Arjun Appadurai
ünnepségek, a köpölyözés és a szegregáció,
A lokalitás termelései
Ez a fejezet olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek a globális kulturális áramlatokat
tárgyaló, egymást követő írásokban megfogalmazódnak. Három ilyen kérdéssel kezdem. A
globális kulturális áramlat rendszereiben hol helyezkedik el a lokalitás? Az antropológia élvez-
e bármilyen sajátos retorikai privilégiumot egy olyan világban, ahol úgy tűnik, hogy a lokalitás
elveszti saját ontológiai fogódzóit? Az antropológia és a lokalitás között kölcsönösen
megalkotott kapcsolat képes-e tovább élni egy drámaian delokalizált világban? Érvelésem nem
kapcsolódik sem a tér termeléséhez (Lefebvre 1991), sem az antropológia, mint tudományág
felett érzett aggodalmakhoz, bár ezek egy tágabb keretét nyújtják válaszomnak. Érveim inkább
kötődnek a nemzetállam jövőjéről kialakult folyamatos vitához (8. fejezet). Kérdésem az, hogy
a lokalitás mit jelenthet egy olyan helyzetben, ahol a nemzetállamok a transznacionális
destabilizáció sajátos formáival szembesülnek.
A lokalitás elsődlegesen kapcsolatokhoz és kontextusokhoz, és nem fokozatokhoz vagy
térbeliséghez kötődik. Egy összetett fenomenológiai jellemzőnek tartom, melyet a társadalmi
közvetlenség érzete, az interaktivitás technológiái, és a kontextusok viszonylagossága közötti
kapcsolatok sora hoz létre. Ez a fenomenológiai jelleg előfeltétele az egyfajta cselekvőerőt,
társulási hajlamot, reproduktivitást kifejező lokalitásnak, mint általam feltárni kívánt
kategóriának. Ezzel szemben a szomszédság kifejezéssel utalok azokra az aktuálisan létező
társadalmi formákra, amelyekben a lokalitás mint dimenzió vagy érték, változatos módon
nyilvánul meg. A szomszédságok ebben az értelemben olyan pozicionált közösségek,
amelyeket a fennálló állapotuk – legyen az térbeli vagy virtuális – és a társadalmi reprodukcióra
való képességük jellemez.ii
A vizsgálat részeként két további kérdést teszek fel. A lokalitás mint a társadalmi élet egyik
velejárója hogyan kapcsolódik a szomszédságokhoz, mint alapvető társadalmi formákhoz? A
lokalitásnak a szomszédsághoz fűződő kapcsolatát alapjában véve megváltoztatja-e a jelenkori
történelem, különösen a nemzetállam globális krízise? Elemzésem sokrétű céljainak
bemutatásához a legegyszerűbb, ha egy újabb kérdést fogalmazok meg: mit jelenthet a lokalitás
egy olyan világban, ahol a térbeli elhelyezkedés, a mindennapi interakciók és a társadalmi
tagoltság nem mindig izomorf.
A szubjektum elhelyezése
A társadalomelmélet egyik nagy közhelye (mely Tönnies, Weber és Durkheim megállapításaiig
nyúlik vissza) hogy a lokalitás, mint a társadalmi élet sajátossága és megkülönböztetető jegye
a modern társadalmakban megkérdőjeleződik. Azonban a lokalitás önmagában rejlően is
törékeny társadalmi vívmány. Még a legintimebb, térbelileg körülhatárolt, földrajzilag elzárt
helyzetekben is gondosan meg kell őrizni a lokalitást a különböző támadásokkal szemben. Ezek
a támadások eltérő időpontokban és helyeken, különbözőképpen fogalmazódnak meg. Sok
társadalomban a határok veszélyzónák, melyek speciális rituális fenntartást igényelnek. Más
típusú társadalmakban a társadalmi kapcsolatok veleszületetten nyitottak, folyamatos alapot
teremtve a diffúzióra. Megint más helyzetekben az ökológia és a technológia kényszeríti ki,
hogy a házak és a lakott területek örök mozgásban legyenek, így járulva hozzá a társadalmi
instabilitás és nyugtalanság érzetéhez.
Ebből a nézőpontból az etnográfiai feljegyzések közül sok újraírható és újraolvasható.
Mindenekelőtt azok nagy része, amit átmeneti rítusokként határoztunk meg. Ezek a rítusok az
általunk elnevezett lokális szubjektumok, azaz olyan társadalmi szereplők termeléséhez
kapcsolódnak, akik a rokonság, a szomszédok, a barátok és az ellenségek meghatározott
1 2
közösségéhez tartoznak. A névadási és hajvágási?
a körülmetélés és a nélkülözés, mind a lokalitás testre történő feljegyzésének társadalmi
technikái. Kissé másként megközelítve, ezek a lokalitás megtestesítésének módjai, valamint a
test belehelyezése egy társadalmilag és térbelileg meghatározott közösségbe. Az átmeneti
rítusok térbeli szimbolizmusa valószínűleg kevesebb figyelmet kapott, mint annak a testre
vonatkozó és a társadalmi szimbolizmusa. Ezek a rítusok nem egyszerűen mechanikus technikái
a társadalmi egybetartozásnak, hanem a „bennszülöttek” termelésének társadalmi technikái –
ahogyan ezt a kategóriát máshol már elemeztem (Appadurai 1988).
Ami az etnográfiai feljegyzésekben helytálló a lokális szubjektumok termeléséről, az igaz
azokra a folyamatokra is, melyek által a lokalitás materializálódik. A házak építése, az ösvények
és átjárók összehangolása, a szántóföldek és kertek kialakítása és átalakítása, az ember által
lakatlan területek illetve a vadászó-gyűjtögető területek feltérképezése és leküzdése sok
antropológusok által tanulmányozott kis közösség életének szakadatlan, gyakran egyhangú
tevékenységét jelenti. A lokalitás térbeli termelésének ezek a technikái bőségesen
dokumentáltak. De nem mindig tekintették azokat a lokalitástermelés azon példáinak, amelyek
a társadalmi élet általános jellemzői és ezen sajátosságok egyedi értékelései. A leírások a
házépítés, a kertművelés és az ehhez hasonló tevékenységek technológiájának szűken vett
ismertetésére korlátozódtak, önmagában a végeredményt tekintették fontosnak és nem a
lokalizáció általános technológiájának (és teleológiájának) mozzanataként kezelték.
Az antropológusok által történetileg tanulmányozott társadalmakban (szigeteken, erdőkben,
földművelő falvakban és vadásztáborokban) a lokalitás termelése nem egyszerűen a lokális
szubjektum, hanem a valódi szomszédságok megtermelésének a kérdése is, mely által ezek a
szubjektivitások kontextualizálódnak. Amint az utóbbi néhány évtizedben a rítusok társadalmi
logikájáról írott legjobb munkák közül számos oly világosan bemutatta (Lewis 1986; Munn
1986; Schieffelin 1985), a performancia, a megjelenítés és a cselekvés összetett és átgondolt
gyakorlata által a tér és az idő önmagában is társadalmi értelmet nyer és lokalizálódik. Ezeket
hajlamosak vagyunk kozmológiai vagy rituális gyakorlatoknak elnevezni – azaz olyan
meghatározásokkal illetni, mely elvonja figyelmünket azok aktív, szándékos és termelő
jellegéről, a mechanikus termelés benyomását keltve ezáltal.
A rituális folyamat egyik legjellegzetesebb vonása az a rendkívül sajátos mód, ahogyan az
időtartamot és a térbeli kiterjedést lokalizálja, neveket, tulajdonságokat, értékeket és
jelentéseket, jeleket és olvashatóságot kölcsönözve számukra. A kis méretű társadalmak
rítusairól tudottak nagy részét e nézőpontból vizsgálhatjuk újra. A szakirodalomban leírt
technikák, amelyeket a helyelnevezések során vagy a termőföld, az állatok és egyéb reproduktív
helyek és természeti források védelmében alkalmaznak, amelyek a szezonális változások és a
földművelési ritmus jelzésére, az új házak és forrásokat helyének pontos kijelölésére, a
megfelelően elkülönített határok jelzésére szolgálnak (mind a család mind a közösség részére)
– mindezek alapjában véve dokumentálják a tér és az idő társadalmiasítását is. Még
pontosabban kifejtve, ezek a lokalitás tér- és időbeli termelésének a feljegyzései. Így tekintve
Arnold van Gennepnek az átmeneti rítusokról szóló rendkívüli tanulmányára (1965), James G.
Frazer bizarr enciklopédiájának nagy részére (1900), és Bronislaw Malinowski monumentális
tanulmányára a trobriand-szigeteki varázskertekről (1961), azok alapvetően annak az ezernyi
módnak a feljegyzései, ahogyan a kisméretű társadalmak nem tekintik és nem is tekinthetik
adottnak a lokalitást. Úgy tűnik inkább azt feltételezik, hogy a lokalitás csupán átmeneti jellegű
marad, ha kemény és rendszeres munkával nem termelik meg és nem tartják fenn azt anyagi
valójában. Még a lokalitás valós anyagiságát is néha összetévesztik ezeknek a tanulmányoknak
a meghatározásai, elfedve így azoknak a lokalitás termelésében mint az érzelmek
strukturálásában játszott absztraktabb hatását.
A helyi tudásnak tekintett dolgok többsége valójában annak az ismerete, hogyan hozzuk létre
és termeljük újra a lokalitást a szorongás és entrópia, a társadalmi elhasználódás és szakadatlan
változás, az ökológiai bizonytalanság és kozmikus illékonyság, a rokonok, az ellenségek, a
lelkek és a mindenféle kvarkok állandóan megnyilvánuló kavargása közepette. A helyi tudás
lokalitása nem csak, vagy főként nem egy rendíthetetlen itt és mostba való beágyazottság vagy
a dolgok általános jellege iránti megrögzött érdektelenség, bár ezek bizonyosan velejáró
tulajdonságai – amint erre Clifford Geertz számos munkájában figyelmeztet minket (Geertz
1975, 1983). A helyi tudás alapvetően arról szól, hogyan kell olyan megbízható lokális
szubjektumokat valamint lokális szomszédságokat létrehozni, ahol ezek a szubjektumok
felismerhetőek és megszervezhetőek. Ebben az értelemben helyi tudásnak nem azt tekintjük,
ami alapvetően ellentétben áll egyéb tudásokkal – amelyeket (nem lokális nézőpontból) a
megfigyelő kevésbé lokalizáltnak tart – hanem amit a helyi teleológia és éthosz annak tekint.
