Meditációk a húsvét titokról

Szervező: Czompo Melinda

Virágvasárnap

Áldott, aki az Úr nevében jön: Izrael királya!

Virágvasárnap az Egyház a zsolozsma olvasmányos imaórájában Szent András krétai püspök

szónoklatán elmélkedik. Ebben olvashatjuk a következőket:

„Íme, jön, nem dicsőséges fényben, nem győzelmi pompában. […]Hétköznapi ruhában és
egyszerű kísérettel, szelíden és alázatosan vonul be. Nosza, siessünk mi is ezzel a
szenvedésére igyekvővel, tartsunk együtt azokkal, akik elébe vonultak. De ne úgy, hogy
pálmaágakat és ruháinkat terítsük útja elé szőnyeg gyanánt, hanem amennyire csak tőlünk
telik, megalázódó lélekkel, őszinte szívvel és elhatározással mi magunk boruljunk le elébe,
hogy befogadhassuk a hozzánk jövő Igét, és így magát az Istent, akit soha senki föl nem
foghat. […] Saját magunkat terítsük Krisztus lába elé, ne pedig a ruháinkat, ne elfonnyadó fa
és cserjeágakat, amelyek már gyümölcsöt sem hozhatnak, és az emberi szem előtt is csak pár
óráig szépek. Mi inkább az ő kegyelmébe és magába Krisztusba öltözzünk, amint a Szentírás
is mondja: Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek
magatokra (Gal 3, 27). Mi magunk boruljunk ruháink helyett a lábai elé, […] saját magunkat
mutassuk be győzelme jutalmaként a halál legyőzőjének.”

Lépjünk ezzel a lelkülettel a Golgotára tartó Úr elé! Teremtsünk csendet magunkban és

magunk körül! Tisztítsuk meg lelkünk köntösét a szentgyónásban, és boruljunk oda az érkező
Krisztus, a tanítványai lábát mosó Krisztus, a kereszten szenvedő, a sírban nyugvó Krisztus
elé!

Nagycsütörtök

„Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Amikor valami miatt búcsúznunk kell azoktól, akik közel állnak hozzánk, hirtelen minden
szónak, minden gesztusnak nagyobb súlya lesz. Amit búcsúzóul mond nekünk valaki, az
jobban megmarad emlékezetünkben, az utolsó ölelésre, pillantásra, a búcsúcsókra jobban
emlékszünk, mint a korábbiakra – ilyen az emberi emlékezet. S a búcsúzó Jézus tudva ezt az
utolsó vacsorán adja övéinek szeretetének „még egy végső jelét”. Máté, Márk és Lukács
evangéliumában az eucharisztia alapítása, Jánosnál a lábmosás ez a végső jel. De mindkét
eseményhez szorosan hozzátartozik Jézus rendelkezése: „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre!”

Nem könnyű kérés ez. Talán ilyenkor, a szent három napban jobban érezzük, mint máskor,
hogy bármire is vonatkoztatjuk Jézus kérését, ahhoz, hogy engedelmeskedjünk neki, teljes
odaszánás, alázat és szeretet kell, sőt még ezeknél is több: a kegyelem. Szívvel, igazán részt
venni a szentmise bemutatásában, meghozni saját áldozatainkat, mosni egymás lábát vagy
csak megengedni, hogy valaki mossa az enyémet… embernek ez sokszor bizony tényleg
lehetetlen. „Csak ha engedjük, hogy újra maga az Úr mosson meg, tisztítson meg bennünket –
ahogy XVI. Benedek pápa írja Názáreti Jézus című könyvében – akkor tanulhatjuk meg vele
együtt azt tenni, amit ő tett.”

Keresztút

1. állomás: Pilátusnál

Nád a kezében, fején a tövis,

Ha rátekintesz, látod magad is:

Az utat nézi, mely előtte áll,

Aminek végén várja a halál.

