
asztalunknál ebédkor? – kérdezem Kait. Ma, amikor alig
észrevehetően intettem neki az ebédlőben, úgy tett,
mintha nem vette volna észre, én inkább egyedül evett.
– De akkor mindenki azt fogja gondolni, hogy
barátok vagyunk – feleli halkan, és fel sem emeli a fejét.
Most megint túl komolyan veszi ezt az inkognitós
küldetést. Igaz, egy lélek sincs itt, és húsz perce
kicsengettek az utolsó óráról, de még most is amiatt
aggódik, hogy valaki ideoson, és rajtakap minket együtt.
– És nem akarod, hogy barátok legyünk?
– Dehogynem – mondja, és igyekszik leküzdeni az
arcára kívánkozó mosolyt –, de majd csak a küldetés
után.
Egy pillanatra eltűnődöm, mikor is lesz ennek vége.
Mennyire akarunk messzire menni Harrison
szívatásával? Mikor fogjuk úgy érezni, hogy elég volt?
Már éppen feltenném neki ezt a kérdést, amikor lépések
zaja zavarja meg a gondolataimat.
– Helló, huligánok – köszön ránk Maddie kicsit olyan
hangon, mintha lenézne minket.
– Igazából most már te is huligán vagy, nem? –
érdeklődik Kai.
Maddie rámered.
– Fogd be, új srác!
Jesszus, milyen furcsa egy trió vagyunk mi! Sosem
hittem volna, hogy szerdán a suliban maradok órák
után, és Kai Washingtonnal, az új sráccal meg Maddie
Romyval, az eminenssel fogom áttúrni az iskola
bizalmas mappáit. Felállok a székről, és követem a
többieket. Maddie egyenesen az irodába vezet minket.
Őszintén szólva nem lep meg, hogy itt önkénteskedik.
Mindig is szeretett nyalni.
– Jó napot, Miss Hillman – üdvözli a recepción ülő
hölgyet, aki évtizedek óta dolgozik itt. – Ezek ketten
elveszítették az órarendjüket, úgyhogy nyomtatok nekik
újat.
Miss Hillman mosolyogva biccent. Remélem, nem fog
bajba kerülni miattunk.
Maddie mutatja az utat, elhaladunk Stone igazgató
úr irodája előtt, és a titkárság túlsó végében található
tanácsadói irodák felé tartunk. Nem sokan vannak itt, a
többség már hazament.
– Itt hátul tartják a mappáinkat – közli Maddie, és
megfogja Mrs. Delaney irodájának kilincsét. – Micsoda
szerencse, hogy a tanácsadók sosem túlóráznak! Isten
ments, hogy valaki órák után kapjon idegösszeomlást. –
Még egyszer jól körülnéz, nem ólálkodik-e a közelben
valamelyik dolgozó, de tiszta a levegő. Észrevétlenül
surranunk be Mrs. Delaney irodájába.
Kai azonnal ledobja magát az óriási, plüss huzatú
székre. Ide-oda forog benne, és mindent összefogdos az
íróasztalon. Rosszallóan figyelem, mit művel – biztosra
veszem, hogy tilos ujjlenyomatot hagyni a tett
helyszínén, ha titkos küldetésen vagyunk.
– Mire számíthatunk, mi lesz abban a mappában? –
kérdezi Maddie-t. Hátradől, úgy bámulja, és
összeütögeti az ujjait, mint valami milliárddolláros cég
elnöke.
– Kezdetnek a tiédből megtudhatjuk, mit keresel
ebben a suliban – feleli Maddie, és felveszi a pozíciót a
falra tolt fém irattartók mellett. Majdnem a földig hajol,
és kinyitja a legalsó fiókot. Némán kutat az iratok
között, majd feláll. Egy papírvékony mappát tart a
kezében. Rámosolyog Kaire, és kinyitja. – Ah! – szól. –
Verekedés miatt kirúgtak a Westerville Centralból. Nem
lep meg, tekintve, hogy a házunkban kitört csetepatéban
is benne voltál hétvégén. Mrs. Delaney saját jegyzetei
szerint nagyon magabiztos és elbűvölő vagy. –
Felpillant. – Az igaz, hogy nagyon magabiztos vagy. De
elbűvölő? Nem értek egyet.
Kai feláll, kikapja a lány kezéből a mappáját, és ő is
elolvassa.
– Engem meg kell szokni – védekezik, miközben
átfutja az iskola róla összeállított jellemzését.
Én az ajtóban őrködöm, és arra leszek figyelmes,
hogy már megint sokkal jobban leköt Kai, mint az
esetleges tanúk felbukkanása. A srác olvasás közben
összehúzza sötét szemöldökét, és alsó ajkába harap.
Lehet, hogy van, akinek meg kell szoknia őt, de a világ
minden személyisége közül jelen pillanatban az övé a
kedvencem.
– Vanessa, Mrs. Delaney attól tart, hogy bármelyik
pillanatban megzakkanhatsz – jelenti be Maddie, és
ezzel elvonja a figyelmemet Kairól. Rátéved a
tekintetem, éppen akkor, amikor az iroda túlsó végéből
odahajítja a mappámat. Alig tudom elkapni. – Tekintve,
hogy ezzel az elbűvölő fiatalemberrel szövetkeztél, hogy
tönkretedd valaki életét, szerintem igaza is van.
Az iratokra pillantok. Az én mappám vastagabb, mint
Kaié, de a srác még csak három napja jár ide, én meg
négy éve. Kinyitom, és átfutom az első oldalt. Általános
adatok rólam, például a születési dátumom és a címem.
Az összes bizonyítványom fénymásolata. Az összes
tantárgyam összes jegye. Azoknak az egyetemeknek a
listája, ahová jelentkeztem. Aztán következnek az eddigi
tanácsadóim jegyzetei.
Mr. Williams, aki kilencedikben foglalkozott velem,
azt írta, minden tárgyból kitűnően teljesítek. Illedelmes
vagyok, udvarias, szorgalmas, és gond nélkül
beilleszkedtem a gimnáziumba.
Mrs. Sinclair, a tizedikes tanácsadóm azt írta, az első
félévben elhunyt az édesanyám. Feljegyezte, hogy egy
egész hónapig kimaradtam az iskolából, emiatt
lemaradtam a többiektől. Szerinte segítségre van
szükségem, és a Westerville North becsületére legyen
mondva, hogy ezt meg is kaptam. Tizedik végén Mrs.
Sinclair szerint már sokkal vidámabb voltam.
Mr. Rogers tizenegyedikben dolgozott velem,
szerinte még mindig nem hoztam be a lemaradásomat,
és nem is igyekszem. Abban az évben kerültem először
büntetésbe – és azóta még hányszor! Mr. Rogers
jegyzetei alapján már nem voltam kitűnő tanuló, de
azért még sereghajtó sem. Valahol a kettő között álltam,
és még nem voltam annyira rossz, hogy aggódni kelljen
miattam.
Mrs. Delaney szerint, akihez idén tartozom, sokkal
jobban leköt az iskola szociális aspektusa, mint a
tanulmányi előmenetelem. Ezt honnan a francból tudja?
Ezek a tanácsadók a folyosón lógnak, és kémkednek
utánunk? Mrs. Delaney aggódik, hogy elveszítem az
önkontrollt, mint valami vadóc, akit már semmi sem
érdekel.
A fogamat csikorgatva nézek Maddie-re.
– Komolyan elraktározhatják ezeket az infókat?
 Maddie vállat von, és tovább kutakodik különböző
fiókokban, gondolom, Harrison mappáját keresi.
– Egy iskolának tudnia kell, kik járnak oda – véli. –
így tudják figyelemmel kísérni az esetleges
pszichopatákat. Szerintem a mi pszichopatánk Ryan
Malone.
Kaijel összenézünk. A srác Mrs. Delaney asztalára
dobja a mappáját, majd kihúzza magát.
– Add már ide Harrison iratait!
– Jól van! – fortyan fel Maddie. Bevágja a fiókot, és
Kai kezébe nyomja a mappát. – Tessék!
Összedugjuk a fejünket az asztal fölött, Maddie és én
Kai válla fölött olvassuk némán az első oldalt. Az egész
titkárságon hátborzongató a csend, mint általában a
sulikban a tanórák után, amikor már nem nyüzsögnek a
diákok. Úgy érzem, résen kell lennem. Megfeszülnek az
izmaim, és nehezen kapok levegőt Kai mellett.
Harrisonnak minden tárgyból jó jegyei vannak,
ahogy gondoltam is, és sok jegyzet szól az eddig elért
focieredményeiről is. Kai átlapozza az unalmas
oldalakat, alig várja, hogy a szaftos részekhez érjünk –
és a személyes rész elég szaftos is. Ezek azok a dolgok,
amelyekről csak a tanácsadóink tudnak. Kai azoknál a
feljegyzéseknél áll meg, amelyeket Mr. Rogers készített
előző félévben.
Harrison még tavasszal csalt a próbaérettségin.
Csak azért nem rúgták ki a focicsapatból, mert Mr.
Rogers úgy döntött, Harrison érdekében nem veri
nagydobra a történetet, ugyanis ha csaláson kapják a
srácot, és még ki is teszik a csapatból, rögtön elúszik
minden esélye, hogy ösztöndíjjal kerüljön be az
egyetemre. Nem mintha a szülei nem tudnák kifizetni a
tandíjat. Ha bárki mást kaptak volna rajta, biztos
vagyok benne, hogy Mr. Rogers habozás nélkül megtette
volna a megfelelő lépéseket, de úgy néz ki, nem akarta,
hogy Harrison szülei balhézzanak. Úgyhogy a srác
megúszta egy hónap büntetéssel.
Kai rám sandít, és a szánk csak néhány centire van
egymástól. Elmosolyodik.
– Bingó!
Maddie fogja Harrison és Kai mappáját, aztán az
enyémet is kikapja a kezemből. Visszamegy az irattartó
szekrényhez, és mindent visszatesz a helyére. Eddig
nem értettem, miért segít nekünk ilyen készségesen, de
azt hiszem, most már tudom. Neki is megvan a maga
baja Harrison Boyddal.
– Maddie – szólok halkan, de nem fordul meg, csak
bevágja Harrison mappáját a „B” jelű fiókba. – Azért
segítesz nekünk, mert egyszer együtt voltál
Harrisonnal?
Maddie megdermed.
– Mi?
– Mi? – kérdezi Kai is, megfordul Mrs. Delaney
székével, és döbbenten néz rám.
Csak Maddie-re figyelek. Földbe gyökerezett lábbal,
mozdulatlanul áll. Lassan lépkedek felé.
– Mi történt?
– Harrison egy rohadék – feleli, és most kivételesen
nem fejhangon beszél. Mély hangon suttog, és gyorsan
pislog, mintha vissza akarná tartani a feltörő
könnyeket. – Azt hittem, tényleg tetszem neki. Azt
mondta, így van, de aztán meg nem akarta, hogy bárki is
tudjon rólunk, amíg nem hivatalos a dolog. És azt
mondta, csak akkor lesz hivatalos, ha már lefeküdtünk.
Manipulált. Hülye voltam, oké? – Felszegett fejjel néz
rám, és a hirtelen mozdulattól kicsordul a szeméből egy
könnycsepp, és végiggördül az arcán. – Még nem is
álltam készen erre a lépésre, erre utána szóba sem állt
velem többé. Igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem
történt volna, és szerintem ő sem mondta el senkinek,
mert az biztos, hogy futótűzként terjedt volna a hír. –
Összeszűkíti a szemét. – De te honnan tudod?
– Megérzés volt – felelem, mert szerintem még
jobban kiborulna, ha megtudná, hogy megtaláltam az
együttlétük bizonyítékát a srác mobilján. Pláne, ha
kiderülne, hogy pontozta is őt Harrison. Hitetlenkedve
rázom a fejemet. Úgy érzem, én is teljesen hülye voltam,
amikor elhittem, hogy Harrison tényleg jó srác, de
legalább az új információk azt jelentik, hogy bűntudat és
megbánás nélkül folytathatom az élete tönkretételét. –
Sajnálom, Maddie. Igazad van, tényleg igazi rohadék.
Ezért is tesszük, amit.
Most először látok meg benne valamit – magamat.
Egy bizonytalan lányt, aki azért tesz bizonyos dolgokat,
hogy figyeljenek rá, szeressék a többiek, elfogadják. Én
is ezért teszek bizonyos dolgokat, csak nekem mindegy,
mi a véleményük rólam másoknak, és ennek az az oka,
hogy apa nem figyel rám. Nem is különbözünk
egymástól olyan nagyon – igazából egyformák vagyunk.
Mindketten csak arra vágyunk, hogy megkapjuk a
figyelmet valakitől. Most, hogy így belegondolok, lehet,
hogy éppen ezért nem kedveltem Maddie-t sosem. Lehet,
hogy mindvégig a saját viselkedésemmel kapcsolatos
gondolataimat vetítettem ki rá.
Maddie letörli a könnyeit, és elfordítja a tekintetét.
Visszateszi a helyére az én mappámat is.
– Csak ne tudja meg, hogy én is segítettem, jó? –
szipogja. Igyekszik visszanyerni az önuralmát. – Azért
még jó, hogy a barátom.
– Nem kell mindenkivel barátkozni – mondom
halkan. Basszus, úgy érzem magam, mintha én is
tanácsadó lennék. Hogy lehet, hogy eddig ellenségesen
álltam Madison Romyhoz az akaszkodása miatt, most
meg sajnálom ezt a nyilvánvalóan sebezhető lányt?
Majdnem olyan, mintha arra jönnék rá, hogy magamat
sajnálom, mert kár, hogy ilyen kétségbeesett lépésekre
szánjuk el magunkat ahelyett, hogy megengednénk
magunknak, hogy sebezhetőek és nyitottak legyünk. –
Jobb, ha kevesen kedvelnek, mint ha sokan.
– Azta, ez mélyenszántó volt, Nessie. A Facebookon
olvastad? – szól be Kai az asztal mellől. Gyilkos
pillantást vetek rá. Így kell tönkretenni a pillanatot.
Maddie Kai mappáját is visszateszi a legalsó fiókba,
majd felegyenesedik, és a szemembe néz. Mosolyog, de
remeg a szája széle, és még mindig könnyes a szeme.
– Tudod, eddig nem igazán bírtalak. Sajnálom.
– Kölcsönös az érzés – felelem, mire mindketten
halkan elnevetjük magunkat. Most először veszünk
tudomást egymástól Végül is mindketten lányok
vagyunk, és mindkettőnket átvert Harrison Boyd.
Barátoknak kellene lennünk.
Kai feláll Mrs. Delaney székéből, és olyan lazán jön
oda hozzánk, ahogy mindig jár, de csak Maddie-t nézi.
– A jelek szerint Harrison mindenkivel kiszúr,
úgyhogy ne vedd magadra! Gondolj arra, hogy
megtanultad a leckét! Majd megismersz valakit, aki
tényleg magadért fog szeretni – vigasztalja. – Talán
olyasvalaki lesz, aki túl magabiztos és elbűvölő, mint én.
De azért nem hinném, hogy akkora szerencséd lesz. –
Rákacsint, és átkarolja a vállát.
Maddie elneveti magát, és egy pillanatra Kai
mellkasára hajtja a fejét.
– Kösz, új srác.
Ezt meg hogy csinálja ez a fiú? Hogy tud mindig jól
cselekedni, akkor is, amikor sötét dolgokat művel?
Magától értetődően elbűvölő, lazán dől belőle a
szarkazmus és a szellemeskedés, közben viszont tényleg
kedves tud lenni, amikor arra van szükség.
A triónk elhagyja a titkárságot, és érezhető, hogy
megváltozott köztünk a dinamika. Lemaradok a
többiektől, és igyekszem nem arról álmodozni, hogy Kai
az ajkamra szorítja az ajkát.
 13

– Na, ja, az tuti, hogy korrupt a bűnüldözési rendszerünk.

Tudnak aludni azok a zsaruk, akik bizonyítékot
hamisítottak, és börtönbe juttattak két ártatlan embert?
Beteg az egész – fejti ki Kai, miközben elgondolkodva
bámul ki a szélvédőmön. Új hobbija, hogy elmeséli
nekem, mi a véleménye a Netflix egyik bűnügyi
dokusorozatában bemutatott összeesküvés-elméletekről.
Egyébként azt is gondolja, hogy Avril Lavigne meghalt,
és a helyét átvette egy hasonmás. Okééé.
– Van valami elméleted az alienekkel kapcsolatban?
Kai rám néz.
– Léteznek. Tuti, hogy az 51-es körzetben egy ufót
rejtegetnek.
Grimaszolok, aztán bekapok egy darab chipset,
miközben a parkolót pásztázom a tekintetemmel. A Zöld
Rozsdaszörnyben ülünk, a Bob Evans előtt állunk egy
fasor takarásában. Harrison és az apja már odabent van.
Látjuk őket, egy ablak melletti bokszban
hamburgereznek. Kai meg én kint vacogunk,
maximumon dübörög a fűtés a kocsiban, a
pohártartóban egy-egy turmix, köztünk pedig
mindenféle ropogtatnivaló. Várjuk az egyéjszakás
kalandra ácsingózókat, akik nyolcra jönnek.
Olyan, mintha élőben néznénk valami szórakoztató
műsort. Még tíz perc.
 Kikapcsol, hogy Kait hallgatom. Túl gyorsan telik az
idő. Olyan lelkes, még gesztikulál is beszéd közben, és
bár nem hiszek az összeesküvés-elméleteiben, már csak
attól is ez a legérdekesebb beszélgetésem időtlen idők
óta, hogy hallgatom, ahogy mindenféléről szövegel.
Üdítő, hogy végre egyszer nem az a téma, ki kivel jött
össze, és xy milyen ruhában jött a suliba.
Törökülésben ülök, a térdem a kormánynak
préselődik.
– Oké, új elmélet. Harrison Boyd valójában az ördög
álruhában, és csak azért adja ki magát tipikusan édes,
népszerű srácnak, aki még jó tanuló is, hogy kibabráljon
a lányokkal.
– Ez nem is összeesküvés-elmélet – véli Kai. – Ez
tény.
Elnevetem magam, és belekortyolok az
eperturmixomba, miközben megint körbenézek a
parkolóban. Hideg van odakint, de idebent meleg és
otthonos. Kai hátradől az anyósülésen, és felteszi a lábát
a műszerfalra, ahol a mobilját a CD-tokoknak
támasztotta. A hétfői NFL-meccset nézi a neten, igaz,
nem nagyon figyel rá.
Átmenetileg a Zöld Rozsdaszörnyben ütöttünk tanyát.
– Fárasztó ez a megfigyelés – állapítja meg Kai.
Hátradönti az ülést, a végén már a kocsi tetejét bámulja.
Felkap egy zacskó chipset, és az ölébe teszi. – Te
csináltál már ilyet? Szaglásztál már valaki után?
– Nem – ismerem be –, de jó móka.
– Azért, mert velem vagy – fordul felém Kai. A
szemöldökét ugráltatja, miközben egy marék
rágcsálnivalót töm a szájába. Csak a ropogást hallom,
meg a kommentátor vontatott beszédét.
Én is ránézek.
– Igen, azért.
– HŰ! – ugrik fel Kai, és kis híján kiborítja a zacskót.
Izgatottan kopog az ablakon a mutatóujjával. – Ezt a
csajt felismerem az appból! Azt hiszem, Samantha. A
„vonzó, idősebb hölgy”. Hűűű, ez király lesz! –
Kényelembe helyezi magát, és hangosan szürcsöli a
maradék turmixot.
Tessék, ez a pillanat is odavan. Összeesküdött
ellenem az univerzum.
A kormányra támasztom az államat, és a sötét
parkolóra hunyorgok. Egy érzéki nő tart a Bob Evans
ajtaja felé magabiztos léptekkel, várakozásteljesen.
Igen, tényleg Samantha az, semmi kétség. Elakad a
lélegzetem, amikor belép az étterembe. Olyan, mintha
egy elkerülhetetlen vonatbalesetet néznék végig.
– Lehet, hogy Chynának igaza van – suttogom a
csendbe. – Lehet, hogy nem kellett volna ebbe
ártatlanokat is belerángatni.
Kai rám pillant. A kezét a térdemre teszi, és ott is
hagyja.
– Persze, igazad van. De most már nincs mit tenni.
Csak bámulom a kezét a testemen. A térdénél szakadt
farmert viselek, úgyhogy a bőrömön érzem a bőrét.
Olyan, mintha tizenkét éves lennék, és most fogta volna
meg először a kezemet a srác, aki tetszik. Igyekszem
megőrizni a nyugalmamat, Samanthára koncentrálok,
aki már odabent van, de csak az jár az eszemben, hogy
szeretném megfogni Kai kezét, és közelebb húzni őt
magamhoz.
– Nézd! – szólal meg, és elveszi a kezét. Annyira
felpréselő-dik az ablakra, hogy az bepárásodik a
leheletétől.
Samantha megindul a boksz felé, amelyben Harrison
ül az apjával. Bár messze vannak, azért az ablakon át jól
látjuk a kibontakozó jelenetet. Samantha megáll
mellettük, behajol, közben Harrison és az apja felemelik
a fejüket, úgy néznek rá. Csodás lenne, ha hallanánk,
mit mondanak, de persze nem olyan nehéz megtippelni.
Harrison idegesen gesztikulál, az apja feláll. Samantha
zavartan tekint körbe, ami ismét eszembe juttatja,
milyen rettenetes ember vagyok. Végül a nő kiviharzik,
beül a parkoló túlsó végében hagyott kocsijába, és
padlógázzal elhajt. Nem kétlem, hogy teljesen ki van
akadva.
– Mi lenne, ha kifizetnénk ezeknek a nőknek a
fáradságot? – kérdezem.
Kai hátradől az anyósülésen, és összevont
szemöldökkel néz rám.
– Le akarod fizetni őket? – Megvonom a vállamat, ő
pedig gyengéden mosolyog rám. – Oké, Nessie, később
majd megírom nekik, hogy elnézést kérünk, de
szerintem nem kell őket kárpótolni… Jé, nézd már, itt a
következő!
Valóban, szűk farmerben és tépett frufruval tart az
étterem felé egy lány – bizonyára ő lesz Raven.
Megismétlődik az elmúlt néhány perc. Az emós csaj
odasétál a bokszhoz, Harrisont szemmel láthatóan elönti
a méreg, és addig mutogat, míg Rávennék nem marad
más választása, mint menekülőre fogni, közben
viszonozza a srác sértő gesztusait.
A harmadik jelölt közvetlenül ezután érkezik.
Ugyanaz játszódik le, csak most Harrison feláll, mintha
ki akarná lökdösni az étteremből a „randipartnerét”. De
a lánynak nem kell kétszer mondani, hogy húzzon el. Kai
teljes gőzzel dobálja a szájába a chipset, és annyira
leköti az esemény, mintha élőben nézne egy verekedést
a tévében.
– Basszus, kijönnek! – sziszegi, és lecsúszik az
ülésében, mintha lenne rá esély, hogy meglátnak
minket.
Harrison és az apja sietősen távozik az étteremből.
Gyors léptekkel igyekeznek Mr. Boyd BMW-jéhez, és
Harrison testbeszédéből egyértelműen kiderül,
mennyire ciki neki ez a helyzet. Gondolom, nem valami
szórakoztató, ha az ember vacsoráját többször is
vadidegenek szakítják meg, akik le akarnak feküdni
vele, de hát éppen ez a lényeg. Harrison Boyd többé nem
érezheti jól magát. A BMW villámgyorsan elhagyja a
parkolót, és elnyeli a Westerville belvárosa felé vezető
út.
– Szerintem porig aláztuk – húzom ki magam. – Ki
tudja, mit gondolhat most az apja?
– Helyes – bólint Kai. Előkapja a kis jegyzetfüzetét és
a tollát, és kihúzza a teendőink listájáról ezt a pontot.
Kiszúrtuk Harrison kerekeit, feltörtük a mobilját, és
három random, szórakozni vágyó nőt küldtünk rá. –
Holnap este betörünk hozzájuk.
 Furán nézek rá. Úgy érzem, a betöréssel túl messzire
mennénk.
– Azt komolyan gondoltad?
– Ööö, persze. – Az arckifejezése az enyém tükörképe
lehetne. Elteszi a jegyzetfüzetet. – Megint tetőtől talpig
feketében gyere, felveheted azt a bőrkabátot, amit néha
látok rajtad. Jól áll.
– Kai…
– Igen?
Mozog az ajkam, mégsem találom a hangomat. Ezt
szeretném mondani: Kai, lehet, hogy ez furcsán fog
hangzani, de én nagyon kedvellek.
De igazából ezt mondom:
– Mennünk kellene.
Beállítom az ülésemet, és kihajtok a Bob Evans
parkolójából. Több mint egy órát álltunk ott, úgyhogy
egészen elgémberedett a lábam. Kai háza felé tartunk.
Az utcai lámpák fénye végigrohan a szélvédőn, és
néhány másodpercenként megvilágítja az arcunkat.
– Most már ne aggódj! Még mindig jó embernek
tartalak – jegyzi meg halkan Kai. Meglep ez a kijelentés.
Ennyire nyilvánvaló, hogy gyötör a bűntudat?
– Három napja ismersz – nevetem el magam. Ez a
három nap egy örökkévalóságnak tűnik. – Honnan
tudhatnád, jó ember vagyok-e?
– Szerintem mindenki az. Még Harrison is, annak
ellenére is, hogy szar alak – magyarázza Kai. – Csak
mindenki tesz rossz dolgokat.
– Te például milyen gyakran?
 Az útra szegezem a tekintetemet, mégis érzem, hogy
Kai szégyenlősen elmosolyodik mellettem.
– Nem is olyan gyakran. Csak rossz hatással vagy
rám.
– Hé! – Hirtelen elrántom a kormányt. – Te
szólítottál meg engem a titkárságon, ugye? Ha valaki itt
rossz hatással van bárkire is, az te vagy.
Kai rám vigyorog, kék szeme csak úgy csillog.
Nehezemre esik az útra figyelni.
– Örülsz, hogy megszólítottalak?
– Hát, annyira rossz azért nem vagy.
Az elmúlt napokban nagyon jól éreztem magam,
pedig közben a poklok poklát éltem át. Ezt Kainek
köszönhetem.
– Annak ellenére, hogy a legsötétebb oldalamat
látod? Azt, amelyik önszántából mindenféle sötét
tettekre vetemedik?
Leparkolok a háza előtt, és ránézek. A motor még
mindig duruzsol, és mi csendben figyeljük egymást.
– Tetszik ez az oldalad – ismerem be halkan.
Elfordítom a fejemet, mert elpirultam. Lekapcsolom a
fűtést, bár nem hinném, hogy attól melegedtem ki
ennyire. A gyomrom szakozik.
– Igen, hmm? – cukkol Kai. Kihúzza magát, és teljes
testével felém fordul, de én képtelen vagyok
rápillantani. Hirtelen nyomást érzek magunkon, egyre
nő a feszültség.
– Igen, oké? – csattanok fel. Már nem bírom tovább.
Ingerülten nézek rá, és szorítom a kormányt. – Tetszik
nekem a sötét oldalad. Te magad tetszel.
 Kai játékos mosolya azonnal leolvad az arcáról. A
vonásai eltorzulnak, mert összezavarodik. Igyekszik
feldolgozni, amit mondtam, úgy küzd, mintha idegen
nyelven szóltam volna hozzá. Néhányszor pislog.
– Tudtad, hogy az akciófilmeknek általában ez a
vége? A nő beleszeret dörzsölt tettestársába.
– Nem mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd –
védekezem. Legalábbis egyelőre, de ha ez így megy
tovább, hétfőre már ott fogok tartani. Pedig Vanessa
Murphy sosem szeret bele senkibe.
– Egyelőre – mondja ki Kai hangosan. Mintha csak
olvasna a gondolataimban. Rám kacsint, a kezemért
nyúl, leveszi a kormányról. Meleg az érintése. – Csak
várd ki, amíg meglátod a jó oldalamat! Igazi úriember
vagyok. – Perzsel a tekintete. Felemeli a kezemet, és
megcsókolja. Csak szórakozik velem, igyekszik feldobni
a hangulatot a kendőzetlen vallomás után, de akkor is
olyan impulzust vált ki belőlem, amelyen nem tudok
uralkodni.
Megragadom az állát, és az ajkára nyomom a
magamét. Dübörög a szívem, miközben a sötét kocsiban
csókolom. A szám a száján, az övé az enyémen. Az
államra csúsztatja a hüvelykujját, hátrahajtja a fejemet,
és viszonozza a csókot. Puha, gyengéd, ártatlan. A
tarkójára vándorol a kezem, és mélyen beletúrok a dús,
göndör fürtökbe.
De akkor megfogja a kezemet, és elhúzódik tőlem.
Megdermedek, mint az őz, amelyet hirtelen megvilágít a
kocsi fényszórója, és csak pislogunk egymásra tátott
szájjal. Ahhoz képest, milyen törékeny volt ez a csók,
nem kapok levegőt.
– Bocs, Nessie, mennem kell – bukik ki belőle, eltolja
magától a kezemet, és gyorsan összeszedi a holmiját.
Lekapja a mobilját a műszerfalról, és felveszi a földről a
kapucnis pulóvert.
– Mi van? – sípolom. Hitetlenkedve nézem végig,
ahogy kimenekül a kocsimból. Valami rosszat tettem?
Kai megfordul, egyik keze az ajtómon. Az arcán
döbbenet ül, szinte sokk.
– Sajnálom – suttogja. Látom a levegőben a leheletét,
ahogy elszállnak a szavai. Becsukja az ajtót, és berohan
a házba. Vissza sem néz.
Megbénít a megaláztatás, és csak ülök a háza előtt,
egyedül. Nem akart megcsókolni, esik le. Te jó ég, ezt
meg miért csináltam? Kai egy szóval sem mondta, hogy
én is tetszem neki. Csak poénkodott, mert ő ilyen, erre
én meg rávetettem magam, mint egy mániákus őrült.
Akkorát nyögök, hogy biztosra veszem, beleremegett
a kocsi, majd a kormányba verem a fejemet. Porig
aláztam magamat. Ha most megnyílna alattam a föld, és
elnyelne, köszönőkártyát küldenék neki.
Kai szerelmes volt egy másik lányba. Ő ilyen típus,
képes szerelmet érezni, és azért csókol meg valakit,
mert az illető fontos a számára. Én nem vagyok az esete,
és kétségtelen, hogy tisztában van vele, milyen lány
vagyok, mert nyilván hallotta, mit mondanak rólam a
többiek. Én azért csókolok meg srácokat, mert jó érzés,
de bárcsak elmondhatnám Kainek, hogy őt az előbb nem
ezért smároltam le. Nem úgy tetszik nekem, hogy
bejössz, mert szexi vagy, és szeretnék lefeküdni veled.
Inkább úgy, hogy bejössz, mert istenien nézel ki,
humoros vagy, és a jelenléted megtölti a tüdőmet friss
levegővel, és erre óriási szükségem van.
Felemelem a fejemet a kormányról. Még mindig
lángol a testem a szégyentől, és ekkor elkerekedik a
szemem az elém táruló látványtól. Hópelyhek hullnak a
szélvédőmre. Körbenézek, minden ablakon kitekintek, és
izgalom lesz úrrá rajtam. Havazik! Végre!
Kai háza előtt parkolok, és lenyűgözve figyelem a
hóesést. Kellemes melegben ülök, halkan szól a zene. A
világon a legjobban a havat szeretem. Szelíden
kezdődik, néhány pehely kavarog a levegőben, aztán
egyre erősödik, míg végül egy hóvihar közepén találom
magamat. Hiába jár az ablaktörlőm, nem tudja
letisztítani a szélvédőt. A környező utcák fehérbe
burkolóznak. Gyönyörű, ropogós hó borítja őket.
Tanácstalanul nézem a házat, amelynek tetejét és
zsaluit is befedi a hó, és azon töprengek, milyen
tökéletes lenne, ha Kai most itt ülne velem. Elképzelem,
amint együtt nézzük a hóesést, és néha megcsókoljuk
egymást. De amikor az anyósülésre pillantok, elszorul a
szívem. Kai nem akar megcsókolni engem.
Feltekerem a hangerőt, hogy a zene szétkergesse a
gondolataimat. Bekötöm magam, és elindulok hazafelé.
Friss nyomokat hagyok magam után a hóban.
 14