Marxot adaptálva elmondhatjuk, hogy a helyi tudás nemcsak önmagában, hanem ami még
fontosabb, önmaga számára is lokális.
Még a legkisebb, a legszerényebb technológiával rendelkező és a legsivárabb ökológiai
környezetben élő társadalmakban is megfigyelhető, hogy a lokális szubjektumok és a
szomszédságok termelése – ahol szubjektumok jöhetnek létre, nevet kaphatnak és képessé
válnak társadalmi módon cselekedni – közötti kapcsolatok történelmiek és dialektikusak.
Megbízható lokális szubjektumok hiányában a lakóhely, termelés és morális biztonság lokális
megteremtése nem állna senki érdekében. De ugyanezen oknál fogva a már rendelkezésre álló,
ismert, elnevezett és átjárható terep nélkül a lokális szubjektumokat létrehozó rituális technikák
is elvontak és meddőek lennének. A szomszédság hosszútávú termelése, amely egyszerre
gyakorlati, értékkel bíró, és adottnak tekintett, függ a lokalizált helyek, idők és a tudást birtokló
lokális szubjektumok közötti csorbítatlan interakcióktól. A valós történelmi problémák
bármikor felbukkanhatnak, ha ez a csorbítatlanság veszélybe kerül. Ezek a problémák nem csak
a modernitással, a kolonizációval vagy az etnográfiával kapcsolatban jelennek meg. Mindezt itt
azért hangsúlyozom, mivel a tanulmány további részében a lokalitás speciális sajátosságait a
mai városi élet kontextusába helyezem, amely magába foglalja a nemzeti rezsimeket, a
tömegkommunikációt valamint az intenzív és rendszertelen piacosodást.
Ha az etnográfiai írások nagy része úgy olvasható és írható újra, mint a lokalitás-termelés
változatos módjainak a feljegyzése, akkor az etnográfia akaratlanul is bűntárs ebben a
tevékenységben. Ez a vád inkább a tudás és reprezentáció ellen szól, semmint bűnről vagy
erőszakról. Az etnográfiai kutatás témája izomorf azokkal a valós tudásokkal, melyeket feltárni
és dokumentálni kísérel meg, mivel mind az etnográfiai, mind a társadalmi kutatások által leírni
kívánt témák uralkodó telosza a lokalitás termelése.iii Ebből következik, hogy mindkét típusú
vállalkozás abból a félreértésből fakad, hogy csak az egynemű és elszigetelt cselekvéseket,
helyzeteket (házépítés, a gyermekek elnevezése, határfenntartó rítusok, üdvözlő rítusok, a tér
megtisztítása) foglalja magába. Ezen az alapvető félreértésen alapszik az etnográfia speciális
adekváltsága egy bizonyos típusú leíráshoz. Ugyanakkor ez a reflexivitás hiányát eredményezi,
mely a tudás és a reprodukció sajátos alapkövetelménye lenne. A legtöbb etnográfiai leírás a
lokalitást területhez kötöttnek és nem formának tekinti, így nem ismeri fel sem annak
törékenységét, sem étoszát, mely a társadalmi élet sajátja. Mindez egy olyan problémamentes
zárt rendszer képzetét kelti, amelyre a lokalitás, mint az érzelmek struktúrája támaszkodhat.
Ebből a nézőpontból az etnográfia újraértelmezése (és a korai etnográfiai munkák újraolvasása)
háromszorosan is hasznos: (1) az etnográfiai történetét elmozdítja a szomszédságok történetétől
a lokalitás-termelés technikáinak története felé; (2) új utat nyit a monografikus
antropológiatörténetet átható, a helyi értelmiségiek, tisztviselők, nyelvészek, misszionáriusok
és etnológusok által összetett módon, közösen létrehozott bennszülött kategóriák
átgondolásához; (3) lehetővé teszi, hogy a modern etnográfia és a lokalitás modern feltételek
melletti termelésének etnográfiája szélesebb körben járuljon hozzá az etnográfiai
feljegyzésekhez. Ez az újraértelmezés megóv minket attól, hogy oly könnyedén alkalmazzunk
egymással szembeállított trópusokat (akkor és most, előtte és utána, kicsi és nagy, körülhatárolt
3 4
és körülhatárolatlan, szilárd és folyékony, forró és hideg), amelyek önmagában szembeállítják
a jelenlegi és a jelenről szóló etnográfiát a múltbélivel és a múltról szólóval.
A lokalitás kontextusai
Mostanáig úgy tárgyaltam a lokalitást, mint a társadalmi élet fenomenológiai sajátosságát, az
érzelmeknek egy struktúráját, melyet a célzatos cselekvés egyéni formái termelnek, és amely
konkrét anyagi következményekkel jár. Mégis, a lokálitásnak ezek a dimenziói nem
különíthetők el az adott helyzettől, amelyben és amin keresztül a társadalmi élet
reprodukálódik. A lokalitás (mint a társadalmi élet sajátsága) és a szomszédságok (mint
társadalmi formák) közötti kapcsolat megalkotása a kontextusok problémájának gondosabb
kifejtését igényli. A szomszédság termelése mindig történetileg megalapozott és így
kontextuális. Azaz a szomszédságok magukból adódóan azok amik, mivel „valami mással”
vannak szembeállítva, és egyéb már megtermelt szomszédságoktól származnak. Számos emberi
közösség gyakorlati tudatában ez a „valami más” gyakran ökológiai értelemben fogalmazódik
meg, erdő, megműveletlen föld, óceán, sivatag, mocsár vagy folyóként. Ezek az ökológiai
jegyek gyakran határokat jelölnek, amelyek egyszerre jelzik az embertől független erők és
kategóriák kezdetét, vagy a felismerhetően emberi ám barbár démonikus erők működését.
Gyakran ezek a kontextusok, melyekkel szemben a szomszédságok termelődnek, egyszerre
tűnnek ökológiai, társadalmi és kozmológiai jellegűeknek.
Érdemes megjegyeznünk, hogy a szomszédságok kontextusának társadalmi része – azaz a többi
szomszédság ténye – felidézi az etnotáj (ethnoscape) gondolatát (3. fejezet). Ezt a
meghatározást előzőleg azért használtam, hogy elszakadjunk attól az elképzeléstől, hogy a
csoportidentitások szükségszerűen utalnak a kultúrák térbelileg elkülönített, történelmileg
öntudatlan, és etnikailag homogén voltára. Korábbi használata során utaltam arra, hogy az
etnotáj gondolata különösen a 20. század vége felé válik szembeötlővé, amikor az emberi
helyváltoztatás, a képzetek tünékenysége és a nemzetállamok identitás-termelő aktivitása a
társadalmi életnek egy alapvetően bizonytalan és távlati jellegét hozza.
Mégis, a szomszédságok bizonyos mértékig mindig etnotájak maradnak, amíg a Mások etnikai
vállalkozásait illetve ezeknek a vállalkozásoknak a tudatosságát magukba foglalják. Vagyis az
egyes szomszédságok olykor felismerik, hogy saját logikájuk általánosítása által Mások szintén
felismerhető, társadalmi, emberi és pozicionált életvilágokat teremthetnek. Ez a tudás
kódolódhat be olyan rituális gyakorlatokba, mint amilyen az erdő megtisztítása, a kertek
kialakítása, házépítés, melyek mind a lokalitás-építés teleológiájának közvetlen értelmét
hordozzák. A komplex társadalmakban, amelyek tipikus jellemzője az írásbeliség, a papi
osztály és az uralkodó eszméket ellenőrző és terjesztő makro-osztályok, az ilyen ismeretek
kodifikáltak. Így például a gyarmatosítás előtti Indiában a rítusok összekapcsolódtak az új
falvak brahminok általi meghódításával.
Minden lokalitásépítés magában rejti a kolonizáció egyszerre történeti és kronotipikus
pillanatát, amikor formálisan felismerik, hogy a szomszédság termelése kockázatos, sőt
erőszakos cselekvéseket igényel a termőtalaj, az erdők, állatok és emberi lények felett. Az
alapítási rítusokhoz (Bloch 1986) fűződő erőszak nagy része annak az erőnek a
megnyilvánulása, amely az előzőleg ellenőrizetlen népek és helyek lokalitásának a kiirtása
igényel. Más megközelítésben (de Certau 1984) a terek helyekké alakítása egy olyan tudatos
pillanatot igényel, amelyre azt követően viszonylagos rutinnal emlékezhetnek. A szomszédság
termelése kolonizáló abban az értelemben, hogy a potenciálisan kaotikusnak vagy lázadónak
tekintett helyek és helyzetek feletti, társadalmilag (gyakran rituálisan) szervezett hatalom
érvényesítését foglalja magába. A lakóhellyel, helyfoglalással és letelepedéssel kapcsolatos
rítusokkal együtt járó szorongás a kolonizációs erőszak felismerése. Bizonyos fokú szorongás
e pillanatok rituális megismétlésekor mindvégig megmarad, a kolonizáció alapító eseményét
követően is. Ebben az értelemben a szomszédság termelése együtt jár a hatalom gyakorlásával
az olyan ellenséges és ellenszegülő környezet felett, mint amilyet egy másik szomszédság
jelent.
A kis közösségekben dolgozó etnográfusok által felkutatott narratív anyag, illetve a
földművelésről, házépítésről és társadalmi átmenethez kötődő rítusokról írtak gyakran
kihangsúlyozzák a lokalitás termelésének és fenntartásának valós anyagi törékenységét.
Mindemellett ezek a leírások mélyen beágyazódnak a hely, a termőtalaj és a rituális technikák
sajátosságaiba, és így változatlanul egy kontextus-elméletet tartalmaznak, vagy arra utalnak.