Szenvedő, könnyes, fáradt a szeme,

De szeret és lesz elég ereje.

 
2. állomás: Indulás

Indul az út, de van-e vándor,

Aki egyedül nekivág?

Mindet kíséri társ, avagy barát,

És elkíséri száz veszélyen át.

Neked társad a kereszt fája,

Komor és súlyos útitárs,

Benne tolong bűneink árja,

De a jóságod hatja át.

3. állomás: A földön (1.)

Rögös az út, hosszú az út.

Lábunk alól sokszor kifut.

Merre az ég? Merre a föld?

Hirtelen minden összetört.

Állj fel, és helyreáll a kép,

S lábad újra az útra lép.

4. állomás: Mária

Sok magány vár, sok rémület,

De vannak még testvér-szívek.

Vannak szemek – befogadók,

Vannak karok – betakarók.

Van, ki remél és ad reményt,

Van, ki hordja s adja a fényt.

 
5. állomás: Simon

 Hazafalé ment, várta a család,

Ő mégis vitte helyetted a fát.

Hogy jó az út, csak onnan tudhatom,

Hogy kínos teher súlya vállamon,

S Te előttem mégy búsan, véresen,

És minden kínom ott van szíveden.

 
6. állomás: Veronika leple

Jövőt és múltat köd fed el,

Kíváncsi szem előtt lepel.

Ha e lepelről az ő arca, szenvedő arca néz le rád,

Jó úton jársz, jó cél vezérel,

S lelked végül hazatalál.

 
7. állomás: A földön (2.)

Rögös az út. Hosszú az út.

Mindig újra elfáradunk.

Megint esés. Megint a por.

Biztos pont megint nincs sehol.

Merről jöttem? Merre megyek?

Szeress! Segíts! Elsüllyedek.

8. állomás: Siratók

Az úton néha szembejön a részvét:

Síró-rívó, sötét, bús sereg.

Jó, hogy sajnálnak, de ettől a terhet

Ugyanúgy még mindig te viszed.

Az út nehéz, a kehely még tele,

Ne sírj, csak menj, és nézz szembe vele!

 
9. állomás: A földön (3.)

Rögös az út. Hosszú az út.

Nem érdekel már, merre fut.

Jó idelenn. Nincsen tovább.

Megízlelem az út porát.

És te megint jössz, felemelsz,

Megint a jó útra terelsz.

 
10. állomás: Pőre gyertyaláng

Ha gyertyát gyújtanak, tartóra teszik,

És mindenkinek világít a házban.

Minden ízed tisztán látható,

Ahogy állsz a dombon ruhátlan.

Tartóra rakott pőre gyertyaláng.

Mutasd meg nekünk valódi hazánk!

11. állomás: Szögek

Fekszel az földön, vége az útnak,

Kezed, lábad szög veri át.

Vége az útnak, fekszel a földön,

Nyugtot a tested itt talált.

Ennek az útnak nincsen még vége,

Célja az ég, oda vezet,

Arra mutat majd átszegzett lábad,

Véres szíved, megtört szemed.

12. állomás: A halál

A szív megáll, az útnak vége.

Hiába volt a szenvedés.

Az útnak vége, függsz a kereszten.

Hiába volt ez az egész.

Ennek az útnak nincs még vége,

Célja az ég, oda vezet.

Ott készít nekünk helyet, az égben

Két átszegzett, drága kezed.

13. állomás: Búcsú

A test az ölben, amelyben termett,

Az arc megint az archoz ér.

Minden úton ott van a búcsú,

A könny s a néma kétkedés:

Hogy „igaz-e?”, hogy „lehet ez?”,

„mért éppen most? Miért velünk?”

Adj nekünk néma méltóságot,

Ha a halállal küszködünk!

14. állomás: A sír

A sír megnyílt. Az útnak vége.

Minden élet ide vezet.

Az útnak vége, nem marad

Csak a hit, s az emlékezet.

De az útnak itt sincs még vége.