– Iszonyú volt – panaszolom. Hátravetem a fejemet, látom a

szürke eget, és úgy érzem, mindjárt kiszakad belőlem
egy hangos nyögés. – Nem a csók, mert az csodálatos
volt – teszem hozzá gyorsan. – Hanem a körülmények…
Te jó ég, ekkorát még életemben nem égtem!
Chyna meglepetten vonja fel a szemöldökét.
– Nem most hétfőn szivárgott ki a szexvideód?
– Ezen majd csak karácsony után poénkodhatsz –
figyelmeztetem, és fenyegetően rászegezem a
mutatóujjamat.
Csütörtök reggel van, és a parkolótól igyekszünk utat
vágni magunknak a hóban a suliig. Mindketten meleg
kabátot viselünk. Fura érzés csizmában lenni – egy
szempillantás alatt mentünk át az őszből a télbe. Egész
éjjel havazott, úgyhogy Columbus csodálatos, fehér
takaró alatt ébredt. Az ohiói időjárás sosem okoz
csalódást. Ezért élek. Új, tengerészkék sapkát vettem fel
hozzáillő kesztyűvel. Még hónapokkal ezelőtt szereztem
be, és alig bírtam kivárni, hogy végre felvehessem.
– Bocs – mondja Chyna. Zsebre dugja csupasz kezét.
– És akkor tényleg csak úgy kiszállt a kocsiból, és
lelépett?
– Chyna, ha láttad volna az arcát! – Összeszorítom a
szememet, úgy idézem fel azt a szörnyű pillanatot,
amikor Kai kétségbeesetten elmenekült tőlem. Annyira
nyilvánvaló volt, hogy nem akart megcsókolni, még azt
is megbánta, hogy hagyta megtörténni a dolgot. – Ennél
gyorsabban már nem is kotród-hatott volna. Felkapta a
holmiját, és elrohant.
Chyna töpreng. Közben belépünk a kapun, és a meleg
folyosón találjuk magunkat.
– Lehet, hogy nem veled volt a baj – firtatja, és
összenézünk. – Lehet, hogy még mindig szerelmes abba
az excsajba.
Meglepnek a szavai, mert én teljesen
megfeledkeztem Sierra Jenningsről. Csendben lépkedek
a barátnőm mellett. Kai azt állította, már nem szerelmes
Sierrába, és nem is akar együtt lenni egy olyan lánnyal,
mint ő, de lehet, hogy csak letagadta, mit érez
valójában. Végül is nem ő akart szakítani – nekem úgy
tűnik, boldogan együtt maradt volna Sierrával, ha a csaj
nem csalja meg. Ráadásul… Miért akarná Kai ennyire
tönkretenni Harrison életét, ha nem számítana már neki
Sierra?
– Basszus – motyogom. Szédülök. Igazi. Idióta.
Vagyok.
Megállunk Chyna szekrényénél – az övét még sosem
csúfította el graffiti, mert ő nem szokott olyan hibákat
elkövetni, mint én –, és csókot dobunk egymásnak, majd
mindketten megyünk utunkra. Szívás, hogy ebben a
félévben egyetlen közös óránk sincs.
Folytatom a sétát a saját szekrényem felé –
nagyszerű, valaki egy meztelen nő körvonalait rajzolta
rá –, de mielőtt még beüthetném a kódomat, két kezet
érzek a vállamon. Határozottan, erősen fognak, a
hüvelykujjak a lapockámba vájnak.
– Vanessa – sziszegi a fülembe egy ismerős hang, és
az arcomon érzem a forró leheletet. Harrison.
Hátrapillantok a vállam fölött. Harrison hozzám
simul, szorosan tart, Noah és Anthony a háta mögött
állnak. Noah gonosz vigyort villant rám.
– Szállj le rólam! – parancsolom olyan határozottan,
ahogy csak tudom. Megpróbálom ellökni a
könyökömmel, de meg sem moccan.
Hirtelen még erősebben rászorít a vállamra, és
elránt a szekrényem mellől. A folyosó közepén állunk,
körülöttünk még szállingóznak az óráikra tartó
emberek, de most az egyszer, amikor szükségem lenne
rá, senki sem figyel ide. Noah előrerohan, és
megmarkolja a csuklómat. Becsengetnek. Összeszorul a
mellkasom, érzem, hogy borzasztó vég vár rám.
– Csak beszélgetni akarunk – közli Noah, de a belőle
kitörő röhögés másról tanúskodik. Gonosz, szadista
hang, szinte már ördögi.
– Szálljatok le rólam, rohadékok! – követelem,
ezúttal hangosabban. Megpróbálom lerázni a csuklómról
Noah kezét, és továbbra is igyekszem Harrison
mellkasába könyökölni, de nem engednek el. Nagyon
szorosan fognak, húznak-vonnak a folyosón.
Kiszolgáltatottnak érzem magam, és mindenféle
vérfagyasztó gondolat cikázik a fejemben. Hová
visznek?
Anthony benyit a takarítószertárba, és belöknek.
Mindhárman csatlakoznak, becsukják az ajtót, és az
egyik felkapcsolja a halvány fénnyel égő villanyt. Végre
eleresztenek, de olyan kicsi itt a hely, hogy úgy érzem,
megfulladok. Körülnézek. Polcok, felmosóvödrök
vesznek körül, és elhatározom, hogy ha szükséges,
fegyvert fogok ragadni, és egy moppal megyek ellenük.
– Azt hitted, vicces vagy? – kérdezi Harrison karba
tett kézzel. Tetőtől talpig végigmér. Eltorzul az arca,
miközben ilyen gonoszul bámul rám. – Poén volt
odaküldeni azokat a gyíkokat az étterembe este? Tudom,
hogy te voltál. Végig is nézted?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Harrison – felelem
olyan nyugodtan, ahogyan csak tőlem telik, és állom a
tekintetét. Úgy érzem, az egyetlen logikus válasz, ha
ártatlannak tettetem magam, de Harrison hitetlenkedő
horkantása világossá teszi, hogy már tudja, én állok az
esti cselszövés mögött. De azt még mindig nem sejti,
hogy Kai Washington személyében még egy ellensége
van.
– Ne játszadozz tovább! – vicsorog Harrison, és
közelebb lép hozzám. Még mindig a mellkasa előtt
keresztezi a karját, de észreveszem, hogy a keze ökölbe
szorul. – Megmondtam. Nagyon megbánod, hogy
kikezdtél velem, ha nem állsz le.
– Az egy pillanatra sem merült fel benned, hogy
esetleg neked kellene megbánnod, hogy kikezdtél
velem? – kérdezem kihívóan. Magam is megdöbbenek a
szavaim erején. Egészen természetesen buknak ki
belőlem, magabiztosan, vadul csengnek. Bátran vonom
fel a szemöldökömet, és összeszorítom az ajkamat.
Remeg a kezem, de akkor sem fog megfélemlíteni a kis
barátaival.
– Ez még mindig a videó miatt van? – érdeklődik
Harrison. Lehajtja a fejét, hogy egy magasságban legyen
a szemünk. – Megtartottam volna magamnak, ha egy
kicsit is fontos lettél volna nekem.
Noah kinyújtja a kezét, és letépi a fejemről a sapkát,
hiába próbálom megakadályozni. Érzem, hogy az
elektrosztatikus töltés miatt égnek áll a hajam.
– Ja, mondjuk, jó az a videó – vigyorog rám, és
kacsint. Anthony is elmosolyodik.
– Rohadék vagy – motyogom, és kikapom Noah
kezéből a sapkámat. Zsebre vágom, és ismét
Harrisonhoz fordulok. – És igen, ez még mindig a videó
miatt van. Az engem örökké követni fog mindenhová.
Nem fogod fel, vagy annyira öntelt vagy, hogy észre sem
veszed, milyen szörnyűséget tettél? Azt hittem,
megbízhatok benned.
– Nem érdekel! – csattan fel Harrison. Noah arca
felragyog az örömtől, szórakoztatja ez az
ellenségeskedés. – Figyelmeztetlek. .. Ha nem hagyod
abba a kis játékaidat, földi pokollá változtatom az
életedet.
– Esetleg szólhatnék Sierrának, milyen ember is vagy
te valójában – vágom a képébe. Nehéz elhinni, hogy
múlt héten még azt hittem, őszinte srác, és még
sajnáltam is, amiért nem akarok elmenni vele arra a
sítúrára. Most már világos, szerencsém, hogy
megszabadultam tőle.
 – Ki az a Sierra? – kérdezi Anthony. Ő és Noah
egyszerre kapja Harrison felé a fejét.
A srác szeme elkerekedik. A barátaira néz, aztán újra
rám. Nem tudtam, hogy titkos a Sierrával folytatott
viszonya, de az a döbbent arckifejezés mosolyra fakaszt.
Most esik csak le neki, hogy tudom annak a lánynak a
nevét, akivel velem párhuzamosan kavart.
– Honnan a francból tudsz te róla? – A hangjából csak
úgy árad a gyűlölet.
Hirtelen nálam az irányítás.
– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy csaltál a
próbaérettségin. Ez is személyes infó? Olyan személyes,
mint a kettőnkről készült felvétel? – gúnyolódom
mosolyogva. – Ja, bocs. Itt titoktartásnak helye nincs.
Harrison rám veti magát, megragadja a karomat, és
centikről bámul az arcomba. Szinte összeér a szánk, de
most méreggel átitatott szavakat vág hozzám, és nem
megcsókol.
– Figyelmeztettelek – vicsorogja. Kék szeméből süt a
gyűlölet, az arckifejezése kemény, hideg, de azért
észreveszem, hogy átfut rajta a rémület.
– Ne nyúlj többet hozzám! – sziszegem, és
küszködöm, hogy szabaduljak tőle. A hátamat a
polcoknak szorítja, csapdába ejt a testével. Veszélyben
érzem magamat, és neki éppen ez a célja. Kicsavarja a
karomat, ekkor döbbenek rá, hogy esélyem sincs ellene.
Alig vagyok magasabb százötven centinél, ő meg focista.
Képtelen vagyok szembeszállni vele.
Azért megpróbálom. Rázom a kezemet,
kétségbeesetten szeretnék szabadulni, de minél jobban
vergődöm, annál erősebben szorít. A szabad kezemet
ökölbe szorítom, és teljes erőmből a mellkasába vágok,
egymás után többször is, míg végül Noah megragadja a
csuklómat, és leállít. Ketten a polchoz szegeznek,
mozdulni sem bírok többé.
– Hé, ne már – motyogja Anthony, de nem hallgatnak
rá.
Harrison és Noah tartanak, közben a képembe
vigyorognak, nekem meg elzsibbadnak a végtagjaim. A
szívem olyan gyorsan ver, hogy majd kiszakad. Felfordul
a gyomrom.
Anthonyra nézek, halálra rémült tekintetem némán
könyörög a segítségéért. Ők hárman legjobb barátok,
mindig is azok voltak, de nem egyformák. Noah az
alfahím, a focicsapat hátvédje, minden társaság
vezetője. Harrison a parancsnokhelyettes – van olyan
fontos, hogy mások hallgassanak rá, és van annyira
önálló, hogy saját döntéseket hozzon. És ott van
Anthony, aki hármuk közül a legkedvesebb, aki hozzájuk
csapódik, de nem beszél sokat, akár egyetért a barátai
tetteivel, akár nem. Ha valaki véget vethet annak, ami
most történik, az Anthony. Csendben áll a sarokban, és
kerüli a tekintetemet.
– Azt hittem, szereted, ha körülötted legyeskednek a
fiúk – vicsorogja Noah, és közelebb lép hozzám. – Nem
erre indulsz be? – Olyan közel van hozzám a szája, hogy
az arcomon érzem a leheletét.
Harrison gonoszan röhög, közben fog, de annyira
megbénít a rémület, hogy akkor is képtelen lennék
mozdulni, ha elengedne. Összeszorítom a szememet, és
megfeszítem a testemet, így tiltakozom némán a
kegyetlenségük ellen. Harrison túlságosan közel áll
hozzám, és még mindig kicsavarva tartja a karomat.
Ekkor fémes zörgést hallunk, valaki lenyomja a
kilincset. A két fiú hirtelen elereszt, éppen abban a
pillanatban, amikor kitárul az ajtó. Lihegek, így nézünk
szembe mi négyen a gondnokkal.
Mr. Kratz megvakarja kopasz fejét, és láthatóan nem
érti, mi történik, mély ráncok képződnek a homlokán.
– Mi folyik itt?
Nem akarok magyarázkodni, inkább lódulok,
elvágtatok mellette, és rohanok a biztonság felé. Már
elkezdődtek az órák, úgyhogy üres folyosókon futok
végig. Kirontok a kapun, és belevetem magam a hóba.
Alig tudom vonszolni magam, olyan vastag már a fehér
takaró. A hideg marja az orromat és a fülemet, de nem
vesztegetem az időt azzal, hogy felvegyem a sapkámat.
Csak futok, utat török magamnak a parkoló felé, és
végre magam mögött hagyom az iskola területét. Hosszú
léptekkel haladok, nehezen lélegzem.
Hagyjuk a sulit! Én ma oda vissza nem megyek.
Harrison Boyd bekaphatja. Noah Diaz is. És Anthony
Vincent is, amiért némán nézte, mit művelnek a
haverjai. Tudom, hogy simán bekopogtathatnék Mrs.
Delaney ajtaján, és elmesélhetném neki, mi történt az
előbb, de épp elég bajom van így is, és csak szeretnék
minél messzebb kerülni a sulitól. Reszketek, de azt
hazudom magamnak, hogy csak a hidegtől.
Olyan gyorsan rohanok az iskolával ellentétes
irányba, ahogy csak tudok. Elfutok a szomszédos alsó és
felső tagozat mellett, a tűzoltóság és több templom
előtt. Nem is tudom, merre visz a lábam, amíg meg nem
érkezem a temető kapujához.
Ekkor újra meggyorsítom a lépteimet, besietek, és
minden erőmmel igyekszem felidézni, hová is kell
mennem. Hónapok óta nem jártam itt. A fejfákat hó
takarja, sokszor a felirat sem látszik ki alóla.
Kétségbeesem, ugyanakkor dühös is vagyok magamra,
amiért olyan sokáig kell keresgélnem. Megtorpanok,
mély levegőt veszek, és újra körbenézek. Minden olyan
más, amikor fehér lepel borítja. Lassan lépkedek,
minden feliratot elolvasok, míg végül megtalálom, amit
keresek.
Kesztyűs kézzel kotrom le a havat a sírról, és
előbukkan alóla a szöveg.

DEBRA MURPHY
1979. SZEPTEMBER 5. – 2016. AUGUSZTUS l8.
SZERETETT FELESÉG, ANYA, LÁNY ÉS TESTVÉR
TISZTA SZÍVÜNKBŐL SZERETÜNK, HIÁNYOD FÁJDALMAS

Térdre esem a hóban. A könnyek megállíthatatlanul

törnek fel, és végiggördülnek hideg, rózsás arcomon.
Cserepes ajkam remeg, és a mellkasom szaporán
emelkedik és süllyed a zokogástól.
– Sajnálom – sírom alig hallhatóan. – Anya, annyira
sajnálom!
Végiggondolom az összes hibát, amelyet az elmúlt
két évben követtem el, amióta kénytelen vagyok anyai
útmutatás nélkül élni. Hányszor igyekeztem magamra
vonni apa figyelmét, hányszor műveltem tébolyult
dolgokat, hányszor tettem úgy, mintha valaki más
lennék. Nem is tudom, ki vagyok. Mennyi sört megittam,
hány óráról lógtam, milyen sok olyat mondtam és
csináltam, amit már bánok! Felnézek, homályosan látom
a felhős égboltot, és elképzelem, hogy anya figyel.
Milyen csalódott lenne! Nem ilyennek nevelte a lányát.
Jó embernek nevelt. Arra tanított, hogy figyeljek oda
másokra, mindig mosolyogjak, mindig tegyek meg
minden tőlem telhetőt. Meg is próbáltam, igazán, de
nagyon nehéz. Apa szinte észre sem vesz, mert annyira
felemészti a saját gyásza, hogy fel sem fogja, még
mindig van két lánya, akiknek szükségük lenne az
apjukra. Hagytam, hogy Harrison felvegyen, és most az
egész világ láthatja a videót, amely mindenhová követni
fog. Tegnap este megcsókoltam Kait, egy olyan srácot,
aki nem akart velem csókolózni – ez is azért van, mert
már fogalmam sincs, mit művelek.
A hátam mögött léptek csikordulnak a hóban, aztán
valaki leül mellém. Teljesen bénultan oldalra pillantok,
és üres tekintettel nézem Kait. Olyan hideg van, hogy
úgy érzem, az arcomra fagytak a könnyek. Kai a sírt
nézi, és a mellkasához húzza a térdét. Végül találkozik a
tekintetünk.
– A nagymamád? – kérdezi gyengéden.
Elszorul a szívem, lehajtom a fejemet, és gyorsan
pislogok, hogy megakadályozzam az újonnan előtörő
könnyeket. Kai tudatáig nyilván nem jutott még el,
milyen dátumot lát a sírkövön – egyértelműen nem lehet
a nagymamám –, úgyhogy kénytelen vagyok
helyesbíteni. Ki kell mondanom.
 – Az anyukám – mondom reszelés hangon. – Agyi
aneurizma.
– Ó – feleli Kai. Hallhatóan meglepődött, egészen
elképedt. Néhány napja még azt mondtam neki, anya
azért nincs otthon, mert sokáig dolgozik. Most újra a
sírra néz.
Mélyről tör fel belőlem a zokogás. Még anyával
kapcsolatban is hazudtam. Megtagadtam tőle az
igazságát. Nálam rosszabb lány a világon nincs. Az
arcomra szorítom a kezemet, a kesztyűm tompítja a
sírásom hangját. Ráz a zokogás, de ennek már rég itt az
ideje. Szeretem azt hinni, hogy erős vagyok, emelt fővel
haladok előre, de időnként azért én is összezuhanok.
Talán azért, hogy el ne felejtsem, én is ember vagyok.
Leengedem a kezemet, és újra Kaire pillantok.
– Te mit keresel itt? – kérdezem szipogva a könnyeim
fátyolán át. Azt hittem, egyedül vagyok. Csak én, anya és
a hó. Nagyon sérülékenynek érzem magam, csupasznak,
kiszolgáltatottnak, sokkal inkább, mint hétfőn, amikor
mindenki azt a felvételt nézte. Most egészen másként
vagyok meztelen.
– Ilyen időben esélytelen volt biciklivel bejutni a
suliba, úgyhogy gyalog jöttem, így elkéstem – feleli
halkan, és gyengéd pillantással kutatja a vonásaimat,
szeretné megérteni a szememben tükröződő fájdalmat. –
Akkor értem oda, amikor te elrohantál. Úgy láttam,
zaklatott vagy. Ne haragudj, de muszáj volt utánad
jönnöm. Mi történt?
Letörlöm a könnyeimet, és megrázom a fejemet.
 – Csak Harrison meg Noah. Rám akartak ijeszteni.
Semmiség – hazudom. Ezzel elbagatellizálom a történtek
jelentőségét. Új mélypont az életemben, hogy a
takarítószertárban bántalmaztak és molesztáltak, de
nem akarok beszélni róla. Nem akarom belekeverni
Kait.
A srác szkeptikus.
– Semmiség, mégis sírsz?
– Nem azért sírok – motyogom, és ez részben igaz is.
Minden miatt sírok. Úgy érzem, túl sokszor hibáztam.
Semmi sem a megfelelő irányba halad, és nem kétlem,
hogy erről én tehetek. Képtelen vagyok levergődni az
önpusztításba tartó vonatról. – Csak kemény reggelem
van, oké?
Meglepő módon Kai közelebb csúszik hozzám,
összeér a testünk. Csupasz kezét az én kesztyűs
kezembe csúsztatja. Nézem a kezünket, és mindketten
hallgatunk, miközben enyhe szellő leng körül minket.
Apró gesztus ez Kaitól, mégis olyan meleg és
bensőséges. Megkönnyebbülök tőle.
– Jó, hát, itt vagyok. Mesélj róla! Anyukádról.
Erőt veszek magamon, és a szemébe nézek. Még
mindig csupa könny a szemem. Még soha senki sem
kérdezett anyáról. Gondolom, a többség szeretné azt
hinni, hogy túltettem magam a történteken. A suliban
mindig emelt fővel, mosolyogva járok. Bulikra,
focimeccsekre megyek, és gyakran a figyelem
középpontjában állok. Boldog vagyok, nem? Ja, nem,
egyáltalán nem. Úgy teszek, mintha, így soha senki sem
kérdezi meg, hogy vagyok, minden rendben van-e,
szeretnék-e beszélgetni.
– Két éve veszítettük el… – Elcsuklik a hangom.
Mélyen beszívom a friss levegőt, és csak bámulom a
sírját. – A semmiből jött. Olyan volt, mintha kihúzták
volna a lábunk alól a talajt. Anya volt a családunk
gerince, és nélküle… nem vagyunk valami jól.
Megint a kézfogásunkra pillantok. Kai a
hüvelykujjával körkörösen masszírozza a kézfejemet, és
közben le sem veszi rólam a pillantását. Érzem, hogy
néz, de képtelen vagyok ráemelni a tekintetemet.
Figyelmesen hallgat, bőven hagy időt, hogy
összeszedjem a gondolataimat. Hálás vagyok ezért, mert
ezeket a dolgokat még sosem mondtam ki hangosan.
Sosem ismertem be az igazat senkinek.
– Apa… apa… – dadogom. – Nem olyan, mint azelőtt.
Már azt sem tudom, ki is ő. Fuldoklik a saját gyászában,
és már nem érdekeljük a húgommal. Amikor anya
meghalt, vele halt apa nagyobb része is.
– Hiányoznak, mi? – kérdezi Kai. Meglep, hogy
többes számban fogalmaz.
Mellbe vágnak a szavai, mert ez az igazság –
nemcsak anya hiányzik, hanem apa is. Hiányzik az
apukám, ami őrülten hangzik, mivel mindennap látom.
Minden reggel elmegyek mellette a konyhában, némán
kerülgetjük egymást. Minden este látom, ahogy a
fotelben ülve dohányzik. Minden nappal egyre távolabb
kerül tőlem, és hiányzik, hogy biztonságban érezhessem
magam. Hiányzik az érzés, hogy fontos vagyok,
szeretnek. Azon a két évvel ezelőtti, borzalmas napon
mindkét szülőmet elveszítettem.
Kai kérdésére válaszul bólintok, és lehunyom a
szemem, mert újra könnybe lábadt. Megpróbálom
elfojtani a feltörő zokogást, de aztán megengedem
magamnak, hogy azt érezzem, amit. Megengedem
magamnak a sírást, és nem érdekel, hogy Kai lát – nem
érdekel, hogy most már tudja, nem vagyok olyan erős,
mint amilyennek mutatom magam.
Átkarolja a vállamat, és magához von. A kabátjába
temetem az arcomat, és ő gyengéden a fejem búbján
pihenteti az állát.
Érzem az ölelésében a meleg lélegzetet, és olyan a
karja, mint egy biztonságot adó takaró. Sokáig ölel,
addig, amíg el nem sírom a két év alatt felgyűlt
könnyeket.
– Rendes srác vagy, Kai – motyogom, és halványan
elmosolyodom, miközben végre megtörlöm a szememet,
és kihúzom magam. – Tudtad?
Kai arca felderül.
– Ez a jó oldalam – ismeri be, és elneveti magát.
Megszorítja a kezemet, és játékosan meglöki a vállamat.
– És mivel most már úgyis lógunk a suliból, semmi
értelme visszamenni. Megiszunk egy forró csokit?
 15

Kai és én Überrel megyünk Columbus belvárosába. Hirtelen

jött az ötlet. A suliban kellene lennünk, de örömmel
elfogadom az érvelését – már úgyis lemaradtunk az első
óráról, úgyhogy felesleges visszamenni. Egyébként sem
akarnék. Szeretnék olyan távol kerülni a Westerville
Northtól és Harrison Boydtól, amennyire csak
lehetséges, Kaijel vagy nélküle. De mindenképpen plusz,
hogy ő velem van.
Húsz perc utazás után szállunk ki a kocsiból
Columbus folyóparti, hideg utcáinak egyikén. Van
valami üdítő ebben a városban, nem olyan fullasztó,
mint a kertvárosok, pedig sokkal zsúfoltabb. Talán
azért, mert ez a rengeteg ember nem tudja, ki vagyok.
Egyiküknek sincs fogalma sem arról a videóról. Ennél
felszabadítóbbnak még sosem éreztem a várost –
névtelen és láthatatlan vagyok. Senki sem ítélkezik
fölöttem.
– Nos – szólal meg Kai, miután elhelyezkedtünk egy
kávézóban az ablak melletti bokszban, éppen a folyó
partján. Olyan meleg van idebent, hogy párásak az
ablakok, így csak homályosan látjuk a járdán elhaladó
járókelőket. – Gyakran jársz a városba?
Megrázom a fejemet, és leveszem a sapkámat meg a
kesztyűmet. Ég az arcom a hidegtől, olyan, mintha
ráfagytak volna a könnyek.
 – Csak néha, Chynával – vonom meg a vállamat. – És
te?
– Nem – feleli Kai. Kinéz az ablakon, figyeli az
embereket. A kávézóban nyüzsögnek, de mi csak
hallgatunk. Általában viccelődni szoktunk egymással, de
ma nincs helye ilyesminek. Mindketten komorak
vagyunk.
Megérkezik a pincérnő, két nagy forró csokit
rendelünk a tetején mályvacukorral és tejszínhabbal.
Percekkel később már hozza is, és mi azonnal megfogjuk
a gőzölgő, forró bögrénket. Még nem olvadtunk ki
teljesen.
– Vanessa – szólal meg Kai, miközben egy falat
tejszínhabot kanyarít a kiskanalára. Az asztal fölött rám
néz, pillantása foglyul ejti az enyémet, és a szájába teszi
a kanalat. – Nem akarod elmesélni, mi történt ma
reggel? Harrisonnal. Megfenyegetett, de hogyan?
Tudhattam volna, hogy Kai nem hisz nekem, amikor
azt mondom, semmiség az egész. A forró csokimat
bámulom, igyekszem húzni az időt, és remélem, hogy
Kai majd témát vált, ha elég sokáig hallgatok, de ő csak
ül ott némán, várakozásteljesen.
– Közölte, hogy álljak le a szívatással, különben
megbánom – bököm ki végül, de nem nézek fel. Rá sem
ismerek a hangomra. – Agresszívvá vált. Kezet emelt
rám.
Kai kihúzza magát, és leteszi a kanalát.
– Mi van?
– Semmi baj – csitítom. – Igazából megérdemeltem.
Tényleg egész héten szívatjuk. Nyilván berágott rám.
 – Nem – tiltakozik Kai, és sebesen rázza a fejét. –
Nem érdemled meg. Azt sem érdemelted meg, hogy
kikerüljön az a felvétel, és azt sem, hogy
megfenyegessenek, vagy egy ujjal is hozzád érjenek.
Harrison viszont mindent megérdemel, ami vele
történik.
A bögrém fölé görnyedek, és az ujjammal piszkálom
a tejszínhabot. Képtelen lennék most Kai szemébe nézni.
Eléggé megrázott az eset, még nem tértem magamhoz
teljesen, ugyanakkor dühös is vagyok. Az lenne a helyes
lépés, ha leállnánk, mielőtt tovább rontjuk a helyzetet,
mielőtt még tényleg kiakasztjuk Harrisont…
Ugyanakkor most minden eddiginél jobban vágyom rá,
hogy rendesen megszívassam. Belső vívódás ez, és egyre
inkább hajlok a sötét oldal felé, bármennyire is tudom,
hogy az a választás helytelen.
Kaire nézek.
– Még mindig be akarsz törni hozzájuk ma este?
Egy pillanatra fáradtság ül ki az arcára, aztán
eltűnik.
– Lehet, hogy le kellene állnunk, Nessie – mondja
bizonytalanul. – Persze, poén kiszúrni vele, de ha
mindenért bosszút áll, akkor nem éri meg. Emlékszel, ő
nem tudja, hogy én is benne vagyok. Azt hiszi, az egész
egyedül a te műved, és nem akarom, hogy a végén még
te sérülj meg az én ötletem miatt.
Összeszűkített szemmel figyelem. Most először
hallottam tőle racionális gondolatokat az egész
bosszúállósdival kapcsolatban. Ettől idősebbnek,
bölcsebbnek tűnik.
 – Elbírok Harrisonnal – állítom, bár nem tudom,
elhiggyem-e ezt saját magamnak.
– Elfelejtetted, hogy egy órával ezelőtt szemtanúja
voltam annak, hogy konkrétan kimenekülsz a suliból?
Felemelem a bögrémet, és hosszan kortyolom a forró
csokit, aztán letörlöm a számról a habot.
– Kérdezhetek Sierrával kapcsolatban? – váltok
témát, hogy ne nekem kelljen megint elpirulni. Tudom,
hogy Kai nem akar róla beszélni, de nekem tegnap óta az
ő kettősük jár a fejemben.
Kai vállat von, majd hátradől, és ölébe ejtett kezével
játszik – egyértelmű, hogy kellemetlenül érzi magát.
Tudom, hogy ez nem könnyű téma számára.
– Mit szeretnél tudni?
Egy ideig hallgatok, mert nekem sem könnyű feltenni
a kérdést.
– Szerelmes voltál belé?
Feszülten figyelem minden rezdülését. Kiül az arcára
a fájdalom, és már bánom, hogy felhoztam a témát, de
már késő.
– Őszintén? Igen. Mindent odaadtam neki. Én tényleg
azt hittem, hogy igazi a kapcsolatunk. Gimis szerelem,
tudod. Boldoggá tett. – Tekintete az asztalba fúródik.
Halványan elmosolyodik, de az arckifejezése mégis arról
árulkodik, hogy összetört a szíve.
Fogalmam sem volt róla, hogy Kaijel szöges
ellentétei vagyunk egymásnak – ő hisz a „boldogan
éltek, míg meg nem haltak”-ban, én meg kétlem, hogy
valóban létezik.
– Ennyire komoly volt?
 – Számomra igen, de annyira belemerültem, hogy fel
sem tűnt, ő nincs oda annyira a kapcsolatunkért, mint
én, és a vége az lett, hogy átvert. – Felemeli a fejét,
megfeszül az állkapcsa. Kinéz az ablakon. Gondolom,
ezrével cikáznak most a gondolatok a fejében… És én
további kérdéseket fogok feltenni neki.
– Akkor miért nem őt szívatod?
Lassan felém fordul, a tekintete komoly.
– Mert neki már elmondtam, amit kellett. Tudja, mi a
véleményem róla, és ezzel mindkét részről kifújt a téma.
De Harrison… – Félbe marad a gondolat. – Ő aztán
marha ügyesen meggyőzte a barátnőmet arról, hogy a
szomszéd füve milliószor zöldebb.
Törékenyen mosolygok rá a bögre fölött, de nem
sokáig, mert hamarosan fondorlatos vigyor ül ki az
arcomra.
– Hát, éppen ezért fogunk hozzá betörni ma este.
Akkor majd megtudja, pontosan mit érzel. Benne vagy?
– Benne vagyok – bólint, és koccintunk.
 16

