A képzelet mesterei

SOROZATSZERKESZTŐ:

Kleinheincz Csilla
 Cristopher Priest

A tö k é le te s tr ü k k
Delta Vision Kiadó
Budapest
2007
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
CHRISTOPHER PRIEST: THE PRESTIGE

Published by Simon & Schuster

FORDÍTÓ
Békési József és Sándor Zoltán

SZERKESZTŐ
Kleinheincz Csilla

KORREKTÚRA
Dobos Attila

BORÍTÓGRAFIKA
Papp Norbert

SOROZATTERV
Csigás Gábor

Copyright © 1995, 2004 by Christopher Priest

All rights reserved.
Első kiadás © Delta Vision Kft., 2007
Magyar fordítás © Békési József, Sándor Zoltán 2007
Borítógrafika © Papp Norbert, 2007

Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9679 48 1

Elizabethnek és Simonnak
 első rész
A ndrew W estley
 1
Egy vonaton kezdődött, miközben észak felé száguldottam Anglián keresztül, bár
hamar rá kellett jönnöm, hogy a történet igazából több mint egy évszázadra nyúlik
vissza.
Akkor persze még fogalmam sem volt az egészről: kiküldetésben jártam, egy
vallási szektával kapcsolatos incidenst kellett megvizsgálnom. Az ölemben ott hevert
még felbontatlanul a terjedelmes boríték, amelyet apámtól kaptam aznap reggel,
ugyanis amikor apa felhívott, hogy szóljon a küldeményről, máshol járt az eszem. A
barátnőm épp elhagyni készült, amit a hálószobaajtó becsapásával is
nyomatékosított. „Igen, apa – mondtam, miközben Zelda elviharzott mellettem egy
dobozzal, amely az én CD-immel volt tele. – Dobd csak be a postaládámba, majd
megnézem.”
Miután elolvastam a Chronicle reggeli számát és vettem egy szendvicset meg egy
csésze instant kávét a mozgóbüféstől, felbontottam apa borítékját. Egy nagyalakú
papírkötéses könyv csusszant ki belőle, egy papírlap és egy kettéhajtott boríték
kíséretében.
A papírlapon ez állt: „Kedves Andy! Itt van a könyv, amiről beszéltem. Szerintem
ugyanaz a nő küldte, aki a múltkor felhívott. Tudni akarta, merre lehetsz.
Mellékelem a borítékot, amiben a könyv érkezett. A postabélyegző kicsit elmosódott,
de te talán el tudod olvasni. Anyád érdeklődik, hogy mikor jössz el megint hozzánk
néhány napra. Mit szólnál a jövő hét végéhez? Szeretettel, Apa.”
Legalább néhány részletre emlékeztem a telefonbeszélgetésünkből. Elmondta,
hogy megérkezett a könyv, és hogy a nő, aki küldte, valamilyen távoli rokon lehet,
ugyanis a családomról beszélt. Jobban oda kellett volna figyelnem.
Most viszont itt volt a könyv. A címe A mágia titkos módszerei, a szerzője bizonyos
Alfred Borden. Első ránézésre amolyan trükktárnak tűnt: kártyák, golyók,
selyemkendők, meg a többi szokásos. Leginkább az ragadott meg benne, hogy bár
friss nyomásúnak tűnt, maga a szöveg egy sokkal régebbi kiadás fakszimiléje volt:
erre utalt a tipográfia, az illusztrációk, a fejezetszámozás és a kissé körülményes
stílus is.
Nem értettem, miért kellene érdekelnie a könyvnek. Csak a szerző neve volt
ismerős: én magam is Bordenként születtem, csak az örökbefogadásom után
változott meg a nevem. A teljes és hivatalos nevem most Andrew Westley, és bár
mindig is tudtam, hogy adoptáltak, úgy nőttem fel, hogy Duncan és Jillian Westleyt
tartottam az apámnak és az anyámnak, a szüleimként szerettem őket, és a fiukként
viselkedtem. És mindez még most is így van. Semmit sem érzek a biológiai szüleim
iránt. Nem vagyok kíváncsi rájuk, nem érdekel, miért adtak örökbe, és a legkevésbé
sem akarom megkeresni őket. Ők már a távoli múlt részei, és sohasem számítottak
nekem semmit.
Mindazonáltal van egy dolog, amivel kapcsolatban már-már megszállott vagyok.
 Biztos, pontosabban szólva szinte biztos vagyok abban, hogy egy egypetéjű
ikerpár egyik tagjaként születtem, s hogy az örökbefogadás idején elválasztottak a
testvéremtől. Fogalmam sincs, miért tették, és arról sincs, hogy hol lehet most az
ikrem, de mindig is úgy véltem, hogy velem egyszerre fogadta örökbe egy másik
házaspár. Tízéves múlhattam, amikor gyanítani kezdtem, hogy létezik. Véletlenül
rábukkantam néhány sorra egy könyvben, egy kalandregényben, amely arról szólt,
hogy sok ikerpárt valamilyen megmagyarázhatatlan, szemmel láthatólag pszichikai
kötelék köt össze. Az ilyen ikerpárok még akkor is érzik egymás fájdalmát,
meglepődését, örömét, szomorúságát, ha több száz mérföld választja el őket. Ennek a
néhány sornak az elolvasása az élet azon ritka pillanatainak egyikét jelentette,
melyekben egyszerre sok minden megvilágosodik.
Amióta az eszemet tudom, ameddig csak vissza tudok emlékezni, éreztem, hogy
valaki más is osztozik az életemen. Gyerekkoromban nem sokat gondolkodtam ezen,
egyszerűen azt hittem, mindenki így van vele. Ahogy idősebb lettem, és rájöttem,
hogy a barátaim közül senki sem érzi ugyanezt, a dolog rejtéllyé vált. Ennélfogva a
könyv elolvasása nagy megkönnyebbülést hozott, mivel úgy tűnt, mindenre
magyarázatot ad. Valahol van egy ikertestvérem.
Ennek a kapcsolatnak az érzése bizonyos szempontból homályos: olyan, mintha a
távolból szeretnének, sőt vigyáznának rám, más szempontból viszont sokkal
megfoghatóbb. Magának az összetartozásnak az érzése állandóan ott van a
háttérben, s ebből időnként közvetlenebb „üzenetek” törnek fel. Ezek az „üzenetek”
élesek és pontosak, bár maga a tulajdonképpeni kommunikáció sohasem szóbeli.
Például egyszer-kétszer, amikor részeg voltam, éreztem magamban testvérem
aggodalmát, a félelmet, hogy valami bajom történhet. Az egyik ilyen alkalommal épp
egy buliról akartam hazamenni, persze kocsival, és olyan erős szorongás tört rám,
hogy egyszeriben kijózanodtam! Megpróbáltam beszélni róla a barátaimnak, akik
akkor velem voltak, de valami tréfával elütötték a dolgot. Mindenesetre
megmagyarázhatatlanul józanon hajtottam haza azon az éjszakán. Valamiféle
pszichikus mechanizmus lehetett, amit anélkül használunk, hogy tisztában lennénk a
működésével. Tudomásom szerint soha senki nem adott még kielégítő magyarázatot
a jelenségre, pedig gyakori és jól dokumentált az ikrek körében.
Az én esetemben azonban van még egy plusz rejtély is.
Nemcsak hogy nem tudtam a fivérem nyomára jutni, de a hivatalos feljegyzések
szerint nem is volt semmilyen testvérem, ikertestvérről nem is beszélve. Az
örökbefogadásom előtti időszakról van néhány homályos emlékképem, noha még
csak hároméves voltam, ám nem emlékszem, hogy valaha is lett volna fivérem. Apa
és anya semmit sem tud róla; azt mondták, hogy amikor örökbefogadtak, senki sem
szólt arról, hogy testvérem lenne.
Az örökbefogadottaknak vannak bizonyos törvény adta jogaik. Ezek közül a
legfontosabb a vér szerinti szülőktől való védelem: semmilyen törvényes eszköz nem
áll rendelkezésükre, hogy kapcsolatba lépjenek a gyermekkel, akiről lemondtak. Egy
másik fontos jog az, hogy a nagykorúságot elérve az örökbefogadott utánanézhet
örökbefogadása körülményeinek. Például megismerheti vér szerinti szülei nevét, és
annak a bíróságnak a címét, ahol jóváhagyták az örökbefogadást, s ahol így az
üggyel kapcsolatos iratokat megvizsgálhatja.
Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után végigmentem mindezen, mert a
lehető legtöbbet akartam tudni a családi hátteremről. Az örökbefogadási hivatal az
Ealing Megyei Bírósághoz utalt, ott őrizték az iratokat, s ott felfedeztem, hogy az
apám, egy bizonyos Clive Alexander Borden adott örökbe. Az anyámat Diana Ruth
Bordennek hívták (született Ellington), de ő a születésem után szinte azonnal
meghalt. Azt hittem, a halála miatt adott apám örökbe, de valójában csak két évvel
később került sor erre, s ez idő alatt apám nevelt. Az eredeti nevem Nicholas Julius
Borden volt. Másik gyerekről, örökbeadottról vagy bármilyenről egyetlen szó sem
esett.
Később a londoni Szt. Katalin kórházban megnéztem a születési anyakönyvi
kivonatok másolatait, de ezekből is csak az derült ki, hogy én voltam Bordenék
egyetlen gyermeke.
Mindennek ellenére pszichikai kapcsolatom az ikertestvéremmel megmaradt, és
azóta is megvan.

2
A csinos, szép papírkötésű könyvet az Egyesült Államokban jelentette meg a
Dover kiadó. A borítón egy szmokingos bűvész mutatott jelentőségteljesen egy
szekrényre, amelyből egy fiatal nő lépett ki. A lány mosolya vakító volt, az öltözéke
pedig a saját korában feltehetőleg csábosnak számított.
A szerző neve alatt ez állt: „Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: lord Colderdale”.
A címlap alján, vastagított fehér betűkkel a kiadói reklám: „A titkok híres, esküvel
óvott könyve”.
A hátsó borító sokkal bőbeszédűbb volt:

Az eredetileg Londonban, 1905-ben a Goodwin és Andrewson szakkiadó által megjelentett

művet csak olyan hivatásos bűvészek vehették meg, akik esküvel fogadták, hogy senkinek sem
beszélnek tartalmáról. Az első kiadás mára rendkívül ritkává vált, s így a hétköznapi olvasók
számára szinte beszerezhetetlen.
Az új, most először széles körben is elérhető kiadás teljes pontossággal követi az eredetit és
tartalmazza az eredeti illusztrációkat is, kiegészítve mindez Colderdale earljének, az elismert
kortárs amatőr bűvésznek jegyzeteivel.
A szerző Alfred Borden, a legendás Új Transzportáló Ember illúzió feltalálója. A „Le
Professeur de Magie” művésznéven fellépő Borden a század első évtizedének egyik vezető
színpadi bűvésze volt. Fiatalkorában John Henry Anderson irányításával, később Nevil
Maskelyne szárnyai alatt Borden Houdini, David Devant, Csung LingSzu és Buatier de
Kolta pályatársa volt. Londonban élt és dolgozott, de gyakran tett előadókörutakat Európában
és az Egyesült Államokban is.
Noha jelen mű szigorú értelemben véve nem tankönyv, a bűvészet módszereinek széleskörű
áttekintése révén megdöbbentő bepillantást enged mind a laikusok, mind a szakmabeliek
számára minden idők egyik legnagyobb bűvészének gondolataiba és érzéseibe.

Mulatságos volt megtudni, hogy az egyik felmenőm bűvész volt, de különösebben

nem érdekelt a téma. A mutatványok egy része számomra kifejezetten unalmas;
különösen a kártyatrükkök, de sok másik is. A tévében látható show-k lenyűgözőek,
de soha nem éreztem, hogy tudnom kellene, valójában hogyan működnek a trükkök.
Emlékszem, egyszer valaki azt mondta, hogy a bűvészettel az a baj, hogy minél
jobban igyekszik egy bűvész megóvni a titkait, annál banálisabbak, amikor
megismerjük őket.
Alfred Borden könyvében egy hosszú rész a kártyatrükkökkel, egy másik pedig a
cigarettákkal és érmékkel végezhető mutatványokkal foglalkozott. Mindegyiket
magyarázó rajzok és utasítások egészítették ki. A könyv vége felé egy egész fejezet
foglalkozott a színpadi illúziókkal, tele titkos rekeszes szekrények, duplafenekű
ládák, függönyök mögé rejtett emelőszerkezetes asztalok és egyéb berendezések
vázlataival. Átfutottam néhány oldalt.
A könyv első felében nem voltak illusztrációk. Ez a rész a szerző élettörténetét és a
bűvészethez való viszonyát tárgyalta hosszasan. A következő szavakkal kezdődött:

Az 1901-ik évben írom ezeket.

A nevem, az igazi nevem Alfred Borden. Életem története azoknak a titkoknak a története,
melyek révén ezt az életet élhettem. Itt írom le őket először és utoljára; ez az egyetlen példány.
1856-ban születtem, május hónap nyolcadik napján, a tengerparti Hastings városkában.
Egészséges, eleven gyermek voltam. Apám kézműves volt, asztalos-, bognár- és kádármester.
A Manor Road...

Egy pillanatra elképzeltem, ahogy a memoár szerzője leül és elkezdi papírra vetni
művét. Minden különösebb ok nélkül magas, sötét hajú, szigorú arcú, szakállas, kissé
görnyedt férfinak képzeltem, aki szemüvegben hajol a lapok fölé az asztalra állított
magányos lámpa fénykörében. Képzeletemben hódolatteljes csend ült a házán, hogy
semmi se zavarja a mestert, miközben alkot. A valóság kétségkívül más lehetett, de
hát nehéz levetkőznünk neveltetésünk sztereotípiáit.
Elgondolkodtam, milyen rokoni kapcsolatban állhatok Alfred Bordennel. Ha
egyenes ágon származtam tőle, más szóval, ha nem unokafivérem vagy nagybátyám
volt, akkor a déd- vagy az ükapám lehetett. Ha 1856-ban született, akkor a negyvenes
évei közepe táján írhatta a könyvet; valószínűnek tűnt, hogy nem apám apja volt,
hanem egy korábbi nemzedékhez tartozott.
A Bevezetést ugyanabban a stílusban írta, mint a főszöveget: sok hosszas
magyarázattal a könyv megszületésének körülményeiről. A kézirat szemmel
láthatólag Borden jegyzetfüzetére épült, amelynek tartalmát nem szándékozott
nyilvánosságra hozni. Colderdale nagy mértékben kibővítette és letisztázta az
elbeszélést, s a trükkök magyarázatának jelentős része is tőle származott. Bordenről
nem találtam hirtelen több életrajzi adatot, de feltehetőleg várt még néhány a könyv
hátralévő részeiben.
Nem értettem, hogyan tudhatnék meg bármit is ez alapján a testvéremről.
Márpedig engem a biológiai családomból csak ő érdekelt.
Ekkor megcsörrent a mobilom. Sonja keresett, a szerkesztőm, Len Wickham
titkárnője. Rögtön gyanítottam, hogy Len hívatott fel vele, hogy meggyőződjön róla,
valóban a vonaton ülök.
– Andy, változott a terv a kocsival kapcsolatban – mondta Sonja. – Eric
Lambertnek be kellett vinnie a szervizbe a fékek miatt.
Megadta a címet. Csak azért nem a saját kocsimmal jöttem, mert Sheffieldben ott
várt volna ez az autó, egy sokat futott, a gyakori lerobbanásairól hírhedt Ford. Len
pedig nem hagyott jóvá semmiféle költségtérítést, ha egyszer ott volt a céges kocsi.
– Mondott mást is a bácsikám? – kérdeztem.
– Például?
– Megy még a sztori?
– Persze.
– Az ügynökségektől érkezett még valami?
– A Kaliforniai Állami Börtön egy faxban megerősítette, hogy Franklin még
mindig náluk raboskodik.
– Rendben.
Letettük. Beütöttem a szüleim számát, és beszéltem az apámmal. Elmondtam neki,
hogy úton vagyok Sheffieldbe, hogy onnan kocsival megyek tovább a Peak járás felé,
és ha nekik is megfelel (hát persze, hogy megfelelt), náluk maradnék éjszakára.
Apám elégedettnek tűnt. Jilliannel még mindig a cheshire-i Wilmslow-ban laktak, s
amióta Londonban dolgoztam, elég ritkán utaztam le hozzájuk.
Aztán megemlítettem neki, hogy megkaptam a könyvet.
– Van valami ötleted, hogy miért küldték el neked? – kérdezte.
– Fogalmam sincs.
– El fogod olvasni?
– Nem az én ízlésem. Már átfutottam. Talán majd egyszer.
– Andy, láttam, hogy egy Borden nevű alak írta.
– Igen. A nő mondott valamit erről?
– Nem. Azt hiszem, nem.
Miután elköszöntünk, betettem a könyvet a táskámba és kibámultam az ablakon
az elsuhanó tájra. Az ég szürke volt, az ablaküveget eső verte. Megpróbáltam az
eseten gondolkodni, aminek a kivizsgálására elküldtek. A Chronicle-nek dolgoztam,
általános cikkíróként, ám ez a titulus hízelgőbb, mint a valóság. A helyzet az, hogy
apám maga is újságíró volt, és korábban a manchesteri Evening Postnál, a Chronicle
testvérlapjánál dolgozott. Nagyon büszke volt, hogy sikerült megszereznem ezt az
állást, bár mindig is gyanítottam, hogy megmozgatott értem néhány követ. Nem
vagyok vérbeli újságíró, és az elvégzett tanfolyamon sem teljesítettem túl jól. Egyik
legkomolyabb aggodalmam a távoli jövőt tekintve az, hogy miként fogom
megmagyarázni apámnak, miért hagytam ott azt az állást, amit ő igazán előkelő
pozíciónak tart az egyik legnagyobb brit napilapnál.
Addig is valahogyan tovább vergődők. Az, hogy most el kellett utaznom ennek az
esetnek a kivizsgálására, részben egy másik, UFO-hívőkről szóló sztori
következménye volt, amelyet néhány hónappal ezelőtt adtam le. Azóta Len
Wickham, a vezető szerkesztőm rögtön engem jelölt ki minden hírhez, ami
boszorkányokról, levitációról spontán öngyulladásról, gabonakörökről és egyéb őrült
témákról szólt. Arra már rájöttem, hogy ha az ember rendesen belemászik ezekbe a
dolgokba, akkor a legtöbb esetben nem lehet túl sok mindent mondani róluk, és a
leadott sztorik közül figyelemre méltóan kevés került nyomtatásba. Ennek ellenére
Wickham továbbra is engem küldött az ilyen ügyekhez.
Ez alkalommal azonban volt még egy külön csavar. Wickham némi kárörömmel
közölte, hogy a szektától valaki felhívta és megkérdezte, hogy akar-e írni a Chronicle
a sztoriról, s ha igen, akkor kifejezetten engem kérnek. Látták néhány korábbi
cikkemet, úgy vélték, hogy a megfelelő mértékű őszinte szkepticizmussal írtam meg
őket, s ezért bíztak benne, hogy tisztességesen mutatnám be az esetet. Ennek ellenére,
vagy talán épp ezért valószínűnek tűnt, hogy újabb csalást kell lelepleznem.
Egy kaliforniai vallási szekta, a Jézus Krisztus Lelkes Egyháza kommunát alapított
egy derbyshire-i falu mellett, egy nagy vidéki házban. Néhány nappal ezelőtt az
egyik női szektatag természetes okoktól fogva elhalálozott. A halálánál jelen volt az
orvosa és a lánya is. Miközben a nő tehetetlenül feküdt, utolsó perceinek egyikében
belépett a szobába egy férfi. Megállt az ágy mellett, és csitító mozdulatokat tett a
kezével. A nő ezután hamarosan exitált, a férfi pedig egy szót sem szólva senkihez,
kiment. Később sehol sem találták. Azonban a nő lánya és két másik szektatag – ők a
férfi ottléte alatt jártak a szobában – felismerte benne a szekta alapítóját. Ez a
bizonyos Patrick Franklin atya azzal vonzotta maga köré híveit, hogy állítólag képes
volt bilokációra.
Az esetről két okból is érdemesnek tűnt írni. Most történt meg először, hogy nem
szektatagok is tanúi lehettek Franklin bilokációjának, akik közül az egyik a környék
elismert orvosa. A másik ok az, hogy Franklin hollétéről a kérdéses napon szilárdan
meg lehetett bizonyosodni: a Kaliforniai Állami Börtönben töltötte
szabadságvesztését, és Sonja épp az előbb erősítette meg a telefonban, hogy még
mindig ott tartózkodik.

3
A kommunát a Peak járásbeli Caldlow falu határában alapították. Caldlow egykor
a palabányászat egyik központja volt, ma már azonban leginkább a turizmusból
származott bevétele. A faluban volt egy üzlete a Nemzeti Örökség Alapnak, egy
pónilovas klub, néhány ajándékbolt és egy hotel. Miközben áthajtottam rajta, hideg
eső szemerkélt a völgyben, elhomályosítva a két oldalt emelkedő sziklás csúcsokat.
Megálltam a faluban egy csésze teára, abban a hitben, hogy talán beszélhetek
néhány helybelivel a Lelkes Egyházról, de rajtam kívül senki sem volt a kávéházban,
a pultosnő pedig azt mondta, hogy naponta átjár dolgozni Chesterfieldből.
Miközben ott ültem és azon töprengtem, hogy használjam-e ki a lehetőséget egy
ebédre, mielőtt tovább mennék, váratlanul kapcsolatban lépett velem a testvérem. Az
érzés annyira éles, annyira sürgető volt, hogy meglepetten körülnéztem, azt
gondolva, hogy valaki a helyiségből szólított meg. Aztán lehunytam a szemem,
lehajtottam a fejem és feszülten vártam a továbbiakat.
Nem érkeztek szavak. Semmi egyértelmű. Semmi, amire válaszolhattam, amit
leírhattam, vagy amit egyáltalán a magam számára szavakba foglalhattam volna.
Csak várakozás, öröm, izgalom, boldogság, biztatás.
Mi ez az egész? – próbáltam válaszolni. Miért üdvözölsz? Mire biztatsz? Ezzel a
kommunával van kapcsolatban?
Vártam, tudva, hogy ezek az élmények soha nem rendeződnek párbeszéddé, s így
a feltett kérdésekre sem kapok majd választ, de reméltem, újabb jelzés érkezik majd
tőle. Elmémmel megpróbáltam kinyúlni hozzá, azt gondolva, hogy a kapcsolaton
keresztül kísérel meg rábírni, hogy kommunikáljak vele, de ebben a vonatkozásban
semmit sem éreztem meg belőle.
Az arcom árulkodhatott zaklatott érzéseimről, mivel a pultosnő furcsán nézett
rám. Felhajtottam a maradék teámat, visszavittem a csészét és a csészealjat a pulthoz,
udvariasan elmosolyodtam, majd kisiettem a kocsimhoz. Miközben beültem és
becsaptam az ajtót, újabb üzenet érkezett. Ugyanaz volt, mint az első, sürgető
biztatás, hogy menjek hozzá, legyek vele. Szavakba önteni most sem tudtam.

4
A Lelkes Egyházhoz egy a főútból leágazó, meredek mellékúton lehetett eljutni,
amelyet egy kovácsoltvas kapu és egy kapuház zárt el. Arrébb még egy kapu állt,
rajta szintén a „Magánterület” táblával. A kettős kapu előtt kiszélesedett az út,
úgyhogy megálltam az autóval, és gyalog mentem oda a kapuházhoz. A fa előtető
alatt egy modern csengőgombot szereltek a falra, alá pedig a következő feliratot
biggyesztették.

üdvözli a jézus krisztus lelkes egyháza

bejelentés nélkül nem fogadunk látogatókat
időpontért hívja a Caldlow 393960 számot
beszállítók és egyebek csengessenek kétszer
jézus szeret téged
 Megnyomtam kétszer a gombot – nem hallottam semmit.
Egy félig nyitott tartóban néhány szórólap hevert, alattuk pedig egy lakattal lezárt
fémdoboz, a tetején nyílással, szilárdan a falhoz csavarozva. Elvettem egy szórólapot,
bedobtam egy ötvenpennyst a dobozba, aztán visszamentem a kocsihoz és
nekitámaszkodva olvasni kezdtem. Az első oldal a szekta történetét ismertette
röviden, a szöveg mellett Franklin atya portréjával. A másik három oldalon
válogatott bibliai idézetek sorakoztak.
Amikor legközelebb felnéztem a kapukra, észrevettem, hogy valamilyen távoli
parancsra elkezdtek némán kitárulni. Beültem a kocsiba, és rákanyarodtam a murvás
feljáróra. A dombra felvezető út elkanyarodott, az egyik oldalán a lapályon szépen
gondozott gyep nőtt. Helyenként díszfák és cserjék áztak a szemerkélő esőben. A
másik oldalon sűrű, sötét levelű rododendronbokrok nőttek. A visszapillantó
tükörben láttam, hogy mögöttem bezárul, majd eltűnik a látóteremből a kapu.
Hamarosan felbukkant a ház: hatalmas, ronda, négy-öt emeletes épület fekete
palatetővel, komor, feketésbarna téglából és kőből emelt, masszívnak tűnő falakkal.
A magas, keskeny ablakokban tompán tükröződött a felhős égbolt. Hideg, baljós
érzéssel töltött el a hely, mégis, miközben továbbmentem a parkolóvá szélesedő
felhajtón, ismét rám tört testvérem sürgető hívása.
Megláttam egy LÁTOGATÓK ERRE feliratot, és elindultam a jelzett irányba a
főfal mellett futó, kaviccsal felszórt ösvényen, igyekezve elkerülni a burjánzó
borostyánról rám hulló vízcseppeket. Benyitottam az ajtón és beléptem egy szűk
folyosóra, amelyet öreg fa és állott por szaga töltött be. Egykori iskolám földszinti
folyosójára emlékeztetett. Ennek az épületnek ugyanolyan, intézetet idéző
kisugárzása volt, de az iskolámmal ellentétben mély csend ülte meg.
Megláttam a „Recepció” feliratú ajtót, és bekopogtam. Amikor nem kaptam
választ, bedugtam a fejem, de senki sem volt odabenn. A két ócska íróasztal egyikén
egy számítógép állt.
Lépteket hallottam. Visszafordultam a folyosó felé, és a lépcsőfordulóban
hamarosan felbukkant egy vékony, középkorú nő. Néhány irattartó volt nála. Léptei
hangosan kopogtak a fa lépcsőfokokon, és érdeklődve mért végig, amikor meglátott.
– Mrs. Hollowayt keresem – szólaltam meg. – Ön lenne az?
– Igen, én. Miben segíthetek?
Várakozásommal ellentétben nyomát sem hallottam a hangjában amerikai
akcentusnak.
– A nevem Andrew Westley, a Chronicle-től jöttem. – Felmutattam a
sajtóigazolványomat, de alig vetett rá egy futó pillantást.
– Franklin atyával kapcsolatban szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Franklin atya jelenleg Kaliforniában tartózkodik.
– Én is úgy tudom, de a múlt heti incidens tükrében...
– Miféle incidensre gondol? – vágott közbe Mrs. Halloway.
– Tudomásom szerint többen is látták a házban Franklin atyát.
Lassan megcsóválta a fejét. Az irodájába nyíló ajtónak háttal állt.
 – Attól tartok, tévedés történt, Mr. Westley.
– Ön látta Franklin atyát, amikor itt volt? – kérdeztem.
– Nem. Nem láttam, és nem volt itt. – Sziklaszilárdan elzárkózott a kérdéseim elől,
márpedig erre számítottam a legkevésbé.
– Kapcsolatba lépett a sajtóosztályunkkal?
– Itt találom?
– Londonban van egy irodánk. Rajtuk keresztül tartjuk a kapcsolatot a sajtóval.
– Nekem azt mondták, ide kell jönnöm.
– A sajtóosztályon?
– Nem... Tudomásom szerint a Chronicle-t kérték meg, hogy küldjön ide, nem
sokkal Franklin atya felbukkanása után. Tagadja, hogy így történt?
– A felkérésre gondol? Innen senki sem lépett kapcsolatba a lapjával. Ha arra
gondol, hogy tagadom-e, hogy itt járt Franklin atya, akkor a válaszom igen.
Egymásra meredtünk. Egyszerre voltam dühös rá és magamra. Amikor nem
mentek simán az ilyen esetek, általában a tapasztalatlanságomat és a
motiválatlanságomat okoltam. A többi riporter a lapnál mintha mindig tudta volna,
hogyan bánjon az ilyen alakokkal, mint Mrs. Holloway.
– Beszélhetnék az itteni vezetőjükkel? – kérdeztem.
– Az adminisztrációt én vezetem. A többiek csak a tanítással foglalkoznak.
A legszívesebben feladtam volna, de tettem még egy próbát.
– Egyáltalán semmit sem mond önnek a nevem?
– Kellene?
– Valaki név szerint engem kért.
– Csak a sajtóirodáról lehetett, nem innen.
– Várjon! – emeltem fel a két kezem.
Visszamentem a kocsihoz, és összeszedtem a jegyzeteket, amiket Wickhamtől
kaptam két nappal korábban. Egy pillanatra megálltam az autó ajtaja mellett a
szemerkélő esőben, és a felázott talajra meredtem. Mrs. Holloway még akkor is a
lépcsőnél állt, amikor visszaértem, de az irattartóit letette valahová. Megálltam
mellette, és kikerestem neki azt a lapot, amit Wickham küldött. Egy fax volt az: „Mr.
L. Wickham, Chronicle, rovatvezető. Az Ön által írásban kért adatok a következők:
Jézus Krisztus Lelkes Egyháza, Caldlow, Derbyshire. Caldlow falu után fél
mérfölddel északra, az A623-as úton. Mrs. Holloway tájékoztatni fogja riporterét, Mr.
Andrew Westleyt. K. Angier.”
– Ehhez semmi közünk – jelentette ki Mrs. Holloway, miután elolvasta. –
Sajnálom.
– Ki az a K. Angier? – kérdeztem. – Férfi? Nő?
– A hölgy az épület keleti szárnyában lévő magánlakrész lakója, és semmilyen
kapcsolatban nem áll az egyházzal. Köszönöm.
Megfogta a könyökömet és udvariasan az ajtó felé kezdett terelni. Megmutatta,
hogy a kavicsos ösvény folytatása elvezet egy kapuhoz, s ott találom a magánlakrész
bejáratát.
 – Elnézést a félreértésért – szabadkoztam. – Nem tudom, hogyan történhetett.
– Ha további információra van szüksége az egyházról, hálás lennék, ha a
sajtóirodához fordulna. Ezért van, tudja.
– Igen, persze. – Az eső rázendített, én pedig nem hoztam magammal kabátot. –
Kérdezhetek valamit? Jelenleg senki sincs önöknél?
– Nem, épp ellenkezőleg, mindenki itt van. Ezen a héten több, mint kétszázan
tanulnak nálunk.
– Pedig olyan, mintha az egész ház üres lenne.
– A mi csoportunk lelkesedése néma. Nappal csak nekem szabad megszólalnom.
További jó napot, Mr. Westley!
Azzal visszavonult az épületbe.

5
Úgy döntöttem, visszaszólok az irodának, hiszen egyértelművé vált, hogy a sztori,
ami miatt ideküldtek, már döglött. Megálltam a csöpögő borostyán alatt,
végignéztem az egész völgyet beborító záporon, és balsejtelemmel telve felhívtam
Len Wickhamet a közvetlen vonalán. Elmondtam neki, mi történt.
– Találkoztál már az informátorral? – kérdezte. – Valami Angier-vel?
– Itt állok a ház előtt – feleltem, és elmagyaráztam, mi a helyzet. – Szerintem nincs
itt semmiféle sztori. Valószínűleg csak szomszédok közötti vita az egész. Tudod,
amikor az egyik panaszkodik a másikra. – Bár biztos nem a zajra, jutott eszembe,
amint kimondtam.
A telefonban hosszúra nyúlt a csend.
– Nézz be a szomszédhoz – szólalt meg végül Len Wickham –, és hívj fel, ha van
valami! Ha nincs, még ma estig gyere vissza Londonba.
– Péntek van – jegyeztem meg. – Be akartam ugrani a szüleimhez.
Wickham válaszul letette a telefont.

6
A másik szárny főbejáratánál egy késő középkorú hölgy fogadott, akit „Mrs.
Angier”-nek szólítottam, de ő egyszerűen csak megkérdezte a nevem, tüzetesen
megvizsgálta az újságíró-igazolványomat, majd bekísért egy oldalszobába és
megkért, hogy várjak. Az indiai szőnyegekkel, antik székekkel és egy lakkozott
asztallal egyszerűen, de ízlésesen berendezett szoba méreteitől hirtelen kicsinek
éreztem magam utazástól gyűrött, eső áztatta öltönyömben. A hölgy körülbelül öt
perc múlva tért vissza. – Lady Katherine fogadja – közölte.
 Felvezetett az emeletre egy nagy, kellemes nappaliba, ahonnan kilátás nyílt az
egész völgyre, egészen az épp csak homályosan látható magas, sziklás hegyvidékig.
A kandalló előtt, amelyben fahasábok lángoltak füstölve, egy fiatalos külsejű nő
állt. Üdvözlésül felém nyújtotta a kezét, miközben átvágtam a szobán. Egy kicsit
váratlanul ért a hír, hogy egy bizonyos Lady Valaki fogad, de a modora
barátságosnak bizonyult. A megjelenése meglepett, de kellemesen. Magas volt, barna
hajú, széles arcú, erős állú. A haját úgy fésülte, hogy lágyítson éles arcvonásain. A
szeme tágra nyílt. Arcán ideges figyelem ült, mintha amiatt aggódott volna, hogy mit
gondolok vagy mit fogok mondani.
Hivatalos hangnemben köszönt, de amint kiment az idősebb hölgy, megváltozott
a modora. Kate-ként mutatkozott be, nem Katherine-ként, és kért, hogy felejtsem el a
címet, mivel ő maga is ritkán használta. Megkérdezte, valóban én volnék-e Andrew
Westley. Megmondtam neki, hogy igen, én vagyok.
– Feltételezem, épp a ház központi szárnyából jött.
– A Lelkes Egyházból? Alig jutottam túl az ajtón.
– Attól tartok, ez az én hibám. Figyelmeztettem őket az érkezésére, de Mrs.
Holloway nem örült túlságosan.
– Ezek szerint ön küldte az üzenetet az újságunknak?
– Találkozni akartam önnel.
– Arra én is rájöttem. De egyáltalán, honnan tud maga rólam?
– El fogom mondani. De még nem ebédeltem. És ön?
Követtem le, a földszintre, ahol a hölgy, aki ajtót nyitott, s akit Lady Katherine
Mrs. Makinnek szólított, egyszerű ebédet állított össze hideg sült húsból, sajtokból és
salátákból. Miközben leültünk, megkérdeztem Katie Angier-t, miért kellett – a
dolgok jelen állása szerint feleslegesen – felutaznom hozzá Londonból.
– Nem hiszem, hogy feleslegesen – jegyezte meg.
– Este le kell adnom egy sztorit.
– Nos, az talán nem fog menni. Fogyaszt húst, Mr. Westley?
Odanyújtotta a hideg vagdalttal teli tálat. Evés közben udvarias társalgást
folytattunk: kérdezett az újságról, a karrieremről, hogy hol lakom, és a többi. Nekem
még nem ment ki a fejemből a címe, és egy kicsit gátlásossá is tett, de minél inkább
belebonyolódtunk a beszélgetésbe, annál jobban feloldódtam. Óvatosan, szinte
idegesen viselkedett, gyakran félre-félrenézett, miközben beszéltem. Észrevettem,
hogy a keze remeg, akárhányszor kinyújtja valamiért az asztalon. Amikor végül úgy
éreztem, ideje nekem is kérdeznem róla, azt mondta, hogy a ház már több mint
háromszáz éve a családjáé. A völgy földjeinek nagy része a birtokhoz tartozik,
számos gazdaságot bérlők művelnek. Az apja az earl, de külföldön él. Az anyja
meghalt, s egyetlen közvetlen rokona, a nővére, a férjével és gyerekeivel Bristolban
lakik.
A ház adott otthont a családnak és számos szolgálónak egészen a II. világháború
kitöréséig. Akkor a Védelmi Minisztérium lefoglalta az épület nagy részét, és a
légierő szállítási parancsnokságának regionális parancsnokságát helyezte el benne.
Ekkor költözött át a család a keleti szárnyba, a háznak abba a részébe, amit mindig is
a legjobban szerettek. Amikor a háború után a légierő kiköltözött, az épületrészt
átvette a Derbyshire-i Megyei Tanács az irodái számára, végül pedig 1980-ban
megérkeztek a jelenlegi bérlők (Katherine nevezte így őket). A szülei eleinte
idegenkedtek a gondolattól, hogy egy vallási szekta éljen a szomszédságukban, de
ekkor már szükségük volt erre a pénzre, s végül minden jól alakult. Az egyház
csendesen tanított, a tagok udvariasan viselkedtek, s ma már sem a ház tulajdonosait,
sem a falu lakóit nem érdekelte, mivel is foglalkoznak tulajdonképpen. A bentlakók
állandóan cserélődtek, buszok hozták és vitték őket.
Mivel a társalgásnak ezen a pontján végeztünk az ebéddel, és Mrs. Makin
szervírozta a kávét, így szóltam:
– Tehát ha jól értem, a sztori az egyszerre két helyen lévő papról, ami miatt
idejöttem, hamis?
– Igen is, meg nem is. A szekta nem titkolja, hogy tanait alapítójának szavai
alkotják. Franklin atya állítólag stigmás és képes a bilokációra, de független
szemtanúk sohasem látták ezt, legalábbis nem ellenőrzött körülmények között.
– De igaz a történet?
– Tényleg nem tudom. Most a helyi doktornő is jelen volt, és valamilyen oknál
fogva mondott valamit egy bulvárlapnak, amely végül eléggé felfújva hozta le a
történetet. Én csak akkor hallottam, amikor a múltkor lementem a faluba. Nem
tudom, hogyan lehetne igaz: a vezetőjük börtönben van, Amerikában, nem?
– Ám sokkal érdekesebb lenne, ha az eset valóban megtörtént volna.
– Szerintem inkább valami csalás lehet benne. Példának okáért honnan tudja dr.
Ellis, hogy néz ki ez a férfi? Csak a szekta egyik tagjának szavaira támaszkodhat.
– Ön mégis úgy tüntette fel, mintha valóban történt volna valami.
– Mondtam már, hogy találkozni akartam magával. Az pedig, hogy a bilokáció
szóba került, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Felnevetett, úgy, ahogy akkor szokott az ember, amikor olyasvalamit mond,
aminek szerinte a többiek számára is mulatságosnak kéne lennie. Nekem a
leghalványabb fogalmam sem volt, miről beszél.
– Nem hívhatta volna fel egyszerűen az újságot? – kérdeztem. – Vagy nem írhatott
volna egy levelet?
– De igen... de nem voltam biztos benne, hogy maga az, akinek hittem. Előbb látni
akartam.
– Nem értem, mi köze lehet hozzám egy bilokációra képes vallási fanatikusnak.
– Csak véletlen egybeesés. Tudja, a vita a bűvészetről meg minden. – Megint
várakozóan nézett rám.
– Mert maga szerint ki vagyok én?
– Clive Borden fia. Talán nem? És Alfred dédunokája.
Megpróbálta állni a tekintetemet, de a szeme önkéntelenül ismét arrébb rebbent.
Ideges, kitérő modora feszültséget teremtett köztünk, pedig semmi más nem történt,
ami okozhatta volna. Az ebéd maradéka ott hevert előttünk, az asztalon.
 – Egy Clive Borden nevű férfi a biológiai apám – ismertem el. – De hároméves
koromban örökbe fogadtak.
– Nahát. Akkor jól sejtettem. Egyszer már találkoztunk, sok-sok évvel ezelőtt,
amikor még mindketten kisgyerekek voltunk. Akkor Nickynek hívták.
– Nem emlékszem – ráztam meg a fejem. – Két-három éves lehettem. Hol történt a
dolog?
– Itt, ebben a házban. Az apjával jött. Tényleg nem emlékszik?
– Egyáltalán nem.
– Van bármilyen más emléke abból az időszakból?
– Csak töredékek. De erről a helyről semmi. Pedig olyan ház, ami nagy hatást
gyakorol a gyerekekre, nem?
– De igen. Nem maga az első, aki ezt mondja. A nővérem... Rosalie... gyűlöli ezt a
házat, alig várta, hogy elköltözhessen. – Hátranyúlt, egy kis csengőért a komódon, és
kétszer megrázta. – Ebéd után általában iszom egy italt. Velem tart?
– Igen, köszönöm.
Nemsokára megjelent Mrs. Makin, amire Lady Katherine felállt.
– Mrs. Makin, a délutánt a szalonban töltjük Mr. Westley-vel.
Miközben felmentünk a széles lépcsőn, hirtelen rám tört, hogy meneküljek ettől a
nőtől, tűnjek el ebből a házból. Katherine többet tudott rólam, mint én magamról, ám
ez a tudás életemnek ahhoz a szakaszához kapcsolódott, ami engem nem érdekelt.
Határozottan úgy tűnt, hogy ezen a napon ismét Bordenné kell válnom, akár akarom,
akár nem. Előbb Borden könyve, most meg ez. Összefüggött a kettő, de úgy éreztem,
Katherine kíváncsisága nem az enyém. Miért érdekeljen az az ember, az a család,
amelyik hátat fordított nekem?
Bevezetett abba a szobába, ahol először találkoztunk, és határozottan becsukta
mögöttünk az ajtót. Mintha megérezte volna menekülési késztetésemet, és a lehető
leghosszabb ideig ott akart volna tartani. Néhány könnyű fotel és egy hosszú kanapé
körében egy alacsony asztal állt, rajta üvegekkel, poharakkal és egy vödör jéggel. Az
egyik pohárba már jócskán töltött valaki, feltehetőleg Mrs. Makin készítette elő
úrnője italát. Kate intett, hogy üljek le, aztán megkérdezte:
– Mit kér?
Igazából egy korsó sörnek örültem volna a legjobban, de a tálcán csak égetett
szeszek voltak.
– Amit ön, mindegy, mi az.
– Amerikai rozspálinka szódával. Így is jöhet?
Azt mondtam, jöhet, és néztem, ahogy elkészítette. Aztán leült a kanapéra, maga
alá húzta a lábát, és egy hajtásra megitta a whisky-nek körülbelül a felét.
– Meddig maradhat? – kérdezte.
– Talán csak erre az italra.
– Nagyon sok mindent akarok kérdezni.
– Miért?
– Amiatt, ami gyermekkorunkban történt.
 – Nem hiszem, hogy nagy segítségére lehetek – feleltem.
Szemmel láthatólag szerette az italt, és hozzászokott már a hatásához. Ettől kicsit
ismerősebb terepen éreztem magam; a legtöbb hétvégét azzal töltöttem, hogy a
barátaimmal iszogattam. A tekintete viszont továbbra is idegesített, mindig rám
nézett, aztán el, aztán megint engem, s ettől úgy éreztem, mintha valaki lenne
mögöttem, és ide-oda járkálna a szobában, ahol nem láthatom.
– Egy kérdésenként egyszavas válasszal sok időt megspórolhat – mondta.
– Rendben.
– Van ikertestvére? Vagy volt egy, aki nagyon fiatalon meghalt?
Önkéntelenül is összerezzentem. Letettem a poharamat, mielőtt még jobban
leönteném magam, és felitattam a lábaimra loccsant folyadékot.
– Miért kérdezi?
– Van? Volt?
– Nem tudom. Azt hiszem, volt, de nem találtam meg. Mármint... nem vagyok
biztos benne.
– Azt a választ adta, amire számítottam – sóhajtott fel. – De nem azt, amiben
reménykedtem.

7
– Ha ennek köze van a Borden családhoz – jegyeztem meg –, akkor jobb, ha már
most elárulom, hogy semmit sem tudok róluk.
– Lehet, de ön is Borden.
– Az voltam egykor, de ez már semmit sem jelent nekem. – Hirtelen elém villant
ennek a fiatal nőnek a családja, amint több, mint háromszáz évre nyúlik vissza a
nemzedékek töretlen sorával: ugyanaz a név, ugyanaz a ház, ugyanaz minden. Az én
családi gyökereim hároméves koromig értek. – Azt hiszem, nem igazán érti, mit
jelent, ha valakit örökbe fogadnak. Kisgyerek voltam még, és az apám kilökött az
életéből. Ha életem hátralévő részét azzal tölteném, hogy ezen siránkozok, akkor
semmi másra nem maradna időm. Már rég elzártam magamban az egészet, mert el
kellett zárnom. Most már új családom van.
– De a testvére akkor is Borden.
Akárhányszor a testvéremről beszélt, mindig belém hasított a bűntudat, az
aggodalom és a kíváncsiság. Olyan volt, mintha őt használta volna arra, hogy
bejusson a védelmi vonalaim mögé. A testvérem létezése egész életemben az én saját
titkos bizonyosságom volt, lényem egy része, amit senkivel nem osztottam meg. Erre
itt van ez az idegen, és úgy beszél róla, mintha ismerné.
– Miért érdekli ez annyira? – kérdeztem.
– Amikor először hallott rólam, amikor meglátta a nevemet, jelentett-e ez bármit
önnek?
 – Nem.
– Hallott már Rupert Angier-ről?
– Nem.
– A Nagy Dantonról, a bűvészről?
– Nem. Korábbi családom csak annyiban érdekel, hogy rajtuk keresztül egy nap
talán rábukkanok az ikertestvérem nyomára.
Miközben beszélgettünk, szaporán kortyolgatta a whiskyjét, s a pohara mostanra
kiürült. Előrehajolt, hogy keverjen egy másikat, és megpróbált nekem is tölteni.
Tudván, hogy később még vezetnem kell, elhúztam a poharamat, mielőtt még
megtelt volna.
– Azt hiszem – folytatta –, a testvére sorsa kapcsolatban áll valamivel, ami
körülbelül száz évvel ezelőtt történt. Az egyik felmenőm Rupert Angier. Azt mondja,
soha nem hallott róla, és igazából nem is indokolná semmi... színpadi bűvész volt a
múlt század végén. A Nagy Danton művésznéven lépett fel. Egy Alfred Borden nevű
ember, a maga dédapja, aki szintén bűvész volt, egy sor vérszomjas támadást intézett
ellene. Azt mondja, semmit sem tud erről?
– Csak a könyvből. Gondolom, maga küldte.
– Éveken át tartott közöttük az ellenségeskedés. Folyton támadták egymást,
általában úgy, hogy megzavarták a másik fellépéseit. Az ellenségeskedés története
ott van Borden könyvében. Legalábbis az ő szemszögéből. Elolvasta már?
– Ma reggel hozta ki a posta. Nem sok időm volt...
– Azt hittem, szívesen tudná, mi történt.
Megint el kellett gondolkodnom: miért firtatja ennyire a Borden-családot? Túl régi
történet ez, túl keveset tudok róluk, ráadásul ki is vetettek maguk közül. Katherine
olyasmiről beszélt, ami őt érdekelte, nem engem. Úgy éreztem, udvariasnak kellene
lennem vele, meg kellene hallgatnom, ám ő nem ismerhette a bennem rejlő
ellenállást, a tudattalan védelmi mechanizmusokat, amiket egy gyerek kiépít
magában, amikor elhagyja a családja. Ahhoz, hogy elfogadjam az új családomat, el
kellett dobnom a régit. El kellett dobnom mindent, amit a régiről tudtam. Hányszor
kell ezt elmondanom, hogy meggyőzzem Katherine-t?
Azt mondta, mutatni akar valamit. Letette a poharát, és átment a szobán egy
asztalhoz, amely a fal mellett állt, épp a hátam mögött. Miközben lehajolt az egyik
alsó fiókhoz, a ruhája előrelógott a nyakánál, és én lopva odapillantottam: egy
vékony, fehér pánt, a csipkés melltartós kosár egy része, a benne nyugvó mell felső
hajlata. Mélyen be kellett nyúlnia a fiókba, így láthattam háta karcsú ívét, pántjait
ismét elrejtette a ruha vékony szövete, aztán a haja előrehullott az arcába.
Megpróbált belekeverni valamibe, amiről semmit sem tudtam, én meg durván
méregettem, és lustán azon gondolkodtam, vajon milyen lehet vele a szex. Szex egy
tiszteletre méltó hölggyel; félig vicces tréfa lenne bent a szerkesztőségben. Akárhogy
is, az volt a saját életem, érdekesebb és problémásabb számomra, mint ez az egész a
múlt századi bűvészekről. Katherine azt kérdezte, hol lakom Londonban, nem azt,
hogy kivel, így semmit sem kellett mondanom Zeldáról. A gyönyörű és őrjítő Zelda a
tüskésre vágott hajával, az orrkarikájával, az acélbetétes bakancsával és álomba illő
testével, aki három nappal azelőtt azt mondta, hogy nyitott kapcsolatot szeretne, és
éjjel fél tizenkettőkor kisétált a lakásból, sok-sok könyvemmel és még több cédémmel
együtt. Azóta nem láttam, és már kezdtem aggódni, bár korábban is csinált már ilyet.
Meg akartam kérdezni ezt a tiszteletre méltó hölgyet, mi a véleménye a Zeldáról, de
nem azért, mert érdekelt a válasza, hanem mert Zelda valóságos számomra. Mit
gondol, hogyan szerezhetném vissza Zeldát? Vagy: Hogyan szabadulhatnék meg
ettől az újságírósditól anélkül, hogy megbántanám az apámat? Vagy: Hol fogok
lakni, ha Zelda kirak a lakásból, az ugyanis a szüleié? Miből fogok élni, ha nem lesz
munkám? És ha valóban létezik a testvérem, hol van és hogyan találhatom meg?
Mindez sokkal fontosabb volt számomra, mint dédapáink ellenségeskedése,
akikről ráadásul még soha nem is hallottam. Bár az egyik írt egy könyvet. Ezt talán
érdemes volt megtudni.
– Nem is tudom, mikor vettem elő ezeket utoljára – szólalt meg Kate, kissé tompa
hangon, ahogy a fiókban kotorászott. Néhány fényképalbumot húzott elő, amelyeket
feltornyozott a padlón, majd benyúlt a mély fiók legaljára. – Na, megvannak.
Egy rendetlen papírhalmot tartott a kezében. A lapok szemmel láthatólag régiek
és fakók voltak, és eltérő méretűek. Letette őket maga mellé a kanapéra, és felvette a
poharát, mielőtt elkezdte volna átlapozni a halmot.
– A dédnagyapám megszállott rendmániás volt – mondta. – Nem csak hogy
mindent megőrzött, de fel is címkézte a dolgait, listát vezetett róluk, és külön-külön
szekrényekbe csoportosította őket. Gyerekkoromban a szüleimnek volt egy mondása:
„nagyapa dolgai”. Soha nem nyúltunk hozzájuk, mi több, rájuk sem nézhettünk. De
Rosalie-val nem bírtuk megállni, hogy ne kutakodjunk. Amikor férjhez ment,
elköltözött, és itt maradtam egyedül, végül átnéztem és rendszereztem az egészet. A
kellékek és jelmezek egy részét sikerült eladnom, ráadásul jó áron. Ezeket a
számlákat abban az egykori dolgozószobájában találtam.
Miközben beszélt, folyamatosan a számlákat lapozgatta, majd átnyújtott nekem
egy törékeny, sárgás lapot. Számtalanszor szét-és összehajthatták már, a hajtásélek
kirojtosodtak, nem sok hiányzott, hogy elszakadjanak. A plakátot a Stoke
Newington-i Evering úton található Empress Színház számára készítették. A fellépők
listáján túl néhány délutáni és esti előadás szerepelt rajta, április 14-től 21-ig. („A
további részleteket illetően lásd az újsághirdetéseket.”) A színlap tetején piros
tintával egy ír tenor, bizonyos Dennis O'Canaghan neve állt („Töltse el szíved
Írország öröme”). A fellépők között szerepeltek még a McKee nővérek („Elbűvölő
énekes trió”), Sammy Renaldo („Megcsiklandozzam az oldalát, fenség?”), illetve
Robert és Roberta Franks („Emlékezőművészek”). A plakát közepe táján, ahogyan
Kate mutatta az ujjával, a Nagy Danton („A világ legnagyobb illuzionistája”) neve
állt.
– De ekkor még nem volt az – magyarázta Kate. – Élete nagy részét kemény
munkával töltötte, és csak néhány évvel a halála előtt lett igazán híres. Ez a plakát
1881-ből való, amikor kezdett jobban menni neki.
 – Mit akar ez jelenteni? – böktem a színlap margójára írt takaros számoszlopra. A
lap hátulján még több számot találtam.
– Én a Nagy Danton Megszállott Kartotékrendszerének hívom – felelte Kate.
Felállt a kanapéról, és fesztelenül letérdelt a szőnyegre a fotelem mellett. Felém
hajolt, hogy lássa a színlapot. – Még nem fejtettem meg teljesen, de az első számok a
megbízásra vonatkoznak. Van valahol egy főkönyv, benne a valaha vállalt összes
fellépései listájával. Ez alá írta, hogy hány fellépés valósult meg, s ebből hány délután
és hány este. A következő számok a bemutatott trükkök számát jelölik... a
dolgozószobájában van egy tucatnyi jegyzetfüzet, amiben az összes általa ismert
trükköt elmagyarázza. Néhány füzet itt is van, s valószínűleg meg tudnánk nézni,
milyen műsorszámokkal lépett fel Stoke Newingtonban. Ám nem ilyen egyszerű a
dolog, mert a legtöbb trükknek voltak változatai is, és ezeket is keresztreferenciákkal
látta el. Nézze csak itt ezt a számot: „l0g”. Szerintem ennyit kapott: tíz guinea-t.
– Az jó pénz volt?
– Ha egy estére kapta, akkor remek. De valószínűbb, hogy egész hétre, úgyhogy
csak átlagosnak nevezhető. Nem hiszem, hogy túl nagy színház lett volna.
Felmarkoltam a többi színlapot, s ahogy Kate mondta, mindegyiket hasonló
kódszámokkal látták el.
– A kellékeit is katalogizálta – folytatta Kate. – Néha azon töprengek, hogy volt
egyáltalán ideje a fellépésekre! De amikor kitakarítottam a pincét, minden egyes
kelléken, amit csak találtam, ott volt egy azonosító szám, s mindegyiknek megvolt a
helye egy hatalmas katalógusban... amely természetesen hivatkozásokat tartalmazott
a többi könyvre.
– Talán valaki más csinálta meg neki.
– Nem, mindig ugyanaz a kézírás.
– Mikor halt meg? – kérdeztem.
– Nos, ez furcsamód nem teljesen világos. Az újságok szerint 1903-ban, és a The
Times le is hozta a nekrológját, de a faluban vannak néhányan, akik azt állítják, hogy
még 1904-ben is itt élt. Ebben az a furcsa, hogy megtaláltam a nekrológot a
vázlatfüzetében, leragasztva, beszámozva, keresztreferenciákkal ellátva, ugyanúgy,
mint a többi holmiját.
– Meg tudja magyarázni, hogyan történhetett ez?
– Nem. Alfred Borden ír róla a könyvében. Én is onnan tudtam meg, s csak utána
kezdtem el kérdezősködni.
– Más is megmaradt a dédapja holmijából?
Miközben elővette a jegyzetfüzeteket, töltöttem magamnak még egy pohár
amerikai whiskyt, amit korábban még nem kóstoltam, de határozottan ízlett. Az is
tetszett, ahogy Kate ott ült a lábam mellett, ahogy felnézett rám, miközben beszélt,
ahogyan közel hajolt hozzám. Kezdtem jól érezni magam, bár nem értettem teljesen,
mi történik, de tetszett a bűvészekről és a gyerekkori találkozásokról szóló történet,
hogy nem dolgoztam, pedig kellett volna, és nem mentem át a szüleimhez, ahogy
terveztem.
 Elmém, testvérem által megszállt részében olyan elégedettséget éreztem, amilyet
még soha. Arra biztatott, hogy maradjak.
Az ablakon túl sötétedni kezdett a hideg délutáni égbolt, és továbbra is csak esett
az eső. Hideg huzat süvített be a szobába. Kate rádobott még egy hasábot a tűzre.
második rész
A lfred Borden
1
Az 1901-ik évben írom ezeket.
A nevem, az igazi nevem Alfred Borden. Életem története azoknak a titkoknak a
története, melyek révén ezt az életet élhettem. Itt írom le őket először és utoljára; ez
az egyetlen példány.
1856-ban születtem, május hónap nyolcadik napján, a tengerparti Hastings
városkában. Egészséges, eleven gyermek voltam. Apám kézműves volt, asztalos-,
bognár- és kádármester. A Manor Road 105 szám alatti tornácos házunk a Hastingsot
körülölelő dombok egyikének lábánál épült, ívben követve a domb kanyarulatát. A
ház mögötti meredek, elzárt völgyben nyaranta birkák és marhák legeltek, de elöl a
domb további házakkal szegélyezve emelkedett, köztünk és a tenger között
magasodva. Ezekből a házakból, illetve a környező farmokból és üzletekből élt meg
az apám.
A mi házunk nagyobb és magasabb volt, mint a többi azon az úton, mivel az
udvarra és a hátsó pajtákra nyíló nagy kapu fölé épült. Az én szobám ablaka az
utcára nyílt, közvetlenül a kapu fölött, s mivel csak a fa padlódeszkák és a vékony,
vakolt deszkafal választott el a külvilágtól, egész évben beszűrődött kintről a zaj,
télen ráadásul a csípős hideg is. Abban a szobában nőttem fel szép lassacskán, s
lettem azzá, aki vagyok.
Én vagyok a Le Professeur de Magie, az illúziók mestere.

2
Ha korán is, de itt álljunk meg egy pillanatra, mert ez az írás nem az önéletrajzok
megszokott stílusában akar szólni az életemről, hanem, amint már említettem, életem
titkait tárja fel. A titokzatosság a munkám velejárója.
Először is hadd mutassam be azt a módszert, amellyel ez a beszámoló készül.
Titkaim felfedése akár önmagam elárulásának is tekinthető lenne, ha bűvészként
nem tudnék gondoskodni róla, hogy önök csak azt lássák, amit én láttatni akarok.
Közvetett módon tehát maga ez az írás is egy rejtvény.
Ezért aztán úgy tisztességes, hogy már a legelején megpróbálom világossá tenni
ezt a két szoros kapcsolatban álló fogalmat: a Titokzatosságot és a Titokzatosság
Elismerését.
Íme, egy példa.
Szakmám gyakorlása során óhatatlanul elérkezik egy pillanat, amikor a bűvész
megdermedni látszik a színpadon. Előrelép a rivaldafénybe, és a fényáradat
közepette egyenesen szembefordul a közönséggel. Azt mondja, vagy ha a
műsorszám csendet követel, azt látszik mondani: „Figyeljék a kezemet! Semmit sem
rejtegetek benne.” Ezután a közönség felé nyújtja a kezét, kifordítja a tenyerét,
széttárja az ujjait, bizonyítva, hogy semmit sem szorított lopva közéjük. Ezután
megfordítja imigyen felmutatott kezeit, megmutatja a kézfejét is, s a közönség
megbizonyosodik róla, hogy a keze valóban olyan üres, amilyen üres csak lehet. Az
utolsó kételyek eloszlatása végett a bűvész ekkor valószínűleg könnyedén
megrándítja kabátujját, egy-két hüvelyknyivel feljebb húzva azt, hogy szabaddá
tegye csuklóját, ismét csak megmutatva, hogy oda sem rejtett el semmit. Ezután
végrehajtja a mutatványt, mely során az üreskezűség cáfolhatatlan bizonyításának
pillanatait követően valami egyszerre a kezében terem: egy legyező, egy élő galamb
vagy egy nyúl, egy csokor papírvirág, néha akár egy égő gyertya is. Paradoxon,
lehetetlenség! A közönség ámulva nézi a rejtélyt, és felcsattan a taps.
Hogyan lehetséges ez?
A bűvész és a közönség megkötötte az általam „A varázslat hallgatólagos
egyezményének” nevezett szerződést. Ezt persze nem mondják így ki, mi több, a
közönség alig van tudatában az egyezmény létezésének, ám pontosan ez történik.
Az előadó természetesen nem varázsló, hanem színész, aki eljátssza a varázsló
szerepét, s aki azt kívánja elhitetni a közönségéve1, még ha csak időlegesen is, hogy
sötét erőkkel áll kapcsolatban. A közönség mindeközben tudja, hogy amit lát, az nem
igazi varázslat, ám elnyomja magában ennek a tudását, és hallgatólagosan teljesíti az
előadó kívánságát. Minél jobban ért az előadó az illúzió fenntartásához, annál
jobbnak fogja tartani a közönség ezt az álságos varázslást.
Önmagában az is az egyezmény része, ahogy felmutatja üres kezeit, noha ezután
rögtön kiderül, hogy nem lehetnek üresek. Az egyezményből következően
különleges körülmények működnek. Például a normális társas érintkezés során
hányszor fordul elő, hogy valakinek bizonyítania kell, hogy nincs a kezében semmi?
Vagy gondoljuk végig ezt: ha a bűvész anélkül rántana elő a semmiből egy
virágokkal teli vázát, hogy előtte azt sugallná a közönségnek, hogy ez lehetetlen,
akkor a dolog egyáltalán nem is tűnne trükknek. Senki sem tapsolna.
Ezzel illusztrálnám tehát a módszeremet.
Hadd vázoljam fel a hallgatólagos egyezményt, melynek hatálya alatt ezeket a
szavakat írom, hogy akik majd olvassák egyszer, tudják, hogy ami most következik,
az nem varázslat, hanem csupán annak látszata.
Először is, úgymond, hadd mutassam fel a kezeimet széttárt ujjakkal, tenyérrel
önök felé fordítva, s hadd mondjam azt (jól jegyezzék meg): „Ennek a
jegyzetfüzetnek minden szava, amivel bemutatom életemet és munkásságomat igaz,
őszinte és a legapróbb részletekig pontos.”
Most megfordítom kezeimet, hogy lássák a kézfejemet is, és azt mondom: „Az itt
olvasható dolgok nagy része összevethető objektív feljegyzésekkel. Pályafutásomat
végigkövették az újságok, a nevem feltűnik az életrajzi kézikönyvekben.”
Végül felhúzom a kabátom ujját, szabaddá téve csuklómat, és azt mondom:
„Hiszen mit nyernék azzal, ha hamisan örökíteném meg az eseményeket, amikor
szándékom szerint rajtam kívül senki sem fogja olvasni e sorokat, kivéve talán
közvetlen hozzátartozóimat és az utókor néhány szereplőjét, akikkel soha nem fogok
találkozni?”
Tényleg, mit nyernék?
Ám mivel üresen mutattam fel a kezeimet, önöknek nemcsak egy illúzióra kell
számítaniuk, hanem arra is, hogy hallgatólagosan beleegyeznek a csalásba.
Már most elkezdtem a csalást, ami az életem, anélkül, hogy egyetlen hazug szót
leírtam volna. A hazugság mégis ott van ezekben a szavakban, már a legelsőkben is.
Ez az alapja mindennek, ami következik, mégsem érhető tetten sehol.
Félrevezettem önöket az igazságról, az objektív feljegyzésekről és az indokaimról
mondottakkal. Éppúgy, mint amikor a kezeimet mutatom fel üresen, kihagytam egy
kulcsfontosságú információt, és most rossz helyre néznek.
Ahogyan azt minden színpadi bűvész tudja jól, lesznek, akik ámulatba esnek ezen,
mások megsértődnek, amiért átverték őket, megint mások azt állítják, hogy ismerik a
titkot, de a nagy többség egyszerűen elfogadja az illúziót és a szórakozás kedvéért
élvezi a varázslatot.
És mindig lesz egy-kettő, aki magával viszi a titkot, és örökké töri rajta a fejét, de
soha még csak a közelébe sem jut a megoldásnak.

3
Mielőtt folytatnám életem történetét, íme, még egy anekdota a módszerem
érzékeltetése végett.
Fiatal koromban nagy divatja volt a hangversenytermekben a keleti mágiának. A
legtöbbet kínainak öltözött és festett európai vagy amerikai illuzionisták adták elő,
de volt egy-két valódi kínai bűvész is, akik Európában próbáltak szerencsét. Az
egyikük, az egyik legnagyobb, egy bizonyos Csi Lincsüa volt, aki a Csing Ling Fu
művésznevet használta a színpadon.
Egyszer, néhány éve láttam Csing előadását az A delphi Theatre-ben, a Leicesters
Square-en. A műsor végén odamentem a művészbejáróhoz, felküldtem a
névjegyemet, és Csing nagylelkűen azonnal behívott az öltözőjébe. A művészetéről
nem volt hajlandó beszélni, de én nem bírtam levenni a tekintetem egyik leghíresebb
trükkje főszereplőjéről, amely ott állt mellette egy állványon: egy nagy, kerek,
aranyhalakkal teli üvegtálról, amelynek semmiből való elővarázslása fantasztikus
tetőpontját alkotta a műsorának. Csing felszólított, hogy vizsgáljam meg a tálat, s én
minden szempontból normálisnak találtam azt. Legalább tucatnyi díszes hal úszkált
benne, mind élt, s a tál szinte színültig volt vízzel. Megpróbáltam felemelni, ugyanis
ismertem megjelenésének titkát, és elcsodálkoztam a súlyán.
Csing látta az erőlködésem, de nem mondott semmit. Nyilvánvalóan nem tudta,
hogy ismerem-e a titkát vagy sem, és nem akart semmit sem mondani, ami esetleg
leleplezhette, még egy másik szakmabelinek sem. Nem tudtam, hogyan vallhatnám
be, hogy ismerem a titkot, ezért aztán hallgattam. Körülbelül negyed óráig maradtam
nála, mialatt végig ülve maradt és udvarias bólogatással fogadta a bókokat, amikkel
elhalmoztam. A színpadi jelmezét már levette, mire megérkeztem, sötét nadrágot és
csíkos, kék inget viselt helyette, ugyanakkor a sminkje még rajta volt. Amikor
felálltam, hogy távozzak, ő is felemelkedett a tükör előtti székből, és kikísért az
ajtóhoz. Lehajtott fejjel járt, karjait lazán lelógatva az oldala mellett, s úgy csoszogott,
mintha nagyon fájt volna a lába.
Sok év telt el azóta, Csing rég meghalt, így felfedhetem legféltetettebb titkát, azt,
melynek megszállott szélsőségességéről meggyőződhettem azon az estén.
A híres aranyhalas tál mindvégig ott volt nála a színpadon, készen arra, hogy
bármelyik pillanatban rejtélyes módon megjelenjen. A hollétét ügyesen leplezte a
közönség előtt. A bő mandarinköntös alatt tartotta, a két térde közé szorítva, hogy a
szám végén látványosan és látszólag csodával határos módon előrántsa. A
közönségből senki még csak nem is sejthette, mi a trükk, pedig egyetlen pillanatnyi
logikus gondolkodás megfejthette volna a rejtélyt.
Ám varázslatos módon a logika ellentmondásba került önmagával! A nehéz tálat
csak egyetlen helyen dughatta el, a köntöse alatt, ez azonban logikailag lehetetlen
volt. Mindenki láthatta, hogy Csing Ling Fu milyen törékeny, s milyen fájdalmasan
csoszog a színpadon. Amikor a végén elővette a tálat, az asszisztensére kellett
támaszkodnia, s bicegve vezették le a színpadról is.
Az igazság teljesen más volt. Csing nemhogy egészséges, de nagyon erős férfi volt,
és könnyűszerrel elbírta a tálat a két térde között. Ugyanakkor a tál alakja és mérete
miatt járás közben csoszognia kellett, mint egy mandarinnak. Ez veszélybe sodorta a
titkot, hiszen a mozgására terelte a figyelmet, ezért aztán a titok megőrzése
érdekében egész életében csoszogott. Soha, semmikor, sem otthon, sem az utcán, se
nappal, se éjszaka nem járt normálisan, nehogy leleplezzék a titkát.
Ilyenek azok, akik eljátsszák a varázslók szerepét.
A közönség tudja jól, hogy a bűvész éveken át gyakorolja és minden előadás előtt
gondosan elpróbálja az illúzióit, ám kevesen ismerik fel, mekkora vágy él a
szemfényvesztőben a csalásra, s hétköznapi törvényekkel való látszólagos dacolás
olyan szenvedéllyé válhat, mely uralja élete minden egyes pillanatát.
Csing Ling Funak is megvolt a maga szenvedélyes csalása, és most, hogy
elolvasták róla szóló anekdotámat, helyesen feltételezik, hogy nekem is megvolt a
sajátom. A csalásom uralja az életemet, befolyásol minden döntést, amit meghozok,
szabályozza minden egyes pillanatomat. Most is, amikor leülök megírni ezt az
emlékiratot, ez dönti el, hogy mit írhatok le és mit nem. Az előbb az üres kezek
felmutatásához hasonlítottam a módszeremet, pedig valójában minden, ami itt
olvasható, egy erős ember csoszogó járásának felel meg.
4
Mivel a műhely virágzott, a szüleim megengedhették maguknak, hogy
elküldjenek a Pelham Iskolába, a Pelham nővérek által fenntartott elemi iskolába az
East Bourne Streeten, a középkori városfal romjai mellett, a kikötő szomszédságában.
Ott, a tengerparton, a kikötő környékén rohadó haltetemek nem múló bűze, a
heringsirályok állandó, de kellemes lármája közepette megtanultam írni, olvasni és
számolni, továbbá betekintést nyerhettem a történelem, a földrajz és a rettegett
francia nyelv alapjaiba. Mindez hasznomra vált életem későbbi szakaszaiban, de
eredménytelen harcom a franciával ironikus végkicsengést kapott, hiszen felnőttként
színpadi személyiségem egy francia professzort mintázott.
Az iskolába menet és hazafelé jövet át kellett kelnem a West Hill gerincén. A
dombot csak közvetlen szomszédságunkban építették be. Az út nagy része meredek,
keskeny ösvényeken vezetett, át a tamariszkuszbokrok között, melyek Hastings nyílt
térségein szinte mindenfelé felütötték fejüket. Hastings akkoriban gyorsan fejlődött,
mivel számos új házat és hotelt építettek a nyári vendégek elszállásolására. En nem
sokat láttam mindebből, mivel az iskola az Óvárosban volt, míg az üdülőövezet a
White Rock, a hajdani sziklás csúcs mögé épült, amelyet gyerekkoromban
felrobbantottak, hogy kiszélesíthessék a tengerparti sétányt. Mindezek ellenére
Hastings régi központjában nagyjából ugyanúgy zajlott az élet, mint több száz éve
mindig.
Sok mindent mesélhetnék az apámról, jót is, rosszat is, de ha a saját történetemre
akarok koncentrálni, akkor gátat kell vetnem csapongásomnak. Szerettem apámat, és
nagyon sokat tanultam tőle a szekrényépítésről, amivel – jobb szándéka ellenére –
nevet és vagyont szereztem magamnak. Tanúsíthatom, hogy apám keményen
dolgozott, őszinte volt, józan, intelligens és a maga módján bőkezű. Tisztességesen
viselkedett a munkásaival. Mivel nem volt igazán istenfélő, s templomba sem járt,
családját egyfajta jó szándékú világiasságra nevelte, melyben semmiféle tett (vagy
valamely tett elmulasztása) nem árthatott vagy okozhatott sérelmet másoknak.
Zseniális bútorasztalos volt és jó kerékgyártó. Később rájöttem, hogy akármilyen
érzelmi kitöréseket kellett is elviselnie a családjának (mert bizony volt jó pár), dühét
bizonyára belső frusztrációi okozták, bár azt nem tudtam, hogy mitől keletkeztek és
milyenek lehettek ezek. Noha legrosszabb pillanataiban sohasem lettem én a
célpontja, úgy nőttem fel, hogy kissé féltem apámtól, ám közben mélységesen
szerettem őt.
Az anyám neve Betsy May Borden (született Robertson), az apámé Joseph Andrew
Borden volt. Összesen hét nővérem és fivérem született, de a csecsemőhalálok miatt
csak ötöt ismerhettem meg. Nem én voltam sem a legnagyobb, sem a legkisebb
gyermek, és egyik szülőm kedvencének sem nevezhettem magam. Testvéreimmel
nagyrészt elfogadható harmóniában nőttem fel.
 Tizenkét éves koromban kivettek az iskolából, és bognárinas lettem apám
műhelyében. Itt kezdődött felnőtt életem, abban az értelemben is, hogy ettől kezdve
több időt töltöttem felnőttekkel, mint gyerekekkel, és abban is, hogy kezdett
kikristályosodni előttem a saját jövőm. Ebben két tényező játszott sorsdöntő szerepet.
Az egyik, akármilyen egyszerűen is hangzik, a fával való munka volt. A fa
illatával és látványával nőttem fel, úgyhogy mindkettőt ismertem jól. Azt viszont
nem igazán tudtam, hogy milyen érzés megfogni, gyalulni vagy fűrészelni a fát.
Attól a pillanattól kezdve kezdtem tisztelni az anyagot, hogy legelőször vettem a
kezembe valamilyen konkrét céllal, és rájöttem, hogy mit lehet kezdeni vele. A
kellően érett és a természetes erejét kihasználó módon vágott fa gyönyörű, erős,
könnyű és rugalmas. Szinte bármilyen alakra formálható; szinte bármilyen más
anyaggal megmunkálható vagy párosítható. Lehet festeni, pácolni, fehéríteni,
hajlítani. Egyszerre különös és hétköznapi, ezért a fából készült tárgyak a szolid
normalitás csendes érzetét sugározzák szét környezetükben, s így alig lehet
észrevenni őket.
Röviden, ideális anyag az illuzionista számára.
A műhelyben nem részesültem kivételes bánásmódban azért, mert a gazda fia
voltam. Az első napon a legdurvább, legnehezebb munkával kellett kezdenem a
mesterség kitanulását – egy másik inassal beállítottak a fűrészgödörbe. A tizenkét
órás munkanapok (reggel hatkor kezdtünk és este nyolckor végeztünk mindennap,
mindössze három rövid szünettel az étkezésekre) úgy megkeményítették a testemet,
ahogyan egyetlen más munka sem, amit csak el tudok képzelni, és megtanítottak
félni és tisztelni a súlyos szálfákat. Ezután a több hónapig tartó beavatás után
fizikailag kevésbé megerőltető, ám sokkal nagyobb pontosságot követelő leckék
következtek: megtanultam kivágni, kifaragni és lecsiszolni a kerékküllőket és a
keréktalpakat. Itt rendszeres kapcsolatba kerültem a bognárokkal és apám többi
munkásával, és kevesebbet találkoztam inastársaimmal.
Egy reggel, úgy egy évvel azután, hogy kivettek az iskolából, eljött a műhelybe
egy Robert Noonan nevű alkalmi munkás, hogy elvégezzen néhány régóta halogatott
javítást a műhely hátsó falán, amelyet néhány évvel korábban tépázott meg a vihar.
Noonan-nel elérkezett a másik nagy hatás eljövendő életem alakulására.
Én magam alig vettem észre, annyira lekötött a munkám, de délután egykor,
amikor ebédszünetet tartottunk, Noonan odaült hozzánk a kecskelábú asztalhoz.
Elővett egy kártyapaklit, és megkérdezte, van-e kedve valamelyikünknek
„megkeresni a dámát”. Az idősebbek közül néhányan lehurrogták, és óva intették a
többieket, de néhányan ott maradtunk bámészkodni. Kisebb összegek kezdtek
gazdát cserélni; az enyém nem, minthogy nekem nem volt, de egykét munkás
áldozott néhány pennyt a szerencse oltárán.
Engem igazából az nyűgözött le, amilyen természetes, sima mozdulatokkal
manipulálta Noonan a lapokat! Annyira gyors volt! Annyira ügyes! Halkan,
meggyőzően beszélt, felmutatta a három lapot, egy gyors, de folyamatos mozdulattal
letette őket maga elé egy kis ládára, aztán hosszú ujjaival keverni kezdte őket, míg
meg nem állt, hogy feltegye a kérdést: melyik a dáma? A munkások szeme lassabb
volt, mint az enyém; elég ritkán találták el a lapot (bár én is többször tévedtem, mint
nem).
– Hogy csinálja? – kérdeztem utána Noonantól. – Megmutatná?
Először megpróbált lerázni azzal, hogy nincs-e dolgom, de én nem hagytam
magam.
– Tudni akarom, hogyan csinálja! – kiáltottam. – A dámát középre teszi le, de csak
kétszer mozdítja meg a lapokat, és nem ott van, ahol szerintem lennie kellene! Mi a
titok?
Így aztán az egyik ebédidőben ahelyett, hogy a munkásokat próbálta volna
elcsábítani, félrevonult velem a pajta egyik csendes sarkába, és megmutatta, hogyan
mozgassam úgy a három kártyalapot, hogy a kezem becsapja a nézők szemét. A
dámát egy másik lappal finoman a bal keze hüvelyk- és középső ujja közé fogta; a
harmadik lapot a jobb kezébe vette. Amikor letette a kártyákat, keresztezte egy más
fölött a két kezét, végighúzva az ujjhegyeit az asztalon és egy pillanatra megállva,
amivel azt a látszatot keltette, hogy legelőször a dámát tette le. Valójában szinte
mindig valamelyik másik kártya lett az első. Ez egy klasszikus trükk, a neve
HÁROMLAPOS MONTE.
Amikor ráéreztem erre, Noonan mutatott még néhány technikát. Megtanított rá,
hogyan rejtsek el egy lapot a tenyeremben, hogyan keverjem meg látszólag a paklit,
hogy a kártyák sorrendje ne változzon, hogyan emeljek úgy, hogy a kiválasztott lap
alulra vagy felülre kerüljön, hogyan vegyek rá valakit, hogy az elé tartott széttárt
lapok közül azt húzza ki, amelyiket én akarom. Mindezt hanyagul, inkább hencegve,
mintsem magyarázva tette, valószínűleg észre sem véve, milyen feszült figyelemmel
lesem minden mozdulatát. Amikor végzett a bemutatóval, megpróbáltam a
háromlapos trükköt a dámával, de a lapok szétszóródtak. Megint megpróbáltam.
Aztán megint. És újra és újra, még azután is, hogy Noonan rám unt és otthagyott. Az
első nap estéjére, hálószobám magányában sikerült megtanulnom a HÁROMLAPOS
MONTÉT, és elkezdtem gyakorolni a többi technikát, amit futólag láttam.
Egy nap, miután végzett a falfestéssel, Noonan kisétált a műhelyből és az
életemből. Soha többé nem találkoztam vele. Egy befolyásolható kamaszfiút hagyott
maga mögött, akinek lett egy szenvedélye. Elhatároztam, hogy addig nem
nyugszom, míg el nem sajátítom a művészetet, amiről akkor már tudtam (egy
könyvtárból sietve kikölcsönzött könyvből), hogy bűvészkedésnek nevezik.
A bűvészkedés, az illúziókeltés, a szemfényvesztés lett életem meghatározó
érdeklődési köre.

5
 A következő három évben több vágányon fejlődött az életem. Először is, gyorsan
férfivá érő kamasz voltam. Másodszor, apám hamar észrevette, hogy figyelemre
méltó tehetségem van az asztalosmunkához, és a viszonylag durva
bognármesterséggel nem használom teljesen képességeimet. Végül megtanultam,
hogyan űzhetek varázslatot a kezeimmel.
Életemnek ez a három része úgy fonódott egybe, mint egy kötél szálai. Apámnak
és nekem is élnünk kellett valamiből, ezért a műhelyben végzett munka nagy részét
továbbra is a fő bevételi forrást jelentő hordók, tengelyek és kerekek tették ki, ám
amikor csak lehetett, vagy apám, vagy valamelyik segédje bevezetetett a
bútorasztalosság rejtelmeibe is. Apámnak tervei voltak velem a vállalkozásában. Ha
olyan ügyesnek bizonyultam volna, amilyennek hitt, akkor inaséveim végén
felszerelt volna nekem egy saját bútorasztalos-műhelyt, hogy aztán a saját belátásom
szerint vezessem. Később ő is csatlakozott volna, amikor visszavonult a
bognárműhelyből. Ekkor tárult fel előttem életének néhány csalódása. Az
asztalosságban mutatott tehetségem felébresztette benne saját ifjúkori ambícióinak
emlékét.
Mindeközben a másik tehetségem, amit én a valódinak tartottam, lépésről lépésre
fejlődött. Szabadidőm minden pillanatát a bűvészmesterség gyakorlásának
szenteltem. Konkrétan megtanultam és igyekeztem mesteri szintre fejleszteni az
összes ismert kártyatrükköt. Az ilyesfajta szemfényvesztést az egész bűvészkedés
alapjának tartottam, mint ahogy a legbonyolultabb szimfónia is a hangskálán alapul.
Nehéz volt tankönyveket szerezni a témában, de azért léteznek a bűvészkedésről
szóló könyvek, és az elszánt kutató meg tudja találni őket. Kapu fölötti hideg
szobámban estéről estére ott álltam a nagy tükör előtt és gyakoroltam a kártyákkal:
tenyérbe rejtés, kiterítés, keverés, emelés, osztás. Elsajátítottam a figyelemelterelés
művészetét, melyben a bűvész a közönség mindennapos tapasztalatait felhasználva
zavarja össze az érzéket – a fém madárketreccel, amely túl merevnek tűnik ahhoz,
hogy összerogyjon, a labdával, amely túl nagy ahhoz, hogy a kabátujjba lehessen
rejteni, a karddal, amelynek edzett acél éle soha – biztos? – nem hajolhat meg.
Hamarosan egész repertoárt halmoztam fel ezekből az apró trükkökből, addig
gyakorolva őket, míg meg nem tudtam csinálni őket, aztán megint addig gyakorolva,
míg ura nem lettem, végül pedig ismét addig gyakorolva, míg tökéletesen el nem
sajátítottam mindet. Soha nem hagytam abba a gyakorlást.
Mindehhez kezem ereje és ügyessége jelentette a kulcsot.
Most egy pillanatra abbahagyom az írást és megnézem a kezemet. Leteszem a
tollat, hogy a szemem elé emelhessem, megforgathassam a lámpa fényében, próbálva
nem úgy látni, ahogy minden nap, hanem ahogy egy idegen láthatja. Nyolc karcsú,
hosszú ujj, két zömök hüvelyk, épp a megfelelő hosszúságúra vágott körmök; nem
egy művész keze, nem is egy munkásé, nem is egy sebészé, hanem egy asztalosból
lett szemfényvesztőé. Amikor magam felé fordítom a tenyerem, látom a halvány,
szinte áttetsző bőrt, az ujjperceken sötétebb, keményebb foltokkal. A hüvelykpárnák
kerekek, de amikor megfeszítem az izmaimat, kemény bordák emelkednek ki a
tenyeremen. Most megfordítom a kezem, és megint a finom bőrt látom, pehelyszerű,
szőke szőrszálakkal. Lenyűgözi a nőket a kezem, néhányan egyenesen azt mondják,
beleszerettek.
Még most, felnőtt koromban is mindennap tornáztatom a kezem. Elég erős ahhoz,
hogy kidurrantson egy teniszlabdát. Az ujjaim között meg tudom hajlítani az
acélszöget, és ha a tenyerem élével lesújtok egy keményfa deszkára, a deszka eltörik.
Mégis, ugyanez a kéz képes könnyedén megtartani a középső- és a gyűrűsujj hegye
közt egy negyedpennyst, miközben a kellékeket pakolja vagy táblára ír, vagy egy
önként jelentkező karját fogja... hogy aztán ügyesen becsúsztassa az érmét oda,
ahonnan majd varázslatos módon elő kell bukkannia.
A bal kezemen van egy halvány forradás, emlékeztetőül ifjúkoromból, amikor
még csak kezdtem megismerni kezeim valódi értékét. Azt már tudtam, hogy az
emberi kéz törékeny, finom, erős és érzékeny eszköz, hiszen rengeteget gyakoroltam
kártyapaklikkal, érmékkel, selyemkendőkkel és általában az egyre nagyobb számban
összegyűjtött bűvészkellékekkel. A famunka azonban nem kímélte a kezem, ahogyan
azt egy reggel fel kellett fedeznem a műhelyben. Egy keréktalpat készítettem épp, s
egy pillanatra elkalandozott a figyelmem. A véső megcsúszott, és hosszú, mély sebet
ejtett a bal kezemen. Emlékszem, ahogy ott álltam, hitetlenkedve, az ujjaim
begörbültek, mint egy sas karmai, és sötétvörös vér patakzott le a csuklómon és a
karomon. Az idősebb munkások, akikkel aznap együtt dolgoztam, hozzászoktak már
az ilyen balesetekhez, és tudták, mit kell tenni: elszorították a karomat, és befogtak
egy szekérbe, hogy kórházba vigyenek. Két hétig kötést viseltem. Nem a vér, nem a
fájdalom, nem a kényelmetlenség volt a rossz, hanem a rettegés, hogy a vágás
meggyógyulása után kiderül, hogy a kezem valamilyen végső, pusztító módon
örökre megbénult. Végül nem lett semmilyen maradandó károsodásom. Néhány
csüggesztő hét után, mialatt a kezem merev volt és ügyetlen, az inak és az izmok
fokozatosan helyrejöttek, a vágás összeforrt és begyógyult, s két hónap múlva újra a
régi voltam.
Én azonban figyelmeztetésként fogtam fel az esetet. Akkor még csak hóbortom
volt a bűvészkedés. Soha nem léptem fel mások előtt, még csak a többi munkás
szórakoztatására sem, mint Robert Noonan. Csak gyakoroltam az embermagasságú
tükör előtt. Ugyanakkor magával ragadott ez a kedvtelés, szenvedéllyé vált, s igen,
lassan a megszállottja lettem. Nem engedhettem meg, hogy egy sérülés veszélybe
sodorja!
Így tehát az elvágott kéz újabb fordulópontot jelentett, mert kijelölte, hogy mi a
legfontosabb az életemben. Előtte bognárinas voltam, aki elmélyedt egy
kedvtelésben, utána fiatal bűvész, aki nem engedte, hogy bármi is az útjába álljon.
Fontosabb lett, hogy el tudjak tüntetni egy kártyalapot a tenyeremben, vagy
merészen benyúljak egy elrejtett biliárdgolyóért egy nemezzel bélelt zsákba, vagy
lopva belecsúsztassam a kölcsönkért ötfontos bankjegyet a preparált narancsba –
akármilyen triviálisnak is tűnik mindez ma, mint az, hogy valamelyik fogadós
kocsikerekének javítása közben ismét megsérüljön a kezem.
6
Ebből egy szó sem igaz! Mi ez? Meddig kell még elviselnem? Addig nem írok
többet, míg meg nem tudom!

7
Nos, most hogy beszéltünk, megállapodtunk abban, hogy folytathatom? Akkor,
ahogy megegyeztünk: azt írok, amit helyesnek tartok, és azt teszek hozzá vagy
veszek el belőle, amit helyesnek tartok. Nem terveztem semmi olyat, amivel nem
értenék egyet, csak azt, hogy többet írok, mielőtt megint elolvasom. Elnézést kérek,
hogy azt hittem, becsapom magam, nem akartam semmi rosszat.

8
Többször is átolvastam az eddigieket, & azt hiszem, értem már, mire készülök.
Csak a meglepetés miatt reagáltam úgy, ahogy. Most, hogy lehiggadtam,
elfogadhatónak tartom az eddigieket.
De olyan sok minden kimaradt! Azt hiszem, legközelebb a John Henry
Andersonnal való megismerkedésemről kell írnom, ugyanis általa ismertem meg
Maskelyne-ékat.
Feltételezem, semmilyen különösebb ok nem szól az ellen, hogy rögtön erre
ugorjak.
Vagy most csinálom, vagy hagyok egy megjegyzést magamnak. Cseréljenek le
gyakrabban!
Nem hagyhatom ki a beszámolómból:
1. Azt, ahogy rájöttem, mit csinál Angier, & amit ez ügyben tettem.
2. Olive Wenscombe-ot (nota bene: nem az én hibám volt).
3. Mi legyen Sarahval? És a gyerekekkel?
Az egyezmény ezekre is kiterjed, igaz? Én legalábbis így értelmezem. Ha így van,
akkor vagy nagyon sok mindent ki kell hagynom, vagy sokkal többet kell
elmondanom.
Meglep, hogy már eddig milyen sokat írtam.

9
 1872-ben, tizenhatéves koromban Hastingsba érkezett John Henry Anderson és az
ő Vándor Bűvészshow-ja, s egy hétre beköltöztek a Queens Roadon álló Gaiety
Theatre-be. Minden este elmentem az előadásukra, s olyan közelre váltottam jegyet a
színpadhoz, amennyire csak pénztárcámból futotta. Elképzelhetetlen volt számomra,
hogy akár csak egyetlen előadást is elmulasszak. Akkoriban nemcsak hogy ő
számított a legjobb színpadi illuzionistának, aki társulatával körutakat tett; nem csak
hogy neki tulajdonították számos döbbenetes új technika kidolgozását, hanem az a
hír is járta róla, hogy segíti és bátorítja a fiatal bűvészeket.
Mr. Anderson minden este bemutatott egy bizonyos trükköt, amit a bűvészet
világában MODERN SZEKRÉNY-ILLÚZIÓ néven ismertek. A műsorszám során a
színpadra hívott néhány önként jelentkezőt a közönségből, akik egyfajta ellenőrző
bizottságot alkottak. Ezek a férfiak (mindig csak férfiak voltak) segítettek a színpadra
húzni egy magas, kerekekre állított faszekrényt, amelynek az alja elég magasan volt a
padló fölött ahhoz, hogy látni lehessen, senki sem bújhat be alulról valamilyen rejtett
csapóajtón. Ezután felszólította a bizottságot, hogy vizsgálják meg a szekrényt kívül-
belül, győződjenek meg róla, hogy teljesen üres, forgassák körbe a közönség előtt,
hogy minden oldalról látni lehessen, sőt az egyikük lépjen is be egy pillanatra,
bizonyítandó, hogy senki nem lehet elrejtve benne. Ezután együttes erővel
behajtották és erős lakatokkal lezárták az ajtót. A bizottság ott maradt a színpadon,
Mr. Anderson pedig még egyszer körbeforgatta a szekrényt a közönség előtt, hogy
lássák, gondosan le van zárva, aztán gyors mozdulatokkal kinyitotta a lakatokat,
feltépte az ajtót... és a szekrényből kilépett gyönyörű, fiatal asszisztense, terjedelmes
ruhában, a fején egy nagy kalappal.
Minden este, amikor Mr. Anderson önkénteseket kért, lelkesen felálltam, és
minden este elment mellettem. Annyira szerettem volna, hogy engem is kiválasszon!
Tudni akartam, milyen a színpadon, a lámpák fényében, a közönség előtt. Mr.
Anderson közelében akartam lenni, amikor végrehajtja az illúziót. És mindenképpen
alaposan szemügyre akartam venni a szekrényt. Természetesen ismertem a
MODERN SZEKRÉNY titkát, hiszen ekkorra már megtanultam vagy megfejtettem
minden akkoriban divatos illúziót, de kihagyhatatlan lehetőség volt közvetlen
közelről megvizsgálni az egyik legjobb bűvész szekrényét. Ennek az illúziónak a
titka ugyanis teljes egészében a szekrény kialakításában rejlik. Sajna, a lehetőség soha
nem adatott meg nekem.
A rövid évad utolsó előadása után összeszedtem a bátorságom és odamentem a
művészbejáróhoz, azzal a szándékkal, hogy megszólítom Mr. Andersont, amikor
kijön a színházból. Ehelyett alig álltam ott egy perce, amikor a fülkéjéből előlépett a
kapus, odajött hozzám, s fejét kissé oldalra hajtva végigmért.
– Bocsásson meg, uram – mondta. – Azt az utasítást kaptam Mr. Andersontól,
hogy ha ön megjelenne ennél az ajtónál, küldjem be az öltözőjébe.
Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentem!
– Biztos benne, hogy rám gondolt? – kérdeztem.
– Igen, uram, teljességgel.
 Továbbra is döbbenten, de rendkívül elégedetten és izgatottan követtem a kapus
útmutatását a szűk folyosókon és lépcsőkön, és hamarosan megtaláltam a sztár
öltözőjét. Odabent...
Odabent rövid, izgalmas beszélgetést folytattam Mr. Anderson-nal. Utálnám
részletesen megörökíteni itt, egyrészt azért, mert olyan régen esett meg, és
óhatatlanul is elfelejtettem bizonyos részeket; de részben azért is, mert nem olyan
régen történt, és még ma is zavarba jövök ifjonti ömlengésemtől. A színpad előtt, az
első sorban töltött hét meggyőzött arról, hogy ragyogó előadó, remekül ért
szavakhoz és a gesztusokhoz, és hibátlanul adja elő illúzióit. Majd' elakadt a szavam,
hogy személyesen is találkozhattam vele, ám amikor megoldódott a nyelvem,
dicséretek és bókok áradata tört fel belőlem.
Mindazonáltal, ennek ellenére két érdekes téma is felmerült.
Az első az arra adott magyarázata volt, hogy miért nem választott ki a nézők
közül. Azt mondta, az első előadáson majdnem felhívott a színpadra, mert én
ugrottam talpra elsőként, de aztán valamiért meggondolta magát. Aztán elmondta,
hogy amikor a későbbi előadásokon újra meg újra látott, rájött, hogy bizonyára én is
szakmabeli vagyok (mekkorát dobbant a szívem az örömtől erre az elismerésre!), s
ezért óvakodott felkérni, hogy részt vegyek a mutatványban. Nem tudta, nem
tudhatta, hogy nem alantas szándékok vezérelnek-e. Akad jó néhány bűvész,
különösen a fiatalok között, akik nem átallanak tapasztaltabb kollégáiktól ötleteket
lopni, ezért megértettem Mr. Anderson óvatosságát. Mindezzel együtt a
bocsánatomat kérte a bizalmatlanságáért.
Az első témából következett a második. Rájött, hogy bizonyára most kezdem még
a pályafutásomat. Ennek tudatában írt nekem egy rövid ajánlólevelet, amelyet a
londoni St. George Hallban kellett átadnom magának Mr. Nevil Maskelyne-nek.
Körülbelül ekkor lett úrrá rajtam az izgalom, s kezdődött ifjonti ömlengésem, amit
még felidéznem is fájdalmas.
Mintegy hat hónappal a Mr. Andersonnal való izgalmas találkozást követően
valóban felkerestem Mr. Maskelyne-t Londonban, s tulajdonképpen ekkor kezdődött
el hivatásos bűvészkarrierem. Nagy vonalakban ez a története annak, hogyan
ismertem meg Mr. Andersont és rajta keresztül Mr. Maskelyne-t. Nem szándékozom
részletesen bemutatni az összes többi lépést, melyek révén tökéletesítettem
mesterségbeli tudásomat és összeállítottam egy sikeres színpadi műsort, eltekintve
azoktól a mozzanatoktól, melyek jelentőséggel bírnak ennek az elbeszélésnek a célja
szempontjából. Volt egy hosszú időszak, ami alatt úgy tanultam a mesterséget, hogy
közben elő is adtam, nagyrészt korántsem olyan jól, mint terveztem. Életemnek ez a
része nem túl érdekes számomra.
A Mr. Andersonnal való találkozásom azonban jelentőséggel bírt ebből a
szempontból. Ő és Mr. Maskelyne volt az a két kiemelkedő bűvész, akikkel még
azelőtt találkoztam, hogy egyezményem a jelen formájában létrejött volna, s így ők
ketten azon bűvésztársaim, akik ismerik előadásom titkát. Mr. Anderson sajnos már
meghalt, de a Maskelyne-család, és maga Mr. Nevil Maskelyne még ma is aktív a
bűvészet világában. Tudom, hogy bízhatok hallgatásukban; mi több, bíznom kell
bennük. Amiatt, hogy titkaim néha veszélybe kerültek, soha nem vádolnám Mr.
Maskelyne-t. Már csak azért sem, mert ismerem a tettes kilétét.
Most vissza kellene térnem az elbeszélés fő csapásához, ugyanis épp erre
készültem, amikor félbeszakítottak.