Célja az ég, oda vezet.

Átível életen, halálon,

Síron is túl A SZERETET.

Útravaló:

Hova visz? Merről jön az út?

Tőled jön és hozzád vezet.

Hogyha oda akarok érni,

Mindig segít védő kezed.

Nem hagysz el, hogyha benned bízom,

Velem vagy, ha tagadlak is,

S keresztre szegzett gyertyalángod,

Hogyha engedem, hazavisz.

Nagyszombat

Nagyszombaton az Egyház urunk sírjánál időzik, az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik.

Nagy csendesség van. Hallgatnak a harangok, a csengők. Nincs szentségimádás, nincs
liturgia. Lábujjhegyen járunk a sírnál suttogó virágok között. Várunk. Döbbenettel, áhítattal,
hálával, szomorúan, reménykedve várunk.

Virrasztó virágok

A sírodnál a virágok összedugják

bolyhos fejük – téged néznek,

összedugják pelyhes fejük,

mintha emberek lennének.

Összesúgnak nagy vigyázva:

Ez az Isten Fia, látod?

Kiontott szép vére árán

váltotta meg a világot.

Húsvét - Krisztus feltámadása

Krisztus feltámadt, alleluja!

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Amint megmondotta vala, feltámadott, alleluja! Ez

örömünk oka, ebben áll a reményünk. Ahogy szent Pál írja: „Ha pedig Krisztus nem támadt
fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitettek is. […] Krisztus azonban
feltámadt a halottak közül, mint az elszenderültek zsengéje.” Elképzelhetetlen dolog ez,
értelmünket meghaladó titok, mégis hitünk biztos alapja: „hogy Krisztus meghalt a bűneinkért
az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt az Írások szerint”.

Vajon miért nem dicsőségesebben? Mért nem mindenki számára láthatóan? Miért nem úgy,
hogy ne maradjon szemernyi kétség sem az emberekben?

„Isten titka, hogy csendben cselekszik. Hogy az emberiség nagy történelmében csak
lassacskán építi fel az Ő történelmét. Hogy emberré lesz, s közben kortársai, a történelem
meghatározó erői talán észre sem veszik. Hogy szenved és meghal, Feltámadottként pedig
övéinek mutatja meg magát, és csak az ő hitük által akar eljönni az emberiséghez. Hogy
folyton csöndben kopogtat a szívünk kapuján, és lassan tesz látóvá, ha ajtót nyitunk neki.”
(XVI. Benedek: Názáreti Jézus)
„Békesség nektek!”

Húsvét vigíliája óta az Egyház liturgiájában nap nap után felhangzott a feltámadt Jézus
köszöntése: Békesség veletek! Vigyük magunkkal, ízlelgessük ezt a köszöntést most, húsvét
nyolcada után is, gondolkodjunk el rajta, véssük a szívünkbe, ahogy Anyánktól, Máriától
tanultuk.

A teljes reményveszettség és félelem időszakában köszönti Jézus ezekkel a szavakkal

tanítványait. Akkor, amikor szégyenükben talán magától a Mestertől is féltek, nem csak
azoktól, akik őt keresztre feszítették – hiszen mind elfutottak, s ezzel éppúgy megtagadták
Mesterüket, ahogy Péter.

Mi magunk is sokszor éljük meg a reményvesztettség és a félelem sötétségét, és fájdalmunk

értetlenségében, ha talán nem is tetteinkben, de szívünk mélyének szentélyében elfordulunk
Istentől. Imáink kiüresednek, megkeményedik az arcunk, lesütött szemmel vagy épp dacos
haraggal állunk meg Urunk előtt. És Ő éppen most és éppen ekkor jelenik meg feltámadottan,
és köszönt minket szíve teljes melegségével így: Békesség nektek!