Harrison háza előtt, a tölgyfa mögött állunk, ugyanott, ahol

hétfő este is bujkáltunk. Most csütörtök van, négy perc
múlva éjfél. Vastag kabátba és sapkába burkolóztunk,
így dacolunk az elemekkel. Folyamatosan
összedörzsölgetem a tenyeremet, hogy egy kis meleget
csiholjak belőle. Majd megfagytunk ide-felé, amíg
Westerville latyakos utcáin kerekeztünk. A bicikliket
ötpercnyire innen tettük le, az út szélén. Azóta sétálunk,
úgyhogy teljesen lefagyott a lábam.
– Először próbáljuk végig a hátsó ablakokat és
ajtókat – javasolja Kai, miközben a házat vizsgálja, és
azon töpreng, mi lenne a legjobb stratégia. A fákat nézi,
és ujjával az ajkát ütögeti.
– Vagy menjünk be a pinceablakon – felelem. Kai a
válla fölött néz rám, és érdeklődve vonja fel a
szemöldökét. – Azt nem zárják. Harrison mindig azon
keresztül csempészett be.
– A pincébe?
– Most mi van? Azt hitted, megengedte, hogy az ajtón
lépjek be a házba? – nevetek keserűen. Finoman
átnyomakodom mellette, és átveszem az irányítást.
Késő van. Bár minden kocsi a ház előtt áll, és
egyértelmű, hogy Boydék itthon vannak, minden ablak
sötét. Egyedül a tornácon ég a villany. Nem tudom, mit
remélünk Kaijel, mit fogunk találni, már az ágyában
alvó Harrisonon kívül, de megbeszéltük, hogy nem
lopunk el semmit. Legalábbis ma nem. Inkább csak
ráijesztünk. Nem az a lényeg, hogy elvegyünk valamit,
ami az övé, hanem az, hogy tudtára hozzuk,
megtehetnénk, ha akarnánk. Átrendezzük egy kicsit a
bútorokat. Átpakolásszuk a családi fényképeket.
Mindenképp olyasmire készülünk, amiből kiderül, hogy
a házban ólálkodtunk.
– Most vagy soha – mondom, és átrohanok a gyepen,
majd végig a felhajtón, és közben a kocsikat használom
pajzsnak. Harrisonéról hiányzik három kerék, és emelő
van alatta. Féloldalas, elhagyatott – Kai halkan nevet,
amikor meglátja.
A pinceablak a ház másik oldalán van. Mutatom az
utat, a fal mellett lopakodom, és úgy érzem magam,
mint egy igazi titkos ügynök. Harrison nem akarta, hogy
a szülei tudomást szerezzenek rólam, ezért mindig úgy
szoktam a ház körül ólálkodni, mint most, aztán
bemásztam a pinceablakon. Mindig a pincében várt rám.
– Ez? – háborodik fel Kai, amikor odaérünk. – Ez az
apró kis izé?
Valahogy tényleg kisebbnek tűnik az ablak, de talán
csak azért, mert mi vaskosabbak vagyunk így beöltözve.
Félrehajtott fejjel veszem szemügyre – nagyjából két
centivel van a talaj szintje fölött, és kábé egy méterszer
egy méteres. Négykézlábra ereszkedem a jéggé fagyott
havon, és az ablakkilincsért nyúlok. Visszafojtott
lélegzettel húzom magam felé, és simán enged is.
Széles mosolyt villantok Kaire a vállam fölött, de ő
csak morog.
 – Mi lenne, ha bemásznál, aztán kinyitnád nekem az
ajtót? – veti fel. Nem győzte meg a tervem.
– Nem fogsz beragadni, Washington kapitány –
grimaszolok. Gyorsan leveszem a kabátomat, hogy
karcsúbb legyek, és lábbal előre becsusszanok az
ablakon. Még kedvesen intek is Kainek, mielőtt elnyel a
pince. Idebent sötét van. Visszafordulok, és a
tettestársamat bámulom, akit megvilágít a holdfény.
– Most bejössz, vagy mi lesz?
– Jól van – fortyan fel Kai. Letépi a kabátját, a hátára
fekszik, és könnyedén becsúszik az ablakon.
Landoláskor nekem ütközik, de gyorsan ellépünk
egymástól. – Bocs.
– Semmi baj – vágom rá lazán. Megkönnyebbülés,
hogy sötét van, mert így nem látja, mennyire elpirultam.
Csendben nézünk körül. A szemünk lassan megszokja
a sötétséget, én meg a bútorok alapján tájékozódva
eljutok a házba vezető lépcsőhöz. Megtalálom a
villanykapcsolót, felkattintom, és narancsszínű fény önti
el a pincét. Nem is annyira pince ez, inkább egy második
nappali – a falra síkképernyős tévét szereltek, de van itt
egy plüss bevonatú kanapé, egy rogyásig pakolt
könyvespolc és egy kis italpult. Úgy érzem, mintha
nagyon régen töltöttem volna már itt azokat az estéket
Harrisonnal.
– Szóval így él a város másik fele – állapítja meg Kai,
miközben körbejárja a helyiséget. Az egyik polcról
levesz egy trófeát, és elolvassa a rágravírozott szöveget.
Visszateszi, és megfog egy másikat.
 Hányszor járhatott már ebben a pincében Sierra
Jennings? Az biztos, hogy itt volt hétfő este, amikor
kiszúrtuk Hamson kerekeit. Az üzeneteikből legalábbis
arra lehetett következtemi.
– Kai – szólok, de továbbra is háttal állok neki. Az
italpulthoz lépek, és végigsimítom az üvegeket.
Lehajtom a fejemet, nagy levegőt veszek, és halkan
megkérdezem: – Jól gondold át a választ! Titokban még
mindig szerelmes vagy Sierrába?
A pincére csend ereszkedik, fullasztó a levegő. A
tekintetem szinte lyukat éget a vodkásüvegbe, a szívem
meg csak úgy zakatol, miközben azt várom, hogy Kai
végre megszólaljon.
Végül így felel:
– Nem.
Megpördülök, és meglepetten nézek rá. Három
méterről bámul vissza rám.
– Tényleg nem?
A fejét rázza, én meg igyekszem feldolgozni ezt az
információt. Ha nem szerelmes már a volt barátnőjébe,
miért akart minél előbb menekülni tőlem tegnap este,
miután megcsókoltam?
– Miért lennék szerelmes egy olyan lányba, aki
összetörte a szívemet?
– Ó – nyögöm ki. Ahogy róla beszél… Szegény, biztos
jól pofára esett. Elhiszem, hogy szerelmes volt belé, de
azt is, hogy ez már nincs így. Leülök az egyik bárszékre,
és összevonom a szemöldökömet. – Akkor nem azért van
– motyogom magam elé.
– Mi? – értetlenkedik Kai.
 – Nyilván egyszerűen csak nem tetszem neked.
– Nessie, beszélj már érthetően! – lép oda hozzám.
Fél méterre sincs tőlem, és összeráncolt homlokkal néz.
– Miről hadoválsz?
– A tegnap estéről! – vágok vissza idegesen, aztán a
kezembe temetem az arcomat. Annyira ciki, képtelen
vagyok annak a srácnak a szemébe nézni, akivel nem
kölcsönös a vonzalom. Annyira kínos! – Nem akartál
megcsókolni.
Egész nap együtt voltunk, de egészen mostanáig
egyikünk sem hozta fel a tegnapi csókot. Gondosan
kerültük a témát, és tudom, hogy most a legkevésbé sem
alkalmas a hely és az idő erre a beszélgetésre, de nem
bírom tovább. Tudnom kell, miért nem tetszem neki. Azt
hittem, egész héten egyre közelebb kerültünk
egymáshoz. Sokat nevettünk, jól éreztük magunkat,
viccelődtünk, de úgy tűnik, rosszul értelmeztem a
jeleket. Lehet, hogy ilyen érzés a barátság.
Kai elneveti magát. Hangosan, tiszta szívből nevet,
de mindent megtesz, hogy elnyomja.
– Elhiheted, hogy meg akartalak. És most is meg
akarlak. – A kezemért nyúl. Leveszi az arcomról, és
lenéz rám. Kék tekintete az enyémbe fúródik. A mosolya
gyönyörű, vonzó, de hát mindig az. – Csak nem
számítottam rá. Sierra óta rá sem néztem másra.
Egyszerűen csak megleptél, ennyi az egész.
A szemébe bámulok, igyekszem feldolgozni a
megnyugtató szavakat. Olyan, mintha áramütés ért
volna, szétárad a testemben az izgalom, egészen az
ujjhegyemig, amely még mindig Kai tenyerében fekszik.
 – Mi van?
– Az a helyzet – suttogja –, hogy azóta meg akarlak
csókolni, amióta először felültél a biciklimre.
Majd kiugrik a szívem a helyéről.
– Miért pont azóta?
Még szélesebb a mosolya.
– Mert azt a lányt, aki hajlandó késő este velem
bringázni, meg akarom ismerni.
Alig mondja ki ezeket a szavakat, már az ajkamra is
tapasztja az ajkát. Mélyen csókol, sokkal
szenvedélyesebben, mint tegnap. Ez a csók tele van
vággyal. Hideg arcomra teszi a kezét, és a
hüvelykujjával simogatja. Néhány pillanatra megbénít a
sokk, megdermeszt Kai érintése, de aztán magamhoz
térek. Viszonzom a csókot, egyszerre mozog az ajkunk,
és boldogan engedem, hogy ő irányítson. Lehuppanok a
bárszékről, egyik kezemet Kai mellkasára helyezem, a
másikat a tarkójára. Ide-oda botorkálunk a pincében,
csak azt hallom, hogy a fülemben dübörög a szívem.
Mindkettőnkben tombol az adrenalin. Mennyire jól
csókol!
Csak akkor szakítja meg a csókot, amikor édes kis
puszikkal halmozza el a nyakamat. Kiszalad az erő a
lábamból, megrogy a térdem. A nyakába kapaszkodom,
és igyekszem leküzdeni a kitörni készülő, ciki nyögést.
Visszairányítom a száját a számra.
A falnak dőlünk, Kai szorosan ölel. Nem tudunk
betelni egymással.
Ekkor egy óriási robaj kiránt minket a pillanatból.
 Hirtelen megszakítjuk a csókot. A földön egy csomó
trófea gurul szerteszét – levertük őket a polcról.
– Basszus! – leheli Kai.
Mindketten a földszintre vezető lépcső felé
fordulunk, fülelünk. Földbe gyökerezett lábbal állunk,
még a kezünket sem volt időnk levenni egymásról.
Hosszú másodpercekig hallgatózunk, majd meghalljuk –
lépések dongnék a fejünk fölött.
Azonnal elengedjük egymást. Arra már nincs idő,
hogy megpróbáljunk felhúzódzkodni, és a pinceablakon
át menekülni. Kai a bárpult mögé rohan, én pedig a
kanapé mögött a földre vetem magam. Mindketten
guggolunk, így a lépcső felől nem láthatnak meg minket,
de mi látjuk egymást. Kai engem néz, miközben a
lépések zaját hallgatjuk. Átszelik a nappalit, és a szívem
majd megáll, amikor az érkező feltépi a pinceajtót.
Most esik le, hogy égve hagytuk a villanyt.
– Ki van idelent? – bődül el valaki a lépcső tetején.
Nem Harrison hangja, szóval csak az apja lehet.
Kai elkerekedett szemmel bámul rám a bárpult
mögül. Erre nem készültünk fel. Eszünkbe sem jutott,
hogy akár rajta is kaphatnak minket, annyira lefoglalta
a gondolatainkat a betörésben rejlő izgalom. De már
belátom, ostobák voltunk. Halálra vagyok rémülve.
– KI VAN IDELENT? – ismétli meg a hang most már
agresszívebben. Recsegnek a lépcsőfokok Harrison
apjának óvatos léptei alatt. Lejön a pincébe. – Mutasd
magad! Fegyver van nálam.
Basszus!
 Bekaphatja Ohio a laza fegyvertartási szabályaival
együtt. Kai elsápad, és nekem most esik le, hogy
Harrison apja nagyobb valószínűséggel fog rosszul
reagálni arra, ha Kai bukkan fel hirtelen, mint arra, ha
én. Magas, izmos srác? Nyilvánvalóan betörő. Halálra
rémült, vézna lány? Ártalmatlan.
Ezért döntök úgy, hogy nagyon lassan felemelkedem
a kanapé mögül. Nem teszek hirtelen mozdulatokat, és
feltartom a kezemet.
Harrison apja a lépcső alján áll. Félmeztelen, alul
melegítőnadrágot visel. Pisztolyt fog rám, de amint eljut
a tudatáig, hogy csak valami tinilánnyal áll szemben,
leengedi.
– Csak… csak Harrison egy barátja vagyok – közlöm
cérnavékony hangon. Alig tudom kipréselni magamból a
szavakat. Kilépek a kanapé mögül, pedig olyan érzésem
van, mintha elfagytak volna a lábaim. Ez az egész már a
legkevésbé sem emlékeztet játékra.
– Mit keresel itt? – Harrison apja bosszúsan mér
végig. Aztán leejti a vállát, és idegesen túr őszülő, szőke
hajába. – Úristen! Harrison, te is itt vagy?
Ó, a sors iróniája! Harrison apja most gyanakszik
arra, hogy a fiával szórakozgatunk a pincében, éppen
akkor, amikor pont nem. Ha nem fagyott volna meg az
ereimben a vér a rémülettől, leltet, hogy elnevetném
magam.
– Harrison nincs itt – bököm ki. Olyan, mintha
smirglivel dörzsölgetnék a torkomat.
A szemem sarkából látom, ahogy Kai lassan
felemelkedik a bárpult mögül. Fokozatosan, jól
láthatóan tartott kézzel fedi fel magát, Harrison apja
mégis azonnal ráfogja a fegyvert. Meglepi, hogy van egy
második betolakodó is.
– Hé, hé! – szólal meg Kai. Meg sem moccan. – Csak
Harrisonhoz jöttünk.
Összenézünk. Némán egyetértünk abban, hogy a
legjobb, ha lazák maradunk és hazudunk. Így
kerülhetünk ki ebből a helyzetből. Azért lopva a nyitott
ablakra pillantok, és eltűnődöm, mennyire gyorsan
tudnék menekülni, de nincs bátorságom akár csak
megpróbálni. Kaijel földbe gyökerezett lábbal állunk.
– Kik vagytok? – akarja tudni a férfi, miközben
egyikünkről a másikunkra néz.
– Vanessa és Kai – dadogom. Most van itt legkevésbé
az ideje, hogy megállapítsam, milyen szépen cseng
együtt a nevünk. – Elnézést kérek, Mr. Boyd. Nem
akartuk zavarni. Idehívná Harrisont? A barátai vagyunk.
A menekülési útvonalat tervezgetem – a férfi felmegy
a lépcsőn a fiáért, mi meg addig kimászunk az ablakon,
gyorsan, mint a villám, és futásnak eredünk.
Felpattanunk a biciklinkre, és úgy tekerünk, ahogy még
soha.
De a férfi meg sem mozdul. Egy polcra helyezi a
pisztolyát, de a kezét azért fölötte tartja, majd a lépcső
felé fordul, és elüvölti magát:
– Harrison! Gyere le!
Egy perc feszült csend következik. Kaijel szoborrá
merevedve állunk, még csak nem is pislogunk, és Mr.
Boyd ellenségesen bámul ránk. Vagy azért dühös, mert
tudja, hogy hazudunk, vagy azért, mert azt hiszi,
Harrison megengedi a barátainak, hogy késő éjjel
bemásszanak a házukba. Már elmúlt éjfél.
Ismét lépéseket hallunk, ezek azonban gyorsabban
dübörögnek át a fölöttünk lévő helyiségen, majd
lejönnek a lépcsőn.
– Mi van, apa? – kérdezi Harrison nyugtalanul. Már
látjuk is, és a lépcső felénél földbe gyökerezik a lába.
Csak bokszer van rajta, szőke haja kócos. – Ez meg mi a
fene?
– A barátaid? – tudakolja szigorúan az apja.
Harrison rá sem néz az apjára, engem bámul. Úgy
pislog, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg a
pincéjükben állok éjfélkor, aztán fenyegetően
összeszűkíti a szemét. Szánalmasan mosolygok rá.
– Megoldom – mondja, mire az apja vitába akar
szállni vele. – Apa! Megoldom – ismétli meg, ezúttal
határozottabban. – Azt meg tedd el!
Mr. Boyd kelletlenül leengedi a pisztolyát, majd
fújtatva felmászik a lépcsőn. Megvárjuk, amíg
hallótávolságon kívül kerül a léptei zaja, aztán Harrison
rám szegezi vad, kék tekintetét.
– Mi a franc ez, Vanessa? – sziszegi összeszorított
foggal. – Nem volt elég, hogy kiszúrtad a kocsimon a
gumikat? Gondoltad, felgyújtod a házunkat? – Megindul
felém, alig fél méterre áll meg tőlem, majd Kaire sandít,
és elhallgat. Látom a tekintetén azt a pillanatot, amikor
felismeri. – És te mi a jó, büdös fenét keresel itt?
– Beugrottam megnézni, hogy van a kocsid. Tök gáz,
hogy így kirepedtek a gumik, mi? – gúnyolódik Kai, és
előlép a bárpult mögül. Nyugodtan odasétál hozzánk,
megáll mellettem, és Harrisont nézi. Gyűlölettel teli
vigyort villant rá.
– Az te voltál? – kérdezi mereven Harrison, miután
leesik neki, hogy nem egyedül szívatom egész héten:
végig volt egy tettestársam. Egészen pontosan Kai
Washington, akinek a barátnőjét volt olyan szíves
lenyúlni. Kai nem idegen számára.
Kai még közelebb jön. Lehalkítja a hangját, és így
szól:
– Bizony. Remélem, Sierra megért neked ennyit. –
Hirtelen elönti a düh, és megtaszítja Harrisont. Még
sosem láttam ilyen mérgesnek, a szemében utálat
csillog. Olyan, mintha hónapok óta várt volna erre a
pillanatra.
Mielőtt még Harrison rávethetné magát, közöttük
termek. Ebben a pincében most túlteng a tesztoszteron –
gyűlölködve merednek egymásra, és alig bírják
megállni, hogy földre vigyék a másikat.
– Ne! – figyelmeztetem őket, és egyikről a másikra
nézek. Bár szeretném látni, ahogy Kai ökle belecsapódik
Harrison önelégült arcocskájába, tudom, hogy ez nem
segítene rajtunk. Sértetlenül kell elkotródnunk innen.
Az idegeim cafatokban lógnak, amióta Harrison apja
pisztolyt rántott. Most fogtam fel, hogy amit Kaijel
művelünk, az nagyon komoly. Nagy bajba keveredtünk,
és ennek következményei lesznek.
– Takarodjatok a házamból! – parancsol ránk
Harrison, aki mostanra teljesen felbőszült. Tanácstalan,
nem tudja, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Itt áll a
pincéjében két ember, akik gyűlölik, és tisztában van
vele, hogy egész héten igyekeztünk minél jobban
kibabrálni vele. Lassan elhátrál.
Kai megadóan emeli fel a kezét.
– Oké, már megyünk is.
Megragadom a lehetőséget, sarkon fordulok, és
felkapaszkodom az ablakhoz, amelyen át bejöttünk.
Bentről szemmagasságban van. A könyököm és az
adrenalin segítségével felhúzódzkodom, majd
kicsúszom. Hassal érkezem a hóba. Visszafordulok, és a
kezemet nyújtom Kainek, de ő gyorsan és könnyedén
kapaszkodik utánam. Csatlakozik hozzám a hűvös, friss
levegőn, majd lehajtja a fejét, és benéz az ablakon.
– Csá, Harrison! – vigyorog gúnyosan, mire Harrison
a képébe vágja az ablakot. Halljuk, hogy be is zárja.
Megfogjuk a kabátunkat, felállunk, és zihálva nézzük
egymást. Ez aztán vad este volt! Már tudjuk, hogy
átléptünk egy határt. A pulzusom van vagy egymillió, a
torkom elszorul, és a Kai arcára kiült, ismeretlen,
döbbent kifejezésből ítélve ő is ugyanígy érzi magát.
Olyan, mintha nagy puffanással most érkeztem volna
meg a fantáziavilágunkból a valóságba, mert most már
felfogom, mekkora mázli, hogy akkor buktunk le,
amikor. Ha végigvittük volna, amit elterveztünk, sokkal
nagyobb bajba keveredtünk volna. Harrison szülei
kihívták volna a rendőrséget, ha arra ébrednek, hogy
valaki éjjel átkutatta a házukat. És minden tele lett
volna az ujjlenyomatainkkal.
Miért ilyen könnyű sutba dobni minden
elővigyázatosságot?
– Gyerünk! – lihegi Kai, és megfogja a kezemet.
 A felhajtón parkoló kocsik mellett rohanunk el, hogy
minél gyorsabban minél messzebb kerüljünk a háztól.
Kai magával húz, és mindketten a lábunk elé nézünk,
nehogy kitörjük a bokánkat a hóban. Botladozva futunk
végig az utcán a biciklikig, amelyeket egy fa mellett
hagytunk. Persze nem lopták el őket – ez a környék túl
jó az ilyen piti bűntényekhez.
– Ez őrületes volt! – szólalok meg, és elengedem Kai
kezét, hogy a hajamba túrhassak. Reszketek az
izgalomtól és a félelemtől, és képtelen vagyok megállni
egy helyben, mert dúl bennem az adrenalin. Egyik
lábamról a másikra ugrálok, és többször is hátranézek a
vállam fölött, hátha Harrison meg az apja csőre töltött
puskával rohan utánunk.
– Az biztos – bólint Kai. A fának dől, és a bringája
kerekét rugdalja, miközben lassan kimegy belőle az
adrenalin, és felfogja, mekkora veszélybe sodortuk
magunkat. – Koszi, hogy te álltái fel előbb. Én akartam,
csak nem lett volna jó, ha lelő – motyogja, és a földet
nézi. Elvörösödik. – Seggfej vagyok. Ennyit a
lovagiasságról.
– Ne aggódj emiatt! – hessegetem el a szabadkozását.
Egyáltalán nem bánom, hogy falaztam neki, amikor arra
volt szükség. Most már érzem, milyen hideg van,
úgyhogy felveszem a kabátomat. Ekkor esik le, hogy
nem is értük el azt, amiért idejöttünk. – Basszus!
Betörtünk hozzájuk, és fegyvert fogtak ránk, mindezt a
semmiért!
– A semmiért, mi? – kérdez vissza Kai. Kihúzza
magát, és a biciklijét megkerülve odajön hozzám.
Félénken mosolyog. Egy utca közepén állunk a havas
járdán, és körülöttünk minden csendes és nyugodt, mert
nagyon késő van. Kai megáll előttem, a tekintete igéző,
és elnyílik az ajka. Egyik kezét a csípőmre helyezi. –
Talán a legjobb bosszú – súgja –, hogy megcsókolhatlak.
Állunk ott az éjjeli hidegben, és az ajkamra nyomja
az ajkát.
 17

A héten először fordul elő, hogy időben beérek az első

órára. Chynával a parkolótól a suli felé tartunk, és még
öt teljes percünk van a becsengetésig. Mintha jégpályán
lennénk – szerda este óta nem esett újabb hó, úgyhogy
az előző adag teljesen megkeményedett, eljegesedett, és
most mindenki úgy fest, mint Bambi, miközben a bejárat
felé korcsolyázik.
– Komolyan fegyvert fogott rátok? – suttogja alig
hallhatóan a barátnőm. Rám sandít, és látom, hogy
döbbent ó-t formáz a szája. Hála az égnek, amiért van
egy legjobb barátnőm, aki mindennap meghallgatja,
éppen milyen dráma zajlik az életemben. Felesleges
valóságshow-t néznie, amikor itt vagyok én
szórakoztatásnak.
– Aha! Jó, oké, betörtünk, de akkor is! – felelem. –
Halálra rémültem.
Ekkor egy csomóan elcsúszkálnak mellettünk, és
éppen ellenkező irányba tartanak, mint mi. A
kilencedikesek izgatottan sutyorognak. Hátranézek a
vállam fölött, a parkoló felé, és észreveszem, hogy még
többen igyekeznek arra.
Kiszúrom a mellettünk elhaladó tömegben Hailey
Wilsont, és megragadom a karját. Múlt héten még
barátnők voltunk. Imádott velem beszélgetni, de, ahogy
mindenki más is, ezen a héten messzire elkerül. Most
fordul elő először, amióta kikerült a videó, hogy Chynán
kívül máshoz szólok a baráti körömből.
– Mi történik?
Hailey úgy bámul a kezemre, mintha undorító lenne,
majd azt motyogja:
– Azt hiszem, valami verekedés.
Aztán tovább botorkál a jégen.
– Verekedés? – kérdezi Chyna, és összenézünk.
Összeugrik a gyomrom, rossz érzés lesz úrrá rajtam.
Ezer diák jár a sulinkba – akárki osztogathatja a
pofonokat, de általában a végzősök szokták, akik tudják,
hogy a balhét okosabb az iskola területén kívül csinálni.
A diákparkolón túl, ahol a telekhatár húzódik.
– Furcsa érzésem van – mondom, és nagyot nyelek,
miközben nézem a távolba csődülő tömeget. Most már
van, aki fut, annyira szeretné látni a balhét.
– Szerinted Harrison az? – kérdezi Chyna, mire
bólintok.
Szerintem Kai is benne lehet. Ha Harrison meg a
haverjai képesek voltak berángatni engem a
takarítószertárba, és megfenyegetni, akkor el tudom
képzelni, mit fognak művelni Kai-jel most, hogy
Harrison tudja, ő is benne van… Lehet, hogy csak
véletlen, hogy éppen másnap reggel tör ki verekedés, de
a megérzésem mást súg.
Most már tuti, hogy ma is elkésem az első óráról.
Chynával megfogjuk egymás kezét, így segítünk
egymásnak végigkorcsolyázni a parkolón, arrafelé,
ahonnan most jöttünk pingvinjárásban. Az összes kocsi
mellett el kell haladnunk, mire elérjük a mezőn
összegyűlt tömeget. Minél közelebb jutunk, annál
vadabbul ver a szívem.
Az emberek körben, sűrűn állnak, mindenki látni
akarja a verekedést. Fülsiketítő a zaj – mindenki ordít
és éljenez, jól feldobta a péntek reggelüket egy kis élő,
egyenes ökölharc. Mi már nem is látjuk, mi történik.
Gyenge pontot keresünk, ahol átnyomakodhatunk, de
csak egyre idegesebb leszek. Látnom kell, ki verekszik.
– Gyerünk! – kiáltja Chyna, miközben elengedi a
kezemet, és belök a tömegbe. Előretaszít, át a testek
masszáján. Arra sincs lehetőségem, hogy megköszönjem
neki. Hirtelen elszakadok tőle, és a tömeg közepén
találom magam.
Könyökkel török utat magamnak, míg végre legelőre
kerülök. Egy csapat srác körül állunk, akik egy
rögtönzött ringben harcolnak. Elszorul a szívem.
Helyes volt a megérzésem.
Kai a földön térdel, próbál felállni, de ekkor Harrison
ököllel állon üti, és ő megint elesik. Harrison nem az
egyetlen ellenfele – természetesen Noah is benne van a
buliban, és alaposan bordán rúgja Kait. Anthonyt nem
látom, de itt van még Harrison két másik csapattársa és
barátja. Négyen vannak egy ellen, és Kai már most
nagyon rossz állapotban van. Az ajkából dől a vér, az
arca lehorzsolódott, az egyik szemét ki sem tudja nyitni.
Komoly a helyzet. Négykézláb áll, védtelen, és nagyon
köhög. Noah és a másik két srác megint belérúg.
– ELÉG! – üvöltöm, de alig hallani a hangomat a
tömeg őrjöngésétől.
 Ebben a pillanatban találkozik a tekintetem
Harrisonéval. Jól megnézi magának elszörnyedt
arckifejezésemet, majd gúnyosan elvigyorodik,
miközben ököllel szájon vágja Kait, aki elterül.
– Oké, itt végeztünk – kiáltja éppen akkor, amikor
készülök beszállni a verekedésbe. Végigpásztázza a
tömeget, végignéz a körön, és mindenkit megfenyeget: –
Jól jegyezzétek meg! Így járnak az árulók is!
A tömeg szinte azonnal elpárolog. Senkinek sem kell
kétszer mondani, hogy hallgasson arról, amit látott –
mindenki ismeri a szabályt. Harrison letörli az
izzadságot a szemöldökéről, majd a suli felé somfordál,
ahogy a közönsége is.
– Szia, cica – szólít meg Noah, és meglök a vállával,
amikor elmegy mellettem. Nem figyelek rá, mert le sem
tudom venni a tekintetemet Kairól.
Hason fekszik a fűben, zihál, úgyhogy odarohanok
hozzá, és térdre esem mellette. Egyik kezemet a vállára
helyezem, de rögtön vissza is húzom, mert felnyög. Vért
köp, aztán a hátára gördül, és az eget bámulja a
sértetlen szemével.
– Jesszusom! – Pánikba esem, és csak csapkodok a
kezemmel, mert nem tudom, hogyan segíthetnék neki.
Teljesen odavan az arca, az orrából és a szájából vér
csöpög. A bordája is megsérülhetett, mert az oldalát
fogja, és nyöszörög, miközben megpróbál mélyet
lélegezni.
– Hű! Helló, Vanessa! – szólal meg, amikor meglát.
Az ajka feldagadt. – Mizu?
 Elszörnyedve meredek rá. Harrison sosem jött volna
rá, hogy Kai is benne van a szívatásban, ha nem
mentünk volna el hozzájuk tegnap este, márpedig én
ragaszkodtam hozzá, hogy megtegyük. Kai azt javasolta,
álljunk le, mert veszélyes lehet, ha tovább bosszantjuk
Harrisont… De én nem hallgattam rá.
– Ez az egész az én hibám!
– Fogd be, Nessie! – szól rám Kai, és szeretne
nevetni, de az igyekezete hamar fájdalmas köhögésbe
fordul.
Néhányan még itt ácsorognak, gondolom, kíváncsiak,
menynyire súlyosak Kai sérülései. Chyna odarohan
hozzánk. Kainek sikerül intenie neki. El sem hiszem,
hogy képes még most is humorizálni. Most verték
félholtra a fél iskola előtt, de a jelek szerint az egója az
egyetlen, ami nem sérült meg.
– Bevigyük az orvosi szobába? – kérdezi Chyna. Az
ajkát rágja, és a távoli iskolaépület felé néz.
– A-aaa! – tiltakozik Kai, de alig érteni, mit mond
feldagadt ajkával. – Minden rendben lesz, Chyna, aki
nem úgy írja a nevét, mint Kína angolul.
Madison is odasiet, és letérdel a fűbe. A táskájában
kotorászik.
– Nálatok nincs elsősegélydoboz? – kérdezi tőlem és
Chynától leereszkedően. Ő nyilván egy egész
elsősegélydobozzal a táskájában közlekedik. Elő is veszi,
és közelebb kúszik Kai-hez. – Vérrel borítva nem is vagy
olyan vonzó, tudod?
– Mégis hölgyek vesznek körül – vigyorodik el Kai.
 Lassan ülésbe küzdi magát, de továbbra is mindkét
kezével a bordáját szorítja. Nagyot sóhajt.
– Basszus, ez a Noah bekaphatja. Már tudom, miért
olyan hírhedt a focisták köreiben. Rosszabb, mint
Harrison.
– Mi történt? – kérdezem, miközben Madison
munkához lát, és kezelésbe veszi Kai arcát. A sebeket
fertőtlenítőkendővel törli le, felitatja a vért. Nem
semmi, hihetetlen, mennyire nyugodt.
– Hát, tudod, Nessie, Harrison tegnap este rájött,
hogy végig segítettem neked…
– Kai! – dörrenek rá, és beléfojtom a szót. Szigorú
pillantást küldök felé. Nem most kellene
komolytalankodni.
– Gyakorlatilag abban a pillanatban nekem jöttek,
ahogy megérkeztem – böki ki végül. Most már nem
játékos a hangja. Fél szemmel néz rám, miközben
Madison gyengéden ellátja a másikat. – Iderángattak.
Gondolom, itt ér véget az iskola területe. – Bólintok. –
Ja, és ha valaki találna egy bringát valamelyik bokorban,
akkor az az enyém.
Elszomorodom. Kai imád tekerni.
– Elvették a biciklidet?
– Tulajdonképpen te vetted el – mutat rá. A vigyora
leginkább fájdalmas grimaszra emlékeztet. – Ezek a
seggfejek az apámét vitték el.
– Megkeresem – ajánlkozik Chyna. – Már úgyis
elkéstem az első óráról.
Már megy is, átkutatja a környéket. Mindent elkövet,
hogy hasznossá tegye magát.
 Maddie ragtapaszt helyez egy sebre éppen Kai szeme
alatt, én meg csak ülök és nézem. Én vagyok az egyetlen,
aki semmiben sem segít, mert nem tudja, mit kellene
tennie. Az én hibám, hogy Kai ilyen állapotban van.
Eleve fel sem kellett volna vetnem, hogy vágjunk vissza
Harrisonnak. Először jópofának tűnt a bosszúállás, de
most már túl mélyen belesüppedtünk.
– Mit csináljak, Kai?
– Addig csókolj, amíg jobban leszek – javasolja.
– Ne mocorogj már! – korholja Madison. Megfogja az
állát, amíg még egy ragtapaszt tesz az arcára. Kai
hamarosan már ki sem fog látszani a ragtapaszok alól.
Kap egy kendőt az orrára. – Szerintem azért menj be a
kórházba, hátha agyrázkódást kaptál, vagy ilyesmi.
– Ja, és gyűjtsék be egy izmos számlát, amit a
szüleim nem fognak tudni kifizetni – vág vissza Kai. –
Kösz, nem. Majd te ápolsz, amíg kell, aztán megyek
kávézni. – Maddie feltesz egy utolsó ragtapaszt, és Kai
nagy nehezen feláll a földről. Nem nyeri vissza rögtön
az egyensúlyát, kicsit imbolyog. – Kösz, Maddie. –
Kihúzza magát, megáll a lábán. – Indulok haza.
Bólintok, én is felállok, és végigmérem. Az lesz a
legjobb, ha ma kihagyja a sulit. Mekkora felfordulás! A
verekedés lesz a nap pletykája, és ha bárki másról lenne
szó, odalennék, amiért végre nem rám összpontosul a
figyelem. De ez most Kai kárára történik.
Chyna visszarohan, és a fejét rázza.
– Sehol egy bicikli. Sajnálom.
 – Sebaj. Azért köszi – feleli Kai, majd lenéz Maddie-
re, aki a füvön térdelve pakolja össze a holmiját. – És
neked is még egyszer köszönöm, Madison.
A lány szerényen legyint.
– Semmiség az egész, de tartsd tisztán a sebeidet,
oké?
Odalépek Kaihez, átölelem, és a mellkasára hajtom a
fejemet. A bűntudat úgy nehezedik rám, mint egy tonna
tégla.
– Aú! – szisszen fel.
Elengedem és hátraugrom.
– Bocsi!
Kai grimaszol – szerintem veszek majd neki egy
kalózhoz méltó szemkendőt –, aztán odahajol hozzám, és
gyengéden halántékon csókol. Sarkon fordul, és elindul.
Lassan, fájdalmasan lépked, aztán már alig látjuk a
távolban. Tudom, hogy illene lógnom a suliból, és vele
mennem, de amikor az iskolaépületre nézek, újra elönt a
düh.
Hogy meri Harrison bántani Kait?
Chynával és Maddie-vel sétálok vissza a sulihoz.
Először a titkárságra kell beugrani, és szólni, hogy
elkéstünk. Még több büntetést halmoznak az eddigiek
tetejére. Miss Hillman, a recepciós őszintén megdöbben,
hogy Madison Romynak kell büntetést adnia, de Maddie
hősiesen viseli a megaláztatást. Egyszer sem nyavalyog
miatta, és egyszer sem emlegeti fel, micsoda szent,
amiért kockára tette a tökéletes statisztikáját Kai
kedvéért. Begyűri a táskájába a papírt, és szó nélkül
elmegy órára.
 – Most már belátod, hogy ez az egész bosszúállós
terv rossz ötlet volt? – kérdezi Chyna, amikor magunkra
maradunk a folyosón. Rajtunk kívül mindenki órán van.
A barátnőm lesajnáló pillantást vet rám, felvonja a
szemöldökét, és látom az arcán, arra gondol, én
megmondtam. És tényleg megmondta. Az elején
figyelmeztetett, hogy ez az egész hülyeség, és bajba
kerülhetünk.
De Harrison kezdte a szemétkedést. Ő provokálta ki
ezt az egészet, és még szép, hogy Kaijel visszafizettük a
kölcsönt. A huszonkettes csapdájába kerültünk. De nem
hagyhatom, hogy Harrisoné legyen az utolsó szó. Nem
engedhetem, hogy ő győzzön. Egyszerűen lehetetlen,
miután így összeverte Kait. Nekem kell véget vetnem a
dolognak. A magam feltételeivel.
– Igen, rossz ötlet volt – ismerem el szégyenlős
mosollyal. De még nincs vége. Most már levettük a
kesztyűt, és többé senki segítségére nincs szükségem. Ez
már csak Harrisonra és rám tartozik.
Chyna felhorkant, felhívja a figyelmemet arra, hogy
péntek van, amikor a Tate-házban szoktunk tacót
vacsorázni, aztán csókot dob, és megy az órájára.
Elkapom a puszit, a kabátom zsebébe süllyesztem, és
nézem a barátnőmet, amíg el nem tűnik a folyosón.
Aztán akcióba lendülök.
Nem megyek be történelemórára. Inkább gyors
léptekkel a könyvtár felé indulok. Nem akartam, hogy
sor kerüljön erre, de Harrison minden határt átlépett.
Amikor szerda reggel megtaláltam a telefonján ezeket a
képeket, nevettem, de aztán hamar rájöttem, hogy
mégsem akarok ennyire messzire menni. Ezért sem
beszéltem róluk Kainek. Eddig rejtegettem őket, de
ennek most vége.
Berobbanok a könyvtárba, és tudomást sem veszek
arról, hogy a könyvtáros kéri az olvasójegyemet. Azt
mondom neki, késésben vagyok az órámról, és még
gyorsan ki kell nyomtatnom a házi feladatomat, aminek
már lejárt a beadási határideje. Csettint a nyelvével, a
fejét csóválja, de hagyja, hogy rávessem magam az egyik
számítógépre. Hála az égnek üres a könyvtár, de azért
elfordítom a monitort, hogy biztosan senki se láthassa,
mit csinálok. Összevissza ver a szívem, miközben
összekötöm a telefonomat a géppel, és feltöltöm a
fájlokat, amelyek némelyikét Harrison mobiljáról
mentettem le magamnak megőrzés céljából.
Megtalálom azt a bizonyos fotót.
Kinyomtatom, majd kikapcsolom a gépet, és olyan
gyorsan rohanok a túlsó sarokban álló nyomtatókhoz,
ahogy csak tudok, nehogy a könyvtáros meglássa, mit
művelek. Amit nyomtatok, annak semmi köze semmiféle
házi feladathoz, és ha rajtakapnának, hogy az iskola
tulajdonában álló nyomtatót ilyen képek kinyomtatására
használom, valószínűleg ki is rúgnának.
– Köszönöm! – vetem oda vidáman, miközben kifelé
tartok a könyvtárból. A könyvtáros szkeptikus
szemöldökráncolása kitart. Amint átlépem a küszöböt,
eszembe jut, hogy szükségem van még valamire.
Visszafordulok, és odaállok a pulthoz. – Elnézést,
kölcsönkérhetnék egy filctollat? Ja, és egy rajzszöget?
 A könyvtáros arcáról lerí, hogy most van elege
belőlem. Valamit motyog az orra alatt, de nem értem,
mit – gondolom, halálosan rosszul van már a tiniktől –,
és kelletlenül keres nekem egy fekete filctollat meg egy
rajzszöget. Még egyszer megköszönöm, és legnagyobb
örömére végleg elhagyom a helyiséget. Most látott
életében először, és egyben utoljára is.
A fényképpel és a filccel felszerelkezve a szekrények
felé veszem az irányt. Alig tíz perc van hátra az első
órából, ami azt jelenti, hogy hamarosan megint
zsúfolásig megtelik ez a folyosó a következő órára tartó,
és a szekrényeiknél megálló diákok sokaságával. És én
azt akarom, hogy mindenki figyelme Harrisonra
irányuljon.
– Vanessa! – szól egy hang, mire megtorpanok.
Megfordulok, és látom, hogy Anthony jön felém lassan.
Zsebre vágom a kezemben tartott tárgyakat, és
ellenségesen karba teszem a kezemet.
– Mi van? – csattanok fel. Nem pazarlom a szót arra,
hogy megkérdezzem, miért nincs órán. Jobb dolgom is
van annál, mint hogy vele csevegjek.
Odajön, és tőlem vagy egy méterre megáll. Zsebre
vágja a kezét. Előre-hátra hintázik a talpán, és a földet
bámulja.
– Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom, ami
tegnap történt. Tudod, a takarítószertárban – motyogja.
Képtelen rám nézni. – Szerintem az sem volt helyes,
amit a srácok ma reggel műveltek.
 – Mégsem szóltál egy szót sem, és még annál is
kevesebbet tettél – emlékeztetem keserűen. – Vagyis
éppen olyan rossz vagy, mint Harrison és Noah.
– Nem vagyok olyan, mint ők – emeli fel a tekintetét
a földről. Majd szétveti az ideg, ez nyilvánvalóan látszik
a homlokán végigcsorgó izzadságcseppekből. Mindig is
tudtam, hogy hármuk közül ő a legrendesebb, de akkor
is. Bunkó, mert bunkókkal barátkozik.
– Akkor keress jobb barátokat – javaslom neki, és
farkasszemet nézek vele. Végül felsóhajt és feladja.
Végignézem, ahogy lehajtott fejjel elsomfordál, és
megvárom, míg eltűnik a szemem elől. Magamban
húszig számolok, hogy legyen elég ideje biztonságos
távolságba kerülni, majd azonnal munkához látok.
Előveszem a fegyvereimet, és továbbmegyek a
folyosón. Harrison szekrényét könnyű megtalálni. A sor
legvégén van. Elég sokszor megtörtént, hogy
nekiszorított, és szenvedélyesen megcsókolt. Megállok
előtte, és egy pillanatig hallgatózom, nehogy valaki
meglepjen.
Ha Harrison meg akar szívatni, akkor hajrá.
De én nagyobbat ütök.
Nagy csattanással az ajtóra nyomom a képet, és a
rajzszöggel odaerősítem – minden erőmre szükség van,
hogy átszúrjam a fémet. Aztán leveszem a filc kupakját,
és óriási, nyomtatott nagybetűkkel a következőt írom:

#MOSOLYOGJAKAMERÁNAK
Hátrébb lépek, és megcsodálom a művemet. Harrison
szekrényén egy fénykép látható. Ő maga készítette saját
magáról, és játszi könnyedséggel kaparintottam meg.
Nemrég lőtte, és van még ilyenből egy csomó. A fotón
Harrison a fürdőszobai tükre előtt áll, a mobilja
eltakarja az arcát, feltartja a kezét, és két ujja V-t
formáz. Anyaszült meztelen.
Ha ki akarja teregetni azt a videót a világ előtt,
akkor én még több szórakoztató tartalommal
szolgálhatok az osztálytársaink számára. Az is lehet,
hogy nem is fogja különösebben érdekelni Harrisont.
Már így is szerepel velem együtt azon az iszonyú
felvételen, de azért ez a kép személyesebb. Ez most nem
az ő döntése.
Hogyan fogja érezni magát, amikor felfedezi, hogy
valaki az egész világgal megosztott egy ilyen intim
pillanatot az ő beleegyezése nélkül? Milyen érzés lesz
neki, amikor tiszteletlenül beszélnek vele, kigúnyolják,
és kihúzzák a lába alól a talajt, ahogy velem tették?
És a hashtag? Az a hab a tortán.
A filcet bedobom az első szemetesbe, és elkotródom a
helyszínről. A hirdetőtábláig vonulok vissza, de ott
megállok. Itt biztonságos távolban vagyok a szekrénytől.
Türelmesen várok. A faliórát bámulom, nézem, ahogy
telnek a másodpercek, és visszaszámolok a
kicsöngetésig, amikor majd az iskolatársaim észreveszik
Harrison pucér szélűjét. A gyomrom diónyira zsugorodik
az idegességtől és az izgalomtól. Rettegek Harrison
reakciójától, és attól, mi lesz a következmény, mert
tisztában vagyok vele, hogy túl messzire mentem.
Tudom, hogy olajat öntök a már így is lángoló tűzre. De
meg kell tennem, mert az egóm azt diktálja, hogy nekem
kell megnyernem a háborút, kerül, amibe kerül.
A csengő hangja kettéhasítja a csendet,
visszhangoznak tőle az üres folyosók. Még sosem
hallottam ilyen hangosnak, de most egyenesen a
fülembe sivít. Egy hirdetményre szegezem a
tekintetemet – egy iskola utáni jógaórát hirdetnek –, és
igyekszem higgadt maradni, miközben az engem
körülvevő csend fokozatosan hangorkánná és léptek
zajává erősödik. Úgy érzem, már nem is ver a szívem,
teljesen megállt, és a lélegzetem is elakad. Szeretnék
megfordulni, jó lenne látni a Westerville North
diákságának arcára kiülő döbbenetét, amikor meglátják,
mit szúrt fel valaki Harrison szekrényére, de hamar
kiderül, hogy erre semmi szükség. Már hallom is a
döbbent horkantásokat és a röhögést.
Óvatosan arrafelé fordítom a fejemet, és a szemem
sarkából figyelem az előttem kibontakozó jelenetet.
Tömeg gyűlik a sor végén álló szekrény köré, az
emberek lökdösődnek, mert mindenki látni akarja, amit
kell, ahogyan fél órája is, amikor odakint javában folyt a
verekedés. Én maradok, ahol vagyok, nem akarok senki
útjába kerülni.
Harrison élete semmiben sem változott meg a héten,
hiába látható a videón. Senki sem kínozta, nem súgtak
össze a háta mögött, és nem kerülték el az asztalát
ebédnél. Senkit sem érdekel, hogy ő is benne van. Kit
izgat, hogy egy focista lefekszik valakivel egy bulin?
Várható. Még menő is. De mi van azzal a lánnyal, akivel
a focista lefekszik? Az egy ribanc, akinek semmi
önbecsülése, nyilván.
Harrison megérdemli, hogy neki is kijusson a
megaláztatásból. Ő osztotta meg a világgal azt a
felvételt, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy
minden következményt nekem kell majd viselnem.
– Mi a fene folyik itt? – ordítja el magát valaki, és ezt
még a zsibongás ellenére is messzire hallani lehet.
Azonnal megismerem a hangját. Megérkezett.
Képtelen vagyok leküzdeni a kíváncsiságomat.
Végignézem a jelenetet, amelyet én rendeztem. Többen
a szekrényajtót fényképezgetik a mobiljukkal. Mások
odaráncigálják a barátaikat, hogy ők se maradjanak le a
Westerville North Gimnázium legújabb botrányáról. És
Harrison? Ellökdösi maga elől az embereket, az arcára
kiül a pánik, majd meglátja, amit mindenki néz.
Alaposan szemmel tartom, és lubickolok az örömben,
amely eltorzuló vonásai láttán tölt el. Kifut az arcából a
vér, miközben körbetekint, és látja a sok szemlélődőt,
akik mind jól szemügyre vehetik a tökéletesen átlagos
szerszámát. Leszakítja a fotót, félbetépi, és ököllel az
ajtóra ver. Mindenki eltakarodik az útjából, ő meg
félrelökdösi az embereket, és végigviharzik a folyosón.
Most aztán őszintén felbőszült, és jaj, milyen kielégítő is
ez!
Vagy két másodpercig.
Mert abban a pillanatban ráébredek, hogy Harrison
és én nem különbözünk egymástól. Mindketten rémes
emberek vagyunk. Hogyan lennék jobb nála, ha
ugyanazt teszem vele, amit ő tett velem? Nem vagyok
jobb. Ennyire talán még sosem szorult el a szívem.
Szinte elviselhetetlen a bűntudat. Attól nekem nem lett
jobb, hogy fájdalmat okoztam neki. Csak még rosszabbul
érzem magam, mint hétfőn reggel, amikor fény derült az
árulására.
Képtelen vagyok itt ácsorogni. Zsebre vágom a
kezemet, sarkon fordulok, és a bejárat felé veszem az
irányt. Megint könnybe lábad a szemem, mint tegnap,
amikor ugyanezen a folyosón rohantam végig. Kitárom
az ajtót, és kilépek a csontig hatoló hidegbe. Mély
levegőt veszek, hogy megteljen a tüdőm, és amikor már
úgy érzem, szétrobban, kifújom.
Egészen hazáig leszegett fejjel gyalogolok. Üres ház
fogad.
Úgy érzem, én vagyok a legszörnyűbb ember a
világon.
 18

– Szia, drágám! – köszönt Kai anyukája, amikor ajtót nyit

nekem. Rögtön beterel a hidegről. Olyan érzés, mintha
egy szaunába érkeztem volna.
– Kai szólt, hogy átjövök? – kérdezem, és lerúgom a
cipőmet. Remélem, az anyukája nem hiszi, hogy
hívatlanul állítottam be. Egész délután a fiával
cseteltem, miután mindketten ellógtuk a sulit, és otthon
ültünk, de nem együtt. Felajánlottam, hogy ma este
átjövök hozzá társaságnak. Nyolc múlt. Az elmúlt egy
órában Chynánál tömtem magamba a csirkés tacót, és
igyekeztem elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy
idejöjjek. Ha Kai szüleivel kell beszélnem, kicsit ideges
leszek. Amikor átmegyek egy sráchoz, általában
mindenáron kerülöm a szülőket, mert nem akarom, hogy
akár csak megforduljon a fejükben, hogy hosszú távon a
fiukkal fogok járni. Úgy kell emlékeztetnem magam,
hogy Kaijel máshogy állnak a dolgok. Vele nem így
vagyunk.
Legalábbis szerintem. Csak az biztos, hogy bármi
legyen is ez, semmiképp sem olyan érzés, mint egy
kaland.
– Persze – bólint Cindy, de a mosolya hamar
homlokráncolásba fordul. – Megint verekedett a
suliban? Nem hajlandó elárulni, mi történt az arcával.
Esetleg te tudod? És azt, hogy tegnap miért lógott?
Felhívtak az iskolából. Nem valami fényes az első
benyomásuk róla.
– Ööö… – nyögöm, és kínosan kerülöm a tekintetét.
Kai nyilvánvalóan nem szeretné, ha a szülei megtudnák
az igazat. Akkor én mit feleljek? Elképzelem, amint ezt
mondom: Sajnálom, Mrs. Washington, de a fiát
összeverte egy srác, akit egész héten szívattunk.
Elképzelem, mennyire elszörnyedne.
– Anya! – hallom Kai éles hangját. Szerencsére
megment attól, hogy az anyja képébe kelljen hazudnom.
Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor meglátom, ahogy
jön le a lépcsőn. Összeszűkített szemmel nézi az anyját.
Az egyik szeme még mindig fekete, és be is van dagadva,
de legalább már mindkettőt ki tudja nyitni. Szürke
melegítőnadrágot visel, amely a csípőjén lóg, és
röhejesen vonzó. – Ne faggasd a vendéget!
Cindy megadóan feltartja a kezét, és elhátrál.
– Jól van, jól van – feleli, de mély aggodalommal a
tekintetében nézi a fiát, és összeszorítja az ajkát. Kai
első hete az új iskolában nem telt valami jól. Ellógott
egy csomó órát, és verekedésbe is keveredett, úgyhogy
csodálom, hogy egyáltalán megengedik neki, hogy
áthívja a barátait. – Csak kiáltsatok, ha bármi kell!
– Nem fogunk – válaszolja Kai, majd int, hogy
menjünk fel. Mellette lépkedek, és ő biztatóan rám
vigyorog. Látszik a seb az alsó ajkán.
Amikor átsétálunk a nappalin, az apja integet nekünk
a tévé elől, én meg erőt veszek magamon, visszaintek, és
udvarias mosolyt erőltetek az arcomra. Kai szüleit nem
lehet nem kedvelni, és megnyugtató a tudat, hogy ebben
a pillanatban semmi okuk azt hinni, hogy rémes ember
vagyok. Pedig az vagyok.
Kai mutatja az utat az emeletre, a szobájába. Most
közel sincs benne akkora felfordulás, mint hétfőn. Az
ágya vetetlen, a földön egy csomó szennyes van
eldobálva, és az éjjeliszekrénye tele van üdítős- és
vizespalackokkal, de minden mást a szoba egyik sarkába
halmozott. A tévéjén a Netflix kezdőlapja látható.
– Akkor ma este netflix és chili? – kérdezem
viccesen. A gondolattól felforrósodik a bőröm, de azzal
áltatom magam, hogy ezt csak a túlfűtött ház okozza.
Leveszem a kabátomat, és a széke támlájára dobom.
Kai elvigyorodik, és az ágyára veti magát. Párnát
gyűr a feje alá, és rám néz.
– Egész nap azt a bűnügyi dokumentumsorozatot
néztem. Tudod, amelyikről meséltem – ismeri be. – Még
mindig dolgozom az összeesküvés-elméletemen.
Leülök az ágy szélére, és keresztbe teszem a lábamat.
Megtartom a köztünk lévő távolságot.
– Hogy vagy? – kérdezem, és együttérzőn ráncolom a
homlokomat. Még mindig szörnyen érzem magam,
amiért miattam így összeverték, és még nem is tudja,
mekkora hibát követtem el ma. Fogalma sincs, hogy
sokkal rosszabbá tettem a helyzetet, mint amilyen
amúgy is volt, csak azért, mert képtelen voltam
ellenállni a késztetésnek. – Visszaadom a biciklidet.
Neked jobban kell, mint nekem, úgyhogy letettem a
hátsó kertben.
– Köszi. Hadd gondolkozzam csak! – mondja, majd
felemeli a pólóját, és megböki a bordáját. Igyekszem
nem megbámulni, de szinte lehetetlen, hogy ne hagyjon
ki a szívem a hasizma láttán. Micsoda vonalak, és látszik
a boxere széle is… – Kicsit megsérült, de nem hinném,
hogy eltört volna bármim is. Az arcom meg? Hát,
szerintem nagyon kemény csávónak tűnök így.
Felmászom az ágyára, és melléfekszem. A
mennyezetet bámulom, és az arcomra szorítom a
kezemet.
– Az én hibám – motyogom bűnbánó hangon. – Igazad
volt. Már tegnap le kellett volna állnunk, és akkor
Harrison sosem jött volna rá, hogy segítesz nekem.
Érzem, hogy megmozdul, és amikor felé fordulok,
könyököl az ágyon, és engem néz. Lazán mosolyog.
– És ki javasolta, hogy egyáltalán belevágjunk ebbe
az egészbe?
– Te… De egyikünk sem akarta, hogy ennyire
elfajuljanak a dolgok, igaz? – Törökülésbe ülök, és
idegesen babrálom az ölembe ejtett kezemet. Képtelen
vagyok felemelni a tekintetemet. – Kai – szólalok meg. –
A verekedés után… Nagyon dühös lettem. Nem tudtam
türtőztetni magam.
Kai szemében lassanként megjelenik az aggodalom.
– Mit csináltál, Nessie?
– Találtam néhány fotót Harrison telefonján. Ezt még
nem mondtam neked – ismerem be. – Megtartottam
őket, de eszem ágában sem volt felhasználni. Meztelen
rajtuk.
Kai felhorkant, mire szigorú pillantást lövellek felé.
Ez most nem vicces. Rettenetesen bánom, amit tettem,
és egész nap azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám.
Bárcsak bele sem mentem volna ebbe az egészbe!
Szemtől szemben, érettebben kellett volna tisztáznom a
dolgokat Harrisonnal. Akkor én lettem volna a jobb
ember.
Ehelyett a bosszút választottam.
– Az egyiket kiraktam a szekrényére – folytatom. – Jó
ötletnek tűnt, de csak egy pillanatig. Úgy éreztem, most
értünk körbe. Azt akartam, hogy enyém legyen az utolsó
szó. De most… most még nagyobbat fog ütni!
Hiba volt kinyomtatni azt a képet, és még nagyobb,
hogy kiraktam oda, ahol az egész iskola láthatta – ezzel
túl messzire mentem, és utálom magam, amiért
hagytam, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok. Nem lett
volna szabad játékként felfognunk ezt Kaijel.
– Szerintem a bordáim kibírnak még egy verést.
– Kai! – sziszegem. Most az egyszer az idegeimre
megy az ugratása és a szarkazmusa. Azt akarom, hogy
komolyan beszéljünk, komolyan vegyen, és
megnyugtasson, hogy ezen is túl leszünk, mert jelenleg
nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Tegnap
reggel már elsírtam magam, amikor a Harrison és a
barátai sarokba szorítottak a takarítószertárban, és Kai
ma annyi sebet és zúzódást szerzett, hogy összeszámolni
sem lehet. Itt a vége.
– Akkor megmondjuk Harrisonnak, hogy befejeztük –
feleli nyugodtan. – Békejobbot nyújtunk neki. Ha nem
szívat tovább minket, akkor mi sem őt. Hülye lenne
visszautasítani. – Közelebb csúszik hozzám, és azzal lep
meg, hogy az ölembe hajtja a fejét, úgy bámulja a tévét.
– Játszanál a hajammal? – kérdezi.
 Gyengéden a puha, göndör tincseibe túrok.
Végigsimítom a tarkóját, ahol felnyírta a haját, közben
kicsit masszírozom is. Néhány percig hallgatunk,
miközben végigtapogatom a fejét. Már arra gondolok,
hogy elszundított.
– Azért hívtál át, hogy álomba simogassalak?
– Nem – feleli Kai. – Látni akartalak. – A hátára
fordul, de a fejét nem emeli fel az ölemből. Engem néz.
A szája sarkában mosoly bujkál. – Azt hiszem, ezen a
héten még egyszer sem voltunk külön ilyen sokáig.
Az egyik kezemet Kai hajában felejtem, de a másikat
a mellkasára helyezem. A szemébe nézek, és nem is
emlékszem arra az időre, amikor ismeretlen volt
számomra ez a szempár. Úgy érzem, a hétfő már nagyon
régen volt.
– Ugye? Olyan sokat voltunk együtt egész héten, hogy
olyan, mintha hónapok óta ismernélek.
– Bárcsak hónapok óta ismernél! – vigyorodik el.
– Hála az égnek, hogy kirúgtak a Centralból! –
nevetek. – Különben csak az a lány maradtam volna
számodra, aki leöntött azon a bulin.
– Nem örülsz, hogy összeszedtem a bátorságomat a
titkárságon, és megszólítottalak?
– Tudod, hogy de – suttogom, és végigpásztázom a
tekintetemmel, alaposan megnézem minden egyes isteni
vonását. Az ujjbegyemmel megérintem a szemöldökét,
aztán végighúzom az arca egyik karcolásán a
hüvelykujjamat. Kissé elnyílik az ajka, és én
megérintem az alsó ajkán éktelenkedő sebet is. Le sem
veszi rólam a tekintetét, miközben térképet rajzolok az
arcára a legkisebb karcolások és zúzódások köré is.
– Akkor csókolj meg! – leheli.
Lehajolok, és óvatosan az ajkára nyomom az
ajkamat. Az ölemben van a feje, és én fogom. Így
maradunk, mozdulatlanul, aztán a tarkómra helyezi a
kezét. Közelebb húz magához, és szenvedélyesen
megcsókol. A fülemben lüktet a vér. Felül, de közben
nem szakítja meg a csókot. A hajamba túr, és fölém
hajol. A mellkasomhoz préseli a magáét, és hátradönt,
míg végül a párnára érkezem. Átkarolom a nyakát,
magamhoz ölelem, mert azt akarom, hogy sose engedjen
el. Kaijel csókolózni sokkal több annál, amit valaha is
éreztem. Felvillanyozó, bizsereg az egész testem.
Ráébredek, hogy ezt akarom.
Kai kell nekem.
Csend vesz körül bennünket, csak a szívünk
dobogását hallani. Fölém tornyosul, a nyelve a számban.
Egyre mélyebb és gyorsabb a csók, mindkettőnket elönt
a vágy. Kai Washingtonból sosem elég. Bárcsak egész
életemben ismertem volna!
Nekifeszülök, elemelkedem az ágytól. Kai a hátára
gördül, és magával visz, így most én kerülök felülre.
Közben egy pillanatra sem válik el egymástól az ajkunk.
Simogat – a hajamba túr, végigsimítja a csípőmet, az
övemet próbálja kikapcsolni. Én a pólóját rángatom, és
most először szétválunk, mert segít áthúzni a fején. Az
arcomat, a nyakamat, a kulcscsontomat csókolja. Az ajka
kemény és nedves. Felül, meztelen mellkasához szorít,
és újra a hajába túrok.
 Benyúl a felsőm alá. A keze meleg, és én csupa
libabőr leszek az érintésétől. Mindketten tudjuk, hogy
most átlépünk egy határvonalat. Mindketten tudjuk, mi
következik most.
Alig várom, hogy megtörténjen. Szeretném, hogy
végigcsókolja a testemet, érezni akarom a bőrét a
bőrömön, meg akarom osztani vele ezt a pillanatot.
Ugyanakkor még nem szeretnék eljutni idáig.
Nem akarom elsietni vele. Egyszer az életben
szeretnék lassan haladni, jobban megismerni őt. Ez
nemcsak egy kaland, nemcsak egy új srác, akire néhány
hónap után ráunok. Izgatottá válók a gondolattól, hogy
Kaijel esetleg együtt lehetünk. Még sosem éreztem
ilyesmit. Nem akarom tönkretenni. Szeretnék még várni
egy kicsit. Nem most jött el az idő.
– Várj! – lihegem. A tenyerem közé fogom az arcát,
és mélyen belenézek hűvös, kék szemébe. Csillog.
– Bocs – mondja. Még ölel, de azonnal a derekamra
csúsztatja a kezét. A mellkasára nézek, és szinte látom a
szívverését. Aggodalmasan pillant rám. – Jól vagy?
– Igen. Csodásan. Tökéletes vagy – nyugtatom meg,
és gyengéden megcsókolom. Átkarolom a nyakát, és
felsóhajtok. – Csak, tudod… Nem biztos, hogy készen
állok erre. Veled. De nem azért, mert nem akarom –
hadoválok összevissza. – Mert akarom, nagyon is, de
várni szeretnék. Nem gond?
– Igazából én is ezen gondolkodtam – süti le a
tekintetét. Félénkség lesz úrrá rajta. A derekamról a
combomra, a nadrágomra csúsztatja a kezét.
Szemérmesen néz rám sötét szempillái alól. – Elhiheted,
hogy én is akarom, csak kicsit ódivatú vagyok.
Szeretném, hogy jelentsen valamit, tudod?
Megnyúlik az arcom. Olyan érzés, mintha
gyomorszájon vágott volna.
– Ezt meg hogy érted, Kai? – kérdezem.
– Te jó ég! – nyög fel, és elkerekedik a szeme.
Gyorsan megrázza a fejét, és elkapja a csípőmet. –
Nessie, nem úgy értettem, esküszöm!
De én eltolom magamtól. Leszállok róla, ki az ágyból,
és felkapom a kabátomat. Az arcom csak úgy lángol a
düh és a zavar keverékétől. Rá sem bírok nézni, úgyhogy
végig háttal állok neki, miközben dühösen magamra
rángatom a kabátot.
– Tudom, hogy értetted – suttogom keserűen.
Tudhattam volna, hogy a hírem meghatároz engem, és
ezt persze Kai sem képes figyelmen kívül hagyni. –
Könnyűvérűnek tartasz, igaz? Azt hittem, te más vagy.
Azt állítottad, nem ítélkezel, de egyértelmű, hogy mégis.
– Vanessa – szólal meg. Elém kerül, és megragadja a
csuklómat. – Nem tartalak annak.
Elfordulok tőle. Az egész testemet elönti a düh,
úgyhogy lerázom magamról a kezét.
– Hogyhogy? Amikor úgy van – vágok vissza. Ennyit a
Kai-be vetett bizalomról. Már az is megalázó, hogy itt
állok előtte, és tudom, hogy ugyanaz a véleménye rólam,
mint mindenki másnak. Tudja, hogy nem hiszek a
kapcsolatokban, de ez nem jelenti, hogy nem akarom,
hogy a szex jelentsen valamit. – Gondolom, az nem
számít, hogy rád várni akartam. Fel sem merült benned,
hogy ezt akarom.
 Kai gyorsan pislog, és a homloka elborul a
rémülettől.
– Nessie, ne már – kérlel, és közelebb lép. Még
mindig félmeztelen. – Csak úgy értettem, hogy én eddig
csak egyetlen lánnyal voltam, azzal, akivel jártam, te
meg lazábban veszed ezeket a dolgokat. Ezzel nincs
semmi baj. De kizárt, hogy mindegyik srác jelentett
neked valamit.
– Azta! – A döbbenettől nagyot fújok.
– Basszus – suttogja Kai, és eltakarja az arcát,
mintha mindent, amit most mondott, szeretne
visszatömni a szájába. De már késő. Már belém fúródtak
a szavai, és a mérgük a szívemig hatol. – Mindent
elcseszek. Tudod, hogy engem az a történet nem
érdekel. Mármint a múltad. Nem számít, Nessie.
– Mégis tök egyértelmű, hogy igenis számít neked. És
a nevem Vanessa – közlöm összeszorított foggal. – Csak
azok hívhatnak máshogy, akik fontosak.
Felkapom a komódról a slusszkulcsomat, és az ajtó
felé fordulok. Dühösen leviharzom a lépcsőn. Képes
voltam érezni valamit egy olyan srác iránt, aki szerint
én képtelen vagyok érzésekre. Annyira ciki, és annyira
csalódott vagyok, hogy alig bírom visszatartani a
könnyeimet.
Kai a sarkamban lohol. Többször is a nevemen szólít,
a kezem után nyúl, de engem túlságosan lefoglal az
iránta érzett düh.
– Már mész is? – kérdezi Cindy, amikor átrohanok a
nappalin. A hangjából kihallatszik a meglepetés, de rá
sem tudok nézni. Felveszem a cipőmet, és kisétálok a
bejárati ajtón. Nagyon igyekszem nem bevágni magam
után.
Abban a pillanatban, ahogy kiérek, elerednek a
könnyeim.
 19