10
Néhány éve azt írták egy bűvészről (azt hiszem, Mr. David Devantról), hogy azt
mondta: „A bűvészek nem azért óvják titkaikat, mert ezek olyan nagy és fontos
titkok, hanem mert kicsik és triviálisak. A színpadon véghezvitt csodák gyakran
olyan abszurd titkok eredményei, hogy a bűvész szégyellné bevallani, hogy így
hajtotta végre őket.”
Dióhéjban ez a színpadi bűvészek paradoxonja.
Azt, hogy a trükköt „lelövi”, ha elárulják a titkát, általában nem csak a bűvészek
értik meg, hanem a szórakozásra vágyó közönség is. A legtöbben élvezik az előadás
által teremtett misztikus légkört, és nem akarják tönkretenni, akármilyen kíváncsiak
is legyenek aziránt, aminek szemtanúi voltak.
A bűvész természetesen meg akarja őrizni titkait, hogy továbbra is megélhessen
belőlük, és ezt tudomásul is veszi szinte mindenki. Ugyanakkor azonban saját
titkolózása áldozatául esik. Minél hosszabb ideig szerepel egy trükk a
repertoárjában, minél gyakrabban mutatja be sikeresen, s ennek megfelelően minél
több embert csap be vele, annál inkább létfontosságúnak tartja titka megőrzését.
A trükk egyre csak dagad. Sokféle közönség látja, elkezdi másolni vagy átvenni a
többi bűvész, maga a kitalálója is továbbfejleszti, így előadása folyvást változik az
évek során, a trükk pedig egyre bonyolultabbnak vagy megmagyarázhatatlanabbnak
tűnik. Mindeközben a titok ugyanaz. Kicsi és triviális is marad, és minél nagyobb a
hatása, annál fenyegetőbbnek tűnik a titok lelepleződése a bűvész hírnevére nézve. A
titkolózás rögeszmévé válik.
De térjünk rá a valódi témánkra.
Egész életemet a titkom őrzésével töltöttem, látszólag bicegve (természetesen nem
szó szerint értve, csak Csing Ling Fura utalva). Immár öreg vagyok, őszintén szólva
megérdemelten vagyonos, és a színpadi fellépések elvesztették csillogó vonzásukat.
Ettől vajon átvitt értelemben véve sánta maradok életem hátralévő részében, hogy
megőrizzem a titkot, amiről csak kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik, s ami még
kevesebbeket érdekel? Nem hiszem, s ezért rászántam magam végre az életemet
meghatározó szokás megváltoztatására, és írni fogok Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ
EMBERről. Ez a neve annak az illúziónak, amely híressé tett, s amelyről sokan azt
mondják, a legjobb szám, amit valaha nemzetközi színpadon előadtak.
Először arról akarok írni, hogy mit lát a közönség.
 Másodszor pedig leleplezem a mögötte rejlő titkot!
Ez a célja ennek a beszámolónak. Most pedig félreteszem a tollam, ahogyan
megegyeztünk.

11
Három hétig tartózkodtam az írástól. Nem kell megmondanom, hogy miért; nem
kell, hogy megmondják nekem, miért. Az Új TRANSZPORTÁLÓ EMBER titka nem
csak az enyém, nem fedhetem fel önhatalmúlag, és pont. Miféle őrültség ragadt
magával?
A titok hosszú éveken át jó szolgálatot tett, és ellenállt számos, a megfejtésére
irányuló támadásnak. Életem nagy részét az oltalmazásával töltöttem. Nem elég ok
ez már önmagában az egyezményre?
Most mégis azt írom, hogy az összes ilyen titok triviális. Triviális! Az egész
életemet egy triviális titoknak szenteltem?
Az első két hét a három hallgatással töltöttből azzal telt, hogy az életem művébe
engedett bepillantás fölött töprengtem.
Ez a könyv, ez a napló, ez az elbeszélés – minek nevezzem? – maga is
egyezményem terméke, mint ahogy azt már lejegyeztem.
Vajon alaposan átgondoltam ennek az egyezménynek az összes következményét?
Az egyezmény értelmében ha kimondok valamit, még ha meggondolatlanul is,
akár egy óvatlan pillanatban, mindig felelősséget vállalok érte, mintha csak én
magam ejtettem volna ki a számon a szavakat. Mint ahogy én is ejtem ki őket, amikor
felcserélődnek a szerepek, legalábbis mindig ezt feltételeztem. A cél, a tett és a
szavak ilyetén egysége elengedhetetlen az egyezmény szempontjából.
Ezért nem ragaszkodom hozzá, hogy visszamenjek & töröljem a fenti sorokat,
melyekben megígérem, hogy leleplezem a titkomat. (S ugyanezen oknál fogva
később sem törölhetem ki ezeket a sorokat, amiket most írok.)
Mindazonáltal a titkomat nem fedhetem fel, & még csak meg sem fontolhatom
még egyszer. Egy ideig még bicegnem kell.
Elfeledkeztem róla, hogy Rupert Angier még él! Néha tényleg kizárom a
gondolataimból, készségesen ráborítom a felejtés fátylát személyére & tetteire, de az
a szemét még most is lélegzik. Márpedig amíg ő él, a titkom veszélyben van.
Hallom, még mindig fellép Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER saját változatával,
és az előadás során még mindig megteszi azt a sértő megjegyzést a rivaldafényben,
hogy amit a közönség látni fog, azt „sokan lemásolták, de soha nem fejlesztették
tovább”. Fájnak ezek a hírek, és még jobban fáj a bennfentesektől érkező többi hír.
Angier rábukkant a transzportálás új módszerére, & azt mondják, jól mutat a
színpadon. Viszont van egy végzetes hibája: a hatás túl lassú. Akármit is mondjon,
még most sem képes olyan gyorsan végrehajtani a trükköt, mint én! Hogy
emésztheti, hogy megtudja az igazságot!
Az egyezmény érvényben marad. Nem lesz semmiféle leleplezés!

12
Mivel Angier-t is behoztam a történetbe, le kell írnom, milyen problémát jelentett
nekem kezdetben, és részletesen be kell számolnom arról, hogyan kezdődött az
ellentétünk. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy én kezdtem a háborút, és nem is
próbálok kibújni ez alól a felelősség alól.
Ugyanakkor az vezetett tévútra, hogy ragaszkodtam az általam a legmagasabb
rendű alapelveknek tartott maximákhoz, s amikor rájöttem, hogy mit művelek,
tényleg megpróbáltam jóvátenni mindent. A dolog a következőképpen kezdődött.
A hivatásos bűvészet határmezsgyéjén akad néhány egyén, aki a
szemfényvesztésben csak a hiszékenyek és a gazdagok könnyű megvágására való
lehetőséget látja. Ugyanazokat a bűvészeszközöket és kellékeket használják, mint a
valódi bűvészek, de úgy tesznek, mintha a bemutatott dolgok „valódiak” lennének.
Látható, hogy ebben mindössze egy árnyalatnyival különböznek a varázsló
szerepét eljátszó színpadi bűvész művészetétől. Ám épp ez az árnyalatnyi különbség
a fontos.
Én például néha a KÍNAI ÖSSZEKAPCSOLÓDÓ KARIKÁK néven ismeretes
számmal kezdem a műsoromat. Megállok a kivilágított színpad közepén, hanyagul
fogva a karikákat a kezemben. Nem mondom el, mit szándékozom tenni velük. A
közönség látja (vagy azt hiszi, hogy látja, vagy megengedi magának, hogy azt
higgye, hogy látja) a tíz nagy, csillogó fémből készült karikát. Néhány
kiválasztottnak megmutatom a karikákat, a kezükbe foghatják, megvizsgálhatják
őket, és a jelenlévők nevében tanúsíthatják, hogy azok tömörek, nincsenek rajtuk
rések vagy illesztések. Ezután visszakérem a karikákat, és a közönség bámulatára
azonnal egyetlen folytonos lánccá fűzöm őket, amit magasra emelek, hogy mindenki
lássa. Ezután az egyik nézőt megkérem, hogy mutassa meg, hol válasszam szét vagy
kapcsoljam össze a karikákat, és pontosan követem az utasításait. Aztán alakzatokat
formálok a karikákból, majd villámgyorsan szétválasztom és hanyagul a nyakamba
vagy a karomra vetem őket. A trükk végén a közönség ismét tíz tömör, különálló
karikát lát (vagy hiszi, hogy lát stb.) a kezemben.
Hogyan csinálom? A valódi válasz az, hogy ezt a trükköt csak sok-sok évi
gyakorlás után lehet bemutatni. Persze van titok is, ám mivel a KÍNAI
ÖSSZEKAPCSOLÓDÓ KARIKÁK még ma is népszerű, széles körben bemutatott
trükk, nem szívesen fedem fel, mi az. Ez egy trükk, egy illúzió, amit nem a látszólag
csodálatos titok alapján kell megítélni, hanem az alapján a szakértelem, készség és
fellépés alapján, amivel a bűvész előadja.
 Most vegyünk egy másik bűvészt. Ugyanezt az illúziót mutatja be, ugyanazzal a
titokkal dolgozik, de hangosan bejelenti, hogy a karikákat varázslat révén fűzi össze
és választja szét. Talán nem másképp ítélnék meg az előadását? Nem képzettnek
tűnne, hanem misztikusnak, valamiféle természetfölötti hatalommal bírónak. Nem
egyszerű szórakoztatóművész lenne, hanem csodatévő, aki dacol a természeti
törvényekkel.
Ha ott lennék én, vagy bármelyik hivatásos bűvész, hangosan oda kellene
kiáltatnunk a közönségnek: „Ez csak egy trükk! A karikák nem azok, amiknek
látszanak. Nem azt látták, amit hisznek.”
Erre a csodatévő (hamisan) azt felelné: „Amit a közönségnek bemutattam, az a
természetfölötti műve. Ha maga azt állítja, hogy csak egy bűvésztrükk, akkor
magyarázza el a jelenlévőknek, hogyan kell csinálni!”
Erre pedig nem tudnék mit mondani. Képtelen lennék elárulni egy trükk titkát,
hiszen köt a szakmai becsület.
Úgyhogy a csoda továbbra is csodának tűnne.
Amikor elkezdtem fellépni, éppen divatba jöttek a spirituális dolgok, avagy a
„spiritizmus”. Néhány manifesztációt nyíltan, színházakban hajtottak végre;
másokat rejtve, műtermekben vagy magánházaknál. Egyvalami mindegyikben közös
volt. Állítólag reményt adtak azoknak, akik nemrég veszítették el hozzátartozójukat,
vagy az időseknek, hogy van élet a halál után. Sok pénz cserélt gazdát ennek a
bizonyosságnak a hajszolása során.
A hivatásos bűvészet szempontjából a spiritizmusnak két fontos jellegzetessége
van. Először is, standard bűvésztechnikákat alkalmaznak. Másodszor, a csalók
mindig azt állítják, hogy természetfölötti eszközökkel dolgoznak. Más szóval
hazudnak csodás „képességeikről”.
Ez bosszantott fel engem. Mivel a trükköket bármelyik, a bűvész névre érdemes
kollégám meg tudta volna ismételni, irritált, hogy finoman fogalmazzak, hogy
paranormális jelenségekként állították be őket, melyek megtörténte „bizonyította”,
hogy létezik túlvilági élet, hogy a szellemek tudnak járni, hogy a holtak tudnak
beszélni, és a többi. Hazugság volt, de olyan, amit nehéz leleplezni.
1874-ben érkeztem Londonba. John Henry Anderson szárnyai alatt és Nevil
Maskelyne támogatásával kezdtem megbízásokat kapni a főváros színházaitól és
koncerttermeitől. Akkoriban kereslet volt a színpadi bűvészet iránt, de Londonban
nyüzsögtek az okos bűvészek, és egyáltalán nem lehetett könnyen bejutni a köreikbe.
Sikerült elfoglalnom egy szerény helyet abban a világban, igyekeztem minél több
munkát találni, s bár az előadásaim mindig sikert arattak, csak lassan szereztem
hírnevet magamnak. Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER akkor még nagyon messze
állt attól, hogy bemutatható legyen, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell
vallanom, hogy már akkor elkezdtem tervezni, amikor még apám hastingsi
műhelyében kalapáltam meg gyalultam.
A spiritiszta „mágusok” gyakran hirdették magukat a napi- és hetilapokban, és
egyes eseteikről még sokáig beszéltek. A spiritizmust úgy állították be az emberek
előtt, hogy izgalmasabb, erősebb és hatékonyabb varázslat, mint a színpadon látható.
Ha valaki képes transzba ejteni és a levegőben lebegtetni egy fiatal nőt, szólt az
érvelés, akkor miért nem fordítja ezt a képességét arra, hogy valami hasznosat
tegyen, például kapcsolatba lépjen az elhunytakkal? Tényleg, miért nem?

13
Akkor már ismertem Rupert Angier nevét. Egy észak-londoni címről írva gyakori
és bőbeszédű szereplője volt két-három zártkörű, csak a szakmán belül terjesztett
bűvészeti lap levelezési rovatának. Egyfolytában szapulta és egy elmúlt kor fárasztó
maradványaiként mutatta fel azokat, akik szerinte az idősebb bűvészek titkolózó,
hagyományokat ápoló „szövetségéhez” tartoztak. Noha én magam is ezen
hagyomány keretein belül dolgoztam, nem hagytam bevonni magam Angier vitáiba,
de néhány ismerős bűvészt komolyan megsértett.
Csak hogy egy tipikus példát említsek: az egyik elmélete szerint, ha a bűvészek
valóban olyan képzettek lennének, mint amilyennek mondják magukat, akkor
„körben állva” is be kellene tudniuk mutatni tudományukat. Azaz a bűvészt minden
oldalról körül kellene vennie a közönségnek, s olyan illúziókat kellene bemutatnia,
amik nem a színpad közönséget kizáró keretein alapulnak. Egyik kiváló kollégám
válaszul szelíden rámutatott, hogy akármilyen jól elő is készítené a bűvész a számát,
a közönség egy kis része mindig látná, hogyan hajtja végre a trükköt. Angier válaszul
kigúnyolta vitapartnerét. Először is, írta, a mágikus hatás csak fokozódna, ha minden
irányból figyelemmel lehetne kísérni az illúziót. Másodszor, ha a közönség egy kis
része óhatatlanul meg is látná a titkot, nos, az sem számítana! Ha sikerül ötszáz embert
ámulatba ejteni, magyarázta, akkor nem számít, hogy másik öt látta a titkot.
Az ilyen elméletek szinte eretnekségnek számítottak a szakmabeliek többsége
előtt, s nem azért, mert ők sérthetetlennek tartották a titkaikat (ahogyan Angier
sugallta), hanem mert Angier hozzáállása a bűvészethez radikális volt és teljesen
figyelmen kívül hagyta a régi, jól bevált hagyományokat.
Rupert Angier tehát nevet szerzett magának, de talán nem olyat, amilyet szeretett
volna. Gyakran hallottam azt a gúnyos megjegyzést, miszerint Angier ritkán lépett
fel színpadon, ha fellépett valaha egyáltalán. Kollégái így nem tudták megcsodálni
kétségtelenül zseniális és újító bűvészetét.
Mondom, nem folytam bele ezekbe a vitákba, nem is igazán érdekelt Angier. A
sors azonban hamarosan kézen fogott.
Az történt, hogy apám egyik Londonban élő húga nemrég megözvegyült, és
fájdalmában egy spiritisztához akart fordulni. Ennek megfelelően szervezett is egy
szeánszot a házában. Anyám rendszeresen érkező leveleinek egyikéből szereztem
róla tudomást, családi pletykaként, de azonnal feltámadt a szakmai kíváncsiságom.
Gyorsan kapcsolatba léptem a nagynénémmel, kissé elkésve együttérzésemet
fejeztem ki férje halála miatt, majd felajánlottam, hogy vele leszek a vigasz keresése
közben.
Amikor eljött a kitűzött nap, szerencsém volt, hogy nagynéném már ebédre
magához hívott, a spiritiszta ugyanis legalább egy órával a megbeszélt időpont előtt
érkezett. A házon emiatt kisebbfajta zűrzavar lett úrrá. Azt hiszem, ez is része volt a
csaló tervének, így nyílt alkalma, hogy elvégezzen néhány előkészületet a szobában,
ahová a szeánszot tervezték. Két fiatal segédje, egy férfi és egy nő segítségével
teljesen elsötétítette a helyiséget, fekete drapériákat akasztott az ablakokra, félretolta
a felesleges bútorokat, a helyükre tett néhányat a magukkal hozottak közül,
feltekerte a szőnyeget a padlóról, és felállított egy fából készült szekrényt, amelynek
a mérete és kinézete rögtön elárulta számomra, hogy hagyományos színpadi
bűvészkedést fog bemutatni. Mindezen előkészületek alatt diszkréten, de figyelve
meghúztam magam a háttérben. Nem akartam felhívni magamra a spiritiszta
figyelmét, attól tartva, hogy esetleg felismer. Előző heti fellépésem nyomán született
egy-két elismerő újságcikk.
Maga a spiritiszta fiatal, körülbelül velem egyidős férfi volt, vékony termetű, sötét
hajú, keskeny homlokú. Feszülten figyelte környezetét, szinte mint egy legelésző
állat. Keze gyorsan, precízen mozgott, biztos jeleként a régóta gyakorló
szemfényvesztőnek. A vele dolgozó fiatal nő karcsú volt és mozgékony (a
testfelépítéséből arra következtettem, mint kiderült, tévesen, hogy ő szerepel majd az
illúzióban), arca pedig határozott, de vonzó. Szerény, sötét ruhát viselt, és keveset
beszélt. A másik segéd, egy legénykorból még alig kinőtt, tagbaszakadt fickó fejét
borzas, szőke haj borította, arca parasztos volt, és egyfolytában nyögött meg
panaszkodott a nehéz bútordarabok cipelése közben.
Mire nagynéném többi vendége is megérkezett (nyolc-kilenc barátját hívta meg,
feltehetően azért, hogy valamelyest enyhítsen a saját költségein), a spiritiszta végzett
az előkészületekkel, s türelmesen üldögélt a szobában segédeivel, várva a megbeszélt
időpontot. Ezért aztán nem is tudtam közelebbről megvizsgálni a kellékeit.
Az előadás, ami a felvezetéssel és a hatásszünetekkel együtt több mint egy óráig
tartott, három nagyobb illúzióból állt, amelyeket gondosan úgy szerkesztettek meg,
hogy félelmet és izgalmat keltsenek a jelenlévőkben, illetve nyitottá tegyék őket a
befolyásolásra.
A spiritiszta legelőször egy asztaltáncoltató illúziót mutatott be egy drámai fizikai
megtestesülés kíséretében: az asztal önálló életre kelve forgott, majd ijesztően a
levegőbe emelkedett, amitől a legtöbben elterültünk a puszta fapadlón. Ezután a
jelenlévők már remegtek az izgatott kíváncsiságtól, és készen álltak bármit elfogadni,
ami következik. Az következett, hogy a spiritiszta női asszisztense
közreműködésével látszólag mesmerikus transzba esett. Segédei bekötötték a szemét,
felpeckelték a száját, s kezét-lábát összekötve, tehetetlenül betették a szekrénybe,
amelyből hamarosan hangos, ijesztő és megmagyarázhatatlan paranormális
jelenségek szabadultak ki: különös fények villantak fel vakítóan, cintányérok és
kasztanyetták csörögtek, a szekrény mélyéről pedig kísérteties ektoplazma tört elő,
és lebegett körbe a szobán rejtélyes fénytől megvilágítva.
A spiritisztát kivették a szekrényből, eloldozták (amikor kinyitották a szekrényt,
ugyanolyan alaposan megkötözve bukkantak rá, mint amikor betették) és magához
térítették transzából. Ekkor tért rá a fő műsorszámra. Miután röviden, de színesen
ecsetelte a szellemvilágba való „átkelés” veszélyeit, utalva rá, hogy az eredmény
megéri a kockázatot, újra transzba esett, s hamarosan kapcsolatba lépett a másik
oldallal. Nemsokára meg tudta állapítani, hogy jelen van a szobában lévők néhány
elhunyt rokonának és közeli ismerősének a szelleme, s a két csoport – az élőké és a
„holtaké” – megnyugtató üzeneteket kezdett váltani egymással.

14
Hogyan valósította meg mindezt a fiatal spiritiszta? Mint korábban már
említettem, megköti a kezem a szakmai etika. Akkor sem tárhattam és most sem
tárhatom fel csak a leghalványabb körvonalait azoknak a titkoknak, melyek
kétségtelenül hamisítatlan bűvésztrükköket működtettek.
A táncoló asztal igazából nem is bűvésztrükk (bár bemutatható akként is, mint a
szóban forgó alkalommal is), hanem egy kevéssé ismert fizikai jelenség. Ha ugyanis
tíz-tizenkét ember odaállítanak egy faasztal köré, ráteszik tenyerüket az asztal
lapjára, és azt mondják nekik, hogy az asztal hamarosan forogni kezd, akkor csak
idő, általában egy-két perc kérdése, s az asztal valóban forogni fog! A mozgás
megindulása után az asztal szinte minden esetben elkezd dőlni az egyik vagy a
másik irányba. Ha egy rejtve elhelyezett láb hirtelen megemeli a megfelelő
asztallábat, akkor radikálisan kibillenti az egyensúlyából a bútordarabot, amely
átfordul a levegőben és hatalmas csattanással a padlóra zuhan. Ha az előadónak
szerencséje van, a résztvevők egy részét is magával rántja, meglepetést és izgalmat
okozva nekik, ám fizikai sérülések nélkül.
Felesleges mondanom, hogy a nagynénémnél használt asztal a spiritiszta saját
kellékei közé tartozott. Úgy alakították ki, hogy az illuzionista be tudja csúsztatni a
lábfejét a középső tartóoszlophoz csatlakozó négy külső láb alá.
A szekrényben történtekről csak szűkszavúan nyilatkozhatok; egy képzett bűvész
könnyűszerrel ki tud szabadulni a kibogozhatatlannak tűnő kötelékekből, különösen
ha a csomókat a két segédje kötötte meg. A szekrényben néhány pillanat alatt eléggé
szabaddá tudja tenni magát ahhoz, hogy létrehozza az egyébként látványos
paranormális jelenségeket.
Ami pedig a „pszichikai” kapcsolatot, az összejövetel tulajdonképpeni célját illeti,
vannak az információszerzésnek olyan bevett technikái, amelyeket bármelyik jobb
bűvész képes bármikor alkalmazni.
15
Szakmai kíváncsiságom kielégítése végett mentem el a nagynéném házába, ám
végül – ma már bánom és szégyellem – jogosnak érzett felháborodással távoztam.
Bevett színpadi illúziókat használtak arra, hogy pénzt csaljanak ki befolyásolható és
sebezhető emberektől! A nagynénémre, abban a meggyőződésben, hogy szeretett
férje vigasztaló szavait hallotta, olyan mélységes szomorúság tört, hogy azonnal
vissza is vonult a szobájába. Néhány vendéget is mélyen megindítottak az elhangzott
üzenetek. Én, s egyedül én mégis tudtam, hogy az egész csak csalás volt.
Tombolt bennem az érzés, hogy le tudnám és le kellene lepleznem a sarlatánságot,
mielőtt nagyobb kárt okoz. Csábított a lehetőség, hogy ott és akkor kiálljak elé, de
egy kicsit megijesztett az a magabiztosság, amivel előadta illúzióját. Miközben a
szélhámos és női segédje elcsomagolta a kellékeiket, váltottam néhány szót a szőke
legénnyel, és megkaptam tőle a spiritiszta névjegykártyáját.
Így ismertem meg annak a férfinak nevét és stílusát, aki később kopóként követte
nyomon szakmai pályafutásomat.

Rupert Angier
Tisztánlátó, Médium, Szeánszista
A legszigorúbb diszkrécióval
Észak-London, Idmiston Villas 45.

Fiatal voltam, tapasztalatlan, szilárdan hittem az általam legmagasabb rendűnek

tartott elvekben, s mindez későbbi bánatomra vakká tett saját helyzetem képmutató
mivoltára. Elhatároztam, hogy Mr. Angier nyomába szegődöm, és leleplezem a
csalásait. Nem kellett hozzá sok idő, hogy itt nem részletezendő módszerekkel
megtudjam, hol és mikor rendezi a legközelebbi szeánszát.
Az összejövetelre ismét egy magánháznál került sor, London egyik külvárosában,
bár ez alkalommal nem volt semmilyen kapcsolatom a családdal (az anya váratlan
halálát gyászolták). Csak úgy tudtam bejutni az ülésre, hogy még a szeánsz előtti
napon elmentem a házba, és közöltem, hogy Angier egyik társa vagyok, akinek a
jelenlétét maga a „médium” kérte. A családtagok gyászukban nem igazán törődtek a
felbukkanásommal.
Másnap már jóval a megbeszélt időpont előtt odamentem a ház elé, s így meg
tudtam bizonyosodni arról, hogy Angier korai érkezése a nagynéném házába nem
véletlen volt, hanem az előkészületek szükséges része. Lopva figyeltem, ahogy a
segédeivel lepakolták a kellékeiket egy szekérről és behordták a házba. Amikor jó
egy órával később, nem sokkal az eredeti időpont előtt én magam is bekopogtattam,
a szobát már berendezték és elfüggönyözték.
 A szeánsz ugyanúgy az asztaltáncoltató trükkel kezdődött, mint a múltkor, és
amilyen a szerencsém, egyszer csak azt vettem észre, hogy közvetlenül a trükkre
készülődő Angier mellett állok.
– Nem ismerjük egymást valahonnan, uram? – kérdezte halkan, vádlón.
– Szerintem nem – feleltem, próbálva könnyed hangnemet megütni.
– Szokott ilyen alkalmakra járni, igaz?
– Nem többet, mint ön, uram – mondtam olyan metszőn, amilyen metszőn csak
tudtam.
Hasonlóan nyugtalanító pillantással válaszolt, de mivel mindenki rá várt, nem
tehetett mást, el kellett kezdenie. Szerintem ekkor már tudta, hogy azért vagyok ott,
hogy leleplezzem, de becsületére legyen mondva, ugyanolyan profizmussal adta elő
műsorát, mint korábban.
Vártam, hogy elérkezzen az én pillanatom. Semmi értelme sem lett volna az
asztaltrükk leleplezésének, ám amikor a szekrényből előidézte a különféle
megtestesüléseket, kísértést éreztem, hogy feltépjem az ajtót. Kétségkívül azt láttuk
volna, hogy a kezein nincsenek ott a kötelek, melyekkel elméletileg gúzsba kötötték,
és vagy épp egy trombitát tart a szájához, vagy kasztanyettákat csörget az ujjaival.
De visszafogtam magam. Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha megvárom, míg a
tetőfokára hág az érzelmi feszültség, és elkezdődik az állítólagos beszélgetés a
szellemekkel. Angier ehhez kicsi, galacsinná gyűrt papírcetliket használt, amikre a
család korábban neveket, tárgyakat, családi titkokat és ehhez hasonlókat írt fel
Angier. Úgy tett, mintha a galacsinokat a homlokához szorítva közvetítette volna az
üzeneteket a „szellemeknek”.
Amint elkezdte, megragadtam a lehetőséget. Elléptem az asztal mellől,
megszakítva a kezeink alkotta kört, amely állítólag létrehozta a pszichikai mezőt, és
letéptem a drapériát a legközelebbi ablakról. A szobát elöntötte a napfény.
– Mi az ördög...? – kapkodott levegő után Angier.
– Hölgyeim és uraim! – kiáltottam. – Ez az ember csaló!
– Üljön le, uram! – indult el felém sebesen a segédje.
– Önök szemfényvesztés áldozatai lettek! – magyaráztam túlfűtött hangon. –
Nézzék a kezét, amit az asztal alatt dugdos! Ott van az önöknek átadott üzenetek
titka!
Miközben a legény hátulról lefogott, láttam, hogy Angier egy gyors, bűntudatos
mozdulattal elrejti a kezében tartott papírcetlit, amivel a trükköt végrehajtotta. A
családfő haragtól és gyásztól eltorzult arccal felállt a székéről, és üvöltve szidalmazni
kezdett. Előbb az egyik gyerek, aztán a többi is zokogni kezdett szomorúságában.
– Hol van a mama? – szólalt meg siránkozó hangon a legidősebb fiú, miközben a
legénnyel dulakodtam. – Az előbb még itt volt! Itt volt!
– Ez az ember egy sarlatán, egy hazug csaló! – kiáltottam.
Ekkor már majdnem az ajtónál jártam, ahogy a fiatal segéd kifelé taszigált a
szobából. Láttam, ahogy társa, a nő, az ablakhoz siet, hogy visszategye a drapériát.
Heves könyökcsapkodással sikerült kiszabadulnom egy pillanatra, és a nő felé
vetettem magam. Megragadtam a vállát, és durván félrerántottam. Megbotlott, és
elterült a padlón.
– Nem tud beszélni a holtakkal! – rikácsoltam. – Az anyátok nincs és nem is volt
itt!
Erre mindenki egyszerre kezdett el kiabálni, zokogni, szitkozódni.
– Fogják meg! – Angier hangját az általános zűrzavarban is hallani lehetett. A
legény megint elkapott, és megpördített, arccal a szoba közepe felé. A fiatal nő még a
padlón feküdt, ahová esett, és gyűlölettől eltorzult arccal nézett fel rám. Angier
egyenes tartással és látszólag nyugodtan állt az asztal mellett. Egyenesen rám
meredt.
– Ismerem magát, uram – szólalt meg. – Még az átkozott nevét is tudom. Így hát
mostantól kezdve kitüntetett figyelemmel fogom figyelni a pályafutását. Dobd ki
innen! – fordult oda a segédjéhez.
Néhány pillanat múlva már hason feküdtem az utcán. Igyekeztem összeszedni
maradék méltóságom, nem nézve a bámuló járókelőkre, lesimítottam a ruhámat, és
gyorsan elindultam, minél messzebb a háztól.
Néhány napig még tartotta bennem a lelket vélt igazam, a tudat, hogy egy
családtól kicsalták a pénzét, hogy a színpadi bűvészek tudományát eltorzították,
rosszra használták. Aztán óhatatlanul elkezdtek kínozni a kételyek.
Az a vigasz, amit Angier ügyfelei nyertek a szeánszokon, kiváltásának eszközétől
függetlenül elég őszintének tűnt. Eszembe jutott azoknak a gyerekeknek az arca,
akikkel néhány percre elhitették, hogy elhunyt édesanyjuk megnyugtató üzeneteit
hallják a túlvilágról. A saját szememmel láttam ártatlan arckifejezésüket, a
mosolyukat, egymásra vetett boldog pillantásaikat.
Tényleg annyira más ez, mint az a kellemes misztikum, amit a bűvész ad színházi
közönségének? Sőt, nem sokkal több? Elítélendőbb ezért fizetséget várni, mint a
hagyományos fellépésekért?
Sajnálattal eltelve közel egy hónapig borongtam ezen, míg lelkifurdalásom addig
nem fokozódott, hogy muszáj volt tennem valamit, írtam Angiernek egy alázatos
levelet, amelyben a bocsánatát kértem és teljes mértékben magamra vállaltam
minden felelősséget az incidensért.
A válasz gyors volt. Darabokra tépve küldte vissza a levelet, azzal a gúnyos,
kihívó megjegyzéssel, hogy állítsam helyre a lapot saját magasabb rendű
mágiámmal.
Két nappal később, egy esti fellépésemen a Lewisham Empire-ben, felállt az első
sorban, és elkiáltotta magát, hogy mindenki hallja: „Az asszisztense a függöny
mögött, a szekrény bal oldalánál rejtőzik!”
Természetesen igazat mondott. Ha nem akartam leengedni a nagy függönyt és
félbeszakítani a műsort, akkor nem tehettem mást, mint hogy folytatom a trükköt, a
lehető legteátrálisabb köritéssel elővarázsolom az asszisztensemet, aztán
lehorgasztott fejjel megállok a gyér taps előtt.
Így kezdődött hát az évek hosszú során át folytatódó ellenségeskedésünk.
 Csak fiatalságomat és tapasztalatlanságomat hozhatom fel mentségül a háború
kirobbantásáért – a rosszul értelmezett szakmai ügybuzgalmat, a világ működésének
nem ismerését. Persze részben Angier is hibáztatható; a bocsánatkérésem, ha kicsit
elkésett is, őszinte volt, az elutasítása pedig rosszindulatú. De hát Angier is túl fiatal
volt még. Nehéz felidézni azt az időszakot, oly régóta tart közöttünk ez a párviadal,
és oly sok különböző formát öltött már.
Ha én jót is, rosszat is tettem az elején, Angiernek el kell fogadnia, hogy ő tartotta
életben a háborút. Sokszor próbáltam, megundorodva az egésztől, továbblépni az
életemben és a pályámon, hogy aztán megint csak újabb támadásokkal találjam
szemben magamat. Angier gyakran megtalálta a módját, hogy megrongálja a
kellékeimet, s így észrevétlenül ellehetetlenítette a műsorszámomat. Egy este a víz,
aminek vörösborrá kellett volna változnia, víz maradt; máskor a zsinórra fűzött
zászlók helyett, amelyeket lendületesen elő kellett volna húznom egy cilinderből,
csak a zsinór lett meg; megint máskor az asszisztensem, akinek fel kellett volna
emelkednie a levegőbe, mozdíthatatlanul ott maradt az ágyon.
Egy másik alkalommal a fellépésemet hirdető plakátot írták tele a színház előtt
olyanokkal, hogy „A kardja nem igazi”, „A kihúzott kártya a pikk dáma lesz”,
„Figyeljék a bal kezét a tükrös trükk közben”, stb. Az előadásra érkező nézők mind
jól láthatták a feliratokat.
Azt hiszem, a támadásokra legyinthettem volna, mint kissé durva tréfákra,
azonban árthattak a szakmai hírnevemnek, és ezt Angier is nagyon jól tudta.
Hogy honnan tudtam, ő áll mögöttük? Nos, egyes esetekben egyértelművé tette a
szerepét. Ha szabotálták valamelyik produkciómat, akkor ott állt a közönség
soraiban, hogy bosszantson, abban a pillanatban talpra ugorva, amint elkezdtek
rosszra fordulni a dolgok. Ám még fontosabb, hogy a támadások elkövetője oly
módon közelített a bűvészethez, amiről már korábban tudtam, hogy Angier-re
jellemző. Szinte kizárólag a trükkök titka érdekelte, amit a bűvészek „fogás”-nak
neveznek. Ha a trükk a bűvész asztala mögé rejtett polcra épült, akkor Angiert csak a
polc érdekelte, nem pedig az, hogy milyen leleménnyel került alkalmazásra. Akármi
más is okozott feszültséget köztünk, ellentétünk mélyén az rejlett, hogy Angier
alapvetően hibásan és korlátoltan értette meg a bűvésztechnikákat. A bűvészet
csodája nem a technikai titokban rejlik, hanem az előadó ügyességében.
S ez volt az oka annak, hogy nyilvánosan soha nem próbálta megtámadni Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBER című illúziómat. Nem ért fel hozzá. Egyszerűen nem
tudott rájönni, hogyan csinálom, részben azért, mert gondosan őriztem a titkot, de
főleg amiatt, ahogyan előadtam a számot.

16
Az illúzióknak három szakaszuk van.
 Az első az előkészítés, ami során utalás történik arra (de ez lehet akár részletes
magyarázat is), hogy milyen természetű dologgal fog megpróbálkozni a bűvész.
Láthatjuk a kellékeket. Az előkészületekben néha a nézők is részt vehetnek. Az
előkészítés során a bűvész minden alkalmat megragad a félrevezetésre.
A második szakasz, az előadás az, amikor a bűvész gyakorlással töltött évei és
veleszületett előadói képessége együttesen létrehozzák a varázslat látszatát.
A harmadik szakaszt néha hatásnak vagy káprázatnak nevezik, s ez a
szemfényvesztés terméke. Ha előhúznak a cilinderből egy nyulat, amely látszólag
nem létezett a trükk végrehajtása előtt, akkor a nyúl nevezhető a szóban forgó trükk
káprázatának.
Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER eléggé kilóg az illúziók sorából abban a
tekintetben, hogy a közönséget, a kritikusokat és a bűvész kollégákat leginkább az
előkészítés és az előadás érdekli, engem, az előadót viszont a káprázat.
Az illúzióknak több fajtája vagy kategóriája van, nevezetesen hat (eltekintve a
mentalista illúziók különleges területétől). Az összes valaha bemutatott trükk a
következő kategóriák valamelyikébe tartozik:

1. Létrehozás: valakinek vagy valaminek a varázslatos előteremtése a semmiből,

2. Eltüntetés: valakinek vagy valaminek a varázslatos semmivé tétele,
3. Átváltoztatás: egy dolog valamilyen más dologgá történő látszólagos átalakítása,
4. Áthelyezés: két vagy több tárgy helyének látszólagos felcserélése,
5. A természeti törvényekkel való dacolás: például a gravitáció látszólagos legyőzése, két
szilárd tárgy látszólagos áthatolása egymáson, több tárgy vagy ember előteremtése olyan
helyekről, ahol látszólag nem férhettek el, és végül
6. Titkos mozgatóerő: a dolgok látszólag önkényes mozgása, például amikor egy adott
kártyalap magától kiemelkedik a csomagból.

Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER nem tipikus példa, mivel legalább négyet

alkalmaz a fenti kategóriák közül. A legtöbb színpadi illúzió egyre vagy kettőre épül.
A kontinensen egyszer láttam egy bonyolult számot, amelyben öt kategóriát
alkalmaztak.
Végül pedig ott vannak a bűvészet technikái.
A bűvész rendelkezésére álló módszereket nem lehet olyan szépen kategorizálni,
mint a többi elemet, mivel ha technikáról van szó, akkor a jó bűvész nem riad vissza
semmitől. A bűvésztechnikák lehetnek egyszerűek, mint például egy tárgy másik
tárgy mögé való helyezése, hogy a közönség ne láthassa, de lehetnek bonyolultak is,
amikhez előzetesen be kell rendezni a színházat, és asszisztensek meg beépített
emberek összehangolt tevékenységét követelik meg.
A bűvész a hagyományos technikák egész tárházából válogathat. Ott vannak a
„megbűvölt” kártyapaklik, melyekből mindig ugyanazok a lapok kerülnek
kiválasztásra, a szemkápráztató fekete öltözék, amely számos elengedhetetlen
mozdulat észrevétlen végrehajtását teszi lehetővé, a feketére festett asztal vagy
állvány, amit a közönség nem lát jól, és ott vannak a bábuk, a hasonmások, a
beépített emberek, a pótemberek és a súgók. És a leleményes bűvész örül minden új
ötletnek. Minden új eszköznek, játékszernek vagy találmánynak, ami megjelenik a
világban, ki kell váltania a gondolatot: „Hogyan csinálhatnék ezzel egy új trükköt?”
Így láthattuk a közelmúltban a dugattyús motort, a telefont, az elektromosságot
alkalmazó trükköket, illetve egy emlékezetes és figyelemreméltó káprázatot, amit dr.
Warble füstbomba játékával hoztak létre.
A bűvészek számára nincs semmi rejtélyes a bűvészkedésben. Bevett módszerek
variációival dolgozunk. Amit a közönség újnak vagy megdöbbentőnek lát, az a többi
szakmabeli számára egyszerűen technikai kihívás. Ha valaki kitalál egy új, ötletes
technikát, csak idő kérdése, hogy a többiek is elkezdjék lemásolni a káprázatát.
Minden illúziót meg lehet magyarázni, legyen szó rejtett rekesz, ügyesen
elhelyezett tükör vagy a közönség körébe „önkéntesnek” elhelyezett asszisztens
alkalmazásáról, vagy egyszerűen a közönség figyelmének eltereléséről.
Most önök elé tartom a kezem, széttárt ujjakkal, hogy lássák, nem rejtegetek benne
semmit, és azt mondom: Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER ugyanolyan illúzió, mint
az összes többi, és van magyarázata. Mindazonáltal egy gondosan őrzött, egyszerű
titok, sok-sok évi gyakorlás, a közönség figyelmének óvatos elterelése és bizonyos
hagyományos bűvésztechnikák alkalmazása révén a műsorom és a karrierem
sarokkövévé vált.
És mindvégig dacolt Angier próbálkozásaival, hogy megfejtse titkát, ahogyan azt
hamarosan elbeszélem.

17
Lementünk Sarah-val és a gyerekekkel egy rövid nyaralásra a déli partra, &
magammal vittem a jegyzetfüzetem.
Először Hastingsba mentünk, mert évek óta nem jártam ott, de nem maradtunk
sokáig. A városon a hanyatlás egyértelmű jelei mutatkoztak, s félek, ez már nem
visszafordítható. Apám műhelyei, amit halálakor eladtunk, azóta újra eladták. A ház
mögötti völgyben sok ház épült, & hamarosan elkészül az Ashfordba vezető
vasútvonal is.
Hastings után Bexhillbe mentünk. Aztán Eastburne-be. Aztán Brightonba. Aztán
Bognorba.
A jegyzetfüzettel kapcsolatban az lenne az első megjegyzésem, hogy én próbáltam
megalázni Angier-t & végül én lettem az, akit ő megalázott. Ettől az apró, talán
egyáltalán nem is fontos részlettől eltekintve azt hiszem, minden más szempontból
pontosan örökítettem meg az eseményeket.
 Rengeteget beszélek a titkokról, & így eléggé felfújom őket. Ez elég ironikus azok
után, mennyire igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a legtöbb bűvésztrükk milyen
triviális.
A saját titkomat nem tartom triviálisnak. Könnyen ki lehet találni, ahogy szemmel
láthatólag Angier is kitalálta, akármit is írtam korábban. És valószínűleg mások is
rájöttek már.
S aki elolvassa ezt az elbeszélést, valószínűleg maga is rá fog jönni.
Amiről sejtelmük sem lehet, az az, hogy milyen hatása volt ennek a titoknak az
életemre. Ez az igazi oka annak, hogy Angier soha nem fogja megfejteni a teljes
rejtélyt, hacsak én magam meg nem adom neki a választ. Amúgy sohasem hinné el,
milyen mértékben torzítottam el az életemet a titok megőrzése végett. És ez az, ami
igazán fontos.
Ha már tovább ellenőrzöm, hogy halad az írás, akár annak bemutatásával is
folytathatom, hogy hogyan látja a közönség az illúziót.

18
Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER sokat változott az évek során, de a módszer
mindvégig ugyanaz maradt.
Előadtam két szekrénnyel, két ládával, két asztallal, de két paddal is. Az egyik a
színpadi előtérben van, a másik a színpad mélyén. A pontos elhelyezkedésük nem
létfontosságú, színházról színházra változik, a színpad méretétől és alakjától
függően. A lényeg mindössze az, hogy a két tárgy távol legyen egymástól. A kellékek
mindvégig fényárban fürdenek és jól láthatóak a közönség számára.
A trükk legrégebbi, s ennélfogva legegyszerűbb változatát fogom bemutatni,
amelyhez két zárt szekrényt használtam. Akkoriban A TRANSZPORTÁLÓ
EMBERnek neveztem az illúziót.
A műsorom, akárcsak ma, akkor is ezzel a számmal érte el a csúcspontját, s azóta
csak apró részletek változtak meg. Ezért úgy fogom bemutatni, mintha most is így
adnám elő.
A két szekrényt felhozzák a színpadra, vagy a kellékesek, vagy az asszisztenseim,
esetleg önként jelentkezők a közönség soraiból. Mindkettőt megmutatjuk, hogy
üresek. Az önként jelentkezők beléjük léphetnek, kinyithatják hátsó ajtajukat,
benézhetnek a kerekeken álló szekrények alá. A két szekrényt ezután a helyükre
tolják és bezárják.
Egy rövid, vicces felvezető után (amit francia akcentussal adok elő) arról, hogy
milyen jó is lenne egyszerre két helyen lenni, odamegyek a közelebbi szekrényhez,
nevezzük ezt elsőnek, és kinyitom az ajtaját.
 A szekrény természetesen üres. A kellékes asztalról felveszek egy nagy, élénk
színű labdát, és néhányszor lepattintom, hogy látni lehessen, milyen sebesen mozog.
Belépek az első szekrénybe, s egyelőre nyitva hagyom az ajtaját.
A nyitott ajtón kinyúlva a másik szekrény felé pattintom a labdát.
Odabentről berántom az első szekrény ajtaját.
Odabentről kilököm a másik szekrény ajtaját, és kilépek. Elkapom a felém pattanó
labdát.
Amikor a labda a kezemhez ér, az első szekrény összeomlik, az ajtó és a három fal
négy irányba kidől, bizonyítva, hogy az a szekrény teljesen üres.
A labdát a kezemben fogva előrelépek a rivaldafénybe, és megköszönöm a tapsot.

19
Hadd foglaljam össze röviden életem és pályafutásom történetét a század utolsó
éveiben.
Mire tizennyolc éves lettem, elköltöztem otthonról és teljes állású bűvészként
dolgoztam a koncerttermekben. Mindazonáltal munkát még Mr. Maskelyne
segítségével is elég nehezen találtam, és még hosszú évekig nem lettem se híres, se
gazdag, és saját bérelt helyem sem lett a plakátokon. Színpadi munkáim javarészt
abból álltak, hogy más bűvészeknek segédkeztem az előadásaikon, de sokáig abból
fizettem a lakbéremet, hogy szekrényeket és egyéb bűvészkellékeket terveztem és
készítettem. Az apámnál szerzett asztalosismeretek jó szolgálatot tettek, és a színpadi
illúziók megbízható feltalálójaként és ingénieurjeként szert tettem némi hírnévre.
1879-ben meghalt anyám, s egy év múlva követte apám is.
Az 1880-as évek végére, harmincas éveim elejére kialakítottam saját
szólóműsoromat, és felvettem a Le Professeur de Magie művésznevet. Rendszeresen
előadtam A TRANSZPORTÁLÓ EMBERt, számos korai változata valamelyikében.
Noha az illúzió végrehajtása soha nem jelentett problémát, sokáig elégedetlen
voltam a színpadi hatással. Mindig is úgy láttam, hogy a zárt szekrények nem elég
rejtélyesek ahhoz, hogy felszítsák a közönség veszély- és lehetetlenségérzetét. A
színpadi bűvészet kontextusában az ilyen szekrények közhelyek. Fokozatosan újabb
és újabb ötletekkel fejlesztettem tovább az illúziót: előbb ládákkal, amikbe látszólag
alig fértem bele, később takarólapokkal felszerelt asztalokkal, végül pedig egy
merész kilépéssel a „nyitott” bűvészet területére, amit akkoriban sokat méltattak a
bűvészkörökben, lapos padokkal, melyeken a közönség egészen az áthelyeződés
pillanatáig láthatott.
Azonban az az ötlet, amit kerestem, 1892-ben jött el. Véletlenül történt, és a mag,
amelyet elvetett, csak sokára szökkent szárba.
Nevezett év februárjában Londonba érkezett a Nikola Tesla nevű balkáni feltaláló,
hogy népszerűsítsen bizonyos új jelenségeket, amikkel kapcsolatban úttörő munkát
végzett az elektromosság területén. A szerb származású horvát, aki állítólag
egyszerűen nem tudta levetkőzni idegen akcentusát, több előadást is tartott a
tudományos közösségnek szakterületéről. Ilyen események gyakran történnek
Londonban, és normális esetben alig figyelek fel rájuk. Ám jelen esetben kiderült,
hogy Mr. Tesla elég ellentmondásos alak az Egyesült Államokban, heves
tudományos vitákba keveredett az elektromosság természetét és alkalmazási
lehetőségeit illetően, ami széles körű hírverést hozott számára a sajtóban. Ezeknek a
cikkeknek az elolvasása nyomán csillant fel bennem az ötlet.
Mindig is valamilyen látványos színpadi effektusra lett volna szükségem, egyrészt
azért, hogy kiemelje A TRANSZPORTÁLÓ EMBER hatását, másrészt azért, hogy
elrejtse működését. Az újsághírekből megtudtam, hogy Mr. Tesla képes
nagyfeszültséget előállítani, amivel villogó és szikrázó, de ártalmatlan, égési
sérüléseket nem okozó elektromos kisüléseket lehet létrehozni.
Mr. Tesla visszatért ugyan az Egyesült Államokba, de hatása velünk maradt. Nem
kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy London és néhány másik város elektromos
áramot kezdjen szolgáltatni azoknak, akik meg tudták fizetni. Forradalmi jellege
nyomán az elektromosság sokat szerepelt az újságokban: erre a feladatra
alkalmazták, azt a problémát oldotta meg és a többi. Valamivel később, amikor
megtudtam, hogy Angier előállt A TRANSZPORTÁLÓ EMBER utánzatával, azon
kezdtem gondolkodni, hogy ismét tovább kellene fejlesztenem az illúziót. Rájöttem,
hogy viszonylag könnyen alkalmazhatnám az elektromosságot a műsoromban, és el
is kezdtem keresgélni a londoni tudományos üzletek homályos raktárkészletében.
Tommy Elbourne, az ingénieuröm segítségével végül sikerült megépítenem Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBER színpadi kellékeit. Ezután még éveken át fejlesztettem
és bővítettem a trükköt, de 1896-ra az új szám állandó része lett színpadi
műsoromnak. Harsány elismerés fogadta, a színházak kasszáiban csörgött a pénz, és
eredménytelenül találgatták a titkomat. Az illúziót ekkor már vakító elektromos
fényfelvillanásban hajtottam végre.

20
Most visszaugrok egy kicsit az időben. 1891. októberében feleségül vettem Sarah
Hendersont, akit akkor ismertem meg, amikor részt vettem egy jótékonysági
műsorban az Üdvhadsereg aldgatei szállásán. Sarah is az önkéntes segítők közé
tartozott, és amíg a sorunkra vártunk, közvetlen, barátságos hangnemben társalogva
együtt teáztunk. A kártyatrükkjeim ámulatba ejtették, és kacéran felszólított, hogy
néhányat csak neki is mutassak be, hogy láthassa, hogyan csinálom. Mivel fiatal volt
és csinos, teljesítettem a kérését, és remekül mulattam a szemébe kiülő döbbeneten.
Ugyanakkor ez nem csak az első alkalom volt, hogy bűvészkedtem neki, hanem
egyben az utolsó is. Szemfényvesztői képességeim egyszerűen jelentéktelenné váltak
egymás iránti érzéseink fényében. Nem sokkal megismerkedésünk után többször
elkísértem sétálni, és nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy bevalljuk
egymásnak, szerelmesek vagyunk. Sarahnak semmi köze nem volt a színházakhoz és
koncerttermekhez, mi több, jó családból származott. Irántam érzett szerelmét
bizonyítja az is, hogy még akkor is velem maradt, amikor az apja megfenyegette,
kitagadja az örökségéből – amit később természetesen meg is tett.
A házasságkötésünk után London Bayswater negyedében béreltünk lakást, de
nem kellett sokat várnunk, hogy rám mosolyogjon a siker. 1893-ban megvettük azt a
nagy házat St. Johns Woodban, ahol azóta is élünk. Ugyanebben az évben
megszülettek ikreink: Graham és Helena. A szakmai életemet mindig a családi élettől
elválasztva kezeltem. Az említett időszakban az Elgin Avenue-i műhelyemben-
irodámban gyakoroltam a mesterségem, és amikor külföldre vagy Nagy-Britannia
távolabbi tájaira utaztam körútjaimon, Saraht nem vittem magammal. Amikor
Londonban voltam, vagy épp két műsor között, csendesen és elégedetten töltöttem
otthonomban az időt feleségemmel és gyerekeimmel.
Elégedett családi életemet a hamarosan bekövetkező események miatt mutatom be
ilyen hangsúlyosan.
Folytassam?

21
Igen, azt hiszem, folytatnom kell. Sejtem, mire utaltam a fenti megjegyzéssel.

22
A színházi lapokban álláshirdetést adtam fel hölgy asszisztenst keresve, mivel az
addigi segédem, Georgina Harris házasodni készült. Mindig is rettegtem a
felfordulástól, amit egy stábtag érkezése jelentett, különösen egy olyan fontos poszt
esetében, mint a színpadi asszisztensé. Amikor Olive Wenscombe levelében
személyes találkozást kért, nem tűnt azonnal alkalmasnak, s egy ideig nem is
válaszoltam neki.
Huszonhat éves, írta levelében. Egy kicsit idősebb volt, mint amit szerettem volna.
A továbbiakban képzett danseuse-nek mondta magát, aki a tánc világából érkezett a
bűvészsegédi pályára. Sok illuzionista előszeretettel alkalmaz táncművészeket karcsú
és hajlékony testük miatt, én azonban inkább a bűvészetben már némi tapasztalattal
rendelkező nőket részesítettem előnyben azokkal szemben, akik egyszerűen azért
vállalták el a munkát, mert felajánlották nekik. Mindazonáltal Olive Wenscombe
levele olyan időszakban érkezett, amikor nehezen lehetett jó asszisztenst találni, ezért
végül adtam neki egy időpontot.
 A bűvészsegéd munkájára nem mindenki alkalmas. Az illető ifjú hölgynek
rendelkeznie kell bizonyos testi adottságokkal. Természetesen fiatalnak kell lennie, s
ha nem is született szépség, legalábbis kellemes vonásokkal kell rendelkeznie, amiket
némi smink segítségével széppé lehet varázsolni. Emellett szükséges, hogy karcsú,
erős és hajlékony legyen. Vállalnia kell, hogy gyakran hosszú percekig álljon,
guggoljon, térdeljen vagy feküdjön szűk, zárt helyeken, majd úgy lépjen ki onnan a
közönség elé, hogy semmilyen nyoma ne legyen rajta a kényelmetlenségeknek. S
mindenekfelett, hajlandónak kell lennie arra, hogy elviselje munkaadója szokatlan
kéréseit és különös utasításait az illúzió sikere érdekében.
Olive Wenscombe bemutatkozására, mint minden ilyen bemutatkozásra, az Elgin
Avenue-i műhelyemben került sor. Itt, a nyitott szekrények, tükrös kockák és
elfüggönyözött alkóvok között számos apró szakmai titok hevert leplezetlenül. Noha
soha nem tartottam fontosnak, hogy stábom bármelyik tagjának részletesen
elmagyarázzam a trükköket, eltekintve persze azoktól a részektől, melyekhez a
segítségükre volt szükségem, azt akartam, hogy felfogják, hogy minden trükknek
racionális magyarázata van, és hogy tudom, mit csinálok. Egyes színpadi
illúziókban, az enyémek közül is néhányban, kések, kardok, sőt lőfegyverek is
szerepet kapnak, s ez a nézőtérről nézve veszélyesnek tűnhet. Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBER robbanó elektromos reakcióival és füstjével
rendszeresen, szinte minden előadáson halálra rémíti a nézőtér első hat sorát! Azt
azonban nem szerettem volna, hogy a munkatársaim veszélyben érezzék magukat.
Egyedül magának Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBERnek a titkát őriztem
féltékenyen, működését még az elől az ifjú hölgy elől is elrejtettem, aki ott állt
mellettem a színpadon egészen az illúzió elkezdése előtti utolsó pillanatokig.
Mindebből már bizonyára nyilvánvaló, hogy nem teljesen egyedül dolgozom,
mint ahogy egyetlen modern illuzionista sem. A színpadi asszisztensek mellett a stáb
tagja Thomas Elbourne, pótolhatatlan ingénieuröm és két fiatal segédje, akik a
kellékek felépítésében és karbantartásában segítenek neki. Thomas szinte a
kezdetektől fogva az alkalmazásomban áll. Azelőtt az Egyptian Hallban dolgozott
Maskelyne-nek.
(Thomas Elbourne ismerte legféltettebb titkomat; ismernie kellett. De benne
megbíztam; meg kellett bíznom. Ezt azért mondom ilyen egyszerűen, hogy
érzékeltessem, milyen egyszerű volt bíznom benne. Thomas egész életében
bűvészekkel dolgozott együtt, és már semmin sem lepődött meg. Amit ma a
bűvészetről tudok, azt így vagy úgy, de tőle tanultam. Ám az együtt töltött évek alatt
– néhány éve visszavonult – soha, egyetlenegyszer sem fedte fel valamelyik másik
bűvész titkát előttem vagy bárki előtt. Megkérdőjelezni az iránta táplált bizalmamat
olyan lenne, mintha az épelméjűségemet kérdőjelezném meg. Thomas londoni,
pontosabban tottenhami volt, nős, gyermektelen. Sokkal idősebb volt nálam, de hogy
mennyivel, azt nem sikerült kiderítenem. Hatvanas évei közepén-végén járhatott,
amikor Olive Wenscombe elkezdett nekem dolgozni.)
Amint belépett az ajtón, szinte azonnal eldöntöttem, hogy alkalmazni fogom Olive
Wenscombe-ot. Nem volt sem túl magas, sem túl erős felépítésű, de csinos volt és
karcsú. Egyenesen, felemelt fejjel járt és állt, arcvonásai határozottak voltak.
Amerikában született, akcentusát ő maga keleti partinak nevezte, de már évek óta
Londonban élt és dolgozott. A lehető legkevésbé hivatalos modorban bemutattam
Thomas Elbourne-nek és Georgina Harrisnek, majd megkértem, hogy mutassa meg
az ajánlóleveleit. Általában sokat adok a referenciákra, ha valaki olyan bűvésztől
hozott ajánlólevelet, akinek ismertem a munkáját, szinte biztosan felvételt nyert.
Olive két ilyen ajánlólevelet is hozott, az egyiket egy Sussex és Hampshire
üdülőhelyein dolgozó bűvésztől, akinek nem ismertem a nevét, a másikat viszont
Joseph Buatier de Koltától, az egyik legnagyobb élő előadótól. El kell ismernem, ez
utóbbi lenyűgözött. Szótlanul átnyújtottam Kolta levelét Thomas Elbourne-nek, és
figyeltem az arcát.
– Meddig dolgozott Monsieur de Koltával? – kérdeztem a lánytól.
– Mindössze öt hónapig – felelte. – Egy európai turnéra szerződtetett, és a végén
elengedett.
– Látom.
Ezek után jóformán formaság volt, hogy felvegyem, de azért úgy éreztem, végig
kell csinálnom vele is a szokásos próbákat. Ezért hívtam el Georginát is a találkozóra,
mivel nem lett volna helyes bármely jelentkezőt, legyen bár olyan tapasztalt, mint
Olive Wenscombe, gardedám nélkül arra kérni, hogy mutassa be képességeit.
– Hozott magával próbaöltözéket? – kérdeztem.
– Igen, uram, természetesen.
– Akkor ha lenne olyan kedves...
Néhány perccel később Thomas odavezette a testhez álló öltözékbe bújt Olive
Wenscombe-ot néhány szekrényhez, és megkérte, hogy helyezkedjen el bennük. Az
egyik legrégebbi, állandó bűvésztrükk az, hogy egy fiatal, csinos nőt varázsolnak elő
egy üresnek látszó szekrényből. A hatás eléréséhez az asszisztensnek be kell
préselődnie egy szűk titkos rekeszbe, s minél kisebb ez a rekesz, annál meglepőbb az
illúzió. A lehetőleg élénk színű, csillogó szalagokkal díszített (hogy
szemkápráztatóan tükrözze és szórja szét a reflektorok fényét), terjedelmes ruha
gondos kiválasztása még tovább fokozza a hatást. Azonnal nyilvánvaló lett
számunkra, hogy Olive jól ismeri a titkos rekeszeket és paneleket. Thomas először a
PALANKlNhoz vitte oda (amit már akkor is elég ritkán használtunk a fellépéseken,
olyan közismert trükk volt), és Olive pontosan tudta, hol keresse a titkos rekeszt, és
azonnal el is helyezkedett benne.
Thomas és én ezután megkértük, hogy próbálkozzon meg a HIÚSÁG VÁSÁRA
néven ismert illúzióval, ami során egy fiatal nő látszólag átmegy egy szilárd tükrön.
Nem kifejezetten nehéz trükk, de hajlékonyságot és gyors mozgást igényel a lány
részéről. Noha Olive azt mondta, korábban még nem csinálta, miután elmagyaráztuk
a működését, megmutatta, hogy kellő sebességgel át tud tekeregni a tükrön.
Már csak a méreteit kellett ellenőriznünk, bár ekkorra szerintem Thomas és én is
úgy gondoltuk, hogy ha túl nagy, akkor inkább hozzászabjuk a kellékeinket.
Feleslegesen aggódtunk. Thomas elhelyezte a LEFEJEZETT HERCEGNŐ című
illúzióhoz használt szekrényben (a legtöbb asszisztens számára hírhedten szűk a
hely, és hosszú percekig kell kényelmetlen mozdulatlanságban benne maradni), és
Olive könnyedén ki tudott mászni, ráadásul azt mondta, semmi problémája nem
lenne azzal, ha előadás közben hosszabb ideig is bent kellene rejtőzködnie.
Mondanom sem kell, Olive Wenscomb az összes szokásos próba alapján
alkalmasnak bizonyult, s az ismerkedés végén arra az elhatározásra jutottam, hogy a
szokásos fizetséggel alkalmazom. Egy hét alatt megtanítottam a repertoáromban
szereplő összes illúzióra, egészen pontosan azokra, amelyekhez szükségem volt rá.
Eközben Georgina kilépett és férjhez ment, Olive pedig főállású asszisztensemként
elfoglalta a helyét.

23
Milyen rendezetten van leírva, milyen higgadt & professzionális hangnemben!
Megörökítettem hát az Olive-sztori „hivatalos” változatát, de az egyezményünk
értelmében hadd tegyem hozzá a megmásíthatatlan igazságot, az igazságot, amit
mindeddig eltitkoltam azok elől, akik a legfontosabbak nekem. Olive majdnem lóvá
tett, & csatolnom kell az események valódi történetét is.
Georgina természetesen nem volt ott a megbeszélésen. Én sem. Tommy Elbourne
ott volt, de mint mindig, igyekezett nem zavarni. Olive és én gyakorlatilag egyedül
voltunk a műhelyben.
Megkérdeztem Olive-t a próbaruháról, & azt mondta, hogy nem hozott magával.
Egyenesen a szemembe nézve mondta ezt, & hosszú csend támadt, miközben azon
gondolkodtam, hogy mit jelentsen ez, & vajon mit gondol, hogy mit jelent ez. Az
állásra jelentkező fiatal hölgyek nem várhatták, hogy nem mérjük meg, öltöztetjük fel
és tesszük próbára valahogy őket. A jelentkezők mindig hoztak magukkal
próbaruhát.
Nos, Olive szemmel láthatólag nem hozott.
– Nincs szükségem ruhára, szivi – szólalt meg végül.
– Kedvesem, nincs velünk gardedám – feleltem.
– Szerintem majd csak túléled valahogy! – vágta rá.
Azzal fürgén levette a felsőruházatát, & amit alatta viselt, az budoárba való
öltözék volt; olyan ruhadarabok maradtak rajta, melyek illetlenek és lazák voltak, &
bármikor lecsúszhattak róla. Odavittem a PALANKlNhoz, ahol bár nyilvánvalóan
tudta, hogy mit lát & hová kell elrejtőznie, megkért, hogy segítsek neki bemászni.
Ehhez persze igen intim közelségbe kellett kerülnöm szinte meztelen testével!
Ugyanez történt, amikor megmutattam neki a HIÚSÁG VÁSÁRA működését. Itt úgy
tett, mintha megbotlott volna, miközben átlépett a rejtekajtón, & egyenesen a
karjaimba esett. Az állásinterjú fennmaradó részét a kanapén folytattuk le, a műhely
hátuljában. Tommy Elbourne halkan távozott, anélkül, hogy észrevettük volna.
Akárhogy is, utána már nem volt ott.
A többi a lényegét tekintve igaz. Felvettem segédemül, & megtanulta, hogyan
bánjon azoknak az illúzióknak a kellékeivel, melyekhez szükségem volt rá.

24
Az előadásom mindig a KÍNAI ÖSSZEKAPCSOLÓDÓ KARIKÁK című illúzióval
kezdődik. Rutin már, mégis öröm csinálni, a közönség pedig szereti, noha látták már
sokszor. A karikák fényesen csillognak a reflektorfényben, fémesen csöngenek,
amikor összeütődnek, a szemfényvesztő kezeinek és karjainak ritmikus mozdulatai,
a karikák gyöngéd összekapcsolása és szétválasztása mintha megdelejezné a
közönséget. Ennek a trükknek a titkát lehetetlen kifürkészni, hacsak nem áll az
ember az előadó közvetlen közelében, és nem kapja ki a kezéből a karikákat. Ez az
illúzió mindig elbűvöli a közönséget, mindig megteremti a rejtély és a csoda
bizsergető érzését.
Amikor ezzel végzek, előregurítom a színpad hátteréből a MODERN
SZEKRÉNYt. A színpad széle előtt körbefordítom, megmutatva a két oldalát és a
hátulját. Ügyelek rá, hogy elmenjek mögötte, és a közönség lássa a lábamat a
szekrény alja és a színpad közötti résben. Látják, hogy senki sem lóg a szekrény
hátulján, és azt is elégedetten nyugtázhatják, hogy alatta sem rejtőzik senki. Amikor
kinyitom az ajtaját és feltárom a belsejét, majd belépve kinyitom a hátsó oldalát is, a
nézők egyenesen átlátnak rajta. Látják, hogy átmegyek, majd vissza, és ismét
visszazárom a hátsó oldalt. Az ajtó nyitva áll, s miközben úgy teszek, mintha valami
dolgom lenne a szekrény mögött, a közönségnek lehetősége nyílik rá, hogy még
alaposabban szemügyre vegye a belsejét. Nincs mit látniuk: a szekrény teljesen üres,
annak kell lennie. Ezután gyorsan bezárom az ajtót, megforgatom a szekrényt a
kerekein, és ismét kinyitom az ajtót. Odabent egy fiatal nő áll – nagy, terebélyes
ruhában, mosolyogva, integetve, teljesen betöltve a szekrény belsejét. Kilép, meghajol
a dübörgő tapsviharban, és levonul a színpadról.
A szekrényt kitolom a színpad szélére, ahol csendesen átveszi Thomas Elbourne.
Jöhet a következő. Ez nem annyira látványos, de részt vesz benne két-három néző
is. Minden bűvészműsorban szánnak néhány percet a kártyatrükkökre. A bűvésznek
meg kell mutatni a kézügyességét, különben azt kockáztatja, hogy kollégái csak egy
önműködő gépezet kezelőjének fogják tartani. Kilépek a színpad elejére, a függöny
leereszkedik mögöttem. Ez részben a kártyatrükkök intimebb légkörének
megteremtését szolgálja, de főleg azt, hogy a függöny mögött Thomas előkészíthesse
Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER kellékeit.
Amikor végzek a kártyákkal, meg kell törnöm a néma koncentráció hangulatát,
ezért egy sor gyors, színes produkcióba kezdek. Zászlók, szalagok, legyezők,
léggömbök és selyemsálak záporoznak megállíthatatlanul a kezeim közül, a
kabátujjamból, a zsebeimből, mozgalmas, színes és kaotikus látványt teremtve
körülöttem. Az asszisztensem mögém sétál a színpadon, látszólag azért, hogy
összeszedjen néhány szalagot, noha valójában újabb összepréselt, szétszórandó
dolgokat dug a zsebeimbe. Mire végzek, bokáig gázolok a színes papírban és
selyemben. Megköszönöm a tapsot.
A közönség még tapsol, amikor felgördül a függöny, és a hátam mögötti
félhomályban felderengenek Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER kellékei. Az
asszisztensem gyors mozdulatokkal összeszedi a színes szalagokat a színpadról.
Visszamegyek a színpad szélére, szembefordulok a közönséggel, és közvetlenül
hozzájuk szólok tört, francia akcentusú angolságommal. Elmondom, hogy a
bemutatandó műsorszám csak az elektromosság felfedezése után vált lehetségessé.
Az előadás a Föld zsigereiből nyeri az energiát. Elképzelhetetlen erők lépnek
működésbe, melyeket még én magam sem értek teljesen. Elmagyarázom, hogy
valódi csodát fognak látni, melyben élettel és halállal játszom, ahogy őseim játszottak
a kockákkal, hogy elkerüljék a balsorsuk.
Miközben beszélek, felerősödik a színpadi világítás, a fény megcsillan a csiszolt
fémfelületeken, az aranyló vezetékkötegeken, a szikrázó üveggömbökön. A
berendezés gyönyörű, ám fenyegető is, mert mindenki hallott már az elektromosság
halálos erejéről. Az újságok rettenetes halálesetekről számoltak be, amiket a sok
városban már elérhető új energia okozott.
Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER berendezését úgy terveztük meg, hogy ezeket
a borzalmas eseményeket idézzék fel a nézőkben. Számos elektromos lámpa ragyog
rajta, néhány akkor izzik fel, miközben beszélek. Az egyik oldalon egy nagy
üveggömb áll, benne elektromos ívek sisteregnek, fokozva a látvány izgalmát. A
berendezés fő része a közönség szemében egy hosszú fapad, amely körülbelül három
lábnyira emelkedik a színpad fölé. Az egyik végén, az ívfényben fürdő üveggömb
mellett egy kis emelvényt tekergő, szigeteletlen végű vezetékek vesznek körül. Az
emelvény fölött baldachin, rajta lámpákkal. A pad másik végében egy fémkúp áll,
spirális alakban föltekeredő lámpasorral díszítve. A fémkúp talapzata egy
kardáncsuklós szerkezetre van szerelve, ami lehetővé teszi, hogy több irányba is
elmozdítsam. A fő részt mindenfelől kis kiemelkedések és párkányok veszik körül,
csupasz vezetékvégek között. Az egész szerkezet hangos zümmögő hangot kelt,
mintha óriási belső energiák feszítenék.
Elmondom a közönségnek, hogy szívesen felhívnék néhány nézőt a színpadra,
hogy vizsgálják meg a készüléket, de ezzel óriási veszélynek tenném ki őket.
Finoman utalok a korábbi balesetekre. Ehelyett, mondom, kitaláltam néhány
egyszerű mutatványt a szerkezetben tomboló energiák nagyságának érzékeltetésére.
Egy kis magnéziumport szórok két csupasz vezetékvégre, és a ragyogó fehér
felvillanás egy pillanatra elvakítja a színpadhoz legközelebb ülőket! Miközben a füst
lassan gomolyog felfelé, előveszek egy papírlapot, és rádobom a berendezés egyik
félig takarásban lévő részére. A lap azonnal lángra lobban, és füstje szintén drámai
hatást keltve emelkedik az emeleti páholyok felé. A zümmögő hang egyre erősödik.
Olyan, mintha a szerkezet élne, s alig tudná magában tartani a benne tomboló
félelmetes energiákat.
A színpad bal oldalán megjelenik az asszisztensem egy kerekeken gördülő
szekrénnyel. A fából készült szekrény erős és nehéz, mégis könnyedén körbefordítja
kerekein, hogy a nézők minden oldalát láthassák. Aztán a lány lehajtja az elejét és az
oldalfalait, hogy megmutassa, belül teljesen üres.
Szomorúan elfintorodok, majd intek a lánynak, aki egy pár hatalmas, sötétbarna,
bőrnek látszó kesztyűt hoz nekem. Felveszem, ő pedig odavezet a berendezéshez,
pontosabban mögé. A közönség még most is látja testem nagy részét, és
megnyugodhat, hogy nincsenek a színpadon rejtett tükrök vagy paravánok.
Leeresztem kesztyűs kezeimet a hosszú padra, s miközben ezt teszem, tovább
erősödik az elektromosság hangja, és újabb vakító elektromos kisülés történik.
Hátrahőkölök, mintha megdöbbentem volna.
A lány kissé ijedten távolabb lép a szerkezettől. Félbehagyom a felvezető szöveget,
és szinte könyörgök neki, hogy a saját biztonsága érdekében menjen le a színpadról.
Először vonakodik, aztán boldogan oldalra menekül.
A mozgatható kúp felé nyúlok, finoman megfogom vastag kesztyűbe bújtatott
kezemmel, nagy műgonddal úgy állítom be, hogy a tengelye pontosan a szekrényre
mutasson.
Az illúzió közelít a tetőpontjához. A zenekari árokból dobpergés hallatszik. Ismét
rátenyerelek két kézzel a padra, s a még világító lámpák varázslatos módon
egyszerre ragyogni kezdenek. A komor zümmögés fokozódik. Előbb leülök, aztán
átemelem a lábam a padon, hogy teljes hosszomban kinyújtózhassak, végül
rettenetes elektromos energiáktól körülvéve hanyatt fekszem.
Felemelem a karom, és leveszem előbb az egyik, majd a másik kesztyűt. Miközben
leengedem a karom, hagyom, hogy a kézfejeim a pad alá lendüljenek. Az egyik, az
amelyiket a közönség lát, véletlenül arra a területre kerül, ahol néhány perccel
korábban a papírlap lángra lobbant.
Ragyogó, vakító fényvillanás, majd az összes lámpa elsötétül a szerkezeten.
Ugyanebben a pillanatban... eltűnök a padról.
A szekrény ajtaja felnyílik, és meglátnak a belsejében kuporogni.
Lassan kidőlök, és a színpadra rogyok a reflektorfényben. Lassan, fokozatosan
magamhoz térek. Felállók. Hunyorogva nézek a fénybe. A közönség felé fordítom a
fejem. Testemmel a pad felé fordulok, s mutatom, hol voltam, majd a szekrény felé
fordulok, és mutatom, hová érkeztem.
Meghajolok.
A közönség látta az áthelyeződést. Az elektromos energia a szemük láttára a
színpad egyik végéből a másikba repített. Tízlábnyi távolságra. Vagy húszra, vagy
harmincra, a színpad nagyságától függően.
Egy emberi test, amely egyetlen szemvillanás alatt megváltoztatta a helyét. Csoda,
lehetetlenség, illúzió.
 A segédem visszatér a színpadra. Megfogom a kezét, mosolygok és meghajolok,
miközben felcsattan a taps és lemegy előttem a függöny.

25
Ha nem mondok többet erről, az is elfogadható lesz. Nem fogok még egyszer
közbeszólni. Folytatom a végéig.

26
A hornsey-i – egy észak-londoni kerület, többmérföldnyire a St. Johns Woodi-i
házunktól – élet sok kívánnivalót hagyott maga után. Pusztán azért választottam ki a
lakást egy tízlakásos bérházban, egy csendes mellékutcán, mert névtelensége
megfelelni látszott az igényeimnek. A lakás a szerény, század közepén épült ház
második emeletének hátsó részében helyezkedett el, az egyik sarokban, s így bár
ablakai a környező kis kertre néztek, bejutni csak a lépcsőházra nyíló egyszerű ajtón
keresztül lehetett.
Nem sokkal azután, hogy beköltöztem, már meg is bántam a döntést. A többi
lakást nagyrészt alsó-középosztálybeli, szerény életvitelű családok bérelték; az én
emeletemen az összes lakásban gyerekek is laktak, és a lépcsőházban szinte
állandóan közlekedtek a mindenféle beosztású házi szolgálók. Egyedülálló
státuszom, különösen egy akkora lakásban, felkeltette szomszédaim kíváncsiságát.
Noha minden lehetséges módon érzékeltettem, hogy nem kívánok beszélgetésekbe
elegyedni velük, ezt néha nem lehetett elkerülni, és hamarosan úgy éreztem,
spekulációik állandó tárgya lettem. Tudtam, hogy el kellene költöznöm, de amikor
kivettem a lakást, már nagyon nagy szükségét éreztem, hogy legyen egy állandó
hely, ahol a fellépések között lakhatok, és ha el is költöztem volna, semmilyen
garancia nem lett volna rá, hogy máshol nem kerülök a figyelem középpontjába. Úgy
döntöttem, semleges udvariassággal fogok viselkedni lakótársaim iránt, igyekszem
majd diszkréten jönni és menni, nem keveredem túlságosan szomszédaimmal, de azt
a látszatot is igyekszem kerülni, hogy titkolnivalóm lenne. Azt hiszem, végül
egyszerűen meguntak. Az angolok hagyományosan toleránsak a különcökkel
szemben, és késő éjszakai érkezéseim, magányos, szolgálók nélküli életem,
ismeretlen jövedelemforrásom egyszer csak ártalmatlannak és megszokottnak
kezdett tűnni számukra.
Mindezek mellett még jóval a beköltözés után is kellemetlennek találtam a lakást.
Bútorozatlanul vettem ki, s mivel jövedelmem nagy részét szükségképpen a St. Johns
Wood-i családi házunkra fordítottam, eleinte csak olcsó, kényelmetlen bútorokat
engedhettem meg magamnak. Legfőbb hőforrásul a tűzhely szolgált, amelybe
farönköket kellett felhozni az udvarról, s amelynek közvetlen közelében pokoli
hőség uralkodott ugyan, de a lakás távolabbi pontjaiban észre sem lehetett venni a
hatását. Szőnyegeim egyáltalán nem voltak.
Mivel a lakás menedékül szolgált volna számomra, elengedhetetlen volt, hogy
kényelmessé tegyem, megfelelővé arra, hogy akár hosszabb időszakokat is
nyugalomban töltsek el benne.
A fizikai kényelmetlenségek mellett, amik természetesen enyhűltek, amint be
tudtam szerezni mindazokat a praktikus holmikat, amikre vágytam, a legrosszabb a
magány és a családomtól való elszigeteltség érzete volt. Erre nem sikerült gyógyírt
találnom, sem akkor, sem most. Már eleinte is elviselhetetlennek tűnt, amikor csak
Sarahtól voltam távol, de nehéz ikerterhessége alatt gyakran szó szerint kínzott az
iránta érzett aggodalom. Graham és Helena megszületése után még nehezebb lett,
különösen, ha valamelyikük megbetegedett. Tudtam, hogy törődnek a szeretteimmel
és gondoskodnak róluk, tudtam, hogy a szolgálóink kötelességtudóak és
megbízhatóak, tudtam, hogy még a legszörnyűbb betegségek kezelésére is megvan a
pénzünk, ám mindez nem volt elég, hiába jelentettek némi vigaszt és megnyugvást
ezek a gondolatok.
Azon évek során, mialatt A TRANSZPORTÁLÓ EMBERt és modern folytatását,
illetve általában bűvészi karrieremet tervezgettem, egyszer sem jutott eszembe, hogy
a családalapítás egyszer majd azzal fenyeget, hogy működésképtelenné teszi
mindkettőt.
Sokszor lett volna kedvem otthagyni a színpadot, soha többé be nem mutatni az
illúziót, gyakorlatilag teljesen felhagyni a bűvészkedéssel, s mindig azért, mert
csábított a feleségem iránti szerelmem és kötelességtudatom, és a gyerekeim iránt
érzett lázas szeretet.
A hornsey-i lakásban töltött hosszú napok, sőt néha, amikor a színházi évadban
nem akadt hely a fellépéseim számára, hosszú hetek alatt épp elég időm volt
gondolkodni.
A lényeg persze az, hogy nem adtam fel.
Tovább csináltam a nehéz első években. Tovább csináltam, amikor a hírnevem és a
bevételem nőni kezdett. És tovább csinálom most, amikor minden célom és
szándékom ellenére híres illúziómból nem maradt már más, csak a körülötte lengő
rejtély.
Ugyanakkor a dolgok sokkal könnyebbé váltak mostanában. Olive Wenscombe
még két hete sem dolgozott nálam, amikor megtudtam, hogy egy kereskedelmi
szállodában lakik az Euston Station közelében, azaz elég kétes hírnevű környéken.
Amikor rákérdeztem az okára, azt felelte, hogy a hampshire-i bűvész szállást adott a
fizetés mellett, ám azt természetesen elvesztette, amikor felmondott. Ekkoriban már
rendszeresen intim használatba vettük a műhely hátuljában álló díványt. Nem kellett
sok idő hozzá, hogy eszembe jusson, hogy akár állandó szállást is kínálhatnék neki.
 Az ilyen jellegű döntéseket kivétel nélkül az egyezmény szabályozta, de ebben az
esetben csak formaságról volt szó. Néhány nappal később Olive beköltözött hornsey-
i lakásomba. Ott lakott, s ott lakik azóta is.
A vallomásra, ami mindent megváltoztatott, néhány héttel a beköltözése után
került sor.

27
1898 vége felé az egyik színház lemondta a műsoromat, s így több mint egy hetem
maradt Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER két bemutatása között. A hornsey-i
lakásban múlattam az időt, s bár egyszer átmentem a műhelybe is, a hét nagy
részében boldogan elrejtőztem a világ elől Olive-val. Elkezdtük felújítani a lakást, s
mivel nem sokkal korábban sikeres előadássorozatot tartottunk a West Enden, az
Illyria Theatre-ben, tudtunk venni néhány szép bútordarabot is.
Az idill utolsó estéjén – másnap a brightoni Hippodrome-ban kellett fellépnem a
műsorral – Olive előállt meglepetésével. Későre járt, már lefeküdtünk, aludni
készültünk.
– Figyelj, szívem! – szólalt meg. – Azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne
elkezdened keresni egy új asszisztenst.
A kijelentés villámcsapásként ért, először azt sem tudtam, mit mondjak rá.
Egészen addig a pillanatig úgy tűnt, hogy végre elértem azt a stabilitást, amit egész
felnőtt életemben kerestem. Volt családom, volt szeretőm. A feleségemmel a
házamban éltem, a szeretőmmel a lakásomban. Imádtam a gyerekeimet, csodáltam a
feleségemet, szerettem a szeretőmet. Életem két különálló félre oszlott, amiket
hangsúlyozottan távol tartottam egymástól, s így egyik fél sem sejtette a másik
létezését. Emellett a szeretőm az én gyönyörű és varázslatos színpadi
asszisztensemként is dolgozott. Nem csak a munkáját végezte ragyogóan, de biztosra
vettem, hogy szépsége is segített annak a sokkal nagyobb nézőszámnak az
elérésében, amit a magaménak mondhattam, mióta belépett hozzám. Erre most Olive
ezekkel a szavakkal mindent felborítani látszott, s ettől elcsüggedtem.
Látva a reakciómat, Olive így folytatta:
– Van valami, amit el kell mondanom. Nem olyan rossz, amilyennek látszik.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehetne ennél rosszabb.
– Hát, ha csak a felét hallgatod meg, rosszabb lesz, mint valaha képzelted, de ha
kibírod a végéig, jól fogod érezni magad.
Óvatosan ránéztem és észrevettem, amit már rögtön észre kellett volna vennem:
pattanásig feszült volt. Nyilván komoly bejelentésre készült.
Egyetlen összefüggő szóáradatban adta elő a történetet, s hamar beigazolta
figyelmeztetését. Rémülettel töltött el, amit mondott.
 Azzal kezdte, hogy két okból nem akar nekem dolgozni. Az egyik az, hogy már
évek óta tapodja a deszkákat, és egyszerűen valami másra vágyik. Azt mondta,
szeretne otthon élni, a szeretőm lenni, s innen követni a karrieremet. Azt mondta,
addig lesz még az asszisztensem, ameddig kérem, vagy amíg nem találok helyette
valakit. Eddig rendben is volnánk. Ám, mondta, még nem hallottam a másik okot.
Ami pedig az, hogy olyasvalaki küldte dolgozni hozzám, aki azt akarta, hogy
szerezze meg és adja tovább neki a szakmai titkaimat. Ez a férfi, mondta...
– Angier! – kiáltottam fel. – Rupert Angier küldött hozzám, hogy neki kémkedj?
Olive ezt azonnal beismerte, aztán látva haragomat elhúzódott tőlem, és sírva
fakadt. Őrülten zakatoló gondolatokkal próbáltam visszaemlékezni mindarra, amit
elmondtam neki az előző néhány hétben, felidézni az általa is használt kellékeket,
kitalálni, hogy milyen titkokat tanulhatott meg vagy fedezhetett fel saját maga, s
mindebből mit árulhatott el ellenségemnek.
Egy ideig képtelen voltam figyelni rá, képtelen voltam higgadtan vagy logikusan
gondolkodni. Eközben Olive főleg zokogott, és könyörgött, hogy hallgassam meg.
Két vagy három óra telt el ebben a lehangoló és terméketlen hangulatban, míg
végül egyfajta érzelmi zsibbadtság lett rajtunk úrrá. A patthelyzet egészen éjfélig
tartott, és mindkettőnket kimerített a virrasztás. Eloltottuk a lámpákat és együtt
feküdtünk le – még nem törte meg szokásainkat a szörnyű vallomás.
Éberen feküdtem a sötétben, próbálva kigondolni, hogyan bírkózzak meg ezzel az
egésszel, de az elmém még mindig csapongott. Aztán megszólalt mellettem a
sötétségben Olive, halkan, meggyőzően:
– Hát nem érted, hogy ha még mindig Rupert Angier kéme lennék, akkor nem
mondtam volna el neked? Igen, vele voltam, de ráuntam. Ráadásul más hölgyek
körül is legyeskedett, ami meg bosszantott engem. Megszállottan gyűlöl téged, és én
torkig lettem vele, ezért találtam ki magamnak ezt a tervet. De amikor
megismertelek... nos, megváltoztak az érzéseim. Minden tekintetben annyira más
vagy, mint Rupert. Ugye tudod, hogy minden, ami köztünk történt, igazi volt?
Rupert azt hiszi, neki kémkedek, de azt gondolom, te már rájöttél, hogy tőlem
egyetlen szót sem fog hallani. Azért nem akarok többé az asszisztensed lenni, mert
amíg fellépek veled a műsorban, addig Rupert csak várja, hogy megtegyem, amit
akar. Ki akarok szállni, itt akarok élni ebben a lakásban, veled akarok lenni, Alfred!
Tudod, azt hiszem, beléd szerettem...
És így tovább, hosszan az éjszakában.
Reggel, az esős hajnal lehangoló fényében így fordultam hozzá:
– Eldöntöttem, mit csináljunk. Miért ne vinnél vissza egy üzenetet Angier-nek? Én
majd megmondom, mit mondj neki, te pedig átadod, azzal, hogy ez az a titok, amit
keresett. Azt mondasz, amit akarsz, hogy elhiggye, hogy a titkot elloptad tőlem, és
hogy ez az információ, amire vágyott. Ezután, ha visszajössz és megesküszöl, hogy
soha többé nem lesz semmiféle közöd Angier-hez, és ha, és csak ha rá tudsz venni,
hogy higgyek neked... akkor újra kezdhetjük közös életünket. Elfogadod?
– Még ma megteszem! – fogadkozott. – Örökre ki akarom rakni az életemből!
 – Előbb el kell mennem a műhelybe. Ki kell találnom, mit mondhatok el
nyugodtan Angier-nek.
Azzal minden további magyarázat nélkül otthagytam a lakásban és omnibusszal
elmentem az Elgin Avenue-ra. Csendesen pipázgatva ültem az emeleten, és azon
töprengtem, hogy valóban bolondot csinált-e belőlem a szerelem, és vajon most
dobok-e el magamtól mindent, amim van.
A műhelyben részletesen megtárgyaltuk a problémát. Noha a helyzet komolynak
tűnt és még komolyabbra fordulhatott, ez is csak egyike volt annak a számos
válságnak, amivel az egyezménynek az évek során szembe kellett néznie, és nem
éreztem úgy, hogy óriási vagy ismeretlen problémát kellene leküzdenünk. Nem volt
könnyű, de a végén az egyezmény ugyanolyan erősen került ki belőle, mint mindig.
Mi több, az egyezménybe vetett töretlen hitem tanúságaként elmondhatom, hogy én
maradtam ott a műhelyben, miközben visszamentem a lakásba.
Otthon lediktáltam Olive-nak azt, amit saját kezűleg kellett leírnia egy papírlapra.
Feszülten, de elszántan, hogy megtegye, amit szükségesnek lát, leírta. Az üzenet célja
az volt, hogy rossz irányba fordítsa Angier kutatását, úgyhogy nemcsak hihetőnek
kellett lennie, hanem olyasvalaminek, ami magától nem jutott volna az eszébe.
Olive délután fél három előtt öt perccel ment el Hornsey-ből az üzenettel, és csak
este tizenegykor tért vissza.
– Kész! – kiáltotta. – Megkapta az üzenetet! Valószínűleg soha többé nem látom, és
biztos, hogy ebben az életben soha egy jó szavam nem lesz sem róla, sem hozzá.

28
Soha nem kérdeztem, mi történt nyolc és fél órás távolléte alatt, s miért tartott
ilyen sokáig átadnia egy írott üzenetet. Valószínűleg az ő magyarázata az igaz, lévén
a legegyszerűbb: a tömegközlekedéssel időbe telt beérnie Londonba, nem találta meg
azonnal Angier-t, s mivel azt derítette ki, hogy a város másik felében van fellépése,
ártatlanul használta fel az időt. Ám miközben eltelt az a hosszú este, számos komor
gondolat merült fel bennem: a kettős ügynök, akit első ura ellen fordítottam, talán
megint fordított egyet a köpönyegén, és vagy soha többé nem látom, vagy új titkos
feladattal tér vissza hozzám.
Mindez azonban 1898 végén történt, én pedig 1901. januárjában, ebben a
sorsdöntő hónapban írom ezeket a szavakat. (Fülemben még itt visszhangoznak a
külvilág eseményei. Tegnap helyezték örök nyugalomra Őfelségét, a királynőt, s az
országban végre véget ért a nemzeti gyász.) Olive már több mint két éve visszatért
hozzám, állva a szavát, és velem is marad, beteljesítve vágyaimat. A karrierem
zökkenőmentesen halad, pozícióm a bűvészet világában kikezdhetetlen, a családom
gyarapodik, a jólétem biztosított. Ismét két békés háztartást tartok fent. Rupert
Angier azóta nem intézett támadást ellenem, mióta Olive átadta neki a hamis
információt. Minden csendes körülöttem, és a számos viharos év után végre
lenyugodott az életem.

29
Ismét írok, ez alkalommal vonakodva, az 1903. évben. Úgy terveztem, soha többé
nem nyitom ki ezt a füzetet, de az események összeesküdtek ellenem.
Rupert Angier váratlanul meghalt. Negyvenhat éves volt, mindössze egy évvel
fiatalabb, mint én magam. Halálát a The Times híre szerint bizonyos komplikációk
okozták, miután megsérült egy suffolki színházban, egy műsor előadása közben.
Átrágtam a hírt, s egy másik, rövidebbet is a Morning Postban, hogy legalább
most minél többet tudjak meg róla, de nem sokkal lettem okosabb.
Azt már korábban gyanítottam, hogy beteg. Amikor legutoljára láttam, elég
rosszul nézett ki, és arra gondoltam, valamilyen krónikus betegség emészti.
Össze tudom foglalni a nekrológokat, amelyek itt fekszenek előttem, miközben
írok. 1857-ben született Derbyshire-ben, de már fiatalon Londonba költözött, ahol
később hosszú éveken át bűvészként és szemfényvesztőként dolgozott, figyelemre
méltó sikerrel.
Műsorával bejárta a Brit-szigeteket és Európát, sőt háromszor az Újvilágba is
eljutott, legutóbb ez év elején. Számos új és ötletes illúzió feltalálása fűződik a
nevéhez, különös tekintettel a FÉNYES REGGELre (amiben egy nagy, lezárt
üvegpalackból szabadította ki asszisztensét, mindvégig a közönség szeme láttára
dolgozva), amit széles körben másoltak. Nemrégiben kifejlesztett egy új trükköt, a
VlLLANÁSt, ezt adta elő a végzetes baleset bekövetkeztekor is. Szakmája
mestereként Angier kedvelt előadó volt a kisebb, vagy akár a zártkörű
rendezvényeken is. Nős volt, egy fiú és két leány apja, s haláláig London Highgate
negyedében élt családjával. Rendszeresen fellépett, egészen az utolsó alkalomig.