Más szóval egy olyan elméletre, mely szerint a szomszédság valahonnan, valamivel szemben,
valami helyett és valamivel kapcsolatban termelődik. A szomszédság és a kontextus közötti
kapcsolat problémája sokkal több figyelmet igényel annál, mint amire itt lehetőség nyílik. Hadd
vázaljam fel e probléma általános dimenzióit. Lényege, hogy a szomszédságok egyszerre
kontextusok, ugyanakkor igénylik és termelik a kontextusokat. A szomszédságok kontextusok,
mivel olyan keretet és helyzetet biztosítanak, amelyen belül számos emberi cselekvés
(produktív, reproduktív, interpretív, performatív) értelmesen elkezdődhet és végbe mehet.
Mivel az értelemmel bíró életvilágok világos és reprodukálható cselekvésmintákat igényelnek,
ezért szövegszerűek és egy vagy több kontextust igényelnek. Más nézőpontból megközelítve,
a szomszédság egy kontextus, vagy kontextusok sorozata, melyen belül az értelemmel bíró
társadalmi cselekvés egyszerre lehet megalkotott és értelmezett. Ebben az értelemben a
szomszédságok kontextusok, és a kontextusok szomszédságok. A szomszédság egy
többszörösen interpretív hely.
Mivel a szomszédságok néhány típusú területtel (társadalmi, anyagi, környezeti) szemben
képzelik el, termelik meg és tartják fent magukat, ezért szintén kontextusokat igényelnek és
termelnek, amivel szemben önmagukat értelmezhetik. A szomszédságoknak fontos kontextus
teremtő dimenziója van, mivel ez biztosítja a lokális és globális valóság közötti kapcsolaton
nyugvó elméleti megközelítés kezdőpontját. Hogyan? Az a mód, ahogyan a szomszédságok
termelődnek és reprodukálódnak, mind gyakorlati, mind diszkurzív szinten egy
(szükségszerűen nem lokális) etnotáj folyamatos megalkotását igénylik – ellentétben azzal,
amit a lokális gyakorlatok és vállalkozások megvalósulásáról elképzelünk.
Egy adott dimenzióból, egy adott pillanatban és nézőpontból szemlélve a szomszédságok mint
létező kontextusok a lokális szubjektumok termelésének előfeltételei. Vagyis a létező terek és
helyek történetileg létrehozott tér és időbeli szomszédságok illetve egy sor lokalizált rítus,
társadalmi kategória, szakértők, és informált hallgatóság által jönnek létre, melyek ismeretét az
új tagoktól (kisgyermekek, idegenek, szolgák, bebörtönzöttek, vendégek, rokonok)
megkövetelik ahhoz, hogy időszakos vagy állandó lokális szubjektumokká váljanak. Ezen a
ponton a lokalitást magától értetődőnek, közhelyszerűnek valamint a habitus dimenziójában
látjuk. Ebben a dimenzióban a szomszédság kontextusok olyan egyszerű sora, amely
történetileg adott, anyagilag beágyazott, társadalmilag helyénvaló és problémamentes: az apa
fiút ad, a kert jamot, a boszorkány betegséget, a vadász húst, az asszony gyermeket, a vér
spermát, a sámán látomásokat, és így tovább. Ezek a kontextusok egymással összhangban
hozzák létre a lokális szubjektumok szabályos és szabályozott termelésének környezetét.
Mivel a lokális szubjektumok a termelés, a reprezentáció és a reprodukció társadalmi
tevékenységével (vagyis a kultúra megteremtésével) vannak elfoglalva, általában akaratlanul is
hozzájárulnak a kontextusok létrehozásához, amelyek túlléphetik a szomszédság létező anyagi
és konceptuális határait. A házasodási törekvések rokonsági kapcsolatokat szőnek új falvak
felé, a halászati expedíciók által pontosabban meghatározható, hogy mit értünk hajózható és
halban gazdag vizek alatt; a vadászati expedíciók kiterjesztik az erdőnek, mint érzékeny
ökológiai keretnek az értelmét; a társadalmi konfliktusok a menekülés és az újrakolonizáció új
stratégiáit teremtik; a kereskedelmi tevékenységek új fogyasztói világokat hoznak létre és
ezáltal új társulásokat alakítanak ki olyan regionális csoportokkal, amelyekkel korábban nem
5 6
találkoztak; a háborúskodás új szövetségeket hoz létre korábbi ellenséges szomszédok között.
És minden ilyen törekvés hozzájárul a nyelvben, világnézetben, rituális gyakorlatban és
kollektív önértelmezésben történő finom elmozdulásokhoz. Összegezésképpen szögezzük le,
hogy miközben a lokális szubjektumok a szomszédságuk reprodukálásának folyamatos
feladatát végzik, a történelem, a környezet és a képzelet véletlenszerűsége új kontextusok
(anyagi, társadalmi és képzeletbeli) termelésének a lehetőségét is nyújtja. A lokális
szubjektumok társadalmi cselekvésének kiszámíthatatlanságán keresztül a szomszédságok mint
kontextusok megtermelik a szomszédságok kontextusát. Ez a dialektika megváltoztatja a
lokalitás termelésének a feltételeit. Másképpen megfogalmazva a történelem szubjektumai így
válnak történelmi szubjektumokká, mivel nincs olyan emberi közösség, legyen az bármennyire
is stabil, statikus, körülkerített vagy elszigetelt, amelyet hidegnek, vagy történelmen kívülinek
tekinthetnénk. Ez a megfigyelés egybevág Marshall Sahlins konjunkturális változások
dinamikájáról vallott nézeteivel (1985).
Figyeljük meg az általános kapcsolatot brazíliai és venezuelai esőerdőkben élő különböző
yanomami indián csoportok között. A települések, népességmozgások, zsákmányszerző
háborúk és szexuális versengés folyamatán keresztül az egyes yanomami falvak
(szomszédságok) cselekedeteikben, területek elfoglalásában, stratégiáikban és azok által tágabb
kontextusok sorozatát termelik meg önmaguknak és egymásnak. Ez hozza létre a yanomamik
vándorlásának, interakcióinak és kolonizációjának átfogó terepét, melyben bármely falu
hatással van a magáénál tágabb anyagi kontextusra, ugyanakkor hozzájárul egy magáénál
tágabb kontextus megteremtéséhez is. Távolabbi nézőpontból szemlélve a tér és idő átfogó
hálózatait, melyekben a yanomamik a konkrét lokalizációs cselekvések érdekében (falvak
építése) kölcsönös kontextusokat termelnek, azok szintén létrehoznak néhány olyan kontextust,
amely által a yanomamik egyben kapcsolatba kerülhetnek a brazíliai és venezuelai
nemzetállammal is. Ebben az értelemben a yanomami lokalitástermelés nem csak kontextus
által irányított, hanem kontextus fejlesztő is.
A szomszédságok paradoxnak tűnhetnek, mivel egyszerre fejlesztenek és igényelnek
kontextusokat. A szomszédságok etnotájként elkerülhetetlenül tudatában vannak más
szomszédságokkal való kapcsolatuknak, ugyanakkor úgy cselekszenek, mintha az interpretáció,
az érték és az anyagi gyakorlat autonóm szomszédságai lennének. A lokalitás termelése
bizonyos mértékig elkerülhetetlenül kontextus fejlesztő. Ez a mérték alapvetően függ a
szomszédságok által létrehozott kontextusoktól, és a más szomszédságokkal való találkozás
kontextusaitól. Függ a társadalmi hatalomnak, a szervezettségnek és az ellenőrzésnek eltérő
fokozataitól, amelybe az egyes helyek (és terek) beágyazódnak. Bár a yanomamik gyakorlatai
és vállalkozásai a brazil nemzetállam számára kontextus termelők, még inkább igaz, hogy a
brazil nemzetállam olyan intervenciós katonai erőket mozgósít, nagyfokú környezeti
kizsákmányolást és államilag támogatott bevándorlást, kolonizációt ösztönöz, amellyel
szemben a yanomamik nagyon egyenlőtlen feltételek mellett vehetik csak fel a harcot. Abban
az értelemben, ahogy majd a következő fejezetben a lokalizáció termelésének a nemzetállam
korszakában megfigyelhető jellegzetességeit követem nyomon, elmondható, hogy a
yanomamik folyamatosan lokalizálódnak, vagyis a brazil politikával kapcsolatba kerülve
szolgasorba jutnak, kizsákmányolásnak, pusztulásnak vannak kitéve. Miközben ma még
kontextusokat termelnek és reprodukálják szomszédságaikat, egyre inkább egy nemzetállam
kontextus termelő tevékenységének a foglyai lesznek, erőtlenné válva, sőt kudarcra ítélve
lokalitás termelési törekvéseikben.
Ez a példa általános érvényű. A szomszédságoknak a kontextusok és a lokális szubjektumok
termelésére való képességét (amelyen belül a valós lokalizációs tevékenységeik jelentésre és
történelmi lehetőségre tesznek szert) mélyen befolyásolja a nagyméretű társadalmi formációk
(nemzetállamok, királyságok, hittérítő birodalmak, kereskedelmi kartellek) lokalitás termelési
képessége, melyen keresztül hatalmuk érvényre juttatása céljából meghatározzák az elérhető
távolságban levő szomszédságok általános formáját. Ezáltal a hatalom a szomszédsági
kapcsolatok kontextusának kulcsmozzanata, és már az „első kontaktus” mindig magába foglalja
a két oldal „elsőbbségről” vallott eltérő narratíváit.