Az utcán parkolom le a Zöld Rozsdaszörnyet, aztán a

könnyeimet törölgetve rohanok a házunkhoz. Sírhatnék
a kocsiban is, ahol egyedül vagyok ezen a kihalt
környéken, és senki sem venne észre, de én most csak a
saját ágyamra vágyom. A saját párnáimra. A
plüssmackómra. Apa elől úgysem kell bujkálnom. Azt
sem vette észre, amikor elmentem itthonról, akkor meg
miért tűnne fel neki, hogy megjöttem?
Kivágom az ajtót, és lehajtott fejjel indulok a lépcső
felé. A szemem sarkából látom apát, aki a
konyhaasztalnál ül, és megint a laptopja fölött görnyed.
Valószínűleg újabb kutatásokat végez az ír nyaralással
kapcsolatban, amelyre állítólag jövő nyáron együtt
fogunk elutazni, mi hárman. Anya nagy álma volt, hogy
utánajárjon az ír gyökereinknek, de amíg velünk volt,
apa sosem vette komolyan. Most mindent elkövet, hogy
jóvátegye ezt. Gondolom, a kívánsága teljesítésével akar
tisztelegni előtte.
Fellépek a legalsó lépcsőfokra. Szipogok, és az
arcomon végigcsorognak a könnyeim. Kennedy a
nappaliban van, tévézik, és közben a teljesen ellazult
Theót simogatja. Nagyon távol kerültünk egymástól mi
hárman. Mindenki a maga módján igyekszik elevickélni.
Kennedyvel kínosan ügyelünk rá, hogy ne hozzuk szóba
anyát, hátha apa még jobban összetörik, én meg a
normális tinilét határait feszegetem, hátha egyszer
végre észrevesz az apám.
– Vanessa! – szólít meg apa. Kezemmel a
lépcsőkorláton megdermedek, annyira meglep, hogy
kimondta a nevemet. Felpüffedt, kivörösödött szemmel
nézek rá. Azonnal felpattan az asztaltól, és leveszi az
olvasószemüvegét. – Te sírsz?
– Érdekelne, ha azt válaszolnám, hogy igen?
Meglepetten pislog. Leteszi a szemüvegét, és odajön
hozzám.
Miért van az, hogy pont akkor vesz végre tudomást
rólam, amikor nem akarom?
– Hogyne érdekelne?
A héten kicsúszott a kezemből az irányítás, minden
széthullik körülöttem. Az erkölcsi érzékem a béka
feneke alatt, a hírem messzire megelőz, és most
megtudtam, hogy Kai ugyanazt gondolja rólam, amit
mindenki más. Megint elképzelem anyát, amint lenéz
rám, miközben könnyes szemmel állok a lépcsőn. Nem
érdemlek együttérzést. Az egészet én zúdítottam a saját
nyakamba, mert szar ember vagyok. Jelenleg úgy tűnik,
tényleg nincs már mit veszítenem.
Sok mindent kell mondanom apának. Miért akarnám
még most is az érzéseit védeni? Miért kellenek konkrét
könnyek ahhoz, hogy észrevegye, szükségem van rá?
Visszafordulok, és néhány lépést teszek felé.
Felnézek rá.
– Tényleg? Érdekel? Mert rohadtul nem úgy
viselkedsz.
 Döbbenten pislog, mintha valami sokkoló hírt
osztottam volna meg vele, mintha őszintén azt hinné
magáról, hogy odaadó apa, nemcsak valami idegen, aki
történetesen velem egy házban él.
Csak tud róla, mennyire nem vesz részt az
életünkben! – gondolom.
– Vanessa… – mondja, de rögtön cserben is hagyják a
szavak.
– Mi van, apa? – sürgetem bosszúsan. Hogyhogy nem
érti? – Hol voltál, amikor annyira berúgtam, hogy a
verandára hánytam? Miért hagyod, hogy éjfél után
kiszökdössek? Hányszor is hívtak a héten a suliból?
Hány hívást vettél komolyan? Csak mert egy raklap órát
ellógtam, de te egy fél szót sem szóltál erről. Tudod,
miért? Mert NEM ÉRDEKEL!
Elhallgat a tévé, és lépések zaját hallom. A szemem
sarkából látom, hogy Kennedy odajön, és egy-két
méterről figyel minket. Még mindig magához öleli
Theót, és idegesen dörzsölgeti a fülét. Nem akarom,
hogy lássa, amint apával üvöltözöm, de már túlságosan
belelovaltam magamat. Már nem tudok gátat szabni a
belőlem kiömlő szavaknak. Dől belőlem a sok kérdés,
amelyet eddig sosem mertem feltenni, a sok tény,
amelyet eddig sosem mertem hangosan kimondani.
Apa lassan ingatja a fejét, és némán mozog a szája,
miközben igyekszik előrukkolni valamiféle válasszal.
– Érdekel… Szeretlek. Mindkettőtöket szeretlek.
Hogyne szeretnélek? – Kennedyre pillant, aztán rám.
Nagyot nyel, de a tekintete továbbra is élettelen, a
szeme elkerekedett a sokktól. – Csak, tudod, sok dolgom
volt mostanában. Azt hittem, boldogok vagytok.
– Boldogok? – nevetek fel hidegen, élesen. Boldogok?
Akkor vak is? Úgy teszek, mintha Chyna szülei az
enyémek is lennének, állandóan Kennedy miatt
aggódom, és egyetlen srácot sem vagyok hajlandó közel
engedni magamhoz. Hogy lehetnék már boldog?
Túlélésre játszom. – Ez egy kibaszott vicc, apa! De
komolyan.
– Ne beszélj így velem – dadogja.
Szerintem még sosem káromkodtam a jelenlétében,
de mit számít ez most? Lehet, hogy ha tizenöt évesen
tettem volna meg, akkor még felzaklatta volna. Kis híján
elnevetem magam. Bárcsak tudtam volna, hogy ilyen
könnyű magamra vonni a figyelmét!
Karba tett kézzel, kihívóan nézek rá. Rá sem ismerek
az előttem álló férfira.
– Akkor most leszidsz a káromkodásért?
– Mi… mi folyik itt, Vanessa? Miért viselkedsz így?
– Mert elfáradtam, apa, azért! – csattanok fel. Egyre
hangosabban kiabálok. Még egy lépéssel közelebb
megyek hozzá, egészen az arcába mászom. Még mindig
könnyezik a szemem. – Belefáradtam abba, hogy
lábujjhegyen kell járkálni körülötted! Két év telt el.
Nekünk is hiányzik anya, Kennedy-nek és nekem, de
nem lehet csak úgy megállítani az életet. Még mindig
van két lányod, akiknek szüksége van arra, hogy vigyázz
rájuk, de te annyira önző vagy, hogy velünk már nem is
foglalkozol.
 Mintha arcul csaptam volna – fizikai fájdalom jelei
ülnek ki az arcára. A szívéhez kap, és hátratántorodik.
Keresi a szavakat, de nem találja. A házban akkora a
feszültség, hogy kis híján mindnyájunkat maga alá
temet. Apa most a húgom felé fordítja a figyelmét.
– Kennedy… ugye, te tudod, hogy érdekelsz? –
kérdezi gyengéden, szinte könyörögve. Kétségbeesetten
szeretné, hogy a húgom igennel feleljen.
Kennedy lesüti a tekintetét, és Theo bundájába rejti
az arcát.
– Nem mondhatnám – motyogja, és kerüli apa
tekintetét.
Apa most újból rám néz. Meg van rémülve. A
halántékát masszírozza, és már izzad az idegességtől. A
hangja gyenge, remeg. Megtört.
– Azt hittem… azt hittem, az a legjobb, ha
engedékeny vagyok. Azt hittem, jót teszek vele.
– Engedékeny? – Kis híján megint elröhögöm magam.
Annyira, de annyira fogalmatlan, hogy az már fáj. Mégis
milyen előnye lehet annak, ha az ember magára hagyja a
lányait, akik éppen most veszítették el az anyjukat? –
Nagy különbség van a laza és a nem létező szülő között.
Ezt azért tudod, ugye?
– Mit vársz tőlem? – kérdezi.
– Kezdetnek például ne hagyd, hogy azt tegyem,
amihez csak kedvem szottyan! Még csak tizenhét éves
vagyok! Szükségem van az apámra, oké? Rád.
Szükségem van arra, hogy rám írj, és megkérdezd,
mikor érek haza, arra, hogy leüvöltsd a fejemet, amikor
sörszagúan lépem át a házunk küszöbét, és arra, hogy
megbüntess, amikor feleselek veled. Viselkedj úgy, mint
egy apa, basszus, és tényleg érdekeljen, mi van velem,
mert néha már abban sem vagyok biztos, az mennyire
zaklatna fel, ha lehajtanék valamelyik hídról azzal a
gusztustalan rozsdaszörnnyel!
Apa végképp elszörnyed.
– Vanessa, kérlek, ne mondj ilyet!
– Na, felzaklatna?
– Vanessa! – Bosszúsan felnyög, és őszülő hajába túr.
– Feltűnt neked, hogy a mostaninál rosszabb hetem
már nem is lehetne? – szegezem neki a kérdést karba
tett kézzel, és továbbra is dühösen meredek rá. Egyre nő
rajta a nyomás. Mióta vártam már ezt a pillanatot! –
Nem tűnt fel. De akkor mesélek egy kicsit. – Egyenesen
a szemébe nézve vallom be az igazat. – Lefeküdtem egy
sráccal, aki felvette az egészet, majd az egész suliban
mindenkinek szétküldte a videót. Igen, apa, bizony.
Kering rólam egy vetkőzős videó, és senkim sincs,
akihez fordulhatnék.
Apának szó szerint leesik az álla. Teljesen kiütöttem,
csak bámul rám. Annyi különböző érzelem villan a
tekintetében gyors egymásutánban, hogy lehetetlen
beazonosítani bármelyiket is. Kifut az arcából a vér, de
olyan gyorsan, hogy attól tartok, a helyszínen elájul.
– Nemcsak anyát veszítettük el – folytatom, ezúttal
halkan, szinte suttogva –, hanem téged is.
Ott hagyom a lépcső alján állva, ő meg csak bámul a
lánya után, aki ekkora szégyent hozott a családra.
Felrohanok a szobámba. Újra könnybe lábad a szemem.
Olyan tömörnek és nehéznek érzem a szívemet, hogy a
súlya nyomja a mellkasomat. Bevágom az ajtómat, és
leveszem a kabátomat, aztán az ágyamra vetem magam.
Sötét borul a szobámra, de jobb is így. Bebújok a plédem
alá, és a párnámba fúrom az arcomat, majd belesikítok.
A sikoly fojtott, szinte nem is hallani. Végtelenül
tanácstalan vagyok.
– Vanessa! – kérlel apa, miután halkan bekopog,
óvatosan, aggodalmaskodón. Aggódjon is!
– MENJ INNEN! – kiabálom.
Távolodnak a léptei, és néhány pillanatig csend van,
így szaggatott lélegzetemre tudok koncentrálni. Aztán
valaki lenyomja a kilincset, résnyire nyílik az ajtóm, és
a folyosóról fény szűrődik be. A fogamat csikorgatom, és
már éppen ordítani kezdenék apával, amiért volt képe
berontani hozzám, és amiért éppen most kezdem el
érdekelni. De nem ő az.
– Vanessa! – szólít gyengéden Kennedy, de a sírástól
nem tudok felelni.
Egész testemben rázkódom, és erősen markolom a
párnámat. Becsukódik az ajtóm, és mozgolódást hallok a
szobában. Besüpped a matracom, mert Kennedy az
ágyam szélére ül. Egy darabig hallgat, aztán
megkérdezi:
– Miért fakadtál így ki?
– Minden szar. Sokkal rosszabb már úgysem lehet –
motyogom.
– Még az a szexi srác is szar?
Felemelem a fejemet könnyáztatta párnámról, és
ránézek.
– Főleg ő.
 Kennedy a homlokát ráncolja. Theót odalent hagyta,
aggodalmaskodón néz rám. Olyan, mintha szerepet
cseréltünk volna. Hirtelen a húgom kezdett el
gondoskodni rólam.
– Mi történt?
– Kiderült, hogy pont olyan, mint a többiek –
suttogom, aztán újra a párnámba temetem az arcomat,
és a fejemre húzom a paplanomat. Szeretnék eltűnni a
föld színéről. Soha többé nem akarok visszamenni a
suliba. Soha többé nem akarok apa szeme elé kerülni.
Soha többé nem akarom látni sem Harrisont, sem Noah-
t, sem Anthonyt.
Kai Washingtont meg aztán pláne.
Kennedy bemászik mellém a takaró alá, és szorosan
hozzám bújik. Átkarol, magához szorít, és mondania
sem kell, hogy szeret, mert a tetteiből érzem. Hallgat,
egy szót sem szól többet, de a karjában tart, amíg
álomba sírom magam.
 20

Minden, szombaton Tate-éknél reggelizem. Az évek során ez

már hagyománnyá vált. Először akkor hívtak át, amikor
anya meghalt. Ezek a reggelik mindig eszembe juttatják,
milyen egy szerető, összetartó család. Rachel óriási,
habkönnyű palacsintákat süt, és mindig sokféle töltelék
közül lehet választani. Tyrone mindig frissen facsarja a
narancslevet. Körbeüljük az asztalt, eszünk, és közben
nevetünk. Ettől meleg, otthonos érzés tölt el.
– És kiderült, hogy a csaj, akivel járt… a távoli
unokatestvére! – fejezi be Isaiah az egyik egyetemi
haverjáról szóló történetet. A srác tudtán kívül egy
rokonával jött össze. Mind nevetünk.
Ma reggel nehezen vakartam ki magam az ágyból,
hogy idejöjjek. De ha valami javíthatott a
hangulatomon, az a Chynával elköltött reggeli. Apa még
fel sem kelt, amikor én már a kocsimban ültem.
Képtelen vagyok a szeme elé kerülni azok után, amiket
tegnap mondtam neki.
– Vanessa, veled milyen vicces dolog történt a héten?
– kérdezi Rachel, és frissen sült palacsintával kínál.
Tiltakozásképpen feltartom a kezemet, mert már a
másodikat eszem, és feszülten rámosolygok. Minden
héten együtt palacsintázunk, és az is a hagyomány
része, hogy elmeséljük egymásnak, milyen humoros
dolgok történtek velünk az utóbbi időben.
 – Semmi újdonság – hazudom, és gyorsan
összenézünk Chynával. Felszúrok a villámra egy újabb
falatot, hozzá banánt és nutellát. Remélem, hogy ha elég
sokáig rágok, akkor nem piszkálnak tovább. Igazság
szerint rengeteg minden történt a héten, de egyik sem a
reggelizőasztal mellé való. Hogyan lehetne megtalálni a
humort abban, hogy az egész világ hozzáférhet egy
rólam készült szexvideóhoz? És abban, hogy egész héten
a városban szaladgáltam, miközben Harrisonon
igyekeztem bosszút állni? És abban, hogy összevesztem
az apámmal? Abban meg aztán végképp semmi humoros
nincs, hogy életemben először érezni kezdtem valamit
egy srác iránt, aki nem érdemli meg.
Rachel csalódottan sóhajt.
– De neked mindig van valami mesélnivalód!
– Nekem van egy sztorim! – kotyog közbe Chyna, én
meg a szemem sarkából rápillantok, és némán mondok
köszönetét, aztán tovább falok. Mindenki őt hallgatja. –
Na, képzeljétek, egyik nap Malik Dorsey-val voltam
párban kémián. Anya, emlékszel rá? Kiskorunkban
szembeszomszédok voltunk, egész nap a kertünkben
játszottunk, és egy kicsit szerelmes voltam belé. Végre
bevallotta, hogy ellopta az egyik karkötőmet, és másnap
vissza is adta, úgyhogy lehet, hogy végül mégiscsak ő
lesz a férjem!
Ez vajon tényleg a héten történt, vagy most találta
ki, hogy nekem ne kelljen mesélnem? Ha igaz is, nekem
nem említette. Vagy lehet, hogy mégis, csak annyira el
voltam foglalva saját magammal, hogy nem emlékszem
rá? Végiggondolom, mi mindenről beszélgettünk a héten
Chynával, és rádöbbenek, hogy legtöbbször rólam. Az én
életemről. Arról, milyen bosszút forralok Harrison ellen,
mit gondolok Kairól… Megkérdeztem egyáltalán, vele mi
van? Érdeklődtem, hogy áll az egyetemi
jelentkezésekkel? Nem, egyáltalán nem. Ha kellett volna
még egy ok ma reggelre, amiért utálhatom magamat,
már meg is van.
– Hú, nekem van egy jó! – kiált fel Tyrone, és már
bele is vág egy drámai történetbe, amely egy furcsa,
munkahelyi félreértésről szól, de már nem figyelek, és
nem követem a részleteket.
Amikor tíz perccel később végre asztalt bontunk,
Chyna gyorsan belém karol, és elvonszol. Megmondjam,
miért olyan szuperek még a szülei? Sosem kérik, hogy
segítsünk leszedni az asztalt. Felfelé indulunk Chyna
szobájába, és amint belépünk, az ágyára roskadok. A
plafont bámulom.
– Azért még elmegyünk este Maddie bulijára? –
kérdezem. Az elmúlt napokban nem is gondoltam a
bulira, de most már itt az ideje eldönteni, menjek-e vagy
sem.
– Nem tudom – feleli. Lenémítja a tévét, és leül
mellém. – Szeretnél? Én igen. Lehet, hogy Malik is ott
lesz.
– Gyengének tűnnék, ha nem mennék? – Felülök,
ránézek, és az alsó ajkamat harapdálom. Noah soha
egyetlen bulit sem hagy ki, ami azt jelenti, hogy a nyája
is ott lesz, tehát Harrison, Anthony meg a többi seggfej
haverja. És ha ez a buli csak egy kicsit is hasonlítani fog
a múlt hetire, akkor a fél végzős évfolyam eljön.
Mindenki, aki egész héten az én káromra szórakozott
jól, mindenki, aki kegyeden dolgokat írt rólam a neten.
De éppen az a céljuk, hogy elvágjanak mindenkitől. Így
győzhetnek. – Mindenki azt gondolná, hogy nem mertem
megjelenni?
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Ha el akarsz menni, elkísérlek. Ha nem akarsz,
akkor én sem megyek. Beülhetnénk helyette a moziba.
Csak te meg én.
Meg sem érdemlem, hogy Chyna Tate-et legjobb
barátnőmnek nevezhessem. Pontosan olyan, amilyen én
szeretnék lenni – csendesen intelligens, gondoskodó,
szeretetteljes, és erős az erkölcsi érzéke. Ő járt
rosszabbul, mert az ő legjobb barátnője önző, csak saját
magával van elfoglalva, hanyag és erkölcstelen. Nem
értékelem őt eléggé.
– Te! – váltok témát. – Hogy ment az egyetemi
jelentkezés?
Chyna meglepődik – elég éles ez a váltás, az már
biztos.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy felragyog a
tekintete, mintha egész héten arra várt volna, hogy
végre feltegyem ezt a kérdést. Elszorul a szívem.
– Mrs. Moore szerint szuper lett, nincs is mit javítani
rajta, úgyhogy végre elküldtem. Szerintem tényleg jó
esélyeim vannak. Jó előérzetem van, de lehet, hogy nem
kellene nagyon beleélnem magam… Áh, nem tudom! – A
tenyerébe temeti az arcát, és felnyög.
– Nincs okod aggodalomra – biztatom. Közelebb
csúszom hozzá, és keresztbe teszem a lábamat.
Elveszem a kezét az arca elől, és őszintén, igazán
mosolygok. – Nálad csodálatosabb embert nem ismerek.
Bármelyik egyetem jól járna veled. Te, most már azt is
beleírhatod a jelentkezésedbe, hogy telefonok
feltörésében is járatos vagy!
Chyna grimaszol.
– Ja, persze.
Kicsit nevetünk, de hamar elkomolyodom. Idegesen
játszom ölembe ejtett kezemmel, két hüvelykujjam
egymás körül köröz. Nehezebb beismerni a hibáimat,
mint hittem.
– Sajnálom, hogy a napokban olyan szar barát
voltam.
– Bizarr egy heted volt, Vans – feleli Chyna. Még
most is véd. – Komolyan, nem kell izgulni!
Felemelem a tekintetemet.
– Ez nem mentség. Sajnálom, és remélem, készen
állsz az esti bulira.
– Akkor elmegyünk? – kérdezi izgatottságtól csillogó
szemmel. Imád bulizni. Tudom, hogy a kedvemért kész
lenne kihagyni a mait, de nem akarom, hogy még több
áldozatot hozzon értem. El akarok menni vele Maddie-
ékhez, hogy a kelleténél hangosabban énekelhessen a
zenével, bemutathassa rémes táncmozdulatait, és
esetleg lóghasson egy kicsit a gyerekkori szerelmével.
Ez a legkevesebb, tartozom neki ennyivel.
– Bizony! Megyünk.
Magam miatt is ott kell lennem. Nem hagyhatom,
hogy Harrison azt gondolja, annyira félek tőle, hogy
nem merek megjelenni a nyilvánosság előtt.
 Itt az ideje, hogy bezáruljon a kör. Egy héttel ezelőtt
Maddie partiján feküdtem le utoljára Harrisonnal, és ezt
hét nap pokol követte. Az a videó mindent
megváltoztatott. Véget kell vetnem ennek az egésznek –
nem szívatom tovább. Ugyanakkor azt sem engedem,
hogy tovább terrorizáljon. Fájdalmat okozott nekem, én
meg neki. Nincs már mit tenni, és tudom, hogy ha nem
lát a bulin, azt úgy fogja értelmezni, hogy ő nyert. Pedig
az igazság az, hogy egyikünk sem nyert semmit.
Mindketten vesztettünk valamit. Többnyire a
méltóságunkat.
Chyna felpattan, és forgószélként rohan a
szekrényéhez. Áttúrja a ruháit, különböző
farmernadrágokat és haspólókat kap elő.
– Teljesen készületlenül ért ez a hír! Eljössz velem a
plázába? Muszáj vennem valamit ehhez a gatyához –
szól, és felmutat egy fekete, szakadt farmert. Persze
hogy igent mondok.

A Westerville szélén épült Poláris Pláza parkolójában

hagyjuk a kocsit. Chyna kocsijával jöttünk, mert még ő
sem szeretné, ha bárki is meglátná, amint a Zöld
Rozsdaszörnnyel furikázik. Együtt sétálunk a bejárat
felé.
A néhány nappal ezelőtt lehullott hó nagyrészt
elolvadt, nyoma sincs már. Csak tömbbé fagyott
jégdarabok maradtak az esőcsatornákban, de az ég
csupa vastag, szürke felhő, amely egész Columbusra
árnyékot vet. Az előrejelzés szerint ma havazás várható.
 – Kai is ott lesz a bulin? – kérdezi Chyna, és belépünk
az első üzletbe. Laza, ártalmatlan kérdés. Még nem
meséltem el neki, mi történt köztem és Kai között az
este, leginkább azért, mert szégyellem, de azért sem,
mert nem akarom megint a drámámmal terhelni.
– Fogalmam sincs – felelem, és mereven
előrebámulok. Chynának bizonyára azonnal feltűnik az
erőltetett közömbösség, mert rám szegezi a tekintetét,
de úgy teszek, mintha nem venném észre. Igazából
remélem, hogy Kai nem jön, és nem is tudom elképzelni,
hogy ott legyen. Én vagyok az egyetlen barátja a
suliban. Esetleg Maddie, ha nagyon tágan értelmezzük a
barát fogalmát. Nagyon bátor húzás lenne tőle egyedül
megjelenni, főleg, mert tudja, hogy Harrison és Noah
valószínűleg nem hagyják ki az estét.
Chyna megáll, és átnéz egy leértékelt felsőkkel teli
állványt.
– Történt valami? – puhatolózik, miközben a ruhákra
összpontosít. De tudom, hogy feszülten figyeli, mit
fogok mondani. Egész héten mást sem csináltam, mint
arról áradoztam, menynyire jól néz ki a srác, mennyire
vicces, most meg egyáltalán nem akarok róla beszélni. A
barátnőm abban már biztos, hogy történt valami, és
gyengéden próbál rávenni, hogy megnyíljak.
– Jaaj, ez milyen aranyos! – mutatok a kezében
tartott felsőre.
– Vans! – szűkíti össze a szemét. Visszateszi az
állványra a ruhadarabot, és felém fordul. – Nekem
elmondhatod.
A tükörnek dőlve vállat vonok.
 – Hát, ha egy srác azt sugallja, hogy könnyűvérű
vagy, az általában mindent tönkretesz.
Chyna arckifejezése a pontos mása az enyémnek,
amikor Kai kimondta azokat a sértő dolgokat. Először
sokk, majd hitetlenkedés. Eltátja a száját, leesik az álla.
– Nem létezik.
Igyekszem tudomást sem venni a mellkasomban
érzett fájdalomról, és laza maradni. Ha a tegnap estére
gondolok, megint kiakadok. Egyszerűbb a ruhák között
nézelődni, mintha keresnék valamit, noha csak üres
tekintettel meredek a semmibe.
– De. Kaijel vége.
A világ legrosszabb érzése, hogy már azelőtt vége
lett, hogy elkezdődött volna. Sosem fogom megtudni, mi
lehetett volna köztünk, vajon Kai tényleg az a srác lett
volna-e, aki miatt megváltoznak az érzéseim bizonyos
dolgokkal kapcsolatban.
Chyna ismer, tudja, hogy nem érdemes sokáig időzni
ennél a témánál. Tovább kutat az állványokon, és kikéri
a véleményemet különböző ruhadarabokkal
kapcsolatban. A negyedik üzletben végre talál egy felsőt,
ami szerinte illik az otthoni farmerjéhez. Ideje meginni
egy turmixot.
A pultnál állunk, nézzük, ahogy a turmixgépben
készül az italunk. Chyna egyszer csak megmerevedik.
Megragadja és megszorítja a karomat.
– Ne fordulj meg! – figyelmeztet. A vállam fölött
bámul valamit elkerekedett szemmel, mire én éppen az
ellenkezőjét teszem annak, amire kért.
 A nyakamat nyújtogatom, hogy minél többet lássak
abból, ami a hátam mögött történik. Először nem értem,
mit kellene látnom. Mögöttünk vannak az éttermek, az
asztalok tele, és állandó a beszélgetés és a
tálcatologatás zaja. Végigpásztázom az asztalokat, és
végül Kaién állapodik meg a pillantásom.
Most én is lefagyok. A végtagjaim jégtömbökké
válnak, a kintiekhez hasonlatosakká.
Kai nincs egyedül. Egy lánnyal ül, akit azonnal
felismerek. Ugyanaz, aki kedden odajött hozzám az
étteremben, a szépen sminkelt, szőke csaj, aki
megkérdezte, járok-e Kaijel. Sierra Jennings. Ő az.
– Mondtam, hogy ne fordulj meg! – nyafogja Chyna.
– Sierra – motyogom. Teljesen kiszáradt a torkom.
Képtelen vagyok levenni róluk a tekintetemet. – Az exe.
– Akibe szerelmes volt?
Bólintok, és mindketten őket bámuljuk. A
pillantásunk szinte felnyársalja a párosukat. Az óriási
tér szélén ülnek egy kis asztalnál, és egyikük sem eszik.
Összedugják a fejüket, mélyen belemerülnek a
beszélgetésükbe. Komoly az arcuk, sem örömöt, sem
dühöt nem fedezek fel rajtuk. Nehéz megítélni, milyen
hangulatú lehet a beszélgetés, de úgy nézem, többnyire
Sierra dumál. Egyenes, szőke haja végét babrálja, Kai
meg hallgatja, és kezét összekulcsolva a térde között
lógatja. Megint a Cleveland Browns sapkát viseli, csak
most előrefordította a napellenzőjét, úgyhogy
árnyékban van az arca.
– Mit csinálnak ezek együtt? – suttogja a fülembe
Chyna.
 – Nem… tudom… – nyögöm ki. Nagyon szeretném
tudni a választ.
Azt hittem, Kai és Sierra közt mindennek vége. A
lány megcsalta, összetörte a szívét. Kai azt állította, már
nem szerelmes belé, de lehet, hogy csak hazudott, mert
nem akart megbántani? Előző este elhúzódott tőlem,
amikor először megcsókoltam. Ezért nem akart a
következő szintre lépni tegnap? Nem azért, mert azt
akarta, hogy jelentsen valamit, hanem azért, mert
remélte, hogy még visszakaphatja Sierrát? Lehet, hogy
rávetettem magam, miközben ő végig szerelmes volt az
exébe?
A pultos kihozza a turmixunkat. Felkapom a
magamét, és gyors léptekkel elhagyom a helyszínt,
vissza sem nézek a párra. Chyna lohol utánam.
Vanessa Murphy, aki rohan egy srác után, aki nem
akarja őt.
Vanessa Murphy, akiben érzések ébrednek egy olyan
srác iránt, aki valaki más iránt táplál érzelmeket.
Vanessa Murphy, aki tökéletesen bolond.
 21

Hallom, hogy Isaiah dudál a ház előtt.