30
A legkevésbé sem tölt el örömmel, hogy Angier haláláról kell írnom. Tragikus
csúcspontja ez egy olyan eseménysornak, ami már két éve elkezdődött. Nem írtam
ezekről az eseményekről, mert sajnos azzal fenyegettek, hogy kiújítják a kettőnk
közötti ellentéteket.
Mint korábban lejegyeztem, életemben és pályafutásomban kellemes egyensúlyt
és stabilitást sikerült teremtenem. Úgy éreztem, sőt őszintén hittem, hogy ha Angier
bármiféle támadást intézne ellenem, egyszerűen vállat vonnék és élném tovább az
életem. Ráadásul joggal feltételezhettem, hogy az Olive révén hozzá juttatott hamis
nyom kettőnk konfliktusának záróeseménye volt. El kellett volna tévednie, olyan
titkot kellett volna keresnie, ami nem létezik.
Az, hogy két teljes évre eltűnt a látókörömből, arra utalt, hogy a csalás működött.
Ám nem sokkal azután, hogy befejeztem ennek a beszámolónak az első felét,
véletlenül észrevettem egy kritikát egy show-ról, amit a Finsbury Park Empire-ben
tartottak. Rupert Angier volt az egyik fellépő, de semmiképpen sem a fő attrakció. A
kritika csak futólag tett említést róla, megállapítva, hogy „jó látni, hogy tehetsége
nem halványult el”. Aztán maga a szerző utalt rá, hogy Angier karrierje megtört az
utóbbi években.
Két-három hónappal később minden megváltozott. Az egyik bűvészeti szaklap
interjút készített vele, még a fotografált arcképét is a szöveg mellé tették. Egy napilap
a vezércikkében a „szemfényvesztés művészetének újjáéledéseként aposztrofálta a
tevékenységét, rámutatva, hogy számos koncertteremben ismét a bűvészelőadások
jelentik a fő szenzációt. Rupert Angier-t név szerint is megemlítette, igaz, másokkal
együtt.
Valamivel később, hiszen az ilyen dolgok létrehozásához szükségképpen idő kell,
az egyik zárt terjesztésű bűvészfolyóirat részletes cikket közölt le Angier-ről.
Legújabb számát egyenesen a nyitott bűvészet diadalmas útnak indulásának nevezte.
Angier új száma, a VILLANÁS különleges figyelmet kapott, és lelkes szakmai
kritikát. Állítólag új színvonalra emelte a technikai tökéletességet, de oly módon,
hogy hacsak maga Mr. Angier el nem árulja a titkát, valószínűleg egyetlen másik
illuzionista sem lesz képes a közeljövőben lemásolni a produkciót. Ugyanez a cikk
kijelentette, hogy a VILLANÁS jelentős előrelépés az átviteli illúziók terén tett
„korábbi erőfeszítésekhez” képest, s burkoltan utalt nemcsak Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBERre, hanem személy szerint rám is.
Megpróbáltam, tényleg megpróbáltam elengedni a fülem mellett ezt a túlzást, de
ezek a cikkek csak az előfutárai voltak a későbbiek özönének. Kétségtelen, hogy
Rupert Angier felért szakmánk csúcsára.
Természetesen úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Az előző hónapokban
nagyrészt turnéztam, főleg kisebb vidéki klubokban és színházakban léptem fel. Arra
jutottam, hogy ha vissza akarom nyerni korábbi elismertségemet, legalább egy
évadot valamelyik neves londoni színház fő attrakciójaként kell eltöltenem.
Szerencsére abban az időszakban olyan érdeklődés mutatkozott a színpadi bűvészet
iránt, hogy az ügynökömnek minden további nehézség nélkül sikerült
leszerződtetnie egy látványosnak ígérkező műsorra. A helyszín a Lyric Theatre lett, s
én lettem az 1902 szeptemberében egy héten keresztül futó varietéműsor fő száma.
Félházzal kezdtünk, s másnap csak elszórtan jelent meg rólunk néhány rövid
sajtóhír. Név szerint csak három lap említett meg, s a legkevésbé fanyalgó
megjegyzés is úgy utalt rám, mint aki „egy olyan bűvészstílus képviselője, ami
leginkább nosztalgikus értékei, s nem újító leleménye miatt figyelemre méltó”. A
következő két estén szinte üresen kongott a nézőtér, és a show félbe is szakadt a hét
közepén.
 31
Úgy döntöttem, a saját szemmel is látnom kell Angier új illúzióját, így amikor
meghallottam, hogy október végén kéthetes előadássorozatot kezd a Hackney
Empire-ben, feltűnés nélkül vettem egy jegyet a zsöllyébe. Az Empire mély, szűk
színház, hosszú, zsúfolt széksorokkal, s a nézőtérre nagyrészt sötétség borul előadás
közben, úgyhogy éppen megfelelt a céljaimnak. A helyemről jól ráláttam a színpadra,
de nem ültem olyan közel, hogy Angier észrevehessen.
Előadása nagyobbik részével szemben nem volt semmilyen kifogásom: hozzáértő
módon adta elő a standard bűvészrepertoár különböző illúzióit. A stílusa jó volt, a
szövege szórakoztató, az asszisztense gyönyörű, a színpadi jelenléte átlagon felüli.
Ám már a műsornak ebben a szakaszában felfigyeltem sorvadt arcára és egyéb
jelekre, melyek valamiféle betegségre utaltak. Mereven mozgott, és többször is úgy
kímélte bal karját, mintha gyengébb lett volna, mint a jobb.
Végül egy elismerten szórakoztató rutintrükk után – az egyik néző felírt egy
üzenetet egy lapra, s az varázslatos módon belekerült egy lezárt borítékba –, Angier
elért a záró számhoz. Egy komoly beszéddel kezdte, amit gyorsan le is jegyeztem a
jegyzetfüzetembe. Ezt mondta:

Hölgyeim és uraim! Az új évszázad eljövetelével akárhová nézünk, a tudomány csodáit

látjuk magunk körül. S ezek a csodák napról napra sokasodnak. Az új század végére, amit
sajnos közülünk csak kevesen fognak megérni, milyen csodákat várhatunk? Lehet, hogy az
ember a levegőbe emelkedik, lehet, hogy beszélni tud majd az óceán két partjáról, lehet, hogy
úgy utazik majd a levegőben, mint ma London utcáin. Mégis, a tudomány egyetlen csodája
sem hasonlítható minden csodák legnagyszerűbbjéhez... az emberi elméhez és az emberi
testhez.
Ma este, hölgyeim és uraim, olyasvalamivel próbálkozom meg, ami egyesíti magában a
tudomány csodáit és az emberi elme csodáit. A világon egyetlen színpadi előadó sem képes
arra, aminek hamarosan a szemtanúi lehetnek!

Jó karját színpadias mozdulattal felemelte, és feltárult mögötte a függöny. És a

színpadon, a reflektorok fényében ott állt a berendezés, amit látni akartam.
Sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam. A bűvészek általában jobban
szeretik a kisebb, kompakt kellékeket, mert ezzel is fokozzák az alkalmazásukat
körüllengő rejtélyt. Angier felszerelése gyakorlatilag betöltötte a színpadot.
A színpad közepén egy körülbelül másfél láb átmérőjű, csillogó fémgömb állt egy
három hosszú fémrúd alkotta talapzaton. A háromlábú állvány alatt épp elfért egy
felnőtt ember. Közvetlenül a három láb találkozása fölé, de még a gömb alá egy
henger alakú, fából és fémből készült szerkezetet rögzítettek. A henger falécekből
állt, melyeket vékony drótokkal tekertek be, és úgy helyeztek el, hogy a tekercsek
alkotta hengerpaláston függőleges rések legyenek. A helyemről nézve legalább négy
láb magasnak és ugyanilyen átmérőjűnek véltem a hengert. Lassan forgott, a nézők
szemébe tükrözve a színpadot megvilágító lámpák fényét. A nézőtér falán
fényszilánkok kúsztak körbe.
A különös masinéria körül, hozzávetőlegesen tíz láb távolságban egy másik,
nyolc, szintén dróttal körbetekert fémlemezből álló kört alakítottak ki. Ezek
kiemelkedtek a színpad síkjából, és a háromlábú állvány pontosan a
középpontjukban helyezkedett el. A fémlemezek egymástól jókora, de egyenlő
távolságban álltak, így nagy rés volt mindegyik között. A közönség tisztán láthatta a
berendezés fő egységét.
A látvány teljesen felkészületlenül ért, mivel valamiféle bűvészszekrényre
számítottam, nagyjából olyan méretűre, mint amilyeneket én is használtam. Angier
berendezése viszont olyan hatalmas volt, hogy nem is maradt hely a színpadon még
egy szekrénynek.
Bűvészagyam azonnal zakatolni kezdett, próbálva kitalálni, milyen lesz az illúzió,
miben fog különbözni az enyémtől, és hol rejtőzhet a titka. Az első benyomás:
meglepetés a puszta mérete láttán. A második benyomás: a berendezés figyelemre
méltóan hétköznapi jellege. Az állvány fölötti forgó henger kivételével sehol sem
láttam élénk színeket, figyelemelterelő lámpákat vagy szándékosan sötétben hagyott
területeket. Úgy tűnt, a szerkezet nagy része lakkozatlan fából és csiszolatlan fémből
készült. Több irányba is vezetékek és kábelek futottak szét. Harmadik benyomás:
semmi sem utalt arra, hogy mi fog következni. Fogalmam sem volt, hogy milyen
célra szánták a berendezést. A bűvészkellékek alakja gyakran közhelyes, hogy
félrevezesse a nézőket. Például teljesen hétköznapi asztalnak tűnik, vagy egy
lépcsősornak, egy közönséges ládának... de Angier felszerelése nem is próbált
semmilyen ismert dologra hasonlítani.
Angier elkezdte a trükköt.
Nem tudtam tükröket felfedezni a színpadon. A berendezés minden részére
közvetlen rálátás nyílt, s miközben Angier elvégezte az előkészületeket, ide-oda
járkált a színpadon, átment minden résen, elhaladt minden lemez mögött, s minden
egyes pillanatban látható volt és mozgott. Én a lábát figyeltem – gyakran ez árulja el
a legtöbbet, amikor a bűvész a színpadon, de különösen a kellékei között mozog (az
indokolatlan kitérők és lépések arra utalhatnak, hogy egy tükör vagy valamilyen más
eszköz van elrejtve a színpadon), de Angier nyugodtan, normális tempóban lépdelt.
Semmi jelét nem láttam rejtett csapóajtóknak, amiket használhatott volna. Ráadásul a
színpadot leterítették egy, egy darabból álló, nagy gumiszőnyeggel, amely tovább
nehezítette volna a színpad alatti terület megközelítését.
S ami a legérdekesebb, az illúziónak nem volt semmilyen látható logikája. A
bűvészkellékeket általában úgy alakítják ki, hogy felkeltsék vagy rossz irányba
tereljék a nézők várakozásait. Ilyen a láda, ami szemmel láthatólag túl kicsi ahhoz,
hogy beleférjen egy ember (mégis ez derül ki róla), vagy az acéllemez, amin
nyilvánvalóan nem lehet áthatolni, vagy a lezárt szekrény, amiből lehetetlen kijönni.
Az illuzionista minden esetben épp arra az elvárásra cáfol rá a mutatvánnyal, ami a
kellékek láttán a közönségben kialakul. Angier felszerelése semmihez sem
hasonlított, s a puszta látványából lehetetlen volt kitalálni, mi célt szolgálhat.
Mindeközben Angier bejárta a színpadot, egymás után életre keltve a tudomány
rejtélyeit.
Aztán bement a színpad közepére és a közönség felé fordult.
– Hölgyeim, uraim, kérek egy önként jelentkezőt! Nincs mitől félniük. Egyszerűen
csak ellenőrizniük kell valamit.
Megállt a rivaldafény ragyogásában, hívogatóan az első sor fauteuiljeiben ülő nézői
felé dőlve. Visszafojtottam a hirtelen feltámadó őrült késztetést, hogy előrerohanjak
és jelentkezzek, és közelebbről is szemügyre vehessem gépezetét, hiszen tudtam,
hogy Angier azonnal felismerne, s valószínűleg idő előtt véget vetne az előadásának.
A szokásos ideges bizonytalankodás után felállt egy férfi és egy oldalrámpán
felment a színpadra. Eközben megjelent Angier egyik asszisztense, kezében egy
tálcával, a tálcán pedig a legkülönfélébb, valaminek a megjelölésére alkalmas
eszközökkel. Volt két-három különböző színű tinta; egy tál liszt; néhány krétadarab;
faszénrudak. Angier megkérte az önként jelentkezőt, hogy válasszon ezek közül, s
amikor a férfi a tál lisztet választotta, Angier hátat fordított neki, és felszólította,
hogy szórja be vele a kabátja hátát. A néző úgy tett, s a fehér porfelhő látványosan
sodródott a lámpák fényében.
Angier megint szembefordult a közönséggel, és megkérte az önként jelentkezőt,
hogy válasszon egy tintát. A férfi a vöröset választotta. Angier kinyújtotta lisztes
kezeit, hogy a néző ráönthesse a vörös tintát. Ily módon egyedi jelölésekkel ellátva
Angier megkérte a nézőt, hogy üljön vissza a helyére. A színpadi lámpák
elhalványultak, csak egyetlen reflektor fénycsóvája ragyogott tovább.
Földöntúli sistergés hangzott fel, mintha maga a levegő akarna meghasadni, és
legnagyobb döbbenetemre a fényes gömbből váratlanul kivágódott egy kékesfehér
elektromos ív. A kisülés rettenetes hirtelenséggel és szeszéllyel mozgott, ide-oda
cikázva a külső fémlemezekkel határolt területen, ahová most Angier is belépett. A
sistergő, csattogó kisülés mintha saját gonosz életet élt volna.
Az elektromos ív hirtelen megkettőződött, majd megháromszorozódott, s az új
villámok úgy tekeregtek, mintha fel akarták volna deríteni a körbezárt területet. Az
egyik aztán óhatatlanul megtalálta Angier-t, azonnal körbe is fonta, s olyan ciánkék
fénnyel vonta be, ami látszólag nemcsak a teste körül izzott, hanem mintha
egyenesen belülről fakadt volna. Angier meg sem rezzent, a jó karját felemelve
körbefordult, engedve, hogy a kígyózó, sziszegő tűzkorbács körülzárja és beburkolja.
Újabb elektromos ívek jelentek meg, rosszindulatúan sisteregve körülötte. Nem
vett róluk tudomást, mint ahogy a többiről sem, pedig azok mintha rátámadtak
volna; az egyik visszapattant róla, hogy két másik villanjon a helyébe.
A kisülések keltette szag hamarosan betöltötte a nézőteret. A többiekkel együtt
beszívtam, s elhessegettem magamtól a kérdést, hogy vajon mit tartalmazhat. Volt
valamilyen túlvilági, atomi jellege, mintha egy az emberiség számára tiltott erő
felszabadulását kísérte volna, ami most tombolásában ezt a szagot lihegte volna ki.
 Miközben egyre több ív tekergett körülötte, Angier odament a pokoli színtér
közepén álló háromlábú állványhoz, és beállt közvetlenül a villámok forrása alá.
Odaérve úgy tűnt, biztonságba jutott. A ragyogó fénykígyók szemmel láthatólag
nem akartak vagy nem tudtak visszahajlani önmaguk mentén, elpattantak mellőle, és
szörnyűséges robajjal becsapódtak a külső kört alkotó fémlemezekbe. Néhány
pillanat múlva már mindegyikhez hozzátapadt egy-egy ív vége, nyughatatlan
mozgással sisteregve és zümmögve, de bezárva börtönébe.
A nyolc vakító elektromos ív egyfajta sátrat formált az aréna fölött, amelyben
Angier ott állt, egyedül. A reflektor hirtelen kialudt, és a többi színpadi lámpa is
elhalványult. Csak a szikrázó kisülések fénye világította meg Angier alakját.
Mozdulatlanul, ép karját felemelve állt, fejével alig egyhüvelyknyire a fém és fa
henger alatt, ahonnan a kisülések kiszökkentek. Mondott valamit a közönségnek, de
ezt nem hallottam a feje fölött tomboló energiák keltette zajban.
Leengedte a karját, és két-három másodpercig némán állt, eggyé válva a hihetetlen
látvánnyal, amit teremtett.
Aztán eltűnt.
Az egyik pillanatban még ott volt; a következőben nem. A berendezése csikorgó,
sikoltó hangot adott ki magából, és mintha meg is rázkódott volna, de amint Angier
eltűnt, azonnal kihunytak az izzó energianyalábok is. A vékony csápok felsisteregtek
és pattogtak, mint megannyi parányi tűzijáték, aztán eltűntek. A színpad sötétségbe
borult.
Álltam; észre sem vettem, de egy ideje már álltam. Ott álltam én, és ott állt az
egész közönség, némán a döbbenettől. Az az ember egyszerűen eltűnt a szemünk
elől, s nyoma sem maradt.
Valami zajt hallottam a mögöttem lévő széksorok felől, s mint mindenki más,
odafordultam, hogy megnézzem, mi történik. Nem láttam tisztán, túl sok volt a fej és
a test, de valami mozgott a sötét nézőtéren! Szerencsére felkapcsolták a terem
világítását, s az egyik reflektort is a jelenség felé fordították, és éles fényében hirtelen
tisztán lehetett látni, mi történik.
Angier ott volt!
A színház néhány alkalmazottja sietve indult felé a széksorok közötti folyosón, s
néhány néző is megpróbált eljutni hozzá, de Angier feltápászkodott és eltolta őket
magától.
Aztán tántorogva elindult a széksorok között, vissza a színpad felé.
Próbáltam magamhoz térni döbbenetemből, és gyors fejszámolást végeztem. A
színpadról való eltűnése és a széksorok közötti felbukkanása között nem telhetett el
egy vagy két másodpercnél több idő. Odapillantottam a színpadra, majd vissza,
próbálva felbecsülni a távolságot. Az én helyem legalább hatvanlábnyira volt a
színpad szélétől, Angier pedig egészen a folyosó elején bukkant fel, az egyik kijárat
közelében. Jóval mögöttem volt, legalább további negyvenlábnyira.
Képes lehetett megtenni százlábnyi távolságot egyetlen másodperc alatt, míg a
színházra boruló sötétség elrejtette?
 Ez akkor is költői kérdés volt, és most is az. Nyilvánvalóan nem lehetett képes rá,
hacsak nem használt valamilyen bűvésztrükköt.
De melyiket? Vagy melyikeket?
Miközben végigment a folyosón a színpadhoz, egy pillanatra egy vonalba került
velem, s ekkor megbotlott az egyik lépcsőben, bár továbbment. Biztosra vettem, hogy
nem látott meg, hiszen látszott, hogy szinte semmit sem érzékel a környezetéből.
Teljesen úgy nézett ki, mint akit elborít a fájdalom; az arca megviselt volt, az egész
teste úgy mozgott, mintha kínok gyötörnék. Tántorgott, mint egy részeg, vagy
elmebeteg, vagy mint akinek elfogyott az életereje. Láttam, hogy kímélt bal karja
ernyedten lóg a teste mellett, a kézfejét liszt borította, a vörös tinta sötét folttá
maszatolódott. A zakója hátán még mindig látszott a rászórt liszt, ugyanabban a
véletlenszerű alakzatban, ahogy az önként jelentkező alig néhány másodperccel
korábban és száz lábbal arrébb rászórta.
Mindenki tapsolt, sokan ujjongtak és füttyögtek, s ahogy Angier a színpad
közelébe ért, egy másik reflektor is befogta és elkísérte a rámpáig. Fáradtan odament
a színpad közepére, ahol végre kicsit magához térni látszott. Ismét teljes
rivaldafényben fogadta az ovációt, meghajolt, megköszönte a tapsot, csókokat
dobott, diadalmasan mosolygott. Én is álltam, ahogyan a többi néző, és csodáltam,
amit láttam.
Mögötte a függöny feltűnés nélkül leereszkedett és eltakarta a berendezést.

32
Nem tudom, hogy csinálta! A saját szememmel láttam, és úgy néztem, hogy
tudtam, mire kell figyelni, miközben egy bűvész dolgozik, és benéztem az összes
helyre, ahonnan a bűvészek hagyományosan igyekszenek elterelni nézőik figyelmét.
Fortyogott bennem a düh, amikor eljöttem a Hackney Empire-ből. Dühös voltam,
amiért lemásolták a legjobb illúziómat; s még dühösebb voltam, hogy az utánzat még
jobb is lett. De a legrosszabb mégiscsak az volt, hogy nem tudtam rájönni, hogy
csinálta.
Egy ember. Egy bizonyos helyen. Megjelent egy másikon. Nem lehetett
hasonmása vagy dublőrje; és nem juthatott el ennyi idő alatt egyik pontból a
másikba.
Az irigység csak tovább fokozta a dühömet. A VILLANÁS, a röhejes cím, amit
Angier kitalált AZ ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBER átkozott továbbfejlesztésének,
kétségtelenül remek illúzió volt, olyan, ami új színvonalra emelte sokszor kigúnyolt
és általában félreértett előadóművészetünket. Ezért kénytelen voltam csodálni őt,
akármit is érezzek iránta egyébként. Emellett gyanítom, hogy az összes többi
nézőhöz hasonlóan én is megtiszteltetésnek éreztem, hogy jelen lehettem az illúzió
bemutatása során. Miközben eljöttem a színházból, elhaladtam az előtt a kis sikátor
előtt, ahonnan a művészbejáró nyílt, s ha csak egy pillanatra is, de azt kívántam, bár
felküldhetném a névjegyemet Angier öltözőjébe, hogy aztán felkereshessem és
személyesen gratulálhassak neki.
Elnyomtam magamban a késztetést. Oly sok év keserű rivalizálás után nem
hagyhattam, hogy egy jól begyakorolt színpadi előadás miatt megalázkodjak előtte.
Visszamentem a hornsey-i lakásba, ahol akkoriban laktam, és egész éjszaka
álmatlanul hánykolódtam Olive mellett.
Másnap leültem, és megpróbáltam minden lehetséges szempontból alaposan
végiggondolni a trükköm általa bemutatott változatát, hogy lássam, mire jutok vele.
Ismét be kell ismernem: nem tudom, hogy csinálta. Képtelen voltam rájönni a
titokra az előadás közben, s utána is hiába alkalmaztam bármelyik bűvészeti
alapelvet, egyszerűen nem jutottam közelebb a megoldáshoz.
A rejtély mélyén három, talán négy is alapkategória is működött a hat közül.
Eltüntette magát, aztán máshol Létrehozta magát, amihez talán az Áthelyezés
valamilyen formáját alkalmazta, s mindezt szemmel láthatólag A természeti
törvényekkel való dacolás révén érte el.
Az eltűnést viszonylag egyszerű megszervezni a színpadon. Tükrökkel,
féltükrökkel, a világítással, a bűvészek „fekete művészetével”, vagy paravánokkal,
figyelemeltereléssel, csapóajtókkal stb. A máshol való létrehozás általában azt jelenti,
hogy a célterületen előre elhelyezik a tárgyat, vagy annak minél tökéletesebb
másolatát... vagy ha személyről van szó, a személy meggyőző hasonmását. A két
módszer együttes alkalmazása meg is teremti a harmadikat, a közönség ugyanis
döbbenetében azt hiszi, hogy a természeti törvényekkel való dacolást látta.
Mint ahogy én is úgy éreztem azon az estén a Hackney-ben, hogy a természeti
törvényekkel való dacolást láttam.
Hiába próbáltam a bevett bűvészeti alapelvek segítségével megoldani a rejtélyt, s
bár megszállottan törtem a fejemet és dolgoztam rajta, még csak a közelébe sem
jutottam olyan megoldásnak, amivel megelégedtem volna.
Egyfolytában kizökkentett az a tudat, hogy ennek a csodálatos illúziónak a mélyén
egy őrjítően egyszerű titoknak kell lennie. A bűvészet legfontosabb szabálya mindig
érvényes: amit látunk, az nem az, ami valójában történik.
És a titok továbbra is elillant előlem. Mindössze két kisebb vigaszom volt.
Először is, akármilyen ragyogó káprázatot alkotott, a saját titkomat még mindig
biztonságban tudhattam Angier-től. Nem úgy mutatta be az illúziót, ahogyan én, bár
úgy nem is tehette volna.
Másodszor a sebesség. Akármi is legyen a titka, Angier előadásának hatása közel
sem volt olyan gyors, mint az enyém. Az én testem egyetlen pillanat alatt kerül át
egyik szekrényből a másikba. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy gyorsan
történik. Nem – az én illúzióm azonnali. Nincs semmiféle késlekedés. Angier
módszere sokkal lassabb. Az előadásán úgy becsültem, egy-két másodperc is
eltelhetett az eltűnés és a megjelenés között, ami számomra azt jelentette, hogy egy,
vagy legfeljebb két másodperccel lassabb nálam.
 A hosszas töprengés során megpróbáltam ellenőrizni a szóban forgó időt és
távolságot. Azon az estén csak szubjektív becsléseimre támaszkodhattam, hiszen
nem tudtam, mi fog történni.
Ez is az illuzionista módszerei közé tartozik. Azzal, hogy nem készíti fel a
közönségét, az előadó a meglepetést is kihasználva rejtheti el a nyomait. Ha
megkérdik, hogy mennyi ideig tartott egy adott trükk, a legtöbb néző nem tudja
pontosan megbecsülni. Számos trükk alapul azon az elven, hogy az illuzionista olyan
gyorsan fog megtenni valamit, hogy a felkészületlen közönség utána majd
megesküszik rá, hogy a dolog nem történhetett meg, mert nem volt rá elég idő.
Ennek tudatában kényszerítettem magam, hogy gondosan idézzem fel, mit láttam.
Lelki szemeim előtt újra lejátszottam az illúziót, és ismét megpróbáltam felbecsülni,
valójában mennyi idő telt el Angier látszólagos eltűnése és máshol való
megtestesülése között. Végül arra jutottam, hogy biztosan nem kevesebb, mint az
első becsléssel megállapított egy-két másodperc, de akár öt is lehetett. Márpedig öt
másodperc alatt a teljes és váratlan sötétségben nagyon sok láthatatlan trükkre képes
egy ügyes bűvész!
Nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a rövid időintervallum a rejtély kulcsa, ám még így
sem tűnt elégnek ahhoz, hogy Angier elrohanhasson majdnem a legutolsó széksorig.
Két héttel az előadás után, azzal az indokkal, hogy egy tervezett fellépéshez van
szükségem az adatokra, megállapodtam a Hackney igazgatójával, hogy felmérjem a
nézőteret. Ez meglehetősen bevett szokás a bűvészek körében, hiszen az előadást
gyakran az előadóhelyiség méreteihez kell igazítani. Ennek megfelelően a kérésemet
teljesen normálisnak tartották, s az igazgató titkára udvariasan fogadott, mi több,
még a mérésekben is segített.
Megtaláltam a helyet, ahol ültem, és megállapítottam, hogy alig több mint
ötvenlábnyira van a színpadtól. Annak a pontnak a megtalálása, ahol Angier
felbukkant a széksorok között, nehezebb volt, és mindössze az emlékezetemre
támaszkodhattam benne. Megálltam a székem mellett, és megpróbáltam
háromszögeléssel meghatározni a kérdéses pontot: felidéztem, milyen szögben
kellett elfordítanom a fejem, hogy lássam. Végül egy még mindig elég hosszú sávot
tudtam csak kijelölni a folyosón, mint lehetséges érkezési területet: a legközelebbi
pontja több, mint hetvenöt lábnyira, a legtávolabbi pedig jóval több mint
százlábnyira esett a színpad szélétől.
Egy időre megálltam a színpad közepén, körülbelül ott, ahol a háromlábú állvány
lehetett, és végignéztem a folyosón, azon töprengve, én hogyan tudnám
megvalósítani, hogy a zsúfolt nézőtéren át, teljes sötétségben, öt másodperc alatt
eljussak a másik pontba.

33
 Elutaztam Wokingba, visszavonulása óta ugyanis ott élt Tommy Elbourne, és meg
akartam vitatni vele a problémát. Miután elmeséltem neki az illúziót, megkérdeztem,
hogy szerinte mi lehet a magyarázata.
– A saját szememmel kellene látnom, uram – felelte hosszas gondolkodás és
számos keresztkérdés feltétele után.
Megpróbáltam másképp közelíteni a problémához. Tegyük fel, mondtam neki,
hogy szeretnék megtervezni egy ilyen illúziót. Régen sokszor dolgoztunk így együtt
– én leírtam egy hatást, amit el akartam érni, aztán visszafelé haladtunk a tervezéssel,
a végeredménytől a legegyszerűbb alapvetésig.
– De hát ez az ön számára nem lenne probléma, igaz, Mr. Borden? – kérdezte
titkos módszeremre utalva.
– Igen, de az más! Hogyan terveznénk meg egy másik illuzionista számára?
Gondolkodjunk ezen a vágányon!
– Nem tudom – vont vállat. – A legjobb talán egy hasonmás lenne, valaki, akit
előre elhelyeznénk a közönség soraiban, de hát azt mondta...
– Angier nem így csinálta. Egyedül volt.
– Akkor fogalmam sincs, uram.

34
Új tervet készítettem. Elmegyek Angier következő előadássorozatára, ha kell,
minden este megnézem a műsorát, amíg meg nem oldom a rejtélyt. Tommy Elbourne
is velem tart. Igyekszem megőrizni a büszkeségemet, ameddig csak tudom, és ha
képes leszek kicsikarni a titkát anélkül, hogy felkeltsem a gyanúját, akkor elérem az
ideális eredményt. Ám ha az előadássorozat végén sem tudunk előállni egy
működőképes elmélettel, akkor felhagyunk a múlt összes rivalizálásával és
irigységével, egyenesen odamegyek hozzá, és ha kell, könyörgök neki, hogy
engedjen betekintést a titokba. Ilyen őrjítő hatással volt rám a rejtély.
Szégyen nélkül írom le mindezt. A rejtélyek általános fizetőeszközként működnek
a bűvészek körében, és szakmai kötelességemnek tartottam, hogy megismerjem a
trükk működését. Ha ehhez meg kell alázkodnom, ha el kell ismernem, hogy Angier
a jobb bűvész, akkor legyen.
Ám a tervből semmi sem valósult meg. Egy hosszú karácsonyi szünet után Angier
január végén az Egyesült Államokba utazott turnézni, otthagyva engem tehetetlen
frusztrációmmal.
Egy héttel azután, hogy áprilisban hazatért (a hírt a The Times hozta le),
bejelentkeztem a házában, azzal a szándékkal, hogy kibékülök vele, de nem volt ott.
A ház, egy nagy, de szerény épület nem messze a Highgate Fieldstől, zárva volt, a
redőnyök leeresztve. Beszéltem a szomszédokkal, de csak annyit voltak képesek
mondani, hogy semmit sem tudnak a tulajdonosról. Angier nyilvánvalóan
ugyanolyan titokban tartotta életét a külvilág előtt, mint én.
Kapcsolatba léptem Hesketh Unwinnel, az ügynökével, de lerázott. Hagytam nála
még egy üzenetet, amelyben könyörögtem Angier-nek, hogy sürgősen keressen meg.
Noha az ügynök megígérte, hogy személyesen továbbítja az üzenetet, válasz soha
nem érkezett rá.
Írtam közvetlenül Angier-nek is, javasolva, hogy vessünk véget a vetélkedésnek, a
haragnak, felajánlva bármilyen bocsánatkérést vagy jóvátételt, amit csak helyesnek
tart a békekötés érdekében.
Nem válaszolt, s ekkor úgy éreztem, eljutottam egy olyan pontra, ami már túl van
a józan ész határán.
S attól tartok, a hallgatására adott válaszomat sem a józan ész szülte.

35
Május harmadik hetében vonatra ültem, és elutaztam Londonból a suffolki
Lowestoftba, ebbe a tengerparti kisvárosba és halászkikötőbe. Angier egy hetes
műsorsorozatot tervezett itt. Egyetlen szándék vezérelt: hogy valahogyan bejussak a
színfalak mögé, és saját magam fejtsem meg a titkot.
Csalódnom kellett. A művészbejáróval reménytelen lett volna próbálkozni,
ugyanis egy jól látható, kézzel írt lap azt közölte, hogy a látogatók előzetes
jóváhagyás nélkül még a kapusfülkéig sem nyerhetnek bebocsátást. Mivel nem
akartam felhívni magamra a figyelmet, visszavonulót fújtam.
Hasonló nehézségekbe ütköztem a díszlettárban is. Itt is megvannak a megfelelő
módszerek és eszközök a bejutásra, ha ismeri az ember a dörgést, de Angier ismét
elővigyázatos volt, ahogy arra hamarosan rá kellett jönnöm.
A raktár mögött összefutottam egy fiatal asztalossal, aki épp egy padlólapon
dolgozott. Megmutattam neki a névjegyemet, és elég barátságosan üdvözölt. Néhány
semmitmondó mondat után így szóltam:
– Nem is tudom, egyszer úgy szeretném a színfalak mögül látni a műsort!
– Ki nem?
– Mit gondol, nem tudna bejuttatni valamelyik este?
– Reménytelen, uram, de értelme sem lenne sok. A hét fő attrakciója körbevétette a
színpadot. Semmit sem lehet látni!
– És ez hogy tetszik magának?
– Annyira nem szörnyű, mert elég tekintélyes borravalót adott...
Ismét visszavonultam. A színpad körbevétele elég szélsőséges intézkedés, csak a
leggyanakvóbb bűvészek alkalmazzák, akik attól félnek, hogy a kellékesek vagy más
színházi dolgozók ellesik a titkaikat. Általában nem túl népszerű kérés, és hacsak
nem kerül tekintélyes borravaló kiosztásra, komolyan visszavetheti azoknak az
együttműködési kedvét, akikre az előadónak támaszkodnia kell munkája során. Az a
tény, hogy Angier vállalta az intézkedéssel járó kellemetlenségeket, egyértelműen
arra utalt, hogy a titkát minden eszközzel meg akarja védeni.
Már csak három lehetőség maradt, hogy bejussak a színfalak mögé, s mindegyik
felvetett bizonyos nehézségeket.
Az első megoldás az, hogy bemegyek a főbejáraton, és valamelyik belső ajtón
keresztül próbálok a színpad mögé jutni. (A Pavilion nézőteréről befelé nyíló ajtókat
egytől egyig lezárták, és a személyzet árgus szemmel figyelte a nézőket.)
A második az, hogy megpróbálok valami ideiglenes munkát szerezni a
színházban. (Azon a héten senkit sem vettek fel.)
A harmadik az, hogy nézőként megyek el a műsorra, és úgy próbálok meg bejutni
a színpad mögé. Mivel más választásom nem maradt, elmentem a pénztárhoz és az
összes előadásra vettem jegyet, amire csak lehetett. (Az a felfedezés sem töltött el
nagy örömmel, hogy Angier műsorának olyan sikere volt, hogy a legtöbb estére már
elfogytak jegyek, és az esetleges visszaváltásokra is várólistát vezettek. Ha pedig volt
is jegy valamelyik alkalomra, az a legdrágább helyekre szólt.)

36
A második általam látott Angier-előadásra szerzett jegyem a legelső sorba szólt.
Angier futólag rám pillantott, amikor felment a színpadra, de én szakértő módon
álcáztam magam, és biztosra vettem, hogy nem ismert fel. A saját tapasztalatomból
tudom, hogy a bűvész néha előre megérzi, hogy a közönségből ki fog önként
jelentkezni, ha kéri, így aztán a legtöbb illuzionista az előadás kezdetén feltűnés
nélkül fel is méri az első két-három széksort.
Amikor Angier belekezdett a kártyatrükkökbe, és önként jelentkezőket kért,
látványosan habozva felálltam, és sikerült is felhívatnom magam a színpadra.
Amikor Angier közvetlen közelébe kerültem, észrevettem, hogy mennyire ideges.
Alig nézett rám, miközben végigmentünk a kártyák kiválasztásának és elrejtésének
szórakoztató folyamatán. Mindvégig tisztességesen játszottam, mert nem az volt a
célom, hogy tönkretegyem a műsorát.
Amikor ezen a rutinfeladaton túljutottunk, gyorsan odalépett mögém az
asszisztense, udvariasan, de erősen megfogta a karomat, és a színpad széle felé
kezdett vezetni. Az előző előadáson a néző egyedül ment le a rámpán, miközben az
asszisztens visszasietett a színpad közepére, ahol szükség volt rá a következő
számnál.
Mindennek tudatában megragadtam a kínálkozó alkalmat. A tapsvihar közepette
az álcám részeként használt vidékies akcentussal odaszóltam az asszisztensnek.
– Minden rendben lesz, kedveském. Visszatalálok a helyemre.
Hálásan rám mosolygott, megveregette a karomat, majd visszafordult Angier felé.
Ő a lassan elhalkuló taps közepette előhúzta kellékeit. Egyikük sem nézett rám. A
közönség túlnyomó többsége Angier-t figyelte. Visszaléptem, és kisurrantam a
színpad oldalán. Hátrébb keresnem kellett egy lazább véget a színpadot hátulról és
oldalról körülvevő vásznakon.
Azonnal elém lépett egy díszletező.
– Sajnálom, uram! – szólított meg emelt hangon. – Nem mehet be a színfalak
mögé!
Angier alig néhány lábnyira tőlünk épp belekezdett a következő műsorszámba.
Ha elkezdek vitatkozni a fickóval, biztosan meghall minket, és rájön, hogy valami
készül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a fejemről a kalapot és az álcámhoz
tartozó parókát.
– A műsorral vagyok, te ostoba! – mondtam sürgetően, de halkan, a saját
hangomon. – El az útból!
A kellékes gyanakvóan méregetett, de aztán morgott valami bocsánatkérésfélét és
hátralépett. Elsiettem mellette. Sokat gondolkodtam, hol a legérdemesebb keresnem
a titkot. Mivel a színpadot körülkerítették, valószínűnek tűnt, hogy alatta fogom
megtalálni, amit keresek. Végigmentem egy rövid folyosón, míg oda nem értem a
színpad alá vezető lépcsőhöz.
A színpad alatti terület a zsinórpadlással együtt a színház fő műszaki területe.
Számos csapóajtót és hídszerkezetet láttam, illetve a háttérparavánokat mozgató
csörlőrendszereket. Több nagy tolófal állt a sínjében, feltehetőleg a következő
produkciók kellékeként. Szaporán lépkedtem a különféle gépezetek között. Ha az
aznap esti műsor nagyszabású rendezvény lett volna, sok jelenettel és
díszletváltással, akkor odalent nyüzsögtek volna a szerkezeteket kezelő technikusok,
ám mivel a bűvészshow leginkább magának a bűvésznek a kellékeire épül, a
technikai követelmények nagyrészt kimerültek a függöny és a világítás kezelésében.
Így hát örültem, de nem lepett meg, hogy a területet néptelenül találtam.
A magasföldszint hátsó részében megtaláltam, amit kerestem, bár először fel sem
ismertem, mi az. Két nagy, erős ládába botlottam, amelyeket számos emelőkampóval
és fogantyúval szereltek fel. Nagy betűkkel ez állt rajtuk: MAGÁNTULAJDON – A
NAGY DANTON. Mellettük egy jókora, számomra ismeretlen típusú áramátalakító
állt. A saját számomban is hasonló berendezést használtunk az elektromos pad
energiaellátására, de az egy egyszerű, kis készülék volt. Az Angieréből szinte
sugárzott a nyers erő. Egyre melegebb lett, ahogy a közelébe értem, s valahonnan a
mélyéről halk, de erős zúgó hang áradt.
A konverter fölé hajoltam, próbálva rájönni rendeltetésére. A fejem fölött
hallottam Angier lépteit a színpadon, felemelt hangja betöltötte a nézőteret. Szinte
láttam magam előtt, ahogy fel-alá járkálva a tudomány csodáiról szónokol.
A konverter váratlanul nagyot reccsent, és legnagyobb rémületemre vékony, de
szúrós szagú, kék füstcsík kezdett szivárogni egy rácson át a tetejéről. A zúgó hang
felerősödött. Először hátrahőköltem, de aztán veszélyérzetemre hallgatva
visszaléptem.
 A fejem fölött továbbra is hallottam Angier kimért lépteit. Nyilvánvalóan mit sem
sejtett abból, ami lent történt.
A berendezés ismét reccsent egyet, de ez alkalommal a vészjósló csikorgás
kíséretében, mintha valamilyen fém szakadt volna szét. A füst egyre gyorsabban
áramlott kifelé, s amikor megkerültem a konvertert, döbbenten láttam, hogy több
vastag vezetéktekercs is vörösen izzik.
A színpad alatt több tonna száraz fa, megolajozott csörlők, több mérföldnyi kötél,
kidobott papírhalmok, olajfestékkel festett hatalmas színfalak álltak mindenfelé. Az
egész hely olyan volt, mint egy gyufásdoboz, s a közepén ott állt valami, ami
szemmel láthatólag bármelyik pillanatban lángra lobbanhatott. Szörnyű
bizonytalanság töltött el – észrevehette Angier vagy valamelyik segédje, hogy mi
történik idelent?
A konverterből újabb zajok törtek fel, és újabb adag füst gomolygott elő a rács alól.
Belélegeztem, és köhögnöm kellett tőle. Kétségbeesetten néztem körül valamilyen
tűzoltó készüléket keresve.
Aztán megláttam, hogy a konverter egy vastag, szigetelt elektromos kábelen át
kapja az energiát, amely a hátsó falra szerelt nagy elektromos kapcsolószekrényhez
vezetett. Odarohantam. A kapcsolószekrénybe beépítettek egy vészkapcsolót, én
pedig gondolkodás nélkül megmarkoltam a kart és lerántottam.
A konverter pokoli zaja azonnal elhallgatott. Csak a csípős kék füst áradt továbbra
is a rács alól, de minden pillanattal egyre ritkulva.
Odafent valami puffant egy nagyot, aztán néma csend támadt.
Eltelt egy-két másodperc, miközben bűnbánóan néztem a fejem fölött a színpad
deszkáit.
Aztán szapora lépteket hallottam és Angier dühös kiáltását. A közönséget is
hallani lehetett: valamiféle mormolás uralta a termet, nem ujjongás vagy taps.
Odafent egyre több siető láb dobogott, egyre több kiáltás harsant. Akármit is
csináltam, tönkretettem vele Angier illúzióját.
Azért mentem el abba a színházba, hogy megfejtsek egy rejtélyt, nem azért, hogy
félbeszakítsam a műsort, de kudarcot vallottam az előbbiben és akaratlanul is
sikerrel jártam az utóbbiban. S mindennek fejében mindössze annyit tudtam meg,
hogy nagyobb teljesítményű konvertert használ, mint én, és hogy az övé
tűzveszélyes.
Rájöttem, hogy ha ott maradok, hamarosan felfedeznek, ezért elléptem a gyorsan
hűlő konverter mellől, és visszamentem azon az úton, amin lejöttem. A tüdőm
megfájdult a belélegzett füsttől, a fejem kavargott. Fent, a színpadon és a színfalak
mögött egyre többen rohangáltak nagy zajjal fel-alá, s ez nekem kedvezhetett.
Valahol az épületben, nem túl messze, sikoltást hallottam. Úgy tűnt, a fokozódó
zűrzavarban észrevétlenül kisurranhatok.
Miközben felszaladtam a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, azzal a feltett
szándékkal, hogy nem állok meg senkinek, bámulatos látvány tárult elém!
 Maga Angier állt a lépcső tetején, dühösen felemelt karral várt rám. De nekem úgy
tűnt, mintha egy kísértet alakját öltötte volna magára! Láttam a mögötte lévő
lámpákat, amik valamilyen trükk révén egyszerűen átvilágítottak rajta. Abban a
pillanatban számos gondolat merült fel bennem – valamilyen különleges ruhát
viselhet, ez segíti a trükk végrehajtásában!
Valamilyen preparált anyag! Valami, amitől átlátszóvá válik! S ha átlátszóvá,
akkor láthatatlanná! Ez lenne a titka?
Ám ugyanebben a pillanatban felfelé irányuló lendületem nekilökött, és
mindketten elterültünk a padlón. Megpróbált elkapni, de akármit is kent magára, az
meggátolta, hogy fogást találjon rajtam. Kiszabadítottam magam és elgurultam
mellőle.
– Borden! – A hangja rekedt volt a haragtól, mégis csak rettenetes suttogásnak
hangzott. – Állj!
– Baleset volt! – kiáltottam. – Hagyjon békén!
Talpra ugrottam és elrohantam, otthagyva a kemény padlón. Végigfutottam egy
rövid folyosón, lépteim visszhangot vertek a sima, festékkel lekent téglapadlón,
befordultam egy sarkon egy újabb kopár folyosóra, majd odaértem a kapusfülke elé.
A kapus meglepetten felnézett, ahogy elrobogtam előle, de esélye sem volt, hogy
megállítson.
Néhány pillanat múlva kirontottam a művészbejárón, és végigsiettem a szűk
sikátoron a tengerpartra.
Itt a tenger felé fordulva megálltam egy pillanatra, előredőltem, és zihálva a
térdeimre támaszkodtam. Köhögtem néhányat, próbálva kitisztítani a tüdőmből a
füst maradékát. Szép, száraz nyár eleji este volt. A nap épp lenyugodott, és a sétány
mellett felgyúltak a színes lámpák. Tetőzött a dagály, s a hullámok lágyan megtörtek
a védőgáton.
A közönség kiszállingózott a Pavilion Theatre-ből, és szétszéledt a városban.
Sokak arcán döbbent kifejezés ült, talán a műsor váratlan félbeszakadása miatt. A
tömeggel együtt mentem végig a sétányon, aztán amikor odaértünk a főutcához, a
szárazföld felé fordultam és egyenesen a vasútállomásra indultam.
Jóval éjfél után értem londoni házamba. A gyerekek a szobáikban aludtak.
Bebújtam Sarah megnyugtatóan meleg teste mellé, és csak feküdtem a sötétben, azon
töprengve, mit értem el azon az estén.

37
Aztán hét héttel később Rupert Angier meghalt.
Finoman fogalmazva is emésztett a bűntudat, különösen mivel mindkét újság,
amely beszámolt a haláláról, utalt az illúziója bemutatása során szerzett
„sérüléseire”. Nem állították, hogy a baleset azon az estén történt, amikor
Lowestoftban voltam, de én tudtam, hogy csak akkor történhetett.
Azt már korábban megtudtam, hogy Angier lemondta azon a héten a többi
fellépését a Pavilionban, s a legjobb tudomásom szerint később sem jelent meg sehol
a nyilvánosság előtt. Fogalmam sem volt, miért.
Csak most jutott eszembe, hogy talán végzetes sérüléseket szenvedett azon az
estén.
Számomra az volt a legérthetetlenebb, hogy akaratlan beavatkozásom után alig
egy perccel beleszaladtam Angierbe. Akkor nem úgy tűnt, hogy halálosan
megsebesült, vagy hogy akár kisebb sérüléseket szenvedett volna. Épp ellenkezőleg,
kirobbanóan egészségesnek tűnt, s láthatólag meg akart verekedni velem. Egy rövid
ideig még a padlón is birkóztunk, mielőtt sikerült elmenekülnöm. Nem volt rajta
semmi szokatlan, csak az a zsíros kenőcs, amit magára vagy a jelmezére kent,
feltehetőleg az illúzió végrehajtásához, vagy hogy valamilyen módon segítsen neki
eltűnni. Ez igazi rejtély volt, mivel miután magamhoz tértem a füst belélegzésének
hatása alól, tökéletesen emlékeztem arra a néhány pillanatra. Márpedig a másodperc
tört részéig egyértelműen „átláttam” rajta, mintha egyes részei vagy teljes teste
átlátszó lett volna.
Egy másik, csekélyebb rejtélyt jelentett az, hogy a dulakodás során semennyi sem
kenődött rám abból az anyagból. Angier határozottan megmarkolta a csuklómat,
valamennyire éreztem is a tenyere síkosságát, de semmi nyoma nem maradt a
kenőcsnek. Még arra is emlékszem, hogy a vonaton ülve a saját karomat is a fény felé
emelve vizsgálgattam, hogy nem lettem-e „átlátszó”.
Összességében elég sok volt a kétség ahhoz, hogy a hír által kiváltott érzelmeimet
a bűntudat uralja. Mi több, szembesülve a történtek szerencsétlen kimenetelével, úgy
éreztem, meg kell próbálnom valamiképp vezekelni a dologért.
Sajnos a sajtó csak több nappal Angier halála és a temetés után közölte a
nekrológokat, pedig a búcsúztatás jó alkalom lett volna, hogy kezdeményezzem a
békülést a családjával és a munkatársaival. Egy koszorú, egy részvétnyilvánítás
kikövezhette volna az utat a számomra, de hát nem így történt.
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, közvetlenül az özvegyéhez fordulok,
és írtam neki egy komoly, együtt érző levelet.
A levélben elmondtam, ki vagyok, és hogy örök bánatomra hogyan keveredtem
fiatal koromban összetűzésbe néhai férjével. Megírtam, hogy férje idő előtti halálának
híre megdöbbentett és elszomorított, és tudom, hogy az egész bűvészközösség érezni
fogja a veszteséget. Elismerően szóltam előadói képességeiről és a csodás illúziók
ingénieurjének zsenialitásáról.
Ezek után rátértem a levél fő témájára, amiről azt reméltem, hogy az özvegy
számára mellékesnek tűnik majd. Azt írtam, hogy a bűvészek világában az a szokás,
hogy amikor egy kolléga meghal, felajánljuk a családnak, hogy megvásároljuk azokat
a kellékeket és holmikat, amikre érzésük szerint nincs már szükségük. Hozzátettem,
hogy a Ruperthez fűződő régi és problémás viszonyom okán kötelességemnek érzem
ezt az ajánlatot megtenni, és komoly anyagi eszközök állnak rendelkezésemre.
A levél elküldése után, sejtve, hogy nem feltétlenül számíthatok az özvegy
kedvező válaszára, szakmai kapcsolataimon keresztül szimatolni kezdtem. Ezzel is
óvatosnak kellett lennem, hiszen nem tudhattam, rajtam kívül még hány bűvész
szeretné megkaparintani Angier berendezését. Úgy gondoltam, sok. Lehetetlen, hogy
én voltam az egyetlen hivatásos bűvész, aki látta megdöbbentő előadását. Ezért
diszkréten elterjesztettem a megfelelő helyeken, hogy ha piacra kerülnének Angier
kellékei, érdekelne a megvásárlásuk.
Két héttel az özvegynek írt levél elküldése után választ kaptam egy Chancery
Lane-i székhelyű ügyvédi irodától. Idemásolom a tartalmát:

Az elhunyt Rupert Angier Úr hagyatékkezelője

Tisztelt Uram,
Ügyfelünk iránti érdeklődésének okán azt az utasítást kaptam, hogy tájékoztassam, az
elhunyt Rupert David Angier nagy értékű ingó és ingatlan vagyona kapcsán minden
szükséges intézkedés megtörtént, és ennél fogva Önnek nem szükséges az azok sorsa utáni
további érdeklődéssel, esetleges megvásárlásukra való ajánlattétellel fáradnia.
Elhunyt ügyfelünk kisebb értékű ingóságainak tekintetében még utasításokat várunk
örökösétől. Ezek nyilvános árverésen kerülnek majd értékesítésre, mely árverés helyéről és
időpontjáról a szokásos lapokból tájékozódhat.

Maradva alázatos szolgái,

Kendal, Kendal & Owen
(Ügyvédek és jogi képviselők)

38
Előrelépek a rivaldafénybe, és teljes ragyogásba burkolózva egyenesen önök felé
fordulok.
– Nézzék a kezem! – mondom. – Nincs benne semmi.
Felemelem a két kezemet, önök felé fordítom a tenyerem, széttárom az ujjaimat,
hogy bizonyítsam, semmit sem rejtettem közéjük. Most előadom az utolsó
trükkömet, és elővarázsolok egy csokor papírvirágot a kezemből, amiről önök tudják,
hogy üres.

39
 1903. szeptember 1-je van, és azt mondom, hogy minden szándékom és
elhatározásom ellenére Angier halálával véget ért a pályafutásom.
Noha tisztes vagyonra tettem szert, nős voltam, gyerekeim voltak, és bonyolult és
drága életet kellett fenntartanom. Nem szökhettem meg a kötelességem elől, ezért
amíg munkaajánlatokat kaptam, el kellett fogadnom őket. Így nem vonultam vissza
teljesen, de az éveken át sarkalló ambíció, a közönség lenyűgözésére való vágy, a
lehetetlen megálmodásának puszta öröme teljesen eltűnt belőlem. Technikailag
továbbra is képes voltam bűvészkedni, a kezem ügyes maradt, és Angier halála után
ismét csak én mutattam be Az ÚJ TRANSZPORTÁLÓ EMBERt... de mindez nem volt
elég.
Óriási magány ereszkedett rám, amit az egyezmény miatt még most sem
mutathatok be teljességében, csak annyit mondhatok, én voltam az egyetlen barát,
akire vágytam. És persze én voltam az egyetlen barát, akivel nem találkozhattam.
Próbálom olyan finoman kezelni ezt a dolgot, amilyen finoman csak tudom.
Az életem tele van titkokkal és ellentmondásokkal, amiket soha nem
magyarázhatok el.
Kihez ment feleségül Sarah? Hozzám, vagy hozzám? Két gyermekem van, és
imádom őket. De az enyémek, hogy imádhassam őket, tényleg csak az enyémek...
vagy valójában az enyémek? Honnan tudhatnám, hacsak nem az ösztöneim
sugallataiból? S ha már itt tartunk, melyik énembe szeretett bele Olive, és kivel
költözött a hornsey-i lakásba? Nem én szeretkeztem vele először, és nem én hívtam
meg a lakásba, mégis nekem volt jó, hogy ott lakott, tudva, hogy én is ugyanazt
teszem.
Melyik énem próbálta leleplezni Angier-t? Melyik énem találta ki Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBERt, és melyik énem transzportált először?
Még nekem is úgy tűnik, hogy összevissza fecsegek, de minden leírt szó koherens
és pontos. Ez létezésem központi dilemmája.
Tegnap Délnyugat-Londonban, egy balhami színházban léptem fel. Előbb délután,
majd kétórás szünet után este is. Mint ilyen esetekben gyakran, bementem az
öltözőmbe, behúztam a függönyöket, leoltottam a lámpákat, kulcsra zártam az ajtót,
és lefeküdtem aludni a díványra.
Arra ébredtem...
Felébredtem egyáltalán? Vagy egy látomás volt? Egy álom?
Arra ébredtem, hogy Rupert Angier szellemalakja ott áll az öltözőmben, és két
kézzel markol egy hosszú kést.
Mielőtt megmozdulhattam vagy kiálthattam volna, rám vetette magát. A dívány
szélére érkezett, és vadul kapaszkodva húzta feljebb magát, ránehezedve a
mellkasomra és a gyomromra. Felemelte a kést és hegyét a szívemnek szegezte.
– Készülj a halálra, Borden! – suttogta rekedt, szörnyű hangon.
Abban a pokoli látomásban úgy tűnt, mintha teljesen súlytalan lett volna, és
könnyűszerrel levethettem volna magamról, de a félelem teljesen elgyengített.
Felemeltem a kezem és megragadtam a csuklóját, próbálva megakadályozni, hogy
belém döfje a kést, de legnagyobb döbbenetemre azt éreztem, még mindig rajta van
az a zsíros anyag, és nem tudom rendesen megfogni. Minél erősebben próbáltam,
annál gyorsabban csúsztak le ujjaim undorító bőréről. Az arcomban éreztem bűzhödt
leheletét, a sír, a temető poshadt szagát.
Rémülten kapkodtam levegő után, mert éreztem, hogy a penge hegye fájdalmasan
a mellkasomhoz nyomódik.
– Most pedig mondd meg, Borden, melyik vagy? Melyik?
Alig kaptam levegőt, annyira féltem, annyira rettegtem, hogy a penge bármelyik
pillanatban áthatol a bordáim között és belefúródik a szívembe.
– Mondd meg, és meghagyom az életed! – A kés nyomása fokozódott.
– Nem tudom, Angier! Már én magam sem tudom!
És ezzel valahogy vége lett, szinte olyan hirtelen, ahogyan kezdődött. Az arca csak
néhány hüvelyknyire volt az enyémtől, és láttam, hogy acsarog a dühtől. Áporodott
lehelete teljesen beburkolt. A késhegy elkezdte felhasítani a bőrömet! A félelem
hirtelen erőt adott. Megütöttem, egyszer, kétszer, ököllel az arcát, s ettől
eltántorodott tőlem. A szívemen enyhült a halálos nyomás. Megéreztem, hogy
előnybe kerültem, és mindkét öklömmel lesújtottam a testére. Felüvöltött, elhátrált. A
késhegy felemelkedett a bőrömről. Még mindig rajtam feküdt, ezért ismét
megütöttem, majd fellendítettem az egyik oldalamat, hogy lelökjem. Legnagyobb
megkönnyebbülésemre leesett rólam, és közben elejtette a kést. A halálos penge
megcsörrent a falon, majd a padlóra hullott, miközben a szellemszerű jelenés arrébb
gurult.
Sebesen talpra ugrott, s űzött, vad tekintettel meredt rám, lesve, tovább támadok-
e. Felültem a díványon, és megfeszítettem a testem, újabb rohamra számítva. Ő volt a
végső rettegés fantazmája: a legnagyobb ellenségem kísértete.
Láttam megcsillanni az egyik lámpa üvegét félig áttetsző testén át.
– Hagyj békén! – krákogtam. – Te meghaltál! Semmi dolgod velem!
– Neked sincs velem, Borden! Ha megöllek, az nem bosszú. Soha nem lett volna
szabad megtörténnie. Soha!
Rupert Angier kísértete hátat fordított nekem, odament a bezárt ajtóhoz, és átment
rajta. Semmi sem maradt utána, csak a szörnyű hullabűz makacs szaga.
A jelenés megbénított, és még akkor is dermedten ültem a díványon, amikor
elkezdték színpadra szólítani az első fellépőket. Néhány perc múlva odajött az
öltöztetőm az ajtóhoz, s csak az ő kitartó kopogásának hatására emelkedtem csak fel
a díványról.
Angier kését ott találtam a padlón, s most itt van velem. Valódi. És egy kísértet
szegezte a mellemnek.
Az egésznek semmi értelme. Fáj, ha levegőt veszek, fáj, ha megmozdulok. Még
mindig érzem a szívemnek feszülő késhegy nyomását. A hornsey-i lakásban vagyok,
és nem tudom, mit csináljak, nem tudom, valójában ki vagyok.
 Minden szó, amit ebbe a füzetbe írtam, igaz, és mindegyik az életem valóságát írja
le. A kezem üres, és őszinte tekintettel nézek önökre. Íme, így éltem, és az egészből
mégsem derül ki semmi.
Egyedül megyek el a végéig.
harmadik rész
Kate A ngier
 1
Még csak ötéves voltam, de a leghalványabb kétségem sem fűződik ahhoz, hogy
valóban megtörtént. Tudom, hogy az emlékezet néha különös tréfákat űz, különösen
éjszaka, egy döbbent és rémült gyermekkel, és azt is tudom, az emberek olyasmiből
is emlékeket szőnek, amiről csak hiszik, hogy megtörtént velük, vagy amit
szeretnének, hogy megtörténjen velük, vagy amit később másoktól hallanak, hogy
megtörtént velük. Nálam mindez lezajlott, és hosszú évekig tartott, míg a
töredékekből összeraktam a valóságot.
A dolog kegyetlen volt, erőszakos, megmagyarázhatatlan és szinte biztosan
törvénytelen. A legtöbb érintett életét tönkretette. Az én életemet is bemocskolta.
Most már el tudom mondani a történetet úgy, ahogy megtörténni láttam, de
felnőttként.

2
Apám Lord Colderdale, a tizenhatodik ezen a néven. A családnevünk Angier,
apám a Victor Edmund keresztnevet kapta; s ő Rupert Angier egyetlen fiának,
Edwardnak a fia. Így hát Rupert Angier, a „Nagy Danton”-ként ismert bűvész a
dédapám volt, és Colderdale tizennegyedik earlje.
Anyám neve Jennifer, bár apám otthon mindig Jennynek szólította. Akkor
ismerkedtek meg, amikor apám a külügyminisztériumban dolgozott, ahol az egész
II. világháborút töltötte. Nem karrierdiplomata volt; egészségügyi problémák miatt
nem szolgálhatott a hadseregben, s ezért jelentkezett polgári szolgálatra. Német
irodalmat hallgatott az egyetemen, az 1930-as években eltöltött némi időt Lipcsében,
s úgy tűnt, olyan képességekkel bír, amelyek hasznosak lehetnek a brit kormány
számára háború idején. A német lőparancsnokság elfogott üzeneteinek lefordítása
szemmel láthatólag ebbe a kategóriába esett. Anyámmal 1946-ban ismerkedtek meg
egy vonatút során, Berlinből Londonba tartva. Anyám ápolónő volt, a megszálló
erőkkel dolgozott a német fővárosban, s szolgálati ideje leteltével épp hazatért
Angliába.
1947-ben házasodtak össze, s apámat körülbelül ugyanekkor mentették fel
külügyminisztériumi szolgálatból. Ide költöztek Caldlow-ba, s itt születtem én meg a
nővérem. A világra jöttünket megelőző évekről nem sokat tudok, mint ahogy arról
sem, miért vártak ilyen sokat szüleink a családalapítással. Sokat utaztak, de úgy
hiszem, inkább az unalmat próbálták kerülni, s nem kifejezetten az új helyek
megismerésének vágya hajtotta őket. A házasságuk sohasem volt teljesen
problémamentes. Tudom, hogy anyám az 1950-es évek végén egy időre el is
költözött, ugyanis jó pár évvel később egyszer véletlenül kihallgattam egy
beszélgetését húgával, az én Caroline nénikémmel. A nővérem, Rosalie 1962-ben
született, s jómagam 1965-ben követtem. Apám ekkor már majdnem ötvenéves volt,
anyám pedig harmincas évei végén járt.
A legtöbb emberhez hasonlóan én sem igazán tudom felidézni életem első éveit.
Arra emlékszem, hogy a ház mindig hidegnek tűnt, és akárhány takarót halmozott
anyám az ágyamra, akármilyen forró volt a vizespalackom, állandóan úgy éreztem, a
csontjaimig hatol a hideg. Valószínűleg csak az egyik télre emlékszem, vagy
valamelyik tél egyik hónapjára, hetére, de még ma is olyan, mintha mindig hideg lett
volna. A házat lehetetlen rendesen felfűteni telente. A szél októbertől április közepéig
teljesen átfújja a völgyet. Évente körülbelül három hónapig hó borít mindent. Mindig
is a birtok erdőinek fájával fűtöttünk, mint ahogy ma is, de a fa korántsem olyan
hatékony tüzelőanyag, mint a szén vagy az áram. A ház legkisebb szárnyát laktuk,
így gyerekkoromban fogalmam sem volt az épület valódi méreteiről.
Nyolcéves koromban elküldtek a szomszédos Congleton bentlakásos
leányiskolájába, de előtte, kiskoromban nagyrészt a házban éltem anyámmal.
Négyéves koromban beíratott a caldlow-i óvodába, később pedig a baldoni általános
iskolába (Baldon a következő falu a Chapel felé vezető úton). Mr. Stimpson, aki
feleségével együtt a teljes személyzetet alkotta, apám fekete Standardjével hozott-
vitt. A II. világháború előtt sokkal több szolgáló dolgozott a házban, de a háború alatt
minden megváltozott. 1939-től 1940-ig a házban manchesteri, sheffieldi és leedsi
kitelepítetteket szállásoltak el, iskolaként is szolgált a gyerekek számára. 1941-ben
átvette a légierő, s családom azóta sem költözött vissza a főépületbe. Ez a szárny,
ahol ma lakom, ugyanaz, mint amelyben felnőttem.

3
Ha készült is valaki a látogatásra, Rosalie-nak és nekem nem szóltak róla. Csak azt
vettük észre, hogy egy autó érkezett a főkapuhoz, és Stimpson lement, hogy
beengedje. Ez akkoriban történt, amikor a derbyshire-i megyei tanács használta a
házat, és ők azt kérték, hogy hétvégére mindig zárjuk be a kaput.
A ház elé egy Mini kanyarodott. A fényezése már megfakult, az elülső lökhárítója
meggörbült egy ütközéstől, az ablakokat rozsda keretezte. Egyáltalán nem olyasfajta
autó volt, mint amilyenek a házunk elé szoktak érkezni. A szüleim barátai szemmel
láthatólag jómódú vagy fontos emberek voltak, még akkor is, amikor a mi családunk
nehéz időket élt meg.
A férfi, aki a kocsit vezette, benyúlt a hátsó ülésre, és kiemelt a Miniből egy
ébredező kisfiút. A vállára fektette a gyereket, úgy indult el a ház felé. Stimpson
udvariasan odakísérte az ajtóhoz. Rosalie és én az egyik emeleti ablakból néztük,
ahogy Stimpson visszamegy a Minihez, hogy kivegye a vendégek csomagjait, de
aztán szóltak nekünk, hogy menjünk le a gyerekszobából és üdvözöljük az
érkezőket. Ekkor már mindenki a nappaliban volt. A szüleim úgy öltöztek fel,
mintha fontos alkalom lett volna, a vendégeink viszont sokkal hétköznapibb ruhát
viseltek.
Bemutattak minket egymásnak. A férfit Mr. Clive Bordennek hívták, a kisfiút, a
fiát pedig Nicholasnak, vagy Nickynek. Nicky úgy kétéves lehetett, azaz három
évvel fiatalabb, mint én, és öttel, mint a nővérem. Úgy tűnt, Mrs. Borden nincs, de
erről semmit sem mondtak nekünk.
Később megtudtam egyet s mást erről a családról. Tudom például azt, hogy Clive
Borden felesége nem sokkal a kisfiú születése után meghalt. A leánykori neve Diana
Ruth Ellington volt, s a hertfordshire-i Hatfieldből származott. Nicholas volt az
egyetlen gyermeke. Clive Borden Graham Bordennek, Alfred Borden, a bűvész
fiának volt a fia. Clive Borden tehát Rupert Angier legnagyobb ellenségének az
unokája, Nicky pedig a dédunokája, az én nemzedékem volt.
Rosalie és én persze mit sem tudtunk minderről akkor, s néhány perc eltelte után
anyánk azt javasolta, hogy vigyük fel Nickyt a szobánkba, és mutassuk meg neki a
játékainkat. Szó nélkül engedelmeskedtünk, ahogyan arra neveltek minket, és Mrs.
Stimpson is felkísért minket, hogy vigyázzon ránk.
Csak találgatni tudok, hogy mi történt odalent a három felnőtt között, de egész
délután tartott. Clive Borden nem sokkal ebéd után érkezett a fiával, s mi hárman,
gyerekek, majdnem sötétedésig játszottunk együtt. Mrs. Stimpson lekötött
bennünket, hagyva, hogy játsszunk, ha ahhoz volt kedvünk, és felolvasva vagy új
ötleteket adva, amikor úgy látta, hogy kezdünk unatkozni. Kikísért minket a
mosdóba, inni- és harapnivalót hozott nekünk. Rosalie és én drága játékokkal
körülvéve nőttünk fel, és már akkor, gyerekként nyilvánvaló volt számunkra, hogy
Nicky nincs az ilyen fényűzéshez szokva. Így felnőttfejjel visszagondolva azt hiszem,
két lány játékai nem lehettek túl érdekesek egy kétéves kisfiú számára.
Mindazonáltal elütöttük a hosszú délutánt, és emlékeim szerint még csak nem is
veszekedtünk.
Miről beszélgethettek odalent?
Úgy vélem, a találkozás úgy indult, mint egy újabb próbálkozás arra, hogy
elsimítsák a régi ellentéteket a két család között. Nem tudom, hogy miért nem
lehetett hagyni, hogy egyszerűen feledésbe merüljön a múlt, de úgy tűnik, mindkét
fél lelki alkatában mélyen gyökerezett az igény a téma ismételt elővételére. Mit
számít már ma, vagy mit számított akkor az, hogy két színpadi bűvész egymást
marta? Akármilyen gyűlölet, ellenszenv vagy irigység is feszült a két öregember
között, miért kellett még távoli leszármazottaikra is kihatnia, akiknek megvolt a saját
életük, megvoltak a saját problémáik? Nos igen, olyan egyszerűnek tűnik ezt így
kimondani, de az öröklött szenvedélyek néha nagyon irracionálisak tudnak lenni.
Clive Borden esetében az irracionalitás szinte szerves részének tűnt, tekintet
nélkül felmenői viselt dolgaira. Nehezen sikerült bármit is kiderítenem az életéről, de
azt tudom, hogy London nyugati részén született. Átlagos gyermekkora volt,
meglehetős tehetséget mutatott a sportban. A középiskola után a Loughborough
College-ba ment, de az első évet követően kibukott. A következő évtizedben gyakran
volt hajléktalan, barátoknál és rokonoknál húzta meg magát. Többször letartóztatták
garázdaságért, de valahogy sikerült elkerülnie, hogy priusza legyen. Ő maga
színésznek vallotta magát, a filmiparban próbált megélhetésre találni, mindenféle
statisztálást és beugrást elvállalt, amit csak talált, a közbeeső időszakokat pedig
segélyből vészelte át.
Életének egyetlen rövid szakaszában tanúsított bármiféle érzelmi és fizikai
stabilitást: amikor megismerkedett Diana Ellington-nal, és összeházasodtak. A
middlesexi Twickenhamben telepedtek le, de a házasság tragikusan rövid életű lett.
Diana halála után Clive Borden ott maradt a közösen bérelt lakásukban, és sikerült
rábeszélnie egyik férjezett nővérét, aki a környéken lakott, hogy segítsen felnevelnie
a kisfiát. Továbbra is filmekben dolgozott, s bár társadalmilag megint sodródni
kezdett, úgy tűnik, a gyerekről sikerült gondoskodnia. Nagyjából ilyen helyzetben
lehetett, amikor felkereste szüleimet.
A látogatása után feladta a twickenhami lakást, visszaköltözött Londonba, 1971
telén pedig külföldre távozott. Előbb az USA-ba utazott, majd vagy Kanadába, vagy
Ausztráliába. A nővére szerint megváltoztatta a nevét, és tudatosan felszámolt
minden kapcsolatot a múltjával. Minden követ megmozgattam, amit csak tudtam, de
abban sem vagyok biztos, hogy él-e még vagy sem.

4
De most hadd térjek vissza Clive Borden caldlow-i látogatásának délutánjára és
estéjére, és hadd próbáljam meg rekonstruálni, mi történt, míg mi, gyerekek, odafönt
játszottunk.
Apám bizonyára látványosan alakította a jó házigazdát, itallal kínálta vendégét és
felnyitott egy üveg jó bort az alkalomra. Estére fényűző vacsorát főzetett.
Barátságosan érdeklődött Mr. Borden útja iránt, megkérdezte, mi a véleménye
valamelyik hírről, kifaggatta hogyléte felől. Apám mindig így viselkedett, amikor
olyan társasági helyzetbe került, amelynek a kimenetelét nem tudta megjósolni vagy
befolyásolni. A decens angol gentleman blöffje volt ez, a bevett álarc, ami nélkülözött
minden fenyegetést, ám a legkevésbé sem illett az alkalomhoz. Szerintem ez csak
még nehezebbé tette a békülést, ha azt próbálták elérni.
Mindeközben anyám egy kisebb szerepet játszott el. Sokkal jobban érezte a két
férfi közötti feszültséget, ám tulajdonképpeni kívülállóként úgy vélte, meg van kötve
a keze. Nem hiszem, hogy sokat beszélt, legalábbis az első órában, de tudta, hogy
arra az egy témára kellene koncentrálniuk, ami mindannyiukat érdekelte. Ezért
finoman, feltűnés nélkül folyamatosan abba az irányba próbálta terelni a társalgást.
Clive Bordenről nehezebben tudok nyilatkozni, hiszen alig ismertem, de
valószínűleg ő javasolta a találkozót. Biztosan érzem, hogy egyik szülőm sem tett
volna ilyet. Bizonyára történt néhány levélváltás közöttük, s ez vezetett el a
meghíváshoz. Ma már tudom, milyen anyagi helyzetben volt akkoriban, s talán azt
remélte, a családunkkal való kibékülése talán a konyhára is hoz majd valamit. Persze
az is lehet, hogy végre rábukkant valami családi feljegyzésre, ami magyarázatul vagy
mentségül szolgálhatott Alfred Borden viselkedésére. (Borden könyve természetesen
már akkor is létezett, de a bűvészek körein kívül nem sokan tudtak róla.) Másfelől
akár Rupert Angier személyes naplójának a létezéséről is tudomást szerezhetett.
Szinte biztos, hogy dédapám naplót vezetett, annyira megszállottja volt a
dátumoknak és a részleteknek.
Mindenesetre mérget vennék rá, hogy békülési próbálkozás állt a találkozó
mögött, akárki is javasolta. Amit akkor láttam, s amire ma emlékszem, az elég
barátságosnak tűnt, legalábbis eleinte. Végül is személyes találkozás volt, amit
szüleik nemzedékének soha nem sikerült nyélbe ütnie.
A régi ellentét állt mögötte, akármi is legyen az. Semmi más nem kötötte össze a
két családot ilyen szorosan, s nem osztotta meg ilyen végzetesen. Idővel elmúlt apám
nyájassága és Borden idegessége. Valamelyikük így szólt: nos, tud valami újat
mondani a történtekről?
Ahogy visszagondolok rá, ennek a patthelyzetnek az ostobasága még ma is szíven
üt. Az ükapáinkat a békülésben gátló szakmai titkok már rég velük haltak.
Leszármazottaik közül senki sem lett bűvész, de még csak érdeklődést sem mutatott
a bűvészet iránt. Ha valakit a legkevésbé is érdekel a téma, akkor az én vagyok, s
engem is csak a kutatásaim miatt. Több könyvet is elolvastam a színpadi bűvészetről,
illetve néhány kiemelkedő bűvész életrajzát. Ezek nagy része modern munka volt, a
legrégebbi Alfred Borden könyve. Tudom, mennyit fejlődött az illúziókeltés
művészete a huszadik század eleje óta, és hogy az akkoriban népszerű trükkök már
rég kimentek a divatból, s modernebb illúzióknak adták át a helyüket. Dédapáink
idejében például senki sem hallott még arról a trükkről, amelyben kettéfűrészelnek
egy nőt. Ezt a számunkra jól ismert számot csak az 1920-as években találták ki, jóval
Danton és a Professeur halála után. A bűvészet belülről fakadó jellegzetessége, hogy
a szemfényvesztőknek újabb és újabb bámulatos ötletekkel kell előállniuk. A Le
Professeur mutatványai mai szemmel unalmasnak, érdektelennek, lassúnak és
teljesen hétköznapinak tűnnének. Az a trükk, ami híressé és gazdaggá tette,
múzeumi darabnak látszana, bármelyik önmagára adó bűvész gond nélkül
lemásolná, ráadásul sokkal látványosabban.
Mindezek ellenére az ellenségeskedés közel egy évszázada fennállt.
Clive Borden látogatásának napján minket, gyerekeket, végül levittek a
gyerekszobából, hogy az étkezőben együtt vacsorázzunk a felnőttekkel.
Megkedveltük Nickyt, és örömmel ültünk le hárman egymás mellé az asztal egyik
oldalánál. Tisztán emlékszem az ételekre, de csak azért, mert ott volt velünk Nicky.
A nővéremmel azt hittük, csak megjátssza magát, hogy mulattasson minket, de ma
már tudom, hogy valószínűleg soha nem ült még rendesen megterített asztalnál, és
soha nem szolgálták még fel neki az ennivalót. Egyszerűen nem tudta, hogyan
viselkedjen. Az apja néha nyersen rászólt, próbálva kijavítani a hibáit, vagy
megnyugtatni, de Rosalie meg én csak tovább biztattuk. A mi szüleink nem szóltak
ránk, ugyanis szinte soha semmit nem mondtak nekünk. Nem rajongtak a szülői
fegyelmezésért, és eszükbe sem jutott volna összeszidni minket idegenek
jelenlétében.
Illetlen viselkedésünk tudtunkon kívül fokozhatta a felnőttek közötti feszültséget.
Clive Borden felemelt hangja öblös, rekedt károgássá fokozódott, ami nekem a
legkevésbé sem tetszett. Apám és anyám is rossz néven vette a viselkedését, és
egyszerre lehullott róluk az udvariasság álarca. Veszekedni kezdtek, s apám azon a
hangon osztotta ki Bordent, amit akkor szoktunk hallani tőle, amikor az étteremben
lassan hozták ki a rendelésünket. A vacsora végére apám félig részeg, félig dühös
lett; anyám sápadtan hallgatott, Clive Borden pedig (feltehetőleg nem is kicsit
ittasan) egyfolytában a balsorsát ecsetelte. Mrs. Stimpson átterelt hármunkat a
szomszédos nappaliba.
Nicky valamiért sírni kezdett. Azt mondta, haza akar menni, s amikor Rosalie-val
megpróbáltuk megnyugtatni, ütni-rúgni kezdett minket.
Apánkat láttuk már ilyen hangulatban.
– Félek – mondtam Rosalie-nak.
– Én is – felelte.
A két szobát elválasztó kétszárnyú ajtónál hallgatóztunk. Hangos szavakat
hallottunk, aztán hosszú csendeket. Apám fel-alá járkált, cipője türelmetlenül
koppant a fényesre lakkozott parketten.

5
Volt a háznak egy része, ahová minket, gyerekeket, soha nem engedtek. Egy
visszataszító, barnára festett ajtón keresztül lehetett odajutni, amely a hátsó lépcső
mögötti fal egy háromszög alakú részén nyílott. Ezt az ajtót mindig kulcsra zárták, és
Clive Borden látogatásának napjáig soha nem láttam, hogy a házból bárki, legyen bár
családtag vagy alkalmazott, átment volna rajta.
Rosalie egyszer azt mondta, kísértetjárta hely rejlik az ajtó mögött. Rémisztő
dolgokat talált ki, néhányat részletesen leírt nekem, néhányat hagyott, hogy magam
képzeljem el. Megcsonkított rabokról suttogott, nyugalmukat kereső elveszett
lelkekről; kezekről és karmokról, amelyek csak arra várnak a sötétben, néhány
hüvelyknyire az ajtó mögött, hogy megragadják a karunkat és a lábunkat; alaktalan,
lánccsörgető, szabadulni próbáló kísértetekről; a fenti napvilágban élők ellen
mormogva szőtt bosszútervekről. Rosalie-nak három év előnye volt, és pontosan
tudta, mivel rémíthet halálra.
Gyerekkoromban állandóan féltem. A házunk nem a legjobb hely volt az ideges
természetűek számára. Télen, a tiszta éjjeleken elszigeteltsége csöndet szőtt a falak
köré. S ebben a némaságban apró, megmagyarázhatatlan zajokat lehetett hallani. A
természetes búvóhelyükön fagyoskodó állatok és madarak egyszerre megindultak a
meleg felé; a szél megrázta a lombjukat vesztett fák és bokrok ágait; a völgy távolabbi
végének hangjait felerősítette és eltorzította a tölcsér alakú völgy; falusiak jártak-
keltek a birtok határán futó utakon. Máskor észak felől érkezett a völgybe a szél,
tombolva a mocsár felől, süvítve az elszórt sziklák között, fütyülve a ház díszes
ereszei és ablaktáblái fölött. És az egész hely öreg volt, tele más emberek életének
emlékeivel, megsebezve haláluk nyomaival. Nem, nem egy fantáziadús gyereknek
való hely volt.
Odabent a félhomályos folyosók és lépcsők, a rejtett alkóvok és falifülkék, a sötét
falikárpitok és az ősök komor portréi mind-mind nyomasztó fenyegetést árasztottak.
A szobákat, amelyeket laktunk, fényesen kivilágítottuk és modern bútorokkal
rendeztük be, de a ház jelentős része így is lehangolóan a halott ősökre, a régi
tragédiákra, a néma estékre emlékeztetett. Megtanultam átsietni a ház egyes részein,
mereven előreszegezve a tekintetemet, hogy semmi se tarthasson fel a múlt eme
haláltáncából. A hátsó lépcső melletti földszinti folyosó, ahol a barna ajtó állt, szintén
a háznak ehhez a részéhez tartozott. Néha látni véltem, hogy az ajtó kissé
megmoccan, előre-hátra mocorog keretében, mintha belülről nyomná valami.
Bizonyára csak a huzat okozta, de akárhányszor láttam ezt a mozgást, mindig azt
képzeltem, hogy valamilyen nagy és néma teremtmény áll mögötte, s próbálgatja
halkan, ki lehet-e végre nyitni.
Egész gyermekkoromban, Clive Borden látogatása előtt és után is, a folyosó másik
oldalán mentem el az ajtó előtt, és soha nem néztem rá, hacsak véletlenül nem.
Egyszer sem álltam meg, hogy füleljek, nem mozog-e valami mögötte. Mindig
gyorsan elsiettem, próbálva teljesen kizárni az életemből.
A három gyerekre: Rosalie-ra, rám és Borden Nickyjére ránk parancsoltak, hogy
várjunk a nappaliban, az étkező mellett, ahol a felnőttek tovább folytatták érthetetlen
veszekedésüket. Mindkét helyiség a barna ajtó folyosójára nyílt.
Az étkezőben a felnőttek megint felemelték a hangjukat. Az anyámét is hallottam,
idegesnek tűnt.
Aztán Stimpson fürgén átvágott a nappalin és becsusszant a válaszajtón át az
étkezőbe. Alig résnyire nyitotta ki az ajtót, és azonnal be is zárta maga mögött, de
egy pillanatra láthattuk a felnőtteket. Az asztalnál voltak, a helyükön, de mind álltak.
Egy szempillantásra láttam anyám arcát – harag és bánat torzította el. Az ajtó
gyorsan bezárult, mielőtt Stimpson nyomában mi is átszaladhattunk volna.
Bizonyára neki is támaszkodott a másik oldalon, hogy ne tudjunk benyitni.
Apám hangját hallottuk, valamilyen utasítást adott. Ez a hangszín mindig azt
jelentette, hogy baj lesz. Clive Borden mondott valamit, amire apám dühösen
válaszolt, épp elég hangosan, hogy mind tisztán halljuk.
– Majd fog, Mr. Borden! – mondta, és izgatottságában megbicsaklott a hangja. –
Most majd fog! De még hogy!
Hallottuk, hogy kinyitják az étkező folyosóra nyíló ajtaját. Borden megint mondott
valamit, de most sem értettük.
 Aztán Rosalie belesúgta a fülembe:
– Szerintem apa ki fogja nyitni a barna ajtót!
Mindketten visszafojtottuk a lélegzetünket, én rémülten kapaszkodtam Rosalie-ba.
Nicky, akit megfertőzött a félelmünk, felvisított. Én is nyüszíteni kezdtem, és így
nem hallottam, mit beszélnek a felnőttek.
– Psszt! – intett csendre Rosalie.
– Nem akarom, hogy kinyissák azt az ajtót! – sírtam.
Aztán váratlanul berobbant a folyosóra nyíló ajtón át a nappaliba Clive Borden –
magas volt és feldúlt –, és ott talált hármunkat egy csomóban kuporogva. El sem
tudom képzelni, milyennek láthatott minket, de valahogy őt is megérinthette a
rettegés, amit az az ajtó képviselt. Előrelépett, féltérdre ereszkedett, és szorosan
magához ölelte Nickyt.
Hallottam, hogy súg valamit a kisfiúnak, de a hangja a legkevésbé sem volt
megnyugtató. Túlságosan bekebelezett a saját félelmem ahhoz, hogy igazán figyeljek.
Bármit mondhatott. Mögötte, az ajtón túl, a lépcső alatt láttam a nyitott téglalapot,
ahol az ajtó állt. A mögötte lévő területet fény világította meg, és két lefelé vezető
lépcsőfokot pillantottam meg, aztán egy fordulót, azután újabb lépcsőfokokat.
Néztem, ahogy az apja kivitte Nickyt a nappaliból. Magasan tartotta, hogy a kisfiú
át tudja ölelni a nyakát, állát a férfi vállára fektetve, visszafelé nézve. Borden
oltalmazóan a fia fejére tette a kezét, miközben kissé lehajolva átlépett az ajtón, és
elindult lefelé a lépcsőn.

6
Ott maradtunk kettesben Rosalie-val, csak ő meg én, s választhattunk a rettenetek
között. Vagy maradunk jól ismert nappalinkban, vagy követjük a felnőtteket lefelé a
lépcsőn. Két karommal szorosan átöleltem nővérem lábát. Mrs. Stimpsont sehol sem
leheteti látni.
– Lemégy velük? – kérdezte Rosalie.
– Nem! Menj te! Nézd meg, és mondd el, mit csinálnak!
– Én felmegyek a szobánkba – jelentette ki.
– Ne hagyj itt! – visítottam. – Nem akarok egyedül itt maradni! Ne menj el!
– Akkor gyere velem te is.
– Nem! Mit akarnak csinálni Nickyvel?
De Rosalie kibontakozott a szorításomból, durván nekifeszítve tenyerét a
vállamnak és ellökve engem magától. Elsápadt, a szemét félig lehunyta. Egész
testében remegett.
– Azt csinálsz, amit akarsz! – förmedt rám, és bár próbáltam megint belé
kapaszkodni, kitért előlem és kiszaladt a szobából. Végigment a rettegett folyosón, el
a nyitott ajtó előtt, majd befordult a lépcsőre és felrobogott. Akkor azt hittem,
megveti a félelmemet, de most, felnőtt fejjel gyanítom, hogy jobban megrémült, mint
én.
Akárhogy is, egyedül maradtam, ám mivel Rosalie rákényszerített, a következő
döntést már könnyebb volt meghozni. Higgadtság töltött el, megbénítva
képzeletemet. Mindössze a félelem öltött más alakot, de legalább engedte, hogy
megmozduljak. Tudtam, hogy nem maradhatok ott egyedül, és tudtam, hogy nincs
erőm követni Rosalie-t fel azon a távoli lépcsőn. Csak egy helyre mehettem. Néhány
lépéssel a nyitott barna ajtó előtt teremtem, és lenéztem a lépcsőn.
A mennyezeten két izzó világította meg a lefelé vezető utat, de odalent, ahol újabb
ajtó nyílt oldalra, sokkal erősebb fény áradt a fokokra. A lépcső teljesen
hétköznapinak tűnt, meglepően tiszta volt, és semmilyen veszélyre nem utalt, se
természetfölöttire, se másfélére. Odalentről hangokat hallottam.
Halkan leosontam a lépcsőn, nem akarván, hogy észrevegyenek, de amikor
leértem és belestem a pincébe, rájöttem, hogy felesleges bujkálnom. A felnőtteket
teljesen lekötötte, amivel foglalkoztak.
Már elég nagy voltam ahhoz, hogy nagy részét megértsem annak, ami történt, azt
viszont nem tudom felidézni, milyen szavak hangzottak el a felnőttek szájából.
Amikor leértem, apám és Clive Borden már megint veszekedtek, de ez alkalommal
Borden vitte a szót. Anyám oldalra húzódva állt, akárcsak Stimpson. Nickyt az apja
még mindig az ölében tartotta.
A pince nagy volt, tágas és tiszta, ami meglepett. Nem is képzeltem volna, hogy a
mi szárnyunk alatt ekkora tér rejlik. Gyerekszemmel a pince magas volt, minden
irányban szélesen terült el egészen a fehérre meszelt falakig, melyek a látványt
határolták. (Noha egy átlagos termetű felnőttnek nem kell odalent lehajtania a fejét, a
pince közel sincs olyan magas, mint a lakóhelyiségek, és természetesen az
alapterülete sem nagyobb, mint magáé a házé.)
A helyiséget nagyrészt a házból lehordott dolgok töltötték meg: rengeteg, még a
háború idején levitt bútor, fehér leplekkel letakarva. Az egyik fal teljes hosszában
bekeretezett vásznak álltak, befordítva, így a rájuk festett képeket nem lehetett látni.
A lépcső mellett egy részt téglafallal leválasztottak, és borospincének rendeztek be. A
pince másik végében, ahová elég rosszul láttam el, szépen elrendezett doboz- és
ládahalmok álltak.
A pince összességében tágas, tiszta és hűvös benyomást keltett. Láthatólag
használták, de rendesen takarították. Igaz, akkor ez nem ragadott meg túlságosan.
Amit eddig elmondtam róla, a később tapasztaltakkal kiegészített emlék.
Aznap este, amint leértem a lépcső aljára, a pince közepén álló szerkezet ragadta
meg a figyelmem.
Először azt hittem, valamiféle alacsony ketrec az, ugyanis nyolc, kör alakban
elhelyezett, alacsony farúd alkotta. Aztán észrevettem, hogy egy földbe mélyesztett
veremben állították fel. Ahhoz, hogy valaki bejusson a körbe, le kellett lépnie a
mélyedésbe, s így valójában sokkal nagyobb volt, mint amilyennek tűnt. Apám, aki
belépett, csak deréktól felfelé látszott. A feje fölött vezetékek húzódtak, s valami,
aminek az alakját nem tudtam rendesen kivenni, lassan forgott a mennyezeten,
csillogva és megvillanva a lámpák fényében. Apám keményen dolgozott; lent
nyilván volt valamilyen vezérlőberendezés, s ő előrehajolva pumpált a kezével
valamit.
Anyám hátrébb állt, s feszülten figyelt, mellette Stimpsonnal. Mindketten
hallgattak.
Clive Borden az egyik farúd mellett állt, és nézte, mit csinál apám. Nicky
kiegyenesedve ült behajlított karján, és félig hátratekeredve szintén lefelé nézett.
Borden mondott valamit, s apám, továbbra is pumpálva, hangosan, a szabad kezével
gesztikulálva válaszolt. Tudtam, hogy apám veszélyes hangulatban van, olyanban,
amit nemegyszer elszenvedtünk már Rosalie-val, amikor annyira felbosszantottuk,
hogy úgy érezte, muszáj bebizonyítania nekünk valamit, tekintet nélkül arra, hogy
mennyire nevetséges.
Rájöttem, hogy Borden provokálta ki belőle ezt a haragot, talán szándékosan.
Előreléptem, nem a felnőttek, hanem Nicky felé. Ez a kisfiú belekeveredett
valamibe, amit nem érthetett, és a legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy
kézen fogjam, és talán kivezessem a felnőttek veszélyes játékából.
A távolság felét már megtettem, és senki sem vett észre, amikor apám felkiáltott:
– Hátra, mindenki!
Anyám és Stimpson, akik feltehetőleg tudták, mi fog történni, azonnal hátráltak
néhány lépést. Az anyám tőle emeltnek számító hangon mondott valamit, de szavait
elnyomta a berendezés egyre erősebbé váló zúgása. Szüntelenül, fenyegetően
zümmögött és sistergett. Clive Borden nem mozdult, mindössze egy-két lábnyira állt
a verem szélétől. Még most sem nézett senki rám.
A berendezés tetejéről váratlanul egy sor hangos dobbanás hallatszott, s
mindegyikkel együtt megjelent egy-egy hosszú, fehér, kígyózó elektromos kisülés is.
Olyan volt, mintha valamilyen rettenetes mélytengeri szörnyeteg tapogatózott volna
csápjaival prédája után. A zaj szörnyű volt: minden villanást, minden tekergő
meztelen energiacsápot csikorgó, sziszegő hang kísért, de olyan hangosan, hogy
belesajdult a fülem. Apám felnézett Bordenre, és láttam az arcán a jól ismert
diadalmas kifejezést.
– Most már tudja! – üvöltötte.
– Kapcsold ki, Victor! – sikoltotta anyám.
– De hát Mr. Borden ragaszkodott hozzá! Hát tessék, Mr. Borden! Ez kielégíti a
makacskodását?
Borden még mindig úgy állt ott, mint aki kővé dermedt, alig néhány lábnyira a
kígyózó elektromos ívektől. Kisfiát a karjaiban tartotta. Láttam Nicky arcát, és
tudtam, hogy ugyanúgy fél, ahogyan én.
– Ez semmit sem bizonyít! – kiáltotta Borden.
Apám válaszul lenyomott egy nagy fémkart az egyik oszlopon. A villódzó
energiahullámok mérete azonnal megduplázódott, s hevesebben folytatták
cikázásukat a farudak között. A zaj fülsüketítővé vált.
 – Jöjjön be, Borden! – kiáltotta apám. – Jöjjön be, és nézze meg!
Legnagyobb döbbenetemre apám ekkor kimászott a veremből, két farúd között
fellépve a pince padlójára. Azonnal energiacsápok vették körül, rémisztően sziszegve
teste körül. Egy pillanatra teljesen beborították, azt hittem, elemészti a tüzük. Mintha
eggyé vált volna az elektromossággal, belülről világított, komor fenyegetéssel izzott.
Aztán tett még egy lépést, és kijutott az elektromos kisülések hálójából.
– Ugye nem fél, Borden? – kiáltotta nyersen.
Elég közel álltam ahhoz, hogy lássam, hogy apám fején felállnak a hajszálak, a
csuklóján pedig a szőrszálak. A ruhái furcsán lógtak rajta, mintha levegő
duzzasztotta volna őket alulról, s halálravált tekintetem a bőrét kéken izzónak látta,
mintha örökre olyan maradt volna a pár másodperces megmártózástól az
elektromosságban.
– A fenébe, a fenébe! – üvöltött fel Borden.
Apám felé fordult, és szinte odadobta neki a rémülettől bénult gyermeket. Nicky
megpróbált belekapaszkodni, de Borden eltolta magától. Apám vonakodva vette át a
fiút, és esetlenül magához szorította. Nicky rémülten visítozott és kapálózott.
– Ugorjon már! – kiáltotta apám Bordennek. – Már csak néhány másodpercig tart.
Borden előrelépett, egészen az elektromossággal telített zóna pereméig. Apám
mellette állt, Nicky pedig egyre sikoltozva az apja felé nyújtotta a karjait. A kékesen
izzó kisülések alig egy hüvelyknyire tekeregtek Borden előtt. A haja az égnek állt, és
láttam, hogy többször ökölbe szorítja a kezét. A feje kicsit előrekókadt, s azonnal rá is
talált az egyik csáp, lekígyózva nyakán, körbe a vállán és hátán, hogy aztán a cipői
között sisteregve csapjon a padlóba.
Borden rémültem hátraugrott, és én egy pillanatra megsajnáltam.
– Képtelen vagyok rá! – zihálta. – Kapcsolja ki ezt a vackot!
– Miért, talán nem ezt akarta?
Apámon teljesen úrrá lett az őrület. Előrelépett, el Clive Borden-tól, bele az
elektromosság halálos tombolásába. Fél tucat csáp azonnal körülfonta őt és a fiút,
átitatva őket a fenyegető kékes izzással. Apám fején minden egyes hajszál égnek állt,
amitől rémisztőbb lett, mint amilyennek valaha láttam.
És akkor bedobta Nickyt a verembe.
Hátralépett, ki az elektromossággal telített zónából.
Nicky, miközben vadul kapálózva zuhant, még egyszer, kétségbeesetten
felvisított. A színtiszta rettenet, magány és rettegés hosszú sikolya tört fel belőle.
Mielőtt leért volna a verem aljára, a berendezés hevesen felvillant. A fent futó
vezetékekből lángok törtek elő, és valami óriásit reccsent. A farudak kifelé görbültek
a belülről nekik feszülő hatalmas nyomástól, s amikor a fénycsápok visszahúzódtak,
a rudak is visszahajlottak, úgy csikorogva, mint amikor fémet húznak végig fémen.
Csend lett. Sűrű kék füst lebegett fojtogatóan a levegőben, lustán távozva a pince
mennyezetén keresztül. A berendezés végre elhallgatott, és nem csinált semmit.
Nicky mozdulatlanul feküdt alatta, a kemény padlón.
 Valahol a távolban mintha még hallottam volna rettenetes utolsó sikolyának
visszhangját.

7
A szemem káprázott az elektromos kisülések ragyogó villogásától; a fülem
csengett a zajtól; az elmém szinte megbénult annak a döbbenetétől, amit láttam.
Előrementem, vonzott a füstölgő verem látványa. Így, mozdulatlanul, látszólag
nyugalomban is fenyegetés áradt belőle, mégis úgy éreztem, ellenállhatatlanul vonz.
Hamarosan ott álltam a peremén, anyám mellett. Mint oly sokszor, felemeltem a
kezem, és az ujjai közé csúsztattam az ujjaimat. Ő is undorral vegyes hitetlenkedéssel
nézett lefelé.
Nicky meghalt. Az arca a halál merevségébe fagyott sikoltás közben, karjai és lábai
kitekeredve, mintegy pillanatfelvételként a zuhanásáról, miután apám ledobta. A
hátán feküdt. A haja felállt, miközben átesett az elektromos mezőn, és most
koronaként vette körül kővé vált arcát.
Clive Bordenből rettenetes, elgyötört, dühös és kétségbeesett üvöltés tört fel.
Leugrott a verembe. A padlóra vetette magát, átölelte fia holttestét, gyengéden
megpróbálta normális helyzetükbe visszahúzni a végtagjait, az egyik kezével
magához szorította a fejét, arcát a fiú arcához nyomta, s mindeközben egész testében
rázkódott a legmélyéről feltörő szörnyű zokogástól.
Anyám, mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy ott állok mellette, hirtelen
körülfont karjaival, a szoknyájába temette az arcom, aztán felemelt. Gyors léptekkel
átvágva a pincén elvitt a katasztrófa helyszínéről.
Az államat a vállára támasztva néztem hátrafelé, miközben gyorsan odament a
lépcsőhöz. Apámat láttam utoljára. A verembe meredt, s arcán olyan nyersen
elégedett kifejezés ült, hogy még most, több mint két évtizeddel később is
megborzongok az undortól, ha eszembe jut.
Apám tudta, mi fog történni, hagyta, hogy megtörténjen, miatta történt meg. A
testtartásából és az arckifejezéséből az sugárzott: Bebizonyítottam!
Azt is láttam egy pillanatra, hogy Stimpson, a szolgánk, a padlón kuporog, a
kezére támaszkodva. A fejét lehajtotta.