A politikai gazdaságtan a szomszédságokat kontextusokhoz kapcsolja, így módszertanilag és
történetileg is összetett. A kontextusról kialakult elképzeléseink főként a nyelvészetből
erednek. A legutóbbi időkig a kontextust meglehetősen opportunista módon úgy határozták
meg, hogy az értelmet adjon konkrét mondatoknak, rítusoknak, előadásoknak és egyéb típusú
szövegeknek. Amíg a szövegek termelését már korábban számos eltérő nézőpontból gondosan
átgondolták (Bauman és Briggs 1990, Hanks 1989), a kontextusok struktúrája és morfológiája
csak az utóbbi időben került a rendszeres figyelem középpontjába. Az antropológiai
nyelvészeten kívül a kontextus hiányosan meghatározott elképzelés marad, és egy élettelen
fogalom élettelen környezetére utal. Amikor a szociálantropológia a kontextushoz fordul,
általában homályosan értelmezi azt a társadalmi hálót, amelyen belül a konkrét cselekvések
vagy reprezentációk a leginkább megérthetőek. Ezen általános megközelítés legfőbb forrása
főként az etnográfiai beszédből származó szociolingvisztika (Hymes 1974).
A kontextusok struktúráját nem lehet és nem is kell teljes mértékben a szövegek logikájából és
morfológiájából levezetni. A szöveg és a kontextus termelésének eltérő logikái és
metapragmatikus jellemzői vannak. A kontextusok a diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlatok
összetett egymásra halmozódásából termelődnek. Ugyanígy a jelentések is, melyekben a
kontextusok más kontextusokra utalnak, azáltal, hogy minden kontextus magába foglalja a
kontextusok globális hálózatát. Mindezen folyamatok különböznek attól, ahogy szövegek más
szövegeket és végül az összes szöveget magukba foglalják. Az intertextuális kapcsolatok,
amelyekről meglehetősen sokat tudunk, nem valószínű, hogy ugyanúgy működnek, mint az
interkontextuális kapcsolatok. Végezetül és legelszántabban azt kell megtalálnunk, milyen
módon kapcsolhatjuk az intertextualitás elméleteit az interkontextualitás elméleteihez.
Szociokulturális nézőpontból a globalizáció életképes elmélete valószínűleg olyan dolgot
igényel, amivel mi még nem rendelkezünk: az interkontextuális kapcsolatok elméletét, amely
egyesíti az intertextekről kialakított elképzeléseinket. De ez már egy további feladat.
A szomszédság mint kontextus, és a szomszédságok kontextusai közötti kapcsolat, amely a
lokális történelmi szubjektumok cselekvései által közvetítődik, új komplexitásokat igényel egy
olyan újfajta világban, melyben ma élünk. Egy olyan világban, ahol a szomszédságok
termelésekor egyre inkább a nemzetállami rendszer válik a lokális és transzlokális
tevékenységek normatív sarokkövévé. Ez a helyezet lesz a következő fejezet témája, melyben
a lokalitás termelését befolyásoló kapcsolatok alapvetően transzlokális jellegéről lesz szó.
A lokalitás globális termelése
Amit eddig strukturális problémákként tárgyaltunk (lokalitás és szomszédságok, szöveg és
kontextus, etnotájak és életvilágok) azt most egyértelmű történelmi összefüggésekbe kell
helyeznünk. Már jeleztem, hogy a lokalitás (és a szomszédságok) kapcsolata kontextusaikkal
történelmi és dialektikus, és a helyek kontextussá való kiterjesztése (etnotájakká válásuk
képessége) eltér a kontextust adó vonásaiktól (szomszédságokká válásuk képességétől).
Mindezek az állítások hogyan segíthetnek számunkra megérteni a lokalitás termelését
napjainkban?
Úgy tűnik a globalizáció mai értelmezéseiben (Balibar és Wallerstein 1991; Featherstone 1990;
King 1991; Robertson 1992; Rosenau 1990) a kapitalista gondolkodás és szervezés globális
hódításáról a hangsúly áttolódik a nemzetforma elterjedésére, különösen arra, amelyet a
gyarmatosítás és a könyvnyomtatás egyidejű térhódítása kényszerített ki. Ami ma leginkább
foglalkoztatja a társadalomtudományt, az a nacionalizmus és a nemzetállam problémája
(Anderson 1991; Bhabha 1990; Chatterjee 1986, 1993; Gellner 1983; Hobsbawm 1990).
7 8
Bár az idő dönti el, hogy a nemzetállammal kapcsolatos jelenlegi aggodalmaink jogosak-e, az
e téma iránti antropológiai elkötelezettség egyre nyilvánvalóbb, ami a nemzetállam
problematikáját érintő, növekvő számú antropológiai tanulmányokban is megmutatkozik
(Borneman 1992; Moore 1993; Handler 1988; Herzfeld 1982; Kapferer 1988; Tambiah 1986;
Urban and Sherzer 1991; van der Veer 1994). Ezen munkák némelyike egyértelműen
figyelembe veszi a nemzeti kulturális formációk globális összefüggéseit (Hannerz 1992; Basch
és mások 1994; Foster 1991; Friedman 1990; Gupta és Ferguson 1992; Rouse 1991; Sahlins
1992). Ugyanakkor a globális, a nemzeti és a lokális formációkkal kapcsolatos értelmezési keret
kidolgozása még várat magára.
Ebben a részben szeretném tágabb összefüggéseiben kifejteni a lokális szubjektumokról és a
lokalizált kontextusokról vallott álláspontomat, hogy felvázolhassam érveimet a lokalitás
termelését szorongató sajátos problémákról a territorialitását egyre inkább elvesztő (Deleuze és
Guattari 1987), diaszporikus és transznacionális világunkban. Egy olyan világban élünk, ahol
az elektronikus média átalakítja az információ és annak elterjesztése közötti kapcsolatokat, és
ahol a nemzetállamok azért küzdenek, hogy egy sor szubnacionális és transznacionális
mozgalommal és szervezettel szemben fenntartsák az ellenőrzést a népességük felett. A
lokalitás termelésében bekövetkezett kihívások alapos átgondolása túlmutat ennek a fejezetnek
a keretén. Azonban a probléma megközelítésének néhány eleme felvázolható.
Egyszerűen szögezzük le, hogy a lokalitás (mint az érzelmeknek egy struktúrája, a társadalmi
élet sajátossága és egy meghatározott közösség ideológiája) termelése egyre nagyobb
erőfeszítést igényel. Ennek a küzdelemnek számtalan dimenziója van, ezen a ponton én hármat
hangsúlyozok ki: (1) a modern nemzetállam egyre növekvő erőfeszítései, hogy minden
szomszédságot az állampolgári kötelezettség és hovatartozás formái alapján határozzon meg;
(2) a területiség, a szubjektivitás és a kollektív társadalmi mozgalmak közötti egyre szélesedő
szakadék; (3) főként az elektronikus médiumok erejének és formáinak köszönhetően a térbeli
és a virtuális szomszédságok közötti kapcsolat folyamatos eróziója. És hogy a dolgok még
összetettebbek legyenek, ez a három dimenzió kölcsönösen is hat egymásra.
Egy nemzetállam a legitimitását a körülhatárolt területek közötti, folyamatos testként való,
határozott jelenlétének intenzitására alapozza. Működése során őrzi határait, létrehozza
lakosságát (Balibar 1991), megteremti állampolgárait, fővárosát, emlékműveit, városait, vizeit
és termőföldjeit. Az emlékezet és a megemlékezés olyan helyeit alakítja ki, mint a temetők, a
síremlékek, a mauzóleumok és a múzeumok. A nemzetállam saját területén azt a bizarrul
ellentmondásos vállalkozást igyekszik megvalósítani, hogy egyrészt a nemzethez tartozás
egyenletes, folyamatos és homogén terét hozza létre, emellett azonban olyan helyeket és tereket
is kialakítson (börtönök, laktanyák, repülőterek, rádióállomások, titkárságok, parkok,
felvonulási terek, zarándokutak), amelyek segítségével az állami ünnepséghez, a felügyelethez,
a fegyelmezéshez és a mozgósításhoz szükséges belső megkülönböztetéseket és elkülönítéseket
megteremtheti. Utóbbiak olyan helyekként és terekként is szolgálnak, ahol a nemzetállam
létrehozhatja és folyamatosan fenntarthatja az uralkodók és az uralom alatt lévők, a bűnözők és
hivatalnokok, a tömeg és a vezetők, a cselekvők és a megfigyelők közötti különbségeket.
Olyan eltérő apparátusokon keresztül, mint amilyenek a múzeumok, a falusi gyógyszertárak, a
postahivatalok és rendőrállomások, vámsorompók és telefonfülkék, a nemzetállam a formális
és informális technikák mérhetetlen hálózatát hozza létre a szuverén hatalma alá tartozónak
tekintet terek nacionalizálásához. Természetesen államtól függően változik, hogy mennyire
képes a mindennapi élet réseibe és szegleteibe behatolni. A felforgatás, a törvények kijátszása
és az ellenállás – mely néha trágár (Mbembe 1992), néha irónikus (Comaroff és Comaroff
1992a) és burkolt (Scott 1990), olykor pedig spontán vagy eltervezett – nagyon széles körben
elterjedt. Ráadásul a nemzetállamok célja, hogy uralma alá hajtsa és meghatározza
állampolgárainak életét, egyre nyilvánvalóbban kudarcra ítélt a szürkegazdaság, a magán és
félmagán hadseregek és rendőrségek, az elszakadáspárti nacionalizmusok és a nem
kormányzati szervezetek tömegének megerősödésekor, amelyek alternatívákat nyújtanak a
létfenntartás és az igazságszolgáltatás eszközeinek nemzeti ellenőrzésével szemben.
Az államok különböznek a természetük, a lokális élet és a kulturális formák iránti érdeklődésük
alapján is, amelyeket a szuverinitás és az ellenőrzés legmélyebb paranoiáival kapcsolnak össze.