Majdnem kilenc óra van, a hó gyorsan és sűrűn hull. A
hideg a csontomig hatol ott, ahol nem takar a ruhám,
amint ajtót nyitok. Azok után, ami a héten történt, az
lenne az okos döntés, ha bő nadrágban és dekoltázs
nélküli felsőben mennék, a bátor döntés viszont az, hogy
továbbra is azt viselek, amit csak akarok. Ezért aztán a
kedvenc miniszoknyámat vettem fel a hozzá illő,
melltartó szabású felsővel, ugyanis ehhez van kedvem,
és akármennyire is el fognak ítélni miatta az
évfolyamtársaim, egyáltalán nem fognak érdekelni.
Cipőfronton egy régi edzőcipőt választottam, abban
kényelmes lesz a hóban tapodni.
– Ezek szerint bulizni mész – szólal meg mögöttem
egy szenvtelen hang.
Egyik kezemmel az ajtón hátranézek a vállam fölött.
Apa a lépcső alján áll. Tegnap este óta most látom
először, mert egész nap gondosan kerültük egymást.
Amint hazaértem a plázából, bezárkóztam a szobámba,
és csak azért bújtam elő, hogy lezuhanyozzak, meg
harapjak valamit, egyébként Kennedyvel cseteltem, és
mindig szólt, ha tiszta volt a levegő. De még neki is van
programja szombat estére, úgyhogy most nincs itt, hogy
leadja a drótot.
A jelek szerint ezúttal nem tiszta a levegő.
 Megrántom a vállamat. Feszült csendben nézünk
farkasszemet az előtér két végében állva.
– Aha, és szerintem Chynánál alszom, szóval csak
holnap jövök haza.
Nem is értem, minek osztom meg vele ezt az
információt.
Apa zsebre vágja a kezét, és lesüti a tekintetét.
Mozog a szája, mintha a megfelelő szavakat keresné,
mintha ennyi idő után lassan forogni kezdenének az
agyában a rozsdás kerekek. Sokára szólal meg.
– Jó lenne, ha felvennél egy kabátot. Négy fok sincs
odakint.
– Most azt mondod, hogy vegyek kabátot?
– Úgy tűnik – feleli, és felnéz. Megvakarja a
halántékát, aztán újabb másodpercek alatt elég
bátorságot gyűjt ahhoz, hogy azt mondja, ami helyes: –
Idehozom. Melyiket kéred?
Annyira megdöbbenek, hogy először szóhoz sem
jutok. Csak nézek rá, és hitetlenkedve pislogok. Most
hirtelen közli velem, hogy vegyek kabátot, mert hideg
van odakint? Ez is valami, és sokkal több, mint a semmi.
– Ööö… A fekete bőrkabátot – bököm ki végül. –
Szerintem a szobámban van, a földön.
Apa bólint, sarkon fordul, és eltűnik a
lépcsőfordulóban.
Isaiah házunk előtt parkoló kocsijára nézek. Jár a
motor, a fényszóró fényében csillog a fehér utca. Chyna
az anyósülésen ül, és most lehúzza az ablakot, int, hogy
siessek, mire feltartom két ujjamat, ami azt jelenti,
hogy két másodperc az egész.
 Nem is akarok kabátot venni, de ez olyan ritka
pillanat, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül. Apa
végre egyszer konkrétan rám szólt valamiért. Csak ezért
várom meg az ajtónál, hogy visszajöjjön a kedvenc
bőrkabátommal. Odajön hozzám, és alig fél méterre
tőlem megáll.
– Tessék – nyújtja át a dzsekit, és az ujja az
enyémhez ér. Egyikünk sem mosolyodik el. Nagyon
idegen számunkra az érintés. – Érezd jól magad,
Vanessa!
Magamhoz szorítom a kabátot, és kilépek a
verandára, apa meg becsukja mögöttem az ajtót. Nem
veszem fel a dzsekit. A hóban rohanok a kocsihoz, és
bepattanok a kellemes melegbe, a hátsó ülésre. Teljes
gőzzel megy a fűtés, és üvölt a zene. Ide érzem Chyna
parfümjének édes illatát.
– Mi tartott ennyi ideig? – fordul hátra a barátnőm,
és kinéz a fejtámla mögül. Isaiah elindul. Chyna óriási
kontyba fogta a haját, és hatalmas karika lóg a fülében.
Az a felső van rajta, amit ma vett.
– Apa azt akarta, hogy vegyek kabátot – mondom
érzelemmentesen. Még mindig nem hiszem el egészen,
hogy az elmúlt néhány perc tényleg megtörtént. Hosszú
ideje minden vágyam az volt, hogy apa valami jelét adja
annak, hogy bármennyire is érdeklem, de fogalmam sem
volt róla, milyen fura érzés lesz, amikor végre
megtörténik. Annyira… szokatlan.
Még Chyna is meglepődik.
– Tényleg?
 – Úgysem fogod felvenni – cukkol Isaiah. Elkapom a
tekintetét a visszapillantóban, és rám villantja szokásos,
bolondos vigyorát. Velük tényleg olyan, mintha a
testvéreimmel lennék, ami azt jelenti, hogy joguk van
cukkolni.
– Na, csak figyelj! – vágok vissza, és felveszem a
kabátot. Szorosan összehúzom magamon.
Isaiah elvisz minket Maddie-ékhez. Teljes hangerővel
üvölt a fülünkbe a zene, és azonnal ellazít az ismerős,
semmiről sem szóló csevegésük. Chyna bátyja is bulizni
megy, és gyanítom, az övé sokkal menőbb, mint ez a
gimis, de mivel nem szokott inni, egész este ő lesz a
sofőrünk. Azon kapom magam, hogy nem aggaszt sem
Harrison, sem Kai, mert magával ragad a barátaim
nevetgélése. Út közben beugrunk az éjjel-nappaliba,
hogy Isaiah olcsó piát vegyen nekünk, aztán nemsokára
csikorogva megállunk Maddie-ék háza előtt. Pozitív
hozzáállással és jófajta ciderrel felfegyverkezve
bukkanunk elő a kocsiból.
– Ne szálljatok be senki mellé, akkor se, ha az illető
azt állítja, hogy józan! Hazafelé beugrom értetek – köti
a lelkünkre Isaiah, és szigorú pillantást lövell felénk.
Mindketten csókot dobunk neki, de ő nem tudja, hogy a
csókot el kell kapni, és meg kell tartani.
Hideg szél fúj, amitől érzetre még alacsonyabb a
hőmérséklet, mint az elmúlt napokban. Ropog a hó az
edzőcipőm talpa alatt, miközben a ház felé tartunk.
Hallom, ahogy Chyna bátyja elhajt. A házban dübörög a
zene. Két sulinkbeli srác a verandán dohányzik, és jól
megnéznek minket. Meggyőződésem, hogy össze is
vigyorognak, amikor felismernek. Még mindig nem
kopott ki az emberek tudatából az a felvétel.
Mély levegőt veszek, megtisztítom a tüdőmet, és
Chynával az oldalamon lassan, de eltökélten az ajtó felé
sétálok. Akárhogy is próbálom titkolni, mennyire félek,
a barátnőm megérezheti, mert a kezembe csúsztatja a
kezét, és fenyegetően mered a két srácra, amikor
elhaladunk mellettük. Gondolom, az ő tekintetük és
vihogásuk csak az első a ma este rám várók közül.
Együtt lépünk be a házba, és máris a fülemben cseng
a zene, az üvegcsörömpölés és a sörösdobozok
nyitójának kattanása. Ez a buli még menőbb, mint a
múlt heti. Többen vannak itt, és lehet, hogy Maddie-nek
igaza van. Talán a verekedés és az iszonyú botrány után,
amit az itt felvett videó robbantott ki, senki sem akar
lemaradni az esetleges újabb balhéról. Többnyire
végzősök jöttek el, de azért látok néhány népszerűbb
tizenegyedikest is. Minden ismerősöm itt van. Mindenki,
aki a héten jól mulatott a balszerencsémen. Mindenki,
aki úgy nézett rám a folyosón, mint a véres rongyra.
Mindenki, aki a neten beszólt.
Még most is lenéző pillantásokat küldenek felém a
szemük sarkából, miközben úgy tesznek, mintha észre
sem vennének, pedig tudom, hogy igenis mind
észrevették. Gondolom, sokat töprengtek rajta, vajon
lesz-e elég bátorságom megjelenni ma este, és most már
láthatják, hogy igen, van. Mert Vanessa Murphy nem
engedi, hogy a hibái – vagy Harrison tettei –
tönkretegyék az életét. Emelt fővel megy tovább, előre.
 – Jól vagy? – kérdezi Chyna, és erősebben szorítja a
kezemet. Feszülten rámosolygok, és bólintok. – Iszunk
valamit?
Ismét bólintok. Ma este ő az erős. Ő gondoskodik
rólam, ő véd meg engem. Nem vagyok hozzászokva,
hogy ennyire kívül kerüljek a komfortzónámon.
Átsétálunk a nappalin, be a konyhába. Még mindig
fogjuk egymás kezét, és Chyna a hóna alatt tartja a
cidert. Egy csapat srác sörpongozik odabent, és
mindenki óvatosan kerülgeti őket, miközben alkoholt
keres a konyhapulton felsorakoztatott széles
választékból.
– Bátor vagy – motyogja valaki, amikor elmegyek
mellette, és nem tudom eldönteni, hogy ezt most
beszólásnak vagy dicséretnek szánta. Tényleg bátor
vagyok, hogy idejöttem.
Chynával letesszük a cidert, mindketten kibontunk
egy-egy üveggel. Nagyot kortyolok a magaméból, és alig
győzöm kivárni, hogy ellazítson és megnyugtasson a pia.
– Megkeresem Malik Dorsey-t – közli Chyna
óvatosan. – Jössz?
– Nem, menj csak. Én elleszek itt – felelem, majd
újra meghúzom az üveget, és biztatóan mosolygok a
barátnőmre. Szeretném bebizonyítani magamnak, hogy
képes vagyok túlélni anélkül, hogy szó szerint fognia
kellene a kezemet. Múlt héten egy pillanatra sem
rémített meg a gondolat, hogy egyedül jöjjek-menjek a
bulizók közt, mert tudtam, hogy mindig lesz valaki, aki
szóba elegyedik velem. Most más a helyzet. Mindenki
boldogan beszél rólam, de velem senki sem akar.
 Miután Chyna kelletlenül eloldalog, hogy megkeresse
új szerelmét, én egy kicsit a konyhában maradok, és úgy
teszek, mintha nagyon lekötne a sörpong, pedig csak
álldogálok a sarokban, és reménykedem benne, hogy
senki sem fog észrevenni. Rengetegen járkálnak ki-be,
de egyikük sem Harrison, és egyikük sem Kai.
– Vanessa! – kiáltja Maddie, amikor belibben a
konyhába, és meglát. Szőke haja válla körül lebeg, és
szélesen vigyorogva jön oda hozzám. Nem lepne meg, ha
fájna az arca. – Hát eljöttél!
Sosem könnyebbültem még meg ennyire Madison
Romy láttán.
– Szia! Te meghívtad a fél sulit? – mutatok körbe a
zsúfolt konyhában. Az embereknek összeér a könyöke,
akkora a tömeg az egész házban.
– Nem kellett – néz körbe büszkén. Ha a szülei múlt
héten kiakadtak rá, amiért összetört valami értékes
váza, vajon mennyire lesznek dühösek ez után a buli
után? Az tuti, hogy ma este komolyabb kár fog
keletkezni a házban. – A múltkori buli után mindenki
teljesen odavolt! Nem is kellett győzködni senkit, hogy
jöjjön el ma is. Köszönöm!
Felszalad a szemöldököm a hálálkodás hallatán.
– Azt, hogy lefeküdtem Harrison Boyddal a kisöcséd
szobájában?
– Igen! – vigyorog, majd hozzám hajol, és arcon
csókol. Szerintem Maddie titokban egy tinilány testébe
bezárt, középkorú nő. Egyszer csak elkomorul, és szinte
látom, ahogy felvillan a feje fölött a villanykörte. – Várj!
Hol van Kai? Már ideért?
 – Igen, ezzel kapcsolatban… – motyogom. Komolyan
azt hiszi, hogy Kai meg én direkt jelenetet akartunk
rendezni, és még mélyebbre ásni magunkat, mint ahol
most vagyunk? Lehet, hogy Kai egyetértett ezzel a beteg
ötlettel, de én biztosan nem.
– Nézzétek, ki van itt! – üvölti túl valaki a zenét. A
tekintetem Maddie-ről Harrisonra téved. Rekedt hangja
teljesen kiábrándító. El sem hiszem, hogy valamikor
szexinek tartottam az orgánumát, vagy úgy egyáltalán
bármit ebben a srácban.
Harrison előtt úgy nyílik szét a tömeg, mint Mózes
előtt a Vörös-tenger. A sörpong abbamarad, és mindenki
félreáll, el az útból. Harrison felém tart, az oldalán
Noah. Anthonyt sehol sem látom. A zene továbbra is
dübörög, de a beszélgetés zaja elhal.
Mindenki engem néz.
 22

Harrison alig több mint fél méterre áll meg tőlem, és egy
pillanatra eszembe jut a múlt hétvége, amikor a
nappaliban flörtöltünk. Kacsintásokkal húztuk egymást,
csábítóan néztünk egymásra, semmi több nem volt,
mégis ez lett a vége: két ellenség áll szemtől szemben,
és közönségük is van a veszekedéshez.
Maddie-re pillantok, aki láthatóan nem tudja
eldönteni, akarja-e, hogy kitörjön a balhé. Finoman
ellép mellőlem, kivonja magát a helyzetből, és a
vendégei mögé bújik. Nem is nagyon hibáztathatom.
Tudom, hogy tart Harrisontól, és néhány napja még nem
is voltunk barátok, úgyhogy nem várhatom el tőle, hogy
megmentsen.
– Volt pofád idejönni? – kérdezi Harrison, és
kidüllesztett mellkasa előtt karba teszi a kezét. Talán
azt hiszi, ez a fenyegető testtartás majd megijeszt. A
tekintetében látom a gyűlöletet, ökölbe szorított
kezében a feszültséget. Kétségtelenül tudja, hogy én
raktam ki a szekrényére azt a képet, és azóta most
találkozunk először. Harrison merev, olyan, mintha
igyekezne leküzdeni a késztetést, hogy kezet emeljen
rám.
– Te is bátor vagy, hogy idetoltad a képedet – vetem
oda, pedig legszívesebben összekuporodnék a földön, és
sírnék. Eddig könnyű volt visszavágni, de már nem
akarom folytatni ezt a játékot. Be akarom ismerni, hogy
egy másodperccel sem bírom tovább, nem akarok tovább
veszekedni, de most nem törhetek össze, mert mindenki
minket figyel. – Milyen érzés, Harrison, hogy az egész
világ megtekinthetett?
Az évfolyamtársaink röhögcsélnek. Az összes vendég
a konyhában tolong, mindenki minket hallgat, és
valószínűleg úgy gondolják, szuper, hogy ilyen korán
beüt a balhé. Régebben én is bírtam ezt a fajta
szánalmas szórakozást, de egyáltalán nem jó poén az
iskola bokszzsákjának lenni. Borzalmas, és nagyon
egyedül érzem magam. Minden jelenlévő ellenem van,
és soha senkinek sem lenne szabad ezt éreznie.
Harrison körbetekint a körülöttünk állókon, majd
újra felém fordul.
– Szóval ez az egész azért volt, hogy kiegyenlítsd a
számát? – felhorkant, hűvösen nevet. – Nagyszerű
munkát végeztél, Vanessa. Sikerült. Kvittek vagyunk. –
Gúnyosan tapsol, hangosan, lassan, és közben
szánakozva rázza a fejét.
Olyan, mintha elillant volna a levegő a helyiségből,
szinte megfulladok, miközben farkasszemet nézek a
sráccal. Nem ezt a választ vártam, és valahogy nem
találom a szavakat. Tanácstalan vagyok, csapdába
estem, és tudom, minél tovább állok itt némán, annál
nagyobb idiótának fogok tűnni. A tekintetemmel Chynát
keresem, remélem, hogy felbukkan és megment, de
sehol sincs.
– Nagy kár – kapcsolódik be Noah is, és ellép a
haverja mellett –, hogy ellenséget csináltál belőlünk. –
Gonoszság árad a hangjából, fenyegetően beszél.
Keserűen az arcomba mosolyog. Érzem rajta a sör
szagát. Elgondolkodom: vajon most már örökké
gúnyolni fognak? Noah hirtelen elkapja a derekamat,
magához húz, és diszkréten mögém kerül. Szorosan fog,
és az évfolyamtársaink döbbent tekintetével találjuk
szemben magunkat. A nyakamon érzem forró leheletét,
amikor jó hangosan megkérdezi a közönséget: – A
jelenlévők közül kit csábított még el Vanessa Murphy?
– Elég! – sziszegem, és megpróbálok kiszabadulni a
szorításából. Nagyon megalázó a helyzet. Noah mindig
is a múltamat fogja fegyverként használni ellenem, azt
érezteti, hogy szégyenkeznem kellene, és amikor
néhányan feltartják a kezüket, pontosan ezt is érzem:
szégyent. Nick Foster a hátsó sorok valamelyikéből
jelentkezik. Blake Nelson szégyellősen felemeli a kezét,
aztán úgy tesz, mintha csak a fejét akarta volna
megvakarni.
Harrison grimaszol, majd jelentkezik.
– Én is kárvallott vagyok – közli, mintha nem tudná
már egyébként is az egész iskola.
Megpróbálok Noah bordájába könyökölni, de
gyorsabb nálam, és elkapja a karomat, azt is lefogja.
Szorosan hozzám simul.
– Látod? – suttogja, és a nyakamba temeti az arcát.
Olyan halkan beszél, hogy más ne hallhassa. – Az
árulókat senki sem szereti.
Bárcsak láthatnám azt a hátborzongató kifejezést az
arcán, és ököllel orrba verhetném! A vállamon pihenteti
az állát. A szemem sarkából nézek rá.
 – Érdekes – felelem halkan, és remeg a hangom. –
Akkor még semmi bajod nem volt velem, amikor veled
jártam össze.
Rám mordul, és még erősebben szorítja a karomat.
– Engedd el! – parancsolja egy rekedt hang. – Most!
Kai tolakszik át a tömegen ugyanúgy, ahogy én
tettem érte tegnap reggel. Engem is éppen megaláznak,
ahogy őt tegnap, és ugyanúgy Harrison Boyd és Noah
Diaz az agresszorok.
– Az istenit! – mordul fel Harrison, és bosszúsan
felemeli a karját, majd Kai felé fordul. Az egyik keze
ökölbe szorul. – Sikerült tegnap kinyírnunk az
agysejtjeidet, vagy mi történt? Te megőrültél, hogy
idejöttél.
Kai rá sem néz, csak elsiet mellette, és a vállával jól
meglöki, majd megáll előttem és Noah előtt. Még mindig
nem tudok mozdulni, és bénultan nézek Kaire.
– Engedd el! – ismétli meg, ezúttal még
határozottabban. Tetőtől talpig feketében van, még a
bőrdzsekije is fekete, amit más körülmények között
iszonyú vonzónak találnék. Noah-ra szegezi a tekintetét.
A szeme alatti zúzódás még csúnyább, mint tegnap, és
jól láthatóak a verekedésben szerzett sebek is.
Noah nevetése úgy hasít a fülembe, mint egy csengő
éles hangja.
– Oké, délceg herceg. Vigyed! – mondja, és erősen Kai
felé lök. Megbotlom, kis híján elveszítem az
egyensúlyomat, de Maddie kinyúl a tömegből, és
megfogja a kezemet, hogy ne essek el.
 – Tudni akarom – közli lassan Harrison, és Noah
mellé áll. Tüzes tekintetüket Kaire szegezik, és
mindkettő készen áll, hogy fedezze a másikat. Harrison
elvigyorodik, és pontosan tudom, mi következik most:
valami olyasmi, ami Kai elevenébe talál. – Most veled
fekszik le ez az áruló. Kinek adnál magasabb
pontszámot, Vanessának vagy Sierrának?
Alig hagyták el a szavak a száját, Kai ökle már suhan
is át a levegőn, és éppen megfelelő szögben, egyenesen
Harrison állába száll bele. Mindenkinek egy emberként
akad el a lélegzete, és lökdösődnek, hogy minél jobban
lássanak, de nincs megnéznivaló verekedés – Harrison
úgy zuhan a földre, mint egy darab fa, csak úgy
nyekken.
A közönség megvadul. Mindenki kiabál, lökdösődik,
Maddie sikít. Valaki azt kérdezi, hívja-e a 911-et. Noah
letérdel, Harrison vállát rángatja, és azt hajtogatja,
keljen fel. De Harrison nincs egészen magánál, egyelőre
sem a teste, sem az agya nem fogta fel, mi történt. A
srácok közül néhányan odarohannak, és egyesült erővel
sikerül állásba húzniuk a csapattársukat.
Kait nézem, aki elkerekedett szemmel bámulja a
kezét, és óvatosan kinyitja az öklét. A jelek szerint őt is
meglepte az ütése ereje.
– Kifelé a házamból, mindketten! – szólal meg
Maddie, és először azt hiszem, Kaihez és hozzám beszél.
De amikor felé fordulok, észreveszem, hogy Noah-hoz és
a dülöngélő Harrisonhoz szólt.
Noah Harrison hóna alá nyúl, és háttal húzza ki a
konyhából, de egy pillanatra megáll.
 – Csak egy ágy meg egy kis víz kell neki. Tíz perc
múlva újra önmaga lesz. Nem rúghatsz ki pont minket,
Maddie! – Olyan önelégült, hogy rosszul vagyok tőle.
Mintha azt hinné, ezeket a bulikat kizárólag az ő
kedvükért rendezik.
– Dehogynem – vitatkozik Maddie, és csípőre tett
kézzel lép közelebb hozzájuk. Ahhoz képest, amilyen
szégyenlős általában, döbbenetes látni, hogy most
ennyire elemében van. – És meg is teszem. Vidd ki
Harrisont, és húzzatok el! Nem akarok itt agresszorokat.
Harrison motyog valamit, de nem lehet érteni, mit.
Kai ütésétől szédül, alig áll a lábán. Noah a haverjára
pillant, majd Maddie-re.
– Nem akarsz a barátunk lenni? – kérdezi, és édesen,
ártatlanul csücsörít. Maddie gyengeségére apellál, mert
mindenki tudja róla, mennyire igyekszik jóban lenni
mindenkivel. Ezért is szippantotta be Harrison világa.
Maddie elmosolyodik – nála a hatalom.
– A ti barátotok? Kösz, nem.
Noah a fogát csikorgatva rázza a fejét, mintha azt
akarná mondani, Maddie ezt még megbánja, aztán
kivontatja a konyhából a haverját. Néhány csapattársuk
is velük megy, mi meg a konyhában várjuk meg, amíg
elhagyják a házat. Harrison továbbra is motyog, és
egyre biztosabban áll a lábán.
Furcsa pillanat ez, amikor mindenki néma csendben,
mozdulatlanul áll, aztán minden visszatér a régi
kerékvágásba. A zene újra üvölt, egészen fülsiketítő, az
emberek újra jönnek-mennek, és hallani a poharak
csörrenését, amikor a vendégek elvesznek egy újabb
sört. Újraindulnak a beszélgetések is. Olyan, mintha az
elmúlt öt perc meg sem történt volna, és jobb is így.
Noah és Harrison már megint megaláztak, és szerintem
bele is pusztulnék, ha a többiek ezen csámcsognának.
Kai meg belibbent, mint valami hős egy
akciófilmben, és megmentett, mintha egy szánalmas,
bajba jutott kisasszony lennék…
Hogy merészelte?
– Te! – sziszegem, és felé bökök a mutatóujjammal.
Még mindig a kezét dörzsölgeti, de most aggodalmas
tekintettel néz fel. Gondolom, a hangomból kihallani a
dühömet. Elkapom a másik kezét, és kirángatom a
konyhából, át a nappaliba, ahol nincs akkora tömeg. A
fogamat csikorgatom, és mindent elkövetek, hogy úrrá
legyek a dühömön, és ne foglalkozzak azzal, mennyire
vonzó és kemény pasi benyomását kelti most Kai. –
Neked semmi jogod csak úgy besétálni ide, és
megmenteni engem!
Kai összevonja a szemöldökét, és félrebillenti a fejét.
Gyengéden néz, és kedvesen kérdezi:
– Szerinted nem kellett téged megmenteni, Nessie?
– Nem, nem kellett. Egyedül is kivágtam volna
magam! – Ez égbekiáltó hazugság, csak azért mondom,
mert nem akarom elismerni a tettét, pedig tényleg
megmentett. – Nem kellesz, ahogy én sem kellek neked.
Kai a homlokát ráncolja. Rögtön megérti, miről
beszélek. Óvatosan közelebb lép hozzám, és megadóan
felemeli a kezét.
– Oké, tudom, hogy még mindig ki vagy akadva azért,
amit tegnap mondtam…
 – Rohadtul eltaláltad, még mindig ki vagyok akadva!
Felsóhajt, mert félbeszakítottam, és a halántékát
dörzsöli.
Keresi a szavakat.
– Kérlek, ne írj le teljesen csak azért, mert
baromságokat beszéltem idegességemben. Tudod, hogy
nem úgy értettem! Ne már, Nessie! – kérlel, és a
kezemért nyúl. A bütykei be vannak dagadva.
Szürkéskék szemében kétségbeesés csillog. – Tényleg
veled töltöttem volna az egész hetet, ha azt a sok
hülyeséget komolyan gondolnám?
– Csak azért lógtál velem, mert egy volt a célunk –
érvelek, és elhúzom a kezemet. Nagyon haragszom
magamra. Hogyan hihettem, hogy Kait valaha is
érdekelhetné egy magamfajta lány?
Kai is megharagszik rám. Megfeszíti az állkapcsát,
ettől összerándul az arcizma.
– Szerinted tényleg arra vesztegettem volna a héten
az összes estémet, hogy egy olyan lánnyal legyek, akivel
nem szeretek lenni? Egész héten rád gondoltam volna,
amikor nem voltál velem? Egész nap vártam volna a
pillanatot, hogy láthassalak?
– Mégis szégyellsz együtt lenni velem – jelentem ki.
Fájnak ezek a szavak, elszorul a szívem, és megint
visszatér az a fojtogató érzés. A fejemet rázom, és
közben a légzésemre koncentrálok. – De úgyis mindegy,
mert még mindig szerelmes vagy Sierrába.
– Jesszusom! – kiált fel Kai, és bosszúsan a fejéhez
kap. Csukott szemmel tépi a haját. Mély levegőt vesz. –
Hogyan lehetnék már szerelmes Sierrába, amikor a jelek
szerint lassan beléd szeretek?
Rábámulok, és azon tűnődöm, vajon csak képzeltem-
e, hogy ezek a szavak hagyták el a száját, de hirtelen
kinyújtja a kezét. Megfogja az arcomat, és az ajkamra
szorítja az ajkát.
A csókja felidézi bennem a korábbi csókjainkat,
mintha mind eggyé váltak volna. Gyengéden, törékenyen
csókol, mint szerdán, az első alkalommal, amikor a Zöld
Rozsdaszörnyben ültünk, és olyan új, olyan ismeretlen
volt még az ajka érintése. Ugyanolyan szenvedélyesen
csókol, mint Harrisonék pincéjében, amikor olyan nagy
volt a tét. Ugyanolyan gondoskodóan csókol, mint
tegnap este, amikor elszabadultak az érzelmek a
szobájában, közvetlenül azelőtt, hogy minden széthullott
volna. Most mégis itt vagyok, elveszek Kai ölelésében,
illatában, csókjában.
De nem sokáig, mert erőt veszek magamon, és
elhúzódom tőle, hogy kiolvashassam a tekintetéből, mit
érez. Tényleg komolyan gondolta, amit az előbb
mondott?
Ekkor tűnik fel, hogy mindenki minket néz. Először a
nappali közepén vitatkoztunk, aztán megcsókoltuk
egymást. Mindenki döbbenettől elkerekedett szemmel
bámul ránk, és úgy érzem, most rögtön belepusztulok a
szégyenbe. Lesütöm a tekintetemet, és az edzőcipőmet
tanulmányozom. A hajam az arcomba hullik, elrejti azt.
– Tökéletes! – szólal meg mellettem egy pillanattal
később Maddie. Rásandítok. Izgatottan dörzsölgeti a
kezét, és közelebb hajol hozzánk. Lehalkítja a hangját. –
Csodás alakítás volt! Teljesen valódi hatást keltett. Na
és a csók… Azta! Szenvedélyes volt. Beléphetnétek a
színjátszó szakkörbe. Te jó ég! Hétfőn első dolgom lesz
felírni benneteket a listára.
– Ez nem… Mi nem eljátszottuk… – dadogom, de
Maddie már a szoba túlsó felében jár. Csak pislogok, Kai
meg nevetésben tör ki. Meglepetten fordulok felé. Már
senki sem figyel ránk.
– Most, hogy véget ért a Harrminátor hadművelet,
úgy néz ki, a színjátszó szakkörbe fogjuk befektetni a
feles energiáinkat – közli azzal a csodálatos, huncut
tekintettel. Megfogja a csuklómat, és a hüvelykujjával
finoman végigsimítja a kézfejemet. Szinte félénken
pillant rám. – Kimehetnénk beszélgetni?
 23

Kaijel összekulcsoljuk az ujjainkat, úgy megyünk végig a

házon, ki a hátsó kertbe. A talajt vastag hótakaró
borítja, és tele van a dohányzók lábnyomaival.
Néhányan a teraszon álló kerti bútoron üldögélnek,
együtt cigiznek, és belenevetnek a hideg levegőbe.
Chyna is itt van. A falnak dől, és maga köré fonja a
karját, hogy ne fázzon annyira. Malik Dorsey-val, a
gyerekkori szerelmével beszélget, akivel az évek során
volt néhány közös órám, de a srác válla fölött azonnal
rám téved a tekintete. Meglepődik, hogy Kaijel lát, és
egyikünkről a másikunkra néz. Legutóbb azt mondtam
neki, semmit sem akarok többé a sráctól, mégis itt
vagyunk, mégpedig kézen fogva. Gyorsan elnézést kér
Maliktól, és odacsoszog hozzánk.
– Ezt most nem értem – motyogja, és
várakozásteljesen néz rám. Sötét szeme csillog a csontig
hatoló hidegben.
– Mióta vagy idekint? Teljesen lemaradtál a
történtekről? – kérdezem. Nem csoda, hogy teljesen
átfagyott, ha végig itt álldogált.
Összevonja a szemöldökét.
– Mi történt? Már a nyilvánvalón kívül. –
Jelentőségteljesen bámulja összekulcsolt kezünket, mire
megint elpirulok, pedig biztosra veszem, hogy már eleve
vörös az arcom, és csak részben a hidegtől.
 – Lemaradtál arról, hogy Kai egy ütéssel leterítette
Harriont, például.
– Mi van? – Chynának elakad a lélegzete, leengedi a
karját, és közelebb lép hozzánk. Elkerekedett szemmel
fordul Kai felé.
– Természetesen megérdemelte – süti le a tekintetét
Kai.
– Mindig lemaradok a jóról! – panaszkodik Chyna.
Felsóhajt, és visszanéz Malikra. – Tudod, mit? Majd
később mindent elmesélsz, Vans. – Kedvesen mosolyog
rám, és tudom, hogy hallani akarja a pletykát, de látja,
hogy én Kaijel szeretnék lenni, ő meg Malikkal van
elfoglalva.
Csókot dobok neki, ő is nekem, és mindketten zsebre
tesszük a magunkét. Visszarohan Malikhoz, és folytatják
a beszélgetést.
– Gyere ide – mormogja Kai, és megszorítja a
kezemet, úgy vezet az üres napozóágyakhoz. Hó borítja
őket, de Kai lesöpri róluk, és leveszi a kabátját. Leteríti
az egyik ágyra, és int, hogy üljek le.
Ha így kell fagyási sérüléseket szenvednem, nem
bánom.
Egymás mellett, összebújva ülünk, érezzük egymás
testmelegét. Csupa libabőr vagyok, és szorosan
összehúzom magamon a kabátomat. Kaire nézek, mert
nem tudom, mit is mondjak. Még mindig beleszédülök,
ha a házban tett kijelentésére gondolok.
Szerencsére hamarosan megszólal.
– Abból, amit tegnap este mondtam, semmit sem
gondoltam komolyan. Rosszul fogalmaztam – ismétli
meg halk, de határozott hangon. – És nem vagyok
szerelmes Sierrába. Mégis miből gondoltad, hogy igen?
Átvert.
– Láttalak vele – motyogom. – Ma, a plázában.
Kai majdnem elneveti magát, én meg üres tekintettel
bámulok rá, mert nem értem, mi lehet ennyire vicces.
Mosolyogva rázza a fejét, és a szeme sarkából néz rám.
– Ja, a Sephorában dolgozik. Könyörgött, hogy
találkozzak vele az ebédszünetében, és nem tudtam
ellenállni, hallanom kellett, mit akar mondani.
– És mit mondott? – faggatom. Most akkor
újrakezdték a kapcsolatukat, vagy nem?
– Bocsánatot kért. Azt mondta, sajnálja, amit tett,
megbánta. Adni akart még egy esélyt magunknak. – Egy
pillanatra elhallgat, és összekulcsolja a kezét a két térde
között, pontosan úgy, ahogy ma délelőtt tette, amikor
Sierrával beszélgetett. Olyan hatást kelt, mintha erősen
gondolkodna valamin. A messzeségbe réved. – Tudod, az
őrület az, hogy valószínűleg el is hittem volna neki. De –
teszi hozzá gyorsan – már nem érdekel. Így sokkal
könnyebb volt elküldeni a pokolba.
– Jaj, basszus – suttogom, és lenyelem a gombócot a
torkomban. Istenem, miért kell nekem mindig
elhamarkodottan levonni a következtetést? Tessék, most
is meggyőződésem volt, hogy nem kellek Kainek, mert
még mindig Sierrát szereti, miközben tökre nem. Elkap
a bűntudat, mert most már világos, hogy egész nap
mindenféle ok nélkül haragudtam rá, és ez nem igazság.
Lehet, hogy tegnap sem kellett volna olyan gyorsan
elrohannom. Maradnom kellett volna, esélyt adni neki a
bocsánatkérésre.
Tényleg sürgősen le kell szoknom arról, hogy
elhamarkodott következtetéseket vonjak le.
Kai egész testével felém fordul, és szemöldökét
összevonva tanulmányozza az arckifejezésemet. Vajon
mit láthat a szememben? Magam sem tudom, mit érzek.
Mintha egy forgószél közepén találtam volna magam.
– Annyira félsz attól, hogy közel kerülsz valakihez,
hogy muszáj elszabotálnod bármit, aminek egy kicsi
esélye is van rá, hogy valami legyen belőle – állapítja
meg.
Meglep a stílusváltás. Nem tetszik ez a vádaskodó
hangnem. – Mi?
– Lásd be, Vanessa! – szól gyengéden. – El akarsz
lökni magadtól. Ezért beszélted be magadnak ezt a sok
hülyeséget. Azt hajtogatod magadban, hogy nem vagy
fontos nekem, nem érdekelsz, még mindig Sierrát
szeretem… Mert akkor lesz okod.
Megrázom a fejemet, pedig igazul csengenek a
szavai.
– Mire lesz okom?
– Hogy ne vedd észre, mi történhetne köztünk.
Tényleg ezt csinálom? Tudat alatt szabotálom a
kapcsolatomat Kaijel, mindenfélét kitalálok, ami nem is
létezik, például azt, hogy szerelmes az exébe, és nem
érdeklem, csak, mint tettestárs? Végig csak okot
kerestem rá, hogy elküldjem, mert félek?
Úgy vág mellbe a felismerés, mint egy tonna tégla.
Hogy lehet, hogy Kai észrevette azt, amit én képtelen
voltam? Hogy lehet, hogy valaki, akit csalt hétfő óta
ismerek, már most jobban kiigazodik rajtam, mint én
saját magamon?
– Hűha – nyögöm ki. A földet bámulom, és nem
pislogok. Könnybe lábad a szemem. Vacog a fogam, de
megfeszítem az állkapcsomat, így próbálok erőt venni
magamon. Nem tudom, mit feleljek. Megbénít az
igazság.
Én szeretném meglátni, mi lesz velünk Kaijel, de
aggodalommal tölt el, hogy így érzek, miután olyan
hosszú ideig senkit sem engedtem magamhoz igazán
közel. Nagyon félek a komoly kapcsolattól, attól, hogy
beengedjek valakit, akit aztán esetleg elveszítek, de
attól is félek, hogy elbukom az esélyemet Kaijel.
Borzalmas érzés, hogy ennyire képtelen vagyok dönteni.
Szeretnék egyszer az életben kockáztatni, ugyanakkor
igyekszem megvédeni magamat, ahogy az elmúlt két
évben tettem. Ezért kentem Kaire, hogy ö nem akar
többet tőlem? Mert így nem nekem kellett döntenem?
– Ne lökj el magadtól, Nessie! – kéri Kai, és a
kezemet keresi. Nem húzódom el tőle, pedig az ő keze
még mindig nedves és hideg, miután azzal söpörte le a
havat. Mégis tökéletes, ahogy egymáshoz ér a bőrünk. –
Nem lehetne, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk?
Csak lógjunk együtt, poénkodjunk, és meglátjuk, mi lesz.
Ha szeretnél csókolózni, nekem tökre belefér az is.
Végre ránézek. Tágra nyílt szemmel, reménykedve
figyel, de aggódik is. Nagyon fél, hogy nem értem meg a
szavait, és azt fogom felelni, semmiféle esélyt sem látok
rá, hogy úgy együtt legyünk.
 – Mondhatok valamit? – kérdezem.
– Csak, ha jó – válaszolja.
Csak egy szánalmas félmosolyra futja tőlem, majd a
kezünkre téved a pillantásom.
– Te vagy az első srác, akivel kapcsolatban felmerült
bennem, hogy lehetne köztünk valami komolyabb. –
Óriási eredmény tőlem ez a vallomás. Ilyesmit én nem
szoktam. Nem szoktam a hófödte kertben üldögélni
srácokkal egymás kezét fogva, miközben rólunk
beszélgetünk. Ijesztő, ugyanakkor felvillanyozó.
Kai szeme felragyog, eltűnik belőle a félelem, és csak
a remény marad.
– Akkor ezt eldöntöttük. Washington kapitány lesz
az, aki megtanít hinni abban, hogy bizonyos dolgoknak
érdemes adni egy esélyt.