8
A tragédia utáni időszakról minden emlékemet elvesztettem, vagy elfojtottam.
Csak arra emlékszem, hogy a következő évben iskolába mentem, aztán iskolákat
váltottam, új barátokra leltem, és szép lassan felnőttem. Szinte pezsgett körülöttem a
normalitás, mintegy túláradó, zavart kárpótlásként azért a rettenetért, aminek
szemtanúja voltam.
Arra sem emlékszem, mikor hagyott el minket apám. A dátumot ismerem, mert
megtaláltam anyám naplójában, amit élete utolsó éveiben vezetett, de saját emlékeim
elvesztek abból az időszakból. A naplójából ismerem a szakítással kapcsolatos
érzéseit és néhány okát is. Én a magam részéről arra emlékszem, hogy
kisgyermekkoromban apám mindig jelen volt az életemben, kiszámíthatatlan és
elgyengítő alakként, szerencsére bizonyos távolságban mindennapjainktól.
Emlékszem későbbi, nélküle élt életünkre is, hiánya határozott érzésére, a
nyugalomra, amit Rosalie-vel élveztünk s ami azóta is megmaradt.
Eleinte örültem, hogy elment. Csak idősebb koromban kezdett hiányozni, és
hiányzik mindmáig. Azt hiszem, él még, különben hallottunk volna a haláláról. A
birtokot nehéz vezetni, s még mindig apám a felelős érte. Van egy családi
vállalkozás, amit ügyvédek kezelnek Derbyben, s ők nyilván kapcsolatban állnak
vele. A ház, a föld és a cím még mindig az ő nevén van. A közvetlen költségek
jelentős részét, például az adókat a vállalkozás kezeli és fizeti, és Rosalie meg én még
mindig kapunk járadékot.
Utoljára körülbelül öt éve kerültünk közvetlen kapcsolatba vele, amikor levél
érkezett tőle Dél-Afrikából. Átutazóban van, írta, de hogy honnan hová, arra nem
tért ki. Már a hetvenes éveit tapossa, valószínűleg más brit kitelepültekkel múlatja az
időt valamerre, titokban tartva múltját. Ártalmatlan, kicsit különc, a részleteket
illetően homályos, egy régi külügyminisztériumi tisztviselő. Nem tudom elfelejteni.
Akármennyi idő is telik el, mindig emlékezni fogok arra a kegyetlen arcú férfira, aki
bedobott egy kisfiút egy gépbe, amiről biztosan tudta, hogy végezni fog vele.

9
Clive Borden még azon az éjjelen elment a házból. Fogalmam sincs, mi történt
Nicky holttestével, bár azt hiszem, Borden bizonyára magával vitte.
Életkoromnál fogva nem kérdőjeleztem meg a szüleim tekintélyét, s amikor azt
mondták, hogy a rendőrséget nem érdekelné a fiú halála, hittem nekik. Akkor úgy
tűnt, igazuk van.
Évekkel később, amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy felismerjem, mekkorát
tévedtek, megkérdeztem anyámat, mi történt. Ez már azután volt, hogy apám
elköltözött, s körülbelül két évvel anyám halála előtt.
Akkor úgy éreztem, eljött az ideje, hogy tisztázzuk a múlt rejtélyeit, hogy magunk
mögött hagyjuk végre a sötétség egy részét. Ezt egyben saját felnőtté válásom
részének is tekintettem. Azt akartam, hogy anyám őszinte legyen hozzám, és
felnőttként kezeljen. Tudtam, hogy annak a hétnek az elején levelet kapott apámtól, s
így volt ürügyem, hogy előálljak a témával.
 – Miért nem jött ki később a rendőrség? – kérdeztem, miután egyértelművé tettem,
hogy arról az éjszakáról akarok beszélni.
– Erről nem beszélünk, Katherine! – jelentette ki anyám.
– Te talán nem – feleltem. – De miért költözött el apa?
– Ezt tőle kellene megkérdezned.
– Tudod, hogy nem tudom! – horkantam fel. – Te vagy az egyetlen, aki tudja!
Valami rosszat tett azon az éjszakán, de fogalmam sincs, miért és hogyan. Keresi a
rendőrség?
– A rendőrségnek semmi köze az életünkhöz!
– Miért? – kérdeztem. – Talán nem ölte meg apa azt a fiút? Nem gyilkosság volt?
– Akkor már lezárták az ügyet. Nincs mit rejtegetnünk, nincs miért bűntudatot
éreznünk. Megfizettünk azért, ami azon az éjszakán történt. Természetesen Mr.
Borden szenvedett a legtöbbet, de nézd csak meg, mivé lett a mi életünk! Nem
mondhatok semmit, amit tudni akarnál. A saját szemeddel láttad, mi történt.
– Nem tudom elhinni, hogy ez a vége.
– Katherine, több eszed is lehetne, mint hogy ilyen kérdéseket tegyél fel. Ott voltál.
Ugyanolyan bűnös vagy, mint mi.
– Hiszen még csak ötéves voltam! – tiltakoztam. – Hogyan lehetnék bűnös
bármiben is?
– Ha kétségeid vannak, menj el te a rendőrségre.
Bátorságom cserbenhagyott anyám hideg megingathatatlanságával szemben. Mr.
és Mrs. Stimpson még nekünk dolgozott, és később Stimpsonnak is feltettem
ugyanazokat a kérdéseket. Udvariasan, mereven, velősen tagadta, hogy bármit is
tudna bármiről, ami azon az éjjelen történhetett.

10
Anyám halálakor tizennyolc éves voltam. Roselie-val félig-meddig arra
számítottunk, hogy a hírre apánk is hazatér száműzetéséből, de nem így történt. A
házban maradtunk, és lassan ráébredtünk, hogy a miénk. Nem egyformán
reagáltunk erre a felismerésre. Rosalie fokozatosan megszabadította magát
pszichológiailag a helytől, és végül elköltözött. Én kezdtem a csapdájába esni, és még
mindig itt vagyok. Maradásomban nem kis szerepet játszott a pincében történtek
miatt érzett bűntudat, amit nem tudtam levetkőzni. Minden eköré szerveződött, s
végül rájöttem, hogy valahogy meg kellene tisztítanom magam mindattól, amit
akkor és ott láttam.
Végül minden bátorságomat összeszedve lementem a pincébe, hogy megnézzem,
hogy maradt-e ott valami.
Egy nyári napot választottam erre, amikor meglátogatott néhány sheffieldi
barátom, és a ház tele volt rockzenével és a fiatalok nevetésével. Senkinek sem
szóltam a tervemről, egyszerűen csak otthagytam egy beszélgetést a kertben, és
bementem a házba. Három pohár borral acéloztam meg magam.
Az ajtó zárját nem sokkal Borden látogatása után lecserélték, aztán anyám halála
után én is lecseréltettem, bár soha nem merészkedtem le. Mr. Stimpson és neje már
rég elhunytak, de ők is és az utánuk következő házvezetők is raktárnak használták a
pincét. Én még csak a lépcső tetejéig sem mentem el soha, annyira féltem.
Azon a napon viszont elhatároztam, hogy semmi sem állíthat meg. Egy ideje már
készültem a lépésre. Amikor átmentem az ajtón, belülről bezártam (ezért rakattam be
az új zárat, hogy belülről is zárható legyen), felkapcsoltam a villanyt, és elindultam
lefelé.
Azonnal a berendezést kezdtem keresni, ami megölte Nicky Bordent, de nem túl
meglepő módon már nem találtam ott. A kör alakú verem viszont még ott volt a
pince közepén, úgyhogy odamentem és megnéztem. Szemmel láthatólag jóval
később alakították ki, mint magát a pincét. Nyilvánvalóan tudatosan tervezték,
ugyanis egymástól egyenlő távolságra több acélcsonkot mélyesztettek a verem
betonfalába, feltehetőleg a berendezés farudainak rögzítéséhez. A mennyezetre,
közvetlenül a verem középpontja fölé, egy nagy elektromos kapcsolószekrényt
szereltek. A kapcsolószekrényből vastag kábel vezetett a pince egyik oldalfalához,
ahol egy konverter állt, amelynek burkolatát kosz és rozsda borította.
Észrevettem, hogy a kapcsolószekrény körül, sugárirányban több égésnyom van a
mennyezeten, és bár valaki fehér festékkel lefestette őket, átütöttek a festésen.
Mindezektől eltekintve semmi nyoma nem volt, hogy egykor valaha itt állt az a
szerkezet.
Néhány perc múlva magát a szerkezetet is megtaláltam, amikor odamentem az
egyik fal teljes hosszában szépen, elvágólag felrakott ládákhoz, dobozokhoz és nagy,
rejtélyes tárgyakhoz. Hamar rájöttem, hogy itt tárolták dédapám bűvészkellékeit,
feltehetőleg halála óta. Elöl, de egyébként teljesen feltűnésmentesen két erős faláda
állt, mindkettő olyan nehéz, hogy meg sem bírtam mozdítani őket, az pedig szóba
sem jöhetett, hogy egyedül kivigyem bármelyiket is. Az egyiken nagy, nyomott, de
az évek során megfakult betűkkel állomáshelyek álltak: „Denver, Chicago, Boston,
Liverpool (Anglia)”. A felirat alatt megsárgult vámengedély, amelynek papírja
annyira kiszáradt az évtizedek során, hogy töredezni kezdett, amikor hozzáértem. A
legközelebbi lámpa alá tartva láttam, hogy valaki kézírással a következőket írta rá:
„Tartalma: tudományos eszközök.” Mindkét láda oldalaira fémhorgokat szereltek a
szállítás megkönnyítésére, a szélek mentén pedig fogantyúk sorakoztak.
Megpróbáltam felnyitni a közelebbit, végigtapogatva a fedelét, hátha valahol
találok valamilyen nyitószerkezetet, s legnagyobb meglepetésemre a fedél
könnyedén felemelkedett és megállapodott. Azonnal tudtam, hogy annak az
elektromos berendezésnek az alkatrészeit találtam meg, amit azon az éjjelen láttam,
ám így szétszerelve a legkevésbé sem tűnt ijesztőnek.
A fedél belsejéhez néhány nagy, négyzetrácsos lapot ragasztottak. Koruk ellenére
még nem pöndörödtek fel és nem sárgultak meg. Apró betűs, de igényes és
áttekinthető írással valamilyen utasításokat jegyeztek fel rájuk. Átfutottam az első
néhányat:

Keresse meg, ellenőrizze és tesztelje a helyi földelést! Ha nem elégséges, ne folytassa! A

földelés kialakításának, ellenőrzésének és tesztelésének részletes leírását a 27. pont
tartalmazza. Mindig ellenőrizze a vezetékek színét; l. a mellékelt táblázatot!
[Az USA-n és Nagy-Britannián kívül.] Keresse meg, ellenőrizze és tesztelje a helyi
elektromos hálózatot! Használja a 4.5.1 számú rekeszben található szerkezetet a feszültség
típusának, erősségének és frekvenciájának meghatározására. A 15. pont tartalmazza a fő
transzformátoregység beállításának leírását.
A berendezés összeállítása során tesztelje a helyi elektromos hálózat megbízhatóságát! Ha
az eltérés nagyobb, mint ±25 V, ne helyezze üzembe a készüléket.
Az alkatrészek összeszerelése során mindig viselje a 3.19.1 számú rekeszben található
védőkesztyűt (tartalék: 3.19.2 számú rekesz)!

És így tovább, az összeszerelési utasítások kimerítő listája, rengeteg tudományos

vagy műszaki szakszóval és kifejezéssel. (Azóta készíttettem róla egy másolatot, ami
itt van a házban.) A listát az „F. K. A.” monogrammal írták alá.
A másik láda fedelének belsején hasonló listát találtam, ez azonban a berendezés
biztonságos kikapcsolásával, szétszerelésével és az alkatrészek ládákban való
elhelyezésével foglalkozott.
Ekkor kezdett derengeni számomra, valójában ki is volt a dédapám. Úgy értem,
ekkor érintett meg, hogy mit tett, mire volt képes, mit ért el az életében. Mindaddig
csak az egyik felmenőm volt, Nagyapa, akinek a dolgai megtöltötték az egész házat.
Most pillantottam meg először a személyt, aki lehetett. A részletes használati
útmutatóval ellátott ládák az övéi voltak, s az utasításokat vagy ő írta, vagy ami még
valószínűbb, neki írta valaki más. Sokáig álltam ott, elképzelve, ahogy kicsomagolja a
berendezést a segédeivel, és sietve elkezdi összeállítani, versenyt futva az idővel,
hogy elkészüljön az első előadásig. Még most sem tudtam róla szinte semmit, de
végre megértettem, mit csinált, és egy kicsit azt is, hogyan.
Még abban az évben átnéztem a többi holmiját, és ez is segített ráéreznem, milyen
ember lehetett. Egykori dolgozószobája tele volt szépen rendszerezett papírokkal:
számlákkal, folyóiratokkal, levelekkel, szerződésekkel, utazási iratokkal,
színlapokkal, plakátokkal. Élete nagy része ott állt kategorizálva, s még több a
pincében: fellépőruhák és kellékek a műsoraiból. A legtöbb ruha darabokra hullott
már, ki is dobtam őket, de a szekrényillúziók még működtek, vagy legalábbis
működőképes állapotba lehetett hozni őket, s mivel szükségem volt a pénzre, a
legjobb darabokat eladtam gyűjtőknek. Rupert Angier bűvészeti könyvgyűjteményét
is pénzzé tettem. A vásárlóktól megtudtam, hogy kellékei nagy része értékes, de csak
pénzügyi szempontból. A modern bűvészek számára nem lehetett több puszta
érdekességnél. A Nagy Danton által bemutatott illúziók nagy része elég hétköznapi
volt, a szakértők és a gyűjtők számára nem rejtegettek meglepetéseket. Az
elektromos berendezést nem adtam el, ma is ott áll a pincében, a ládáiban.
Valamilyen nem várt módon az, hogy lementem a pincébe, túllendített gyerekes
félelmeimen. Talán egyszerűen csak annyi történt, hogy az évek során felnőtté
váltam, vagy hogy a többi családtagom távollétében gyakorlatilag én lettem a ház
ura. Akárhogy is, amikor kiléptem a régi barna ajtó mögül és bezártam, úgy éreztem,
megszabadultam valami kellemetlenségtől, ami egészen addig megkeserítette az
életem.

11
Ennyivel azért nem lehetett elintézni a dolgot. Semmi sem szépíthetett azon, hogy
a saját szememmel láttam, ahogy az apám meggyilkol egy kisfiút.
Ez a titkok féregként fúrta be magát az életembe, közvetetten hatást gyakorolt
mindenre, amit tettem, érzelmileg gátolt, társadalmilag bénulttá tett. Egyedül élek itt.
Alig vannak barátaim, nem akarok szeretőt, nem érdekel a karrier. Amióta Rosalie
elköltözött és férjhez ment, teljesen magányos vagyok, ugyanolyan áldozat, mint
amilyenek a szüleim voltak.
El akarok szakadni attól az őrülettől, amit az ellenségeskedés hozott a családomra
az évek során, de ahogy öregszem, egyre erősebben hiszem, hogy ezt csak úgy
tehetem meg, ha szembenézek vele. Nem élhetem a saját életem, amíg meg nem
értem, hogyan és miért halt meg Nicky Borden.
Nem hagy nyugodni a halála. Ha többet tudnék a fiúról, és arról, hogy mi történt
vele azon az éjjelen, talán véget érne ez a megszállottság. Ám ahogy a családom
múltja után kutattam, óhatatlanul megismertem a Bordenek múltját is.
Követtem önt, Andrew, mert mi ketten vagyunk az egész dolog kulcsa – ön az
egyetlen élő Borden, én pedig feltett szándékom szerint az utolsó élő Angier.
Akármit is diktál a logika, tudom, hogy Nicky Borden maga volt, Andrew, és
valahogyan túlélte azt a szörnyűséget.

12
Az esőből hó lett, miközben beesteledett, és még akkor is esett, amikor Andrew
Westley és Kate Angier már a vacsora maradványai fölött ültek. Először úgy tűnt, a
nő története semmilyen reakciót nem vált ki a férfiból, ugyanis nem tett mást, csak
némán bámulta üres kávéscsészéjét, és a csészealjra tett kanalat piszkálta. Aztán azt
mondta, járnia kell egyet. Odament az ablakhoz, kinézett a kertre, és két kezét a
tarkóján összekulcsolva jobbra-balra ingatta a fejét. Odakint koromsötét volt. Kate
tudta, hogy semmit sem lát. A főút a ház mögött haladt el, ráadásul alacsonyabban.
A háznak ezen az oldalán csak a gyep volt, az erdő, az emelkedő domboldal, és
mindemögött a Curbar Edge sziklás vonulata. Andrew sokáig állt mozdulatlanul.
Noha nem látta az arcát, Kate úgy érezte, vagy lehunyta a szemét, vagy üres
tekintettel bámul ki a sötétségbe.
– Elmondok mindent, amit tudok – szólalt meg végül Andrew. – Körülbelül annyi
idős lehettem, amennyit említett, amikor elveszítettem a kapcsolatot az
ikertestvéremmel. A története talán magyarázatul szolgálhat erre. De az ő neve nem
szerepel semmilyen hivatalos iratban, s így nem tudom bizonyítani, hogy létezik.
Tudom, hogy valóságos. Biztos hallott már róla, hogy az ikertestvérek között
különleges érzelmi kapcsolat van. Ezért vagyok biztos benne. A másik, amit tudok,
hogy valamilyen módon kapcsolatban van ezzel a házzal. Amióta csak megérkeztem,
érzem, hogy itt van. Nem tudom, hogyan, nem tudom megmagyarázni.
– Én is megnéztem a hivatalos feljegyzéseket – felelte Kate. – Egyedüli gyerek volt.
Semmiféle utalást nem találtam ikertestvérre.
– Megváltoztathatta valaki az iratokat? Lehetséges ez?
– Természetesen ez is eszembe jutott. Ha a fiút megölték, akkor ez nem lenne talán
elégséges indítóerő a feljegyzések meghamisítására?
– De, talán igen. Biztosan csak annyit mondhatok, hogy nem emlékszem semmire.
Üres az egész. Még az apámra sem emlékszem. Csak azt tudom, hogy Clive Borden a
neve. A gyermek, aki meghalt, nyilván nem lehettem én, abszurd még csak
feltételezni is, hogy én voltam. Valaki másnak kellett lennie.
– De a maga apja volt... és Nicky volt az egyetlen gyermeke.
Andrew elfordult az ablaktól és visszament a székéhez.
– Csak két vagy három lehetőség van – mondta. – Én voltam a fiú, meggyilkoltak,
és most megint élek. Ez egyszerűen illogikus. Vagy: a fiú, aki meghalt, az
ikertestvérem volt, és aki megölte, feltehetőleg az ön apja, később meghamisította a
hivatalos feljegyzéseket. Őszintén szólva ebben sem hiszek. Vagy pedig ön téved, a
gyerek életben maradt, akár én voltam, akár nem. Vagy... tegyük fel, hogy csak
képzelte az egészet.
– Nem. Nem képzeltem. Tudom, mit láttam. Egyébként is, anyám gyakorlatilag
beismerte. – Felvette Borden könyvét, a saját példányát az asztalról, és kinyitotta egy
helyen, ahová egy papírcsík volt betéve. – Lehetséges még egy magyarázat, bár
ugyanolyan irracionális, mint a többi. Ha nem halt meg azon az éjszakán, akkor
lehet, hogy az egész csak valamilyen trükk volt. Hiszen az a berendezés, amit láttam,
bűvészkellék volt, egy műsorszámhoz készült.
Megfordította és a férfi felé nyújtotta a könyvet, de ő elutasítóan intett.
– Az egész úgy nevetséges, ahogy van – jelentette ki.
– A saját szememmel láttam.
– Szerintem vagy rosszul látta, amit látott, vagy valaki mással történt. – Ismét a
széthúzott függönyű ablak felé pillantott, majd szórakozottan ránézett az órájára. –
Megengedi, hogy használjam a mobilomat? Szólnom kell a szüleimnek, hogy késni
fogok. És Londonba is haza kellene szólnom.
 – Szerintem itt kellene töltenie az éjszakát. – Andrew egy pillanatra elvigyorodott,
és Kate tudta, hogy rosszul fogalmazott. A maga ártalmatlanul érdes módján
vonzónak tartotta a férfit, de szemmel láthatólag az a fajta volt, akinek állandóan a
szexen járt az esze. – Úgy értem, hogy Mrs. Makin majd megágyaz önnek a
vendégszobában.
– Hát, ha muszáj...
Ott volt az a pillanat, mielőtt lementek volna vacsorázni. Biztos túl sok whiskeyt
adott neki, vagy túl sokszor mondta, hogy kibékíthetetlen ellentét feszült a családjaik
között. Vagy a kettő együtt. Egészen addig még tetszett is neki, hogy a férfi
leplezetlenül és nyíltan méregeti egész délután, de másfél órával korábban, mielőtt
beléptek volna az ebédlőbe, egyértelművé tette, hogy másféle békülést is el tudna
képzelni a két család között. Csak ők ketten, az utolsó nemzedék. Kate-nek
valamennyire így is hízelgett az ajánlat, de a férfi nem ugyanazt forgatta a fejében,
mint amit ő. Amilyen szelíden csak tudta, lerázta magáról.
– Tud majd vezetni ebben a havazásban, ennyi whisky után? – kérdezte.
– Igen.
De a férfi nem állt fel a székről. Kate letette kettejük közé az asztalra Borden
könyvét, kinyitva, lefelé fordítva.
– Mit akar tőlem, Kate? – kérdezte Andrew.
– Már magam sem tudom. Talán nem is tudtam. Azt hiszem, ez történhetett akkor
is, amikor Clive Borden eljött apámhoz. Mindketten érezték, hogy valamit
tisztázniuk kellene, próbálkoztak, tapogatóztak is, de az ősi ellentétek erősebbek
voltak.
– Engem csak egyvalami érdekel. Az ikertestvérem itt van valahol. Ebben a
házban. Azóta érzem, amióta megmutatta a nagyapja holmiját. Azt mondja, hogy ne
menjek el, hanem keressem meg. Soha nem éreztem még ilyen erősen a jelenlétét.
Akármit is mond maga, akármi is áll az anyakönyvben, szerintem a testvérem jött el
akkor, 1970-ben ebbe a házba, és szerintem még mindig itt van valahol.
– Annak ellenére, hogy nincs testvére. Ezzel mind a ketten tisztában vagyunk.
– Igen, annak ellenére.
Kate úgy érezte, patthelyzetbe került. Jól ismert patthelyzetbe. Meghalt egy kisfiú,
s később kiderült róla, hogy mégis él. Ezen semmit sem változtatott az, hogy
találkozott a férfival, akivé a kisfiú ért. Ő volt az, és mégsem.
Miközben töltött magának még egy korty konyakot, Andrew megkérdezte:
– Szóval telefonálhatnék valahonnan?
– Maradjon itt. Télen ez a ház legmelegebb része. Nekem úgyis meg kell néznem
valamit.
Miközben kiment a szobából, hallotta a mobil gombjainak sípolását. Kate lement
az előtérbe, és kinézett a bejárati ajtón. A talajt már három-négy hüvelyknyi hó
borította. Itt, a ház árnyékában futó feljárón mindig is könnyen összegyűlt, de Kate
tudta, hogy távolabb, lent a völgyben, a főúton is vastagodik már a hóréteg a bokrok
és az utat szegélyező sziklafal miatt. Az általában hallható forgalmi zaj most
szünetelt. Átment a ház mögé, és látta, hogy fáskamra oldalánál már magasan áll a
lerakódott hó. A szél vadul kavarta a pelyheket a sötétben, tovább növelve a halmot.
Mrs. Makin a konyhában volt, ezért Kate szólt neki, hogy készítse elő a
vendégszobát.
Miután Mrs. Makin leszedte az asztalt, ott maradtak az ebédlőben, a kandalló két
oldalán ülve, és különféle hétköznapi dolgokról beszélgettek. Kate mesélt a helyi
tanácsról, amely a földjei egy részét szerette volna valamilyen építkezés miatt.
Andrew később elmondta, hogy problémái vannak a lánnyal, akivel együtt él, s aki
nemrég faképnél hagyta, de nem tudja, hogy vissza akarja-e kapni, vagy sem.
De Kate fáradt volt, nem akart belemenni ebbe a témába.
Tizenegykor felkísérte vendégét az emeletre, és megmutatta neki a szobáját, meg a
fürdőszobát. Legnagyobb meglepetésére nem kapott újabb ajánlatot. Andrew
udvariasan megköszönte a vendégszeretetét, jó éjszakát kívánt, és ennyi.
Kate visszament az ebédlőbe, ahol otthagyta nagyapja néhány papírját. Rendezett
halmokban találta őket; talán valamilyen örökölt vonása nem engedte, hogy
mindenfelé szétszórt lapokat hagyjon maga után. Lényének egy része mindig is
szeretett volna rendetlen, hanyag, szabad lenni, de a természete nem engedte, hogy
az legyen.
Leült a kandallóhoz közelebbi székbe, és érezte a lángok melegét a lábán. Dobott
még egy fahasábot a tűzre.
Most, hogy Andrew lefeküdt, nem érezte olyan álmosnak magát. Nem a férfi
személye merítette ki, hanem a beszéd, a gyerekkori emlékek előrángatása. A
kibeszélésük egyfajta megtisztulás volt, a felhalmozódott mérgek kiengedése, s most
sokkal jobban érezte magát.
Csak ült a tűz mellett, és azon a régi eseten töprengett, próbálva mint negyed
századon át annyiszor – szembenézni azzal, amit jelentett. Még mindig megrémítette.
S az egész középpontjában az a kisfiú állt, akit Andrew a testvérének tartott, a múlt
túszaként.
Ekkor lépett be az ajtón Mrs. Makin, s Kate megkérte, hogy készítsen neki egy
csésze koffeinmentes kávét, mielőtt még lefeküdne. A kávét kortyolgatva a Radio 4-
en meghallgatta az éjféli híreket, aztán később a BBC világhíradóját. Továbbra sem
volt álmos. A vendégszoba éppen felette helyezkedett, és hallotta, ahogy Andrew
sűrűn forgolódik a régi ágyban. Tudta, milyen hideg az a szoba. Az ő hálószobája
volt gyerekkorában.
negyedik rész
Rupert A ngier
Életem Története

1866. szeptem ber 21.

Ez az én történetem. A nevem ROBBIE (Rupert) DAVID ANGIER, és ma vagyok 9
éves. Mindennap írni fogok ebbe a könyvbe, míg meg nem öregszem.
Sok felmenőm van, de az első helyen a Papa és a Mama állnak. Van egy bátyám:
HENRY RICHARD ANGUS ST JOHN ANGIER, ő 15 éves, iskolába jár, és bentlakó.
A Caldlow-házban élek, a derbyshire-i Caldlow-ban. A héten valami baj volt a
torkommal.
A személyzetből itt van nekem Nan és Grierson, és egy szobalány, akit
délutánonként mindig levált a másik szobalány, de nem tudom a nevét.
Ezt meg kell mutatnom a Papának, miután leírtam. Vége. Aláírás: Rupert David
Angier.

1866. szeptem ber 22.

A doktor ma ismét eljött, hogy megvizsgáljon, és már jól vagyok. Ma kaptam egy
levelet a bátyámtól, Henrytől, és azt írta, mostantól uramnak kell szólítanom, mert
most már prefektus.
A Papa Londonba ment, hogy ülésezzen a Házban. Azt mondta, én vagyok a ház
ura, míg ő haza nem jön. Ez azt jelenti, hogy Henrynek kellene uramnak szólítania
engem, de ő most nincs itt.
Ezt majd elmondom Henrynek, amikor írok neki.
Elmentem sétálni, beszélgettem Nannal, aztán Grierson felolvasott nekem, és
szokás szerint elaludt.
Többé már nem kell megmutatnom mindezt a Papának, azzal a feltétellel, ha nem
hagyom abba.

1866. szeptem ber 23.

A torkom már sokkal jobb. Ma elmentem kocsikázni Griersonnal, aki nem beszélt
túl sokat, de elmesélte, hogy Henry azt mondta neki, ha ő átveszi a házat, akkor
menni fog. Úgy értem, ha Henry átveszi a házat, akkor Grierson menni fog. Grierson
azt mondta, gondolta, hogy ez a szándéka, de ha Isten is úgy akarja, akkor erre még
évekig nem kerül sor.
Várom, hogy a Mama meglátogasson, ma este késik.
1867. decem ber 21.
Tegnap este nagy partit rendeztek nekem, meg a falubeli fiúknak és lányoknak.
Karácsony van, ezért megengedték, hogy idejöjjenek. Henry is itt volt, de nem jött el
a partira a többiek miatt. Lemaradt az egész mulatságról, mert egy bűvész is volt a
partin!
Ez az illető, Mr. A. Presto csinálta a legcsodálatosabb trükköket, amiket valaha is
láttam. Először mindenféle zászlók és esernyők bukkantak elő a semmiből, rengeteg
léggömbbel és szalaggal együtt. Aztán kártyatrükköket csinált. Mi kiválasztottunk
egy kártyát, ő pedig kitalálta, melyik volt az. Nagyon okos volt. Az egyik fiú orrából
biliárdgolyókat húzott elő, aztán amikor megfogta az egyik kislány fülét, abból egy
csomó aprópénz potyogott ki. Kettévágott egy madzagot, aztán ismét
összeillesztette. Végül előhúzott egy fehér madarat egy kis üvegdobozból, amiről
láttuk, hogy előtte üres volt!
Kértem és könyörögtem, hogy mondja el, hogyan csinálta a trükköket, de Mr.
Presto nem mondta el. Hiába mondtam bármit is, nem tudtam rávenni, hogy
meggondolja magát, még azután sem, hogy a többiek elmentek.
Ma reggel támadt egy ötletem, és elküldtem Griersont Sheffieldbe, hogy vegye
meg nekem az összes bűvészkelléket, amit csak talál, és nézze meg, lehet-e olyan
könyveket kapni, amiben leírják, hogyan kell csinálni. Grierson csaknem egész nap
oda volt, de végül visszajött, és meghozott majdnem mindent, amit akartam. Bele
értve egy különleges üvegdobozt is, amiben el lehet rejteni egy madarat, így
varázslattal elő lehet húzni. (A doboznak különleges alja van, amire nem is
gondoltam.) A többi mutatvány kicsit nehezebb, mert gyakorolni kell. De már meg is
tanultam egy trükköt, ki tudom találni, melyik kártyát választották, és többször is
kipróbáltam Griersonon.

1871. február 17.

Hónapok óta először találkoztam a Papával kettesben, és kiderült, hogy a helyzet
olyan, mint ahogy azt Henry már leírta. Láthatóan semmit sem lehet tenni ellene,
kivéve, hogy beletörődünk a legrosszabba.
Meg tudnám ölni Henryt.

1873. m árcius 31.

Ma töröltem és elpusztítottam az utolsó két év minden bejegyzését. Ez volt az első
dolgom, miután hazajöttem az iskolából.
 1873. április 1.
Hazaértem az iskolából. Most egyedül vagyok, hogy írhassak a könyvbe.
Az apám, Colderdale tizenkettedik earlje, három nappal ezelőtt, 1873. március 29-
én meghalt. A bátyám, Henry örökölte a címét, a földjeit és a vagyonát. A jövő most
számomra, anyám és a személyzet tagjai számára, legyenek akár tekintélyesek vagy
alázatosak, egyaránt bizonytalan. Még a ház jövőjét sem lehet előre látni, mivel
Henry korábban nyíltan hangoztatta, hogy drasztikus változtatásokra készül. Csak
várakozhatunk, de a házat egyelőre lefoglalja a temetés előkészítése.
Papát holnap temetjük el a kriptában.
Ma reggel sokkal bizakodóbb voltam a kilátásaimmal kapcsolatban. A szobámban
voltam, és a bűvészkedést gyakoroltam. Az e téren elért haladásom is áldozatául
esett a naplóm lapjain elkövetett tisztogatásomnak, mivel már kezdettől fogva
részletesen lejegyeztem, hogyan lettem egyre gyakorlottabb a
bűvészmutatványokban... de mindennek el kellett tűnnie, mikor úgy döntöttem,
eltávolítom a többi bejegyzést. Elegendő annyit mondanom, hogy elértem az
alapokat, és bár még nem vetettem alá igazi próbának magam, sokszor gyakorlom az
új trükköket az iskolatársaimon. Úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket a bűvészet,
sőt, néhányan kijelentették, hogy ismerik a titkaimat, de volt néhány pillanat, mikor
nagy örömömre igazi döbbenetet láttam az arcukon.
Nem kell sietni. A varázslatokról szóló összes könyv azt tanácsolja az inasoknak,
hogy ne siessenek, inkább alaposan készüljenek fel, így a bűvész előadása éppolyan
ámulatba ejtő lesz, mint az ügyessége. Ha nem tudják, ki vagy, az titokzatossá tesz,
ahogy az is, amit tenni készülsz. Legalábbis ezt mondják.
Azt kívánom, és ez az egyetlen kívánságom ezen a szomorú héten, hogy a
varázslataimmal bárcsak visszahozhatnám a Papát az életbe! Önző kívánság, mivel
kétségkívül visszaadná a három nappal ezelőtti életemet, ugyanakkor szeretetteljes
kívánság is, mert szerettem a Papámat, és máris nagyon hiányzik. Sajnálom, hogy el
kellett távoznia. Negyvenkilenc éves volt, és úgy hiszem, túl fiatal ahhoz, hogy a
szíve áldozatául essen.

1873. április 2.
Megvolt a temetés, az apámat örök nyugalomra helyeztük. A kápolnában tartott
szertartás után a testét a családi kriptába vittük, és az East Rise alá helyeztük. A
gyászolók sorban a sírbolt bejáratához sétáltak, aztán Henry és én, a temetkezési
vállalkozóval és az embereivel levittük a koporsót a föld alá.
Semmi sem készíthetett fel arra, ami ezután következett. Még sohasem jártam a
kriptában. Kívülről, ahová egy ajtót építettek két kőoszlop közé, a domb alá nyúló kis
üregnek vagy alagútnak tűnik. Ám belépve kiderül, hogy egy óriási természetes,
mélyen a domb alá hatoló barlang, amit kiszélesítettek és megnagyobbítottak, hogy
családi sírboltként használhassák. Teljes sötétség honolt, a talaj sziklás volt és
hepehupás, a levegő büdös, néhány patkányt is láttunk. Számos egyenetlen szélű
sziklapárkány és kiszögellés nyúlt be a folyosóra, fájdalmas ütéseket okozva a
sötétben. Mindegyikünknél volt lámpás, de a lépcső aljára érve, távol a napfénytől,
már nem sok hasznukat vettük. A temetkezési vállalkozók szakemberhez méltón
fogadták mindezt, még annak ellenére is, hogy az érckoporsót bizonyára nagyon
nehéz volt cipelni ilyen körülmények között, a bátyámnak és nekem azonban rövid,
ám annál nehezebb megpróbáltatás volt. Miután találtunk egy megfelelő
párkányzatot, és elhelyeztük a koporsót, a temetkezési vállalkozók vezetője idézett
néhány szót a Szentírásból, aztán mindenféle késlekedés nélkül visszatértünk a
felszínre. Kiléptünk a fényes, tavaszi reggelbe, amit néhány perccel korábban
hagytunk magunk mögött. Az East Lawn-t nárciszok borították és rügyező fák vettek
körül, de számomra a sötét alagútban töltött idő árnyékba borította a nap hátralevő
részét. Reszkettem, ahogy a vaskos fakapu bezárult, és nem tudtam szabadulni az
ősi, törött koporsók, a por, a bűz és az élettelen hely árasztotta kétségbeesés
emlékétől.

Este
Nagyjából egy órája került sor a ceremóniára, és pontosan abban az értelmében
használom a szót, ahogy azt akarom; a ceremóniára, melyről a mai nap szólt. Mivel a
temetés csak előkészület volt apám végakaratának felolvasásához.
Mindannyian összegyűltünk a hallban, a díszlépcső alatt. Apám ügyvédje, Sir
Geoffrey Fusel-Hunt csendre és nyugalomra intett minket, megfontoltan kibontotta a
rettegett iratokat tartalmazó vaskos, barna borítékot, és előhúzta belőle az
összehajtogatott pergamenlapokat. Végigpillantottam a többieken. Ott voltak apám
fivérei és nővérei a házastársaikkal, és néhányuk esetében a gyermekeikkel. Az egyik
oldalon, kis csoportban álltak azok, akik a birtokot igazgatták, a vadászatokat
felügyelték, a lápot járták, a farmokat és a halászatot igazgatták. Mellettük, szintén
csoportba tömörülve a bérlőgazdák, reménytől tágra nyílt szemekkel. A félkör alakú
csoport közepén, közvetlenül Sir Geoffrey asztalával szemközt, én és a Mama
voltunk, mögöttünk a személyzettel. Előttünk, a középpontban Henry állt, mellkasán
keresztbe font karokkal, uralva az eseményeket.
Senkit sem ért meglepetés. Henry elsőszülötti része természetesen nem képezte
apám végakarata tárgyát, mint ahogy a vagyonhoz fűződő örökletes joga sem. De a
szabad tulajdonban lévő földbirtokok fölött rendelkezni kellett, szétosztani a
részvényeket, osztozni a pénzen és az értéktárgyakon, és ami a legfontosabb,
elrendezni a tulajdonjogokat és a birtokbavételeket.
Mamának felajánlották a választást, hogy hátralevő életében elfoglalhatja a nagy
ház fő szárnyát, vagy az egész özvegyi házat a kapu mellett. Nekem megengedték,
hogy azokban a szobákban maradhassak, melyekben jelenleg is lakom, míg be nem
fejezem a tanulmányaimat, vagy el nem érem a nagykorúságot. Azt követően Henry
dönt majd a sorsom felől. Személyi szolgáink sorsa hasonló a miénkhez, a személyzet
nagy része maradhat, vagy Henry dönthet felőlük úgy, ahogy azt jónak látja.
A sorsunk világossá vált.
Néhány kiváltságos szolga örökölt egy kis pénzt, de a vagyon immár Henryé. Meg
sem moccant, az arca sem rezdült, mikor ezt kihirdették. Megcsókoltam a Mamát,
aztán kezet fogtam a birtok számos intézőjével és bérlőjével.
Holnap megpróbálom eldönteni, hogyan is akarom élni az életemet. Még azelőtt
szeretném meghozni e döntést, mielőtt Henry megtenné helyettem.

1873. április 3.
Mit kellene tennem? Egy hét múlva vissza kell térnem az iskolába, és ez lesz az
utolsó szemeszterem.

1874. április 3.
Helyénvalónak tűnik, hogy egy év szünet után folytassam a naplót. A Caldlow-
házban maradok, részben mert huszonegy éves koromig Henry, a törvényes
gyámom felügyelete alatt állok, de nagyrészt azért, mert a Mama ezt szeretné.
Grierson gondoskodik rólam. Henry Londonba költözött, ahonnan a hírek szerint
mindennap elmegy a Házba. A Mama jó egészségnek örvend, én pedig minden
reggel elsétálok az özvegyi házhoz. Számára ez a nap legjobb része. Hiábavalóan
próbáljuk kitalálni, mit is csinálhatnék, ha elérem a nagykorúságot.
Papa halálát követően elhanyagoltam a bűvészkedést, de körülbelül kilenc
hónapja ismét gyakorolni kezdtem. Mióta elszántan gyakorlok, megragadok minden
alkalmat, hogy megnézzem a színpadi mágusok előadásait. Épp ezért szeretnék
elutazni Sheffield vagy Manchester varietészínházaiba. Habár a színvonaluk elég
változó, a műsorok elegendőek ahhoz, hogy továbbra is fenntartsák az
érdeklődésemet. Számos illúziót már ismerek, de minden egyes előadáson legalább
egyszer látok olyasmit, ami fellelkesít vagy zavarba ejt. Ezután vadászni fogok a
titkaikra. Griersonnak és nekem már jól kitaposott ösvényünk vezet a különféle
varázskellékek kereskedőihez és beszerzőihez, akiktől, megfelelő kitartással, végül
megszerezhetjük, amit akarok.
Megmaradt személyzetünkből egyedül Grierson tud a bűvészkedés iránti
érdeklődésemről és ambíciómról. Amikor a Mama borúlátón arról beszél, mihez is
kezdhetnék, nem merem megemlíteni neki, mit is tervezek, de a lelkem mélyén
bízom abban, hogy mikor végül magam mögött hagyom ezt a derbyshire-i féléletet,
hatalmas karrier vár rám. A bűvészeti folyóirat, amire előfizetek, azt írta, hogy a
leghíresebb illuzionisták hihetetlen honoráriumért lépnek fel, a fényes színpadi
karrierrel járó dicsőségről már nem is beszélve.
Hiszen már így is szerepet játszok. Egy főnemes örökségből kizárt öccs vagyok,
nincs szerencsém, gyámom alamizsnájától függök, és tengődve élem csüggesztő
életemet Derbyshire esős dombjai közt.
A színfalak mögött várakozok, azonban ha elég idős leszek, kezdetét veszi valódi
életem!

1876. decem ber 31.

Idmiston Villas, London

Végre sikerült kihoznom a ládáimat és a dobozaimat a raktárból, és a komor

karácsonyt azzal töltöttem, hogy átvizsgáltam régi holmijaimat, kiválogatva azokat,
melyekre már nincs szükségem, és azokat, melyeknek örültem, hogy rájuk
bukkantam. A napló ez utóbbiak egyike, és az elmúlt néhány percet azzal töltöttem,
hogy átolvastam.
Emlékszem, hogy korábban egyszer úgy döntöttem, lejegyzem bűvészkarrierem
minden részletét, és ahogy e sorokat írom, ugyanerre gondolok. Habár már így is túl
sok a hiányzó részlet. Kitépem azokat a lapokat, melyeken a Henryvel folytatott
vitáimról írtam, és ezekkel együtt eltűntek a fejlődésemmel kapcsolatos bejegyzések
is. Nem vesződhetek azzal, hogy visszaemlékezzek és összegezzem mindazon
trükköket és mozdulatokat, melyeket akkortájt tanultam és gyakoroltam.
Utolsó, több mint két és fél évvel ezelőtti bejegyzésemből azt is látom, hogy akkor
még csüggedt kábulatban vártam, hogy betöltsem huszonegyedik életévemet, és így
Henry kidobhasson a házból. Valójában nem vártam addig, a saját kezembe vettem
az ügyet.
Tehát most itt vagyok, tizenkilenc évesen, és egy bérelt lakásban élek London
külvárosának egyik jó hírű utcájában. Megszabadultam a múltamtól, valamint, a
következő két évre legalábbis (mivel függetlenül attól, hogy hol lakok éppen, Henry
folyamatosan fizeti a járandóságomat), a pénzügyi gondoktól is. Egyszer már
közönség előtt is bemutattam a varázstudományomat, de fizetséget nem kaptam érte.
(Minél kevesebbet beszélek a megalázó helyzetről, annál jobb.)
Az lettem, aki mindig is maradok, az egyszerű Mr. Rupert Angier. Hátat
fordítottam a múltamnak, és új életem során senki sem fog rájönni a
származásommal kapcsolatos igazságra.
Holnap, mivel az új év első napja lesz, összefoglalom bűvészettel kapcsolatos
céljaimat, és talán leírom a szándékaimat is.
 1877. január 1.
A reggeli postával egy kisebb halom könyv érkezett New Yorkból, melyekre már
hetek óta várok, és új ötleteket keresve átnéztem őket.
Szeretek szerepelni. Tanulom a mesterséget, hogyan kell használni a színpadot,
bemutatni a műsort, szellemes vagy tréfás megjegyzésekkel szórakoztatni a
közönséget... nevetésről álmodom,döbbenettől elakadó lélegzetekről, és tapsviharról.
Tudom, hogy kiváló előadással képes leszek elérni szakmám legmagasabb fokát.
A gyengeségem az, hogy sosem értem az illúziók működését, míg el nem
magyarázzák nekem. Amikor először látok egy trükköt, magam is éppúgy bedőlök
neki, mint a közönség többi tagja. Szegényes a bűvészfantáziám, és nehezen tudom
alkalmazni az ismert általános törvényszerűségeket, hogy elérjem a kívánt hatást.
Amikor látok egy-egy nagyszerű előadást, elkápráztat a mutatvány, és a látottakat
összetévesztem a természetfelettivel.
Egy alkalommal, a manchesteri ügetőn egy bűvész felmutatott egy üvegkancsót,
hogy mindenki láthassa. Az arca elé tartotta, így mindannyian láthattuk az
arcvonásait az üvegen keresztül, egy fémpálcával könnyedén megütögette, hogy
hallhassuk a halk csengést, amiből megállapíthattuk, milyen szimmetrikus és
tökéletes, végül fejjel lefelé fordította, így magunk is láthattuk, hogy üres. Ezután a
kellékes asztalához ment, melyen egy fémkorsó állt. Ebből vagy fél pint tiszta vizet
töltött a kancsóba. Aztán minden további nélkül a színpad szélén elhelyezett,
borospoharakkal teli tálcához lépett, és a poharak mindegyikébe egy adag vörösbort
töltött!
A lényeg, hogy ekkor már birtokomban volt egy szerkezet, amivel látszólag vizet
tölthettem egy összehajtogatott újságba, majd abból egy üveg tejet tölthettem vissza
(az újságpapír közben megmagyarázhatatlanul száraz maradt).
Az elv nagyjából ugyanaz volt, az előadás azonban nagyon is más, és az utóbbit
csodálva az előbbi teljesen elkerülte a figyelmemet.
A havi járadékom jelentős részét bűvészboltokban költöttem el, ahol megvettem a
titkokat vagy a szerkezeteket, melyekkel egyik mutatványt a másik után vettem fel
bővülő repertoáromba. Pokolian nehéz feltárni a titkokat, ha azokat nem lehet
pénzzel megvenni! És ha még sikerül is, az nem mindig jelenti a választ, mivel az
egyre fokozódó versengés arra kényszeríti az illuzionistákat, hogy saját trükköket
dolgozzanak ki. Az ilyen illúziók látványa egyszerre jelent kínt és kihívást
számomra.
A bűvészszakma bezárja kapuit az újonnan érkezők előtt. Egy nap kétségkívül
magam is csatlakozom a soraikhoz, és én is megpróbálkozom azzal, hogy kizárjam a
kezdőket, de jelenleg bosszantónak találom, hogy az idősebb bűvészek féltékenyen
őrzik titkaikat. Ma délután írtam egy levelet egy havilapnak, a Predestigitators'
Panelnek, amit csak előfizetőknek küldenek, leírtam a gondolataimat, és a
titkolózással kapcsolatos zaklatottságomat.
1877. február 3.
Minden hétköznap, reggel kilenctől délig, bejárom a jól ismert utat a négy
legnagyobb színház jegyirodája között, melyek bűvészmutatványokra és új
fellépőkre szakosodtak. Minden ajtó előtt felkészítem magam az elkerülhetetlen
visszautasításra, majd a tőlem telhető legbátrabb arccal bemutatkozom a recepción
ülő jegyárusnak, és udvariasan megérdeklődöm, van-e bármilyen lehetőség, hogy
megbízást kapjak.
A válasz eddig változatlanul nemleges. A jegyárusok hangulata változik, de
legtöbbször nagyon udvariasak, miközben ridegen nemet mondanak.
Tudom, hogy állandóan elárasztják őket a hozzám hasonlók, mivel az állástalan
előadóművészek nap mint nap ugyanazt az utat járják, mint én. Persze én is látom a
többieket, amint állás után járok, és természetesen össze is barátkoztam
néhányukkal. Legtöbbjüktől eltérően én nem vagyok szűkében a pénznek (vagy
legalábbis nem leszek, míg fizetik a járandóságomat), így aztán amikor ebédidőben
betérünk a Holborn vagy a Soho egyik-másik kocsmájába, fizetek nekik néhány italt.
Ezért persze népszerű vagyok, de nem ámítom magam, hogy ennek van más oka is.
Örülök a társaságnak, ugyanakkor reménykedem, hogy egy napon ivócimboráim
egyik ismerőse talál vagy kínál nekem valami munkát.
Elég kellemes életet élek, délutánonként és esténként bőven van időm magamra,
amit gyakorlással töltök.
Elég időm van arra is, hogy leveleket írjak. Állandó, és ami felettébb kedvemre
van, vitára hajlamos levélíró lettem a bűvészkedés tárgykörében. Hatásosan érvelek a
bűvészeti folyóiratok minden cikkében, amit csak olvasok, és mindig próbálok
ravasz, provokatív és kötekedő lenni. Részben az az őszinte hitem motivál, hogy sok
minden van a bűvészkedés csiricsáré világában, amit el kell rendezni, ugyanakkor
tudom, hogy a nevem nem válik ismertté, hacsak nem kürtölöm szerte oly módon,
hogy emlékezzenek rá.
Néhány levelet a saját nevemmel írok alá, míg másokat szakmai pályafutásom
választott nevén: Danton. A két név egy kis rugalmasságot biztosít abban, amit
mondok.
Ezek még karrierem korai napjai, és eddig csak néhány levelemet publikálták. Úgy
képzelem, ha elkezd felbukkanni a nevem, akkor hamarosan számos ember ajkáról is
elhangzik majd.

1877. április 16.

Hivatalosan is kihirdették pénzügyi helyzetem halálos ítéletét! Henry, az
ügyvédjein keresztül értesített, hogy huszonegyedik születésnapomon várhatóan
megszűnik a járandóságom fizetése. Továbbra is jogomban áll a Caldlow-házban
tartózkodni, de csak azokban a szobákban, melyeket már kijelöltek a számomra.
Valahogy örülök, amiért végre kimondta a szavakat. A bizonytalanság többé már
nem lohol a nyomomban. Jövő szeptemberig van még időm. Tizenhét hónapom van,
ami alatt meg kell törnöm a sikertelenség ördögi körét, mely kudarcba fojtja, hogy
munkát kapjak, kudarcba fojtja, hogy ismertté váljak, kudarcba fojtja, hogy saját
képességeimmel közönséget toborozzak, kudarcba fojtja, hogy munkát találjak.
Folytatom útjaimat a jegyirodák körül, és holnaptól immár új elszántsággal
teszem.

1877. június 13.

Itt a nyár, habár a tavasz későn jött el számomra! Végre munkát ajánlottak!
Nem valami nagy munka, csak néhány kártyatrükköt kell előadnom a
birminghami üzletemberek konferenciáján, egy londoni hotelban, és a fellépti díj
csak fél guinea, de ez akkor is piros betűs nap!
Tíz shilling és hat penny! Több mint a lakás egyheti bérleti díja! Valóságos vagyon!

1877. június.19
Az egyik könyvet, amit tanulmányozok, egy Gupta Hilel nevű indiai mágus írta.
Könyvében tanácsokat ad az illuzionistáknak, mely trükkök üthetnek ki balul. Hilel
különféle segédeszközöket ajánl, és ezek legtöbbje a közönség figyelmének
elterelésével áll kapcsolatban. Ugyanakkor azt is tanácsolja, hogy legyünk fatalisták.
A bűvészi karrier tele van kudarcokkal és csalódásokkal, melyekre számítani kell, és
melyeket sztoikusan kell elviselni.
Tehát a sztoicizmus az, amivel előrelendíthetném Danton bűvészi karrierjét. Csak
megemlítem, hogy a legelső trükk, amivel próbálkoztam (egy egyszerű kártyatrükk)
balul sikerült, a rettegés megbénított, és tönkretette az előadásom hátralevő részét.
Kifizették a fellépti díj felét, öt shillinget és három pennyt. A szervező azt
tanácsolta, gyakoroljak még egy kicsit, mielőtt újra próbálkoznék. Mr. Hilel ugyanezt
javasolja.

1877. június 20.

Elkeseredésemben úgy döntöttem, felhagyok a bűvészi karrieremmel.
1877. július 14.
Visszatértem Derbyshire-be, hogy találkozzak a Mamával, és most még komorabb
hangulatba süllyedtem, mint ami azelőtt hervasztott, hogy elmentem volna.
Ezenkívül megkaptam a hírt, miszerint jövő hónaptól heti tíz shillingre emelik a
lakbéremet.
Még mindig van egy évem, mielőtt önmagamról kellene gondoskodnom.

1877. október 10.

Szerelmes vagyok! A lány neve Drusilla MacAvoy.

1877. október 15.

Túlságosan is elhamarkodtam! Az a MacAvoy nő nem hozzám való. Azt
tervezem, hogy megölöm magam, és ha a megmaradt oldalak üresek, akkor az, aki e
naplót olvassa, tudni fogja, hogy sikerrel jártam.

1877. decem ber 22.

Végre megtaláltam a nekem való nőt! Még sosem voltam ilyen boldog. A neve
Julia Fensell, két hónappal fiatalabb nálam. Ragyogó vörösesbarna haja az arcába
omlik. A szeme kék, az orra egyenes, az állán kis gödör, a szája mintha mindig
mosolyogna, és karcsú bokái láttán elönt az őrült szerelem és szenvedély! Könnyen
lehet, hogy ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam, és azt mondja, ugyanúgy szeret
engem, mint én őt.
Hihetetlennek tűnik, hihetetlen, hogy rám talált a jószerencse. Julia elűzi minden
aggodalmamat, félelmemet, dühömet, kétségbeesésemet és becsvágyamat. Teljesen
betölti az életemet. Alig tudom rávenni magam, hogy írjak róla, mert lehet, hogy
megint balszerencsét hozok magamra!

1877. decem ber 31.

Még mindig nem tudok úgy írni Juliáról vagy általában az életemről, hogy ne
fogna el a reszketés. Az év a végéhez közeleg, este tizenegy órakor csatlakozom
Juliához, így talán együtt lehetünk, mikor az új év kezdetét veszi.
 2877 teljes bevétele: 5 shilling, 3 penny.

1878. január 3.
A múlt hónap közepe óta mindennap találkozom Juliával. Ő lett a legkedvesebb és
legközelebbi barátom. Olyan tárgyilagosan kell írnom róla, ahogy csak lehet, mivel
most már tudom, hogy változást hozott a szerencsémben.
Először is hadd jegyezzem le, hogy a néhány hónappal ezelőtt, a Langham Street
Hotelban tartott pocsék fellépésem óta nem folyamodtam munkáért. Az önbizalmam
alábbhagyott, és pár napig még színlelt optimizmust sem sikerült összegyűjtenem
ahhoz, hogy a jegyirodák környékére menjek. Egyik ilyen mélabús utam alkalmával
találkoztam először Juliával. Már korábban is láttam őt, ahogy mindenkit, aki azokat
az útvonalakat rótta, de már a puszta szépsége elegendő volt ahhoz, hogy tiltottá
váljon számomra. Végül, miközben együtt várakoztunk az egyik ügynök Great
Portland Street-i irodájának várójában, beszélgetni kezdtünk. Fűtetlen, csupasz,
sárgásbarnára festett falú, nehéz faszékekkel berendezett helyiség volt. Mivel csak mi
ketten voltunk odabent, nem tehettem úgy, mintha észre sem vettem volna, ezért
aztán összeszedtem a bátorságomat, és megszólítottam. Elmesélte, hogy színésznő,
mire én elmondtam, hogy illuzionista vagyok. Hamarosan megtudtam, hogy csak
akkortájt kezdett, és szakmáját ugyanúgy elméletileg értette, mint én a sajátomat.
Szórakoztatónak találtuk a hasonlóságunkat, és összebarátkoztunk.
Griersont leszámítva Julia az egyetlen, akinek megmutattam trükkjeim titkait.
Griersontól eltérően, aki megtapsolt mindent, amit csináltam, függetlenül attól,
milyen rosszul vagy ügyetlenül adtam elő, Julia nagyjából egyformán volt dicsérő és
kritikus. Bátorított, ugyanakkor megdorgált és le is hervasztott, amikor észrevette,
hogy hibázok. Bárki mástól rosszul viseltem volna, de Julia legkönyörtelenebb
kritikáit mindig szerelmes vagy támogató szavak, vagy építő javaslatok követték.
Egyszerű pénzérmés mutatványokkal kezdtem, a legelső trükkökkel, amiket
megtanultam. Ezeket a kártyatrükkök követték, majd zsebkendős, kalapos és
biliárdgolyós mutatványok. Julia érdeklődése csak tovább ösztönzött. Fokozatosan
haladtam végig a repertoáromon, még azokon az illúziókon is, melyeket még nem
sajátítottam el teljesen.
Cserébe Julia néha szavalt nekem, nagy költők és drámaírók sorait adta elő, olyan
művekből, melyek mind újak voltak számomra. Ámulatba ejtett, mennyi mindenre
emlékszik, de ő csak annyit mondott, vannak olyan technikák, melyekkel könnyen
lehet tanulni. Ez volt Julia: félig művész, félig iparos. Művészet és technika.
Julia hamarosan beszélt nekem az előadásról, arról a témáról, ami oly közel áll a
szívemhez. A kapcsolatunk kezdett elmélyülni.
A karácsonyi vakáció alatt, miközben egész London ünnepelt, Julia és én
szemérmesen együtt voltunk bérelt lakásomban, egymást tanítva a tudományokra,
melyeket mindketten megszerettünk. Reggelente eljött hozzám, a nap rövid óráit
velem töltötte, majd nem sokkal alkonyat után visszakísértem őt a saját lakására,
Kilburnbe. Az estéket és az éjszakákat egyedül töltöttem, Juliára gondolva, az
izgalomra, amit hozott, és a színpad lényegére, amibe beavatott.
Julia fokozatosan, kérlelhetetlenül kihozta belőlem az igazi tehetséget, ami azt
hiszem, mindig is bennem volt.

1878. január 12.

– Miért nem tervezünk mi magunk is olyan bűvészmutatványt, amilyet korábban
még soha senki sem adott elő?
Ezt mondta Julia egy nappal azután, hogy a fentieket papírra vetettem.
Micsoda egyszerű szavak! Mennyire feldúlták az életemet, ami már kezdett
belenyugodni a kétségbeesés és csüggedtség körforgásába, merthogy új, mentalista
fellépést tervezünk! Julia megtanít a memóriatechnikáira. Az emlékezés tudományát
tanulom, azt, hogyan használhatom ki a memóriám nyújtotta segítséget.
Julia memóriája még mindig rendkívülinek tűnik számomra. Amikor először
találkoztam vele, megmutattam neki néhányat a legnehezebb kártyatrükkjeim közül,
mire felszólított, hogy soroljak fennhangon kétjegyű számokat, bármely sorrendben,
ahogy csak gondolom, és közben írjam le úgy, hogy ő ne láthassa. Miután teleírtam a
jegyzetfüzetem egy egész oldalát, Julia higgadtan elismételte a számokat, szünet
vagy hiba nélkül... és míg én álmélkodtam, ő ismét elsorolta a számokat, ezúttal
fordított sorrendben!
Arra gondoltam, ez bizonyára trükk, valahogy olyan számokat mondatott velem,
amiket korábban már memorizált, vagy valahogy belelátott a jegyzetfüzetembe,
amiről azt hittem, sikerült elrejtenem előle. Biztosított arról, hogy ezek egyike sem
igaz. Nem volt semmiféle trükk vagy fortély. A bűvész módszereinek tökéletes
ellentéteként az ő titka pontosan az volt, aminek látszott: memorizálta a számokat!
Most felfedte előttem a memorizálás titkát. Még nem vagyok olyan jártas benne,
mint ő, de már olyan bravúrokra vagyok képes a memóriámmal, melyekben egykor
kételkedtem volna.

1878. január 26.

Immár készen vagyunk! Elképzelem, ahogy bekötött szemmel ülök a színpadon.
A közönség önként jelentkezői megvizsgálják, hogy helyén van-e szemkötő, és
megbizonyosodnak arról, hogy nem látok ki alóla. Julia a közönség tagjai között jár,
és begyűjt néhány személyes tárgyat, majd felemeli azokat a nézők elé, én azonban
nem láthatom.
 – Mit tartok a kezemben? – kiáltja.
– Egy úriember tárcáját – felelem én.
A közönségnek tátva marad a szája.
– Most mit emeltem fel? – kérdezi Julia.
– Egy arany jegygyűrűt.
– És kinek a tulajdona?
– Egy hölgyé – jelentem ki.
(Ahol Julia azt mondja: „Ami kinek a tulajdona?”, arra azt kell felelnem, hasonló
határozottsággal, hogy „egy úriemberé”.)
– Most mit tartok a kezemben?
– Egy úriember óráját.
És így tovább. Előre megbeszélt kérdések és válaszok litániája, de megfelelően
magabiztos fellépéssel a közönség nem fogja észrevenni, és nyilvánvalóan azt hiszi
majd, hogy a két előadóművész között mentális kapcsolat van.
Az alapelv egyszerű, de a tanulás nehéz. Még mindig új számomra a memorizálás,
és ahogy a bűvészkedésben, ebben is a gyakorlat teszi a mestert.
Míg a gyakorlás tart, elkerülhetjük, hogy a nehezebb részre gondoljunk: el kell
érnünk, hogy felfogadjanak.

1878. február 1.
Holnap este kezdünk! Két hetet pazaroltunk arra, hogy megpróbáljuk leszerződni
egy színházhoz vagy mulatóhoz, de ma délután, miközben vigasztalanul
sétálgattunk a Hampstead Heathen, Julia azt javasolta, vegyük a saját kezünkbe a
dolgot.
Már éjfél van, és még csak most tértem vissza az esti előzetes felderítésről. Julia és
én hat közeli vendéglőt látogattunk meg, és kiválasztottuk a legalkalmasabbat, a
Bárány és Gyermeket, a Kilburn High Roadon, a Mill Lane sarkán. A bár nagy és jól
kivilágított, az egyik végében egy kis emelvénnyel (ezen jelenleg egy zongora áll,
melyen senki sem játszott, míg mi ott voltunk). Az asztalok körül elegendő a hely
Julia számára, hogy mozogni tudjon közöttük, míg a közönség tagjaival beszélget.
Nem említettük szándékainkat a tulajdonosnak és a személyzetének.
Julia visszatért a lakásába, és hamarosan magam is ágyba bújok. Holnap egész nap
próbálunk, aztán kimerészkedünk az éjszakába!

1878. február 3.
 Juliával 2 font, 4 shilling és 9 penny aprópénzen osztoztunk, amivel a Bárány és
Gyermek sokasága jutalmazott minket. Több is volt ennél, de attól tartok, ellopták, és
akkor is elhagytunk valamennyit, amikor a tulajdonosnak elfogyott az irántunk
tanúsított türelme, és kidobtak minket az utcára.
De nem vallottunk kudarcot! Ráadásul tucatnyi leckét kaptunk abból, hogyan
készüljünk elő, hogyan konferáljuk fel magunkat, hogyan ragadjuk magunkhoz a
figyelmet, és azt hiszem, megtanultuk azt is, hogyan nyerhetjük el a tulajdonos
jóindulatát.
Azt tervezzük, hogy ma este meglátogatjuk a Tengerész Karját Islingtonban,
jókora távolságra Kilburntől, ahol ismét teszünk egy próbát. A szombat este
tapasztalataiból okulva már végrehajtottunk néhány változtatást a műsorunkon.

1878. február 4.
Csak 15 shilling és 9 penny, de a pénzbeli nyereség hiánya ellenére rengeteg
tapasztalatot szereztünk.

1878. február 28.

Ahogy a hónap a végéhez közeledik, lejegyezhetem, hogy Julia és én eddig
összesen 11 fontot, 18 shillinget és 3 pennyt kerestünk a mentalista műsorral,
valamint lejegyezhetem azt is, hogy kimerültünk a munkában, a sikernek
köszönhetően mámoros a hangulatunk, elég sok hibát elkövettünk, de úgy véljük,
tudjuk, hogyan folytassuk a jövőben, és már azt is hallottuk (ez a siker biztos jele!),
hogy egy rivális pár is fellép Dél-London kocsmáiban.
Ezenkívül jövő hó harmadikán törvényes keretek közt mutatom be a
bűvészműsoromat a Hasker's Music Hallban, a Ponders Enden. Danton a hetedik
fellépő lesz, egy énekes trió után következik. Julia és én ideiglenesen szüneteltetjük a
mentalista műsort, úgyhogy hosszasan próbálhatok a nagy alkalomra. Ez már egy
kicsit komolyabbnak tűnik a londoni csapszékekben rendezett, bizonytalan
fosztogatóműsorok után, igazi munka, igazi színházban, és én ezért dolgoztam az
elmúlt években.

1878. m árcius 4.
Bevétel: 3 font, 3 shilling Mr. Haskell jóvoltából, aki azt mondta, szeretné, ha
áprilisban ismét fellépnék. A mutatványom a színes szalagzászlókkal igen népszerű
volt.
 1878. július 12.
Újítás. A feleségem (egy ideig nem vezettem a naplót, de Juliával május 11-én
egybekeltünk, és most együtt élünk Idmiston Villas-i lakásomban) úgy érzi, ismét
valami újba kéne kezdeni. Egyetértek vele. Noha mentalista műsorunk lenyűgözi
azokat, akik még nem látták, sokat ismételve fárasztó lesz, és a közönség viselkedése
kiszámíthatatlan. Mivel szemem a műsor nagy részében be van kötve, így jobbára
Julia van kitéve a gyakran részeg és kötekedő tömegnek. Egy alkalommal
kizsebeltek, miközben bekötött szemmel ültem a széken.
Mindketten úgy érezzük, ideje változtatni, még akkor is, ha jól keresünk vele. A
színpadi fellépésekből még nem tudom előteremteni a betevőt, és alig két hónap
múlva megkapom az utolsó havi járandóságomat.
Ami azt illeti, a színházi fellépések egyre gyarapodnak, karácsony óta már hat
volt. A továbbiakra készülve, és amíg viszonylag hitelképes vagyok, beruháztam
néhány nagyszabásúbb illúzióba. A műhelyem (amit a múlt hónapban vásároltam),
tele van a bűvészmutatványokhoz szükséges eszközökkel, melyekkel rövid időn
belül új és izgalmas előadást szeretnék összeállítani.
Az igazi gond a színházi fellépésekkel, hogy bár jól megfizetik, nem állandóak.
Mindegyik zsákutcának bizonyul. Megcsinálom a műsoromat, bezsebelem a tapsot,
begyűjtöm a fellépti díjat, de ezek egyike sem garantálja a következő fellépést. Még a
sajtó cikkei is rövidek és kelletlenek. Példának okáért a Clapham Empire-ben tartott,
eddigi legjobb fellépésem után az Evening Star a következő megjegyzést tette:.....és
egy Dartford nevű illuzionista, akit egy szubrett követett”. Még néhány ilyen
bátorító szó, és véget vethetek a karrieremnek!
Az új műsor ötlete akkor merült fel bennem (vagy pontosabban szólva Juliában),
amikor átnéztem az egyik napilapot. Láttam egy cikket, ami bizonyítékokkal
szolgált, hogy az élet, vagy annak bizonyos formája, a halál után folytatódik.
Bizonyos pszichikus szakértők képesek kapcsolatba lépni a nemrég elhunyt
emberekkel, közvetítve a túlvilág és a halott rokonai között. A cikk egy részét
felolvastam Juliának. Egy pillanatig nagy szemekkel nézett rám, és láttam, hogy az
agya dolgozik.
– Te nem hiszel ebben, ugye? – szólalt meg végül.
– Komolyan veszem – biztosítottam. – Végül is egyre több ember képes
kapcsolatba lépni a túlvilággal. Bizonyítottnak tekintem. Nem hagyhatod figyelmen
kívül, amit az emberek mondanak.
– Rupert, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta.
– De ezeket a szeánszokat a legmagasabban képzett tudósok is tanulmányozták! –
makacskodtam.
– El sem hiszem, hogy jól hallom, amit mondasz. Te, aki hivatásos csaló vagy! –
Ekkor kezdtem megérteni az érvelését, de továbbra sem tudtam megfeledkezni a
bizonyítékokról, melyeket például Sir Angus Johns szolgáltatott, akinek a
szellemvilág létezéséről szóló írását az imént olvastam az újságban. – Te mondod
mindig – folytatta szeretett Juliám –, hogy a legműveltebb embereket a legkönnyebb
becsapni. Az intelligenciájuk elvakítja őket a bűvészkedés titkainak egyszerűségével
szemben!
Végre én is megértettem.
– Tehát azt mondod, ezek a szeánszok... egyszerű illúziók?
– Mi mások lehetnének? – mondta győzedelmesen. – Ez egy új kezdeményezés,
kedvesem. Nekünk is részt kell vennünk benne.
Így aztán, azt hiszem, újításunkkal belépünk a spiritizmus világába. Ahogy a
Juliával folytatott szóváltásomat írom, jól látom, milyen butának tüntet fel, hogy
milyen lassan értettem meg, mit is akar mondani, de mindez jól mutatja örökös
gyenge pontomat. Mindig is nehezen értettem meg a varázslatok lényegét, míg a
titkot nem fedték fel előttem.

1878. július 15.

Az történt, hogy leközölték azt a két levelet, amit még tavaly év végén írtam a
bűvész folyóiratnak. Egy kicsit zavarban vagyok, hogy látom őket! Azóta sok
minden megváltozott az életemben. Emlékszem, az egyik levelet az azt követő napon
írtam, hogy megtudtam az igazat Drusilla MacAvoy-ról. A saját szavaimat olvasva
most eszembe jutott az a sivár, októberi nap, ahogy az íróasztalomnál ülök rosszul
fűtött lakásomban, és rázúdítom érzéseimet a lapban megjelent hóbortos cikk írójára,
valami szerencsétlen bűvészre, aki felvetette, hogy alapítani kellene valamiféle
bankot, ahol a bűvésztrükköket biztonságban lehetne tartani. Most már tudom, hogy
ez csupán egy félig tréfából írt megjegyzés volt, de a levelemben unalmas
komolysággal bíráltam szegény fickót mindezért.
A másik levelet ugyanígy feszengve nézem, és nem tudok semmiféle enyhítő
körülményt felhozni, ami közrejátszott volna a megírásában.
Mindez eszembe juttatja a keserű érzéseket, melyek közt éltem, míg meg nem
ismertem az én drága Juliámat.

1878. augusztus 31.

Részt vettünk négy szeánszon, és már tudom, mit takarnak. A trükkök általában
igen alacsony színvonalúak. Talán a résztvevők vannak olyan érzelmi állapotban,
hogy szinte mindent elhisznek. Sőt, az egyik szerencsétlen esetben a trükk olyan
átlátszó volt, hogy az egyetlen magyarázat csakis a makacs hiszékenység lehet.
Julia és én sokat beszéltünk arról, hogyan lehetne hozzáfogni, és úgy döntöttünk,
a legjobb és egyben az egyetlen módja, ha próbálkozásunkra professzionális
bűvésztrükként gondolunk, melyet a lehető legmagasabb színvonalon adunk elő.
Már így is túl sok a sarlatán a spiritiszták körében, és nem akarok csak egy lenni
közülük.
E próbálkozás csupán eszköz számomra, mellyel pénzt kereshetek, és talán
gyűjthetek egy kis tartalékot, míg képes nem leszek megélni a színházi karrieremből.
A szeánszokon használt illúziók általában egyszerűek, de láttunk már olyat is,
hogy egy kicsit megbonyolították, így a hatásuk még természetfelettibbnek tűnt.
Ahogy a mentalista fellépésünk során, most is tapasztalatból kell tanulnunk, ezért
aztán már megterveztük és kifizettük az hirdetésünket az egyik londoni közlönyben.
Szerényen kezdünk, részben mert nem engedhetjük meg magunknak a kiadásokat,
míg tanulunk, és részben azért, hogy a lehető legtöbb felkérést kapjuk.
Már kiállítottam a nyugtákat, és ezzel el is költöttem az utolsó havi
járandóságomat. Három hét múlva saját magamra leszek utalva, akár tetszik, akár
nem.

1878. szeptem ber 9.

A hirdetésünkre tizennégy érdeklődő jelentkezett! A szolgálatainkat alkalmanként
két guinea-ért kínáltuk, és a hirdetés 3 shilling 6 pennybe került. Végre szert teszünk
egy kis haszonra!
Miközben ezt írom, Julia a válaszleveleket fogalmazza, próbálva időpontot
szerezni a számunkra.
Egész reggel a JACOBY KÖTÉLCSOMÓJAként ismert technikát gyakoroltam. A
módszer lényege, hogy a bűvészt egy hétköznapi kötéllel egy egyszerű székbe
kötözik, de mégis ki tud szabadulni. Az illuzionista segédjének (az én esetemben ez
Julia) irányításával a nézők megcsomózhatják, sőt még akár le is pecsételhetik a
kötelet, abból mégis ki lehet szabadulni. Az előadóművész, miután elrejtőzött egy
ládában, nemcsak hogy kiszabadulhat a gúzsból, és a láda belsejéből végrehajthatja a
látszólagos csodákat, de utána vissza is térhet kötelékei közé, és ezek után
ugyanazok a nézők, akik megkötözték, ellenőrizhetik a csomókat, majd
kiszabadíthatják.
Ma reggel két alkalommal nem tudtam kiszabadítani az egyik kezemet. Mivel
semmit sem bízhatunk a véletlenre, a délután és az este hátralevő részét további
gyakorlással kell töltenem.

1878. szeptem ber 20.

Megkaptuk a két guinea-nket. Az ügyfél szó szerint zokogott a hálától, és
szerényen szólva, rövid időre kapcsolatba léphetett a halottal.
 Ugyanakkor holnap, ami egyben a huszonegyedik születésnapom és felnőtt
életem kezdete is, tartanunk kell egy szeánszot Deptfordban, és még nagyon sok
mindent kell előkészítenünk!
A tegnapi nap során az első hibánk a pontosság volt. Az ügyfél és a barátai már
vártak ránk. Ahogy beléptünk a házba, és próbáltuk felállítani a felszerelésünket,
figyeltek minket. Nem hagyhatjuk, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Fizikai segítségre is szükségünk van. Tegnap kocsit béreltünk, hogy elvitessük
magunkat a megadott címre, de a kocsis vonakodott attól, hogy segítsen becipelni a
felszerelésünket a házba (ami azt jelentette, hogy Juliának és nekem egyedül kellett
cipekednünk, és a csomagok legtöbbje nagyméretű, és néhányuk meglehetősen
nehéz). Amikor távoztunk az ügyfél házából, az az átkozott kocsis nem várt ránk,
ahogy arra utasítottuk, és ott kellett ácsorognom a kellékekkel a ház előtt, ahonnan
éppen csak kiléptünk, miközben Julia elment, hogy kerítsen egy másik kocsit.
És többé nem függhetünk attól, hogy találunk-e a trükkjeinknek megfelelő családi
bútort a helyszínen. Ma szerencsénk volt, találtunk egy asztalt, amit használhattunk,
de lehet, hogy legközelebb nem adódik ilyen lehetőség!
Ezen változtatások közül sokat már elrendeztünk. Ma vettem egy kocsit és egy
lovat! (A lovat ideiglenesen a műhelyem mögötti kis udvaron helyeztem el, míg nem
tudok megfelelő istállót bérelni.) Ezenkívül felvettem egy embert, hogy hajtsa a
kocsit, és segítsen cipelni a holminkat. Mr. Appleby hosszú távon talán nem lesz
megfelelő (remélem, találok valakit, aki korban közelebb áll hozzám, és erős
fizikumú), de egyelőre ő is sokkal jobb, mint az a holtsápadt, goromba fráter, aki
tegnap otthagyott minket. A kiadásaink gyarapodnak. A mentalista előadáshoz csak
önmagunkra volt szükségünk, két jó memóriára és egy szemkötőre. Az, hogy
spiritiszták lehessünk, olyan költségekkel jár, melyek azzal fenyegetnek, hogy
meghaladják a várható bevételeinket. Múlt éjjel hosszasan feküdtem álmatlanul, ezen
gondolkodva, és azon tűnődtem, milyen kiadásaink adódnak még.
Most el kell utaznunk Deptfordba a következő fellépésünkre! Deptford London
egyik olyan része, amit innen nehéz megközelíteni, mivel nem csak hogy az East
Enden túl van, hanem a folyó túloldalán is. Hogy időben odaérjünk, ahhoz hajnalban
el kell indulnunk. Julia és én egyetértettünk abban, hogy a jövőben csak olyanok
megbízásait szabad elvállalnunk, akik elfogadható távolságra laknak tőlünk.
Máskülönben a munka túl nehéz, a nap túl hosszú, és a pénz túl kevés azért, amit
csinálunk.

1878. novem ber 2.

Julia gyermeket vár! A baba előreláthatóan jövő júniusban születik. Olyan
izgatottak lettünk, hogy lemondtunk néhány találkozót, és holnap elmegyünk
Southamptonba, hogy elvigyük a hírt Julia anyjának.
1878. novem ber 15.
Tegnap és tegnapelőtt szeánszokat tartottunk. Egyikkel sem adódott gond, és az
ügyfelek elégedettek voltak. Ennek ellenére kezdek nyugtalankodni, hogy Julia talán
megerőlteti magát, és azt hiszem, gyorsan keresnem kell egy női asszisztenst, akivel
dolgozhatok.
Mr. Appleby, ahogy azt sejtettem is, néhány nap után felmondott. A helyére
Ernest Nugentet vettem fel, egy erős alkatú férfit, aki a húszas évei végén jár, és a
múlt évig tizedesként szolgált őfelsége hadseregében. Olyan, akár a csiszolatlan
gyémánt, de nem ostoba, egész nap panasz nélkül dolgozik, és máris hűségesnek
bizonyult. A két nappal ezelőtti szeánszon (az elsőn, mióta visszatértünk
Southamptonból) késve vettem észre, hogy az egyik résztvevő, akit az elhunyt
rokonának hittem, valójában egy újság riportere. Ez az illető valamiféle küldetésben
járt, hogy sarlatánnak nyilváníthasson, de miután felfigyeltünk a szándékaira,
Nugent és én gyorsan (ám udvariasan) eltávolítottuk a házból.
Tehát még egy óvintézkedést be kell vennünk a munkába: meg kell védenem
magam a szkeptikusoktól.
Ugyanis valóban az a fajta sarlatán vagyok, akiknek rossz hírét akarják kelteni.
Nem az vagyok, akinek mondom magam, de a megtévesztésem ártalmatlan, és
hiszem, segíthet a hozzátartozóknak a haláleset utáni időszakban. Szerény összeg
cserél gazdát, és eleddig egyetlen ügyfél sem panaszkodott az idő rövidsége miatt.
A hónap hátralevő része be van táblázva a találkozókkal, de karácsony előtt lesz
egy csendes időszak. Már megtanultuk, hogy az alkalmakat gyakorta hirtelen
döntések eredményezik, nem hosszas mérlegelések. Tehát hirdetünk, és továbbra is
hirdetni fogunk.

1878. novem ber 20.

Julia és én ma öt fiatal hölgyet interjúvoltunk meg, mind abban reménykedtek,
hogy asszisztensemként helyettesíthetik Juliát. Egyikük sem bizonyult megfelelőnek.

1878. novem ber 23.

Különösen nyugtalanító incidens történt, és annyira elöntött a harag, hogy egész
idáig várnom kellett (este 11.25 van, és Julia végre elaludt), mert nem bíztam abban,
hogy higgadtan le tudom jegyezni a történteket.
Elmentünk a megadott címre Islingtonba, az Angyal közelébe. Az ügyfél egy fiatal
férfi volt. A feleségét nemrég ragadta el a halál, és most meg kellett birkóznia három
kisgyerekkel, az egyikük alig volt nagyobb karon ülőnél. Ez az úriember, akit a Mr.
L. néven említenék, volt az első olyan spiritiszta ügyfelünk, akinek egy másik ügyfél
ajánlott be. Épp ezért különös óvatossággal és tapintattal készültünk a találkozóra,
mert immár nagyra értékeltek minket, mint spiritisztákat, így a hálás és elégedett
ügyfelek ajánlásainak köszönhetően fokozatosan növelhettük a honoráriumunkat.
Már éppen munkához láttunk volna, amikor egy későn jövő érkezett. Azonnal
gyanakodni kezdtem, és ezt nem utólagos bölcsességgel mondom. Láthatóan a
család egyik tagja sem ismerte a férfit, és az érkezésével nyugtalanság lett úrrá a
szobában. Korábban már éreztem ugyanezt, még az első fellépéseink egyikén.
Szavak nélküli kódrendszerünkkel jeleztem Juliának, hogy az a gyanúm, egy
újságíró is jelen van, és az arckifejezésén láttam, hogy ő is erre a megállapításra jutott.
Nugent az egyik elsötétített ablak előtt állt, nem ismerte a néma nyelvezetet, amit
Juliával egymás közt használtunk. Gyorsan kellett döntenem, mit is tegyek. Ha
ragaszkodom ahhoz, hogy az illető még a szeánsz kezdete előtt távozzon, az
kellemetlen kavarodást okozott volna, amit már megtapasztaltam néhányszor.
Másrészről viszont, ha nem teszek semmit, akkor az illető kétségkívül sarlatánnak
nevezett volna az előadás végén, és ezzel megfosztott volna a honoráriumomtól, az
ügyfelemet pedig a vigasztól, amit keresett.
Még mindig próbáltam eldönteni, mit is tegyek, amikor rájöttem, hogy korábban
már láttam az illetőt. Jelen volt az egyik korábbi szeánszon, és emlékeztem rá, hogy
rendkívül nyugtalanítóan figyelt, miközben a munkámat végeztem. Véletlen lenne,
hogy ismét felbukkant? Ha így van, akkor mi az esélye annak, hogy rövid időn belül
kétszer is elveszít valakit, és mi az esélye annak, hogy kétszer is meghívnak
szeánszot tartani az ő társaságában?
Ha nem véletlen, amit gyanítottam, akkor mégis mit akarhat? Feltételezhetően
azért jött, hogy keresztbe tegyen nekem, de erre már korábban is lett volna
lehetősége, és nem tette meg. Miért nem?
Imigyen gondolkodtam abban a kétségbeejtő pillanatban. Alig tudtam
összpontosítani, mivel feltétlenül fenn kellett tartanom a nyugalom látszatát, ahogy
felkészülök az elhunyttal való kapcsolatra. De miután gyorsan felmértem a
lehetőségeket, arra jutottam, hogy folytatnom kell a szeánszot, és ezt meg is tettem.
Most, ahogy ezt írom, már tudom, hogy rossz döntést hoztam.
Mert anélkül, hogy kezet emelt volna rám, majdnem sikerült tönkretennie az
előadásomat. Olyan ideges voltam, hogy alig tudtam koncentrálni a szóban forgó
ügyre, olyannyira, hogy amikor Julia és az egyik férfi Jacoby-csomóval megkötözött,
az egyik kezemet feszesebben tartottam, mint ahogy azt akartam. A ládában aztán
hosszasan küzdöttem, mire ki tudtam szabadítani kezeimet, mégis hálás voltam,
amiért rejtve vagyok csendes ellenfelem vészjósló tekintete elől.
Miután megvoltunk a ládatrükkel, ellenfelem bezárta a csapdát. Felállt az
asztaltól, félretaszította szegény Nugentet, és letépte az ablak elől az egyik sötétítő
függönyt. Hatalmas kiabálás következett, heves és vigasztalhatatlan fájdalmat
okozva ügyfelemnek és gyermekeinek. Nugent a férfival viaskodott, míg Julia
próbálta vigasztalni Mr. L. gyermekeit, mikor megtörtént a katasztrófa.
A férfi őrületében megragadta Julia vállát, megrázta, majd körbefordította, és a
padlóra lökte! Julia teljes súlyával a szőnyeg nélküli padlóra zuhant, míg én,
mérhetetlen aggodalmamban felálltam az asztaltól, ahol éppen a szerepemet
játszottam, és megpróbáltam segíteni Juliának. A támadó pontosan kettőnk között
volt.
Nugent ismét megragadta a férfit, ezúttal a karját hátracsavarva sikerült
visszafognia.
– Mit csináljak vele, uram? – kiáltotta Nugent bátran.
– Az utcára vele! – üvöltöttem. – Nem, várjon!
Az ablakon beszűrődő fény pontosan a férfi arcára vetült. Mögötte
megpillantottam azt, amit akkor a leginkább látni akartam: az én drága Juliám ismét
talpra állt. Gyorsan jelezte, hogy nem esett baja, így aztán ismét a férfi felé
fordítottam a figyelmemet.
– Kicsoda maga, uram? – kérdeztem tőle. – Miért érdeklődik az ügyeim iránt?
– Szóljon a haramiájának, hogy eresszen el! – motyogta, reszelősen lélegezve. –
Aztán távozok.
– Akkor távozik, amikor úgy döntök! – mondtam. Közelebb léptem hozzá, mivel
most már felismertem. – Maga Borden, ugye? Borden!
– Téved!
– Alfred Borden, csakugyan! Láttam fellépni! Mit keres maga itt?
– Engedjen el!
– Mit akar maga tőlem, Borden?
Nem válaszolt, ehelyett inkább hevesen küzdeni kezdett Nugent szorítása ellen.
– Szabaduljon meg tőle! – parancsoltam. – Dobja ki oda, ahova tartozik, a
csatornába!
Ez meg is történt, Nugent dicséretes gyorsasággal kirángatta a gazembert a
szobából, és néhány perccel később egyedül tért vissza.
Én ekkor már szorosan a karjaim közt tartottam Juliát, próbálva megnyugtatni
magam, hogy valóban sértetlen, annak ellenére, hogy olyan durván a padlóra lökték.
– Ha ártott neked vagy a babának... – suttogtam Juliának.
– Nem sérültem meg – felelte Julia. – Ki volt ez?
– Később, kedvesem – mondtam halkan, mivel nagyon is jól tudtam, hogy még
mindig egy zűrzavaros szeánsz romjai közt vagyunk, egy dühös vagy sértett
ügyféllel, boldogtalan gyermekeivel, négy felnőtt rokonukkal és láthatóan döbbent
barátaikkal.
– Megértik, hogy ezek után nem tudom folytatni? – kérdeztem tőlük annyi
komolysággal és méltósággal, amennyit csak sikerült összegyűjtenem.
Jóváhagyóan bólintottak.
A gyerekeket elvitték, Mr. L. és jómagam pedig bizalmas beszélgetést folytattunk.
Igen megértő, intelligens férfiú volt, javasolta, hogy az ügyet függőben kellene
hagynunk, és egy-két napon belül ismét találkoznunk kellene, hogy eldöntsük, mi
legyen a következő lépés. Hálásan beleegyeztem, és miután Nugenttel felpakoltuk a
felszerelésünket a kocsira, elindultunk hazafelé. Míg Nugent a kocsit hajtotta, Julia és
én aggódva, gondolatainkba merülve összebújtunk mögötte.
A leszálló szürkületben kocsikázva hangot adtam a sejtéseimnek.
– Ez Alfred Borden volt – magyaráztam. – Csak annyit tudok róla, hogy bűvész,
de alig ismerik a szakmában. Mióta megzavarta a műsort, próbálok rájönni, honnan
ismerem. Azt hiszem, láttam az egyik színpadi fellépését. De aligha jelentős figura a
mi köreinkben. Talán csak helyettesített valakit, amikor láttam.
Épp annyira beszéltem önmagamhoz, mint Juliához, próbálva megérteni a
támadót. Ellenem irányuló támadását csakis szakmai féltékenységgel
magyarázhattam. Mi más oka lehetett volna? Egyáltalán nem ismertük egymást, és
ha nem csal a memóriám, korábban még sosem kereszteztük egymás útját. A
viselkedése mégis olyan emberre vallott, aki bosszút akar állni.
Julia összehúzta magát mellettem a ködös esti szellőben. Többször is kérdeztem az
egészségét illetően, próbálva megnyugtatni magamat, hogy nem sérült meg az
eséstől, de csak annyit mondott, hogy szeretne már otthon lenni.
Hamarosan visszaértünk ide, az Idmiston Villas-ra, és azonnal ágyba dugtam
Juliát. Fáradtnak és feszültnek tűnt, de folytonosan csak azt bizonygatta, hogy
mindössze pihenni szeretne. Ott ültem mellette, míg végül elaludt, és miután sietve
készítettem egy tányér levest, majd gyors, élénk sétát tettem a közeli utcákon,
próbálva kitisztítani az elmémet, visszatértem, hogy lejegyezzem a mai nap
eseményeit.
Kétszer is abbahagytam az írást, hogy megnézzem Juliát. Most békésen alszik.

1878. novem ber 24.

Életem legrosszabb napja.

1878. novem ber 27.

Julia hazatért a kórházból, most ismét alszik, és én ismét e naplót írom, így is
éppen csak egy kis időre tudom elterelni a figyelmemet, és vigasztalódni.
Röviden: Julia 24-én, az éjfél utáni órákban ébredt. Erősen vérzett, és fájdalmai
voltak. Úgy tűnt, mintha hullámokban tört volna rá, sikoltozott, és az arca eltorzult a
kíntól, majd a fájdalom egy időre elmúlt, aztán ismét rátört.
Azonnal felöltöztem, felébresztettem a szomszédaimat, és könyörögtem Mrs.
Jansonnak, hogy keljen ki az ágyból és üljön oda Julia mellé, míg én hozok segítséget.
Zokszó nélkül beleegyezett, így elrohanhattam az éjszakába. A szerencse, már ha ez a
megfelelő szó, kis időre mellém szegődött. Összefutottam egy kocsissal, aki láthatóan
épp hazafelé tartott az éjszakai munkájából, és könyörögtem neki, hogy segítsen,
amit meg is tett. Julia egy órán belül a St. Mary Kórházban volt, Paddingtonban, és a
sebészek megtették az elkerülhetetlent.
Elvesztettük a babát, és én majdnem Juliát is.
Julia a nap hátralevő részét a közös kórteremben töltötte, és a következő két napot
is, míg végül ma reggel megengedték, hogy hazahozzam.
Van egy név, ami váratlanul bekerült az életembe, és amit sosem fogok elfelejteni:
Alfred Borden.

1878. decem ber 3.

Julia még mindig gyenge, de azt mondja, bízik abban, hogy képes lesz segíteni
nekem a jövő heti szeánszon. Még nem mondtam neki, de úgy döntöttem, többé nem
teszem ki őt ilyen veszélynek. Ismét feladtam egy hirdetést, melyben asszisztensnőt
keresek. Ma este színpadi fellépésem lesz, ezért időközben a repertoáromból össze
kellett állítanom egy olyan műsort, melyben nincs szükségem segítőre.

1878. decem ber 11.

Ma véletlenül megláttam Borden nevét. Vendégbűvészként hirdette magát egy
bentfordi varietéműsorban. Ellenőriztettem Hesketh Unwinnel, akit nemrég
kineveztem az ügynökömmé, és nagy megelégedésemre megtudtam, hogy Borden
egy másik illuzionistát helyettesít, aki váratlanul megbetegedett, és a bűvészműsort a
fellépők sorában a második helyről minden bűvészek temetőjébe helyezték: a szünet
utáni első helyre! Erről beszámoltam Juliának is.

1878. decem ber 31.

A bűvészkedés teljes bevétele 1878-ban: 326 font, 19 shilling és 3 penny. Ebből le kell
vonnia kiadásokat, beleértve Appleby és Nugent bérét, a ló árát és istállózását, a
jelmezek és egyéb kellékek árát.

1879. január 12.

Az új év első szeánsza, és a segédem most először Letitia Swinton volt. Letitia
korábban az alexandriai kórus tagja volt, és sokat kell még tanulnia a
bűvészmesterségről, de bízom benne, hogy fejlődni fog. A szeánsz végén megkértem
Nugentet, hogy sietve vigyen vissza az Idmiston Villas-ra, ahol együtt lehetek
Juliával, és beszámolhatok neki a napomról.
Egy levél várt rám. Mr. L. végül úgy döntött, többé nem akar szeánszot tartani a
házában, de a történteket alaposan átgondolva elhatározta, hogy kifizeti a teljes
honoráriumomat. A pénzt csatolta a levélhez.

1879. január 13.

Julia ma bezárkózott a hálószobába, akárhogy kopogtattam és könyörögtem,
tudomást sem vett rólam, és csak a szobalányt engedte be, aki teát és egy kis
kenyeret vitt neki. Ma egész nap nem dolgoztam, és azt terveztem, hogy bemegyek a
műhelybe, de Julia különös viselkedését látva úgy éreztem, jobb lesz, ha itthon
maradok. Julia csak este nyolc után bukkant elő, és egy szót sem szólt arról, mit
csinált és miért. Teljesen összezavart az eset. Azt mondja, nincsenek fájdalmai, de
ezen kívül semmit sem hajlandó mondani a történtekről.

1879. január 15.