Nagyon veszélyes dolog az utcán köpködni Szingapúrban és Pápua Új-Guineán, a közösségi
összejövetelek problémásnak számítanak Haitiben és Kamerunban; az uralkodó iránti
tiszteletlenség nem helyénvaló Japánban, és a muszlimbarát érzelmek bátorítása ellentéteket
szül a mai Indiában. A felsorolást még tovább folytathatnánk: a nemzetállamok a szentség
megnyilvánulásának jellegzetes helyeit hozzák létre, felállítják a hűség és hűtlenség sajátos
ismérveit, a szolgálatkészség és a rendzavarás egyedi mértékeit. Mindezek összekapcsolódnak
a jognélküliség, a liberalizáció vagy a vele szemben álló ideológiák uralma, a nemzetközi
társadalmi formák iránti viszonylagos elkötelezettség, a megelőző rezsimekkel szembeni
ellenérzés illetve az etnikai szembenállás vagy együttműködés sajátos történeteinek valós és
észlelt problémáival. Ha valami igaznak mondható az 1989 utáni világunkban, akkor úgy tűnik
az, hogy semmilyen igazán biztos kapcsolat nincs a jólétről kialakított államideológiák, a
piacgazdaság, a katonai hatalom és az etnikai tisztaság között. Gondoljunk akár Kelet–Európa
kavargó posztkommunista társadalmaira, a Távol–Kelet erőszakos városállamaira (Taiwan,
Szingapúr, Hong-Kong), Latin-Amerika bonyolult, a katonai rezsimek utáni politikájára, Afrika
Szaharán túli részének csődbe ment államgazdaságaira, vagy a Közel–Kelet és Dél–Ázsia nagy
részének fortyogó fundamentalista államaira, azok a szomszédság lokális szubjektumok általi
termelésének igen hasonló kihívásaival néznek szembe.
A modern nacionalizmus nézőpontjából a szomszédságok elsődlegesen azért léteznek, hogy
életre keltsék és reprodukálják a szolgálatkész nemzeti állampolgárokat – és nem a lokális
szubjektumok megteremtése céljából. A modern nemzetállamok számára a lokalitás vagy a
nemzetileg kisajátított nosztalgiák, ünnepek és megemlékezések helye, vagy a nemzetek
termelésének szükséges előfeltétele. A szomszédságok mint társadalmi formációk mindig
szorongással töltik el a nemzetállamot, mivel azok olyan nagy vagy fennmaradó űröket töltenek
ki, ahol a nemzethez tartozás technikái (születésszabályozás, nyelvi egységesítés, gazdasági
fegyelem, a kommunikáció hatékonysága, a politikai hűség) valószínűleg vagy nem elég
hatékonyak, vagy vita tárgyát képezik. Ugyanakkor, a szomszédságokból kerülnek ki a
politikusok és párthivatalnokok, a tanárok, katonák, tévészerelők és a mezőgazdasági termelők.
A szomszédságok nélkülözhetetlenek, még ha potenciálisan hűtlenek is a nemzetállamhoz. A
nemzetállami projektek számára a szomszédságok az entrópia és a lecsúszás állandó veszélyét
jelentik. Ezeket legalább annyira felügyelni kell, mint az országhatárokat.
A szomszédságok – vagyis a viszonylag stabil társulások, a viszonylag ismert és megosztott
történetek, a közösségileg bejárt és könnyen átlátható helyek és terek által közösen megalkotott
életvilágok – termelése gyakran összetűzésbe kerül a nemzetállami vállalkozásokkal.iv Részben
azért, mert a lokális szubjektumokra jellemző (és néha tévesen „eredetinek” nevezett)
elkötelezettség és ragaszkodás erőteljesebb, folyamatosabb és néha figyelemelterelőbb, mint
amit a nemzetállam megengedhet magának. Emellett a lokális szubjektumok emlékezete és
érzelmi kötődései az üzletek felirataihoz, az utcanevekhez, a kedvenc sétányokhoz és
utcaképekhez, az egybegyűlés és eltűnés időpontjai és helyei gyakran ellentétesek a
nemzetállamnak a szabályozott, nyilvános élettel szemben felállított követelményeivel.
Továbbá a lokális élet természetéből adódik, hogy más szomszédságoktól részben eltérően akar
fejlődni, ezért létrehozza az elkülönülés térbeli, társadalmi, és technikai kontextusait, amelyek
nem esnek egybe a fegyelmezett nemzeti állampolgár kineveléséhez szükséges térbeli és
társadalmi egységesítéssel.
A szomszédságok eszményi helyei önmaguk reprodukálódásának. Ez a folyamat alapvetően
szemben áll a nemzetállam elképzelésével, ahol a szomszédságokat arra szánják, hogy egy
tágabb területi képzeletbe tartozás általános példái legyenek. A nemzetállamok számára
9 10
leginkább megfelelő lokalizációnak fegyelmező jellege van: a közegészségügyben és az utcák
tisztításakor, a börtönökben és a nagyvárosi nyomornegyedekben, a menekülttáborokban és a
különféle hivatalokban a nemzetállam felhatalmazás és rendeletek útján vagy időnként az erő
nyílt alkalmazásával lokalizál. Ez a fajta lokalizáció szigorú kényszerrel, néha közvetlen
akadályokkal igyekszik meggátolni, hogy a lokalitás kontextus által irányított folyamat helyett
kontextust teremtő folyamatként működjön.
Még a modern nemzetállamok normatív alapszabályát alkotó három tényező, az emberek
izomorfizmusa, a terület és a legitimált szuverinitás is fenyegetve van az emberek mai világra
oly jellemző körforgásának formáitól. Manapság általánosan elfogadott, hogy az emberi
helyváltoztatás jelen világunkban nem kivételes, hanem a társadalmi élet gyakori velejárója. A
munkakeresés, legyen az a legkifinomultabb intellektuális feladatat vagy a legegyszerűbb
proletármunka, arra kényszeríti az embereket, hogy életükben gyakran többször is tovább
vándoroljanak. A nemzetállamoknak különösen a potenciális felforgatónak tekintet
népességgel szembeni politikája folyamatos mozgást indukál, a menekültek az egyik nemzettől
a másikhoz vándorolnak, új bizonytalanságokat teremtve ott, mindez további társadalmi
nyugtalanságot okoz, amely további menekülésre ösztönöz. Így egy nemzetállam
lakosságszükséglete etnikai és társadalmi nyugtalanságot kelthet a szomszédaiban,
megteremtve az etnikai tisztogatás, a kikényszerített elvándorlás, a xenofóbia, az államparanoia
és a további etnikai tisztogatások véget nem érő körforgását. Általában Kelet–Európa és
konkrétan Bosznia–Hercegovina a legtragikusabb és legösszetettebb példája ennek az állam és
menekültek között kialakult dominóelvnek. Sok ilyen esetben egész közösségek kerülnek
gettókba, menekült vagy koncentrációs táborokba illetve rezervációs területekre, néha anélkül,
hogy egy talpalatnyit is elmozdultak volna a helyükről.
Az emberek vándorlásának egyéb formáit a valós gazdasági lehetőségek vagy azok csábítása
hozza létre; igaz ez a Közép-Kelet olajban gazdag régiói felé tartó ázsiai migrációkra. Más
vándorlási folyamatokat a szakképzett munkások folyamatosan mozgó csoportjai alakítanak ki
(ENSZ katonák, olajipari technológusok, fejlődés szakértők, mezőgazdasági munkások).
Különösen a Szahara alatti Afrika térségére jellemző vándorlási formák kiváltó oka a nagy
szárazság és az éhínség, mely gyakran a korrupt államok és a megalkuvó nemzetközi vagy
globális ügynökségek közötti végzetes szövetség következménye. Más közösségekben az
elvándorlások logikáját a szabadidőipar teremti meg, turistahelyeket létrehozva az egész
világon. Az etnográfia csak mostanában kezdte részletesen leírni ezeket a turistahelyeket, de az
a kevés, amit eddig tudunk róluk, arra utal, hogy közülük sok a lokalitás termelésének és
újratermelésének komplex feltételeit hozza létre, ahol a házassági, a munkabeli, az üzleti és a
szabadidőbeli kötelékek a különböző, körforgásban lévő népességet egyfajta lokalitásba szövi,
olyan szomszédságokat teremtve, amelyek egyrészt konkrét nemzetállamokhoz tartoznak, más
szempontból viszont transzlokálisak. A szomszédság termelésének nehézsége ezekben az
esetekben a társadalmi kapcsolatok velejáró bizonytalanságából ered, abból az erőteljes
hajlamból, hogy a lokális szubjektivitás áruvá váljon, és abból nemzetállami törekvésből hogy
a szabályozás, az igazolások és az imázstermelés külsőleg megszabott módjain keresztül
eltöröljék a belső helyi dinamikát.
A szomszédság termelésének egy jóval sötétebb változata látható a kvázi-állandó menekült
táborokban, amelyek ma a világ számos háború sújtotta részén megtalálhatóak, a palesztinai
elfoglalt területeken, Thailand és Kambodzsa határán, a szomáliai ENSZ menekülttáborokban
és az afgán menekülttáborokban Pakisztán északnyugati részén. A városi nyomornegyedek,
koncentrációs táborok, börtönök és gettók legrosszabb vonásait ötvözve ezek olyan helyek, ahol
házasságokat kötnek és ünnepelnek, az életek elkezdődnek és bevégeztetnek, társadalmi
szerződéseket kötnek és tartanak be, karrierek kezdődnek el és törnek ketté, pénzt keresnek és
költenek, javakat termelnek és cserélnek. Ezek a menekülttáborok a legmeggyőzőbb példái
annak a bizonytalanságnak, szegénységnek, hontalanságnak és kétségbeesésnek, amelyben a
lokalitás létrejöhet. Mindezek a szomszédságok szélsőséges példái, melyek inkább kontextus
által termeltek, és nem kontextust létrehozók. Az olyan szomszédságoknak, amelyek életvilágai
a legsötétebb körülmények között jönnek létre, a börtönök és a koncentrációs táborok a
legbarbárabb példái.
Mégis, ezek a durva példák az extremitás felé tolják egyes városok mindennapjainak étoszát.
Az olyan városokban, mint Belfast és Los Angeles, Ahmedabad és Szarajevo, Mogadishu és
Johannesburg az etnikai nyugtalanság és a városi hadviselés körülményei között a városrészek
fegyveres táborokká válnak, ahol a konfliktust kirobbantó erők (7. fejezet) által a
szomszédságok a regionális, a nemzeti és a globális folyamatok legerőszakosabb és
legproblémásabb következményeit idézhetik elő. Természetesen számtalan különbség van az
említett városok történelme, népessége és kulturális politikája között. Mégis közösen képviselik
a városi élet egy új szakaszát, ahol az etnikai koncentráció, a fegyverzethez való hozzáférés és
a túlzsúfoltság megteremti a háborúskodás futurista formáit (a Road Warriors, a Szárnyas
fejvadász és sok más film emléke), és ahol a nemzeti és globális táj általános sivársága számos
bizarr faji, vallási és nyelvi ellenségeskedést a feloldhatatlan városi terror felé sodor.