Sokszor elbizonytalanítanak minket környezetünk békétlenségei is. Munkahelyi rivalizálás,

családi viták, apróbb-nagyobb szeretetlenségek, pletykák, emberi rosszindulat,
figyelmetlenség… Keserű szájízzel visszhangoznak bennünk a karácsonyi angyalszóból
megőrzött sorok: Békesség a jóakaratú embereknek! Akkor miért nincs nekünk békességünk?
Hiszen jóakaratúnak tudjuk magunkat! És Jézus szelíden elénk áll, minden vád és
számonkérés nélkül: Békesség nektek!

Hirtelen ránk zuhan a Szentírás igazsága: „amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival

magasabbak az én gondolataim a ti gondolataitoknál”. Emberségünk kicsisége egy pillanat
alatt olyan kézzel fogható lesz Isten nagysága mellett, s ennek az ellentétnek a szakadékában
ott áll Jézus, a feltámadott istenember, akiben mostantól szabad utunk van az Atyához.

Ezt az élményt nem lehet elfelejteni. Nem felejtették el az apostolok sem. Jézus békeszózata
áldás lett a szájukban:

 A reménység Istene töltsön el titeket a hit teljes örömével és békéjével, hogy a remény
bőségben legyen bennetek a Szentlélek erejéből! (Róm 15,13)
 A békesség Ura adjon nektek örök békességet mindenhol! (2Tessz 3,16)
 Legyen velünk kegyelem, irgalom, békesség az Atyaistentől és Jézus Krisztustól, az
Atyának Fiától igazságban és szeretetben! (1Jn3)
 A kegyelem és békesség gyarapodjék bennetek! (1Pét 1,2)

Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében egyenesen azt mondja, hogy Isten országa maga a
békesség: Isten országa ugyanis […] igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben (Róm
14,17).

Imádkozzunk hittel ennek az országnak az eljöveteléért, miközben lelkünket már a pünkösdi

Szentlélek-várásra hangoljuk!
A nyolcadik nap előtt

„Ismerd meg az Úr jóságát, hogy egy lélekért megmutatja sebeit,

és különösen megjelen, hogy csak ez egyet is megmentse.”

(Aranyszájú Szent János)

Hiszen mondhatjátok, hogyha én nem láttam!

Én nem tudok hinni tizek igazában,

csak abban, amit befogadhat két szem,

megtapinthat két kéz – azzal megelégszem.

Nézhettek haraggal, illethettek váddal,

vitatkozhattok a „hitetlen” Tamással,

az, hogy ti láttátok, nem oszlatja gyászom,

csak ha ujjaimat sebeibe mártom.

Hogy a vizen járt-kelt, együtt láttuk, úgy-e?

Jairus leányát életre keltette,

Lázárról oldódtak halálnak zárai,

szelíddé békültek a tenger habjai,

ezt veletek vallom, mert veletek láttam,

de hogy higgyek az Ő feltámadásában?

Péter, te mit szólnál, ha nem látogat meg?

János, vallanád-e nem látva a leplet?

 

És tőlem… és tőlem mégis azt várjátok,

hogy higgyem azt, mit a ti szemetek látott?

Akarom én hinni. Nincs is nagyobb vágyam.

Hiszen egy hete még vele halni vágytam.

Ő azóta meghalt. Másképpen reméltem.

Holtan hogy lehetne igazságom, éltem?

Milyen utam lesz Ő, ki ez utat járta,

pedig Ő volt – tudom – Jahve Messiása!

Küldjetek el bátran, nincs jogom itt lenni,

a Mester nem akart nekem megjelenni.

Hogy én nem láthattam, talán nem véletlen,

biztosan bánja, hogy kiválasztott engem.

Ne vigasztalj, Fülöp! András, ne mondj semmit!

Ezen a fájdalmon semmi szó nem enyhít:

kettős lélekkel, harcos makacssággal

ellenkeznem kell a remélt igazsággal,

azzal, aminél szebb nem lehetne semmi:

eléborulni és hittel megölelni.