Nugent, Letitia Swinton és jómagam ma délután szeánszot tartottunk. Kezd
mindennapi eseménnyé válni a számomra, a számos újdonság közül az első, hogy
kénytelen vagyok egy olyan asszisztenssel dolgozni, aki még kezdő a bűvészet terén,
a második, hogy figyelnem kell az elhunyt halálának különleges körülményeire, a
harmadik pedig a szoba elrendezése, ahol a szeánszot tartjuk. Az utóbbi kettő
általában nem jelent problémát a számomra, és Letitia is gyorsan tanul.
Miután visszatértünk, megkértem Nugentet, hogy vigyen el a West Endre.
Elsétáltam az Empress Színházba, a High Holbornra, vettem egy jegyet, és leültem a
leghátsó sorba.
Borden fellépése a műsor első felében kapott helyet, én pedig elszántam figyeltem,
amit csinált. Hét különböző trükköt adott elő, és ezek közül háromnak nem ismertem
a magyarázatát. (Holnap estére megtudom!) Elég megnyerő előadóművész, és gond
nélkül hajtotta végre a mutatványait, de valami ismeretlen okból nem éppen
meggyőző francia akcentussal beszélt a közönséghez. Ennek hallatán legszívesebben
csalónak nevezve kigúnyoltam volna!
Azonban meg kell várnom, míg eljön az én időm. Azt kívánom, édes legyen a
bosszúm.
Visszatértemkor Julia hallgatag volt, és azután is hűvös maradt irántam, hogy
elmondtam, miben mesterkedtem.
Ó, Julia! Az előtt a nap előtt nem voltál ilyen!
1879. január 19.
Mindketten gyászoljuk a gyermekünket, akit sosem ismerhettünk meg. Julia
bánata olyan mély, olyan vigasztalhatatlan, hogy néha úgy tűnik, mintha nem is
lenne tudatában annak, hogy én is ugyanabban a szobában vagyok, mint ő. Jómagam
ugyanilyen szomorú vagyok, de nekem itt a munkám, hogy elterelje a
gondolataimat. Ez az egyetlen különbség kettőnk közt.
A múlt hetet azzal töltöttem, hogy tökéletesítettem a trükkjeimet, próbálva
keményen gyakorolni, hogy újra nekiveselkedhessek jövőbeni hivatásomnak. E
célból:
Rendet raktam a műhelyemben, kidobáltam a sok ócskaságot, megjavítottam és
újrafestettem a különféle kellékeket, és általában véve üzletszerűbb hellyé
varázsoltam a műhelyt, ahol illően felkészülhetek és próbálhatok.
Diszkréten elkezdtem érdeklődni Hesketh Unwin irodájában, és a többi
bűvészkapcsolatomnál, hogy találnának-e számomra egy ingénieurt, akivel
dolgozhatok. Szakértő segédre van szükségem, ehhez kétség sem fér.
Pontos időbeosztást készítettem magamnak a gyakorlással kapcsolatban, melyhez
feltétlenül ragaszkodok: mindennap délelőtt két óra, délután két óra, este
(amennyiben a Juliával töltött időm megengedi) egy óra. Ettől csak akkor térek el, ha
éppen dolgoznom kell.
Új kosztümöket rendeltem magamnak és Letitiának, hogy műsorunknak
professzionális külsőt adjak.
Végül megígértem magamnak, hogy amint anyagi helyzetem megengedi,
felhagyok a szeánszokkal. Időközben annyi szeánszot tartok, amennyit csak lehet,
mivel ez az egyetlen biztos megélhetési forrásom. Mérhetetlen pénzügyi
kötelezettségeim vannak. Fizetnem kell a lakás, a műhely és az istálló bérleti díját,
Nugent és Letitia bérét, és hamarosan az új ingénieurömét is... ahogy fizetnem kell a
háztartást, Julia és a saját kosztomat.
Mindezért az elhunytak hiszékeny rokonai fizetnek!
(Habár ma este színpadi fellépésem lesz.)

1879. decem ber 31.

A bűvészkedés teljes bevétele 1879-ben: 637 font, 12 shilling és 6 penny.
Kiadások nélkül.
 1880. decem ber 31.
A bűvészkedés teljes bevétele 1880-ban: 1142 font, 7 shilling és 9 penny.
Kiadások nélkül.

1881. decem ber 31.

A bűvészkedés teljes bevétele 1881-ben: 4777 font, 10 shilling és 0 penny.
Kiadások nélkül.
1881. az utolsó év, mikor lejegyzem ide a bevételeimet. Az elmúlt tizenkét hónap
elég szerencsésen alakult ahhoz, hogy megvegyem a házat, ahol eddig a lakásunkat
béreltük. Most az egész ház a mienk, és háromtagú személyzetet tartunk. A
nyugtalanság, ami kezdő koromban gyötört, lendületes színpadi fellépést
eredményezett, és talán beszámolhatok arról, hogy alighanem Anglia legkeresettebb
színpadi illuzionistája vagyok. A naptáram a jövő évre már teljesen be van táblázva.

1891. február 2.
Tíz éve már, hogy félretettem a naplómat, azzal a szándékkal, hogy többé soha
nem nyitom ki, de a ma este a liverpooli Sefton Varietészínházban (ahonnan hazafelé
tartok Londonba, miközben e sorokat írom) történteket nem tudom nem lejegyezni.
Rég volt már, hogy utoljára naplómba írtam, e lapoknak, jegyzetfüzetem és
kartotékjaim híján, elegendőeknek kell lenniük ma este.
A fellépésem második felénél jártam, haladva mostani műsorom tetőpontjához. Ez
a SZÖKÉS A VÍZ ALÓL, ami a fizikai erő, az ellenőrzött kockázat és egy kis varázslat
keveréke.
A mutatvány úgy kezdődik, hogy látszólag kibogozhatatlanul lekötöznek egy nehéz
fémszékbe. Ehhez a közönség hat tagját hívom fel a színpadra, akik mindannyian egyszerű
nézők, nincsenek beavatva, de Ernest Nugent és ingénieuröm, Harry Cutter szemmel tartják a
dolgokat. Miután a nézők feljönnek a színpadra, humoros évődéssel fogadom őket, részben,
hogy oldjam feszültségüket, részben azért, hogy elvonjam a közönség figyelmét, míg
Ellen Tremayne (jelenlegi asszisztensem, jó ideje nem jegyeztem le ide semmit) a
JACOBY KÖTÉLCSOMÓval elkezdi a kötözést.
Azonban ma éppen csak leültem a székembe, amikor ráeszméltem, hogy Alfred
Borden is a nézők kis csapatában van! Ő volt a Hatodik Ember! (Harry Cutter és én
kódokkal azonosítjuk és helyezzük el a színpadra hívott nézőket. A Hatodik Ember
helyezkedik el legtávolabb az előkészített színtértől, és a feladata, hogy tartsa a kötél
végét.) Ma este Borden volt a Hatodik Ember, és csak néhány lábnyira állt tőlem! A
közönség mindannyiunkat szemmel tartott! A mutatvány már kezdetét vette!
 Borden jól játszotta a szerepét. Esetlenül mozgott, és jól tettetett zavarral fogadta
apró szerepét a színpadon. A közönség soraiból senki sem hitte volna, hogy csaknem
ugyanolyan tapasztalt előadóművész, mint jómagam. Cutter nyilvánvalóan nem
ismerte fel, ki is ő valójában, és a megfelelő helyre állította Bordent. Ellen Tremayne
eközben összekötözte kezeimet, és csuklóimat a szék karfáihoz csomózta. Ekkor
kezdett félresiklani a készülődés, mivel a figyelmemet Borden felé fordítottam. Mire
a kötél két végét két másik önként jelentkezőnek adták, azzal az utasítással, hogy
kötözzenek olyan erősen a székhez, ahogy csak tudnak, már túl késő volt. A
nyilvánosság előtt menthetetlenül gúzsba kötöztek.
Dobpergés közepette emeltek a levegőbe, az üvegtartály fölé. Ott lógtam és
forogtam a lánc végén, akár valami kínzás tehetetlen áldozata. Igazság szerint ma
este valóban az is voltam, de normális esetben ehhez a részhez érve kiszabadítom a
csuklóimat, és olyan helyzetbe mozdítom a kezeimet, hogy azokat is azonnal
kiszabadíthassam. (A szék forgása hatékony álca, mivel gyorsan kell mozgatni a
karjaimat, miközben kiszabadítom magamat.) Ma este a karjaimat mozdíthatatlanul a
székhez kötözték, és csak annyit tehettem, hogy rettegve bámultam az alant
várakozó, fagyos vízre.
Pillanatokkal később, a tervnek megfelelően alámerítettek a tartály oldalán
túlcsorduló vízbe. Ahogy a víz összecsapott a fejem fölött, próbáltam az arcommal
jelezni kínos helyzetemet Cutternek, ám ő már a tartályt elrejtő függöny
leengedésével foglalatoskodott.
A félhomályban, félig felborulva a székkel, összekötözött kezekkel és lábakkal,
teljesen elmerülve a hideg vízben, fuldokolni kezdtem...
Az utolsó reményem az volt, hogy a víz egy kissé meglazítja a köteleket (ez is
része a titkos előkészületeknek, arra az esetre, ha a nézők kötötte második csomók túl
szorosra sikerednének, és nem tudnék időben elmenekülni), még akkor is, ha
tudtam, hogy az a kis mozgástér, amit enged, nem lesz elég ahhoz, hogy ma este
megmentsen.
Sietve rángattam a köteleket, már éreztem a nyomást a tüdőmben, a levegő
kétségbeesett kiáltást tört elő belőlem, hogy átadja helyét a halálos víznek, és
elragadjon...
Most mégis itt írom e sorokat. Nyilvánvalóan megmenekültem.
Ironikus, de nem lennék életben, hogy leírhassam mindezt, ha Borden nem
avatkozik közbe. Eltúlozta a dolgot, és nem tudott ellenállni annak, hogy ne vessen
rám egy kárörvendő pillantást.
Íme, a rekonstrukciója annak, minek kell történnie a színpad azon részén, melyet a
függöny elrejt előlem.
Normális esetben a színpadon csak a hat nézőt lehet látni, ahogy zavartan állnak a
tartályt bekerítő függöny körül. Ők sem látnak többet a közönségnél abból, amit
csinálok. A zenekar élénk egyveleget játszik, részben, hogy kitöltse az időt, részben
azért, hogy elrejtse a menekülésem keltette zajokat. Ám az idő egyre csak telik,
közben az önként jelentkezők és a közönség többi tagja kezdenek nyugtalankodni,
hogy mennyi idő is telt el valójában.
A zenekar egyre zaklatottabbá válik, és a zene elhalkul. Csend ereszkedik alá.
Harry Cutter és Ellen Tremayne idegesen rohangálnak a színpadon, mintha
vészhelyzet lenne, mire a közönség nyugtalanul zajongani kezd. Cutter és Ellen az
önkéntesek segítségével lerántják az álcázó függönyt, és felfedik...
...hogy a szék még mindig a vízben van! A kötelek még mindig körülötte vannak!
Csakhogy én már nem vagyok ott!
Miközben a közönségnek tátva marad a szája a döbbenettől, én drámaian
előlépek. Általában a kulisszák mögül, de ha időm engedi, akkor jobb szeretem a
nézőtér közepéről bejelenteni magam. A színpad közepére szaladok, meghajolok, és
gondoskodom róla, hogy mindenki észrevegye, a hajam és a ruháim tökéletesen
szárazok...
Borden ma este azért volt ott, hogy mindezt tönkretegye, és talán
figyelmetlenségből, de megmentett a vízbefúlástól. Szerencsére jóval azelőtt, hogy a
mutatvány a végéhez ért volna, mialatt a zenekar még mindig játszott, Borden
elhagyta a helyet, ahova Cutter elhelyezte a színpadon, a függönyökhöz lépett, és
félrehúzta azokat!
Az első, amit észrevettem, hogy éles fény vetül rám. Hirtelen támadt reménnyel
néztem fel, miközben a tüdőmből előtört maradék levegő buborékai lebegtek a
szemem előtt! Akkor úgy éreztem, hogy az imáim meghallgattattak, és Cutter az
előadást félbeszakítva megmenti az életemet. A tovatűnő reménynek abban a
pillanatában semmi más nem számított. De amit a mindent eltorzító, kavargó vízen
és az erős üvegen át láttam, az leghalálosabb ellenségem gúnyos tekintete volt!
Előrehajolt, és arcát győzedelmesen a tartály oldalához szorította.
Éreztem, hogy az ájulás kerülget, azt hittem, a halál torkában vagyok.
Ezután kihagyás következett. A következő, amire emlékszem, hogy a kemény
fapadlón fekszem a félhomályban, dermesztő hideg van, és arcok néznek le rám. A
zene közvetlenül mellettem szólt, megsüketítve, ahogy a víz kiáramlott a
hallójárataimból. Éreztem, hogy a padló ritmikusan fel-alá mozog. A színfalak
mögött voltam, a színpad melletti kötélalkóvok egyikében. A fejemet felemelve
homályosan és zavarosan láttam, hogy néhány lábnyira tőlem, a fényesen kivilágított
színpadon egy tánckar dübörög a deszkákon, miközben a szólótáncosnő illegeti
magát a zenekar obszcén ritmusaira. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, behunytam
a szemem, és hagytam a fejemet visszahanyatlani a padlóra. Cutter biztonságba
helyezett, valahogy újraindította a légzésemet, és véget vetett a megalázó
látványnak.
Nem sokkal ezután a színészszobába vittek, ahol kezdtem ismét összeszedni
magam. Fél órán át olyan nyomorultul éreztem magam, mint azelőtt még soha
életemben, de jó erőben vagyok, és mikor már képes voltam levegőt venni anélkül,
hogy fuldokolnék a tüdőmbe került víz miatt, gyorsan talpra álltam. Még mindig
csak kora este volt, és azt hittem (és miközben ezt írom, még mindig hiszem),
elegendő időm van, hogy visszatérjek a színpadra, és ismét megpróbálkozzak a
mutatvánnyal, mielőtt a műsor véget ér. Nem engedték, hogy megtegyem.
Ehelyett összehívtam Ellent, Cuttert és Nugentet az öltözőmben, a tönkrement
fellépés szomorú halottszemléjére. Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk a
londoni műhelyemben, és továbbfejlesztjük a szökés módszerét, hogy többé ne
kelljen kockára tennem az életemet. Végül három emberem elkísért az állomásra,
megnyugtatták magukat, hogy mentális és fizikai állapotom kielégítő, aztán
visszatértek a hotelba, ahol, terveztük, mindannyian megszállunk.
Ami engem illet, csak arra vágytam, hogy minél előbb visszatérhessek Londonba,
Juliához és a gyerekekhez. Az eset után, melynek során úgy éreztem, a biztos halál
vár rám, mohón vágytam arra, hogy velük lehessek. E vonat nem sokkal hajnal előtt
ér az Euston állomásra, de így is a lehető leghamarabb láthatom őket.
Ironikus, hogy az ok, amiért nem vezettem a naplót, elégedett családi életem volt,
melyhez most sietve igyekszem visszatérni, és amelyről oldalakat írhattam volna,
vagy akár (ahogy az történt) egyetlen szót sem. Mert az elmúlt évtizedben nem csak
a pályámon értem el sikereket, hanem a családi életem is hallatlanul boldog volt.
1884 elején Julia hosszú idő után végre ismét gyermeket várt, és mikor eljött az
ideje, minden baj nélkül világra hozta a fiunkat, Edwardot. Két évre rá született első
lányom, Lydia, és tavaly, kissé megkésve, de nagy boldogságunkra, Florence.
Mindezek hátterében a Bordennel folytatott viszály apróságnak tűnik. Igaz, hogy
az elmúlt években elkövettünk csínyeket egymás ellen. Igaz, hogy ezek gyakran
rosszindulatúak voltak. Igaz, hogy ugyanolyan rosszindulatúnak bizonyultam, mint
ő, de erre a legkevésbé sem vagyok büszke. Nem véletlen, hogy ezek egyike sem tűnt
érdemlegesnek ahhoz, hogy újra elkezdjem a naplómat.
Borden és én, egészen ma estig, közvetlenül nem fenyegettük egymás életét.
Egyszer, még évekkel ezelőtt, Borden volt a felelős első gyermekem elvetéléséért.
Habár akkor átitatott a bosszúvágy, a hónapok múltával haragom lassan csillapodott,
és megelégedtem számos visszavágással, melyeket arra dolgoztam ki, hogy kínos
helyzetbe hozzam, vagy meghiúsítsam a mutatványait épp abban a pillanatban,
amikor learatta volna a sikert.
Cserébe néhány alkalommal váratlanul bosszút állt, habár kijelenthetem, hogy
ezek egyikét sem tervezte meg olyan elmésen, mint én az ellene irányulókat.
A ma este történtek új szintre emelték a viszálykodásunkat. Megpróbált megölni,
ez nyilvánvaló. Bűvész, ezért tudta, hogyan kell gyorsan és biztosan megcsomózni
egy kötelet.
Most ismét bosszúra vágyom. Remélem és imádkozom, hogy az idő gyorsan
múljon, csillapítva az érzéseimet, értelmet, józan ítélőképességet és higgadtságot
hozva számomra, hogy ne úgy cselekedjek, ahogy ma este érzek!

1892. február 4.
 A múlt este rendkívüli dolgot láttam. Egy Nikola Tesla nevű fizikus látogatott el
Londonba, és a múlt héten az egész város az ő különös állításairól beszélt. Igazi
csodákat emlegettek, és az újságok arról cikkeztek, hogy Tesla a kezében tartja a
világ jövőjét. Az interjúknak, amiket adott, és az újságcikkeknek, melyeket a
munkásságáról írtak, nem sikerült magyarázatot adniuk arra, hogy ez miért is lenne
így. Azt beszélték, a munkáját látni kell ahhoz, hogy átérezhessük a fontosságát.
Ezért engedtem a kíváncsiságomnak, és tegnap, több száz ember társaságában ott
lármáztam az Elektromérnöki Intézet ajtajánál, hogy láthassam a nagy embert munka
közben.
Szemtanúja lehettem az elektromosság hatalma izgalmas, riasztó és jórészt
érthetetlen bemutatójának. Mr. Tesla (aki kiváló amerikai angolsággal beszél,
csaknem teljesen elrejtve európai gyökereit) a feltaláló, Thomas Edison társa. A
modern felfogású londoniak számára az elektromossággal működő világítás kezd
mindennapos dologgá válni, ám Tesla az elektromos áram sok más felhasználását is
megmutatta.
Elkápráztatva és lenyűgözve néztem szenzációs kísérleteit. Számos jelenséget
megdöbbentőnek találtam, és még ennél is több olyan akadt, ami az olyan laikusok
számára, mint jómagam, tökéletes rejtélynek tűnik. Tesla egy evangélista
hangnemével beszélt. Látnoki szavai még a szikráknál és a sistergő villámoknál is
jobban megijesztettek. Tesla valóban prófétája mindannak, amit az eljövendő
évszázad tartogat számunkra. Elektromos erőművek világméretű hálózata,
villanyáram, ami gazdag és szegény számára egyaránt elérhető, energiák és agyagok
továbbítása egy pillanat alatt a világ egyik részéről a másikba, miközben még maga a
levegő is vibrál az éteri esszenciától!
Fontos igazságra jöttem rá Mr. Tesla előadásából. A show-ja (mert számomra nem
jelentett mást) különös hasonlóságot mutatott egy jó illuzionista műsorával. A
közönségnek nem kell értenie az okokat ahhoz, hogy élvezhesse a hatást. Mr. Tesla
több tudományos magyarázatot is röviden kifejtett. Habár a közönség tagjai közül
csak alig néhányan értettek meg többet a legalapvetőbb fogalmaknál, mindannyian
bepillanthattunk a jövőbe.
Írtam egy kérvényt, hogy hozzájuthassak Tesla eszközeihez, és kértem
másolatokat a magyarázó jegyzeteiről is.

1892. április 14.

Lefoglalnak a nyár második felében kezdődő európai turném előkészületei, és
kevés időm van másra. Hogy befejezzem a februári bejegyzésemet, meg kell
említenem, hogy megkaptam Mr. Tesla magyarázó jegyzeteit, de számomra az
egésznek se füle, se farka.
1892. szeptem ber 15.
Párizs
Egyaránt jól fogadtak Bécsben, Rómában, Párizsban, Isztambulban, Marseille-ben,
Madridban, Monte Carlóban... de most, hogy mind ezen túl vagyok, csak arra
vágyom, hogy viszontláthassam az én szeretett Juliámat, Edwardot, Lydiát és persze
az én kis Florence-emet. Azóta, hogy két hónappal ezelőtt együtt töltöttük a hétvégét
itt, Párizsban, csak levelekből értesülök az én drága családommal kapcsolatos
hírekről. Ha a hajóút jól sikerül, és a vonatok is megbízhatónak bizonyulnak, akkor
két nap múlva otthon leszek, és végre kipihenhetem magam.
Mindannyian kimerültünk, habár inkább a végtelennek tetsző utazás és a
hotelekben átaludt éjszakák miatt, semmint az európai színpadokon töltött időnek
köszönhetően. De összességében véve nagy sikert arattunk. Úgy terveztük, hogy
július közepére már otthon leszünk, de olyan kedvező fogadtatásban részesültünk,
hogy tucatnyi színház követelte, lépjünk fel még egyszer, és tegyük boldoggá őket a
varázslatainkkal. Az érdeklődés láttán ennek a legnagyobb örömmel eleget is
tettünk, és ezzel együtt persze mi szabhattuk meg ezen különleges fellépések
tiszteletdíját. Nem lenne bölcs dolog a teljes keresetemet lejegyezni anélkül, hogy ki
ne számolnám a költségeket, és az asszisztenseimnek fizetett prémiumot, de
nyugodtan állíthatom, hogy életemben először gazdagnak érzem magam.

1892. szeptem ber 21.

London
Arra számítottam, hogy sütkérezhetek a turné utolsó sugaraiban, de ehelyett azt
kellett tapasztalnom, hogy míg én távol voltam, Borden egyre nagyobb figyelmet
kapott. Úgy tűnik, az egyik mutatványa, amit az utóbbi években előadott, végül
elnyerte a közönség tetszését, és most óriási érdeklődés övezi.
Habár többször is láttam a fellépéseit, sosem láttam benne semmi rendkívülit. Ez
persze azért lehet, mert különféle okok miatt ritkán maradtam a műsora végéig!
Cutter éppolyan keveset tud erről a sokat dicsért mutatványról, mint jómagam,
mivel érthető okokból velem együtt Európában volt. Azon voltam, hogy egy
vállvonással elbagatellizáljam az ügyet, míg el nem olvastam a rám váró leveleket.
Dominic Brawton, egyik trükkfelderítőm, rövid feljegyzést küldött.

Előadó: Alfred Borden (Le Professeur de la Magie). Mutatvány: Az ÚJ

TRANSZPORTÁLÓ EMBER. Trükk: briliáns, nem elszalasztani. Adaptálhatóság:
nehéz, de ha Bordennek valahogy sikerült, akkor úgy vélem, ön is képes rá.
 A feljegyzést megmutattam Juliának is.
Később egy másik levelet is megmutattam neki. Meghívtak, hogy mutassam be a
bűvészműsoromat az Újvilágban! Ha elfogadom a meghívást, akkor februárban,
egyhetes chicagói fellépéssel kezdhetném a turnét! És a körút érintené Amerika
tucatnyi nagyvárosát!
A gondolat egyszerre lelkesített és csigázott el.
– Felejtsd el Bordent! – mondta Julia. – El kell menned, hogy fellépj az USA-ban.
Én is azt hiszem, hogy ezt kell tennem.

1892. október 14.

Láttam Borden új trükkjét, és igen jó. Ördögien jó, ha pontos akarok lenni.
Nehezemre esik kimondani, de őszintének kell lennem.
Azzal kezdődik, hogy egy faszekrényt gördítenek be a színpadra, elég magas
ahhoz, hogy egy ember elférjen benne, három szilárd oldalfala van (a hátulja, és a két
oldala), és egy ajtó az elején, melyet elég szélesre lehet nyitni ahhoz, hogy feltárja az
egész belső részt. Görgőkön áll, melyek elég magasra emelik ahhoz, hogy látszódjon,
semmiféle csapóajtó nem nyílhat ki az alján anélkül, hogy azt a közönség észre ne
venné.
Miután a szokásos módon bemutatta, hogy a szekrény üres, Borden becsukja az
ajtót, és az egész szerkezetet a színpad bal oldalára tolja.
Visszatér a rivaldafénybe, aztán bámulatosan hiteltelen francia akcentusával
röviden beszámol arról, milyen óriási veszélyekkel is jár, amit tenni készül.
Mögötte egy feltűnően csinos, fiatal nő kigördíti a színpadra a második, az
előzőhöz hasonló szekrényt is. Kinyitja az ajtaját, így a közönség láthatja, hogy az is
üres. Borden kavargó, fekete köpönyeggel megfordul, és fürgén belép a szekrénybe.
A dobok, mintegy végszóra, peregni kezdenek.
A következő esemény egy pillanat alatt történik. Sőt, tovább tartott ezt leírnom,
mint amennyi idő alatt az egész trükk történt.
Ahogy a dobszó felerősödik, Borden leveszi a cilinderét, belép a szekrény
belsejébe, aztán magasan a levegőbe dobja a fejfedőjét. A segédje becsukja a szekrény
ajtaját. Ebben a pillanatban a másik szekrény ajtaja felpattan, és Borden hihetetlen
módon odabent van! A szekrény, amibe egy pillanattal korábban belépett, üresen
összedől, és darabjai a színpadra zuhannak. Borden felnéz a kötelek felé, látja, hogy a
cilindere egyenesen felé hullik, felnyúl, elkapja, a fejére teszi, és egy kicsit
megütögeti, hogy az a helyén maradjon, aztán ragyogó mosollyal kilép a
rivaldafénybe, hogy meghajoljon!
A taps viharos volt, és bevallom, magam is csatlakoztam a tapsolókhoz.
Ha agyonütnek, sem tudom megmondani, hogyan csinálta!
1892. október 16.
Múlt este elvittem Cuttert Borden fellépésére, a Watford Regalba. A kétszekrényes
mutatvány nem szerepelt a műsorban.
A Londonba tartó hosszú hazaút során ismét elmondtam, mit láttam. A véleménye
ugyanaz volt, mint amikor először meséltem el, két nappal korábban. Cutter azt
mondja, Borden hasonmást használ. Azt mondja, húsz évvel ezelőtt látott már
hasonló trükköt, amelyben egy nő szerepelt.
Én ebben nem vagyok olyan biztos. Nekem nem tűnt dublőrnek. A férfi, aki
belépett az egyik szekrénybe, és az, aki előbukkant a másikból, egy és ugyanaz. Ott
voltam, és ezt láttam.

1892. október 25.

Kötelezettségeim miatt nem láttam minden este Borden előadását, de Cutter és én
e héten két ízben is elmentünk rá. Mindeddig nem ismételte meg a kétszekrényes
mutatványt. Cutter mindaddig nem hajlandó spekulációkba bocsátkozni ezzel
kapcsolatban, míg a saját szemével nem látja a trükköt, de azt hangoztatja, hogy csak
fecsérlem az idejét és a magamét is. Mindez kezd éket verni közénk.

1892. novem ber 13.

Végre sikerült ismét megnéznem Borden kétszekrényes mutatványát, és ezúttal
Cutter is velem volt. A Lewisham World Színházban történt, egy máskülönben
egyszerű varietéműsorban.
Ahogy Borden begördítette az első szekrényt, és a szokásos módon bemutatta,
hogy az üres, elöntött a várakozás izgalma. Mellettem Cutter felemelte színházi
látcsövét. (Rápillantottam, próbáltam megállapítani, hova is néz, és érdeklődve
vettem észre, hogy egyáltalán nem is a bűvészt figyeli. A látcső gyors mozgásából
úgy tűnt, a színpad más részeit nézi: a színfalakat, a zsinórpadlást, és a
háttérfüggönyöket. Átkoztam magam, amiért erre nem gondoltam, és hagytam
Cuttert, hadd tartsa szemmel.)
Én továbbra is Bordent figyeltem. Amennyire meg tudtam állapítani, a mutatvány
pontosan úgy zajlott, ahogy azt már korábban is láttam, még a veszélyről tartott,
francia akcentusú beszéd is szinte szóról szóra megegyezett a korábbival. Habár
amikor a második szekrényhez lépett, észrevettem néhány apró eltérést. Ezek közül a
legtriviálisabb, hogy az első szekrényt közelebb állította a színpad hátuljához, így
nem volt olyan jól megvilágítva. (Ismét gyorsan Cutterre pillantottam, és úgy vettem
észre, egyáltalán nem szentel figyelmet a bűvésznek, hanem látcsövét
rendíthetetlenül a színpad hátterében álló szekrényre szegezi.)
A másik eltérés jobban érdekelt, és igazából kissé mulattatott is. Amikor Borden
levette és a levegőbe dobta a cilinderét, előrehajoltam, készülve a következő,
bámulatos eseményre. Ehelyett a cilinder gyorsan a zsinórpadlás felé emelkedett, és
nem bukkant elő! (Nyilvánvalóan odafent volt egy díszletmunkás, aki kapott egy
tízshillingest, hogy kapja el a fejfedőt.) Borden fanyar mosollyal a közönség felé
fordult, és bezsebelte a nevetést. A nevetés még visszhangzott, amikor Borden
higgadtan kinyújtotta a bal kezét... és a cilinder alászállt a zsinórpadlásról. Borden
természetes, kényelmes mozdulattal kapta el. Kiváló színpadi játék volt, kiérdemelte
a második nevetést.
A nevetés még el sem halt, amikor hihetetlen sebességgel a következő történt:
A kalap ismét a levegő emelkedett! A szekrény ajtaja bezárult! A háttérben álló
szekrény ajtaja kinyílt! Borden kilépett, kalap nélkül! A második szekrény összedőlt!
Borden fürgén kilépett a színpadra, elkapta és a fejébe nyomta a cilindert!
Elégedett arccal hajlongott és integetett, fogadva a jól megérdemeli tapsot. Cutter
és jómagam szintén csatlakoztunk a tapsolókhoz.
Mialatt a bérkocsin zötyögve visszafelé tartottunk Észak-Londonba, kérdőn
fordultam Cutter felé.
– Nos, mit gondol?
– Briliáns, Mr. Angier! – ismerte el. – Egyszerűen zseniális! Nem túl gyakran nyílik
alkalmam, hogy teljesen új trükköt lássak.
Meg kell mondjam, e tetszésnyilvánítást nem találtam túl örvendetesnek.
– Tudja, hogyan csinálta? – tudakoltam.
– Igen, uram, tudom – felelte. – És úgy vélem, ön is tudja.
– Ugyanúgy zavarban voltam, mint mindig. Hogy az ördögbe lehetett egyszerre
két helyen? Nem értem, hogyan lehetséges ez!
– Néha nagyon meglepődöm magán, Mr. Angier – jegyezte meg Cutter élesen. –
Ez egy logikai rejtvény, amit csak a saját logikánkat használva fejthetünk meg. Mit
láttunk magunk előtt?
– Egy embert, aki egy pillanat alatt a színpad egyik végéből a másikba
transzportálta magát.
– Ez csak az, amit látni véltünk, amit láttatni akartak velünk. Mi történt valójában?
– Még mindig úgy véli, hogy hasonmást használt? – kérdeztem kétkedőn.
– Hogyan másként tehette volna?
– De ön is látta, amit én. Nem volt semmiféle hasonmás! Jól láttuk előtte és utána
is. Ugyanaz az ember volt! Pontosan ugyanaz!
Cutter hunyorogva nézett rám, aztán elfordult, és figyelte, ahogy Waterloo
halványan kivilágított házai elsuhannak mellettünk.
– Nos? – követeltem a választ. – Mit mond?
– Azt mondom, amit már mondtam is, Mr. Angier.
 – Azért fizetem magát, Cutter, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Ne
játszadozzon velem! Ez az ügy szakmailag nagy fontossággal bír!
Ekkor megértette, milyen komor hangulatban vagyok, mivel a csodálat, amit egy
perccel korábban Borden mutatványa iránt éreztem, reménytelenséggé és haraggá
változott.
– Uram – szólalt meg óvatosan. – Biztosan ismer egypetéjű ikreket. Ez a válasz a
kérdésére!
– Nem! – kiáltottam.
– Hogyan másként csinálhatta volna?
– De az első szekrény üres volt...
– Legalábbis annak látszott – mondta Cutter.
– És a második szekrény azonnal összedőlt, amint kilépett belőle...
– Elismerem, nagyon hatásos.
Tudtam, mit akar mondani. Mindezek megszokott trükkjei a színpadnak, olyan
kellékek, melyek üresnek látszanak. Saját mutatványaim közül több is hasonló elven
működik. A gyenge pontom ugyanaz, amitől mindig is szenvedtem: ha a nézőtérről
látom egy másik illuzionista mutatványát, engem is ugyanúgy félre lehet vezetni,
mint bárki mást. De hogy egypetéjű ikrek! Erre nem is gondoltam!
Cutter szavai arra késztettek, hogy alaposan átgondoljam a dolgot, és miután
kitettem őt lakásánál, majd visszatértem ide, egyfolytában gondolkodom. Most, hogy
leírtam a mai este eseményeit, azt hiszem, egyetértek Cutterrel. A rejtély
megoldódott.
Átkozott Borden! Kettő is van belőle! A fene essen belé!

1892. novem ber 14.

Elmondtam Juliának, amit Cutter vetett fel a múlt este, és nagy meglepetésemre
vidáman felnevetett.
– Zseniális! – kiáltotta. – Erre nem is gondoltunk volna, ugye?
– Tehát gondolod, hogy lehetséges?
– Nem csak hogy lehetséges, kedvesem... ez az egyetlen módja, hogy az általad
látottakat előadhassák egy nyitott színpadon.
– Azt hiszem, igazad van.
Ekkor valami megmagyarázhatatlan haragot éreztem az én Juliám iránt. Hiszen ő
még csak nem is látta a mutatványt.

1892. novem ber 30.

 Tegnap sikerült rendkívüli megfigyelést tennem Bordennel kapcsolatban, és
ráadásul néhány fontos tényt is megtudtam róla.
Meg kell említenem, hogy egész héten nem tudtam lejegyezni mindezt a
naplómba, mivel én voltam a fő fellépő a London Hippodrome műsorában. Ez óriási
megtiszteltetés, amit nemcsak az jelzett, hogy minden előadás telt ház előtt zajlott
(kivéve az egyik délutánit), hanem a közönség reakciója is. A másik folyománya,
hogy a sajtó emberei egy kis figyelmet szentelnek nekem, és tegnap az Evening Star
egyik ifjú riportere felkeresett, hogy interjút csináljon velem. A neve Mr. Arthur
Koenig, és ugyanolyan jó informátornak bizonyult, mint riporternek!
A kérdezz-felelek során megkérdezte, van-e bármi olyan véleményem kortárs
bűvésztársaimról, amit szeretnék közölni a sajtóban. Annak rendje és módja szerint
elismerően méltattam legjobb kollégáimat.
– Nem említette Le Professeur-t – jegyezte meg beszélgetőtársam, mikor végül
befejeztem. – Az ő munkájáról nincs véleménye?
– Bevallom, még egyetlen fellépésén sem voltam jelen – tétováztam.
– Akkor el kell mennie, hogy lássa a munkásságát! – tört elő a kiáltás Mr.
Koenigből. – Az övé a legjobb show Londonban!
– Bizonyára.
– Már többször is láttam a műsorát – folytatta a riporter. – Van egy mutatvány,
amit nem mutat be minden alkalommal, mivel azt mondja, túlságosan is kimeríti, de
ez az egyetlen trükk...
– Hallottam már róla – mondtam színlelt megvetéssel. – Két szekrénnyel csinál
valamit.
– Pontosan ez az, Mr. Danton! Eltűnik az egyikben, és egy szempillantás alatt
előbukkan a másikból! Senki sem tudja, hogyan csinálja.
– Senki, kivéve a bűvésztársait – javítottam ki. – Egy szokványos trükköt használ.
– Akkor tehát, ön tudja, hogyan csinálja?
– Természetesen tudom – feleltem. – De persze nem várhatja tőlem, hogy
kifecsegjem a pontos módszert...
Bevallom, teljesen lesújtott voltam. Az elmúlt két hétben a Cuttertől hallott ikrek-
elméleten gondolkodtam, és meggyőztem magam arról, hogy az elmélete helyes. Itt
volt a lehetőség, hogy felfedjem a titkot. Lelkes hallgatóságom a város egyik
legnagyobb lapjának újságírója volt, akinek kíváncsiságát már feltüzelte a mutatvány
rejtélye. Éreztem, hogy elönt a bosszúvágy, amit normális esetben mindig
elnyomtam, azt mondogatván magamnak, hogy gyengeség, és nem engedhetek
többé a csábításának. Koenig természetesen semmit sem tudott a Borden és köztem
dúló viszályról.
A józan ész ismét felülkerekedett. Egyetlen bűvész sem adja ki egy társa titkait.
– Mindennek megvan a maga útja és módja – mondtam végül. – Az illúzió sosem
az, mint aminek látszik. Sok próbával és gyakorlással...
Az ifjú riporter ekkor szó szerint kiugrott a székéből.
 – Uram, ön azt hiszi, hogy az ikertestvérét használja dublőrként! London minden
bűvésze ezt hiszi! Én is erre gondoltam, amikor először láttam.
– Igen, az a módszere. – Megkönnyebbültem, látván, hogy milyen őszinte.
– Akkor, uram – kiáltotta a fiatalember –, maga is ugyanúgy téved, mint a többiek!
Nincs semmiféle dublőr. Ez az, ami olyan lenyűgöző!
– Van egy ikertestvére – mondtam. – Nincs más módja.
– Ez nem igaz. Alfred Bordennek nincs sem ikertestvére, sem dublőrje, aki a
helyére léphet. Személyesen nyomoztam az élete után, és ismerem az igazságot.
Egyedül dolgozik, eltekintve egy asszisztensnőtől és egy technikai szakembertől,
akinek segítségével a kellékeit készíti. Ebben nem különbözik önöktől, a többi
szakmabelitől. Maga is...
– Nekem is van egy ingénieuröm – erősítettem meg készségesen. – De mondjon
még valamit. Biztos abban, hogy az információi helytállóak?
– Biztos vagyok benne.
– Bizonyítani is tudja?
– Ahogy azt ön is tudja, uram – felelte Mr. Koenig –, nem lehet bizonyítani
olyasmit, ami nem létezik. Csak annyit mondhatok, hogy az elmúlt néhány hétben
újságírói módszereket használtam a nyomozás során, és nem találtam semmi olyan
bizonyítékot, ami alátámasztaná az ön feltételezését.
Ekkor előhúzott egy vékony papírköteget, és megmutatta nekem. Az iratok olyan
információkat tartalmaztak Mr. Bordenről, melyeket felettébb érdekesnek találtam, és
könyörögtem a riporternek, hogy hadd tarthassam meg őket.
Ezt a kettőnk hivatása közti szóváltásféle követte. Fenntartotta a véleményét,
miszerint újságíróként nem adhatja ki kutatásai eredményét egy harmadik félnek. Én
vitába szálltam vele, mondván, hogy még ha végső, abszolút igazságot sikerült is
feltárnia, akkor sem jelentetheti meg, míg az illető életben van.
Másfelől, mondtam, ha én is elkezdhetném a saját nyomozásomat, akkor talán
képes lennék elvezetni őt egy igazán páratlan sztorihoz.
Koenig végül beleegyezett, hogy kivonatot készítsek a feljegyzéseiről, és ezt ott
helyben meg is tettem. A végkövetkeztetéseit nem osztotta meg velem, és hogy
őszinte legyek, nem is nagyon érdekeltek. Végül átadtam neki öt font sterlinget.
– Megkérdezhetem, mit remél ettől, uram? – kérdezte Koenig, miután befejeztem a
jegyzetelést.
– Csak fejleszteni akarom a saját bűvészműsoromat – bizonygattam.
– Értem. – Felállt, hogy távozzon, felvette a kalapját és a sétapálcáját. – És miután
sikerült fejlesztenie, gondolja, hogy képes lesz előadni Le Professeur mutatványát?
– Efelől biztosíthatom, Mr. Koenig – mondtam hűvös megvetéssel, miközben az
ajtóhoz kísértem. – Biztosíthatom, hogy ha netán úgy adódnék, még ma este
elvenném tőle az értéktelen kis trükkjét!
Ezután távozott.
Ma nem dolgoztam, így aztán lejegyezhettem a találkozón elhangzottakat. Egész
idő alatt Koenig utolsó, gúnyos megjegyzésén tűnődtem. Fontos, hogy megtudjam
Borden mutatványának titkát. Nem tudok annál édesebb bosszút kitalálni, mint hogy
túlszárnyaljam a trükkjét, felülmúljam őt, és minden lehetséges módon lepipáljam.
És Mr. Koenig szívélyességének hála, olyan ismeretek birtokába jutottam Mr.
Bordenről, melyek felbecsülhetetlenül értékesnek bizonyulhatnak. Habár először
ellenőriznem kell őket.

1892. decem ber 9.

Ami azt illeti, eddig semmit sem tettem Bordennel kapcsolatban. Az amerikai
turnét szentesítették, így Cuttert és engem lefoglaltak az előkészületek. Több mint
két teljes hónapra elutazok, szinte hihetetlen, hogy milyen hosszú ideig távol leszek
Juliától és a gyerekektől.
Ugyanakkor viszont nem hagyhatom ki a turnét. Alighanem én vagyok a
legfiatalabb bűvész Angliában, vagy akár egész Európában, akit meghívtak, hogy a
varázslás legnagyobb művészeinek nyomdokaiba léphessen, a nagylelkű fellépti
díjakról már nem is szólva. Az Újvilágból indultak útjukra a ma élő legkiválóbb
bűvészek, és nagy megtiszteltetés, hogy meghívtak e turnéra.
És Borden mindeddig még nem látogatott el az USA-ba.

1892. decem ber 10.

Csendes, otthon töltött karácsonynak néztem elébe. Se bűvészkedés, se próbák, se
utazás. Minden mást félretéve, a családommal akartam tölteni az időt. De egy
visszalépést követően felajánlottak egy jövedelmező és ellenállhatatlan, kéthetes
fellépést Eastburne-ben, ahova magammal vihettem az egész családomat. A
családom a tengerre néző Grand Hotelben töltheti a karácsonyt.

1892. decem ber 11.

Nagyszerű felfedezést tettem. Ma délután, a földrajzi lexikont nézegetve
észrevettem, hogy Eastbourne csak néhány mérföldnyire fekszik Hastingstől, és a két
várost közvetlen vasútvonal köti össze. Azt hiszem, eltöltök pár napot Hastingsben.
Úgy hallottam, nyugalmas hely.

1893. január 17.

 Az életemet váratlanul beárnyékolta az előttem álló utazás óriási volta. Két napon
belül elindulok Southamptonba, és kihajózok New York felé, onnan Bostonba, majd
Amerika belsejébe utazok. Az utóbbi egy hét kész rémálom volt, mire elrendeztük,
összekészítettük, elcsomagoltuk, ládába raktuk és előreküldtük mindazt a
felszerelést, amit magammal kell vinnem. Semmit sem bíztunk a véletlenre, mivel
kellékek nélkül nincs színpadi műsor. Nagyon sok függ ettől az atlanti-óceáni
kalandtól!
De most van egy pár szabadnapom, hogy kipihenhessem magam itthon, és
lelkileg felkészülhessek. Ma Juliával és a gyerekekkel ellátogattunk a londoni
állatkertbe. Máris úgy érzem, mintha elvesztettem volna őket, mivel oly sokáig távol
leszek tőlük. A gyerekek már alszanak, Julia a szalonjában olvasgat, míg én e
nyugodt, januári este sötétjében csendesen lejegyzetelem mindazt, amit a szorgalmas
Mr. Koenignek köszönhetően, sikerült kiderítenem Mr. Alfred Bordenről.
Az alábbiakat személyesen ellenőriztem.
1856. május 8-án született Hastingsben, a Bohemia Road-i Royal Sussex
Kórházban. A születése után három nappal ő és édesanyja, Betsy Mary Borden,
visszatértek a házukba, a Manor Road 105-be, ahol apja ácsként dolgozott. A teljes
neve Frederick Andrew Borden, és a szociális nővér feljegyzései szerint egyedüli
gyermekként született. Frederick Andrew Bordennek születésekor nem volt, ezért
következésképp ma sem lehet ikertestvére.
A következő, aminek utánanéztem, hogy van-e Frederick Bordennek korban
hozzá közel álló testvére, aki esetleg nagyon hasonlíthat hozzá. Frederick
hatodszülött gyermek. Három nővére és két bátyja volt, de az utóbbiak közül az
egyik nyolc évvel idősebb nála, a másik pedig kéthetes korában meghalt.
A Hastings & Bexhill Announcer kartotékjait felhasználva sikerült megszereznem
Frederick bátyjának, Juliusnak (aki az újságcikkek szerint díjat nyert az iskolában) a
személyleírását. Julius tizenöt éves korában, állítólag szőke volt. Frederick Borden
sötét hajú, de még mindig fennállt a lehetősége annak, hogy Julius a színpadi dublőr,
festett hajjal. A nyomozás ezen vonala zsákutcába jutott, mikor később kiderítettem,
hogy Julius meghalt tüdővészben, 1870-ben, amikor Frederick tizennégy éves volt.
Volt egy öccse is. Albert Joseph Borden, a család hetedik gyermeke 1858. május 18-
án született. (Albert + Frederick = Alfred? Így választotta volna Frederick a nom de
thèátre elejét?)
A Frederickhez korban meglehetően közel álló testvér ismét felvetette a dublőrt,
mint lehetőséget. A kórházban előástam és megvizsgáltam Albert születési
nyilvántartását, de ennél közelebbit nem tudtam kideríteni róla. Ugyanakkor a
merész Mr. Koenig azt javasolta, látogassam meg a fotóművész, Charles Simpkins
műtermét a Hasting High Streeten.
Mr. Simpkins szívélyesen fogadott, és örömmel megmutatott egy válogatást a
dagerrotípiáiból. Ezek közt, ahogy arra Mr. Koenig utalt is, volt egy portré Frederick
Bordenről és öccséről. A kép 1874-ben készült, amikor Frederick tizennyolc, míg
öccse tizenhat éves volt.
 Külső megjelenésükben láthatóan nem hasonlítottak egymásra. Frederick magas
volt, gyakorta „nemesként” emlegetett arcvonásokkal, és gőgös tartással (mindezeket
magam is gyakran megfigyeltem), míg Albert sokkal kevésbé tűnt megnyerőnek. Az
arca megereszkedett, vonásai gömbölydedek, az orcái kövérkések, a haja
hullámosabb a bátyjáénál, és láthatóan fakóbb. A testtartásából azt mondanám,
legalább négy-öt hüvelykkel alacsonyabb a testvérénél.
A portré meggyőzött arról, hogy Koenignek igaza van: Frederick Bordennek nincs
olyan közeli hozzátartozója, akit dublőrként használhat.
Marad az a lehetőség, hogy bejárta London utcáit, és keresett valakit, aki eléggé
hasonlít hozzá, hogy dublőrként használhassa, egy kis smink segítségével, de nem
számít, mit mond Cutter, magam is láttam Borden előadását. A legtöbb illuzionista
esetén a dublőr mindig csak egy pillanatra bukkan fel, vagy a bűvészével azonos
ruhát viselve eltereli a közönség figyelmét, így abban a néhány másodpercben,
mialatt látható, olyannak tűnik, mint az eredeti.
Borden a mutatvány után hagyja, hogy jól láthassák. Kilép egyenesen a
rivaldafénybe, meghajol, mosolyog, megfogja asszisztensnője kezét, ismét meghajol,
és ide-oda sétálgat. Nem is kérdéses, hogy az az ember, aki eltűnik a második
szekrényben, és előbukkan az elsőből, egy és ugyanaz a személy.
Mindez olyannyira felborította lelki egyensúlyomat, hogy képtelen vagyok
felkészíteni magamat az Újvilágba tartó, hosszú utazásomra.
Még mindig nem tudom, hogyan hajtja végre Borden azt az átkozott mutatványt,
de most már legalább abban biztos vagyok, hogy egyedül dolgozik.
Arra a helyre megyek, ami mostanság a világ bűvészeinek központjává válik, és az
ott töltendő két hónapban találkozhatok, és talán dolgozhatok is az Amerikai
Egyesült Államok néhány legkiválóbb illuzionistájával. Sokan lesznek, akikkel
kitalálhatom, hogyan is hajtja végre a mutatványt. Elmegyek Amerikába, hogy
tovább öregbítsem a hírnevemet, és összegyűjtsem azt a kisebb vagyont, amire a
fellépti díjak alapján számítok, de most van egy különleges küldetésem is.
Esküszöm, amikor két hónap múlva visszatérek, ismerni fogom Borden titkát.
Arra is megesküszöm, hogy miután visszatértem, egy hónapon belül előadom a
mutatvány sokkal különb változatát London színpadán.

1893. január 21.

Az SS Saturnia fedélzetén
Egy napja futottunk ki Southamponból, egynapi utat tettünk meg a La Manche-
csatornán, majd rövid pihenőt tartottunk Cherbourgban, és most egyenesen Amerika
felé tartunk. A hajó kiváló, széntüzelésű, háromkéményes, ellátva mindennel, hogy
elszállásolják és szórakoztassák Európa és Amerika kiválóságait. A kabinom a
második fedélzeten kapott helyett, és egy chichesteri építésszel osztozom rajta. Nem
beszéltem neki a saját szakmámról, a jó modorú, puhatolózó érdeklődés ellenére
sem. Máris gyötrődöm – szenvedek, amiért távol vagyok a családomtól.
Látom őket a lelki szemeim előtt, ahogy az esős rakparton állva integetnek és
integetnek. Az ilyen pillanatokban arra vágyom, hogy szakmám, a mágia valóságos
legyen, és idevarázsolhatnám őket a semmiből: csak intenék egyet a pálcámmal,
mondanék valami varázsigét, és máris itt lennének velem!

1893. január 24.

Még mindig az SS Saturnia fedélzetén
Tengeribetegségtől szenvedtem, de közel sem annyira, mint chichesteri barátom,
aki a múlt éjjel undorítóan végighányta kabinunk padlóját. Szegény fickó nagyon
megbánta, és nem győzött mentegetőzni, de az eset bizony megtörtént. Két napig
nem ettem, részben e kellemetlen tapasztalatnak köszönhetően.

1893. január 27.

Miközben e sorokat írom, New York városa már jól látszik a horizonton.
Megbeszéltem, hogy Cutterrel fél órán belül találkozunk, hogy megtegyük az
előkészületeket a kirakodáshoz. Nincs több időm a naplóírásra! A kaland
elkezdődött!

1893. szeptem ber 13.

Nem lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy közel nyolc hónap telt el, mióta
utoljára lejegyeztem e naplóba életem eseményeit. Ahogy ismét visszatértem a
naplóhoz, csábított a gondolat, mint korábban többször is, hogy egyszerűen
megsemmisítsem az egészet.
Ez a tett összefoglalná mindazt, ahogy elpusztítottam, tönkretettem vagy magam
mögött hagytam korábbi életem minden olyan aspektusát, melyek ahhoz az időhöz
tartoztak, mikor utoljára írtam e naplóba.
Egy apró töredék azonban mégis megmaradt. Amikor elkezdtem a naplómat,
gyermeki komolysággal elhatároztam, hogy lejegyzem életem egész történetét, nem
számít, hogyan alakul. Harminchat évesen már nem emlékszem, mit is gondoltam,
mi lesz belőlem, de biztosan nem így képzeltem.
Julia és a gyerekek elmentek. Cutter is elment. A vagyonom jó része odalett. A
karrierem megtört és apátiába süllyedt.
Mindent elvesztettem.
 De itt van nekem Olivia Svenson.
Itt most írnom kell pár szót Oliviáról. Ahol végiglapozok az oldalakon, látom,
hogy milyen lelkesen írtam Julia iránti szerelmemről, amiért most szégyenkezem.
Elég öreg vagyok már, és elég járatos vagyok a szív dolgaiban ahhoz, hogy e téren
többé ne bízzak az érzéseimben.
Elegendő annyit mondanom, elhagytam Juliát, hogy Oliviával lehessek, miután az
év elején, az amerikai turném során megismerkedtem vele, és beleszerettem. Oliviát
Massachusettsben, Boston csodálatos városában ismertem meg, egy, a tiszteletemre
rendezett fogadáson, ahol odajött hozzám, és kifejezte irántam érzett csodálatát,
ahogy azt már oly sok nő tette a múltban. (Ezt mindenféle hiúság nélkül írom.)
Ironikus, de talán azért, mert olyan távol voltam az otthonomtól, és olyan magányos
voltam a családom nélkül, ez egyszer nem tudtam ellenállni nyílt szándékának.
Olivia akkor hivatásos táncosnőként dolgozott, és csatlakozott a csapatomhoz.
Amikor elhagytam Bostont, velünk maradt, és a továbbiakban együtt utaztunk. Ezek
után egy-két héten belül már a segédemként, velem együtt dolgozott a színpadon, és
visszatért velem Londonba.
Cutternek nem tetszett a dolog, és bár a turné alatt velem maradt, a hazatérésünk
után azonnal különváltak az útjaink.
Ahogy szükségszerűen Juliával is. Néha még most is éberen fekszem éjszaka, azon
tűnődve, miféle őrültség vett rá, hogy ilyen áldozatot hozzak. Egykor Julia jelentett
számomra mindent, és segített felépíteni a világot, melyben ma élek. A gyermekeim,
három, ártatlan, elhagyatott gyerekem szintén áldozattá vált. Csak annyit
mondhatok, hogy az őrültségem oka a szerelem, Olivia elvakít minden más érzelmet,
amit nem iránta érzek.
Még naplóm bizalmas jellege ellenére sem tudom rávenni magam, hogy leírjam,
mi minden hangzott el, mi minden történt, és mennyi szenvedéssel járt ezen időszak.
Ami elhangzott, azt jórészt én mondtam, ami történt, azt én tettem, míg a szenvedés
Juliának jutott.
Fenntartom Julia saját háztartását, ahol látszatra özvegyi életet él. A gyerekek is
vele vannak, megvan mindene, amire szüksége van, és ha nem akar, akkor nem kell
többé találkoznia velem. Sőt, ha meglátnának a házánál, azzal tönkretenném a
látszatot, tehát szükségképpen halott emberré váltam. A saját házukban többé nem
találkozhatok a gyermekeimmel, és be kell érnem az alkalmi kirándulásokkal,
melyekre elvihetem őket. Persze csak magamat hibáztathatom a kínos helyzetért.
Julia és én csak rövid időre találkozunk az ilyen kirándulások alkalmával, és
kedvessége összeszorítja a szívemet. De már nincs visszaút. Meg kell ennem, amit
főztem. Amikor sikerül kizárnom a gondolataimból a családomat, amit elvesztettem,
boldog ember vagyok. Nem vagyok jó véleménnyel magamról. Tudom, hogy
megsértettem a feleségemet.
Mindig arra törekedtem, hogy soha ne sértsek meg másokat. Még a Bordennel
folytatott viszálykodásom során sem akartam ellenfelemnek fájdalmat okozni, vagy
veszélybe sodorni az életét, inkább bosszantani akartam, vagy kínos helyzetbe hozni.
De most mindennél nagyobb fájdalmat okoztam annak a négy embernek, akik a
legtöbbet jelentették a számomra. Csak annyit mondhatok, soha többé nem teszek
ilyet.

1893. szeptem ber 14.

A karrierem ismét stabilizálódni látszik. Az Egyesült Államokból való
visszatérésem utáni hetek felbolydulásában lemondtam a fellépések nagy részét,
melyeket Unwin szervezett meg a távollétemben. Végül is jókora összegre tettem
szert, ezért úgy érzem, jó ideig elélhetek anélkül, hogy dolgoznom kellene.
Ez a naplóbejegyzés mégis azt hivatott megörökíteni, hogy úgy érzem, végre
sikerült kimásznom a nyomorúságból és a letargiából, amibe süllyedtem, és készen
állok, hogy visszatérjek a színpadra. Utasítottam Unwint, hogy szervezzen nekem
fellépéseket, és a karrierem talán folytatódhat.
Hogy megünnepeljük e döntést, Olivia és én ma délután elmentünk egy színházi
jelmezszabóhoz, ahol méretet vettek róla az új színpadi ruhájához.

1893. decem ber 1.

Az előjegyzési naplómban szerepel egy félórás karácsonyi műsor, amit egy
iskolányi árvának adok elő. Ezt leszámítva a naplóm üres. Közeleg 1894, munka
nélkül. Szeptember vége óta csak 18 fontot és 18 shillinget kerestem.
Hesketh Unwin azt mondja, pletykahadjáratot indítottak ellenem. Azt mondja, ne
is törődjek ezzel, mivel az amerikai turném sikere közismert, és ez jó ok az
irigységre.
Felkavart a hír. Lehet, hogy Borden áll mögötte?
Olivia és én arról beszélgettünk, hogy visszatérünk a spiritizmushoz, hogy
eltengődjünk, de még úgy gondolok erre, mint a legutolsó megoldásra.
Ezalatt napjaim nagy részét lefoglalják a gyakorlások és a próbák. Egy bűvész
sosem gyakorolhat eleget, mivel minden egyes perc, amit ezzel tölt, fejleszti a
teljesítményét. Ezért aztán a műhelyemben küszködök, általában egyedül, néha
Oliviával, és addig próbálok, míg végül már rosszul vagyok tőle. Habár képességeim
a szemfényvesztés terén egyre fejlődnek, legsötétebb pillanataimban azon tűnődöm,
miért is fáradozom egyáltalán.
De legalább az árváknak remek szórakozásban lesz részük.

1893. decem ber 14.

 Fellépéseket jegyeztem elő januárra és februárra. Nem túl jelentős műsorok, de
ennek ellenére egyre lelkesedünk.

1893. decem ber 20.

Még több fellépés januárra, ezek egyike egy bizonyos Professeur de la Magie
helyettesítése! Örülök, hogy elvehetem a guinea-jeit.

1893. decem ber 23.

Micsoda boldog karácsony! Támadt egy mulatságos ötletem, amit sietve le kell
jegyeznem, mielőtt még meggondolom magam. (Miután papírra vetettem,
elkötelezem magam!) Unwin elküldte a január 19-én, a streathami Princess Royal
Theatre-ben tartandó fellépés szerződését. Ez történetesen Borden lemondott
fellépése. Átnéztem a szerződést (az utóbbi időben olyan kevés akad, hogy már
bármit aláírok!), amikor szemembe ötlött a záradék egyik mondata. Mivel
helyettesítésről van szó, elég sok kitételt tartalmazott arról, hogy a műsoromnak
ugyanolyan kiválónak kell lennie, mint annak, amit helyettesítek.
Először csak gúnyosan felhorkantottam. Ironikus volt a gondolat, hogy fel kell
érnem Borden színvonalához. Aztán tovább gondolkodtam. Ha már helyettesítem
Bordent, miért ne másolnám le a mutatványát, amiről a közönség lemarad? Röviden,
miért ne adjam elő végre Borden trükkjét?
Annyira magával ragadott az ötlet, hogy egész nap Londont jártam, próbálva
találni valakit, aki dublőrömként szolgálhatna. Az évnek nagyon rossz időszaka ez a
keresésre, minden munkanélküli színész, akiket máskor fel lehetne lelni a West End
kocsmáiban, most városszerte a karácsonyi varietéműsorokban és színházi
előadásokban szerepelnek.
Alig több mint három hetem van az előkészületekre. Holnap hozzá kell fognom a
szekrények megépítéséhez!

1894. január 4.
Még két hetem van, és végre megtaláltam az emberemet! A neve Gerald William
Root, színész, versmondó, monológszavaló... és ahogy azt mindenki beszéli róla,
megrögzött iszákos és bajkeverő. Ugyanakkor Mr. Root pénzre vágyik, és sikerült
kicsikarnom belőle az ígéretet, hogy amíg velem dolgozik, csak előadás után nyúlhat
az italhoz. Mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon, és a szokásos díjazásához
képest szép összeget ajánlottam neki, amivel, úgy vélem, sikerült megvennem a
megbízhatóságát.
Ugyanolyan magas, mint én, az alkata és a kiállása nagyjából hasonló az
enyémhez. Egy kissé vaskosabb, mint én, de majd vagy ő ad le egy kis húst magából,
vagy az én ruhámat tömjük ki. Ez nem gond. A haja és az arcszíne egy kicsit
világosabb az enyémnél, de ez olyan apróság, amit egy kis festékkel könnyen meg
lehet oldani. Habár a szeme világoskék, míg az enyémet általában mogyorószínűnek
nevezik, a különbség nem feltűnő, és színházi festékkel elterelhetjük róla a figyelmet.
Ezen részletek egyike sem számít. Sokkal komolyabb problémát jelent a járása,
ami láthatóan lazább, mint az enyém, hosszabbakat lép, és a lábfejét kifordítja séta
közben. Olivia kézbe vette a probléma megoldását, és úgy véli, időben meg tudja
tanítani neki a járásomat. Minden színész tudja, hogy több jellegzetesség van a
járásmódban vagy a testtartásban, mint számos arcvonásban, hanghordozásban vagy
taglejtésben. Ha a dublőröm másként jár a színpadon, mint én, akkor nem fogják
összetéveszteni velem. Ennyire egyszerű.
Root, teljesen felkészítve a trükkre, melynek részese, azt mondja, érti a problémát.
Próbálja elűzni az aggályaimat azzal, hogy a szakmai érdemeit hangoztatja, de ez
engem cseppet sem érdekel. Elmondtam neki, hogy akkor kapja meg a pénzét, ha a
fellépés alkalmával összetévesztik velem.
Két hetünk van, hogy gyakoroljunk.

1894. január 6.
Root gyakorolja a mozdulatokat, melyeket mutattam neki, de azon nem tudok
segíteni, hogy nincs érzéke az illúziókhoz. A színész szerepet játszik, ám a közönség
ennek mindvégig tudatában van, tudják, hogy Hamlet herceg szerepe csak egy olyan
embert takar, aki elmondja a szöveget. Az én közönségemet rá kell venni, hogy
elhiggye, amit lát! Egyaránt hinni kell a szemüknek, és kételkedniük kell abban, amit
látnak!

1894. január 10.

Holnapra szabadnapot adtam Mr. Rootnak, így talán átgondolhatja a dolgot. Nem
jó, egyáltalán nem jó! Olivia is úgy véli, rossz ötlet az egész, és unszol, hogy hagyjuk
ki Borden mutatványát a műsorból. Root katasztrofális.

1894. január 12.

 Root lenyűgöző! Mindkettőnknek időre volt szükségünk, hogy átgondoljuk a
dolgot. Azt mondta, a barátaival töltötte a napot, de éreztem a leheletén, hogy az
idejét italozással töltötte.
Nem számít! Remekül mozog, az időzítése is majdnem rendben van, és amint
felvesszük egyforma kosztümjeinket, a mutatvány elég jó lesz ahhoz, hogy kiállja a
próbát.
Holnap Roottal és Oliviával elmegyek Streathambe, ahol szemügyre vesszük a
színpadot, és megtesszük a szükséges előkészületeket.

1894. január 18.

Különösen ideges vagyok a holnapi fellépés miatt, még ha Root és én a
végkimerülésig gyakoroltunk is. A tökéletesség egyben kockázatot is rejt. Ha a
holnap előadjuk Borden mutatványát, és sikerrel járunk, márpedig sikerrel járunk,
ahogy azt megfogadtam, akkor a hír napokon belül eljut hozzá.
Ezekben az éjfél körüli, csendes órákban, miközben Olivia már ágyban van és a
ház csendes, a gondolataim nem hagynak nyugodni. Tudom, hogy szembe kell
néznem a rettenetes igazsággal. Borden azonnal tudni fogja, hogyan csináltam a
trükköt, de én még mindig nem tudom, ő hogyan csinálja.

1894. január 20.

Micsoda siker! A tapsba még a gerendák is beleremegtek! Ma a Morning Post
legfrissebb számában úgy jellemeznek, mint „Anglia alighanem legnagyobb élő
illuzionistáját”. (Van két apró megjegyzés, melyek nélkül szívesen meglennék, de ez
már elég lesz ahhoz, hogy megzavarjam Mr. Borden nyugalmát!)
Kellemes érzés. Ugyanakkor van egy keserű oldala is, amit nem láttam előre!
Hogyhogy nem gondoltam erre? A mutatvány befejeztével, a fellépésem tetőpontján,
elkerülhetetlenül eltűntem a szekrény ravasz módon összedöntött darabjai között.
Miközben a termet megtöltötte a tapsvihar, a részeges Root volt az, aki kilépett a
rivaldafénybe. Ő kapta az ovációt, ő tartotta a kezében Olivia kezét, ő hajlongott és
integetett csókokat dobálva, őt üdvözölte a karmester, neki tisztelegtek a
páholyokban ülő nemesek, ő emelgette a kalapját, újra és újra meghajolva...
Míg én csak várakoztam, hogy elsötétedjen a színpad, miközben leereszkednek a
függönyök, hogy elillanhassak a rejtekhelyemről.
Ezen változtatni kell. El kell rendeznünk, hogy én legyek az, aki előbukkan a
másik szekrényből, tehát cserélnem kell Roottal, mielőtt a mutatvány elkezdődik. Ki
kell találnom a módját.
1894. január 21.
A Post tegnapi száma megtette a kellő hatást, az ügynökömnél a mai nap
folyamán többen is érdeklődtek, és már három fellépésre is leszerződtem. Csodálatos
illúziómat mindegyik alkalommal követelték.
Kisebb pénzjutalomban részesítettem Rootot.

1895. június 30.

A két évvel ezelőtti események már csak tovatűnt rémálomnak látszanak. Csupán
azért tértem vissza e naplóhoz másfél év után, hogy lejegyezzem, ismét egyenesben
vagyok. Olivia és én harmóniában élünk egymással, és bár soha nem lesz képes úgy
ösztönözni, mint egykor Julia, csendes támogatása olyan erődítmény számomra,
melynek segítségével újjáépíthettem az életemet és a karrieremet.
Ismét össze kell vitatkoznom Roottal, mivel legutóbbi vitánknak kevés hatása volt.
Kiváló színjátéka ellenére Root nyugtalanít, és ez még egy ok, amiért visszatértem a
naplómhoz, hogy leszögezzem a tényt, miszerint neki és nekem beszélnünk kell.

1895. július 7.
A bűvészek világában van egy nagyon fontos szabály (ha nincs, akkor hadd
legyek én, aki ezt megszövegezi): sose szállj szembe a segédeiddel. Mégpedig azért
ne, mert számos titkodat ismerik, és ezzel a hatalmukban tarthatnak.
Ha kirúgom Rootot, azzal ki leszek szolgáltatva neki.
A gondot részben az alkoholizmusa, részben az arroganciája jelenti.
Gyakran fellépéskor is részeg, ugyanakkor viszont nem is tagadja. Azt állítja,
képes kezelni a dolgot. A baj az, hogy egy nagyivó viselkedését nem lehet irányítani,
és félek, hogy egy este túl részeg lesz ahhoz, hogy szerepelhessen. Egy bűvésznek
semmit sem lenne szabad a véletlenre bíznia, mégis minden egyes fellépésem
alkalmával kockára teszem a mutatványt.
Az arroganciája, ha lehet, még nagyobb probléma. Meggyőződése, hogy nélküle
nem boldogulnék, és mikor mellettem van, legyünk akár próbán, a kulisszák mögött
vagy a saját műhelyemben, el kell viselnem tanácsainak özönét, melyek alapjául
színészként eltöltött évei alatt szerzett tapasztalatai szolgálnak.
Tegnap este sor került a régóta tervezett „megbeszélésre”, habár az esemény során
jobbára ő beszélt. Le kell jegyeznem, hogy nagyrészt csúnya és fenyegető dolgokat
mondott. Kimondta azokat a szavakat, melyektől a legjobban tartottam, hogy kiadja
a titkaimat és tönkreteszi a karrieremet.
 És ami még rosszabb, valahogy sikerült kiderítenie a Sheila Macphersonhoz
fűződő kapcsolatomat, amiről azt hittem, minden nyomát gondosan eltüntettem.
Root persze megzsarolt vele. Szükségem van rá, és ezt ő is tudja. Jól tudom, hogy a
hatalmában vagyok.
Még arra is rákényszerített, hogy ajánljam fel neki, hogy megemelem a fellépti
díját, és ő persze ezt azonnal el is fogadta.

1895. augusztus 19.

Ma este korán tértem haza a műhelyemből, mivel valamit (elfelejtettem, hogy mit)
otthon hagytam. Benéztem Oliviához, és enyhén szólva meglepődtem, mikor
észrevettem, hogy Root is vele van a szalonjában.
El kell mondanom, hogy miután megvettem a 45-ös számú házat az Idmiston
Villas-on, a régi elrendezésében hagytam, két különálló lakásként. Juliával kötött
házasságom idején szabadon mozogtam a két lakás között, Oliviával viszont egy tető
alatt ugyan, de mégis külön élünk. Ez részben azért van, hogy betartsuk az
illendőség szabályait, de egyben a kettőnk közti, rendszertelen kapcsolatot is tükrözi.
Jóllehet külön háztartásban élünk, Olivia és én minden formaság nélkül, bármikor
felkereshetjük egymást, amikor csak kedvünk tartja.
Miközben felfelé mentem a lépcsőn, nevetést hallottam. Amikor kinyitottam a
lakás ajtaját, amely közvetlenül a szalonba nyílik, Olivia és Root még mindig
jókedvűen nevettek. A hang gyorsan elhalt, amikor észrevették, hogy ott állok. Olivia
dühösnek tűnt. Root megpróbált felállni, de bizonytalanul imbolygott, és ismét leült.
Heves felindultságom ellenére észrevettem a félig üres ginesüveget az asztal szélén,
és mellette egy másik, teljesen üres palackot. Olivia és Root egyaránt itallal teli
poharat tartottak a kezükben.
– Mégis mit jelentsen ez? – kérdeztem tőlük.
– Találkozni akartam önnel, Mr. Angier – felelte Root.
– Tudta, hogy ma este a műhelyben próbálok – vágtam vissza. – Miért nem ott
keresett?
– Drágám, Gerry csak egy italra ugrott fel – mondta Olivia.
– Akkor ideje távoznia!
Kinyitottam az ajtót, mutatva Rootnak, hogy távozzon, és ő ennek azonnal eleget
is tett, dacára részegségének, és ebből fakadó tántorgásának. Miután távozott, a
leheletéből áradó ginszag egy kis ideig még ott terjengett körülöttem.
Feszült beszélgetés következett Olivia és köztem, melyet nem akarok itt
részletezni. Annyiban hagytuk az ügyet, én pedig visszavonultam, hogy megírjam e
bejegyzést. Az érzéseimet nem vetettem papírra.
 1895. augusztus 24.
Ma megtudtam, hogy Borden turnéra indul a műsorával Európába és a Földközi-
tenger keleti partvidékére, így az év végéig nem tartózkodik Angliában. Furcsamód
nem fogja előadni a két szekrényes mutatványát.
Minderről Hesketh Unwin tájékoztatott, amikor ma találkoztam vele. Tréfásan
megjegyeztem, hogy remélem, mire Borden Párizsba ér, jobban beszél majd
franciául, mint mikor utoljára hallottam!

1895. augusztus 25.

Huszonnégy óráig tartott, mire erre rájöttem, de Borden tulajdonképpen
szívességet tett nekem! Rájöttem, ha Borden nincs az országban, akkor nem kell
előadnom a két szekrényes mutatványt, így aztán késlekedés és aggályok nélkül
kiadtam Root útját!
Mire Borden visszatér külföldi turnéjáról, vagy találok helyettest Mr. Root helyére,
vagy lehet, hogy többé nem is adom elő a mutatványt.

1895. novem ber 14.

Olivia és én kettesben léptünk fel utolsó előadókként a Charing Cross Roadon, a
Phoenix Színház műsorában. Aztán hazakocsiztunk, elégedetten fogva egymás kezét
a kocsi hátuljában. Mióta Mr. Root távozott, sokkal elégedettebbek lettünk. (Egyre
ritkábban találkoztam Miss Macphersonnal.)
Jövő héten egy rövid időre Readingben lépek fel, a Royal County Színházban. A
segédem az az ifjú hölgy lesz, akit már két hete tanítok. A neve Gertrude, ruganyos
és gyönyörű testtel áldották meg, a kecsessége és a szellemi képességei egyaránt egy
porcelándíszhez hasonlítanak, egyben másik új alkalmazottam, ácsom és technikai
szakemberem, Adam Wilson menyasszonya.
Meg kell jegyeznem, hogy Adam fizikai értelemben szinte tökéletes hasonmásom,
és bár még nem említettem neki, észben tartom, mint Root helyettesét.

1896. február 12.

Ma este megtapasztaltam, mit is jelent a mondás, hogy megfagy a vér az ember
ereiben.
 A műsorom első felében az egyik szokásos kártyatrükkömet mutattam be. Ennek
során megkérem a közönség egyik tagját, hogy válasszon egy kártyát, és a többi néző
figyelő tekintete előtt írja rá a nevét. Miután ezzel végzett, elveszem a kártyát, és a
szeme láttára széttépem, szétszórva a darabjait. Néhány pillanattal később előveszek
egy fémkalitkát, benne egy élő kanárival. Miután a kiválasztott néző átveszi tőlem a
kalitkát, az rejtélyesen összedől a kezében (a madár közben eltűnik szem elől), és
markában, a kalitka darabjai között előtűnik valami, ami egy kártyalapnak látszik.
Amikor felemeli, látja, hogy az pontosan ugyanaz a lap, amelyikre ráírta a nevét. A
mutatvány véget ér, és a néző visszaül a helyére.
Ma este, ahogy a mutatvány befejeztével a tapsra készülve a közönség felé
fordultam, hallottam, ahogy a fickó megszólal.
– Ez itt nem az én kártyám!
Ismét a férfi felé fordultam. Az ostoba még mindig ott állt, egyik kezében a kalitka
darabjaival, a másikban a kártyalappal. Próbálta elolvasni a rajta álló betűket.
– Hadd nézzem meg, uram! – dörögtem színpadiasan, érezve, hogy a trükk talán
rosszul sikerült, és felkészültem arra, hogy a hibát a hirtelen előbukkanó, színes
szalagzászlókkal palástoljam el, melyeket pontosan az ilyen eshetőségek miatt tartok
kéznél.
Próbáltam elvenni a kártyát az illetőtől, de a szerencsétlen helyzet katasztrófába
torkollott.
A fickó ellépett előlem, és diadalmas hangon felordított.
– Nézzék, valami más van rajta!
A férfi a közönségnek játszott, kihirdetve a tényt, hogy valahogy sikerült
legyőznie a bűvészt a saját játékában. Ahhoz, hogy mentsem, ami még menthető,
meg kellett szereznem a kártyát, amit sikerült is kicsavarnom a fickó kezéből.
Elárasztottam az illetőt színes szalagzászlókkal, jeleztem a karmesternek, és tapsra
intettem a közönséget, hogy visszatereljem a meghökkent fickót a helyére.
Mozdulatlanul álltam a zenebona és a gyér taps közepette, és a kártyára írt
szavakat olvastam.
Ez állt a kártyán:
„Tudom, hol szoktál találkozni Sheila Macphersonnal – Abrakadabra! – Alfred
Borden.”
A kártya a treff hármas volt, az, amit a néző húzott a mutatvány elején.
Nem tudom, hogyan sikerült végigcsinálnom a műsor többi részét, de valahogy
megtettem.

1896. február 18.

Múlt este egyedül utaztam a cambridge-i Empire Theatre-be, Borden fellépésére.
Ahogy befejezte egy régimódi ládatrükk felvezetését, felálltam a székemből a
nézőtéren, és lelepleztem a trükköt. Amilyen hangosan csak tudtam, közöltem a
nézőkkel, hogy az egyik segédje már odabent rejtőzik a ládában. Azonnal távoztam a
színházból, csak azért néztem vissza, miközben távoztam a nézőtérről, hogy
gyönyörködjek a leereszkedő függönyökben.
Aztán váratlanul azon kezdtem tűnődni, hogy meg kell fizetnem az árát annak,
amit tettem. Mardosott a lelkifurdalás, ahogy hazafelé tartottam Londonba a hosszú,
magányos vonatúton. A sötét éjszaka alatt volt időm eltöprengeni azon, amit tettem.
Keserűen megbántam mindent. Megdöbbentett, milyen fesztelenül romboltam le a
varázslatát. A mágia illúzió, ideiglenes száműzése a valóságnak, hogy a közönség jól
szórakozhasson. Mi jogom volt (vagy neki mi joga van, ha felveszi a kesztyűt), hogy
leromboljam ezt az illúziót?
Egykor, nagyon régen, miután Julia elvesztette az első gyermekünket, Borden írt
nekem, és bocsánatot kér azért, amit tett. Én ostobán – ó, milyen ostobán! –
visszautasítottam a bocsánatkérését. Most eljött az az idő, amikor arra vágytam,
vessünk véget a kettőnk közötti viszálynak. Meddig folytathatja még két felnőtt
ember, hogy a közönség szeme láttára rosszindulatú megjegyzéseket tesz egymásra,
hogy törlesszen valami olyan adósságot, amiről csak ők tudnak, és amit ők is alig
értenek? Igen, Julia egyszer megsérült, amikor az a pojáca felbukkant, jogos volt a
dühöm ellene, de azóta már annyi minden történt!
A Liverpool Street-i állomásra tartó fagyos út során azon tűnődtem, hogyan is
vethetnék véget az egésznek. Most, huszonnégy órával később, még mindig ezen
gondolkodom. Össze kell szednem magam, hogy írjak neki, mondván, vessünk véget
a viszálynak, és javasoljam, találkozzunk négyszemközt, hogy félresöpörjük az
esetleg még fennmaradó adósságokat, melyekkel kapcsolatosan úgy érzi, törlesztenie
kell.

1896. február 20.

Ma, miután felbontotta a leveleit, Olivia odajött hozzám.
– Tehát igaz, amit Gerry mondott! – mondta. Megkérdeztem, pontosan mit is ért
ez alatt.
– Még mindig találkozgatsz Sheila Macphersonnal, igaz?
Később megmutatta a levelet, amit kapott: a borítékot az „Idmiston Villas 45.B
lakás lakójának” címezték. Borden küldte!

1896. február. 27
Kibékültem önmagammal, Oliviával, sőt, még Bordennel is!
 Hadd jegyezzek le csak annyit, hogy megígértem Oliviának, hogy soha többé nem
találkozok Miss Macphersonnal (és valóban nem is fogok), és örökké csak őt fogom
szeretni.
Azt is eldöntöttem, hogy többé nem folytatom a viszálykodást Alfred Bordennel,
nem számít, milyen sértettnek érzem magam. Még mindig várom, hogy nyilvánosan
megtorolja meggondolatlan cambridge-i kitörésemet, de tudomást sem fogok venni
róla.

1896. m árcius 5.
Hamarabb, mint ahogy azt vártam, Borden sikeresen próbált megalázni, miközben
a jól ismert, ám mégis igen népszerű, TRILBY nevű trükköt mutattam be. (Ez az a
mutatvány, amikor a segéd egy deszkára fekszik, amit két szék támlájára helyeztek,
aztán láthatóan mindenféle segítség nélkül lebegni kezd, amikor a székeket kihúzzák
alóla.) Bordennek valahogy sikerült bejutnia a kulisszák mögé.
Ahogy kihúztam a második széket is Gertude alól, a hátsó függönyök sebesen
felemelkedtek, felfedve a mögöttük kuporgó Adam Wilsont, aki éppen a tartó
mechanizmust működtette.
Leeresztettem a fő függönyöket, és nem folytattam tovább a műsoromat.
Nem fogok visszavágni.

1896. m árcius 31.

Újabb Borden incidens. Rögtön a másik után!

1896. m ájus 17.

Újabb Borden incidens.
Az eset egy kissé összezavart, mivel már kiderítettem, hogy ezen az estén ő is
fellépett, de valahogy átkelt Londonon a Great Western Hotelbe, hogy szabotálja a
műsoromat.
Ezúttal sem fogok visszavágni.

1896. július 16.

Nem fogom többé lejegyezni ide a Borden incidenseket, mivel olyannyira
megvetem őt. (Igen, ma este is megtörtént, de nem tervezek megtorlást.)
1896. augusztus 4.
Múlt este egy viszonylag új mutatványt adtam elő, melynek kelléke egy forgatható
tábla, amire krétával a közönség tagjai által bekiabált, egyszerű mondatokat írok fel.
Amikor már bizonyos számú mondatot felírtam úgy, hogy mindenki jól láthassa,
hirtelen megfordítom a táblát... felfedve, hogy a mondatok, csodálatos módon, már
ott vannak a tábla túloldalán!
Amikor ma este megfordítottam a táblát, láttam hogy a preparált üzeneteket
letörölték, és a helyükre a következő üzenetet írták:

LÁTOM, FELADTAD A PRÓBÁLKOZÁST,

HOGY ÁTTRANSZPORTÁLD MAGAD.
EZ AZT JELENTENÉ, HOGY MÉG MINDIG
NEM ISMERED A TITKOT?
GYERE, ÉS NÉZZ MEG EGY SZAKÉRTŐT!

Továbbra sem fogok visszavágni. Olivia, aki mindent tud viszálykodásunk

okairól, egyetért abban, hogy a méltóságteljes megvetés az egyetlen válasz, amit
adhatok.

1897. február 3.
Újabb Borden incidens. Milyen lehangoló, hogy csak azért nyitom ki a naplót,
hogy ezt lejegyezzem!
Egyre merészebb lett. Habár Adam és én minden fellépés előtt és után gondosan
ellenőrizzük a kellékeket, és gondosan felderítjük a színház kulisszák mögötti részét,
mielőtt színre lépnénk, Borden ma este valahogy mégis bejutott a színpad alatti
félemeletre.
Éppen az ELTŰNŐ HÖLGY néven ismeretes mutatványt adtam elő. Ez a
látványos illúzió egyaránt szól az előadásról és a látványról, míg maga a kellék
meglehetősen egyszerű. A segédem a színpad közepén leül egy egyszerű faszékre,
mire én egy hatalmas gyapjúlepedőt terítek rá, és gondosan elrendezem körülötte.
Az alakja még mindig látható, ahogy a széken ül, eltakarva a lepedővel. Különösen a
feje és a vállai bizonyítják, hogy még mindig ott van.
Egy mozdulattal hirtelen félrehúzom a lepedőt... és a szék üres! A színpadon csak
a szék maradt, a lepedő és én.
Ma este, amikor elhúztam a lepedőt, legnagyobb döbbenetemre láttam, hogy
Gertrude még mindig a széken ül, az arcán zavar és rémület. Elképedve álltam ott.
Aztán, megtörve a pillanatot, kinyílt a színpad egyik csapóajtaja, és egy ember
emelkedett elő. Frakkot, cilindert, nyakkendőt és köpenyt viselt. Borden (mert ő volt
az) ördögi nyugalommal megemelte a cilinderét a közönségnek, majd elsétált a
kulisszák felé, kavargó dohányfüstöt húzva maga után. Utána rohantam,
elhatározva, hogy szembenézek vele, amikor ragyogó fény gyulladt a fejem fölött,
magára vonva figyelmemet!
Egy elektromos tábla ereszkedett alá a zsinórpadlásról. A valamiféle elektromos
berendezéssel megvilágított ragyogó, kék betűk a következőket írták:

LE PROFESSEUR DE LA MAGIE
EBBEN A SZÍNHÁZBAN – JÖVŐ HÉTEN!

Kísérteties, ciánszínű, halvány fény telepedett a színpadra. Jeleztem a színfalak

mögött álló ügyelőnek, és a függönyök végül leereszkedtek, elrejtve
kétségbeesésemet, megaláztatásomat és haragomat.
Amikor hazaérve elmondtam, mi történt, Olivia azt felelte: – Bosszút kell állnod,
Robbie. És jól kell csinálnod!
Végre egyetértettem vele.

1897. április 18.

Adam és én ma este először adtuk elő közönség előtt a két szekrényes illúziót.
Több mint egy héten át próbáltunk, és a mutatvány gyakorlatilag hibátlan volt.
A végén mégis inkább csak udvarias, semmint kirobbanó tapsot kaptunk.

1897. m ájus 13.

Miután hosszú órákat töltöttünk munkával és gyakorlással, Adam és én olyan
színvonalra fejlesztettük a szekrényes trükköt, aminél már nem tudom, hogyan
lehetne jobb. Adam, miután tizennyolc hónapja dolgozik mellettem, félelmetes
pontossággal utánozza a mozdulataimat és a modoromat. Az egyforma öltönyökkel,
egy kis sminkkel és egy kevés (nagyon drága) hajfestékkel az utolsó részletig
ugyanolyan, mint én.
Mégis minden egyes alkalommal, amikor előadjuk, azt várva, hogy tomboló
tapsvihart aratunk, a közönség lagymatag tapsa elárulja, hogy a mutatvány nem volt
nagy hatással rájuk.
Nem tudom, hogyan tehetném jobbá a trükköt. Két évvel ezelőtt már az is
elegendő volt ahhoz, hogy megduplázzák a fellépti díjamat, ha csak megemlítettem,
talán beleveszem a mutatványt a műsoromba. Manapság majdhogynem
jelentéktelenné vált. Hosszasan tűnődöm ezen.
1897. június 1.
Egy ideje már pletykálják, hogy Borden „továbbfejlesztette” a mutatványát, de
további információk híján nem törődtem vele. Mivel évekkel ezelőtt láttam utoljára a
műsorát, ezért tegnap este elmentem Adam Wilsonnal a nottinghami színházba, ahol
Borden a múlt héten fellépett. (Ma este fellépésem lesz Sheffieldben, de egy nappal
korábban hagytam el Londont, így út közben talán lesz alkalmam megnézni Borden
munkáját.)
Elmaszkíroztam magam, ősz parókát tettem, kitömtem az arcom, rendetlen
ruhákat és szemüveget vettem fel, és leültem két sorral az első mögött. Csak néhány
lábnyira voltam Bordentől, miközben előadta a trükkjeit.
Hirtelen minden tisztázódott! Borden alaposan továbbfejlesztette az illúzióját. Már
nem használt szekrényeket. Nem használt kelléket és hasonló ostobaságokat, nem
tolt át tárgyakat a színpadon (amit én továbbra is teszek, még a héten is). És nem
használ dublőrt.
Biztosan állíthatom: Borden nem használ dublőrt. Mindent tudok a dublőrökről,
amit csak tudni lehet. Olyan könnyen észreveszem őket, mint felhőt az égen. Borden
egyedül dolgozik, ebben olyan biztos vagyok, amennyire csak lehet.
A műsor első részét úgy adta elő, hogy a függöny egyik felét leeresztették, így a
színpad egészét csak a mutatvány tetőpontján lehetett látni. Ekkor a félfüggöny
felemelkedett, és a közönség egy sor, vegyszerektől gőzölögő üvegcsét, tekergő
kábelekkel teli polcokat, kémcsöveket és pipettákat, és mindezek felett egy seregnyi
villogó elektromos vezetéket láthatott. Ördögien gonosz tudományos
laboratóriumnak látszott.
Borden zavarbaejtően, francia tudós módjára sétálgatott a kellékek között,
előadást tartva a közönségnek az elektromosság veszélyeiről. Időnként megérintett
egy-egy vezetéket, vagy gáztartályt, és riasztó fények villantak vagy hangos
dörrenések hallatszottak. Borden körül szikrák pattogtak, és kék füst kezdett
gomolyogni a feje felett.
Amikor felkészült a mutatványra, intett egyet, és a zenekari árokból dobpergés
hallatszott. Borden felemelt két nehéz vezetéket, drámaian összeérintette őket,
létrehozva az elektromos kap csőlátót.
Az ezt követő felvillanó fényben a trükk megtörtént. Borden a szemünk láttára
tűnt el onnan, ahol állt (a két vaskos vezeték kígyózva a padlóra hullt, veszedelmes,
sistergő szikrákat szórva), és azonnal fel is bukkant a színpad másik oldalán –
legalább húsz lábnyira onnan, ahol addig volt!
Lehetetlen, hogy ezt a távolságot szokványos eszközökkel megtehette volna. A
váltás túl gyors volt, túl tökéletes. Amikor előbukkant, a kezeit még mindig úgy
tartotta, mintha a vezetékeket markolná, melyek abban a pillanatban látványosan
ide-oda tekeregtek a színpadon.
 Borden előrelépett a tomboló tapsviharba, hogy meghajoljon. Mögötte a
tudományos felszerelések még mindig bugyborékoltak és gőzölögtek, a szörnyű
háttér különös módon kihangsúlyozta Borden hétköznapiasságát.
Ahogy a mennydörgő taps folytatódott, Borden a szivarzsebéhez nyúlt, mintha elő
akarna venni valamit. Szerényen elmosolyodott, arra sarkallva a közönséget, hogy
egy utolsó bűvésztrükkre biztassák. A taps épp ezért ritmikussá vált, és Borden
szélessé vált mosollyal benyúlt zsebébe, és előhúzott... egy fényes, rózsaszín
papírrózsát.
A trükk utalás volt az egyik korábbi mutatványra, melynek során megengedte a
nézők közül az egyik hölgynek, hogy egy virágcsokorból kiválasszon egy szálat,
mielőtt a csokor bámulatosan eltűnt volna. A rózsa felbukkanása teljesen elbűvölte a
közönséget. Felemelte az apró virágot – kétségkívül ugyanaz volt, amit a hölgy
kiválasztott. Miután kis ideig a kezében tartotta, megforgatta az ujjai közt, felfedve
annak szénfeketévé vált részét, mintha az valami pokolbéli erő műve lett volna!
Borden jelentőségteljes pillantást vetett a mögötte levő felszerelésre, még egyszer,
gyorsan meghajolt, majd távozott a színpadról.
A taps még hosszasan folytatódott, és megjegyzem, az én tenyereim ugyanolyan
hangosan csattantak, mint bárki másé.
Miért kell ily tehetséges, nagyszerű képességekkel és szakértelemmel megáldott
bűvészkollégámnak piszkos eszközökkel viszálykodni ellenem?

1898. július 31.

Olivia előállt egy ötlettel!
Mielőtt leírnám, el kell mondanom, hogy az elmúlt néhány hónapban Olivia és
köztem jól érezhetően alábbhagyott a hév. Nem gyűlöltük meg egymást, és nem
vagyunk féltékenyek sem, de a közöny fátyolként lebeg a házban. Békésen folytatjuk
a vadházasságot, ő a saját lakásában, én az enyémben, néha férj és feleségként
viselkedünk, de már nem viselkedünk úgy, mintha szeretnénk egymást, vagy
egyáltalán törődnénk egymással. Mégis ragaszkodunk a másikhoz.
Az első jel vacsora után érkezett. A lakásomban vacsoráztunk, de Olivia a végén
sietve távozott, magával víve egy üveg gint. Már hozzászoktam, hogy magányosan
iszogat, és már nem teszek megjegyzéseket ezzel kapcsolatosan.
Azonban néhány perccel később a szobalánya, Lucy, odajött hozzám, és megkért,
hogy néhány percre menjek le a földszintre.
Oliviát a zöld filccel borított kártyaasztal mellett ülve találtam, melyen néhány
üveg és két pohár állt, és egy üres szék, pontosan Oliviával szemben. Intett, hogy
üljek le, aztán töltött nekem egy italt. Egy kis narancslevet öntöttem a ginhez, hogy
elvegyem az ízét.
– Robbie – mondta szokásos közvetlenségével –, elhagylak.
 Mormogtam valami válaszfélét. Már hónapok óta számítottam egy ilyen
beszélgetésre, habár fogalmam sem volt arról, hogyan is birkózzak meg vele, amikor
eljön a pillanat, ami most meg is történt.
– Elhagylak – mondta ismét –, aztán visszajövök hozzád. Akarod tudni, miért?
Mondtam, hogy tudni akarom.
– Mert van valami, amit jobban akarsz, mint engem. Arra számítok, ha kiderítem
neked, akkor talán lesz rá esélyem, hogy ismét engem akarj.
Biztosítottam arról, hogy ugyanúgy akarom őt, mint mindig, de a szavamba
vágott.
– Tudom, mi folyik itt – jelentette ki. – Te és ez az Alfred Borden olyanok vagytok,
mint két szerelmes, akik sosem lehetnek boldogok egymással. Igazam van?
Próbáltam kitérő választ adni, de amikor láttam a határozottságot a tekintetében,
gyorsan egyetértettem vele.
– Nézd meg ezt! – lebegtette meg a The Stage heti kiadását. – Nézd meg ezt itt. –
Félbehajtogatta az újságot, és átadta nekem. Az első oldalon bekarikázta az egyik
hirdetést.
– Ez a te Borden barátodé – mondta. – Látod, mit ír?

Keresek attraktív, fiatal színpadi asszisztensnőt, teljes munka időre. Ügyesnek,

erősnek és fittnek kell lennie, aki hajlandó utazni, és sokáig dolgozni, a színpadon és
a kulisszák mögött egyaránt. A kellemes megjelenés elsődleges fontosságú, ahogy az
is, hogy hajlandó legyen izgalmas és igényes mutatványokat végrehajtani nagy
közönség előtt. Kérem, a megfelelő ajánlásokkal jelentkezzenek a...

Alfred Borden próbatermének címe következett.

– Már néhány hete asszisztenst keres, tehát biztosan nehezen talál megfelelőt. Azt
hiszem, én ki tudnám segíteni.
– Úgy érted, hogy te...
– Mindig azt mondtad, én vagyok a legjobb asszisztens, akivel valaha dolgoztál.
– De te...? Hogy neki dolgozz? – Szomorúan megráztam a fejem. – Hogy teheted
ezt velem, Olivia?
– Meg akarod tudni, hogyan csinálja azt a trükköt, ugye? – kérdezte.
Ahogy felderengett bennem, mit is akar mondani, csak ültem vele szemben, és
csodálkozva bámultam rá. Ha elnyeri Borden bizalmát, együtt próbál vele, és fellép a
színpadon, ha szabadon mozoghat a műhelyében, akkor a titok hamarosan az enyém
lehet.
Hamarosan megbeszéltük a részleteket.
Aggódtam, hogy Borden esetleg felismerheti, de Olivia nem nyugtalankodott
emiatt.
– Gondolod, hogy előálltam volna az ötlettel, ha ismerné a nevemet? – mondta
lassan. Emlékeztetett arra, hogy a levelet, amit kapott, a „lakónak” címezték. A
szükséges ajánlások egy ideig megoldhatatlan problémának tűntek, mivel Olivia
senki másnál nem dolgozott, csak nálam, de rámutatott arra, hogy én tökéletes
levelet tudnék hamisítani.
Nem félek bevallani, de voltak kétségeim. A gondolat, hogy ezt a gyönyörű, fiatal
nőt, aki felkavarta az érzéseimet, és feladta az életét, hogy velem lehessen, és
mindenben osztozott velem az elmúlt öt évben, elküldjem legelszántabb ellenségem
táborába, szinte túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem.
A több mint két óra, mialatt megvitattuk az ötletet, és megkezdtük a tervezgetést,
gyorsan eltelt. Miközben kiürítettük a ginesüveget, Olivia állandóan ezt hajtogatta:
– Megszerzem neked a titkot. Te is azt szeretnéd, hogy megtegyem, igaz? – És én
igent mondtam, de nem akartam elveszíteni őt.
Borden könyörtelenségének árnya ott lebegett körülöttünk. Őrlődtem az eufória
között, hogy döntő csapást mérhetek Bordenre, és annak lehetősége között, hogy
miféle, minden korábbinál nagyobb bosszút állhat, ha rájön, hogy Olivia nekem
dolgozik. Hangot adtam ezen félelmeimnek.
– Visszajövök hozzád, Robbie, és elhozom Borden titkát – felelte.
Hamarosan mindketten becsíptünk, felvidultunk és szenvedélyessé váltunk. Ma
tértem vissza a lakásomba, reggeli után!
Olivia jelenleg a saját lakásában van, ajánlólevelet fogalmaz, amit átadhat Alfred
Bordennek. Még hamisítanom kell neki pár ajánlólevelet. Postacímként a szobalánya
címét adjuk meg, továbbá Olivia az anyja lánykori nevét használja majd.