Kaijel eljövünk a buliról. Először szólunk Chynának,

megkérdezem, nem baj-e, ha egyedül kell megvárnia a
bátyját, és mivel még mindig Malikkal nevetgél,
megnyugtat, hogy minden rendben. Isaiah viszi majd
haza, így tudom, hogy biztonságban meg fog érkezni.
Maddie-t is megkeresem, szólok neki is, hogy korábban
elindulunk hazafelé, és még egyszer megköszöni a
nagyszerű előadást, amit korábban láthattak tőlünk a
vendégei. Egyikünk sem pazarolja arra az idejét, hogy
arról győzködje, nem előadás volt.
 Nem éri meg ott maradnunk a bulin. Nincs kedvem
sem inni, sem az asztal tetején táncolni, csak Kaijel
szeretnék lenni, úgyhogy kicsivel tíz előtt lelépünk.
Kézen fogva vágunk neki az útnak, és egyre
gyorsulnak a lépteink, ahogy küzdünk az elemekkel. Le
sem tudom venni róla a tekintetemet. Csak bámulom
álla erős vonalát, telt, puha ajkát, ragyogó szeme
csillogását. Még a szemöldökébe borotvált csíkot is jól
megfigyelem, és nem tudom eldönteni, mióta tartom
szexinek.
– Na, szerinted mekkorát fogunk szívni hétfőn a
suliban? – kérdezi viccesen. Szabad kezét fekete
farmerje zsebébe dugja, és kissé reszket. De már nem
vagyunk messze a házunktól.
– Bármi lesz is, én már nem fogok bosszút állni –
vonok vállat. Elegem van ebből, egyáltalán nem éri meg.
Kábé öt percig tart az elégedettség, miután megszívatom
Harrisont, és ez nem elég indok. Mindig minden csak
rosszabb lesz tőle. Mostantól én leszek az okosabb.
– Én sem folytatom – csóválja a fejét Kai. Húz át a
havon, és kirugdossa oldalra, ahol már halmokban áll a
felhajtok végében, ahová az errefelé lakók lapátolták. –
Szerintem megtettük, amit kellett. Totális háborút
kezdtünk, de én már nem bánnám a békeszerződést.
Szerintem eltört az egyik bütyköm. – Elengedi a
kezemet, és felemeli a sajátját. Néhányszor kinyitja és
összeszorítja az öklét, majd megmutatja sebes,
feldagadt bütykeit. Megállok, elé lépek, és elállom az
útját. A számhoz emelem a kezét, és csókot nyomok a
sérülésére, ugyanúgy, ahogy tegnap tettem a sebeivel.
 – Köszönöm – mondom.
Gyengéden néz le rám.
– Úgy tudtam, téged nem kell megmenteni.
– Nem is – fortyanok fel, és eltolom magamtól a
kezét.
Nevetünk, lopva megcsókoljuk egymást, aztán
folytatjuk az utat, és egyre gyorsabban lépkedünk, mert
egyre jobban lehűl a levegő. Tiszta őrültek vagyunk,
hogy ilyen időben gyalogolunk, bár szerintem ezen a
héten még egy jó döntésünk sem volt. Kissé túl
impulzívak vagyunk, és határozottan meggondolatlanok.
Talán ez hozott össze minket.
Amikor végre megérkezünk hozzánk,
megkönnyebbülten felsóhajtok, és rohanok a veranda
felé. Még sosem örültem ennyire a bejárati ajtónk
látványának. Berobogok rajta, és magam után húzom
Kait is. Hála az égnek, apa jól befutott. Most az egyszer
melegnek és hívogatónak érzem az otthonomat.
Lerúgom szétázott edzőcipőmet, és alaposan kiráz a
hideg – egész testemben megborzongok.
– Ki van ott? – szól apa, és kijön a konyhából. Egyik
kezében egy serpenyőt fog fegyverként, a másikban egy
konyharuhát. Rögtön megnyugszik, és leengedi a
serpenyőt, amikor meglátja, hogy csak én vagyok az. Ez
a különbség Harrison családja és az enyém között: Mr.
Boyd fegyverrel fogadja a betolakodókat, az apám meg
serpenyővel. – Ó. Hogyhogy ilyen korán megjöttél? Azt
hittem, Chynánál alszol. Úgy szoktad.
Szóval észrevette, hogy általában náluk töltöm a
hétvégét? Meggyőződésem volt, hogy nem érdekli,
merre járok, de lehet, hogy az aggódás hiánya jobban
érthető, ha mindig azt hitte, hogy biztonságban vagyok,
a Tate-házban.
– Meggondoltam magam – mosolyodom el. Még
sosem fordult elő, hogy ilyen korán eljöjjek egy buliról.
– Hazasétáltunk.
– Ebben az időben? – hökken meg apa a gondolattól,
hogy ilyen lenge öltözékben gyalogoltam idáig mínusz
egy fokban. – Már hozom is a forró csokit! – Sarkon
fordul, és a serpenyővel együtt eltűnik a konyhában.
– Mi van? – kérdezem csak úgy. Apát megszállta
valami? Fogalmam sincs, ki ez a pasi a házunkban.
– Mi a baj? – kérdezi Kai. Óvatosan leveszi a
Jordánját, leteszi az ajtó mellé, majd közelebb jön.
– Az apám… Mindegy is – csóválom meg a fejemet.
Kai nem értené, miért döbbent meg ennyire, hogy apa
forró itallal kínál minket. Ez a gesztus annyira
hétköznapi… ebben a házban mégis annyira különös.
Pokrócokat hozok a nappaliból, egyet magamnak,
egyet Kainek. Magunk köré csavarjuk, úgy nézünk ki,
mint két óriási mályvacukor. Aztán nesztelenül követjük
a konyhába apát.
– Nincs itthon tejszínhab. Sajnálom – szabadkozik
apa, és leteszi elénk a forró csokit az ebédlőasztalra.
Kicsit bepárásodott a szemüvege, úgyhogy leveszi, és
letörli a pólójával. – Elnézést, de legutóbb kicsit
elmerültem a saját világomban. Vanessa, bemutatnád
még egyszer a barátodat? – kérdezi, és alaposan
szemügyre veszi Kait, miközben visszateszi a
szemüvegét.
 – Ja, igen, persze – motyogom, és leülök. A tenyerem
közé fogom a forró bögrét, és remélem, hogy ettől majd
felolvad a kezem, mert a hidegtől jelenleg teljesen
érzéketlen. – Kai Washington, és… társak vagyunk. –
Összenézünk Kaijel, aki igyekszik elrejteni a vigyorát.
– Abban az iskolai feladatban? – fejezi be a mondatot
apa. Meglep, hogy mégiscsak hallotta, amit a múltkor
mondtam. Lehet, hogy mégiscsak figyel?
– Igen – bólint Kai. – Örülök, hogy megismerhetem,
uram.
– Jaj, ugyan – emeli fel a kezét apa. – Szólíts csak
Jamesnek! Majd szóljatok, ha szükségetek van valamire.
– Fogja a maga forró csokiját, amelyet a konyhapulton
hagyott, és békében, kettesben hagy minket, ő meg
átmegy a nappaliba. Kedvenc foteljébe süpped, és
előveszi a laptopját. Nem nehéz kitalálni, mit csinál:
feltehetőleg további festői látványosságokat
Írországban. A listába senki sem szólhat bele.
Kai velem szemben foglal helyet, és a bögréjéért
nyúl. Összehúzzuk a vállunkon a pokrócunkat, és néhány
percig hallgatunk. Hagyjuk, hogy a ház, a takarónk és a
forró csoki melege kiolvasszon bennünket. Nagyokat
kortyolunk, és a bögrénk fölött egymásra mosolygunk.
Annyira szép pillanat ez, amint mindketten tökéletesen
elégedetten élvezzük a csendet.
– Végre újra érzem a lábujjaimat – szólal meg Kai
egy idő után. Felhajtja a maradék italt, leteszi, és eltolja
magától a bögrét, és szorosabbra vonja maga körül a
pokrócot. Annyira édes ez a srác! Itt van ezzel a
borotvált csíkkal a szemöldökében, a monoklijával, a
feldagadt bütykeivel Kennedy kedvenc, bolyhos
pokrócába burkolózva, és nevetnem kell a látványtól.
– Én meg az arcomat – felelem. Megérintem a
szememet, hogy biztosra vehessem, nem keletkeztek
jégcsapok a szempilláimon. Sosem hittem volna, hogy
egyszer, egy szombat este Kai Washingtonnal fogok
forró csokit szürcsölni, a rejtélyes idegennel, akit
leöntöttem vodkaszódával, ráadásul éppen apa fogja
készíteni nekünk, és a saját konyhánkban fogunk
üldögélni.
Felállok, fogom az üres bögréket, és beteszem a
mosogatóba, mert annyi erőm sincs, hogy elmossam
őket. Kai mögé kerülök, lehajolok, és átkarolom a vállát,
így alig látszik ki a pokrócom alól. Az állam tökéletesen
illik a vállgödrébe. Belélegzem a kölnije pézsmaillatát.
– Sajnálom, hogy haragudtam rád – mormogom. Nem
kellett volna úgy nekiesnem. Igaza van: bebeszéltem
magamnak mindenfélét, amit nem is lehetett a
számlájára írni, így egyáltalán nem volt jogos a
haragom.
– Én meg azt sajnálom, hogy tegnap este komplett
idiótaként viselkedtem – fogja meg a kezemet. Néhány
pillanatig így maradunk, összesimulunk, ölelem, és a
fejemet csukott szemmel a vállán pihentetem.
Lehet, hogy végig ez hiányzott? Ez a sok kis
különleges pillanat, amelyek akkor következnek be,
amikor a legkevésbé várnánk? Ilyen az, ha
olyasvalakivel vagyunk, akit nagyon kedvelünk? Az ilyen
pillanatokért éri meg az elkerülhetetlen fájdalom,
amivel egy kapcsolat vége jár?
 – Menjünk fel! – javaslom, és felegyenesedem. Nem
akarom elengedni, de végül leveszem róla a karomat, ő
meg felemelkedik.
A lépcső felé indulunk, mint két óriási mályvacukor,
de még az alsó lépcsőfokra sem lépek fel, amikor
találkozik a tekintetem apáéval. A foteljéből figyel
minket, és színpadiasan az órájára néz. Összevonja a
szemöldökét, aztán lecsukja a laptopját.
– Késő van, Vanessa – mondja kissé éles hangon. –
Ideje, hogy a barátod hazainduljon.
– Ja, igen, persze – hadarja Kai. Ahhoz képest, milyen
kellemes és elbűvölő, elég furán viselkedik most, hogy
az apámmal találkozik.
Felvont szemöldökkel nézem apát. Hétfőn Kai fent
volt a szobámban, és neki a szeme sem rebbent. Most
meg azt mondja, menjen haza? Ez meg mi? Nem akarom,
hogy Kai elmenjen, de nagyon tetszik, hogy apa nemcsak
úgy üldögél, és nem hagyja, hogy felvigyek a szobámba
egy srácot. Erre… erre vártam már mióta.
Egy igazi szülőre, aki igazi szülőként viselkedik,
például rám szól, hogy vegyek kabátot, forró csokit
készít, és közepesen kedvesen kidobja a házunkból azt a
srácot, aki túl sokáig marad.
Csodálatos! Tényleg megértette az érzéseimet. Igaz,
kissé erőltetett az igyekezete, de értékelem, hogy bár
még huszonnégy órája sincs annak, hogy kiakadtam rá,
már most igyekszik jobb lenni. Lehet, hogy eddig nem
azért maradt ki az életemből, mert nem érdekeltem,
hanem éppen azért, mert igen. Ő maga mondta, hogy azt
hitte, ha békén hagy engem meg Kennedyt, és nagy
szabadságot ad, azzal helyesen cselekszik.
– Maradhatok még öt percet? – kérdezi Kai. – Csak
amíg anyukám értem jön.
Elnevetem magam. Miért mondana nemet apa, és
dobná ki Kait a farkasordító hidegbe? Apa is kuncog, azt
feleli, természetesen, majd felnyitja a laptopot, és
folytatja a keresgélést.
Kaijel a lépcső alján ülünk. Elküldi az anyukájának a
címünket, ő meg azonnal válaszol, hogy már indul is.
Ekkora hóban nem lehet biciklizni, és szerintem a
létfontosságú szervek nem bírnának ki még egy sétát
ilyen időben.
– Akkor holnap találkozunk? – kérdezi, és elteszi a
mobilját. Vidámságot olvasok ki a tekintetéből, és
ugyanolyan reménykedést, mint nemrég a bulin, mintha
kicsit arra számítana, pánikba esem, és nemet mondok.
De ragyogó mosolyom megnyugtatja.
– Nessie nagyon szívesen találkozna veled holnap,
Washington kapitány.
 24

Másnap reggel arra ébredek, hogy apa gyengéden rázogatja

a vállamat. Az a látvány, hogy vasárnap kora reggel
fölém hajol, kis híján szó szerint halálra rémít, úgyhogy
rettegve bámulok rá, míg ki nem megy az álom a
szememből. Felkönyökölök, megdörzsölöm a szememet,
és hunyorogva nézem őt. Ehhez még túl korán van.
Ráadásul apa sosem próbál meg felkelteni.
– Gyere le – mondja komoly arccal. Rossz előérzetem
van, összeugrik a gyomrom. Nem tetszik ez a komoly
hang, az aggodalmaskodó tekintet, az összevont
szemöldök. Úgy látom, ma reggel hónapok óta először
megborotválkozott, úgyhogy alig ismerem meg zilált
szakálla nélkül.
– Mi a baj? – ülök fel.
– Beszélnünk kell – közli, majd kimegy. Ez a nem túl
konkrét válasz nem igazán enyhíti a rossz érzésemet.
Félredobom a paplanomat, és kikászálódom az
ágyból. Edzős rövidnadrág és ujjatlan póló van rajtam.
Előveszek egy kapucnis pulcsit a szekrényemből, és
felhúzom, hogy ne fázzak. Ránézek a telefonomra –
kilenc óra tizenhat perc van, szóval tényleg túl korán
van még az apával folytatott, komoly beszélgetésekhez.
Lefelé benézek Kennedyhez, de ő még mélyen alszik, és
tökéletesen egyszerre horkol Theóval, aki kinyitja fél
szemét, és rám néz. Akkor ez nem családi ügy, apa csak
velem akar beszélni.
Sietek lefelé, és megkeresem apát. A konyhában van,
és mindkettőnknek instant kávét tölt. Ha az évek során
odafigyelt volna rám, most tudná, hogy nem is kávézom.
– Ülj le – szól hátra a válla fölött, amikor meghallja,
hogy megjöttem. Megfordul, és felém csúsztat az
asztallapon egy bögrét, én meg érte nyúlok.
– Elárulnád végre, mi van? – kérdezem, és idegesen
rágom az arcom belsejét. Leülök az egyik szék szélére.
Tegnap este még Kaijel forró csokiztunk ugyanennél az
asztalnál. Most apával iszom gusztustalan kávét.
Egyik kezét egy szék támlájára helyezi, de nem ül le.
Az asztal túlsó feléről, összeszűkített szemmel néz.
– Harrison Boyd.
Elszorul a torkom.
– Tessék?
– Kennedy megmondta, hogy hívják azt a fiút, aki
feltette rólad azt a… – Mély levegőt vesz, mintha
képtelen lenne kimondani. Hüvelyk- és mutatóujja közé
fogja az orrnyergét. – Azt a videót – fejezi be végül a
mondatot. Képtelen a szemembe nézni. – Harrison Boyd
volt az?
Ezek szerint a saját húgomban sem hízhatok, még ő
is kifecsegi a titkaimat. Később tutira kinyírom, amiért
egyáltalán beszélt erről a témáról az apánkkal. A
pulcsim zsebébe rejtem a kezemet, így apa nem láthatja,
hogy idegesen forgatom a hüvelykujjamat. Nem akarok
erről beszélni vele! így is éppen eléggé megalázó az a
videó.
 – Igen… Ez miért fontos? Az a videó már kikerült.
Most apa is leül.
– Azért, mert feljelentjük a srácot – közli.
A legkevésbé sem számítottam rá, hogy ilyen
beszélgetésre fogok ébredni ma reggel. Fogalmam sincs,
honnan jött most ez, és lüktet a fejem, miközben
megpróbálom befogadni az új információt. Döbbenten
bámulok apára, és képtelen vagyok felelni.
– Amit veled tett, az törvénysértő – folytatja, és az
ajkához emeli a bögréjét. Lassan belekortyol, és közben
éles tekintettel néz. Most fogom fel, hogy nem ellenem
forr benne a düh, hanem Harrison Boyd ellen. Most apa
rendőri énje beszél. – Olyan szeméremsértő tartalmakat
tett elérhetővé mások számára, amelyeken egy kiskorú
szerepel, ráadásul te erre nem adtál neki engedélyt.
Majd a bíróságon találkozunk a Boyd fiúval. Ez a
Richard Boyd eléggé ismert a környéken, úgyhogy nem
lep meg, hogy a fia is ilyen szép kis alak.
Elképzelem, amint Harrisonnal a bíró előtt állva
várjuk az ítéletet, de aztán az egész ügyet ellenem
fordítják, amikor megemlítik a vandalizmust, a lopást, a
betörést, a zaklatást… És akkor még nem is szóltam a
szeméremsértő tartalomról, amelyet én tettem mások
számára elérhetővé. Harrison rosszat tett, de én is.
– Apa – motyogom. Alig bírom kinyögni a szavakat. –
Nem jelenthetjük fel.
– Miért? Félsz a reakciójától?
– Nem, hanem… – Annyira szégyellem magam, hogy
fel kell vennem a kapucnimat, az legalább valamennyire
elrejt. – Azért, mert ő is feljelenthetne engem.
 Apa láthatóan összezavarodik. Egy ideig némán,
elgondolkodva figyel, szerintem azon töpreng, mégis
hogy a fenébe jelenthetnének fel engem Boydék.
– Miről beszélsz, Vanessa?
Most már nem lehet tagadni. Be kell ismernem, mit
műveltem, még mielőtt apa tovább erősködik, hogy
állítsuk bíróság elé Boydékat. Mélyet lélegzek, rendezem
a gondolataimat, és lassan kifújom a levegőt. Leveszem
a kapucnit, az asztalra könyökölök, és a tenyerembe
hajtom a fejemet.
– Amikor hétfőn kikerült az a videó, nagyon
feldühödtem… és bosszút álltam.
– Pontosan hogyan?
– Kiszúrtam Harrison kocsiján a kerekeket. Elloptam
és feltörtem a mobilját. Aztán mindenféle idegen nőket
küldtem hozzá a Bob Evansbe. És… és betörtem
hozzájuk – sorolom, miközben egyre erősödik bennem a
szégyen és a bűnbánat érzése. Arra már rá sem tudom
venni magam, hogy a Harrison szekrényére tűzött fotót
is megemlítsem, mert az aztán mindennek a legalja volt,
még tőlem is.
Apa szeme kidülled. Ha eddig azt gondolta volna,
nem ismeri eléggé a lányát, akkor most már biztos lehet
benne, hogy ez így van.
– Az istenit, Vanessa… Mégis hogy gondoltad?
– Csak arra kérlek, ne jelentsd fel őket, mert akkor
én is nagyon nagy bajba kerülök.
És Kai is… De az ő nevét kihagyom a vallomásomból.
Nem akarom őt is belerángatni. Ha kell, egyedül viszem
el a balhét.
 Apa a szájához nyomja az öklét, közben a hűtőre
szegezett tekintettel töri a fejét. Én hallgatok, mert úgy
érzem, már eleget mondtam.
– Megbeszéltétek már a dolgaitokat Harrisonnal?
Vagy még mindig marakodtok?
– Még mindig marakszunk – felelem.
– Akkor öltözz!