Ezek az új városi háborúk bizonyos fokig elkülönülnek a regionális és nemzeti ökológiáktól, és
a bűnözők, a félkatonai szervezetek és a polgári milíciák között kirobbant önmagukat gerjesztő
háborúkká válva csak homályosan kötődnek a transznacionális vallási, gazdasági és politikai
erőkhöz. Természetesen sok oka van a városok összeomlásának a fejlett és a harmadik világban.
Részben azonban mindez annak köszönhető, hogy ezek a városok egyre kevésbé képesek
ellenőrzésük alá vonni önreprodukciójuk eszközeit. A problémák jelentős részét nehéz nem
összekapcsolni az egyének puszta körforgásával, mivel a háborúskodások, az éhínség, és az
etnikai tisztogatás következében az emberek elsősorban ezekbe a városokba menekülnek. A
lokalitás termelése ezekben a városi formációkban szembetalálja magát a hontalan, területüktől
megfosztott népesség nehézségeivel, a kontextus-termelő szomszédságokat korlátozó állami
politikával, illetve a lokális szubjektumok azon problémájával, hogy csupán állampolgárok
lehetnek. A legdurvább esetekben ezek a szomszédságok nehezen érdemelnek ki bármilyen
nevet, lévén, hogy alig többek, mint színterek, holding-társaságok, házhelyek és laktanyák a
lokalitás termelésére veszélyesen kevéssé elkötelezett népesség számára.
Hogy ne tűnjön túl sötétnek e látomás, érdemes megjegyeznünk, hogy ezeknek a legkevésbé
sem kellemes városi drámáknak a valódi természete, hogy az egyéneket és csoportokat olyan
jóval békésebb helyekre vezeti, ahova elvihetik tudásukat, képességeiket és bekévágyukat. Az
Egyesült Államok és Európa városi életének legjobb időszakai ezekhez a bevándorlókhoz
kötődnek, akik sokkal rosszabb helyekről menekültek el, mint Chicago, Detroit, Los Angeles
és Miami. Mégis tudjuk, hogy Dél-közép Los Angelesben, Chicago West Side-on és a nagy
amerikai városok hasonló részein a lokalitás termelése nagyon viharos folyamat.
Harmadik és utolsó tényezőként a tömegmédia szerepét kell hangsúlyozni, különösen annak
elektronikus formáit, amelyek újfajta elkülönítést hoznak létre a térbeli és virtuális
szomszédságok között. Ennek az elkülönítésnek egyszerre van utópisztikus és anti-utópisztikus
vonzata, és nem könnyű megmondani, hogyan fog mindez alakulni a lokalitás termelésének
jövőjét illetően. Egyrészt, maga az elektronikus média belülről módosul, a hírek és a
szórakoztató műsorok előállításához és elterjesztéséhez a technológiai eszközök komplex
családját alkotja meg. A filmek készítését a főbb kereskedelmi érdekek határozzák meg néhány
központi világvárosban (Hollywood, New York, Hong Kong, Bombay), bár a kereskedelmi
filmkészítés másodlagos központjai kialakulnak Európa különböző részén, Ázsiában és
Afrikában is (így például Mexikóvárosban, Bangkokban és Madrasban). A művészfilmek –
amelyek részben a filmfesztiválok, kiállítások és kereskedelmi árverések egyre szélesedő
transznacionális hálózatára épülnek –, egyszerre tágabb ugyanakkor szűkebb körben terjednek
el a világon, viszont a nagy kereskedelmi sikert hozó művészfilmek száma (mint a
Kutyaszorítóban, a Síró játék, a Salaam Bombay, vagy az El Mariachi – a zenész) egyre nő.
11
A hagyományos és az új műholdas sugárzású televíziózási formák egyre inkább figyelmen kívül
hagyják a mozifilmek megtekintésének nyilvános tereit és az antennák erdején keresztül
gyakran a világ legszegényebb vidékeire, így például Rió de Janeiro vagy Sao Paolo
nyomornegyedeibe is eljutnak. A mozilátogatás illetve az otthoni videózás közötti eltérés
önmagában is fontos változásokat hoz létre, amelyek felvetik a kérdést, vajon befellegzett-e a
filmnézés klasszikus formájának (Hansen 1991). Ugyanakkor a videofilm készítési
technológiák egyre könnyebb elérhetősége olykor még a negyedik világ kis közösségeinek is
lehetővé teszi, hogy az önmegjelenítés és a kulturális túlélés hatékonyabb nemzeti és globális
stratégiáit teremtsék meg (Ginsburg 1993, Turner 1992). A faxgépek, az elektronikus posta és
a számítógép közvetítette kommunikáció egyéb formái a transznacionális kapcsolattartáshoz
teremtenek új lehetőségeket, gyakran kikerülve a nemzetállam és a főbb médiacsoportok
közbülső felügyelete alól. Mindezek a fejlesztések természetesen kölcsönösen hatnak
egymásra, új bonyolult kapcsolatokat teremtve az alkotók, a közönség és a különböző
nyilvánosság között – legyen az helyi vagy nemzeti, állandó vagy diaszporikus.
Lehetetlen szétválasztani a médiák környezetében bekövetkező változásoknak azt az elképesztő
özönét, amely körülveszi a szomszédságok termelését. Számos újfajta közösség és
kommunikációs forma alakul ki, amelyek jelenleg azt ösztönzik, hogy a szomszédságok inkább
kontextus-termelők mint kontextus által irányítottak legyenek. A CNN-től és más globális,
azonnali közvetítést nyújtó társaságoktól eredő hírek, a fax technológiák hatása Kínában, Kelet-
Európában és Szovjetunióban az 1989-ben (és azóta) bekövetkezett demokratikus változásra, a
vezetők, a nemzetállamok illetve számos velük szemben álló ellenzéki erő számára is lehetővé
tették, hogy hatékonyan kommunikálhassanak lokalitásokon és nemzeteken át. Az ilyen típusú
kommunikációk gyors elterjedését tovább színesíti az internetes elektronikus listák
gyarapodása, ahol térbelileg elkülönülő egyének között jöhet létre vita, párbeszéd és
kapcsolatteremtés, akik képzeletbeli- és érdekközösségeket létrehozva erősítik meg
diaszporikus helyzetüket és hallatják hangjukat.
Az elektronikus kommunikáció új formái éppen manapság kezdenek el olyan virtuális
szomszédságokat kialakítani, amiket többé már nem a terület, az útlevél, az adó, a választások
és egyéb konvencionális politikai megkülönböztetések korlátoznak, hanem a nagy nemzetközi
számítógépes hálózatokhoz történő csatlakozáshoz szükséges hardware-ekhez és a software-
ekhez való hozzáférés lehetősége. Mostanáig a virtuális (elektronikus) szomszédságokba való
belépéssel a transznacionális értelmiség tagjai kapcsolódtak össze, akik az egyetemeken, a
laborokban, a könyvtárakban olyan számítógépes technikához férhettek hozzá, amelyek által
megoldhatták az információráramlás problémáit, és amelyekre társadalmi és politikai
projekteket alapozhattak. Információ és vélemény egymással versenyezve áramlik körbe
ezeken a csatornákon, és bár ezeknek az elektronikus szomszédságoknak a társadalmi
morfológiáját nehéz osztályozni és élettartamukat megjósolni, az világos, hogy olyan
közösségekről van szó, amelyek információval kereskednek, és az emberszeretettől a
házasságig az élet számtalan területét érintő kapcsolatokat építenek ki.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy ezek a virtuális szomszédságok a közvetlen érintkezések, a
térbeli kapcsolatok, és a sokrétű társadalmi interakciók hiányát mutatják, mely a szomszédság
fogalmának a középpontjában áll. Mégsem szabad rögtön szembeállítanunk a térbeliségen
alapuló szomszédságokat a nemzetközi elektronikus kommunikáció virtuális
szomszédságaival. A szomszédság e két formája közötti kapcsolat sokkal összetettebb. Először
is, ezek a virtuális szomszédságok képesek eszméket, véleményeket, pénzt, és társadalmi
kapcsolatokat mozgósítani, melyek valuták, fegyverek, helyi nacionalista törekvések
formájában gyakran közvetlenül visszaáramlanak a térbeli szomszédságokhoz, és különböző
támogatást nyújtanak az erősen lokalizált nyilvános szférák számos területén. Így Ayodhyában
a Babri Masjid hindu szélsőségesek általi, 1992 december 6-án történt elpusztításakor a
számítógépek, a faxok és a hozzájuk kapcsolódó elektronikus hálózatok intenzív
12
felhasználásával nagyon gyorsan vitakörök jöttek létre az Egyesült Államokban, Kanadában,
Angliában és India számos részén élő emberek között, akik így cserélhettek információkat.
Ezekben az elektronikus vitakörökben ugyanúgy részt vettek az Egyesült Államokban élő
indiaiak is, akik közül egyesek a fundamentalizmus, mások a békés együttélés álláspontjára
helyezkedtek a mai India helyzetével kapcsolatos vitában.
Folytatva a példák sorát a tengerentúli indiai közösséggel, mind a haladó szekularista
csoportosulások mind a velük szemben álló hindu megújhódási mozgalmak (a Vishwa Hindu
Parishad tagjai, a Bharatiya Janata Párt és a Bajrang Dal szimpatizánsai – akiket olykor úgy
tartanak számon, mint a Sangh parivar vagy család) olyan politikai vállalkozások érdekében
mozgósították ezeket a virtuális szomszédságokat, amelyek erőteljesen Indiára korlátozódtak.