1898. augusztus 7.
Egy hete, hogy Olivia jelentkezett Bordennél a munkára, és még mindig nem jött
válasz. Bár ez most valahogy jelentéktelennek tűnik, mivel amióta az ötlet felmerült,
Olivia és én olyan gyengéden szeretjük egymást, mint az amerikai turné
szenvedélyes hetei alatt. Olivia sokkal kedvesebb, mint az elmúlt hónapokban, és
teljesen felhagyott a ginnel.

1898. m árcius 5.
Keményen dolgoztam, nem maradt időm a naplóírásra. Ismét több hónap telt el az
utolsó bejegyzés és a mostani között. Ma (hétvége van) nincs fellépésem, tehát
írhatok egy rövid bejegyzést.
Le kell jegyeznem, hogy Adam és én a nottinghami este óta nem vettük bele a
műsoromba a szekrényes trükköt.
Az úgynevezett legnagyobb élő mágus időközben mindenféle provokáció nélkül
két újabb támadást intézett ellenem fellépés közben. Mindkettő azt kockáztatta, hogy
abba kell hagynom a műsoromat. Az egyiket el tudtam hárítani egy tréfával, de a
másik néhány percig kezelhetetlen katasztrófa volt.
Ennek eredményeként végül felhagytam azzal, hogy megvetést mutatok iránta.
Két, látszólag elérhetetlen célom van. Az első, hogy valami módon kibéküljek
Juliával és a gyerekekkel. Tudom, hogy örökre elvesztettem őt, de elviselhetetlen a
távolság, ami elválaszt tőle. A második célom eltörpül emellett. Most, hogy véget
vetettem a Bordennel kötött, egyoldalú fegyverszünetnek, természetesen ki akarom
deríteni a mutatványa titkát, hogy ismét felülmúlhassam.

1898. augusztus 14.

Borden válaszolt (legalábbis egy bizonyos T. Elbourne nevű asszisztense válaszolt
a nevében), indítványozva, hogy tartsanak egy interjút a jövő hét elején.
Hirtelen nagyon ellenzem az egészet, az elmúlt néhány napban új boldogságra
leltem Oliviával, és minden korábbinál jobban ódzkodom attól, hogy Borden karmai
közt lássam.
Még ha Olivia a saját szándékából vesz is részt az átverésben.
Olivia még mindig véghez akarja vinni a tervet. Vitába szállok vele. Lekicsinylem
a mutatvány fontosságát, egy vállrándítással elintézem a viszálykodást, és próbálok
nevetni az egész elképzelésen.
Attól tartok, az elmúlt hónapokban és években túl sokat hagytam Oliviát
gondolkodni.

1898. augusztus 18.

Olivia elment az interjúra, és visszatérve azt mondta, megkapta az állást.
Míg távol volt, rettegés és megbánás gyötört. Abban a pillanatban, mikor távozott,
az a gyanúm támadt, hogy Borden azért adta fel a hirdetést, hogy csapdába csalja
Oliviát, és vissza kellett fognom magam, nehogy utána rohanjak. Elmentem a
műhelyembe, és próbáltam lefoglalni magam a tükör előtti gyakorlással, de végül
hazajöttem, és fel-alá járkáltam a szobámban.
Olivia sokkal tovább maradt távol, mint ahogy arra számítottunk, és azon
tűnődtem, mit kellene tennem, amikor egyszer csak visszatért. Ép bőrrel, jó
hangulatban és izgatottan jött haza.
Igen, megkapta a munkát. Igen, Borden olvasta az ajánlóleveleket, amiket írtam, és
eredetinek hitte őket. Nem, nem gyanakodott rám, és nem gyanakodott arra, hogy
bármi kapcsolat van kettőnk között.
Beszélt a Borden műhelyében látott felszerelésről, de azok mindegyike
kiábrándítóan hétköznapi volt.
 – Mondott bármit is az eltűnési trükkről? – tudakoltam.
– Egyetlen szót sem. De elmondta, hogy számos olyan trükk van, amit egyedül
csinál, és melyekhez nincs szüksége segédre a színpadon.
Olivia később fáradtságra hivatkozva elment a lakásába, hogy lefeküdjön, és én
ismét egyedül maradtam. Megértem, egy meghallgatás fárasztó dolog, a
körülményekről már nem is beszélve.

1898. augusztus 19.

Úgy tűnik, Olivia azonnal munkába is állt Bordennel. Amikor ma reggel a lakása
ajtajához mentem, a szobalány azt mondta, Olivia korán kelt, és délutánig nem lesz
itthon.

1898. augusztus 20.

Olivia tegnap délután ötkor ért haza, és bár egyenesen a lakásába ment,
beengedett, mikor kopogtattam az ajtaján. Ismét fáradtnak tűnt. Már alig vártam a
híreket, de ő csak annyit mondott, hogy Borden egész nap azokat a mutatványokat
mutatta meg, amihez szüksége van rá, és neki hosszasan tanulmányoznia kellett
azokat.
Később együtt vacsoráztunk, de Olivia láthatóan kimerült volt, és ismét egyedül
ment vissza a lakásába lefeküdni. Ma reggel korán ment el itthonról.

1898. augusztus 21.

Vasárnap van, és ma még Borden sem dolgozik. Olivia ma egész nap velem volt,
de nagyon szűkszavúan beszélt arról, mit látott és csinált Borden műhelyében, és ez
nagyon összezavart. Kérdeztem tőle, hogy talán a szakmai etika tartja-e vissza attól,
hogy felfedje előttem Borden mutatványainak mikéntjét, ám ő ezt tagadta. Néhány
pillanatig úgy láttam, Olivia ismét ugyanolyan hangulatban van, mint két héttel
ezelőtt. Nevetett, és azt mondta, természetesen tudja, kinek tartozik hűséggel.
Tudom, hogy megbízhatok benne, akármilyen nehéz is ezt bizonyítanom, ezért a
nap további részében kerültem a témát. Ennek eredményeként egy átlagos kellemes
napot töltöttünk együtt, mialatt hosszú sétát tettünk a meleg napfényben a
Hampstead Heathen.

1898. augusztus 27.

 Ismét véget ért egy hét, és Olivia még mindig nem szolgált információkkal a
számomra. Úgy tűnik, nem nagyon akar beszélni az ügyről.
Ma este egy szabad belépőt adott nekem Borden következő fellépéssorozatára. A
„fantasztikusként” hirdetett műsor két hétre lefoglalja a Leicester Square Színházat.
Olivia minden előadás alkalmával ott lesz a színpadon Bordennel.

1898. szeptem ber 3.

Olivia ma este nem jött haza. Össze vagyok zavarodva, aggódom és rossz
előérzetem van.

1898. szeptem ber 4.

Üzenetet küldtem Oliviának Borden műhelyéhez, de amikor a küldönc visszatért,
azt mondta, a hely zárva volt, és láthatóan senki sem volt odabent.

1898. szeptem ber 6.

Az óvatossággal felhagyva Olivia keresésére indultam. Először Borden
műhelyéhez mentem, amely olyan üresen állt, ahogy azt mondták, aztán a St. Johns
Wood-i házához mentem, és felfedeztem egy kávézót, ahonnan szemmel tarthattam
az épületet. Addig ültem ott, ameddig csak tudtam, de semmit sem láttam, aminek
köze lett volna az ügyhöz. Habár láttam, ahogy Borden elhagyja a házat egy nővel,
akit a feleségének véltem. Délután kettőkor egy kocsi érkezett a ház elé, és kis idő
múltán előbukkant Borden és a nő, aztán beszálltak a kocsiba. Nem sokkal később
elhajtottak a West End irányába.
Tíz percet vártam, hogy megbizonyosodjak arról, Borden valóban távol van a
háztól, majd idegesen az ajtóhoz sétáltam, és csengettem. Egy szolga nyitott ajtót.
– Itt van Miss Olivia Svenson? – kérdeztem azonnal.
A férfi meglepettnek tűnt.
– Azt hiszem, bizonyára rossz helyre jött, uram – felelte. – Itt nincs ilyen nevű
hölgy.
– Elnézést – mondtam, és eszembe jutott, hogy az anyja leánykori nevét használta.
– Úgy értem, Miss Wenscombe. Itt van?
A férfi ismét udvariasan és őszintén megrázta a fejét.
– Itt nem tartózkodik semmiféle Miss Wenscombe, uram. Talán utána kellene
érdeklődni a postahivatalban, a High Streeten.
 – Igen, ezt kellene tennem – feleltem, és mivel nem akartam felhívni magamra a
figyelmet, visszavonultam.
Visszatértem a kávézóbeli őrhelyemre, és még egy órán át várakoztam, melynek
elteltével Borden és a felesége visszatértek a házhoz.

1898. szeptem ber 12.

Mivel Olivia még mindig nem tért haza, fogtam a belépőt, amit adott, és elmentem
a Leicester Square Színházba. Itt kértem egy jegyet Borden műsorára. Szándékosan a
leghátsó sorba ültem le, így talán nem láthattak meg a színpadról.
A szokásos nyitószáma, a KÍNAI ÖSSZEKAPCSOLÓDÓ KARIKÁK után Borden
gyorsan és hatásosan elővarázsolta az asszisztensét egy ládából. Persze, hogy az én
Oliviám volt az, flitteres ruhája csillogott az elektromos lámpák fényében. Elegánsan
kihátrált a kulisszák mögé, ahonnan néhány perccel később, immár testre simuló
dresszbe öltözve lépett elő. Hivalkodó érzékisége láttán felgyorsult a pulzusom,
dacára mély aggodalmamnak, hogy elveszíthetem.
Borden műsorának tetőpontján az eltűnési trükköt adta elő, olyan kiválóan adva
elő, hogy még jobban elcsüggedtem. Amikor Olivia visszatért a színpadra, hogy
Bordennel együtt még utoljára meghajoljon, teljesen elkomorodtam. Olivia gyönyörű
volt, boldog és izgatott. Zavartan láttam, hogy Borden gyengéden fogja Olivia kezét
a tapsviharban.
Úgy vélve, sikerült átlátnom a dolgot, kirohantam a nézőtérről, és az épületet
megkerülve a színészbejáróhoz siettem. Habár megvártam, míg a többi
előadóművész sorra kilép az éjszakába, majd végül a portás bezárja az ajtót és leoltja
a lámpákat, sem Bordent, sem Oliviát nem láttam, hogy elhagyta volna az épületet.

1898. szeptem ber 18.

Olivia szobalánya, akit a saját háztartásomban tartottam, míg Olivia vissza nem
tér, egy levelet hozott nekem, amit egykori úrnőjétől kapott.
Idegesen olvastam el, reménykedve, hogy tartalmaz valami utalást, mi is történt,
de csak ennyi állt benne:

Lucy!
Megtennéd, hogy összecsomagolod a holmimat, és amilyen gyorsan csak lehet,
elszállíttatod a Strand Színház színészbejárójához?
Kérlek, gondoskodj arról, hogy mindent világosan felcímkézz, én pedig elrendezem a
szállítást.
 Mellékeltem az összeget, ami fedezi a költségeket, és amiből a fennmaradó részt
megtarthatod. Ha ajánlólevélre lenne szükséged a következő munkaadódnál, természetesen
Mr. Angier ad neked egyet.
Köszönöm,
Olivia Svenson

Hangosan fel kellett olvasnom a levelet szegény lánynak, és el kellett

magyaráznom, mit tegyen az ötfontos bankjeggyel, amit Olivia mellékelt.

1898. decem ber 4.

Mostanság leszerződtem egy egész évadnyi fellépésre a Temze melletti Plaza
Színházba, Richmondban. Ma este az öltözőmben pihentem az első és a második
fellépésem között, épp arra készülve, hogy eszem egy szendvicset Adammel és
Gertrude-dal, amikor valaki kopogtatott az ajtómon.
Olivia volt az. Gondolkodás nélkül beengedtem a szobába. Gyönyörű volt, ám
fáradt. Azt mondta, egész nap találkozni próbált velem.
– Robbie, megszereztem az információt, amit akartál – mondta, és egy lepecsételt
borítékot mutatott. – Ezt neked hoztam, habár meg kell értened, hogy nem jövök
vissza hozzád. Meg kell ígérned nekem, hogy azonnal véget vetsz a viszálynak
közted és Alfred között. Ha megteszed, átadom a borítékot.
Mondtam neki, hogy ami engem illet, már rég véget vetettem a viszálynak.
– Akkor miért akarod továbbra is megtudni a titkát?
– Biztosan tudod, hogy miért – feleltem.
– Hogy tovább folytathasd a viszálykodást!
Tudtam, hogy rátapintott az igazságra, de mégis azt mondtam:
– Kíváncsi vagyok.
Olivia sietve indulni készült, mondván, hogy Borden gyanúsnak találhatja, ha
hosszasan távol marad. Nem emlékeztettem, hogy nekem hasonlóképp el kellett
viselnem a hosszas várakozást, mióta ez az egész ügy elkezdődött.
Megkérdeztem tőle, miért írta le, amikor akár könnyedén el is mondhatná. Azt
felelte, túl bonyolult és túlságosan is körmönfont az egész, és hogy Borden saját
jegyzeteiből másolta ki az információt. Végül átadta a borítékot.
– Valóban itt ér véget a rejtély számomra? – kérdeztem a borítékkal a kezemben.
– Azt hiszem, igen.
Megfordult, hogy távozzon, és kinyitotta az ajtót.
– Kérdezhetek még valamit, Olivia?
– Mi lenne az?
– Borden egyetlenegy ember, vagy kettő van belőle?
Elmosolyodott, és dühödten láttam annak a nőnek a mosolyát, aki éppen a
szerelmére gondol.
 – Egyetlenegy ember, erről biztosíthatlak.
Végigkísértem a folyosón, ahol a technikai személyzet ácsorgott, hallótávolságon
kívül.
– Boldog vagy? – kérdeztem Oliviától.
– Igen, az vagyok. Sajnálom, ha megbántottalak, Robbie.
Aztán elhagyott, egyetlen ölelés, mosoly vagy kézfogás nélkül. Az elmúlt néhány
hétben megkeményítettem magamat vele szemben, de még így is fájdalmas volt
együtt lenni vele.
Visszatértem az öltözőmbe, becsuktam az ajtót, és nekidőltem. Azonnal feltéptem
a borítékot. Egy papírlap volt benne, melyre Olivia egyetlen egy szót írt.
Tesla.

1900. július
3.
Valahol Illinois-ban
Pontosan délelőtt kilenckor indultunk a Chicago Union Street-i vasútállomásról, és
miután lassan áthaladtunk a vibráló, izgalmas várost körülvevő kopár
iparterületeken, sokkal gyorsabban vágtunk át mezőgazdasági művelés alatt álló
földeken nyugat felé.
Kiváló hálófülkém van, és állandó ülésem az első osztályú kocsiban. Az amerikai
vonatok fényűzőek, és kényelmesen lehet utazni bennük. A tálalókocsikon előre
kikészített étel teljesen feleslegessé teszi az étkezőt, az adagok bőségesek, táplálóak,
és kellemesen szolgálják fel. Már öt hete utazok Amerika vasútjain, és aligha voltam
boldogabb vagy jóllakottabb. Nem merem megmérni a súlyomat! Úgy érzem, mintha
befészkeltem volna magam Amerika kényelmes, gazdag és udvarias világába,
miközben a rettenetes amerikai vidék elsuhan az ablakok előtt.
Utastársaim mindannyian amerikaiak, külsőre vegyes társaság, barátságosak
velem, és ők is hasonló kíváncsisággal méregetnek engem, mint én őket.
Megkockáztatom, hogy nagyjából egyharmaduk kereskedelmi utazó, a felsőbb
körökből, és láthatóan többen is akadnak olyanok, akik így vagy úgy, de üzleti
ügyben utaznak. Ezenkívül van még köztük két profi szerencsejátékos, egy
presbiteriánus lelkész, négy fiatalember, akik Denverbe tartanak a chicagói
főiskoláról, néhány jómódú farmer és földbirtokos, és még páran, akiknek a kilétét
még nem tudtam kideríteni. Amerikai módon mindannyian a találkozásunk
pillanatától kezdve a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Már rég megtanultam,
hogy a Rupert név kíváncsi kérdezősködést vált ki, ezért míg az Egyesült
Államokban vagyok, Robnak vagy Robbie-nak szólíttatom magam.

1900. július 4.
 A vonat végre megállt az illinois-i Galesburgban. Mivel ma van az amerikai
függetlenség napja, a vasúttársaság minden első osztályú utasnak felajánlotta a
választást, hogy a vonaton marad-e, vagy a város legnagyobb szállodájában tölti az
éjszakát. Mivel az elmúlt hetekben sokat aludtam vonatokon, így a hotel mellett
döntöttem.
Még egy rövid sétára is volt alkalmam a városban, mielőtt betértem volna a
hotelba. Kellemes hely, és hatalmas a színháza. A héten egy színdarabot adnak elő,
de azt mondták, a varietéműsorok (a „vaudeville-ek”) is gyakoriak és népszerűek.
Bűvészek is gyakorta fellépnek. Átadtam a névjegyemet az igazgatónak, remélve,
hogy egy nap talán felkérnek a szereplésre.
Meg kell említenem, hogy a hotelt és Galesburg utcáit elektromos lámpák
világítják meg. A hotelben megtudtam, hogy ez Amerika legfontosabb városaiban
mindenütt így van. Amikor egyedül voltam a hotelszobámban, személyesen is
megtapasztalhattam, milyen is fel-le kapcsolgatni a mennyezet közepén elhelyezett
elektromos izzólámpát. Annyit mondhatok, hogy az újdonság varázsa gyorsan
elszáll, és a dolog megszokottá válik, de az elektromos lámpa fénye tiszta, állandó és
élénk. A világítás mellett számos különféle eladó készüléket is láttam: ventilátorokat,
vasalókat, fűtőtesteket, még egy elektromos hajkefét is! Ahogy visszatérek
Londonba, megérdeklődöm, hogyan vezettethetném be a lakásomba az elektromos
áramot.

1900. július 5.
Útközben, Iowában
Hosszasan bámulok ki a kocsi ablakán, remélve, hogy valami megtöri az
egyhangúságot, de csak mezőgazdasági művelés alatt álló földek terülnek el minden
irányban. Az ég élénkkék, és ha néhány másodpercnél továbbnézi az ember,
belefájdul a szeme. Tőlünk valahol délre felhők tornyosulnak, de akármilyen
messzire utazzunk is, úgy tűnik, sosem hagyják el a helyüket vagy változtatják meg
az alakjukat.
Micsoda véletlen, hogy egyik utastársam, Mr. Bob Tannhouse, egy olyan
elektromos berendezéseket gyártó vállalat alelnöke, melyek megragadták a
figyelmemet! Megerősítette, hogy a huszadik század felé közeledve nincsenek
határai annak, mi mindenre használhatjuk az elektromosságot az életben. Azt jósolja,
elektromos hajók szelik majd át a tengereket, elektromos ágyakban alszunk, a
levegőnél nehezebb, elektromosság hajtotta gépekkel repülünk és elektromosság
főzte ételeket eszünk... sőt, elektromos pengékkel borotválkozunk majd! Bob
fantaszta és üzletkötő is egyben, de a szavai nagy reményekkel töltenek el. Úgy
hiszem, ebben a lenyűgöző országban, az új évszázad hajnalán minden lehetséges,
vagy lehetővé teszik. Az ország szívébe vezető küldetésem feltárja előttem a titkokat.
1900. július 7.
Denver, Colorado
A vonatút kényelmei ellenére kétségkívül áldás, amikor éppen nem kell utazni.
Azt tervezem, hogy pár napig itt maradok a városban, mielőtt folytatnám az utamat.
Ez a leghosszabb szünet, amit a bűvészkedésben valaha is tartottam: se fellépések, se
gyakorlás, se megbeszélések az ingénieurömmel, se közönség vagy próba.

1900. július 8.
Denver, Colorado
Denvertől keletre hatalmas síkság terül el, melynek egy részén magam is
áthaladtam a Chicagóból idevezető utam során. Épp eleget láttam Nebraskából
ahhoz, hogy életem végéig elegem legyen belőle. Az unalmas látvány emlékei még
most is elcsüggesztenek. Tegnap egész nap forró, száraz, homokot sodró délkeleti
szél fújt. A hotel személyzete azt állította, hogy a homokot a szomszédos sivatagos
államokból hozza a szél, mint amilyen Oklahoma, de nem számít, honnan fúj a szél,
felfedezőutam során kiderítettem a városról, hogy forró és kellemetlen.
Lerövidítettem a sétát, és visszatértem a hotelbe. Ám mielőtt ezt megtettem volna,
mikor a száraz köd végül eloszlott, megnéztem, mi fekszik Denvertől nyugatra: a
Sziklás-hegység hatalmas, csipkés fala. Később a mai nap folyamán, mikor a levegő
egy kicsit lehűlt, kimentem a szobám erkélyére, és néztem, ahogy a nap lenyugszik a
döbbenetes ormok mögött. Úgy becsültem, az alkonyat itt legalább fél órával
hosszabb, mint bárhol másutt, a hegyek vetette hosszú árnyak miatt.

1900. július 10.

Colorado Springs, Colorado
Ez a város nagyjából hét mérföldnyire délre fekszik Denvertől, de az utazás egy
egész napon át tartott a ló vontatta omnibusszal. Többször is megálltunk, hogy az
utasok fel- és leszállhassanak, valamint hogy a lovakat és a hajtókat váltsák.
Kényelmetlenül éreztem magam, és elfáradtam az út során. A velem utazó
földművesek arckifejezéséből ítélve nevetségesen nézhettem ki. Ugyanakkor viszont
épen és egészségesen megérkeztem, és azonnal el is bűvölt a hely, ahol találtam
magam. Közel sem akkora, mint Denver, de kiválóan bemutatja a gondoskodást és a
pénzt, amit Amerika kisvárosaira fordítanak.
 Találtam egy szerény, ám kellemes hotelt, ami kielégíti minden szükségletemet, és
mivel tetszik a szobámból nyíló kilátás, eldöntöttem, hogy egy hétig itt maradok,
azzal a feltétellel, hogy ha szükséges, meg is hosszabbíthatom a szobafoglalásomat.
Szobám ablakából kettőt is láthatok Colorado Springs három jellegzetességéből,
melyek miatt idejöttem.
Miután a nap lenyugszik, az egész város ragyog az elektromos lámpák fényében.
Az utcákon magas lámpák állnak, minden ház ablaka fényesen világít, és a
„belváros”, melyet jól láthatok a szobámból, számos boltjának, üzletének és
éttermének káprázatos hirdetőtáblái szikráznak és villognak a meleg éjszakában.
Mögöttük, a magasba tornyosulva az éjszakai égbolt előtt, a híres hegy hatalmas,
fekete tömege emelkedik a város mellett: a közel 15 000 láb magas Pike's Peak.
Holnap felmászok a Pike's Peak alacsonyabb lankáira, és megkeresem a harmadik
jellegzetességet, ami a városba hozott.

1900. július 12.

Tegnap este túl fáradt voltam ahhoz, hogy jegyzeteljek a naplómba, és mivel a mai
napot egyedül töltöm a városban, rengeteg időm van, hogy pihenésképp leírjam a
történteket.
Korán keltem, és a hotelben reggeliztem, aztán gyorsan a város központi terére
mentem, ahol a kocsim állítólag már várt rám. Ezt még levélben elrendeztem, mielőtt
elhagytam volna Londont, és bár mindent időben elintéztem, nem tudhattam
biztosan, hogy az emberem ott lesz-e. Legnagyobb elképedésemre várt rám.
Amerikai szokás szerint gyorsan össze is barátkoztunk. A neve Randall D. Gilpin,
Coloradóban született, és ott is nőtt fel. Én Randynek szólítottam őt, míg ő engem
Robbie-nak szólított. Alacsony, kövérkés férfi, vidám arcát hatalmas, szürke
pofaszakáll keretezi. A szeme kék, az arcát okkervörösre égette a nap, a haja, a
pofaszakállához hasonlóan, acélszürke. Bőrkalapot viselt, és olyan mocskos
nadrágot, amilyet azelőtt még soha életemben nem láttam. A bal kezéről hiányzik az
egyik ujja. Egy puskát tartott az ülés alatt, ahonnan a lovakat hajtotta, és azt mondta,
mindig töltve van.
Habár udvarias és túláradóan barátságos volt, Randynek fenntartásai voltak
velem szemben, amit csak azért vettem észre, mert már oly sok hetet töltöttem az
USA-ban. A Pike's Peakre tartó út nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
kideríteni ennek okát.
Úgy tűnt, számos dologgal függ össze. A leveleimből arra következtetett, hogy sok
más emberhez hasonlóan, akik erre a környékre jönnek, jómagam is talajkutató
vagyok (ebből rájöttem, hogy a hegy gazdag aranylelőhelyekben). Ahogy egyre
beszédesebbé vált, elmondta, hogy amikor meglátott átsétálni a téren, a ruhám és a
viselkedésem alapján azt hitte, hogy lelkipásztor vagyok. Az aranyat még megértette,
ahogy azt is megértette, hogy Isten egyik szolgája ellátogat erre a helyre, de a kettő
kombinációját nem tudta mire vélni. Aztán az, hogy ez a furcsa brit azt mondta neki,
hogy menjenek a hegyen álló, hírhedt laboratóriumba, csak még tovább fokozta a
rejtélyt.
Ez volt az oka Randy velem szemben tanúsított óvatosságának. Nem sokat
tehettem, hogy megnyugtassam, mivel a valódi kilétem és szándékom alighanem
csak még jobban összezavarta volna.
A Nikola Tesla laboratóriumába vezető út a hatalmas hegy keleti oldalának
változatos lejtőin át haladt. A tájat az első mérföldön sűrű erdőség borította, ahogy
az út kivezetett a városból, de aztán az erdő hamarosan sziklás talajba kapaszkodó,
hihetetlenül magas, gyér fenyvessé ritkult. Kelet felé messzire el lehetett látni, de a táj
olyan sík és jellegtelen, hogy gyakorlatilag semmiben sem lehetett gyönyörködni.
Másfél óra múltán elértünk egy fennsíkra a hegy északkeleti oldalán. Itt egyáltalán
nem álltak fák. Számos friss tönköt láttam, melyek mutatták, hogy egykor nőttek itt
fák, melyeket nemrég kivágtak.
A kis fennsík közepén ott állt Tesla laboratóriuma, noha közel sem volt akkora,
mint ahogy azt hittem.
– Valami elintéznivalód van itt, Robbie? – kérdezte Randy. – Vigyázz, merre mész!
Átkozott veszélyes idefent, legalábbis abból ítélve, amit az emberek beszélnek.
– Tisztában vagyok a kockázattal – állítottam.
Alkudozni kezdtem vele, mivel nem voltam biztos abban, hogy Tesla elintézte-e,
hogy lejussak a városba, és biztosítani akartam, hogy gond nélkül térhessek vissza a
hotelbe. Randy azt mondta, el kell intéznie a saját dolgát, de délután visszajön a
laboratóriumhoz, és megvárja amíg ismét előkerülök.
Észrevettem, hogy nem viszi közelebb a kocsit az épülethez, így aztán az utolsó
négy-ötszáz yardot gyalog kellett megtennem.
A laboratórium négyzet alakú volt, lejtős tetővel; pácolatlan és festetlen fából
épült, számos jel mutatta, hogy az építés során rögtönöztek. Úgy tűnt, számos kisebb
részt később, a főépület elkészülte után toldottak hozzá, mivel a tető nem
egyenletesen lejtett, és néhány helyen furcsa szögeket zárt be. A főépület tetejére
(vagy azon át) hatalmas fadarut építettek, míg az egyik lejtős tetőn egy kisebb
szerkezet állt.
Az épület közepén egy magas fémpózna állt függőlegesen, amely a csúcsa felé
fokozatosan kúposodott, habár a csúcs nem is látszott, mivel egy jókora fémgömb
volt a tetején. A gömb csillogott a délelőtti napfényben, és lassan ide-oda lengett a
hegyoldalon fújó, friss szellőben.
Az ösvény mindkét oldalán számos, általam ismeretlen rendeltetésű műszer
sorakozott a földön. Több fémpózna állt ki a köves talajból, és ezek legtöbbjét
szigetelt drótok kötötték össze. A főépület közelében egy fakeretes, üvegfalú
szerkezet állt, melyben különféle számlapokat vagy mérőkészülékeket láttam.
Hirtelen éles, sistergő hangot hallottam, és az épületből egy sor fényes, félelmetes
villanás látszott: fehér, kékesfehér, fehéres rózsaszín, gyorsan, de szeszélyesen
ismétlődve. A fényvillanások olyan hevesek voltak, hogy nem csak a felém néző pár
ablakon át látszottak, hanem áttűntek a falak apró résein és repedésein is.
Bevallom, ebben a pillanatban alábbhagyott az eltökéltségem, még hátra is
fordultam, hogy megnézzem, vajon Randy és a kocsija hallótávolságon belül vannak-
e még. (Randynek nyoma sem volt!) A gyávaság még inkább eluralkodott rajtam,
amikor két-három lépés után megpillantottam egy kézzel festett táblát a falon, a
főbejárat mellett. Ez állt rajta:

VESZÉLY!
BELÉPNI TILOS!

Ahogy a szavakat olvastam, odabent az elektromos kisülések ugyanolyan hirtelen,

ahogy elkezdődtek, el is haltak, és ez jó előjelnek tűnt. Az öklömmel bedörömböltem
az ajtón.
Néhány pillanatnyi várakozás után maga Nikola Tesla nyitott ajtót. Munkájába
mélyedt ember benyomását keltette, akit bosszantott, hogy megzavarták. Nem volt
egy jó kezdet, de be kellett érnem ezzel.
– Mr. Tesla? – szólaltam meg. – A nevem Rupert Angier. Ugye emlékszik a
levelezésünkre? Angliából írtam önnek.
– Senkit sem ismerek Angliában! – Mögém nézett, mintha azt szerette volna tudni,
mennyi angolt hoztam még magammal. – Megismételné a nevét még egyszer, uram?
– A nevem Rupert Angier. Ott voltam a londoni bemutatóján, és nagy
érdeklődéssel...
– Maga a bűvész! Az, akiről Mr. Alley mindent tud?
– Én vagyok a bűvész – erősítettem meg, habár a második kérdést akkor még nem
értettem.
– Lépjen be!
Az első benyomásomat csak még jobban megerősítette az a néhány óra, amit első
szóváltásunk után a társaságában töltöttem. Először az arcát néztem meg. Komor,
intelligens és jóvágású, erős szláv arccsontokkal. Vékony bajuszt viselt, és hosszú
haját középen szétválasztotta. Általános megjelenése rendezetlennek tűnt, olyan
embernek látszott, aki sokáig dolgozik, és csak akkor alszik, amikor a fáradtság miatt
már nincs más választása.
Teslát rendkívüli elmével áldották meg. Miután tisztáztam a kilétemet, nem csak
arra emlékezett, miről is értekeztünk a levelezésünk során, hanem arra is, hogy már
korábban is írtam neki, vagy nyolc évvel ezelőtt, másolatot kérve a jegyzeteiről.
A laboratóriumban bemutatott az asszisztensének, Mr. Alley-nek. Nagyon érdekes
embernek tűnt, aki sokféle szerepet tölt be Tesla életében, a tudományos
asszisztenstől és munkatárstól a háziszolgáig és társig. Mr. Alley bevallotta, hogy
nagy csodálója a munkámnak! 1893-ban ott ült a közönség soraiban a Kansas Cityben
tartott fellépésemen, és röviden, ám szakértő módon beszélt a bűvészkedésről.
 A két férfi láthatóan egyedül dolgozott a laboratóriumban, kizárólag a lenyűgöző
kutatási felszerelés társaságában. Csaknem emberként jellemzem e berendezést,
mivel Tesla úgy beszélt róla, mintha annak önálló gondolatai és ösztönei lennének.
Tegnap egy alkalommal hallottam, ahogy azt mondja Alleynek:
– Tudja, hogy vihar készül – és egy pillanat múlva hozzátette: –, azt hiszem, arra
vár, hogy újrakezdjük.
Tesla nyugodtnak tűnt a társaságomban, és a hátralevő időben nem éreztem az
ajtónál tapasztalt ellenségeskedést. Bejelentette, hogy ő és Alley hamarosan
ebédszünetet tartanak, és mindhárman leültünk, hogy elfogyasszuk az egyszerű, ám
tápláló ételt, amit Alley gyorsan elkészített az egyik oldalsó szobában. Tesla tőlünk
külön ült le, és észrevettem, hogy nagyon finnyás; minden egyes falatot alaposan
megvizsgált, mielőtt a szájába vette volna, és legalább ugyanannyit félretett, mint
amennyit megevett. Minden egyes falat után egy kis asztalkendővel megtörölgette a
kezét és a száját. Mielőtt ismét csatlakozott volna hozzánk, az ételt, amit nem evett
meg, kivitte egy szemetesbe a házon kívülre, majd aprólékosan elmosogatta és
szárazra törölte a tányérjait, mielőtt eltette és bezárta volna azokat egy szekrénybe.
Miután csatlakozott Alleyhez és hozzám, Tesla arról faggatott, miként használják
az elektromosságot Angliában, mennyire elterjedt, mi a kormány álláspontja az
áramfejlesztéssel és a továbbítással kapcsolatban, milyen átviteli berendezéseket
szándékoznak használni. Mivel szerencsére készültem a Teslával való találkozásra,
alaposan felkészültem a témában, mielőtt elhagytam volna Angliát, és jól értesült
válaszokat adhattam neki, amit láthatóan méltányolt. Különösen örült annak, amikor
megtudta, hogy számos brit berendezés az ő többfázisú rendszerén alapul, mivel itt,
az USA-ban nem ez a helyzet.
– A legtöbb nagyvárosban inkább Edison rendszerét részesítik előnyben –
mormogta, és technikai előadást tartott riválisa módszereinek gyengeségeiről. Úgy
éreztem, a múltban többször is elmondta már ezen véleményét olyan hallgatóságnak,
melynek tagjai nagyobb szakmai jártassággal rendelkeznek, mint jómagam. A
reklamációinak végkövetkeztetése az volt, hogy az emberek végül úgyis az ő
váltakozó áramrendszerét fogják használni, de addig rengeteg időt és lehetőséget
vesztegetnek el, ahogy azt eddig is tették. Ebben, és a munkájához kapcsolódó
témában komolynak és félelmetesnek tűnt, de más esetekben elragadó és
szórakoztató társaságnak találtam.
A szó végül rám terelődött, a pályafutásomra, elektromossággal kapcsolatos
érdeklődésemre, és arra, milyen hasznát szeretném venni.
Mielőtt elhagytam volna Angliát, elhatároztam, hogy ha Tesla érdeklődik az
illúzióim titkai után, ő lesz az egyetlen, akivel kivételt teszek, és feltárok előtte
mindent, ami iránt érdeklődést mutat. Ez tűnt a leghelyesebbnek. Amikor láttam a
londoni előadását, olyan benyomást tett rám, mintha ő is az én szakmámban
dolgozna, ugyanúgy meglepte és elámította a közönséget, a bűvészektől eltérően
azonban nemcsak hogy kész volt, hanem szinte sóvárgott arra, hogy feltárja és
másokkal is megoszthassa a titkait.
 Ennek dacára teljesen közömbösnek bizonyult a munkám iránt. Éreztem, hogy
semmi sem ragadta meg a figyelmét e témában. Ehelyett inkább hagytam, hogy ő
irányítsa a társalgást, és pár óráig szórakoztatóan különféle témákról beszélt, az
Edison elleni konfliktusairól, küzdelméről a bürokráciával és a tudóstársadalommal,
és legfőként a sikereiről. Jelenlegi laboratóriumát az elmúlt évek munkájának
bevételeiből fedezte. Üzembe helyezte a világ első, egész várost ellátó, vízzel hajtott
elektromos generátorát. Az erőmű a Niagara-vízesésnél épült, és Buffalo városát látta
el árammal. Az igazság az, hogy Tesla megcsinálta a szerencséjét a Niagaránál, de
sok más emberhez hasonlóan, akik gyorsan gazdagodtak meg, ő is azon tűnődött,
meddig élhet meg abból, amire szert tett.
Amilyen finoman csak tudtam, a pénz körül tartottam a beszélgetést, mivel ez volt
azon kevés témák egyike, melyben az érdeklődésünk megegyezett. Persze vadidegen
lévén nem avatott be pénzügyeinek részleteibe, de a pénztéma nyilvánvalóan
szórakoztatta. Többször is megemlítette jelenlegi támogatója, J. Pierpoint Morgan
nevét.
Semmi sem hangzott el, ami közvetlenül érintette volna látogatásom okát, de e
témára még rengeteg idő állt rendelkezésünkre az előttünk álló napok során. Tegnap
csupán megismerkedtünk egymással, és megtudtuk, mi iránt érdeklődik a másik.
Eddig még csak keveset szóltam a laboratóriuma jellegzetességeiről. Az étkezés és
az azt követő hosszú társalgás a hatalmas Kísérleti tekercs árnyékában zajlott. Sőt,
akár az egész laboratóriumot is a tekercs részének nevezhetnénk, mivel alig van
olyasmi, ami ne kapcsolódna a mérő- és a kalibráló-műszerekhez.
A tekercs egyszerűen óriási. Tesla azt mondta, az átmérője meghaladja az ötven
lábat, amit én el is hiszek. Mivel a laboratórium belseje nem nagyon volt kivilágítva,
a tekercs ragyogása nyomasztónak és titokzatosnak hatott, legalábbis amíg nem
használták. A tekercset egy központi mag köré építették (ez az a magas fémpózna,
amit a tetőből láttam kinyúlni), számos fa és fém támasztékra rögzítették, és a mag
felé közeledve egyre komplexebbé válik. Laikusként nem nagyon értettem az
elgondolást. Az eredmény egy hatalmas, bizarr ketrechez hasonlított. Az egész
szerkezet, és körülötte minden, nagyon rendszertelennek tűnt. Például a
laboratóriumban volt néhány hétköznapi faszék, melyek némelyike közvetlenül a
tekercs közelében állt. Ahogy sok más tárgy is: papírok, szerszámok, ledobott és
elfeledett fadarabok, sőt, még egy piszkosnak látszó sál is. Amikor Tesla
körbevezetett, annak rendje és módja szerint megcsodáltam a tekercset, de nem
értettem annak mibenlétét. Csak annyit sikerült felfognom, hogy hatalmas
mennyiségű elektromos áramot képes felhasználni és átalakítani. Az áramot a hegy
lábánál álló Colorado Springsből szolgáltatták. Tesla azzal fizetett az áramellátásért,
hogy ő maga állította üzembe a város generátorait.
– Megkapom az áramot, amit akarok! – mondta egy alkalommal. – Ahogy azt
bizonyára maga is megtapasztalja majd az este folyamán.
Megkérdeztem, hogyan értette ezt.
 – Észre fogja venni, hogy a városban a fények időről időre elhalványodnak. Néha
másodpercekre teljesen ki is hunynak. Ez azt jelenti, hogy mi idefent éppen
dolgozunk! Hadd mutassam meg.
Kivezetett a roskatag épületből, és átkeltünk a kinti, egyenetlen terepen. Rövid
gyaloglás után a hegy meredeken lejtő oldalához értünk, ahonnan messze alattunk jó
kilátás nyílt a nyári hőségtől reszketni látszó Colorado Springsre.
– Ha egy este feljön ide, akkor megmutatom – ígérte. – Egy kapcsolóval az egész
várost sötétségbe boríthatom.
Ahogy visszafelé tartottunk, folytatta.
– Meg kell látogatnia az egyik este. Éjszaka a legkellemesebb itt a hegyekben.
Ahogy bizonyára ön is megfigyelte, innen messzire ellátni, habár igazából nincs mit
megnézni. Az egyik oldalon csak sziklás ormok, a másikon egy síkság, ami olyan,
akár egy asztallap. De hiba lenne csak lefelé és magunk köré nézni. Az igazi
érdekesség a fejünk felett van! – mutatott az ég felé. – Sosem tapasztaltam még ilyen
tiszta levegőt, ilyen holdfényt. Ahogy olyan viharokat sem, mint amilyenek itt
tombolnak! A gyakori viharok miatt választottam ezt a helyet. Történetesen most is
közeledik egy.
Körülnéztem, és ismerős jelek után kutattam, a távolban tornyosuló felhők, vagy
közeledő, fekete esőfelhők után, melyek percekkel a vihar kitörése előtt sötétítik el az
égboltot, ám az ég mindenfelé zavartalanul kék volt. A levegő is friss volt, és könnyű,
nem érződött baljóslatú fülledtség, ami mindig előrejelzi a záporokat.
– A vihar este hét után ér ide, ami azt illeti, megvizsgálhatnánk a kohérert, amiből
megállapíthatjuk a pontos időpontot.
Visszasétáltunk a laboratóriumba. Mikor visszaértünk, láttuk, hogy Randy Gilpin
és kocsija már megérkezett, és jó messzire tőlünk megállt. Randy intett nekem, és én
visszaintegettem.
Tesla megmutatta az egyik műszerét, amit korábban nem vettem észre.
– Ez mutatja, hogy éppen vihar közeledik Central City térsége felől, ami nagyjából
nyolcvanmérföldnyire északra van innen. Nézze!
A szerkezet egyik részére mutatott, ami egy nagyítólencsén keresztül látszott. Az
ujjával megütögette a lencsét. Miután megnéztem, láttam, hogy mit akart mutatni:
egy apró, elektromos szikra pattogott két fémpecek között.
– Minden egyes alkalommal, amikor szikrázik, villámlást jelez – magyarázta Tesla.
– Néha, miután észreveszem az itteni szikrázást, alig egy óra múlva már hallom is a
mennydörgést a távolból.
Már éppen azon voltam, hogy hangot adjak hitetlenkedésemnek, amikor eszembe
jutott, milyen komoly ember is valójában. Egy másik szerkezethez lépett, és néhány
kijelzőre mutatott. Követtem a műszerhez.
– Igen – mondta. – Mr. Angier, megtenné, hogy megnézni az óráját ma este, és
feljegyezné, mikor látta az első villámot? Számításaim szerint erre este 7.15 és 7.20
között kerül sor.
– Ki tudja számolni a pontos időpontot? – kérdeztem.
 – Nagyjából ötperces pontossággal.
– Már pusztán ebből is meggazdagodhatna! – kiáltottam.
Úgy tűnt, nem érdekli a dolog.
– Ez csak érintőleges kutatás – felelte. – A munkám ezen része kísérleti jellegű, és
csak arra szolgál, hogy tudjam, mikor törnek ki a viharok, melyeknek viszont már
annál több hasznát veszem. –A várakozó Gilpin felé pillantott. – Látom, a kocsija
visszatért, Mr. Angier. Tervezi, hogy ismét meglátogat?
– Egyetlen okból jöttem Colorado Springsbe – mondtam. – Mégpedig azért, mert
talán üzleti ajánlatot tehetek önnek.
– Tapasztalataim szerint a legjobb fajta ajánlatot – mondta Tesla komoran. –
Holnapután várom önt.
Elmondta, hogy ma el kell mennie a vasútállomásra, hogy elhozzon néhány
műszert.
Ezzel távoztam is, és Gilpinnel együtt kellő időben értem vissza a városba.
Meg kell jegyeznem, hogy pontban este 7.19-kor villámlást vettem észre a
városból, amit hamarosan mennydörgés követett. Ezután az egyik leglátványosabb
vihar következett, amit valaha láttam. A vihar alatt megkockáztattam, hogy kimenjek
hotelszobám erkélyére. A Pike's Peak magaslataira néztem, hátha megpillanthatom
Tesla laboratóriumát. Minden sötét volt.

1900. július 13.

Tesla ma bemutatta a tekercs működését.
Az elején megkérdezte, ideges természetű vagyok-e, mire én mondtam, hogy nem.
Tesla ekkor egy vasrudat adott a kezembe, amely egy hosszú lánccal kapcsolódott a
padlóhoz. Egy jókora üvegkupolát hozott elő, amit láthatóan valami füst vagy gáz
töltött be, és letette elém az asztalra. Miközben a vasrudat bal kezemben tartottam,
Tesla utasítására jobb tenyeremet az üvegre tettem. Abban a pillanatban vakító fény
lobbant az üvegkupola belsejében, és éreztem, hogy karomon minden egyes szőrszál
felmered. Riadtan húztam hátra a karomat, és a fény azonnal kihunyt. Tesla
szórakozott mosolyát látva ismét az üveg felé nyújtottam a kezemet, és ott is
tartottam, miközben a nyugtalanító ragyogás újra fellobbant.
További kísérletek következtek, melyek némelyikét már láttam, amikor Tesla
bemutatót tartott Londonban. Úgy döntöttem, nem mutatom ki az idegességemet, és
sztoikusan tűrtem minden egyes készülék elektromos hatását. Végül Tesla
megkérdezte, lenne-e kedvem beülni a Kísérleti Tekercs központi mezejébe,
miközben ő húszmillió voltra növeli a feszültséget!
– Ez teljesen biztonságos? – kérdeztem, kissé felemelve az államat, mintha hozzá
lennék szokva a veszélyekhez.
– Szavamat adom rá, uram. Vagy talán nem ezért akart találkozni velem?
 – Csakugyan ezért – erősítettem meg.
Tesla mutatta, hogy üljek le az egyik faszékre, amit meg is tettem. Mr. Alley
szintén előlépett. Mellém húzta az egyik széket, és leült. Átadott egy újságot.
– Lássuk, milyen könnyedén tudja elolvasni! – mondta, és Teslával együtt
kuncogni kezdett.
Én is velük együtt mosolyogtam, miközben Tesla lenyomott egy fémkart, és
hirtelen fülsértő hanggal elektromos kisülések villantak. A fejem feletti
huzaltekercsből csaptak elő, mint valami hatalmas, halálos krizantém szirmai.
Elképedve figyeltem, ahogy a csapkodó, köpködő elektromos szikrák előbb a
huzaltekercs körül kígyóznak, aztán lassan elindulnak le, Alley felé és felém, mintha
csak zsákmányt keresnének. Alley továbbra is mellettem állt, ezért én is
kényszerítettem magamat, hogy mozdulatlan maradjak. Az egyik villám hirtelen
eltalált, és tetőtől talpig végigfutott a testemen. Ismét libabőrös lettem, és szemeim
égtek a fénytől, de máskülönben nem éreztem sem égésre, sem áramütésre utaló
fájdalmat.
Alley az újságra mutatott, amit még mindig a kezemben szorongattam, ezért aztán
magam elé emeltem, és azt vettem észre, hogy az elektromosságtól elég fényesen
izzik ahhoz, hogy el tudjam olvasni. Ahogy felemeltem a lapot, két szikra futott át a
felszínén, mintha csak meg akarnák gyújtani a papírt. Csodák csodája, a papírlap
nem gyulladt meg.
Ezután Tesla javasolta, hogy ismét tegyek vele egy rövid sétát, és amint kiléptünk
a szabad levegőre, megszólalt.
– Hadd gratuláljak önnek, uram! Maga aztán nagyon bátor.
– Elhatároztam, hogy nem mutatom ki, mit érzek igazából – tétováztam.
Tesla elmondta, hogy számos látogatójának felajánlotta, hogy megmutatja azt,
amit magam is láthattam, de csak kevesen vállalták, hogy kiteszik magukat az
elektromos kisülések képzelt veszélyeinek.
– Talán mert nem látták az ön bemutatóit – vetettem fel. – Tudom, hogy nem tenné
kockára a saját életét, ahogy azét sem, aki azért utazott ide Nagy-Britanniából, hogy
üzleti ajánlatot tegyen önnek.
– Csakugyan nem – felelte Tesla. – Most talán itt lenne az ideje, hogy csendben
megvitassuk ezt az üzletet. Kérhetem, hogy fejtse ki bővebben, mire is gondolt?
– Ezt még magam sem tudom biztosan... – kezdtem, és elhallgattam, próbálva
megtalálni a megfelelő szavakat.
– Azt tervezi, hogy beruház a kutatásaimba?
– Nem, uram, nem ezt tervezem – sikerült kimondanom. – Tudom, hogy sok
viszontagságon átesett a befektetők miatt.
– Csakugyan így van. Sokan úgy vélik, nehéz természetű ember vagyok, akivel
nem könnyű kijönni, és nagyon keveset törődöm azzal, hogy rövid távon nagy
hasznot hajtsak a befektetőknek. Ez olyasvalami, ami a múltban sokszor
elmérgesítette a kapcsolataimat.
 – És a jelenben is, ha szabad megkockáztatnom? Mr. Morgant többször is említette
a múlt nap.
– Mr. J. R Morgan jelenleg valóban az egyik befektetőm.
– Akkor hadd mondjam meg nyíltan, hogy vagyonos ember vagyok, Mr. Tesla.
Remélem, támogathatom önt.
– De azt mondja, nem befektetőként.
– Vásárlóként – feleltem. – Azt szeretném, ha készítene nekem egy elektromos
berendezést, és ha meg tudunk állapodni az árban, akkor örömmel fizetek érte.
Éppen körbejártunk a megtisztított fennsíkon, melyen a laboratórium állt, ám
Tesla ekkor hirtelen megtorpant. Különös pózt vett fel, és elgondolkodva nézett a
velünk szemben magasodó hegyoldalon álló fák felé.
– Milyenfajta berendezést szeretne? – kérdezte. – Ahogy azt láthatta, a munkám
elméleti és tapasztalati. A berendezéseim egyike sem eladó, és jelenleg mindegyik,
amit használok, értékes a számomra.
– Mielőtt elhagytam volna Angliát, olvastam egy cikket az ön munkájáról a The
Timesban – mondtam. – A cikkben az állt, hogy ön előállt egy elmélettel, miszerint az
elektromosságot talán a levegőn át is továbbítani lehet, és azt tervezi, hogy ezt a
közeljövőben be is mutatja. – Tesla ádáz pillantással nézett, miközben beszéltem, de
miután bevallottam, mennyire érdeklődöm, folytatnom kellett. – Sok tudóstársa
szerint ez lehetetlen, de ön biztos abban, amit csinál. Valóban igaz lehet ez?
Ahogy a kérdést feltettem, egyenesen Tesla szemébe néztem, és láttam, hogy
megváltozik az arckifejezése. A tekintete és a gesztusai élénkké és kifejezővé váltak.
– Igen, teljességgel igaz! – kiáltotta, és azonnal heves és (számomra) érthetetlen
fejtegetésbe kezdett a terveivel kapcsolatban.
Ezután megállíthatatlanná vált! Letért abból az irányból, amerre tartottunk,
gyorsan és izgatottan beszélt, futnom kellett, hogy lépést tartsak vele. A laboratórium
körül járkáltunk, távol az épülettől, de a hatalmas pózna hatalmas gömbje mindvégig
látótávolságban volt. Tesla többször a pózna felé intett, miközben beszélt.
Mondanivalójának lényege az volt, hogy már régen megállapította, miszerint a
többfázisú elektromos áram továbbításának leghatékonyabb módja, ha a feszültséget
felerősítve, magasfeszültségű vezetékeken át vezetik. Most már képes volt azt is
igazolni, hogy ha az áram feszültségét még jobban megnövelik, akkor nagyon magas
frekvenciájú lesz, és a továbbításához már nincs szükség vezetékekre. Az elektromos
áramot szét lehet küldeni az éterben, majd érzékelőkkel vagy vevőkészülékekkel
ismét be lehet fogni, és fel lehet használni.
– Képzelje csak el a lehetőséget, Mr. Angier! – mondta Tesla. – Minden
berendezés, minden szerkezetet, minden kényelmi cikket, amit az ember csak el tud
képzelni, olyan elektromosság működtet, ami a levegőben áramlik!
Ekkor furcsa mód eszembe jutott egykori utastársam, Bob Tannhouse, miközben
Tesla a lehetőségek litániájába kezdett: világítás, fűtés, meleg víz, élelmiszer, házak,
szórakoztatás, automobilok... mindent elektromosság működtetne, valami titokzatos
és leírhatatlan módon.
 – Birtokában van az eljárás? – tudakoltam.
– Kétségtelenül! Tapasztalati úton sikerült alátámasztani, tudja, de a kísérleteket
mások is megismételhetik, másoknak is meg kell próbálniuk, és ők is ellenőrizhetik.
Ez nem csak fantazmagória! Néhány éven belül az egész világot úgy fogom ellátni
árammal, mint Buffalo városát!
Kétszer is körbejártuk a jókora területet, miközben magyarázott. Én mellette
lépkedtem, és úgy döntöttem, hagyom, hogy tudományos áradozása hadd folyjon a
maga útján. Tudtam, a hatalmas elme végül visszatér arra, amit először mondtam
neki.
Amit végül meg is tett.
– Jól értettem, Mr. Angier, azt mondja, ilyen berendezést szeretne venni tőlem? –
kérdezte.
– Nem, uram – feleltem. – Másféle berendezést szeretnék kérni öntől.
– Nagyon lefoglal a munka, amiről az imént beszéltem!
– Értem, Mr. Tesla. Én valami újat kérek. Mondja, ha az elektromos energiát át
lehet bocsátani, akkor fizikai dolgokat is lehet egyik helyről a másikra küldeni?
Megdöbbentett a válasz határozottsága. A következőt mondta:
– Az energia és az anyag ugyanazon erőnek két megnyilvánulása. Ezt bizonyára
ön is átlátja.
– Igen, uram – mondtam.
– Akkor már tudja a választ. Habár azt hozzá kell tennem, hogy nem látom, miért
akarna bárki is tárgyakat áttranszportálni.
– De tud készíteni nekem olyan szerkezetet, ami képes erre?
– Mekkora tömegről lenne szó? Mekkora súlyról? Milyen méretű tárgyról?
– Nem több, mint kétszáz font – feleltem. – És a súlya... mondjuk, legfeljebb két
yard magas.
Elutasítóan intett a kezével.
– Mekkora összeget ajánl?
– Mekkora összeget szeretne?
– Kétségbeesetten szükségem van nyolcezer dollárra, Mr. Angier.
Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek hangosan. Több volt, mint terveztem, de
még annyi, amit hajlandó voltam rászánni. Tesla nyugtalannak tűnt, kétségkívül azt
hitte, megőrültem, és egy kicsit elhátrált tőlem... de néhány perccel később
megöleltük egymást a fennsíkon állva, s megveregettük a másik vállát. A
szükségleteink megegyeztek.
Ahogy szétváltunk és kezet szorítottunk egymással, megkötve a szerződést,
hatalmas mennydörgés hallatszott valahonnan a hegyek mögül, és zúgott végig
körülöttünk, zengve és visszhangozva a keskeny hágókban.

1900. július 14.

 Tesla keményebb alkusznak bizonyult, mint ahogy arra számítottam. Nem nyolc,
hanem tízezer dollárt kell fizetnem neki, testvérek között is egy kisebb vagyont. Úgy
tűnik, ugyanúgy alszik egyet a fontos dolgok ügyében, mint a hétköznapi emberek,
és ma reggel felébredve rájött, hogy a nyolcezer dollár csak a deficitjét fedezi, ami
akkor állt fenn, mikor megérkeztem. A készülékem többe fog kerülni. Ezenkívül azt
is követelte, hogy az összeg jókora százalékát előre fizessem, készpénzben.
Háromezer dollárt tudok előteremteni készpénzben, és másik hármat bemutatóra
szóló kötvényekben, melyeket magammal hoztam, de a fennmaradó összeget
Angliából kell elküldetnem.
Tesla azonnal ráállt az egyezségre.
Ma közelebbről is megtudakolta, mit is kérek tőle. Közömbös maradt a
bűvészmutatvány iránt, amit a készülékkel tervezek végrehajtani, de a gyakorlati
kivitelezése már nagyon is érdekelte. A berendezés mérete, az áramforrás, ami
működtetné, milyen súlyúnak kellene lennie, mivel fontos, hogy hordozható legyen.
Azon kaptam magam, hogy csodálom analitikus észjárását. A szállíthatóságra
egyáltalán nem is gondoltam, de persze kritikus fontossággal bír a turnék miatt.
Már nagyjából fel is vázolta a terveket, és két napra száműzött Colorado
Springsbe, míg ő elmegy Denverbe, hogy beszerezze a szükséges alkatrészeket.
Tesla terveimmel kapcsolatos reakciója meggyőzött arról, amit eddig csak
gyanítottam. Borden nem járt Teslánál!
Sokat megtudtam régi ellenfelemről. Olivián keresztül megpróbált megtéveszteni.
A mutatványai csak talmi effektusok, amit az egyszerű emberek erős elektromos
áramnak hisznek, de tulajdonképpen nem többek üres trükköknél. Azt hitte,
hiábavalóan kergetek majd egy ábrándot, ellenben Tesla és én valóban
szembenézünk magukkal a rejtett energiákkal.
Csakhogy Tesla lassan dolgozik! Aggódom az idő miatt. Naivan azt hittem, ha
megbízom Teslát, akkor ő néhány óra alatt elkészíti a szerkezetet, amit szeretnék.
Szórakozott viselkedéséből, ahogy magában motyog, most már látom, hogy egy
olyan feltalálási folyamatot indítottam el, melynek talán nem is lesz használható
eredménye. (Halkan megjegyzem, Mr. Alley is megerősítette, hogy Tesla gyakran
hónapokig is gyötrődik egy-egy problémán.)
Októberben és novemberben fellépéseim lesznek Angliában, és még jóval az első
előtt haza kell érnem.
Még két üres napom van, míg Tesla vissza nem tér, így aztán azt hiszem,
felhasználhatnám az időt a vasúti és a hajómenetrendek áttanulmányozására. Úgy
vettem észre, hogy Amerika számos dologban jeleskedik, de az ilyesfajta információk
nyújtásában nem.

1900. július 21.

 Tesla jól halad a munkával. Megengedte, hogy kétnaponta meglátogassam a
laboratóriumában, és bár már láttam valamit, ami hasonlít a berendezésre, de
bemutatóról még szó sem lehet. Ma azon kaptam, hogy a kutatási műszereivel
babrál. Láthatóan nagyon el tud merülni bennük, ami számomra részben bosszantó,
részben zavarba ejtő.

1900. augusztus 4.
Már három napja heves vihar tombol a Pike's Peak körül, mélabúba és
csalódottságba taszítva engem. Tudom, hogy Tesla a saját kísérleteivel
foglalatoskodik, és nem az enyémmel.
A napok gyorsan telnek. Még a hónap vége előtt vonatra kell szállnom
Denverben!

1900. augusztus 8.
Amikor ma reggel a laboratóriumhoz értem, Tesla azt mondta, a szerkezet készen
áll a bemutatóra, és én izgatottan vártam, hogy láthassam. Habár amikor sor került
rá, a készülék nem működött, és miután három órán át néztem, ahogy Tesla
hiábavalóan pepecsel valami drótokkal, visszajöttem a hotelba.
A First Colorado Bankban azt mondták, hogy a pénzem nagy része pár napon
belül a rendelkezésemre állhat. Talán ez majd nagyobb erőfeszítésre sarkallja Teslát!

1900. augusztus. 12
Ma újabb sikertelen bemutató történt. Csalódtam az eredményben. Tesla
zavartnak tűnt, azt állította, a számításai pontosak.
A kudarc tömören lejegyezve. A prototípus a tekercs kisebb változata, de a
vezetékeket másként rendezték el. Miután hosszú előadást tartott a működései
alapelvről (melyből egy szót sem értettem, és hamarosan rájöttem, hogy Tesla csak a
saját kedvéért tartja, mivel így hangosan gondolkodhat), Tesla elővett egy fémrudat,
amit ő vagy Mr. Alley jellegzetes narancssárga színűre festett. A fémrudat egy
emelvényre helyezte, közvetlenül egy drótokból készített, lefelé fordított,
kúpformájú tárgy alá, miközben a kúp egyenesen a rúdra mutatott.
Amikor Tesla utasította Mr. Alleyt, hogy hozza működésbe az eredeti tekercs
melletti kapcsolót, elektromos kisülések hangos, de már ismerős zaja hallatszott. A
narancssárga rudat szinte azonnal kékesfehér, félelmetesen kígyózó izzás vette körül.
(Az illúzióra gondolva, amit a színpadon szándékoztam bemutatni, csendes
elégedettséggel néztem a látványt.) A zaj és az izzás egyre fokozódott, és hamarosan
úgy tűnt, mintha a rúd megolvadt darabjai a padlóra csöpögnének, de hogy mégsem
így történt, arra a rúd változatlan és sértetlen volta szolgált bizonyítékul.
Néhány másodperc múlva Tesla drámaian integetett, mire Mr. Alley
visszanyomta a kapcsolókart. Az elektromosság azonnal elhalt, és a rúd még mindig
a helyén volt.
Tesla azonnal elmerült a rejtély részleteiben, és ahogy az korábban is történt, ettől
kezdve tudomást sem vett a jelenlétemről. Mr. Alley javasolta, hogy a következő
néhány napban maradjak távol a laboratóriumtól, ám én nagyon is tudatában vagyok
annak, hogy kezdek kifutni az időből. Azon tűnődöm, vajon kellőképpen
kihangsúlyoztam-e ezt Mr. Teslának?

1900. augusztus 18.

A mai nap sem kevésbé figyelemre méltó, mivel megtörtént a második sikertelen
kísérlet, melyet követően Tesla és én kissé keserűen vitatkoztunk. A vita egyenes
következménye volt annak, hogy a gép nem működött, így aztán mindketten
izgatottak voltunk, én a csalódottságtól, Tesla a tervei kudarcától.
Miután a narancssárgára festett rudat megint csak nem sikerült elmozdítani, Tesla
felvette és odanyújtotta nekem. A rúd néhány perccel korábban még ragyogó
fényben izzott, és szikrák repkedtek körülötte minden irányban. Óvatosan vettem el,
azt várva, hogy az ujjaim megperzselődnek. A rúd azonban hideg volt. Ez a dolog
furcsasága: nem csak hogy hideg volt, mármint nem olyan értelemben, hogy nem
melegedett fel, hanem kifejezetten fagyos volt, mintha jég vette volna körül. A rúd
súlyát méregettem a kezemben.
– Még egy ehhez hasonló hiba, Mr. Angier – mondta Tesla meglehetősen
barátságos hangon –, és arra kényszerülök, hogy azt adhatom önnek ajándékba.
– El is tenném – feleltem. – Habár jobban örülnék, ha azt vihetném magammal,
amiért idejöttem.
– Ha elég időt adnak, akkor a Földet is megmozgatom.
– Az idő az, aminek szűkében vagyok – vágtam vissza, a padlóra dobva a rudat. –
És nem a Földet akarom megmozgatni. Még csak nem is ezt a fémrudat.
– Akkor könyörgöm, nevezze meg azt a bizonyos tárgyat – mondta Tesla
szarkasztikusan. – Akkor inkább arra koncentrálok.
Abban a pillanatban kényszert éreztem, hogy felfedjem bizonyos érzéseimet,
melyeket már napok óta visszafojtottam.
– Mr. Tesla – mondtam. – Támogattam önt, miközben egy fémdarabot használt,
elfogadva, hogy ezt kell használnia a kísérleti tapasztalatok miatt. Jól értem, ha egy
kissé megkésve is, hogy másvalamit is használhatott volna?
– Bizonyos mértékig, igen.
 – Akkor miért nem úgy építette meg a gépet, ahogy azt én igényeltem?
– Mert nem mondta el pontosan az igényeit!
– Nem azt igénylem, hogy rövid vasrudakat küldözgessünk – feleltem hevesen. –
Még ha a szerkezet oly módon is működne a vasrúddal, ahogy azt elképzeltem,
annak így nem sok hasznát vehetném. Én élő testet akarok transzportálni! Embert!
– Tehát azt akarja tőlem, hogy a kudarcaimat ne egy vasrúdon demonstráljam,
hanem egy emberi lényen? Kit javasolna erre a veszélyes kísérletre?
– Miért lenne veszélyes? – kérdeztem.
– Mert minden kísérlet kockázatos.
– Én leszek az, aki vállalja a kockázatot.
– Önmagán akarja kipróbálni? – nevetett Tesla rideg fenyegetéssel. – Uram, akkor
elkérném a még fennmaradó összeget öntől, mielőtt elkezdeném magán a kísérletet!
– Ideje indulnom – fordultam meg dühösen és kiábrándultan. Félrelöktem Teslát
és Alleyt, aztán kimentem a szabadba. Randy Gilpinnek nyoma sem volt, de én nagy
léptekkel elindultam, elhatározva, hogy ha kell, gyalog megyek le a városba.
– Mr. Angier, uram! – Tesla a laboratórium ajtajában állt. – Ne hamarkodjuk el.
Pontosan el kellett volna magyaráznom önnek. Ha tudtam volna, hogy élő
organizmusokat akar transzportálni, nem kellett volna ilyen kihívás elé állítani. A
tömör, szerves anyagokkal nehéz megbirkózni. Az élő szervezet nem ugyanaz a
probléma.
– Miről beszél, professzor? – kérdeztem.
– Ha azt kívánja tőlem, hogy élő organizmust transzportáljak, kérem, térjen vissza
holnap. Meglesz.
Jóváhagyóan bólintottam, majd folytattam az utat a hegyoldalon lefelé vezető,
kavicsos ösvényen. Arra számítottam, hogy útközben találkozok Gilpinnel, de még
ha nem is bukkant volna fel, én azért elhatároztam, hogy testedzésként megteszem
az út nagy részét. Az út éles, kettős kanyarokkal, gyakran elég meredeken kígyózott
lefelé a hegyoldalon.
Talán fél mérföldet gyalogolhattam, amikor valami színesen villant az ösvény
melletti magas fűben, mire megálltam, hogy kiderítsem, mi az. Egy rövid,
narancssárgára festett vasrúd volt, pontosan ugyanolyan, mint amit Tesla használt.
Arra gondoltam, végül is megtarthatnám, mint Teslával való különös találkozásom
emlékét, ezért felvettem, levittem a hegyről, és most is itt van nálam.

1900. augusztus 19.

Teslát csüggedt hangulatban találtam, mikor Gilpin ma reggel letett a
laboratóriumnál.
 – Attól tartok, csalódást kell okoznom önnek – mondta, miután az ajtóhoz jött. –
Rengeteg munka van még, és tudom, hogy halaszthatatlanul vissza kell térnie
Angliába.
– Mi történt? – tudakoltam, örülve, hogy a harag, ami tegnap fellángolt köztünk,
már a múlté.
– Azt hittem, élő organizmusokkal egyszerű lesz, mert a szerkezetük sokkal
egyszerűbb, mint az elemi anyagoké. Az élet minden részletében ott az
elektromosság. Azon az elméleten dolgoztam, miszerint csak annyit kell tennem,
hogy felerősítem ezt az energiát. Tanácstalan vagyok, hogy miért nem működött! A
számításaim pontosak. Jöjjön, és nézze meg maga is a bizonyítékokat.
A laboratóriumban észrevettem, hogy Mr. Alley olyan testtartást vesz fel, amilyet
még sosem láttam tőle: harciasan állt, a karjait védekezőn felemelve, az állát konokul
felszegve. Olyan dühösnek és harcra késznek tűnt, amilyennek még soha senkit sem
láttam. Mellette, egy padon kis faketrec állt, benne egy apró, fehér bajszú és mancsú,
fekete macskával, amely pillanatnyilag éppen aludt.
Amint besétáltam, és köszöntöttem, Alley rám szegezte a tekintetét.
– Jó reggelt, Mr. Alley!
– Remélem, nem lesz bűnrészes ebben, Mr. Angier! – kiáltotta Alley. – A
gyerekeim macskáját hoztam el, azzal az ígérettel, hogy nem esik baja. Mr. Tesla
biztosított efelől a múlt este! Most ragaszkodik ahhoz, hogy szerencsétlen
teremtményt vessük alá a kísérletnek, ami bizonyosan megöli!
– Nem tetszik, amit mond – fordultam Teslához.
– Ahogy nekem sem. Azt hiszi, olyan kegyetlen vagyok, hogy képes lennék
megkínozni Isten egyik leggyönyörűbb teremtményét? Jöjjön, és nézze meg!
A készülékhez vezetett, amit láthatóan teljesen átépítettek az éjszaka alatt. Amikor
már csak pár lábnyira voltam tőle, iszonyodva hátráltam vissza! Vagy féltucat
hatalmas, fényes páncélú, hosszú csápú, fekete csótány hevert szerteszét a szerkezet
körül. A legvisszataszítóbb lények voltak, amiket valaha láttam.
– Elpusztultak, Angier – mondta Tesla a reakcióm láttán. – Nem bánthatják önt.
– Igen, elpusztultak! – mondta Alley. – És ez itt a bökkenő! Azt várja tőlem, hogy a
macskát kitegyem ugyanennek a kockázatnak.
A jókora, undorító bogarakra pillantottam, valami jelét keresve annak, hogy
visszatért beléjük az élet. Ismét hátraléptem, amikor Tesla a cipője orrával megbökte
az egyiket, és elém tolta, hogy nézzem meg.
– Úgy tűnik, építettem egy olyan gépet, amivel el lehet pusztítani a csótányokat –
mormogta Tesla halkan. – Ezek is Isten teremtményei, és nagyon elkeseredtem
emiatt. Nem az volt a szándékom, hogy életeket oltsak ki ezzel a szerkezettel.
– Mi sikerült rosszul? – kérdeztem Teslától. – Tegnap még nagyon magabiztosan
beszélt.
– Tucatszor is kiszámoltam és újraszámoltam. Alley is ellenőrizte a számításokat.
Ez minden kísérleti tudós rémálma: érthetetlen ellentét áll fenn az elmélet és a
gyakorlat között. Bevallom, össze vagyok zavarodva. Ilyesmi még sosem fordult elő
velem.
– Megnézhetném a számításait? – kérdeztem.
– Természetesen, de hacsak nem matematikus, attól tartok, nem mondanak majd
önnek túl sokat.
Ő és Alley előhoztak egy jókora szabadlapos főkönyvet, melyben a számításaikat
levezették, és hosszú ideig a könyv fölött görnyedtek. Tesla megmutatta, amennyire
képes voltam megérteni, a számítások elveit és eredményeit. Olyan értelmesen
bólogattam, ahogy csak tudtam, de csak a végén ragyogott fel előttem hirtelen az
egész jelentése, miután megértettem a számításokat, és a végeredményekre
koncentráltunk.
– Azt mondja, mindez meghatározza a távolságot? – kérdeztem.
– Ez egy változó. A kísérlet alatt százméteres távolságot használtam, de ez a
távolság csupán elméleti, mivel ahogy azt ön látja, bármit is próbáltam
transzportálni, az semmiféle távolságot nem tett meg.
– És ez az érték itt? – mutattam egy másik sorra.
– Az irány. Körzőt használtam. Az energiaörvény az adott pontból kiindulva
háromszázhatvan fokos szögben bármely irányba mehet. Az időtényező ismét csak
elméleti tényező.
– Van olyan berendezése, amivel irányíthatná? – kérdeztem.
– Nem használom. Míg a szerkezet nem működik megfelelően, addig csak
vaktában célzok a szabad levegőbe, a laboratóriumtól keletre. Vigyázni kell, hogy az
adott dolog ne ott materializálódjon újra, ahol már van valami! Bele sem merek
gondolni, mi lenne akkor, ha ez történne.
Töprengve néztem a gondosan levezetett számításokat. Nem ismertem a
folyamatot, hogyan is történik mindez, de hirtelen belém hasított a felismerés!
Kirohantam a laboratóriumból, és az ajtóból kelet felé néztem. Ahogy Tesla is
mondta, csak a szabad levegőt láttam, mivel a fennsík itt volt a legkeskenyebb, és a
talaj az ösvénytől vagy tízméternyire meredeken lejteni kezdett. Gyorsan
odamentem, és lenéztem. A fákon keresztül láthattam a hegyoldalon kanyargó
ösvényt.
Miután visszatértem a laboratóriumba, egyenesen az útitáskámhoz léptem, és
elővettem a vasrudat, amelyet tegnap este találtam az ösvény mellett. Felemeltem,
hogy Tesla is láthassa.
– Úgy vélem, ez a maga kísérleti tárgya – mondtam.
– Igen, az.
Elmondtam neki, hol és mikor találtam. A készülékhez sietett, ahol a rúd
ikertestvére hevert, félredobva a szerencsétlen csótányok között. Egymás mellé tette
a kettőt. Alley és én ott álltunk mellette, álmélkodva a vasrudak egyformaságán.
– Ezek a jelek, Mr. Angier! – suttogta Tesla félelemmel vegyes ámulattal,
végighúzva az ujját a fémbe gondosan belekarcolt rovásokon. – Ezeket én csináltam,
hogy bebizonyíthassam, valóban ez az a tárgy, amit átküldtem az éteren. De...
 – Megkettőzte önmagát! – mondta Alley.
– Mit is mondott, hol találta ezt, uram? – tudakolta Tesla. Kivezettem a két férfit,
és a hegyoldalon lefelé mutatva elmagyaráztam. Tesla csendesen gondolkodva
bámult lefelé.
Aztán megszólalt.
– Meg kell néznem a pontos helyet! Mutassa meg! – Majd Alley felé fordulva
folytatta: – Hozza a teodolitot, és néhány mérőszalagot! Amilyen gyorsan csak tudja!
Aztán elindult lefelé a meredek ösvényen, megmarkolva a felkaromat, kérve, hogy
mutassam meg neki a pontos helyet, ahol a rudat találtam. Biztosítottam, hogy
egyenesen oda tudom vezetni, de ahogy egyre lejjebb haladtunk az ösvényen, már
nem voltam olyan biztos ebben. A hatalmas fák, az éles sziklák és a satnya
aljnövényzet mindenhol egyformának tűntek. Hogy Tesla is mellettem volt,
gesztikulálva és a fülembe hadarva, koncentrálni is alig tudtam.
Végül rábukkantam az ösvény egy ismerős kanyarulatára, ahol a fű magasra nőtt,
és megtorpantam. Alley, aki mögöttünk ügetett, hamarosan utolért minket, és Tesla
irányításával felállította a teodolitot. Néhány alapos mérés után Tesla megállapította,
hogy ez nem lehet az a hely.
Fél óra múltán meghatároztunk egy másik, valószínűsíthető helyet, pontosan
keletre a laboratóriumtól, habár térben jóval alatta. Miután végeztünk a
számításokkal, melyek során figyelembe vettük a hegyoldal meredekségét, valamint
azt a tényt, hogy a vasrúd a talajnak ütközött és legurult, mielőtt megállt volna, úgy
tűnt, megtaláltuk a legvalószínűbb helyet, ahol felbukkanhatott. Tesla láthatóan
elégedett volt, és mélyen eltöprengett, mialatt visszasétáltunk a hegyoldalon a
laboratóriumába.
Jómagam is gondolkodtam, és mihelyt beléptünk az épületbe, megszólaltam.
– Lehetne egy javaslatom?
– Nagyon hálás vagyok önnek, uram – felelte Tesla. – Tehát mondja csak!
– Mivel be tudja állítani a távolságot, ahelyett, hogy kelet felé, a levegőbe
célozgatna a kísérletek során, miért nem küldi a dolgokat kisebb távolságra? Talán át
a laboratóriumon, vagy az épület körüli területre?
– Nyilvánvalóan ugyanarra gondolunk, Mr. Angier!
Még soha nem láttam Teslát olyan vidámnak, mióta megismertem, és Alleyvel
azonnal munkához láttak. Mivel ismét feleslegessé váltam, csendesen leültem a
laboratórium hátuljában. Már rég rászoktam arra, hogy hozzak egy kis ennivalót
magammal a laboratóriumba (Tesla és Alley teljesen rendszertelenül étkeztek,
amikor lefoglalta őket a munka), így aztán megettem a szendvicseket, amiket a hotel
személyzete készített nekem.
Hosszú, és sokkal unalmasabb idő után, mint ahogy azt itt le tudnám írni, Tesla
végül megszólalt.
– Mr. Angier, azt hiszem, elkészültünk.
Így aztán mentem, hogy megnézzem a szerkezetet, akár a színházi közönség egy
tagja, ha felhívják a színpadra, hogy vizsgálja meg a bűvész ládáját. Tesla és én
kimentünk, és megállapítottuk, hogy a kinti területen egyáltalán nincs semmiféle
fémrúd.
Miután elhelyezte a kísérleti rudat, és feltolta a kapcsolókart, a várakozásnak
megfelelő dörrenés jelezte, hogy a kísérlet sikerrel zárult. Mindhárman kirohantunk,
és a fűben ott volt az ismerős, narancssárgára festett vasrúd.
A laboratóriumba visszatérve megvizsgáltuk az „eredeti” darabot. Jéghideg volt,
de kétségtelenül ugyanolyan, mint amit átküldtünk az üres téren.
– Holnap, uram – mondta Tesla –, holnap nemes asszisztensem jóváhagyásával
megkíséreljük biztonsággal áttranszportálni a macskát egyik helyről a másikra.
Feltételezem, ha sikerrel járunk, ön is elégedett lesz.
– Természetesen, Mr. Tesla – feleltem lelkesen –, természetesen.

1900. augusztus 20.

És csakugyan sikerült. A macska sértetlenül átkelt az éteren! Habár akadt egy kis
nehézség, így Tesla ismét beletemetkezett a munkába, én pedig ismét száműzetésbe
vonultam a hotelba, és ismét az idő múlása miatt idegeskedtem. Tesla holnapra újabb
bemutatót ígért, és azt mondta, ezúttal nem lesz semmiféle probléma. Úgy éreztem,
aggódik a még kifizetendő pénzéért.

1900. október 11.

Caldlow-ház, Derbyshire
Nem számítottam arra, hogy életemben valaha is papírra vetem e szavakat.
Bátyám, Henry váratlan halálával, mivel nincs fiúörököse, én örököltem apám
nemesi címét és földjeit.
A család otthona immár állandó lakhelyemmé vált, és felhagytam színpadi
illuzionista karrieremmel. Egész napomat lefoglalja a birtok igazgatása, és meg kell
birkóznom számos olyan problémával, melyeket Henry szeszélyei, gyarlósága és
pénzügyi hozzá nem értése okoztak.
Immáron ekképpen írhatom alá a nevem:
Rupert, Colderdale 14. earlje

1900. novem ber 12.

Nemrég tértem haza egykori, londoni otthonomban tett néhány napos
látogatásomról. Feltett szándékom, hogy kipakoltatom a helyet, valamint egykori
műhelyemet, és minden ingóságot eladok a szabadpiacon. A Caldlow-birtok a csőd
szélén áll, és igyekszem előteremteni valamennyi pénzt a ház és a birtok épületeinek
halaszthatatlan javításaira. Természetesen átkoztam magam, amiért színpadi
karrierem során szerzett szinte minden vagyonomat Teslára pazaroltam. Az utolsó,
amit tettem, mielőtt Henry halálának hírére elhagytam volna Coloradót, hogy
visszatérjek Angliába, az volt, hogy átadtam Teslának a pénz fennmaradó részét.
Akkor még nem is sejtettem, hogy a hír hatására milyen gyökeresen megváltozik az
életem.
Ugyanakkor az Idmiston Villas-ra visszatérve váratlan dolog történt velem. Persze
rengeteg emlék ötlött fel bennem, olyan zavarosan, ahogy csak az emlékek
visszatérhetnek, de mindenekelőtt eszembe jutottak az első napok, melyeket
Londonban töltöttem. Akkor még alig voltam több egy fiatal fiúnál, akit kizártak az
örökségéből, és tapasztalatlan szemmel nézte a világot, aki nem fejezte be az iskoláit,
és nem volt szakmája, sem állása. Mégis kialakítottam a saját életemet, és minden
viszontagság ellenére megkerestem a kenyeremet, míg végül jómódú és híres lettem.
A bűvészszakma csúcsán voltam, és azt hiszem, még mindig ott is vagyok. És
korántsem ülök a babérjaimon, a pénzem nagy részét új és újító szellemű
bűvészfelszerelésekbe fektettem, melyekkel kétségkívül új lendületet adhatok a
karrieremnek.
Ilyesfajta vágyakkal telve gondolkodtam két napon át, és végül üzenetet küldtem
Julia címére. Körülötte forogtak a gondolataim, mert annak ellenére, hogy sok évvel
ezelőtt különváltunk, még mindig őriztem azoknak az időknek az emlékét, amiket
vele töltöttem Londonban. Korai terveim és álmaim különválaszthatatlanok attól az
időtől, mikor beleszerettem Juliába.
Meglepetésemre és határtalan örömömre, beleegyezett, hogy találkozzon velem,
és két nappal ezelőtt egy délutánt töltöttem vele és a gyerekekkel az egyik barátnője
házában.
Érzelmileg nagyon nyomasztóan hatott, hogy ilyen körülmények között kellett
találkoznom a családommal, és bármilyen terveket is szőttem korábban, hogy mit is
tegyek, ezek egyikét sem tudtam megvalósítani. Julia eleinte hűvös volt és
távolságtartó, de nyilvánvalóan nagy hatással volt rá döbbent és elérzékenyült
arckifejezésem (Edward már tizenhat éves, magas és jóképű! Lydia és Florence olyan
gyönyörűek és kedvesek! Egész délután le sem tudtam venni róluk a szemem.), és
nemsokára már kedvesen és barátságosan beszélt velem.
Ekkor elmondtam neki a híreimet. Még akkor sem tártam fel előtte a múltam,
mikor házasok voltunk és együtt éltünk, tehát amit mondanom kellett neki,
háromszorosan is meglepetésként érte. Először is be kellett számolnom arról, hogy
egykor megtagadtam a családomat, és lemondtam a birtokról, amiről azelőtt még
sosem hallott. Másodszor pedig elmondtam, hogy most visszatértem a birtokra, míg
a harmadik, amit el kellett mondanom, hogy úgy döntöttem, befejezem a színpadi
karrieremet.
Ahogy azt előre tudhattam volna, Julia látszólag mindezt nyugodtan fogadta.
(Csak akkor tört meg egy kicsit a nyugalma, amikor elmondtam neki, hogy a
hivatalos megszólítása ezentúl Lady Julia.) Kicsit később megkérdezte, hogy valóban
fel akarom-e adni a karrieremet. Azt mondtam, nem látok más lehetőséget. Azt
felelte, hogy bár különváltunk, mégis csodálattal figyelte a bűvészi pályafutásomat,
csak azt sajnálta, hogy ő már nem lehet többé a része.
Miközben beszélgettünk, éreztem, ahogy feltör bennem a kétségbeesés, vagy
pontosabban én merülök alá benne, hogy eltaszítottam magamtól a feleségemet, és
ami még inkább megbocsáthatatlan, csodálatos gyerekeimet egy amerikai nő
kedvéért.
Tegnap, mielőtt elhagytam volna Londont, másodszor is felkerestem Juliát.
Ezúttal a gyerekek nem voltak vele.
A könyörületére bíztam magam, és kértem, hogy bocsássa meg a bűneimet,
melyeket elkövettem ellene. Kérleltem, hogy térjen vissza hozzám, és éljen velem
ismét a feleségemként. Megígértem neki mindent, amit csak hatalmamban áll
megtenni, hogy beleegyezzen.
Nemet mondott, de megígérte, hogy alaposan átgondolja a dolgot. Ennél többet
nem is érdemelhettem.
Még aznap felszálltam a Sheffieldbe tartó éjszakai vonatra. Semmi másra nem
tudtam gondolni, csak arra, hogy kibéküljek Juliával.

1900. novem ber 14.

Kénytelen vagyok kizárólag csak a pénzre gondolni, ismét szembe kell néznem e
düledező ház valóságával.
Nevetséges, hogy a pénzzel kell vesződnöm, ilyen röviddel azután, hogy mekkora
vagyont örököltem, ezért aztán írtam Teslának, és visszaköveteltem az egész
összeget, amit fizettem neki. Közel három hónapja, hogy elhagytam Colorado
Springset, és azóta egyetlen sort sem írt nekem. Az anyagi helyzetétől függetlenül
fizetnie kell, mivel ezzel egy időben írtam annak a New York-i ügyvédi irodának,
amely egy kis anyagi támogatást nyújtott a legutóbbi turnémhoz.

1900. novem ber 15.

Arra készülök, hogy visszamegyek Londonba.

1900. novem ber 17.

Visszatértem Derbyshire-be, és elfáradtam a vonatút alatt. Ugyanakkor az életbe
nem fáradtam bele.
 Julia előállt egy lehetőséggel, hogyan is lehetnénk együtt a jövőben. Arról van szó,
hogy egyetlen egyszerű döntést kell meghoznom.
Azt mondja, visszatér hozzám, és ismét a feleségemként él velem, ha folytatom a
bűvészi karrieremet. Azt szeretné, ha elköltöznék a Caldlow-házból, és visszatérnék
az Idmiston Villas-ra. Azt mondja, ő és a gyerekek nem akarnak elköltözni egy távoli
házba, Derbyshire egy ismeretlen részére. Ilyen egyszerűen és határozottan
leszögezte a tényeket, és tudom, hogy mindez nem képezi vita tárgyát.
Négy érvet hozott fel, próbálva meggyőzni arról, hogy a javaslata az én
érdekeimet is szolgálja.
Először is azt mondta, a színpad neki is éppúgy a vérében van, mint nekem, és bár
elsődleges feladatának a gyerekek nevelését tekinti, szeretne részt venni a jövőbeni
színpadi próbáimon. (Feltételezem, ezen azt értette, hogy ezentúl nem mehetek
külföldi útra nélküle, tehát nem áll majd fenn annak kockázata, hogy egy újabb
Olivia Svenson közénk álljon.)
Ez év elején a szakmám csúcsán álltam, hangzott a következő érve, de az a
nyomorult Borden azon van, hogy elvegye a babérjaimat. Kétségkívül folytatja
transzportáló illúziója fejlesztését.
Julia ekkor emlékeztetett arra, hogy a pénzszerzésnek csupán egyetlenegy módját
ismerem, a bűvészkedést, és kötelességem továbbra is támogatni őt, mint ahogy
vezetnem kell a családi birtokot is, amit még nem is látott, sőt amiről a múlt hétig
még csak nem is hallott.
Végül rámutatott arra, hogy azzal nem fogom elveszíteni az örökségemet, ha
továbbra is Londonban dolgozok, a ház és a birtok pedig akkor is várni fognak rám,
amikor eljön az ideje, hogy visszavonuljak. A sürgős problémákat, mint például a
javítások, Londonból is ugyanolyan könnyen el lehet intézni, mint az udvarházból.
Tehát visszatértem Derbyshire-be, látszólag az itteni ügyek miatt, de valójában
azért, mert időre van szükségem, hogy gondolkodhassak.
Nem fordíthatok hátat a Caldlow-ház iránti felelősségemnek. Itt vannak a
bérlőgazdák, a ház személyzete, a családom hagyományos kötelezettsége a vidéki
tanáccsal szemben, a templom, az egyházközség, és így tovább. Azon kaptam
magam, hogy komolyan veszem mindezen ügyeket, tehát gyanítom, hogy ezek is
mind ez idáig benne voltak a véremben.
De miféle gyakorlati haszna van mindennek, ha valószínűleg csődbe jutok?

1900. novem ber 19.

Amit igazán szeretnék, hogy ismét Juliával és a családommal lehessek, de ehhez el
kell fogadnom Julia feltételeit. Nem lenne nehéz visszaköltöznöm Londonba, de
valahogy rettenetesen viszolygok az elképzeléstől, hogy visszatérjek a színpadra.
 Utasítottam őket, hogy jövő hónap elsejétől intézkedjenek. Ha Tesla azonnal
visszafizeti a pénzemet, ahogy megkapja a levelet, akkor visszahívom a kutyákat, de
ha nem fizet, akkor vállalnia kell a következményeket.
Csak néhány hete vagyok távol a színpadtól, de eddig még nem is éreztem,
micsoda terhet is jelentett valójában. Emlékszem arra a napra Colorado Springsben,
amikor megkésve elért hozzám Henry halálának híre. Nem Henryre és nem a
Párizsban bekövetkezett megalázó, de hozzá illő halálára gondoltam. Önmagamra
gondoltam, hatalmas, őszinte és felemelő megkönnyebbülést érezve.
Felszabadultam a hatalmas lelki nyomás alól, és megszabadultam a
bűvészmutatványok kötelékeitől. Hálás voltam, amiért véget érnek az egész napos
gyakorlások, hogy nem lesz több éjszakázás a nyomasztó, vidéki szállodákban vagy
tengerparti vendégházakban. Nem lesz több fárasztó vonatút. Felszabadulok az alól,
hogy folyton ügyelnem kelljen a gyakorlati dolgokra: biztosítani, hogy a kellékek és a
jelmezek egy időben és ugyanarra a helyre érkezzenek, ellenőrizni a színház
kulisszák mögötti részét, kitalálni, hogyan helyezhetném el a lehető legjobban a
kellékeket, alkalmazni és fizetni a segédeket, és gondoskodni több száz apró-cseprő
ügyről. Mindezek hirtelen eltűntek az életemből.
És eszembe jutott Borden is. Az én rendíthetetlen ellenlábasom, aki lesben áll a
mágia világában, készen arra, hogy folytassa az ellenem viselt csínyhadjáratát.
Ha nem térnék vissza, ezek egyike sem hiányozna. Korábban nem is éreztem,
mennyire felhalmozódott bennem a gyűlölet.
De Julia visszacsábít.
És ott van még a közönség vidám nevetése, ami felhangzik, mikor előállók egy
meglepő trükkel, ahogy beborít a fények ragyogása, a többi művész barátsága,
akikkel napi teendőim során találkozom, s a taps a műsor végén. Ugyancsak
feltétlenül meg kell említenem a hírnevet, a csodáló pillantásokat az utcán,
bűvésztársaim tiszteletét, a legmagasabb társadalmi körök elismerését. Egyetlen
őszinte ember sem tudná azt mondani, hogy ezek semmit sem jelentenek számára.
És a pénz. Mennyire szükségem van a pénzre! Persze nem kérdés, hogyan is fogok
dönteni, de nem tudom, meddig tart meggyőznöm magam, hogy meg kell tennem.

1900. novem ber 20.

Ismét Londonba megyek vonattal.

1900. novem ber 21.

Az Idmiston Villason vagyok, és találtam egy levelet Alleytől, Nikola Tesla
asszisztensétől. Lemásolom ide.
1900. szeptem ber 27.
Tisztelt Mr. Angier!

Nem hiszem, hogy hallotta volna, de Nikola Tesla már elhagyta Coloradót, és azt beszélik,
keleten dolgozik, valószínűleg New Yorkban vagy New Jerseyben. Az itteni laboratóriumát
lefoglalták a hitelezői, és jelenleg is vevőt keresnek rá. Én itt maradtam a pácban, egyhavi
fizetéssel.
Ugyanakkor tudnia kell, hogy Mr. Tesla bizonyos dolgokban becsületes ember, és mielőtt
az itteni munkánkat befejeztük volna, az ön szerkezetét hajón elküldtük a műhelyébe.
Ha a berendezést megfelelően rakják össze (leírom az összerakásához szükséges
instrukciókat), látja majd, hogy tökéletesen működik, pontosan úgy, ahogy annak technikai
részleteiben megegyeztek. A készülék önszabályozó, és karbantartás vagy javítás nélkül is sok
évig működőképes marad. Csak annyit kell tennie, hogy tisztán tartja, kifényesíti az
elektromos érintkezési pontokat, ha azok fényüket vesztik, és általánosságban biztosítja, hogy
ne érje javíthatatlan fizikai sérülés. (Mr. Tesla mellékelt néhány alkatrészt, melyek a
megszokott használat során meghibásodó részek cseréjére szolgálnak. A többi rész, például a
famerevítők, hétköznapi módszerekkel is helyettesíthetőek.)
Természetesen el lennék ragadtatva, ha tudnám, milyen illúziókat szándékozik kidolgozni
ezzel a kivételes találmánnyal, mert ahogy azt ön is tudja, egyike vagyok legnagyobb
csodálóinak. Habár nem volt itt, hogy lássa, de tanúsíthatom, hogy Hótalpat (így hívják
ugyanis a gyerekeim macskáját) többször is biztonságban áttranszportáltuk a készülékkel, de
most már ismét a családommal van, mint háziállat.
Végezetül hadd mondjam el, uram, micsoda megtiszteltetés számomra, hogy részem volt,
még ha csak kicsi is, a szerkezet megépítésében.

Őszinte híve
Fareham K. Alley, okl. Angl.
1900. szeptember 27.
U.i.: Egyszer volt olyan kedves, és zavart színlelve megcsodálta azt az apró trükköt, amit
voltam olyan vakmerő, és megmutattam. Mivel magyarázatot kért, talán ideje elmondanom,
hogy az én kis illúzióm az öt kártyalappal és az eltűnő ezüstdollárokkal a klasszikus tenyérrel
való eltüntetés és a kártyakényszerítés kombinációja volt. Nagyon jólesett, amit a trükkről
mondott, és ha szeretné, örömmel elküldöm önnek a részletes instrukciókat a mozdulatok
sorrendjéről. F.K.A.

1900. novem ber 22.