Vasárnap reggel tízkor már Boydék háza előtt ülünk a

Zöld Rozsdaszörnyben. Apa elegáns nadrágot és inget
visel, befújta magát kölnivel, és most az egyszer
megregulázta rendetlen haját némi zselével. Valahogy…
fiatalabbnak néz ki. Mintha csak visszatért volna az
életbe. Továbbra is túlságosan vékony, és lógnak rajta a
ruhái, de máris jobban hasonlít arra a férfira, aki anya
életében volt. Megerőlteti magát, és ilyet már két éve
nem tett.
Ma én sem hasonlítok önmagámra. Azt a ruhát
vettem fel, amit néhány éve a templomba hordtam.
Akkoriban apa minden héten elrángatott minket az
istentiszteletre, hogy megbékéljünk istennel azok után,
amin keresztülmentünk. Egy hónap után feladtuk, és ez
a fekete ceruzaszoknya meg a csinos, szürke blúz azóta
is a szekrényem mélyén lógott. Muszáj tisztelettudónak
mutatkoznunk, hogy komolyan vegyenek, apa szerint
legalábbis. Minél felsőbbrendűnek mutatjuk magunkat,
annál valószínűbb, hogy Boydék megijednek.
 – Azért megemlítem, hogy Mr. Boydnak fegyvere van
– kísérlem meg még egyszer, utoljára eltántorítani apát
a jóvátétellel és megbocsátással kapcsolatos terveitől. –
Ezt onnan tudom, hogy egyszer már rám fogta. Nekem
nagyon veszélyes betenni oda a lábamat.
Apa rám néz, és a pislogásából látom, hogy semmit
sem tudok mondani, ami megingatná, majd kiszáll a
kocsiból. Morogva, kelletlenül követem a példáját, és jól
bevágom az ajtót. Az utcákat még mindig hó borítja, de
már koszos, tönkretették a kerék- és lábnyomok.
A veranda felé vesszük az irányt. Harrison kocsija
még mindig kissé féloldalasan támaszkodik az emelőre a
felhajtón, vagyis még nem kapott új gumikat. Nem
gondoltam, hogy ekkora kellemetlenséget okozok – azt
hittem, már másnap meglesz az új szett.
– Tudod, mit kell mondanod? – kérdezi apa,
miközben felemeli a kezét, hogy becsengessen. Bólintok,
ő meg megnyomja a csengőt.
A gyomrom diónyira zsugorodott. Sokáig állunk ott,
egy örökkévalóságig várunk, várunk, csak várunk,
úgyhogy a végén rám tör a hányinger. Az is eszembe jut,
hogy hónapok óta most fordul elő először, hogy apával
együtt megyünk valahová. Nagy kár, hogy a hosszú
kihagyás utáni első apa-lánya kiruccanásunk pont ez.
Csípőre tett kézzel járkálok fel-alá, és mélyen beszívom
a hideg levegőt.
Aztán hallom a zár kattanását, és kis híján elájulok
az idegességtől.
Richard Boyd résnyire nyitja az ajtót, és kikukucskál,
vajon kik a vasárnap reggeli vendégei. Feltehetőleg nem
éppen két templomi göncökbe öltözött idegenre számít.
Arrogáns arckifejezéssel mér végig minket.
– Jótékonysági gyűjtést végeznek? Ebben az esetben
nem érdekel.
– Igazából – kezdi apa, és az ajtóra teszi a kezét,
hogy Richard ne vághassa a képünkbe – a lányom a
héten valamelyik éjjel betört a pincéjükbe. Talán
megismeri.
A férfi erre kitárja az ajtót. Előrelép, a küszöbön áll,
és megvetően néz rám. Bizonyára máshogy festek, mint
aznap éjjel – konzervatív ruhát viselek, nincs rajtam
smink, a hajamat összefogtam, és az arcomról süt a
bűntudat.
– Igen – feleli. – Megismerem. Miért jöttek?
– Szeretnénk beszélni önnel – feleli apa. – És a fiával.
Richardnak nem sok kedve van eleget tenni a
kérésünknek, de végül mérgesen felsóhajt, majd int,
hogy lépjünk be fényűző otthonába. Én eddig még csak a
pincében jártam, úgyhogy lenyűgöz az egzotikus és régi
bútorok látványa. Boydéknak a bőrük alatt is pénz van.
A házigazda a nappaliba vezet, és hellyel kínál
minket. Apa egy plüss bevonatú, kiült bársonyfotelt
választ, én pedig a hozzáillő, kétszemélyes pad szélére
ülök. Csend van – sehonnan sem halljuk tévé hangját, a
konyhában nem készül ebéd, nem beszél senki. Olyan,
mintha senki sem lenne itthon.
– Itt várjanak – szól Richard. Fenyegető tekintettel
bámul ránk, majd eltűnik a ház belsejében. Gondolom,
Harrisonért megy. – És ne nyúljanak semmihez!
 Apával összenézünk, és ugyanarra gondolunk –
botrányosan sznob ez a pasi. Csendben ülünk,
nézelődünk a fényűző házban, és beszívjuk a citrus
illatát. Feszülten várakozunk.
Richard végre visszatér. Az oldalán egy nő lépked,
mögöttük Harrison jön lehajtott fejjel. Ez a nő az anyja?
Gyönyörű! Hosszú, csillogó, szőke haja minden lépésnél
a vállát söpri. A járása Madison Romyéra emlékeztet.
Selyemköntöst visel, és piros az arca.
– Mi folyik itt? – kérdezi, és a mellkasa előtt
keresztezi faágszerű karjait.
– Esetleg mesélje el a fia – feleli apa hűvösen.
Keménykedik, nem hajlandó eltűrni, hogy Boydék hülyét
csináljanak belőlünk, én pedig meghúzom magam a
sarokban.
Mr. és Mrs. Boyd hátranéznek a fiukra, aki úgy fest,
mint egy fülét-farkát behúzó kutya. A tegnap esti
balhéra egy seb emlékeztet az állán. A szülei várakozóan
pillantanak rá, szeretnék, hogy megmagyarázza, mi ez
az egész.
– Nem tudom, miről beszél – hazudja. Ő is ideges,
majdnem annyira, mint én. Vajon tudja, hogy azért
jöttünk, mert szeretnénk helyrehozni a dolgokat?
Nekem már nincs rejtegetnivalóm, az én apám már
mindent tud. Harrison szüleinek viszont még fogalmuk
sincs semmiről, és a jelek szerint Harrison szeretné, ha
ez így is maradna.
– Biztos vagy benne? – kérdezi szigorúan apa. Most
egészen emlékeztet egykori önmagára. Erős és
határozott, eltökélt és erőteljes.
 Richard és a felesége leülnek a velem szemben álló
kanapéra, így Harrison egyedül marad a szoba közepén,
és óriási rajta a nyomás most, hogy négyen várjuk a
vallomását. Igaz, Mr. és Mrs. Boyd nem tudja, hogy egy
vallomást fognak hallani. Csak kíváncsiak a
magyarázatra.
De Harrison hallgat.
– A fiuknak – kezdi apa, majd megköszörüli a torkát,
és Boydékra néz. – A fiuknak viszonya volt a lányommal.
– Viszonya? – ismétli meg Mrs. Boyd, mintha nem
hinné el. A szeme sarkából néz rám, mintha már most
elítélne, mintha még akkor sem lennék elég jó, amikor a
templomba járós gönc van rajtam.
– Úgy tudom, lefeküdtek egymással.
Ez rémesen megalázó. Még Harrisonnak is leesik az
álla, nem hiszi el, hogy apa komolyan kitárgyalja ezt.
Ráadásul rezzenéstelen arccal. Tudom, hogy kínos ez a
téma apának, de most zsaruüzemmódban van, és egy
zsaru nem szégyellheti el magát, nem jöhet zavarba.
Egyszerűen kezelnie kell a helyzetet. Azt kívánom, bár
nyílna meg alattam a föld, és nyelne el.
– Oké – feleli Mr. Boyd közönyösen, majd grimaszol.
– Kösz, hogy szólt, majd később gratulálok a gyereknek.
Még valami? – A felesége csettint a nyelvével, és
rosszallóan néz rá.
– Lefeküdtek – ismétli meg apa hajthatatlanul –, és a
fia lefilmezte a lányomat. Ez még hagyján, de aztán
megosztotta a felvételt az egész iskolával.
– Harrison! – kiált fel Mrs. Boyd őszinte
elszörnyedéssel.
 Richard laza érdektelensége elhussan, a férfi
összeszorítja az ajkát.
– De csak azért, mert átvert! – védekezik Harrison
kétségbeesetten. Noah haverja nélkül nem olyan bátor.
Olyan, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy mindjárt
nagy bajba kerül, és kész kiverni a hisztit, hogy kivágja
magát belőle.
– Nem – felelem. Most először szólalok meg, amióta
kiszálltam a kocsiból. Szeretnék emelt fővel, erős
hangon beszélni, de még mindig le van hajtva a fejem,
és a szavaim keszekuszának hatnak. – Minden jogom
megvolt hozzá, hogy véget vessek annak, ami köztünk
volt. Neked viszont nem volt jogod kiposztolni azt a
videót.
– Apa – hadarja Harrison, és segélykérőén néz az
apjára –, ez a csaj tette tönkre a kocsimat! Egész héten
szívatott! Szerinted mit keresett a pincében? Biztosan
ránk akarta gyújtani a házat. – Igyekszik az én bűneim
kiemelésével igazolni a sajátjait, de szerintem a
szüleinél nem válik be az elterelő hadművelet.
– Aha, te meg berángattál a takarítószertárba, és
megfenyegettél – emlékeztetem egyre erősödő hangon.
Apa rám pillant, mert ezt a részt neki nem említettem,
de nem foglalkozom vele, hanem egyenesen Harrison
szemébe nézek. – Így is játszhatjuk!
– Ülj le! – parancsolja Richard, mire Harrison
felnyög, és leveti magát egy fotelbe. – El sem hiszem,
hogy képes voltál ilyen ostobaságot tenni, fiam! Ennél
jobb nevelést kaptál.
 – Mint látja – szól közbe apa –, a helyzet elfajult.
Ezek ketten egész héten marakodtak, és szerintem
éppen ideje, hogy befejezzék, és többet ne ártsanak
egymásnak. És, természetesen, kifizetjük az új gumikat.
– Csalódottan néz rám, én meg lesütöm a tekintetemet,
és a plüssszőnyeget tanulmányozom. Apának most egy
kisebb vagyont kell majd összekaparnia, hogy fizessen
az én hibámért.
– Sajnálom, hogy betörtem a pincébe – fordulok
Richardhoz. Hogyan hagyhattam, hogy ennyire
elveszítsük a kontrollt? – És azért is, hogy tönkretettem
a vacsorájukat a Bob Evansben.
– Ja, amiatt ne aggódj, el sem tudom mondani,
mennyire dühös vagyok erre az idiótára – motyogja a
férfi, és haragosan bámul könyörtelen fiára. Harrison
mindkét kezével a hajába túr, és a padlót nézi. Pontosan
tudja, hogy amint apával kilépünk az ajtón, neki fognak
esni a szülei.
– Beszélhetnék Harrisonnal? – kérdezem, mire
mindenki meglepetten néz rám. – Négyszemközt, ha
lehet.
– Ez jó ötlet – bólogat Mrs. Boyd. A férje mintha
aggódna, mintha felmerült volna benne, nem fogom-e
elharapni a fia torkát.
Remegő lábakkal állok fel, és átsétálok a nappalin.
Harrison is felkel, és követ. Fogalmam sincs, hová
megyek, de áthaladok a konyhán, és a ház túlsó felében
található dolgozószobában állok meg. Ez elég messze
van a nappalitól ahhoz, hogy a szüléink ne tudjanak
hallgatózni.
 – Te komolyan idejöttél az apáddal, Vanessa? –
motyogja Harrison, aki még mindig a haját tépkedi.
Legalább most nem agresszív. El van képedve,
nyugtalan, az arcáról lerí, mennyire zavarba jött.
– Nem hagyott más választást – felelem. – Mindent
megtudott.
Harrison fel-alá járkál, képtelen nyugton maradni.
– És akkor? Nem sikerült teljesen tönkretenned az
életemet, ezért gondoltad, majd a szüleim megteszik
helyetted? Mert szerintem örök szobafogságot kapok, és
az még a legkevesebb.
– Nem – mondom, és felsóhajtok. Teljesen
belefáradtam már ebbe. Közelebb lépek hozzá. –
Harrison, befejezhetnénk ezt? Nem szívatlak tovább, ha
te sem engem. Nem kell barátoknak lennünk, semmi
ilyesmi.
– És a kis haverod, Kai Washington? – kérdezi
Harrison, és kiérezni a hangjából a gyűlöletet. –
Gondolod, majd hátradőlök, és semmit sem csinálok
azok után, ami tegnap történt? – Megfeszíti az állát, és a
zúzódásra mutat, amelyet Kai gyilkos ütése okozott a
bulin. Aztán felvont szemöldökkel várja a válaszomat.
– Kai is befejezte – nyugtatom meg. – Azért arra
emlékszel, hogy lenyúltad a barátnőjét, őt meg kis híján
péppé verted? Szerintem kvittek vagytok.
Harrison felhorkant, és a fejét rázza. Kihúzza az
irodai széket, lerogy rá, és felnéz rám.
– És akkor? Simán átnézünk egymáson?
– Aha. Simán. És nem bízhatod Noah-ra a piszkos
munkát.
 Egy darabig farkasszemet nézünk, és Harrison
átgondolja az ajánlatomat.
Végül is ő csak a videót tudta felhasználni ellenem,
és az már elveszítette az erejét, mert már mindenki
látta, és hamarosan mindenki tovább is lép. De Kai és
én? Nekünk még sok ütőkártyánk maradt. Az a videó,
amelyen a haverjaival füvezik a lelátón. Tudunk róla,
hogy csalt a próbaérettségin. Harrisonnak sokkal több a
vesztenivalója, és ezzel tisztában is van.
– Oké, Vanessa – szólal meg végül. – Fejezzük be!
– Kezet rá! – indítványozom, mire feláll, olyan
kihívóan néz rám, ahogy csak tud, majd a kezét nyújtja.
Ezzel megerősítjük a megállapodásunkat, és a
háborúnak vége.
– Csak hogy tudd – szól, és nagyot nyel, miközben
megpróbál a szemembe nézni –, én tényleg nem
akartam, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy
alakultak. Én nem akartam, hogy ilyen gyorsan
elterjedjen az a felvétel.
– Akkor minek küldted el mindenkinek?
Elkapja a tekintetét.
– Nem küldtem el.
– Mi van? – Nem hiszek a fülemnek.
Harrison felsóhajt, megvakarja a halántékát, és
olyan kínban van, mint eddig még soha. Elszorul a
szívem.
– Én csak a srácoknak küldtem el. Tudom, hogy ez is
rohadék húzás volt, de nem tudtam, hogy utána már
nem lesz ráhatásom a továbbiakra. Komolyan mondom,
hogy nem tudtam.
 Minden tagom megmerevedik, és csak bámulok rá.
– Akkor ki küldte szét azt a videót?
Esdeklőn, némán néz a szemembe.
– El kell árulnod – közlöm vele. – Egy tapodtat sem
mozdulok innen, amíg meg nem mondod, ki volt az.
– Noah – böki ki végre.
Nem felelek. Ki más lett volna? Nem lepne meg, ha
azóta neheztelne rám, hogy véget vetettem a
kalandunknak. Ez megmagyarázná, miért rúgott belém
ekkorát. Ellenállhatatlan kísértés lehetett számára, hogy
megossza a videót. Irtó jó érzés lehetett a hatalom, amit
azáltal kapott, hogy ilyen rettenetes helyzetbe hozott.
Harrison továbbra is szemétláda, amiért elküldte a
felvételt a haverjainak, de legalább már tudom, hogy
nem ő akarta, hogy az egész iskola lássa – na meg az
egész világ. Bizonyos értelemben Noah mindkettőnket
elárult. Mindenkivel megosztotta azt a magánjellegű
videót Harrisonról és rólam, úgy, hogy egyikünk sem
egyezett bele. Átvette fölötte az irányítást.
Én meg egész héten a poklot járattam Harrisonnal,
amikor Noah Diaz az igazi ellenségem. Rajta kellett
volna bosszút állni.
De megtanultam a leckét. A bosszú nem éri meg, és
sokszor nem könnyű felmérni a tetteink
következményeit, csak akkor, amikor már késő. Nem
fogok hadat üzenni Noah-nak. Ennek az egésznek vége.
– Nagyon sajnálom, Vanessa – mondja Harrison, és
ezúttal a szemembe néz.
– Én is – felelem, és komolyan is gondolom.
 Együtt megyünk vissza a nappaliba, ahol apa éppen
figyelmezteti Boydékat, nem fél feljelenteni a fiukat, ha
nem hagy békén, ők meg közlik vele, hogy ők fognak
feljelenteni engem, ha nem szüntetem be a törvénysértő
magatartást. Megköszörülöm a torkomat, hogy
magunkra vonjam a figyelmüket.
– Vanessa! – ugrik fel apa. Az arca egy kérdőjel.
– Harrisonnal megbeszéltük a dolgainkat – jelentem
be, mire a srác egyetértőn bólint.
– Nagyszerű! Akkor már mehet is a szobájába kihúzni
az Xboxot – közli Mr. Boyd érzelemmentes hangon, és
zord pillantást küld Harrison felé, amelyet nem tudok
egészen megfejteni. Harrison viszont ismerheti már ezt
a nézést, mert motyog valamit az orra alatt, aztán
felkullog az emeletre.
– Mi megyünk is – lép oda hozzám apa. – Örülök,
hogy sikerült rendezni ezt a galibát.
Mr. és Mrs. Boyd elnézést kérnek tőlünk a fiuk
tetteiért, kellemes vasárnapot kívánnak, majd
kikísérnek minket, és bevágják mögöttünk az ajtót.
Beszállunk a Zöld Rozsdaszörnybe, apa beindítja a
motort, és furán néz rám.
– Látod? – kérdezi némi önelégültséggel a hangjában.
– Ha felnőttként viselkedsz, sokkal gyorsabban
megoldódnak a problémák.
Grimaszolok, és az ablakra könyökölök. A hajamba
túrok, a fejemet masszírozom. Nagy kő esett le a
szívemről, most sokkal könnyebbnek érzem magam.
Szerintem ruganyosabb a járásom, és még a világ színei
is élénkebbek.
 – Találkozhatok Kaijel ma este? – szakad ki belőlem.
– Talán már észrevetted, hogy nemcsak egy iskolai
feladatban vagyunk társak.
Apa felém fordul.
– Ki van zárva! – háborodik fel. Elindulunk, és még
hozzáteszi: – Szobafogságot kapsz.
Mintha tűzijáték ropogna a mellkasomban, mert még
soha, de tényleg egyszer sem kaptam szobafogságot.
Apát sosem érdekeltem annyira, hogy megbüntessen, de
már régóta várom ezt a pillanatot. Mióta vágyom már
arra, hogy kimentsen a saját magam ásta gödörből, és
úgy érezze, cserbenhagytam, csalódjon bennem a
tetteim miatt, és mennyire, de mennyire vártam már,
hogy végre szobafogságot adjon, mint bármelyik
normális szülő!
A megkönnyebbüléstől felragyog az arcom, és széles
vigyor ül ki rá. Apához hajolok, átölelem, a kabátjába
temetem az arcomat, és úgy szorítom, hogy kis híján
totálkárosra töri a Zöld Rozsdaszörnyet.
 25

Eleinte poén volt szobafogságban lenni.

Hosszú fürdőt vettem, tettem a vizembe egy
szivárványszínű fürdőbombát és málnaillatú fürdőhabot,
aztán bolyhos fürdőköpenyben és papucsban járkáltam a
házban. Megcsináltam a hajamat, sokáig gyakoroltam
egy új hajgöndörítő technikát, és még a körmömet is
kifestettem – a közelgő karácsonyi ünnepek tiszteletére
mélyvörösre. Kétszer is megnéztem a Los Angeles-i
tündérmesét, egyszer Kennedyvel, egyszer meg egyedül.
Még a szobámat is kitakarítottam, elpakoltam a
ruháimat, és kidobtam a felhalmozott a szemetet.
Mindennek terápiás hatása van, ilyen egy tökéletesen
nyugodt vasárnap. De ahogy telik a nap, végül beüt az
unalom.
Egy hónap szobafogságot kaptam. Egy hónapot.
Nem tudom, menni fog-e ez karácsonyig mindennap.
Rezeg a telefonom, úgyhogy az ágyon fekve az
oldalamra fordulok, és felkapom az éjjeliszekrényről.
Csak két emberrel írogatok folyamatosan egész nap,
Chyna Tate-tel és Kai Washingtonnal. Más nem is
hiányzik most az életemből.
Kai írt. Azt kérdezi:

Szerinted apukád valamikor majd megengedi, hogy a szobafogságod

ellenére együtt lógjunk, vagy majd csak jövőre lehetünk kettesben?
Felrázom a párnáimat, és kényelembe helyezem magam.
Kilenc múlt, és én már pizsamában vagyok, még a tévére
sem figyelek. Apa elvitte vacsorázni Kennedyt, de nem
haragszom, amiért engem itthon hagytak, mert nagyon
megérdemlem ezt a büntetést. Egy órája a közösségi
médiát pörgetem, nézem, miről posztolnak, miről
beszélgetnek a többiek. Néhányan azt írják Noah-ról,
hogy igazi tahó, mások pedig arról pletykálnak, hogy
Harrisont egyetlen ütéssel leterítették. Rólam egy szó
sem esik, még csak olyasmiről sem, amihez bármi
közöm is lenne. Már nem én vagyok terítéken, mindenki
átnyergelt az új pletykára, és olyan, mintha az a videó
nem is létezne. Most már tudom, mennyire mérgező
élmény a pletyka másik végén állni. Elegem van a gimis
drámákból.
Alig tudom elnyomni a mosolyt, miközben visszaírok
Kainek:

ÉN: A suliban azért még lóghatunk. Már ha végre hajlandó vagy

nyilvánosan szóba állni velem:)
KAI WASHINGTON (partner): A titkos küldetés véget ért, emlékszel?
Most már lehetünk barátok. Még oda is ülök hozzád ebédnél.
ÉN: Csak barátok?
KAI WASHINGTON (partner): Aha, neked van bajod a „barát" szó
másik jelentésével.
ÉN: Akkor meghatározhatatlan kapcsolatban vagyunk.
KAI WASHINGTON (partner): Szeretek veled meghatározhatatlan
kapcsolatban lenni. A szobád az utcára néz, ugye?
ÉN: Aha???
KAI WASHINGTON (partner): Király. Érkeznek a kövek.
A következő pillanatban zörgést hallok, mire azonnal
felülök. A szívverésem kihagy. Dermedten bámulom az
ablakomat, miközben valaki továbbra is kavicsokkal
dobálja. Aztán magamhoz térek, és kikászálódom az
ágyból. Az üvegnek nyomom az arcomat, és a kezemmel
ellenzőt formálok a szemem fölé, hogy kilássak a
sötétbe.
Kai áll a házunk előtti gyepen, mellette, a hóban a
biciklije fekszik, ő meg integet nekem.
Elhúzom az ablakot, és kidugom a fejem a hidegbe.
– Kővel hajigálod az ablakomat? Ez annyira elcsépelt
– mondom. Visszhangzik a nevetése a sötétben.
– Meg az is, hogy egyesek a lugason kapaszkodnak
fel a lányhoz – feleli. Még rám is kacsint. Döbbenten
nézem végig, ahogy felmászik.
A lugas tele van tüskés bokrokkal és rózsákkal, de ő
óvatosan, gyors mozdulatokkal kúszik felfelé.
Megérkezik a veranda tetejére, feláll, egyensúlyoz a
szélben, és odajön az ablakomhoz. Letérdel, a feje csak
centikre van az enyémtől, és rám mosolyog.
– Helló, Nessie!
– Te megőrültél, Washington kapitány! – nevetek.
Megragadom a karját, és berántom a szobámba.
Átnyomakszik az ablakon, és amint bent van,
felegyenesedik. Leporolja magát. – Nem is lehetsz itt.
– Mégis itt vagyok – vigyorog. Farmert és vastag
kabátot visel, valamint kesztyűt, mert a hideg örömére
most az egyszer tényleg jól beöltözött. Leveszi és zsebre
vágja a kesztyűjét. – Nem akartam megszakítani azt a
szériát, amelyben mindennap találkozunk. –
Ezüstórájára néz. – Mivel már csak három óra volt hátra
a nap végéig, idesiettem, ide-oda csúszkáltam a járdán a
bringámmal, egyszer még le is estem, és az sem kizárt,
hogy kificamítottam a bokámat. Csak azért, hogy téged
lássalak.
Túlcsordul a szívem – így éreztem magam akkor,
amikor tegnap este hátulról átöleltem őt a
konyhaasztalnál. Kényelem, biztonságérzet… ezek azok
a pillanatok, amelyeket örökké át akarok élni.
Átkarolom Kait, a mellkasára hajtom a fejemet, arcomat
hideg kabátjához szorítom.
– Te is hiányoztál nekem – felelem, de a hangomat
eltompítja a dzsekije. – Hogy lehet, hogy csak egy hete
ismerjük egymást, mégis hiányzol, ha nem vagyunk
együtt?
– Tudod, mit jelent ez?
Kissé hátrahajtom a fejemet, és felnézek rá.
– Nem. Mit jelent?
Lassan elmosolyodik. Lenéz rám, az ajka szinte az
enyémhez ér, és gyengéden az államra helyezi a
hüvelykujját, míg a mutatóujjával feljebb emeli a
fejemet.
– Azt jelenti, hogy talán lassan te is belém szeretsz –
suttogja.
– Lehet, hogy igazad van – lehelem, aztán
lábujjhegyre állok, és megcsókolom hideg ajkát.
Olyan törékeny, olyan ártatlan és tiszta ez a csók!
Mozdulatlanul állunk, csak a szánk ér össze. A fülemben
dübörög a minket körülvevő csend, és a szívem
összevissza ver. Összeszorítom a szememet, és Kai
kezére teszem a magamét, arra, amellyel az államat
fogja. Viszonozza a csókomat.
Egy pillanatra szétválunk, kinyitjuk a szemünket, és
egymásra nézünk. A szemében olyan melegség csillog,
amilyet még sosem láttam.
– Kai – sóhajtok. Megszorítom a kezét, mire még
feljebb emeli az államat. Nagyon közel állunk
egymáshoz, egyikünk sem akarja elengedni a másikat. –
Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy menni fog
nekem ez a kapcsolattéma.
– De hát mi nem vagyunk kapcsolatban, Vanessa.
Csapattársak vagyunk. Partnerek. Tettestársak –
mosolyog, és mélyen az enyémbe fúrja a tekintetét. Ha
innen nézem, a kapcsolat gondolata egyszerre nem is
olyan ijesztő. Kai és én, a tökéletes csapat… Mindvégig
az voltunk. Végigsimítja az arcomat, a hajamba túr, és
az ajkamra szorítja a magáét. Érzem, ahogy huncutul
elvigyorodik. Azt mormogja:
– Washington kapitány és Nessie a világ ellen.
 26

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

– Vanessa Murphy – mondja Stone igazgató úr, mire

felemelkedem a helyemről.
Elgémberedett a lábam a hosszas üléstől. Kissé
bizonytalanul állok rajta. Követem Bruce Munrót a
sorunk végéig, majd az üléssorokat kettéválasztó
folyosón. Arcok tengere vesz körül, de legtöbbjük nem
engem néz. Az évfolyamtársaim többsége mostanra
elunta magát, van, aki a körmét piszkálja, mások a
kezükkel támasztják a fejüket. Nem hibáztatom őket –
már több mint egy órája itt vagyunk.
Felvonulok a színpadra, idegesen mászom meg a
lépcsőt, és elsétálok az igazgató mellett, miközben ő
tovább olvassa a neveket. Öblös hangja visszhangzik a
kiállítási központban. Végignézek a több ezer üres
széken, és elképzelem, hogy holnap este mindegyiken
ülni fognak. Most nem kell kezet fognunk az
igazgatóval, mert ez még csak a főpróba. Az igazi
ballagás holnap lesz.
Lejövök a színpad túlsó végén, és visszaindulok a
helyemre. Mögöttem Brittany Nelson halad. Noah Diaz a
második sor szélén ül, de nem vesz észre, mert
lefoglalja, hogy feltűnésmentesen telefonozzon, nehogy
észrevegye a rendezvény szervezésében részt vevő
önkéntes tanárok valamelyike. Kész csoda, hogy Noah
most itt van, mert mindenki tudja, hogy egy hajszálon
múlt a sorsa. Néhány hónapja – nem meglepő módon –
felfüggesztették, mert rajtakapták, amint az iskola
területén füvezett. Elveszítette előkelő
focistaösztöndíját, és most közösségi főiskolára jár.
Örülhet, hogy egyáltalán megengedik, hogy holnap
színpadra lépjen. Rossz lehet neki.
Bruce Munro nyomában lépkedek, és visszaérek a mi
sorunkhoz. Leülök a helyemre. Ellazulok. Ha nem kell
megismételnünk a próbát, akkor én mára végeztem.
Nézem, ahogy a többieket is kiszólítják. Az a hátránya a
betűrend szerinti névsorolvasásnak, hogy Kai az utolsók
között fog sorra kerülni. A nyakamat nyújtogatom, őt
keresem, de az évfolyamunkra négyszázan járnak. Nem
látom a tömegben, nyilván azért, mert a leghátsó sorban
várakozik.
Elhangzik Madison Romy neve. Amikor meglátom,
hogy tökéletes frizurával és sminkkel pattan fel, mintha
ez már a ballagás lenne, grimaszolnom kell. Emelt fővel,
mégis szerényen mosolyogva lépked, mintha még a
megfelelő arckifejezést is begyakorolta volna holnapra.
A cipője sarka hangosan kopog. Mosolyognom kell, mert
kezet fog Stone igazgatóval, pedig nem kell, de Maddie-
nek muszáj mindig mindent tökéletesen csinálnia.
Vidámsága fertőző, és bár legjobb barátnők sosem
leszünk, azt hiszem, hiányozni fog. A Stanfordra fog
menni, mert hát ehh. Néha odaült hozzánk ebédnél, de
sosem maradt sokáig, mert sok más barátjával is
csevegnie kellett. Néhány hétig korrepetálta Kait
irodalomból, és Miss Hillman sosem tudta meg, hogy
egyszer becsempészett minket az irodába, mégpedig
csupa rossz szándékkal.
Maddie elkapja a tekintetemet, miközben a helyére
tart. Most őszintébb a mosolya, de hamar szem elől
tévesztem, amikor visszaér a székéhez.
Furcsa az élet.
Noah Diaz, a sztárhátvédünk szégyenében lehajtja a
fejét.
Madison Romy, a nyomulós a Stanfordra megy.
Végre Chyna neve is elhangzik, mire kihúzom
magam, hogy észrevegyen, miközben félénken a színpad
felé sétál. Amikor meglát, a grimasza elárulja, mennyire
ideges – boldogan lenne örökké gimis, ha tehetné –,
ezért biztatásként csókot dobok neki. Elkapja, és a
szívéhez szorítja. Pittsburghben tanul majd informatikát
a Carnegie Mellon Egyetemen, úgyhogy aggódik, mert
másik államba kell költöznie. Mindig mondom neki,
hogy csak a szomszédba megy. Tényleg csak három óra
utazásra lesz Columbustól.
Nézem, ahogy végigvonul a színpadon, és közben
megpillantom a tömegben Harrisont. Lent ül, majdnem
legelöl, és már sorra került. Akkorát sóhajtok, hogy a
két oldalamon ülő Bruce és Brittany rám néz. Nem
tehetek róla – Harrison annyira fesztelenül tudta le a
feladatát, viccesen felhajtotta a gallérját, és
végigmoonwalkolt a színpadon, hogy megnevettesse az
évfolyamtársait. Miután Noah-t felfüggesztették,
Harrison vette át az osztály bohócának szerepét, de
szerintem nem voltak valami viccesek az előadásai.
Hálaadás óta nem sokat beszéltünk, csak egyszer,
amikor bioszon kölcsönkérte a tollamat. Sierra
Jenningsszel jár, és úgy tűnik, komoly a dolog, úgyhogy
minden jót kívánok neki. Tényleg sajnálom, amit
műveltem vele, és tudom, hogy ő is rosszul érzi magát,
amiért kiszivárogtatta azt a videót, de a múltat nem
lehet eltörölni. Nem lehet elhomályosítani a hibáinkat,
és úgy tenni, mintha meg sem történtek volna. Tanulni
kell belőlük, és menni előre. Szerencsére Harrisonnal
pontosan ezt tesszük. Fogalmam sincs, melyik
egyetemre megy, csak annyit tudok, hogy nem marad
Ohióban.
Amikor Anthony Vincent kerül sorra, furcsán…
büszke vagyok. Nem sokkal azután, hogy tavaly
megmondtam neki, keressen jobb barátokat, leszakadt
Noah-ról és Harrisonról. Mindig sejtettem, hogy nem
bírja őket annyira, és amióta nem akar beilleszkedni a
tahók közé, sokkal kellemesebb társaság. Ebédnél sem
ült többé velük, inkább az úszócsapat tagjaival lógott.
Ősszel még nem kezdi el az egyetemet, mert egy évig
Európában akar utazgatni egy szál hátizsákkal, és ezért
én hihetetlenül irigy vagyok rá.
– Kai Washington – mondja az igazgató, mire a
tekintetem Anthonyról Kaire vándorol, aki feláll, és
követi előbbit.
Kicsit gyorsabban ver a szívem, amikor meglátom őt.
Csendesen, magabiztosan sétál végig a termen, közben
engem keres a sorok között. Tudom, ki után kutat, és
amikor rám talál, felcsillan a szeme, és ragyogó
mosolyra húzódik a szája.
 Végül is nem fogadta el Maverick edző ajánlatát,
hogy lépjen be a focicsapatba, inkább a kosarasokhoz
csatlakozott, és brutálisan sikeresek lettek. A legtöbb
barátja a csapattársai közül került ki, de azért mindig
szakított időt arra, hogy odajöjjön az asztalunkhoz
ebédnél, és azt mondja: Helló, Nessie és Chyna, aki nem
úgy írja a nevét, mint Kína angolul! Chyna kutya-macska
barátságban van vele, de tudom, hogy a szíve mélyén
egy egészen kicsit ő is viccesnek tartja, bár ezt sosem
vallaná be. Kai még mindig mindenhova biciklivel megy,
és januárban, a születésnapomra vett nekem egy
bringát, hogy vele tarthassak. Személyre szóló járgányt
kaptam, rajta van a nevem. Vagyis a becenevem. Nem
volt egyszerű elmagyarázni apának, hogy a biciklim
miért a Loch Ness-i szörnyről kapta a nevét.
Kai lazán vonul végig a színpadon, és tiszteleg az
igazgató előtt, amikor elhalad mellette, mire a
Westerville North Gimnázium 2019-es végzős osztálya
egy emberként nevet fel. Én csak az ég felé fordítom a
tekintetemet, és a kezembe temetem az arcomat.
Kai a Clevelandi Állami Egyetemre fog járni. És én?
Én az Ohiói Államira megyek, ami itt van Columbusban,
mert a húgomnak szüksége van rám, ahogy az apámnak
is, sőt még Theónak is, mert néha én szoktam
megetetni. Így Chyna csak három, míg Kai csak két
órára lesz tőlem. Mindenki, aki fontos nekem,
karnyújtásnyira lesz tőlem.
Negyven perccel később véget ér a főpróba.
Felkészültünk a holnap estére – ismerjük a beszédek
sorrendjét, tudjuk, mit kell tennünk, amikor elhangzik a
nevünk. Akkor tör csak rám az idegesség, amikor
hazaengednek minket.
Holnap este tényleg, igazából elballagunk. Magunk
mögött hagyjuk a Westerville North Gimnáziumot, és
szétszéledünk, mind a saját utunkat fogjuk járni az
életben.
A kiállítási központ megtelik zajjal, mert mindenki
feláll, csikorognak a székek, és a diáktársaim hangosan
beszélgetnek. Mindenki szeretne kijutni a délelőtti
napfényre, és mindenki nagyon izgatott, mert ma este
lesz az első ballagási buli – nem Maddie-nél, amiért
Maddie eszi is a kefét. Ezen a hétvégén nehéz lenne
bárki kedvét is elrontani, és én a magam részéről
kivételesen jó passzban vagyok.
Kiözönlünk a forró nyári napra, a parkolóba.
Mindenki itt gyülekezik. A tömeget pásztázom a
tekintetemmel, de előbb megtalál, akit keresek – két kéz
ölel át hátulról. Belélegzem a kölnije pézsmaillatát, és
lehunyom a szememet. A kezéért nyúlok, és Kai a
nyakamba fúrja az arcát. Szélesen elmosolyodom.
Mondjak még valamit Kaijel kapcsolatban? Fél éve
vagyunk együtt. Úgy érzem, egy életre szóló
csapattársat kaptam, nemcsak egy iskolai feladatra
szóló párt. Ebből a szemszögből nézve már nem is
éreztem olyan rémisztőnek egy komoly kapcsolat
gondolatát. Hivatalosan nem aggattunk címkét
egymásra, de magamban a pasimnak hívom.
Akárhányszor átfut az agyamon ez a szó, mindig
megrészegít.
 Megfordulok Kai karjában, és lusta, édes mosolya
fogad. Nem enged el, magához szorít. A tömeg közepén
állunk, zsongnak körülöttünk az emberek, de senki sem
figyel ránk. Már hónapok óta köztudomású, hogy együtt
vagyunk.
– Mi lenne, ha átjönnél hozzánk, és segítenél
bepakolni? – veti fel. – Még mindig nem tudom
eldönteni, milyen időjárásra számíthatunk. Egyébként is
hiányzol anyának.
Bólintok, és nem tudom elnyomni a mosolyt.
Apa tervezgetéséből és kutatásaiból végül csak lett
valami – jövő héten elutazunk a Murphy család rég
esedékes írországi nyaralására, hogy felfedezzük a
családunk gyökereit. Anya mindig azt mondta, hogy
majd egyszer elmegyünk, ha Kennedyvel már nagyobbak
leszünk, és most végre összehoztuk az utazást az ő
tiszteletére. Egy egész hónapig leszünk távol. Mi a
legjobb az egészben? Kai is velünk jön.
Együtt jártuk a használtcikk-üzleteket, hogy olcsó
holmit gyűjtsünk, amit el lehet adni az eBayen, és
segítettem neki postázni a csomagokat. Arra is
figyeltünk, hogy a bevételéből először a családja
részesüljön. Én közben elvállaltam egy pincérnői állást,
kizárólag Kai kedvéért, hogy pénzt keressek. Néhány
hónap után felmondtam, mert a főnök állandóan kiabált
velem a körmöm miatt, de akkor is – a keresetem elég
volt arra, hogy Kai velünk utazhasson.
– Kai, lenne egy javaslatom – szólalok meg
vontatottan.
 Felhúzza a szemöldökét, azt, amelyikbe valamikor
egy sávot borotvált. A sáv már alig látszik.
– Mi lenne az a javaslat, Nessie?
– Versenyezzünk hazáig! – hívom ki, gyengéd csókot
nyomok az ajkára, majd ellököm magamtól, és futásnak
eredek. Kerülgetem a többieket, rohanok kifelé a
tömegből, de amikor a vállam fölött hátrapillantok,
látom, hogy Kai a sarkamban van.
A bringáink ott várnak, ahol hagytuk őket, a kiállítási
központ előtti biciklitárolóhoz láncolva. Futás közben a
zsebemben matatok, keresem a kulcsomat, úgyhogy
amint odaérek, már nyitom is a zárat, és veszem ki a
biciklit. Nyeregbe pattanok, de még el sem indultam, Kai
elém ugrik, megragadja a kormányomat, és benyomja a
fékemet, így mozdulni sem tudok.
– Kapsz egy kis előnyt. Úgy szebb a kilátás –
mormogja, aztán áthajol a kormány fölött, és
megcsókol. Már kezdődik is a verseny, átsuhanunk a
városon, mi ketten, együtt, közben melegen süt a nap, és
csak a nevetésünket hallom.
 Köszönetnyilvánítás

Először is köszönetet mondok az olvasóimnak végtelen

támogatásukért és lelkesedésükért. Ti hajtotok előre, és
remélem, tetszik nektek Vanessa és Kai története.
Óriási köszönet illeti a Black & White Publishing
csapatát. Hatalmas élmény volt veletek dolgozni az
elmúlt négy évben megjelent hat könyvemen. Köszönöm
Campbell Brownnak és Ali McBride-nak, hogy utat
mutattak. Köszönöm szupersztár szerkesztőimnek,
Emma Hargrave-nek és Janne Mollernek, hogy csodát
tettek, és pontosan olyanná formálták ezt a könyvet,
amilyennek szerettem volna. Köszönöm Alice
Latchfordnak és Kristen Susienkának a felbecsülhetetlen
segítséget.
Külön köszönöm Emma Ferriernek, hogy ilyen
csodálatos íróhaver. Bocs, hogy annyit szövegeltem, de
nagyon hálás vagyok, hogy meghallgattad az ötleteimet.
Anya és apa, nálatok nagyszerűbb szülőket nem is
kívánhatnék magamnak. Köszönöm, hogy minden
lépésemet támogatjátok, és elviselitek, hogy annyit
stresszelek, amikor kemény, írós időszakban vagyok.
Köszönöm a nagyszüleimnek, Fenellának és George-nak,
hogy olyan drágák és szeretetteljesek. Végül szeretném
elmondani, hogy ez az év nem lett volna ugyanaz
imádnivaló unokaöcsém, Anders érkezése nélkül.
Egészen különlegessé tetted az életet! Minden egyes nap
mosolyt csalsz az arcomra.