Az 1992 december 6-a utáni, sok indiai várost sokkoló lázadásokat többé már nem lehetett
elszigetelni. Az indiai diaszpóra tagjai az elektromos eszközök által közvetlenül bevonódtak a
fejleményekbe. Ez nem teljesen a távolsági nacionalizmus problémája – ahogyan arról Benedict
Anderson nemrég kesergett (Anderson 1994). Inkább szerves része a szomszédságok, a
transzlokális állampolgári kötelezettség és a nemzetállam logikája közötti új és gyakran
konfliktusos kapcsolatnak.
Ezek az „új patriotizmusok” (8. fejezet) nemcsak a nacionalista és nacionalizmus ellenes viták
egyéb eszközökkel való kibővülése, mely nagyfokú, nosztalgiával kipótolt nacionalizmust és
politikát kever a menekültek egykori otthonával való kapcsolatába. A diaszporikus folyamat
mindkét végén magába foglalja a diaszporikus nacionalizmust, a delokalizált politikai
kommunikáció és az újraélesztett politikai elkötelezettség közötti kapcsolatok számos, eléggé
rejtélyes új formáját is.
Ez az utóbbi tényező utal arra, ahogyan a diaszpórák az elektronikus kapcsolattartás új
formáinak köszönhetően megváltoznak. Az Egyesült Államokban élő indiaiak közvetlen
kapcsolatba kerülnek az etnikai erőszakkal, az állami legitimációval és a pártpolitikával
kapcsolatos indiai fejleményekkel, és ezek a valódi párbeszédek a társulás, az érintkezés és
mozgósítás új formáit hozzák létre egyesült államokbeli „kisebbségi” politikájukban. Sokan
azok közül, akik az elektronikus eszközök útján a legagresszívebben kapcsolódtak be az indiai
politikába, az Egyesült Államok városaiban és régióiban folyó különböző típusú diaszporikus
politizálások újjászervezésének legelkötelezettebb híveivé váltak. Továbbá az indiai asszonyok
mozgósítása az otthoni durva bánásmód ellen, a haladó indiai csoportok együttműködése
palesztin és dél-afrikai sorstársaikkal azt sugallja, hogy ezek a virtuális elektronikus
szomszédságok az indiaiaknak új lehetőségeket nyújtottak a lokalitás termelésében való
részvételre azokban a belvárosokban és külső kerületekben, ahol amerikai tanárokként,
taxisofőrökként, mérnökökként és vállakozókként élik mindennapi életüket.
Az Egyesült Államokban élő indiaiak különböző módokon köteleződnek el a
multikulturalizmus politikája mellett (Bhattacharjee 1992). Ezt az elkötelezettséget erőteljesen
áthatja s módosítja az a tény, hogy belebonyolódnak az otthonukban, a városukban, az indiai
rokonaik között és az Angliában, Afrikában, Hong–Kongban és a Közel–Keleten lakó és
dolgozó indiai barátaik között terjedő felbújtó politikába. Ezáltal a diaszpóra-politikát, legalább
is az utolsó évtizedben, döntően befolyásolták a globális elektronikus átalakulások. Mindez
nem a térbeli és virtuális szomszédságok egyszerű szembeállítását, hanem egy döntően új elem
felbukkanását jelenti a lokalitás termelésében. A képek, hírek és vélemények globális áramlása
az elkötelezett kulturális és politikai műveltség részét nyújtja, amelyet a diaszpórában élők
térbeli szomszédságaik számára is eljuttatnak. Így ezek a globális áramlatok intenzív és
robbanásszerű erőt biztosítanak a térbeli szomszédságok termeléséhez.
A nemzetállam korlátozó törekvéseivel szemben, mely a lokális kontextusok kiépítése ellen
működik, a diaszpórák világának elektronikus közösségei a lokális szubjektumok bonyolultabb,
diszkontinus és hibrid jellegét hozzák létre.
13
Mivel ezek az elektronikus közösségek a diaszpora közösségek legképzettebb elitjét foglalják
magukba, közvetlenül nem keltik fel a kevésbé képzett és privilegizált bevándorlók helyi
figyelmét. A kevésbé öntudatosodott bevándorlók az új környezetben általában lakóhelyük és
életük gyakorlati problémáival vannak elfoglalva, ugyanakkor azonban nem szigetelődnek el a
globális folyamatoktól. Egy szikh taxisofőr Chicágóban valószínűleg nem képes részt venni az
interneten folyó és Pandzsábbal kapcsolatos politikai vitákban, viszont hallgathatja azt a
szenvedélyes vallási dalokkal és szentbeszédekkel teli kazettát, amit Pandzsábban az
Aranytemplomnál adtak ki. Haitiből, Pakisztánból és Iránból származó sorstársai rádión és
magnetofonon keresztül hallgathatják meg és választhatják ki a magnókazetták hatalmas
globális áramlatából a főként populáris és vallási zenéket és szónoklatokat.
Az Egyesült Államokban élő indiaiak különböző csoportjaihoz eljutnak a szubkontinens ismert
politikusainak, akadémikusainak, szent embereinek és vállalkozóinak szónoklatai és
szentbeszédei, miközben azok Amerikában „turnéznak”. Olvashatják az India West, az India
Abroad és a többi jelentős újságot, amelyekben ugyanazokon az oldalakon egymás mellett
jelennek meg az amerikai és indiai politikai hírek. A kábeltelevíziók, a videolejátszók és egyéb
technológiák segítségével az otthon hangjai hallhatóak az Egyesült Államokban illetve az ott
élők számára készített szórakoztató műsorokon át. Így a képzelet munkája (1. fejezet) – amiből
a lokális szubjektivitás termelődik és táplálkozik –, nagyrészt a lokális és transzlokális
szempontok meghökkentő palimpszesztje.
A nemzetállam, a diaszporikus áramlatok illetve az elektronikus és virtuális közösségek,
amelyek legközvetlenebb hatással vannak a lokalitás termelésére mai világunkban, változó,
rejtélyes és néha ellentmondásos módon nyilvánulnak meg. Függnek attól a kulturális,
osztálybeli, történelmi és ökológiai kerettől melyben léteznek. Ez a változatosság a mai
etnotájak, a financiális, médiabeli és a technológiai elképzelések (2. fejezet) rendszertelen
egymásra hatásából is adódik. Ezek az erők másként nyilvánulnak meg Port Moresbyben mint
Peshawárban, és másként Berlinben mint Los Angelesben. Azonban mindezek olyan helyek,
ahol a nemzetállam, az állandó lakhellyel nem rendelkező közösségek és a globális elektronikus
média elképzelései közötti csata zajlik.
Az említettek és a hozzájuk kapcsolódó változatok világosan mutatják a lokalitás termelésében
megfigyelhető kihívások új, roppant nagy csoportját – a fejezetben bemutatott valamennyi
értelemben. A kulturális újratermelés problémái a globalizált világban csak részben írhatóak le
a fajok, a társadalmi osztályok, a nemek és a hatalom problémájának terminusaival, bár azok
bizonyosan fontos szerepet játszanak benne. Még egyértelműbb tény, hogy a lokalitás termelése
egy törékeny és nehéz tett, amely ma, az emberi helyváltoztatások által elbizonytalanított és az
újfajta virtuális szomszédságok létrejötte által kimozdított helyzetben nagyobb
ellentmondásokkal terhelt, mint valaha.
A lokalitás kétszeresen is törékeny. Ahogyan a fejezet elején írtam, egyrészt a létező
szomszédságok materiális újratermelése változatlanul ellenáll a kontextus korróziójának, ha
másként nem, hát úgy, hogy az anyagi világ elutasítja az emberi cselekvőerő hibás terveit.
Másrészt törékenysége akkor mutatkozik meg, amikor a szomszédságok alávetettek az
összetettebb hierarchikus szervezetek, különösen a modern nemzetállami szervezetek kontextus
termelő ösztönzéseinek. E törékenység eltérő formáinak kapcsolata történeti: szomszédságok
hosszútávú interakciója, amely olyan összetett hierarchikus kapcsolatokat és folyamatot hoz
létre, melyről az államalakulatok kapcsán már sok szó esett. Ez a történelmi dialektika arra
figyelmeztet, hogy a lokalitás, mint a társadalmi élet egyik dimenziója, és az egyes
szomszédságok világosan kifejezett értéke, nem egy tapasztalattól független állandó, melynek
az egyes társadalmak megfelelhetnek, illetve attól eltérhetnek. A lokalitás mindig a konkrét
szomszédságok lokális szubjektumainak a mindennapi gyakorlataiból jön létre. A lokalitásnak,
mint az érzelmek struktúrájának a megvalósulása oly mértékben változó és befejezetlen, mint
amennyire a gyakorlati példák szomszédságai közötti kapcsolatok.
14
A nagyszámú területétől elszakadt és mozgásban lévő népesség, amely a ma etnotájképét
megalkotja, elkötelezett a lokalitásnak mint az érzelmek strukturájának a létrehozásában –
gyakran szembehelyezkedve a szomszédságok mint koherens társadalmi formációk eróziójával,
szétszóródásával, és szétrobbanásával. A szomszédságok (mint társadalmi formációk) és a
lokalitás (mint a társadalmi élet sajátossága) közötti elkülönülés nem létezik történelmi
előzmények nélkül. A hosszútávú kereskedelem, az erőltetett elvándorlás és politikai
száműzetés nagyon széleskörű példái figyelhetők meg a történelemben. Új viszont az említett
folyamatok illetve a nemzetállam körül szerveződő mediatizált diskurzusok és gyakorlatok
(beleértve a gazdasági liberalizációt, a multikulturalizmust, az emberijogi és a menekültügyi
követeléseket érintőket) közötti elkülönülés. Ez az elkülönülés, mint minden egyéb, egyfajta
konvergencia felé mutat. Az ilyen elkülönülések és konvergenciák – melyek számot adnak a
különbség globalizált termeléséről – közötti kapcsolat elméletének megalkotása (2. fejezet) úgy
tűnik egyszerre válik egyre sürgetőbb és ijesztőbb feladattá. Egy ilyen elméletben
valószínűtlen, hogy pusztán lokalitásról lenne szó.