 Ma reggel megmutattam Alley levelét Juliának, elfeledkezve arról, hogy még nem
beszéltem neki legutóbbi utamról az USA-ban, és hogy mit is csináltam ott. Persze
felkeltette a kíváncsiságát, és így el is kellett magyaráznom.
– Tehát erre ment el az összes pénzed? – kérdezte.
– Igen.
– Tesla pedig hirtelen eltűnt, és minden, amink maradt utána, ez a látszat kedvéért
küldött levél?
Biztosítottam afelől, hogy Alley becsületes ember, és rámutattam arra, hogy a
levelet nem az én kérelmezésemre írta. Egy ideig arról tanakodtunk, mi történhetett a
csomaggal az idefelé tartó úton, hol lehet most, és hogyan szerezhetnénk vissza.
Aztán Julia megkérdezte:
– Mi olyan különleges ebben a trükkben?
– Nem maga a trükk a lényeg – feleltem –, hanem amit el lehet érni vele.
– Van ennek valami köze Mr. Bordenhez?
– Látom, még nem felejtetted el Mr. Bordent.
– Kedvesem, Alfred Borden volt az, aki az első éket verte közénk. Sok időm volt
töprengeni, és kiderítettem mindent, mi ment tönkre azon a napon, amikor
megtámadott engem. – A szeme fájdalmasan csillogott a könnyektől, mégis csendes
haraggal, az önsajnálat minden nyoma nélkül beszélt. – Ha nem bántalmaz, és nem
veszítem el az első gyermekünket, ami után úgy éreztem, hatalmas szakadék nyílik
kettőnk közt, akkor mindez nem történt volna meg. Akkor kezdtél nyugtalanná
válni. Még a drága gyerekeink, akik utána születtek, sem ellensúlyozhatták a
kegyetlenséget és butaságot, amit Borden aznap tett. És a viszály, amit továbbra is
folytatsz, bizonyítja, hogy még mindig dühös vagy.
– Sosem beszéltem neked erről – mondtam. – Honnan tudod?
– Mert nem vagyok ostoba, Rupert, és láttam a megjegyzéseidet a
bűvészfolyóiratokban. – Nem is tudtam, hogy továbbra is előfizetett a lapokra. – Még
mindig törődöm veled – mondta. – Csak azon tűnődőm, miért nem beszéltél soha
Borden engem ért támadásáról.
– Mert azt hiszem, egy kissé szégyelltem magam a viszály miatt.
– Biztos, hogy ő a támadó fél?
– Meg kellett védenem magam – feleltem.
Elmeséltem neki a múltban folytatott nyomozásomat, és próbálkozásaimat, hogy
kiderítsem, hogyan is működik a mutatványa. Aztán elmondtam, milyen reményeket
fűzök Tesla szerkezetéhez.
– Borden a szokványos színpadi trükkökre épít – magyaráztam. – Szekrényeket
használ, fényeket és sminket, így leplezi el azt, amikor áttranszportálja magát a
színpadon. Belép az egyik szerkezetbe, és előbukkan a másikból. Zseniálisan csinálja,
de a titokzatossága nem csak elrejti a berendezéseit, hanem egyben közönségessé is
teszi őt. Tesla szerkezetének szépsége az, hogy a mutatvány akár a szabad ég alatt is
végrehajtható, és a materializálódáshoz nincs szükség másik berendezésre! Ha úgy
működik, ahogy tervezem, akkor egy pillanat alatt bárhova áttranszportálhatom
magam: a színpad egy üres részére, a páholyokba, az erkélyre, sőt, akár egy üres
székre a nézőtér közepén! Bárhova, ami nagyon nagy hatással lehet a közönségre.
– Kissé esetlegesen hangzik – jegyezte meg Julia. – Azt mondod, még csak mindig
tervezés alatt áll?
– Ahogy Alley is írta a levelében, már elküldték nekem... de még nem kaptam
meg!
Julia tökéletes hallgatóság volt, miközben Tesla berendezéséről áradoztam, a
következő órában pedig arról beszélgettünk, milyen lehetőségek is állnak előttem.
Julia gyorsan rájött a dolog lényegére: ha előadom a mutatványt a színpadon, azzal
örökre lepipálhatom Bordent!
Ha volt is bármiféle kétségem afelől, amit csinálok, azt Julia végképp eloszlatta.
Sőt, olyan izgatott lett, hogy azonnal keresni kezdtük a szállítmányt.
Komoran felvetettem, hogy hetekig is eltarthat, mire körbejárjuk London számos
szállítmányozó ügynökségének irodáit, próbálva nyomára bukkanni egy
kiszállítatlan ládának. De Julia szokásához híven átvágta a gordiuszi csomót.
– Miért nem kezdjük a kérdezősködést a postahivatalban? – így is történt, két
órával később megtaláltuk a két, nekem címzett, hatalmas ládát, melyek
biztonságban várakoztak a Mount Pleasant Raktározási Iroda kézbesítetlen
küldemény osztályán.

1900. decem ber 15.

Az elmúlt három hét teli volt csalódottsággal, mivel arra várakoztam, hogy
bevezessék az áramot a műhelyembe. Olyan voltam, akár egy kisfiú, aki nem játszhat
egy játékkal, amit kapott. Tesla szerkezetét már azután felállítottuk a műhelyemben,
hogy elhoztam a Mount Pleasantból, csakhogy áram nélkül használhatatlan.
Százszor is elolvastam Mr. Alley világos instrukcióit! Egyre türelmetlenebb
emlékeztetőim és sürgetésem hatására a Londoni Villamossági Társaság végül
elvégezte a szükséges munkát.
Azóta egyfolytában próbálok, szellemileg és lelkileg egyaránt felkészültem arra,
hogy milyen hatásai lesznek rám e rendkívüli szerkezetnek. Nem sorrendben leírva,
de itt az összegzése annak, amit megtanultam.
A szerkezet teljesen üzemképes, és ügyesen úgy tervezték, hogy a jelenleg
használt elektromos berendezésekkel működjön. Ez azt jelenti, hogy akár utazhatok
is a műsorommal, akár Európába, az USA-ba és (Alley állításai szerint) akár a Távol-
Keletre is.
Ugyanakkor nem tudom előadni a mutatványt, ha az adott színháznak nincs
megfelelő áramellátása. Ezt ellenőriznem kell minden új szerződés előtt, ahogy
számos más problémát is (melyekből néhányat az alábbiakban felsorolok).
 Szállíthatóság. Tudom, hogy Tesla megtett minden tőle telhetőt, de a szerkezet
átkozottul nehéz. Mostantól a berendezés szállítása, kicsomagolása és felállítása
elsődleges fontosságot élvez. Ezt például azt is jelenti, hogy mostantól nem egyszerű
formalitás az, hogy vonattal megyek valamely fellépésre, legalábbis akkor nem, ha
elő akarom adni a Tesla-illúziót.
Technikai részletek. A szerkezetet kétszer kell felállítani. Először a fellépés
reggelén, a zártkörű próba alkalmával, aztán a függöny mögött ismét fel kell állítani
a műsorhoz, miközben egy másik mutatvány zajlik éppen. A nagyszerű Alley tett
néhány javaslatot, hogyan lehetne gyorsan és halkan szállítani, de még így is nehéz
munka lesz. Többet kell próbálnunk, és több segédre lesz szükségem.
A színházak fizikai elhelyezkedése. Adam Wilsonnak vagy nekem előzetesen fel
kell deríteni a terepet.
A színpadra szállítás. Ez gyakorlatilag egyszerű, de számos színházban szembe
kell szállni a személyzettel, akik valami ismeretlen okból azt hiszik, joguk van
belenézni a kulisszatitkokba. Ebben az estben szó sem lehet arról, hogy idegenek is
láthassák, mit is csinálok valójában a színpadon. Ismét csak több előkészületre lesz
szükség.
A fellépés után, bizalmasan kezelve a dolgot, szét kell szerelni a berendezést, és ez
ugyancsak kockázatos. Nem fogadhatok el egyetlen szerződést sem, míg ezeket ki
nem dolgoztuk, és meg nem oldottuk a problémákat.
Milyen sok különleges előkészület! Ugyanakkor a színpadi bűvészkedés lényege a
gondos tervezés, és a próba, és ezek egyikében sem vagyok kezdő.
Egy apró előrelépés. Minden színpadi illúzió a jellegéről kapja a nevét, így
válhatnak ismertté a szakmában. A HÁROM GRÁCIA, LENYAKAZÁS,
CASSADAGA PROPAGANDA, hogy csak hármat említsek a jelenleg legnépszerűbb
illúziók közül. Borden, unalmasan, a trükk másodosztályú verziójának Az ÚJ
TRANSZPORTÁLÓ EMBER nevet adta (egy olyan nevet, amit sosem használtam,
amikor a módszereit alkalmaztam). Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, Tesla
találmányának a VILLANÁS nevet adom, és így válik majd ismertté.
Azt is leírom e naplóbejegyzésben, hogy múlt hétfő, vagyis december 10-e óta
Julia és a gyerekek visszajöttek hozzám, és velem élnek az Idmiston Villason. A
Caldlow-házat először a karácsonyi vakáció alkalmával látják majd, amit ott töltünk.

1900. decem ber 29.

A Caldlow-házban
Boldog vagyok, amiért kaptam egy második esélyt. Gondolni sem tudok azokra a
karácsonyokra, melyeket a családomtól elidegenedve töltöttem, ahogy arra sem bírok
gondolni, hogy ismét elveszíthetem e boldogságot.
Ezért aztán serényen dolgozom, hogy előkészítsem azt, aminek történnie kell, és
megakadályozzam azt, ami netán bekövetkezhet. Szándékosan fogalmazok
homályosan, mivel számtalanszor elpróbáltam a VILLANÁS mutatványt, és
kitapasztaltam a szerkezet igazi működését, de mindezt titokban kell tartanom, még
itt is.
Mikor a gyerekek már alszanak, Julia bátorít, hogy foglalkozzak az üzlettel, ezért a
birtok ügyeire koncentrálok. Elhatároztam, hogy rendbe teszem azt, amit a bátyám
elhanyagolt.

1900. decem ber 31.

Ahogy ezt írom, a tizenkilencedik század már a vége felé közeledik. Egy órán
belül lemegyek a szalonba, ahol Julia és a gyerekek várnak rám, és együtt köszöntjük
az új évet és az új évszázadot. Az estét áthatják a jövő előjelei, ahogy
elkerülhetetlenül a múlt emlékei is.
Mert ismét titkolózom, el kell mondanom, amit Hutton és én tettünk ma este.
Amiről írok, azt a bennem támadt ősi félelemtől reszkető kézzel írom. Sokat
gondolkodtam azon, mit is jegyezhetnék le a tapasztalataimról, és úgy döntöttem,
egyszerűen és nyíltan leírom a történteket.
Ma este, nem sokkal napnyugta után, miközben a gyerekek korán lefeküdtek,
hogy később ébren köszönthessék az új évszázadot, elmondtam Juliának, mire
készülök, és hátrahagytam, hogy a szalonjában várjon rám.
Megkerestem Huttont, elhagytuk a házat, és átkeltünk az East Lawnon, a családi
sírbolthoz. A káprázat tárgyát kézikocsival szállítottuk, amit időnként a kertészek
használtak.
Huttonnál és nálam csak viharlámpák voltak, amivel világíthattunk, így a lakat
kinyitása igénybe vett néhány percet a félhomályban. Mivel nem használták, a régi
zár nehezen működött.
Ahogy a fakapu kinyílt, Hutton hangot adott az aggodalmainak. Én is
hasonlóképp éreztem.
– Hutton, nem várom el öntől, hogy mindezt végigcsinálja – mondtam. – Ha
akarja, megvárhat itt is. Vagy visszatérhet a házhoz, és majd folytatom egyedül.
– Nem, milord – hangzott a derék válasz. – Beleegyeztem. Őszintén szólva, nem
mennék be egyedül, és ha javasolhatom, ön se tegye. De a képzelgéseinktől
eltekintve, semmi sincs, amitől félnünk kellene.
A kocsit a bejáratnál hagytuk, és beóvakodtunk. Teljesen előrenyújtottuk a
viharlámpákat. A fénysugarak felfelé semmit sem fedtek fel, csak hatalmas árnyakat
vetettek mellettünk a falakra. Csak homályos emlékeim voltak a sírboltról, mivel
még fiatal fiú voltam, amikor utoljára ott jártam. A durván faragott, keskeny
kőlépcsők a domb belsejébe vezettek, és a lépcsősor végére érve, a második ajtónál, a
barlang egy kissé kiszélesedett.
 A belső ajtót nem zárták be, de merev volt, nehezen lehetett kinyitni. Csikorgott,
ahogy belöktük, aztán átvágtunk a mögötte tátongó, feneketlen sötétségen. Inkább
csak éreztük, semmint láttuk a körülöttünk nyújtózó barlangot. Lámpásaink fénye
alig világította be a sötétséget.
Olyan maró, fanyar szag terjengett a levegőben, hogy szinte a számban is éreztem.
Leeresztettem a lámpámat, és állítottam a kanócon, remélve, hogy így egy kicsivel
több fényt ad. Betörésünkkel milliónyi porszemet szabadítottunk fel, melyek
körülöttünk kavarogtak.
Hutton megszólalt mellettem, hangja tompán csengett a föld alatti sírkamra
akusztikájában.
– Uram, hozhatom a káprázat tárgyát?
A pislákoló lámpafényben éppen csak ki tudtam venni az arcvonásait.
– Igen, azt hiszem. Szüksége van a segítségemre?
– Ha megtenné, hogy a lépcső aljánál várakozik, uram.
Hutton gyorsan a lépcsősorhoz sétált, és tudtam, hogy szeretne olyan gyorsan
végezni, ahogy csak lehet. Ahogy lámpájának fénye távolodott, fájdalmasan egyedül
éreztem magam, sebezhetőnek, telve a sötétségtől és a holtaktól való gyermeki
félelemmel.
E helyen nyugszik felmenőim legtöbbje, szertartásosan kőlapokra és
sziklapárkányokra helyezve, csonttá vagy immár csontszilánkokká porladva,
koporsókban fekve és halotti lepellel borítva, porral és ruhák maradványaival
borítva. A lámpást körbefordítva láthattam a legközelebbi ravatalok halvány
körvonalait. Valahol a sírbolt mélyéről, a lámpám fényén túlról egy hatalmas
rágcsáló neszezését halottam. Jobb felé indultam, előrenyújtottam a kezemet, és egy
kőlapot éreztem derékmagasságban, amit aztán körbetapogattam. Apró, éles tárgyat
éreztem, mire azonnal el is kaptam a kezem. A bűz azonnal felerősödött, és
fuldokolni kezdtem. Elhátráltam, az imbolygó fényben futó pillantást vetve az
egykori élőlény undorító maradványaira. Minden más láthatatlan maradt előttem,
ám én mégis könnyedén el tudtam képzelni a látványt, ami közvetlenül előttem, a
lámpás fénykörén éppen csak túl fekszik. Ennek ellenére magasra emeltem a lámpát,
remélve, hogy láthatom, mi is van ott. Tudtam, hogy a valóság aligha múlhatja felül
a képzeletemet! Úgy éreztem, mintha érkezésemmel felvertem volna régóta halott
őseimet, akik most nyugvóhelyükön mocorogva felemelik rettenetes fejüket vagy
csontvázkezüket, és krákogva adnak hangot önnön sötét rettegésüknek, mivel
jelenlétem felébresztette őket.
A sziklapárkányok egyikén ott hever apám koporsója is.
Gyötört a félelem, szerettem volna Hutton után menni, ki a szabad levegőre, de
tudtam, hogy még mélyebbre kell mennem a sírboltban. Mégsem tudtam
továbbmenni, mert a félelemtől moccanni sem tudtam. Racionális ember vagyok, aki
mindig a tudományos magyarázatokat keresi, mégis, abban a néhány másodpercben,
míg Hutton távol volt tőlem, elárasztott a megmagyarázhatatlantól való félelem.
 Aztán ismét meghallottam Huttont a lépcsőn, amint az első, a káprázat tárgyával
megrakott zsákot cipelte. Túlságosan is hálás voltam, amiért visszatért, és a kezemet
nyújtottam felé, jóllehet láthatóan egyedül is könnyedén cipelte a súlyt. Le kellett
tennem a lámpásomat, míg áthoztuk a zsákot az ajtón, és mivel Hutton a saját
lámpáját a kézikocsinál hagyta, szinte teljes sötétségben dolgoztunk.
– Mélységesen hálás vagyok, amiért segít nekem, Hutton.
– Tudom, milord, én sem szívesen cipeltem volna egyedül.
Ezúttal együtt mentünk vissza a kézikocsihoz, és levonszoltuk a második,
hatalmas zsákot.
Eredetileg azt terveztem, hogy teljesen felderítem a kriptát, megkeresve a legjobb
helyet, ahol lerakhatjuk a káprázat tárgyait, de most, hogy itt voltam, nem akartam
semmi ilyesmit tenni. Mivel lámpáink fénye nem volt éppen alkalmas a sötétség
elűzésére, tudtam, hogy csak a közelben keresgélhetünk. Rettegtem attól, hogy még
több polcot és ravatalt át kell kutatnom, amilyet olyan könnyedén magam elé
képzeltem. Ott voltak körülöttem, mindkét oldalon, és a barlang messzire nyújtózott.
Tele volt holtakkal, halállal, átható véglegességgel, a patkányok kivételével minden
élettől elhagyatva.
– Itt hagyjuk a zsákokat – mondtam. – A lehető legmesszebb a talajtól. Holnap
ismét lejövök ide, miután kivilágosodik. Egy jobbfajta fáklyával.
– Tökéletesen megértem, uram.
Együtt mentünk oda a bal oldali falhoz, és kerestünk egy másik ravatalt.
Összeszedtem magam, és megtapogattam a kezemmel. Úgy tűnt, nincs semmi rajta,
így aztán Hutton segítségével felemeltem rá a két teli zsákot. Miután ezzel
végeztünk, szó nélkül felsiettünk a kijárathoz, és becsuktuk magunk mögött a külső
ajtót. Megborzongtam.
A kert hideg, éjszakai levegőjében kezet ráztam Huttonnal.
– Köszönöm a segítségét, Hutton – mondtam. – Nem gondoltam, hogy ilyen érzés
lesz odalent lenni.
– Én sem, milord. Óhajt még valamit tőlem ma este?
Megfontoltam a kérdést.
– A feleségével együtt csatlakozna hozzám és Lady Colderdale-hez éjfélkor? Azt
tervezzük, hogy köszöntjük az újévet.
– Köszönöm, uram. Nagy megtiszteltetés a számunkra.
Így ért véget a felfedezőutunk. Hutton visszavitte a kézikocsit a kerti pajtához,
míg én átkeltem az East Lawnon, majd a házat megkerülve a főbejárathoz mentem.
Egyenesen ebben a szobába jöttem, hogy leírjam a beszámolómat, amíg még frissek
az emlékeim.
Azonban, egy kicsit késlekedtem, mielőtt írni kezdhettem volna. Ahogy beléptem
a szobába, megpillantottam magam az öltözködőasztalom tükrében, és
megtorpantam a látványtól.
A cipőimet és bokáimat vastagon borította a fehér por. A vállamra és a
mellkasomra pókháló ragadt. A hajam összegubancolódott, és vastag rétegnyi szürke
por borította, ami az arcomat is összepiszkította. Véreres szemem érzéketlen
maszkká vált arcom mélyéről pislogott, és néhány pillanatig csak álltam ott, bámulva
a látványt, amit nyújtottam. Mintha a sírboltban tett látogatásom alatt átalakultam
volna annak egyik lakójává.
A koszos ruhákkal együtt félredobtam e gondolatot, bemásztam az öltözőmben
várakozó, teli kádba, és lemostam magamról a koszt.
Most, ahogy befejezem e bejegyzést, közeledik az éjfél. Ideje, hogy felkeressem a
családomat, és a személyzetet egy egyszerű, családi ünnepségre, hogy
elbúcsúztassuk az óévet, ebben az esetben egy egész évszázadot, és üdvözöljük az
újat.
A huszadik század lesz az, melyben a gyermekeim felnőtté válnak és élnek majd,
míg én, az elmúló század embere, ha eljő az idő, rájuk bízom az új kort. De előtte
még nyomot hagyok magam után.

1901. január 1.
Visszamentem a sírboltba, és alkalmasabb helyre pakoltam a zsákokat. Aztán
Hutton és én leraktunk egy kis patkánymérget, de a jövőben a vászonzsákoknál
biztonságosabb tárolóeszközt kell keresnem a káprázat tárgyának.

1901. január 15.

Idmiston Villas
Hesketh Unwin beszámolt arról, hogy három szerződést is szerzett nekem. Kettőt már
megerősített, míg a harmadik a VILLANÁS mutatványtól függ (amit Unwin csábító
propagandával ecsetel). Beleegyeztem, így mindhárom szerződést megerősítettük. A teljes
összegük háromszázötven guinea!
Tegnap a Tesla-szerkezet visszaérkezett Derbyshire-ből, és Adam Willson
segítségével azonnal kicsomagoltam, és összeszereltem. Az órám szerint tizenöt perc
alatt végeztünk. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a színházban képesek leszünk
tíz percen belül összerakni. Mr. Alley az instrukcióiban azt állította, hogy amikor
Teslával tesztelték a szállíthatóságot, az egész szerkezetet tizenkét perc alatt rakták
össze.
Adam Willson ismeri a trükk titkát, mivel ismernie kell. Adam több mint öt éve
dolgozik már nekem, és azt hiszem, megbízom benne. A biztonság kedvéért
felajánlottam neki tíz font titoktartási prémiumot, melyet a nevére kiállított
állampapírokban fizetek minden egyes sikeres fellépés után. Ő és Gertrude a
második gyereküket várják.
Még több munkát fektettem a VILLANÁS színpadi bemutatójába, ahogy
elpróbáltam számos más mutatványomat is. Mivel több hónap telt el a legutóbbi
fellépésem óta, egy kissé berozsdásodtam. Bevallom, lelkesedés nélkül vetettem bele
magam a mindennapi munkába, de ahogy ismét hozzászoktam, kezdtem megint jól
érezni magam.

1901. február 2.
Ma este felléptem a Finsbury Park Empire-ben, de nem mutattam be a
VlLLANÁSt. Csak azért fogadtam el a szerződést, hogy próbára tegyem magam,
hogy ismét megérezzem a közönség előtti fellépés érzését.
Az ELTŰNŐ ZONGORA mutatványom kivételesen jól sikerült, s bár hangos és
hosszú tapsot kaptam, a műsor végén csalódott és elégedetlen voltam.
Arra vágyom, hogy előadhassam a Tesla-illúziót!

1901. február 14.

Tegnap kétszer elpróbáltam a VlLLANÁSt, és holnap is kétszer elpróbálom. Ennél
többször nem merem. Szombat este adom elő a Trocaderóban, a Holloway Roadon,
aztán a jövő hét során legalább egyszer. Azt hiszem, ha elég tökéletesen elő tudom
adni, akkor nem lesz szükség rendkívüli próbákra, a kulisszák mögötti sürgölődésre,
félrevezetésre és halandzsázásra.
Tesla figyelmeztetett, hogy lehetnek utóhatásai, és ezek valóban nagyon súlyosak.
Nincs értelme felesleges esetekben használni a szerkezetet. Kínszenvedés minden
egyes alkalom, amikor átmegyek rajta.
Fizikai fájdalommal kezdődik. A testem darabokra szakad, és szétbomlik. Minden
apró részem szétválik egymástól, eggyé válva az éterrel. A másodperc töredéke alatt,
olyannyira, hogy mérni sem lehetne, a testem elektromos hullámokká válik, és
átsugárzódik a téren, majd újra összeáll az előre kijelölt ponton.
Bang! Darabokra hullottam! Bang! Ismét összeálltam!
Mindez hatalmas megrázkódtatást jelent, a testem minden darabkája felrobban, és
szerteszét repül. Képzeljük el, hogy rácsapnak a tenyerünkre egy acélrúddal. Most
képzeljük el, hogy még tíz-húsz rúddal ütlegelik a tenyerünkön ugyanazt a pontot,
különböző irányból. Az ujjainkat és a csuklónkat még több rúd üti. A kézfejünket
száznál is több ütés éri. Egészen az ujjaink hegyéig, minden apró porcikánkat.
Az izmaink belsejében is ütések robbannak.
A fájdalom szétárad az egész testünkben, kívül és belül egyaránt.
Csattanás!
A másodperc milliomod részéig elönt a totális fájdalom! Újabb csattanás! Hát ilyen
érzés.
 Amikor megérkezem a kijelölt helyre, pontosan ugyanúgy érzem magam, mint a
másodperc egymilliomod részével korábban. Ismét egyben és önmagam vagyok, de
szenvedek az abszolút fájdalomtól.
Amikor először használtam Tesla-szerkezetet a Caldlow-ház pincéjében, mivel
semmiféle figyelmeztetést nem kaptam, mi vár rám, a padlóra rogytam, abban a
hitben, hogy meghaltam. Hihetetlennek tűnt, hogy a szívem és az agyam túlélhették
a fájdalmat. Nem tudtam gondolkodni, még érzelmileg sem reagáltam. Úgy éreztem,
mintha meghaltam volna, és úgy is tettem, mint aki meghalt.
A padlóra rogytam, mire Julia, aki persze ott volt velem a kísérlet alatt, odarohant
hozzám. Az első tiszta emlékem a halálszerű élmény után, hogy Julia, élet jeleit
keresve gyengéden az ingemhez ér. Zavartan és döbbenten nyitottam ki a szemem,
szavakkal le sem tudom írni, milyen boldog voltam, hogy mellettem találtam, érezve
a gyengédségét. Hamarosan talpra tudtam állni, biztosítottam arról, hogy jól vagyok,
átöleltem és megcsókoltam. Ismét önmagam voltam.
Igazából a rettenetes érzés után fizikailag gyorsan magához tér az ember, de a
mentális következmények félelmetesek.
A Derbyshire-ben tartott első teszt napján rákényszerítettem magam, hogy
délután megismételjem a kísérletet, de ennek következményeként komor mélabúban
töltöttem a karácsony nagy részét. Kétszer is meghaltam. Élő halottá, elátkozott
lélekké váltam.
Később el kellett pakolnom az emlékeztetőit annak, mit is tettem. Nem tudtam
szembenézni az ijesztő szerkezettel egészen szilveszterig, ahogy azt már korábban
leírtam.
Tegnap, itt Londonban, műhelyem ismerős környezetében, az elektromosság
biztosította, éles fényben, úgy éreztem, el kell viselnem az ismét összerakott Tesla-
szerkezettel tett próbát. Hivatásos előadóművész vagyok. Adnom kell annak
látszatára, amit csinálok, pompássá és megigézővé kell tennem. Egy szempillantás
alatt el kell tüntetnem magam a színházban, és a megérkezés pillanatában olyan
bűvész látszatát kell keltenem, aki sikeresen adta elő a lehetetlent.
A lényeg az, hogy két szinten kell szemfényvesztést alkalmaznom. A bűvészek
általában azt állítják, hogy mutatvány „lehetetlen”: a zongora láthatóan eltűnik, a
biliárdgolyó varázslatosan megkettőzi önmagát, egy hölgy átlép a tükör síkján. A
közönség persze tudja, hogy a lehetetlent képtelenség véghezvinni.
A VILLANÁS tudományos módszer, ami tulajdonképpen véghezviszi az eleddig
lehetetlent. A közönség pontosan azt látja, ami történik! De nem engedhetem, hogy
ezt bárki is megtudja, mivel ez esetben a bűvésztrükk helyét a tudomány venné át.
Óvatosságból a csodámat kevésbé csodálatossá kell tennem. Úgy kell
előbukkannom, mintha sosem hullottam volna darabjaimra, hogy aztán ismét
összeálljak önmagammá.
Tehát meg kellett tanulnom, hogyan készíthetem fel magam a fájdalomra, hogyan
reagáljak rá anélkül, hogy elájulnék, hogyan léphetek előre felemelt kézzel és
ragyogó mosollyal, hogy meghajoljak és fogadjam a tapsot. Hogy homályba
burkoljam a mutatványt, de ne jobban a kelleténél.
A tegnap történteket írtam le, mivel múlt este, mikor hazaértem, túlságosan is el
voltam keseredve ahhoz, semhogy arra gondoljak, lejegyezzem, ami történt. Már
délután van, és többé-kevésbé ismét önmagam vagyok, de már a puszta gondolat,
hogy holnap még két próba vár rám, nyomaszt és megrémít.

1901. február 16.

Telve vagyok izgalommal a ma esti fellépés miatt a Trocaderóban. A délelőttöt a
színházban töltöttem, beállítottam és kipróbáltam a kellékeket, aztán szétszedtem és
gondosan elzártam őket a ládáikban. Ezután, ahogy arra számítottam is,
megkezdődött a hosszas alkudozás a díszletmunkásokkal, akik nyílt ellenszenvvel
nézték a dobozokat a színpadon. A végén nyílt megvesztegetéssel intéztem el a
problémát, és tiszteletben tartották a kéréseimet, ám ez egyben jókora veszteség a
műsorért kapott bevételből. Ezt a mutatványt ezentúl csak akkor adom elő, ha olyan
magas fellépti díjat kérek, mint még soha azelőtt. Nagyon sok függ a ma esti
műsortól.
Már csak pár óra szabadidőm maradt, mielőtt vissza kellene mennem a Holloway
Roadra. Úgy tervezem, egy részét Juliával és a gyerekekkel töltöm, a maradék időben
pedig megpróbálok szunyókálni egyet. Azonban olyan izgatott vagyok, hogy aligha
tudok majd elaludni.

1901. február 17.

A múlt este sikeresen átkeltem az éteren a Trocadero színpadáról a páholyba. A
szerkezet tökéletesen működött.
Csakhogy a közönség nem tapsolt, mivel nem látta, mi történt! Amikor végül
tapsolni kezdtek, az is inkább zavart volt, semmint lelkes.
A mutatványt jobban ki kell alakítani, jobban éreztetni kell a veszélyt, és az
érkezési pontot ki kell világítani egy reflektorral, hogy a közönség figyelmét arra a
helyre irányítsuk, ahol materializálódom. Beszéltem erről Adammel, és találékonyan
azt javasolta, hogy felszerelhetnék egy elektromos vezérlőt a szerkezetre, így a fény
beállítását nem kellene egy díszletmunkásra bíznom, hanem én magam
irányíthatnám a színpadról. A bűvészkedés mindig fejlődik.
Legközelebb kedden lépünk fel, ugyanebben a színházban.
A legjobbat a végére hagytam: képes voltam tökéletesen palástolni a mutatvány
okozta fájdalmat. Julia, aki a nézőtérről nézte a műsort, és Adam, aki a színpad
mögül, a hátsó függöny résén át figyelt, egyaránt azt mondják, szinte tökéletesen
összeszedtem magam. Ez esetben az én javamra szolgált, hogy a közönség nem
figyelt kellőképpen, mert csak ők ketten vették észre az egyetlen apró hibát, amit
elkövettem (egy tétova lépést tettem hátra).
Ami engem illet, a készülékkel folytatott gyakorlás már közel sem jelent akkora
megrázkódtatást, mint korábban, és minden egyes alkalommal egyre hamarabb
szedem össze magam. Úgy vélem, nagyjából egy hónap múlva képes leszek látszatra
közönyösen végrehajtani a mutatványt.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy a mutatványt követő rosszkedv sokkal
elviselhetőbb, mint az első alkalommal.

1901. február 23.

Derbyshire
A hétvégi lecke utáni fejlesztéseknek köszönhetően keddi fellépésemről a The
Stage dicsérő cikket írt; olyan eredmény ez, ami felülmúlta minden képzeletemet!
Julia és én tegnap úja és újra felolvastuk egymásnak a cikket a vonaton, örülve
annak, milyen eredménye is lesz a karrieremre nézve. De ideiglenes száműzetésünk
idején, itt, Derbyshire-ben, nem értesülhetünk a kézzelfogható eredményekről; erre
csak akkor kerülhet sor, ha visszatérünk Londonba, miután itt végeztünk.
Elégedetten várom. A gyerekek is velünk vannak, az idő hideg és tiszta, a lápvidék
elragadó színekben pompázik. Úgy érzem, közeledek karrierem tetőpontjához.

1901. m árcius 2.
London
Példa nélküli, harmincöt fellépés szerepel az előjegyzési naplómban, lefoglalva a
következő négy hónapot. Három hónapban a show-t a saját színpadi nevem fémjelzi,
míg egy hónapban a műsort A Nagy Danton Közreműködésével hirdetik. Tizenhét
színházban én vagyok az első a fellépők sorában, a többi alkalommal pedig jókora
összeggel köszörülik ki a presztízsemen esett csorbát.
Mivel válogathattam az ajánlatok között, részletes leírást kérhettem a kulisszák
mögötti technikai háttérről, mielőtt elfogadtam volna egy-egy szerződést, ahogy
rákényszeríthettem őket arra is, hogy fogadják el azt, hogy dobozokat kell
felhordanom a színpadra. A szerződések álladó kitételévé tettem, hogy pontos
tervem van a nézőtérrel kapcsolatban, ahogy azt is kikötöttem, hogy megbízható
elektromos ellátásra van szükségem. Két esetben a színház igazgatósága olyannyira
oda akart csalogatni, hogy kezeskedtek azért, hogy a fellépésem előtt bevezettetik az
áramot.
 Bejárom az egész országot. Brighton, Exeter, Kidderminster, Portsmouth, Ayr,
Folkstone, Manchester, Sheffield, Aberystwyth, York és számos más város fogad
majd a turném során, ahogy a főváros is, ahol számos fellépést tartok.
Az utazás ellenére (első osztályú vasúti kocsikon, amit más fizet) az időbeosztás
kényelmesen ráérős, és miközben kis kíséretemmel keresztül-kasul beutazom az
országot, bőven akad majd lehetőségünk a kötelező látogatásokra a Caldlow-házban.
Az ügynököm már a külföldi turnékról beszél, talán egy újabb utazásra az USA
partvidékén. (Bizonyára több probléma lenne, de ezek egyike sem olyan, amit egy
bűvész esze ne tudna megoldani!)
Mindez rendkívüli elégedettséggel tölt el, és remélem, megbocsátható, hogy ilyen
önteltséggel írtam e naplóbejegyzést.

1901. július 10.

Southampton
Éppen egy egyhetes fellépés közepén tartok, itt, a southamptoni Duchess
Színházban. Julia tegnap meglátogatott, kérésemre magával hozva iratokkal és
aktákkal teli bőröndömet, így aztán ismét hozzájutva a naplómhoz, jó alkalmam nyílt
arra, hogy írjak egy bejegyzést.
Hónapok óta folytonosan fejlesztem és próbálom a VlLLANÁSt, és mostanra már
szinte tökéletes. Korábbi reményeim valóra váltak. Immár úgy tudok áthaladni az
éteren, hogy nem mutatom semmiféle jelét a fizikai fájdalomnak, amit el kell
viselnem. Az áthaladás egyenletes és zavartalan, a nézők szempontjából
megmagyarázhatatlan.
Már a mentális utóhatások sem jelentenek problémát, melyek kezdetben nagyon
próbára tettek. Immár nem szenvedek csüggedtségtől vagy önbizalomhiánytól.
Ellenben (ezt senkinek nem adom tudtára, és csak ebben a titkos, zárható naplóban
jegyzem le) a testem széthullása olyan gyönyörűséggel tölt el, amihez szinte már
hozzászoktam. Először elbátortalanított a halál képzete, hogy halál utáni életet élek,
de mostanra estéről estére megtapasztalom saját újjászületésemet. Eleinte aggasztott,
hogy milyen sokszor kell bemutatnom a trükköt, de most, amint befejezem az egyik
fellépést, már szeretném is kezdeni a következőt.
Három héttel ezelőtt, elfoglaltságaim rövid szünetében felállítottam Tesla
szerkezetét a műhelyemben, és alávetettem magam a folyamatnak. Nem új fellépési
módszert akartam kipróbálni, sem tökéletesíteni az eddigieket, hanem egyszerűen a
fizikai élvezet kedvéért tettem.
A káprázat tárgyának elhelyezése továbbra is problémát jelent minden egyes
műsor alkalmával, de ennyi hét után kifejlesztettünk néhány módszert, így a munkát
minimális vesződséggel tudjuk elvégezni.
 A legtöbb változtatást a fellépési technika terén hajtottam végre. Az első hiba, amit
elkövettem, hogy feltételeztem, pusztán a trükk fényjelensége is elegendő lesz a
közönség elkápráztatásához. Nem vettem figyelembe a bűvészkedés egyik legrégibb
bölcsességét, miszerint a trükk csodáját egyértelművé kell tenni az előadással. A
közönséget nem könnyű megtéveszteni, tehát a bűvésznek fel kell keltenie és meg
kell tartania a nézők érdeklődését, aztán össze kell zavarnia őket azzal, hogy
látszólag véghezviszi a lehetetlent.
Azzal, hogy Tesla berendezését kipótolom egy sor bűvésztrükkel (melyek
legtöbbje a hivatásos illuzionisták számára ismerős lehet), érdekfeszítővé teszem a
VlLLANÁSt, egy kissé ijesztőbbé, és teljesen elképesztővé. Nem minden trükköt
használok az egyes fellépések során, és szándékosan változtatok a műsoron, hogy
frissen tartsam magam, és zavarba ejtsem a riválisaimat, de van még más is, amivel
leköthetem és félrevezethetem a közönséget.
Megengedem, hogy működés előtt megnézzék a szerkezetet, és néhány színház
esetében, működés után is.
Néha felhívok a színpadra egy csapat nézőt szemtanúnak.
Egyes alkalmakkor elkérem a közönség egyik tagjának egy személyes tárgyát, és
miután átestem a transzportáláson, azonosíttatom vele.
Hagyom, hogy liszttel, krétával vagy hasonlóval jelöljenek meg, így amikor ismét
előbukkanok a kiválasztott helyen, láthatják, hogy minden kétséget kizáróan
ugyanaz az ember vagyok, akit korábban még a színpadon láttak.
A színházak különböző pontjain materializálódom, részben az épület fizikai
elrendezése miatt, részben amiatt, hogy éppen milyen hatást akarok elérni.
Transzportálhatok közvetlenül a zsöllye közepére vagy hátsó részére, az erkély első
sorába, vagy az egyik páholyba.
Áttranszportálhatom magam a színpad egyik kellékéhez, vagy olyan tárgyához,
amit csak ezért helyeztek szem elé. Néha például egy jókora hálóba érkezem, ami a
show alatt addig üresen lógott a nézőtér felett. Egy másik népszerű trükk, amikor
egy lepecsételt dobozba vagy szekrénybe érkezem, amire a közönség tökéletesen
rálát, és néhány néző áll körülötte, így látják, hogy nem titkos ajtót használok a
bejutáshoz.
Ugyanakkor ez a szabadság vakmerővé is tesz. Egyik este valami hóbortnak
engedelmeskedve a színpadra helyezett, vízzel teli üvegtartályba transzportáltam
magam. Súlyos hiba volt, mivel elkövettem a bűvészek egyik alapvető bűnét: nem
próbáltam ki a hatást, és a véletlenre bíztam a sikert. Habár amikor szenzációsan
megérkeztem a vízbe, a nézők izgatottan felpattantak, ugyanakkor a mutatvány
majdnem megölt. A tüdőm azonnal megtelt vízzel, és néhány másodperc múlva már
az életben maradásért küzdöttem. Csak Adam Wilson gyorsasága mentette meg az
életemet. Hátborzongató emlékeztetője volt ez Borden egyik korábbi, ellenem
intézett támadásának.
A materializálódás eme kellemetlen leckéje után, ha bármikor új trükköt akarok
bemutatni, akkor előtte többször is kipróbálom.
 Persze a fellépésem nagyrészt hagyományos illúziókból áll. Hatalmas repertoárom
van trükkökből, és minden alkalommal változtatok a műsoromon, amikor új
színházban lépek fel. Mindig más show-t mutatok be, az egyik szokásos
bűvésztrükkel kezdek, mint a CSÉSZE ÉS GOLYÓK, vagy a TITOKZATOS
BOROSÜVEGEK. Aztán számos kártyatrükk következik, majd egy eltüntető
mutatvánnyal folytatom, selyemszalagokkal, zászlókkal, papírvirágokkal vagy
zsebkendőkkel. Néhány további illúzióval közeledek tovább a tetőpont felé,
asztalokat, ládákat vagy tükröket használva, gyakorta kérve a közönség segítségét. A
show-t mindig a VlLLANÁSsal zárom.

1902. június 14.

Derbyshire
Elfoglaltabb vagyok, mint valaha. 1901 augusztusától októberéig Angliában
turnéztam. Aztán egy újabb fellépőkörút következett tavaly novembertől ez év
februárjáig. Májusig Európában voltam, és jelenleg hosszas turnéra készülök Anglia
színházait járva, ezúttal a tengerparton.
Tervek a jövőre:
Hosszú pihenést tervezek, és több időt szándékozom tölteni a családommal! A
szeptember nagy részét és az október első felét erre tartogatom.
(Míg az USA-ban voltam, megpróbáltam megtalálni Nikola Teslát. Lenne néhány
kérdésem a szerkezetével kapcsolatban, és javaslatokat szeretnék tenni neki a
mutatvány fejlesztéséhez. Abban is biztos vagyok, hogy érdekli, eddig milyen jól
szolgált a berendezése. Csakhogy Tesla eltűnt a föld színéről. Azt beszélik, nyakig
eladósodott, és bujkál a hitelezői elől.)

1902. szeptem ber 3.

London
Egy igen fontos dolgot kell lejegyeznem!
Tegnap, kora este, míg az islingtoni Daly's Színházban két fellépés közti pihenőt
tartottam, a színészbejárónál valaki kérte, hogy találkozhasson velem. Amikor
megláttam a névjegyét, kértem, hogy azonnal vezessék az öltözőmhöz. Mr. Arthur
Koenig volt az, az Evening Star ifjú újságírója, aki arra késztetett, hogy alaposan
elgondolkodjak Bordenről. Nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy Mr.
Koenig immár a lap hírrovat szerkesztőjének helyettese. Az évek során a
pofaszakálla egy kissé megszürkült, és néhány hüvelyknyit gyarapodott a
derékbősége. Barátságosan lépett be, alaposan megrázta a kezemet, és megveregette
a vállamat.
 – Épp most láttam a délutáni fellépését, Mr. Danton! – mondta. – Szívből
gratulálok! Ez egyszer a lapok igazat írtak egy színház varietéműsoráról. Be kell
valljam, engem egyszerre szórakoztatott és zavarba ejtett a mutatvány.
– Ezt örömmel hallom – feleltem, és jeleztem az öltöztetőmnek, hogy töltsön Mr.
Koenignek egy pohárka whiskyt. Miután ezzel megvolt, kértem, hogy hagyjon
magunkra minket, és jöjjön vissza tizenöt perc múlva.
– Egészségére, uram! – emelte fel a poharát Koenig. – Vagy inkább azt kellene
mondanom, milord?
Döbbenten bámultam rá.
– Honnan a pokolból tud erről?
– Miért gondolja, hogy nem kellene tudnom? A bátyja halálának híre a szokásos
úton érkezett a sajtóhoz, és illően le is közölték.
– Láttam a cikkeket – feleltem. – Engem egyik sem említett.
– Azt hiszem, azért tudhattam meg, mert a Fleet Streeten néhányan a színpadi
nevénél többet tudnak önről. Egy igaz csodálója kapcsolatba hozta önt Henry
Angierrel.
– Semmi sem kerüli el a figyelmét, ugye? – mondtam kelletlenül, ám csodálattal.
– Semmi ehhez hasonló információ, uram. Ne aggódjon, a titka biztonságban van
nálam. Mert feltételezem, titok?
– Mindig különválasztottam az életem e két részét. Ebben az értelemben titok, és
örülnék, ha ekként is bánna vele.
– A szavamat adom, milord. Hálás vagyok, amiért ilyen őszinte velem.
Elfogadom, hogy a titkolózás a munkájához tartozik, és nem áll szándékomban
kutatni utánuk vagy feltárni őket.
– Ez nem volt mindig így – mutattam rá. – Amikor utoljára találkoztunk...
– Mr. Borden, igen, csakugyan. Be kell vallanom, ez egy kissé másféle ügy. Úgy
éreztem, mintha arra sarkallna, hogy feltárjam a titkait.
– Tudom, mire gondol.
– Igen, uram, azt hiszem, tudja.
– Látta a ma esti show-mat, Koenig. Mondja, mit gondol az zárómutatványomról?
– Tökéletesítette, amit Mr. Borden csak megformált.
Zene volt füleimnek, de azért feltettem a kérdést.
– Azt mondta, zavarba ejtette a mutatvány, de nem érzi úgy, mintha arra
sarkallaná, hogy feltárja, ugye?
– Nem. A trükk titokzatossága ismerős érzéseket ébresztett bennem. Egy mesteri
mutatványt figyelve az ember kíváncsi arra, hogyan is hajtották vére a csodát,
ugyanakkor viszont tudja, hogy hatalmas csalódás lenne, ha elárulnák neki a
magyarázatot.
Mosolyogva beszélt, majd elhallgatva vidáman belekortyolt a whiskyjébe.
– Megkérdezhetem, minek is köszönhetem a látogatását? – szólaltam meg végül.
 – Azért jöttem, hogy mentegetőzzek a riválisával, Mr. Bordennel kapcsolatos
ügyben. Bevallom, hogy bonyolult elméleteim tévesek voltak, míg az ön egyszerű
magyarázata igaz.
– Nem tudom követni – mondtam.
– Bizonyára emlékszik, mikor korábban találkoztunk, azzal a feltevéssel álltam elő,
miszerint Mr. Borden nagyobb varázslatot használ, mint korábban bárki.
– Emlékszem – feleltem. – Engem is meggyőzött erről. Hálás voltam önnek...
– Önnek azonban egyszerűbb magyarázata volt. Azt mondta, Borden nem egyedül
van, hanem kettő van belőle. Ikrek, mondta ön. Ikertestvérek, miután az egyik
eltűnik, a másik átveszi a helyét.
– Maga azonban bebizonyította...
– Önnek volt igaza, uram! Mr. Borden mutatványa valóban egy ikertestvéren
alapult. Alfred Borden neve két részből tevődik össze: Albert és Frederick,
ikertestvérek, akik együtt lépnek fel.
– Ez nem lehet igaz!
– De ez az ön elmélete volt.
– Más egyéb elmélet híján – magyaráztam. – De ön gyorsan rá is világított a
tévedésemre. Bizonyítékai voltak...
– Melyek többségéről kiderült, hogy közvetettek és hamisak. Fiatal újságíró
voltam, alig volt valami jártasságom a szakmában. Azóta sokat tanultam, hogyan kell
ellenőrizni, aztán másodszor is ellenőrizni a tényeket, és végül még egyszer
ellenőrizni.
– De magam is utánajártam az ügynek – mondtam. – Megvizsgáltam a kórház
születési feljegyzéseit, az iskolai nyilvántartást, ahol tanult...
– Már jó ideje meghamisították őket, Mr. Angier. – Kérőn nézett rám, mintha nem
lenne biztos abban, hogy helyes volt-e megszólítás. Bólintottam, mire ő folytatta. – A
Bordenek egész életüket e trükk köré építették. Semmiféle róluk készült iratban nem
lehet megbízni.
– A lehető legnagyobb körültekintéssel nyomoztam – állítottam. – Tudom, hogy
két testvér él az említett neveken, de az egyikük két évvel fiatalabb, mint a másik!
– Ha jól emlékszem, véletlenül mindketten májusban születtek. Nem kell nagy
hamisítói tudás ahhoz, hogy az 1856. május 8-i születési dátumot 1858. május 18-ra
változtassák.
– Készült egy fénykép a két testvérről, amelyen együtt voltak!
– Igen, és milyen könnyű volt rábukkanni! Elterelésként hagyták hátra, hogy az
olyanok, mint maga és én bedőljünk neki. Ahogy azt, annak rendje és módja szerint,
meg is tettünk.
– De a két testvér nem hasonlít egymásra. Magam is láttam a képet!
– Ahogy én is. Sőt, van egy másolatom is róla az irodámban. Figyelemre méltó az
eltérés kettejük között. De önnek kellene a legjobban megértenie, milyen félrevezető
a smink.
 Elképedtem a hírek hallatán, és a padlót bámultam, képtelenül arra, hogy
összefüggően gondolkodjak.
– Kellemetlen és ösztökélő, ugye? – mondta Koenig. – Bizonyára ön is így érzi.
Mindketten bedőltünk a csínytevőknek.
– Biztos ebben? – kérdeztem. – Teljesen biztos? – Koenig megfontoltan bólintott. –
Látta akár egy pillanatig egyszerre a két testvért?
– Ez a bizonyosságom legfőbb oka. Csak egyetlenegyszer, és csupán rövid ideig,
tanúja voltam, amikor találkoztak.
– Követte őket?
– Követtem az egyiküket – helyesbítette Koenig. – Augusztusban egy este
követtem Mr. Bordent a házától. Egyedül sétált a Regents Parkban, láthatóan lassan
lépkedett. Nagyjából százyardnyiról követtem. Ahogy körüljárta a Belső Kört, egy
férfi közeledett felé a másik irányból. Ahogy találkoztak, megálltak vagy három
másodpercre, és beszéltek egymással, aztán továbbsétáltak. Habár Borden ekkor már
egy kis, bőr útitáskát vitt. A férfi, akivel beszélt, hamarosan elment mellettem, és
közben láttam, hogy pontosan úgy néz ki, mint Borden.
Töprengve bámultam Koenigre.
– Honnan tudja...? – Próbáltam alaposan átgondolni, milyen lehetséges
tévedésekről lehet szó. – Honnan tudja, hogy az, aki a táskával a kezében
továbbsétált, nem az az illető volt, aki Bordennel beszélt? Egyszerűen visszament
arra, amerről jött. És ha így történt, akkor nem lehet, hogy Borden volt az, aki elment
maga mellett?
– Tudom, mit láttam, milord. Különböző ruhát viseltek, talán fortélyos okból, de
tény, hogy meg tudtam különböztetni őket. Találkoztak, elsétáltak egymás mellett, és
teljesen egyformák voltak.
Az elmém hevesen dolgozott. Gyorsan végiggondoltam a színpadi bűvészkedés
működését. Ha igaz, hogy ikrek, akkor mindkét testvér ott volt a színházi
fellépéseken. Ami azt jelentené, hogy a segédeit szükségképpen beavatták a titokba.
Azt már tudtam, hogy Borden nem helyezett el ládákat a színpadon, és a műsora
alatt mindig lebzseltek néhányan a kulisszák mögött, akik túl sokat láttak volna.
Amíg dublőrrel adtam elő a mutatványt, ezekre a részletekre mindig odafigyeltem.
De ha igaz, amit Koenig gondol, akkor Borden titka sok éven át mégis felderítetlen
maradt. Ha Borden az ikertestvérével hajtotta volna végre a trükköt, akkor nem
kellett volna a titoknak már évekkel ezelőtt kiszivárognia?
Ellenben milyen más magyarázat merülhet még fel? Mindez csak úgy lehetséges,
ha az előadás előtt és után is sikerült megtartaniuk a titkot. Borden-1, nevezzük így,
megérkezik a színházba a berendezésekkel és kellékekkel, Borden-2 pedig már
elrejtőzött az egyikben. Borden-2 a fellépés alatt pontosan a kellő időben lép a
színpadra, míg Borden-1 elrejtőzik a kellékek között.
Kétségkívül lehetséges, és ha valóban ez a helyzet, talán még el is fogadtam volna.
Csakhogy sok évet töltöttem turnézással, egyik helyről a másikra utazva, olyan
gondokkal küzdve, mint a hosszú vonatút, az asszisztensek alkalmazása, a szállás
keresése, és így tovább. Bordennek is bizonyára van csapata: természetesen egy
ingénieur, egy vagy több asszisztens, akikkel fellép a színpadon, néhány hordár és
színpadi munkás, és egy ügynök. Ha mindezen emberek hajlandóak voltak
megtartani a titkot, és azóta is hallgatnak róla, akkor ez valóban figyelemre méltó.
Másrészről viszont, ami az emberi természet alapján sokkal valószínűbb, hogy
nem bíztak meg bennük, ha így volt, akkor Borden-l-nek és Borden-2-nek egy egész
sor álcázást kellett volna kidolgoznia.
Emellett ott volt még a színházi élet hétköznapi valósága. Például a műsorok
napján mit csinált Borden-2 (aki a kellékek közt lapult) a fellépések között?
Rejtőzködött volna, miközben a testvére a művészszobában pihent a többi előadóval?
Vagy titokban kisurrant volna, hogy egyedül lapuljon az öltözőben, míg el nem
kezdődött a következő fellépés?
Hogyan jutottak be a színházba és ki onnan mindketten, anélkül, hogy valakinek
ez feltűnt volna? A színészbejáró intézői gyanakvóan vigyázzák az útvonalat, és
néhány színházban a portások köztudottan fontoskodva ellenőrzik mindenki
személyazonosságát, és hogy mi keresnivalója van ott. Azt beszélik, még a híres
színészek is rettegnek a gondolattól, hogy későn érkezzenek vagy megpróbálják a
szeretőjüket becsempészni. Vezetnek más útvonalak is az épületbe, a díszletraktáron
vagy a főbejáraton át, de ezekhez álladó titoktartás és készülődés kell, emellett el kell
viselni a nem éppen jelentéktelen kényelmetlenségeket.
– Látom, adtam egy kis gondolkodnivalót – jegyezte meg Koenig, megzavarva az
elmélkedésemet. Előrenyújtotta üres whiskyspoharát, mintha csak azt kérné, töltsem
újra, de mivel akartam még egy kis időt, hogy gondolkodhassak, inkább
udvariatlanul eltettem előle az üveget.
– Ezúttal biztos a tényekben? – kérdeztem.
– Teljesen biztos, uram. A szavamat adom rá.
– Legutóbb adott néhány nyomot, amit magam is ellenőrizhettem. Most is
hasonlót szándékozik tenni?
– Nem... csak a szavamat adhatom. Személyesen láttam a két férfit együtt, és ami
engem illet, nincs szükségem további bizonyítékokra.
– Önnek talán nincs. – Felálltam, mutatva, hogy a beszélgetés ezennel véget ért.
Koenig felvette a kalapját és a kabátját, aztán az ajtóhoz lépett, amit kinyitottam
neki.
– Nem mutatott semmiféle érdeklődést aziránt, hogyan is csináltam a
mutatványomat – mondtam mintegy mellékesen.
– Feltételezem, varázslat volt, uram.
– Tehát nem gyanakszik arra, hogy van egy ikertestvérem?
– Tudom, hogy nincs.
– Tehát utánam is nyomozott – mondtam. – És mi van Bordennel? Eltűnődött
azon, hogyan is hajtom végre a trükköt?
Mr. Koenig rám kacsintott.
 – Biztos vagyok abban, hogy ő és a fivére nem szeretnék, ha ön megtudná, hogy
furdalja őket a kíváncsiság a mutatványa iránt, uram. – Kezet ráztunk. – Ismét
gratulálok. Ha szabad megjegyeznem, örülök, hogy ilyen jó egészségben láthatom!
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, távozott, de azt hiszem, tudom, mire
gondolt.

1902. szeptem ber 7.

London
Véget ért rövid idényem a Dalyben. Most egy időre londoni ügyeimnek
szentelhetem magam, és eltölthetek egy régóta várt hónapot Juliával és a gyerekkel
Derbyshire-ben. Holnap indulok északra. Wilson már előrement, hogy intézkedjen a
berendezés ügyében.
Ma délelőtt biztonságosan elcsomagoltam Tesla berendezését, kifizettem az
asszisztenseimet a következő néhány hétre, rendeztem a még kiegyenlítetlen
számláimat, és hosszasan elbeszélgettem Unwinnal az őszi, és a téli előjegyzésekről.
Már most úgy tűnik, hogy október közepétől jövő márciusig-áprilisig meglehetősen
elfoglalt leszek. A fellépések becsült bevétele, még a kiadások levonása után is olyan
gazdaggá tesz, amiről fiatal koromban még csak nem is álmodtam. Jövő év végétől,
minden valószínűség szerint többé már nem kell dolgoznom.
Ami rávett arra, hogy magyarázattal szolgáljak Koenig megjegyzésére.
Néhány hónappal ezelőtt, amikor először próbáltam tökéletesíteni a VlLLANÁSt,
arra gondoltam, viszek egy új, végső csavart a mutatványba. Az elképzelés azokból a
korai, sötét érzésekből fakadt, hogy valahogyan túléltem a halált. A fények gondos
beállításával és egy kis sminkkel elrendeztem, hogy a mutatvány végén, miután
átkeltem az éteren, sokkal megviseltebbnek tűnjek, mint azelőtt. Úgy néztem ki, mint
akit elgyötört, amin keresztülment. Én lettem az ember, aki ujjat húzott a halállal, és
akin ennek nyomai is nyilvánvalóan látszanak.
A trükk a mutatvány szokásos része lett. Az egész műsor alatt nagy
körültekintéssel mozogtam, mintha kímélném lábaimat, hogy azok ne fáradjanak el,
kissé feszes derékkal és háttal fordultam, a vállaimat pedig kihúztam. Úgy
viselkedtem, mintha a legjobb formámban lennék. Miután előadtam a VlLLANÁSt,
és csodálatos módon épségben materalizálódtam, hagytam, hogy a fények ijesztő
munkát végezzenek. Ahogy a függöny legördült, a nézők többsége úgy látta, mintha
már nem húznám sokáig ezen a világon.
A mutatvány látszólagos hatásától függetlenül, hosszú távú stratégiám van.
Kertelés nélkül: a saját halálomat tervezem. Végül is már nem ismeretlen számomra a
fogalom. Sok éven át a halott férj szerepét játszottam, míg Julia özvegy volt. Miután
annyiszor használtam Tesla ördögi szerkezetét, könnyedén jött az ötlet, hogy
megrendezzem a saját halálomat.
 Jövőre végleg visszavonulok a színpadról. Meg akarok szabadulni a végtelen
turnéktól, a hosszú utazásoktól, a színházi szállásokon töltött éjszakáktól, és a
színházak igazgatóságával folytatott végtelen vitáktól. Rosszul vagyok attól, hogy
titkolnom kell, mit csinálok, és állandóan rettegek Borden újabb támadásától.
De mindenekelőtt azért, mert a gyermekeim hamarosan felnőnek, és szeretnék
velük lenni, amíg még lehet. Edward hamarosan egyetemre megy, és a lányok is
kétségkívül hamarosan férjhez mennek.
Jövő ilyenkor már anyagilag független leszek, és óvatos befektetésekkel a
Caldlow-birtok képes lesz eltartani a családomat életem, és az ő életük hátralevő
részében. Rupert Angier a világ számára A Nagy Danton néven ismert része, nehéz
karrierjének eredményeként, rákkal ér véget, valamikor 1903 őszén.
Eközben, mindenféle nyilvánosság vagy kihirdetés nélkül, Colderdale 14. earlje
átveszi az irányítást öröksége fölött.
Ez a magyarázat Koenig megjegyzésére, amit „meglepően” jó egészségi
állapotomról tett. Éles eszű ember, aki többet tud rólam, mint amennyit szeretnék.
Ha már itt tartunk, nagyon sokat gondolkodtam az elméletén, miszerint nem egy,
hanem két Borden van. Továbbra is bizonytalan vagyok.
Nem mintha a feltételezés lehetetlennek tűnne – végül is Cutter is ezzel állt elő –
hanem mert mindez megtévesztések végtelen szövevényét igényelné. Ezek
némelyikén már akkor elgondolkodtam, amikor kettesben voltam Koeniggel az
öltözőmben.
Mi van a mindennapi élettel? Egyetlen előadóművész sem dolgozik állandóan,
akármilyen sikeres legyen is a karriere. Mindenkinek vannak pihenő időszakai, mind
önként, mind kényszerből. Vannak szünetek az előjegyzések között. A show-kat és a
turnékat lemondhatják, még mielőtt elkezdődnének. Ott vannak még a vakációk,
betegségek, családi ügyek.
Ha Borden nem egy, hanem két ember, és ezek egyike mindig rejtőzik, hogy a
másik lehessen az „egyetlen” Alfred Borden, akkor mégis hol és hogyan rejtőzködik
a másik? Mi történik a rejtőzködő illető életével, míg bujkál? Hogyan lép kapcsolatba
a fivérével? Ha találkoznak, hogyan rendezik el, hogy senki se figyeljen fel rájuk?
Mennyien tudhatnak a megtévesztésről, és hogy lehet Borden biztos abban, hogy
megőrzik a titkát?
Ez alatt bizonyos embereket értek, mi van Borden feleségével? És a gyerekeivel?
Ha Borden valójában két embert takar, mindketten nem lehetnek egyszerre
ugyanannak a nőnek a férjei, sem ugyanazon gyerekek apjai. Melyikük a férj,
melyikük az apa? Borden felesége jó származású, és azt mondják, nem ostoba.
Valójában mennyit tudhat Bordenről?
Lehet, hogy nem tudja, ki is a férje valójában?
A rejtőzködés és a megtévesztés talán még a házaséletben, a hitvesi ágyban is
folyna? Talán az asszony semmit sem sejt, ennyire nem lenne különbség a két férfi
között?
 Mi van a családi élettel, a személyes viccekkel és megjegyzésekkel, a közös
emlékekkel, a fizikai intimitással? Lehetséges lenne, hogy a két férfi oly mértékben
együttműködik, hogy elővigyázatosságból még egymás személyes magánéletébe is
bevonják egymást csak azért, hogy megőrizzék egy egyszerű színpadi illúzió titkát?
Az ellenkezőjét viszont még nehezebb elhinni, hogy Borden felesége tisztában van
az igazsággal, felkészítették rá, és ő valamilyen okból belenyugodott.
Ha ez lenne az igazság, akkor a dolog már évekkel ezelőtt balul ütött volna ki.
A két fivér egyikét elkerülhetetlenül is többet látták volna, mint az ügyben részt
vevő másik testvért. Egyikük (hadd nevezzem őt ismét Borden-2-nek) nem esett
volna át az esküvői szertartáson. Tehát az asszony szemében férjként kevésbé lenne
fontos, mint Borden-1, és mi következett volna ebből a házaséletben?
Tovább folytatva a gondolatmenetet, Borden-2 igazából nem lenne a gyerekek
apja. (Az illem kedvéért feltételezem, hogy Borden-2, mivel nem házas, nem lehet a
gyerekek apja.) Borden-2 ilyenformán a gyerekek nagybátyja, ezáltal érzelmileg és
fizikailag is távolabb áll tőlük. A feleség, az anya óhatatlanul is különbséget tenne a
két férfi között.
Az egész helyzet ingatag.
E két magyarázat egyaránt olyannyira valószínűtlen, hogy kénytelen vagyok a
harmadikat elhinni. A Borden fivérek szándékosan nem árulták el az igazat a
feleségnek, és azóta is próbálják becsapni, ám ő nem törődik ezzel. Más szavakkal, az
asszony rájött, mi folyik körülötte (hogyan is ne jöhetett volna rá?), de valami okból
kifolyólag úgy döntött, elfogadja a helyzetet.
Annak ellenére, hogy ennek a teóriának is megvannak a maga rejtélyei, ezt a
lehetőséget találom a legvalószínűbbnek, de az egész ügy még így is bizonytalan,
mint a kutya vacsorája.
Magam is hosszú ideje őrzöm, és őrizni is fogom a titkaimat, de sosem hagynám,
hogy a titkolózás a rögeszmémmé váljon. Vajon Borden és állítólagos testvére
tényleg olyan megszállottak lennének, mint ahogy azt Koenig feltételezi?
Még mindig nem tudom eldönteni!
Igazából nem is számít, mivel a trükk az csak trükk, és mindenki, aki látja, az
tudja, hogy félrevezették. Ám Julia rettenetesen szenvedett a viszálykodás miatt, és a
saját életem is átkozottul közel került ahhoz, hogy véget érjen. Azt hiszem, hogy
Borden valóban olyan ember, aki megszállottja a titkainak, és én balszerencsémre
összetűztem vele.
Ugyanakkor ez egyben szerencsém is, mivel a viszály közvetlen eredménye, hogy
előálltam az illúzióval, amivel meggazdagodtam!

1902. novem ber 27.

Valahol Wakefield és Leeds között
 A Derbyshire-ben töltött hosszú és kellemes vakáció után Juliával és a gyerekekkel
ismét turnén vagyok. Holnap én leszek az első fellépő Leedsben, a King William
Színházban, ahol a jövő hét végéig kétszer lépek fel esténként.
Aztán Doverbe megyünk, ahol ugyancsak első fellépő leszek az Ovecliff
Színházban. Onnan irány Portsmouth, egészen a karácsony előtti hétig.
Fáradt, ám boldog ember vagyok.
Az emberek néha felfigyelnek a megjelenésemre, és jó szándékúan megjegyzik,
milyen rosszul érezhetem magam. Nem foglalkozom velük.

1903. január 1.
Beléptem hát abba az évbe, melyben Rupert Angier felhagy ezzel az élettel. Még
nem választottam ki a halálom időpontját, de csak jóval az amerikai turné befejezte
után kerül rá sor.
Holnaptól három hét múlva indulunk Liverpoolból New Yorkba, és áprilisig távol
is leszünk. A gondot az jelenti, hogy az alkatrészek szállítását csak részben tudtuk
megoldani, de ezt enyhíti a tény, hogy hetente csak egyszer kell bemutatnom a
VlLLANÁSt. Ha kell, megteszem azt, amit már korábban is tettem, de Wilson azt
állítja, megtalálta a megoldást. Akárhogy legyen is, a show folytatódik.
Julia és a gyerekek velem lesznek az út alatt, amit később kétségkívül a
búcsúturnémként ismernek majd.

1903. április 30.

Azt mondtam Unwinnak, fogadja el az év végéig és az 1904-es év első hónapjaira
szóló előjegyzéseket. Habár szeptember végére már halott leszek. Alighanem
szeptember 19-én, szombaton halok majd meg.

1903. m ájus 15.

Lowestoft
A szédítő élmények után New Yorkban, Washington D.C.-ben, Baltimore-ban,
Richmondban, St. Louisban, Chicagóban, Denverben, San Franciscóban, Los
Angelesben... most a stuffolki Lowestoftban vagyok. Lehet, hogy a szerencsémet az
USA-ban csináltam meg, de a mindennapi betevőmet az olyan helyeken keresem
meg, mint a lowestofti Pavilion Színház.
Holnap kezdem az egy hétig tartó idényt.
 1903. m ájus 20.
A ma esti mindkét fellépésemet lemondtam, a holnapiak is kockázatosak, és
miközben ezt írom, nyugtalanul várom, hogy Julia megérkezzen.
Micsoda bolond vagyok, átkozott, istenverte bolond!
Múlt este, a második fellépés közepén tartottam. (Alig tudom rávenni magam,
hogy mindezt leírjam.) Nemrég felvettem egy új kártyatrükköt a repertoáromba.
Ennek során a közönség egyik tagját felhívom a színpadra. Kiválaszt egy kártyát, és
ráírja a nevét. Letépem a kártya sarkát, és odaadom a nézőnek, hogy fogja meg. A
kártyát beleteszem egy borítékba, amit aztán meggyújtok. Miután a lángok
kialszanak, előveszek egy jókora narancsot. Félbevágom, és benne van a kártya,
melynek sarkához természetesen illeszkedik a levágott darab.
Múlt este azt hittem, az önkéntesem helybeli. Magas volt, és testes, az arca
pirospozsgás, és mikor megszólalt, úgy hallottam suffolki kiejtéssel beszél. Korábban
is észrevettem már a show alatt, az első sor közepén ült, és amint megpillantottam
nyájas, nem túl értelmes arcát, ki is választottam, mint lehetséges önkéntest.
Valójában önként ajánlkozott, amint kértem, hogy jöjjön fel valaki a színpadra, ennek
riasztania kellett volna, hogy valami baj készül. Ugyanakkor viszont míg a trükkön
dolgoztam, tökéletes balfácán volt, még néhány nevetést is kicsalt a közönségből
egyszerű humorával és hétköznapi megjegyzéseivel.
– Vegyen egy kártyát – mondtam.
– Miért, el akarja adni nekem, uram? – felelte a férfi ámuló szemekkel, és láthatóan
lelkesen a kedvemben akart járni.
Miért nem jöttem rá, hogy Borden az?! Pedig még nyomot is hagyott, mivel a
kártyára az Alf Redbone nevet írta. Átlátszó anagramma, mégis olyan szórakozott
voltam, hogy a valódi nevének hittem.
Miután a kártyatrükk befejeződött, kezet ráztam vele, és én is csatlakoztam a
közönség tapsához, ahogy Hester, jelenlegi asszisztensnőm a sorok felé vezette.
Nem vettem észre, hogy Redbone széke néhány perccel később már üres volt, a
hiányát azonban csak a tudatalattim észlelte. Tudtam, hogy valami baj van, de abban
a pillanatban nem jöttem rá, hogy mi is az pontosan. Ahogy az indítási áram átfolyt
Tesla berendezésén, és a magasfeszültség kisülései körülöttem kígyóztak, miközben
a közönség türelmetlensége fokozódott, végre észrevettem, hogy nincs a helyén.
Villámként hasított belém a felismerés.
De ekkor már túl késő volt, a szerkezet működésbe lépett, és már elkezdtem
végrehajtani a mutatványt.
A műsornak ezen pontján már semmin sem lehetett változtatni. Már a célterületet
is kijelöltük, a koordináták beállítása túl bonyolult és időigényes, és csak a fellépés
előtt van elég idő arra, hogy megtegyük. A két, tegnap esti fellépéshez úgy állítottuk
be a berendezést, hogy a színpadtól balra, a legmagasabb páholyba érkezzek, amit a
színház igazgatósága mindkét műsor idejére üresen tartott. A páholy nagyjából
ugyanabban a magasságban volt, mint a főerkély, így a nézőtér szinte minden
pontjáról látni lehetett.
Úgy rendeztem, hogy a páholy korlátján materializálódjak, miközben az egyik
reflektor rám világít, míg én lenézek a messze alattam elterülő zsöllyére, és a
karjaimmal hadonászva látszólag az egyensúlyomért küzdök, a testem ezalatt vadul
rángatózik, és így tovább. Az első fellépés alatt minden a terv szerint működött, és
varázslatos felbukkanásom sikolyokat, figyelmeztető morajlást, és ijedt kiáltásokat
váltott ki a közönségből, ezt aztán mennydörgésszerű taps követte, miközben én
leereszkedtem a kötélen, amit Hester dobott fel nekem.
Ahhoz, hogy a páholy korlátján, a közönséggel szembenézve érkezhessek, a
páholynak háttal kellett belépnem a Tesla-szerkezetbe. Erről a közönség persze nem
tudott, de az érkezésem pillanatában pontosan ugyanabban a testhelyzetben
rendeződök újjá. Így aztán a berendezés belsejéből nem láthattam, hova is érkezek.
Mivel Borden a közelben volt, belém hasított a rettenetes bizonyosság, hogy ismét
szabotázsra készül! Mi van, ha a páholyban rejtőzik, és lelök, amikor megérkezek a
korlátra? Éreztem, hogy az elektromos feszültség elkerülhetetlenül körülölel. Nem
tudtam megállni, hogy ne forduljak hátra, és ne nézzek fel a páholyra. Éppen csak át
tudtam lépni a halálos, kékesfehér elektromos szikrákon. Úgy tűnt, minden rendben
van, semmi sem akadályozta az érkezésem, és bár magába a páholyba, ahol a
székeket elhelyezték, nem láttam be, nem láttam odafent senkit.
Borden szándékai sokkal aljasabbak voltak, és egy másodperccel később rá is
jöttem, mi volt az. Abban a pillanatban, amikor megfordultam, hogy felnézzek, két
dolog is történt egyszerre.
Az első, hogy a testem transzportálódni kezdett.
A másik, hogy a berendezés áramellátást elvágták, az áramkör azonnal
megszakadt. A kék izzás eltűnt, az elektromos mező elhalt.
A színpadon maradtam, a szerkezet fakeretében állva, miközben a közönség jól
láthatott. A vállam felett a páholyt bámultam.
A transzportálás megszakadt! De a folyamat már elkezdődött, és láthattam a saját
képmásomat a korláton.
Ott volt a szellemem, a hasonmásom, egy pillanatra megmerevedve ugyanabban a
testhelyzetben, amit felvettem, ahogy félig megfordulva, félig lekuporodva felfelé
nézek.
Halovány, alaktalan másolatom, részleges káprázat volt csupán.
Ahogy önmagam képmását néztem, az riadtan kiegyenesedett, széttárta a karjait,
hátrazuhant, és eltűnt a páholy mélyén!
A látottaktól döbbenten léptem előre, ki a Tesla-tekercs dobozából. Végszóként
kigyulladt a reflektor, megvilágítva a páholyt, hogy felfedje várható
materializálódásomat. A közönség a páholyra nézett, félig már felkészülve a trükkre.
Tapsolni kezdtek, de a hang gyorsan el is halt. Semmit sem láttak odafönt.
Egyedül álltam a színpadon. A mutatványomat tönkretették.
– Függöny! – kiáltottam a színfalak mögé. – Eresszék le a függönyt!
 Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a technikusok meghallottak, és végül
leeresztették a függönyt, elválasztva engem a közönségtől. Hester futva közeledett,
csak akkor kellett volna visszatérnie a színpadra, miután felbukkantam a páholy
korlátján, fogadva a tapsot, és nem korábban. Most a zavar és kötelességtudat
előszólította a kuliszák mögül.
– Mi történt? – kiáltotta.
– A férfi, aki feljött a nézők közül! Hol van?
– Nem tudom! Azt hittem, visszament a helyére.
– Valahogy bejutott a kulisszák mögé! Neked kellene gondoskodnod arról, hogy
elhagyják a színpadot!
Dühösen félrelöktem, és felemeltem a függöny megerősített szövetét. Átbújtam
alatta, és kiléptem a rivaldafénybe. A világítást felkapcsolták, és a közönség a sorok
között lassan a kijáratok felé özönlött. Az emberek láthatóan zavartak és
elégedetlenek voltak, de nem szenteltek több figyelmet a színpadnak.
Felnéztem a páholyra. A reflektort kikapcsolták, és a tompa fényben továbbra sem
láttam semmit.
Egy nő felsikoltott, aztán ismét. Az épületben volt, valahol a páholyok mögött.
Gyorsan a kulisszák mögé mentem, ahol találkoztam Wilsonnal, aki a színpad felé
sietett, hogy megkeressen. Megmagyarázhatatlanul gyengének éreztem a tüdőmet,
ezért zihálva magyaráztam el Wilsonnak, hogy amilyen gyorsan csak tudja, szedje
szét és csomagolja el a szerkezetet. Elrohantam mellette, majd az erkélyre és a
páholyok felé vezető lépcsőhöz mentem. A közönség tagjai lefelé sétáltak, mire utat
törve magamnak felfelé indultam a lépcsősoron. Zsörtölődtek a faragatlanságom
miatt, és láthatóan nem azonosítottak az előadóművésszel, aki az imént látványosan
kudarcot vallott a szemük láttára. A kudarc azonnal meghozza a névtelenséget.
Minden lépést egyre nehezebben tettem meg. A levegő reszelősen áramlott a
torkomban, és éreztem, hogy a szívem úgy kalapál, mintha egy mérföldet futottam
volna dombon felfelé. Mindig is fitten tartottam magam, és a fizikai gyakorlatok
sosem jelentettek megterhelést a számomra, de hirtelen úgy éreztem, mintha gyenge
és túlsúlyos lennék. Mikor az első lépcsősor végére értem, nem tudtam továbbmenni,
és a tömeg elsétált mellettem, miközben én a kovácsoltvas korlátra hajolva levegőért
kapkodtam. Néhány másodpercig pihentem, aztán nekiveselkedtem a következő
lépcsősornak.
Alig két lépést tehettem felfelé, amikor rettenetes köhögés rázott meg, olyan
erőteljesen, hogy megdöbbentem tőle. Elértem fizikai képességeim határát. A szívem
kalapált, a vér ritmikusan lüktetett a fülemben, csorgott rólam a verejték, és úgy tűnt,
mintha a száraz, fájdalmas köhögés szétrepesztené a mellkasomat. Olyannyira
legyengültem, hogy alig tudtam levegőt venni, és amikor sikerült ismét lélegzethez
jutnom, megint köhögni kezdtem, ziháltam, és rettentő fájdalmaim voltak. Nem
tudtam egyenesen állni, és a kőlépcsőkre zuhantam, míg az utolsó néhány
színházjáró elment mellettem, cipőik csak hüvelyknyire koppantak szánalmas
fejemtől. Nem tudtam, vajon mit gondolhatnak rólam, ahogy ott fekszem, de nem is
érdekelt.
Wilson végül rám talált. A karjaiba vett, és úgy tartott, akár egy gyereket, míg én
azért küzdöttem, hogy visszanyerjem a lélegzetem.
Nagy sokára a légzésem és a szívverésem is helyreállt, és a borzongásom is
csillapodott. Úgy éreztem, mintha a mellkasom egyetlen, hatalmas, feldagadt
gennyhólyag lenne a fájdalomtól, és bár vissza tudtam fogni magam, hogy ne
köhögjek, szinte csak próbálkozásképpen szívtam be és fújtam ki a levegőt.
Végül sikerült megszólalnom.
– Látta, mi történt?
– Alfred Borden bizonyára bejutott a kulisszák mögé, uram.
– Nem azt! Úgy értem, mi történt, amikor elment az áram?
– Feltoltam a kapcsolót, Mr. Angier. Ahogy szoktam.
A VILLANÁS során Wilson helye a színpad mögött van, a közönség számára
láthatatlanul, mivel eltakarja a háttérfüggöny. Habár minden pillanatban
kapcsolatban áll a mutatvánnyal, nem látja, mit is csinálok éppen a trükk közben.
Zihálva elmagyaráztam, hogy egy pillanatra önmagam szellemszerű alakmását
láttam. Wilson zavartnak tűnt, de azonnal felajánlotta, hogy felsiet a páholyba. Így is
tett, míg én tehetetlenül feküdtem a kényelmetlen, hideg, csupasz lépcsőkön. Amikor
Wilson pár perccel később visszatért, elmondta, hogy semmi nyugtalanítót nem látott
odafent. Azt mondta, a páholy székei szétszóródtak a szőnyegen, de máskülönben
semmi szokatlan nincs ott. El kellett hinnem, amit mond. Már megtanultam, hogy
Wilson éles eszű és megbízható segítő.
Letámogatott a lépcsőn, vissza a színpadra. Ekkora eléggé összeszedtem magam,
hogy támogatás nélkül megálljak a lábamon. A páholyokat és a most már üres
nézőteret figyeltem, de nyoma sem volt az alakmásnak.
Ki kellett vernem az ügyet a fejemből. Sokkal több okot adott az aggodalomra a
tény, hogy fizikailag cselekvőképtelen lettem. Minden mozdulat erőfeszítést igényelt,
és köhögés feszítette a mellkasomat, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban
kitörhet. Rettegve attól, hogy ismét rám tör a köhögés, kétségbeesetten
összegörnyedtem, próbáltam nem mozdulni, és nyugodtan lélegezni.
Wilson bérelt egy kocsit, és biztonságban visszavitt a hotelbe, aztán azonnal
üzenetet küldtem Juliának. Orvost hívtak, és mikor késő este megérkezett,
felületesen megvizsgált. Kijelentette, hogy nem talált semmi bajt, így aztán
kifizettem, és elhatároztam, hogy reggel kerítek egy másik orvost. Nagyon nehezen
aludtam el, de végül mégiscsak sikerült.
Miután ma reggel felébredtem, erősebbnek éreztem magam, és segítség nélkül
sétáltam le a lépcsőn. Wilson a hotel előcsarnokában várt a hírrel, hogy Julia dél
körül érkezik. Közben kijelentette, hogy rosszul nézek ki, ám én bizonygattam, hogy
kezdem visszanyerni az erőmet. Habár reggeli után éreztem, hogy igen kevés erő
van bennem.
 Vonakodva lemondtam mindkét ma esti fellépést, és míg Wilson a színházban
van, én e naplóbejegyzésben leírtam, mi történt.

1903. m ájus 22
London
Julia unszolására és Wilson tanácsára lemondtam a még hátralevő lowestofti
fellépéseket. A jövő hét előjegyzéseit szintén... ez egy rövid idény lett volna
Highgate-ben, a Court Színházában. Még mindig nem döntöttem el, mi legyen a
június első hetében, a derbyi Astoriában tartandó műsorokkal.
Próbálok olyan jó képet vágni a dologhoz, amennyire csak lehet, de a szívem
legmélyén titkos félelem tanyázik. Röviden: rossz egészségi állapotom azt is
jelentheti, hogy talán soha többé nem léphetek fel. Borden támadása után félig
megrokkantam.
Összesen három orvos vizsgált meg, beleértve azt, aki a lowestofti hotelbe jött ki
hozzám, és a saját orvosomat is itt, Londonban. Mindegyikük kijelentette, hogy jól
vagyok, és nem mutatom semmiféle betegség látható tüneteit. Panaszkodtam a
tüdőmre, így aztán meghallgatták a mellkasomat, és elrendelték, hogy legyek többet
a friss levegőn. Mondtam, hogy hevesen ver a szívem, mire azt mondták, figyeljek
oda arra, mit eszek, és ne csináljak gondot ebből. Mondtam, hogy gyorsan elfáradok,
erre azt tanácsolták, hogy pihenjek, és kora este feküdjek le.
Londoni orvosom vérmintát vett tőlem, mivel követeltem, hogy végezzen el
néhány tesztet, csak azért, hogy lecsillapítsa a félelmeimet. Annak rendje és módja
szerint jelentette, hogy a vérem szokatlanul „híg”, ami az én koromban elég különös,
és vasat írt fel nekem.
Miután az orvosok magamra hagytak, megmértem magam, megdöbbentő
eredménnyel. Láthatóan közel harminc fontot vesztettem a súlyomból. Felnőtt éveim
nagy része alatt nagyjából tizenkét stone-t, vagyis százhatvannyolc fontot nyomtam.
Ez az életem egyik olyan pontja, ami mindig állandó maradt. Ma reggel azt
tapasztaltam, hogy alig nyomok többet százharminckilenc fontnál, vagyis nem érem
el a tíz stone-t!
A tükörben ugyanúgy néztem ki, mint mindig: az arcom nem lett soványabb, a
szemem nem volt beesett, az arccsontjaim nem álltak ki, sem az állkapcsom.
Csakugyan fáradtnak tűntem, és a bőröm a szokásostól eltérően betegesen sápadt
volt, de nem látszottam olyasvalakinek, aki nem tud felmenni egy rövid lépcsőn
anélkül, hogy félúton ne kapkodna levegő után. Ahogy nem tűntem olyasvalakinek
sem, aki nemrég vesztette el a normál súlya egyhatodát.
Mindennek nincs ésszerű vagy elfogadható magyarázata, biztosan a befejezetlen
Tesla-féle transzportálás az oka. A művelet első sokkjára még sor került. Ezt
követően azonban az elektromos információk csak részben lettek továbbküldve.
Borden még a második sokk előtt megszakította a műveletet, megakadályozva, hogy
a folyamat végén újrarendeződjek.
A beavatkozása ismét a halál szélére sodort.

Később
Julia kijelentette, hogy visszaállítja az erőmet azzal, hogy felhizlal, és a mai ebéd
igencsak kiadós volt. Azonban az étkezés felénél rám tört a fáradtság és az émelygés,
ezért képtelen voltam befejezni az ebédet. Nemrég szunyókáltam egy kicsit.
Felébredve támadt egy elképzelésem, amin azóta is gondolkodom.
Mivel e napló lapjai titkosak, megengedhetem magamnak, hogy leírjam, bármikor
használtam is a Tesla-szerkezetet, próbán vagy fellépéskor, mindig elrejtettem pár
aranypénzt a zsebemben. Hogy miért tettem, az magától értetődő, pénzügyi
gyarapodásomat nem pusztán a fellépések díjazásának köszönhetem!
Lelkiismeretesen lejegyzem, hogy Tesla óva intett az ilyen cselekedetektől. Ő
roppant erkölcsös ember, és hosszasan prédikált nekem az ilyetén hamisításról.
Ugyanakkor tudományos okokból azt is hozzátette, a berendezést az ismert
testsúlyomra állították be (bizonyos biztonsági ráhagyással), és az olyan súlyos
tárgyak, mint például az aranypénzek, nagyobb távolságban pontatlanná tehetik a
transzportálást.
Mivel bízom Tesla tudományos hozzáértésében, először úgy döntöttem, csak
papírpénzt viszek magammal, ám ezzel csak megdupláztam az azonos sorszámú
bankjegyeket. Még mindig tartok magamnál néhány nagy címletű bankjegyet, de
legtöbbször inkább aranyat viszek magammal. Még sosem vettem észre, hogy bármi
gond adódott volna a pontossággal, ahogy arra Tesla figyelmeztetett, talán mert csak
nagyon rövid távolságban transzportálok.
Ma délután, szunyókálásom után megkerestem a három pénzérmét, melyek kedd
este a zsebemben voltak. Ahogy a kezemben tartottam őket, biztosan éreztem, hogy a
súlyuk kisebb, mint korábban, és mikor az irodai mérlegemre helyezve
összehasonlítottam őket az egyébként velük teljesen azonos érmékkel, melyek nem
estek át transzportáláson, felfedeztem, hogy valóban könnyebbek.
Kiszámoltam, hogy a súlyuk körülbelül tizenhét százalékát vesztették el.
Ugyanúgy néztek ki, minden szempontból megegyeztek a közönséges
pénzérmékkel, még a hangjuk is egyforma volt, mikor leejtettem őket a kőpadlóra, de
valahogy veszítettek a súlyukból.

1903. m ájus 29.

A héten semennyit sem javult az állapotom. Továbbra is gyenge vagyok. Habár jól
vagyok, olyan szempontból, hogy nincs lázam, nincsenek látható sérüléseim, sem
fájdalmaim vagy múló rosszulléteim, ennek ellenére, ha bármiféle fizikai erőfeszítést
teszek, rám tör a fáradtság. Julia változatlanul próbál etetni, hogy visszanyerjem az
egészségemet, de csak jelentéktelen súlygyarapodást mértem. Mindketten úgy
teszünk, mintha javulnék, de csak tagadjuk, ami nyilvánvaló számunkra: sosem
nyerhetem vissza azt a részemet, ami eltűnt.
Fizikai bágyadtságom ellenére az elmém ugyanolyan normálisan működik, mint
korábban, ami csak fokozza reménytelenségemet.
A hozzám közelállók tanácsára, ha vonakodva is, de lemondtam az összes
jövőbeni fellépést. Hogy eltereljem a gondolataimat, beüzemeltem a Tesla-
szerkezetet, és nagyobb mennyiségű aranyat küldtem át rajta. Nem vagyok kapzsi, és
nem akarom felhívni a figyelmet magamra azzal, hogy hirtelen mérhetetlenül
meggazdagszom. Csak annyi pénzre van szükségem, amennyivel biztosíthatom a
saját és családom hosszú távú jólétét. Minden egyes folyamat végén gondosan
megmértem a pénzérméket, de minden rendben volt velük.
Holnap visszatérünk a Caldlow-házba.

1903. július 18.

Derbyshire
A Nagy Danton halott. Az illuzionista, Rupert Angier, a lowestofti Pavilion
Színházban tartott fellépése alatt, egy rosszul sikerült mutatvány során sérüléseket
szenvedett, melyek szövődményeibe végül belehalt. Londonban, highgate-i
otthonában hunyt el, özvegyét három gyermekkel hagyta magára.
Colderdale 14. earlje, ha nem is kicsattanó egészségben, de még él. Élvezettel
olvasta önnön gyászjelentését a The Timesban, mivel e kiváltságban nem sokan
részesülhetnek. A nekrológ persze aláírás nélkül jelent meg, de azt ki tudtam
következtetni, hogy nem Borden írta. Illendően és pozitívan méltatták a karrieremet,
ugyanakkor nem éreztem sem irigységet, sem a felszín alatt megbúvó, halvány
megvetést, pedig mikor az elhunyt egyik kollégáját felkérik a gyászjelentés
megírására, akkor az ilyesmi kiváló alkalom arra, hogy az illető köszörülhesse a
nyelvét egykori riválisán. Megkönnyebbültem, hogy legalább nem Bordent kérték fel
rá.
Angier ügyeit most egy jogi cég intézi. Természetesen valóban meghalt, és a
holttestét tényleg elhelyezték a koporsóban. Ez volt Angier utolsó illúziója:
gondoskodott a saját temetéséről. Julia hivatalosan is özvegy, és gyermekei valóban
árvák. Mindannyian jelen voltak a Highgate temetőben a gyászszertartáson, melyen
csak a szűk család vehetett részt. Az özvegy személyes kérésére a sajtó távol maradt,
valamint a rajongókat és a csodálókat sem lehetett látni aznap.
Én aznap névtelenül utaztam vissza Derbyshire-be Adam Wilsonnal és
családjával. Ő és Gertrude beleegyeztek, hogy továbbra is mellettem maradnak, mint
fizetett segítőim. Továbbra is jól megfizetem őket.
 Julia és a gyerekek három nappal később érkeztek. Habár jelenleg még Angier
özvegye, de amint az emberek emlékezete kifakul, Julia észrevétlenül Lady
Colderdale lesz, ahogy az őt megilleti.
Azt hittem, már hozzászoktam a saját halálomhoz, de ezúttal oly módon tettem,
ahogy többé nem ismételhetem meg. Mivel többé nem térhetek vissza a színpadra, és
mert mostantól azt a szerepet kell játszanom, amit bátyám korábban megtagadott
tőlem, azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, miként töltsem a rám váró napokat.
A kellemetlen megrázkódtatás után, ami Lowestoftban ért, lassan hozzászoktam
új létemhez. Nem vagyok bágyadt, és az állapotom stabil maradt. Fizikailag sem
erőm, sem energiám, de nem nézek ki úgy, mint aki bármikor holtan eshet össze. Az
itteni orvosom is azt ismételgeti, amit Londonban mondtak: láthatóan nincs semmi
olyan bajom, amit megfelelő táplálkozással, testgyakorlással és pozitív hozzáállással
ne lehetne előbb-utóbb meggyógyítani.
Tehát azon vettem észre magam, hogy azt az életet élem, amit azután
tervezgettem egy kis ideig, hogy visszatértem Coloradóból. Sokat kell költeni a házra
és a birtokra, mivel semmi sem működött rendesen azokban az években, mialatt ki
voltak téve az enyészetnek. Szerencsére ez egyszer a családomnak elegendő pénze
van arra, hogy megbirkózzunk a legkomolyabb problémákkal.
Wilsonnal felállíttattam a Tesla-szerkezetet a pincében, mondván, hogy időről
időre el akarom próbálni a VlLLANÁSt, készülve színpadi visszatérésemre. A valódi
ok persze egészen más.

1903. szeptem ber 19.

Csak azért jegyzem le a mai napot, mert eredetileg mostanra terveztem Rupert
Angier halálát. Ugyanúgy telt el, mint a többi, csendesen, és (tekintve állandó,
nyugtalanító egészségi állapotomat) békésen.

1903. novem ber 3.

Tüdőgyulladásból gyógyulgatok. Majdnem elvitt! Szeptember vége óta a
Sheffieldi Királyi Kórházban voltam, és csak csodával határos módon maradtam
életben. Ma töltöttem az első napomat itthon, és képes voltam elég ideig fent lenni
ahhoz, hogy írhassak. A lápvidék gyönyörűnek tűnik az ablakomból.

1903. novem ber 30.

 Gyógyulok. Már majdnem ugyanolyan állapotban vagyok, mint mikor
visszatértem ide Londonból. Mondhatnánk, hivatalosan jól, nem hivatalosan viszont
nem túl jól.

1903. decem ber 15.

Ma délelőtt fél tizenegykor Adam Wilson lépett be az olvasószobámba, és
tájékoztatott arról, miszerint egy látogató várja odalent, hogy találkozhasson velem.
Arthur Koenig volt az! Döbbenten bámultam a névjegyét, azon tűnődve, vajon mit
akarhat.
– Mondja meg neki, hogy pillanatnyilag nem érek rá – mondtam Adamnek, és a
dolgozószobámba mentem, hogy gondolkodjak.
Lehet, hogy a látogatásának köze van a temetésemhez? A saját halálom
meghamisításának volt egy árnyoldala is. Sejtettem, hogy szó szerint törvénytelen,
habár elképzelni sem tudtam, mégis milyen büntetést szabhatnak ki érte. De a tény,
hogy Koenig itt volt, azt jelentette, tudja, hogy a temetés csalás volt. Talán valahogy
meg akar zsarolni? Nem találtam Mr. Koeniget teljességgel megbízhatónak, ahogy az
indítékait sem értettem.
Hagytam, hadd izzadjon odalent negyedórát, aztán megkértem Adamet, hogy
kísérje fel.
Koenig komoly hangulatban volt. Miután üdvözöltük egymást, leültettem az
egyik székre, az íróasztalommal szemben. Először is biztosított arról, hogy a
látogatása nem függ össze a lapnak végzett munkájával.
– Küldöttként jöttem, milord – mondta. – Magánügyben érkeztem egy harmadik
személy megbízásából, aki tudja, mennyire érdeklődöm a bűvészkedés világa iránt,
és aki megkért, hogy keressem fel a feleségét.
– Keresse fel Juliát? – kérdeztem őszinte döbbenettel. – Mi mondanivalója lenne
neki?
Koenig láthatóan kínosan érezte magát.
– A felesége, milord, Rupert Angier özvegye. Ezen okból bíztak meg azzal, hogy
keressem fel őt. De arra gondolva, mi minden történt a múltban, úgy gondoltam, az
lenne a legbölcsebb, ha először önhöz jönnék.
– Mi folyik itt, Koenig?
Egy kis, bőr útitáska volt nála, amit ekkor felemelt, és az ölébe tett.
– Ez a... harmadik személy, akinek a nevében intézkedek, ráakadt egy
jegyzetfüzetre, egy személyes naplóra, amiről úgy vélte, érdekelhetné az ön feleségét.
Igazából azt remélte, hogy Lady Colderdale, azaz Mrs. Angier talán megvenné tőle.
Ez a, szóval, harmadik személy nem tudja, hogy ön, milord, életben van, így aztán
azon kaptam magam, hogy nemcsak azt a személyt nem árulhatom el, aki a feladattal
megbízott, hanem azt sem, akivel beszélnem kell. De tényleg úgy éreztem, tekintettel
a körülményekre...
– Kinek a jegyzetfüzete?
– Alfred Bordené.
– El is hozta magával?
– Természetesen.
Koenig benyúlt a táskába, és elővett egy szövetborítású jegyzetfüzetet, melyet
zárható csattal láttak el. Átadta nekem, így megvizsgálhattam, de mivel zárva volt,
nem tudtam belepillantani. Amikor visszanéztem Koenigre, már a kezében tartotta a
kulcsot.
– Az... ügyfelem ötszáz fontot kér, uram.
– Valódi?
– Teljességgel bizonyosan. Elegendő öt sort elolvasnia ahhoz, hogy erről meg is
győződjön.
– De megér ez ötszáz fontot?
– Gyanítom, hogy ön sokkal értékesebbnek találja majd. Borden saját kezűleg írta,
és nyíltan feltárja a trükkjei titkait. Részletesen kifejti a bűvészkedésről alkotott
nézeteit, és beszámol arról, mennyi mutatványt hajtott már végre. Az ikertestvére
leplezett életére is utal. Jómagam ezt találtam a legérdekesebb olvasmánynak, és
garantálhatom, hogy ez önnel is így lesz.
Tűnődve forgattam meg a könyvet a kezemben.
– Ki az ügyfele, Mr. Koenig? Kinek kell a pénz? – Nyugtalanul nézett, láthatóan
nem volt járatos az ilyen ügyekben. – Azt mondja, már elárulta az ügyfelét. Hirtelen
mégis aggályai támadtak?
– Sok mindennek köze van az ügyhöz, milord. A viselkedéséből azt gyanítom,
hogy még nem hallotta a hírt, amit hozok. Tudja, hogy Borden nemrég meghalt? –
Elképedt arckifejezésem kétségkívül megadta neki a választ, amit akart. – Hogy
pontos legyek, azt hiszem, a két fivér egyike meghalt.
– Bizonytalannak tűnik – mondtam. – Miért?
– Mert nincs rá meggyőző bizonyíték. Maga és én tudjuk, milyen kínzó lehetett a
Bordeneknek titkolni az életüket, tehát nem meglepő, ha az életben maradott
ugyanúgy folytatja az életet, miután a másik fivér meghalt. Ennek a nyomnak nehéz
lenne utánajárni.
– Akkor ön honnan tud minderről? Ó, értem, a harmadik személytől, aki
megbízta.
– És van egy közvetett bizonyíték is.
– Úgymint? – biztattam.
– A híres mutatvány már nem része Le Professeur műsorának. Többször is voltam
a fellépésein az elmúlt hat hétben, és egyetlenegyszer sem adta elő.
– Ennek számos oka lehet – jegyeztem meg. – Magam is többször elmentem a
fellépéseire, és a műsora nem mindig tartalmazta a mutatványt.
 – Valóban nem. De az ok valószínűleg az, hogy mindkét testvérre szükség van a
bemutatásához.
– Azt hiszem, el kell mondania az ügyfele nevét, Koenig.
– Jól gondolom, hogy egykor ismert egy amerikai hölgyet, milord, bizonyos Olive
Wenscombe-ot?
Jól írom a nevet, mivel immár tudom, hogy ezt mondta, de abban a pillanatban azt
hittem, Olivia Svensont mondott. Emiatt akadt egy kis félreértés köztünk. Először azt
hittem, ugyanarról a személyről beszélünk, aztán amikor tisztázta a nevet, azt
hittem, valaki másról beszél. Végül eszembe jutott, hogy Olivia az anyja leánykori
nevét használta, amikor Borden közelébe férkőzött.
– Olyan okokból, melyeket ön is bizonyára megért – mondtam, miután tisztázta a
dolgot –, sosem beszélek Miss Svensonról.
– Igen, igen. És bocsánatát kérem, amiért megemlítettem. Ugyanakkor a hölgy
nagyon is érdekelt a jegyzetfüzet ügyében. Tudom, hogy Miss Wenscombe, vagy
Svenson, ahogy ön ismerte, évekkel ezelőtt az ön alkalmazottja volt, de átállt Borden
táborába. Egy ideig Borden színpadi asszisztenseként dolgozott, de nem túl sokáig.
Azt hiszem, ön ez idő tájt veszíthette el vele a kapcsolatot.
Megerősítettem, hogy valóban így történt.
– Kiderült, hogy Borden ikertestvérének volt egy titkos rejtekhelye Észak-
Londonban – folytatta Koenig. – Hogy pontos legyek, egy jómódú lakosztály
Hornsey-ban. Az egyik testvér ott élt inkognitóban, miközben a másik élvezte a St.
Johns Wood-i ház kényelmeit. Szabályosan váltották egymást. A hölgy... Miss
Wenscombe, az átpártolása után a hornsey-i lakásba költözött, és azóta is ott él. És
továbbra is ezt tenné, ha a bírósági tárgyaláson nem döntöttek volna ellene.
– Tárgyalás?
Nehéz volt egyszerre megértenem minden információt. Koenig folytatta.
– Felmondták a lakását, mivel nem fizette a lakbért, és ha a jövő hétig nem rendezi
a tartozását, akkor kilakoltatják. Állandó lakhely nélküli külföldi állampolgárként
ezután kitoloncolják. Ezért bízott meg engem, tudván, mennyire érdeklődöm Mr.
Borden ügyei iránt. Arra gondolt, én talán segíthetek neki.
– Hogy keressen fel a pénz miatt.
Koenig gondterhelten fintorgott.
– Nem egészen, de...
– Folytassa!
– Biztosan érdekelni fogja, ha megtudja, hogy Miss Wenscombe nem tudott arról,
hogy két testvérről van szó, és a mai napig nem tudja elhinni, hogy rászedték.
– Egyszer magam is megkérdeztem tőle – jutott eszembe a komor beszélgetés a
richmondi színházban. – Akkor azt mondta, Borden egyetlen ember. Tudta, mire
gyanakszom. De most már nehezen hiszem el.
– Az egyik Borden fivér megbetegedett és meghalt a hornsey-i lakásban. A
hallottak alapján úgy tűnik, szívrohamot kapott. Miss Wenscombe hívta Borden
orvosát, és miután a holttestet elvitték, a rendőrség körbejárta a helyet. Amikor a
hölgy elmondta, ki volt a halott, a rendőrök elmentek, hogy tovább vizsgálódjanak az
ügyben, de többé nem tértek vissza. Később felkereste az orvost, de kiderült, hogy
nem elérhető. Az asszisztense elmondta, hogy Mr. Borden beteg volt, de gyorsan
rendbe jött, és nemrég elhagyta a kórházat! Mivel Miss Wenscombe vele volt, amikor
meghalt, ezt nem tudta elhinni! Elment a rendőrségre, de legnagyobb elképedésére a
rendőrök is megerősítették a történetet!
– Én mindezt Miss Wenscombe-tól hallottam. Ahogy mondta, fogalma sem volt
arról, hogy Borden egy másik háztartást is fenntart. Borden teljesen megtévesztette.
Ami a hölgyet illeti, Borden a napjai és éjszakái nagy részét vele töltötte, és mindig
tudta, hogy más esetekben hol tölti a férfi az idejét. – Koenig előrehajolt, mintha
élvezné, hogy megoszthatja velem a történetet. – Tehát Borden hirtelen meghalt, a
hölgyet pedig megrázta és felzaklatta a dolog, ahogy az mindenkivel történt volna az
ő helyzetében, de nem volt semmi oka azt hinni, hogy bármi szokatlan van az
ügyben! És a hölgy szerint Borden bizonyosan meghalt. Azt mondja, több mint egy
órán át volt a halott mellett, mielőtt az orvos odaért volna, és a holttest addigra már
kihűlt. Az orvos elég alaposan megvizsgálta a testet, hogy megerősíthesse a halál
tényét, majd azt mondta, kiállítja a halotti bizonyítványt, miközben visszamegy a
rendelőjébe. A hölgynek azonban nem csak azzal kellett szembenéznie, hogy az ügy
minden érintettje tagadja, hogy a férfi meghalt volna, de ott van még a vitathatatlan
tény, hogy Alfred Borden színpadi fellépéseket tart, előadja a mutatványait, és
nyilvánvalóan nem halott.
– Ha a hölgy azt hitte, hogy Borden egyetlen ember, akkor mégis milyen
magyarázatot talált minderre? – vetettem közbe.
– Ezt természetesen én is megkérdeztem tőle. Ahogy azt ön is tudja, a hölgy nem
idegen az illúziók világában. Azt mondta, hosszas gondolkodás után arra a szomorú
következtetésre jutott, Borden valami trükköt használt, hogy halált színleljen,
példának okáért lenyelt valamiféle gyógyszert, és mindez bonyolult módon arra
szolgált, hogy faképnél hagyhassa őt.
– Elmondta neki, hogy Bordenék ikrek voltak?
– Igen. Nevetségesnek találta az ötletet, és biztosított róla, hogy ha egy nő öt évig
együtt él egy férfival, akkor mindent tud róla. Elvetette az ötletet, hogy két emberről
lett volna szó.
(Korábban magam is feltettem ezeket a kérdéseket a Borden ikrek a feleséggel és
gyermekeikkel való kapcsolatáról. Ezek most újabb kérdésekkel együtt ötlöttek fel
bennem. Úgy tűnt, a szeretőt ugyancsak félrevezették, de ő vonakodott ezt
beismerni, vagy egyszerűen nem is tudott róla.)
– Tehát hirtelen felbukkan ez a jegyzetfüzet, és megoldja a hölgy minden
problémáját – mondtam.
Koenig elgondolkodva bámult rám, aztán megszólalt.
– Nem mindet, csak a legégetőbbeket. Azt hiszem, milord, a jóhiszeműség jeleként
hagynom kell, hadd vizsgálja meg a jegyzetfüzetet anélkül, hogy ígéretet tenne arra,
kifizeti az árát.
 Átadta a kulcsot, aztán hátradőlt a székében, míg én kinyitottam a zárat.
A jegyzetfüzetet ügyes kézzel írták, takaros betűkkel, szabályos és egyenes
sorokkal, de első pillantásra nem lehetett elolvasni. Miután megnéztem az első oldalt,
elkezdtem átlapozni az oldalakat, mintha egy pakli kártya oldalán húztam volna
végig az ujjaimat. A bűvészösztönöm azt súgta, legyek résen Borden trükkjeivel
szemben. A sokévnyi viszálykodás felfedte, hogy kész bajt keverni vagy
megsebesíteni engem. Körülbelül a feléig belelapoztam, amikor megálltam. A
gondolataimba merülve bámultam a jegyzetfüzetet.
Nagyon is lehetséges volt, hogy ez az egész Borden bonyolult támadása, amit
ellenem akar intézni. Koenig története Oliviáról, Borden halála a lakásában, a
túlságosan is könnyen előkerült jegyzetfüzet, amely Borden legértékesebb titkait
tartalmazza – mindezt akár ki is találhatták.
Csak Koenig szavaira alapozhattam. Ha mindez csupán egy újabb trükk, akkor
mit tartalmazhat valójában a jegyzetfüzet? Félrevezetések bonyolult útvesztője, ami
hamis válaszra vezet? Lehet, hogy az ügy Olivia Svensonon keresztül valahogy
veszélyezteti életem utolsó biztos pontját, mégpedig csodálatosan helyrehozott
házasságomat Juliával?
Úgy tűnt, már azzal is kockára teszem az életem, hogy egyáltalán a kezemben
tartom a jegyzetfüzetet.
Koenig hangja zavarta meg a gondolataimat.
– Vehetem a bátorságot, milord, és megpróbálhatom kitalálni, mi jár most a
fejében?
– Nem, nem veheti a bátorságot – feleltem.
– Kételkedik bennem – mondta Koenig. – Azt hiszi, Borden lefizetett engem, vagy
valami módon rákényszerített, hogy elhozzam ezt önnek. Erről van szó? – Nem
válaszoltam, még mindig félig nyitva tartottam, és a lapokat néztem.
– Bármikor lenyomozhatja, amit mondok – folytatta Koenig. – A pert, amit a
hornsey-i lakás háziura indított Miss Wenscombe ellen, egy hónapja tárgyalta a
Hampsteadi Bíróság. Maga is megvizsgálhatja a bírósági feljegyzéseket. Ezenkívül
ott vannak a szociális nővér feljegyzései is Whittington Kórházban, melyekben leírja,
hogy aznap, melyet Miss Wenscombe Borden halálának időpontjaként jelöl meg,
bevittek egy szívrohamban meghalt ismeretlen férfit, aki korban és fizikai
megjelenésben egyezik Bordennel. Arról is készült egy feljegyzés, miszerint egy helyi
orvos még ugyanezen a napon elvitte a holttestet.
– Maga tíz évvel ezelőtt is egy sor hamis nyomon indított el, Koenig – mondtam.
– Csakugyan. Még mindig bánom a dolgot, és már elmondtam, hogy e hiba miatt
törődöm ennyire az ön ügyével. A szavamat adom, hogy a jegyzetfüzet eredeti, hogy
olyan körülmények között került a birtokomba, ahogy azt elmondtam, továbbá hogy
a még élő Borden fivér kétségbeesetten szeretné visszaszerezni.
– Hogyan sikerült megszerezni tőle? – kérdeztem.
– Miss Wenscombe rájött az értékére, talán olyasvalaminek hitte, amit esetleg
könyvként is megjelentethet. Amikor sürgetően szüksége lett a pénzre, arra gondolt,
önnek talán sokkal értékesebb lesz, illetve miután értesült a történtekről, az
özvegyének szánta. Természetesen elrejtette a jegyzetfüzetet. Persze Borden maga
nem puhatolózhatott a hölgynél a jegyzetfüzet után, de bizonyára nem véletlen, hogy
tíz nappal ezelőtt betörtek a lakásába, és felforgatták a helyet? Semmit sem vittek el.
Ez a jegyzetfüzet, amit máshol rejtegetett, továbbra is a birtokában maradt.
Kinyitottam a jegyzetfüzetet ott, ahol az ujjamat tartottam, azon tűnődve, hogy
amint az ujjaimat végighúztam az aranyozott szélű lapokon, pontosan ugyanolyan
érzésem támad, mint a klasszikus bűvésztrükk esetében, mikor a bűvész
rákényszeríti az embert arra, hogy egy bizonyos lapot húzzon ki. A gondolat csak
még jobban megerősödött bennem, amikor megpillantottam egy sort az előlap
közepe táján, és a saját nevemet láttam leírva. Mintha csak Borden rám akart volna
kényszeríteni egy kártyalapot.
Közelebbről is megvizsgáltam a kézírást, és hamarosan megfejtettem a mondat
többi részét is: „Ez az igazi oka annak, hogy Angier soha nem fogja megfejteni a teljes
rejtélyt, hacsak én magam meg nem adom neki a választ.”
– Azt mondja, a hölgy ötszáz fontot akar?
– Igen, milord.
– Akkor meg is kapja.

1903. decem ber 19.

Koenig látogatása kimerített, és amint távozott (hatszáz fonttal, a többletet részben
az eddigi fáradozásaiért, részben a mostantól tanúsított hallgatása és távolságtartása
miatt kapta), ágyba bújtam, és ma estig ott is maradtam. Az előző bejegyzést is ott
írtam, de másnap és az azt következő napon olyan gyengének éreztem magam, hogy
alig voltam képes többre, mint hogy egyek egy kicsit, és jó sokat aludjak.
Tegnap olvastam valamennyit Borden jegyzetfüzetéből. Ahogy azt Koenig is
megjósolta, érdekfeszítő olvasmánynak találtam.
Néhány részletet megmutattam Juliának is, aki hasonlóan érdekesnek találta. Rá
nagyobb hatást gyakorolt Borden önelégült stílusa, mint rám, és óva intett,
semennyit se pazaroljak a drága erőmből arra, hogy ismét feldühödjek Bordenre.
Ami azt illeti, a harag nem lángolt fel bennem, habár ahogy Borden eltorzít
néhány általam is ismert eseményt, az egyaránt szánalmas és bosszantó. Ami a
leginkább lenyűgöz, hogy végre bizonyítékát találtam a Borden és az ikertestvére
közötti összeesküvésnek. Sehol sem tesznek említést róla, de a jegyzetfüzet
kétségkívül kettejük keze munkája.
Egyes szám első személyben beszélnek egymásról. Ezt először zavarónak találtam,
ahogy azt talán annak is szánták, de amikor erre rámutattam Juliának, ő
megjegyezte, miszerint a jegyzetfüzetet kétségkívül nem arra szánták, hogy rajtuk
kívül más is elolvassa.
 Érződik, hogy megszokásból nevezik egymást „énnek”, és ez jelzi, hogy életük
nagy részében ezt tették. A sorok között olvasva rá kellett jönnöm, hogy kettejük
életének minden eseményét egyetlen, összetett történésben foglalják össze. Mintha
gyerekkoruktól erre a mutatványra készülődtek volna, melyben egyikük átveszi a
másik helyét. Bolondot csináltak belőlem, ahogy a többi nézőből is, akik látták a
mutatványt, de végül is nem Borden az, aki igazán bolond?
Ha ketten élik ugyanazt az életet, akkor mindketten csak fél életet élnek. Míg az
egyik éli világát, addig a másiknak rejtőzködni kell a világ elől, a szó szoros
értelmében nem is létezik, csak egy hasonmás, egy szellem, alakmás.
Talán holnap folytatom, ha lesz hozzá elég erőm.

1903. decem ber 25.

A házat és a birtokot az elmúlt két napban a Pennine-hegységen végigsöprő, sűrű
hóesés elvágta a világtól. Mi védve és melegben vagyunk, ezenkívül amúgy sem
akartunk menni sehova. Elfogyasztottuk a karácsonyi ebédet, és most a gyerekek az
új ajándékaikkal játszanak, míg Julia és én kettesben pihenünk.
Még nem mondtam el neki, hogy ismét aggasztó gyengeség kínozza elgyötört
testemet. Néhány sötétvörös gyulladás alakult ki a mellkasomon, a felkaromon és a
combomon, és bár bekentem őket fertőzésgátló kenőccsel, nem mutatnak javulást.
Ahogy az idő enyhülni kezd, ismét orvost kell hívatnom.

1903. decem ber 31.

Az orvos azt tanácsolta, folytassam a kezelést a fertőzésgátlóval, ami végül
valamelyest hatékonynak bizonyult. Mielőtt az orvos távozott volna, megjegyezte
Juliának, hogy a bőrömön kialakult, fájdalmas gyulladások talán valami komoly
szervi vagy vérrel kapcsolatos probléma tünetei lehetnek. Julia minden este
gyengéden lemossa a sebeket, mielőtt ágyba bújunk. Továbbra is folyamatosan
csökken a súlyom, habár mostanában lassabban fogyok.
Boldog új évet!

1904. január 1.
Komor gondolatok közepette figyeltem az újév kezdetét, kételkedve abban, hogy
megérem a végét.
Azzal tartom magam távol a gondjaimtól, hogy Borden jegyzetfüzetét olvasom.
Már végigolvastam, és bevallom, lekötötte a figyelmemet. Hihetetlennek találom,
hogy jegyzetelt a módszereiről, a nézeteiről, a mulasztásairól, hibáiról, önámításról, s
a többi ilyesmiről.
Bármennyire gyűlöltem és féltem is Bordent (és nem felejtem el, hogy életben van,
és továbbra is ténykedik a külvilágban), a bűvészkedésről vallott nézeteit
provokatívnak és ösztönzőnek találom.
Ezt megemlítettem Juliának is, aki egyetértett velem. Nem beszél sokat az ügyről,
de tudom, mit érez, ahogy magam is kezdettől úgy érzem, Borden és én jobb társak
lehettünk volna, mint ellenségek.

1904. m árcius 26.

Súlyos beteg voltam, és az elmúlt csaknem két hétben azt hittem, fél lábbal már a
sírban vagyok. A tünetek rettenetesek: állandó émelygés és hányás, további kiterjedt
gyulladások, a jobb lábam lebénult, a szám kifekélyesedett, és szinte elviselhetetlen
fájdalom gyötörte a hátam alsó részét. Mondanom sem kell, hogy jó időre elvittek
egy sheffieldi magánklinikára.
Most kisebb csodának tartom, hogy látszólag javulni kezdtem. A gyulladások és a
fekélyek nyom nélkül eltűntek, ismét érezni és így mozgatni is tudtam lábam,
valamint az általános fájdalom és gyengeség is elmúlt. Múlt héten már itthon voltam,
és bár arra kényszerültem, hogy ágyban feküdjek, napról napra egyre inkább
visszatért a lelkesedésem.
Ma felkeltem az ágyból, és egy állítható támlájú székben üldögéltem, az
üvegházban. Jól láthattam a tájat és a távoli fákat a Curbar-tető sziklás szirtjein túl,
ahol még mindig látszik a hó. A lehető legjobb hangulatban vagyok, újra és újra
átolvasom Borden jegyzetfüzetét. E két utóbbi tény nem áll kapcsolatban egymással.

1904. április 6.
Háromszor is végigolvastam Borden jegyzeteit, és kijegyzeteltem bizonyos részeit,
melyekhez utalásokat is írtam. Julia arra készül, hogy nagyobb terjedelmű szöveggé
téve kiegészíti a munkámat.
Habár továbbra is gyógyulok betegségemből, és az elmúlt két napban mindvégig
jobban éreztem magam, szembe kell néznem a ténnyel, hogy az egészségi állapotom
hanyatlik. Ezért bevallom, életem utolsó hónapjaiban végső bosszút akarok állni
ellenségemen. Ő a felelős jelenlegi állapotomért, ezért meg kell fizetnie. Azzal, hogy
megszereztem a jegyzetfüzetét, meg is találtam a módját. Azt tervezem, hogy
megjelentetem.
A bűvészkedéssel foglalkozó irodalom nem túl széleskörű. Sok könyvet írtak és
adtak ki, de néhány kivételtől eltekintve ezeket gyerekeknek írták, és a
szemfényvesztéssel vagy a kézzel való eltüntetéssel foglalkozó néhány kötetet nem a
legnagyobb kiadók jelentették meg. A hétköznapi könyvesboltokban csak ritkán
lehet rájuk akadni. Sőt, csak néhány különleges könyvkiadó jelenteti meg őket, hogy
szétosszák a bűvésztársadalom tagjainak. Sokszor csak négy-öt tucat példányban
jelennek meg, és ezzel arányosan nagyon drágák. Egy könyvgyűjteményt beszerezni
nehéz és költséges, sok bűvész csak akkor juthat hozzá egyes példányokhoz, ha
valamelyik társuk meghal, és a család eladja gyűjteményét. Az évek során magam is
kisebb könyvtárra való könyvet halmoztam fel, és folytonosan lapozgattam őket,
hátha felhasználhatom vagy adaptálhatom a már létező illúziókat. Ebben nem
különbözöm a többi bűvésztől. Az ilyen könyvek olvasói kevesen vannak, de ez az
elképzelhető legjobban tájékozott olvasóközönség.
Borden jegyzetfüzetét olvasgatva gyakran eszembe jut, hogy megérdemelné, ha
megjelentetnék a többi bűvész kedvéért. Komoly észrevételeket tartalmaz a
bűvészkedés művészetéről és módszereiről. Akármi is volt egykor a szándéka (nem
túl meggyőzően kijelenti, hogy szavait csak a családjának szánta, és az „utódjának”,
ahogy azt hinni szerette volna), soha nem jelentethette volna meg a jegyzetfüzetet.
Micsoda figyelmetlenség volt tőle, hogy elvesztette!
Utolsó mutatványom az lesz, hogy az ő nevében megjelentetem, és ha elkészülök
saját jegyzeteimmel ellátott kiadásommal, majd gondom lesz rá.
Ha túlél engem, ami elég valószínű, észreveszi majd, hogy a bosszúm körmönfont
és sokrétű.
Először is, Borden hamarosan döbbenten veszi majd észre, hogy legnagyobb
szakmai titkait az engedélye nélkül kiadták. A bosszúsága fokozódik majd, mikor
rájön, hogy ezért én voltam a felelős. Még jobban összezavarodik majd, ha megtudja,
hogy mindezt a síron túlról tettem. (Ő már halottnak hisz, e tény a jegyzetfüzetből is
kiderül.) Végül a jegyzeteket elolvasva rájön majd végső bosszúm igazi ravaszságára.
Röviden, átjavítottam a szövegét, hogy az kevésbé legyen érthetetlen, kibővítettem
számos olyan érdekes témát, melyeket ő csak felvázolt, számos példával
támasztottam alá érdekes elméletét a hallgatólagos jóváhagyásról, és leírtam számos
nagyobb mutatvány módszerét. Hozzátettem még minden olyan trükk leírását,
melyekről tudom, hogy ő dolgozta ki, ahogy azokét is, melyekről tudom, hogy elő
szokta adni. Mindegyiket anélkül magyaráztam el, hogy ténylegesen felfedtem volna
a központi titkot.
Mindenekfelett még inkább rejtélybe burkoltam az általa Az ÚJ
TARNSZPORTÁLÓ EMBERnek nevezett mutatványt, de semmit sem árultam el
ezzel kapcsolatban. A tényre, hogy a Bordenek ikertestvérek voltak, még csak nem is
utalok. E két ember életének megszállott titka továbbra is titok marad.
Az életben maradt Borden fivér ezáltal láthatja, hogy az utolsó szó az enyém volt,
a viszály az én győzelmemmel ért véget. Miközben megsértettem a magánéletét,
egyben megmutattam, hogy tiszteletben is tartom. Remélem, ebből megtanulja, hogy
a gyűlölködésünk hiábavaló és pusztító volt, eltékozoltuk a tehetségünket, miközben
lesből lövöldöztünk egymásra. Barátoknak kellett volna lennünk.
 Ezt hagyom rá, amin talán eltöpreng élete hátralevő részében. És van még egy
külön bosszúm, amit nem említettem: sosem fogja megtudni Tesla szerkezetének
titkát.

1904. április 25.

Jól haladok a Borden szövegeivel kapcsolatos munkámmal. A múlt héten három,
különleges, bűvészkedéssel foglalkozó kiadónak is írtam, kettőnek Londonba, és
egynek Worcesterbe. Amatőr bűvészként mutatkoztam, és azt sugalltam, hogy
társadalmi helyzetemet és vagyonomat évek óta különböző színpadi bűvészek
támogatására és segítésére használom. Elmagyaráztam, hogy egyik legnagyobb
illuzionistánk emlékére szeretném kiadatni a könyvet (nevet most még nem
említettem). Megkérdeztem, érdekelné-e őket a könyv kiadása.
Eddig ketten válaszoltak. Mindkét levél semmitmondó volt, de arra bátorítottak,
hogy mutassam meg az anyagot. A válaszok egyben arra is emlékeztettek, hogy ne
valljam be tényleges vagyonomat. Mindkét levél azt sugallta, hogy a könyv kiadása
valószínűleg szívesség lenne, és nekem kellene fizetnem a kiadó gyártási költségeit.
Persze jelenleg ez nem jelentene problémát, de Julia és én azért megvárjuk a
harmadik választ, mielőtt döntenénk.

1904. m ájus 18.

Miután elkészültünk a munkával, bemutattuk a kéziratot a kiadónak, amely az
első helyen áll a listánkon.

1904. július 2.
Megkötöttem ez egyezséget az Old Baileyben, a londoni East Centralon székelő
Messrs Goodwin & Andrewson kiadóval.
Még év vége előtt kiadják Borden könyvét, elsőként hetvenöt példányban,
egyenként három guinea-s áron. Megígérték, hogy gazdagon illusztrálják, és
bizalmas levelekben hirdetik majd meg rendszeres ügyfeleiknek. Beleegyeztem, hogy
száz fontot fedezek a nyomtatási költségekből. Miután Mr. Goodwin elolvasta a
kéziratot, javasolta, hogy néhány új ötletet is mutassunk be.

1904. július 4.
 Az elmúlt négy hétben javulásom megtorpant, és a korábbi betegség teljes erejével
tért vissza. Először a sötétvörös csíkok a bőrömön, aztán pár nappal később a
fekélyek a számban és a torkomban. Három héttel ezelőtt megvakultam az egyik
szememre, majd pár nappal később a másikra is. A múlt hét óta nem tudok szilárd
táplálékot magamhoz venni, de Julia naponta háromszor hoz erőlevest, ez tart
életben. Olyan fájdalmaim vannak, hogy a fejemet sem tudom felemelni a párnáról.
Az orvos naponta kétszer jön hozzám, de azt mondja, túl gyenge vagyok ahhoz,
hogy kórházba vigyenek. A tüneteim olyan elszomorítóak, hogy képtelen vagyok
részletesen leírni, de az orvos magyarázata szerint károsodott a testem fertőzésekkel
szembeni természetes immunitása. Bizalmasan közölte Juliával (aki később elmondta
nekem), hogy ha a mellkasom ismét elfertőződik, akkor többé nem lesz erőm
leküzdeni a betegséget.

1904. július 5.
Nyomasztó éjszakám volt, és ahogy ma reggel beköszöntött a hajnal, azt hittem,
eljött az utolsó nap, amit e földön töltök. Azonban már közel az éjfél, és én még
mindig kapaszkodók az életbe.
Kora este köhögni kezdtem, és az orvos jött, hogy megnézzen. Javasolta, hogy
mosdassanak meg hideg törölközőkkel, aztán segítettek kényelmesebben
elhelyezkedni. Már képtelen vagyok arra, hogy a testem bármely tagját meg tudjam
mozdítani.

1904. július 6.
Ma hajnalban, háromnegyed háromkor az életemnek véget vetett egy köhögési
rohamot és belső vérzést követő hirtelen szívbénulás.
Hosszú, fájdalmas és csúf haldoklásom mélységesen lesújtotta Juliát és a
gyerekeket, ahogy engem is. Mindannyiunkat megrázott a szomorú haldoklás, és
nagyon elkeserített, ahogy véget ért.
A halál körülöleli az egész életemet!
Egykor csak ártalmatlan megtévesztés volt, hogy megrendeztem a saját halálomat,
mert így Julia botrányok nélkül élhetett tovább özvegyként. A Tesla-berendezés
minden használata csak gyarapította a halállal kapcsolatos élményeimet, hetente
többször is. Amikor Rupert Angiert látszólag örök nyugalomra helyezték, én életben
voltam, hogy szemtanúja lehessek.
Számos alkalommal csaptam be a halált. Épp ezért a halál valószerűtlennek tűnt
számomra. Hétköznapi eseménnyé vált, amit valami érthetetlen paradoxon folytán,
láthatóan mindig túléltem.
 Most láttam önmagamat a halálos ágyamon, többszöri áttételes rákban
haldokolva, és végül, a visszataszító és fájdalmas halál után visszatértem ide, hogy
lejegyezzem mindezt a naplómba. 1904. július 6. szerda: a nap, amikor meghaltam.
Egyetlen embernek sem lenne szabad olyan szerencsétlennek lennie, hogy lássa,
amit én láttam.

Később
Kölcsönvettem egy módszert Bordentől, vagyis én vagyok saját magam.
Az én, aki ezt írja, nem ugyanaz az én, aki meghalt.
Azon az éjszakán Lowestoftban, amikor Borden elrontotta a Tesla-szerkezetet, két
entitássá váltam. Külön utakon jártunk. Csak akkor találkoztunk ismét, amikor
március végén visszatértem a Caldlow-házba, és rákos betegségeim átmenetileg
javulni kezdtek.
Míg éltem, fenntartottam azt a látszatot, hogy egyetlen ember vagyok. Míg az
egyik én haldokolt, a másik én leírta az utolsó naplóbejegyzéseket. Március 26. óta a
napló összes bejegyzését én írtam.
Egymás káprázatai voltunk.
Halott alakmásom odalent fekszik, nyitott koporsójában, és két napon belül
elhelyezik a család sírboltjában. Én, az élő káprázat, folytatom az életet.
Én vagyok az igen tiszteletreméltó Rupert David Angier, Colderdale 14. earlje,
Julia férje, Edward, Lydia és Florence apja, az angliai Derbyshire grófság és a
Caldlow-ház Lordja.
Holnap elmesélem a történetemet. A mai nap eseményei rám is, mint mindenki
másra a házban, semmit sem hagytak maguk után, csak bánatot.

1904. július 7.
Ma kezdődik életem hátralévő része. Mit remélhet egy olyan teremtmény, mint
én? Íme, a történetem.

1
1903. május 19-én este jöttem létre, egy üres páholyban, a lowestofti Pavilion
Theatre-ben. Életem első pillanatában bizonytalanul egyensúlyoztam a fakorláton,
hogy aztán hátraessek róla. A páholy padlójára zuhantam, szétszórva magam körül a
székeket.
Csak az a rémült gondolat foglalkoztatott, ami egy pillanattal korábban villant az
eszembe: Borden valahogy feljutott a páholyba, és ott vár rám. De nem! Miközben a
székek között vergődtem, próbálva visszanyerni tájékozódóképességemet, rájöttem,
hogy bár Borden valahogyan szabotálta a berendezést, az mégis működött, és
létrejött a transzportálás. Borden nem volt ott.
Éles fény árasztotta el a páholyt, ahogy odafordították a reflektort. Két-három
másodpercnél nem telhetett el több. Még van esély megmenteni az illúziót,
gondoltam. Valahogy visszamászok a korlátra, és kihozok valamit a dologból!
Hasra fordultam, négykézlábra álltam, és már épp fel akartam kapaszkodni a
korlátra, amikor legnagyobb meglepetésemre egy hangot hallottam a színpadról, ami
azt kiáltotta, hogy engedjék le a függönyt. Előrébb kúsztam, és óvatosan kinéztem a
korlát fölött. A függönyszárnyak épp lehullottak, de mielőtt eltakarták volna a
látványt, egy pillanatra láttam magam – a káprázatom! – mozdulatlanul feküdni a
színpadon.
Tesla berendezésének aljába be van építve egy rekesz, amelybe a káprázat tárgya
automatikusan beleesik a transzportálás után. Így a közönség nem láthatja régi
testemet, a káprázat tárgyát, és az illúzió hatása még nagyobb.
De most Borden közbeavatkozása bizonyára megakadályozta, hogy működésbe
lépjen a rekesz, és a káprázat tárgya ott maradt a nézők szeme előtt!
Vadul gondolkodtam. Adam Wilson és Hester a színfalak mögött voltak, és ott, a
függöny mögött kellett megbirkózniuk a vészhelyzettel. Éltem, erős voltam, az
érzékszerveim működtek. Rájöttem, hogy az én dolgom a színfalak mögé menni, és
egyszer és mindenkorra szembenézni Bordennel.
Kimentem a páholyból, végigsiettem a folyosón, majd leszaladtam a lépcsőn.
Az egyik jegyszedőnő felé közeledtem, és félig-meddig csúszva megálltam előtte.
– Látott valakit, aki megpróbált kimenni a színházból? – kérdeztem tőle sürgetően.
A hangom helyett csak rekedt suttogás tört fel a számból!
A nő egyenesen rám meredt és rémülten sikoltozni kezdett. Egy pillanatig csak
álltam ott tehetetlenül, megsüketülve a szörnyű visítástól, ami kitört belőle.
Elhallgatott, levegőt vett, a szeme kidülledt és forgott, majd ismét sikított. Rájöttem,
hogy csak az időmet vesztegetem, ezért megfogtam a karját, hogy finoman arrébb
tessékeljem. Ám a kezem belesüppedt a karja húsába!
A nő lerogyott a lépcsőre, remegve és nyöszörögve, én pedig leértem és
megtaláltam a színfalak mögé nyíló ajtót. Meglöktem, aztán visszahőköltem, mert
ismét azt éreztem, hogy a kezem és a karom belehatol a fába. Azonban minél
hamarabb meg akartam találni Bordent, s nem volt időm erre figyelni.
Adam Wilson rohant el mellettem, észre sem véve engem díszlet mögötti helye
felől. Utána kiáltottam, de ugyanúgy nem hallott, mint ahogy nem látott. Egy
másodpercre megálltam, próbálva végiggondolni, hol találhatom meg legnagyobb
valószínűséggel Bordent. Valahogy sikerült megszakítania a berendezés
áramellátását, s ez csak azt jelenthette, hogy bejutott a színpad alatti félemeletre.
Wilsonnal mindent egy kapcsolószekrénybe csatlakoztattunk be, amelyet a színház
vezetősége nemrég szereltetett fel odalent.
Megtaláltam a lefelé vezető lépcsőt, de ahogy megálltam a legfelső fokon, futó
lábak súlyos, közeledő dobogását hallottam. Aztán felbukkant maga Borden. Még
mindig a nevetséges vidéki tuskó öltözéket és sminket viselte. Kettesével vette a
fokokat. Megdermedtem. Alig ötlábnyira lehetett tőlem, amikor felnézett. Azonnal
meglátott! Ismét tanúja lehettem annak a rémült arckifejezésnek, ami a jegyszedőnő
vonásait is eltorzította. Bordent továbbsodorta felém a lendülete, de arcára kiült a
döbbenet, és védekezően maga elé nyújtotta karjait. Szinte azonnal összeütköztünk.
Együtt zuhantunk el súlyosan a folyosó kőpadlójára. Egy pillanatra fölém
kerekedett, de sikerült kicsusszannom alóla. Utána kaptam.
– Hagyjon békén! – kiáltotta, és előredőlve, botorkálva, meggörnyedve elrohant.
Utána vetettem magam, elkaptam a bokáját, de kicsúszott a szorításomból. Szavak
nélkül üvöltött a félelemtől.
– Borden! – kiáltottam. – Véget kell vetnünk ennek az őrült viszálynak! – De a
hangom ismét csak rekedten, alig hallhatóan, inkább leheletként, mint
beszédhangként tört fel a torkomból.
– Baleset volt! – kiáltotta.
Ekkor már visszanyerte egyensúlyát, és egyre távolodott tőlem, vissza-
visszanézve, arcán rettegéssel. Feladtam a küzdelmet, és hagytam elfutni.

2
Ezután az éjszaka után visszamentem Londonba, és saját döntésemből ott éltem a
rá következő tíz hónapban, egyfajta féllétben.
A Tesla berendezésével történt baleset alapvetően megváltoztatta a testemet és a
lelkemet azzal, hogy szembeállította őket egymással. Testileg korábbi önmagam
kísértetévé váltam. Éltem, lélegeztem, ettem, ürítettem, láttam és hallottam, éreztem
a meleget és a hideget, de fizikailag egy jelenés lettem. Erős fényben, ha nem
kifejezetten rám nézett valaki, többé-kevésbé normálisnak tűntem, még ha kicsit
sápadtnak is. Ám borús időben, vagy este, mesterségesen megvilágított helyiségben
kísértetalakot öltöttem. Látszottam, de átlátszó is voltam. A körvonalaim
megmaradtak, s ha valaki erősen figyelt, kivehette az arcomat, a ruháimat stb., de a
legtöbbek számára csak valamiféle rémisztő alvilág rettenetes látomása voltam. A
jegyszedőnő és Borden is úgy reagált, mintha egy kísértetet látott volna, s így is volt.
Hamar megtanultam, hogy ha ilyen körülmények között hagyom, hogy
észrevegyenek, akkor nemcsak megrémítem azokat, akikkel találkozom, de magamat
is veszélybe sodrom. A rémült emberek reakciói kiszámíthatatlanok. Egy-két
alkalommal tárgyakat vágtak hozzám, hogy elijesszenek. Az egyik tárgy egy égő
olajmécses volt, és majdnem eltalált. Ezek után, amikor csak tudtam, rejtőztem az
emberek tekintete elől.
Mindezzel szemben a lelkem úgy érezte, hirtelen kiszabadult testem fogságából.
Mindig éber voltam, gyorsan jártak a gondolataim, vágott az eszem, úgy, ahogy
korábban talán soha. Ez okozta többek között azt a paradoxont is, hogy általában
erősnek és tettrekésznek éreztem magam, ám valójában nem tudtam megbirkózni a
legtöbb testi feladattal. Például meg kellett tanulnom, hogyan fogjam meg az olyan
egyszerűbb tárgyakat, mint egy toll, vagy az evőeszközök, mivel ha odafigyelés
nélkül markoltam meg valamit, az általában egyszerűen kicsúszott a kezemből.
Frusztráló és morbid helyzetben találtam magam, és új szellemi energiám jó ideig
arra ment el, hogy gyűlöljem és rettegjem a két Borden közül azt, amelyik
megtámadott. Úgy szívta el szellemi életerőmet, mint ahogy tettével a fizikait.
Mindenféle szempontból láthatatlanná váltam a világ számára, akár ha halott lettem
volna.

3
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy az akaratommal szabályozni tudom, hogy
láthatatlan legyek-e vagy sem.
Naplemente után, az előadás alatt viselt színpadi jelmezemben szinte bárhova
eljuthattam láthatatlanul. Ha normálisabban akartam megjelenni, akkor más ruhát
vettem és sminkkel kölcsönöztem vonásaimnak némi szilárdságot. Az álca persze
nem lehetett tökéletes; a szemem aggasztóan beesettnek tűnt, s egyszer egy
félhomályos omnibuszon egy férfi hangos kiáltással vette észre a rést, ami
megmagyarázhatatlan módon felbukkant a kabátujjam és a kesztyűm között, a
csuklóm helyén. Gyorsan le kellett szállnom.
A pénz, az étel és a szállás nem jelentett gondot. Vagy láthatatlanul elvettem,
amire szükségem volt, vagy kifizettem. Apró problémák voltak ezek.
Legjobban a káprázatom hogyléte aggasztott.
Egy újságcikkből megtudtam, hogy a színpadra vetett futó pillantásom teljesen
félrevezetett. A cikk szerint a Nagy Danton megsérült a lowestofti előadás alatt,
kénytelen volt lemondani további fellépéseit, de otthonában lábadozik és
remélhetőleg hamarosan visszatér a színpadra.
Megkönnyebbülten, ám nagyon meglepődve olvastam a híreket! Azt hittem, hogy
a legördülő függöny mögött saját káprázatomat láttam félig élő, félig holt állapotban.
A káprázat, vagy a káprázat tárgya a forrástárgy a transzportáció során, amely kvázi
holtan marad ott Tesla berendezésében. Ezeknek a káprázatoknak az elrejtése és
elhelyezése jelentette számomra a legnagyobb problémát, amit meg kellett oldanom,
mielőtt a nyilvánosság előtt is bemutathattam volna az illúziót. Minden egyes
előadás során egy-egy új káprázat keletkezett.
A betegségről és a lemondott fellépésekről olvasva rá kellett jönnöm, hogy azon az
estén valami más történt. A transzportálás csak félig történt meg, s én lettem
sajnálatos eredménye. Lényem nagyobbik része a kiindulási pontban maradt.
Borden közbeavatkozása belőlem és káprázatomból is sokat elvett.
Mindkettőnknek problémái támadtak. Én kísértetszerű állapotba kerültem,
káprázatomnak az egészsége rendült meg. Míg ő rendelkezett fizikai testtel és
szabadon mozoghatott a világban, a baleset pillanatától kezdve halálra volt ítélve;
addig én arra ítéltettem, hogy teljesen egészségesen, de az árnyak között éljem az
életemet.
Júliusban, két hónappal Lowestoft után, miközben én még mindig a katasztrófán
rágódtam, a káprázatom láthatólag saját elhatározásából úgy döntött, hogy bejelenti
Rupert Angier halálát. Pontosan ezt tettem volna én is a helyében. Ekkor jöttem rá,
hogy ő én. Most először jutottunk egymástól függetlenül azonos döntésre, s most
először tudatosodott bennem, hogy bár külön-külön létezünk, érzelmileg egy
személyt alkotunk.
Nem sokkal ezután a káprázatom visszatért a Caldlow-házba, hogy átvegye az
örökségét. Én is ezt tettem volna.
Én viszont egy ideig még Londonban maradtam. Komor feladat várt rám, és
titokban akartam végrehajtani, nem kockáztatva, hogy tetteim valamilyen módon
kapcsolatba hozhatóak legyenek a Colderdale névvel.
Röviden, eldöntöttem, hogy egyszer és mindenkorra el kell bánni Bordennel. Meg
akartam ölni, pontosabban szólva meg akartam ölni egyiküket.
Borden titkolt kettős élete kivitelezhető bosszúvá tette a gyilkosságot. Eltüntette a
hivatalos feljegyzéseket, melyek ikertestvére létezését igazolhatták volna, s egyikük
állandó rejtőzködésben élte életét. Mivel jogilag csak egy Borden létezett, miért ne
ölhettem volna meg a másikat? Ez véget vet majd csalásuknak, s az én céljaim
szempontjából ugyanolyan kielégítő lesz, mintha mindkettővel végeznék. Azt is
tudtam, hogy jelen, kísértetszerű állapotomban, azok után, hogy ismert
személyiségemet nyilvánosan eltemették és meggyászolták, engem, Rupert Angier-t
soha nem foghatnak el a bűntett miatt, mi több, meg sem vádolhatnak az
elkövetésével.
Londonban működésbe hoztam a tervemet. Láthatatlanságomat kihasználva
követtem Bordent, ahogy a mindennapi életét élte. Láttam a családi házában, láttam
a műhelyében, ahogy a fellépéseire készülődött, ott álltam láthatatlanul a színpad
mellett az előadásai alatt, követtem a titkos fészekbe, Észak-Londonba, amelyben
Olivia Svensonnal élt... és egyszer még az ikertestvérével együtt is láttam, amint
lopva, futólag találkoztak egy sötét sikátorban, gyorsan információkat cseréltek
valamilyen fontos ügy kapcsán, amit azonnal és személyesen kellett elintézniük.
Amikor Oliviával láttam, akkor határoztam el véglegesen, meg kell halnia. A régi
árulás még eléggé élt bennem ahhoz, hogy fájdalmát a haragon keresztül is érezzem.
Elhihetik nekem, a rettenetes tettnek az a legnehezebb része, amikor az ember
eldönti, hogy előre megfontolt szándékkal gyilkosságot fog elkövetni. Gyakran
felbosszantottak életem során, mégis hiszem, hogy alapvetően szelíd és békés ember
vagyok. Noha
soha nem akartam ártani másoknak, felnőtt életemben gyakran kaptam magam
azon, hogy káromkodás közben azt mondom, „megölném Bordent” vagy „keresztbe
tennék Bordennek”. Ezek a hangosan néha ki sem mondott káromkodások az áldozat
megszokott, ártalmatlan dühöngései, az áldozaté, mely szerepbe oly sokszor
kényszerített ellenlábasom.
Akkoriban nem akartam komolyan megölni, de a lowestofti támadás mindent
megváltoztatott. Kísértetlétre kárhoztattam, másik énem pedig folyamatosan
pusztult. Borden valójában mindkettőnket megölt azon az estén, és szinte perzselt a
bosszúvágy.
A gyilkosság puszta gondolata olyan elégedettséggel és izgalommal töltött el,
hogy megváltozott a személyiségem. Én, aki túl voltam a halálon, csak azért éltem,
hogy öljek.
Miután meghoztam a döntést, nem várhatott a bűntett elkövetése. A Borden-ikrek
egyikének halálában saját szabadságom kulcsát láttam.
Azonban semmilyen tapasztalattal nem bírtam az erőszak terén, s mielőtt bármit
tettem, el kellett döntenem, melyik módszer a legcélravezetőbb. Közvetlen és
személyes modus operandit akartam, ami révén Borden tehetetlen haldoklása közben
felismeri, ki ölte meg és miért. A lehetőségek kizárása után végül arra jutottam, hogy
le kell szúrnom. A rettenetes tett elképzelése ismét részegítően izgalmas várakozással
töltött el.
A következők szóltak a kés mellett: a méreg lassan hat és veszélyes eljuttatni az
áldozathoz, s egyébként is személytelen, a lőfegyver hangos, s megint csak kizárja a
személyes érintkezést. A testi erőt igénylő feladatokra többé-kevésbé alkalmatlan
voltam, tehát amihez ez kellett, például a leütés vagy a megfojtás, szintén kiesett.
Némi próbálkozás árán rájöttem, hogy ha két kézzel megfogok egy hosszú pengéjű
kést, határozottan, de nem túl szorosan, akkor elég erősen meg tudom tolni ahhoz,
hogy behatoljon az emberi testbe.

4
Két nappal azután, hogy végeztem az előkészületekkel, követtem Bordent a
balhami Queen's Theatre-be, ahol a heti varietéműsor fő attrakciójaként lépett fel.
Szerda volt, így délutáni és esti előadásra is sor került. Tudtam, hogy Borden vissza
szokott vonulni az öltözőjébe a két fellépés között, hogy aludjon egyet.
A színpad melletti sötétségből néztem az előadást, aztán követtem a félhomályos
hátsó folyosókon és lépcsőkön az öltözőjébe. Miután bement és bezárta az ajtót,
illetve csillapodott kissé a színfalak mögötti nyüzsgés, odamentem, ahová elrejtettem
a gyilkos fegyvert. Óvatosan visszatértem a Borden szobája előtti folyosóra, csak
akkor surranva át egyik sötét sarokból a másikba, amikor biztos voltam benne, hogy
senki nincs a közelben.
A lowestofti fellépőruhámat viseltem, mint általában, amikor észrevétlen akartam
maradni, de a kés teljesen hétköznapi volt. Ha látott volna valaki, úgy tűnt volna a
számára, hogy a penge a levegőben lebeg.
 Borden szobája előtt némán megálltam egy árnyékos falmélyedésben,
lecsillapítottam a lélegzésemet, megpróbáltam megfékezni vadul zakatoló szívemet.
Lassan elszámoltam kétszázig.
Miután ismételten megbizonyosodtam róla, hogy senki sem közelít, odamentem
az ajtóhoz és nekidőltem, szelíden, de határozottan belenyomva arcomat a fába. A
fejem elülső fele néhány másodperc alatt áthaladt, és beláttam a helyiségbe. Csak egy
lámpa égett, félhomályba vonva a kicsi, rendetlen szobát. Borden a díványán feküdt,
lehunyt szemmel, mellkasán összekulcsolt kézzel.
Visszahúztam az arcom.
Megfogtam a kést, kinyitottam az ajtót és beléptem. Borden felrezzent, és felém
nézett. Bezártam az ajtót, és rátoltam a reteszt. – Ki az? – kérdezte Borden
hunyorogva.
Nem azért mentem oda, hogy társalogjak vele. Két lépést tettem a szűk helyen,
majd rávetettem magam a díványra, és fölé kuporodtam. Rátérdeltem a gyomrára, és
két kézzel fogva felemeltem a kést.
Borden meglátta a pengét, aztán rám fókuszált a tekintete. A félhomályban éppen
csak látható voltam. Láttam a karom körvonalait, a mellkasa fölött remegő kést. Vad,
rémítő látványt nyújthattam. Több mint két hónapja nem tudtam borotválkozni és
hajat vágni, az arcom beesett volt. Ijedt voltam és kétségbeesett. A hasán ültem. Egy
kést tartottam, és a halálos döfésre készültem.
– Mi vagy te? – hápogta Borden. Megragadta éteri csuklómat, próbálva
visszatartani, de könnyűszerrel kiszabadultam a szorításából. – Ki...?
– Készülj a halálra, Borden! – kiáltottam, tudva, hogy ő csak valamilyen rekedt,
rémisztő suttogást fog hallani.
– Angier? Kérlek! Nem tudtam, mit teszek! Nem akartam ártani senkinek!
– Te csináltad? Vagy a másik?
– Milyen másik?
– Te, vagy az ikertestvéred?
– Nincs testvérem!
– Meg fogsz halni! Mondd meg az igazat! Ez az utolsó esélyed!
– Egyedül vagyok!
– Késő! – kiáltottam, és gondosan megmarkoltam a kést azzal a fogással, amiről
tudtam, hogy a legnagyobb erőt fejthetem ki. Ha túl vadul döfök, kicsúszik a
kezemből, ezért a szíve fölé illesztettem a penge hegyét, és lassan, de kitartóan
nyomni kezdtem. Tudtam, hogy a penge így el fog jutni a célpontjáig. Éreztem, hogy
Borden ingének szövete átlyukad, és a késhegy belemélyed a bőrébe.
Aztán megláttam Borden arcát. Megdermedt a rémülettől. Kezei valahol a fejem
fölött voltak, próbálva fogást találni rajtam. A szája kinyílt, a nyelve előrecsúszott,
nyál csorgott mindkét oldalon az állára. A mellkasa vonaglott heves légzésétől.
Egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, pedig próbált mondani valamit. Egy a saját
rettenetétől fuldokló ember sziszegését és hörgését hallottam.
 Rájöttem, hogy már egyáltalán nem erős. A haja helyenként őszült. A szeme köré
mély ráncokat vésett a kimerültség. A nyakán megereszkedett a bőr. Alattam feküdt,
az életéért küzdött egy anyagtalan démonnal, aki rákuporodott a testére és le akarta
döfni.
Hányinger tört rám. Nem tudtam végigcsinálni. Nem tudtam így megölni.
Az összes félelem, harag és feszültség elszállt belőlem.
Félredobtam a kést és legördültem Bordenről. Elhátráltam tőle, immár védtelenül,
attól félve, ő mit tesz velem.
Ott maradt a díványon, rekedten zihálva kapkodta a levegőt, remegett a félelemtől
és a megkönnyebbüléstől. Megadóan álltam, megbénított a hatás, amit kiváltottam.
Végül felült.
– Ki vagy te? – kérdezte reszketeg, az utolsó szótagnál élesen megbicsakló hangon.
– Rupert Angier vagyok – feleltem rekedten.
– De hát te meghaltál!
– Igen.
– Akkor hogyan...?
– Bele sem lett volna szabad kezdenünk, Borden. De nem az fog véget vetni neki,
hogy megöllek.
Megalázott annak a borzalma, amit tenni próbáltam, és teljes erővel visszatért az
életemet addig uraló tisztességérzetem. Hogyan is képzelhettem, hogy hidegvérrel
képes leszek megölni valakit? Szomorúan elfordultam Bordentől, és nekipréselődtem
a faajtónak. Miközben lassan áthaladtam rajta, hallottam, hogy ismét rémülten,
rekedten felkiált.

5
A Borden elleni merénylet kétségbeesésbe és önutálatba taszított. Tudtam, hogy
elárultam önmagam, elárultam a káprázatom (aki semmit sem tudott az egészről),
elárultam Juliát, a gyerekeimet, az apám nevét, minden létező barátomat. Ha
bizonyítékra lett volna szükségem, hogy a Bordennel való ellenségeskedés undorító
tévedés, akkor megkaptam. Akármit is tettünk egymás ellen a múltban, nem
igazolhatta ezt a lealacsonyodást.
Nyomorultul, apátiába süllyedve tértem vissza bérelt szobámba. Úgy éreztem,
nem tudok már mit kezdeni az életemmel. Nem maradt semmi, amiért érdemes lett
volna élnem.

6
 Azt terveztem, hogy nem veszek magamhoz ételt-italt, s meghalok, de még egy
hozzám hasonló kísértetben is ott rejlik az élet szikrája, ami útját állja az ilyen
döntéseknek. Azt hittem, hogy az éhezéssel és a szomjazással egyszerűen csak beáll
majd a halál, de a gyakorlat azt bizonyította, hogy a szomjúság olyan kínt jelent,
aminek az elviseléséhez az enyémnél nagyobb elszántás kell. Akárhányszor csak
ittam néhány cseppet az enyhítésére, mindig elodáztam az elmúlásomat. Ugyanez
állt az éhezésre. Az éhség egy szörnyeteg.
Egy idő után belenyugodtam ebbe, és életben maradtam, egy olyan félvilág
szánalmas lakójaként, amit félig én teremtettem, félig Borden, legalábbis erre
jutottam magamban.
Ebben a nyomorúságos állapotban vészeltem át a telet – még önmagamat sem
sikerült elpusztítanom.
Februárban úgy éreztem, valami egyértelműen növekedni kezdett bennem. Eleinte
azt hittem, hogy csak az a veszteségérzet erősödött fel, amit Lowestoft óta
tapasztaltam: hogy soha többé nem láthatom se Juliát, se a gyerekeket. Én magam
tagadtam meg magamtól ezt, abban a meggyőződésben, hogy az irántuk érzett
vágyamnál fontosabb az, hogy milyen rettenetes hatással lenne rájuk a
megjelenésem. Ám a hónapok múlásával a szomorúság szörnyű fájdalommá nőtt
bennem, de semmit sem találtam a környezetemben, ami indokolta volna ezt a
hirtelen változást.
Csak amikor másik énem, a Lowestoft után hátramaradt káprázatom életére
gondoltam, akkor éreztem, hogy valami éles fókuszba került. Azonnal tudtam, hogy
bajban van.
Valamiféle balesetet szenvedett, vagy fenyegette valami (talán az egyik Borden?),
vagy gyorsabban romlott az egészségi állapota, mint arra számítottam. Beteg volt,
talán haldoklott. Vele kellett lennem, hogy segítsek neki, amiben csak tudok.
Ekkorra már én magam sem büszkélkedhettem túl nagy testi erővel. A baleset
révén szerzett éteri test mellett szegényes étrendem és a testmozgás szinte teljes
hiánya miatt szinte csontvázzá fonnyadtam. Ritkán mozdultam ki sivár szobámból, s
ha mégis, leginkább éjszaka, amikor senki nem láthatott. Tudtam, hogy szörnyű
látvánnyá váltam, minden értelemben igazi kísértetté. A Derbyshire-ba vezető
hosszú utazás kilátása veszélyes lehetőségektől terheltnek látszott.
Ezért tudatos erőfeszítéseket tettem, hogy javítsak valamelyest a megjelenésemen.
Tekintélyes mennyiségű ételt és italt fogyasztottam, levágtam hosszú, ápolatlan
hajamat, és loptam egy öltözet új ruhát. Többheti odafigyelés kellett csak ahhoz,
hogy eredeti lowestofti formámat visszanyerjem, ám szinte azonnal jobban éreztem
magam, és a hangulatom is sokat javult.
Mindezzel szemben ott volt a kínzó tudat, hogy káprázatom fájdalmai szinte már
elviselhetetlenek.
Minden afelé vezetett, hogy visszatérjek családi otthonomba, és március utolsó
hetében vettem egy jegyet az éjszakai sheffieldi vonatra.
 7
Mindössze egy dolgot tudtam hazatérésem hatásáról. Hirtelen felbukkanásom
nem fogja meglepni lényemnek azt a részét, amit a káprázatomnak neveztem.
Kora délelőtt érkeztem meg a Caldlow-házhoz, egy derűs tavaszi napon, és a
napsütésben külső megjelenésem a legjobban látható formáját mutatta. Ennek
ellenére tudtam, hogy különös látvány lehetek, ugyanis a sheffieldi állomásról
taxival, omnibusszal majd ismét taxival megtett rövid, nappali út során sok
vizsgálódó pillantást vetettek rám a járókelők. Ehhez persze hozzászoktam
Londonban, ám a londoniak maguk is hozzászoktak már a főváros különceihez.
Itt, vidéken egy csontvázszerű férfi sötét ruhában és nagy kalapban, természetellenes
arccal, tépett hajjal és kísértetiesen beesett szemmel kíváncsiságot és ijedelmet kiváltó
jelenség volt.
Odamentem a házhoz és bekopogtam az ajtón. Akár be is mehettem volna, de nem
tudtam, mit találok odabent. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha lépésről lépésre
haladok előre nem jelzett visszatérésemmel.
Hutton nyitott ajtót.
Levettem a kalapomat és egyszerűen megálltam előtte. Beszélni kezdett, mielőtt
még alaposan megnézett volna, de amint felismert, elhallgatott. Szó nélkül,
kifejezéstelen arccal bámult rám. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, hallgatása a
döbbenetéről árulkodik.
Amikor úgy éreztem, elég időt hagytam neki, hogy elfogadja, ki lehetek,
megszólaltam:
– Örülök, hogy újra látom, Hutton!
Szóra nyitotta a száját, de nem tudott kinyögni semmit.
– Bizonyára tudja, mi történt Lowestoftban, Hutton – folytattam. – Én annak a
balesetnek vagyok a sajnálatos következménye.
– Igen, uram – bökte ki végre.
– Bejöhetek?
– Értesítsem Lady Colderdale-t az érkezéséről, uram?
– Előbb szeretnék négyszemközt váltani magával néhány szót, Hutton. Tudom,
hogy az érkezésem némi riadalmat fog kelteni.
Bevezetett a konyha melletti nappaliba, és töltött nekem egy csésze frissen főzött
teát. Ott álltam, és kortyolgattam, nem tudva, hogyan is kezdjem a magyarázatot.
Hutton, akit mindig is csodáltam lélekjelenlétéért, hamarosan átvette az irányítást.
– Uram, szerintem az lenne a legjobb – kezdte –, ha itt várna, míg én
tájékoztatnám az érkezéséről őladységét. Azt hiszem, ezután bizonyára lefárad majd
önhöz. Aztán majd együtt eldöntik, hogyan tovább.
– Hutton, áruljon el valamit. Hogy van a...? Úgy értem, hogy szolgál az egészsége
a...?
 – Őlordsága súlyos betegségen esett át, uram. Mindazonáltal a kilátásai
ragyogóak, és a hét elején hazatért a kórházból. Pillanatnyilag a kerti szobában
lábadozik, oda vitette át az ágyát. Úgy vélem, őladysége is épp nála van.
– Lehetetlen egy helyzet ez, Hutton – motyogtam.
– Valóban az, uram.
– Különösen a maga számára, gondolom.
– Számomra, az ön számára, mindenki számára, uram. Tudom, mi történt a
lowestofti színházban. Őlordsága, azaz ön, uram, a bizalmába fogadott. Bizonyára
emlékszik, hogy jelentősen kivettem a részem a káprázat tárgyainak elhelyezésében.
Utasítása szerint, uram, természetesen nincsenek titkok ebben a házban.
– Adam Wilson itt van?
– Igen, uram.
– Ezt örömmel hallom.
Hutton néhány perc múlva távozott, s öt perc múlva Juliával tért vissza. Julia
fáradtnak tűnt, haját kontyba tűzte. Egyenesen odalépett hozzám, és melegen
megöleltük egymást, noha mindketten nagyon idegesek voltunk. Éreztem, hogy a
teste megfeszül az ölelésemben.
Hutton kimentette magát, és amikor kettesben maradtunk Juliával, biztosítottuk
egymást, hogy nem valami gátlástalan szélhámos vagyok. Azok alatt a hosszú téli
hónapok alatt néha már én magam sem voltam biztos benne, hogy ki vagyok. Létezik
egyfajta őrültség, amiben a képzelgés átveszi a valóság helyét, s néha ez a fajta őrület
mindent megmagyarázni látszott; hogy egykor Rupert Angier voltam, de
megfosztottak az életemtől és csak az emlékeim maradtak meg, vagy hogy egy másik
lélek vagyok, aki háborodottságában azt képzeli, hogy ő Angier.
Amikor úgy hozta a beszélgetés, elmagyaráztam Juliának fizikai létezésem
korlátait. Elmondtam neki, hogy erős megvilágítás nélkül elhalványulok, és néha
akaratlanul is áthatolok szilárd tárgyakon.
Aztán ő beszélt a rákról, amiben a káprázatom szenvedett – amiben én
szenvedtem –, és hogy valamilyen csoda folytán most visszahúzódni látszott,
lehetővé téve, hogy hazatérjek.
– Fel fog épülni? – kérdeztem aggodalmasan.
– Az orvosok szerint néha történik spontán gyógyulás, de a legtöbb esetben a
javulás csak átmeneti. Ő... te... ő... – A könnyeivel küszködött, úgyhogy megfogtam a
kezét. Összeszedte magát, és komoran folytatta. – Ő azt hiszi, hogy csak átmenetileg
érzi jobban magát. A daganat rosszindulatú, kiterjedt és áttétes.
Ezután beszámolt arról, ami a leginkább meglepett. Tőle tudtam meg, hogy
Borden, illetve az egyik Borden-iker meghalt, és a jegyzetfüzete a birtokomba, a
birtokunkba került.
Döbbenten hallgattam a híreket. Például most tudtam meg, hogy Borden három
nappal a kudarcba fulladt gyilkossági kísérlet után halt meg.
Számomra úgy tűnt, mindenképpen van valamilyen kapcsolat a két esemény
között. Julia azt mondta, olyan volt, mintha szívrohamot kapott volna. Vajon a
félelemtől, amit én váltottam ki belőle? – töprengtem. Emlékeztem a rettegés szörnyű
hangjaira, a ziháló légzésre, és általában véve kimerült, beteges külsejére. Tudtam,
hogy a stressz szívproblémákat okozhat, de egészen eddig a pillanatig azt
feltételeztem, hogy távozásom után Borden magához tért és jobban lett.
Bevallottam a tettemet Juliának, de ő úgy vélte, a két eset nincs kapcsolatban
egymással.
Ám még ennél is érdekesebb volt Borden jegyzetfüzetének a története. Julia azt
mondta, hogy beleolvasott, és benne van Borden legtöbb trükkjének a leírása.
Megkérdeztem, hogy van-e nekem, a káprázatomnak valamilyen terve a füzettel, de
Julia azt felelte, hogy a betegség mindent megváltoztatott. Megemlítette, hogy neki is
van egy kis lelkifurdalása Bordennel kapcsolatban, akárcsak káprázatomnak.
– Hol van most? – kérdeztem. – Találkoznunk kell.
– Nemsokára felébred – felelte Julia.

8
A saját magammal való találkozásom bizonyára a történelem egyik legfurcsább
eseménye! Tökéletesen kiegészítettük egymást. Ami belőlem hiányzott, az megvolt
benne; ami bennem megvolt, azt ő elvesztette. Természetesen egyformák voltunk,
ugyanazok, s így közelebb álltunk egymáshoz, mint az egypetéjű ikrek.
Amikor valamelyikünk elkezdett mondani valamit, a másik könnyűszerrel be
tudta fejezni helyette a mondatot. Ugyanúgy mozogtunk, egyformák voltak a
gesztusaink, a szófordulataink, ugyanabban a pillanatban ugyanarra gondoltunk.
Mindent tudtam róla, s ő is tudott mindent rólam. Csak az elmúlt néhány hónap
eseményei különböztettek meg minket egymástól, ám miután beszámoltunk ezekről,
ezek a különbségek is eltűntek. Remegve hallgatta a Borden elleni támadásom
történetét, én pedig másodkézből éltem át betegsége fájdalmának és
nyomorúságának egy részét.
Most, hogy újra együtt voltunk, semmi sem választhatott el minket egymástól.
Megkértem Huttont, hogy állítson fel még egy ágyat a kerti szobában, hogy énem két
fele állandóan együtt lehessen.
Mindebből semmit sem lehetett titokban tartani a ház többi lakója előtt, és
hamarosan találkozhattam a gyerekeimmel, Adam és Gertrude Wilsonnal, illetve
Mrs. Huttonnal, a házvezetőnővel. Mindenkit megdöbbentett nyugtalanító
kettősségünk. Rettegtem belegondolni, milyen hatással lehet a gyerekekre a
leleplezés, de mindkét részem és Julia is egyetértett abban, hogy jobb az igazság,
mint bármiféle újabb hazugság.
Nem sokkal később a rák vérfagyasztó ténye ismét fenyegetni látszott az együtt
tölthető időnket, s rájöttünk, hogy van még valamilyen tennivalónk, akkor most kell
megtennünk.
9
Április elejétől május közepéig együtt dolgoztunk Borden jegyzetfüzetének a
szerkesztésén, hogy előkészítsük a kiadásra. Ikertestvérem (kényelmesebb volt így
gondolni a káprázatomra) állapota hamarosan ismét rosszabbra fordult, és bár sokat
haladt a kezdeti munkálatokkal, a befejezése és a kiadóval való tárgyalás rám
maradt.
Emellett az ő nevében tovább vezettem a naplóját egészen a haláláig.
Így történt, hogy tegnap kettős életünknek véget vetett a halála, és ezzel elérkezett
az én rövid élettörténetem vége is. Most már csak én vagyok, és ismét a halál után
élek.

1904. július 8.
Ma reggel lementem Wilsonnal a pincébe, és megvizsgáltuk Tesla berendezését.
Teljesen működőképes volt, ám mivel már régen használtam, végigolvastam Mr.
Alley feljegyzéseit, és ellenőriztem, hogy minden a helyén van-e. Mindig élveztem,
ahogy együtt dolgoztam a távol lévő Mr. Alleyvel. Öröm volt aprólékos jegyzeteire
támaszkodni.
Wilson megkérdezte, hogy szétszereljük-e a berendezést. Egy pillanatra
elgondolkodtam, aztán így feleltem: – Hagyjuk így a temetésig. A ceremóniát holnap
délre szerveztük.
Miután Wilson elment és bezártam a pinceajtót, bekapcsoltam a berendezést és
áttranszportáltam vele néhány aranyérmét. A jövőre gondoltam, fiamra, a 15. earlre,
feleségemre, az özvegy ladyre. Nem tudtam volna teljes mértékben teljesíteni a velük
szembeni kötelességeimet. Megint éreztem annak a nyomasztó súlyát, hogy a saját
tehetetlenségem nemcsak engem húz vissza, hanem a családomat is.
Nem vettem számba, mekkora vagyont teremtettünk a berendezéssel, de a
káprázatom megmutatta a halmot, amit létrehozott, a pince egyik rejtett és elzárt,
sötét zugában. Kivettem úgy kétezer fontnyi érmét Julia várható kiadásaira, aztán a
maradékhoz hozzátettem az én néhány új érmémet, arra gondolva, hogy mindegy,
mennyit teremtünk, soha nem lesz elég.
Mindazonáltal gondoskodnom kell róla, hogy Tesla berendezése épségben
maradjon. Alley utasításait mellette kell őrizni. Egy nap Edward majd megtalálja ezt
a naplót, és rájön, mi a másolatkészítő szerkezet legjobb felhasználási módja.

Később
Már csak néhány óra van a temetésig, és nincs sok időm az írásra. Ezért hadd
jegyezzem le a következőket.
 Este nyolc óra van, a kerti szobában ülök, ahol együtt laktam káprázatommal a
haláláig. A csodálatos napnyugta aranyba vonja a Curbar Edge csúcsait, és bár a
szoba keletre néz, látom az égen a felhők borostyánszín foszlányait. Néhány perce
halkan körüljártam a házat, beszívtam a nyár illatait, hallgattam a mocsárvidék halk
zajait, amit úgy szerettem gyerekkoromban.
Kellemes, meleg este van a vég, a legvégső vég megtervezéséhez.
Önmagam árnyéka vagyok. Szó szerint nincs értelme már élnem. Mindentől, amit
szeretek, elválaszt az állapotom. A családom elfogad. Tudják, ki vagyok és mi
vagyok, és hogy nem én akartam ezeket a körülményeket. Ennek ellenére a férfi, akit
szerettek, halott, és én nem léphetek a helyébe. Nekik is jobb lesz, ha távozom, hogy
végre teljesen átadhassák magukat a gyásznak. Hiszen a gyász megélése a gyászból
való felépülés kulcsa.
Jogilag sem létezem már: Rupert Angier, a bűvész meghalt, eltemették, és holnap
eltemetik Colderdale 14. earljét is.
Gyakorlati létem sincs. Csak valami nyomorúságos féléletet élhetek. Nem
utazhatom nyugodtan, csak valamilyen álöltözetben, vagy halálra rémítve az
embereket és halálos veszélynek kitéve magamat. Saját magam kísérteteként nem
várhatok mást az élettől, mint hogy örökké családom valódi életének mezsgyéjén
kóboroljak, saját múltamat és az ő jövőjüket kísértve.
Úgyhogy ennek véget kell vetni, meg kell halnom.
De az élet átka még mindig belém kapaszkodik! Már megtapasztaltam, milyen
erős az életösztön, és hogy nemcsak a gyilkosság elfogadhatatlan számomra
erkölcsileg, hanem az öngyilkosság is. Amikor korábban a halálomat kívántam, nem
volt elég erős a vágyam. Csak úgy próbálhatok végezni magammal, ha meggyőzöm
magam, hogy van esély arra, hogy nem járok sikerrel.
Amint végzek ezzel a bejegyzéssel, elrejtem a naplót és a korábbi köteteket is,
valahová a kriptában fekvő káprázatok közé. Aztán kinyitom a pince elzárt rekeszét,
hogy egyszer majd megtalálja az aranyat a fiam vagy az ő fia. A naplót nem
fedezhetik fel, míg kitart az arany, hiszen az felérne az általam elkövetett
pénzhamisítás beismerésével.
Mindezek után pedig még egyszer utoljára beindítom és használom Tesla
berendezését.
Egyedül, titokban. Azt tervezem, áttranszportálom magam az éteren, hogy utána
pályafutásom legszenzációsabb megtestesülésében legyen részem.
Az elmúlt órákat azzal töltöttem, hogy a lehető legpontosabban megmértem és
ellenőriztem a koordinátákat. Készülök, próbálok, mintha ezrek előtt kellene
fellépnem. Ám egyedülálló módon ezt a fellépést egyedül hajtom végre, és senki sem
fogja látni.
Azt tervezem, hogy áttranszportálom magam káprázatom halott testébe, s így
véget vetek a saját életemnek is!
Oda fogok érkezni. Ehhez nem fér kétség, hiszen Tesla berendezése mindig is
pontosan működött. De vajon mi lesz az eredménye ennek a morbid egyesülésnek?
 Ha kudarcot vallok, káprázatom meggyötört, rákos, két napja halott, merev
testében fogok megtestesülni. Azonnal meghalok, és még csak tudni sem fogok róla.
Holnap, amikor örök nyugalomra helyezik a testet, engem is eltemetnek vele.
De hiszem, hogy van esély egy másik kimenetelre is, egy olyanra, ami igazolja
kétségbeesett életvágyamat! Lehet, hogy ez a megtestesülés nem fog végezni velem!
Biztos vagyok benne, majdnem biztos vagyok benne, hogy a káprázatom testébe
való érkezéssel életre fogom kelteni őt! Újra egyek leszünk, és élni fogunk.
Ami belőlem megmaradt, az egybeolvad azzal, ami belőle megmaradt, s a két fél
ismét egészet alkot majd.
Bennem megvan a lélek, ami benne sohasem volt meg. Fel fogom támasztani a
testét ezzel a lélekkel. Bennem megvan az az élniakarás, amit elvettem tőle, és most
vissza fogom adni neki. Bennem megvan az élet szikrája, ami benne már kihunyt.
Színtiszta egészségemmel meg fogom gyógyítani a szívbaját, a fekélyeit, a
daganatait, vért pumpálok az ereibe, meglágyítom a merev izmokat és ízületeket,
pírt viszek sápadt bőrére, és újra egyesülni fogunk, ő és én, hogy megteremtsük
testem egységét.
Őrültség azt hinni, hogy ilyesmi lehetséges?
Ha őrültség, akkor boldogan vagyok őrült, mert élni fogok.
Elég őrült vagyok, hogy tervezgetés közben azt hiszem, van még remény. Hogy a
remény engedi, hogy megvalósítsam a tervem.
Káprázatom őrült, feltámasztott teste ki fog szállni nyitott koporsójából, és
gyorsan eltűnik a házból. Mindent itt hagyok, ami tiltottá lett számomra. Szerettem
ezt az életet, és szerettem azokat, akik részt kaptak benne, de mivel egyetlen
reményem az életre egy olyan tett, amit mindenki visszataszítónak tartana,
számkivetetté kell lennem, s magam mögött kell hagynom mindenkit, akit szerettem,
és ki kell mennem a világba, hogy abból hozzam ki a legtöbbet, amit találok.
Megteszem!
Egyedül megyek el a végéig.
Ötödik rész
A káprázatok
 1
Testvérem hangja egyfolytában beszélt hozzám: itt vagyok, ne menj el, maradj
velem, egész életedben, közel vagyok, gyere.
Megpróbáltam aludni, ide-oda hánykolódtam a nagy, hideg és túl puha ágyban,
átkozva magam, amiért nem indultam el a házból még a hóvihar előtt, pedig már a
saját ágyamban fekhetnék a szüleim házában. Ám akárhányszor erre gondoltam, a
hang makacsul ismételni kezdte: maradj itt, ne menj el, gyere végre hozzám.
Fel kellett kelnem. A vállamra vetettem a zakómat és kimentem a galériás
lépcsőfordulóval szemközti vécébe. A ház sötét volt, néma és hideg. Látszott a
leheletem, miközben vacogva álltam a vécécsésze előtt. Miután lehúztam a vécét,
ismét át kellett mennem a lépcsőfordulón, egy szál zakóban, s amikor lenéztem a
nagy lépcső mellett, egy fénysugarat pillantottam meg egy emelettel lejjebb. Az egyik
ajtó alatti résből szivárgott a fény.
Visszamentem nyomorúságos hálószobámba, de arra már nem tudtam rávenni
magam, hogy bemásszak a jéghideg ágyba. Eszembe jutott a kényelmes fotel az
ebédlőben, a kandalló mellett, ezért gyorsan felöltöztem, felkaptam a táskámat és
lementem. Ránéztem az órámra. Hajnali kettőt mutatott.
Rendben, jól van, mondta a testvérem.
Kate még az ebédlőben üldögélt a tűz mellett. Egy hordozható rádiót hallgatott.
Úgy tűnt, nem lepte meg a felbukkanásom.
– Fáztam – mondtam. – Nem tudtam elaludni. Mindegy. Megyek, és megkeresem.
– Odakint sokkal hidegebb van – intett az ablakon túli feketeség felé. – Ezekre
szüksége lesz.
A vele szemben álló székre meleg ruhákat terített, többek között egy vastag
gyapjúpulóvert, egy vastag kabátot, sálat, kesztyűt, a szék mellé pedig egy
gumicsizmát tett. És két nagy elemlámpát.
A testvérem ismét megszólalt. Nem tudtam elengedni a fülem mellett a szavait.
– Tudta, hogy ezt fogom tenni – mondtam Kate-nek.
– Igen. Gondoltam.
– Tudja, mi történik most velem?
– Azt hiszem. Mennie kell, hogy megkeresse.
– Velem tart?
– Nincs az az Isten! – rázta meg a fejét hevesen.
– Tehát tudja, hol van?
– Azt hiszem, egész életemben tudtam, de mindig könnyebb volt kiverni a
fejemből. Ez volt a legnehezebb a magával való találkozásban. Hogy tudtam. Az, ami
tönkretette a gyerekkoromat és az életemet, még mindig ott van lent.
2
A havazás elállt, de a szél makacsul kergette a fagyos levegőt, mindenen
áthatolva. A hó halmokba gyűlt a nagy kert szélein, de középen elég sekély maradt
ahhoz, hogy az egyenetlen talajon bukdácsolva átgázoljak benne. Többször is
megcsúsztam, de nem estem el.
Kate bekapcsolta a külső reflektorokat, amelyek éles fénnyel árasztották el az
udvart. Így jobban láttam, merre megyek, de amikor visszanéztem, elvakított a
ragyogás.
Fázom, várlak, mondta a testvérem.
Továbbmentem. A gyep – mi más lehetett? – másik oldalán, ahol a talaj hirtelen
emelkedni kezdett és sötét fák takarták el a kilátást, az elemlámpa fényében
kirajzolódott az a téglából emelt boltív, amiről Kate beszélt. Az aljánál magasra
tornyosult a hó.
Az ajtó nem volt bezárva, és könnyen mozdult, amikor lenyomtam a kilincset.
Kifelé nyílt, nekifeszülve a hóbuckának, de tömör tölgyből készült, és miután sikerült
jól megkapaszkodnom benne, eléggé arrább tudtam tolni a havat ahhoz, hogy
oldalazva beférjek a keletkezett nyíláson.
Kate két elemlámpát adott, mondván, hogy a lehető legtöbb fényre lesz
szükségem. („Jöjjön vissza, ha még több kell”, mondta. „Miért nem jön velem, és
hozza az egyik lámpát?” – kérdeztem. De ő csak határozottan megrázta a fejét.)
Miután kinyitottam az ajtót, benéztem, körbejáratva magam előtt a nagyobbik lámpa
fénycsóváját. Semmi különöset nem láttam: lefelé ereszkedő sziklamennyezet,
durván faragott lépcsőfokok, és odalent egy másik ajtó. Fejemben felhangzott az
„igen” szó.
A második ajtón nem volt sem zár, sem retesz, könnyedén kitárult érintésemre.
Körbelendültek a lámpák fénykörei; amelyiket a kezemben tartottam, az teljesen,
amelyiket a hónom alá szorítottam, az csak arra, amerre az egész testemmel
fordultam.
Ekkor a lábam nekiütközött valaminek, ami kiemelkedett a padlóból, és
előrezuhantam. A hónom alá fogott lámpa eltört, ahogy nekiütődött a sziklafalnak. A
földön kuporogva, fél térden, az egyik lámpa fényénél vizsgálgattam a másikat.
Van világítás, mondta a testvérem.
Ismét körbelendítettem a megmaradt lámpát, s ez alkalommal a belső ajtó mellett
felfedeztem egy szigetelt elektromos vezetéket, amelyet szépen elvezettek a fa
ajtókeret mellett. Vállmagasságban találtam egy közönséges villanykapcsolót.
Felkattintottam. Először semmi sem történt.
Aztán lejjebb a barlangban, a domb mélyéből meghallottam egy motor zúgását.
Ahogy a generátor felgyorsult, a barlang teljes hosszában lámpák izzottak fel. Csak
kisfeszültségű izzók voltak, hevenyészve rögzítve a sziklamennyezethez, drótrácsok
mögött, de a fényüknél már az elemlámpa nélkül is látni lehetett.
 3
A barlang természetes képződménynek tűnt, amit később mesterséges alagutakkal
és nyúlványokkal egészítettek ki. A falból kiugró kőzetrétegek természetes polcokat
alkottak, amik közül sokat kiszélesítettek és kimélyítettek a környező puhább rétegek
eltávolításával. A padlót is megpróbálták kiegyenlíteni, erre utalt a sok kis kőszilánk
és kődarab. A belső ajtó közelében egy forrás vize csörgedezett le a falon, sárgás
mésznyomot hagyva maga után. Ahol leért a padlóra, egy durva, de működő
vízelvezetőt alakítottak modern csövekből, amely bevezette a vizet egy törmelékkel
teli lefolyóba.
A levegő meglepően édes volt, és sokkal melegebb, mint a kinti.
Többlépésnyire bemerészkedtem a barlangba, mindkét oldalon megtámaszkodva
a sziklafalon. A talaj egyenetlen volt, az izzók egymástól távol és halványan
világítottak, ezért egyes szakaszokon nehezebben lehetett haladni. Körülbelül ötven
yard megtétele után a padló meredeken lejteni kezdett és a járat jobbra kanyarodott,
a bal oldalon pedig észrevettem egy nagy üreget, amelyet szabályos, kerek bejárata
alapján mesterségesen alakíthattak ki. A mennyezete körülbelül hét láb magasan
lehetett, így kényelmesen elfért benne egy felnőtt ember. A nyílást nem világították
meg az izzók, ezért arra fordítottam megmaradt elemlámpámat.
Azonnal meg is bántam. Az üreg tele volt ősrégi koporsókkal. A legtöbbet
vízszintesen lefektetve halmozták egymásra, de úgy tucatnyit függőlegesen
támasztottak a falnak. Mindenféle méret előfordult, de nyomasztóan nagy számban
láttam kisebb, nyilvánvalóan gyerekek számára készült darabokat is. A koporsók a
bomlás különböző fázisaiban voltak. A vízszinteseket viselte meg a leginkább az idő:
a fa elsötétült, meggörbült és megrepedezett az évszázadok során. Soknak a fedele
bezuhant a tartalmára, a halmok tetején lévők közül pedig nem egynek kiesett az
oldala.
A legtöbb halom előtt barna, törött csontmaradványok hevertek kupacokban. A
függőlegesen felállított koporsók fedelei egytől egyig meglazultak, s a ládáknak
támasztva álltak.
Gyorsan visszaléptem a fő alagútba és felnéztem az ajtó felé. A járat kissé
elkanyarodott, így nem láthattam a kijáratot. Valahol a barlang mélyén tovább zúgott
a generátor.
Remegtem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy csupán az a távoli
áramfejlesztő és az elemlámpa választ el a totális sötétségben való elmerüléstől.
Nem fordulhattam vissza. A testvérem várt rám.
Elhatároztam, hogy gyorsan a végére járok, ezért követtem a járatot jobbra és
lefelé, még inkább elkanyarodva a bejárattól. Újabb lépcsősor következett, s itt az
izzókat is sűrűbben szerelték a mennyezetre, a fokok ugyanis oldalra dőltek és
változó magasságúak voltak. A falnak támaszkodva óvatosan lementem. Az alagút
tágas barlanggá szélesedett.
 A helyiség tele volt modern fémpolcokkal. A barnára festett lapokat és oszlopokat
nikkelezett csavarok tartották össze. Minden állványra három széles polcot szereltek,
egymás felé, mint egy emeletes ágyat. Az állványok között szűk folyosókat
alakítottak ki jobb és bal oldalon, középen pedig egy szélesebb járat vezetett egészen
a barlang távolabbi végéig. Minden egyes szűk folyosó felett egy izzó világította meg
a polcok rakományát.

4
A polcokon emberi testek feküdtek. Mindegyik férfi, teljesen felöltözve. Estélyi
ruhát viseltek: szűk frakkot, fehér inget, fekete csokornyakkendőt, diszkrét
mintázatú mellényt, szűk, oldalt szaténbetétes pantallót, fehér zoknit és lakkbőr
cipőt. A kezükön fehér kesztyű.
Az összes test egyforma volt. Sápadt arc, sasorr, vékony bajusz. Fehér ajkak.
Keskeny homlok, hátranyalt haj. Némelyik arc felfelé nézett, a felette lévő polcra,
vagy a sziklamennyezetre. Mások elfordították a fejüket valamelyik oldalra.
Mindegyik holttest szeme nyitva volt.
A legtöbb mosolygott, a fogát is kivillantva. A bal felső őrlőfoguk sarkából
egyöntetűen le volt törve egy darab.
A testtartása mindegyiknek más volt. Néhány egyenesen feküdt, néhány
kicsavarodva vagy meggörnyedve. Egyik testet sem nyújtóztatták ki; a legtöbbnek az
egyik lába előrébb volt, mint a másik, így amikor feltették őket a polcokra, az elöl
lévő a másik fölé került.
Mindegyik holttest egyik lába a levegőbe emelkedett.
A karok is különböző helyzetben álltak. Itt a fej fölé emelve, ott előrenyújtva, mint
egy alvajárónak, amott egyenesen a test mellett kinyújtva. Néhány holttest fehér
kesztyűjén vörös tintafoltok éktelenkedtek.

5
Mindegyik polc szélén egy fehér kártya volt. Kézzel írták meg és átlátszó
műanyag tokba tették őket. Az első, amit megláttam, így festett:

Dominion Theatre, Kidderminster

14/4/01
15:15 [DU]
2359/23
25g
 A felette lévő szinte teljesen megegyezett vele:
Dominion Theatre, Kidderminster
14/4/01
20:30 [E]
2360/23
25g

Efölött a harmadik holttest címkéjén ez állt:

Dominion Theatre, Kidderminster

15/4/01
15:15 [DU]
2361/23
25g

A következő állványom újabb három holttest feküdt, hasonlóképpen felcímkézve

és dátumozva, időrendi sorrendben. A következő héten változott a színház: a
northamptoni Fortune lett az. Hat előadás. Aztán körülbelül két hét szünet, majd egy
sor egyedi fellépés, körülbelül három naponként, vidéki színházakban. Tizenkét
ilyen holttest követte egymást. Egy évad a Palace Pier Theatre-ben, Brightonban,
elvitte a május felét (hat állvány, tizennyolc holttest).
Tovább mentem a középső folyosón a barlang végéig. Itt, az utolsó állvány
legfelső polcán rábukkantam egy kisfiú testére.

6
Eszeveszett kapálózás közben halhatott meg. A fejét hátrahajtotta és jobbra
fordította. A szája nyitva volt, sarkai lefelé görbültek. A szemét tágra meresztette,
felfelé nézett. A haja égnek állt. Összes végtagja megfeszült, mintha szabadulni akart
volna valahonnan. Barna pulóvert viselt, rajta A bűvös körhinta szereplőivel,
felhajtott szárú farmernadrágot, és kék vászoncipőt. Az ő címkéjét is kézzel írták
meg:

Caldlow-ház
17/12/70
19:45
0000/23
Og

Fölötte a fiú neve: Nicholas Julius Borden.

 Levettem a címkét, és a zsebembe dugtam, majd kinyújtottam a karom és
odahúztam magamhoz a fiút. Leemeltem a polcról és az ölembe vettem. Abban a
pillanatban, hogy megérintettem, testvérem állandó jelenléte elhalványult, majd
teljesen megszűnt.
Életemben először éreztem a hiányát.
Egyik holttesten sem látszottak az oszlás jelei. Olyan volt, mintha életükben
megfagytak volna, s csak mozdulatlanná váltak volna, nem meghaltak.
Nem lepte be őket por, s egyáltalán nem szaglottak.
Lenéztem rá, ahogy tartottam, és megpróbáltam kényelmesebben elhelyezni, hogy
kivihessem. A végtagjai, a nyaka és a teste feszesek és rugalmasak voltak, mintha
erős gumiból lettek volna. Meg tudtam változtatni a helyzetüket, de amint
elengedtem őket, azonnal visszalendültek eredeti állapotukba.
Amikor megpróbáltam lesimítani a haját, az is azonnal visszaugrott előző állásába.
Szorosan magamhoz öleltem. Nem volt se hideg, se meleg. Egyik kinyújtott,
rettegve ökölbe szorított keze az arcomhoz ért. A megtalálása felett érzett
megkönnyebbülés minden egyéb érzést elnyomott – mindent, kivéve a helytől való
félelmemet. Vissza akartam menni a kijárathoz, de nem tudtam megfordulni vele a
szűk helyen, így hátrálnom kellett. A karjaimban tartottam elmúlt életemet, de már
nem tudtam, mi állhat mögöttem.
Pedig volt ott valami.

7
Hátrafelé araszoltam, nem fordítva el a fejem. Ahogy elértem a középső folyosót,
és lassan megfordultam, Nicky feje hozzáért a legközelebbi holttest felemelt lábához.
A lakkbőr cipő lassan ingott ide-oda. Rémülten hátrahőköltem.
Megláttam, hogy a barlangnak ezen a végén van még egy kamra, úgy öt-hat
lábnyira onnan, ahol éppen álltam. Innen hallatszott a generátor zúgása. A bejárata
ferde volt és alacsony, és láthatólag nem is próbálták kitágítani.
A generátor zúgása itt elég hangos volt, és éreztem a kipufogógáz szagát. A
kamrában, a bejáraton túl világított még néhány izzó. Fényük rávetült a barlang
egyenetlen padlójára. A résen nem fértem át Nickyvel az ölemben, ezért lehajoltam,
úgy néztem be.
Átnéztem a rövid, sziklás padlószakaszon, amit kívülről láttam, aztán
felegyenesedtem.
Nem akartam többet látni. A hátamon végigfutott a hideg.
Semmit sem láttam. Minden zajt elnyomott a generátor zúgása. Semmi sem
mozdult odabent.
Hátráltam egy lépést, majd még egyet, olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.
 Volt ott valaki abban a kamrában. Csak állt, némán, mozdulatlanul, épp annak a
területnek a határán, amit lehajolva beláttam, várva, hogy belépjek vagy
visszavonuljak.
Továbbhátráltam a félhomályos, szűk folyosón, az állványok között, ide-oda
döntve a testem, hogy Nicky feje vagy lába ne érjen hozzá a polcokon fekvő
testekhez. A rémület kiszívta az erőt a tagjaimból. A térdem remegett, karizmaim
sajogtak és rángtak Nicky testének súlya alatt.
– Maga egy Borden, igaz? – hangzott fel egy férfi hangja a kamrában
visszhangozva.
Nem feleltem, megbénított a félelem.
– Gondoltam, hogy el fog jönni érte. – Rekedt lélegzetvétel, reszelős köhögés. A
hang vékony volt és fáradt, alig több suttogásnál, de a barlang felerősítette és
megsokszorozta. – A fiú maga, Borden, ezek pedig itt mind én vagyok. Elmegy vele?
Vagy itt marad?
Halovány árnyékot láttam megmozdulni a szűk bejárat mögött, aztán legnagyobb
rémületemre a generátor zúgása gyorsan elhalkult.
Az izzók kihunytak: sárga fényük borostyánszínűvé halványult, majd vörössé,
aztán feketévé.
Áthatolhatatlan sötétség támadt. Az elemlámpa a zsebemben volt. Áthelyeztem a
fiú súlyát az egyik karomra, és sikerült megragadnom a lámpát.
Remegő kézzel kapcsoltam be. A fénysugár őrülten ugrált, ahogy igyekeztem
rendesen megfogni a lámpát, s közben fél karral magamhoz szorítani Nickyt.
Megpördültem.
Felemelt lábak árnyékai kavarogtak körülöttem a barlang falán.
A könyökömmel esetlenül védve Nicky fejét végigsiettem a folyosón az állványok
között. A karom és a vállam nekiütközött a polcoknak, több címkét is lesodorva.
Nem mertem hátranézni. Az az ember követett! A lábamból elszállt az erő,
tudtam, hogy bármelyik pillanatban eleshetek.
Miközben felhágtam a durva lépcsőfokokon, bevertem a fejem a sziklamennyezet
egyik kiszögellésébe, s az éles fájdalomtól majdnem elejtettem Nicky testét.
Továbbmentem, meggörnyedve, tántorogva, meg sem próbáltam egyenesen tartani a
lámpát. Felfelé kellett kaptatnom, s Nicky minden lépéssel egyre súlyosabbnak tűnt.
Nekitámaszkodtam az alagút falának, összeszedtem magam, továbbtámolyogtam. A
félelem hajtott.
Végre felbukkant előttem a belső ajtó. Szinte meg sem állva kinyitottam a
lábammal, és átpréselődtem rajta.
A hátam mögött, az alagút kőpadlóján lépteket hallottam, amint egyenletesen,
megingás nélkül közelednek az egyenetlen köveken.
Felrohantam a lépcsőn a kijárathoz, de a szél befújta a havat, s beborította vele a
legfelső négy-öt fokot. Megcsúsztam, előrezuhantam, és a kisfiú kiesett a karomból!
Előrevetettem magam, és teljes súlyommal nekiveselkedve kilöktem az ajtót.
 Hólepte talajt láttam, a ház fekete tömegét, két kivilágított ablakot, egy nyitott
ajtót, ahonnét fény áradt, és sűrű hóesést!
Testvérem felüvöltött az elmémben!
Visszafordultam, megtaláltam, ahogy ott hevert a lépcsőn, és felemeltem.
Kibotorkáltam a hóba.
Támolyogva vonszoltam magam a vastag hótakaróban a ház felé, hátra-
hátrafordítva a fejem a nyitott kriptaajtó fekete négyzete felé, rettegve, hogy
meglátom felbukkanni azt, ami követett.
Hirtelen felragyogott egy reflektor a ház falán, félig megvakítva. A hóvihar
megsűrűsödött az erős fényben. A nyitott ajtóban megjelent Kate, vastag kabátban.
Megpróbáltam odakiáltani neki, figyelmeztetni, de nem kaptam levegőt.
Továbbmentem, csúszkálva és tántorogva a hóban, magam előtt tartva Nicky testét.
Végre odaértem az ajtó elé, átbotorkáltam a hófedte betonjárdán, és benyomakodtam
Kate mellett a fényesen kivilágított előtérbe.
Kate szótlanul meredt a kisfiú testére, amelyet még mindig a karjaimban
tartottam. Levegő után kapkodva megfordultam, visszamentem az ajtóhoz, és
nekitámaszkodva a félfának visszanéztem a hófedte kert fölött a kripta bejáratának
jól kivehető alakjára. Kate mellettem állt.
– Figyeld a kriptát! – mondtam. Csak ennyit bírtam kinyögni. – Figyeld!
Semmi sem mozdult, sem ott, sem a kert másik végében. Hátraléptem, és letettem
Nicky testét a padlóra.
Beletúrtam a zsebembe és előhalásztam a polcáról levett címkét. Odalöktem Kate-
nek. Még mindig alig kaptam levegőt, és úgy éreztem, soha többé nem fogok
normálisan lélegezni.
– Nézd! – ziháltam. – A kézírás! Ugyanaz?
Kate elvette a címkét, feltartotta a fénybe, és áthatóan megnézte. Aztán egyenesen
a szemembe nézett. A szeme elkerekedett a félelemtől.
– Ugyanaz, igaz?
Megfogta a felkaromat, és nekem támaszkodott. Éreztem, hogy egész testében
remeg.
A reflektor fénye kihunyt.
– Kapcsold vissza! – kiáltottam.
Kate hátranyúlt, megkereste a kapcsolót. Aztán megint belém kapaszkodott.
A hó kavarogva szállt a fényárban. A kavargáson keresztül homályosan láttuk a
kripta bejáratát. Mindketten láttuk, ahogy egy karcsú férfialak kilép az ajtón. Sötét
ruhát viselt, az időjárásnak megfelelőt. Kabátja csuklyája alól hosszú, fekete haj
lógott ki. Az egyik kezével beárnyékolta a szemét. Nem mutatott érdeklődést
irántunk, de félelmet sem, noha tudnia kellett, hogy ott vagyunk és figyeljük.
Anélkül, hogy ránk vagy a ház irányába nézett volna, kilépett a kertbe, kissé
előredőlt a szélben, majd elindult jobb felé, a fák közé, le a domboldalon. Aztán
eltűnt a szemünk elől.