Szeljak György és Árendás Zsuzsa fordítása
15
IRODALOMJEGYZÉK
Anderson, B. (1991) Census, Map, Museum. In Imagined Community (rev. edition). New York
and London: Verso
— (1994) Exodus, Critical Inquiry 20 (2): 314-327.
Appadurai, A. (1988) Putting Hierarchy in Its Place, Cultural Anthropology 3. (1, February):
37-50.
Balibar, E. (1991) The Nation form: History and Ideology. In E. Balibar, E. és I. Wallerstein
eds. (1991) Race, Nation, Class: Ambiguous Identities. London and New York: Verso.
Basch, L., N. – N. Glick Schiller – C. Szanton Blanc, et al. (1994) Nation Unbound:
Transnational Projects, Postcolonial Predicaments, and Deterritorialized Nation-States.
Langhorne, Pa., and Reading, U.K.: Gordon and Breach.
Bauman, R – C. L. Briggs (1990) Poetics and Performance as Critical Perspectives on Language
and Social Life, Annual Review of Anthropology 19: 59–88.
Bhabha H. K. ed. (1990) Nation and Narration. London and New York: Routledge.
Bhattacharjee, A.. (1992) The Habit of Ex-nomination: Nation, Woman and the Indian
Immigrant Bourgeoisie, Public Culture 5 (1): 19–44.
Bloch, M. (1986) From Blessing to Violence: History and Ideology in the Circumcision Ritual
of the Merina of Madagascar. Cambridge: Cambridge University Press.
Borneman, J. (1992) Belonging in the Two Berlins: Kin, State, Nation. Cambridge: Cambridge
University Press.
Chatterjee, P. (1986) Nationalist Thought and the Colonial World: A Derivative Discourse?
London: Zed Books.,
—: (1993) The Nation and Its Fragments: Colonial and Postcolonial Histories. Princeton, N.J.:
Princeton University Press.
Comaroff J. – J. L. Comaroff (1992a) The Madman and the Migrant. In Ethnography and the
Historical Imagination. Boulder, Colo.: Westview Press.
de Certau, M (1984) The Practice of Everyday Life. Berkeley and London: University of
California Press
Deleuze, G. – F. Guattari (1987) A Thousand Plateaus: Capitalism and Schizophrenia. B.
Massumi (Trans.) Minneapolis: University of Minneapolis Press.
Duranti A.. – Goodwin C. (1992) Language as an Interactive Phenomenon. Cambridge:
Cambridge University Press
Fabian, J (1983) Time and the Other: How Anthropology Makes Its Object. New York:
Columbia University Press.
Featherstone, M (1990) Global Culture: Nationalism, Globalization and Identity. London and
Newbury Park, Calif.: Sage
Foster, R. J. (1991) Making National Cultures in the Global Ecumene, Annual Review of
Anthropology 20: 235–60.
Frazer, J. G. (1900) The Golden Bough: A Study in Magic and Religion. London: Macmillan.
Friedman, J. (1990) Being in the World: Globalization and Lokalization. In M. featherstone
(ed.) Global Culture. London: Sage.
Geertz, C. (1975) Common Sense as Cultural System, Antioch Review 33: 5–26.
— (1983) Local Knowledge. New York: Basic Books.
Gellner, E. (1983) Nations and Nationalism. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.
Ginsburg, F. (1993) Aboriginal Media and the Australian Imaginary, Public Culture 5 (3): 557–
78.
Gupta A. – J. Ferguson (1992) Beyond „Culture”: Space, Identity and the Politics of Difference,
Cultural Anthropology 7 (1, February): 6–23.
16
Handler, R. (1988) Nationalism and the Politics of Culture in Quebec. Madison: University of
Wisconsin Press.
Hanks, W. F. (1989) Text and Textuality, Annual Review of Anthropology 18: 95–127.
Hannerz, U. (1992) Cultural Complexity: Studies in the Social Organization of Meaning. New Forrás: http://maya.btk.pte.hu/letoltes/Arjun_Appadurai%23A_lokalitás_termelése.rtf
York: Columbia University Press.
Hansen, M. (1991) Babel and Babylon: Spectatorship in American Silent Film. Cambridge,
Mass.: Harvard University Press. i
Harvey, D. (1989) The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Az esszé Arjun Appadurai Modernity at Large: Cultural Dimensions of Globalization (Minneapolis: University
of Minnesota Press, 1996) című kötetében jelent meg.
Change. Cambridge, Mass.: Basil Blackwell. ii
Nincs megfelelő mód a lokalitásoknak (localities), mint tényleges társadalmi formáknak a jelölésére. Az olyan
Herzfeld, M. (1982) Ours Once More: Folklore, Ideology, and the Making of Modern Greece. kifejezéseknek, mint a hely (place), lakótér (site), helyszín (locale) egyaránt megvan az előnyük és a hátrányuk.
Austin: University of Texas Press. A szomszédság (neighborhood) kifejezésnek (elkerülve így a zűrzavart a lokalitás, mint a helyszínek egyes számú
Hobsbawm, E. (1990) Nation and Nationalism since 1780: Programme, Myth and Reality. alakja és a lokalitás, mint a társadalmi élet jellemzője vagy dimenziója között) megvan az az előnye, hogy társulási
Cambridge: Cambridge University Press. hajlamot, közvetlen kapcsolatot és reproduktivitást sugall, anélkül, hogy annak mértékére, az összekapcsolódás
konkrét módjára, a belső homogenitásra vagy az élesen elkülönülő határokra utalna. A szomszédságnak ilyetén
Hymes, D. H. (1974) Foundations in Sociolinguistics: An Ethnographic Perspective. való értelmezése szintén egybehangolhat olyan képeket, mint kerület és határzóna. Ez a kifejezés megfelelőbbnek
Philadelphia: University of Pennsylvania Press. tűnt, mint a közösség és központ-periféria, különösen akkor, ha transznacionális migrációról beszélünk (Rouse
Kapferer, B. (1988) Legends of People, Myths of State. Washington, D.C.: Smithsonian 1991). Mindamellett ez magában rejti egy mindennapi szóhasználat technikai alkalmazásának terhét.
Institution Press.
iii
King, A (1991) Culture, Globalization and the World System: Contemporary Conditions for Ez a kritika teljesen egybevág (és részben általa ösztönzött is) Johannes Fabián kritkájával az egyidejűség
elutasításáról az etnográfiában, és ebből eredően a Másik általi fiktív idő illetve a Másik számára létrehozott fiktív
the Representation of Identity. Basingstoke: Macmillan Education idő megteremtéséről leírtakkal (Fabian 1983). Ez az esszé nem teszi fel az etnográfiai gyakorlatban oly vitatott
Lefebvre, H. (1991) The Production of Space. Cambridge, Mass., and Oxford, U.K.: Blackwell. kérdéseket a tér és az idő közös termelése közötti összefüggésekről, és nem merül bele abba a vitába sem, vajon a
Lewis, G (1986) The Look of Magic, Man 21 (3): 414–37. tér és az idő hajlamos-e felfalni egymást a modern kapitalista társadalmakban. A jelen érvelés a lokalitásról részben
Mbembe, A. et. al. (1992) Belly-up: More on the Postcolony, Public Culture 5 (1, Special nyitva szándékozik hagyni a kérdést az időről és az időbeliségről a lokalitás termelésében. Hálás köszönet Pieter
Section): 46–145. Pelsnek, aki emlékeztetett arra, hogy az időbeliség termelése egyformán vonatkozik arra, ahogyan az etnográfia
és a lokalitás történetileg létrehozták egymást.
Moore, S. F. (1993) Moralizing Space and the Ethnography of the Present. Arlington, Va.: iv
Ezen a ponton a lokalizációról kialakított képem közelít Henri Lefebvre (1991) érveléséhez, bár ő a kapitalizmus
American Anthropological Association. és a modernitás kapcsolatakor a lokalizáció negatív értelmét emeli ki. Lefebvre nemzetállamokról adott összegzése
Munn, N.D. (1986) The Fame of Gawa: A Symbolic Study of Value Transformation in a Massim rövid és rejtélyes, bár világos, hogy szintén látja a kapcsolatot a modern nemzetállam és a lokalizáció kapitalista
(Papua New Guinea) Society. Cambridge: Cambridge University Press. folyamatainak előfeltételei között. Bár fontos kérdés, hogy érvelésem hogyan kapcsolódhat Lefebvre (1991) és
Robertson, R. (1992) Globalization: Social Theory and Global Culture. Newbury Park, Calif., Henry (1989) érveléséhez, mindez meghaladja ennek a fejezetnek a kereteit.
and London: Sage
Rosenau, J. (1990) Turbulence in World Politics: A Theory of Change and Continuity. Princeton
N.J.: Princeton University Press.
Rouse, R. (1991) Mexican Migration and the Social Space of Postmodernism, Diaspora 2 (2,
Spring): 8–23.
Sahlins, M. (1985) Island of History. Chicago: University of Chicago Press.
Sahlins, M. (1992) Goodbye to Tristes Tropes: Ethnography in the Context of Modern World
History, The 1992 Ryerson Lecture (April 29), University of Chicago. The University of
Chicago Record. February 4, 1993.
Schieffelin, E (1985) Performance and the Cultural Construction of Reality: Spirit Seances
Among a New Guinea People, American Ethnologist 12 (4): 707–24.
Scott, J.C. (1990) Domination and the Arts of Resistance: Hidden Transcripts. New Haven,
Conn.: Yale University Press.
Tambiah, S. J. (1986) Sri Lanka: Ethnic Fratricide and the Dismantling of Democracy.
Chicago: University of Chicago Press.
Turner, T (1992) Defiant Images: The Kayapo Appropriation of Video, Anthropology Today 8
(6): 5–16.
Urban, G. – J. Sherzer (eds.) (1991) Nations-States and Indians in Latin-America. Austin:
University of Texas Press.
van der Veer, P. (1994) Religious Nationalism: Hindus and Muslims in India. Berkeley and
London: University of California Press.
van Gennep, A.({1908} 1965) The Rites of Passage. London: Kegan Paul.

17 18